Frederick Forsyth - Ikon

Frederick Forsyth

IKON Scannelte: Szörp 2005. április 28. Javította: totasenior 2007 – 10 – 05

Fordította Szentgyörgyi József

Frederick Forsyth

IKON magyar könyvklub A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Frederick Forsyth: Icon. Bantam Press, 1996 Copyright ©1996 Transworld Publishers Ltd. Cover illustration by Slatter-Anderson This edition and the cover are published by arrangement with Transworld Publishers Ltd., London Hungarian translation ©Szentgyörgyi József, 1997 A könyv fordítója és szerkesztője köszöni Hardy Mihálynak az orosz vonatkozású témákban nyújtott értékes segítségét. Magyar Könyvklub, Budapest, 1997 Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató Irodalmi vezető: Ambrus Éva Felelős szerkesztő Majoros Klára Műszaki vezető Szilassy János A borítóterv és tipográfia Császár András munkája Szedte Jávor és Társa Bt. Nyomta a Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany Megjelent 28 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 482 8

Sandynek

ELSŐ RÉSZ 1 Ez volt az a nyár, amikor a kenyér ára elérte, majd meghaladta az egymillió rubelt. Ez volt az immár harmadik nyár, amelyik rossz termést hozott. Ez volt a hiperinfláció második éve. Ez volt az a nyár, amelyen a távoli vidéki kisvárosok utcáin az első oroszok éhen haltak. Ez volt az a nyár, amikor az orosz elnök, távol minden segítségtől, szívrohamot kapott a limuzinjában, és egy öreg takarító ellopott egy iratot. Attól kezdve minden megváltozott. 1999 nyarát írták. * Kánikulai délután volt, fullasztó hőség, a sofőrnek többször is rá kellett tenyerelnie a dudára, mire az őr elősietett kuckójából, és kitárta a minisztertanács épületének masszív tölgyfa kapuját. A jobb első ülésen terpeszkedő elnöki testőr lenyitotta az ablakot, és ráreccsent az őrre, hogy húzza ki magát. A hosszú, fekete Mercedes-600-as kigördült a boltíves kapun, s rákanyarodott a Sztaraja térre. A rozoga kapuőr szánalmas tisztelgésre emelte kezét. Az elnöki kocsit egy Csajka követte, abban négy testőr ült. A Mercedes hátsó ülésén a gondolatokba merült Cserkaszov elnök ült. Előtte katonasofőrje, a mellett pedig személyi testire, az elit Alfa csoport egyik tagja süppedt ülésébe. Ahogy Moszkva szürke, poros pereme lassanként átengedte a teret a mezőknek, fáknak s a nyílt vidéknek, úgy vált Oroszország elnökének hangulata mind komorabbá. És teljes joggal. Három éve volt már hivatalban, miután sikerült a gyengélkedő Borisz Jelcin helyére kerülnie, s ahogy most visszagondolt, hogyan zuhant azóta az ország a pusztulás felé, be kellett látnia, hogy még soha életében nem volt három ilyen nyomorult éve. 1995 telén, amikor miniszterelnök lett – maga Jelcin nevezte ki őt, a „technokratát”, hogy pofozza helyre a gazdaságot -, az orosz nép az urnákhoz járult, hogy új dumát, új parlamentet válasszon. A dumaválasztás fontos volt, de nem életbe vágóan fontos Az előző években, javarészt Borisz Jelcin tevékenységének következtében, mind több és több hatalom csúszott át a parlament kezéből az elnökébe. A nagydarab szibériai férfi, aki négy évvel azelőtt, az 1991- augusztusi puccskísérlet idején tankra kapott, s a demokrácia rettenthetetlen harcosaként nemcsak Oroszország, hanem az egész Nyugat csodálatát is kivívta, 1995 telére gyönge, megbízhatatlan emberré vált. Az utóbbi három hónapban kétszer kapott szívrohamot, a sok gyógyszer felfújta, felpüffesztette. A Moszkvától északkeletre fekvő Vorobjovszkije goriról – a Veréb-hegyről, a volt Lenin-hegyről -, egy klinikáról kísérte figyelemmel a parlamenti választásokat, s volt tanúja, mint taszigálják a delegátusok a harmadik helyre az ő politikai pártfogoltjait. Hogy ez nem volt olyan döntő fontosságú, mint Nyugaton, nagyrészt annak lehetett betudni, hogy Jelcin a tényleges hatalom java részét saját elnöki kezében tartotta. Akárcsak az Egyesült Államokban, az elnöki cím Oroszországban is végrehajtói feladatkört jelenti tt, de az Egyesült Államokkal ellentétben, a parlament ellenőrző és egyensúlyozó szerepe nem létezett: Jelcin rendeletekkel is hatékonyan kormányozhatott. Meg is tette. Ám a parlamenti választások végre megmutatták, merről fúj a szél, s mintegy jelezték a tendenciát az 1996 júniusára beütemezett, sokkalta fontosabb elnökválasztás előtt. Az új erőt, amely 1995 telén tűnt fel a politika horizontján, ironikus módon a kommunisták képviselték. Hetvenévnyi kommunista uralom, Gorbacsov reformjainak öt éve és Jelcin öt éve után az orosz nép kezdett nosztalgikusan emlékezni a régi időkre. A Gennagyij Zjuganov vezette kommunisták rózsás képet festettek a dolgok régi állásáról: garantált munka, biztos fizetés, elviselhető élelmiszerárak, törvény és rend. Nem esett szó a KGB önkényuralmáról, a kényszermunkatáborok Gulag-szigettengeréről, mindennemű mozgás és önkifejezés elfojtásáról. Az orosz választók ekkorra már mélységesen csalódtak mindkét, egykor megváltóként várt rendszerben: a kapitalizmusban és a demokráciában. Ez utóbbi szót csak megvetéssel említették. A

legtöbb orosz, látva a mindent bemocskoló korrupciót, és a járványszerűen terjedő bűnözést, ocsmány hazugságnak tartotta. Amikor a parlamenti választás után megszámlálták a szavazatokat, kiderült, hogy a dumában a kriptokommunisták szerezték meg a legtöbb helyet, s nekik van joguk a képviselőház elnökét kijelölni. A szélsőségek másik oldalán az övékével látszólag homlokegyenest ellenkező nézeteket valló Vlagyimir Zsirinovszkij, az ironikusan Liberális Demokrata Pártnak nevezett tömörülés elnöke állt. Az 199l-es választásokon ez a bizarr viselkedésre és szalonképtelen kifejezések használatára hajlamos hordószónok elképesztően jól szerepelt, de csillaga mostanára már leáldozóban volt. Annyira azonban még nem áldozott le, hogy eltántorítsa tőle a küldöttek második legnagyobb csoportját. Kettejük között ott voltak a centrumpártok, amelyek makacsul kötötték magukat az általuk bevezetett gazdasági és szociális változásokhoz. Ők lettek a harmadikok. Valójában azonban ez a választás az 1996-os elnökválasztás előkészítése volt. A duma megválasztásakor negyvenhárom párt vetélkedett egymással, s a nagyobb pártok vezetői felismerték, hogy a legjobb esélyt az egyesülést hirdető program kínálja számukra. A kriptokommunisták még a nyár beállta előtt egyezményt kötöttek természetes szövetségesükkel, az Agrár- vagy Parasztpárttal, s megalakították a Szocialista Uniót, amely okos elnevezés volt, már amennyiben kezdőbetűi a régi Szovjetunióra utaltak. A párt vezetője Zjuganov maradt. A szélsőjobb is egyesülésre készülődött, de Zsirinovszkij heves szembeállásába ütközött: az Őrült Vlad úgy érezte, hogy a többi jobbszárnyi frakció nélkül is elnyerheti az elnöki címet. Oroszországban két szakaszban zajlanak az elnökválasztások, ugyanúgy, mint például Franciaországban. Az első fordulóban valamennyi jelölt egymás ellen verseng, és csak az első két helyezett jut tovább a következő fordulóba. A harmadik helynek nincs értéke. Zsirinovszkij harmadik lett. A szélsőjobb okosabb politikusai rendkívül dühösek voltak rá. A centrum tizenkét pártja többé-kevésbé besorolt a Demokratikus Szövetségbe, de a fő kérdés 1996 tavaszán az volt: lesz-e Borisz Jelcin annyira egészséges, hogy ismét harcba szálljon az elnöki címért, s el is nyerje azt. Bukását a történészek később egyetlen szóval írták le: Csecsenföld. * Egy esztendővel korábban a végsőkig elkeseredett Jelcin az orosz hadsereg teljes szárazföldi és légierejét bevetette egy kis harcias hegyi törzs ellen, amelynek önmaga kinevezte vezetője ragaszkodott a Moszkvától való teljes függetlenséghez. Hogy a csecsenek megint lázadoztak, az önmagában még nem jelentett semmi újat: már a cárok alatt, sőt korábban is ezt tették. És hiába indították ellenük a pogromokat a cárok - s mind között a legkegyetlenebb zsarnok, Joszif Sztálin -, valahogy mindig túlélték. Túlélték valahogy tenyérnyi hazájuk többszöri porig rombolását, a deportálásokat és a népirtást, s folytatták az ellenállást. Moszkva teljes hadigépezetének a csecsenek ellen fordítása elhamarkodott lépés volt, s nem gyors és dicső győzelemhez vezetett, hanem - a tévékamerák szeme láttára, színesben - Groznij, a csecsen főváros földdel egyenlővé tételéhez és a hadjáratból hullazsákokban hazatérő orosz katonák végeláthatatlan sorához. Ám hiába rontották porig fővárosukat, a még mindig állig fölfegyverkezett csecsenek hazájuk hegyeibe húzódtak, és nem hagyták legyűrni magukat - a fegyvereket javarészt megvesztegetett orosz tábornokoktól vásárolták. Ugyanaz az orosz hadsereg, amely dicstelen, a vietnamival felérő kudarcot vallott Afganisztán lerohanási és megszállási kísérletével, most a Kaukázus zord hegyeiben is hasonló kísérletre szánta el magát. Ha Borisz Jelcin azért indította a csecsenek elleni hadjáratot, hogy bebizonyítsa: ő az erős ember Oroszországban, e szándéka meghiúsult. 1995 folyamán mindvégig a végső győzelemről ábrándozott, de az minduntalan kisiklott a markából. A Kaukázusból hullazsákokban megtérő fiai láttán felbőszült orosz nép a csecsenek ellen fordult. És az ellen az ember ellen, aki nem volt képes kivívni a győzelmet. Jelcinnek egy gyilkosan kimerítő kampány után, a második fordulóban rövid orrhosszal ugyan, de sikerült ismét elnyernie az elnöki címet. Egy év múlva azonban eltűnt a színtérről, a stafétabot a technokrata Joszif Cserkaszovhoz, a széles spektrumot felölelő Demokrata Szövetségbe tartozó centrista Orosz Haza Párt vezetőjéhez került. Úgy tetszett, Cserkaszov jól indul. Megkapta a Nyugat nyájas jókívánságait, és ami még ennél

is fontosabb: hiteleit is, hogy az orosz gazdaságot úgy-ahogy lábon tartsa. Fél szemmel a Nyugatra kacsingatva befejezte a csecsenföldi háborút, s noha a bosszúszomjas oroszok nehezen viselték el, hogy a lázadó csecsenek megúszták, a katonák hazahozatala népszerű intézkedésnek bizonyult. Másfél év múlva azonban rosszra fordultak a dolgok. Ennek két oka is volt. Az egyik az, hogy az orosz maffia garázdálkodása egyszerűen elviselhetetlen méreteket öltött, a másik pedig egy újabb ostoba katonai kaland. 1997 végén Szibéria, az orosz vagyon kilencven százalékának származási helye leválással fenyegetett. Minden orosz tartomány közül Szibéria volt a legfékezhetetlenebb. Földjének átfagyott kérge alatt olyan alig-alig kiaknázott olaj- és gáztartalékok rejlettek, amelyek mellett még Szaúd-Arábiáé is eltörpült. És emellett volt még arany, gyémánt, bauxit, mangán, volfrám, nikkel és platina is. A kilencvenes évek végére Szibéria a bolygó utolsó vadvidéke maradt. Moszkvába sorra futottak be a jelentések, hogy Szibériában egymás után tűnnek fel a japán s főképp a dél-koreai jakuzák elszakadásra bujtogató küldöttei. A talpnyalói által rosszul tájékoztatott Cserkaszov, szemmel láthatólag megfeledkezve elődje csecsenföldi hibáiról, keletre küldte a hadsereget. Ez a lépés két katasztrofális következményt vont maga után. Tizenkét hónapi eredménytelen harc után kénytelen volt olyan egyezséget kötni, amely sokkal nagyobb önállóságot és önrendelkezést biztosított Szibériának, mint addig bármikor. A kalandor katonai akció ráadásul hiperinflációt indított be. A kormány a bankópréstől várta a megoldást. 1999 nyarára a kilencvenes évek derekának dolláronkénti ötezer rubeles árfolyama puszta emlékké halványult. A termékeny Kubán-vidéki gabonamezők 97-ben és 98-ban is gyenge termést hoztak, a szibériai szállítmányokra pedig addig kellett várni - a partizánok felrobbantották a síneket -, míg a gabona végül megrohadt. A városokban a kenyér ára rohamosan emelkedett. Cserkaszov továbbra is ragaszkodott hivatalához, de már nyilvánvalóan nem volt hatalma. Vidéken, ahol pedig kellett volna teremnie annyi terménynek, amennyi a helybeliek ellátására elegendő, a körülmények a lehető legrosszabbak voltak. A pénz- és szakemberhiánnyal küszködő infrastruktúra összeomlóban volt, a gazdaságok nem működtek, a gazdag termőföldeket gaz verte föl. A feltételes megállóknál lefékező szerelvényeket parasztok rohanták meg, jobbára idősebbek; bútordarabokat, ruhát, ócskaságokat nyújtogattak a vagonok ablakai felé. Pénzt szerettek volna kapni értük, vagy még inkább élelmiszert. Nem sok vevőjük akadt. A Moszkvába, az ország fővárosába és kirakatába érkező nyomorgók ellepték a Moszkvafolyó partján húzódó rakpartokat és sikátorokat. Az Oroszországban milíciának nevezett rendőrség, amely gyakorlatilag feladta a bűnözés elleni harcot, próbálta összeterelni, vonatra tenni és visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek. De mind több és több érkezett: munkát kerestek, ennivalót, könnyebbséget. Sokuk koldulásra kényszerült, s ott halt meg Moszkva utcáin. 1999 kora tavaszán a Nyugat végül elunta, hogy egyfolytában öntse a segélyeket e feneketlen verembe, s a külföldi beruházók - még a maffiával kapcsolatban állók is - kivonultak. Az orosz gazdaság, mint egy háborúból menekült asszony, akin többször is erőszakot tettek, az út szélére roskadva haldokolt. Ez volt az a kép, amely ezen a kánikulai napon a hétvégi háza felé tartó Cserkaszov elé tárult. A sofőr ismerte a Moszkva-parti Uszpenszkoje túlsó határában álló dácsához vezető utat; ott, a fák alatt hűvösebb volt. A szovjet Politbüro nagykutyái az évek során ebben a folyókanyarulatban építették föl dácsáikat. Oroszországban sok minden változott, de minden azért nem. A forgalom gyér volt, mert a benzin sokba került, a leelőzött teherautók kipufogójából szénfekete füst tódult. Az Arhangelszkoje utáni hídon átgördülve rákanyarodtak a folyó menti útra; a reszkető nyári légoszlopok alatt simán hömpölygött a folyó. Öt perccel később Cserkaszov úgy érezte, hogy elfogy a levegője. Jóllehet a légkondicionáló maximumra állítva működött, megnyomta a maga melletti ablak gombját, hadd érje a természetes légmozgás is. Kintről meleg tódult be, még nehezebben lélegzett. Az elválasztóüveg előtt ülő sofőr és a testőr nem vette észre. Jobbra feltűnt a peregyelkinói leágazás. Pontosan abban a pillanatban, amikor elhaladtak előtte, Oroszország elnöke balra fordult, s az ülésen keresztben oldalára dőlt. A sofőr először csak annyit érzékelt, hogy az elnök feje eltűnt a visszapillantóból. Odamordult valamit a testőrnek, aki erre derékból hátrafordult, hogy megnézze. A Mercedes a következő másodpercben lassítani kezdett, és kiállt az út szélére. Mögöttük a Csajka szintén. A biztonságiak parancsnoka, a Szpecnaz volt ezredese kilökte a

kocsi ajtaját, és előrerohant. Kipattantak a többiek is, készenlétben tartott fegyverekkel védőalakzatba rendeződtek. Nem tudták, mi történt. Mire az ezredes a Mercedeshez ért, a testőr már feltépte a hátsó ajtót, és behajolt. Az ezredes hátrarántotta, hogy jobban lásson. Cserkaszov félig oldalt, félig hanyatt hevert, mindkét kezével a mellét markolászva, röviden, hörgésszerűen lélegezve. A legközelebbi jól felszerelt intenzív osztállyal rendelkező kórház is elég messze, a Veréb-hegyen álló 1. számú Állami Klinika volt. Az ezredes bevágódott a félájult Cserkaszov mellé, és ráparancsolt a sofőrre, hogy forduljon vissza a körgyűrű irányába. A holtsápadt sofőr engedelmeskedett. Az ezredes a mobil telefonján felhívta a klinikát, s utasította őket, hogy küldjenek eléjük egy mentőautót. Félóra múlva találkoztak a kétpályás úton. A mentősök átemelték saját autójukba az eszméletlen Cserkaszovot, s máris munkához láttak. A három kocsiból álló konvoj hamarosan beért a klinikára. Az elnök ellátását a bent tartózkodó legmagasabb rangú kardiológus vette kezébe, aki rögtön az intenzív osztályra vitette. Megtettek mindent, amit lehetett, a legmodernebb berendezéseket használták, mégis késő volt már. A monitoron keresztben húzódó vonal teljesen kisimult, csak a készülék zümmögése hallatszott. Tíz perccel négy után a főorvos fölegyenesedett, és nemet intett a fejével; a defibrillátor kezelője hátrahúzódott. Az ezredes beütött néhány számot a mobiljába. A harmadik kicsengésre fölvették. - Kapcsolja a miniszterelnöki hivatalt! * Hat órával később az Antillákon, messze kint a hullámzó nyílt tengeren, a Foxy Lady megfordult, és hazafelé vette az irányt. A hátsó fedélzeten Julius, a matróz felcsévélte a zsinórokat, leakasztotta a drótelőkét, és eltette a horgászbotokat. A hajót egész napra bérelték; jó üzlet volt. Miközben az előzékeket és a tarka műanyag csalikat annak rendje s módja szerint a szerelékesdobozba tette, az amerikai házaspár felbontott két sörösdobozt, és elégedetten betelepedett a napernyő alá szomját oltani. A szákban két óriási, csaknem húszkilós makréla mellett hat aranymakra csillogott, amelyek néhány órája még vagy tizenöt kilométernyire, egy hínáros fenékrész fölött úszkáltak. A kormányállásban a kapitány még egyszer megnézte, jó irányba fordította-e a hajót, aztán a lassú horgásztempóról gyors cirkálósebességre állította a gázkart. Úgy saccolta, egy szűk óra múlva befutnak a Teknős-öbölbe. A Foxy Lady mintha csak megérezte volna, hogy aznapi munkája a vége felé közeledik, s hamarosan megtér a Tiki Hut magasságában rá váró védett kikötőbe, tatját lenyomva, orrát felszegve, magas V alakú törzsével hasítani kezdte a kék vizet. Julius menet közben megmerített egy vödröt, és még egyszer végigzúdította a hátsó fedélzeten. * Akkoriban, amikor Zsirinovszkij még a liberális demokraták vezetője volt, a pártközpont a Szretenka utca közelében, a Ribnij köz egyik ócska, lepusztult bérházában működött. Azokat a látogatókat, akik nem ismerték az Őrült Vlad furcsa dolgait, elképesztette ez a környezet. A vakolat hámlott, az ablakokban a hordószónok két, légypiszkos plakátja virított; felmosni talán egy évtizede moshattak fel utoljára. Az ütött-kopott, fekete kapun belépve a látogató egy félhomályos kapualjba jutott, ahol egy kis fülkében Zsirinovszkij képével díszített pólótrikókat és hívei által előszeretettel viselt fekete bőr-dzsekiket árultak. A borongós-barnára mázolt lépcsőn felkaptatva, a rácsos ablakú félemeleti lépcsőfordulóban egy savanyú képű őr megkérdezte a látogatót, hogy mi járatban van. Csak ha elégedett volt a válasszal, akkor engedte följebb az illetőt a vásári módon berendezett helyiségekbe, ahol Zsirinovszkij moszkvai tartózkodása idején udvarát tartotta. Az épületben kőkemény rockzene dübörgött. A különc fasiszta így tartotta megfelelőnek, mondván: ez a kép inkább a nép emberéről beszél, mint egy nagykutyáról. Zsirinovszkij azóta rég eltűnt, a Liberális Demokrata Párt pedig beleolvadt a HEU-ba, a Hazafias Erők Uniója néven egyesült többi ultrajobbos és neofasiszta pártba. Igor Komarov, az Unió elvitathatatlan vezetője egészen másfajta ember volt, mindazonáltal átlátta a szegénység és vagyontalanság kulisszáinak előnyeit, hisz pártja épp a szegény és nincstelen szavazók pártfogását kereste. Belátva, hogy a Hazafias Erők Uniója nem engedhet meg magának látványos költekezéseket, megtartotta a Ribnij közi épületet. A saját irodáját azonban máshol rendezte be. Az addig mérnökként dolgozó Komarov a Jelcin-korszak derekán határozta el, hogy kilép a politikai küzdőtérre. A Liberális Demokrata Pártot választotta, s noha mint magánember megvetette

Zsirinovszkijt annak ittas kirohanásai és állandó jellegű szexuális célozgatásai miatt, csendes háttérmunkája lassanként bejuttatta a Politbüróba, a párt legbelső tanácsába. Innentől kezdve más szélsőjobbos pártok vezetőivel folytatott titkos megbeszélések révén sikerült neki Oroszország valamennyi ultrajobbos tényezőjét a HEU-ba tömörítenie. Zsirinovszkij nagy morogva beletörődött az új szervezet létrejöttébe, s beleesett abba a csapdába, hogy elnököljön a párt első plénumán. A plénu m lemondatta. Komarov elhárította magától a vezetői tisztet, de gondja volt rá, hogy a titulust egy jelentéktelen, egyáltalán nem karizmatikus s vajmi csekély szervezőkészséggel rendelkező emberre ruházzák. Egy évvel később aztán simán megnyergelte az Unió irányítótanácsának csalódottságát, eliminálta az átmeneti embert, s személyesen vette át a vezetést. Zsirinovszkij népszerűsége és pályafutása semmivé foszlott. Két évvel az 1996-os választások után a kriptokommunisták hanyatló ágba kerültek. Támogatóik mindig is főleg középkorú és idősebb emberek voltak, nehéz volt tőlük anyagi támogatást szerezni. Komoly banktőke nélkül a tagsági díj nem volt elegendő. A Szocialista Unió pénze és népszerűsége megcsappant. Komarov 1998-ban már az ultrajobb vitathatatlan vezéregyénisége volt, s ebből a pozícióból remek eséllyel játszhatott rá az orosz nép egyre fokozódó reménytelenségére. Ebben a szegénységben azonban jelen volt a szemkápráztató, hivalkodó gazdagság is. Akiknek volt pénzük, azoknál ész hegyekben állt, s nagyrészt valutában. Hosszú, csillogó-villogó kocsikban söpörtek végig az utcákon, amerikai, német autócsodákban - a ZIL-gyár már rég leállt -, nemegyszer motorkerékpáros előfutárok mögött, akik megtisztították előttük utat, s csaknem mindig egy másik kocsi kíséretében, amelyben testőreik ültek. A Bolsoj előcsarnokában, a Metropol és a National bárjai-és éttermeiben ültek minden este coboly- és nercbundák-n parádézó szajháik társaságában, párizsi parfümök felhőjében, briliánsokat villogtatva. A nagykutyák még sosem voltak ilyen vastagok. A dumában az ordítozó képviselők rendeletek és határozatok egész sorát hagyták jóvá. „Engem a weimari köztársaság végnapjaira emlékeztet" - írta egy angol tudósító. Úgy látszott, csak egyetlen ember képes valamiféle reménysugarat felvillantani: Igor Komarov. A hatalomra jutása óta eltelt két évben Komarov mind a bel-, mind a külföldi megfigyelőket meglepte. Ha beéri annyival, hogy egyszerűen megmarad remek politikai szervezőnek, csak egy apparatcsik lett volna a sok között. De megváltozott, megfigyelők legalábbis így gondolták. Pedig inkább arról volt szó, hogy mind ez idáig leplezte tehetségét. Szenvedélyes és karizmatikus szónoknak bizonyult. Ha kiállt a szónoki emelvényre, mindazok, akik addig csöndes, halk szavú, kifinomult ízlésű embernek ismerték, alaposan meglepődtek. Egészen átalakult. Hangja felerősödött, zengő baritonná mélyült, hatásosan élt az orosz nyelv képletes fordulataival és kifejezéseivel. Képes volt egészen halkra fogni a hangját, olyan halkra, hogy a mikrofonok ellenére hallgatóságának minden idegszálát meg kellett feszítenie, hogy megértse suttogását, aztán mennydörgő szózattá erősítette, amely talpra ugrasztotta az embereket, s még a szkeptikusokat is éljenzésre késztette. Gyorsan kiderült, hogy igazi lételeme az eleven tömeg. Kerülte a kötetlen tévés megnyilatkozásokat és interjúkat; pontosan tudta, hogy ezek a módszerek Nyugaton alkalmanként beválnak, de nem Oroszországba valók. Az oroszok ritkán invitálják otthonukba az embert, nemhogy egy egész népet. Arra sem vágyott, hogy váratlanul ellenséges kérdésekkel bombázzák. Minden beszéde pontosan meg volt rendezve, de a módszer bevált. Csak párthívei előtt lépett színre, a kamerákat saját emberei kezelték egy ragyogó tehetségű fiatal rendező, Litvinov irányítása alatt. Csak az így készült, általuk megvágott és szerkesztett anyagot engedte át az országos televíziónak, de azt is csak azzal a szigorú kikötéssel, hogy kizárólag teljes, rövidítetlen változatban sugározható. Ezt úgy érte el, hogy nem bízta magát a műsorszerkesztők szeszélyeire, hanem adásidőt vásárolt. Témája mindig ugyanaz és mindig ugyanolyan népszerű volt: Oroszország, Oroszország és újra csak Oroszország. Mennydörgő kirohanásokat intézett a külföldiek ellen, akiknek nemzetközi összeesküvése térdre kényszerítette hazáját. Síkraszállt a feketék kiűzése mellett - Oroszországban a köznyelv ezzel a szóval utal az örményekre, a grúzokra, az azeriekre és más déli népekre, akik között köztudottan a bűnözés számos dúsgazdag haszonélvezője is megtalálható. Igazságot követelt a

szegény, elnyomott népnek, amely egy nap még vele együtt fölemelkedik, visszaállítja rég múlt dicsőségét, s elsöpri a haza utcáit elárasztó szennyet. Mindenkinek mindent megígért. A munkanélkülieknek állást, rendes munkáért tisztességes bért, ételt az asztalra, emberi méltóságot. Azoknak, akiknek egy életen át megtakarított pénze úszott el, újra erős rubelt, amelyből még a kényelmes öregkorra is félre lehet tenni. Azoknak, akik a Rogyina Maty, Oroszország anyácska egyenruháját viselték, újbóli dicsőséget, az idegen tőke révén magas polcra juttatott árulók által rájuk kényszerített megaláztatások eltörlését. És hallgatták. Hallgatták rádión, televízióban, a széles sztyeppeken. Hallgatták az Afganisztánból, Észtországból, az NDK-ból, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Lettországból, Litvániából, Magyarországról és a birodalom számos szegletéből kiseprűzött, egykor dicsőséges orosz hadsereg sátrakban kucorgó katonái. Hallgatták a parasztok a kunyhókban és az izbákban, szerte a hatalmas országban. Hallgatta az elszegényedett középosztály megmaradt kevéske bútordarabja között: a többit már elzálogosították, hogy fussa enni- és tűzrevalóra. Hallgatták még a gyárigazgatók is, remélve, hogy egy nap újra meggyulladnak kohóikban a tüzek. Mikor pedig azt ígérte, hogy a halál angyala fog rendet vágni azok között a semmirekellők és bűnözők között, akik erőszakot tettek Oroszország anyácskán, egyszerűen imádták. 1999 tavaszán, közönségkapcsolati tanácsadója, egy előkelő amerikai egyetemen végzett, roppant éles eszű fiatalember javaslatára, Igor Komarov ráállt egy beszélgetéssorozatra. A fiatal Borisz Kuznyecov okosan válogatott a jelentkezők között, főleg Amerika és Nyugat-Európa jobboldali konzervatív képviselőit és újságíróit bocsátotta főnöke elé. A cél az volt, hogy Komarov megnyugtassa őket. Mint választási fogás, ragyogóan bevált. A legtöbb partner olyan emberre számított, amilyet leírtak nekik: egy véresszájú rasszistának, neofasisztának vagy mindkettőnek tartott ultrajobbos hordószónokra. Ezzel szemben egy megfontolt, mértéktartóan öltözött, jó modorú ember várta őket. Mivel nem beszélt angolul, Kuznyecov, a sajtófőnök tolmácsolt, egyszerre irányítva és kommentálva a beszélgetést. Valahányszor bálványozott vezére valami olyasmit mondott, amiről tudta, hogy Nyugaton esetleg félreérthetik, egyszerűen valami elfogadhatóbbként fordította angolra. Senki sem vette észre, mert Kuznyecovnak gondja volt rá, hogy csak olyan embert bocsásson Komarov színe elé, aki nem ért oroszul. Ilyenformán Komarov kifejthette: mint gyakorló politikusoknak, mindnyájunknak vannak választóink, és ha azt akarjuk, hogy megválasszanak minket, nem szállhatunk szembe velük a végtelenségig. Éppen ezért időnként kénytelenek vagyunk olyasmit is mondani, amiről tudjuk, hogy hallani akarnak, jóllehet ezeket a programokat sokkalta nehezebb megvalósítani, mint ahogy beállítjuk. A képviselők megértően bólogattak. A konzervatív újságíróknak azt nyilatkozta, hogy a rubel korábbi értékének visszaállítása nem képzelhető el a bűnözés és a korrupció ellen foganatosított drákói intézkedések nélkül. Az újságírók azt írták, hogy Igor Komarov olyan ember, aki gazdasági és politikai téren, például a Nyugattal történő együttműködés terén hajlandó elfogadni az észérveket. Lehet, hogy az európai vagy az amerikai demokrácia szemszögéből nézve esetleg elfogadhatatlanul jobbra áll, s hatásos demagógiája félelmet kelt a nyugati palotákban, mindazonáltal könnyen lehet, hogy ő az az ember, akire Oroszországnak ebben az állapotában szüksége van. Annyi mindenesetre szinte biztosra vehető, hogy a 2000 júniusában tartandó elnökválasztást meg fogja nyerni. A közvélemény-kutatások ezt jelzik. Aki messzebbre is tekint, jól teszi, ha támogatja. Szerte Nyugaton, a kancelláriákon, követségeken, minisztériumokban és tanácstermekben, a mennyezet felé szállongó szivarfüst ködében bólogattak a fejek. * Moszkva belterületének északi részén, még épp a Szadovaja körúton belül, a Kiszelnyij bulvár közepe táján nyílik egy mellékutca. Az utca nyugati oldalának közepe táján van egy kis park, úgy félhektáros, három oldalról ablaktalan épületek fogják közre. A negyedik felől három méter magas, zöld acéllapok határolják, amelyek fölött épp csak látni egy fenyősor csúcsát. Az acélpalánkon egy szintén acélból készült, kétszárnyú kapun lehetett átjutni. Ez a kis park tulajdonképpen egy gyönyörű villaépület kertje, amely még a forradalmi idők előtt épült, s a nyolcvanas évek derekán nagy műgonddal helyreállították. Jóllehet a belseje minden

kényelmet kielégítően modern, a pasztellszínekre festett klasszikus homlokzatot megtartották, az ajtók és ablakok fölötti stukkók fehéren virítottak. Ez volt Igor Komarov tényleges főhadiszállása. A kapuhoz érkező látogató tetőtől talpig a palánk tetejére szerelt kamera látóterébe került, és kaputelefonon kellett bejelentkeznie. Ezután belülről, a kapu közvetlen közelében álló őrházból egy őr felszólt a házban tartózkodó biztonsági tisztnek, hogy várják-e az illetőt. Ha a kapu kinyílt, az érkező kocsi mintegy hat métert gurulhatott előre, ott egy acéltüskesor megállásra késztette. A kocsi mögött bezárultak a görgőkön sikló, félrehúzható kapuszárnyak. Az őrházból előjött egy őr, és megnézte a látogató iratait. Ha ezek rendben voltak, visszament az őrházba, megnyomott egy gombot, mire az acéltüskék visszasüllyedtek a földbe, s a kocsi előregördülhetett a murvával felszórt udvarba, ahol már további őrök várták. Az udvart az épület mindkét oldala felől erősen a falhoz rögzített drótkerítés fogta közre. A drótkerítés mögött kutyák vicsorogtak. Két falka volt, mindegyik csak a saját idomárjának engedelmeskedett: egyik nap az egyik, másik nap a másik adott szolgálatot. Sötétedés után kinyitották a drótkerítés kapuit, s a kutyák tetszésük szerint körbejárhatták az épületet. Innentől fogva a kapuőr nem jött ki a házából, s ha egy-egy kései látogató miatt mégis rákényszerült, előbb szólt a kutyás embernek, hogy füttyentse vissza az ebeit. Hogy a kutyákat ne kelljen fölöslegesen visszaparancsolni, az épület hátsó frontjáról egy föld alatti átjáró vezetett egy keskeny utcára, amely a Kiszelnyij bulvárra futott ki. Ennek az átjárónak három számkombinációs zára volt: egy a házban, egy az utcánál, egy pedig félúton. Ezen az útvonalon közlekedett a személyzet, itt szállítottak ki-be. Éjszakánként, amikor a politikai alkalmazottak már eltávoztak, s a ház környéke fölötti uralmat átvették a kutyák, az épületben csak két biztonsági ember maradt. Volt külön szobájuk, tévével, harapnivalóval, csak épp ágyuk nem, mert aludniuk nem volt szabad. Felváltva járták be az épület mindhárom szintjét, így őrködtek egészen reggelig, a nappalosok megérkeztéig. Komarov csak később járt be. A por és a pókháló azonban a legmagasabb hivatalokat sem tiszteli, s ezért az egyik őr vasárnap kivételével minden este, amikor megszólalt a berregő, beengedett egy takarítót. Moszkvában a takarítás általában női munka, Komarov azonban jobban szerette, ha csak férfiak veszik körül, s ha még a takarító is férfi, egy kivénhedt, ártalmatlan, öreg katona: Leonyid Zajcev. Zajcev oroszul annyit tesz: Nyulas. Félénk ember volt, télen-nyáron ugyanabban az öreg, lehordott katonaköpenyben járt. Fogsorában elöl három rozsdamentes acélból készült fog villogott: a Vörös Hadsereg fogászata annak idején nem volt kifejezetten magas szintű. Az őrök Nyúlnak szólították. Aznap, amikor az elnök meghalt, szokás szerint este tízkor engedték be. Hajnali egyre járt, mire vödörrel és portörlővel a kezében, a porszívót maga után húzva, odaért N. I. Akopovnak, Komarov személyi titkárának az irodájához. A Nyúl csak egyszer látta, amikor egy este a magasabb rangú beosztottak valamiért későig bent maradtak. Akopov rendkívül go rombán bánt vele, ocsmány káromkodások közepette zavarta ki a szobából. A Nyúl azóta időnként beleült kényelmes, bőrbevonatú forgószékébe. Tudva, hogy az őrök odalent vannak, aznap este is belevetette magát a székbe, élvezte a bőr érintésének kéjes gyönyörét. Sosem volt ilyen széke, s tudta, nem is lesz soha. Az íróasztalon fekvő mappán valamilyen iromány hevert, egy körülbelül negyvenoldalas, gerincén spirálozott gépirat, elölhátul vastag, fekete kartonborítással. Nem tudta, miért hagyhatták elöl. Akopov mindig mindent bezárt a faliszéfbe, a Nyúl eddig még sosem látott itt elöl heverő iratot, és az íróasztal fiókjai is mindig be voltak zárva. Felhajtotta a fekete borítólapot, és elolvasta a címet. Aztán csak úgy találomra belelapozott. Nem volt valami gyakorlott olvasó, de azért elboldogult a betűkkel. A nevelőanyja tanítgatta valamikor réges-régen, aztán a tanárok az iskolában, végül meg egy barátságos tiszt a hadseregben. Nemigen értette. Többször is elolvasott egy-egy bekezdést; némely szó meglehetősen hosszú és bonyolult volt, de ismerte a jelentésüket. Reszketeg, ízületes ujjakkal lapozgatott. Miért mond Komarov ilyesmiket? És miért beszél így olyan emberekről, mint az ő nevelőanyja? A Nyúl szerette ezeket az embereket. Nem értette teljesen, miről van szó, de idegesítette. Talán le kellene menni, szólni az őröknek. Á... Csak nyakon vágnák, és visszazavarnák dolgozni. Eltelt egy óra. Az őröknek már körül kellett volna járniuk, de nem tudtak elszakadni a tévétől, ahol a szokásosnál hosszabb hírműsor arról informálta az ország lakóit, hogy a miniszterelnök az orosz alkotmány 59. paragrafusának megfelelően az előírt három hónapra átvette az elnök

feladatkörét. A Nyúl addig olvasta újra meg újra ugyanazt a néhány bekezdést, míg föl nem fogta tartalmukat. Azt azonban, hogy mi rejlik e tartalom mögött, nem látta át. Komarov nagy ember, ha minden igaz, ő lesz Oroszország következő elnöke. Akkor meg miért mond ilyeneket az ő nevelőanyjáról meg a hozzá hasonló emberekről, mikor a nevelőanyja egyébként is rég meghalt már? Hajnali kettőkor az ingébe dugta az aktát, befejezte a munkáját, és szólt, hogy engedjék ki. Az őrök nagy kelletlenül felálltak a tévé elől, és kinyitották az ajtót. A Nyúl kiment. Még éjszaka volt, kicsit korábban végzett a szokásosnál, de az őrök nem törődtek vele. Először arra gondolt, hazamegy, de aztán oda lyukadt ki, hogy inkább nem. Még nagyon korán van. Nem közlekedik se busz, se villamos, se földalatti. Gyalog járt haza, nemegyszer zuhogó esőben, de kellett a pénz. Egy óráig tartott az út. Ha most hazamegy, fölébreszti a lányát meg az unokáját. A lánya nem szerette, ha fölébresztik. így aztán csak kóborolt az utcákon, s töprengett, mitévő legyen. Aztán úgy fél négy tájban azon vette észre magát, hogy a Kreml déli falánál húzódó Kremlovszkaja rakparton áll. A fal tövében lépten-nyomon csavargók és hajléktalanok aludtak, de azért talált egy padot, amelyen még volt egy kis hely. Leült, és nézte a vizet. * A sziget felé közeledve, mint estefelé mindig, csillapodott a hullámzás, mintha csak azt mondta volna a tenger a halászoknak és matrózoknak: a mai napra rendeltetett viaskodásnak vége, holnapig békét kötünk. A kormányos jobbra is, balra is számos hajót látott, a Wheeland-átjáró felé tartott mind, a korallzátony északnyugati kapuja felé, amelyen át a tengerről a csöndes vizű lagúnába lehetett jutni. Jobb felől Arthur Dean nyitott SilverDeepje húzott el mellettük, nyolc csomóval gyorsabb volt a Foxy Ladynél. Dean barátságosan odaintegetett nekik, a kapitány visszaintett. A Silver Deep hátsó részén két búvár ült, úgy gondolta, a North-West Point-i korallzátony környékén járhattak. Deanék ma este homárt vacsoráznak. Lassított, hogy benavigálja a hajót az átjáróba. Vigyázni kellett, mert közvetlenül a víz színe alatt borotvaéles korallszirtek húzódtak. Az átjárón keresztüljutva az alig tízpercnyire fekvő Teknősöböl felé vette az irányt. A kapitány szerette a hajóját: ez volt az élete, a szerelme. A Foxy Lady egy tízéves, harmincegy láb hosszú Bertram Moppie volt (tervezője, Dick Bertram felesége után kapta a nevét), s noha nem lehetett a Teknős-öböl se legnagyobb, se legelegánsabb bérelhető hajójának nevezni, tulajdonosa mindenféle tengerjárás és hal ellenében megállta vele a helyét. Öt esztendeje vásárolta, amikor a szigetre költözött, másodkézből; a Boat Traderben talált egy apróhirdetést. Éjjel-nappal munkálkodott rajta, mire a környék legtakarosabb hajójává alakította. Nem sajnálta tőle a pénzt, jóllehet még mindig fizette érte a részleteket. Odabent az öbölben - két kikötőhelynyi távolságban amerikai kollégája Sakitumijától – becsorgott szokásos helyére, leállította a motort, aztán lement a hátsó fedélzetre, megkérdezte vendégeit, hogy jól érezték-e magukat. Jól, felelték, tényleg nagyon jól, és a bérleti díj mellé még bőkezű borravalót is adtak: neki is, Juliusnak is. Miután elmentek, a kapitány rákacsintott Juliusra, odaadta neki az összes borravalót és halat, aztán levette sapkáját, s ujjai fésűjével végigszántott szőke üstökén. Vigyorogva ment ki a partra, a hajó letakarítását, a botok és orsók édesvizes leöblítését Juliusra hagyta, legyen a Foxy Lady rendben éjszakára. Mielőtt elmegy, úgyis visszajön még bezárni. Addig viszont, úgy érezte, jól fog esni egy jó kis citromos daiquiri. Elindult a deszkajárdán a Banana Boat felé; útközben sorra köszöntötték egymást minden szembejövővel.

2 Leonyid Zajcev már két órája ült a folyóparti padon, de még mindig nem jutott dűlőre. Bánta már, hogy elhozta a dokumentumot. Tulajdonképp nem is tudta, miért tette. Ha rájönnek, megbüntetik. Mindegy, büntette így is eleget az élet, és sosem értette, miért. Leonyid Zajcev, a Nyúl 1936-ban született egy kis Szmolenszk környéki apró, szegény faluban. Nem volt valami híres település, semmiben sem különbözött a vidék több tízezer falujától; egyetlen utcája volt, nyáron poros, ősszel sáros, telente kőkeményre fagyott. Természetesen nem volt kikövezve. Harminc-egynéhány ház, néhány pajta, Sztálin-féle kolhozokba terelt parasztok. Kolhozparaszt volt Zajcev apja is, ott éltek az egyik út menti viskóban. Ugyanebben az utcában, egy kis boltocskában és a fölötte lévő lakásban élt a falu pékje. Zaj-

cevet gyakran figyelmeztette az apja: nehogy szóba álljon a pékkel, mert az egy jevrej. Zajcev nem tudta, hogy ez mit jelent, csak azt, hogy nem jót. Azt azonban látta, hogy az anyja ott vásárolja a kenyeret, és hogy az a kenyér nagyon jó. Nem értette, miért nem állhat szóba a pékkel, mikor olyan rendes ember: időnként kiállt a boltajtóba, rákacsintott Leonyidra, s oda-odadobott neki egy még kemencemeleg, friss bulocskát, zsömlét. Leonyid az apja miatt mindig a tehénistálló mögé bújt ezekkel a zsömlékkel, ott ette meg. A péknek volt egy felesége és két lánya, akiket néhanapján látott kikikukkantani a boltból, de játszani szinte sosem jöttek elő. Egy nap, 1941 júliusának vége felé, a halál köszönt be a faluba. Zajcev, a Nyúl, kicsi volt még, nem tudta, mi az, hogy halál. Amint meghallotta a zörgést-csörömpölést, kiszaladt a pajtából. Hát valami óriási vasszörnyek közeledtek a főútról a falu felé. Az első pont a házak kellős közepén állt meg. Leonyid kióvakodott az utcára, hogy jobban lássa. Óriási volt, akkora, mint maguk a házak, de hernyótalpon gurult, és elöl egy hosszú ágyúcső állt ki belőle. Legfelül meg, az ágyú fölött egy ember állt, aki most levette és maga mellé tette vastagon kipárnázott sapkáját; nagyon meleg volt aznap. A férfi Leonyid felé fordult és ránézett. A férfinak egészen világosszőke, szinte fehér haja volt, a szeme meg olyan kék, mintha maga a nyári égbolt fénylene benne. Ez a kék szem nem mutatott semmiféle kifejezést, nem volt benne sem szeretet, sem gyűlölet, csak valami üresség, unottság. Lassú mozdulattal az oldalához nyúlt, és a derekára szíjazott tokból egy pisztolyt húzott elő. Leonyidnak valami azt súgta, hogy itt valami nincs rendben. Hallotta az ablakokon behajított gránátok tompa dörrenését, a sikolyokat. Megijedt, sarkon perdült, és futásnak eredt. Csattanást hallott, és valami átsiklott a haján. Beugrott a marhaistálló mögé, sírva rohant tovább. Háta mögül most már összefüggő ropogás hallatszott, érződött a lángra kapott házak füstje. Rohant tovább, be az erdőbe. Az erdőbe érve aztán nem tudta, mit csináljon. Még mindig sírt, zokogva szólongatta anyját, apját. De nem jöttek. Soha többé nem látta őket. Látott viszont egy asszonyt, aki üvöltve siratta a férjét és a lányait. Megismerte: Davidova volt az, a pék felesége. Az asszony felkapta, magához ölelte. Leonyid nem értette, miért teszi ezt, és nem tudta, mit szól majd az apja, hiszen ez a nő egy jevrejka. A falu nem volt többé. Az SS-páncélosegység megfordult és elvonult. Az erdőben rejtőzött még néhány túlélő. Később találkoztak partizánokkal is, kemény, szakállas, fegyveres férfiakkal, akik ott éltek. A falusiak maroknyi csapata egy partizán vezetésével kelet felé indult, mentek, mentek, mindig csak keletnek. Mikor elfáradt, Davidova cipelte. Végül, hetek múltán, beértek Moszkvába. Davidova ismert ott embereket, akik ételt és fedelet adtak nekik. Kedvesen bántak vele, és nagyon hasonlítottak Davidovra, a pékre, a halántékukról olyan bodor tincs lógott nekik, és széles karimájú kalapot viseltek. Leonyid nem volt ugyan jevrej, Davidova mégis örökbe fogadta, és még hosszú évekig gondját viselte. A háború után a hivatalos szervek felfedték, hogy nem az édesfia, elválasztották őket, és Leonyidot árvaházba dugták. Mindketten zokogtak, mikor el kellett válniuk. Zajcev sosem látta többé Davidovát. Az árvaházban aztán megmondták neki, hogy a jevrej annyit tesz: zsidó. Leonyid Zajcev most ott ült a folyóparti padon, s azon törte a fejét, mihez kezdjen az inge alá rejtett füzetfélével. Nem egészen értette az olyan kifejezéseket, mint a „teljes megsemmisítés" vagy a „végleges eltörlés", de sejtette, hogy nem sok jót jelentenek. Fel nem tudta fogni, miért akar ilyet tenni Komarov az olyanokkal, mint Davidova. Keleten pirkadni kezdett. Szemben, a folyó túlpartján, a Szofiszkaján egy angol tengerész egy zászlóval a kezében elindult föl a lépcsőn a tető felé. * A kapitány fogta a daiquirijét, felállt az asztaltól, odament a fakorláthoz. A tengert nézte, a lassanként homályba boruló öblöt. „Negyvenkilenc éves vagyok - gondolta. - Negyvenkilenc, és még mindig adósa a cégnek. Öregszel, Jason Monk." Ivott egy kortyot, kivárta, míg leér a citromlé meg a rum. Ott egye a fene, gondolta, akkor is jó élet ez. Ha másban nem is, hát eseményekben gazdag. Nem ilyennek indult. Dél-Közép-Virginiában kezdődött, Shenandoah-tól keletre, kilenc kilométernyire a Waynesborótól Charlottesville-ig futó országúton, egy Crozet nevű aprócska

városban, annak is egy szerény, de takaros faházában. Albemarle megye gazdálkodó megye, tele vannak vele az Észak és Dél közti polgárháborúról szóló történelemkönyvek, mert annak a polgárháborúnak a csatáit itt, Virginiában vívták meg, s ezt az itteniek sosem fogják elfelejteni. A helyi polgáriban a legtöbb osztálytársa apja dohányt, szójababot termesztett, disznót hizlalt - esetleg mindhárommal foglalkozott. Jason Monk apja azonban egyikkel sem, ő erdőkerülő volt a Shenandoah Nemzeti Parkban. Abból, hogy az Erdővédelmi Szolgálatnál dolgozott, még sosem gazdagodott meg senki, egy srácnak viszont még akkor is aranyélete volt itt, ha a dollár bizony csak csurrant-cseppent. A nyári szünetek nem lustálkodással teltek, hanem keresgéléssel: hol lehet egy kis munkát találni, ami hoz valami pénzt a konyhára. Apja rendszeresen fölvitte magával a Blue Ridge-be, a hegyekbe, megmutatta neki, melyik a luc-, a nyír, a vörösfenyő, a tölgy, a tömjénfenyő. Néhanapján vadászokkal futottak össze, ilyenkor kerekre tágult szemmel hallgatta a szarvasokról, feketemedvékről szóló történeteiket, s hogy miként cserkészik be a vadpulykát, fajdot, fácánt. Később megtanult tévedhetetlen biztonsággal bánni a puskával, nyomot követni, tábort ütni s reggel minden nyomát eltüntetni; mikor pedig idősebb lett, favágók társaságában töltötte a nyarakat. Ötéves korától tizenkét éves koráig járt a helyi elemibe, aztán néhány nappal a tizenharmadik születésnapja után átíratták a charlottesville-i középiskolába. Hajnalban kelt, hogy időre beérjen. Itt, ebben az iskolában történt később valami, ami aztán megváltoztatta az életét. Annak idején, 1944-ben egy amerikai őrmester több ezer katonatársával együtt hajóra szállt, s az óceán túlpartján a normandiai hátországban kötött ki. Valahol Saint-Lo környékén elszakadt az egységétől, és egy német orvlövész puskája elé került. Szerencséje volt, a golyó csak súrolta a felsőkarját. A huszonhárom éves amerikai beóvakodott egy közeli tanyára, ahol a család ellátta a sebét, és fedelet adott neki. Amikor a gazda tizenhat éves lánya föltette karjára a hideg nyomókötést, és az amerikai a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy olyan súlyos találat érte, amilyet egyetlen német mesterlövész golyója sem ejthetett volna rajta. Egy év múltán Berlinből visszatért Normandiába, megkérte és feleségül vette a lányt; a szertartást a gyümölcsösben bonyolította le az amerikai hadsereg egyik tábori papja. Később - mivel a franciák nem szoktak gyümölcsösökben házasságot kötni - a falu katolikus templomában a plébános is összeadta őket. Az amerikai elvitte feleségét haza, Virginiába. Húsz évvel később már a charlottesville-i gimnázium igazgatóhelyettese volt, a gyerekeik kirepültek, s az asszony megkérdezte férjétől, mit szólna hozzá, ha beállna franciatanárnak. Korábban is tanított már, a francia az anyanyelve volt, s mindezek mellett csinos és elbűvölő asszonynak tartották. Mrs. Bradyhez hamarosan csak úgy tódultak a növendékek. 1965 őszén egy új diák került az osztályába, egy félénk, megnyerő mosolyú, bozontos szőke üstökű fiú, bizonyos Jason Monk. Egy év múltán Mrs. Brady megesküdött: soha életében nem hallott még külföldit ilyen jól beszélni franciául. Monk őstehetség volt, ezt a fajta tudást nem volt kitől örökölnie. Ennek ellenére nemcsak a nyelvtannak és mondattannak volt a mestere, hanem a kiejtése is gyakorlatilag tökéletes volt. A végzős Monk rendszeresen ellátogatott tanárnője otthonába Malreaux-t, Proustot, Gide-et és Sartre-ot olvasgattak (Sartre akkoriban hihetetlenül erotikusnak számított), de közös kedvenceik a régebbi romantikus költők voltak: Rimbaud, Mallarmé, Verlaine és De Vigny. Egyikük sem akarta, de megtörtént. Talán a költők tehettek róla, de a kettejük közötti korkülönbség ellenére – ami egyébként egyiküket sem zavarta – rövid ideig viszonyuk volt. Jason Monk tizennyolc éves korára két tekintetben is kimagaslott az átlagos dél-virginiai tizenévesek közül: beszélt franciául, és meglehetős jártassággal szeretkezett. Tizennyolc éves korában beállt katonának. 1968-ban már teljes lendülettel folyt a vietnami háború. Sok fiatal amerikai szerette volna elkerülni az ottani szolgálatot. A három évre szerződő önkénteseket tárt karokkal várta a hadsereg. Monk megkapta az alapkiképzést, s eközben egyszer kitöltettek vele egy kérdőívet. Az idegen nyelvek rovatba beírta: francia. A táborparancsnok maga elé rendelte. - Tényleg beszél franciául? – kérdezte Monkot. Monk bizonykodott. A táborparancsnok felhívta a charlottesville-i középiskolát, beszélt az iskolatitkárral, aki megkérdezte Mrs. Bradyt, a franciatanárnőt, aztán visszahívta a parancsnokot. Ez beletelt egy napba. A táborparancsnok megint maga elé rendelte Monkot. Ezúttal egy G2-s tiszt, a katonai hírszerzés egyik őrnagya is ott ült mellette.

Vietnamban, ezen a valamikori francia gyarmaton a helybeliek egy bizonyos korosztálya tudott franciául. Monkot repülőgépen Saigonba vitték. Kétszer is megtette az utat, a kettő közötti időt az Államokban töltötte. Leszerelése napján megint hívatta a parancsnok. Két civil is tartózkodott a szobájában. A parancsnok kiment. - Foglaljon helyet, őrmester – mondta a két civil közül az, amelyik idősebbnek és barátságosabbnak látszott, és aki néhány perc múltán már gyökérpipájával játszadozva figyelte, mint zúdítja szigorúbb kinézetű társa francia nyelvű kérdések egész áradatát Monkra. Monk folyékonyan válaszolt. Ez így ment tíz percig. Ekkor a franciául beszélő civil elmosolyodott, és társa felé fordult. - Jól beszél, Carey – mondta. – Nagyon jól. – Ő is távozott. - Szóval? – kérdezte a bent maradt civil. – Mi a véleménye Vietnamról? – Negyven körüli, rán-cos, barátságos arcú férfi volt. 1971-et írtak. - Kártyavár – felelte Monk. – És már düledezik is. Még két és ki kell takarodnunk. Úgy tűnt, Carey egyetért: többször is bólintott. - Igaza van, de a seregben ezt azért ne hangoztassa. Mihez szándékozik most kezdeni? - Még nem döntöttem. - Értem… Hát nézze, én nem dönthetek maga helyett. Viszont tud valamit, amit még én sem tudok. A kollégám, aki az imént kiment, ugyanolyan amerikai, mint maga vagy én, de húsz éven át Franciaországban nevelkedett. Ha ő egyszer azt mondja, hogy maga jól beszél, én hiszek neki. Nem volna kedve folytatni a tanulást? - Mármint egyetemre menni? - Igen. A költségek legnagyobb részét a kincstár állja. Samu bácsi úgy gondolja, megérdemli. Használja ki a lehetőséget. Az évek során, amelyeket Monk eddig a seregben töltött, megtakarított pénze legnagyobb részét hazaküldte az anyjának, hogy segítsen testvérei fölnevelésében. - Az előírások szerint még így is le kellene tennem ezer dollárt készpénzben. Carey széttárta a karját. - Annyit azért össze lehet kaparni valahogy. Tanuljon oroszul. És ha lediplomázik… - Akkor? - Akkor hívjon fel. A cég, ahol dolgozom, esetleg tud magának ajánlani valamit. - Ez négy év. - Ó, mi arrafelé türelmes emberek vagyunk. - Honnan szereztek rólam tudomást? - Van néhány emberünk odaát Vietnamban, a Phoenix programban. Ők figyeltek föl magára és a munkájára. Adott néhány jó tippet a parancsnokhelyettesnek. Meg voltak elégedve magával. - A Langleyról van szó, igaz? Maga a CIA embere. - Ugyan… Én csak egy apró fogaskerék vagyok. Carey Jordan valójában sokkal több volt, mint egy apró fogaskerék. Nem sokkal később kinevezték a műveleti ügyosztály élére, ami azt jelentette, hogy ő lett a kémfőnök. Monk megfogadta a tanácsot, s amint hazaért Charlottesville-be, nyomban beiratkozott a Virginia Egyetemre. Megint eljárt Mrs. Bradyhez teázni, de csak baráti alapon. Szláv nyelveket tanult, oroszból diplomázott, méghozzá olyan szinten, amit szakvezető tanára, egy született orosz „bilingvis”nek nevezett. Huszonöt éves korában, 1975-ben végzett, s rá egy évre, már a CIA munkatársa lett. Miután az ügynökségen egyszerűen csak „a tanya „-ként emlegetett Fort Pearyben megkapta a szokásos alapképzést, előbb a Langleybe, aztán New Yorkba, majd ismét a Langleybe vezényelték. Öt év múlva, számtalan tanfolyammal a háta mögött, eljutott élete első külföldi állomáshelyére: Kenya fővárosába, Nairobiba. * Ragyogó időre virradt aznap. Július 16. napját írták. Meadows, a Brit Királyi Haditengerészet tizedese kötelességéhez híven a felhúzókötélhez erősítette és felvonta a lobogót a zászlórúdra. A lobogó kibomlott a könnyű szélben, úgy hirdette fennen a világnak, ki lakozik alatta. A brit kormány még közvetlenül a forradalom előtt, egy cukormágnástól vette meg ezt az ódon, tetszetős, szofiszkajai épületet, ezt alakította át nagykövetséggé, s aztán az azóta eltelt idő alatt mindvégig meg is maradt benne. Mikor Joszif Sztálin, az utolsó diktátor, aki ténylegesen a Kremlben lakott, reggelente fölkelt,

s elhúzta ablaka függönyét, a folyó túlpartján minden egyes alkalommal ott látta a brit lobogót. Majd megfulladt dühében. Erős nyomást gyakorolt a britekre, hogy költözzenek máshová. Nem voltak hajlandók. Az épület az esztendők során szűknek bizonyult ahhoz, hogy a nagykövetség minden osztálya helyet kaphasson benne, ezért egyes osztályokat Moszkva különböző részeiben helyeztek el. De az ismételt kérések ellenére - hogy költözzenek egy helyre - London mindig azt válaszolta, hogy inkább maradnak a Szofiszkaján. És mivel az épület brit fennhatóság alatt állt, ott is maradtak. Leonyid Zajcev most ott ült ezzel az épülettel szemben, a folyó innenső partján, s a hajnali fényben lobogó zászlót nézte. A látvány egy régi emléket ébresztett föl benne. Tizennyolc éves korában behívták a Vörös Hadseregbe, s a szokásos minimális alapkiképzés után az NDK-ban állomásozó egyik harckocsizó egységhez vezényelték. Közlegényként szolgált, feletteseinek az volt a véleményük róla, hogy még tizedesnek sem alkalmas. 1955-ben egy nap, Potsdam felé menetelve, egy sűrű erdőben elszakadt a századától. Ijedten botorkált a fák között, s addig tévelygett, míg végül egy földúthoz ért. Földbe gyökerezett a lába, megbénította a félelem: alig háromméternyire tőle egy nyitott dzsipet és négy katonát vett észre. Nyílvánvalóan járőrözés közben álltak meg egy kis pihenőre. Két katona a kocsiban ült, kettő cigarettázva állt mellette. A kezükben sörösüveget tartottak. Zajcev azonnal látta rajtuk, hogy nem szovjetek. Külföldiek voltak, nyugatiak, az 1945-ös négyhatalmi megállapodás keretében létesített potsdami Allied Mission katonái. Zajcevnek fogalma sem volt arról, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. Ő csak azt tudta, mert ezt megmondták neki, hogy ezek az ellenségeik, szét akarják verni a szocializmust, s ha módjukban áll, őt is meg akarják ölni. A négy katona Zajcev láttán elhallgatott és ránézett. Az egyik odaszólt neki: - Nocsak, nocsak! Nézzétek, ki van itt... Egy koszos ruszki. Szevasz, Iván! Zajcev egy kukkot sem értett. Géppisztoly lógott a vállán, de ezek láthatólag nem féltek tőle. Sőt. Kettejük fején fekete barett ült, rézjelvény csillogott rajta, a jelvény mögé meg néhány fehér és vörös toll volt tűzve. Nem tudta, hogy ez a Brit Királyi Lövészek ezredjelvénye. Az egyik katona ellökte magát a karosszériától, s lassú léptekkel odament hozzá. Zajcev úgy érezte, menten összevizeli magát. A vele szemben álló katona is fiatal volt, vörös hajú, szeplős képű. Rávigyorgott Zajcevre, és felé nyújtotta a sörösüvegét. - Igyál egy sört, pajtás! Zajcev egész alkarján végigfutott a kezébe nyomott palack hidege. A külföldi katona bátorítólag intett a fejével. Nyilván mérgezett. Zajcev az ajkához emelte és megdöntötte az üveget. A hideg sör végigfutott a nyelőcsövén. Erős sör volt, jobb, mint az orosz, de megköhögtette. A vörös hajú nevetett. - Igyál csak, igyál! - mondta. Zajcev fülében csak kusza hangzavarnak hallatszott. Legnagyobb megdöbbenésére a katona hátat fordított neki, és visszalépett a dzsiphez. Ez még csak nem is tart tőlem, gondolta Zajcev. Itt állok géppisztollyal a vállamon, én, a Vörös Hadsereg katonája, ezek meg itt csak vigyorognak és viccelődnek. Állt a fa tövében, itta a sört, és közben arra gondolt, mit szólna ehhez Nyikolajev ezredes. Ő volt a századparancsnoka, alig harmincéves még, de egy halom kitüntetést kapott a háborúban. Egyszer megkérdezte Zajcevet, kiféle-miféle, hol nevelkedett. Zajcev közlegény megmondta: egy árvaházban. Az ezredes erre megveregette a vállát, és azt mondta: most már van otthona. Bálványozta Nyikolajev ezredest. Nem mert hátat fordítani a külföldieknek, a sör viszont - ha mérgezett volt is - nagyon jólesett. így hát itta. Tíz perc múltán a kocsi mellett álló két katona beült a dzsip hátsó ülésére, a fejükbe húzták barettjüket. A sofőr indított, elhajtottak. Nem siettek. Nem féltek tőle. A vörös hajú még hátra is fordult, búcsút intett neki. Pedig ez ellenség: le akarja rohanni a Szovjetuniót. Most meg integet. Miután eltűntek, teljes erejéből elhajította a palackot a fák közé, s rohanni kezdett. Rohant, rohant, míg végül talált egy szovjet teherautót, amely visszavitte a táborba. Az őrmestere egyheti körlettakarításra ítélte, amiért elveszett, de Zajcev senkinek sem beszélt sem a külföldiekről, sem a sörről. Mielőtt a külföldiek elhajtottak, feltűnt neki, hogy a jobb első ajtón valamiféle ezredjelzés virít, hátul meg egy hosszú antenna áll ki a kocsiból. Az antennára egy kis zászló volt rögzítve, úgy harmincszor harminc centiméteres. Keresztek voltak rajta, kék alapon: egy egyenesen álló vörös, egy

vörös meg egy fehér átlósan. Furcsa, kék-fehér-vörös zászló volt. És most, negyvennégy évvel később ott látta megint, ott lobogott annak a szemközti épületnek a tetején. Zajcev, a Nyúl dűlőre jutott. Tudta, hogy nem lett volna szabad elhozni azt a füzetet Akopov asztaláról, de már nem vihette vissza. Talán észre sem veszik, hogy eltűnt. Úgyhogy odaadja azoknak a furcsa zászlós embereknek, akik sörrel kínálták. Ők majd tudják, mihez kezdjenek vele. Föltápászkodott a padról, és elindult a rakparton. A Moszkva-folyón átívelő Kamennij híd felé tartott. NAIROBI, 1983 Amikor az ötéves kisfiúnak megfájdult a feje, és enyhe hő-emelkedése is támadt, az anyja először azt hitte, megfázott. Estére azonban a gyerek sírva fakadt, hogy nagyon fáj a feje; szüleivel együtt egész éjszaka le sem hunyta a szemét. A szovjet diplomatatelepen laktak. Reggel aztán a szomszédok, akik a vékony falak és a hőségben nyitva tartott ablakok miatt szintén nem sokat aludtak, megkérdezték, mi baj. Reggel az anya orvoshoz vitte a fiát. A szocialista tábor követségeinek nem volt külön-külön orvosuk, mindannyian egyen osztoztak: a csehszlovák nagykövetség orvosa, Svoboda doktor látta el mindőjüket. Rendes, lelkiismeretes ember volt, néhány percbe telt csak, míg megállapította, hogy a kisfiú maláriás. Fel is írta nyomban a szovjet gyógyászatban akkor használatos nivikin-paludrint és még néhány tablettát, hogy azt naponta vetessék be a gyerekkel. A kis beteg állapota azonban nem javult, sőt két nappal később még rosszabbodott is. A láza magasabbra szökött, rázta a hideg, és zokogott, annyira fájt a feje. A nagykövet engedélyt adott rá, hogy felkeressék a Nairobi Közkórházat. Mivel az anya nem beszélt angolul, a férje, Nyikolaj Iljics Tyurkin, a nagykövetség kereskedelmi tanácsosa elkísérte. Dr. Winston Moi szintén jó orvos volt, a trópusi betegségekhez pedig minden bizonnyal jobban értett, mint cseh kollégája. Miután végighallgatta a tüneteket, mosolyogva állt fel. - Plasmodium falciparum - jelentette ki. Az apa homlokát ráncolva hajolt előre ültében; jól beszélt angolul, de ennyire azért nem. - Ez a malária egyik válfaja, amelyre sajnos nem hatnak az olyan klórkinolin alapú gyógyszerek, mint amilyeneket kiváló kollégám, Svoboda doktor rendelt. Moi doktor széles spektrumban ható, antibiotikumokat tartalmazó intravénás injekciót adott a gyereknek. Eleinte használt is. Egy hét múltán azonban, amikor a szer hatása megszűnt, a gyerek állapota ismét rosszra fordult. Anyja ekkorra már hisztérikussá vált. Visszautasított minden külföldi gyógyszert és kezelést, s követelte, hogy fiával együtt hazarepülhessen Moszkvába. A nagykövet engedélyezte. Moszkvában a kisfiút egy KGB-sek számára fenntartott elit kórházba szállították. Ez azért volt lehetséges, mert Nyikolaj Tyurkin kereskedelmi tanácsos valójában a KGB első f ődirektorátusának őrnagya volt. A klinika jó volt, trópusi betegségek ellátására is megfelelően felkészült, mivel a KGB-nek szerte a világon mindenütt állomásoztak emberei. A kisfiút, betegsége makacs jellege miatt, egyenesen a trópusi osztály vezetőjéhez, Glazunov professzorhoz vitték. A professzor elolvasta mindkét nairobi orvos jelentését, majd CT-t és ultrahangos vizsgálatot rendelt el, mely utóbbi a legmodernebb diagnosztikai módszerek közé tartozott, s e klinikán kívül sehol a Szovjetunióban nem volt ilyen műszer. Az ultrahangos vizsgálat aggasztó eredményeket mutatott: a kisfiú belső szerveiben több, kezdeti stádiumban lévő tályogot találtak. A professzor a szobájába kérette Tyurkina asszonyt. - Tudom, miről van szó - mondta komoran -, legalábbis biztos vagyok benne, hogy tudom, mi ez, de gyógyíthatatlan. Erős antibiotikumok segítségével esetleg még élhet egy hónapot. Nem hiszem, hogy ennél tovább bírná. Nagyon sajnálom. A zokogó anyát kikísérték. Egy rokonszenves orvos elmagyarázta neki, mire bukkantak. A betegség egy melioidosis nevű ritka kór, amely Afrikában valóban nagyon szokatlan jelenség. Délkelet-Ázsiában már nem annyira. Az amerikaiak írták le elsőként, a vietnami háború idején. Az új és az esetek legnagyobb részében halállal végződő betegség tüneteit helikopterpilótákon észlelték először. A kutatások fölfedték, hogy az alacsonyan szálló gépek rotorja finom permetet vonz fel a rizsföldek vizéből, s ezt lélegezték be. A minden antibiotikumnak ellenálló bacilust ez a víz tartalmazta. A szovjetek is tudtak erről, mert noha akkoriban még egyetlen felfedezésüket sem

osztották meg másokkal, a nyugatiak ismereteit úgy szívták magukba, mint a szivacs. Glazunov professzor hivatalból megkapott minden egyes nyugati publikációt, amely a leírt betegséggel foglalkozott. Tyurkina asszony egy zokogásokkal meg-megszakított hosszú telefonbeszélgetésben elmondta a férjének, hogy a fia meg fog halni melioidosisban. Tyurkin őrnagy felírta, és bement a feletteséhez, a KGB ottani irodavezetőjéhez, Kulijov ezredeshez. - Hogy én forduljak az amerikaiakhoz? Maga megőrült? - Ezredes elvtárs... Ezt a betegséget az amerikaiak már hét éve felismerték, lehet, hogy azóta kitaláltak valamit ellene. - De hát ezt nem kérdezhetjük meg tőlük! - tiltakozott az ezredes. - Itt a Szovjetunió tekintélyéről van szó. - Itt a fiam életéről van szó! - kiabálta az őrnagy. - Ebből elég. Leléphet. Tyurkin, egész pályafutását kockára téve, fölkereste a nagykövetet. A diplomatának nem volt kőből a szíve, de ezúttal őt sem lehetett megindítani. - A két külügyminisztérium közötti közvetlen kapcsolatfelvétel nagyon ritka, és akkor is csak államügyekkel kapcsolatosan kerül rá sor - magyarázta a fiatal tisztnek. - Mondja csak... Kulijov ezredes tud róla, hogy idejött? - Nem tud róla, nagykövet elvtárs. - Akkor a maga jövője érdekében én nem is szólok neki erről. És maga se szóljon. De a válaszom akkor is nem. - Ha a Politbüro tagja lennék... - kezdte Tyurkin. - De nem az. Maga egy fiatal, harminckét éves őrnagy, aki itt, Kenyában a hazáját szolgálja. Sajnálom a fiát, de semmit sem tehetünk. A lépcsőn lefelé menet Nyikolaj Tyurkin arra gondolt, hogy Jurij Andropovot, a párt első titkárát Londonból hozatott gyógyszerekkel tartják életben napról napra. Hazament és berúgott. * A brit nagykövetségre nem volt olyan könnyű bejutni. A rakpart folyó felőli járdáján álló Zajcev csak nézte, nézte a nagy, okkersárga épületet, az óriási tölgyfa kapura árnyékot vető, oszlopos portikuszt. Ide nem lehet csak úgy besétálni. A még lehúzott redőnyökkel alvó homlokzat előtt acélpalánk futott keresztbe, amelybe két széles kaput építettek be: egyet a befelé, egyet a kifelé tartó gépkocsik számára. Ezek is rozsdamentes acélból készültek, és ezeket is elektromotorok nyitották és erős zárak tartották csukva. A jobb oldali kapu, az autóbejáró mellett volt egy kettős ráccsal védett gyalogosbejárat is. Előtte a járdán két orosz milicista állt, mindenkit megállítottak, aki be akart menni. Zajcevnek esze ágában sem volt ezekhez odamenni. A gyalogosbejáró első rácsos ajtaja mögött egy rövid átjáró vezetett a második rácsos kapuig. A kettő között volt a nagykövetség biztonsági embereinek helyisége. Ők szintén oroszok voltak, csak brit alkalmazásban. Az volt a feladatuk, hogy kérdezzék meg az illetőtől, mi járatban van, aztán szóljanak be az épületbe. Nagyon sok vízumkérvényező szeretett volna ezen a kapun át bejutni a nagykövetségre. Zajcev, maga sem tudva, miért, elballagott az épület hátsó frontjához, egy keskeny utcába, ahol a vízumrészleg bejárata nyílt. Reggel hétre járt, az ajtót csak tízkor nyitották, de máris százméteres sor kígyózott előtte. Szemmel láthatólag sokan itt is éjszakáztak. A sorba most beállni másfél-két napi várakozást jelentett volna. Visszabandukolt az elülső frontra. Az egyik milicista ezúttal hosszú, fürkész pillantást vetett rá. Zajcev megrettenve továbbcsoszogott, ott várta az épület nyitását és a diplomaták érkezését. A britek néhány perccel tíz előtt kezdtek feltünedezni. Autókon jöttek. A kocsik megálltak a behajtó előtt, de nyilvánvalóan már várták őket, mert a kapu minden alkalommal szinte azonnal félregördült, bebocsátotta a kocsit, majd ismét bezárult. Zajcev, aki a rakpart egy távolabbi pontjáról figyelt, először arra gondolt, odamegy valamelyik kocsihoz, de mindnek fel volt húzva az ablaka, a milicisták pedig alig néhány méternyire álltak. A kocsiban ülők, meg biztosan azt hinnék, hogy kérni akar valamit, és nem engednék le az ablakot. Viszont letartóztatnák. És akkor a rendőrség rájönne, hogy mit tett, és elmondaná Akopovnak. Leonyid Zajcev nem volt hozzászokva a bonyolult problémákhoz. Nem tudta, mit csináljon,

de elmenni sem bírt. Csak azt tudta, hogy oda akarja adni ezeket a papírokat ezeknek a furcsa zászlós embereknek. így aztán csak állt, állt egész délelőtt a tűző napon, és figyelt. NAIROBI, 1983 Akárcsak a többi szovjet diplomata, Nyikolaj Tyurkin sem dúskált a valutában, s ilyenformán a kenyai shillingben sem. Az Ibis Grill, az Alan Bobbe vagy a Carnivore kissé drága volt az ő zsebéhez képest. így aztán elsétált a Kimati utcába, a New Stanley Szálloda tövében, a szabad ég alatt működő Thorn Tree kávéházba, nem messze a hatalmas akáciától leült a kerthelyiség egyik asztalához, rendelt egy vodkát meg kísérőnek egy üveg sört, aztán csak ült magába roskadva. Félóra múltán egy vele körülbelül egyidős férfi, aki a bárpultnál ülve félig megitta már sörét, lesiklott a magas lábú székről, és odament hozzá. - Fel a fejjel, öreg cimbora, nem kell kókadozni. Tyurkin fölkapta a fejét; ismerősnek rémlett neki az amerikai. Mintha a követségükön dolgozna… Tyurkin az első fődirektorátus K direktorátusán, az elhárításnál dolgozott. Feladata nemcsak a szovjet diplomaták tevékenységének figyelemmel kísérése és a helyi KGB-műveletek biztosítása volt, hanem az is, hogy próbáljon találni valamilyen zsarolható s ilyenformán beszervezhető nyugatit. Ez utóbbi okán nyugodtan találkozhatott más diplomatákkal, köztük nyugatiakkal is, ami a követségen dolgozó „közönséges” oroszoknak nem adatott meg. A CIA pontosan e mozgási és érintkezési szabadsága miatt gyanította, kicsoda valójában Tyurkin, s össze is szedtek róla némi anyagot. De nem tudtak mibe kapaszkodni: Tyurkin minden ízében a szovjet rendszer mintagyereke volt. Ami azt illeti, Tyurkin is gyanította, hogy az amerikai CIA-s, de őt úgy tanították, hogy minden amerikaiban CIA-st lásson. Ezt ugyan túlzásnak tartotta, de úgy vélekedett: az óvatosság azért sosem árt. Az amerikai leült, és kezet nyújtott. - Jason Monk vagyok. Maga, ugye, Tyurkin? Múlt héten láttam magát a britek kerti buliján. Olyan képet vág, mint akit épp most helyeztek át Grönlandra. Tyurkin jól megnézte magának az amerikait, homlokába hulló, szalmasárga haját, barátságos vigyorát. Nem látszott sunyinak; talán nem is CIA-s. Olyan embernek látszott, akivel el lehet beszélgetni. A hosszú éveken át kiképzett Tyurkin egy más alkalommal minden bizonnyal kényelmesen hátradőlt volna a székén, úgy hallgatta volna közömbös udvariassággal beszélgetőpartnerét. De ez most nem volt egy más alkalom. Muszáj volt elmondania valakinek. Beszélni kezdett, kiöntötte a lelkét. Az amerikai aggódónak és együtt érzőnek mutatkozott. Egy söralátétre fel is írta a melioidosis szót. Jóval sötétedés után váltak el egymástól. Az orosz visszament a jól őrzött diplomatatelepre, Monk pedig a Harry Thuku Roadon bérelt lakásába. * Celia Stone huszonhat éves, fekete hajú, karcsú, gusztusos nő volt, a moszkvai brit nagykövetség sajtóattaséjának helyettese. Ez volt az első külföldi állomáshelye. Két éve vették fel a külügybe, miután a cambridge-i Girton College-ban lediplomázott oroszból. Élvezte ezt az életet. Ezen a bizonyos július 16-án a nagykövetség hatalmas főkapuján kilépve a parkoló felé pillantott, ahol kicsi, de jól használható Roverje állt. A követség kapuja előtt megtorpanva látta azt is, amit Zajcev az acélfaltól nem láthatott. Megállt az aszfaltborítású, imitt-amott nyírott gyepfelületekkel, kisebb fákkal, bokrokkal és virágágyakkal oldott összképű parkolóhoz levezető öt lépcsőfok tetején. Az acélfal fölött átpillantva szemébe tűntek a Kreml hatalmas, halványsárga, okker-, krémszín és fehér épületei s a komplexumot övező vörös, pártázott kőfal fölé nyújtózkodó katedrálisok tornyainak aranyfényű hagymakupolái. Gyönyörű látvány volt. A kapuhoz mindkét oldal felől enyhe emelkedésű rámpa vezetett, de idáig csak a nagykövet kocsija hajthatott fel. A halandók a parkolóban hagyták az autójukat, és gyalog sétáltak fel. Egy fiatal diplomatának egyszer sikerült egy életre elintéznie a karrierjét azzal, hogy a zuhogó esőben bogárhátú VW-jával felhajtott rajta, és kocsiját otthagyta a kapu előtt. Néhány perc múltán megérkezett a nagykövet, aki ilyenformán kénytelen volt a rámpa tövében kiszállni a Rolls-Royce-ából, és gyalog fölmenni; bőrig ázott, és ennek nagyon nem örült. Celia Stone táncos léptekkel leszaladt a lépcsőn, odabiccentett a portásnak, beült tűzpiros

Roverjébe, és indított. Mire a kijárathoz ért, a súlyos acélkaput már kitárták előtte. Kigurult a Szofiszkaja rakpartra, elkanyarodott balra a Kamennij híd irányába. Ebédelni indult, a Szivodnya egyik riporterével volt találkozója. Nem vette észre a lázas igyekezettel utánacsoszogó, rosszul öltözött öregembert. Az sem ötlött fel benne, hogy ma délelőtt az ő kocsija távozik először a követségről. A Bolsoj Kamennij moszt, a Nagy Kőhíd Moszkva legrégibb állandó hídja. A régi időkben pontonhidakat használtak a moszkvaiak; tavasszal összeszerelték, télen, amikor a jég elég vastagra hízott ahhoz, hogy át lehessen kelni rajta, szétszedték. A folyót átívelő Kamennij híd jóval a Szofiszkaja fölé magasodik. Hogy a rakpartról felkanyarodhasson rá, a sofőrnek egy nagy ívű bal kanyart kell leírnia kocsijával addig a pontig, ahol a híd találkozik az utca szintjével. Itt már csak egy U kanyart kell csinálnia, aztán fel az emelkedő pályatestre. A gyalogos azonban egy lépcsőn át közvetlenül felszaladhat a hídra. Zajcev, a Nyúl ezt tette. Már a Kamennij híd járdáján állt, amikor a tűzpiros Rover feltűnt. Integetni kezdett neki. A kocsiban ülő nő meglepett pillantást vetett rá, de továbbhajtott. Zajcev elkeseredetten utána rohant. Természetesen nem érte utol, viszont megjegyezte a kocsi orosz rendszámát, és látta, hogy a híd túlsó végén balra fordul, besorol a Borovickaja tér örvénylő forgalmába. Celia Stone a Znamenka utcai Rosy O'Grady Pubba tartott. Ez a moszkvai környezettől nagyon elütő kocsma ír intézmény, s Szilveszter napján maga az ír nagykövet is itt szokott iddogálni, ha el tud szabadulni a diplomáciai körök szertartásos összejöveteleiről. De ebédelni is lehet itt. Celia Stone választotta a pubot, hogy itt találkozzon az orosz riporterrel. Alig egysaroknyira simán talált parkolóhelyet, mivel mind kevesebb és kevesebb orosznak futotta kocsira vagy benzinre. Kiszállt, és elindult visszafelé. Amikor egy láthatóan külföldi vendég közeledett a pubhoz, a csavargók és koldusok előbújtak a kapualjakból, elálltak előle a járdát, és pénz kértek, ennivalóra. Celia Stone-t mint kezdő diplomatát, mielőtt állomáshelyére indult, a londoni külügyminisztériumban tájékoztatták az ilyen és hasonló jelenségekről, de a valóság minden egyes alkalommal megdöbbentette. Látott már koldusokat a londoni metróban, s látott New York sikátoraiban is; a társadalmi ranglétrán valamiért lecsúszott s a létra legalsó fokán valahogy megkapaszkodott reklámtasakos embereket. Azoknak többsége azonban maga választotta a kéregető életformát, s néhány utcával odább ott voltak a caritas-intézmények. Moszkvában, ennek az éhínség első rohamait szenvedő országnak a fővárosában a pénzt vagy élelmet kolduló roncsok nem olyan rég még parasztok, katonák, adminisztrátorok és bolti kiszolgálók voltak; Celia Stone-nak mindig a harmadik világról készült dokumentumfilmeket juttatták eszébe. Vagyim, a Rosy O'Grady óriás termetű portása már méterekről észrevette, és eléje futott, gorombán félretaszította honfitársait, hogy szabad utat nyisson a keményvalutával fizető, megbecsült törzsvendégnek. Celiát zavarta, hogy a koldusokat éppen egy másik orosz alázza meg, erőtlenül tiltakozott, de Vagyim hosszú, izmos karjával egyszerűen félresöpörte a felé nyújtogatott kezeket, kitárta az étterem ajtaját, és betessékelte. A poros utca és az éhes emberek után szembeötlő volt a kontraszt: az asztaloknál vagy ötvenen ültek, húst vagy halat ebédeltek, kedélyesen beszélgettek. Celia Stone jószívű lány volt, és amikor étteremben ebédelt vagy vacsorázott, a tányérján lévő fogásra nézve mindig eszébe jutottak az éhező kintrekedtek. A barátságos orosz riporternek, aki egy sarokasztaltól integetett neki, nem voltak ilyen problémái: a zakuszkik, az előételek listáját tanulmányozta. Arhangelszki rákot választott. Zajcev még mindig nem adta fel, csak ment, ment, fürkész tekintettel kereste a Borovickaja tér forgalmában a tűzpiros Rovert, de sehol sem látta. Jobbra is, balra is bekukkantott a becsatlakozó utcákba, hátha megpillantja a feltűnő színű kocsit. Nem látta sehol. Végül továbbindult a tér túloldalán kezdődő széles sugárúton. Alig tett meg néhány lépést, amikor legnagyobb örömére és meglepetésére mintegy százötven méternyi távolságban megpillantotta: ott parkolt egy sarok közelében, alig néhány lépésnyire a pubtól. Odament. Szinte teljesen beleolvadt a többiek sorába, akik a porig alázottak türelmével ácsorogtak a közelben, és felkészült az újabb várakozásra. NAIROBI, 1983

Tíz év telt el azóta, hogy Jason Monk a Virginia Egyetem gólyája volt, s azóta számos évfolyamtársával elvesztette a kapcsolatot. Norman Steinre azonban még emlékezett. Baráti viszonyban voltak, de olyan furcsa barátságban: egy középmagas, de kőkemény izomzatú rögbiző vidéki fiú és egy fredericksburgi zsidó orvos törékeny, gyenge fia. Fanyar humorérzékük kapcsolta össze őket. Monk a szláv nyelvek terén volt óriási tehetség, Stein biológiában zseniközeli szinten mozgott. Summa cum laude végzett egy évvel Monk előtt, s egy orvosi egyetemen folytatta tanúlmányait. A szokásos módon tartották egymással a kapcsolatot: karácsonyi üdvözlőlapok útján. Két éve, Washingtonban, közvetlenül Kenyába helyezése előtt Monk egy étteremben észrevette a magányosan ebédelő Steint. Volt egy félórájuk, míg Stein ebédpartnere megérkezett. Mindketten elmesélték, mi történt velük a legutóbbi találkozásuk óta, bár Monk kénytelen volt hazudni: azt mondta, a külügyben dolgozik. Stein közben megszerezte második tudományos fokozatát, a trópusi betegségek szakorvosa lett, s még nagyon lelkes volt, mert találkozásuk előtt nem sokkal nevezték ki a Walter Reed Katonai Kórház kutatóintézetébe. Jason Monk most nairobi lakására érve ledobta magát az ágyra, elővette a telefonkönyvecskéjét, és felhívta. A tizedik kicsengésre egy álmos hang vette föl. - Tessék. - Szevasz, Norman. Jason Monk beszél. Szünet. - Óriási. Hol vagy? - Nairobiban. - Óriási. Nairobiban. Hol máshol. Nálatok hány óra? Monk megmondta: dél. - Nahát, itt meg hajnali öt, cseszd meg, és a vekkerem hétre van beállítva. Fél éjszaka nem aludtam a gyerek miatt, jön a foga, hogy a jó ég áldjon meg. Kösz, hogy eszedbe jutottam. - Eressz le, Norman, és mondj meg nekem valamit. Hallottál te már egy melioidosis nevezetű valamiről? Szünet következett. Amikor Stein végül megint beleszólt a kagylóba, hangjában már nyoma sem volt álmosságnak. - Miért kérdezed? Monk nagy vonalakban vázolta a történteket. Az orosz diplomatát kihagyta, csak annyit mondott, hogy az ötéves gyerek egy ismerőse fia, nagyon úgy néz ki, hogy a halálán van, ő pedig hallott harangozni valami olyasfélét, hogy az Államokban folytatnak valamiféle kísérleteket ezzel a betegséggel kapcsolatban. - Mondd a számodat - válaszolta Stein. - Beszélnem kell néhány emberrel. Visszahívlak. Délután ötkor szólalt meg Monk telefonja. - Lehet, hogy van valami, de ez még vadonatúj, afféle prototípus. Végeztünk néhány vizsgálatot, azok jó eredményeket mutattak. Eddig. De az FDA még nem is kapott belőle. Az engedélyezésről nem is szólva. Még nem vagyunk túl a vizsgálatokon. Az Egyesült Államokban az FDA, a Food and Drug Administration, az Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyelet jóváhagyása kell mindennemű új gyógyszer forgalomba hozatalához. Stein doktor egy még nagyon korai stádiumban lévő penicillinalapú antibiotikumról beszélt, amelynek 1983-ban még neve sem volt. Néhány évvel később, a nyolcvanas évek végén Ceftazidime néven került forgalomba. De 83-ban még csak CZ-1-ként emlegették. Ma már a melioidosis szokásos gyógyszere. - Lehet, hogy vannak mellékhatásai - mondta Stein. - Még nem tudjuk. - Mennyi idő alatt mutatkoznak az ilyen mellékhatások? - kérdezte Monk. - Fogalmam sincs. - Nézd, ez a gyerek három héten belül meghal. Mit veszíthetünk? Stein nagyot sóhajtott. - Nem tudom. Ezt az egészet tiltja a szabályzat. - Esküszöm, hogy soha senki nem tudja meg. Na, Norman, igazán... Gondolj arra, hány csajt szállítottam neked. A vonal marylandi vége, Chevy Chase felől mennydörgésszerű nevetés hallatszott. - Kicsinállak, ha kidumálod Bettynek! - mondta Stein doktor, és letette. Két nappal később egy csomag érkezett Monk nevére a követségre, egy nemzetközi csomagszállító cég hozta. A csomagban egy szárazjéggel töltött, légmentesen lezárt palack volt. A csomaghoz mellékelt kurta, aláírás nélküli levélkében az állt, hogy a jég között két fiola van. Monk

felhívta a szovjet nagykövetséget, és a kereskedelmi osztályon üzenetet hagyott Tyurkin tanácsos úrnak: „Ne feledje, hogy ma este hatkor sörözünk." Jelentették Kulijov ezredesnek. - Ki ez a Monk? - kérdezte Tyurkintól. - Egy amerikai diplomata. Úgy veszem észre, nem nagyon tetszik neki az USA Afrikapolitikája. Igyekszem szállítóként hasznosítani. Kulijov komolyan bólintott. Ez jó hír volt, olyan hír, amit jól lehetett tálalni a Jazenovóba küldendő jelentésben. Monk a Thorn Tree kávéházban átadta a becsomagolt palackot. Tyurkin gyanakvóan méregette a csomagot, hátha figyeli valaki az övéi közül. Elvégre a csomagban pénz is lehetett. - Mi ez? - kérdezte. Monk megmondta. - Lehet, hogy nem segít, de ártani nem árt. Ez minden, amit össze tudtunk kaparni. Tyurkin megmerevedett, a tekintete hideg lett, akár a jég. - És mit kér ezért a... ezért az ajándékért? - Nyilvánvaló volt előtte, hogy ez nem megy csak úgy ingyen. - Igaz, amit a fiáról mondott? Vagy csak szerepet játszott? - Nem játszottam. Most nem. Az olyanfajták, mint maga meg én, mindig szerepet játszunk. De ez most nem játék. Monk ekkorra már utánanézett a történetnek a Nairobi Közkórházban, és Winston Moi doktor megerősítette az alaptörténetet. Rohadt egy dolog, gondolta Monk, de hát ez egy rohadt világ. Fölemelkedett. A szabályok szerint most rá kellene kényszeríteni ezt az embert, hogy adjon cserébe valamit. Hogy szolgáltasson ki valamilyen titkot. De tudta, hogy a gyerekről szóló történet ezúttal nem csalimese. Ez most nem az az eset. Ha most így kell viselkednie, elboldogul utcaseprőként is Bronxban. - Tegye csak el - mondta. - Remélem, használ. Nem kell viszonozni. Elindult kifelé. Alig tett meg néhány lépést, amikor Tyurkin utána szólt. - Mr. Monk! Ért valamit oroszul? Monk bólintott. - Valamicskét. - Sejtettem. Akkor biztosan megérti azt a szót, hogy szpasziba. * Celia Stone egy-két perccel kettő után lépett ki az Rosy O'Gradyből, s elindult a kocsija felé. A Rover központi zárral volt fölszerelve. Amikor kinyitotta a vezetőülés ajtaját, ezzel az utasülés felőli zárát is kinyitotta. Becsatolta magát, beindította a motort, és már épp be akart sorolni a forgalomba, mikor kinyílt az utasülés ajtaja. Meglepetten kapta oda a fejét. Egy férfi állt ott, behajolva a nyitott ajtón. Öreg, nyűtt katonaköpeny volt rajta, hajtókáján négy megfakult kitüntetés; az arca borostás. Amikor kinyitotta a száját, három acélfog villant enne. Celia Stone ölébe dobta a spirálozott lapokat. Celia Stone tudott annyit oroszul, hogy később elismételje, mit mondott neki. - Tessék odaadni a nagykövet úrnak. A sörért. Celia Stone megijedt tőle: a férfi szemmel láthatóan bolond volt, esetleg őrült. Az ilyenek veszélyesek tudnak lenni, fehérre sápadt arccal húzott el a járdától, a nyitott ajtó néhányszor még ideoda lengett, míg be nem csapta a kocsi gyorsulása. Celia Stone az utasülés elé, a padlóra hajította a nevetséges folyamodványt vagy mit, és visszahajtott a követségre.

3 Ugyanazon a napon, július 16-án, közvetlenül dél előtt a Kiszelnyij bulvári épület első emeleti irodahelyiségében Igor Komarov a házi telefonon átszólt személyi titkárának. - Volt már ideje elolvasni a dolgozatot, amit tegnap odaadtam magának? - Természetesen, elnök úr. Egészen briliáns, ha szabad így fogalmaznom - válaszolt Akopov. Komarov környezetében mindenki elnök úrnak szólította főnökét, lévén az a Hazafias Erők Uniójának elnöke. Mindenesetre mindnyájan meg voltak győződve, hogy egy év sem kell hozzá, és még mindig elnök lesz - de már egy egészen másfajta. - Köszönöm - mondta Komarov -, akkor szíveskedjék visszahozni. A vonal megszakadt. Akopov felállt, és odament a faliszéfhez. A kombinációt tudta; hatszor kellett a középső tárcsát a megfelelő számra forgatni. Amikor kinyílt az ajtaja, belenyúlt, hogy kivegye

a fekete borítójú anyagot. Nem volt ott. Nem értette. Szálanként szedegette ki a széfből a papírlapokat és dossziékat. Jeges félelem, vakrémület és hitetlenkedés kerítette hatalmába. Erőt vett magán, és újra kezdte. Letérdelt a szőnyegre, egyenként, külön-külön kezébe véve még egyszer átnézte az iratokat. A fekete füzet sehol. Homloka gyöngyözni kezdett. Egész délelőtt nyugodtan dolgozott itt az irodában, meg volt győződve, hogy este, mielőtt távozott, minden bizalmas anyagot annak rendje s módja szerint elzárt. Mindig ezt tette, a szokások rabja volt. A széf után az íróasztala átkutatásához fogott. Semmi. Benézett az íróasztal alá, aztán mindegyik szekrénybe. Néhány perccel egy óra előtt bekopogott Komarovhoz, és bevallotta, hogy nem találja. Az elnökjelölt hosszú másodpercekig szótlanul meredt rá. A férfi, akiben az egész világ Oroszország következő elnökét látta, roppant bonyolult személyiség volt, aki, a nyilvánosságnak mutatott képpel ellentétben, jobb szerette magának megtartani a gondolatait. Élesebb ellentét nem is lehetett volna közte és a hatalomból kitúrt Zsirinovszkij között, akit most már nyíltan is pojácának nevezett. Középmagas, átlagos termetű férfi volt, ősz haját kurtára nyíratva viselte, arcát borotválta. Két, leginkább szembetűnő jellemvonása a személyes higiénia és a testi érintkezésektől való iszonyodás volt. A többségükben hátlapogató, vodkázgató, ölelgetős-kedélyes orosz politikusokkal ellentétben Komarov a munkatársaitól megkövetelte az öltönyt és a jó modort. Nagyon ritkán vagy talán egyszer sem öltötte magára a Fekete Gárda egyenruháját, általában kétsoros szürke öltönyben, fehér ingesen, nyakkendősen járt. Hosszú éveket töltött már a politikai életben, mégis csak nagyon kevesen kerültek közelebbi viszonyba vele, bizalmasának pedig senki sem merte nevezni magát. Nyikita Ivanovics Akopov már egy évtizede dolgozott személyi titkáraként, de viszonyuk még mindig az úr és a hű, odaadó szolga viszonya maradt. Jelcinnel ellentétben, aki munkatársait ivócimborái és teniszpartnerei rangjára emelte, Komarov köztudomásúlag csak egyetlen emberrel volt tegező viszonyban: Anatolij Grisin ezredessel, biztonsági szolgálatának parancsnokával. Ha azonban úgy hozta a szükség, Komarov - mint mindegyik sikeres politikus - kaméleon módjára tudta színét váltogatni. A média képviselői előtt, azon ritka alkalmakkor, amikor hajlandó volt leereszkedni hozzájuk, a komoly államférfi arcát mutatta. Hívei előtt képes volt úgy átalakulni, hogy azzal minden egyes alkalommal kivívta Akopov ájult csodálatát. A pódiumon igazi szónokká vált, olyan emberré, aki tévedhetetlen biztonsággal képes hangot adni hívei reményeinek, félelmeinek és vágyainak, dühüknek, elvakultságuknak. Előttük - és csakis előttük! - barátságos, hétköznapi figurának mutatta magát. E két személyisége mögött azonban rejlett egy harmadik, az a bizonyos harmadik, amelytől Akopov rettegett. E máz alatti harmadik személyiség puszta említése is elég volt ahhoz, hogy Komarov a környezetében lévő alkalmazottakat, munkatársakat, őröket a megkövetelt állandó alázatosságba kényszerítse. Nyikita Akopov tíz év alatt mindössze kétszer látta kitörni Komarov démoni dühét. Tíztizenkét másik alkalommal tanúja volt, mint fojtja el hatalmas önuralommal ezt a dühöt. E két alkalommal, amikor a szenvedély úrrá lett fölötte, Akopov szemtől szembe látta azt a férfit, aki uralkodott rajta, aki elbűvölte és pórázon tartotta, s látta, mint válik bálványozott gazdája üvöltő, dühöngő démonná. Komarov telefonokat, vázákat, tintatartókat vágott a remegő szolgához, aki megsértette; a Fekete Gárda magas rangú tisztje hebegő-habogó emberi ronccsá vált előtte. Komarov olyan mocskos szájúan káromkodott, amilyet Akopov még sosem hallott, bútorokat tört-zúzott, egyszer pedig úgy kellett lefogni, hogy a súlyos ébenfa vonalzóval, amellyel ütötte, agyon ne verje áldozatát. Akopov már ismerte ennek a démoni dühnek az előjeleit. A Hazafias Erők Uniója elnökének arca halálsápadt lett, modora még szertartásosabb és udvariasabb, de mindkét járomcsontján megjelent egy-egy vörös folt. - Azt akarja mondani, hogy elvesztette, Nyikita Ivanovics? - Nem vesztettem el, elnök úr. Azt hiszem, elkevertem valahová. - Az a dolgozat a lehető legbizalmasabb jellegű. Maga olvasta. Tudja, hogy miért. - Igen, tudom, elnök úr.

- Mindössze három példány létezik belőle. Kettő az én páncélszekrényemben van. Csak a hozzám legközelebb állók tekinthetnek bele, és közülük is csak hárman-négyen. Magam gépeltem. Én, Igor Komarov, saját kezűleg gépeltem azokat a lapokat, hogy ne kelljen egy titkárra bízni. Ez ennyire bizalmas anyag. - Tudom, elnök úr. - Én magát ebbe a legszűkebb körbe tartozónak tekintem, ezért... ezért engedélyeztem, hogy elolvassa. És akkor most ideáll elém, és jelenti, hogy elveszett. - Biztosíthatom, elnök úr, hogy nem veszett el, csak átmenetileg elkeveredett. Komarov egy ideig csak nézett rá azzal a delejes tekintetével, amellyel képes volt a szkeptikusokat együttműködésre késztetni vagy épp megrettenteni a lemaradozókat. Mindkét járomcsontján megjelent az égővörös folt. - Mikor látta utoljára? - Tegnap este, elnök úr. Bent maradtam, hogy zavartalanul tudjam olvasni. Nyolckor mentem el. Komarov bólintott. Az éjszakai őrség naplójából majd kiderül. - És magával vitte. Parancsom ellenére kivitte a dolgozatomat az épületből. - Nem vittem ki, elnök úr, esküszöm! Bezártam a páncélba. Sosem hagyok elöl bizalmas dokumentumot, és soha nem is viszek magammal. - És most nincs a széfben? Akopov nyelt egyet, de teljesen kiszáradt a szája. - Mielőtt telefonáltam, hányszor nyitotta ki ma a széfet? - Egyszer sem, elnök úr. Csak akkor, amikor ön átszólt. - Zárva volt? - Igen, mint mindig. - Feltörték? - A jelek szerint nem, elnök úr. - A helyiséget átkutatta? - Centiről centire, elnök úr. Én ezt nem értem. Komarov percekig némán töprengett. Az arca nem mutatta, de vakrémület környékezte. Végül leszólt a földszintre az őrségnek: - Zárják le az épületet! Se ki, se be senki. Szóljanak Grisin ezredesnek, hogy azonnal jelentkezzen nálam! Bárhol van, bármit csinál is, egy órán belül itt legyen! Elengedte a házi telefon gombját, s ránézett holtsápadt, remegő titkárára. - Menjen vissza a szobájába! Ne beszéljen senkivel! Várja be további utasításaimat! * Intelligens, független és nagyon modern fiatal nőhöz illően Celia Stone már rég eldöntötte, hogy joga van akkor és abban lelni örömét, amikor és akivel tetszik. Mostanában az az izmos felépítésű Hugo Gray kötötte le az érdeklődését, aki alig két hónapja érkezett Moszkvába. Gray is helyettes kulturális attasé volt, ugyanolyan magasan állt a ranglétrán, és független ember volt ő is, csak épp két évvel idősebb. Mindkettejüknek volt egy-egy kicsi, de jól berendezett lakása a brit diplomaták Kutuzov sugárúti háztömbjében, amelynek négyzet alakban körülvett udvarán kényelmesen leparkolni. Bejárati sorompójánál orosz milicisták őrködtek. Mindenki sejtette, hogy jegyzik a ki- és bemenőket, viszont legalább a kocsikat nem kellett félteni. Celia Stone ebéd után visszahajtott a brit nagykövetség védőbástyái mögé, és megírta jelentését az orosz újságíróval folytatott beszélgetéséről. Társalgásuk javarészt Cserkaszov előző napi halála körül forgott, s ahogy ennek kapcsán most mi várható. Celia biztosította az újságírót, hogy a britek továbbra is őszinte érdeklődéssel kísérik az oroszországi eseményeket, s remélte, hogy az újságíró ezt el is hiszi. Ha majd a cikk megjelenik, kiderül. Ötkor hazament fürödni és egy kicsit pihenni. Este nyolcra randevúja volt Gray-jel, vacsorázni mentek, s úgy tervezte, hogy utána mindketten az ő lakására térnek vissza. Nem akart sokat aludni az éjjel. * Délután négyre Anatolij Grisin ezredes meggyőződött róla, hogy az eltűnt dokumentum nincs az épületben. Bement Komarovhoz, és közölte vele. Az egymás mellett töltött négy esztendő folyamán

a két férfi kölcsönös függőségi viszonyba került. 1994-ben az addigra mélységesen kiábrándult Grisin leszerelt a KGB második fődirektorátusától, ahol ezredesi rangban szolgált. Az ő szemében 1991, a kommunista uralom hivatalos vége óta a KGB afféle Potemkin-intézménnyé változott. Még ez előtt történt, hogy Mihail Gorbacsov 1991 szeptemberében feloszlatta a világ legnagyobb biztonsági szervezetét, és osztályait külön-külön irányítás alá rendelte. Az első fődirektorátus, a külföldi hírszerzési osztály megmaradt régi helyén, a körgyűrűn kívül eső Jazenovóban, a nevét azonban az orosz rövidítéssel SZVR-ként emlegetett Külföldi Hírszerző Szolgálatra változtatták. Már ez sem volt egy öröm. Ennél is rosszabb volt, hogy Grisin munkahelyét, a második fődirektorátust, amelynek dolga addig a belbiztonság fenntartása, a kémek leleplezése és a különvélemények elfojtása volt, gyakorlatilag ivartalanították, kiherélték, FSZB-re, Szövetségi Biztonsági Szolgálatra keresztelték, s hatáskörét az egykori paródiájává korlátozták. Grisin mindezt megvetéssel szemlélte. Ő úgy érezte, hogy az orosz népnek fegyelemre van szüksége, határozott és alkalmanként keménykezű fegyelmezésre, és ezt a fegyelmet a második fődirektorátus biztosította. Három évig tűrte a változásokat, remélte, hogy előléptetik vezérőrnaggyá, aztán leszerelt. Egy évre rá elszegődött biztonsági főnöknek Igor Komarov mellé, aki akkoriban még csak a régi Liberális Demokrata Párt egyszerű vezetőségi tagja volt. A két férfi együtt gyarapodott tekintélyben, hatalomban, s aztán egyre többre és többre vitte. Grisin az évek során megszervezte Komarov végsőkig lojális testőrségét, a Fekete Gárdát, amely mostanra már hatezer erős, tettre kész férfiból állt. És a Fekete Gárda mögött ott állt az Ifjú Harcosok Ligája, a Hazafias Erők Uniója ifjúsági tagozatának megfelelő ideológiával és fanatikus lojalitással átitatott húszezer tagja. Az ő parancsnokuk is Grisin volt. Komarovhoz a legegyszerűbb híve is bizalmas módon szólhatott, de csak azért, mert ez is beletartozott a „nép emberéről" mutatott képbe. Közvetlen környezetében Komarov megkövetelte a hivatalos stílust, s ebből csak nagyon kevés ember esetében engedett. - Biztos, hogy nincs az épületben? - kérdezte most. - Nem lehet itt, Igor Viktorovics. Két órája kutatunk, ezalatt gyakorlatilag szétszedtük a házat. Benéztünk minden szekrénybe, minden öltözőszekrénybe, minden egyes fiókba, minden egyes páncélszekrénybe. Egyenként megnéztük az ablakokat és a párkányokat, az udvar minden négyzetméterét. Betörés kizárva. A széf gyártójának szakembere az imént végzett. A széfet nem törték fel. Vagy olyasvalaki nyitotta ki, aki ismerte a kombinációt, vagy a füzet nem is volt benne. A tegnap esti szemetet is átvizsgáltuk. Semmi. A kutyákat este hétkor elengedték, azután már senki sem jött be. Az éjszakai őrség hatkor váltotta le a nappalosokat, akik tíz perccel később már távoztak is. Behívattuk a tegnap esti kutyás embert. Esküszik rá, hogy az este összesen háromszor kellett visszahívnia őket, hogy három, későig dolgozó ember beülhessen a kocsijába, és hogy Akopov volt az utolsó. Ezt az őrség naplója is megerősíti. - Tehát? - kérdezte Komarov. - Emberi mulasztás vagy ellenséges szándék. A két éjszakai őrt már iderendeltem, bármelyik percben befuthatnak. Akopov távozása után csak ők maradtak az épületben, a nappalosok reggel hatkor váltották le őket. Attól kezdve a két nappalos volt itt egyedül két óra hosszat, míg az adminisztrátorok nyolc óra tájban be nem jöttek. Esküsznek rá, hogy amikor először végigjárták az épületet, itt az emeleten minden iroda ajtaja zárva volt. Ezt mindenki megerősíti, aki ezen a szinten dolgozik, köztük Akopov is. - Mi a véleményed, Anatolij? - Akopov tévedésből vagy szándékosan magával vitte, ha nem zárta el, akkor az éjszakaiak közül valamelyik elvitte. Van egy kulcsuk, amelyik minden irodát nyit. - Tehát Akopov? - Ő a leggyanúsabb, az biztos. A lakását az ő jelenlétében átkutattuk. Semmi. Eleinte azt hittem, hogy esetleg magával vitte, és elvesztette az aktatáskáját. Egyszer előfordult egy ilyen eset a honvédelmiben, én vezettem a vizsgálatot. Kiderült, hogy nem kémkedésről van szó, hanem vétkes hanyagágról. Az illetőt internálták. Akopov aktatáskája viszont megvan, és mindig ugyanazzal jár. Ezt hárman is igazolták. - Eszerint szándékosan tette? - Elképzelhető. De előttem nem egész világos. Miért jött be ma reggel, és miért várta meg,

hogy leleplezzék? Tizenkét órája volt, hogy eltűnjön. Szeretném egy kicsit alaposabban...khm... kihallgatni. Hogy kiderüljön az igazság. - Engedélyezem. - És utána? Igor Komarov az ablak felé fordult karosszékével. Töprengett egy ideig. - Akopov nagyon jó titkár - mondta végül. - A történtek után azonban le kell váltani. A gond csak az, hogy olvasta a dolgozatot. Rendkívül bizalmas jellegű anyag. Ha alacsonyabb beosztásba helyezem vagy elbocsátom, esetleg megneheztel, sőt talán kísértésbe jön, hogy fölfedje, mit tud. Márpedig az baj volna, nagy baj. - Tökéletesen értem - mondta Grisin ezredes. Ekkor jelentették, hogy megérkezett a két éjszakai őr, s Grisin lement kihallgatni őket. Estére a Fekete Gárda városon kívüli laktanyájában mindkettőjük szálláshelyét átkutatták, de a szokásos tisztálkodószereken, pornólapokon kívül semmit sem találtak. Odabent a házban a két férfit elválasztották egymástól, és külön-külön helyiségbe kerültek. Grisin személyesen hallgatta ki őket. Láthatólag rettegtek tőle, s erre meg is volt minden okuk: Grisint jóval megelőzte a híre. Időnként ordított velük, káromkodott, de a két izzadó férfi mégis azt viselte a legnehezebben, amikor Grisin egészen az arcukba hajolva, részletesen lefestette, mit művel velük, ha hazugságon kapja őket. Este nyolcra már percről percre ismerte az éjszakai szolgálat alatti eseményeket. Tudta, hogy az őr csak időnként, összevissza járta be az épületet, hogy nem tudtak elmozdulni a tévé elől, úgy lesték az elnök halálával kapcsolatos részleteket. És ekkor jutott a tudomására, hogy létezik egy takarítóember is. Tízkor engedték be. Mint rendesen. A föld alatti átjárón keresztül. Egyedül jött. A három ajtó nyitásához mindkét őrre szükség volt, mert az egyik csak az utcai ajtó kombinációját ismerte, a másik csak a belsőét, a középsőt pedig mindketten. Grisin tudta már, hogy a két őr látta az öreget fölmenni az emeletre. Mindig ott kezd. Tudta, hogy a két őr nagy nehezen elszakadt a tévé képernyőjétől, és kinyitotta neki a legfontosabb irodákat, az emeleten lévőket. Tudta már, hogy egyikük sem állt az ajtóban, mialatt az öreg Komarov szobáját takarította, s utána nem zárta be ismét az ajtót, mert amíg az öreg az emeleten volt, mindkét őr odalent tartózkodott. Mint rendesen. Hm… Tehát a takarító egyedül volt Akopov irodájában. És a szokásosnál hamarabb, hajnalban távozott. Este kilenckor a falfehér Akopovot kivitték az épületből. Az ő autójával mentek, de az egyik feketegárdista vezetett. Egy másik hátul ült, a kegyvesztett titkár mellett. Nem Akopov lakása felé tartottak, hanem ki a városból, az Ifjú Harcosok egyik nagy területen elnyúló táborába. Este kilencre Grisin ezredes elolvasta már a személyzeti főnöktől kapott dossziét: Zajcev, Leonyid, 63 éves irodatakarító. Ott volt a lakcíme is, de nem mentek ki hozzá, tízre úgyis jönnie kellett. Nem jött. Éjfélkor Grisin és három feketegárdista elindult az öreg lakására. * Ugyanebben az időpontban Celia Stone boldog mosollyal legördült fiatal szeretőjéről, s cigarettáért nyúlt. Ritkán gyújtott rá, de ez most olyan pillanat volt. Hugo Gray hanyatt fekve hevert az ágyban, és még mindig kissé gyorsan vette a levegőt. Erős, fiatal férfi volt, fallabdázással és úszással jó kondícióban is tartotta magát, de az előző két óra felőrölte állóképességét. Nem először tűnődött már el azon, hogy az Úr vajon miért rendezte úgy, hogy a szerelemre éhes nő étvágya mindig meghaladja a férfi teljesítőképességét. Ez olyan igazságtalan. A szobát félhomály uralta. Celia Stone hosszan megszívta cigarettáját, mélyen letüdőzte, aztán odahajolt szerelmeséhez, és beleborzolt göndör, barna hajába. - Hogy a csodába lettél te kulturális attasé? - cukkolta. - Turgenyevet és Lermontovot is összekevered. - Nekem nem ez a dolgom - morogta Gray. - Én azért vagyok itt, hogy a ruszkiknak oktassam a mi kultúránkat... Shakespeare-t, a Bronte nővéreket meg ilyeneket. - És ezért jársz állandóan az irodafőnökhöz? Gray hirtelen mozdulattal fölemelkedett a párnáról, elkapta Celia alkarját, és a fülébe sziszegte: . - Hallgass! Lehet, hogy be vagyunk poloskázva. Celia Stone sértődötten kiment kávét főzni. Nem értette, miért húzza fel ennyire az orrát Hugo

egy kis évődés miatt. Egyébként is: nyílt titok, mit keres a követségen. Jól tudta. Hugo Gray egy hónapja a Secret Intelligence Service, a brit titkosszolgálat moszkvai egysége harmadik s egyben legfiatalabb tagja volt. Ez az egység valamikor régen, a régi szép időkben, a hidegháború idején sokkal több tagot számlált. Az idők azonban változnak, és a pénzügyi források is egyre vékonyabban csörgedeznek. Az összeomlóban lévő Oroszországban többé nem láttak fenyegetést. És ami ennél is fontosabb: a valaha titkos dolgok kilencven százaléka, mára nyíltan vagy nagyon szerény költség árán hozzáférhetővé vált. Még a korábbi KGB-nek is volt sajtótisztje, az amerikai követségen, a város túloldalán, a CIA-nek pedig még labdarúgócsapata is. Hugo Gray azonban fiatal s ügybuzgó lévén, meg volt győződve róla, hogy a legtöbb diplomatalakás még most is fel van szerelve titkos lehallgató eszközökkel. Lehet, hogy a kommunizmusnak vége, de az oroszok fóbiáinak még nincs. Igaza volt, de az FSZB emberei ekkor már tudták, hogy kicsoda, s ezzel be is érték. * A Lelkesedés bulvár, ez a bizarr elnevezésű útvonal minden valószínűség szerint Moszkva leglepusztultabb, legnyomorultabb és legveszélyesebb környéke. A lelkesedéstől elvakult kommunista tervezők úgy jelölték ki a nyomvonalát, hogy az uralkodó szél egy vegyi fegyvereket gyártó közeli üzem minden füstjét arrafelé fújta. Az üzem kéményeire szerelt szűrők sűrűsége egy teniszhálóéval vetekedett. A környék lakói csakis egyetlen esetben mutattak lelkesedést: ha sikerült elköltözniük onnan. A dosszié anyagának tanúsága szerint Leonyid Zajcev a lányával és annak kamionos férjével élt egy mellékutcai ház egyik lakásában. Hajnali fél egyre járt, a nyári éj még midig meleget lehelt, amikor az elegáns fekete Csajka, amelynek sofőrje fejét kidugva kémlelte az elkoszolódott számtáblákat, megállt előtte. Zajcev vejét természetesen nem Zajcevnek hívták, ezért kénytelenek voltak a földszinten bezörgetni egy álmos és dühös lakóhoz, hogy megtudják, melyik lakásban lakik. A negyediken. Lift nem volt. A négy férfi felkaptatott a lépcsőn, és bedörömbölt a festését vedlő ajtón. Az álmos, rövidlátóan hunyorgó asszony harmincöt éves lehetett, de tízzel többnek látszott. Grisin udvarias, de tántoríthatatlan volt. Emberei benyomultak, és nekiálltak átkutatni a lakást. Nem volt sok kutatnivaló: a lakás mindössze két lakószobából, egy bűzös vécéből és egy függönnyel leválasztott főzőfülkéből állt. Az asszony a belső szobában álló franciaágyon aludt hatéves fiával. A gyerek fölébredt, s amikor az ágyat oldalról megemelték, hogy nem rejtőzik-e valaki alatta, elpityeredett, majd hangos, vinnyogásszerű sírásra fakadt. A két szánalmas farostlemez szekrényt kinyitották és feltúrták. Zajcev kétségbeesett lánya a másik szobában megmutatta a fekhelyet, amelyen az apja aludni szokott, és elmondta, hogy a férje messze jár, Minszkbe ment egy kétnapos útra. Ekkorra már egész testét rázta a zokogás, és esküdözött, hogy előző este nem jött haza az apja. Aggódott miatta, de nem jelentette az eltűnését. Úgy gondolta, biztos elaludt egy padon. A feketegárdisták tíz perc alatt megállapították, hogy a lakásban senki sem rejtőzik, Grisin pedig látta, hogy a halálra vált és ostoba asszony nem hazudik. Félóra múlva már ott se voltak. Grisin nem a belváros, hanem a hatvan-hetven kilométerre fekvő tábor felé irányította a Csajkát, abba a táborba, ahol Akopovot őrizték. Az éjszaka hátralévő részében maga kérdezte ki a szerencsétlen titkárt. Hajnalra a zokogó férfi beismerte, hogy minden valószínűség szerint az íróasztalán felejtette az életbe vágóan fontos dokumentumot. Soha életében nem tett még ilyet. Nem érti, hogyan felejthette el elzárni. Bocsánatért könyörgött. Grisin bólogatott, és megveregette a hátát. Odakint a laktanyaépület előtt magához hívatta egyik legmegbízhatóbb helyettesét. - Rettentő hőség ígérkezik mára. A barátunk odabent egészen odavan. Azt hiszem, jót tenne neki egy kis hajnali fürdés. Ezután visszahajtott a városba. Ha a létfontosságú anyag ott maradt Akopov asztalán, gondolkodott, akkor vagy a szemétbe került, vagy a takarító vitte el. Az első feltételezés helytelen. A párt központjából kikerülő szemetet mindig több napig visszatartották, aztán felügyelet mellett elégették. Az előző esti papírszemetet szálanként átvizsgálták. Semmi. Tehát a takarító. Elképzelni sem tudta, minek egy szinte írástudatlan öregembernek egy ilyen anyag, vagy, hogy mihez kezd vele. Erre csak az öreg tud magyarázatot adni. Fog is. Reggel már kétezer civil ruhás embere járta Moszkva utcáit és keresett egy toldozott-foldozott

katonaköpenyt viselő öregembert. Fényképük nem volt róla, de pontos személyleírásuk igen: még a három acélfogról is tudtak. A feladat mindazonáltal még kétezer ember számára sem volt könnyű. Moszkva utcáin vagy tízszer annyi nyomorult csavargott a sikátorokban és parkokban, mind göncökbe burkolódzott, mindenféle korú és termetű ember. Ha Zajcev a csavargó életformát választotta, gondolta Grisin, akkor mindegyiket meg kell nézni. Az egyiknek három acélfoga van, meg egy fekete, spirálozott füzete. Azt az embert meg azt a fekete füzetet haladéktalanul hozzák elé. Megrettent, de engedelmes, civil ruhás gárdistái szétszéledtek Moszkvában. LANGLEY, 1983. DECEMBER Jason Monk felállt az íróasztalától, nyújtózkodott, és úgy döntött, lemegy a büfébe. Egy hónapja jött meg Nairobiból. A jelentések szerint jó munkát végzett, egyes esetekben rendkívül jót. Rebesgették, hogy előléptetik. Az Afrika-osztály vezetője elégedett volt, és sajnálta, hogy meg kell válnia tőle. Monk hazaérkezésekor azon vette észre magát, hogy beíratták egy spanyol nyelvtanfolyamra, amely nyomban a karácsony és újév közötti szabadságolás után kezdődik. A spanyol lesz a harmadik idegen nyelve, az a nyelv, amely megnyitja előtte az egész latin-amerikai osztályt. Dél-Amerika nagy és fontos terület, s nemcsak azért, mert – ahogy a Monroe-elv fogalmazta – Amerika, úgymond, „hátsó udvara”, hanem mert a szovjet tömb egyik legfontosabb célpontja volt, ahol felkeléseket, felforgató akciókat és kommunista forradalmakat szított. A KGB ebben az időszakban egy komoly műveletet készített elő a Rio Grandétól délre, és CIA úgy határozott, hogy ezt nem nézi tétlenül. A harminchárom éves Monk számára Dél-Amerika tehát jó kiugrási lehetőségnek ígérkezett. Már a kávéját kavargatta, amikor érzékelte, hogy valaki meg. áll az asztalánál. - Remekül le van sülve – mondta a valaki. Monk megismerte a mosolygó férfit. Fölemelkedett, de a férfi egy arisztokrata szívélyes mozdulatával intett neki, hogy maradjon csak. Monk meglepődött. Tudta, hogy a férfi a műveleti ügyosztály egyik kulcsfigurája, mert valaki egyszer megmutatta neki a folyosón, hogy ő a szovjet osztály újonnan kinevezett vezetője s egyben a szovjet/kelet-európai osztály elhárítási csoportjának főnöke. Monkot leginkább az lepte meg, mennyire jelentéktelen figurának látszik. Körülbelül egyforma magasak voltak, úgy 177-178 körüliek, de a nála kilenc évvel idősebb férfi szemmel láthatóan elég rossz kondícióban volt. Zsíros haját egyenesen hátrafésülve hordta, rövidlátó szeme egy bagolyéra emlékeztetett, tömött bajusza elfedte erőtlen vonalú szája felső részét. - Három év Kenyában – mondta Monk a bőre színére adott magyarázatként. - És most megint itt van ebben a huzatos Washingtonban… Monk antennái figyelmeztetően megrezdültek. A férfi tekintetében gúny fénylett. Sokkal okosabb vagyok nálad, sugallta ez a tekintet. Én nagyon okos ember vagyok. - Hát megint – válaszolta Monk. Egy kéz nyúlt elé; ujjai nikotintól sárgák. Monk figyelmét nem kerülte el sem ez, sem azok a vékony kis erecskék a férfi orra tövében, amelyek legtöbbször elárulják a nagyivót. Felállt s megvillantotta mosolyát, amelyet a leíróban dolgozó lányok maguk között csak Redwood Specialnek neveztek. - Ön, ha jól sejtem… – mondta a férfi. - Monk vagyok, Jason Monk. - Örülök, hogy megismerhettem, Jason. Aldrich Ames vagyok. * Ha Hugo Gray kocsija aznap reggel beindul, sok olyan ember életben marad, akinek később meg kellett halnia, s a világ folyása más irányt vett volna. Az önindító tekercsei azonban öntörvényű holmik. Gray néhány kétségbeesett indítási kísérlet után az udvari sorompó előtt lelassító, tűzpiros Rover után rohant, és bekopogott az ablakán. Celia Stone hajlandó volt elvinni. Normális körülmények között a követség munkatársainak járt a szabad szombat, az ilyen kánikulai hétvégéket kikapcsolódással töltötték, de az elnök halála miatti felfordulás felbontotta a szabályokat. Be kellett menniük. Gray beült mellé. Kikanyarodtak a Kutuzov sugárútra, s a Kreml irányában elhajtottak az Ukrajna Szálló előtt. Gray érezte, hogy a sarka alatt gyűrődik valami. Lehajolt érte, fölvette. - Az Izvesztyija versenytárgyalási anyaga? - kérdezte.

Celia Stone egy oldalpillantást vetett a fekete dossziéra. - Jaj, már tegnap ki akartam hajítani. Egy öreg tébolyodott hajította be a kocsiba. A frászt hozta rám. - Megint valami kérvény - mondta Gray. - Ezek sose hagyják abba. Nyilván ez is vízumot kunyerál. - Felhajtotta a fekete fedőlapot, tekintete végigsiklott a címoldalon. - Mégsem az, valami politikai izé. - Óriási. Egy félnótás. A világ megmentésének hites tervezete. Ezt adjam oda a nagykövetnek. - Ezt mondta? Hogy add oda a nagykövetnek? - Ezt. És hogy köszöni a sört. - Miféle sört? - Én meg azt honnan tudjam? Mondom, hogy dilis volt. Gray lapozgatni kezdett; elcsöndesedett. - Ez tényleg politikai anyag - mondta néhány perc múltán. - Valamilyen manifesztum. - Ha kell, tartsd meg - mondta Celia Stone. Maguk mögött hagyták a Sándor-kertet, és bekanyarodtak a Kamennij híd felé. Hugo Gray először úgy gondolta, gyorsan átfutja a kéretlen ajándékot, aztán szépen behajítja egy szemétkosárba. Miután azonban szobájába érve elolvasott tíz oldalt, felállt, és bejelentkezett a irodafőnökhöz, aki egy gyilkos humorú skót volt. Az irodafőnök szobáját naponta megvizsgálták, nincs-e bepoloskázva, de az igazán titkos megbeszéléseket a buborékban tartották. Ez a különös valami általában egy vasbeton gerendákra függesztett tárgyalóhelyiség, amelyet az ajtó becsukása után mindenfelől csak levegő vesz körül. A helyiséget kívül-belül rendszeresen „végigsöprik", ilyenformán a buborékot semmilyen ellenséges hírszerző szervezet nem tudja lehallgatni. Gray azonban nem volt annyira biztos a dolgában, hogy megkérje főnökét: vonuljon át vele a buborékba. - Mondjad, fiam - mondta az irodafőnök. - Az az igazság, Jock, hogy nem tudom, nem fölöslegesen tartalak-e föl... Valószínűleg igen. Előre is elnézést kérek. De tegnap történt valami furcsaság. Egy öregember ezt hajította be Celia Stone kocsijába. Ismered, ugye? Az a lány, a sajtóattasé... lehet, hogy csak vaklárma, de... Bizonytalanul elhallgatott. A főnöke fürkész tekintettel méregette orra hegyére csúsztatott olvasószemüvege mögül. - Behajította a kocsijába? - kérdezte barátságosan. - Celia azt mondja. Felrántotta az ajtót, bedobta az ülésre, megkérte, hogy adja oda a nagykövet úrnak, és eltűnt. Az irodavezető kinyújtotta kezét a fekete dosszié felé, amelyen már ott volt Gray két ujjlenyomata is. - Miféle öregember? - kérdezte. - Öreg, rosszul öltözött, borostás. Olyan csavargóféle. Halálra ijesztette Celiát. - Valami kérvényszerűség? - Celia is így gondolta. Ki akarta dobni, de ma reggel ő hozott be, és útközben beleolvastam. Ez inkább valamilyen politikai anyag. A belső címoldalán ott van a HEU logójának bélyegzőlenyomata. És olyan, mintha Igor Komarov írta volna. - A mi leendő elnökünk. Furcsa. Rendben van, fiam, bízd csak rám. - Köszönöm, Jock. - Gray felállt. A brit titkosszolgálatnál bátorítják a fiatalabb kollégák és a vén, tapasztalt rókák tegeződését. Ennek az a célja, hogy erősítse a bajtársiasság, az egy családba való tartozás érzetét. Csak a legmagasabb rangú vezetőjüket szólítják főnöknek, és csak őt magázzák vagy önözik. Grey már fogta a kilincsgombot, amikor az irodafőnök még utána szólt. - Egy pillanat, fiam. A szovjet érában ócska, vékony falú lakások épültek. A falak most is vékonyak. A kereskedelmi harmad-titkárunk ma reggel kialvatlanságtól vörös szemmel jött be. Ezer szerencse, hogy a felesége Angliában van. Nem tudnátok legközelebb egy icipicit halkabbak lenni a bájos Miss Stone-nal? Hugo Gray olyan vörös lett, mint a Kreml fala, s távozott. Az irodafőnök félretette a fekete dossziét. Sűrű nap előtt állt, a nagykövet is várta tizenegyre. Őexcellenciája elfoglalt ember, nem lehet mindenféle autókba hajigált vicik-vacakkal zavarni. A kémfőnök csak aznap este későn, túlórában olvasta el a később Fekete Manifesztum néven ismertté vált dokumentumot.

MADRID, 1984. AUGUSZTUS Mielőtt 1989 novemberében új címre költözött, a madridi indiai nagykövetség a Calle Velázquez 93ban, egy kilencven-száz éves, elegáns épületben működött. 1984-ben, a Függetlenség Napján a nagykövet a szokásoknak megfelelően nagy fogadást adott a spanyol kormány és a diplomáciai testület tagjai tiszteletére. Erre, mint mindig, augusztus 15-én került sor. A Maridban ilyentájt uralkodó hőség miatt a kormánytisztviselők, a képviselők és a diplomaták rendszerint ilyentájt veszik ki szabadságukat, emiatt számos jelentős személyiség nem tartózkodott a fővárosban, s valamelyik alacsonyabb rangú kollégájával képviseltette magát. A nagykövet ezt fájlalta ugyan, de az indiaiak emiatt mégsem írhatták újra a történelmüket, s nem tehették egy másik időpontra függetlenné válásuk napját. Az amerikaiakat kereskedelmi ügyvivőjük s a kereskedelmi másodtitkár, bizonyos Jason Monk képviselte. A nagykövetség CIA-főnöke szintén nem tartózkodott Madridban, ezért jelent meg helyette Jason Monk, aki közvetlenül utána következett a rangsorban. Monk mögött eredményes év állt. Kitüntetéssel végezte a hat hónapos spanyoltanfolyamot, s GS-12-ből GS-13-assá léptették elő. A GS, a Government Schedule nem sokat mond a civil szférában mozgóknak, mivel ez az ő köreikben a szövetségi kormány szolgálatában állók bérskáláját jelöli, a CIA-n belül azonban nemcsak fizetési besorolást, hanem rangot, tekintélyt és az illető pályafutásának egy-egy állomását is. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a vezetőváltás kapcsán William Casey, a CIA igazgatója nemrég új műveleti igazgatóhelyettest nevezett ki John Stein helyére. Az CIA műveleti igazgatóhelyettese a szervezet teljes hírszerző apparátusának irányítója, következésképp az összes ügynök főnöke. Az új igazgatóhelyettes Monk fölfedezője és beszervezője, Carey Jordan lett. A spanyoltanfolyam után Monkot végül mégsem a latin-amerikai osztályra, hanem a nyugateurópaira nevezték ki, amely földrészen köztudomásúlag csak egyeden spanyol nyelvű ország van: maga Spanyolország. Nem mintha Spanyolország ellenséges terület lett volna, sőt ellenkezőleg. Egy harmincnégy éves, nőtlen CIA-tiszt szemében azonban a gyönyörű spanyol főváros össze sem volt mérhető Tegucigalpával. Az Egyesült Államok és spanyol szövetségese közötti jó viszonynak köszönhetően a CIA itteni munkájának legnagyobb részét nem a spanyolországi információszerzés adta, hanem a spanyol kémelhárító szervezettel való együttműködés és az országban tartózkodó nagyszámú szovjet és keleteurópai szemmel tartása, akik között szép számmal akadtak ellenséges ügynökök. Monk már az ideérkezése óta eltelt két hónap alatt jó kapcsolatokat épített ki a spanyolok ügynökségével, amelynek számos magas rangú tisztségviselője már Franco idejében is itt szolgált, és nem rajongott a kommunizmusért. A spanyolok a dzs, a Jason szó számukra nehezen kiejthető első hangja miatt El Rubiónak, Szőkének nevezték el Monkot; kedvelték a fiatal amerikait. Monk ezt az érzést váltotta ki az emberekből. A fogadásra rányomta bélyegét a hőség, egyébként pedig olyan volt, mint az összes többi: kisebb-nagyobb csoportok mozogtak lassanként körbe, kortyolgatták a tíz másodperc alatt fölmelegedő pezsgőt, s udvarias, felületes, semmitmondó beszélgetésekbe elegyedtek. Monk, úgy gondolva, hogy már megtette mindazt, amit Samu bácsi elvár tőle, éppen távozni készült, amikor egy ismerős arcot pillantott meg. Keresztülsiklott a tolongáson, megállt a sötétszürke öltönyös férfi mögött, kivárta, míg befejezi társalgását egy száriba öltözött asszonnyal, s egy másodpercre egyedül marad. Oroszul szólította meg. - Nos, barátom, mi történt a fiával? A férfi megmerevedett, megfordult, aztán elmosolyodott. Nyikolaj Tyurkin volt. - Köszönöm a kérdését, rendbe jött. Egészséges, mint a makk. - Ennek örülök - mondta Monk. - És ahogy látom, a pályafutása sem szenvedett csorbát. Tyurkin bólintott. Ajándékot elfogadni az ellenségtől súlyos függelemsértés, s ha jelenti, soha többé nem hagyhatja el a Szovjetuniót. Kénytelen volt rábízni magát Glazunov professzor jóindulatára. Az öreg főorvosnak magának is volt fia, s mint magánember úgy vélekedett, hogy országának orvosi ügyekben együtt kellene működnie a világ legjobb kutatóintézeteivel. Úgy döntött, nem jelenti fel a fiatal tisztet, s szerényen, szótlanul fogadta kollégáit, akik sorra gratuláltak neki a

sikeres gyógyításhoz. - Hál' istennek nem, de azért nem mertem volna fogadni rá - válaszolta most Tyurkin. - Vacsorázzunk együtt - mondta Monk. A szovjet hírszerző meglepetten nézett rá. Monk megadást mímelve fölemelte a kezét. - Semmi váltóállítás. Tyurkin vonásai ellazultak. Mindketten tudták a másikról, kiféle-miféle. Az, hogy Monk ilyen tökéletesen tud oroszul, jelezte, hogy nem a kereskedelmi szekcióján dolgozik az amerikai nagykövetségnek. Monk is tudta, hogy Tyurkinnak KGB-snek kell lennie, méghozzá valószínűleg KRvonalon, a kémelhárításnál dolgozik, különben nem mutatkozhatna ilyen nyíltan amerikaiakkal. A váltóállítás szó felfedte a lapokat, s az a tréfás mód, ahogyan az amerikai használta a kifejezést, azt jelezte: átmeneti időre békét ajánl a hidegháborúban. A váltóállítás vagy váltóátállítás ebben a mesterségben azt a műveletet jelöli, amikor egy hírszerző egyszerűen felkínálja vele szemben álló kollégájának a lehetőséget, hogy átállhat hozzájuk. Három nappal később, egymástól függetlenül közelítve meg a helyet, Madrid egyik ódon városrészében, a Calle de Los Cuchillerosban, a köszörűsök utcájában találkoztak. E keskeny, sikátornak is csak jóindulattal nevezhető utca dereka táján egy elöregedett faajtó mögött lépcső vezet le egy téglával kifalazott, boltíves pincehelyiségbe, egy volt középkori borpincébe. A helyiséget ekkor már hosszú esztendők óta Sobrinos de Botinnak nevezték, és hagyományos spanyol ételeket szolgáltak föl benne. Az öreg árkádok fülkéket formáltak, amelyek közepén egy-egy asztal állt. Monk és vendége is egy ilyenhez telepedett le. A vacsora jó volt, Monk vörös de Riscalt rendelt hozzá. Udvariasságból kerülték a „hivatalos" témákat, beszélgetésük jobbára a család körül forgott. Monk bevallotta, hogy még nőtlen. A kis Jurij már iskolába járt, de a nyári szünetet a nagyszüleinél töltötte. Fogyott a bor, megjött a második palack. Monk eleinte nem vette észre, hogy Tyurkin udvarias álarca fortyogó dühöt takar, amely nem az amerikaiak, hanem az ellen a rendszer ellen irányul, amely csaknem fia halálát okozta. Már csaknem elfogyott a második üveg Marqués is, amikor váratlanul megkérdezte: - Maga szívesen dolgozik a CIA-nál? Át akar állítani? - futott át Monk agyán. - Be akar szervezni ez a hülye? - Nagyon is - felelte könnyedén. Éppen töltött, a bort figyelte, nem az oroszt. - Ha valami gondja van, segítenek magának? Monk még mindig a palackból töltött bort nézte, a keze meg se rezzent. - Persze. Ha kell, mindent megtesznek egy kollégáért. Ez mifelénk természetes. - Jó lehet ilyen helyen dolgozni, ahol az emberek ilyen szabadságban élnek - mondta Tyurkin. Monk letette a palackot, és Tyurkin szemébe nézett. Ő ugyan azt ígérte, nem tesz semmiféle átállítási kísérletet, de hát, ha az orosz maga ajánlkozik fel... - Nézze, barátom... Az a rendszer, amelyiknek maga dolgozik, hamarosan változni fog. Nemsokára. Mi segíthetünk meggyorsítani ezt a változást. Hogy Jurij már szabad emberként nőjön fel. Andropov ekkorra már a Londonból hozatott gyógyszerek ellenére is meghalt. Egy másik aggastyán, Konsztantyin Csernyenko lett az utóda, akit úgy kellett két oldalról támogatni. De már rebesgették, hogy a Kremlben új szelek fújdogálnak, és hogy van ott egy Gorbacsov nevű, fiatalabb férfi. Mire a kávéhoz értek, Tyurkin be volt szervezve: mostantól kezdve a KGB-nél marad ugyan, de már a CIA-nek dolgozik. Monk szerencséje az volt, hogy a főnöke, az irodafőnök éppen szabadságon volt. Ha nem utazik el, Monk kénytelen lett volna továbbadni Tyurkint. Így viszont rá hárult a feladat, hogy kódolja a Langleynek küldendő szigorúan titkos üzenetet, amelyben beszámol Tyurkin átállításáról. Kezdetben természetesen szkepticizmussal fogadták. Egy kémelhárítási vonalon dolgozó, a KGB belső köreihez tartozó őrnagy óriási fogásnak számított. Monk a nyár folyamán titokban még sokszor találkozott Tyurkinnal Madridban, és sok mindent megtudott a Szovjetunió állapotáról. Tyurkin Szibéria nyugati részén, Omszkban született, 1951-ben. Apja a hadiiparban dolgozott, mérnök volt. Tyurkin tizennyolc éves korában nem tudott bejutni arra az egyetemre, amelyikre szeretett volna, s beállt a hadseregbe. A névleg KGB-irányítás alatt álló határőrséghez vezényelték, ahol rövid idő múltán „fölfedezték", s beíratták a Dzerzsinszkij Főiskola kémelhárítási szakára, ahol angolul tanult - ragyogóan. Néhány társával együtt átkerült a KGB hírszerzőkiképző központjába, a tekintélyes Andropov Intézetbe. Akárcsak a világ túloldalán Monkra, rá is rátapadt a „kiváló" minősítés. A KGB-s

tapasztalattal és nyelvismerettel nem rendelkezők számára az intézetben két-három éves tanfolyamokat indítottak. Tyurkinnak tapasztalata is volt, nyelvet is ismert, s így csak egy egyéves kurzust kellett elvégeznie. Kitüntetéssel vizsgázott, s ezért az első fődirektorátus K direktorátusára került, a hírszerző ágazat kémelhárítási tagozatára. A K-t akkoriban a KGB legfiatalabb tábornoka, Oleg Kalugin vezette. Tyurkin huszonhét évesen, 1978-ban nősült, és még abban az évben megszületett fia, Jurij. 1982-ben került első külföldi állomáshelyére, Nairobiba. Elsőrendű feladatául azt kapta, hogy próbáljon beszivárogni a nairobi CIA-be, s akár onnan, akár az ország bármely területéről próbáljon ügynököket beszervezni. Erről az állomáshelyéről fia betegsége miatt idő előtt távoznia kellett. Októberben szállította az első csomagot a CIA-nek. Tudva, hogy egy tökéletesen zárt kommunikációs rendszert sikerült kiépíteniük, Monk személyesen vitte az anyagot Langleybe. dinamitnak bizonyult: Tyurkin a KGB szinte teljes spanyolországi hálózatát felrobbantotta vele. Szállítójuk védelmében az amerikaiak csak cseppenként adagolták az információt a spanyoloknak, s gondjuk volt rá, hogy minden egyes Moszkva javára kémkedő ember fülön csípését szerencsés véletlennek vagy a spanyolok jó felderítőmunkájának állítsák be. Tyurkinon keresztül minden esetben a KGB tudomására juttatták, hogy az illető ügynök saját ostoba hibája révén bukott le. Moszkva semmit sem gyanított, de közben egész ibériai hálózata szétfoszlott. Tyurkin a Madridban töltött három éve során helyettes rezidenssé lépett elő, aminek révén szinte mindenhez hozzáfért. 1987-ben hazarendelték Moszkvába, s egy évvel később a KGB hatalmas NDK-beli apparatjának kémelhárító osztályát vezette egészen a berlini fal, majd a kommunizmus összeomlásáig s a két Németország 1990-es újraegyesítéséig. És bár addig több száz üzenetet és értesülést juttatott az el az amerikaiakhoz, mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy mindig ugyanaz az ember, az ő „falon túli barátja", Jason Monk legyen az összekötője. Ez szokatlan feltétel volt. Hat év alatt a legtöbb kémnek több összekötője vagy „kapcsolata" van. Tyurkin azonban nem engedett, és Langley kénytelen volt belenyugodni. Mikor Monk 1986-ban, azon a bizonyos őszön megérkezett Langleybe, Carey Jordan magához hívatta. - Láttam az anyagot - mondta az új igazgatóhelyettes. - Jó anyag. Először azt hittük, dupla csavarról van szó, de a spanyol ügynök, akit feldobott, első osztályú. Az emberére lehet építeni. Jó munkát végzett, Jason. Monk biccentett köszönetképp. - Azért van egy kis bibije a dolognak - mondta Jordan. - Nézze, Jason, én nem öt perce nyűvöm magam ebben a mesterségben. A beszervezésről szóló jelentése kifogástalan... De azért van itt valami más is. Igaz? Valójában miért állt át ez az ember? Monk elmondta mindazt, amit nem írt bele a jelentésbe: Nairobit, a kisfiú betegségét, a Walter Reedből szerzett gyógyszert. Carey Jordan sokáig nem szólt. - Ki kellene rúgnom - mondta végül. Felállt, odament az ablakhoz. A Potomacig elnyúló nyír- és bükkfaerdő vörösben s aranyban lángolt, a levelek már épp csak ujjaik hegyével kapaszkodtak az ágakba. - Jézusom… – szólalt meg ismét egy kis idő után. – Nem ismerek olyan embert itt a Cégnél, aki ellenszolgáltatás nélkül adta volna oda annak az orosznak azt a gyógyszert. És ha sose látja többé? Hogy Madridban összefutott vele, az vakszerencse volt. Tudja, mit mondott Napóleon a tábornokairól? - Nem. - Azt mondta: „Engem nem érdekel, hogy értik-e a dolgukat, engem csak az érdekel, hogy szerencséjük legyen.” Maga nagyon furcsa figura, Jason… de szerencsés flótás. Azt ugye tudja, hogy az emberét át kell adnunk a szovjet/kelet-európai osztálynak? A CIA-piramis csúcsán az igazgató áll. Mindkét nagy ügyosztály közvetlenül alá tartozik: a hírszerzési is, a műveleti is. Az előbbinek, amely a hírszerzési igazgatóhelyettes vezetése alatt áll, az a feladata, hogy összegyűjtse és elemezze a beözönlő óriási, nyers információtömeget, s emészthető jelentéseket készítsen belőlük, amelyeket aztán a Fehér Háznak, a Nemzetbiztonsági Tanácsnak, a külügynek, a Pentagonnak és még más intézményeknek küldenek. Az információk tényleges összegyűjtése a műveleti igazgatóhelyettes irányítása alatt működő műveleti ügyosztály dolga, amely földrajzi felosztás szerint osztályokra tagolódik: latin-amerikai, közel-keleti, délkelet-ázsiai és így tovább. A hidegháború negyven éve alatt, 1950-től 1990-ig, a

kommunizmus összeomlásáig a legfontosabb az SE, a szovjet/kelet-európai osztály volt. A többi osztály emberei sokszor rossz néven vették, hogy hiába szerveznek be értékes szovjet szállítókat Bogotában vagy Jakartában, rögtön ezután át kell adniuk az illetőt a szovjet/kelet-európai osztálynak, hogy attól kezdve az tartsa a kezében. Az eljárást az indokolta, hogy az illető szállítót előbb-utóbb áthelyezik Bogotából vagy Jakartából, és akkor valószínűleg a Szovjetunióba. Lévén a fő ellenség a Szovjetunió, a műveleti ügyosztályon az SE volt az elit osztály. Ide törte magát mindenki. Monk ugyan oroszból diplomázott, s évekig elemzett szovjet kiadványokat egy kis lyukban, de még ezután is le kellett húznia egy kört az Afrika-osztályon, sőt utána még NyugatEurópába is elküldték. - Igen, tudom – válaszolta most az igazgatóhelyettes kérdésére. - Szeretne az összekötője lenni? Monk felderült. - Igen. Ha lehet. - Rendben van. Maga találta, maga szervezte be, maga fogja kézben tartani. Monkot egy hét múlva áthelyezték a szovjet/kelet-európai osztályra. Feladata Nyikolaj Iljics Tyurkinnak, a KGB őrnagyának futtatása” volt. Ettől kezdve többé nem tért vissza hosszabb idője Madridba, de időnként el- ellátogatott Spanyolországba. Különféle kirándulóhelyeken, fent a Sierra de Guadarrama magas hegyei közt találkozgatott titokban Tyurkinnal: ezernyi dologról beszélgettek. Gorbacsov közben hatalomra jutott, jött a peresztrojka meg a glasznoszty, valamelyest lazultak a szabályok. Monk örült, mert nem csupán szállítónak, hanem barátjának is tekintette Tyurkint. A CIA már 1984-ben kezdett egy inkább adminisztrációval, mint tényleges információszerzéssel foglalkozó, irdatlan szervezetté válni – sokak szerint már azzá is vált. Monk utálta a bürokráciát és a papírmunkát, meg volt győződve, hogy amit leírnak, azt ellophatják vagy lemásolhatják. A szovjet/kelet-európai osztály legszigorúbban titkosan kezelt anyagai az úgynevezett 30 l-es dossziék voltak, amelyek az Egyesült Államoknak dolgozó szovjet ügynökök részletes adatait tartalmazták. Monk azon az őszön „elfelejtette” aktualizálni a GT Lysander fedőnevű Tyurkin őrnagy adatait a 301-es dossziéban. * Jock MacDonaldnak, a brit titkosszolgálat moszkvai egysége vezetőjének július 17-én estére volt egy vacsorameghívása, amely elől nem térhetett ki. Vacsora után néhány percre még visszament az irodájába, hogy a páncélszekrénybe zárjon néhány jegyzetet, amelyeket vacsora közben készített sosem hitte, hogy az ő lakásába nem törhetnek be -, s eközben pillantása a fekete dossziéra esett. Szórakozottan kinyitotta és beleolvasott. Az anyagot természetesen orosz nyelven gépelték, de MacDonald az oroszt is anyanyelvi szinten beszélte. Aznap este nem is ment haza. Éjfél után hazaszólt a feleségének, hogy ne várja, aztán folytatta az olvasást. Körülbelül negyven oldal lehetett, húsz alcímmel volt tagolva. Elolvasta az egypártrendszer, a disszidensek és egyéb nemkívánatos elemek számára fenntartott kényszermunkatáborok visszaállításáról szóló passzusokat. Figyelmesen áttanulmányozta a zsidó származású lakossággal szemben alkalmazandó „végleges megoldást", valamint az összes többi faji kisebbség - különösen a Csecsenek - esetében foganatosítandó intézkedéseket tagló bekezdéseket. Betűről betűre végigböngészte azokat a mondatokat, amelyek arról szóltak, hogy Lengyelországgal megnemtámadási szerződést kell kötni, legyen az az ütközőállam köztük és a Nyugat között, majd vissza kell hódítani Belorussziát, a balti államokat, valamint a Szovjetunió déli államait, Ukrajnát, Grúziát, Örményországot és Moldáviát. Sokáig emésztette a nukleáris arzenál újraépítéséről és a hordozóeszközöknek a környező ellenségre történő beállításáról szóló sorokat. Elolvasta, milyen sorsot szán a tanulmány írója az orosz ortodox egyháznak és az összes többi vallási szervezetnek. A tanulmány szerint a jelenleg sátortáborokban gubbasztó, megszégyenített és megalázott fegyveres erőket ismét felfegyverezik, és új felszereléssel látják el, s szervezetét védelmi helyett támadó feladatok leküzdésére alakítják át. Az ismét meghódított területek lakossága jobbágyként termeli majd az élelmiszert orosz urai számára. A fölöttük gyakorolt uralmat a külső régiókban az ott élő szín orosz népesség gyakorolja majd, a Moszkvában székelő császári kormányzó égisze alatt. A rendet és nyugalmat a kétszázezresre növelt létszámú Fekete Gárda biztosítja. Ugyancsak ők

foglalkoznak majd a különleges elbánást igénylő antiszociális elemekkel: a liberálisokkal, az újságírókkal, a papokkal és a homoszexuálisokkal. A dokumentum következtetni engedett annak a talánynak a megoldására is, amely már MacDonaldot és másokat is fejtörésre késztetett: honnan származik a Hazafias Erők Uniójának kimeríthetetlen választási kampánykerete? 1990 után Oroszország alvilága számtalan banda szövedékévé vált, amelyek eleinte heves hatalmi harcokat folytattak egymással, húszasával hagyták halottaikat az utcán. 1995-ben azonban megindult egy egységesítési folyamat, s 1999-re Oroszország a nyugati határától kezdve egészen az Urálig négy nagy bűnözőkonzorcium hűbérbirtokává vált, amelyek közül a legnagyobb a moszkvai székhelyű Dolgorukij volt. Ha a dokumentum igazat állított, a jövőbeli viszonzás, nevezetesen a rivális bandák felszámolása és sajátjuk uralmának megerősítése fejében ez a szervezet pénzelte a HEU-t. Reggel ötre járt már, mikor Jock MacDonald az ötödik elolvasás után becsukta a Fekete Manifesztumot. Egy ideig csak a menyezetet nézte. Rég felhagyott már a dohányzással, de most, nagyon jólesett volna egy slukk. Végül felállt, a dokumentumot bezárta a széfbe, és elhagyta a követséget. Néhány másodpercre még megállt előtte a járdán, s a hajnali derengésben tűnődve pillantott át a Kreml falaira, amelyek árnyékában negyvennyolc órája egy nyűtt katonaköpenybe burkolózott öregember üldögélt, a nagykövetség épületét nézve. A kémfőnököket a közfelfogás nemigen tartja vallásos embereknek, a látszat és a szakma azonban időnként megtévesztő. A skót felföld arisztokrata körei hosszú-hosszú idők óta buzgón kötődnek a római katolikus hithez. Ők voltak azok az earlök és bárók, akik klánjaikkal egyetemben 1745-ben a katolikus Bonny Prince Charlie - Stuart Károly herceg - zászlaja alá sorakoztak, hogy aztán egy esztendőre rá a cullodeni síkon elsöpörje őket Cumberland protestáns hannoveri hercege, II. György harmadik fia. Az irodavezető e tradíció szellemében nevelkedett. Apja ugyan a fassiferni MacDonaldok közül származott, anyja azonban beoltott ág volt a Fraser of Lovat család fájának törzsén, s fiát katolikus hitben nevelte föl. MacDonald most lassú léptekkel elindult. Elsétált a rakparton a következő hídig, a Bolsoj Kamennijig, átballagott rajta a Vaszilij Blazsennij-templom irányába. Megkerülte a hagymakupolás épületet, a Novaja tér irányában átgyalogolt az ébredező város központján, majd ismét balra fordult. A Novaja teret elhagyva már fel-feltűntek a leveskonyhák előtt formálódó sorok. Az egyik közvetlenül a tér mögött működött, ott, ahol nemrég még a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága tartotta székét. A hivatalból eljáró Egyesült Nemzetek Szervezete mellett számos külföldi emberbaráti szervezet igyekezett könnyíteni Oroszország gondjain. A Nyugat, akárcsak korábban a román árvaházak vagy a boszniai menekültek esetében, bőkezűen adományozott. A feladat azonban gigászi volt. Az ínségesek vidékről a fővárosba tódultak, ahol a milícia összeterelte és vonatra tette őket, de másnap megint kezdődött az egész elölről - vagy ugyanazokkal a nyomorgókkal, vagy másokkal. Álltak ott a derengő virradatban, öregen, rongyosan, asszonyok mellüket szívó csecsemőjükkel; Oroszország Potemkin óta változatlan parasztjai, ökörszerű jámborsággal, s türelemmel. Július végén jártak, elég meleg volt, hogy egyikük se fagyjon meg. Amikor azonban beköszöntött a tél, az a jéghideg, metsző, orosz tél... Már a tavalyi január is keserves volt, de hogy a következő… Jock MacDonald megcsóválta a fejét, és folytatta útját. Kiért a Lubjankára, a korábban Dzerzsinszkij nevét viselő térre. Itt állt évtizedeken át Vas Félix, Lenin terrorszervezete, a Cseka megalapítójának szobra. A tér hátsó frontján magasodó hatalmas, szürke és okkersárga épülettömböt egyszerűen csak Moszkvai Központ néven emlegették: ez volt a KGB főhadiszállása. A régi KGB-épület mögött található a hírhedt Lubjanka börtön, megszámlálhatatlan vallomás kicsikarásának és kivégzés végrehajtásának színhelye. A börtön mögött két utca húzódik: a Nagy Lubjanka és a Kis Lubjanka. MacDonald ez utóbbin folytatta útját. Ennek az utcának a derekánál áll Szent Lajos temploma, ahová a diplomatatestület számos tagja és a maroknyi római katolikus orosz egynéhánya jár imádkozni. Kétszáz méterrel MacDonald háta mögött, a KGB épülettömbjén túl, az óriási játékáruház, a Gyetszkij Mir széles kapualjában csavargók aludtak. Két jól megtermett, fekete dzsekis, farmernadrágos férfi ment oda hozzájuk, kezdte maga felé fordítani az alvókat. Az egyik alvó nyűtt katonaköpenyt viselt, amelynek hajtókáján néhány ütöttkopott kitüntetés zörgött. A két fekete dzsekis megmerevedett, majd ismét fölé hajolt, megrázta.

- Téged Zajcevnek hívnak? - csattant rá az egyik. Az öregember bólintott. A másik fekete dzsekis mobil telefont vett elő, beütött néhány számot, és beszélni kezdett. Öt perc múlva egy Moszkvics kanyarodott eléjük. A két férfi a kocsi hátsó ülésére tuszkolta az öreget, majd maguk is bepréselődtek mellé. Az öregember még próbált valamit mondani, szájában rozsdamentes acél villant. A kocsi körbeszáguldott a téren, behajtott a nagy épület mögé, amely, mielőtt a rettenet háza lett, az Össz-orosz Biztosítótársaságnak adott otthont, végigzúgott a Kis Lubjankán, s eközben elhaladt a sétáló brit diplomata mellett. MacDonald az álmos sekrestyéssel kinyittatta a templomot, végigment a két padsor között, letérdelt az oltár elé, fölnézett a megfeszített Jézusra, és imádkozni kezdett. Az imák tárgya szinte mindig személyes jellegű, MacDonald azonban most ezt mormolta: - Édes Istenem, könyörgök, add, hogy hamisítvány legyen! Mert ha nem az, akkor valami hatalmas és sötét gonoszság telepszik ránk.

4 Mielőtt a követség bármely alkalmazottja bejött volna, Jock MacDonald ismét az íróasztalánál ült. Nem aludt, de ezt később senki sem vette észre rajta. Önmagára adó férfi lévén lezuhanyozott és megborotválkozott a földszinti személyzeti fürdőben, s tiszta ingben ült vissza az asztalához. Helyettesét, Bruce Fieldst, „Gracie"-t a lakásán érte a telefonhívás, arra kérték, menjen be kilencre. Hugo Gray, immár ismét a saját ágyában, hasonló hívást kapott. Nyolckor MacDonald szólt a biztonságiaknak, a hadsereg két leszerelt főtörzsőrmesterének, hogy kilenc ötvenre készítsék elő értekezletre a buborékot. - A következőkről van szó - kezdte két kollégája előtt tízkor MacDonald. - Tegnap egy dokumentum birtokába jutottam. A tartalmáról most nem beszélek. Lehet, hogy hamisítvány, vagy beugratásnak szánták, akkor szót sem érdemel. Ha viszont valódi, abban az esetben nagyon jelentős értesülés lehet. Meséld el Gracie-nek, Hugo, mit hallottál Celiától. Gray beszámolt róla, mit mondott neki Celia Stone. - Pontos kifejezéssel élve - mondta egyik gyakori szólamával MacDonald, amelynek hallatán a két fiatalember elfojtotta mosolyát -, szeretném tudni, ki ez az öregember, hogyan jutott ennek a feltehetően szigorúan bizalmas anyagnak a birtokába, és miért pont abba a kocsiba hajította be. Ismerte Celia Stone-t? Tudta, hogy követségi kocsi? És ha igen, miért épp minket választott? Jut is eszembe: van itt valaki a követségen, aki tud rajzolni? - Rajzolni? - visszhangozta Fields. - Aki tud arcképet rajzolni. Portrét. - Azt hiszem, az egyik feleség rajztanárnő - mondta Fields. - Azelőtt gyerekkönyveket illusztrált Londonban. A nyilvántartási osztályunk egyik alkalmazottjának a felesége. - Nézzen utána. Ha alkalmas rá, ültesse össze Celia Stone-nal. Én közben magam beszélek Celiával. Két dolgot szeretnék még mondani. Lehet, hogy ez a mi öreg barátunk megint felbukkan, megpróbál a közelünkbe férkőzni, itt lődörög majd az épület körül. Mindjárt meg is kérem Meadows tizedest és Reynolds őrmestert, hogy tartsák szemmel a főbejárat környékét. Ha észreveszik, jelentik maguknak. Próbálják meg behívni egy teára. A másik: lehet, hogy az illető máshol is próbálkozik, és letartóztatják. Gracie, van neked valakid a rendőrségen? Fields bólintott. Hármuk közül ő szolgált leghosszabb ideje Moszkvában. Idehelyezésekor számos kisebb jelentőségű helyi szállítót örökölt, számosat maga talált azóta. - Novikov felügyelő. A Petrovkán szolgál, a főkapitányságon, a gyilkossági osztályon. - A kocsiba hajított dokumentumról egy szót se - mondta MacDonald. - Elég, ha annyit tud, hogy egy furcsa vénember molesztálja az embereinket az utcán, mindenáron négyszemközt akar beszélni a nagykövet úrral. Nincs vele semmi bajunk, csak szeretnénk megkérni, hogy hagyjon minket békén. Mutasd meg neki a rajzot, már ha összejön valami ilyesféle, de ne add oda neki. Mikor van a legközelebbi találkozótok? - Nem beszéltünk meg semmit - válaszolta Fields. - Utcai fülkékből szoktam hívni. - Jó. Kérdezd meg, hátha tud segíteni. Én most egy-két napra hazaugrom Londonba. Gracie, addig te tartod a frontot. A munkába érkező Celia Stone-t az előcsarnokban feltartóztatták, s némi meglepetésére közölték vele, hogy MacDonald várja, de nem a szobájában, hanem az A tárgyalóhelyiségben. Nem

tudta, hogy ez a helyiség védve van a lehallgatás ellen. MacDonald nagyon kedvesen fogadta, és csaknem egy óráig beszélgetett vele. Megjegyzett minden részletet, Celia pedig elhitte, hogy az öreg már másokat is zaklatott azzal, hogy a nagykövet úrral szeretne beszélni. Hajlandó volna egy fantomkép összehozásában segédkezni? Hogyne, természetesen. Bármit, amivel segíthet. Hugo Gray kíséretében az ebédidőt a nyilvántartási osztály helyettes vezetőjének feleségével töltötte, aki a leírása alapján egy szénceruzarajzot készített a csavargóról. A három acélfogat ezüstszín jelölőceruzával hangsúlyozta. Celia megnézte a rajzot, s rábólintott. - Ez ő. Jock MacDonald ebéd után megkérte Meadows tizedest, hogy vegye maga mellé valamelyik emberét, és kísérje ki a seremetyevói repülőtérre. Nem számított incidensre, de nem tudta, nem akarják-e az aktatáskájába zárt dokumentumot visszaszerezni jogos tulajdonosai. További biztonsági intézkedésként a táskát a bal csuklójához bilincselte; a láncot eltakarta könnyű, nyári ballonja. Amikor a nagykövetség Jaguarja kigördült az utcára, mindebből semmi sem látszott. Feltűnt ugyan neki a Szofiszkaján parkoló fekete Csajka, de mivel az nem követte a Jaguart, nem gondolt vele többet. A Csajka egyébként egy kis tűzpiros Roverre várt. A repülőtéren diplomata-útlevelének felmutatása kizárt ű ellenőrzést. Rövid várakozás után beszállt a British Airways Heathrow-ba induló járatába. Miután a gép felszállt, nagyot sóhajtott, s rendelt egy gin-tonikot. WASHINGTON, 1985. ÁPRILIS Ha Gábriel arkangyal aláereszkedik a mennyekből, s megkérdezi a washingtoni szovjet nagykövetség KGB-seinek főnökét, kit választana a CIA emberei közül, hogy a Szovjetunió javára kémkedjen, Sztanyiszlav Androszov ezredes nem töri sokáig a fejét. Azt válaszolta volna: „A műveleti ügyosztály szovjet osztálya elhárítási csoportjának vezetőjét szeretném." Minden hírszerző szervezetnek megvan a maga házon belüli kémelhárítása, amelynek nem mindig népszerű feladata, hogy mindenkit ellenőrizzen és szemmel tartson. Ez a feladat háromrétegű. Az elhárítás feladata az ellenoldal disszidenseinek kikérdezése, aminek a célja mindössze annyi, hogy megállapítsák: a disszidens őszinte-e, vagy valamilyen fondorlatos terv részese. Egy áldisszidens hozhat magával valódi információkat is, de elsődleges feladata dezinformációk terjesztése; célja, hogy új házigazdáit tévutak és vakvágányok labirintusába vezesse, és hogy meggyőzze őket: soraik közé nem furakodott ellenség - noha ez igenis megtörtént. Egyetlen ilyen ügyesen telepített „tégla" hosszú évek munkáját és eredményeit teheti semmivé. Az elhárítás tartja szemmel az ellenoldalnak azokat a tagjait is, akik forma szerint nem álltak át ugyan, de hagyták magukat beszervezni: ezek ugyanis lehetnek kettős ügynökök is. A kettős ügynök az az ember, aki úgy tesz, mintha hagyná magát beszervezni, valójában azonban hű marad az övéihez. Az ilyen ember őszintesége bizonyításaképp eleinte el- elejt egy-két valódi információmorzsát, s csak később áll elő az igazi átejtéssel, amely aztán hatalmas tarolást végez azok között, akiket elméletileg szolgált. És végül az elhárítás feladata az is, hogy ne engedjen ellenséges kémet a szervezetbe, az elhárítás dolga annak megelőzése, hogy a szervezet ne melengessen kígyót a kebelén. Ahhoz, hogy e feladatnak eleget tudjon tenni, a belső elhárításnak minden anyaghoz hozzá kell férnie. Ez esetenként azt jelenti, hogy hosszú-hosszú évekre visszamenőleg át kell nézniük valamennyi disszidens kihallgatásának aktáját. Jelentheti az összes működő „szállító" beszervezéséről és pályafutásáról szóló jelentést, köztük azokét, akik az ellenoldal területének kellős közepén végzik tevékenységüket, s ilyenformán minden elképzelhető kísértésnek ki vannak téve. Az elhárításnak joga van betekinteni minden ügynök személyi dossziéjába. Mindezt a hűség és valódiság ellenőrzése érdekében. Az egyes feladatkörök szigorú elszigetelése folytán az egy-két ügyet kézben tartó hírszerző tiszt elárulhatja ugyan az irányítása alá tartozó műveleteket, de normális körülmények között fogalma sincs, mivel foglalkoznak a kollégái. Ezt csak az elhárítás tudja. 1983 júliusában Aldrich Hazen Amest nevezték ki a szovjet/kelet-európai osztály szovjet elhárítási osztályának élére. Ebbéli minőségében két alcsoportot irányított: azt, amelyik a Szovjetunió területén dolgozó szovjet szállítókkal foglalkozott, és a külső műveletit, ennek a dolga a Szovjetunió

területén kívül tevékenykedő szállítók kézben tartása volt. Ames mindkét alcsoport valamennyi anyagához hozzáfért. 1985. április 16-án, pénzszűkében lévén, bement a washingtoni szovjet nagykövetség Tizenhatodik utcai épületébe, megkereste Androszovot, és közölte, hogy hajlandó kémkedni a Szovjetunió javára. Ötvenezer dollárért. Őszintesége bizonyítékául vitt magával egy kis mintacsomagot is: három orosz nevét, akik akkoriban ajánlották fel szolgálataikat a CIA-nek. Később aztán arra hivatkozott, hogy ezek feltehetőleg nem igazi, hanem kettős ügynökök voltak, így volt vagy sem, az említett három illetőről soha többé nem hallott senki. Bemutatta a CIA egyik alkalmazotti névsorát is. amelyen saját neve sárga kiemelő-tollal volt megjelölve, hogy ezzel bizonyítsa: azonos azzal az emberrel, akinek mondja magát. Ezután távozott; másodszor is elsétált az épület előterét folyamatosan kazettára vevő kamerák optikái előtt. Ezeket a kazettákat sosem játszották vissza. Két nap múlva megkapta az ötvenezer dollárját. És ez csak a kezdet volt. Az az ember, aki Benedict Arnoldot is beleértve, Amerika történetének legkártékonyabb árulója lett, még csak most látott munkához. A későbbi elemzők sokat töprengtek két fogas kérdésen. Az egyik az volt, hogyan lehetett képes egy ilyen reménytelen, alkoholista, feladatát rosszul végző figura ilyen elképesztően magas bizalmi pozícióba kerülni. A második rejtély, hogy noha a CIA magasabb rangú vezetői lelkük mélyén már 83 decemberében sejtették, hogy áruló van köztük, Ames még nyolc éven át, a CIA számára katasztrofális nyolc éven át elkerülte a lebukást. A második rejtély megoldásának számos összetevője van: CIA-n belüli hozzá nem értés, fásultság és önelégültség, az áruló szerencséje, a KGB által adagolt ügyes dezinformációk, amelyekkel téglájuk segítségére siettek, a Langleyben még jobban eluralkodó fásultság, finnyáskodás és nemtörődömség, elterelő manőverek, az áruló további szerencséje s végezetül James Angleton emlékezete. Angleton egykor az ügynökség elhárításának legendás figurává magasztosult vezetője volt, akit pályafutása végén üldözési mánia kerített hatalmába. Ennek a sótlan, magánéletet nem is élő embernek meggyőződésévé vált, hogy Langleyben egy Szása fedőnevű KGB-ügynök működik. A nem létező tégla utáni eszeveszett nyomozásban addig-addig törte derékba lojális ügynökök pályafutását, mígnem végül az egész műveleti ügyosztály belerokkant. Azok, akik túlélték, s 1985-re magas beosztásokba kerültek, ezek után semmi kedvet nem éreztek ahhoz, hogy tegyék, amit tenniük kellett volna: teljes erővel nyomozni az igazi tégla után. Ami az első kérdést illeti, a válasz két szóban megadható: Ken Mulgrew. Az alatt a húsz esztendő alatt, amelyet Ames árulóvá válása előtt Langley alkalmazásában töltött, három külső állomáshelye volt. Törökországban az irodafőnöke fölösleges kenyérpusztítónak minősítette; Dewey Clarridge, a régi motoros a kezdet kezdetétől utálta és megvetette. A New York-i kirendeltségen egy szerencsés fogás révén sikerült némi hírnévre vergődnie: jóllehet az Egyesült Nemzetek Szervezetének általános főtitkárhelyettese, Arkagyij Sevcsenko már Ames odaérkezése előtt is a CIA-nek dolgozott, s 1978-ban történt végső átállását egy másik ügynök készítette elő, a közbeeső időben Ames „kezelte" az ukránt. És akkortájt már nagyon sokat ivott. Harmadik állomáshelyén, Mexikóban a legteljesebb mértékben befuccsolt. Most már állandóan ivott, sértegette a kollégáit, de idegeneket is, egyszer a mexikói rendőrség kaparta fel az utcáról, s szállította haza, megszegett minden létező konspirációs szabályt, és egy lelket sem szervezett be. Ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy reggeltől estig ivott egy orosz férfival, Igor Surigyinnel, aki az ottani szovjet követség KGB-seinek elhárító-főnöke volt. Lehetséges, hogy Surigyin pendítette meg előtte először az „esetleges lehetőséget". Ames munkateljesítményéről mindkét külföldi állomáshelye katasztrofális jelentéseket küldött. Az egyik teljesítmény, felmérés során az ügynökség kétszáz embere közül a százkilencvennyolcadik helyre került. Normális körülmények között ilyen teljesítménnyel a csúcsok közelébe sem lehet kerülni. Amest a nyolcvanas évek elején valamennyi magas rangú főnöke - Carey Jordan, Dewey Clarridge, Milton Bearden, Gus Hathaway és Paul Redmond - hasznavehetetlennek tartotta. Csak Ken Mulgrew nem, aki a barátja és protektora lett. Ő volt az, aki kikozmetikázta a rettenetes teljesítményi és véleményezési jelentéseket, elsimította előtte az utat, és gondoskodott az előléptetéséről. Ames főnökeként felülbírálta az

ellenvetéseket, s amikor személyzeti főnökké nevezték ki, benyomta Amest az elhárításra. Alapjában véve ivócimborák voltak, komoly alkoholisták, akik az ital gerjesztette önsajnálatukban tökéletesen egyetértettek abban, hogy a Cég mindkettejükkel szemben mélységesen igazságtalan. Ez a véleményük nemsokára számos ember életébe került. * Leonyid Zajcev, a Nyúl már haldoklott, csak épp nem tudta. Erős fájdalmak gyötörték, ezt tudta. Grisin ezredes hitt a fájdalomban. Hitt meggyőző erejében, elrettentő hatásában és büntető erejében. Zajcev bűnt követett el, és az ezredes parancsa úgy szólt, hogy mielőtt meghal, ismerje meg a fájdalom szó teljes jelentéstartalmát. A kihallgatás egész napon át tartott. Erőszak alkalmazására nem volt szükség, mert Zajcev minden kérdésre válaszolt. Az idő legnagyobb részében az ezredes négyszemközt faggatta, mert nem akarta, hogy alárendeltjei megtudják, mit lopott el az öreg. Az ezredes megkérte, hogy mondjon el mindent egészen az elejétől kezdve, így hát elmondta. Az ezredes ezután addig-addig ismételtette vele a történetet, míg meg nem győződött róla, hogy egyetlen részlet sem maradt ki. Igazából nem sok mesélnivaló volt. Csak amikor elmondta, miért tette, akkor vált hitetlenkedővé az ezredes arca. - Sört? Az angolok sört adtak neked? Délre Grisin meggyőződött róla, hogy már mindent tud. Úgy ítélte, jó esély van rá, hogy a fiatal angol nő egyszerűen eldobta a dossziét, amit ez a madárijesztő hajított be a kocsijába, de biztos azért nem lehetett benne. Négy emberét kocsiba ültette s odaküldte a nagykövetség elé, hogy várják meg a kis tűzpiros autót, kövessék a nő lakásáig, aztán jelentkezzenek. Néhány perccel három után kiadta gárdistáinak utolsó parancsait, és távozott. Miközben kikanyarodott a táborból, egy A-300-as Airbus húzott el előtte, hátsó részén a British Airways emblémájával; nem vette észre. Utasította sofőrjét, hogy vigye a Kiszelnyij bulvár közelében lévő épületbe. Négyen voltak. A Nyúl összecsuklott volna, de ezt a gárdisták is tudták, így aztán ketten tartották kétfelől, ujjaikat erősen a felkarjába vájva. A harmadik előtte állt, a negyedik mögötte. Tempósan, kitartóan munkálkodtak. Bunkószerű öklükön súlyos rézbokszer fénylett. Ütéseik szétzúzták Zajcev veséjét, leszakították a máját, megrepesztették a lépét. Egy rúgással péppé zúzták öreg heréit. Az előtte álló férfi hasba vágta, majd a mellkasát kezdte ütni. Zajcev kétszer is elájult, de egy-egy vödör víz mindkétszer magához térítette, s a fájdalom visszatért. A lába már egyáltalán nem tartotta meg, kissé megemelve fogták könnyű testét, épp csak a lábujjai érték a földet. A vége felé a csontos mellkas bordái nem bírták tovább: megreccsentek, betörtek, kettő mélyen a tüdejébe hatolt. Valami meleg, édeskés, ragadós anyag bugyborékolt fel a torkán, nem kapott levegőt. Látótere keskeny alagúttá szűkült, nem a tábor fegyverraktára mögötti helyiség szürke betontömbjeit látta, hanem egy fenyők szegélyezte, napsütéses, homokos utat. Nem látta, ki szól hozzá, de tudta, hogy hozzá szól: „Igyál egy kis sört, pajtás!... Igyál egy kis sört!” A fény szürkévé tompult, de még mindig hallotta a hangot, amely egyre ismételte az általa nem értett angol szavakat: „Igyál egy sört, pajtás!” Aztán örökre kihunyt a fény. WASHINGTON, 1985. JÚNIUS Csaknem napra pontosan két hónappal az után, hogy megkapta első ötvenezer dollárját, Aldrich Ames egyetlen délután csaknem teljesen megsemmisítette a CIA műveleti ügyosztályának szovjet/keleteurópai osztályát. Közvetlenül ebéd előtt átfutotta a szigorúan titkos 301-es aktákat, s íróasztaláról három és fél kilónyi bizalmas dokumentumot két műanyag reklámtasakba söpört. A két tasakkal a kezében végigbaktatott a labirintusszerű folyosókon, belépett a liftbe, lement a földszintre, műanyag személyazonossági kártyájával kinyitotta a forgóajtót, és kiment az épületből. Egyetlen őr sem kérdezte meg tőle, mi van a reklámszatyrokban. Megkereste kocsiját a hatalmas parkolóban, beült, s húsz perc múltán már Georgetownban, Washington elegáns, európai stílusú éttermeiről híres kertvárosában volt.

A part mentén húzódó K streeti gyorsforgalmi út alatt működő Chadwick étterembe ment, ahol találkozott az Androszov ezredes által kijelölt összekötőjével; Androszov tudta, hogy mint a Washingtonban állomásozó KGB-sek főnökét, az FBI emberei állandóan szemmel tartják. Az összekötő egy Csuvakin nevű „egyszerű” diplomata volt. Ames átadta neki, amit magával vitt. Árat nem említett. Amikor később erre is sor került, az összeg hatalmas volt, az első tétel azok közül, amelyek milliomossá tették. A más körülmények között a dollárt igencsak a fogukhoz verő szovjetek ezúttal még csak nem is alkudoztak. Tudták, hogy megfogták az isten lábát. A Chadwickból a tasakok a szovjet nagykövetségre, majd az első fődirektorátus jazenovói központjába kerültek. Az elemzők nem akartak hinni a szemüknek. Androszov a mennyekbe ment, Ames pedig a világ legfontosabb szállítója lett. Vlagyimir Krjucskov, az első fődirektorátus főparancsnoka, akit eredetileg az örökkön gyanakvó Andropov személyes besúgójaként telepített oda, de azóta más magaslatokba emelkedett, azonnal utasítást adott egy szigorúan titkos csoport létrehozására, amelynek semmi más feladata nem volt, mint az Ames-féle anyagok értékelése és kezelése. Mivel Ames fedőneve Kolokol - Harang - volt, a csoport a Kolokol csoport nevet kapta. Egy magas rangú CIA-vezető később összeszámolta, hogy 1985 nyara után negyvenöt antiKGB művelet hiúsult meg, gyakorlatilag a CIA teljes programja. 1986 tavaszát követően a CIA egyetlen olyan komoly ügynöke sem dolgozott már, akinek a neve szerepelt a 301-es dossziékban. Abban a két reklámtasakban tizennégy ügynök adatai voltak, a szovjet/kelet-európai osztály szinte összes olyan szállítójáé, aki a Szovjetunióban tevékenykedett. A valódi nevek nem szerepeltek az anyagban, de erre nem is volt szükség. Ezt pillanatok alatt kitalálhatta a KGB elhárításának bármelyik nyomozója, akivel közölték, hogy kém van a házban, s még azt is tudtára adták, hogy az illetőt Bogotában szervezték be, majd Moszkvában dolgozott, s jelenleg Lagosban szolgál. Ezekre az állomáshelyekre csak egyetlen pályafutás illett. Legtöbbször elég volt végigpörgetni a kartonokat. E tizennégy ember egyike valójában már hosszú-hosszú évek óta a britek ügynöke volt. Az amerikaiak nem tudták a nevét, de mivel London továbbadta nekik a jelentéseit, a CIA azért megtudott róla valamit, s még valamicskét ki is tudott következtetni. Az illető a KGB egyik ezredese volt, a hetvenes évek elején, Dániában szervezték be, és tizenkét esztendőn át szállított a briteknek. Noha tudta, hogy már rávetült a gyanú árnyéka, állomáshelyéről, a londoni szovjet nagykövetségről még visszarepült Moszkvába egy utolsó látogatásra. Ames árulása megerősítette az Oleg Gorgyijevszkij ellen táplált gyanút. A tizennégyek egy másik tagjának szerencséje volt. Vagy gyorsan kapcsolt. Szergej Bokhannak hívták, és a szovjet katonai hírszerzés Athénban állomásozó tisztje volt. Azzal az ürüggyel, hogy a fiának problémái vannak vizsgái letételével a katonai akadémián, váratlanul visszarendelték Moszkvába. Történetesen tudta, hogy a fia jól tanul. Szándékosan lekéste a Moszkvába induló gépet, amelyre lefoglalta helyét, fölvette a kapcsolatot az athéni CIA-ügynökséggel, amely sietve eltávolította Görögországból. A többi tizenkettőt elfogták. Egyesek a Szovjetunióban tartózkodtak, mások külföldön. A külföldön lévőket valamilyen hamis ürüggyel hazarendelték, és érkezésükkor letartóztatták őket. Mind a tizenkettőt intenzív kihallgatásnak vetették alá. Mind a tizenkettő vallott: másik lehetőségként a még „intenzívebb” kihallgatás állt előttük. Kettőnek évek múltán sikerült megszöknie a kényszermunkatáborból, s jelenleg Amerikában él. A többi tízet megkínozták és agyonlőtték. * A késő délután a Heathrow-ra érkező Jock MacDonald első útja a titkosszolgálat Vauxhall Cross-i központjába vezetett. Megkockáztatott ugyan egy kis szundikálást a gépen, de így is fáradt volt, s erősen csábította a gondolat, hogy előbb inkább a klubjába menjen, fürödjön és aludjon egy jót. Chelsea-i lakásuk, ahol itthon feleségével lakott, nem jött számításba, mivel kiadták. Úgy gondolta, jobb lesz, ha a még mindig a csuklójához bilincselt, kulcsra zárt aktatáskát előbb biztonságba helyezi. Szolgálati kocsi jött ki elé a reptérre, abból szállt ki a Temze parton álló, homokkőből és zöld üvegből emelt, monstruózus épület előtt, amely immár hét éve adott otthont a titkos-szolgálatnak, azóta, hogy az kiköltözött a roskatag Century House-ból. Egy fiatal próbaidős segítségével, aki a reptértől idáig kísérte, sikeresen átjutott a bejáratnál működő biztonsági rendszeren, s végre elhelyezte az aktatáskát a szovjet osztály vezetőjének páncélszekrényében. Kollégája, Jeffrey Marchbanks barátságosan és némiképp kíváncsian fogadta.

- Iszol valamit? - intett egy faborítású iratszekrény felé, amelyről MacDonald is tudta, hogy bárszekrény. - Jólesne. Hosszú és fárasztó napom volt. Skót whiskyt kérek. Marchbanks kinyitotta a kis szekrény ajtaját, s szemügyre vette készletét. MacDonald skót volt, tisztán itta az elei által érlelt párlatot. Dupla adag Macallant töltött MacDonaldnak - jég nélkül -, és átnyújtotta. - Természetesen tudtam, hogy jössz, csak azt nem, hogy miért. Mesélj. MacDonald beszámolt a történtekről. - Ez nyilván valami csali - vélekedett Marchbanks. - Első pillantásra tényleg annak látszik - bólintott MacDonald -, de akkor ez minden idők legdurvább hamisítványa. És ki a hamisító? - Gondolom, Komarov politikai ellenfelei. - Hát azokból van elég - ismerte el MacDonald. - Na de így prezentálni...! Szinte kínálja magát, hogy olvasatlanul elhajítsák. Tiszta véletlen, hogy Gray megtalálta. - Hát, ha már így alakult, a következő lépés az elolvasása. Feltételezem, hogy te már olvastad. - Mást se tettem egész éjjel. Mint politikai manifesztum meglehetősen visszatetsző. - Persze oroszul van... - Igen. - Hm... Tartok tőle, hogy az én orosztudásom ehhez kevés. Le kell fordíttatnunk. - Majd inkább én - mondta MacDonald. - Hátha mégsem humbug. Ha majd elolvasod, látod, miről beszélek. - Rendben van, Jock, ez a te ügyed. Van valami kívánságod? - Először is elmegyek a klubomba, megfürdöm, megborotválkozom, megvacsorázom, és alszom egyet. Éjfél körül visszajövök, és reggelig körmölök. Reggel találkozunk. Marchbanks rábólintott. - Jó, de dolgozz itt, az én szobámban. Majd szólok az őrségnek. Amikor másnap délelőtt néhány perccel tíz előtt Jeffrey Marchbanks bement az irodájába, Jock MacDonaldot a szófán elnyúlva találta; a cipőjét és a zakóját ledobta, a nyakkendőjét meglazította. A fekete dosszié ott hevert az asztalon, mellette egy halom fehér papírlap. - Ott az egész Shakespeare ékes nyelvezetén - nyitotta fel a szemét MacDonald. - A lemez még benne van a gépben... ki kéne venni és el kéne zárni. Marchbanks leszólt kávéért, föltette a szemüvegét, és nekifogott az olvasásnak. A kávét egy csinos, hosszú combú lány hozta, mosolyogva letette és kiment. Marchbanks fölemelte a fejét. - Ez az ember nyilvánvalóan nem normális. - Ha ezt Komarov írta, akkor nagyon is az. Vagy nagyon súlyos eset. Akár így, akár úgy, veszélyt jelent. Olvasd tovább. Marchbanks olvasott. Amikor befejezte, felfújta az arcát, úgy engedte ki lassan a levegőt. - Ennek hamisítványnak kell lennie. Aki ezt komolyan gondolja, az nem írja le. - Hacsak nem a legbizalmasabb híveinek szánta - vetette föl MacDonald. - Eszerint lopott anyag? - Elképzelhető. Mint ahogy az is, hogy hamisítvány. De akkor ki volt az a csavargó, és őhozzá hogyan került? Ezt nem tudjuk. Marchbanks eltöprengett. Tudta, hogy ha a Fekete Manifesztum hamisítványnak vagy beugratásnak bizonyul, nagyon kellemetlen következményekkel jár a szolgálatra nézve, ha komolyan veszi. Ha viszont bebizonyosodik, hogy valódi, és nem vették komolyan... Még rosszabb. - Azt hiszem, én ezt továbbadom a felügyelőnek... - mondta nagy sokára. - Vagy még inkább a főnöknek. David Brownlow, a keleti félteke felügyelője tizenkettőkor fogadta őket, a főnök pedig tizenhárom ötvenre mindhármukat meghívta legfelső emeleti, faborítású ebédlőjébe, ahonnan remek kilátás nyílt a Temzére és a Vauxhall hídra. Sir Henry Coombsnak már csak néhány hónapja hiányzott a hatvanig, utolsó évét szolgálta a SIS főnökeként. Akárcsak elődei, egészen Maurice Oldfieldig visszamenőleg, ő is végigjárta a ranglétrát, s a tíz éve véget ért hidegháborúban csiszolta finomra képességeit. A CIA-vel ellentétben, ahol az igazgatói poszt politikai megbízatás, s nem mindig a legrátermettebbek kerülnek oda, a brit titkosszolgálat már harminc éve meggyőzte a miniszterelnököt, hogy az ő főnökük mindig olyan

ember legyen, aki maga is megjárta a hadak útját. És ez bevált. 1985 után a CIA három egymást követő igazgatója is beismerte, hogy amíg nem olvasták a lapokat, szinte semmit sem mondtak nekik arról, milyen hatalmas kavarodást okozott az Ames-ügy. Henry Coombsban bíztak a beosztottjai, és tudták, melyek azok a részletek, amelyekről tájékoztatniuk kell. És tudták, hogy ezt ő is tudja. Vichyi gyógyvizet kortyolgatva olvasta az anyagot. Gyorsan olvasott, és mindent megjegyzett. - Nem szívesen fárasztalak vele, Jock, de kérlek, mondd el még egyszer az egészet. Figyelmesen végighallgatta, feltett két rövid kérdést, majd Marchbanksre nézett. - Neked mi a véleményed, Jeffrey? Az orosz osztály vezetője után Brownlow-nak, a keleti felügyelőnek a véleményét kérdezte; nagyjából neki is az volt a véleménye. Ki kell deríteni, hogy igaz-e. - Engem csak az zavar - mondta Brownlow -, hogy ha Komarov csakugyan ezt tervezi, akkor miért írta le? Mindanynyian tudjuk, hogy még a legszigorúbb titoktartással kezelt dokumentumokat is el lehet lopni. Sir Henry Coombs megtévesztően barátságos tekintete a moszkvai irodavezető felé fordult. - Van valami elképzelésed, Jock? MacDonald széttárta a karját. - Miért írja le valaki a legtitkosabb gondolatait és terveit? Miért vallják meg emberek naplójuknak a megvallhatatlant? Miért tartanak meg bizalmas adatokat tartalmazó határidőnaplókat? Miért őrizgetnek a hozzánk hasonló szervezetek roppant kényes adatokat? Lehet, hogy Komarov ezt az anyagot a legbizalmasabb híveinek szánta, de az is lehet, hogy afféle terápiaként írta le. Vagy talán hamisítvány, és a készítőjének az a szándéka, hogy lejárassa Komarovot. Nem tudom. - Hát éppen ez az - mondta Sir Henry. - Nem tudjuk. De most, hogy én is olvastam, nekem is az a véleményem, hogy ezt ki kell derítenünk. Rengeteg a kérdés. Tényleg Igor Komarov munkája ez az anyag? Valóban végre akarja hajtani ezt a tébolyító programot, amikor hatalomra kerül? És ha igen, akkor hogyan lopták el, ki lopta el, és miért dobta ide nekünk? Vagy öszszevissza hazugságok halmazával van dolgunk? - Kávéját kavargatva, mélységes undorral nézegette a fekete dossziét és a MacDonald-féle fordítást. - Sajnálom, Jock, de ezeket mindenképp ki kell derítenünk. Amíg ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, addig nem vihetem át ezt az anyagot a nagy házba, nem tudom megmondani, hogyan fogjatok hozzá, ez a ti dolgotok. De ezekre a kérdésekre muszáj válaszolnunk. Elődjeihez hasonlóan a brit titkosszolgálat vezetőjének feladata kettős. Az egyik szakmai: a lehető legjobb titkos hírszerző szervezetet összehozni és működtetni. A másik politikai: tartani a kapcsolatot a Joint Intelligence Committee-vel, az egyesített hírszerző bizottsággal, legfőbb fogyasztójuk, a külügyminisztérium nagyfejűivel, ami nem mindig könnyű; ő verekszi ki a megfelelő költségkeretet a kabinetirodánál, s baráti kapcsolatokat kell ápolnia a kormány tagjaival. Sokrétegű munkakör, nem kényes gyomrú vagy ostoba embernek való. Semmi kedve nem volt előhozakodni egy olyan zavaros históriával, mint hogy egy csavargó behajít valami dokumentumot egy egészen fiatal diplomata kocsijába - ujjlenyomat egy szál se -, amelyben valamilyen hihetetlenül kegyetlen politikai programról van szó, ami vagy igaz, vagy sem. Páros lábbal rúgnák ki. - Délután visszarepülök, főnök. - Ugyan már, Jock... Elég volt neked ez a két fárasztó éjszaka. Ülj be egy színházba, aludd ki magad, aztán holnap mehetsz vissza a kozákokhoz. - Az órájára nézett. - Ugye megbocsátotok... A három férfi kiment. MacDonald nem jutott el színházba, még csak nem is alhatta ki magát. Marchbanks szobájában egy üzenet hevert, egy-két perce hozták a rejtjelfejtőktől: Celia Stone lakásába betörtek, mindent feldúltak. Vacsoráról ment haza, megzavart két álarcos férfit, akik egy széklábbal leütötték. Kórházba szállították, de nincs életveszélyben. Marchbanks szótlanul MacDonald elé csúsztatta a lapot, aki szintén elolvasta. - Hogy az a...! - káromkodta el magát. WASHINGTON, 1985. JÚLIUS A tipp, mint a hírszerzés világában oly gyakran, homályos volt, harmadkézből származott, és feltehetőleg fabatkát sem ért. Egy amerikai önkéntes, aki egy UNICEF-segélyprogram keretében a marxista-leninista

vezetésű Dél-jemeni Köztársaságban dolgozott, épp szabadságra jött haza New Yorkba, ahol együtt vacsorázott egy volt osztálytársával, aki történetesen az FBI embere volt. Vacsora közben szóba került, hogy milyen óriási katonai segélyprogramot ajánlott fel Moszkva Dél-Jemennek, s az UNICEF munkatársa ehhez kapcsolódva elmesélte, hogy egy este az adeni Rock Hotel bárjában szóba elegyedett egy szovjet őrnaggyal, Akárcsak a legtöbb ott tartózkodó orosz, gyakorlatilag ő sem beszélt arabul, hanem angolul kommunikált a volt brit gyarmat lakóival. Az amerikai, tudván, mennyire népszerűtlen az Egyesült Államok Dél-Jemenben, legtöbbször svájcinak állította be magát. Az őrnagynak is ezt mondta. Az orosz katonatiszt egyre jobban leittasodott, s miután meggyőződött róla, hogy egyetlen honfitársa sem hallja, hevesen szidalmazni kezdte országa vezetőit. Korrupcióval és bűnös hanyagsággal vádolta őket, s azzal, hogy a harmadik világ országainak segélyezése közben oda se hederítenek saját népükre. Az UNICEF munkatársa el is felejtette volna a vacsora közben említett kis történetet, ha FBIos barátja nem tesz említést róla egy barátjának, aki a New York-i CIA-irodán dolgozott. A CIA-s, miután a főnökével megbeszélte a dolgot, vacsorára hívta az UNICEF-est, szorgalmasan töltögette neki a bort, s eközben siránkozni kezdett, hogy mekkora összegeket ölnek bele az oroszok abba, hogy megszilárdítsák kapcsolataikat a harmadik világ országaival, főleg a közelkeletiekkel. Az UNICEF-es, aki már alig várta, hogy fitogtathassa mélyebb ismereteit, közbevágott: ez így egyszerűen nem igaz, személyesen tapasztalta, hogy az oroszok többsége utálja az arabokat, már belefáradtak, hogy azok a legegyszerűbb technológiát is képtelenek elsajátítani, ezzel szemben minden eszközt eltörnek vagy elrontanak, amit a kezükbe adnak. - Vegyük például Dél-Jement, ahonnan a napokban jöttem haza... A vacsora végére a CIA embere már tudta, hogy Dél-Jemenben egy óriási létszámú katonai tanácsadó csoport tevékenykedik, amelynek tagjai már tűrőképességük végén járnak, és semmi értelmét nem látják annak, hogy idejüket a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban töltsék. Megtudta egy roppant elégedetlen őrnagy személyleírását is: magas, izmos, az arca erősen keleties vonású. A neve Szolomin. A jelentés Langleybe kerülve a szovjet/kelet-európai osztály vezetőjének asztalára került, aki megvitatta az ügyet Carey Jordannel. - Lehet, hogy komolytalan história, de veszélyes is lehet - mondta Jordan három nappal később Jason Monknak. Mit gondol, be tudna jutni Dél-Jemenbe, és tudna beszélni ezzel a Szolomin őrnaggyal? Monk hosszasan konzultált a közel-keleti elemzőkkel, s hamarosan megtudta, hogy Dél-Jemen kemény dió, mivel Moszkva által hevesen körüludvarolt kormánya nagyon rossz szemmel nézi az amerikaiakat. Ennek ellenére az oroszok mellett meglepően nagyszámú külföldi tartózkodik az országban. A britek, noha 1976-ban gyakorlatilag úgy kellett kiverekedniük magukat Adenből, csapatostul mentek vissza. A Crown Agents a külföldi kapcsolatok kiépítésében segített, a De la Rue bankjegyeket nyomtatott nekik, a Tootal textilüzemet épített. Massey Ferguson traktorokat üzemeltetett, Constainnek a Sheik' Othman nevű városrészben, ahonnan a brit ejtőernyősöknek, annak idején utcáról utcára harcolva kellett kivágniuk magukat, teasütemény-üzeme működött. Brit mérnökök segítették az új ivóvízellátó rendszer kiépítését és az árvízvédelmet, vidéken a francia emberbaráti intézménnyel, az Orvosok Határok Nélküllel karöltve a brit Mentsd a Gyermekeket mozgalom osztott gyógyszereket. Az ENSZ-nek ilyenformán már csak három teendője maradt: a FAO segítette a mezőgazdaságot, az UNICEF a kallódó gyerekeket, a WHO pedig az egészségügyet. Bármilyen jól beszél is valaki egy idegen nyelvet, hiú ábránd azt hinni, hogy el tudja adni magát a szóban forgó nyelvet anyanyelveként beszélőnek. Monk úgy döntött, nem próbál angolnak mutatkozni, mivel az ott tartózkodó britek két perc alatt észrevennék a különbséget. A franciák szintén. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében azonban az Egyesült Allamok vitte a prímet, s ilyenformán számos ügynökségre gyakorolt nyílt vagy titkos befolyást. A tudakozódások felfedték, hogy az adeni FAO-küldöttségnek egyetlen spanyol ajkú tagja sincs. Monk számára új személyiséget kreáltak, s abban maradtak, hogy októberben a FAO római központjának ellenőreként egy hónapra szóló vízummal Dél-Jemenbe látogat, hogy megszemlélje a munkálatok állását. A papírjai Esteban Martinez Llorca névre lesznek kiállítva. A még mindig hálás madridi kormány valódi igazolványokkal

fogja ellátni. * Mire Jock MacDonald visszaért Moszkvába, már késő volt ahhoz, hogy Celia Stone-t meglátogassa a kórházban, másnap délelőtt, július 20-án viszont elment hozzá. A sajtóattasé helyettese kissé kábán, bekötött koponyával feküdt ágyában, de beszélni képes volt. A szokásos időben ment haza, nem vette észre, hogy követték volna; akkor még nem volt erre kiképezve. Három órát töltött otthon, aztán vacsorázni ment egy barátnőjével, aki a kanadai követségen dolgozik. Fél tizenkettő tájban ért haza. A betörők minden bizonnyal hallották, hogy zörren a kulcsa a zárban, mert amikor belépett a lakásba, teljes csönd fogadta. Amikor villanyt gyújtott az előszobában, akkor vette észre, hogy a nappali ajtaja tenyérnyire nyitva van, és a szoba sötét. Ezt furcsállotta, mert amikor elment, égve hagyta a lámpát. A nappali ablaka az udvarra szolgál, s a függöny mögötti fény azt sejteti, hogy van otthon valaki. Azt hitte, kiégett az izzó. Már nyújtotta a kezét a kilincs felé, amikor a sötétből két figura vetette rá magát. Az egyik valamivel halántékon vágta. Miközben összecsuklott, félig-meddig hallotta-érzékelte, hogy a két férfi átlépi, és az előszobaajtó felé szalad. Elájult. Amikor magához tért - nem tudja, mennyivel később -, odavonszolta magát a telefonhoz, és felhívta az egyik szomszédját. Ezután megint elájult, és csak a kórházban tért magához. Egyebet nem tud mondani. MacDonald elment a lakásra. A nagykövet már tiltakozott a külügyminisztériumnál, ahol az illetékesek a hajukat tépték, s nyomban átszóltak a belügynek. A belügy nyomban átszólt a moszkvai rendőrfőkapitánynak, hogy a legjobb nyomozóját állítsa az ügyre. A lehető leghamarabb megy a részletes jelentés. Moszkvában ez azt jelenti: majd valamikor. A Londonba küldött jelentés egy helyen tévedett: Celia Stone-t nem egy széklábbal ütötték le, hanem egy kis porcelánszoborral, amely az ütés következtében szilánkokra tört. Ha fémből van, Celia Stone meghal. A lakásban még ott tartózkodott két orosz nyomozó, készségesen válaszoltak a brit diplomata kérdéseire. Az udvar sorompójánál álló két milicista nem engedett be orosz kocsit, úgyhogy a tettesek feltehetőleg gyalog jöttek. A milicisták senkit sem láttak. Ha láttak volna, akkor is ezt mondanák, gondolta MacDonald. Az ajtó nem volt fölfeszítve, úgyhogy a zárat felpiszkálták, mivel az valószínűtlen, hogy a betörőknek kulcsuk lett volna. Nehéz idők járnak, biztos valutát kerestek. Sajnálatos. MacDonald rábólintott. Úgy vélte, hogy a betörők feketegárdisták lehettek, vagy ami még valószínűbb: a feladatot kiadták bérmunkába a helyi alvilágnak. Vagy volt KGB-bérenceknek, van azokból is elég. A moszkvai nehézfiúk szinte sosem törtek be diplomatalakásba: túl nagy felhajtást vont maga után. Az utcán álló, őrizetlen kocsikat nem kímélték, de az őrzött lakásokat igen. A lakás átkutatásának nyomai módszeres profi munkáról árulkodtak. De nem vittek el semmit, még a hálószobában heverő tucatékszereket sem. Egyvalamit kerestek, amit nem találtak meg. MacDonald a legrosszabbtól tartott. A követségre visszatérve támadt egy ötlete. Felhívta a rendőrfőkapitányt, és megkérte, hogy ha lehetséges, nézzen be hozzá a nyomozó, akire az ügyet bízták. Csernov felügyelő délután háromkor fölkereste. - Lehet, hogy tudok magának segíteni - fogadta MacDonald. A nyomozó felvonta szemöldökét. - Nagyon hálás lennék. - Fiatal kolléganőnk, Miss Stone ma délelőtt már jobban érezte magát. Sokkal jobban. - Hál' istennek - mondta a nyomozó. - Annyira összeszedte magát, hogy az egyik támadójáról használhatónak látszó személyleírást adott. Közvetlenül azelőtt, hogy leütötte, egy pillanatig látta az arcát az előszoba lámpájának fényében. - A vallomásában azt állította, hogy egyiket sem látta -mondta Csernov. - Ilyen esetekben előfordul, hogy kihagy, majd visszatér az emlékezet. Ön tegnap délután járt nála, felügyelő úr? - Igen, négykor. Ébren volt. - De gondolom, még kába. Ma délelőttre már teljesen feltisztult. Na már most van itt nekünk egy diplomatafeleségünk, aki amolyan grafikusféle. Miss Stone segítségével rajzolt egy képet. Íróasztala fölött átnyújtotta a rajzszénnel és ceruzával készült rajzot. A felügyelő arca

földerült. - Ez rendkívül sokat segít - mondta. - Leadom a betörési csoportnak. Egy ilyen idős embernek biztos van priusza. - Fölállt, távozni készült. MacDonald is fölemelkedett. - Örülök, hogy segítségére lehettem - mondta. Kezet fogtak, aztán Csernov elment. Ebédidő alatt Celiát és a grafikusnőt tájékoztatták az új történetről. Egyikük sem értette, miért van erre szükség, de beleegyeztek, hogy ha Csernov felügyelő esetleg rákérdez, megerősítik. Egyébként nem kérdezett rá. Nem kérdeztek rá a betörési csoport nyomozói sem, akik most az arcot keresve járták Moszkvát. A rajzot mindazonáltal kitűzték a csoport falitáblájára. MOSZKVA, 1985. JÚLIUS Az Aldrich Ames értesülései alapján végzett őszi nagytakarítást követően a KGB egy egészen szokatlan cselekedetre határoz-ta el magát. A „nagy játszma" egyik megszeghetetlen szabálya, hogy ha egy ügynökség az ellenség szívében egy felbecsülhetetlen értékű „szállítóra" tesz szert, akkor azt a szállítót meg kell védeni. Éppen ezért, amikor a szállító felfed egy kétkulacsos ügynököt, az értesített ügynökség nagyon óvatosan és gondosan jár el, s minden esetben valamilyen más indokot kohol, amelynek alapján az illetőt leleplezi. A szállító által megjelölt ügynököket csak akkor lehet egyik pillanatról a másikra összefogdosni, ha a szállító már a veszélyen túljutva, a vonalaikon innen, biztonságos helyre került. Másképp cselekedni ugyanolyan volna, mint ha egy egész oldalast hirdetést adnának fel a New York Timesban-. „Szevasztok, fiúk! Épp most szerveztünk be egy roppant értékes téglát, aki a ti szervezetetekben dolgozik. Nézzétek, mit adott nekünk!" Mivel Ames még a CIA legbelső berkeiben ült, s mivel remélték, hogy még hosszú évekig értékes szolgálatokat tehet, az első fődirektorátus szerette volna betartani a szabályt és lassan, gondosan gyűjteni be a tizennégy „földobott" ügynököt. Leghevesebb tiltakozásuk dacára ezt az elhatározásukat teljes mértékben felülbírálta Mihail Gorbacsov. A Washingtonból érkezett anyagot átrostálva a Kolokol csoport nagyon hamar rájött, hogy egyes személyleírások alapján azonnal megállapítható, kiről van szó, míg mások alaposabb utánajárást igényelnek. Az „azonnaliak" néhánya külföldön állomásozott, ezeket haza kellett csalni, mégpedig nagyon ügyesen, nehogy megneszeljenek valamit. Ez hónapokig is eltarthatott. A másik döntésük az volt, hogy az ügybe nem avatják be riválisukat, a második fődirektorátust. Mivel ahhoz szoktak, hogy külföldön működjenek, nem fogták fel, hogy Moszkva utcáin sokkal hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Úgy határoztak, hogy a „brit" ügynökkel, Oleg Gorgyijevszkij ezredessel kezdik, már csak azért is, mert az évek óta folytatott türelmes nyomozómunka eredményeként ő már amúgy is gyanúba került. Ames leírása arról az ezredesi rangban szolgáló KGBsról, aki csak nemrég tért vissza Moszkvába, úgy illett Gorgyijevszkijre, mintha ráöntötték volna, és megerősítette a rávetülő gyanút. Így aztán az első fődirektorátus, anélkül hogy bárkinek is szólt volna, Moszkvában teljes felügyelet alá helyezte Gorgyijevszkijt, holott ez egyébként a második fődirektorátus szakterülete volt. Kínos vége lett. Gorgyijevszkij nem volt ostoba ember, s tudta, hogy kevés az ideje. Nem lett volna szabad hazatérnie, hallgatnia kellett volna londoni barátaira, akik maradásra, disszidálásra ösztökélték, ha lélekben már tizenkét éve amúgy is disszidált. A britek megtanították egy módszerre, egy bizonyos közlési módra, amelynek révén még akkor is jelezheti, hogy bajban van, és azonnali segítséget kér, ha figyelik. Igénybe vette ezt a módszert, és az üzenet eljutott a címzettekhez. A brit titkosszolgálat tervet készített a kiszabadítására, de ehhez szüksége volt a nagykövetség segítségére is. Ezt a segítséget a külügyminisztérium által támogatott nagykövet nem adta meg. A Secret Service vezetője ekkor, élve előjogával, négyszemközti találkozót kért a miniszterelnök asszonytól, akinek elmondta, miről van szó. Különös módon Mrs. Thatcher emlékezett Gorgyijevszkijre. Egy évvel korábban, közvetlenül elnökké történt kinevezése előtt Mihail Gorbacsov ellátogatott Londonba, és nagy hatást gyakorolt rá. Tolmácsa a szovjet nagykövetség egyik diplomatája, Oleg Gorgyijevszkij volt. A miniszterelnök asszonynak fogalma sem volt róla, hogy ez az ember neki dolgozik, de nagyon meg volt elégedve

azzal, hogy a Gorbacsovról, mint magánemberről kapott előzetes értesülései milyen döbbenetesen pontosaknak bizonyultak. Gorgyijevszkij előző este adta át ezeket az információkat. Mrs. Theatcher szeme most felvillant, fölállt karosszékéből. - Természetesen ki kell hoznunk onnan - jelentette ki. -Rendes ember, köztünk a helye. Egy óra sem telt bele, a külügyminiszter és a nagykövet döntését felülbírálták. Július 19-e reggelén megnyíltak a követség kapui, kocsik hosszú sora gördült ki rajta egyenként. A KGB megfigyelői nem tudták mire vélni. Egyik csapat a másik után követte kocsijával a briteket, akik-nek minden autója mar-más irányba tartott. Végül elfogytak az orosz kocsik. Ekkor két egyforma Ford Transit gurult ki a követségről. Senki sem követte őket. Az egyik odakanyarodott a reggeli kocogását végző Gorgyijevszkij mellé, és rákiáltott: - Ugorj be, Oleg! - Az ezredes beugrott a nyitott oldalajtón. Háta mögött két „kísérője”, az első fődirektorátus két embere kétségbeesetten hívta az őket biztosító kocsit, amely erre versenytempóban odacsikordult az utca végéről, és felvette őket. Gorgyijevszkijt nem véletlenül gyűjtötték be pont az előtt a sarok előtt, amely mögött a kisbusz eltűnt. Amint ugyanis bekanyarodott, behúzott egy kis mellékutcába, ugyanakkor az addig a járda mellett várakozó másik ugyanolyan Ford elindult, így amikor az oroszok is bekanyarodtak, s láttak maguk előtt egy fehér kisbuszt, azt követték hosszú-hosszú kilométereken át. Végül megállították és körülvették, de a raktérben csak zöldséget találtak. A Gorgyijevszkijt szállító kocsi már ismét ott volt a biztonságot nyújtó nagykövetségen, ahol a hadsereg néhány szerelője már dolgozott egy nagy Land Roveren, amelynek kardántengelye alatt egy szűk rekeszt alakítottak ki. Két nap múlva Gorgyijevszkijt belepréselték ebbe a rekeszbe, s a Land Rover Finnországba indult. A finn határ szovjet oldalán megállították, és a diplomáciai előírásokkal nem törődve átkutatták, de semmit sem találtak. Egy órával később, immár a finn erdők sűrűjében, előhúzták börtönéből a teljesen elmerevedett Gorgyijevszkijt, és Helsinkibe vitték. Néhány nap múlva már híre ment. A szovjet külügyminiszter tiltakozott a brit nagykövetnél, aki fagyosan végighallgatta, majd közölte: nem érti, miről beszél. Pár hónap múltán Gorgyijevszkij már Washingtonban volt, s megosztotta ismereteit a CIA-vel. A kihallgatótisztek között ott volt a mosolygó, de rettegő Aldrich Ames. Mi van, ha kiderül, hogy az orosznak tudomása van egy amerikai árulóról? De szerencséjére nem volt. Senkinek sem volt. * Jeffrey Marchbanks úgy gondolta, tud valamit, amivel segíthet moszkvai kollégáinak a Fekete Manifesztum valódiságának megállapításában. MacDonald egyik problémája az volt, hogy nem tudott elfogadható ürügyet találni, amelynek alapján Komarov személyes közelségébe kerülhetnének. Marchbanksnek az jutott eszébe, hogy egy mélyinterjú esetleg alkalmas lehet annak megállapítására, hogy a magát jobboldalinak mutató s bevallottan jobboldali konzervatív nacionalista pártvezér nem hordozza-e magában egy láncairól elszabadult náci ambícióit. Ismert valakit, akiről úgy gondolta, képes volna elérni egy ilyen interjút. Az elmúlt télen, egy fácánvadászaton a meghívottak között ott volt Britannia vezető konzervatív napilapjának frissiben kinevezett főszerkesztője. Marchbanks július 21-én felhívta, felidézte a kellemes fácánvadászatot, s másnap délre, ebédre hívta a klubjába, a St. Jamesbe. MOSZKVA, 1985. JÚLIUS Gorgyijevszkij szökése Moszkvában hatalmas vitát kavart, amelyre a hónap utolsó napján a KGB Dzerzsinszkij téri központjának harmadik emeletén, magának a KGB főnökének szobájában került sor. A barátságtalan helyiség egy időben véres kezű szörnyetegek dolgozószobája volt. Előbb Jagoda és Jezsov munkálkodott itt, akik Sztálin parancsára milliók vérével áztatták Oroszország földjét. Őket a pszichopata pederaszta Berija és Szerov követte, majd Szemicsasztnyij, akit a nemrég meghalt Jurij Andropov követett, s aki mindenkinél hosszabb ideig, 1963-tól 1978-ig, tizenöt éven át trónolt ezen a poszton. Ennél a T alakú asztalnál olyan parancsokat írtak alá, amelyek nyomán embereket kínoztak meg, embereket kárhoztattak Szibéria kietlen tájain fagyhalálra vagy arra, hogy egy sivár udvaron letérdeltessék és tarkón lőjék őket. Viktor Csebrikov tábornoknak ekkora hatalma azért már nem volt. Változtak az idők, s a

halálos ítéleteket már magának az elnöknek kellett jóváhagynia. Árulók esetében azonban erre nem volt szükség, azokét a KGB főnöke is aláírhatta. Az aznapi vita tárgya épp az volt, hogy még néhányat aláírjon-e. A KGB főnökének asztalával szemben most a kézzel-lábbal védekező Vlagyimir Krjucskov, az első fődirektorátus vezetője feszengett: az ő emberei fogtak olyan nagyon mellé. A támadó fél a második fődirektorátus vezetője, egy alacsony, köpcös, széles vállú férfi, Vitalij Bojarov volt; fröcsögött a dühtől. - Ez az egész ügy, úgy, ahogy van, el lett... Razjebajsztvo! - mennydörögte. A mosdatlan szájú beszéd még tábornoki körökben is megszokott volt, a katonás egyenesség és a proletárszármazás bizonyítéka. - Nem fog többé előfordulni - motyogta védekezőleg Krjucskov. - Akkor állapodjunk meg valamiben, amihez tartjuk magunkat: a Szovjetunió felségterületén az árulókat a második fődirektorátus tartóztatja le és hallgatja ki - mondta a KGB főnöke. - További árulók leleplezése esetén már ez a követendő eljárás. Meg vagyok értve? - Lesznek még továbbiak - morogta Krjucskov. - Még tizenhárom. Hosszú másodpercekre csönd telepedett a helyiségre. - Óhajt mondani nekünk valamit, Vlagyimir Alekszandrovics? - kérdezte halkan Csebrikov. Ez volt az a pillanat, amikor Krjucskov felfedte, mi történt hat héttel korábban a washingtoni Chadwickben. Bojarov füttyentett. - Mi a terve? - kérdezte Csebrikov. - Létrehoztam egy külön csoportot az anyag elemzésére, aminek alapján ki fogják deríteni annak a tizennégy, illetve most már csak tizenhárom embernek a személyazonosságát, aki a CIA-nek dolgozik. Mind orosz. Egyesek beazonosítása kissé tovább tart. Csebrikov tábornok még aznap intézkedett. Az anyagot a jazenovói Kolokol csoport elemzi, ez a külföldi hírszerzők dolga. Abban a pillanatban azonban, amint az áruló kilétére fény derül, az ügyet átadják az egyesített Kriszolov-bizottságnak, a „Patkányfogóknak", az illetőt már ők tartóztatják le és hallgatják ki. A letartóztatás és bebörtönzés a második fődirektorátus dolga. Az első fődirektorátus emberei jelen lesznek a kihallgatásokon, ők tudják, milyen kérdéseket kell föltenni, s mikre kell választ kapniuk. A továbbiakban a fogva tartás és az elhelyezés a második fődirektorátusra tartozik, amely az illető vonakodása esetén, ha megtagadja a választ, vagy nem hajlandó vallani, a szokásos eljárást alkalmazza. Az általa vezetett intézmény eredményességére büszke Csebrikov tábornok egy hét múlva mindenről beszámolt Mihail Gorbacsovnak. A reakció meglepte. Az új elnök, aki csak az előző év márciusában került posztjára, egyáltalán nem volt elragadtatva az Amerika elleni kémkedés újkori történetének legnagyobb húzásától, hanem elrémítette, milyen mértékben és szinten sikerült beépülnie a CIA-nek a szovjet társadalomba s különösképpen annak két hírszerző szervezetébe, a KGB-be és a GRU-ba, a katonai hírszerzésbe. Hiába könyörgött neki a KGB, hogy csak óvatosan, szőrmentén, parancsot adott, hogy az Aldrich Ames által leleplezett ügynököket egyszerre és a lehető legrövidebb időn belül fogjak el. Odakint Jazenovóban az agyafúrt, idős tábornok, Jurij Drozov, az illegális direktorátus korábbi irányítója, a Kolokol csoport vezetője ebből arra következtetett, hogy Ames nem sok sót eszik meg a CIA-nél. Ügynökei ilyen villámgyors letartóztatásából Langley rájön, hogy áruló van a soraiban, nyomozást indít, és meg is találja. Legnagyobb csodálkozására ez nem következett be. Bojarov tábornok eközben létrehozta a Patkányfogó-bizottságot, azt a munkacsoportot, amely majd kihallgatja a leleplezett és letartóztatott árulókat. A csoport vezetőjének egy nem hétköznapi embert szándékozott kinevezni. A dossziéja ott hevert az íróasztalán. Az illető ezredes volt, még csak negyvenéves, de máris tapasztalt, tévedhetetlen kihallgató-tiszt. Bojarov belelapozott a dossziéba. Az ezredes 1945-ben született a korábban Perm néven ismert Molotovban, amely 1957 óta, mióta Molotov, Sztálin csatlósa kegyvesztett lett, ismét a Perm nevet viseli. Apja kitüntetéssel szolgált a háborúban, s hazatértekor nyomban nemzett egy fiút. A kis Tolja a szürke északi város rideg hivatalos doktrínájának légkörében nevelkedett. A róla szóló feljegyzésekben az is ott volt, hogy fanatikus apja gyűlölte Hruscsovot, amiért az kritizálta a hős Sztálint, s hogy fia mindenben tartotta magát apja elveihez és nézeteihez. Tizennyolc éves korában, 1963-ban behívták, és az MVD-hez, a belügyminisztérium karha-

talmi ezredéhez került. Ezek a katonák látták el a börtönök, a munkatáborok és kitelepítési körzetek védelmét, s őket dobták be zavargások esetén. A fiatal katona úgy vetette magát a munkába, mint kacsa a vízbe. A karhatalom egységeiben az elnyomás és a tömegkontroll szelleme uralkodott. A fiatal Tolja olyan kimagasló teljesítményt nyújtott, hogy ritka jutalomként áthelyezték a Leningrádi Katonai Főiskola idegen nyelvi szakára. Ez a tanintézmény valójában a KGB főiskolája volt, többnyire csak Kormuska-ként, jászolként emlegették. A Kormuskán végzettek hírhedetten kegyetlenek voltak, pártos, hűséges emberek. A fiatalember itt is kitűnt társai közül. A főiskoláról a második fődirektorátus moszkvai és Moszkva környéki osztályára került. Az ott töltött négy év alatt jó adminisztratív tiszt, körültekintő nyomozó és kemény kihallgató hírébe került. Ez utóbbi minőségében annyira vitte, hogy egy nagyon jól fogadott tanulmányt is írt a kihallgatásról, ami után áthelyezték a második fődirektorátus országos központjába. Attól kezdve egyszer sem hagyta el Moszkvát. Főképp a gyűlölt amerikaiak ellen dolgozott, figyeltette a követségüket és diplomatáikat. Eközben egy évet a nyomozati osztályon is eltöltött. Felettesei és oktatói nem mulasztották el bejegyezni személyi anyagába, mennyire gyűlöli az angolszászokat, a zsidókat, a kémeket és az árulókat, s hogy a kihallgatások során valamilyen megmagyarázhatatlan, de elfogadható szintű szadizmust tanúsít Bojarov tábornok mosolyogva hajtotta be a dossziét: meg. találta a keresett embert. Ha gyors, nem sokat totojázó emberre van szükség, akkor ide Anatolij Grisin ezredes kell.

5 A St. James Street dereka táján áll egy jellegtelen, szürke kőépület. Kékre festett kapuja előtt néhány cserepes növény zöldell. A háznak nincs neve. Azok, akik tudják, mi ez a ház és hol van, könnyen megtalálják; azok, akiket nem hívnak meg ide, közömbösen elhaladnak előtte. A Brook’s Club nem reklámozza magát. Ez az épület a nem messzi Whitehallban dolgozó köztisztviselők egyik kedvenc gyülekezőhelye. Itt látta vendégül ebédre július 22-én Jeffrey Marchbanks a The Daily Telegraph főszerkesztőjét. Brian Worthing a negyvennyolcadikat taposta, s húsz éve volt már újságíró, amikor két éve Conrad Black, a lap kanadai tulajdonosa átcsábította a The Timestól a megüresedett főszerkesztői székbe. Worthing valamikor külföldi és haditudósítóként dolgozott. Fiatal újságíróként a Falklandszigeteken szagolt először puskaport, legutóbb az Öböl-háborúban, 1990-91-ben. Marchbanks egy kis sarokasztalt foglalt le, kissé távolabb a többiektől, hogy ne lehessen kihallgatni, miről beszélgetnek. Nem mintha bármelyik klubtagnak is eszébe jutna hallgatózni. A rossz szokásokat mindazonáltal nehéz levetkőzni. - Azt hiszem, Spurnalban említettem önnek, hogy a külügynél vagyok - mondta Marchbanks a főtt garnéla közben. - Igen, emlékszem - felelte Worthing. Vívódott magával, hogy egyáltalán elfogadja-e ezt a meghívást. Tízre járt be a szerkesztőségbe, és legalább sötétedésig maradt. Hogy egy téma megérjen neki egy kétórás ebédet – hármórásat, ha beleszámítjuk a Canary Wharf és a West End közötti odavissza utat -, annak a témának nagyon fontosnak kellett lennie. - Én tulajdonképpen egy másik épületben dolgozom, a King Charles Street vonalánál, valamivel lejjebb a folyóparton és a másik oldalon - mondta Marchbanks. - Értem - mondta a főszerkesztő. Tökéletesen tudta, milyen intézmény működik a Vauxhall Crosson, bár járni még sosem járt benne. Talán mégsem teljesen hiábavaló ez az ebéd. - Elsősorban Oroszországgal foglalkozom. - Nem irigylem érte - mondta Worthing, és egy vékony szelet barna kenyérrel lenyomtatta az apró rákokat. Jól megtermett, jó étvágyú ember volt. - Ahogy így elnézem, az az ország a vesztébe rohan. - Valahogy úgy. Cserkaszov halála óta az első reményteljes esemény a küszöbönálló elnökválasztás. A két férfi szótlanul kivárta, hogy a fiatal pincér letegye eléjük a zöldséggel körített bárányszeletet meg a klub saját vörösborával töltött hasas, keskeny nyakú borosüveget. Marchbanks töltött.

- Talán kissé korai még ez a következtetés - mondta Worthing. - Mi is csak reménykedünk. A kommunisták újbóli fellángolása az évek során kihunyt, a reformerek meg ahány annyiféle. Úgy látszik, már semmi sem akadályozhatja meg Igor Komarovot, hogy elnök legyen. - Ennyire rosszul állunk? - kérdezte a szerkesztő. - Az utolsó cikkben, amelyet olvastam róla, úgy rémlett, van benne valami józan ész. Megerősíteni a rubelt, megállítani a káosz felé való csúszást, megszorongatni a maffiát. Ilyesmi. Worthing szeretett az egyenes beszédű ember szerepében tetszelegni, s hajlamos volt a távirati stílusra. - Pontosan. Mindez gyönyörűen hangzik - mondta Marchbanks. - De ez az ember a mi szemünkben még mindig elég rejtélyes figura. Mit akar valójában? És főleg: hogyan akarja megvalósítani? Azt mondja, fütyül a külföldi hitelekre, de hogyan boldogul nélkülük? És ami még ennél is lényegesebb: megpróbálja esetleg rábeszélni a hitelezőket, hogy Oroszország adósságainak kiegyenlítéseként fogadják el az értéktelen rubelt? - Ezt nem meri - mondta Worthing. A Telegraphnak volt egy állandó moszkvai tudósítója, de az már jó ideje egyetlen olyan cikket sem küldött, amely Komarovról szólt volna. - Nem meri? - visszhangozta Marchbanks. - Mi ebben nem vagyunk ilyen biztosak. Egyikmásik beszédében elég szélsőséges szólamokat hangoztat, aztán négyszemközt meggyőzi a látogatóit, hogy nem eszik olyan forrón a kását, valójában nem is olyan gonosz emberevő óriás ő. Vajon melyik az igazi arca? - Szólhatok a moszkvai emberünknek, hogy kérjen tőle interjút. - Sajnos valószínűtlen, hogy Komarov ráállna - vetette ellen a kémfőnök. - Érzésem szerint az összes moszkvai tudósító rendszeresen megpróbálja. Komarov azonban csak egészen ritkán ad interjút, és minden jel arra enged következtetni, hogy utálja a külföldi sajtót. - Nahát, van mézes gyümölcslepény! - mondta Worthing. - Én kérek. A középkorú britek ritkán olyan boldogok, mint amikor olyan eledellel kínálják őket, mint az óvodában. A pincér mindkettejüknek hozott. - Tehát? - kérdezte Worthing. - Hogyan lehet közel férkőzni ahhoz az emberhez? - Van egy fiatalember, a sajtóösszekötője, annak a tanácsaira mintha hajlana. Borisz Kuznyecovnak hívják az illetőt. Remek koponya, az egyik jobb amerikai egyetemen végzett. Ha Komarovhoz vezet út, az rajta keresztül vezet. Értesüléseink szerint rendszeresen olvassa a nyugati sajtót, és különösen kedveli azokat a cikkeket, amelyeket az ön egyik embere, Jefferson ír. Mark Jefferson a Telegraph belső munkatársa volt, gyakran ő írta a lap vezércikkét. Kül- és belpolitikával egyaránt foglalkozott, kiváló elemző és csípős stílusú konzervatív zsurnalisz-ta volt. Worthing töprengve eszegette a gyümölcslepényt. - Elgondolkodtató - mondta nagy sokára. - Az a helyzet – ütötte tovább a vasat Marchbanks -, hogy moszkvai tudósítóból tizenkettő egy tucat. Ha viszont egy sztárriporter keresi meg azzal, hogy szeretne egy komolyabb interjút készíteni a leendő vezérrel, a holnap emberével… Ért engem… Esetleg beválhat. Worthing végiggondolta. - Esetleg mindhárom jelöltről lehetne ilyen portrét készíteni. Hogy tartsuk az egyensúlyt. - Szerintem is jó volna - jelentette ki Marchbanks, de nem ez volt a véleménye. - Mindenestre Komarov látszik annak az embernek, aki így vagy úgy, de hat a tömegekre. A másik kettő egy nagy nulla. Fölmegyünk egy kávéra? - Jó elgondolásnak látszik - mondta Worthing, amikor már az emeleti társalgóban ültek a Műkedvelők portréja alatt. - Meghat, hogy ennyire szívén viseli a példányszámunk emelését. És mit óhajt, milyen kérdéseket tegyen föl? Marchbanks a főszerkesztő nyíltsága hallatán elmosolyodott. - Akkor hát legyen. Valóban szeretnénk megtudni néhány dolgot, amelyet aztán továbbíthatunk a feletteseinknek. Lehetőleg olyasmiket, amelyek magában a cikkben nem szerepelnek. Ők is olvassák a Telegraphot. Minket az érdekel, hogy valójában mit akar ez az ember. Mi a szándéka a kisebbségi etnikai csoportokkal? Oroszországban tízmillió van belőlük, Komarov pedig az orosz felsőbbrendűség híve. Hogyan akarja visszahozni az orosz nemzet dicsőséges napjait? Ez az ember álarcban jár. Mi van e mögött a maszk mögött? Valamilyen titkos terv?

- Ha van, akkor miért mondaná el Jeffersonnak? - tűnődött hangosan Worthing. - Sose lehet tudni. Az embert időnként elragadja a hév. - Hogy lehet megkörnyékezni ezt a Kuznyecovot? - A moszkvai tudósítójuk ismeri. Ha Jefferson küld egy levelet az ő nevére, az feltehetőleg kedvező fogadtatásra talál. - Rendben van - mondta Worthing az előcsarnokba vezető széles lépcsőn lefelé menet. - Lelki szemeimmel már látom is a kétkolumnás interjút. Nem is rossz. Már ha az illetőnek van mondanivalója. Odaszólok Moszkvába. - Ha sikerül, szeretnék utána szót váltani Jeffersonnal. - Kikérdezni a tapasztaltakról? Hm. Ugye tudja, hogy elég tüskés figura? - Merő méz és máz leszek - ígérte Marchbanks. Az épület előtt elköszöntek. Worthing sofőrje észrevette főnökét, és már oda is siklott kocsijával a Suntoryval szemben szabálytalanul elfoglalt parkolóhelyéről, hogy visszaszállítsa a docklandsi Canary Wharfra. Marchbanks úgy döntött, lejárja a gyümölcslepényt és a bort. WASHINGTON, 1985. SZEPTEMBER 1984-ben, még mielőtt elkezdett volna a szovjetek javára kémkedni, Ames megpályázta a CIA nagy római ügynöksége szovjet osztályának vezetői posztját. 1985 szeptemberében közölték vele, hogy az övé. Ez kínos helyzetbe hozta. Akkor még nem tudta, hogy a KGB azzal, hogy az általa elárult embereket ilyen gyorsan összeszedi, akaratlanul is rendkívüli veszélybe sodorja. A római poszt messzire sodorta Langleytől, nem fért hozzá sem a 301-es dossziékhoz, sem a szovjet/kelet-európai osztály szervezetébe tartozó elhárítás szovjet csoportjának anyagaihoz. Másfelől viszont Róma kellemes környezetnek és ragyogó állomáshelynek ígérkezett. Megbeszélte a szovjetekkel. A szovjetek jóváhagyták. Először is még több hónapi nyomozás, letartóztatások, kihallgatások előtt álltak. Ames olyan hatalmas szállítmányt juttatott el hozzájuk, a moszkvai Kolokol csoport pedig - biztonsági okokból - olyan kis létszámú volt hogy az anyag teljes kielemzése két évig is eltarthatott. Ames addig is rengeteg adatot szolgáltatott. Csuvakinnak a szovjet diplomatának átadott második és harmadik szállítmánya a Langley szinte valamennyi számottevő emberének háttéranyagát tartalmazta. És az illetők teljes szakmai életrajza mellett fényképek is voltak. Ezek birtokában a KGB bárhol és bármikor leleplezhette őket. A szovjetek úgy vélték, hogy Rómában, az európai osztály egyik kulcspozíciójában Ames minden olyan CIA-műveletről tudni fog, amely Spanyolország és Görögország között a Szovjetunió számára létfontosságú földközi-tengeri medencében zajlik. Végezetül pedig tudták, hogy Rómában sokkal könnyebben tarthatják a kapcsolatot, mint Washingtonban, ahol mindig fennállt a veszély, hogy az FBI észreveszi, hogy találkoznak. Így aztán Ames még abban az évben, szeptemberben olasz nyelvtanfolyamra ment. Langleyben még nem éreztette hatását a küszöbönálló katasztrófa. Két-három kiváló szovjet ügynökükkel ugyan elvesztették a kapcsolatot, ami aggasztó volt ugyan, de korántsem katasztrofális. A dossziék között, amelyeket Ames szállított a KGB-nek, az egyik egy fiatal férfié volt, akit csak nemrég helyeztek a szovjet/kelet-európai osztályra, s akiről Ames - futótűzként terjedt a híre a cégnél - azt mondta: a jövő embere. Az illetőt Jason Monknak hívták. * Az öreg Gennagyij már évek óta szedegette a gombát itt az erdőben. Nyugdíjazása óta ezzel, a természet ajándékával egészítette ki nyugdíját: vagy azon frissiben a legjobb moszkvai éttermekbe vitte, vagy szárítva árulta a kevés megmaradt csemegeüzletnek. A gombázáshoz korán kell kelni, lehetőleg hajnal előtt. A gomba éjszaka növekszik, hajnal után megeszi a pocok, a mókus, vagy - ami még rosszabb - más gombázók gyűjtik be. Az oroszok szeretik a gombát. Július 24-én reggel Gennagyij kis falusi háza előtt biciklire ült, s kutyája kíséretében elkerekezett az erdőnek egy olyan részébe, amelyről tudta, hogy nyári éjszakákon bőven termi a gombát. Úgy gondolta, mire a harmat felszáll, szed egy jó kosárra valót. Az erdő a nagy minszki országút mellett fekszik, amelyen hatalmas teherautók húznak

dohogva a belorusz főváros felé. Gennagyij egy ismerős fának támasztotta kerékpárját, hogy majd megtalálja, fogta a kosarát, és nekilátott. Fél órája hajladozhatott, a kosár félig megtelt, már a nap is előbukkant, amikor a kutya egyszer csak nyüszíteni kezdett, és egy bokorcsoporthoz szaladt. Korcs kuvasz volt, valamilyen keverék, az öreg betanította a gombák kiszimatolására. Biztos talált valamit. Közelebb érve már ő is érezte az émelyítő, édeskés szagot. Ismerte eléggé, szagolta eleget tizenéves kiskatona korában a Visztulától Berlinig. Az illetőt vagy idehajították, vagy maga kúszott ide meghalni. Sovány öregember volt, már alaposan elszíneződött, szeme és szája nyitva. A madarak már kikezdték a szemét. Három acélfogán harmat csillant. Félmeztelenül hevert, de néhány lépésnyire tőle, egy kupacba gyűrve ott volt valami kabátféle is. Megint beleszagolt a levegőbe. Ebben a hőségben... néhány napos lehet. Gondolkodott egy ideig. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik még tudta, mi az az állampolgári kötelesség, a gomba az viszont gomba, ezért az emberért meg már amúgy sem tehet semmit. Százméternyiról, az erdő széle felől odahallatszott a Moszkvából Minszkbe tartó teherautók zúgása. Teleszedte a kosarat, visszakerekezett a faluba, a gombát kitette száradni a napra, aztán elballagott a kis, düledező szelszovjetbe, a községházára. Ott volt telefon. Fölhívta a 02-t, a rendőrséget. - Találtam egy holttestet - mondta. - Neve? - kérdezte a hang. - Azt meg honnan a fenéből tudjam? Meghalt. - Nem az övé, a magáé, marha. - Letegyem? - kérdezte Gennagyij. Sóhajtás. - Ne tegye le. Csak mondja be a nevét, és hogy honnan beszél. Gennagyij bemondta. A diszpécserközpontban gyorsan megnézték a térképet: még épp a moszkvai körzet határán belül volt, egészen nyugatra, de még a moszkvai közigazgatási határon belül. - Várjon a szelszovjetnél. Nemsokára odamegy egy rendőr. Gennagyij várt. Eltelt egy félóra, aztán megjelent egy fiatal, egyenruhás felügyelő. Két milicista kísérte, a szokásos sárga-kék Uzsgorod terepjárón érkeztek. - Maga találta a halottat? - kérdezte a hadnagy. - Én - felelte Gennagyij. - Jól van, akkor menjünk. Merre van? - Az erdőben. A rendőrségi dzsipben ülve Gennagyijt némi büszkeség hatotta át. Ott álltak meg, ahol ő mondta, libasorban indultak a fák közé. Gennagyij megismerte a nyírt, amelynek kerékpárját támasztotta, onnan már hamar odatalált. Egy-két perc múlva már érezték a szagot. - Ott - mutatott Gennagyij a bokros felé. - Nemigen van emberformája, ott heverhet már egy ideje. A három rendőr odament a holttesthez, és szemügyre vette. - Nézze meg, van-e valami a zsebében - mondta a tiszt az egyik emberének, majd a másikra nézett. - Maga meg nézze meg azt a kabátot. A rendőr, aki a rövidebbet húzta, fél kezével befogta az orrát, a másikkal belekotort mindkét nadrágzsebbe. Semmi. Cipője orrával megfordította a holttestet. Férgek nyüzsögtek alatta. Belenyúlt a nadrág farzsebeibe is, és fölegyenesedett. Megrázta a fejét. Társa a földre dobta a nagykabátot, és ő is nemet intett. - Semmi? - kérdezte a hadnagy. - Semmiféle igazolvány? - Semmi. Se aprópénz, se zsebkendő, se kulcs, se papírok. Semmi. - Cserbenhagyásos? - kockáztatta meg az egyik rendőr. Hallgattak egy sort, csak az országút zúgása hallatszott. - Az út mennyire van? - kérdezte a hadnagy. - Úgy százméternyire - válaszolta Gennagyij. - A cserbenhagyók gyorsan odébbállnak, nem cipelik az áldozatokat százméternyire. Ebben az erdőben egyébként tízméternyire is bőven elég. - A hadnagy a kabátot átkutató rendőrre nézett. Menjen ki az országútra, nézzen körül, nincs-e ott egy összetört bicikli vagy valami roncskocsi. Lehet, hogy többen is egymásba rohantak, ez meg valahogy idevonszolta magát. Aztán maradjon ott, intse le

a mentőt. A hadnagy beült a dzsipbe, annak a telefonját használta. Nyomozót, fényképészt és orvos szakértőt kért. Mentőt is, de közölte, hogy az illető halott. Az egyik rendőr elindult a fák között az országút felé. A többiek maradtak, csak kissé távolabb húzódtak, hogy ne érezzék a bűzt. Három civil ruhás érkezett először, egy közönséges barnássárga Uzsgorodban. A nyomozó odabiccentett a hadnagynak. - Mi a helyzet? - Ott fekszik. Azért szóltam maguknak, mert nem úgy néz ki, mint aki csak úgy meghalt. Összevissza van verve, és vagy száz méterre fekszik az úttól. - Ki találta meg? - Az a gombaszedő. A nyomozó odament Gennagyijhoz. - Mondja el. A legelején kezdje. A fényképész fényképezett, majd az orvos következett: gézmaszkot kötött, gyorsan megvizsgálta a holttestet, aztán felállt, lehúzta a gumikesztyűjét. - Van rá egy üveg Moszkovszkajám, hogy gyilkosság. A labor majd többet mond, de ezt az embert valaki agyonverte. Valószínűleg nem itt. Gratulálok, Vologya, tiéd a mai első zsmurik. - A szó az orosz rendőrségnél és az alvilágban azt jelenti: hulla. A fák között két mentős tűnt fel egy hordággyal. Az orvos odabólintott nekik. A mentősök hullazsákba tették a halottat, és elindultak vele vissza az útra. - Én most már elmehetek? - kérdezte Gennagyij. - Nem - felelte a nyomozó. - Bemegyünk, fölvesszük a vallomását. A rendőrök bevitték az őrsükre, amely egyben a nyugati körzet központja is volt, alig öt kilométernyire Moszkva felé az úton. A holttest messzebbre utazott, be a város központjába, a 2. számú Orvosi Intézetbe, ahol hűtőbe tették. A törvényszéki patológusok kevesen voltak, a munkájuk meg rengeteg. JEMEN, 1985. OKTÓBER Jason Monk októberben érkezett Dél-Jemenbe. Az egyébként kicsi és szegény népköztársaságnak első osztályú repülőtere volt, korábban a brit légierő bázisaként szolgált. Hatalmas utasszállítók is leszállhattak rajta, s le is szálltak. Monk spanyol útlevele s ENSZ-okmányai némi feltűnést keltettek ugyan, de félóra sem telt bele, kézitáskáját szorongatva, lényegében simán túljutott az útlevél-ellenőrzésen. Róma értesítette ugyan a jemeni FAO-program irányítóját senor Martinez Llorca érkezéséről, de időpontjaként egy héttel későbbi dátumot közölt. A jemeni repülőtér tisztviselői sem tudtak róla, így aztán kocsi sem várta. Taxiba ült, az új francia szállóban, a Frontelben szállt meg, azon a földnyelven, amely Aden sziklatalapzatához kötődve ízesül a szárazfölddel. Jóllehet az iratai jók voltak, s született spanyolok felbukkanására nem számított, tudta, hogy feladata veszélyes. Ugrás a sötétbe. A kémtevékenység legnagyobb részét a követségeken dolgozó, diplomatának álcázott hírszerzők bonyolítják le, ilyenformán, ha valami rosszul alakul, élvezik a diplomatastátus előnyeit. Vannak közöttük „bevallott" hírszerzők, akik nem nagyon palástolják, mi a mesterségük, amit a helybeli elhárítók tudomásul is vesznek, csak épp azt nem tudják, mi is az illető valódi feladata. Ellenséges területen dolgozó nagyobb ügynökségek mindig igyekeznek néhány „eltitkolt" hírszerzőt tartani, akik alibiből kereskedelmi, kulturális, sajtó- vagy adminisztratív vonalon dolgoznak. Az ok egyszerű. A titkos hírszerzőnek nagyobb esélye van rá, hogy nem követik az utcán, következésképp könnyebben hozzáférhet a titkos postaládákhoz, s könnyebben hoz össze titkos találkozókat, mint állandóan szemmel tartott kollégái. Arra a hírszerzőre azonban, amelyik nem diplomatastátusban dolgozik, nem vonatkoznak a bécsi egyezmény előírásai. Ha egy áldiplomatát lelepleznek, persona non gratának nyilvánítják és kiutasítják. Szülőhazája az illető ártatlanságát hangoztatva tiltakozik ez ellen, s kiutasítja a kiutasító ország valamelyik diplomatáját. Miután a szemet szemért elvei által előírt rituálé lezajlott, minden marad a régiben. A „feketén" dolgozó kém azonban törvényen kívüli. Ha valakit így fognak el, az illető

országtól függően rettenetes kínzás, kényszermunka vagy halál vár rá. Az ilyen hírszerzőnek még a saját megbízója is csak nagy ritkán segít. A demokratikus országokban az ellenséges kémet annak rendje s módja szerint bíróság elé állítják, s emberi körülmények között börtönbe zárják. A diktatúrákban nincsenek polgárjogok. Van, ahol nem is hallottak ilyesmiről. Ilyen ország volt Dél-Jemen is, ahol 1985-ben az Egyesült Államok még csak követséget sem működtetett. Dél-Jemenben még októberben is rekkenő a hőség, a péntek pedig rendes heti pihenőnap, amikor senki sem dolgozik. Vajon mit csinál egy belevaló szovjet katonatiszt ilyen kánikulában? Elmegy fürödni - ez elfogadható válasznak látszott. A biztonság kedvéért az eredeti informátorral, aki New Yorkban FBI-os kollégájával vacsorázott, nem vették föl újra a kapcsolatot. Pedig adhatott volna Szolomin őrnagyról jobb személyleírást, még egy fantomkép megkomponálásában is segíthetett volna. Esetleg még vissza is utazhatott volna Jemenbe, hogy maga mutassa meg az illetőt. De nem: az a vélemény alakult ki róla, hogy fecsegő, dicsekvő figura. A szovjetek megtalálása nem okozott gondot. Tele volt velük a város, szemmel láthatóan nyugodtan szóba állhatták nyugat-európaiakkal, amiről odahaza szó sem lehetett volna. Talán a hőség lehetett a magyarázata, vagy, hogy a szovjet katonai tanácsadókat mégsem lehetett éjjel-nappal a táborokban tartani. Kellemes úszómedencét két szálloda kínált: a Rock és az új Frontel. Ezenkívül ott volt finom, homokos partszakaszával, tajtékos hullámtörőivel az abidzsani part, ahová a hazájuktól távol élő külföldiek munka után vagy a szabadnapjukon fürödni jártak. És végül működött a városban egy nagy, szovjet áruház, ahol más nemzetiségűek is vásárolhattak: a Szovjetuniónak szüksége volt a keményvalutára. Az gyorsan világossá vált, hogy a városban sétálgató szovjetek szinte kivétel nélkül tisztek. Legtöbbjük egy árva szót sem tudott arabul, angolul is csak nagyon kevesen. Azokat, akik beszélték egyiket vagy másikat, nyilván különleges iskolába járatták, ahol tisztjelölteket vagy tiszteket képeztek. A közkatonák és altisztek közül gyakorlatilag senki sem beszélte sem az arabot, sem az angolt, következésképp nem tudott kommunikálni a jemeniekkel. Valószínűnek látszott, hogy ők szerelők vagy szakácsok. A felcsereket a helybeliek közül toborozták. A közkatonáknak és alantos tiszteknek nem futotta az elegáns adeni találkozóhelyek áraira. A tisztek kaptak bizonyos mennyiségű ke-ményvalutát. Elképzelhető volt az is, hogy az ENSZ-megbízatással érkezett amerikai a Rock bárjában bukkan rá a magában iszogató oroszra. Az oroszok szeretnek inni, de szeretik a társaságot is, és a Frontel medencéje körül kialakult kör minden jel szerint áthatolhatatlan volt. Miért ivott akkor egyedül Szolomin? Véletlen? Vagy ő az az egyetlen, aki jobb szeret egyedül lenni? És volt egy nyom. A Jemenből hazatért amerikai azt mondta, hogy ez a Szolomin magas, fekete hajú, izmos férfi, de a szeme mandulametszésű. Mint egy keleti emberé, csak épp nem lapos az orra. Langley nyelvészei a neve alapján valahonnan a Szovjetunió távol-keleti részéről származtatták. Monk tudta, hogy az oroszok meggyőződéses rasszisták, nyíltan lenézik a csornijokat, a „feketéket", mindenkit, aki nem színorosz. Lehet, hogy ez a Szolomin elunta, hogy állandóan heccelik ázsiai jellegű vonásai miatt. Monk végigjárta a PX áruházat - a Jemenben tartózkodó szovjet tisztek mind nőtlenek voltak az uszodákat és sötétedés után a bárokat. Harmadnap, az abidzsani parton fürdő-nadrágban, törülközővel a vállán sétálva, feltűnt neki valaki, aki épp jött kifelé a tengerből. A férfi körülbelül száznyolcvanöt magas lehetett, feltűnően izmos karú, erős vállú, nem fiatal már, inkább amolyan remekül karbantartott negyvenes. A haja feketén fénylett, mint a holló szárnya, de testszőrzete csak a hóna alatt volt, ez látszott, amikor fölemelte a kezét, hogy hátrasimítsa hajából a vizet. A keletieknek általában nagyon kevés testszőrzetük van, a fekete hajú európaiaknak annál több. A férfi elsétált a törülközőjéhez, arccal a tenger felé letelepedett rá, feltett egy napszemüveget, és gondolataiba merült. Monk lehámozta magáról a trikóját, s az először strandra merészkedők óvatos járásával a víz felé indult. A part tele volt emberekkel, így eléggé természetesnek látszott, hogy épp az orosz mellett talált helyet magának, alig méternyire tőle. Fogta a tárcáját, beletekerte a trikójába. Aztán a törülközőjébe is. Lerúgta a szandálját, az egészet egy kupacba tornyozta. Nyugtalanul körbenézett. Végül az oroszra pillantott. - Bocsánat - mondta. Az orosz ránézett. - Marad néhány percig? - A férfi bólintott.

- Csak hogy az arabok el ne lopják - intett a fejével Monk a holmija felé. Az orosz megint csak bólintott, s tovább nézte a tengert. Monk leszaladt a vízhez, tíz percig úszott. Amikor víztől csöpögő testtel visszajött, rámosolygott a fekete hajú férfira. - Köszönöm. - A férfi harmadszorra is csak bólintott. Monk megtörülközött és leült. - Jó ez a víz... Meg ez a strand is. Kár, hogy ezeké. - Milyen ezeké? - Az orosz most szólalt meg először; angolul beszélt. - Hát az araboké. A jemenieké. Csak nemrég érkeztem, de már most nem szenvedhetem őket. Használhatatlanok. A fekete hajú férfi Monk felé fordította az arcát, de a napszemüveg miatt Monk nem tudott olvasni az arcából. Csak két perc múltán folytatta. - Alapvető szerszámok és traktorok használatára oktatom őket. Hogy fokozni tudják a termelést, hogy el tudják látni magukat élelmiszerrel. De nem. Ezek mindent összetörnek vagy elrontanak. Kár az időért meg az ENSZ pénzéért. - Maga angol? - kérdezte végre a fekete hajú férfi. - Nem, spanyol. Az ENSZ-nél dolgozom, az élelmiszer- és agrárprogramban. Szintén az ENSZ-től? A férfi tagadólag mordult. - A Szovjetunióból. - Hát akkor odahaza maguknál nincs ilyen hőség. Nálunk sincs. Alig várom, hogy mehessek. - Én is - mondta az orosz. - Jobb szeretem a hideget. - Régóta van itt? - Két éve. És egy még hátravan. - Jóságos ég! - nevetett föl Monk. - Mi csak egy évig leszünk, de biztos, hogy én nem bírom ki. Ennek itt semmi értelme. Na, énnekem mennem kell. Mondja csak... maga már két éve itt van, biztos tudja, hogy van-e itt valahol egy olyan hely, ahol az ember vacsora után eliszogathat egy kicsit. Vannak itt bárok? A fekete hajú férfi gúnyosan fölnevetett. - Nincsenek. És diszkotekik se. A Rock Hotel bárja elég csöndes. - Köszönöm. Egyébként Esteban vagyok. Esteban Martinez. - Monk nyújtotta a kezét. Az orosz tétován megfogta. - Pjotr - mondta. - Angolul Peter. Peter Szolomin. * Két nappal később, estefelé a szovjet őrnagy megjelent a Rock Hotel bárjában. Ez a volt gyarmati szálloda a szó szoros értelmében sziklára és sziklából épült, az utcáról lépcső vezet föl kis fogadóterébe. A bár a legfelső emeleten van, az egész öblöt belátni belőle. Monk az egyik ablak melletti asztalnál üldögélt, onnan nézte. Az üveglap tükrében észrevette a belépő Szolomint, de megvárta, míg az kér valami innivalót, csak azután fordult felé. - Nicsak, Peter, hát megint összefutottunk! Jöjjön, üljön le! Az asztalnál álló másik szék felé intett. Szolomin most is tétovázott egy kicsit, de leült, és megemelintette söröspoharát. - Za vasé zdarovje! Monk viszonozta a gesztust. - Pesetas, faena y amor - mondta Szolomin, s összeráncolt homlokkal nézett Monkra, aki erre elvigyorodott. - Pénz, munka, szerelem... bármilyen sorrendben. Szolomin most mosolyodott el először. Barátságos mosolya volt. Beszélgettek. Erről-arról. Hogy a jemeniekkel képtelenség dolgozni, hogy az embernek felforr az epéje, amikor látja, hogy mindent összetörnek, hogy milyen rossz olyan munkát végezni, amiben nem hisz az ember. És hogy egyszer azért majd csak hazamennek. Monk a szülőföldjéről, Andalúziáról mesélt, ahol a Sierra Nevada magas hegyei közt síelni lehet, s még ugyanaznap fürödni Sorograndénál, a langy vizű tengerben. Szolomin elmesélte, mekkora hó van az erdőkben, ahol még mindig portyáznak szibériai tigrisek, ahol az ügyes vadász rókára, farkasra, szarvasra találhat. Az ezután következő négy nap minden este találkoztak, jól érezték magukat egymás társaságában. Monknak a harmadik nap be kellett mutatkoznia a jemeni FAO-program holland nemzetiségű irányítójának, aki ez alkalomból elvitte magával egy ellenőrző körútra. A CIA római

egysége részletes tájékoztatást adott Monknak a jemeni FAO-programokról, akinek ezt kívülről meg kellett tanulnia. Saját ifjúkori, otthoni tapasztalatai is segítettek neki megérteni a problémákat, s most nem fukarkodott a dicséretekkel. A holland boldog volt. Esténként Pjotr Vasziljevics Szolominnal beszélgetett, és meg volt elégedve azzal, amit hallott tőle. Szolomin 1945-ben született a Szovjetuniónak azon a földnyelvén, amely Mandzsúria északkeleti része és a tenger között helyezkedik el, s legdélibb csücske Észak-Koreával határos. A tájegység neve Primorszkij Kraj, a szülővárosáé Usszurijszk. Apja annak idején vidékről jött a városba munkát keresni, de fiát megtanította népük nyelvére, az udegejre. És ahányszor csak tehette, elvitte haza, az otthoni tájakra, ahol beléoltotta az erdők, hegyek, vizek, állatok ismeretét és szeretetét. A XIX. században, mielőtt az udegejek földjét véglegesen meghódították az oroszok, Arszenyev. az író járt ezen a vidéken, írt is egy híres könyvet az itt élőkről, amelynek A Távol-Kelet tigrisei címet adta. A tőlük nyugatra és délre élő, lapos arcú ázsiai népekkel ellentétben, az udegejek magasak, arcukban pedig - orruk révén - van valami sólyomszerű. Sok évszázaddal ezelőtt őseik egy nagyobb csoportja elindult észak felé, a Bering-szoroson átkelt a mai Alaszkába, ott délnek fordult, s szétszéledt Kanadában: belőlük lettek a sziúk és a csejenek. Ahogy Monk most elnézte a szemben ülő, jól megtermett szibériai katonatisztet, szinte látta benne a Platte és a Powder River vidéke régi-régi bölényvadászainak arcát. A fiatal Szolomin választhatott: a gyár vagy a hadsereg. Vonatra szállt, elutazott Habarovszkba, és felcsapott katonának. Három évet amúgy is minden fiatalnak le kellett szolgálnia. Két év után a legjobbakat őrmesterré léptették elő. Amikor feletteseinek feltűnt jó manőverezőkészsége, tiszti iskolára küldték, ahonnan két további év elteltével hadnagyként került ki. Hét évig szolgált hadnagyként, illetve főhadnagyként, mire harminchárom éves korában elérte az őrnagyi rangfokozatot, méghozzá minden patronálás és protekció nélkül. Túlélte, hogy a rasszista oroszok gyakran gúnyosan csak a csurka - fadarab, fatuskó, „gyökér" - szóval utaltak rá. Nézeteltéréseit nemegyszer öklével rendezte. 1983-as jemeni küldetése folytán életében első ízben került külföldre. Tudta, hogy a legtöbb bajtársa élvezi ezt a helyzetet. A nehéz körülmények, a hőség, a lélekölő feladat és a szórakozási lehetőségek hiánya mellett legalább tágas volt a szálláskörletük, egész más, mint a Szovjetunióban megszokott. Itt legtöbbjüket régi brit laktanyákban helyezték el. Étel volt bőven, a parton sült bárány és sült hal is. Fürödhettek a tengerben, katalógusok alapján ruhát, videó- és magnókazettákat hozathattak Európából. A nyugati fogyasztói társadalom örömeinek váratlanul és első ízben kitett Pjotr Szolomin jól érezte magát ebben a közegben. Mindazonáltal gyűlt, gyülemlett benne valami, ami egyre inkább meggyűlöltette vele a rendszert, amelyet szolgált. Monk is érezte rajta, de egyelőre nem merte siettetni a dolgokat. Tudta: Szolominnak ahhoz, hogy eljuthasson oda, ahol jelenleg tart, meg kellett járnia a Komszomolt, majd be kellett lépnie a pártba. És ami még ennél is rosszabb: ha őrnagyi rangban szolgál külföldön, ez azt jelenti, hogy tagja a GRU-nak, a szovjetek katonai hírszerző szervezetének. Akkor meg mi baja? Az ötödik este derült ki iddogálás és beszélgetés közben. Szinte fortyogva tört föl belőle a felgyülemlett harag. 1982-ben, egy évvel Jemenbe történt vezénylése előtt, még Andropov elnöksége idején Szolomint a honvédelmi minisztérium adminisztrációs osztályára helyezték. Itt felkeltette a miniszterhelyettes figyelmét, és bizalmas feladatot kapott. A tárca tőkéjének megcsapolásából a miniszterhelyettes fényűző nyaralót építtetett magának a Peregyelkino-folyó partján. A feladattal a párt, a szovjet törvények és az alapvető erkölcsi szabályok előírásainak fittyet hányva, több mint száz katonát bízott meg. Szolomin irányította őket. Látta a Finnországból hozatott, valutáért vásárolt konyhaberendezést, amelyért bármely katonafeleség a lelki üdvösségét is odaadta volna. Látta, milyen japán hifiberendezéseket állítanak mindegyik szobába, látta a Stockholmból hozatott, aranyozott fürdőszobai csapokat és szerelékeket, látta a bárszekrényeket s bennük a hordóban érlelt skót whiskyket. Ez az élmény a párt és a rendszer ellen fordította. Távolról sem ő volt az első katonatiszt, aki fellázadt a szovjet diktatúra nyers, szemérmetlen korruptsága ellen.

Esténként angolul tanult, hallgatta a BBC World Service-t és a Voice of Americát. Mindkét adónak van ugyan orosz nyelvű adása is, de eredetiben akarta hallani. Megtudta, hogy a neki tanítottakkal ellentétben a Nyugat nem akar háborút indítani a Szovjetunió ellen. Jemen már csak az utolsó csepp volt a pohárban. - Odahaza az emberek tenyérnyi lakásokban szoronganak, a nacsalsztvo viszont palotákban laknak. Úgy élnek, mint a hercegek. A feleségem képtelen egy rendes hajszárítót szerezni vagy egy olyan cipőt, amelyik nem esik szét. És eközben milliárdokat szórunk szét külföldön, csak hogy kedvező benyomást gyakoroljunk… nem is tudom, kikre. Ezekre itt? - Azért mostanában változóban vannak a dolgok – játszott alá Monk. Gorbacsov akkor már március óta hatalmon volt, de vonakodva s nemegyszer tudtán kívül bevezetett reformjai csak 1987 végén kezdték éreztetni a hatásukat. Szolomin ráadásul már két éve nem járt otthon. - Nem változik ott semmi - mondta. - Ugyanaz a szemét van a felszínen… Higgye el, Esteban, mióta Moszkvába költöztem, annyi tékozlást és pazarlást láttam, hogy el sem hinné. - Talán ez az új ember, ez a Gorbacsov majd változtat - mondta Monk. - Én nem vagyok ilyen pesszimista. Az orosz nép egy nap még lerázza magáról a diktatúrát. Szavazni fognak, igazi választások lesznek. Talán már nem olyan sokára… - Sokára lesz az. Nem lehet elég hamar. Monk mély lélegzetet vett. Az átállítási kísérlet veszélyes művelet. Ha egy szovjet tiszt egy demokratikus nyugati államban ilyen ajánlatot kap, panaszt tehet a nagykövetüknél. Ez diplomáciai bonyodalmakat okozhat. Egy obskúrus diktatúrában hosszú kínhalált is. Minden előzmény nélkül hirtelen folyékony oroszra váltott. - Maga elő tudná segíteni a változásokat, barátom. Ha mi összefogunk, sokat tehetünk értük. Ahogy akarja, úgy. Szolomin egy hosszú fél percig szótlanul kémlelte az arcát. Monk állta a tekintetét. Szolomin végül szintén oroszul szólalt meg. - Ki a fene maga igazából? - Azt hiszem, ezt maga már tudja, Pjotr Vasziljevics. A kérdés most már csak az, hogy el akar-e árulni engem, tudva, mi vár itt rám, mielőtt meghalok. És hogy aztán hagyja-e nyugodni a lelkiismerete. Szolomin megint szótlanul méregette egy ideig. - A legádázabb ellenségemet se adnám föl ezeknek a majmoknak. Magának viszont van bőr a képén. Ez téboly, amivel itt előállt. Őrültség. El kellene küldenem magát a jó büdös francba. - Lehet. Én meg el is mennék. Méghozzá gyorsan, már a magam érdekében is. Maga meg nézheti tovább ölbe tett kézzel, mi folyik. Elnézi, gyűlöli, és nem csinál semmit. Ez nem téboly? Szolomin felállt, a sörét meg sem itta. - Ezen gondolkoznom kell - felelte. - Akkor holnap este ugyanitt - mondta Monk még mindig oroszul. - Ha egyedül jön, elbeszélgetünk. Ha kísérőkkel, akkor végem. Ha nem jön, az első géppel elmegyek. Szolomin őrnagy távozott. Az ilyen esetekben szokásos eljárások azt diktálták volna, hogy Monk a lehető leggyorsabban távozzon Jemenből. Nem utasították ugyan kerek perec vissza, de nem is fogadták el az ajánlatát. Egy ilyen forrongó lelkű ember, mint Szolomin, bármikor meggondolhatja magát, a jemeni titkosrendőrség cellái pedig hírhedten félelmetesek. Monk kivárta a másnap estét, és az őrnagy eljött - egyedül. De kellett még két nap. A tisztálkodószerei között Monk hozott magával egy kommunikációs csomagot, csak a leg-szükségesebbeket: láthatatlan tintát, biztonságos címeket, rejtett értelmű, ártatlannak látszó mondatokat. Jemenből Szolomin ugyan nem sok használható értesülést tudott küldeni, de úgy volt, hogy egy év múlva ismét Moszkvába kerül. És ha még mindig fenntartja szándékát, onnan bőségesen tud. Mielőtt elváltak, hosszú másodpercekig szorították egymás kezét. - Sok szerencsét, barátom - mondta Monk. - Jó vadászatot, ahogy mi mondjuk odahaza - válaszolta a szibériai. Monk még elüldögélt egy darabig az asztalánál, hogy ne lássák őket együtt távozni a Rockból. Az új szállítónak fedőnevet kell adni. Magasan a feje fölött olyan megdöbbentő fényességgel ragyogtak a csillagok, amilyet csak a forró égöv alatt látni.

Monk addig-addig nézte őket, míg meg nem találta a Nagy Vadász csillagképet. Így született az új ügynök fedőneve: Orion. * Augusztus másodikán Borisz Kuznyecov levelet kapott egy Mark Jefferson nevű brit újságírótól. A levél fejlécén ez állt: The Daily Telegraph, London, s noha a fax a lap moszkvai irodájához érkezett, onnan már küldönc hozta a Hazafias Erők Uniója pártközpontjába. Jefferson leírta, mennyire csodálja Igor Komarovot azért az álláspontért, amelyet a káosszal, a korrupcióval és a bűnözéssel szemben elfoglal, s hogy mennyire nagy hatással voltak rá a pártvezér utóbbi hónapokban mondott beszédei. Most, az orosz elnök közelmúltban történt halála után - írta -, a világ legnagyobb országának jövője ismét az érdeklődés középpontjába került. Szeretne augusztus első felében Moszkvába látogatni. Az udvariasság kedvéért minden bizonynyal kénytelen lesz interjút készíteni a baloldal és a centrum elnökjelöltjével is, ez azonban csak formaság. A külvilág érdeklődése jelenleg szinte kizárólag az elnöki címért folyó verseny leendő győztese, Igor Komarov felé fordult. Ő, Jefferson, végtelenül hálás lenne, ha Kuznyecov el tudná simítani előtte az utat, s tanácsolná Komarov úrnak, hogy fogadja. Ez esetben megígéri, hogy az interjú a The Daily Telegraph középső tüköroldalain, két teljes kolumna terjedelemben fog megjelenni, s nagyon valószínű, hogy a cikket számos európai és észak-amerikai lap is átveszi. Kuznyecov, akinek diplomata apja évekig dolgozott az ENSZ-ben, és ebbéli minőségében sikerült fiát a Cornellen lediplomáztatnia, Amerikát ugyan jobban ismerte, mint Európát, de Londonban természetesen otthon volt. Tudta azt is, hogy az amerikai sajtó hajlamos a liberalizmusra, s azokon az interjúkon, amelyeket lehetővé tettek képviselőik számára, meglehetősen ellenségesnek mutatkoztak Komarowal szemben. Az utolsó körülbelül egy éve járt náluk, kifejezetten rosszindulatú kérdéseket tett föl. Komarov azóta nem is volt hajlandó az amerikai sajtóval szóba állni. Londonnal azonban, ahol több tekintélyes napilap és két országos képeslap is határozottan konzervatív érdekeket képvisel - noha távolról sem olyan jobboldaliakat, mint Komarov -, másképp állt a helyzet. - Ha szabad tanácsolnom, elnök úr, Mark Jeffersonnal kivételt lehetne tenni - mondta Kuznyecov másnap, szokásos heti megbeszélésükön Komarovnak. - Ki ez az ember? - kérdezte Komarov, aki utálta az újságírókat. Az oroszokat is. Nem látta okát, miért kellene válaszolnia a kérdéseikre. - Előkészítettem a személyi anyagát, elnök úr - csúsza-tott Komarov elé egy vékony dossziét Kuznyecov. - Amint látni fogja, ez a Jefferson támogatja, hogy gyilkosságok esetére állítsák vissza hazájában a halálbüntetést. Élesen ellenzi, hogy Nagy-Britannia beleolvadjon az Európai Unióba. Meggyőződéses konzervatív. Amikor legutóbb említést tett önről, az írta, ön az a fajta orosz vezető, akit Londonnak támogatnia kell. Komarov berzenkedett egy kicsit, de végül is beleegyezett. Válaszát még ugyanaznap küldönccel vitették a Telegraph moszkvai irodájába. Az állt benne, hogy a HEU elnöke augusztus 9-én fogadja Mr. Jeffersont. JEMEN, 1986. JANUÁR Se Szolomin, se Monk nem tudhatta előre, hogy az őrnagy adeni tartózkodása kilenc hónappal megrövidül. Január 13-án azonban heves polgárháború robbant ki az uralkodó jemeni párt két frakciója között. Az összecsapások olyan méreteket öltöttek, hogy úgy döntöttek: minden idegen állampolgárt eltávolítanak, köztük a szovjeteket is. Ez január 15-én meg is kezdődött, és hat napot vett igénybe. A távozók között Pjotr Szolomin is ott volt. A repülőteret tűz alatt tartották, így csak a tenger felé volt kiút. Merő véletlen folytán a brit királyi jacht, a Britannia a Vörös-tenger déli szöglete felől jövet épp akkor bukkant fel a láthatáron; Ausztrália felé tartott, hogy előkészítse Erzsébet királynő útját. Az adeni brit nagykövetségtől kapott üzenet kapcsán haladéktalanul értesítették a londoni Admiralitást, amely nyomban fölvette a kapcsolatot a királynő magántitkárával. A magántitkár beszámolt a királynőnek, aki úgy rendelkezett, hogy a Britannia adjon meg minden segítséget. Két nappal később Szolomin őrnagy más szovjet tisztek egy csoportjával az Abidzsan-parton

elfoglalt fedezékből sietve beszállt a Britannia parti hullámokon himbálózó csónakjaiba. Brit matrózok segítettek nekik beszállni a derékig érő vízben, s a megzavarodott szovjetek alig egy óra múlva már le is terítették kölcsönmatracaikat a királynő addigra kiürített nappalijában. A Britannia első mentőakciója alkalmával 431 menekülőt szállított el, majd az ezután következő fordulókban ötvenöt ország további ezerhatvannyolc állampolgárát vette föl a homokos partszakaszon. A menekítetteket fordulónként az Afrika szarván fekvő Dzsibutiba vitte. Szolomin és társai Damaszkuszon keresztül repültek Moszkvába. Akkor még senki sem tudta, ingadozik-e még elhatározásában Szolomin, de ha ingadozott, akkor az az éles kontraszt, amit a Királyi Tengerészet matrózaival könnyen barátkozó britek, franciák és olaszok magatartása és rideg, ellenséges hang-ütésű moszkvai kikérdezése során tapasztalt, végképp átbillentette a mérleg nyelvét. A CIA-nél ekkor még csak annyit tudtak róla, hogy az őrnagy, aki három hónapja szállítójuknak ígérkezett, eltűnt a Szovjetunió mindent elnyelő gyomrában. Vagy jelentkezik, vagy nem. A tél folyamán a szovjet osztály műveleti része a szó szoros értelmében elemeire hullott. A külföldön állomásozó és a CIA-nek dolgozó szállítókat szép csendben, egyenként valamilyen egyszerű ürüggyel hazahívták - anyja súlyos beteg; fia nagyon rosszul tanul az egyetemen; előléptetik. A szállítók sorra bekapták a csalit, és hazautaztak. Érkezésükkor nyomban letartóztatták és Grisin ezredes új bázisára szállították őket, amely ekkor a gyászos lefortovói börtön egyik teljes szárnyát elfoglalta. Langley nem értesült a letartóztatásokról, mindössze annyit tudott, hogy emberei egyenként eltünedeznek. Ami pedig a szovjetunióbeli embereiket illeti, ők egy ideje egyszerűen nem adták a rutinszerű „életjeleket". A Szovjetunión belül szóba sem jöhetett, hogy felhívjanak valakit a hivatalban azzal: igyunk meg egy kávét. Minden telefont lehallgattak, minden diplomatát figyeltek. A külföldieket, már csak az öltözékük miatt is, kilométerekről észrevették. Kapcsolatfelvételre csak ritkán és rendkívül elővigyázatosan került sor, olyankor is legtöbbször postafiókon vagy „odú"-n keresztül. Ez utóbbi - a mesterség egyik alaptrükkje - nagyon egyszerű, de működik. Aldrich Ames egészen lebukásáig odúkat használt. Az odú nem más, mint egy kisebb tárgyak befogadására alkalmas üreg, amolyan „dugihely": esőcsatorna, kábelcsatorna vagy egy fa odva. A szállító beletesz egy levelet vagy egy mikrofilmet az odúba, majd egy falra vagy lámpaoszlopra rajzolt krétajellel értesíti erről megbízóját. A krétajel pozíciója jelzi, melyik odúról van szó. Egy arra járó követségi kocsiból - még ha követi is egy helybeli elhárító - menet közben is észlelhető a jel, megállásra nincs szükség. Később aztán egy „titkos" hírszerző „uszályától" megszabadulva kiveszi a csomagot, s általában pénzt tesz a helyére. Vagy további utasításokat. Ezután már ő rajzol valahová egy krétajelet. Az arra autózó szállító ennek láttán tudja, hogy küldeménye célba érkezett, és valami várja az adott helyen. Éjjel aztán elmegy érte. Ezen a módon egy hírszerző hónapokon, sőt éveken át tarthatja a kapcsolatot a főnökével, anélkül hogy akár csak egyszer is látnák egymást. Ha a hírszerző a fővároson kívül dolgozik, olyan helyen, ahová diplomaták nem mehetnek, vagy akár a városban tevékenykedik, csak épp nincs semmi jelentenivalója, a szabály úgy szól, hogy „életjeleket" ilyenkor is szabályos időközönként kell adnia. A fővárosban, ahol a diplomaták szabadon közlekedhetnek, az életjel lehet egy másfajta krétajel, amely elhelyezkedése és formája szerint jelentheti, hogy „Minden rendben, de nincs semmi", vagy azt: „Aggódom, azt hiszem, figyelnek." Ahol a távolság nem teszi lehetővé az ilyen jellegű üzenetváltásokat - és a Szovjetunió városokon kívüli részei mindig zárva voltak az amerikai diplomaták előtt -, az életjel leadásának leggyakrabban alkalmazott formája az apróhirdetés, amelyet valamelyik nagyobb napilapban adnak fel. „Borisznál gyönyörű labradorkölyök eladó. Telefon..." Ugyanolyan, mint a többi. A követségen azonban az összekötő figyeli a hirdetéseket. A szóhasználat a lényeg. A „labrador" jelentheti azt: jól vagyok, a „spániel" meg azt: bajban vagyok. A „gyönyörű" hordozhatja azt a jelentést: A jövő héten Moszkvában leszek, és a szokásos odút használom. Az „aranyos" például azt üzeni: Legalább egy hónapig nem mehetek Moszkvába. A lényeg, hogy életjelet muszáj adni. Ha valakinél kimarad, azt jelenti, baj történt: szívroham,

közlekedési baleset, vagy a szállító esetleg kórházban van. Ha több is elmarad, az nagy baj hírnöke. 1985-86 telén-tavaszán pontosan ez történt. Mind elmaradt. Gorgyijevszkij leadta a „nagy bajban vagyok" jelzést, őt a britek kimentették. Bokhan őrnagy is megszagolt valamit Athénben, és az Egyesült Államokba menekült. A többi tizenkettő egyszerűen elhallgatott. A Langleyben ülő vagy külföldön dolgozó összekötők mind tudták, hogy az emberükkel baj történt. Az összesről, azonban csak Carey Jordan és a szovjet/kelet-európai osztály vezetője tudott. Tudták, hogy valami nagy baj történt. Amest furcsa módon épp a KGB eljárásának bizarrsága mentette meg. A CIA úgy vélekedett, senki sem folytatott volna le egy ilyen villámháborút a hírszerzők ellen, ha a téglája még Langleyben van. így sikerült is meggyőzniük magukat arról, amiről meg is akarták győzni magukat: hogy köztük, az elit elitjében nem rejtőzik áruló. Mindazonáltal őrült nyomozásba kezdtek - de nem jutottak vele sehová. Az első számú gyanúsított Edward Lee Howard volt, egy korábbi fiaskó bűnbakja, aki ekkor már Moszkva védőszárnyai alatt rejtőzött. Howard addig a bizonyos esetig a CIA munkatársa volt, a szovjet osztályon dolgozott, ahol egy nap tudatták vele, hogy Moszkvába helyezik. Még részleteket is közöltek vele. Közvetlenül az áthelyezése előtt kiderült, hogy anyagi természetű gondjai vannak, és kábítószert fogyaszt. Machiavelli aranyszabályára fittyet hányva, a CIA azonnal kirúgta, de futni engedte. Két évig. És senkit sem értesített róla. Howard e két év alatt mindvégig azon törte a fejét, hogy átáll a szovjetekhez. Két év múlva a CIA közölte az FBI-jal a történteket, amelynek emberei ettől kis híján a plafonra másztak, és azonnal figyeltetni kezdték Howardot. Egyszer azonban elpaccolták a dolgot: szem elől tévesztették, Howard viszont kiszúrta őket. Két nap múlva, 1985 szeptemberében már Mexico City szovjet nagykövetségén ült, ahonnan Havannán keresztül Moszkvába röpítették. A vizsgálat fölfedte, hogy Howardnak az eltűnt hírszerzők közül módja volt hármat vagy talán hatot is elárulni. A valóságban csak azt a hármat adta fel, akiről tudomása volt, de ezek kilétét a szovjetek Ames révén már előző év júniusától ismerték. Egy másik adalék maguktól a szovjetektől származott. Téglája mentése érdekében a KGB óriási elterelő és dezinformációs hadjáratba kezdett: minden elképzelhetőt megtettek, hogy a CIA nyomozását rossz irányba tereljék. Sikerrel jártak: egy Kelet-Berlinből kiszivárogtatott, hitelesnek látszó információ „fölfedte", hogy a KGB bizonyos rejtjeleket megfejtett, és lehallgatott bizonyos adásokat. Ezt a bizonyos rejtjelezési módszert a CIA egyik nagy, titkos adóállomása használta a Virginia állam-beli Warrentonban. Warrentonban ezt követőleg egy évig mindent és mindenkit a lehető legtüzetesebben átvizsgáltak. Sehol semmi. A kód birtokában a KGB nyilván más dolgokról is tudo- mást szerezhetett volna, de az említetteket követően más akciójuk nem következett be. A rejtjel kulcsát tehát nem szerezték meg. A KGB által gondosan kiszivárogtatott harmadik információ az volt, hogy a szovjet elhárítók ezúttal ragyogó felderítőmunkát végeztek. Ez meglepő egyezést mutatott azzal a Langleyben eluralkodott önelégült nézettel, ahol egy jelentés felvetette: „minden művelet magában hordozza saját meghiúsítása magvát". Más szavakkal: tizennégy szállító egyik pillanatról a másikra elkezdett úgy viselkedni, mint egy hülye. Langleyben is akadtak azonban néhányan, akik nem estek az önhittség csapdájába. Ezek egyike Carey Jordan volt, egy másik pedig Gus Hathaway. Eggyel alacsonyabb szinten pedig, miután a „folyosópletykákból" értesült a történtekről, Jason Monk. Körülnéztek a minden apró részletet tartalmazó 301-es dossziék tájékán, és elképesztő eredményre jutottak: ezekhez a szigorúan bizalmas anyagokhoz összesen százkilencvennyolc ember férhetett hozzá. Egy olyan embernek, akinek a Szovjetunióban működve állandóan ott lóg a feje fölött Damoklész kardja, egyéb se hiányzik, mint hogy százkilencvennyolc ember vehesse kezébe a dossziéját.

6 A 2. számú Orvosi Intézet alagsorában Kuzmin professzor beöltözött a boncoláshoz; ez már a harmadik volt aznap, nem nagy örömmel készülődött hozzá. - Ki a következő? - kérdezte asszisztensétől, s megtörülközött egy ócska papírtörülközőben. - A 158-as - válaszolta az asszisztens.

- Részletek? - Európai típus, hatvan körüli. Kiléte ismeretlen, a halál oka ismeretlen. Kuzmin felmordult. Már megint egy csavargó, egy csöves, egy hídlakó, aki legfeljebb csak arra jó, hogy testrészei a három emelettel följebb lévő előadótermekben segítsenek megértetni a hallgatókkal, mi mindent képes elviselni az emberi szervezet. A csontváza esetleg valamelyik anatómiai előadás szemléltetőanyaga lesz. Moszkva, mint minden nagyváros, behajtja a maga napi, heti, havi halottadóját, de szerencsére ezeknek csupán kis részét kell felboncolni. Kuzmin professzor és kollégái különben nem is lettek volna képesek megbirkózni a feladattal. Az esetek túlnyomó többségében a halálozás oka „természetes", ebbe a csoportba tartoznak az otthon vagy kórházban öregségük folytán, gyógyíthatatlan vagy előre várható végkimenetelű betegségben elhunytak. Ezeknek halotti bizonyítványát a kórházak vagy a körzeti orvosok állítják ki. Ezután következnek a „váratlan, természetes" halálokok. Ide sorolódnak a szívrohamban elhunytak, vagy akik olyan kórházakban haltak meg, amelyek képesek megbirkózni az alapvető vagy még inkább: a legalapvetőbb adminisztrációs előírásokkal. Ezek után következnek a háztartási, a munkahelyi és a közlekedési balesetek. És van két kategória, amely Moszkvában folyamatosan növekszik: a fagyhalál (telente) és az öngyilkosság. A számok ezrekre rúgnak. A folyóból kihalászott holttesteket - akár ismeretes a kilétük, akár nem - három osztályba sorolják. Teljesen felöltözött, szervezetében alkohol nem található - öngyilkosság; felöltözött, erősen ittas - baleset; fürdőruhás - fürdőzés közben vízbe fulladt. A gyilkosságok áldozatai külön kategóriát alkotnak. Ezek a rendőrségre, a nyomozókra tartoznak, és Kuzmin professzor keze alá kerülnek. De még ezeknek az eseteknek is nagy része formalitás: túlnyomó többségük, mint általában a nagyobb városokban, „családi" ügy: nyolcvan százalékuk otthon történt, vagy családtag a tettes. A rendőrség legtöbbször néhány óra alatt elfogja az elkövetőt, a boncolás pedig csak a már ismert tényt erősíti meg - Iván leszúrta a feleségét -, és elősegíti a gyors ítélethozatalt. A sorban következők a kocsmai verekedések és az alvilági leszámolások áldozatai. Ez utóbbiak tettesei közül Kuzmin professzor tudomása szerint alig három százalékot fogtak el. A halál okának megállapítása azonban nem okoz gondot: a golyó, amely az agyba fúródott, nem hagy kétséget efelől. Hogy aztán a tettest sikerül-e elfogni vagy sem, az már nem Kuzminra tartozott. És mindenekfölött, minden évben több ezer esetben, a hatóságok tudták, ki az elhunyt: Iván Ivanovics. Ismeretlen. A 158-as számú halott is ez volt. Kuzmin professzor arca elé húzta a gézálarcot, megzongoráztatta ujjait a sebészkesztyűben, s némi érdeklődéssel nézte a holttestet, amelyről asszisztense most húzta le a leplet. Nocsak, gondolta, ez ritkaság. Sőt érdekes. A szag, amelytől egy civil azonnal összerókázta volna magát, nem zavarta, megszokta már. Szikével a kezében körüljárta a hosszú boncasztalt, úgy méregette a sérült holttestet. Nagyon furcsa. A fej érintetlennek látszott, csak a szemgödrök tátongtak üresen, de ez látni valóan madarak műve volt. Az illetőre hat napja bukkantak rá a minszki országút menti erdőben. A lábak, a kor és a bomlás okozta elszíneződéstől eltekintve, épek voltak. Ezzel szemben a mellkas és az ágyéki rész szinte minden négyzetcentiméterét megfeketedett véraláfutások borították. Kuzmin professzor letette a szikét, és hasára fordította a holttestet. A háton ugyanaz a látvány. Ismét a hátára gördítette a tetemet, s megejtette az első bemetszést. Észrevételeit magnetofonba diktálta. Később ennek a felvételnek alapján írta meg jelentését a Petrovka nyomozói számára. A dátummal kezdte: 1999. augusztus 2. WASHINGTON, 1986. FEBRUÁR A hónap közepén, Jason Monk örömére és a szovjet/keleteurópai osztályon dolgozó felettesei komoly meglepetésére, Pjotr Szolomin őrnagy jelentkezett. Levelet írt. Bölcsen járt el. Egyetlen Moszkvában élő nyugatival sem próbált kapcsolatot teremteni, az amerikai követséggel meg végképp nem. Arra a kelet-berlini címre írt, amelyet Monk Jemenben megadott neki. A cím megadása kockázattal járt, de ezt belekalkulálták. Ha Szolomin őrnagy bement volna

vele a KGB-hez, néhány fölöttébb kínos kérdésre is válaszolnia kellett volna. A kihallgató-tisztek előtt nyilvánvaló lett volna, hogy ha nem fogadja el a CIA ajánlatát, soha nem kap tőlük ilyen címet. Ha pedig Szolomin erre azt feleli, hogy ő csak a látszat kedvéért ment bele, azzal csak rontott volna saját helyzetén. Akkor - kérdezték volna - miért nem jelentette a dolgot rögtön, már az első alkalommal Adenben, a GRU ottani főnöknek, és miért engedte, hogy az ajánlatot tevő amerikai megszökjön? Ezekre a kérdésekre nem volt jó válasz. Ennek okáért tehát Szolomin előtt két út állt: hallgat, mint csuka, vagy „beszáll a csapatba". A levél az utóbbira utalt. A Szovjetunióban minden „nyugatra" irányuló vagy onnan rkező levelet felbontottak és elolvastak. Lehallgatták a teleinhívásokat, figyelték a táviratokat, a fax- és telexforgalmat. Szovjetunión belüli postával ezt már csak a puszta mennyiség miatt sem lehetett megtenni, illetve csak abban az esetben, ha a feladó vagy a címzett gyanús volt. Ugyanez vonatkozott a szovjet tömb országaira is, köztük az NDK-ra. A kelet-berlini cím egy metróvezetőé, a CIA egyik jól megfizetett postásáé volt. Az illető egy rozzant friedrichshaini házban lakott, s a hozzá küldött levelek mindig Franz Weber névre szóltak. Ez a bizonyos Weber, a lakás előző bérlője már nem élt. Ha a metróvezetőt netán kérdőre vonták volna, készen állt a válasszal: addig két levél érkezett; egy árva szót sem tud oroszul; a levelek Webernek szóltak; mivel Weber már meghalt, a leveleket eldobta. Egy ártatlan ember. A leveleken sosem tüntettek föl feladót, tartalmuk szokványos és unalmas volt: remélem, jól vagy; itt minden rendben; hogy állsz az orosztanulással; remélem, egyszer személyesen is találkozunk még; minden jót kíván levelezőtársad, Iván. Ebből még a Stasi, az NDK titkosrendőrsége is legfeljebb annyi következtetést tud levonni, hogy Weber valamilyen közös kulturális rendezvényen megismerkedett egy orosszal, és azóta levelez vele. Az állam amúgy is ösztönözte az ilyen jellegű kapcsolatokat. De ha a Stasi netán megfejtené is a sorok közé láthatatlan tintával írt üzenetet, ezekből akkor is csupán annyi derülne ki, hogy az elhunyt Weber áruló volt. Moszkvában a feladót, miután bedobta a levelet a postaládába, nem lehetett kinyomozni. Heinrich, a metróvezető a Szovjetunióból érkezett leveleket a berlini falon át a város nyugati részébe juttatta. Meglehetősen furcsa módon csinálta, de a hidegháború idején a kettévágott Berlinben ennél furcsább históriák is megestek. A módszer annyira egyszerű volt, hogy mindvégig zökkenőmentesen működött. A hidegháború végeztével, Németország újraegyesítése után Heinrich jómódú nyugdíjasként élte életét. 1961 előtt, mielőtt - a keletnémetek szökését megakadályozandó - Berlint a fallal kettéválasztották, az egész várost egységes metrórendszer hálózta be. A fal fölépítése után ezt is kettéválasztották. A Kelet és Nyugat között húzódó alagutak legtöbbjét befalazták. Volt azonban egy szakasz, ahol a hálózat keletnémet szakasza magasvasúttá alakulva Nyugat-Berlin egy szakasza fölött csörömpölt el, úgy tért vissza a keleti oldalra. E miatt a szakasz miatt a metrószerelvények valamennyi ajtaja és ablaka zárva volt; Kelet-Berlin lakói ülhettek a metróban, és megnézhették maguknak Nyugat-Berlint, de ki nem szállhattak. A vezetőfülkében egyedül ülő Heinrich ezen a szakaszon letekerte az ablakát, s egy bizonyos ponthoz érve egy csúzlival egy golflabda méretű kis lövedéket lőtt ki egy elhagyatott grundra. Ilyentájt - ismerve Heinrich menetrendjét - egy idősebb férfi sétáltatta arrafelé kutyáját. Miután a szerelvény tovazötyögött, fölvette a kis labdát, és elvitte a CIA hatalmas nyugat-berlini egységén várakozó kollégáihoz. Itt a labdát szétcsavarták, és egy szorosan feltekert hártyapapírra írt levelet vettek ki belőle. Szolominnak hírei voltak, csupa jó híre. Hazatérte után mindenről kifaggatták, majd egy hét szabadságra engedték, ami után a védelmi minisztériumban jelentkezett újabb beosztásáért. A minisztérium előcsarnokában véletlenül észrevette az a miniszterhelyettes, akinek nyaralóját három éve ő építette; azóta a miniszter első helyettese lett. Jóllehet vezérezredesi egyenruháján annyi kitüntetést hordott, hogy súlyuk alatt egy ágyúnaszád is elsüllyedt volna, valójában a pártapparátus kreatúrája volt, aki idáig kapaszkodott a politika létráján. Tetszett neki, hogy a kíséretében van egy igazi, kemény szibériai katona is. A határidő előtt elkészült dácsa is elnyerte tetszését, s mivel a szárnysegédjét egészségi okok (értsd: túlzott vodkafogyasztás) miatt épp akkor nyugdíjazták, Szolomint alezredessé léptette elő, és őt nevezte ki a helyére.

Levele végén Szolomin komoly kockázatot vállalva megadta moszkvai lakáscímét, és utasításokat kért. Ha a KGB elcsípi és megfejti a levelét, vége. Mivel ő nem vehette föl a kapcsolatot az amerikai követséggel, kénytelen volt közölni Langleyvel, hogyan vehetik föl a kapcsolatot ővele. Szolomint még Jemen elhagyása előtt el kellett volna látni egy sokkal kifinomultabb eszközöket tartalmazó kommunikációs csomaggal, de a polgárháború közbeszólt. Tíz nappal később közlekedési kihágás miatt kapott egy „utolsó felszólítást". A borítékon a Központi Közlekedési Hivatal emblémája virított. Moszkvában adták fel. Senki sem bontotta fel. Mind a boríték, mind a felszólítás hamisítása olyan jól sikerült, hogy Szolomin már csaknem felhívta a közlekedésieket, hogy ő sosem hajtott keresztül tilos jelzésen. Csak ekkor vette észre a borítékból kipergett homokszemcséket. Megvárta, míg a felesége elindul a gyerekek elé az iskolába, aztán az Adenból, a borotválkozókészletében hazacsempészett kis fiolából néhány cseppet egy ecsettel szétkent a papíron. Az üzenet egyszerű volt: jövő vasárnap délben, a Lenin sugárút egyik kávézójában. Már a második kávéját itta, amikor kabátját menet közben magára véve, egy ismeretlen férfi haladt el az asztala mellett. Az egyik kabátujjból egy csomag orosz cigaretta pottyant az asztal lapjára. Szolomin rátette az újságját. Az ismeretlen hátra sem pillantva távozott. A pakli úgy nézett ki, mintha tele lett volna, valójában azonban csak húsz összeragasztott füstszűrőt tartalmazott, amelyek alatt nem volt semmiféle szívnivaló. Egy parányi fényképezőgép rejlett alatta, hozzá tíz tekercs film, egy vékony papírlap három odú pontos koordinátáival, valamint hat krétajel és azok helye, amelyek révén az odúk tartalmára vagy feltöltésük szükségességére utalni lehet. Monk még egy baráti hangú magánlevelet is küldött, amely így kezdődött: „Hát akkor, kedves vadász barátom, mi most megváltjuk a világot..." Egy hónappal később Orion kézbesítette első szállítmányát, és újabb filmtekercseket vett át. Információi a szovjet hadiipar kellős közepéből származtak, és felbecsülhetetlen értékűek voltak. * Kuzmin professzor még egyszer átnézte a 158-as számú holttest boncolásáról készült magnófelvétel átiratát, s kézírással még néhány megjegyzést fűzött hozzá. Eszébe sem jutott, hogy amúgy is túlterhelt titkárnőjét megkérje: gépelje át a jegyzőkönyvet. Hadd böngésszék csak azok a tökfejek a gyilkosságin. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a jegyzőkönyv a gyilkosságiakhoz kerül. Ha csak lehetett, kegyes volt a nyomozókhoz, kétely esetén legtöbbször „balesetnek"-nek vagy „természetesnek minősítette a halál okát. A halottért meg jöhettek a rokonok, csinálhattak vele, amit akartak. Az ismeretlen holttestek a törvény által előírt időre a hullaházban maradtak. Ilyen esetekben értesítették az „eltűnésieket", s ha ennek ellenére sem sikerült megállapítani az illető személyazonosságát, akkor vagy az anatómiai előadások szemléltetőeszköze lett, vagy Moszkva város költségén eltemették. A 158-as azonban gyilkosság áldozata lett, ezt semmiképp nem lehetett elkenni. Eltekintve azoktól a gyalogosoktól, akiket egy teljes lendülettel haladó teherautó gázolt el, Kuzmin ritkán látott ilyen belső sérüléseket. De egyetlen ütés, származzon akár egy teherautótól is, nem okoz ekkora roncsolódást. Kuzmin professzor úgy vélekedett, ilyen kórképet legfeljebb olyan emberen találni, akit egy bölénycsorda tiport el. Moszkvában azonban nagyon kevés a bölény, s ha azok legázolnak is valakit, akkor az illető fejére és lábára is taposnak. A 158-as számú halott mellkasát és hátát a nyaktő és a csípő között tompa tárgyakkal összevissza verték. Kuzmin professzor befejezte és aláírta jelentését, ráírta a dátumot - augusztus 3. -, és az iratot az „Elintézve" feliratú vesszőfonatú tálcába tette. - Gyilkosság? - kérdezte éles elméjűen a titkárnője. - Gyilkosság, a kiléte ismeretlen - bólintott rá Kuzmin. A titkárnő egy barnássárga borítékot vett elő, rágépelte a címet, a jelentést a borítékba tette, azt pedig az asztalán magasodó halomra. Délután, kifelé menet szokta odaadni a kapualji kalitkában gubbasztó portásnak, az továbbította az előírásos módon és időben annak a gépkocsivezetőnek, aki a küldeményeket címzésüknek megfelelően Moszkva különböző pontjaira kézbesítette. A 158-as számú tetem ezenközben szemeitől és belső részei zömétől megfosztva, egy sötét rekeszben hevert a jégen. LANGLEY, 1986. MÁRCIUS

Carey Jordan az ablaknál állt, és a tájat nézte. Március vége felé jártak, a CIA főépülete és a Potomac folyó közötti erdőn már megjelent az első halványzöldes árnyalat. A tél kopár fái között csillogó vízfelület hamarosan eltűnik mögötte. Jordan szerette Washingtont, mert a fővárosban több fa, park és kert volt, mint a legtöbb általa ismert amerikai városban. Ráadásul az évszakok közül a tavaszt kedvelte legjobban. Legalábbis eddig. 1986 tavasza olyan volt, mint egy rémálom. Szergej Bokhan, az az Athénben dolgozó GRU-tiszt, aki a CIA embere volt, Amerikába érkezve egyértelműen megerősítette: ha visszautazott volna Moszkvába, érzése szerint kivégzőosztag elé állították volna. Bizonyítani nem tudta, de az az ürügy, amellyel felettese hazarendelte, mármint hogy a fia rosszul tanul a katonai akadémián, egyszerűen nem igaz. Következésképp „földobta" valaki. Ő nem követett el hibát, tehát érzése szerint elárulták. Mivel Bokhan csak az első három problémás eset egyike volt, a CIA szkeptikusan fogadta a történteket. Mostanra már nem hitetlenkedtek ennyire, mivel ekkorra már öt emberüket rendelték váratlanul haza a Szovjetunióba, és azóta mind az öt eltűnt. Bokhan meg az öt már hatot tett ki. Gorgyijevszkijjel, a britek emberével együtt hetet. Öt további, aki a Szovjetunióban működött, szintén eltűnt. Nem maradt egyetlen komoly szállítójuk sem. Hosszú évek szorgalmas munkája, fejtörése, ravaszkodása és rengeteg befektetett pénz ment füstbe. Jordan mögött a gondolataiba merült Harry Gaunt, a szovjet/kelet-európai osztály vezetője állt, azé az osztályé, amely e pillanatban a vírus által leginkább fertőzött, sőt egyetlen osztály volt. Gaunt körülbelül egyidős volt az igazgatóhelyettessel, együtt emelkedtek a ranglétrán, mindketten éveket töltöttek el külszolgálatban; embereket szerveztek be, játszották a KGB ellen folytatott nagy játszmát. Úgy bíztak egymásban, mint a testvérek. És épp ez volt a baj: a szovjet/kelet-európai osztályon mindenki bízott a kollégáiban. Kellett is. Ők alkották a kemény magot, a legelitebb klubot, ők voltak a titkos háború frontharcosai. Most mégis mindegyikükben ott munkált a rettenetes gyanú. Howard, a kódfeltörés, a KGB elhárítóinak remek nyomozómunkája még magyarázatot adhat öt-hat ügynök eltűnésére, sőt hétére is. Na de tizennégyre? Mindére?! És mégsem lehetett köztük áruló. Nem volt szabad lennie. A szovjet/kelet-európai osztályon? Kopogtattak. A két férfi hangulata némiképp földerült: az utóbbi idők egyetlen jó hírének hozóját várták. - Üljön le, Jason - mondta a műveleti igazgatóhelyettes. - Csak szerettük volna megmondani magának Harryvel, hogy ezt jól csinálta. Ez a maga Orionja igazi aranybánya. Az elemzők majd kibújnak a bőrükből. Úgyhogy úgy gondoltuk, hogy a beszervezője megérdemli a GS-15-ös besorolást. Jason Monk tehát GS-14-esből GS-15-össé lépett elő. Megköszönte. - És a madridi embered, Lysander hogy van? - Remekül, főnök. Rendszeresen jelent. Nem épp eget verőek az anyagai, de használhatók. Nemsokára lejár a külszolgálata, hamarosan hazautazik Moszkvába. - Nem idő előtt rendelték haza? - Nem, főnök. Kellene? - A világon semmi ok rá, Jason. - Megengedi, hogy mondjak valamit? Szeretnék őszinte lenni. - Mondd. - Az osztályon rebesgetik, hogy az utóbbi fél, évben elég rossz idők jártak ránk. - Tényleg? - szólalt meg Gaunt. - Fecsegnek az emberek össze-vissza. Eddig a pontig csak a CIA legfelső tíz vezetője tudott a katasztrófa valódi mértékéről. Ám jóllehet a műveleti ügyosztályon hatezer ember dolgozott, s közülük ezer a szovjet/keleteurópai osztályon - Monk szintjén alig száz -, mégiscsak egy falu volt, a falvakban pedig gyorsan terjednek a hírek. Monk vett egy mély lélegzetet, és belevágott. - Állítólag tünedeznek el a szállítóink. Még olyat is hallottam, hogy tíznél is több. - Ismeri a szabályt, Jason. Tudja, hogy kinek miről kell tudnia. - Ismerem, főnök. - Nos, lehet, hogy akadt némi problémánk. A legjobb családban is előfordul. Egyszer hopp, másszor kopp. Hová akar kilyukadni? - Ha a tényleges szám tíz alatt van is, ilyen információkat csak egyetlen helyen tárolnak

együtt. A 301-es dossziékban. - Azt hiszem, mi is tudjuk, hogyan működik a Cég, katona - reccsent rá Gaunt. - Akkor hogy lehet, hogy Orion és Lysander még fickándozik? - kérdezte Monk. - Nézze, Jason - mondta türelmesen az igazgatóhelyettes. - Egyszer valamikor furcsa figurának neveztem magát. Hogy nem olyan, mint az átlag, hogy kivétel a szabály alól. De ugyanakkor szerencséje is van. Igen, volt némi veszteségünk, de ne feledje, hogy a maga két szállítója is szerepelt a 301-esekben. - Nem szerepeltek. A szobában olyan csend támadt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Harry Gaunt abbahagyta pipája babrálását; sose szívta, csak amolyan színészi kellékként használta. - Egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy a részletes adataikat bevigyem a központi nyilvántartásba. Elfelejtettem. Bocsánatot kérek. - És az eredeti jelentések? - mordult fel nagy sokára Gaunt. - A saját jelentései, a beszervezés körülményeiről, a találkozók helyéről és időpontjáról szóló jelentései? - A páncélszekrényemben. Mindig is ott voltak. - És a folyamatban lévő ügyek? - A fejemben. Még hosszabb szünet következett. - Köszönjük, Jason - mondta végül az igazgatóhelyettes. - Majd szólunk. Két hét múlva a műveleti ügyosztályon nagyarányú átszervezésekre került sor. Carey Jordan, mindössze két elemző segítségét véve igénybe, százkilencvennyolcról negyvenegyre csökkentette azoknak az embereknek a számát, akik elméletileg hozzáférhettek a 30l-es dossziékhoz. Az akkor még olasz nyelvtanfolyamra járó Aldrich Ames a választottak közé került. Jordannak Gaunttal, Hathawayjel és még két másik kollégájával együtt az volt a véleménye, hogy biztos, ami biztos, a kiválasztott negyvenegyet, bármilyen kínos is, komoly vizsgálatnak kellene alávetni. Ez a pénzügyeik ellenőrzését és a hazugságvizsgáló gép „ellenséges” alkalmazását jelentette volna. A hazugságvizsgáló - hivatalos nevén: a poligráf - amerikai találmány, és egy időben nagy hűhót csaptak körülötte. Hiányosságait csak a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején folytatott vizsgálatok fedték fel. Mindenekelőtt azt, hogy egy gyakorlott hazudozó becsaphatja. Márpedig a kémkedés alapja a becsapás – remélhetőleg csak az ellenségé. A poligráfos vizsgálat másik hiányossága: ahhoz, hogy a megfelelő kérdéseket tudják föltenni, a kérdezőket roppant alaposan kell tájékoztatni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vizsgált személy kiszáll a játszmából. A hazugságok kiszűrhetősége érdekében az illetőbe bele kell plántálni a gondolatot: „Édes istenem, ezek tudják! Tudják!”, mert csak akkor kezd el ugrálni a pulzusa. Ha az alany a kérdésekből észreveszi, hogy semmit sem tudnak, megnyugszik, és nyugodt is marad. Ez a különbség a „barátságos” és az „ellenséges” poligráfteszt között. Ha a vizsgálat alanya felkészült és gyakorlott képmutató, a barátságos módszer csak időfecsérlés. A vizsgálandókat az igazgatóhelyettes az anyagi helyzetük alapján kívánta kiszűrni. Hiszen ha tudták volna, hogy a nemrég riasztó körülmények között elvált és szinte pőrére vetkőztetett, majd egy évvel később újranősült Aldrich Ames ekkorra már bokáig járt a pénzben, amit mind 1985 óta helyezett letétbe… Az igazgatóhelyettes tervét ellenzők között Ken Mulgrew volt a hangadó. Felidézte, milyen ijesztő károkat okozott James Angleton hűséges munkatársai örökös ellenőrizgetésével, s ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az egyéni vagyoni helyzet felmérése a magánélet szférájába történő durva behatolás és a polgári jogok goromba megsértése. Gaunt ezzel szemben azzal érvelt, hogy Angleton idejében nem vesztették el kurta hat hónap leforgása alatt tíz-egynéhány ügynöküket; Angleton nem volt normális; most, 1986 tavaszán viszont szembeötlő bizonyítékok tanúsítják, hogy a Cégnél valami nagyon nincs rendben. A héják vesztettek. Győztek a polgárjogok. A negyvenegy ember „szigorú” ellenőrzése megvétóztatott. * Az asztalára dobott újabb dosszié láttán Pavel Volszkij felügyelő felsóhajtott. Egy éve még a szervezett bűnözéssel foglalkozó osztály elégedett, kiegyensúlyozott

főtörzsőrmestere volt. Ott legalább volt rá esélyük, hogy sikeres rajtaütéseket hajtsanak végre az alvilág raktáraiban, és elkobozzák illegális úton szerzett javaikat. Egy élelmes őrmester jól megélt abból, amit az elkonfiskált javakból még az államnak történő átadás előtt le-lecsippentett. De nem: a felesége felügyelőné akart lenni. Így aztán amikor lehetőség nyílt rá, Pavel Volszkij elvégezte a szükséges tanfolyamot, ami után előléptették, és áthelyezték a gyilkossági osztályra. Nem tudhatta előre, hogy az összes Iván Ivanovics aktája nála fog kikötni. Amikor végignézett az előtte tornyosuló, senkit sem érdeklő dossziékon, gyakran visszakívánkozott a Sabolovka utcába. Még szerencse, hogy a legtöbb esetnek van indítéka. Természetesen a rablás. Tárcája eltűnésével az áldozat elvesztette a pénzét, a családi fotóit és elsőrendű fontosságú paszportját a minden lényeges adatát feltüntető, fényképes személyi igazolványát. Ja, igen: és az életét, különben nem heverne most a hullaház hűtőjében. Egy derék, becsületes állampolgár, akit már érdemes agyonütni a tárcájáért, általában családos ember. Eltűnését a család bejelenti a rendőrségnek, ahol megmutatják neki az utóbbi héten talált halottak fényképét. A család gyakran felismeri egyiket-másikat, majd zokogva távozik, miután közölték vele, hol azonosíthatja az illetőt, s hogyan szállíttathatja el. Ha a motívum nem gyilkosság, az áldozat valamelyik zsebében rendszerint megtalálják a személyijét. Ilyen ügy sosem került Volszkijhoz. Nem kerültek asztalára azoknak az elhunyt csavargóknak az aktái sem, akik szándékosan szabadultak meg a személyi igazolványuktól, mert az tartalmazta, honnan jöttek, s nem akarták, hogy a milícia visszatoloncolja őket. Inkább itt haltak meg a hidegtől vagy az alkoholtól. Volszkij csak olyan eseteket vizsgált, amelyeknél mind az áldozat, mind az elkövető ismeretlen volt. Előkelő, de tökéletesen fölösleges foglalatosságnak tartotta. Az augusztus 4-én az asztalán landolt dosszié azonban más volt. A rablás, mint motívum aligha jöhetett szóba. Belenézett a nyugati körzet helyszínelőinek jelentésébe: az áldozatra egy gombaszedő talált rá a minszki országút melletti erdőben, még épp a város határán belül. Százméternyire az úttól. Cserbenhagyás nem valószínű. Az áldozatnál talált holmik felsorolása siralmas képet rajzolt. A következő öltözéket találták rajta (lentről fölfelé haladva): „cipő, műbőr, olcsó, repedezett, letaposott sarkú; zokni, olcsó, konfekció, nagyon piszkos; alsónadrág szintén; nadrág, vékony, fekete, zsíros; öv, műanyag, kopott." Ennyi. Se ing, se nyakkendő, se zakó. Csak egy kabátot találtak a közelében, a leírás szerint: „katonaköpeny az ötvenes évekből, nagyon viseltes". A jelentés alján egy rövid bekezdés: „Zsebek tartalma: semmi. Se óra, se gyűrű, se más tárgy." Megnézte a helyszínen készült fényképet. Valaki kegyeletesen lefogta a halott szemét. Vékony, borostás arc, hatvanöt év körüli, de vagy tízzel öregebbnek látszik. Megviselt lehetett ez az arc elevenen is. Szerencsétlen vénember, gondolta. Téged aztán nem a svájci bankbetétedért öltek meg. Belelapozott a boncolási jegyzőkönyvbe. Néhány bekezdés elolvasása után elnyomta cigarettáját, és elkáromkodta magát. - Miért nem képesek ezek a tudós barmok érthető nyelven írni? - kérdezte immár sokadszor a faltól. Laceratio meg contusio... Letörne a kezük, ha egyszer vágást vagy zúzódást írnának. De azért végigolvasta, mert a tudományos zsargon ellenére is szemébe ötlött néhány szokatlan részlet. Megnézte a 2. Orvosi bonctermének bélyegzőlenyomatán szereplő telefonszámot, és odacsöngetett. Szerencséje volt, maga Kuzmin professzor vette föl. - Kuzmin. - Volszkij felügyelő vagyok a gyilkosságiról. Itt fekszik előttem a jelentése. - Jó magának. - Lehetek őszinte, professzor úr? - Manapság én ezt megtiszteltetésnek veszem. - Csak az, hogy egyik-másik kifejezés kicsit bonyolult... Itt írja: komoly zúzódás mindkét felsőkaron. Meg tudná mondani, hogy ezt mi okozta? - Mint patológus nem. Csak komoly zúzódások. De mint magánember azt mondom, emberi ujjak lenyomatai. - Valaki megmarkolta? - Inkább tartotta, kedves felügyelőm. Tartotta, támogatta két erős ember, míg összevissza verték. - Ezek szerint ez ember műve? Nem valami gépezet okozta?

- Ha a feje meg a lába is ilyen állapotban volna, arra tippelnék, hogy egy helikopterből betonra ejtették. És nem egy alacsonyan szálló helikopterből. De nem erről van szó. Egy ilyen esés vagy akár egy gázolás a lábon és a koponyán is nyomot hagy. Nem. Ezt az embert kemény és tompa tárgyakkal elölről-hátulról összeverték. - A halál oka... asphyxia? - Ahogy olvassa, felügyelő úr. - Már megbocsásson, professzor úr, de ezt az illetőt agyonverték... És akkor megfulladt? Kuzmin felsóhajtott. - Először is az összes bordája be van törve. Némelyik nem is egy helyen. Kettő a tüdejébe fúródott. A pulmonáris vér elárasztotta a légcsövet, és fulladást okozott. - Úgy értsem, hogy a saját vérében fulladt meg? - Épp ezt próbálom elmagyarázni. - Bocsásson meg, még új ember vagyok. - Én meg éhes. Ebédidő van. Minden jót, felügyelő úr. Volszkij még egyszer átolvasta a jelentést. Szóval agyonverték az öreget. Ez bűnözőt sugallt. Azok viszont általában fiatalabbak. Megsérthette valamelyik maffiást. Ha nem fullad meg, a sérüléseibe hal bele. De hát mit akartak tőle? Információt? Azt nyilván enélkül is megadta volna. Meg akarták büntetni? Példát akartak statuálni? Vagy csak úgy, szadizmusból? Lehet, hogy mind a három motívum közrejátszott. De hát mi a rossebet birtokolhat egy ilyen öreg csavargó, amire egy gengszterfőnöknek ilyen nagy szüksége van? Mit véthetett neki, hogy ezt kapta érte? Az „Ismertetőjegyek" rovatban még valami szemet szúrt neki. Kuzmin azt írta: „A testen feltűnő ismertetőjegy nincs, a felső fogsor két metsző- és egyik szemfoga azonban rozsdamentes acélból készült, minden jel valamilyen primitív katona-fogorvosi beavatkozásra utal." Tehát három acélfog volt elöl a fogsorában. Erről eszébe jutott a patológus utolsó mondata, arról pedig másvalami: tényleg ebédidő van, ő pedig megbeszélte egyik kollégájával, hogy akkor találkozik vele. Felállt, kisietett bezárta nyomorúságos kis szobája ajtaját, és elment. LANGLEY, 1986. JÚLIUS A Szolomin alezredestől érkezett levél komoly problémát okozott. Eddig három küldeményt helyezett el a moszkvai odúban, most azonban találkozni kívánt összekötőjével, Jason Monkkal. Mivel nem állt módjában elhagyni a Szovjetuniót, ez azt jelentette, hogy Monknak kell odautaznia. Egy ilyen levél vételekor minden hírszerző szerv először arra gondol, hogy emberüket elfogták, és a levelet kényszer hatására írta. Monk azonban meg volt győződve róla, hogy Szolomin nem ostoba, és nem is gyáva. Volt egy szó, amelyet kényszer hatása alatt írva mindenképp el kellett kerülnie, s ugyanígy volt egy másik is, amit bele kellett szőnie a szövegbe. Egyik vagy másik feltételt valószínűleg még kényszer alatt is képes teljesíteni. A Moszkvából érkezett levél tartalmazta azt a szót, amelyet tartalmaznia kellett, s nem szerepelt benne az elkerülendő. Az üzenet tehát hitelesnek látszott. Harry Gaunt már régóta egyetértett Monkkal abban, hogy a KGB-ügynököktől és megfigyelőktől hemzsegő Moszkva túlságosan veszedelmes hely. Egy rövid időre odahelyezendő diplomata esetén a szovjet külügyminisztérium minden részletre kíváncsi, majd átadja az ügyet a második fődirektorátusnak. Hiába álcáznák Monkot tökéletesen, Moszkvában éjjel-nappal követnék. Gyakorlatilag lehetetlen volna titokban találkoznia a védelmi miniszterhelyettes szárnysegédjével. Szolomin nem is ezt javasolta. Azt írta: szeptember végén szabadságra megy, méghozzá nem is akárhová: jutalomüdülésre a fekete-tengeri Gurzufba. Monk utánanézett. Egy kis falu a Krím félsziget partján, a katonatisztek közkedvelt nyaralóhelye, ott működik a védelmi minisztérium egyik nagy kórháza is, ahol a sebesült vagy pihenő tisztek napsütötte tengerparton lábadozhatnak. Megkérdeztek két volt szovjet tisztet, akik már jó ideje az Egyesült Allamokban éltek. Egyikük sem járt még Gurzufban, de mindkettő hallott róla: régen halászfalu volt, ott állt Csehov villája, ott is halt meg; Jaltából busszal ötven perc, taxival huszonöt.

Monk érdeklődése Jalta felé fordult. A Szovjetunió számos tekintetben gyakorlatilag még mindig hermetikusan zárt ország volt, ezért az a megoldás, hogy Monk egy menetrendszerű járaton odarepüljön, szóba sem jöhetett. Légi úton Moszkva és Kijev érintésével lehetett megközelíteni, Kijevből egy másik géppel Odesszába s onnan tovább Jaltára. Elképzelhetetlen volt, hogy egy külföldi turista megtehesse ezt az utat, mint ahogy nem is lehetett különösebb oka egy külföldi turistának, hogy épp Jaltára akarjon utazni. Hiába nyaralóhely, egyetlen külföldiként olyan egyedül lenne, mint egy magányos levél a fán. Monk a hajózási útvonalakat kezdte nézegetni, és talált is valamit. A keményvalutára mindig éhes szovjet kormány lehetővé tette a Fekete-tengeri Hajózási Vállalatnak, hogy turistajáratokat üzemeltessen a Földközi-tengeren. Jóllehet a legénység szovjet volt, s (magától értetődően) számos KGB-ügynök akadt köztük, az utasok zöme nyugatról érkezett. Mivel az ő pénztárcájukhoz mérten ezek az utak olcsónak számítottak, az utasok többségét egyetemi hallgatók, tudósok, idősebb emberek tették ki. 1986 nyarán három ilyen szovjet utasszállító teljesített szolgálatot: a Litva, a Latvija és az Armenia. Az Armenia menetrendje a szeptemberi találkozó szempontjából megfelelőnek mutatkozott. A Fekete-tengeri Hajózási Vállalat londoni ügynöke szerint a hajó gyakorlatilag üresen, Odesszából indul a görögországi Pireuszba. Onnan nyugatnak fordul, Barcelonába megy, majd visszafelé a Marseille-Nápoly-Málta-Isztambul útvonalon a fekete-tengeri Várnába hajózik, onnan pedig Jaltára, majd anyakikötőjébe, Odesszába. A legtöbb külföldi utas Barcelonában, Marseille-ben és Nápolyban száll föl rá. Július végén, a Brit Biztonsági Szolgálat hathatós segítségével egy rendkívül ügyes betörést hajtottak végre a hajótársaság londoni irodájában. Se a behatolás, se a távozás nem hagyott nyomot. Az Armeniára bejegyzett helyfoglalásokat fényképezték le. Ezek átvizsgálása során szemükbe tűnt egy hatfős csoport előjegyzése: az Amerikai-Szovjet Baráti Társaság tagjaié. Az Egyesült Államokban mind a hatot körülszimatolták. Mind a hat idősebb, őszinte, naiv ember volt, az amerikai-szovjet kapcsolatok erősítésének meggyőződéses pártfogója. Valamennyien az Államok északkeleti részén vagy annak közelében éltek. Augusztus elején Norman Kelson, a texasi San Antonio Egyetem tanára belépett a Társaságba, amely ellátta tájékoztató kiadványaival. Ezekből „tudomást” szerzett az Armenia útjáról, s bejelentette, hogy szeretne hetedikként a csoporttal tartani. A szovjet idegenforgalmi szervezetnek, az Inturisztnak ez ellen nem volt kifogása, s a helyfoglalást annak rendje s módja szerint bejegyezték. A valódi Norman Kelson korábban a CIA levéltárosaként dolgozott, nyugdíjazása után San Antonióba költözött. Némiképp hasonlított is Monkra, noha tizenöt évvel idősebb volt nála. Ezt a különbséget azonban festékkel megőszített hajjal és foncsorozott szemüveglencsékkel palástolni lehetett. Augusztus közepén Monk értesítette Szolomint, hogy barátja várni fogja a jaltai botanikus kert forgókorlátjánál. A botanikus kert Jalta egyik látványossága, a városon kívül terül el, körülbelül a Gurzufig vezető út egyharmadánál. Az illető szeptember 27-én és 28-án délben lesz ott. * Volszkij felügyelő késésben volt, gyors léptekkel sietett végig a Moszkvai Milícia Petrovka utcai szürke épületének folyosóin. Barátja már nem volt a szobájában, ezért benézett a nyomozók nagytermébe, hátha ott van. Ott is volt, néhány kollégájával beszélgetett. - Bocs a késésért. - Semmi vész. Gyerünk. Az ő fizetésük mellett étterem szóba se jöhetett, viszont a milícián volt egy nagyon olcsó, ebédjegyes rendszerű étkezde, ahol viszonylag jól főztek. Elindultak a nagyterem kijárata felé. Közvetlenül az ajtó előtt egy hirdetőtábla függött a falon. Volszkij menet közben ránézett és megtorpant. - Gyere már! - nógatta a barátja. - Nem lesz már üres asztal. - Mondd csak - mondta Volszkij már az étkezőben ülve; ragu meg egy-egy pohár sör állt előttük. - Odafönt az a tábla... - Mi van vele? - Ott van az a hirdetőtábla, közvetlenül az ajtónál. Van rajta egy kép, egy olyan ceruzarajzszerűség... Valami vénember, olyan furcsa fogakkal. Ki az az ürge? - Ja, az? - válaszolta Novikov felügyelő. - Ő a mi titokzatos emberünk. Állítólag betörtek egy

nőhöz, aki a brit nagykövetségen dolgozik. Két hapsi. Nem vittek el semmit, viszont föltúrták a lakást. A nő megzavarta őket, mire leütötték, de a nő mégis látta az egyiket. - Mikor történt? - Hát úgy két-három hete. A követség panaszt tett a külügynél, a külügy kiverte a huppot a belügynél, azok meg kapásból ledörögtek a betörésire, hogy kerítsék elő ezt a hapsit. Valaki készített róla egy rajzot. Csernovot ismered? Nem? Tudod, az a nagydarab pali a betörésin. Az most rohangál, mint a töketlen kutya, mert ha ezt elszúrja… De egyelőre sehol semmi. Pedig még hozzánk is lejött, hogy kitűzze azt a képet. - És semmi? - kérdezte Volszkij. - Semmi. Csernovnak fogalma sincs, hogy ki ez az ürge, és hogy hol lehet. Ez a ragu napról napra zsírosabb és kevesebb lesz. - Azt én sem tudom, ki az ürge, azt viszont tudom, hogy hol van - mondta Volszkij. Novikov söröspoharat tartó keze félúton megállt a levegőben. - Mi? Hol? - A kettes Orvosin, bejegelve. Ma reggel jött az anyaga. Kiléte ismeretlen. Kábé egy hete bukkantak rá valahol arra nyugat felé, valami erdőben. Agyonverték. Papírja egy szál se. - Hát akkor ugorj át Csernovhoz, a nyakadba fog borulni - mondta Novikov, s megfontoltan rágta tovább a zsíros falatokat. Alapos ember volt. RÓMA, 1986. AUGUSZTUS Aldrich Ames július 22-én érkezett feleségével az Örök Városba, hogy elfoglalja új állomáshelyét. Nyolc hónapi tanulás után elfogadhatóan, de nem túl jól beszélt olaszul. Monkkal ellentétben nem volt nyelvérzéke. Frissen szerzett pénzén nagyobb lábon élt, mint addig bármikor, de a római irodán ez nem tűnt föl senkinek, mivel nem tudták, milyen körülmények között élt még előző év áprilisában is. Az irodafőnök, régi CIA-s, aki már szolgált Pakisztánban, Jordániában, Irakban, Afganisztánban és Londonban is, elődeihez hasonlóan hamar rájött, hogy Ames csak arra jó, hogy mások elől elszívja a levegőt. Ha látja, azokat a Ken Mulgrew által még nem kozmetikázott eredeti jelentéseket, amelyeket törökországi és mexikói irodafőnökei ínak róla, egyenesen a műveleti igazgatóhelyetteshez rohan, hogy tiltakozzon Ames római kinevezése ellen. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Ames egy részeges, hasznavehetetlen alak. Nem mintha ez a szovjeteket zavarta volna. Gyorsan kineveztek egy közvetítőt, egy alacsony beosztásban dolgozó követségi embert, bizonyos Hrenkovot, akivel Ames feltűnés nélkül találkozhatott. Ames egyszerűen azt mondta a kollégáinak, hogy megpróbálja szállítóvá „fejleszteni” Hrenkovot. Ez aztán igazolta azokat a hosszas és fölöttébb bőséges italfogyasztással kísért ebédeket, amelyek után alig talált vissza az íróasztalához. Ugyanúgy, mint Langleyben, itt is elkezdte szépen reklámtasakokba rakosgatni a bizalmas anyagokat; kisétált velük a követségről, és átadta Hrenkovnak. Augusztusban Moszkvából Rómába érkezett Ames igazi összekötője. Az állandóan Washingtonban tartózkodó Androszovval ellentétben, az új KGB-ember nem helyben lakott, hanem ha egy-egy személyes találkozás szükségessé vált, minden alkalommal Moszkvából utazott oda. Rómában sokkalta könnyebben mentek a dolgok, mint az Egyesült Államokban. Délben Ames elment ebédelni, minden titkolózás nélkül beült Hrenkowal egy kávéházba. Ennek hátsó ajtajánál, immár nem olyan nyíltan, beültek egy nagy luxusautóba, amellyel Hrenkov a Villa Abamelekbe, a szovjet nagykövet rezidenciájára vitte. Amest itt várta „Vologya”, az összekötője, itt nyugodtan megbeszélhették közös dolgaikat. Vologyát valójában Vlagyimir Mecsulajevnek hívták, és ezredesi rangban az első fődirektorátus K direktorátusán dolgozott. Első találkozásuk alkalmával Ames tiltakozni akart az ellen a rendkívüli sietség ellen, amellyel a KGB összeszedte az általa elárult embereket, s ezáltal veszélyeztette őt. Vologya azonban megelőzte: elnézést kért a goromba eljárásért, és elmondta, hogy maga Mihail Gorbacsov bírálta felül döntéseiket. Ezután rátért a tárgyra, ami miatt Rómába jött. - Van egy kis problémánk, kedves Rick - mondotta. - Az anyag, amit átadott nekünk, óriási és felbecsülhetetlen értékű. A dokumentumok között szerepelnek olyan roppant fontosak is, mint a Szovjetunión belül futtatott szállítók CIA-összekötőinek személyi dossziéi és fényképei.

Ames nem értette. - Valami baj van velük? - kérdezte. - Baj az nincs, csak fölmerült egy kérdés - mondta Mecsulajev. Egy fényképet vett elő, és a kettejük között álló dohányzóasztalra tette. - Erről az emberről van szó. Egy bizonyos Jason Monkról. Ez ő? - Igen, ő az. - A jelentésében ön azt írja róla, hogy a szovjet-/kelet-európai osztály „új reménysége”. Ez feltételezésünk szerint azt jelenti, hogy egy vagy két szovjetunióbeli szállítót ő futtat. - A Cégnél is ez a vélemény keringett róla. De hát ön nyilván lekapcsolta ezeket az embereket. - Épp ez a probléma, Rick. Mindazokat az árulókat, akiket volt szíves kiadni nekünk, begyűjtöttük, és mindegyikkel… elbeszélgettünk. És mindannyian… hogy is mondjam csak… – Mecsulajev előtt felrémlett a kihallgatóhelyiség, a vele szemben ülő, remegő emberek… Hogy milyen állapotba kerültek, miután Grisin a maga sajátos módján rábírta őket az együttműködésre. – Mindannyian nagyon őszintének és segítőkésznek mutatkoztak. Mindegyikük megmondta, ki volt az összekötője. Némelyiknek több is volt. Jason Monk neve azonban egyszer sem merül fel. Természetesen dolgozhat valaki álnéven is, sőt legtöbben ezt teszik. Viszont itt van ez a fénykép, Rick… Senki sem tudta, kit ábrázol. Érti már, hová akarok kilyukadni? Kiket futtat Monk, és hol vannak? - Nem tudom. Nem értem. Ott kell lenniük a 301-esek közt. - Nincsenek köztük, Rick. A megbeszélés végén Ames rengeteg pénzt és jó néhány feladatot kapott. Három évig maradt még Rómában, elárult mindent, amit csak tudott, kazalnyi titkos és szigorúan titkos anyagot szállított a szovjeteknek. Ezek között négy további CIA-ügynök anyaga szerepelt, akik közül egy sem volt szovjet, valamennyien valamelyik kelet-európai ország állampolgárai voltak. A legfontosabb feladata azonban egyszerű és világos volt: ha majd visszatér Washingtonba - vagy lehetőség szerint még azelőtt -, derítse ki, kiket futtat Monk a Szovjetunióban. * Miközben Novikov és Volszkij felügyelő a milícia központjának étkezdéjében ebédelt, a duma teljes ülést tartott. Az orosz parlamenti képviselők összetrombitálása elég sok időt vett igénybe, mivel a terület óriási volta miatt sok képviselőnek több ezer kilométert kellett utaznia, hogy részt vehessen az ülésszakon, amelynek témája roppant fontos, az alkotmány megváltoztatása volt. Cserkaszov elnök váratlan halála után az alkotmány 59. paragrafusának előírásai szerint átmenetileg a miniszterelnök látta el az elnöki teendőket. Az átmeneti időszak hossza három hónapban volt maximálva. Ivan Markov miniszterelnök át is vette az ügyvezető elnök feladatkörét, de ezt követően számos szakértő annak a nézetének adott hangot, hogy mivel Oroszországban 2000 júniusában amúgy is elnökválasztásra került volna sor, ennek 1999. októberre történő előrehozása nagy kavarodást, sőt káoszt okozhat. Ennek folytán a parlament elé terjesztett javaslat úgy szólt, hogy ebben az egyetlen, rendkívüli esetben az ügyvezető elnök mandátumát hosszabbítsák meg hat hónapra, a 2000-ben tartandó választásokat pedig júniusról hozzák előre januárra. A duma szó a gondolni, megfontolni jelentésű dumaty igéből származik, s ilyenformán körülbelül azt jelenti: a gondolkodás, a megfontolás helye. Sok megfigyelő úgy vélekedett, hogy a duma mostani állapotában inkább az ordítozás és üvöltözés helye, mint az érett megfontolásé. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a bizonyos kánikulai nap inkább az utóbbi megállapítást támasztotta alá. A vita egész nap tartott, s a szenvedélyek olyan hőfokra izzottak, hogy a parlament elnöke, miután számtalanszor figyelmeztette a megjelenteket a parlamenti viselkedés előírásaira, végül már azzal fenyegetőzött, hogy bizonytalan időre elnapolja az ülést. Két képviselő olyan gyalázkodó hangvételben nyilvánított véleményt, hogy a parlament elnöke elrendelte kivezetésüket. Ezt csak heves dulakodás és lökdösődés árán lehetett megvalósítani tévékamerák előtt. A két, egymással élesen szemben álló képviselő rögtönzött sajtótájékoztatót tartott, amely végül tömegverekedésbe torkollt, rendőröknek kellett közbelépniük. Odabent az ülésteremben elromlott az addig maximális teljesítménnyel működő

klímaberendezés, a világ harmadik legnépesebb demokratikus államának képviselői üvöltözve és káromkodva fröcsögtek egymásra. Lassanként kialakultak az erővonalak. A fasiszta Hazafias Erők Uniója, Igor Komarov utasításainak megfelelően, kötötte az ebet a karóhoz, hogy az elnökválasztásra az alkotmány 59. paragrafusának előírásai szerint még az év októberében, tehát három hónappal Cserkaszov halála után kerüljön sor. Taktikájuk nyilvánvaló volt: a HEU a közvélemény-kutatások szerint olyan fölénnyel vezetett, hogy a választások eredményeként csak azt tudták elképzelni, hogy a beütemezettnél kilenc hónappal korábban kerül kezükbe a legfőbb hatalom. A Szocialista Unió neokommunistáinak és a Demokrata Szövetség reformistáinak most az egyszer sikerült közös nevezőre hozni álláspontjukat. A közvélemény-kutatások adatai szerint egyik sem állt valami előkelő helyen, s pozíciójuk javításához minél több időre volt szükségük. Egy esetlegesen előrehozott választás egyikük érdekét sem szolgálta volna. A vita - vagy inkább ordítozás - egészen napszálltáig folytatódott, amikor a kimerült és berekedt elnök végül is bejelentette: a további vitát berekeszti, szavazni fognak. A baloldaliak és a centristák összefogtak a szélsőjobbosok ellen, és a voksok összeszámlálása után kiderült, hogy az ő akaratuk érvényesült. Az elnökválasztás időpontját a 2000. év januárjának 16. napjára tűzték ki. Az országosan fogható tévéhíradó, a Vremja vezető anyaga révén egy óra múlva már mindenki értesült az eredményről. A fővárosban székelő követségeken túlóráztak, minden ablakukban égett a villany, a nagykövetek rejtjelezett táviratokban jelentették kormányuknak a fejleményeket. Így történhetett meg, hogy Gracie Fields még az íróasztalánál ült, amikor Novikov felügyelő hívása befutott. JALTA, 1986. SZEPTEMBER Tombolt a hőség, és a Jaltától északkeletre húzódó part menti úton zötyögő taxiban nem volt légkondicionálás. Monk letekerte az ablakot, hadd érje a Fekete-tenger felől érkező hűvösebb levegő. Ha kissé oldalra hajolt, ő is látta a vezető feje fölötti visszapillantóban tükröződő képet. Úgy tapasztalta, a helyi „Cseka" egyetlen kocsija sem követi. A Marseille, Nápoly, Málta és Isztambul érintésével megtett út fárasztó, de elviselhető volt. Monk alakítása nem keltett gyanút. Őszes hajával, foncsorozott szemüvegével és választékos udvariasságával ugyanolyannak látszott, mint bármely más nyaraló tanárember. Amerikai útitársai elhitték neki, hogy osztja nézetüket, miszerint a világbékére csak az nyújthat reményt, ha az Egyesült Államok és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége polgárai jobban megismerik egymást. Egyikükre, egy connecticuti vénkisasszony tanárnőre különösen nagy hatást gyakorolt a kifogástalan modorú texasi férfi, aki mindig alá tolta a széket, s valahányszor csak találkoztak a fedélzeten, mindig megemelintette lapos tetejű Stetsonját. A bulgáriai Várnában enyhe főfájásra hivatkozva nem szállt partra, de az összes többi kikötőben elkísérte az öt nyugati nemzetből összeverődött turistákat: romokat néztek, aztán romokat, majd megint romokat. Jaltában lépett életében először szovjet földre. Miután a lehető legrészletesebben felkészítették, ez a vártnál könnyebbnek bizonyult. Először is azért, mivel - noha az Armenia volt a kikötőben az egyetlen utasszállító - ott volt még tíz-tizenkét külföldi teherhajó, amelynek legénysége minden gond nélkül partra szállhatott. Az Armenia Várna óta összezárt utasai egy csoportban tipegtek le a kijárón, amelynek tövében két szovjet határőrtiszt, egy-egy futó pillantást vetve útlevelükre, továbbintette őket. Kelson professzor öltözéke jó néhány tekintetet magára vonzott, de ezek a tekintetek jobbára elnézőek és barátságosak voltak. Monk úgy döntött, hogy nem próbál szürke kis verebet mutatni, hanem inkább a másik módszert választja, s ott rejtőzik el, ahol mindenki látja. Krémszín ingéhez ezüstcsattal összefogatott madzagnyakkendőt kötött, könnyű, nyári szövetből készült öltönyt vett föl, fejébe Stetson-kalapot nyomott. A lábát cowboycsizmába bújtatta. - Nahát, tanár úr, hogy maga milyen elegáns...! - áradozott a Tanárnő. - Feljön velünk a libegőn a hegytetőre? - Sajnos nem, asszonyom - felelte Monk. - Azt hiszem, inkább sétálok egyet a kikötőben, és esetleg beülök valahová egy kávéra. Az Inturiszt idegenvezetője elindult a többiekkel, Monk egyedül maradt. Kisétált a kikötőből,

beballagott a városba. Sokan megnézték, de a legtöbben mosolyogtak. Egy kisfiú megtorpant előtte, két kezével előkapta képzeletbeli negyvenötös coltjait; Monk beleborzolt a hajába. Még indulása előtt úgy tájékoztatták, hogy a Krímben nem túl változatosak a szórakozási lehetőségek. A televízió unalmas, mint a halál, a mozi a nagy szám. A magasan legnépszerűbbek a rendszer által engedélyezett cowboyfilmek voltak. És most a jaltaiak előtt ott állt egy hús-vér cowboy. Még egy hőségtől kábult milicista is megbámulta, de amikor Monk ránézve kalapja karimájához emelte mutatóujját, elvigyorodott és tisztelgett. Egy óra múltán, amibe az is belefért, hogy elücsörögjön egy kicsit az egyik tárva-nyitva álló kávézóban, meggyőződött róla, hogy nem követik. Odament a hosszú sorban várakozó taxikhoz, beült az elsőbe, és bemondta a címet: botanikus kert. Útikalauzával, térképével és tört oroszságával olyan nyilvánvalóan valamelyik hajóval érkezett turista volt, hogy a taxis csak bólintott és indított. Ezrek keresik fel naponta Jalta híres botanikus kertjét. Monk a főkapunál kiszállt. Rubelben fizetett, de a borravalót dollárban tette hozzá: ötöt. Még kacsintott is hozzá. A taxis vigyorogva bólintott és elfüstölgött. A forgókapu előtt nagy volt a tolongás; tanulmányi kirándulásra érkezett iskolások nyüzsögtek körülötte. Monk beállt a sorba, s figyelt: lát-e fényes öltönyös férfit. Nem volt egy sem. Lefizette a belépődíjat, bement a forgókapun, s észrevett egy fagylaltosbódét. Vett egy nagyadag vaníliát, leült vele egy félreeső padra, és nyalogatni kezdte. Néhány perc elteltével egy férfi telepedett a pad másik végére, és a hatalmas kert térképének tanulmányozásába mélyedt. - Hogy vagy, barátom? - Pjotr Szolomin volt az. - Most, hogy látlak, sokkal jobban - mormogta Monk. -Figyelnek minket? - Nem. Már egy órája itt vagyok. Se téged, se engem nem követtek. - A kollégáim nagyon elégedettek veled, Pjotr. Az anyagaid segítenek lerövidíteni a hidegháborút. - Én csak azt szeretném, ha ezek a nyomorultak eltűnnének - felelte Szolomin. - Megolvadt a fagylaltod. Dobd el, hozok két másikat. Monk a pad mellett álló szemétgyűjtő edénybe hajította a fagylaltját. Szolomin odasétált a bódéhoz, vett két tölcsérrel. Amikor visszajött velük, már Monkhoz közelebb ült le. - Hoztam neked valamit. Egy filmet. Ott van a térképem borítójában. Itt fogom hagyni a padon. - Köszönöm. De miért nem dobtad be Moszkvában? A kollégáim kissé gyanakvóak - mondta Monk. - Azért nem, mert van még más is, de azt csak szóban lehet - válaszolta Szolomin. Elmondta, mi történt az év, 1986 nyarán a Politbüróban és a honvédelmi minisztériumban. Monk pókerarccal hallgatta, de legszívesebben füttyentett volna. Nem is egyszer. Szolomin jó félórán át beszélt. - Biztos, hogy ez igaz, Pjotr? - kérdezte végül Monk. -Tényleg elkezdődött végre? - Olyan igaz, mint hogy itt ülök. A saját fülemmel hallottam. Maga a honvédelmi miniszter erősítette meg. - Ez sok mindent megváltoztat - mondta Monk. - Köszönöm, öreg vadász. Most már mennem kell. Ahogy egy férfi, aki egy kerti padon szóba elegyedett egy másikkal, Monk kezet nyújtott. Szolomin meglepetten nézett a kezére. - Ez meg mi? Egy gyűrű volt. Monk nem viselt gyűrűt, de egy texasi személyiségéhez jól illett. Az a fajta navahó türkizköves ezüstgyűrű volt, amilyet Texasban és Új-Mexikóban rengeteg kézen látni. Monk észrevette, hogy a Primorszkij Krajból származó udegejnek megtetszett. Lehúzta az ujjáról, és a kezébe nyomta. - Az enyém? - kérdezte Szolomin. Még sosem kért pénzt, Monk pedig úgy érezte, megsértené, ha felajánlaná. Szolomin arcáról most azt olvasta le, hogy ez a százdolláros gyűrű több mint elegendő viszonzás a szolgálataiért. Nyilvánosan nem ölelhették meg egymást, Monk sarkon fordult, és kifelé indult. Menet közben hátranézett. Szolomin már felhúzta a gyűrűt bal keze kisujjára, úgy nézegette. Ez volt az utolsó kép, amelyet Monk megőrzött róla. Az Armenia áthajózott Odesszába, s partra tette emberekből álló rakományát. A vámőrök

minden bőröndbe belenéztek, de csak szovjetellenes nyomtatványokat kerestek. Monkot a felkészítése során tájékoztatták, hogy külföldi turistát sosem motoznak meg, hacsak nem a KGB utasítására, de ehhez valamilyen rendkívüli ok kell. Monk ülepének egyik oldalára tapasztva, két ragtapaszréteg között csempészte ki a parányi hártyalapokat. Az Inturiszt idegenvezetője a többi amerikaival együtt gyorsan keresztülhajtotta a formaságokon, és felült velük a Moszkvába induló vonatra. Moszkvai tartózkodása másnapján Monk a nagykövetségen leadta szállítmányát - onnan már diplomáciai postával viszik Langleybe -, és visszarepült az Államokba. Nagyon hosszú jelentés megírása várt rá.

7 - Jó estét kívánok, brit nagykövetség - vette föl a kagylót a szofiszkajai épület telefonközpontosa. - Sto? - hangzott egy bizonytalan hang a vonal másik végéről. - Dobrij vecser, anglijszkoje poszolsztvo - ismételte oroszul a telefonközpontos. - Én a Bolsoj jegyirodáját hívtam - mondta a hang. - Akkor sajnos eltévesztette a számot - mondta a központos, és letette. A FAPSZI-ban, az oroszok elektronikus lehallgatási központjában hallották és benaplózták a hívást, de egyébként nem foglalkoztak vele. Rengeteg a téves kapcsolás. A brit nagykövetségen eközben a központos, a két beérkező hívást jelző lámpácska villogásával mit sem törődve, elővette kódkönyvét, és feltárcsázta a házi telefon egyik számát. - Mr. Fields? - Tessék. - Itt a telefonközpont. Valaki az imént a Bolsoj jegyirodáját kereste nálunk. - Rendben van, köszönöm. Gracie Fields odacsörgött Jock MacDonaldnek. A házi telefon vonalait rendszeresen ellenőrizték a biztonságiak, úgy tapasztalták, nyugodtan beszélhetnek rajtuk. - Az imént jelentkezett a barátom, akiről nemrég beszéltünk. A vészhelyzeti kódot használta. Visszahívást vár. - Folyamatos tájékoztatást kérek - válaszolta az irodafőnök. Fields az órájára nézett. A két hívás között egy órának kellett eltelnie, s ebből öt perc már eltelt. Kétsaroknyira a milícia épületétől, egy bank előcsarnokának nyilvános telefonjánál állva Novikov felügyelő is az órájára nézett, s úgy döntött, megiszik egy kávét, hogy valahogy kitöltse az előtte álló ötven percet. Aztán elsétál a következő utcasarokig egy másik telefonfülkéhez, és ott vár. Fields tíz perccel később elhagyta a követséget, és lassú tempóban a Mira sugárúton álló Kozmosz Hotelhez hajtott. A moszkvai mértékkel modernnek számító, 1979-ben épült szálloda halijában számos telefonfülke sorakozik egymás mellett. Egy órával a követségre befutott hívás után Fields belépett az egyik telefonfülkébe, zakója zsebéből egy jegyzettömböt vett elő, megnézte, aztán tárcsázott. A nyilvános telefonfülkékből lebonyolított beszélgetésektől minden elhárítási szervezet a falra mászik, mivel ezek a fülkék puszta száma miatt gyakorlatilag lehallgathatatlanok. - Borisz? - Novikovot nem Borisznak, hanem Jevgenyijnek hívták, a Borisz név hallatán azonban tudta, hogy Fields van a vonalban. - Én vagyok. Arról a képről van szó. Van valami. Találkoznunk kellene. - Jó. Délben a Rosszijában. Eszük ágában sem volt a hatalmas Rosszija Szállóba menni. A megbeszélt kód egy hűvös, félhomályos kis étteremre, a Tverszkaja utcai Karusszelre vonatkozott. Most is egy óra volt a kivárási idő. * Mint számos nagyobb brit követségen, a moszkvain is megtalálható az MI5 néven ismert Brit Belbiztonsági Szolgálat egyik embere. A belbiztonsági a külföldi hírszerzéssel foglalkozó, tévesen, de népszerűen MI6-ként emlegetett SIS testvérszervezete. A MI5 emberének nem az a feladata, hogy információkat gyűjtsön a vendéglátó országról, hanem hogy garantálja a követség és annak számos külintézménye biztonságát.

A követség munkatársai és alkalmazottjai nem tekintik fogolynak magukat. A moszkvaiak egyik kedvelt fürdőhelye a Moszkva-folyónak a már városhatáron kívül eső kanyarulata, ahol a víz sodrása egy kis homokos partszakaszt épített ki. Az itt állomásozó diplomaták gyakran járnak ide kirándulni, úszni egyet. Mielőtt felügyelővé nevezték ki, s ezzel egyidejűleg áthelyezték a gyilkossági osztályra, Jevgenyij Novikov annak a körzetnek a felelőse volt, amelybe beletartozott ez a Szerebrjanyij Bor Ezüsterdő- néven ismert terület is. Itt került ismeretségbe a Brit Biztonsági Szolgálat akkori vezetőjével, az mutatta be az újonnan érkezett Gracie Fieldsnek. Fields kedvelte a fiatal rendőrt, s némi idő elteltével felvetette neki, hogy némi havonkénti rendszerességgel érkező kemény valuta ezekben az inflációs időkben esetleg megkönnyítheti egy fix fizetésből élő ember életét. Novikov felügyelő szállító lett, alacsony szintű ugyan, de alkalmanként hasznos. Most meg akarta szolgálni a belé vetett bizalmat. - Van nálunk egy holttest - mondta Fieldsnek a Karusszel félhomályában, hideg sörét kortyolgatva. - Biztos, hogy ő az. Öregember, acélfogak... Elmesélte mindazt, amit Volszkijtól, az ismeretlen holttestekkel foglalkozó kollégájától megtudott. - Majdnem három hét elég hosszú idő egy halottnak ebben a melegben - mondta Fields. Rémes lehet az arca... Lehet, hogy nem is a mi emberünk. - Csak egy hétig hevert az erdőben, utána kilencnapig jégen. Valószínűleg felismerhető. - Szerezzen nekem egy fényképet, Borisz. Megy? - Nem tudom. Az egész anyag Volszkijnál van. Ismer maga egy Csernov nevű nyomozót? - Igen, járt nálunk a követségen. Neki is adtam egy rajzot. - Tudom - mondta Novikov -, az egész ház tele van vele. Gondolom, majd jelentkezik, Volszkij már biztosan beszámolt neki. Őnála lesz fénykép a holttest arcáról. - De azt nem fogja odaadni. - Nem egy sétagalopp. - Azért csak próbálja meg, Borisz. Próbálja meg. Elvégre maga is a gyilkosságin van. Mondja, hogy alvilági körökben szeretné mutogatni. Vagy bármit. Ez most már gyilkossági ügy. Maga meg ilyenekkel foglalkozik, nem? Gyilkossági ügyekkel. - Elméletileg - bólintott rosszkedvűen Novikov. Átfutott rajta a gondolat: vajon tudja-e ez az angol, hogy a gengsztergyilkosságok tetteseinek mindössze három százalékát fogjuk meg? - Nem leszünk hálátlanok - mondta Fields. - Ha a kollégáinkról van szó, nem fukarkodunk. - Jól van - mondta Novikov. - Megpróbálok szerezni egyet. A dolgok úgy alakultak, hogy ezzel nem kellett fárasztania magát. A titokzatos ember dossziéja annak rendje s módja szerint átkerült a gyilkossági osztályra, s két nappal később simán kiemelt egyet a minszki országút mellett talált halott arcáról készült felvételek közül. LANGLEY, 1986. NOVEMBER Carey Jordan kivételesen jó hangulatban volt. 1986 vége felé elég ritkán esett meg vele az ilyesmi, mivel az Irán-kontra botrány akkoriban dühöngött Washingtonban, s ha volt valaki, aki igazán tudta, milyen mélyen bonyolódott ebbe az ügybe a CIA, az az ember ő volt. Ezzel szemben csak az imént hívatta William Casey, az igazgató, aki a legmelegebb elismerés hangján fogadta. Az öreg igazgató e szokatlan nyájasságának oka az a reagálás volt, amellyel a legfelsőbb körök fogadták Jason Monk Jaltából hozott híreit. A nyolcvanas évek elején, amikor még Jurij Andropov, a KGB korábbi főnöke volt a Szovjetunió elnöke, személyesen irányított néhány igen agresszív politikai húzást, amelyek a Nyugat ellen irányul- tak. A végnapjait élő Andropov ezekkel az utolsó, kétségbeesett próbálkozásokkal próbálta megfélemlíteni a NATO-t. E politikai húzások legfontosabb lépéseként a Szovjetunió kelet-európai szatellit országaiban új, közepes hatótávolságú rakétákat telepített. Három, egymástól független nukleáris töltettel felszerelt rakéták, SS-20-asok irányultak Nyugat-Európa minden nagyobb és kisebb városára, Norvégiától egészen Szicíliáig. Akkoriban még Ronald Reagan volt a Fehér Ház lakója, a Downing Street 10.-é pedig Margaret Thatcher. Úgy döntöttek, nem hagyják magukat megfélemlíteni, s elhatározták, hogy minden

nyugat felé irányuló rakétával szemben ők is felállítanak egyet. Az európai baloldal állandó és lármás tiltakozása ellenére Britanniába és Nyugat-Európába Pershing-II-ket és robotrepülőgépeket telepítettek. Reagan és Thatcher ebben tántoríthatatlannak mutatkozott. Az amerikaiak csillagháborús programja rákényszerítené a Szovjetuniót, hogy szintén kifejlessze a maga rakétaelhárító rendszerét. Andropov meghalt, Csernyenko jött és ment, Gorbacsov ült az elnöki székbe, de az akaratok és az ipari erők háborúja még mindig folyt. Mihail Gorbacsov 1985 márciusában lett a párt főtitkára. Meggyőződéses kommunistaként csak abban különbözött elődeitől, hogy pragmatikus ember lévén, nem volt hajlandó elfogadni azokat a hazugságokat, amelyeket azok lenyeltek. A szovjet ipar és gazdaság valódi adatait akarta ismerni. A döbbenet erejével hatottak rá. Ennek ellenére még mindig úgy gondolta, hogy a kommunista gazdaság rozzant gebéje egy kicsit jobb edzésmunkával igazi versenyparipává fejleszthető. Ezt szolgálta a peresztrojka, az átépítés. 1986 nyarán a Kreml és a honvédelmi minisztérium legbelsőbb berkeiben már tudták, hogy ez nem fog menni. A hadiipar fejlesztése és a fegyverkezési program a szovjet nemzeti összterméknek mintegy hatvan százalékát emésztette föl, ez tarthatatlan szint volt. Az emberek már mozgolódtak a nyomor miatt. Azon a nyáron nagyszabású vizsgálat lefolytatására került sor annak érdekében, hogy feltárják, meddig képes még tartani a lépést a Szovjetunió. A kialakult kép sötétebb nem is lehetett volna. Az ipar terén a kapitalista Nyugat minden szinten felülmúlta a szovjet dinoszauruszt. Ez volt az a jelentés, amelyet Szolomin azon a bizonyos jaltai padon ülve átadott. A jelentésben az állt - s ezt Szolomin szóban is megerősítette -, hogy ha a Nyugat még két esztendeig kitart, a szovjet gazdaság elemeire esik szét, s a Kreml kénytelen lesz engedni és lefegyverkezni. Az egész egy olyan pókerjátszmára emlékeztetett, amelyben Szolomin az első laptól az utolsóig megsúgta a Nyugatnak, mi van a Kreml kezében. A hír pillanatokon belül eljutott a Fehér Házba, majd az Atlanti-óceánon át Mrs. Thatcherhez. A belső ellenségeskedéstől és kételyektől gyötört két államfő erőt merített a friss értesülésekből. Bill Caseynek az Ovális irodában gratuláltak, aki ezt az elismerést továbbította Carey Jordannek, aki viszont Jason Monkot rendelte magához, hogy továbbadja neki. Beszélgetésük végén ismét szóba hozott egy korábban már fölvetett témát. - Komoly fejtörést okoznak nekem ezek a maga eldugott dossziéi, Jason. Egyszerűen nem hagyhatom ott őket a széfjében. Ha magával történik valami, fogalmunk se lesz, hogyan kezeljük Lysandert és Oriont. Be kell könyvelnie őket a többiek közé. Egy év telt el Ames első szállítmánya óta, hat katasztrofális hónapja vált nyilvánvalóvá, hogy eltűntek a szállítók, és a bűnös még mindig Rómában élte világát. A házi kémet keresték még ugyan, de már nem a kezdeti lendülettel. - Ha nem szakad ránk a mennyezet, inkább ne tegyük - esdekelt Monk. - Ezek az emberek az életüket teszik kockára. Ők ismernek engem, én is ismerem őket. Bízunk egymásban. Hadd maradjon ez továbbra is így. Jordan már korábban is megtapasztalta, miféle sajátos kapocs alakulhat ki szállító és összekötő között. Az ilyen jellegű kapcsolatokat a Cég két ok miatt is rossz szemmel nézte. Az összekötőt áthelyezhetik, nyugdíjazhatják, és meg is halhat, s ez esetben a túlzottan személyes jellegű kapcsolat megszakadása esetleg azt váltja ki a Szovjetunió szívében munkálkodó szállítóból, hogy nem képes vagy nem akar új összekötővel dolgozni. Másodszor: ha a szállító esetleg meghal, előfordulhat, hogy az összekötőt ez annyira lesújtja, hogy nem képes a korábbi szinten folytatni a munkáját. Egy szállítónak hosszú pályafutás esetén számos összekötője lehet. Monk „egyszemélyes" kapcsolatai aggasztották Jordánt. Valahogy olyan... szabálytalan volt. Másfelől viszont maga Monk is egyedi jelenség volt. És Jordan arról még nem is tudott, hogy Monk a szokásos feladatlista mellé minden egyes moszkvai szállítójának mindig hosszú, baráti jellegű leveleket is csatolt. (Tyurkin ekkorra hazautazott Madridból, s döbbenetes anyagokat küldött az első fődirektorátus K direktorátusáról.) Jordan úgy döntött: kompromisszumot köt. A szállítók adatait tartalmazó dossziék, amelyekben benne lesz, hol és hogyan szervezték be az illetőt, hogyan „szolgálták ki” őket, hol állomásoztak, átkerülnek az ő külön páncélszekrényébe. A dossziék a szállítók nevét nem fogják tartalmazni, ennek ellenére a többi adat alapján azonosíthatóak lesznek. Ha ezeket a dossziékat bárki kézbe akarja venni,

annak közvetlenül őhozzá kell fordulnia, és meg kell mondania, miért van szüksége rájuk. Monk ebbe belenyugodott, és a dossziék átkerültek az igazgatóhelyettes széfjébe. * Novikov felügyelőnek egyvalamiben igaza volt: Csernov csakugyan megjelent a brit követségen, mégpedig másnap, augusztus 5-én reggel. Jock MacDonald leszólt, hogy kísérjék fel az adminisztrációra, ahol attasénak álcázva dolgozott. - Azt hiszem, megtaláltuk azt az embert, aki betört a kolléganőjük lakásába - mondta Csernov. - Gratulálok. - Sajnos meghalt. - Ó. De fényképük azért van? - Van. A halottról. Az arcáról. És itt van egy köpeny is, amely valószínűleg az övé volt. Csernov megveregette a magával hozott vászonzsákot. Egy fényképet tett MacDonald elé. Elég hátborzongató volt, de erősen hasonlított a ceruzaportréra. - Engedelmével idehívom Miss Stone-t - nyúlt a telefonkagylóért MacDonald. - Lássuk, felismeri-e ezt a szerencsétlent. Celia Stone-t Fields kísérte be, ő is ott maradt a szobában. MacDonald figyelmeztette a lányt, hogy a látvány nem lesz valami kellemes, de nagyon hálás lenne, ha közölné, mi a véleménye róla. Celia Stone épphogy rápillantott a fényképre, máris a szája elé kapta a kezét. Csernov elővette az ócska katonaköpenyt, és megmutatta neki. A lány MacDonaldra nézett és bólintott. - Ez ő. Ez volt az az ember, aki... - Akit látott kiszaladni a lakásból - vágott közbe gyorsan MacDonald. - Hát igen... betörősors. Gondolom, az egész világon így van. Celia Stone-t kikísérték. - Engedje meg, nyomozó úr, hogy a brit kormány nevében kijelentsem: ön remek munkát végzett. Lehet, hogy sosem fogjuk megtudni ennek az embernek a nevét, de ez most már nem is igen számít, hiszen meghalt a szerencsétlen. Ön viszont biztos lehet abban, hogy a moszkvai rendőr- főkapitányhoz a lehető legkedvezőbb jelentés fog menni - mondta MacDonald a szinte sugárzó Csernovnak. Még akkor is szélesen mosolygott, amikor a követség épületéből kijőve beült a kocsijába. A Petrovkára érve az egész dossziét átadta a gyilkosságiaknak, elvégre ez most már nem betörési ügy volt. Hogy az áldozatnak volt egy tettestársa is, ebből a szempontból nem volt fontos: személyleírás vagy az azóta meghalt ember tanúvallomása nélkül, akárha tűt kerestek volna egy szénakazalban. Miután Csernov távozott, Fields visszament MacDonaldhoz. Az irodafőnök épp kávét töltött magának. - Na, mi a véleményed? - kérdezte. - A szállítóm szerint ezt az embert agyonverték - válaszolta Fields. - Egy másik nyomozónak tűnt föl, aki az ismeretlen elhunytakkal foglalkozik, hogy a rajz hasonlít az illetőre. A boncolási jegyzőkönyv szerint már egy hete hevert egy erdőben, amikor rábukkantak. - És ez mikor történt? Fields belenézett a jegyzeteibe, amelyeket közvetlenül a Karusszelben lebonyolított találkozó után készített. - Július 24-én. - Ezek szerint úgy... tizenhetedikén-tizennyolcadikán ölhették meg. Egy-két nappal azután, hogy behajította azt a dossziét Celia kocsijába. Aznap, amikor én Londonba repültem az anyaggal. Ezek a fiúk nem totojáznak. - Miféle fiúk? - A nyakamat tenném rá, hogy annak a mocskos Grisinnek a legényei voltak. - Komarov testőrparancsnokáé? - Éppenséggel így is lehet mondani - felelte MacDonald. - Láttad már a dossziéját? - Még nem. - Hát akkor jó volna, ha valamikor belenéznél. Azelőtt a második fődirektorátuson munkálkodott, kihallgatótisztként. Visszataszító figura. - Ha ezt az öreget ők verték agyon, akkor ki lehetett ez az ember? - kérdezte Fields. MacDonald egy pillanatra kinézett a folyó túlpartjáról odalátszó Kremlre.

- Feltehetőleg maga a tolvaj. - Hogy kerül egy ilyen anyag egy ilyen öreg csavargó kezébe? - Gondolom, valamiféle alkalmazott lehetett... És szerencséje volt. Illetve végül is nem volt. Egyébként pedig az a véleményem, hogy a te rendőr barátod megérdemel egy jó vastag borítékot. BUENOS AIRES, 1987. JÚNIUS Az argentin főváros CIA-kirendeltségén egy tehetséges, fiatal ügynökben ébredt fel először a gyanú, hogy Valerij Jurjevics Kruglovnál, a helybeli szovjet nagykövetség emberénél nem stimmel valami. A CIA latin-amerikai osztálya ismerte Kruglovot, dossziéjukban az első bejegyzés még a hetvenes évek derekán datálódott, amikor az oroszt Mexico Citybe helyezték. Tudták róla, hogy kitűnően ismeri Latin-Amerikát, ahol a szovjet külügyminisztérium szolgálatában már három helyen is állomásozott. Mivel barátságos és nyílt embernek látszott, a dosszié teljes pályafutását tartalmazta. Valerij Kruglov 1944-ben született egy szovjet diplomata fiaként, aki szintén Latin-Amerikaszakértő volt. Apja támogatásával került be a tekintélyes MGIMO-ra, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, ahol spanyolul és angolul tanult. 1961-től 1966-ig járt ide. Ezután két dél-amerikai állomáshely következett: először, kezdőként Kolumbia, majd tíz év múltán Buenos Aires, ahol később első titkárnak nevezték ki. A CIA véleménye szerint nem volt KGB-s, csupán diplomata. Lélektani portréja meglehetősen liberális, minden valószínűség szerint nyugatbarát orosznak írta le, nem szokásos, kemény vonalas „homo sovieticus"-nak. A riadóra 1987 nyarán az szolgáltatott okot, hogy Kruglov egy argentin hivatalnokkal folytatott beszélgetése során fölfedte, hogy hamarosan hazautazik Moszkvába, soha többé nem megy külföldre, s ezt az életszínvonala alaposan megsínyli majd. Az argentin továbbította az értesülést az amerikaiaknak. Lévén orosz, a riadó a szovjet/kelet-európai osztályt is érintette. Harry Gaunt azt javasolta, hogy egy új arccal próbálkozzanak nála. Jason Monkot javasolta, aki spanyolul és oroszul is beszélt. Jordan beleegyezett. A feladat elég egyszerűnek látszott: Kruglovnak csak egy hónapja volt. Röviden szólva-, most vagy soha. Öt esztendővel a falklandi háború után, a demokrácia visszaállítása óta Buenos Aires élete kellemesen, nyugodtan folydogált. Nem volt nehéz elrendezni, hogy egy fiatal amerikai ”üzletember”, az amerikai követség egyik fiatal munkatársnője partnereként, egy fogadáson megismerkedhessen Kruglovval. Miután úgy találta, hogy szót tudnának érteni egymással, Monk vacsorázni hívta az oroszt. Kruglov, aki mint első titkár mind a nagykövet, mind a KGB jóváhagyásával nagy szabadságot élvezett, örömmel fogadta a lehetőséget, hogy egyszer egy olyan emberrel vacsorázhat, aki nem a diplomáciai körök tagja. Monk vacsora közben elmesélt egy valós történetet, amelyet azonban valamikori franciatanárnőjétől, Mrs. Bradytől kölcsönzött. Elmesélte, hogy anyja a Vörös Hadsereg tolmácsa volt, aki Berlin eleste után beleszeretett egy fiatal amerikai katonatisztbe, átszökött a nyugati részre, és feleségül ment hozzá. Ezért van az, hogy ő mind az angolt, mind az oroszt anyanyelveként beszéli. Ezután, Kruglov nagy megkönnyebbülésére, oroszra váltottak; spanyolul remekül beszélt, de az angolsága akadozott. Két hét sem kellett hozzá, s Kruglov egyetlen igazi gondja megoldódott. Negyvenhárom évesen, két tizenéves gyermek apjaként, de elváltán még mindig a szülei otthonában lakott. Húszezer dollárnak megfelelő összegért vehetett volna magának Moszkvában egy kis lakást. Monk, mint tehetős lovaspóló-játékos, aki azért jött Argentínába, hogy megnézzen magának néhány pónit, szívesen kölcsönözte ezt az összeget új barátjának. Az irodafőnök javasolta, hogy fényképezzék le a pénz átadását, Monk azonban ellenezte. - A zsarolás itt nem megy. Ez az ember vagy önként jön, vagy sehogy. Jóllehet Monk alacsonyabb rangban szolgált, az irodafőnök elfogadta, hogy ez most az ő játszmája. Monk ezúttal egy felvilágosult, háborúellenes figurát alakított. Mihail Gorbacsov, hangsúlyozta, nagyon népszerű az Egyesült Államokban. Ezt már Kruglov is tudta, Monk szavai csak megerősítették érzéseit: szívvel-lélekkel Gorbacsov mellett állt. Gorby, fejtegette Monk, szerinte őszintén törekszik a leszerelésre, a békére és a két nép közötti bizalom kiépítésére. A gond csupán az, hogy a hidegháború elszánt hívei még mindkét oldalon tartják

sáncaikat, néhányan még magában a szovjet külügyminisztériumban is. Ezek megpróbálnak keresztbe tenni a folyamatnak. Nagyon hasznos lenne, ha Kruglov idejében tájékoztatná, hogy valójában mi folyik a szovjet külügyben. Kruglovnak ebből már rá kellett jönnie, kivel ül egy asztalnál, de nem mutatott meglepetést. Monkban, aki ekkorra már szenvedélyes horgász lett, mindez olyasféle érzeteket keltett, mint egy sorsába már beletörődött tonhal kifárasztás utáni beracsnizása. Kruglov megkapta a pénzt és a kommunikációs csomagot. Megbeszélték, hogy személyes terveit, pozícióját és hozzáférési lehetőségeit egy ártalmatlan levélben, láthatatlan tintával írva küldi egy élő kelet-berlini postaládába. A kézzelfogható anyagokat, a dokumentumokról készített fényképeket két moszkvai odún keresztül juttatja el a CIA-nak. Elválásukkor oroszosán megölelték egymást. - Ne feledd, Valerij - mondta Monk -, hogy mi fogunk győzni… Mi, a tisztességes emberek. Ennek az értelmetlenségnek hamarosan vége, és ehhez mi is hozzájárulunk. Ha bármikor szükséged van rám, csak hívj, és én megyek. Kruglov hazarepült Moszkvába, Monk pedig Langleybe. * - Itt Borisz. Megvan. - Mi? - A fénykép, amit kért. Az anyag átkerült a gyilkosságira, az a piszok Csernov átpasszolta. Kicsippentettem az egyik legjobb felvételt. Ezen csukva van a szeme, úgyhogy nem annyira borzasztó. - Köszönöm, Borisz. Van itt a zakóm zsebében egy boríték, ötszáz fonttal. De szeretnék még valamit kérni magától... Attól még vastagodik is ez a boríték, egy ezres is elfér benne. A telefonfülkében álló Novikov mélyet sóhajtott. Hirtele-nében ki sem tudta számolni, hány rubelt vehet ezen a pénzen. Többet, mint amennyit egy évben keres, az biztos. - Mondja. - Szeretném, ha elmenne a HEU személyzeti főnökéhez, és megmutatná neki azt a képet. - Minek a személyzeti főnökéhez? - A Hazafias Erők Uniójáéhoz. - Nekik meg mi közük ehhez? - Nem tudom. Csak egy ötlet. Lehet, hogy a személyzetis látta már az emberünket. - Miért látta volna? - Nem tudom, Borisz. Ez csak egy olyan ötlet. - Na és mit mondjak neki? - Maga a gyilkosság nyomozója. Egy ügy szálait követve jutott el oda. Hogy az illetőt állítólag látták a párt központja körül ődöngeni. Lehet, hogy be akart törni. És hogy látta-e netán valamelyik őr errefelé. Valami ilyesmit. - Rendben van. De ezek befolyásos emberek. Ha belebukom, maga tehet róla. - Miért bukna bele? Maga csak egy kis szimat, aki végzi a dolgát Ezt a nyomorultat látták őgyelegni a Kiszelnyij bulváron, Komarov lakása közelében. Lehet, hogy valamilyen banda tagja. Lehet, hogy terepszemlét tartott. Erre magának kötelessége felhívni a figyelmüket, még akkor is, ha az illető időközben meghalt. Ezzel nem lehet megbukni. Csak lásson hozzá, és az ezres a magáé. Jevgenyij Novikov dünnyögött valamit, és letette a kagylót. Ezek az angolok... Ezek nem normálisak. Mit akarnak ettől a vén hülyétől? Betört az egyik lakásukba. Na és? Egy ezresért viszont érdemes mozdulni. MOSZKVA, 1987. OKTÓBER Anatolij Grisin ezredesben csak úgy forrt a tehetetlen düh, mint az olyan emberben, aki már mindent elért, amit akart, s immár nem maradt tennivalója. Az Ames által elárult ügynökök kihallgatása már rég véget ért, a remegő emberekből az utolsó csepp információt és emlékképet is kipréselték. Tizenketten ültek a Lefortovo nyirkos alagsorában, várva, hogy szembesítsék őket az első és a második fődirektorátus kihallgatótisztjeivel, vagy, hogy vonakodás vagy emlékezetkiesés esetén átvigyék Grisin külön helyiségébe. Grisin tiltakozása ellenére kettejüket halál helyett csak hosszú kényszermunkára ítélték. Ők ugyanis csak nagyon rövid ideig illetve nagyon alacsony szinten dolgoztak a CIA-nek, ilyenformán

komoly kárt nem okozhattak. A többire halál várt. Kilencüket ki is végezték; átkísérték az elkülönített börtönszárny kavicsos udvarára, letérdeltették és tarkón lőtték őket. Grisin mint rangidős, minden alkalommal jelen volt. Grisin javaslatára egyetlenegyet hagytak csak életben, a legöregebbet. Dmitrij Poljakov tábornok húsz éven át dolgozott Amerika javára, mielőtt elárulták. Mikor legutóbb, 1980-ban hazatért Moszkvába, már a nyugdíjazására jött haza. Sosem fogadott el pénzt; azért tette, mert utálta a szovjet rendszert. És ezt meg is mondta Grisinéknek. Kihúzott derékkal ült a széken, szemükbe mondta, mi a véleménye róluk, és hogy mit csinált húsz éven át. Több méltóság és tartás volt benne, mint az összes többiben. Egyetlenegyszer sem könyörgött. Mivel már hosszú évek óta visszavonult, mondandójának már amúgy sem volt értéke. Nem tudott egyetlen jelenlegi műveletről sem, és csak olyan CIA-s összekötők nevét ismerte, akik már maguk is visszavonultak. Grisin annyira gyűlölte az öreg tábornokot, hogy életben hagyta: különleges kezelésben kívánta részesíteni. Poljakov most saját ürülékében hevert betonpriccsén, s szeméből folyt a könny. Grisin időnként bekukkantott hozzá, hogy lássa. Végül aztán 1988 márciusában Bojarov megelégelte a dolgot. - Az a helyzet, kedves elvtársam - mondta Grisinnek -, hogy itt már nincs több teendő. A Patkányfogó-bizottságot fel kell oszlatni. - De hát ott van még az a másik ember, akiről az első fődirektorátuson beszéltek, aki szintén futtat itt embereket, de még nem bukott le. - Ja, az, amelyiket nem találják... Mindig csak utalások hangzanak el róla, de az árulók egyike sem hallott róla. - És ha lekapcsoljuk az embereit? - kérdezte Grisin. - Ha Jaszenovo washingtoni embere kiadja nekünk őket, akkor maga megint összetrombitálhatja az embereit - mondta Bojarov. - Még át is keresztelheti magukat. Felőlem lehetnek akár Monahbizottság is. Grisin nem értette, Bojarov viszont igen, harsányan fölnevetett. Monah oroszul annyit tesz, mint angolul a monk: szerzetes. * Augusztus 7-én, aznap reggel, amikor barátja, Novikov a brit követségre ment, Pavel Volszkij íróasztalán megcsöndült a telefon. - Kuzmin vagyok - hallatszott a kagylóból. Volszkij hirtelen nem kapcsolt. - Kuzmin professzor, a 2. sz. Orvosi Intézetből. Egy hete beszélgettünk egy ismeretlen halott boncolása kapcsán. - Ja, igen. Parancsoljon, professzor úr. Miben lehetek szolgálatára? - Azt hiszem, épp fordítva áll a helyzet. Lehet, hogy én lehetek a maga szolgálatára. - Köszönöm. Es mi volna az? - Pár napja Litkarinónál kifogtak egy holttestet a Moszkvából. - Remélem, nem akarják ezt is a mi nyakunkba sózni? Ez az ottaniak dolga. - Lehetett volna, kedves felügyelő úr, de valamelyik ottani észkombájn úgy tippelte, hogy a holttest körülbelül két hete ázhat a folyóban, ebben egyébként igaza volt, és hogy ezalatt a folyó lefelé sodorta. Úgyhogy szépen idehozták. Épp most végeztem vele. Két hét a vízben, ilyenkor nyáron... Ennek a profnak olyan lehet a gyomra, mint egy betonkeverő, gondolta Volszkij. - Megölték? - kérdezte. - Nem hinném. Csak alsónadrág volt rajta. Szinte bizonyos, hogy amikor jött az a nagy hőhullám, úszkált egy kicsit, de belefulladt. - Szóval baleset - mondta Volszkij. - Az polgári ügy, én a gyilkosságin vagyok. - Csak hallgasson végig, fiatalember. Hallgasson végig. Ezek a litkarinói kontárok nem vettek észre valamit. Az ujjak annyira fel vannak püffedve, hogy nem látták, elfedte a testszövet. Egy jegygyűrű. Arany. Eltávolítottam, amihez egyébként az ujjat is el kellett. A gyűrű belső oldalán véset látható: N. I. Akopovnak Ligyijától. Ugye nem rossz? - Sőt remek, professzor úr. De ha nem történt gyilkosság... - Mondja csak, van valami köze magának az eltűnési osztályhoz? - Hogyne volna. Minden héten átküldenék egy rakás fényképet, hátha be tudom azonosítani valamelyiket.

- Nahát akkor. Egy férfi, akinek ilyen vastag jegygyűrűje van, feltételezhetően családos ember. És ha három hete eltűnt, akkor ezt feltételezhetően bejelentették. Én csupán arra gondoltam, hogy az én zseniális nyomozómunkám révén szerezhet néhány piros pontot az eltűnésin ügyködő kollégáinál. Ott nem ismerek senkit, úgyhogy ezért hívtam magát. Volszkij felderült; eddig állandóan ő kért szívességeket az eltűnésiektől. Ha most tisztáz helyettük egy esetet, talán lesz előttük némi becsülete. Felírta az adatokat, köszönetet mondott Kuzminnak, és letette a kagylót. Tíz perccel később már hívta is az eltűnésit. - Van nálatok egy N. I. Akopov nevezetű eltűnt? Az eltűnési nyomozója elment megnézni a nyilvántartást. - Igen, van. Miért? - Mondd az adatokat! - Július 17-én jelentették. Előző este nem jött haza a munkából, azóta nem látták. A felesége, Akopova jelentette. - A keresztneve Ligyija? - Tudja a franc. Én csak azt tudom, hogy négyszer járt érdeklődni. Hol az ürge? - Jégen, a 2. Orvosin. Fürdés közben vízbe fulladt. Múlt héten fogták ki Litkarinónál. - Óriási. Boldog lesz a spiné. Mármint hogy a rejtély megoldódott. Tudod, ki volt ez az ürge? - Gőzöm sincs - felelte Volszkij. - Igor Komarov személyi titkára. - A politikusé? - Azé bizony. Jövendő elnökünké. Kösz, Pavel, jövök neked. Naná, hogy jössz, gondolta Volszkij, és folytatta munkáját. OMÁN, 1987. NOVEMBER Carey Jordan 1987 novemberében lemondásra kényszerült. Nem Edward Lee Howard szökése és nem is az eltűnt ügynökök miatt. Az Irán-kontra ügy miatt. Az utasítás - segítsenek a nicaraguai kontráknak a marxista sandinisták uralmának megdöntésében - jó pár éve a legmagasabb helyről, közvetlenül az Ovális irodából érkezett. Bill Casey, az CIA igazgatója hajlandó volt végrehajtani ezt az utasítást, a Kongresszus azonban nemet mondott, és nem adott pénzt hozzá. A feldühödött Casey úgy próbált az akcióhoz pénzt szerezni, hogy engedély nélkül fegyvereket adott el Teheránnak. Amikor ez kitudódott, Casey Langley-beli irodájában, 1986 decemberében infarktust kapott. Az infarktus kapóra jött, de súlyosnak bizonyult: Casey többé már vissza sem tért, és 1987 májusában meghalt. Reagan elnök a politikailag korrekt William Webstert, az FBI addigi igazgatóját nevezte ki a helyére. Carey Jordan végrehajtotta elnöke és igazgatója utasítását. Az előbbi nem akart emlékezni rá, az utóbbi meghalt. Webster a műveleti igazgatóhelyettes megüresedett posztjára a CIA egyik régi motorosát, a már hat éve visszavonult Richard Stoltzot nevezte ki, akinek épp visszavonulása miatt semmiféle köze nem lehetett az Irán-kontra botrányhoz. A szovjet/kelet-európai osztály két évvel korábbi katasztrofális eseményeiről sem tudott. Miközben még a helyét kereste, a bürokraták átvették a hatalmat. Az eltávozott műveleti igazgatóhelyettes páncélszekrényéből három dossziét áttettek a 301-esek közé. A három dosszié három szállító adatait tartalmazta: Lysanderét, Orionét és egy új emberét, Delphiét. Jason Monknak erről sejtelme sem volt: épp Ománban nyaralt. Szenvedélyesen bújta a horgászújságokat, merre találtak új „lelőhelyeket", s így bukkant rá egy cikkre, amelyben azt írták, hogy november-december táján az ománi főváros, Maszkat előtti parti vizeken sárga uszonyú tonhalak hatalmas rajainak vonulása várható. Merő udvariasságból bejelentkezett a helybeli egyszemélyes CIA-irodán, amely a szultáni palota közelében, a maszkati óvárosban működött. Nem hitte volna, hogy a közösen elfogyasztott egykét pohár ital után még összehozza a sors kollégájával. Nyaralása harmadik napján, mivel már addig is elég sok időt töltött a nyílt tengeren, a perzselő napon, úgy döntött, hogy a városban marad, vásárol ezt-azt, mert randevúja volt egy elragadó külügyes lánnyal. Taxiba ült, azzal ment ki a Mina Kabu-i szukba, hátha a sok füstölőpálcika, fűszer, kelme, ezüst és antikvitás között talál valamit neki.

Kiválasztott egy díszes, hosszú nyakú kávésibriket, amelyet valahol fönt, messze a dzsebelben, a hegyek között készített valamikor réges-rég egy ezüstműves. A régiségbolt tulajdonosa becsomagolta, és egy műanyag tasakba tette. Monk hamarosan végképp eltévedt a sikátorok és udvarok labirintusában, s végül irányt tévesztve nem a tenger, hanem a város felé indult. Keskeny, szövevényes kis utcák hálójába került. Az egyik, alig vállszélességű sikátorból kibukkanva egy kis udvarra jutott, amelynek egyik bejárata az volt, amelyiken belépett, a másik pedig vele szemben, egy hasonlóan keskeny köz. Az udvaron egy férfi tartott vele szemben. Európainak látszott. Két arab jött mögötte. Az udvarra lépve az övükbe nyúltak, s egy-egy görbe tőrt rántottak elő, úgy rohantak el Monk mellett célpontjuk felé. Monk habozás nélkül reagált. Teljes erejéből meglendítette a műanyag tasakot és a benne lévő két-két és fél kilós ezüstedényt. Épp halántékon találta vele az egyik támadót, aki az ütés erejétől a földre roskadt. Társa megtorpant, látta, hogy két tűz közé került, s nekiugrott Monknak. Monknak szemébe villant a magasra emelt penge, beugrott a fölemelt kar alá, blokkolta, s öklével gyomorszájon vágta a szedett-vedett, mocskos rongyokba öltözött embert. Kemény férfi lehetett, csak felnyögött. A tőrt sem ejtette el, de úgy döntött, felhúzza a nyúlcipőt. Társa feltápászkodott és utánarohant, tőrét a földön hagyta. Az európai ekkorra már megfordult. Nyilván látta, hogy a tőle háromméternyire álló szőke férfi közbeavatkozása nélkül megölték volna. Monk vékony, barna bőrű, barna szemű férfit látott magával szemben, aki mindazonáltal nem látszott helybelinek. Sötétszürke öltöny és fehér ing volt rajta. Monk már épp meg akarta szólítani, amikor az ismeretlen köszönetképp odabiccentett neki, s elsietett. Monk lehajolt a tőrért. Még csak nem is hasonlított az omániak kundzsájára, s Ománban különben is ismeretlen volt az utcai rablótámadás. A tőr egy jemeni dzsambia volt, egyszerűbb, egyenesebb markolatú. Monk felismerni vélte a támadókat: az aduhali vagy az alaki törzshöz tartozóknak nézte őket, a jemeni belső területekről jöhettek. Mi a fenét keresnek otthonuktól ilyen messze, Ománban? És mi bajuk van ezzel a fiatal nyugati férfival? Hirtelen támadt ötlettel bement az amerikai követségre, és megkereste a CIA emberét. - Van itt nálatok fényképalbum a szovjet nagykövetségen ügyködő barátainkról? - kérdezte. Köztudott volt, hogy az 1986 januárjában fiaskóval végződött jemeni polgárháború óta a szovjetek teljesen kivonultak az országból, sorsára hagyva az elszegényedett és megkeseredett Moszkva-párti kormányt. Az adenieket majd szétvetette a düh, amiért így megalázták őket - ők így látták -, s hogy az országot valamiképp működésben tartsák, kereskedelmi hitelekért és készpénzért kénytelenek voltak a Nyugathoz fordulni. Attól kezdve egy orosz élete Jemenben hajszálon függött. A magas ég a tudója: nincs olyan perzselő gyűlölet, mint amelyik a szeretetből sarjadt. 1987 végén a Szovjetunió nagykövetséget nyitott a deklaráltan kommunistaellenes Ománban, s elkezdte körüludvarolni a britekhez húzó szultánt. - Nekem nincs - válaszolta Monk kérdésére amerikai kollégája -, de akármibe lefogadom, hogy a briteknek van. A keskeny és nyirkos folyosókkal hálózott amerikai követségtől csak alig macskaugrásnyira volt az elegánsabb brit. Beléptek a testes, faragott kapun, odabiccentettek a portásnak, és átvágtak az előkerten. A komplexum valamikor egy tehetős kereskedőé volt, s bevonult a történelembe. A kert egyik falán réztábla őrzi egy római légió emlékét, amely elindult a sivatagba, s attól kezdve többé senki sem látta. A térség közepén magasodott a brit zászló rúdja, amely valamikor régen szabadságot biztosított egy rabszolgának, ha elérte. Monk és kollégája balra fordult, a követség épülete felé, ahol már várta őket a SIS helybeli rangidőse. Kezet fogtak. - Mi a hézag, öregfiú? - kérdezte az angol. - A hézag mindössze annyi - felelte Monk -, hogy az előbb láttam valakit a szukban, akit orosznak néztem. Egy apró részlet keltette fel a gyanúját: a szukban látott férfi orosz divat szerint a zakója gallérjára hajtotta nyitott nyakú inge gallérját, ahogyan a nyugatiak szinte sosem viselik. - Hát akkor nézzük a családi albumot - mondta a brit. Az acélrácsokkal védett biztonsági kapun belépve a hűvös, oszlopos előcsarnokba jutottak, majd fölmentek a lépcsőn. A brit

titkosszolgálat helyi egysége a legfelső emeleten székelt. A brit férfi a páncélszekrényhez ment, egy albumot vett elő. Átlapozták. A szovjet követség újonnan érkezett munkatársai mind szerepeltek benne: kit a repülőtéren, kit az utcán, kit valamelyik kávéház teraszán kaptak le. - A helybeliek nagyon segítőkészek az ilyesmiben - mondta a SIS embere. - A szovjeteknek előre be kell jelentkezniük a külügyben, és akkreditáltatniuk kell magukat. Az adatokat mi is megkapjuk, úgyhogy mindig előre tudjuk, mikor érkeznek, és már teleobjektívvel a kezünkben várjuk őket. Ez volna a maga embere? - Ez. Tud valamit róla? A brit belelapozott kartotékjaiba. - Na, itt van. Ha nem hazudoznak összevissza, akkor ő itt a harmadtitkár, huszonnyolc éves. A neve Umar Gunajev. Olyan tatárosnak hangzik. - Nem tatáros... - mondta elgondolkodva Monk. - Csecsen. És mohamedán. - Maga szerint KGB-s? - kérdezte a brit. - Igen. Spion. - Hát akkor kösz a híreket. Csináljunk vele valamit? Tegyünk panaszt a kormánynál? - Ne - válaszolta Monk. - Valamiből mindenkinek meg keli élnie. Különben is jobb, ha tudjuk, kicsoda. Úgyis küldenének a helyébe másikat. Visszafelé ballagva az utcán a CIA-s megkérdezte Monktól: - Honnan tudta? - Megérzés. Ennél azért több volt. Gunajev egy éve még az adeni Frontel Szálló bárpultjánál üldögélt egy pohár narancslével. Nem Monk volt az egyetlen, aki felismerte aznap. Felismerte két jemeni is, aki elhatározta, hogy megbosszulja a hazáján esett sérelmet. * Mark Jefferson augusztus 8-án, a délutáni járattal érkezett a moszkvai seremetyevói repülőtérre, ahol már várta a The Daify Telegraph irodafőnöke. A sztárriporter alacsony, nett ember volt, haja és rövid szakálla vörhenyesszőke. Türelme, mint híre járta, ugyanolyan kurta volt, mint a termete és a szakálla. Kollégája meghívását, hogy vacsorázzon náluk, azonnal elutasította, arra viszont megkérte, hogy vigye el a Manyezsnaja téren álló patinás National Hotelbe. Megérkezvén közölte kollégájával: ahhoz, hogy interjút készítsen Komarovval, nincs szüksége kísérőre, szükség esetén pedig majd a szállodában rendel magának egy limuzint sofőrrel. Az irodafőnök sértetten távozott. Jefferson bejelentkezett, adatait maga az igazgató, egy nyurga, udvarias svéd férfi vette föl. Jefferson útlevelét ott fogták a recepción, hogy az idegenforgalmi minisztérium által megkívánt adatokat kimásolják belőle. Londonból történt elutazása előtt Jefferson utasította a titkárnőjét, hogy közölje a Nationallal, milyen befolyásos személyiség tiszteli meg őket. A szobájába érve felhívta a Borisz Kuznyecov válaszfaxában megadott telefonszámot. - Isten hozta Moszkvában, Mr. Jefferson - mondta Kuznyecov hibátlan, kissé amerikaias ízű angolsággal. - Mr. Komarov már alig várja, hogy találkozhasson önnel. Ez nem volt igaz, Jefferson mindenesetre elhitte. Az interjú másnap este hétre volt megbeszélve, mivel Komarov az újságíró érkezése napján vidéken tartózkodott. Jeffersonért kocsit küldenek a Nationalhoz. Jefferson megvacsorázott a szálloda éttermében, és elégedetten lefeküdt. Másnap reggel a szalonnás tojás után Jefferson elhatározta, hogy azt teszi, ami nézete szerint egy angolnak a világ bármely pontján elvitathatatlan joga: sétál egyet. - Sétálni? - ráncolta zavarodottan a homlokát a svéd igazgató. - És hol óhajt sétálni? - Nem tudom. Szívok egy kis levegőt. Megjáratom magamat. Valószínűleg átsétálok a Kremlhez, és megnézem. - Rendelkezésére áll szállónk limuzinja - készségeskedett az igazgató. - Úgy sokkal kényelmesebb. És biztonságosabb. Jefferson egyikre sem tartott igényt. Ha ő egyszer sétálni akar, akkor sétálni is fog. Az igazgató végül rábeszélte, hogy az óráját és a valutáját hagyja náluk, s csak egy köteg egymillió rubelest vigyen magával a koldusoknak. Ez a kéregetőknek elég, de rablást nem provokál. Szerencsés

esetben. A középkorú brit újságíró, jóllehet kitűnő riportokat írt, Londonban élt, ott írta politikai tárgyú vezércikkeit, és soha íéletében nem tudósított a világ forrongásban lévő pontjairó. Két óra múltán visszatért. Kissé feldúltnak látszott. Kétszer is járt már korábban Moszkvában: egyszer még a kommunizmus időszaka alatt, másodszor pedig nyolc éve, épp Jelcin hatalomra jutása idején. Kiruccanásai mindkét alkalommal annyira korlátozódtak, hogy taxival az egyik elegáns szállodába hajtatott, s csupán brit diplomata körökben forgott. Szürke, piszkos városnak tartotta Moszkvát, de amivel ma reggel találkozott, arra nem számított. Külföldi mivolta olyan szembeszökően lerítt róla, hogy még a folyóparton és a Sándor-kert környékén is megrohamozták a mindenütt tanyázni látszó koldusok. Kétszer is úgy érezte, hogy gyerekbandák követik. Csak katonai és rendőrautókat látott, meg a gazdagok és kiváltságosok limuzinjait. Úgy gondolta, lesz néhány érdekes kérdése Komarov számára az este. Ebéd előtt még beült egy pohárkára - úgy döntött, hogy Kuznyecov hívásáig most már a szállóban marad. A bárban rajta kívül csak egyetlen vendég volt, egy életunt kanadai üzletember. Beszédbe elegyedtek, ahogy ilyen helyeken szokás. - Mióta van itt? - kérdezte a Torontóból érkezett férfi. - Az este jöttem - válaszolta Jefferson. - Sokáig marad? - Holnap megyek vissza Londonba. - Szerencsés ember. Én már három hete vagyok itt, próbáik valami üzletet összehozni. Én mondom magának, bizarr egy város ez. - Semmi eredmény? - De, eredmény az van. Kötöttem szerződéseket. Van irodám. Még partnereim is vannak. De tudja, mi történt? - A kanadai áttelepedett Jefferson asztalához. - Idejövök, hogy beszálljak a faárukereskedelembe, be vagyok mutatva mindenkinek, akinek kell. Kibérelek egy irodát egy új irodaházban. Kép nap múlva kopogtatnak, bejön egy pofa, tipp-topp, öltöny, nyakkendő, És azt mondja: „Jó reggelt, Mr. Wyatt, én vagyok az új társa." - Ismerte? - kérdezte Jefferson. - Ismerte a rossznyavalya. A helyi maffia képviselője. Az ajánlata a következő volt: mindennek az ötven százaléka az övé és az embereié. Cserébe ők megvásárolják vagy hamisítják az összes szükséges engedélyt és bármiféle papírt, amire bármikor is szükségem lesz. Egyetlen telefonhívással eltakarítják az útból a bürokráciát, gondoskodnak róla, hogy a szállítmányok pontosan induljanak, és a munkások ne balhézzanak. Ötven százalékért. - Maga meg kirúgta - mondta Jefferson. - Én? Ugyan. Én gyorsan tanulok. Ezt itt úgy hívják, hogy fedél van a fejem fölött". Szóval, hogy védelemben részesülök. Fedél nélkül az ember sehová sem jut. Főleg azért nem, mert aki elutasítja őket, az elbúcsúzhat a lábától. Azt ugyanis ronggyá lövik. Jefferson hitetlenkedve nézett a kanadaira. - Uram az egekben... Hallottam, hogy errefelé a bűnözés mindennapos, de hogy ennyire... - Ennyire? Maga azt elképzelni sem tudja. Az egyik jelenség, ami a Szovjetunióval foglalkozó nyugati szakértőket elképesztette, az volt, milyen villámgyorsan terjeszkedett az orosz alvilág, másik nevén, jobb kifejezés híján: az orosz maffia. Még az oroszok is kezdték úgy nevezni: mafija. Egyes külföldiek azt hitték, ez új jelenség, csupán a kommunizmus összeomlása után ütötte fel a fejét. Ez ostobaság. Oroszországnak századok óta kiterjedt alvilága van. A szicíliai maffiával ellentétben azonban ennek az alvilágnak nincs egységes hierarchiája, és sohasem terjeszkedett külföldre. De létezik egyfajta laza, testvéri szövetség helyi és bandafőnökökkel, bandájukhoz mindhalálig hű tagokkal, akiknek elkötelezettségét megfelelő tetoválásuk is bizonyítja. Sztálin megpróbálta eltaposni ezt az alvilágot, ezrével küldte kényszermunkatáborokba a bűnözőket. Ez csupán egyvalamit eredményezett: a zekik, a bűnözők gyakorlatilag magukhoz ragadták a táborok irányítását; a fegyőrök mindehhez csak asszisztáltak, nem örültek volna annak, ha a rabok kinyomozzák családjukat, s azon állnak bosszút. A vori v zakone, a „törvényes tolvajok", az olasz maffia donjainak orosz megfelelői a szó szoros értelmében táborbeli cellájukból irányították külvilági ügyleteiket.

A hidegháború egyik furcsasága, hogy a kommunizmus az alvilág nélkül minden valószínűség szerint már tíz évvel hamarabb összeomlott volna. Az alvilággal végül még a párt nagykutyáinak is le kellett paktálniuk. A magyarázat egyszerű: a Szovjetunióban ez volt az egyetlen valami, ami hatékonyan működött. Ha például egy létfontosságú terméket előállító gyár legfontosabb gépe egyetlen szelep eltörése miatt leállásra kényszerült, és az igazgató a hivatali előírásokat betartva próbált új szelepet szerezni, akár fél-egy évig is állhatott az egész gyár. De szólhatott a sógorának, akinek volt egy jó összeköttetésekkel rendelkező barátja. A szelep egy héten belül megérkezett. Később aztán az igazgató szemet hunyt egy tétel általa gyártott acéllemez eltűnése fölött, amely megtalálta a maga útját egy másik gyárhoz, ahol az acéllemez hiányzott. Ilyenkor aztán mindkét igazgató kikozmetikázta egy kicsit a mérlegét, hogy jelenthesse: teljesítették a „normát". Minden olyan társadalomban, ahol a begyepesedett bürokrácia és a széles körű hozzá nem értés miatt a termelés fogaskerekei és futószalagjai beragadnak, a feketepiac az egyetlen kenőanyag. A Szovjetunió egész fennállása során ezzel a kenőanyaggal működött, utolsó tíz évében pedig a legteljesebb mértékben ettől függött. A feketepiac a maffia kezében volt. A maffia 1991 után semmi egyebet nem tett, mint előbújt a lépcső alatti zugból, fellendült, s terjeszkedni kezdett. A terjeszkedés látni való volt, a védelmi zsarolások hagyományos területeiről - alkohol, kábítószer, prostitúció - gyorsan átterjedt az élet minden területére. Megdöbbentő volt az a gyorsaság és könyörtelenség, ahogyan az ország gazdaságát gyakorlatilag magukhoz kaparintották. Ezt három tényező segítette elő. Az első az az azonnali és kíméletlen tettlegesség, amellyel az orosz maffia bármely sérelme esetén képes volt fellépni, s amelynek hevessége mellett az amerikai Cosa Nostra tevékenysége is szánalmasnak hatott. Aki - orosz vagy külföldi - nem volt hajlandó bevenni vállalkozásaiba a maffiát, mindössze egyetlen figyelmeztetést kapott - verés vagy gyújtogatás formájában -, aztán kivégezték. Ez még nagyobb bankok vezetőjével is előfordult. A második tényező a rendőrség tehetetlensége volt, azé a rendőrségé, amely elegendő pénz és ember hiányában egyszerűen képtelen volt megbirkózni az elsöprő erejű bűnözési hullámmal. A harmadik tényező az Oroszországban járványszerűen terjedő, hagyományos korrupció volt. Mindehhez még hozzájárult az 1991-ben beindult s 1995 körül úgy-ahogy megfékezett infláció is. A kommunizmus idején a Szovjetunióban két amerikai dollárt adtak egy rubelért, ami az értéket és a vásárlóerőt tekintetve mesterséges és nevetséges, de az egész országban kötelező érvényű átváltási arány volt. A gondot azonban nem a pénzhiány, hanem a vásárolható javak hiánya okozta. Az infláció elnyelte a megtakarított pénzeket, s szegénységre kárhoztatta a fizetésből élő embereket. Amikor a sarki rendőr egyheti fizetéséből egy pár zoknit sem tud venni, nehéz rábeszélni, hogy ne fogadjon el egy nyilvánvalóan hamisított jogosítványba csúsztatott bankjegyet. De hát ezek csak apróságok voltak. Az orosz maffia az egész rendszerbe beszivárgott, az egész bürokráciát, egészen a legmagasabb rangú köztisztviselőkig szövetségesévé tette. Márpedig Oroszországban a bürokrácia mindenható. Ilyenformán engedélyeket, jogosítványokat, lakásokat, koncessziókat, különféle kedvezményeket gyorsan be lehetett szerezni az illetékes köztisztviselőtől, miáltal a maffia csillagászati haszonra tett szert. Az orosz maffia másik vonása, amely elképesztette a megfigyelőket, az a gyorsaság volt, amellyel a hagyományos zsarolási területekről, de azt továbbra is szilárdan kézben tartva, átterjedt a legális üzleti életre. Az amerikai Cosa Nostrának egy emberöltőnyi ideig tartott, mire elérte, hogy a bűnös úton szerzett pénzt legális, hasznot hajtó s ugyanakkor pénzmosási műveletekre is alkalmas vállalkozásokba fektethesse. Az oroszoknak ez öt év alatt sikerült; 1995-re már az ország gazdaságának negyven százalékát tartották a kezükben. Ekkorra már külföldre is kinyújtották csápjaikat, elsősorban Nyugat-Európát és Észak-Amerikát vették célba. Három legfontosabb működési területük a kíméletlen erőszakkal megtámogatott fegyver- és kábítószer-kereskedelem, valamint a sikkasztás lett. A probléma az volt, hogy 1998-ra túlzásba vitték. Nyers mohóságuk darabokra tördelte azt a gazdaságot, amelyből éltek. 1996-ig ötvenmilliárd dollár értékű aranyat, gyémántot, ritkafémet, olajat, gázt, faanyagot loptak el s juttattak illegálisan külföldre. Az árut gyakorlatilag értéktelen rubelért vásárolták, ráadásul az állami szervezetekben dolgozó köztisztviselők révén azt is csökkentett áron, s

külföldön dollárért adták el. A dollár egy részét ismét rubelkazlakká cserélték, hogy felhasználásukkal otthon elölről kezdjék a folyamatot. A többit külföldi bankokban helyezték el. - A baj az - folytatta komoran Wyatt, s felhajtotta sörét -, hogy egy ekkora érvágás egyszerűen túl nagy. Hogy úgy mondjam, magunk között szólva, a korrupt politikusok és a még korruptabb hivatalnokok és gengszterek levágták az aranytojást tojó tyúkot, amelyik mindannyiukat gazdaggá tette. Olvasott már maga a Harmadik Birodalom fölemelkedéséről? - Igen, valamikor. Miért? - Emlékszik a weimari köztársaság végnapjairól szóló leírásokra? A fokozódó munkanélküliségre, a bűnözési hullámra, a semmivé lett bankbetétekre, a leveskonyhákra, a Reichstagban ülő seggdugaszokra, akik torkuk szakadtából üvöltöztek egymással, mialatt az ország tönkrement? Na, itt éppen ez megy. Megint vége van mindennek. Mindegy, ott egye meg a fene. Mennem kell, várnak az étteremben. Öröm volt magával beszélgetni... khm... - Jefferson. A név nem keltett semmiféle hatást. Mr. Wyatt nyilván nem olvasgatta a londoni The Daily Telegraphot. Érdekes, gondolta Jefferson, a kifelé tartó kanadai után nézve. A lapja archívumában végzett előzetes tájékozódása alapján el tudta képzelni, hogy ezt az országot az az ember fogja megmenteni, akivel ma este interjút készít. A hosszú, fekete Csajka fél hétkor gördült a szálló elé. Mark Jefferson már várta. Mindig pontos volt, s ezt másoktól is elvárta. Az alkalomra kék sportzakót és sötétszürke nadrágot öltött, ropogós fehér inget és a Garrick Club nyakkendőjét. Talpraesettnek, nettnek, aggályoskodónak - minden ízében angolnak hatott. A Csajka becsatlakozott az esti forgalomba, észak felé tartott a Kiszelnyij bulváron, s közvetlenül a Szadovaja körút előtt bekanyarodott egy mellékutcába. A zöld vaskapuhoz közeledve a vezető egy kis kommunikátort vett elő a zakója zsebéből, s megnyomott rajta egy gombot. A fal tetejére szerelt kamerák a közeledő kocsi felé fordultak, a kapuőr a monitorán megnézte a Csajkát és a rendszámát. Minden egyezett; a kapu kinyílt. A begördülő kocsi mögött bezárult az ajtó, s az őr a vezetőülés ablakához lépett. Megvizsgálta a sofőr igazolványát, benézett a hátsó ülésen ülő utasra, bólintott, s lesüllyesztette az acéltüskéket. Borisz Kuznyecov, akit a kapu őrsége időközben értesített, az épület bejárata előtt várta és üdvözölte a vendéget. Fölvezette az emeletre, s betessékelte egy jól berendezett váróhelyiségbe, amely szintén Komarov szobájából nyílt, csak épp az innenső oldal felől, míg a néhai Akopové a túlsóról. Igor Komarov sem az ivást, sem a dohányzást nem tűrte a környezetében; Jefferson ezt nem tudta, mivel ez soha, sehol sem került szóba. Abban az országban, ahol az ivás szinte a férfiasság jele, ritkaság egy nem ivó orosz. Jefferson idejövetele előtt számos videofelvételt nézett meg, amelyek mind „a nép emberének" mutatták Komarovot, kezében az elmaradhatatlan pohárral, amint orosz módra egymás után mondja a pohárköszöntőket, s az ital semmilyen látható hatással nincs rá. Nem tudta, hogy Komarovnak mindig ásványvizet töltenek. Jeffersont öt percig váratták, közben kávéval kínálták, amit udvariasan elhárított. Öt perc múltán belépett Komarov: jó fellépésű, ötven körüli férfi, őszes hajú, jó száznyolcvan magas; a szeme barna, tekintete átható - hívei hipnotikus hatásúnak érezték. Kuznyecov felpattant; Jefferson egy árnyalatnyival lassabban állt föl. A sajtófőnök bemutatta egymásnak az elnököt és az újságírót; kezet fogtak. Komarov ült le elsőként, egy fekete bőr-fotelbe, amely valamivel magasabb volt, mint a másik kettő. Jefferson a zakója belső zsebéből egy lapos kis diktafont vett elő, és megkérdezte, bekapcsolhatja-e. Komarov kimért biccentéssel jelezte: tudja, hogy a nyugati újságírók többsége nem ért a gyorsíráshoz. Kuznyecov bátorítólag bólintott Jeffersonnak, hogy kezdheti. - Elnök úr! A duma a legutóbbi döntésével, három hónappal meghosszabbította az ideiglenes elnökséget, és ugyanakkor januárra hozta előre a következő választást. Hogyan látja ön ezt a döntést? Kuznyecov gyorsan lefordította a kérdést, s figyelmesen hallgatta Komarov zengzetes oroszságát. - Engem és a Hazafias Erők Unióját természetesen csalódással tölt el a döntés - fordította angolra -, de lévén demokraták, elfogadjuk. Nem titkolom ön előtt, Mr. Jefferson, hogy ebben az országban, amelyet annyira szeretek, nem állnak jól a dolgok. A tehetetlen kormány nagyon hosszú ideje nézi tétlenül a gazdaság pangását, a korrupciót és a bűnözést. Népünk szenved. És minél tovább

megy ez így, a helyzet annál rosszabb lesz. A halogatás épp ezért sajnálatos. Meggyőződésem, hogy októberben elnyertük volna az elnöki posztot, de hát, ha januárban kell választani, akkor majd januárban fogjuk. Mark Jefferson elég gyakorlott újságíró volt ahhoz, hogy észrevegye, mennyire közhelyszerű, mennyire bepróbált a válasz, mintha egy olyan politikus adta volna, akinek már olyan sokszor tették föl ezt a kérdést, hogy szinte oda sem figyelve felel rá. Angliában és Amerikában a politikusok általában közvetlenebb kapcsolatban vannak az újságírókkal, nem eggyel tegeződnek is. Jefferson büszke volt rá, hogy interjúalanyairól teljes képet ad, a nyilatkozó szavai és saját benyomásai együttes felhasználásával nem afféle politikai közhelyektől hemzsegő litániákat, hanem valódi újságcikket ír. Komarov azonban olyan volt, mint egy gépember. Jeffersont tapasztalata már megtanította, hogy a kelet-európai politikusokat sokkal jobban tiszteli a sajtójuk, mint az amerikaikat vagy az angolokat, de ez most más eset volt. Komarov olyan szertartásos és merev volt, mint egy szabó próbabábja. Jefferson a harmadik kérdés után rájött, miért: Komarov nyilvánvalóan utálja a médiát, s utál mindenfajta interjút. Próbálta könnyedebb hangvételben folytatni, de Komarov arca továbbra is olyan maradt, akár a kő. Jefferson látott már önmagát véresen komolyan vevő politikust, de ez az ember maga volt az önteltség. Úgy lökte ki magából a válaszokat, mint egy automata. Jefferson értetlen pillantást vetett Kuznyecovra: a fiatal sajtófőnök szemmel láthatóan Amerikában tanult, bilingvis, világot járt, tanult ember volt, ennek ellenére egy spániel rajongásával követte szemével Komarov minden mozdulatát. Jefferson újra próbálkozott. - Ön természetesen jobban tudja nálam, elnök úr, hogy Oroszországban az elnök kezében sokkal nagyobb hatalom összpontosul, mint az Egyesült Államok elnöke kezében vagy Nagy-Britannia miniszterelnökéében. Ha az ön kezébe kerül ez a hatalom, milyen változásokat látna egy külső szemlélő ebben az országban hat hónap múltán? Másként fogalmazva: ön szerint melyek a legfontosabb teendők? A válasz megint csak olyan volt, mintha egy politikai értekezésből ollózták volna ki. El kell taposni a szervezett bűnözést, mondta Komarov, át kell szervezni a nehézkes államigazgatást, ismét fel kell fejleszteni a mezőgazdaságot, és az ország valutáját konvertibilissé kell tenni. A további kérdések, miszerint mindezt hogyan akarja megvalósítani, további banalitásokat eredményeztek. Nyugaton ilyet egyetlen politikus sem úszhatott volna meg, Kuznyecov azonban úgy nézett Jeffersonra, mint aki arra számít: tökéletesen elégedett. Jefferson ekkor - nem feledve a főszerkesztőjével folytatott beszélgetést - megkérdezte Komarovtól, hogyan akarja biztosítani az orosz nemzet nagyságának újjászületését. Ez volt az első kérdése, amely valódi reagálást váltott ki. Komarov megrázkódott, mintha áramütés érte volna, aztán csak ült karómereven, rebbenéstelen szemét addig szögezte Jeffersonra, míg az végül nem állta tovább, és a diktafonjára pillantott. Sem ő, sem Kuznyecov nem vette észre, hogy az elnök elsápadt, s arca mindkét oldalán egyegy égőpiros folt jelenik meg. Komarov hirtelen felállt, egyetlen szó nélkül átment a szobájába, és becsukta az ajtót. Jefferson kérdőleg felvonta a szemöldökét. Láthatólag Kuznyecov sem értette, de sima modora mit sem változott. - Biztos vagyok benne, hogy az elnök úr nem marad soká. Nyilván eszébe jutott valamilyen sürgős teendő, ami nem tűr halasztást. Amint végez, visszajön. Jefferson előrehajolt, és kikapcsolta a diktafonját. Három perc és egy rövid telefonbeszélgetés után Komarov visszatért, leült, és higgadtan válaszolgatott a kérdésekre. Visszajöttekor Jefferson ismét bekapcsolta a diktafont. Komarov egy óra múltán jelezte, hogy az interjúnak vége. Felállt, karót nyelten biccentett, és visszament a szobájába. Az ajtóban egy pillanatra megállt, s intett Kuznyecovnak, hogy jöjjön ő is. A sajtófőnök két perc múlva került elő, láthatólag zavarban volt. - Sajnos egy kis problémánk akadt a szállítással - mondta a lépcsőn lefelé menet. - Az a kocsi, amelyik önt idehozta, más, sürgős megbízatást kapott, a többi kocsi pedig a későig dolgozó munkatársaké. Nem tudna esetleg taxival visszamenni a Nationalba? - Gondolom, tudnék - válaszolta Jefferson. Bánta már, hogy nem a szálloda kocsijával jött, az biztosan megvárta volna. - Tudna hívni nekem? - Sajnos telefonon már nem fogadnak el megrendelést -felelte Kuznyecov -, de engedelmével megmutatom, hol talál.

Kikísérte az értetlen újságírót a vaskapuhoz, amely közeledtükre félregördült. Az utcára kilépve Kuznyecov a mintegy százméternyire lévő Kiszelnyij bulvár felé mutatott. - Ott a bulváron ilyenkor pillanatokon belül leinthet egyet. Negyedóra múlva már a szállodában lesz. Remélem, megérti. Őszintén örülök, hogy megismerhettem. Sarkon fordult, és már ott sem volt. Az egészből egy hangot sem értő Mark Jefferson elindult a keskeny mellékutcán a bulvár felé. Menet közben a diktafonját babrálta, majd a sarokra érve visszatette a belső zsebébe. Körülnézett, lát-e taxit. Ahogy sejtette: egyet sem. Bosszúsan összeráncolta a homlokát, balra fordult, és elindult a belváros felé. Időnként hátrahátranézett, jön-e taxi. A két fekete bőrzakós férfi attól a pillanattól kezdve követte tekintetével, hogy a mellékutcából kibukkanva elindult feléjük. Az egyik kinyitotta kocsijuk hátsó ajtaját, s mindketten kiszálltak. Amikor Jefferson már csak tízlépésnyire volt tőlük, mindketten egy-egy hangtompítós pisztolyt húztak elő. Egyetlen szót sem szóltak, és mindössze egye-egy lövést adtak le. Mindkettő mellbe találta Jeffersont. A lövések ütőereje megtorpantotta mentében, a lába összecsuklott, ülő helyzetben a földre roskadt, s el is dőlt volna, de két gyilkosa ekkorra már odaért hozzá. Az egyik elkapta, a másik a zakója alá nyúlt, gyorsan kivette a diktafonját, a másik zsebéből pedig a tárcáját. A kocsijuk melléjük gördült, beugrottak. Alighogy elhúzott, egy járókelő jött arra, egy nő. Először azt hitte a fekvő figuráról, hogy részeg, de aztán észrevette a vért, és sikítozni kezdett. A kocsi rendszámát senki sem jegyezte föl. Amúgy is hamis volt.

8 Egy közeli étteremben valaki meghallotta a sikítozást, kidugta a fejét, aztán már tárcsázta is az igazgató telefonján a 3-ast, hívta a mentőket. A mentősök először azt hitték, szívroham, de aztán meglátták a két, golyó ütötte lyukat a kétsoros, kék zakó elején, s alatta a vértócsát. Miközben a legközelebbi kórházba száguldottak, beszóltak a rendőrségre. Egy órával később Vaszilij Lopatyin, a gyilkossági osztály felügyelője komor tekintettel állt a Botkin Kórház traumatológiáján, úgy nézte a gurítható hordágyon fekvő holttestet és a gumikesztyűjét lehámozó ügyeletes orvost. – Semmi sansza nem volt – mondta az orvos. – Egyetlen golyó, közelről, pont a szívébe. Még benne van valahol. Boncolás után megkapják. Lopatyin csak bólintott; nem nagy ügy. Moszkvában annyi a kézifegyver, hogy egy hadseregnek is elég volna. Ebben a szénakazalban megtalálni a fegyvert, amelyből a golyót kilőtték, a fegyver tulajdonosáról nem is beszélve… Kizárt eset, maga is tudta. Idejövetele előtt, a Kiszelnyij bulváron megállapította, hogy a sikítozó nő időközben eltűnt. Állítólag két férfit látott, meg egy kocsit. Nem mondta, hogy néztek ki. * A boncasztalon fekvő fehér bőrű, szeplős testű férfi vörhenyesszőke szakálla dühösen meredt a mennyezet felé. Arca kissé meglepettnek látszott. A műtősegéd egy zöld lepellel letakarta, hogy az orvost ne zavarja a szemek csillogása, ahogy visszatükröződik bennük a műtőlámpák fénye. A holtat már lemeztelenítették, ruhadarabjai egy mellékasztalon hevertek, kevés használati tárgya egy vese alakú tálban. A nyomozó a kezébe vette a zakót, megnézte a nyaki részbe varrt címkét. Megdobbant a szíve. Ez egy külföldi! - El tudja ezt olvasni? - kérdezte az orvost. Az orvos homlokát ráncolva nézegette a hímzett etikettet. - L-a-n-d-a-u - olvasta lassan a szabóság nevét, majd az alatta lévő két szót: - Bond Street. - Hát ez? - mutatott Lopatyin az ingre. - Marks & Spencer - olvasta az orvos. - Ez Londonban van - tette hozzá segítőkészen. - És azt hiszem, a Bond Street is. Az orosz nyelvben több mint húsz szó van az emberi excrementumra, valamint a férfi és női nemi szervekre. Lopatyin gondolatban mindet elsorolta. Egy angol turista... Magasságos ég...! Ezek a barmok... Pont egy angolt kellett kizsebelniük. Végignézte a használati tárgyakat, nem volt sok belőlük. Fémpénz persze egy darab sem, az orosz fémpénz már régóta egy fityinget sem ér. Egy takarosan összehajtogatott fehér zsebkendő, egy

kis műanyag tasak, egy karikagyűrű és egy karóra. Úgy gondolta, a nő sikoltozása megzavarhatta a rablókat, ezért nem maradt idejük levenni ezt a kettőt. Viszont nem volt nála semmiféle papír, se levéltárca. A cipő belső oldalán a „Church" felirat; egyszerű, fekete fűzős cipő. A sötétszürke nadrágra nem volt írva semmi, az alsónadrágra viszont ugyanaz, mint az ingre: Mark & Spencer. Az orvos szerint a nyakkendő valami Jermyn Street-i „Turnbull & Asser"-től származott. Nyilván ez is londoni. Lopatyin inkább csak rutinból, mint reménykedve, megint a zakót kezdte nézegetni. A műtősegéd figyelmét elkerülte valami, ami a külső szivarzsebben lapult, ahol egyesek a szemüvegüket tartják. Kivette. Műanyag lap, átlyukasztva. Egy szállodai kulcs. Nem az a régimódi, hanem mágneses fajta. A biztonság kedvéért nem volt rajta szobaszám - épp ez a lényege, hogy elejét vegye a besurranó tolvajlásnak -, viszont ott virított rajta a National Szálló emblémája. - Hol itt a telefon? - kérdezte Lopatyin. Ha nem épp augusztust írtak volna, Benny Svenson, az igazgató már otthon lett volna. Most viszont tömve voltak turistákkal, és megfázás miatt két embere is hiányzott. Már rég lejárt a munkaideje, amikor a központos odakapcsolta hozzá a hívást. - Egy rendőr keresi, Mr. Svenson. Az igazgató lenyomta a „connect" feliratú gombot. - Tessék. - Az igazgatóhoz van szerencsém? - kérdezte Lopatyin. - Igen, Svenson vagyok. És ön? - Lopatyin felügyelő, a moszkvai rendőrség gyilkossági osztályáról. Svenson szíve hirtelen megdobbant: gyilkossági osztály? - Lakik önöknél egy brit turista? - Természetesen. Több is. Legalább tíz-tizenkettő. Szabad tudnom, miért...? - Mondok egy személyleírást. Százhetven magas, rövid, vörhenyesszőke haj, sötétkék, kétsoros zakó meg egy borzalmas csíkozású nyakkendő. Ismerős? Svenson egy pillanatra lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Ez csak Jefferson lehet. Látta is este a hallban, valamilyen kocsit várt. - Miért kérdezi? - Mert kirabolták. A Botkinban van. Tudja, melyik az... Ott a Hippodrome mellett. - Igen, tudom... De ön azt mondta, hogy a gyilkossági csoporttól van. - Sajnos az illető meghalt. Az iratait ellopták, de volt nála egy műanyag lap a maguk emblémájával. - Tartsa egy pillanatig a vonalat, felügyelő úr. Benny Svenson néhány perc múlva elhűlten ült vissza az íróasztalához. Húsz éve volt már szállodás, de még sosem gyilkolták meg egyetlen vendégüket sem. A szakmáján kívül csak egyetlen szenvedélye volt: a bridzs. Eszébe jutott, hogy egyik állandó partnere a brit követségen dolgozott. Elővette a telefonos noteszét, és felhívta az otthoni számán. Éjfélre járt, az illető már aludt, de a hírre azonnal felébredt. - Jóságos ég, Benny! Ez az az újságíró? A Telegraphtól? Nem is tudtam, hogy itt van Moszkvában. Mindenesetre köszönöm, hogy értesített. - Ebből óriási botrány lesz, gondolta a diplomata, miközben letette a kagylót. A külországokban bajba került britek, legyenek akár élők, avagy holtak, természetesen a konzulátusra tartoznak, mindazonáltal úgy érezte, nem várhat reggelig, valakinek szólni kell. Jock MacDonaldot hívta fel. MOSZKVA, 1988. JÚNIUS Valerij Kruglov már tíz hónapja otthon tartózkodott. Mindig fennáll a kockázat, hogy egy szállító hazatérve meggondolja magát, nem jelentkezik többé, a kódokat, a tintát és a papírt pedig megsemmisíti. Az ügynökség azon kívül, hogy az illetőt valamilyen módon elteszi láb alól, nem sokat tehet, ez viszont értelmetlen és kegyetlen eljárás volna, és semmiféle haszonnal nem járna. Idegek kellenek ahhoz, hogy valaki egy diktatúra belsejéből küldözgessen üzeneteket, és nem mindenkinek van ilyen idegzete. Monk szemében, mint Langleyben mindenkiében, a moszkvai rezsim ellen dolgozó ügynök és

egy amerikai áruló semmiképp sem tartozott ugyanabba a kategóriába. Az utóbbi az egész amerikai népet és annak demokratikusan választott kormányát árulja el. Ha elkapják, ember módjára bánnak vele, elfogulatlan bírák elé állítják, megszerezheti magának akár a legjobb védőügyvédet is. Egy orosz kíméletlen despoták ellen harcol, akik a nemzetnek alig tíz százalékát teszik ki, s akik elnyomják a többi kilencven százalékot. Ha elkapják, összeverik, és tárgyalás nélkül agyonlövik, vagy kényszermunkatáborba küldik. Kruglov azonban megtartotta szavát. Háromszor is használta a postaládát, s mindháromszor érdekes és jelentős politikai dokumentumokat küldött a szovjet külügyminisztériumból. Ennek révén az amerikai külügy már akkor ismerte a szovjetek tárgyalási pozícióját, amikor még tárgyalóasztalhoz sem ültek. 1987-88-ban a kelet-európai államok nyíltan lázadozni kezdtek. Lengyelország már túl volt a maga forradalmán, Románia, Magyarország és Csehszlovákia forrongott; roppant fontos volt tudni, hogyan fog erre reagálni Moszkva, tudni, hogy mennyire érzi magát gyengének és demoralizáltnak Moszkva maga. Kruglov révén megtudták. Májusban azonban jelezte, hogy fontos ügyben találkoznia kellene összekötőjével és barátjával, Jasonnel. Harry Gauntot idegesítette a dolog. - Már Jalta is elég rázós volt, jóformán le sem hunytuk a szemünket. Megúsztad, de lehetett volna csapda is. Ez most ugyanaz a helyzet. Igen, a kód jelzi, hogy nem kényszer hatására írta, de attól még elkaphatták, és kitálalhatott. Te meg nagyon sokat tudsz. - Nézd, Harry... Moszkvába mostanában ezrével tódulnak az amerikai turisták. Most már nem úgy van, mint régen, a KGB képtelen mindet szemmel tartani. Ha az álcázás tökéletes, az illető csak egy a százezer közül. Csak akkor csíphetik meg, ha tetten érik. Csak nem fognak megkínozni egy amerikai állampolgárt... Manapság? Az álcázásom tökéletes lesz. Óvatos vagyok. Beszélek oroszul, de majd úgy teszek, mintha nem érteném. Szokványos amerikai balek leszek, totyogok szépen az idegenvezető után. Amíg meg nem győződöm róla, hogy nincsenek rajtam, játszom a szerepemet. Bízhatsz bennem. Amerikának minden elképzelhető művészeti ágazatban kiterjedt alapítványi hálózata van. Az egyik épp akkor indított egy diákcsoportot moszkvai múzeumlátogatásokra, aminek a fénypontja a Keleti Népek Művészetének Obuha utcai múzeuma volt. Monk öregdiákként iratkozott fel. Mire a csoport gépe június közepén Moszkvában leszállt, Monkot már dr. Philip Petersnek hívták. A papírjai nem egyszerűen tökéletesek, hanem valódiak voltak. Kruglovot értesítették. Az elmaradhatatlan Inturiszt-kalauz már várta őket. Az Alcatraz méretű, csak nem olyan komfortos Rosszija Hotelben szálltak meg. Harmadik nap keresték föl a Keleti Népek Művészetének Múzeumát. Monk még az Államokban tüzetesen tanulmányozta a múzeum alaprajzát, s látta, hogy a tárlók között nagy, tágas terek vannak. Bízott benne, hogy egy ilyen helyen észreveszi, ha Kruglovnak uszálya van. Húsz perce járkáltak a múzeumban, amikor észrevette az emberét, de továbbra is kötelességtudóan csoszogott az idegenvezető után. Kruglov kissé távolabbról követte őket. Mire elindult a kis kávézó felé, Monk már megállapította, hogy nincs kísérője. A Keleti Népek Művészetének Múzeumában történetesen van kávézó, a kávézóknak pedig szokott lenni mosdójuk. Külön asztalhoz telepedve kortyolgatták a kávéjukat, Monk közben elkapta Kruglov pillantását. Ha elkapta és meggyötörte volna a KGB, lett volna valami a tekintetében: félelem, reményvesztettség, figyelmeztetés. Kruglov szeme derűsen csillogott. Vagy a világ legnagyobb kettős ügynöke, vagy tiszta, gondolta Monk. Felállt, és kiment a férfimosdóba. Kruglov követte. Megvárták, míg az egyetlen bent lévő férfi megmossa a kezét, és távozik, aztán összeölelkeztek. - Hogy vagy, barátom? - Jól. Van már saját lakásom. Óriási érzés a magaméban lenni. A gyerekeim időnként meglátogatnak, ott tudom fogni őket éjszakára. - Senki sem gyanakodott? Mármint a pénz miatt. - Nem. Elég sokáig vártam. Manapság mindenkinek van valami mellékese. A komolyabb diplomaták rengeteg holmit hoznak be külföldről. Csak én voltam ilyen naiv. - Ezek szerint tényleg változóban vannak a dolgok, és mi segítünk ebben a változásban – mondta Monk. - Hamarosan vége a diktatúrának, és szabadon élhetsz. Most már nemsokára.

Iskolások jöttek be nagy lármásán, elvégezték a dolgukat, aztán kimentek. Monk és Kruglov eközben a kezét mosta, de Monk óvatosságból továbbra is nyitva hagyta a csapot. Régi trükk, de ha a mikrofon nincs nagyon közel, vagy a beszélő nem emeli föl a hangját, a víz zubogása elnyomja a szavakat. Még vagy tíz percig beszélgettek, aztán Kruglov átadta a magával hozott csomagot. Valódi dokumentumok és másolatok voltak, a külügyminiszter, Sevardnadze hivatali szobájából. Megint megölelték egymást, és külön-külön távoztak. Monk visszament a csoporthoz, s két nap múlva velük együtt hazarepült. Előtte még a követség CIA-részlegén leadta a csomagot. Otthon aztán a dokumentumokból kiderült, hogy a Szovjetunió lassanként minden segélyprogramját leállítja a harmadik világ országaiban, köztük Kubában is; gazdasága recseg-ropog, látható közelségbe került a vég. A harmadik világ többé nem használható a Nyugat zsarolására. A külügy örült a híreknek. Ez volt Monk második „álruhás” szovjetunióbeli küldetése. Hazatértekor újabb előléptetés várta. Ekkor jutott tudomására az is, hogy Nyikolaj Tyurkin - Lysander - hamarosan Kelet-Berlinbe költözik, ahol az ottani KGB K direktorátusának parancsnoka lesz. Ez remek pozíció volt, olyan pozíció, ahonnan a Nyugat-Németországban tevékenykedő összes szovjet ügynökre rálátása nyílt. * A szállodaigazgató és a brit irodafőnök gyakorlatilag egyszerre érkezett a Botkinba. Egy szűkös helyiségbe vezették őket, ahol a letakart halott mellett állva Lopatyin felügyelő várta őket. Bemutatkoztak. MacDonald csak annyit mondott: - A követségről. Lopatyint elsősorban az érdekelte, hogy teljes bizonyossággal derítsék ki a halott kilétét. Ez nem okozott gondot. Svenson magával hozta a halott útlevelét, a fénykép a leghatározottabban egyezett. Svenson a forma kedvéért azért vetett még egy pillantást a halott arcára. - A halál oka? - kérdezte MacDonald. - Egyetlen golyó a szívbe - felelte Lopatyin. MacDonald szemügyre vette a zakót. - Én itt két lyukat látok - jegyezte meg szárazon. Megint megnézték a zakót, most már mindhárman. Két lyuk. Az ingen viszont csak egy. Lopatyin még egyszer végigvizsgálta a holttest felsőtestét. Csak egyetlen sebhely volt rajta. - A másik golyó nyilván a tárcájában akart el - mondta. Savanyúan elmosolyodott. - A rohadékok legalább nem fogják tudni használni a hitelkártyáit. - Nekem vissza kell mennem a szállóba - mondta Svenson. Láthatólag megrázták a történ-tek. Bárcsak elfogadta volna ez a Jefferson a szálloda kocsiját! MacDonald kikísérte a kórház kapujáig. - Piszok érzés lehet magának - mondta együttérzően. Svenson bólintott. - Gondolom, az volna a legjobb, ha mihamarabb tisztáznánk a dolgokat. Az illetőnek feltehetőleg van felesége, aki Londonban hazavárja. Aztán itt vannak a holmijai. Össze tudná esetleg rámoltatni? Jó volna bepakolni a bőröndjébe. Reggel átküldök érte egy kocsit. Előre is köszönöm. Visszament a kis helyiségbe, váltott még néhány szót Lopatyinnal. - Hát itt most baj van, barátom. Ez egy csúnya história. Ez az ember elég ismert név a szakmájában. Újságíró. Tele lesznek vele a lapok. Az ő lapjának is van egy irodája itt Moszkvában. Föl fogják tupírozni. De nemcsak ők: az egész nyugati sajtó. Volna egy javaslatom: engedje át a követségnek ezt a részt. Elvégre a tények elég egyértelműek: egy tragikusan végződött utcai rablótámadás. Szinte biztos, hogy a brigantik oroszul szólították meg, ő viszont nem tudott oroszul. Erre meg azok azt hitték, hogy ellenáll, és lőttek. Ez tragédia. De hát nyilván így történt. Maga is így gondolja? Lopatyin bólintott. - Igen, szerintem is. - Akkor most maga nekiáll keresni a tetteseket, bár magunk között, szakmabeliek között szólván, mindketten tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű. A holttest hazaszállíttatását bízza a konzulátusunkra. A brit sajtót meg ránk. Megegyeztünk? - Meg. - Nekem csak azokra a holmikra volna szükségem, amelyek nála voltak. A nyomozás szempontjából már úgysincs jelentőségük. A tárca lesz a megoldás kulcsa, már ha előkerül. Vagy a hitelkártyák, ha valaki netán megpróbálná felhasználni valamelyiket, bár ezt kétlem. Lopatyin a vese alakú tálcán heverő tárgyakra nézett. - De kell róla egy elismervény – mondta.

- Természetesen. Csak írják meg, én aláírom. Egy kórházi borítékba tették: egy pecsétgyűrű, egy krokodilszíjas arany karóra, egy összehajtogatott zsebkendő meg egy kis műanyag tasak. MacDonald aláírta az elismervényt, és a tárgyakat magával vitte a követségre. Se Lopatyin, se ő nem tudta, hogy a gyilkosok pontos utasításokat kaptak, de két hibát is elkövettek. Megmondták nekik, hogy vegyék el Jeffersontól a levéltárcáját az összes papírjával együtt, köztük a személyi kártyáját, a diktafont pedig mindenképpen. Nem tudták, hogy a briteknek otthon nem kell maguknál tartaniuk a személyi kártyájukat, külföldön pedig csak az útlevelüket használják, és gyakran azt is a szállodájukban hagyják. Nem találták meg a szivarzsebben lapuló szállodai kulcskártyát sem. E két hiba folytán két óra sem kellett a halott kilétének megállapításához. A második véletlenről tényleg nem tehettek. Az egyik golyó nem a tárcát fúrta keresztül, hanem a belső zsebben lévő diktafont találta el, szétroncsolta az érzékeny mechanizmust, és cafatokra szaggatta a kis kazettában felcsévélt szalagot. * Novikov felügyelő augusztus 10-én délelőtt tíz órára beszélt meg találkozót a HEU személyzeti főnökével. Kicsit ideges volt, arra számított, hogy értetlenkedve, fagyosan fogadják. Zilin mellényes öltönyben, kimérten üdvözölte; megjelenésének pedáns hatását kefebajusza és keret nélküli szemüvege csak fokozta. Egész lénye régebbi korok hivatalnokait idézte - az is volt. - Az időm rövidre szabott, felügyelő úr. Kérem, térjen a tárgyra. - Ahogy óhajtja. Egy férfi, egy esetleges bűnöző halála ügyében nyomozok. Egy betörő ügyében. Az egyik tanúnknak úgy rémlik, látta errefelé ólálkodni. Felötlött bennem, hogy esetleg ide is megpróbált behatolni. Zilin alig észrevehetően elmosolyodott. - Kétlem. Zavaros időket élünk, felügyelő úr. Ez az épület szigorú őrizet alatt áll. - Ezt örömmel hallom. Látta már ezt az embert? Zilin épp csak egy pillantást vetett a képre. - Jóságos ég! Ez Zajcev. - Kicsoda? - Zajcev, az öreg takarító. Még hogy betörő? Kizárt eset. - Mondana róla valamit? - Nincs mit. Körülbelül egy éve vettük föl. Katona volt. Megbízhatónak látszott. Vasárnap kivételével minden este jött, ő takarította az irodákat. - De az utóbbi időben nem? - Nem. Nem jött. Két napig vártunk, aztán kénytelen voltam másvalakit fölvenni. Egy hadiözvegyet. Nagyon lelkiismeretes. - És mikor volt az, amikor nem jelent meg? Zilin odament egy iratszekrényhez, és elővett egy dossziét; valahogy olyan ember benyomását keltette, mint akinek mindenről van dossziéja. - Tessék, a munkalapja. Július 15-én jött, amikor szokott. Takarított, ahogy máskor. Szokás szerint hajnal előtt távozott. Aztán nem jött többé, azóta sem láttuk. Az a tanú, akit említett, valamikor éjszaka láthatta, ami teljesen rendjén való. Nem betörni jött, hanem takarítani. - Ez mindent megmagyaráz - mondta Novikov. - Nem egészen - reccsent Zilin. - Maga azt mondta, hogy ez az ember betörő. - Két nappal azután, hogy innen lelépett, minden jel szerint benne volt egy Kutuzov sugárúti lakásbetörésben. A lakó felismerte, egy héttel később meg holtan találtuk. - Szégyen, gyalázat! - mondta Zilin. - Ez a bűnözési hullám felháborító. Maguk meg csinálhatnának végre valamit. Novikov széttárta a karját. - Próbálunk. Ők viszont sokan vannak, mi meg kevesen. És hiába törjük magunkat, föntről nem kapunk támogatást. - Annak is eljön az ideje, felügyelő úr. Annak is eljön az ideje. - Zilin szemében látnoki fények gyúltak. - Fel év múlva Igor Komarov lesz az elnökünk, ő majd változtat egyen és máson. Olvasta a beszédeit? Széttaposni a bűnözést, mindig erre szólít fel. Karizmatikus ember. Remélem, a maga szavazatára is számíthatunk.

- Magától értetődik. Khm... Megvolna ennek a takarítónak a címe? Zilin lefirkantotta egy cédulára, és odaadta. Zajcev lánya zokogott, de beszélt. Megnézte a fényképet, és rábólintott. Aztán a fal mellett álló priccsre nézett. Legalább valamivel több hely lesz. Novikov otthagyta. Úgy tervezte, szól Volszkijnak, bár a vak is látja, hogy itt nem lesz pénz a temetésre. Temettesse csak el a város. De Volszkij legalább lezárhatja az ügyet. Ami meg a dolog gyilkossági részét illeti, az megy a többi kilencvenhét százalékhoz. LANGLEY, 1988. SZEPTEMBER A szovjet delegáció tagjainak névsorát a külügyminisztérium rutinszerűen átadta a CIA-nek. Amikor a szilikon-völgyi elméleti fizikai konferencia, s ezzel kapcsolatban egy szovjet küldöttség meghívásának gondolata felmerült, nemigen hitte senki, hogy elfogadják. 1987 végére azonban Gorbacsov reformjai már kezdték éreztetni hatásukat, s Moszkva hivatalossága tapinthatóan enyhült. A szervezők meglepetésére bele is egyezett, hogy egy néhány tagú küldöttséget delegáljon a konferenciára. A neveket és az adatokat meg kellett küldeniük a bevándorlási hivatalnak, amely ellenőrzés végett rögtön továbbította is az anyagot az illetékes szerveknek. A Szovjetunió annyira titkosan kezelte a tudományos ügyeket, hogy a szovjet tudósok közül csak néhány nagyon nagy nevet ismertek Nyugaton. Langleyben a névsor a szovjet/kelet-európai osztályra és ott Monk kezébe került. Történetesen épp Washingtonban tartózkodott. Két moszkvai szállítója a postaládákon keresztül sorra küldözgette az anyagokat, Tyurkin ezredes pedig Kelet-Berlinből a KGB teljes nyugat-németországi tevékenységéről beszámolt. Monk a szokásos módon lefuttatta a novemberi konferenciára Kaliforniába várt nyolc szovjet tudós nevét, de nem talált semmit: a CIA még egyikükről sem hallott. Olyankor azonban, amikor megoldandó problémával találkozott, Monk egy buldog szívósságával dolgozott. Most is megpróbált még valamit. Jóllehet a CIA és hazai párja, az FBI kémelhárításának viszonya mindig is feszült, sőt időnként ellenségeskedő volt - a Howard-affér után inkább az utóbbi -, Monk rászánta magát, hogy mégis tesz náluk egy kísérletet. Nem volt sok esélye, ezzel szemben tudta, hogy az FBI-nak sokkal több adata van olyan szovjet állampolgárokról, akik az Egyesült Államokban kértek és kaptak menedéket. A „nem sok esély" nem azt jelentette, hogy az FBI esetleg nem akar segíteni, hanem azt, hogy volt-e már példa olyasmire, hogy a Szovjetunió hagyta, hogy egyáltalán külföldre menjen egy olyan tudós, akinek valahol Amerikában él egy rokona. Nem látszott valószínűnek, mivel egy amerikai család a KGB szempontjából komoly biztonsági kockázatot jelentett. A névsorban feltüntetett nyolc név közül kettő az FBI menekültlistáján is szerepelt. Az ellenőrzés során kiderült, hogy az egyik csak véletlen egybeesés: a Baltimore-ban élő családnak a várt szovjet tudósok egyikéhez sincs semmi köze. A másik név furcsa volt. Egy orosz zsidó menekült, egy nő, egy ausztriai átmeneti táborból az Egyesült Államok bécsi követségén kért menedéket. Meg is kapta. Amerikába érve azonban más név alatt jegyeztette be a fiát. Az immár New York-i Jevgenyija Rozina a fia neveként az Iván Ivanovics Blinov nevet adta meg. Monk tudta, hogy ez azt jelenti: Iván fia Iván. A gyerek nyilván házasságon kívül született. Hol foganhatott? Az Államokban? A menekülttáborban? Vagy korábban? A konferenciára várt tudósok egyikét Iván J. Blinovnak hívták. Szokatlan név volt, Monk még sosem találkozott vele. Felszállt egy New Yorkba induló Amtrak-gépre, és megkereste Rozina asszonyt. * Novikov felügyelő úgy gondolta, hogy majd munka után, sörözgetés közben lepi meg Volszkijt a jó hírrel. Megint csak az étkezdében találkoztak, ott olcsó volt a sör. - Találd ki, hol töltöttem a délelőttöt! - Egy nimfomán balerina ágyában. - Nem is rossz ötlet. Egyébként a HEU központjában jártam. - Azon a trágyadombon, a Ribnij közben? - Á, az csak a kirakat. Komarov igazi központja egy gyönyörű épületben van, a Kiszelnyij

bulvár közelében. A sört pedig te fizeted. Megoldottam helyetted egy ügyet. - Melyiket? - Azt a vénembert, akit a minszki országút melletti erdőben találtak. Takarító volt a HEU-központban, míg ki nem derült, hogy mellékesen betöréssel is foglalkozik. Itt vannak az adatok. Volszkij átfutotta az elé tolt papírlapot. - Rossz napok járnak mostanában a HEU-ra - mondta. - Miért? - A múlt hónapban Komarov titkára fulladt vízbe. - Öngyilkos lett? - Nem, nem ilyesmi. Kiment úszni, aztán többé nem került elő. Illetve előkerült, egy hét múlva valamivel lejjebb kifogták. Van egy jó dögészünk, az talált egy jegygyűrűt az ujján, abban benne volt a neve. - Na és mit mond ez a kiváló dögész, hogy mióta ázott a vízben? - Úgy július közepe óta. Novikov elgondolkodott: tulajdonképpen neki kellene fizetnie a sört. Végül is hamarosan egy ezrest kasszíroz az angoltól. Ő viszont cserébe még egy kis extra információval is ellátja - ingyen és bérmentve. NEW YORK, 1988. SZEPTEMBER Jevgenyija Rozina negyven körüli, fekete hajú, eleven, csinos asszony volt, egy bérházban lakott. Monk ennek az előcsarnokában várta, amikor iskolás fiával együtt hazaért. A gyerek nyolcéves, helyes kis kölyök volt. Amikor Monk bemutatkozott, s közölte, hogy a Bevándorlási Hivataltól jött, az asszony ajkáról lehervadt a mosoly. A nem Amerikában született bevándorlóban, még ha papírjai a lehető legnagyobb rendben vannak is, a „bevándorlási" szó idegességet, ha ugyan nem félelmet kelt. Rozina kénytelen-kelletlen beengedte Monkot. Amikor a szűkös, de rendkívül tiszta lakásban a kisfiú odaült a konyhaasztalhoz, hogy megírja a leckéjét, a két felnőtt átment a nappaliba, ott beszélgettek. Az asszony védekező pozíciót vett föl, és nagyon figyelt. Monk azonban nem olyan volt, mint azok a merev, mosolytalan hivatalnokok, akikkel nyolc éve meg kellett harcolnia, hogy befogadják az országba; ebben az emberben volt valami megnyerő. Talán a mosolya. Rozina asszony lassanként kiengedett. - Tudja, hogy van az nálunk, köztisztviselőknél, Ms. Rozina... Akták, akták, örökösen csak akták. Ha teljesek, a főnök boldog. És aztán mi lesz velük? Semmi. Mennek porfogónak az irattárba. Ha viszont nem teljesek, a főnök ingerült lesz, és elküld egy ilyen magamforma kis könyökvédőst, hogy egészítse ki az adatokat. - Mit óhajt tudni? - kérdezte az asszony. - A papírjaim rendben vannak. Közgazdász vagyok és fordító. Eltartom magamat és a fiamat, fizetem az adómat. Egy centjébe sem kerülök az Államoknak. - Tudjuk, asszonyom. A papírjaival az égvilágon semmi baj. Ön honosított állampolgár. Minden rendben van. Csak azt szeretnénk tudni, hogy miért nem a saját nevén jegyeztette be a kis Ivánt. - Az apja nevét adtam neki. - Értem... De hát most már 1988-at írunk, senkit sem érdekel, ha egy gyerek házasságon kívül született. Csak hát az akta, az akta. Volna olyan szíves megadni a gyermek apjának a nevét? - Iván Jevdokimovics Blinov. Ez az. Ez a név szerepel a felsorolásban. Nem túl valószínű, hogy a Szovjetunióban két ilyen név létezne. - Ugye nagyon szerette? Az asszony tekintete réveteggé vált, mint az olyan embereké, akik valamilyen távoli emléket idéznek fel magukban. - Igen - suttogta. - Meséljen róla. Jason Monkban megvolt az a ritka képesség, hogy szóra tudta bírni az embereket. Az alatt a két óra alatt, míg a kisfiú be nem jött elkészített számtanleckéjével, az asszony mindvégig a fia apjáról

beszélt. Iván Jevdokimovics Blinov 1938-ban született, az apja fizikus volt, egyetemi tanár, az anyja matematika-tanárnő. Az apja valamilyen csoda folytán túlélte a háború előtti sztálini tisztogatásokat, de az 1942-es német blokádot már nem. Az anyjának, karján az ötéves Ványával, 1942 telén a Ladogató jegén át egy teherautó-konvojjal sikerült elmenekülnie. Az Ural egyik kisvároskájában telepedtek le, a gyerek ott nőtt fel. Anyja egyetlen feladatnak szentelte magát: hogy a fia egy nap ugyanolyan remek ember legyen, mint az apja volt. Blinov tizennyolc éves korában Moszkvába utazott, felvételizett a Szovjetunió legtekintélyesebb műszaki oktatási intézményébe, a Fizikai Technológiai Intézetbe. Meglepetésére föl is vették. Szerény körülményei, apja hírneve, anyja odaadása, talán a génjei és nyilvánvaló szorgalma a javára billentették a mérleg nyelvét. Az intézet pedig szerény neve ellenére a legbonyolultabb nukleáris fegyverek tervezőinek tanintézete volt. Hat évvel később, még mindig fiatalemberként, Blinov egy kutatóvárosban kapott állást, amely annyira titkos volt, hogy a Nyugat csak hosszú évek múlva szerzett tudomást arról, hogy egyáltalán létezik. Arzamasz-l6 a fiatal tehetség privilegizált otthona és börtöne lett. A szovjet normákhoz viszonyítva fényűző körülmények között éltek. Saját lakás, kicsi, de teljesen az övé, jobb üzletek, mint bárhol az országban, magasabb fizetés és minden elképzelhető kutatási eszköz - mindez a rendelkezésére állt. Csak egyvalamije nem volt: távozási engedélye. Évente egyszer a szokásos ár töredékéért elmehetett nyaralni egy meghatározott helyre, aztán irány vissza a szögesdrót mögé, a felbontott posta, a lehallgatott telefonok és a lenyomozott barátkozások városába. Még nem volt egészen harmincéves, mikor feleségül vett egy Valja nevű fiatal nőt, aki könyvtárosként és angoltanárként dolgozott. Valja tanította angolul, hogy a Nyugatról beözönlő műszaki témájú cikkek fontosabbjait eredetiben olvashassa. Eleinte boldogan éltek, de házasságuk köteléke lassanként foszladozni kezdett: nagyon szerettek volna gyereket, de nem sikerült. 1977 őszén Ivan Blinov a Kaukázus északi részén, egy kiszlovodszki üdülőhelyen megismerkedett Zsenya Rozinával; felesége, az aranyketrecben nem ritka módon, máskor vehette ki a szabadságát. Zsenya huszonkilenc éves volt, tíz évvel fiatalabb Blinovnál; minszki, elvált asszony, szintén gyermektelen, eleven, fesztelen, a „hangok" (a Voice of America és a BBC) állandó hallgatója és olyan merész lapok olvasója, mint a Varsóban nyomott Poland, amely sokkalta liberálisabb és szélesebb látókörű volt, mint a száraz és dogmatikus szovjet publikációk. Megbabonázta a világtól elzárt tudóst. Megállapodtak, hogy levelezni fognak. Mivel azonban Blinov tudta, hogy a leveleit elolvassák (titkolózó természet volt), arra kérte Zsenyát, hogy egy barátja címére írjon Arzamasz-16-ba, akinek postáját nem vizsgálják át. 1978-ban ismét találkoztak, ahogy megbeszélték: ezúttal a fekete-tengerparti Szocsiban. Blinov házassága ekkor már csupán papíron létezett. Zsenyával kötött barátságából lángoló szerelem lett. Harmadszor s egyben utoljára 1979-ben, Jaltán találkoztak. Szerelmesek voltak egymásba, de mindketten tudták, hogy az ügy reménytelen. Blinov érezte, hogy nem képes elválni a feleségétől. Más lett volna a helyzet, ha Valjanak csapja a szelet valaki. De nem: Valja nem volt szép. Ezzel szemben, ha a szerelem elmúlt is közben, hűséges feleség volt tizenöt éven át. Még mindig barátok voltak, és nem akarta szégyenbe hozni abban a kis közösségben, amelyben éltek. Zsenya sem ragaszkodott hozzá, hogy összeházasodjanak, ő azonban más ok miatt. Elmondott valamit Blinovnak, amit addig nem. Hogy ha egybekelnek, az akadályozná Ivan pályafutását. Zsenya zsidó volt, ennél több nem is kellett. És már kérvényezte is az OVIR-nál, hogy vándorolhasson ki Izraelbe, Brezsnyev idején új rendelkezések léptek életbe. Csókolóztak, szeretkeztek, aztán elváltak útjaik, és soha többé nem látták egymást. - A többit már tudja – fejezte be most elbeszélését Rozina. - Az ausztriai menekülttábort, meg hogy bement a követségünkre? - Igen. - Es Iván Ivanovics? - Hat héttel a jaltai nyaralás után észrevettem, hogy állapotos vagyok. Iván már itt született, amerikai állampolgár. Ő legalább már szabadon fog felnőni.

- Megírta Blinovnak? Egyáltalán: írt neki? - Minek? - kérdezte keserűen az asszony. - Nős ember. Aranyketrecben él, ugyanolyan rab, mint bármelyik zek a lágerekben. Mit tehettem volna? Idézzem föl neki az egészet? Hogy vágyakozzon valami után, amit nem érhet el? - És a fiának mesélt az apjáról? - Igen. Az apja nagyszerű ember. Kedves ember. De nagyon messze van. - Azért mostanában már változóban vannak a dolgok… - mondta Monk barátságosan. - Lehet, hogy Blinov ma már akár Moszkváig is eljuthat. Van egy barátom, aki gyakran utazik Moszkvába… Üzletember. Maga meg esetleg írhatna annak az embernek Arzamasz-l6-ba, akinek nem bontják föl a leveleit. Kérje meg Blinovot, hogy jöjjön Moszkvába. - Minek? Mit mondhat neki a maga barátja? - Tudnia kell, hogy van egy fia - felelte Monk. - írasson neki a fiával egy levelet. Gondom lesz rá, hogy megkapja. Aznap este a kisfiú jó, de meghatóan egyszerű oroszsággal egy kétoldalas levelet írt az apjának, amely így kezdődött: „Kedves Papa!”. * Gracie Fields 11-én néhány perccel tizenkettő előtt ért be a követségre, és bekopogott MacDonaldhoz. Az irodafőnököt komor gondolatokba merülve találta. - Buborék? - kérdezte MacDonald. Fields rábólintott. Az A tárgyaló biztos falai között az asztalra dobta a halott öregember arcáról készült fényképet. Az a felvétel volt, amelyet még a helyszínen, az erdőben csináltak, és hasonlított ahhoz a fotóhoz, amelyet Csernov hozott be a követségre. - Te is láttad? - kérdezte MacDonald. - Láttam. Elég riasztó látvány volt. Ő takarított a HEU központjában. - Takarító volt? - Az. Ő takarította az irodákat. Mint a láthatatlan ember. Minden éjjel ott volt, de senki sem látta. Mindennap jött, csak vasárnap nem. Este tízre járt, végigtakarította az irodákat, aztán még hajnal előtt elment. Bagóért dolgozott, egy nyomor-negyedben lakott. De ez még nem minden. Fields előadta N. I. Akopov, Igor Komarov néhai titkára történetét, aki minden figyelmeztetés ellenére július közepén lement a folyóra fürdeni, és benne is maradt. MacDonald felállt, fel-alá járkált. - A mi szakmánkban elvileg a tényekre kell támaszkodni, mindig csak a tényekre. Most viszont tételezzünk föl valamit. Tételezzük föl, hogy ez az Akopov az asztalán hagyta azt az istenverte dokumentumot. Jött az öreg takarító, belelapozott, nem tetszett neki, és ellopta. Van ennek valami értelme? - Szerintem van. Másnap fölfedezik, hogy nincs meg a dosszié, Akopovot kirúgják, de ez kevés. Elküldik fürdeni két izompacsirtával, azok meg nem engedik föl a víz alól. - Valami hordóba vagy kádba nyomhatták bele, csak aztán dobták a folyóba - dünnyögte MacDonald. - Mikor aztán nem jött a takarító, leesett a tantusz, elkezdték hajszolni az öreget, de az akkorra már behajította a dossziét Celia Stone kocsijába. - Na de miért, Jock? Miért pont az övébe? - Ezt mát sosem fogjuk megtudni. Az öreg nyilván tudta, hogy Celia a követségen dolgozik. Valami olyasmit mondott, hogy adja át a nagykövet úrnak a sörért. De mi a fészkes fenét akart ezzel a sörrel? - Szóval megtalálják az öreget - folytatta Fields. - Kezelésbe veszik, mindent kivernek belőle, aztán végeznek vele, és kihajítják valahová. Viszont honnan tudták, hol lakik Celia? - Nyilván követték a kocsiját. Innen. Ő meg nem vette észre. Megtudták, hol lakik, megvesztegették a kapuőröket, átkutatták a kocsiját, és mikor nem találták a dossziét, fölmentek a lakására. Celia meg közben hazajött. - Eszerint Komarov tudja, hogy a féltve őrzött dossziéja eltűnt - mondta Fields. - Tudja, ki vitte el, tudja, kihez dobta be, azt viszont nem tudja, hogy észrevette-e valaki. Celia ki is hajíthatta azt a dossziét. Oroszország minden félnótása petíciókat küldözget, minden napra jut egy kazalnyi. Talán nem is tudja, hogy vihart kavart. - Tudja - mondta MacDonald. - Egy kis sétálómagnót vett elő, a titkárnőjétől kérte kölcsön, aki zenét szokott hallgatni

rajta.Beletett egy kazettát. - Ez meg mi? - kérdezte Fields. - Ez, kedves barátom, az Igor Komarovval készített interjú- Egy-egy óra mindkét oldal. - De hát én úgy tudtam, hogy a gyilkosok elvitték a diktafont. - El is vitték. Még keresztül is lőtték, Jefferson jobb belső zsebében műanyag- és fémszilánkokat találtam. Nem a tárcájába durrantottak bele, hanem a diktafonjába. Úgyhogy a kazettát nem lehetett lejátszani. - De hát akkor... - Jefferson kínosan pedáns volt. Nyilván megállt az utcán, kivette a diktafonból az értékes kazettát, és egy másikat tett a helyébe. Ezt itt egy műanyag tasakban találtuk a nadrágzsebében. Szerintem kiderül belőle, hogy miért halt meg. Hallgassa! Bekapcsolta a magnót, felhangzott Jefferson hangja. „- Elnök úr! A külügyek tekintetében és különösképp a Szovjetunió többi tagországát illetőleg, hogyan kívánja biztosítani az orosz nép dicsőségének újjászületését?" Némi csend következett, majd Kuznyecov fordítani kezdett. Miután befejezte, ismét csend következett, majd távolodó léptek hallatszottak. A diktafont kikapcsolták. - Valaki felállt, és kiment a szobából - mondta MacDonald. A diktafont ismét bekapcsolták, Komarov válaszát hallották. Hogy mennyi ideig volt kikapcsolva Jefferson gépe, nem lehetett megállapítani. Közvetlenül az első csettenés előtt azonban hallatszott, hogy Kuznyecov azt mondja: „- Biztos vagyok benne, hogy az elnök úr nem..." - Én ezt nem értem - mondta Fields. - Pedig roppant egyszerű, Gracie. A Fekete Manifesztumot magam fordítottam. Otthon, a Vauxhall Crosson, egész éjjel ezt csináltam. Én voltam az, aki a „vozrozsgyenije vo slavu russzkava naroda" kifejezést „az orosz nép dicsőségének újjászületése" szavakkal fordítottam. Mivelhogy azt jelenti. Marchbanks is olvasta, és biztos szóba hozta a szerkesztő előtt, az meg továbbadta Jeffersonnak. Jefferson szerette az ilyen szóvirágokat, úgyhogy az este Komarovnak is előhozakodott vele, az a nyomorult meg az anyanyelvén hallgatta. Én eddig még sosem találkoztam ezzel a kifejezéssel. Fields a kezébe vette a magnót, s újra lejátszotta a beszélgetésrészletet. Amikor Jefferson elhallgatott, Kuznyecov oroszra fordította a kérdését. A „dicsőségének újjászületése” kifejezés tolmácsolására a „vozrozsgyenije vo slavu" szavakat használta. - Jézusom... - suttogta Fields. - Komarov biztos azt hitte, hogy az egész manifesztumot olvasta, méghozzá oroszul, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy Jefferson a mi emberünk, és azért jött, hogy próbára tegye. Gondolja, hogy a Fekete Gárda volt? - Szerintem inkább Grisin rendelhette meg az alvilági ermbereitől. Villámgyors munka volt. Ha több idejük van, elkapják az utcán, és elviszik valahová, ahol nyugodtan kihallgathatják. De ezeknek csak azt mondták, hogy hallgattassák el, és vegyék el tőle a kazettát. - Akkor most mit csináljunk? - Én megyek vissza Londonba. Ez most már nem babra megy. Tudjuk, és ezt Komarov is tudja. A főnök azt mondta, szerezzünk neki bizonyítékot, hogy a manifesztum valódi. Három ember már meghalt e miatt a sátáni iromány miatt. Nem tudom, mennyi vér kell még neki bizonyítéknak. SAN JOSÉ, 1988. NOVEMBER A Szilicium-völgy valóban völgy, egyenes vonalban fut Santa Claratól egészen a Menlo Parkig, a nyugaton magasodó Santa Cruz-i hegyek és a keleti oldalán húzódó Hamilton-síkság között. Nevét arról az elképesztő sűrűségben idetelepült ezer-kétezer ipari létesítményről és kutatóintézetről kapta, amely mind a legmagasabb szintű technológia köré szerveződik. Az 1988 novemberében rendezett konferencia színhelye a völgy fővárosa, San José volt, egykor aprócska spanyol misszióváros, napjainkban csillogó toronyépületekkel tűzdelt, szélesen elterülő városhalmaz. A szovjet küldöttség nyolc tagját a San José-i Fairmont Hotelben szállásolták el. Jason Monk is ott ült a hallban, amikor bejelentkeztek. A nyolc tudóst felvigyázók jóval népesebb serege kísérte. Néhányukat a New York-i szovjet követség küldte, egyet a San Franciscó-i konzulátus, négyen pedig Moszkvából érkeztek. A tweedzakós Monk egy pohár jeges teát kortyolgatott, mellette egy New Scientist hevert. Nézte őket,

hogyan mozognak-Ötükről megállapította, hogy nyilvánvalóan a KGB gorillái. Idejövetele előtt hosszan elbeszélgetett a Lawrence Livermore Laboratory egyik legkiválóbb atomfizikusával, aki szinte magánkívül volt az örömtől, hogy végre találkozhat Blinov professzorral. - Ez az ember egy rejtély - magyarázta a fizikus. - Tulajdonképpen csak az utóbbi tíz évben került előtérbe, de tudományos körökben körülbelül akkortájt hallottunk róla először. Ő volt az első sztártudós a Szovjetunióban, de egy sort sem engedtek neki külföldön publikálni. Tudjuk, hogy Lenindíjat kapott, meg egy rakás másikat. Nyilván küldtek neki egy halom meghívást mindenféle külföldi egyetemtől, hogy tartson náluk előadást, egyébként mi is küldtünk kettőt, de a leveleket a tudományos akadémia elnökségének kellett címezni, azok meg mindig azt válaszolták, hogy ne is álmodjunk róla. Óriási eredményeket ért el, és szerintem biztos jólesett volna neki a külföld elismerése is, mindnyájan emberek vagyunk, úgyhogy valószínűleg az akadémia utasította el a meghívásokat. És akkor most jön. A fejlett részecskefizikáról fog előadást tartani, én ott leszek, az biztos. Én is, gondolta Monk. Végighallgatta Blinov lelkes tapssal honorált előadását, végighallgatta a többit is, a szünetekben ide-oda sétálgatott, és úgy érezte, Mars-lakók közé keveredett. Egy árva szavukat sem értette. A szálloda előcsarnokában hamarosan megszokott látvány lett tweedzakós figurája, zsinóron lógó szemüvege, állandóan a hóna alatt hordott szaklapjai. Már a négy KGB-s és a GRU-s kísérő sem figyelt rá. A szovjet küldöttség elutazása előtti este Monk megvárta, míg Blinov felmegy a szobájába, aztán bekopogott az ajtaján. - Tessék! - szólt ki egy hang angolul. - Szobaszolgálat - mondta Monk. Az ajtó tenyérnyire kinyílt - amennyire a lánc engedte -, és Blinov professzor kinézett a résen. Egy öltönyös férfit látott, aki egy rózsaszín szalaggal átkötözött gyümölcstálat tartott a kezében. - Nem rendeltem semmit. - Tudom, uram. Én az éjszakás igazgató vagyok. Tiszteletünk jeléül hoztam. Blinov öt nap elteltével még mindig nem értette igazán ezt a hihetetlen mértékben fogyasztó társadalmat. Mindössze két dolog volt ismerős számára: a tudományos témájú beszélgetések és a szigorú biztonsági intézkedések. De egy ajándék gyümölcstál... Nem akart udvariatlan lenni, kiakasztotta a biztonsági láncot, pedig a KGB-sek figyelmeztették, hogy ezt ne tegye. Ha valakik, hát ők tudták, mi az, amikor éjnek évadján kopogtatnak az ember ajtaján. Monk belépett, egy kis asztalra tette a tálat, aztán megfordult, és bezárta az ajtót. A tudós szemében ijedség villant. - Tudom, hogy maga kicsoda. Távozzon, vagy hívom az embereimet! Monk elmosolyodott, és oroszra váltott. - Természetesen, professzor úr, amikor csak óhajtja. De előbb olvassa el ezt. Aztán csöngessen, ha akar. Blinov értetlenül vette kezébe fia levelét, szeme végigfutott az első soron. - Mi ez az ostobaság?! - tiltakozott. - Betolakodik ide és... - Csak öt percet adjon nekem. Utána elmegyek. Senki nem fog észrevenni semmit. De nagyon kérem, előbb hallgasson meg. - Nem tud nekem olyasmit mondani, amire kíváncsi lennék. Mondtam, hogy hívom az... - Zsenya New Yorkban van - vágott a szavába Monk. Blinovnak elakadt a szava, az álla leesett. Ötvenéves korára már ősz volt, és idősebbnek látszott a koránál. Lehajolt, föltette az olvasószemüvegét, még egyszer Monkra nézett, és lassan leereszkedett az ágyra. - Zsenya? Itt? Amerikában? - A jaltai közös nyaralásuk után megkapta az engedélyt, hogy kivándorolhasson Izraelbe. Egy ausztriai átmeneti táborba került, ahonnan fölvette a kapcsolatot a követségünkkel, vízumot kért, és inkább ide jött. A táborban vette észre, hogy gyereket vár. Nagyon kérem, olvassa el a levelet. Blinov lassan, hitetlenkedve olvasott. Miután befejezte, az ölébe ejtette a két krémszínű lapot, és a falra meredt. Levette a szemüvegét, megdörzsölte a kezét. Arcán lassan két könny-csepp gördült végig. - Fiam van... - suttogta. - Uram az egekben, fiam van! Monk egy fényképet vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta. A kisfiú szélesen mosolygott, feje búbján baseballsapka ült. Az arca szeplős volt, egyik

metszőfogából letört egy darabka. - Iván Ivanovics Blinov - mondta Monk. - Sosem látta magát, csak egy megfakult jaltai fényképen. De szereti magát. - Fiam van... - ismételte a férfi, aki hidrogénbombát tudott tervezni. - És van egy felesége is - tette hozzá halkan Monk. Blinov a fejét ingatta. - Valja tavaly meghalt rákban. Monk szíve összeszorult. Blinov tehát szabad ember. Ha akar, itt marad az Államokban. Ez nem volt benne a játéktervben. Blinov megelőzte. - Mit akar tőlem? - Szeretnénk, ha két év múlva elfogadna egy nyugati meghívást, és kint maradna. Bárhová megy is, mi iderepítjük az Államokba. Remek élete lesz. Katedrát kap valamelyik nagy egyetemen, lesz egy nagy háza valamilyen szép, zöld helyen, lesz két nagy kocsija. És ott lesz maga mellett Zsenya és Ivan. Míg csak világ a világ. Mindketten nagyon szeretik magát, és úgy veszem észre, maga is szereti őket. - Két év múlva. - Igen. Még két év Arzamasz-16-ban. De mindent tudnunk kell róla. Ért engem? Blinov bólintott. Mire virradni kezdett, Monk bemagoltatta vele a kelet-berlini címet, és átadott neki egy flakon borotvahabot, amelynek valahol a közepe táján ott volt egy kis fiola láthatatlan tinta, épp csak annyi, amely egyetlen levélre elegendő. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy valaki érte menjen Arzamasz-16-ba. Blinov majd valahol odaadja valakinek, aztán egy évvel később mindazzal, amit csak össze tud szedni, megszökik. A szálloda halljából kifelé menet Monkban megszólalt egy hang: „Nagy görény vagy te, Jason. Elintézhetted volna, hogy most rögtön itt maradjon." Egy másik hang felelt az elsőnek: „Nem vagy te a Vöröskereszt családegyesítő bizottsága. Te, fiam, egy mocskos kis spion vagy. Ez a munkád, ez a dolgod." Az igazi, hús-vér Jason Monk pedig megfogadta, hogy egy nap Iván Jevdokimovics Blinov az Egyesült Államokban fog élni a feleségével és a fiával, és Uncle Sam ennek a két évnek minden egyes percéért kárpótolni fogja. * A találkozóra két nappal később, Sir Henry Coombs Vauxhall Cross-i legfelső emeleti irodájában, a tréfásan csak a Fény és Kultúra Palotájaként emlegetett épületben került sor. A név egy már régóta meghalt öreg motorostól, Ronnie Bloomtól származott. Orientalistaként egyszer Pekingben talált rá egy ilyen nevű épületre. Úgy találta, nagyon kevés fény és nem sok kultúra található benne, és erről a Century House-i közPont jutott eszébe. A név megragadt. Jelen volt a két felügyelő, a keleti, illetve nyugati féltekéé Marchbanks mint az orosz szekció vezetője és MacDonald. A jelentést MacDonald terjesztette elő; a feljebbvalók időnkénti közbekérdezéseire adott válaszokkal együtt csaknem egy óráig tartott. - Nos, uraim? - kérdezte végül a főnök. Ki-ki elmondta a véleményét. Mind ugyanúgy ítélték meg a helyzetet: a Fekete Manifesztum valódi, és azt tartalmazza, amit Komarov a hatalomra jutása után tenni akar - egypárti diktatúrát bevezetni, külországokat megtámadni, otthon pedig népirtást rendezni. - Megtennéd, hogy mindezt leírod nekünk, Jock? - mondta végül a főnök. - Ma estére, ha lehet. Majd én továbbítom fölfelé. És talán nem ártana szólnunk langleybeli kollégáinknak. Gondoskodnál erről, Sean? A nyugati félteke felügyelője bólintott. A főnök felállt. - Kínos história. Ezt az embert meg kell fékezni. Nagyon remélem, hogy a politikusaink rámondják az áment. De nem mondták rá. Az történt, hogy néhány nappal augusztus vége előtt Sir Henry Coombsot megkérték, fáradjon át a külügyminisztérium King Charles streeti épületébe, az egyik magas rangú hivatalnokhoz. Sir Reginaid Parfitt mint adminisztratív államtitkár nemcsak a SIS főnökének volt a kollégája, hanem egyike volt az úgynevezett „öt bölcsnek", aki pénzügyminisztériumi, védelmi minisztériumi, kabinetirodai és belügyminisztériumi kollégáival együtt szükség esetén javaslatot tett a miniszterelnöknek a SIS főnökének utódjára. Mindkettejük mögött hosszú út állt, baráti viszonyban voltak egymással, és mindketten pontosan tudták, hogy egészen más a hatáskörük.

- Erről a gyalázatos firkálmányról szeretnék beszélni magával, amit az oroszoktól hoztak a emberei - mondta Parfitt. - A Fekete Manifesztumról. - Arról. Jó ez a cím. Mi a véleménye róla, Henry? - Ugyanaz, ami a moszkvai irodafőnöké. Hogy eléggé találó cím. - Ahogy mondja. Ez a fekete jelző nagyon kifejező. Az amerikaiakkal közöltük, de senki mással. Most már olyan magasan van, hogy annál feljebb már nem lehet. Urunk és parancsolónk gondoskodott róla, mielőtt elvonult Toscanába egy kis nyaralásra. - A brit külügyminiszterre célzott. Az amerikai külügyminiszter szintén. Fölösleges mondanom, hogy óriási visszatetszést keltett. - Reagálunk rá, Reggie? - Hogy reagálunk-e? Ja, igen... Nos, van egy kis gond - válaszolta Parfitt. - A kormányok hivatalosan kormányok lépéseire reagálnak, nem külföldi ellenzéki politikusok lépéseire. Ez a dokumentum - kopogtatta meg mutatóujjával a manifesztum asztalán heverő másolatát - hivatalosan szinte biztosan nem létezik, annak ellenére, hogy mindketten meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről. Hivatalosan tehát aligha lehet birtokunkban, tekintve, hogy nyilvánvalóan lopott okmányról van szó. Sajnos a hivatalos bölcsesség azt diktálja, hogy egyik kormány sem tehet semmit. - Hivatalosan - dünnyögte Henry Coombs. - Kormányunk azonban az ő végtelen bölcsességében minden kétséget kizáróan éppen abból a célból hívta életre az általam vezetett szolgálatot, hogy szükség esetén nem hivatalosan is lépni tudjunk. - Meg kell hagyni, ez már csak így van, Henry. És maga kétségkívül valamilyen titkos akcióra gondol. Sir Reginaid a „titkos akció" szavak kiejtése közben olyan arcot vágott, mintha valami fajankó ablakot nyitott volna, hogy teljes mértékben kiélvezze egy halpiac szagát. - Máskor is előfordult már, Reggie, hogy őrült gonosztevőket a süllyesztő felé irányítottunk. Roppant diszkréten. Maga is tudja, hogy ez a dolgunk. - De csak ritkán járnak sikerrel, Henry. Épp ez a probléma. Politikus uramiék az óceán mindkét partján úgy látják, hogy bármennyire fű alattinak tűnik is egy művelet az adott időszakban, előbbutóbb mindig fény derül rá. És az roppant kínos. - Az amerikaiaknak folyton valami „gate" van a fülük mögött, ott volt a Watergate, az Irángate, a Contragate... Mi meg itt Londonban még jól emlékszünk rá, mik szivárogtak ki a vizsgálóbizottság jelentéseiből. Alattomos támadások a parlamentben, fegyverek Iránnak... Érti, mire gondolok, Henry? - Hogy nincs vér a pucájukban. - Kissé nyers, de pontos megfogalmazás. Magának mindig volt tehetsége az ilyesmihez. Szerintem se az amerikai, se a brit kormánynak álmában sem jutna eszébe, hogy kereskedelmi hiteleket vagy segélyeket nyújtson ennek az embernek, ha hatalomra kerül. De ezzel kész is. Ami az aktív lépéseket illett, a válasz „nem". Az adminisztratív államtitkár az ajtóig kísérte Coombsot. Kék szemében nem volt semmi derű, ahogy a kémfőnök szegébe nézett. - És ez tényleg azt jelenti, hogy „nem", Henry. Miközben sofőr vezette hétüléses kocsija az álmatag Temze rakpartján a Vauxhall Cross felé suhant vele, Sir Henry Coombs még egyszer végiggondolta a dolgot, és úgy találta: nem tehet mást, mint hogy elfogadja a két kormány közös döntését. Valamikor régen elég volt egy kézfogás, s mindkét fél biztos lehetett a másik diszkréciójában. Az utóbbi évtizedben, a hivatalos kiszivárogtatások nyomán, már csak az aláírás volt elegendő. És esetenként az is visszaütött az aláíróra. Sem Londonban, sem Washingtonban nem akadt ember, aki hajlandó lett volna aláírni egy olyan utasítást, hogy országa titkosszolgálata „aktív intézkedéseket" foganatosítson Igor Viktorovics Komarov menetelésének megakadályozására. VLAGYIMIR, 1989. JÚLIUS Dr. Philip Peters amerikai tudós egyszer már járt a Szovjetunióban, mégpedig szemmel láthatóan attól az ártalmatlan szenvedélyétől vezérelve, hogy ott a keleti műkincseket és a régi orosz műtárgyakat tanulmányozza. Egy évvel később még több turista tódult Moszkvába, és az ellenőrzés még inkább meglazult.

Monknak csupán azt kellett eldöntenie, megint Peters doktor képében utazzon-e. Úgy döntött, hogy így tesz. A Blinovtól érkezett levél teljesen egyértelmű volt: minden olyan tudományos kérdésre választ ígért, amelyre Amerika kíváncsi volt. E kérdéseket hosszas vita után Amerika legmagasabb szintű tudományos körei állították össze még azelőtt, hogy Monk a Fairmont Hotelben fölkereste volna a szovjet tudóst. Blinov magával vitte a listát, és most kész volt szállítani. A gondja csak az, írta, hogy Moszkvába nehéz volna eljutnia. És gyanút ébresztene. Gorkijba viszont, amely szintén tele van tudományos intézményekkel, és Arzamasz-l6-tól mindössze másfél órányi vonatútra fekszik, át tud menni. Tiltakozására a KGB eltávolította mellőle szokásos gorilláját. Végtére is, érvelt Blinov, Kaliforniában már járt. Akkor Gorkijba miért ne mehetne? E véleményét a politikai biztos is osztotta. Ha pedig nincs kísérője, egy másik vonattal továbbmehet Vlagyimirba. De itt volt a bökkenő: estére otthon kellett lennie. A találkozó napjaként július 19-e delét jelölte meg, helyszíneként pedig a Mária halála-székesegyház nyugati galériáját. Monk két hétig tanulmányozta Vlagyimirt. Ez a középkori város két gyönyörű katedrálisáról nevezetes. A nagyobbik az Uszpenszkij- vagy Mária halála-székesegyház, amelyben a híres XV. századi ikonfestő, Andrej Rubljov is munkálkodott, a kisebbik a Szent Dmitrij. Langley kutatási osztálya egyetlen olyan turistacsoportot sem talált, amely az adott időpontban Vlagyimirnak akár csak a környékére indult volna. Magányos turistaként odautazni kockázatos lett volna; a csoport védelmet nyújtott. Végül azért találtak valamit: július közepén indult Moszkvába egy csoport, amelynek tagjai az orosz egyházi építészet rajongói voltak, és akik a tervek szerint 19-én busszal átruccantak a híres zagorszki Trojice-Szergijevszkij kolostorba. Peters doktor feliratkozott a csoportba. Immár megszokott tömör, ősz fürtjeivel s orrát az útikalauzba temetve, három napon át tanulmányozta a Kreml gyönyörű templomait. A harmadik nap végén az Inturiszt idegenvezetője közölte velük, hogy másnap reggel fél nyolcra legyenek a szálloda előcsarnokában, mert indulnak Zagorszkba. Negyed nyolckor Peters doktor leküldött egy cédulát, miszerint nagyon elrontotta a gyomrát, és inkább ágyban kúrálja magát. Reggel nyolckor feltűnés nélkül kisétált a Metropolból, átment a Kazanyi pályaudvarra, és felszállt egy Vlagyimirba tartó vonatra. Tizenegy előtt oda is ért. Előzetes tájékozódása után nem lepte meg, milyen sok turistacsoportot lát, de hát Vlagyimirban nem őriztek államtitkokat, és gyakorlatilag senki sem törődött a turistákkal. Vett egy várostérképet, körüljárta a Szent Dmitrijt, megcsodálta falait s az azokat díszítő ezerháromszáz domborművet: vadállatokat, madarakat, virágokat, griffeket, szenteket és prófétákat. Tizenkettő előtt tíz perccel átsétált a háromszáz méternyire lévő Mária halála-székesegyházhoz, ahol senki által sem zavartatva beballagott a nyugati galériába, megcsodálni Rubljov falfestményeit. Háta mögül köhintést hallott. Ha követtek, végem, gondolta. - Jó napot, professzor úr! Hogy van? - mondta nyugodtan, szemét egy pillanatra sem véve le a festményről. - Jól, csak idegesen - válaszolta Blinov. - Ki nem az? - felelte Monk. - Hoztam magának valamit. - Én is magának. Egy hosszú levelet Zsenyától meg egy rövidebbet Ivantól, rajzokat is küldött hozzá. Azt hiszem, örökölte az ön tehetségét, a számtantanára szerint jóval megelőzi a korát. Blinov félt, homlokán hideg verejték gyöngyözött, de most szinte sugárzott a boldogságtól. - Jöjjön utánam lassan - mondta Monk -, és közben nézegesse a festményeket. Néhány lépéssel távolabb ment, egy olyan pontra, ahonnan az egész galériát belátta. Egy francia csoport épp távozott, kettesben maradtak. Monk átadta Blinovnak a leveleket és egy másik kérdéscsoportot, amelyet amerikai atomfizikusok állítottak össze. A papírok eltűntek Blinov belső zsebében, ő egy jóval testesebb csomagot hozott Monknak: ujjnyi vastag papírköteget, amelyet Arzamasz-16-ban másolt le. Monk nem örült, hogy a csomag ilyen nagy, de nem volt mit tennie: az inge alá, a nadrágja korca alá dugta, hátra a derekához. Kezet fogtak; mindketten elmosolyodtak. - Bátorság, Ivan Jevdokimovics, már nem tart soká. Már csak egy év. Szétváltak: Blinov hogy visszamenjen Gorkijba s onnan aranyketrecébe, Monk hogy elérje a moszkvai vonatot. A csomagot leadta az amerikai követségen, s mire a busz megjött Zagorszkból, már

ágyban volt. Mindenki nagyon sajnálta, mindenki azt mondta, ilyet csak egyszer lát életében az ember. Július 2-án az Északi-sarkon át a csoport visszarepült New Yorkba. Ugyanaznap éjjel egy másik sugárhajtású gép is leszállt a Kennedy repülőtéren, de az Rómából érkezett. Ezen a gépen utazott Aldrich Ames, aki háromévi olaszországi tartózkodás után tért vissza Langleybe, hogy tovább kémkedjen a KGB javára. Ekkorra már kétmillió dollárral volt gazdagabb. Mielőtt Rómából eljött volna, kívülről megtanulta, majd elégette azt a levelet, amely a Moszkvától kapott feladatai felsorolását tartalmazta. E feladatok egyik legfontosabbja az volt, hogy próbálja kideríteni, milyen ügynököket futtat még a CIA a Szovjetunióban, különös tekintettel a KGBre, a GRU-ra, a magasabb beosztású köztisztviselőkre és a tudósokra. A levélnek volt egy utóirata is: „Koncentráljon az általunk Jason Monk néven ismert emberre."

9 Augusztus nem épp főszezonja a St. Jamesen, a Piccadillyn és a Pall Mallen működő elegáns kluboknak. Augusztus a szabadságolások hónapja, a személyzet nagy része a családja körében tölti, a tagság fele pedig vidéki vagy külföldi birtokán. Sok klub bezár, azok a tagok pedig, akik valamilyen oknál fogva Londonban maradnak, azokba a kétoldalú megegyezések által biztosított intézményekbe járnak ebédelni és borozgatni, amelyek ilyenkor is nyitva tartanak. A hónap utolsó napjára azonban ismét megnyitotta kapuit a White's, s ide hívott meg ebédelni Sir Henry Coombs egy nála tizenöt évvel idősebb férfit, aki posztján, a Secret Intelligence Service vezetői tisztségében egyik elődje volt. A hetvennégy esztendős Sir Nigel Irvine már tizenöt éve kilépett a testület kötelékéből. E tizenöt év első tíz évében még „befolyásos tényező" volt Londonban, ami azt jelentette, hogy elődeihez és utódaihoz hasonlóan, élve tapasztalatával, a hatalom köreiben szerzett ismereteivel és veleszületett kitartásával, jó néhány igazgatóságban szerzett helyet magának, ami némi ellentételezést jelentett számára előrehaladott korával szemben. Az említett ebédmeghívás előtt négy évvel végül is végleg visszavonult a dorseti Swanage közelében fekvő birtokára; írogatott, olvasgatott, sétálgatott a La Manche csatorna kiépítetlen partján, néhanapján pedig bevonatozott Londonba a barátaihoz. Barátai, akik között sok jóval fiatalabb is akadt, mind elismerték, hogy Sir Nigel még mindig eleven, tevékeny ember, az esze vág, mint a borotva. Legközelebbi barátai és ismerősei azt is tudták róla, hogy régimódi udvariassága acélos, időnként könyörtelenséggé fajuló akaratot leplez. Henry Coombs, dacára a köztük lévő korkülönbségnek, nagyon jól ismerte. Mindketten oroszspecialistaként indultak. Irvine távozása után a SIS főnöki tisztsége két orientalistára, majd egy arabszakértőre szállt, s csak Henry Coombs hivatalba lépésével került ismét olyan ember a főnöki karosszékbe, aki a Szovjetunióval szemben folytatott küzdelemnek szentelte életét. Nigel Irvine főnöksége idején Coombs Berlinben dolgozott, ahol kiváló gyakorlati embernek bizonyult; agyafúrtságának minden előnye megmutatkozott a KGB NDK-beli hálózata és az NDK kémfőnöke, Marcus Wolf ellen vívott játszmákban. Odalent a zsúfolt étteremben Irvine beérte annyival, hogy társalgásuk a szokványos csevegés szintjén maradjon, mindazonáltal furdalta az oldalát, miért kérte egykori protezsáltja, hogy üljön vonatra, és egyetlen ebéd kedvéért bumlizzon be a kánikulai Londonba. Coombs azonban csak odafent, az egyik St. James Streetre néző ablakhoz telepedve hozta szóba a meghívás célját. - Valami bűzlik Oroszországban - mondta. - Méghozzá meglehetősen, ha igaz, amiket a lapokban olvasok - felelte Irvine. Coombs elmosolyodott: pontosan tudta, hogy volt főnökének a napilapoknál sokkal jobb hírforrásai vannak. - Nem terhelem a részletekkel - folytatta. - Legalábbis itt és most nem. Épp csak nagy vonalakban vázolnám, miről volna szó. - Természetesen - mondta Irvine. Coombs vázolta, mi minden történt az elmúlt hat hét folyamán Moszkvában és Londonban. Az utóbbit kissé részletesebben. - A kisujjukat se mozdítják, ez a végleges döntés. Bármilyen sajnálatos is, jöjjön, aminek jönnie kell. A mi nagyra becsült külügyminiszterünk két napja mindenesetre így mondta nekem.

- Tartok tőle, hogy túlbecsül, ha úgy véli, képes vagyok némi életet lehelni a King Charles streeti mandarinokba -mondta Sir Nigel. - Én már csak egy öreg nyugdíjas vagyok. - Van nálam két dokumentum, örülnék, ha vetne rájuk egy pillantást - mondta Coombs. - Az egyik egy részletes jelentés a történtekről, már amennyire fényt tudtunk deríteni rájuk. Az ügy ott kezdődött, hogy egy derék, de ostoba öregember ellopott egy dossziét Komarov titkárának asztaláról. Ön el tudja dönteni, helyes következtetésre jutottunk-e, amikor úgy gondoltuk, hogy ez az úgynevezett Fekete Manifesztum valódi. - És a másik anyag? - Maga a manifesztum. - Köszönöm a bizalmat. És mit csináljak velük? - Vigye haza, olvassa el mindkettőt, aztán mondja meg, ön hogyan látja. Miután a lekváros rizspuding üres csészéit elvitte előlük a pincér, Sir Henry Coombs kávét rendelt, és két pohárral a klub portóijából, egy különlegesen zamatos Fonsecából. - És ha történetesen magam is úgy találom, hogy ez a rettenetes manifesztum valódi, akkor mi lesz? - Arra gondoltam, Nigel, hogy... Nos, hogy azok az illetők, akiket jövő héten tudomásom szerint Amerikában fölkeres... - Jóságos ég, Henry! Erről még magának sem volna szabad tudnia. Coombs elhárítólag intett, de örült, hogy sejtelme beigazolódott: a Tanács tehát valóban összeül, és a tanácskozáson Irvine is ott lesz. - Ahogy mondani szokás: kémeim ott vannak minden fa mögött - Akkor örülök, hogy az én időm óta nem sokat változtak a dolgok - mondta Irvine. - Nos, rendben van, tételezzük fel, hogy találkozom néhány emberrel Amerikában. És? - Ezt önre bízom. Az ön ítéletére. Ha ön szerint ez a két dokumentum szemétre való, kérem, égesse el mindkettőt. Ha úgy találja, hogy magával kell vinnie, vigye. - Mindenesetre roppant érdekes. Coombs egy lapos, lepecsételt csomagot vett elő az irattáskájából, és átadta. Irvine a saját táskájába tette, azok mellé a holmik mellé, amelyeket ebéd előtt vásárolt a John Lewisnál; néhány előnyomott vásznat vett Lady Irvine-nek, aki téli estéken szeretett párnákat hímezgetni. Az előcsarnokban elváltak egymástól. Sir Nigel Irvine taxiba ült, hogy még elérje a dorseti vonatot. LANGLEY, 1989. SZEPTEMBER Miután Aldrich Ames visszaköltözött Washingtonba, a KGB kémeként befutott elképesztő, kilencévi pályafutásából még négy és fél hátravolt. Szinte fürdött a pénzben. Új életét azzal kezdte, hogy vett - készpénzért - egy félmillió dolláros házat, a CIA parkolójába pedig egy vadonatúj Jaguarral állt be. Mindezt évi ötvenezer dollárból. Senkinek sem tűnt fel. Róma ugyan Nyugat-Európához tartozott, de mivel Rómában a szovjet osztályon dolgozott, Ames a létfontosságú szovjet/kelet-európai osztályra került vissza. A KGB-nek nagyon fontos volt, hogy ott maradjon az osztályon, ahol - megfelelő jogosultsággal - egyszer még majd újra belenézhet a 301-es dossziékba. Ez azonban komoly problémába ütközött, mivel Milton Bearden is visszatért Afganisztánból, ahol a szovjetek elleni titkos háborút irányította. A szovjet/kelet-európai osztály vezetőjeként első lépése az volt, hogy megpróbálta eltávolítani Amest. E próbálkozásában, mint előtte már többek, kudarcot vallott. Ken Mulgrew, a született hivatalnok addig-addig kapaszkodott fölfelé a szamárlétrán, míg végül a személyzeti osztály főnöke nem lett. Ebbéli minőségében nagyon komoly mértékben befolyásolta a kinevezéseket és beosztásokat. Hamarosan felújította Amesszel az ivócimboraságot, ráadásul Amesnek most már mindenből csak a legjobb felelt meg. Bearden Mulgrew miatt volt kénytelen ott tartani az osztályán Amest. A közben eltelt időben a CIA számítógépre vitte bizalmas anyagai legnagyobb részét, féltve őrzött titkait minden idők legmegbízhatatlanabb találmányára bízta. Ames Rómában beleásta magát a szakirodalomba. Nem volt szüksége másra, csak a jelszóra, s a 301-es dossziék feltárultak előtte; még csak az íróasztalától sem kellett felállnia. Elmúltak már a műanyag tasakos idők. És a titkos anyagok

kivételét sem kellett aláírásával igazolnia. Az első pozíció, ahová Mulgrew-nak sikerült Amest benyomnia, a szovjet divízió külső műveleti csoportjának vezetői posztja volt. A külső műveleti azonban csak olyan szovjet szállítókat foglalkoztatott, akik a Szovjetunió és a szovjet tömb területén kívül tevékenykedtek. Ebbe a körbe nem tartozott bele Lysander, a magányos harcos, aki ebben az időben már a KGB kelet-berlini K direktorátusát vezette, és nem tartozott bele Orion, a vadász sem, aki Moszkvából, a honvédelmi minisztériumból szállított. Delphi, az orákulum a moszkvai külügy legmagasabb köreiben mozgott, a negyedik pedig, aki Amerikába készült, egy zárt nukleáris kutatóbázison dolgozott valahol Moszkva és az Ural között. Ames, élve a pozíciója kínálta lehetőséggel, gyorsan körülszimatolta Monkot, aki mint GS-15ös, rangban immár egy fokkal fölötte állt. Nem talált semmit. Az azonban, hogy a külső műveleti csoport anyagai közt semmi sem utalt Monkra, jelentett valamit: hogy Monk a Szovjetunión belül futtat szállítót vagy szállítókat. A többit elmondta neki Scuttlebutt és Mulgrew. A Cégnél az a hír járta, hogy Monk a legnagyobb játékos, az osztály legnagyobb reménysége. Azt is rebesgették róla, hogy mindig egyedül dolgozik, a maga útját járja, a maga módszereivel oldja meg a dolgokat, súlyos kockázatokat vállal, és már rég kipenderítették volna, ha nem tud egyvalamit felmutatni: eredményeket. Mégpedig egy olyan szervezetnél, amely egyre kevesebbet és kevesebbet produkál. Mint minden telivér aktatologató, Mulgrew is utálta Monkot. Utálta a függetlensége miatt, utálta, mert nem volt hajlandó három példányban kitöltögetni formanyomtatványokat, de legfőképpen azért utálta, mert látszólag immúnis volt az olyan panaszokra, amelyeket ő és a hozzá hasonlók terjesztettek be ellene. Ames rájátszott erre az utálatra. Kettejük közül ő bírta jobban az italt. Kettejük közül ő volt képes az alkoholtól párás szemmel is gondolkodni, amikor Mulgrew-nak már megoldódott a nyelve, és nagy lett a mellénye. Így történt ez 1989 szeptemberében is, amikor egy este a beszélgetés megint a fiatal virginiaira terelődött. Mulgrew fröcsögni kezdett: úgy hallotta, Monk valami nagykutyát futtat, akit pár éve Argentínában szervezett be. Sem az illető neve, sem a fedőneve nem volt ismeretes. Mindegy, a KGB majd kideríti a többit. A „nagykutya" legalább követségi másodtitkárt jelent. Vagy attól fölfelé valakit. A „pár éve" másfél-három évet sejtet. A moszkvai külügy utánanézett, kik állomásoztak az utóbbi években a Buenos Aires-i követségen. Tizenhét ember jöhetett szóba. Ames súgása, miszerint az illetőt hazarendelése óta nem rendelték külföldre, tizenkettőre szűkítette a kört. A KGB belső elhárítása, a CIA-nál működővel ellentétben, nem egy finnyás testület. Utánanéztek a privát dolgoknak: ki jutott hirtelen pénzhez, kinek emelkedett az életszínvonala, ki vásárolt esetleg egy kis lakást... * Szép nap volt az a szeptember elseje; a La Manche csatorna felől enyhe fuvallat lengedezett, a sziklaszirtek és Normandia távoli partja közt nem látszott más, csak a szélborzolta, tajté-kos hullámú tenger. Sir Nigel a Durlstone Head és a St. Alban's Head között futó parti ösvényen sétálgatva szinte itta a sós tengeri levegőt. Évek óta ide járt legszívesebben sétálni, vérpezsdítőleg hatott rá a füstös tárgyalótermek után vagy egy-egy olyan éjszakát követőleg, amelyet bizalmas anyagok tanulmányozásával töltött. Úgy érezte, ezek a séták kiszellőztetik a fejét, a szél elfújja a lényegtelen és a megtévesztő tényezőket, s ezáltal képes a dolgok leglényegére összpontosítani. Az éjszakát a Henry Coombstól kapott két dokumentum olvasásával töltötte. Mindkettő megdöbbentette. A nyomozás azonban, amelyet a Miss Stone kocsijába hajított dosszié ügyében folytattak, kiváltotta elismerését: ő is így csinálta volna. Halványan rémlett neki Jock MacDonald... Egy olyan kölyökképű újonc volt, ide-oda küldözgették a Century House-ban. Azóta nyilván hosszú utat tett meg, följebb lépett. A következtetésével is egyetértett: a Fekete Manifesztum nem hamisítvány, és nem is tréfa. Ismét a manifesztumra terelődtek a gondolatai. Ha ez a demagóg orosz valóban meg akarja valósítani ezt a tervet, valami olyasmi várható, ami ifjúsága egyik legborzasztóbb emlékét idézi fel. Tizennyolc éves volt, amikor 1943-ban végre beléphetett a brit hadseregbe. Olaszországba ve-

zényelték. A Monté Cassinó-i nagy előnyomulásban megsebesült, visszaszállították Angliába, ahol hiába tiltakozott, mondván: szeretne visszakerülni az egységéhez, áthelyezték a katonai hírszerzésre. Épp csak betöltötte a húszat, amikor hadnagyi rangban a 8. hadsereg kötelékében átlépte a Rajnát, s olyasmiket tapasztalt, amiket ebben az életkorban - valójában semmilyen életkorban - nem volna szabad megélni. Egy döbbent gyalogsági őrnagy rendelte magához, hogy nézze meg, mire bukkantak menetelés közben. A bergen-belseni koncentrációs tábor nála idősebb embereknek is olyan rémálmokat okozott, amelyektől soha életükben nem tudtak megszabadulni. St. Alban's Headnél rákanyarodott arra az ösvényre, amely egy kis halászfalu, Acton felé vezetett. Úgy tervezte, ott ismét elkanyarodik, és rátér a Langton Matravers felé vezető gyalogút-ra. Mit csináljon? És ha cselekszik: milyen esély van rá, hogy bármilyen hatása is lesz? Égesse el a dokumentumokat, s egyszer és mindenkorra felejtse el az egészet? Nagy kísértés volt. Vagy vigye magával Amerikába, kockáztassa meg, hogy kinevetik a bölcs vének, akikkel a hétvégét fogja tölteni? Riasztó gondolat. Kiakasztotta a kertkapu kampóját, s odaballagott a kis konyhakerthez, ahol Penny nyaranta gyümölcsöt és zöldséget termesztett. Az ágyások mellett tűz pislákolt - ágak, kerti hulladék -, a közepén azonban vörös parazsak izzottak. Milyen könnyű is volna közéjük vetni a két dossziét, s aztán elfeledkezni róluk... Tudta, hogy Henry Coombs sosem hozná többé szóba a témát, sosem kérdezné meg, mit csinált az anyaggal, sosem kérdezné: hogy állnak a dolgok. Sőt: soha senki meg nem tudná, honnan származtak ezek a dokumentumok, mert egyikük sem beszélne róluk soha. Ez benne van a játékszabályokban. - Hát itt vagy végre! - A felesége szólt ki a konyhaablakból. - A tea a nappaliban van. Voltam a faluban, hoztam muffint meg lekvárt. - Helyes. Szeretem a muffint. - Nekem is úgy rémlett. A férjénél öt évvel fiatalabb Penelope Irvine valamikor feltűnő szépség volt, csapatostul jártak utána a gazdagabbnál gazdagabb férfiak, ő azonban valamilyen oknál fogva egy kispénzű hírszerző hadnagyot választott, aki verseket olvasott föl neki, s akinek minden látszólagos félszegsége ellenére úgy működött az agya, mint egy számítógép. Született egy fiuk, egyetlen gyermek, rég meghalt már, elesett 1982-ben, a falklandi háborúban. Próbáltak nem sokat gondolni rá - leszámítva a születése és a halála napját. Az alatt a harminc év alatt, amit Irvine a titkosszolgálatnál töltött, Penelope türelmesen várta férjét, míg az a Szovjetunióban dolgozó ügynökeit irányította; vagy várt a berlini fal árnyékának dermesztő hidegében, hogy valamilyen derék, de ijedt férfi áttámolyogjon az ellenőrző ponton, s átlépjen Nyugat-Berlin fényeibe. Amikor Irvine hazatért, a kandallóban mindig lobogott a tűz, az asztalon ott várta a muffin. Hetvennégy éves korában még mindig szépnek találta a feleségét, és nagyon szerette. Leült, s a tűzbe révedve falatozni kezdett. - Megint elmégy - mondta halkan az asszony. - Azt hiszem, muszáj. - Mennyi időre? - Csak néhány napra Londonba, aztán egy hétre Amerikába. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Valószínűleg nem megyek el többé. - Menj csak, én elleszek. Rengeteg a kertben a dolog. Idecsöngetsz majd, ha tudsz? - Persze - mondta Irvine. - Az még egyszer nem történhet meg. Tudod. - Persze hogy nem. Idd meg a teádat. LANGLEY, 1990. MÁRCIUS A CIA moszkvai irodája fújt elsőként riadót: Delphi nem jelentkezik. 89 decembere óta nem jelentkezett. Jason Monk az íróasztalánál ülve töprengett a beérkező és megfejtés után nyomban elé tett jelentések fölött. Az első megijesztette, a többi lassanként az őrületbe kergette. Ha Kruglov szénája még rendben van, akkor Kruglov felrúgja a szabályokat. De miért? A moszkvai CIA-iroda kétszer is elhelyezte a megfelelő helyeken a megfelelő krétajeleket, így adva Delphi tudtára, hogy az egyik postaládában elhelyeztek valamit a részére. Egyszer sem reagált.

Elutazott volna? Külföldre helyezték? Ha igen, akkor le kellett volna adnia a szokásos megnyugtató életjelet. Vagy épp az ellenkezőjét: baj van, segítsetek! De se ez, se az. Márciusra már nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy Kruglovot hosszú időre ledöntötte a lábáról egy szívroham vagy valamilyen súlyos betegség, baleset érte. Vagy meghalt. Vagy lekapcsolták. A gyanakvó természetű Monkban felmerült egy másik, ugyancsak megválaszolatlan kérdés is: ha Kruglovot lekapcsolták és kihallgatták, akkor mindent elmondott. Ellenállni fölösleges, csak meghosszabbítja a fájdalmakat. Ha mindent elmondott, akkor elárulta azt is, hol vannak a postaládák, és melyek azok a krétajelek, amelyek tudatják a CIA-val, hogy mehetnek a küldeményért. Ha így történt, akkor miért nem használta a KGB ezeket a jelzéseket arra, hogy tetten érjen egy amerikai diplomatát? Kézenfekvő lett volna, Moszkva számára pedig diadal. Rájuk is fért volna, mert egyébként minden az amerikaiak szája íze szerint alakult. A kelet-európai szovjet birodalom recsegett-ropogott. Romániában kivégezték a diktátor Ceausescut; Lengyelország kiszállt; Csehszlovákia és Magyarország nyíltan fellázadt, a berlini falat előző év novemberében ledöntötték. Ha sikerült volna Moszkvában egy amerikait kémkedésen kapni, enyhített volna valamit a KGB megaláztatásán. De semmi sem történt. Monk mindebből arra következtetett, hogy két eset lehetséges. Az egyik az, hogy Kruglov eltűnése valamilyen baleset következménye, amire majd fény derül. A másik: a KGB azért hallgat, mert valamelyik szállítóját fedezi. * Az Egyesült Államok számos tekintetben gazdag ország, egyebek között NGO néven közismert, nem állami szervezetekben is gazdag. Több ezer létezik belőlük. Alapítványok, kutatási alapok minden elképzelhető, némelykor dermesztően obskúrus témára. Vannak politológiai tanulmányokat támogató társulások, zseniképzők, mindenfélét fejlesztő egyletek és bizottságok. Akadnak közöttük, amelyek tudományos kutatásokkal foglalkoznak, mások jótékonykodással; megint mások egyetlen cél érdekében folytatnak propagandát, lobbiznak, újságcikkeket írnak, hogy a nagyközönség szerezzen tudomást arról a bizonyos célról, vagy, hogy töröljenek el valamit. Csupán Washingtonban ezerkétszáz ilyen szervezet működik, New Yorkban még ennél is több ezerrel. És mind rendelkezik valamilyen pénzügyi forrással. Egyesekét - legalább részben - az adódollárokból csípik le, mások az iparból vagy a kereskedelemből származnak, megint mások valamilyen örökségből, esetleg fantaszta, filantróp vagy éppenséggel elmeháborodott milliomosoktól. Nyugalmas szinekúrát biztosítanak tudósoknak, politikusoknak, volt követeknek, jótét lelkeknek, nyüzsgöncöknek s néhány monomániásnak. Két dolog azonban mindegyikben közös: elismerik, hogy léteznek, és van valamiféle központjuk. De azért van egy kivétel. Talán zárt jellege, tagjainak csekély száma, e kevés tag válogatottsága és az egylet legteljesebb láthatatlansága miatt, 1999 nyarán minden bizonnyal a Lincoln Tanács volt mind között a legbefolyásosabb. A demokráciákban a befolyás hatalom. A nyers erőszak -letartóztatás, fogva tartás, kínzás, titkos bűnvádi eljárás, ítélet és bebörtönzés - csak a diktatúrákban törvényes. Következésképp a demokráciákban a nem választottak hatalma attól függ, milyen mértékben tudják befolyásolni a választottak gépezetét. Ez többféle módon is elérhető: a közvélemény mozgósításával, sajtóhadjáratokkal, kitartó lobbizással vagy közvetlen anyagi hozzájárulással. Legtisztább formájában azonban ez a befolyás csupán egy halk tanács, amit egy olyan ember súg a hivatalra választottak fülébe, akinek tapasztalata, tisztessége és bölcsessége kétségbevonhatatlan. Úgy nevezik: elejtett megjegyzés. A saját létét tagadó, láthatatlan Lincoln Tanács önfenntartó volt, s tagjai annak szentelték magukat, hogy sorra vegyék és megvitassák az aktuális témákat, s hogy végül megoldásukat illetően közös nevezőre jussanak. Tagjai kiválósága s azon tagjai folytán, akik a hivatalosak legfelső köreibe is bejáratosak voltak, a Lincoln Tanácsnak minden valószínűség szerint nagyobb tényleges befolyása volt, mint bármely más állami támogatást élvező szervezetnek - vagy akár többnek is együttvéve. Jellegét tekintve angol-amerikai volt, eredete pedig abban a balsorsban tanúsított mély összetartozási érzésben gyökerezett, amely még az első világháborúból datálódik - noha a Tanács csak a nyolcvanas évek elején, közvetlenül a falklandi háború után alakult meg, egy elegáns washingtoni

klubban rendezett vacsorán. Csak meghívottakat fogadtak maguk közé, és csak olyanokat, akiknek az addigi tagok bizonyos képességeket tulajdonítottak. Ezek között olyasmik szerepeltek, mint a nagy tapasztalat, az abszolút feddhetetlenség, a bölcsesség, a tökéletes titoktartás és a bizonyított hazafiság. Ezen túlmenően: aki közhivatali posztot töltött be, annak le kellett köszönnie, hogy ne élhessen vissza közvetlen befolyásával. A magánszférában az illetők megmaradhattak vállalatuk kormányrúdjánál. A tagoknak korántsem volt mindegyike gazdag, kettejük vagyonát azonban személyenként egy-egy, milliárd dollárra taksálták. A magánszférában tevékenykedők között voltak kereskedelmi, ipari, finanszírozási szakemberek, bankárok, tudósok, a volt közszolgálatiak között államférfiak, diplomaták és magas rangú köztisztviselők. 1999 nyarán a Társaságnak hat brit tagja volt, köztük egy nő, és harmincnégy amerikai, köztük öt nő. A tagok szakterületüknek megfelelően időnként szakmai megbeszéléseket folytattak. Általában középkorú vagy idősödő emberek voltak. Kevesek rendelkeztek hatvanévnyinél kevesebb élettapasztalattal; a legidősebb egy makkegészséges, nyolcvanegy éves férfi volt. A Tanács Amerika legnagyobb elnökéről kapta a nevét, s erkölcsi világképe is az ő szavaira alapozódott: „A nép kormányát, melyet a nép a nép érdekében működtet, földi hatalom el nem emészti." Egyszer találkoztak évente, valamilyen nagyon eldugott helyen; a megállapodás szerint ártatlannak tetsző telefonok útján értesítették egymást. Mindig valamelyik tehetősebb tag volt a házigazda, aki sosem hárította el ezt a megtiszteltetést. A találkozás helyszínéig a tagok a maguk költségére utaztak, onnantól már vendégek voltak. Wyoming északnyugati csücskében van egy mindközönségesen Jackson Hole-ként emlegetett völgy, amely az első prémvadászról kapta a nevét, aki volt olyan karakán, hogy ott teleljen át. A völgyet nyugaton a Teton-hegység magaslatai szegélyezik, keleten a Gros Ventre, északon pedig a Yellowstone Park zárja le. Déli irányban a hegyek mind szorosabbra zárják a völgyet, keskeny kanyonjukból tajtékot hányva tódul ki a Snake River. Jacksontól, a kis síparadicsomtól északra a 191-es országút a reptér mellett elhaladva egyenesen a morani elágazásig fut, onnan tovább Yellowstone-ba. Közvetlenül a repülőtér mögött terül el egy Moose nevű falucska, ahonnan egy kisebb út viszi a látogatókat a Jenny-tóhoz. Ettől az országúttól nyugatra, közvetlenül a Tetonok tövében két tó hullámzik: a Bradley-tó, amelyet a Garnet Canyon vize táplál, és a Taggart, amelybe az Avalanche Canyon hordja vizet. Mindkettőt csak keskeny ösvényeken lehet megközelíteni. A két tó közötti földterületen, amelyet hátulról a Tetonok meredek fala határol, épített egy fél négyzetkilométer területű nyaralótanyát egy Saul Nathanson nevű washingtoni bankár. A tanya elhelyezkedése a legteljesebb zavartalanságot garantálta a tulajdonosnak és vendégeinek. Elöl az ösvények a ranch szintje alatt futottak. Maga a ranch egy kis fennsíkon állt. A megbeszélésnek megfelelően az első vendégek szeptember 7-én érkeztek a Colorado állambeli Denverbe, ahol Nathanson már várta őket, az ő privát Grummanja szállította őket a hegyeken át a Jackson repülőtérre. Ott átszálltak Nathanson helikopterébe, és öt perc múlva már a ranchon voltak. A britek a keleti parton már túlestek a hivatalos formaságokon, így nekik sem kellett a denveri reptér központi épületébe belépniük: a kandi szemektől messze-messze szállhattak át másik gépre. A ranchon állt húsz háromszobás faház is. Meleg, napos idő lévén - hűvös csak napszállta után volt - sok vendég üldögélt a faházak verandáján. Az ételeket - a konyha kitűnő volt - abban a hatalmas fa-épületben tálalták, amely az egész komplexum középpontjában állt. Étkezés után leszedték és átrendezték az asztalokat, hogy ülésezni lehessen. A személyzet Nathanson alkalmazottjaiból állt, csupa tökéletesen megbízható, az eseményre ideutaztatott ember. A még nagyobb biztonság kedvéért kempingezőknek álcázott magánőrség táborozott a ranchhoz vezető emelkedőn, hogy visszafordítsák az esetleg arra tévedő turistákat. A Lincoln Tanács 1999-es konferenciája öt napig tartott, s úgy ért véget, hogy senki illetéktelen nem szerzett tudomást sem a vendégek érkezéséről, sem ott-tartózkodásáról vagy távozásáról.

Sir Nigel Irvine megérkezése délutánján kicsomagolt, lezuhanyozott, könnyű pantallót és pamutinget öltött, s kiült a ház előtti fenyőpadlós verandára; lakótársa, aki ekkor még nem jött meg, az Egyesült Államok egyik volt külügyminisztere volt. Innen a verandáról jól látta a többi vendég egyikét-másikát, akik egy kis mozgással igyekeztek felfrissíteni magukat. Jólesett a séta a fenyőligetek és nyíresek között, a tavak felé lejtő ösvényeken. Irvine néhány perces nézelődés után megpillantotta Lord Carringtonnak, a britek volt külügyminiszterének, a NATO volt főtitkárának szikár, madárszerű figuráját: Charles Price-szal, a bankárral sétált, aki minden idők legnépszerűbb és legeredményesebb amerikai nagykövete volt a Court of St. Jamesben. Irvine Carrington külügyminisztersége idején volt a titkosszolgálat főnöke, Carrington tehát a főnöke volt. A százkilencvenhárom centiméteres amerikai szinte odatornyosult az angol főnemes fölé. Valamivel távolabb Saul Nathanson, a házigazda sütkérezett egy padon Elliot Richardsonnal, az amerikai bankárral, aki korábban a szövetség főügyészi posztját töltötte be. Bal felől Lord Armstrong - korábban kabinetminiszter és a Honi Közhivatali Szolgálat vezetője - kopogtatott annak a faháznak az ajtaján, amelyben Lady Thatcher még a kicsomagolásnál tartott. Újabb kelepelő helikopter érkezett a leszállóhelyre: George Busht, az Egyesült Államok volt elnökét hozta; Henry Kissinger exkülügyminiszter fogadta. A középponti faház közelében álló asztalnál egy másik korábbi nagykövet, a brit Sir Nicholas Henderson ült Sir Evelyn de Rothschild ismert londoni pénzember és bankár társaságában; egy fehér kötényes pincérnő teát szolgált fel nekik. Nigel Irvine az ötnapos konferencia kezében tartott napirendjére pillantott. Ma este semmi. Holnap a tagság a szokásos módon három szekcióra bomlik: geopolitikaira, stratégiaira és gazdaságira. Két napon át külön tanácskoznak. A harmadik napot az általuk előterjesztett vélemény megvitatásának szentelik. A negyedik napon teljes ülés. Ennek a negyedik napnak a vége felé kért és kapott egy órát. Az utolsó napot a további teendők és az ajánlások megbeszélésének szentelik. A Tetonok lejtőit borító sűrű erdőben párját keresve elbődült egy magányos jávorbika; közelgett a rigyetés időszaka. Fenn a magasban egy fekete szárnyvégű halászsas sodortatta magát a széllel a Snake fölé, dühösen vijjogott, mert egy fehérfejű rétisas behatolt a területére. Idilli táj, gondolta az idős kémfőnök, csak az az éjfekete gonoszság csúfítja el, amelyet az Oroszországból származó dokumentum rejt magában. BÉCS, 1990. JÚNIUS Előző év decemberében Amest áthelyezték: már nem volt a szovjet osztály külső operációs csoportjának tagja. Egy ideig megint csak téblábolt, nem fért hozzá a 301-es dossziékhoz. Hamarosan a cseh műveleti csoport főnöke lett. Ez azonban nem jogosította fel a 301-es dossziék titkát rejtő titkos számítógépes jelszavak ismeretére, azoknak az anyagoknak az ismeretére, amelyek a szovjet tömbön belül tevékenykedő CIA-emberek adatait tartalmazták. Ames Mulgrew-hoz fordult. Ez érthetetlen, mondta. Egy időben az egész osztályt ő vezette. És különben is: ellenőriznie kell azokat a CIA-embereket, akik bár oroszok, de pályafutásuk egy-egy időszakában Csehszlovákiában tevékenykedtek. Mulgrew megígérte, hogy megpróbál segíteni. Májusban meg is adta barátjának a hozzáférési kódokat. Ames attól kezdve a cseh osztályon lévő íróasztalánál ülve kedvére bogarászhatott a 301-es anyagok között, egészen addig, míg meg nem találta Monk szállítóit. 1990 júniusában Bécsbe repült, hogy ismét találkozzon „Vologyával", Vlagyimir Mecsulajev ezredessel. Miután visszatért Washingtonba, az FBI megfigyelői miatt nagyon kockázatos lett volna szovjet diplomatákkal találkoznia. Ezért találkoztak inkább Bécsben. A találkozón annyira leittasodott, hogy bár megbeszélték, hogy októberben ismét Bécsben találkoznak, összekeverte a városokat, és Bécs helyett Zürichbe repült. Júniusban azonban elég hosszú ideig józan maradt ahhoz, hogy birtokába vegyen egy hatalmas pénzösszeget, és hogy Mecsulajevet a mennyekbe röpítse: három személyleírást hozott neki. Az egyik egy ezredesre vonatkozott, aki feltehetőleg GRU-s volt. 1985-ben szervezték be a Közel-Keleten, és jelenleg a moszkvai honvédelmi minisztériumban szolgál. A másik egy tudós volt, aki egy szigorúan őrzött városban élt, de Kaliforniában szervezték be. A harmadik leírás egy egy KGB-s őrnagy adatait tartalmazta: a Szovjetunión kívül szervezték be, hat éve a CIA embere, tud spanyolul, jelenleg a szovjet tömbön belül dolgozik, de nem a Szovjetunióban.

Három nap múlva az első fődirektorátus jazenovói központjában megindult a hajtóvadászat. * - Nem halljátok ki hangját az éj szeléből, nénéim, bátyáim? Nem halljátok, hogy szólongat benneteket? Lehetséges volna, hogy ti, az ő gyermekei, nem halljátok szeretett Oroszország anyácskánk hangját? Én hallom őt, barátaim. Hallom sóhajtását az erdők susogásában, hallom zokogását a hóhullásban. Miért teszitek ezt velem? - ezt kérdi. - Nem árultak el még elégszer? Nem vérzem eleget értetek? Nem szenvedek eleget, hogy ezt teszitek velem? Miért játszotok engem, mint egy szajhát, külföldiek és idegenek kezére, akik varjakként csipegetik sajgó testemet...?" A hatalmas konferenciaterem végében felállított vászon a kereskedelemben kapható legnagyobb méretű volt. A vetítő a terem túlsó végében surrogott. Negyven szempár szegeződött a képre, amelyen egy férfi beszélt egy nyár eleji tokovói nagygyűlésen; a zengzetes, hullámzó oroszságot az alámondó tolmács higgadt hangja ellenpontozta. „- Igen, bátyáim, igen, nénéim! Igen, mi halljuk őt. A szőrmebundás moszkvai férfiak és szajháik nem hallják. Nem hallják a testéből lakomázó idegenek, nem hallja a testéből zabáló bűnöző söpredék. Mi azonban halljuk, mint szólongat minket fájdalmában, mert mi vagyunk a Nagy Föld népe." Litvinov, a fiatal filmes ragyogó munkát végzett. Megindító, pátoszos snitteket vágott be a felvételbe: egy fiatal, szőke anya, amint csecsemőjével a keblén rajongó tekintettel néz az emelvény felé; jóképű, elkeseredett katona, akinek arcán könnyek peregnek; barázdált arcú parasztember vállára vetett kaszával, arcán a nehéz esztendők mélyen bevésődött jeleivel. Senki sem tudta, hogy a felvételek máshol, színészekkel készültek. A tömeg azonban valódi volt: a magasról leforgatott totálok tízezer, rendezett sorokban álló hívet mutattak, akiket két oldalról lelkes, egyenruhás ifjúharcosok fogtak közre. Igor Komarov hirtelen visszafogta a hangját: harsogásról szinte suttogásra váltott, a mikrofonok azonban érzékelték, és szertehordták a stadionban. „- Hát nem jön senki sem? Hát nem áll elő senki sem, hogy azt mondja: elég, ez így nem mehet tovább? Türelem, orosz testvéreim! Várjatok még egy kicsit, édes hazám leányai..." A hang ismét fölerősödött, a suttogás megint kiáltássá változott. „- Mert jövök már, drága anyácskám, igen, én, Igor, a te fiad, jövök...!" Az utolsó szó szinte elveszett a vezényszóra, uniszónóban kántált harsogásban: „KO-MAROV, KO-MA-ROV!" A vetítőgépet kikapcsolták, a kép elsötétedett. Néhány pillanatra csend támadt, aztán mindenki kifújta a levegőt. Mikor felkapcsolták a lámpákat, Nigel Irvine kiment a wyomingi fenyőből készült hosszú ebédlőasztal elejére. - Gondolom, tudják, mit láttak - kezdte halkan. - Ez az ember Igor Viktorovics Komarov, a Hazafias Erők Uniója elnöke Minden valószínűség szerint ez a párt fogja megnyerni a januári választásokat, ami által Komarov az elnöki székbe kerül- Mint láthatták, ritka erővel és szenvedéllyel rendelkező szónok, és nyilvánvalóan óriási karizmája van. Nyilván azt is tudják, hogy Oroszországban az igazi hatalom nyolcvan százaléka már most is az elnök kezében összpontosul. Jelcin ideje óta ennek a hatalomnak az intézményes korlátait, amelyek a mi társadalmunkban fennállnak, eltörölték. Az orosz elnök manapság gyakorlatilag úgy kormányoz, ahogy kedve tartja, és ha csak fokozatosan is, de olyan törvényeket léptethet életbe, amilyeneket csak akar. Ebbe nyugodtan belefér a pártállam visszaállítása is. - Látva a jelenlegi állapotokat, ez nagyon rossz elgondolás? - kérdezte az Egyesült Államok egyik volt nagykövet asszonya. - Talán nem az, asszonyom - felelte Irvine. - Én azonban nem azért kértem lehetőséget ennek a szemléltetőanyagnak a bemutatására, hogy megvitassuk, milyen események várhatók Igor Komarov megválasztása esetén, hanem azért, hogy bemutassak a tisztelt tanácsnak egy anyagot, amely meggyőződésem szerint konkrétan bizonyítja, miféle és milyen jellegű események várhatók. Két jelentést hoztam magammal Angliából, amelyeket itt a helyszínen, a hivatalos másológépen harminckilenc-harminckilenc példányban sokszorosítottam. - Én meg nem értettem, mire kell az a tömérdek papír -szólalt meg mosolyogva Saul Nathanson, a házigazda. - Elnézését kérem, amiért lestrapáltam a masináját, Saul, de nem kívántam negyven-negyven

példánnyal átkelni az óceánon. Nem kérem önöktől, hogy most rögtön olvassák el. Arra kérem önöket, hogy ki-ki vigyen magával egy-egy példányt, és magában, nyugodtan tanulmányozza át. Kérem, hogy először a Hitelesítés című anyagot olvassák el, és csak azután a Fekete Manifesztumot. Végezetül pedig hadd mondjam, el, hogy ezek miatt az anyagok miatt, amelyeket most kézhez kapnak, eddig már hárman meghaltak. Mindkét anyag olyan szigorúan bizalmas, hogy megkérem önöket: távozásuk előtt szolgáltassák vissza, hogy elégethessük őket. A könnyed hangulat szertefoszlott. A Lincoln Tanács tagjai a példányaikat, és visszavonultak. A személyzet teljes Megdöbbenésére senki sem jelent meg vacsorázni. Mindenki a szobájába kérte. LANGLEY, 1990. AUGUSZTUS A Szovjetunióban működő CIA-irodáktól mind rosszabb és rosszabb hírek érkeztek. Júliusra egyértelművé vált, hogy Orionnal, a vadásszal történt valami. Az előző héten nem jelent meg a rutinszerű „futó találkán ", amit addig soha nem mulasztott el. A futó találka egyszerű, normálkörülmények között veszélytelen módszer. Egy adott, előre megbeszélt időpontban az egyik fél elindul egy utcán. Lehet, hogy követik, lehet, hogy nem. Hirtelen, minden előzetes jel nélkül bemegy egy kávézóba vagy egy étterembe. Bármilyen zsúfolt hely megfelel. Abban a pillanatban, amikor belép, valaki, aki ekkorra már kifizette a számláját, feláll, és elindul az ajtó felé. Egymás közvetlen közelében haladnak el, de még a szemük sem villan össze. Egy kéz egy gyufásdoboznál nem nagyobb csomagocskát csúsztat a másik fél zsebébe. Mindketten megtorpanás nélkül mennek tovább, az egyik kifelé, a másik befelé. Ha van „slepp", mire belép az ajtón, már nincs mit látnia. És azonkívül, hogy Szolomin ezredes nem jelent meg ezen a találkozón, volt még más is: kétszer is üzentek neki falra firkált krétajelekkel, hogy nézze meg a postaládákat, mert van valami a számára, de egyszer sem ment értük. Ebből csak egyvalamire lehetett következtetni: Orion kiszállt, vagy lekapcsolták. A sürgős életjelkérésre sem reagált. Ha történt valami, az előjelek nélkül, egy pillanat alatt történt: szívroham, autóbaleset, letartóztatás. Nyugat-Berlinből híre jött, hogy a keletnémet közvetítőhöz nem érkezett meg Pegazus szokásos havonkénti levele. Az orosz kutyatenyésztők lapjában sem jelent meg semmi. Most, hogy Blinov professzor gyakrabban utazgathatott Oroszország határain belül, s ilyenformán eltávolodhatott Arzamasz-16-tól, Monk azt javasolta neki, hogy minden hónapban küldjön valamilyen teljesen ártalmatlan tartalmú levelet a kelet-berlini közvetítőhöz. Még láthatatlan tintát sem kell használnia, elég a „Jurij" aláírás. Ha elhagyja a szigorúan őrzött kutatóbázist, a levelet bármelyik postaládába bedobhatja; ha felbontanák is, akkor sem tudnák kinyomozni, ki adhatta fel. Most, hogy a berlini fal ledőlt, a levél nyugatra csempészési trükkjére már nem volt szükség. Blinovnak azt tanácsolták, hogy vásároljon egy spánielpárt. Ezt Arzamasz-16-ban is jó szemmel nézték, hiszen mi lehet ártatlanabb tevékenység annál, mint ha egy megözvegyült tudós spánieleket tenyészt. Ilyenformán minden jogalapja megvolt rá, hogy a kutyatenyésztők moszkvai hetilapjában minden hónapban megjelentessen egy apróhirdetést: spánielkölykök eladók vagy várhatók. A szokásos havonkénti hirdetés nem jelent meg. Monk ekkorra már tűkön ült. Bejelentkezett a legtöbb főnökökhöz, elmondta, hogy valami nem stimmel, de azt a választ kapta, hogy ne essen rögtön pánikba, várjon még türelemmel, a szállítók előbb-utóbb biztosan jelentkeznek. De nem győzte türelemmel. Elkezdett mindenféle memorandumokat irkálni és küldözgetni, hogy szerinte valahol Langley belső köreiben áruló lapul. Az a két ember, aki komolyan vette volna, Carey Jordan és Gus Hathaway már nyugdíjba vonult. Az új főnökök, akiket javarészt 1985 telén ejtőernyőztettek Langleybe, egyszerűen unták a dolgot. Az 1986 tavaszán indított hivatalos vizsgálat még folyt ugyan, de ólomlábakon haladt. * - Én ezt nem nagyon tudom elhinni - mondta másnap, a reggeli után megnyitott teljes ülésen az Egyesült Államok volt főügyésze. - Nekem pedig az a gondom, hogy én meg nagyon is el tudom hinni - válaszolta James Baker külügyminiszter. -Ugye erről mindkettőnk kormányának tudomása van, Nigel? - Igen.

- És nem fognak lépni? A Tanács asztala körött ülő harminckilenc tag úgy nézett a volt kémfőnökre, mintha azt várná, nyugtassa meg őket, hogy ez az egész csak fantazmagória, koholmány, és előbb-utóbb nyomtalanul szertefoszlik. - Úgy informáltak - mondta Irvine -, hogy hivatalosan semmit sem lehet tenni. Nyugodtan feltételezhető, hogy a Fekete Manifesztum tartalmának felével az orosz lakosság tekintélyes része egyetértene. A Nyugatnak erről nem szabad tudnia. Komarov hamisítványnak minősítené, és végeredményben még erősebben kerülne ki az ügyből. Rosszkedvű csend támadt. - Szabad valamit mondanom? - szólalt meg Saul Nathanson. - Nem mint házigazdának, hanem mint egyszerű tagnak... Nyolc éve még volt egy fiam. Az Öböl-háborúban halt meg. Többen komoran bólintottak. A jelenlévők közül tizenketten vezető szerepet játszottak annak a multinacionális koalíciónak az összehozásában, amely aztán megvívta az Öböl-háborút. Az asztal túlsó végében ülő Colin Powell tábornok feszülten figyelte a bankárt; annak idején külön jelentették neki, hogy Tim Nathansont, a befolyásos Nathanson bankár fiát a csata utolsó óráiban lelőtték. - Ha vigasztalt valami a gyászban - folytatta Nathanson - az a tudat volt, hogy egy olyan harcban esett el, amelyet egy velejéig gonosz dolog ellen vívtak. Elhallgatott, kereste a szavakat. - Elég idős vagyok már ahhoz, hogy higgyek a gonosz fogalmában. És abban is, hogy a gonoszság időnként emberi alakot ölt. A második világháború idején még nem harcolhattam, nyolcéves voltam, amikor véget ért. Később aztán természetesen sok mindent megtudtam róla. Meggyőződésem, hogy Adolf Hitler gonosz volt, és gonoszak voltak a cselekedetei is. Néma csend támadt. Államférfiak, politikusok, nagyiparosok, bankárok, pénzemberek, diplomaták, magas rangú köztisztviselők ültek az asztal körül, akik megszokták, hogy állást foglaljanak az élet mindennapi dolgaiban. Most azonban mindannyian érezték, hogy egy mélyről fakadó, személyes meggyőződést hallanak. Saul Nathanson előrehajolt, és megkopogtatta a Fekete Manifesztumot. - Ez a dokumentum itt gonosz, és gonosz az is, aki írta. El nem tudom képzelni, hogyan fordíthatnánk el a fejünket, és hogyan hagyhatnánk, hogy megint megtörténjen. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki tudta, hogy Nathanson egy második holocaustra céloz, amely nem csupán az orosz zsidókat érintené, hanem számos más kisebbséget is. A csendet végül a volt brit miniszterelnök asszony törte meg. - Egyetértek. Nem tétovázhatunk. Három jelenlévő a szájához kapta a kezét. Margaret Thatcher legutóbb Coloradóban, egy aspeni lakásban mondta ki ezt a mondatot, egy nappal az után, hogy Szaddám Huszein lerohanta Kuvaitot; George Bush, James Baker és Colin Powell volt ott. A hetvenhárom éves Margaret Thatcher még mindig szerette teljesen egyértelműen kifejezni magát. Ralph Brooke, a világ tőzsdéin csak InTelCor néven emlegetett gigantikus International Telecommunications Corporation feje előrehajolt. - Rendben van. Akkor most mit tegyünk? - Diplomáciai úton lépjünk érintkezésbe a NATO-országokkal, és szólítsuk fel őket, hogy tiltakozzanak - mondta egy volt diplomata. - Komarov mint durva hamisítványt megtagadná a manifesztumot, és Oroszország nagy része hinne neki. Az oroszok idegengyűlölete nem új jelenség - mondta egy kollégája. James Baker kissé előrehajolt, és oldalra fordult, hogy jobban lássa Nigel Irvine-t. - Ezt a döbbenetes anyagot maga hozta - szólalt meg. -Maga mit tanácsol? - Én semmit - felelte Irvine. - Valamire azonban szeretném felhívni a figyelmüket. Ha a Tanács hajlandó volna jóváhagyni… nem magára vállalni, hanem csak jóváhagyni egy... egy kezdeményezést, annak egy olyan szigorúan titkos műveletnek kell lennie, amely, bármi történjék is, semmiféle módon nem kapcsolható össze az itt jelenlévők nevével. A Tanács harminckilenc tagja pontosan tudta, miről beszél. Mindannyian voltak már részesei vagy tanúi állítólag titkos állami akciók kudarcának s egészen a csúcsig történő visszagöngyölítésének. Egy volt amerikai külügyminiszter németes kiejtésű szavai hallatszottak az asztal másik oldaláról.

- Képes Nigel megszervezni egy ennyire titkos műveletet? Két hang felelt egyszerre: mindkettő igent mondott; Margaret Thatcher és külügyminisztere, Lord Carrington, akik annak idején mindketten Irvine felettesei voltak. A Lincoln Tanács sohasem foglalta hivatalos, írott formába döntéseit. Ha megegyezésre jutottak, attól kezdve a cél érdekében minden tag latba vetette teljes befolyását. A Fekete Manifesztum ügyében a megegyezés egyszerűen annyiból állt, hogy megbíznak egy kisebb bizottságot: dolgozza ki, mi volna a legjobb. A teljes Tanács nem állapodott meg sem szankcióban, sem elítélésben, még csak abban sem, hogy tudomása volna az esetleg bekövetkező eseményekről. MOSZKVA, 1990. SZEPTEMBER Anatolij Grisin a lefortovói börtönben lévő irodája íróasztalánál ült, s az imént kapott három dossziét nézegette. Csak úgy kavarogtak benne az érzelmek. Mindenekfölött a diadalérzet. A nyáron az első és a második fődirektorátus kémelhárítói rövid időn belül három árulót állítottak elé. Először egy diplomata jött, Kruglov. Két tényező buktatta le: első titkár volt a Buenos Aires-i követségen, és nem sokkal hazatérése után húszezer rubelért vásárolt egy lakást. Habozás nélkül bevallott mindent, kitálalt az asztalnál ülő kihallgatótisztek és a magnetofon forgó csévéi előtt. Hat hét múlva, amikor már nem maradt mondandója, az egyik mélyen fekvő cellába zárták, ahol a hőmérséklet még nyáron is ritkán haladta meg az egy fokot. Ott ült dideregve, sorsára várva. A sorsa az ezredes asztalán fekvő dossziék egyikében volt megírva. Az atomfizikus júliusban került be. A szigorúan őrzött városokból csak nagyon kevés tudós ment ki Kaliforniába előadásokat tartani; számuk hamarosan négyre szűkült. Blinov Arzamasz-16-beli lakásának váratlan átkutatása során a ruhásszekrényben, egy összegöngyölt zokniban egy fiola láthatatlan tintát találtak. Ő is azonnal bevallott mindent; Grisin és csapata, mesterségük eszközeinek puszta megpillantása is elég volt ahhoz, hogy megoldódjon a nyelve. Még a kelet-berlini címet is elárulta, ahová titkos leveleit küldözgette. Az ottani rajtaütést a kelet-berlini K direktorátusra bízták, a lakás bérlője azonban alig egy órával előtte megszökött, átsétált az immár ledöntött falon a nyugati városrészbe. Harmadiknak, július vége felé a szibériai katonát fogták el GRU-s rangja, adeni szolgálata és a honvédelmi minisztériumban betöltött tisztsége alapján. Sokáig figyelték, majd lecsaptak a lakásra, ahol az egyik kisfia elmondta, hogy a karácsonyi ajándékok után kutatva egyszer megtalálta a papa pici fényképezőgépét. Pjotr Szolomint másféle fából faragták, hihetetlen erővel bírta a fájdalmakat, kínjában dacosan szidta gyötrőit. Grisin végül megtörte; mindenkit megtört. Szolomint azzal, hogy megfenyegette: feleségét és gyerekeit a legszigorúbb lágerbe küldi. Mindhárman elmondták, hogyan szervezte be őket a mosolygós amerikai, milyen figyelmesen hallgatta problémáikat, milyen megértően fogadta a javaslataikat. Ez váltotta ki Grisinből a másik érzelmet: a nyers dühöt e miatt a megfoghatatlan ember miatt, akiről immár tudta, hogy Jason Monknak hívják. Nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor történt meg, hogy ez az arcátlan csirkefogó csak úgy besétált a Szovjetunióba, beszélt a kémjeivel, és szépen kisétált. Mindezt a KGB orra előtt. Minél többet tudott erről az emberről, annál jobban gyűlölte. Persze mindennek utánanéztek. Átbogarászták az Armenia adott járatának utaslistáját, de egyik név sem keltette föl figyelmüket. A legénység halványan emlékezett egy texasi amerikaira, aki olyasféle texasi öltözéket viselt, mint az az ember, akivel Szolomin a botanikus kertben találkozott. A Norman Kelson név valószínűleg Monkot takarta, bár erről nem sikerült megbizonyosodni. Moszkvában nagyobb szerencséjük volt. A vízumkérelmek és az inturiszt-csoport névsorának alapján minden aznap érkezett amerikai turistát ellenőriztek. Az amerikaiak a Metropolban szálltak meg, ahol az egyik elrontotta a gyomrát, s ezért nem mehetett a többiekkel a zagorszki kolostorba. Monk ugyanezen a napon találkozott Blinov professzorral a vlagyimiri székesegyházban. Az illetőt ekkor dr. Philip Petersnek hívták. Grisin jól megjegyezte. Miután a három áruló megvallotta a kihallgatóbizottságnak, mi mindennek az átadására vette

rá őket az amerikai, a KGB tisztjeinek arcából minden vér lefutott. Grisin egymásra fektette a három dossziét, és fölemelte a házi telefont. Mindig is értékelte a bűnbánatot. Vlagyimir Krjucskovot az első fődirektorátus vezetői posztjáról ültették át az egész KGB elnöki székébe. Ő volt az, aki aznap reggel a Központi Bizottság Novaja téri épületének legfelső emeletén a három halálos ítéletet Mihail Gorbacsov asztalára tette, majd az annak rendje s módja szerint aláírt iratokat „Azonnal" jelzéssel átküldte a lefortovói börtönbe. Az ezredes harminc percig váratta az elítélteket a hátsó udvaron, hadd fogják fel, mi lesz a sorsuk. Ha hirtelen csinálják, nem fogják fel, mondogatta gyakran a tanítványainak. Mire lement az udvarra, a három ember már ott térdelt a magas fallal körülzárt udvar kavicsos földjén, amelyet sosem ért a nap. A diplomata volt az első. Mintegy révületben nyöszörögte: -Nye, nyet... - amikor a törzsőrmester a tarkójához nyomta a 9 milliméteres Makarov csövét. Grisin biccentésére a törzsőrmester meghúzta a ravaszt. Valami villant, vér és csont fröccsent szerteszét, és Valerij Kruglov előrebukott; alig maradt valami az arcából. A meggyőződéses ateistaként nevelkedett tudós imádkozott, arra kérte a Mindenhatót, fogadja magához a lelkét. Jóformán észre sem vette, mi történt alig kétméternyire tőle. Arcra bukott ő is, mint a diplomata. Pjotr Szolomin ezredes maradt utoljára. Tekintetét az égre emelte, talán még egyszer megjelentek előtte szülőföldje vadban, halban bővelkedő erdei és vizei. Amikor megérezte tarkóján a hideg acélt, a falnál álló Grisin felé emelte az öklét; csak fölmeresztett középső ujja állt ki belőle. - Tűz! - kiáltott Grisin. Vége lett. Grisin parancsot adott, hogy a három holttestet a Moszkva környéki erdőkben, jeltelen sírba temessék. Még a halálban sem szabad kegyelmezni. A családjuk sosem fogja megtudni, hová helyezheti virágait. Odahajolt a szibériai katona holtteste fölé, hosszú másodpercekig nézte, aztán fölegyenesedett, és hosszú léptekkel távozott Visszament a szobájába, hogy megírja jelentését, de mielőtt leült volna, villogni kezdett telefonja kis vörös lámpája. Egy kollégája hívta a második fődirektorátus nyomozati osztályáról. - Úgy érezzük, közeledünk a negyedikhez is - mondta a telefonáló. - Már kéttagúra szűkült a mezőny. Mindkettő ezredes, mindkettő elhárító, mindkettő Kelet-Berlinben. Figyeljük mindkettőt. Előbb-utóbb kiderül valami. Szóljunk, ha igen? Jelen akar lenni a letartóztatásnál? - Adjanak nekem tizenkét órát - mondta Grisin. - Tizenkét óra múlva ott leszek. Ezt én akarom elkapni, ez személyes ügy Mind a nyomozó, mind a kihallgatótiszt tudta, hogy legnehezebb egy tapasztalt elhárítót lekapcsolni. Az ilyen ember észreveszi, ha az elhárítás ellene irányul. Az ilyen ember nem hagy láthatatlan tintát összegöngyölt zoknikban, nem vesz lakást. A régi időkben gyszerű lett volna. Ha valakire gyanakodtak, bevitték és addig gyötörték, míg ki nem passzíroztak belőle egy vallomást. Vagy míg be nem bizonyosodott a tévedés. 1990-ben azonban a hatóságok konkrét vagy legalább nagyon megalapozott bizonyítékot követeltek, hogy az illető bűnös, harmadfokú vallatásra csak akkor adtak engedélyt. Lysander nem hagyott nyomot - tetten kellett érni. Kényes ügy lesz, és időigényes. És ami több: Berlin nyitott város. A keleti rész elméletileg ugyan még mindig a szovjet szektorhoz tartozott, de a fal már ledőlt. Ha a bűnös gyanút fog, pillanatokon belül megszökhet: végigszáguld az utcákon a Nyugat fényeibe és menedékébe. És akkor már bottal üthetik a nyomát.

10 A tervezőbizottság mindössze öt emberből állt. Ott volt a geopolitikai csoport elnöke, a stratégiai bizottságé és a gazdasági testületé. Saul Nathansont saját kérésére kooptálták. Az ötödik tag Nigel Irvine volt. A többiek őt kérdezgették. - Szeretnék valamit mindjárt az elején tisztázni - kezdte Raph Brooke, a gazdasági bizottság elnöke. - Ön ennek a Komarov nevű embernek a meggyilkolását fontolgatja? - Nem. - Miért nem?

- Mert ritkán sikerül. Ha pedig netán sikerülne is, jelen esetben az sem oldaná meg a problémát. A jelenlévők közül Irvine mindenki másnál jobban emlékezett rá, hogyan próbálta a CIA a rengeteg pénzével és kifinomult módszereivel „eliminálni" Fidel Castrót: robbanó szivarokkal, amelyekre nem volt hajlandó rágyújtani; méreggel átitatott búvárruhával, amelybe nem volt hajlandó belebújni; csizmafényesítővel, amelynek kigőzölgésétől a szakállának is ki kellett volna hullania... Nevetségessé vált az egész. A CIA végül a maffiát bízta meg, amelynek kísérletei még komikusabbak voltak. A Cosa Nostra bérgyilkosa, John Roselli a Floridai-öbölben végezte, betoncsizmásan. Castro pedig folytatta hétórás beszédeit, amelyek önmagukban is elegendő okot szolgáltattak meggyilkolására. Charles de Gaulle a franciák legjobb katonai egységének számító OAS hat merényletét élte túl, Huszein, Jordánia királya még többet, s hogy Szaddam Huszein hányat, azt már nem is számolták. - Miért nem lehet megcsinálni, Nigel? - Én nem mondtam, hogy nem lehet. Csak rendkívül nehéz. Azt az embert rendkívül jól őrzik. Sem az őrsége, sem a testőrsége nem hülye. - És ha mégis sikerülne, az sem hozna eredményt? - Nem. Csak mártírt csinálnánk belőle. Valaki más lépne a helyébe, valószínűleg ugyanezzel a programmal, a mártír vezér örököseként. - Akkor hát...? - Minden gyakorló politikus ki van téve a de stabilizálásnak... azt hiszem, ezt Amerikában így mondják. Irvine szavait savanyú mosolygás fogadta: annak idején a külügy és a CIA számos külföldi baloldali vezetőt próbált lejáratni. - És ehhez mire volna szükség? - Büdzsére. - Nem gond - mondta Saul Nathanson. - Csak mondja meg, mennyi kell. - Köszönöm. Majd később. - Ezen kívül? - Némi technikai háttérre. A legtöbbje kapható. És egy emberre. - Miféle emberre? - Egy olyanra, aki elmegy Oroszországba, és ott elvégez bizonyos dolgokat. Egy nagyon ügyes emberre. - Ez a maga szakterülete. De tételezzük fel, Nigel, és ezt most nem ok nélkül kérdezem, tételezzük fel, hogy sikerül ezt az embert lejáratni, sikerül tőle elidegeníteni a támogatóit... Akkor mire számíthatunk, Nigel? - Tulajdonképpen ez a probléma gyökere - felelte Irvine. - Komarov nem holmi közönséges szélhámos. Ügyes, eltökélt, karizmatikus. Jól érzékeli az orosz tömegek ösztönös érzelmeit, és jól reagál rájuk. Ez az ember egy ikon. - Egy mi? - Ikon. Nem vallásos festmény, hanem jelkép. Képvisel valamit. Minden nemzetnek kell valami, kell egy ember vagy egy jelkép, amiben megkapaszkodhat, ami a különféle emberekből álló tömegnek identitást és ilyenformán egységérzetet ad. Ilyen egyesítő szimbólum nélkül a nép testvérháborúba sodródik. Oroszország óriási, sok különböző etnikai csoport hazája. A kommunizmus a maga brutalitásával ugyan, de biztosította az egységet. A kikényszerített egységet. Így volt Jugoszláviában is: láttuk, mi történt, amikor megszűnt. Az önkéntes egységhez szimbólum kell. Maguknak ott van a csillagos lobogó, nekünk ott a korona. Oroszországnak pillanatnyilag Igor Komarov az ikonja, és csak mi tudjuk, milyen nagyon selejtes ez az ikon. - És mire játszik ez az ember? - Amire minden demagóg: az emberek reményeire, vágyaira, szeretetükre, gyűlöletükre, de leginkább a félelmeikre, így nyeri meg magának őket. Így szerzi meg a szavazataikat és a szavazatok révén a hatalmat. A hatalom birtokában pedig kiépíti azt a gépezetet, amely majd megvalósítja a Fekete Manifesztumban megfogalmazott célokat. - Na és ha kihúzzuk alóla a szőnyeget? Megint jön a káosz. Talán még polgárháború is kitörhet. - Lehetséges. Hacsak nem sikerül egy másik és különb ikonnal helyettesíteni. Amelyik méltó

az orosz nép bizalmára. - Nincs ilyen ember. Soha nem is volt. - De igen, volt - mondta Nigel Irvine. - Egyszer, régen. Úgy nevezték: minden oroszok cárja. LANGLEY; 1990. SZEPTEMBER Tyurkin ezredes - Lysander - sürgős üzenetet küldött Jason Monknak. Az üzenetet egy közönséges postai levelezőlap hordozta, amely a kelet-berlini Opera kávéház nyitott teraszát ábrázolta. A szöveg egyszerű és ártatlan volt: „Remélem, még találkozunk. Minden jót. José-Maria." Címként a CIA egyik titkos bonni címe volt feltüntetve, a bélyegző szerint pedig Nyugat-Berlinben adták fel. A CIA bonni emberei nem tudták, ki küldte, csak azt, hogy Lagleybe szól, Jason Monknak. Továbbították. Az, hogy Nyugat-Berlinben adták postára, nem jelentett semmit. Tyurkin egyszerűen bepöccintette egy nyugat felé tartó, nyugat-berlini rendszámú autó nyitott ablakán. Mindössze annyit mondott a meglepett vezetőnek: - Bitte – és folytatta útját. Mire a sleppje kibukkant a sarok mögül, már nem láthatott semmit. A kedves berlini pedig bedobta a lapot egy postaládába. Az ilyen bizonytalan megoldások nem ajánlatosak, de ennél különösebb dolgok is megtörténnek. Csak a szöveg fölé firkantott dátum volt furcsa. Nem stimmelt. A lapot szeptember 8-án adták postára. Egy német vagy egy spanyol így írta volna: 8/9/90 – először a napot, aztán a hónapot, végül pedig az évet. A levelezőlapon azonban amerikai dátumozás szerepelt: 9/23/90. Jason Monk számára ez azt jelentette: „E hónap 23-án, kilenckor találkoznunk kell.” Hátulról előre kellett olvasni. A spanyol névaláírás azt jelentette, hogy komoly és sürgős ügyről van szó. A hely nyilvánvaló volt: a kelet-berlini Opera kávéház terasza. Berlin s vele együtt Németország hivatalos újraegyesítése október 3-ra volt kitűzve. A szovjetek fennhatósága a keleti városrészben e dátummal véget ér, a város rendjének biztosítását a nyugat-berlini rendőrség veszi át. A KGB-iroda – lényegesen csökkentett létszámmal – kénytelen bevonulni a szovjet követség Unter den Linden-i épületébe. Néhány széles körű művelet irányítását vissza kell vonni Moszkvába. Lehet, hogy ezekkel együtt Tyurkinnak is mennie kell. Ha menekülni akar, most kell. A felesége és a fia viszont Moszkvában van. Az iskola épp csak elkezdődött. Tyurkin mondani akart valamit, és személyesen, a barátjának akarta elmondani. Sürgősen. Vele ellentétben, Monk tudott Delphi, Orion és Pegazus eltűnéséről. Ahogy múltak a napok, szinte belebetegedett az idegességbe. * Miután egy kivételével az utolsó vendég is eltávozott, a dokumentumokat felügyelet mellett hamuvá égették, s megvárták, míg a hamvakat széthordja a szél; csak Sir Nigel példánya maradt meg. Irvine a házigazdával távozott, hálás volt, amiért a Grummannel repülhet vissza Washingtonba. A repülőgép lehallgatástól védett telefonján felhívta egyik washingtoni barátját, és megbeszélte vele, hogy együtt ebédelnek. Ezután kényelmesen elhelyezkedett vendéglátójával szemben, a puha bőrfotelben. - Tudom, hogy további kérdéseknek nincs helye -mondta Saul Nathanson, miközben kitöltött két pohár rendkívül finom Chardonnayt. - De megenged egy személyes kérdést? - Hogyne, kedves barátom. De a választ nem garantálhatom. - Azért megkérdezem. Ugye maga úgy jött Wyomingba, hogy azt remélte, a Tanács áldását adja majd valamiféle akcióra? - Hát igen... azt hiszem. - Mindannyiunkat megdöbbentett. Őszintén. De a körül az asztal körül hét zsidó ült. Maga miért...? Nigel Irvine az alattuk elsuhanó felhőkre révedt. Valahol messze lent hatalmas búzatáblák terültek el; még most is folyt az aratás. Mennyi élelem... Újra fölmerült előtte egy távoli hely, egy régi esemény: napsütés, rókázó brit bakák; buldózerkezelők taszítják a holttestek halmait a tátongó gödrökbe, szájuk-orruk elé kendő kötve, hogy ne érezzék a szagot; élő csontvázak karjai nyúlnak ki a bűzös priccsekből, némán élelemért könyörgő emberi karmok. - Nem is tudom... Egyszer már végigcsináltam. Nem akarom még egyszer látni. Azt hiszem, régimódi vagyok. Nathanson nevetett.

- Régimódi...! Na, erre iszom. Maga megy Oroszországba? - Nem tudom, hogyan lehetne elkerülni. - Vigyázzon magára, barátom. - Van nálunk, a szolgálatnál egy mondás - mondta Irvine. - Vannak öreg ügynökök, és vannak merész ügynökök. Öreg és merész ügynök nincs. Vigyázni fogok. * Georgetownba érkezve a barátja egy kellemes kis franciás hangulatú éttermet javasolt, a La Chaumiére-t, alig százméternyire a Four Seasonstól. Irvine ért oda előbb. Leült egy közeli padra, ott várt; ősz hajú férfi, fiatal, kanyargó görkorcsolyázók között. A SIS főnöke már hosszú ideje közelebb állt mestersége gyakorlati oldalához, mint a CIA igazgatója, és annak idején, amikor Langleybe jött, jobban rokonszenvezett az inkább kollégáinak érzett műveleti, illetve hírszerzési igazgatóval: olyan kapocs alakult ki közöttük, amely a Fehér Ház által kinevezett politikussal nem volt mindig lehetséges. Az étterem előtt egy taxi állt meg, és egy Irvine korosztályához tartozó, ősz férfi szállt ki belőle; fizetett. Irvine felállt a padról, s az úttesten átvágva odament hozzá, és megkopogtatta a vállát. - Rég láttam, Carey. Hogy van? Carey Jordan arca széles mosolyra húzódott. - Mi a csudát keres maga itt, Nigel? És mi ez az ebéd? - Panaszkodik? - Szó sincs róla. Örülök, hogy látom. - Akkor majd odabent elmondom. Kissé korán érkeztek, az ebédelők zöme még nem futott be. A pincér megkérdezte, hogy dohányzó vagy nemdohányzó asztalt óhajtanak-e. Dohányzót, felelte Jordan. Irvine egyik szemöldöke kissé megemelkedett: egyikük sem dohányzott. Jordan azonban tudta, mit csinál. Ez itt a PC Georgetown volt. Egy kis, kétszemélyes bokszhoz vezették őket a helyiség jobb hátsó részébe, ahol zavartalanul beszélgethettek. A pincér hozta az étlapot és az itallapot. Mindketten aperitifet és húsételt választottak. Irvine tekintete végigsiklott a bordeaux-iak listáján, s egy ragyogó évjáratú Beychevelle-t választott. A pincér szinte sugárzott: a bor nem volt olcsó, és már jó ideje az étterem specialitásának számított. Perceken belül hozta is, megmutatta a címkét, majd a bólintást látva kihúzta a dugót, és töltött. - Szóval? - kérdezte Carey Jordan, miután magukra maradtak. - Mi szél hozta erre a vidékre? Nosztalgia? - Nem egészen. Inkább egy probléma. - Van valami köze azokhoz az előkelőségekhez, akikkel Wyomingban társalgott? - Nahát, Carey, kedves Carey... Sose lett volna szabad kirúgniuk magát. - Tudom. Mi a probléma? - Valami nagyon komoly és nagyon rossz dolog készül Oroszországban. - Egyéb újság? - Csak ez. De ez rosszabb a szokásosnál. Hivatalosan maguknál is, nálunk is leállították a szolgálatot. - Miért? - Gondolom, hivatalos óvatoskodásból. Jordan felhorkant. - Tehát? Egyéb újság? - Hogy is mondjam csak... A héten az a vélemény alakult ki, hogy valakinek esetleg oda kellene mennie és vetni rá egy pillantást. - Odamenni? A leállítás ellenére? - Nagyjából. - Akkor miért hozzám fordul? Én már kiszálltam. Már tizenkét éve. - Visszajár még Langleybe? - Nem jár vissza oda már senki. - Hát ezért fordultam magához, Carey. Az a helyzet, hogy kellene nekem egy ember. Akit szép csöndben el lehet küldeni Oroszországba. - Fű alatt?

- Úgy valahogy. - Az FSZB ellen? Amikor Gorbacsov nem sokkal azelőtt, hogy kikerült a hatalomból, feloszlatta a KGB-t, az első fődirektorátus az SZVR nevet kapta, de ettől még ugyanúgy működött a jazenovói központban. A belbiztonsági ügyekkel foglalkozó második fődirektorátust FSZB-re keresztelték át. - Talán valami még csúnyább ellen. Carey Jordan bekapott egy falat halat, elgondolkodva rágta, aztán megcsóválta a fejét. - Nem... ő nem megy. Soha többé. - Kicsoda, könyörgök? Ki nem megy többé? - Az az illető, aki eszembe jutott. Ő is kiszállt már, akárcsak én. De nem ilyen öreg. Értette a dolgát. Higgadt, nagyon okos, egyedi, természetes. Öt éve rúgták ki. - Él még? - kérdezte Irvine. - Tudomásom szerint igen - felelte Jordán. - De jó ez a bor! Ritkán iszom ilyen jót. Irvine újra töltött. - És hogy hívják ezt az embert, aki nem megy többé? - Monknak. Jason Monknak. Anyanyelvi szinten beszél oroszul. Soha életemben nem volt nála jobb emberem. - Rendben van, tehát nem megy többé. De azért meséljen egy kicsit róla. A CIA volt műveleti igazgatóhelyettese belefogott. KELET-BERLIN, 1990. SZEPTEMBER Ősz eleje volt, kellemes este, a kávéház terasza zsúfolásig megtelt. Tyurkin ezredes könnyű, németes szabású öltönyében nem keltett figyelmet. Amikor egy fiatal szerelmespár felállt, leült egy járdaközeli asztalhoz. Miközben a pincér leszedte az otthagyott poharakat, kávét rendelt, kinyitott egy német napilapot, és belemerült. Pontosan azért, mert egész pályafutása során kémelhárítással foglalkozott, amelynek a megfigyelés az egyik alapvető eszköze, tudta azt is, hogyan lehet az ilyesmi ellen védekezni. Tudta, hogy ezt a KGB is tudja, tehát a figyelőit nem lehetnek nagyon közel. De ott voltak. Egy férfi és egy nő az Opera tér túloldalán, egy padon; fiatalosak, derűsek, s mindkettőn egy-egy sétamagnó fejhallgatója. Mindketten tudnak kommunikálni a sarkon túl várakozó autókkal, közölhetik észrevételeiket, kaphatnak utasításokat. A két kocsiban a begyűjtők várakoznak, várva, hogy megkapják végre a letartóztatási parancsot. Ames két utóbbi információmorzsája Tyurkin felé billentette a mérleg nyelvét. Leírása szerint Lysandert a Szovjetunión kívül toborozták, és beszél spanyolul. Pusztán a nyelv miatt a vizsgálati osztálynak az összes dél-amerikai és spanyol kartonját át kellett böngésznie. A másik gyanúsított, mint nemrég bebizonyosodott, öt éve érkezett első dél-amerikai állomáshelyére, Ecuadorba. Ames szerint azonban Lysandert hat éve szervezték be. A második és bizonyítóbb erejű információ abból a ragyogó ötletből származott, hogy nézzenek utána, milyen telefonhívások mentek ki a KGB kelet-berlini központjából aznap este, amikor rajtaütöttek a CIA postaláda-lakásán, aznap este, amikor a lakás bérlője egy órával a rajtaütés előtt elmenekült. A nyilvántartás szerint a lakás telefonszámát az előcsarnokban lévő nyilvános telefonról hívta valaki. A másik gyanúsított aznap este Potsdamban volt. Az elfuserált rajtaütést Tyurkin ezredes vezette. A hivatalos letartóztatásra már korábban is sor kerülhetett volna, de egy nagyon magas rangú tisztet vártak Moszkvából, aki közölte, hogy mindenképp jelen akar lenni a letartóztatáson, és személyesen kíséri vissza az illetőt a Szovjetunióba. A gyanúsított nemrég teljesen váratlanul, gyalogszerrel elhagyta irodáját, s a figyelőknek nem volt más választásuk, mint hogy kövessék. A kávéház előtti járdán egy spanyol marokkói cipőtisztító tűnt fel, mutogatással kérdezte az első sorban ülőket, óhajtanak-e cipőt tisztíttatni. Mindenki ingatta a fejét. A kelet-berliniek nem voltak hozzászokva, hogy vándor cipőtisztítók jelenjenek meg a kávéházaikban, a közöttük ülő nyugat-berliniek legtöbbjének pedig az volt a véleménye, hogy már így is túl sok harmadik világbeli bevándorló

árasztja el gazdag városukat. Végre bólintott valaki. A cipőtisztító lekapta a hátáról kis dobozkáját, odaguggolt a megrendelő elé, s gyors mozdulatokkal sűrű, fekete krémet kent a fűzős félcipőre. Egy pincér jött oda sietős léptekkel, hogy kitessékelje. - Most, hogy már elkezdte, hadd fejezze be - mondta a vendég nem teljesen tiszta németséggel. A pincér vállat vont és odébbállt. - Rég láttalak, Kolja - suttogta spanyolul a cipőtisztító. - Hogy vagy? - Nem túl jól. Azt hiszem, baj van. - Mondd. - Két hónapja rajta kellett ütnöm egy itteni lakáson. Jelentették, hogy a CIA postaládája. Sikerült odatelefonálnom, és az illető még el tudott menekülni. De honnan tudták meg? Netán beszélt valaki? - Lehet. Miből gondolod? - Van még más is, még rosszabb. Két hete, közvetlenül azelőtt, hogy elküldtem a lapot, jött Moszkvából egy tiszt. Ismerem, az elemzőknél dolgozik. A felesége idevalósi. Látogatóba jöttek. Összejött egy kis társaság, és az illető beivott. Eldicsekedett, hogy Moszkvában letartóztattak két embert. Valakit a honvédelmiben, egy másikat pedig a külügyben. Monkot úgy érte a közlés, mintha arcába rúgtak volna a fekete cipővel, amelyet fényesített. - Valaki erre valami olyasmit mondott az asztalnál, hogy akkor bizonyára valamilyen jó szállítójuk lehet az ellenség táborában. A tiszt meg erre az ajkára tette az ujját, és vigyorgott. - Meg kell lépned, Kolja. Még ma este. Gyere át. - Nem hagyhatom ott Ludmillát és Jurijt. - Hozasd ide őket. Találj ki valamilyen ürügyet. Ez itt még tíz napig szovjet terület, de aztán nyugatnémet lesz. Azután már nem jöhetnek ide. - Igazad van. Tíz napon belül családostul átmegyek. Vigyáztok ránk? - Én magam. Ne húzd az időt. Tyurkin egy marék keletnémet márkát nyomott a marokkói kezébe: érdemes volt még tíz napig őrizgetni, mert utána értékes Deutschmarkra váltották. A cipőtisztító felállt és elcsoszogott. A téri padon ülő pár fejhallgatójában megszólalt egy hang. - Megvagyunk. Gyerünk! Indulás! Két szürke cseh Tátra robbant ki az utcasarok mögül az Opera térre, s fékezett csikorogva a kávéház előtt. Az elsőből három férfi pattant ki a járdára, félrelökött két járókelőt, és megragadott egy vendéget, aki a kávéház teraszának első sorában ült. A második kocsiból is előugrott két ember, felrántották a hátsó ajtót, és készenlétbe helyezkedtek. A vendégek ijedten kiáltoztak. A férfit egyetlen mozdulattal felrántották, és a második kocsi hátsó ülésére taszították. Az ajtó bevágódott, a kocsi csikorgó gumikkal kilőtt. A begyűjtők bevágódtak az első kocsiba, s ők is kilőttek. Az egész mindössze hét másodpercig tartott. Jason Monk alig százlépésnyiről, tehetetlenül nézte a történteket. * - És mi történt Berlin után? - kérdezte Sir Nigel Irvine. Az ebédelők kezdtek elszállingózni; eltették a hitelkártyájukat, mentek vissza dolgozni vagy máshol ütni el az időt. Irvine a kezébe vette a beychevelle-es palackot, majd észrevéve, hogy üres, intett a pincérnek, hogy hozzon másikat. - Le akar itatni, Nigel? - kérdezte fanyar mosollyal Jordan. - Ugyan. Csak mostanában nem nagyon iszom Cháteau Beychevelle-t. A pincér az új palack címkéjét is megmutatta; a bólintás után kihúzta a dugót, és töltött. - Akkor most mire iszunk? - kérdezte Jordan. - A nagy játszmára? Vagy inkább a nagy elpuskázásra? - Keserűség csengett a hangjában. - Inkább a régi időkre. És a tisztaságra. Azt hiszem, ezt hiányolom leginkább a mai fiatalokból... Az abszolút erkölcsi tisztaságot. - Erre iszom. Tehát Berlin. Monk olyan dühösen, jött vissza, mint egy kölykeit féltő, sebzett nőstény oroszlán. Én persze akkor már nem voltam a Cégnél, de még tartottam a kapcsolatot néhány emberrel, például Milt Beardennel. Ő is elég régi motoros. Tudta, mi az ábra. Monk körüljárt a házban, és elmondta mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, hogy a szovjet osztályon egy magas beosztású kém lapul. Ennek persze senki sem örült. Azt mondták, írja le. Leírta. Elég hajmeresztőre

sikeredett. Szinte mindenkit tehetetlenséggel és hozzá nem értéssel vádolt. Jordan ivott egy korty bort. - Milt Beardennek végül sikerült kifúrnia Amest a szovjet osztályról, de az az ember olyan volt, mint egy pióca. Időközben az igazgató alakított egy új elhárítási központot. Ebben kapott helyet az elemzés és azon belül a szovjet osztály. Az osztálynak szüksége volt valakire, aki azelőtt a műveleti igazgatóságon dolgozott. Mulgrew Amest javasolta, és hogy az ég akárhová tegye, be is passzírozta. Gondolom, sejti, kihez kellett ezután fordulnia Monknak a panaszaival. Magához Aldrich Ameshez. - Szép kis história - dünnyögte Irvine. - Azt mondják, hogy az ördög vigyáz a híveire. Ames szempontjából jobbat elképzelni sem lehetett annál, mint hogy Monk főnöke lett. Elsüllyesztette a jelentését. Sőt még ennél is tovább ment. Ő vádolta meg Monkot alaptalan riadalomkeltéssel. Azt kérdezte: hol van erre a bizonyíték? A következmény belső vizsgálat volt. Nem a kém ügyében, hanem Monk ügyében. - Afféle hadbíróság? Carey Jordan keserűen elhúzta a száját, és bólintott. - Valami olyasféle. Én szót emeltem volna Jason érdekében, de akkoriban már elég rossz hírben álltam. A lényeg, hogy a vizsgálatot Ken Mulgrew vezette. Végeredményként azt hozták ki, hogy a berlini találkozót Monk forszírozta ki, hogy felragyogtassa halványodni kezdő csillagát. - Kedves tőlük. - Roppantul. A műveleti igazgatóságon akkor már faltól falig íróasztalhuszárok ültek, csak néhány kivénhedt harcos maradt. Negyven év után végre megnyertük a hidegháborút, a szovjet birodalom összeomlott. Az eredmény megtartásával kellett volna foglalkozni, de ehelyett csak egymásra acsarog-tak, és tologatták a papírokat ide-oda. - És Monkkal mi történt? - Gyakorlatilag kirúgták. Lefokozták. Elásták valahová a nyilvántartásra. Eltemették. Le kellett volna lépnie, fogni a nyugdíját és otthagyni az egészet. De ez a Monk mindig konok ember volt. Meghúzta magát, mert érezte, hogy egy nap még kiderül az igaza. Ott penészedett annál a kis asztalnál három hosszú éven át. És végül győzött. - Kiderült az igazság? - Persze. Csak már későn. MOSZKVA, 1991. JANUÁR Anatolij Grisin kijött a kihallgatóhelyiségből, és visszament a szobájába; majd szétvetette a düh. A vizsgálatot vezető kihallgatótisztek elégedettek voltak. Úgy érezték, mindent megtudtak. A Monahbizottság nem ülésezik többet. Mindent magnóra vettek, az egész történetet, onnan kezdve, hogy 1983ban egy kisfiú megbetegedett Nairobiban, egészen az előző év szeptemberében lezajlott Opera téri letartóztatásig. Az első fődirektorátus emberei valahogy megtudták, hogy Monk kegyvesztett lett: lefokozták, vége. Ez csak azt jelenthette, hogy nincs több szállítója. Mindössze négy volt neki, de milyen négy! Egy még élt, de Grisin biztos volt benne, hogy már az se sokáig. A Monah-bizottságot tehát feloszlatták: elvégezte a feladatát. Diadalt kellett volna érezni. Grisint azonban dühítette valami, amire a legutóbbi kihallgatáskor derült fény. Száz méter! Száz méter...! A megfigyelők jelentése a lehető leghatározottabb volt. Nyikolaj Tyurkin utolsó szabadlábon töltött napján nem lépett érintkezésbe ellenséges ügynökkel. Reggel a központban kezdett, az étkezdében ebédelt, aztán váratlanul kisétált. Egy nagy kávéházig követték, ahol kávét ivott, és cipőt tisztíttatott. Tyurkin kottyantotta ki. A tér túloldalán ülő két figyelő látta, amint a cipőtisztító dolga végeztével elcsoszog. Néhány másodperccel később a két KGB-s kocsi - az elsőben Grisin ült a sofőr mellett - előbukkant a sarok mögül. Ebben a pillanatban alig százméternyire voltak a szovjet területen álló Jason Monktól. A kihallgatóhelyiségben minden tiszt szeme Grisin felé fordult. Ő vezette a letartóztatást. A jelek szerint hagyta elúszni a legnagyobb halat. Meg akarta kínozni Tyurkint. Nem azért, hogy beszédre kényszerítse, hanem büntetésből. Erre megesküdött. De aztán felülbírálták. Bojarov tábornok személyesen közölte vele, hogy a KGB elnöke gyors kivégzést óhajt, mert fél, hogy ezekben a gyorsan változó időkben esetleg még megtagadják az engedélyt. Aznap viszi az ítéletet az elnöknek, holnap reggel végre kell hajtani.

Az idők valóban változtak, mégpedig elképesztő sebességgel. Grisin testületét folyamatosan vádolta az újonnan liberalizált sajtó söpredéke. De tudta, hogyan kell az ilyen söpredékkel elbánni. Amit nem tudott, az az volt, hogy augusztusban a saját elnöke, Krjucskov tábornok puccsot indít Gorbacsov ellen, de belebukik. Nem tudta, hogy Gorbacsov ezután darabokra tördeli a KGB-t, s hogy decemberben végül a Szovjetunió is szétesik. Mialatt Grisin az íróasztalánál borongott, Krjucskov tábornok Tyurkin volt KGB-ezredes halálos ítéletét az elnök asztalára tette. Gorbacsov fölemelte a tollat, kivárt, majd letette. Előző év augusztusában Szaddam Huszein lerohanta Kuvaitot. Irakot most amerikai gépek bombázzák. Minden pillanatban várható volt a szárazföldi invázió. A világ számos államférfija próbált közbenjárni, jelentkezett a béke nemzetközi alkuszának: csábító szerepkör. Az egyik jelentkező Mihail Gorbacsov volt. - Elismerem, hogy ez az ember rászolgált halálra - mondta most. - Ez a törvény - mondta Krjucskov. - Igen, igen... De azt hiszem, e pillanatban nem volna tanácsos. - Aláíratlanul visszaadta az ítéletet. - Jogom van kegyelmet gyakorolni, és meg is teszem. Hét év kényszermunka. Krjucskov tábornok dühöngve távozott. Ez a fajta demokrácia nem mehet tovább, fogadkozott. Előbb-utóbb le kell sújtanunk. Grisin poharában ez volt az utolsó csepp ezen a nyomorúságos napon. Mindössze annyit tehetett, hogy intézkedett: Tyurkint egy olyan munkatáborba küldjék, amelyet nem lehet élve megúszni. Az 1980-as évek elején a politikai foglyok munkatáborait a könnyen megközelíthető Moldáviából északabbra, Perm környékére, Grisin szülőföldjére költöztették át. Tíz-tizenkettőt Vszjoszvjatszkoje körül telepítettek. A pokol e tornácai közül a Perm-35-ös, a Perm-36-os és a Perm37-es voltak a leghírhedtebbek. Létezett azonban egy egészen különleges tábor is, amelyet árulók számára tartottak fenn. Nyizsnyij Tagil nevének hallatán még a KGB-sek is megborzongtak. Az őrök rendkívül durvák voltak ugyan, de a táboron kívül éltek. Brutalitásuk csak szórványosan és intézményesen, az élelmiszeradagok csökkentésében és a munka növelésében mutatkozott meg. Annak érdekében, hogy az „intelligens" bűnözők állandóan szembesüljenek az élet tényeivel, Nyizsnyij Tagilban a többi táborból ideküldött legveszélyesebb és legbrutálisabb zekik közé helyezték őket. Grisinnek gondja volt rá, hogy Nyikolaj Tyurkin Nyizsnyij Tagilba kerüljön. Kísérőlapja „Elbánás” címzetű rovatába ezt írta: „Különlegesen ultraszigorú.” * - Azt hiszem - sóhajtott Carey Jordan -, ennek a szomorú históriának a végét már maga is ismeri. - Nagy vonalakban. De érdekelnének a részletek is. - Irvine odaintett a kissé távolabb álldogáló pincérnek. - Két eszpresszót legyen szíves. - Nos - kezdte Jordan -, nyolc év után, 1993-ban az FBI végre rájött, ki a beépített ember. Később azt állították, hogy másfél év alatt és teljesen önállóan oldották meg az ügyet, de az igazság az, hogy addigra már rengeteg szűrést elvégeztek, csak sajnos túl lassan. Becsületükre legyen mondva, az FBI-osok azért megtették, amit már rég meg kellett volna tenni. Fütyültek a polgári jogokra, szereztek titkos bírói felhatalmazást, és átvizsgálták a néhány megmaradt gyanúsított banki forgalmát. És bejött. Aldrich Amesról kiderült, hogy dollármilliomos, és akkor még a svájci bankszámlájáról nem is tudtak. Magyarázata, hogy a felesége Kolumbiában gazdag nő volt, hamisnak bizonyult. Átbogarászták a háztartási szemetét, távolléte alatt átkutatták a lakását, belenéztek a számítógépébe. Találtak annyit, hogy annak alapján lekapcsolhassák. Előkerült a KGB-vel folytatott levelezése, óriási összegekről szóló feljegyzések, Washington környéki postaládák részletes leírása. Irvine csak a szemöldökét vonta föl, de nem szólt. - 1994. február 21-én... Jézusom, Nigel! Lehet, hogy sose fogom már elfelejteni ezt a dátumot? Na, szóval megfogták, alig néhány saroknyira az arlingtoni házától. Azután mindent nyilvánosságra hoztak. - Maga tudta előre? - Nem. Szerintem jól is tette az FBI, hogy nem szólt nekem. Ha akkor tudom, amit most, megelőzöm őket, és megölöm. Boldogan mentem volna a villamosszékbe.

Carey Jordan végignézett az éttermen, de nem azt látta: rég letűnt neveket és arcokat látott. - Negyvenöt tönkretett akció, huszonkét elárult ember, tizennyolc orosz és négy a szatellit államokból... Tizennégyüket ki is végezték. És mindezt azért, mert egy nyomorult kis görénynek nagy ház meg Jaguar kellett. Nigel Irvine nem akart otromba lenni, mégis azt mondta - Maga is rövidre zárhatta volna ezt az ügyet, házon belül. - Tudom, tudom. Mindannyian tudjuk. Nem kellett volna törődnünk a polgári jogokkal, meg kellett volna kapargatnunk a pénzügyeket. Ames már 1986 tavaszáig negyedmillió dollárt kapott. Egy itteni bankban helyezte el. Be kellett volna ültetnünk a hazugságvizsgálóba azt a negyvenegy embert, aki hozzáférhetett a 301-esekhez. Kínos lett volna az ártatlanoknak, de Ames lelepleződött volna. - És Monk? - kérdezte Irvine. Carey Jordan kurtán fölnevetett. A pincér, aki szerette volna az immár kiürült étterem utolsó asztalát is leszedni, a számlával a kezében megjelent. Irvine intett, hogy elé tegye le. A pincér megvárta, míg rátesz egy hitelkártyát, s a pénztárhoz ment vele. - Hát igen... Monk. Ő sem tudta. Aznap Elnökök Napja volt, országos munkaszüneti nap. Gondolom, Monk sem ment be. Csak másnap reggel közölték a hírekben. És az volt az a nap, amikor az az átkozott levél megérkezett. WASHINGTON, 1994. FEBRUÁR A levél 22-én érkezett, az Elnökök Napja utáni nap, amikor ismét megkezdődik a levelek kézbesítése; az első postával jött. A ropogós fehér boríték bélyegzését látva Monk tudta, hogy a Langley postázójából érkezett. De nem a hivatali szobájába, hanem a lakására volt címezve. A borítékban egy másik boríték volt, amelyen egy nagykövetségi embléma virított. Ez volt rágépelve: „Mr. Jason Monk, C/O Virginia, Langley, CIA Központi Epülete, Postázó." Valaki még ráfirkálta: „Fordíts!" A boríték hátuljára ugyanaz a kéz ezt írta: „A vilniuszi nagykövetségünkre hozta be valaki. Gondolom, ismeri az illetőt." A belső borítékon nem volt bélyeg, tehát nyilván diplomáciai postával érkezett az Egyesült Államokba. A második boríték egy sokkal gyengébb minőségű harmadikat rejtett, amelynek papírjában imitt-amott még látszottak a fapép darabkái. Érdekes angolsággal volt megcímezve: „Kérem [háromszor aláhúzva], passzolják előre Jason Monknak a CIA-be. Egy barátja." Magát a levelet ez tartalmazta. A papírja olyan gyenge volt, hogy érintésre csaknem szétesett. Vécépapír? Valami ócska, régi, puha fedelű könyv üres lapjai? Lehet. A levél oroszul íródott, reszketős kézzel, fekete tintával, valamilyen furcsa tollal. A tetejére ez volt írva: „Nyizsnyij Tagil, 1994. szeptember.” A levél így szólt: „Kedves barátom, Jason! Nem tudom, megkapod-e ezt, és mire megkapod, én már nem élek. Tífuszom van. A bolháktól meg a tetvektől. Ezt a tábort hamarosan bezárják, elbontják, úgy eltörlik a föld színéről, mintha sose létezett volna - nem is lett volna szabad léteznie. Tizenkét politikai elítélt amnesztiát kapott, Moszkvában most van valami Jelcin. Az amnesztiát kapottak között van egy barátom, egy litván író. Azt hiszem, bízhatok benne. Megígérte nekem, hogy elrejti ezt a levelet, és amikor hazaér, feladja. Engem most megint bevagoníroznak, elvisznek valamilyen másik táborba, de én azt már nem érem meg. Ezért most elbúcsúzom tőled. És van néhány hírem is." A levél leírta, mi történt azóta, hogy íróját három és fél éve Kelet-Berlinben letartóztatták. Nyikolaj Tyurkin beszámolt a Lefortovo föld alatti celláiban kapott ütlegelésekről, és hogy nem látta értelmét, hogy ne mondjon el mindent, amit csak tud. Leírta az ürüléktől bűzlő cellát, a könnyező falakat, a vakító lámpákat, az üvöltve föltett kérdéseket, hogyan verték kékre-zöldre az arcát, hogyan verték ki a fogát, ha lassúnak ítélték a választ. Leírta Anatolij Grisint. Az ezredes biztosra vette, hogy Tyurkin meg fog halni, ezért eldicsekedett neki korábbi diadalaival. Részletesen elmondott mindent három emberről, akikről Tyurkin addig sose hallott: Kruglovról, Blinovról és Szolominról. Az is elmondták neki, mivel vette rá az ezredes Szolomint, hogy beszéljen. „Amikor vége lett, szerettem volna meghalni. Sokszor imádkoztam már a halálért. Ebben a táborban sok az öngyilkosság, de én valahogy mindig bíztam benne, hogy ha kitartok, egy nap

kiszabadulok. Nem hiszem, hogy most megismerne, de nem ismerne meg Ludmilla és a fiam, Jurij sem. A hajam és a fogam kihullott, alig maradt belőlem valami, az is lázas, és tele van fekélyekkel." Leírta, hogyan zötykölődött marhavagonban Moszkvából a távoli táborba, hogyan lökték közönséges bűnözők közé, akik összevissza verték, és az arcába köptek, hogy elkapja tüdőbajukat. Leírta magát a tábort, ahol még a többinél is kisebbek voltak a fejadagok és több a munka. Hat hónap után a szálfák cipelése közben eltört a kulcscsontja. Gyógyszer nem volt, az őrök pedig látva, mi történt, ráparancsoltak, hogy a gerendákat a törött vállán cipelje. Végül ezt írta: „Nem bántam meg, amit tettem, mert ez egy undorító rendszer. Most talán eljön népünk szabadsága. Nem tudom hol van a feleségem, remélem, boldog. És a fiam, Jurij is, aki az életét köszönheti neked. Köszönet érte. Isten veled, barátom. Nyikolaj Iljics." Jason Monk összehajtotta a levelet, az íróasztala mellett álló kis asztalra tette, kezébe temette arcát, és úgy sírt, mint egy gyerek. Aznap nem ment be dolgozni. Nem is szólt be. A telefont nem vette föl. Este hatkor, amikor már sötét volt, fellapozta a telefonfüzetét, beült a kocsijába, és áthajtott Arlingtonba. Udvariasan bekopogott a keresett ház ajtaján, biccentett az ajtót nyitó asszonynak. - Jó estét, Mrs. Mulgrew - és ellépett a döbbenten álló nő mellett. Ken Mulgrew a nappaliban állt ingujjban, kezében egy nagy pohár whiskyvel. Megfordult, meglátta Monkot. - Maga meg hogy képzeli, hogy csak úgy betör... Még hosszú hetekig ez volt az utolsó mondat, amit kínos füttyögetések nélkül ki tudott mondani. Monk megütötte. Állon vágta. Teljes erőből. Kettejük közül Mulgrew volt a nagyobb, de a fizikai állapota sok kívánnivalót hagyott maga után, s emellett a vacsora után bőségesen fogyasztott folyadék is éreztette benne a hatását. Ő bent volt aznap a Cégnél, de munka jószerével nem is folyt; mindenki csak az épületet futótűzként körberohanó hírről suttogott. Monk összesen négyszer ütötte meg, minden egyes szállítójáért egyszer. Eltörte az állat, monoklit rajzolt mindkét szemére, és betörte az orrát. Aztán távozott. * - Elég határozott intézkedésnek hangzik - mondta elgondolkodva Nigel Irvine. - Ennél határozottabb nemigen lehetett volna - bólintott Jordan. - Na és ezek után? - Mrs. Mulgrew szerencsére nem a rendőrséget, hanem a Céget hívta. Átküldtek néhány embert, akik még látták, hogy Mulgrew-t belapátolják egy mentőautóba, az meg elzúg vele a legközelebbi ambulancia felé. Lecsillapították az asszonyt, aki közölte, hogy Monk tette. Úgyhogy átgurultak hozzá. Amikor kérdezték tőle, hogy mégis hogy gondolta ezt, az asztalon heverőő levélre mutatott. Azok persze nem tudták elolvasni, de magukkal vitték. - Kirúgták? - kérdezte Irvine. - Ki. Végleg. Persze nagy volt a rokonszenv, amikor a meghallgatáson felolvasták a lefordított levelet, még nekem is megengedték, hogy szót emeljek érte, de akkor már megvolt döntés. Még Ames letartóztatásának hatása alatt sem engedhették, hogy egy dühöngő őrült járkáljon a házban, aki fasírtot csinál magas beosztású vezetőkből. Kirúgták. Keserves képpel megint feltűnt a pincér. Felálltak, és az ajtó felé indultak. A pincérnek nagy kő esett le a szívéről: hajlongott, mosolygott. - Mulgrew-val mi történt? - Ő csak egy évvel később lett kegyvesztett, amikorra már szinte mindenki tudott Ames tevékenységéről. Kirúgták. - És Monkkal mi van most? - Elköltözött. Akkoriban együtt élt egy lánnyal, az épp elvolt valamilyen tanfolyamon, és amikor hazajött, szétváltak. Hallottam, hogy Monk nem nyugdíjat vett fel, hanem végkielégítést, és hogy aztán elköltözött Washingtonból. - Sejti, hogy hová? - Legutóbb úgy hallottam, hogy valahová maguk felé. - Londonba? Angliába? - Nem egészen. Őfelsége egyik gyarmatára. - Fennhatósági területére. Már nem nevezik gyarmatnak. Melyikre?

- A Turks- és Caicos-szigetekre. Mondtam, hogy szeret a nyílt tengeren horgászni? Úgy hallottam, vett valami hajót, azt szokta bérbe adni. Ő a kapitány. Ragyogó őszi idő volt, Georgetown a legjobb arcát mutatta. Alltak a járdán a La Chaumiére előtt, taxit akartak fogni Carey Jordannek. - Komolyan megpróbálja rábeszélni, hogy menjen vissza Oroszországba, Nigel? - Valahogy olyasformán. - Nem fog menni. Megesküdött, hogy még egyszer be nem teszi oda a lábát. Köszönöm a meghívást meg a bort, de azt hiszem, fölöslegesen raboltam az idejét. Mindenesetre köszönöm. De nem fog menni. Se pénzért, se fenyegetésre. Semmiért. Jött egy taxi. Kezet fogtak, Jordan beült, a taxi elhajtott. Sir Nigel Irvine átvágott az úttesten, és bement a Four Seasonsba. Fel akart hívni néhány embert.

11 A Foxy Ladyt kikötötték, és lezárták éjszakára. Jason Monk már elbúcsúzott három olasz utasától, akik bár halat nemigen fogtak, minden jel szerint legalább annyira élvezték a tengeri kirándulást, mint a magukkal vitt bort. Julius a móló melletti filézőasztalnál állt, két, szerény méretű dorádót belezett. Az ő farzsebe is duzzadozott aznapi bérétől meg annak a borravalónak a ráeső részétől, amit a hálás olasz vendégek adtak. Monk a Tiki Hut előtt elsétálva a Banana Boat felé ballagott, amelynek nyitott, hajópadlós ivóés étkezőtérségén csak úgy nyüzsögtek a korán kezdő ivók. Monk odament a pulthoz, biccentett Rockynak. - A szokásost? - vigyorodott el a csapos. - Azt. A szokások rabja vagyok. Évek óta törzsvendége volt a vendéglősnek. Volt vele egy külön megállapodása is: amikor kint van a tengeren, itt lehet neki telefonüzenetet hagyni. A Banana Boat telefonszáma volt megadva azokon a kis reklámcédulákon, amelyeket a Providenciales sziget minden szállodájában kihelyezett, hogy felhívja az esetleges érdeklődők figyelmét kibérelhető hajójára. - A Grace Bay Clubból kerestek - szólt oda neki Mabel, Rocky felesége. - Igen? Én mit üzentek? - Semmit, csak hogy szólj vissza. Az asszony Monk felé tolta a kassza mellett tartott telefont. Monk tárcsázott. A szálloda recepciósa vette föl, megismerte Monk hangját. - Szevasz, Jason! Milyen napod volt? - Fogjuk rá, Lucy. Volt már rosszabb is. Te kerestél? - Én. Mit csinálsz holnap? - Ejnye, rossz kislány... Mi jár a fejedben? Az öt kilométernyire lévő, part menti kis szálloda recepcióján ülő nagy testű, vidám asszony sikolyszerűen felkacagott. Provo szigetének állandó lakói nem voltak valami sokan, és az idegenforgalommal foglalkozók szinte mind ismerték egymást - őslakó, telepes egyaránt. A turistaforgalom volt a sziget egyetlen bevételi forrása. A derűs kötözködés segített elütni az időt. A Truks-és Caicos szigetek lakói még mindig olyanok voltak, mint a Nyugat-Indiákon mindig is: barátságosak, derűsek és nem nagyon sietősek. - Ne próbálkozz, Jason Monk! Inkább azt mondd meg, tudsz-e holnap vendéget fogadni. Monk végiggondolta. Másnap a hajót szándékozott javítgatni, hajótulajdonosok számára ez örökös feladat, a bérhajó azonban bérhajó, és az a miami bank, amely felerészben még a Foxy Lady tulajdonosa volt, még mindig rendületlenül várta a csekkeket. - Azt hiszem, tudok. Fél napra vagy egészre? - Félre. Délelőtt. Kilenckor megfelel? - Meg. Mondd meg nekik, hol találnak meg. Várni fogom őket. - Ez nem őket, Jason, nem csoport. Csak egyetlen ember, valami Irvine. Megmondom neki. Na, isten áldjon. Monk letette a telefont. A magányos vendég szokatlan volt, általában kettesével-hármasával

jöttek. Ez is valami férj lehet, akinek a felesége nem akart jönni - ebben sem volt semmi szokatlan. Felhajtotta a daiquirijét, visszament a hajóhoz, és szólt Juliusnak, hogy másnap reggel hétkor találkoznak: feltankolnak, és behajóznak némi friss csalit. A vendég, aki másnap reggel háromnegyed kilenckor megjelent, idősebb volt a megszokott horgászoknál, mondhatni öreg; panamakalap, pamuting és drapp nadrág volt rajta. Megállt a mólón, és odakiáltott: - Monk kapitány! Monk kiment a pallón a partra, üdvözölte. Kiejtéséből ítélve a férfi nyilvánvalóan angol volt. Julius fölsegítette a hajóra. - Vett már részt ilyesmiben, Mr. Irvine? - kérdezte Monk. - Az az igazság, hogy még nem. Ez az első. Afféle új fiú vagyok. - Nem gond. Majd mi vigyázunk magára. A tenger nagyon sima, de ha soknak találja, csak szóljon. Mindig meglepte, hány turista hajózik ki abban a hiszemben a nyílt tengerre, hogy a víz ott is olyan nyugodt, Mint a korallzátonyon belül. Az idegenforgalmi reklámanyagok sose mutatnak fehér tarajos hullámokat a Nyugat-Indiák körül, pedig a tenger errefelé is tud nagyon rázós lenni. Kimanőverezett a Foxy Ladyvel a Teknős-öbölből, s jobb-fa fordult, Sellar's Cut felé. Arra kifelé a North-West Pointon túl elég erős a hullámzás, valószínűleg sok is egy ilyen idős embernek, ismert viszont egy helyet Pine Key magasságában, ahol sokkal nyugodtabb volt a tenger, és a jelzések szerint épp rajzottak a dorádók. Teljes sebességgel haladt mintegy negyven percig, amikor észrevett egy nagy kiterjedésű hínáros részt. Az ilyen helyet kedveli a dorádó, ahol közvetlenül a felszín alatt is árnyékban lehet. Lelassított, Julius pedig kivetett négy horgot. Harmadszor kerülték meg a zátonyt, amikor végre horogra akadt valami. Az egyik bot hirtelen ívbe hajlott, sikoltva futott le az orsóról a damil. Az angol felállt a napernyő alatt, és megfontoltan elfoglalta helyét a horgászszékben. Julius a kezébe adta a botot, a végét a vendég combjai közötti perselybe dugta, aztán nekifogott, hogy behúzza a többi három horgot. Monk elfordította a Foxy Lady orrát a hínárostól, fél gőzre kapcsolt, és hátrament a tatfedélzetre. A hal már nem vitte a zsinórt, de a bot még mindig erősen meghajlott. - Csak tartson be neki - mondta halkan Monk. - Várja meg, míg kiegyenesedik a bot, aztán engedje lejjebb, és szép lassan próbálja visszacsévélni. Az angol megpróbálta. Tíz perc múltán megszólalt: - Azt hiszem, ez már egy kicsit sok nekem. Erősek ezek a halak. - Ha akarja, átveszem. - Nagyon hálás lennék. A vendég visszatelepedett a napernyő alá, Monk ült a horgászszékbe. Fél tizenegyre járt, perzselő volt a hőség. A nap a tat felől sütött, pengeéles sugarak pattantak fel a vízről. Tízpercnyi derekas fárasztásba került, mire sikerült a halat a farlap közelébe vontatni. A hajótestet megpillantva megint megpróbált menekülni, megint elvitt vagy harmincméternyi zsinórt. - Mi az? - kérdezte a vendég. - Egy nagy delfin - válaszolta Monk. - Jaj... Én nagyon szeretem a delfineket. - De nem az uborkaorrút. Ezt is delfinnek hívják, de ez más. Dorádónak is nevezik. Sporthal, az íze is remek. Julius készenlétbe helyezte a halászkampót, és amikor a dorádó a hajó mellé ért, egyetlen ügyes mozdulattal a fedélzetre kampózta a húszkilós halat. - Szép fogás, uram - mondta. - Igen, de azt hiszem, ez Mr. Monk hala, nem az enyém. Monk kikászálódott a horgászszékből, kivette a horgot a dorádó szájából, lekapcsolta a zsinór acélelőkéjét. Julius, aki eközben a hátsó hűtőbe tette a zsákmányt, meglepetten nézett rá. A szokás az volt, hogy szerencsés fogás után megint kivetik, és nem elteszik a négy horgot. - Menj a kormányállásba - szólt oda neki halkan Monk. - Irány hazafelé, sétatempóban. Julius bólintott, de nem értette. Ébenfaszínű figurája felkúszott a lépcsőn, és eltűnt a felső kormányállásban. Monk odament a hűtőládához, kivett és felbontott két doboz sört, az egyiket a vendégnek adta, aztán letelepedett a hűtőládára, onnan nézte az árnyékban ülő angolt.

- Maga valójában nem horgászni jött, Mr. Irvine. - Nem kérdés volt. hanem megállapítás. - Valóban nem a szenvedélyem. - Hát nem. Egész úton zavar valami. Irvine... Annak idején járt egy Irvine nevű ember a Langleyben... a brit titkosszolgálat főguruja. - Remek a memóriája, Mr. Monk. - Ha jól emlékszem, Sir Nigel. Rendben van, Sir Nigel Irvine. Azt hiszem, abbahagyhatjuk a játszadozást. Mi ez az egész? - Elnézését kérem az álcázásért. Csak meg akartam nézni magamnak. És néhány szót váltani magával. Négyszemközt. A nyílt tengernél zavartalanabb környezetet nemigen találhattunk volna. - Hát akkor tessék. Már beszélgetünk is. Miről van szó? - Sajnos Oroszországról. - Hm... Nagy ország. Nem a kedvencem. Ki küldte ide magát? - Tulajdonképpen senki. Carey Jordan mesélt magáról. Két napja együtt ebédeltünk Georgetownban. Szívélyes üdvözletét küldi. - Kedves tőle. Ha találkoznak, mondja meg, hogy köszönöm. De nyilván maga is tudja, hogy ő már nincs benne. Ugye tudja, mit értek azon, hogy benne? Kiszállt a játékból. És ha már itt tartunk, én is. Nem tudom, miért jött, Sir Nigel, de fölöslegesen tette meg az utat. - Igen, Carey is ezt mondta. Azt mondta, ne fáradjak. De én azért eljöttem. Elég hosszú utat tettem meg. Megengedi, hogy előadjam a mondókámat? Ugye így mondják maguk felé? Hogy előterjesszem a javaslatomat. - Igen, így mondják. Négy órára, bérelte ki a hajót, kettő még maradt belőle. Ha akarja, mondja el, de a válaszom akkor is nem lesz. - Hallott már egy Igor Komarov nevű emberről? - Ide is járnak újságok. Egy-két napos késéssel ugyan, de járnak. És rádiót is hallgatunk. Nekem egyébként nincs lavórantennám, úgyhogy tévém sincs. Igen, hallottam Komarovról Állítólag a jövő embere. - Így mondják. Mit hallott róla? - Hogy a jobboldal vezérfigurája. Nacionalista, sokszor hivatkozik a hazafiságra meg ilyesmire. A tömegekre játszik. - Maga szerint mennyire jobbos? Monk fölvonta a vállát. - Nem tudom. Gondolom, eléggé. Körülbelül annyira, mint nálunk azok a délvidéki, ultrakonzervatív szenátorok. - Sajnos ő még ennél is tovább megy. Annyira jobbra áll, hogy már lement a térképről. - Ez rettenetesen sajnálatos, Sir Nigel. Engem azonban jelenleg jobban aggaszt, hogy lesz-e holnap vendég a hajómra, és hogy North-West Pointtól huszonöt kilométernyire lehet-e vahút fogni. Ennek a bájtalan Komarovnak a politikája nem rám tartozik. - Tartok tőle, hogy egy nap még fog. Van néhány barátom és kollégám, aki úgy érzi, le kell állítanunk ezt az embert. Kellene valaki, aki elmegy Oroszországba. Carey azt mondta, hogy maga érti a dolgát... Illetve hogy annak idején értette. Azt mondta, maga volt a legjobb ember... Annak idején. - Hát igen... Annak idején. - Monk hosszú másodpercekig szótlanul fürkészte Irvine arcát. – Amit mond, az még csak nem is hivatalos vélemény. Se a maguk kormányáé, se a mienké. - Méghozzá nagyon helyesen. Mindkettőnk kormánya arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lehet beleavatkozni. Hivatalosan. - És maga most azt hiszi, hogy fölszedem a horgonyt, átugrom a világ túloldalára, Oroszországba, és ott huzakodni kezdek egy ilyen hibbanttal, csak azért, mert néhány Don Quijoténak, akinek még kormánytámogatása sincs, így tetszik? - Monk felállt, összegyűrte kiürült sörösdobozát, és a szeméttartóba hajította. - Már megbocsásson, Sir Nigel, de tényleg kár volt a repülőjegyért. Menjünk vissza a kikötőbe. Erre az útra a vendégem volt. Fölment a kormányállásba, átvette az irányítást; a Cut felé fordult. Tíz perc múltán besiklottak a lagúnába, s a Foxy Lady kikötött szokásos horgonyzóhelyén. - Ami a vendégeskedést illeti, helytelen az álláspontja - mondta Irvine. - Én ugyan rosszhiszeműen béreltem ki a hajót, maga viszont jóhiszeműen adta bérbe. Mennyi egy félnapi hajó bérlet? - Háromszázötven dollár. - Adja át köszönetemet fiatal barátjának. - Irvine egy köteg bankjegyet vett elő, leszámolt

belőle négy százdollárost. - Jut is eszembe: délutánra van utasa? - Nincs. - Eszerint otthon lesz. - Igen. - Én is. Sajnos az én koromban és ilyen hőségben muszáj egyet szundítani ebéd után. De amíg otthon üldögél a hűvösben, múlatva a napot, megtenne valamit? - Horgászatról szó sem lehet - mordult Monk. - Jóságos ég, dehogy! - Irvine belekotort a magával hozott válltáskába, és egy barna borítékot vette elő. - Van ebben egy anyag. Nem vicc. Csak olvassa el. Senki más nem láthatja, egy pillanatra se veszítse szem elől. Ez titkosabb, mint bármi, amit Lysander, Orion, Delphi vagy Pegazus bármikor is szállított magának. Jason Monkot mintha gyomorszájon vágták volna. Irvine már apró, bérelt terepjárója felé ballagott a mólón, amikor Monk még mindig leesett állal bámult utána. Végül megrázta. a fejét, a borítékot az inge alá dugta, és bement a Tiki Hutba egy hamburgerre. A Caicos hattagú szigetlánca - West, Provo, Middle, North, East, South - északi oldalán a korallzátony közel van a parthoz, gyorsan ki lehet jutni a nyílt vízre. A déli oldalon a zátony vagy másfél kilométernyi távolságban húzódik, s egy Caicos Banknak nevezett óriási, kétszázhatvan négyzetkilométeres sekélyest fog közre. Amikor Monk ideköltözött a szigetekre, pénze kevés volt, az északi parton pedig, ahová a turisták jártak és ahol a szállodák épültek, magasak az árak. Monk gyorsan kifutott a keretéből: mire kifizette a kikötőilletéket, az üzemanyagot, a fenntartási költségeket, a vállalkozási és a horgászengedélyt, nem sok pénze maradt. Viszonylag csekély összegért kibérelt egy faházat a nem túl divatos Sapodilla-öbolben, a repülőtértől délre, szemben a Caicos Bank csillámló tükrével, amelyre csak alacsony merülésű vízi járművel mertek rámerészkedni. Ez a ház meg egy ütött-kopott Chevrolet kisteher képezte minden földi vagyonát. A verandán ülve nézegette a jobb kéz felé lenyugvó napot, amikor valamilyen motor állt meg köhögve a ház mögötti homokos úton, majd az idős angol vékony figurája bukkant elő az épület oldala felől. Fehér panamakalapjához ezúttal egy gyűrött tropikálzakót öltött. - Mondták, hogy itt találom - közölte derűsen. - Ki mondta? - Az a kedves fiatal lány a Banana Boatban. Mabel jó ideje túl volt már a negyvenen. Irvine nehézkesen fellépdelt a veranda lépcsőjén, s egy hintaszék felé intett. - Megengedi? Monk elvigyorodott. - Parancsoljon. Egy sört? - Egyelőre nem, köszönöm. - Akkor készítek egy sima daiquirit. Semmi gyümölcs csak egy kis zöld citrom. - Ó, az már inkább. Monk megkevert két daiquirit, kihozta a verandára. Jóleső-en kortyolgatták. - Sikerült elolvasni? - Igen. - És? - Beteges. És valószínűleg hamisítvány. Irvine megértően bólogatott. Odaát, a Bank túloldalán a nap épp megkoronázta a West Caicos alacsony púpját. A sekély víz vörösen csillogott. - Erre mi is gondoltunk. Kézenfekvő következtetés. De azért érdemes utánanézni. A moszkvai embereink is erre az álláspontra helyezkedtek. Hogy egy kis utánjárást megér. Sir Nigel Irvine nem vette elő az igazoló jelentést, de pontról pontra elmondta a tartalmát. Monkban akaratlanul is érdeklődés ébredt. - Hárman meghaltak? - kérdezte nagy sokára. - Sajnos. Nagyon úgy néz ki, hogy Komarov szeretné visszakapni a dossziéját. Nem azért, mert hamisítvány. Ha más kéz írta volna, nem is szerzett volna tudomást róla. De nem más írta, és vissza akarja szerezni. - És maga szerint rendkívül nagy körültekintéssel eliminálni lehet? Ki lehet vonni a forga-

lomból? - Nem. Én azt mondtam: leállítani. Ez nem ugyanaz. Az eliminálásnak nem volna értelme. Elmagyarázta, miért nem. - De véleménye szerint le lehet állítani, mint politikai tényezőt félre lehet állítani? - kérdezte Monk. - Igen, ez a véleményem. - Irvine fürkész szemmel, oldalra billentett fejjel figyelte. - Ugye nem veszett ki magából a vadászszenvedély, egy ideig azt hitte, elmúlik, de nem: megvan, csak elrejtőzött. Monk szinte alig hallotta, emlékek rohanták meg: távoli tájak, távoli idők emlékei. Most visszazökkent a jelenbe, felállt, és újratöltötte a poharakat. - Ez szép kísérlet volt, Sir Nigel. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy ezt az embert félre lehet állítani. De ezt nem én fogom megtenni. Erre kénytelen lesz másvalakit keríteni. - A megbízóim nem hálátlan emberek. Természetesen nem kívánják ingyen. Félmillió dollár. Természetesen amerikai. Ez még manapság is egész takaros summa. Monk belegondolt. Kifizethetné a Foxy Ladyt, megvehetné a bungalót, vehetne egy rendes kocsit. A fele meg ügyesen befektetve hozna évi tíz százalékot. Megrázta a fejét. - Én kijöttem abból az átkozott országból, de csak egy hajszál hiányzott, hogy ne ússzam meg. Megesküdtem, hogy soha többé nem megyek vissza. Csábító az ajánlat, de nem. - Hm. Hát sajnálom, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ma délben ez a két levél várt a szállodai rekeszemben. A zakója zsebébe nyúlt, és két keskeny, fehér borítékot nyújtott át Monknak. Monk egy-egy hivatalos levélpapírt húzott elő belőlük. Az egyiket a floridai bank küldte. Az állt benne, hogy a bank megváltozott stratégiája szerint bizonyos területeken a hosszú távú kölcsönök ezentúl meghaladják az elfogadható kockázat határát. Következésképp a Foxy Ladyre folyósított kölcsön tehát egy hónapon belül visszafizetendő, aminek elmulasztása esetén a bank a hajót árverésre bocsátja vagy birtokába veszi. A levelet a szokásos édelgő stílusban, de elég érthetően fogalmazták meg. A másik levélpapírra őfelsége Turks- és Caicos-szigeteki kormányzójának hivatalos emblémáját nyomtatták. A levél sajnálattal tudatta, hogy őexcellenciájának, aki nem köteles magyarázattal szolgálni, a levél keltezésétől számított egy hónap múlva szándékában áll megvonni a letelepedési és munkavállalási engedélyt Jason Monktól, az Egyesült Államok polgárától. A levelet „Mr. Monk engedelmes szolgálójaként írta alá valaki. Monk mindkét levelet összehajtotta, és a két hintaszék között álló asztalra tette. - Ez mocskos játék – mondta halkan. - Sajnos az – mondta a víz felé nézve Sir Nigel. – De ez a választék. - Nem tudna valaki mást találni? – kérdezte Monk. - Nekem nem kell más. Nekem maga kell. - Jól van. Akkor tegyenek tönkre. Nem ez lesz az első eset. Kibírtam azt is, ezt is túl fogom élni. De nem megyek még egyszer Oroszországba. Irvine felsóhajtott, kezébe vette a Fekete Manifesztumot. - Carey is ezt mondta. Azt mondta nekem, hogy maga sem pénzért, sem fenyegetésre nem megy. Megmondta. - Hát ő legalább nem bolondult meg időskorára. – Monk fölemelkedett. – Ezek után nem mondhatom, hogy örültem a szerencsének. De azt hiszem, nincs több mondandók egymás számára. Irvine is felállt. Szomorúnak látszott. - Magam is így gondolom. Hát, kár… nagy kár. Csak még egy utolsó mondat. Amikor Komarov hatalomra kerül, nem lesz egyedül. Ott lesz mellette a testőre, aki egyben a Fekete Gárda parancsnoka. Amikor megkezdődik a népirtás, ez az ember fogja irányítani. Ő lesz a nemzet hóhéra. Egy fényképet mutatott Monknak. Monk megnézte a rideg, nála négy-öt évvel idősebb férfit mutató arcot. Irvine közben elindult a homokos út felé, ahol a kocsiját leállította. - Ez meg ki a fene? – kiáltott utána Monk. Már kezdett sötétedni. - Ja, ő? – hallatszott az öreg kémfőnök hangja. – Anatolij Grisin ezredes. * A Providenciales repülőtér nem a világ legnagyobb légi kikötője, ide érkezni és innen távozni azonban mégis kellemes, mert elég kicsi ahhoz, hogy az utasoknak ne kelljen sokat várakozniuk. Sir Nigel

Irvine másnap feladta egyetlen bőröndjét, egy biccentés formájában átesett az útlevél-ellenőrzésen, és átsétált az indulási csarnokba. Az American Airlines Miamiba induló gépe már ott várakozott a napon. A hőség miatt errefelé minden épület nyitott, a várócsarnokot is csupán egy drótháló választja el a kifutóktól. Valaki az épület külső részén megállt a dróthálónál, onnan nézelődött befelé. Irvine odament. E pillanatban megszólalt a hangosbemondó, és az utasok elindultak a gép felé. - Rendben van - mondta a drótháló túloldaláról Jason Monk. - Mikor és hol? Irvine egy repülőgépjegyet vett elő a belső zsebéből, s hosszában összehajtva kidugta az egyik lyukon. - Providenciales-Miami-London. Természetesen első osztály. Indulás öt nap múlva. Ennyi idő alatt elintézheti az itteni dolgait. - Körülbelül három hónapig lesz távol. Ha januárban sor kerül a választásokra, elkéstünk. Heathrow-n már várni fogják a gépnél. - Maga? - Kétlem. Valaki. - Hogyan fog megismerni? - Meg fogják ismerni. Irvine zakója ujját megérintette egy földi utaskísérő. - Tessék beszállni. Irvine a gép felé fordult. - A dollárajánlat egyébként még áll. Monk elővette a két hivatalos levelet. - Ezekkel mi lesz? - Égesse el őket, kedves fiam. A dosszié nem hamisítvány, ezek azonban azok - válaszolta Irvine. - Nem akartam olyan embert, aki összecsuklik. Érti. Már félúton járt a repülőgép felé mentében, maga mellett a készségesen tipegő stewardesszel, amikor valaki utánakiáltott. - Maga, uram, egy ravasz, vén csirkefogó! A lány döbbenten nézett rá. Irvine elmosolyodott. - Reméljük, igaza van - mondta. * Londonba történt visszatérte után Sir Nigel Irvine egy hétig rengeteget munkálkodott. Rokonszenvesnek találta Jason Monkot, és a korábbi főnök, Carey Jordan leírása is meggyőző volt. De tíz év kihagyás akkor is hosszú idő ebben a mesterségben. Megváltoztak a dolgok. A Szovjetunió Oroszországgá alakult, és annyira megváltozott, hogy Monk, aki csak kurta személyes tapasztalatot szerzett arrafelé, első látásra rá sem ismerne. A technika is megváltozott, és szinte minden régi intézmény, amelynek a kommunisták megváltoztatták az elnevezését, visszakapta a forradalom előtti nevét. Ha Monkot az elképzelhető legintenzívebb felkészítés nélkül lökik be Moszkvába, elképesztik a változások. Arról szó sem lehet, hogy szükség esetén az ottani amerikai vagy brit követséghez forduljon. Ezek obligón kívül vannak. Valami búvóhelyre, egy-két segítőkész emberre azonban Mindenképp szüksége lesz. Voltak azonban dolgok Oroszországban, amelyek mit sem változtak. Az ország hatalmas belbiztonsági szolgálata az FSZB, a KGB egykori második fődirektorátusa mundérjának örököse még létezett. Anatolij Grisin kilépett ugyan a testülettől, de ottani kapcsolatait nyilván nem szakította meg. De még csak nem is ez volt a legnagyobb veszély, hanem az egész országban eluralkodott korrupció. A Dolgorukij-maffia által biztosított, gyakorlatilag kimeríthetetlen pénzforrások birtokában Komarov - s következésképp Grisin - számára nem létezett az állami szerveknek olyan szintje, amelyet egyszerű megvesztegetéssel meg ne vásárolhattak volna. A helyzet úgy állt, hogy a hiperinfláció a központi kormányzat minden emberét rákényszerítené, hogy sutyiban a többet ígérőnek dolgozzon. Elegendő pénzzel bármely állami biztonsági szervezet segítőkészségét meg lehetett szerezni, de akár magánhadsereget is szervezhetett az illető a különleges haderő katonáiból. Ehhez hozzávéve Grisin Fekete Gárdáját és a több ezer fanatikus ifjúharcost, plusz az alvilág láthatatlan utcai hadseregét és Komarov dobermanjait, egy hadseregen kellett keresztülverekednie magát annak az embernek, aki Komarov közelébe akart férkőzni. Az öreg kémfőnök egyvalamiben biztos volt: Anatolij Grisin rövid időn belül tudomást szerez

róla, hogy Monk visszatért az ő utcájába, s nem fogja virágesővel fogadni. Irvine mindenekelőtt összeállított egy egységet, amelynek tagjai régebben Britannia különféle speciális fegyveres testületeinek megbízható és remekül képzett tagjai voltak. Az IRA terroristáival vívott évtizedekre visszanyúló küzdelem, a Falkland-szigeteki és az Öböl-háború, a Borneótól Ománig, az Afrikától Kolumbiáig vívott tizenöt-húsz titkos háború, tucatnyi „hivatalosan letagadott terület"-re történő mély behatolás eredményeként Nagy-Britanniában élt a világ legtapasztaltabb titkos műveleti embereinek nagy többsége. Sokuk kilépett a hadseregből vagy abból a testületből, amelyben épp szolgált, hogy sajátos tehetségét magánemberként kamatoztassa. Tevékenységi körük általában testőrködés, vagyonőrzés, ipari kémelhárítás vagy biztonsági ügyekben nyújtott tanácsadás volt. Saul Nathanson szavához híven intézkedett, hogy egy megbízható brit bankban helyezzenek el egy nagyobb összegű, lenyomozhatatlan letétet. Szükség esetén Irvine egy ártalmartlannak hangzó telefonhívásba csomagolt jelszóval pillanaton belül lehívhatott bármilyen összeget. Sir Nigel Irvine-nek negyvennyolc óra múlva már hat fiatal férfi állt rendelkezésére, akik közül kettő folyékonyan beszélt oroszul. A Jordantól kapott tájékoztatásban volt valami, ami elgondolkodtatta, s emiatt az egyik oroszul beszélő embert egy vaskos valutaköteggel Moszkvába küldte. Az illető csak két hét múlva tért vissza, akkor viszont biztató hírekkel. A másik öt különböző utakra indult. Az egyik Amerikába: Ralph Brooke-hoz, az InTelCor elnökéhez vitt ajánlólevelet. A többi négy bizonyos homályos területekre ment szakembereket keresni, mivel Irvine úgy érezte, esetleg szükség lehet rájuk. Amikor mindezeket elintézte, csak akkor fordult azok felé a problémák felé, amelyeket személyesen akart megoldani. Ötvenöt éve, amikor a lábadozás után visszatért Európába, Horrock tábornok mellé nevezték ki hírszerzőnek. Horrock irányította a hollandiai nijmegeni úton előnyomuló XXX alakulatot, amely minden erejét megfeszítve igyekezett az arnhemi hídfőt tartó brit ejtőernyősök segítségére. Az XXX alakulat egyik ezrede a Gránátos Őrség volt. Fiatal tisztjei között szolgált egy bizonyos Peter Carrington őrnagy és egy másik, akivel Irvine-nek sok közös dolga akadt: Nigel Forbes őrnagy. Forbes őrnagy az apja halála után annak örökébe lépve Lord Forbes, Skócia első lordja lett. Irvine többször is telefonált Skóciába, de végül is a londoni Pall Mallen, az Army and Navy Clubban találta meg. - Tudom, hogy sokat kérek - mondta, miután sikerült ismét bemutatkoznia -, de kellene egy kis szemináriumot tartanom. Bizalmas körben. Nagyon bizalmas körben. - Vagy úgy... Szóval ez egy ilyen szeminárium. - Pontosan. Kellene valamilyen félreeső hely, valami olyasmi, ahol nem sokan mászkálnak, és ahol el lehetne helyezni tíz-tizenkét embert. Ön ismeri a felföldet. Ismer valami ilyesféle helyet? - Mikorra kellene? - kérdezte a lord. - Holnapra. - Vagy úgy. Nálam nem jó, az nagyon kicsi. A kastélyt már már átengedtem a legénynek. De azt hiszem, jelenleg el van utazva. Utánanézek. Egy óra múlva hívta vissza Irvine-t. A legény, Malcolm Forbes fia és örököse, Forbes tiszteletbeli ura ötvenhárom éves volt, saz érdeklődésre megerősítette, hogy másnap egy hónapra a görög szigetekre utazik. - Azt hiszem, a kastély megfelelne maguknak - mondta Lord Forbes. - De semmi komolyabbra. - Olyasmiről szó sincs - mondta Irvine. - Csak előadások diavetítések, ilyesmi. Természetesen minden költséget megtérítünk. És azon túlmenően is. - Jó, rendben van. Odaszólok Mrs. McGillivraynek, hogy számítson magukra. Neki mindenre gondja lesz. Ennyit mondott Lord Forbes, és visszament, hogy folytassa félbeszakított ebédjét. A hatodik nap hajnala virradt, amikor a British Airways éjszakai miami járata megérkezett a Heathrow Négyesre, a világ legnagyobb forgalmú repülőterére, s négyszáz utasával együtt kibocsátotta Jason Monkot. Még ebben az időpontban is folyamatosan, ezrével érkeztek az utasok a világ minden pontjáról, s indultak az útlevél-ellenőrzéshez. Az első osztályon utazó Monk az elsők között érkezett a terelőkorlátokhoz. - Üzleti út vagy turista? - kérdezte az útleveleket vizsgáló tiszt.

- Turista - felelte Monk. - Kellemes itt-tartózkodást. Monk eltette az útlevelét, s a poggyászszalag felé indult. Jó tíz percet kellett várni az első csomag felbukkanására. Az övé az első húsz között volt. A zöld folyosón ment ki, nem állították meg. A folyosóról kilépve végigsöpört pillantása a várakozók tömegén; sok volt köztük a sofőr, aki valamilyen személy vagy cég nevét hordozó táblát tartott a kezében. A Monk név egyiken sem szerepelt. Jöttek mögötte, muszáj volt továbbmennie. Elindult a központi várócsarnokba vezető kettős korlát között. A végére érve megszólították. - Mr. Monk? A kefefrizurás férfi, aki megszólította, körülbelül harmincéves lehetett, barna bőrdzseki és farmernadrág volt rajta. Rettentő izmosnak látszott. - Én vagyok. - Szabad volna látnom az útlevelét? Monk odaadta, a férfi ellenőrizte személyazonosságát. Szinte ordított róla, hogy kiszolgált katona, és ahogy Monk az útlevelet tartó kéz bütykeire sandított, bármibe lefogadta volna, hogy nem a századírnokságon töltötte le szolgálati idejét. A férfi visszaadta az útlevelet. - Ciaran vagyok. Legyen szíves, jöjjön velem. Nem egy várakozó autóhoz mentek. A kísérő kivette Monk kezéből a bőröndöt, és egy reptéri busz felé indult vele. Szótlanul ültek egymás mellett, míg a busz átvitte őket Heathrow Egyesre. - Nem Londonba megyünk? - kérdezte Monk. - Nem. Skóciába. Ciarannál már ott volt a két jegy. A London-Aberdeen üzleti járat egy óra múlva felszállt velük, s elindult a skót felföld irányába. Ciaran elővett egy Army Quarterly and Defence Review-t, és belefeledkezett. Ha bizonyos dolgokat jól csinált is, a csevegés nem volt az erőssége. Monk elfogyasztotta aznapi második reggelijét is, és sikerült valamennyit pótolnia az Atlanti-óceán fölötti álmatlan órákból. Az aberdeeni reptéren egy Land Rover Discovery várta őket, amelynek kormányánál egy másik szűkszavú katonaember ült. A Ciarannal váltott nyolc szótagos párbeszéde minden jel szerint hosszas locsogásnak számított közöttük. Monk még sosem látta a skót felföld hegyeit, amelyek közé most a keleti parton fekvő Aberdeent elhagyva beléptek. A névtelen sofőr az A-96-os invernessi útra tért rá, majd tíz kilométer megtétele után balra letért róla. Az útjelző táblán csak ennyi állt: Kemnay. Egy falun, Monymuskon keresztülvágva értek ki az aberdeen-alfordi útra. Öt kilométerrel távolabb a Land Rover jobbra fordult, keresztülgurult Whitehouse-on, és Keig felé fordult. Jobbra egy folyó hullámzott. Monk arra gondolt, vajon él-e benne lazac vagy pisztráng. Közvetlenül Keig előtt a kocsi váratlanul letért az útról, átgördült a folyó fölött, és rátért egy bekötőútra. Két kanyar után egy ősi kastély kőtömbje tűnt fel: egy kis magaslatról nézett a folyóra. A sofőr hátrafordult és megszólalt. - Isten hozta Castle Forbesban, Mr. Monk. A teraszon feltűnt Sir Nigel Irvine szikár alakja. Fején lapos szövetsapka ült, kétoldalt kitüremkedő ősz haja szárnyként lobogott. - Jól utazott? - kérdezte. - Remekül - felelte Monk. - Gondolom, azért fárasztó lehetett. Ciaran megmutatja a szobáját. Fürödjön meg, és szundítson egyet. Két óra múlva ebédelünk. Sok a teendőnk. - Maga tudta, hogy jövök - mondta Monk. - Igen. - Ciaran nem telefonált. - Vagy úgy. Értem, mire céloz. Mitch is kint volt Heathrow-n - intett fejével a sofőr felé, aki most emelte ki a kocsiból Monk bőröndjét. - Magukkal jött az aberdeeni gépen. Leghátul ült. Még maga előtt kijött a reptérről, neki nem kellett a poggyászára várnia. Beült a Land Roverbe, és még mindig maradt öt perce. Monk felsóhajtott: se a Heathrow-n, se a gépen nem tűnt fel neki Mitch. A baj az, gondolta, hogy Irvine-nek igaza van. A jó pedig az, hogy igazi profik között van.

- Ezek az emberek is velem tartanak majd? - Nem, sajnos nem. Egyedül kell odamennie. Mi a következő három hétben csupán igyekszünk segíteni magának, hogy élve megússza. Bárányvagdalt volt ebédre, tört burgonyával. Vendéglátói pásztorpecsenyének nevezték, és valamilyen csípős, fekete szószba mártogatták. Öten ültek az asztalnál: Sir Nigel Irvine, a vendéglátó; Monk; Ciaran és Mitch, aki mindkettejüket főnöknek szólította, és egy alacsony, ősz, éber férfi, aki jól beszélt angolul, de akcentusából Monk kihallotta az oroszt. - Természetesen időnként angolul is fogunk társalogni -mondta Irvine -, mivel csak kevesen tudunk oroszul. Viszont naponta legalább négy órát fognak oroszul beszélni Oleggel -intett az alacsony férfi felé. - Vissza kell dolgoznia magát arra a szintre, amelyen már eladhatja magát orosznak. Monk bólintott. Évek óta nem beszélt oroszul, maga is kíváncsi volt, mennyire rozsdásodott be azóta. Akinek azonban jó a nyelvérzéke, sosem felejt, és némi gyakorlás után mindig eléri az előző szintjét. - Oleg, Ciaran és Mitch állandó lakó lesz itt - folytatta Irvine. - A többiek jönnek-mennek. Ez utóbbiak közé tartozom én is. Néhány nap múlva, amikor már belerázódtak, el kell repülnöm délre, bizonyos dolgokat elintézni. Az esetleges fáradtsággal, amit az időeltolódás okozhatott Monknak, senki sem törődött. Ebéd után négy órán át beszélgetett Oleggel. Az orosz számos helyzetgyakorlatot talált ki. Egyik pillanatban utcai milicista volt, megállította Monkot, elkérte a papírjait, megkérdezte, honnan jön, hová megy és miért. Ezután pincérré alakult, egy bonyolult rendelés részleteit beszélte meg Monkkal, majd egy Moszkvába érkezett vidéki alakjában tudakolta, mi merre van. Monknak már ez a négy óra is elég volt ahhoz, hogy érezze: kezd visszatérni az orosztudása. Úgy érezte, hogy kissé megvastagodott dereka ellenére a Nyugat-Indiák vizein való horgászat jó formában tartotta. Tévedett. Másnap hajnalban indult az első terepfutásra Ciarannal és Mitchcsel. - Egyelőre csak sétagaloppal kezdjük, főnök - mondta Mitch, és tényleg alig nyolc kilométert futottak a combközépig érő hangafűben. Monk eleinte azt hitte, belehal. Később már szerette volna. A személyzet mindössze két főből állt. Mrs. McGillivray, a rettentő házvezetőnő, egy tiszttartó özvegye főzött és takarított; megvetőleg húzta fel orrát a nagy jövés-menés és az angolos kiejtésű vendégek láttán. Hector gondozta a kertet és a veteményest, ő motorozott be Whitehouse-ba bevásárolni. Egyetlen boltos sem szállított hozzájuk árut. Mrs. McGee, ahogy az emberek szólították, és Hector két kis kerti házban lakott. Jött egy fényképész, aki mindenféle felvételt készített Monkról a valahol máshol készülő igazolványokhoz. Jött egy fodrász-sminkes, aki ügyesen megváltoztatta Monk megjelenését, és megtanította, hogyan érheti el ugyanezt minimális eszköztárral és olyan kellékekkel, amelyek vásárlása vagy bőröndben tartása senkiben sem ébreszt gyanút. Miután megváltoztatták megjelenését, a fényképész további felvételeket készített egy másik útlevélhez. Irvine valahonnan valódiakat szerzett, egy vésnök és egy kalligráfus dolgozott átalakításukon. Monk mindennap órákig tanulmányozta Moszkva térképét, igyekezett fejébe vésni a legtöbb nevet - számára legalábbis újak voltak. A néhai francia kommunistáról elnevezett Maurice Thorez rakpart ismét Szofiszkaja lett. Marx, Engels, Lenin, Dzerzsinszkij és más nevezetes kommunisták neve eltűnt az utcatáblákról. Fejébe véste a száz legfontosabb középület nevét és pontos címét, megismerkedett az új telefonrendszerrel, megtanulta, hogyan lehet bármelyik sofőr bármikori leintésével, egy dollárért bármikor „taxit" fogni. Volt a házban egy vetítőterem, ahol órákat töltött egy szintén oroszul beszélő, de angol férfival, és hosszú órákon át arcokat nézegettek. Könyveket kellett elolvasnia, Komarov beszédeit, orosz napi- és hetilapokat. Legnehezebben a telefonszámokat magolta be, több mint ötven lakásét. A számok sosem tartoztak az erősségei közé. Irvine a második héten ismét megjelent; fáradtnak, de elégedettnek látszott. Nem mondta, merre járt. Hozott magával valamit, amit csapata egyik tagja vásárolt, aki ezért végigjárta London régiségboltjait. Monk a kezében forgatta, úgy nézegette. - Hát erről meg honnan a csudából tud? - kérdezte.

- Nem érdekes. Hosszú a fülem. Ez ugyanolyan? - Pontosan... Már amennyire emlékszem. - Akkor jó lesz. Irvine hozott magával egy bőröndöt is, egy ügyes kezű mester készítette. Sasszemű, nagyon gyakorlott vámos kellett volna, hogy fölfedezze azt a titkos rekeszt, ahová két írásos anyagot rejtettek: a Fekete Manifesztum eredeti, orosz nyelvű példányát és a valódiságát igazoló, immár oroszra fordított jelentést. Jason Monk a második hét végére úgy érezte, tíz éve nem volt ilyen jó formában. Izmai megkeményedtek, állóképessége fokozódott, bár tudta: sosem vehetné föl a versenyt Mitchcsel és Ciarannal, akik képesek voltak eltűrni a fájdalomnak és kimerültségnek azt a határát, amikor már csak a puszta akaraterő mozgatja a testet, s abban a halálközeli állapotban is tudtak menetelni. A második hét közepén futott be George Sims. Körülbelül egyidős lehetett Monkkal, és korábban a SAS első osztályú kiképzőtisztjeként szolgált. Másnap reggel kivitte Monkot hátra. Mindketten terepszínű katonai gyakorlóöltözéket viseltek. Sims a fűre érve megfordult, Monktól mintegy háromlépésnyire megállt, és így szólt: - Roppant hálás lennénk, uram, ha most megpróbálna megölni. - Dallamos skót akcentussal beszélt. Monk felvonta az egyik szemöldökét. - Csak semmi izgalom, úgysem fog sikerülni - nyugtatta Sims. Igaza volt. Monk közelebb lépett, s egy testcsel után nekiugrott, aztán azon vette észre magát, hogy hanyatt terülve fekszik a füvön. - Egy kicsit lassú - minősítette megmozdulását a volt kiképzőtiszt. Hector épp az ebédhez való zöldségeket rakta le a konyhában, amikor Monk ismét elrepült az ablak előtt. - Ezek meg mi a fenét csinálnak? - kérdezte a repülő test láttán. - Ne foglalkozz te azzal - reccsent rá Mrs. McGee. - Szórakoznak a fiatalurak, és kész. Nnna. Kint a fák között Sims egy svájci gyártmányú, kilencmilliméteres, automata Sig Sauert mutatott Monknak. - Azt hittem, maguk tizenhárom lövetű browningot használnak - fitogtatta ismereteit Monk. - Valamikor. Évekkel ezelőtt. Már vagy tíz éve átálltunk erre. És most szíveskedne bemutatni nekem a kétkezes guggolótartást, uram? Monk annak idején, új fiú korában a Virginia állambeli Fort Pearyben, a CIA „tanyáján" részesült kézifegyveres kiképzésben. Évfolyama legjobbjai közé tartozott, lövészkészségét az otthoni vadászatokból hozta magával. De hát az a kiképzés elég régen történt. Sims felállított egy lehajló embert formázó célalakot, visszasétált tizenöt lépésnyit, megfordult, és öt lyukat lőtt a figura szívébe. Monk a figura bal fülét találta el, és lecsippentett egy darabkát a combjából. Három napon keresztül napi háromszáz töltényt durrogtattak el. Monk végül képes volt rá, hogy öt lövésből háromszor eltalálja a figura arcát. - Ez általában lelassítja őket - mondta Sims olyan hangon, mint aki beletörődött, hogy ennél többet nem remélhet. - Ha van egy kis szerencsém, úgysem kell használnom -mondta Monk. - Hát igen... mind ezt mondják. De aztán még sincs szerencséjük. Nem árt, ha szükség esetén tud vele bánni. A harmadik hét elején Monknak bemutatták a kommunikátorát, egy Danny nevezetű, meglepően fiatal, londoni fiatalembert. - Ez egy teljesen átlagos notebook komputer - magyarázta. És az is volt: nem nagyobb egy normálkönyvnél, felhajtható teteje belső oldalán képernyő, s ha a tetejét felhajtották, az alsó részéből kiemelkedett a billentyűzet, kiterjeszkedett, s akkora lett, mint egy normálméretű írógép billentyűzete. Olyasfajta kis számítógép volt, amilyen manapság már az üzletemberek nyolcvan százalékának aktatáskájában megtalálható. - Ez az adatlemez. - Danny megmutatta Monknak a hitelkártyára emlékeztető kis lapot, majd bedugta a gép oldalán lévő résbe. - Olyasfajta információk vannak rajta, amilyenekre egy magafajta üzletembernek szüksége van. Bárki kezdi is nézegetni, csak olyan adatokat talál rajta, amelyek a tulajdonoson kívül mindenki számára teljesen érdektelenek. - És? - kérdezte Monk. Látta, hogy Danny is azok közé a nála jóval fiatalabb emberek közé

tartozik, akik már számítógépek között nőttek fel, és úgy tájékozódnak belső felépítőikben, mint más egy keresztrejtvényben. - És most jön ez - mutatott Danny egy másik kártyát. - Mi ez? - Egy VISA-kártya - felelte Monk. - Nézze meg jobban. Monk szemügyre vette a fényes műanyag lapot, megfordította, megnézte a hátoldalán húzódó „okos" mágnescsíkot - Hát ez úgy néz ki, mint egy VISA-kártya. - Még úgy is működik - bólintott rá Danny -, de ne használja annak, nehogy esetleg valamilyen ócska gép véletlenül letörölje. Tartsa biztos helyen, ahol nem látja senki, és csak olyankor használja, ha muszáj. - Mit csinál ez? - kérdezte Monk. - Sok mindent. Ez nem egy sima VISA-kártya. Virgilnek hívjuk. Bármit begépel, ez kódolja. Vagy száz, egyszer használatos rutint vittek föl rá, ebbe most ne menjünk bele. A kódolás nem a spécim, de szerintem ezek megfejthetetlenek. - Biztos - bólintott Monk; örült, hogy végre legalább egy mondatot megértett. Máris jobban érezte magát. Danny kivette az eredeti lemezt, és a VISA-kártyát csúsztatta a helyére. - Ez a notebook lítiumelemmel működik. Van benne annyi szufla, hogy elérje a műholdat. Még ha van is a közelben elérhető áramforrás, inkább elemről használja, mert bármikor jöhet egy áramkimaradás vagy -ingadozás. A hálózatot csak az elem feltöltésére használja. És most kapcsolja be. Megmutatta a ki-be kapcsolót; Monk megnyomta. - Írjon be normális nyelven egy üzenetet Sir Nigelnek. Monk bekopogott egy huszonkét szavas üzenetet, amelyben közölte, hogy szerencsésen megérkezett, és kapcsolatba lépett az első emberrel. - Most nyomja meg ezt a gombot. Nem az van ugyan ráírva, de ez ad utasítást a kódolásra. Monk megnyomta a gombot. Nem történt semmi. A szöveg továbbra is a képernyőn maradt. - Most kapcsolja ki. A szöveg eltűnt. - Örökre eltűnt - magyarázta Danny. - Tökéletesen kitörlődött a memóriából. Egy egyszer használatos rutin kódolta, és most a Virgilen, a VISA-kártyán várja, hogy elküldjék. És most kapcsolja be újra a gépet. Monk bekapcsolta: a képernyő kivilágosodott, de üres maradt. - Most nyomja le ezt a billentyűt. Erre is más van írva, de ha a Virgil be van dugva, azt jelenti: leadni/fogadni. Ha bekapcsolva hagyja a gépet, Virgil veszi a kódolt üzeneteket. Naponta kétszer egy műhold halad át az égen. Úgy van programozva, hogy amikor közelít a maga tartózkodási helyéhez, leküld egy üzenetet. Ez is ugyanazona frekvencián megy, mint Virgil, egy nanoszekundum az egész, és ez is kódolva van. Az van benne, hogy: „Ott vagy picinyem?” Virgil veszi az üzenetet, beazonosítja anyucit, és leadja a maga üzenetét. Ezt hívjuk kézfogásnak. - Ennyi az egész? - Nem. Ha anyucinak is van üzennivalója Virgilnek, akkor ő is leadja, Virgil pedig veszi. Anyuci elhúz, és eltűnik a horizont mögött, de addigra a maga által küldött üzenetet továbbította a fogadóállomásnak. Hogy az a fogadóállomás hol van, nem tudom, és nem is érdekel. - Itt kell maradnom a gép mellett, miközben ezt lebonyolítja? - kérdezte Monk. - Dehogy kell. Nyugodtan elmehet. Amikor visszajön, a képernyő még mindig világos lesz. Maga pedig lenyomja ezt a billentyűt. Nem az van ráírva ugyan, hogy dekódolás, de ha a Virgil bent van, azt csinálja. Megfejti magának az otthonról küldött üzenetet. Maga elolvassa, kikapcsolja a gépet, és ezzel örökre kitörli a szöveget. Na és van még valami. Ha egyszer és mindenkorra szét akarja vágni Virgil agyát, kopogja be egymás után ezt a négy számjegyet. - Megmutatta Monknak. - Ezt a négy számot tehát csak akkor pötyögje be, ha Virgilt egy közönséges VISA-kártyává akarja degradálni. Két napig ismételgették a procedúrákat, míg Monk kívülről nem tudta. Danny ezután távozott, visszahúzódott valahova, szilikoncsipekből épült világába. A Castle Forbesban töltött harmadik hét végére az összes kiképző kijelentette, hogy elégedett. Monk látta, amikor elmentek. - Van itt egy telefon, amelyikről beszélhetnék? - kérdezte Monk aznap este vacsora után a nappaliban ülve Ciarantól és Mitchtól.

Mitch fölemelte tekintetét a sakktábláról, és fejével a sarokban lévő készülék felé intett. - Egy olyan helyről, ahol nem zavarok senkit - mondta Monk. Ciaran is fölemelte a fejét; mindkét volt katona Monkra nézett. - Van, persze - mondta Ciaran. - A dolgozóban. Monk átment Lord Forbes dolgozószobájába, letelepedett a könyvek és a falakat díszítő vadászjelenetek közé, és egy tengerentúli számot tárcsázott. A hívás Virginia déli részén, egy kis crozeti faházban csöngött ki. Ha alacsonyan is, de még látni lehetett a napot a Blue Ridge-hegység pereme fölött: öt órával volt korábban, mint Skóciában. A tizedik kicsengésre fölvették. Egy női hang szólt a kagylóba. - Halló! Monk előtt megjelent a kis, barátságos nappali képe, ahol a kandallóban egész télen át pattognak a fahasábok, lobogásuk fénye mindig ott táncolt anyja féltve őrzött, politúrozott hozománybútorán. - Szervusz, mama. Jason vagyok. A gyenge hangba öröm költözött. - Jason! Hol vagy, fiam? - Utazgatok, mama. Apa hogy van? Monk apja az agyvérzés óta ideje legnagyobb részét a verandán töltötte egy hintaszékben, csak nézte, nézte az apró városkát s a mögötte magasió, erdő borította hegyeket, ahová negyven éve, amikor még képes volt egész nap járni a hegyet, gyakran vitte magával horgászni, vadászni elsőszülött fiát. - Jól van. Most épp a verandán szunyókál. Nagy a hőség. Hosszú ez az idei nyár. Majd megmondom neki, hogy telefonáltál. Örülni fog. Mikor jössz haza egy kis időre, fiam? Nagyon rég nem láttunk. Monknak volt két öccse meg egy húga, rég kiröppentek már a szülői házból. Az egyik öccse biztosítási ügynök volt, a másik ingatlanközvetítéssel foglalkozott Chesapeake környékén, a húga egy vidéki orvoshoz ment feleségül. Mind Virginiában maradtak, gyakran látogattak haza. Csak ő szakadt ilyen messzire. - Amint tudok, mama. Megígérem. - Ugye megint elmégy, fiam? Monk tudta, mit ért azon az anyja, hogy elmégy. Annak idején az anyja már azt is tudta, hogy Vietnamban van, pedig még meg sem kapta az értesítést. Washingtonban is mindig felhívta, mielőtt külföldre indult...Mintha csak megsejtett volna valamit, amit nem tudhatott. Anyák...Ötezer kilométerről is érezte, hogy a fia veszélyben van. - Visszajövök. És akkor hazamegyek. - Vigyázz magadra, Jason. Monk kinézett a Skócia felett ragyogó csillagokra. Gyakrabban kellett volna hazajárnia. Mindketten öregek már. Kellett volna rájuk időt szakítania. Ha Oroszországból visszajön, meg is teszi. - Nem lesz semmi baj, mama. Nem lesz semmi baj. Hallgattak egy sort, mintha egyikük se tudná, mit mondhatna még. - Szeretlek, mama. Mondd meg a papának, hogy mindkettőtöket szeredek. Letette. Sir Nigel Irvine két órával később, dorseti otthonában elolvasta a beszélgetés szövegét. Másnap reggel Ciaran és Mitch kivitte Monkot az aberdeeni reptérre, és felszállt vele egy dél felé induló járatra. Monk öt napot töltött Londonban. Sir Nigellel együtt a Montcalmban, egy csendes kis hotelben szállt meg, amely szinte megbújik a Marble Arch mögötti Nash Terrace-on. Ez alatt az öt nap alatt az idős kémfőnök részletesen elmagyarázta Monknak, mi a teendője. Végül már csak a búcsúzás maradt hátra. Irvine egy papírlapot csúsztatott Monk elé. - Ha az a csodálatos csúcstechnika netán egyszer mégis csődöt mondana, itt van egy ember címe, aki esetleg ki tud juttatni egy üzenetet. Természetesen csak végső esetben. Hát akkor isten áldja, Jason. Nem kísérem ki a Heathrow-ra. Utálom a reptereket. Szerintem... szerintem meg fogja tudni csinálni. De még mennyire meg tudja! Ciaran és Mitch vitte ki Monkot; egészen a korlátig kísérték. Ott kezet nyújtottak. - Sok szerencsét, főnök - mondták. A repülőút eseménytelen volt. Senki sem tudta, hogy még csak nem is hasonlít arra a Jason Monkra, aki egy hónapja érkezett a Heathrow Négyesre. Senki sem tudta, hogy nem azonos azzal az

emberrel, akinek az útlevele szerint lennie kellene. Egy fejmozdulattal továbbintették. Öt órával később, két órával előreigazított órájával a csuklóján, megérkezett a moszkvai Seremetyevói repülőtér útlevélellenőrzéséhez. Vízuma rendben volt, a pecsét szerint a washingtoni orosz nagykövetség adta ki. Intettek, hogy mehet. A vámnál kitöltötte a hosszú vámáru-nyilatkozatot, majd föltette a vizsgálóasztalra egyetlen bőröndjét. A vámos csak ránézett, s az aktatáskára mutatott. - Nyissa ki - mondta angolul. Monk, a lelkes amerikai üzletember mosolyogva kinyitotta. A vámtiszt turkált egy kicsit a papírok között, kivette a notebookot, elismerően nézegette egy ideig, majd azt mondta: - Szép - és visszatette. Mindkét táskára ráfirkantott egy krétajelet, és a következő utashoz fordult. Monk fogta a két táskát, kilépett az üvegajtón, s ott állt abban az országban, ahová esküje szerint sosem lett volna szabad visszatérnie.

MÁSODIK RÉSZ 12 A Metropol Szálló még állt: nagy, szürke kőkocka a tér másik oldalán tornyosuló Bolsoj Színházzal szemben. Monk az ajtón belépve odament a recepciós pulthoz, bemutatkozott, és átnyújtotta amerikai útlevelét. A recepciós a számítógép képernyője felé fordult, addig kopogtatta a billentyűzetet, míg fel nem villant a szöveg: az amerikai valóban előre jelezte érkezését. Ránézett Monkra, majd az útlevélre, bólintott, és rutinszerűen elmosolyodott. Monk, megfogadva annak az oroszul tudó katonának a tanácsát, akit Sir Nigel négy héttel korábban küldött Moszkvába terepszemlére, az általa ajánlott szobát foglalta le. Megkapta. Nyolcadik emeleti sarokszoba volt, kilátással a Kremlre, s - ami még fontosabb - ablaka előtt egy erkély húzódott, amely az épület egész homlokzatán végigfutott. Az eltérő időzónák miatt itt még csak kora estére járt, mire elhelyezkedett. Hűvös október járta, a szürkületben nagykabá-tosan jártak az utcán mindazok, akiknek futotta nagykabátra. Monk aznap este a szállóban vacsorázott, és korán lefeküdt. Másnap reggel másik recepciós volt szolgálatban. - Van egy kis gondom - mondta neki Monk. - Be kell mennem az amerikai nagykövetségre, valamiért ellenőrizni akarják az útlevelemet. Nem nagy ügy, de hát tudja, milyen a bürokrácia... - Sajnos külföldi látogatóink útlevelét itt-tartózkodásuk ideje alatt itt kell tartanunk válaszolta a recepciós. Monk odakönyökölt a pultra; ujjai között egy százdolláros zöldje látszott. - Én megértem magát - mondta higgadtan -, de ez nekem gondot okoz. Moszkva után szinte egész Európát be kell utaznom, az útlevelem pedig hamarosan lejár, be kell vinnem a követségre meghosszabbíttatni. Csak két óra hosszára kellene... A recepciós fiatal volt, nemrég nősült, már a gyerek is útban volt. Belegondolt, hány rubelt kaphat ennyi dollárért. Körülrebbent a tekintete. - Egy pillanat - mondta, s eltűnt a recepciót a mögötte lévő irodáktól elválasztó üvegfal mögött. Őt perc múlva jött vissza, hozta az útlevelet. - Ezeket általában csak kijelentkezéskor adjuk vissza - mondta. - Ha nem utazik el, vissza kell kapnom. - Nekem csak arra az időre kell, míg a vízumosztály beleüti a pecsétet. Utána hozom vissza. Meddig van szolgálatban? - Délután kettőig. - Értem. Ha addig nem érnék vele vissza, teaidőben leadom a kollégáinak. Az útlevél és a százdolláros gazdát cserélt. Most már összeesküvők voltak. Biccentettek, s mosolyogva elváltak. Szobájához érve Monk kiakasztotta a Ne zavarjanak! táblát, és kulcsra zárta az ajtót. A fürdőszobában elővette neszesszeréből a szemcseppentőként felcímkézett hajfestéket, a mosdókagylót teleengedte meleg vízzel.

Dr. Philip Peters tömör, ősz fürtjei eltűntek, s helyükön Jason Monk szőke hajzata tűnt elő. A borotvakés nyomán eltűnt a bajusz, a tudós gyönge szemét védő foncsorozott szemüveg a szeméttartóba került. Az útlevél, amelyet most elővett diplomatatáskájából, a saját nevére szólt, és a saját fényképe volt beleragasztva. Ott volt benne a repülőtéri beléptetőbélyegző is: arról másolták, amelyet Irvine felderítőjének útlevelébe nyomtak, csak a dátumot igazították ki. Az előzéklap alatt ott lapult egy szintén hamis bélyegzéssel ellátott valutabehozatali lap. Délelőtt tíz óra tájban Monk lement a földszintre, s a boltíves előcsarnokon keresztülvágva, a recepciós pulttal szemben lévő ajtón át kiment. A Metropol előtt hosszú sorban várakoztak a valódi taxik. Monk beült az egyikbe. Immár folyékony oroszsággal köszönt. - Olympic Penta - mondta. A sofőr ismerte a szállót, bólintott és indított. Az 1980-as olimpiai játékokra épült komplexum a városközponttól északra fekszik, közvetlenül a Szadovo-Szpasszkaja vagy más néven a Szadovaja körút külső oldala mentén. Az olimpiai stadion toronyként magaslik ki a környező épületek közül, ennek árnyékában áll a németek emelte Penta Hotel. Monk a főbejáratnál szállt ki a taxiból, kifizette, és bement az előcsarnokba. Amikor a taxi elment, kijött, és gyalogszerrel folytatta útját. Alig négyszáz métert kellett sétálnia. A stadion déli környéke a szürkeségnek azt a fajta légkörét árasztotta, amely olyankor szokott ráülepedni egy-egy körzetre, amikor az üzemeltetés és karbantartás már terhessé válik. A kommunista korszak lakótelepi stílusában épült tucatnyi követség, hivatal és néhány étterem a nyári por patináját viselte, amely télen rákövesül a falakra. A könnyű szél papírfecniket és hungarocell-morzsalékot terelgetett az utcákon. Közvetlenül a Durovaja utca mellett egy elkerített rész terül el amelynek kertjei és épületei egy másfajta, gondoskodó, vigyázó szellemet tükröznek. A területen három nagyobb épület áll: egy szálló a vidékről érkezőknek, egy gyönyörű iskola, amely 1990-es évek derekán épült, és maga az istentisztelet helye. Moszkva főmecsete 1905-ben épült, tizenkét évvel a lenini csapás előtt, s küllemén a forradalom előtti elegancia jegyeit hordozza. A kommunizmus hetven esztendeje alatt ugyanúgy elsorvadt, mint az ateista állam által rossz szemmel nézett többi templom. A kommunizmus bukása után Szaúd-Arábia bőkezű adománya tette lehetővé az öt éven át tartó restaurálást és bővítést. A szálló és az iskola is ennek keretében épült. A mecset mérete nem változott: aprócska, világoskék-fehér épület volt, apró ablakokkal. Bejárataként egy régi, két-szárnyú, faragott tölgyajtó szolgált. Monk kilépett a cipőjéből, betette az előtértől balra lévő rekeszekbe, és bement. Mint minden mecsetben, a belső rész teljesen nyitott volt, s nem álltak benne sem padok, sem székek. A padlót drága szőnyegek borították - szintén Szaúd-Arábia adományai; a terem felső részén körbefutó galériát oszlopok tartották. A hit előírásainak megfelelően egyetlen festményt vagy faragott képet sem lehetett látni. A falakat Korán-idézetek díszítették. A mecset a moszkvai mohamedánok lelki szükségleteit szolgálta, a diplomaták jobbára a szaúdi követségre jártak imádkozni. Lévén ez a nap nem péntek, a mecsetben alig harminc-negyvenen tartózkodtak. Monk a bejárat közelében, a fal tövében keresett helyet magának; törökülésbe helyezkedett és figyelt. A férfiak többsége öreg volt: azeri, tatár, ingus, oszét. Mindannyian öltönyben voltak, kopottas, de tiszta öltönyökben. Félóra múltán a Monk előtti sorban térdeplők közül felállt egy idős férfi, és az ajtó felé fordult. Monkot észrevéve, látva, hogy szőke, s olvasó sincs a kezében, érdeklődés villant a tekintetében. Némi tétovázás után leült mellé. Jóval hetven fölött járhatott, zakója hajtókán három, második világháborús érdemjel függött. - Béke reád - suttogta. - Rád is - válaszolta Monk. - Hitbéli vagy? - kérdezte az öreg. - Sajnos nem. Egy barátomat keresem. - Vagy úgy. Szóval egy barátodat. - Egy régi barátomat. Elszakadtunk egymástól. Reméltem, hogy itt megtalálom. Vagy valakit, aki ismeri.

Az öreg bólogatott. - Kevesen vagyunk errefelé... Sok apró kis közösség. A barátod melyikhez tartozik? - Csecsen - felelte Monk. Az öreg megint csak bólogatott, aztán nehézkesen felállt. - Várj - mondta. Tíz perc múlva jött vissza, hozott magával valakit. Fejével intett Monknak, rámosolygott és kiment. Társa, aki maradt, fi. atalabb volt nála, de nem sokkal. És csecsen. - Úgy hallom, egyik testvéremet keresed - mondta. - Talán tudok segíteni. - Nagyon hálás lennék - felelte Monk. - Évekkel ezelőtt ismerkedtünk össze. Látogatóban vagyok Moszkvában, és örülnék, ha viszontláthatnám. - Hogy hívják az illetőt, barátom? - Umar Gunajevnek. Valami villant az idős férfi szemében. - Nem ismerek ilyen nevű embert - mondta. - Hát az bizony nagy kár - mondta Monk -, mert ajándékot hoztam neki. - Mennyi ideig maradsz itt? - Szeretnék még egy kicsit elüldögélni itt és csodálni ezt a gyönyörű mecsetet - válaszolta Monk. Az idős csecsen fölállt. - Megkérdem, hallott-e róla valaki. - Köszönöm - mondta Monk. - Az én türelmem hosszú. - A türelem erény. Két óra múlva jöttek, ezúttal hárman, s mind fiatalok. Nesztelenül jártak, zokniban közeledtek a vastag perzsaszőnyegeken. Az egyik az ajtónál maradt, letérdelt, s kezét a combjára fektetve sarkaira ereszkedett. Olyannak látszott, mint aki imádkozik, Monk azonban látta rajta, hogy senki nem juthat ki mellette. A másik kettő odament Monkhoz, s két oldalról mellé telepedett. Nem lehetett látni, mit tartanak a zakójuk alatt. Monk egyenesen előrenézett. Az egyik férfi kérdezgetni kezdte, suttogva, hogy ne zavarják az imádkozókat. - Beszélsz oroszul? - Igen. - És az egyik testvérünket keresed? - Igen. - Te orosz kém vagy. - Amerikai vagyok - válaszolta Monk. - Itt az útlevelem a zakómban. - Két ujjal nyúlj érte - figyelmeztette a férfi. Monk lassú mozdulattal elővette és a szőnyegre ejtette útlevelét. A másik férfi hajolt előre érte. Fölvette, lapozgatni kezdte, majd bólintott és visszaadta. Csecsen nyelven mondott valamit a társának. Monk gyanította, hogy valami olyasmit mond, hogy útlevelet bárki hamisíthat. A jobbján ülő férfi bólintott és folytatta. - Miért keresed a testvérünket? - Egyszer régen összeismerkedtünk. Egy távoli országban. Hagyott nálam valamit. Megígértem neki, hogy ha egyszer Moszkvába vet a sors, visszahozom neki. - Itt van nálad? - Abban a táskában. - Nyisd ki. Monk felkattintotta a táska zárjait, és felhajtotta a tetejét. A táskában egy lapos kartondoboz feküdt. - És szeretnéd, ha ezt átadnánk neki? - Hálás lennék érte. A bal oldali megint mondott valamit csecsenül. - Nem pokolgép - mondta oroszul Monk. - Ha az volna, és most kinyitnánk, én is meghalnék. Nyissátok ki. A két férfi összenézett, aztán a bal oldali előrehajolt, és fölemelte a doboz tetejét. Előrehajoltak, hogy lássák, mi van benne.

- Ez az? - Ez. Ezt hagyta nálam. A bal oldali férfi visszatette a doboz fedelét, kivette a táskából, és felállt. - Várj - mondta. Az ajtónál ülő férfi elkísérte tekintetével, de nem szólalt meg. Monk és két felvigyázója két órát várt. Elmúlt az ebédidő, Monk bármit megadott volna egy jókora hamburgerért. Mire a hírnök visszatért, az apró ablakokban már elbágyadt a fény. A visszatérő szótlanul intett két társának, s feje mozdulatával az ajtó felé mutatott. - Gyere - mondta a Monk mellett ülő csecsen. Mindhárman felálltak. Az előtérben fölhúzták a cipőjüket. A két oldalsó ember közrefogta Monkot, aki pedig eddig az ajtóban ült, most követte őket. Monkot az utcára kísérték, ahol egy nagy BMW várt rájuk. Mielőtt beszálltak volna, fürge, gyakorlott kézzel megmotozták. Monkot a hátsó ülés közepére ültették, két kísérője közre fogta. A harmadik a jobb első ülésre ült. A BMW a bulváron a körgyűrű irányába indult. Monk tudta, hogy ezek az emberek sosem ejtenének foltot a mecseten azzal, hogy erőszakhoz folyamodnak vele szemben - a saját autójuk azonban más lapra tartozik. Ismerte ezt a fajtát, amelynek tagjai most körülvették, s tudta, hogy mind életveszélyes. Másfél-két kilométer megtétele után a jobb első ülésen ülő férfi egy napszemüveget vett elő a kesztyűtartóból, egy olyat, amelynek üvege gyakorlatilag fültől fülig ér. Intett Monknak, hogy tegye föl. Olyan volt, mintha bekötötték volna a szemét, mert az üvege feketére volt festve. Monk az út hátralevő részén semmit sem látott. Moszkva közepén, egy olyanfajta mellékutcában, ahová nemigen ajánlatos bemerészkedni, van egy kis kávézó, úgy hívják: Kastan. Oroszul annyit tesz: gesztenye. Három éve működött ezen a helyen. Ha egy-egy mit sem sejtő turista alkalomadtán a bejárata felé indul, egy erőtől duzzadó fiatalember állja útját, aki jelekkel értésére adja az idegennek, hogy bölcsebben tenné, ha valahol máshol fogyasztaná el reggeli kávéját. Az orosz rendőrség a Kastannak még csak a közelébe se megy. Monkot kisegítették a kocsiból, bevezették, s odabent levették róla a szemüveget. Belépte láttán elhalt a csecsen nyelvű duruzsolás. Negyven szempár kísérte a belépőket a bárpult mögötti különszoba ajtajáig. Monk tudta, hogy ha nem jön ki abból a szobából, a negyven szempár közül egy sem látott semmit. A szoba közepén egy asztal állt négy székkel, a falon tükör függött. A közeli konyhából fokhagyma-, fűszer- és kávéillat érződött. Monk legidősebb kísérője, az, aki a mecsetben mindvégig a bejáratnál ült, most szólalt meg először. - Ülj le - mondta. - Kávét? - Köszönöm. Cukor nélkül. Meghozták, jó volt. Monk a gőzölgő feketét kortyolgatva egyszer sem pillantott a tükör felé: sejtette, hogy detektívtükör, s a túloldaláról figyelik. Épp letette a kiürült csészét, amikor nyílt az egyik ajtó, és belépett Umar Gunajev. Megváltozott. Inge gallérját már nem kihajtva viselte, s öltönye sem volt konfekció. Jól szabott olasz öltöny volt rajta, a nyakkendője nehézselyem, valószínűleg a Jermyn Streetről vagy a Fifth Avenue-ról való. Érett férfivá lett az elmúlt tizenkét esztendő alatt; negyvenéves korára kemény arcú, de jóképű, városias, pallérozott emberré vált. Finoman mosolyogva többször is biccentett Monknak, aztán leült, s a lapos dobozt az asztalra fektette. - Megkaptam az ajándékát - mondta. Felpöccintette a doboz fedelét, kivette a benne lévő tárgyat, egy jemeni dzsambiát, a lámpa felé fordította, ujjait végigsiklatta a pengén. - Ez az a bizonyos? - Az egyik otthagyta a macskaköveken - válaszolta Monk. - Gondoltam, levélvágónak esetleg használhatja. Gunajev ezúttal őszinte derűvel mosolyodon el. - Hogyan tudta meg a nevemet? Monk beszámolt neki arról az érkező szovjetek fényképeiből álló gyűjteményről, amelyet az ománi brit követségen mutattak neki. - És azóta mit hallott rólam? - Sok mindent.

- Jót vagy rosszat? - Érdekes dolgokat. - Meséljen. Hallottam, hogy Gunajev kapitány tízévi szolgálat után elunta, hogy az első fődirektorátuson csak a származására utaló viccekben van része, és előléptetésre semmi kilátása. Hallottam, hogy otthagyta a KGB-t, és átállt egy másik vonalra. Titkos ügylet az is, de más. Gunajev elnevette magát, aminek hallatán Monk három kísérője kissé lazított izmain. - Titkos, de más... Hát ez igaz. Ezen kívül? - Ezen kívül hallottam, hogy Umar Gunajev új életre kelve az Urálon inneni csecsenek vitathatatlan vezetőjeként született újjá. - Lehetséges. Van még valami? - Úgy hallottam, hogy ez a Gunajev, bár nem öreg, híve a hagyományoknak. És hogy ragaszkodik a csecsenek ősi elveihez. - Sokat hallott, amerikai barátom. És melyek ezek a csecsen elvek? - Nekem úgy mondták, hogy ebben az egyre züllöttebb világban a csecsenek még mindig ragaszkodnak becsületkódexükhöz, hogy visszafizetik, amivel tartoznak... A jót is, a rosszat is. A Monk mögött álló három ember izmai megfeszültek. Gúnyolódik velük ez az amerikai? A vezetőjükre néztek. Gunajev némi kivárás után bólintott. - Jól hallotta. Mit kíván tőlem? - Menedéket. Egy lakást. - Moszkva tele van szállodákkal. - Azok nem biztonságosak. - Meg akarja ölni valaki? - Egyelőre még nem, de hamarosan igen. - Kicsoda? - Anatolij Grisin ezredes. Gunajev lekicsinylően rándított egyet a vállán. - Ismeri? - kérdezte Monk. - Tudok róla. - És amit tud, az tetszik? Gunajev megint rándított egyet a vállán. - Teszi a dolgát. Én meg az enyémet. - Ha maga Amerikában el akar tűnni - mondta Monk -, én el tudom tüntetni. Ez itt nem az én városom, nem a hazám. El tud engem tüntetni Moszkvában? - Átmenetileg vagy végleg? Most Monk nevette el magát. - Ha lehet, inkább csak átmenetileg. - Természetesen. Ez a kívánsága? - Ha életben maradok, ez. És szeretnék életben maradni. Gunajev felállt, és három emberére nézett. - Ez az ember megmentette az életemet. Mostantól a vendégem. Senki sem nyúlhat hozzá. Amíg itt van, közénk tartozik. A három erős ember közrefogta Monkot, kezüket nyújtották, vigyorogtak, bemutatkoztak: Aslan, Magomed, Sarif. - Vadásznak már magára? - kérdezte Gunajev. - Nem. Nem hinném. - Bizonyára megéhezett. Itt pocsék a konyha. Átmegyünk az irodámba. Mint minden maffiafőnök, a csecsenek vezére is kettős életet élt. Az inkább szem előtt lévő a gazdag bizniszmen volt, vagy húsz jól menő cég tulajdonosa. Elsősorban ingatlanügyletekre specializálódott. A nevére bejegyzett építési területek révén ki tudta használni mindazokat az előnyöket, amelyeket az orosz milliomosok és nyugati partnereik közös tervei kínáltak. Gunajev építkezési területeket és sztrájkmentes munkaerőt biztosított, az amerikaiak és a nyugat-európaiak pedig felhőkarcolókat és irodaházakat emeltek ezeken a területeken. Hasonló ügyletek révén Gunajev megszerzett hatot a város legjobb szállodái közül, beszállt vasba, betonba, épületfába, téglába, üvegbe. Aki építkezni, felújítani vagy helyreállítani akart, annak

mind Gunajev valamelyik strómanjával kellett tárgyalnia. Ez volt a csecsen maffia közismert arca. Kevésbé látható tevékenységük, mint minden moszkvai maffiáé, megmaradt a zsarolás és sikkasztás területein. Az orosz állam vagyonát - aranyat, gyémántot, olajat - helyben hivatalos vagy még annál is alacsonyabb áron rubelért fölvásárolták. Az eladók hivatalnokok lévén, mind megvásárolhatóak voltak. Az árukat külföldre szállították, és ott világpiaci áron dollárért, angol fontért vagy német márkáért értékesítették. A vételár egy töredékéért hivatalos árfolyamon rubelhegyeket vásároltak, abból fizették a következő tételeket és a kenőpénzeket. A külföldön kapott árból nyolcvan százalék tiszta nyereség származott. A kezdeti időben, amikor sok állami tisztségviselő és bankár nem kapott még szagot, jó néhányan nem voltak hajlandók ebben közreműködni. Az első figyelmeztetés még csak szóbeli volt, a második után ortopédsebészhez kellett fordulni. A harmadik egy életre szólt. Az illető helyére kerülő ember általában hamar megértette a játékszabályokat. Az 1990-es évek végére gyakorlatilag szinte sosem volt szükség hivatalos tisztségviselők elleni erőszakra, ekkorra azonban a magánhadseregek már akkorára duzzadtak, hogy szükség esetén bármelyik alvilági kiskirálynak képesnek kellett lennie fölvenni a harcot bármelyik másikkal. Mindezeknek az embereknek a harckészsége, gyorsasága és gátlástalansága semmi sem volt a magukat sértve érzett csecsenekéhez képest. 1994 telének vége felé egy új tényező lépett az egyenletbe. Közvetlenül karácsony előtt Borisz Jelcin azzal az ürüggyel, hogy megfossza hatalmától a függetlenséget követelő Dudajev elnököt, megindította hihetetlenül ostoba háborúját Csecsenföld ellen. Ha ez a háború egy gyors sebészi beavatkozáshoz hasonló művelet lett volna, esetleg célt is ér. A valóságban azonban az elméletileg hatalmas erőt képviselő orosz hadsereget alaposan elpáholták az épphogy csak fölfegyverzett csecsen gerillák, akik egyszerűen bevették magukat a Kaukázus hegyei közé, és onnan folytatták harcukat. Moszkvában az a csekély bizonytalanság is eltűnt, amivel a csecsen maffia addig az orosz államot kezelte. A törvénytisztelő csecsenek számára szinte lehetetlenné vált a normális életvitel. Látva, hogy mindenki ellenük fordul, az orosz fővárosban élő csecsenek szorosan összetartó, végsőkig kitartó klánná tömörültek, amelybe kívülálló sokkalta nehezebben szivároghatott be, mint a moszkvai grúz, örmény vagy orosz alvilágba. Ebben a közösségben az alvilági vezető példaképpé és egyszersmind az ellenállás vezérévé magasztosult. 1999 őszének végére ez történt Umar Gunajewel, a KGB volt kapitányával is. Gunajev, az üzletember mindezek ellenére nyugodtan jár-hatott-kelhetett, élte a multimilliomosok életét. Irodája a Helsinki pályaudvar közelében volt, az egyik szállodája egész legfelső emeletét elfoglalta. A szállodához vezető utat Gunajev golyó- és robbanásbiztos Mercedes limuzinjában tették meg. Elöl Gunajev sofőrje és testőre ült, mögöttük egy Volvóban Monk három kísérője. Mindkét kocsi behajtott a szálló föld alatti parkolójába, ahol - miután a Volvo három utasa alaposan körülnézett Gunajev és Monk egy gyorslifthez ment, amely fölrepítette őket a tizedik s egyben tetőszintre. A liftet ezután lekapcsolták az elektromos hálózatról. A tizediken, a lift előtti térségben is volt három őr. Csak Gunajev magánlakosztályában maradtak kettesben, ott is csak addig, míg Gunajev utasítására egy fehér zakós pincér ételtitalt nem hozott. A pincér ezután eltűnt. - Szeretnék valamit mutatni - mondta Monk. - Remélem, érdekesnek, sőt tanulságosnak fogja találni. Felnyitotta diplomatatáskáját, megnyomta a két biztosítógombot, és kinyitotta a titkos rekeszt. Gunajev érdeklődéssel figyelte: az ügyes megoldás láthatólag kiváltotta elismerését. Monk először a valódiságot tanúsító jelentést adta oda, szürke kartonborítóban harminchárom lapot. Gunajev felvonta fél szemöldökét. - Kell ez? - Megéri a fáradságot. Olvassa el. Gunajev felsóhajtott, és nekifogott az olvasásnak. Egyre jobban belemerült, a kávéjáról meg is feledkezett. Húsz percig tartott, míg elolvasta a dokumentumot. Végül letette a kettejük között álló asztalra. - Tehát ez a manifesztum nem tréfa. És?

- Ezt a leendő elnökük mondja - felelte Monk. - Ezt szándékozik tenni, mihelyt meglesz hozzá a hatalma. Azaz hamarosan. Az asztalra fektette a fekete borítású manifesztumot. - Megint harminc oldal? - Negyven, de ez még érdekesebb. Olvassa el a kedvemért. Gunajev gyorsan átfutotta az első tíz oldalt, az egypárti állam tervezetét, a nukleáris fegyverek újratelepítését, az elvesztett köztársaságok visszahódítását és a kényszermunkatáborok, a Gulagszigettenger újbóli kialakítását. Tíz oldal után lassanként összeszűkült a szeme, és visszavette az olvasás tempóját. Monk pontosan tudta, hol tart: azoknál a messianisztikus mondatoknál, amelyek olvastán ő is megmerevedett a Sapodilla-öböl partján álló házában. „A csecseneket egyszer és mindenkorra el kell tüntetni Oroszország színéről... a patkánynépek eltörlése, hogy soha többé föl ne emelkedhessenek... a törzsi területek korlátozása egy-egy kecskelegelőnyi helyre... kő kövön ne maradjon... véglegesen... a körülöttük élő oszétek, dagomanok és ingusok a műveletet végignézve megtanulják félni és tisztelni új orosz uraikat..." Gunajev végigolvasta, majd letette a manifesztumot. - Megpróbálták ezt már korábban is - mondta. - Próbálták a cárok, próbálta Sztálin meg Jelcin is. - Karddal, géppuskával, rakétával. Na de gamma-sugarakkal, biológiai fegyverrel, ideggázzal? A pusztítás művészete sokat fejlődött. Gunajev felállt, levetette és egy szék támlájára dobta a zakóját, s odament a moszkvai háztetőkre néző panorámaablakhoz. - El akarja süllyeszteni? Eltaposni? - Nem. - Miért nem? Meg lehet csinálni. - Nem lenne jó megoldás. - Pedig általában az. Monk elmagyarázta. Az országban már így is káosz uralkodik, Komarov megölése valószínűleg polgárháborúhoz vezetne. Vagy egy másik Komarov tűnne föl, esetleg épp a jobbkeze, a hatalmat szomjazó Grisin. - Az éremnek két oldala van - fejtegette. - Az egyik oldalán a gondolatok és szavak embere látható, a másikon a tetteké. Ha az egyiket eltöröljük, a másik veszi át a helyét. És folytatódik a Csecsenek pusztítása. Gunajev ismét a szoba felé fordult, és eljött az ablaktól. Odahajolt Monk fölé; arcán megmerevedtek a vonások. - Mit akarsz tőlem, amerikai? Idejössz, mint egy idegen, aki egyszer megmentette az életemet. Rendben van, ezért adósod vagyok. Most meg iderakod elém ezt a szemetet. Mi közöm nekem ehhez? - Ha úgy akarod, semmi. Megvan neked mindened, Umar Gunajev. Gazdag vagy, a hatalmad óriási, élet-halál ura vagy. Vagy olyan erős, hogy ne kelljen beleavatkoznod ebbe az egészbe. - Miért kellene? - Mert volt egyszer egy fiú. Egy rongyokban járó fiú, aki valahol a Kaukázus északi hegyei között nőtt fel egy szegény faluban, ahol az egész családja, a barátai, a szomszédai fogtak össze, hogy ezt a fiút egyetemre küldjék, Moszkvába, hogy nagy ember legyen. A kérdés csak az: meghalt-e valahol útközben ez a fiú, és afféle robotemberré változott, akit csak a pénz mozgat, vagy emlékszik-e még a népére, amelyből kiemelkedett. - Szerinted? - Ezt neked kell eldöntened. - Na és te, amerikai? Te hogyan döntesz? - Nekem könnyebb. Kimegyek az utcára, fogok egy taxit, kivitetem magam Seremetyevóra, és hazarepülök. Otthon meleg van, kényelem, biztonság. Megmondhatom nekik, hogy ne izgassák magukat, megmondhatom, hogy nem számít, ez a história már senkit sem érdekel, mindenki meg van vásárolva. Jöjjön a sötétség. Gunajev leült, tekintetén látszott, hogy valahova a távoli múltba réved. Csak sokára szólalt meg.

- Szerinted le lehet állítani ezt az embert? - Van rá esély. - És aztán? Monk elmondta, mire gondol Sir Nigel Irvine, és mire gondolnak a főnökei. - Te megőrültél - mondta nyersen Gunajev. - Lehet. De melyik utat választod? Komarovot, a népirtást, a káoszt és a polgárháborút? Vagy a másikat? - És ha segítek neked? Mire volna szükséged? - El kellene rejtőznöm, de úgy, hogy mindenki lásson. Hogy járkálhassak, de ne ismerjenek föl. Hogy elmehessek azokhoz, akikhez el kell mennem. - Gondolod, hogy Komarov meg fogja tudni, hogy itt vagy? - Nagyon hamar. Ebben a városban hemzsegnek az informátorok, ezt te is tudod. Neked is van épp elég. Mind megvásárolható. Komarov nem ostoba. - Az összes állami szervezetet megvásárolhatja. Az egész államot még én sem tarthatom kézben. - Olvastad az imént: Komarov az egész világgal és annak minden vagyonával kecsegteti gyakorlati és pénzügyi támogatóit, a Dolgorukij-maffiát. Nemsokára ők lesznek az állam. És akkor mi lesz veled? - Rendben van. Elrejtelek. De hogy mennyi időre, azt még én sem tudom. A mi köreinken belül, amíg én nem akarom, senki sem talál rád. De itt nem lakhatsz, ez szembeszökő lenne. Van jónéhány búvóhelyem, lakások. Hol az egyikben laksz majd, hol valamelyik másikban. - A lakás csak az egyik része a dolognak - mondta Monk. - Kell valahol aludnom. Viszont ahhoz, hogy mozogni tudjak, papírok is kellenek. Tökéletes hamisítványok. Gunajev a fejét ingatta. - Errefelé nem szokás papírokat hamisítani. Veszünk valódit. - El is felejtettem. Pénzért bármit. - Mire van még szükséged? - Először is ezekre. Monk néhány sort firkantott egy papírlapra, és odaadta Gunajevnek, aki végigfutotta. Egyik sem okoz gondot. Csak az utolsó tételen akadt meg a szeme. - Ez meg mi a fenének kell? Monk megmondta. - Ugye tudod, hogy a Metropol fele az enyém... - sóhajtott fel Gunajev. - Majd igyekszem csak a másik felét használni. A csecsen nem értette a tréfát. - Mennyi időbe telik, mire Grisin megtudja, hogy itt tekeregsz? - Attól függ. Két-három nap. Ha mozgok, elkerülhetetlenül nyomokat hagyok. Az emberek beszélnek. - Jó. Adok melléd négy embert. Vigyáznak rád, visznek, ahova kell. A vezetőjüket ismered, ott ült a Volvo első ülésén. Magomed. Érti a dolgát. Ha szükséged van valamire, írd le, és add oda neki. Meg fogod kapni. De szerintem akkor is őrült vagy. Monk éjfélre ért vissza metropolbeli szobájába. A folyosó végén, a lifteknél volt egy kis előtér, négy nagy bőrfotellel. Kettőben egy-egy szótlan férfi ült újságot olvasva; egész éjjel ott olvastak. Hajnalban két bőröndöt hoztak Monk szobájába. * A legtöbb moszkvai és minden külföldi azt hiszi, hogy az orosz ortodox egyház pátriárkája a csipkés falakkal, apátságokkal és katedrálisokkal körülvett Danyilovszkij kolostor kellős közepén, valamelyik fényűző lakosztályban lakik. A jelek kétségkívül erre utalnak. A pátriárka hivatali helyiségei valóban a kolostor területén magasodó irodaépületekben vannak - mindhalálig hű kozák katonák őrzik -, maga a Pátriárka azonban, Moszkva és minden oroszok pátriárkája nem lakik ott. A lakása, egy szerény családi ház a Csisztij köz 5. alatt található, egy szűk kis mellékutcában, amely a város központi kerületének peremén húzódik. Itt papokból álló személyzet gondoskodik róla: titkár, komornyik és két inas. Van két apáca is, ők főznek és takarítanak. Egy sofőr és két kozák őr állandóan rendelkezésére áll. A Vatikánhoz vagy a görögkeleti ortodox egyház pátriárkái palotájának pompájához hasonlítva, a kontraszt élesebb nem is lehetne.

1999 telén a méltóság viselője még mindig az immár tíz esztendeje, közvetlenül a kommunizmus összeomlása előtt megválasztott II. Alekszij őszentsége volt. Alig ötven-egynéhány évesen egy demoralizált, befeketített, üldözött és korrumpált egyházat örökölt. Lenin, aki gyűlölte a papságot, a kezdet kezdetétől tudta, hogy a kommunizmusnak csak egyetlen riválisa van az orosz parasztság szívében, s eltökélte, hogy megsemmisíti ezt a riválist. A módszeres brutalitás és korrupció eszközeit felhasználva - követői is ezt tették - ez kis híján sikerült is. A papság és az egyház gyökeres kiirtásától még Lenin és Sztálin is visszariadt, attól tartva, hogy olyan visszahatással járhat, amelyen még az NKVD sem képes úrrá lenni. Így hát a templomok felgyújtásával, kincseik elrablásával és papjaik felakasztásával járó kezdeti pogromok után a Politbüro az egyházzal szemben inkább a rágalmazás módszeréhez folyamodott. Rengeteg intézkedést hoztak. Az intelligensebb jelentkezőket eltanácsolták az egyébként is az NKVD, majd később a KGB által kézben tartott szemináriumoktól. Csak a Szovjetunió peremvidékéről - nyugaton Moldáviából, keleten Szibériából - vettek föl embereket, nem okos, hanem biflázó típusokat. Az oktatás szintjét alacsonyan tartották, a papság színvonalát mind lejjebb szorították. A legtöbb templomot egyszerűen bezárták, és hagyták tönkremenni. Néhány működött még ugyan, de ezeket jobbára csak szegények és öregek, tehát ártalmatlanok látogatták. A hivatalt ellátó papoknak rendszeresen jelentést kellett küldeniük a KGB-nek. Ezt meg is tették, saját híveikről szolgáltattak információkat. Ha valakit meg akartak kereszteltetni, a pap, akihez fordultak, jelentette. A gyereknek innentől kezdve nem volt esélye középiskolába, egyetemre kerülni, szüleit pedig általában kitették a lakásukból. Gyakorlatilag mindent jelentettek a KGB-nek. A gyanakvás az egész papságot beszennyezte, még azokat is, akik mindebben nem vettek részt. Az egyház védelmezői rámutatnak, hogy a másik lehetőség teljes kiirtás volt, ezért az egyház bármely egyház - életben tartása nagyobb súllyal esett latba, mint a megaláztatás. Mindennek következtében a szelíd, félénk, visszahúzódó II. Alekszij egy olyan püspöki kart örökölt, amelyet minden ízében átitatott az ateista állam kiszolgálása, és egy olyan papságot, amely a nép előtt hitelét vesztette. A kommunizmus összeomlásának utórezgéseiben megnyílt a lehetőség a nagy újjászületésre, hogy az egyházat és az evangélium szavait ismét a hagyományosan mélységesen vallásos orosz nép életének középpontjába állítsák. Ehelyett azonban a valláshoz történő visszafordulás inkább a fiatalabb, életerős, tevékeny, elhivatott egyházak felé irányult, amelyek hajlandóak voltak az embereket lakásukon vagy munkahelyükön fölkeresni, és ott terjeszteni az igét. Megsokszorozódott a pünkösdisták száma, tódultak befelé az amerikai misszionáriusok; jöttek baptisták, mormonok, hetednapos adventisták. Az orosz ortodox egyház erre úgy reagált, hogy kérte Moszkvát: tiltsák ki a külföldi hitterjesztőket. Az egyház védelmezői azzal érveltek, hogy az ortodox hierarchia gyökeres reformja nem lehetséges, mivel az alsó réteg is korhadt. A papneveldékben képzett egyházi emberek iskolázottsága sekélyes volt, az írások archaikus nyelvét használták, végsőkig ragaszkodtak a kínos aprólékossággal kidolgozott, didaktikus előadásokhoz, nem volt gyakorlatuk a nyilvánosság előtti kötetlen beszédben. Istentiszteleteik számban csekély, életkor szerint pedig idős, állandó hallgatóságnak szóltak. Hatalmas lehetőséget mulasztottak el. Mivel a dialektikus materializmus hamis istennek bizonyult, a demokrácia és a kapitalizmus pedig nem elégítette ki a testet - a lelkiekről nem is beszélve -, a vigaszra az egész népesség körében mélységes igény támadt. Nagy része kielégítetlen maradt. Ahelyett, hogy legjobb ifjú papjait térítőmunkára fogta volna - mondták a kritikusok -, ahelyett, hogy terjesztette volna a hitet és az igét, az ortodox egyház csak ült a püspökségekben, kolostorokban és papneveldékben, és várta a népet. Csak kevesen mentek el hozzájuk. Lehet, hogy a kommunizmus összeomlása után egy szenvedélyes és ihletett vezetőre lett volna szükség. II. Alekszij nem az az ember volt. Megválasztása a szent szinódus frakciói közötti kompromisszumot tükrözte: az inadekvát hierarchia olyan embernek tartotta, aki nem sok vizet zavar. Súlyos örökséget vállalt magára, s hiányzott belőle a karizma, de II. Alekszijben volt némi reformösztön, amelynek kibontakoztatásához bátorság kellett. Három fontos változást vezetett be. Első lépésként száz püspökségre osztotta Oroszországot, amelyek mindegyike sokkalta kisebb volt, mint az addigiak! Ez lehetővé tette számára, hogy a legjobb és legelhivatottabb fiatal papokat, akiket a legkevésbé szennyezett az immár meg-szűnt KGB kiszolgálása, püspöki rangra emelje.

Ezután sorra látogatott minden püspökséget, többet mutatkozott az emberek előtt, mint a történelem folyamán bármelyik pátriárka. Második lépésként elhallgattatta a szentpétervári Ioann metropolita heves antiszemita kirohanásait, s egyértelművé tette, hogy az a püspök, aki az isteni szeretetnél fontosabbnak tartja az emberi gyűlölet terjesztését, búcsút mondhat hivatalának. Ioann 1995-ben meghalt, de saját köreiben egészen addig folytatta a zsidók és a II. Alekszij elleni uszítást. Harmadjára - az erős tiltakozás ellenére - áldását adta Grigorij Ruszakov atyára, arra a karizmatikus, fiatal papra, aki a saját egyházkerületet ugyanolyan következetesen utasította vissza, mint azoknak az egyházi vezetőknek az intéseit, akiknek pásztori körzetében vándor hittérítő életmódja során megfordult. Sok püspök elítélte volna a maga útját járó, vándorló papot, s eltiltotta volna a szószéktől, II. Alekszij azonban erre nem volt hajlandó, inkább vállalta a veszélyt, amit a fiatal pap szabadjára bocsátása jelentett. 1999 novemberének elején, alig néhány perccel éjfél előtt azzal a hírrel zavarták meg imádkozásában a szelíd modorú pátriárkát, hogy egy Londonból érkezett követ áll a kapu előtt, s kihallgatást kér. A pátriárkán egy egyszerű, szürke reverenda volt. Fölállt apró magánkápolnája térdeplőjéről, odament titkárához, és kivette kezéből a levelet. Az ajánlólevél a Kensingtonban székelő londoni püspökség hivatalos levélpapírján íródott, s a pátriárka azonnal megismerte barátja, Anthony metropolita aláírását. Ennek ellenére értetlenül ráncolta össze homlokát az érintkezés felvételének e szokatlan módján. A levelet oroszul írták: Anthony metropolita jól beszélt és írt ezen a nyelven. Arra kérte testvérét Krisztusban, hogy sürgős ügyben fogadjon egy embert, aki az egyházra vonatkozó híreket visz, fölöttébb bizalmas és nyugtalanító híreket. A pátriárka összehajtotta a levelet, és titkárára nézett. - Hol van most? - A ház előtt, a járdán, szentatyám. Taxival jött. - Pap? - Az, szentatyám. A pátriárka felsóhajtott. - Engedd be, aztán lefekhetsz. A dolgozószobában fogadom. Tíz perc múlva. Az éjszakás kozák őr a titkár elsuttogott parancsára kaput nyitott, s megnézte magának a Centrum Taxi szürke kocsiját és a mellette álló fekete öltözékes papot. - Őszentsége fogadja, atyám - mondta. A pap kifizette a taxit. Egy kis váróhelyiségbe vezették. Tíz perc múltán egy testes pap lépett be. - Kérem, jöjjön velem - morogta. A látogatót egy másik helyiségbe tessékelték, amely láthatólag egy tudósember dolgozószobája volt. A fehérre festett falak egyik szögletében elhelyezett egyetlen ikontól eltekintve, a szobát csupán könyvek díszítették; sor sor hátán fénylett az íróasztalon álló lámpa világában. Az asztalnál Alekszij pátriárka ült. Egy székre mutatva hellyel kínálta vendégét. - Hozna nekünk valami frissítőt, Makszim atya? Talán kávét? Igen, két kávét meg egy kis aprósüteményt. Áldozik reggel, atyám? Igen? Akkor még épp van egy kis ideje, hogy éjfél előtt bekapjon valamit. A testes komornyik-inas eltűnt. - Nos, fiam, hogy van Londonban az én Anthony barátom? Sem a látogató fekete reverendájában, sem fekete süvegében, amelyet levéve előtűnt szőke haja, nem volt semmi szokatlan. Illetve csak egyvalami: nem volt szakálla. A legtöbb ortodox papnak van, bár az angoloknál nem mindnek. - Sajnos erre nem válaszolhatok, szentatyám, mivel nem ismerem. Alekszej értetlenül nézett Monkra, majd az előtte fekvő levélre mutatott. - Akkor ez...? Nem értem. Monk mély lélegzetet vett. - Mindenekelőtt meg kell vallanom szentségednek, hogy nem vagyok az ortodox egyház papja. A levél sem Anthony érsektől való, bár a papír valódi, és az aláírását is ügyesen hamisították. Ennek az egész szégyenletes aktusnak az volt a célja, hogy az ön színe elé kerülhessek. Méghozzá négyszemközt és a legnagyobb titokban.

A pátriárka szemében ijedség villant. Őrült? Merénylő? Van ugyan odalent egy fegyveres kozák őr, de ideér-e idejében? Rezzenéstelen arccal nézett Monkra. Az inas pillanatokon belül visszajön. Talán akkor kellene menekülni. - Magyarázza meg - mondta. - Mindenekelőtt: én amerikai vagyok, nem orosz. Másodszor: Nyugatról jöttem, diszkrét és befolyásos emberek küldtek, akik segíteni akarnak Oroszországnak és az egyháznak, nem pedig ártani nekik. Harmadszor: olyan híreket hoztam, amelyek megbízóim szerint esetleg fontosak és nyugtalanítóak lehetnek. Végül pedig: azért folyamodtam szentségedhez, hogy a segítségét kérjem. Nem akarok ártani önnek. Ott a telefon az asztalon. Ha gondolja, hívjon segítséget. Nem fogom megakadályozni benne. De kérem, hogy mielőtt véleményt formálna rólam, olvassa el, amit hoztam. Alekszij megint a homlokát ráncolta. Annyi bizonyos, hogy nem látszik őrültnek... És mostanra már meg is gyilkolhatta volna. Hol az a fajankó Makszim a kávéval? - Rendben van. Mit hozott? Monk két lapos dossziét húzott elő reverendája alól, mindkettőt az asztalra tette. A pátriárka rájuk pillantott: az egyik szürke volt, a másik fekete. - Mi van ezekben? - Előbb a szürkét kellene elolvasni. Az egy jelentés, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a fekete dosszié nem hamisítvány, nem tréfa, nem szélhámosság, nem csalás. - És a fekete dosszié? - Annak az Igor Viktorovics Komarovnak a személyes és bizalmas manifesztuma, aki a jelek szerint hamarosan Oroszország elnöke lesz. Kopogtattak; Makszim atya lépett be egy tálcával, rajta kávéval, aprósüteménnyel. A kandalló párkányán álló óra tizenkettőt ütött. - Késő... - sóhajtott a pátriárka. - Megfosztottál a süteménytől, Makszim. - Rettenetesen sajnálom, szentatyám. Friss kávét kellett őrölnöm, és... - Csak tréfáltam, Makszim. - Alekszej Monkra pillantott. Erősnek, mozgékonynak látszik. Ha meg akar ölni, feltehetőleg mindkettőnket elintéz. - Eredj, Makszim, feküdj le. Isten adjon neked nyugodalmas éjszakát. Az inas kényszeredetten az ajtó felé indult. - És most halljam - mondta a pátriárka -, mi közünk nekünk Komarov manifesztumához? Makszim atya becsukta maga mögött az ajtót. Remélte, nem vették észre, hogy összerezzent Komarov neve hallatára, a folyosón. A titkár már visszafeküdt, az apácák még hosszú órákig nem mutatkoznak, a kozák odalent. Odatérdelt az ajtóhoz, és a kulcslyukra tapasztotta a fülét. II. Alekszij Monk kérésének megfelelően először a valódiságot tanúsító jelentést olvasta el. Monk közben a kávéját kortyolgatta. A pátriárka végül befejezte az olvasást. - Megrázó történet. Vajon miért tette? - Az öreg? - Ő. - Ezt már sosem fogjuk megtudni. Meghalt... Nyilvánvalóan meggyilkolták. Kuzmin professzor jelentése ezt teljes bizonyossággal állítja. - Szerencsétlen... Imádkozni fogok érte. - Feltételezésünk szerint láthatott valamit abban az irományban, ami annyira zavarta, hogy kockára tette az életét, és végül fel is áldozta annak érdekében, hogy felfedje Igor Komarov legbelső szándékait. Volna szíves most szentséged elolvasni a Fekete Manifesztumot is? Egy óra elteltével Moszkva és minden oroszok pátriárkája széke támlájának vetette hátát, tekintete egy Monk feje fölötti pontra rögzült. - Ezt nem gondolhatja komolyan - mondta végül. - Ilyeneket nem akarhat. Ezek sátáni gondolatok. Ez itt Oroszország a Mi Urunk harmadik évezredének küszöbén. Ezeken a dolgokon mi már túl vagyunk. - Önnek, mint Isten szolgájának, kötelessége hinni a gonosz erőiben, szentatyám? - Természetesen. - És előfordul, hogy ezek az erők emberi alakot öltenek? Hitler, Sztálin... - Maga keresztény? Bocsásson meg, hogy is szólíthatom? - Monknak. Igen, azt hiszem, keresztény vagyok. Rossz keresztény. - Mindannyian esendők vagyunk. Viszont akkor ön ismeri a gonosszal kapcsolatos keresztény

álláspontot. Önnek ezt nem kell kérdeznie. - Szentatyám... Ha az ön egyháza, akár készséges eszközként és tettestársként, akár a fasiszta állam áldozataként részt vesz ezeknek a zsidókról, csecsenekről és más etnikai kisebbségekről szóló passzusoknak a valóra váltásában, az a sötét középkorba taszítja vissza az ön egyházát. A fasiszta állam a maga módján ugyanolyan istentagadó, mint a kommunista rendszer. - Ha igaz ez az egész. - Igaz. Egy hamisítványért nem indítanak hajtóvadászatot emberek után, és nem gyilkolnak. Grisin ezredes nagyon gyorsan reagált, ami szintén arra utal, hogy a dokumentum valóban Akopov íróasztaláról származott. Ha hamisítványról lett volna szó, a kisujjukat se mozdítják. így viszont órákon belül tudomásukra jutott, hogy eltűnt egy felbecsülhetetlen értékű dokumentum. - És mi az, amit kíván tőlem, Mr. Monk? - Választ szeretnék kapni. Hajlandó-e minden oroszok egyháza szembeszegülni ezzel az emberrel? - Imádkozni fogok útmutatásért. - És ha azt a választ kapja, nem mint pátriárka, hanem mint hívő ember, mint ember, mint orosz, hogy nincs más választása? Az esetben mi lesz? - Akkor nem lesz más választásom. De hogyan szálljak szembe vele? A januári elnökválasztás végkimenetele már eldőltnek látszik. Monk felállt, fölvette és a reverendája alá rejtette a két dossziét, s a fejfedőjéért nyúlt. - Hamarosan felkeresi még valaki szentségedet. Szintén Nyugatról. Ez a neve. Kérem, fogadja. Ő majd javaslatot tesz arra, mit lehet tenni. Egy kis kartonlapot nyújtott át a pátriárkának. - Autóra nincs szüksége? - kérdezte az. - Köszönöm, nincs. Majd sétálok. - Isten kísérje. Monk elindult kifelé; egy lelke mélyéig felkavart embert hagyott ott az ikon előtt állva. Az ajtó felé tartva úgy rémlett neki, mintha surranó lépteket hallana a folyosó felől, de odakint senkit sem látott. Odalent a kozák őr kísérte ki. Az utcára lépve éles szél vágott az arcába. Papsapkáját erősen a fejébe nyomta, s kissé belehajolva az ellenszélbe, elindult a Metropol Szálló felé. Még nem virradt, amikor a pátriárka házából egy testes figura surrant ki. Sietősen lépdelt egészen a Rosszija Szálló előcsarnokáig. Volt ugyan egy mobil telefon a reverendája alatt, de tudta, hogy nyilvános telefonról nyugodtabban beszélhet. A Kiszelnyij bulváron lévő épületben csak egy őrt sikerült elérnie, de az vállalta, hogy átadja az üzenetet. - Mondja meg az ezredes úrnak, hogy Makszim Klimovszkij vagyok. Megjegyezte? Igen, Klimovszkij. Mondja meg neki, a pátriárka magánrezidenciáján dolgozom. Feltétlenül beszélnem kell vele. Sürgős. Délelőtt tízkor ugyanezen a számon hívom. Délelőtt tízkor megint telefonált. A vonal másik végén egy halk, mégis parancsoló stílusú férfihang szólt a kagylóba. - Tessék, atyám. Grisin ezredes vagyok. A fülkében álló testes pap tenyere megizzadt izgalmában, homlokán verejték gyöngyözött. - Tudom, hogy nem ismer engem, ezredes úr, de én Igor Viktorovics lelkes híve vagyok. Az éjjel egy férfi jött a pátriárkához. Dokumentumokat hozott. Az egyiket Fekete Manifesztumnak nevezte... Halló! Halló...! Ott van még? - Kedves Klimovszkij atya, azt hiszem, ezt inkább személyesen kellene megbeszélnünk.

13 A Sztaraja tér délkeleti csücskénél elterülő Szlavjanszkaja téren áll Moszkva egyik legkisebb, legrégibb és legszebb temploma. A Mindenszentek templomát a tatárok felett aratott kulikovói győzelem emlékére eredetileg fából építették a XIII. században, amikor Moszkva még csak a Kremlből és néhány hektárnyi környezetéből állt. Miután leégett, a XVI-XVII. században kőből rakták újra, s 1918-ig folyamatosan használták. Moszkvát akkortájt még a hússzor húsz templom városaként ismerték, lévén négyszáz

temploma. A kommunisták ezek kilencven százalékát bezárták, háromnegyed részüket lerombolták. A bezártak, de egyébként érintetlenül hagyottak közé tartozott a Mindenszentek temploma is. A kommunizmus összeomlása után, 1991-ben a kis templomot négy éven át restaurálták avatott kezek, majd ismét megnyitották kapuit a hívek előtt. Második, délelőtti telefonhívása után ide jött Makszim Klimovszkij atya. Szokásos fekete reverendájában s az ortodox papok szokásos fejfedőjében nem keltett feltűnést, mivel a templomban és közvetlen környékén számos pap tartózkodott. Fogott egy fogadalmi gyertyát, meggyújtotta, odament vele a bejárattól jobbra eső falhoz, s megállt, mint aki a restaurált falfestményeket szemlélve imádkozik. A templom arannyal és festményekkel ékes közepén a templom egyik papja énekelte a liturgikus szöveget, néhány utcai ruhás ember kórusa felelgetett neki. A boltívek és a jobb oldali fal által bezárt térségen azonban csak Makszim Klimovszkij atya állt. Idegesen pillantott órájára: öt perccel elmúlt már a megbeszélt időpont. Nem tudta, hogy az egyik autóból, amely a kis tér túloldalán parkolt, már látták, és azt sem vette észre, hogy nyomban belépése után három férfi száll ki belőle. Nem tudta, hogy ellenőrzik: nem követik-e. Fogalma sem volt az ilyesmiről, nem is tudta, hogy csinálják. Lépteket hallott a háta mögül, kőlapokon meg-megcsusszanó cipőtalpakat, s érezte, hogy valaki megáll mellette. - Klimovszkij atya? - Én vagyok. - Grisin ezredes. Azt mondta, szeretne közölni valamit velem. A pap oldalra nézett. A férfi magasabb volt nála, fekete télikabátjában karcsúnak hatott. A férfi ránézett. A papot megrettentette ez a tekintet. Idefelé jövet úgy érezte, helyes dolgot cselekszik, amit nem fog megbánni. Bólintott, és nyelt egyet. - Miért telefonált, atyám? - Mindenekelőtt tudnia kell, ezredes úr, hogy én már régóta Igor Komarov őszinte csodálója vagyok... A politikájának, Oroszországot érintő terveinek... Őszintén csodálom. - Igazán örvendetes. Mi történt az éjjel? - Jött valaki a pátriárkához. Én a komornyikja és inasa vagyok. Az illető papi öltözékben érkezett, de szőke volt, és nem volt szakálla. Tökéletesen beszélt oroszul, de lehetett idegen is. - Várták az illetőt? - Nem. Valahogy olyan furcsa volt az egész... Bejelentés nélkül érkezett, éjnek évadján. Én már ágyban voltam, úgy keltettek föl, hogy készítsek kávét. - Na és a pátriárka fogadta ezt az embert? - Igen, és ez is elég furcsa... Ennek a nyugatias megjelenésű embernek a felbukkanása, hogy éjszaka állít be... A titkárnak közölnie kellett volna vele, hogy folyamodjon a szokásos úton kihallgatásért. Senki nem mehet be a pátriárkához éjnek évadján. De azt hiszem, volt ajánlólevele. - Maga tehát felszolgálta a kávét. - Igen. És amikor jöttem kifelé, hallottam, hogy őszentsége megkérdezi: Mi közünk nekünk Komarov manifesztumához? - És maga nem értette, miért kérdezi. - Nem. Éppen ezért miután kimentem, ott maradtam az ajtó előtt hallgatózni. - Okosan tette. És mit mondtak? Nem sokat. Hosszú időkre el-elhallgattak. Belestem a kulcslyukon, és láttam, hogy őszentsége olvas valamit. Csaknem egy óráig tartott. - Aztán? - Aztán nagyon zavarodottnak látszott. Mondott valamit, de csak a sátáni szót értettem ki belőle. Aztán azt mondta: „Ezeken a dolgokon mi már túl vagyunk." Az idegen nagyon halkan beszélt, őt alig hallottam. Azt viszont hallottam, amikor azt mondta: „Fekete Manifesztum". Ez közvetlenül azelőtt volt, hogy őszentsége egy óráig olvasott. - Egyéb? Ez egy fecsegő, gondolta Grisin; ideges, izzad, de nem a templom melegétől. Amit mond, az viszont elég meggyőző, bár nem valószínű, hogy felfogná a jelentőségét. - Ezután már csak alig valamit - válaszolta a pap. - Annyit hallottam még, hogy hamisítvány, aztán az ön nevét.

- Az enyémet? - Igen. Az illető valami olyasmit mondott, hogy ön nagyon gyorsan reagál. Ezután valamilyen öregemberről volt szó, és a pátriárka megígérte, hogy imádkozni fog érte. Többször említették még a gonosz szót, aztán hallottam, hogy az illető feláll, és távozni készül. El kellett tűnnöm a folyosóról, úgyhogy elmenni nem láttam, csak a kapu csukódását hallottam. - Autót nem látott? - Nem. Utána néztem az emeleti ablakból, de gyalog volt. Ma reggel meg... Még sosem láttam ennyire zaklatottnak őszent-ségét. Sápadt volt, órákig ki se jött a kápolnából. Épp ezért tudtam kisurranni telefonálni. Remélem, helyesen cselekedtem. - Maga a lehető leghelyesebben cselekedett, barátom. Vannak hazafiatlan elemek, akik rágalmakat terjesztenek egy nagy államférfiról, aki hamarosan Oroszország elnöke lesz. Maga orosz és hazafi, Klimovszkij atya! - Nehezen várom a napot, amikor Oroszországot megtisztítjuk a szeméttől és söpredéktől... Az idegen mocsoktól. Ezért támogatom Komarovot teljes szívemből. - Nagyszerű, atyám. Maga azok közé tartozik, akikre Oroszország anyácskának figyelnie kell. Szerintem ön nagy jövő előtt áll. De szeretnék kérdezni még valamit. Nem sejti, honnan érkezhetett ez az illető? A gyertya már csaknem csonkig égett. Néhány méternyire tőlük balra két hívő állt meg, s a szentképeket nézve imádkozni kezdett. - Nem tudom. Igaz ugyan, hogy gyalogszerrel távozott, de a kozák őr szerint taxival érkezett. Centrum Taxival, olyan szürkével - mondta Klimovszkij atya. Egy pap éjfélkor a Csisztij közben... A menetlevélben szerepelni fog. Es az is, hogy hol vették föl. Grisin megragadta a mellette álló pap reverendás karját, érezte, hogy ujjai puha húsba mélyednek, és a testes Klimovszkij összerezzen. - Jól figyeljen, atyám. Maga remek munkát végzett, és majd ha elérkezik az ideje, el is nyeri jutalmát. De ezzel még nem fejeztük be. Értve vagyok? Klimovszkij atya bólintott. - Mostantól fogva mindent följegyez, ami csak történik a házban. Ki jön, ki megy. Különös tekintettel a magas rangú papokra és az idegenekre. Ha van valami jelentenivalója, felhív. Csak anynyit mondjon: Makszim telefonál, és hagyja meg az időpontot. Ennyi az egész. Itt fogunk találkozni, az ön által megadott időpontban. Ha szükségem lesz magára, levelet küldök küldönccel, a maga kezéhez. Csak egy lap lesz benne az időponttal. Ha esetleg nem tud odajönni, mert gyanút keltene, csak csörögjön visz-sza, és mondjon egy másik időpontot. Megjegyezte? - Meg, ezredes úr. Minden tőlem telhetőt megteszek. - Ebben biztos vagyok. Látom már a napot, amikor egy hű pap magas méltóságra emelkedik. Most jobb, ha megy. Én majd csak később. Grisin ezredes tovább nézegette a szentképeket, amelyeket nem sokra tartott, és a hallottakon töprengett. Nyilvánvaló, hogy a Fekete Manifesztum visszakerült Oroszországba. Ennek a reverendás hülyének fogalma sincs, miről beszél, de a beszámolója pontosnak érződik. Hónapokig tartó csend után tehát visszajött valaki, aki feltűnés nélkül járkál ide-oda, mutogatja a dokumentumot, de nem hagy ott belőle példányt. Nyilván ellentábort szervez. Próbálja befolyásolni az eseményeket. Bárki is az illető, most melléfogott: az egyháznak nincs hatalma. Grisin fanyarul elmosolyodott, Sztálin gunyoros kérdése jutott eszébe: „Hány hadosztálya van a pápának?" De még így is okozhat gondokat. Másfelől ez az ember megtartotta a manifesztum nála lévő példányát, ami azt sejteti, hogy legfeljebb egy vagy kettő lehet a birtokában. A feladat nyilvánvaló és egyértelmű: megkeresni és megsemmisíteni ezt az embert, mégpedig oly módon, hogy se belőle, se a dokumentumból ne maradjon egy darabka sem. Mint kiderült, a feladat sokkal könnyebb volt, mint Grisin gondolta. Az új informátor felől nem voltak kételyei. A kémelhárításban eltöltött évek során megtanulta felismerni és felbecsülni Őket. Látta a papról, hogy gyáva, hogy a tulajdon nagyanyját is odaadná egy előléptetésért. Látta, hogy villant fel a szeme a célzásra. Na és van itt még valami, tűnődött, ahogy a falfestményektől elfordulva ellépett a két férfi között, akik közvetlenül az ajtónál álltak. Kell keresni az ifjúharcosok között egy nagyon jóképű

kölyköt, aki ennek az áruló papnak a barátja lesz. * A négy férfi rajtaütésszerű látogatása gyors és szakszerű volt. Miután eltűntek, a Centrum Taxi igazgatója arra a megállapításra jutott, hogy az esetet aligha érdemes jelenteni a milíciának. A moszkvai állapotok között a legjobb nyomozó sem bukkanna rájuk, de igazából még csak meg se próbálnák keresni őket. Jelentse be, hogy semmit sem raboltak el, és senkinek sem esett bántódása? Napokig csak formanyomtatványokat töltögethetne ki, amelyek aztán csak porosodnának a polcokon. A négy férfi egyszerűen berontott a földszinti irodába, bezárták az ajtót, fekete kendőt rántottak az arcuk elé, s közölték: az igazgatót keresik. Mivel mind a négyüknél pisztoly volt, a jelenlévők egyike sem szegült szembe velük, feltételezték, hogy rabolni jöttek. De nem: pisztolyt dugtak az igazgató orra alá, és a két nappal azelőtti menetleveleket követelték. A támadók vezetője nézegetni kezdte az űrlapokat, míg el nem érkezett egy bizonyos bejegyzéshez, amely láthatólag fölkeltette az érdeklődését. Az igazgató mindezt nem látta, mivel ő akkor történetesen a sarokban térdelt, arccal a falnak. - Ki az ötvenkettes? - csattant az igazgatóra az álarcosok vezére. - Nem tudom - nyöszörgött az igazgató. Válaszul fejbe csapták egy pisztolycsővel. - Ott kell lennie a személyi kartonokon! - jajdult fel. Elővetették vele. Az ötvenkettes taxist Vaszilijnak hívták, Moszkva peremén lakott. Miután közölték, hogy ha netán csak átsuhanna is a gondolat az agyán, hogy felhívja és figyelmeztesse Vaszilijt, jelenlegi tartózkodási helye helyett egykettőre egy hosszúkás ládában találja magát, a betolakodók vezetője fölmarkolt néhány menetlevelet, és társaival együtt távozott. Az igazgató a halántékára tapasztotta tenyerét, lenyelt egy aszpirint, és Vaszilijra gondolt. Ha olyan barom volt, hogy ezeket akarta átverni, megérdemli, hogy meglátogassák. Biztos összeszólalkozott egy még nála is hirtelenebb természetű utassal, vagy pimaszkodott valamelyiknek a barátnőjével. Ez Moszkva 1999-ben, gondolta: megpróbálsz életben maradni, vagy fegyveresekkel kerülsz összetűzésbe. Szeretett volna élni még. Megint kinyitotta irodája ajtaját, és folytatta munkáját. Vaszilij kolbászból és fekete kenyérből álló kései ebédjénél ült, amikor megszólalt a csengő. Néhány másodperccel később falfehéren bejött a felesége, mögötte két férfival. Mindkettő arcát símaszk takarta, és mindkettő pisztolyt tartott a kezében. Vaszilijnak leesett az álla; egy darabka kolbász az asztalra hullt. - Nézzék, én szegény vagyok, nekem nincsen... - kezdte. - Kuss! - szisszent rá az egyik férfi, miközben a másik egy fotelba taszította az asszonyt. Vaszilij ezután csak azt érzékelte, hogy egy tépett szélű papírlapot dugnak az orra alá. - Te vagy a Centrum Taxi ötvenkettese? - kérdezte a férfi. - Igen, én, de... A fekete kesztyűs kéz a menetlevél egyik sorára mutatott. - Két napja, éjféltájban vittél valakit a Csisztij közbe. Ki volt az? - Honnan tudnám én azt? - Ne okoskodj, mert szétlövöm a zacskódat. Gondolkozz! Vaszilij gondolkozott. Semmi sem jutott eszébe. - Egy pap - mondta a pisztolyos. Tényleg! Vaszilij agyában világosság gyúlt. - Tényleg! Most már emlékszem! Csisztij köz, egy olyan keskeny, csöndes kis utca. Úgy kellett kibogarásznom a térképen. Tíz percig vártunk a ház előtt, mire beengedték. Akkor kifizette a fuvart, én meg elhúztam. - Hogy nézett ki? - Középmagas volt, közepes termetű. Úgy negyvenöt körüli. Ezek a papok mind egyformák. Illetve nem is... Ennek nem volt szakálla. - Külföldi? - Nem hinném. Úgy beszélt oroszul, mint én. - Láttad már előtte? - Soha. - És utána? - Utána sem. Mondtam neki, hogy visszamegyek érte, de azt válaszolta, hogy nem tudja, meddig marad. Nézzék, én nem tudom, mi lett ezzel a pappal, de nekem semmi közöm hozzá. Én csak odavittem, és vártam vele tíz percig...

- Honnan vitted oda? - Hát a Metropolból. Éjszakánként mindig ott állok a ivletropol előtti sorban. - A járdán jött, vagy a szállodából? - A szállodából. - Honnan tudod? - Első voltam a sorban, ott ácsorogtam a kocsi mellett. Észnél kell lenni, ha az ember nem akarja, hogy valamelyik mögötte álló elhalássza a fuvart. Úgyhogy figyeltem az ajtót, mikor jön a következő turista. Na és akkor jött ki. Fekete reverendában meg abban a magas tökfödőben. Emlékszem, még eszembe is jutott, hogy mit keres egy pópa egy ilyen helyen. Végignézett a soron, aztán odajött egyenesen hozzám. - Egyedül volt vagy valakivel? - Egyedül. - A nevét mondta? - Azt nem, csak hogy hova vigyem. Rubellel fizetett. - Beszélgettetek? - Egy mukkot se. Csak bemondta a címet, aztán hallgatott. Amikor kiszállt, azt mondta: várjon. Mikor aztán visszajött a kaputól, akkor meg csak annyit kérdezett: mennyi? Ennyi volt az egész. Nézzék... Esküszöm, hogy én egy ujjal sem... - Egyél - mondta a fekete kesztyűs, és a szájába nyomta a kolbászt. Aztán elmentek. Grisin ezredes közömbösen olvasta a jelentést. Lehet, hogy semmit sem jelent. Az illető fél tizenkettőkor lépett ki a Metropol ajtaján. Lehet, hogy ott lakik, lehet, hogy csak látogatóban volt valakinél. Vagy esetleg a másik bejáraton ment be, és ezen jött ki. Mindenesetre nem árt utánanézni. Sok informátora volt a moszkvai milícia központjában. A legmagasabb rangú egy vezérőrnagy volt, tagja az elnökségnek. A leghasználhatóbb az irattár vezetője. Az előbbi túl magas polcon ül az efféle munkához, az utóbbi csak polcok között bolyong. De volt egy embere a gyilkosságiaknál is, egy nyomozó, Dmitrij Borogyin. Borogyin néhány perccel napszállta előtt lépett be a szállóba, és közölte, hogy a recepciós igazgatót keresi. Az illető egy osztrák férfi volt, már nyolc éve dolgozott Moszkvában. Borogyin megvillantotta előtte nyomozóigazolványát. - Gyilkosság? - kérdezte idegesen az igazgató. - Remélem nem valamelyik vendégünkkel történt valami. - Tudomásom szerint nem - felelte Borogyin. - Csak rutinügy. Három napra visszamenőleg szeretném látni a vendégkönyvet. Az íróasztalánál ülő igazgató számítógépén behívta az adatokat. - Kinyomtassam? - Ha lehet. Borogyin nézegetni kezdte a névsort. A nevekből ítélve a hatszáz vendég között alig tíztizenkét orosz akadt. A többi tucatnyi nyugat-európai országból jött össze. Meg az Egyesült Államokból és Kanadából. A Metropol drága szálló, idelátogató turistáknak és üzletembereknek épült. Borogyinnal idejövetele előtt közölték, hogy egy ortodox papot keressen. A foglalkozás rovatban egyik vendég neve mellett sem állt pap vagy lelkész bejegyzés. - Lakik itt pap? - kérdezte Borogyin. Az igazgató meghökkent. - Nem, tudtommal nem... Nem, hozzánk nem jelentkezett be pap. Borogyin még egyszer végigpásztázta a neveket. - Ezt megtartom - mondta végül, zsebre téve a kinyomtatott névsort. Az igazgató boldog volt, hogy távozni látja. Grisin ezredesnek csak másnap délelőtt került kezébe a névsor. Amikor egy-két perccel tíz után a ház két pincére közül az egyik bevitte a kávéját, döbbenten látta, hogy a HEU biztonsági szolgálatának parancsnoka holtsápadt és remeg. Óvatosan megkérdezte tőle, hogy nem érzi-e rosszul magát, de egy ingerült kézmozdulattal elbocsátották. Miután a pincér kiment, Grisin az asztal lapjára fektette a tenyerét, úgy igyekezett leállítani keze remegését. Nem volt szokatlan jelenség nála, hogy elöntötte a düh, és olyankor nagyon kellett uralkodnia magán, hogy el ne veszítse önkontrollját. A névre a harmadik oldal közepén bukkant rá. Dr. Philip Peters, amerikai egyetemi tanár. Ismerte ezt a nevet. Tíz éve hordozta agyában. Tíz évvel ezelőtt kétszer is végignézte a régi

második fődirektorátus aktáit, ahová a külügyminisztérium minden vízumkérelmet átküldött. Kétszer is szeme elé került ez a név, mindkétszer alaposan megnézte magának a kérvényhez csatolt fényképet: a tömör, szürke hajat, a gyenge - valójában korántsem gyenge -szemet védő, sötétített lencséjű szemüveget. Nem olyan rég a Lefortovo kazamatáiban Blinov professzor és Kruglov orra alá lökte a képet. Mindketten megerősítették, hogy ezzel az emberrel találkoztak a vlagyimiri katedrálisban, illetve a Keleti Művészetek Múzeumának mosdójában. Grisin akkor megfogadta, hogy ha ez az ember még egyszer Oroszország földjére teszi a lábát, megfizet neki. És most megint itt van. Tíz év után. Ez azt hiszi, megúszhatja ezt a rettentő arcátlanságot, ezt a sértő hetykeséget, hogy vissza mer térni arra a helyre, ahol Anatolij Grisin az úr. Felállt, odament az iratszekrényhez, kiemelt egy régi dossziét. A dossziéból egy fényképet vett elő, egy nagyítást, amely egy kisebbről készült; az a kisebbik annak idején Aldrich Amestől származott. A Monah-bizottság feloszlatása után egy barátja, aki az első fődirektorátuson dolgozott, emlékként neki adta. Gunyoros emléktárgy volt, de féltett kincsként őrizgette. Az arc fiatalabb, mint most lehet, a tekintete viszont maradhatott ilyen nyílt. A haja szőke és kócos; se őszülő bajusz, se sötétített szemüveg. De ez az az arc. A fiatal Jason Monk arca. Lebonyolított két telefonhívást, s a vonal másik végén lévőkben nem hagyott kétséget afelől, hogy nem tűr késedelmet. A reptéri határőrségen dolgozó emberével közölte: tudni akarja, mikor és honnan érkezett, és hogy azóta nem hagyta-e el az országot. Borogyint utasította, hogy menjen vissza a Metropol Szállóba, nézze meg, mikor jelentkezett be dr. Philip Peters, nem távozott-e azóta, és ha nem, melyik a szobája. Kora délutánra mindkét kérdésére megkapta a feleletet. Peters doktor hét napja érkezett a British Airways menetrendszerű londoni járatával, és ha eltávozott az országból, akkor azt nem a Seremetyevón át tette. Borogyin közölte, hogy Peters egy tekintélyes londoni utazási irodával foglaltatott szobát, megérkezése napján be is jelentkezett, most is ott lakik a 841-es szobában. Csak egy furcsaság van a dologban, mondta Borogyin, mégpedig az, hogy Peters útlevelét sehol sem találják. Ott kellene lennie a recepción, de nincs ott. A személyzet tagad. Grisint nem lepte meg ez a fejlemény, pontosan tudta, mit lehet elérni Moszkvában száz dollárral. Az az útlevél már megsemmisült. Monk már más személyiséget öltött, de a Metropol hatszáz külföldi vendége között ez senkinek sem szúr szemet. Ha távozni akar, egyszerűen fizetés nélkül távozik: elpárolog, felszívódik. A szállót nem vágja földhöz vele, az leírja veszteségként. - Volna még két feladata - mondta Grisin Borogyinnak, aki még a szállodából telefonált. Szerezzen egy generálkulcsot, és mondja meg az igazgatónak, hogy ha ez bármilyen formában is Peters fülébe jut, akkor őt nem egyszerűen kirúgják, hanem minimum tíz év sóbányára számíthat. Mindegy milyen históriát mesél be neki. Grisin érezte, hogy ezt az ügyet nem bízhatja feketegárdistáira: nagyon könnyen felismerhetők. A végén még tiltakozna az amerikai követség. Ehhez bűnözők kellenek. A Dolgorukij-maffiának volt egy különítménye, amely nagyon komoly betörésekre specializálódott. Aznap este, miután többször is feltelefonáltak, hogy van-e ott valaki, két férfi egy generálkulcs segítségével behatolt a 841-es szobába. Egy harmadik leült a folyosó elején álló bőrfotelek egyikébe, hátha időközben megérkezik a szoba lakója. Gondosan átkutattak mindent. Nem találtak semmi érdekeset. Se útlevelet, se dossziékat, se diplomatatáskát, se iratokat. Monk mindent magával vitt. A két betörő pontosan úgy hagyta a szobát, ahogyan találta. A folyosó egyik túloldali szobájában megszállt csecsen ajtaját résnyire nyitva látta, amikor bementek, és azt is, amikor kijöttek. Mobil telefonon jelentette. Jason Monk este tízkor tűnt fel a szálloda halljában, úgy lépdelt, mint aki jól bevacsorázott, s már húzza az ágy. Nem ment oda a recepcióhoz, mivel a kulcs nála volt. Mindkét bejáratot figyelték, mindkettőt ketten, s amikor Monk belépett az egyik liftbe, két figyelő nyomban odasomfordált a másikhoz; a másik kettő a lépcsőn indult fölfelé. Monk a liftből kiszállva végigment a folyosón, bekopogott a 841-essel szemben lévő ajtón, átvette a kiadott bőröndöt, és bement vele a szobájába. A két férfi, aki a másik liften jött fel, még látta, hogy becsukja maga után az ajtót. Nem sokkal utánuk befutott a másik kettő is. Rövid megbeszélés

után ketten a fotelekbe telepedtek, ahonnan az egész folyosót belátták, társaik pedig visszamentek jelenteni. Fél tizenegykor kijött egy ember a 841-essel szemközti szobából, s a fotelok előtt elhaladva odament a lifthez. Nem törődtek vele. Nem abból a szobából jött ki. Háromnegyed tizenegykor megszólalt Monk telefonja. A szobaszolgálat volt, azt kérdezték, kér-e friss törülközőt. Monk mondta, hogy nem, megköszönte és letette. A bőrönd tartalmát felhasználva elvégezte az utolsó simításokat. Tizenegykor kilépett a keskeny erkélyre, és behúzta maga után a kétszárnyú franciaablakot. Mivel kívülről nem tudta bezárni, erős ragtapasszal rögzítette. A derekára kötött erős kötél segítségével leereszkedett a közvetlenül alatta lévő 741-es szoba erkélyére, ahonnan négy alacsony elválasztókorláton keresztül átmászott a 733aséra. Tíz perccel múlt tizenegy. A svéd üzletember meztelenül, egy pornóvideót nézve, nemi szervével a kezében hevert az ágyán, amikor kopogtattak az ablakán; összerezzent. Az ijedségtől holtra váltan ingadozott egy pillanatig a fürdőköpenye és a videó leállítása között. Végül előbb a köpenyt választotta, csak azután nyúlt a távirányítóért. Immár illendően eltakarva testét, felkelt, és az ablakhoz ment. Egy férfi állt a balkonon, mutogatott, hogy engedje be. A svéd az egészből mit sem értve elhúzta a reteszt. A szobába lépő férfi a délvidéki amerikaiak melasszerűen nyúlós hanghordozásával kezdett magyarázkodni. - Hát ez fölöttébb barátságos gesztus öntől, uram. Biztos csodálkozik, hogy mit kerestem az erkélyén... Ebben igaza volt: a svéd még csak elképzelni sem tudta. - No, hát akkor megmondom. Életemben nem esett még ilyen szerencsétlen história velem. Itt lakom közvetlenül maga mellett, épp csak kiléptem az erkélyre elszíni egy szivart, nem akartam befüstölni a szobát, tudja, hogy van az... Na és ahogy állok ott kint, hiszi vagy sem, a huzat bevágta mögöttem az ajtót. Úgyhogy úgy gondoltam, nemigen tehetek mást, mint hogy átmászom a korláton, és megkérem tisztességgel, hogy engedjen ki. a folyosóra. Hideg volt odakint, a szivarozó teljesen fel volt öltözve, diplomatatáskát tartott a kezében, de a svéd üzletember nem volt olyan állapotban, hogy ilyesmikre felfigyeljen. A váratlan vendég még akkor is egyfolytában hálát rebegett és elnézést kért, amikor kiengedte a folyosóra. A svéd üzletember, aki fürdőszobai és illemhelyi felszerelések forgalmazásával foglalkozott, bezárta az ablakot, behúzta a függönyt, ledobta a köpenyét, elindította a videót, s folytatta minimális ráfordítást igénylő tevékenységét. Monk végigment a hetedik emeleti folyosón, le a lépcsőn; senki sem látta. A bejárat közelében álló Volvóban Magomed várta. Éjfélkor, ugyanannak a generálkulcsnak a segítségével, három férfi ment be a 741-esbe. Egy kis bőrönd volt náluk, húszpercnyi tevékenység után távoztak. Hajnali négykor közvetlenül a 741-es szoba mennyezete alatt egy robbanószerkezet robbant, amelyről később kimutatták, hogy másfél kilogramm plasztikot tartalmazott. A helyszínelők megállapították, hogy a szerkezetet az ágyra tornyozott bútorokból összeállított gúla tetejére helyezték, és pontosan a fölötte lévő, pontosan úgy berendezett szoba ágyának közepe alatt explodált. A 841-es szoba mintha belövést kapott volna. A matrac és az ágynemű megperzselt foszlányai mindenre rátelepedtek. Alattuk az ágy, a szekrény szilánkjai, darabokra tört tükör- és lámpaüveg és számos emberi csontszilánk. Négy mentőautó vonult ki. Hamarosan el is mentek, mivel nem volt mit menteni. A folyosó másik három szobájának lakói hisztérikusan sikoltoztak ugyan, de nem tudtak oroszul, a mentősök pedig nem beszéltek semmilyen idegen nyelvet. Látván, hogy a sikítozók egyike sem sérült meg, az éjszakás igazgató gondjaira bízták őket. Jöttek tűzoltók is, de jóllehet a két érintett szobában mindent fölperzselt a robbanás heve, égni semmi sem égett. A helyszínelőknek rengeteg dolgot adott, hogy a romhalmaz legparányibb - részben emberi - részeit is betasakolják, hogy később elemezni lehessen. Egy vezérőrnagy utasítására egy Borogyin nevű felügyelő személyében a gyilkossági osztály is képviseltette magát. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássa: a szobából ökölnagyságúnál nagyobb darab egy sem maradt, és a padlón egy csaknem másfél méteres lyuk tátong. A fürdőszobában azonban maradt valami.

Az ajtó látni valóan csukva lehetett, mert néhány darabja a mosdókagylóba repült. A robbanás bedöntötte a válaszfalat is. A törmelék alatt azonban ott hevert egy megperzselődött, mélyen összevissza karistolt diplomatatáska. A tartalma azonban nem károsodott. A robbanás pillanatában valószínűleg a legvédettebb helyen fekhetett, talán a mosdókagyló és a bidé mögött. A letört csapokból kizúduló víz eláztatta a táskát, de a benne lévő holmik nem lettek vizesek. Borogyin körülpillantott, nem látja-e valaki, majd mindkét dokumentumot a zakója alá csúsztatta. Grisin ezredes a reggeli kávéja mellé megkapta mindkettőt. Huszonnégy óra alatt nagyon megváltozhat egy ember hangulata. Elégedetten nézegette a dossziékat. Az egyik a Fekete Manifesztum néven ismert, orosz nyelvű dolgozat volt. A másik egy amerikai útlevél. Jason Monk nevére szólt. „Az egyikkel be - gondolta Grisin -, a másikkal ki. Csak ezúttal nem fogsz kisurranni, barátocskám." * Két más dolog is történt még aznap, s egyikük sem keltett egy szikrányi érdeklődést sem. A menetrend szerinti délutáni londoni járattal érkezett a Seremetyevói repülőtérre egy angol látogató, akit az útlevele szerint Brian Marksnak hívtak, két másik angol pedig egy Volvóban, Finnország felől lépte át Oroszország határát. A repülőtéri tisztviselők nemigen figyeltek oda az újonnan érkezettre: számukra egy volt a százból, és a jelek szerint nem is tudott oroszul. Az illető a többi érkezőhöz hasonlóan végigtopogott a különböző ellenőrzési pontokon, majd az utcára lépve odaintett egy taxit, s megkérte vezetőjét, hogy vigye be Moszkva belvárosába. Egy utcasarkon kiszállt, és elengedte a kocsit, meggyőződött róla, hogy nem követik, majd gyalogszerrel folytatta útját egy kis másodosztályú szállodáig, ahol szobát foglalt. Valutabehozatali lapja szerint szerény mennyiségű angol fontot, valamint néhány úticsekket hozott magával. Tudta, hogy távozásakor ismét nyilatkoznia kell róluk, vagy be kell mutatnia a helyben történt valutabeváltást igazoló papírt. Valutabehozatali lapja nem tüntette föl azokat a százdollároskötegeket, amelyek ragtapasszal voltak a combja hátsó oldalára rögzítve. A vezetékneve a valóságban nem Marks volt, de mivel némiképp hasonlított Karl Marxra, az útlevelét előkészítő vésnököt szórakoztatta a dolog. Mivel módjában állt választani, Marks úgy határozott, hogy eredeti keresztnevét, a Briant megtartja. Marks valójában ugyanaz az oroszul beszélő, kiszolgált katona volt, a különleges szolgálat obsitosa, akit Sir Nigel Irvine szeptemberben küldött ide terepszemlére. Miután elhelyezkedett, munkához látott, és vásárolt néhány dolgot. Egy nyugati ügynökségtől bérelt egy kis kocsit, s felfedezőútra indult vele az egyik peremvárosba, a Moszkvától délre elterülő Voroncovóba. Két napon át - hogy ne keltsen feltűnést, más-más időpontban - figyelt egy épületet, egy nagy, ablaktalan raktárházat, amelybe a nappali órákban folyamatosan érkeztek a kamionok. Éjszaka gyalogosan vette szemügyre, kezében egy félig üres vodkásüveggel jó néhányszor elcsoszogott előtte. Ha nagynéha jött valaki szembe, részeg módjára egyszerűen tántorogni kezdett. Senki sem törődött vele. Elégedett volt a látottakkal. A drótkerítés nem akadály. A kamionokat és teherautókat fogadó csarnokot éjszakára bezárták, az épület hátsó részén azonban volt egy kis ajtó, amelyet csak egy lakat őrzött. A sötétség óráiban egyetlen őr járt körül időnként. Másként kifejezve: az épület könnyű célpont volt. A régi Déli kapunál elterülő használtautó-piacon, ahol készpénzért a szétesőben lévő roncstól kezdve a frissen lopott nyugati luxuskocsiig bármit lehet kapni, szerzett egy pár moszkvai rendszámtáblát, s vásárolt néhány szerszámot, köztük egy masszív drótvágó ollót. A belvárosban vett tizenkét olcsó, de megbízható svájci órát, különféle elemeket, néhány tekercs elektromos vezetéket és szigetelőszalagot. Miután meggyőződött róla, hogy akár nappal, akár éjszaka teljes biztonsággal odatalál a raktárhoz, és onnan különböző útvonalakon vissza is tud jutni a belvárosba, visszament a szállodájába, és várta a Szentpétervár felől közeledő Volvót. A Tverszkaja utcai MacDonald'sban volt találkozója Ciarannal és Mitchcsel. A különleges szolgálat másik két katonája hosszú, de eseménytelen út után érkezett meg. A Volvót London déli részén, egy garázsban szerelték föl szokatlan rakományával. Mindkét

első kerekét eltávolították, és régifajta, belsős kerekekre cserélték. Ezt megelőzően mindkét belsőt felhasították, és több száz, hüvelykujjnyi méretű Semtex rudat, plasztik robbanóanyagot dugtak a belsejükbe. A belsőket ezután megragasztották, visszahelyezték a külső köpenybe, és felpumpálták. A gittszerű, rendkívül stabil, csak higanyos detonátorral robbantható anyag a kerekek forgása következtében vékony rétegben rátapadt a belsők falára. A kocsit ezután Stockholmba szállították, majd Helsinki érintésével a saját kerekein tette meg a Moszkvába vezető ezer kilométeres utat. A detonátorok egy doboz gondosan preparált havannaszivar alján utaztak az átkelőhajón. Ciaran és Mitch egy másik hotelben szállt meg. Brian beült melléjük a Volvóba, kimentek a Déli kapu környékére egy elhagyatott területre, ahol leszerelték a két első kereket, és a mindenre gondoló turisták által előrelátóan a csomagtartóba készített két pótkereket tették a helyükre. Senkinek sem tűnt fel semmi: a Déli kapu környékén mindig lehetett látni kocsit darabokra szedő autótolvajokat. A belsők leengedése és kivévtele csak néhány percet vett igénybe; betették őket a csomagtartóba, és visszahajtottak a szállodába. Mialatt Ciaran és Mitch összeszerelte eszközeit, Brian darabokra vagdalta az immár fölösleges tömlőket, és a darabokat különböző utcai szemetesedényekbe dobta. A másfél kiló plasztikot tizenkét kis csomagra osztották, akkorák voltak, mint egy-egy cigarettásdoboz. Mindegyikhez csatlakoztattak egy detonátort, egy elemet és egy órát; a megfelelő részeket villanydróttal kötötték össze. Végezetül mindegyik pokolgépet erős, műanyag alapú ragtapasszal kötötték körül. - Még szerencse - jegyezte meg Mitch munka közben -, hogy nem azzal az undorító döglött hallal kell dolgoznunk. A legnépszerűbb RDX robbanóanyag, a Semtex-H mindig is cseh gyártmány volt. A kommunista időszak alatt teljesen szagtalanul állították elő, ami a terroristák kedvenc anyagává tette. A kommunizmus bukása után az új cseh elnök, Václav Havel nyomban engedett a recept megváltoztatására irányuló nyugati kérésnek. A robbanószerbe egy rendkívül rossz szagú adalékot kevertek, miáltal az szállításkor könnyen fölfedezhetővé vált. A szag a rothadó hal szagára emlékeztetett, erre utalt Mitch megjegyzése. A kilencvenes évek derekára a detektorok olyan érzékenyekké váltak, hogy még a szagtalan változatot is érzékelték. Mindazonáltal a fölmelegedett guminak is megvan a maga sajátos szaga, ezért használták épp ezt. Mind kiderült, a Volvót a határon nem vizsgálták meg ilyen módon, Sir Nigel azonban mindig nagyon óvatos volt. Mitch és Ciaran nagyra értékelte ezt a tulajdonságát. Az üzem elleni akcióra hat nappal az után került sor, hogy Grisin ezredes kézhez kapta a Fekete Manifesztumot és Jason Monk útlevelét. Az új első kerekekkel és hasonlóképpen új, hamis moszkvai rendszámtáblákkal fölszerelt Volvót Brian vezette-, ha netán megállítanák őket, ő beszél oroszul. Célpontjuktól három keresztutcányira álltak meg, onnan gyalog mentek tovább. A terület hátsó részét övező drótkerítés nem jelentett akadályt a drótvágónak. A három férfi kissé meggörnyedve surrant keresztül a mintegy tizenöt méternyi betonfelületen, majd eltűnt az egymásra tornyozott festékeshordók között. Negyedóra múltán megjelent a magányos éjjeliőr. Hangos böfögést hallva az egyik sötétebb rész felől, arrafelé perdült, es odavilágított az elemlámpájával. Egy vodkásüveget szorongató részeget látott a raktár tövébe roskadva. Nem volt ideje rájönni, hogyan került ez az ember a bekerített területre, mert a hordótornyoknak hátat fordítva nem vette észre a fekete kezeslábasba öltözött figurát, aki egy arasznyi ólomcsővel tarkón vágta. Az őr szeme előtt csillagok villantak, aztán sötétség borult rá. Mialatt Ciaran és Mitch a lakatot vette munkába, Brian erős ragtapasszal összekötözte az őr bokáját és csuklóját, bekötötte a száját. Amikor az ajtó kinyílt, bevonszolták és a fal tövébe támasztották az eszméletlen embert. A tágas üzemcsarnok mennyezetén éjszaki lámpák függtek a tetőszerkezet gerendáiról, s terítettek tompa fényt az alattuk lévő részre. A padló legnagyobb részét nyomtatáshoz való, többmázsás papírhengerek és egymásra halmozott festékes-dobozok foglalták el. Az üzemcsarnok közepén állt az, ami miatt jöttek: három óriási rotációs nyomógép. Tudták, hogy valahol az épület bejáratánál, meleg üvegkuckójába húzódva, tévét nézve vagy újságot olvasva ül a másik őr. Brian nesztelenül elindult a gépek között, hogy gondjaiba vegye. Dolga végeztével visszajött, hátrament, és ott őrködött.

Ciaran és Mitch előtt nem volt ismeretlen a három nyomógép: az Egyesült Államokban gyártott, Oroszországban pótolhatatlan Baker-Perkinsek voltak. Baltimore-tól Szentpétervárig hosszú utat kellene megtenniük. Ha a legfontosabb szerkezeti elemeit megrongálják, még egy Boeing-747-es sem képes légi úton ideszállítani a szükséges csereelemeket. Gépeik korszerűsítését fontolgató finn újságkiadókként jelentek meg a nyomdai berendezéseket gyártó Baker-Perkins cégnél, amely készségesen elvitte őket az angliai Norwichbe, egy olyan vállalathoz, amelyik ugyanilyen gépeket használt. Ezután egy szép summával jutalmazott, nyugdíjas gépmester fejezte be oktatásukat. Négyféle típusú célpontjuk volt. Mindegyik nyomógép óriási tekercsekben érkező, 90 grammos papírt használt. A bonyolult etetőszerkezetek automatikusan gondoskodtak arról, hogy ha az egyik tekercsről lefut a papír, a gép egy másik tekercsről kimaradás nélkül folytassa a nyomtatást. Ezek az etetőszerkezetek voltak az első számú célpontok, mind a négy gépnél egy-egy. Ciaran már helyezte is alájuk az apró robbanószerkezeteket. Mitch a festékellátó szerkezetekkel foglalatoskodott. A gépek négy színnel dolgoztak, s a tetejükön elhelyezett keverőegység gondoskodott arról, hogy a négy nagy tartályból mikor mennyi festék folyjon. E két gépszerkezeti rész tönkretételével magát a nyomtatást kívánták lehetetlenné tenni. Nemcsak azt sikerült. Ciaran észrevett egy modern biztonsági szekrényt, kinyitása nem tartott sokáig. Tömve volt fényképekkel, filmekkel, lemezekkel és gépelt papírokkal. Belelapozott a dossziékba. Bár az írást nem értette, de a dátumokon látszott, hogy frissek, és valahogy nyomdai kéziratoknak tűntek. Brian, az orosztudor őrködött, nem mozdulhatott, de idejük sem volt az olvasgatásra. Vállat vont, és az utolsó nála lévő robbanószerkezetet a szekrénybe helyezte. A többi pokolgépet úgy helyezték el, hogy azok a gépek tartóelemeit és nyomóhengereinek beállítószerkezeteit vessék szét. Húsz percet töltöttek az üzemcsarnokban. Mitch Ciaranra nézve megkocogtatta karóráját. Hajnali egyre járt, az időzítőszerkezeteket fél kettőre állították be. Öt perc múlva, maguk után húzva a már magához tért, de tehetetlenül heverő őrt, távoztak. Itt kint fázni fog, de védve lesz a repeszektől. Az épület elején, kuckója padlóján heverő őr távolabb volt annál, mint hogy baja essék. Tíz perccel egy után már vitte őket a Volvo. Félóra múlva már olyan messze jártak, hogy nem hallották a nyomdagépeket, etető- és festékszabályzó berendezéseket szétvető, egymás utáni, de szinte egynek hangzó robbanássorozatot. A robbanások egyébként is olyan tompák voltak, hogy Voroncovo alvó polgárai szinte föl sem ébredtek rájuk. Csak akkor eszméltek, amikor az üzemcsarnok előtt heverő őr nagy nehézségek árán elszökdécselt a főkapuig, és könyökével megnyomta a rendőrséget riasztó gombot. A kiszabadított őrök, miután megnézték, működik-e még a telefon, felhívták az üzemvezetőt, akinek otthoni telefonszáma ott volt kitűzve kuckójuk falán. Az üzemvezető hajlani fél négyre ért oda, és elborzadva tapasztalta a pusztulást. Aztán felhívta Borisz Kuznyecovot. A Hazafias Erők Uniójának sajtófőnöke ötkor futott be, végighallgatta az üzemvezető jeremiádáit. Hétkor felhívta Grisin ezredest. Néhány perccel hét előtt a bérelt kocsit és a Volvót utasai otthagyták a Manyezsnaja térnél - az ügynökség itt hamarosan megtalálja és visszaviszi autóját. Abban biztosak voltak, hogy a bezáratlan Volvót, amelynek önindítójában benne hagyták a kulcsot, napkeltére ellopják. El is lopták. A három volt katona a nem túl higiénikus repülőtéri kávézóban reggelizett, s egy órával később már fel is szállt velük az első helsinki gép. Már a levegőben voltak, amikor a dühtől elsötétült arcú Grisin ezredes szemügyre vette a felrobbantott nyomdát. Itt vizsgálat lesz, és jaj mindenkinek, akinek a keze benne volt ebben. Se gépek, se nyomópapír, se kéziratok. Gyakorlata azonban láttatta vele, hogy profikkal van dolga. Nemigen bízott benne, hogy megtalálja őket. Kuznyecov zaklatottan járkált fel-alá. A Probugyisz! - Ébresztő! - címmel szombatonként megjelenő bulvárlap az utóbbi két évben ötmillió orosz otthonba vitte el Igor Komarov szavait és politikáját. Maga az ötlet is, hogy a HEU-nak legyen saját újsága, Komarovtól származott, mint ahogy a havonta megjelenő Rogyina - Anyaföld - című lapé is. Ez a két orgánum - nagy jutalmakkal kecsegtető, könnyű rejtvények, szabados beszámolók és lóverseny-propaganda keverékei - az ország minden szegletébe elvitték a Vezér szavait, s hatalmas mértékben járultak hozzá népszerűségéhez. - Mikor indulhat újra a nyomtatás? - kérdezte az üzemvezetőt.

Az vállat vont. - Majd ha lesznek új gépeink - felelte. - Ezeket nem lehet megjavítani. Úgy két hónap múlva. Kuznyecovot falfehérre sápasztotta a döbbenet. Mindeddig még nem értesítette Komarovot. Grisin tehet róla, nyugtatgatta magát, jobban kellett volna őriztetnie a nyomdát. Egyvalami azonban biztos volt: szombaton nem lesz Probugyisz!, és két hét múlva nem fog megjelenni a Rogyina tervezett különkiadása sem. Képtelenség újra összeszedni és megírni az anyagokat, valahol máshol kell elölről kezdeni a nyomtatás megszervezését. Legalább tíz hétig nem lesz a standokon sem ez, sem az. Az elnökválasztás pedig nyolc hét múlva kezdődik. Borogyin felügyelőnek sem alakult valami jól a reggele, noha derűs hangulatban érkezett a petrovkai központ gyilkossági osztályára. Az előző heti jó kedélye kollégáinak is feltűnt, de magyarázatot nem kaptak rá. Pedig egyszerű volt: a Metropol szállóbeli, egyelőre még mindig megmagyarázatlan bombamerénylet után Grisinnek átadott két értékes dokumentum a szokásos havi járandóságán kívül csinos kis jutalmat is hozott neki. Lelke mélyén tudta: semmi értelme a szállodában történtek ügyében folytatni a nyomozást. A helyreállítás már megkezdődött, a biztosítók szinte egészen biztosan külföldiek, akik simán leperkálják a kártérítést, az amerikai vendég meghalt, a rejtély teljes. És ha gyanította is, hogy az amerikai ügyében folytatott korábbi vizsgálódásának, amit maga Grisin rendelt el, van valami köze az amerikai szinte azon nyomban bekövetkezett halálához, ezt nem állt szándékában nagydobra verni. Alig két hónap, és Igor Komarov Oroszország elnöke lesz, az ország második legerősebb embere pedig Grisin ezredes, s akik jól szolgálták őket az ellenzékben eltöltött két év során, azokra szinte szédítő magasságok várnak. Az osztály zsongott: mindenki a HEU nyomdájának felrobbantásáról beszélt. Borogyin úgy vélte, hogy Zjuganov kommunistái vagy valamelyik maffia felbérelt emberei tehették. Hogy miért, az nem világos előtte. Épp elméleteit fejtegette, amikor megszólalt a telefon. - Borogyin? - kérdezte egy hang. - Borogyin felügyelő. Tessék. - Kuzmin vagyok. Borogyin hiába keresgélt emlékezetében. - Ki? - Kuzmin professzor a patológiáról. A Kettesről. Maga küldte nekem ezeket a vizsgálati anyagokat a metropolbeli robbantásról? Az aktán a maga neve szerepel. - Igen, én vezetem a vizsgálatot. - Akkor maga, kérem, egy nagy marha. - Tessék?! Nem értem, hogy... - Most fejeztem be azoknak az emberi maradványoknak a vizsgálatát, amelyeket abból a szállodai szobából hoztak ide. Meg még egy rakás fa- és üvegszilánkot, amikhez semmi közöm - recsegte az epés patológus. - És mi a gond, professzor úr? Meghalt, nem? A vonal másik végén megszólaló hang szinte sipított a dühtől. - Persze hogy meghalt, maga szerencsétlen! Ha még fel-alá rohangálna, a cafatai nem volnának itt a laboratóriumomban! - Akkor nem értem. Évek óta dolgozom a gyilkosságin, de ennél halottabb embert még nem láttam. A 2. számú Orvosi Intézetből beszélő professzor hirtelen visszafogta a hangját: úgy folytatta, mintha egy kicsi és tompa eszű gyerekhez beszélne. - A kérdés, kedves Borogyin, mindössze annyi: ki a halott? - Hát az az amerikai, ki más. Ott vannak magánál a csontjai. - Ahogy mondja, kedves Borogyin nyomozó, valóban vannak nálam csontok. - A professzor erősen megnyomta a nyomozó szót, mintha így akarná kifejezésre juttatni, hogy beszélgetőtársa még az illemhelyre sem talál ki vakvezető kutya nélkül. - De gondoltam, lesz valami szövetdarabka, izom, porc, ín, bőr, szőr, köröm, bél... Vagy akár csak egy-két gramm velő. Ezzel szemben mi van itt? Csont. Csont és semmi más. - Nem értem, professzor úr. Mi baja a csontokkal? Kuzmin kifogyott a béketűrésből, és kie-resztette a hangját; Borogyin kénytelen volt távolabb

tartani a kagylót. - Hogy mi a baj ezekkel a redves csontokkal? Semmi az égadta világon. Gyönyörű csontok. Már körülbelül húsz éve azok, amióta becslésem szerint a tulajdonosuk meghalt. Azt próbálom belepréselni uraságod gombostűfejnyi agyába, hogy valaki egy csontvázat robbantott föl, olyasfajtát, amilyet biológiaórákra szoktak az iskolákban behozni. Borogyin hangtalanul tátogott. - Az amerikai nem volt a szobában? - hápogta. - Amikor a bomba robbant, akkor nem - felelte Kuzmin professzor. - Egyáltalán: ki az az ember? - Nem tudom. Valami tanárféle. - Szóval értelmiségi, mint jómagam. Hát akkor mondja meg neki, hogy értékelem a humorérzékét. A jelentést hová küldjem? Borogyinnak más se hiányzott, mint hogy az ő íróasztalán kössön ki. Válaszképp egy vezérőrnagy nevét adta meg, aki a milícia elnökségében szolgált. A vezérőrnagy még aznap délután megkapta a jelentést. Felhívta Grisin ezredest, és beszámolt neki. Nem kapott érte jutalmat. Anatolij Grisin estére mozgósította informátorai seregét: hatalmas tömeget képviseltek. Több ezer másolatot készítettek Jason Monk útlevélfényképéről, ezeket kiadták a feketegárdistáknak és az ifjúharcosoknak, akik százával özönlöttek az utcára, hogy megkeressék. Még többen vadásztak rá, mint Leonyid Zajcevre, az eltűnt takarítóra. Másolatok mentek a Dolgorukij-maffiához is azzal az utasítással, hogy keressék meg és fogják el ezt az embert. Riasztották a rendőrségnél és a határőrségnél szolgáló informátorokat. A nyomravezetőnek lélegzetelállító jutalmat, százmilliárd rubelt ígértek. Ennyi szem és fül elől nem rejtőzhet el, biztosította Grisin Komarovot. Az informátorok Moszkva minden zegébe-zugába beférkőznek, átkutatnak minden búvóhelyet, minden rést, minden hasadékot. Hacsak az amerikai be nem zárkózik saját követségére, ahonnan nem tud többet ártani, megtalálják. Nem sok hiányzott, hogy Grisinnek igaza legyen. Csak egyetlen hely volt, ahová oroszai nem hatolhattak be: a Csecsenek zárt világa. Jason Monk már ebben a világban tartózkodott, egy zöldségesbolt fölötti titkos lakásban. Magomed, Aslan és Sarif vigyázott rá, az utcán pedig láthatatlan járókelők, akik egy kilométerről észrevették a közeledő oroszt, s akik egy olyan nyelven kommunikáltak, amelyet rajtuk kívül senki sem értett. Monk mindenesetre már a második emberrel is fölvette a kapcsolatot.

14 Az az ember, akinek tekintélye Oroszország minden aktív és kiszolgált katonája között bármely másik tizenkettőével felért, Nyikolaj Nyikolajev hadseregtábornok volt. Hetvenhárom évesen, alig néhány nappal hetvennegyedik születésnapja előtt még mindig impozáns figura volt: száznyolcvanhat centiméter magas, szálegyenes tartású férfi; fehér hajsörénye, szélcserzette, vöröses arca és jellegzetes, két szélén kibozontosodó bajusza minden közegben azonnal felismerhetővé tette. Világéletében harckocsizó volt, gépesített gyalogsági parancsnok; több mint ötvenéves pályafutása során ott volt minden ütközetben, minden fronton. Azok között, akik alatta szolgáltak - és ezek száma 1999-re már milliókra rúgott -, élő legendává vált. Köztudomású volt, hogy ha nem olyan nyers őszinteségű ember, aki még a politikusoknak is megmondja a magáét, marsallként vonulhatott volna vissza. Akárcsak Leonyid Zajcev, a Nyúl, aki egyáltalán nem maradt meg emlékezetében, de akit egyszer egy Potsdam melletti táborban vállon veregetett, ő is Moszkvától nyugatra, Szmolenszk közelében született, csak épp tizenegy esztendővel korábban, 1925 telén, egy mérnök fiaként. Még emlékezett a napra, amikor egyszer egy templom előtt elmenet apja egy pillanatra megfeledkezett magáról, és keresztet vetett. Fia megkérdezte tőle, mit csinál. Apja hökkenten és ijedten ráparancsolt: erről soha egy léleknek se beszéljen. Ezek voltak azok az idők, amikor egy másik szovjet fiatalt hivatalosan hőssé nyilvánítottak,

amikor pártellenes megjegyzéseikért feladta szüleit az NKVD-nek. Mindkét szülő kényszermunkatáborban halt meg, de fiukból a szovjet fiatal szobrát formázta meg a rendszer. A kis Kolja azonban szerette az apját, és nem szólt senkinek. Később megtudta a mozdulatok jelentését, de elhitte tanítóinak, hogy mindez teljes badarság. 1941. június 4-én, amikor nyugat felől betört hazájába a Blitzkrieg, tizenöt éves volt. Szmolenszket egy hónap múlva elfoglalták a német tankok, de Koljának több ezer gyerekkel együtt sikerült elmenekülnie. A szüleinek nem, ők ott pusztultak a városban. Erős, keménykötésű kamasz volt, száz kilométeren át cipelte tízéves húgát, míg végül fel tudtak ugrani egy kelet felé tartó vonatra. Nem tudták, de ez egy különleges szerelvény volt: több másikkal együtt egy tankgyártó üzem szétszedett gépeit és eszközeit szállította a veszélyzónából az Ural biztonságába. A két didergő, éhes gyerek egészen a hegyek tövében fekvő Cseljabinszkig kuporgott az egyik vagon tetején; ott a szerelvény megállt. A várost az újra összeszerelt tanküzem mérnökei Tankográdra keresztelték át. Nem iskolára való idők jártak. Galina egy árvaházba került, Kolját munkára fogták az üzemben. Csaknem két évig dolgozott ott. 1942 telén a szovjetek Harkov és Sztálingrád környékén rettenetes veszteségeket szenvedtek emberekben és tankokban. A taktika hagyományos és végzetes volt. Cizellált akciókra se idő, se tehetség nem lévén, az embereket és a tankokat a veszteségre való tekintet nélkül egyszerűen nekihajtották a német ágyúknak. Az orosz hadtörténelemben ez mindig is így volt. Tankográdtól mind több és több páncélost követeltek. A munkások tizenhat órás műszakokban dolgoztak, és ott aludtak az esztergapadok alatt. KV-1-eseket gyártottak, amelyeket Klementyij Vorosilovról neveztek el; a marsall katonaként ugyan fabatkát sem ért, ezzel szemben Sztálin egyik talpnyalójaként ismerték. A KV-l-es nehéztank volt, akkoriban a szovjetek legfontosabb harckocsija. 1943 tavaszára a szovjetek megerősítették a Kurszk városa körüli betüremkedést, azt az észak-déli irányban kétszáznegyven kilométer hosszúságú területet, amely százhatvan kilométer mélyen nyomult be a német vonalak közé. Júniusban a tizenhét éves kamaszt beosztották vonatkísérőnek egy KVl-eseket szállító, a nyugatra fekvő betüremkedésbe indított szerelvényre, hogy legyen ott a lerakodásnál, vigye oda a tankokat, ahova kell, aztán térjen vissza Cseljabinszkba. Minden parancsnak eleget tett, csak az utolsónak nem. Az új tankokat már felsorakoztatták a vágányok mentén, amikor az ezredparancsnok, akinek szánták őket, megjelent. Meghökkentően fiatal volt, alig huszonöt éves; ezredes, borostás, megviselt, kimerült. - Nincsenek vezetőim! Érti, bassza meg?! - ordított a gyár felelős szállítmánykísérője arcába, majd rögtön ezután a jól megtermett, lenszőke hajú fiúhoz fordult. - Tudsz ilyen tragacsot vezetni? - Tudok, ezredes elvtárs, de vissza kell mennem Tankográdba. - Nem mész sehová! Tudsz vezetni, be vagy sorozva. A szerelvény visszapöfögött keletre, Nyikolaj Nyikolajev közlegény pedig egy durva, bő zubbonyba bújtatottan ott találta magát egy Prohorovka felé tartó KV-l-es belsejében. Két héttel később kezdetét vette a kurszki ütközet. Ütközetként emlegetik ugyan, a valóságban azonban véres összecsapások két hónapig húzódó sorozata volt, s a végére minden idők legnagyobb páncéloscsatájává terebélyesedett. Összesen hatezer tank, kétmillió ember és négyezer repülőgép vett benne részt. Ez volt az az ütközet, amely végre bebizonyította, hogy a német páncélosok nem legyőzhetetlenek. De nem sokon múlott. A német hadsereg csak akkoriban állította hadrendbe új csodafegyverét, a Tigrist, tornyában egy 88 milliméteres gépágyúval, amely páncéltörő lövedékeivel bármit képes volt „eltakarítani" az útjából. A KV-1-esnek sokkal kisebb, 76 milliméteres ágyúja volt, jóllehet az új típust, amelyet Nyikolajevék hoztak, már a jobb, messze hordó ZIS-5-ökkel szerelték föl. Július 12-én a szovjetek ellentámadásba mentek át, amelynek legfontosabb pontja Prohorovka környéke volt. Nyikolajev ezrede már hat KV-1-esre fogyatkozott, amikor parancsnoka öt Panzer Mark-IV láttán támadást rendelt el. A szovjet harckocsik vonalban egymás mellett zúdultak le a hegygerincről egy keskeny völgybe; a németek a szemközti gerincen álltak. A fiatal ezredes tévedett a Panzer-IV-eseket illetőleg: Tigrisek voltak. Páncéltörő lövedékeikkel egyenként kilőtték a hat KV-l-est. Nyikolajevék tankja két találatot kapott. Az első lövedék levitte az egyik lánctalpat, és feltépte

a tornyot. A vezetőülésben ülő Nyikolajev érezte, hogy a tank megremeg és megáll. A második lövedék csak súrolta a tornyot, s gellert kapva a hegyoldalba fú-ródott. Ereje így is elég volt ahhoz, hogy megölje a személyzetet. A KV-1 ötfős legénységéből négyen meghaltak. Nyikolajev összevissza verten, tele zúzódásokkal, remegve igyekezett kimászni. A forró fémen kiömlött dízelolaj szaga érződött. Holttestek állták útját, ezeket félretaszította. A lövegparancsnok és a lövész a páncélos fenekén hevert. A tank testén keletkezett nyíláson át látta, hogy a kilőtt KV-1-esek füstjében a Tigrisek elcsörömpölnek mellette. Meglepetésére úgy találta, hogy a toronylöveg még működőképes. Levett egy lövedéket az állványról, belökte a csőbe, és rácsattintotta a zárszerkezetet. Addig még sose csinálta, de látta. Általában két ember kellett hozzá. A fejét ért ütéstől és a toronyban megsűrűsödött dízelszagtól szedelegve körbefordította a tornyot, s szemét a periszkópra tapasztotta. Alig háromszáz méternyire észrevett egy Tigrist. Tüzelt. Mint kiderült, ez a Tigris volt az öt közül a leghátsó, az előtte haladó négy nem vette észre a történteket. Nyikolajev újra töltött, újabb célpontot keresett, s megint tüzelt. A Tigrist a torony és a test között érte a lövedék; felrobbant. Valahonnan Nyikolajev lába alól erőteljes „buhh" hallatszott, a fűben mind több lángnyelv közeledett, s a mind nagyobb üzemanyagtócsákat elérve, gyorsan terjeszkedett. Miután a második tankot is kilőtte, a megmaradt három Tigris észrevette a hátulról jövő támadást, és visszafordult. Nyikolajev fordulás közben találta el az épp oldalát mutató harmadikat. A másik kettő befejezte a fordulatot, és elindult visszafelé. Ez volt az a pillanat, amikor Nyikolajev érezte, hogy meghal. Egy másodperccel azelőtt ugrott le s vetette ki magát a páncéltörő lövedék által ütött nyíláson, hogy a Tigrisek valaszlövése levitte a tornyot, amelyben addig állt. A muníció egyre sűrűbben robbant, érezte, hogy füstöl a zubbonya. Oldalára hen-geredve, gyorsan görögve távolodott a magas fűben a roncstól. Ekkor történt valami váratlan: tíz SU-152-es bukkant fel a hegygerincen. A megmaradt két Tigrisnek ez sok volt: megfordultak, száguldva indultak fölfelé a hegyoldalon. El is érték a gerincet, és eltűntek mögötte. Nyikolajev érezte, hogy valaki fölnyalábolja és talpra állítja. Egy ezredes volt az. A sekély völgyben kilőtt tankok füstölögtek: hat orosz és négy német. Nyikolajev tankja körül három Tigris. - Ez a te műved? - kérdezte az ezredes. Nyikolajev alig hallotta. Csengett a füle, hányinger környékezte. Csak bólintott. - Velem jössz - mondta az ezredes. A gerinc mögött egy kis GAZ terepjáró állt. Az ezredes beültette, és elvitte egy tizenhárom kilométernyire lévő ideiglenes táborba. A fősátor előtt egy kihajtogatott térképekkel takart hosszú asztal állt, tíz-tizenkét magas rangú tiszt tanulmányozta őket. Az ezredes leállította a terepjárót, kiszállt, előlépett és tisztelgett. A legidősebb tábornok ránézett. Nyikolajev ott maradt a GAZ jobb első ülésén. Látta, hogy az ezredes mond valamit, és hogy a főtisztek mind őt nézik. Aztán a tábornok magához intette. Nyikolajev azt hitte, megfenyíti a két futni hagyott Tigris miatt. Kiszállt a kocsiból, és odament. A zubbonya megperzselődött, arca csupa korom volt, öltözéke dízelolaj- és korditszagot árasztott. - Három Tigrist? - kérdezte Pavel Rotmisztrov tábornok, az első páncélosdandár parancsnoka. - Hátulról? Egy szétlőtt KV-1-essel? Nyikolajev csak állt, mint egy ütődött, és hallgatott. A tábornok elmosolyodott, s egy alacsony, malacszemű, köpcös férfihoz fordult, akinek rangjelzése politikai tisztet mutatott. - Azt hiszem, ez megérdemel egy kis fémet. A köpcös komisszár bólintott: ezzel Sztálin elvtárs is egyetértene. Egy dobozt hoztak ki a sátorból, és Rotmisztov a tizenhét éves fiú mellére tűzte a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A komisszár történetesen épp Nyikita Hruscsov - csak nézte és bólogatott. Nyikolaj Nyikolajev parancsot kapott, hogy jelentkezzen az egyik tábori kórházban. Ott égett arcát és kezét bekenték valamilyen szagos kenőccsel, és visszaküldték a tábornokhoz, aki hadnaggyá léptette elő, kinevezte egy három KV-1-esből álló páncélosraj parancsnokává, és visszaküldte a frontra. Azon a télen, a visszafelé vonuló német tankok nyomában haladva, kapitánnyá léptették elő,

és egy vadonatúj páncélosokból alakított tankszázadot adtak a keze alá. JS-II-esek voltak, amelyeket Joszif Sztálinról neveztek el. Ezek a 122 milliméteres löveggel és vastagabb páncélzattal ellátott harckocsik később Tigris-gyilkosok néven váltak közismertté. Nyikolaj Nyikolajev a Bagratyion-hadműveletben tanúsított kimagasló bátorságáért másodszor is megkapta a Szovjetúnió Hőse kitüntetést, mejd a Berlin környéki harcokban, Csujkov marsall parancsnoksága alatt a harmadikat is. Ez volt az az ember, akihez majdnem ötvenöt évvel később Jason Monknak fordulnia kellett. Ha az öreg tábornok egy kicsit taktikusabban viselkedett volna a Politbüróval szemben, nemcsak a marsallbotot kapta volna meg, hanem mellé - az állam ajándékaként - egy nagy dácsát is a Moszkva-folyó menti Peregyelkinóban, a nagykutyák üdülőtelepén. Ő azonban mindig megmondta, ami a szívén feküdt, és ez nem mindig tetszett nekik. Így aztán önállóan épített magának egy szerény kis faházat a minszki országút tuhovói leágazása közelében, arrafelé, ahol több katonai tábor is található. Itt, szeretett katonái közelében akarta leélni nyugdíjaséveit. Nem nősült meg soha - „nem nőnek való élet", szokta volt mondogatni, arra utalva, hogy nemegyszer a szovjet birodalom legsivárabb állomáshelyeire vezényelték -, s hetvenhárom évesen nem élt mellette más, csak egy hűséges inasféle, egy kiszolgált, féllábú főtörzsőrmester meg egy négylábú ír farkaskutya. Monk egyszerű módszerrel találta meg az aprócska kis házat: a környékbeli falusiakat kérdezgette, hol lakik Kolja bácsi. Annak idején fiatal tiszttársai kezdték el így szólítani az idősödő tábornokot, és ez a név rajta is ragadt. Ideje előtt őszbe csavarodott hajával és bajuszával elég idősnek látszott ahhoz, hogy bármelyiküknek nagybátyja lehessen. A lapok ugyan Nyikolajev hadseregtábornokként emlegették, de az ország kiszolgált katonái csak Kolja bácsiként beszéltek róla. Mivel Monk aznap délután a védelmi minisztérium dzsipjét vezette, és vezérkari ezredesi egyenruhát viselt, a falusiak nem látták okát, miért ne mutatnák meg neki, merre lakik Kolja bácsi. Mire aznap este valamivel kilenc után bekopogott, már szuroksötét és metsző hideg volt. A sánta főtörzs nyitott ajtót, aki az egyenruha láttán beengedte. Nyikolajev tábornok nem számított látogatóra, de a vezérkari ezredesi egyenruha és az irattáska megpillantása épp csak egy árnyalatnyi meglepetést okozott neki. Kedvenc karosszékében üldögélt a nagy, fafűtéses kályha mellett, egy fiatalabb tábornok visszaemlékezéseit olvasgatva, időnként gúnyosan fel-felhorkanva. Ismerte mindőjüket, tudta, mit tettek, s ami még kellemetlenebb volt: hogy mi nem tettek, hiába bizonygatták most, amikor fiktív történelmi irományaikkal akartak pénzt keresni. Vologya jelentette a moszkvai látogatót, és kiment. A tábornok fölnézett. - Maga meg kicsoda? - mordult. - Beszélnem kell önnel, tábornok úr. - Moszkvából? - Igen, most érkeztem. - Hát ha már idáig eljött, bökje ki. - A tábornok az irattáska felé intett a fejével. Minisztériumi iratok? - Papírok, de nem a minisztériumtól. Máshonnan. - Hideg van odakint. Na, üljön le és bökje ki. Miről van szó? - Engedje meg, hogy teljesen őszinte legyek. Ezt az egyenruhát csak azért vettem föl, hogy fogadjon. Nem vagyok az orosz hadsereg tagja, nem vagyok ezredes, vezérkari tiszt pedig végképp nem. Amerikai vagyok. A tábornok hosszú másodpercekig úgy méregette, mint aki nem hisz a fülének. Sörteszerű bajusza megrándult. - Szélhámos! - csattant fel. - Mocskos kis kém. Nem tűrök a házamban se szélhámosokat, se kémeket. Takarodjon! Monk nem mozdult. - Rendben van, elmegyek. De tízezer kilométer csak elég hosszú harminc másodpercért. Válaszolna egyetlen kérdésemre? Nyikolajev villámló szemekkel nézett rá. - Egyetlenegyre. Mondja! - Öt éve, amikor Borisz Jelcin fölkérte, hogy reaktiválja magát, vegye át a Csecsenföld elleni

hadművelet és Groznij elpusztítása irányítását, a szóbeszéd szerint ön ránézett a tervekre, és azt mondta az akkori védelmi miniszternek, Pavel Gracsovnak: „Én katonákat vezényelek, nem njészárosokat. Ez vágóhídi szakembereknek való." Igaz ez? - Miért érdekes ez? - Igaz a szóbeszéd? Ön megengedett nekem egy kérdést. - Hát igaz. És igazam is volt. - És miért válaszolt így? - Ez már a második kérdés. - Hazafelé is meg kell tennem tízezer kilométert. - Na jó. Azért válaszoltam így, mert szerintem a népirtás nem katonai feladat. És most tűnjön innen! - Tudja, milyen ócska könyv az, amit olvas? - Maga azt honnét tudja? - Onnan, hogy olvastam. Összevissza halandzsa az egész. - Ez igaz. Na és? Monk kinyitotta irattáskáját, és elővette a Fekete Manifesztumot. Kinyitotta annál az oldalnál, ahová előzőleg betett egy papírcsíkot, és odanyújtotta Nyikolajevnek. - Ha ráér ilyen ostobaságokat olvasni, talán van ideje egy komoly dologra is vetni egy pillantást. A tábornok kíváncsisága legyűrte haragját. - Jenki propaganda? - Nem. Orosz jövő. Olvassa el ezt az oldalt meg az utána következőt. Nyikolajev felmordult, és elvette a dossziét. Gyorsan átfutotta a két oldalt. Arcán vörös foltok gyúltak. - Ez baromság! - harsant a hangja. - Ki írta ezt a mocskot? - Hallott már Igor Komarovról? - Ne játssza az ostobát! Természetesen hallottam. Januárban elnök lesz. - Jó vagy rossz? - Honnan tudhatnám? Ezek mind trógerek. - Tehát nem lesz se jobb, se rosszabb a többinél? - Valahogy úgy. Monk beszámolt neki a július 15-én történtekről. Kerülte a részleteket, a lehető legtömörebbre fogta, mert félt, hogy a tábornok elveszti az érdeklődését, vagy ami még rosszabb, a türelmét. - Nem hiszem el! - csattant megint Nyikolajev hangja. -Beállít hozzám egy ilyen rémmesével... - Ha rémmese volna, akkor nem halt volna meg három embert azért, hogy eltussolják. De három már meghalt. Készül valahova ma este? - Nem. Miért? - Mert akkor talán letehetné Pavel Gracsov emlékiratait, és elolvashatná, mik Igor Komarov szándékai. Talál benne olyan részleteket, amelyek tetszeni fognak. Például újra föl akarja fegyverezni a hadsereget. De nem azért, hogy az anyaföldet védelmezze. Oroszország anyácskát kívülről semmiféle veszély nem fenyegeti. Népirtásra kell neki a hadsereg. Lehet, hogy maga sem kedveli a grúzokat, csecseneket, zsidókat, ukránokat, örményeket, de ugye emlékszik: ők is ott ültek azokban a tankokban. Ott voltak Kurszknál, Bagratyionnál, Berlinben és Kabulban. Ott harcoltak az ön oldalán. Szenteljen rá néhány percet, és nézze meg, mit tartogat számukra Komarov. Nyikolajev tábornok egy ideig szótlanul méregette a nála negyed századdal fiatalabb amerikait, aztán felmordult. - Szoktak az amerikaiak vodkát inni? - Hideg éjszakákon, Oroszország közepén igen. - Ott egy üveg. * Mialatt a tábornok olvasott, Monk töltött magának egy pohárka Moszkovszkaját, és a Castle Forbesban kapott eligazításra gondolt. „Valószínűleg ő az utolsó orosz tábornok, akiben él még a régi értelemben vett becsület. Nem ostoba és nem ijedős. És még mindig van vagy tízmillió kiszolgált katona, aki hallgat Kolja bácsira" -

mondta Oleg, az orosz tutor. Berlin eleste után és megszállásának évében a fiatal Nyikolajev őrnagyot visszavezényelték Moszkvába, a Páncélostiszti Iskolára. 1950 nyarán a Távol-Keletre küldték, hogy vegye át a Jalu folyónál állomásozó hét nehéztankezred egyikének parancsnokságát. A koreai háború a forrpontjához ért, az amerikaiak folyamatosan szorították vissza az északkoreaiakat. Sztálin erősen fontolgatta, hogy beveti új tankjait az előnyomuló amerikaiak ellen. Ebben csak két tényező akadályozta meg: okosabb tanácsadói és saját paranoiája. A szovjetek annyira titkolták az IS-4-eseket, hogy egyetlen részlet sem szivárgott ki róluk, és Sztálin félt, hogy esetleg valamelyik sértetlenül az amerikaiak kezére kerül. 1951-ben Nyikolajevet alezredessé léptették elő, és Potsdamba vezényelték. Még mindig csak huszonöt éves volt. Harmincéves korában egy különleges tankezredet irányított a magyar forradalomban. Ez volt az első alkalom, hogy kihozta sodrából Jurij Andropovot, az akkori budapesti szovjet nagykövetet, aki a későbbiek során tizenöt évig töltötte be a KGB vezetői tisztét, majd a Szovjetunió Kommunista Vártjának elnöke lett. Nyikolajev nem volt hajlandó tankjai géppuskáival a budapesti utcákon tüntető tömegbe lövetni. - A hetven százalékuk nő és gyerek - mondta a nagykövetnek a forradalom eltiprása irányítójának. - Köveket hajigálnak. Kövekkel nem lehet tankoknak ártani. - Móresre kell tanítani őket! - reccsent rá Andropov. - Vesse be a géppuskákat! Nyikolajev tapasztalta már, mire képesek a géppuskák egy szűk térbe zárt tömeg ellen. Szmolenszknél látta, 1941-ben. A szülei is köztük voltak. - Ha géppuskázni akar, géppuskázzon maga - felelte Andropovnak. Egy idősebb tábornok elsimította a dolgot, de Nyikolajev pályafutása egy hajszálon függött. Andropov nem volt megbocsátó típus. A hatvanas évek első felében Nyikolajev évekig állomásozott az Amur és az Uszuri folyó mentén, a másik parton álló kínaiakkal farkasszemet nézve, mialatt Hruscsov azon tanakodott, hogy adjon-e Mao Ce-tungnak egy kis leckét pácélos-hadviselésből. Hruscsov megbukott, Brezsnyev került a helyére, a válsághelyzet elmúlt. Nyikolajev örömmel hagyta ott a dermesztő mandzsúriai határt, s tért vissza Moszkvába. 1968-ban, negyvenkét évesen, a prágai felkelésben vezérőrnagyként egy hadosztály parancsnoka volt, a műveletben részt vevő hadosztályok közül magasan a legjobbé. Ekkor nyerte el a VDV és a légierő örök háláját is, amikor egyik kutyaszorítóba került egységüket kiszabadította. A légierő egy deszantszázadot dobott le Prága belvárosába, de a szükségesnél kisebb létszámút, s a csehek már körülvették őket, amikor egy Nyikolajev által személyesen vezetett tankszakasz képében megérkezett értük a felmentő sereg. Négy évig tanított páncélos-hadviselést a Frunze Akadémián, páncélostisztek egész nemzedékét nevelte föl, akik bálványként imádták. 1973-ban Szíriában volt, páncélos katonai tanácsadóként. Ez volt a jóm-kipúri háború esztendeje. Jóllehet elméletileg a háttérben kellett volna maradnia, annyira jól ismerte a szovjetek által szállított tankokat, hogy megtervezett és le is vezényelt egy támadást a Golán-fennsíkon állomásozó 7. izraeli páncélosdandár ellen. A szíriaiak nem vehették föl a versenyt az izraeliekkel, de tervük és taktikájuk nagyszerű volt. Az izraeli dandár visszaverte ugyan a támadást, de a szíriaiak komoly aggodalmakat keltettek; ez volt azon kevés esetek egyike, amikor arab páncélosok egyáltalán problémát okoztak nekik. Egyenesen Szíriából vezényelték a vezérkarba, hogy vegyen részt a NATO elleni támadó hadműveletek kidolgozásában. Aztán elérkezett 1979, Afganisztán. Ötvenhárom éves volt. Felkínálták neki a feladat elvégzésére kijelölt 40. hadsereg parancsnoki tisztjét. A kinevezés mellé előléptetés is járt: vezérezredesi. Nyikolajev megvizsgálta a terveket, megnézte az afgánokat, és megírta jelentését, miszerint a hadművelet és a megszállás mészárosmunka, semmi értelme, és a szovjetek számára csak egy második Vietnamot jelenthet. Ez volt a második eset, hogy feldühítette Andropovot. Elküldték megint a pusztaságba - újoncokat kiképezni. A tábornokok, akik elmentek Afganisztánba, kitüntetéseket kaptak. És mellé több tízezernyi hullazsákot. - Ez egy baromság. Egy szót sem hiszek belőle. - Nyikolajev Monk ölébe hajította a dossziét.

- Magának aztán van bőr a képén - Idejön a hazámba, beront a házamba... Megpróbálja teletömni a fejem ezekkel a rosszindulatú rágalmakkal... - Árulja el, tábornok úr, mi a véleménye rólunk. - Mi az, hogy rólunk? - Rólunk, amerikaiakról, a nyugatiakról. Engem küldtek ide. Nem vagyok magányos farkas. Vajon miért küldtek? Ha Komarov olyan nagyszerű ember és remek leendő vezető, mi a kurva anyjáért érdekelne minket? Nyikolajev Monkra emelte a tekintetét, nem válaszolt rögtön. Nem annyira a sokszor hallott kifejezés hökkentette meg, hanem a vele szemben ülő férfi indulatossága. - Világéletemben maguk ellen harcoltam. - Nem, tábornok úr. Maga egész életében szemben állt velünk. És ezt olyam rezsimek szolgálatában tette, amelyekről tudja, hogy rettentő dolgokat műveltek... - Nekem ez a hazám, amerikai. Ne merészelje sértegetni. Monk kissé előbbre hajolt, és megkopogtatta a Fekete Manifesztumot. - Ilyet azért egyikük sem tett. Sem Hruscsov, sem Brezsnyev, sem Andropov... Ilyet azért nem. - Már ha igaz! - csattant fel az öreg tábornok. - Ilyet bárki összekörmölhet. - Akkor nézze meg ezt. Itt van leírva, hogyan került a birtokunkba. Egy öreg katona az életét adta azért, hogy kijuttassa. Monk odaadta Nyikolajevnek a valódiságot tanúsító jelentést, s töltött neki egy jó adag vodkát. Nyikolajev amúgy oroszosan, egy hajtásra megitta. Egészen 1987 januárjáig kellett várni, míg valaki egy eldugott polcról elővette Nyikolajev 1979-es jelentését, és átadta a külügyminiszternek. Eduard Sevardnadze külügyminiszter pedig 1988 januárjában ország-világ füle hallatára bejelentette: „Kivonulunk." Nyikolajevet végre előléptették vezérezredessé, és bevonták a vezérkarba, hogy ő irányítsa a visszavonulást. A 40. hadsereg utolsó parancsnoka Gromov tábornok volt, de vele közölték, hogy a kivonulás Nyikolajev tervei szerint fog lezajlani. Meglepő módon a 40. hadsereg jóformán további veszteség nélkül távozott, noha a mudzsahedinek végig a sarkukban voltak. Az utolsó szovjet menetoszlop 1989. február 15-én kelt át az Amu-darja hídján. Nyikolaj Nyikolajev irányította a hátvédet. Tábornoki különgépen repülhetett volna haza, de inkább az embereivel maradt. Egyedült ült egy nyitott GAZ terepjáró hátsó ülésén, rajta kívül csak a sofőr volt a kocsiban. Eddig még sohasem vonult vissza. Szálegyenes tartással ült gyakorló-egyenruhájában és köpenyében, semmiféle rangjelzést nem viselt. Az emberek azonban így is megismerték ősz sörényéről és sörteszerű bajuszáról. Beleuntak, belefáradtak Afganisztánba, örültek, hogy ha vereség árán is, de hazamehetnek. Alig értek át a hídon, máris megkezdődött az ünneplés. Észrevéve Nyikolajev fehér üstökét, leugráltak a teherautókról, és éljenezve körülfogták. Voltak közöttük légideszantosok is, ismerték a prágai esetet, ők is éljenezték. A csapatszállító teherautók legtöbbjét volt páncélosok vezették, ők is integettek és éljenezték. Nyikolajev hatvanhárom éves volt ekkor. Ettől fogva már csak előadásokat tartott, írta az emlékiratait, és bajtársi találkozókra járt. De emberei számára még mindig Kolja bácsi maradt, aki hazahozta őket. Páncélostisztként töltött ötvenöt esztendeje alatt három olyan tettet vitt véghez, amely élő legendává magasztosította. Minden parancsnoksága alatt álló egységnél betiltotta a kopasznyúzást, azt a módszeres gyötrést, amit a harmadévesek folytattak az újoncokkal szemben. Példáját a többi tábornok is követte. Foggal-körömmel harcolt a politikai vezetéssel emberei jobb körülményeiért és élelmezéséért. Megkövetelte, hogy katonái büszkék legyenek fegyvernemükre, és addig képezte őket, csiszolta képességeiket, míg minden irányítása alatt álló egység, szakasztól az ezredig a legjobb nem volt a sorban, amikor számított. Gorbacsov hadseregtábornokká léptette elő, aztán kikerült a hatalomból. - Mit akar tőlem? - kérdezte végül Monkra nézve Nyikolajev. - Ha ez itt igaz, akkor ez az ember mégiscsak egy rakás szemét. És akkor én mit csináljak? Öreg vagyok, tizenegy éve nyugalmaztak, már a hamut is mamunak mondom... - Akkor is ott van még köztük. - Monk felállt, és visszatette táskájába a dossziékat. - Köztük,

a sok millió veterán között. Voltak, akik maga alatt szolgáltak, mások emlékeznek magára, a legtöbben hallottak magáról. Ha maga szól hozzájuk, még mindig hallgatni fognak a szavára. - Na ide figyeljen, maga amerikai. Ez az én hazám már annyit szenvedett, hogy azt maga sosem lesz képes fölfogni. Az én hazám földjét fiai és lányai vére áztatta. És maga most idejön, és azt mondja, megint ez lesz. Nagyon elszomorít, ha ez igaz, de nem tehetek ellene semmit. - És a hadsereg? A hadsereget akarják fölhasználni. Mit szól ehhez a hadsereg, a maga hadserege? - Ez már nem az én hadseregem. - Legalább annyira a magáé, mint bárki másé. - Ez egy legyőzött hadsereg. - Ez nem legyőzött hadsereg. A kommunista rendszert, azt győzték le, nem a katonákat, nem a maga katonáit. Ők visszavonultak. És most előáll egy ember, aki újra föl akarja fegyverezni őket. A célja viszont már egészen más: agresszió, invázió, emberek rabszolgasorba hajtása, irtó hadjárat. - És nekem miért kellene ez ellen…? - Van kocsija, tábornok úr? A fehér hajú férfi meglepetten nézett Monkra. - Természetesen. Egy kicsi. Azzal járok ide-oda. - Akkor menjen be Moszkvába, menjen el a Sándor-kertbe, ahhoz a nagy, fényes vörös márványhoz… Ott a láng mellett. Tőlük kérdezze, mit tegyen, ne tőlem. Tőlük. Monk elment. Csecsen testőreivel hajnalra ért vissza Moszkvába, egy másik titkos lakásba. Mindez azon az éjszakán örtént, amikor a nyomda felrobbant. * A Britanniában még létező titokzatos és történelmi múltra visszatekintő intézmények között kevés olyan akad, mint a College of Arms, amelynek gyökerei egészen III. Richárd uralmának idejéig nyúlnak vissza. A College legmagasabb rangú tisztségviselői a Kings of Arms, a „címerkirályok" és a Heralds, a „heroldok". A középkorban a heroldokat eleinte - mint nevük, a hírnök is mutatja - üzenetek továbbítására használták, békezászló alatt őket küldözgették egymáshoz a csatatér túloldalára a hadvezérek. Ha elült a csatazaj, különféle feladatokat láttak el. Békés időkben szokás volt, hogy a lovagok és a nemesek hadijátékokra, lovagi tornákra gyűltek össze. Mivel a lovagok testét páncél fedte, s gyakran sisakjuk rostélyát is lebocsátva hordták, a heroldnak, akinek kötelessége volt bejelenteni a soron következő párviadalt, időnként gondot okozott felismerésük. E probléma megoldása érdekében a nemesek címert vagy valamilyen jellemző képet festettek a pajzsukra. Ilyenformán a heroldok, látván a pajzsra pingált medvét és görcsös bunkót, rögtön tudták, hogy a páncél Warwick earljét rejti. E feladatuk folytán a heroldok és bírák hamarosan szakértőivé váltak a nemesek azonosításának, s ami még fontosabb: annak is, hogy ki kinek jogosult nevezni magát. Nemzedékekre visszamenőleg kutatták végig és tartották nyilván a nemesek származását. Ez nem egyszerűen csak sznobéria volt. A titulusokkal együtt óriási birtokok is jártak, kastélyok, majorok, udvarházak. Mai hasonlattal élve ez valami olyasmi volt, mint ha valaki igazolni tudja, hogy a General Motors részvénytöbbségének birtokosa. Nagy vagyonok forogtak kockán. És mivel a nemesek általában egész falkányi leszármazottat hagytak maguk után - törvényeset, törvénytelent egyaránt -, haláluk után hamarosan fellángoltak az örökösödési viszályok. Egész kis háborúk robbantak ki a riválisok között. A heroldok, az okmánytárak őrizői voltak a végső bírái az örökösödési kérdés eldöntésének, valamint annak, hogy melyik örökös jogosult a „fegyverviselésre", ami nem a fegyverekre, hanem az ősök jelképével díszített pajzs hordozására is vonatkozott. Mind a mai napig a College hoz döntést ilyen jellegű vitás ügyekben, egy-egy újonnan nemesi rangra emelkedett bankár vagy iparbáró címerviselése dolgában vagy - ellenszolgáltatás fejében bárki családfájának kutatásában egészen addig visz-szamenőleg, ameddig a dokumentumok lehetővé teszik. Cseppet sem meglepő módon, a heroldok tudósok, a jelképek és a misztikus normann-francia nyelv tudói, amelyek elsajátításához hosszú évek tanulása szükségeltetik. Néhányuk a kontinens nemesi famíliái és a brit főnemesség közötti gyakori házasságok történetére specializálódott. Sir Nigel diszkrét, de szorgos kutatás révén megtudta, ki az orosz

Romanov-dinasztia dolgaiban a világ legelismertebb szakértője. Dr. Lancelot Probynról az a hír járta, hogy többet felejtett el a Romanovokról, mint amennyit azok valaha is tudtak. Sir Nigel felhívta. Visszavonult diplomataként mutatkozott be, aki a külügyminisztérium részére készít egy tanulmányt Oroszország esetleges monarchikus trendjeiről, s meghívta a tudóst a Ritzbe egy teára. Probyn doktor alacsony, köpcös férfiú volt, s minden fennhéjázás nélkül beszélt szakterületéről. Még humora is volt hozzá. Irvine-t Dickens Pickwick klubjának illusztrációira emlékeztette. - Az érdekelne - mondotta Sir Nigel, amikor a héj nélküli uborkás szendvicsek kíséretében megérkezett az Earl Grey -, hogy érdemes-e vizsgálat tárgyává tenni a Romanovok esetleges visszatérésének dolgát. A Clarenceux King of Arms, Probyn doktor büszke címe nem járt komoly javadalmazással, s a köpcös doktor nem volt hozzászokva, hogy a Ritzben teázzon. Buzgó mohósággal vetette magát a szendvicsekre. - A Romanov-család csak a hobbim, nem ez az igazi foglalkozásom. - Tudomásom szerint mégis ön e témakör legmérvadóbb könyvének szerzője. - Kedves, hogy ezt mondja. Miben állhatok rendelkezésére? - Hogy áll ez a Romanov-örökösödés? Tiszta ügy ez? Probyn doktor az utolsó uborkás szendvicset is eltüntette, s a süteményekkel kezdett kacérkodni. - Távolról sem - válaszolta Irvine kérdésére. - Egy nagy gubanc az egész. Az eredeti család még élő tagjai hatvan-hetvenévesek. Csak úgy nyüzsögnek a trónkövetelők. Miért érdekli? - Tételezzük fel - kezdte óvatosan Sir Nigel -, hogy az orosz nép valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy egy cár uralkodása alatt visszaállítja az alkotmányos monarchiát... - Azt ugyan aligha, mivel olyasmi ott sohasem létezett. Az utolsó császár, mivel történetesen ez a pontos titulusuk 1721 óta, közismerten II. Miklós cár, abszolút monarcha volt. - Avasson be. Probyn doktor bekapta a piskóta alakú képviselőfánk utolsó darabkáját is, s ivott egy korty teát. - Jó ez a sütemény. - Ezt örömmel hallom. - Nos, abban a rendkívül valószínűtlen esetben, ha ez megtörténne, volna egy probléma. Mint tudja, Miklós cárt feleségével, Alekszandrával és öt gyermekével együtt 1918-ban, Jekatyerinburgban lemészárolták. Ezzel az egyenes ági leszármazás megszakadt. A mai trónkövetelők nem közvetlen leszármazottak, némelyikük vérvonala Miklós nagyapjáig nyúlik vissza. - Tehát nem létezik egy erős, vitathatatlan örökös? - Nem. De ha bejön hozzám, az irodába, ott sokkal részletesebb tájékoztatással is szolgálhatok. Ott van az összes családfa. Itt nem is tudnám kiteregetni őket. Némelyik roppant terebélyes, tele nevekkel, elágazásokkal... - De az oroszok elméletben azért visszaállíthatnák a monarchiát? - Ezt komolyan kérdezi, Sir Nigel? - Csak teoretikusan érdekel. - Nos, teoretikusan bármi elképzelhető. Királya vagy királynője elűzésével bármely monarchia dönthet úgy, hogy köztársasággá alakul. A görögök ezt tették. És bármely köztársaság dönthet úgy, hogy visszaállítja az alkotmányos monarchiát, a spanyolok ezt választották. Mindkettő az utóbbi harminc évben történt. A kérdésére tehát az a válaszom: igen, elképzelhető. - Eszerint problémát csak az utód személye jelentene. - Pontosan. Franco tábornok úgy döntött, törvényt hoz arra, hogy halála után állítsák vissza a spanyol monarchiát. XIII. Alfonz unokáját, János Károly herceget szemelte ki, ma is ő uralkodik. De nem volt más trónkövetelő. A vérvonal egyértelmű volt. - És Romanovéknál több trónkövetelő van? - Tele van velük a világ. Rendkívül zavaros história. - Favorit sincs? - Így hirtelen senki sem jut eszembe... Alaposan utána kellene néznem. Hosszú ideje nem érdeklődött már senki komoly formában. - Megtenné, hogy utánanéz? - kérdezte Sir Nigel. - Nekem sajnos el kell utaznom. Fölkereshetném, ha visszajöttem? Majd felhívom az irodájában.

* Annak idején, amikor a KGB még egyetlen elnök alatt működő hatalmas elnyomó, ellenőrző és kémszervezet volt, oly sokféle feladat hárult rá, hogy fődirektorátusokra, direktorátusokra és osztályokra kellett osztani. A nyolcadik fődirektorátus és a tizenhatodik direktorátus elektronikus és rádiófigyeléssel, telefonlehallgatással és kémműholdakkal foglalkozott. Ebbéli minőségükben az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal és a Nemzeti Felderítési Szervezet vagy a brit GCHQ, a Kormányzati Kommunikációs Központ megfelelői voltak. A KGB olyan öreg motorosai számára, mint az elnök Andropov is, az elektronikus úton történő hírszerzés – közhasználatú nevén: az ELINT - valami roppant bonyolult dolog volt, nem is igen értettek hozzá, de legalább a jelentőségét felismerték. Abban az országban, amelynek technológiája, a katonai és hírszerzési jellegű területeket leszámítva, évekkel lemaradva kullogott a Nyugat mögött, a nyolcadik fődirektorátus számára a legújabb és legjobb hi-tech eszközöket biztosították. Miután Gorbacsov feldarabolta a KGB monopóliumát, a nyolcadik fődirektorátus és a tizenhatodik direktorátus egybeolvadt, és a FAPSZI - Kommunikációs és Információs Szövetségi Kormányügynökség - nevet vette föl. A FAPSZI-t már a legkorszerűbb számítógépekkel látták el, itt gyűjtötték össze az ország legjobb matematikusait, kódfeltörőit, mindent és mindenkit, aki a lehallgatásban használható, illetve jártas volt. A kommunizmus bukása után ez a rendkívül fontos intézmény hatalmas akadályba ütközött: a pénzhiányba. A privatizáció kezdetén a FAPSZI a szó szoros értelmében megnyitotta kapuit a piac előtt, felajánlotta a felpezsdülő orosz gazdasági élet főszereplőinek mindazt, amit a hazai és külföldi konkurensek hivatalos kommunikációjának lehallgatása révén nyújtani tud. 1999 előtt legalább négy évig Oroszországban a lehető legtermészetesebb volt, hogy egy orosz gazdasági szervezet felfogadja a FAPSZI-t, hogy kísérje figyelemmel egy bizonyos Oroszországban tartózkodó külföldi minden telefonbeszélgetését, faxát, táviratát, telexét és rádióadását. Anatolij Grisin ezredes úgy gondolta, bárhol tartózkodik is Jason Monk, elég nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb valamilyen formában jelentést küld megbízójának vagy megbízóinak. Ezt a megfigyelés alá helyezett amerikai követségen keresztül nem teheti. Legföljebb beszólhat telefonon, azt viszont lehallgatják és lenyomozzák. Következésképp, okoskodott Grisin, vagy hozott magával valamilyen rádióadót, vagy itt, Moszkvában szerzett egyet. - Az ő helyében én számítógépet használnék - mondta a FAPSZI egyik legjobb szakembere, akinek Grisin ezért a konzultációért tekintélyes honoráriumot fizetett. - Az üzletemberek mind így csinálják. - Egy olyan számítógéppel, amelyik rádió adó-vevőként is működik? - kérdezte Grisin. - Természetesen. A számítógépek kommunikálnak a műholdakkal és a műholdak révén egymással. Ez az úgynevezett információs szupersztráda, az Internet. - Óriási forgalma lehet. - Van is. Viszont a mi számítógépeink is remekek. Az egész csak szűrés kérdése. A számítógépes kommunikáció kilencven százaléka csevegés, idióták társalgása. Kilenc százalék kereskedelmi jellegű, cégek tárgyalnak egymással árukról, árakról, fejlesztésekről, szerződésekről, szállítási időpontokról. Az állami forgalom egy százalék. Ez az egy százalék teszi ki errefelé a forgalom felét. - Ezek kódolt adások? - Az állami anyagok mind, a kereskedelminek a fele. De a kereskedelmiek legnagyobb részét meg tudjuk fejteni. - És az én amerikai barátom melyiket használhatná? A FAPSZI szakértője, aki egész munkás életét a titkok világában élte le, rég megtanulta már, hogy okosabb, ha nem érdeklődik a részletek iránt. - Valószínűleg a kereskedelmit - válaszolta. - Az államiaknak ismerjük a forrásait. Van, amit nem tudunk feltörni, viszont tudjuk, hogy melyik követségről, nagykövetségről vagy konzulátusról származik. Az illető is ezek közé tartozik? - Nem.

- Akkor valószínűleg a kereskedelmi műholdakat használja. Az amerikaiak a gépeik többségét arra használják, hogy minket figyeljenek és hallgassanak. Diplomáciai anyagokat is közvetítenek. Most már viszont vagy húsz kereskedelmi műhold van fent, a cégek ezektől bérelnek időt, úgy kommunikálnak a világ bármely pontján lévő irodáikkal. - Érzésem szerint ez az ember Moszkvából fog adni. Valószínűleg venni is itt fog. - A vétel nekünk nem segít. A műholdon át érkező anyag Arhangelszktől a Krímig bárhol fogható. Akkor tudjuk kiszúrni, amikor ad. - Tehát ha egy orosz cég felkérné magát, hogy találja meg a leadót, meg tudná találni? - Talán. Az ár viszont elég komoly lenne, attól függően, hány gépet és hány embert kell lekötnünk a megbízatás miatt, és napi hány óráról van szó. - Napi huszonnégy óráról – mondta Grisin. – Minden emberével. A tudós nagyot nézett. Ez az ember itt dollármilliókról beszél. - Hát ez elég nagy megrendelés – mondta. - Komolyan beszélek – felelte Grisin. - Az üzenetre kíváncsi? - Nem. A leadó helyére. - Az a nehezebb. Ha az üzenetet elcsípjük, már nyugodtan tanulmányozhatjuk, van időnk a megfejtésre. Az adó viszont csak egy nanoszekundumig lesz vonalban. Egy nappal azután, hogy Monk Nyikolajev tábornoknál járt, a FAPSZI elcsípett egy szokatlan bipet. Grisin összekötője odacsöngetett a Kiszelnyij bulvárra. - Adott - közölte. - Megvan az üzenet? - Meg, és nem kereskedelmi. Egyszer használatos kód, feltörhetetlen. - Ez kevés - mondta Grisin. - Honnan adott? - Moszkvából. - Remek. Egy tenyérnyi az egész. Nekem a ház kell. - Legyen türelemmel. Sejtjük, hogy melyik műholdat használja. Valószínűleg az egyik InTelCort, amelyik naponta átrepül fölöttünk. Két ilyenjük van, az adás időpontjában csak az egyik volt a horizonton. Mostantól erre a kettőre koncentrálunk. - Jó - mondta Grisin. Monk hat napon át elkerülte a figyelőknek azt a hadát, amelyet Grisin az utcákra küldött. A HEU biztonsági főnöke nem értette a dolgot. Ennie csak kell. Ez vagy meghúzta magát valamilyen odúban, és nem mer kimozdulni - ez esetben nem sokat árthat -, vagy közlekedik, de erősen álcázva és orosznak adva ki magát - ebben az esetben hamarosan leleplezik. És van egy harmadik lehetőség is: a pátriárkával történt eredménytelen kapcsolatfelvétel után kicsusszant a gyűrűből. Vagy fedezik. Etetik, bújtatják, elmaszkírozzák, viszik, ahová kell; védik, őrzik. De kik? Erre a kérdésre Anatolij Grisin még nem tudott válaszolni. * Két nappal azután, hogy a Ritzben teázott Probyn doktorral, Sir Nigel Irvine Moszkvába repült. Egy tolmács is elkísérte, mert bár egy időben egész jól beszélt oroszul, nyelvtudása kissé berozsdásodott, és kényes ügyek megtárgyalásához amúgy sem volt elég hajlékony. Tolmácsa az oroszul kitűnően beszélő Brian Marks volt, aki ezúttal saját nevén, Brian Vincentként utazott. Az útlevélellenőrzésnél mindkettejük nevét betáplálták a számítógépbe, de az nem jelezte, hogy bármelyikük is gyakori vagy nem régi vendég volna. - Együtt vannak? - kérdezte a tiszt. Az egyik utas láthatólag idősebb volt a másiknál, vékony, ősz és az útlevele tanúsága szerint hetvenöt éves férfi, a másik negyven felé ballagó, fekete öltönyös, izmosnak látszó. - Én vagyok az úr tolmácsa - válaszolt Vincent. - Nekem orosz van rossz - tette hozzá készségesen Sir Nigel. Az útlevélvizsgáló tiszt már nem is hederített rájuk. A külföldi üzletemberek gyakran hoznak magukkal tolmácsot. Itt, Moszkvában is lehet ugyan bérelni, de a gazdagok hoznak magukkal. Van ilyen bőven. Intett, hogy mehetnek. A Nationalben szálltak meg, ugyanott, ahol a szerencsétlen Jefferson. Sir Nigelt már várta egy levél, amelyet előző nap helyezett letétbe számára egy olajbarna bőrű férfi, akire senki sem emlékezett, de történetesen csecsen volt. A szoba kulcsával együtt a levelet is átnyújtották.

Csak egy üres papírlap volt benne. Ha netán megnézik vagy elvész, akkor sem történt volna tragédia. Az írás nem ezen volt, hanem citromlével írva a boríték belső oldalán. Brian Vincent felhasította és kisimította, majd az éjjeliszekrényre előzékenyen odakészített gyufával óvatosan átmelegítette. Hét barna, halvány szám vált láthatóvá, egy telefonszám. Miután megjegyezte, Sir Nigel utasította Vincentet, hogy égesse el és húzza le a papírokat. Ezután lementek, csöndben megvacsoráztak a szálló éttermében, és vártak egészen tíz óráig. A telefont maga II. Alekszij pátriárka vette föl, mivel a készülék, amelyet hívtak, az irodája íróasztalán állt. Számát csak nagyon kevesen tudták, csupa olyan ember, akit személyesen ismert. - Tessék - szólt óvatosan a kagylóba. - Alekszij pátriárka? - Ki beszél? - Még nem találkoztunk, szentatyám. Én csak a tolmácsa vagyok valakinek, aki itt áll mellettem. Néhány napja ön volt olyan kegyes, és fogadott egy londoni illetőségű atyát. - Emlékszem rá. - Ő azt mondta, hogy még valaki fel fogja keresni önt, egy nála magasabb rangú személy, hogy egy nagyon fontos ügyben magánkihallgatásért folyamodjék szentségedhez. Az illető most itt áll mellettem, és kéri szentségedet, hogy fogadja. - Ma este megfelel? - A gyorsaság nagyon fontos, szentatyám. - Miért? - Vannak olyan erők Moszkvában, amelyek hamarosan felismerik ezt az illetőt. Esetleg figyelni kezdik. Roppant fontos a legteljesebb diszkréció. Ez az érv nagyon is ismerős érzéseket ébresztett az ideges pátriárkában. - Rendben van. Hol vannak most? - Autóval néhány percnyire, indulásra készen. - Akkor fél óra múlva. Az ez alkalommal előre figyelmeztetett kozák őr kérdés nélkül ajtót nyitott, s az ideges, de rendkívül kíváncsi Makszim atya a pátriárka dolgozószobájába vezette a két vendéget. Sir Nigel a National limuzinjával érkezett, s vezetőjét megkérte, hogy várja meg a ház előtt. Alekszij pátriárka most halványszürke reverendát viselt, nyakában egyszerű mellkereszt függött. Üdvözölte s hellyel kínálta látogatóit. - Mindenekelőtt bocsánatát kérem, amiért az orosztudásom olyan gyenge, hogy kénytelen vagyok tolmács útján beszélni - mondta Sir Nigel. Vincent azonnal fordította. A pátriárka mosolyogva bólintott. - Én pedig sajnos nem beszélek angolul - válaszolta. - Makszim atya! Legyen szíves, hozzon kávét. Majd mi kiszolgáljuk magunkat. Elmehet. Sir Nigel bemutatkozott, azt azonban nem említette, hogy egy időben nagyon magas rangú hírszerző volt, aki Oroszország és annak ténykedései ellen dolgozott. Beérte annyival, hogy mindössze annyit közölt magáról, hogy a brit „külügyi szolgálat" kiérdemesült tagja (ez majdnem igaz is volt), s csak ennek a tárgyalásnak a lebonyolítására hívták vissza. Anélkül, hogy a Lincoln Tanács nevét szóba hozta volta, elmondta, hogy a Fekete Manifesztumot bizalmas körülmények között megmutatták több roppant befolyásos embernek, akiket mind mélységesen megdöbbentettek az abban foglaltak. - Legalább annyira megdöbbentek, mint kétségkívül szentséged is. A pátriárka komoran rábólintott az orosz fordításra. - Azért jöttem tehát, hogy fölvessem szentséged előtt: a jelenlegi helyzet minden jóakaratú embert érint, Oroszországban és Oroszországon kívül egyaránt. Volt egy angol költő, aki azt mondta: egyetlen ember sem sziget. Mindannyian részei vagyunk az egésznek. Ha Oroszország, a világ egyik legnagyobb országa megint egy kegyetlen diktátor kezére jut, az tragédia lesz Oroszország népének, nekünk, nyugatiaknak, de leginkább a szentegyháznak. - Efelől semmi kétségem - felelte a pátriárka -, de az egyház nem avatkozhat a politikába. - Nyíltan semmiképp. Az egyháznak azonban küzdenie kell a gonoszság ellen. Az egyház mindig is az erkölcsöt képviselte. - Természetesen.

- Ezen túlmenően az egyháznak joga van védekezni az elpusztítása ellen és azok ellen, akik tönkre akarják tenni és meg akarják akadályozni földi küldetésében. - Kétségkívül így van. - Mindezek figyelembevételével felszólíthatja-e az egyház a híveket, hogy szálljanak szembe egy olyan törekvéssel, amely a gonoszt segíti, az egyháznak pedig ártani akar? - Ha az egyház fölemeli szavát Igor Komarov ellen, és ha ő mégis elnyeri az elnökséget, akkor az egyház ezzel önmagának ásna vermet - felelte II. Alekszij. - A püspöki szinódusnak is ez lesz a véleménye, és túlnyomó többséggel a hallgatás mellett fog voksolni. Leszavaznának. - Talán van más megoldás is - mondta Sir Nigel. Hosszú perceken át beszélt, s egy olyan alkotmányos reform gondolatát vázolta fel, amelynek hallatán a pátriárkának leesett az álla. - Ezt nem gondolhatja komolyan, Sir Nigel - mondta nagy sokára. - Visszaállítani a monarchiát, visszahozni a cárt? Ezt sosem fogadná el a nép. - Vegyük szemügyre az előttünk fekvő képet - mondta Sir Nigel. - Mi tudjuk, hogy Oroszország rettentő választás előtt áll. Egyfelől: ha folytatódnak a hazugságok, ezek fokozzák a káoszt, szétszakadáshoz, esetleg olyasféle polgárháborúhoz vezetnek, mint amilyen Jugoszláviában zajlott. Stabilitás nélkül nincs prosperitás. Oroszország úgy imbolyog, mint viharban egy horgony és kormány nélküli hajó. Hamarosan elsüllyed, gerendái széthullanak, utasai odavesznek. Vagy pedig jön egy diktátor, egy rettenetes zsarnokság, amely meghalad mindent, amit ez a sokat szenvedett ország megélt. Ön melyik útra vezetné a népet? - Egyikre sem - felelte a pátriárka. - Mindkettő rettenetes, - Akkor engedelmével emlékezetébe idézném, szentatyám, hogy az alkotmányos monarchia mindig erős gátja az egyszemélyes despotizmusnak. A kettő nem fér össze, az egyiknek el kell tűnnie. Ember vagy tárgy formájában, de minden népnek szüksége van valamilyen szimbólumra, amelyre nehéz idők idején fölnézhetnek, amely a nyelvi és törzsi határokra való tekintet nélkül egyesíti őket. Komarov ilyen nemzeti jelképpé, ilyen nemzeti ikonná igyekszik válni. Senki sem fog ellene szavazni, ha a másik oldalon senki sem áll. Kell egy másik ikon. - De hát a restauráció érdekében prédikálni... - tiltakozott a pátriárka. - Szentatyám attól tart, hogy Komarov ellen kell prédikálni - mondta Sir Nigel -, de nem erről van szó. Egy új stabilitásért kell prédikálni, egy ikonért, amely minden politika fölött áll. Komarov esetleg gyaníthatja ugyan, de nem vádolhatja önöket azzal, hogy beleártják magukat a politikába, hogy ellene vannak. És vannak még más tényezők is... Sir Nigel Irvine sorra megcsillantotta a pátriárka előtt a kedvező lehetőségeket: az egyház és a trón egysége, az ortodox egyház teljes pompájában történő visszaállítása, Moszkva és minden oroszok pátriárkájának visszatérése a Kreml falai közé, a stabilitás helyreálltával egyidejűleg a nyugati hitelek újbóli folyósítása. - Amit mond, abban van logika, és a szívemhez szól - mondta II. Alekszij, miután végiggondolta. - Én azonban láttam a Fekete Manifesztumot, én tudom, mi várható. Testvéreim Krisztusban, a főpapi tanács azonban nem látta, és nem fogja elhinni. Ha megjelentetik, Oroszország fele egyet fog érteni vele... Nem, Sir Nigel, és nem becsülöm túl a nyájamat. - És ha valaki más hangja szólna hozzájuk? Nem szentségedé és nem hivatalosan, hanem az ön hallgatólagos jóváhagyásával egy erős és meggyőző hang? Irvine a maga útját járó Grigorij Ruszakov atyára gondolt, akinek a pátriárka, nem csekély erkölcsi bátorságról téve tanúbizonyságot, személyesen engedélyezte az igehirdetést. Ruszakov atyát fiatalkorában sorra utasították el a papi szemináriumok: sokkalta intelligensebb és szenvedélyesebb volt, semhogy a KGB ízlésének megfelelt volna. Emiatt visszahúzódott hát egy kis szibériai kolostorba, ott vette föl a szentségeket, s lett belőle egyházkörzet nélküli vándorpap, s terjesztette az igét mindenütt, míg csak a titkosrendőrség miatt odább nem kellett állnia. Természetesen letartóztatták, államellenes izgatásért öt évet töltött egy kényszermunkatáborban. A tárgyaláson visszautasította a hivatalból kirendelt védőt, s olyan nagyszerűen védekezett, hogy a bíróság, ha hallgatólagosan is, de kénytelen volt beismerni: elítélésével erőszakot tesznek a szovjet alkotmányon. Az amnesztia után, amelyet Gorbacsov adott a papoknak, kiderült, hogy Ruszakov atya mit sem vesztett hevességéből. Folytatta az igehirdetést, és ostorozta a gyáva és megvesztegethető püspököket. Többségük menten rohant is Alekszij pátriárkához, hogy zárassa be megint a fiatal papot.

II. Alekszij egyszerű papnak öltözve elment Ruszakov egyik igehirdetésére. Nem ismerte föl senki. Ahogy állt ott az emberek között, arra gondolt, bárcsak valahogy az egyház szolgálatába tudná állítani ezt a tüzet, ezt a szenvedélyt. Grigorij atya képes volt egyesíteni az embereket. A nép nyelvén beszélt, a munkások szófordulatait alkalmazta. Képes volt olyan kifejezésekkel fűszerezni beszédeit, amelyeket a barakkokban, a munkatáborokban tanult; értett a fiatalok nyelvén, ismerte a legnépszerűbb popzenekarokat és a sztárokat; tudta, milyen nehéz a háziasszonyoknak, abból a kevésből kijönni; tudta, hogy a vodka elködösíti a nehézségeket. Harmincöt éves volt, nőtlen, aszkéta, mégis többet tudott a test bűneiről, mint amennyit bármelyik papnöveldében megtudhatott volna. II. Alekszij nem szaladt a rendőrségre, hogy tartóztassák le Ruszakov atyát. Inkább vacsorára hívta. A Danyilovszkij kolostorban maga tálalta neki az egyszerű faasztalnál a gyümölcsökből álló fogásokat. Egész éjjel beszélgettek. Alekszij elmagyarázta a fiatal papnak, hogy pátriárkaként milyen feladat vár rá: a diktatúrát hosszú ideig kiszolgáló egyház lassú reformja, visszatérítése arra az útra, amelyen járva ismét Oroszország száznegyvenmillió ortodox hívének pásztora lehet. Hajnalra megegyeztek. Grigorij atya ráállt, hogy arra fogja buzdítani híveit: keressék Istent otthonaikban és munkájukban, de forduljanak az egyházhoz is, bármilyen hiányosságai legyenek is esetleg. A pátriárka hallgatólagos támogatása sokat jelentett. Egy nagy tévéstúdió minden héten közvetítést adott Grigorij atya tömegek által látogatott hitszónoklatairól, ilyenformán sok millió olyan ember is láthatta-hallhatta, aki személy szerint sohasem találkozott vele. 1999 telén Grigorij Ruszakov atyát már széles körben Oroszország legkiválóbb szónokaként tartották számon, még, mint Igor Komarovnál is jobbat. A pátriárka most hallgatott egy ideig, végül így szólt: - Beszélek Grigorij atyával a cár visszatérésének ügyében.

15 Mint november végén mindig, a szél már hajszolta az első téli havakat a Szlavjanszkaja téren, előfutárait a közelgő csikorgó hidegnek. A testes pap behúzott nyakkal, fejével a szélbe hajolva nyitott be a kapun, vágott át a kis udvaron, s lépett be a füstölőktől és átnedvesedett ruháktól szagló Mindenszentek templomának melegébe. Egy parkoló kocsiból ezúttal is figyelték. Amikor látták, hogy senki sem követi, Grisin ezredes is bement utána. - Telefonált - mondta, ahogy a néhány hívőtől kissé távolabb, látszólag a freskókat nézegetve álltak. - Az este látogató jött. Angliából. - Nem Amerikából? Biztos, hogy nem Amerikából? - Biztos, ezredes úr. Őszentsége néhány perccel tíz után szólt nekem, hogy jön hozzá egy angol férfi, és majd vezessem be. Az illetőt egy tolmács kísérte, egy jóval fiatalabb férfi, fölkísértem őket a dolgozószobába, aztán kávét vittem be. - Miről beszélgettek? - Amikor odabent voltam, az idősebb angol éppen elnézést kért gyenge oroszságáért. A fiatalabbik tolmácsolt. Aztán őszentsége rám szólt, hogy tegyem le a kávét, és hogy visszavonulhatok. - Hallgatózott? - Próbáltam, de azt hiszem, a fiatalabbik angol a kilincsre akasztotta a sálját. Látni semmit sem láttam, hallani is alig hallottam valamit. Aztán jött valaki, jött a kozák a szokásos őrjáratára, és el kellett mennem az ajtótól. - Ez az idősebbik angol mondta, hogy kicsoda? Mondta a nevét? - Amíg odabent voltam, addig nem. Lehet, hogy akkor mutatkozott be, amikor kint voltam kávéért. A sál miatt semmit sem láttam, és alig hallottam valamit. És amit hallottam, annak sincs semmi értelme. - Azért csak mondja el, Makszim atya. - Őszentsége csak egyszer beszélt egy kicsit hangosabban. Az kérdezte: visszahozni a cárt? Nagyon meglepettnek hangzott, de aztán megint halkabbra fogták. Grisin ezredes egy ideig csak állt, szótlanul révedt a Máriát és a gyermek Jézust ábrázoló

festményekre; úgy érezte magát, mintha pofon ütötték volna. Ez az ostoba pópa azt mondja, hogy semmi értelme annak, amit hallott. Hogyne volna. Ha az állam élén egy alkotmányos uralkodó áll, akkor nincs elnöki poszt. A kormány feje a miniszterelnök lesz, a kormányzó párt vezetője, de ettől még alárendeltje a dumának, az országgyűlésnek. Ez még távolról sem hasonlít az Igor Komarov-féle egypárti diktatúra tervéhez. - Hogy nézett ki? - kérdezte halkan. - Középmagas, sovány, ősz, úgy hetvenöt körüli. - Nem is sejti, honnan jöhetett? - Csak annyit tudok, hogy egészen más volt, mint az a fiatal amerikai. Autón jött, és az meg is várta. Nem taxi volt, hanem egy olyan nagy személyautó... egy limuzin. Amikor elmentek, felírtam a rendszámát. - Makszim atya egy kis cédulát csúsztatott oda Grisinnek. - Jó munkát végzett, Makszim atya. Nem fogjuk elfelejteni. Grisin nyomozói nyomban munkához láttak. Felhívták az Autóhivatalt, és egy óra múlva már tudták, hogy a kocsi a National Szállóé. Kuznyecov kapta a megbízatást. Csaknem tökéletes amerikai kiejtése gyakorlatilag minden oroszt meggyőzött amerikai voltáról. Nem sokkal ebéd után lépett be a National kapuján, s egyenesen a recepcióshoz ment. - Bocsánat, beszél angolul? - Igen, uram. - Nagyszerű. Arról van szó, hogy az este nem messze innen egy étteremben vacsoráztam, és a szomszéd asztalnál ült egy angol férfi, akivel szóba elegyedtem. Ő korábban ment el, és ezt az asztalán felejtette. Egy öngyújtót mutatott, egy aranyból készült, drága Cartier-öngyújtót. A recepciós nem értette. - Értem. És? - A lényeg, hogy én utánaszaladtam - folytatta Kuznyecov -, de már elkéstem. Éppen elhajtott egy olyan hosszú, fekete Mercedesben. A rendőrségen azt mondták, hogy esetleg a maguké. Sikerült följegyeznem a számát. Egy papírlapot csúsztatott a portás elé. - Á, igen! - A portás bólogatott. - Ez a miénk. Egy pillanat. - Megnézte az előző esti menetrendet. - Azt hiszem, ez Mr. Trubshaw-é lehet. Átadjam neki? - Ne fáradjon vele. Átviszem oda a kulcsosokhoz, hogy tegyék bele a rekeszébe. Kuznyecov kedélyesen odaintett a recepciósnak, és átment a pult túlsó végébe, ahol a kulcsokat tartották. Az öngyújtót zsebre vágta. - Jó napot! Meg tudná nekem mondani Mr. Trubshaw szobaszámát? A kulcsos lány fiatal volt, fekete hajú, csinos, időnként közelebbi barátságot is kötött amerikaiakkal. Felvillantotta mosolyát. - Egy pillanat. Beütötte a nevet a számítógépbe, majd fejét ingatva nézett föl Kuznyecovra. - Mr. Trubshaw és a társa sajnos ma reggel kijelentkezett. - Hogy a fene...! Reméltem, hogy még elérem. Nem tudja véletlenül, hogy elutazott-e? A lány megint kopogtatni kezdett. - Igen, mi foglaltuk a helyét a déli londoni gépre. Kuznyecov nem tudta, miért keresi Grisin ezt a bizonyos Mr. Trubshaw-t, de jelentette neki a tapasztaltakat. Miután elment, Grisin felhívta egyik emberét, aki a belügyminisztérium vízumosztályán dolgozott. Az illető átfaxolta neki az adatokat. A fényképet, amelyet a londoni orosz követségen keresztül mellékeltek a vízumkérelemhez, egyik beosztottja küldte át. - Nagyítsák fel! - Grisin odaadta stábja egyik tagjának. Nem ismerte ezt az öreg angolt, de eszébe jutott valaki, aki talán ismerhette. Öt kilométerrel távolabb, a Tverszkaja utcán, egy olyan ponton, amelyhez érve a minszki országút már kétszer megváltoztatta nevét, áll a nagy Diadalkapu, s közvetlen közelében nyílik a Maroszejka utca. Itt két hatalmas háztömbben kizárólag visszavonult, magasabb rangú KGB-sek, állami nyugdíjasok élnek viszonylagos kényelemben. 1999 telén itt lakott Oroszország egyik legfélelmetesebb, kiérdemesült kémfőnöke, Jurij Drozov tábornok. A hidegháború leghidegebb napjaiban, míg vissza nem vezényelték Moszkvába, a

szupertitkos illegális direktorátus élére, Amerika keleti partján ő irányította a KGB valamennyi akcióját. „Illegálisoknak" azokat az embereket nevezik, akik nem diplomatának álcázva mennek az ellenséges területre, hanem üzletemberként, értelmiségiként vagy hasonlóként, s így futtatják az általuk beszervezett szállítókat. Lebukás esetén nem kiutasítás, hanem letartóztatás és tárgyalás vár rájuk. Drozov éveken át képezte és irányította a KGB illegálisait. Grisin akkoriban került egy rövid időre közelebbi kapcsolatba vele, amikor Drozov aktív szolgálata utolsó szakaszában egy kis, diszkrét csoportot irányított Jazenovóban, amelynek feladata az Aldrich Ames által küldött adattenger kiértékelése volt, Grisin pedig az ennek kapcsán lebukott hírszerzők kihallgatótisztjeként működött. Nemigen állhatták egymás. Drozov az ügyességet és finomságot előnyben részesítette a nyers erővel szemben, Grisin pedig annak a bizonyos dicstelen kelet-berlini akciónak a kivételével soha ki nem tette a lábát a Szovjetunióból, lenézte az első fődirektorátus embereit, akik éveket töltöttek Nyugaton, s „megfertőződtek" annak modorosságával. Mindezek ellenére Drozov hajlandó volt fogadni Maroszejka utcai lakásában. Grisin egy felnagyított útlevélképet mutatott neki. - Látta már ezt az embert? - kérdezte. Legnagyobb döbbenetére az öreg hírszerző öblös nevetésben tört ki, nevettében még a fejét is hátravetette. - Még hogy láttam-e? Nem, személyesen nem. Ez az arc azonban Jazenovóban az én korosztályom minden tagjának beleégett az agyába. Tényleg nem tudja, hogy ki ez? - Tényleg. Különben nem volnék itt. - Hát mi csak Rókának neveztük. Nigel Irvine. A hatvanashetvenes években ő vezette az ellenünk irányuló műveleteket, aztán hat évig a brit titkosszolgálat főnöke volt. - Szóval kém - összegezte Grisin. - Kémfőnök, kémek irányítója - igazította ki Drozov. - Ez nem ugyanaz. És nála különbet nemigen ismertünk. Miért érdekli? - Tegnap itt járt Moszkvában. - Jóságos ég! És tudja, hogy miért jött? - Nem - felelte Grisin. Drozov rebbenéstelen tekintettel nézett az arcába. Nem hitte el. - Egyébként miért érdekli ez magát? - kérdezte. - Maga már kiszállt. Ha jól tudom, maga most azoknak a Komarov-féle fekete ruhás brigantiknak a parancsnoka. - A Hazafias Erők Uniója biztonsági szolgálatának vagyok a főnöke - mondta kimérten Grisin. - Egykutya - dünnyögte az öreg tábornok. Kikísérte a távozó Grisint. - Ha megint itt járna a Róka, mondja meg neki, hogy nézzen be hozzám egy pohárkára! - szólt utána. Az orra alatt hozzátette még: - Te barom! - aztán becsukta az ajtót. Grisin beszólt a vízumosztályon dolgozó informátorának, hogy ha Sir Nigel Irvine vagy Mr. Trubshaw megint szeretne ellátogatni a Szovjetunióba, azonnal értesítse. * Másnap Nyikolaj Nyikolajev hadseregtábornok interjút adott az Izvesztyijának, az ország legnagyobb napilapjának. Az újság szenzációként kezelte a dolgot, mivel az öreg harcos még sosem adott nyilatkozatot. Az interjút úgy állították be, mintha a tábornok közelgő hetvennegyedik születésnapja alkalmából készült volna, s az egészsége felőli szokványos tudakozódással kezdődött. Egyenes derékkal ült a Frunze Akadémia tiszti klubjának egyik bőrrel kárpitozott székén, s közölte a riporterrel, hogy jó egészségnek örvend. - A fogaim még megvannak - recsegte -, szemüvegre nincs szükségem, és akármelyik maga korabeli slapaj eszén túljárok. A negyven-egynéhány éves riporter el is hitte neki. A fényképész, egy huszonöt körüli nő, áhítatos tisztelettel nézett rá: nagyapja mesélt neki a fiatal harckocsizó-tisztről, akinek parancsnoksága alatt ötvennégy éve eljutott Berlinbe. A beszélgetés lassanként az ország állapotára terelődött. - Szánalmas! - csattant Kolja bácsi hangja. - Káosz! - Feltételezem - vetette föl a riporter -, hogy a januári választásokon Igor Komarovra és a

HEU-ra szavaz. - Komarovra? A HEU-ra? Soha! - recsegte a tábornok. - Az egy rakás fasiszta, fasiszta mind egy szálig. Egy fertőtlenített csáklyával se nyúlnék hozzájuk. - Nem értem - hebegte a riporter. - Én azt hittem, hogy… - Egy másodpercre se ringassa magát abba az illúzióba, fiatalember, hogy egy pillanatig is bedőltem annak az álságos hazafiságnak, amit ez a Komarov fröcsög. Én tudom, mi az a hazafiság, fiam. Láttam, hogyan ontják érte vérüket emberek, hogyan halnak meg érte. Meg tudom különböztetni az igaz hazafiságot a hamistól. Ez a Komarov nem hazafi, csak hetethavat összehord a népnek. - Értem - mondta a riporter. Egy szót sem értett az egészből, Nyikolajev tökéletesen megdöbbentette. - Annyi azonban bizonyos, hogy sokan hiszik, hogy az Oroszországra vonatkozó tervei… - Ez az ember vérfürdőt tervez Oroszország számára! - forrasztotta a szót a riporter torkára Nyikolajev. - Vagy magának az a véleménye, hogy nem öntözte még elég vér ezt a földet? Mert én derékig gázoltam benne, és soha többé nem akarok ilyesmit megérni. Az az ember fasiszta. Nézd, fiam, én egész életemben fasiszták ellen harcoltam. Harcoltam ellenük Kurszknál, harcoltam ellenük Bagratyionnál, a Visztulánál, egészen az utolsó mocskos bunkerig. A fasiszta az fasiszta, akár német, akár orosz. Ezek egytől egyig… – Szívesen használta volna a negyven szó bármelyikét, amelyet az orosz nyelv a nemi szervek megnevezésére használ, mivel azonban egy nő is jelent volt, beérte a merzavci – gonosztevők – szóval. - De hát csak meg kell tisztítani Oroszországot ettől a rengeteg mocsoktól! - vetette ellen a riporter. - Hát ez igaz, mocsok, az aztán van. De ennek nagy része nem a kisebbségek mocska, hanem igazi, rendes, házilag előállított orosz mocsok. Mi van például a kétkulacsos politikusokkal, a lefizetett tisztviselőkkel, akik kéz a kézben járnak a gengszterekkel? - De hát Komarov ki akarja seprűzni a gengsztereket. - Igor Komarovot gengszterek pénzelik. Maga tényleg nem látja ezt? Mégis mit gondol, ki tömi ennyi rengeteg pénzzel? Egy jó tündér? Ha ő lesz itt az elnök, ezt az országot zsebre vágják a gengszterek. Én mondom magának, fiam, hogy aki ennek az országnak az egyenruháját viselte, és büszkén viselte, az nem engedheti meg, hogy a hazájábanez a fekete ruhás söpredék legyen az úr. - Ön szerint mi a teendő? Az öreg tábornok az újság aznapi számáért nyúlt - ott hevert előtte az asztalon -, és megveregette a leghátsó oldalt. - Látta ezt a papot este a tévében? - Grigorij atyát, az igehirdetőt? Nem. De miért kérdezi? - Mert lehet, hogy neki van igaza. És lehet, hogy ennyi sok évig mindannyian tévedésben éltünk. Vissza kell hozni Istent és a cárt. Az interjú szenzációt keltett, de nem is annyira a tartalmáért, hanem inkább azért, aki mondta. Oroszország leghíresebb katonája mondta, akinek szavaira az ország minden tisztje, közkatonája és kiszolgált katonája odafigyel. Az interjút teljes terjedelmében átvette a Vörös Csillag utóda, az Oroszország minden laktanyájába eljutó Hadseregünk című hetilap. A tévé országos híradója részleteket közölt belőle, a rádió szintén. A tábornok több interjúra nem volt kapható. A Kiszelnyij bulvári épületben, a kőarcú Igor Komarov előtt álltában, Kuznyecovnak kis híján könnyek gyűltek a szemébe. - Nem értem, elnök úr, én ezt egyszerűen nem értem. Ha volt ember ebben az országban, akiről feltételeztem, hogy a HEU és az ön odaadó támogatója, akkor az Nyikolajev tábornok volt. Igor Komarov és Anatolij Grisin, aki az ablaknál állva a behavazott udvart nézte, fagyosan hallgatott. A fiatal sajtófőnök visszament a szobájába, és sorra hívta a lapokat, a tévé- és rádióállomásokat, hogy valamiképp megpróbálja elvenni a dolog élét. Nem volt könnyű feladat. Azt nemigen mondhatta, hogy Kolja bácsi szenilis vén hülye, aki már azt sem tudja, mit beszél, mert ez nyilvánvalóan nem volt igaz. Egyetlen érve az volt, hogy a tábornok tökéletesen félremagyarázza a dolgokat. A kérdésekre azonban, amelyek azt firtatták, honnan veszi a pénzt a HEU, egyre nehezebb volt válaszolni. Könnyebben meg lehetett volna támogatni a HEU megingott pozícióját, ha az Ébredjetek! és az Anyaföld következő számát teljes egészében a témának lehetett volna szentelni. Sajnos ezek most hallgattak, az új gépeket pedig csak most hajózták be Baltimore-ban.

Az elnöki irodában végül Komarov törte meg a csöndet. - Ez látta a Fekete Manifesztumot. - Szerintem is - mondta Grisin. - Először a nyomda, aztán titkos találkozók a pátriárkával… Most meg ez. Mi a fene folyik itt? - Szabotázs, elnök úr. Igor Komarov megtévesztően halkan beszélt. Túlontúl halkan. Az arca azonban falfehérre sápadt, s mindkét pofacsontján vörös foltok gyúltak. Miként Akopov, a néhai titkár, Grisin is látta már, mire képes dühében a fasiszta vezér; még ő is tartott ezektől a kirobbanásoktól. Amikor Komarov ismét megszólalt, hangja szinte suttogássá halkult. - Te azért vagy mellettem, Anatolij, hogy megakadályozd az ilyen ellenem irányuló szabotázsokat. Anatolij, te nagyon közel állsz hozzám. Én téged Oroszország második leghatalmasabb emberévé teszlek. Ki csinálja ezt? - Egy Irvine nevű angol meg egy Monk nevű amerikai. - Két ember? Mindössze két ember? - Nyilvánvalóan vannak támogatóik, elnök úr. És kezükben a manifesztum. Mindenkinek mutogatják. Komarov felállt az asztalától, fölvette a súlyos, félhenger formájú ebonitvonalzót, s csapkodni kezdte bal tenyerét. Emeltebb hangon folytatta a beszédet. - Akkor keresd meg és tipord el őket, Anatolij! Számítsd ki, mi lesz a következő lépésük, és előzd meg! És most nagyon figyelj rám! Alig hat hét múlva, január 16-án száztízmillió szavazásra jogosult orosz választ elnököt magának. Azt akarom, hogy rám szavazzanak. Hetvenszázalékos részvétel esetén ez hetvenhétmillió szavazatot jelent. Ebből negyvenmillió nekem kell. Az első fordulóban akarok győzni. Egy hete még hatvanmillió szavazatra számíthattam. Ez az agyalágyult tábornok tízmillió szavazómba került! A „tízmillió” szinte rikoltásként hangzott. A vonalzó emelkedett, lecsapott, de Komarov már az asztalt csapdosta vele. Hirtelen, minden átmenet nélkül ordítva kezdte szidni az ellene törőket, s addig ütötte-verte saját telefonkészülékét, míg darabokra nem tört a bakelit. Grisin karómereven állt. A folyosót halálos csend ülte meg: az épületben mindenki megdermedt. - Most meg egy idióta pópa fordít egyet a köpönyegén, és a cárok visszatérése mellett prédikál! Ebben az országban rajtam kívül nem lesz cár! És ha egyszer én leszek az uralkodó, olyan fegyelemre tanítom őket, hogy hozzám képest Rettegett Iván olyan lesz, mint egy templomszolga! Beszéd közben újra meg újra lecsapott az ebonitvonalzóval, teljesen szétverte a telefont, úgy nézett darabjaira, mintha magát az engedetlen orosz népet látná benne, akit most móresre tanít. Ahogy az üvöltésszerű „templomszolga” utórezgése lecsengett, Komarov az asztalra dobta a vonalzót. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapodjon. Hangja visszaállt a normális szintre, de a keze még remegett. Az asztal lapjára fektette ujjait. - Ma este nagygyűlést tartok Vlagyimirban… Ez lesz az egész kampány legnagyobb gyűlése. Holnap az összes rádió közvetíti. Holnaptól kezdve pedig, egészen a választásig, minden este szólok a néphez. A pénzügyi része már el van intézve, ez az én dolgom. A propaganda Kuznyecovra tartozik. – Kinyújtotta jobbját, s mutatóujjavai Grisinre mutatott. - Neked, Anatolij, egyetlen, ismétlem: egyetlen feladatod van. Véget vetni a szabotázsnak! Az utolsó mondat megint kiáltásnak hangzott. Komarov le-roskadt a karosszékébe, és elbocsátólag intett. Grisin szó nélkül távozott. * A kommunizmus idején csak egyetlen bank létezett, a Narodnyij Bank, a Népi Bank. Az összeomlás után kibontakozó kapitalizmusban gombamód szaporodtak, számuk végül elérte a nyolcezret. Sok csak ideig-óráig működött, aztán összeomlott, és magával rántotta a betétesek pénzét. Mások egyetlen éjszaka felszívódtak - ugyanazzal az eredménnyel. A fennmaradók úgyszólván menet közben tanultak bele a szakmába, mivel a kommunizmus alatt nem sok tapasztalatra tehettek szert. Ráadásul a bankárság veszélyes szakma volt. Tíz év alatt, 1999-ig, összesen négyszáz bankárt öltek meg, többnyire azért, mert nem volt hajlandó fedezetlen kölcsönöket nyújtani, sem más formában együttműködni gengszterekkel. A kilencvenes évek végére a bankok száma négyszáz, viszonylag jó hírű bankra redukálódott, s ezek közül a legfelső ötvennel a Nyugat is hajlandó volt üzletelni.

A banktevékenység Szentpéterváron és Moszkvában összpontosult, főképp az utóbbiban. Furcsa tükreként a szervezett bűnözésnek, a bankok is kezdtek egyesülni. A bankügyletek nyolcvan százalékát az úgynevezett „felső tíz" bonyolította le. A beruházások mértéke egyes esetekben akkora volt, hogy a vállalkozást csak két-három bank konzorciuma révén lehetett beindítani. 1999 telén talán a legerősebb a Moszt Bank és a Szmolenszkij Bank volt, de még náluk is hatalmasabb a Moszkvai Szövetségi Bank. Ez utóbbi központjába jelentkezett be december első hetében Jason Monk. A bank biztonsága Fort Knoxéval vetekedett. A fokozott veszélyeztetettség miatt a nagy bankok elnökeit olyan testőrgárda vette körül, amelyhez képest bármely amerikai elnöké elenyésző. Legalább hármuk már rég elküldte családját Londonba, Párizsba, illetve Bécsbe, és saját repülőgépükön ingáztak moszkvai irodájukba. Oroszországban több száz főnyi őrség óvta őket. A bankfiókok őrizetéhez több ezer ember kellett. Mind ez idáig példátlan eset volt, hogy valaki csak úgy, anélkül hogy legalább napokkal korábban megbeszélte volna, bejusson a Moszkvai Szövetségi Bank elnökéhez. Monknak azonban sikerült. Vitt magával valamit, ami legalább ennyire példátlan volt. Miután a földszinten megmotozták, és átvizsgálták a táskáját, felkísérték az elnöki irodáknál három emelettel alacsonyabban található „igazgatói szintre". Monk itt átadta a levelet egy angolul kifogástalanul beszélő, fiatal, sima modorú orosz fiatalembernek, aki gondosan megvizsgálta. Megkérte Monkot, hogy várjon, s eltűnt egy kombinációs zárral nyíló, masszív, tömör fának látszó ajtó mögött. Ólomlábakon vánszorogtak a percek. A két fegyveres őr egy pillanatra sem vette le Monkról a szemét. A helyiség másik íróasztalánál ülő titkárnő meglepetésére a visszatérő fiatal titkár intett Monknak, hogy kövesse. Az ajtó mögött megint megmotozták, s miközben a sima modorú fiatalember elnézést kért a zaklatásért, egy fémkereső műszerrel is megvizsgálták. - Megértem - nyugtatta Monk. - Nehéz időket élünk. Két emelettel följebb ismét egy váróhelyiségbe léptek, majd bevezették Leonyid Grigorjevics Bernstein irodájába. Monk levele ott hevert az íróasztal lapjának bőrbetétjén. A bankár alacsony, széles vállú férfi volt, haja göndör, ősz, tekintete éles, fürkésző. Remekül szabott öltönye a Savile Row-n készült. Felállt, és kezet nyújtott, majd egy mozdulattal hellyel kínálta Monkot. Monk észrevette, hogy a sima modorú fiatalember ott maradt a szobában. Nem kerülte el figyelmét a zakója bal hóna alatt látható enyhe kidomborodás sem. A fiatalember Oxfordban végezett, de Bernsteinnek gondja volt rá, hogy a quanticói lőtéren is csiszolja képességeit. A bankár a levélre, majd Monkra nézett. - Nos, mi újság Londonban? Ugye csak most érkezett, Mr. Monk? - Néhány napja - válaszolta Monk. A levél krémszínű, rendkívül drága, vászonszövésű papírra volt írva, fejlécén ott volt a frankfurti Mayer Amschel Rothschild fiait jelképező öt, széttartó nyíl. Ritka az olyan bankár, aki ne fogadná a londoni St. Swithin's Lane-en székelő N. M. Rothschild and Sons elnökének személyes megbízottját. A levélpapír százszázalékosan valódi volt. Csak a szöveg alján kanyargó aláírást, Sir Evelyn de Rothschild aláírását hamisították. - Sir Evelyn jól van? - kérdezte Bernstein. Monk oroszra váltott. - Tudomásom szerint igen, de a levelet nem ő írta alá. - Halk súrlódást hallott a háta mögül. Roppant hálás lennék, ha fiatal barátja nem lőné szitává a hátamat. Szeretnék még élni. Egyébként sincs nálam semmiféle veszedelmes eszköz, és nem azért jöttem, hogy megpróbáljak ártani önnek. - Akkor miért? Monk elmondta, mi minden történt július 15-e óta. - Ostobaság - mondta végül Bernstein. - Soha életemben nem hallottam még ekkora ostobaságot. Tudok Komarovról. A mesterségemhez tartozik, hogy mindenről tudjak. Komarov az én ízlésemhez képest messze jobbra áll, de ha azt hiszi, hogy errefelé a zsidók pocskondiázása új dolog, akkor maga semmit sem tud Oroszországról. Minden orosz szidja a zsidókat, de bankra mindnek szüksége van. - Hosszan, szúrós tekintettel méregette Monkot. - Magával hozta ezt a manifesztumot? - Igen. - Ha Komarov tudná, hogy maga itt van, mit csinálna? - Megöletne. Az emberei már most is felhajtják értem az egész várost. - Akkor magának jó idegei vannak.

- Megígértem, hogy elvégzek valamit. Miután elolvastam a manifesztumot, úgy éreztem, érdemes belevágni. Bernstein kinyújtotta a kezét. - Mutassa. Monk először a valódiságot tanúsító jelentést adta oda. A bankár megszokta, hogy bonyolult dokumentumokat gyorsan végigolvasson. Tíz perc alatt végzett. - Szóval három ember? - Az öreg takarító, Akopov, a titkár, aki ostoba módon ottfelejtette az asztalán, meg egy Jefferson nevű angol újságíró, akiről Komarov tévesen azt hitte, hogy ő is olvasta. Bernstein lenyomott egy gombot a házi telefonján. - Ludmilla! Fussa át a július végi, augusztus eleji napilapokat és hírügynökségi jelentéseket. Nézze meg, írnak-e valamit egy bizonyos Akopovról és egy Jefferson nevű angol riporterről. Az előbbivel kapcsolatban nézze meg a halálhíreket is. Szótlanul várt, míg föl nem villantak az asztalán álló számítógép lámpácskái. Odapillantott a képernyőre. - Szóval mind a három meghalt. És ha elkapják, akkor maga is, Mr. Monk. - Nagyon remélem, hogy erre nem kerül sor. - Hát, ha maga vállalta ezt a kockázatot, akkor én is vállalhatom, hogy megnézzem, mi a szándéka velünk Komarovnak. Megint kinyújtotta a kezét, elvette Monk kezéből a fekete dossziét, és felnyitotta. Az egyik oldalt többször is elolvasta, vissza-visszalapozta. Föl se nézett, úgy mondta: - Hagyj magunkra, Ilja. Minden rendben, fiam, elmehetsz. Monk hallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó. A bankár fölemelte a fejét, és Monkra nézett. - Ezt nem gondolhatja komolyan. - A teljes kiirtást? Egyszer már próbálkoztak ilyesmivel. - Oroszországban egymillió zsidó él, Mr. Monk. - Tudom. Tíz százalékuknak futja kivándorlásra. Bernstein felállt, odament az ablakhoz, egy ideig szótlanul nézte Moszkva fehér háztetőit. Az üvegnek enyhe zöldes árnyalata volt, tizenkét centiméteres vastagságával egy páncéltörő lövedéknek is ellenállt. - Ezt nem gondolhatja komolyan. - Szerintünk komolyan gondolja. - Kik azok a szerintünk? - Akik küldtek. Komoly, befolyásos emberek. De Komarov megijeszti őket. - Maga zsidó, Mr. Monk? - Nem. - Szerencsés ember. Komarov győzni fog. A közvéleménykutatások szerint feltartóztathatatlan. - Változhatnak a dolgok. Nyikolajev tábornok tegnap mindennek elmondta. Lehet hatása. Remélem, hogy az ortodox egyház is szerepet vállal. Elképzelhető, hogy Komarovot fel lehet tartóztatni. - Hm… Az egyház. Az egyház nem kifejezetten barátja a zsidóknak, Mr. Monk. - Ez igaz, viszont Komarovnak velük is vannak tervei. - Maga tehát valamiféle szövetséget kínál? - Valami olyasmit. Egyház, hadsereg, bankok, kisebbségek. Amit csak fel lehet használni. Látta, miket írnak arról a vándorló papról? Hogy a cár visszahívása mellett kardoskodik? - Láttam. Véleményem szerint ostobaság. De még egy cár is jobb, mint egy náci. Mit kíván tólem, Mr. Monk? - Én? Semmit. Önnek kell döntenie. Ön egy négy bankból álló konzorcium elnöke, amely két független tévécsatornával rendelkezik. Ott van a reptéren a Grummanje? - Ott. - Kijev légi úton csak két óra. - Hogy jön ide Kijev? - Meglátogathatná Babij Járt. Leonyid Bernstein visszaperdült az ablaktól.

- Most elmehet, Mr. Monk. Monk fölvette az asztalról a két dossziét, s visszacsúsztatta őket a lapos bőrtáskába, amelyben hozta őket. Tudta, hogy túlfeszítette a húrt. Babij Jar egy vízmosás Kijev határában. 1941 és 1943 között százezer embert géppuskáztak bele. Akadtak köztük kommunista komisszárok és tisztségviselők is, de a kilencvenöt százalékuk ukrán zsidó volt. Már a kilincsre tette a kezét, amikor Bernstein utánaszólt. - Maga járt már ott, Mr. Monk? - Nem. - És mit hallott róla? - Hogy kietlen hely. - Én jártam Babij Jarban. Iszonyatos hely. Jó napot, Mr. Monk. * Dr. Lancelot Probyn egy szűkös és zsúfolt szobával rendelkezett a College of Arms Victoria streeti központi épületében. Minden vízszintes felületen papírkötegek tornyozódtak, amelyek között rendszert valószínűleg csak maga Probyn tudott fölfedezni. Mikor Sir Nigel Irvine-t bevezették, Probyn doktor talpra ugrott, az egész Grimaldi-házat a padlóra söpörte, s vendégét az így felszabadult hellyel kínálta. - Nos, hogy áll az örökösödés? - kérdezte Irvine. - Mármint a Romanov-tróné? Nem jól. Jelzem, én sejtettem. Van valaki, aki talán jogosult volna, de az nem kér belőle, van egy másik, aki töri magát érte, de két ok miatt sem jöhet számításba, és van egy amerikai, akit eddig még nem kérdeztek meg, de akinek egyébként sincs esélye. - Ennyire rosszul állunk? - kérdezte Irvine. Probyn doktor fészkelődni kezdett, szeme felcsillant. Elemében volt a vérvonalak, beházasodások és különös szabályok világában. - Kezdjük a szédelgőkkel - mondta. - Anna Andersenre emlékszik? Ő volt az, aki egész életében azt állította magáról, hogy ő Anasztaszija nagyhercegnő, aki túlélte a jekatyerinburgi mészárlást. Egy szó sem volt igaz belőle. Már meghalt, de a DNS-vizsgálatok végül kimutatták, hogy szélhámos. Aztán néhány éve Madridban meghalt egy másik önjelölt, Alekszej nagyherceg. Róla kiderült, hogy egy luxemburgi szélhámos. Ilyenformán tehát csak hárman maradnak, akikről időnként ír valamit a sajtó, általában pontatlanul. Hallott már Georgij hercegről? - Nézze el nekem, tanár úr, de sajnos nem. - Mindegy, ez nem is érdekes. Az illető egy fiatalember, akivel éveken át házalt Európában és Oroszországban roppant ambiciózus anyja, Marija nagyhercegnő, a néhai Vlagyimir nagyherceg lánya. Mint az uralkodó cár dédunokája, maga Vlagyimir is igényt formálhatott volna a trónra, bár ebbe is bele lehetett volna kötni, mivel anyja az ő születése idején nem volt az ortodox egyház tagja, márpedig ez feltétel. Akár így, akár úgy, a lánya semmiképp sem követhette volna, bár makacsul állította, hogy joga van rá. Tudja, a Pál-féle törvény... - Sajnos ezt sem... - Még I. Pál cár fektette le, hogy, különleges körülmények kivételével, a trón csak férfiágon örökölhető. A leánygyermekek nem számítanak. Színtiszta ivarsovinizmus, de hát ez már csak így volt, és így is van. Marija nagyhercegnő tehát valójában csak hercegnő, és a fia, Georgij nem örökölheti a trónt. A Pál-féle törvény még azt is kimondja, hogy a lányoknak még a fiuk sem számít. - Eszerint tehát hiába reménykednek? - Pontosan ez a helyzet. Nagyon ambiciózusak, de az igényük nem jogos. - Az imént említett valamilyen amerikait is. - Hát az aztán egy furcsa história. A forradalom előtt II. Miklósnak volt egy nagybátyja, Pál nagyherceg, az apja legfiatalabb öccse. A bolsevikok meggyilkolták Miklóst, a testvérét és Pál nagybátyját. Pálnak azonban volt egy fia, a cár unokaöccse. Ez a zabolátlan fiatalember történetesen belekeveredett Raszputyin meggyilkolásába. Emiatt a bolsevikok forradalma idején Szibériában élt, száműzetésben. Így úszta meg. Sanghajon keresztül elmenekült, és végül Amerikában kötött ki. - Erről még sosem hallottam - mondta Irvine. - És ezután? - Nos, ez a fiú, Dmitrij megmaradt, megnősült, és van egy fia, Paul, aki az Egyesült Államok őrnagyaként részt vett a koreai háborúban. Paul is megnősült, neki is született két fia. - Az én szememben ez nyílegyenes férfiági leszármazás -mondta Irvine. - Eszerint lehetséges volna, hogy az igazi cár esetleg amerikai?

- Egyesek szerint lehetséges, de azok csak áltatják magukat. Arról van szó, hogy Dmitrij egy amerikai közember lányát vette el. Paul, a fia szintén. A császári család törvényeinek 188. pontja értelmében, aki nem rangbelivel házasodik, annak a fia nem örökölheti a trónt. Ezen a paragrafuson később lazítottak egy kicsit, de a nagyhercegekre ez nem vonatkozik. Dmitrij házassága morganatikus, rangon aluli. Őrnagy fia és annak szintén morganatikus házasságából született két fia, tehát mint trónörökös szóba sem jöhet. - Szóval ők is kiesnek. - Sajnos. Egyébként nem mintha valaha is túl nagy érdeklődést mutattak volna iránta. Azt hiszem, Floridában élnek - Akkor ki marad? - Az utolsó, akinek származás szerint legjogosabb az igénye. Szemjon Romanov herceg. - Rokona a meggyilkolt cárnak? Se leányág, se morganatikus házasság? - Egyik se, de ez egy hosszú történet. Képzeljen el négy cárt. II. Miklós az apját, III. Sándort követte, az pedig az ő apját, 11. Sándort, akinek az apja I. Miklós volt. Nos, ennek az I. Miklósnak volt egy másodszülött fia is, Miklós nagyherceg, akiből természetesen nem lett cár. Ennek a Miklósnak a fiát Péternek hívták, Péter fiát Kirillnek, és Szemjon ennek a Kirillnek a fia. - Tehát a meggyilkolt cártól kezdve háromnemzedéknyit kell visszamenni, egészen a dédapáig, aztán egy másodszülött fiú ágán lefelé négynemzedéknyit, hogy elérkezzünk Szemjonhoz. - Pontosan. - Ez azért némiképp erőltetettnek látszik, tanár úr. - Hosszú história, de a családfák már csak ilyenek. Szakszempontból Szemjoné a legtisztább vérvonal, ez azonban csak elméleti jelentőségű. A gyakorlatban vannak problémák. - Például? - Először is már hetvenen felül jár. Tehát ha esetleg trónra kerülne, akkor sem ülne rajta sokáig. Másodszor: nincs gyermeke, tehát vele együtt kihal az ág, és Oroszország egy mezővel hátralép. Harmadsorban: többször is kijelentette, hogy nem érdekli a dolog, és még akkor is visszautasítaná a koronát, ha felkínálnák neki. Sir Nigel csak hümmentett. - Van még rosszabb is - folytatta Probyn. - Mindig nagy kujon volt az öreg, szerette a gyors kocsikat, a Riviérát és a fiatal lányokat, főleg a személyzet tagjait. Ez utóbbi szokása három felbomlott házasságot eredményezett. És ami a legrosszabb: azt rebesgetik róla, hogy csal a backgammonban. - Te jóságos ég! - Sir Nigel Irvine valóban megdöbbent. Szobalányokkal cicázni még csakcsak, na de csalni a backgammonban... - És hol lakik? - Van Normandiában egy nagy almáskertje. Calvadoshoz való almákat termeszt. Sir Nigel Irvine egy ideig némán töprengett. Probyn doktor résztvevőén figyelte. - Ha ez a Szemjon nyilvánosan kijelenteni, hogy semmiképp nem ülne trónra, ez hivatalos lemondásnak számítana? Probyn doktor felfújta az arcát. - Azt hiszem. Hacsak tényleg sor nem kerül a restaurációra. Akkor fordulhat a szél. Gondoljon csak a gyors kocsikra meg a szobalányokra. - És Szemjon nélkül mi az ábra? Mi a végeredmény? - A végeredmény, Sir Nigel, az, hogy ha az orosz nép úgy akarja, azt választ cárnak, akit csak akar. Ilyen egyszerű. - Volt már rá példa, hogy külföldit választottak? - Bőven. Megesik időnként. Ha visszagondol, nálunk, angoloknál háromszor is. Amikor I. Erzsébet bár nem szűzként, de mégiscsak hajadonként halt meg, Skócia királyát, VI. Jakabot hívtuk meg, hogy nálunk I. Jakabként angol király legyen. Három királlyal később kihajítottuk II. Jakabot, és a holland Orániai Vilmost ültettük a trónra. Amikor Anna királynő meghalt, és nem maradt utána élő leszármazott, Hannoveri Györgyöt kértük meg, hogy jöjjön már át I. Györgynek. Pedig szinte egy kukkot sem tudott angolul. - A kontinensen is előfordult? - Természetesen. A görögöknél kétszer. 1833-ban, amikor a törökök elkergetésével kivívták szabadságukat, Bajor Ottót kérték fel, hogy legyen a királyuk. Nemigen vált be, úgyhogy 1862-ben lemondatták, és a dán Vilmos herceghez folyamodtak. Ő lett I. György. Ezután 1924-ben kikiáltották a köztársaságot, 1935-ben visszaállították a királyságot, aztán 73-ban megint eltörölték. Nehezen

határozzák el magukat. - Probyn doktor kissé széttárta a karját. - Kétszáz éve a svédek is tanácstalanok voltak. Körülnéztek, és végül Napóleon egyik tábornokát, Bernadotte-ot kérték fel, hogy legyen a királyuk. Ez nagyon bejött, a leszármazottai még ma is ott ülnek a trónon. Na és végül 1905-ben a dán Károly herceget kérték fel, hogy VII. Haakon néven legyen norvég király. Az ő leszármazottai is uralkodnak még. Ha valahol megürül egy trón, és kell egy király, néha jobb egy értelmes külföldit ültetni rá, mint egy hasznavehetetlen helybelit. Sir Nigel ismét gondolatokba merült; Probyn doktor már gyanította, hogy érdeklődése nem pusztán teoretikus jellegű. - Megenged egy kérdést? - kérdezte. - Természetesen. - Hogyan reagálnának az amerikaiak, ha a restauráció kérdése esetleg valóban fölmerülne Oroszországban? Úgy értem, náluk a buksza, és manapság ez az egyetlen szuperhatalom. - Az amerikaiak hagyományosan monarchistaellenesek - ismerte el kényszeredetten Irvine -, de azért nem a hülyeségig. 1918-ban Amerika jelentős szerepet játszott a német császár száműzésében. Ez a jól ismert kaotikus vákuumhoz, a weimari köztársasághoz vezetett, Adolf Hitler ebben a vákuumban bukkant fel. Az eredmény ismeretes. 1945-ben az Egyesült Államok nem szakította meg a japán császári család uralmát. Az eredmény? Japán ötven éve Ázsia legstabilabb demokráciája, antikommunista és Amerika barátja. Nézetem szerint Washington arra az álláspontra helyezkedne, hogy ha az oroszok erre az útra lépnek, az az ő dolguk. - De ehhez az egész orosz nép döntése kellene... népszavazás. Sir Nigel bólintott. - Igen, azt hiszem. A duma önmagában nem elég. Túlságosan nagy a korrupció veszélye. Ezt az egész nemzetnek kellene eldöntenie. - Na és kire gondol? - Épp ez a probléma, tanár úr. Senkire. Az ön által elmondottakból kiderült, hogy egy aranyifjú vagy holmi szédelgő szóba sem jöhet. Vegyük inkább sorra, milyen tulajdonságokkal kellene rendelkeznie egy új cárnak. Benne van? A herold szeme felcsillant. - Ez sokkal érdekesebb, mint általában a munkám. Kor tekintetében...? - Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy úgy negyven és hatvan között? Ez nem tizenévesnek való feladat, de nem is aggastyánnak. Érett legyen, de ne öreg. Mi a következő? - Valamelyik ma is uralkodó család hercegének kell lennie, úgy is kell kinéznie, úgy is kell viselkednie - felelte Probyn. - Európainak? - Igen, feltétlenül. Nem hiszen, hogy az oroszok elfogadnának egy afrikait, egy arabot vagy ázsiait. - Szóval európai kell. - Kell, hogy legyen egy legitim örököse, és mindkettejüknek föl kell vennie az ortodox hitet. - Ez nem megoldhatatlan. - Van azonban egy komoly bökkenő - mondta Probyn. - Olyan embernek kell lennie, akinek az anyja az ő születése pillanatában az ortodox egyházhoz tartozott. - Értem. Van még más is? - Mindkét szülő ágán királyi vér, lehetőleg legalább az egyik ágon orosz. - És magas rangú katonatisztnek kell lennie, vagy egy időben akként szolgálnia. Az orosz tisztikar támogatása roppant fontos. Nem tudom, mit szólnának egy mérlegképes könyvelőhöz. - Valamiről még elfeledkezett - emelte föl kezét Probyn. -Folyékonyan kell beszélnie oroszul. I. György úgy jött, hogy csak németül beszélt, Bernadotte csak franciául tudott. De azok az idők már elmúltak. Manapság egy uralkodónak szólnia kell a néphez. Az oroszok nem lelkesednének egy olasz szóáradatért. Sir Nigel Irvine felállt, és egy kis papírlapot vett elő a mellényzsebéből: egy csekket, egy nagyon könnyű kézzel kitöltött csekket. - Igazán nagyon figyelmes - mondta a herold. - Gondolom, a College-nak is vannak költségei, kedves tanár úr. Megkérhetném még egy szívességre? Nézzen körül az európai uralkodóházak tájékán. Hátha akad valaki, aki minden feltételnek megfelel.

* A Kremltől nyolc kilométernyire északra, a Kasenkin Lug nevezetű peremvárosban található az a tévékomplexum, ahonnan Oroszország valamennyi országos tévéműsorát sugározzák. A Hazai, illetve a Nemzetközi Tévéközpont a Koroljov akadémikusról elnevezett sugárút két oldalán terül el. Háromszáz méterrel távolabb a főváros legmagasabb épülete, a tűvékony osztankinói tévétorony döf az égbe. A gyakorlatilag a kormány kezében lévő állami televízió ugyanúgy innen sugározza műsorát, mint a két független - vagy kereskedelmi - tévé, amelyek reklámokból tartják fenn magukat. Az épületek közösek, csak emeletek szerint vannak elosztva. Borisz Kuznyecovot sofőr hozta a HEU egyik Mercedesén. Annak az előző nap rendezett, roppant hatásos nagygyűlésnek a videofelvételét hozta, amelyen Igor Komarov szónokolt. Litvinov, a fiatal és zseniális rendező már megvágta és megszerkesztette az anyagot, igazi diadalünnepet formált belőle. Komarov a vadul éljenző tömeg előtt ékesszólóan csepülte a vándor igehirdetőt, aki az Istenhez és a cárokhoz való visszatérésért prédikált, és sajnálatnak álcázott, de alig leplezett szarkazmussal minősítette az idős tábornok összefüggéstelen szavait. - A holnapi remények tegnapi emberei! - mennydörögte Komarov a híveinek. - Nekünk azonban, barátaim, önöknek és nekem a holnapra kell gondolnunk, mivel a holnap a miénk! A nagygyűlésen ötezren vettek részt, akiket Litvinov ügyes kameramozgatása háromszor ennyinek mutatott. Az egész ország területén fogható egyórás műsor ötvenmillió oroszhoz, a lakosság egyharmadához jutott el - igaz, a kereskedelmi tévének fizetendő lélegzetelállító összeg árán. Kuznyecovot egyenesen a nagyobbik kereskedelmi adó programigazgatójához, jó barátjához vezették, akiről tudta, hogy Igor Komarov és a HEU támogatója. A kazettát rögtön beléptekor az íróasztalára tette. - Óriási volt! - mondta lelkesen. - Én is ott voltam, neked is tetszeni fog. Anton Gurov, a műsorigazgató a golyóstollat babrálva hallgatta. - És van még egy nagyon kellemes hírem a számodra -folytatta Kuznyecov. - Egy óriási szerződés, ládaszám fog dőlni a pénz. Komarov mostantól egészen a választás napjáig minden este szólni kíván a néphez. Gondolj bele, Anton...! A büdös életben nem kötöttetek még ekkora szerződést. Ettől a mennyekbe mész! - Örülök, hogy magad jöttél, Borisz. Sajnos van egy kis bibi. - Valami műszaki zűr? Eddig mindig elsimítottad. - Hát nem egészen műszaki... Nézd... Ugye tudod, hogy én szívvel-lélekkel Komarov mellett állok? Ugye tudod? Gurov mint tévés műsorszerkesztő pontosan tudta, mekkora jelentősége van a televíziónak a közelgő elnökválasztásban. A modern társadalom legnagyobb hatású médiuma. Az állami tévétársaságok közül csak Anglia, pontosabban a BBC próbált továbbra is pártatlan maradni politikai ügyekben, Nyugat- és Kelet-Európa összes többi országában a hivatalban lévő kormányok már évek óta rendszeresen igénybe vették az állami adókat a mindenkori rendszer támogatása érdekében. Oroszországban az állami televízió számos alkalommal beszámolt a hivatalban lévő elnök, Ivan Markov választási hadjáratáról, miközben a két másik jelöltet épp csak megemlítette, néha akkor is csupán futólag, valamilyen híren belül, vagy éppenséggel szót sem ejtett a létezésükről. A két másik jelölt közül a kevésbé esélyes, Gennagyij Zjuganov, a neokommunista Szocialista Unió embere valahol útközben már kiesett a versenyből Maradt Igor Komarov, a Hazafias Erők Uniója elnöke. Zjuganov láthatólag nehezen tudta összekaparni a kampányához szükséges pénzt - az utóbbi láthatólag szinte fürdött benne. Ennyi pénzzel Komarov amúgy amerikai módra, a szó szoros értelmében képes volt publicitást vásárolni azáltal, hogy sokórányi adásidőt biztosított magának a két kereskedelmi tévénél. Az adásidő megvásárlásával azt is biztosította, hogy anyagát ne vágják át, ne szerkesszék meg, és ne cenzúrázzák. Gurov már régóta boldog volt, hogy Komarov beszédeinek és gyűléseinek teljes közvetítésével lekötelezheti az első számú elnökesélyest. Nem volt ostoba; tudta, hogy Komarov győzelme esetén komoly tisztogatás várható az állami televízióban. Egy csomó nagykutyát kirúgnak, Komarovnak erre gondja lesz. Azokra pedig, akiknek a megfelelő oldal felé húz a szívük, áthelyezés és előléptetés vár.

Kuznyecov értetlenül nézett rá. Itt valami nem stimmel. - A helyzet úgy áll, Borisz, hogy történt itt némi politikai elmozdulás... Igazgatósági szinten. Nekem ehhez semmi közöm, sejtheted. Én itt csak egy vizesnyolcas vagyok. Ez magasan az én fejem fölött zajlik, hogy úgy mondjam, a sztratoszférában. - Miféle elmozdulás, Anton? Miről beszélsz? Gurov feszengett; magában megint elátkozta az igazgatót, aki az ő nyakába varrta ezt a kínos feladatot. - Te is tudod, Borisz, hogy mint minden nagyvállalat, mi is nagymértékben függünk a bankoktól. Ha huzakodásra kerül a sor, nagy pofonokat tudnak osztogatni. Ők az urak. Normális körülmények között nem szórakoznak velünk... Megkapják a pénzük ellenértékét. Most viszont kezdik nagyon kurtára fogni a pórázt. Kuznyecov megdöbbent. - Rohadt egy dolog. Gondolom, rád is kihat. - Énrám nem olyan nagyon, Borisz. - De hát, ha a stúdió kidurran, ha megkezdődnek a leépítések... - Khm. Nem pontosan erre céloztam. A stúdió maradhat, csak az a kérdés, milyen áron. - Milyen áron? - Hidd el, Borisz, nekem ehhez a világon semmi közöm. Ha rajtam múlna, napi huszonnégy órában Komarovot adnánk, de... - Mi az, hogy de? Nyögd már ki! - Jó. Többé nem közvetítjük Komarov beszédeit és gyűléseit. Ez az ukáz. Kuznyecov céklavörösen felpattant. - Teneked elment az eszed! Vagy elfelejtetted, hogy mi ezért fizetünk? Hogy megvesszük az adásidőt? Ez egy kereskedelmi adó. Nem utasíthatsz vissza minket! - Úgy látszik, mégis. - De ezt már előre kifizettük! - Azt mondják, visszakapjátok a pénzeteket. - Akkor átmegyek a szomszédba. Nem a tiétek az egyetlen kereskedelmi tévé ebben a városban. Én mindig kedveltelek, Anton. Ennek mostantól vége. - Borisz...! Ők is ugyanennek a banknak a zsebében vannak. Kuznyecov visszaroskadt; remegett a térde. - Mi a büdös franc folyik itt? - Én csak egyvalamit tudok, Borisz. Itt valaki beleköpött a levesbe. Én sem értek többet, mint te. Tegnap jött az ukáz az igazgatóságtól. Ha mostantól számítva egy hónapig Komarov egyszer is megjelenik a képernyőn, a bank kirúgja alólunk a sámlit. Kuznyecov csak nézte. - Tudod te, hogy ezzel mennyi adásidőtök marad eladatlan? Mit fogtok kinyomni? Kozák népi táncot? - Nem, és épp ez a legfurcsább az egészben. Annak a csuhásnak a handabandázásait fogjuk közvetíteni. - Miféle csuhásnak? - Tudod... az az igehirdető. Aki arra ösztökéli a népet, hogy térjen meg Istenhez. - Istenhez és a cárhoz - morogta Kuznyecov. - Na, az. - Grigorij atya. - Pontosan. Én sem értem, de... - Ti nem vagytok normálisak. Az a pópa két rubelt se tud összekaparni. - Hát épp ez az. Úgy veszem észre, megvan a pénz. Úgyhogy mostantól őt nyomjuk a híradókban meg a különleges események helyén. Erdekel, hány műsora lesz? Megnézed? - Nézze a rosseb! Kuznyecov kiviharzott. Fogalma sem volt, hogyan fogja ezt bálványának megmondani. Gyanakvása azonban, amely már három hete mocorgott benne, most teljes meggyőződéssé érlelődött. Ezért nézett hát úgy össze Komarov és Grisin, amikor közölte a nyomdával kapcsolatos hírt, majd a Nyikolajevvel kapcsolatosat. Ezek tudnak valamit, amit ő nem. Egyvalamit azonban ő is tud: itt förtelmesen bűzlik valami.

* Aznap este Európa túlsó végén Sir Nigel Irvine-t megzavarták vacsora közben. A klub egyik felszolgálója egy telefont nyújtott felé. - Egy bizonyos Probyn doktor keresi, Sir Nigel. A herold az irodájából jelentkezett; nyilván túlórázott. - Azt hiszem, megvan a megfelelő ember. - Holnap délelőtt tízkor magánál...? Nagyszerű. Sir Nigel visszaadta a telefont a közelben manőverező felszolgálónak. - Azt hiszem, ez portói után kiált, Trubshaw. A régebbiből, ha lehet.

16 Oroszországban a milícia, azaz a rendőrség a belügyminisztérium irányítása alá tartozik. Mint a legtöbb rendőri testületnek, ennek is két ága van: az országos és a körzeti. A körzeteket oblasztyoknak nevezik. A legnagyobb az ország fővárosát és környékét magában foglaló moszkvai oblaszty. Hatalmas terület. Következésképp mind az országos, mind a moszkvai milícia intézményei Moszkvában találhatók, jóllehet külön-külön épületekben. Nem úgy, mint a hasonló nyugati intézményeknek, az orosz belügyminisztériumnak egy külön hadsereg áll rendelkezésére: százharmincezer állig fölfegyverzett MVD-s katona, csaknem olyanok, mint a honvédelmi minisztérium irányítás alá tartozó igazi hadsereg. Nem sokkal a kommunizmus összeomlása után a szervezett bűnözés gombaszerűen gyors növekedése annyira nyílttá, anynyira kiterjedtté és botrányossá vált, hogy Borisz Jelcin kénytelen volt utasítást adni, hogy az országos és a moszkvai rendőrség egy egész ezredét állítsák át a maffia terjedése elleni harcra. Az országos milícia feladata az volt, hogy az ország egész területén küzdjön a törvénytelenség ellen, a szervezett bűnözés azonban - elsősorban a gazdasági jellegű - annyira Moszkvára koncentrálódott, hogy a moszkvai GUVD szervezett bűnözés ellen küzdő alosztályának létszáma csaknem elérte az országosét. A GUVD a kilencvenes évek derekáig csak szerény eredményeket tudott felmutatni. Ekkor vette át vezetését Valentyin Petrovszkij rendőr tábornok, aki a szervezetet irányító testület legmagasabb rangú tábornoka volt. „Ejtőernyős" volt: kívülről, egy nagy iparvárosból, Nyizsnyij Novgorodból helyezték át Moszkvába, ahol hamarosan megvesztegethetetlen, „erős ember" hírébe került. Olyasféle állapotokat örökölt, mint Elliott Ness Chicagóban, Al Capone idején. A különbség mindössze annyi volt, hogy sokkal nagyobb tűzerő állt rendelkezésére, és sokkal kevésbé kellett törődnie a polgárjogokkal, mint amerikai kollégájának. Hivatalba lépését azzal kezdte, hogy eltávolított tizenkét magas rangú tisztet, akik véleménye szerint „túlságosan közel" kerültek a tárgyhoz, azaz a szervezett bűnözéshez. „Nagyon közeli kapcsolatba! - magyarázta ordítva az amerikai nagykövetségen az FBI-összekötőnek. - Ezek a rohadt gengszterek fizették őket!" Ezután próbára tett néhány magas rangú nyomozót: hajlandók-e megvesztegetést elfogadni. Akik elzavarták a beugrató embereket, azokat előléptette, és komoly mértékben fölemelte a fizetésüket. Amikor aztán már egy megbízható és becsületes csapat volt a kezében, hadat üzent a szervezett bűnözésnek. Gengszterekre szakosított osztályától az alvilág jobban félt, mint addig bármilyen hasonló szervezettől. Petrovszkij a Molotok - Kalapács - ragadványnevet kapta. Egyetlen becsületes rendőr sem képes utolsó szálig kiirtani a gazt. A rák már túlságosan mélyre rágta be magát. A szervezett bűnözésnek magas polcokon ülő barátai voltak. Sok olyan bűnöző került bíróság elé, aki ugyanazzal a mosollyal ajkán sétált ki onnan, mint amivel bement. Petrovszkij erre azzal válaszolt, hogy nem tanúsított különösebb körültekintést, hogy kit és miért tartóztat le. A nyomozók támogatására mind a szövetségieknél, mind a moszkvaiaknál fegyveres csapatok álltak készenlétben. Az országos milícia csapatait OMON-nak nevezték, Petrovszkij saját akciócsoportját - ha úgy tetszik: rohamcsapatát - SZOBR-nak. Petrovszkij minden előzetes jelzés nélkül, személyesen vezette az akciókat, hogy elejét vegye a kiszivárogtatásoknak. Ha a meglepett bűnözőit nem tanúsítottak ellenállást, bíróság elé kerültek, ha

valamelyik a hóna alá nyúlt, megpróbált menekülni vagy bizonyítékot eltüntetni, Petrovszkij megvárta, míg minden lezajlik, aztán azt mondta: „Ejnye", és szólt, hogy hozzanak néhány hullazsákot. 1998-ban már tudta, hogy a legnagyobb és minden jel szerint a legzártabb bűnözőcsoport a Dolgorukij-maffia, amelynek központja Moszkvában működik, kezében tartja az Urálon túli orosz területek legnagyobb részét, hihetetlenül gazdag, és e gazdagság révén roppant erős befolyással rendelkezik. 1999 telét megelőzően két éven át személyes ügyének tekintette a maffiaellenes háborút. A Dolgorukijok gyűlölték. * Umar Gunajev már az első találkozásukkor megmondta Jason Monknak, hogy Oroszországban nincs szükség hamis papírokra: lehet valódit venni. Monk december elején úgy gondolta, megvizsgálja, mennyi ebben az igazság. Erre azért volt szüksége, mert egy negyedik befolyásos orosszal is beszélni szándékozott. Az ortodox egyház londoni metropolitájától, Anthony atyától hozott levél Londonban készült. A Rothschild-ház ajánlólevele szintén. Nyikolajev tábornok nem kért igazolványt, neki elég volt a törzstiszti egyenruha. A bármely pillanatban várható gyilkos merénylet árnyékában élő Petrovszkijt éjjel-nappal őrizték. Monk nem kérdezte, hol szerezte a csecsen vezér az igazolványt. Valódinak látszott. Monk szőke, kefefrizurás arcképe volt beleragasztva, a szöveg szerint pedig a belügyminisztérium szervezett bűnözés elleni alosztálya helyettes vezetőjének törzskarában szolgált, rendőr ezredesi rangban. Mint ilyet, Petrovszkijnak nem kellett személyesen ismernie, de rangjánál fogva kollégájának tekinthette. Néhány dolgon a kommunizmus bukása sem változtatott Oroszországban. Például azon sem, hogy egy-egy foglalkozási ág magas rangú tisztségviselői számára egész háztömböket tartottak fenn. Nyugaton a politikusok, a közhivatalnokok és a magas rangú tisztségviselők általában az alvóvárosokban, saját házukban laknak, a moszkvai divat az állami tulajdonú lakás, amelyben nem kell lakbért fizetni. Ennek főképp az az oka, hogy a posztkommunista állam egyszerűen átvette a Központi Bizottságtól ezeket a háztömböket, és saját embereit költöztette beléjük. E házak jó néhánya a Kutuzov sugárút északi szakaszán található, Brezsnyev és a Politbüro legtöbb tagjának egykori lakóhelyén. Petrovszkij is itt lakott, egy tízemeletes ház nyolcadik emeletén. Lakótársai mind magas rangú rendőrtisztek voltak. Ennek a „csoportosításnak" egy előnye biztosan volt: a biztonság. A kocsi, amellyel Monk aznap este odaérkezett a ház elé, egy valódi BM-es, fekete Csajka volt - Gunajev szerezte vagy „kölcsönözte" valamilyen csodával határos módon. A háztömb udvarát sorompó zárta el. Megállt előtte. Az egyik OMON-őr intett, hogy tekerje le az ablakot, a másik ezalatt a Csajka felé fordítva tartotta géppisztolyát. Monk átnyújtotta az igazolványát, közölte úti célját, s visszafojtott lélegzettel várta a döntést. Az őr alaposan megvizsgálta az igazolványt, bólintott, bement a kis őrfülkébe telefonálni, aztán megint odament Monk kocsijához. - Petrovszkij tábornok azt kérdezi, miről van szó. - Mondja meg neki, hogy Csebotarjov tábornoktól hozok iratokat, és hogy sürgős. - Monk azt az embert nevezte meg, aki beosztása szerint a felettese lett volna. Az őr megint telefonált, majd fejével odaintett társának. A sorompó fölemelkedett. Monk beállt egy üres parkolóhelyre, és bement a házba. A földszinti recepciós asztalnál egy őr ült, intett, hogy mehet. A lift előtt is állt kettő, felkísérték a nyolcadikra. Megmotozták, belenéztek az irattáskájába, megvizsgálták az iratait, aztán az egyik beszólt egy ajtótelefonon. Az ajtó tíz másodperc múlva kinyílt; Monk tudta, hogy a kémlelőlyuk mögül alaposan szemügyre vették. Az illető egy fehér zakós alkalmazott volt, akinek termete és stílusa egyértelművé tette, hogy alkalomadtán nemcsak szendvicsekkel tud szolgálni. A fehér zakós után végre kitisztult a kép. A nappaliból egy kislány szaladt ki, megállt Monk előtt, felnézett rá. - Ez az én babám. - Egy szöszke, hálóinges babát tartott Monk elé. Monk elmosolyodott. - Nagyon aranyos. És téged hogy hívnak?

- Tatyjanának. Egy harmincöt-negyven évesnek látszó asszony jelent meg, s elnézést kérő mosollyal kiterelte a kislányt. Háta mögött egy ingujjas férfi lépett ki az ajtón száját törölgetve, mint minden polgár, akit vacsora közben zavarnak meg. - Szorokin ezredes? - Parancsára. - Kissé szokatlan időpontban jött. - Elnézést kérek. Hirtelen nagyon összejött minden. Megvárom, míg befejezi a vacsoráját. - Nem érdekes, úgyis befejeztem már. Egyébként is most kezdődik a rajzfilm a tévében, jobb, ha kimaradok belőle. Jöjjön, átmegyünk oda. A hallból nyíló dolgozószobába mentek. Az itteni jobb világításban Monknak feltűnt, hogy a rendőr tábornok nem idősebb, mint ő, és legalább olyan jó kondícióban van. Eddig mindháromszor - a pátriárkánál, a bankárnál és a tábornoknál - azzal kezdte, hogy fölfedte: álnéven jutott be. Ez alkalommal úgy gondolta, könnyen meghalhat, mire elnézést kérnek tőle. Kinyitotta az irattáskát. Odakint az őrök ebbe is belenéztek, de csak két orosz nyelvű dossziét találtak benne, amelyekbe nem olvastak bele. Monk a szürke dossziét nyújtotta át először, a valódiságot tanúsító jelentést. - Tessék, tábornok úr. Szerintünk elég komoly história. - Elolvashatom később is? - Lehet, hogy még ma éjszaka lépnünk kell. - A gáz vesse föl! Iszik valamit? - Szolgálatban nem, tábornok úr. - Hm. Úgy látszik, javul a belügyben a szolgálati fegyelem. Hát kávét? - Megköszönném. Elég hosszú volt a nap. Petrovszkij tábornok elmosolyodott. - Melyik nem az? Behívta a fehér zakós férfit, kért két kávét, aztán belefogott az olvasásba. A férfi meghozta a kávét, letette és kiment. Monk kortyolgatni kezdte. Petrovszkij végül fölnézett. - Ez meg honnan a fenéből jött? - A brit hírszerzéstől. - Honnan? - Nem provokáció. Ellenőriztük. Ez az Akopov, aki elöl hagyta a manifesztumot, meghalt. Az az öreg takarító, Zajcev szintén. Az az angol újságíró, aki nem is sejtette, mibe keveredett, az is meghalt. - Emlékszem rá - mondta Petrovszkij. - Úgy nézett ki, mint egy maffiagyilkosság, csak épp motívum nem volt. Egy külföldi riportert megölni? Minek? Maga szerint Komarov feketegárdistái tették? - Vagy a Dolgorukij felbérelt kivégzői. - Na és hol van ez a titokzatos Fekete Manifesztum? - Itt, tábornok úr. - Monk a tenyerével megveregette az irattáskát. - Magának van belőle? Magával hozta? - Igen. - De e szerint a jelentés szerint az anyag először a brit követségre került, onnan meg Londonba. Hogy került magához? - kérdezte Petrovszkij. - A kezembe nyomták - felelte Monk. A tábornok leplezetlen gyanakvással méregette. - És hogy a fenébe szerzett ebből a belügy? Maga nem belügyes. Honnan a francból jött? Az SZVR-től? Az FSZB-tól? A Petrovszkij által megnevezett két szervezet a régi KGB első, illetve második fődirektorátusának jogutódja, az Orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat, illetve a Szövetségi Biztonsági Szolgálat volt. - Egyiktől sem, tábornok úr. Amerikából. Petrovszkijon nem látszott, hogy megijedt volna. Szótlanul, szúrós szemmel méregette látogatóját, próbálta felmérni, jelent-e veszélyt; a családja ott volt a másik szobában. De nyilvánvaló volt, hogy ennél a szélhámosnál nincs se fegyver, se robbanószerkezet. Monk beszélni kezdett. Elmondta, hogyan került a fekete dosszié a követségre, majd

Londonba s végül Washingtonba. Elmondta, hogy a két kormánynál összesen alig száz ember olvasta. A Lincoln Tanácsról nem szólt: ha Petrovszkij elhiszi, hogy az amerikai kormányt képviseli, a tanácsot fölösleges belekeverni. - Mi a maga valódi neve? - Jason Monk. - Tényleg amerikai? - Tényleg. - Oroszul mindenesetre piszkosul jól beszél. Na, halljam, mi van ebben a Fekete Manifesztumban? - Egyebek között az, hogy Igor Komarov magát és a maga legtöbb emberét el akarja tenni láb alól. A hirtelen beálló csendben a másik szobából áthallatszottak a rajzfilm hangjai. Tom és Jerry. Tatyjana sikítozva kacagott. Petrovszkij kinyújtotta a kezét. - Mutassa! Harminc percbe telt, mire a húsz részre tagolt, negyvenoldalas dokumentumot elolvasta. Aztán visszadobta. - Baromság. - Miért? - Mert ezt nem úszhatja meg. - Eddig megúszta. Van egy magánhadserege, a Fekete Gárda, csupa remekül fölszerelt és fizetett ember. Ott vannak a még nagyobb létszámú, bár kevésbé képzett ifjúharcosok. Fürdik a pénzben. A Dolgorukij keresztapái két éve egyezséget kötöttek vele. Kétszázötvenmillió amerikai dollárt adtak neki, hogy megvegye rajta ennek az országnak a legnagyobb hatalmát. - Nincs rá bizonyíték. - A manifesztum a bizonyíték. Az a rész, amelyben a pénzügyi támogatók jutalmazásáról beszél. A Dolgorukijnak nagy koncot kell vetni. Az összes riválisukat. A csecsenek kiirtása, illetve az örmények, grúzok és ukránok kiüldözése után ez nem lesz probléma. De még ennél is többet akarnak: bosszút akarnak állni azokon, akik üldözték őket. A maffiaellenes osztállyal akarják kezdeni. Kell nekik az alapanyag az új kényszermunkatáborokhoz, az aranybányákba, a só- és ólombányákba. Kik volnának erre alkalmasabbak, mint az ön keze alatt szolgáló életerős emberek? A GUVD meg az OMON. De persze ön ezt már nem fogja megérni. - Lehet, hogy nem győz. - Ez igaz, tábornok úr. Lehet, hogy nem győz. Leáldozóban a csillaga. Nyikolajev tábornok néhány napja nyilvánosan mindennek elmondta. - Láttam. Még mondtam is magamban, hogy ez aztán meglepő. Van valami köze magához? - Lehet. - Okos. - A kereskedelmi tévék mostantól nem foglalkoznak vele. Az újságai nem jelennek meg. A legutóbbi közvélemény-kutatás szerint hatvan százaléka van, tízzel kevesebb, mint múlt hónapban. - Más szóval Komarov esélyei romlanak. Lehet, hogy nem fog győzni. - És ha mégis? - Nem fúrhatom meg az egész elnökválasztási folyamatot. Tábornok vagyok ugyan, de akkor is csak egy milicista. Forduljon a jelenlegi elnökhöz. - Az annyira fél, hogy szinte reszket. - Akkor sem megy. - Ha Komarov úgy látja, hogy nem tud győzni, könnyen nekiugorhat az államnak. - Ha az államot támadás éri, Mr. Monk, az állam megvédi önmagát. - Hallott már a Sippenschaftról, tábornok úr? - Nem tudok angolul. - Németül van. Megkaphatnám az itteni telefonszámát? Petrovszkij megfordította az asztalon álló telefont. Monk leolvasta és fejébe véste a számot, aztán eltette a dossziékat. - Mit jelent az a német szó? – kérdezte Petrovszkij. - Amikor német tisztek egy csoportja merényletet kísérelt meg Hitler ellen, zongorahúrra akasztották fel őket. A Sippenschaft-törvény alapján a feleségüket és a gyerekeiket koncentrációs táborba küldték.

- Ilyet még a kommunisták sem csináltak! – csattant fel Petrovszkij. – A családot kitették a lakásából, a gyerekeket az iskolából, de lágerbe nem küldték őket. - Ez az ember őrült, ezt ön is tudja. Nem látszik annak, de az álarc mögött egy őrült rejtőzik. Grisin pedig, bármiről legyen is szó, teljesíteni fogja a kötelességét. Elmehetek? - Tűnjön innen, míg meg nem gondolom magam, és le nem tartóztatom. Monk még megállt egy pillanatra az ajtóban. - Az ön helyében én foganatosítanék néhány óvintézkedést. Ha Komarov győz, vagy ha úgy fest a helyzet, hogy veszít, könnyen lehet, hogy önnek családostul menekülnie kell. Elment. * Probyn doktor úgy viselkedett, mint egy izgatott gyerek. Büszkén kalauzolta Sir Nigel Irvine-t egy falra rajzszögezett, méter hosszú, láthatólag maga készítette táblázathoz. - Nos? Mit szól hozzá? Sir Nigel egy betűt sem értett az egészből. Nevek, rengeteg név, vízszintes és függőleges vonalakkal összekötve. - A Tibeti halottaskönyv eredetiben? - tippelt. - Elsőre nem is rossz - kuncogott a herold. - Ez itt négy európai uralkodóház rokoni kapcsolatrendszere. Dán, görög, angol és orosz. Kettő még létezik, egy nem működik, a negyedik kihalt. - Magyarázza el - kérte Irvine. Probyn doktor három vastag jelölőtollat vett fel az asztaláról: egy vöröset, egy kéket és egy feketét. - Kezdjük a tetején, a dánokkal. Ők a kiindulópont. - A dánok? Miért pont a dánok? - Engedelmével elmesélnék egy igaz történetet, Sir Nigel. Százhatvan évvel ezelőtt élt egy dán király, akinek számos gyermeke volt. Íme. - A táblázat tetejére mutatott, ahova az említett dán király neve volt írva, a neve alatt pedig egymás mellett, vízszintes elrendezésben a leszármazottai. - A legidősebb fia lett a trónörökös, követte is apját a trónon. Ő minket nem érdekel. Annál inkább a legifjabb... - ...Vilmos herceg, aki I. György néven Görögország királya lett - szólt közbe Sir Nigel. - Ragyogó! - jelentette ki Probyn. - Micsoda memória! Nos, Vilmos herceg átugrik Athénbe, és Görögország királya lesz. Na és mihez fog? Feleségül veszi Olga orosz nagyhercegnőt, akinek fiút támaszt, Miklós herceget. Ez a Miklós ugyan görög herceg, de etnikai hovatartozását tekintve félig dán, félig orosz, azaz Romanov. Most tegyük egy kicsit félre Miklós herceget, aki egyelőre még legényember. - A herold kékkel bekarikázta Miklós herceg nevét, s ismét a legfelső sorra mutatott. Az öreg dán királynak lányai is voltak, akik közül kettő egész jó partit csinált. Dagmar Moszkvába került, Oroszország cárnője lett, áttért az ortodox hitre, a nevét Marijára változtatta, és megszülte minden oroszok II. Miklós cárját. - Akit egész családjával együtt lemészároltak Jekatyerin-burgban. - Pontosan. De nézzük ezt a másikat. Dán Alexandra a mi lányunk lett, ahhoz a trónörököshöz ment feleségül, akiből VII. Edward lett. Ők produkálták a későbbi V Györgyöt. Eddig világos? - Tehát Miklós cár és György király unokatestvérek voltak. - Ahogy mondja. Miklós, illetve György anyja nővérek voltak. Tehát az első világháború idején az orosz cár Anglia királyának unokatestvére volt. Amikor György király annak idején „Nicky cousin”-ként említette a cárt, tökéletesen pontosan fogalmazott. - Ez a rokoni szál aztán 1918-ban elszakadt. - Igen. Most akkor nézzük az angol vonalat. Probyn doktor lábujjhegyre állva vörössel bekarikázta Edward király és Alexandra királynő nevét, majd egy nemzedékkel lejjebb vezetve a jelölőtollat, V György nevét is. - Na már most. V Györgynek öt fia született. János még kiskorában meghalt, a többi föl-cseperedett. Ők azok itt: Dávid, Albert, Henrik és György. Minket ez az utóbbi, György herceg érdekel. A vörös toll V. György karikájától a király negyedik fiáig, György windsori herceg nevéig futott, s azt is bekarikázta. - Ez a György a második világháborúban repülőszerencsétlenség áldozata lett, de maradt utána két fiú, mindkettő él még. Ez a kettő itt, de nekünk az ifiabbik kell.

A vörös toll a legalsó sorig siklott, és bekarikázta az angol herceg nevét. - Akkor most kövessük visszafelé a szálat - folytatta Probyn. - Ennek a fiúnak az apja tehát György herceg volt, a nagyapja pedig György király, a dédanyja viszont a cár anyjának nővére. A két dán hercegnő: Dagmar és Alexandra. Ezt a mi emberünket tehát vérrokonság fűzi a Romanovcsaládhoz. - Elég távoli ez a rokonság - vélekedett Sir Nigel. - Igen, de nemcsak erről van szó. Nézze meg ezeket. - Probyn két fényképet tett az asztalra: két komor, szakállas férfiarc, egyenesen a gép lencséjébe néző. - Mi a véleménye? - Akár testvérek is lehetnek. - Éppenséggel nem azok. Nyolcvan év választja el őket. Ez itt II. Miklós, ez a másik pedig a mai angol herceg. Nézze meg ezt a két arcot, Sir Nigel. Nem tipikus angol arcok, de hát a cár félig orosz, félig dán volt. Ezek dán arcok. Kiütközik a dán vér, a két dán lánytestvér vére. - Ez lenne a megoldás? A nem vér szerinti leszármazás? - Távolról sem. A java még hátravan. Emlékszik Miklós hercegre? - Akit egyelőre félretettünk? A görög hercegre, aki valójában félig dán, félig orosz? - Rá. Nos, II. Miklósnak volt egy unokahúga, Jelena nagy-hercegnő. Na és mit tett ez az Jelena? Átugrott Athénbe, és feleségül ment Miklóshoz. Miklós félig orosz, Jelena pedig százszázalékosan. Az ő gyermekük tehát háromnegyed részt orosz és Romanov. És ez a gyermek volt Marina hercegnő... - ...aki ide került... - ...és feleségül ment György windsori herceghez. Az említett, ma is élő két férfi, a fiai tehát háromnyolcad részt Romanovok. Manapság ennél több nemigen található. Ez nem jelenti, hogy az illető trónkövetelőként léphetne föl, mivel a vérvonalban sok a nő, és ez Pál törvénye szerint kizáró ok. De a nem vér szerinti leszármazás az apai ágon van, az anyai ág pedig a vérvonalon fut. - Ez mindkét fivérre érvényes? - Igen, de van még valami. Az anyjuk, Marina hercegnő mindkettejük születése idején az ortodox egyház tagja volt. Ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy az ortodox hierarchia befogadja. - Ez mindkét fivérre érvényes? - Igen, természetesen. És mindkettő szolgált a brit hadseregben, őrnagyságig vitték. - És mi van az elsőszülöttséggel? - Jó, hogy mondja, Sir Nigel. Az idősebb fivér hatvannégy éves, tehát nem felel meg az ön feltételeinek. A fiatalabbik viszont idén töltötte be az ötvenhetediket. Gyakorlatilag az ön összes kívánalmának megfelel. Uralkodóház hercegeként született, unokatestvére a királynőnek, egy házasság, egy húszéves fiú, aki egy osztrák grófnőt vett feleségül. Szokva van mindenféle ceremóniához, életerős, egészséges ember, kiszolgált katona. És ami a legszebb: a hírszerzésnél szolgált, ahol annyira megtanult oroszul, hogy gyakorlatilag bilingvis. Probyn doktor sugárzó arccal lépett hátra tarka táblázatától. Sir Nigel a fényképen látható arcot nézte. - Hol lakik? - Hétköznap itt, Londonban. Hétvégeken a vidéki birtokán. Hivatalosan debretti lakos. - Hm... Talán érdemes volna beszélni vele... - töprengett hangosan Sir Nigel. - Engedjen meg még egy utolsó kérdést, doktor úr. Létezik még olyan ember, aki ezeknek a feltételeknek ennyire megfelel? - Ezen a planétán biztosan nem - felelte a herold. Azon a hétvégén Sir Nigel Irvine, miután előre bejelentette érkezését, autóján Anglia nyugati részébe indult, hogy vidéki házában felkeresse a két herceg ifjabbikát. Udvariasan fogadták, figyelmesen végighallgatták. A herceg végül kikísérte a kocsijáig. - Ha csak a fele is igaz annak, amit állít, Sir Nigel, a helyzet egészen rendkívüli. Természetesen a médián keresztül eddig is figyelemmel kísértem az oroszországi eseményeket. Na de ez… Ezt alaposan meg kell beszélnem a családommal, és természetesen meg kell kérnem őfelségét, a királynőt, hogy fogadjon magánkihallgatáson. - Erről sajnos szó sem lehet - mondta Sir Nigel. - Ennek semmiképp sem mehet híre. Ellenesetben lehetséges, hogy a nép pont fordítva reagál. - Eszerint hát meg kell várnunk a napját. Jó utat, Sir Nigel. *

Moszkva egyik legjobb hagyományos étterme a Metropol Szálló harmadik emeletén található: a Bojarszkij Zal, a Bojárok terme. Nevét azokról az arisztokratákról kapta, akik annak idején a cár környezetét alkották, vagy ha a cár gyengekezű volt, uralkodtak helyette. A boltíves, faborítású éttermet rég múlt időket idéző, gyönyörű ornamentika díszíti. Kitűnő borok és jegelt vodka, pisztráng, lazac, tok az orosz folyókból, nyúl, szarvas, vaddisznó az orosz sztyeppékról. Ide vitte december 12-én este hetvennegyedik születésnapját ünnepelni Nyikolaj Nyikolajev tábornokot egyetlen, még élő rokona. Galinából, a kis húgából, akit annak idején, a hátán cipelt végig az égő Szmolenszk utcáin, tanárnő lett, s 1956-ban, huszonöt évesen férjhez ment egy Andrejev nevű kollégájához. Fiuk, Misa még annak az évnek a végén megszületett. Galina és a férje 1963-ban autóbaleset áldozata lett, egy vodkától elhomályosult tekintetű férfi egyenesen nekik rohant a kocsijával. Nyikolajev a Távol-Keletről repült haza a temetésre. De nemcsak ez várt rá, hanem egy levél is, amelyet két évvel korábban írt neki a húga. Ha bármi történne velem és Ivannal, írta, könyörögve kérlek, gondoskodj a kis Misáról. Nyikolajev mellett ott állt a sírnál a komoly arcú kisfiú, aki eltökélte, hogy nem sír. Épp akkoriban töltötte be a hetediket. Mivel mindkét szülő állami alkalmazott volt - a kommunizmus idején mindenki az volt -, lakásukat visszavették. Az akkor harminchét éves harckocsizó ezredesnek nem volt moszkvai lakása. Olyankor, amikor szabadságra hazajött, a Frunze Tiszti Klubban lakott, a nőtlen tisztek szállásán. Felettesei megengedték, hogy a kisfiút - szigorúan átmenetileg - maga mellé vegye. Temetés után elvitte Misát a kantinba, hogy bekapjanak valamit, de egyiküknek se igen volt étvágya. - Hát most aztán mi a fenét csináljak én teveled, Misa? - kérdezte félhangon Nyikolajev; a kérdést inkább önmagának címezte. Este lefektette a fiút az egyetlen ágyba, magának a díványra ágyazott, pokrócokkal. A fal másik oldaláról halk, nyöszörgésszerű hangok szüremlettek át. Misából végre felfakadt a sírás. Nyikolajev, hogy ne kelljen rá odafigyelnie, bekapcsolta a rádiót, amelyből megtudta, hogy Kennedyt néhány perce Dallasban lelőtték. Az, hogy valaki három ilyen magas kitüntetés viselője volt, némi befolyást kölcsönzött az illetőnek. Normális körülmények között a fiúkat általában tízéves korukban veszik föl a tekintélyes Nahimov Katonai Akadémiára, ebben az esetben azonban a hatóságok hajlandóak voltak kivételt tenni. A nagyon apró, nagyon ijedt, hétéves kisfiút kadétruhába bújtatták, és beíratták a Nahimovra. Nagybátyja ezután visszament a Távol-Keletre. Nyikolaj Nyikolajev az évek során megtett minden tőle telhetőt. Valahányszor csak haza tudott jönni szabadságra, mindig meglátogatta, később pedig, amikor a vezérkar tagjaként Moszkvában lakást kapott, a felserdült Misa a nyári szünetek idején nála lakott. Misa Andrejev tizennyolc éves korában hadnagyként végzett, s úgyszólván magától értetődően a páncélos fegyvernemet választotta. Huszonöt évvel később, negyvenhárom évesen, vezérőrnagyként egy Moszkva mellett állomásozó elit páncélosezred parancsnokaként szolgált. Néhány perccel nyolc után léptek be az étterembe, foglalt asztal várta őket. Viktor, a főpincér korábban szintén a páncélosoknál szolgált, kinyújtott kézzel sietett eléjük. - Isten hozta minálunk, tábornok úr! Ön nem emlékezhet rám, de hatvannyolcban, Prágában lövész voltam a 13l-es majkopi ezrednél. Erre tessék, itt az asztaluk a galériával szemben. Fejek fordultak arrafelé kíváncsian, vajon mire ez a nagy hűhó. Amerikai, svájci és japán üzletemberek tekintete fürkészte a két katonát. A kevés orosz vendég egyike felismerte az idősebbiket. - Ez Kolja Nyikolajev! Viktor már kínálta is a behűtött Moszkovszkajával töltött két kis poharat - a cég költségére. Misa Andrejev nagybátyjára, nevelőapjára köszöntötte a magáét. - Za vase zdarovje! Még hetvennégyet. - Ne marháskodj. Za zdarovje! Mindketten egy hajtásra itták ki, kivárták, míg az ital leér, jóleső mordulással nyugtázták. A bár fölött egy galéria húzódik, amelyről hagyományos orosz dalokkal szórakoztatják a vacsorázókat. Ezen az estén két énekes lépett fel: egy szoborszerű termetű, szőke nő, olyan öltözékben, mint egy Romanov hercegnő, és egy frakkos férfi, amolyan igazi, gazdag bariton.

Miután befejeztek egy duettként előadott balladát, a férfi énekes előrelépett. A galéria másik végén ülő zenészek elhallgattak, s a mély, telt hang rázendített az otthon maradt kedvese után vágyakozó katona szerelmes dalára, a Kalinkára. Az orosz vendégek elhallgattak, szótlanul figyelték, a külföldiek követték példájukat. A zengő bariton betöltötte a termet. Kalinka, Kalinka, Kalinka maja... Amikor a dal utolsó hangja is kicsengett, az oroszok felálltak, és egy fehér bajuszú férfira emelték poharukat, aki a faliszőnyegeknek háttal ült. Az énekes meghajtással köszönte meg a tapsot. Viktor egy asztal mellett állva hallgatta végig a dalt, amelynél hat japán vacsoravendég ült. - Ki ez az idős férfi? - kérdezte angolul az egyik. - A nagy honvédő háború hőse - válaszolta Viktor. Az angolul beszélő japán lefordította társainak. - Vagy úgy...! - mondták azok, s szintén köszöntésre emelték poharukat. - Kampei! Nyikolajev szélesen mosolyogva biccentgetett, az énekesre és a többi vendégre emelte poharát; ittak. A vacsora remek volt, pisztráng és kacsa, hozzá örmény vörösbor, végül kávé. A Bojarszkij árain mindez a vezérőrnagy egyhavi zsoldjába került, de Andrejev úgy érezte, nagybátyja megérdemel ennyit. Már harmincéves is elmúlt, amikorra már látott annyi csapnivaló tisztet - nem egyet magas beosztásban -, hogy kezdte kapiskálni, miért vált nagybátyja élő legendává a páncélosok között. Volt egy olyan tulajdonsága, amilyen a rossz tisztben sosincs meg: az alatta szolgálókkal való odaadó törődés. Mire megkapta első ezredét és első vörös paroliját, Andrejev vezérezredes szétnézve maga körül a romokban heverő Csecsenföldön, rádöbbent, hogy nagy szerencséje lenne Oroszországnak, ha lenne még egy Kolja bácsija. Misa Andrejev sosem felejtette el, mi történt vele tízéves korában. 1945 és 1964 között sem Sztálinnak, sem Hruscsovnak nem jutott eszébe emlékművet emelni Moszkvában a háború mártírjainak. Saját személyi kultuszukat mindketten fontosabbnak tartották, noha a május elsejei diszszemléken egyikük sem állt volna a Lenin Mauzóleum mellvédjén, ha nem lettek volna azok a milliók, akik 1941 és 1945 között meghaltak a hazájukért. 1966-ban aztán, Hruscsov távozása után a Politbüro végre elrendelte, hogy állítsanak egy emlékművet és egy örök lángot az Ismeretlen Katona emlékének. De ezt sem állították valamilyen tágas térségre. Eldugták a Sándor-kert fái alá, a Kreml falának közelébe, egy olyan helyre, ahol sosem akad meg rajta a Lenin bebalzsamozott maradványait látni kívánók végeérhetetlen sorában álldogálók tekintete. Abban az évben a május elsejei felvonuláson, amikor a tágra nyílt szemű, tízéves kadét a Vörös téren végiggördülő tankokat, ágyúkat, rakétákat, díszlépésben menetelő katonákat és táncoló tornászokat figyelte, nagybátyja kézen fogta, s végigvezette a kertek és a Manyezs között húzódó Kremlovszkaja utcán. A fák alatt egy csiszolt vörös márványlap feküdt, mellette egy bronzurnában láng lobogott. A márványra ez volt írva: Sírod ismeretlen, tetted halhatatlan. - Szeretném, ha megígérnél nekem valamit, fiam - mondta Nyikolajev. - Tessék, Kolja bácsi. - Milliók haltak meg Moszkva és Berlin között. Nem tudjuk, hol fekszenek, sokszor még azt sem, hogy kik voltak. De velem együtt harcoltak, és rendes emberek voltak. Megértetted? - Megértettem, Kolja bácsi. - Bármit ígérnek neked, bármivel kecsegtetnek, pénzzel, előléptetéssel, te sose áruld el ezeket az embereket. - Megígérem, Kolja bácsi. Nyikolajev ezredes lassú mozdulattal sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét. A kadét követte példáját. Egy arra járó, fagylaltot nyalogató vidéki turistacsoport tagjai kíváncsi pillantásokkal méregették őket. Kalauzuk, akinek feladata abból állt, hogy elmondja, milyen nagy ember volt Lenin, láthatólag zavarba jött, s ideges mozdulatokkal terelte a rábízott embereket a mauzóleum felé. - Olvastam a minap az Izvesztyijában a nyilatkozatodat - mondta most a Bojarszkij Zalban Misa Andrejev. - Alapos felbolydulást keltett a bázison. Nyikolajev éles pillantást vetett rá. - Neked nem tetszett?

- Csak meglepett. - Ugye tudod, hogy komolyan mondtam? - Igen, gondoltam. Általában komolyan beszélsz. - Az az ember kapcarongynak se jó, fiam. - Ha te mondod, Kolja bácsi, akkor úgy is van. Ennek ellenére úgy nézem, ő fog nyerni. Talán okosabb lett volna hallgatnod. - Öreg vagyok én már ahhoz. Ami a szívemen, a számon. Nyikolajev a gondolataiba merülve nézte egy ideig a galérián éneklő „Romanov hercegnőt". A külföldiek felismerni vélték a Those were the days, my friend kezdetű slágert, amelyet nyugati eredetűnek tudtak, noha valójában egy régi orosz ballada. Nyikolajev hirtelen megragadta unokaöccse karját. - Fiam...! Ha történne velem valami... - Ugyan már, Kolja bácsi... Túlélsz te mindőnket. - Figyelj rám, Misa. Ha bármi történik is, szeretném, ha a Novogyevicsiben temetnétek el. Rendben? Nekem nem kell ez a szánalmas polgári szertartás. Énhozzám legalább egy püspök jöjjön teljes ornátusban, teljes menetfelszereléssel. Megértetted? - Hozzád? Egy püspök? Én azt hittem, te nem hiszel ebben az egészben. - Ne légy ostoba. Egy olyan embernek, akitől hatméternyire ér földet egy német nyolcvannyolcas, és nem robban föl, hinnie kell, hogy valaki van odafent. Természetesen úgy tettem, mintha nem hinném. Mindenki ezt tette. A párttagság meg az ideológia a munkával járt… Egy rakás szemét volt az egész. A lényeg, hogy így akarom. Na, igyuk meg a kávét, aztán szedelőzködjünk. Szolgálati kocsival jöttél? - Igen. - Akkor jó, mert mind a ketten tintásak vagyunk. Így hazavihetsz. * A független Ukrán Köztársaság fővárosa, Kijev felől érkező éjszakai szerelvény csattogva robogott a dermesztő sötétségben Moszkva felé. A hatos számú hálókocsi 28-as fülkéjében két angol kártyázott. Kopogós römit játszottak. Brian Vincent az órájára pillantott. - Már csak fél óra a határig, Sir Nigel. Nem árt, ha hozzákészülünk a lefekvéshez. - Magam is így gondolom - felelte Sir Nigel. Úgy, ahogy volt, teljesen felöltözve felkapaszkodott a felső fekhelyre, és álláig húzta a takarót. - Tudja a feladatát? - kérdezte. A kiszolgált katona bólintott. - Bízza csak rám, Sir Nigel. A határon rövid időre megállt a szerelvény. A vonat két ukrán hivatalnoka már ellenőrizte az útleveleket. Az állomáson oroszok szálltak fel. Tíz perccel később kopogtattak a fülke ajtaján. Vincent kinyitotta. - Da? - Paszport, pozsaluszta. A fülkében csak egy tompa fényű kék izzó világított, ezért, noha a folyosó felől érkező sárgás fény erősebb volt, az orosz tisztnek meg kellett erőltetnie a szemét. - Nincs vízum - mondta. - Persze hogy nincs. Ezek diplomata-útlevelek. Ezekbe nem kell vízum. Az orosz némiképp zavarodottan bólintott. Parancsba kapta Moszkvától, az FSZB-től, hogy minden ellenőrzési pontnál keressenek egy bizonyos nevet vagy arcot, illetve mindkettőt. - Na és az öreg? - emelintette meg a másik útlevelet. - Fent fekszik - felelte a fiatal diplomata. - Láthatja, milyen öreg. Nem érzi jól magát. Muszáj felzavarni? - Ki ez az ember? - A moszkvai nagykövetünk apja. Ezért kísérem ide. A fiát szeretné látni. Az ukrán tiszt a felső fekhelyen heverő figurára mutatott. - A nagykövet apja - mondta. - Köszönöm, de én is tudok oroszul - válaszolta az orosz tiszt. Zavarban volt. Az útlevélképen látható kerek arcú, kopasz férfi még csak nem is emlékeztetett a személyleírásra. A neve sem. Se Trubshaw, se Irvine. Lord Asquith.

- Hideg van itt ezen a folyosón, csontig fagy az ember - mondta Vincent. - Fogadják el ezt a barátság kedvéért. A kijevi követségünk különleges készletéből való. A literes üveg egészen kiváló minőségű vodkát tartalmazott, olyanfajtát, amilyet a boltokban nem is lehetett kapni. Az ukrán tiszt elmosolyodott, bólogatott, s könyökével megbökte orosz kollégáját. Az orosz dünnyit, lepecsételte a két útlevelet, és továbbment. - Egy mukkot sem értettem a pokróc alatt, de jól hangzott - szólalt meg Sir Nigel, miután becsukódott az ajtó. Leszökkent a felső fekhelyről. - Nem is volt érdemes érteni - felelte Vincent, s nekifogott, hogy megsemmisítse a két hamis útlevelet. Fecnijeik a vécékagylóba kerültek, onnan szóródtak szanaszét az orosz délvidéket borító hóban. Két-két útlevelük volt: egy befelé, egy kifelé. Az utóbbira szolgálók, bennük a mívesen megformált beléptetőbélyegzéssel, el voltak rejtve. Vincent érdeklődve pillantott Sir Nigelre. Harminchárom évesen pontosan tudta, hogy az öreg a kora szerint nemhogy az apja, de akár a nagyapja is lehetne. A Special Forces katonájaként megjárt már néhány veszélyes vidéket, egyebek között Irán nyugati részének sivatagjait, ahol a homokban lapulva várta, hogy „leszedhessék” a fejük fölött átsuhanó Scud rakétákat. De bárhol járt is, mindig voltak bajtársai, voltak a keze ügyében fegyverek, gránátok, volt mivel visszaütni. Az a világ, amelybe Irvine vezette, a megtévesztés, a félrevezetés, a ködösítés és szemfényvesztés világa volt. Nagyon jól fizetett ugyan, néha azonban úgy érezte, neki sem ártana egy nyelet vodka. Szerencsére volt még egy palack a táskájában. Elővette. - Iszik egy kortyot, Sir Nigel? - Én ugyan nem - felelte Irvine. - Kikészíti a gyomrom, szétperzseli a torkom. De azért nem hagyom egyedül inni. - Lecsavarta a diplomatatáskájából elővett ezüstfényű laposüveg pohárként is szolgáló kupakját, töltött, s Vincentre köszöntötte. Jólesően csettintett: a zsebpalackot Trubshaw töltötte meg a klub legjobb portóijával. - Őszintén szólva, nekem van egy olyan érzésem - szólalt meg egy idő után Vincent -, hogy maga ezt élvezi. - Évek óta nem éreztem ilyen jól magam, kedves fiam. A szerelvény virradatra futott be velük Moszkvába. Mínusz tizenöt fokot mutattak a hőmérők. Bármilyen ridegnek tűnik is egy téli pályaudvar azok szemében, akiket fűtött otthon vár, itt még mindig jóval kevésbé harapós a hideg, mint kint az utcán. Mikor Irvine és Vincent lelépett az éjszakai kijevi vonatról, a Kurszki pályaudvar tele volt a város didergő, éhes embereivel. Amennyire csak lehetett, a meleg mozdonyok közelébe húzódtak, mások egy-egy kávézó előtt állva várták az ajtó nyitásakor kiáramló hőt, megint mások, bízva benne, hogy majd csak kihúzzák valahogy reggelig, egyszerűen lefeküdtek a betonra. - Maradjon szorosan mellettem, Sir Nigel - sziszegte Vincent a korlátátjáró felé menet, amely mögött már a nyilvános várócsarnok volt. A taxik felé haladtukban sálakba bugyolált fejű, borostás arcú, beesett szemű csavargók nyújtogatták feléjük a kezüket. - Édes Istenem, ez rémes! - suttogta lrvine. - Ne adjon nekik semmit, mert kitör a gyalázat! - sziszegett rá a testőre. lrvine a kora ellenére maga vitte a bőröndjét és az aktatáskáját, így Vincent egyik keze szabadon maradt. A volt katona a bal hóna alatt tartotta a jobbját, jelezve, hogy fegyver van nála, és szükség esetén használni is fogja. Így terelte maga előtt az idős Irvine-t a tömegen keresztül ki az utcára, ahol néhány reménykedő taxis várakozott. lrvine menet közben félresöpört maga elől egy kinyújtott kezet. ; Külföldiek! - hallotta nyomban. - Ezek itt piszkos idegenek! - Azt hiszik, hogy gazdagok vagyunk - súgta Vincent lrvine fülébe. - Külföldiek, tehát gazdagok. A gyalázkodás a járdáig kísérte őket. - Mocskos idegenek! Majd ad nektek Komarov…! A zörgő taxi hátsó ülésén lrvine a támlának vetette a hátát, úgy suttogta: - Legutóbb föl se tűnt, hogy ennyire rossz a helyzet. Megérkeztem a reptérre, bevittek a Nationalbe, aztán vissza. - Most viszont tél derekán járunk, Sir Nigel. Télen mindig nehezebb. A pályaudvar előterét elhagyva egy rendőrségi teherautó vágott eléjük. Vezetőfülkéje melegében két kőarcú, vastag bundás, szőrmesapkás milicista ült. A teherautó elkanyarodott, beláttak

ponyvás rakterébe. Ahogy a ponyva egy pillanatra föllebbent, lábak sora, rongyokba bugyolált talpak sorai váltak láthatóvá. Fatörzsekként egymásra fektetett, kőkeményre fagyott holttestek. - Hullaszállító - szólalt meg Vincent. - A hajnali termés. Itt a rakpartok menti kapualjakban minden éjjel ötszázan halnak meg. A Nationalben foglaltak szobát, de csak estefelé akartak bejelentkezni. A Palace Hotel előcsarnokának mély bőrfoteleiben töltötték a napot. * Jason Monk két nappal korábban rövid, lényegre törő, rejtjeleüzenetet küldött átalakított notebook számítógépén. Találkozott Petrovszkij tábornokkal, úgy tűnik, rendben lesz. Még mindig a Csecsenek segítségével közlekedik a városban, gyakran álruhában, papnak, katonának, rendőrnek, vagy csavargónak öltözve. A pátriárka hajlandó másodszor is fogadni angol vendégét. Így szólt az üzenet, amelyet a műhold a világ túlsó oldalára, az InTelCor központjába sugárzott, s ahonnan - még mindig rejtjelezve - továbbították Londonba, Irvine-nek. Egyedül ő rendelkezett annak az egyszer használatos kódnak a másolatával, amellyel meg lehetett fejteni az üzenetet. E miatt az üzenet miatt ült gépre a londoni Heathrow-n, s repült Kijevbe, hogy onnan vonattal utazzon tovább Moszkvába. Az üzenetet azonban elfogta a FAPSZI is, amely ekkor már gyakorlatilag éjjel-nappal a Grisin ezredestől kapott megbízatással foglalkozott. A Kijevből Moszkva felé tartó éjszakai szerelvény még javában zakatolt, amikor a FAPSZI igazgatója referált Grisinnek. - Egy paraszthajszálnyira vagyunk tőle - jelentette. - Most az Arbat környékéről adott, legutóbb a Szokolnyiki közeléből. Szóval járkál. - Az Arbatról? - csikorogta Grisin. Az Arbat alig hét-nyolcszáz méternyire van a Kreml falaitól. - Szeretném felhívni a figyelmét még valamire, ezredes úr - mondta az igazgató. - Ha az illető olyan típusú számítógépet használ, mint amire gyanakszunk, akkor az adás vagy vétel idejében nem kell feltétlenül a gép mellett ülnie. Előre be tudja programozni. - Maguk csak találják meg a gépet - rendelkezett Grisin. - Előbb-utóbb vissza kell mennie érte, addigra pedig már várni fogjuk. - Ha ad még kétszer, vagy egy olyat, ami fél másodpercnél tovább tart, háztömbnyi vagy akár háznyi pontossággal be tudjuk mérni. Egyikük sem tudta, hogy Sir Nigel Irvine tervei szerint Monknak még legalább háromszor kellett adnia. * - Megint itt van, ezredes úr! Makszim atya hangja szinte nyikorgásszerűen hangzott a telefonkagylóból, annyira izgatott volt. Este hatra járt, odakint már koromsötét és dermesztő hideg volt. Grisin még ott volt a Kiszelnyij bulváron, a szobájában. Már indulófélben volt, amikor befutott a hívás. Amikor a központos meghallotta a „Makszim" szót, az utasításnak megfelelően azonnal a biztonsági főnökhöz kapcsolt. - Higgadjon le, Makszim atya. Ki van ott megint? - Az angol! Az öreg angol! Egy órája bent ül őszentségénél. - Az nem lehet. Grisin tekintélyes summát osztott szét a belügyminisztérium beutazási osztályán és az FSZB elhárítói között, hogy adott esetben szóljanak neki, de eddig senki sem értesítette. - Tudja, hol szállt meg? - Azt nem, de ugyanazzal a kocsival jött. A Nationalével, gondolta Grisin. A vén hülye ugyanabban a szállodában szállt meg. Még mindig piszkálta, hogy legutóbb játszmát vesztett az öreg kémfőnökkel szemben, mivel „Mr. Trubshaw" roppant gyorsan mozgott. Most nem fog kicsúszni a markából. - Maga most honnan beszél? - Az utcáról, a mobilomról. - Az nem biztonságos. Menjen a szokásos helyre, és várjon meg ott. - Vissza kell mennem, ezredes úr. Keresni fognak. - Ide figyeljen, maga...! Csöngessen oda a rezidenciára, és jelentse be, hogy rosszul érzi ma-

gát. Mondja nekik, hogy lement a patikába gyógyszerért. Aztán menjen a szokásos helyre, és várjon meg. Grisin lecsapta, majd fölkapta a kagylót, és átszólt a helyettesének, a KGB határőrsége volt őrnagyának, hogy haladéktalanul jelentkezzen nála. - Szedjen össze tíz embert, a legjobbakat, civilben, és három kocsit. Tizenöt perccel később letette helyettese elé az asztalra Sir Nigel Irvine fényképét. - Ez ő. Valószínűleg egy fiatalabb férfi kíséri, sötétbarna vagy fekete hajú, kisportoltnak látszó. A Nationalben szálltak meg. Két ember az előcsarnokba, figyeljék a lifteket, a recepciós pultot meg az ajtókat. Kettő a földszinti kávézóba, kettő utcára gyalog, négyen két kocsiban. Ha megérkezik, hagyják bemenni, és értesítsenek. Ha bent van és el akar menni, akkor is szóljanak. - És ha kocsival megy? - Kövessék, hacsak nem egyértelmű, hogy a reptérre megy. Abban az esetben rendezzenek egy autóbalesetet. Nem érhet ki a reptérre. - Értettem, ezredes úr. Miután a helyettes távozott, Grisin egy másik emberének telefonált. Az illető korábban szállodákra specializálódott besurranó tolvaj volt, és azt állította, hogy Moszkva bármely szállodájának bármelyik ajtaját ki tudja nyitni. - Szedd a cókmókodat, irány az Intourist Hotel. Leülsz az előcsarnokba, a mobilodat bekapcsolva hagyod. Ma este kinyitsz nekem egy hotelszobát. Hogy hánykor, azt nem tudom. Mikor majd szükségem lesz rád, hívlak. Az Intourist Hotel a Nationaltől alig kétszáz méternyire, a Tverszkaja utcában áll. Grisin harminc perccel később már a Mindenszentek templomában volt. A pap idegesen, gyöngyöző homlokkal várta. - Mikor érkezett? - kérdezte Grisin. - Négy óra tájban, bejelentés nélkül, de őszentsége nyil-ván várta. Nekem azt mondták, egyenesen vezessem föl hozzá. A tolmácsával együtt. - Mennyi időt töltöttek együtt? - Körülbelül egy órát. Bevittem nekik egy szamovárt, de amíg bent voltam, nem beszéltek. - Hallgatózott? - Próbáltam, ezredes úr, de nem volt könnyű. Állandóan ott mászkáltak a takarítónők, az a két apáca. Meg az archidiakónus úr, őszentsége magántitkára is. - Mennyit hallott? - Épp csak valamicskét. Állandóan valamiféle hercegről beszéltek. Az angol valamilyen külföldi herceget ajánlgatott őszentségének, de nem tudom, hogy miért. Hallottam még, amikor azt mondták, hogy „Romanov-vér", meg hogy „épp a megfelelő". Az öreg nagyon halkan beszél, egyébként nem mintha számítana, mert nem tudok angolul. A tolmácsa szerencsére hangosabb. Főleg az angol beszélt, őszentsége jószerivel csak hallgatta. Egy pillanatig láttam is, akkor valamilyen táblázatszerűséget nézegetett. Aztán muszáj volt abbahagynom. Bekopogtam és megkérdeztem, újratöltsem-e a szamovárt. Nem beszélgettek, mert őszentsége épp levelet írt. Csak annyit mondott, hogy ne, és intett, hogy menjek. Grisin elgondolkodva hallgatta a pap beszámolóját. A pap ugyan nem értette, hogy került szóba valamiféle herceg, ő azonban annál inkább. - Egyéb? - Ja, igen. Már távozóban voltak, és egyujjnyira kinyílt az ajtó. Én ott álltam az ajtó előtt a kabátjukkal, és hallottam, hogy őszentsége azt mondja: „Az első adandó alkalommal közbenjárok az elnök úrnál." Ezt tökéletesen hallottam, ez volt az egyetlen teljes mondat, amit megértettem. Grisin Makszim atyára nézett és elmosolyodott. - Attól tartok, hogy a pátriárka külföldiekkel szövetkezve mesterkedik a mi jövendő elnökünk ellen. Ez roppant szomorú, roppant sajnálatos, és nem fog sikerülni. Biztos vagyok benne, hogy őszentsége jót akar, de kezd nagyon ostobán viselkedni. A választások után el is felejthetjük ezeket az ostobaságokat. Magáról viszont, barátom, nem fogunk elfeledkezni. A KGB-nél töltött évek során megtanultam különbséget tenni áruló és hazafi közt. Az árulóknak bizonyos körülmények között meg lehet bocsátani. Például őszentségének. Az igaz hazafi azonban mindig elnyeri jutalmát. - Köszönöm, ezredes úr. - Van kimenője?

- Hetenként egy este. - A választások után majd elviszem vacsorázni az ifjúharcosok egyik táborába. Kissé faragatlanok, de a szívük arany. És stramm legény egytől egyig. Tizenöt és tizenkilenc közöttiek. A legjobbakat átvesszük a Fekete Gárdába. - Hát ez... nagyon figyelmes ötlet. - És a választások után természetesen fel fogom vetni az elnök úrnak, hogy a gárdistáknak és a harcosoknak szükségük volna egy tiszteletbeli tábori papra. Az illetőnek ehhez természetesen legalább püspöknek kell lennie. - Nagyon kedves öntől, ezredes úr. - Majd meglátja, hogy tudok én kedves is lenni, Makszim atya. Most siessen vissza a rezidenciára, és továbbra is tájékoztasson. Ezt tegye el. Biztos, hogy tud vele mihez kezdeni. Miután a pap távozott, Grisin utasította sofőrjét, hogy vigye a National Szállóhoz. Legfőbb ideje, gondolta, hogy ez a minden lében kanál angol meg az a bajkeverő amerikai barátja kapjon egy kis ízelítőt a modern moszkvai szokásokból.

17 Grisin szólt a sofőrnek, hogy a Manyezsnaja tér északnyugati sarkán álló National Szállótól mintegy százméternyire, az Ohotnyij Rjadon - a Vadász soron - álljon meg. Autójából látta figyelői két kocsiját, ott parkoltak a szállodával szemközti bevásárlóközpontnál. - Itt várjon - vetette oda sofőrnek, és kiszállt. Este hét felé járt, de máris húszfokos volt a hideg. Nyakukat behúzó figurák csoszogtak el mellette. Grisin átvágott az úttesten, és megkopogtatta a vezető felőli ablakot. Nyiszorgott az üveg a hidegben, ahogy a villanymotor letekerte. - Parancs, ezredes úr! - Hol van? - Ha már bent volt, amikor megérkeztünk, akkor bent kell lennie. Azóta senki sem távozott, aki akár csak emlékeztetne is rá. - Hívja fel Kuznyecovot, és mondja meg neki, hogy jöjjön ide. A sajtófőnök húsz perc múlva megérkezett. - Szeretném, ha megint előadná az amerikai turistát - mondta neki Grisin. Egy fényképet vett elő, megmutatta. - Ezt az embert keresem - mondta. - Próbálja meg Trubshaw vagy Irvine néven keresni. Kuznyecov tíz perc elteltével már jött is vissza. - Itt van, Irvine néven. A szobájában van. - Szobaszám? - 252. Ennyi az egész? - Igen. Grisin visszament a saját kocsijához, és mobil telefonján felhívta a hivatásos besurranót, aki egy sarokkal arrébb, az Intourist halijában állomásozott. - Menetkész vagy? - Igen, ezredes úr. - Maradj készültségben. Ha szólok, átkutatsz egy szobát. A száma kettőötvenkettes. Nem hozol el semmit, de mindent átkutatsz. Az egyik emberem ott van az előcsarnokban, ő is fölmegy veled. - Értem. Nyolckor Grisin egyik embere - az előcsarnokban várakozók közül az egyik - kilépett az útcára. Fejével odaintett a közelebbi kocsiban várakozó társainak, aztán felszívódott a járókelők között. Néhány perccel később két férfi tűnt fel a szálloda ajtajában, vastag télikabátban és szőrmesapkában. Grisin figyelmét nem kerülte el, hogy az egyik usanka alól néhány ősz tincs kandikál ki. A két férfi balra fordult, a Bolsoj Színház felé vezető utcában folytatták útjukat. Grisin felhívta a besurranót. - Most ment el. Üres a szoba. Grisin egyik kocsija lassan araszolva elindult a két férfi után. Két másik figyelő, aki eddig a National kávézójában üldögélt, szintén az angol nyomába eredt. Négyen követték gyalogosan, négyen

autóval. Grisin sofőrje megszólalt. - Gyűjtsük be őket, ezredes úr? - Nem. Látni akarom, hogy hová mennek. Volt rá esély, hogy Irvine találkozik az amerikaival, Monkkal. Ha igen, egyszerre kapcsolják le mind a kettőt. A két angol megállt egy jelzőlámpánál, azon a helyen, ahol a Tverszkaja utca kilép a térről. Kivárták a zöldet, és átmentek. Három-négy másodperccel később a besurranó befordult a Tverszkaja sarkán. Nagy szakmai gyakorlata volt, munkához mindig külföldi üzletembernek öltözött - rajtuk kívül szinte senkinek sem futotta a legelegánsabb moszkvai szállodákra. Kabátja és öltönye Londonban készült - mindkettőt lopta -, magabiztos könnyedsége szinte minden szállodai alkalmazottat megtévesztett. Grisin látta, hogy megtaszítja a forgóajtó keresztrúdját, aztán eltűnik odabent. Első pillantásra észrevette, hogy Irvine-nél nincs táska. Ha van táskája, a szobában hagyta. - Gyerünk - mondta a sofőrnek. A Mercedes óvatosan besorolt a forgalomba, és mintegy százlépésnyi távolságból követni kezdte a két férfit. - Ugye tudja, hogy követnek minket? - kérdezte könnyed hangon Vincent. - Kettő előttünk, kettő mögöttünk meg egy kocsi - felelte Irvine. - Lenyűgöz, Sir Nigel. - Lehet, hogy öreg vagyok és ősz, kedves fiam, de remélem, még ki tudok szúrni egy ekkora és ilyen ügyetlen sleppet. A régi második fődirektorátus emberei, éppen korlátlan hatalmuk miatt, ritkán fárasztották magukat azzal, hogy megpróbáljanak beleolvadni a moszkvai utcaképbe. A washingtoni FBI-jal vagy a londoni MI5-tel ellentétben, az észrevétlen követés sosem tartozott a specialitásaik közé. A Bolsoj, majd a Malij Színház fényesen kivilágított homlokzata előtt elhaladva egy szűk kis mellékutcához értek, a Tyeatr utcához. Közvetlenül a sarok előtt volt egy kapualj, amelynek tövében egy rongycsomó próbált a csípős hideg ellenére aludni. Irvine megtorpant. Előtte és mögötte a feketegárdisták megpróbáltak úgy tenni, mintha az üres kirakatokat nézegetnék. A homályos kapualjban heverő rongycsomó fölrezzent és fölnézett. Nem volt részeg, csak öreg; nyűtt télikabátja hajtókáján számos megfakult kitüntetésszalag tarkáik. Gyapjúsál keretezte arcára az évek, a munka és a nélkülözés véstek ráncokat. Beesett, fáradt szemmel nézett föl a külföldire. Nigel Irvine Moszkvában jártában mindig szakított időt az orosz kitüntetések tanulmányozására. A pecsétes szalagok sorában megismerte az egyiket. - Sztálingrád? - kérdezte halkan. - Ott volt Sztálingrádnál? A sálba bugyolált fej lassan előrebiccent. - Ott - felelte rekedten. Még húszéves sem lehetett negyvenkettőben, azon a dermesztően hideg télen, amikor Paulus tábornokkal szemben a 6. hadsereg szinte minden egyes tégláért megharcolva védte a Volga menti várost. Irvine a nadrágzsebébe nyúlt, és egy bankjegyet húzott elő. Ötvenmillió rubel, ez volt ráírva. Körülbelül harminc dollárt ért. - Étel - mondta oroszul. - Meleg leves. Kicsi pohár vodka. Sztálingrádért. Fölegyenesedett, s hosszú, dühös léptekkel továbbindult. Vincent követte. Kíséretük tagjai is elunták a kirakatnézegetést. - Édes Istenem - sóhajtott inkább csak úgy magában Irvine, s befordult a mellékutcába. Hová jutottak ezek...?! Grisin kocsijában megreccsent a rádió, az egyik kísérő jelentkezett. - Befordultak. Egy étterem felé mennek. Az Ezüstkor szintén egy minden szempontból hagyományhű orosz étterem, egy kis eldugott utcácskában, a színházak mögött található. Korábban a Központi Orosz Fürdőház működött a helyén, a falait borító csempék és mozaikok rég letűnt idők falusi életképeit ábrázolják. Az utca hidegéről belépő két vendég érezte, hogy meleg légáramlat burkolja körül őket. Az étterem tömve volt, szabad asztal szinte nem is akadt. A főpincér eléjük jött.

- Sajnos telt házunk van, uraim - mondta oroszul. - Egy nagy társaság. Elnézést kérek. - Én látok ott egy szabad asztalt - felelte Vincent ugyancsak oroszul. - Ott. A hátsó falnál valóban állt egy üres, négyszemélyes asztal. A pincér arcán zavarodottság tükröződött. Csak most jött rá, hogy a két vendég külföldi, az pedig azt jelenti, hogy dollárban fizetnek. - Meg kell kérdeznem a teremfőnököt - mondta s elsietett - Egy jóképű, kreol bőrű férfihoz ment, aki a helyiség legnagyobb asztalánál ült társaságával. A férfi alaposan megnézte magának az ajtónál álló két külföldit, aztán bólintott. A főpincér visszajött. - Megengedte. Erre tessék. Irvine és Vincent az ajtó felé nézve, egymás mellett ült oda az asztalhoz. Irvine köszönetképp odabólintott a kreol bőrű férfinak, aki viszonozta a gesztust. Kacsát rendeltek málnamártással, mellé - a pincér ajánlatát elfogadva - krími vörösbort, amelyről kiderült, hogy olyasféle, mint a bikavér. Odakint Grisin négy embere biztosította a szűk utca két végét. Az ezredes Mercedese lassan odagördült az étterem bejáratához. Grisin kiszállt, gyorsan megbeszélt néhány dolgot az embereivel, majd visszaült a kocsiba, és kezébe vette a telefonját. - Hogy megy? - kérdezte. A válasz a National egyik második emeleti folyosójáról érkezett. - Még a záron dolgozom. A National előtt posztoló négy ember közül kettő bement, kettő kint maradt. Az egyik fölment a második emeleti folyosóra, és megállt a liftnél. Figyeléssel volt megbízva: nem száll-e ki valaki az emeleten, s nem indul-e a 252-es szobához vezető folyosó felé. Ha igen, fütyörészni kezd, ezzel figyelmezteti a betörőt. Társa a besurranó mellett állt, aki a 252-es zárjához hajolva matatott. - Szólj ide, ha bejutottál - mondta Grisin. Tíz perc múlva halkan csettent és kinyílt a zár. Grisint értesítették. - Minden szál papírt, minden iratot, minden fényképet. És visszatenni - mondta az ezredes. Sir Nigel Irvine szobájában gyors és alapos kutatás kezdődött. A besurranó tíz percet töltött a fürdőszobában, fejét ingatva jött ki. A komód fiókjaiban csak a szokásos nyakkendők, ingek, alsónadrágok és zsebkendők voltak. Az éjjeliszekrény fiókja üres. A szekrény tetejére helyezett kis bőröndben csak két öltöny, üres zsebekkel. A besurranó letérdelt, s mély, elégedett hangon felsóhajtott. Az irattáska az ágy alatt hevert, egészen a közepéig betolva, hogy semmiképp ne látszódjon. A besurranó egy vállfával előkotorta. A számzár csak három percet vett igénybe. A táska tartalma csalódást keltett. Egy műanyag tasak úticsekkekkel, ezeket elvihette volna, ha nem tiltja a parancs. Egy levéltárca több hitelkártyával, egy italszámla a londoni White's Clubból. Egy ezüst laposüveg, a benne lévő folyadék illata nem ismerős. A fedél belső oldalán lévő zsebekben egy London-Moszkva retúrjegy visszafelé szóló része és egy Moszkva-térkép. Ebbe belelapozott, nincs-e benne valamilyen hely megjelölve, de ilyet nem talált. Egy kis fényképezőgéppel mindenről felvételeket készített. A vele lévő feketegárdista mindent jelentett Grisinnek. - Kell valahol egy levélnek lennie - jött a fémes hangú válasz az utcáról, alig ötszáz lépésnyiről. A besurranó az információ birtokában még egyszer szemügyre vette a táskát, és megtalálta a hamis fenéklapot. Egy hosszúkás, krémszínű boríték volt benne, abban egyetlen szál, ugyanolyan színű levélpapír, rajta Moszkva és minden oroszok pátriárkájának hivatalos fejléce. A biztonság kedvéért erről három felvétel is készült. - Visszarámolás és tűnés! - jött az utasítás Grisintől. A levelet visszatették a titkos rekeszbe, a számzárat visszaállították, és a táskát visszahelyezték az eredeti helyére, majd kimentek, és bezárták az ajtót. A szoba olyan volt, mintha Irvine távozása óta senki sem járt volna benne. * Halk szisszenéssel nyílt, majd csukódott az Ezüstkor ajtaja. Grisin és négy embere átvágott a kis előtéren, s félrehúzta az étkezőrészt elválasztó súlyos függönyt. A főpincér odaügetett. - Elnézésüket kérem, uraim...

- Tágulj innen! - vetette oda rá se nézve Grisin. A főpincér meghökkent. Ránézett a magas, fekete kabátos férfi mögött álló négy másikra, és elhátrált. Volt már annyi tapasztalata, hogy megszimatolja a komoly zűrt. A négy testőr civilben volt ugyan, de mind jól megtermett, arcuk pedig olyan, mint azoké, akiknek a verekedés munka. Az őszes hajú főpincér még egyenruha nélkül is látta rajtuk, hogy feketegárdisták. Látta őket egyenruhásán a tévében, látta díszlépésben masírozó századaikat, az emelvényen álló vezérük köszöntésére lendülő karjukat. Volt annyi esze, hogy pincér lévén, ne zördüljön össze velük. Az elöl álló férfi tekintete körülpásztázott az éttermen, végül megállapodott a túlsó végén vacsorázó két külföldin. Intett egyik emberének, hogy jöjjön vele, a másik háromnak pedig, hogy az ajtóból fedezze. Nem mintha szükség volna rá. A fiatalabbik angol esetleg erősködhet egy kicsit, de legfeljebb néhány másodpercig. - Barátai? - kérdezte Vincent. Meztelennek érezte magát fegyvertelenül, egy pillanatig arra gondolt, hasznát veheti-e a steakhez kapott fűrészes pengéjű késnek. Nemigen. - Azt hiszem, ezek azok az urak, akiknek a nyomdáját néhány hete tönkretette - válaszolta Irvine. Megtörölte a száját. Remek volt a kacsa. A fekete kabátos férfi odament az asztalukhoz, megállt, és lenézett rájuk. A gorilla is megállt mögötte. - Sir Irvine? - Grisin csak oroszul beszélt. - Pontosabban Sir Nigel. -Vincent tolmácsolt. - És nekem kihez van szerencsém? - Ne szórakozzunk. Hogy jutott be az országba? - A reptéren keresztül. - Hazudik. - Biztosíthatom, ezredes úr... Ugyebár Grisin ezredes úrhoz van szerencsém? A papírjaim a legnagyobb rendben vannak. Természetesen ott vannak a szálloda portáján, különben meg tudnám mutatni. Grisin egy kurta pillanatra elbizonytalanodott. Megszokta, hogy amikor a megfelelő kenőpénzzel nyomatékosítva parancsot ad valamelyik hivatalos embernek, azt a parancsot teljesítik. De lehet, hogy most mégis becsúszott valami hiba. Ezért megfizet valaki. - Maga egy orosz belügybe avatkozik bele, anglicsanyin. Nekem ez nem tetszik. A kis amerikai bábuját, azt a Monkot hamarosan elfogjuk, én pedig személyesen fogom vele rendezni a mi kis ügyünket. - Befejezte, ezredes úr? Mert ha igen, és ha már ilyen nyílt lapokkal játszunk, hadd legyek én is teljesen őszinte magához. Vincent gyorsan tolmácsolt. Grisin arcára hitetlenkedés ült: így vele még senki sem beszélt, legkevésbé egy tehetetlen vénember. Irvine fölemelte tekintetét a borospoharáról, és Grisin szemébe nézett. - Maga egy roppant visszataszító ember, és az az ember, akit szolgál, még magánál is viszszataszítóbb. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Vincent szólásra nyitotta a száját, de nem tolmácsolt, csak Irvine-nek sziszegte oda angolul: - Okos dolog ez, főnök? - Maga csak fordítsa. Vincent lefordította. Grisin halántékán lüktetni kezdett egy ér. A mögötte álló erős ember nyaka olyan vörös lett, hogy látszott: a gallérja nem bírja sokáig a nyomást. - Lehet, hogy az orosz nép sok hibát követett el - folytatta Irvine fesztelenül -, de nem szolgált rá, mint ahogy egyetlen nemzet sem, ilyen söpredékre, mint maga. Vincent egy pillanatra megállt a „söpredék" szó előtt, nyelt egyet, és pizdjuknak fordította. Grisin halántékerének lüktetése felgyorsult. - Mindent egybevéve, Grisin ezredes, könnyen lehetséges, hogy maga meg az a mocskos főnöke sose fogja uralni ezt a nagyszerű országot. A nép kezd már átlátni a szitán, és egy hónap múlva maguk is látják, hogy az emberek meggondolták magukat. Kíváncsi volnék, vajon mit tesz ez ellen. - Először is - kezdte lassan Grisin - megölöm magát. Oroszországot nem hagyja el élve. Vincent tolmácsolta és hozzátette: - Szerintem meg is teszi. A helyiségben csend támadt. Az asztal közelében ülők jól hallották Grisin és Irvine, illetve Vincent szóváltását. Grisint nem zavarta, hogy hallják. Vacsorázni kiruccant moszkvaiak ilyesmibe nem avatkoznak bele, sőt nem is emlékeznek arra, amit láttak. A gyilkossági osztály még mindig bottal

ütötte a londoni újságíró gyilkosainak nyomát. - Ez nem volna valami okos lépés a maga részéről -mondta Irvine. - Miért? - Grisin szája gúnyos vigyorra húzódott. - Mit gondol, ki fog segíteni magának? Ezek a disznók? Ezt nem kellett volna mondania. Grisin bal oldalán valami tompán az asztalnak ütődött. Félig odafordult. Az asztal lapjába egy csillogó rugós kést döftek; még remegett. A tulajdonosától balra ülő férfi lesiklatta öléből fehér asztalkendőjét. Egy kilenc milliméteres Steyrt tartott alatta. Grisin félszájjal hátrasziszegett testőrének. - Kik ezek? - Csecsenek - sziszegte vissza a testőr. - Mind? - Sajnos igen - mondta Irvine, akinek Vincent folyamatosan tolmácsolt. - És nagyon nem szeretik, ha disznónak nevezik őket. Tudja, mohamedánok. És jó a memóriájuk. Még Groznijra is emlékeznek. Lerombolt fővárosuk nevének említésére fémes csattanások hallatszottak az ötven vendég felől: kibiztosított fegyverek csattanásai. Az ajtóban álló három feketegárdista felé hét kézifegyver fordult. A főpincér lelapult a pult mögé, s imádkozott, hogy láthassa még az unokáit. Grisin lenézett Irvine-re. - Alábecsültem magát, anglicsanyin. De ez többé nem fog előfordulni. Tűnjön el Oroszországból, és be ne tegye még egyszer a lábát! Ne üsse az orrát a mi dolgainkba. És szokjon hozzá a gondolathoz, hogy soha többé nem látja amerikai barátját. Sarkon perdült, elindult az ajtó felé, és testőreivel a nyomában kivonult. Vincent nagyot fújt. - Sir Nigel... maga tudta, kik ezek itt? - Mondjuk úgy: reméltem, hogy megkapták az üzenetemet. Mehetünk? - Fölemelte borospoharát. – Egészségükre, uraim! És köszönöm. Vicent lefordította, aztán kimentek. Mindannyian távoztak. A csecsenek egész éjjel őrködtek a szállodában és előtte, másnap reggel pedig kikísérték őket Seremetyevóra, ahol felszálltak egy londoni gépre. - Hát, Sir Nigel – szólalt meg Vincent, amikor a British Airways sugárhajtású gépe a Moszkva-folyó fölött bedőlve nyugat felé kanyarodott -, engem nem érdekel, mennyit ajánlanak, de én még egyszer nem megyek Moszkvába, annyi szent. - Hát ez örvendetes, mert én sem. - És ki az az amerikai? - Hát ő bizony még ott van valahol lent, és tojásokon lépked. Nem mindennapi ember. * Umar Gunajev kopogtatás nélkül lépett a szobába. Monk egy asztalnál ült, Moszkva részletes térképét tanulmányozta. Fölnézett. - Meg kellene beszélnünk egyet és mást - mondta a csecsen vezető. - Nem látszol túl vidámnak - mondta Monk. - A barátaid elutaztak. Ami viszont az este az Ezüstkorban történt, őrültség. Csak azért egyeztem bele, mert régtől fogva az adósod vagyok. De lassanként letörlesztem az adósságot. És csak én tartozom. Semmi szükség rá, hogy az embereim veszélynek tegyék ki magukat azért, mert a barátaid ilyen őrültségekkel szórakoznak. - Bocsáss meg. Az öregnek mindenképp el kellett jönnie Moszkvába. Volt egy nagyon fontos találkozója, amit rajta kívül senki sem tudott volna lebonyolítani. Ezért jött. Grisin meg rájött, hogy itt van. - Akkor a szállodában kellett volna vacsoráznia. Ott viszonylag biztonságban lett volna. - A történtekből ítélve látnia kellett Grisint, beszélnie kellett vele. - És így kellett vele beszélnie? Ott ültem háromasztalnyira. Szinte felszólította, hogy ölje meg. - Ezt én sem értem, Umar. Nekem csak utasításokat adott. - Nézd, Jason. Ebben az országban két és fél ezer őrző-védő cég működik, ebből nyolcszáz Moszkvában. Bármelyiknél felfogadhatott volna ötven embert. A bűnözés növekedésével párhuzamosan gombamód szaporodtak a biztonsági szolgáltatók is.

Gunajev adatai pontosak voltak. A biztonsági cégek általában kiszolgált katonák közül toborozták embereiket. Volt köztük gyalogos, tengerész, ejtőernyős, milicista, KGB-s, különleges szolgálatos; mind kapható erre a munkára. 1999-re Oroszországban a biztonsági emberek száma elérte a nyolcszázezret, ezeknek egyharmadát Moszkvában foglalkoztatták. A biztonsági cégeknek elméletileg a milícia adta ki a működési engedélyt, amelyet törvény kötelezett, hogy e vállalkozások alkalmazottjait ellenőrizzék: nem rovott múltúak-e, megfelelnek-e a feladatra, milyen a felelősségérzetük, milyen fegyverük van, hány darab, milyen típusú és milyen célra. Ez volt az elmélet. A gyakorlatban egy vastag borítékkal minden szükséges engedélyhez hozzá lehetett jutni. Az „őrző-védő" cég annyira jó fedőszervezet volt, hogy szinte minden gengszterbanda alapított egyet, aminek következtében a város összes brigantija szükség esetén igazolni tudta, hogy amit a bal hóna alatt hord, azt törvényesen hordja. - Egy sima biztonsági céggel az a baj, Umar, hogy az emberei megvásárolhatóak. Látják Grisint, és rögtön tudják, hogy kétszer annyit is kereshetnek: átallnak az ő oldalára, és maguk végzik el a munkát, amit Grisin akart. - Szóval azért kellettek épp az én embereim, mert ők nem árulják el? - Nem volt más választásom. - Az ugye nyilvánvaló, hogy Grisin most már tudja, kik fedeznek? Ha eddig nem tudta volna, most már biztosan tudja. Ez nagyon megnehezíti a helyzetet. Hallottam már az utcai szóbeszédet, hogy a Dolgorukijt felszólították, fegyverkezzen föl egy komoly bandaháborúra. Más már nem is hiányzik nekünk. - Ha Komarov hatalomra kerül, a Dolgorukij lesz a legkisebb problémátok. - Mi a fenét indítottál be itt azzal az átkozott fekete dossziéval? - Az most már mindegy, Umar. A lényeg, hogy nem tudjuk leállítani. - Mi az, hogy nem tudjuk? Idejössz hozzám segítségért, menedékért. Felajánlom neked a vendégszeretetemet. Mifelénk ez így szokás. És most egy nyílt háború fenyeget. - Ennek talán elejét tudom venni. - Hogyan? - Beszélek Petrovszkij tábornokkal. - Vele? Azzal a csekistával? Tudod te azt, hányszor tett keresztbe nekem az SZOBR? Tudod te, hányszor razziázott a klubjaimban, a kuplerájaimban meg a kaszinóimban? - Jobban gyűlöli a Dolgorukijt, mint te. És a pátriárkával is kell még beszélnem. - Miért? - Vannak dolgok, amiket közölnöm kell vele. Most viszont segítségre lesz szükségem, hogy el tudjak jönni tőle. - A pátriárkát senki sem gyanúsítja. Öltözz pópának, és csöngess be hozzá. - Ez nem ilyen egyszerű. Gondolom, az öreg a szálloda limuzinján ment oda. Ha Grisin megnézte a menetlevelet, márpedig valószínűleg megnézte, akkor kiderült, hogy az öreg a pátriárkánál járt. És akkor figyelik a pátriárka házát. Umar Gunajev hitetlenkedve csóválta a fejét. - Ez a te angolod, barátom, egy vén hülye. * Grisin az asztalánál ült, és elégedetten nézegette a felnagyított fényképet. Végül megnyomta a házi telefon egyik gombját. - Beszélnünk kellene, Igor Viktorovics. - Gyere. Igor Komarov kezébe vette az Irvine táskájában talált levél fotóját. A szöveget a pátriárka hivatalos levélpapírjára írták, és a „Királyi Fenség” megszólítással kezdődött. Az aláírás helyén őszentsége II. Alekszij pecsétje és kézjegye volt látható. - Ez meg mi? - Most már teljesen világos, miben mesterkednek ezek a külföldi összeesküvők. A dolog két részből tevődik össze. Itt, Oroszországban azzal próbálják aláásni a választási esélyeidet, hogy a manifesztumodat megmutatják bizonyos személyeknek, hogy ezáltal riadalmat idézzenek elő. Ennek következménye a nyomdai szabotázs, és hogy a bankok nyomást gyakorolnak a kereskedelmi tévékre, és ennek a következménye az is, amit az a vén hülye tábornok összehordott. Mindez okozott ugyan

károkat, de nem akadályozhatja meg a győzelmedet. - Grisin mély lélegzetet vett, mint aki nehezen fegyelmezi magát. - Az összeesküvés másik része még veszélyesebb. Arra irányul, hogy a te megválasztásod helyett a cári rendszer visszaállítását propagálják. A pátriárka a saját érdekében belement. Ezt a levelet egy nyugaton élő herceghez írta. Támogatja a restaurációt, és biztosítja a címzettet, hogy ha sikerül, az egyház őt fogja javasolni a trónra. - Mi a javaslatod, Anatolij? - Egészen egyszerű, Igor Viktorovics. Jelölt nélkül az összeesküvés összeomlik. - És ismersz olyan embert, aki... aki kedvét szegné ennek az illetőnek? - Hogyne. Remek szakember. Sokat dolgozott nyugaton, több nyelven beszél. A Dolgorukij embere, de bérbe vehető. A legutóbbi megbízatása két bandatagra vonatkozott, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy Londonban helyezzenek letétbe húszmillió dollárt, de inkább megtartották. Két hete találták meg őket egy wimbledoni lakásban. - Akkor talán igénybe kellene vennünk ennek az embernek a szolgáltatásait, Anatolij. - Meglesz, Igor. Tíz nap múlva már nem lesz jelölt. Grisin visszament a szobájába. Ha pedig ezzel megvagyunk, gondolta, amikorra Irvine drágalátos hercege már egy rozsdamentes acéllapon fekszik, addigra a FAPSZI is beméri Jason Monkot. Őt valahol egy pincében lógatjuk fel. Sir Nigel Irvine pedig kap egy halom fényképet, hadd legyen boldog a karácsonya. * A GUVD parancsnoka már befejezte a vacsorát, s kislányával a térdén az esti mesét nézte, amikor megszólalt a telefon. A felesége vette föl. - Neked. - Ki az? - Csak annyit mondott, hogy az amerikai. A rendőr tábornok óvatosan a padlóra állította Tatyjanát, és felállt. - A dolgozóban veszem föl. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, és fölvette a kagylót, hallotta, hogy felesége leteszi a másik készüléket. - Tessék. - Petrovszkij tábornok úr? - Én vagyok. - Tegnap beszéltünk. Van egy értesülésem, amit esetleg tud használni. Van kéznél papír, ceruza? - Honnan beszél? - Egy telefonfülkéből. Nincs sok időm. - Mondja. - Komarov és Grisin rávették barátaikat, a Dolgorukij vezetőit, hogy indítsanak bandaháborút. A csecsen maffiának fognak nekiugrani. - Egyik kutya, másik eb. Egyikért sem kár. - Csakhogy a Világbank küldöttsége épp itt tartózkodik Moszkvában, és a soron következő gazdasági hitelekről tárgyal. Ha eközben az utcákon golyózápor zuhog, a jelenlegi elnök, aki a világnak és a választóinak is jó arcot akar mutatni, nem lesz boldog. Esetleg eszébe ötlik, hogy miért kell ennek pont most történnie. - Folytassa. - Mondok hat címet, írja. Monk elsorolta, Petrovszkij felírta. - Mik ezek? - kérdezte a tábornok. - Az első kettő fegyverraktár, tele a Dolgorukij fegyvereivel. A harmadik egy kaszinó, az alagsorában tartják az üzleti nyilvántartásuk legnagyobb részét. A többi három nyilvánosház. Húszmillió dollár értékű csempészárut dugdosnak bennük. - Honnan tudja maga ezeket? - Vannak alacsony polcokon ülő barátaim. Mondok két nevet is. - Monk bediktált két nevet. Ismeri ezeket a tiszteket? Persze. Az egyik az első helyettesem, a másik a SZOBR egyik szakaszparancsnoka. Mi van velük? - Mindkettő a Dolgorukij embere.

- Biztos ebben, amerikai? - Biztos. Én, ha razziázni akarnék, a maga helyében pillanatról a másikra rendelném el, és ennek a két embernek nem kötném az orrára. - Értek a mesterségemhez. A vonal megszakadt. Petrovszkij elgondolkodva tette le a kagylót. Ha igaz, amit ez a fura külföldi ügynök mond, az információi felbecsülhetetlen értékűek. De most dönteni kell. Hagyja kibontakozni a bandaháborút? Vagy mérjen néhány megrendítő csapást az egyik legnagyobb bűnszövetkezetre? Az elnök biztosan hálás lenne érte. Háromezer rohamrendőr állt rendelkezésére, többségükben fiatal, ügybuzgó emberek: a GUVD. Ha csak a fele igaz annak, amit ez az amerikai Komarovról és a terveiről mondott, az új Oroszország se Petrovszkij tábornokra, se rohamrendőreire nem fog igényt tartani. Visszament a nappaliba. A rajzfilm már véget ért. Most már sosem fogja megtudni, hogy Wiley, a kojot megette-e vacsorára a kengyelfutó gyalogkakukkot. - Bemegyek a központba - mondta a feleségének. - Egész éjjel ott leszek, és holnap is csak estefelé jövök haza. * Szokás, hogy a moszkvai városi hatóságok telente vízzel öntik fel a Gorkij park útjait és ösvényeit, amitől a park rövid idő alatt az ország legnagyobb, több kilométeres korcsolyapályájává alakul. A moszkvaiak szeretnek ide kijárni korcsolyájukkal meg egy jó adag vodkával fölszerelkezve, hogy a jég kínálta szabadságban egy időre megfeledkezzenek gondjukról-bajukról. Néhány utat nem öntenek föl, ezek kis autóparkolókban végződnek. Az egyik ilyen parkolóban találkozott karácsony előtt tíz nappal két jól bebugyolált, szőrmesapkás férfi. Mindketten a saját kocsijukkal érkeztek, s külön-külön sétáltak az egymást kerülgetve sikló korcsolyázókra tekintő liget pereméig. Az egyik férfi Anatolij Grisin ezredes volt, a másik egy magányos ember, akit az alvilágban csak Mehanyik - Gépész - néven ismertek. Bérgyilkosok tucatjával akadnak Oroszországban, Mehanyikot azonban számos bűnszövetkezet - s különösképp a Dolgorukij - különleges képességű szakembernek tartotta. Mehanyik ukrán volt, őrnagyként szerelt le a seregből. Pályfutása utolsó éveiben áthelyezték a Szpecnazhoz, s ilyenformán a katonai hírszerzéshez, a GRU-hoz. A nyelviskola elvégzése után két nyugat-európai állomáshelye is volt. Miután elhagyta a hadsereget, rádöbbent, hogy hasznát veheti folyékony angol- és franciatudásának, s hogy könnyedén mozog olyan társaságokban, amelyeket az oroszok túlnyomó többsége idegennek és furcsának tart. Mindez, párosulva azzal a gátlástalansággal, amelynek köszönhetően semmi gondot nem okozott neki mások meggyilkolása, remekül jövedelmező pályára állította. - Úgy hallottam, beszélni szeretne velem - mondta. Tudta, kicsoda Grisin, és hogy a Hazafias Erők Uniója biztonsági főnökének Oroszország területén nem volna szüksége rá. Van elég végrehajtó ember a Fekete Gárdában, akinek csak parancsot kell adni - a pártot támogató Dolgorukij-maffiáról nem is beszélve. A külföld azonban más. Grisin odaadott egy fényképet. A Gépész rápillantott és megfordította. A kép hátára egy nyugat-angliai ház címe és tulajdonosának neve volt gépelve. - Egy herceg - dünnyögte. - Török fölfelé, mint a talajvíz. - Tartsa meg a humorát! - reccsent rá Grisin. - Könnyű célpont. Semmiféle őrizet. December 25-ig. A Gépész elgondolkodott. December 25-e nagyon hamar itt van. Fel kell készülni. Azt, hogy él még és szabad, a gondos előkészületeknek köszönheti. Ahhoz pedig idő kell. - Újévre - mondta. - Rendben. Mondjon egy árat. A Gépész mondott. - Rendben van. Mindkettejük szájából fehér párafelhők gomolyogtak. A Gépésznek eszébe jutott, hogy a tévében látott egy vallási nagygyűlést, amelyen egy fiatal, karizmatikus pap Isten és a cár visszatéréséért prédikált. Szóval erre játszik Grisin. Már bánta, hogy nem mondott kétszer akkora összeget. - Ennyi az egész? - kérdezte.

- Ha nincs szüksége egyéb tudnivalóra. A bérgyilkos a kabátja zsebébe csúsztatta a fényképet. - Nincs - válaszolta. - Azt hiszem, mindent tudok, amit kell. Magával öröm üzletet kötni, ezredes úr. Grisin megragadta a karját. A Gépész lenézett a kesztyűs re, addig nézte, míg az el nem engedte. Nem szerette, ha hozzáérnek. - Nem szabad elhibázni. Se a célt, se az időpontot. - Én sose hibázok, ezredes úr. Különben nem is hozzám fordult volna. Levélben fogom önnel közölni a liechtensteini számlám számát. Viszontlátásra. * A Gorkij parki találkozót követő nap hajnalán Petrovszkij tábornok hat egyidejű rajtaütést hajtott végre. A két kétkulacsos rendőrt meghívták a GUVD laktanyájának tiszti klubjába egy kis bizalmas vacsorára, ahol addig vodkáztatták őket, míg alaposan le nem részegedtek. Lefektették őket egy-egy szobában, hogy kialhassák magukat. A biztonság kedvéért mindkét szoba ajtajához őrt állítottak. A napközben meghirdetett „taktikai gyakorlat" éjfél előtt néhány perccel valódi akcióvá alakult. A katonák ekkorra már teherautókon ültek, hat külön garázsban. Hajnali kettőkor a sofőrök és az osztagparancsnokok megkapták a feladatukat és a szükséges címet. Hónapok óta most először okoztak teljes meglepetést. A három nyilvánosház nem sok gondot okozott. A kincstár őrei közül négy ellenállást kísérelt meg, ezeket lelőtték. Nyolc további az utolsó pillanatban megadta magát. A nyilvánosházakban tízezer láda külföldi vodkát találtak, amit az utóbbi két hónap folyamán csempésztek be Finnországból és Lengyelországból. A világ legnagyobb vodkaivó népét a gabonaínség szorította rá, hogy a szomszédból hozzanak be vodkát, ahol a kereslet hatására az árak a háromszorosukra emelkedtek. A nyilvánosházakban mást is tároltak: mosogató- és mosógépeket, tévéket, videókat, számítógépeket. Mind nyugati gyártmányú volt, és mind lopott holmi. A két arzenálban annyi fegyvert őriztek, amennyiből egy gyalogezred teljes fegyverzetére futotta volna. Volt ott minden: géppisztoly, vállról indítható tankelhárító rakéta, lángszóró. A kaszinó elleni támadást Petrovszkij személyesen vezette; tömve volt vendégekkel, akik ordítva, sikoltozva rohantak bele az éjszakába. Az igazgató egy darabig tiltakozott, mondván: az általa vezetett kaszinó teljesen törvényes és minden szükséges engedéllyel rendelkező üzlet, de miközben tiltakozott, fölhajtották az íróasztala előtti szőnyeget, amely alatt egy csapóajtó vált láthatóvá. Az igazgató ekkor elájult. Már virradt, amikor az SZOBR emberei még mindig ládaszám hordták a teherautókra a különféle üzleti könyveket és nyilvántartásokat, amelyeket aztán a Sabolovka utca 6.-ba, a GUVD központjába vittek átvizsgálásra. Déltájban a Zsitnaja térről, az alig ötszáz méternyire fekvő belügyminisztériumból az elnökség két tábornok tagja is gratulált telefonon. A rádió a délelőtti hírekben adott először hírt a történtekről, délben pedig a tévéhíradó már számos részlettel is szolgált. A bűnözők között az áldozatok száma tizenhatra emelkedett, jelentette a műsorvezető, míg az SZOBR állományában mindössze két sebesülés történt: az egyik súlyosabb, gyomorlövés, a másik könnyű hússeb. Huszonegy maffiózót tartóztattak le, közülük heten jelenleg kórházban vannak, kettő pedig most tesz részletes vallomást a GUVD központjában. Ez utóbbi információ nem volt igaz, Petrovszkij csak azért adta ki, hogy a Dolgorukij-klán vezetői között még nagyobb pánikot keltsen. Sikerült is elérnie. A magukból szinte kivetkőzött klánfőnökök jóval a városon kívül, a Moszkva-folyón átívelő Arhangelszkoje hídtól mintegy három kilométernyire, egy pazar és rendkívül jól őrzött villában találkoztak. Ijedtségüknél csak a dühük volt nagyobb. Legtöbbjük szilárdan hitte, hogy két informátoruk kikapcsolása, aminek folyományaként az SZOBR akciója teljes meglepetésként érte őket, s hogy az SZOBR pontosan tudta, mit hol kell keresni, árulás következménye. Még ezt vitatták, amikor üzenet jött Moszkva utcáiról, hogy a pletyka szerint a kiszivárogtatás forrása a Fekete Gárda egyik felelőtlenül összevissza fecsegő, magas rangú tisztje. Tekintettel arra, hány millió dollárt pumpált a Dolgorukij Igor Komarov választási kampányába, ez az értesülés sem hangolta jobb kedvre őket. Sosem tudták meg, hogy a pletykát Jason Monk javaslatára valójában a csecsenek kezdték terjeszteni. A klánfőnökök mindazonáltal úgy döntöttek, hogy mielőtt újabb összegeket ölnének a

HEU-ba, alapos és jól alátámasztott magyarázatot kérnek. Nem sokkal három után a számos testőrrel körülvett Umar Gunajev meglátogatta Monkot, aki ezúttal egy csecsen család kis otthonában lakott a Szokolnyiki parki kiállítási központ közelében. - Nem tudom, hogyan érted el, barátom, de az éjjel egy óriási bomba robbant. - Egyszerű önérdekről van szó – felelte Monk. - Petrovszkijnak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a Világbank látogatása hetében jó eredményeket tudjon felmutatni feletteseinek, sőt az elnöknek. Ennyi az egész. - Jó - mondta Gunajev. - A Dolgorukij most mindenesetre nincs olyan helyzetben, hogy háborút indíthasson ellenem. Hetekig fog tartani, mire úgy-ahogy összedrótozzák magukat - És hogy kiderítsék, melyik feketegárdista fecsegett - emlékeztette Monk. Umar Gunajev egy napilapot dobott az ölébe, a Szivodnya - a Ma - legfrissebb számát. - A harmadik oldalt nézd. Oroszország legnagyobb közvélemény-kutató szervezete jelentette, hogy felmérései szerint a választók közül 55 százalék szavazna e pillanatban a HEU-ra, és az elemzés lefelé mutató tendenciát jelez. - Ezeket a közvélemény-kutatásokat többnyire városokban tartják - mondta Monk. - Ott könnyebb és kényelmesebb. Komarov a városokban erősebb. A kulcs az észre sem vett vidéki tömegek kezében van. - Tényleg azt hiszed, hogy Komarovot meg lehet veretni a választásokon? - kérdezte Gunajev. - Hat hete ez még senkiben fel nem ötlött volna. - Nem tudom - válaszolta Monk. Nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy közölje a csecsen vezetővel: Sir Nigel Irvine-t nem Komarov választási veresége érdekli. Az öreg kémfőnök, akinek utolérhetetlen technikájáért, amellyel a dezinformálással megvalósított félrevezetést gyakorolta, a „nagy játszma" résztvevői még mindig tisztelettel adóztak, Castle Forbes könyvtárában üldögélve, maga előtt a kinyitott családi Bibliával, azt mondta neki: „A megoldás kulcsa Gedeon. Gondolkodjon úgy, mint Gedeon." - Hahó! Én is itt vagyok! - szólt rá Gunajev. Monk visszazökkent a jelenbe. - Bocsáss meg. Ma este megint el kell mennem a pátriárkához. Még egyszer, utoljára. Szükségem van a segítségedre. - A bejutáshoz? - A kijutáshoz. Már mondtam, hogy sejtésem szerint Grisin figyelteti a házat. Elég, ha egy embert adsz, az majd körbetelefonálja a többit, míg én bent vagyok. - Akkor beszéljük meg - mondta Gunajev. * Grisin ezredes már lefekvéshez készülődött otthonában, amikor megszólalt a mobil telefonja. A telefonáló nem mutatkozott be, de azonnal megismerte a hangját. - Itt van! Megint itt van! - Kicsoda? - Az amerikai! Odafent van őszentségénél. - Nem gyanít semmit? - Nem hinném. Egyedül jött. - Papként? - Nem. Tetőtől talpig feketében, de civilben. Úgy tűnt, hogy a pátriárka várja. - Maga most hol van? - A konyhában, kávét főzök. Muszáj letennem. A telefon elhallgatott. Grisin igyekezett úrrá lenni ujjongása fölött. Végre a markában van a gyűlölt amerikai ügynök. De most nem úgy lesz, mint Nyugat-Berlinben. Felhívta a Fekete Gárda elit alakulatának parancsnokát. - Tíz ember, három kocsi, mini Uzik, azonnal. Van egy utca, a Csisztij köz, mindkét végén zárják le. Harminc perc múlva ott vagyok. Hajnali fél egyet mutatott az óra. Monk tíz perccel egy után felállt, és jó éjt kívánt a pátriárkának. - Nem hiszem, hogy találkoznánk még egyszer, szentatyám. Tudom, hogy ön mindent meg fog tenni ennek az országnak és ennek a népnek az érdekében, amelyet annyira szeret. II. Alekszij is felállt, s az ajtóhoz kísérte vendégét.

- Isten kegyelmével megpróbálom. Isten áldja, fiam. Az angyalok vigyázzák lépteit. Egyelőre néhány észak-kaukázusi harcos is megteszi, gondolta Monk a lépcsőn lefelé menet. A testes pap a szokásos helyen, Monk felöltőjét a karján tartva várta. - Köszönöm, atyám, most nem – mondta neki Monk: más se hiányzott neki, mint hogy valami lelassítsa a mozgásban. Elővette a mobilját, és bezongorázott egy számot. Elsőre fölvették. - Monah – mondta Monk. - Tizenöt másodperc – válaszolt egy hang. Monk megismerte Magomed, a Gunajev által mellé adott testőrök parancsnokának hangját. Tenyérnyire kinyitotta az utcára nyíló ajtót, és kilesett. A keskeny utcán egy Mercedes várakozott az egyik tompa fényű utcai lámpa közelében. Négy férfi ült benne, egy a kormánynál, a másik három mini Uzi géppisztollyal a kezében. A kocsi hátuljánál felszálló fehér füstpamacsok jelezték, hogy a motor jár. A Csisztij köz másik vége egy kis térbe torkollt. A tér legsötétebb részén két másik fekete autó várakozott. Akár gyalog, akár négy keréken próbál távozni valaki az utcából, elkapják. Az utca másik vége felől, abból az irányból, ahol a magányos Mercedes állt, egy autó kanyarodott az utcába, szélvédője fölött borostyánszínben világító „TAXI” táblával. A figyelők nem állították meg. Nyilván a célszemélyért jött. A taxisnak pechje van: ő sem fogja élve megúszni. Abban a másodpercben, amikor a taxi a Mercedes mellé ért, két pendüles hallatszott: két narancsméretű fémtárgy koppant az út jegére, s szánkázott be az álló kocsi alá. Alig jutott túl a taxi a Mercedesen, amikor Monk a résnyire nyitott ajtóban állva már hallotta is a felrobbanó gránátok kettős robaját. Ezzel egyidejűleg a másik irányból egy nagy teherautó kanyarodott be a térre, elzötyögött a szűk utca torkolatáig, s ott megállt. A vezetőfülkéből kipattant a sofőr, és futásnak eredt a járdán. Monk odabiccentett a remegő papnak, kitárta az ajtót, s kirohant az utcára. A taxi – nyitott, előre-hátra vágódó hátsó ajtóval - ebben a másodpercben ért a ház elé. Monk bevetette magát a hátsó ülésre. Az első ülés felől egy erős kar nyúlt érte hátra, úgy segítette. A teherautó rohanó vezetője is beugrott. A taxi sofőrje hátramenetbe kapcsolt, és beletaposott a gázba. Az utcát eltorlaszoló teherautó mögül géppisztoly-kelepelés hallatszott: egy hasaló figura lőtt utánuk. Egy másodperccel később két időzített robbanószerkezet lépett működésbe a teherautó alváza alatt. A kelepelés megszűnt. A Mercedes egyik utasának sikerült kikászálódnia a kocsiból, rogyadozó térdekkel imbolygott a hátsó ajtónál, próbálta lövésre emelni fegyverét. A taxi hátsó lökhárítója a sípcsontján kapta el, messzire röpítette. Az utcából kiérve a taxi a jeges útfelületen egy csúsztatott Y kanyarral megfordult, előmenetbe kapcsolt és elszáguldott. Az eseménysort a Mercedes tankjának felrobbanása zárta. A jobb első helyen ülő Magomed hátrafordult, Zapata-bajsza alatt egy pillanatra megvillant fogsora. - Melletted aztán nem unatkozik az ember, amerikanyec. A Csisztij köz túlsó végén Grisin ezredes mozdulatlanul állva nézte az utcát eltorlaszoló, felrobbant teherautót. A roncs alatt két embere hevert holtan, az alváz alá szerelt és a vezetőfülkéből üzembe helyezett két kisebb robbanótöltet ölte meg őket. A roncs mögül óvatosan kilesve, valamivel távolabb a lángoló Mercedest látta. Elővette a telefonját, beütött hét számjegyet. A hívott mobil kétszer csengett ki, majd egy riadt hang szólt bele suttogva. - Da? - Meglépett. Megvan, amit kértem? - Da. - Tízkor a szokásos helyen. * Az apró Mindenszentek temploma ezen az órán csaknem teljesen néptelen volt. Amikor Grisin odalépett hozzá, Makszim atya a jobb oldali falnál állt, kezében egy csepegő gyertyával, amelyet a bejárat melletti tárolóból hozott. - Az amerikai meglépett. - Nagyon sajnálom. Én megpróbáltam. - Hogyan szagolta ki? - Úgy vettem észre, gyanítja, hogy figyelik a rezidenciát. - A pap homlokán megint kiütött a

verejték. - Elővett egy mobilt, és azon hívott valakit. - Kezdje az elején. - Éjfél után tíz perccel érkezett, én már épp le akartam feküdni. Őszentsége még dolgozott, ilyenkor mindig dolgozik még. Csengettek a kapun, de én azt nem hallottam, én a szobámban voltam. A kozák nyitott kaput. Aztán hangokat hallottam, erre kimentem a folyosóra, és akkor már ott állt az előcsarnokban. - A pap hunyorgott, egy csepp veríték a szemhéjára csöppent. - Őszentsége leszólt odafentről, hogy vezessék föl az urat. Egészen kihajolt a korláton. És akkor engem is meglátott, és mondta, hogy vigyek be kávét. Én meg kimentem a konyhába, és hívtam önt. - Mennyi időbe telt, míg bevitte a kávét? - Nem sokba. Néhány percbe. Siettem, ahogy csak bírtam, hogy minél kevesebbről maradjak le. Öt perc múlva már vittem is. - És a magnó, amit adtam? - Mielőtt bementem a kávéval, bekapcsoltam. Amikor bekopogtam, elhallgattak. Miközben letettem a kávét, leszórtam néhány kockacukrot, és letérdeltem, hogy fölszedegessem. Őszentsége rám szólt, hogy hagyjam csak, de én azért összeszedegettem, és közben becsúsztattam a magnót az íróasztal alá. Aztán kijöttem. - Na és a végén? - Egyedül jött le. Én már ott álltam a kabátjával, de nem kellett neki. A kozák bent ült a fülkéjében, ott az ajtó mellett. Az amerikai idegesnek látszott. Elővett egy mobilt, és beütött valamilyen számot, és amikor valaki fölvette, csak annyit mondott, hogy szerzetes. - Semmi mást? - Semmi mást, ezredes úr. Csak annyit, hogy szerzetes. Hogy mit válaszoltak neki, azt nem hallottam, mert a fülére szorította a kagylót. És akkor várt. Kinyitotta résnyire az utcai ajtót, és kinézett. Én meg még mindig ott álltam a kabátjával. Grisin végiggondolta. Az öreg angol értesíthette Monkot, hogy a szálloda limuzinja alapján lenyomozták. Az amerikai ebből rájöhetett, hogy figyelik a pátriárka házát. - Folytassa, atyám. - Motorzúgást hallottam, aztán amikor az a két robbanás történt, az amerikai felrántotta az ajtót, és kirohant, és akkor elkezdődött a lövöldözés, én meg visszaugrottam az ajtóból, mert az nyitva maradt. Grisin bólintott. Ez a dörzsölt amerikai rájött, hogy figyelik a házat, csak arra nem jött rá, hogy nem kívülről, hanem belülről, az áruló pópa révén. - És a kazetta? - Amikor elkezdődött odakint az a nagy durrogás, a kozák előrohant, hozta a puskáját is. Amikor az amerikai kirohant, nyitva hagyta maga után az ajtót. A kozák kinézett, kiabált, hogy gengszterek, és bevágta az ajtót. Én pont akkor értem föl az emeletre, amikor őszentsége kijött a könyvtárból, hogy megkérdezze, mi folyik itt. Amíg a kozákkal beszélt, én bementem, és kihoztam a kávéscsészéket meg a magnót. Grisin szótlanul kinyújtotta a kezét. Makszim atya belekotort reverendája oldalsó zsebébe, és egy apró magnókazettát halászott elő. Egy olyat, amely olyan egészen kicsi készülékekbe való, mint amilyet legutóbbi találkozásukkor az ezredestől kapott. - Remélem, helyesen cselekedtem - mondta remegő hangon. Grisin időnként úgy érezte, szívesen megfojtaná a puszta két kezével ezt a varangyot. - Pontosan azt tette, atyám, amit kellett - mondta. - Rendkívül jó munkát végzett. Visszafelé, az irodája felé menet a kocsiban elővette a kis kazettát. Hat jó emberét veszítette el hajnalban, és bedugult egy hírforrás is. Viszont ott feküdt a tenyerén egy kazetta, amely pontosan rögzítette a pátriárka és az amerikai beszélgetését. Egy nap még mindketten megfizetnek ezért.

18 Grisin ezredes a templomból eljövet az irodájába zárkózott, és késő délutánig II. Alekszij és Jason Monk beszélgetésének magnófelvételét hallgatta. Előfordultak nagyon halk, érthetetlen mondatok, másokat a csészékben csörrenő kanál zöreje tett értelmezhetetlenné, de a felvétel nagyjában-egészében használható volt. Ajtónyílás hangjával kezdődött: Makszim atya lépett a szobába a tálcán bevitt kávéval.

Tompán kongtak a hangok, mivel a magnó ekkor még a pap reverendájának zsebében rejlett. Hallatszott, ahogy a tálca az asztalra koccan, majd egy fojtott férfihang: „Hagyja csak." A hasonlóképp tompán hangzó válasz után Makszim atya a kockacukor felszedegetésének ürügyén a szőnyegre térdelt. Sokat javult a hangminőség, amikor az apró magnetofont kivette a zsebéből, és az íróasztal alá csúsztatta. Tisztán hallatszott a pátriárka hangja: „Köszönöm, Makszim atya, másra nincs szükségünk." Csend támadt, amit végül a pap távozása és az ajtó csukódásának hangja tört meg. A pátriárka csak ezután szólalt meg: „Akkor talán most volna szíves elmagyarázni, miért is jött hozzám?" Monk beszélni kezdett. Grisin a folyékony oroszságból is kihallott valamilyen amerikaias, enyhén nazális felhangot. Jegyzetelni kezdett. Háromszor hallgatta végig a negyvenperces beszélgetést, csak aztán fogott hozzá a szó szerinti átíráshoz. Az ilyesmit még a legmegbízhatóbb titkárra sem lehet rábízni. Egymás után teltek meg az oldalak takaros cirill betűivel. Időnként megállt, visszavisszahallgatott egy-egy részletet, szemét összehúzva, lélegzetét visszafojtva igyekezett kihüvelyezni a hallottakat, majd folytatta az írást. Amikor megbizonyosodott, hogy minden szót híven leírt, abbahagyta a körmölést. Egy szék hátratolásának zaja hallatszott, majd Monk: „Nem hiszem, hogy találkoznánk még egyszer, szentatyám. Tudom, hogy ön mindent meg fog tenni ennek az országnak és ennek a népnek az érdekében, amelyet annyira szeret." Lépések tompa nesze, majd az ajtótól, az eddigieknél jóval halkabban, II. Alekszij válasza: „Isten kegyelmével megpróbálom." Végül becsukódott az ajtó Monk mögött. Grisin még hallotta, hogy a pátriárka visszaül az íróasztalához. Tíz másodperccel később kifutott a szalag. Hátradőlt ültében, úgy töprengett a hallottakon. Ennél rosszabb hírt elgondolni sem tudott volna. Nem is nagyon értette, hogyan képes egyetlen ember ilyen szisztematikusan ekkora kárt okozni. Persze ez az egész nem történhetett volna meg, ha az a barom Akopov nem felejti elöl a manifesztumot. Ez az egyetlen hiba máris felmérhetetlen károkat okozott. A felvételen gyakorlatilag csak Monk beszélt, II. Alekszij megszólalásai csak azt jelezték, hogy megértette vendége mondandóját, és egyetért vele. Ő maga csak a beszélgetés végén mondott egyet és mást. Az amerikai eddig sem tétlenkedett. Fölfedte, hogy újév napját követően azonnal koncentrált kampány indul annak érdekében, hogy a tömegkommunikáció felhasználásával, diszkreditáció útján szertefoszlassák Komarov választási esélyeit. Az elhangzottakból kitűnt, hogy Nyikolaj Nyikolajev tábornok több újság-, rádió- és tévényilatkozatot fog adni, amelyekben megbélyegzi a HEU-t, és felszólít minden katonát és kiszolgált katonát, hogy utasítsa el a Hazafias Erők Unióját, és szavazzon valaki másra. Az ország száztízmillió szavazásra jogosult polgárából húszmillió valamikor katona volt. A kárt, amit Nyikolajev okozhatott, aligha lehetett lebecsülni. Hogy a két kereskedelmi adó nem hajlandó Igor Komarov személyét népszerűsítő anyagokat sugározni, a bankárok műve. A háromnegyed részük zsidó, az a fő hangadójuk is, Leonyid Bernstein, a Moszkvai Szövetségi Bank elnöke. El kell intézni őt is meg a tábornokot is. Monk mesterkedésének harmadik területe a Dolgorukij-maffia. Grisin már régóta söpredéknek tartotta őket, akik csak arra jók, hogy majd a jövőben megtöltsék a koncentrációs táborokat. Jelenleg azonban még létfontosságú az anyagi támogatásuk. Oroszország egyetlen politikusa sem pályázhatott az elnöki címre rubeltrilliárdokba kerülő országos választási kampány nélkül. Az Uraitól nyugatra eső területen működő maffiák legerősebbjével és leggazdagabbjával kötött titkos egyezmény akkorra összeget biztosított a HEU-nak, amelyhez képest a többi jelölt csak morzsák fölött rendelkezett. Sokan már be is dobták a lapot, képtelenek lévén lépést tartani a HEU költségkeretével. Az előző napi hat hajnali rajtaütés katasztrofális károkat okozott a Dolgorukijnak, de egyik sem akkorát, mint üzleti nyilvántartásaik elvesztése. Ilyen információkhoz nem sok forrásból juthatott az SZOBR. A legkézenfekvőbb megoldás valamelyik rivális bűnszövetkezet lett volna, de a gengszterek zárt világában a maffiák közötti rivalizálás dacára sincs olyan ember, aki hajlandó volna súgni a gyűlölt SZOBR-nak. Ezzel szemben most itt van ez a Monk, aki közli a pátriárkával, kitől származtak az információk: az ő saját Fekete Gárdája egyik undorító, köpönyegforgató tisztjétől.

Ha a Dolgorukijnak ilyesmi a fülébe jut - és Grisin tudta, hogy az ilyen szóbeszéd villámsebesen fut végig az utcákon a szövetségnek vége. És ami még rosszabb: a hangfelvételből kiderült, hogy egy tapasztalt könyvelőkből összeválogatott munkacsoport máris dolgozik a kaszinó alagsorában talált papírokon, és bíznak benne, hogy újévre bizonyítani tudják a maffia és a HEU pénzügyi kapcsolatait. Az eredményeket közvetlenül a hatalmon lévő elnök asztalára teszik majd le. Mindeközben pedig a megvesztegethetetlen és megfélemlíthetetlen Petrovszkij tábornok sorozatos razziák és rajtaütések formájában tovább fokozza a Dolgorukijra nehezedő nyomást. És ha ez bekövetkezik, számolgatott Grisin, kizárt eset, hogy a Dolgorukij elhiggye neki, hogy az SZOBR akciói mögött nem egy feketegárdista hírforrás áll. A legnagyobb kárt azonban a pátriárka beavatkozása okozhatja, amire a hangfelvétel végén derült fény. Ivan Markov, a hivatalban lévő orosz elnök az újévet Moszkvától távol, családi körben köszönti. Január 3-án tér vissza. Aznap mindjárt fogadja is a pátriárkát, aki személyesen akar nála interveniálni, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, „alkalmatlanság" címén érvénytelenítse Igor Komarov elnökjelöltségét. A Petrovszkij által bizonyított maffiakapcsolatok, valamint Moszkva és minden oroszok pátriárkájának személyes közbenjárása hatására Markov erre hajlani is fog: elvégre - az egyéb megfontolásoktól eltekintve - maga is elnökjelölt, és a választásokon nyilván nem akar Komarowal szembenézni. Négy áruló, füstölgött Grisin. Négy árulója annak az új Oroszországnak, amelynek a tervek szerint január 16-án kell létrejönnie, s amelyben ő, Anatolij Grisin az elit Fekete Gárda élén készen áll, hogy végrehajtsa a Vezér parancsait. Nem érdekes. Egész életét árulók felkutatásával és megbüntetésével töltötte. Tudja, hogyan kell elbánni az ilyenekkel. Legépelte a kézírásos átiratot, s megkérte Komarovot, hogy még aznap este biztosítson számára két zavartalan órát négyszemközti megbeszélésre. * Jason Monkot a Szokolnyiki park közelében lévő lakásból egy másikba költöztették, amelynek ablakába odalátszott a félhold, amely annak a mecsetnek a csúcsát díszítette, ahol nem olyan rég megismerkedett Magomeddel, aki most esküvel fogadta ugyan, hogy megvédi, de aki egy nap szükség esetén ugyanilyen könnyen megölné. Üzenetet kellett küldenie Sir Nigelnek, az utolsó előttit, ha minden az öreg kémfőnök tervei szerint alakul. Gondosan, ahogy a többit is, begépelte notebookjába. Miután végzett, megnyomta az „Encode” feliratú billentyűt. Az üzenet eltűnt a képernyőről: az egyszer használatos kódkártya rendszertelen és összefüggéstelen számtömbök formájába kódolva elraktározta, várva, hogy az InTelCor műholdja feltűnjön. Nem kellett ott maradnia a gép mellett, amely feltöltött elemekkel és bekapcsolva várta, hogy „kezet foghasson” a ComSattal. Monk soha életében nem hallott az Ohio állambeli Columbusban élő Ricky Taylorról, s később sem találkozott vele. Ennek ellenére nagyon valószínű, hogy ez szeplős képű nagykamasz mentette meg az életét. Ricky tizenhét éves volt, megszállottja a számítógépeknek, a komputerkorszaknak az a fajta gyermeke, aki élete legnagyobb részét a tompa fényű képernyő előtt ülve tölti. Hétéves korában kapta első PC-jét, szép sorjában megmászta a szakértelem lépcsőfokait, mígnem elérte azokat a magaslatokat, ahol a törvényes feladatok elfogynak, és már csak az illegális önigazolási kísérletek hozzák meg az áhított bizsergést, a valódi szenvedélybeteg igazi „repülését”. Rickyt nem érdekelték az egymást szelíd ritmusossággal váltó évszakok, nem érdekelte a haverkodás, de még a lányok sem. Az volt a dilije, hogy belemásszon a legszigorúbban őrzött adatbankokba. 1999-re az InTelCor nemcsak az egész világot behálózó stratégiai, diplomáciai és kereskedelmi kommunikáció terén játszott vezető szerepet, hanem a legbonyolultabb számítógépes játékok kifejlesztése és árusítása terén is. Ricky tizenhét éves korára már végigzongorázta és unta az Internetet, végignyomott minden ismert és szabadon hozzáférhető játékot. Arra áhítozott, hogy az InTelCor Ultra programjain mérhesse le tudását. A baj csak az volt, hogy ezekért fizetni kellett, s Ricky zsebpénzéből nem futotta rájuk.

Ezért aztán heteken át a hátsó ajtón próbált beférkőzni az InTelCor hálózatába. Oly sok erőfeszítés után most úgy érezte, hamarosan fölfeszíti. Moszkvától nyolc időzónával távolabb, képernyője vagy ezredszer írta ki már: jelszót kérek. Bezongorázta a megfelelőnek vélt kombinációt, de megint csak: hozzáférés megtagadva. Valahol Anatólia hegyeitől délre az InTelCor ComSat holdja északi irányba, Moszkva felé közelített az űrben. Annak idején, amikor a multinacionális cég szakemberei összeállították Monk adó-vevőjét, az utasításoknak megfelelően beépítettek egy négy számjegyből álló kódot, amelynek bevitele szükség esetén mindent letörölt. Ez arra szolgált, hogy Monkot lebukás esetén is megóvják – már ha van ideje leütni a négy billentyűt. Ha azonban érintetlen állapotban teszik rá kezüket a gépre – érvelt a nyugdíjazásból reaktivált főprogramozó, a CIA volt warrentoni kriptográfusa -, a csúnya bácsik hamis üzeneteket is küldhetnek rajta. Ezért aztán Monknak bizonyos ártalmatlan szavakat is bele kellett foglalnia az üzenetébe, mégpedig megfelelő sorrendben. Ha netán olyan üzenet érkezne, amely ezeket a szavakat nem, illetve rossz sorrendben tartalmazza, a volt CIA-s rögtön tudni fogja, hogy az üzenetet nem az ő emberük küldte. Abban a pillanatban pedig a Compuserv hálózatán, illetve műholdon resztül rákapcsolódhat Monk gépére, s az említett négyjegyű kóddal megsemmisíti memóriája tartalmát. A csúnya bácsiknak meg marad egy notebookjuk, amivel semmire sem mennek. Ricky Taylor már fent volt a hálózaton, amikor beütötte ezt a bizonyos négy számjegyet. A Moszkva fölé érkező műhold küldte szokásos „Ott vagy, picinyem?” hívójelét. „Itt vagyok, anyuci”, felelte a notebook, mire a műhold, utasításaihoz híven, simára vasalta az agyát. Monknak csak akkor tűnt föl a dolog, amikor a géphez visszamenve látta, hogy a rejtjelezetlen üzenet ismét ott olvasató a képernyőn. Ez azt jelentette, hogy nem ment el. Manuálisan letörölte a szöveget. Tudta, hogy valamilyen ok miatt, meghaladja felfogóképességét, valami baj történt, és a kapcsolata megszakadt. Közvetlenül azelőtt, hogy eljött Londonból, Irvine adott neki egy címet. Monk nem tudta, merre van a megadott cím, se azt, hogy ki lakik ott. De ezen kívül nem tudott hova fordulni. Ha sikerül tömören fogalmaznia, a két üzenet helyett egyben is elküldheti azt, amit Irvine-nel tudatni akar. A vétel azonban kiesett. Teljesen magára maradt. Nincs több jelentés a dolgok állásáról, nincs több megerősítés a tervbe vett akciókra, nincs több utasítás. Most, hogy a legkorszerűbb technika csődöt mondott, a „nagy játszma” hagyományos eszközeire kellett támaszkodnia: ösztönre, jó idegekre és szerencsére. Fohászkodott, hogy egyik se hagyja cserben. * Igor Komarov a magnófelvétel átiratának utolsó oldalát is elolvasta, s hátradőlt ültében. Sosem volt az a pirospozsgás fajta, de most még Grisinnek is feltűnt arcának falfehérsége. - Hát ez baj - mondta néhány másodperces hallgatás után Komarov. - Nagy baj, elnök úr - visszhangozta Grisin. - Mostanra már ki kellett volna iktatni ezt az embert. - A csecsen maffia védi, ez biztos. Úgy bujkálnak a maguk föld alatti világában, mint a patkányok. - A patkányokat is ki lehet irtani. - Tudom, Igor Viktorovics. És mihelyt hivatalosan is te leszel az ország első embere, ki is lesznek irtva. - Ezt nem úszhatják meg. - Nem fogják. Egyetlenegy sem. Komarov barna szeme még mindig Grisinre irányult, de már valahova a semmibe révedt, mintha tulajdonosa egy más időbe, egy más helyre került volna át, ahol épp most számol le ellenségeivel. Pofacsontján kigyulladt a két vörös folt. - Ezt meg kell torolni. Ez nem maradhat megtorlatlan. Ezek megtámadtak engem, megtámadták Oroszországot, megtámadták Oroszország anyácskát. Az ilyen alja söpredék számára nincs kegyelem...! Hangja egyre vékonyodott, keze lassanként remegni kezdett, ahogy dühe darabonként lefeszítette önuralma páncélját. Grisin tudta, hogy ha elég ügyesen tálalja érveit, felülkerekedhet a

vitában. Odahajolt az íróasztal fölé, így kényszerítve Komarovot, hogy a szemébe nézzen. A démoni düh lassanként lecsillapodott. Grisin érezte, hogy Komarov most már rá figyel. - Hallgass meg, elnök úr. Nagyon kérlek, hallgass meg. Ami most tudomásunkra jutott, azzal most gyökeresen meg tudom változtatni a helyzetet. A megtorlás meglesz. Csak intened kell. - Hogy érted ezt? - A megoldás a kémelhárítás, Igor Viktorovics. Kiismerni az ellenség szándékait. Ez most sikerült nekünk. Ez az ismeret elővigyázatosságra int bennünket. Az előkészületek már meg is kezdődtek. Néhány nap múlva nem lesz jelölt minden oroszok cárjának trónusára. De ezenkívül is vannak ismereteink a szándékaikról. Javaslom, hogy egyidejűleg foganatosítsuk mind az óvintézkedéseket, mind a megtorlást. Egyszerre. - Mind a négyüket? - Nincs más megoldás. - Nem szabad gyanúba keverednünk. Ez még nagyon korai. - Nem fogunk gyanúba keveredni. Ami a bankárt illeti, hány bankárt öltek meg az utóbbi tíz évben? Ötvenet? Legalább. Minden hónapra jut egy. A főrendőrt boldogan elintézi a Dolgorukij. A rendőrök is hullanak, mint a legyek. Ami azt a vén tábornokot illeti, vele egy tetten ért betörő végezhet. Ennél közönségesebb eset nem is létezik. A pátriárka pedig... Tetten éri egyik belső emberét, amint az a dolgozószobájában kotorászik. A tolvaj lelövi, mire a berohanó kozák őr őt lövi le, de a haldokló tolvajnak még van ereje lelőni a kozákot. - És lesz ember, aki ezt elhiszi? - Van egy forrásom a rezidencián, aki meg fog esküdni rá. Komarov a gépelt lapokra és a mellette heverő magnóra nézett. Halványan elmosolyodott. - Hát persze hogy megesküszik. Nekem erről az egészről nem kell többet tudnom. És nem is akarok többet tudni róla. - Azt azonban óhajtja, hogy ez a négy ember, aki ön ellen tör, abbahagyja a mesterkedéseit? - Természetesen. - Köszönöm, elnök úr. Mindössze ennyit szerettem volna tudni. * A Szpartak hotelbeli szobát Kuzicskin névre foglalták le, és egy ilyen nevű ember csakugyan be is jelentkezett. A szállodát elhagyva odacsúsztatta a kulcsot Jason Monknak. Miközben Monk fölment, a csecsen őrök beszivárogtak az előcsarnokba és a lépcsőházba, lent is, fent is megszállták a lift környékét. Biztonságos megoldásnak látszott: ha netán lenyomoznák a beszélgetést, húsz perc múlva akkor is csak egy nem csecsen tulajdonban lévő, városszéli szálloda szobájáig jutnának el. - Petrovszkij tábornok? - Maga az? - Úgy veszem észre, felbolygatta a darázsfészket. - Nézze, amerikai, én nem tudom, honnan veszi az értesüléseit, de pontosaknak látszanak. - Köszönöm. Komarov és Grisin viszont ezt nem fogja szó nélkül lenyelni. - Na és a Dolgorukij? - Az csak csendestárs. Az igazi veszélyt Grisin és a Fekete Gárda jelenti. - Maga terjesztette el, hogy az informátor a Fekete Gárda egyik magas rangú tisztje? - A barátaim. - Okos. De veszélyes. - Grisin legsebezhetőbb pontjai azok között az üzleti nyilvántartások között találhatók. Szerintem azok bizonyítják, hogy elejétől kezdve a maffia pénzeli Komarovot. - Már dolgoznak rajtuk. - Magán is, tábornok úr. - Ezt meg hogy érti? - A felesége és Tatyjana ott van még? - Itt. - Jó lenne, ha elutaztatná őket valahová. Még ma este. Valamilyen távoli helyre, ahol biztonságban vannak. És maga is költözzön. Költözzön be a GUVD-laktanyába. Nagyon kérem. Egy darabig a vonal mindkét végén hallgattak. - Tud valamit, amerikai? - Nagyon kérem, tábornok úr. Tűnjenek el onnan, amíg lehet!

Monk letette a telefont, várt egy kicsit, aztán újra tárcsázott. A telefon a Moszkvai Szövetségi Bank központjában, Leonyid Bernstein íróasztalán csengett ki. Késő este lévén, csak az üzenetrögzítő vette föl. Monk nem tudta a bankár otthoni számát, így csak imádkozni tudott, hogy Bernstein néhány órán belül kapja meg az üzenetet. - Bernstein úr, itt az az ember beszél, aki Babij Jarra emlékeztette magát. Kérem, hogy bármilyen sürgős ügye volna is, ne menjen be a bankba. Biztos vagyok benne, hogy Komarov és Grisin tudja már, ki utasította a kereskedelmi adókat, hogy ne sugározzák Komarov anyagait. A családját semiképp ne hozza az országba, inkább ön is utazzon ki hozzájuk, és maradjon is ott, amíg a visszatérés nem biztonságos. Megint letette a kagylót. Nem tudott róla, de jó néhány kilométerrel távolabb, egy erősen őrzött házban egy műszerfalon villogni kezdett egy kis jelzőlámpa. Leonyid Bernstein szótlanul hallgatta végig az üzenetet. A harmadik hívás a rezidenciára ment. - Tessék. - Ön az, szentatyám? - Én vagyok. - Megismeri a hangomat? - Természetesen. - El kell mennie a zagorszki kolostorba. Menjen a kolostorba, és maradjon is ott. - Miért? - Féltem önt. Az este bebizonyosodott, hogy a dolgok veszélyesen is alakulhatnak. - Holnap a Danyilovszkijban misézek. - A metropolita helyettesítheti. - Megfontolom a szavait. Monk ismét lenyomta a megszakítóbillentyűt. A negyedik hívást csak a tizedik kicsengésre vették föl, egy mogorva hang jelentkezett. - Halló! - Nyikolajev tábornok? - Maga meg… Álljon meg a menet! Megismerem a hangját. Maga az az átkozott jenki. - Én vagyok. - Nahát akkor közlöm, hogy nincs több interjú. Megtettem, amit kért, elmondtam a mondókámat. Több nincs. Megértette? - Rövidre fogom. Hagyja el azt a házat, és költözzön be az unokaöccséhez a bázisra. - Miért? - Vannak csirkefogók, akiknek nem tetszett, amit mondott. Szerintem meg fogják látogatni. - Csirkefogók? Nem érdekel. Soha életemben nem hátráltam meg, fiam. Késő már váltani. Nyikolajev letette a telefont. Monk felsóhajtott, és letette ő is. Az órájára nézett: huszonöt perc. Ideje szedelőzködni. Ideje visszamerülni a csecsen alvilágba. * A merénylők négy különálló csoportot alkotva, két nappal később, december 21-én csaptak le. A legnagyobb és legjobban felfegyverzett csoport Leonyid Bernstein házát rohamozta meg. Az épületet tizenkét őr vigyázta, négyük meghalt a lövöldözésben. Meghalt két feketegárdista is. A főbejáratot egy plasztikbombával berobbantották, s a fekete öltözékes, fekete síálarcos támadók elözönlőtték a házat. Az életben maradt őröket és a személyzetet összeszedték és a konyhába terelték. Az őrparancsnokot csúnyán összeverték, ennek ellenére csak azt hajtogatta, hogy munkaadója két napja Párizsba repült. A személyzet többi tagja, köztük a sikoltozó nők ezt megerősítették. A fekete ruhások végül elvonultak, teherautóra szálltak, két halottjukat magukkal vitték. A második roham a Kutuzov sugárúti lakás ellen irányult. Egy fekete Mercedes kanyarodott lépésben az udvar boltíves bejárata alá, s megállt a sorompónál. A két OMON-őr egyike előkászálódott meleg kuckójából, hogy ellenőrizze az iratokat. A Mercedes mögött guggoló két férfi előugrott. Az egyik hangtompítós pisztolyával nyakszirten lőtte, ott, ahol már nem védte a mellény. A második őrnek nem maradt ideje előjönni. A földszinti előtérben asztalánál ülő biztonsági ember hasonló sorsra jutott. Az utcáról négy feketegárdista szaladt be, hat fölment a lifttel. Ezúttal senki sem állt a folyosón, a támadók nem tudták,

miért nem. Hiába volt acélbetéttel erősítve az ajtó, húsz deka plasztik egy pillanat alatt darabokra tépte, és a hat fekete ruhás berontott. A fehér zakós őr-pincér egyiküket vállon lőtte, mielőtt leterítették. A lakás tüzetes átkutatása után kiderült, hogy más nem tartózkodik benne, mire a kommandó dühösen elvonult. A földszinten tűzváltásba keveredtek két másik OMON-őrrel, aki pihenőjét töltve meghallotta a csatazajt. Miután pisztolyukból kifogyott a lőszer, a két OMON-os tűz alatt viszszahúzódott az utcára, s ott bepattant GAZ terepjárójába. A pátriárka rezidenciáját már óvatosabban közelítették meg. Egy férfi bekopogott a kapun, hat társa a kukucskálónyílás látókörén kívül meglapulva várakozott. A kozák őr kinézett, és az utcára szolgáló házi telefonon keresztül megkérdezte, ki van odakint. Az ajtóban álló ember erre egy érvényes milicistaigazolványt mutatott fel. - Milícia. Az igazolvány megtévesztette a kozákot, és ajtót nyitott. Abban a pillanatban lelőtték, holttestét fölcipelték az emeletre. A terv az volt, hogy a magántitkárt a kozák őr fegyverével lövik le, a pátriárkát pedig ugyanazzal a fegyverrel, mint a kozákot. Ezt a fegyvert aztán az íróasztal mögött heverő halott magántitkár kezébe nyomják. Makszim atyát ezután rákényszerítik, hogy esküvel tanúsítsa: a kozák és a pátriárka megzavarta a fiókokban kotorászó magántitkárt, és az ezt követő lövöldözésben mindhárman életűket vesztették. Az egyház óriási botrányt fog rendezni, a milícia viszont lezárja az ügyet. A gyilkosok azonban az emeletre fölérve a testes, jajongó pappal találták szemközt magukat, aki a lépcső' felső végén állt átizzadt hálóingében. - Maguk mit művelnek? - Hol van Alekszij? - mordult rá az egyik fekete ruhás. - Elutazott... - hebegte a pap. - Elutazott a Trojice-Szergijevszkij kolostorba. Minden helyiséget átkutattak, de sem a pátriárka, sem a két apáca nem volt ott. A gyilkosok visszavonultak. A kozák holttestét otthagyták. A minszki országút mentén álló magányos házikóhoz csak négy embert küldtek. Autóval mentek, s miközben egyikük odament, a többiek a fák takarásába húzódtak. Vologya nyitott ajtót. Mellbe lőtték, és a négy férfi benyomult a házba. A nappalin keresztülrohanó ír farkas a legelöl lévő feketegárdista torkának ugrott. A gárdista védekezésképp maga elé kapta a karját, a kutya fogai mélyen beletéptek. A gárdista egyik társa fejbe lőtte az állatot. A kályhánál ülő ősz férfi egy szolgálati Makarvval a kezében fogadta a különítményt. Az első golyója az ajtófélfában akadt meg, a második abban az emberben, aki az imént ölte meg a kutyáját. Az öreg tábornok mellébe gyors egymásutánban három lövedék fúródott. * Umar Gunajev nem sokkal délelőtt tíz után telefonált. - Most érkeztem az irodámba. Kitört a gyalázat. - Már milyen értelemben? - A Kutuzov sugárutat lezárták, dugig van milicistákkal. - Miért? - Állítólag megrohamoztak egy házat, amelyben magas rangú milicista tisztek laknak. - Hát ez hamar ment. Szükségem lesz egy biztonságos telefonra. - És amelyikről most beszélsz? - Lenyomozható. - Adj nekem félórát. Átküldök hozzád néhány embert. Monkot tizenegyre már át is telepítették egy csempészett italokkal teli raktár egyik kis irodahelyiségébe. A telefonszerelő éppen végzett. - Két átkapcsolóval szereltem - mutatott a készülékre. - Ha valaki megpróbál lenyomozni egy hívást, három kilométerre tőlünk, egy kávézóban lyukad ki. Ott van az egyik kapcsoló. Ha ezen túljutnak, egy utcai fülkéhez jutnak, de erről már mi is tudni fogunk. Monk először Nyikolajev tábornok otthoni számát hívta. Egy férfi vette föl. - Adja nekem Nyikolajev tábornokot - mondta Monk. - Ki beszél? - kérdezte a hang.

- Ezt én is kérdezhetném. - A tábornok úr nem érhető el. Kivel beszélek? - Malenkov tábornok vagyok a honvédelmiből. Mi a fene van ott? - Elnézést kérek, tábornok úr. Novikov felügyelő vagyok a moszkvai milícia gyilkossági csoportjától. Nyikolajev tábornok sajnos meghalt. - Micsoda? Miről beszél?! - Az este megtámadták. A jelek szerint betörők lehettek. Megölték a tábornok urat és a legényét. Meg a kutyát. A takarítónő talált rájuk valamivel nyolc után. - Nem is tudom, mit mondjak... A barátom volt. - Sajnos ilyen időkben, mint ezek a mostaniak, tábornok úr... - Folytassa a munkáját, felügyelő. Majd én közlöm a miniszterrel. - Monk letette a telefont. Szóval Grisin végül elvesztette a fejét. Igen, ezt szerette volna elérni, de magában káromkodva szidta Nyikolajev nyakasságát. Hívta a GUVD Sabolovka utcai központját. - Kapcsolja nekem Petrovszkij tábornokot. - Nem ér rá. Ki keresi? - kérdezte a központos. - Akkor szóljon be neki, hogy Tatyjanáról van szó. Petrovszkij tíz másodperc múlva már bele is szólt; félelem érződött a hangjában. - Petrovszkij. - Én vagyok, a késő esti látogató. - Hogy a fene essen magába, már azt hittem, történt valami a kislányommal! - Remélem, elköltöztette az anyjával együtt? - Igen. Messzire. - Valamiféle támadásról beszélnek... - Tízen voltak, mind álarcban és állig fölfegyverkezve. OMON-őrt gyilkoltak meg, meg a saját emberemet. - Magát keresték. - Tudom. Megfogadtam a tanácsát. Egyelőre itt lakom a laktanyában. Hogy a gáz vesse föl őket...! Kik voltak ezek? - Nem gengszterek. Feketegárdisták. - Grisin bérencei. De hát miért? - Azok miatt az iratok miatt. Félnek, hogy fény derül a Dolgorukij és a HEU kapcsolatára. - Hát ezekből nemigen. Egy rakás szemét, jobbára kaszinószámla. - Grisin viszont ezt nem tudja, tábornok úr. A legrosszabbtól tart. Kolja bácsiról hallott? - A tábornokról? Az öregről? Mi van vele? - Őt megtalálták. Egy hasonló osztag. Az este. - A kurva anyjukat! - Csepülte Komarovot. Emlékszik? - Persze hogy emlékszem, de nem hittem volna, hogy ilyen messzire merészkednek ezek a mocskok. Hál' istennek, politikusokkal nem kell foglalkoznom, csak közönséges bűnözőkkel. - Ennek a szép időszaknak ezennel vége. Van szava a milícia elnökségében? - Persze hogy van. - Akkor mondja el nekik. Hogy egy alvilági informátortól értesült. Monk letette a kagylót, és a Moszkvai Szövetségi Bankot hívta. - Ilját kérem, Bernstein úr magántitkárát. - Kapcsolom - mondta a központos, majd a magántitkár hangja hallatszott a kagylóból. - Ki beszél? - Mondjuk úgy, hogy én vagyok az, akinek a hátába a minap csaknem golyót eresztett – mondta Monk angolul. Halk nevetés. - Jól értékelte a helyzetet. - A főnöke biztonságban van? - Jó messze. - Mondja meg neki, hogy maradjon is ott. - Nem gond. Az este megrohanták a házát. - Áldozatok?

- Négy emberünk meghalt, állítólag közülük is kettő. Átkutatták az egész házat. - Tudják, kik voltak? - Sejtjük. - Grisin feketegárdistái. Nyilván bosszúból a Komarov-féle propagandaanyagok visszadobásáért. - Ezért megfizetnek. A főnök befolyásos ember. - A kereskedelmi tévéknél kellene keresni a megoldást. Nem ártana, ha a riporterei elbeszélgetnének egy-két milicista tábornokkal. Például megkérdezhetnék tőlük, szándékukban áll-e kihallgatni Grisin ezredest azzal a széles körben elterjedt szóbeszéddel kapcsolatban, miszerint... Szóval valahogy így. - Kellene valami bizonyíték. - Nem kell. Arra valók a firkászok. Majd ők kiszimatolják és előkaparják. Tud beszélni a főnökével? - Szükség esetén. - Akkor talán ezt mondja el neki. Viszlát. A következő hívás az Izvesztyijához ment. - Szerkesztőség. - Rjepin szerkesztő urat kérem - mondta Monk elmélyített, rekedtes hangon. - Ki kéri? - Mondja meg neki, hogy Nyikolaj Nyikolajev tábornok szeretne sürgősen beszélni vele. Emlékezni fog rá. Rjepin volt az, aki a Frunze Tiszti Klubban meginterjúvolta a tábornokot. Átvette a hívást. - Tessék, tábornok úr, Rjepin vagyok. - Én viszont nem vagyok tábornok - felelte Monk. - A tábornok úr meghalt. Az este meggyilkolták. - Micsoda?! Ki maga? - Csak egy volt harckocsizó. - Honnan tudja? - Az most nem érdekes. Tudja, hol lakott? - Nem. - A minszki országút közvetlen közelben volt egy háza, egy Kobjakovo nevű falu közelében. Fogjon egy fotóst, és tűzzön ki oda! Keresse Novikov felügyelőt. Monk letette. A másik nagy napilap, a Pravda korábban a kommunista párt szócsöve volt, s politikailag támogatta az újjászületőben lévő neokommunista Szocialista Unió Pártját. Mindeközben, hogy bizonyítsa új, nem kommunista jellegét, igyekezett körüludvarolni az ortodox egyházat. Monk elég gyakran olvasta, tudta a bűnügyi rovat vezető riporterének nevét. - Kapcsolja nekem Pamfilovot. - Pillanatnyilag házon kívül van. Hihető. Nyilván ott tolong ő is a Kutuzov sugárúton, Petrovszkij lakása előtt, a többi, részletek után szimatoló újságíróval együtt. - Van mobilja? - Van, persze, de annak a számát nem adhatom meg. Hívja vissza? - Ne. Szóljon oda neki, és mondja meg, hogy az egyik milicista forrása sürgősen beszélni szeretne vele. Komoly fülesről van szó. Szükségem van a mobiljának a számára. Öt perc múlva megint telefonálok. A második hívás alkalmával megkapta Pamfilov mobiljának a számát. A kocsijában érte utol, amely ott állt Petrovszkijék háza előtt. - Pamfilov? - Én vagyok. Kivel beszélek? - Hazudnom kellett, hogy megkapjam a mobilja számát. Nem ismerjük egymást, de van valamim a maga számára. Az este a pátriárka rezidenciáját is megtámadták. Meg akarták ölni a pátriárkát. - Maga megőrült. Merénylet a pátriárka ellen? Marhaság. Semmi ok rá. - Ami a maffiát illeti, annak nincs is. Ugorjon át oda. - A Danyilovszkij kolostorba? - Nem ott lakik, hanem a Csisztij köz 5-ös szám alatt. Pamfilov egy ideig csak ült a kocsijában, és bénán hallgatta a megszakadt vonal zümmögését. Villámcsapásként hatottak rá a hallottak.

Pályafutása alatt még soha nem történt vele ilyesmi. Ha ennek csak a fele igaz, ez élete legnagyobb sztorija. Mire odaért, az utcát már lezárva találta. Normális esetben ilyenkor csak megvillantotta újságíró-igazolványát, és ment tovább. Most nem. Szerencsére észrevette egy régi ismerősét, a milícia egyik felügyelőjét, és odakiáltott neki. Az illető odajött hozzá a kordonhoz. - Mi van itt? - kérdezte a riporter. - Betörés. - Maga a gyilkosságin van. - Megölték az éjjeliőrt. - A pátriárkának nem esett baja? - Maga meg honnan francból tudja, hogy itt lakik? - Az most nem érdekes. Nem történt baja? - Nem. Zagorszkban van. Ez az egész csak egy félresikerült betörés. - Fülest kaptam, hogy a pátriárkára vadásztak. - Lázálom. Közönséges betörők voltak. - És mit vittek el? A nyomozó ideges pillantást vetett Pamfilovra. - Ezt meg honnan szedte? - Mindegy. De tényleg? Tényleg nem vittek el semmit? - Tényleg. Csak lelőtték az őrt, átkutatták a házat, aztán megpucoltak. - Ezek szerint mégiscsak kerestek valakit, de a pátriárka nem volt ott. Megáll az agy! Micsoda sztori! - Nehogy itt fölfújja nekem! – figyelmeztette a nyomozó. – Bizonyíték egy szál se. De kezdett ideges lenni, s néhány perc múlva, amikor egy milicista odaintette a kocsijához, még idegesebb lett, mert a milícia egyik tábornoka kereste telefonon, aki néhány bevezető mondat után ugyanarra kezdett célozgatni, mint a riporter. * December 23-án a média olyan lett, mint a felbolydult méhkas. A két nagy napilap reggeli kiadása arra az ügyre koncentrált, amely felé Monk irányította őket. Mivel az újságírók elolvasták egymás cikkeit, hamarosan számos utánlövő elemezte és ecsetelte a négy merénylet összefüggéseinek lehetőségeit. A reggeli tévéhíradók tudósításaikban szintén beszámoltak a négy merényletről, amelyek közül az egyik eredményes volt. A másik három esetben - jelentették - csak a csodával határos szerencse mentette meg az áldozatul kiszemelt személyeket. A félresikerült betörést senki sem hitte el. A kommentátorok szőrszálhasogató precizitással mutatták ki, hogy egy nyugalmazott tábornok otthonába vagy a pátriárka rezidenciájára betörni ugyanúgy semmi értelme, mint egy magas rangú rendőrtiszt házába, amelynek többi lakásába be se szagolnak. A betörés csak egyetlen esetben fogadható el magyarázatként, a dúsgazdag bankár, Leonyid Bernstein esetében, de a támadást túlélő őrök szerint az egész inkább valamiféle katonai akció jegyeit mutatta. Sőt, mondották, a támadók kifejezetten a ház tulajdonosát keresték. Felmerült a gyanú, hogy a megtámadottakat el akarták rabolni vagy meg akarták ölni. Az esetek közül kettőben az emberrablásnak semmi értelme nem lett volna, a tábornok esetében pedig meg sem kísérelték. Az újságírók többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tettesek nyilvánvalóan a mindent elárasztó bűnszövetkezetek tagjai közül kerültek ki, akiknek számlájára már eddig is több száz gyilkosság és emberrablás írható. Két kommentátor tovább ment, rámutatva, hogy a szervezett bűnözésnek ugyan minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a gengsztervadász GUVD parancsnokát, Petrovszkij tábornokot, sőt elképzelhető, hogy egyik-másik bandának Bernsteinnel, a bankárral is lehet valamilyen számadása, ugyanakkor azonban ki gyűlölne egy közszeretetnek örvendő, hős tábornokot, s ki táplálna gyűlöletet Moszkva és minden oroszok pátriárkája ellen? A publicisták ezredszer is kifejezték sajnálkozásukat az ország bűnözésének csillagászati számokban leírható növekedése miatt, kettejük pedig közvetlenül az orosz elnökhöz címezve sorait, felszólította: tegyen valamit, mielőtt a huszonnégy nap múlva tartandó, döntő fontosságú választások előtti végső szakaszra végképp összeomlik a törvényesség és a rend. Monk másnap délelőtt tíz tájban kezdte névtelen telefonjait, akkortájt, amikor az előző napi

sűrű elfoglaltságuktól elpilledt firkászok kezdtek bevánszorogni a szerkesztőségekbe. Felső fogsora két oldala és arca belseje közé egy-egy összehajtogatott gézdarabot dugott fel, amivel eléggé elváltoztatta a hangját ahhoz, hogy egyik hívott fél se ismerje föl benne az előző napi telefonálót. Hét napilapot hívott fel, mindegyiknek ugyanazt mondta. - Maga nem ismer engem, és nem mondhatom meg a nevemet. Ennél nekem kedvesebb az életem. Viszont mint egyik orosz a másikat, megkérem, hogy higgyen nekem. A Fekete Gárda egyik nagyon magas rangú tisztje vagyok, és hívő. Az utóbbi hónapokban mindinkább elkeserít a HEU legfelsőbb köreiben tapasztalható, egyre jobban teret nyerő egyházellenes szemlélet, főleg a Komarov és Grisin által képviselt vonal. A nyilvánosság előtt ugyan nem ezt hangoztatják, de gyűlölik az egyházat és a demokráciát, egypárti államot akarnak létrehozni és náci mintára uralkodni. - Monk egy kis szünetet tartott, mint akinek felháborodásában elakad a hangja. - Nekem ebből elég. El kell mondanom. Az öreg tábornokot Grisin ezredes ítélte halálra, mert Kolja bácsi átlátott a szitán, és nyilvánosan ócsárolta Komarovot. És a bankárt sem tudta lóvá tenni. Lehet, hogy maga talán nem tudja, de Bernstein szorította rá a két kereskedelmi tévét, hogy hagyják abba Komarov propagálását. A pátriárkával az a baj, hogy tart a HEU-tól, és emiatt a nyilvánossághoz akart fordulni. A GUVD tábornoka azért bántotta a szemüket, mert lecsapott a Dolgorukij-maffiára, a HEU pénzeszsákjára. Ha nem hisz nekem, nézzen utána annak, amit mondtam. Mind a négy merényletet a Fekete Gárda hajtotta végre. Monk ezek után letette a telefont, a hét moszkvai újságíró pedig egy darabig döbbenten ült, aztán nekilátott a nyomozómunkának. Leonyid Bernstein külföldön tartózkodott, de a két kereskedelmi tévé szép csöndben kiszivárogtatta, hogy a szerkesztőség politikájában tapasztalható változás a stúdiót kezében tartó bankkonzorcium nyomására következett be. Nyikolajev tábornok meghalt, de az Izvesztyija öles főcím alatt - LEHET, HOGY EZÉRT HALT MEG? - részleteket közölt korábbi nyilatkozatából. A GUVD hat hajnali rajtaütéséről, amelyeket a Dolgorukij nyilvánosházai, fegyverraktárai és kaszinója ellen hajtottak végre, gyakorlatilag már mindenki tudott. Csak a továbbra is a TrojiceSzergijevszkij kolostorba zárkózott pátriárka nem volt abban a helyzetben, hogy megerősítse: lehetséges, hogy a HEU tört az életére. Kora délutánra Igor Komarov Kiszelnyij körúti pártháza ostrom alá került. Az épületben pánikközeli hangulat uralkodott. Borisz Kuznyecov, a sajtófőnök ingujjban ült szobájában, hóna alatt izzadságfoltok terjengtek, láncban szívta a cigarettákat, pedig már két éve leszokott, úgy próbált lépést tartani a szünet nélkül csengő telefonok tempójával. - Nem, nem igaz! - ordította az érdeklődők fülébe. - Mocskos hazugság, gyalázatos rágalom, és aki ezeknek továbbra is hitelt ad, azt bíróság elé citáljuk! Pártunk semmiféle bűnszövetkezettel nem áll kapcsolatban, sem anyagi, sem más természetű kapcsolatban. Komarovról mindenki tudja, hogy épp ő az az ember, aki meg fogja tisztítani Oroszországot... Hogy miféle papírokat vizsgál a GUVD...? Nekünk nincs semmi takargatnivalónk..- Igen, Nyikolajev tábornok valóban hangot adott bizonyos fenntartásainak, de ő már nagyon idős ember volt. A halála rendkívül sajnálatos, de a világon semmi köze a... Hogy jut ilyesmi egyáltalán eszébe...?! Aki Komarovot csak a legtávolabbi összefüggésbe hozza is Hitlerrel, azt azonnal bepereljük... A Fekete Gárdánál? Miféle nagyon magas rangú tiszt...?! Anatolij Grisin ezredes is a szobájában tartózkodott, és a saját problémájával birkózott. A KGB második fődirektorátusa hivatásos tisztjeként világéletében kémekre vadászott. Hogy Monk bajt okozott, komoly bajt, afelől eddig sem volt semmi kétsége. De ezek a mostani dolgok még kellemetlenebbek voltak: saját fanatikus, ultralojális elit alakulata egyik magas rangú tisztje árulóvá lett? Egyenként válogatta ki őket, mind a hatezer embert. A magasabb rangú tiszteket mind személyesen nevezte ki. Az egyik egy vallásos szentfazék, egy anyámasszony katonája, aki akkor pityeredik el, amikor már kézzelfogható közelségbe került a hatalom? Ilyen nincs. Mégis földerengett benne valami, amit annak idején a jezsuiták mondogattak, olvasta valahol: adj nekem egy fiút hétéves koráig, és én egy férfit adok vissza neked. Lehetséges volna, hogy egyik legjobb embere már évek óta visszavedlett ministránsgyerekké? Utána kell nézni. Minden egyes magas rangú tiszt önéletrajzát a lehető' legnagyobb tüzetességgel át kel] vizsgálni. És mit jelent az, hogy „magas rangú"? Mennyire magas? Két rangfokozattal lejjebb: tíz ember. Hárommal lejjebb: negyven. Öttel lejjebb: csaknem száz. Időrabló feladat, és most nincs idő. Le

kellene váltani az egész felső vezetést, külön-külön bezárni és kihallgatni őket... És elveszíteni legtapasztaltabb tisztjeit. Ez most nem megy. De egyszer még, fogadkozott, megfizetnek ezek a férgek! Jason Monk lesz az első. Az amerikai ügynök nevének puszta gondolata is elég volt ahhoz, hogy az asztallap peremét szorító kezén elfehéredjenek a bütykök. Borisz Kuznyecovnak közvetlenül öt előtt sikerült bejutnia Komarovhoz. Már két órája próbált hősként tisztelt és imádott bálványa elé kerülni, hogy elmondja neki, véleménye szerint mit kellene tenni. Amerikában töltött egyetemi évei alatt Kuznyecov sokat tanulmányozta az elegáns és hatékony public relationst, s nagy hatást gyakorolt rá, amikor látta, mekkora tömegtámogatást képes megnyerni még a legszemérmetlenebb képtelenségeknek is. Bálványán, Igor Komarovon kívül csak egyvalamit imá- dott: a szavak és a mozgó képek erejét, amelynek révén megszólítható, megtéveszthető, meggyőzhető, s végső fázisban legyőzhetővé válik minden ellenfél. Az, hogy amiről meggyőzi őket, az hazugság, nem számított. Mint a politikusok és az ügyvédek, ő is a szavak embere volt, szilárdan hitte, hogy nincs olyan probléma, amely szavakkal ne volna megoldható. A gondolat, hogy eljöhet a napja, amikor kiüresülnek a szavak, s többé már nem győznek meg senkit; hogy eljöhet a nap, amikor valaki más szavai meggyőzőbbnek és hatásosabbnak bizonyulnak az övéinél; hogy eljöhet még a napja, amikor többé se neki, se vezérének nem hisznek - egy ilyen nap elképzelhetetlen volt Borisz Kuznyecov számára. Amerikában úgy nevezik, PR - public relations: sok milliárd dolláros iparág, amely képes egy tehetségtelen fajankóból hírességet formálni, a bolondból bölcset, a csúszómászó opportunistából államférfit. Oroszországban úgy nevezik: propaganda, de ugyanarról az eszközről van szó. Ezzel az eszközzel és Litvinov ragyogó rendezői és szerkesztői képességeivel segített egy szónoki képességekkel megáldott egykori mérnököt kolosszussá növelni, olyan emberré, aki karnyújtásnyi közelségbe került Oroszország legnagyobb közjogi méltóságához, az elnöki címhez. A kommunista ifjúsága nyers és földönjáró propagandájához szokott orosz média naiv kisgyermekként állt az olyan elegáns, meggyőző kampányok előtt, amelyeket ő szervezett Igor Komarov támogatására. De most nagyon félresiklott valami. Megjelent egy másik hang, egy szenvedély fűtötte pap hangja, s ez a hang a tévé és a rádió révén - amelyeket Kuznyecov a saját hűbérbirtokának tekintett - végigvisszhangzott egész Oroszországon, s hallgatóit buzgóbb istenhitre s egy másik ikon visszatérésének elősegítésére tüzelte. A pap mögött pedig ott áll a telefonos ember - fülébe jutottak a névtelen telefonhívások -, aki hazugságokat, méghozzá meggyőző hazugságokat sugdos olyan vezető újságírók és kommentátorok fülébe, akikről eddig azt hitte, ismeri őket, és a zsebében vannak. Borisz Kuznyecov számára még most is Igor Komarov szavai jelentették a megoldást, azok a szavak, amelyek eddig mindig meggyőző erejűek és hatásosak voltak. Főnöke szobájába lépve megdöbbentette a változás. Komarov úgy ült az asztalánál, mintha szédelegne. Körülötte a padlón körös-körül napilapok hevertek, főcímeik egeket ostromló vádakat harsogtak. Kuznyecov már látta mindet, a célozgatásokat: Nyikolajev tábornokra, a rajtaütésszerű támadásokra, a gengszterekre és a maffiától származó pénzekre. Soha senki nem merészelt még így beszélni Igor Komarovról. Még szerencse, hogy ő, Borisz Kuznyecov tudja, mi a teendő: Igor Komarovnak beszélnie kell, az majd elsimítja a hullámokat. - Elnök úr, nagyon megkérem, hogy tartson holnap egy nagyobb szabású sajtókonferenciát. Komarov néhány másodpercig fokuszálatlan tekintettel meredt rá, mintha próbálná felfogni a hallottakat. Egész politikai pályafutása során kerülte a sajtókonferenciákat, amivel Kuznyecov is egyetértett. A sajtókonferenciák kiszámíthatatlanok. Jobban szerette a megrendezett interjúkat, az előre megbeszélt kérdéseket, az előkészített beszédet, a lelkes hallgatóságot. - Én nem szoktam sajtókonferenciát tartani! - csattant a hangja. - Ez az egyetlen módja, elnök úr, hogy véget vessünk ezeknek a mocskolódásoknak. A média kezd kicsúszni a kezünkből. Én már képtelen vagyok megfékezni. Más se tudná. Ezt most már a saját lendülete hajtja. - Maga nagyon jól tudja, Kuznyecov, hogy gyűlölöm a sajtókonferenciákat. - Viszont nagyon jó hatással van a sajtóra, elnök úr. Az érvelése és a stílusa higgadt és

meggyőző. Önre hallgatni fognak. Csak ön vethet véget ezeknek a rágalmaknak és pletykáknak. - A közvélemény-kutatás mit mond? - Az országos felmérés szerint 45 százalék szavazna önre, és a trend lefelé mutat. Nyolc hete még hetven százalékon álltunk. A Szocialista Unió, illetve Zjuganov 28 százalékon áll és emelkedik. A Demokratikus Szövetség Markovval az élén 19 százalék, kissé emelkedő irányzat. És ebben nincsenek benne azok, akik még nem döntöttek. Meg kell mondanom, elnök úr, hogy az utóbbi két napban tíz százalékot vesztettünk, vagy talán még többet, ha ezeknek a mostani eseményeknek a hatása beszüremlik a felmérésekbe. - Miért tartsak sajtókonferenciát? - Mert azt az egész ország hallja, elnök úr. Benne lesz minden nagyobb tévé műsorában, csüngeni fognak minden szaván. Ön is tudja, hogy az ön szavainak senki sem képes ellenállni. Igor Komarov végül rábólintott. - Intézkedjen. A beszédemet magam írom. * A sajtókonferenciát másnap délelőtt tizenegykor, a Metropol Szálló nagy báltermében tartották. Kuznyecov üdvözölte a hazai és a nemzetközi sajtót, majd rámutatott, hogy az előző két napban bizonyos kimondhatatlanul mocskos rágalmak hangzottak el a Hazafias Erők Uniójának politikáját és tevékenységét illetőleg. Őt érte az a megtiszteltetés, hogy bejelentheti Igor Viktorovics Komarovot, „Oroszország jövendő elnökét", aki teljességgel és meggyőzően vissza fogja utasítani ezeket a nemtelen vádaskodásokat. A HEU vezére a színpad háttérfüggönye mögül előlépve, lendületes léptekkel odament a szónoki emelvényhez. Úgy kezdte, mint mindig, amikor hívei nagygyűlésein beszélt: arról a NagyOroszországról szólt, amelyet létre akar hozni, ha a nép rábízza az elnöki tisztet. Ötpercnyi beszéd után kizökkentette a csend. Hol marad a lelkes reagálás? Hol marad a taps? Elaludtak a klakőrök? Távoli magaslatok felé emelve tekintetét idézte fel nemzete dicső történelmét, azét a népét, amely most bankárok, spekulánsok és bűnözők markába került. Szónoklata végigzengett a termen, de a teremben lévők nem álltak fel, jobbjukat a HEU tisztelgésére emelve. Amikor abbahagyta, teljes csönd támadt. - Talán van kérdésük - vetette föl Kuznyecov. Nem kellett volna. A hallgatóság legalább egyharmada a külföldi sajtót képviselte. A New York Times tudósítója folyékonyan beszélt oroszul, a londoni The Timesé, a The Daily Telegraphé, a The Washington Posté, a CNN-é és a többié szintén. - Mr. Komarov! - jelentkezett a Los Angeles Times. - Számításaim szerint ön eddig körülbelül kétszázmillió dollárt költött a kampányára. Ez minden valószínűség szerint világrekord. Honnan származik ez a pénz? Komarov villámló szemekkel nézett rá. Kuznyecov volt kénytelen a fülébe súgni a választ. - A nagy orosz nép által folyósított közadakozásból. - Ez az összeg nagyjából megfelel Oroszország munkaképes lakossága egyévi jövedelmének. Jó volna tudni, honnan származik. Mások is megszólaltak. - Igaz az, hogy ön el akar söpörni minden ellenzéki pártot, és egypárti diktatúrát kíván létrehozni? - Nem tudja, miért gyilkolták meg Nyikolajev tábornokot alig három héttel azután, hogy ön ellen nyilatkozott? A kérdések csak jöttek, jöttek. - Tagadja, hogy a Fekete Gárda állna a tegnapelőtti merényletek mögött? Az állami és a két kereskedelmi tévé kamerái és mikrofonjai mindent közvetítettek: a külföldiek arcátlan kérdéseit, az elsuttogott válaszokat. A The Daily Telegraph tudósítója, akinek kollégáját, Mark Jeffersont júliusban lelőtték, idejövetele előtt szintén kapott egy névtelen telefonhívást. Felé fordultak a kamerák, ahogy szólásra emelkedett. - Hallott-e ön, Komarov úr, egy Fekete Manifesztum nevű titkos dokumentumról? Döbbent csend támadt. Se az orosz média, se a külföldiek nem tudták, miről van szó. Sőt: maga a The Daily Telegraph tudósítója sem tudta. A szónoki emelvénybe kapaszkodó, önuralmát már csak nagyon nehezen őrző Igor Komarov elfehé-redett. - Miféle manifesztumról?

Hiba volt ez is. - Információim szerint ön, elnök úr, bizonyos intézkedéseket tervez az egypárti állam megteremtése érdekében, politikai ellenfelei számára újra meg kívánja nyitni a Gulag-szigettengert, kétszázezer feketegárdistával uralni akarja az országot, és le akarja rohanni a szomszédos államokat. Fülsiketítő csend támadt. A teremben tartózkodó tudósítók közül negyven Ukrajnából, Belorussziából, Litvániából, Lettországból, Észtországból, Grúziából és Örményországból érkezett. Az orosz sajtó fele azokat a pártokat támogatta, amelyeket Komarov el akart törölni, vezetőiket pedig a sajtó meghatározó figuráival együtt kényszermunkatáborokba küldeni. Már ha az angol igazat állít. Minden szem Komarovra szegeződött. Komarov ekkor elkövette a harmadik hibát is: kijött a sodrából. Ez volt az a pillanat, amikor az igazi felfordulás megkezdődött. - Nem vagyok hajlandó itt állni és tovább hallgatni ezt a mocskolódást! - kiáltotta szinte sikoltásszerűen, s a kétségbeesett Kuznyecovval a sarkában, hosszú léptekkel kivonult a színről. Grisin ezredes a terem hátsó végében egy függöny takarásából gyűlölettől szikrázó szemmel pásztázta az újságírókat. Már nem tart sokáig, fogadkozott magában. Már nem tart sokáig.

19 Moszkva belvárosának délnyugati szögletében, a Moszkva-folyó egyik szűk hurka által körülölelve, egy kiemelkedő földdarabon található a középkorban épült Novogyevicsi kolostor s falainak árnyékában a híres temető. Nyolchektárnyi, fenyők, nyírek, füzek és hársak árnyékolta területen huszonkétezer sír domborul: két évszázad óta temetik ide Oroszország nevezetes embereit. A temető tizenegy nagy parcellára oszlik. Az egytől négyig számozottak a XIX. század halottaié. Egyik oldalon a kolostor fala határolja őket, a másikon egy középen végigfutó osztófal. A nyolcas számú parcella a választófal és a külső fal között terült el, mely utóbbi mögött teherautók dübörögnek a Hamovnyicseszkij valon, a Hamovnyicseszkij-gáton. Itt nyugszik a kommunista korszak nagyja és kicsinyje. Marsallok, politikusok, tudósok, akadémikusok, írók és űrhajósok nyughelye szegélyezi az utakat és ösvényeket; egyszerűségükben nagyszerű sírkövektől az önimádatra valló grandiózusokig. Itt nyugszik Gagarin, aki egy vadászgép prototípusának kipróbálása közben lelte halálát, tőle alig néhány méternyire Nyikita Hruscsov kőből faragott, kerek fejű mása. Repülőgép-, rakéta- és ágyúmodellek tanúsítják, mivel foglalkoztak ezek az emberek életükben; más figurák – gránitmedáliákkal ékes mellszobrok – acélos, hősi tekintettel néznek a feledésbe. A középső sétány végén is van egy fal, keskeny nyílás vezet át rajta három kisebb parcellához, a kilenceshez, a tízeshez és a tizenegyeshez. 1999 telére már csak alig egynéhány marad üresen a jutalomként adományozott sírhelyekből, de Nyikolaj Nyikolajev hadseregtábornok számára még jutott egy. Itt temette el december 26-án unokaöccse, Mihail Andrejev az ő Kolja nagybátyját. Megpróbálta úgy rendezni a dolgokat, ahogyan nagybátyja az utolsó közös vacsorájuk alkalmával kérte. A két moszkvai metropolita egyike temette. Húsz tábornok volt jelen, köztük a védelmi miniszter is. A papok füstölőket lóbáltak, illatos füst emelkedett a keserű levegőbe. A sírkő keresztet formázott, gránitból faragták, s mindöszsze a tábornok neve volt rávésve, az alá pedig csak annyi: russzkij szoldat, orosz katona. Andrejev vezérőrnagy mondta a búcsúbeszédet. Nem nyújtotta hosszúra. Kolja bácsi ugyan végül hívőként kívánt sírba szállni, de világéletében utálta a szenvelgést. Miután befejezte, s a metropolita még kántálta a búcsúztatót, Andrejev a három bíborvörös szalaggal összekapcsolt három aranykorongot, a három Szovjetunió Hőse kitüntetetést a koporsóra helyezte. Nyolc volt katonája, a tamanyi gárdahadosztály nyolc tisztje vitte a koporsót. Amikor lebocsátották a sírba, Andrejev tisztelgett. Két miniszter és a többi tizennyolc tábornok szintén. Már a központi sétányon ballagtak vissza, a kijárat és a várakozó limuzinok felé, amikor Butov tábornok, a védelmi miniszter helyettese Andrejev vállára tette a kezét. - Rettenetes - mondta. - Borzasztó így elmenni. - Egy nap még megtalálom őket - válaszolta Andrejev. - Ezért megfizetnek! Butov láthatólag zavarba jött. Politikai miniszterhelyettes volt, íróasztalhuszár, soha életében

nem szolgált csapattestnél. - Hát igen… De egészen biztos, hogy a milicisták minden tőlük telhetőt elkövetnek. A járdán a tábornokok sorra, egyenként, ünnepélyesen megszorították Andrejev kezét, aztán beszálltak szolgálati autójukba, és elhúztak. Andrejev vezérőrnagy is beült a kocsijába, és visszahajtott egységéhez. * Nyolc kilométernyivel távolabb egy reverendás, süveges pap taposta sietős léptekkel a havat, míg be nem ért a Szlavjanszkaja téri hagymakupolás templomba. Kora délutánra járt, tompa téli fény derengett. Öt perc múlva megérkezett Grisin ezredes is. - Zavarodottnak látszik - mondta halkan. - Nagyon félek - suttogta a pap. - Arra semmi szükség, Makszim atya. Vannak ugyan nehézségeink, de olyan egy sem, amelyikkel ne tudnék megküzdeni. Azt árulja el nekem, miért távozott olyan váratlanul a pátriárka? - Nem tudom. Huszonegyedikén reggel telefonon keresték a Trojice-Szergijevszkijből. Nem tudom, miért, a magántitkára kapcsolta. Én csak akkor szereztem róla tudomást, amikor szóltak, hogy készítsem össze a bőröndjét. - Miért? - Később aztán kiderült, hogy a kolostor előzőleg meghívta Grigorij atyát misézni, a pátriárka pedig úgy döntött, hogy meghallgatja. - És hogy egyúttal személyesen adja áldását rá meg a szánalmas mondókájára! - sziszegte Grisin. - És ehhez még csak ki sem kell nyitnia a száját, az is elég, hogy egyáltalán odamegy. - Aztán megkérdeztem, hogy én is megyek-e, de a titkár azt mondta, hogy nem, őszentsége csak a kozákot viszi sofőrnek, meg őt, vagyis hogy a titkárt. A két apáca szabadságot kapott, hogy meglátogathassa a rokonait. - Maga erről nem értesített engem, atyám. - Honnan tudhattam volna, hogy éjszaka bárki is beállít? -siránkozott a pap. - Folytassa! - Na, szóval nekem utána föl kellett hívnom a milíciát. A kozák holtteste ott hevert a lépcső felső részénél. Reggel fölhívtam a kolostort, és beszéltem őszentsége titkárával. Csak annyit mondtam nekik, hogy betörők hatoltak a házba, fegyveresen, lövöldözve, semmi mást. Később viszont a milícia arra a megállapításra jutott, hogy a támadás őszentsége ellen irányult. - Aztán? - A titkár visszahívott. Azt mondta, őszentsége mélységesen fel van zaklatva. Szó szerint úgy mondta, hogy romokban hever, főleg a kozák őr meggyilkolása miatt. A lényeg, hogy ott maradt a kolostorban, és csak tegnap jött vissza. És tulajdonképpen akkor is csak azért, hogy beszentelje a kozák holttestét, mielőtt visszaviszik a Donhoz, a rokonaihoz. - Szóval visszajött. Azért hívott ide, hogy ezt közölje? - Természetesen nem. A választások ügyébén. - Maga csak ne aggódjon a választások miatt, Makszim atya. Akárhogy kapálóznak is, a mostani elnök egészen biztosan kiesik az első fordulóban, a másodikban pedig Komarov biztos nyerő a kommunista Zjuganovval szemben. - Épp erről van szó, ezredes úr. Őszentsége ma reggel a Sztaraja térre ment a miniszterelnökhöz, aki kérésére magántalálkozón fogadta. Úgy vettem ki, hogy a milícia két tábornoka is jelen volt, meg mások is. - Ezt meg honnan tudja? - Délben hazajött, a dolgozószobájába kérte az ebédet, csak a titkára volt bent nála. Én szolgáltam fel, szinte észre sem vettek. Arról a döntésről beszélgettek, amelyet Ivan Markov végül is meghozott. - És mi volt az? Makszim Klimovszkij atya remegett, mint a nyárfalevél. A kezében tartott gyertya lángja ideoda imbolygott, puha fénye táncot járt a falra festett Márián és kisded Jézuson. - Higgadjon le, atyám. - Nem bírok. Nagyon kérem, ezredes úr, értse meg a helyzetemet... Én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek önnek, mert hiszek abban az új Oroszországban, amelyet Komarov megálmodott. De nem bírom tovább. A rezidencia elleni támadás, a mai találkozó... Kezd nagyon veszélyes-

sé válni - mondta a testes pap, de rögtön fel is szisszent, mert egy vasmarok megszorította a karját. - Maga már annyira belekeveredett, Makszim atya, hogy innen már nem lehet csak úgy kiugrani. Rajtunk kívül nincs hová fordulnia. Az egyik út, hogy reverenda ide, szent rend oda, maga szépen elmegy közönséges pincérnek. A másik út, hogy kivárja, amíg Komarov és én huszonegy nap múlva diadalt aratunk, és akkor olyan magaslatokba emelkedik, amilyenekről álmodni sem mert. És most halljam, mint mondott a miniszterelnök. - Nem lesz választás. - Micsoda?! - Illetve... vagyis hogy lesz, de Komarov nélkül. - Ezt nem meri megcsinálni! - sziszegte Grisin. - Nem merészelheti Igor Komarovot alkalmatlannak minősíteni. Az országnak több mint a fele minket pártol. - Másról van szó, ezredes úr. Úgy vettem ki a beszélgetésből, hogy a tábornokok nagyon kötötték az ebet a karóhoz. Az öreg tábornok meggyilkolása... A bankár, a milicista, de legfőképp az őszentsége elleni merénylet minden jel szerint nagyon kihozta őket a béketűrésből, és eltökélték magukat. - De mire?! - Január elsején, újév napján... Úgy gondolják, hogy a szokásos ünneplések folytán mindenki olyan állapotba kerül, hogy képtelen lesz egy összehangolt akcióra. - Ki az a mindenki? Miféle akcióra? Mondja már, az ég áldja meg! - Az ön összes embere. Mindenki, aki csak a parancsnoksága alatt áll. És hogy képtelenek lesznek védekezni. Felállítanak egy negyvenezer fős hadsereget az elnöki gárda részvételével, a GUVD-vel meg az OMON-nal, de benne lesz néhány moszkvai belügyis alakulat is. - És mi a cél? - Hogy magukat mind letartóztassák. Államellenes összeesküvés vádjával. Össze akarják zúzni a Fekete Gárdát, a saját laktanyáikban akarják letartóztatni vagy lelőni őket. - Ezt nem tehetik. Nincs bizonyítékuk. - Úgy vettem ki, hogy a Fekete Gárda egyik tisztje hajlandó tanúskodni. Hallottam, amikor a titkár úr is fölvetette ugyanezt, és őszentsége ezt felelte rá. Grisin úgy állt, mintha áramütés érte volna. Agyának egyik része azt súgta, hogy ezeknek a mocskos csirkefogóknak úgyse lesz merszük ehhez. Agya egy másik része azt súgta: márpedig lehetséges. Igor Komarov nem tagja a dumának. Pártelnök, de nem élvezi a képviselők sérthetetlenségét. Ahogy ő, Anatolij Grisin sem. Ha csakugyan létezik egy olyan magas rangú feketegárdista, aki hajlandó tanúskodni, a moszkvai államügyész kiadhatja a letartóztatási parancsot, és legalább a választásokig lakat alatt tarthatja őket. Grisin kihallgatótisztként látta már, mi mindenre képesek vakrémületükben az emberek: épületek tetejéről ugranak le, mozdonyok elé vetik magukat, nekirohannak a szögesdrótkerítésnek. És ha a miniszterelnök és környezete, az elnöki gárda főtisztjei, a bűnbandákra vadászó rendőr tábornokok és milicistaparancsnokok felfogják, mi vár rájuk Komarov győzelme esetén, könnyen pánikba eshetnek. - Menjen vissza a rezidenciára, Makszim atya - mondta nagy sokára -, és ne felejtse el, amit mondtam. Maga már jobban benne van ebben az ügyben, mint hogy a jelenlegi rezsimtől várja a szabadulást. Magának csak a HEU győzelme jó. Továbbra is tudni akarok mindent, ami történik, mindent, amit hall, mindent fejleményt, minden találkozást, minden megbeszélést. Mostantól egészen újév napjáig. A holtra vált pap eliszkolt. Hat órával később értesült, hogy idős édesanyjánál komoly tüdőgyulladás lépett fel. Engedély kért és kapott az együtt érző pátriárkától, hogy arra az időre, míg az idős asszony föl nem épül, hazautazzon. Estére már egy Zsitomirba tartó vonaton ült. Én megtettem minden tőlem telhetőt, győzködte magát. Megtettem mindent, amit csak kértek tőlem, sőt még többet is. De Mihály és az összes angyalok kedvéért sem maradok még egy percig Moszkvában. * Jason Monk aznap este megírta a Nyugatnak szánt utolsó üzenetét. Számítógép híján kézzel, lassan, gondosan, csupa nagybetűvel, míg csak tele nem írt két A/4-es lapot. Ezután egy asztalai lámpa fényénél és azzal az apró fényképezőgéppel, amelyet Umar Gunajev hozott neki, mindkét lapot többször lefényképezte, majd mindkettőt hamuvá égette, a hamut pedig a vécécsészébe szórta és

lehúzta. A szoba sötétjében kivette az exponált filmtekercset, és beletette abban a kis tokba, amelyben árulták; nem volt nagyobb, mint a kisujja első íze. Fél tízkor Magomed és két másik testőr elvitte őt a címre, amelyet megadott nekik. Szerény hajlék volt, afféle izba, apró kis parasztház, messze kint Moszkva egyik peremvárosában, a Nagatyino kerületben. Borostás, vékony, tréningruhás öregember nyitott ajtót. Monk nem tudhatta, hogy egykor a Moszkvai Egyetem köztiszteletben álló tanára volt, míg csak összeütközésbe nem került a kommunista rendszerrel, s ki nem adott diákjai számára egy dolgozatot, amelyben a demokrácia megteremtésére szólított fel. Ez még jóval a reformok előtt történt. A rehabilitációra és a vele járó szerény nyugdíjra csak később került sor - ami azt illeti, túlságosan is későn. Annak idején szerencséje volt, hogy nem küldték valamelyik táborba. Az állásától és a lakásától természetesen megfosztották. Mehetett utcát söpörni. Így ment ez a kommunisták alatt. Ha egy szovjetellenes tevékenységen ért bűnös elkerülte a kényszermunkát, a hatóságok egyszerűen elzárták az életlehetőségektől. Alexander Dubcekkel, a cseh párt első tikárával fát vágattak. Hogy a tanár egyáltalán életben maradt, annak az embernek köszönhette, aki egy nap odalépett hozzá, s erős angol akcentussal, de érthető oroszsággal megszólította. Akkor sem, azóta sem ismerte Sir Nigel Irvine nevét, csak úgy hívta: Lisza, Róka. Kém volt, a követségen dolgozott. Azt mondta, igazán nem kell sok. Épp csak egy kis segítség hébe-hóba. Apró dolgok, kockázat szinte semmi. Ő javasolta azt a tevékenységet, amely attól kezdve a professzor hobbijává vált. Adott száz dollárt is, ami akkor testet-lelket mentett. Húsz évvel később, ezen a téli estén a professzor megnézte magának az ajtóban álló férfit. - Tessék - mondta. - A Rókának hoztam egy kis nyalánkságot - mondta Monk. Az öregember bólintott, és kinyújtotta a kezét. Monk a tenyerébe tette a kis tokot. Az öreg visszalépett a házikóba, és becsukta az ajtót, Monk pedig sarkon fordult, és visszaült a kocsiba. Éjfélkor - a lábára erősített kis tokkal - szárnyra bocsátották a kis Marttit. A galambot hetekkel korábban a Róka hozta magával Finnországból, s Moszkvában átadta Brian Vincentnek, aki képes volt kiigazodni az orosz térképeken, és meg is tudta találni a kis külvárosi házat. Martti egy pillanatra megállt az ablakpárkányon, aztán kitárta szárnyát, s felspirálozott magasra, a Moszkvát megülő dermesztő éjszakába. Felszállt vagy háromszáz méterre, ahol egy normálisan öltözött ember rövid idő alatt jéggé fagyott volna. Véletlenül ugyanekkor kezdte meg pályáját Oroszország fagyott sztyeppjei fölött az InTelCor egyik műholdja. Programozásához híven nyomban sugározni is kezdte kódolt „Ott vagy, picinyem?" jelét Moszkva felé, mit sem tudva arról, hogy egy korábbi üzenetével megsemmisítette elektronikus gyermekét. A főváros mellett a FAPSZI szakemberei feszült figyelemmel követték számítógépeik munkáját, nem hangzik-e fel a sokat mondó bip, amely jelzi, hogy a Grisin ezredes által keresett külföldi ügynök üzenetet küldött, aminek révén a háromszögelők immár háznyi pontossággal be tudják mérni az adás helyét. A műhold lassanként eltűnt a horizont mögött. Nem volt bip. Martti kis fejében valahol egy biomagnetikus impulzus az súgta, hogy otthona, ahol három esztendeje vak és magatehetetlen fiókaként világra jött, valahol észak felé van. Északnak fordult hát, bele az éles szélbe, hosszú-hosszú órákon át repült a hideg sötétségben, s közben csak a vágy fűtötte, hogy minél előbb visszataláljon otthonába. Senki sem látta. Senki sem vette észre, amikor elhagyta a várost, sem akkor, amikor Szentpétervár után kiért a tenger fölé. Repült, csak repült, vitte az üzenetet, hajtotta a honvágy. Tizenhat órával azután, hogy elhagyta Moszkvát, fázva és kimerülten lebbent be Helsinki egyik külvárosában egy ház padlására. Meleg kezek fogták közre hideg tollait, s szedték le lábáról az üzenetet. Három órával később Sir Nigel Irvine már olvasta is Londonban. A szöveg láttán elmosolyodott. Eljutottak odáig, ameddig el lehetett jutni, írta Jason Monk. Most már csak egyetlen feladat vár rá, aztán meg kell lapulnia egészen addig, míg nyugodtan haza nem térhet. Azt azonban még Irvine sem tudta egészen pontosan, mire készül a magányos virginiai.

* Miközben Martti láthatatlanul szárnyalt odafent a magasban, Igor Komarov és Anatolij Grisin a pártvezér irodájában tanácskozott. Az épület - a pártközpont - többi része már elnéptelenedett, csak az őrszobában és a földszinten voltak még őrök. Odakint a sötét udvaron szabadjára engedve szaladgáltak a vérebek. Komarov az asztalánál ült, hamuszürkének látszott a lámpafényben. Grisin néhány másodperce hagyta abba a beszámolót, milyen hírek jutottak el hozzá az áruló papon keresztül. Mialatt beszélt, Komarov úgy látszott mind kisebbre zsugorodni. Korábbi fagyos önfegyelme megolvadt, mintha valamilyen módon elszivárgott volna belőle a habozás nélküli határozottság. Grisin ismerte ezt a jelenséget. Így történt ez a legrettegettebb diktátorokkal, amikor hirtelen megfosztották őket hatalmuktól. Mussolini, a peckes, duce 1944-ben egyik napról a másikra megtört, ijedt kis menekülővé vált. Milliomosok lesznek ilyenekké, akiknek bankját bezárják, sugárhajtású magánrepülőgépét lefoglalják, hitelkártyáját bevonják, akiknek vezető beosztású beosztottjai hátat fordítanak, akiknek fejükre omlik a kártyavár-, a szó szoros értelmében kisebbek lesznek, s korábbi kőkeménységük merő handabandázássá válik. Grisin tudta ezt, mert látott már cellájukban összekucorodott, rettegő tábornokokat és minisztereket, az apparátus valamikori korlátlan urait, akik szinte semmivé töpörödve várták a párt könyörtelen ítéletét. Széthullóban voltak a dolgok, lejáróban a napok, kimerülőben a szavak. Grisin tudta, hogy ütött az ő órája is. Mindig is lenézte a szavak és szóvirágok világában keringő Komarovot, aki úgy tett, mintha a hatalom egy hivatalos kommünikéből származna. Oroszországban a hatalmat a fegyver jelenti; mindig is így volt, mindig is így lesz. Csak az a furcsa, hogy ezt a helyzetet, amelyben a HEU elnöke láthatólag kipukkadt, és hamarosan hajlandó lesz megfogadni a tanácsait, épp az az ember idézte elő, akinél jobban senkit sem utál ezen a világon: az a mocskos kis amerikai. Anatolij Grisinnek esze ágában sem volt beismerni vereségét a miniszterelnök milíciájával szemben. Komarov nélkül nem tud boldogulni, a saját bőrét viszont megmentheti, s akkor aztán nem is álmodott magaslatokba emelkedhet. Igor Komarov a maga világában úgy ült, mint a hirtelen jött katasztrófa fölön borongó II. Richárd. A szó szoros értelmében nem értette, miért következett be ez a változás, mindössze annyit látott, hogyan közelít lassanként, lépésről lépésre. November elsején, a rajtnál még úgy tűnt, a világon semmi sem akadályozhatja meg, hogy megnyerje a januári választásokat. Propagandagépezete kétszer olyan hatékony volt, mint bármelyik másik az országban, szónoklatai megbabonázták a tömegeket. A közvélemény-kutatások azt jelezték: a szavazatok hetven százalékára számíthat, ami elég ahhoz, hogy már az első fordulóban nyerjen. Politikai ellenfelei gyenge lábakon álltak, sorra vissza is léptek - ki pénzügyi keretei kimerülése miatt, ki a közvéleménykutatások adatai láttán. A hivatali előmenetelre és kegyekre várók biztosnak ígérkező győzelme láttán csapatostul törleszkedtek hozzá. Novemberre győzelme kész ténynek látszott. A Fekete Manifesztum ellopása a történtek idején nagyon kínosnak látszott, de mivel június közepétől mostanáig semmi sem történt, Komarov lassanként megnyugodott. A bűnösök megbűnhődtek, a minden lében kanál külföldi újságírót elhallgattatták. Aztán hónapokig semmi. Folytatódott a diadalmenet. Egészen mostanáig nem volt hajlandó elhinni, hogy egyetlen külföldi ügynök - az, amelyiknek a fényképét megmutatták neki - ekkora kártételt tud okozni. A nyomda felrobbantása, újságai hiánya dühítő volt, de nem döntő. A szabotázs és az erőszak szerves része volt az orosz mindennapoknak, de Grisin és az emberei mind ez idáig megoldották az ilyen kérdéseket. A tévéadók részéről tapasztalt visszautasítás adta meg a végső lökést. Megvetette az egyházat és a papokat, ezért aztán nem is volt képes soha igazán elhinni, hogy a pátriárkát meg ezt az őrültséget a cárok visszahívásával bármely állami testület is komolyan veszi. Azt sem hitte, hogy II. Alekszijnek bármiféle számottevő befolyása volna az orosz népre. Elvégre a nép őt, Igor Viktorovics Komarovot emelte pajzsra! Hát nem tőle remélik-e a megváltást, az új rendet, az orosz föld megtisztítását? Mi szükségük ezeknek Istenre, amikor itt van nekik Igor Komarov? Azt értette, miért fordult ellene a zsidó Bernstein. Ha az a mocskos amerikai megmutatta neki a manifesztumot, ez nem csoda. Na de a tábornok? Miért dobált rá sarat Nyikolaj Nyikolajev? Nem

fogta volna fel, milyen dicső jövendő vár az orosz hadseregre? Kurszk és Bagratyion hőse féltette volna a zsidókat és a csecseneket? Ennek az Izvesztyija-interjúnak és a tévéadók elzárkózásának a kettős ütése kellett ahhoz, hogy felfogja végre, milyen erős és széles szövetség alakult ki ellene. Aztán a rajtaütések miatt dühöngő Dolgorukij-maffia. Aztán ez a sajtókonferencia. Amúgy is ki volt már jelölve mind a kettő. Egyház, maffia, szabad sajtó, zsidók, csecsenek, külföldiek - mind megfizetnek. - Hiba volt az a négy merénylet - mondta nagy sokára. - Engedelmeddel és tisztelettel, elnök úr, de kénytelen vagyok ellentmondani - vetette ellen Grisin. - Taktikailag tökéletesen indokolt lépés volt. Merő balszerencse, hogy a támadás idején hármuk nem tartózkodott otthon. Komarov felmordult. A balszerencsénél csak a reakció volt kedvezőtlenebb. Honnan vette a sajtó, hogy ő áll a történtek mögött? Ki fecsegett? A média eddig szinte csüngött a szavain - most meg ellene fordultak. Ez a sajtókonferencia fölért egy katasztrófával. Ezek a külföldiek a pimasz kérdéseikkel...! Még sose tapasztalt ekkora arcátlanságot. Kuznyecov az ilyesminek eddig mindig elejét vette. Ha interjút adott, az újságíró mindig figyelmesen, egyetértően bólogatva hallgatta. Es akkor előáll ez a hülye taknyos ennek a sajtókonferenciának az ötletével...! - Szavahihető az informátorod, Anatolij? - Igen, Igor Viktorovics. - Meg is bízol benne? - Természetesen nem. De a mohóságában igen. Pénzért mindenre kapható, magas hivatalra és fényűző életre vágyik. Mindkettőt megígértem neki. Mindkétszer ő jelentette, hogy a pátriárkát meglátogatta az angol kém, és ő szólt az amerikai két látogatásakor is. Elnök úr, te olvastad a magnófelvétel átiratát, hallottad azokat a fenyegetéseket, amelyek figyelembevételével az ellenzék azonnali elhallgattatása mellett döntöttem. - Na de most... Ezeknek tényleg volna képük nekünk ugrani? - Azt hiszem, ezzel számolnunk kell. Kártyás kifejezéssel élve, most már terített lapokkal folyik a játék. Ez a hülye Markov tudja, hogy ellened nem győzhet, de azt hiszi, Zjuganov ellen talán igen. A milícia tábornokai az utolsó pillanatban kaptak észbe, miféle tisztogatás vár rájuk, ha te veszed kézbe a seprűt. Ha felhasználják a maffiás pénzügyi kapcsolatainkat firtató rágalmakat, könnyen összehozhatnak néhány vádpontot. Szerintem meg is fogják próbálni. - Az ő helyükben te mit tennél? - Pontosan ugyanezt. Amikor a pópa elmondta, miról beszélt a pátriárka, először nem akartam hinni a fülemnek. De minél többet töröm rajta a fejem, annál ésszerűbbnek látszik. Január elsejének hajnala a lehető legjobb időpont. Mindenkinek kába a feje. Ugyan melyik őr nem alszik ilyenkor? Ki képes ilyenkor gyorsan és ütőképesen reagálni? Az oroszok túlnyomó többségének újév hajnalán még keresztbe áll a szeme. Ennek csak úgy lehet elejét venni, ha a laktanyába zárjuk őket. Egyetlen csepp vodka nélkül. Másképp nem megy. - És most mi a véleményed? - kérdezte Komarov. - Végünk? Mindazt, amit tettünk, hiába tettük? Semmi sem lesz a nagy látomásból? És mindez egy beszari, de törtető politikus, egy fantaszta pópa meg valami pléhgalléros milicista miatt? Grisin felállt, és odahajolt az asztal fölé. - Nem, Igor. Nem ezért meneteltünk idáig. A siker most azon múlik, hogy kiismerjük az ellenség szándékait. Ez megtörtént. Ezek után csak egyetlen védelmünk maradt. A megelőző csapás. - Miféle csapás? Ki ellen? - Ha te azt mondod, elnök úr, hogy Moszkva, akkor Moszkva. Ha azt mondod, Oroszország, akkor Oroszország. Egyetlen nap alatt tiéd mind a kettő. Szilvesztereste az ellenség már a másnapot ünnepli, a katonáit hajnalig a laktanyákban tartja. Össze tudok szedni nyolcvanezer embert, akikkel az éjszaka elfoglalom Moszkvát. És Moszkvával együtt Oroszország is az ölünkbe hull. - Államcsíny? - Nem ez volna az első, Igor Viktorovics. Az orosz és az európai történelem látomásos és elszánt emberek története, olyanoké, akik megragadták a pillanatot, és uralmuk alá hajtották az országot. Mussolini elfoglalta Rómát és egész Olaszországot. A görög ezredesek elfoglalták Athént és egész Görögországot. Nem volt polgárháború. Egyetlen, gyors csapás. A legyőzöttek menekülnek, támogatóik elvesztik a fejüket, és szövetségeseket keresnek. Oroszország újévre a tiéd lehet.

Igor Komarov kupolásán egymáshoz illesztett ujjaira támasztotta állát, és az asztal lapját nézte. Néhány másodperc múltán fölemelte a tekintetét, s Grisin szemébe nézett. - Rajta! - mondta. Ha Grisinnek a semmiből kellett volna négy nap alatt előteremtenie egy hadsereget Moszkva elfoglalására, erre nem lett volna képes. De nem kellett a semmiről kezdenie. Hónapok óta tisztában volt vele, hogy az Igor Komarov elnökké választását követő diadalmámor ködében a HEU-nak haladéktalanul hozzá kell látnia, hogy az államhatalmi szerveket a hatáskörébe vonja. A dolog politikai oldala, az ellenzéki pártok hivatalos feloszlatása Komarovra vár. Az ő, Grisin feladata az állam valamennyi fegyveres testületének lefegyverzése és feloszlatása. E feladat végiggondolásakor már rég meghatározta, kik a természetes szövetségesei, és ki a nyilvánvaló ellenség. Az utóbbiak között volt a harmincezer fős elnöki gárda, amelynek hatezer tagja állandóan Moszkvában, közülük pedig ezer magában a Kremlben állomásozott. A testőrség parancsnoka a Jelcin-párti Alekszandr Korzsakov utódja, Szergej Korin tábornok volt, tisztjei mind a néhai elnök, Cserkaszov pártfogoltjai. Utánuk jött a belügyminisztérium a maga százötvenezres seregével. Grisin szerencséjére ezeknek nagy része szét volt szórva Oroszország széle-hosszán, a fővárosban alig ötezer főt tartottak. Tábornoki karuk - csakúgy, mint a milíciáé - hamar észreveszi majd a gulagok felé zötykölődő marhavagonokban, hogy az új Oroszországban és a Grisin-féle Fekete Gárdában nincs hely számukra. Sorrendben a harmadik a Dolgorukij-maffia elháríthatatlan követelése, a két legerősebb bűnüldöző szervezet tagjainak letartóztatása és internálása: a belügy Zsitnaja téri főparancsnokságáról vezérelt országos egységé és a Sabolovka utcából irányított, Petrovszkij tábornok által vezetett moszkvaié. Grisin Oroszországában e két szervezet, az OMON és a GUVD csak két helyen volt elképzelhető: a gulagokon és a kivégzőudvaron. Grisin azonban tudta: az összeroskadóban lévő 1999-es Oroszországban nyüzsgő hivatalos és magánhadseregek soraiban vannak természetes és megvásárolható szövetségesei is. A győzelem kulcsa, hogy a hadsereg mit se sejtsen az egészről, összezavarodjon, önmagával tusakodjon, s ilyenformán végső soron tehetetlen legyen. Akik pedig azonnal rendelkezésére állnak: a hatezer fős Fekete Gárda és a húszezer tagot számláló Ifjú Harcosok Ligája. Az előbbi elit haderő volt, évek munkájával építette föl. Tisztikara teljes egészében csatákban edzett ejtőernyősökből, a különleges haderő katonáiból, haditengerészekből, OMON-osokból állt, akiknek könyörtelenségük és ultrajobbos elkötelezettségük próbájaként vad beavatási szertartásokon kellett keresztülmenniük. És mégis: a legfelső negyven egyike áruló. Valaki nyilvánvalóan kapcsolatba lépett a hatóságokkal és a sajtóval annak érdekében, hogy a négy, december 21-i merényletet megpróbálják a Fekete Gárdára kenni. Túlságosan gyorsan jutottak el eddig a következtetésig. Itt valaki „súgott". Grisinnnek nem maradt más választása, mint hogy őrizetbe vegye és elkülönítse ezt a negyven embert. Ez december 28-án meg is történt. Az intenzív kihallgatásra és az áruló leleplezésére később kerül sor. A morál megőrzése érdekében egyszerűen előléptetett negyven fiatalabb tisztet, akiknek azt mondta, hogy feletteseik továbbképzésen vesznek részt. Töprengve állt a moszkvai oblaszty részletes térképe fölött, és a Szilveszter napján megindítani szándékozott hadműveletek tervén töprengett. Nagy előny, hogy az utcák szinte teljesen néptelenek lesznek. Oroszországban mindig is lelkesen ünnepelték az új évet. Szilveszterkor délután gyakorlatilag megszűnik a munka, mivel a moszkvaiak italkészleteik birtokában beveszik magukat otthonukba vagy valamilyen baráti társaságba, és ott töltik az éjszakát. Délután fél négykor már sötét van, attól fogva már csak néhány kétségbeesett ember szaladgál a dermesztően hideg utcákon, hogy az utolsó pillanatban megpróbálja valamiképp újratöltetni kiürült palackjait. Mindenki ünnepel, ünnepelnek a szerencsétlen éjjeliőrök és ügyeletesek is, akiknek muszáj bent lenniük. Ők beviszik a munkahelyükre a készleteiket. Grisin úgy számított, hogy este hatra övék az utca. Este hatra kiürül minden minisztérium, minden kormányhivatal, csak az ügyeletesek lesznek bent, este tízre pedig sem ezek, sem a laktanyákban tartózkodó katonák nem lesznek képesek védekezni. A legfontosabb feladat, hogy mihelyt a támadóerők megjelennek Moszkva utcáin, kívülről lezárják a várost. Ezt a feladatot a végrehajtáshoz szükséges száznégy egységre csoportosított ifjúhar-

cosokra bízta, amelyek mindegyikét a Fekete Gárda valamelyik tapasztalt tisztjének irányítása alá rendelte. Moszkvába ötvenkét fontosabb és kisebb jelentőségű útvonal vezet be, ezek lezárása, mindössze száznégy, betontömbökkel megrakott kamiont igényel. A kamionok szállítási cégektől kölcsönözhetők, vagy szilveszter hajnalán elrabolhatok. Az adott órában aztán a kijelölt pontokon páronként szembeállva, keresztben lezárják az utat, és a járműveket mozgásképtelenné teszik. Moszkva minden bevezető útvonalán, a moszkvai oblaszty és a környező tartományok határán ott állomásozik a belügyminisztérium milicistáinak egy-egy kis helyőrsége, amely néhány unatkozó rajból, egy kis faépületből, egy telefonból és egy PSZH-ból áll. Szilveszterkor a páncélautónál nem lesz senki, mivel mindenki a faházban ünnepel. Azon az egyetlen országúton, amelyre Grisinnek a Moszkvába történő bevonuláshoz szüksége van, a kis helyőrséget „kiiktatják". A többi országút esetében az ifjúharcosok egy kereszteződéssel beljebb leállítják a kamionokat, megvárják, míg a milicisták lerészegednek, majd egyenként körülbelül kétszáz fős csoportjaik meglepetésszerűen lerohanják a kalyibákat, eltorlaszolják az utat, s ezáltal megakadályozzák, hogy bármely felmentőegység bejusson Moszkvába. Magában a városban hét célpontot jelölt ki, öt másodrendű és két elsőrendű fontosságút. Mivel a Fekete Gárdának öt vidéki bázisa volt, Moszkva határain belül pedig csak egy, a pártközpont védelmét ellátó, a legegyszerűbb megoldás az öt vidéki egység bevezénylése lett volna. Ennek összehangolása azonban rengeteg rádióforgalmazást jelentene. Grisin teljes rádiócsend mellett akarta megvalósítani csapatai összevonását, következésképp ezt egyetlen teherautó-konvojjal akarta végrehajtani. Mivel fő harcálláspontja és fővárosi laktanyája Moszkva északkeleti részén volt, úgy döntött, hogy hatezer fegyveresből álló, saját járművekkel fölszerelt haderejét december 30-án oda vonja öszsze, s a város invázióját azon a széles úton kezdi, amely jaroszlavli országútként indul, majd az autópályakörgyűrű közelében Mira sugárúttá alakul. A két legfontosabb célpont egyike, az osztankinói televíziós központ alig négyszáz méternyire van ettől az úttól. Erre a hatezerből kétezer embert szánt. A fennmaradó négyezerrel, akiket személyesen fog vezetni, dél felé indul, s az Olimpiai Stadion előtt elhaladva, a Szadovaja körúton Moszkva belvárosának kellős közepébe hatolva, birtokában veszi minden díjak legértékesebbjét, a Kremlt. Jóllehet a „kreml" szó egyszerűen csak annyit tesz: erőd, s jóllehet Oroszország valamennyi ősi városában, az annak idején fallal körülzárt városmagban áll egy kreml, a moszkvai Kreml már hosszú-hosszú ideje Oroszország legnagyobb hatalmának jelképe s e hatalom tényleges székhelye. Grisin úgy ítélte meg, hogy hajnalra övé lesz a Kreml; helyőrségét ártalmatlanná teszik, s rádiósközpontja nem fog tudni segítséget kérni. Ha mégis, az esetben fordulhat a kocka. Úgy ítélte, hogy az öt másodrendű célpontot még a rendelkezésére álló rövid idő alatt is együttműködésre tudja bírni. Ez az öt másodrendű célpont a következő volt: a Tverszkaja utcai polgármesteri hivatal, amelynek kommunikációs helyiségéből segítséget lehetett kérni; a Zsitnaja téri belügyminisztérium, amelyet külön kommunikációs hálózat köt össze a szervezet szerte Oroszországban szétszórt hadseregével; a belüggyel szomszédos OMON-laktanya; a Sztaraja téren és körülötte álló elnökségi és minisztériumi épületek; a hogyinkai reptér a GRU-laktanyákkal, amely szükség esetén kitűnő leszállóhelyként szolgálhat az állam segítségére hívott ejtőernyősegységeknek; valamint a duma, a parlament épülete. 1993-ban, amikor Borisz Jelcin a tankok lövegének csövét a duma felé fordította, így kényszerítve a lázadó képviselőket, hogy feltartott kézzel jöjjenek ki, az épület jelentős sérüléseket szenvedett. A duma négy éven át a Manyezsnaja téren, a volt GOSZPLAN - Állami Tervhivatal - épületében ülésezett, de a károk helyrehozatala után visszaköltözött a Moszkva-folyó és a Novij Arbat találkozásánál magasodó „Fehér Házba". A polgármesteri hivatal, a duma és a Sztaraja téri minisztériumok szilveszterkor mind kongnak az ürességtől; elfoglalásukhoz elég berobbantani a kapujukat. Az OMON-laktanyában és a hogyinkai légibázison elképzelhető, hogy harc tör ki, ha a rohamrendőrség vagy a reptéren tartózkodó maroknyi ejtőernyősegység és katonai hírszerző tiszt ellenállást tanúsít. Ezt a két célpontot két megvásárolt különleges egységgel kívánta leküzdeni. A nyolcadik célpont a hadügyminisztérium, minden puccs nyilvánvaló célpontja. Az Arbat téri hatalmas, szürke kőépület-ben is alig lézeng majd valaki, viszont a belsejében lévő kommunikációs központból azonnal elérhető Oroszország bármely szárazföldi, haditengerészeti vagy légi csapat-

egysége. A hadügy lerohanását nem bízta katonákra, mivel erre más tervei voltak. Egy szélsőségesen jobboldali puccshoz Oroszországban nem nehéz természetes szövetségeseket találni. Ezek közül elsőként az FSZB, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat jön számításba. Ez a szervezet, a KGB egykor mindenható második fődirektorátusa volt az, amely a Szovjetunióban a Politbüro által meghatározott szinten tartotta az elnyomást. A demokráciának nevezett, megvetett elmélet beszivárgása óta régi hatalma szertefoszlott. A korábban Dzerzsinszkij, néhány éve ismét Lubjankának nevezett téren álló hírhedt KGBközpont s a mögötte található, hasonlóképpen hírhedt és rettegett Lubjanka börtön továbbra is a kémel-hárításhoz tartozott, s emellett rendelkeztek egy külön egységgel is, amelynek feladata a szervezett bű-nözés elleni harc volt. Mivel azonban ez utóbbi félig sem volt olyan eredményes, mint a Petrovszkij tábornok parancsnoksága alatt működő GUVD, a Dolgorukij-maffia nem követelt olyan habzó szájjal bosszút ellene. Az FSZB munkáját két rohamcsapat támogatta: az Alfa csoport és a Vümpel, ami oroszul anynyit tesz: árbocszalag, jelzőzászló. Ez a két egység valamikor Oroszország legelitebb és legfélelmetesebb kommandóalakulata volt, időnként - némi túlzással - a brit SAS-hez hasonlították. Ami időközben változott, az a lojalitás volt. 1991-ben Jazov védelmi miniszter és Krjucskov, a KGB elnöke államcsínyt kísérelt meg Gorbacsov ellen. A kísérlet, jóllehet Gorbacsovval szemben Jelcint állította az előtérbe, lényegében véve meghiúsult. Az Alfa csoport eredetileg a puccs részese volt, félúton azonban meggondolta magát, hagyta, hogy Borisz Jelcin kijöjjön a dumából, fölmásszon egy tankra, s hőssé magasztosuljon a világ szemében. Mire a traumatizált Gorbacsovot elengedték a krími házi őrizetből, s repülőn Moszkvába érkezett, már azt tapasztalta, hogy régi ellenfele, Jelcin a helyzet ura. Az Alfa csoport körül egyre sűrűbben rajzottak a kérdőjelek. A Vümpel körül nemkülönben. 1999-re ez két, állig fölfegyverzett, kemény katonákból álló egység még mindig nem nyerte vissza hitelét. Grisinnek azonban velük kapcsolatban két szempontból is előnye volt. Mint oly sok különleges egységben, ezekben is túlsúlyban voltak a tisztek és a tiszthelyettesek, zöldfülű közlegény alig akadt soraikban. Ami a politikai beállítottságukat illeti, a tisztek általában a szélsőjobb felé húztak: kisebbség-, zsidó- és demokráciaellenesek voltak. Másodsorban pedig: már hat hónapja nem kaptak zsoldot. Grisin ajánlatai szirénénekként zsongtak a fülükbe: a KGB régi hatalmának visszaállítása, a kényeztetett elit tejben-vajban fürösztése, e pillanattól fogva dupla zsold. A Vümpel katonáira várt a feladat, hogy a hogyinkai légi és katonai bázist elfoglalják. Az Alfa csoportnak a belügyminisztérium és az azzal szomszédos OMON-laktanyák jutottak, illetve egy külön egységüknek a Sabolovka utcai GUVD-laktanya. December 29-én Grisin ezredes részt vett egy megbeszélésen, amelyet a Dolgorukij-maffia már említett fényűző, vidéki házában tartottak. Itt találkozott a szhoddal, a maffia legfelső vezérkarával. Ez a megbeszélés döntő fontosságú volt számára. A maffiát illetőleg sok volt még a magyaráznivalója. A Petrovszkij-féle rajtaütések sebei még nem hegedtek be. A pénzes csendestárs szerepét betöltő maffia magyarázatot követelt. Ahogy Grisin beszélt, úgy változott a hangulat. Amikor feltárta, hogy Igor Komarovot alkalmatlanság címén el akarják tiltani a küszöbönálló választáson való részvételtől, a kezdeti riadalom hamarosan agresszivitásnak adta át a helyét. A választás sikeres kimeneteléhez mindannyiuknak nagyon fontos érdeke fűződött. Grisin közlése fölfedte, hogy ezt az elképzelést most veszély fenyegeti: az állam le akarja tartóztatni Komarovot, és szét akarja zúzni a Fekete Gárdát. Egy óra múlva már a bűnözők voltak azok, akik tanácsot kértek. Döbbenten hallgatták, amikor Grisin bejelentette szándékát. A banditizmus, a csalás, a feketepiac, a zsarolás, a kábítószer, a prostitúció és a gyilkosság volt a mesterségük, de egy államcsíny... Itt már tényleg nagyban megy a játék. - Ez is csak egy rablás - magyarázta Grisin. - A lehető legnagyobb rablás, az ország elrablása. Ha nem hajlandók részt venni benne, megint ki lesznek szolgáltatva az OMON-nak, az FSZB-nek meg a többinek. Ha benne vannak, miénk az ország. A zemlja szót használta, amely egyszerre tartalmazza az ország, a haza és a föld fogalmát, s mindazt, ami rajta található. Az asztalfőn a bűnszövetkezet legidősebb vezetője, egy öreg vor v zakonye - „hivatalos tolvaj" - ült, aki, mint apja s egész nemzetsége, az alvilágban született, s aki az egész Dolgorukijban

legközelebb állt a szicíliai donok donja fogalmához. Sokáig fürkészte Grisin arcát. A többiek némán várakoztak. Az öreg vor végül bólogatni kezdett, ráncos arca-koponyája úgy emelkedett s bukott előre, mint egy vénséges vén gyíké. Megbeszélték, mennyi pénz kell még ehhez az utolsó akcióhoz. Ilyenformán tehát Grisin a harmadik szükséges fegyveres erő támogatását is megszerezte. Moszkvában a nyolcszáz „őrző-védő" cég közül kétszáz a Dolgorukij kirakatcége volt. Együttesen kétezer embert jelentettek, csupa állig felfegyverzett volt katonát vagy KGB-s kemény legényt. Nyolcszázukat azzal bízták meg, hogy rohamozzák meg, foglalják el és szállják meg a néptelen Fehér Házat, a duma székhelyét, ezerkétszáz pedig azt a feladatot kapta, hogy a Sztaraja téren és környékén található miniszterelnöki hivatalt, illetve minisztériumokat vegye birtokába. * Ugyanezen a napon Jason Monk felhívta Petrovszkij tábornokot, aki még mindig a GUVDlaktanyában lakott. - Tessék. - Én vagyok megint. Mit csinál jelen pillanatban? - Magának meg ehhez mi köze? - Csomagol? - Honnan tudja? - Minden orosz szereti családi körben tölteni a szilvesztert. - Nézze... Egy óra múlva indul a gépem. - Azt hiszem, le kellene mondania az utat. Szilveszter lesz még máskor is. - Miről beszél, amerikai? - Látta a reggeli újságokat? - Egyik-másikat. Miért kérdezi? - A közvélemény-kutatás legfrissebb adatai miatt. Ezek már a HEU viselt dolgairól megjelent újságcikkek, illetve Komarov sajtókonferenciájának ismeretében készültek. Az adatok szerint Komarov negyven százalékon áll, és a trend süllyedő irányzatú. - Na és? Elveszti a választást, mi meg megkapjuk helyette Zjuganovot, azt a neokommunistát. Mi dolgom nekem ezekkel? - Gondolja, hogy Komarov ebbe belenyugszik? Már mondtam egyszer, hogy az az ember nem normális. - Kénytelen lesz beletörődni. Ha veszít, hát veszít, és kész. - Ugyanaznap este ön is mondott nekem valamit. - Mit? - Azt, hogy ha az orosz államot támadás éri, az állam megvédi magát. - Mi a büdös francot tud már megint, amit én nem tudok? - Tudni nem tudok semmit. Csak gyanítok. Ön ne tudná, hogy a gyanakvás jellegzetes orosz tulajdonság? Petrovszkij egy pillanatra eltartotta magától a kagylót, úgy nézte, majd a laktanyai helyiség keskeny priccsén fekvő, félig becsomagolt bőröndre villant a tekintete. - Ezt nem meri megcsinálni - mondta fahangon. - Ilyet senki se merészelne. - Jazov és Krjucskov merészelte. - Az kilencvenegyben történt. Mások voltak a körülmények. - De csak azért, mert nem volt rendesen megszervezve. Én a maga helyében Moszkvában töltenem az ünnepeket. Sose lehet tudni. Petrovszkij tábornok letette a telefont, és nekifogott kicsomagolni. * Grisin december 30-án, egy sörözőben ütötte nyélbe utolsó egyezményét. Az illető, akivel tárgyalt, egy sörhasú idióta volt, az Új Oroszország Mozgalom utcai bandái vezérének jobbkeze. Hangzatos neve ellenére az ÚOM alig volt több holmi agyontetovált, borotvált fejű, ultrajobbos brigantik laza csoportjánál, akik jövedelmüket, illetve szórakozásukat a zsidók kirablásában és összeverésében találták meg, mindkettőt - ahogy az arra járóknak oda-odaordították - Oroszország nevében. A dollárköteg, amelyet Grisin tett az asztalra, ott hevert kettejük között, az ÚOM embere sóvár szemmel nézte. - Ötszáz jó srácot bármely pillanatban össze tudok rántani - mondta. - Miről volna szó?

- Adok melléjük ötszáz feketegárdistát, ők szabják meg a hadrendet. Ha ez nem tetszik, nincs üzlet. Ez a hadrend jól hangzott. Olyan katonásan. Az ÚOM tagjai, noha sosem közösködtek a HEU-val, azzal hízelegtek maguknak, hogy ők az új Oroszország katonái. Nemigen fűlt a foguk a fegyelemhez. - Mi a meló? - Szilveszter éjjelén tíz és tizenkettő között rohammal elfoglalni és megszállni a polgármesteri hivatalt. És van egy lényeges kikötés: hajnalig egyetlen korty se. Az ÚOM embere elgondolkodott. Nem tartozott az éles eszű emberek közé, de így is rájött, mekkora húzásra készül a HEU. Ideje is már. Előrehajolt az asztal fölé, tenyerét a dollárkötegre fektette. - És utána megkapjuk a bipsiket. Grisin elmosolyodott. - Tekintse személyes ajándékomnak. - Akkor megegyeztünk. Megbeszélték a részleteket: az ÚOM emberei a Puskin téren találkoznak, háromszáz méternyire a Moszkva Város Polgármesteri Hivatalának otthont adó épülettől. Nem fognak feltűnést kelteni: a hivatallal szemközt, a tér másik oldalán egy MacDonald's üzemel. Megfelelő időpontban, töprengett a kocsijában távozó Grisin, a moszkvai zsidók dolgában valóban intézkedni kell, de ennek az UOM-féle alja népségnek a dolgában is. Jó kis muri lesz közös vagonokba zárni őket, amelyek aztán Vorkutáig meg sem állnak velük. December 3l-e reggelén Jason Monk megint felhívta Petrovszkij tábornokot. A tábornok az irodájában volt, a GUVD immár fél létszámmal működő, Sabolovka utcai központjában. - Szóval még ott van - mondta Monk. - Itt, hogy a mennykő csapjon magába! - Van a GUVD-nek egy helikoptere? - Persze. - És fel tud szállni ilyen időben? Petrovszkij kinézett a rácsos ablakon: alacsonyan, ólomszürkén lógtak a felhők. - Felhőszint alatt, gondolom, igen. - Tudja, hol vannak Grisin Fekete Gárdájának a város körül táborai? - Nem, de megtudhatom. Miért? - Talán repüljön oda föléjük. - Minek? - Csak azért, mert ha a táborok lakói békeszerető állampolgárok, minden épület ki lesz világítva, mindenki bent üldögél a jó melegben, poharazgat egy kicsit ebéd előtt, és készül a szokásos esti ünneplésre. Vessen rájuk egy pillantást. Négy óra múlva megint jelentkezem. Petrovszkijt négy óra múltán már nem kellett győzködni. - Az ötből négy mintha bezárt volt, a Grisin-féle tábor viszont nyüzsög, mint egy hangyaboly. Több száz teherautó, pakolják őket. Úgy veszem észre, hogy az összes emberüket egyetlen táborba vonták össze. - És vajon miért, tábornok úr? - Majd maga megmondja. - Nem tudom, de sehogy sem tetszik. Olyan szaga van, mint egy éjszakai gyakorlatnak. - Szilveszterkor? Magának elment a józan esze? Szilveszterkor minden orosz berúg. - Pontosan erről van szó. Éjfélre Moszkva összes katonája az asztal alá issza magát. El kell rendelni, hogy ne igyanak. Nem lesz egy örömmel fogadott parancs, de mint mondtam, szilveszter lesz még máskor is. Ismeri az OMON parancsnokát? - Kozlovszkij tábornokot? Persze. - És az elnöki gárda parancsnokát? - Őt is. Korin tábornok. - Jelenleg mindkettő otthon van? - Gondolom. - Beszéljünk egymással mint férfi a férfival. Ha bekövetkezik a legrosszabb, ha Komarov mégiscsak győz, mi vár magára, a feleségére és Tatyjanára? Nem ér meg ez egy átvirrasztott éjszakát?

Nem ér meg néhány telefonhívást? Jason Monk letette a telefont, s megint Moszkva és vidéke térképét kezdte nézegetni. Tekintete a főváros északkeleti területén állapodott meg, azon a helyen, ahol Petrovszkij szerint a HEU, illetve a Fekete Gárda legnagyobb tábora volt. Északkelet felől a fővárosba futó útvonalak legjelentősebbike a jaroszlavli országút, Moszkva egyik fő ütőere, ott halad el az osztankinói tévékomplexum előtt. Megint fölvette a telefont. - Még egy utolsó szívességet kérek tőled, Umar barátom... Igen, esküszöm, hogy ez az utolsó. Kellene egy kocsi telefonnal meg egy szám, amelyen egész éjjel elérhetlek... Nem, Magomedre és a fiúkra nincs szükségem. Nem akarom elrontani a szilveszterüket. Nem kell más, csak egy kocsi meg egy telefon. Meg egy pisztoly. Már ha ez nem okoz túl nagy problémát. A hallgatóból nevetés harsant. - Gondolsz valamilyen meghatározott típusra? Monknak Castle Forbes villant az eszébe. - Tudnál nekem szerezni egy svájci Sig Sauert?

20 Két idózónányival nyugatabbra egészen más időjárás uralkodott: kéken ragyogott az ég, a hőmérséklet is alig két fokkal maradt nulla alatt. Mehanyik halk léptekkel haladt a fák között a patinás vidéki ház felé. Mint mindig, most is aprólékos pontossággal készült fel az európai útra, nem is volt semmiféle problémája. Szívesebben közlekedett autóval. A légitársaságok nem szeretik a lőfegyvereket, egy kocsiban viszont sok a rejtekhely. Moszkvai rendszámú Volvója se Belorussziában, se Lengyelországban nem szúrt szemet senkinek; papírjai szerint csak egy németországi tárgyalásra utazó orosz üzletember volt. Ha átkutatják a kocsiját, akkor sem találnak semmit. Németországban, ahol az orosz maffia már erősen megvetette a lábát, a Volvót egy német rendszámú Mercedesre cserélte, rövid idő alatt szert tett egy vadászfegyverre, a hozzá való tompa hegyű lőszerre és egy rászerelhető távcsöves irányzékra, majd folytatta útját nyugat felé. Az Európai Unió új rendelkezései következtében a határok gyakorlatilag nem léteztek már, ugyanúgy jutott keresztül rajtuk, mint más autósok: egy lassan araszoló gépkocsioszlopban, egyetlen árva vámtiszt unott intésére. Már indulása előtt beszerezte a keresett környék nagy léptékű autóstérképét, megtalálta a célponthoz legközelebbi falut, majd magát a házat. A falun keresztülmenet egyszerűen követte a leágazás felé kalauzoló útjelző táblákat, ahová elérkezve egy újabb tábla megerősítette, hogy jó helyen jár. Egy nyolcvan kilométernyire lévő motelben töltötte az éjszaka legnagyobb részét. Virradat előtt tért vissza, de a háztól három kilométernyire leparkolt, s gyalog tette meg a fák között vezető utat. A ház mögötti részen ért ki az erdőszélre. Az égen már elindult fölfelé a bágyadt téli nap. Mehanyik fekvőhelyet hevenyészett magának egy öreg bükk tövében, és nekikészült a várakozásnak. Pozíciójából jól rálátott a háromszáz lépésnyire lévő házra és udvarára. Őt magát a házból nem lehetett észrevenni. Lassan ébredezett a környék. Néhány méternyire egy fácánkakas peckeskedett, haragos gyöngyszemekkel végigmérte s tovarebbent. Feje fölött a bükkön két mókus játszadozott. Kilenckor egy férfi lépett ki az udvarra. Mehanyik a szeméhez emelte távcsövét, állított egy kicsit a fókuszon. Az udvaron álló figura tizenöt méternyi közelségben látszott. Mehanyik nem miatta jött: ez egy inasféle volt, nagy kosárral a karján; a ház oldalához törleszkedő fészerben telerakta hasábfával, és visszament a házba. Az udvar egyik oldalán istállók sora húzódott. Két istállórekesz ajtajának nyitott, felső részén két lófej, egy pej meg egy barna bukkant elő. Tízkor kijött hozzájuk egy fiatal nő, friss szénát vetett nekik, aztán bement. Néhány perccel tizenkettő előtt egy idősebb férfi lépett ki a ház ajtaján, odasétált a lovakhoz, megpaskolta a pofájukat. Mehanyik a távcsövén át alaposan szemügyre vette az arcát, s összehasonlította a deres fűszálaknak támasztott fényképpel. Nem tévedés. Vállához emelte a vadászfegyvert, és belenézett a távcsöves irányzékba. A tweedzakó kitöl-

tötte a kört. A férfi a lovakkal szemben, a domboldalnak háttal állt. Biztonsági csappantyú ki. Kilélegzés, belélegzés, rezzenéstelen tartás, lassú elsütés. A lövés csattanása végigvisszhangzott a völgyön. A tweedzakós férfit mintha nekitaszították volna az istállóajtónak. A hátában, a szív magasságában keletkezett lyuk szinte eltűnt a tweedzakó mintázatában, a kimeneti nyílás az istállórekesz fehér ajtajához nyomódott. Roggyanó térdek, lefelé csúszó figura, vörös sáv a fehér ajtón. A második lövés elvitte a fél koponyáját. Mehanyik felállt, a puskát visszacsúsztatta báránybőrrel bélelt tokjába, szíjánál fogva a vállára vetette, s futólépésben indult a kocsija felé. Gyorsan haladt; hat órája, idefelé jövet alaposan megjegyezte az utat. Vidéken, télen, délelőtt nem olyan szokatlan két lövés hangja. Valamelyik gazda lövöldözi a nyulakat vagy a varjakat. Aztán majd kinéz valaki az ablakon, és kirohan az udvarra. Lesz sikoltozás, hitetlenkedés, megpróbálják feléleszteni - időfecsérlés az egész. Rohanás be a házba, telefon, rendőrség, elhadart, ösz-szevissza történet, nehézkes hivatalos kérdések. Végül kijön egy rendőrautó, aztán esetleg fölállítják az útakadályokat. Akkor meg már késő. Tizenöt perc múlva már ott volt a kocsijánál, húsz perc múlva már indult. A lövések után harmincöt perccel már kiért a legközelebbi országúira, egy volt az autók százai közt. Körülbelül eddig tartott, míg a vidéki rendőr kihámozta, mi történt, s rádión beszólt a legközelebbi városba, hogy küldjenek ki nyomozókat. Hatvan perccel a lövések eldördülése után Mehanyik egy korábban kiszemelt hídról tokostul a sötéten kavargó vízbe dobta a puskát, aztán visszaült a kocsijába, és nekivágott a hazavezető hosszú útnak. * Valamivel hét után tűntek fel az első fényszórók, tempósan fúrták magukat a sötétségből az osztankinói tévékomplexum fényesen kivilágított épületei felé. Jason Monk a kocsija kormányánál ült, járatta a motort, hogy fűteni tudjon a hidegben. A Koroljov sugárút közvetlen közelében parkolt egy mellékutcában, pontosan a sugárút túloldalán magasió főépülettel és a mögötte kiemelkedő adótoronnyal szemben. Látva, hogy nem egyetlen teherautó, hanem egy egész konvoj fényszórói közelednek, leállította a motort s ezzel a kipufogóból kitóduló árulkodó füstöt is. A konvoj körülbelül harminc teherautóból állt, de csak három kanyarodott be a főépület parkolójába. A főépület hatalmas létesítmény: alsó része öt emelet magas, háromszáz méter széles, és két főbejárata van; a felső része tizennyolc emeletes és száz méter széles. Szokásos napokon nyolcezer ember dolgozik benne, de ma, szilveszterkor alig ötszázan voltak bent, hogy az éjszaka folyamán biztosítsák az adásokat. A három hatalmas teherautó rakteréből fekete öltözékes, fegyveres férfiak szökkentek az aszfaltra, s rohantak egyenesen a két főbejárat felé. Az épületen kívül uralkodó sötétségből tisztán látszott, hogy a két porta megrettent személyzetét fegyverrel kényszerítve a fal mellé sorakoztatják, aztán kiterelik őket. Bent a főépületben egy holtra vált portás kalauzolásával a támadók első csoportja azonnal a kapcsolóterembe hatolt. A technikusok dermedten nézték, hogy a fekete öltözékesek egyike - korábban a Telekom szakembere - sorra lekapcsolja a beérkező, illetve a kifelé induló vonalakat. Az egyik feketegárdista az ablakhoz lépve zseblámpájával jelt adott a konvoj többi részének, mire azok sorra bekanyarodtak a parkolóba, és gyűrűbe fogták az épületet. A kocsikról százával ugráltak le s nyomultak be az épületbe a feketegárdisták. Monk ugyan csak halvány figurákat látott az emeleti ablakokban, de a feketegárdisták, tervükhöz híven, emeletről emeletre haladva elárasztották az épületet. A megrémült ügyeletesektől elvették és vászonzsákokba dobálták a mobil telefonokat. Monktól balra egy kisebb, kiegészítő épület állt, szintén a tévékomplexum része, könyvelők, tervezők és ügyintézők munkahelye. Most le volt zárva, mindenki hazament ünnepelni. Monk a kocsi telefonjáért nyúlt, s beütögetett egy számot. Fejből tudta már. - Petrovszkij. - Én vagyok. - Hol van? - Itt ülök egy jéghideg kocsiban Osztankinóban. - Én meg egy viszonylag meleg laktanyában ezer férfival, akik már a zendülés határán állnak.

- Nyugtassa meg őket. A Fekete Gárda az előbb a szemem láttára foglalta el az egész tévéközpontot. Csend támadt. - Ne csináljon velem hülye vicceket. Biztos, hogy jól látta? - Itt ülök egy kocsiban kétszáz méternyire a központtól, látom, hogy jön harminc kamion tom-pított fényszórókkal, leugrál róluk vagy ezer fekete ruhás fegyveres, beront az épületbe, és fegyvert fog a személyzetre. - Jézusom! Ez tényleg belevágott. - Mondtam, hogy ez az ember őrült. De talán nem annyira. Van jelenleg Moszkvában annyi józan ember, hogy ma éjjel megvédjék az államot? - Adja meg a számát, amerikai, és szálljon ki a vonalból! Monk megadta. A törvény és rend képviselői mostantól fogva mással lesznek elfoglalva, nem azzal, hogy lenyomozzanak egy mozgó kocsit. - Csak még egy pillanat, tábornok úr. Ezek most még nem fogják megszakítani az adást, hagyják kimenni a rögzített anyagokat. Az adást majd csak akkor szakítják meg, ha már készen állnak. - Sejtem. Megy nálam a tévé, az egyes. Egy kozák tánccsoport ropja. - Konzervműsor. A hírek kivételével minden előre föl van véve. Azt hiszem, nem ártana, ha elkezdene telefonálni. Petrovszkij tábornok azonban már letette. Még nem tudta, hogy laktanyáját alig egy óra múlva támadás éri. Teljes csend honolt. Bárki tervelte is ki Osztankino elfoglalását, jól megtervezte. A sugárút mentén mindkét irányban lakóházak álltak, a legtöbb ablakban égett a villany, lakóik ing-ujjasan, pohárral a kezükben nézték annak a tévéstúdiónak a műsorát, amelyet alig száz-kétszáz méternyire tőlük ezekben a percekben foglaltak el. Monk idejövetele előtt hosszasan tanulmányozta az osztankinói kerület térképét. A sugárútra most kihajtani fölösleges kockázatvállalás volna. Háta mögött azonban építkezési területek között kanyargó, keskeny utcák szövevénye terült el, amelyen keresztül eljuthatott a belvárosba. A logikus az lett volna, ha a Mira sugárutat, a városközpont felé tartó széles utat választja, de úgy érezte, ez az útvonal ma éjjel nem neki való hely. A reflektorokat fel sem kacsolva, egy Y kanyarral az ellenkező irányba fordult, kiszállt, s a motorházra támaszkodva pisztolya összes lövedékét kilőtte a teherautókra és a tévé épületére. Kétszáz méternyiről egy pisztoly hangja olyan, mint egy petárdáé, a pisztolygolyók azonban elhordanak ennyire. Az épület három ablaka betört, az egyik kamion szélvédője szilánkokra robbant, egy szerencsés lövés pedig egy feketegárdista fülét érte. Egyik társa elvesztette idegei fölötti uralmát, és Kalasnyikovjával összevissza lövöldözni kezdett. Moszkvában a nagy hidegek miatt a lakások kettős ablakokkal épülnek; emiatt s a tévék bömbölése miatt a környékbeliek legnagyobb része még mindig nem észlelte a történteket. A Kalasnyikov lövedékei azonban három lakás ablakait is betörték, s néhány pillanat múlva rémült arcok bukkantak fel. Néhány nyomban el is tűnt - a lakók a telefonhoz rohantak, és hívták a rendőrséget. Az összefutó feketegárdisták megindultak Monk felé. Monk beugrott a kocsijába, és beletaposott a gázba. Nem kapcsolta fel ugyan a lámpáit, de a feketegárdisták a motorzúgást hallva így is jó néhány golyót eresztettek utána. A belügyminisztérium Zsitnaja téri épületének rangidős ügyeletese az OMON parancsnoka, Ivan Kozlovszkij volt. A szomszédos laktanyában háromezer rosszkedvű férfi gubbasztott, akiknek kimenőjét tegnap - jobb meggyőződése ellenére - visszavonta. Az az ember pedig, aki minderre rávette, aki az alig négyszáz méternyire lévő Sabolovka utcából szólt át neki, most megint felhívta. Kozlovszkij üvöltve fogadta. - Baromság! Most is ezt a rohadt tévét nézem!... Na és, ezt ki mondja?!... Hogy értsem azt, hogy informáltak?! Várj már, tartsd egy pillanatra...! Hunyorogva jelzett a másik telefon lámpácskája. Felkapta a kagylót, és beleordított. - Mi van? A telefonközpontos jelentkezett. - Elnézést kérek a zavarásért, tábornok úr, de jelenleg ön a legmagasabb rangú parancsnok az épületben. Egy férfi van a vonalban, azt mondja, Osztankinóból beszél, és hogy lövöldöznek az utcán. Az ő ablakát is belőtték.

Kozlovszkij hangja megváltozott, higgadtan és tagoltan beszélt. - Szedjen ki belőle mindent, amit lehet, aztán szóljon ide. - A másik kagylóba beszélve folytatta. - Lehet, hogy igazad van, Valentyin. Épp most telefonált be valaki, hogy lövöldöznek arrafelé. Vörös riadót rendelek el. - Én is. Egyébként fölhívtam már Korint is, azt mondja, készültségbe helyezi a gárdája egy részét. - Helyes. Mindjárt hívom én is. Osztankinóból még nyolc telefonhívás jelentett valamiféle utcai lövöldözést, aztán jelentkezett egy értelmesebb mérnökember, aki a tévéközponttal szemben, a sugárút másik oldalán lakott egy ház legfelső emeletén. Odakapcsolták Kozlovszkijhoz. - Innen rálátok az egészre - mondta a mérnök, aki mint minden orosz férfi, leszolgálta a maga katonaidejét. - Körülbelül ezren lehetnek, mindegyiknél fegyver van, meg húsz kamion. A parkoló bejáratánál két PSZH, ha jól látom, BTR-80-asok. Na végre, sóhajtott fel magában Kozlovszkij, egy katonaviselt ember. Minden eddigi kételye szertefoszlott. A BTR-80-as egy harminc milliméteres löveggel felszerelt, nyolckerekes, páncélozott szállító harcjármű, amelyben egy parancsnok, egy vezető, egy lövész és egy hattagú gyalogsági raj foglal helyet. Ha a támadók feketében vannak, akkor ezek nem a hadsereg katonái. Az OMON emberei ugyan feketét viseltek, de ők jelenleg idebent tartózkodtak. Összehívta az egységparancsnokokat. - Kocsira és indulás! - mondta. - Kétezren az utcára, ezer itt marad védőnek. Ha államcsínyről van szó, a támadóknak semlegesíteniük kell a belügyminisztériumot és a laktanyáját. Szerencsére az utóbbi épülete olyan, mint egy erőd. Odakint már útban voltak katonák, de nem Kozlovszkij emberei: az Alfa csoport közeledett a minisztériumhoz. Grisin problémája az időzítés volt: úgy kellett összehangolnia csapatai tevékenységét, hogy az utolsó pillanatig ne törje meg a rádiócsendet. Ha a kelleténél korábban indítja a támadást, a védőket esetleg még nem öntötte el teljesen az ünneplés mámora, ha későn indít, értékes éjszakai órákat veszít. Úgy rendelkezett, hogy az Alfa csoport kilenckor indítsa meg támadását. Fél kilenckor teherautókon és páncélkocsikon kétezer OMON-kommandós hagyta el szálláskörzetét. Távozásuk után az ott maradt ezer nyomban lezárta az erődöt, és felkészült a védelemre. Kilenckor támadták meg őket, de a támadók már nem számíthattak a meglepetés erejére. A minisztérium körüli utcákat és a Zsitnaja teret ellentűz árasztotta el. Az Alfa csoport katonái fedezékbe húzódtak, és nagyon örültek volna, ha van tüzérségük. De nem volt. - Maga az, amerikai? - Én. - Hol van most? - Próbálok életben maradni. A centrum felé tartok Osztankinótól, de nem a Mirán. - Már úton vannak a katonák. Ezer az enyémek közül és kétezer OMON-os. - Javasolhatnék valamit? - Ha muszáj. - Osztankino csak egy része a dolognak. Grisin helyében ön még mit célozna meg? - A belügyet meg a Lubjankát. - A belügyet, azt igen, de a Lubjankát nem. Nem hinném, hogy bármi kellemetlenséget is okoznának neki azok a kollégái, akikkel együtt dolgozott a második fődirektorátuson. - Lehet, hogy igaza van. Mi van még? - Nyilván a Sztaraja téri kormányközpont meg a duma. A legitimitás látszata kedvéért. Meg az összes többi olyan hely ahonnan ellenállás várható. A maga GUVD-je, a hogyinkai reptér. A hadügy. De legfőképpen a Kreml. A Kremlt meg kell szereznie. - A Kremlt védik. Korin most szólt ide, hogy készültségben vannak. Csak azt nem tudjuk, hány embere van Grisinnek. - Harmincezer, de negyven is lehet. - Jézusom. Mi alig feleannyian vagyunk. - Viszont jobb a minőség. És Grisin már ötven százalékot így is vesztett. - Miféle ötven százalékot? - A meglepetést. Erősítések?

- Korinéknak mostanra már ott kell lenniük a hadügynél. Szergej Korin vezérezredes, az elnöki gárda parancsnoka már beért a Kreml területén lévő laktanyába, s alig egy-két perccel azelőtt záratta le a Kutafja-bástya többszörösen védett kapuját, hogy Grisin főegysége feltűnt a Manyezsnaja téren. Pontosan a Kutafja-bástya mögött áll a jóval terjedelmesebb Trojickaja-torony annak jobb szárnya ad otthont az elnöki gárdának. Innen, itteni szobájából hívta Korin a belügyminisztériumot. - Adja nekem az ügyeletes parancsnokot! - harsogta a kagylóba. Némi csend után ismerős hang hallatszott. - Butov. - A védelmi miniszter egyik helyettese volt. - Istennek hála, hogy bent van. Válsághelyzet. Valamiféle puccs van folyamatban. Osztankinót elfoglalták, a belügyet támadják. A Kreml előtt egy rakás PSZH és teherautó. Segítségre van szükségünk. - Megkapja. Mi kell? - Minden. A Dzerzsinszkijjel mi van? A különleges hadműveletiek egyik gépesített gyalogezredére célzott, amelyet az 199l-es puccs után kifejezetten államcsínyek elhárítására hoztak létre. - Rjazanyban állomásozik. Egy órán belül indulni tudnak, három múlva ott vannak. - Amilyen gyorsan csak lehet. És a VDV? Tudta, hogy alig egyórányi repülési távolságra van egy elit ejtőernyősdandár; ha a hogyinkai repteret megfelelően megvilágítják nekik, oda le lehet dobni őket. - Megkap mindent, amit csak küldeni tudok. Csak tartsanak ki. Nehézgéppuskáik tüzének fedezetében a feketegárdisták egyik raja előrerohant a Borovickajabástya fedezékébe. A kapu mind a négy forgópántjára plasztikbombát helyeztek. Visszafelé rohantukban kettejüket lelőtték a fal tetejéről tüzelő katonák. Néhány másodperc múltán robbant a plasztik. A húsztonnás tölgyfa ajtó megrázkódott, megingott, és nagy robajjal a földre döndült. A kézifegyverek tüzére ügyet se vetve, egy páncélautó tűnt fel s zúgott be a kapu boltívének oltalmába. A tölgyajtó mögött erős acélrács állta el az utat. A rács mögött, a parkolóban, azon a részen, ahová nem engednek be turistákat, egy gárdista bukkant fel, s a rácson keresztül megpróbált egy tankelhárító rakétát kilőni a páncélkocsira. Mielőtt azonban tüzelhetett volna, a páncélautó lövege darabokra szaggatta. A PSZH-ból újabb feketegárdisták ugrottak elő, az acélrácsra is robbanótölteteket erősítettek, majd visszairamodtak a PSZH-ba, amely biztonságos távolságba húzódott velük, míg a töltetek föl nem robbantak. A rács egy ideig lámpaoszlopba kapaszkodó részegként, féloldalasan lógott egyik sarokvasán, aztán előrebukott. A feketegárdisták az erős tűz ellenére rohamra indultak. Négyszeres túlerőben voltak az elnöki gárdával szemben. A védők egy része a Kreml falát tagoló tornyokba és bástyákba húzódott visz-sza, mások a harminchektáros terület palotáiba, fegyvertáraiba, katedrálisaiba, kertjeibe és tereire; imittamott kézitusára került sor. A feketegárdisták lassanként kezdtek fölülkerekedni. * - Mi a rossz nyavalya folyik itt, Jason?! Umar Gunajev jelentkezett a kocsi telefonján. - Grisin megpróbálja átvenni a hatalmat Moszkva és ezáltal egész Oroszország fölött. - Nem esett bajod? - Eddig nem. - Hol vagy? - Osztankinótól jövök dél felé, igyekszem elkerülni a Lubjanka teret. - Az egyik emberem az imént hajtott végig a Tverszkaján. Az ÚOM csőcseléke a polgármesteri hivatalt ostromolja. - Tudod, mi az ÚOM álláspontja a Csecsenek dolgában? - Én ne tudnám? - Akkor talán hagyd, hogy néhány embered próbálja meg jobb belátásra téríteni őket. Most senki sem fogja őket megakadályozni ebben. Egy óra múltán háromszáz fölfegyverzett csecsen érkezett a Tverszkaja utcába, ahol Moszkva Város Polgármesteri Hivatalában már javában tombolt, tört-zúzott az ÚOM. Az utca túloldaláról a bronzba öntött Jurij Dolgorukij, Moszkva alapítója megvetően figyelte őket bronzlova hátáról. A

városháza ajtaja be volt döntve, bejárata sötéten tátongott. A csecsenek elővették hosszú kaukázusi tőrüket, pisztolyukat és UZI-jaikat, és bementek. Mindegyikük emlékezetében ott élt még fővárosuk, Groznij 1995-ös lerombolása és Csecsenföld ezt követő, két éven át tartó feldúlása. Tíz perc múlva megszűnt az ellenállás. A „Fehér Ház", a duma épülete gyakorlatilag ellenállás nélkül került a „őrző-védő" cégek zsoldosainak kezére, mivel az épületben csak néhány gondnok és éjjeliőr tartózkodott. Nem úgy a Sztaraja téren, ahol a GUVD ezer katonája szinte szobánként védte az épületet a Dolgorukij-maffia kétszáz „biztonsági" cégének többi embere ellen; itt a moszkvai rohamrendőrség jobb fegyverzete ellensúlyozta a támadók létszámfölényét. A hogyinkai reptéren a Vümpel elit csapata váratlan ellenállásba ütközött, mivel az idejében figyelmeztetett kis létszámú ejtőernyőscsapat a katonai hírszerzés néhány tisztjével együtt elbarikádozta magát. Az Arbat térre kanyarodó Monk meglepetésében csikorogva fékezett. A háromszög keleti oldalán magányosan és némán magaslott a védelmi minisztérium szürke gránittömbje. Nem látott feketegárdistákat, nem volt lövöldözés, nem látszott nyoma, hogy az épületbe betörtek volna. Egy államcsíny megtervezésekor Moszkvában - és a világ bármely pontján - az egyik legsürgősebb feladat a védelmi minisztérium birtokbavétele. Ötszáz méternyiről, a Znamenka utca vége és a Borovickaja tér felől odahallatszott a Kremlért folytatott csata fegyverropogása. A védelmi minisztériumot miért nem vették ostrom alá? A tetején ágaskodó antennaerdő nyilván már küldi sikolyait szerte Oroszországba, hívja a hadsereget, hogy siessen segítségére. Elővette vékony kis telefonfüzetét, és beütött egy számot a kocsitelefonba. Magánszállásán, a kobjakovói bázison, alig kétszáz méternyire a főbejárattól, Mihail Andrejev vezérőrnagy a nyakkendőjét igazgatta, távozni készült. Gyakran eszébe jutott már, hogy vajon miért vesz föl szilveszterenként egyenruhát ahhoz, hogy elmenjen ünnepelni a tiszti klubba: reggelre csupa folt és pecsét lesz, az egész úgy, ahogy van, mehet a tisztítóba. Szilveszter éjszakáján a harckocsizóknak senki sem parancsol. Megszólalt a telefon. Nyilván Konni lesz, hogy sürgesse, hogy közölje: a fiúk alig várják már, hogy betermeljenek. Először vodkából, jönnek a végeérhetetlen pohárköszöntők, aztán ennivalóból és pezsgőből, míg el nem jön az éjfél. - Megyek már, megyek... - morogta magában, és fölemelte a kagylót. - Andrejev tábornok úr? - Az beszél. - Maga nem ismer engem. Mondjuk úgy, hogy bizonyos értelemben a nagybátyja barátja voltam. - Valóban? - Rendes ember volt. - Én is így gondolom. - Megtette, amit tehetett. Lerángatta a leplet Komarovról abban az interjúban. - Nézze, én nem tudom, ki maga, de közölje végre, hová akar kilyukadni. - Igor Komarov ma éjjel puccsot kísérel meg Moszkvában. Grisin ezredes, a láncos kutyája vezeti a csapatait. A Fekete Gárda most foglalja el Moszkvát és vele együtt egész Oroszországot. - Na, elég a viccelődésből. Folytassa a vodkázást, és szálljon ki a vonalból. - Ha nem hisz nekem, tábornok úr, talán hívjon föl valakit. Egy olyan valakit, aki most a belvárosban tartózkodik. - És ugyan miért? - Mert ott már javában lövöldöznek. A fél város hallja. És hadd mondjak még valamit. Kolja bácsit a Fekete Gárda gyilkolta meg. Grisin ezredes parancsára. Mihail Andrejev azon vette észre magát, hogy csak áll, és döbbenten nézi a búgó telefonkagylót. Elöntötte a düh. Dühös volt, amiért ez az ember a saját vonalán így betört a magánéletébe, és dühös volt a nagybátyját ért sérelem miatt. Ha Moszkvában bármi történik, a védelmi minisztérium azonnal riasztja a főváros száz kilométeres körzetében található katonai egységeket. A nyolcvanhektáros területen fekvő kobjakovói bázis alig negyvenhat kilométernyire volt a Kremltől; Andrejev tudta, mert egyszer lemérte a kocsija kilométeróráján. Ez a bázis adott otthont annak az egységnek is, amelynek büszke parancsnoka volt, a Tamanszkajának, a hivatalos néven

Tamanyi gárdahadosztályként ismert elit harckocsizóezrednek. Letette a telefont, de abban pillanatban megszólalt megint. - Gyere már, Misa, már csak rád várunk. A szárnysegédje a klubból. - Megyek már, Konni, csak még telefonálok egyet-kettőt. - Jó, de ne totojázz, mert elkezdjük nélküled. Andrejev tárcsázott. - Védelmi minisztérium - jelentkezett egy hang. - Adja nekem az éjszakás ügyeletes parancsnokot. Szinte pillanatokon belül megszólalt a kagylóban egy másik hang. - Ki az? - Andrejev vezérőrnagy vagyok, a Tamanszkaja parancsnoka. - Butov miniszterhelyettes. - Elnézést kérek a háborgatásért, miniszterhelyettes úr. Moszkvában minden rendben? - Természetesen. Miért ne volna? - Nem is tudom, miniszterhelyettes úr... Csak hallottam valami furcsa szóbeszédet. Én itt perceken belül mozgósítani tudom a... - Maga csak maradjon a bázisán, tábornok úr. Ez parancs. Egyetlen egység sem hagyhatja el a bázist. Maga meg menjen vissza a tiszti klubba. - Értettem. Andrejev megint letette a kagylót. Miniszterhelyettes? A telefonközpontban? Szilvesztereste tízkor? Miért nincs ez inkább a családja körében vagy valahol máshol, mondjuk a szeretőjénél? Fölsejlett benne egy név, egy társa neve, akivel együtt járt a vezérkari iskolára, és aki aztán a hírszerzéshez került, azokhoz a bizarr palikhoz, a GRU-ra. Elővette a bizalmas katonai telefonkönyvet, és feltárcsázta a számát. Sokáig hallgatta a kicsengést, s közben megnézte az óráját. Tíz perc múlva tizenegy. Ezek már mind piásak. Naná. De a hogyinkai légi támaszponton mégiscsak fölvették. Mielőtt még bármit mondhatott volna, belehallózott valaki. - Mi az? Halló! A háttérből valamilyen kelepelésszerű hang hallatszott. - Kivel beszélek? - kérdezte Andrejev. - Gyemidov ezredes ott van? - Azt meg honnan a picsából tudjam?! - ordította a hang. - Egyelőre itt hasalok a padlón, és kerülgetem a golyókat. Maga a VM-ből beszél? - Nem. - Engem nem érdekel, kicsoda maga, de szóljon oda nekik, hogy siessenek már azzal az erősítéssel, mert már nem bírjuk tartani magunkat! - Miféle erősítéssel? - A VM azt mondta, küld ide katonákat a városból. Itt kitört a gyalázat! A beszélő lecsapta a kagylót. Andrejev úgy maradt, kezében az elnémult telefonnal. Még hogy a VM? - gondolta. Nem küldenek azok senkit. Hivatalos és egyértelmű parancsot kapott. A parancsot egy négycsillagos tábornok, a védelmi miniszter egyik helyettese adta: a bázison maradni. Csak engedelmeskedni kell, és a miniapja tiszta marad, mint a hó. Átnézett a hólepte udvar túloldalára, a nevetéstől és jókedvtől hangos tiszti klub világos ablakaira. A hóban egy magas, szálegyenes figurát látott, mellette egy kis kadétot. „Bármit ígérjenek is neked - mondta a magas férfi -, bármennyi pénzt, előléptetést vagy kitüntetést, te sose áruld el ezeket az embereket, fiam." Lenyomta a telefon megszakítóbillentyűjét, megvárta a bugást, aztán egy kétjegyű számot tárcsázott. A szárnysegédje jelentkezett; a háttérben nevetés harsant. - Ide figyelj, Konni! Én nem tudom, hány T-80-as vagy PSZH van most menetkész állapotban, de egy órán belül minden gurulóképes jármű és minden katona, aki még meg tud állni a maga lábán, teljes fegyverzetben álljon indulásra készen. Hosszú másodpercekig csend volt. - Ez most komoly, főnök? - kérdezte végül Konni. - Ez most komoly, Konni - visszhangozta Andrejev. - A Tamanyi gárda Moszkvába megy.

* Az Úr 2000. éve, nulla óra egy perc volt, amikor a Tamanyi gárda harckocsioszlopának vezérpáncélosa kigördült a kobjakovói bázis kapuján, s a minszki országút felé indult. Az országút és a bázis közötti keskeny bekötőút alig három kilométer hosszú volt; most huszonhat T-80-as nehézharckocsi és negyvenegy BTR-80-as páncélozott szállító harcjármű gördült végig rajta egysoros oszlopban és csökkentett sebességgel. Az oszágútra kiérve Andrejev parancsot adott: kettős oszlopba fejlődni, mindkét sávot igénybe venni, maximális utazósebességre gyorsítani. Az égen pamacsszerű felhőalakzatok úsztak, pontszerű csillagok fénylettek közöttük. A tankok dübörgő oszlopai mellett fenyvesek ropogtak a hidegben. Negyvenhárom kilométernyire voltak a Kremltől, és több mint hatvan kilométeres sebességgel haladtak. Valahonnan messziről, szemből egy magányos személyautó tűnt fel. Amint reflektorai felfedték a felé dübörgő szürke fémtömeget, a sofőr egyenesen behajtott a fák közé. Tíz kilométernyire Moszkva határától egy rendőrségi ellenőrző ponthoz érkeztek. A bádogépületből négy milicista nézett ki az ablakon. A menetoszlop láttán lekapták fejüket, egymásba és vodkásüvegeikbe kapaszkodva várták, hogy megszűnjön a rengés. Andrejev a legelső tankban utazott, s ő vette észre elsőként az utat eltorlaszoló kamionokat. Az éjszaka folyamán, már járt erre néhány személykocsi, vártak egy ideig, aztán megfordultak, és elhajtottak az ellenkező irányba. A harckocsioszlop nem ért rá megállni. - Egyes, tűz! - vezényelt Andrejev. Lövésze hunyorított, és megeresztett egy lövést a 125 milliméteres toronylövegból. Négyszáz méterre a tanktól a lövedék még kilövési sebességgel haladt: darabokra szaggatta a kamiont. Andrejev tankja mellett, a másik oszlop élén szárnysegédje, Konni harckocsija haladt, amely most a parancsnok példáját követve a másik kamiont robbantotta szét. Közvetlenül az útakadály mögött a lesben álló feketegárdisták kézifegyvereikből szórványos tüzelésbe kezdtek. Andrejev lövésze a tank tornyából 12,7-es nehézgéppuskájával végigpásztázta az út felé eső oldalát. A lövöldözés megszűnt. Az ifjúharcosok hitetlenkedve nézték az előttük eldübörgő harckocsioszlopot, a rommá lőtt úttorlaszt, aztán lassanként beleolvadtak az éjszakába. Hat kilométerrel beljebb Andrejev harminc kilométeresre fogta vissza a tempót, és három alegységre osztotta csapatát. Öt tankot és tíz páncélautót jobbra irányított, az ostrom alatt álló hogyinkai reptér fölmentésére, öt másik tankot és tíz páncélautót pedig - egy megérzésre hallgatva balra, az osztankinói tévékomplexum biztosítására. A Szadovaja körúthoz érve megmaradt tizenhat T80-asának és a huszonegy PSZH-nak azt a parancsot adta, hogy jobbra, egészen a Kudrjanszkaja térig haladjanak tovább, és ott forduljanak balra, a védelmi minisztérium irányába. A harckocsik ismét egysoros oszlopba rendeződtek, és húsz kilométeresre mérsékelve a menetsebességet, a Kreml irányába fordultak; lánctalpaik kapaszkodói ökölnyi darabokat szaggattak fel az úttestből. Butov miniszterhelyettes a védelmi minisztérium föld alatti szintjén kiépített kommunikációs helyiségében ülve érzékelte a feje fölül hallatszó dübörgést, s tudta, hogy csak egyetlen fajta hadigépezet létezik, amely ilyen robajt képes kelteni. A harckocsioszlop az Arbat téren átvágva, a minisztérium előtt elcsörömpölve egyenesen a Borovickaja tér, illetve a Kremlnek a tér túlsó szélén húzódó fala felé folytatta útját. Sem a tankokban, sem a páncélautókban ülőknek nem tűnt fel a közvetlenül a tér sarkán, a többiek között parkoló autó, sem az a pufajkás, csizmás férfi, aki most szállt ki belőle, s indult utánuk. A Rosy O'Grady Pubban az orosz főváros ír lakossága mindent megtett annak érdekében, hogy az új esztendő annak rendje s módja szerint meg legyen ünnepelve. Ebbe csak belesegített az utca vége s a Kreml előtti tér felől folyamatosan hallatszó petárdadurrogás. Ekkor dübörgött el a pub ablakai alatt az első T-80-as. Az ír kulturális attasé letette Guinness-korsóját, kipillantott, és odakiáltott a csaposnak: - Jesszusom, Pat! Mi a rossebet keres itt egy tank?! A feketegárdisták BTR-80-as páncélautója, amely a Borovickaja kapu előtt állt, gépágyújával serényen lőtte a fal tetejét, ahová az elnöki gárda utolsó emberei visszahúzódtak. Négy órán át tartották magukat a Kreml területén, várva a felmentőket, nem tudták, hogy Korin tábornok többi katonáját a város peremén rajtaütésszerű támadás érte. A feketegárdisták hajnalra már az egész Kremlt elfoglalták, kivéve a kétszázhúsz centiméter

vastag falak tetejét, ahol akár öt ember is elfér egymás mellett. Ide húzódott vissza az elnöki gárda. A lentről fölvezető keskeny lépcsőket tűz alatt tartva, megtagadták Grisintől a végső diadalt. Andrejev vezértankja a Borovickaja tér nyugati oldalán bukkant elő, s nyomban észrevette a PSZH-t. Közvetlen lőtávolságnyira lévén, egyeden lövedék is elég volt. Amikor a tankok odaértek a helyére, keréktárcsányinál nagyobb darab alig-alig csikordult lánctalpaik alatt. Hajnali egy után négy perccel Andrejev vezérezredes T-80-asa végigszáguldott a kapuhoz és a toronyhoz vezető, fák szegélyezte úton, s a boltív alatt, a ledöntött kapun és rácson taposva begördült a Kreml területére. Akárcsak annak idején a nagybátyja, ő is megvetette az olyanokat, akik a lövegtoronyba kucorodva, periszkópon keresztül néznek körül. Egyetlen mozdulattal felnyitotta a torony tetejét, s a következő pillanatban már derékig kiemelkedett. Metsző hideg volt. Fejét párnázott sisak védte, nagy, álarcszerű védőszemüvege alig felét engedte látni arcának. A T-80-asok sorra eldübörögtek a nagy Kreml-palota, majd a Blagovescsenszkij-, illetve az Arhangelszkij-székesegy-ház előtt, aztán a cárharang mellett berobajlottak az Ivan térre, ahol egykor a város kikiáltója a cár ukázait kihirdette. A Fekete Gárda két PSZH-ja megpróbálta fölvenni velük a harcot; csak izzó fémdarabok maradtak belőlük. Andrejev mellett a 7,62-es könnyűgéppuska és fajsúlyosabb testvére, a 12,7-es folyamatosan ropogott, miközben a tank keresőreflektora sorra fedte föl a puccsisták rohanó sziluettjeit. A Kreml harminchektáros területén azonban még mindig háromezer harcképes feketegárdista volt, ezért nem lett volna értelme, hogy Andrejev gyalogosrajai elhagyják a páncélozott járműveket. Alig kétszázan voltak, egyenlő feltételek esetén nem sok esélyük lett volna. A páncélosok viszont nem egyenlő feltételek mellett küzdöttek. Grisin nem számított páncélosokra, nem hozott magával tankelhárító lövegeket. A Tamanszkaja könnyebb és mozgékonyabb páncélautói azokba a szűkebb utcákba is be tudtak hatolni, ahová a T-80-asok nem. Kint, a nyílt térségeken pedig a tankok álltak, kelepelő géppuskákkal, fittyet hányva az ellentűznek. Az igazi hatás azonban a pszichológiai volt. A gyalogos katona számára a tank valóságos szörny, monstrum, amelynek nem látható legénysége páncélüveg mögül figyeli, gépfegyvere ide-oda fordulva keresi a mind újabb és újabb védtelen célpontokat. Ötven perc kellett csak, s a Fekete Gárda összeroppant, tagjai rohanva kerestek menedéket a templomokban, palotákban és katedrálisokban. Voltak, akiknek sikerült, másokat még elért a páncélautók lövege vagy a tankok géppuskája. A város többi részén kibontakozott csatározások más-más szakaszban tartottak. Az Alfa csoport már csaknem megindította a rohamot a szövetségi belügyminisztérium mellett lévő OMON-laktanya ellen, amikor egyikük egy segélykiáltást hallott rádióján: az egyik holtra vált feketegárdista kért üvöltve segítséget a Kremlből. Mindeközben elkövetett egy nagy hibát: elmondta, hogy az összecsapásba T-80-asok is beleavatkoztak. A „harckocsik" szó egy pillanat alatt végigfutott az Alfa csoport sorain, amelynek tagjai egy-két perc alatt eldöntötték, hogy ami sok, az sok. Itt nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan Grisin ígérte. Ő azt mondta, rajtaütésszerűen és nagyobb tűzerővel egy tehetetlen ellenséget kell megtámadni. Most meg kiderül, hogy ebből semmi sem igaz. Visszavonultak, mentették az irhájukat. A városházán a Csecsenek már szétverték az Új Oroszország Mozgalom huligánjainak bandáit. A Sztaraja téren az Petrovszkij-féle GUVD által támogatott OMON-osok már kezdték kiszorítani a miniszterelnöki hivatalból a Dolgorukij-maffia „biztonsági" cégeinek embereit. A hogyinkai reptéren is fordult a kocka. Az öt tank és a tíz PSZH oldalba támadta a Vümpel kommandósait, s a légi bázis hangárjainak és raktárainak útvesztőjében üldözni kezdte őket. A duma épületében még ott tartózkodott a Dolgorukij-féle „biztonsági" cégek embereinek másik része, de nem volt hová menniük, s nem tehettek mást, mint hogy figyelték a rádiót, hogy máshol hogyan alakul a helyzet. Hallván ők is a Kremlből érkező segélykiáltást, s hogy az ellenség tankokat vetett be, kezdtek elszállingózni, azzal győzködve magukat, hogy ha van egy kis szerencséjük, senki sem fogja felismerni őket. Osztankino még Grisin kezében volt, de a diadalt jelző reggeli híradással vártak még, mivel az épület ablakaiban álló kétezer feketegárdista kénytelen volt végignézni, hogy a tankok lassan felsorakoznak a sugárúton, és egyenként szétlövik kamionjaikat.

A Kreml egy enyhén kiemelkedő földdarabra épült, amelynek lejtőit fák és bokrok tarkítják, köztük számos örökzöld. A nyugati fal alatt terül el a Sándor-kert, amelynek ligetei között keskeny utacskák vezetnek a Borovickaja kapu felé. A falakon belül harcolók egyike sem vette észre a fák között lassan a nyitott kapu felé tartó magányos férfit, s nem látták azt sem, hogy a kaptató tetejére érve besurran a Kremlbe. A Kreml peremén tizenkilenc torony és bástya található, de ezek közül csak háromnak van használható kapuja. A turisták a Borovickaja vagy a Trojickaja kapun járnak ki-be, a katonák a Szpasszkij-bástyán keresztül. A három közül most csak ez az egy, a Borovickaja volt tárva-nyitva. A kapu boltíve alól kibukkanva Andrejev egyik tankjának keresőlámpája végigsöpört rajta, de a tankban ülők maguk közé tartozónak nézték. Pufajkája hasonlított az ő bélelt ujjasukra, s fején viselt kerek szőrmesapkája, usankája is inkább emlékeztetett saját fejvédőjükre, mint Grisin gárdistáinak fekete acélsisakjára. A keresőlámpát kezelő harckocsizó azt hitte, hogy valamelyik sérült PSZH-juk egyik fedezéket kereső emberét látja. Amint a fénykéve végigsöpört rajta, Jason Monk a boltív alól kilépve, rohanva indult a kaputól jobbra magasodó fenyők takarásába. Meghúzódott a fák sötétjében, és várt. Aki menekülni akart, annak el kellett hagynia a fallal körülvett területet. Ha földereng a hajnal, a hadsereg katonái kiugrasztják rejtekeikből a vert sereget, előrángatják őket a kapualjakból, sekrestyékből, éléskamrákból és szekrényekből, de még a Szpasszkij-kert alatti irányítóközpont titkos, föld alatti helyiségeiből is. Aki életben akar maradni, s a börtönt is meg akarja úszni, az kénytelen az egyetlen nyitott kapun távozni. Monk a fák tövéből rálátott a Fegyvertárra, ezer év orosz történelmének kincsestárára, amelynek kapuját nemrég egy tolatva forduló tank szilánkokra törte. A feketegárdisták egyik égő páncélkocsijának lángjai tompa, hullámzó fényt terítettek a homlokzatra. A csata központja időközben a Szenatszkaja-torony körzetébe tolódott át, onnan közelített lassan a Fegyvertár felé. A páncélautó még mindig égett. Két perccel kettő után Monk egy mozgó, fekete öltözékes sziluettet vett észre a Nagy Palota sarkánál, aki kétrét görnyedve, de gyorsan surrant a Fegyvertár homlokzata előtt a kapu irányába. A páncélautónál megállt egy pillanatra, visszanézett, hogy követik-e. A páncélautó egyik kereke e pillanatban kapott lángra, aminek láttán a menekülő férfi gyorsan megfordult. Monk a sárgás fényben is felismerte, pedig eddig mindössze egyszer látta: egy fényképen, a Turks- és Caicos-szigeteken, a Sapodilla-öbölben. Előlépett a fa mögül. - Grisin! A férfi a hang irányába kapta a fejét, szemét erőltetve kémlelte a fenyők alatti félhomályt. Aztán meglátta, ki szólította nevén. Egy Kalasnyikov volt a kezében, egy behajtott válltámaszú AK47-es. Monk, látva, hogy a géppisztoly csöve megemelkedik, visszalépett a fenyőtörzs mögé. Fegyverropogás hallatszott. A fatörzsből szilánkok röppentek szerteszét. Csend támadt. Monk kilesett a fatörzs mögül. Grisin már pozíciót változtatott. Tizenöt méter volt közte és a kapu között, de Monktól csak tíz választotta el. Monk az utolsó pillanatban vette észre a falszöglet mögül előbukkanó fegyvercsövet. Megint visszalépett, a lövedékek ismét beletéptek a fába. Aztán megint abbamaradt a fegyver-ropogás. Két fél tár, próbálta felmérni Monk. Kiugrott a fa mögül, átrohant az úton, és odasimult a múzeum okkersárga falához. A Sig Sauer már a kezében volt, a melléhez szorítva tartotta. A géppisztoly csöve ismét előbukkant a beugróból, birtokosa az út túloldalán kereste célpontját. Mivel nem látott semmit, lépett egyet előre. Monk golyója olyan erővel ütötte meg a géppisztoly válltámaszát, hogy a fegyver kirepült Grisin kezéből, s messzire szánkázott a kövezeten. Monk futó lépteket hallott a Fegyvertár kapuja alól. Kiszökkent a lángoló PSZH mellől, beugrott a Fegyvertár kapuja alá, villámgyorsan leguggolt, úgy fürkészte a koromsötét kapualjat. Az egyemeletes múzeumban kilenc gyönyörű terem és ötvenöt tárló van. Ezekben kaptak helyet a sok milliárd dollárt érő műkincsek: cári koronáktól, trónusoktól, fegyverektől kezdve egészen az ezüsttel, arannyal, gyémánttal, smaragddal, rubinnal, zafírral díszített öltözékekig és lószerszámokig. Ahogy szeme kezdte megszokni a sötétséget, Monk előtt lassanként kibontakozott az emeletre vezető lépcső. Balra a négy földszinti terembe nyíló, boltíves átjáró. Valami tompa puffanás hallatszott bentről, mintha valaki nekiment volna az egyik tárlónak.

Monk vett egy mély lélegzetet, s kommandós stílusban bevetette magát az átjáróba; addig gurult, míg el nem érte a túlsó falat. Még gurult, amikor kékesfehér láng villant az ajtóban, s feje fölött szilánkokra fröccsent egy tárló. Hosszú és keskeny volt a folyosó, s noha nem látta, mindkét oldalán hosszú üvegtárlók sorakoztak, közepén pedig egyetlen, üvegfalú kiállítóvitrin. Villanyfényre és leesett állú látogatókra várva álltak egymás mellett az orosz, török és perzsa koronázási ruhák, az összes Rurik hercegé és Romanov cáré; féltenyérnyi darabkájuk is annyi drágakővel van kihányva, amennyinek árából egy átlagember évekig elélne. Lecsengett az utolsó üvegszilánk csörömpölése is. Monk feszülten figyelt, míg végül lélegzetvételt hallott, olyasfajtát, mint amikor valaki igyekszik a lehető leghalkabban levegőért kapkodni. Fölvett egy törött, háromszögletű üveglapot, s a sötétben a hang felé hajította. Az egyik tárlóra esett, újabb vad tüzelést váltott ki; a dörrenések között vad rohanás hallatszott. Monk meggörnyedve, a középső üvegszekrény fedezékét kihasználva előresurrant, aztán rájött, hogy Grisin már behúzódott a szomszédos terembe. Egy másik üvegcseréppel a kezében odaóvakodott a folyosót és a termet összekötő boltívhez. Egy pillanatra megállt mozdulatlanul, majd a terem túlsó végébe dobta az üvegdarabot, belépett, s nyomban oldalra lépve egy tárló mögé guggolt. Ezúttal nem csattantak lövések. Szeme most már alkalmazkodott a sötétséghez, s látta, hogy egy kisebb terembe jutott, amelyben ékkövekkel és elefántcsonttal kirakott trónusok állnak. Nem tudta ugyan, de alig néhány lépésnyire kuporgott Rettegett Iván és Borisz Godunov trónjától. Valahonnan elölről tisztán hallotta Grisin lihegését. Persze: mialatt ő a fák között ácsorgott, Grisin akkor is futott. Felnyújtotta kezét, s pisztolyával, amilyen magasan csak tudta, megkocogtatta feje fölött az üveget. A fegyvertorkolat villanása láttán kapásból visszalőtt. Feje fölött megint üveg csörömpölt, s Grisin lövedéke nyomán gyémántzápor fröccsent szerteszét Sándor cár trónjáról. Monk pisztolyának golyója nem sokkal téveszthetett célt, mivel Grisin nyomban át is rohant a szomszédos terembe. Monk nem tudta, Grisin pedig nyilván megfeledkezett róla, hogy innen már nincs tovább, ez zsákutca: a hintógyűjtemény terme. A lábak csosszanásának neszét követve Monk gyorsan utána lopakodott, ne legyen Grisinnek ideje újabb jó lövészpozíciót találni. Az ajtón belépve gyorsan beugrott egy aranygyümölcsökkel díszített XVII. századi hintó mögé. A hintók legalább nyújtottak némi fedezéket - bár Grisinnek is. Minden hintó dobogón állt, a látogatóktól nem üvegfallal, hanem függőleges oszlopok tartotta kötélkordonnal különítették el őket. Monk óvatosan kilesett a cári hintó mögül, amelyet I. Erzsébet, Anglia királynője ajándékozott 1600-ban Borisz Godunovnak. Kereste ellenségét, de a teremben csaknem teljes sötétség honolt, a hintók is csak alig kivehető, bizonytalan formákat mutattak. Miközben erőltette a szemét, odakint a keskeny, magas ablakok fölött szétnyíltak a felhők, s résükön átszüremlett a holdsugár. Mivel az ablakok kettős üvegezésűek voltak, s erős rács is vigyázta őket, még így sem igen oszlott a homály. Valami azonban megcsillant. Egy tűhegynyi pont a nagy feketeségben, valahol Erzsébet cárnő hintájának díszes, aranyozott kereke mögött. Monk próbálta felidézni magában, mikre tanította George Sims Castle Forbesban. Két kézzel, katona, és rezzenéstelenül. Felejtse el a cowboyfilmeket, az mind csak mese. Monk kétkezes tartásban fölemelte a Sig Sauert, s egy tenyérnyivel a tűszerű fénypont fölé célzott. Lassú belégzés, rezzenéstelen tartás, tűz. A lövedék átfütyült egy kerék küllői közt, és eltalált valakit, aki mögötte volt. A csattanás visszhangjának elültével hallotta, hogy valamilyen lefelé csúszó nehéz tárgy a padlóra koppan. Lehet, hogy trükk. Monk várt még öt percet, de látta, hogy a hintó mögött heverő halvány sziluett nem mozdul. Fedezéktől fedezékig óvakodott mind közelebb a hintók között, míg meg nem látta a padlón heverő, arcra borult embert. Csak akkor és fegyverét mindvégig célra tartva ment oda, s fordította hátára a testet. Anatolij Grisin ezredest egyetlen lövés érte, közvetlenül a bal szeme fölött. George Simsnek igaza volt, villant át Monk agyán, az ilyesmi lelassítja az embert. Csak nézte a holttestet, és nem érzett

semmit. Megtörtént, mert meg kellett történnie. Zsebre tette pisztolyát, lehajolt, megfogta a halott bal kezét, és lehúzott róla valamit. Azt az apró tárgyat húzta le, amely néhány perce megcsillant az erőtlen holdvilágnál: egy darabka amerikai ezüst meg egy türkiz, amelyet uték vagy navahók bányásztak hegyeikben. Egy gyűrű, amely Amerikából érkezett Jaltába, hogy ott egy kerti padon egy derék ember kezére kerüljön, s amely kéz ujjáról a lefortovói börtön udvarán valaki lerángatta. Eltette a gyűrűt, sarkon fordult, és visszament a kocsijához. A moszkvai csata véget ért.

EPILÓGUS Január elsején Moszkva és Oroszország népe arra ébredt, hogy az éjjel történt valami a fővárosban. A televízió a hatalmas ország minden szögletébe elvitte a képeket. Az emberek megdöbbentek a látottakon. A Kreml a rombolás jeleit mutatta. Az Uszpenszkij-, a Blagovescsenszkij- és az Arhangelszkij-székesegyház homlokzatán golyó ütötte lyukak. A havon, s jégen üvegtörmelék. Kigyulladt járművek füstje-korma festett fekete foltokat a minisztertanács épületének és a Nagy Kreml-palotának géppuskasorozatok fröcskölte falaira. A cári ágyú mellől két összekucorodott holttestet tettek kocsira, másokat az Arzenál és a Kongresszusi Palota elől szedtek föl, ahol életük utolsó pillanatában menedéket próbáltak keresni. Itt is, ott is a Fekete Gárda páncélautói és teherautói égtek és füstölögtek. A lángok megolvasztották az aszfaltot, amely aztán a hidegben hullámszerű formákba dermedt. Ivan Markov, a miniszterelnök azonnal hazarepült családja vidéki otthonából, déltájban érkezett. Késő délután négyszemközti megbeszélésen fogadta Moszkva és minden oroszok pátriárkáját. Ez volt az első s egyben utolsó eset, hogy II. Alekszij a moszkvai politika arénájába lépett. Közölte a miniszterelnökkel, hogy a január 16-ra kitűzött új elnökválasztás lehetetlen, mert azon a napon népszavazást kell tartani a monarchia restaurációja ügyében. Markov különös módon hajlott a dologra. Nem volt ostoba ember. Négy évvel ezelőtt a néhai Cserkaszov elnök, mint tapasztalt technokratát nevezte ki miniszterelnökké, mint olyan embert, aki az olajiparban már tekintélyt vívott ki magának. Idővel azonban egyre jobban belekóstolt a hatalomba, noha annak akkoriban még javarészt az elnök s nem a miniszterelnök volt a letéteményese. Hat

hónappal Cserkaszov végzetes szívrohama után már teljes mértékben élt a hivatalával járó hatáskörrel. Most, hogy választási szempontból nézve a Hazafias Erők Uniója romokban hevert, tudta, hogy a versengés közte és a Szocialista Unió neokommunistái között fog eldőlni. Az is tudta, hogy valószínűleg nem az ő javára. Egy új alkotmányos uralkodónak ezzel szemben szinte az első tette az lenne, hogy egy nemzeti egységkormány létrehozása érdekében segítségül hív egy tapasztalt technokrata politikust. És ugyan ki lenne erre alkalmasabb, gondolkodott Markov, mint én? Ivan Markov aznap délután elnöki rendelettel rendkívüli ülésre Moszkvába rendelte a duma képviselőit. Január 3-án széles Oroszországból egész nap érkeztek a képviselők: jöttek Arhangelszkből, az északi peremvidékről, jöttek Szibéria legtávolibb szögletéből. A duma január 4-i rendkívüli ülésére a gyakorlatilag sértetlen Fehér Házban került sor. A hangulat komor volt, és főleg komor volt a Hazafias Erők Uniója képviselői körében, akik kínos igyekezettel próbálták magyarázni mindenkinek, aki hajlandó volt szóba állni velük, hogy nekik személy szerint semmi közük Igor Komarov őrült szilveszteréjszakai akciójához. Az ülést Markov, az elnök nyitotta meg, aki javasolta, hogy január 16-án tartsanak népszavazást a restauráció ügyében. Mivel ő nem volt a duma tagja, ezt hivatalból nem indítványozhatta, ezért ezt a duma elnöke, Markov pártja, a Demokratikus Szövetség egyik képviselője tette meg helyette. A neokommunisták, látva, hogy az elnöki hatalom kezd kicsúszni a kezükből, mind a javaslat ellen szavaztak. Markov azonban alapos előkészítő munkát végzett: aznap reggel, még az ülés előtt egyenként, négyszemközti megbeszélésen fogadta a HEU saját biztonságukat féltő tagjait. Mindegyiküknek utalt rá: ha őt, a hivatalban lévő elnököt támogatják, könnyen elképzelhető, hogy képviselői sérthetetlenségük felfüggesztése és letartóztatásuk egyszerűen lekerül a napirendről. Ez pedig azt jelenti, hogy megtarthatják mandátumukat. A Hazafias Erők Uniója szavazataival megtámogatott Demokratikus Szövetség a szavazáskor felülkerekedett a neo-kommunistákon. A népszavazást kiírták. A technikai változtatásokat nem volt nehéz megoldani. A szavazófülkék már a helyükön voltak. Egy feladat maradt mindössze: újabb százötmillió szavazólap kinyomtatása, amelyen csak egy egyszerű kérdés és két kis négyzet szerepelt - egy az „igen"-nek, egy a „nem"-nek. Január 5-én Viborgban, ebben a kis északi orosz kikötőben egy Pjotr Gromov nevű kikötőbiztonsági milicista egy kis lábjegyzetet biggyesztett a történelemhez. Megvirradt már, s egy Göteborgba készülődő svéd teherhajót nézegetett, az Ingrid B-t. Már épp vissza akart bújni kuckójába, hogy megreggelizzen, amikor két, kezeslábasba öltözött figura néhány láda mögül kilépve a hajófeljáró felé indult, amelyet az Ingrid B matrózai már láthatólag behúzni készültek. Egy megérzés hatása alatt rájuk kiáltott, hogy álljanak meg. A két férfi néhány szót váltott egymással, és futni kezdett a feljáró felé. Gromov előkapta a pisztolyát, s figyelmeztetésként a levegőbe lőtt. Három éve szolgált már a kikötőben, s most először kellett fegyveréhez nyúlnia; nagyon örült, hogy végre megteheti. A két tengerész megtorpant. Papírjaik szerint mindketten svédek voltak. A fiatalabbik tudott angolul, Gromov is törte valamelyest, de a svédet jobban: itt, a kikötőben hamar fölcsipegeti az ember. Rácsattant az idősebbik tengerészre. - Mire ez a nagy sietség? A férfi nem válaszolt. Sem ő, sem a társa nem értette a kérdést. Gromov lekapta a szőrmesapkát az idősebbik fejéről. Ismerősnek rémlett az arca. Ezt már látta valahol. A milicista és a menekülő orosz farkasszemet nézett. Ez az arc... emelvény... ahogy ordítva szónokol az éljenző tömegnek... - Én ismerem magát. Maga Igor Komarov. Komarovot és Kuznyecovot letartóztatták és Moszkvába vitték. A HEU volt vezérét államellenes összeesküvéssel vádolták, s azonnal elrendelték a tárgyalásig történő fogva tartását. A lefortovói börtönbe csukták. * A napi- és hetilapok, a rádió- és tévéadók tíz napon át szinte kizárólag a népszavazással foglalkoztak, a politika gurui egymás után fejtették ki véleményüket. Január 14-én, péntek délután a moszkvai Olimpiai Stadionban nagygyűlést tartottak a

monarchia visszaállításának hívei. Grigorij Ruszakov atya volt a főszónok. Mint nemrég még Komarov beszédeit, az övét is országszerte hallották, a későbbi felmérések szerint körülbelül nyolcvanmillió orosz állampolgár. Mondandója egyszerű és világos volt. Az orosz nép hetven éven át imádta a dialektikus materializmus és a kommunizmus kettős, hitszegő istenségét. Tizenkét évig jártak a republikánus kapitalizmus templomába, ahol reményeik szintúgy megcsalattak. Felszólította hallgatóságát, hogy másnap fordítsák arcukat atyáik istene felé, menjenek templomba, és könyörögjenek útmutatásért. A külföldi megfigyelőknek már hosszú ideje az a benyomásuk alakult ki, hogy a kommunizmus hetvenévi iparosítási politikája folytán az orosz városlakó nép. Tévedtek. Az oroszok ötven százaléka még 1999-ben is a Belorussziától Vlagyivosztokig húzódó, tízezer kilométert és hat időzónát átfogó óriási terület jóformán ismeretlen, térképen fel sem tüntetett kisvárosaiban, falvaiban és vidékein élt. Ezen a láthatatlan területen található az orosz ortodox egyház száz püspökségbe tömörült százezer egyházközsége, amelyek mindegyikének megvan a maga kisebb vagy nagyobb hagymakupolás temploma. Ezekbe a templomokba gyűlt január 16-a fagyos reggelén az orosz lakosság fele, s minden templom szószékéről a pátriárka levelét olvasta föl nekik a pap. A később „Nagy Enciklika" néven ismeretessé vált levél minden bizonnyal a legerőteljesebb és leginkább szívhez szóló volt a II. Alekszij által kibocsátottak közül, s az előző héten fogadta el, ha nem is egyhangú, de meggyőző szavazással a szinódus. A reggeli mise után az oroszok a választóhelyiségekbe mentek. Az ország nagysága és a vidéki körzetekben hiányzó elektronika miatt a szavazatok összeszámlálása két napig tartott. Az érvényes szavazatok 65:35 arányban oszlottak meg. Az „igen" javára. Január 20-án a duma elfogadta és érvényesítette az eredményt, majd elfogadott két javaslatot. Az egyikkel Ivan Markov hivatali idejét egy újabb periódussal, március 31-ig meghosszabbították, a másikkal egy alkotmányozó bizottságot hoztak létre, hogy az a népszavazás eredményét törvénybe foglalja. Február 20-án az orosz elnök és a duma levelet intézett egy külföldön élő herceghez, hogy fogadja el az alkotmányos monarchia körülményei között értelmezett címet és az azzal járó feladatokat: legyen minden oroszok cárja. Tíz nappal később egy orosz utasszállító szállt le hosszú repülőút után a moszkvai Vnukovói repülőtérre. A tél már visszavonulóban volt. A hőmérséklet jó néhány fokkal meghaladta a nullát, sütött a nap. A különleges járatok részére fenntartott kis repülőtér mellett zöldellő nyírek és fenyők felől a nyirkos föld és a zsendülés illatát hozta a szél. A főépület előtt, Ivan Markov vezetésével egy nagy küldöttség várakozott, amelynek tagjai között ott volt a duma elnöke, minden nagyobb párt vezetője, a fegyveres erők főparancsnokai és II. Alekszij pátriárka. A repülőgép lépcsőjén megjelent a duma által meghívott férfi, a brit Windsor-ház ötvenhét éves hercege. * Moszkvától messze nyugatra, Langton Matravers határában, egy régi postakocsi-állomásból átalakított házban Sir Nigel Irvine tévén nézte az ünnepséget. Lady Irvine a konyhában mosogatta a reggelinél használt edényeket, ezt mindig még a „porrongyász", Mrs. Moir érkezése előtt megtette. - Mit nézel, Nigel? - kiáltott be, s kihúzta a mosogató dugóját. - Sose szoktál délelőtt tévét nézni. - Valami történik Oroszországban, drágám. Hát azért ez elég szoros befutó volt, gondolta. Mindvégig a saját elveit követve győzte le az anyagi, erő- és létszámfölényben lévő ellenséget: minimális erő felhasználásával - puszta ravaszsággal és megtévesztéssel. Az első fázisban arra használta fel Jason Monkot, hogy kapcsolatba lépjen azokkal az emberekkel, akikből a Fekete Manifesztum feltehetőleg félelmet vagy megvetést vált ki. Az első kategóriába tartoztak azok, akiket az orosz náci halálra szánt: a csecsenek, a zsidók, a bűnszövetkezeteket üldöző milícia. A második kategóriába került a pátriárka által képviselt egyház, illetve a hadsereg, melynek képviseletében legtekintélyesebb tábornoka, Nyikolaj Nyikolajev lépett fel.

A következő feladat az volt, hogy az ellenség táborába beépítsenek egy informátort - nem azért, hogy megbízható információkat hozzon, hanem azért, hogy félrevezető információkat vigyen. Mialatt Monk még Castle Forbesban készült feladatára, Irvine inkognitóban Moszkvába utazott, hogy reaktiváljon két alacsony szintű s hosszú ideje „alvó" ügynököt, akiket hosszú évekkel azelőtt szervezett be. Az egyik a Moszkvai Egyetem egyik eltávolított tanára volt, akinek postagalambjai már a múltban is sokszor bizonyították használhatóságukat. Amikor azonban a professzort, aki a kommunisták idején demokratikus reformokat javasolt, eltávolították a katedráról, a fia minden reményét elvesztette, hogy valamikor is egyetemre járhasson. A fiatalember az egyház felé sodródott, s miután rövidebb-hosszabb időszakokat töltött különféle parókiákon, végül Alekszij pátriárka inasa lett. Makszim Klimovszkij atya négy alkalommal kapott engedélyt, hogy Irvine-nel, illetve Monkkal kapcsolatban információkat szolgáltasson Grisin ezredesnek. Ennek célja csupán annyi volt, hogy Grisin ezredesben, mint informátor, bizalmat ébresszen. Irvine-ről és Monkról először csak távozásuk után adott hírt, de a két utolsó alkalommal ez nem volt lehetséges, mindkettejüknek maguknak kellett kiverekedniük magukat. Irvine harmadik koncepciója az volt, hogy nem próbálja meggyőzni ellenségét, hogy nem folyik kampány ellene - ez különben sem sikerülhetett volna -, hanem inkább azt a hitet akarta elültetni benne, hogy az igazi veszély forrása valahol máshol van. A rezidencián tett második látogatása után kénytelen volt tovább maradni, hogy Grisinnek és legényeinek időt adjon szobája átkutatására, az aktatáska megtalálására és annak a bizonyos levélnek a lefényképezésére. A levél hamisítvány volt, Londonban készült a pátriárka valódi levélpapírján és kézírásmintájának felhasználásával, amelyet Makszim atya szerzett meg s adott át Irvine-nek az első látogatás alkalmával. A levélben a pátriárka közölte a címzettel, hogy szívvel-lélekkel támogatja az orosz monarchia visszaállítását (ami nem volt igaz, mivel csupán fontolgatta), s mindent megtesz annak érdekében, hogy a levél címzettjét kérjék fel a trón elfoglalására. Sajnos nem a megfelelő hercegnek címezte. A megszólított Szemjon herceg volt, aki Normandiában élt vidéki házában, barátnőjével és a lovaival. Kényszerűségből feláldozhatónak minősítették. Jason Monk második Csisztij közi látogatása indította el a negyedik fázist, amelynek célja az volt, hogy az ellenséget az észlelt, de valójában nem létező veszély túlreagálására késztesse. Ezt annak a beszélgetésnek a magnófelvételével érték el, amely II. Alekszij és Monk állítólagos beszélgetését rögzítette. A pátriárka eredeti hangjának mintájára Irvine első látogatása alkalmával tettek szert. A tolmács, Brian Vincent volt „bedrótozva". Monk még Castle Forbesban készített többórányi felvételt saját hangjáról. Londonban egy orosz színész-parodista gondoskodott arról, hogy a felvétel hallgatójában azt az érzetet keltse, hogy II. Alekszij beszél. A felvétel számítógépes hangtechnikával készült, még a kávéscsészék koccanását is úgy tették rá. Makszim atya, akinek Irvine távozásakor a kezébe csúsztatta a kis kazettát, egyszerűen átjátszotta a Grisintől kapott magnóra. A felvételen az első szótól az utolsóig hazugság volt minden. Petrovszkij tábornok nem folytathatta volna rajtaütéseit a Dolgorukij-banda ellen, mivel Monk mindazt az értesülést továbbította már neki, amit a csecsenek szolgáltattak neki riválisaikról. Sőt mi több: a kaszinó alagsorában talált papírok nem szolgáltattak rá bizonyítékot, hogy a Dolgorukij pénzelte a HEU választási kampányát. Nyikolajev tábornoknak nem állt szándékában több nyilatkozatot adni Komarov ügyében. Elmondta a magáét, s úgy gondolta, ennyi tökéletesen elegendő. És ami a legfontosabb: a pátriárka fejében még csak meg sem fordult, hogy Markov elnököt megpróbálja rávenni Komarov alkalmatlan jelöltté nyilvánítására. Korábban már épp elégszer kinyilatkoztatta, hogy nem szándékozik beleavatkozni a politikába. Ezt azonban sem Grisin, sem Komarov nem tudta. Abban a hiszemben, hogy ismerik ellenfeleik szándékát és az azzal járó veszélyeket, túlreagálták a dolgot, s négy merénylettel is megpróbálkoztak. Monk, aki számított valami ilyesmire, idejében figyelmeztette mind a négy kiszemelt áldozatot, akik közük csak egy nem volt hajlandó óvintézkedéseket foganatosítani. December 2l-e estéjéig, de valószínűleg még később is, Komarov megnyerhette volna a választásokat, méghozzá tekintélyes fölénnyel.

December 21. után következett az ötödik szakasz. A túlreagálást Monk arra használta fel, hogy az ellenségességet, amely addig csak annak a néhány embernek a körében nyilvánult meg Komarov ellen, aki látta a Fekete Manifesztumot, a média által indított dühödt támadássorozattá szélesítse. Mindebbe még azt a dezinformációt is belecsempészte, miszerint a Komarov hitelének rohamos csökkentését kiváltó értesülések a Fekete Gárda egyik magas rangú tisztjétől származnak. A politikában, mint oly sok más emberi dologban, a siker sikert szül, a kudarc újabb kudarcokat. Ahogy a Komarov elleni támadások fokozódtak, úgy ébredezett benne a minden zsarnokban ott szunnyadó őrület. Nigel Irvine utolsó húzásaként erre az őrületre játszott rá, s közben buzgón fohászkodott, hogy Makszim atya megbízható eszköznek semmiképp sem tekinthető közreműködése cserben ne hagyja. A Trojice-Szergijevszkij kolostorból visszatérő pátriárkának eszébe sem jutott az orosz elnökhöz fordulni. Újév előtt négy nappal az orosz államnak eszébe sem jutott, hogy nekiessen a Fekete Gárdának, és letartóztassa Komarovot. Irvine Makszim atyán keresztül valósította meg a régi receptet: győzd meg ellenségedet, hogy elszántabb, számban és erőben nagyobb vagy, mint amilyen valójában. E második „értesülés" vételekor Komarov úgy határozott, hogy ő üt elsőként. A Monk által figyelmeztetett orosz állam megvédte magát. Sir Nigel Irvine ugyan nem tartozott a buzgó templomjárók közé, de hosszú idő óta rendszeresen olvasgatta a Bibliát, amelynek alakjai közül Gedeont, a zsidó harcost kedvelte legjobban. Mint Jason Monknak a skót felföldön elmagyarázta: Gedeon volt az első kommandósalakulat megszervezője, és neki jutott eszébe legelőször a meglepetésszerű éjszakai támadás gondolata. A tízezer önkéntessel rendelkező Gedeon mindössze háromszázat választott ki, de a legkeményebb, legjobb katonákat. Éjszaka rajtaütött a Jezréel völgyében táborozó midiánitákon; egyik pillanatról a másikra, erős fénnyel és hatalmas lárma kíséretében támadt az alvókra, hogy összezavarja és rémületbe ejtse a nagyobb hadat. - És ezzel, kedves barátom, Gedeon elérte, hogy a félig még alvó midiániták azt hitték, hogy valamiféle óriási és veszedelmes támadás zúdul rájuk. Ijedtükben el is menekültek. Nemcsak menekülőre fogták, hanem a sötétségben - ellenségnek nézve társaikat - még egymásnak is estek. Grisin pedig letartóztatta teljes vezérkarát. Lady Irvine bejött a nappaliba, és kikapcsolta a tévét. - Gyere, Nigel. Gyönyörű idő van, és még el kell ültetnünk a burgonyát. Az idős kémfőnök fölemelkedett. - Igazad van - mondta -, nyakunkon a tavasz. Hozom a csizmámat. Utált kertészkedni, Penny Irvine-t viszont nagyon szerette. * Tíz perccel múlt dél, amikor a Foxy Lady kifutott a Teknősöbölből, és elindult az átjáró felé. Félúton Arthur Dean húzott mellé a Silver Deeppel. Két turista ült a tatfedélzetén. - Rég láttalak, Jason! - Hát igen... Átugrottam egy kis időre Európába. - Na és milyen volt? - Érdekes - válaszolta némi megfontolás után Monk. - Hát örülök, hogy megint itt vagy. - Dean a Foxy Lady tatfedélzetére pillantott. - Nincs kundsaftod? - Nincs. Azt mondják, a kilátó közelében egymásba érnek az aranydurbincsok. Kikapok magamnak egyet-kettőt. Arthur Dean elvigyorodott, ismerte ezt az érzést. - Csak a kukacodra vigyázz! A Silver Deep fokozta a sebességet, s eltávolodott. A Foxy Lady tovább fúrta magát előre, az átjáró felé. Monk érezte, mint ring lába alatt a fedélzet, érezte az arcába fújó édes, sós illatú szelet. Ő is rákapcsolt, s elkanyarodott a szigettől a magányos ten ger és égbolt felé.

JEGYZETEK ARNOLD, BENEDICT - (1741-1801) amerikai tábornok; 1780-ban 20 ezer fontért az angolok kezére akarta játszani West Pointot. ELINT - Az oroszban is használatos angol rövidítés: electronic intelligence, azaz rádiótechnikai felderítés. ELNÖKÖK NAPJA - Február harmadik hétfője; az Egyesült Államokban állami ünnep George Washington és Abraham Lincoln emlékére. FAPSZI - A volt KGB-ből kivált részleg: Kommunikációs és Információs Szövetségi Kormányügynökség; az oroszok elektronikus lehallgatási központja. FBI - Federal Bureau of Investigation; Szövetségi Nyomozóiroda. Az amerikai nemzetbiztonsági törvény kimondja, hogy az Egyesült Államok területén a CIA-nek csak külön legtöbb ügyészi engedéllyel és az FBI-jal közösen van joga nyomozni. FORT KNOX - Az Egyesült Államok aranytartalékainak őrzőhelye. FSZB - Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi; Szövetségi Biztonsági Szolgálat. GCHQ - (British) Government Communications Headquarters; Állami Kommunikációs Központ. GUVD - Glavnoje Upravlenyie Vnutrennyih Gyel: a volt moszkvai rendőr-főkapitányság. HOGYINKA-Az orosz légierő kísérleti bázisa Moszkva mellett. KR - Az orosz kontr-razvedka - kémelhárítás - rövidítése. MVD - Minisztyersztvo Vnutrennyih Gyel; a belügyminisztérium. NGO - Non-governmental organizations. NKVD - Narodnij Kommisszariat Vnutrennyih Gyel; Belügyi Népbiztosság. NRO - National Reconnaissance Organization; Nemzeti Hírszerző Szervezet. OMON - Otrjad Miliciji Oszobovo Naznacsenyija, azaz különleges célú rendőrosztag; rohamrendőrség. Hírhedt alakulat, gyakran vetették be ellenzéki tüntetések ellen, illetve később Csecsenföldön rendfenntartásra. OVIR - Az orosz belügyminisztérium vízumügyekkel, illetve tartózkodási engedélyekkel foglalkozó része. PC - Kb. társadalmilag elfogadható; más csoportokat, azok érdekeit nem sértő. PSZH - Páncélozott szállító harcjármű; páncélautó. QUANTICOBAN található az FBI egyik kiképzőközpontja és az Egyesült Államok egyik haditengerészeti támaszpontja. SAS - Special Air Service; az angol légierő elit kommandóalakulata. SIS - Secret Intelligence Service; az angol titkosszolgálat. SZPECNAZ - Szpecialnovo Naznacsenyija; elit alakulat, az orosz hadsereg szárazföldi kommandója. Az amerikai Green Berets orosz megfelelője. SZVR - Szluzsba Vnyesnyej Razvedki; Külföldi Hírszerző Szolgálat. VDV - Vozdusno-gyeszantnije Vojszka; légi deszant.