G. Szabó Judit - Mari, ne bomolj!

G. SZABÓ JUDIT

Mari, ne bomolj!

Móra Könyvkiadó

Sajdik Ferenc rajzaival

© G. Szabó Judit, 1999 © Móra Könyvkiadó, 1999

Anyánk szerint Marinak joga van életének minden vargabetűjéhez. Hagyjuk nyugton! Parancsára mindenki békén hagyja őt, anyánkat kivéve. Igyekszem anyánkat másfelé terelni. Sokat kérdezek tőle. Úgy emlékszik, még a világon se voltam, már kérdeztem. De ha kifogytam a kérdésekből, akkor se csüggedtem: – Miért miért a miért? – A miértnek nincs miértje! – nyögte rekedten. – Miért? – kérdeztem roppant kíváncsian. Ez már régen volt. – Anikó, te ezer fölösleges kérdést teszel föl naponta! Ezt viszont tegnap mondta anyánk, dühösen és türelmetlenül. Helyes! Beoldalogtam a szobánkba, papírt téptem Mari nővérkém füzetéből, megkerestem Éva húgom golyóstollát, hogy szívességből összeírjam anyánk fölösleges kérdéseit. Marihoz: – Ha ötven perc az út az iskolából, és kettőig volt tanítás, hol maradtál háromnegyed hétig? Ha egész idő alatt Csillával matekoztatok, mi az a két mozijegy a zsebedben? Hol jártál? Hol jár az eszed? Kinek beszélek én?! Marinak! És: – Miért nem akarod, hogy levágjam elöl a hajad, amikor már az orrodat is eltakarja? Miért nem vagy hajlandó viselni ezt a szép ruhát? Minek kell ennyire bőgetni a magnót? Minek kell hússzor egymás után lejátszani? Kész vagy a leckéiddel? Miért nem? Csak ennyi volt föladva? Megkérdezhetem Csillát? Ezt miért nem írattad alá? Miért várod meg mindig, hogy véletlenül észrevegyem? Mert hátha véletlenül nem veszi észre. Évának címzett fölösleges kérdések: – Minek adok rád tisztát? Ezért mostam ki? Hogy tudsz ennyi koszt összeszedni? Te hordtad be? Te hagytad égve? Te felejtetted nyitva? Miért nem ettél levest is? Hol a vásárlásból visszajáró pénz? Akkor miből vettél rágót? Ti vertétek meg azt a gyereket? Akkor miért hozzám jött panaszkodni a mézes-mázos anyukája? Azt akarod, hogy megbolonduljak?! Valamennyien tudjuk, hogy Éva ezt nem akarja. Ha én kerülök műsorra: – Te etted ki Éva csokijából az összes mogyorót? Minek főzünk, ha te örökké mást eszel? Tányér helyett miért az öledbe morzsázol? Mondtam én, hogy szórd le a szőnyegre? Miért csinálsz a lakásból szamárfészket? Miért nem mész inkább a levegőre? Miért nem viszed a kerékpárodat? Minek óbégattál érte, ha nem kell? Már megint beírás? Miért mindig csak téged vesz észre a tanár? Ezen már én is gondolkoztam. És: – Most hova bambulsz?! Vigyorogva rábambultam a remekművemre. Praktikus! A jövőben minden fölösleges kérdés megtakarítható! Körbecifráztam sormintákkal és fölerősítettem a falra. Az egész família elolvasta! Mari a tenyerébe temette a száját, és némán röhögött. Nagymama a szemüvege után tapogatott, majd közel hajolt. – Ha! – mulatott. – Igaz is! A tisztelt lányom… – Elismerően pillantott rám. – Ez az Anikó! Mellette nem lehet unatkozni. Ezt már a tanárok is észrevették. Apa tettetett megszeppenéssel felhúzta a vállát, somolygott, és úgy bólogatott, mint amikor újabb csínyekre biztat. – Rendkívül szellemes vagy! – dicsért anyánk. Érdemeim elismerése mellett a papírt apró darabokra tépte, és a szemétbe dobta. Rend a lelke mindennek. Csüggeteg imádattal nézett rám: – Ha nem vagy hülye, akkor miért vagy hülye?! Ha ezt előbb kérdezi, fölírhattam volna a többi fölösleges kérdéshez! Evvel még nem ért véget a nap. 3

Este a tévében mutattak egy nénit. Pisla gyertyafénynél ült, hordószoknyában, olyan bolondos hajkoronával, mintha szórakozottságból fordítva tette volna a fejére. Megtudhattuk, hogy szomorkás és árva estéin elővette a régi szerelmes leveleit, és újra elolvasta őket. – Édes, hajdani arcok bukkannak elő, apró, elfeledett emlékek, átmelegítik megint az elfáradt szívemet! – így ábrándozott, a műszempilláit lebegtetve. – De merengeni sem szabad gyakran, mert elkopik az emlékek hamva – tette hozzá. Egyszer Mari is kapott műszempillát a születésnapjára, tízen ragasztottuk föl, az egyiket mégis belepislogta az ünnepi kakaóba. – Ezek értik, hogy kell kidobni a pénzt – mondta a nagymama élesen, hol a kakaóra, hol a félszemű Marira tekintve. De ez még tavaly történt. – A novellából nem emelkedett át a képernyőre a stílus – apa valami ehhez hasonlót ásított, és nyúlt a műsor után, megtudni, hogy lesz-e valami érdekes is, vagy egész este csak nyavalyognak. – Lett volna annyi gyereke, mint nekem – villogott a nagymama szeme, és harciasan körülnézett. Anyánk úgy mosolygott, hogy sokkal fiatalabb lett. – A szerelmes leveleimet lánykoromban én is eltettem, dobozba gyűjtöttem… – restelkedve nevetett. – Aztán teljesen elfeledkeztem róluk! Sokkal később, egy régi nagytakarításnál apa megtalálta. – Eltetted? – bántódott meg apa, aki akkor még nagyon fiatal volt. Nagymama szerint mi még mind a hárman az égben voltunk. Anyánk szerint mamakérem, nemvoltaksehol, éskész. – Tél volt, égett a tűz a kis kályhában, sorra beledobtam a leveleket – emlékezett anyánk. Egészen kicsi vaskályhájuk volt akkor! Már nincs meg az az aranyos kis kályha. Kár! Érzem, jó barátok lennénk. Igen, ha Éva tudni akarja, minden levélcsomag rózsaszín szalagocskákkal volt átkötve. Anyánkhoz valahogy nem nagyon illik a rózsaszín szalagocska, legfeljebb a gemkapocs. – Nincs szerelmes levelem, nincs merengés, nincs olvasgatás – vont vállat anyánk. – De ha lenne is… Még bele se merülnék, biztosan hazaviharzana Mari: – Sziu? – lihegné. – Mizújs? Ki írt? Ja, régi. Anyucika szerelmes levele, megőőőrülök! Jelzem, meg se ismerni apucika keze írását. – Nem apátok írta – mosolyognék zavartan. – Már látom! Valami Laci bácsi. Mi találkoztunk vele? Miért nem? És milyen kaja van vacsorára? – Roppant hülye alak volt! – lépne a képbe apátok, és látszanék rajta, hogy boldogan szolgál bővebb részletekkel. Szerencsére kulcs zörögne az előszobaajtóban. Mari kirobogna Anikó elé, és rikkantaná: – Figyelj, „Egész éjjel nem mentél ki a fejemből”, de van még sokkal viccesebb is! – És a falnak esve röhögnétek rajta. Aztán megszólalna a telefon, Mari a vállával szorítaná a füléhez a kagylót, kézzel-lábal kérne ceruzát, tátott szájjal bólogatna, felírna három telefonszámot, letépné a levelem bal sarkát. – Oppardon! Jesszum Peti. Sebaj, itt még nincs írás. Valaki bekapcsolná a tévét, Mari két és fél almás rétessel elébe telepedne. – Moht nem tuhok tányéhéht menni – közölné beszédes pillantásomra, és alátartaná a levelemet. És a borítékba precízen belerázná a cukros morzsát, meg a két kiköpött almamagot. – A totóeredmény engem nem érdekel! – csicseregné. – Engem igen – felelné apa dacosan, és a lilán derengő fényben ráírná a vajfoltos levél hátára, hogy Toronto-Atalanta… – Torino – somolygott apa. Anyánk folytatta a többszólamú mesét. – Affene a sok döntetlenjébe – mondaná apa, és galacsinná gyűrné. 4

– Pöc-pöc! – vigyorogna Anikó, a gyűrt levél maradékát a tenyerén egyensúlyozva, és jól célozva Éva képébe lőné. Éva pedánsan fölszedné, vinné a szemétbe. – Tegnap takarítottunk. Nem? – kérdezné a nővérétől, de tőlem várná a dicséretet. – Kész – tekintett körül anyánk. – Most már csak azt nem tudom, hogy mikor kellett volna az édes arcoknak meg a drága emlékeknek fölmerülniük? Nagymama jól megnézte anyánkat, mint a farkas Piroskát a mesében. Közel hajolt hozzá, könyökével meglökte, de anyánk teája csak félig ömlött ki. – Te ostoba! – súgta, hogy a harmadik szomszédban is hallani lehetett. – Mi ér többet: néhány elsárgult, hazug papírlap vagy a család? Éljen a család! Vacsoránál a konyhában Éva még összetört egy vizespoharat, nem szándékosan, de egészen apróra. – Fogyóeszköz – vigasztalta apa, és készségesen körülnézett. – Hol a kisseprű? Apa naprakészen eligazodik a világpolitikában a halmazelméletet is beleértve, tudja azt is, hogy Kamcsatkában hol él a tigriscsíkos oroszlánbálna, csak azt nem tudja, hogy a konyhánk mely sarkában található a kisseprű. Pontosan a szemétlapát mögött, és kábé százhuszonöt éve. Addigra már Éva úgyis bőgött és söpört. A söprésére még ráfér a gyakorlás, de bőgni senki nem tud úgy a famíliában, mint ő! Telepotyogtatta kövér könnyeivel a konyhát. – Éva nemcsak seper, hanem rögtön föl is mos – mondtam szellemesen, és vártam a feltörő nevetést. Teljesen váratlanul Mari is szipogni kezdett. – Nekem soha egy fiú sem írt levelet… Mari fiúkat szeretne, hogy hódolattal körbedongják, hogy a Csilla, a legkedvesebb osztálytársa megpukkadjon az irigységtől. Már bőgött ő is, buzgón, mint egy kisgyerek. – Nekem soha nem is fog írni senki! Minek a levél? A fiúkkal mindig baj van. Eleinte mind, mint a földre szállott bárány! Aztán jön a gubanc. – Ez a Mari szerelmes levelet akar kapni – mondta meghökkenve a nagymama. Apa úgy érezte, hogy ez az ő végszava: eddig a szódásüvegnek támasztott esti újság sportrovatát olvasta, most végzett, összehajtogatta, és jóindulatúan körülnézett. – Marikának kell valami? Ráér, ha megveszem a következő fizetésemből? – Marhára megfelel – felelte rekedten Mari. És bevágta maga után az ajtót. Éva tüstént odaugrott, hogy a pohár romjai mellé söpörje a lehullott vakolatot is. – Tegnap takarítottunk – motyogta szipogva. Vacsora után anyánk rendes szokása szerint fölhívta Lili nénit, a legjobb barátnőjét, aki ráadásul apa húga. Halkan kuncogva engem mesélt neki, sormintástul. Lili néni zongoratanárnő, adott diplomahangversenyt is, amikor mi még nem voltunk sehol. Kár, mert még azt az egészen kicsi termet se tudta megtölteni a család, se a három jegyszedő, pedig apa minden zeneszám után más helyre ült, hogy ő legyen az ünneplő tömeg. – Jól zongorázni sokan tudnak – legyintett a nagymama, hazafele cihelődve. – Olyan remek sajtos tallért viszont, amilyent Lili gyúr, nem süt más! – így szólt a nagymama zenekritikája, és hozzátette, hogy jó lenne, ha ezen Lili néni elgondolkozna. Lili néni nem sokat gondolkodott, lecsukta a zongora födelét, sütötte a finom sajtosat, és ma már három géppel se győzi a sok megrendelést. – Ki hitte volna! – dünnyögte a nagymama pirosan, a kontyát táncoltatva, amikor Lili néniék már harmadszor cserélték nagyobbra a lakásukat és szebbre az autójukat. Nevezetes dolog! Azóta se esett meg, hogy Lili néni és a nagymama bármiben is egyetértett volna. 5

– Szirmot bontott, lombot hajtott hallatlanul egyéni humora! – kacagott a telefonba anyánk. – Pusztul tőle a fű, sárgul a levél, árad a Duna, a koleszterin- meg a vércukorszínt. – Haha – morogtam komoran. Aztán hallgatott, bólogatott udvarias mosollyal. Nyilván Lili néni is föltett egy lemezt. Talán Edináról, aki már egyetemista, vagy Zoltiról. Ő két évvel idősebb Marinál. Lili néni addig mesélte róla hencegve a barátnőinek, hogy Zoltán majd őt akarja feleségül venni, amíg egyszer a fiú mutáló hangon fölcsattant: – Nanya, nem elég, hogy a fater befürdött veled?! Nem szeretek kerekre fogalmazott, mulatságos lemez lenni! Aki legközelebb találkozik velem, rám ragyog: – Ez az a tündéri kis hülye! Tündérkishülye se szeretek lenni. Rugdaltam anyánk elképzelt levelének elképzelt galacsinját a szobánk felé, bár Éva már gondolatban kidobta. Nem szeretem, ha elmesélnek minket! Benyitottam. Éva ágyában gondosan a falhoz simítva a párna, rajta Félfülű, az agyonszeretett maci feküdt. Lábnál lerúgva az én kinőtt gyerekpaplanom, középen pedig Éva aludt szétdobott karokkal. Hunyt szemén, hosszú szőke pilláin már nyoma se volt a gyöngykönnyeknek. Ablakunk ezen a szép nyári estén félig nyitva állt, meglibbent előtte a csipkefüggöny, behallatszott a tér fáiról a kései madárpitty, a presszó elől a részegek társalkodása és a taxiajtók csapódása. Beáradt a virágzó olajfák erős illata és a tévéhíradó utolsó kiadásában a rideg marhák bőgése a Hortobágyon. Odakuporodtam Mari heverőjére. A nagylány szeme még vörös… – Csak nem bőgsz a miatt az ostoba szerelmi levelezés miatt? – Anikó, ezt te nem értheted… És az esti, meghitt csöndben megtudhattam Maritól a következőket: Egyáltalán nem előnyös első gyereknek lenni! Amikor ő megszületett (mi még nem voltunk sehol, legfőként az égben nem), az egy szem Marika maga volt a tökély! Nem akadt a világon több ilyen csodálatos csecsemő. Mindenkire hasonlított fölváltva és egyszerre, aki a családunkban vitte valamire. – Úgy látták, hogy még Albina nénire is hasonlítok… Albina nagy-nagynénénk állítólag valamikor koronás fők előtt zongorázott. – Amikor járni kezdtem, és összevissza csúszkált a lábam, apáék elragadtatva jöttek rá, hogy korcsolyabajnok leszek! – szipogta Mari. – Anyánk azonnal varrt nekem tulipiros, flitteres kűrruhát. Csodásan feszült a pocakomon. A gyerekek szerint Mari kövérkés, anyánk szerint csak molett. Nagymama úgy véli, hogy szép, egészséges gyermek – aztán harciasan körülnéz, hogy ki mer vitatkozni vele. – Örökké a jégpályára vitt! Anyánk apró lábait fázósan emelgetve önfeláldozóan topogott a parton. Mari viszont évek múltán is minduntalan hason kötött ki. Apa ráeszmélt: – Úszóolimpikon lesz a kislányunk! Mari attól fogva sok időt töltött vacogva a vízben. Apa nagykabátban, stopperral a kezében, lelkesen gyalogolt mellette, míg a lány elkékült szájjal ki nem itta a fele medencét. – Sose tanulom meg! – visította Mari. – Micsoda hang! – nézett össze a família. Nagymama szerint, ha jól emlékszem, Albina valaha koloratúrát is énekelt az angol királyi flotta előtt. Apa tüstént vásárolt Marinak kis, háromnegyedes hegedűt, hogy a lány muzikalitása virágba szökkenjen. Erre már én is emlékszem! Akkor kezdte a nagyobbik fikuszunk hullatni a levelét, és a Pékék korcs kutyája már Mari tanára láttán is jajongva bújt az ágy alá. Mari mindenkit bumm! kupán 6

csapott a vonóval, ha hangversenyein vihorásztunk. Ilyen erős hatással volt rá a zene. És tény, hogy a lakók adakozni akartak, hogy Mari hegedülés helyett inkább bélyeget gyűjtsön. Bömbölve számlálta össze, hány hiábavaló órát töltött gyakorlással. – A matematika lesz a szerelme! – jött rá apa végül, és boldog volt, hogy Mari ennyire hasonlít rá. Attól fogva mindig apa magyarázta Marinak a számtant. Nemhiába! Mire ötödször is türelmesen elismételte, Mari már azt se értette, amit kérdezett. – A pedagógia nem az én területem – restelkedett apa. Igaz, a pedagógia anyánk területe. Az érettségiztetés is, nemsokára megbolondítja majd vele az egész famíliát. Mari persze külön számtantanárhoz járt! Őt nagyon szerette, mert megengedte, hogy a Dzsungel könyvét olvassa, miközben magyaráz. – Mit mondjak, nem lettem csodagyerek! A kiejtése kissé pösze, a tenyere kicsit lyukas, néha ülve is elesik, de tisztességgel végzi az első gimnáziumot, és különösebb baj nincs vele. – Nekem még egy vacak Tibor se sikerült! – Csak nem búsulsz egy teljesen vacak Tibor miatt?! Teljesen Vacak Tibor Marihoz járt hajdanán, igaz. – Egy parti sakkot, fiatalember? – jelent meg apa az ajtóban, arcán reménykedő mosoly, hóna alatt készlet. Mari egyre dühösebben könyökölt mellettük, az egyre sokasodó revánsokat figyelve. Aztán rájöttek, hogy lányok nélkül pompásabb a sakk. Aztán Teljesen Vacak Tibor váratlanul rájött, hogy Marin kívül más lány is létezik. Múlt télen láttuk utoljára: nekiiramodott bal síléce után vágtatott fél lábon, mint egy eszelős árva gólya. Aztán fejjel beleállt a Normafa legszúrósabb havas bokrába.

– Fiatalember, mikor sakkozunk? – kérdezte tőle apa, amint Tibor kissé magához tért.

7

T. V. T. lehúzta mindkét kesztyűjét, összecsapkodta, elővette a zsebkendőjét, széthajtogatta, beletrombitált, összehajtogatta, zsebre gyűrte, felhúzta mindkét kesztyűjét, és apára nézett. – Nem tudom. Marinak nem sok ideje maradt a Teljesen Vacak után búsulni, mert jött Göndör, mint a villámcsapás! – Ő a Göndör, tudjátok – hozta haza egy délután: majd apára vicsorgott. – Nem sakkozik! Ez lett volna a kisebbik gubanc. De a fiú, a gimnázium legdeltásabb izombajnoka, alig várta, hogy Marival kettesben maradhasson, és tüstént tisztességtelen ajánlatot tett neki. Az ajánlat úgy szólt, hogy Mari megszerzi anyánktól az érettségi tételeket, Göndör meg viszonzásul jár tovább Marival, és az egész gimnázium irigyen nézi őket! Mari elsápadt, belevörösödött, egyszerre szeretett volna ordítani, verekedni, bőgni, karmolni. Ez még felváltva és egymás után is nehézkes. – Te pifok! – süvítette végül is, mert ha nagyon mérges, akkor a sziszegő hangokkal hadilábon áll. Ez lett a búcsúbeszéde Göndör romjai fölött. Göndör egyébként nem hasalt el az érettségin, mert meg sem jelent. – Nekem köszönhetitek, hogy ti már nem vagytok csodagyerekek – vonta le a végkövetkeztetést Mari álmosan. – Csodagyerek, majd lerójuk a hálát – ásítottam. Tigrisugrással vetődtem az ágyamba, fülig húztam a paplant. Legalább Albinára hasonlítana ez a csodagyerek! Hirtelen elém villant Albina megsárgult fényképe. Hasmánt elfektetve a teljesen kimúlt oroszlán, háttérben parancsnoki sátor, előtte Albina korabeli szafáriöltönyben, keblére szorítja trópusi sisakját, üdvözülten a fotómasinába vigyorog. Felpattantam. – Mari! Igenis hasonlítasz a zseniális Albinára! Örökölted a lapátfüleit! Semmi válasz, ha leszámítom, hogy Mari már egyenletesen húzta a lóbőrt. Jöhet szerelmi bánat, vad vihar vagy mohácsi vész, Mari étvágya változatlan, és alszik, mint a bunda. Valamit elhatároztam. Titokban! Nagyszerűen megoldható a csodagyerek szerelmi levelezése! * Másnap korán reggel ébresztett a partvisveréb. Nevét a nagymamától kapta, mert széltépte fészkét minden évben olyan távolságra telepíti az ablakunktól, hogy nem lehet leverni a leghosszabbik nyelű partvisunkkal sem. Okos madár! Jelére perceken belül eszelősen ordított a környék egész verébsereglete. Verébkórusra ébredt a varjú, lehussant a tévéantennáról a játszótérre vajas kenyérre vadászni. Nem talált, mondta: – Kár, kár! Ha ilyenkor kezdem magamra kapkodni a gönceimet, elkészülök, mire Szilvia a megszokott hármat füttyenti. – Csak nem fiú? – apa tettetett ámulattal nézett rám. Vállat vontam, nevettem, futottam, becsaptam magam után az ajtót. Szilvia három fiúval is felér. Most a vedlett házsarkot támasztotta, valamit olvasott, lába előtt hevert a menő, degeszre tömött óriás szatyra. Földerült, grimaszolt felém. – Szia, szúnyog! Mizújs? – olyan a hangja, mintha napi száz cigarettán edzené, pedig csak süket nagypapijának ordítja el, amit a família beszél. Átmelegszik tőle a szívem! – Figyelj, végszükség esetén tudnál szerelmes levelet írni? 8

Gyökeret vert a lába, próbált megérteni. Aztán tárgyilagosan felmérte saját erőit, és megrázta a fejét. – Tuti, hogy nem! Olyan értetlenül, olyan csalódottan, olyan fürkészően bámult, hogy szinte elvörösödtem. – Nem nekem kell, te dinnye! Az osztályba már Szilvia nélkül lihegtem föl, mert beállt a sor végére, hamburgerért. Sajnos, akkor se sül meg gyorsabban, ha fél lábon ugrál, és pillanatonként nézi az óráját! – Jön! Jön! – ordított az ajtóban Róka Gizi, és rohant befelé. – Jön, jön, már itt is van. – Tömörjohanna derűsen nézett ránk. Aztán elkomorult. – Hová tűntek az átokfajzatok, miféle járvány tizedeli a osztályomat?! A folyosóról közeledő lódobogás hallatszott, majd betódultak Szilviáék, és tizenöt vöröshagymás hamburger mögül kiabáltak: – Ezer bocs, de olyan sokat kellett várni! Zsolti hétrét görbülve nyelte az utolsó falatokat, mint egy kiguvadt szemű, farmergatyás pelikán. Majd tollászkodni kezdett, és pulóveres szárnyát csapkodva, millió morzsát hintett tékozlóan szanaszét. A nagyját a házi feladatomra. – Na…! – Évzáró röpdolgozatot kellene íratnom, de a fele osztályom olajtól csöpög, a másik fele sóváran nyel. Holnapra már huszonhat ugyanilyen hagymaszagú gyerekem lesz?! Az ablakhoz csörtetett, kinyitotta. Mérges volt, nem vitás. De még nem döntötte el, hogy ízekre szedje-e a bandát, vagy együtt nevessen velünk. – A tanmenet figyelembe veszi a fokozatosságot, az életkori sajátosságokat, meg ezernyi más mindent, de nem veszi figyelembe a hamburgert! – morogta. Két tömör karját összefonva állt a dobogón, egyszerre nézve valamennyiünket. És közhírré tette: – Az én osztályomban nem lesz több hamburger! Vegyétek tudomásul, hogy ezentúl a hamburgerevést felelésre való mohó jelentkezésnek tekintem. Zsolti olajtól fénylő arca elsápadt. – Hanna néni, holnap vajas kenyeret hozok, tisztára fényesített illatos almával, vasalt szalvétába csomagolva! Nimród míniumpiros kittet szerzett. Jutott mindenkinek, lehetett vele gyurmázni. Bejött Tétova Margit, elsápadt. – Mancsokat felmutatni… – rebegte. Huszonhat vigyort huszonhat pár pipacspiros tenyér keretezett! Nimród készségesen ugrott. – Ha kell, tudok szerezni Margit néninek is! Hálásan összeborzadt, majd tétovázott, hogy az ellenőrzőnket kérje vagy mosakodni küldje-e a bandát. Ez utóbbi mellett döntött. És amíg Szilvia a szokott módján hadarva, jobbra-balra forogva, színjelesre felelt a negyedévi anyagból, Zsolti testvériesen szétosztotta az otthonról hozott marék rizst. Kiszereltük a töltőceruza belét, és olyan pontosan lőttük fültövön a felelőt, mint Old Sastoll a moziban. Aztán a fiúk füzetlapból hajtogatott papírrakétával célozták nyakon a vihogó lányokat. Az elektronikus játékok pity-pitye hallatszott innen is, onnan is. – Huszadszor fogadom meg, hogy ez az utolsó év – motyogta Tétova Margit. Ha egy egész tanév kevés volt a megnevelésünk-re, ez az utolsó hét már biztos nem lesz elég. Zsolti futott, hogy szétossza a dolgozatfüzeteket. Világos, hogy ma Pózna is röpfelmérőt írat! Megnyugtató, hogy Szilvi, az osztály legjobb matekosa ül mellettem. Pózna már nyújtózkodott is, rótta a táblára gyors, apró számait. Megfordult, intett: – Páros sorok az első csoportot, páratlanok a másodikat. Lehet!

9

Szilvi villámgyorsan átfutotta a táblát. Megvárta, amíg én is átnézem, felé fordulok, hunyorítok. Nekem is menni fog! Körmöltünk, aztán alig látható mozdulat, füzetet cseréltünk, és kész az ellenőrzés. Minden rendben! Kifutott vele a katedrához, aztán füzetes regényt tett a padra, és nyíltan olvasott. Póznánál ezt is lehet, neki csak a munka kell, a látszatra nem ad. Okos madár! Vajon Pózna tud-e szerelmes levelet írni? Kapott-e már szerelmes levelet? Agglegény, de attól még… Titkon rákaptam a szemem. Őszbe vegyülő sűrű haj, ráncos homlok, két kis okos, fekete szem, sárgásra dohányzott fogkefebajusz… majompofának csúfolják néha, pedig szeretjük… Milyen szerelmes levelet szeretne Mari? Lángbetűkkel fölírni az égre: szeretlek! Ez jó! „SZERETLEK!” Nem túl terjedelmes, de lényegre törő. Örömömben kapott tíz felkiáltójelet, aláhúztam simán, hullámosan, körbekerítettem sánta szívvel. Nagyjából ilyen legyen, príma! – Aki még nem adta be… Szilvi meglökött, hogy félig átszúrtam a bicegő szívet. – Nyomás, te dilinós! Összecsaptam, futottam ki a füzettel, szendén rápislogtam Póznára. – Már régebben kész volt, csak… Amíg átnézi mind, megcsinálom az utolsó házi feladatot. Pózna nagyon rendes! Éppen csengetés harsant, amikor kezdte a füzeteket szétosztani. – Aki megkapta, távozhat… Eget verő üvöltés után egy pillanat alatt kiürült az osztály. Tétován álltam. És az enyém? Az én füzetem ott volt Pózna kezében. Várta, hogy becsukódjék az ajtó a gyerekek után: intett, hogy maradjak. Szilvi az ajtóból leste, hogy mi a búbánatot akarhat az ürge. Kézzel-lábbal mutatta, hogy a példáim jók, hogy megvár, ha három napig kell is itt ácsorognia. Szilviától mindig megmelegszik a szívem! – Megtaláltam a dolgozatfüzetben ezt a… – Pózna halkan kezdte, zavartan emelgette a vállával a zakóját. Jesszum Peti! Elvörösödtem/ megnémultam. A Marinak tervezett csámpás vérző szív a Pózna kezében! – Édes gyermekem – krákogott Pózna. – Ez csacsiság! Nem is értem, miért éppen nekem írta, pont engem tüntet ki… – Nem féltem Anikót, amíg szóhoz engedik jutni – legyintett egyszer Tömörjohanna, és a katedrára tett cserepes mirtuszt sikerült még röptében elkapnunk. Mi lesz most, hogy megkukultam? – Egy ilyen csinos kislány száz magához illő udvarlót is találhat! Mondanám, hogy hívj meg az esküvődre, de akkor már úgysem emlékszel majd rám. Visszaadom és mind a ketten elfelejtjük. Jó? – Nagyon jó – nyögtem pirosan. Fohászkodtam, hogy csak az ajtóig ne röhögjem el magam, szorosan beharaptam a számat. Szilvit majdnem a falhoz kentem a hirtelen ajtónyitással, de hiába fülelt, Pózna halkan beszélt. – Mizújs? – Ezt kérdezi tőlem a papája is mindig, ha meglát. Nyeltem a nevetésemet. – Figyelj, szerelmes levél volt a dolgozatfüzetemben! Póznával megbeszéltük, hogy fehér zsorzsett menyasszonyi ruhában leszek, tarka csokorral, a hajamban pedig… 10

Aztán elmondtam mindent, ahogy volt, és a kistérig hatszor estünk egymásnak a röhögéstől. A kistér kopott padján Zsolti várt. – Tíz pont előny – nézett rám reménykedve, és megpörgette az ütőjét. – Tiéd a szerva! Addigra már a nagymama is észrevett. – Siess, Anikó! – integetett az erkélyről. – Beszélni akarok veled! A nagymama még sohasem mondta: szeretném. Mindig csak azt, hogy „akarom”! Anyánktól még soha nem hallottam ezt a szót: akarom. Mindig csak azt, hogy „szeretném”… Szilvi elém ugrott, hogy eltakarjon, de későn. – A gatyás saskeselyű vak tyúk a nagyidhoz képest! – Mit találjak ki, miért nem érek rá mosogatni? – Várj! – ordította Zsolti, és a szatyra mélyéről egy szürkére koszolódott ujjkötést cibált elő, ránézni is rossz volt. A mutatóujjamra pottyantotta, lötyögött. – Éppen jó! – nézte vidoran. – Kicsit sziszegj hozzá! Köszöntem, visszaadtam. – Nekünk a nagymamával saját külön harci szabályzatunk van… Csöngetésemre még az erkélyről kiabált. – Hallom! Nem vagyok süket! A következő vidám sorozatra: – Jövök! Nem vagyok szöcske… Anyánk kislánykorában zongoraórára járt, becsöngetett és tüstént elfutott. A nagymamának ezt lihegte: – Nem volt otthon a tanárnő! A harmadik alkalommal is csöngetett és rohant, egyenesen a várakozó zongoratanárnő karjaiba. – Gondoltam, így biztosabban találkozhatunk – mosolygott rá bársonyosan. Aznap anyánk hosszan ismerkedhetett a skálák szépségével, mert összevonták az elmaradt órákat. Alig nyílt az ajtó, már fújtam. – Nagymama, ma tényleg nem érek rá segíteni, mert… Ott állt, gúnyosan bólogatott, kezében apa tízóraija. – Az a kelekótya apád megint itthon felejtette! Be kell vinned a gyárba! Ha nem viszed, megint egész nap nem eszik. Ragozás a nagymamánál! Felvidulva határoztam el, hogy összeírom ezt is, csinos sormintákkal díszítve. Nagymama majd elolvassa, és fölszegi a fejét: – Ha! Igaz is! Sorolni kezdtem: – A nagymama veje csodálatos zseni, de a mi bolond apánkkal sok a baj! – Tehetsz nekem egy szívességet – vigyorgott rám. – A nagymama veje a legügyesebb a gyárban, de nem kap fizetésemelést, mert a mi apánk mulya! – Szívességet, ha hagyom – morogta, de belül nevetett. Aztán fújtam egy nagyot. – Add ide, beviszem. Szinte csalódottan bámult rám. – Mi ez a nagy engedelmesség? A nagymama nem kedveli az olcsó győzelmeket! Egyre emeltebb hangú páros felelgetőnk egy kis kergetőzéssel fölpezsdítette volna a vérét. De nem akarom, hogy vézna és hajlott apánk megint csak este döbbenjen rá, hogy ma még nem evett. Nem akarom, hogy a nagymama elébe álljon, és gunyorosan hajlongva megmossa a 11

fejét. És ha este véletlenül anyánknak eszébe jut, hogy jó mama legyen és kikérdezzen, pompás hivatkozási alap: saaajnos, a nagymama elküldött. Metróval megyek a Körútig, onnan busszal tovább, és számlálom a megállókat. – A nagymama tehetséges veje legutóbb magasabb beosztást kapott, de a gyerekek feledékeny apjára nem lehet rábízni semmit! Fülledt meleg volt a busz, fűtötte a nyári nap meg a sok utas. Rángatott és dobált, alig tudtam tartani magam. Kész hullámvasút! A Hősök tere következett, szépségén mindig újra elámulok. Fényképezték sokan, és én olyan büszkeséget éreztem, mintha az enyém volna. Vajon a nagymama kapott szerelmes leveleket? – A nagyapád fess ember volt! – felelné. A fal mögé szorított Állatkert, látni a csupa üveg öreg pálmaházat, a párafüggönyön át a karéjos zöld leveleket. Hátrébb, félig takarva ott a madárház. – Benne talán él még a papagájom… Ötéves lehettem, amikor megcsípte az ujjamat. Anyánk még gyászt viselt a nagypapa után, fiatal volt, szép és ideges. – Anikó nehéz már… Karcsi, a te szíveddel! Apának rövidebb az egyik billentyűje. A két testvérem teljesen egészséges, de én nem, örököltem tőle. Emiatt apa egy kicsit közelebb esik hozzám… Apa nyakába ülve fejjel magasabb voltam mindenkinél! – Úgyis csak percekig marad! – nevetett. Valóban, már futottam is, egyszerre százfelé. – Ne a kezeddel nézz! Addigra már kíváncsian odakaptam az egyik kalitkához, a papagáj is odakapott, aztán csurgott az ujjamból a vér. Harsányan bőgtem, anyánk annyiszor elmesélte, hogy szinte már emlékszem a fényesre koptatott kőre a gyerekszandál talpa alatt, a fülledt madárszagra, a folytonos, süketítő zajongásra, a madarak villanó röptére. * Fénykép is készült aznap, anyánk besorolta az albumba a többi közé, amikor beteg vagyok, szívesen nézegetem. Gyászruhás anyánkba karolva a gömböc Mari, kerek, kreol képén a jól ismert, barátságosan mafla mosoly. Anyánk ölének dőlve sovány, matrózruhás kislány, nem szép, a szája túl nagy… Arcomból anyánk fekete szeme bámult a masinába. Szinte világít a szőke hajam, egyik mancsom fehér apazsebkendővel bekötve, és nevetésemen már nyoma sincs a nagy ijedelemnek. Aztán a Vidám Park következett, az óriáskerék tetejét a buszból is látni lehet. Eszembe jutott a nyári nap folytatása. – Fel akarok rá ülni! – kiabáltam. – Szédülök… – suttogta mentegetőzve anyánk. – Rá kell ütni a fenekére! – tanácsolta a nagymama. Apa megfogta a kezünket, és beült közénk. Vígan integettünk Marival. Lódult a kerék, és én iszonyatosan megrémültem. Úgy éreztem, nincs körülöttünk-alattunk semmi, és ha megmoccanok, végem van. – Jó volt – suttogtam utána elfehéredett szájjal. – Jó volt – ismételgettem konokul. – Jó volt! Kopott bérházak futottak felénk, üzemek, autójavító műhelyek. Az ajtóhoz furakodtam, hogy jelezzek. Vajon a nagymama írt valaha szerelmes levelet? – Ha! Sok volt a gyerek – felelné. – A kistestvéreim, aztán a te anyádék… A hosszan hátranyúló műhelycsarnok előtt kétemeletes irodaház, a portás megismert. – Szcsóklom! – az örökös lárma miatt itt hangosan kell köszönni. 12

Segített kinyitni a lengőajtót. Az én szúnyogvékony karjaimmal… – A mérnök úr a kísérleti üzemben tartózkodik, azonnal odacsöngetek! – Köszönöm… Feltrappoltam a lépcsőn, lassan lépkedtem a folyosón, azt játszottam, hogy már én is itt dolgozom. Be akartam nyitni apa szobájába, de valaki megfogta a kezem. – Nicsak! A legkisebbik Kovács lány! – A középső – húztam ki magam. A háta mögött mindenki úgy nevezi: az Öreg. Egyébként Pista bácsi, és apa főnöke. Fél kézzel magához ölelt. Meglódult a szívem! Ugyanaz a gyárszag, ami nekem mindig apát jelenti… Nyitotta az ajtót. Az íróasztal mögött, apa forgathatós karszékében egy fiú ült és tanult. – Gyurka, te itt? – Pista bácsinak olyan a baritonja, hogy túlénekelné az egész operát. Amaz megszeppenve ugrott föl, mentegetőzve mosolygott. – Elnézést kérek, de… Nyurga fiú, sápadt, sűrű hajú. Pista bácsi fölemelt kézzel elhallgattatta. – Gyere, Anikó, ismerkedj meg a védencünkkel. Úgy hívják, Kerekes György. Amaz mókásan meghajolt. Vállas, a szeme kék, a mosolya nagyon kedves. Veszettül jóképű! – Amikor hozzánk került, biztattam: Tanulj, kisfiú! Nekem hiába fújják, hogy megint nem dolgozik, elbújt valahol, és tanul. Már negyedéves vagy mechanika szakon, igaz? Gyurka ránevetett. – Ötödéves technológia szakon. Most készítem a diplomamunkámat. Sose lehetek elég hálás Pista bácsinak… – Ide helyeztettem, apád keze alá – bőgte Pista bácsi. – Munka után rajzolhat a táblán. Bárki szólna érte, hát én engedtem meg! Nem szégyen! Emberek, magyarázom mindenkinek, hátrányos helyzetű gyerek ez! Intézetből jött. Nem tehet róla! Sajnos, Gyuri olyan szerény körülmények között lakik, hogy még asztala sincs. – Nincs – felelte Gyuri, és a haja tövéig elpirult. Pista bácsit hamarosan elhívták, én pedig letettem az asztalra az uzsonnát. – Tudod-e, hogy édesapád mindig megfelezi velem? – nevetett. – Sose lehetek elég hálás neki… – Tudom – bólintottam. – A nagymama is tudja, és dupla adagot csomagol. Sose lehetsz elég hálás a nagymamának! Nevettünk. – Te már kaptál szerelmes levelet? – Micsodát? Soha életemben. – És írtál már? Megrázta a fejét. – Még a rendes levél se megy! Ha lehet, inkább telefonálok. – És ha mégis írnál, mit írnál? Mókásan a szívére szorította a kezét. – Imádlak, mindenem! – Csinn! – mondta a bélyegzőóra a kijáratnál. Nekem még nem lenne szabad használni, de a portás bácsi nem haragszik érte. Lélekszakadva futottam a megállóig, mert a busz közeledett Újpest felől. Újpest fölött szürke volt az ég. Egyre gyorsabban ugráltak mögénk a házak, most másfélének tűntek, mert már nem sütött a nap. A szürke ég előtt feketén rajzolódott ki az óriáskerék. Összehúzódtam egészen kicsire, úgy éreztem, nincs körülöttem-alattam semmi, és ha megmoccanok, leesem. Olyan erővel szorítottam apa kezét! 13

Apa mindig fogja valakinek a kezét. Ennek a Gyurinak talán nincs apja? Talán van, de Gyurka nem kell neki? Apa, gondoltam. Apa, én is megfelezném vele a tízóraimat! A délután is szerencsésen alakult. Nagymama a konyhában szöszmötölt, eszébe jutott, hogy valaha kis tízórais táskát akasztott anyánk vállára, benne vajas kenyér, egy illatos alma, röptében úszott utána, ahogy futott. – Ha! Akkor halt meg az én apám – a nagymama kötényzsebéből patyolat zsebkendő került elő, avval nyomogatta a szemét. – Ez a szelet vajas kenyér, ez az egy alma kell a kisleánynak! – magyarázta a nagymama minden este konokul a kockás füzetének, a belerótt számsoroknak. Kétszer kellett megszámolnia minden fillért, hogy fussa a legszükségesebbekre. A nagyapát nem értettem. – Az hogyan lehetséges, hogy én is ötéves voltam, amikor a nagypapa meghalt, és anyánk is ötéves volt? Ha! Ez a gyerek már megint ostobaságokat fecseg! Az egyik a dédapa volt, a másik a nagyapám. – Megkaphatnám azt az aranyos kis uzsonnatáskát? Nagymama arcáról eltűnt a merengő derű. Anikó már megint kérdez! Halvány sejtelme sincs, hol lehet a táska, és ne forgassam föl érte a lakást! Nem értem a tisztelt családomat, mindent eldobál! – Ehedohobáháhál! – skáláztam, és benyitottam anyánkhoz. Anyánk a füléhez kapta a kezét, a mozdulat tétova és ideges volt, félúton abbamaradt. Az asztalon becsukott füzet, előtte Éva, arcán a meg nem értett zsenik grimasza. A csupa ötös füzet végén friss, méltatlankodó beírás. – Nem képes a szavakat tisztességesen elválasztani – mondta éppen a plafonnak anyánk. – A másodikos nagy ló! Leültem a másodikos nagy ló mellé: – Gyerünk, kisasszony! Nem létezik, hogy ezt te nem tudod! Aztán csak elképedve néztem, mit művel. – Kis-le-ány – betűzte fennhangon Éva. Karikázta szépen, hurkolta nyugodtan, választotta el önkényesen. – Minden betűből éppen annyit írok, amennyi kifér a sorba. És amelyik betűnek már nem jut hely, azt a következő sorba írom. – Felnézett rám a két búzavirágszeme, várta a dicséretet a logikus megoldásért. – Ne trafikálj vele – szólt rám anyánk. – Levesz a lábadról, és mire észbe kapsz, mesét olvastat veled. Jobban tudtam! Anyánk gyanakvó pillantásával a hátunkban, hintázni vonultunk. Amíg Éva boldog sikongassál mindig magasabbra szállt, a szótagolást is gyakoroltuk. – Hin-ta, pa-lin-ta! Büszkén vonszoltam föl a kis térről, és Éva gyöngybetűi lassan betöltötték az oldalt. – Amennyi betűm a sorban kifér – mondta Éva. Sebaj, közeleg a vakáció! És ahogy a tévében mondják: „Folytatjuk a párbeszédet, tovább tájékozódunk egymás álláspontjáról, és még finomítunk a módszereinken;” Vacsorára a nagymama palacsintát sütött, és Éva lekváros szájjal, tizenhétszer kérdezte meg: – Mari, megnézted ma a póóóstát? Este, amikor a kisasszony már aludt, Mari vihogva letelepedett a heverőmre, ami egy kicsit feljajdult, de azért kibírta. – Szerelmes levelet kaptam… – a csodagyerek hangja elcsuklott a röhögéstől. – Tessék?! Én tervezgetem, hogy szívességből és más helyett meglepem, és erre… 14

– Bedobták a postaládába, bélyeg nélkül. A címzés: „Marinak!” Nyúltam érte, és a felkattintott kislámpa fényénél betűzgetni kezdtem. Nem volt terjedelmesnek mondható, inkább spártaian egyszerű. „Kedvesmari eznekedegyszerelmeslevél mertén-szeretlektéged?! ?„ Ezek a valahonnan nagyon ismerős gyöngybetűk… – A hátán is van… Kedvesmari a szája elé kapta a kezét, és némán röhögött. Megfordítottam a kockás papírt. Mibe, hogy a matekfüzetem közepéről hiányzik?! „Egyfijú!?!” Én határoztam el, és a kisasszony ragadott golyóstollat, igaz, elválasztási problémák miatt néhány szót egybe írt, de mégis büszke vagyok a kis búzavirágszeműre! – Tudom, a kisiskolás írta. Meg kell zabálni, mi? – Helyrepöccent a heverő, amint Mari eltávozott a széléről. – Örülök, hogy van családom. Nem mindig! De ilyenkor nagyon… Jó nap! Örülök, ha egyikünk örül a másikunknak. Ennyi persze kevés. Miért ne kaphatna Mari másik levelet is? „Imádlak, mindenem!” Gyurkának nincs se asztala, se uzsonnája. Hátha tudna használni egy gazdátlan, de érző, csodagyerek-lányszívet? Van fiú, van címzett, lesz levél! Esküvő lenne a családban… Mari büszkén a talpig hófehér zsorzsettruhában, tarka csokorral, a hajában meg… Gyurka a fekete öltönyben kicsit még sápadtabban, zavartan összekulcsolja a kezét, és jöhet a puszilkodás. De addig még Marinak hátravan három év gimnázium. Gyuri azalatt sakkozhatna apával. – Huss! Elrohan az élet – mondja a nagymama. Huss… Elborított az álom, éreztem, hogy gyöngéden ringat, egyik puha tenyérből a másik puha tenyérbe… * – Vén koromra hágy el a józan eszem?! – Nagymama elképedve bámult a csinos csomagra. – Magam tettem a táskájába, nehogy megint itthon felejtse a ti kelekó… – Felénél kettéharapta a szót, eszébe juthatott a sormintám. Miközben gyanakodva fürkészett, igyekeztem olyan képet vágni, mint aki nincs is a világon, nincs a közelben, és főleg egy óvatlan pillanatban nem csent ki semmit szegény apa táskájából. – Tegnap én vittem be! – nyafogtam, Marit bámulva. Dühös pillantással méregetett. Nem fontos mindent észrevenni! – Beviszem apának – sóhajtotta aztán megadóan. – Majd arra kerülök. Úgyis matekozni akartunk Csillával… Így terveztem, pontosan! * Tanítás után huss, futottam haza, beestem az ajtón. – Mari…? – lihegtem. Nagymama csodálkozva nézett rám. – Te, Anikó! – kezdte aztán. – Azt akarom kérdezni, hogy mi kell a születésnapodra: csokoládétorta vagy vaníliakrém? – Kaphatnék egy óóóriási mocskos kukát, tele koszos szeméttel? – Ezt Éva kérdezte mohón, a negyedik születésnapja előtt. – Csokitorta! – ordítottam lelkesen. Szerencsére én már kinőttem a szemétből, bár nem tagadom, akad még néha nagyon érdekes és izgalmas szemét is. – Jó. Megsütöm vasárnap. 15

Nekem sokkal jobb jutott eszembe!

– Fölösleges megsütni! Nyersen kérem, kavarva, habüstben, fakanállal. – Micsoda?! – Sose engeded, hogy kóstolgassam! A születésnapomra azt kérem, hogy állj mellettem a konyhaasztalnál, amíg elnyalogatom az egészet, és percenként csattanj föl: – Ej, Anikó! Téged tegyelek a tepsibe? – Ez az Anikó egyre bolondabb. – Apától óvodás kifestőkönyvet kérek – jöttem lendületbe. – Kiskoromban sose volt türelmem hozzá. Minden törpét összefirkáltam. Most gyönyörűen kiszínezem mind, a házikó legkisebb mézeskalácsát is, sehol nem lógok ki a vonalból. Anyánktól nyalókát rendelek! Pirosat, sárgát, zöldet. Kismadarasat, csillagosat? Sose vett kiskoromban, hiába könyörögtem, mert folyton rohangáltam, és akkor keresztbe állt volna a torkomon. Maritól majd cumit kérek, gumicukorból! Mari már biggyesztene: – Ez a kis süket mindentől feldobódik! Amikor visszakerült a matekozásból, cirka pontosan másfél percig lehunyt szemmel támasztotta hátával a csukott ajtót. Aztán két perc alatt röhögve felfordította az egész lakást. Persze segítettem neki. – Ez a kis süket csodagyerek mindentől földobódik! – Tessék? – Mari hol piros volt, hol sápadt. Aztán hóna alá kapta a telefont, maga után rángatta a zsinórját a fürdőszobába. Kattant a retesz. Bedörömböltem. – Telefonon akarsz szappant rendelni? Kisziszegett. – Légy fívesz…! Tárcsázott, aztán: – Szia, Csilla! A kádból beszélek, a fürdőköpenyem alól. Dehogy, csak itt ólálkodik a gyagya Anikó, minek is van az embernek családja! Képzeld, mindjárt kiugrik a szívem! A Gyuri, Gyuri, Gyuri… 16

Finoman bekopogtam. – Ha keres egy fiú, Kerekes György nevű, beeresszem? – Mek-tépp-lekk! – hörögte szótagolva Mari, hogy Éva is tanulhatott volna tőle. Kis csend után újra tárcsázott. – Halló, szia, Csilla, itt megint Mari, jaj, bocsánat, elnézést, kezicsókolom, nekem a Csillával kellene beszélnem, életbe vágó, köszönöm, Csilla, szörnyű, letegeztem a mamádat, nem haragszik, biztos, képzeld, bent voltam apánál, van ott egy új srác, magas, deltás, szőke, kék szemű, és ahogy rám nézett!… Ahogy ránézett! Gyuritól is kérek két cumit gumicukorból. Ami jár, az jár! – Figyelj, te süket, nehogy szólj valakinek a Gyuriról, a két lüke húgomig bezárólag az egész család velem szórakozna! – Marinak joga van életének minden vargabetűjéhez – mondja majd anyánk. – Hagyjátok békén! Kérésére mindenki békén hagyja majd, anyánkat kivéve. És a kádból, a köpeny alól, megismerhettem Mari Életének Szerelmi Regényét! Mari is buszra kapaszkodott az elemózsiával, és nem nézett arrafelé, de azért látta a sarokban azt a jóképű srácot. – Ennek is lesz majd felesége – ábrándozott Mari, miközben a zötyögős buszban majd elharapta a nyelvét. – Egy másik lány vele lehet, mellé bújhat, szeretheti… A csodagyerek arra gondolt, hogy az ő leendő férje bizonyára jelentéktelen és csúnya lesz. Elhatározta, hogy mégis szeretni fogja, és kárpótolja mindenért! Már látta is, ahogy tálal neki a konyhaasztalon. Vézna férje a leves fölé hajol, Mari gyöngéden simítja el a homlokából a ritkás haját. Erősen reméltem, hogy Mari addigra főzni is megtanul, különben szegény ritkás férjét a hideg is kileli! – Hol láttam ezt a képet? – töprengett Mari. – A tévében? Vagy még a régi házban, a folyosóról, valamelyik kis udvari lakásban? Mari nem tudott rájönni. Én se tudtam rájönni. Azóta már úgyis lebontották, a ritkás leendő férjével együtt. Közben Mari megérezte a srác rávetett mosolyát, és ő is mosolygott, gondolom, csak úgy, valahová kettőjük közé. Aztán a busz gombjához ágaskodott. – A következőnél – fogta meg valaki a kezét. – Tényleg – suttogta Mari, és kissé elvörösödött. Éppen kanyarodott a busz, és Mari nekiütődött a jóképű srácnak. – Csak nyugodtan bújjon hozzám – nevetett amaz. – Legyünk boldogok, mielőtt pacallá áznánk. Mari ferdére billent fejjel fölnézett az égre, és Újpest fölött szörnyű fellegeket látott. Hirtelen beborult az ég, nagyszemű, fényes nyári zápor futott végig az úton. Csíkokban csurgott az eső az ablakokon. Belekotort a táskájába az összecsukható ernyőért. Belegabalyodott a neccszatyra. Cibálta, jött vele kifelé engedelmesen a papír zsebkendő, a napszemüveg, a bérlet. Megállt a busz, az ajtaja kinyílt, Mari lekecmergett, utána a fiú. Mari a feje fölé feszítette az ernyőt, selymén keresztül érezte arcára hullani az eső finom permetét. Első ernyőmet tízéves születésnapomra kaptam, beálltam vele az eresz zuhogó sarka alá, és röhögtem. Nagymama kinézett az erkélyről, és jósolt: – Ez a gyerek még sokra viszi! Mari is sokra vitte, mert a fiú mellette maradt, felhajtott gallérral toporogva. – Fussunk! – kiáltotta, és elkapta Mari mancsát. – Úgyis egy az utunk… 17

– Honnan tudja? – kapott a szívéhez Mari, az anyánktól kölcsönvett magas sarkú cipőben botladozva. Ha anyánk rájön, itthon is zivatar várható. Bocsánatkérő mosollyal próbálta az ernyőt mindkettőjük fölé tartani. – Valaki mutatott nekem egy fényképet a három lányáról. – Erélyes mozdulattal Mari fölé döntötte az ernyőt. – Ne tartsd így, mert mindketten bőrig ázunk! A nyúlánk Anikóval már tegnap találkoztam. Nyúlánk? Eddig gebe voltam, szúnyog, létra, legföljebb nyurga, de nyúlánk…? Kezdek kikupálódni? – Ugye te vagy a Kovács mérnök úr nagyobbik lánya? – A legnagyobb – lehelte Mari, a kockaköveket bámulva. – Imádom az esőt! – ordította Mari, de ez már Csillának szólt. Aztán bementek apa szobájába, és Mari selypegett: – Én csak apa uzsonnáját… – Az uzsonnánkat? – mókázott a fiú. – Gyere, kapsz egy puszit érte! – Nem, nem! – sikoltotta Mari. – Nem lehet, mert… Mire kifejtette volna, Gyuritól kapott egy puszit, és kész. – Gyuri… – nyögte közben vagy utána. – Te édes…! – Nagyjából így társalogtak, amikor balszerencséjükre előbukkant apa. Ez a szerelem. Nehéz rájönni, mitől jó?! Ezután Mari még másfél órát könyörgött Csillának, hogy ne szóljon az egészről nekünk. A szívében akarta őrizni leheletnyi friss boldogságát. Sőt! Felidézni Gyuri minden mozdulatát, szavát, hangsúlyát. Végiggondolni százszor is, miért mondta, hogyan mondta… Nekem az ilyesmihez semmi türelmem nem lenne. Sebaj! Fő, hogy egy időre megoldottam Mari gondját. Mire rájön, hogy ez a kábult Gyurka se különb a Deákné vásznánál, addigra majd csak lesz valahogy. * Segítettem anyánknak biztonságba menekíteni a jobbik szőnyegünket, segítettem a nagymamának száznál több pecsenyezsíros kenyeret kenni, és vöröshagymát vágni hozzá. Decsíííp! A szobákban körben székek, párnák. Ketten az osztályából megkérték anyánkat, hogy búcsúbálügyben meglátogathassák. – Két gyereknek minek ennyi?! – nézett elképedve a nagymama. Anyánk csak legyintett. Ismeri a sok rosszpénzt! És egy csöppet se lepődött meg, amikor bebokázott a egész banda, hiánytalanul. – Jajugye-nemtetszikharagudnia-Bóranéninek, marhaklassztetszik lenni! Tulajdonképpen a nagymamához jöttek! Áhítattal néztük, ahogy kinyitotta az üveges szekrényét. Ódon illat áradt belőle… – Tánkrénd – betűzte egy fiú az aranyszélű, régi kartonlapról, hibátlan, Práter utcai angol kiejtéssel. – Ez magyarul mit jelent? – Az eszed tokja! – Nagymama nevetett. – Táncrend, te okos! Még a nagymamáé volt valaha. – Ja? Aha! – köré gyűltek, és nézték vidoran. Tarka virágcsokros, kék ruhás kislány a födelén, belül meg a hajdanvolt táncosok-táncok fölsorolva. – Soupecsárdás – silabizálta egy lány magyarán. – Szupécsárdás, te! – kacagott a nagymama, és hozzátette, hogy az nem egy korabeli levespor, hanem éjfél után járt fergeteges hacacáré volt. 18

Szerinte az igazi szupécsárdáshoz viszonyítva egy mai csak tizennyolc éven felül ajánlott film, tejszínhabos gyermekozsonna. Mama kérem, mondta anyánk pillantása, és a folytatást egyetemi tananyagnak nyilvánította. – Kölcsönvihetnénk? – kérincsélte a banda. – Pont ilyen frankót bütykölnénk mi is! Nagymama a feje fölé menekítette. – Ezt már ismerem. Nekem is vannak unokáim! Itt helyben lerajzolhatjátok. – Mikor lesz az a híres-nevezetes teabál? – kérdezte aztán, amíg lemérte, mennyi aranyszál kell a sikkes mancsokra, mert odamadzagolva kell viselni a táncrendet. Nyerítve vették tudomásul, hogy a srácoknak nem is kell táncrend, csak a csajoknak. Te lökött! – Tessék eljönni! – udvaroltak a nagymamának, amíg a kék kislányt rajzolták. – Sose szerettem a jejejét. Anyánk szeme villanására mégsem mesélte el, hogyan táncolt rezgőcsárdást friss menyecske korában egy fehér damasztabroszon. Engem harmincadszor is érdekelt volna! – A jejejét én is marhára rühellem – sóhajtotta egy fiú. – De mit tegyek, a fateromnak még akad néhány ásatag tekercse. – Nekünk Kék Duna lesz – fordult felém hirtelen egy szőke lány, hajzuhataga nagyját sikerült az arcomból félresöpörnöm, a számból kipökdösnöm. Rám ragyogott elbűvölő mosolya. – Valcer lesz és keringő! – Valcer, ez a Johanstrausz keresztneve – tippelt egy fiú. – A kettő egykutya! – Nagymama már vörös volt a nevetéstől. – A mamámmal gyakorolok! – kiabálta valaki. – Valcer? Ehhez a punk frizurához? – évődött vele anyánk. – Növesztem! A fater majd rendesen megnyír! – Keringő? Ehhez a kárpitosszögekkel patkolt rocker ülőgarnitúrához? – Frakk lesz! – ordították üdvözülten. – Hófehér kesztyű! Lakkcipő! Nagymamára úgy hatott a víg hajcihő, mint spanyol toreróra a mámoros nézők, és semmiféle mama kérem pillantással nem lehetett megfékezni többé. – Láttátok volna feszíteni az uramat annak idején a fess szmokingban… „Vigyázz a ruhára, fiam, láthatod, hogy én is vigyáztam rá!”, mondta az atyja, aztán egy fényes ötpengőst nyújtott át neki. – Tanuld meg, gyerekem, úriember nem megy bálba pénz nélkül! A hajzuhatagos lány félig az ölembe könyökölt, tátott szájjal hallgatta a nagymamát. Illő módon megköszönte nagyapánk a pénzt. Még az ajtóhoz sem ért, amikor az apja utánaszólt: – Azt is tanuld meg, fiam, hogy mi nem vagyunk úriemberek. A pénzt hozd vissza. A házbérből vettem el, nem tudnám pótolni. Mulass jól! Valaki megnyikkant, a többi rögtön lepisszegte. – Na, képzelhetitek! Fényes bálterem, puccos dámák, és neki csak öt pengő, azt sem szabad elköltenie. Öt pengőért akkor százhuszonöt zsemlét lehetett kapni, de ő nem vehetett egyet se… Táncoltatta a szép kislányokat, de elbújt, ha italt hozott a pincér. Elkerülte a terített büféasztalokat, és éjfélkor, amikor a megfáradt, éhes báli népség vacsorázott, ő korgó gyomorral kint vacogott az erkély sötét sarkában. Csak akkor merészkedett elő szegény, amikor a prímás már asztaltól asztalig járt. Kövér családapák húzatták azt a régi, azt a felejthetetlen nótát a feleségüknek… És akkor történt a baj! Rápillantott a banda vezetője, és kérdezte: – Mi a nótája a tekintetes fiatalúrnak?

19

– Nincs! – ordított rémülten, és a tenyerét a fekete szöveten át az ötpengősre tapasztotta. – Csakis a komoly, klasszikus zenét szeretem… – Akkor húzassa az enyémet – mosolygott rá az a leány, akit egész este táncoltatott… Majdnem összeesett ijedtében, behunyt szemmel suttogta: – Boldogan megtenném, de sajnos, nem tudom, melyik az… – Menekült volna, de a lány dúdolni kezdte: – „Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele…” A prímás ráhajolt rögtön a hegedűjére, kísérte máris. Megsemmisülten a kisasszony mellé rogyott, rávetette tébolyult tekintetét, és zengeni kezdte: – „Hogy lehullott, elsodorta…” Ez volt a nagyapánk fájdalmas búcsúja az öt pengőtől. Baritonjában benne búsongott szegény jó atyja, akinek csalódnia kellett a fiában, a háziúrról nem is szólva, aki majd elsejétől nem köszön vissza… – És mi lett azzal a csajjal? – kérdezte valaki. – Nem énekelt olyan szépen, szívből, igaz érzéssel soha senki más! Akkor fogadtam meg, hogy csakis az ő felesége leszek! Mit tudtok ti? Semmit se tudtok… – előkerült a patyolatfehér zsebkendő. Odafutottam a nagymamához, és mindenki helyett átöleltem. A mi nagymamánkat nem túl egyszerű átölelni. – Az anyádat ölelgesd! Várj már! Kifújom az orromat! – Két hegyes könyökével védte magát ellenem. Anyánk pillantása azt mondta, hogy most hagyni kell. – Azt se tudjátok már, milyen nagy pénz volt az az öt pengő… – Pontosan százhuszonöt darab zsemlét lehetett érte venni! – vágtam rá. A nagymama meglepetten nézett. – Honnan tudod?! – Igaz is… Ez az Anikó… Ez az én fajtám! A mi családunkban nem számít kifejezett bóknak, ha valaki a nagymamára hasonlít. De én nem bánom, hogy az ő fajtája vagyok. Jó-e ez, vagy rossz? Azt majd eldönti, huss! az életem. Olyan érdekes ez az egész! Egy öregasszony beszélni kezd, és egyszerre kettéhasad a múlt függönye, valahogy így szokták kifejezni. Látom, amit soha nem láthattam! Biztosan az ötpengős nagyapám fajtája is vagyok. A nagyapámé, akinek réges-régen, egy szomorkásboldog báli éjszakája eldöntötte, hogy mi ma róla beszéljünk, hogy párás legyen a nagymama szeme, hogy meghatott krákogással cihelődjön hazafelé anyánk érettségi előtt álló osztálya. Mire elvonultak, csak egyetlen pártában maradt kenyér árválkodott a tányéron, az is tévedésből. – Az előző osztályom is így búcsúzott – merengett anyák. – Ahogy a más ritmushoz edződött gitárosok a keringőt pengették, ahogy a tornacsukákhoz szokott lábak lakkcipőben egy-két-hára nyikorogtak, ahogy a lányok farmergatyához méretezett öles léptekkel a harangos-fodros, földet seprő szoknyákban mozogtak… A falhoz támasztott szülők némelyike a szája elé kapta a kezét nevethetnékjében. – A szemüket nézzék! – súgta nekik anyánk. – Csak a szemüket! A pillantásukat! Benne az örök élményt, a vissza nem térőt, az egész életre szólót… az igazit! Utánuk becsöngetett egy vörös szeplős srác, Mari osztálytársa. A mi családunk szereti azt, aki egy kicsit vörös és szeplős! – Nem is tudom, miért – töprengett egyszer Mari. Én tudom! Mert egy cseppet hasonlít a nagymamára. A szeplős fiút Bálintnak hívják. Fiúnál az is elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Bálint rendelkezik evvel az előnnyel. 20

Megette az utolsó szelet kenyeret, és közölte, hogy szereti a nagymamát. – Én is! – vigyorogtam. Ezenkívül még a következőket mondta: ez a becsöngetés amolyan bátorsági próba. Olvasta valahol. Az utcán is megszólít embereket néha, kérdez tőlük valamit. Máskor becsönget idegen lakásokba. Tetszik neki Mari is, meg a többi lány is, de nem mer szólni, még rájuk nézni is alig. Más fiú meg csak csettint a csajoknak. Marhára irigyli a csettintős fiúkat, és alig várja, hogy melléjük bátorkodjék. – Még becsöngetsz tíz helyre használt újságpapírért, és beléd szeret minden jó csaj! Egy bátorságot gyakorló srác például olyan magas fokra jutott, hogy becsöngetés után kért egy lavór meleg vizet és beleáztatta a lábát. Micsoda pompás jövő! – A nagymamámék öten nőttek föl egy lavórban – biztattam. Vigyorogva csukta be maga után az ajtót. Már tudom, ki lesz az egyik vendég a születésnapomon! Öt perc múlva anyánk fölcsattant, hogy az a régi ötpengős már nincs sehol, és rémes, hogy csak percekre vagyok normális, aztán tüstént kérdezek valami borzasztó marhaságot! Még este is történt valami. – Marikának jött, most találtam a postaládában… – Apa képeslapot lobogtatott. Csodálkozva néztünk rá. Ilyen gyorsan kézbesít? Általában vagy három hétig cipeli a zakója belső zsebében a számlát, értesítést… – Kösz… – Mari közepes érdeklődéssel nyúl utána. Megnéztem. Színes kép: Országház. A másik oldalán címzésnek csak ennyi: „Marikámnak!” És a szöveg: „Szeretlek az első pillanattól, hogy megláttalak, és szeretlek, amíg élek!” Géppel írt sorok. Aláírás nincs. Évára néztünk. Megint a kisasszony? Teljesen kizárt! Ezek nem az ő szavai! Marinak rám tévedt a szeme. – Nem! – ordítottam teljesen őszintén. A csodagyerek lassan leült, és próbálta elhinni a hihetetlent. A nyurga? Kétlem! „Még rendes levelet se, ha telefonon fölhívhatom!” Talán a szeplős Bálint? Újabb bátorságpróba? Vagy apa! Ő az egyetlen a családban, aki Marikának hívja Marit. Mindent megtenne a lányaiért! Micsoda forgalom: Mari egyre-másra kapja a szerelmes lapokat, nemsokára megérkezik a enyém is, és megnyugodhat. Ha megvénül, pisla gyertyafénynél, hordószoknyában, fordítva föltett hajkazallal, merengősen felidézheti például Gyurit, ahogy apa fele uzsonnáját falja! * Anyánknak nyakán az érettségi, eléggé fölpezsdül tőle. Csak annyira, hogy a reggeli kávéját reszkető kézzel és a filctollával kavarta, cukrot beletenni elfelejtett. Ünnepi szoknyájának a gombja persze lepattant és messze gurult (úgy rémlik, minden évben ezt teszi). A egész família lelkesen és négykézláb mászott körbe, tenyerével tüzes szambaritmust verve a szőnyegen, hogy megtalálja. Anyánk száján a rúzs ilyenkor kicsit idegesen cikcakkos, a frizura nem akar alkalmira sikerülni. Mégis gyönyörű! Ragaszkodott a reggeli bevásárláshoz, a családja nem szenvedheti meg az ő elfoglaltságát! Hazajövet végigszórta a folyosó hosszát necces krumplival, cukorral, csöpögő tejjel, hogy meglelje a lakáskulcsát. A kulcsot előzőleg a kabátzsebébe tette, hogy ne kelljen miatta kiszedni a burgonyát, a fagyott kakast, a káposztát, a cukrot, a tejet. Legszebbik, sokrekeszes kengurutáskájának egyik zugában se találta azt, amit a kezében szorongatott. 21

Kiléptem az erkélyre. A kis téren már gyülekeztek az öltönyös, cipellős, zoknis srácok. Úgy néztek körbe, mintha kérdeznék: – Mindenki rajtunk röhög? Lekiabáltam: – Ma nem álltok be kapufának? Az egyik megrázta vizes kefével szelídített hajkoronáját: – Inkább szoríts nekünk! A lányok rántottába-hasaltam pólóing és bohócgatyás nadrág helyett szép fehér matrózblúzosan, sötét szoknyásán ringtak. Otthon maradt a rókadíszes, ökörszájú szütyő is. – Röpkefürtű ifjú menyasszonyai a tudománynak – mondta anyánk, amint mellém lépett, és két remegő térde összekoccant. Nekem még szerencsére nincs ilyesmivel dolgom! Legfeljebb Marival. Késő délután miatta csöngött a telefonunk. – Mari? – suttogott Csilla a vonal végén. – Nálatok van – röhögtem. – Ja? Persze… tényleg! – Igyekezett a hangjának legalább némi meggyőző színt kölcsönözni. – Mit bohóckodtok?! Úgyis tudom a Kerekest! Csilla is marhaságnak tartja, de mit tegyen? Gyuri szólt Marinak, hogy matekozás után kerüljön a gyár felé. Mari ígérte, hogy hazaérve odacsönget. De nem teszi! – Beszéld rá ezt a szédült csirkét, hogy… Sikerült a szédült csirkét rábeszélnem. Ennek eredményeként este teljes operát adott elő a színtársulatunk! Ragyogó volt a szereposztás: apa, anyánk, nagymama, Éva, szerénységem. A Pillangókisasszony ment főszerepben a csodagyerek-csirke Marival! Először csak hangoltunk. Mari bőgette a tamtamos jejejét, Éva beszámolt Félfülűnek a második bé eseményeiről, nagymama néhány dobütéssel hozta a ritmust: ajtó, bumm! Jöttek-mentek a szereplők, skáláztak, mindenki zengte a maga szólamát. A nagymama megsiketül, Éva adja vissza Marinak tüstént a szerelmes lapot, és ha már tényleg beragasztotta, akkor mekk-tépp-lekk! Az operában ilyenkor az anyakirálynő a tokáját, az apakirály az álszakállát rezegteti. Miután Csilla naponta esküszik sírig tartó hallgatást Marinak, a szédült csirke elmesélt nekünk mindent. Fel-alá szökellt a színpadon. – Háromszor elkísért a buszig és vissza! – Felkapta örömében Évát, és nyögve, de magasra emelte. – Mééég! – vágta ki Éva a magas cét. Mari félresöpörte a Félfülűt meg a fél pár zoknimat, és helyet foglalt. – Majdnem kész mérnök… – Délben rendszerint sakkozunk – kapott a szólamán apa. Mari ettől sápadtan megnémult. – Van ennek a fiúnak angórahörcsögje? – énekelte Éva, mert ez az új mániája. – Ha! Lakodalom lesz vagy előbb vacsorázunk? – lépett be a nagymama negyediknek. – Olyan jóképű… – Mari boldogságában összekulcsolta a kezét. – Folyton keresik telefonon a lányok – mosolygott apa. – Gyuri – esengett piano Mari hangja. – Gyuri… – Angórahörcsögje van?! – Nem kell az a büdös állat! – Rám nézett, azt mondta, te ééédes… – Az a kifejezéstelen, vörös szem… nem kell fehér egér! – Nagymama, a hörcsög nem egér. 22

– Te édes… – Te édes, az uborkát itthon felejtetted. – Nem tudok semmi másra gondolni – rajongott Pillangókisasszony-csirke, ám, amíg levegőt vett a következő strófához, Éva a karjára tette a kezét. – Most megmutatom neked a hátrabukfencet! Jó? Az anyakirálynő aggodalmaskodott. – Ez már nem srác, ez már nem fiú… ez majdnem felnőtt férfi! Ne csinálj semmi butaságot! – Fokhagymás pirítóst is csináltam – kapott a szón a nagymama. – Hónap vége Kovácsoknál! – daloltam én. Nagymama középre jött, hogy jobban lássa a közönség. – Ennél jobban a koszton nem lehet takarékoskodni! A tisztelt szülők mindent elszórnak a lányok bolondságaira! Minek kellett például Marinak… Sose tudtuk meg, mit kellett minek, mert Éva izgatott piruettjei következtek. – Ha Mari butaságot csinálna, benne lenne a Kék fényben? – Benne lenne – mosolygott andante anyánk. – Én is benne lennék, mert agyoncsapnám. Nem fognád be egy percre a csőröd? Én úgy látom… – Nem látta senki az újságot? – apa úgy térültfordult a színpadon, mintha egy másik előadásról tévedt volna ide. Szerencse, hogy senkit nem zavart vele. – Mari, te még bőven ráérsz arra, hogy… – … Én viszont nem érek rá – apa igazán sajnálta. – Zavaromban csak vigyorogtam! – Mari mindenkinek megmutatta, hogyan. – Nem szóltunk egy szót sem… – Nem magyar a bácsi? – ámult Éva. – Széles aranygyűrűt szeretnék… – Cumit, gumicukorból, hatot. Ami jár, az jár! – Angórahörcsögöt! – Te bolond, hol van az még? Ma egy mérnökre ragadnak a lányok. – Ragadnak?! – Éva siettetni kívánta a végkifejletet, és a hasához szorítva hozta az abroszt. – Himbál a flamó! Anyánk belesápadt a hamis hangba. – Ezt a stílust megtiltottam! A búzavirágszemű elmosolyodott. – Az iskolában ragad rám a butaság. Legalább tudta, miért jár oda. Nagymama közeledett újra a konyhából, mámorító fokhagymaszaggal és a drámai csúcsponttal együtt. – A Mari menyasszony? Mama kérem, azistenszerelmére, hiszenmég-gyerek! – Akkor minek neki ez a Gyurka?! – Mert már nem gyerek. – Mikor hozod föl? Mikor teszi a tiszteletét nálunk? Láthatná, hogy veled nem lehet akármit! Pillantásom végigfutott a lakáson, ahol apa még mindig az újság után kutatott, reménytelen arckifejezéssel. A szőnyeg kopott, az egész barátságosan viharvert, a gyerekholmik csak elvétve és pillanatokig pihennek a helyükön, aztán újra előosonnak, élvezni az előadást. Vajon miből látná Gyuri, hogy Marival mit lehet? Körülnéztem, bizony, kevés a hely. – Gyuri majd hová teszi a tiszteletét? Rövid színváltozás következett, mert vacsorázni végre a konyhába vonultunk. Tiszteletet tenni, csak amolyan mondás! Anikó már megint kééérdez! 23

Mindegy, Gyuri tiszteletének a konyhában sincs több hely. – Apa… mit szólsz az egészhez? Eddig sietve kanalazta a levest, mert majd el kell mennie, most készségesen fölpillantott. – Nagyszerű! Igazán! ízletes. Kérhetek még egy kevés pirított zsömlekockát? – Nekem is! – bökte kanalát égig Éva. Majd anyánk beszédes pillantására: – Kéremszépenlégy-szíves-köszönömszépen. És váratlanul kijelentette, hogy angórahörcsög helyett kiegyezik egy tigrisben is. – Tigrist szeretnék idomítani! – Én is – Mari arca ábrándosan ragyogott a paradicsomleves fölött. Úgy vigyorgott, hogy könnyes lett a szeme. Valahová a fejünk fölé nézett. –Én is! Szerelmes lapról lehet szó, de a tigrist a nagymama ellenezné. * – Csinos a lányom – anyánk büszkén elmosolyodott. Térdelt a földön, körülötte tucatnyi gombostű, gyors, ügyes mozdulatokkal tűzte föl a ruha alját. Mari rövidebbre akarta. – Úgy közönséges! –csattant föl. A csinos lány derékban egy kicsi szűkebbre fogta, elöl jobban magára feszítette. – Úgy nem elegáns. Mari félig hunyt pillái alól a tükörbe nézett, hátul felfogta csillogó, hosszú barna haját. Olyan szép lett, mint egy másik lány! Anyánk rózsaszín anyagot vett az új ruhához, mert az Mari színe. Mióta császkálok már a nagyvilágban, és sejtelmem sincs, hogy mi a színem! Mostanában kezdek kikupálódni, lassan talán rájövök. – Mi ez a nagy flanc, ha szabad kérdeznem? – Nagymama jött be, úgy ült le mellénk, mint színházban a kritikus. – Ez mi?! – Mama, kérem…! Kölcsönkértem a legújabb divatlapot. – Azt hittem, a legújabb lámpaernyőt. Mari ennyit hízott?!

Mari belesápadt a feltételezésbe. – Láttátok hátulról is? Remélem, még nincs egészen kész. Az én szegény öcsémnek elég volt két klottgatya… 24

Az Marinak is jól állna. – Varrni még tudok! Anyánknak elegendő lenne csupán az érettségi, és nem hiányozna neki se Gyuri, se Mari, se a szerelem. Nagymama segítségét végképp nélkülözni tudná. – Eleget varrtam a kistestvéreimnek. Egyetem mellett örökké mosni és varrni… – Minek születtél elsőnek? – Minek siettél annyira? Elég bajt csináltál nekem! – Mama, kérem… – Anyánk arca lángvörös lett. Ezt a mondatot ők elkezdték, mielőtt mi megszülettünk volna, most folytatják, és én erőlködve próbálom megérteni… – Majd még azt hiszik, Mari tényleg ilyen ronda. – Kicsit hosszú – mondta Mari. – Nem! Rövidebb lesz, mint a fölösleges kérdések! Az osztályban majd azt mondják: – Olcsóbban is elérhetnéd, hogy kiröhögjenek! A lányok. – Másnak remekül áll, neked pocsékul! A tanárok: – Mondd, fiam, ez tulajdonképpen micsoda?! – Hosszú – ismételte. Mari elkedvetlenedve. –Kilóg majd a piros kabátom alól. Kilóg! – bólintott. – És nincsen hozzá cipőm… és táskám se! Amíg anyánknak van, nem féltelek, Mari! Dühös mozdulatokkal bújt volna ki a ruhából. Anyánk átkapta, szorította magához, fejéhez simította a fejét, kényszerítette, hogy a durcás arcát fölemelje. Két könnytől csillogó sötét szempár nézett a tükörbe, Mari sötét fürtjei mellett anyánk megadóan őszülő haja. Csak ők ketten voltak, körülöttük homályba borult, eltűnt mindenki és minden. Anyánk görcsösen mosolygott. – Csinos vagy és fiatal! Még olyan rettentően fiatal… Erre gondolj! Szerintem Mari Gyurkára gondolt, de mindegy. Ugráltam, bohóckodtam, lestem a tükörbe, mert én is be akartam férni közéjük. – Milyen szép hosszú a nyakam! – jöttem rá. – Mint a libának – mondta a nagymama. – Már kérdeztem, de senki nem felelt, minek ez a nagy flanc? – Úgyis kellett egy új ruha… Mari moziba megy Csillával. – Csillával – nagymama fölállt, ment kifelé. – Csillával… Nekem akarnak hazudni! Mari rosszkedve már eltűnt, újra a tükörképében gyönyörködött, összekulcsolta a kezét, megnyugodva és boldogan. Szerintem látta magát, ahogy belép a fényes bálterembe, megpillantja a márványlépcső piros szőnyegén Gyurit, és a nyakába omolva suttogja: – Egyedül neked akarok tetszeni! Anyánk végigberregett a varrógéppel a ruhán, és kész! Mari felhördült, eltűnt a fodrok közt, aztán újra előbukkant, és végigszambázta a szobát. Anyánk kapott egy igazán hálás puszit. Nagymamának is jutott egy gyors, de félrecsúszott. Elvörösödött tőle, nevetett: – Tartsd meg a fiúdnak! Aztán a csodagyerek csavarókat tekert a hajába, vagy tekerőket csavart a hajába, nem tudom pontosan. – Pont te hiányoztál – morogta szívből, hogy panyókára vetett táskával Éva is hazaért. A csodagyerek sietve anyánk tükre elé rogyott, szépítkezni. Éva szájtátva, elismerően bámulta. – Hová készülsz? Mari éppen nem tudott megszólalni, mert a szeme tetejét kente gyíkzöldre. Egy hajdanvolt kiránduláson, Teljesen Vacak Tiborral pont ilyen kis gyíkot fogtunk!

25

Búzavirágszemű villámgyorsan kihasználta a csodagyerek némaságát, és letekerte a lakkos üveg tetejét. Befestette három ujját. Csak hármat, de tenyérig. – Az nem baj, hogy az egyik szemedet fölfelé rajzoltad, a másikat meg lefelé? – Mert örökösen a képembe bámultok! Most éppen a nagymamára bámultunk, aki az ajtóból bólogatott. – Ezek értik, kidobni a pénzt. Az én öcsém tavasztól őszig mezítláb járt. – Az nagyon egészséges – hallott róla valamit harangozni Éva. Éppen Mari gyöngyét tekerte a nyakára ötsorosan a tintás iskolaköpeny fölé. – Mezítláb? – Mari döbbent elismeréssel bámult a tükörből a nagymamára. Az egyik szeme már elkészült, úgy festett, mint a félszemű Jumurdzsák a nagy csata előtt. – Nagymama, a te öcséd hippi volt? – Az eszed tokja! – Nagymama elvörösödött a méregtől. – Nem volt rá pénz! Örült, ha télen került a lábára cipő, és csúszkálhatott egy kicsit a bolgárkertek befagyott jegén… – Lusta volt elmenni a műjégpályáig. – Éva hangja tompán hangzott, mert éppen belebújt az új lámpaernyőbe. – Te ostoba, nem volt rá pénze! – Nyilván elköltötte a zsebpénzét fagylaltra – szólt Mari békítően, és már anyánk körömcipőjében botladozott. – Sose volt zsebpénze! Csak bámultuk, hogy más fagylaltot eszik! Sose laktunk jól! – Tudom, ez a hülye fogyókúra – sóhajtott Mari őszinte részvéttel. – Hányszor elkezdtem én is… Nagymama feje szépen vörösödött. – Tehetsz nekem egy szívességet. A frizurád hány forintba került?! Bezzeg, az én szegény öcsémet a ti korotokban egyszerűen csak kopaszra nyírták! Az Marinak is jól állna. A két klottgatyával együtt. – Anyánk meglepődik majd, mennyi mindent kölcsönvettél! – dalolt a kisasszony. – Menjetek ki! – ordította Mari, és két kézzel ráncigálta le Éváról a holmijait. Éva két kézzel védte magát a pofonoktól. – Senki nem süket! Merengve néztem őket. – Ha Gyurival gyereketek lesz, ő is annyira idegesít majd, mint mi? Mari egy pillanatra megnémult. Arcán fölragyogott egy, a Mona Lisáénál kicsit kedvesebb és maflább mosoly. Ez is válasz, bár elég szűkszavú. Aztán bumm! becsapta maga után az ajtót. Anyánk finom kölnijének az illata még sokáig érződött a levegőben. Ez délután volt, és bemelegítésnek számított. Közben leszállt az alkony. – Nem nézitek? – ordított ki nekünk a nagymama. – Háborús filmet játszanak a tévében, senkit se érdekel? Micsoda hősök! Hol voltak ezek, amikor potyogott a bomba?! – Sehoool! – kiabáltam vissza, mert ismertem a feleletet. Anyánk tüntetően a füléhez kapta a kezét. A nagymama mellé ültem, már kisfilmeket mutattak, például hogy vízhatlan volt-e a tunguzajkú csubancok házi nyenyeréje. Az előadó feje fél méterre elúszott, megriszálta ülve maradt derekát, aztán az is utánasétált, és ezt megismételte háromszor. Ez azt jelenti, hogy csöngettek minálunk. Ugrottam fürgén, és apát találtam a lábtörlőn. Boldog családi légkör! – Minek ez a díszkivilágítás? Mindenki bebámul! – Anyánk dühösen összerántotta a függönyt. Máskor is díszkivilágítunk, máskor senkit nem zavar. Ha valaki minket nézne, édesen elmosolyodnék. 26

Ha valaki gyufát gyújtana, bumm! felrobbannánk. Mari még nincsen itthon, ez az igazság. Anyánk szeretné itthon tudni, kifaggatni, fölpofozni, összecsókolni. Attól tart, hogy más csókolta össze. Csodagyerek, hányra beszéltük meg? Lehetne szerelmes nappal is! Odafutottam anyánkhoz, leguggoltam mellé, letérdeltem, magamhoz öleltem. Lábujjhegyen már magasabb vagyok nála! Fel tudtam volna kapni könnyű kis alakját, és a szívemhez szorítva elszaladni vele a világ végére! – Anyu… te félsz! – elfulladt a hangom. – Félek – mondta komolyan, rám nézett, és nem engem látott. Ha látna, aludni küldene. Későre jár! Mari, holnap mekk-tépp-lekk! Behoztam az erkély madzagjáról a megszáradt iskolaköpenyemet, és… Izgalmas éjszakai film mehet a tévében, ha a kis tér ennyire üres. A fák zúgtak egy kicsit, valamelyik ablakból óriási sárga négyszög vetült rájuk. A négyszög közepén Mari ült, Csodálatos Gyurival. Olyan ez a kis tér, mint valami kút, ha suttog valaki, az is fölhallatszik az esti csöndben. Az hallatszott föl, hogy csöndben vannak. Se puszi, se semmi. Nem jó csönd. És most Gyuri fölugrott. – Ne törd a fejed tovább semmiféle kifogáson. Ugrott Mari is. – Gyurka… – Az osztályvezető úr kislánya szégyelli a családja előtt az… intézeti srácot! Félsz, hogy lenyalom a késetekről az ezüstöt?! – Gyuri! – Hát nem nyalom le! Szervusz! Hármat lépett a nyurga alak, és már nem volt sehol. – Gyurka… – A csodagyereknek csupa bőgés volt a hangja. Vajon miért akarja Gyurka a késekről lenyalni az ezüstöt? A szerelem a legbonyolultabb ostobaság a világon! * Reggel a partvisveréb ébresztett, varjú már nincs, a földeken vizslatja a jövő évi termést. Az erkélyen rám sütött az első vakációs nap! Sok gyerek érkezik nyaralni a házunkba. A szomszéd Zsemle néninél Pistike vendégeskedik, este bőgött a mamája után. Aztán találkoztam vele az ajtóban. – Hogy aludtál? – mosolyogtam rá. Meglepetten nézett, hogy még ennyit se tudok. – Behunytam a szemem – felelte biggyesztve, és a rácsra könyökölt. A következő pillanatban milliónyi színes szappanbuborék szállt lefelé a felső emeletről, ömlött a Niagara-vízesés is. Átfutottunk a fordulóhoz, onnan föllátni. Kislány szuszogott egy vizesvödör mellett, és széles ecsetkezeléssel mosta a folyosót. – A nagymamát akarom meglepni vele! – kiabálta. – Beleöntöttem anyuci habfürdőjét! Gondoljátok, hogy tiszta lesz? – Mind a tíz emelet! Aztán szatyromat lóbálva futottam vásárolni, lelassítva a kirakatoknál. Az üvegvisszaváltó előtt hosszú sor állt, legutolsónak a csöngetős Bálint támasztotta a falat. – Hát te? – szusszantam mellé. 27

– Jöttem a nagymamámmal vásárolni – újságolta komoran. – Hoztam vissza a ménkű sok üveget. Ő menet közben nevel engem, marhára komálom az ilyen levonulásokat! Mindig megáll pletykálni, én meg szobrozok mellette, a tömött szatyroktól féloldalasan. Beállt szobornak, átszellemült képet vágva, kicsavart tagokkal. – A diadalmas ifjúság! Szoborkompozíció a huszadik század végéről! Nevettem. – Tudod, amikor kiakasztják a képet az osztályban, rajta egy ló, mit ló, egy sánta gebe, az összes nyavalyájával. Nálunk énrajtam magyarázza a tanár: itt dongás, itt gacsos, itt kosfejű, itt csapott farú, pókos, kehes… Mosolyogtam. – Tanultuk, hogy a ló szimpatikus és értelmes állat. – A nagymamám mégse ilyenre vágyott… „Inkább kislány lett volna! A kislány olyan hercig!” Képzeld el, milyen tündéri lennék, rózsaszín csipke-ruhácskában, habos szalaggal a fenekemet verdeső copfomban! Bólogattam vígan. – Nálunk a hercig kislány szerepét Éva húgomra osztotta a sors. Bálint felordított. – Én, sajna, nem vagyok hercig, nem, azt nem lehet mondani! – Aztán dúdolni kezdett valamit. Az iciri-piciri házikót! A bátorságtanácsok közt olvasta, hogy mérgelődés helyett énekelni kell valami vidámat, és attól prímán átprogramozódik. A teljes programváltás előtt megjött a nagymamája. – Te a Bóra tanárnő Anikója vagy! – örült meg nekem. – Látszik is, ilyen rendes kislány… Már megszoktam, hogy szívesebben barátkoznak velem, mert a tanárnő vagy az osztályfőnök lánya vagyok. Nem nekem szól. Nem sokat ér… – Nem úgy, mint Bálint. Sajnos… Jutna neked eszedbe, hogy szilvalekváros kenyeret csempéssz a bársonykalapomba? – Miért? – csodálkoztam. Bálint nagymamája szerint a bársonykalapba tett szilvalekváros kenyérre semmiféle indok nem létezik! A csöngetősre néztem, ő szívott egyet az orrán, és rám villant a szeme. Az a pillantás azt mondta, hogy magyarázat van. – Vasárnap lesz a születésnapom – mondtam a nagymamának. – Bálintot nagyon szívesen látnám a vendégek között! Örömében a szava is elakadt. Futottam vásárolni, meg se várva, hogy biztosítson: addigra Bálintot megneveli, hogy evés előtt kezet mosson, előttünk lábat töröljön, hangosan köszönjön, orrot fújjon, zsebkendőbe köhögjön, ne csámcsogjon, ne harangozzon, és uzsonnázás közben ne fogjon legyeket. Bálint csörömpölve futott utánam. – Úrnőm, miért e váratlan kegy? – Érdekel, hogy miért tettél lekváros kenyeret a kalapba. – Ja? – Kicsit fújtatott. – Az egész kerületben nem találtam egyetlen aranyos, éhes csörgőkígyót sem! A születésnapom, mint mindig, idén is érdekesnek ígérkezik! Vásárlás után lehívtam a liftet. Nyaraló gyerek guggolt benne. Két szutykos tenyér az arca előtt, majdnem földöntött, ahogy ugrott, nevetett, ordított: – Ipiapacs, te vagy a fogó! – Inkább a szedő – morogtam, amíg a kiborult cseresznye nagyját újra a zacskóba gyűjtöttem. Alig csuktam be magam mögött, máris vadul rugdosták az előszobaajtónkat. Kinyitottam, fekete kislány bámult rám. 28

– Itt a tejföl és a fél kenyér – rebegte. – Hová tetted a nagymamámat? – Azt hiszem, alattunk lakik. – Megfogtam a kezét, és levonultam vele. Gondterhelt arc simult ki a láttunkra! – Mártikám, tessék szépen hazajönni! Nem szomszédolunk. Visszafelé Sanyikát kellett kerülgetni, ő is régi nyári ismerős. A múlt vakációban is itt nyikorgatta körbe-körbe a bilikék kisautóját. Mégis, mintha valami változott volna… Igen, elmaradt a két gyerekszandál surrogása, Sanyi már nem gyalogol a kocsiban ülve, belenőtt az üzemszerű használatba, ahogy apa mondaná. – Már elérem a frászpedált – közölte elfoglaltan, és jelzett, mert éppen megelőzte a lassú járműnek számító cserepes borostyánunkat. Istinek szemben még nem kell autó, a családi kék mosdótálért lelkesül, sietve belecsücsül a két kancsó meleg vízbe, ordít, hogy a nagymama is üljön mellé, de aztán megelégszik egy üres szappantartóval is. – Gergő nem eszi a főztömet! – panaszolta nekem Aradi néni. Nem véletlen! Gergő sorra járja a nyitott ajtókat, megáll, nem szól, nem kér. Csak néz. Aztán innen egy mézescsókkal, onnan egy szelet csokival hátrál ki, és akkor még nem említettem a két marék cseresznyemagot, amit diszkréten a virágcserepünkbe köpött. Az igazi csillag Balázs, aki idén is hazahozta vakációra Jemenben dolgozó szüleit. – Saját tevén járok iskolába. Lökhajtásos! – mesélte tavaly. Balázs hanyagul előkelő mozdulattal húzta följebb kesztyűjét. Itthon abban is alszik, a jemeni éghajlat forrósága nem teszi lehetővé a kesztyű viselését. Jemenben sok a homok meg a vihar, meg az oroszlán – mondta most. – Már elejtettem néhányat. Úgy kell, hogy a szél elfújja a homokdombot, mögötte ott áll az oroszlán, és amíg meglepett, buta pofát vág, én elfogom! – A nagymamám inkább átszitálja a sivatagot – mosolyogtam rá. Otthon is volt két érdekes telefon. Az első: Lili néni és anyánk között. Ezúttal elmaradt a lemezelés! Anyánk főleg bólogatott, kicsit értetlenül, Lili néni főleg beszélt, kicsit hadarva. Nagymama szerint Lili néni mosolya mögött kiskígyó sziszeg! Mari igyekezett kilépni a képből, de későn. Anyánk letette a hallgatót, és magyarázatot kérve rápillantott. A csodagyerek maga elé nézett, aztán vállat vont, aztán dünnyögött. – Mi van abban?! – Miért nem hozzánk jöttök? – Eddig az volt a baj, hogy nem vagyok hajlandó Lili nénihez menni – srófolt a hangján Mari. – Most az is baj, hogy fölmegyek? Így adódott, Gyurival sétáltunk, és éppen arra… – Háromszor egymás után?! Erre Mari nem tudott mit felelni, anyánk viszont teljesen megnyugodott. – Te hülye… Miért nem telefonáltál tegnap este, hogy ott vagytok? Ott is voltak. A magyarázatot számomra a következő telefon adta meg. Készülék a hóna alá, retesz csatt! Mari a kádból jelentette Csillának: – Öregem! Fönnakadt a szeme, ilyen kégliben még sose járt! A kandalló, meg egyebek, három szinten… Amikor a nagymama először ott járt, körülnézett. – És ki takarít itt? – Lili néni, ahogy suhant, ahogy kérdezte, viszki, martini, konyak, dzsin? Esetleg valami koktél? Tőlem meg: tonik, málna, jaffa, meggylé, paradicsom, mit iszol?

29

Kiderült, hogy Gyurka a rémes albérleti szobájába nem akart meghívni egy olyan finom kislányt, mint Mari. Csak egyetlen ágy, csak egy szék, mosdó, csikorgó szekrény alatt Gyuri egyetemi jegyzetei, csupasz villanykörte, a falon a házinéni volt férjének bajszos huszárfotói. – Minden éjjel arról a szobáról ábrándozom! A világ legszebb „rémes tetű” szobája lehet! Csikorgó szekrény tetején Gyuri piszkos ingei… Mari mosni akar?! Sokszor láttam hasonlót a tévében, hullafoltos mennyezet, pereg a vakolat, betekint a kormos tűzfal, ilyenek. – Semmi, ha mondom! – ordított éppen Mari. – Csak megpuszilt. Olyan aranyosan mondja: te édes! Elmagyarázta, hogy ő soha nem erőszakos a lányokkal. Csak úgy jó, ha ketten akarják. Úgy lesz szép, ha én is akarom! Megvárja… Csilla válaszát figyelte, aztán: – Tudom! Ha fölmegyek hozzá, az már beleegyezés… Anyánk kicsit megsértődött Lili néni miatt, de nagyon nyugodt Gyurkával kapcsolatban. És a világ legrémesebb tetű szobájáról sejtelme sincs. Marinak joga van életének minden vargabetűjéhez… Nem értettem az egészet! Egészen Vacak Tibort felhozta: – Ő a Tibor, tudjátok… Göndört is felhozta: – Ő a Göndör, tudjátok… Miért nem hozza Gyurit is? Ő a Gyuri, tudjuk! Fél, hogy apa sakkozik vele? Az esti sötétségben végre erre is fény derült. Viharos napnyugta volt, a nagymama szobája felől jeges szél süvített, a heverőm körül jegesmedvék ólálkodtak. Nagymama leült Mari mellé: – Már kérdeztem, de nem feleltél: mikor hozod el a fiúdat? Mari a falnak támaszkodott, aztán csak várt. Hátha megunja a nagymama és kimegy? Nem ment ki, makacs álla a levegőbe szúrt, konokul nézte Marit. A csodagyerek végül kitört. – Ebbe a bolond lakásba?! – Bolond vagy te magad! Halkan ment az egész, nehogy a búzavirágszemű fölébredjen. – Ez egy nagyon szép lakás! Három szoba, összkomfort. Fürdőszoba! – Tudom, ti öten nőttetek föl egy lavórban… – Túl jó dolga van ma a gyereknek! Amikor annyi esztendős voltam, mint te, négy kistestvéremre mostam! – Két-két klottgatyát! Biztosan nem szakadtál bele! – Mari az arca elé kapta a kezét, mert a nagymama nagyon fürge pofonokat tud osztogatni. Aztán tovább szemtelenkedett. – Ma más a világ! Nem látsz a szemedtől? Ezek az ócska bútorok, minden nyúzott, kopott, Éva összefirkálta a tapétát… Mari is összefirkálta, mindegy. – Gyuri másnak képzeli az otthonunkat. Kés kellene a Gyurikának, lenyalni róla az ezüstöt! – És te? Hazudsz neki? – Mivel kínálnám meg? – jajdult föl Mari. – Fokhagymás pirítóssal?! Világos! Szerintem Gyuri két pofára zabálná. – Te kezdenéd elölről a mezítlábas gyerekkorodat… – Mari… te szégyelled a nagyanyádat! Szégyelled az otthonodat! – Felállt. – Ne félj, nem ütlek meg! Ezért a pofont majd az élettől kapod. Nem süt utána almás palacsintát neked, hogy hamar elfeledd! Nem is felejted el soha. Mari eldobta magát és némán bőgött, de nagyon. 30

– Ne sírj, te ostoba… Ronda leszel, és nem kellesz a fiúdnak. Felkönyököltem, vacogtam. Nagymama kiment, Mari lassan álomba bőgte magát. Már csak én voltam ébren, amikor anyánk bejött. Lehajolt hozzám, mosolygott, suttogott. – Vasárnap születésnap! Hány vadállat lesz a fedélzeten? – Egy se! – feleltem felvidulva. – Ezt az uzsonnát máshogyan gondolom. Lili néniék, meg még két fő. Titok! De nem leszel mérges miattuk. – Lili néni meg lesz hatva… – Aha – bólogattam. – Majd azt mondja, sose hittem volna, hogy valaha normális gyerek leszel! Összekuncogtunk anyánkkal. – Tőled tudom, hogy az összeillő vendégek kiválasztása fél siker… Biztos, ami biztos, anyánk szerette volna tudni a plusz két főt is. Borzasztóan ráztam a fejem! Még lesz egy gyárlátogatásom, és kezdődhet az előadás! A nagymamát sértegetni? Anyánkkal szemtelenkedni? Mari eldobna minket? Nem ilyen családot szeretne? Semmilyen családot nem szeretne? Sebaj! Vasárnapra kisimul minden gubanc! * Mari ágyán képes újságot találtam, tudom, hogy Csillától kérte kölcsön, egy bizonyos írásnál kettéhajtva, címe: „Flörtlecke, nagylányoknak.” Sose hittem, hogy ezt könyvből tanulják! – „Köszönj, és mosolyogj!”, tanácsolta Marinak az újság. „Légy vonzó, légy különleges! Öltözködj egyénien! A szobád ne legyen unalomig azonos a többiekével! Legyenek saját receptjeid! A vendégek legyenek meggyőződve róla, hogy ilyet másutt nem kapnak. Mindig olvass egy igazán nagyon érdekes könyvet, készülj egy izgalmas utazásra, nézd meg a legújabb filmet! Érdeklődj minden iránt! Kellemesen és vidáman pezsegjen körülötted az élet.” Szegény Mari! Másként öltözve fel kell forgatnia a szobánkat, miközben különlegeseket főz, olvas, izgalmasan utazik és ül a moziban. Közben minden iránt érdeklődjön, és minden pezsegjen körülötte. Ez a flört. Részemről majd ezt a marhaságot kihagyom. Éjjel a szokott zenebonára riadtunk. Szegény anyánk éppen csak hogy kiheverte, hogy öreg táskaírógépe nem vette be az általa gyönyörűen bekockázott kartonlapokat, amelyekre az érettségi tételeket óhajtotta rákopogni, és így heteken át, hajnaltól éjfélig körmölhetett kézzel. Még az idegeiben vibrált a reggeltől estig tartó vizsgáztatás. Tizennyolc évesen nem sejtette, hogy ez se könnyebb, mint a bizottság előtt gyűrögetni a kis, átizzadt csipkés zsebkendőt. És frissen túlesett azon, hogy négy év meg nem alkuvó munkája nyomán némelyik gyereke szerint Jeruzsálem Görögországban van, az ókori olimpiákat eleinte Itáliában rendezték, és hazánk déli szomszédja a festői Pravoszlávia. Éjjel tepsik kalapálásával, fazekak döngetésével, fedők fülsiketítő csapkodásával megint fölverték az alvó szomszédokat is, a csecsemőket is, hogy minden lakótelepi kutya szűkölve kezdte ugatni a holdat… Sorra kinyíltak az ablakok, nézni, hogy a négykézláb hazaérkező apa tesz-e rendet köztünk a nagyobbik baltával? Aztán felözönlöttek hozzánk, a család a falhoz támasztva szundikált, később valamennyien kentük a zsíros deszkát a sakálfalkaként ordibáló éretteknek… A nagymama nem volt formában. – Miért nem szólsz, hogy nem kérsz több éjjelizenét?! Azt nem lehet. Márta néni megpróbálta! 31

– Ha nem, hát nem – mondta a cipője orrának a főkolompos. Négy éven át versenyeztek, hogy Márta néni magyarázataira vagy az ő marhaságaira figyeljen-e az osztály, és az eredmény igazságos döntetlen lett. Aztán rávillant szeméből az a fény, amelytől minden tanár haja égnek mered… – Már azt reméltem, megúszom. Baj nélkül ért véget a nap – mesélte Márta néni nekünk tavaly. –Dögfáradtan hullottam ágyba, tüstént elaludtam. Éjjel fél kettőkor felébredtem, csöngött a telefon. A férjem rögtön ugrott, suttogva tárgyalt, gyöngéden költögetett: – Édesem, téged keresnek… – Halló – nyögtem. A kagylóba behallatszott valami víg zene. – Márta néni, mikor volt a mohácsi vész?

Anyánk is mondja, hogy nem marad meg az emlékezetében a sok év minden gyereke, de a hangjuk után mindig fölismeri őket. Márta néni hallotta, hogy fojtottan röhög a banda túlnanról, amíg neki szépen lilult a feje, háborgó gondolatok vágtattak benne, de egyik sem tudta pontosan kifejezni az érzéseit. – Ejnye, nem megy? Pedig Márta néni arra tanított minket, hogy ezt álmunkból fölriasztva is tudni kell! Nem volt kinek felelnie, vihorászva lecsapták a kagylót. Ő meg hajnalig ült a gyűrött ágy szélén, ölében az elnémult készülékkel, és a tanári hivatás szépségein merengett. Akkor már inkább a zenebona! Reggel, a csatatér romjain, megjelent anyánk, röpke fürtjein kendő, és porszívóval csörömpölt. – Hagyd csak – bújtam elő a vakációs könyveim közül, és kényelmesen hanyatt vágtam magam. – Ma Mari takarít. Mari méregbe jött. – Miért pont én? A te szülinapod előtt?! – A vendégkoszorú miatt! – mosolyogtam rá bársonyosan. – Itt lesz a kritizálós Lili néni, kellemetlen lenne, ha éppen a Csodálatos előtt tenne elmarasztaló megjegyzéseket… Elsápadt, tátott szájjal meredt rám. 32

– Meghívtam a Kerekest! – ordítottam. – Örömmel elfogadta. Anyánk arcán megkönnyebbült mosoly… A csodagyerek, akár egy rakás szerencsétlenség, próbálta Gyuri-szemmel nézni az enteriőrt. Olyan képet vágott, mint Napóleon Szent Ilonán. – Szeressen a Csodálatos Gyurka a kakaófoltos szőnyeggel együtt! – csaptam a heverőmre. – Vagy cseréljen el téged a Lili néniék pocsék világítós kandallójára! Ha! Igaz is!, mondta a nagymama pillantása. Fülig még nem szaladt a szája, de egy kicsit azért szétszaladt. Feltápászkodtam. – A kerékpárt kiviszem a lakásból, hogy könnyebben takaríthass! Amíg bicajozok a kistéren körbe-körbe, ne felejtsd el, hogy az ablakmosás sokat lendít az összképen és a sarkokat is tisztára kell törölgetni! Fütyörésztem széles jókedvemben, hogy Marinak vígabban menjen a munka. A csodagyereket sajnos még egy csapás érte. Hilda néni jött anyánkhoz, a kisiskolás osztályfőnöke. Elismerően nézte Marit. – Büszke lehetsz az ügyes és szorgalmas lányaidra! Megveregettem az ügyes és szorgalmas Mari vállát, és fürgén elugrottam a pofonja elől. Azért jött, mert ezt feltétlenül meg kell mutatni… Patyolat rajzlap, rajta a valahonnan igen ismerős gyöngybetűk, valami köszönet az egész évért, aláírta a kisiskolás. Megcsodáltuk a művésznő remekét. Középre ragasztva egy színes levelezőlap, a Parlamentet ábrázolja, körülötte piros ceruzával dicsfény. Mari hirtelen közelebb lépett. – Éva, csak nem az én…? – Te már úgyis kiolvastad! A kisiskolás még nem sokat sejt a szerelem titkaiból: – Tessék nekem adni! – könyörgött Hilda néninek Mari. – Dehogy adom, fiam – tette el amaz. – Semmi pénzért! Ilyen aranyos, kedves emléket… Mari egyre reménytelenebbül nyelte a könnyeit, akkor is, amikor már csukódott az ajtó Hilda néni után. – Már annyiszor elolvasta – szepegett Éva. Rémülten nézett körül. – Ne bőgj! – ordítottam a búzavirágszeműre, mert elkezdeni tudja, de abbahagyni alig. A nagymama egészen váratlanul fölkacagott, és kacagott, hogy remegett belé a kis pocakja is. – Ostoba lány! Kapsz majd másikat! * – Mari majd készít valami különleges ínyencséget a vendégeknek! – láttam a jövőbe. – És mit eszünk? – hökkent meg a nagymama. – Te is készíts, de csak titokban, tartalékul – súgtam. A nagy nap reggelén Mari csinos kötényt kanyarított maga elé, és izgatottan elfoglalta a konyhát. Kituszkolta a vihorászó nagymamát a jóindulatú tanácsaival együtt. Csupa lámpaláz lesz, ha folyton ott áll a könyöke mellett! Engem nem olyan egyszerű kituszkolni! – Legyenek saját receptjeid! – biztattam a csodagyereket. – A vendégek legyenek meggyőződve róla, hogy ilyet másutt nem kapnak! Közben olvass egy igazán érdekes könyvet… Mari az asztalra tette az igazán érdekes szakácskönyvet. Megmutatja a csodagyerek a Csodálatosnak, hogy mire képes! – Befamelef almaomlett lef- mondta izgatottan. 33

– Jó, hogy mondod! Hátha nem lehet ráismerni… Kezdetnek kivajazta a legkisebb tűzálló lábasunkat, az asztalt bőven behintette zsemlemorzsával, néhány szem jutott az edénybe is. Aztán egy ideig párhuzamosan dolgozott: amíg lobogva főzött almája világgá futott, addig a nyüszítve kavart vajas prézli szénné égett! – Netán segítsek? Dühösen vállat vont. Kezdtem szétválogatni a pempővé főtt alma belsejét a héjától. – Tojás is kell! – jött rá a szakácskönyvből, ami mindig becsukódott, ha nem nyomatta le valamivel. Sokadik kocogtatására markában maradt az összetört tojás, a héja nagyját diadallal halászta ki az edényből. Elmerülten űztük a kisebb darabokat: mutatóujjunk körmével, a sörnyitóval, tortalapáttal, lottószelvény csücskével, hihihi! – Az apraja maradhat, úgyis kell a kalcium – röhögött Mari. Amíg habot vert, rájöttem: – Ha összekevered, nem fér a kistálba a huncut! Kivajazott egy közepes edényt, dúdolva fölhintette a konyhát zsemlemorzsával, öntötte bele a masszát. – Túl sok a nyomorult! Elkomorulva kizsírozta a legnagyobbik ökörsütő fazekat, beletaposta a keveréket, a fele megmaradt. – Jó lesz a jövő évi születésnapomra – vigasztaltam. Dúdolva tette a sütőbe. Melegben a besameles almaomlett sebesen terjed! Sikoltva rakott alá még egy tepsit, a tészta álmatagon már a harmadikba csöpögött. – Szerintem már a földszinten szedik, fölmosóronggyal – röhögtem. Aggódva kukucskáltunk be a sütőbe, nagyon érdekes látványt nyújtott. Mari még egy óra múlva is súrolta az utolsó ragacsos csimbókokat. Nagymama beperdült a tiszta konyhába, tíz perc múlva gyomorsimogató illatok szálldostak, húsz perc múlva kész volt az almaomlett, porcukorral meghintve! A vendégek érkezése előtt mindent előkészítettem. Egy kis kartont, közönséges dobozfedélből, amit rajzszög tart a csöngőnk fölött: „Erősen nyomni!” „Nehezen csukódik!”, hirdette a következő, már idebent. És mert délután indul meg mellettünk a fűtőmű melegvíz-szolgáltatása, nem árt a figyelmeztetés: „A kulcs hegyével a kis koszos rongyot a kulcslyukba vissza kell tömködni!” Különben odakozmált, ázott macskabűz kúszik be hozzánk. Kapott kartont a jégszekrény is: „Frizsiderünk mélyhűtőjét nyittasd ki valakivel! Jót röhöghetsz!” A gyanútlan mozdulattól láb elé korcsolyázik tizenkilenc, kővé dermedt, szétadagolt nemtudommi, félórás gyömöszölés után jó, ha ötöt sikerül visszanyomni. A kabátok majd a heverőmre kerülnek. „A fali fogas már háromszor leszakadt, és felesleges firtatni, ki hányszor hintázott rajta!” Vigyázni kell, hogy a vendégek ne a rozoga karszékbe telepedjenek. Kész! Anyánk meglepetését kaptam meg legelőször! A régi sötétkék mintájára új ruhát varrt. Éppen jó, és gyönyörű! – Nem fontos megállás nélkül pörögni! Nem fontos, de remek. – Ne vedd alá azt a szűk kombinét – csattant föl anyánk. – Ki hallott már ilyen hülyeséget? A legtöbb lány büszke rá! 34

– Engem idegesít, hogy ilyen nagy… Valamikor még örülnék, ha ilyen szép lenne a keblem! A mi emeletünk mindenféle újságot elolvas. Egy előfizeti, adjuk körbe tovább. Vittem ugrálva az esedékes hármat, hogy beadjam a Bartos bácsinak. Úgy szoktuk, hogy csöngetünk, ha kijönnek, jó, ha nem, akkor is jó. Úgy helyeztem el, hogy ajtónyitásnál az újság lehetőleg leessen a földre, mert a többi gyerek is ezen igyekszik. Most Gyuszi bácsi nyitott ajtót. – Kezicsókolom! – mondta tisztelettel, és eltátotta a száját. Aztán úgy végignézett, hogy belegörnyedtem, és mosolygott. – Nem vonom vissza, Anikó! Arra a rövid időre… Futottam vissza, megpörgettem anyánkat. – Gyuszi bácsi kezicsókolommal köszönt nekem! A tizenharmadik születésnapomon! – A Gyula sose volt normális…- sápadt el anyánk. Megálltam a tükör előtt. Nem is festek rosszul ma! Csak elég messziről, és hunyorítva kell nézni. Anyánk mellém állt, átölelt, mint Marit nemrég, az új lámpaernyőben. Ettől az öleléstől boldog lettem, de még nem borult homályba a szoba, és nem tűnt el senki. Nem nevetett, a tükörképünket nézte. Kicsit fáradt vonásait és korán őszülő haját. – Ne siess… – kért. Megnyugtattam, hogy tizenhárom éves koromban pont tizenhárom éves akarok lenni, inkább kevesebb, mint több. Nem sürgős nekem a sok felnőtt grimbusz és kalamajka! Mari a vállát vonogatva mondta: – Tőlem nem kapsz semmit! Minden pénzemet, amit eddig összegyűjtöttem, hogy vegyek belőle valamit, a kisasszony szedte el! A kisasszony bársonyruhába bújt. Aztán a két kerek orrú lakkcipő… – A másik? – kérdezte elbizonytalanodva, lábán az ünneplő topánnal. – A másik – bólogattam. Ha nagyon igyekszik, néha még összekeveri a balt a jobbal. – Később… – súgta aztán. – A Marival közös ajándék egy kicsit később lesz… nem baj? – aggódva nyitotta rám a két kék csillagot. Mari a rózsaszín lámpaernyőt viselte, állt benne a konyha közepén, illatosan anyánk kölnijétől, frissen csavart fürtökkel, ujjai közt felmosórongy csöpögött. – Hová dugjam? Lili néniéknél még véletlenül se látni felmosórongyot! – toporzékolt Mari. Náluk a kosz nyilván előkelően felszívódik! Apa harmadszor magyarázta, hogy sem a bögre kakaó, se Lili húgáék, se Gyuri kollégája miatt nem érdemes a tréningruháját öltönyre és nyakkendőre cserélni. – Ma mindenki egy kicsit kiöltözik! Születésnap van! – könyörgött Mari. – Ha Anikó ragaszkodik hozzá… Ahhoz ragaszkodom, hogy mindenki jól érezze magát. Mari tiszta, vadonatúj törülközőket varázsolt elő, és vicsorogva közölte, hogy használni pedig tilos! Az öreg partvist és a porrongyokat beadta a szomszédba. Futottam utána a nagymama horpadt felmosóvödrével! Elsőnek Bálint érkezett, hófehér ing, nyakkendő, zakó, hozzá nyűtt farmer. A lekváros nagymama személyesen ügyelt az öltözködésre, csak hamarabb el kellett mennie. – Visszaugrottam volna a többi szokott göncömbe is, de bezárta a szekrénybe. Kaptam tőle nyalókát, pirosat, rajta rózsa: – Megjöttem, szépség angyala, Hogy liljomát s rózsáit üdvözöhöljem… A hölgyek még a konyhában szorgoskodtak, a vendéget magam vezettem termeinkbe. – Szia, Cyrano – örültem neki. – Te is színkörös voltál?

35

– Aha, Bóra néninél ez kötelező volt. Elkezdtem, nagyon megszerettem… gyalulta az agyát a buzgó kisklapec, tanultam, órákig lelkesülten ordibáltam a szerepeket… sorra más kapta. Jóanyád félrehívott: „Bálint, nagyszerű vagy, csak nem kifejezetten Rómeó-alkat…” A tornateremben tartottuk, a hátsó ablak nyitva volt, kihajítottam a táskámat, ugrottam utána én is. Viszlát! Egyszer csak a sokat megélt táska nincs sehol! „Ezt keresed?” kérdezte Bóra néni. A táskám kezében. „Hidd el, Bálint, sokszor én is unom. Tekintsd ujjgyakorlatnak! Nem is hinnéd, még mennyi mindent fogsz unni az életben… Kérlek, maradj!” Utána párszor maradtam, de ott órákon át nem volt egy őszinte hang se, aztán a saját versélményeikkel adták meg a kegyelemdöfést… A lekváros nagymama fehér kötött sapkát horgolászott nekem. A becsődült família szerint igen jól áll! Bálint a két testvéremnek is hozott nyalókát, Éva barackot kapott mellé, Mari Cyranót: – „Szerelmem lángját már nem bírom, Ha csókokat küldhetnek e papíron, Az ajkaddal olvasnád levelem!!” Mari olyan kedves volt vele, mint a legszebbik tévébemondónő, ha kis hülyegyerekkel csinál riportot. Aztán Lili néni jött, magas, karcsú, elegáns. Zolti már magasabb nála. Edina kicsi maradt és gömbölyded, mint Mari, csak jobban kikupálódott. A haját sárgarépaszőkére festi, rengeteggöndör, alig bírja hátul összekötni. – Én vagyok az egyetlen lány a világon, akinek ez a szín jól áll! – nevetett. Egyébként harmadéves a jogon. Gyönyörű fehér kisautót kaptam tőlük, átlátszó dobozban, piros bársonyüléssel, aranykormánnyal, alul felhúzható, és ha kinyitom a csomagtartóját, muzsikál! – Teljesen nélkülözhetetlen – dicsérte apa. Nem néztem össze vele cinkosan, nehogy rájöjjön, hogy nekem tetszik! Nagymamától lakkcipőt kaptam, kicsit magasabb sarokkal, már harminckilencest! Belebújtam, kipróbáltam. – Hogy lehet ilyen szép lábakkal ilyen ügyetlenül járni? – nevetett Lili néni. Bot, lőcs, kétbal, ezt folyton hallom, de hogy szép…? Gyurka utolsónak csöngetett, egy csokor lankadt virággal, bumm! Majd ha a családhoz tartozik, tudni fogja, hogy a tanárnak ilyenkor még a fogmosó poharában is bokréta pompázik. Nem baj, a rózsaszín lámpaernyő átszellemülten begyömöszölte ezt is a padlóvázaként szolgáló ötliteres uborkásüvegbe. Anyánk boldog volt, örült mindenkinek, Bálintnak is. Emez készségesen közölte: – A meghívást annak köszönhetem, hogy szilvalekváros kenyeret tettem a nagymamám bársonykalapjába. A bejelentést némi csönd követte, anyánk igyekezett áthidalni. – Bálint színjeles, kitűnően tanul! Bálint készségesen bólintott. – Eleinte nem akartam tanulni, mert azt mondták, hogy az nagyon fontos, és az ember jobban szeret inkább szélről legelészni – magyarázta. – De aztán rájöttem, hogy az egészre soha nem lesz szükségem. Ez gyönyörű! Azóta tanulok! Számtalan előnye van! Az ember falhoz kenheti a beképzelt barmokat… – Mintha a szeme itt Gyurit kereste volna. – Az osztályban mindenki úgy tesz, mintha valódi jó barátom lenne. Még a fáradt fateromat se tudta a lekváros nagymamám ellenem hergelni. Ügyesen tálalta a bűneimet, a fater feje már feldagadt a dühtől, egyszer csak visszanyerte az eszméletét, és azt hörögte: „Amíg tanul, nem ütöm.” A tudás hatalom, be kell látni! A szünet most mintha valamivel hosszabbra nyúlt volna. Aztán Cyrano udvariasan felénk fordult. – Majd ha híres építész leszek, befalazom a nagymamámat. És még egyeseket… – Kifejezetten Gyurira nézett. – Ne hülyéskedj, Bálint! – nevetett a nyurga. – Jó fej vagy. Mi bajod? 36

– Semmi – nézett rá amaz. – Csak tűrhetetlennek érzem, hogy a szerepek már születéstől egy életre ki vannak osztva – dünnyögte. – Tudom, nem vagyok iparilag formatervezett, de bennem több van, és ha hozzáteszem… – Legyünk barátok! – ölelte át a Csodálatos. Bálint lehajtotta a fejét. – Inkább elénekelem az iciri-piciri házikót. Lili néni körbemosolygott, hogy nagyon érdekes délután. Nagymamával kinyargaltunk még egy tálca süteményért. Biggyesztett. – Ez a híres Gyuri meg se bír szólalni! Egy ilyen Gyuri csak arra jó, hogy sírjanak miatta a lányok. Kicsámborgott hozzánk Bálint is. – Ezt a minden-lány-bálványa Gyurikát honnan szedtétek? A deltás szépfiú… Csak csettint, és széttépik a csajok. Mari is éppen elolvadni készül… Gyurit is befalazom, de nők nélkül! Nagymama vigyorogva tűnt el a tállal, tetszett neki az ötlet. – Rámosolyog, és Marinak fönnakad a szeme. Azt tesz vele, amit akar! – Te megbolondultál. A tetű vedlett szobát láttam, a Gyuri összegyömöszölt jegyzeteivel… – Ezt mondta a nagyanyám is a lekvárra… Az ember ránéz… És nem is hinné. Tűzbe tenné érte a kezét. Tíz évet töltenék Mariért a pokol mélyén, mint púpos teve. – Mint púpos teve? – Ezt imádom a csajokban, hogy mindig a lényegre tudnak tapintani! – ordította. – Ebben az egész rohadtságban egyáltalán nem érdekes a púpos teve! – Értem, csak ne kiabálj. A kiabálás nem old meg semmit, különben mindenki ordítana egy nagyot, és a helyére ugrana a világ. Ezt anyánk szokta mondani. – És mit tegyek, ha ordítani kell? Odasúgtam. – Énekeld az iciri-piciri házikót… – A nagy szívtipró… – morogta elég szerencsétlenül. – Mari szerelmes belé! Az ilyenre buknak a lányok… Gyuri valóban nagyon jóképű! Az ilyenre valóban buknak a lányok. Eljött, ez a lényeg. Itt majd mindenből láthatja, hogy Marival mit lehet! A tiszteletét meg tegye, ahová akarja. A nagymama térült-fordult, és egy csillogó habüsttel jött vissza. – Itt az Anikó tortája! – Kavarva, de meg nem sütve – nyúltam boldogan a fakanál felé. – Érdekesen tetszik nevelni az unokákat! – Lili néni megelőzött. – Kóstolta a masszát, összeborzadt. – Ez neked ízlik?! – Elnyalintott belőle vagy öt-hat adagot, hátha rájön az ízére. Edina szerint nem is rossz, Zolti szerint kifejezetten jó. – Jövőre én is így kérem! – jelentette ki Éva, fülig csokoládésán. – Téged hizlal – csavartam ki Mari kezéből a maradékot. – Bolond gyerek! Jól elrontod vele a gyomrod! – kaccantott Lili néni. – Csak tudnám, mivel – bámultam savanyúan az üst aljára. Alig maradt egy kiskanálra való! Csöngettek, pedig nem vártunk több vendéget. Éva rohant ki, és ahogy visszatért, végtelen gyöngédséggel elém tett egy elnyűtt skatulyát. – Születésnapodra sok boldogságot, a tiéd! – lehelte áhítattal. Leemeltem a sok vihart látott fedelet, kivettem a hihetetlenül koszos angóramalacot, kitettem az ünnepi asztalra, és az alamuszi pofájába bámultam. Anyánk mesélte, ha valamire szüksége volt, megvette a nagymamának karácsonyra. Selyemharisnyát, kölnit, ilyeneket. – Ez nekem nem kell! – lepődött meg, fíntorgott a nagymama, és nekiadta. Érdekesen öröklődik az ilyesmi a családban! 37

– Tudjátok ti, mi az a vurstli? Az én gyerekkoromban még létezett! – kiabálta a nagymama. – Volt planétás ember! Hozzá hordtuk az összekunyerált filléreinket, pedig szegény édesanyám így imádkozott: „Jó az isten, majd megveri!” – Tűnés innét, vagy kapsz egy mellport! – csodásan célzott sercintés után így szólt a nagymamának az első, teljesen díjtalan jóslat. De ha maszatos tenyerén elébe tartotta a pénzt, még alaposabban beleláthatott a jövőbe. Kerek szemmel figyelte, miként szed elő a zsebéből egy rendkívül koszos, kicsit kopaszodó fehér egeret, és teszi a planétás dobozra. Az egérke némi izgatott szimatolás után fogacskáival kihúzott egy cédulát a tucatnyiból, de legtöbbször csak meresztgette kifejezéstelen piros szemét némi ennivaló után. – Mostan tekintsünk általa a jövőbe! – biztatta a borízű hang. És a nagymama birtokába juthatott egy világoskék cédulának, amelyen ez állt: „Szőke Leány szívét Elnyeri, ha bajuszt növeszt!” Nevettünk. – Ugyanilyen dög volt, mint ez – bökött az ajándékomra. – Gyönyörű! – Éva szeme szinte könnybe lábadt. – A bácsi nem tudta pontosan, hogy malac-e, csak még kicsi, vagy hörcsög, és már nagy. De ez volt a legolcsóbb… Egy pillanatig se vontam kétségbe. – Adhatsz neki nevet… – Krampusz – mondtam rövid töprengés után. Bizonytalanul bólintott, bár eredetileg Kincsemre gondolt. Kincsem-Krampusz nekiindult, és csodálkozva láttuk, hogy téglalap alapon gyalogol. – Sokáig élt cipődobozban – magyarázta Éva. – Majd az erkélyen él! – jelentette ki rögtön a nagymama, és látszott rajta a szándék, hogy aki mást akar, azt tüstént agyonveri. – És télen? – pára futotta el a búzavirágszemet. Az állat hol szimatolt, hol hevesen vakarózott. Összenéztünk, és tisztán látszott rajtunk a remény, hogy télre más gazdit talál. Krampusz határozott léptekkel megindult Lili néni felé. Az állat többnyire megérzi, kinél találja a legtöbb szeretetet! Amaz halkan, de nyomatékosan felsikoltott, majd tüstént fölpattant. – Igazán érdekes délután volt, sajnos már mennem kell! Ment vele Zolti is – még három lányos háznál várják –, Edina, ma még tanul, meg Gyuri – reggel korán kell kelnie. Az előszobában búcsúzkodtunk, amikor apának eszébe jutott a születésnapi ajándékom. Restelkedve húzta elő zsebéből, somolygott, mint egy kisfiú a gyerekes csíny mellé. Kinyitottam a borítékot, benne mozijegyek, egy teljes sor a vasárnap délelőtti matinéra! – Karcsi, téged gondnokság alá kéne helyeztetni – mondta Lili néni. – Majd legközelebb lóversenyre költöm – apa lehajtotta a fejét. Nem szeretem, ha civódnak! Szerencsére megmaradt a nevetős hangulat, mindenki kért jegyet, még majd Szilviának is, Zsoltinak is szólok és tele lesz a sor! Amint az utolsó vendég után csukódott az ajtó, tudtam a kötelességemet. – Kisasszony, az az ábra, hogy nemigen konyítok én a malac-hörcsögökhöz – sandítottam rá. – Ha elvállalnád helyettem a gondozását, és majd méltón kiházasítanád… Elomlott a jóságom hallatán! Vitte izgatottan a dobozt a szobánkba, dünnyögve, hogy ő is valahogy így gondolta. Aztán csak ültem a paplanon, a térdemet átölelve, és nem volt kedvem lefeküdni. Most bennem járt tarka táncot minden! Remek születésnap, mennyi nevetés volt, és ajándék… Kezicsókolom vagyok! Szép a lábam… Kinyújtottam, néztem, de ugyanolyan lőcsnek láttam, mint eddig. 38

Kicsit összeszorult a szívem. Úgy éreztem, hogy valami lassan véget ér, és valami mindenképpen közeledik… Bejött Mari, dúdolt, iszonyú hamisan, a családból apa hallását csak én örököltem. – Hát te, gebe? Mit gyászolsz? – A gyerekkoromat – feleltem komolyan. Felkacagott. – Ez mindig hülyül! Köszönöm a születésnapodat, te veleszületett zseni! Átöleltük egymást, meleg lett a szívem. Gyakrabban kéne! Kár, hogy nincs rá mindig lehetőség. Aztán két perc alatt ordítva felfordította a szobát, mindent röhögve hozzánk dobott, alig győztük lihegve ketten Évával az egészet vissza a feladónak!… Mozgalmas éjszaka következett, nem panaszkodhattunk. – Lealkudtam, olcsón adták – szipogott Éva. – Mondták, hogy éjjel néha sétára indul… Kincsem, merre vagy? – Ha tovább alkuszik, fizettek volna, hogy elvigye – röhögött a fogai közt Mari. – Megvagy! – prémgallérjánál fogva húzta ki Krampuszt a könyvek mögül. – Már értem! Nem tudsz aludni, és valami könnyű olvasmányt keresel… Amíg Éva gonddal fölfrissítette a vackát, Kincsem megállíthatatlanul és téglalap alapon menetelt, aztán önként a helyére ugrott. Föltettük a polc legmagasabb fokára, hogy helyben marasztaljuk, és jó éjszakát kívántunk neki. Utána három hatalmas bumm! következett. Éva aludt, mint a bunda, Marival hosszasan kerestük az éjszakai vándort. Mindig ugyanott, a dobozában leltünk rá. – Lehet, hogy kísértet hörcsög-malac formájában? – töprengtem. – Lehet, hogy csak álmodjuk? De ketten ugyanazt?! – ásított Mari, és Kincsem vele ásított. Rátettük a skatulya födelére a három legnehezebb kötet lexikont, és több bumm! nem volt. Bálint már mondaná, hogy láthatjátok, a tudás hatalom!

Eszembe jutott, hogy nem kérdeztem meg tőle a lekvárt a kalapban, aztán elaludtam. 39

* Micsoda bő termés, szerelmes iratokból! Mari címére három szerelmes levél érkezett. Színes képeslap, Hősök tere, szeretném megnézni, ha apához megyek. A hátán gépelt sorok: „Szeretlek első perctől, ahogy megpillantottalak, és szeretlek, amíg élek!” – Te édes… Gyuri! – suttogta boldogan. – Erre sétáltunk legutóbb… – Szívére szorította, megpuszilta, majd elzárta a legtitkosabb titkai közé, nehogy valaki ismét beragassza. A másik levél szövege: „Imádlak, mindenem!” Két szó Gyuritól, papírboríték anyánktól, titkos írógép Gyuszi bácsiéktól. Mari meglepetten, de tetszéssel olvasta, és rám már egyáltalán nem gyanakodott. A harmadik, a szétnyithatós, a legszebb: „Szerelmem lángját már nem bírom, Ha csókokat küldhetnek e papíron, Az ajkaddal olvasnád levelem!” Aláírás helyett arannyal nyomtatott rózsa. – Tudom, ki küldte… – a Csodagyerek édesen elmosolyodott. Egyéb szerelmi életét a Csilla-telefonokból tudom. Vettek mozijegyet, voltak moziban. Mari ott szobrozott egymaga, aztán csalódottan ült be, már pergett a nagyfilm, amikor… – Zsúfolt nézőtér, sehol egy üres hely, csak mellettem… félhomály, valaki mellém akart csusszanni, odatettem a kezem, foglalt, elkapta egy kéz. – Világosban nem akartam, de itt most nem látok ismerőst – Gyuri nem eresztette el a kezét. Reszketett, szédült Mari körül minden, érezte a perzselő tekintetét, keze remegését, hallotta a suttogó, forró hangját. – Te édes…! Mari mindig beleszédül ebbe a remegő hülye édesbe! Szeretem, Csilla, szeretem, igen, szeretem! Már megint nem értem az egészet. Miért tart Gyurka attól, hogy meglátja őket egy ismerős? * Végre, a matiné! Eljött a nagymama is. Olyan boldog voltam, hogy ki se lehet mondani! Valaki hátba taszajtott: – Figyelj, a süsü Ritát nem láttad? Sűrű bocsánatkérések közt tisztázta aztán a vadidegen srác, hogy a lökött Rita is pont ilyen térdig-egybe cuccot visel, mint én, nemharagszoljólvan-hihihi! A derű a nézőtéren is folytatódott avval, hogy levettem a fejemről a mögöttem ülő fiú farmerkabátját, majd továbbadtunk a sósperecből megmaradt ósperecet, szamáravégállomásbruhuhu! A kisfilm bemutatta a bogácsológépeket és a mesterséges mácsonyanyirkosítókat, mi ezt egyperces néma fölállással fogadtuk, mert a dilinós Szilvi mindenhonnan elkésik! – Hoppá! – egy földön heverő szatyorban megbotolva, Bálint tigrisugrással landolt az ölemben. – Figyelj, mielőtt elfelejteném, hogy került lekvár a kalapba? – Ti hárman vagytok testvérek, mi? – Úgyis tudod! Ő egyszem gyerek. A nagymamája nem akart még egy ilyet, mint ő, mert… – Az enyém! – ordított Zsolti, és boldogan nyúlt a szatyorért. – Már egy órája keresem… Csupa srác az egész mozi, hurrá! Bálintot nem mindig értem, ő is lóugrásban gondolkodik, mint apa. Bálint odaszokott hozzánk. Ha ajtót nyitok, mindig ugyanazt mondja: – A Krampusszal szeretnék beszélni, ha itthon van… Apa sakkozik vele. 40

– Zseniális fiatalember! – lelkesedik. Bármelyikünk belép, Cyrano tüstént odahagyja a sakktáblát: – Felség, bocsánatáért esedezem, de a hercegnőket nem várakoztathatjuk… Apa ebben somolyogva egyetért. – Megjött az öreglány! – fogadta harsány nyerítés a film kiskacsalelkű nagymamiját. – Egyáltalán, marhák, mit adnak?! Golyóstoll a Rostirokézek között? Kacagásfutamok mély brummogásokkal feleseltek, néhány kutyus humorosan csaholt, fölpattant a szélről egy gyerek, hogy rögtön rendőrt hív, ha nem adják vissza a kajáját, kettévágott zsemlében három Túró Rudi! A film szereplői a sötétben öngyújtókat villantottak, gyúlt a nézőtéren is, de néhány önkéntes tűzvédelmi nyekkenés-puffanás után kialudt. – Inkább tüzes csókokat kérek – ordította egy krapek mély hangon, amire a nézőtéren kitört a röhögés. – Te csak magaddal törődsz, én nem vagyok érdekes – szipogott a vásznon a szép indián lány, míg a szerelmes cowboy kalapszélforgatva imádta. A csöndet vágni lehetett kifakadása nyomán. Végül kigyúlt a fény, csoszogtunk volna kifelé, de Mari nehezen mozdult, a nagyfilm kezdete óta széke támlájának kopott bársonyán pihent Bálint keze. Dacból végig nem vette le, óvatosságból végig nem fűzte szorosabbra. – Valaha mi is így ültünk apátokkal – anyánk elérzékenyülten söpörte le magáról a ráköpdösött szotyolahéjakat. – Ha! Igaz is! A nagyapátok… – nagymama meghatottan és fordítva tette fejére a fekete kalapját. – Én is emlékezni fogok rá – krákogott megindultan Bálint. – Ezt nem lehet elfelejteni!… – Marihoz hajolt. – Ha tudnád, mennyire elzsibbad az ember karja… Gyuri sehogy nem tudott eljönni, és Edina is akadályoztatva volt. * Mari tud a Lekvárosról! Hazafelé kifaggattam. A lekváros nagymama nem utálja Bálintot, és általában a gyerekeket sem. De ő valaha jobb népek közé tartozott, és a fiának valaki mást akart, kacsalábon forgó feleséget. Jött helyette egy szegény, de elég gyönyörű leány, jött a szerelem! Jött az esküvő, a sok küszködés, és jött Bálint. „Elmúlik a szerelem…”, reménykedett a Lekváros, és vele reménykedett Valaki Más is. Nem szeretne a Lekváros még egy gyereket, mert akkor végképp lőttek a kacsalábnak. Persze már így is lőttek. Nem mintha számítana, csak éppen érdekel, hogy mi valaha jobb népek voltunk-e. Majd megkérdezem anyánkat, ha kiheverte a vizsgáztatást. És ha addig el nem felejtem! * Este, ahogy Évával a strandról hazalihegtünk, rögtön nyitottuk a postarekeszt. Csalódottan láttuk, hogy üres. Marinak semmi?! Kárpótlásul kiolvastuk a tisztelt ház szerelmes leveleit. „Találtam fél pár női bőrkesztyűt a felvonó előtt. Átvehető a földszint kilencben!” És alatta rostirónnal verselmény: „Lenne meg a másik fele, Nem lenne e papír tele!” Ez is a tisztelt lakóknak szólt: „Ma délután ötre jön a kaszkós néni a pénzecskéért, puszi!” – Pusziiii! – Éva mindig visít, ha jókedve van. „Akinek a kutyája nem képes az utcáig várni, vigye előbb, vagy tegye zsebre, vagy törölje föl!” A kisasszony falnak esett a röhögéstől.

41

„Szíveskedjék mindenki a kaput becsukni, mert a huzat befújja a homokot! Aki ezt a cédulát folyton letépi, az is csukja be!” „Egy csomó kulcs lett a felvonóban hagyva!” „Aki befalaztatja a konyhaajtaját, a malteros téglát ne a kukába zúdítsa!” „De ne is az én ablakom alá pont! éjjel se!!!” „A tisztelt trabantos lakótárs holnap máshol hagyja a fehér kocsiját, ha nem akar helyette feketét, mert hozzák a szenemet!” „Utána rendesen söpörj össze a kapu alatt, te piszok, neked se esik le!” „Úgyis tudom, ki írta! Viselkedjünk kulturálisan!” „Aki 1 kabátgombot talált, fekete férfi, két lyukkal, adja le!” Éva csöngetett és skandált, lenne meg a másik fele, nem lenne e papír tele, meghúztam a haját, hogy viselkedjen kulturálisan, nagymama rám nézett, rögtön tudtam, hogy baj van, igazi baj. Berohantunk a szobába, apa sápadtan feküdt a heverőn, keze remegett. – Apa…! – mellétérdeltem, nekem több közöm van hozzá, mert egy kicsit rövidebb az én billentyűm is, kezdem már kinőni, a doktor bácsi már nem hallja fonendoszkóppal sem, de a gép felrajzolja még a fűrészfogú szívvonalak közé. – Nem a szíve – nyugtatott meg anyánk. – A gyárban történt valami… Játsszatok csak, nem rátok tartozik. – Ránk tartozik – már könnyben úszott a két búzavirágszem. Anyánk vállat vont. – Apával ordított a Szepesi – mondta, amikor látta, hogy úgyse szabadul. – Az osztályon, mindenki előtt – suttogta apa, szinte készségesen. – Kihallatszott a folyosóra is… Kihallatszott mindenhová! Szepesi a gyár igazgatója, alacsony, keszeg bácsi, velem mindig kedves, de könnyen méregbe jön, olyankor ordít. Úgy is nevezik a háta mögött: az ordító egér. – Gyurka miatt… Panaszra mentek a munkások hozzá, itt lóg, ott bújik meg a fiú, a pénzt meg fölveszi. – Mindig mindent elvégeztem helyette, hogy tanulhasson… Szepesi viszont ordított: – Nekem ne más helyett dolgozzon az osztályvezető kolléga éjfélekig, hanem dolgoztasson! Nem vesz észre semmit?! „Nem lehetek elég hááálás!” A háta mögött meg: „Kovács mérnök úr helyett valaki frissebb, modernebb kellene…” És máskor szólj, Karcsi, ha nem bírsz valakivel! Majd én gatyába rázom a legényt! Tisztázom vele a megfelelő módszereket! – Te vagy a hibás – mondta anyánk, és mosolyogva megcsókolta apát. – De azért szeretlek. – Én iiis! – mohón csimpaszkodtunk apa nyakába. – Vacsora? – nyitott be a nagymama, sápadtabban a szokottnál. – Képtelen lennék enni – motyogta apa bocsánatkérően. – Ha kaphatnék egy vizes borogatást a homlokomra… Éva nyargalt érte, arcán még mindig a meglepetés, aztán letérdelt, fontoskodva igazgatta, bámult apára. Apa tudta, hogy holtsápadt, és erőlködve próbálta összeszedni magát, nem akart megijeszteni minket. – Lekvár vagyok, puha lekvár – suttogta elveszetten. – Sose vittem semmire. Gondolkodás nélkül ugrottam, vezényeltem. – Egyperces néma felállás, amiért apa nem vitte semmire! Ott álltunk mellette mind a négyen, feszes-tréfás vigyázzban, egyre jobban vörösödve a visszafojtott röhögéstől, a szemünk csupa könnyes szeretet. Éva nem bírta soká, kétrét görnyedt, ledobta magát, kacagva hempergett. – Nem lehet köztetek komolynak maradni – mosolyodott el apa. Levette a fejéről a borogatást. – Minek? Nem fáj semmi. 42

Mi lesz, ha Mari megtudja ezt a „Gyuri-ügyet”? Este a telefonból Lili néni szólt. – Már százszor mondtam, hogy hagyja ott azt a nyavalyás gyárat! – Három neveletlen lánya van – felelte anyánk. –Meg egy reumás anyósa. Meg egy tanárnő felesége. – Laci boldogan maszekolna vele! – Nincs rá pénzünk. – Nem is lesz soha! – dühösködött Lili néni. Laci bácsi vett a finom sajtosok árából egy okos csiszológépet, ott olyan kontaktlencsét készít bárkinek, hogy még! Anyánk is kapott rajta, mert restelli, hogy szemüveges. – Viszket, nem bírom! – nyögte, amíg hulló könnyekkel a szemhéja alá próbálgatta. Aztán megkönnyebbülten pottyantotta a tenyerébe: két kicsi, könnyű héjacska, és meredek marhaság, hogy majd én viselem! Valóban, sajnos, nekem túl jó a szemem hozzá. – Karcsi imádja a munkáját. Imádja a számait! Már csak ez maradt meg neki… Ezt is elvegyem? Anyánkkal megbeszéltük, hogy egy ideig Évával felváltva apa elébe megyünk. * Mari használhatatlan. A csodagyerek nem beszél, nem szól hozzánk, csak néz, sápadtan és döbbenten. – Talán azért utálom, mert megtestesít mindent, ami belőlem hiányzik – mondta Gyurira Bálint a születésnapomon. – Talán azért, mert buknak rá a csajok… Marhára irigylem! Bárhová megy vele Mari, minden lány megnézi és fennakad a szeme: micsoda srác! Ha röhejes módon velem járna, akkor is minden csaj fennakadt szemmel nézné: hihihi, micsoda srác… Ennyi. Ez nektek elég. Összehoz a jó-sors egy ilyen bigével, mint a Mari, és vinnyogom magamban, hogy nem. Ez aztán nem. Nem lehet, hogy ez is csak olyan kis izé… vihorászósféle… Aztán jön egy Gyurka, és elviszi. – Figyelj, Bálint, lehet, hogy ha Mari mind a kettőtöket jobban megismerne, te tetszenél neki jobban. – Szépség angyala, ne bomolj! Az ember szeretné elhitetni magával, hogy minden másként van, és tulajdonképpen olyan, amilyennek kívánná. De belül egyre vinnyog valaki, hogy nem így van. És nem is lesz így, soha. Apát vártam a folyosón, és Gyuri ütközött belém. Megörült nekem. – A középső Kovács kislány! – Szépen alliterálsz. – Még szavaltam is neki. – ”Megjöttem, szépség angyala, Hogy liljomját s rózsáit üdvözöhöljem!” – Ne segíts! – Tette, mintha behunyt szemmel gondolkodna. – József Attila! Nem? Akkor Radnóti… Egyik se? Nincs több dobásom! – Nézett zavarba hozóan. – Te klasszabb leszel a nővérednél, tudod-e? Nem szebb, de klasszabb! Néhány év múlva jelentkezhetsz nálam! – Éváról se feledkezz meg, te édes! – kértem szépen. – Gyönyörű lány lesz – mondta komolyan. Aztán elvigyorodott. – Jó trükk, mi? Te édes! Minden lánynak ezt mondom. Figyelj, ha összekeverném a nevüket, micsoda lebőgés lenne! Jött apa, és én otthagytam Csodálatos Trükkös Teédest. Balra elmaradt mellettünk a Vidám Park. Apa valami dallamot dúdolgatott, és mindketten már annak az ütemére lépkedtünk. Felismertem, Csajkovszkij orosz népdalának töredéke, apa szokta hegedűn játszani, olyan hangulatos, jókedvű, tapsolni szoktunk hozzá, és egymásra nevetünk valamennyien. Dúdoltunk egyszerre, kézen fogva, a hangsúlyoknál a kezünket önkéntelenül együtt lendítettünk. Elkezdtük megint elölről, hangosabban, apa a második szólamot, aztán övé a szóló, és én kísértem. „Anikónak remek füle van!” – örült neki apa. „Nem akar hegedülni tanulni”, mondta anyánk szárazon. – Tudni szeretnék, de tanulni nem”, restelkedtem. „Kár”, sajnálta apa.

43

A hangjegyeket még alig ismertem, némelyik pontatlanul rögződött, az előjegyzésről sem sokat tudtam. Apa figyelmesen emelte fel a fejét. – Itt szoktad eltéveszteni, most vigyázz? – mondta. És nem voltak már koszos házak, büdös autóbuszok, a hideg kék szemű Gyurka se forgott apa székében, valahol a sok, közömbösen siető ember feje fölött, arcunkon egyforma mosollyal vittük a kis hetyke dallamot. Messze, magasan az óriáskerék fölött, de nem féltem, mert apa fogta a kezem.

* – Minek neked ez Gyuri? Halkan suttogunk a sötétben Marival, mindenki alszik rajtunk kívül. A holdfényben fürdő erkélyen Krampusz menetelt téglalap alapon, körbe-körbe. Néha vakarózott, vagy lebámult a kistérre. – Szerintem a szerelmes lapokat se a Csodálatos írta. – Nem – szipogta Mari. – Megkérdeztem tőle. Nem… Az ember szeretné magával elhitetni, hogy minden másként van!… Nagymama olyan halkan jött be, hogy csak akkor ijedtünk föl, amikor Mari heverőjére ült. – Te ma nem vacsoráztál. – Köszönöm szépen, nem kérek semmit – nyögte. Aztán kitört. – Vacsorázom, nem vacsorázom… hát mit tudsz te rólam, mi?! – Sírsz? Te sírsz? – kérdezte halkan. – Az anyádnak nem kell szólni. Csinált veled valamit a fiúd. – Semmit se csinált! – vicsorgott Mari. Nagymama vállat vont és kiment. – Nem aludtam miattad, te édes… Gyuri mindig ezt mondja nekem! Látom a szobáját, valami hív, valami vonz… Már kívülről tudom a nyikorgó rézágyat, a csikorgó szekrényt, tetejébe gyömöszölve a piszkos Gyuri-ingek, alján egyetemi ingek! 44

– …hangulatlámpa kiürült konyakos üvegből, egy barát ajándéka, ráfestett egy elmaszatolt Hófehérkét, meg hat törpét, a hetediket elfelejtette… Holnap az összes szennyest Mari szekrénytetejére gyömöszölöm, minden befőttre elmaszatolt Hófehérkét festek! Krampusz két szőrös kis karjával az erkély rácsának támaszkodva nézett lefelé. Lehet, hogy tüstént elrepül, mert hörcsög-malac-Krampusz-Kincsem tulajdonképpen bőregér? Mari átölelte a térdét, mozdulatlanul ült az ágyban. – Én ezt nem tudom megállítani, visszacsinálni… Már olyan mindegy, mit akarok… – Mari, ne bomolj! – Úrnőm, ne legyen borongós mindannak következtében, hogy ímhol találkozánk… – mondta Bálint Marinak. A csodagyerek szomorkásán elmosolyodott, ránézett, de mást látott. – Cyrano – tereltem el a szeplőst –, miért tettél szilvalekváros kenyeret a nagymamád bársonykalapjába? Cyrano felhördült. – Ha ezt a kevés nálatok tölthető édes percet a nagymamámra pazaroljuk, én hazaérve felnégyelem! – Nagyon szeretem a nagymamámat – merengett Mari. – Engem ő világosított fel. „Vigyázz, te lány, vigyázz! A férfi a kő, és te vagy a tojás. Ha ráesel a kőre, te törsz össze, ha a kő rád esik, te törsz össze. Légy büszke! Te lány vagy, asszony leszel és anya. Gyereket szülsz majd. Teremteni tudsz, mint az Isten!” – A ti nagymamátokat marhára komálom… – Anyu külön szobát szeretett volna nekem. Nagymama legyintett, smonca! A gyermeknek a többiek között jó! Felélénkültem. – Olyan érdekes, él veled egy öregasszony, egyszer csak beszélni kezd. – „Azt hiszik, ha az ember öreg, megváltozik, pedig csak csúnyán beszélnek vele. Ráförmednek… Kiabálnak!” Ez az én nagyanyám. Ha rászólnak, úgy tesz, mintha süket lenne. Ezt a módszert már én is kipróbáltam, csak nekem nem hiszik el, hogy nem hallok. – Cyrano, miért utálod a lekváros nagymamádat? – Mert kifizette az öcsémet. – Kifizette?! – ámultam. – Te még nem hallottál ilyet? Hol élsz, a Holdban? Mert mi a lakótelepen: törlesztés havi kápé, meg a vállalt gyerekek. Én voltam az első részlet, képzelhetitek! Szerencsére nem kellett okmánybélyeggel a fenekemen bevinni az otépéhez. Még azt mondták volna, hogy ez nem érvényes, hogy képzelik?! A kisasszony eldobta magát, kalimpált, úgy kacagott. Mari is felvidult egy kicsit. – A mamámék szereztek egy kiskutyát először, hogy kipróbálják van-e tehetségük a neveléshez. Aztán, amikor már engem vártak, a Morzsi nem egyezett bele! Hozták haza anyuék a mózeskosarat, belefeküdt, morgott. Később meg az új kiságy közelébe nem engedett senkit. Érezte, hogy valami történni fog… Amikor anyu hazahozott engem a klinikáról, bebújt a cserépkályha mögé, és hiába hívták! – Kutyát sem enged tartani a lekváros nagymamám – sajnálkozott Bálint. – Hullatja a szőrét, csöpögteti a nyálát szanaszét, és büdös… Már úgy értem, a kutya. Nevettünk. – Amikor Morzsi meghallotta a nyafogásomat, odajött, és attól fogva olyan lett, mint egy aggódó mama – folytatta Mari. – Ő tanított hemperegni, játszani… A búzavirágszemű tudta kívülről. – Morzsi hozta vissza, amit Mari a járókából kidobált! – Valaha nálunk is ment még a közös játék… 45

– Anyu azt mondta, érdekes lesz megfigyelni, kinek a nevelése fog rajtam… – Aztán már csak karácsonykor játszottunk… – Ha ugatni kezd, kutya lesz, ha beszélni, gyerek! – folytatta a kisasszony a többszólamú mesét. – Nálunk játék? Isten ments! „Hol az a büdös kölyök? Hadd törlöm bele a sáros cipőmet.” – Hogyan fizette ki a lekváros nagymamád az öcsédet? – kérdeztem. – Azt hiszem, húszezret adott érte. Ráhajtott. Nem undorodott semmiféle munkától, aztán összejött a pénz. Nekem nem mondták… Egyszer, megyek le vele vásárolni, viszem vissza a ménkű sok üres üveget, ő meg közben nevel engem. Mindig megáll trécselni. Felém bök, és lehalkított hangon azt mondja: Bálint is csak a lakás miatt kellett! Nem akart még egy ilyet, inkább kifizette. Apu azt mondta, hogy nem bánta volna, de mikor van ő itthon? A mamának kellene vesződnie vele… Döntsön ő. Ő meg sóhajtott, töprengett. A nagyi meg lelkesen fúrta az öcsémet! „Még ha biztosan kislány lenne! A kislányok olyan tündériek!” Mariból kitört a nevetés. – Látná a nagyanyád, milyen tündériek vagyunk néha… – Én sajna nem vagyok tündéri – morgott Bálint. – Nem, azt nem lehet mondani. – Ne mérgelődj! – szóltam rá. – Inkább énekeld az iciri-piciri házikót. – Akkor tettem szilvalekváros kenyeret a nagymama bársonykalapjába. A muter kérdezte: miért tettél lekvárt a kalapba? Mondtam, mert az egész hülye kerületben nem tudtam szerezni egyetlen aranyos, jól harapó csörgőkígyót sem! – Bálint, neked adjam a Kincsemet? – kérdezte a kisiskolás párás szemmel. – Kösz, baromi randa – felelte Cyrano. – Nem lenne baj, legalább összeillenénk. De úgyse engedné a nagymamám… Karácsonykor olyan ferde hangon kérdezte, hogy miért tettem még egy tányért az ünnepi asztalra. Éva már félig Bálint ölében könyökölt. – Miért tettél még egy tányért? – Az öcsémnek – mondta Bálint. – Hadd zabáljon finomakat. Úgy nő nagyra, nem? Gyönyörű csönd támadt! Esküszöm, annyit megért. Anyu kifutott a konyhába, és vörös szemmel jött vissza. Fogta az üres tányért, és kivitte. „Most már értem a lekvárt a kalapban”, mondta. Aztán a fater meghatottan horkolni kezdett a tévé előtt, fölébresztettük, és lefeküdtünk. – Bálint… – kezdte halkan Mari. – Milyen az öcséd, aki nincs? Meglöktem Évát, a szememmel intettem neki: irány az ajtó! Olyan halkan tettük be magunk után, hogy meg se hallották. * Reggel tízig lustálkodtam. – Elegem van ebből a szamárfészekből! – A nagymama szeme erélyesen villogott. – Az iskolaév alatt nem értél rá, de a vakációban nincs kifogás! Mindig akad, csak keresni kell. – Megáll az eszem… – morogta, amint körülnézett. – Néha órákig képes pepecselni a dolgaival, hogy öröm nézni, néha olyan okosakat kérdez, hogy még az apja is elolvad, máskor meg ordítva görkorcsolyázik végig a szobákon, hátulról és váratlanul derékon kap, hogy megáll bennem a szívverés… ez hagyján. De… – Így? – kaptam át hízelegve. – Nekem is azt mondod, mint Marinak, hogy ölelgesse a fiúját? Nagymama csontos öklei lebokszolták a kezemet. Ha átölelem anyánkat, és kuncogó sutyorgással összebújunk, nagymama odajön, meghajol előttünk, gúnyosan nevet: – Egyétek meg egymást! – Te ne a fiúdat ölelgesd, hanem rakd helyre a dolgaidat!

46

Szó, ami szó, a szobánkba néha szinte belépni se lehet a széthagyott holmik özönétől. A farmernadrágom ott marad, ahol este, víg fütyörészéssel pizsamára cseréltem, a trikóm a csillárra repül, a zoknik az asztal alá. Éva ott lép ki a cipőjéből, ahol épp fölöslegessé váltak a számára, hogy a legközelebbi alkalommal ordítva elessem bennük. – Már úgyis kerestem – közli vidoran, felsegít és leporol. Két lomhát rúgtam a szőnyeg felkunkorodó sarkába, aztán vigyázzba rántottam magam a nagymama előtt: – Jelentem, minden rendben! – Az a hóbortos apátok is lovat ad alátok… – Engem is túlzás lenne pedánsnak nevezni – véd minket apa. – Mégsem tartod a levesestálban a fél pár tornacipődet! Ezt apa is kénytelen elismerni. – Mama kérem, mi már felnőttünk. Merőben más egy fejlődő kamasz lelke… Próbáljon az ő fejével gondolkodni. Nagymama nyelt egy nagyot. – Most megpróbálok a te szemeddel nézni! – Leült a viharvert heverőm sarkára. – Mielőtt teljesen megbolondulok! Leszel szíves elmagyarázni, mit keres a fél tubus beszáradt festék a szekrényed alatt? És az összekoszolt fehér sapkád a virágvázában? Most kaptad, a születésnapodra! Valóban, nekem horgolászta a lekváros nagymama. – És a pólód a szőnyeg alatt? Hogy csak a nagyját említsem… Tömörjohanna egyszer azt mondta, nem félt az életben addig, amíg szóhoz jutok. – Hol látsz te beszáradt festéket? – kérdeztem a nagymamától. – Az Iribella, az árva királylány, most szökött el a gonosz Feketekirálytól! És az nem is sapka, ami a repedt köcsögben lapul, hanem Melák, az alabárdok fejedelme! Nappal nem mutatkozhat, világos? Nagymama kényelmesen elhelyezkedett, és figyelte, hogy még mivel szórakoztatom. – A Feketekirály legyőzné! Pedig szervezett ám hű sereget, te se vetted észre, hihi! Te is azt hitted, hogy a pólóm bujkál a suba alatt. Ha kezdődik a tévéhíradó, a Feketekirály odaül a trónkészüléke elé, és támad a pólósereg. Melák kiszabadítja Iribellát, aki egyébként marhára hasonlít Marira. Elérzékenyült pillantást vetett rám. – Te jó isten, milyen bolond gyerek ez még… Addig jó, amíg ilyen, szokta sóhajtani. Az élet úgyis huss! elrepül… Vártam, hogy meghatott mosollyal kilépdeljen a szobánkból, és holnapra olyan rendet tegyen, hogy talán még öt hosszú percig is eltart! Mostanában a nagymama valahogy nem egészen a régi. – Azt képzeled, hogy beveszem ezt a sok szamárságot?! – hajolt hozzám közelebb. – Beveszem, majd, ha akarom. Ha te is csinálsz valamit… – Hirtelen szinte eszelős fény villant a szemében. – Az az ocsmány dög! Reggel az egyik papucsomból bámult rám! Kioson a szekrényemből, belenéz a fazekamba, hogy aztán a legmagasabb polcon lássam vakarózni! – Hideglelősen megborzongott. – Már sokszor úgy érzem, hogy… Tegnap este háromszor is megnéztem, nincs-e a párnám alatt… Szabadulj meg tőle, de úgy, hogy Éva ne bőgjön! És akkor beveszem a Giling-galang királylányt. Jó? – Iribella, de nem lényeges. Az üzlet megkötve, becsszó! Kicsit nyugodtabban ment ki. Az az igazi, ha mindenki úgy érzi, hogy jó üzletet kötött! – Lili néni meghívott a fogadónapjára! – Mari lélekszakadva futott haza. Előkelően bólintottam. – Majd terítek eléd piros szőnyeget. Vagy inkább vörös legyen? Apa gépírónője egyszer Vörös Proletár Gépgyár helyett Piros Proletárt kopogott a levélre, aztán tíz percig lamentált, hogy ugyan miért ne lenne fölcserélhető a kettő? 47

– Hülye… – Nyitotta a szekrényét, belebújt a lámpaernyőbe. – Kicsit gyűrött – fordult meg a tükör előtt. – Majd kivasalom. Ha más nincs… A csöngetésre kirohantam, és Cyrano állt az ajtóban. – Kezitcsókolom, én Kincsem-Krampuszt keresem… – Legjobbkor! – kurjantottam. – Pont ma van a fogadónapja… Bálint sóvár szemmel nézte Marit, aki egészen jól festett a lámpaernyőben boldogságtól piros arccal. – Cyrano, nincs szükséged egy csodálatos angóra tengerimalacra? Akár hörcsögnek is használhatnád – néztem rá reménykedve. – Hiába szeretném, úgyse engedné a lekváros nagymamám. – Hullatja a szőrét, csöpögteti a nyálát szanaszét, és büdös… Mármint a hörcsög! – röhögtem. – És ha meg tudom oldani? Az asztalra tettem a százszor kirágott, megfoltozott dobozt, majd kinyitottam. A rusnya dög tüstént kimászott és körbeszimatolt. Bálint gyöngéden nézte. Krampusz leugrott az asztalról, Bálint cipőjébe kapaszkodott, és halkan vinnyogott. Leguggolt hozzá. – Ne csináld ezt, kérlek! Engem nem szokás szeretni… – Neked adom szívesen, amiért még egy árva kis csörgőkígyót se tudtál szerezni… – mondta könnyes szemmel a búzavirágszemű. Éva a csörgőkígyót is az ölében ringatná, esti mesét mondana neki, aztán méregfogmosás, szerető puszik, és zsupsz, az ágyba! – Ne bőgj! – ordítottam rá rémülten. – Cyrano, mondd azt, hogy nyaralni megyünk, és nincs hová tenni Kincsem-Krampuszt. Nagyanyád annyira tiszteli anyánkat, olyan gyönyörű sapkát horgolt nekem… – Míg élek, szégyellem. – Bálint simogatta a hörcsög-malacot, közben rázta a fejét. – Nincs semmi értelme! Nagyon megszeretném, és utána még rosszabb lenne… – Mondd a telefonszámot! – kiabáltam. És már tárcsáztam, udvaroltam, magyaráztam, meséltem, köszöntem. Diadallal csaptam le a hallgatót. – Ennyi! Tattararára-tará! Cyrano bámulattal nézett. – Mire vársz? Hogy fehér zsebkendővel integessen utánad az erkélyről a három nővér? A megrágott dobozzal a hóna alatt Bálint megállt az ajtóban, és megdicsőülten köszörülte a torkát. Aztán nem mondott semmit. Az erkélyről néztük, ahogy táncos léptekkel átvág a kistéren, a doboz nyitva, édesen gügyög a ronda, koszos dög Krampusznak. Aztán már eltakarták a fák, és nem látszott egyikük sem. Mari gyöngéden a vállamra tette a karját. – Anikó, te veleszületett zseni! Kérni szeretnélek valamire… Rémülten ráztam le a karját, és felordítottam. – Nem! Arról szó se lehet! Amit a csodagyerek ilyen kedvesen kérincsél, azt úgyse tehetem meg. – Igazi nagy parti lesz Lili néniéknél – merengett kigyúlt arccal. – Rengeteg vendég! Biztosan késő éjszakáig ott maradnak. Akkor induljak haza, amikor a legjobban érzem magam? Ha te is jössz, anyánk megengedi, hogy ott aludjak… Gyurit is meghívták! Még ez is hozzá… Hogy családom van, az néha áldozattal is jár! Este csöngött a telefon, Mari vonaglott oda, de apát keresték. – Lali most jött meg Amerikából, mindenkivel találkozni akar! – recsegett egy férfihang a hallgatóból. – Lali, Lali… – töprengett apa. – Ki is az? – Együtt akarja látni a régi csapatot! 48

Apának ettől beugrott a kép. Nagy meccsek a porban, szétrúgott labdákkal… Amíg meg nem jelent Lali. Bubifrizura, marék szeplője fölött drótkeretes szemüveg, matrózruha. Lakkcipő! Nyári hétköznapon! Rögtön bevették a csapatba, mert hóna alatt focilabdát szorongatott, igazit! Ha nem úgy rúgták, ahogy neki tetszett, Lali fölkapta, és ment. – Enyimé a labda, vagy nem az enyimé? Csatár lehetett vagy hátvéd, ahogy kívánta. – Gólt is akarok rúgni! – követelte másnap. Apa némán megszívta az orrát, aztán kiállt a kapuból. – Tessék. Harmadnap már azt akarta, hogy apa vetődjön, de ne védje ki mégse. Negyednap stoplis bakancsban jött elő. Futott a vastag lábbeli elől a sok lerúgott orrú gyerekszandál, Lali meg diadallal röhögött. Aztán Amerikába került? Most meg haza? – Ő fizeti a vacsorát! Karcsi, mennyit nevetünk majd! – Egy kicsit kikapcsolódsz! – apának nem nagyon tetszett az egész, de anyánk rábeszélte. Nagyon kicsit kapcsolódott ki, mert nagyon hamar hazajött. A vendéglő előtt egy csodálatos kocsit pillantott meg, bonyolult műszerfalán oldalt ezüstkeret, női képmás, alatt kis aranytáblán: Gladys. Mind felugrottak apa jöttére, csak Lali nem. – Te melyik is vagy? Kávét is kérj! – mondta Lali. – Én fizetem. Este nem iszom, gondolta apa. És ha mégis, ki tudom fizetni. Megint Lalié a labda! – És a feleséged? – kérdezte találomra. – Hogy van Gladys? Mintha elsápadt volna a teknőckeretes szemüveg mögött. – Gondolom, jól. A tizedik erőltetetten jópofa mondat után apa fölállt és elköszönt. Nézte újra a csodakocsit. Nézte újra a fényképet. A nő már nem fiatal. Érdekes arc, így szokták mondani. Apa elmosolyodott. – Randa, és öreg, mint az országút! Szegény barátom, szegény Lali, nincs mese! Már régen Gladysé a labda… Messziről látszott a díszkivilágítás, közelebbről a vendégek trécselése, zsivaja is hallatszott. Lekvárosok valaha jobb népek voltak, Lili néniék máris jobb népek, anyánk szerint mi sose voltunk és mostanában ne is számítsak rá! Mari iszonyúan örült. – Ez az én legcsodálatosabb, leggyönyörűbb, legboldogabb napom! – Ha! – utánoztam a nagymamát. – Pillangókisasszony, a negyedik fölvonásból. – Nem lesz itt – nevetett, most ő utánozta: – „Az én férjem suszterinas volt…!” – Az ura – néztem rá. – Cipészmester! Hét kerületből hozzá jártak! Lili néni mosolyogva elénk suhant, terelt minket egyenesen a konyhába. – Nem, nem! Mariékat ma nem adom senkinek! Ők ma csakis az én aranyos kis konyha tündéreim! A vajat vékonyan kenjétek, a tojást egyenletesen vágjátok, a gépsonkát ne dézsmáljátok. A poharakat szépen kell mosogatni, de először a desszerttányérok kellenek. Igyekezzetek! – Sajnos, én egy tányérból ötöt összetörök – néztem rá restelkedve. – Ezt a bolond gyereket én nem is hívtam… – nézett dühösen Marira. Amíg a csodagyerek buzgón munkához látott, én követtem Lili nénit a termeibe. – Egy kis rokon lány, még nem mutatták be társaságban, elnézést, ha kicsit elfogult… – máris millió háziasszony-teendője után suhant. Öt perc múlva ültem a kör közepén, és a családi lemezeket meséltem, ahogy anyánk szokta, kedvesen, lekerekítve. Fantasztikusan eredeti kis pofa voltam! Még meg is tapsoltak. 49

– A bátyám kislánya – Lili néni egy kicsit kihúzta magát. Aztán csöndet kért. – Egy kis házimuzsikálás következik! Lili néni kitűnően zongorázik, Lili bácsi korrektül csellózik. – Mi legyen az első szám? – mosolygott körbe. – A Forradalmi etűd! – kiabáltam. – Ez a bolond gyerek mindig ezt kéri… Mást is tudok! Azért eljátszotta. Tapsoltak, vitték helyre a székeket. Próbálta túlkiabálni a lármát. – Lacival még eljátsszuk… – Elveszett a hangja a víg hajcihőben. Öt perc múlva ültem a kör közepén, mindenkinél ceruza-papír. – Francia Lajosokból csak egyet fogadok el, ugyanígy Balaton-ezmegazból is! Aki a számolásnál mérgében összetépi a másik papírját, az vonalaz neki újat. Világos? – Elnézést, Professzor úr, de… – Lili bácsi lépett dühösen a képbe. – Ugyan, Lacikám! Ezer éve nem mulattam ilyen jól! Szó ami szó, én is elég jól éreztem magam. Ott volt a Csodálatos is. – Kis kettes – mesélte később. Így védte meg a diplomáját. – Az volt a baj, hogy vitázni kezdtem a proffal. Nem vitatni, hanem védeni kellett volna! A többiek nevettek! – A kis kettes a mi famíliánkban nem honos osztályzat – mondtam. – Ugyan, bolond gyerek! – csattant fel Lili néni. – Ki nézi azt?! – Ha nem nézik, minek osztályozzák? „Eredeti kis pofa” – hallottam a hátam mögött, féltakarásban. „Avval együtt, ez az új fiú… Figyeled? Felgyúlnak a nők, amerre jár… Ez még viszi valamire!” Megfordultam. A hátam mögött egy fekete csipke hálóing beszélgetett egy ezüstpizsamával. Vígan telt-múlt az idő. – Mari – jutott eszembe. – Órák óta csak mosogatok! – mire benyitottam hozzá, már bőgött. Jött a Csodálatos is, felpezsdülve, boldogan. – Mari… csak nem itatod az egereket? – aztán kuncogott. – Lilike ért a szervezéshez… A helyedben már régen hazamentem volna. A csodagyerek mohón kapott rajta. – Szökjünk el! Velem jössz? Gyurka grimaszolt. – Mennék boldogan, de már megígértem, hogy maradok. Tudtok titkot tartani? Mondanék nektek valami nagyon fontosat… Lili néni térült-fordult, dallamos kacagással elvitte Gyurit. – Most pedig leesik egy tányér – néztem körül. – A készletből? – sikoltott Mari. – Kegyes kedvemben vagyok – feleltem. Kikerestem a legvacakabbat, magasan a fejem fölé emeltem, elengedtem. Lili néni dühösen suhant vissza. – Anikó! – Mari volt – restelkedtem. – Szédül! Sajnos, allergiás lett a sok mosogatóhabtól! Nem nagyon hitte. – Lehet kenni az alapozó vajat is… – Arra is allergiás – tereltem Marit kifelé. – Sajnos, az egész konyhára allergiás! Lili bácsi ült az asztalnál, megkocogtatta a poharát, fölállt, tartotta a kezében, de nem itta ki. – Tisztelt vendégeink! Szeretnék valami igen fontosat… Ma mindenkinek minden fontos? 50

Edina volt a legcsinosabb! Mögötte Gyuri állt. – Ha locsolják, megnő a rózsa, kinyílik, letépi más… Nem magunknak neveljük a lányainkat. De nem engedjük el üres kézzel! Egyszóval, minden külön értesítés helyett, Edina lányom és Kerekes György mérnök úr jegyesek. Mari úgy szorította a kezemet, hogy attól féltem, eltöri. – Mosolyogj, te szerencsétlen! Mosolyogj, most ez a dolgod! Elrántotta a kezét, és kifutott. Futottam volna utána, de Gyuri állt elém, iszonyú boldogan. – Figyelj, engem ez a kégli mindig egy csupa üveg akváriumra emlékeztet… – Edina benne az aranyhal, te édes! Mari legfeljebb egy közepes lakótelepi ponty egy paneltóban… – vicsorogtam rá. A busz szerencsére még járt, a metró is. Mari lekapta anyánk körömcipőjét, és végigfutottunk a sötét kis utcákon, biztonságból körbekerültük a kis teret. – Kapukulcs! – sikoltotta a csodagyerek rémülten. Felcsöngettem, nagymama éberen alszik. Sőt! Anyánk is, ha nem vagyunk mind otthon… – Máris? – örült nekünk. – Laci hozott el kocsival? Gyorsan befogtam Mari száját. Inkább állítás volt, mint kérdés. Soha nem kell a helyzetet bonyolítani! Meglepetésünkre a kisiskolás is ébren volt még. Kinőtt pizsamámban ült az ágyán, és képeslapokat rakosgatott. – Kell majd jövőre gyűjteni… – fontoskodott. Szórakozottan fölemeltem az egyiket, megfordítottam, rajta gépelt sorok: „Szeretlek az első perctől fogva, hogy megláttalak, és szeretlek, amíg csak élek! Gyorsan megfordítottam mind, valamennyin ugyanaz a szöveg. – Az enyém! Én találtam a nagymama fiókjában! Most már úgyis kiolvastátok, beragaszthatom. Holnap elkérem… – fogadta buzgón a kisiskolás. Mari kibőgött szemmel vigyorgott. – No lám, a két klottgatyás! A nagymama! Milyen cseles… hogy kigondolta… Azt hiszi, hogy én beveszem az ilyeneket. – Nem hazudott, Mari – néztem rá. – Szeret az első pillanattól fogva, hogy meglátott, és szeretni fog téged, amíg csak él. Úgy ölelt magához, hogy a könnyeit ne lássam, nevetni próbált. – Fel tudnám pofozni magamat! – Nagyon kérlek, egy szót se szólj neki. Jót akart… – Ugyan! – a csodagyerek már megindultan, maflán vigyorgott. – Holnap megpróbálok puszit adni neki. Másnapra Mari kezdte kiheverni a csapást. – Szerintem Gyuri egy nagy szemétláda, én meg kis hülye vagyok. Majd kinövöm, mi? – Megvonta a vállát. – Nem sikerült a korcsolya, az úszás, nem sikerült még egy egészen vacak Tibor sem, a Göndör sem… Hogyan is képzelhettem, hogy pont a Csodálatos… Megcsörrent a telefon, és pont a Csodálatos hallózott. – Mari? Figyelj, várlak! Mindent meg kell beszélnünk… Mari elsápadt, hallgatott. – Vigyél neki uzsonnát! – javasoltam. Úgy tűnt, a csodagyereket ott, helyben üti meg a guta. – Te… te femétláda! – dadogta. – Te pifok! A nyurga váltott. – Figyelj, Mari, felugrom hozzátok! Intézd úgy, hogy csak ketten legyünk! Az mifelénk elég nehézkes. – Ne is felelj, te édes, majd személyesen! Próbálj megérteni… Puszi-puszi… Két puszi között a csodagyerek letette a kagylót. 51

– Nem akarom! Nem nyitunk ajtót! – nézett rám remegve. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, és mivel, amikor csöngettek. Futottam kifelé. – Anikó! – sikoltott Mari. – Nem megoldás – morogtam vissza. Apa már mondta volna vidoran: Anikó, a reálpolitikus! Feltéptem az ajtót. Az ajtóban Cyrano állt. – Szabad bemennie a kis betlehemesnek? Átöleltem, úgy vonszoltam befelé. Mari a szoba közepén állt, nagyon sápadtan, a feje fölvetve, szája egyenesre zárt vonal. Felderült, megörült. – Bálint! – Rendkívüli világnap – krákogott amaz. – Egyre-másra megörülnek nekem. – Netán mást vártatok? – Máft – morogta Mari. – Netán az ördögöt? Ha én is jobb vagyok? – vélekedett Bálint. – Az ördögöt! Eltaláltad, Cyrano! – bohóckodtam. – Bálint – a csodagyerek közelebb lépett hozzá. – Milyen az öcséd, aki nincs? – Hát… neki is három kajla füle van, ez tény, meg szeplős az orra is, de egészben véve olyan… helyesebb. – Mindig árulkodik rád, és a lekváros nagyanyád csak neki hisz! – mondtam. – Á! Nem olyan – nézett rám Cyrano. – Én vagyok az eszményképe, ez irtó hülyén hangzik, de… Kit vártatok? – Csodálatos Gyurit – mondta tompán Mari. – És te velem vagy, amikor vele lehetnél? – Cyrano iszonyatosan boldog lett. – Ez nem lehet igaz! Legszívesebben térdre rogynék, és úgy könyörögnék, hogy mégis igaz legyen. – Inkább énekeld az iciri-piciri házikót – javasoltam vigyorogva, aztán igyekeztem úgy tenni, mint aki nincs is itthon. – Most azért nyafog az öcsém, hogy adjam neki a régi mackómat! Kopott, füle nincs, de odavan érte. Mert az enyém… tudod? – mesélte. Ekkor csöngettek. Bálint nagyon izgatott lett. – Ez a nagy szívtipró? – Add oda az öcsédnek a mackót – felelte Mari. – Akkor mi marad nekem? Csöngettek újra, hevesen, hosszan. – Mari… nekem nincs öcsém. És nincs öreg mackóm, ha lenne is, a lekváros nagymamám már régen kidobta volna, mert szóródik az agyából a fűrészpor, már a mackóéból, úgy értem. Nálunk rend a lelke mindennek. Megint csöngetett valaki. Fölveri az egész házat! – Odaadod az öcsédnek a mackót? – a csodagyerek Cyrano vállára tette a karját. – Ha annyira kéri… Legalább álmában nem csikorgatja a fogát. Olyan erőszakos csöngetés hallatszott, ahogy nálunk a családban senki nem csönget. A csodagyerek ezalatt megpuszilta Cyranót. Bálint rettentő boldogan fordult az ajtó felé. Felordított. – Gyurka, dögölj meg! Este kimentek az erkélyre hullócsillagot nézni. – Ilyenkor, ti dinnyék?! Augusztusban kell! – Legfeljebb megvárjuk – csukta be Bálint az ajtót.

52

– Nekünk még gázlámpa világított – jutott a nagymama eszébe. – Nem voltunk mintagyerekek! A tánciskolából mindig hazakísért a nagyapátok… Nekünk ő már csak egy bajszos fénykép. Előkerült a patyolat zsebkendő. „A nagyapátok fess ember volt!” Mire a munkájából megjött a nagyapa, alkonyodott. A sötét nem volt nagymamáék ellenére, sőt! – Ti már nem emlékeztek a régi gázlámpákra! Jött hosszú botjával a lámpagyújtogató, és sorra fölragyogtak a kis kék lángocskák. – Nem lehetett valami díszkivilágítás! – biggyesztettem. Nagymamáék még azt is sokallták. Magas gyerek volt a nagypapa, ahogy a táncteremből hazafelé andalogtak, sorra meghúzta a gázlámpák kampóit, sorra engedelmesen kialudtak a fények. A kapuban kapta a nagymama az utolsó titkos puszit, aztán nyitotta az ajtót. – Nagy Pista! Gyere csak ide, fiam. Dobai bácsi volt, a rendőr, kerékpárral járta a körzetét, jó ösztönnel mindig ott bukkant föl, ahol történt valami. – Mi nem voltunk jó gyerekek! – kacagott a nagymama. – Dobai bácsi bármerre indult, mindenütt várta valami huncutság. Akkor este egész úton a nyomunkban járt. – Lesz egy kis dolgod – mondta. – Indíts, fiam! –A sötét utca felé intett. – Valami bolond gyerek leoltogatta a gázlángokat. Majd te szépen meggyújtod valamennyit. Szelíd ember volt, sokunknak a keresztapja, de ingerelni nem volt tanácsos. Nagyapa vörös füllel indult vissza az úton, nagymama hozzálépett, belékarolt, a vállára hajtotta a fejét, dúdolta az utolsó valcer dallamát, nézte a felgyúló fényecskéket. – Olyan szép volt… Aztán Dobai bácsi a fülükbe súgott tíz olyan utcát, ahol a sötétet törvénybe ütköző cselekedet nélkül is megkapják. – A ti anyátoknak is ő lett a keresztapja! Nyugdíjba ment később, nyulakat tartott, aztán végleg elbúcsúzott a nyulaitól is. Kényelmesen elfészkelődtem, bámultam kifelé, milyen enyhe, milyen szép a nyári éjszaka. Szemben kicsit elborult az ég… Este magyarázta a tévében a meteorológus, hogy anticiklon jön Anglia felől. De én tudtam, hogy a nagyapám jár arra, és leoltogatja a csillagokat. Tudtam, hogy nem tart soká a sötét! Arra hajt Dobai bácsi, a Tejútnak támasztja a pedálos égi rollert, és megszólal… – Gyere csak ide, fiam! A nagyapámnak már szólt. Ha ő mondja, menni kell. Szelíd ember, de ingerelni nem tanácsos! Egyszer majd szól a nagymamának is. Itthagyja a reumáját, a hirtelen szívdobogásait, minden vesződségét, minden baját… Minket is… – Sírsz? Te sírsz? – aggódó képpel hajolt fölém. Kábán meredtem rá. – Azt hiszem, rosszat álmodtam… Kiléptem Mariékhoz, az erkélyre. Lenéztem, zúgtak a sötét fák, valamelyik ablakból sárga négyszög vetült rájuk, középen pad, nem ült rajta senki. – Milyen magasan vagyunk – kicsit megborzongtam. – Most jössz rá?! – Maradj csak, ameddig jólesik – udvariaskodott Cyrano. Kis csönd támadt. – Nem akarom, hogy a nagymama elmenjen a csillagok közé – mondtam náthás hangon. – Apa se, senki! Minden maradjon így… – Nem megy el – ígérte Cyrano. – Itt marad velünk. Örökké! Örökké… ez persze túlzás. 53

– Csak annyit ígérj meg, Bálint, hogy nagyon soká… És én boldogan elhiszem!

54

RÉVAY JÓZSEF Aranygyűrű „Nézd meg, édesem, ennek a két gyűrűnek a vésetét, a karika belsején. Az egyikbe ezt véstem… »Boldog tavasz«: ezt Pudens húzza az ujjadra az eljegyzésen. A másiknak a vésete ez… »Győz a vers«: ezt te adod Pudensnek. Én kívánom, hogy ez a két gyűrű mint két aranykapocs, úgy fonjon össze két boldog életet.” Polla, az előkelő római patrícius leány – és a költő Pudens szerelme sok viszontagság, háború, betegség, tiltás után végre tehát beteljesedik. Az előzmények Traianus első diadalmenetével kezdődnek, és Dácia végleges meghódítása után, a diadalmenettel végződnek. A fordulatos, feszült cselekményű regény a klasszikus ókor egyik legjobb ismerőjének maradandó értékű alkotása. Az olvasó nemcsak a történet menetében gyönyörködhet, hanem az ókori Róma mindennapjainak: öltözködési, étkezési, tárasági szokásainak pontos és alapos rajzában is.

MÓRA KÖNYVKIADÓ

55

ISBN 963 11 7488 3 A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató Az első kiadást Mezey Katalin szerkesztette (Kossuth Könyvkiadó, 1990) Felelős szerkesztő: Balassa Anna A szövegfeldolgozás a Móra Kiadó Macintosh-rendszerén készült Képszerkesztő: Diósi Katalin Műszaki vezető: Török Károlyné Terjedelem: 7.47(A/5) ív. IF 7089 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 1999 Nyomta és kötötte a szekszárdi Séd Nyomda Kft. Felelős vezető: Dránovits István 56