Francoise Sagan Jo Reggelt Bubanat Szereti Brahmsot

NNCL1615-56Av1.0

Françoise Sagan: Bonjour tristesse René Julliard, Paris, 1954 Aimez-vous Brahms? René Julliard, Paris, 1959 Hungarian translation © Boldizsár Iván, 1957 Szabolcs Katalin, 1987

Françoise Sagan Jó reggelt, búbánat! Szereti Brahmsot?

JÓ REGGELT, BÚBÁNAT! Fordította Boldizsár Iván

ELS RÉSZ Isten veled búbánat Jó reggelt búbánat Neved be van írva a mennyezet rovátkáiba Neved be van írva a szembe melyet szeretek Te nem vagy egészen a nyomorúság Mert a legszegényebb ajkak is Egy mosollyal megtagadhatnak. Jó reggelt búbánat Szeret testek szerelme Szerelem hatalma A te szeretetreméltóságod úgy bukkan fel Mint egy testetlen szörny Csalódott f Széparcú búbánat. PAUL ÉLUARD

1

Ezt az ismeretlen érzelmet, melynek unalma és szelídsége állandóan kísért, tétovázom e szép és súlyos névvel illetni: bánat. Ez az érzés olyan teljes, olyan önz , hogy szinte szégyellem, hiszen a bánatot mindig tiszteletre méltónak tartottam. Igaz, nem ismertem, de ismertem az unalmat, a megbánást, ritkábban a lelkiismeret-furdalást. Ma beburkol valami, mint a selyem, idegesít en és lágyan, és elválaszt a többiekt l. Ezen a nyáron tizenhét éves voltam és tökéletesen boldog. A „többiek”: apám és Elsa, a barátn je. Azonnal meg kell magyaráznom e helyzetet, mely visszásnak t nhetik fel. Apám negyvenéves, tizenöt éve özvegy; fiatal ember, csupa élet, csupa er ; két esztend vel ezel tt, amikor elhagytam az intézetet, természetesnek tartottam, hogy nem él asszony nélkül. Valamivel kevésbé gyorsan értettem meg, miért cserélgeti ket félévenként. De apám csábító lénye, az új és könny élet, tulajdon hajlandóságaim csakhamar mindent elfogadtattak velem. Apám könnyelm ember volt, ügyes az üzleti dolgokban; kíváncsi volt mindenre, de gyorsan rá is unt; mindenekel tt pedig tetszett a n knek. Egyáltalán nem esett nehezemre szeretni apámat, éspedig gyöngéden, mert jó volt, b kez , vidám és irántam csupa szív. El sem képzelhettem se jobb, se szórakoztatóbb barátot. E nyár elején egyenesen odáig fokozta kedvességét, hogy megkérdezte, nincs-e ellenemre, ha Elsa, jelenlegi barátn je, velünk tölti szabadságát. Csöppet sem zavar, mondtam, mert tudtam, mennyire nem tud n k nélkül élni, másrészt Elsa nem is volt terhünkre. Nagydarab vörös lány volt, félig félvilági, félig nagyvilági, a ChampsÉlysées m termeiben és éjszakai lokáljaiban állt modellt és statisztált. Kedves volt, elég egyszer és csöppet sem követel z . Apám és én egyébként is boldogabbak voltunk az utazásnak már a puszta gondolatára is, semhogy bármi is kedvünket szeghette volna. Apám kibérelt a Földközi-tenger partján egy nagy, fehér, magányos, elragadó villát. Ilyesmir l álmodtunk már az els júniusi melegek óta. Hegyfok tetejére épült, amely a tenger fölé emelkedett; a villát kis feny erd választotta el az országúttól; kecskeösvény vezetett le egy pici, aranyban fürd öbölhöz; az öblöt vörhenyes sziklák fogták körül, és köztük ott ringatózott a tenger. Az els napok tündökl ek voltak. Óraszám hevertünk a parton, a h ség valósággal széttaposott bennünket. Lassan-lassan egészséges aranyszín re változtunk, kivéve Elsát, aki vörösre sült és borzasztó kínok között hámlott. Apám bonyolult mozdulatokat végzett lábával, hogy eltüntesse kezd d kis pocakját, hiszen ez összeférhetetlen volna Don Juan-i hajlamaival. Én már hajnalban belevetettem magam a vízbe. Micsoda víz volt! Üde és üdít és átlátszó, beleástam magam, és igyekeztem magam féktelen mozdulatokkal kifárasztani, hogy lemossam magamról Párizs minden árnyát, kiáztassam Párizs minden porszemét. Elnyújtóztam a homokban, tenyerembe vettem egy marékra valót, azután lassan engedtem, hogy a homok sárgás és puha sugárban kiszökjön az ujjaim közül; azt mondtam magamban, hogy úgy szökik el, mint az id , aztán meg azt, hogy ez közhely, de roppant kellemes dolog közhelyeket gondolni. Nyár volt. A hatodik napon láttam meg Cyrilt el ször. Kis vitorláson cirkált a part mentén, és éppen a mi öblöcskénk el tt borult fel. Segítettem neki összeszedni holmiját, és nagy nevetések közben megtudtam, hogy Cyrilnek hívják, joghallgató és egy szomszédos villában tölti édesanyjával a vakációt. Latin arca volt, nagyon barna, nagyon nyílt, kiegyensúlyozott és védelmez arc volt. Tetszett nekem. Pedig egyébként kerültem az egyetemi hallgatókat, mert durvák, rettent en el vannak telve magukkal, els sorban fiatalságuktól, mert ebben hol anyagot találnak egy drámához, hol ürügyet, hogy unalmukat el zzék. Nem szerettem a fiatalokat. Sokkal szívesebben voltam apám barátaival, negyvenéves férfiakkal, akik udvariasan és kissé elérzékenyülve beszéltek velem, kedvességük egyszerre volt

szerelmes és atyai. De Cyril tetszett nekem. Magas volt és olykor szép, az a fajta szépség, amely bizalmat gerjeszt. Apám úgy irtózott a csúnya emberekt l, hogy emiatt gyakran érintkeztünk ostobákkal. Ezt az idegenkedést nem osztottam ugyan, mégis szemt l szemben olyan emberekkel, akikb l hiányzik minden testi báj, furcsa zavart és hiányt éreztem; lemondtak róla, hogy másoknak tessenek, és ez az én szememben illetlen testi hibának számított. Mert mit is keresünk mi, ha nem a tetszést? Ma még nem tudom, vajon e hódítási vágy az életkedv túlságos b ségét, a birtoklás óhaját rejti-e, vagy pedig valami alattomos, be nem vallott szükségletet, hogy biztosak legyünk magunkban, hogy meg rizzük szilárdságunkat. Amikor Cyril elbúcsúzott t lem, felajánlotta, hogy megtanít vitorlázni. Hazamentem vacsorázni, de gondolatban Cyrillel maradtam, és egyáltalán nem, vagy alig vettem részt a beszélgetésben; éppen csak hogy felt nt apám idegessége. Vacsora után végighevertünk a fekv székeken a teraszon, mint minden este. Az égbolt tele volt fröcskölve csillagokkal. Felnéztem és homályosan azt reméltem, hogy elébem sietnek, elkezdenek hullani, és hulltukban felszántják az eget. De még csak július eleje volt, a csillagok mozdulatlanok maradtak. A terasz kavicsai között tücsök ciripelt. Ezer és ezer lehetett itt, és mind részeg a h ségt l és a holdtól, különben miért kiáltoztak volna ilyen különösen egész éjszakákon át? Megmagyarázták nekem, hogy nem tesznek mást, csak egyik kemény szárnyukat a másikhoz dörzsölik, de én sokkal jobban szerettem azt hinni, hogy csakugyan énekelnek, mély torokhangon, ösztönösen, mint a macskák, ha eljön az idejük. Jól éreztük magunkat; csak a b röm és a blúzom közé csúszott kis homokszemek védtek meg az álom meg-megújuló gyengéd támadásai ellen. Apám ekkor megköszörülte torkát, és felült a fekv széken. – Még nem mondtam nektek, hogy vendégünk érkezik – kezdte. Kétségbeesetten hunytam le szememet. Túlságos nyugalomban éltünk, persze hogy nem tarthatott soká! – Mondja meg hamar, kicsoda – kiáltotta Elsa, aki mindig mohón kíváncsi volt a társasági hírekre. – Anne Larsen – mondta apám, és felém fordult. Visszanéztem rá, de a csodálkozástól elakadt a szavam. – Mondtam neki – folytatta apám –, hogy jöjjön el hozzánk, ha belefárad a divatbemutatóiba... és most megérkezik. Ezt sose hittem volna. Anne Larsen szegény anyám régi barátn je volt. Apámmal alig tartotta a kapcsolatot. Ennek ellenére két évvel ezel tt, amikor elhagytam az intézetet, apám, akit jelenlétem nagyon zavart, Anne-hoz küldött. Az egy hét alatt ízlésesen felöltöztetett és megtanított, hogyan kell viselkedni az életben. Szenvedélyes csodálatra gyúltam iránta, és ezt ügyesen áthárította egy fiatalemberre a környezetében. Így hát Anne-nak köszönhettem els eleganciámat és els szerelmemet, és valóban hálás is voltam neki. Negyvenkét éves korára igen vonzó és nagyon kapós asszony maradt, szép arca büszke volt és fáradt, közömbös. Mást nem is lehetett szemére vetni, csak ezt a közömbösséget. Szeretetre méltó volt és távoli. Állandó akarat sugárzott bel le és a szívnek olyan nyugalma, amely kissé megfélemlítette az embert. Elvált asszony és teljesen szabad, de senki sem hallott arról, hogy szeret je lett volna. Egyébként más-más társaságba jártunk: Anne finom, értelmes és tartózkodó emberekkel érintkezett, mi pedig zajosakkal, telhetetlenekkel, akikt l apám nem is kívánt egyebet, csak azt, hogy szépek vagy mulatságosak legyenek. Azt hiszem, Anne kicsit lenézett bennünket, apámat és engem, hogy olyan egyoldalúan belevetettük magunkat a szórakozásokba, aminthogy lenézett minden túlzást. Csak az üzleti vacsorák hoztak össze bennünket – Anne-nak divatszalonja volt, apám a reklámszakmában dolgozott –, ezenfelül pedig anyám emléke és az én er feszítéseim, mert ugyanakkor, amikor féltem t le egy kicsit, csodálni nagyon csodáltam. Most mégis úgy éreztem, hogy rosszkor jön, kiváltképpen, ha Elsa jelenlétére gondoltam és Anne nevelési elveire. Elsa kérdésekkel árasztotta el apámat Anne fel l: mit csinál, mi a helye a világban, azután felment szobájába lefeküdni. Kettesben maradtam apámmal. Leültem a lépcs re lába elé. Lehajolt hozzám, és mindkét kezét vállamra tette. – Miért vagy ilyen girhes, édes lányom? Még egy kis vadmacska is kövérebb nálad. Azt szeretném, ha az én szép, sz ke lányom jó er ben volna, a szeme, mint a porcelán és... – De most nem err l van szó: mondtam.

– Miért hívtad meg Anne-t? És miért fogadta el? – Hogy meglátogassa a te öreg apádat. Talán. Az ember soha nem tudja. – Te nem az az ember vagy, aki érdekli Anne-t. Anne túlságosan okos és nagyon öntudatos. És mi lesz Elsával? Elsára nem gondoltál? El tudsz képzelni egy beszélgetést Anne és Elsa között? Mert én nem! – Erre nem gondoltam – vallotta be apám. – Ez csakugyan borzasztó, Cécile, édes kislányom, mi volna, ha visszamennénk Párizsba? Halkan nevetett és a tarkómat dörzsölgette. Megfordultam és felnéztem rá. Sötét szeme ragyogott, körös-körül apró, fura ráncok keretezték, száját kissé összecsucsorította. Most olyan volt, mint egy faun. Kaptam magam és vele nevettem én is, mint mindig, ha bajba keveredett. – Öreg cimborám – mondta. – Mit is csinálnék nélküled? És hangjának színe olyan meggy z volt, olyan gyengéd, hogy megértettem: csakugyan boldogtalan volna. Sokáig beszélgettünk bele az éjszakába a szerelemr l és a szerelem bonyodalmairól. Apám szemében az ilyesmi mer elképzelés volt. Módszeresen elutasította magától a h ség, a komolyság, a kötelezettségvállalás gondolatát. Azt magyarázgatta nekem, hogy ezek önkényes dolgok, medd ek. Ha ezt bárki más mondja, megdöbbentem volna. De tudtam, hogy nála mindez nem zárja ki sem a gyengédséget, sem az odaadást. Ezek az érzelmek annál könnyebben áradtak bel le, mert tudta, hogy átmenetiek és így is akarta. Ez a felfogás roppant csábítóan hatott rám: gyors, szilaj és mulandó szerelmek. Nem voltam még abban a korban, amikor az embert a h ség vonzza. Keveset is ismertem a szerelemb l: néhány randevút, néhány csókot és a megunást.

2

Anne-nak csak egy hét múlva kellett megérkeznie. Jól felhasználtam a valódi szabadságnak ezeket az utolsó napjait. A villát két hónapra béreltük ki, de tudtam, hogy Anne megérkezése után vége a tökéletes kikapcsolódásnak. Anne a dolgoknak olyan körvonalat, a szavaknak olyan értelmet adott, amit apám és én szívesen figyelmen kívül hagytunk. Állandóan használta a jó ízlés és a finomság mércéjét, és az ember nem tudott elmenekülni el le. Észre kellett vennie hirtelen visszavonulásaiból, sértett hallgatásaiból, arcának kifejezéseib l. Mindez egyszerre volt izgalmas és fárasztó, voltaképpen pedig megalázó, mert éreztem, hogy igaza van. Érkezése napján úgy határoztunk, hogy apám és Elsa kimegy érte Fréjusbe, az állomásra. Én határozottan visszautasítottam a részvételt ebben a kirándulásban. Apám kétségbeesett tehetetlenségében leszedte a kert minden gladiolusát, hogy majd átnyújtja Anne-nak, amint kilép a vonatból. Én csak azt tanácsoltam apámnak, hogy ne vitesse a csokrot Elsával. Délután három órakor, amikor k elindultak az állomásra, én lementem a partra. Tikkasztó h ség volt. Elnyúltam a homokban, félálomba merültem. Cyril hangja ébresztett fel. Kinyitottam szememet: az ég fehér volt, a h séggel egybeolvadt. Nem válaszoltam Cyrilnek; nem volt kedvem beszélni, se vele, se mással. Ennek a nyárnak minden ereje odaszögezett a homokba, karom elnehezült, szájam kiszáradt. – Meghalt? – kérdezte Cyril. – Messzir l úgy festett, mint egy elhagyott hajóroncs... Elmosolyodtam. Odaült mellém, és szívem keményen, süketen dobogni kezdett, mert mozdulat közben keze végigcirógatta vállamat. Ragyogó tengerészeti man vereim az elmúlt héten legalább tízszer beborítottak bennünket a vízbe, összefonódva, anélkül, hogy a legkisebb zavart is éreztem volna. De ma elég volt ez a h ség, ez a félálom, ez a kis ügyetlen mozdulat, hogy valami halkan megszakadjon bennem. Fejemet feléje fordítottam. Rám nézett. Most már kezdtem megismerni: kiegyensúlyozott ember volt és erényesebb, mint az korában szokás. Így történt, hogy a mi helyzetünk: ez a különös, háromtagú család megdöbbentette. Túlságosan jó volt, vagy túlságosan félénk, hogy meg is mondja nekem, de megéreztem apámra vetett sanda, gy lölköd pillantásaiból. Azt szerette volna, hogyha ez a helyzet engem is gyötör. De engem nem érintett, és ebben a pillanatban egyetlen dolog gyötört: tekintete és szívem szilaj támadásai. Fölém hajolt. Újra láttam e hét utolsó napjait, bizalmamat, nyugalmamat mellette, és sajnáltam, hogy közeledik felém e hosszú és kissé súlyos száj. – Cyril – mondtam. – Olyan boldogok voltunk.. . Szelíden csókolt meg. Az eget néztem; azután nem láttam mást, csak leszorított szemhéjam alatt a felragyogó vörös fényeket. A h ség, a kábulat, az els csókok íze, a sóhajtások hosszú percekig tartottak. Egy autókürt hangja szétriasztott bennünket, mint a tolvajokat. Szó nélkül elváltam Cyrilt l, és elindultam a ház felé. Csodálkoztam ezen a váratlan visszatérésen: Anne vonata még nem érkezhetett meg. Mégis ott találtam Anne-t a teraszon, éppen kiszállt kocsijából. – Hiszen ez az alvó Csipkerózsika háza! – kiáltotta. – Milyen barna vagy, Cécile! Nagyon örülök, hogy látlak. – Én is örülök – mondtam. – Egyenesen Párizsból jössz? – Mégis inkább kocsin jöttem, pedig teljesen el vagyok csigázva. Felvezettem a szobájába. Kinyitottam az ablakot, mert reméltem, hogy meglátom Cyril vitorlását, de már elt nt. Anne leült az ágyra. Árnyékokat vettem észre szeme körül. – Ez a villa elragadó – sóhajtotta. – Hol a ház ura? – Elment érted az állomásra Elsával. B röndjét egy székre tettem, és amint megfordultam, összerezzentem. Anne arca riadt hirtelenséggel

széthullott, szája remegett. – Elsa Mackenbourg-ral? Elhozta magával ide Elsa Mackenbourg-t? Nem tudtam mit válaszolni. Csak néztem elképedve. Ezt az arcot mindig oly nyugodtnak láttam. Ez az arc mindig ura volt önmagának, és most kiszolgáltatta csodálkozó szememnek... Mer en nézett rám azoknak a képeknek fátylán keresztül, amelyeket szavaim idéztek szeme elé; végül észrevett és elfordította fejét. – El bb kellett volna szólnom nektek – mondta –, de már alig vártam, hogy elmehessek Párizsból, olyan fáradt voltam... – És most... – folytattam gépiesen. – Most micsoda? – kérdezte. Tekintete vizsgálóbírói volt és lenéz . Nem történt semmi sem. – És most megérkeztél – mondtam bután, és kezemet dörzsölgettem. – Nagyon örülök, hogy itt vagy, tudod. Megvárlak lenn; ha inni akarsz valamit, parancsolj, a bár tökéletes. Összevissza beszélve mentem ki a szobából. Gondolataim összezavarodtak, míg leballagtam a lépcs n. Miért ez az arc, miért e zavart hang, miért e hirtelen elernyedés? Leültem egy fekv székbe, lehunytam a szememet. Megpróbáltam visszaemlékezni. Anne mindig kemény, magabiztos arcára: a finom gúnyra, a fesztelenségre, a tekintélyre. E sebezhet arc felfedezése megindított és idegesített egyszerre. Szerelmes volna apámba? Lehetséges, hogy szereti? Semmi sincs apámban, ami megfelelne ízlésének. Apám gyönge, könnyelm , olykor akarattalan. De Anne egész viselkedése talán nem is más, csak az utazás fáradtsága és erkölcsi méltatlankodás. Eltöltöttem egy órát azzal, hogy elméleteket állítottam fel. Öt órakor megérkezett apám Elsával. Láttam ket kiszállni a kocsiból. Megpróbáltam magamnak elképzelni, szeretheti-e Anne ezt az embert? Sietve jött felém, fejét kissé hátravetve. Mosolygott. Igen, gondoltam, nagyon is lehetséges, hogy Anne szereti, hogy akárki beleszeressen. – Anne nem volt ott! – kiáltotta nekem. – Remélem, nem esett ki a vonatból. – A szobájában van – mondtam. – Kocsin érkezett. – Igazán? Hát ez nagyszer . Akkor most már nincs más hátra, mint felvinni neki a csokrot. – Virágot hozott nekem? – hallatszott Anne hangja. – Ez igazán kedves. Éppen jött le a lépcs n, szemben apámmal, kipihenve és lecsillapodva, mosolygósan, ruháján nem látszott meg, hogy b röndb l vette ki. Szomorúan gondoltam arra, hogy csak most jött le, amikor meghallotta a kocsit, pedig jöhetett volna kicsit el bb is velem beszélgetni; már azt sem bántam volna, ha az érettségimr l, amelyen egyébként elbuktam... Ett l a legutóbbi gondolattól egyszerre jókedvem kerekedett. Apám repült feléje, kezet csókolt neki. – Negyedórát töltöttem az állomás peronján ezzel a csokor virággal a kezemben és buta mosollyal az ajkamon. Hála Istennek, hogy itt van! Ismeri Elsa Mackenbourg-t? Én elfordítottam tekintetemet... – Már találkoztunk valahol – mondta Anne rendkívül szívélyesen... – Nagyszer szobát kaptam, igazán roppant kedves magától, Raymond, hogy meghívott, nagyon kimerült vagyok. Apám lubickolt az örömben. Az szemében minden rendben ment. Szép mondatokat talált ki, palackokat bontott. De el ttem újra meg újra felrévedt Cyril szilaj arca, azután Anne-é, ez a két arc, amelyre ráütötte bélyegét a szenvedély, és magamban azt kérdeztem, vajon vakációm csakugyan olyan egyszer lesz-e, amint apám ígérte? Az els vacsora igen vidám volt. Apám és Anne közös ismer seikr l beszélgettek. Ezek száma kevés volt ugyan, de rangjuk magas. Kit n en szórakoztam mindaddig, amíg Anne ki nem jelentette, hogy apám cégtársa hígvelej . Igaz, sokat iszik, de kedves és emlékezetes vacsorákat költöttünk el vele apám meg én. Tiltakoztam: – Lombard mulatságos fiú, Anne. Engem nagyon szórakoztat. – De azt csak elismered, hogy ismeretei hiányosak, és még humora is... – Lehet, hogy intelligenciájának formája nem szokványos, de...

Anne elnéz tekintettel szakított félbe: – Az, amit te az intelligencia formájának nevezel, nem egyéb, mint az intelligencia életkora. Magvas, határozott fogalmazási módja elb völt. Bizonyos mondatok az én számomra olyan szellemi, oly finom összetétel leveg t teremtenek, amely rabul ejt, noha nem mindig tudok behatolni a mondatok legmélyére. Ett l itt például kedvem támadt kis füzettel és ceruzával a kezemben járkálni. Meg is mondtam Anne-nak. Apám nevetésben tört ki. – Hát zokon nem veszed a dolgokat, annyi szent. Nem is vehettem, mert Anne nem volt rosszindulatú. Túlságosan közömbösnek is éreztem, ítéleteib l hiányzott a gonoszság pontossága, csíp s, hegyes jellege. Ezen az els estén Anne úgy tett, mint ha nem t nt volna fel neki Elsa szándékos, vagy nem is szándékos szórakozottsága: egyenesen apám hálószobájába ment be. Anne hozott nekem kollekciójából egy pulóvert ajándékul, de nem engedte megköszönnöm. A köszönet untatta, és mivel én még soha nem tudtam kell képpen kifejezni lelkesedésemet, nem is nagyon er ltettem a dolgot. – Azt hiszem, ez az Elsa nagyon kedves – mondta nekem, mikor elindultam lefeküdni. Egyenesen a szemembe nézett, mosoly nélkül, kereste bennem azt a bizonyos gondolatot, amelyet célba vett, hogy elpusztítsa. Arcának délutáni színeváltozását el kell felejtenem. – Igen, igen, nagyon bájos, izé... lány... nagyon rokonszenves. Megint összevissza beszéltem. Anne felnevetett, én meg nagyon idegesen mentem fel a szobámba. Elalvás közben Cyrilre gondoltam. Most talán éppen Cannes-ban táncol mindenféle n kkel. Most veszem észre, hogy elfelejtem, valami arra kényszerít, hogy elfelejtsem a legf bbet: a tenger jelenlétét, szakadatlan ritmusát, a napot. Már nem tudok visszaemlékezni arra a négy hársfára sem a vidéki leányintézet udvarán; az illatukra sem. És már nem emlékszem apám mosolyára a pályaudvaron három évvel ezel tt, amikor hazajöttem az intézetb l, zavart mosolyára, mert hajam befonva lógott, és csúnya, majdnem fekete ruha volt rajtam. És már nem emlékszem örömének hirtelen diadalmas kirobbanására a kocsiban, mert felfedezte bennem a saját szemét, a saját száját, és mert rájött, hogy én leszek legkedvesebb, legcsodálatosabb játéka. Semmit sem ismertem a világból; fogja majd nekem megmutatni Párizst, a fény zést, a könny életet. Azt hiszem, egyszer en a pénznek köszönhettem akkori örömeim legnagyobb részét: kocsiban száguldani, új ruhát kapni, lemezeket vásárolni, könyveket, virágot venni. Még most sem szégyellem ezeket a könny örömöket. Egyébként is csak azért nevezhetem ket könny eknek, mert hallottam, hogy mások így mondják. Könnyebben megbánnám és megtagadnám bánataimat vagy misztikus válságaimat. Az öröm, a boldogság sóvárgása egyetlen összefügg vonása jellememnek. Talán nem olvastam eleget? Az intézetben az ember nem olvas mást, csak épületes m veket. Párizsban nem értem rá olvasni: ha kijöttem az óráról, már vártak rám a barátaim és elcipeltek moziba; nem ismertem a színészek nevét, és ezen csodálkoztak. Vagy elvittek a kávéházak teraszára, a napra; megízleltem azt az örömet, hogy az ember elvegyül a tömegben, azt, hogy iszik, azt, hogy együtt van valakivel, aki a szemébe néz, azután kézen fogja és elvezeti jó messzire ugyanattól a tömegt l. Gyalog mentünk végig az utcán, egészen hazáig. Itt behúzott egy kapu alá és megcsókolt: felfedeztem a csókok örömét. Nem is tudok nevet adni ezeknek az emlékeknek: Jean, Hubert, Jacques... E nevek közösek minden fiatal lány emlékezetében. Estére aztán megöregedtem: apám elvitt estélyekre, ahol nem tudtam mit csinálni. Elég vegyes esték voltak. Hol engem szórakoztattak, hol az én korom szórakoztatta a többieket. Amikor hazamentünk, apám letett a ház el tt, és legtöbbször visszament és hazakísérte egyik barátn jét. Megérkezni már nem hallottam. Nem akarom apámat abban a színben feltüntetni, hogy esetleg hencegett kalandjaival. Csak éppen nem titkolta el ket el ttem, pontosabban se valót, se valótlant nem mondott nekem, hogy magyarázatot adjon, miért ebédel ez vagy az a barátn je olyan gyakran nálunk, vagy miért költözik teljesen hozzánk... szerencsére csak átmenetileg! Amúgy sem maradhatott volna sokáig titokban el ttem, milyen természet ek ezek a kapcsolatok „vendégeivel”, apám meg kétségkívül sokat adott arra, hogy meg rizze bizalmamat, annál is inkább, mert így megkímélte magát a kitalálások kínos er feszítéseit l. Kiváló számítás volt. Egyetlen hiba csúszott bele: a szerelem dolgai iránt egy id re holmi kiábrándult cinizmust ébresztett bennem, és ezt az emberek, tekintve koromat és tapasztalataimat, inkább mulatságosnak, mint érdekesnek találták. Szívesen ismételgettem például

Oscar Wilde magvas megfogalmazását: „A b n az egyetlen eleven alapszín, amely a modern világban megállja a helyét.” E szavakat feltétlen meggy z déssel tettem magamévá, sokkal mélyebben, azt hiszem, mint ha át is vittem volna a gyakorlatba. Azt gondoltam, hogy ezt a mondást pauszpapírral átmásolhatom az életemre, hogy ihletet meríthetek bel le, hogy a rajzok már készek is életem megtévelyedett képsorozatához, csupán a feliratok hiányoznak; megfeledkeztem arról, hogy az id is meghal, a dolgok folytonossága meg-megszakad, és elfeledkeztem a jó, mindennapi érzelmekr l is. Eszményien sekélyes és ocsmány életnek néztem elébe.

3

Másnap reggel a nap egy alattomos és meleg sugara ébresztett fel. Elárasztotta ágyamat, és véget vetett különös és kissé zavaros álmomnak. Verekedtem álmomban. Félálomban igyekeztem elhessegetni arcomról ezt az állhatatos h séget, de aztán feladtam a harcot. Tíz óra volt. Pizsamában lementem a teraszra, és ott találtam Anne-t. Az újságokat lapozgatta. Észrevettem, hogy arca könnyen, tökéletesen ki van festve. Úgy látszik, sohasem engedélyezhet magának valódi szabadságot. Ügyet se vetett rám, ezért nyugodtan letelepedtem a lépcs re egy csésze kávéval s egy naranccsal kezemben, és elkezdtem élvezni a reggel gyönyör ségeit: beleharaptam a narancsba, édes lé szökellt a számba; rögtön ráittam egy korty forró feketekávét, aztán újra élveztem a gyümölcs h vös ízét. A reggeli napfény megmelegítette hajamat és kisimította b römön a leped nyomait. Öt perc múlva megyek fürdeni. Anne hangja felriasztott: – Cécile, te nem eszel semmit? – Jobban szeretek reggel csak inni, mert... – Három kilót kellene híznod, hogy rád lehessen nézni. Az arcod beesett és kilátszanak a bordáid. Menj és hozzál magadnak vajas kenyeret. pedig éppen be akarta nekem Én könyörögtem, hogy ne kényszerítsen vajaskenyérevésre, bizonyítani, hogy ez elengedhetetlen, amikor megjelent apám, pazar, pöttyös, reggeli köntösében. Milyen bájos látvány – mondta – két barnára sült kislány a napon, amint éppen vajaskenyérevésr l beszél. – Kislány csak egy van, sajnos! – mondta Anne nevetve. – Annyi id s vagyok, mint maga, szegény Raymond-om. Apám lehajolt, és kezébe vette kezét. – Még mindig ugyanolyan rosszmájú – mondta gyengéden, és én láttam, hogy Anne-nak megrebbent a szemhéja, mintha váratlan simogatás érte volna. Felhasználtam az alkalmat és elillantam. A lépcs n találkoztam Elsával. Szemmel láthatóan most kelt fel az ágyból, dagadt volta szemhéja, ajka pedig valósággal halvány a karmazsinvörösre égett arcában. Kedvem lett volna megállítani és megmondani neki, hogy lent van Anne, és ápolt s tiszta az arca, hogy Anne is le fog sülni, de bronzszín re, mértéktartóan, majd nem teszi tönkre magát. Kedvem volt figyelmeztetni, hogy legyen résen. De minden bizonnyal rossz néven vette volna: huszonkilenc éves volt, azaz tizenhárommal kevesebb, mint Anne. Meg volt gy z dve, hogy ez dönt üt kártya. Felvettem a fürd ruhámat, és leszaladtam a kis öbölbe. Meglepetésemre ott találtam Cyrilt, a csónakjában ült. Elém jött, ünnepélyes arccal, és megfogta a kezemet. – Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi dologért – mondta. – Én voltam a hibás – mondtam. Egyáltalán semmi zavart nem éreztem. Ünnepi arckifejezése meglepett. – Nagyon haragszom magamra – kezdte újra, és betolta a csónakot a tengerbe. – Nincs miért – mondtam jókedv en. – De igen! Én már a csónakban is voltam. Cyril ott állt mellettem, combja közepéig a vízben, két kezét úgy támasztotta neki a csónak szélének, mint a korlátnak a bírósági emelvény el tt. Láttam, hogy nem száll be, míg nem beszélt, ezért valóban a kell és szükséges figyelemmel néztem rá. Jól ismertem arcát, eligazodtam vonásai között. Arra gondoltam, hogy Cyril huszonöt éves, talán csábítónak tartja magát,

és ett l nevethetnékem támadt. – Ne nevessen – mondta. – Tudnia kell, hogy haragudtam magamra tegnap este. Magát semmi sem védi ellenem: sem az apja, sem az a n , sem a jó példa... Lehetnék akár a legutolsó csirkefogó is a világon, semmit sem változtatna a helyzeten: maga ugyanúgy hihetne nekem... Nem is volt nevetséges, igazán. Éreztem, hogy ez az ember jó, és kész engem szeretni: hogy én is szeretném szeretni. Karomat nyaka köré fontam, arcomat arcához szorítottam. Válla széles volt, teste keményen feszült az enyémhez. – Maga kedves fiú, Cyril – mormoltam. – Olyan lesz nekem, mint a bátyám. Kis dühös felkiáltással elkapta a derekamat és lágyan kiemelt a csónakból. Karjában tartott a víz felett, fejem a vállán. Ebben a pillanatban szerettem. A reggeli fényben ugyanolyan aranyb r volt, mint én, ugyanolyan kedves, ugyanolyan szelíd, mint én; védelmezett engem. Amikor szája kereste a számat, ugyanúgy elfogott a reszketés a gyönyör ségt l, mint t, és csókunkban nem volt lelkiismeretfurdalás, szégyenkezés se, csak mélységes keresés, melyet halkan mormolt kis szavak szakítottak meg. Kiugrottam karjai közül, és a csónak után úsztam. Azt már tovasodorta a víz. Belemártottam a tengerbe arcomat, hogy újra megtaláljam, hogy felüdítsem. . . A víz zöld volt. Éreztem, hogy eláraszt a boldogság, a tökéletes gondtalanság. Fél tizenkett kor Cyril elment, apám pedig éppen megjelent a két n vel a kecskeösvényen. Kettejük között jött le, segített nekik, kezét hol az egyiknek, hol a másiknak nyújtotta olyan bájjal, oly természetesen, hogy arra nem is képes más, csak az én apám. Anne a vállán hagyta fürd köpenyét: most vizsga pillantásaink el tt a legnagyobb nyugalommal vetette le és elnyújtózott. Dereka karcsú, lába tökéletes, nincs is rajta semmi kifogásolnivaló, legfeljebb itt-ott némi nagyon könny fonnyadás. Mindez hosszú évek ápoltságára, figyelmére vallott; gépiesen helyesl pillantást küldtem apám felé, felhúzott szemöldökkel. Nagy meglepetésemre nem viszonozta, hanem lehunyta szemét. Szegény Elsa siralmas állapotban volt, vastagon bekente magát olajjal. Nem adok egy hetet és apám... Anne felém fordította fejét: – Cécile, miért kelsz fel itt ilyen korán? Párizsban délig ágyban maradtál. – Ott dolgom volt. Az mindig megbénít. Nem mosolyodott el; csak akkor mosolygott, amikor kedve volt, soha udvariasságból, mint más emberek. – És az érettségid? – Elhasaltam! – mondtam nagy lendülettel. – Alaposan elvágtak! – De októberben okvetlenül le kell tenned. – Miért kell? – szólt közbe apám. – Én például sohasem szereztem diplomát. És igazán nem élek rosszul. – Induláskor volt egy kis vagyona – emlékeztette Anne. – Az én lányom mindig talál majd férfit, aki gondoskodik róla – mondta apám nemesen. Elsa nagyot nevetett. Mind a hárman ránéztünk; erre abbahagyta. – Tanulnia kell a szünid ben – mondta Anne, és becsukta szemét, mintegy a vita lezárásaképpen. Kétségbeesett pillantást vetettem apám felé. Kis, zavart mosollyal válaszolt. Már láttam magam Bergson filozófiájának lapjai el tt, a fekete sorok a szemembe vágnak, és közben hallom Cyril nevetését lentr l... Ett l a gondolattól elborzadtam. Odavonszoltam magam Anne-hoz, halk hangon megszólítottam. Kinyitotta szemét. Nyugtalan, esdekl arccal hajoltam föléje, és még vissza is szívtam kissé a két orcámat, hogy leríjon rólam: szegény, elcsigázott diáklány vagyok. – Anne – mondtam –, csak nem teszed ezt velem, csak nem dolgoztatsz agyon ebben a h ségben... pedig ez a szünid olyan jót tehetne nekem.. . Egy ideig mereven rám nézett, azután titokzatosan elmosolyodott, de közben már el is fordította fejét. – Meg kell veled tennem „ezt”... még ebben a h ségben is, ahogy mondtad. Mindössze két napig haragudnál rám, ahogy ismerlek, de azután letennéd a vizsgát. – Vannak dolgok, amiket az ember sohasem bír megszokni – mondtam nevetés nélkül. Rám emelte szemét, mint aki remekül szórakozik, s tekintete kihívó is volt; visszafeküdtem a ho-

mokba, tele nyugtalansággal. Elsa hosszan fecsegett a tengerparti ünnepségekr l. De apám nem hallgatott oda: ott ült annak a háromszögnek a csúcsán, amelyet a két n teste formált, és Anne-nak a föld felé fordított profilját s vállát nézegette azzal a kissé merev és rendületlen tekintettel, amelyet oly jól ismertem. Keze ki-kinyílt, s be-becsukódott a homokon lágy, szabályos mozdulatokkal. Leszaladtam a tengerhez, belevetettem magam, és nagy sóhajtással megsirattam ezt a szünid t, amely a mienk lehetett volna, de már nem lesz soha. Itt van el ttünk egy dráma minden alkotórésze: a csábító, a félvilági n és az okos asszony. Észrevettem a tengerfenéken egy megkövesedett, b bájos kagylót, egy kék-rózsaszín kavicsot; lebuktam érte, felhoztam és kezemben szorongattam egészen ebédig. Oly lágy tapintású volt, szinte elny ttem ujjaim között. Elhatároztam, hogy ez szerencsét hozó kavics, nem is adom ki a kezemb l egész nyáron. Nem tudom, miért nem vesztettem el, hiszen mindent elveszítek. Itt van ma is a kezemben, rózsaszín és langyos és sírhatnékom van t le.

4

Azon csodálkoztam leginkább a következ napokban, milyen végtelenül kedves Anne Elsához. Akárhány csacsisággal ékesítette is Elsa mondókáját, Anne ajkáról egyszer sem hangzottak el azok a rövid mondatai, amelyek titkát csak tudta. Ezekkel halálosan nevetségessé tehette volna szegény Elsát. Magamban nem gy ztem dicsérni ezt a türelmet, ezt a nagylelk séget, s nem vettem észre, mekkora ügyesség is vegyül bele. Apám nagyon hamarosan beleunt volna abba az irgalmatlan kis játékba. Így azonban éppen ellenkez leg, igen hálás volt Anne-nak, és nem is tudta, mit csináljon, hogyan mutassa ki háláját. Ez a hála egyébként csak ürügy volt. Úgy beszélt vele, ez kétségtelen, mint egy olyan asszonnyal, akit nagyon tisztel, akit leánya második anyjának tekint; s t ezt az üt kártyát nagyon jól forgatta. Úgy tett, mint ha unos-untalan Anne véd szárnyai alá akarna helyezni, mint ha egy kissé felel ssé akarná tenni értem, hogy ezzel is közelebb vigye saját magához, szorosabban hozzáf zze mindkett nkhöz. Igen, de ugyanakkor a pillantásai, a mozdulatai annak az asszonynak szóltak, akit nem ismer, de nagyon is meg akar ismerni – a gyönyörben. Hasonló pillantásokat kaptam el néha Cyril szeméb l, és ilyenkor egyszerre támadt kedvem elmenekülni is, biztatni és ingerelni is. Mindez nyilván er sebben hatott rám, mint Anne-ra; olyan közömbösséget, olyan nyugodt kedvességet tanúsított apám iránt, hogy aggodalmaim lecsillapodtak. Sikerült elhitetnem magammal, hogy tévedtem az els napon. Nem láttam meg mindjárt, hogy ez az egyértelm kedvesség mindennél jobban izgatja apámat. Mindenekel tt pedig a csöndjei... Anne olyan természetesen, oly elegánsan tudott hallgatni. Ez a hallgatás Elsa szüntelen csipogása mellett olyasféle ellenpárt alkotott, mint a nap és az árnyék. Szegény Elsa... igazán semmit sem sejtett, változatlanul áradozott, és ide-oda mozgott, és a nap még mindig nem kegyelmezett neki. Mégis egy napon megértett valamit, talán elkapta apám pillantását; láttam, amint ebéd el tt néhány szót suttog a fülébe: apám egy másodpercre mintha bosszankodott volna, csodálkozott is, azután mosolyogva rábólintott. A feketénél Elsa felállt, elment az ajtóig, ott visszafordult és sóvárgó, roppant átf tött pillantást vetett ránk (egyenesen az amerikai filmekb l merítve), majd hangjában tízesztend s nagyvilági és félvilági tapasztalattal ezt kérdezte: – Nem jön, Raymond? Apám fölkelt, szinte elpirult, és hebegett valamit a délutáni alvás jótev hatásáról. Anne meg se moccant. Cigarettája majdnem a körméig égett. Úgy éreztem, most kötelességem mondani valamit: – Azt tartják, hogy a délutáni alvás nagyon pihentet , de én azt hiszem, ez téves nézet... Alighogy ennyit mondtam, elharaptam a szót, rájöttem, milyen kétértelm a mondatom. – De kérlek – mondta Anne szárazon. még csak kétértelm nek sem tartotta. Mindjárt észrevette, milyen rosszíz a tréfám. Ránéztem. Arca szándékosan nyugodt és szelíd volt, és ez megindított. Ebben a pillanatban talán éppen szenvedélyesen irigyli Elsát. Vigasztalására támadt egy cinikus ötletem. Pompásnak találtam, mint mindig, ha valami cinikus dolog jutott az eszembe: ez biztonságfélét adott nekem, cinkosságot önmagammal, valósággal belerészegedtem. Nem bírtam ki: kimondtam hangosan. – De ne felejtsd el, hogy Elsa leégett b re az efféle délutáni szundikálást nem teszi éppen mámorítóvá sem az egyiknek, sem a másiknak. Jobb lett volna hallgatnom. – Utálom az ilyenfajta megjegyzéseket – mondta Anne. – A te korodban az ilyesmi több mint ostoba, egyenesen kínos. Hirtelen ideges lettem: – Csak azért mondtam, hogy megnevettesselek, bocsáss meg. Tulajdonképpen biztosra veszem, hogy

nagyon jól érzik magukat. Elcsigázott arccal fordult felém. Azonnal kértem, ne haragudjék. Újra lehunyta szemét, és halk, türelmes hangon kezdett beszélni: – Neked kissé túlságosan leegyszer sített fogalmaid vannak a szerelemr l. A szerelem nem az élmények egymástól független sorozata... Nekem meg az jutott eszembe, hogy minden szerelmem éppen ilyesféle volt. Hirtelen izgalom egy arc, egy mozdulat láttára, csók közben... Egy-egy virágba boruló pillanat, összefüggés nélkül: ez volt minden emlékem. – A szerelem más – mondta most Anne. – Állandó gyengédség-, édesség-, jósághiány... Ezt te még nem tudod megérteni. Kitér mozdulatot tett, azután felvette az újságot. Jobb szerettem volna, ha megharagszik, ha az én érzelmi hiányaim kimozdítják lemondó közömbösségéb l. Arra gondoltam, hogy igaza van, úgy élek, mint egy állat, a mások kénye-kedve szerint; szegény vagyok és er tlen. Megvetettem magamat, és ez borzasztóan kínos érzés volt, mert egyáltalán nem szoktam meg, eddig sohasem mondtam ítéletet önmagamról, se jót, se rosszat. Felmentem a szobámba, álmodoztam. A leped átlangyosodott alattam, még fülembe csengtek Anne szavai: „A szerelem az más... abban benne van a hiány. . .” De hát hiányzott nekem valaha is valaki? Ma már nem emlékszem ennek a két hétnek a részleteire. Mondtam már, hogy nem akartam meglátni semmi pontosat, semmi fenyeget t. A szünid folytatására persze nagyon pontosan emlékszem, mert az igénybe vette minden figyelmemet, minden képességemet. De ez a három hét, ez a tulajdonképpen mégiscsak boldog három hét... Melyik nap volt az, amikor apám tüntet en nézte Anne száját, melyik volt az, amikor apám fennhangon szemére hányta a közömbösségét, és úgy tett, mintha nevetne rajta? Melyik volt az a nap, amikor ezúttal már mosolygás nélkül hasonlította össze Anne éleselméj ségét Elsa butusságával? Nyugalmam alapja az az ostoba gondolat volt, hogy hiszen már tizenöt éve ismerik egymást, és ha szerelemr l lehetne szó köztük, már jóval korábban kezd dött volna. „És ha most mégis megtörténnék, mondogattam magamban, apám majd nagyon szerelmes lesz három hónapig. Anne pedig meg riz néhány szenvedélyes emléket s egy kis megaláztatást.” De hát nem tudtam-e már akkor is, hogy Anne nem az az asszony, akit így ott lehet hagyni? De ott volt Cyril, és elfoglalta gondolataimat. Gyakran mentünk el este a Saint-Tropez-i kis éjszakai helyekre, táncoltunk egy szál klarinét ájult hangjára, és közben szerelmes szavakat suttogtunk egymásnak. Másnapra elfelejtettem ket, de akkor este oly édesek voltak. Nappal vitorláztunk a tengerpart mentén. Apám néhányszor velünk tartott. Nagyon sokra becsülte Cyrilt, kiváltképp, mióta az egyszer gy zni engedte gyorsúszásban. Apám „kis Cyrilemnek” nevezte, Cyril „monsieur”-nek szólította, de nem tudtam megmondani, kettejük közül melyik a feln tt. Egy délután meg voltunk híva teára Cyril édesanyjához. Nyugodt, mosolygós, öreg hölgy volt. Arról beszélt nekünk, milyen nehéz dolga van egy özvegynek és egy anyának. Apám nagy hévvel sajnálkozott rajta, és közben hálás pillantásokat vetett Anne-ra, és számos bókot mondott a hölgynek. Meg kell vallanom, hogy apám sohasem sajnálta hiábavalóságokra vesztegetni az idejét. Anne barátságos mosollyal kísérte a színjátékot. Hazatérés közben kijelentette, hogy a hölgy bájos. Én szidtam az ilyenfajta öreg hölgyeket. Olyan elnéz és jól szórakozó arccal fordultak felém, hogy kijöttem a sodromból: – Hát nem veszitek észre, hogy rettenetesen meg van elégedve önmagával? – kiáltottam. – Megveregeti a saját vállát, mert úgy érzi, hogy megtette a kötelességét és... – De hát csakugyan megtette – mondta Anne. – Megtette kötelességét, mint anya és hitves, ahogy a gyászjelentésekben írni szokták. – És megtette-e kötelességét, mint szajha? – Nem szeretem a gorombaságokat – mondta Anne –, még paradoxonokban sem. – De ez nem paradoxon. Férjhez ment, mint mindenki más, vágyakozásból, vagy mert így szokás. Született egy gyereke, hisz tudjátok, hogyan lesz a gyerek. – Bizonyára kevésbé jól, mint te – csúfolódott Anne –, de azért van némi fogalmam. – Szóval felnevelte azt a gyereket. Valószín leg megkímélte magát a házasságtörés szorongásaitól és

kellemetlenségeit l. Úgy élt, mint ezer meg ezer asszony, és erre még büszke is, értitek? Fiatal polgári feleség és anya volt, és semmit sem tett, hogy e helyzeten változtasson. És most azért fon dicsfényt a feje köré, mert nem tette sem ezt, sem azt, nem pedig azért, mert megtett valamit. – Ennek nincs sok értelme – jegyezte meg apám. – De ez önámítás! – kiáltottam. – Az ember azzal nyugtatja meg önmagát: „Megtettem a kötelességemet”, mert semmit sem tett. Ha otthagyja azt a környezetet, amelyben született, és utcalánnyá lesz, akkor igen, akkor beszélhetne érdemr l. – Gondolataid divatosak – mondta Anne –, de nincs sok értékük. Ez talán igaz is. Elhittem, amit mondtam, de az is igaz, hogy úgy hallottam másoktól. Mégis az én életem és apámé alátámasztotta ezt az elméletet, és Anne megbántott azzal, hogy lenézte. Az embernek ugyanúgy szívéhez n hetnek a semmiségek, mint bármi más. Anne azonban nem tekintett engem gondolkodó lénynek. Hirtelen úgy éreztem, hogy sürg s, mindennél fontosabb meggy znöm az ellenkez jér l. Nem hittem volna, hogy oly hamar alkalmam nyílik erre, és azt sem, hogy meg fogom tudni ragadni. Egyébként is szívesen elismertem, hogy egy hónap múlva ugyanarról a dologról már más lesz a véleményem. Meggy z déseim nem tartanak soká. Hogyan is lehettem volna nagylelk ?

5

És azután egy napon elérkezett a vég. Egy reggel apám elhatározta, hogy este átmegyünk Cannes-ba, játszani és táncolni. Emlékszem Elsa örömére. Azt hitte, hogy a játékkaszinók ismer s éghajlata alatt majd újra megtalálja valódi önmagát: a végzetes n t. Ezt a személyiséget az utóbbi id ben kissé gyengítette hámló b re és a félmagányosság, amelyben éltünk. Meglepetésemre Anne sem ellenezte a kirándulást a nagyvilági életbe, s t, úgy láttam, örült is neki. Így azután minden nyugtalanság nélkül mentem fel vacsora után a szobámba, hogy fölvegyem az estélyi ruhámat, az egyetlent egyébként, melyet magaménak mondhattam. Apám választotta, egzotikus mintájú anyag volt, nekem talán kissé túlságosan is egzotikus, mert apám, akár mert ez volt az ízlése, akár megszokásból, szívesen öltöztetett végzetes n nek. Mikor lementem, már ott találtam. Tündöklött új szmokingjában. Nyaka köré fontam karomat. – Te vagy a legszebb férfi, akit ismerek. – Kivéve Cyrilt – mondta apám minden meggy z dés nélkül. – Te meg a legszebb lány vagy, akit ismerek. – Elsa és Anne után – mondtam én is minden meggy z dés nélkül. – De mivel k nincsenek itt és váratni méltóztatnak bennünket, gyere, táncolj egyet a te öreg apáddal és reumájával. Újra átéltem azt a várakozó boldogságot, amely mindig megel zte esti kirándulásainkat. Igazán semmi nem volt benne egy öreg papából. Táncolás közben beszívtam kölnivizének, teste melegének, dohányának ismer s illatát. Jól táncolt, ütemre, szemét félig lehunyta, ajkának szögletén kis mosoly ült, boldog és elfojthatatlan, mint az enyém. – Megtaníthatnál bebopot táncolni – mondta. Reumájáról már megfeledkezett. Amikor Elsa megjelent, abbahagyta a táncot, hogy gépies és hízelg mormolással fogadja. Elsa lassan ereszkedett le a lépcs n, zöld ruha volt rajta, száján a nagyvilági hölgyek kiábrándult mosolya, az a bizonyos kaszinói mosoly. Kihozott, amit csak tudott, napszítta, száraz hajából és napégette b réb l, de a hatás inkább elismerésre méltó volt, semmint ragyogó. Ezt szemmel láthatóan – mily szerencse! – nem vette észre. – Indulunk? – Anne még nincs itt – mondtam. – Menj fel és nézd meg, nincs-e már készen. Éjfél lesz, mire Cannes-ba érünk. A lépcs n minden foknál belegabalyodtam a ruhámba. Fenn kopogtam Anne ajtaján. „Szabad!” – kiáltotta ki. A küszöbön földbe gyökerezett a lábam. Szürke ruha volt rajta, de micsoda szürke! Szinte fehér volt, és a fény valósággal rátapadt, mint a hajnalra a tenger színárnyalatai. Az érettség minden bája sugárzott róla ezen az estén. – Óriási! – mondtam. – Anne, micsoda ruha! Úgy mosolygott bele tükrébe, mint amikor az ember mosolyogva búcsúzik valakit l. – Ez a szürke valóban csodás – mondta. – Te vagy a csodás! – kiáltottam. Két kezébe fogta arcomat, szemembe nézett. Sötétkék volta szeme. Most láttam, hogy tud ez kivilágosodni is, mosolyogni is. – Nagyon kedves kislány vagy, ha néha fárasztod is az embert. És már el is indult el ttem anélkül, hogy egy szót is szólt volna az én ruhámról, aminek örültem is, meg bántott is szörnyen. El ttem ment le a lépcs n. Láttam apámat, amint elébe siet. Megállt a lépcs alján, lába az els lépcs fokon, arcát Anne felé emeli. Elsa is azt nézte, hogyan jön le a lépcs n.

Élesen emlékszem erre a jelenetre: az el térben, közvetlenül el ttem Anne aranybarna nyaka, tökéletes válla; kissé lejjebb apám elkáprázott arca, kinyújtott keze és, kissé már a háttérben, Elsa alakja. – Anne – mondta apám –, maga igazán rendkívüli. Anne menet közben rámosolygott és fölvette a kabátját. – Találkozunk majd ott, jó? – mondta. – Cécile, jössz az én kocsimon? Engedte, hogy én vezessek. Az éjszakai országút olyan szépséges volt, hogy lassan hajtottam. Anne nem szólt semmit. A rádióban nekiszabadultan harsogtak a kürtök, ezt sem hallotta meg. Amikor apám sportkocsija megel zött bennünket egy kanyarban, a szeme se rebbent. Éreztem, hogy én már nem is számítok ebben a mérk zésben. Csak néz vagyok, közbelépnem nem lehet. A kaszinóban, apám mesterkedéseinek hála, hamar elveszítettük egymást szem el l. A bárban találtam magam Elsával és egy jó ismer sével, egy félig részeg dél-amerikaival. Színházi ember volt, és mostani állapota ellenére is érdekessé tudta tenni a színház iránt táplált szenvedélye. Majdnem egy egész kellemes órát töltöttem vele; de Elsa unatkozott. Ismert ugyan egy-két színházi nagyágyút, de a részletek nem érdekelték. Egyszerre csak rám támadt, hogy hol az apám, mintha nekem azt tudnom kellene, azután eltávozott. A dél-amerikai egy pillanatra elszomorodott, de egy újabb whisky helyrebillentette. Én semmire sem gondoltam, az értelmetlen boldogság vizében úszkáltam, csak udvariasságból vettem részt a dél-amerikai italozásában. A dolog akkor lett igazán mulatságos, amikor táncolni akart. Kénytelen voltam a karjainál fogva cipelni, és lábamat unos-untalan kihúzni a talpa alól, ami elég fáradságos m velet volt. Annyit nevettünk, hogy mikor Elsa egyszerre csak megfogta a vállamat és megláttam Cassandra-arcát, kedvem lett volna elküldeni a pokolba. – Nem találom ket – lihegte. Megrökönyödött arcot vágott; a púder lemállott róla, b re fénylett, vonásai megviseltek voltak. Az embernek megesett rajta a szíve. Hirtelen nagyon megdühödtem apámra. Udvariatlansága felfoghatatlan. – Hopp, tudom, hol vannak! – mondtam mosolyogva. Úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó, mintha ezt Elsa is igazán minden nyugtalanság nélkül tudomásul vehetné. – Mindjárt visszajövök. A dél-amerikai elveszítette támogatásomat, és nyomban Elsa karjai közé d lt. Úgy láttam, ott is jól érzi magát. Némi szomorúsággal gondoltam arra, mennyivel teltebb Elsa, mint én, de azért haragudni nem tudtam rá. A kaszinó nagy volt: kétszer körbejártam, eredmény nélkül. Sorra vettem a teraszokat, és csak a legvégén jutott eszembe a kocsi. Eltartott egy darab ideig, amíg ráakadtam a parkban. Ott ültek benne. Hátulról érkeztem, és a hátsó ablakon át pillantottam meg ket el ször. Láttam arcuk élét nagyon közel egymáshoz, nagyon komolyan. Különösképpen szépek voltak az utcai lámpa fényében. Nézték egymást, valószín leg halkan beszélgettek is, láttam ajkaik mozgását. Csak egy dologhoz volt kedvem: gyorsan elmenni, de aztán eszembe jutott Elsa, és kinyitottam az ajtót. Apám keze Anne karján pihent. Alig néztek rám. – Jól szórakoztok? – kérdeztem kedvesen. – Mi az? Mi van? – kérdezte apám ingerült hangon. – Mit csinálsz te itt? – És ti? Elsa egy órája mindenütt keres benneteket. Anne felém fordult, lassan, mintha sajnálkozna: – Hazamegyünk. Mondd meg Elsának, hogy nem jól éreztem magam, és apád hazavitt. Ha már eleget szórakoztatok, gyertek haza az én kocsimon. A méltatlankodástól reszkettem, nem találtam a szavakat. – Ha már eleget szórakoztunk! De hát ti nem tudjátok, mit csináltok! Utálatosak vagytok! – Kicsoda utálatos? – kérdezte apám csodálkozva. – Idehozol egy vörös hajú lányt a tenger partjára, olyan napsütésbe, amit nem bír ki, és amikor mindenütt hámlik, faképnél hagyod. Ez aztán könny dolog! Mit mondjak Elsának, mit? Anne visszafordult apám felé, fáradt s unott arckifejezéssel. Apám rámosolygott, oda se hallgatott arra, mit mondok én. Én már végs kétségbeesésem csúcsain jártam: – Majd azt mondom... majd azt mondom neki, hogy apám talált egy másik hölgyet, akivel lefekszik,

és majd nézzen el egyszer hozzánk, ha arra jár, jó? Apám felkiáltása és Anne pofonja egyszerre csattant. Hirtelen visszarántottam fejemet az ajtóból. Az ütés nagyon fájt. – Kérj bocsánatot – mondta apám. Az ajtó mellett álltam, meg sem mozdultam. Fejemben csak úgy örvénylettek a gondolatok. Mindig kés n jut eszembe, hogyan kell nemesen viselkedni. – Gyere ide – mondta Anne. Hangja nem volt fenyeget , és ezért közelebb hajoltam. Kezét orcámra tette, és halkan, lassan kezdett hozzám beszélni, mintha egy kicsit buta volnék: – Ne légy rossz kislány. Én nagyon sajnálom Elsát. De te elég finom érzés vagy, majd megtalálod a módját, hogyan intézzed el legjobban ezt az ügyet. Holnap mindent megmagyarázunk. Nagyon fáj, ahol megütöttelek? – Á, dehogyis – válaszoltam udvariasan. Ez a hirtelen kedvesség és el bbi vad kitörésem: sok volt. Sírni lett volna kedvem. Végignéztem, hogyan indulnak el. Teljesen kiürültnek éreztem magam. Egyetlen vigaszom az volt, hogy finom érzés ember vagyok. Lassú léptekkel mentem vissza a kaszinóba. Elsát hamar megtaláltam. A dél-amerikai a karjába csimpaszkodott. – Anne hirtelen megbetegedett – mondtam könnyed arckifejezéssel. – Apámnak haza kellett vinnie. Iszunk valamit? Rám nézett, nem válaszolt. Kerestem egy meggy z érvet: – Rosszul is lett – mondtam –, borzasztó, hogy a ruháját is hogy összepiszkította. Azt hittem, hogy ebb l a részletb l csak úgy árad az igazság, de Elsa sírva fakadt, halkan, szomorúan. Gyámoltalanul néztem rá. – Cécile – suttogta. – Ó, Cécile, olyan boldogok voltunk... Egyre hevesebben zokogott. A dél-amerikai is sírva fakadt, s közben ezt hajtogatta: „Olyan boldogok voltunk, olyan boldogok.” Ebben a percben utáltam Anne-t és apámat. Mindenre a világon képes lettem volna, csak hogy Elsa ne sírjon, arcán a festék ne olvadjon szét, ez az amerikai ne zokogjon. – Még nem mondtuk ki az utolsó szót. Gyere velem haza, Elsa. – Majd nemsokára eljövök a holmimért – zokogta. – Cécile, mi ketten olyan jól megértettük egymást! Soha nem beszéltem vele egy szót sem másról, mint az id r l vagy a divatról, de most mégis úgy éreztem, hogy egy régi barátn t veszitek el. Hirtelen hátat fordítottam neki, és futva mentem a kocsiig.

6

Másnap reggel szánalmas állapotban ébredtem, valószín leg az este elfogyasztott whiskyk miatt. Amikor fölébredtem, keresztben feküdtem az ágyamon a félhomályban, szájam nehéz volt, tagjaim elvesztek valami elviselhetetlen nyirkosságban. A red ny résein besz r dött a nap egy sugárnyalábja, a porszemek s r sorokban meneteltek rajta felfelé. Nem volt kedvem sem fölkelni, sem az ágyban maradni. Vajon milyen arcot vágna apám és Anne, ha ma reggel visszajönne Elsa? Er nek erejével rájuk gondoltam, így talán majd fel tudok kelni anélkül, hogy észrevenném, mekkora er feszítésembe kerül. Végre sikerült is, ott találtam magam a szoba h vös k padlóján, egész testem sajgott, minden tagom elzsibbadt. A tükör szomorú képet mutatott, de nem fordítottam neki hátat. Alaposan megnéztem kitágult szememet, megduzzadt számat, ezt az idegen arcot, az enyémet... Lehetséges, hogy gyenge és gyáva vagyok, mert ilyen az ajkam, ilyenek a méretei, és nem mások, mert ilyenek a határai: utálatosak, önkényesek? De ha ezek az én határaim, hogyan ismerhetem fel ket ilyen világosan, ennyire ellentétben saját magammal? Azzal szórakoztam, hogy utálom magam, gy lölöm ezt a farkasábrázatot, amely beesett és gy rött a kicsapongástól. Elkezdtem ismételgetni ezt a szót: kicsapongás, süketen, tulajdon szemembe nézve, míg egyszerre csak azt láttam, hogy mosolygok. Micsoda kicsapongás, csakugyan néhány nyomorult pohár ital, egy pofon és a zokogás. Fogat mostam és lementem. Apámat és Anne-t már ott találtam a teraszon, szorosan egymás mellett ültek a kis reggeliz asztalnál. Bizonytalanul jó reggelt kívántam, és leültem szemben velük. Szemérmességb l nem mertem rájuk nézni, de hallgatásuk nemsokára arra kényszerített, hogy fölemeljem szememet. Annenak kissé megfeszültek a vonásai, ez volt a szerelmes éjszaka egyetlen jele. Mosolyogtak mind a ketten, áradt róluk a boldogság. Ez nagy hatással volt rám: a boldogság az én szememben mindig igazolás, mindig dönt siker. – Jól aludtál? – kérdezte apám. – Nem a legjobban – válaszoltam –, sok whiskyt ittam tegnap. Öntöttem egy csésze kávét, megkóstoltam, azután gyorsan letettem. Volt a hallgatásukban valami kimondhatatlan, valami várakozás, s ez feszélyezett. Fáradt voltam, nem bírtam ki sokáig. – Mi történik itt? Olyan titokzatosak vagytok. Apám rágyújtott egy cigarettára, olyan mozdulattal, amelyr l lerítt, hogy nyugodt akar lenni. Anne rám nézett, és ez egyszer szemmel láthatóan zavarban volt. – Szeretnék t led valamit kérni – mondta végül. A legrosszabbra számítottam: – Csak nem egy új megbízatás Elsával kapcsolatban? Elfordította arcát, apám felé nyújtotta. – Apád és én szeretnénk összeházasodni – mondta. Merev tekintettel néztem Anne-ra, majd apámra. Egy percig vártam apámtól valami jelet, egy szemhunyorítást, amely egyszerre megbotránkoztatott és megnyugtatott volna. Apám a kezét vizsgálgatta. „Ez nem lehet igaz”, mondtam magamban, de már tudtam, hogy az. – Nagyszer gondolat – mondtam, hogy id t nyerjek. Sehogy sem tudtam megérteni: apám, ez a makacs ellenfele a házasságnak, mindenfajta köteléknek, most egyetlen éjszaka alatt elhatározza magát... Ez egész életünket megváltoztatja. Feladtuk függetlenségünket. Már fel is rémlett el ttem, hogyan fogunk élni hármasban. Életünket egyszerre egyensúlyba hozza Anne okossága és finomsága. Hiszen éppen ezt az életet irigyeltem t le! Elmés és

tapintatos barátok, boldog és nyugodt esték... Hirtelen megvetettem a zajos vacsorákat, a dél-amerikaiakat, az Elsákat. Fels bbrend ség és büszkeség áradt el bennem. – Nagyon, nagyon jó gondolat – mondtam újra, és rájuk mosolyogtam. – Édes kis cicám, tudtam, hogy örülni fogsz – mondta apám. Feszültsége feloldódott, el volt ragadtatva. Anne arcát újrarajzolta a szerelem, s most nem volt oly megközelíthetetlen. Ilyen gyengédnek még sohasem láttam. – Gyere ide, kicsi cicám – mondta apám. Kinyújtotta mindkét kezét, odahúzott magához, Anne-hoz. Fél térdre ereszkedtem el ttük, szelíd megindultsággal néztek rám, simogatták fejemet. Én meg szakadatlanul arra gondoltam, hogy életem ebben a pillanatban fordul meg, de nekik tulajdonképpen nem vagyok egyéb, csak egy kis cica, egy szeretni való kis állat. Úgy éreztem, hogy fölöttem állnak, összeköti ket a múlt és a jöv is, és én ezeket a kötelékeket nem ismerem, nem is tudnának engem visszatartani semmit l. Szándékosan lehunytam a szememet, fejemet térdeikre támasztottam, nevettem velük, játszottam szerepemet. De egyébként is miért ne lettem volna boldog? Anne nagyszer ember, nincs benne semmi kicsinyesség. Vezetni fog, leveszi vállamról az élet gondját, minden helyzetben megmutatja a helyes utat. Tökéletes ember lesz bel lem és velem együtt apámból is. Apám fölkelt és kiment egy palack pezsg ért. Émelygés fogott el. Apám boldog és persze ez a f dolog, de hiszen már annyiszor láttam boldognak n k miatt... – Kicsit féltem t led – mondta Anne. – T lem? Miért? – kérdeztem. Hirtelen azt a benyomást keltette bennem, hogy az én vétóm megakadályozhatta volna a két feln tt házasságát. – Attól féltem, hogy félsz t lem – mondta Anne, és nevetett. Elnevettem magam én is, mert valóban féltem t le egy kicsit. meg azt akarta jelezni, hogy ezt tudja, de nincs rá semmi okom. – Nem találod ezt nevetségesnek, ezt a házasságot öregek között? – Ti nem vagytok öregek! – kiáltottam kell meggy z déssel, mert ebben a pillanatban kezében a pezsg vel, tánclépésekben belejtett a szobába apám. Leült Anne mellé, és vállára tette karját. Anne most tett egy mozdulatot feléje, amit l le kellett volna sütnöm a szememet. Nem kétséges: ezért megy hozzá feleségül, a nevetéséért, kemény és megnyugtató karjáért, életerejéért, forróságáért. Anne negyvenéves, fél az egyedüllétt l, érzékei talán most indítják utolsó rohamukat... Sohasem gondoltam Anne-ra, mint n re, hanem mint a teljességre: a biztonságot, az eleganciát, az értelmet láttam benne, de soha az érzékiséget, a gyöngeséget... Megértettem, mire büszke apám: a g gös, a közömbös Anne Larsen feleségül megy hozzá. De szereti-e apám, tudja-e egyáltalán sokáig szeretni? Meg tudom-e különböztetni ezt a gyengédséget attól, amit Elsa iránt tanúsított? Behunytam a szememet, a nap elernyesztett. Így maradtunk mind a hárman a teraszon, tele elhallgatásokkal, titkos félelmekkel és boldogsággal. Elsa nem jött vissza ezekben a napokban. Egy hét igen hamar eltelik. Hét boldog, kellemes nap, nem is volt több. Bonyolult terveket sz ttünk a lakás újjárendezésér l, új id beosztásunkról. Apám és én abban tetszelegtünk, hogy minél zsúfoltabb, nehezebb órarendet írtunk el magunknak a soha ilyesmit nem próbált emberek boldog tudatlanságával. De egyáltalán: hittünk-e bennük valaha is? Együtt ebédelni mindennap fél egykor ugyanazon a helyen, otthon vacsorázni, otthon is maradni utána – valóban azt hitte apám, hogy mindez lehetséges? Pedig akkor könnyedén eltemette a bohém életet, magasztalta a rendet, a polgári, az elegáns, a jól beosztott életet. Nem kétséges, hogy mindez neki sem volt egyéb, mint nekem: a szellem épít játéka. Ennek a hétnek az emlékét jól meg riztem, s most kedvem telik a feltárásában, hogy próbára tegyem önmagamat. Anne feloldódott, bizakodott, csupa édes szelídség volt, apám szerette. Láttam ket reggelenként, amint lejönnek a tengerpartra, egymásnak támaszkodva, együtt nevetve, karikás szemmel, és esküszöm, szerettem volna, ha ez így tart egy egész életen át. Esténként gyakran elmentünk valamelyik tengerparti szórakozóhelyre, megittunk egy aperitifet a teraszon. Mindenütt szabályos, rendes családnak néztek bennünket, s én, aki megszoktam, hogy kettesben megyek el esténként

apámmal és mosolyokat, rosszindulatú vagy sajnálkozó pillantásokat aratok, most élveztem, hogy visszatérhetek e koromhoz ill szerephez. A házasságot Párizsban szándékozták megkötni, amint hazaértünk. Szegény Cyril nem minden meghökkenés nélkül figyelte bels átváltozásunkat. De ez a törvényes befejezés örömmel töltötte el. Együtt vitorlázgattunk, amikor kedvünk szottyant, csókolóztunk, s olykor, miközben száját az enyémre forrasztotta, magam el tt láttam Anne arcát, ezt az édesen meggyötört arcot reggelenként, azt a lomhaságot, boldog nemtör dömséget, amit a szerelem adott mozdulatainak, és irigyeltem. A csókok kimerítik az embert. Semmi kétség: ha Cyril kevésbé szeret, azon a héten a szeret je lettem volna. Hat órakor délután, visszatér ben a szigetekr l, Cyril kihúzta a hajót a parti homokra. Egy kis feny erd n át mentünk haza, és hogy felmelegedjünk, mindenféle indiánosdit és akadályfutást eszeltünk ki. Cyril rendszerint a ház el tt ért utol, „gy zelem” kiáltással rám vetette magát, meghentergetett a lehullott feny t kben, leszorított a földre, megcsókolt. Még emlékszem kifulladt, elégtelen csókjainak ízére, még hallom Cyril szívének dobogását az enyémen, egy ütemre a homokon megtör hullámok mormolásával... Egy, kett , három, négy szívdobbanás: egy, kett , három hullámtörés a homokon... Egy: újra lélegzetet vesz, csókja pontosabbá, szorosabbá válik, már nem hallom a tenger hangját, csak véremnek sebes és meghajszolt zúgását fülemben. Egy este Anne hangja választott szét bennünket. Cyril mellettem feküdt, egész testével magához szorított, félig meztelenek voltunk a lenyugvó nap fényében, mely tele volt vörös csillogással és váratlan árnyékokkal. Nem csodáltam, hogy Anne csak egy dologra gondolhatott. Kurtán-furcsán ejtette ki nevemet. Cyril egy ugrással felpattant, szégyellte magát természetesen. Én lassabban keltem fel, s közben Anne-ra néztem. Az Cyrilhez fordult, és szelíden beszélt hozzá, mintha nem is látná: – Lekötelezne, ha többé nem kellene magát viszontlátnom – mondta. Cyril nem válaszolt, hanem miel tt elindult, fölém hajolt, és megcsókolta a vállamat. E mozdulaton elcsodálkoztam. Megindított, mint egy eljegyzés. Anne nem vette le rólam a szemét, tekintete súlyos volt és ugyanakkor másfelé is járt, mintha másra gondolna. Ez felbosszantott: ha másra gondol, egy szót sem kellett volna szólnia. Elindultam feléje, és mer udvariasságból zavart színleltem. Gépies mozdulattal levett egy feny t t a nyakamról. Mintha most valóban meglátott volna. Láttam, hogy felveszi a lenézés szép maszkját, arcára kiül szenvtelen és helytelenít kifejezése, amit l még szebbé válik. Most kissé féltem t le. – Tudnod kell – mondta –, hogy az effajta szórakozás általában a klinikán végz dik. Egy helyben állt, mereven nézett rám, és én borzasztóan rosszul éreztem magam. Anne ritka n volt: kiegyenesedve, moccanás nélkül tudott beszélni; nekem, hogy megtaláljam a hangomat, karosszékre van szükségem, kézbe kell vennem valami tárgyat, egy cigarettát, lóbálnom kell a lábamat, s néznem, hogy lóbálózik... – Nem kell túlzásba esni – mondtam mosolyogva. – Éppen csak megcsókoltam Cyrilt, ett l nem kerül az ember a klinikára... – Kérlek, ne találkozzál vele többet – mondta, mintha azt hinné, hogy hazudok. – Ne tiltakozzál: tizenhét éves vagy, jelenleg kissé felel sséggel tartozom érted, és nem engedhetem meg, hogy tönkretedd az életedet. Egyébként is van dolgod, el tudod tölteni a délutánjaidat. Hátat fordított, és elindult a ház felé azzal a nemtör döm járásával. A felháborodástól földbe gyökerezett a lábam. Komolyan vette, amit mondott: érveimet, tagadásomat azzal a közömbösséggel fogadta, amely rosszabb a megvetésnél, mintha én nem is volnék a világon, mintha olyasvalaki volnék, akit kényszeríteni kell, nem pedig én, Cécile, akit kicsi kora óta ismer. Miért nem esik neki is rosszul, ha így megbüntet. Már csak apámban reménykedhettem. Majd úgy felel, mint szokott: „Ki ez a fiú, kiscicám? Egészséges legalább, és szép? Óvakodjál a tisztátalan fráterekt l, kislányom.” Vagy ezt válaszolja, vagy vége a vakációmnak. A vacsora úgy telt el, mint lidérces álom. Anne-nak esze ágában sem volt ezt mondania: „Semmit sem mesélek el apádnak, nem szoktam árulkodni, de megígéred nekem, hogy rendesen fogsz tanulni.” Ez a fajta számítás távol áll t le. Ennek örültem, de ugyanakkor haragudtam is rá miatta, mert ha ilyen

számító, megvethettem volna. Ám ebben éppoly kevéssé hibázott, mint bármi másban. Csak a leves után jutott eszébe az egész eset. – Szeretném, ha néhány okos tanácsot adna a lányának, Raymond. Ma este a feny erd ben találtam Cyrillel, és úgy vettem észre, hogy túlságosan jóban vannak. Apám, szegény, megpróbálta tréfára fogni a dolgot: – Mit hallok? Mit csináltak ott azok a haszontalanok? – Csókolóztunk – kiáltottam hevesen. – Anne meg azt hitte... – Semmit sem hittem – szakított félbe. – De azt hiszem, jó volna, ha egy ideig nem találkozna ezzel a fiúval, és inkább tanulna egy kis filozófiát az érettségire. – Szegény kicsikém... – mondta apám. – De hiszen ez a Cyril végtére is rendes fiú, nem? – Cécile is nagyon rendes kislány – mondta Anne. – Éppen azért soha nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esnék. Márpedig tekintetbe véve azt, hogy itt teljes szabadságot élvez, állandóan együtt van azzal a fiúval, és egyiküknek sincs semmi dolga, a bajt elkerülhetetlennek tartom. Maga nem? Erre a „maga nem?”-re fölnéztem apámra, meg roppant zavarban lesütötte a szemét. – Bizonyára teljesen igaza van – mondta. – Igen, végül is kellene egy kicsit tanulnod, Cécile. Csak nem akarsz ismét megbukni? – Miért? Mit számítana az? – kérdeztem kurtán. Apám rám nézett, és tüstént elfordította tekintetét. Teljesen összezavarodtam. Rádöbbentem, hogy a gondtalanság az egyetlen érzelem, amely életünk vezércsillaga lehet, de nem találtam érveket, hogy megvédjem. – Nézd, annyi az egész – mondta Anne, és megfogta kezemet az asztal fölött –, hogy most erdei lányból jó diáklány leszel, és mindezt csupán egy hónapra. Ez csak nem nehéz dolog, ugye? Anne rám nézett, apám rám nézett, mosolyogtak: ebben a fényben a vita egyszer volt. Szelíden visszahúztam a kezemet: – De igen – mondtam. – Nehéz dolog. Olyan halkan mondtam, hogy nem hallották meg, vagy nem akarták meghallani. Másnap reggel ott találtam magam szemt l szemben Bergson egy mondatával; jó néhány percre volt szükségem, míg megértettem: „Bármilyen különböz séget találunk is el ször a tettek és az ket kiváltó ok között, és bármennyire is távol van az életelv a dolgok lényegére vonatkozó állítástól, mégis mindenkor az emberi nemet teremt elvvel kapcsolatban merítjük az er t, hogy az emberiséget szeressük.” Elismételtem magamban ezt a mondatot, el ször halkan, hogy fel ne idegesítsen, azután fennhangon. Két kezem közé fogtam fejemet, és figyelmesen néztem. Végül megértettem, és ugyanolyan hidegnek, ugyanolyan tehetetlennek éreztem magam, mint els olvasásakor. Nem tudtam folytatni: a következ sorokat nagy buzgalommal és jó szándékkal olvastam és újra olvastam, ám egyszerre föltámadt bennem valami, mint a szél, és az ágyamra vetett. Cyrilre gondoltam, aki most vár rám a kis aranyöblöcskében, a vitorlás édes ringatására, csókjaink ízére, és azután Anne-ra is gondoltam. Úgy gondoltam rá, de úgy, hogy hirtelen felültem ágyamon, szívem dörömbölt, és azt mondtam magamban, hogy ez ostobaság és szörny séges, hogy elkényeztetett és lusta kölyök vagyok, hogy nincs jogom ilyesmiket gondolni. És közben akaratom ellenére tovább töprengtem: az járt a fejemben, hogy ez az asszony ártalmas és veszélyes; el kell távolítani utunkból. Jól emlékszem az aznapi ebédre, amelyet összeszorított foggal ültem végig. Vérig sebzett, legy zött a haragos bosszúvágy, márpedig lenéztem és nevetségesnek tartottam magamat, hogy ilyesmit érezhetek... igen, éppen ezt vetettem Anne szemére: megakadályozott abban, hogy szeressem önmagamat. Boldogságra, szeretetreméltóságra, gondtalanságra teremtett ember vagyok, most pedig Anne miatt a szemrehányások és a lelkiismeretfurdalás világába jutottam, és itt, az önvizsgálatban járatlan, elveszítettem önmagamat. És mit kaptam t le mindezért? Felmértem erejét: megkívánta apámat, megkapta, és most lassanként mit csinál bel lünk? Anne Larsen férjét és mostohalányát. Más szóval fegyelmezett, jól nevelt és boldog embereket. Mert boldoggá fog tenni bennünket; már el re éreztem, milyen könnyen engedünk majd mi, állhatatlanok, a szabályozott élet vonzóerejének, a felel sségnélküliségnek. Anne túlontúl értette a dolgát. Apám máris elszakadt t lem; zavart, máshova tekint arca az asztalnál gyötört engem, kínpadra

vont. Sírni volt kedvem, valahányszor visszagondoltam régi cinkosságainkra, nagy nevetéseinkre, amikor hajnalban kocsin hazafelé mentünk Párizs kihalt utcáin. Most mindennek befellegzett. Ami engem illet, Anne majd kézbe vesz, a maga képére formái, irányt szab. Nem is fogok szenvedni t le: az okosság, a csöndes gúny, a kedvesség lesz a fegyvere, én nem tudok majd ellenállni; hat hónap múlva pedig már nem is lesz kedvem. Itt az ideje, hogy lerázzam magamról mindezt, újra megtaláljam apámat és közös, korábbi életünket. Milyen varázsosnak t nt most egyszerre ez a két vidám és összefüggéstelen esztend , pedig a múltkor oly gyorsan megtagadtam... A gondolkozás szabadsága, a helytelen és a kevés gondolkozásé is, a szabadság, hogy magam válasszam meg az életemet, hogy önmagamat válasszam: ez volt a nagyszer benne. Nem mondhatom azt, hogy „önmagam életét éljem”, mert nem voltam egyéb, csak formálható agyag, de olyan agyag, amely visszautasítja az önt formát. Tudom, hogy erre a változásra mindenféle nyakatekert magyarázatot lehet találni, jómagamra is rá lehet aggatni egy-két pompás komplexust: vérfert z szerelmet apám, vagy egészségtelen szenvedélyt Anne iránt. De én tudom, mik a valódi okok: a h ség, Bergson és Cyril, vagy legalábbis Cyril távolléte. Erre gondoltam egész délután különféle kellemetlen lelkiállapotban; egy volt közös bennük: a felfedezés, hogy kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva Anne-nak. Nem szoktam hozzá ennyi gondolkozáshoz, most ingerültté tett. Az asztalnál, csakúgy, mint délben, ki sem nyitottam a számat. Apám kötelességének érezte, hogy tréfálkozzék: – A legjobban azt szeretem az ifjúságban, hogy olyan eleven, olyan beszédes... Szilajul néztem rá, talán keményen is. Igaz, hogy apám szereti az ifjúságot, és kivel is beszélhettem volna, ha nem vele? Azel tt mindenr l beszéltünk: szerelemr l, halálról, zenér l. De most cserbenhagyott, maga ütötte ki kezemb l a fegyvert. Ránéztem, s ezt gondoltam: „Már nem szeretsz úgy, mint azel tt, megcsalsz, apám”, és megkíséreltem megértetni szavak nélkül, micsoda dráma megy végbe bennem. Visszanézett rám, hirtelen megriadt, talán megértette, hogy ez itt már nem játék. Kett nk szövetsége forog veszélyben. Apám, kérd tekintettel arcán, k vé meredt. Anne felém fordult: – Rossz színben vagy, lelkiismeret-furdalásom van, hogy dolgoztatlak. Nem válaszoltam, túlságosan utáltam magam ezért a nem tudom, milyen drámáért, amit elindítottam magamban, s most nem bírom megállítani. Megvacsoráztunk. A teraszon, az ebédl ablakának fényes négyszögében, láttam Anne kezét, ezt a hosszú, eleven kezet, amint ingadozik kissé, azután megtalálja apám kezét. Cyrilre gondoltam, sóvárogva vágytam arra, hogy itt, ezen a tücsökmuzsikás, holdfényes teraszon a karjába szorítson. Simogatásra és vigasztalásra vágytam, kibékülésre önmagammal. Apám és Anne hallgatott: rájuk egy szerelmes éjszaka várt, rám Bergson. Megpróbáltam sírni, sajnálni önmagamat; hiába. Már Anne-t sajnáltam, mintha biztosra vettem volna, hogy legy zöm.

MÁSODIK RÉSZ 1

Emlékeim ett l a perct l kezdve oly élesek, hogy váltig meghökkentenek. Akkoriban roppant tudatos figyelemmel kísértem másokat is, önmagamat is. Az ösztönösség, holmi könnyed önzés mindig természetes fény zésem volt. Bennük éltem mindig. Most pedig ez a néhány nap eléggé felkavart ahhoz, hogy rákapjak a töprengésre, hogy figyeljem: hogyan élek. Végigszenvedtem az önvizsgálat minden gyötrelmét anélkül, hogy ennek fejében kiengesztel dhettem volna önmagammal. „Ez az érzés – mondogattam magamban –, ez az indulat Anne ellen ostoba és szegényes, a vágy pedig, hogy elválasszam apámtól, durva és kegyetlen.” De végül is, miért ítélem meg magamat így? Én csak önmagam lehetek, senki más; miért ne érezhetném szabadon azt, amit érzek? Életemben el ször ez az „én” egyszerre csak kettévált, és e kett sség felfedezésén mélységesen elámultam. Jó kifogásokat találtam, megsúgtam ket önmagamnak, szintének ítéltem magamat, és ekkor egyszerre és nyersen egy másik „én” is felbukkant, kijelentette, hogy érveim tévesek, rám kiáltott, hogy félrevezetem önmagamat, noha érveim látszólag valóban igazak. De tulajdonképpen nem ez a másik „én” csap be engem? Nem rosszabb-e ez a világosság minden tévedésnél? Órák hosszat csatáztam önmagammal a szobámban, tudni akartam, hogy a félelem és az ellenségesség, amit Anne vált ki bel lem, jogos-e vagy pedig nem vagyok egyéb, mint egy önz és elkényeztetett kislány, aki belehabarodott a hamis függetlenségbe. Miközben ezt kutattam, napról napra fogytam, a tengerparton nem tettem mást, csak aludtam, aludtam, és az asztalnál akaratom ellenére olyan aggasztó csöndet árasztottam magam körül, hogy ez végül is zavarta kettejüket. Egész id alatt Anne-t néztem, le nem vettem róla a szememet, egész vacsora alatt ezt mondogattam magamban: „Nem csupa szerelem-e ez a mozdulat, amelyet most apám felé tesz? És milyen nagy ez a szerelem, ilyen soha többé nem jut neki osztályrészül. És ahogy most rám mosolyog, egy kis nyugtalansággal a szeme mélyén, hogyan is haragudhatnék rá?” De ekkor hirtelen így szólt: „Ha majd Párizsban leszünk, Raymond...” A puszta gondolattól, hogy meg fogja osztani életünket, hogy beleszól, minden hajam szála az égnek állt. Most már nem láttam benne mást, csak ügyességet és ridegséget. Ezt mondtam magamban: „Ez a n hideg, mi forróvér ek vagyunk; parancsolgató, mi függetlenek vagyunk; közönyös, az emberek nem érdeklik, bennünket szenvedélyesen; tartózkodó, mi vidámak vagyunk. Csak mi ketten élünk igazán, s akkor jön ez a n , és közénk furakodik a nyugalmával, felmelegszik, és lassanként elvonja t lünk, ami jó, gondtalan melegünket, ellopja mindenünket, mint egy szép kígyó.” Lassan mondogattam magamban: szép kígyó... szép kígyó! Ekkor kenyérrel kínált, és én hirtelen felébredtem és rákiáltottam magamra: „De hiszen ez rültség, ez Anne, az okos Anne, aki gondodat viselte. Ridegsége: életformája, nem tekintheted számításnak; közömbössége megvédelmezi ezer és egy piszkos ügyt l, ez a nemeslelk ség záloga.” Szép kígyó... belesápadtam a szégyenkezésbe, ránéztem és szótlanul bocsánatáért esedeztem. Olykor észrevette ezeket a pillantásaimat, és arcát elsötétítette a meghökkenés és a bizonytalanság, szava a torkán akadt. Szeme ösztönszer en apámat kereste; az meg csodálattal vagy sóvárgással nézett vissza rá, nem értette nyugtalanságának okát. Végül is sikerült lassúszerrel fülledtté tennem a légkört, és ezért utáltam magamat.

Apám is szenvedett a dologtól, mármint annyira, amennyire mostani állapotában egyáltalán képes volt. Ez pedig nem sok, hiszen bele rült Anne-ba, a büszkeségbe és a gyönyörbe, és nem is élt másnak, csak e háromnak. Mégis egy napon – a reggeli fürdés után a parton szundikáltam – odaült mellém és szemügyre vett. Éreztem pillantásának súlyát a b römön. Éppen fel akartam kelni és hívni, jöjjön velem a vízbe, s közben azt a hamisan der s képet vágtam, amely már második természetemmé vált. Ekkor kezét fejemre tette, és sajnálkozva kiáltotta: – Anne, jöjjön ide, nézze meg ezt a szöcskét, csupa csont és b r. Ha a tanulásnak ez az eredménye, akkor abba kell hagynia. Azt hitte, most mindent rendbe hoz, és valóban, tíz nappal ezel tt e néhány szó elegend is lett volna. De most már sokkal jobban belegabalyodtam a dolgokba, semhogy így lehetett volna intézni, és különben is, a délutáni tanulás órái már nem is zavartak, hiszen Bergson óta egy fia könyvet sem nyitottam ki. Anne odajött hozzám. Úgy maradtam, hason fekve a homokban, feszülten figyeltem lépteinek neszét. Leült a másik oldalamra, és halkan így szólt: – Igaz, hogy nem tesz neki valami jót. Egyébként az is elég volna, ha valóban tanulna, nem pedig körbejárkálna egész délután a szobájában... Hátamra fordultam, rámeredtem. Honnan tudja, hogy nem tanulok? Talán mára gondolataimat is kitalálta? Mindenre képesnek tartottam. Ez a gondolat megrettentett: – Nem járkálok körbe a szobámban – tiltakoztam. – Hiányzik neked az a fiú? – kérdezte apám. – Nem! Ez csak félig volt igaz. De az egészen igaz, hogy nem értem rá Cyrilre gondolni. – Annyi tény, hogy rossz b rben vagy – mondta apám szigorúan. – Látja, Anne? Az ember azt hinné, hogy ez nem is lány, hanem kibelezett csirke, amelyet ide tettek sülni a napra. – Édes kis Cécile-em – mondta Anne –, végy magadon er t. Tanulj egy kicsit és egyél b ven. Ez a vizsga nagyon fontos. – Fütyülök a vizsgára! – kiáltottam. – Értsétek meg, fütyülök rá! Kétségbeesetten néztem Anne-ra, bele egyenesen az arcába, hadd értse meg, hogy komolyabb dologról van szó, mint a vizsgáról. Most meg kellett volna kérdeznie: „Mondd hát, mi a baj?”, faggatnia kellett volna, kényszerítenie, hogy mindent mondjak el. Akkor azután meggy zne az igazáról, rám er szakolná az akaratát, de legalább nem háborgatnának többé ezek a maró és nyomasztó érzések. Figyelmesen nézett rám, jól láttam, hogy szemének berlini kékjét elsötétíti a figyelem és a szemrehányás. És rájöttem, hogy soha esze ágába sem jutna engem kikérdezni s így kínjaimtól megszabadítani, mert ez az ötlet fel sem merül benne, és különben is azt tartja, hogy az ember ne kérdez sködjék. És fel sem tételezi rólam, hogy ilyen gondolatok dúlhatnak bennem, vagy ha mégis rémlik neki valami, akkor azt megvetéssel és közönnyel hárítja el. Mellesleg egyebet nem is érdemelnek! Anne mindig pontosan annyi fontosságot tulajdonít a dolgoknak, amennyi kijár nekik. Ezért soha, soha nem tudnék vele megegyezni. Heves mozdulattal visszafeküdtem a homokba, arcomat rányomtam a part puha melegére, sóhajtottam, reszkettem is kissé. Anne rátette nyugodt és biztos kezét a tarkómra, egy pillanatra mozdulni sem engedett, de ez az id elég volt, hogy ideges remegésem elmúljon. – Ne tedd bonyolulttá az életedet – mondta. – Olyan megelégedett és mozgékony kislány voltál, nem sokat törted a fejedet, most agyongondolkodod magad és szomorú vagy. Ez nem illik hozzád. – Tudom – mondtam. – Tudatlan és egészséges fiatal lány vagyok, csupa vidámság és butaság. – Gyere ebédelni – mondta erre Anne. Apám továbbsétált, nem bírta az ilyen vitákat; most útközben megfogta a kezemet, és nem engedte el. Kemény és vigasztaló keze volt: ez a kéz törölte le els szerelmi bánatom könnyeit, fogta a kezemet a nyugalom és a tökéletes boldogság perceiben, titokban megszorongatta a cinkosság és féktelen nevetések pillanataiban. Ez a kéz, amelyet annyiszor láttam az autó kormánykerekén vagy esténként,

kulcsot szorongatva, amint hiába keresi a zárat, ez a kéz, amely annyiszor találta meg a helyét n k vállán vagy cigarettásdobozokon, ez a kéz most semmit sem tudott tenni értem. Nagyon er sen megszorítottam. Apám felém fordult és rám mosolygott.

2

Elmúlt két nap: körbejárkáltam, emésztettem magam. Nem tudtam szabadulni a lidércnyomástól: Anne fel fogja dúlni életünket. Már nem is kívántam viszontlátni Cyrilt, mert megnyugtatott volna, hoz az életembe egy kis boldogságot, és ehhez nem volt kedvem. S t, bizonyos élvezetet is leltem abban, hogy megoldhatatlan kérdéseket adok fel magamnak, eszembe idézem az elmúlt napokat és rettegek az elkövetkez kt l. A h ség nyomasztó volt; szobámat elsötétítettem, a spalettát behajtottam, de a leveg mégis elviselhetetlenül súlyosan és nedvesen nehezedett az emberre. Nem keltem fel az ágyról, hátraszegett fejjel bámultam a plafont, éppen csak annyit mozogtam, hogy id nként egy kis h vösebb részt találjak a leped n. Nem aludtam. Ágyam lábánál volt egy gramofon, arra lassú, dallamtalan, éppen csak ritmikus lemezeket raktam fel. Sokat cigarettáztam, roppant dekadensnek éreztem magamat, és ebben kedvemet leltem. Ám arra már nem volt elegend ez a játék, hogy félrevezessen: szomorú voltam és irányt tévesztett. Egy délután a szobalány kopogtatott az ajtómon, és titokzatos képpel jelentette, hogy „valaki vár rám odalent”. Azonnal Cyrilre gondoltam. Lementem. De nem Cyril volt, hanem Elsa. Túláradó gyöngédséggel szorongatta a kezemet. Jól megnéztem, és elámultam új szépségén. Végre lesült egyenletesen barnára, b re most tiszta és sima volt; az egész lányról áradt az ápoltság és tündöklött a fiatalság. – A csomagjaimért jöttem – mondta –, Juantól kaptam ugyan most néhány ruhát, de hát ez mégsem elég. Egy pillanatra elgondolkodtam, ki is az a Juan, de azután nem tör dtem vele. Örültem, hogy viszontlátom Elsát: magával hozta a kitartott n k, a bárok, a könny esték leveg jét, és mindez az elmúlt boldog napokra emlékeztetett. Örülök, hogy látom, mondtam neki, meg biztosított, hogy mi mindig igen jól megértettük egymást, mert egyformán gondolkozunk. Egy kis könny borzongást nyomtam el ekkor, és azt javasoltam, hogy menjünk fel a szobámba. Így nem kockáztatjuk meg a találkozást se apámmal, se Anne-nal. Apám nevének hallatára Elsa nem tudott elnyomni egy kis fejmozdulatot. Arra gondoltam, hogy Juan ide, a ruhák oda, talán még mindig apámat szereti... És arra is gondoltam, hogy három héttel ezel tt nem vettem volna észre ezt a fejrándítást. Fenn a szobámban szó nélkül végighallgattam zajos kitörésekkel élénkített beszámolóját arról a nagyvilági és kábítóan pompás életr l, amelyet a tengerparti fürd helyeken élt. Éreztem, hogy zavarosan furcsa gondolatok merülnek fel bennem, és ezeket részben Elsa újjászületett megjelenése sugallja. Végül magától abbahagyta a beszédet, talán mert én akkorát hallgattam, tett néhány lépést a szobában és, anélkül, hogy visszafordult volna, közönyös hangon megkérdezte, „boldog-e Raymond?” Úgy éreztem, hogy most beüt nekem valami, és szinte azonnal rá is jöttem, micsoda. És ekkor a tervek egész tömege kezdett forrni-sustorogni a fejemben, szándékok alakultak ki, úgy éreztem, hogy összerogyok tulajdon érveimnek súlya alatt. És ugyanilyen gyorsan már tudtam is, mit kell felelnem Elsának: – „Boldog” ... istenem, ez olyan nagy szó... Anne nem is engedi, hogy másban higgyen. Nagyon ügyes n . – Nagyon! – sóhajtotta Elsa. – Sohasem találod ki, mire bírta rá apámat... Feleségül veszi... Elrémült arccal fordult felém: – Feleségül veszi? Raymond meg akar n sülni? Raymond?? – Igen – mondtam –, Raymond meg akar n sülni. Hirtelen vad nevetési vágy ragadott torkon. Kezem reszketett. Elsa olyan gyámoltalanná vált, mintha megütöttem volna. Most nem szabad id t engednem neki, hogy gondolkozzék és olyan következtetéseket vonjon le, hogy végül is apám már jól benne van a korban, s nem töltheti az életét félvilági n kkel. El rehajoltam és hirtelen halkra fogtam a hangomat, hogy er sebb hatást tegyek

Elsára: – Ennek nem szabad megtörténnie, Elsa. Apám máris szenved. Ez a dolog teljes lehetetlenség, értsd meg hát. – Értem – mondta Elsa. Megigézve nézett rám, ett l megint nevethetnékem támadt, és még jobban reszkettem. – Vártam rád - folytattam. – Csak te vagy elég er s ahhoz, hogy felvehesd a harcot Anne-nal. Csak te tudnál fölébe kerekedni. Szemmel láthatóan nem is kívánt egyebet, mint ezt elhinni nekem. – De ha el akarja venni, hát biztosan szereti – vetette ellen. – Ugyan már – mondtam szelíden –, téged szeret, Elsa! Ne akard velem elhitetni, hogy te ezt nem tudod. Láttam, hogy megrebben a szempillája, félrefordul, hogy elrejtse örömét és a reménységet, amit t lem kapott. Valami ismeretlen szédületben cselekedtem, pontosan éreztem, mit kell neki mondanom. – Nézd – mondtam –, Anne megcsillantotta el tte a családi t zhelynek, a kiegyensúlyozott házastársi életnek, a jó erkölcsnek a szépségeit, és apám lépre ment. Szavaim leroskasztottak... Hiszen mindent összevéve, tulajdon érzelmeimet fejeztem így ki, igaz, hogy túlságosan leegyszer sítve, s t durván, de szavaim mégis egybevágtak gondolataimmal. – Ha ez a házasság létrejön, mindhármunk élete tönkremegy, Elsa. Meg kell védenünk apámat, hiszen olyan nagy gyerek... Nagy gyerek... – Ezt a két szót erélyesen ismételgettem. Ez ugyan túlságosan közel járt a melodrámához, de, íme, Elsa szép zöld szemét már el is lepte a sajnálkozás párája. Úgy fejeztem be, mint egy templomi éneket: – Segíts nekem, Elsa. Erre kérlek önmagadért, apámért és kett tök szerelméért... Magamban in petto hozzátettem: „...és a kis kínai gyermekek lelkiüdvéért. ..” De mit tehetek én? – kérdezte Elsa. – Nem látok semmiféle kiutat. Ha nem látsz kiutat, hát mondj le róla – válaszoltam azon a hangon, amelyet megtörtnek szoktak nevezni. – Micsoda n személy! – suttogta Elsa. – Igen, ez a helyes kifejezés – mondtam, és most én fordítottam el a fejemet. Elsa szemem láttára született újjá. Félrelökték, megcsúfolták, de majd most megmutatja neki, ennek az alattomos n nek, mire képes , Elsa Mackenbourg. Hiszen apám t szereti, tudta is mindig. És soha nem felejtette el, még Juan mellett sem, Raymond varázsát. Igaz, nem beszélt neki a családi t zhelyr l, de legalább nem idegesítette, nem próbálkozott nála ezzel, azzal... Elsa – szólaltam meg, mert ezt már nem bírtam ki. – Elmégy Cyrillhez, és nevemben megkéred, adjon neked szállást. majd elintézi az édesanyjával. Mondd meg neki, hogy holnap reggel átmegyek hozzá. Majd akkor hárman együtt megvitatjuk a dolgot. Az ajtó küszöbén még hozzátettem, s alig tudtam visszafojtani a nevetésemet: – A sorsodat védelmezed, Elsa. Nagy komolyan rábólintott, mintha nem volna neki jó tizenöt sorsa, annyi, ahány férfi eltartotta és el fogja tartani. Hosszan utánanéztem. Ringó léptekkel ment a napsütésben. Egy hetet adtam apámnak, hogy újra megkívánja. Fél négy volt: apám e percben bizonyára alszik Anne karjai között. S Anne maga is a gyönyör és a boldogság melegét l kivirágozva, legy zetve, legázolva megadta magát az álomnak... Egyre-másra sz ttem a terveket, gyors egymásutánban, önmagamra egy percig sem gondolva. Föl s alá járkáltam szobámban, elmentem az ablakig, egy pillantást vetettem a tökéletesen nyugodt tengerre, amelyet most legy zött a parti föveny, aztán visszamentem az ajtóig és újra megfordultam. Számítgattam, összeadtam, kivontam, s végül lépésr l lépésre elvetettem valamennyi ellenérvemet; sohasem tudtam eddig, hogy az embernek ilyen mozgékony is lehet a szelleme, hogy ilyen gyors ugrásokra is képes. Veszedelmesen ügyesnek éreztem magamat, és az önutálkozásnak ahhoz a hullámához, amely úrrá lett rajtam, önmagam ellenére hatalmába kerített, amint elkezdtem magyarázni a dolgot Elsának, most csatlakozott a büszkeség érzése, az önmagammal való cinkosságé, a magányé. Mindez összeomlott – kell-e külön mondanom? –, amint együtt lementünk a tengerpartra. Megláttam

Anne-t, és reszkettem a lelkiismeret-furdalástól, nem tudtam, mihez fogjak, hogy mindezt önmagamban meg nem történtté tegyem. Vittem Anne táskáját, rohantam, hogy ráadhassam a fürd köpenyét, amint kilép a vízb l, elárasztottam el zékenységgel, kedves szavakkal; ez a hirtelen változás az utóbbi napok hallgatása után, újra meg újra meglepte, s t örömet szerzett neki. Apám egyenesen el volt b völve. Anne egy-egy mosollyal köszönte meg kedvességeimet, vidáman válaszolgatott, nekem pedig eszembe jutott: „Micsoda n személy... – Igen, ez a helyes kifejezés.” ...Hogyan is mondhattam ezt, hogyan is fogadhattam el Elsa ostobaságait? Holnap majd azt a tanácsot adom neki, hogy mégis jobb, ha elmegy, sajnos, tévedtem. Minden úgy lesz, mint mostanáig, és leteszem végül, le én, azt az érettségit! – Ugye? Anne-hoz szóltam. – Ugye, hasznos dolog az érettségi? Rám nézett és nevetésben tört ki. Én is nevettem, boldog voltam, hogy ilyen jókedv nek látom. – Te igazán hihetetlen vagy – mondta. Ez igaz. Csakugyan hihetetlen vagyok. Hátha még tudná, mit terveltem ki?! Majd belehaltam, úgy szerettem volna neki mindent elmondani, hogy lássa, mennyire hihetetlen vagyok! „Képzeld csak, micsoda komédiára vettem rá Elsát: úgy tesz, mintha beleszeretett volna Cyrilbe, náluk is lakik, látjuk majd ket a vitorláson, találkozunk velük az erd ben, a tengerparton. Elsa megint nagyon szép lett. Ó, persze, nem olyan szép, mint te vagy, de megvan benne a szép n knek az a csillogása, ami utána férfiak megfordulnak az utcán. Ezt apám nem bírja ki sokáig: sohasem viselte el, hogy egy szép n , aki az övé volt, ilyen hamar megvigasztalódjék, s úgyszólván a szeme láttára. Ráadásul egy fiatalabb férfival. Értsd meg, Anne, nagyon hamar vágyakozni fog Elsára, hogy megbizonyosodjék önmagában, pedig szeret téged. Apám nagyon hiú, vagy nagyon kevéssé biztos önmagában, ahogy akarod. Elsa az én útmutatásom szerint majd megteszi, amit tennie kell. Egy szép napon apám megcsal téged, és ezt nem bírod elviselni, ugye? Te nem vagy az a n , aki osztozni tud. Tehát elmégy innen, és én éppen ezt akarom. Igen, ostobaság, de megharagudtam rád Bergson miatt, a h ség miatt... azt képzeltem, hogy... Nem is merek neked err l beszélni, olyan homályos és nevetséges. E miatt az érettségi miatt képes lettem volna összeveszni veled, szegény anyám barátn jével, a mi barátunkkal. Pedig hasznos dolog ez az érettségi, ugye?” – Ugye? – Mi az az „ugye”? – kérdezte Anne. – Hogy az érettségi hasznos dolog-e? – Igen – mondtam. Végül is jobb, ha semmit sem mondok neki, talán nem értené meg. Vannak dolgok, amiket még Anne sem ért meg. Belevetettem magam a vízbe apám után, birkóztam vele, újra megleltem a játék, a víz, a jó lelkiismeret örömét. Holnap szobát cserélek: felköltözöm a padlásszobába a tankönyveimmel. Bergsont azért mégsem viszem magammal: túlzásba nem kell esni! Jó két órát tanulok naponta a magányban, csöndes er feszítésben, a tinta és a papír jó szagában. Októberben leteszem az érettségit, már látom el re apám ámuló nevetését, Anne helyeslését, az egyetemi felvételt. Okos lány leszek, m velt, kissé közömbös, mint Anne. Talán még rejtett szellemi képességeim is vannak... Hát nem most hoztam létre öt perc alatt egy logikus tervet, igaz, hogy elég megvetésre méltót, de mégis logikusat. Aztán itt van ez a dolog Elsával! Megfogtam a hiúságánál, az érzelmeinél, néhány perc alatt dönt elhatározásra juttattam, pedig éppen csak bejött hozzánk a csomagjaiért. Az egész dolog egyébként nagyon különös volt: célba vettem Elsát, megtaláltam leggyengébb pontját, és miel tt megszólaltam, már tudtam, hol kell eltalálnom. Életemben el ször megismertem ezt a rendkívüli gyönyört: veséjébe látni egy embernek, felfedezni tövir l hegyire, és amikor már mindent tudok róla, eltalálni. Mint amikor az ember óvatosan megkeresi az ujjával egy gépezet rugóját, úgy tapogattam ki egy ember lelkét, és íme, a szerkezet azonnal felpattant. Találtam! Eddig ezt nem ismertem, mindig túlságosan ösztönös ember voltam. Ha eltaláltam valakit, az csak véletlenségb l történhetett. S most kápráztató hirtelenséggel rábukkantam az emberi reflexek csodás szerkezetére, a nyelvnek erre a hatalmára.. . Milyen kár, hogy a hazugság útján találtam meg. Egyszer majd szenvedélyesen szeretni fogok valakit, és megkeresem hozzá az utat, így, mint most, óvatosan, szelíden, reszket kézzel...

3

Másnap reggel, útban Cyrilék villája felé, már jóval kevésbé éreztem magam biztosnak szellemileg. Vacsoránál gyógyulásom megünneplésére sokat ittam, és több mint vidám állapotba kerültem. Elmagyaráztam apámnak, hogy irodalomból akarok diplomát szerezni, tudós emberek társaságába akarok járni, magam is híres és halálosan unalmas óhajtok lenni. Neki meg fel kell használnia a sajtó, a reklám és a botrány minden fegyverét, hogy utamra indítson. A leghajmereszt bb dolgokról cseréltünk eszmét, és harsogva nevettünk hozzá. Anne is nevetett, de kevésbé jóíz en, bizonyos fajta elnézéssel. Id nként egyáltalában nem nevetett, az én pályafutásommal kapcsolatos ötletek már szétvetették az irodalomnak, s t az egyszer illemnek a kereteit is. Apám azonban olyan nyilvánvalóan boldog volt, mivel újra találkoztunk csacska tréfáinkban, hogy Anne nem szólt semmit. Az este végén k fektettek ágyba, jól be is takartak. Szenvedélyesen megköszöntem nekik, és azt kérdeztem, mit is csinálnék nélkülük? Apám valóban nem tudta, Anne-nak pedig, úgy láttam, elég vad ötlete támadt, de amikor kértem, hogy súgja a fülembe és fölém hajolt, már elnyomott az álom. Az éjszaka közepén rosszul lettem. Az ébredés felülmúlt mindent, amit eddig a kínos ébredésr l tudtam és képzeltem. Bizonytalan gondolatok között, tétovázó szívvel mentem le a kis feny erd be, és semmit sem láttam a hajnali tengerb l és az idegesen röpköd sirályokból. Cyrilt a kerti kapunál találtam. Csak úgy rohant felém, karjába vett, szilajul magához szorított és zavaros szavakat suttogott: – Édesem, drágám, olyan nyugtalan voltam... Olyan régen nem láttalak... Nem tudtam, mit csinálsz, nem tesz-e boldogtalanná az a n ... Nem tudtam, hogy én magam is ilyen boldogtalan tudok lenni... Minden délután kétszer-háromszor elmentem a hajóval a kis öböl el tt... Nem hittem volna, hogy ennyire szeretlek... – Én sem – mondtam. És csakugyan, szavai megleptek és meg is hatottak. Sajnáltam, hogy olyan borzasztóan fáj a gyomrom, és nem tudom neki meg is mutatni megindultságomat. – Milyen sápadt vagy – mondta. – Ezentúl jobban vigyázok rád, nem engedem, hogy tovább gyötörjenek. Szavaiban felismertem Elsa képzel erejét. Megkérdeztem Cyrilt, mit szólt hozzá az édesanyja. – Úgy mutattam be neki, mint régi barátn met, egy szegény, árva lányt – mondta Cyril. – Egyébként kedves ez az Elsa. Mindent elmesélt nekem arról a n r l. Különös, hogy azzal a finom, nemes arcával ilyen alattomos fogásokhoz folyamodik. – Elsa sokat túlzott – mondtam gyengén. – Éppen meg akartam neki mondani, hogy... – Én is szeretnék neked valamit mondani – szakított félbe Cyril. – Cécile, szeretnélek feleségül venni. Egy pillanatra elfogott a vakrémület. Tennem kell valamit, mondanom kell valamit. Csak ne fájna ilyen rettenetesen a gyomrom... – Szeretlek – suttogta Cyril a hajamba. – Otthagyom az egyetemet, egy érdekes állást kínálnak nekem... Tudod, van egy nagybátyám... Huszonhat éves vagyok, nem vagyok már kisfiú, komolyan beszélek... És te, te mit szólsz hozzá? Kétségbeesve kerestem valamilyen szép, kett s értelm mondatot. Nem akartam hozzá férjhez menni. Szeretem, de nem akarok hozzá férjhez menni. Senkihez sem akarok férjhez menni, fáradt vagyok. – Ez nem lehetséges – dadogtam. – Apám... – Apáddal majd beszélek – mondta Cyril.

– Anne nem fogja akarni – mondtam. – Azt állítja, hogy nem vagyok feln tt. Ha pedig nemet mond, apám is nemet mond. Fáradt vagyok, Cyril, ez a sok izgalom levesz a lábamról. Üljünk le. Ott van Elsa. Pongyolában jött le, frissen és ragyogva. Színtelennek és soványnak éreztem magam mellette. Olyan egészséges színe volt mind a kett nek, úgy sugároztak és olyan izgatottak voltak, hogy én még nyomottabb hangulatba süllyedtem. Elsa ezer apró kímélettel ültetett le, mintha most szabadultam volna a börtönb l. – Hogy van Raymond? – kérdezte. – Tudja, hogy ott jártam? Boldogan mosolygott, mint aki mindent megbocsátott és most reménykedik. Elsának nem mondhattam meg azt, hogy apám elfelejtette, Cyrilnek pedig azt, hogy nem akarok hozzá menni feleségül. Behunytam a szememet, Cyril elment kávéért. Elsa beszélt, beszélt, szemmel láthatóan csupa szív és csupa ész embernek tekintett, bízott bennem. A kávé nagyon er s, nagyon illatos volt, a napfény is megvigasztalt kissé. – Hiába törtem a fejemet, nem találtam megoldást – mondta Elsa. – Mert nincs is – mondta Cyril. – Itt minden út bedugult, teljesen ennek a n nek a hatása alatt áll, semmit sem lehet tenni. – De igen – mondtam én. – Van egy módja. Nektek semmi képzel er tök sincs. Roppant hízelgett nekem, hogy milyen figyelmesen csüngtek szavaimon: tíz évvel id sebbek, mint én, és nincs egy árva ötletük sem! Fesztelen képet vágtam: – Lélektan kérdése az egész – mondtam. Hosszan beszéltem, elmagyaráztam nekik tervemet. Ugyanazokat az ellenvetéseket tették, mint én tegnap önmagamnak. Heves öröm fogott el, ahogy sorra megsemmisítettem azokat. Az egész tulajdonképpen már értelmetlen volt, de annyira jólesett meggy zni ket, hogy egészen belemelegedtem. Kimutattam nekik, hogy igenis, mindez lehetséges. Most még azt kellett volna nekik bebizonyítanom, hogy az egész tervet nem szabad végrehajtani, de ehhez már nem találtam ugyanilyen logikus érveket. – Nem szeretem ezeket a cselszövéseket – mondta Cyril. – De ha ez az egyetlen módja annak, hogy feleségül vehesselek, még ezt sem bánom. – A férjhezmenés nem éppen csak Anne-on múlik – jegyeztem meg. – Nagyon jól tudod, ha Anne marad, ahhoz mégy férjhez, akit akar – mondta Elsa. Ez talán igaz. Láttam Anne-t, amint huszadik születésnapomra bemutat nekem egy fiatalembert, egyetemet végzett az is, ragyogó jöv áll el tte, okos, kiegyensúlyozott és bizonyára nagyon h séges. Egy kicsit olyan, mint Cyril, egyébként. Elnevettem magam. – Kérlek, ne nevess – mondta Cyril. – Mondd azt, hogy féltékeny leszel, amikor majd azt játszom, hogy szeretem Elsát. Hogyan is gondolhattál ki ilyesmit, hát nem szeretsz? Halk hangon beszélt. Elsa tapintatosan félrevonult. Elnéztem Cyril barnára sült, megfeszült arcát, sötét szemét. Szeret, és ez különös hatással volt rám. Elnéztem száját, amely duzzadt a vért l, oly közel hozzám... Semmi kedvet nem éreztem már a tudományos pályához. Cyril kissé el rehajtotta arcát, úgyhogy ajkaink, amint érintkeztek, felismerték egymást. Ülve maradtam, nyitott szemmel, szája mozdulatlanul az enyémen. Ez a száj forró és kemény volt; könny borzongás futott rajtam végig, Cyril kissé er sebben hozzászorította ajkát számhoz, hogy megállítsa a remegést, de azután ajkai szétnyíltak, csókja szárnyra kelt és gyorsan parancsoló lett és ügyes, túlságosan ügyes... Rájöttem, hogy több tehetségem van egy fiúval csókolózni a napsütésben, mint diplomát szerezni. Elhúzódtam kissé t le, lélegzetem zihált. – Cécile, nekünk együtt kell élnünk. Eljátszom azt a csúf kis játékot Elsával. Most az a kérdés bukkant fel bennem, hogy helytállóak-e számításaim. Ennek a komédiának én vagyok a lelke, a rendez je. Tehát bármely percben álljt is mondhatok. – Furcsa ötleteid vannak – mondta Cyril kis, ferde mosolyával, amelyt l ajka összehúzódott, maga meg úgy festett, mint egy bandita, egy nagyon jókép bandita... – Csókolj meg – suttogtam –, csókolj meg gyorsan. Így indítottam el a komédiát. Akaratom ellenére, nemtör dömségb l és kíváncsiságból. Olykor jobb szerettem volna, ha szántszándékkal teszem, gy löletb l és er szakosan... Hogy legalább önmagamat

vádolhassam, és nem a lustaságot, a napot és Cyril csókjait. Egy óra múlva hagytam el az összeesküv ket, eléggé rosszkedv en. Még maradt száz és egy érvem, hogy megnyugtassam önmagam: hiszen az is lehet, hogy rossz a tervem, hogy apám Anne iránti szenvedélyét esetleg egészen a h ségig fokozza. Ezenfelül sem Cyril, sem Elsa nem tud nélkülem csinálni semmit. Majd csak találok valami okot, hogy megállítsam a játékot, ha úgy látom, hogy apám tüzet fogott. Mindenesetre roppant szórakoztató dolog megpróbálni az egészet, megbizonyosodni, hogy lélektani számításaim helytállóak voltak-e, vagy tévesek. És még valami: Cyril szeret, Cyril feleségül akar venni. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy oktalan boldogság öntsön el. Ha képes rám várni egy vagy két évet, amíg feln tté leszek, elfogadom. És már láttam magamat, amint Cyrillel élek, szorosan hozzátapadva alszom, nem hagyom el soha. Vasárnaponként együtt megyünk ebédelni Anne-nal és apámmal, e boldog házastársakkal, és talán elvisszük Cyril édesanyját is, mert ez nagyban hozzájárulna az ebéd hangulatának emeléséhez. Anne-t a teraszon találtam, éppen indult le a partra apámhoz. Azzal a kissé gunyoros ábrázattal fogadott, amely azoknak jut ki, akik sokat ittak el z este. Megkérdeztem, mit is akart mondani nekem, miel tt elaludtam, de nevetett, nem mondta meg, azzal a kifogással, hogy megsért dnék. Apám éppen jött kifelé a vízb l, szélesvállúan, izmosan: fölségesnek találtam. Anne-nal együtt fürödtem, lassan úszott, fejét kitartotta a vízb l, hogy haját ne nedvesítse be. Azután mind a hárman elnyújtóztunk a homokban, egymás mellett, hasmánt, én kett jük között, csöndben és nyugodtan. Ekkor jelent meg a hajó az öböl sarkában, teljes vitorlázatban. Apám látta meg el ször: – Ez a jó Cyril már nem bírja ki – mondta nevetve. – Anne, megbocsátunk neki? Kedves fiú ez alapjában véve. Felemeltem a fejemet, megszimatoltam a veszélyt: – De mi az, mit csinál? – kérdezte apám. – Megkerüli az öblöt. De nézzétek! Nincs egyedül... Most Anne-on volt a sor, hogy felemelje fejét. A hajó elhaladt el ttünk, és megkerült bennünket is. Jól kivettem Cyril arcát, és magamban azon könyörögtem, hogy menjen el. Apám olyant kiáltott, hogy talpra ugrottam. Pedig már jó két perce éppen erre vártam: – De... de hiszen ez Elsa! Mit csinál ez ott? Anne-hoz fordult: – Ez a n ... hát ez valóban hallatlan! Nyilván kivetette hálóját erre a szegény fiúra, és befogadtatta magát az öreg hölggyel. De Anne nem hallgatott oda. Engem nézett. Pillantásaink keresztezték egymást, és én arcomat a homokba temettem, mert elöntött a szégyen. Kinyújtotta kezét, nyakamra tette. – Nézz rám. Haragszol? Kinyitottam a szememet: fölém hajolt, és pillantása nyugtalan, majdnem esdekl volt. El ször nézett úgy rám, mint érzékeny és gondolkozó lényre, és ezt is éppen azon a napon, amikor... Nyögtem egyet és heves mozdulattal apám felé fordultam, hogy kiszabaduljak Anne keze alól. Apám a hajót nézte. – Szegény kicsi lányom – hallottam újra Anne hangját, igen halkan. – Szegény kis Cécile-kém, err l egy kicsit én tehetek, nem kellett volna ilyen hajthatatlannak lennem... Nem akartam fájdalmat okozni, hidd el. Megsimogatta a hajamat, a tarkómat, gyengéden. Nem mozdultam. Ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor visszahúzódik egy hullám, és a homok egyszerre csak kezd elt nni alólam: a vereségnek és a gyengeségnek a vágya rohant meg, és semmilyen más érzés, sem a harag, sem a sóvárgás nem ragadott úgy magával, mint ez. Abbahagyni ezt a komédiát, rábízni az életemet Anne-ra, magamat a keze közé helyezni életem végéig. Soha nem éreztem még ilyen mindent elárasztó, ilyen er szakos gyengeséget. Lehunytam szememet. Úgy éreztem, hogy megáll a szívem verése.

4

Apám nem tanúsított más érzelmet, csak csodálkozott. A szobalány felvilágosította, hogy Elsa ott járt nálunk a csomagjaiért és mindjárt távozott. Nem tudom, miért nem említette neki, hogy találkoztunk. Idevaló parasztlány volt, nagyon regényes hajlamú, és bizonyára meglehet sen f szeres elképzelései lehettek a mi kapcsolatainkról. Gondolom, ezek csak fokozódtak, amikor Elsa távozása után rábízták a szobák felcserélését. Apám és Anne tehát rossz lelkiismeretük martalékaként annyi figyelmet, olyan jóságot tanúsítottak irántam, hogy el ször alig tudtam elviselni, de hamarosan kellemesnek találtam. Mindent összevéve, bár én tehettem róla, mégsem esett éppen jól unos-untalan belebotlani Cyrilbe és Elsába, amint kart karba öltve sétálnak, és szemmel láthatóan sugárzik róluk a tökéletes egyetértés minden jele. Én magam most már nem szállhattam a vitorlásra, de ennek fejében láthattam Elsát a hajón, szélzilálta hajjal, mint nem is olyan rég saját magamat. Egyáltalán nem esett nehezemre eltökélt és er ltetetten közömbös arcot vágnom, mikor találkoztunk. Mert mindenütt találkoztunk: a kis feny erd ben, a faluban, az országúton. Anne ilyenkor rám pillantott, másról beszélt, és közben kezét vállamra tette mintegy vigasztalásképpen. Mondtam már, milyen jó ember? Nem tudom, hogy jósága nem csupán intelligenciájának vagy egyszer bben közömbösségének kifinomult formája-e, de annyi bizonyos, hogy mindig megtalálta a megfelel szót, az odaill mozdulatot. Ha egyszer igazán szenvednem kell majd, nem tudnék elképzelni jobb támaszt. Túlzott nyugtalanság nélkül engedtem a dolgokat a maguk útján haladni, mert, mint mondottam, apám a féltékenységnek semmiféle jelét nem mutatta. Ez azt bizonyította az én szememben, hogy valóban ragaszkodik Anne-hoz, ám ugyanakkor bántott is kissé, mert kimutatta terveim gyarló voltát. Elsa, úgy látszik, nem vett bennünket észre, apám pedig úgy fordult meg utána, mint egy ismeretlen n után, még füttyentett is: – Nézd csak, hogy megszépült ez az Elsa. – Jót tesz neki a szerelem – mondtam. Csodálkozó pillantást vetett rám: – Úgy látszik, már nem veszed annyira szívedre a dolgot... – Hát mit csináljak? – mondtam. – Egykorúak, azt hiszem, ez a dolog meg volt írva a csillagokban. – Ha nem jött volna közbe Anne, semmi se lett volna megírva a csillagokban! – Dühbe gurult. – Csak nem képzeled, hogy egy ilyen tacskó elhódít t lem egy n t, ha én nem akarom... – A kornak azért megvan a maga szerepe – mondtam komoran. Vállat vont. Hazafelé menet láttam, hogy elmerült gondolataiba: talán azon töprengett, hogy Elsa csakugyan fiatal és Cyril szintén; hogyha egy magakorabeli asszonyt vesz feleségül, maga is kihullik azoknak az életkor nélküli férfiaknak a csoportjából, amelyhez eddig tartozott. Akaratlanul is elfogott a diadal érzése. Valahányszor észrevettem Anne szeme sarkában a kis red ket, szája szélén a könny ráncot, haragudtam magamra. De olyan könny dolog engedni az ösztönöknek, utána pedig b nbánatot tartani... Eltelt egy hét. Cyril és Elsa biztosan mindennap várt rám, hiszen nem tudták, hogyan fejl dnek a dolgok. Én meg nem mertem odamenni, mert új meg új ötleteket csikartak volna ki bel lem, ehhez pedig már semmi kedvem nem volt. Egyébként délutánonként felmentem a szobámba, állítólag tanulni. A valóságban semmit nem csináltam: találtam egy jógakönyvet, és nagy buzgalommal vetettem rá magam. Olykor egymagamban is szörny nevet görcs fogott el, de visszafojtottam, mert féltem, hogy Anne meghallja. Azt mondtam neki, hogy inam szakadtáig tanulok; kissé a csalódott szerelmes szerepét játszottam el, aki abból a reménységb l merít vigasztalást, hogy egyszer majd példásan végzi el az egyetemet. Az volt a benyomásom, hogy ezért becsül engem, és még az is

megesett velem, hogy Kantot idéztem az asztalnál, ami szemmel láthatóan kétségbe ejtette apámat. Egy délután törülköz kbe csavartam magam, hogy minél inkább úgy fessek, mint egy indiai n , jobb lábam fejét bal combomra helyeztem, és merev szemmel bámultam magam a tükörben, de nem önelégültségb l, hanem abban a reményben, hogy így elértem a jóga legfels bb állapotát, amikor kopogtattak az ajtón. Azt hittem, hogy a szobalány, és mivel azt semmi sem hozta ki a sodrából, szabadot kiáltottam. Anne volt. Egy másodpercre megdermedt a küszöbön, aztán rám mosolygott. – Mit játszol? – Jógázom. – mondtam. – De ez nem játék, hanem egy indiai filozófia. Az asztalhoz lépett, és felvette könyvemet. Kezdtem nyugtalankodni. A századik oldalnál volt nyitva, és az el z kilencvenkilenc tele volt írva oldalt az én írásommal, ilyen megjegyzésekkel: „kivihetetlen” vagy „fárasztó”. – Igazán nagyon lelkiismeretes vagy – mondta. – De mi van azzal a híres disszertációval Pascalról, amelyr l annyit beszéltél nekünk? Igaz: az asztalnál hosszan értekeztem Pascal egy mondatán, és elhitettem velük, hogy sokat gondolkoztam ezen, és írtam is róla. Soha nem írtam le egy szót sem, természetesen. Most meg sem mozdultam. Anne mereven rám nézett, és mindent megértett: – Hogy nem tanulsz semmit és pojácát csinálsz magadból a tükör el tt, az a te dolgod! – mondta. – De hogy azzal szórakozol, hogy összevissza hazudozol apádnak és nekem, az már súlyosabb dolog. Egyébként is meglepett engem a te hirtelen szellemi érdekl désed... Kiment a szobából, és én ott maradtam k vé meredve törülköz imben; nem értettem, miért nevezi ezt „hazudozásnak”. Azért beszéltem az értekezésr l, hogy örömet szerezzek neki, és most hirtelenül és durván nyakamba zúdítja minden megvetését. Már megszoktam, hogy másként, kedvesen viselkedik velem, és most lenézésének nyugodt, megalázó módja fejembe kergette a vért. Lehánytam magamról hindu álruhámat, belebújtam egy hosszú nadrágba, egy régi blúzba, és elfutottam hazulról. A h ség perzsel volt, de én mégis szaladtam, valami tajtékzó dühroham kergetett. Haragom annál is szilajabb volt, mert nem voltam egészen bizonyos, hogy nem szégyellem-e magam. Egészen Cyrilék házáig szaladtam, és ziháló lélegzettel megálltam a küszöbön. A kora délután forróságában a házak különösen mélyek voltak, hallgatagok és önnön titkaikba roskadtak. Felszaladtam Cyril szobájába; megmutatta nekem, hol van, mikor anyját látogattuk meg. Kinyitottam az ajtót: aludt, keresztben ágyán, feje alá hajtott karral. Elnéztem egy percig. Most el ször láttam fegyvertelennek és sajnálatra méltónak: halk hangon megszólítottam. Kinyitotta szemét, és amint meglátott, felugrott: – Te vagy az? Hogyan kerülsz ide? Ujjamat ajkamra téve jeleztem, hogy ne beszéljen ilyen hangosan; ha bejön az anyja és itt talál fia szobájában, azt hihetné... De egyébként ki ne hinné... Hirtelen pánik fogott el, és elindultam az ajtó felé. – De hova mégy? – kiáltotta Cyril. – Gyere vissza... Cécile... Megragadta a karomat, és nevetve visszahúzott. Szembefordultam vele és ránéztem; elsápadt, aminthogy én is sápadt voltam, és elengedte a csuklómat. De ezt csak azért tette, hogy azonnal a karjába kapjon és magával vonszoljon. Zavarosan kerget ztek bennem a gondolatok: ennek így kell történnie, így kell történnie. És ezután jött a szerelem körtánca: a félelem, amely kezet nyújt a vágynak, a gyengédség és a téboly és azután az a vad fájdalom, amelyet nyomon követ diadalmasan a gyönyör. Szerencsém volt – és Cyril kell képpen szelíd –, hogy már ezen az els napon megtaláltam. Egy óra hosszat maradtam mellette, elzsibbadtan és elámulva. Mindig azt hallottam, hogy a szerelem valami könny dolog; magam is kíméletlenül beszéltem róla, korom tudatlanságával, és most úgy éreztem, hogy soha többet nem tudok így beszélni, ilyen közömbösen és nyersen. Cyril ott feküdt mellettem, és arról beszélt, hogy elvesz feleségül, hogy megtart magának egész életére. Hallgatásom nyugtalanította: ekkor felültem, ránéztem, és ezt mondtam neki: „Te vagy az én szeret m.” Lehajtotta fejét. Szájamat rászorítottam nyakán arra a kis érre, amely még mindig er sen vert, és ezt suttogtam: „Cyril, édesem, drágám.” Nem tudom, szerelem volt-e, amit akkor iránta éreztem – mindig állhatatlan

voltam, és sohasem akartam önmagammal elhitetni, hogy más vagyok, mint aki vagyok –, de abban a percben jobban szerettem önmagamnál, az életemet adtam volna érte. Amikor elmentem, megkérdezte, haragszom-e rá, és ett l nevetnem kellett. Haragudni rá, ezért a boldogságért?.. . Lassú léptekkel mentem haza, kimerülten és elernyedve, a feny erd n át: megkértem Cyrilt, ne kísérjen el, ez veszélyes lett volna. Attól féltem, hogy le lehet olvasni az arcomról a gyönyör kiáltó jeleit, hogy mindenki látja, mi történt, az árnyékokról a szemem alatt, a nyomokról a számon, a reszketéseimr l. A ház el tt egy nyugvószéken feküdt Anne, és olvasott. Már szép hazugságokat találtam ki, hogy igazoljam távollétemet, de nem kérdezett semmit, soha nem kérdezett semmit. Ezért hát csendben leültem mellé, eszembe jutott, hogy haragban vagyunk. Meg sem mozdultam, csak szememet hunytam le félig, és figyeltem lélegzetem ütemét, ujjaim remegését. Id r l id re Cyril testének emléke és egy-két pillanatunké kihajtotta szívemb l az utolsó csepp vért. Felvettem egy cigarettát az asztalról, és végighúztam egy gyufát a dobozán. Elaludt. Meggyújtottam egy másodikat, most már óvatosan, hiszen nem fújt a szél, csak kezem reszketett. Ez is elaludt, amint a cigarettámhoz ért. Morogtam és el vettem egy harmadikat. És ekkor, nem tudom megmondani, miért, ez a gyufa egyszerre az életet vagy a halált jelentette nekem. Talán azért, mert Anne-t most hirtelen kiragadta valami közömbösségéb l és rám nézett, mosolytalanul, figyelmesen. Ebben a percben a környezet és az id elt nt, nem volt más semmi, csak ez a gyufa, rajta az ujjam, a szürke doboz és Anne tekintete. Szívem megbolondult, nagyokat verve dobogott, ujjam idegesen rángatózott a gyufán, az lángra lobbant, és miközben arcomat mohón közelítettem feléje, cigarettám vége beleütközött és eloltotta. Leejtettem a dobozt a földre, és lehunytam szememet. Anne kemény, vizsgálódó tekintete súlyosan nehezedett rám. A világon mindenhez és mindenkihez fohászkodtam, hogy ez a feszültség megsz njön. Anne keze felemelte arcomat, én meg összeszorítottam a szememet, mert féltem, hogy megláthatja pillantásomat. Éreztem, hogy könnyek szöknek ki a szemhéjam alól, a kimerültség, az ügyetlenség és a gyönyör könnyei. És ekkor Anne, mintha lemondana minden kérdésr l, tudatlan és csillapító mozdulattal végighúzta kezét arcomon, majd elengedett. Azután a számba dugott egy meggyújtott cigarettát, és visszamerült könyvébe. Jelképes jelent séget adtam ennek a mozdulatnak, legalábbis megkíséreltem adni. De ma, valahányszor nem sikerül meggyújtanom egy gyufát, visszarévedek erre a különös pillanatra, erre az árokra mozdulataim és önmagam között, Anne tekintetének súlyára és körös-körül az ürességre, az átható ürességre...

5

Ez az eset, amelyet most elmondtam, nem maradt következmények nélkül. Mint a legtöbb ember, aki nagyon mértéktartó érzelmeiben, nagyon biztos önmagában, Anne sem t rte a megalkuvást. Márpedig ez a mozdulata, kemény kezének ez az elernyedése az arcomon, nem volt más, mint megalkuvás. Rájött valamire, ha akarta volna, be is vallom, de az utolsó pillanatban engedett a szánakozásnak vagy közömbösségének. Mert Anne-nak ugyanolyan nehezére esett foglalkozni velem, nevelni engem, mint szemet hunyni hibáim fölött. Voltaképpen semmi sem hajtotta, hogy elvállalja a gyámnak, a nevel nek ezt a szerepét, csak kötelességérzete; azzal, hogy feleségül ment apámhoz, magára vette az én gondomat is. Jobb szerettem volna, ha ez az állandó rosszallás, ha ugyan így nevezhetem, inkább a bosszankodásból fakad, vagy valami felületibb érzelemb l, mert akkor a megszokás hamarosan legy zte volna; az ember megszokja a mások hibáit, ha nem tartja kötelességének kijavítani ket. Hat hónap múlva Anne nem érzett volna irántam mást, csak egy kis fáradtságot, egy kis szeret fáradtságot; és pontosan ez kellett volna nekem. De nem így lesz, mert Anne felel snek érzi magát értem, és bizonyos értelemben felel s is, mert lényegében még formálható vagyok. Formálható és csökönyös. Anne tehát haragudott önmagára, és velem éreztette. Néhány nap múlva vacsoránál, megint csak az elviselhetetlen szünidei feladatok körül, vitánk keletkezett. Kissé túlságosan is fesztelenül viselkedhettem, még apám is zokon vette, végül pedig Anne bezárt a szobámba anélkül, hogy egyetlenegyszer is felemelte volna a hangját. Én nem tudtam err l. Amikor kés bb megszomjaztam, odamentem az ajtóhoz és megpróbáltam kinyitni; az ajtó ellenállt, és ekkor döbbentem rá, hogy be vagyok zárva. Soha életemben nem zártak még be: elfogott a vakrémület, igazi pánik. Odaszaladtam az ablakhoz, de azon keresztül semmi módon nem juthattam ki. Visszafordultam, valóságos dührohamot kaptam, egész súlyommal rávetettem magam az ajtóra, és nagyon megütöttem a vállamat. Összeszorított foggal megpróbáltam feltörni a zárat, nem akartam kiáltani, hogy nyissák ki. Beletörtem a körömollómat. Ekkor mozdulatlanul ott maradtam a szoba közepén, kiegyenesedve, üres kézzel. Tökéletesen megmerevedtem, és magamban figyeltem, hogyan kerekedik bennem felül a nyugalom, a békesség abban az ütemben, hogy gondolataim formát öltenek. Ez volt els találkozásom a kegyetlenséggel: úgy éreztem, hogy hurkot vet rám, és minél többet gondolok rá, annál jobban szorít. Végighevertem ágyamon, gondosan egy tervet f ztem ki. Vad haragom oly kevéssé állt arányban azzal az ürüggyel, amely kiváltotta, hogy két-háromszor felkeltem, ki akartam menni a szobámból, s nagy csodálkozással ütköztem bele az ajtóba. Hat órakor feljött apám és kinyitotta. Gépiesen felkeltem, amikor a szobába lépett. Szó nélkül nézett rám, én meg rámosolyogtam, ugyancsak gépiesen. – Akarsz a dologról beszélgetni? – kérdezte. – Minek? – mondtam én. – Te ugyanúgy irtózol az ilyesmit l, mint én. Ezek a kimagyarázkodások sohasem vezetnek semmire... – Igazad van. – Szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Kedvesnek kell lenned Anne-hoz, türelmesnek. Ez a kifejezés meglepett: én legyek türelmes Anne-nal?... Ez feje tetejére állította a problémát. Apám alapjában véve Anne-t úgy tekintette, mint egy olyan asszonyt, akit rákényszerített a lányára. Nem gondolt a fordítottjára. Egyszerre minden reménységem újra feléledt. – Undok voltam vele – mondtam. – Bocsánatot fogok kérni Anne-tól. – És mondd... khm... boldog vagy? – Hát hogyne – mondtam könnyedén. – És egyébként is, ha túlságosan sokat civakodunk Annenal,

akkor majd kissé hamarabb megyek férjhez és kész. Tudtam, hogy ez a megoldás okvetlenül fájdalmat okoz neki. – Err l még nincsen szó... Mi vagy te, Hófehérke? Te kibírnád, hogy olyan hamar itt hagyd apádat? Hiszen mindössze két évet éltünk együtt. Ez a gondolat számomra ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint az számára. Egy percre felrévedt bennem a vágy, hogy sírva a mellére boruljak, az elvesztett boldogságról és szertelen érzelmeimr l beszéljek. De nem tehettem cinkosommá. – Én tulajdonképpen túlzok, tudod? – mondtam. – Anne és én végeredményben igen jól megértjük egymást. Kölcsönös engedményekkel, persze... – Igen – mondta apám. – Persze. Valószín leg is arra gondolt, hogy ezek az engedmények nem éppen kölcsönösek, és csak rám vonatkoznak. – Tudod – mondtam –, én teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mindig Anne-nak van igaza. Az élete sokkal jobban sikerült, mint a mienk, sokkal több a haszna és az értelme... Apámnak volt egy kis önkéntelen tiltakozó mozdulata, de én nem zavartattam magam: – ...Egy-két hónap alatt teljesen magamévá teszem Anne nézeteit, és akkor vége lesz köztünk ezeknek az ostoba vitáknak. Csak egy kis türelmet kérek. Apám rám nézett, lerítt róla a zavar. Meg is ijedt: elveszíti jöv beli csínyjeinek cinkostársát, és elveszíti kissé a múltját is. – Semmit sem kell túlzásba vinni – mondta er tlenül. – Elismerem, hogy belevittelek egy olyan életbe, amely talán nem illett a te korodhoz, sem pedig... khm... az enyémhez, de ez az élet mégsem volt egyszer en ostoba vagy boldogtalan... Nem, nem! Végeredményben nem voltunk túlságosan... khm... szomorúak, és a fejünket sem vesztettük el ez alatt a két esztend alatt. Nem kell egyszerre mindent megtagadnunk csak azért, mert Anne-nak kissé más a felfogása ezekr l a dolgokról. – Megtagadni nem kell, de abba kell hagyni – mondtam meggy z déssel. – Hát azt igen – mondta szegény, és lementünk. Minden zavar nélkül kértem bocsánatot Anne-tól, azt mondta, hogy erre nincs semmi szükség, és összekoccanásunknak a h ség volt az oka. Közömbösen és vidáman éreztem magam. Cyrilt ott találtam a feny erd ben, amint megbeszéltük; megmondtam neki, mit kell tennie. Ahogy végighallgatott, volt abban félelem is, csodálat is. Azután a karjába vett, de már nagyon kés volt, haza kellett mennem. Magam is elámultam, milyen nehezen tudok t le elszakadni. Ha keres valami módot arra, hogy visszatartson, sikerül neki. Testem felismerte testét, megtalálta saját magát és kinyílt, mint egy virág, amint hozzáért. Szenvedélyesen az megcsókoltam, azt akartam, hogy fájjon neki, hogy viselje a nyomát, egész este el ne felejtse, hogy álmodjon rólam éjjel. Mert ez az éjszaka végtelen lesz nélküle, hiányozni fog a teste a testem mell l, hiányozni fog az ügyessége, hirtelen fellobbanásai és hosszú cirógatásai.

6

Másnap reggel elvittem apámat sétálni. Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, jókedv ek voltunk. Hazafelé menet azt javasoltam, hogy menjünk át a kis feny erd n. Éppen fél tizenegy volt, pontosan érkeztem. Apám el ttem ment, mert az ösvény keskeny volt és tele szúrós málnabokrokkal. Ezeket apám gondosan félrehajtotta utamból, hogy össze ne karcoljam a lábam. Amikor láttam, hogy hirtelen megáll, tudtam, hogy most látta meg ket. Közelebb mentem hozzá. Cyril és Elsa ott aludt elnyúlva a lehullott feny ágakon, és csak úgy áradt bel lük a pásztoróra boldogsága; én magam magyaráztam el nekik, hogyan csinálják, de amikor most így megpillantottam ket, a szívem majd megszakadt. Elsa szereti apámat, Cyril szeret engem, ez mind igaz, de azért ezek ketten mégis, olyan egyformán szépek, olyan egyformán fiatalok és oly közel vannak egymáshoz... Egy pillantást vetettem apámra, az mozdulatlanul nézte ket, mereven, szokatlanul sápadtan. Megfogtam a karját: – Ne ébresszük fel ket. Gyerünk. Utolsó pillantást vetett Elsára. Elsa ott feküdt hanyatt, egész fiatal szépségében, aranybarnán és vöröshajúan, könny mosoly ajkán, az éppen rajtakapott fiatal nimfa mosolya... Apám sarkon fordult, és hosszú léptekkel elindult. – Micsoda n személy... – mormogta. – Miért mondod ezt? Elsa szabad, nem? – Nem err l van szó! Neked talán jólesett látnod Cyrilt az karjaiban? – Már nem szeretem – mondtam. – Már én sem, én sem szeretem Elsát – kiáltotta dühösen. – De azért mégsem hagy hidegen a dolog. Nem tudom elfelejteni, hogy... khm... hogy éltem vele! Ez még rosszabb, mint ha szeretném... Tudtam én, hogy ez még rosszabb! Ugyanahhoz lehetett most kedve, mint nekem: odarohanni, szétválasztani ket és visszavenni azt, ami az övé, ami az övé volt. – Ha Anne most hallana téged!.. . – Mit mondasz? Ha Anne hallana? Persze, nem értene meg, vagy nagyon megütközne, ez csak természetes. De te? Te az én lányom vagy, nem? Te sem értesz meg engem? Te is megbotránkozol? Milyen könnyen tudtam irányítani gondolatait! Kissé meg is rettentem, hogy ilyen jól ismerem. – Nem vagyok megbotránkozva – mondtam –, de végül is szembe kell nézni a dolgokkal: Elsának rövid az emlékez tehetsége, Cyril tetszik neki, számodra elveszett. Különösen azok után, amiket te tettél vele, mert az ilyesmit az ember sohasem bocsáthatja meg. – Ha akarnám – kezdte apám, de azután ijedten megállt... – Nem sikerülne neked – mondtam meggy z déssel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy most megvitatjuk Elsa visszahódításának az esélyeit. – De én nem is gondolok rá – mondta apám észre térve. – Persze hogy nem – mondtam én vállat vonva. Ez a vállrándítás ezt jelentette: „Ez a dolog lehetetlen, szegénykém, te már visszaléptél a versenyt l.” Hazáig egy szót sem szólt. Otthon Anne-t a karjába kapta, és néhány másodpercig magához szorította lehunyt szemmel. Anne engedte, mosolygott, csodálkozott. Én kimentem a szobából, és nekitámaszkodtam a folyosón a falnak, reszkettem a szégyenkezést l. Két órakor meghallottam Cyril könny füttyét, és leszaladtam a partra. Azonnal beemelt a hajóba, és elindult kifelé. A tenger üres volt, senki sem gondolt ilyen t z napon fürdésre, vitorlázásra. Ahogy kiértünk a nyílt tengerre, leeresztette a vitorlát és felém fordult. Úgyszólván semmit nem mondtunk: – Ma délel tt... – kezdte.

– Hallgass – mondtam –, kérlek, hallgass... Szelíden lefektetett a ponyvára. Elöntött bennünket a verejték, ügyetlenek voltunk és siettünk; a hajó szabályosan ringatózott alattunk. Néztem a napot éppen a fejem fölött, és egyszerre csak meghallottam Cyril mohó és gyengéd suttogását... A nap leszakadt az égr l, felrobbant, rám zuhant... Hol vagyok? A tenger mélyén, az id mélyén, a gyönyör mélyén... Hangos szóval hívtam Cyrilt, nem válaszolt, nem volt szüksége arra, hogy válaszoljon. A sós víz h vössége, azután... Együtt nevettünk, elkáprázva, lustán, hálásan. A mienk volt a nap és a tenger, a nevetés és a szerelem. Megtaláljuk-e valaha újra mindezt úgy, mint ezen a nyáron, ezeket a kitöréseket, ezt a bens séget és átható er t, amit fokozott a félelem és a lelkiismeret-furdalás?... Azon a testi és nagyon valóságos gyönyörön kívül, amit a szerelem adott nekem, külön szellemi gyönyört jelentett rágondolni. A francia kifejezésnek: faire l'amour, „szerelmet csinálni”, külön és sajátos nyelvi varázsereje van, akkor is, ha a szavakat elválasztjuk együttes értelmükt l. Az, hogy ez a kézzelfogható és nagyon pozitív szó, „csinálni”, egyesül a „szerelem” szóval, ezzel a költ i, elvont fogalommal, engem mindig elb völ. Azel tt a legkisebb szégyenérzés és minden zavar nélkül használtam ezeket a szavakat, és észre sem vettem az ízét. És most egyszerre azon kapom magam rajta, hogy szégyenl ssé válok. Lesütöm a szememet, ha rajtakapom apámat, amint kissé mer en néz Anne-ra, vagy amikor Anne nevet azzal az új, halk kis nevetésével, mely szinte illetlen, úgyhogy belesápadunk, apám és én, és egyszerre kinézünk az ablakon. Ha megmondtuk volna Anne-nak, hogy milyen a nevetése, nem hitte volna el. Anne nem úgy viselkedik apámmal, mint a szeret je, hanem mint egy barát, mint egy gyengéd barátn . De éjszaka, akkor semmi kétség, hogy... Megtiltottam magamnak, hogy ilyesmikre gondoljak, nem szeretem a nyugtalanító gondolatokat. Múltak a napok. Megfeledkeztem kissé Anne-ról, apámról és Elsáról. A szerelem elvarázsolt, ébren álmodoztam, kedves voltam mindenkihez és nyugodt. Cyril egyszer megkérdezte, nem félek-e attól, hogy gyerekem lesz. Azt válaszoltam, hogy rábíztam magam, és ezt természetesnek találta. Talán éppen ezért adtam magam olyan könnyen neki: mert nem engedné, hogy felel sséget vállaljak, és ha gyerekem lesz, lesz a hibás. Cyril vállalta azt, amit én nem viseltem el: a felel sséget. Egyébként oly nehezen tudtam elképzelni, hogy teherbe esek a vékony testemmel... Ezúttal örültem serdületlen testalkatomnak. De Elsa türelmetlenkedett. Szakadatlanul faggatott, mi lesz már. Mindig féltem, hogy rajtakapnak vele vagy Cyrillel. Úgy intézte dolgát, hogy állandóan ott járt, ahol apám, az folyton beléütközött. Elsa már örült képzelt gy zelmének, apám visszafojtott fellángolásának, amelyet – így mondta Elsa – alig tudott eltitkolni. Én meg csodálkoztam, látván ezt a lányt, aki végül is a foglalkozása révén olyan közel volt a vásárolt szerelemhez, amint egyre regényesebbé válik, egyre jobban izgatják az olyan részletek, mint egy-egy pillantás, egy-egy mozdulat, pedig eddig a siet s férfiak határozott vágyai formálták. Igaz ugyan, hogy nem szokott hozzá az ilyen árnyalt és szövevényes szerephez, és most, hogy ilyesmit játszott, úgy érezte, már nem is lehet rajta túltenni lélektani ravaszságban. Míg apám gondolatait egyre jobban és jobban elfoglalta Elsa, addig Anne, úgy látszik, semmit sem vett észre. Apám gyengédebb és buzgóbb volt, mint valaha, s én éppen ett l ijedtem meg, mert mostani viselkedését éppen tudat alatti lelkiismeret-furdalásának számlájára írtam. Az a f , hogy ne történjék semmi még legalább három hétig. Akkor hazatérünk Párizsba, mi is külön, Elsa is külön, és ha apámék nem másítják meg szándékukat, összeházasodnak. Párizsban ott lesz Cyril, és ugyanúgy, ahogy Anne itt nem tudta megakadályozni, hogy szeressem, ott sem fogja tudni megakadályozni, hogy találkozzam vele. Cyrilnek Párizsban van egy szobája, távol az anyjától. Képzeletemben már láttam a nyitott ablakot és fölöttünk a kék és rózsaszín eget, Párizs csodálatos egét, hallottam a galambok turbékolását az erkély korlátján, és láttam Cyrilt és magamat a keskeny ágyon.

7

Néhány nap múlva apám üzenetet kapott egy barátunktól, hogy menjünk át hozzá Saint-Raphaelbe aperitifre. Apám azonnal közölte velünk a hírt, boldog volt, hogy egy kicsit kimenekülhet ebb l az önkéntes és kissé kényszer magányosságból, amelyben éltünk. Bejelentettem hát Elsának és Cyrilnek, hogy hét órakor a Nap-bárban leszünk, ha látni akarnak bennünket, jöjjenek oda. Sajnos, Elsa ismerte szóban forgó barátunkat, és ett l csak megkétszerez dött a kedve, hogy eljöjjön. Bonyodalmakat szimatoltam és igyekeztem lebeszélni. Kár volt a fáradságért. – Charles Webb imád engem – jelentette ki gyermeki egyszer séggel. – Ha meglát, csak ösztökélni fogja Raymond-t, hogy térjen vissza hozzám. Cyril fütyült rá, Saint-Raphaelbe megy-e vagy máshova. Neki csak az volt a fontos, hogy ott legyen, ahol én vagyok. Ezt kiolvastam a szeméb l, és megvallom, nagyon büszke voltam rá. Délután hat óra felé tehát elindultunk Anne kocsiján. Szerettem ezt az autót: nehéz amerikai kocsi volt, lehajtható tet vel; jobban megfelelt Anne reklámkövetelményeinek, mint ízlésének. Az én ízlésemhez annál jobban illett, ragyogott rajta minden, járása csöndes volt, valahol az emberek fölött lebegett, és jól bed lt a kanyarban. Ráadásul mind a hárman elöl ültünk, én meg sehol sem érzem annyira a barátságot, mint az autóban. Ott ültünk hát mind a hárman elöl, könyökünk összeért, mind a hárman ki voltunk téve a sebesség és a szél ugyanazon gyönyörének, talán ugyanannak a halálnak is. Anne vezetett, és ezzel mintegy jelképezte a családot, amelyet alkotni fogunk. Nem ültem a kocsijában az óta a cannes-i este óta, és ez némi elgondolkoznivalót adott. A Nap-bárban már ott találtuk Charles Webbet és a feleségét. Színházi reklámmal foglalkozott, a felesége pedig annak a pénznek az elköltésével, amit keresett. A pénzt észbontó gyorsasággal és javarészt fiatalemberekre költötte. Webb teljesen belebolondult a gondolatba, hogy elfogyhat a pénze, megállás nélkül futott utána. Innen eredt lényének nyugtalansága, türelmetlensége, amely szinte az illetlenség határát súrolta. Hosszú ideig volt Elsa szeret je, mert Elsa, szépsége ellenére nem szerette különösképpen a pénzt, és ez a nemtör dömsége nagyon tetszett Webbnek. Az asszony, az igen, az komisz teremtés volt. Anne nem ismerte. Hamarosan láttam, hogy szép arcára kiül az a megvet és gunyoros kifejezés, amelyet oly gyakran viselt az emberek között. Charles Webb szokása szerint sokat beszélt és közbe-közbe fürkész pillantásokat vetett Anne-ra. Mit kereshet ez az asszony, kérdezhette magában, ezzel a szoknyavadász Raymond-nal és lányával? Nagyon büszke voltam a gondolatra, hogy mindjárt meg fogja tudni. Apám odahajolt hozzá, és amikor az lélegzetet vett és egy pillanatra abbahagyta a beszédet, váratlanul bejelentette: – Van egy hírem számodra, öregem. Anne és én október ötödikén összeházasodunk. Webb tökéletesen bárgyú képpel nézett egyikr l a másikra. Én élveztem a helyzetet. Felesége elképedt: apám mindig a gyengéje volt. – Forró szerencsekívánataim – kiáltotta végül Webb sztentori hangon... – De hiszen ez pompás gondolat! Kedves asszonyom, ha ön elvállal egy ekkora csibészt, akkor minden tiszteletem az öné... Pincér!... Ezt meg kell ünnepelnünk. Anne mosolygott, feloldódva, vidáman. Ekkor láttam, hogy Webb arca felragyog, és nem fordultam meg: – Elsa! Uramisten, hiszen ez Elsa Mackenbourg, de nem vett észre engem. Raymond, láttad, hogy ez a lány hogy megszépült?... – Ugye? Mit szólsz hozzá? – mondta apám, mint egy boldog tulajdonos. De aztán észbe kapott, és arckifejezése megváltozott. Anne nem tudta nem észrevenni apám hangjának színezetét. Hirtelen mozdulattal elfordította fejét,

apámról rám nézett. Éppen kinyitotta a száját, csak hogy mondjon valamit, de ekkor odahajoltam hozzá: – Anne, eleganciád általános felt nést kelt: van ott egy férfi, le nem veszi rólad a szemét. Bizalmas hangon mondtam, de elég hangosan ahhoz, hogy apám is meghallja. Azonnal élénken megfordult és meglátta ezt a férfit. – Nem szeretem ezt – mondta, és megfogta Anne kezét. – Nézd, milyen kedvesek! – fuvolázta gunyorosan Webbné. – Charles, nem is kellett volna zavarnod ezt a szerelmespárt, elég lett volna meghívnod a kis Cécile-t. – A kis Cécile nem jött volna el – válaszoltam kíméletlenül. – De miért nem? Csak nincsenek udvarlói a halászok között? Egyszer látott egy autóbuszkalauzzal egy padon, és azóta lecsúszott n nek tekint, azaz annak, amit „lecsúszottnak” nevez... – Van bizony – válaszoltam, és meg kellett er ltetnem magam, hogy vidám maradjak. – És sokat halászik? A legszebb az volt, hogy azt hitte: roppant mulatságos. Lassan-lassan er t vett rajtam a harag. – Nem specializáltam magam ugyan a makrélára* – mondtam –, de azért halászgatok. * Lefordíthatatlan szójáték. A francia maquereau egyaránt jelenti a makréla nev halat és a selyemfiút.

Hirtelen csönd támadt. Anne szólalt meg el ször, kiegyensúlyozottan, mint mindig. – Raymond, nem kérne nekem a pincért l egy szalmaszálat? Jobban esik úgy a narancslé. Charles Webb azonnal elkezdett beszélni az üdít italokról. Apámat belülr l rázta a nevetés, láttam, hogyan próbál elmerülni saját poharában. Anne könyörg pillantást vetett rám. Nyomban elhatároztuk, hogy együtt vacsorázunk, mint az olyan emberek, akik kis híján összevesztek. Vacsora közben rengeteget ittam. El kellett felejtenem Anne nyugtalan arckifejezését, amikor rámeredt apámra és bizonytalanul hálás arcát, amikor pillantását rajtam felejtette. Webb feleségére legder sebb mosolyomat árasztottam, amint megpróbált belém döfni. Ez a taktika teljesen összezavarta. Egyre támadóbbá vált a kedve. Anne intett, hogy ne válaszoljak. Irtózott a nyilvános jelenetekt l, és megérezte, hogy Webbné képes erre. A magam részér l hozzá voltam az ilyesmihez szokva, gyakran el fordult a mi köreinkben. Egyébként mondhatott, amit akart, nem izgatott. Vacsora után elmentünk egy saint-raphaeli mulatóba. Nem sokkal utánunk megérkezett Elsa és Cyril is. Elsa megállt a küszöbön, nagyon hangosan beszélgetett a ruhatárosn vel, azután, szegény Cyrillel a nyomában, belibegett a terembe. Azt hiszem, inkább úgy viselkedett, mint egy utcalány, nem pedig mint egy szerelmes n , de elég szép volt ahhoz, hogy megengedhesse magának. – Ki ez a gavallér? – kérdezte Charles Webb. – Meglehet sen fiatalka. – Látod, ez a szerelem – susogta a felesége. – A szerelem jót tesz neki. – Szerelem a fenét – mondta apám dühösen –, ez csak egy szeszély, semmi egyéb. Anne-ra néztem. Nyugodtan, közömbösen vette szemügyre Elsát, mint egy próbakisasszonyt, aki éppen bemutatja modelljeit, vagy mint egy nagyon fiatal n t. Nem volt benne semmi keser ség. Egy pillanatra szenvedélyesen megcsodáltam a kicsinyességnek, a féltékenységnek ezért a hiányáért. Nem értettem egyébként, miért is kellene féltékenynek lennie Elsára. Százszor szebb és finomabb. És mivel részeg voltam, meg is mondtam neki. Kíváncsian nézett rám. – Hogy szebb vagyok Elsánál? Azt hiszed? – Nem is kétséges! – Ezt mindig kellemes hallani. De megint sokat ittál. Add ide azt a poharat. Nem vagy nagyon szomorú, hogy ott látod vele Cyrilt? Egyébként, úgy látom, unatkozik a fiú. – A szeret m – mondtam der sen. – Teljesen részeg vagy? Szerencsére itt az ideje, hogy hazamenjünk! Megkönnyebbülten vettünk búcsút Webbékt l. Webbnét áhítatos képpel „drága asszonyomnak” szólítottam. Apám vezetett, fejem Anne vállán hintázott.

Arra gondoltam, mennyivel jobban szeretem Anne-t ezeknél a Webbéknél és mindenki másnál is, akivel általában találkozni szoktunk. Mennyivel különb, méltóságosabb, okosabb. Apám keveset beszélt. Valószín leg újra maga el tt látta Elsa megérkezését a bárba. – Alszik? – kérdezte Anne-tól. – Mint egy kislány. Aránylag jól viselkedett ma. Kivéve azt a célzást arra a halfélére, ez kissé túlságosan is közvetlen volt... Apám jót nevetett. Aztán csönd volt. Azután újra hallottam apám hangját: – Anne, szeretem, csak magát szeretem. Elhiszi? – Ne mondja olyan gyakran. Félek... – Adja ide a kezét. Kis híja, hogy föl nem ültem, s rájuk nem szóltam, „nem, nem szabad, ha az ember a tengerparti úton vezet”. De kissé csakugyan be voltam csípve, Anne parfümje, a tengeri szél a hajamban, a kis karmolás a vállamon, amelyet Cyril ejtett, amikor szerettük egymást, mind megannyi ok volt a boldogságra és a hallgatásra. Elaludtam. Eközben Elsa és szegény Cyril nagy nehezen felkapaszkodott a motorkerékpárra, amelyet Cyril az édesanyjától kapott a születésnapjára. Nem tudom, miért hatott ez meg könnyekig. Ez a kocsi olyan lágy volt, olyan jó rugójú, olyan alkalmas a szundikálásra... Webbné nem korában én is pénzt adok majd nagyon könnyen alhatik el ma este. Semmi kétség, az fiatalembereknek, hogy szeressenek, mert a szerelem a legédesebb és a legelevenebb és a legokosabb dolog a világon. Az ára nem számít. Csak az számít, hogy az ember be ne savanyodjék és ne féltékenykedjék, mint az a n Elsára és Anne-ra. Halkan elnevettem magam. Anne még jobb helyet csinált a fejemnek a vállán: „Aludjál” – mondta erélyesen. Elaludtam.

8

Másnap reggel tökéletesen jó állapotban ébredtem, alig éreztem fáradtságot, csak a tarkóm sajgott kissé az el z este szertelenkedéseit l. A nap, mint minden reggel, elárasztotta ágyamat; lerúgtam magamról a takarókat, levetettem a pizsamakabátot, és meztelen hátamat kitártam a napnak. Arcomat behajtott karomra fektettem, jól láttam egészen közelr l a leped vásznának nagy szemcséit és kissé távolabb, a k padlón, egy légy tétovázásait. A nap édes és meleg volt, úgy éreztem, hogy kivirágoztatja a b röm alatt a csontjaimat, hogy külön gondot visel az én felmelegítésemre. Elhatároztam, hogy így töltöm a délel ttöt, mozdulatlanul. Az el z este képei lassanként határozott formát öltöttek az emlékezetemben. Eszembe jutott: azt mondtam Anne-nak, hogy Cyril a szeret m, és ett l most nevetnem kellett; ha az ember részeg, megmondja az igazat, és senki sem akarja elhinni. Emlékeztem Webbnére is és a vele való heves szóváltásomra; jól ismertem ezt a fajta n t: abban a környezetben és bizonyos korban a tétlenségt l és az élni vágyástól gyakran válnak gy löletessé. Webbnét Anne nyugalmának fényében még sérültebbnek és unalmasabbnak találtam, mint máskor. Ezt egyébként el re sejthettem: ki is bírná ki apám barátn i közül sokáig az összehasonlítást Anne-nal? Ahhoz, hogy az ember kellemesen töltse az estéit ezekkel az emberekkel, vagy az kell, hogy az ember egy kicsit becsípjen és élvezze velük a veszekedést, vagy pedig meghitt kapcsolatban kellett állnia egyiknek vagy másiknak a házastársával. Apám számára ez még egyszer bb dolog volt: Charles Webb is, is vadászok voltak. „Találd ki, kicsoda vacsorázik és alszik ma velem? A kis Mars, hiszen ismered Saurel filmjéb l. Visszamentem Dupuis-ékhez és...” Apám nevetett és a vállára csapott: „Boldog ember! Az a lány majdnem olyan szép, mint Elise.” Diákok eszmecseréje. Számomra izgatottságuk tette ket kellemessé, az a lángolás, amivel mindenbe belevetették magukat. S t, még Lombard szomorú vallomásait is kellemesnek találtam a véget nem ér estéken, a kávéházak teraszain: „Csak t szerettem, Raymond! Emlékszel arra a tavaszra, miel tt elment... rültség, egy férfi életét így feláldozni egyetlen n ért!” Volt ebben valami szemérmetlen, valami megalázó, de ugyanakkor bens séges és meleg is: két férfi kiszolgáltatja magát egymásnak egy pohár ital mellett. Anne barátai bizonyára sohasem beszélnek önmagukról. Valószín leg nem is ismerik az ilyesfajta kalandokat. Vagy ha mégis szólnak róla, akkor csak úgy, hogy közben nevetnek a szégyenérzést l. Készen voltam arra, hogy megosszam Anne-nal azt az elnéz leereszkedést, amellyel a mi társaságunk iránt viseltetett, ezt a szeretetre méltó és ragályos elnézést. . . Ugyanakkor már el re láttam, hogy harmincéves koromban jobban fogok hasonlítani a mi mai barátainkhoz, mint Anne-hoz. Hallgatagságába, közömbösségébe, tartózkodásába belefulladnék. Ellenkez leg, tizenöt év múlva, kissé kiégve, odahajolok majd egy vonzó férfihoz, ki maga is kissé belefáradt az életbe, és ezt mondom: – Els szeret met Cyrilnek hívták. Még nem voltam tizennyolc éves, nagy volt a h ség a tenger partján... Jólesett elképzelnem annak a férfinak az arcát. Ugyanolyan apró ráncai lesznek, mint apámnak. Kopogtattak. Gyorsan fölkaptam magamra a pizsamakabátot, és felkiáltottam: „Tessék!” Anne volt, óvatosan egy csészét tartott a kezében: – Gondoltam, jól fog neked esni egy kis kávé... Nem érzed magad túlságosan rosszul? – Ellenkez leg, nagyon jól vagyok – mondtam. – De tegnap, azt hiszem, kissé túlfeszítettem a húrt. – Mint mindig, ha játszol rajta. . . – mondta, s nevetni kezdett. – De meg kell mondanom, hogy jól szórakoztattál... Hosszú volt az a tegnapi este. Már nem tör dtem a nappal, még a kávé ízével sem. Amikor Anne-nal beszéltem, teljesen felszí-

vódtam, abban sem voltam biztos, egyáltalán létezem-e, pedig és csak állított kérdések elé, és csak kényszerített arra, hogy önmagamról ítéletet alkossak. Miatta éltem át heves és nehéz perceket. – Mondd, Cécile, téged szórakoztatnak ezek az emberek, ezek a Webbék vagy Dupuis-ék? – A modorukat legtöbbször bosszantónak tartom, de k maguk mulatságosak. Most is megfigyelte, hogyan botorkál az a légy a padlón. Azt hiszem, a légy nyomorék volt. Annenak hosszú és súlyos szempillái voltak, nem eshetett nehezére elnéz nek és leereszked nek lennie. – Nem gondolsz sohasem arra, milyen egyhangú... és, hogyan is nevezzem. . . nehézkes a társalgásuk? Ezek a történetek a szerz désekr l, a n kr l, az estélyekr l sohasem untatnak téged? – Tudod – mondtam –, tíz évet kolostorban töltöttem, és mivel barátaink hírb l sem ismerik az erkölcsöt, történeteik még mindig lekötnek. Nem mertem hozzátenni, hogy tetszenek is. – Még most is, két év után? – csodálkozott. – Ez egyébként nem megfontolás kérdése, még csak nem is az erkölcsé, hanem az érzékenységé, a hatodik érzéké.. . Hát úgy látszik, ez nekem hiányzik. Éreztem, hogy ebben a dologban hiányzik valamim. – Anne – kérdeztem hirtelen –, okosnak tartasz te engem? Elnevette magát, kissé meghökkent kérdésem nyerseségén. – De hát persze, mit gondolsz! Miért kérdezed ezt? – Á, ha hülye volnék is, ugyanígy válaszolnál – sóhajtottam. – Sokszor érezteted velem, mennyivel különb vagy nálam... – Ez csak a kor kérdése – mondta Anne. – Borzasztó lenne, ha nem volnék kissé biztosabb önmagamban, mint te. Akkor a hatásod alá kerülnék! Nevetésben tört ki. Kissé sértve éreztem magam: – Az nem volna okvetlenül nagy baj. – Katasztrófa volna – mondta röviden. Hirtelen megváltoztatta könnyed hangját, és most alaposan a szemembe nézett. Kissé megmozdultam, nem jól éreztem magam. Még ma sem tudom megszokni azt a mániát, ahogy mások beszéd közben mereven ránéznek az emberre vagy közelebb húzódnak, hogy teljesen bizonyosak legyenek: az ember jól hallja ket. Téves számítás egyébként, mert ilyen esetekben egyébre sem gondolok, csak arra, hogyan tudnék megszökni, visszavonulni, azt mondogatom, „igen, igen”, de közben azt lesem, hogyan vehetnék egérutat és húzódhatnék vissza a szoba másik sarkába. Dühbe gurít állhatatosságuk, tapintatlanságuk, kizárólagossági igényük. Szerencsére Anne nem akart így teljesen kisajátítani, arra szorítkozott, hogy szemhunyorítás nélkül nézzen, csak nézzen engem, de ez is elég volt ahhoz, hogy ne tudjam meg rizni azt a szórakozott, könnyed hangot, amelyen úgy szerettem beszélni. – Tudod te, hol végzik az ilyen Webbek? Magamban hozzátettem: „és az én apám”. – A szennycsatornában – válaszoltam vidáman. – Elérkeznek egy korba, amikor már nem csábítóak, már nincsenek „formában”, ahogyan mondani szokták. Nem bírják az italt, de folyton a n kre gondolnak; csakhogy most már pénzt kell nekik adniok, bele kell menniök egy sereg megalkuvásba, hogy kiszökhessenek magányosságukból. Becsapják és megcsalják ket, boldogtalanok. Ezt a pillanatot választják ki arra, hogy érzelg ssé és követel z vé váljanak... Így lesznek bel lük emberi roncsok, sokszor láttam. – Szegény Webb! – mondtam. Elfogott a gyámoltalanság. Ez a vég fenyegeti apámat, igaz! Azaz, hogy ez fenyegette volna, ha Anne gondjaiba nem veszi. – És te nem gondolsz erre? – kérdezte Anne kis, szánakozó mosollyal. – Keveset gondolsz a jöv re, ugye? Ez a fiatalság kiváltsága. – Nagyon kérlek – mondtam ekkor –, ne hányd így a szememre a fiatalságomat. Oly kevéssé veszem hasznát, amennyire csak lehetséges; nem hiszem, hogy jogot ad nekem bármilyen kiváltságra vagy mentségre. Nem tulajdonítok neki semmiféle jelent séget. – De minek tulajdonítasz te jelent séget? A nyugalmadnak, a függetlenségednek?

Féltem ezekt l a beszélgetésekt l, f képpen Anne-nal. – Semminek – válaszoltam. – Alig gondolkozom, tudod jól. – Kissé bosszantotok engem, apád meg te. „Ti nem gondoltok soha semmire... ti úgysem értek sokat... ti nem tudtok soha semmit...” Ez tetszik így nektek? – Nekem nem tetszik. Magamnak sem tetszem. Nem szeretem magamat, nem is próbálom szeretni. Vannak pillanatok, amikor arra kényszerítesz, hogy bonyolulttá tegyem az életemet, és ilyenkor szinte haragszom rád. Elgondolkozó arccal dúdolni kezdett valamit; felismertem a dallamot, de nem jutott eszembe, micsoda. – Mi ez a dal, Anne? Nem tudom, s idegesít... – Én sem tudom. –Újra mosolygott, kissé bátortalanul. – Maradj az ágyban, pihend ki magad. Én majd máshol folytatom kutatásaimat a család értelmi képességei fel l. „Természetesen, gondoltam, apámmal könny .” Hallottam is, amint mondja: „Nem gondolok semmire, mert szeretem, Anne.” Bármilyen okos is, ezt az érvelést el fogja fogadni. Hosszan, gondosan kinyújtózkodtam, azután visszavetettem magam a párnák közé. Sokat gondolkoztam, ha az ellenkez jét mondtam is Anne-nak. Alapjában véve minden bizonnyal túlozza a dolgokat; huszonöt év múlva apám szeretetre méltó, sz hajú, hatvanéves férfi lesz, kedveli majd a whiskyt és a színes emlékeket. Együtt megyünk el esténként. Majd én mesélem el neki legújabb meggondolatlanságaimat, és lát el jó tanáccsal. Rájöttem, hogy Anne-t kirekesztettem ebb l a mi jöv nkb l; nem tudtam, nem voltam képes belehelyezni. Abba a rendetlen lakásba, mely olykor sivár volt, olykor elárasztotta a sok virág, csak úgy visszhangzott az idegenek jeleneteit l és hangsúlyaitól, rendszerint eltorlaszolta a sok csomag, b rönd, sehogy sem tudtam beleképzelni a rendet, a csöndet, az összhangot, márpedig ezeket úgy vitte magával Anne mindenhova, mint legbecsesebb kincsét. Nagyon féltem attól, hogy halálra unom magam; igaz ugyan, hogy kevésbé rettegtem Anne befolyásától, mióta igazán és testileg szerettem Cyrilt. Ez sok félelmemt l megszabadított. De az unalomtól és a nyugalomtól jobban féltem, mint bármi mástól. Ahhoz, hogy meglegyen bels nyugalmunk, apámnak és nekem rengeteg küls izgalom kell. És Anne éppen ezt nem t rné el soha.

9

Sokat beszélek Anne-ról és magamról, keveset apámról. Ennek nem az az oka, mintha nem az szerepe volna a legfontosabb ebben a történetben, sem pedig az, hogy nem tanúsítok iránta kell érdekl dést. Soha nem szerettem senkit úgy, mint t, és minden érzés közül, amely abban az id ben áthatott, az, amit iránta éreztem, volt a legállandóbb, a legmélyebb, ehhez ragaszkodtam leginkább. Túlságosan jól ismerem ahhoz, hogy könny szívvel beszéljek róla, és túlságosan közel is érzem magamhoz. Mégis t kell legjobban megmagyaráznom, hogy viselkedését elfogadhatóvá tegyem. Nem hiú ember, nem is önz . De könnyelm , gyógyíthatatlanul könnyelm . Mégsem tudom róla azt mondani, hogy képtelen a mélyebb érzelemre, a felel sségvállalásra. A szeretetet, amit irántam érzett, nem lehet félvállról venni, sem egyszer en szokásos apai magatartásnak elkönyvelni. Jobban tudott szenvedni értem, mint bárki másért; és az én kétségbeesésemet is az váltotta ki egy napon, hogy megláttam egy lemondó mozdulatát, elforduló tekintetét... Sohasem áldozott fel a szenvedélyeinek. Olykor este, csak azért, hogy hazakísérhessen, elmulasztott olyasmit, amit Webb „pompás alkalmaknak” szokott nevezni. De hogy egyébként ki volt szolgáltatva élvezeteinek, állhatatlanságának, a könny életnek, ezt nem tudom tagadni. Nem sokat gondolkozott. Megkísérelt mindennek holmi élettani magyarázatot adni, és ezt ésszer nek nevezte: „Rosszkedv vagy? Aludjál többet, igyál kevesebbet.” És ha elfogta olykor a szilaj vágy egy-egy n után, sem arra nem gondolt, hogy elfojtsa, sem arra, hogy bonyolultabb érzelemig fokozza. Anyagias volt, de gyengéd érzés , megért ; egyszóval jó. Elsa iránti vágya megzavarta, de nem úgy, mint az ember hinné. Nem ezt mondta magában: „Meg fogom csalni Anne-t. Szóval ez annyit jelent, hogy kevésbé szeretem”, hanem ezt: „Jaj, de bosszantó és fárasztó, hogy így kívánom Elsát! Gyorsan el kellene intéznem, mert különben bonyodalmaim lesznek Anne-nal.” S t, nagyon szerette Anne-t, csodálta, Anne változatosságot vitt az életébe a könny vér és kissé butácska n knek az után a sorozata után, amely utóbbi éveit betöltötte. Anne egyszerre elégítette ki hiúságát, érzékiségét és érzékenységét, mert Anne megértette és átnyújtotta neki saját értelmességét és tapasztalatait: tessék, vesd össze a tieddel, használd fel! Abban már nem vagyok ilyen bizonyos, hogy egyáltalán megértette-e Anne érzelmeinek súlyosságát. Apám Anne-t eszményi barátn nek tartotta a maga, eszményi anyának az én számomra. Gondolt-e erre: „eszményi feleség”, mindazzal a kötelezettséggel együtt, amit ez magával von? Nem hiszem. Bizonyos vagyok benne, hogy Cyril és Anne szemében, érzelmileg szólva, apám is, én is természetellenesek voltunk. Ez azonban nem akadályozta meg apámat abban, hogy ne éljen szenvedélyes életet, mert apám az életet üresnek és hígnak tartotta, és belevitte minden lendületét, erejét. Nem apámra gondoltam, amikor kiterveltem, hogyan lehetne Anne-t eltávolítani az életünkb l; tudtam jól, hogy majd megvigasztalódik, mindig megvigasztalódik: a szakítást inkább elviseli, mint a rendezett életet; valójában nem érintette és nem is emésztette más, csak a megszokás és a várakozás. Ilyen vagyok én is. Ugyanaz a fajta vagyunk mi ketten, apám és én; olykor a nomádok szép, tiszta fajtájának nevezem, olykor az élvezethajhászók szegény és kiaszott fajtájának. Jelenleg éppen szenvedett vagy legalábbis a kimerültségig elkeseredett; Elsa elmúlt életének jelképévé vált, a fiatalságnak, f képpen saját fiatalságának jelképévé. Éreztem, hogy majd belehal, úgy szeretne így szólni Anne-hoz: „Szívem, bocsáss meg nekem egy napra; meg kell, meg kell gy z dnöm a mellett a lány mellett arról, hogy nem vagyok vénember. Újra éreznem kell testének elernyedését, hogy visszatérjen nyugalmam.” De ezt nem mondhatta neki; éspedig nem azért, mert Anne féltékeny vagy alapjában erényesked természet és e kérdésekben hozzáférhetetlen, hanem azért, mert Anne nyilván csak a következ alapokon volt hajlandó elfogadni, hogy összeköti vele az életét: a könny ,

mulatozó életnek vége, már nem diák, hanem férfi, akire egy asszony rábízta az életét, ennek következtében tehát rendesen kell viselkednie, nem pedig holmi szalmabábként, szeszélyeinek rabszolgájaként. Ezt nem lehetett Anne szemére hányni, tökéletesen ill és egészséges számvetés volt, de mindez nem akadályozta meg apámat abban, hogy kívánja Elsát. Kívánta is, lassanként jobban, mint bármi mást a világon, mégpedig kett s vággyal, mert hiszen tilos is volt. Semmi kétség! abban a pillanatban még mindent elrendezhettem volna. Elegend lett volna azt mondanom Elsának, hogy engedjen apámnak, és valamilyen ürüggyel elvinni magammal Anne-t Nizzába, vagy bárhol másutt eltölteni vele a délutánt. Hazaérkezésünkkor ott találtuk volna apámat megnyugodva, feloldódva és tele új gyengédséggel a törvényes szerelem iránt, vagy legalábbis az iránt, ami Párizsba érkezésünkkor majd azzá válik. Azután itt volt az a tény is, amit Anne soha nem viselne el: hogy is csak olyan szeret je volt apámnak, mint a többi: átmeneti... Hogy önnön méltóságának tisztelete milyen nehézzé tette az életünket!... De nem mondtam Elsának, hogy engedjen apámnak, és nem hívtam el Anne-t Nizzába. Azt akartam, hogy az a vágy apám szívében teljesen megfert zze és végül is valami hibába hajszolja. Nem bírtam elviselni azt a megvetést, amelyet Anne tanúsított a mi régebbi életünk iránt, könnyed lenézését mindannak, ami nekünk, apámnak és nekem a boldogság volt. Nem megalázni akartam, hanem azt, hogy fogadja el a mi életfelfogásunkat. Meg kell tudnia, hogy apám megcsalta, és ezt a tény tárgyilagos értékével kell felmérnie, mint afféle kizárólag testi, múló szeszélyt, nem pedig mint támadást az személyes értéke, méltósága ellen. Ha mindenáron azt akarja, hogy igaza legyen, meg kell engednie nekünk, hogy mi meg tévedhessünk. Úgy tettem, mint ha még apám gyötrelmeit sem venném észre. Csak a világért ne vonjon most bizalmába, a világért ne kényszerítsen, hogy cinkosa legyek, beszéljek Elsával és távolítsam el Anne-t. Úgy tettem, mint ha szerelmét Anne iránt szentségesnek tartanám, s t, Anne személyét is annak. És meg kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem esett nehezemre. A gondolat, hogy megcsalhatja Anne-t és utána a szemébe kell néznie, borzadállyal és homályos tisztelettel töltött el. Id közben boldogan teltek napjaink: megsokszoroztam az alkalmakat, hogy apám vágyakozását fokozzam Elsa iránt. Anne arcának láttára már nem mardosott a lelkiismeret. Olykor már azt is elképzeltem, hogy végül is tudomásul veszi a tényeket, és az élet, amelyet vele fogunk élni, ugyanúgy megfelel majd a mi ízlésünknek, mint az övének. Másrészt gyakran találkoztam Cyrillel, és titokban szerettük egymást. Csodálatos volt a feny fák illata, a tenger mormolása, testének érintése... Cyrilt kezdte gyötörni a lelkiismeret-furdalás, egyre kevésbé tetszett neki a szerep, amelyet eljátszattam vele, és csak azért vállalta továbbra is, mert elhitettem vele, hogy ez a mi szerelmünkhöz nélkülözhetetlen. Mindez sok kétszín séggel, sok elhallgatással járt, de oly kevés fáradsággal és hazugsággal! (És mint már mondtam, csak cselekedeteim kényszerítenek arra, hogy ítéletet mondjak önmagam felett.) Gyorsan szeretnék túljutni ezen az id szakon, mert attól félek, hogy ha sokat vizsgálgatom, visszazuhanok emlékeim közé, s ezek még ma is agyongyötörnek. Elég, ha visszagondolok Anne boldog nevetésére, kedvességére irántam, és valami belém vág, egy csúf, mély ütés, fáj, nagyon fáj, küzdök önmagammal, kifulladok. Olyan közel jutok ahhoz, amit rossz lelkiismeretnek neveznek, hogy kénytelen vagyok a mozdulatokban menedéket keresni: cigarettára gyújtok, felteszek egy lemezt vagy felhívok valakit telefonon. Így azután lassan, lassan másra tudok gondolni. De nem szeretem azt, hogy kénytelen vagyok fogyatékos emlékez tehetségemhez és könnyelm szellememhez folyamodni, ahelyett, hogy felvenném velük a harcot. Nem szeretem elismerni létüket, még akkor sem, amikor örülnöm kellene nekik.

10

A végzet – mily különös! – gyakran abban tetszeleg magának, hogy méltatlan vagy középszer arcot ölt. Ezen a nyáron Elsa arcához folyamodott. Nagyon szép arc, vagy inkább igen vonzó. Volt egy sajátságos nevetése is, mindent kitáró és teljes; csak a kissé buta emberek tudnak így nevetni. Hamar felismertem e nevetés hatását apámra. A végs kig kihasználtam, amikor „rajtakaptuk” Elsát Cyrillel. Azt mondtam neki: „Amint meghallod, hogy közeledünk apámmal, ne szólj semmit, csak nevess.” És amikor apám meghallotta ezt a teli nevetést, átfutott arcán a düh. Színpadi rendez i szerepem szenvedélyesen magával ragadott. Jeleneteim sohasem tévesztették el hatásukat; mert amikor megpillantottuk Cyrilt és Elsát együtt, amint feltárták el ttünk képzeletbeli, de oly tökéletesen elképzelhet kapcsolatukat, apám és én egyszerre sápadtunk el, a vér kiszaladt az arcomból, csakúgy, mint az övéb l, kihajtotta a birtokbavétel vágya, mely rosszabb a fájdalomnál is. Cyril, Cyril Elsa fölé hajol... Ez a kép belehasított a szívembe, pedig magam állítottam be, vele és Elsával, anélkül, hogy megsejtettem volna erejét. A szavak könny ek, rugalmasak, de amikor megláttam Cyril arcának körvonalait, barna és kedves tarkóját Elsa kitárt arca fölé hajolva, nem tudom, mi mindent adtam volna azért, ha ez nem történik meg. Elfelejtettem, hogy én magam akartam így. E kis eseményeken kívül a mindennapi életet valójában Anne bizalma, kedvessége és – nehezemre esik kimondani a szót – Anne boldogsága töltötte be. Valóban közelebb volt a boldogsághoz, mint valaha is, kiszolgáltatta magát nekünk, önz knek, nagyon távol volt a mi vad vágyainktól és az én kicsinyes és alantas mesterkedéseimt l. Erre jól számítottam: közömbössége és büszkesége ösztönösen távol tartotta minden taktikától, hogy még szorosabbra f zze apámat önmagához, és távol tartotta minden kacérságtól is, kivéve azt, hogy szép, okos és gyengéd. Lassan-lassan elkezdtem sajnálni; a szánakozás kellemes érzés, és magával ragadja az embert, mint a katonazene. Ki hányhatná ezt a szememre? Egy szép reggelen a szobalány roppant izgatottan hozott nekem egy üzenetet Elsától. Így hangzott: „Minden el van intézve, gyere!” Ett l a szerencsétlenség el érzete támadt bennem; gy lölöm a bonyodalmak megoldásait. Lementem s ott találtam Elsát a tengerparton, diadalmas képpel: – Végre találkoztam apáddal, most, éppen egy órája! – És mit mondott? – Azt mondta, hogy végtelenül sajnálja, ami történt; hogy úgy viselkedett, mint egy fajankó. Ez igaz... nem? Kötelességszer en igent mondtam rá. – Azután szépeket mondott, de olyan szépeket, amilyeneket csak tud... Azon a kissé közönyös hangján, tudod, és nagyon mélyr l, mintha fájdalmat okozna neki kimondani... azon a hangon... Kitéptem az idill gyönyör ségei közül: – És végül hova lyukadt ki? – Az a legérdekesebb, hogy sehoval... Azaz annyi mégis történt, hogy meghívott teára a faluba, hogy ezzel is bizonyítsam neki: nem haragszom rá, és nem vagyok kicsinyes, meg hogy feln tt, fejlett ember módjára gondolkozom, és amit még akarsz... Apám elképzelése a fiatal vörös hajú n k gondolkozásmódjának fejlettségér l roppantul tetszett nekem. – Miért nevetsz? Inkább arra felelj, elmenjek-e? Kis híja, hogy azt nem mondtam neki, mi közöm hozzá. De aztán rádöbbentem, hogy engem tart felel snek az egész hadm velet sikeréért. Joggal vagy jogtalanul, de ez nagyon felingerelt.

Úgy éreztem, hogy sarokba szorítottak: – Nem tudom, Elsa, ez t led függ: ne kérdezd folyton t lem, mit tégy és mit ne, még azt hihetné az ember, hogy én hajszollak bele... – De hiszen te voltál az – mondta –, neked köszönhetem; hogy... Hangjában olyan bámulat volt, hogy hirtelen megrettentem. – Menj el, ha akarsz, de ne beszélj többet róla, esdekelve kérlek! – De... de hát meg kell szabadulnunk ett l a n t l... Cécile! Elszaladtam. Csináljon apám, amit akar, intézze el a dolgát Anne, ahogyan tudja! Egyébként is randevúm volt Cyrillel. Úgy éreztem, hogy csak a szerelem tud megszabadítani bágyasztó félelmemt l. Cyril egyetlen szó nélkül a karjába kapott és elvitt. Mellette minden egyszeriben könny vé vált, megtelt vadsággal és gyönyörrel. Egy kis id vel kés bb, amikor mellette, aranyra sült, verejték borította teste mellett feküdtem, magam is kimerülten, elveszve, mint egy hajótörött, megmondtam neki, hogy utálom önmagamat. Mosolyogva mondtam neki, mert valóban úgy is gondoltam, de fájdalom nélkül, valami kellemes lemondással. Nem vette komolyan. – Nem számít. Én eléggé szeretlek ahhoz, hogy el kelljen fogadnod az én felfogásomat rólad. Szeretlek, annyira szeretlek... E mondat üteme egész ebéd alatt üldözött: „Szeretlek, annyira szeretlek.” Ez az oka annak, hogy bármennyire er ltetem is az agyamat, nem nagyon emlékszem arra az ebédre. Anne mályvaszín ruhát viselt, mint a gy r a szeme körül, mint a szeme maga. Apám nevetett, szemmel láthatóan feloldódva: a helyzet kezd számára rendbe jönni. A tésztánál bejelentette, hogy dolga van délután a faluban. Befelé mosolyogtam. Fáradt voltam és fatalista. Csak egyetlen vágyam volt: megfürödni. Négy órakor lementem a partra. A teraszon találkoztam apámmal, éppen indult a faluba; nem szóltam neki egy szót sem. Még azt sem mondtam, hogy legyen óvatos. A víz lágy és meleg volt. Anne nem jött le, bizonyára a szobájában van, divatbemutatójának új darabjait rajzolja, miközben apám Elsával incselkedik. Két óra múlva már nem volt elég meleg a napon, felmentem a teraszra, leültem egy karosszékbe, kinyitottam egy újságot. Ekkor jelent meg Anne; a kiserd b l jött. Futott, rosszul egyébként, könyökét a törzséhez szorította. Az volt a benyomásom hirtelenül, szemtelenül, hogy öregasszony fut felém és mindjárt orra bukik. K vé meredtem: elt nt a ház mögött, a garázs irányában. Ekkor hirtelen rádöbbentem, mir l lehet szó, és magam is futásnak eredtem, hogy utolérjem. Már a kocsijában ült, a gyújtással babrált. Futva érkeztem, és rávetettem magam a kocsi ajtajára. – Anne – mondtam –, Anne, ne menj el, az egész csak tévedés, az én hibám, mindent elmagyarázok.. . Nem hallgatott rám, nem nézett rám, el rehajolt, hogy kioldja a féket. – Anne, szükségünk van rád! Ekkor kiegyenesedett, szétdúlt arccal. Sírt. Hirtelen, nyersen belém hasított, hogy egy eleven és érzékeny embert támadtam meg, nem pedig valami tökélyt. Ez az ember is volt kislány, kissé titokzatos talán, azután serdül , azután asszony. Most negyvenéves, egyedül van a világban, szeret egy férfit, és azt reméli, hogy boldog lehet vele tíz évig, talán húszig is. Én meg... ez az arc, ez az arc az én m vem. Kih lt a vér a szívemben, egész testemben reszketve d ltem neki az ajtónak. – Nektek nincs senkire sem szükségetek – suttogta –, se neked, se neki. A motor már járt. Kétségbe voltam esve, így nem engedhetem el. – Bocsáss meg nekem, könyörgök... – Mit bocsássak meg neked? A könnyek feltartóztathatatlanul gördültek végig arcán. Úgy látszik, észre sem vette, arca nem változott: – Szegény kicsi lányom!... Egy másodpercre az arcomra tette a kezét, aztán elindult. Láttam a kocsit elt nni a ház sarkánál. Elvesztem, örökre eltévedtem... Minden oly gyorsan történt! És az arca, jaj, az arca... Lépéseket hallottam a hátam mögött: apám volt. Még arra is tudott id t szakítani, hogy letörölje Elsa

ajakrúzsának a nyomait és lekefélje a kabátjáról a feny t ket. Megfordultam, rárontottam: – Gazember, gazember! Zokogásban törtem ki. – De mi történik itt? Csak nem Anne volt az?... Cécile, szólj már egy szót, Cécile!...

11

Csak a vacsoránál találkoztunk újra. Mind a ketten féltünk a négyszemközti együttlétt l, amelyet olyan váratlanul nyertünk vissza. Egyáltalán nem volt étvágyam, apámnak sem. Tudtuk mind a ketten, hogy Anne-nak vissza kell, vissza kell jönnie, ez elengedhetetlen. Én nem fogom sokáig kibírni sem összekuszált arcának emlékét ott a kocsiban, indulása el tt, sem a gondolatot, hogy szomorú, és ezért én vagyok felel s. Megfeledkeztem türelmes hadm veleteimr l és olyan jól kiagyalt terveimr l. Teljesen elvesztettem a tartásomat, nem volt miben megkapaszkodnom, és ugyanezt az érzést láttam tükröz dni apám arcán is. – Azt hiszed – szólalt meg –, hogy hosszú id re hagyott el bennünket? – Biztosan Párizsba ment – mondtam. – Párizsba – suttogta apám álmodozva. – Talán nem is látjuk többé... Rám nézett gyámoltalanul, és megfogta a kezemet az asztal fölött: – Te biztosan rettenetesen haragszol rám. Nem tudom, mi történt velem. Amikor visszajöttem Elsával a kiserd ben, ... Szóval megcsókoltam, és Anne éppen abban a pillanatban érkezett oda, és... Nem hallgattam oda. Apám és Elsa összeborult alakja a feny fák árnyékában bohózatszer en hatott rám, félig cseppfolyós dolog volt, nem is láttam ket. Egyetlen él , és milyen kegyetlenül él dolog e napon Anne arca volt, ez az utolsó arca, rajta a fájdalom bélyegével, ez az elárult arc. Kivettem egy cigarettát apám dobozából, rágyújtottam. Ezt sem t rte Anne soha: étkezés közben dohányozni. Rámosolyogtam apámra: – Nagyon jól megértlek: te nem tehetsz róla... Pillanatnyi elmezavar, ahogyan mondani szokás. De Anne meg kell hogy bocsásson nekünk, azazhogy neked. – Mit tegyünk? – kérdezte. Nagyon rossz színben volt, megsajnáltam, magamat is sajnáltam; minek is kellett Anne-nak így itt hagynia bennünket, miért kell így szenvednünk egy csínyért, hiszen alapjában véve ennyi az egész. Hát nincsenek neki is kötelességei irántunk? – Írunk neki – mondtam –, és bocsánatot kérünk. – Óriási gondolat! – kiáltotta apám. Végre talált egy módot, hogy kitörjön ebb l a lelkiismeret-furdalásos tétlenségb l, amelyben már három órája forogtunk. Be sem fejeztük a vacsorát, csak hátratoltuk az abroszt és a terítéket, apám behozott egy nagy lámpát, tollakat, tintát és levélpapírját, és letelepedtünk egymással szemben, szinte már mosolyogva, annyira biztosra vettük, hogy ez az ötlet visszahozza nekünk Anne-t. Egy denevér selymes-finoman körözött az ablak el tt. Apám lehajtotta a fejét, írni kezdett. Nem tudok a gúny és a kegyetlenség elviselhetetlen érzései nélkül visszagondolni azokra a levelekre, amelyeket akkor este, csordultig tele jószándékkal, Anne-nak írtunk. Mind a ketten a lámpa alatt, mint két szorgalmas és ügyetlen kisdiák, csöndben dolgoztunk e megoldhatatlan házi feladaton: „Visszahozni Anne-t.” Pedig két remekm vet hoztunk létre a maga m fajában, tele jó mentségekkel, gyöngédséggel és b nbánattal. Amikor befejeztem, többé-kevésbé meg voltam gy z dve, hogy Anne nem fog tudni ellenállni, a kibékülés küszöbön áll. Már láttam is a megbocsátási jelenetet, tele szégyenkezéssel és elnéz humorral... Párizsban fog megtörténni, nálunk otthon, a szalonban, Anne belép és...

Megszólalt a telefon. Tíz óra volt. Csodálkozó, majd reményked pillantást váltottunk: ez Anne, telefonál, hogy megbocsátott nekünk, visszajön! Apám egy ugrással a telefonnál termett, vidám hangon hallózott bele. Aztán nem mondott mást, mint „igen, igen. . . hol történt, igen”, áthatolhatatlan hangon. Én is felkeltem, az ijedtség kezdett er t venni rajtam. Apámat néztem és kezét, mely gépies mozdulattal szántott végig arcán. Végül lassan visszatette a kagylót és felém fordult. – Anne-nal szerencsétlenség történt... Az estéreli országúton. Hosszú ideig tartott, míg megtalálták a címét! El ször Párizsba telefonáltak, és ott adták meg nekik a mi számunkat... Gépiesen beszélt, egyenletes hangon. Nem mertem félbeszakítani: – A baleset a legveszélyesebb helyen történt. Már sok baleset volt azon a helyen, azt mondják. A kocsi ötven métert zuhant. Csoda lett volna, ha megmenekül... Ennek az éjszakának a hátralev részére úgy emlékszem vissza, mint egy lázálomra. A fényszórók el tt felmerül utak, apám mozdulatlan arca a kocsiban, a kórház kapuja... Apám nem akarta, hogy én is lássam. Leültem a várószobában egy pamlagra, és egy metszetet nézegettem. Velencét ábrázolta. Nem gondoltam semmire sem. Egy ápolón elmondta, hogy ezen a nyáron ez már a hatodik szerencsétlenség ugyanazon a helyen. Apám nem jött vissza. Ekkor arra gondoltam, hogy Anne halálával újra különbnek bizonyult, mint mi. Ha mi öngyilkosságot követnénk e1– feltételezve, hogy van elég bátorságunk hozzá –, akkor apám vagy én golyót röpítenénk a fejünkbe és olyan búcsúlevelet hagynánk hátra, hogy az élete végéig éjjel-nappal kísértené a felel söket. De Anne búcsúzóul még pazar ajándékot is adott nekünk: azt a rendkívüli lehet séget, hogy hihessünk a balesetben. Veszélyes hely, megcsúszott a kocsi – ennyi az egész... Hamarosan elég gyengék leszünk, hogy ezt az ajándékot el is fogadjuk. S egyébként is, ha ma öngyilkosságról beszélek, eléggé regényes vagyok. Hát követhet el valaki öngyilkosságot olyan emberekért, mint apám és én, akiknek nincsen szükségük senkire, se él re, se holtra? Apámmal egyébként soha másnak, mint balesetnek nem emlegettük. Másnap délután három óra tájban értünk haza. Elsa és Cyril a ház lépcs jén ülve várt ránk. Úgy álltak fel el ttünk, mint két hóbortos és elfelejtett szerepl : sem az egyik, sem a másik nem ismerte Anne-t, nem is szerethette. Ott álltak most, kis szívügyükkel, szépségük kett s varázserejével, nagy zavarban. Cyril egy lépést tett felém és megfogta a karomat. Ránéztem: soha nem szerettem, jónak és vonzónak tartottam; szerettem a gyönyört, melyet adott nekem; de nincs szükségem rá. Elmegyek innen, itt hagyom ezt a házat, ezt a fiút és ezt a nyarat. Itt van velem apám, most fog karon, és bemegyünk a házba. A házban ott volt Anne kis kabátja, virágai, szobája, parfümje. Apám becsukta a red nyöket, kivett a jégszekrényb l egy palackot, és két poharat hozott. Ez volt az egyetlen orvosság a kezünk ügyében. Bocsánatkér leveleink még ott hevertek az asztalon. Félrelöktem ket, ide-oda szálldosva a padlóra hulltak. Apám éppen közeledett felém, kezében a teli pohárral, tétovázott egy pillanatig, azután kikerülte ket. Mindezt jelképesnek és rosszíz nek találtam. Kezembe vettem a poharat, és egy hajtásra kiittam. A szobában félhomály volt, apámnak csak az árnyékát láttam az ablak el tt. A tenger nagyot csapódva zúdult a partra.

12

A temetés Párizsban volt, szépen sütött a nap, sok kíváncsi ember gy lt össze, gyászruhát viseltünk. Apám és én megszorítottuk Anne öreg szüleinek a kezét. Kíváncsian néztem rájuk: bizonyára eljöttek volna hozzánk, évente egyszer, egy csésze teára. Apámat sajnálkozva nézték: Webb biztosan elterjesztette a házasság hírét. Láttam Cyrilt, várt rám a kijáratnál. Elkerültem. Teljesen igazságtalanul és indokolatlanul haragudtam rá, de nem tudtam védekezni ez ellen az érzés ellen... Az emberek körülöttünk nem gy ztek sajnálkozni azon az ostoba és szörny baleseten, s ez jólesett, mivel volt még b ven kételyem, vajon valóban szerencsétlenség történt-e. A kocsiban, hazafelé menet, apám kezébe vette kezemet és megszorította. Ezt gondoltam: „Nincs senkid, csak én, nekem sincs senkim rajtad kívül, magányosak és szerencsétlenek vagyunk” és, most el ször, elsírtam magam. Ezek a könnyek elég kellemesek voltak, semmiben sem hasonlítottak ahhoz az ürességhez, ahhoz a rettenetes ürességhez, amelyet ott a kórházban a velencei metszet el tt éreztem. Apám odanyújtotta a zsebkend jét, szó nélkül, feldúlt arccal. Egy hónapon keresztül úgy éltünk mind a ketten, mint az özvegy és az árva, együtt vacsoráztunk, együtt ebédeltünk, nem jártunk sehova. Olykor beszéltünk egy keveset Anne-ról: „Emlékszel arra a napra, amikor...” Óvatosan beszéltünk, elfordított szemmel, féltünk, hogy fájdalmat okozunk, vagy pedig valami kioldódik valamelyikünkben, és jóvátehetetlen szavakat találunk mondani. Ez az el vigyázatosság, ez a kölcsönös figyelmesség megteremte a maga gyümölcsét. Nemsokára rendes hangon tudtunk beszélni Anne-ról, mint egy olyan emberr l, akivel boldogok lehettünk volna, de Isten magához szólította. Istent írok a véletlen helyett; de nem hittünk Istenben. Már az is nagy szerencse ebben a helyzetben, ha a véletlenben hinni tudunk. Azután egy szép napon egy barátn mnél találkoztam annak egy unokatestvérével, aki megtetszett nekem, és akinek megtetszettem. Egy héten keresztül a kezd d szerelem gyakoriságával és vigyázatlanságával mentem el vele minden este, apám pedig, akit igazán nem teremtettek egyedüllétre, ugyanezt cselekedte egy fiatal, meglehet sen becsvágyó asszonnyal. Az élet újrakezd dött, ugyanúgy, mint azel tt. Tudtuk, hogy újra fog kezd dni. Amikor találkozunk, apám meg én, együtt nevetünk, beszámolunk egymásnak hódításainkról. Apám nem nagyon vonhatta kétségbe, hogy kapcsolataim Philippe-pel nem éppen plátóiak, én meg jól tudtam, hogy új barátn je sok pénzébe kerül. De boldogok vagyunk. A tél már a vége felé jár, nyárra nem vesszük ki ugyanazt a villát, hanem egy másikat Juan-les-Pins közelében. Csak amikor fekszem az ágyamban, hajnalban és nincs más nesz, csupán az autók zaja Párizsban, emlékez tehetségem néha rászed: visszatér a nyár s vele minden emlék. Anne, Anne! Nagyon halkan és nagyon sokáig mondogatom ezt a nevet a sötétben. És ekkor valami megmozdul bennem és én nevén szólítom, lehunyt szemmel: Jó reggelt, búbánat!

SZERETI BRAHMSOT? Fordította Szabolcs Katalin

1

GUY-NEK

Paule szórakozott nyugalommal vizsgálgatta arcát a tükörben, nyoma se volt benne most a szokásos rémületnek és keser ségnek, miközben apránként szemügyre vette mindazt a pusztítást, amit harminckilenc év vitt végbe rajta. Mintha az ernyedt b r, melyet két ujjal id nként megfeszített, hogy láthatóvá tegyen egy ráncot, felfedjen egy árnyékot, valaki másé lett volna, azé a másik Paule-é, aki szenvedélyesen kapaszkodik a szépségébe, és gyötrelmesen veszi tudomásul, hogy fiatal n b l érett asszonnyá lett, s akire most alig ismert rá. Azért ült le a tükör elé, hogy az id t múlassa, s mosolyogva eszmélt rá, hogy az id múlt el felette, szép lassan, csendben kikezdte valamikor oly vonzó testét. Roger-t kilencre várta, és még csak hét óra. Két teljes órája van, azalatt kedvére végigheverhet az ágyon, behunyhatja a szemét, és semmire se kell gondolnia. Elengedheti magát. Megfeledkezhet a világról. De vajon miféle szenvedélyes, kínzó gondolatok járhattak a fejében egész nap, hogy estére ennyire elcsigázták? És ez a nyugtalan bágyadtság, mely szobáról szobára, ablaktól ablakig zi... Igaz, ezt jól ismerte, még gyerekkora es s napjaiból. Bement a fürd szobába és a kád fölé hajolt, hogy megnedvesítse a kezét; err l a mozdulatról egyszerre egy másik jutott eszébe... Majdnem tizenöt éve történt. Második közös nyarukat töltötték Marckal, és már érezte, hogy a dolog nem tarthat soká. Marc vitorlázni vitte t, a vitorla mint valami háborgó szív verdesett a szélben: Paule huszonöt éves volt. És egyszerre megfoghatatlan boldogság kerítette hatalmába, egyik pillanatról a másikra hasított belé a felismerés, hogy minden úgy van jól, ahogy van: az egész élete, az egész világ. El akarta rejteni az arcát, és kihajolt a hajóperemen, hogy a suhanó vízbe mártsa a kezét. A kis vitorlás megingott; Marc fáradt, kifejezéstelen pillantást vetett rá, és a boldogságot máris a gúny váltotta fel. Persze ezután is volt még boldog, másokkal vagy mások által, de soha ilyen tökéletesen, megmásíthatatlanul. És ez az emlék olyan volt most, mint egy be nem váltott ígéret. Roger mindjárt itt lesz, és akkor elmagyarázza neki, megpróbálja elmagyarázni. „Ó, hát persze”, feleli majd elégedetten, ahogy az élet csalásait szokta nyugtázni, valósággal lelkesedve a lét abszurditásáért és az emberi makacsságért, mely ezt a létet mindenáron meg akarja hosszabbítani. Csakhogy Roger-t mindezért kárpótolja legy rhetetlen életereje, farkasétvágya, de leginkább az a hatalmas életöröm, mely csak akkor csitul el benne, ha alszik. Képes volt egyik pillanatról a másikra elaludni, szívére tett kézzel, alvás közben is életén rködve. Nem, nem fogja tudni elmagyarázni Roger-nak, hogy halálosan fáradt, hogy elege van a szabadságból, melyet törvényként állítottak fel kettejük közé, de csak Roger él vele, neki, Paule-nak nem jelent mást, mint magányt; nem fogja tudni megmondani neki, hogy néha úgy érzi magát, mint azok a kapzsi, birtokolni vágyó n stények, akiket világéletében gy lölt. A kihalt lakás egyszerre az iszonyúság, a hiábavalóság érzésével töltötte el. Kilenckor Roger becsöngetett, s ahogy Paule meglátta az ajtó el tt mosolygó nagydarab férfit, ezredszerre is lemondóan állapította meg, hogy a végzete áll el tte, és szereti t. Roger átölelte: – Milyen csinos vagy... Már annyira vágyódtam utánad. Egyedül vagy? – Igen. Gyere be. „Egyedül vagy...?” Vajon mit tett volna, ha azt feleli: „Nem, rosszkor jöttél”? De a hat év alatt

egyetlenegyszer se mondta. A férfi mégse mulasztotta el megkérdezni soha, néha bocsánatot is kért a zavarásért, és Paule-t még az állhatatlanságánál is jobban bántotta ez a hamisság. (Roger képtelen volt felfogni, hogy Paule magányos és boldogtalan miatta.) Rámosolygott a férfira. Roger kinyitott egy üveget, teletöltött két poharat, és leült: – Gyere ide mellém, Paule! Hová menjünk vacsorázni? Paule odaült Roger mellé. A férfi is fáradtnak látszott; megfogta Paule kezét és megszorította. – Nyakig ülök a gondban – mondta. – A sok ostoba história meg ez az egész bárgyú, ügyefogyott népség! Milyen szép is volna az élet valahol vidéken... Paule elnevette magát: – Hiányozna neked a te Quai-de-Bercy-d, a raktáraid, a teherautóid. Meg a hosszú párizsi éjszakáid... Az utolsó mondatra a férfi elmosolyodott, nyújtózott egyet, és hátrad lt a díványon. Paule nem fordult meg. Nézte a széles, nyitott kezet, melyet ott felejtett a kezén. Ismerte a férfi minden porcikáját, vastag szálú, homlokába növ haját, kissé dülledt, kék szemének pillantását, a ráncot a szája sarkában. Behunyt szemmel is maga el tt látott mindent. – Az én átdorbézolt éjszakáim... – szólalt meg a férfi. – Err l jut eszembe, képzeld, a minap elcsíptek a rend rök, mint valami suhancot. Összeverekedtem egy pasassal. Negyvenéves fejjel... Az rszobán... Gondold el... – Miért verekedtél? – Már nem emlékszem. De jól helybenhagytam a fickót. S mintha ennek az er fitogtatásnak az emléke életet lehelt volna belé, egy ugrással felpattant. – Már tudom, hová megyünk – mondta. – A Piemontias-ba. Aztán meg táncolni. Ha ugyan táncnak nevezed, amit csinálok. – Te sétálsz, nem táncolsz... – Nem mindenkinek ez a véleménye. – Ja, ha azokról a szerencsétlen n kr l beszélsz, akik rabul estek a varázsodnak, az egészen más – mondta Paule. Elnevették magukat. Roger futó kalandocskái kit n céltáblául szolgáltak tréfálkozó kedvüknek. Paule egy pillanatra nekid lt a falnak, aztán a korlátba kapaszkodva elindult lefelé a lépcs n. Csüggedt volt. Roger kocsijában hanyag mozdulattal bekapcsolta a rádiót. A m szerfal sápadt fénye egy pillanatra ráesett hosszúkás, ápolt kezére. Az erek kidomborodtak a b r alól, lassan, fenyeget en kúsztak az ujjak felé, majd összevissza gabalyodtak. „Akárcsak az életem”, gondolta Paule, de rögtön belátta, hogy sánta a hasonlat. Munkája van, amit szeret, cseppet sem megbánni való múltja, jó barátai. És egy tartós viszonya. – Vajon hány századszor kapcsolom be a rádiót a kocsidban, mikor vacsorázni indulunk? – fordult Roger-hoz. – Nem tudom. – A férfi oldalvást rápillantott. Az együtt töltött évek és Paule iránta érzett szerelme fel li bizonyossága ellenére meglep módon még mindig érzékeny volt az asszony hangulatváltozásaira, leste ket, akárcsak az els id kben... Paule magába fojtott egy „Emlékszel?”-t, és megfogadta, hogy aznap este nagyon fog ügyelni rá, nehogy érzelg s legyen. – Gépiesnek találod a mozdulatot? – Nem, én vagyok olyan néha, mint egy rozoga gép. A férfi odanyújtotta a kezét, Paule a kezébe fogta. Roger gyorsan vezetett, az ismer s utcák egymás után maradtak el mögöttük, Párizs csillogott az szi es ben. Felnevetett. – Csak tudnám, miért vezetek ilyen gyorsan. Remélhet leg nem azért, hogy megjátsszam az örökifjút. Paule nem felelt. Amióta csak ismerte, mindig az örökifjút játszotta, volt az „örökifjú”. Roger csak rövid ideje vallotta ezt be neki, és már a vallomás is rettegéssel töltötte el. Paule mind nagyobb félelemmel gondolt a bizalmas szerepkörére, amelybe megértése és gyöngédsége révén egyre inkább belesodródott. Neki a férfi volt az élete, aki azonban hajlamos volt id nként elhanyagolni t, és Paule igen tiszteletreméltó szemérmességgel a kezére játszott ebben.

Vacsora közben elbeszélgettek az ügyes-bajos dolgokról, melyek Roger cégénél éppoly mindennaposak voltak, mint bármelyik szállítási vállalatnál, aztán Paule mesélt egypár mulatságos esetet az üzletekr l, melyeknek a berendezésén dolgozott. Fath egyik kliense, egy meglehet sen gazdag amerikai n mindenáron azt akarja, hogy foglalkozzék a lakásával. – Van den Besh? – kérdezte Roger. – Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Ja igen, persze... Paule felvonta a szemöldökét. A férfi felélénkült, mint mindig, ha bizonyos fajta emlékek jutottak eszébe. – Ismertem annak idején, félek, hogy még a háború el tt. Mindig a „Florence”-ba járt. – Azóta férjhez ment, elvált s a többi. – Igen, persze – révedezett Roger –, várjunk csak, hogy is hívták... Most idegesítette a férfi. A legszívesebben belevágta volna a villát a tenyerébe. – Nem érdekel a keresztneve – mondta. – Szerintem annyi pénze van, mint a pelyva, ízlése meg egy fikarcnyi se, és nekem éppen ilyen emberre van szükségem. – Hány éves most? – Úgy hatvan körül lehet – mondta egykedv en, de a Roger arcára fagyó mosolyt látva elnevette magát. A férfi áthajolt az asztal fölött, és a szemébe nézett: – Igazán szörny vagy. Mindent megteszel, hogy elrontsd a jókedvemet. Nem érdemled meg, de azért szeretlek. – Szívesen tetszelgett az áldozat szerepében. Paule felsóhajtott. – Akárhogy is, holnap elmegyek hozzá a Kléber sugárútra. Kezdenek aggasztani az anyagi gondjaim. Meg te is – tette hozzá gyorsan, mikor a férfi felemelte a kezét. – Beszéljünk másról – mondta Roger. – Vagy inkább menjünk táncolni. Az éjszakai mulatóban a táncparkett l távol ültek le egy kis asztalhoz, és szótlanul nézték az el ttük elvonuló arcokat. Paule keze a férfién pihent, tökéletes biztonságban érezte magát, mintha meg Roger össze lettek volna n ve. Sose lenne hozzá ereje, hogy valaki mást megismerjen, suhant át az agyán, és ez a bizonyosság szomorú boldogsággal töltötte el. Táncoltak. A férfi szorosan magához ölelte, s ritmussal, zenével mit sem tör dve, keresztül-kasul bejárta vele a táncparkettet, szemlátomást roppant elégedetten önmagával. Paule nagyon boldog volt. Kés bb Roger hazavitte a kocsiján, a kapu elé érve kiszállt és átölelte t. – Nem zavarlak ilyen kés n, aludjál csak. A holnapi viszontlátásra, drágám. Könnyedén megcsókolta és elment. Paule utánaintett. Egyre s r bben fordult el , hogy a férfi éjszakánként nem akarta zavarni t. Az üres lakásba érve el bb gondosan elrakosgatta a holmiját, csak aztán ült le az ágy szélére könnyben úszó szemmel. Megint egyedül volt, ezen az éjszakán is, és eljövend élete gy retlen leped kön, hosszas betegségek sivár nyugalmában eltöltött magányos éjszakák végeérhetetlen soraként t nt fel el tte. Lefeküdt és ösztönösen kinyújtotta a karját, mintha volna mellette egy meleg test, amelyet átölelhet, halkan lélegzett, mintha valakinek az álmát rizné. Egy férfiét vagy egy gyerekét. Mindegy, hogy kiét; valakiét, akinek szüksége van rá, a teste melegére ahhoz, hogy aludjon és felébredjen. De senkinek se volt rá igazán szüksége. Roger-nak is csak hébehóba... De neki sem igazán. sem ismerte azt a nem is szenvedélyes, inkább a porcikáiban sajgó hiányérzetet, mely id nként rátelepedett. Csendesen, keser en rágódott a magányosságán. Roger a ház el tt hagyta a kocsit, és sétálni indult. Mélyeket lélegzett, mindjobban megnyújtotta lépteit. Jól érezte magát. Mindig jól érezte magát, valahányszor Paule-lal találkozott, csak t szerette. De ma este, mikor elbúcsúzott t le, érezte, hogy szomorú, és nem tudott mit mondani neki. Annyit értett csak, hogy Paule homályosan kér t le valamit, amit nem tud megadni neki, amit nem tudott megadni senkinek soha. Valószín leg vele kellett volna maradnia, és szeretkezni vele, még mindig ez a legjobb módja egy n megnyugtatásának. De menni volt kedve, járni a kihalt utcákat, kószálni az éjszakában. Hallani akarta lépteinek kopogását a kövezeten, rizni az oly jól ismert város álmát, és talán belekóstolni csábító éjszakai életébe. A rakpart végében csillogó fények felé vette útját.

2

Paule összetörten, kés n ébredt, és sietve útnak indult. Munka el tt még be kell néznie az amerikai n höz. Tíz órakor már ott volt a Kléber sugárúti ház félig üres szalonjában, s mivel a háziasszony még aludt, a tükör elé lépett, és szép nyugodtan rendbe hozta az arcát. A tükörben pillantotta meg Simont. A fiú lötyög s házikabátot viselt, kócos volt és felt n en szép. „Nem az esetem” gondolta Paule anélkül, hogy hátrafordult volna, és egy pillanatra elmosolyodott. Simon nagyon karcsú volt és nagyon barna, a szeme szinte világított; kissé törékenyebb volt a kelleténél. Nem vette rögtön észre Paule-t, és dudorászva igyekezett az ablak felé. Paule köhintett, mire a fiú megtorpant, csodálkozva meredt rá. Az asszonynak átsuhant az agyán, hogy ez a kölyök talán nem más, mint Van den Beshné utolsó szeszélye. – Elnézést kérek – szólalt meg a fiú –, nem vettem észre magát. Simon van den Besh vagyok. – Az édesanyja megkért, hogy ugorjam be ma reggel megnézni a lakását. De félek, hogy máris felvertem az egész házat. – El bb-utóbb úgyis fel kell ébrednie az embernek – mondta a fiú szomorúan. És Paule unottan gondolta, hogy minden bizonnyal egy elkényeztetett kisfiúval akadt dolga. – De miért nem ül le – szólt Simon, és házikabátját szorosabbra húzva nagy komolyan helyet foglalt vele szemben. Szemlátomást zavarban volt. Paule-ban homályos rokonszenv ébredezett iránta. Mindenesetre úgy t nt, a fiú egyáltalán nincs tudatában küls adottságainak; ezt meglep nek találta. – Még mindig esik? Paule elnevette magát. Eszébe jutott, milyen képet vágna Roger, ha látná, amint itt ül, , az üzletasszony, és délel tt tíz órakor rémületben tart egy házikabátos, csinos kép fiút. – Igen, hogyne, esik – mondta vidáman. Simon fölpillantott. – Mégis, mir l beszéljek? Nem is ismerem magát. Ha ismerném, azt mondanám, nagyon örülök, hogy viszontláthatom. Paule meghökkenten nézett rá. – Hogyhogy? – Csak úgy. Elfordította a fejét. Paule egyre különösebbnek találta. – Erre a lakásra csakugyan ráfér némi bútor – mondta. – Hová tud itt leülni háromnál több ember? – Fogalmam sincs – felelte Simon. – Alig vagyok itthon. Reggelt l estig dolgozom, és ha hazajövök, olyan fáradt vagyok, hogy rögtön lefekszem. Paule most már végképp nem tudta, mit gondoljon a fiú fel l. Nem a külsejéb l él, egész nap dolgozik. Már a száján volt a kérdés: „Mivel foglalkozik?”, de lenyelte. Sose szeretett kíváncsiskodni. – Ügyvédgyakornok vagyok – folytatta Simon. – Sokat dolgozom, éjfélkor fekszem, hajnalban kelek... – Tíz óra van – jegyezte meg Paule. – Ma reggel végezték ki az els számú védencemet – mondta vontatottan a fiú. Paule összerezzent. A fiú lesütött szemmel ült. – Uramisten... és meghalt? Egyszerre tört ki bel lük a nevetés. Simon fölkelt, és elvett egy cigarettát a kandallóról.

– Nem, az igazság az, hogy egyáltalán nem dolgozom sokat, s t. De magát bámulom, képes volt fölkelni reggel tízkor, csak azért, hogy bebútorozza ezt a szörny szalont. Föl-alá járkált, szemlátomást lázas izgalomban. – Nyugodjon meg – mondta Paule. Egészen felderült, egyre jobban érezte magát. Kezdett félni t le, hogy betoppan Simon anyja. – Megyek, felöltözöm – mondta Simon. – Egy perc az egész. Várjon meg! Egy órát töltött a láthatóan rosszkedv és kora reggel kissé mogorva Van den Beshnével, bonyolult terveket sz tt vele, és megmámorosodva indult lefelé a lépcs n, tökéletesen megfeledkezve Simonról, azt tervezgetve, mire költi majd a pénzét. Kint még mindig esett. Fölemelte karját, hogy odaintsen egy taxit, és egy alacsony kis autó állt meg el tte. Simon kukucskált ki bel le. – Elvihetem? Éppen az irodába indulok. Szemmel láthatóan már egy órája várt rá, alamuszi arckifejezése meghatotta Paule-t. Kétrét görnyedve bemászott a kocsiba, és mosolyogva mondta: – A Matignon sugárútra megyek. – Hogy állnak a dolgok az anyámmal? – Minden a legnagyobb rendben. Hamarosan süpped s kanapékon pihenheti ki a fáradalmait. De nem fog nagyon elkésni miattam? Már elmúlt tizenegy óra. Ezalatt egy egész hadsereget kivégezhettek volna. – Ráérek – mondta komoran Simon. – A világért se gondolja, hogy gúnyolódom – folytatta Paule kedvesen –, egyszer en jó kedvem kerekedett, mert komoly anyagi gondjaim voltak, és az édesanyjának hála, most megoldódnak. – El re kérje t le a pénzt – mondta Simon –, iszonyúan fösvény. – Nem való így beszélni a szüleir l – mondta Paule. – Már nem vagyok tizenkét éves! – Hanem? – Huszonöt. És maga? – Harminckilenc. Füttyentés szaladt ki a száján, olyan tapintatlanul, hogy Paule-nak egy pillanatra fejébe szállt a vér, de aztán elnevette magát. – Min nevet? – Ezen a csodálkozó füttyentésen... – Sokkal több csodálat volt benne, mintsem gondolná – mondta Simon, és olyan gyöngéden nézett rá, hogy Paule zavarba jött. Az ablaktörl k ütemesen, de teljesen hatástalanul járták föl-alá útjukat az ablaküvegen; Paule számára rejtély volt, hogy tud a fiú vezetni ebben az es ben. Beszálláskor elszakította a harisnyáját, de mit számít, csodálatos jókedv hatalmasodott el rajta, amint ott ült a kényelmetlen kocsiban, egy szemmel láthatóan elragadtatott ismeretlen fiatalember társaságában, és a zuhogó es a kocsifedélen becsorogva újabb és újabb foltokat ejtett világos kabátján. Dúdolni kezdett: ha kifizeti az adót, megküldi az édesanyjának járó pénzt, rendezi adósságait a boltban, marad... de nem volt kedve számolni. Simon is gyorsan vezetett. Egyszerre Roger meg az elmúlt éjszaka jutott az eszébe, és elkomorult. – Nem volna kedve valamelyik nap velem ebédelni? Simon hadarva beszélt, és nem nézett rá. Paule egy pillanatra pánikba esett. Hisz nem is ismeri, ha együtt ebédelnek, beszélgetnie kell vele, kérdéseket föltenni neki, apránként fölfedezni egy másik ember életét. Viaskodott magában. – A napokban nem, nagyon sok dolgom van. – Vagy úgy – felelte a fiú. Nem er sködött. Paule rápillantott: lelassított, és mintha még vezetni is szomorúan vezetett volna. Paule cigarettát vett el , a fiú tüzet adott neki. Sovány kamaszöklei fölött mulatságosan lötyögött a nagykockás tweedzakó. „Ezzel a küls vel mégse kellene úgy öltözködnie, mint egy prémvadásznak”, gondolta Paule, és egy pillanatig kísértést érzett, hogy kezébe vegye a dolgot. Simon pontosan az a

fajta fiú volt, aki anyai érzéseket vált ki egy Paule korabeli n b l. – Itt vagyunk – szólt Paule. Simon szó nélkül kiszállt, kinyitotta az ajtót. Konok, szomorú kifejezés ült a szemében. – Még egyszer köszönöm – mondta Paule. – Nincs mit. Pár lépést tett a kapu felé, majd visszafordult. A fiú ott állt, mozdulatlanul.

3

Simon negyedóráig keringett a környéken, amíg parkolóhelyet talált, és végül az irodájától ötszáz méterre hagyta a kocsit. Anyja egyik barátjánál dolgozott, egy jónev és szégyentelen ügyvédnél, aki bizonyos okokból, melyeket Simon jobbnak látott nem bolygatni, elt rte az ostobaságait. Simonnak id nként kedve lett volna jól felb szíteni, de végül is mindig lusta volt hozzá. A járdára lépve megbotlott, és rögtön sántítani kezdett, szelíd és lemondó arckifejezést öltve. A n k utánafordultak, és Simon kitalálni vélte gondolataikat: „Milyen fiatal, milyen szép, és nyomorék, Istenem, de kár!” Habár a külsejéb l a legcsekélyebb önbizalmat se merítette, legfeljebb megkönnyebbülést: „Sose lett volna er m csúnyának lenni.” Erre a gondolatra mindig aszkéta élet képei villantak fel benne, hol kiátkozott fest nek, hol landes-i pásztornak látta magát. Amikor sántikálva belépett az irodába, az öreg Alice gyöngéd, ám szkeptikus pillantást vetett rá. Jól ismerte kedvenc mulatságait, és elnéz en, egyszersmind sajnálkozva t rte ket. Bezzeg, ha Simon komolyabb ember volna, mondogatta, az külsejével és képzel tehetségével nagy ügyvéd válhatna bel le. A fiatalember harsányan üdvözölte, és leült az asztalához. – Miért sántít? – Igazából nem is sántítok. Nem öltek meg valakit az éjjel? Mikor foglalkozhatom már egy finom, rémséges b nüggyel? – Már háromszor hívatták ma reggel. Fél tizenkett van. A hívatták az ügyvéd urat jelentette. Simon az ajtóra pillantott. – Kés n ébredtem. De láttam valami nagyszer t. – Egy n t? – Igen. Tudja, nagyon szép arca volt, nagyon lágy, egy kissé megviselt... és a mozdulatai... Mintha bántotta volna valami, de nem tudni, mi... – Jobban tenné, ha a Guillaut-dossziéval foglalkozna. – Igen, hogyne. – Férjnél van? Simon egyszerre fölocsúdott. – Nem is tudom... De ha igen, nem valami jól ment férjhez. Anyagi gondjai voltak, amelyek most megoldódnak, és ett l jókedvre derült. Szeretem azokat a n ket, akiket felvidít a pénz. Az id s asszony megvonta a vállát. – Akkor mindegyiket szereti. – Majdnem – mondta Simon. – Kivéve a túl fiatalokat. Belemerült az aktába. Nyílt az ajtó, és Fleury ügyvéd dugta ki a fejét. – Van den Besh úr... szíveskedjék egy pillanatra... Simon egy pillantást váltott a titkárn vel, majd fölállt, és bement az angolosan berendezett irodába, melyet gy lölt a tökéletességéért. – Tudja, hány óra van? Fleury ügyvéd hosszasan magasztalta a pontosságot meg a munkát, és tirádája végén nem mulasztotta el egypár ékes szóban megemlíteni a maga, valamint Van den Beshné asszony türelmét. Simon kibámult az ablakon. Úgy tetszett neki, mintha egy réges-régi jelenetet élne át, mintha mindig is itt élt volna ezek közt az angol bútorok közt, és ezeket a szavakat hallgatta volna; mintha hurok szorulna össze körülötte és addig fojtogatná a torkát, míg ki nem préseli bel le az életet. „De hát mit csináltam én eddig, suhant át az agyán, mi másból áll az életem huszonöt éve, mint hogy oktatóim kézr l kézre adnak, pirongatnak, és nekem ez még tetszik is?” Oly er vel nyilallott belé a gondolat, hogy

önkéntelenül is fölemelte hangját. – De hát mit csináltam? – Hogy? Semmit, kedves barátom, de hisz éppen ez a bökken : hogy nem csinál semmit. – Azt hiszem, soha nem is szerettem senkit – folytatta Simon. – Nem azt kértem magától, hogy szeressen belém vagy az öreg Alice-ba – robbant ki Fleury ügyvéd. – Hanem hogy dolgozzon. Az én türelmemnek is van határa. – Mindennek van határa – mondta merengve Simon. Úgy érezte, álmodik, egy teljességgel valószer tlen világban jár. Mintha tíz napja nem aludt, nem evett volna egy falatot sem, haldokolna a szomjúságtól. – Gúnyolódik velem? – Nem, dehogy – szólt Simon. – Bocsásson meg, ezután jobban odafigyelek. Kihátrált, leült az asztalához, és kezébe temette arcát; Alice meglepetve nézett rá. „Mi van velem, gondolta, mi van velem?” Próbált visszaemlékezni mindenre: Angliában töltött gyerekkorára, az egyetemekre, élete egyetlen szenvedélyére, mely tizenöt éves korában ragadta el anyja egyik barátn je iránt, aki egy hét után beavatta a testi szerelem titkaiba, könny életére, a vidám barátokra, a lányokra, a napsütötte utakra... minden ott kavargott az emlékezetében, de bármi után kapott, tovaröppent. Talán üres volt, nem is volt benne semmi. Csak huszonöt év. – Ne bánkódjék – mondta Alice. – Hamar kifújja a mérgét az ügyvéd úr, hisz úgyis tudja. Nem felelt. Mindenféle krikszkrakszokat firkált az itatósra. – Gondoljon a kis barátn jére – folytatta Alice aggódva. – Vagy inkább a Guillaut-dossziéra – tette hozzá. – Nincs is barátn m – mondta Simon. – De hát hogy hívták azt, akir l ma reggel beszélt? – Nem tudom. Igaz, még a keresztnevét se tudja. Van valaki Párizsban, akir l semmit se tud, már ez önmagában csodálatos. Álmában sem remélt gyönyör ség. Valaki, akir l napokig kedvére képzel dhet. Roger elcsigázva hevert a szalonban a kanapén, és lassan szívta cigarettáját. A rakodóparton töltötte a napot, beérkez teherautóira felügyelve, b rig ázott, ráadásul ebéd helyett ki kellett autóznia a lille-i országútra megnézni egy balesetet, amely több mint százezer frankjába került. Paule az asztalt szedte le. – És mi van azzal a Thérésával? – kérdezte Roger. – Miféle Thérésával? – Hát Van den Beshnével. Ma reggel, isten tudja, hogyan, eszembe jutott a neve. – Rendben van a dolog – mondta Paule. – Mindent megbeszéltünk. Nem is mondtam, hisz annyi gondod volt... – És azt hiszed, rosszabb lesz a kedvem attól, hogy a tieid megoldódnak? – Nem. Csak azt gondoltam... – Nagyon önz nek tartasz, Paule? Roger felült a díványon, kék szemét az asszonyra szegezte; dühösnek látszott. Meg kell t nyugtatnia, gondolta Paule, megmagyarázni neki, hogy a legcsodálatosabb férfi, ami bizonyos értelemben igaz is, és hogy nagyon boldoggá teszi t. Leült a férfi mellé. – Nem vagy önz . Csak elfoglalnak a gondjaid, természetes, hogy beszélsz róluk... – Nem, nem, veled szemben gondolom. Nagyon önz nek tartasz? Most eszmélt rá, hogy álló nap ez motoszkált a fejében, valószín leg már azóta, hogy el z este elvált Paule-tól, aki elhomályosult szemmel állt az ajtóban. Paule habozott: a férfi még sose tette föl neki ezt a kérdést, és talán itt a pillanat, amikor szintén beszélhet vele. De olyan jól érzi magát, olyan magabiztos most, és Roger olyan fáradtnak látszik... Nem tudta rászánni magát. – Nem, Roger. Igaz, néha egy kicsit egyedül érzem magam, mintha már kevésbé volnék fiatal, nem tudnálak mindenben követni. De boldog vagyok. – Boldog vagy, csakugyan?

– Igen. Roger megkönnyebbülten hátrad lt. Paule azt mondta: „Boldog vagyok”, és a gyötr kérdés, mely egész nap nem hagyta nyugodni, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. Csak ezt akarta tudni. – Tudod, hogy ezek a futó kalandok, szóval... tudod, hogy mennyire nem számítanak. – Hogyne, persze – mondta Paule. Nézte a behunyt szem férfit; olyan volt, mint egy gyerek. Nagy, mackós testével végighever a díványon, és gyerekes kérdéseket tesz fel: „Boldog vagy?” Roger odanyújtotta a kezét; a kezébe fogta, és leült mellé. A férfi behunyt szemmel feküdt. – Paule – mondta –, Paule, tudod, hogy nélküled... – Tudom. Fölé hajolt és arcon csókolta. A férfi már aludt. Öntudatlanul kivonta kezét Paule kezéb l, fölhúzta, és a szívére tette. Az asszony kinyitott egy könyvet. Roger egy óra múlva fölébredt, a fáradtságát mintha elfújták volna, megnézte az óráját, és kijelentette, hogy itt az ideje táncolni meg inni egyet, hogy elfelejtse azokat az átkozott teherautókat. Paule álmos volt, de ha Roger egyszer a fejébe vett valamit, semmiféle érv nem használt ellene. A Saint-Germain körút egyik kertszer en berendezett pincehelyiségébe vitte Paule-t egy újonnan felkapott helyre, melynek homályos zugait a lemezjátszó elárasztotta dél-amerikai ritmusokkal. – Nem bírom ezt az állandó éjszakázást – mondta Paule, miközben leült –, holnap úgy fogom érezni magam, mint ha százéves volnék. Már ma reggel is, amikor fölkeltem... Csak most jutott eszébe Simon. Teljesen megfeledkezett róla. – Képzeld, mi történt. . . – fordult Roger-hoz, de egyszerre elhallgatott. Simon állt el tte. – Jó napot – mondta. – Ferttet úr, Van den Besh úr – mondta Paule. – Magát kerestem – szólt Simon. – Meg is találtam, ez jó jel. És mindjárt le is huppant egy székre. Roger bosszúsan kapta fel a fejét. – Mindenütt kerestem – folytatta Simon. – Végül már azon t n dtem, hogy nem álmodtam-e magát. Szeme csillogott, kezét az elképedt Paule karjára tette. – Melyik az asztala? – érdekl dött Roger. – Férjnél van? – kérdezte Simon Paule-tól. – Nem akartam elhinni. – Idegesít ez az ember – szólalt meg Roger hangosan. – Mindjárt odébb tessékelem. Simon ránézett, majd fejét a két kezébe támasztva rákönyökölt az asztalra. – Igaza van, uram, bocsánatot kérek önt l. Azt hiszem, ittam egy keveset. De éppen ma reggel jöttem rá, hogy egész életemben nem csináltam semmit. Az égvilágon semmit. – Nos, akkor most tehet egy szívességet, t njön el innen. – Hagyd – mondta Paule csendesen. – Boldogtalan. Melyikünkkel nem fordul el , hogy egy kicsit felönt a garatra? Egyébként ez itt a te Thérésád fia. – Úgy, a fia?... Még csak ez hiányzott! El rehajolt; Simon feje az asztalra csuklott. – Ébredjen – mondta Roger. – Megiszunk együtt egy pohárral. Maga meg elmeséli nekünk a bánatát. Megyek, hozok valami innivalót, az ember nem gy zi kivárni, míg idejön valaki. Paule kezdte jól érezni magát. Már el re mulattatta a gondolat, mit fognak beszélni egymással Roger meg ez a hóbortos fiatalember. Simon fölemelte a fejét, nézte, hogy fúr utat magának az asztalok közt Roger. – Íme, egy férfi – szólalt meg. – Mi? Egy igazi férfi! Irtózom ezekt l az er teljes, férfias alakoktól meg a józan gondolataiktól... – Az emberek soha nem ilyen egyszer ek – szólt szárazon Paule. – Szereti t? – Nem tartozik magára. Egy hajtincs hullott a fiú szemébe; a gyertyafény megnyújtotta az arcát; gyönyör volt. A szomszéd asztalnál két n figyelte áhítattal. – Bocsánatot kérek – mondta Simon. – Istenem, ma reggel óta mást se csinálok, csak mindenkit l

bocsánatot kérek. Tudja, azt hiszem, egy kissé faragatlan vagyok. Roger három pohárral jött vissza, és valami olyasmit dünnyögött, hogy el bb-utóbb mindenki ide jut. Simon egy hajtásra kiitta a poharát, és megillet dötten hallgatott. Ott ült mellettük, és nem mozdult. Nézte, ahogy táncolnak, hallgatta, amint beszélnek, de mintha ott se lett volna, úgyhogy lassanként el is feledkeztek róla. Paule id nként rápillantott: csak ült, mint egy illedelmes gyerek, és az asszony nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Amikor fölkeltek, hogy hazainduljanak, udvariasan fölállt is, és összecsuklott. Úgy döntöttek, hogy hazaviszik. Roger kocsijában végigaludta az utat, feje ide-oda bukdácsolt Paule vállán. Selymes haja volt, csendesen lélegzett. Paule végül a homlokára tette a kezét, nehogy beverje az ablaküvegbe, mire a fiú feje teljes súlyával beled lt a tenyerébe. A Kléber sugárúti ház elé érve Roger kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót. – Vigyázz – suttogta Paule. Roger-t meglepte a szó, de nem felelt, némán kiemelte Simont a kocsiból. Aznap este, amikor hazakísérte Paule-t, fölment hozzá, és aztán még sokáig tartotta a karjában, magához szorítva álmában, és nem hagyva t aludni.

4

Másnap délben, amint Paule a ruhaszalon kirakatában térdepelve éppen arról próbálta meggy zni a tulajdonost, hogy gipsz mellszobron kiállítani egy kalapot nem a legzseniálisabb ötlet, betoppant Simon. Már öt perce leste egy bódé mögé rejt zve az asszonyt, a szíve majd kiugrott a helyéb l. Végül már azt se tudta, hogy a bujkálástól vagy Paule látásától kalapál annyira. Mindig is szeretett bujkálni; néha el fordult az is, hogy sete-sután a bal kezét használta mindenhez, mintha a jobb revolvert szorongatna, vagy kiverte volna a ragya, amivel sikerült megrémítenie az embereket az üzletekben. Bizonyára pszichoanalízisre kellett volna járnia, legalábbis anyja ezt állította. Nézte a kirakatban térdepl Paule-t, és arra gondolt, bárcsak sohase találkozott volna vele, soha ne látta volna így, mint most a kirakatüvegen át. Akkor nem kellene másodszor is szembenéznie a majdnem bizonyos elutasítással. Miket mondhatott neki el z nap? Úgy viselkedett, mint egy kis taknyos, ocsmányul leitta magát, s hogy arcátlanságát tetézze, a lelkér l prédikált neki... Még jobban behúzódott a bódé mögé, s már azon volt, hogy sarkon fordul és elmegy, de még egy utolsó pillantást vetett a kirakatra. Egyszerre ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átrohanjon az utcán, kitépje Paule kezéb l a kalapot, azt a szörny kalapot a hosszú t ivel, s egyúttal t magát is kiragadja a munkájából, az életéb l, mely arra kényszeríti, hogy hajnalban keljen és itt térdepeljen egy kirakatban a járókel k szeme láttára. Az emberek meg-megálltak el tte, kíváncsian bámulták, és bizonyára nem egy közülük megkívánta, amint ott térdepelt, kezét a gipsz mellszobor felé nyújtva. Simon nem tudott ellenállni vágyának, és átment a túloldalra. Már el re elképzelte az elcsigázott Paule-t, amint a tekintetek kereszttüzéb l úgy néz rá, mint holmi felment seregre, de az asszony kurta mosollyal fogadta. – Kalapot óhajt? Simon dadogott valamit, de a tulajdonos nem minden kacérság nélkül félretessékelte. – Tisztelt uram, semmi kifogásom ellene, ha Paule-ra vár, de kérem, foglaljon helyet, amíg végzünk. – Nem vár rám – szólalt meg Paule, és odébb tett egy gyertyatartót. – Én inkább balra tenném – mondta Simon. – Egy kicsit hátrébb. Úgy jobban felhívja magára a figyelmet. Paule egy másodpercig dühösen nézett rá. Simon rámosolygott. Megváltozott a szerepe. Most volt a fiatal férfi, maga a jóízlés, aki felkeresi szeret jét egy elegáns helyen. És a pederaszta szalontulajdonos bámuló pillantása, bár Simon nem volt érzékeny az ilyesmire, máris mulatság tárgya, vagy ha nem, hát el bb-utóbb azzá lesz Paule és közötte. – Igaza van – mondta a tulajdonos. – Úgy sokkal jobb. – Minél? – kérdezte Paule h vösen. Ránéztek. – Semminél. Az égvilágon semminél. És Simon elnevette magát, olyan jóles en, hogy Paule-nak el kellett fordítania a fejét, nehogy ráragadjon a nevetés. A tulajdonos bosszúsan félrehúzódott. Paule hátralépett, hogy szemügyre vegye a kirakatot, és a felé tartó Simon vállába ütközött, aki könyökénél fogva fenntartotta a dobogón. – Nézze csak – szólt Simon álmodozva –, kisütött a nap. A kirakat es áztatta üvegén átt zött az szi nap, mintha feltámadt volna a lelkiismerete, hirtelen meleget árasztva, mely átjárta Paule tagjait. – Csakugyan – mondta –, kisütött a nap. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, Paule a dobogón, háttal Simonnak, aki odalent állva tartotta t. Aztán az asszony elhúzódott. – Aludnia kellene.

– Éhes vagyok – mondta Simon. – Akkor menjen, és ebédeljen meg. – Nincs kedve velem tartani? Paule habozott. Roger nemrég telefonált, hogy valami dolga akadt. Azt tervezte, hogy bekap egy szendvicset a szemközti bárban, és vesz néhány apróságot. De a kisüt nap egyszeriben utálatossá tette számára a kávéházak pultjait és az áruházak folyosóit. A zöldbe vágyott, még ha az sz el is koptatta már a színeket. – A zöldbe vágyom – mondta. – Akkor menjünk – felelte Simon. – Kint vár a kocsim. Nincs messze a város széle... Paule védekez mozdulatot tett. Mihez kezd ezzel az ismeretlen fiatalemberrel a városon kívül, ki tudja, milyen unalmas alak... Két órán át kettesben vele... – ...vagy a Bois de Boulogne – tette hozzá megnyugtatólag. – Ha unja a dolgot, taxit is hívhat telefonon. – Maga mindenre gondol. – Meg kell mondjam, hogy szégyelltem magam, amikor ma reggel felébredtem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. – Ugyan, mindenkivel megesik az ilyesmi – felelte Paule kedvesen. Felvette a kabátját; nagyon jól öltözködött. Simon kinyitotta a kocsiajtót, meg beült; már nem is emlékezett, mikor mondott igent erre a hóbortos kirándulásra. Beszálláskor kiszakadt a harisnyája, mire bosszúsan felszisszent. – Feltételezem, hogy a barátn i nadrágot hordanak. – Már nincsenek – mondta Simon. – Barátn i? – Barátn im. – Hogyhogy? – Nem tudom. Gúnyolódni támadt kedve. Jókedvre hangolta a félénkségnek és vakmer ségnek, id nként szinte mulatságos komolyságnak és humornak az a keveréke, amely a fiúból áradt. „Nem tudom”, mondta az el bb Simon szinte suttogva, titokzatos képpel. Paule megcsóválta a fejét. – Próbáljon csak visszaemlékezni... mikor kezd dött ez az általános mell ztetés? – Tudja, inkább én tehetek róla. Együtt jártam egy kedves, de túlságosan regényes hajlamú lánnyal. Éppen olyan volt, amilyennek a negyvenévesek képzelik a fiatalságot. Paule nyilallást érzett a szívében. – És milyennek képzelik a negyvenévesek a fiatalságot? – Hát... mindig mogorva képet vágott, összeszorított foggal száguldozott a kis Citroënjén, alig ébredt fel, máris ott lógott a szájában a cigaretta... és azt mondta nekem, hogy a szerelem nem más, mint két b rfelület találkozása. Paule elnevette magát. – És? – Azért sírt, amikor eljöttem. De nem vagyok büszke rá – f zte hozzá hevesen Simon –, iszonyodom az ilyesmit l. A Bois de Boulogne-ban nedves f , penészed fa és szi utak illata érzett. Simon megállt egy kis vendégl el tt, gyorsan megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót. Paule-nak minden ügyességét össze kellett szednie, hogy kecsesen tudjon kiszállni. Úgy érezte magát, mint egy iskolakerül nebuló. Simon rögtön koktélt rendelt, mire Paule szigorú pillantást vetett rá. – Egy ilyen éjszaka után, mint a tegnapi, inkább vizet kellene innia. – Ó, nagyon jól vagyok. És különben is, bátorságot kell gy jtenem. Minden leleményemre szükség lesz, nehogy unatkozzék. A vendégl majdnem üres volt, a pincér meg zsémbes. Simon hallgatott, még azután is, hogy rendeltek. Paule mégsem unatkozott. Érezte, hogy szándékosan burkolózik némaságba a fiú, valami terve van erre az ebéd közbeni beszélgetésre. A feje mindig tele lehet alamuszi gondolatokkal, mint

egy macskának. – Úgy sokkal jobb – szólalt meg Simon kényeskedve, oly híven utánozva a ruhaszalon tulajdonosát, hogy a megdöbbent Paule-ból kitört a nevetés. – Mindenkit ilyen jól utánoz? – Eléggé. De sajnos nemigen van közös ismer sünk. Ha pedig az anyámat utánzom, azt fogja mondani, hogy gyalázatos vagyok. Na de figyeljen csak: „Nem gondolja, hogy összhatásában a selyem, itt, kicsit jobbra, valami hangulatot, melegséget árasztana?” – Maga tényleg gyalázatos, de jól csinálja. – Ami a barátját illeti, tegnap este nem volt alkalmam kell en szemügyre venni. Meg különben is, bizonyára utánozhatatlan. Egy pillanatra csönd támadt. Paule elmosolyodott. – Az. – Én pedig csupán egy vagyok a sok ezer agyonkényeztetett fiatalember közül, akit a szülei bedugtak egy jó kis állásba, ahol kedvére lophatja a napot. Rossz cserét csinált, már úgy értem, a mai ebédre. Ez a kihívó modor magához térítette Paule-t. – Roger-nak dolga van ma délben – mondta. – Máskülönben nem volnék itt. – Tudom – felelte Simon, s a hangjából olyan szomorúság áradt, hogy Paule zavarba jött. Az ebéd további részében mindketten a munkájukról beszéltek. Simon eljátszotta egy szerelmi b ntény egész tárgyalását. Egyszer csak kihúzta magát, mint a bíró, aki szólásra emelkedik, és ujját az egyre nevet Paule-ra szegezte: – Magát pedig azzal vádolom, hogy elmulasztotta emberi kötelességét. Ennek a halottnak a nevében vádolom, hogy hagyta elszállni a szerelmet, elhanyagolta azt a kötelességét, hogy boldog legyen, kibúvókkal, félmegoldásokkal, sorsába beletör dve tengette életét. A halál volna méltó büntetése, de ezennel egész életére magányra ítélem. Elhallgatott, egy hajtásra kiitta a borát. Paule nem mozdult. – Szörny ítélet – mondta mosolyogva. – A legrosszabb – mondta a fiú. – Nincs semmi, ami rosszabb és egyúttal kikerülhetetlenebb volna a magánynál. Semmit l se félek annyira. Egyébként mindenki így van vele, csak senki se vallja be. Nekem néha ordítani volna kedvem: félek, félek, szeressetek engem. – Nekem is – szaladt ki Paule száján önkéntelenül. Lelki szemei el tt megjelent az ágyával szemközti falrész a szobájában, a félrehúzott függönnyel, az ósdi asztallal, baloldalt a kis komóddal. Amit nap mint nap, reggel és este nézett, és amit valószín leg tíz év múlva is nézni fog. Még magányosabban, mint most. Roger, mit csinál Roger? Nincs joga, senkinek sincs joga rá, hogy arra ítélje, így öregedjen meg; még neki saját magának sem... – Bizonyára még nevetségesebbnek és szánalomra méltóbbnak talál, mint tegnap – szólalt meg csendesen Simon. – Vagy talán azt gondolja, mindez afféle gyerekes komédia, hogy meghassam magát? Ott ült vele szemben, világos szemében enyhe zavar, arca olyan sima, olyan kitárulkozó, hogy Paule-nak egy pillanatra kedve támadt végigsimítani rajta. – Nem, dehogy – mondta –, csak azon gondolkoztam... az járt a fejemben, hogy maga még túl fiatal ehhez. És biztosan nagyon szeretik. – Ahhoz két ember kell – felelte Simon. – Jöjjön, sétáljunk egyet. Olyan szép id van. Együtt mentek ki, Simon karon fogta, és szótlanul elindultak. Az sz lassan belopódzott Paule szívébe. A nedves, elsárgult, összetiport levelek egymáshoz tapadtak, összekeveredtek a földön. Pauleban egyszerre gyöngédség támadt az oldalán lépked csöndes alak iránt. Az ismeretlen férfiból néhány percre társ lett, akivel az év elmúltával végigsétálhat egy kihalt parkon. Mindig is gyöngédséget érzett a társai iránt, mindegy, hogy séta- vagy élettársak voltak, valami hálafélét, amiért er sebbek nála, annyira különböznek t le és mégis olyan közeliek. Marc, a férje arca jelent meg el tte, akit együtt hagyott el a könny élettel, egy másik férfié, aki nagyon szerette t. És végül Roger arca, az egyetlen, amely elevenen élt emlékezetében. Három társ egy n életében, három jó társ, nem rengeteg ez? – Szomorú? – kérdezte Simon.

Paule némán rámosolygott. Folytatták útjukat. – Szeretném – szólalt meg Simon fojtott hangon –, szeretném, ha... Nem ismerem magát, de szeretném boldognak tudni. Én, szóval... csodálatot érzek maga iránt. Paule már nem figyelt rá. Kés van, Roger talán már telefonált, hogy együtt kávézzanak, és elszalasztotta a találkozást. A férfi arról beszélt el z éjjel, hogy szombaton elutaznak, vidéken töltik a hétvégét. Vajon idejében el tud-e szabadulni a munkájából? Lesz-e még kedve hozzá? Vagy ez is csak egyike volt azoknak az ígéreteknek, melyeket a szerelem, az éjszaka csalnak ki bel le? Pedig (Paule tudta jól), Roger már nem tudja elképzelni nélküle az életet, szerelmük olyan nyilvánvaló bizonyossággá vált számára, hogy már nem is küzd ellene. De mihelyt kilép az ajtón, mihelyt az utcán magába szippantja a szabadság mámorító illatát, Paule megint elveszíti t. Az asszony alig szólt a visszafele úton, megköszönte Simonnak az ebédet, és azt mondta, nagyon örülne, ha valamelyik nap felhívná. A fiú mozdulatlanul állva nézett utána; végtelenül kimerültnek és ügyefogyottnak érezte magát.

5

Hát ez igazán kellemes meglepetés volt. Roger az éjjeliszekrény felé fordult, és elvett egy cigarettát. A mellette fekv fiatal n halkan felkacagott. – A férfiak mindig dohányoznak utána. Ez aztán az eredeti megjegyzés! Roger odanyújtotta a csomagot, de a n nemet intett. – Kérdezhetek valamit, Maisy? Mi ütött magába ma este? Már két hónapja ismerjük egymást, de maga mindig ezzel a Chérel úrral volt együtt. – Chérel úr hasznos a munkám szempontjából. De nekem most kicsit szórakozni támadt kedvem. Érted, ugye? Roger futólag megjegyezte magában, hogy a lány ahhoz a fajtához tartozik, amelyik rögtön tegez dni kezd, mihelyt vízszintes helyzetbe kerül. Elnevette magát. – De hát miért éppen én? Annyi fiatalember volt ezen a partin. – Tudod, a fiatalok csak beszélnek, beszélnek. Terád meg rád van írva, hogy szereted. És esküszöm neked, hogy ez egyre ritkább. A n k megérzik az ilyesmit. Ne mondd nekem, hogy nem vagy hozzászokva a hódításhoz... – De nem az ilyen gyorshoz – vágta rá Roger nevetve. A lány meglehet sen csinos volt. A sz k agyában bizonyára csak úgy hemzsegnek a mindenféle zagyva gondolatok életr l, férfiakról, n kr l. Csak kérnie kellene, és megmagyarázná neki az egész világot. Tulajdonképpen nem is bánná. Mint mindig, most is távolinak és nyugtalannak érezte magát, elrémítette a gondolat, hogy ezek a szebbnél szebb testek, melyeket annyira szeretett fölfedezni, bugyuta és korlátolt fejecskékt l vezérelve sétálnak az utcán. Megsimogatta a lány haját. – Te biztos gyöngéd vagy – szólalt meg Maisy. – Az ilyen nagy mackók, mint te, mind gyöngédek. – Hát persze – mondta szórakozottan. – Nincs kedvem elválni t led – folytatta a lány. – Ha tudnád, milyen unalmas az a Chérel.. . – Sose fogom megtudni. – És ha elutaznánk két napra, Roger? Szombatra meg vasárnapra. Nem volna jó? Elmennénk vidékre, és egész nap ki se mozdulnánk egy szép nagy szobából. Roger ránézett. A lány könyökölt, nyakán lüktetett az ér, szemében ugyanaz a tekintet, mint el z este, a partin. Roger elmosolyodott. – Mondd, hogy igen. Tessék most azonnal azt mondani... – Most azonnal... – ismételte a lány szavait, és magához vonta. Maisy vihogva beleharapott a vállába, és Roger-nak homályosan átfutott az agyán, hogy még szeretkezni is lehet ostobán. – Kár – mondta Paule. – Hát akkor jó munkát, ne vezess túl gyorsan. Ölellek. Letette a kagylót. Volt víkend, nincs víkend, Roger-nak, az imént magyarázta el, szombaton Lille-be kell mennie, hogy az ottani üzlettársával tárgyaljon. Talán igaz. Mindig feltételezte, hogy igaz. Egyszerre eszébe jutott a kis szálloda, ahová Roger-val járni szoktak, az itt is, ott is fellobbanó tüzek, a kicsit molyirtó szagú szoba; elképzelte, milyen lehetett volna ez a két nap, a sétákat, a beszélgetéseket Roger-val, az estét és az ébredést egymás mellett, a boldog nyugalmat, hogy el ttük egy egész nap, mely meleg és sima, mint a homokföveny. A telefonra nézett. Együtt ebédelhet egy barátn jével, este elmehet egy bridzspartira... Semmihez se volt kedve, de félt két napig egyedül maradni. Gy lölte ezeket a magányosan eltöltött vasárnapokat: a könyveket, melyekkel akár kés délel ttig is ágyban maradt, a zsúfolt mozikat, az ezzel-azzal elköltött koktélokat és vacsorákat, és végül a hazatérést, a

vetetlen ágyat, a rátör érzést, hogy reggel óta egy szikrányit sem élt. Roger azt mondta, másnap telefonál. Gyöngéd volt a hangja. Meg fogja várni a hívását, miel tt elmegy otthonról. Mindenesetre van egypár apróság, amit el kell intéznie, szívességek, melyeket anyja kért t le, megannyi csip-csup n i dolog, ami iránt homályos undort érzett. Mintha az id egy nagy puha állat lett volna, amit szép lassan el kell fogyasztani. De végül már szinte bántotta a saját kedvetlensége. Lehet, hogy tényleg eljön a pillanat, amikor az embernek nem szabad többé követelnie a sorstól, hanem óvakodnia kell t le, mint egy tapintatlan öreg barátn t l? Eljutott-e már ide? Egyszerre hatalmas sóhajt hallott a háta mögött, „már”, zengte egy hatalmas kórus. Még azon a szombaton, két órakor elhatározta, hogy felhívja telefonon Van den Beshnét. Ha valami csoda folytán nem volna Deauville-ban, délután dolgozhatna nála. Ez volt az egyetlen dolog, amihez kedvet érzett. „Mint azok a férfiak, gondolta, akik vasárnap is bemennek az irodába, csak hogy ne kelljen a családjukkal lenniük.” Van den Beshnének enyhén kiújult a májbaja, érezhet en unatkozott, és lelkesen kapott az ajánlatán. Paule felszerelkezett egy halom mintával, és elment a Kléber sugárútra. Van den Beshné damaszt pongyolában, kezében egy pohár gyógyvízzel fogadta; halványpiros kiütések borították. Paule-nak átsuhant az agyán, hogy Simon apja nagyon szép férfi kellett hogy legyen, hogy ellensúlyozza ezt a jelentéktelen arcot. – Hogy van a fia? Talán tudja, hogy összetalálkoztunk valamelyik este. Azt nem tette hozzá, hogy másnap együtt ebédelt vele, és maga is meglep dött rajta, vajon miért hallgatta el. A következ pillanatban már a fiú szenved arcát látta maga el tt. – Honnan tudnám? Nem beszél velem, nem mond el semmit, csak persze az anyagi gondjait. Ráadásul iszik. Már az apja is ivott. – Nem úgy néz ki, mint egy megrögzött alkoholista – mosolyodott el Paule. Megjelent el tte Simon, egy jól táplált angol ifjú üde, kisimult arcával. – Szép, ugye? Van den Beshné egészen felélénkült, albumokat húzott el , melyekben látni lehetett Simont kisgyerekkorában, Simont egy póni hátán, egy magasságban a körülötte álló angol hölgyekkel, Simont rémült kollégistaként stb. Ha ezer fénykép nem készült róla, akkor egy se, és Paule a szíve mélyén csodálta, hogy nem lett se visszataszító alak, se pederaszta. – De mindig eljön a pillanat, amikor a gyerekek elfordulnak t lünk – sóhajtott bánatosan az anyja. És egy pillanat alatt visszaváltozott azzá a kissé túlságosan fesztelen n vé, aki valószín leg volt is. – Az igazság az, hogy alkalom kínálkozik neki b ven... – Egész biztosan – mondta udvariasan Paule. – Megnézné ezeket a szöveteket, asszonyom, van itt egy... – Hívjon csak Thérésának, kérem. Barátságos lett, teát hozatott, kérdéseket tett föl. Paule arra gondolt, hogy Roger húsz évvel ezel tt együtt hált ezzel a n vel, de a durva arcon a báj leghalványabb nyomát se sikerült felfedeznie. Ráadásul hiába próbálta minduntalan szakmai térre terelni a beszélgetést, Thérésa csökönyösen visszakanyarodott a bizalmas n i témákhoz. Mindig ez lett a vége. Volt az arcában valamiféle kiegyensúlyozottság, er , amivel a szavak fékezhetetlen áradatát zúdította magára. – Maga valószín leg fiatalabb nálam – kezdte Van den Beshné, és Paule nem tudott visszafojtani egy mosolyt ennek a „valószín leg”-nek a hallatán –, de bizonyára tudja, mennyire befolyásolhatja az embert a környezete... Paule már nem figyelt rá. A fia jutott róla az eszébe. Hisz Van den Beshné éppen olyan, amilyennek Simon utánozta t el z nap, ébredt rá, és arra gondolt, hogy a fiú félénksége mögött valamiféle ösztönös megérzésnek, kegyetlenségnek kell rejt znie. Hogy is mondta tegnap? „Azzal vádolom, hogy hagyta elszállni a szerelmet, kibúvókkal, félmegoldásokkal, sorsába beletör dve tengette életét, ezennel magányra ítélem.” Vajon gondol-e rá a fiú? Megsejtett volna valamit az életéb l, és célzatosan mondta, amit mondott? A harag hulláma öntötte el erre a gondolatra. Szinte nem is hallotta már Thérésa locsogását, és összerezzent, amikor az ajtóban megjelent Simon. Ahogy megpillantotta Paule-t, megtorpant és apró fintorral próbálta leplezni feltör örömét.

– Látom, jókor jöttem. Segíthetek valamiben? – Nagyon sajnálom, de nekem már mennem kell. Úgy érezte, azonnal ott kell hagynia csapot-papot, elszökni, elmenekülni a két szempár – anya és fia – el l, és kezében egy könyvvel elbújni otthon, a négy fal között. Ebben az órában már úton kellene hogy legyen Roger-val; ülnének a kocsiban, és ki-be kapcsolgatná a rádiót, nevetgélne vele vagy rémüldözne, mert Roger-t id nként vak düh fogta el a volán mögött, ami könnyen a halálba sodorhatta volna ket. Paule lassan fölállt. – Kikísérem – mondta Simon. Az ajtóban a fiú felé fordult, és ránézett, most el ször, amióta belépett a szobába. Simon rossz b rben volt, és Paule nem állta meg, hogy szóvá ne tegye. – Biztosan az id járás az oka – felelte a fiú. – Lekísérhetem a kapuig? Paule vállat vont, és elindultak lefelé a lépcs n. Simon szótlanul baktatott utána. Az els emeleten megállt; Paule gépiesen hátrafordult, amikor elhallgattak a léptei. Simon a korlátnak támaszkodva állt. – Visszamegy? A fény kialudt, és a nagy lépcs ház félhomályba borult, csak az ablakban derengett egy kis világosság. Paule szeme a villanykapcsolót kereste. – Ott van maga mögött – szólt Simon. Lelépett a lépcs r l, és Paule felé tartott. „Mindjárt rám veti magát”, gondolta unottan az asszony. Simon fölnyúlt és meggyújtotta a villanyt; bal karja most az asszony arcát szinte érintve támaszkodott a falnak; aztán a jobbot is fölemelte. Paule moccanni se tudott. – Hagyjon elmenni – mondta mély nyugalommal. Felelet helyett a fiú lehajolt, a vállára hajtotta fejét. Paule hallotta, hogy zakatol a szíve, és egyszerre zavarba jött. – Hagyjon, Simon... ne bosszantson. De a fiú nem mozdult. Csak súgva, kétszer kiejtette a nevét. „Paule, Paule”, és ahogy az asszony fölpillantott a tarkója mögül, a lépcs ház a rászakadó csenddel olyan szomorúnak és nyomasztónak tetszett, mint egy halottaskamra. – Édes kis Simonom – suttogta is –, hagyjon elmenni. A fiú félreállt, és Paule egy pillanatra rámosolygott, miel tt elindult volna lefelé a lépcs n.

6

Ahogy vasárnap fölébredt, az ajtó alá csúsztatva egy sürgönyt talált, melyet valamikor a költ i „kék levélke” névre keresztelt a párizsi köznyelv, és amely Paule szemében most se t nt kevésbé költ inek, miközben bontogatni kezdte szobájában, melyet meleg árnyakkal és fényekkel vont be a tiszta novemberi égen ragyogó nap. „Csodálatos koncert lesz hatkor a Pleyel-teremben – írta Simon. – Szereti Brahmsot? Bocsánat a tegnapiakért.” Paule elmosolyodott. „Szereti Brahmsot?” Tizenhét éves korában kérdezgettek t le ilyesmit a fiúk. Lehet, hogy kés bb is, csak akkor már nem várták meg a választ. Ki figyel oda a másikra az korában, azok között az emberek között, akik közt él? És különben is, szereti-e Brahmsot? Kinyitotta a lemezjátszót, keresgélni kezdett a lemezek között, és egy szinte hangról hangra ismert Wagner-nyitány hátoldalán talált egy Brahms-concertót, melyet még sose hallgatott meg. Roger szerette Wagnert. Mindig mondogatta: „Milyen gyönyör , hogy harsog, ez zene!” Paule föltette a lemezt, az elejét kissé romantikusnak találta, aztán megfeledkezett róla. Akkor jött rá, amikor a zene elhallgatott, és haragudott magára. Mostanában hat napig olvasott egy könyvet, minduntalan elvétette a lapot, megfeledkezett a zenér l. Figyelme néhány szövetmintára meg egy férfira korlátozódott, aki sose volt ott vele. Ha így folytatja, szép lassan kicsúszik lába alól a talaj, és sose áll többé talpra. „Szereti Brahmsot?” Elsétált a nyitott ablak el tt, és a ragyogó nap egy pillanatra elvakította a szemét. És a röpke kérdés: „Szereti Brahmsot?” egyszerre tengernyi mulasztásról lebbentette föl a fátylat: mindarról, amit eltemetett emlékezete leghátsó zugába, az összes kérdésr l, melyeket az utóbbi id ben elhessegetett magától. „Szereti Brahmsot?” De hát szeret-e még egyebet, mint saját magát és a saját életét? Persze, szereti Stendhalt, tudja, hogy szereti. Ez a jó szó: tudja. Talán azt is csak tudja, hogy Roger-t szereti. Megannyi régi, jól bevált jószág az életében, megannyi biztos pont. Egyszerre beszélni támadt kedve, beszélni, mint húszéves korában. Felhívta Simont. Még nem tudta, mit fog mondani neki. Valószín leg ezt: „Nem tudom, hogy szeretem-e Brahmsot, nem hiszem.” Azt se tudta, hogy elmegy-e a koncertre. Attól függ, mit mond a fiú, a hangjától; Paule habozott és kellemesnek találta ezt a habozást. De Simon nem volt otthon, a város környékén ebédel, és csak öt óra tájban ugrik haza átöltözni. Paule letette a kagylót. Közben eldöntötte, hogy elmegy a koncertre. „Nem Simon kedvéért megyek, hanem a zenéért; ha jó a hangulat délután, minden vasárnap elmegyek majd, kellemes elfoglaltság egy magányos n számára”, hajtogatta magában. És egyúttal sajnálta, hogy vasárnap van, és nem rohanhat a boltba, hogy megvegye kedvenc Mozart-lemezeit meg egypár Brahms-lemezt. Csak attól félt, hogy Simon megfogja a kezét a hangverseny alatt; annál is inkább félt, mert számított rá, és mindig is mérhetetlenül bosszantotta, ha várakozásai beigazolódtak. Ezért is szerette Roger-t: mindig mindent másképp csinált, mint ahogy az ember várta volna, feje tetejére állította a legegyértelm bb helyzeteket is. Hat órakor kavargó tömeg fogadta a Pleyel-terem bejáratánál, alig vette észre Simont, aki szó nélkül odanyújtotta a jegyét, majd az ide-oda futkosó jegyszed n k közt fölsiettek a lépcs n. A hatalmas, komor teremben a zenekar bevezetésképpen egypár különösen hamis hangot hallatott, mintha csak azért tenné, hogy a közönség kés bb annál jobban tudja majd értékelni a harmónia csodáját. Paule a mellette ül Simonhoz fordult: – Nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e Brahmsot. – Én meg azt nem tudtam, hogy eljön-e – mondta Simon. – Biztosíthatom, tökéletesen mindegy nekem, hogy szereti-e Brahmsot vagy sem. – Hogy sikerült a kirándulás? Simon meglepett pillantást vetett rá.

– Telefonáltam magának – mondta Paule –, hogy megmondjam... elfogadom a meghívást. – Én meg annyira féltem, hogy az ellenkez jét fogja mondani, vagy egyáltalán nem telefonál, hogy elmentem hazulról – mondta Simon. – Szép volt a vidék? Merre járt? Szomorkás örömmel képzelte el az Houdan-dombot az esti fényben; szerette volna, ha Simon beszél neki róla. Roger-val ilyen tájban álltak volna meg Septeuilben, most a megszokott útjukon sétálnának, a rozsdavörös fák alatt. – Erre is, arra is – mondta Simon –, nem néztem a neveket. Különben is, kezd dik. Tapsoltak, a karmester meghajolt, felemelte a pálcáját, és k kétezer emberrel együtt hátrad ltek székükben. A zenekar egy concertót játszott, melyet Simon felismerni vélt; egy kissé szenvedélyes, helyenként túlságosan is szenvedélyes darabot. Paule könyöke súrolta az övét, és valahányszor a zene fölszárnyalt, magával ragadta Simont. De mihelyt ellankadtak a hangok, is visszazökkent a valóságba; újra hallotta szomszédai köhögését, tekintetével egy két sorral el tte ül férfi furcsa formájú fejét méregette, és f leg, újra meg újra tudatára ébredt a lelkében dúló haragnak. Vidéki sétája során ugyanis, egy Houdan melletti fogadóban Roger-val találkozott, Roger-val meg egy lánnyal. A férfi fölállt, üdvözölte Simont, de nem mutatta be. – Úgy látszik, lépten-nyomon találkozunk. Simonnak meglepetésében torkán akadt a szó. Roger tekintetéb l fenyegetést olvasott ki, azt parancsolta, hogy hallgasson err l a találkozásról. Villámokat szórt, és hála istennek, nem a gazfickónak küldött cinkos pillantás volt. Simon nem felelt. Nem Roger-tól félt, hanem attól, hogy bánatot okoz Paule-nak. Soha semmi fájdalom nem éri t le ezt az asszonyt, erre megesküdött; el ször az életben úgy érezte, egy ember és a balsorsa közé kell ékel dnie. , aki oly hamar ráunt a szeret ire, akit a n k folyton elijesztettek maguktól bizalmas vallomásaikkal, titkaikkal, állandó vágyukkal, hogy mindenáron eljátszassák vele az oltalmazó hím szerepét, , Simon, aki annyira hozzászokott már a meneküléshez, most egyszerre úgy érezte, hogy hátra kell fordulnia, és várnia. De mire? Hogy ez az asszony megértse, hogy egy kisstíl frátert szeret? Hisz az egy örökkévalóság... Biztosan szomorú, Roger jár a fejében, talán sejti már, hogy a férfi nem éppen makulátlanul viselkedett vele. Egy heged szárnyalt a zenekar fölé, kétségbeesetten vonaglott egy meggyötört hangon, majd lehanyatlott, nyomban elnyelte a föltoluló dallamár. Simon egy pillanatig kísértést érzett, hogy megforduljon, átölelje Paule-t, és megcsókolja. Igen, megcsókolja... elképzelte, amint fölé hajol, szájuk összeforr, és Paule keze ráfonódik a nyakára... Behunyta a szemét. Paule az arcára pillantva arra gondolt, hogy a fiú igazi zenerajongó lehet. De abban a pillanatban egy remeg kéz tapogatott felé, és Paule türelmetlenül húzta el a kezét. A hangverseny után Simon meghívta egy pohár italra; Paule narancslét ivott, a fiú meg két gint. Mégiscsak jogosak volnának Van den Beshné félelmei? – t n dött Paule. Simon ragyogó szemmel, hadonászva beszélt a zenér l; az asszony szórakozottan hallgatta. Lehet, hogy Roger gyorsan elintézett mindent Lille-ben, és siet haza vacsorára. Ráadásul nézik ket, Simon kissé felt n jelenség, vagy csak túl fiatal, meg már nem elég fiatal, legalábbis hozzá? – Nem figyel rám? – Dehogynem – felelte. – De mennünk kellene. Telefont várok odahaza, és különben is, már nagyon néznek bennünket! – Azt hittem, megszokta már – mondta Simon csodálattal. A zene meg a gin segítségével most már igazán fülig szerelmesnek érezte magát. Paule felnevetett: a fiú id nként igazán megható volt. – Fizessünk, Simon! A fiú olyan kelletlenül engedelmeskedett, hogy Paule, most el ször a délután folyamán, figyelmesen ránézett. Lehet, hogy Simon szép csendben belészeretett, ellene fordult a saját kis játéka? Paule egyszer en kalandéhesnek tartotta; legfeljebb talán egyszer bbnek, érzékenyebbnek, kevésbé hiúnak a többi férfinál. Milyen furcsa, hogy éppen a külsejét rója fel neki! Túl szépnek találta, túl szépnek ahhoz, hogy igaz legyen. Ha ez így van, az a legokosabb, ha nem találkoznak többé. A fiú már szólt a pincérnek, és csak ült

szótlanul, a poharát forgatva. Hirtelen elnémult. Paule a kezére tette kezét. – Ne haragudjon, Simon, de sietnem kell. Roger már biztosan vár. Azon a bizonyos estén a „Régine”-ben a fiú megkérdezte t le: „Szereti Roger-t?” Mit is válaszolt? Már nem emlékezett. Nem baj, Simon biztosan tudja. – Ja persze... mondta –, Roger. A férfi. A nagyszer . – Én szeretem – vágott közbe Paule, és érezte, hogy elpirul. Színpadiasnak találta, amit mondott. – És ? – is. – Természetesen. Minden a lehet legtökéletesebb. – Ne adja a hitetlent – mondta csendesen az asszony. – Nem illik magához. A maga korában még hinni szokott az ember, nem... Simon a vállánál fogva megragadta és megrázta. – Ne gúnyolódjék a koromon, ne beszéljen így velem... Könnyen megfeledkezem róla, hogy Simon férfi, gondolta Paule, miközben próbálta kiszabadítani magát. Most is olyan az arca, mint egy férfié, mint egy megalázott férfié. Bizony, nem tizenöt éves, hanem huszonöt! – Nem magán gúnyolódom, hanem a viselkedésén – mondta csendesen. – Maga játszik... A fiú már elengedte, kimerültnek t nt. – Igaz - mondta –, eljátszottam magának a ragyogó fiatal ügyvédet meg a remeg szerelmest meg az elkényeztetett gyereket, és még isten tudja, mit. De amióta ismerem magát, minden szerepem magáért van. Nem gondolja, hogy ez a szerelem? – Elég jó meghatározás – mondta Paule mosolyogva. Egy pillanatra zavartan elhallgattak. – Szeretném, ha eljátszanánk a boldog szerelmeseket. – Már mondtam, hogy szeretem Roger-t. – Én meg szeretem az anyámat, az öreg dajkámat, a kocsimat.. . – Nem látom az összefüggést – szakította félbe az asszony. Most már végképp menni akart. Mit érthet ez a kis ragadozó az életéb l, életükb l; ebb l az öröm és kétely, melegség és bánat közt eltelt öt évb l? Senki se szakíthatja el Roger-tól. Olyan hála fogta el a férfi iránt ezért a bizonyosságért, olyan gyöngédség, hogy meg kellett támaszkodnia az asztalban. – Szereti Roger-t, de egyedül van – mondta Simon. – Egyedül van vasárnap, egyedül vacsorázik, és valószín leg legtöbbször... egyedül is alszik. Én egy ágyban aludnék magával, karomban tartanám egész éjjel, és csókokkal borítanám álmában. Én még tudok szeretni. már nem. Tudja jól... – Nincs hozzá joga. . . – szólt Paule fölemelkedve. – Jogom van beszélni. Jogom van beleszeretni magába, és elvenni magát t le, ha tudom. Paule már odakint volt. A fiú fölállt, majd visszaült, kezébe temette arcát. Akarom t, hajtogatta magában, akarom... nem bírom ki nélküle.

7

A víkend igen kellemesre sikerült. Ez a Maisy – aki egyébként kényeskedve bevallotta, hogy becsületes nevén Marcelle-nek hívják, ám ez a név nyilvánvaló okokból összeegyeztethetetlen egy filmsztár hivatásával –, szóval ez a Maisy megtartotta a szavát. Ha egyszer lefeküdt, többé föl se kelt az ágyból, ellentétben egyes, Roger környezetéhez tartozó lényekkel, akiknek a nap bizonyos óráiban bevett szokásuk volt meginni egy pohár italt, ebédelni, vacsorázni, teázni stb., valamennyi szertartásban kiváló ürügyet lelve rá, hogy toalettet cseréljenek. Két napig ki se dugták az orrukat a szobából, egyetlen alkalmat kivéve, amikor természetesen belebotlott abba a b bájos kis fiatalemberbe, a drágalátos Thérésa fiába. Persze nem valószín , hogy a fiú összetalálkozna Paule-lal, Roger-ban mégis homályos nyugtalanság bujkált. Az a Lille-i utazás kissé durva ürügy volt, nem mintha egy pillanatra is megfordult volna a fejében, hogy becsapja Paule-t, ha h tlen hozzá vagy hazudik neki. De a h tlenségeit nem kell id ben és térben behatárolni. „Láttam vasárnap a barátját, akivel a minap este együtt volt; Houdanban ebédelt.” Maga elé képzelte Paule-t, amint szótlanul fogadja a hírt, legfeljebb elfordítja a tekintetét. Paule-t, amint szenved... Régóta visszatér kép volt ez, és már annyiszor elhessegette, hogy szégyellte érte magát; szégyellte az örömöt is, ami arra a gondolatra töltötte el, hogy hamarosan viszontlátja t, mihelyt hazaviszi Maisy-Marcelle-t. De Paule mit se sejt majd ebb l az örömb l. Biztosan jól kipihente magát a két nap alatt, most nem volt ott , aki folyton elcipeli otthonról; bridzsezett a barátaival, rendezgetett a lakásban, elolvasta azt az új könyvet... Egyszerre azon kapta magát, hogy esze vadul kutat valami elfoglaltság után, amivel Paule eltöltheti a vasárnapot. – Jól vezetsz – szólalt meg mellette egy hang. Roger összerezzent. Maisyre nézett. – Gondolod? – Egyébként mindent jól csinálsz – tette hozzá, az ülésén bágyadozva. Kedve lett volna megkérni, hogy hagyja most békén, s neki magának is megfeledkeznie egy percre a lány formás kis testér l és saját kielégített étvágyáról. Maisyb l epeked kacaj buggyant ki – legalábbis annak szánta –, megfogta Roger kezét, és a combjára tette. Kemény volt és meleg; a férfi elmosolyodott. Maisy ostoba volt, fecseg és mesterkélt. Mindenáron nevetségessé akarta tenni a szerelmet, s ezzel érdekesen nyerssé, természetessé sikerült tennie; azzal, ahogyan minden gyöngédséget, pajtáskodást, homályos érdekl dést megpróbált kiirtani Roger-b l, izgatóvá vált a férfi szemében. „Nagyszájú, közönséges kis liba, beszélgetni nem lehet vele, de szeretkezni, azt annál inkább.” Hangosan felnevetett. Maisy nem kérdezte, miért, hanem kinyújtotta a kezét a rádió felé. Roger szeme követte a mozdulatot... Mit is mondott Paule a múltkor este? A rádióról meg az estéikr l...? Már nem emlékezett rá. Hangversenyt közvetítettek, mire Maisy elcsavarta a gombot, aztán jobb híján visszatért hozzá. Brahms m vét hallották, búgta a bemondó, és felzúgott a taps. – Nyolcéves koromban karmester akartam lenni – mondta. – És te? – Én filmszínészn – felelte Maisy –, és az is leszek. Na, az biztos, gondolta Roger, és végre letette a lányt a kapu el tt. Maisy belecsimpaszkodott a zakójába. – Holnap együtt vacsorázom a ronda öregúrral. De aztán nagyon, nagyon hamar szeretném viszontlátni az én kis Roger-mat. Mihelyt van egy percem, felhívlak. Roger elmosolyodott, tetszett neki a titokban tartott fiatal szeret szerepe, f leg így, hogy egy korabeli férfi vetélytársa lehetett. – És te – kérdezte Maisy –, ráérsz? Azt hallottam, nem vagy szabad ember.. . – Szabad ember vagyok – felelte Roger kissé ridegen. Csak nem fog Paule-ról beszélgetni vele! Maisy végigszökellt a járdán, kiintegetett a kapu mögül; Roger végre elindult. Az utolsó mondat

sehogy se ment ki a fejéb l. „Szabad ember vagyok.” Vagyis: „Szabadságomban áll nem vállalni semmiféle kötöttséget.” Rálépett a gázra: minél el bb viszont akarta látni Paule-t; csak nyugtathatja meg, és meg is fogja tenni. Paule nem sokkal el tte érhetett haza, mert rajta volt a kabát, sápadt volt, és amint meglátta, a karjába vetette magát, és úgy maradt mozdulatlanul, a vállára borulva. Roger átölelte, arcát a hajába fúrta, és várta, hogy beszéljen. Milyen jó is, hogy sietett haza, Paule-nak szüksége van rá, biztosan történt vele valami, és arra a gondolatra, hogy megérezte, egyszerre mérhetetlen gyöngédség fogta el az asszony iránt. Majd , Roger, megvédi t. Persze Paule er s, független és okos, de valószín leg sokkal n iesebb, mint bármely n ismer se, ezt jól tudta. Ezért volt számára Paule nélkülözhetetlen. Az asszony szelíden kibontakozott a karjából. – Jól utaztál? Milyen volt Lille? Roger rápillantott. Nem, nem sejt semmit. Nem az a fajta n , aki efféle csapdákat állít. Fölvonta a szemöldökét. – Megjárja. És te, mi van veled? – Semmi – felelte Paule, és elfordult. A férfi nem er sködött, majd elmondja kés bb. – Mit csináltál? – Tegnap dolgoztam. Ma meg hangversenyen voltam, a Pleyel-teremben. – Szereted Brahmsot? – kérdezte a férfi mosolyogva. Paule háttal állt neki, de most olyan hirtelen fordult felé, hogy Roger hátrah költ. – Miért kérdezed ezt? – Hazafelé jövet hallottam a koncert egy részét a rádióban. – Hát persze, közvetítik... Nahát, egészen meglep dtem, nem gondoltam rólad, hogy ilyen nagy zenerajongó vagy... – Én se rólad. Mi ütött beléd? Azt hittem, Daretéknál bridzsezel vagy... Paule sorra meggyújtotta a lámpákat a kis szalonban. Lassú mozdulattal levetette kabátját. – A Van den Besh fiú hívott meg a koncertre; nem volt semmi dolgom, és már arra sem emlékeztem, hogy szeretem-e Brahmsot... Érted ezt?... Nem emlékeztem, hogy szeretem-e Brahmsot... Halkan elnevette magát, aztán egyre er sebben nevetett. Roger-val forogni kezdett a világ. Simon Van den Besh? És nem beszélt róla, hogy találkoztak... Houdanban? És f leg mit nevet Paule? – Paule – szólt hozzá –, nyugodj meg! És f leg mondd, mit csináltál te azzal a tacskóval? – Brahmsot hallgattam – felelte Paule két nevetés között. – Hagyd már végre Brahmsot... – De hát róla volt szó... Roger a vállánál fogva megragadta az asszonyt. Paule-nak nevetés közben könnyek gy ltek a szemébe. – Paule.. , Paule... Mit mondott neked az az alak? És f leg mit akar t led? Dühös volt; úgy érezte, lef zték, rászedték. – Persze, huszonöt éves – mondta. – Ez az én szememben hiba – szólt Paule gyöngéden, mire Roger újra átölelte. – Paule, én annyira megbízom benned! Már a gondolat is elviselhetetlen számomra, hogy egy ilyen kis piperk c tessék neked. Magához szorította az asszonyt; egyszerre elképzelte Paule-t, amint másnak nyújtja a kezét, mást csókol meg, máshoz gyöngéd, és figyelmes; fájt neki. A férfiak olyanok, mint a gyerekek, gondolta Paule keser ség nélkül. „Annyira megbízom benned”, annyira, hogy megcsalhatlak, egyedül hagyhatlak, de ennek az ellenkez je nem fordulhat el . Hát ez nagyszer . – Kedves, jelentéktelen fiú – mondta. – Ennyi az egész. Hová megyünk vacsorázni?

8

„Bocsánatot kérek, írta Simon. Valóban nem lett volna szabad olyanokat mondanom magának. Féltékeny voltam, és érzésem szerint az ember csak arra lehet féltékeny, ami az övé. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy terhére voltam. De most megszabadul t lem, vidékre megyek, elkísérem drága mesteremet, hogy egy pert tanulmányozzunk. Egy régi házban fogunk lakni a barátainál. Már el re elképzelem a verbénaillatú ágyakat, a kályhában lobogó tüzet meg a madarakat, melyek reggelente az ablakom alatt énekelnek majd. De biztos, hogy ez egyszer nem fogom tudni eljátszani a falusias örömöket kedvel fiatalembert. Maga ott fog aludni mellettem, mindig magam mellett fogom látni, a lángok fényében; folyton azon a ponton leszek, hogy fölülök a vonatra és hazajövök. Ne higgye, még ha soha többé nem akar is látni, akkor se higgye, hogy nem szeretem. A maga Simonja.” A levél Paule ujjai közt táncolt, majd lehullott a leped re, onnan a sz nyegre. Paule a párnára hajtotta fejét, behunyta a szemét. Most már biztos, hogy szereti a fiú... Fáradtan ébredt, rosszul aludt az éjjel. Annak az elejtett megjegyzésnek volt ez köszönhet , mely Roger száján szaladt ki el z este, amikor Paule a hazafelé útról kérdezgette; Paule-nak el ször föl se t nt, de a férfinak belebotlott a nyelve, elhalkult a hangja, az utolsó szavakat már csak mormolta. – Persze nem valami szívvidító dolog a vasárnap esti hazatérés... De azért az autópályán, még ha zsúfolt is, gyorsan haladhat az ember... Ha nem változik el a hangja, biztos, hogy Paule nem vesz észre semmit. M ködésbe lép agyának öntudatlan reflexe, az az iszonyatos védekez reflex, mely két év alatt oly hibátlanul kifejl dött benne, és a Lille-be vezet út helyén rögtön elképzel egy vadonatúj, gyönyör autópályát. De Roger elhallgatott, az asszony nem nézett rá, és végül volt az, aki tizenöt másodperccel kés bb, mintha mi se történt volna, megtörte a csendet. A vacsora hasonló hangulatban zajlott le, és Paule-nak úgy t nt, soha nem múlik el róla a fáradtság és a csüggedtség, és immár minden féltékenység vagy kíváncsiság eltörpül mellette. Vele szemben ott volt a jól ismert, szeretett arc, és ez az arc egyre azt kutatta rajta, vajon mit értett meg az iméntiekb l, könyörtelen hóhérként kutatta az arcán a szenvedést. „De hát az nem elég neki, hogy folyton szenvedek miatta? gondolta Paule. Legalább ne tör dne vele!” És úgy érezte, sose fog tudni felállni a székr l, és könnyedén, kecsesen, ahogy Roger elvárja t le, végigmenni a termen, de még elbúcsúzni se t le a kapuban. Paule nem is erre vágyott: szerette volna megsérteni a férfit, a fejéhez vágni a poharat, kivetk zni magából, méltóságából és tiszteletreméltóságából, mindabból, ami különbbé teszi t Roger szemében a tucatszajháitól. Szeretett volna is olyan lenni, mint azok. Roger elégszer elmagyarázta neki, hogy mit jelentenek számára, azt is, hogy , Roger, milyen, és hogy nem akar eltitkolni semmit el le. Igen, becsületes volt. De vajon nem az-e a becsületesség egyetlen elfogadható formája az élet kifürkészhetetlen z rzavarában, t n dött Paule, hogy eléggé szeretünk valakit ahhoz, hogy boldoggá tegyük? Akár azon az áron is, hogy ha kell, lemondunk kedvenc játékainkról? Simon levele a sz nyegen hevert, és ahogy Paule fölkelt az ágyból, rálépett. Fölvette, újra elolvasta. Aztán kinyitotta íróasztala fiókját, tollat, papírt vett el , és megírta a választ. Simon egyedül maradt a szalonban; semmi kedve sem volt elvegyülni a gratulálók tömegében, amely a nagy mester körül tolongott most, hogy a per befejez dött. A ház szomorú volt és hideg, el z éjszaka fagyott, és az ablakból dermedt tájra nyílott kilátás, két csupasz fára meg az elsárgult gyepre, ahol két nádfonatú szék korhadozott, melyeket az sz kénye-kedvére hagyott egy gondatlan kertész. Egy angol könyvet olvasott, egy rókává vált asszonyról szóló különös históriát, és id nként hangosan

fölnevetett, de közben összevissza ficánkolt a széken, hol keresztbe rakta, hol szétvetette a lábát, úgyhogy egy id múlva olyan kényelmetlenül kezdte érezni magát, hogy mára bet kre se tudott odafigyelni; akkor fölpattant a székr l, letette a könyvet, és kiment. Lesétált a kert tövében lév kacsaúsztatóig, beszívta a hideg, az este szagát; ég avar illata vegyük el benne, melynek füstjét Simon látni vélte valahol a távolban, a sövényen túlról. Mindennél jobban szerette ezt az illatot, és egy pillanatra megállt, hogy behunyt szemmel mélyeket szippantson bel le. Id nként madár rikoltott, és ez a tökéletes harmónia, a táj melankolikus egysége lassanként lecsillapította az szívét is. A sötét víztükör fölé hajolt, belemártotta kezét, nézte sovány ujjait, melyek egészen elferdültek a vízben, szinte úgy látszott, mintha mer legesek lennének a tenyerére. Nem mozdult, öklét lassan összezárta a víz alatt, mintha egy titokzatos halat akarna megragadni. Hét napja már, hogy nem látta Paule-t, hét és fél napja. A levelét azóta biztosan megkapta, megvonta egy kicsit a vállát és eldugta, nehogy Roger megtalálja és kigúnyolja t. Mert Paule jó volt, ebben nem kételkedett. Jó volt, és gyöngéd, és boldogtalan, és Simon-nak szüksége volt rá. De hogy adja ezt a tudtára? Egyszer, egyik este megpróbált ebben a komor házban olyan sokáig, olyan er sen gondolni rá, hogy megérezze ott, a messzi Párizsában; még a könyvtárba is lement, amúgy pizsamában, hogy valami telepátiáról szóló könyvet keressen. Persze hiába! Gyerekes dolog volt, tudta, mindig is gyerekes megoldásokkal próbált boldogulni, vagy a véletlen szerencsére bízta magát. De Paule olyasvalaki volt, akit ki kellett érdemelni, ezt nem titkolhatta maga el tt. t nem fogja tudni a bájával meghódítani. S t érezte, hogy a külseje hátránynak számít Paule szemében. Olyan vagyok, mint egy borbélysegéd – nyögött fel hangosan, és a madár egy pillanatra abbahagyta fülsért énekét. Visszabaktatott a házba, elhevert a sz nyegen, egy fahasábot vetett a t zre. Fleury ügyvéd úr hamarosan hazatér, diadalában is szerényen, de még a szokásosnál is sokkal magabiztosabban. Híres pereket idéz majd fel néhány elkápráztatott vidéki asszonyság el tt, akiken a desszertnél kiütköznek az unalom nyomai, és enyhe burgundi-g zös tekintetükkel mind s r bben pislognak az udvarias és csendes fiatal gyakornok, vagyis felé. „Ez ám a szerencsés fogás, kis Simonom”, súgja majd a fülébe Fleury ügyvéd úr, valószín leg a legöregebbre bökve. Már azel tt is utaztak együtt, de a nagy ügyvéd állandó burkolt célozgatásaival még soha egyikük se jutott semmire. Sejtései beigazolódtak. Csakhogy ez volt élete egyik legvidámabb vacsorája; egyfolytában beszélt, belevágott a mester szavába, egyt l egyig elb völte az asztalnál ül hölgyeket. Fleury ügyvéd, amikor hazaérkezett, egy levelet adott át neki, melyet a Kléber sugárútról továbbítottak a roueni bíróságra. Paule-tól jött. Valahányszor Simon a zsebébe nyúlt, ott érezte ujjai közt, és boldog mosoly ömlött el az arcán. S miközben beszélt, megpróbálta szóról szóra felidézni, mi van benne, és lassacskán összerakosgatta a fejében. „Kicsi Simonom – Paule mindig így hívta t –, a levele nagyon szomorú volt. Nem érdemlek ennyit. Egyébként már hiányzott nekem. Nem is tudom már, mi van velem – itt az asszony újra leírta a nevét: Simon, és még hozzátette ezt a két csodálatos szót: Siessen vissza.” Azonnal indul, mindjárt vacsora után. Száguld Párizsba, meg se áll Paule házáig, talán láthatja. Két órakor ott volt a ház el tt, moccanni se bírt az izgalomtól. Fél óra múlva egy kocsi állt meg el tte, Paule szállt ki bel le, egyedül. Simon lélegzet-visszafojtva nézte, amint átmegy az utcán, és integet a távolodó kocsi után. Csak ült, és hallgatta a szerelem hangját a szívében, amint Paule-t hívja, felé száll, hozzá beszél: hallgatta mozdulatlanul, rémülten, fájó és üres elmével.

9

Fagyosan nyújtózott el ttük a Bois de Boulogne tava a borongós ég alatt, csupán egyetlen sportevez s küszködött, hogy visszacsalogassa rá a nyarat – nap mint nap találkozhat az ember efféle, küls re rendszerint jellegtelen csodabogárral, akinek mániája, hogy meg rizze alakját, amivel szemlátomást senki se tör dik –, evez je id nként csillámló, ezüstös vízkévét csapott magasba, mely szinte kirítt a dermedt fákra teleped szomorú télb l. Paule nézte, amint összeráncolt homlokkal izzad a csónakban. Megkerüli majd a szigetet, és fáradtan, elégedetten tér vissza; és Paule egyszerre jelképesnek érezte ezt a mindennapos konok körforgást. Simon hallgatott mellette. Várt. Az asszony feléje fordult és rámosolygott. Simon rápillantott, de nem mosolygott vissza. Azt a Paule-t, akiért el z este végigszáguldott egy megyén, azt a kitárulkozó Paule-t, aki – tudta jól – lelke mélyén olyan üres és elhagyott volt, mint az országút, amelyen haladt, azt a Paule-t össze se lehetett hasonlítani ezzel a békésen ücsörg asszonnyal, aki alig örült, amikor meglátta, és most itt szendereg mellette egy vasszéken, ebben a kopott tájban. Csalódott volt, és csalódottságában úgy vélte, hogy már nem szereti Paule-t. A gyötrelmes hét, amit vidéken töltött abban a komor házban, jó példa volt rá, milyen ostobaságokra ragadhatja a képzelete. És mégis, fájdalmas sóvárgás, szédülés fogta el már a gondolatra is, hogy hátradönti ezt a fáradt fejet, nekiszorítja a tarkóját a széktámlának, és száját rátapasztja a telt, nyugodt ajakra, mely két órája ontja a csitító, kedves szavakat, melyekkel nem tud mit kezdeni. Mit is írt neki az asszony? „Siessen vissza!” Mennyi várakozással töltötték el ezek a szavak! De nem is ezt bánta utólag, hanem az örömöt, amely a láttukra elfogta, a gyerekes ujjongását, a bizakodását. Akkor már sokkal jobb, ha az ember okkal boldogtalan, mint ha oktalanul boldog. Meg is mondta ezt az asszonynak, aki levette tekintetét az evez sr l, és ránézett. – Kis Simonom, mindenki így van vele... Nincs ebben semmi különös. Felnevetett. Aznap reggel Simon, mint az rült, rohant a Matignon sugárútra, de pillanatok alatt kénytelen volt megérteni, hogy az a levél nem jelent semmit. – De mégis – er sködött –, maga nem az a n , aki csak úgy azt írja valakinek, hogy „Siessen vissza”. – Egyedül voltam – mondta Paule. – És olyan furcsán éreztem magam. Persze, nem kellett volna azt írnom magának, hogy „Siessen vissza”, ez igaz! Valójában éppen az ellenkez jét gondolta. Simon vele volt, és ez boldoggá tette. Olyan egyedül volt, olyan egyedül! Roger-nak (egyesek még véletlenül se felejtették el a tudomására hozni) megint valami kalandja akadt egy filmbolond n cskével; úgy t nt, mintha szégyellné, habár sose beszéltek róla, de az alibik olyan széles skáláját vonultatta fel, amilyet rendszerint nem a megelégedettség sugallt neki. Paule kétszer vacsorázott vele a héten. Csak kétszer. Tulajdonképpen e nélkül a fiú nélkül, aki miatta boldogtalan, végtelenül boldogtalan lett volna maga is. – Jöjjön – mondta Simon –, induljunk. Ne unatkozzék tovább. Paule nem ellenkezett. Kedve lett volna kihozni a sodrából a fiút, de haragudott is magára a kegyetlenségéért. A szomorúság tette kegyetlenné, az szította fel benne a képtelen vágyat, hogy bosszút álljon valakin, aki nem is érdemli meg. Beszálltak a kis autóba, és Simon keser en elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogyan is képzelte el els közös sétájukat: egyik keze Paule kezében, a másikkal boszorkányos ügyességgel tekeri a volánt, miközben az asszony szép feje a vállán pihen. Kinyújtotta kezét az asszony felé, aki a kezébe vette. „Hát már soha, sohase fogok tudni valami bolondságot elkövetni?” t n dött Paule. Simon megállította a kocsit; Paule nem szólt egy szót se. A fiú csak nézte a saját kezét, mely mozdulatlanul feküdt az asszony félig nyitott tenyerében; az a kéz nem tartotta vissza az övét, s t, mintha csak arra várt volna, hogy elvegye, és Simon egyszerre halálos fáradtan, beletör dve, hogy mindörökre elválik Paule-tól, hátrahajtotta a fejét. Abban a

pillanatban harminc évet öregedett, megadta magát az életnek, és Paule most el ször érezte úgy, hogy elfogadja. Most el ször látta hasonlónak magához, hozzájuk (Roger-hoz és hozzá). Nem is a sebezhet sége miatt, hisz mindig is tudta, hogy sebezhet , meg se fordult a fejében, hogy valakib l hiányozhat ez a tulajdonság, hanem mert úgy érezte, a fiú levetk zte mindazt, amit fiatalsága, szépsége, tapasztalatlansága elviselhetetlenné tett Paule szemében. Simont valamiképpen mindig is rabnak látta: könnyedsége, könny élete rabjának. És most itt ül, a fák felé, nem felé fordítva élettelen arcát, melyen már nem látszik küzdelem nyoma. Egyszerre eszébe jutott a vidám, meghökkent Simon, akit házikabátban pillantott meg, és szerette volna visszaadni t saját magának, mindörökre el zni magától, átengedni a röpke bánatnak meg az eljövend , túlságosan jól elképzelhet hölgyikék seregének. Az id jobb tanítója lesz, mint , és nem ennyire gyors. Simon keze mozdulatlanul pihent az övében, ujjaiban érezte az üt ere lüktetését, és egyszerre könnyek szöktek a szemébe, már nem tudta, hogy ezért a végtelenül gyöngéd fiúért vagy a saját szomorú életéért hullatja ket – ajkához emelte ezt a kezet, és megcsókolta. Simon nem szólt semmit, elindította a kocsit. Most el ször történt valami kettejük közt; tudta ezt, és még boldogabb volt, mint el z nap. Az asszony végre „meglátta” t, és ha olyan ostoba volt, hogy azt hitte, az els közös élményük csak egy szerelmes éjszaka lehet, hát csak magára haragudhat. Soksok türelemre, gyöngédségre és bizonyára sok id re lesz szüksége. És végtelen türelmet, gyöngédséget érzett magában, és tudta, hogy el tte az egész élet. Még arra is gondolt, hogy ha ez a szerelmes éjszaka egyszer bekövetkezik, csak egy állomás lesz, és nem a szokásos végkifejlet, amit rendszerint látott benne; hogy talán még napok és éjszakák telnek el egymás nélkül, de ami most elkezd dött, nem ér véget soha. S közben mohón kívánta az asszonyt.

10

Van den Beshné öregedett. Mindez ideig – külsejének meg annak a valaminek köszönhet en, amit, legalábbis a Jérome Van den Beshsel kötött boldogtalan házasságáig egyfajta „elhivatottságnak” lehetett nála nevezni – több barát vette körül, mint barátn , ám az öregség felt ntével kénytelen volt rádöbbenni magányosságára, és kétségbeesetten kapaszkodott bárkibe, férfiba vagy n be, aki az útjába került. Paule-ban ideális társaságra lelt, már csak üzleti viszonyukból kifolyólag is. A Kléber sugárúti lakása feje tetején állt, Paule-nak szinte mindennap akadt benne valami teend je, és Van den Beshné ezer ürügyet talált, hogy ott marasztalja. Ráadásul szembet n szórakozottsága ellenére Paule szemlátomást nagyon jóban volt Simonnal, és bár Van den Beshné hiába kutatta rajtuk a közelebbi cinkosság legcsekélyebb nyomát is, nem tudta megállni, hogy id nként rá ne kacsintson Paule-ra, célzásokat ne tegyen el tte, melyek az asszonyról szemmel láthatóan leperegtek, Simon azonban magánkívül volt, amikor meghallotta ket. Valamelyik este is, sápadtan, feldúltan megragadta t, és a legszörny bb következményekkel fenyegette meg – t, a tulajdon anyját! –, ha mindent „elront”. – Mit rontok én el? Elengednél végre? Lefeküdtetek vagy sem? – Mondtam már, hogy nem. – Hát akkor? Ha nem jutott eszébe, majd én eszébe juttatom. Nagyon jót tenne neked. Már nem csitri lány. Koncertre cipeled, kiállításokra, isten tudja, hová... Azt hiszed, ez mulattatja? Micsoda mamlasz vagy, nem értesz te... De Simon már ott se volt. Három hete jött vissza vidékr l, és azóta Paule által és Paule-ért élt, azért a néhány óráért, melyet az asszony napközben néha vele töltött, egyetlen pillanatot se mulasztott el, és búcsúzáskor mindig egy másodperccel kés bb engedte el a kezét a kelleténél, mint a romantikus h sök, akiken valamikor annyit gúnyolódott. Alaposan megrémült hát, amikor egy nap elkészült a szalon, és anyja elhatározta, hogy vacsorát ad, amelyre meghívja Paule-t. Hozzátette, hogy Roger-t is meghívja, Paule hivatalos társát, meg még tíz másik személyt. Roger elfogadta a meghívást. Gondolta, végre közelebbr l is megnézi magának azt a kis ficsúrt, aki annyit sürgöl dik Paule körül, és akir l az asszony olyan szeretettel beszél, hogy az meggy z bb számára minden titkolózásnál. Ráadásul lelkiismeret-furdalása volt Paule-lal szemben, mert egy hónapja kissé elhanyagolta. De Maisy teljesen megbabonázta a butaságával, a testével, a szörny jeleneteivel, a beteges féltékenységével meg azzal a váratlan szenvedéllyel, melyet Roger iránt tanúsított, és amellyel nap mint nap olyan elb völ pimaszsággal rohanta le a férfit, hogy egészen lefegyverezte vele. Úgy érezte, mintha török fürd ben élne, homályosan sejtette, hogy ez az utolsó nyers szenvedély, melyet fellobbantott, és engedett neki, sorra mondta le a találkáit Paule-lal – aki változatlan hangon mindig csak annyit mondott a telefonban: „Jól van, drágám, akkor majd holnap” –, aztán rohant a rémes kis budoárba, ahol Maisy könnyek közt esküdözött neki, hogy ha Roger akarja, feláldozza érte a karrierjét. Kíváncsian figyelte magát, t n dött, vajon mi az a határ, ameddig képes elt rni ennek a viszonynak az ostobaságát, aztán lefeküdt a turbékoló Maisyvel, és bugyuta, közönséges szavaiból olyan erotikus izgalmat merített, mint talán még soha. Úgyhogy még jól is jön, ha ez a Simon, persze csak szépen, szerényen, elkísérgeti Paule-t ide-oda. Aztán , mihelyt végez Maisyvel, helyére teszi a dolgokat, és különben is feleségül veszi Paule-t. Semmiben se volt biztos, magában sem: az egyetlen dolog, amiben szilárdan hitt, Paule iránta érzett lerombolhatatlan szerelme volt, és, néhány éve, az köt dése az asszonyhoz. Egy kissé késve érkezett, és egy szempillantás alatt felmérte, hogy ez is azok közé a vacsorák közé tartozik, ahol halálra fogja unni magát. Paule gyakran hányta a szemére, hogy hiányzik bel le a társas

ösztön, és csakugyan, a munkáján kívül legfeljebb olyankor érintkezett emberekkel, ha valami konkrét célja volt vele, egyébként meg, ha beszélgetni vágyott, Paule-t vagy egyetlen barátját kereste fel. Egyedül élt, nem szenvedhette a Párizsban oly gyakori társas összejöveteleket, rögtön gorombáskodni támadt kedve, vagy venni a kalapját, és távozni. Az estélyre a szalonokból vagy az újságokból ismert válogatott kis társaság volt hivatalos, csupa szeretetre méltó ember, akikkel a vacsora közben színházról vagy filmekr l fog társalogni, vagy ami még rosszabb, a szerelemr l meg a férfi és n közti kapcsolatról, arról a témáról, amelyt l Roger mindennél jobban tartott, mert úgy érezte, nem ért hozzá, vagy legalábbis képtelen szavakba önteni az ismereteit. Mogorván üdvözölt mindenkit, nagy testével kissé esetlenül mozogva, és mint mindig, most is azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy megjelenésével felkavarta a ház leveg jét. Ami félig igaz is volt, hisz mindig magára vonta a figyelmet, már az els pillanatban látták rajta, hogy nem az az ember, aki egykönnyen bevonható a társalgásba, és ez sok n szemében vonzóvá tette. Paule azt a fekete, mélyen kivágott ruhát viselte, amit annyira szeretett, és ahogy odahajolt hozzá, hálásan rámosolygott az asszonyra, hálásan, amiért az, ami: az egyetlen ismer s személy ezen a helyen. És Paule egy másodpercre lehunyta a szemét és kétségbeesetten kívánta, hogy a férfi megölelje. Roger helyet foglalt mellette, és pillantása ekkor a mozdulatlanul ül Simonra esett, átsuhant az agyán, mennyire szenvedhet a jelenlétét l, és ösztönösen visszahúzta karját Paule háta mögül. Az asszony megfordult, és az általános társalgás közepette hármukra hirtelen feszült csend telepedett, melyet csak Simon mozdulata tört meg, aki Paule-hoz hajolt, hogy tüzet adjon neki. Roger nézte ket, nézte Simon hosszú alakját, szigorú, kissé túlságosan is szabályos arcélét, amint Paule komoly arcához hajol, és nevethetnékje támadt. Kimértek voltak, érzékenyek és jólneveltek, a fiú Paule elé tartotta öngyújtóját, az asszony kitért a teste el l, mindezt rendkívül finoman, mintha azt mondaná: „Köszönöm, nem kérem”. Hát t, Roger-t, más fából faragták, egy kis kurva vár rá a legközönségesebb gyönyörökkel, utána pedig a párizsi éjszaka, ezer találkozás; és aztán, hajnalban, a kimerít , mondhatni kétkezi munka a hozzá hasonlóan holtfáradt férfiakkal, akikkel egyazon mesterséget z. Abban a pillanatban Paule nyugodt hangján megszólalt: – Köszönöm –, és Roger nem tudta megállni, hogy meg ne ragadja a kezét, és meg ne szorítsa, emlékeztetve az asszonyt a jelenlétére. Szerette t. Fel le cipelheti ez a kölyök koncertekre vagy múzeumokba, ehhez az érzéshez nem férhet hozzá. Fölállt, elvett egy whiskys poharat egy tálcáról, egy hajtásra kiitta, és máris jobban érezte magát. A vacsora úgy zajlott le, ahogy gondolta. Néhányszor dörmögött valamit, megpróbált beszélni, és a vége felé ébredt föl, amikor Van den Beshné a legártatlanabb kíváncsisággal megkérdezte t le, nem tudja-e, kivel hál X. Azt felelte, hogy ez a kérdés legfeljebb annyira érdekli, mint az, hogy mit eszik, semmivel sincs nagyobb jelent sége a szemében, és hogy az emberek jobban tennék, ha a mások ágya helyett a mások asztalával foglalkoznának, amivel sokkal kevesebb bosszúságot szereznének maguknak. Paule felnevetett, hisz megjegyzésével Roger lerántotta az egész esti társalgást, és Simon nem állta meg, hogy ne kövesse a példáját. Roger túl sokat ivott, kissé tántorogva állt fel, és nem vette észre, hogy Van den Beshné kényeskedve megpaskolja a mellette lév széket. – Anyám kéreti magát – szólt Simon. Szemben álltak egymással. Roger nézte a fiút, és homályosan kutatott az arcán valami ellenszenves vonást: egy petyhüdt áll, puha ajak után, de nem talált semmit, és ett l rosszkedve kerekedett. – Paule meg bizonyára magát keresi. – Már megyek is – mondta Simon, és sarkon fordult. Roger a könyökénél fogva visszatartotta. Egyszerre fejébe szállt a vér. A fiú meglépetten nézett rá. – Várjon csak... szeretnék kérni magától valamit. Fürkész tekintettel meredtek egymásra, mindketten tudták, hogy egyel re legalábbis, nincs mit mondaniok egymásnak. Roger-t meglepte a saját mozdulata, Simon pedig olyan büszke volt rá, hogy elmosolyodott. Roger megértette, és elengedte. – Egy szivart szerettem volna kérni. – Máris hozom. Roger követte t a szemével. Aztán Paule felé indult, aki kicsit arrébb beszélgetett, és karon fogta. Az asszony ment vele.

– Mit mondtál Simonnak? – kérdezte, meg se várva, hogy mit akar. – Kértem t le egy szivart. Miért, mit l féltél? – Nem tudom – mondta az asszony megkönnyebbülten. – Csak mintha dühös lettél volna. – Miért volnék dühös? Hisz gyerek még. Csák nem hiszed, hogy féltékeny vagyok rá? – Nem – mondta Paule, és lesütötte a szemét. – Ha valakire, akkor már inkább a bal oldali szomszédodra kellene féltékenynek lennem. Az legalább férfi. Paule egy másodpercig nem tudta, kire céloz Roger, de mikor megértette, elmosolyodott. Mindaddig észre se vette az illet t. Simon jelenléte világította be számára az egész vacsorát; a fiú tekintete, mint valami reflektor pásztázta végig kétpercenként az arcát, és egy pillanatig mindig rajta felejt dött, az tekintetét kutatva. Paule néha rápillantott, Simon pedig elmosolyodott ilyenkor, olyan gyöngéden, olyan szorongva, hogy Paule nem tudott nem visszamosolyogni rá. Ezerszer szebb, ezerszer élettelibb volt a bal oldali szomszédjánál, és az asszony fején átsuhant a gondolat, hogy Roger az egészhez nem ért semmit. De Simon most feléjük tartott, és egy szivardobozt nyújtott Roger felé. – Köszönöm – mondta Roger (miután nagy gonddal kiválasztott egyet) –, maga bizonyára nem tudja még, mi is az: egy jó szivar. Az efféle örömöket csak bizonyos kor után értékeli az ember. – Meghagyom ket magának – felelte Simon. – Én undorodom a szivartól. – Paule, nem zavar a füst? Egyébként mi nemsokára úgyis elmegyünk – mondta, megint Simon felé fordulva –, holnap korán kell kelnem. Simon nem rótta fel neki a „mi”-t. „Ez azt jelenti, hogy leteszi Paule-t a ház el tt, és megy tovább a szajhájához, én pedig itt maradok, nélküle.” Paule-ra nézett, és az arcáról ugyanezt a gondolatot vélte leolvasni. – Ha Paule nem fáradt... hazakísérhetem kés bb – mormolta. Mindketten az asszonyra néztek. Paule rámosolygott Simonra, és azt felelte, hogy szeretne inkább hazamenni, kés re jár. A kocsiban egy szót se szóltak egymáshoz. Paule várt. Roger er szakkal elragadta egy estélyr l, ahol jól érezte magát; ezt meg kell magyaráznia, mentséget kell találnia rá. A kapu el tt Roger megállt, nem zárta el a motort... és Paule azonnal megértette, hogy nincs semmi mondanivalója számára, nem fog felmenni hozzá, és az egész nem volt egyéb részér l a birtokát félt gazda el vigyázatosságánál. Kiszállt, halkan jó éjszakát kívánt, és átment az utcán. Roger rögtön továbbindult; haragudott magára. De a ház el tt ott állt Simon kocsija, és benne Simon. A fiú kiszólt, és Paule meglep dve odament hozzá. – Hogy kerül ide? Hisz úgy vezethetett, mint egy rült! És az édesanyja estélye? – Üljön be egy pillanatra – kérte a fiú. Úgy suttogtak a sötétben, mintha valaki meghallhatta volna ket. Paule ügyesen bebújt a kis autóba, és ráeszmélt, hogy megszokta ezt a mozdulatot. Megszokta a bizakodva feléje forduló arcot is, melyet most kettévágott a lámpafény. – Nem unatkozott nagyon? – kérdezte Simon. – Dehogy... én... A fiú szorosan mellette ült, túl szorosan, gondolta Paule. De kés volt már beszélni, Simonnak nem lett volna szabad utána jönnie. Roger is megláthatta volna ket, rültség az egész... megcsókolta Simont. Téli szél söpört végig az utcákon, keresztülfújt a nyitott autón és összekuszálta hajukat, miközben Simon csókokkal borította az arcát; Paule-t megrészegítette a fiú b rének illata, zihálása, a h s éjszakai leveg . Egyetlen szó nélkül vált el t le. Hajnalban, félálomban felmerült el tte Simon dús fekete haja, a heves éjszakai szél összeborzolta az övével és az arcukba fújta, mint valami selymes függönyt; b rén még mindig ott érezte a forró száj mohó barangolását. Mosolyogva aludt el újra.

11

Tizedik napja már, hogy nem látta Paule-t. Annak a mámorító, gyönyör séges éjszakának a másnapján, amikor az asszony megcsókolta, egy levélkét kapott t le, melyben felszólította, hogy ne keresse t. „Csak fájdalmat okoznék magának, ahhoz pedig túlságosan kedves nekem.” Simon nem értette meg, hogy az asszony nem annyira t le fél, mint inkább saját magától; hitt a kíméletességében, és még csak nem is bosszankodott rajta, csak valami ürügyet, egy gondolatot keresett, melynek segítségével el tudja képzelni az életet nélküle. Nem gondolt rá, hogy az efféle óvatoskodó megfogalmazások, mint „Túl sok fájdalmat okoznék magának, meggondolatlanság volna” stb. gyakran csak arra jók, hogy idéz jelbe tegyenek egy eseményt, közvetlenül miután megtörtént, vagy miel tt meg kell történnie, de semmi esetre se szegik kedvét az embernek. Paule se tudta ezt. Megijedt attól, ami történt, és most öntudatlanul is arra várt, hogy a fiú megkeresse t, és kényszerítse, hogy hagyja magát szeretni. Nem bírta már tovább a téli napok egyhangúságát, az örökös magányos menetelést mindig ugyanazokon az utcákon, lakásától a munkahelyéig és vissza, az alattomos telefont, melyben Roger hangja olyan távolian, szégyenl sen csengett, hogy mindig megbánta, hogy fölvette, s végül a sóvárgást egy hosszú nyár után, mely már végleg a múlté; mindez tehetetlen passzivitásra kárhoztatta, melyb l követelve tört el a vágy, hogy „történjék végre valami”. Simon dolgozott. Pontos volt, szorgalmas és hallgatag. Id nként fölnézett, mereng tekintetét Aliceon felejtette, ujja tétován simogatta ajkát... Paule járt a fejében, az utolsó este, az a heves, szinte birtokba vev mozdulat, ahogyan az asszony az ajkára tapasztja ajkát, azután a hátravetett feje és két keze, mellyel Simon arcát lágyan az övéhez szorítja, a szél... Alice olyan zavarba jött a tekintetét l, hogy köhintett, mire Simon bágyadtan elmosolyodott. Paule dacból cselekedett, ennyi az egész. Azóta nem járt utána, talán rosszul tette? Tízszer, hússzor is végiggondolta az elmúlt hetek eseményeit a legapróbb részletekig, utolsó találkozásukat, azt a mérhetetlenül unalmas kiállítást, ahonnan gyorsan elmenekültek, a pokoli vacsorát az anyjánál... és minden egyes felbukkanó részlet, minden egyes kép vagy feltevés csak tovább fokozta szenvedését. Közben teltek a napok, s hogy id t nyert vagy az életét vesztegette, már maga se tudta. Egy este egyik barátjával kószált, lementek egy sötét lépcs n, és benyitottak egy mulatóba, ahol azel tt még sose járt. Sokat ittak, aztán még rendeltek, és megint er t vett rajtuk a szomorúság. Majd egy néger n énekelni kezdett, hatalmas rózsaszín szája volt, ezernyi sóvár vágyat ébresztett bennük, és kétségbeesett érzelg sséget, melynek szép lassan mindketten átadták magukat. – Két évet adnék az életemb l, ha szerethetnék valakit – szólalt meg Simon barátja. – Én szeretek – mondta Simon –, de az az asszony sose fogja megtudni, hogy szerettem. Soha. Elzárkózott minden magyarázat el l, de közben feltámadt benne az érzés, hogy semmi se veszett el, nem, az nem lehet, hogy a semmiért csordul ki a lelke! Meghívták az énekesn t egy italra; csak a Pigalle-ról jött, de úgy énekelte el nekik újra a dalt, mintha egyenest New Orleansból érkezett volna, egy arcokkal és segít kezekkel teli, csupa szeretet, rózsaszín élet képét festve le a bódult Simonnak. A fiú sokáig maradt, egymagában üldögélve hallgatta, és hajnalban kijózanodva tért haza. Másnap délután hatkor Simon ott várta Paule-t az üzlet el tt. Esett az es , kezét, mely nem kis bosszúságára remegett, a zsebébe dugta. Furcsán üresnek és élettelennek érezte magát. „Istenem, gondolta, csak szenvedni tudok érte, semmi egyebet.” És undorral lebiggyesztette ajkát. Fél hétkor Paule kilépett az ajtón. Sötét kosztümöt viselt, és szürkéskék szemével azonos szín selyemsálat; fáradtnak látszott. Simon egy lépést tett felé, az asszony rámosolygott, és a fiúban a teljes-

ségnek, a békének olyan boldog érzése áradt szét, hogy be kellett hunynia a szemét. Szereti Paule-t. Akármi történik vele, ha az asszony által történik, nem veszíthet semmit. Paule meglátta a boldogságtól vak arcot, a kitárt karokat, és megállt. Hiányzott neki, igaz, a tíz nap alatt. Állandó jelenléte, csodálata, makacssága egyfajta érzelmi megszokást teremtett, mely el l, gondolta Paule, semmi oka megszöknie. De annak az arcnak, mellyel a fiú most feléje indult, semmi köze nem volt a megszokáshoz, sem egy harminckilenc éves asszony lelki békéjéhez. Az másvalami volt. A szürke járda, a járókel k, az elsuhanó autók egyszerre stilizált, megmerevedett, kortalan díszletnek t ntek a számára. Csak álltak, félúton egymáshoz a járdán, és nézték egymást, s miel tt még Paule-t újra el nem zsongította az utca zajos és sivár valósága, amíg még mer n, éberen, a végs kig feszítve öntudatát állt ott, Simon odalépett hozzá és átölelte. Nem szorította hevesen magához; lélegzet-visszafojtva tartotta a karjában, s közben valami nagy békesség ömlött szét rajta. Arca Paule hajához simult, tekintete megragadt az el tte lév könyvesbolt cégérén: „Az id k kincsei”, hirdette a tábla, s homályosan elt n dött, vajon mennyi kincs és mennyi szemét lehet ebben a könyvesboltban. De közben csodálkozott magán, hogy juthat éppen most ilyen képtelen kérdés az eszébe. Úgy érezte, mintha végre megoldott volna egy problémát. – Simon – szólalt meg Paule –, mióta ácsorog itt? Hiszen b rig ázhatott. Az asszony beszívta tweedzakójának, nyakának illatát, és nem vágyott rá, hogy megmozduljon. A fiú visszatérése váratlan megkönnyebbüléssel töltötte el, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna meg. – Nem tudtam maga nélkül élni – mondta Simon. – Olyan üres volt minden. Még csak nem is unatkoztam, egyszer en nem voltam. És maga? – Én? – szólt Paule. – Ó, hisz tudja, Párizs nem valami vidám ilyenkor. – (Próbálta normális mederbe visszaterelni a társalgást.) – Megnéztem egy új kollekciót, jártam az üzleti ügyeim után, találkoztam két amerikaival. Szó van róla, hogy esetleg New Yorkba megyek... Közben arra gondolt, milyen fölösleges is cseveg hangnemet er ltetnie ennek a fiúnak a karjában, akivel úgy állnak itt az es ben, mint a szenvedélyes szerelmesek, de képtelen volt mozdulni. Simon szája lassan bejárta a halántékát, a haját, az arcát, nyomatékot adva minden egyes mondatának. Paule elhallgatott, homlokát még jobban belefúrta Simon vállába. – Szeretne New Yorkba menni? – hallotta a fiú hangját. Érezte, hogy mozog az állkapcsa, miközben beszél, és ett l nevethetnékje támadt, mint egy iskoláslánynak. – Mulatságos lehet az Egyesült Államokban. Nem gondolja? Én még sose jártam ott. – Én sem – mondta Simon. – Az anyám szerint rettenetes, de mindig iszonyodott az utazástól. Órákon át tudott volna beszélni neki, az anyjáról, arról, hogy merre mindenfelé szeretne utazni, Amerikáról és Oroszországról. Száz közhelyet szeretett volna elmondani neki, száz kisel adást tartani nyugodtan, fesztelenül. Már nem akarta csodálatba ejteni, se elkábítani. Minden úgy volt jó, ahogy volt, egyszerre érezte magát magabiztosnak és törékenynek. Haza kell kísérnie t, hogy igazából megcsókolhassa, de nem merte elereszteni. – Gondolkoznom kell – mondta Paule, és már azt se tudta, hogy magáról vagy az utazásról beszél-e. Félt fölemelni a fejét és megpillantani az övé mellett ezt a kamaszarcot, félt újra szembenézni saját magával, a bölcs és határozott Paule-lal. Félt ítéletet mondani maga fölött. – Simon – szólt csendesen. A fiú föléje hajolt, és könnyedén megcsókolta az ajkát. Nem hunyták be a szemüket, nem láttak a másikból mást, csak egy csillogó-villogó, árnyakkal és fényekkel teli hatalmas foltot, egy óriásira tágult nedves pupillát, melyben mintha a rémület szikrája látszott volna megcsillanni. Két nap múlva együtt vacsoráztak. Paule úgy gondolta, néhány mondat elegend lesz, hogy megértesse Simonnal, mit is jelentett számára ez a tíz nap: Roger közönyösségét, Simonra tett gúnyos megjegyzéseit, a magányosságot. Kétségkívül azt remélte, sikerül felhasználnia ezt a fegyverszünetet arra, hogy visszaszerezze Roger-t, vagy legalábbis találkozzon vele, helyreállítsa kettejük közt az egyetértést. De egy elkeseredett gyerekbe ütközött. Szerénységükben is megindító er feszítései: a Roger szája íze szerint elkészített vacsora, a ruha, amelyet szeretett, a kedvenc témáját érint beszélgetés,

mindezek a fortélyok, melyek a n i magazinokban megannyi nevetséges, olcsó trükknek t nnek, de mindennél meghatóbbak, ha egy okos asszony él velük – mindezek a szerénységükben is megindító er feszítései – sorra cs döt mondtak. És Paule nem érezte megalázónak, hogy ezekhez folyamodott, még csak nem is szégyellte, hogy ravasz világítással vagy egy porhanyós ürücombbal helyettesíti a szavakat, melyek az ajkát égetik: „Roger, boldogtalan vagyok miattad; Roger, ez így nem mehet tovább.” Jól belegondolva, nem valamiféle si háziasszonyi reflexb l cselekedett így, sem keser megalkuvásból. Nem, inkább egyfajta szadizmus volt ez „kettejükkel” szemben, mindazzal szemben, ami a kettejük élete volt. Mintha azt várta volna, hogy valamelyikük, Roger vagy , egyszer csak fölpattan, és azt mondja: „Most már elég.” Szinte éppoly szorongva leste magát is, mint Roger-t: vajon meg tudja-e tenni. De hiába. Valami, úgy látszik, meghalt. Ez után a számítgatások és hiú remények közt eltelt tíz nap után Simon csak gy ztesen kerülhetett ki a Paule-lal folytatott küzdelemb l. Simon, aki azt mondja: „Boldog vagyok, szeretem magát”; Simon, aki dadog a telefonban; Simon, aki valami egészet adott neki, vagy legalábbis valaminek a teljes felét. Elég jól tudta, hogy az effajta dolgokhoz két ember kell, de már belefáradt, hogy hosszú ideje mindig az els , és szemlátomást az egyetlen. Szeretni önmagában semmi, mondta magáról Simon, az is kell, hogy bennünket szeressenek. És Paule-t szíven ütötte ez a mondat. Csak azon csodálkozott, hogy az izgalom és a szárnyalás helyett, mely a Roger-val való kapcsolatát megel zte, ennek az új, immár kikerülhetetlen viszonynak a küszöbén csak valami végtelen és elomló kimerültséget érez, mely még a lábából is kiszívja az er t. Mindenki leveg változást tanácsolt neki, és szomorúan gondolt rá, hogy egyszer en szeret t fog váltani: a régit felcseréli egy kevésbé zilált, sokkal párizsiasabb, hétköznapibb viszonyra... És elfordult saját tükörképét l, vagy krémet kent az arcára. Csak amikor aznap este Simon becsöngetett, és ott állt el tte sötét nyakkend ben, lázasan izzó szemmel, s egész lényéb l valami vad ujjongás, egyszersmind zavar áradt, mint olyasvalakib l, akit túlságosan elkényeztetett az élet, és még most is kap t le, csak akkor érezte úgy, hogy osztoznia kell a boldogságában. Talán is adhat valami boldogságot: „Íme, itt a testem, a melegségem, a szeretetem; nekem már nem jók semmire, de te talán még életet tudsz lehelni beléjük.” A fiú feje egész éjszaka a vállán pihent. Elképzelte, hogyan súgnak össze az emberek, a barátai: „Tudja, mi újság Paule-lal?” És nem is a pletykáktól való félelem volt benne a leger sebb, a félelem attól, milyen éllel emlegetik majd a közte és Simon közt lév korkülönbséget, hanem a szégyen. Szégyellte magát, ha arra gondolt, milyen vidáman, beszélnek majd róla az emberek, mennyi lendületet, életkedvet, tüzet tulajdonítanak neki, holott öreg, megfáradt asszonynak érezte magát, aki csak egy kis vigaszra vágyik. És undorodott a gondolatra, hogy ugyanazok, akik a háta mögött kegyetlenül kigúnyolják, mézesmázos szavakat mondanak majd neki, ahogy százszor is megesett ez másokkal a szeme láttára. „Az a szegény Paule”, szokták mondogatni, mert Roger megcsalta, vagy „az a szabadságszeret bolond”, amikor elhagyott egy fiatal, szép és unalmas férjet; fitymálták vagy sajnálták. De azt az irigységgel elegy megvetést, melyet most fog kiváltani bel lük, sose érezték iránta.

12

Ellentétben azzal, ahogy Paule hitte, az els éjszakájukon Simon nem aludt. Karjában az asszonnyal csak feküdt mozdulatlanul, kezét derekának lágy hajlatán pihentetve, és hallgatta szabályos lélegzését, a magáét is ahhoz igazítva. „Nagyon szerelmesnek vagy nagyon megcsömörlöttnek kell lenni ahhoz, hogy az ember alvást színleljen”, gondolta homályosan, és , aki mindig a második esethez volt szokva, olyan büszkén és vigyázva rizte Paule álmát, mint Vesta-szüzek a szent tüzet. Így töltötték egymás mellett az éjszakát, mindketten a másik vélt álmára ügyelve, éberen és meghatottan, moccanni sem merve. Simon boldog volt. Nagyobb felel sséget érzett a mégiscsak tizenöt évvel id sebb Paule iránt, mint egy tizenhat éves sz zzel szemben érzett volna. Nem gy zött álmélkodni rajta, hogy az asszony leereszkedett hozzá, most eszmélt rá, hogy ajándék lehet, ha megölelhet valakit, és úgy érezte, szemét rászegezve virrasztania kell felette, mintha csak el re meg akarná óvni a fájdalomtól, melyet valaha okozhat neki. Virrasztott, rállásba helyezkedve saját hitványságával, megannyi múltbéli komédiával, félelmeivel, hirtelen csömöreivel és gyávaságával szemben. Boldoggá teszi Paule-t, és is boldog lesz – csodálkozva gondolt rá, hogy ilyen eskü még legdiadalmasabb hódításai során se fogalmazódott meg benne soha. Reggel felé többször is eljátszották az ébredést, hol az egyik színlelt ásítást, hol a másik nyújtózott nagyot békésen, de soha együtt. Mikor Simon megfordult vagy felkönyökölt, Paule ösztönösen belefúrta fejét a párnába, félt a pillantásától, az els pillantástól, melyet viszonyuk során egymásra vetnek, és amely semmitmondóbb és meghatározóbb, mint bármi más. És amikor türelme fogytán Paule mozdult meg, Simon hunyta be a szemét, és figyelt lélegzet-visszafojtva, máris éjszakai boldogságát féltve. Végül Paule rajtakapta, amint félig lehunyt szemmel nézi t a függönyön át besz r d félhomályban, és odafordult felé. Öregnek és csúnyának érezte magát, mer n nézte a fiút, hogy jól lássa t Simon, és így legalább az ébredésük kétértelm sége ne legyen köztük. Simon még mindig nem nyitotta ki egészen a szemét, elmosolyodott, a nevét suttogta, és odasimult hozzá. – Simon – suttogta Paule, s megmerevedett: még egyszer megpróbálta futó kalandnak felfogni az éjszakát. A fiú a szívére hajtotta a fejét, lágyan megcsókolta könyökhajlatát, vállát, arcát, és magához szorította. „Rólad álmodtam, mondta, mostantól mindig csak rólad álmodom.” Az asszonya karjába zárta t. Simon el akarta kísérni a munkába, kijelentve, hogy ha kívánja, a sarkon elköszön t le. Paule kissé szomorúan felelte, hogy nem tartozik számadással senkinek, mire pillanatnyi csönd telepedett rájuk, melyet Simon tört meg: – El tudsz szabadulni hat el tt? Együtt ebédelünk? – Nem lesz rá id m – mondta Paule –, majd bekapok valahol egy szendvicset. – De hát mihez kezdek este hatig? – sóhajtott Simon. Paule ránézett. Idegesség fogta el; hogy mondhatná meg neki, hogy nem kötelez hatkor újra találkozniok? Másrészt a gondolat, hogy a fiú minden este türelmetlenül ott várhatja t kis kocsijában az ajtó el tt, tagadhatatlan boldogsággal töltötte el... Valaki, aki minden este vár rá, aki nem este nyolckor telefonál zavartan, vagy amikor kedve támad rá... Elmosolyodott. – Honnan tudod, hogy nem vagyok ma estére vacsorára hivatalos? Simon, aki épp a mandzsettagombjaival bajlódott, megtorpant. – Sehonnan, csakugyan –, mondta egy másodperc múlva közömbösen. Roger-ra gondolt, persze, ki másra! Csak járt a fejében, nem tudta elképzelni, hogy ne akarja visszaszerezni azt, ami az övé; félt. De Paule tudta, hogy Roger nem is gondol rá. Utálatosnak találta az egészet, úgy, ahogy volt. Akkor legalább nagylelk legyen! – Nem megyek ma vacsorázni senkivel – mondta. – Gyere ide, segítek! A fiú letérdelt az ágy szélén ül Paule elé, és úgy tartotta oda két kezét, mintha az asszony nem a kézel gombjait, hanem bilincseket rakna rá. Sima és vékony, fiús csuklója volt. Paule-nak, miközben

a gombokkal bíbel dött, hirtelen olyan érzése támadt, mintha már másodszor élné át ezt a jelenetet. „Milyen teátrális”, gondolta, és arcát, boldog kacajjal, Simon hajába fúrta. – Mihez kezdjek este hatig? – makacskodott Simon. – Nem tudom... dolgozzál. – Képtelen volnék rá – mondta a fiú –, túl boldog vagyok. – Attól még lehet dolgozni – Én nem tudok. Különben is, már tudom, mit fogok csinálni. Sétálok és közben rád gondolok, aztán egyedül megebédelek, és közben rád gondolok, aztán várom a hat órát. Nem vagyok az a fajta, akiben buzogna a munkakedv. – És mit fog szólni az ügyvéded? – Nem tudom. De miért akarod, hogy a jöv mre fecséreljem az id t, amikor csak a jelen érdekel? És teljesen be is tölti az életemet – tette hozzá mély udvari meghajlással. Paule megvonta a vállát. De Simon aznap és az elkövetkez napok során is pontosan azt tette, amit mondott. Csatangolt Párizsban, rámosolygott mindenkire, óránként tízszer is elsétált Paule üzlete el tt, belefogott egy könyvbe, de pár oldal után letette, szemét behunyta, és hátrahajtotta a fejét. Olyan volt, mint egy boldog alvajáró, Paule meghatottan figyelte, és egyre jobban a szívébe zárta. Úgy érezte, végre adhat, és meglep dött, egyszerre milyen nélkülözhetetlen számára ez az érzés. Roger már tíz napja úton volt, üzleti vacsoráról üzleti vacsorára járt a szörny id ben, és egyre inkább úgy érezte, hogy az északi országrész nem áll másból, mint egyetlen, végeérhetetlen csúszós útból és éttermek közömbös díszleteib l. Id nként telefonált Paule-nak, egyúttal egy másik számot is kérve a központtól, és miután végighallgatta Maisy-Marcelle sirámait, is jól kipanaszkodta magát Paule-nak – vagy fordítva. Csüggedtnek, tehetetlennek érezte magát; semmivel se érezte szebbnek az életet a tájnál, amely körülvette. Paule hangja napról napra változott, egyre szorongóbb, egyszersmind egyre távolibb lett; szerette volna már viszontlátni t. Még sose töltött el két hetet nélküle úgy, hogy ne hiányzott volna neki. Persze Párizsban, ahol tudta, hogy az asszony várja t, bármikor a rendelkezésére áll, megtehette, hogy ritkította találkozásaikat; de Lille-b l nézve Paule megint úgy ragyogott, mint megismerkedésük els napjaiban, amikor Roger egész lelkével rajta csüngött, és éppúgy félt attól, hogy meghódítja, mint amennyire most attól, hogy elveszíti. Az utolsó napon közölte vele, hogy visszatér Párizsba. Egy pillanatra csend támadt, azután Paule határozott hangon annyit mondott: „Találkoznunk kell.” A férfi nem kérdezett semmit, csak megbeszélt vele másnapra egy randevút. Kés éjjel ért vissza Párizsba, és hajnali kett kor megállt Paule háza el tt. De életében el ször habozott, hogy fölmenjen-e. Nem volt benne biztos, hogy azt a nyugalmat magára er ltet , boldog arcot látná viszont, amely mindig fogadta, ha váratlanul betoppant; félt. Tíz percig várt, zavartan kutatott holmi hitvány ürügy után: „alszik, túl sokat dolgozik” stb., aztán hazahajtott. A ház elé érve megint habozott, majd megfordította a kocsit, és elment Maisyhez. A lány már aludt, álomittasan motyogott pár szót, hogy „az elmaradhatatlan producereivel töltötte az estét és nagyon kés n ért haza... nagyon boldog... egyébként meg éppen róla álmodott” stb. Roger gyorsan levetk zött, és a lány ingerkedése ellenére rögtön elaludt. Most el ször fordult el , hogy nem kívánta. Hajnalban gépiesen magáévá tette, elhallgatta egy kicsit a csacsogását, és úgy döntött, hogy minden rendben van. A délel ttöt nála töltötte, és csak tíz perccel a Paule-lal való találkája el tt köszönt el t le.

13

– Telefonálnom kell – mondta Paule. – Ebéd után már kés lesz. Amikor fölállt az asztaltól, Roger is fölemelkedett, és Paule bocsánatkér en rámosolygott, mint valahányszor, ha a társadalmi szokások vagy az érzelmi élet törvényei úgy kívánták, hogy Roger-nak valamit meg kellett tennie érte. Idegesen gondolt erre, amint lefelé lépkedett a nedves lépcs n, mely a telefonhoz vezetett. Simon más volt. Buzgó volt és elégedett, készségesen nyitotta ki el tte az ajtót, adott tüzet neki, ment elébe a legkisebb kívánságának, olyannyira, hogy végül már gondolatban is megel zte Paule-t, és mindez inkább hasonlított figyelmességek, mint kötelességek sorozatához. Amikor aznap reggel eljött otthonról – a fiú félig még aludt, fekete tincsei a párnára hulltak, melyet álmában átölelt – otthagyott neki egy cédulát: „Délben felhívlak.” De délben találkozott Roger-val, és most azon kapta magát, hogy otthagyja Roger-t, hogy egy lusta fiatal szeret nek telefonáljon. Vajon rájön-e Roger? A férfinak rossz napja volt, homlokát gondok barázdálták, id sebbnek látszott. Simon rögtön fölvette a kagylót. Paule hangja hallatán felnevetett, Paule is elnevette magát. – Ébren voltál? – Tizenegy óta. Most egy óra. Már telefonáltam a postára, hogy nincs-e valami baj a telefonnal. – Miért? – Délben vártam a hívásodat. Most hol vagy? – Luigi vendégl jében. Most kezdek ebédelni. – Igen? – mondta Simon. Csend lett. Majd az asszony hozzátette: – Roger-val ebédelek. – Igen?... – Mást nem tudsz mondani, mint hogy „Igen?...”? Fél háromkor vagy valamivel kés bb az üzletben vagyok. Mit csinálsz? – Elmegyek egypár ruhámért az anyámhoz – mondta Simon nagyon gyorsan. – Beakasztom ket a szekrényedbe, aztán elmegyek Desnoshoz és megveszem azt az akvarellt, ami úgy tetszett neked. Paule-nak egy másodpercre nevethetnékje támadt. Ez Simon, csak tud így összekapcsolni két mondatot. – Miért? Hozzám költözteted a ruhatáradat? Próbált valami komoly érvet keresni magában, hogy lebeszélje róla. De mit mondjon neki? A fiú szinte mindig együtt volt vele, és ezt eddig még sose hányta a szemére... – Igen – mondta Simon. – Túl sok ember forog körülötted. Úgy döntöttem, hogy ház rz kutya leszek, de tiszta ruhában. – Majd még beszélünk róla – mondta Paule. Úgy érezte, már egy órája telefonál. Roger meg közben egyedül ül odafent. Faggatni fogja, és Paule sehogy se tudta elhessegetni a b ntudatát. – Szeretlek – mondta Simon, miel tt letette a kagylót. Ahogy kilépett a fülkéb l, gépiesen megállt a ruhatári tükör el tt, megigazította a haját. Egy arc nézett vissza rá, amelynek az imént azt mondta valaki: „szeretlek”. Roger el tt koktélos pohár állt, amin Paule meglep dött, mert tudta, hogy napközben soha nem iszik semmit. – Valami baj van? – Miért? Ja, a koktél? Nem, csak fáradt vagyok.

– Rég nem láttalak – mondta az asszony, és hogy a férfi szórakozottan bólintott, érezte, könnyek futják el a szemét. Egy nap tényleg ide jutnak: „Két hónapja nem láttuk egymást, vagy három?” És békésen számolgatnak majd. Elnézte Roger-t, mulatságos mozdulatait és fáradt arcát, er s teste és nyersesége ellenére is gyerekes arcát. . . Elfordította a fejét. A férfi kopott, szürke zakóját viselte, melyet Paule viszonyuk kezdetén látott el ször a szobájában egy székre akasztva, akkor még szinte új volt. Roger nagyon büszke volt rá. Nemigen adott az eleganciára, különben is kissé esetlen volt ahhoz, hogy igazán elegáns legyen. – Két hete – mondta Paule nyugodtan. – Jól vagy? – Megvagyok. Elhallgatott. Bizonyára azt várta, hogy Paule megkérdezze: „És az ügyeid?”, de nem kérdezte. El ször Simonról kell beszélnie vele; a férfi ráér aztán is kiönteni neki a szívét, legalább nem fogja úgy érezni, hogy nevetséges volt. – Jól szórakoztál? – kérdezte Roger. Paule elnémult. Halántéka lüktetett, úgy érezte, megáll a szívverése. – Igen, találkoztam Simonnal. Gyakran. – Hallotta a saját hangját. – Ó, csak nem azzal a bájos gyerekkel? – kérdezte Roger. – Még mindig bolondul érted? Paule lassan, szemlesütve rázta a fejét, eggyel többször is a kelleténél. – Még mindig mulattat? – kérdezte Roger. Paule fölpillantott, de most Roger volt az, aki nem nézett rá: a grapefruittal bíbel dött. Megértette, gondolta az asszony. – Igen – mondta. – Mulattat? Vagy több annál? Ebben a pillanatban egymásra néztek. Roger letette kanalát a tányérra. Paule riadt gyöngédséggel fürkészte a két hosszú ráncot a szája körül, a férfi rezzenetlen arcát és kissé karikás kék szemét. – Több – mondta. Roger keze visszaereszkedett a kanálra, és megfogta. Sose tudott rendesen megenni egy grapefruitot, gondolta Paule. Úgy érezte, mintha megállt volna az id , és egyszersmind mintha elsüvítene mellette. – Gondolom, nincs mit mondanom – mondta Roger. Paule ebb l rögtön tudta, hogy boldogtalan. Ha boldog, visszaveszi t. De most olyan, mint a megkövezett, akire Paule vetette az utolsó követ. – Lett volna mit mondanod – suttogta. – Te magad mondod feltételes múltban. – Hogy megkíméljelek, Roger. Mit felelnél nekem, ha azt mondanám, hogy még minden t led függ? Nem felelt semmit. A terít t bámulta. Paule folytatta: – Azt felelnéd, hogy ragaszkodsz a szabadságodhoz, drágább neked annál, semhogy... semhogy... szóval hogy annyi fáradságot végy, hogy visszaszerezz. – Azt felelem neked, hogy nem tudok semmit – vágott közbe Roger. – Persze gy lölöm még a gondolatát is, hogy... Legalább tehetséges a fiú? – Nem ilyesfajta tehetségr l van szó – mondta Paule. – Szeret engem. Látta a férfin a megkönnyebbülést, és egy másodpercig gy lölte érte. Roger megnyugodott, hogy csupán érzelmi válságról van szó, továbbra is marad a szeret , az igazi, a hím. – Habár természetesen nem tagadhatom – tette hozzá Paule –, hogy bizonyos téren nem vagyok közömbös iránta. „Ez az els eset, lep dött meg maga is, hogy szántszándékkal fájdalmat okozok neki.” – Bevallom – mondta Roger –, amikor meghívtalak ebédre, nem gondoltam, hogy azt kell végighallgatnom, hogyan enyelegsz egy kis ifjonccal. – Azt gondoltad, én hallgatom végig, te hogy enyelegsz egy kis n cskével – vágta rá Paule. – Az még mindig érthet bb – mondta Roger összeszorított foggal. Paule remegett. Fogta a táskáját, és fölállt. – Feltételezem, hogy most a koromról akarsz beszélni?

– Paule... is fölállt, utánaszaladt az ajtóig, de az asszony könnyekt l elvakult szemmel beleveszett a tömegbe. A kocsijánál érte utol. Sehogy se tudta beindítani a motort. Roger benyúlt az ablakon, bekapcsolta a gyújtást, amit az asszony elfelejtett. Roger keze.. . Paule zilált arccal nézett fel a férfira. – Paule... tudod jól... Ocsmányul viselkedtem. Bocsánatot kérek. Tudod, hogy nem így gondoltam. – Tudom – mondta az asszony. – Én is hibás vagyok. Jobb, ha egy darabig nem látjuk egymást. A férfi csak állt mozdulatlanná dermedve, arcára kiült a kétségbeesés. Paule kurtán rámosolygott. – Viszlát, drágám. Roger az ablakhoz hajolt. – Ragaszkodom hozzád, Paule. Az asszony hirtelen indított, hogy a férfi ne lássa a szemét elhomályosító könnyeket. Gépiesen bekapcsolta az ablaktörl t, és ez a mozdulat szomorú kis kacajt csalt ki bel le. Fél kett volt. B ven van ideje hazamenni, megnyugodni, rendbe hozni magát. Remélte és egyszersmind rettegett is t le, hogy Simont nem találja otthon. A kapualjban futott össze vele... – Paule... Mi van magával? Rémületében megint magázta. „Látja rajtam, hogy sírtam, biztosan sajnál”, gondolta az asszony, és újra eleredtek a könnyei. Nem felelt. A liftben Simon átölelte, felszárította a könnyeit, könyörgött neki, hogy ne sírjon, érthetetlenül mormogott, megesküdött rá, hogy „megöli azt a pasast”, amin Paule elmosolyodott. – Szörnyen nézhetek ki – mondta, és az volt az érzése, hogy már százszor, ezerszer olvasta, hallotta a moziban ezt a mondatot. Kés bb leült Simon mellé a kanapéra, és megfogta a kezét. – Ne kérdezz semmit – mondta. – Ma nem kérdezek. De egyszer majd mindent megkérdezek. Hamarosan. Nem bírom elviselni, hogy valaki megríkasson. De azt végképp nem, hogy – kiáltott fel dühösen. – És énmiattam mikor fogsz tudni sírni...? Paule ránézett: a férfiak kétségkívül vadállatok. – Ennyire szeretnéd? – Nem, inkább én szenvedek – mondta Simon, és Paule nyakába fúrta arcát. Mikor Paule este hazaért, otthon találta: egész nap ki se mozdult, és megivott majdnem egy üveg whiskyt. Fennkölten kijelentette, hogy személyes gondjai voltak, el adásba fogott az emberi lét nehézségeir l, és elaludt az ágyon, miközben az asszony meghatottsággal elegy iszonyattal lehúzta róla a cip t. Roger az ablakban állt, nézte a hajnalt. A ház egyike volt azoknak a Párizs környéki falusias vendégfogadóknak, melyek körül a táj meglep en összevág a kimerült városlakók vidék-eszményével. Szelíd dombok, termékeny földek, amott pedig, az út mentén, hirdet táblák. De most, ebben a szokatlan id ben, amikor a nap fölkel, az igazi, a távoli gyerekkori táj nehéz és h vös es szaga rohanta meg Roger-t. Hátrafordult, és azt mondta: – Szép kis id nk lesz hétvégére –, de azt gondolta: „Csodálatos. Imádom ezt a ködöt. Bárcsak egyedül lehetnék.” Maisy a másik oldalára fordult a meleg ágyban. – Csukd be az ablakot – kérte. – Hideg van. Fejére húzta a paplant. Teste boldog vágyódása ellenére torkon ragadta a szorongás, ha az el ttük álló napra gondolt, melyet a hallgatag és szórakozott Roger-val kell eltöltenie, ezen az ismeretlen helyen, ahol körös-körül mindenütt csak mez k... Jajgatni szeretett volna. – Kértelek, hogy csukd be az ablakot – mondta ridegen. Roger rágyújtott aznapi els cigarettájára, és élvezettel kóstolgatta majdnem kellemetlen, mégis felséges fanyar ízét; reggeli álmodozásából kiszakítva kissé ingerülten vette tudomásul Maisy ellenségességét. „Bárcsak jönne méregbe, ugorna ki az ágyból, ülne fel a buszra és menne vissza Párizsba! Egész nap a mez n csatangolnék, kísér társul meg biztosan találnék egy kóbor kutyát”, gondolta, mert iszonyodott a magánytól.

De a második felszólítás után Maisy habozott. Vagy elfeledkezik az ablakról és megpróbál újra elaludni, vagy elölr l kezdi a jelenetet. Az álomtól még bódult agyában az efféle gondolatok mellett, mint „Én egy n vagyok, aki fázik. meg egy férfi, akinek kötelessége becsukni az ablakot”, még ebben a hajnali órában is ott motoszkált az ösztön, hogy talán nem kellene felbosszantani Roger-t. A középutat választotta: – Be kellene csuknod az ablakot, és behozatnod a reggelit, drágám. Roger kiábrándultan hátrafordult, és odavetette: – Drágám? Mit jelent az, hogy „drágám”? A lány felnevetett. Roger folytatta: – Nem kértem, hogy nevess. Tudod te egyáltalán, mit jelent az, hogy „drágám”? Drága vagyok én neked, szeretsz? Vagy csak hallomásból ismered a „szeretni” igét? Nagyon elegem kell hogy legyen, gondolta, maga is meglep dve saját szavain; ha én egy n szókincsével kezdek foglalkozni, akkor nincs messze a vég. – Mi van veled? – kérdezte Maisy. Szinte rémült tekintettel ült föl az ágyban, és ahogy ránézett, egyszerre komikusnak találta; hiába villant el melle a hálóing alól, nem kívánta már. Szemérmetlen n személy. Micsoda szemérmetlenség! – Az érzelmek – mondta – nagyon fontosak. Én csak egy futó kaland vagyok a számodra, egy kényelmes viszony, úgyhogy légy szíves ne nevezz „drágám”-nak, és f leg ne reggel; éjjel még csak hagyján. – De Roger – tiltakozott Maisy most már riadtan –, én szeretlek téged. – Ugyan, ne beszélj a leveg be – kiáltott fel Roger, egyszerre zavartan, hisz alapjában véve jó lélek volt, és megkönnyebbülten, hisz ezzel a kijelentéssel egy csapásra megint belecsöppent a szerelemre ráunt férfi klasszikus és számára oly ismer s szerepébe. Pulóvert húzott, és kisietett a szobából. Sajnálta a tweedzakóját, de meg kellett volna kerülnie érte az ágyat, ami veszélyeztette volna kirohanásának lendületét. Odakint beszívta a fagyos leveg t, valósággal beleszédült. Vissza kell mennie Párizsba, de nem láthatja viszont Paule-t. Suhan majd a kocsi a dérlepte utakon; az auteuili kapuhoz érve megiszik egy kávét a vasárnapi kihalt Párizsban. Visszament a szállodába, kifizette a számláját, és úgy indult útnak, mint egy tolvaj. Maisy majd hazaviszi a zakóját, meg elküldi érte a titkárn jét egy csokor virággal. „Mert én nem tudok élni”, gondolta leverten. Homlokát ráncolva ült a volán mögött, majd a rádió felé nyúlt, és err l eszébe jutott egy mondat: „Szeretni, gondolta, hát igen, Paule meg én, mi szerettük egymást.” Nem volt már kedve az égvilágon semmihez. Elvesztette t.

14

Egy héttel kés bb dohányszag ragadta torkon a hazaérkez Paule-t. Kinyitotta a szalon ablakát, és Simon után kiáltott, de nem kapott választ. Egy pillanatra meg is ijedt, és ez meglepte. Átsietett a szalonon, be a hálószobába. Simon az ágyon heverve aludt, ingnyaka kigombolva. Másodszor is szólította, de nem mozdult. Paule visszament a szalonba, kinyitott egy faliszekrényt, megnézte a whiskys üveget, és megvet fintorral a helyére tette. Szeme pohár után kutatott, de nem látott sehol; kiment a konyhába. Egy elmosott pohár száradt a mosogatón. Paule egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd lassan levette kabátját, a fürd szobában újra kifestette magát és megfésülködött. De gyorsan letette a hajkefét, haragudott magára a kacérságáért. Simont meghódítani! Visszament a hálószobába, megrázta az alvót, és felgyújtotta az éjjelilámpát. A fiú nyújtózott egyet, a nevét suttogta, aztán újra befordult a falnak. – Simon – szólt Paule ridegen. A fiú feje alól, ahogy megfordult, el villant Paule sálja, melybe az arcát temette, miel tt elaludt. Paule gyakran gúnyolódott a bálványimadatán. De most nem volt tréfálkozó kedvében. Hideg düh fojtogatta. A fény felé fordította a fiú fejét. Az kinyitotta a szemét, rámosolygott, de arcáról rögtön lefagyott a mosoly. – Mi történt? – Beszélnem kell veled. – Tudtam – mondta Simon, és fölült az ágyon. Paule fölállt, különben nem tudta volna megállni, hogy ne simítsa félre a fiú szemébe hulló fekete tincset. Az ablaknak támaszkodott. – Simon, ez így nem mehet tovább. Többet nem szólok neked, vedd ezt utolsó figyelmeztetésnek. Dolgoznod kell. Ha így folytatod, hovatovább zugivó leszel. – De hát csak elmostam egy poharat. Hisz irtózol a rendetlenségt l! – Irtózom a rendetlenségt l, a hazugságtól meg a puhányságtól – fakadt ki Paule hevesen. – És kezdek irtózni t led. Simon fölállt, az asszony érezte, hogy ott áll mögötte, feldúlt arccal, és szándékosan nem fordult meg. – Éreztem én – mondta –, hogy eleged van már bel lem. A nagy szeretetet csak egy kis lépés választja el a kiábrándulástól, ugye? – Nem az érzelmekr l van szó, Simon. Hanem arról, hogy iszol, nem dolgozol, egészen eltunyulsz. Legalább százszor mondtam már, hogy dolgozzál. Most mondom utoljára. – És aztán? – Aztán látni se akarlak többé – mondta Paule. – El tudnál hagyni, csak így... – kérdezte a fiú elgondolkozva. – Igen... – Paule feléje fordult, kinyitotta a száját: – Ide hallgass, Simon... A fiú már újra az ágyon ült, furcsán a kezére meredt. Lassan fölemelte, és beletemette arcát. Paule tanácstalanul állt. Simon meg se rezzent, egyetlen könnycseppet sem ejtett, Paule-nak úgy t nt, nem látott még embert, akin ilyen er vel lett volna úrrá a kétségbeesés. A fiú nevét suttogta, mintha egy számára megfoghatatlan veszélyb l akarná kiragadni, aztán odament hozzá. A fiú még mindig tenyerébe rejt zve, lassan ingatta fels testét azt ágy szélén. Paule el ször azt hitte, részeg, és megfogta, nehogy eld ljön. Aztán megpróbálta lefejteni a kezét az arcáról, de Simon ellenállt, mire Paule letérdelt elé, és csuklón ragadta. – Simon, nézz rám... Simon, hagyd ezt a komédiát!

Sikerült lefejtenie a kezét az arcáról, a fiú arca rezzenéstelen volt és sima, a tekintete vak, akár egy szoboré. Paule ösztönösen a szeméhez nyúlt. – Simon, mi van veled?... Mi van veled, mondd... A fiú kicsit el rehajolt, sóhajtva Paule vállára hajtotta a fejét, mint aki nagyon fáradt. – Mi volna, hát az, hogy nem szeretsz – mondta békésen –, és hogy nem tehetek ellene az égvilágon semmit. És hogy kezdett l fogva tudtam, hogy el fogsz küldeni. Vártam, mikor kerül rá a sor, alázatosan, de néha mégis reménykedve... Ez volt a legrosszabb, hogy olykor, f leg éjszaka, még reménykedtem – mondta hangját lehalkítva, és Paule érezte, hogy elpirul. – És tessék, ma bekövetkezett, már egy hete sejtettem, hogy így lesz, és a világ összes whiskyje se volt elég, hogy belenyugodjam. És éreztem, ahogy szép csendesen meggy lölsz. És most... Paule – rebegte –, Paule.. . Az asszony átölelte, és könnyes szemmel magához szorította. Hangja csillapító szavakat suttogott: – Simon, te bolond... olyan vagy, mint egy kisgyerek... Drágám, szegény szerelmem... – Csókokkal borította a homlokát, az arcát, és egy pillanatig önsanyargató kegyetlenséggel gondolt rá, hogy lám, az anyai érzések id szaka is elérkezett. S közben lelke mélyén egy szinte örömteli hang azt hajtogatta, hogy a Simonéval önnön régi fájdalmát dédelgeti. – Fáradt vagy – mondta. – Eljátszottad magadnak az elhagyott férfi szerepét, és saját magad áldozata lettél. Ragaszkodom hozzád, Simon, nagyon ragaszkodom hozzád. Csak egy kicsit szórakozott vagyok mostanában a munkám miatt. – Hát csak err l van szó? Nem akarod, hogy elmenjek? – Ma nem – mondta Paule mosolyogva. – De azt akarom, hogy dolgozzál. – Mindent megteszek, amit csak akarsz. Feküdj ide mellém, Paule, annyira megijedtem! Szükségem van rád. Csókolj meg! Ne mozdulj! Hogy utálom ezeket a komplikált ruhákat... Paule... Az asszony utána nem mozdult. Simon csendesen, kimerülten lihegett a karjában, és mikor a fiú tarkójára csúsztatta kezét, oly szívtép , fájdalmas birtoklási vágy ragadta el, hogy azt hitte, szereti t. Simon másnap elment dolgozni, kicsit megbékítette a f nökét, belenézett egypár dossziéba, hatszor telefonált Paule-nak, kölcsönkért némi pénzt megkönnyebbült anyjától, és este fél kilenckor munkától elcsigázott arccal állított be Paule-hoz. A diadalmas hazatérés érdekében az utolsó két órát egy bárban ütötte el, kockajátékkal. Magában azt gondolta, hogy ez bizony keserves mesterség, és még éppen eleget törheti a fejét, hogy mivel töltse ki üres aráit.

15

Roger és Paule februárban rendszerint együtt töltöttek egy hetet a hegyekben. Íratlan megállapodás volt köztük, hogy érzelmi állapotuktól függetlenül (akkoriban még csak Roger érzelmeir l volt szó) úgy intézik, hogy egypár békés napot minden télen egymásnak szentelhessenek. Egy reggel Roger felhívta Paule-t az irodájában, hogy bejelentse, tíz nap múlva indul, és megkérdezze, vegyen-e jegyet neki is. Csend lett. Paule egy másodpercig rettegve találgatta magában, vajon mi vitte rá Roger-t erre a meghívásra: szüksége van rá, lelkiismeret-furdalása támadt, vagy egyszer en el akarja szakítani t Simontól? Az els esetben talán elfogadta volna. De nagyon jól tudta magáról, hogy bármit mondana is a férfi, úgyse tudna hinni neki, és csak szenvedne az együtt töltött napok alatt. Képek tolultak fel az emlékezetében – Roger a hegyek közt, túláradó energiával, Roger, amint úgy zúdul lefelé, akár egy vasgolyó, meg rémülten utána –, és elfacsarodott a szíve. – Nos? – Nem hiszem, hogy lehetséges volna, Roger. Úgy tennénk, mintha... szóval, mintha nem gondolnánk másra. – Éppen azért utazom el, hogy ne gondoljak semmire. És biztosíthatlak, hogy képes leszek rá. – Veled mennék, ha... (majdnem azt mondta: „Ha képes volnál csak rám, ránk gondolni”, de elhallgatott)...ha tényleg szükséged volna rám. De nagyon jól megleszel egyedül, vagy... valaki mással. – Rendben. Ha jól értem, pillanatnyilag nem akarod elhagyni Párizst? „Simonra céloz, gondolta magában Paule; miért nem tudja senki elválasztani a látszatot a valóságtól?” De egyszerre ráeszmélt, hogy egy hónapja Simon nemcsak az emberek szemében, hanem a valóságban is mindennapi életévé vált. Talán a fiúnak is van valami része abban, hogy Roger hangjára valahol legbelül rögtön elutasítóvá vált. – Veheted úgy is... – mondta. Csend támadt. – Elég rosszul nézel ki mostanában, Paule. Fáradtnak látszol. Ha nem is velem, de utazz el valahová, rád fér egy kis leveg változás. Hangja gyöngéd és szomorú volt, és Paule érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Igen, szüksége van rá, de nem holmi tíz napokra, hanem arra, hogy mindig vele legyen és oltalmat nyújtson neki. Roger-nak tudnia kellene ezt; mindennek van határa, még a férfiönzésnek is. – Majd elmegyek valahová – mondta. – Írunk egymásnak képeslapot egyik csúcsról a másikra. A férfi letette a kagylót. Végül is talán csak annyi történt, hogy segítséget kért t le, és Paule megtagadta. Szép kis szerelem az ilyen! De homályosan érezte, hogy igaza van, joga, mondhatni kötelessége igényesnek lenni, és szenvedni t le. Végül is valaki szenvedélyesen szereti t! Mindaddig csak a környékbeli kis vendégl kbe járogattak Simonnal, és mindig csak kettesben. De aznap este, amikor hazaért, a fiú sötét öltönyben, makulátlanul rendes hajjal, ünnepélyes arccal várta t az ajtóban. Paule most is megcsodálhatta szépségét, ferde metszés macskaszemét, tökéletes vonalú száját, és mulatott magában, ha arra gondolt, hogy ez a kisfiú, aki azzal tölti napjait, hogy a ruhái közé temetkezve várja t, úgy fest, mint holmi szívtipró n csábász. – Micsoda elegancia! – mondta. – Mi történt? – Ma este mulatunk – felelte. – Egy el kel étterembe megyünk vacsorázni, utána meg táncolni. Én azt se bánnám, ha itthon maradnánk és rántottát ennénk, de téged szeretnélek elvinni valahová. Lesegítette róla a kabátot: csak úgy áradt bel le a kölniillat. Paule szobájában az ágyon mélyen kivágott kisestélyi ruha hevert, mely életében mindössze kétszer volt rajta. – Szeretném, ha ezt vennéd föl – mondta Simon. – Kérsz inni valamit?

Paule kedvenc itala már ki volt készítve. Az asszony tanácstalanul leült az ágyra: a hegyekb l egyenest egy nagyvilági estélyre csöppent! Rámosolygott a fiúra. – Paule, mondd, örülsz? Nem vagy nagyon fáradt? Ha akarod, máris leveszem ezt a maskarát, és itthon maradunk. Egyik lábával föltérdelt az ágyra, és úgy tett, mintha levetné a zakóját. Paule hozzábújt, az inge alá csúsztatta a kezét, a fiú b re forrón lüktetett a tenyere alatt. Eleven volt, milyen eleven! – Dehogy, nagyon jó ötlet, hogy elmenjünk! – mondta. – De ragaszkodsz ahhoz a ruhához? Olyan bolondosan nézek ki benne. – Meztelenül szeretlek – mondta a fiú –, és ebben a ruhában vagy a legmeztelenebb. Annyit kerestem! Az asszony megfogta a poharát és kiitta. Hazatérhetett volna az üres lakásba is, hogy kicsit szomorúan ágyba bújjon egy könyvvel, mint annyiszor Simon el tt, de a fiú itt volt, boldog volt, nevetett, hogy nem lehetett nem vele nevetnie, és rá se hederítve, hogy ezzel húsz évvel öregíti t, mindenáron azt akarta, hogy tanítsa meg charlestonozni, és Paule ott táncolt, botladozott a sz nyegen, kifulladva a karjába zuhant, és a fiú magához szorította, és Paule egyre csak nevetett, tökéletesen elfeledkezve Roger-ról, a hóról és minden bánatáról. Fiatal volt és szép, kituszkolta a fiút a szobából, csábítóan kifestette magát, és fölvette az a szemérmetlen ruhát, miközben Simon türelmetlenül toporgott az ajtóban. Mikor Paule kilépett a szobából, a fiú elkáprázva nézett rá, csókokkal borította a vállát. Megitatott vele még egy pohár italt, vele, aki nem tudott inni. Az asszony boldog volt, csodálatosan boldog. A mulatóban az egyik szomszédos asztalnál észrevett két, nála kissé id sebb n t, akikkel id nként együtt dolgozott, és akik meglepetten mosolyogtak rá. Mikor Simon fölállt, hogy táncoljanak, elcsípte néhány szavukat: – Hány éves is most? Odasimult a fiúhoz. Minden el volt rontva. Nevetséges ebben a ruhában, Simon egy kissé túl felt n jelenség mellette, az élete pedig egy kissé túl abszurd. Megkérte Simont, hogy kísérje haza. A fiú nem tiltakozott, és ebb l Paule tudta, hogy is hallotta. Gyorsan levetk zött. Simon a zenekarról beszélt. Szerette volna elküldeni. Elnyújtózott a sötétben, míg a fiú vetk zött. Kár volt meginnia azt a két koktélt meg a pezsg t; másnap elny tt lesz az arca. Egészen bódult volt a szomorúságtól. Simon bejött a szobába, leült az ágy szélére, a homlokára tette a kezét. – Ma este nem, Simon – mondta –, nagyon fáradt vagyok. A fiú nem felelt, csak ült mozdulatlanul. A fürd szoba fényében kirajzolódott az alakja; fejét lehajtotta, gondolkozni látszott. – Paule – szólalt meg végül –, beszélnem kell veled. – Kés van. Álmos vagyok. Majd holnap. – Nem – mondta Simon. – Én most akarok veled beszélni. És meg fogsz hallgatni. Paule csodálkozva nyitotta ki a szemét. Ez volt az els alkalom, hogy a fiú ilyen határozottan lépett föl vele szemben. – Én is hallottam, amit az a két vén ribanc mondott mögöttünk. Nem tudom elviselni, hogy ezen rágódj. Nem méltó hozzád, gyávaság, rám nézve pedig sért . – De Simon, ne csinálj tragédiát egy ilyen semmiségb l... – Én nem csinálok tragédiát, ellenkez leg, el akarom kerülni, hogy te azt csinálj. Persze eltitkolnád el lem. De nincs rá szükség, hogy bármit is eltitkolj. Nem vagyok kisgyerek, Paule. Tökéletesen meg tudlak érteni, és talán képes vagyok segíteni is neked. Tudod, milyen boldog vagyok veled, de ennél többre vágyom: azt akarom, hogy te is boldog légy velem. Még ha egyel re nem is lehetsz az, hisz túlságosan köt dsz Roger-hoz. De szeretném, ha a kapcsolatunkat nem boldog véletlennek, hanem biztató valóságnak tekintenéd, melyet neked is segítened kell építeni. Csak ennyit akartam mondani. Keresve a szavakat, de nyugodtan beszélt. Paule meglepetten s szívében valami reménységfélével hallgatta. Eddig azt hitte, hogy Simon öntudatlanul cselekszik, de most az ellenkez je bizonyosodott be, s t a fiú hisz abban, hogy mindent újrakezdhet. Végül is, talán, miért ne...?

– Nem a vakvilágba beszélek, tudod jól. Huszonöt éves vagyok, veled kezd dött az életem, és veled is fog véget érni. Te vagy az a n és f leg azaz emberi lény, aki kell nekem. Tudom, hogy így van. Ha akarnád, akár holnap feleségül vennélek. – Harminckilenc éves vagyok – mondta Paule. – Az élet nem n k lapja, se pedig régi receptek gy jteménye. Tizennégy évvel id sebb vagy nálam, és szeretlek, és nagyon sokáig szeretni is foglak. És kész. És nem engedem, hogy ilyen ócska némbereknek vagy akár a közvéleménynek a szintjére süllyedj. Egyetlen problémád – problémánk – van: Roger. A többi nem érdekes. – Simon – szólalt meg az asszony –, én bocsánatot kérek t led, amiért... szóval, mert azt hittem... – Nem gondoltad, hogy én gondolok rá, ennyi az egész. És most menj arrébb egy kicsit! Odabújt az asszony mellé, és átölelte. Paule nem tiltakozott, nem hivatkozott a fáradtságára, és a fiú olyan heves gyönyört csikart ki bel le, amilyennel addig még nem ismertette meg. Aztán megsimogatta izzadtságtól gyöngyöz homlokát, a vállára vonta Paule fejét – máskor ez fordítva volt –, és gondosan eligazgatta rajta a takarót. – Aludj csak – mondta –, majd én elrendezek mindent. Paule gyöngéden elmosolyodott a sötétben, és száját Simon vállára tapasztotta, aki egy pasa fönséges nyugalmával fogadta csókját. A fiú sokáig virrasztott így, rémülten s mégis büszkén gondolva vissza saját szilárdságára és lelkierejére.

16

Közeledett a húsvét, és Simon az ügyvéd aktái közé rejtett vagy Paule sz nyegén kiterített térképek fölött görnyedve töltötte napjait. Megtervezett két olaszországi és három spanyolországi körutazást, és éppen Görögország felé kacsingatott. Paule szótlanul hallgatta: legjobb esetben is csak tíz napját tudja szabaddá tenni, és már ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy vonatra szálljon. Egy vidéki házra vágyott, egyhangúan kullogó napokra: egyszóval a gyerekkorára. De nem volt szíve kedvét szegni Simonnak. A fiú már látta magát a tökéletes utazó szerepében, amint leugrik a vonatról, hogy lesegítse Paule-t, odavezeti egy tíz nappal el re lefoglalt bérkocsihoz, amely elviszi ket a város legjobb szállójába, egy szobába, melyet táviratban rendelt virág díszít majd – csak éppen arról feledkezett meg, hogy sem hivatalos levelet nem írt, sem bármiféle jegyet nem rzött meg még soha. A fiú álmodott, egyre álmodott, és minden álma Paule felé szállt, rohant, mint békés tengerbe zúduló folyó. Sose érezte magát olyan szabadnak, mint ebben a néhány hónapban, amelynek minden egyes napját ugyanabban az irodában töltötte, minden estéjét ugyanazon lény mellett, ugyanabban a lakásban, ugyanannak a vágynak, ugyanannak a gondnak, ugyanannak a szenvedésnek a rabságában. Mert továbbra is el fordult, hogy Paule kerülni próbálta, el-elfordította tekintetét, csak mosolygott gyengéden szenvedélyes szavai hallatán. És továbbra is hallgatott, ha Roger-ra terel dött a szó. Simon gyakran érezte úgy, hogy egy értelmetlen, kimerít és kilátástalan küzdelem részese, hisz az id , nem áltatta magát, a múló id nem gyümölcsözött számára semmit. Nem Roger emlékét kellett kitörölnie, hanem elpusztítani Paule-ban valamit, ami Roger volt, egy kiirthatatlan fájó gyökeret, melyet az asszony állhatatosan hurcolt magában, és Simon néha elt n dött rajta, vajon nem ez az állhatatosság, nem ez az önként vállalt szenvedés ébresztette-e fel és táplálja talán még most is a szerelmét. De aztán elhessegette az efféle gondolatokat: „Paule vár rám, egy óra múlva a karomban fogom tartani”, és ilyenkor úgy t nt, Roger soha nem is létezett, Paule egyedül t, Simont szereti, és az élet egy csapásra egyszer vé, csupa boldogsággá változott. Paule ilyenkor szerette t a legjobban, amikor a fiú a világ legtermészetesebb dolgaként fogadtatta el vele a kettejük viszonyát, úgy, hogy tiltakozni se tudott ellene. Elege volt már a saját kétségeib l. Csakhogy mihelyt magára maradt, végzetes tévedésnek t nt föl el tte a gondolat, hogy Roger nélküle éljen, és iszonyodva töprengett rajta, hogyan juthattak idáig. És az „ k”, a „mi” mindig Roger-t meg t jelentette, Simon volt az „ ”. Csakhogy Roger mit se tudott err l. Majd ha beleunt az életébe, eljön panaszkodni, és biztosan megpróbálja visszaszerezni t. Talán sikerül is neki. Simon megkapja a kegyelemdöfést, pedig megint bizonytalan telefonokra és apró, de biztos döfésekre várva, magányosan tölti majd napjait. És lelke lázadozott, amikor gondolatban idáig jutott: nem igaz, hogy ez a sors rendelése, nem igaz, hogy ennek kikerülhetetlenül így kell történnie. Csak Roger kikerülhetetlen az életében. De mindez nem gátolta meg benne, hogy Simonnal éljen, a karjai közt lihegjen éjjelente, és id nként olyan hevesen szorítsa magához, ahogyan csak a gyerekek meg a hozzáért szeret k képesek magukhoz szorítani valakit, és annyi birtoklási vágy volt ebben a mozdulatban, annyi rettegés a gondolatra, hogy az élet bármikor játszi könnyedséggel elragadhat t le mindent, hogy maga se volt tudatában hevességének. Ezekben a pillanatokban Paule szinte megöregedett, megértette, milyen páratlanul gyönyör séges szenvedélyre képes az öregség, és aztán haragudott érte magára, haragudott Roger-ra, amiért nem kényszerítette, hogy kibontakozzon az ölelésb l. Roger-ra, aki ott se volt. Mikor Roger ölelte, lett az úr és Paule a tulajdona, egy kicsit id sebb volt nála, minden megfelelt bizonyos szokásoknak vagy esztétikai normáknak, melyekr l azel tt nem is sejtette, hogy betartja ket. De Simon nem érezte magát otthon az úr szerepében. Öntudatlan pojácaságában, melyr l nem gondolhatta, hogy egyszer a vesztét okozza, valami alázatos magatartást vett fel, és magától értet d nek tartotta,

hogy szinte oltalmat kérve aludjon el barátn je vállán, hajnalban fölkeljen, hogy elkészítse a reggelit, és végül is mindenben a tanácsát kérje, ami persze meghatotta Paule-t, de egyúttal zavarba ejtette, feszélyezte, mintha valami természetellenes dolog lett volna. Becsülte a fiút, aki mostanában rendesen dolgozott; egyszer elvitte t Versailles-ba egy perre, ahol elsöpr sikerrel alakította neki a fiatal ügyvédet, kezet szorított a gratulálók hadával, leereszked en mosolygott az újságírókra, de mindenünnen Paule felé, mint valamiféle forgástengelye felé kanyarodva vissza, néha még idegeneknek tartott kisel adásait is félbeszakítva, hogy lopva odapillantson rá, ellen rizze, hogy nézi-e t. Nem, a fiú most nem komédiázott. Paule is mer n figyelte, annyi csodálatot és érdekl dést s rítve tekintetébe, amennyit csak tudott, ami aztán, mihelyt Simon elfordult, átváltozott szeretetté és egyfajta büszkeséggé. A n k falták szemükkel a fiút. Paule jól érezte magát, valaki érte élt. Fel se vet dött már benne a kettejük közti korkülönbség; nem töprengett: „És vajon tíz év múlva, szeretni fog-e még?” Tíz év múlva, hajtogatta benne valami makacsul, vagy egyedül lesz, vagy Roger-val. És valahányszor erre a kett sségre gondolt, mellyel szemben tehetetlen volt, mind nagyobb er vel tört fel bel le a Simon iránti gyöngéd szeretet: „Édes kis Simonom, drága áldozatom!” Most értette meg, milyen iszonyú, egyszersmind gyönyör séges érzés valakit úgy szeretni, hogy közben tudván tudjuk, szenvedést fogunk okozni neki. Elborzadt, ha erre meg a következményeire gondolt: a kérdésekre, melyeket Simon egyszer majd feltesz neki, hogy nekiszegezheti ezeket a kérdéseket a szenved férfi jogán. „Miért Roger-t választja kett nk közül? Mi az, amivel ez a figyelmetlen fráter felülmúlja a lángoló szerelmet, mellyel nap mint nap elhalmozom?” És már a gondolatára is pánikba esett, hogy meg kell magyaráznia Roger-t. Nem „ róla” beszél majd, hanem „mirólunk”, hisz úgyse képes különválasztani a kettejük életét. Hogy miért, nem tudta. Talán, mert a rengeteg er feszítés, amit hat év alatt tett a szerelmükért, a szüntelen, fájdalmas er feszítés az id k során értékesebbé vált számára a boldogságnál. Talán mert büszkesége nem tudta volna elviselni a kudarcot, hogy mindez hiábavaló volt, és mert ez a büszkeség mindinkább abból a szenvedésb l táplálkozott, melyet Roger mért rá, amíg már csak t kívánta, hogy szenvedésre ítélje t magát is. De a férfi végül mindig kisiklott a kezéb l. És ez az alantas küzdelem vált élete értelmévé. Pedig nem harcra született; el-elt n dött ezen néha, miközben visszájáról végigsimította Simon selymes, csúszós, lágy haját. Csak át kellett volna siklania az életen, ahogy ujjai siklottak a fiú hajában; odasúgta neki, mire gondol. Hosszú órákon át hevertek így a sötétben, miel tt elaludtak volna. Egymás kezét fogva, suttogva beszélgettek, és Paule-nak néha az a furcsa érzése támadt, mintha tizennégy éves osztálytársn jével feküdne azoknak a kísérteties hálótermeknek egyikében, ahol a lányok Istenr l vagy a férfiakról sustorognak. Fojtott hangon beszélt, és a titokzatosság varázsában Simon is lehalkította hangját. – Hogy éltél volna akkor? – Marckal, a férjemmel maradtam volna. Tulajdonképpen kedves ember volt, szerette a társaságot. És sok pénze is volt... De meg akartam próbálni... Szerette volna elmagyarázni neki... Hogyan telt meg élete puszta elhatározása révén egyszerre eleven lüktetéssel abban a pillanatban, amikor elmerült a n i munka szövevényes, kemény, megalázó világában. Az ügyek intézése, az anyagi gondok, a mosolyok, a csöndek. Simon hallgatta, próbált ezekb l az emlékekb l kihámozni valamit, ami az szerelmére vonatkozik. – És aztán? – És aztán eléldegéltem volna valahogy; el bb-utóbb szépen megcsaltam volna Marcot, mit tudom én... De legalább lett volna egy gyerekem. És ha másért nem... Paule elhallgatott. Simon magához szorította; akar gyereket t le, mindent akar. Az asszony felnevetett, Simon megcsókolta a szemét. – Milyen más volt minden húszéves koromban – folytatta Paule. – Emlékszem: elhatároztam, hogy boldog leszek. Igen, tisztán emlékezett mindenre. Valami ismeretlen szenvedélyt l hajtva ment az utcákon, a tengerparton, csak ment, egy arcot, egy gondolatot: zsákmányt keresve. Megszállta a boldogság utáni vágy, mely el tte három nemzedéket végigkísért, és nem ismert akadályt, csak habzsolt, habzsolt

volna. Most már nem akart szerezni, csak megtartani azt, ami az övé, immár hosszú ideje, változatlanul, és amir l még most, harminckilenc éves korában is úgy érzi, bármikor kicsúszhat a kezéb l: egy szakmát meg egy férfit. Simon elaludt mellette, súgva megkérdezte: – Alszol, drágám? –, és a fiú félálomban is tiltakozott, szorosan odabújt hozzá a sötétben, beszívta Paule illatát, összefonódott testük melegét, és csodálatosan boldog volt.

17

Aznap ez volt a harmincadik cigarettája, érezte is, amikor a színültig telt hamutartóban elnyomta a csikket. Undorral megborzongott, megint felgyújtotta az éjjelilámpát. Hajnali három óra volt, nem tudott elaludni. Kinyitotta az ablakot, de arcát, nyakát hirtelen megcsapta a jeges leveg , úgyhogy gyorsan becsukta, nekitámaszkodott, és bentr l „nézte” a hideget. Aztán elfordult a kihalt utcától, egy pillantást vetett a tükörbe, de gyorsan elkapta a tekintetét. Nem tetszett magának. Az éjjeliszekrényen lev cigarettás dobozhoz nyúlt, gépiesen szájába vett egy cigarettát, de rögtön le is tette. Nem lelte már örömét ezekben a gépies mozdulatokban, melyek azel tt az élet ízét adták számára; nem szerette már a magányos férfi mozdulatait, a dohány zamatát. Vigyáznia kell magára, lehet, hogy beteg. Persze, sajnálja Paule-t, de mit ér vele. Ha minden igaz, most éppen annak az elkényeztetett kölyöknek a karjában alszik, elfelejtett mindent. Neki, Roger-nak nincs más dolga, mint kimenni az utcára, keresni egy szajhát, és jól leinni magát. Ahogy egyébként Paule feltételezi is, hogy teszi. Érezte, hogy sose becsülte t igazán az asszony. Mindig is durvának, faragatlannak tartotta, pedig énje, ereje legjavát adta neki. Ilyenek a n k: látszólag mindent akarnak, mindent odaadnak, hagyják, hogy a férfi a legteljesebb bizalomba ringassa magát, aztán egy szép napon, a lehet legértelmetlenebb okból odébbállnak. Hisz mi volna értelmetlenebb Paule számára, mint ez a viszony Simonnal? De a fiú most mégis a karjában tartja, odahajol zilált arca, gyönyörbe belefeledkezett, lágy teste fölé... hirtelen hátat fordított az ablaknak, és végre rágyújtott a cigarettájára, dühös, mohó élvezettel szívta le a füstöt, aztán a kandallóba ürítette a hamutartót. Be kellett volna gyújtania; Paule mindig begyújtott, amikor itt volt, a kandalló el tt térdelt, és ügyes, magabiztos mozdulatokkal élesztgette a lángokat, aztán felállt, hátralépett, és a szoba megtelt vöröses árnyakkal, izgalommal, Roger szeretkezni vágyott, és meg is mondta Paule-nak. De ez már régen volt. Mióta is nem járt itt Paule? Két éve, három éve? Roger megszokta, hogy megy hozzá: egyszer bb volt, az asszony mindig várt rá. A hamutartó, amit egyre szorongatott, egyszerre kiesett a kezéb l: sértetlenül odébb gurult a földön. Inkább tört volna össze, gondolta, lépett volna ki a passzivitásából, tört volna szilánkokra, ízzé-porrá. De épen maradt, csak a filmekben meg a regényekben törnek el a hamutartók, ott sem az efféle közönséges jószágok, hanem az olyan drága üveg hamutartók, amilyenekkel tele van Paule lakása. Mindig tört-zúzott nála, de az asszony csak nevetett rajta; az évek során több tucat tárgy esett áldozatául, mint legutóbb is az a b bájos kristálypohár, melyben a whisky szokatlan aranybarna színt öltött. Pedig minden rá volt szabva abban a lakásban, melynek volt ura és parancsolója. Minden összeill , kényelmes és nyugodt volt. Mégis mindig azt hitte, menekül onnan, valahányszor csak felkerekedett az éjszaka kell s közepén. Most meg itt gubbaszt egyedül, és egy törhetetlen hamutartóra zúdítja minden haragját. Visszafeküdt az ágyba, eloltotta a lámpát, és miel tt szívére tett kézzel elaludt volna, egy pillanatra bevallotta magának, hogy boldogtalan.

18

Egy étterem ajtajában találkoztak össze egy este, és eljátszották a Párizsban mindennapos, egyszerre klasszikus és groteszk háromszemélyes balettet: az asszony közönyösen biccentett a férfinak, akinek egykor a vállán nyögött, lihegett, aludt; az esetlenül viszonozta az üdvözlést, Simon pedig egy pillanatig farkasszemet nézett vele, de nem ütötte meg, ahogy szíve szerint tette volna. Leültek két, egymástól távol es asztalhoz, és az asszony lesütött szemmel tanulmányozta az étlapot. A tulajdonos meg a néhány vendég számára, akik ismerték Paule-t, semmi rendkívüli nem volt a jelenetben. Simon határozott hangon italt rendelt, Roger pedig egy másik asztalnál megkérdezte társn jét l, mit inna. Végül Paule fölnézett, rámosolygott Simonra, és Roger felé pillantott. Szereti t, abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált számára, mikor az ajtóban meglátta a férfit, dacos tekintetét: még mindig szereti, hosszú, haszontalan álomból ébredt. A férfi is ránézett, és mosolyogni próbált, de a mosoly lehervadt arcáról. – Mit iszik? – kérdezte Simon. – Fehérbort? – Miért ne? Paule nézte a tányér mellett pihen kezét, a gondosan megterített asztalt, Simon zakója ujját meztelen karján. Egy hajtásra kiitta a poharát. Simon beszédéb l hiányzott a szokásos élénkség. Mintha várt volna valamit t le – vagy Roger-tól. De mit? Hogy fölálljon az asztaltól, odaszóljon neki: „Bocsáss meg”, keresztülmenjen a termen, és azt mondja Roger-nak: „Elég volt, menjünk haza”? Az ilyesmi nem szokás. Manapság egyébként se szokás semmi, ami értelmes, emberi. Vacsora után táncoltak; Roger ott hajladozott el tte, szokás szerint esetlenül, mint a mackó, karjában az átlagnál valamivel jobb barna n vel. Simon is felállt, ruganyos volt és karcsú, félig behunyt szemmel, könnyedén táncolt a dallamot dúdolgatva; Paule átadta magát a táncnak. Meztelen karja egy pillanatra súrolta Roger kezét, mely súlyosan tapadt a barna n hátára; felnyitotta szemét. Egymásra néztek, Roger meg , mindegyik a „másik” válla fölött. Lassú, ritmustalan foxtrott szólt, a párok egy helyben mozogtak. Tíz centiméterr l szemlélték egymást, kifejezéstelen, mosolytalan arccal, látszólag meg sem ismerve a másikat, majd egyszerre Roger keze levált a n válláról, Paule karja felé nyúlt, ujjai hegyével gyengéden végigsimított rajta, és tekintetében annyi könyörgés ült, hogy az asszony behunyta a szemét. Simon fordult egyet, és elvesztették egymást szem el l. Aznap éjjel, fáradtság ürügyén, nem volt hajlandó együtt aludni Simonnal. Sokáig feküdt az ágyban nyitott szemmel. Tudta, hogy mi következik, tudta, hogy nincs, soha nem is volt más megoldás, és a sötétben, kissé összeszoruló torokkal beletör dött. Az éjszaka közepén fölkelt, átment a szalonba, ahol Simon aludt. Ott hevert a fiú, ziháló lélegzettel, keresztben a kanapén. A szobájából ráes fényben Paule elnézte a párnába fúrt fejét meg a kis barázdát a tarkóján a két csigolya között; a saját ifjúsága aludt el tte. De amikor a fiú nyögve a fény felé fordult, elmenekült. Nem mert már szólni hozzá. Másnap reggel Roger cs postalevele várta az irodában. „Találkoznunk kell, ez nem mehet így tovább. Hívj fel telefonon.” Felhívta. Megállapodtak, hogy este hatkor találkoznak. De a férfi tíz perc múlva ott volt, félszegen toporgott a csupa n közt az üzletben. Paule odament hozzá, és bevezette egy aranyozott nádszékekkel telezsúfolt kis szalonba; micsoda lidércnyomásos díszlet! Csak akkor pillantott rá. Igen, az. A férfi odalépett hozzá, a vállára tette kezét. Kicsit dadogott, ami nála a rendkívüli felindultság jele volt: – Olyan boldogtalan voltam – mondta. – Én is – hallotta a saját hangját Paule, és a férfihoz simulva végre sírva fakadt, könyörögve magában Simonnak, hogy bocsássa meg neki a két utolsó szót.

Roger a hajába temette arcát: – Na, na, ne sírj – mondta ostobán. – Én megpróbáltam... – szólt Paule bocsánatkér hangon – én igazán megpróbáltam... Aztán arra gondolt, hogy ezt nem Roger-nak, hanem Simonnak kellene mondania. Összezavarodott. Mindig vigyázni kell, az ember sose mondhat el mindent egyetlen embernek. Könnyes szemmel, rezzenetlen arccal állt. Roger hallgatott. – Mondj valamit – suttogta Paule. – Nagyon egyedül voltam – mondta a férfi –, és gondolkoztam. Ülj le, itt a zsebkend m. Mindjárt elmagyarázom. Elmagyarázta. Elmagyarázta, hogy a n kre oda kell figyelni, de nem vigyázott eléggé, és megértette, hogy mindenr l tehet. Nem haragszik Paule-ra a könnyelm ségéért. Többé egy szót sem ejtenek róla. – Igen, Roger, igen, igen – mondta az asszony, és szeretett volna zokogni és harsányan nevetni. Beszívta a férfi testének, dohányának oly ismer s illatát, és úgy érezte, megmenekült. És elveszett. Tíz nappal kés bb utoljára volt otthon Simonnal kettesben. – Ezt se felejtsd el – mondta, és odanyújtott neki két nyakkend t, de nem nézett rá, úgy érezte, nem bírja tovább. Már második órája segített a fiúnak csomagolni, összeszedni egy szerelmes, de rendetlen fiatalember sovány cókmókját. És mindenünnen Simon öngyújtója, Simon könyvei, Simon cip i bukkantak el . A fiú nem szólt egy szót se, tartotta magát keményen, bár elszorult torokkal. – Hagyjuk abba – mondta. – Amit még talál, csak adja le a házmesternek. Paule nem felelt. Simon körülnézett, és arra próbált gondolni: „Utoljára, utoljára”, de hasztalan. Idegesen remegett. – Nem felejtem el – mondta Paule, és ráemelte a szemét. – Én sem – felelte a fiú. – De az más, egészen más. Félúton kifele menet megtorpant, dúlt tekintettel nézett vissza Paule-ra. És még egyszer utoljára átölelte, az asszony felfogta bánatának teljes súlyát, ahogy azel tt a boldogságáét. Nem tudta megállni, hogy ne irigyelje t ezért a kínzó, szép bánatért, ezért a gyönyör fájdalomért, amilyenben neki, tudta, soha többé nem lesz már része. A fiú hirtelen kitépte magát a karjából és kirohant, ottfelejtve a csomagjait. Paule utánaszaladt, kihajolt a korláton, és a nevét kiáltotta: – Simon, Simon – és maga se tudta, miért, hozzátette még –: Simon, most már öreg vagyok, öreg... De a fiú nem hallotta. Könnyben úszó szemmel futott le a lépcs n; futott, mintha a boldogság zné, huszonöt éves volt. Az asszony lassan becsukta az ajtót, belülr l nekitámaszkodott. Nyolc órakor megcsörrent a telefon. Még miel tt fölvette volna, tudta, mit fog hallani: – Ne haragudj – mondta Roger –, de egy üzleti vacsorára kell mennem, csak kés bb jövök, ugye...

TARTALOM

JÓ REGGELT, BÚBÁNAT! / 5 (BOLDIZSÁR IVÁN) SZERETI BRAHMSOT? / 139 (SZABOLCS KATALIN)

KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ, EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÓ ÜZEM NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3170.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN

FELEL S SZERKESZT : PÓR JUDIT A SOROZATOT TERVEZTE: MACZÓ ZSUZSANNA A FEDÉLFOTÓ ORAVECZ ISTVÁN MUNKÁJA M SZAKI VEZET : MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 132 000 PÉLDÁNYBAN, 12,24 (A(5) ÍV TERJEDELEMBEN, PLANTIN BET VEL ISBN 963 07 4299 3