Frederick Forsyth - A pásztor

Frederick Forsyth * A pásztor

Két vagy három percen át úgy tűnt, hogy a pásztor teljesen elégedett azzal, ahogyan az enyhe fordulóban ballagunk, miközben nekem már a hideg veríték gyöngyözött a tarkómon. A könnyű nylon magassági ruha csatakosan tapadt a hátamra. EMBER, GYERÜNK, GYERÜNK! Váratlanul egyenesbe vette a gépét, olyan hirtelen, hogy majdnem elvesztettem szem elől, mert én tovább fordultam. Egy pillanat alatt ismét mellette voltam, és láttam, hogy a bal kezével megint „Süllyedj!” jelzést int. Ezzel belemerült a ködpaplanba. Én meg utána. Laposan süllyedtünk. Mindegy, süllyedtünk végre! Harminc méterről a semmibe. Felhőbe vagy ködbe kerülni, még ha előzőleg csak keveset lehetett látni, keserves érzés. Egyszeriben semmi sincs körülötted, csak szürke, örvénylő fonalak, millió csáp, amely mind utánad nyúlkál, téged akar megfojtani. Sehol egy forma, méret, körvonal. Kivéve, hogy a bal szárnyvégem mellett, most már legfeljebb tíz-tizenkét méterre, ott sejlett a Mosquito, amely tökéletes biztonsággal repült egy általam nem látott valaminek az irányában. Csak ekkor vettem észre, hogy nem égnek a lámpái. Egy pillanatra megdöbbentem ettől a felfedezéstől, aztán rájöttem, hogy a

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

1

pásztor mindenre gondol. Ködben a fény csalóka, megfoghatatlan káprázat. Képtelenség megállapítani, hogy tíz vagy ötven méterre van-e a forrása. Az ember akarva-akaratlan a fény felé tart. Ha két repülőgép ködben próbál szoros köteléket tartani, az érzéki csalódás katasztrófát okozhat. A pásztornak igaza van. Szorosan mellette repültem, tudtam, hogy lassú, mert nekem is vissza kellett vennem a gázt; csökkenő sebességgel merültünk. Egy pillanat töredékére szemem a műszerekre rebbent: a magasságmérő nullán állt, az üzemanyagmennyiség-mutató is; meg se rezzentek. A sebességmérő is elém villant: óránként 220 kilométeres sebességet mutatott — és ez a dög 180-nal leesik az égből! Előzetes figyelmeztetés nélkül most a pásztor a kabinablakon át rám mutatott, majd előre intett. „Tessék, lebegtess” — értettem belőle. Feszült figyelemmel kutattam a semmit magam előtt, a kabintetőn át, amelyen most már patakokban ömlött a víz. Semmit sem látok. De most, mintha mégis. Balra egy folt, jobbra a másik; ködbe fojtott fények villantak el mellettem párosával. Erőlködve kutattam, mi lehet köztük. Semmi, csak a sötétség. Aztán egy festékcsíkot véltem fölfedezni alattam. A középvonal. Kétségbeesett elhatározással lekaptam a gázt, tartottam a Vampire-t a vonalon, és imádkoztam, hogy üljön már le. A fények feljebb nőttek, már a szememmel egy vonalban futottak, de a gép még mindig a levegőben volt. Bumm. Egy pillanatra érintette a talajt. Bumm, bumm. Újabb rövid találkozás a földdel, de elpattant, jó méterre a nedves, fekete beton fölé. Bumm-bumm-bumm-bumm-zötyögés. Leszállt. A főfutó kerekei megfogták a betont, és rajta is maradtak. A Vampire vagy 170 kilométeres sebességgel gurult bele a szürke ködtengerbe. Megérintettem a fékkart, és a gép orra is leereszkedett. Óvatosan fékezni most, meg ne csússzon, egyenesen tartani, erősebben kell fékezni, mert lerohanunk a kifutópályáról. A fények irama csökken, lassulunk, lassabban, lassabban... A Vampire megállt. Rájöttem, hogy mindkét kezem görcsösen kulcsolja a botkormányt, és szorítja a féket. Meg nem tudom mondani, meddig szorongattam őket, amíg végre elhittem, hogy a gép megállt. Akkor bekapcsoltam a parkolóféket, és kiengedtem a főféket. Azután kikapcsoltam a hajtóművet, hiszen a ködben semmi értelme sem lett volna gurulgatni. Majd egy Land-Rover behúzza a gépet. A hajtómű kikapcsolására sem volt tulajdonképpen már szükség: az üzemanyag akkor fogyott el teljesen, amikor a Vampire a betonon rohant. Kikapcsoltam a többi berendezést — üzemanyag, hidraulika, elektromos és nyomásrendszer —, és lassan nekifogtam kikötni magam az ülésből és az ejtőernyő-mentőcsónak zsákból. Közben mozgásra figyeltem fel. Balra tőlem, a ködben, legfeljebb tizenhét-tizennyolc méteren, behúzott futóval a Mosquito suhant el mellettem. Láttam, ahogy a pilóta keze intésre lendül az oldalablakban, aztán már ott sem volt, eltűnt a ködben, anélkül, hogy látta volna, hogy visszaintegettem. De hát már úgyis elhatároztam, hogy a körletből azonnal felhívom a Királyi Légierő gloucesteri bázisát, és személyesen fogom neki megköszönni, amit értem tett. Most, hogy a berendezéseket kikapcsoltam, a kabin rohamosan párásodott, kinyitottam hát a kabintetőt, és hátratoltam az ütközőig. Csak ekkor, felállva jöttem rá, hogy milyen hideg van. Az

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

2

átizzadt, vékony nylon kezeslábasban úgy éreztem, menten megfagyok. Azt vártam, hogy az irányítótorony kocsija pillanatok alatt itt lesz, mert kényszerleszálláskor, még ha karácsony éjszakája van is, kivonulnak a tűzoltók, a mentők és még vagy fél tucat egyéb jármű. De senki sem mutatkozott. Legalább jó tíz percig. Amikor a két lámpa felderengett a ködből, úgy éreztem, már jéggé fagytam. A fények hat-hét méterre álltak meg a mozdulatlan Vampire-tól. Parányinak tűntek a vadászgép mellett. Egy hang azt kiáltotta: „Hello, valaki.” Kiléptem az ülésből, leugrottam a szárnyról a betonra, és a fényekhez rohantam. Kiderült, hogy egy viharvert, öreg Jowett Javelin lámpái. A Királyi Légierő jelvényének sehol semmi nyoma rajta. A volán mögötti arcról lerítt, hogy a gazdája nem veti meg az italt; orra alatt kackiás bajusz, de fején legalább a Királyi Légierő tisztisapkája. Elképedve meredt rám, ahogy kibontakoztam a ködből. — Ez a magáé? — bökött a Vampire felé. — Az enyém — feleltem. — Most szálltam le vele. — Fura — mondta —, nagyon fura. Ugorjon be a kocsiba. Beviszem az épületbe. A kocsiban jó meleg volt. És még jobb volt tudni, hogy élek. Emberem első sebességbe kapcsolt, ráfordult a gurulópályára. Nyilván bevisz az irányítótoronyba, utána meg a lakóépületbe. Ahogy távolabb kerültünk a Vampire-tól, láttam, hogy vagy tíz méterrel a leszállópálya végén kezdődő felszántott terület előtt álltam meg. — Marha mázlija volt — mondta, illetve ordította a vezető, mivel az első sebességben kínlódó motor fülsiketítően hörgött. Az öregnek a pedálokkal is problémái voltak. A leheletéből áradó whiskyillat révén ez nem is volt meglepő. — Óriási szerencsém volt — hagytam rá. — Az üzemanyag földet érés közben fogyott el. A rádióm és az egész elektromos hálózat már csaknem ötven perccel korábban, még az Északi-tenger fölött tönkrement. Jó néhány percig rágódott a hallottakon. — Fura — szólalt meg végül. — Iránytű nélkül? — Iránytű nélkül. Nagyjából navigálva, a hold után. A partig, illetve, amíg úgy gondoltam, itt a part. Aztán... — Rádió se volt? — Rádió se — feleltem. — Minden csatorna megsüketült. — Akkor hogy talált ide? — kérdezte.

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

3

Kezdett elfogyni a türelmem. Világos, hogy ez a pasas az őskorból itt-maradt, nem valami falrengetően okos, öreg századosok egyike, és kackiás bajsza ellenére valószínűleg soha életében nem ült még repülőgépen. Amolyan földi személyzet. Méghozzá részeg is. Hogy lehet egy ilyen szolgálatban, egy fontos bázison, késő éjjel? — Bevezettek — mondtam elnézően. A vészhelyzefeljárások, amelyek az imént olyan jó szolgálatot tettek, most roppant egyszerűeknek tűntek. — Kis balrafordulós háromszögeket repültem, az előírás szerint, és küldtek értem egy pásztort, hogy bevezessen. Probléma egy se. Vállat vont, mintha azt mondaná: Ha ragaszkodik hozzá. Aztán megjegyezte: — Akkor is marha mázlija volt. Csodálom, hogy a másik fickó idetalált. — Semmi csodálatos sincs benne — feleltem. — A légierő gloucesteri meteorológiai gépei közül való. Természetesen rádiója volt. Kötelékben jöttünk, földi irányítással. Aztán amikor megláttam a beton szélén a jelzőfényeket, már magam is letudtam szállni. Az öreg nyilvánvalóan bamba is, nemcsak részeg. — Fura — morfondírozott, és lenyalt egy vízcsöppet a bajuszáról. — Itt nincs földi irányítás. Semmiféle navigációs berendezésünk nincs. Még azonosító fényünk se. Most én voltam az, aki nehezen fogta föl a hallottakat. — Ez nem a Merriam St. George repülőtér? — kérdeztem egyszeriben nagyon szerényen. Az öreg a fejét rázta. — Marham? Chiksands? Lakenheath? — Egyik se — felelte. — Ez a Királyi Légierő mintoni repülőtere. — Soha életemben nem hallottam még róla — szólaltam meg nagy sokára. — Nem csodálom. Nincs üzem a repülőtéren. Már évek óta nincs. Raktárnak használják. Na, megérkeztünk. A kocsi megállt, kiszálltunk. A ködben egy irányítótorony halvány körvonalait fedeztem föl, néhány méterre álltunk meg tőle. Barakkok hosszú sora csatlakozott hozzá, nyilván az egykori navigációs- és irányítótermek, meg a szállások. A torony alján keskeny ajtó, azon át tűnt el a százados. Az ajtó fölött egyetlen csupasz villanykörte égett. Gyenge fényénél törött ablaküvegek, belakatolt ajtók tűntek elő a homályból. Mindenből csak úgy áradt a reménytelen elhagyatottság. A százados visszajött, és bizonytalan mozdulatokkal beült a kormány mögé. — Beugrottam a leszállópálya világítását leoltani.

4

Az eszem megállt. Mindez tökéletesen logikátlan, tiszta őrület az egész. De hát csak kell hogy

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

legyen valamilyen ésszerű magyarázata! — Miért kapcsolta be? — kérdeztem. — A hajtómű miatt — válaszolta. — A társalgóban piálgattam, és az öreg Joe szólt, hogy füleljek már ki az ablakon egy pillanatra. Maga volt az, itt körözött pont a fejünk felett. Fenemód alacsonyról hangzott, mintha nagyon sietne a lejövéssel. Gondoltam, segítek, eszembe jutott, hogy a beton jelzőfényrendszerével nem törődtek, amikor leszerelték a bázist; így hát átszaladtam az irányítótoronyba, és bekapcsoltam a világítást. — Értem — mondtam, és semmit se értettem. De kell hogy legyen magyarázat ! — Ezért jöttem ki magáért olyan sokára. Vissza kellett mennem a tiszti épülethez a kocsiért. Hallottam, hogy valahol kint a fenében szállt le. Aztán keresgéltem is. Rohadt egy köd van ma éjjel. Az már szent igaz, gondoltam. Jó pár percig töprengtem az egész rejtélyes ügyön. Aztán megtaláltam a megoldást. — Hol ez a Minton pontosan? — kérdeztem az öreget. — Nyolc kilométerre a tengerparttól, Cromer körzetében. Itt van a repülőtér — jött a válasz. — És hol van a legközelebbi működő katonai repülőtér, rádióberendezéssel, földi irányítószolgálattal? Gondolkozott. — Alighanem Merriam St. George — mondta aztán. — Nekik kell hogy legyen minden ilyesmijük. Tudja, én csak amolyan raktárkezelő vagyok. Itt a titok nyitja. Ismeretlen barátom a meteorológiai repülőgépben egyenesen Merriam St. George-ba vezetett. Minton, az elhagyott, öreg raktártelep, pókhálós jelzőfényeivel és részeges parancsnokával véletlenül éppen a merriami bázis leszállópályájának vonalában fekszik. A merriami irányító utasított bennünket, hogy repüljünk két kört, miközben ő a 15 kilométerrel a repülőtér előtt kezdődő bevezető fényeket meggyújtja, ez a vén bolond pedig szintén bekapcsolta a mintoniakat. Az eredmény: az utolsó tizenöt kilométeres szakaszon egy másik repülőtérre tettem le a Vampire-omat. Éppen azon voltam, hogy megmondjam az öregnek a magamét, minek ártja bele magát a modern eljárásokba, amikhez nem ért, de aztán csak nyeltem egy nagyot. Az üzemanyagom akkor fogyott el, amikor a kifutópálya felén járhattam. Soha nem értem volna el az innen még tizenöt kilométerre levő Merriambe. Közvetlenül az ottani beton előtt, valahol a földeken törtem volna össze a repülőgépet. Hihetetlen szerencsém volt; ahogyan az öreg mondta: marha mázli. Mire kidolgoztam magamban az észszerű magyarázatot arra, hogyan kerültem a csaknem mindenkitől elhagyott repülőtérre, elértük a tiszti szállást. Házigazdám a kapu előtt megállt a

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

5

kocsival, és kiszálltunk. A bejárat fölött égő lámpa fényében láthatóvá lett a Királyi Légierő viharvert, faragott jelvénye. Egyik oldalán táblát csavaroztak a falra. Ez volt ráírva: A Királyi Légierő Állomása. Minton. A másik oldalon is volt egy tábla, TISZTI SZÁLLÁS felirattal. Bementünk. A helyiség nagy volt, levegős, de látszott, hogy még a háború előtti években épülhetett, akkoriban használtak ilyen kincstári fém ablakkereteket. Az egészről lerítt, hogy „valaha jobb napokat látott”. Régen lehetett. A hallban mindössze két kopott bőrfotel árválkodott, holott húsz is elfért volna. Jobbra a ruhatári fülke fogasainak hosszú sora várt nem létező kabátokra. Házigazdám, aki eddigre már elárulta, hogy Marksnak hívják, és valóban századosi rangja volt, lekanyarította magáról báránybőr bekecsét, és az egyik fotelbe hajította. Egyenruhapantallója fölött kinyúlt, vastag kék pulóvert viselt zakó helyett. Nyomorúságos dolog lehet a karácsony estét egy ilyen ócska raktárban, szolgálatban tölteni. Elmondta, hogy ő csak helyettes; a parancsnok, egy repülőőrnagy, karácsonyra hazament szabadságra. Az őrnagyon és rajta, a helyettesén kívül a raktárállomás még egy őrmesterrel és három tizedessel, továbbá húsz raktári írnokkal dicsekedhet. Mind hazament az ünnepekre, csak az egyik tizedes van szintén szolgálatban; feltehetően az altiszti épületben ücsörög valahol. Amikor nincsenek szabadságon, tartalék ruhaneműk, ejtőernyők, bakancsok és más katonai felszerelési tárgyak tonnáinak számbavételével töltik napjaikat. A hall óriási téglakandallójában nem égett a tűz, a társalgóban sem volt befűtve. Mindkét helyiségben dermesztő hideg volt, és bár a gépkocsiban kicsit megmelegedtem, most megint borzongani kezdtem. Marks sorban nyitogatta a csarnokból nyíló ajtókat, és egy Joe nevű valakit szólongatott. Ahogy figyeltem, az ajtónyílásakon át megpillantottam a tágas, de elhagyott ebédlőt, ott sem égett tűz, majd két folyosót, az egyik a tisztek szobáihoz, a másik a parancsnoki irodákhoz vezetett. A Királyi Légierő épületei nemigen különböznek egymástól; ami egyszer bevált, jó lesz mindenhol, mindenkor. — Sajnálom, hogy így fogadjuk, öregfiú — fordult hozzám Marks, aki úgy látszik, feladta, hogy azt a bizonyos Joe-t előkerítse. — Mivel mindössze ketten vagyunk itt állandóan, vendégünk meg jóformán soha sincs, mindketten egy-egy hálószobában rendeztünk be magunknak amolyan kis magánlakosztályt, és ott tanyázunk. Ugyan mire kellene kettőnknek ez a sok helyiség. Tudja, télen képtelenség kifűteni; legalábbis annyi tüzelővel, amennyit számunkra engedélyeznek. És persze, személyzetet se kapnánk hozzá. Logikus. A helyében valószínűleg én is ugyanezt tenném. — Semmi baj — mondtam, sisakomat a hozzákapcsolt oxigénálarccal az előcsarnok másik foteljébe ejtve. — Bár egy forró fürdő meg valami harapnivaló nem jönne éppen rosszul. — Azt hiszem, ezt megoldhatjuk — láthatóan borzasztóan igyekezett jó házigazdának látszani. — Szólok Joe-nak, hozza rendbe valamelyik szobát — van elég belőlük —, és melegítsen vizet magának, összeüt némi vacsorát is. Bár attól tartok, nem lesz valami fényes. Szalonnás rántotta megteszi?

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

6

Bólintottam. Az eddigiek alapján feltételeztem, hogy az öreg Joe amolyan tisztiszolgaféle lehet. — Nagyon jó lesz. Mondja, amíg itt várakozom, telefonálhatnék egyet? — Hát persze, világos, hiszen jelentkeznie kell. A társalgó bejárata melletti ajtón át a gondnoki irodába vitt. A szoba kicsi volt és hideg, de volt benne egy szék, egy íróasztal és egy telefon. Tárcsáztam a 100-at, a körzeti központ számát, és amíg vártam, Marks egy whiskyspohárral a kezében visszajött. Rendesen nemigen iszom alkoholt, de most reméltem, hogy felmelegít kissé, ezért köszönettel elfogadtam. Marks elment, hogy a tisztiszolga után nézzen. Az órám szerint közel jártunk az éjfélhez. Micsoda pocsék karácsony, gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogyan könyörögtem Istenhez egy kis segítségért alig harminc perccel ezelőtt, és elszégyelltem magam. — Little Milton — szólalt meg egy álmos hang a telefonban. Rettenetesen sokáig tartott, amíg megkaptam Merriam St. George-t, mivel nem tudtam a számukat. De a telefonos végül is kinyomozta. Közben, a vonalra várva, hallottam a telefonban, hogyan ünnepel a telefonkezelő családja a szomszéd szobában. A falusi postahivatal nyilván egyben a telefonos lakása is volt. Pár perc múlva a telefon kicsengett. — A Királyi Légierő Merriam St. George repülőtere — jelentkezett egy férfihang. Az ügyeletes altiszt az őrszobáról, gondoltam. — Az ügyeletest kérem, az irányítóktól — mondtam. Kis csönd. — Elnézést, uraim — szólalt meg a hang —, szabad kérdeznem, kivel beszélek? Megmondtam a nevemet és a rendfokozatomat. Azt is, hogy a mintoni állomásról beszélek. — Értem, uram. Csakhogy nálunk nincs repülés ma éjjel, uram. Az irányítótoronyban senki sincs. A társalgóban van néhány tiszt, ha óhajt velük beszélni. — Akkor adja, kérem, a repülőtér ügyeletes tisztjét. Az ügyeletest nyilván a társalgóban értem el, behallatszott a telefonba az élénk beszélgetés zsivaja. Elmondtam neki, milyen helyzetbe kerültem, s hogy az ő repülőterüket riasztották, hogy egy rádió nélkül érkező Vampire-t a földről vezessenek be. Figyelmesen hallgatta, amit mondok. Feltehetően fiatal és kötelességtudó fickó, mert olyan színjózan, amilyennek egy katonai repülőtér ügyeletes tisztjének lennie illik, még karácsony éjszakáján is. — Semmit se tudok az egészről — mondta végül. — Tudomásom szerint délután öt óra óta, amikor lezártunk, az irányítás nem dolgozik. De én nem itt szolgálok. Tartsa kérem a vonalat! Hívom

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

7

az ezredparancsnokot. Éppen itt van. Némi szünet után egy idősebb hang szólalt meg a telefonban. — Honnan beszél? — kérdezte, miután végighallgatta a nevemet, a rendfokozatomat és azt, hogy melyik repülőtér állományába tartozom. — A Királyi Légierő mintoni állomásáról, uram. Az imént kényszerleszálltam itt. Az állomás, úgy tűnik, csaknem teljesen elhagyatott. — Igen, ismerem — felelte vontatottan. — Átkozott balszerencse. Akarja, hogy átküldjünk egy Tillyt magáért? — Nem, uram, nem erről van szó. Egészen jól megvagyok itt. Csak az a helyzet, hogy nem a megfelelő repülőtéren szálltam le. Úgy vélem, az önök repülőterére tartottam, földi vezérléssel. — Ember, gondolkodjon. Hozzánk jött vagy sem? Végül is ezt magának kell tudnia. Ha jól értem, maga repülte azt a vacakot. Mély lélegzetet vettem, és nekifogtam újra elmondani az egészet. — Figyeljen rám, urarn. A gloucesteriek egy meteorológiai repülőgépe talált rám, és ő hozott idáig. Ebben a ködben ezt csak földi vezérléssel tehette. Egyszerűen lehetetlen volt másképp tájékozódni. Amikor azonban megláttam Minton fényeit, leszálltam, mert azt hittem, hogy ez már Merriam St. George. — Pompás — szólalt meg végre. — Szép teljesítmény volt attól a gloucesteri pilótától. Persze, azok a fickók a leglehetetlenebb időben is repülnek. Végül is ez a munkájuk. És most mit kíván tőlünk? Kezdtem kétségbeesni. Ezredparancsnok vagy se, de hogy karácsony örömére jól beivott, annyi szent. — Azért telefonálok, hogy állítsák le a radarirányító szolgálat készenlétét, uram. Várnak egy Vampire-t, amely soha nem érkezik meg. Ugyanis már megérkezett — ide, Mintonba. — De hát mi már régen leálltunk — volt a válasz. — Délután ötkor minden rendszer befejezte a munkát. Azóta senki sem kérte, hogy kapcsoljunk be. — De Merriam St. George-nak van földi bevezető rendszere — vitatkoztam. — Nekem mondja? — az alezredes hangja ingerültté vált. — Csakhogy ma éjjel nem használtuk. Délután ötkor leálltunk. A következő és egyben utolsó kérdésemet nagyon lassan, minden szót meggondolva tettem fel.

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

8

— Meg tudná mondani, uram, hol van a légierő legközelebbi olyan bázisa, amely éjszakai ügyeletet tart a százhuszonegyegész-öttized megaciklus hullámhosszon, a legközelebbi olyan állomás, amelyen huszonnégy órás szolgálat van a segélykérésekre? A nemzetközi segélykérő hullámhossz a 121,5 megaciklus. — Igen — felelte ő is ugyanolyan megfontoltan. — Nyugatra Markham, délre Lakenheath. Jó éjszakát. Boldog karácsonyi ünnepeket. Letettem a kagylót, visszaültem a székre, és mélyet lélegeztem. Marham körülbelül hetven kilométerre van, Norfolk túlsó felén. Lakenheath hetven kilométerre délre fekszik, Suffolk tartományban. Nemcsak hogy az üzemanyagommal nem tudtam volna eljutni Merriam St. Georgeig, a repülőtér nem is fogadott. Ugyan, hogy értem volna el Marhamba vagy Lakenheath-be. És jeleztem a Mosquito pilótájának, hogy csak öt percre való üzemanyagom maradt. Bólintott, hogy megértette. Akárhogy is, amikor belemerültünk a ködbe, a mosquitós olyan alacsonyan repült, hogy ilyen módon megtenni hetven kilométert — szóba sem jöhetett. A mosquitós egy őrült. Derengeni kezdett bennem, hogy az életemet tulajdonképpen nem is a gloucesteri meteorológiai pilótának köszönhetem, hanem Marks századosnak, a vén iszákosnak, aki képtelen megkülönböztetni egy repülőgép orrát a farkától; de ő rohant át a ködben az egykori irányítótoronyba, hogy meggyújtsa az elhagyott kifutópálya fényeit, mert meghallotta, hogy egy sugánhajtómű gyanúsan alacsonyan körözget a feje fölött. Ettől függetlenül azonban, a Mosquito eddigre már biztosan hazatért Gloucesterbe, és értesítenem kell, hogy mindennek ellenére — élek. — Gloucester? — kérdezte a központos. — Ilyenkor, késő éjjel? — Igen — válaszoltam ellentmondást nem tűrően. — Gloueestert, ilyen késő éjjel. A meteorológiai repülőegységekről tudni kell, hogy mindig szolgálatban vannak. Az ügyeletes meteorológus vette fel a kagylót. Elmondtam neki, miről van szó. — Tartok tőle, hogy itt valami tévedés van, hadnagy — felelte. — A mieink közül senki sem lehetett. — A gloucesteri bázissal beszélek? — Igen, az ügyeletes tiszttel. — Nagyszerű. Nos, a maguk egységei repülnek Mosquitókkal, hogy különböző magasságokban nyomást és hőmérsékletet méregessenek, igaz? — Már nem — hangzott a válasz. — Csak használtunk Mosquitókat. Három hónappal ezelőtt kivonták őket a szolgálatból. Most Canberrákkal dolgozunk. Ott ültem, kezemben a hallgatóval, és hitetlenkedve bámultam magam elé. Aztán támadt egy ötletem.

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

9

— Mi történt a Mosquitókkal? — kérdeztem. A gloucesteri tiszt minden bizonnyal valami idősebb, végtelenül udvarias és türelmes tudósféle lehetett, hogy képes volt ebben a késő éjszakai órában ilyen értelmetlen, ostoba kérdésekre nyugodtan válaszolni. — Kiselejtezték őket, azt hiszem, de még valószínűbb, hogy odaadták a múzeumnak. Tudja, manapság már ritkán jutnak a múzeumok ilyesmihez. — Tudom — mondtam. — Lehetséges, hogy magánembernek is adtak el belőlük? — Elképzelhető — mondta kis tűnődés után. — Attól függ, mit szól hozzá a Légügyi Minisztérium. De mégis inkább azt hiszem, hogy repülési múzeumokba kerültek. — Köszönöm. Igazán nagyon köszönöm. És boldog ünnepeket. Letettem a kagylót, s most már teljesen megzavarodva, megráztam a fejem. Micsoda éjszaka, micsoda hihetetlen éjszaka! Először bedöglik a rádióm és az összes elektromos műszerem, aztán eltévedek és kevés az üzemanyagom, aztán elkap egy kótyagos fejű holdkóros, aki imádja a régi repülőgépeket, a saját Mosquitójával kószál az éjszakában, majd éppen belém botlik, és hajszál híján megöl, hogy végül is egy félrészeg raktárosnak legyen annyi esze, hogy a jelzőfényeket meggyújtsa, és ezzel megmentse az életemet. Nagyobb szerencsém már nem is lehetett volna. Egy dolog azonban biztos: a levegő amatőr hősének a leghalványabb segédfogalma se lehetett arról, hogy mit is csinál. Másrészt viszont: ugyan hol lennék most nélküle? Na, vajon hol? Az Északi-tenger hullámai táncoltatnák eddigre már kékre fagyott hullámat. Poharamat a maradék whiskyvel rá emeltem hát, rá és különös szenvedélyére, amely kiöregedett repülőgépeken kóborolni űzi. Lehajtottam az italt. Marks százados jelent meg az ajtóban. — Kész a szobája — mondta. — A tizenhetes, itt mindjárt a folyosó végén. Joe most gyújt be. A fürdővize is melegszik. Ha nem veszi zokon, én lefeküdnék. Nem baj, ha magára hagyom? Sokkal kedvesebb lettem hozzá, mint előzőleg voltam. Megérdemli. — Persze, nagyon jól megleszek. És igazán hálásan köszönöm a segítségét. Felkaptam a sisakomat, és elindultam a folyosón. Az ajtókon számok jelezték a tisztek szobáit, melyeknek egykori tulajdonosait rég áthelyezték innen. A tizenhetes szoba küszöbénél vékony fénycsík szűrődött ki a folyosóra. Amikor beléptem a szobába, egy öregember tápászkodott fel a kandalló előtt a térdéről. Meglepődtem. A repülőtereken rendszerint a légierő katonái, a tisztiszolgák a „szobapincérek”. Ez az ember azonban közel járt a hetvenhez, és szemmel láthatóan civil alkalmazott volt, biztosan innen a környékről. — Jó estét, uram — köszönt. — Joe vagyok, uram. Én vagyok a tisztiszolga.

10

— Tudom, Joe, Marks úr már beszélt magáról. Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam,

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

méghozzá ilyen késő éjjel. — Igen, Marks úr elmondta nekem, uram. Mindjárt készen vagyok a szobájával. Ha a tűz meggyullad, hamarosan nagyon kellemes lesz itt. Egyelőre azonban még nem sikerült a hideget kiűzni, és meg-megborzongtam a vékony nylon magassági ruhában. Kérhettem volna Markstól valami pulóvert, de hát nem jutott eszembe. Úgy döntöttem, hogy a szobámban költöm el magányos vacsorámat. Amíg Joe elment, hogy idehozza, gyorsan megfürödtem. Miközben megtörülköztem és belebújtam a viseltes, de jó meleg fürdőköpenybe, amit Joe hozott, az öreg előhúzott egy asztalkát, és megterített rajta. A szalonna sistergett a tojás alatt. Most már barátságos meleg áradt szét a szobában, a kandallóban vörösessárgán izzott a szén, az összehúzott függönyök kizárták a borzongató éjszakát. Nekiestem az ételnek, farkaséhes voltam. Alig pár perc alatt mindent fölfaltam. Az öreg közben mellettem álldogált, láthatóan egy kis beszélgetés reményében. — Régóta van itt, Joe? — kérdeztem, inkább udvariasságból, mint valódi érdeklődéssel. — Igen, uram, nagyon régen, majdhogy húsz éve; közvetlenül a háború előtt kerültem ide, amikor a bázist létesítették. — Azóta sok minden megváltozhatott itt. Gondolom, régebben nem így néztek ki a dolgok. — Nem, uram, egyáltalán nem. — Aztán mesélni kezdett a régi szép időkről, amikor ezekben a szobákban fiatal, lelkes pilóták nyüzsögtek, az ebédlőben fülsiketítően csörömpöltek a kések, villák, a társalgóban harsogott a pajzán nóta; azokról a hónapokról, évekről, amikor a repülőtér fölött szakadatlanul dörögtek a dugattyús motorok, amelyek harcba vitték a repülőgépeket, s ismét hazahozták őket. Miközben az öreg mesélt, megiszogattam a maradék vörösbort; Joe egy fél üveggel hozott a társalgó bárszekrényéből. Igazán hasznavehető öreg fickó. Fölkeltem az asztaltól, magassági ruhám zsebéből előkotortam egy cigarettát, rágyújtottam, és körbesétáltam a szobában. Az öreg nekiállt, hogy leszedje az asztalt. A kandalló párkányán bekeretezett, régi fénykép állt. Jobban szemügyre vettem. A lángok fénye meg-megvillant rajta. Felemeltem a kezem, hogy szívjak egyet a cigarettából. A mozdulat félúton abbamaradt. A szoba hirtelen kihűlt körülöttem. A fénykép régi volt, megfakult, de az üvegen át is jól láttam rajta egy fiatalembert. Annyi idős lehetett, mint én, huszonegy-huszonkét éves. Repülőruhában volt; de nem a ma szokásos szürke kezeslábasban és csillogó műanyag sisakban. Vastag, prémmel szegett csizmát, durva szövetnadrágot és cipzáras, báránybőr béléses hajózófelsőt viselt. Bal kezében a régi idők vékony bőr pilótasapkáját lóbálta, rajta a vastag szélvédő szemüveggel a mai színes műanyag szemellenző helyett. Lábát kissé szétterpesztve, jobb kezét csípőre téve, magabiztosan, de mosoly nélkül állt ott. Borús határozottsággal meredt bele a lencsébe. Tekintetében szomorúság bujkált. Mögötte világosan kivehető volt a repülőgép. Semmi kétség, tisztán látszik a Mosquito szépen áramvonalazott, karcsú sziluettje, a szárnyaira függesztett két motorgondola a Merlin-motorokkal, amelyeknek figyelemre méltó teljesítményét köszönhette. Meg akartam fordulni, megkérdezni Joe-

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

11

t, kinek a képe ez, amikor jeges fuvallat csapta meg a hátamat. Az egyik ablak kicsapódott, és a nyíláson át csak úgy dőlt befelé a hideg éjszakai levegő. — Máris csukom, uram — mondta az öreg, és letette a szennyes edénynyel telerakott tálcát. — Hagyja, majd én. Két nagy lépéssel a fémkeretében csapkodó ablaknál voltam. Hogy jobban hozzáférjek, a függönyt magam mögé kanyarítottam, és kinéztem az éjszakába. A köd hullámokban örvénylett az ócska tiszti szállás előtt, ahogyan az abtókon kiáramló meleg levegő fölkavarta. Valahonnan távolról, a ködből, mintha motorzúgást hallottam volna. Valami fiatalember motorozik a ködös lápvidéken, talán a szíve hölgyét szállítja haza. Ki más is lehetne? Becsuktam az ablakot, megbizonyosodtam róla, hogy tényleg be van zárva, és visszafordultam. — Ki ez a pilóta, Joe? — Milyen pilóta, uram? A kandiallópárkányan magányosan álló fénykép felé intettem. — Ja az, uram. A fénykép John Kavanagh úrról készült. Tudja, uram, itt repült. A háború alatt. A tálcára halmozott edény tetejére rakta a borospoharat. — Kavanagh? — Visszamentem a képhez, és nézegetni kezdtem. — Ő, uram. Ír volt, nagyon finom úriember, engedelmével. A helyzet az, hogy ez az ő szobája volt. — Milyen egység volt itt, Joe? — még mindig a kép hátterében álló repülőgépet vizsgálgattam. — Felderítők, uram. Mosquitókkal repültek. Kitűnő pilóták voltak, uram. De merem állítani, hogy mindannyiunk között Johnny úr volt a legkülönb. Persze, nincs kizárva, hogy elfogult vagyok. Tudja, uram, én voltam Johnny úr csicskása. Semmi kétség. A képen, a fiatalember mögött álló Mosquito orrán alig kivehető két nagybetű: J és K. Nem Jósoló Kutykurutty, hanem Johnny Kavanagh. Minden világos. Kavanagh kiváló pilóta volt, a második világháború egyik legjobb repülőegységének a tagja. A háború után leszerelt, és esetleg, mint annyian mások, ő is használt autók eladásával kezdett foglalkozni. Az ötvenes évek gazdasági fellendülésének idején összeszedett egy kalap pénzt. Valahol vidéken vett magának egy szép kis házat, és még maradt annyija, hogy igazi szenvedélyét, a repülést is folytathassa. Hogy fölelevenítse a régi szép időket. A légierő időnként megrendezett kiárusításainak egyikén vett magának egy kiselejtezett Mosquitót, rendbe hozatta, és most repülget vele, amikor csak kedve szottyan. Nem is rossz módja a szabad

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

12

idő eltöltésének — mármint annak, akinek telik rá. Éppen visszatérőben volt egy európai kiruccanásról, észrevett, amint a háromszögeket róttam, rájött, hogy bajban vagyok, és felszedett. A saját helyzetét a part menti repülőterek azonosító fényei alapján pontosan tudta, különben is úgy ismeri ezt a partszakaszt, mint a tenyerét. Megkockáztatta hát, hogy a sűrű ködben is megtalálja egykori repülőterét, Mintont. Istentelen rizikó volt — de hát az üzemanyagom a végét járta, ez az egy lehetőség maradt, vagy — jójcakát. Biztos, voltam benne, hogy megtalálom Kavanagh-t, ha másképp nem, az Angol Repülő Szövetségen át. — Minden bizonnyal nagyszerű pilóta lehetett — mondtam, ma esti teljesítményére gondolva. — A legjobb volt, uram — helyeselt az öreg Joe mögöttem. — Úgy látott a sötétben, mint a macska, ezt mindenki tudta róla. Emlékszem, hányszor tért vissza a század Németország fölül, miután világító bombáikkal kijelölték a célt a bombázóknak. A többi egyenesen a bárba rohant, hogy igyanak egyet. Rendszerint többet is. — Kavanagh nem ivott? — kérdeztem. — Dehogynem, uram. De többször fordult elő az, hogy újra feltankoltatta a gépét, és visszament a Csatorna vagy az Északi-tenger fölé, hogy hazafelé igyekvő, sérült bombázók után kutasson, és hazavezesse őket. Megborzongtam. — De hát azoknak a nagy gépeknek máshol voltak a bázisaik, nem? — Csakhogy gyakran erősen helybenhagyta őket a légvédelem, és előfordult, hogy éppen a rádiójuk ment tönkre. Jöttek azon mindenfelől: Marhamból, Scamptonból, Waddingtonból: hatalmas, négymotoros óriások voltak, Halifaxok, Stirlingek, Lancasterek. Mindez, hogy úgy mondjam, az ön ideje előtt volt, uram, ha meg nem sértem. — Sok képet láttam róluk — mondtam megértően. — És légi parádékon néhány típust a levegőben is. Ezeket hordta haza Kavanagh? Szinte láttam őket magam előtt. Hatalmas, tépett lyukak a törzsön, a szárnyon, a farkon, recsegve és imbolyogva repülnek, a pilóta minden tudását összeszedve próbálja egyenesen tartani a gépet a levegőben, haza, haza. A sebesült vagy haldokló személyzetet, a szétesett rádiót. És nagyon is friss tapasztalatból tudtam, milyen a téli éjszakai égbolt magánya, amikor nincs rádió, senki se segít, és köd lepi be a tájat. — Ezeket, uram. Ugyanazon az éjszakán másodszor is elstartolt, kirepült az Északi-tenger fölé, kutatta a megnyomorodott repülőgépeket. Aztán hazavezette őket, ide, Mintonba, néha olyan ködben, hogy az ember a saját kinyújtott kezét nem látta. Azt mondták, valamiféle hatodik érzéke

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

13

van. Ez benne az ír örökség. Elfordultam a képtől, és elnyomtam a cigarettámat az ágy melletti hamutartóban. Joe már az ajtóban állt. — Micsoda remek ember — mondtam meggyőződéssel. — Hiszen még ma is, amikor olyan középkorú lehet, nagyszerűen repül. — Igen, uram, vannak ilyen nagyszerű emberek. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem — éppen ott állt, ahol most ön, a kandalló előtt: — Joe, mondta, bármikor is lesz ott kint valaki az éjszakában, aki hiába próbál hazatalálni, én elmegyek érte, és hazavezetem. Bólintottam. Meghatott az öregember rajongása egykori parancsnokáért. — Hát igen — szólaltam meg. — Úgy látszik, máig fogadalmáról. Még egyre pásztorkodik.

sem

feledkezett

meg

egykori

Joe szomorkásan elmosolyodott. — Sajnos, nem hinném, uram. Johnny úr éppen ma tizennégy éve, 1943 karácsony éjszakáján indult utolsó pásztorútjára. Arról már nem tért vissza többé. Valahol kint az Északi-tengerbe veszhetett a gépével. Jó éjszakát, uram. És kellemes karácsonyi ünnepeket. SIMÓNÉ AVAROSY ÉVA fordítása

IPM 1978/7 - FREDERICK FORSYTH - A PÁSZTOR

14