Forró Mesék 1. kötet

ÁLARCOSBÁL Raoul Thuiller-Lefevre Ha belegondolok, hogy ide sem akartam jönni… Az út, meg egyáltalán ez az éghajlat, túl sok unalmas utazás egy még unalmasabb partiért, ahol ráadásul a legkonzervatívabb vénkisasszonyoknak kell csapni a szelet… De most, hogy itt vagyok, nem bánom annyira. Colbert nagybácsi nem tévedett. Ez a hely valóban páratlan szépségű, leírhatatlan, már-már gyomorforgató fényűzéssel, amikkel nem találkozni a déli villákban. - Valld be, hogy most még téged is sikerült lenyűgözni! – veregeti meg a vállam, barátom, és halkan felnevet. – Hálás lehetsz a bácsikádnak… Cinikusan elmosolyodom. Valójában nem is igazi nagybácsi… vagy, ha az, hát elég furcsa ízlése van, ha egy nálánál jóval idősebb asszonysággal szűrte össze a levet. Anyám nővére igazán szórakoztató asszony volt, de nincs az a pénz, hogy megkörnyékezzek egy hozzá hasonlót… Az biztos, hogy Colbert bácsi alig 10 évvel lehet idősebb nálam és nem tudok olyan ünnepséget, ahová ne tudná elintézni a meghívót. - Nos, kedves barátom, az lehet, hogy a környezet káprázatos, de jobban örülnék, ha a finom hölgyemények mosolya vakítana el, ehelyett a pompa helyett. Frusztrálnak ezek a maszkok… Mi van, ha egy jól öltözött bányarémet emelek ki a vízből? - Hogy te miken nem aggódsz! – kuncog a pohara mögött Michele. – Akkor rajta hagyod az álarcot, és csak a karcsú derekára koncentrálsz. Eddig mindig feltaláltad magad, kedves Raoul, most sem kételkedek benned. Erre már őszintén elmosolyodom. Ha jobban belegondolok, nem is olyan rosszak ezek az álarcok… Ad ennek az estének valami mesebeli perverzitást…

Dominique d'Avrille-Chauteau Nem tudom, a többiek mire számítottak… én mindenesetre egészen jól érzem magam a bőrömben. Meglepően és kielégítően jól érzem magamat. Tudom, hogy gonosz tréfát űztek velem, amikor kisorsoltuk, ki milyen jelmezt öltsön, úgy sejtem, minden cédulán ugyanaz volt, amikor én húztam… de most mind a négyen nagyot nyeldesve bámulnak. Fogadni mernék, hogy nem ismernek fel, bár én felismerem őket… és mind körülöttem köröznek. Felkérni persze egy sem mer. Gyávák hozzá… bár azt hiszem, ők meg azt hiszik, még eljönni is gyáva voltam… Kuncogok a szétnyitott legyező mögött; azt hiszem, most senki sem tudja, ki vagyok. Kényelmes dolog az álarc… a női ruha kevésbé, fogalmam sincs, hogy képesek a nők hosszan elviselni az ilyen szoros fűzőt meg ezt a merev rácsot oldalt, ami kidomborítja a szoknyát… de jól áll nekik, az igaz, és a mohó tekintetekből ítélve nekem is… táncosom a menüett végeztével udvariasan elenged, és meghajol. Pukedlizek előtte, és újabb préda után nézek, valami csinosabbat keresek… hosszú még ez a bál… Raoul Thuiller-Lefevre Bőven van időnk megszemlélni a felhozatalt, és mi sem egyszerűbb megoldás erre, mint a partnerváltás a menüettben. Michele-nek igaza van, azért akadnak itt csinosabb lányok, még, ha nem is találom egyiket sem igazán különlegesnek. Barátom szerint kezdek túlzottan válogatós lenni… de mit tegyek, ha egyszer ilyen jóképűnek teremtettek? Ő is azóta kezdte el élvezni az életet, hogy elmondtam neki pár apró praktikát, amivel könnyebben megbabonázhatja a csillogó szemeket… Például, hogy fürödjön kicsit gyakrabban, mint az uraságok szoktak… Ez gyakran jobban tetszik a nőknek, mint a temérdek parfüm, amit magunkra kenünk és nyáridőben a bogarak is jobban kímélnek.

A tánc végével kicsit csalódottan nézek körbe. Egy ekkora parti és sehol egy kedvemre való falat? - Oda nézz! – böki meg az oldalamat barátom és egy aranytollú hattyú felé mutat, akihez bár senki nem mer közel menni, de érezhetően követik a pillantásukkal. – Ilyen virágszálak nem nőnek délen, abban biztos vagyok! Nyelek egyet, ahogy jobban végigmérem. Azt hiszem, megtaláltam, akit kerestem… Dominique d'Avrille-Chauteau Nem! Nem, nem és nem! Azért mindennek van határa! Sokáig nem vagyok képes elviselni ezt a bűzt… Kedvetlenül válok ki a táncosok közül, és magamat legyezgetve húzódom félre. Az egyik inas mohó tekintettel kínál meg innivalóval, elveszem tőle a hűsítőt, és még odébb húzódom. Az imént a párcserélgetés közben az a négy „barátom”, akik a ruhát osztották ki jelmezül, is felkért, de nem ismertek fel. Ebben biztos vagyok, elvégre különben nem tettek volna olyan ajánlatokat… nem közismert, miféle viszonyokba bonyolódtam, ők meg különösen nem tudják… de nem fogadtam el egyiket sem. Tiltakozott az orrom ellene. Belekortyolok az italba, amíg leereszkedem az egyik üres pamlagra; szórakoztat a közelben álló asszony irigy pillantása, és kíváncsi nyaktekergetése. Úgysem jön rá, ki vagyok, ez biztos… megmozgatom kicsit a lábfejemet. A tánc fárasztó így, ebben a cipőben… Körbenézek újra, és megakad a tekintetem az egyik maszkon… hümm, szép szál ifjú… és az a kalap! Nagyon… különleges… megnyalom a szám egy picit. Egészen helyes. És… felém tart? Raoul Thuiller-Lefevre Pár hosszú pillanatig csak gyönyörködöm a különleges szépségben. Olyan szép és olyan magabiztos, hogy a többi érdeklődő nem bírja összeszedni a bátorságát. Hát… én meg

merem. Mit veszíthetek? Holnap egyszerűen tovább utazunk és elégetem az álruhámat. Nem tudja meg senki. Mindazonáltal… Miért épp ő lenne kivétel? Lassú léptekkel, ám magabiztosan sétálok oda hozzá. - Hódolatom, szépséges kisasszony – bókolok előtte, aztán megkeresem a tekintetét és rávillantom a legfessebb mosolyomat. – Ön a legtündöklőbb virág ezen az estélyen, részesítene abban a kegyben, hogy nekem adja a következő táncot? Dominique d'Avrille-Chauteau Már ahogy közelít felém, azzal biztossá tesz benne, hogy táncra kér, s egyébre is szeretne… ismerem ezt a típust, hódolnak neki a nők… a legyező elrejti a mosolyomat. Az a férfi, akivel először háltam, hasonló volt… mi lenne, ha ezzel a csábítóan kék szemű ifjúval is elszórakoznék? Már ha hagyja, természetesen… de azt hiszem, legalább egy kis játékra megfelelő lenne… Valóban felkér… ő is nőnek nézett… mosolyogva biccentek, és feléje nyújtom a kezemet, miközben talpra állok. - Ilyen szíves invitálásnak nincs az a jégszívű hölgy, mely ellen tudna állni… - felelem halkan. Ó, igen, ez élvezetes lesz… Raoul Thuiller-Lefevre Ez alkalommal sem tévedek és a hölgyemény boldogan áll kötélnek. A gyönyörű zöld szemek smaragdként ragyognak, de egy pillanatra, mintha valami mást is vélnék felfedezni benne… Bizonyára képzelődöm. Irigy pillantások követnek minket, ahogy bekísérem a táncosok közé. Páran illetlenül összesúgnak… A gigue-vel épp szerencsém van, hogy közelebbről is megszemléljem partnerem. Pompás méregzöld ruháján megcsillannak a díszek, kesztyűjénél kivillan vékony, hófehér karja, nyakdísszel fedett karcsú nyaka, keskeny, szép arca… Ezek tudatában, úgy érzem, nem érhet komolyabb

csalódás, ha sikerül megszabadítanom ettől a sok felesleges ruhadarabtól… Az illata is… egészen mámorító. Miféle parfüm lehet ez? Dominique d'Avrille-Chauteau Nocsak. Még csak nem is büdös… ilyen közelről sem érzem annak bordó-fekete táncosomat, ami még örvendetesebbé teszi a tényt, hogy igencsak helyes férfi. Csinos arca van a maszk alatt… és mohó pillantása láttán elfut a jókedv. Ó, igen, ez különleges játék lesz, még ha nem is kapom meg egészen azt, amit szeretnék… Egészen ügyes, kecsesen forgolódik körülöttem… és én hasonló kecsességgel mozgok, de közben… megsimítom párszor a derekát, a combját, mintegy véletlenszerűen, de félreérthetetlenül… és minden egyes kis fordulattal a kezem egyre közelebb jár az ágyékához. Diszkréten csinálom, a körülöttünk táncolók nemigen vehetik észre… de ő igen. Biztosan. Egészen biztosan. Raoul Thuiller-Lefevre Megborzongok, ahogy néha véletlenül megérinti a derekam, a lábam. Véletlennek érzem, ám amikor egy óvatlan pillanatban megsimítja a combomat, és sokat mondóan rám mosolyog, már igencsak félreérthetetlen a helyzet. Ez igazán meglepő fordulat! Ki gondolta volna, hogy itt is akadnak kacér lányok. Elégedetten elmosolyodom. - Szerencsésnek érzem magam, hogy megosztja velem értékes társaságát, de egy ilyen pompás virágszálnak bizonyára akad hódolója szép számmal… Nyugtasson meg, ugye nem fog a tánc után párbajra éhes kérők hada megrohamozni? Dominique d'Avrille-Chauteau Már-már kacagtatóan elégedett táncosom arca… és a kérdése… csaknem tényleg kinevetem, de erőt veszek

magamon. Hogyan is szokták… hát persze… finoman rámosolygok. - Tán meglepő, de önt bizonyára megnyugtatja, hogy ön az első bátor vitéz, aki megostromolja bástyáimat – súgom neki halkan, és ez a simítás már nagyon-nagyon közel jár az ágyékához… - Ne tartson oly kérőktől, akik jogosan követelhetnének öntől párbajt, a jogtalanokra pedig ügyet sem vessen… Irigyeim nem akadnak? Önnek nincs felesége, aki epedve várja, vagy éppen mérget habar egy pohár pezsgőbe, hogy nekem kínálja? Még egy simítás… és ezúttal már nem csupán közel jár… ezt már mércézésnek is veheti… Raoul Thuiller-Lefevre Ez már…ez igenis gonosz! Ez a lány már nem egyszerűen kacérkodik… Nagyot nyelek és próbálok mosolyogni. Nagyon nehéz koncentrálni arra, hogy kordában tartsam a föllobbanó vágyamat. - Legjobb tudomásom szerint nincs, de ha mégis akadna ilyen sárkány, Önért boldogan kirántanám a kardom… Dominique d'Avrille-Chauteau Hümm. Nem is olyan kicsi. Ez a játék csak egyre remekebb és remekebb lesz… - Ahogy látom, nehezére eshet hüvelyében tartania kardját – mosolygok rá a következő fordulat közben, és újra végigsimítom az ágyékát a legyezőmmel, mintha véletlen lenne. Elégedett vagyok, egyre elégedettebb. – Akad itt alkalmas vívópást, ha ez örömmel tölti el… Kíváncsian lesem szavaim hatását… és visszafojtom a gonosz kuncogást. Remek játék…

Raoul Thuiller-Lefevre Egyre nehezebb titkolnom, hogy mennyire felizgat a viselkedése, még, ha meg is lep közvetlensége. Ki gondolta, hogy az itteni lányoknak nem kell leróni az unalmas tiszteletköröket. Feltétlen meg kell köszönnöm bácsikámnak, ha legközelebb találkozom vele. - Ami azt illeti, a táncban eléggé berozsdásodom… - súgom a fülébe. – Szívesen venném, ha megmutatná, hol bizonyíthatnám vitézi erényeimet… Dominique d'Avrille-Chauteau Egyre biztosabbra veszem, hogy vidéki, még ha a kiejtése nem is árulkodik róla… de még azt a két-három unalmas kört sem teszi meg… ki gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz elcsábítanom ezt a jóképű férfit? Megkuncogtat a suttogása… és kissé izgatottá is tesz, szerencsére a ruha ezt elrejti… nem úgy, mint az ő nadrágja… A táncnak vége… amikor bókol felém, és pukedlizek, felemelkedve odasúgom neki: - Jöjjön utánam pár perc múlva, a folyosón várom… - és elhagyom a termet. Raoul Thuiller-Lefevre Megbabonázva nézek utána. Vajon komolyan gondolta? Vagy így próbált meg lerázni… Michele azonnal megjelenik mellettem és egy pohár pezsgőt nyújt felém. - Ezt nevezem! Mit mondtál neki, hogy így kiviharzott? - Én? – pislogok meglepetten, elveszem a pezsgőt és kissé udvariatlanul meghúzom. Uhh, ez a fejembe szállt…- Én nem mondtam semmit… Ellenben, amit ő mondott – elvigyorodom-, az, kedves barátom, nem a te előkelő füleidnek való… Még jobban meglepődik, mikor lehúzom a maradék pezsgőt és búcsút intek neki, hogy a gyönyörű vadmacska után nyargaljak.

- Hé, mégis…! - Később találkozunk, barátom! – intek még vissza, aztán csak magamnak mormolom. – Most le kell szakajtanom az éjszaka legszebb virágát… Dominique d'Avrille-Chauteau Odakinn a palota díszes folyosóján gyorsan megigazgatom a ruháimat; elég kényelmetlen ez a kasszerű, merev panier… és a fűző is, ami azt illeti, az inassal ma kicsit szorosabbra húzattam, mint általában, mielőtt elküldtem és átöltöztem volna… pihegek egy sort a tánctól. Még nem egészen tudom, mit fogok kezdeni a táncosommal… de megtréfálnom már így is sikerült. Ha nem gyávul el, és valóban jön, akkor elviszem a szobámba, és… nos, ha ott nem gyáva, akkor talán tovább is megyek egy kis játszadozásnál… Elmosolyodom a léptek koppanására… valóban a bordó-fekete ruhás, tollas kalapos ifjú jelenik meg az ajtóban. Pukedlizek feléje. - Köszönöm, monsieur… - aztán megfordulok és elindulok a lépcsőház felé. Tudom, hogy követni fog… Raoul Thuiller-Lefevre Mesebeli hercegnőként vár a folyosó végén. Nem látok verőlegényeket, pedig akadt már hasonlóval balszerencsém… Siklik, ahogy lépked a lépcsőkön… Nem lehet, hogy a szemem káprázik, hogy ő csupán egy látomás? Egy szellem? Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt áll meg, felém fordul és a szája elé teszi a mutatóujját. Elbűvölően mosolyog… Megfordul, hogy kinyissa az ajtót, de nem állom meg, hogy meg ne lepjem egy csókkal a gyönyörű hófehér vállát… - Ön vérforraló, gyönyörű hercegnőm… - súgom a fülébe és megsimítom a karcsú derekát…

Dominique d'Avrille-Chauteau Nem kell csalódnom benne; felajzottan, mohón követ… csendre intem ugyan, de nem engedelmeskedik… sebaj. Mindenki a bálon nyüzsög. Nem fogják meghallani… mindamellett… a csókja a vállamon, a keze a derekamon borzongásra késztet. Kuncogok. - Nem vagyok hercegnő – súgom vissza, és kissé hozzádörgölőzöm… gondosan ügyelek rá, hogy súroljam az ágyékát, és megsimítom a kezét a derekamon, de nem lököm le onnan. Élvezem a játékot… kinyitom a kilincsre zárt ajtót, és belépek, magammal vonva táncosomat. Odabenn csupán az asztali gyertyatartó ég, csupán annyi fényt adva, hogy lássuk a bútorokat… de nem bánom. Megfordulok, és a megtréfálandó ifjúra mosolygok. - Íme, a pást… - intek a széles, függönyökkel elzárt ágy felé. – Megfelel önnek, monsieur? Raoul Thuiller-Lefevre Nyelek egyet, ahogy végigmérem őt, aztán a széles baldachinos ágyat. - Tökéletes… - mondom halkan, közelebb lépek hozzá és átkarolom a derekát. – Bár kissé meglep, hogy ilyen gyorsan a tettek mezejére kíván lépni, mikor azt sem tudja, ki lehetek… Talán egy koldus vagyok, aki egyetlen éjszaka erejéig díszruhát öltött…- megfogom a kezét és megcsókolom, közben egyenesen a szemébe nézek. Próbálom kitalálni, vajon hol lehet a probléma ebben az egészben. Nem lehet csúnya, legalább is annyira nem… Nem takar olyan sokat az a ruha, meg az álarc. Talán gyilkosok várnak az ágy alatt, vagy a szekrényből ugranak elő? Ugyan, miért engem? Hisz még pénz sincs nálam…

Dominique d'Avrille-Chauteau Nocsak… végül csak gyanút fogott… kuncogok egy sort táncosom kárára, miközben megcsókolja a kezemet. Aztán megsimítom az arcát, és rámosolygok. - Mindig is türelmetlen természetű voltam, monsieur… de kedves, hogy így felhívja a veszélyre a figyelmemet. Noha csak némi… játszadozásra vágyom, talán… elárulhatná előtte a nevét nekem… - az én játékom szempontjából mindegy, koldus-e vagy királyfi… mindkét esetben egyformán szórakoztató lenne. – És ígérem, ha méltó a neve, elfeledem, amint ön kilép ebből a szobából, amennyiben úgy kívánja… Ha szeretné, leellenőrizheti a vívópástot, ahogy tetszik… ha fél tőlem… Nehéz visszafojtanom a kárörvendő kacagást. Igaz, okosabb, mint hittem, feltűnt neki, hogy túl szerencsés… nem olyan fafej, mint a többség, és nem csak évente kétszer mosakszik. Már csak az kéne, hogy bátor is legyen… a tökéletes élvezethez… Raoul Thuiller-Lefevre Valóban vérforraló, ahogy megérint. Feszít az ágyékom és iszonyúan vágyom rá, hogy a pamlagra fektessem és meghágjam ezt a kívánatos buja nőszemélyt. Átkozott ruha! Mindenhol annyira takarja, hogy a derekán kívül, alig találok rajta megfelelő pontot, ahol érinthetném… Minél hamarabb meg kell szabadítanom tőle! - Azt hiszem az ellenőrzésre nem lesz szükség… Azt mondják, szerencsés az a férfi, aki egy szép hölgy keblein leli halálát, és hogyha ön ilyen véget kíván nekem, ám legyen… A nevemet pedig egy névért adom, és engedje meg, hogy felfedjem, kit rejt ez a díszes álarc…

Dominique d'Avrille-Chauteau Nos… miért is ne… hátrálok egy lépést, és rámosolygok. Nagyon is jól látom, miféle problémákkal küszködik… Helyes. Vidéki, aligha tudja az itteni ejtéskülönbséget, hiszen olyan leheletnyi, hogy szinte nincs is… és ha észreveszi, és megfut, akkor megérdemelte. Pukedlizek. - Névért nevet, arcért arcot, hogy világos üzlet legyen… én Dominique d'Avrille-Chauteau vagyok, monsieur… és önben kit tisztelhetek? – mosolygok rá jóképű táncosomra. Raoul Thuiller-Lefevre - Dominique? – forgatom meg a számban a hangzatos nevet. – Igazán gyönyörű név, akárcsak a viselője. Megemelem a kalapom és meghajolok partnerem előtt. – Az én nevem Raoul Thuiller-Lefevre. Messziről jöttem, hogy részesüljek abban a szerencsében, hogy megismerhetem önt… Ami pedig az arcom illeti… - kioldom a maszkom és egy könnyed mozdulattal leemelem az álarcot. – Megtisztel azzal, hogy cserébe ön is megmutatja magát? Dominique d'Avrille-Chauteau Nem vette észre… annyi baj legyen, hosszabban tart a játékom… bólintok, és a maszk szalagjához emelem a kezemet. Nem olyan nehéz lebontani, aztán az asztalra teszem, és Raoulra mosolygok. Ismerős a neve, még csak nem is rangon aluli… és még az álarcban is látszott, milyen jóképű, most sem kellett csalódnom… de nem sokáig hagyom neki, hogy szemlélődjön, mert közelebb lépek hozzá, és egyelőre még csak a szoknya oldalsó duzzanatával dörgölőzöm hozzá deréktájon. Valamire jó is a magas sarkú cipő, nem kell pipiskednem… - Nos, megfelelőnek találja? – kérdezem incselkedve, majd a szájához hajolok. Nem éppen nőies, hogy én kezdeményezem a csókot, no de nem is nő vagyok....

Raoul Thuiller-Lefevre Megdobban a szívem, mikor megpillantom az arcát. Felkészültem rá, hogy talán meglep, amit látni fogok, de kizárólag a kellemes csalódást mondhatom… Dominique egyszerűen lélegzetelállító. Hogy megfelel-e? Az nem kifejezés! A lélegzetem is elakad, mikor hozzádörgölőzik az ágyékomhoz…! Ez a nő…! Kik nevelték fel? Csak nem eltévesztették a kedves szülők, és az apácazárda helyett a kurtizánok közt nevelkedett? Annál jobb nekem! Akkor bizony remek estének nézek elébe! Érzem a leheletét az ajkaimon és nem bírom tovább türtőztetni magam. Lehajolok és megcsókolom, mélyen, szenvedélyesen, simítva, harapva az édes ajkakat… Teljesen elveszi az eszem! Dominique d'Avrille-Chauteau Csak azért nem kuncogok, mert tele a szám… úgy látom, még mindig nem tűnt fel neki a csalás, meglepett, álmélkodó arca alapján… átkarolom Raoul nyakát, miközben csókol, és még erőteljesebben simulok hozzá. Tudom, hogyan kell felizgatni egy férfit… és az igazat megvallva, engem is izgat a helyzet. Szerencsére nálam nem olyan feltűnő, mint az ő öltözékén… Hűű. Csókolni aztán tud, nagyon is… egészen áthevülve viszonzom, aztán, amikor elválunk, a füléhez hajolok. - Úgy vélem, az ön válasza igen… nos… az enyém is az… - és hátrébb lépek. Még majd ki kell kerülnünk az asztalt, hogy az ágyhoz érjünk… de nem engedem el. Igenis jó érzés fogni… Raoul Thuiller-Lefevre Követem a lépteit. Egy pillanatra nekiütközünk az asztalnak, de nem bánom. Kuncogva felém fordítom, az asztalnak döntöm, és újra megcsókolom. Az arcát, a nyakát ízlelem… Meg kéne szabadulni ettől a nyakdísztől… Le akarom venni, de ahogy elhúzódom, már ki is csusszan a karjaim közül és kacagva odalépdel az ágyhoz. Élvezem ezt a játékot, még ha

szokatlan is, hogy ő irányít… Követem az ágyhoz és újra szenvedélyesen megcsókolom. - Ne kínozzon tovább… - suttogom türelmetlenül a fülébe és csókolom, harapom a fülét. – Kérem… Dominique d'Avrille-Chauteau Milyen kis heves… egyre jobban tetszik. És nagyon jól csókol… kár, hogy alighanem nem megyünk sokkal tovább. Nem egészen hagyom, hogy azt csinálja, amit akar, és úgy látom, élvezi ezt az újdonságot… Az ágynál először még állva törleszkedem hozzá, és az ujjaim még csak a nadrágján kívül, de most már leplezetlenül az ágyékán simítanak végig. Újra méretet veszek róla… hümm, ha már teljesen merev, akkor sem kicsi. Pont a megfelelő méret… tényleg kár érte… ha végül gyávának bizonyul... Élvezem a harapásait, a nyelvét a fülemen… felkuncogok. - Legyen hát óhaja szerint – súgom, és leülök az ágy szélére. Elég magas, egy bizonyos tevékenységhez pont megfelelő… rámosolygok. – Akkor ön jön, monsieur… Raoul Thuiller-Lefevre Nagyot nyelek. Alig várom, hogy ledöntsem arra az átkozott ágyra és megmerítkezzem a buja kis testében… Mikor leül, újra az ajkaira hajolok és megcsókolom. Most nem olyan hevesen, inkább ízlelgetve… Lassan lejjebb ereszkedem és fellibbentem azt a szoknya-börtönt, hogy végre közelebbről is megszemlélhessem a karcsú kis lábait… Óvatosan lesegítem a cipőt az egyik lábáról és még a harisnyán keresztül megcsókolom a lábfejét, a bokáját és csókjaimmal egyre feljebb haladok az édes combon… Hallom, ahogy élvezettel felsóhajt és ettől csak még türelmetlenebbül kívánom! Csókolom, harapom a ruhán át és a kezem a forró kis völgyre vándorol… Felnyög, én viszont megtorpanok! Ez nem völgy… Ez egy határozott domb, sőt… kemény… Te jó ég! Döbbenten, rémülten, levegőért kapkodva húzódom el…

- Ez meg… Ez meg… mit jelentsen?! Dominique d'Avrille-Chauteau Elég sokáig tartott neki, hogy rátapintson a lényegre… nem mintha panaszkodnék emiatt, igenis élvezetes, amit csinál… nagyon jól csókol, és ügyesen kezdi el a szerelmi leckét, még jobban felizgat, mint gondoltam volna… megtámaszkodom hátul, és félig lehunyt szemmel élvezem az ügyes ujjait. De nem bírom visszafojtani azt a régóta kikívánkozó vigyort, amikor rémülten magyarázatot követel… ártatlanul pislogok rá. Elvégre messze nem én voltam az egyetlen férfi odalenn női jelmezben, csak éppen ők nem ilyen nőiesek, mint én… - Valami baj van tán, monsieur? Az imént még buzgón vívni kívánt… Raoul Thuiller-Lefevre Egy hosszú pillanatig szóhoz sem jutok a dühtől. Kiegyenesedem és a gonosz kacajra felemelem a kezem, hogy megüssem, de visszafogom magam… A saját hülyeségem, hogy nem vettem észre hamarabb! Ezt a gyalázatot, hogy így az orromnál fogva vezettek…! - Te kígyó! – sziszegem dühömben. – Átkozott démon lehetsz, hogy így át tudtál vágni…! Azt hittem, a főnyeremény leszel, nem a vívópartner… Azt hittem, nő vagy! Dominique d'Avrille-Chauteau Mulattató látni, hogyan torzul el az arca. Azt hiszem, gonosz vagyok… de igenis élvezetes ez a játék is. Legközelebb is ki kell próbálnom… most ugyan sajnálom egy kicsit, hogy még sincs kedve folytatni a játékot… legalább nem üt meg. Olyan kedvesen mosolygok rá, amennyire csak tudok, hiába szidalmaz… - Ó, igen? Én pedig azt hittem, hogy ön, monsieur, férfi – felelem halkan és hidegen. Aljas ez ugyan, de… kíváncsi vagyok…

Raoul Thuiller-Lefevre Reszketek a dühtől és a testemen uralkodó vágytól… Annyira felajzott, hogy hiába a csalódás, a düh, nem tudok lehiggadni… Mély levegőt veszek. Szeretném… megütni, ellátni a baját, amiért bohócot csinált belőlem… Így nem mehetek vissza az emberek közé! Válaszra nyitom a szám, de nem jön ki szó… Felkel az ágyról, felém nyúl és megérinti az ágyékom. Elhátrálok, de már csak akkor mikor végigsimított rajta és felfogom mit is csinál… - Hagyd abba! Férfi vagyok…! De ez…! - Szórakozást így is ígérhetek, monsieur… de, ha túl gyáva… vigyorog rám gúnyosan és megnyalja a száját. Mintha egy incubus lenne előttem és talán még a szeme is vörösen villant. Vagy képzelődöm? - Nem vagyok gyáva! – üvöltöm kínomban. A rohadt életbe…! Dominique d'Avrille-Chauteau Helyes férfi még így, dühösen is… és mindenképpen remek alkalmat adott nekem a szórakozásra. Ahogy elnézem, még nem volt dolga férfival… kár. Így másfelé terelem a gonosz játékot, már tudom is, miféle irányba… akárhogy is mércézem, igen férfi, hiába idegesítem… - Akkor talán nem utasít vissza egy kis játékot – mormolom lágyan… tudom, hogy vissza fogja, de… akkor is mulatságos… nocsak… tétovázni látszik… de aztán hevesen megrázza a fejét. - Ez becsület kérdése! Ön engem megsértett! Egy pillantást vetek a sarokba a fegyverállványra, amit brokáttal takartak le… de leteszek az ötletről, ez a ruha nem alkalmas a vívásra… - Akkor kiengesztelem – ígérem, és lassan térdre ereszkedem…

Raoul Thuiller-Lefevre Remegek és nem értem miért nem tudom egyszerűen visszautasítani. Nagyon feszít az ágyékom és a tény, hogy megtenné… Csalódott vagyok, hogy nem azt kaptam, amit vártam, de elgondolkodom az ajánlatra. Végül is… Colbert bácsinak köszönhetően, volt szerencsém vagy inkább szerencsétlenségem részt venni néhány szokatlan estélyen, ahol szabadabban folyt a bor és bizony gyakran orgiákba torkollott… Ezeken az estélyeken gyakran gabalyodott össze az ember fiúkkal, férfiakkal, akiknek hamvasabb volt a bőre, mint a legtöbb nőnek és akadt olyan, akit nagyon nehezen engedtem el az éjszaka végével… Nagyot nyelek és mély levegőt veszek, de nem állítom meg… Dominique d'Avrille-Chauteau Hogy elnémult hirtelen… helyes… nagyon is helyes… próbálom elfojtani a vigyoromat, inkább mindkét tenyeremet a nadrágra simítom. Érzem, milyen forró, lüktető alatta… nem állít meg. Hangosan szedi a levegőt, és úgy látom, zavarban van… jó. Nagyon jó. Ideje tovább játszani… Először még az anyagon át hajolok oda a számmal, és lehelek rá… aztán az ajkaimat is rásimítom. Mintegy varázsütésre keményedik meg még jobban… már kényelmetlen lehet neki. Segítek rajta egy kicsit… könnyen kibontom a nadrágja elejét, és a tenyerembe veszem. Nem rossz, nem rossz… és egy kicsit még nagyobb és keményebb lesz a kezemben… ráhajolok a farkára, és óvatosan a nyelvemmel izgatom a végét. Remegő kézzel odanyúl, de nem foglalkozom vele, csak eltolom az ujjait, és még mélyebbre veszem a számba… fel-le, fel-le… közben óvatosan elszorítom a szerszáma tövét. Nem engedem, hogy elélvezzen, és amikor a hörgéséből úgy ítélem meg, már igencsak a határon van, kiengedem a számból. El is engedem, megtörlöm a szám, és felkelek, rámosolygok.

- Jó szórakozást – mondom halkan, és megfordulok, hogy visszamenjek a bálba… Raoul Thuiller-Lefevre Hihetetlen, amit a szájával művel. Annyira felhúz, hogy az már fáj… El akarok menni, de nem enged, és a kéj és a gyötrelem egymással viaskodik a testemben… Felhördülök a csalódottságtól, mikor a farkam abból a szörnyen kellemes forróságból, a levegő hidegével találkozik… Figyelem, ahogy feláll, megtörli a száját… Micsoda?! - Cs-csak tréfál, ugye? – kérdem kifulladva és nagyot nyelek. - Attól tartok csalódást okoznék, mert ugyebár nem vagyok nő… - feleli mosolyogva. – Inkább visszamegyek táncolni… Sikít a bensőm a kielégítetlenségtől és a vágytól. Szó sem lehet róla, hogy most faképnél hagyjon. Nem valami finoman, de utána kapok, megragadom a karjánál fogva és egy mozdulattal az ágyra lököm. Fölé helyezkedem és a lábai közé kerülök, nehogy elhamarkodott mozdulatokat tegyen. - Vannak tréfák, amiket nem követhet el megtorlás nélkül, monsieur… és most túl messzire ment! – közlöm és megcsókolom, erősen követelőzően, birtoklóan, ahogy nőt nem lehet… Dominique d'Avrille-Chauteau Öröm látni a fancsali képét, amikor rájön, hogy faképnél akarom hagyni… Igencsak elégedett vagyok az új játékkal. Nagyon jól sikerült… de aztán Raoul olyat tesz, amit soha nem vártam tőle. Au… ez fáj… nagyon erősen szorítja a karomat, és már-már elkábulok, amikor az ágyra taszít… a fűzőtől amúgy is kicsit kapkodom a levegőt… meglepően határozott mozdulattal kerekedik fölém. Próbálok kiszabadulni alóla, de nagyobb, mint én… és könnyen leszorít…

A meglepő helyzet ellenére majdnem elkuncogom magam, de még ezt sem hagyja. A csókja… túl erőszakos… de visszacsókolok, harapva, marva, és hozzáfeszülök a testéhez. - Ez meglepő – zihálom, amikor elengedi az ajkaimat. – Mégis kedve támadt a víváshoz? Már egy kicsit későn… Raoul Thuiller-Lefevre Dühös vagyok, felajzott és nagyon kielégületlen. Ez nem maradhat ennyiben…! - Kedvem támadt… - mormolom, de most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Lehet, hogy bohócot csinált belőlem, de nem ússza meg ilyen könnyen. – Elkéstem volna? – felhajtom a szoknyáját, végigsimítok a combján, azokon a pontokon, amiknél korábban a hangját hallottam. Fel, egészen a csípőjéig, aztán a combjának hajlatát karcolom végig és végül a szerszámára simítom a kezem, megmarkolom… Először csak gyorsul a légzése, aztán felnyikkan, amire nekem kell mosolyognom. Azt hiszem, nem felejtettem el mindent… Dominique d'Avrille-Chauteau Egy kicsit… visszájára fordult a játékom… talán túl messzire mentem… mert kifejezetten dühösnek és bosszúvágyónak látom magam fölött Raoul arcát… még mindig nem egészen hiszem el, amikor fölgyűri a selymekkel borított fémkosarat… nem látom ugyan a ruhától, mit csinál, de érzem… és ez bőven elég… kezdi visszafizetni, amit én műveltem vele… Feltámaszkodom, aztán átölelem a nyakát, és mohón megcsókolom, erősen és követelőzve, ahogy ő csókolt meg engem… viszonozza, igen forrón és hevesen, de nem veszi le rólam a kezét… egyre inkább felizgat, és egyre szorosabbnak érzem magam körül a kezét… felnyögök, bele a szájába, és homorítok, hogy minél nagyobb felületen hozzá simuljak… ez jó… és nem is olyan… tapasztalatlan… - Akkor… örömmel kiengesztelem… monsieur – zihálom, amikor elenged…

Raoul Thuiller-Lefevre A megdöbbenésem lassan alábbhagy, és újra képes vagyok koncentrálni, ám immár arra, hogy ennek a pelyhedző állú ifjúnak bebizonyítsam, hogy igenis férfi vagyok… minden ízemben férfi! Lefejtem magamról a karját és a kezeit a feje fölé szorítva hajolok fölé. - Kiengesztelni? Óh, nem… A korábbi kiengesztelésnél majdnem hoppon maradtam… lehajolok,hogy megcsókoljam, de aztán meggondolom magam, és inkább az állát csókolom, finoman megharapom… Finom és izgalmas játék. Tovább csókolom a nyakát, az ajkaim közé veszem a puha bőrét, szívom egy kicsit… aztán folytatom a játékot a füléig. Ott is megízlelem, érzem a heves szívverését, hallom, hogy egyre hevesebben veszi a levegőt… Dominique d'Avrille-Chauteau Egy kicsit megijeszt, az igazat megvallva, amikor összeszorítja a csuklómat… felszisszenek, de nem sokáig hagyja, hogy erre figyeljek, mert úgy támadja meg az államat, a nyakamat, hogy egészen elfeledkezek a csöppnyi fájdalomról. Megborzongok, és igyekszem annyira hozzásimulni, amennyire csak lehet. Nem igazán ezt a játékot akartam játszani… de ez is pompásnak ígérkezik. Raoul… tapasztalatlannak hittem, de nem az… messze nem az! - Akkor hát… mit kíván tenni, monsieur? – kérdezem zihálva, és ügyelek, hogy a combommal megsimítsam azt a forró, kemény foltot… Raoul Thuiller-Lefevre Felmordulok kissé, ahogy a combja megsimítja a farkam a nadrágon át… Iszonyatosan kívánom. Már-már fáj, annyira kemény vagyok… - Nem ajánlom, hogy ezt megismételje, amíg ruhában van, különben megsérül az az értékes selyem… - mormolom.

- Milyen figyelmes, monsieur… - mosolyog kacéran. Térdelőhelyzetbe emelkedem és elengedem a kezeit. Ha ellenállni akar, akkor megteheti, de ahogy éreztem, ő sincs olyan állapotban, hogy így visszamenjen a bálba. Megszemlélem újra, fentről a csípőjéig… nagyon izgató látvány. Fiúruhában talán fel sem figyelek rá, de már nem is bánom annyira, hogy rászedett… Végigsimítom az oldalát és a derekánál óvatosan megkeresem a gombokat, amikkel felerősítették a szoknyát… Hála a korábbi partnernőimnek, egész gyorsan legombolom, és a két kis csat sem okoz fejtörést. - Kibújik a kalitkájából? Vagy heverészik még egy ideig? – kérdem mosolyogva, hisz nem ártana némi segítség. Dominique d'Avrille-Chauteau Azt hiszem, ez remek játék… és most már elengedi a kezemet, nem morzsolja össze a csuklóimat, ami nagyban javít a közérzetemen. Szórakoztat az iménti figyelmeztetése… igencsak kedves ahhoz képest, amit vártam… Nem okoz meglepetést, hogy ért a női ruha nyitjához… bár az őszintén szólva igen, hogy képes elbajlódni azzal, hogy levegye rólam. Kellemes meglepetés, korábban csak egy partnerem volt, aki levetkőztetett, de az éjjel jött, és csak a hálóingemet kellett levennie… ez azért kicsit több ruha… - Olyan kényelmesen fekszem itt – mosolygok rá Raoulra, de azért megemelem a csípőmet; azonnal kibújtat a keretből, és félrelöki a fémkalitkát, aztán a szoknyát… eggyel kevesebb akadály, már-már azt hiszem, meg is áll itt, de nem, feljebb húzódik fölöttem… Felszisszenek, amikor a térdét merev ágyékomhoz dörgöli, miközben a fűzőre feszülő selymet gombolja le… - Ön is igen feszesen tartja azt a bizonyos húrt, monsieur – sziszegem, bejelezve a csípődobást… nem hajtom végre, nem lennék elég erős…

Raoul Thuiller-Lefevre Már csak a fűző és a harisnya… Megnyalom az alsó ajkam. Nem lesz nehéz dolgom. Odébb lököm a fűzőt borító ruhadarabot, de a fűző kellemetlen tulajdonsága, hogy… igen, hátul kell kibontani. Ahogy a gonosz kis mosolyából látom, ezt ő is nagyon jól tudja, és felettébb örül neki… - Megtenné, hogy megfordul…? – kérdem, azért, de előre sejtettem a választ. Megcsóválja a fejét. - Már nem olyan nagy legény, monsieur? Nem szívesen adok neki alkalmat az incselkedésre, de muszáj lehajolnom, a karjai alatt átnyúlni és kibogozni a fűzőt… Persze nem állja meg, hogy a nyakamba ne fonja magát és az ajkaival édesen kínzó útra kel… Minden kis csókra, szívásra jobban kívánom, már magamtól simulok közelebb hozzá, de van annyi lelkierőm, hogy közben kibontsam a fűzőt és meglazítsam. Mikor végre kibújtatom belőle, az ajkaira tapadok, és újra éhesen csókolom, de már a forró bőrét érzem az ujjaim alatt… Dominique d'Avrille-Chauteau Ráfonódok az egész testemmel… az igazat megvallva igenis akarom, hogy lekerüljön rólam a fűző, most már kifejezetten fulladozom benne. De az meglehetősen mulattat, hogy hogyan simul Raoul egyre közelebb hozzám, és hogyan lesz érezhetően egyre nagyobb és nagyobb a vágya… - Most önön a sor, monsieur – tolom el egy picit magamtól, és elhúzódom tőle, hogy ne érjen a ruhájához a bőröm… a kezét is lesöpröm magamról, és nekilátok kioldani a csipkés nyakravalót. Szerencsére normális esetben nap, mint nap ilyennel bajlódom a tükör előtt, nem okoz különösebb problémát… most jobb, hogy szabadon lélegzem. Jól van, a csipkés ruhadarab lekerül… Raoul nem ellenkezik, akkor sem, amikor a zekét kezdem el kigombolni… segít leszednem a válláról. Helyes. A széles escarpes hátul gombolódik, de ügyelek arra, hogy most sem

érhessen hozzám, miközben leveszem róla… az inget is kigombolom, és végigsimítom alatta a mellkasát és a hasfalát. Élvezem az izmai keménységét az ujjaim alatt… Raoul Thuiller-Lefevre Rendkívül felizgat, élvezem, hogy ilyen könnyedén lehámozza rólam a ruhadarabokat, hogy ilyen magabiztosan érint meg… Ám nehéz teljesen ellazulnom, folyton az jár a fejemben, hogy mi van, ha megint átver, ha elhiteti velem, hogy nekem adja magát és a következő pillanatban ruhátlanul találom magam egy idegen hálójába zárva… Próbálom feledni félelmem, ezért Dominique harisnyájába simítom a kezem és finoman lejjebb húzom a fenekén… - Segíts levennem… - nyögöm, ahogy az ujjaival a mellbimbómon játszadozik. - Ha kicsit megküzd érte, sokkal édesebb lesz a gyümölcs… mosolyog ravaszul, és még jobban megnehezíti a dolgom, mikor lehajol és az ujjai helyett a nyelvével folytatja játékát. Próbálom elfojtani a sóhajaim és lehunyt szemmel arra koncentrálni, hogy ki tudjam bújtatni a makacs ruhadarabból… Nagyon nehéz, de annyit segít, hogy felemeli a lábát, lerúgja a még rajta lévő fél pár cipőt, aztán segít lehúzni a harisnyát is. Szép lassan, de megéri, mikor végre a feszes fenekét és a karcsú combjait simíthatom… Dominique d'Avrille-Chauteau Az igazat megvallva, még mindig gonosz dolgok járnak a fejemben… tudom, hogy nem illendő, de… akkor is… szórakozni akarok… és tudom is, mit fogok csinálni. - Most már tisztességtelen előnyben van hozzám képest, monsieur – nevetek rá. – Ideje megszabadulni a többi ruhájától is… A nadrágjába simítom a kezem, mire felnyög… megcsókolom, jó mélyen, forrón. Tudok csókolni, azt mondják, és most is érzem, ahogy még inkább hatással van rá… kuncogva

végigcsókolom a nyakát és a mellét is, mielőtt lerúgná a csizmát. Igencsak nehezen lélegzik… most hozzátörleszkedem, mielőtt lehámoznám róla a nadrágját és a harisnyát, és elégedett mosollyal nézek rajta végig. - Igencsak pompás felszerelése van, monsieur, meg kell hagyni – kuncogok, és újra egy pillanatra a fogaim közé veszem a bal mellbimbóját, míg a kezem forró, lüktető szerszáma köré fonódik. - Önnek sincs oka panaszra… páratlanul szép – motyogja zavartan. Nevetve, izzó arccal megcsókolom, aztán elgondolkodva felkönyökölök a mellkasára. - De… valami még hiányzik… egy pillanat, monsieur, idehozom azt az olajat… hacsak nem kíván tönkretenni… - Szörnyű vétek lenne – kapkod levegő után… helyes válasz. Kap még egy csókot érte… Talpra állok, és az asztalhoz lépek… a dobozka valóban ott van, de… dehogy is fogom odavinni! Még nem! A tenyerembe szorítom, aztán hirtelen elfújom a gyertyát. Gyorsan mozgok… az ajtóhoz lépek, kinyitom és becsapom, aztán lebukom, és hangtalanul visszaosonok az ágyig, és a függönyök közé rejtőzöm… sötét van, nem láthat meg… Raoul Thuiller-Lefevre Magam sem értem, hogy mondhatok ilyen zavarba ejtő dolgokat, de mikor ránézek, vagy megérintem, valahogy nem jutnak eszembe a frappáns klisék, amikkel a nőket kábítom… Őszintén mondom, mikor a szépségét dicsérem... Elpirult és egy pillanatra elhittem, hogy valóban az enyém lesz, hogy egy csodálatos estét tölthetünk együtt… de mekkora idióta barom vagyok! Elsőre fel sem fogom, mikor kiviharzik a szobából, csak mikor becsapódik az ajtó és egy pillanatra megérint a hűs levegő… Egyedül maradtam! - Nem…! Ez… Az istenit…! Átkozott kis hímringyó! – dühöngök, és fájóan összegörnyedek. Remélem, legalább a ruháim nem vitte el… Megmozdulok, hogy felkeljek az

ágyból, de túlságosan felizgatott… Nem múlik el olyan gyorsan és eléggé fáj… Összébb húzom magam és felsóhajtok. Dominique d'Avrille-Chauteau Na! Elismerem, ez nem volt szép dolog tőlem, de azért hímringyónak szidni… nem is kértem tőle semmit! A fejemet csóválom, de megkerülöm az ágyat, az eredeti tervnek megfelelően… aligha hall meg, csendes vagyok… kinyitom a kis dobozt, és bedörgölöm a kezem a kenőccsel, nem akarok neki fájdalmat okozni. Jót mulatok azon, hogy komolyan elhitte, hogy képes vagyok kilépni a folyosóra ruhátlanul… azért ez még itt is merészség lenne… átsiklok a függönyök között. Szerencsém van, hogy az ágyam nem recseg… Raoul észre sem veszi, ahogy mögéje siklom. Hirtelen hátulról átölelem, és megragadom még mindig merev férfiasságát. - Ejnye, ha így beszél rólam, monsieur, akkor még meggondolom magam… - súgom a fülébe, és kicsit síkos kézzel játszadozni kezdek újra az oszlopával, amíg megcsókolom a gerincét. Megdermed, talán meg is rémül… - Mégsem szökött el? – kérdezi rekedten; kuncogok. - Teljesen mezítelenül? - Igaz, de az ajtó… - nyeldekel… újra tettre kész, nem is kellett hozzá sok… - Csak kíváncsi voltam a reakciójára, monsieur… - a fülébe harapok, és nevetek. – A doboz ott van ön mellett, monsieur, ha még nem gondolta meg magát… Raoul Thuiller-Lefevre Megdöbbenek, mikor a sötétből valami megérint, de hamar rájövök, ki a támadó… Nem szökött el. Ez megnyugtat és élvezem az ujjait a szerszámomon… Nem bírom ki, ha megint felhúz, aztán magamra hagy…! Megragadom a kezét, lefejtem a farkamról, és magam alá gyűröm a puha paplanon.

- Úgy látom, nem ment el a kedve... monsieur… - mondja remegő hangon. Lehajolok, és újra megcsókolom a nyakát, ízlelem, harapom… Már nem akarok finom lenni, félek, hogy gyengének talál, így is úgy érzem magam, mint valami pojáca. Végigcsókolom a mellkasát, a hasát, beleharapok a mellbimbóiba… Csak akkor állok meg, mikor megérzem az ujjait a hajamban. - Ezt ne…! Ez fáj…! Elég… - hallom meg a hangját és a tekintete láttán bűnösnek érzem magam. Nem akartam bántani, nem bántottam még soha senkit…! Lassan lehajolok, és puhán megcsókolom, ahol megharaptam. Az ujjai elengednek, én pedig finoman folytatom az utam... le a hasán, az ágyékán… a combjait simogatom, csókolom, míg lassan szét nem tárja nekem… Lehajolok a dobozért, amerre mondta, kinyitom, felmelegítek belőle egy keveset az ujjaim közt és a feneke két partja közé simítom a kezem… Dominique d'Avrille-Chauteau A gonoszkodó, komisz hangulatom múlni kezd… és az igazat megvallva, kicsit meg is rémülök, amikor a korábbinál jóval hevesebben gyűr maga alá… kicsit ijesztő az arca, pedig alig látom… Alig merek tiltakozni, amikor már fájdalmat okoz nekem… tudom, meglehet, többet is megérdemelnék, eléggé csúnya játékot játszottam vele… de megdermed, és enged, gyengédebb lesz hozzám… kicsit megkönnyebbülve cirógatom a karját és a vállát. Nem hiszem, hogy az eltökéltségét és a tettrekészségét kétségbe kéne vonnom… talán a tapasztalatát sem… tudja, hogy mire kell az a sűrű, krémszerű olaj… kicsit azért reszketegen sóhajtok fel, amikor megérint. - Az… az öné vagyok, monsieur – súgom, és remegve mozdulok közelebb az ujjaihoz. Nyeldekel, látom… egy pillanatig finoman masszírozza a bejáratomat… aztán megfeszülök, és a vállába kapaszkodom, amikor becsúsztatja

az ujját. Régen voltam férfival… most ez… egy kicsit kellemetlen… lehunyom a szemem és lazítani próbálok… Raoul Thuiller-Lefevre Hozzáhajolok, mikor becsúsztatom az első ujjam. Még csak pár alkalommal voltam férfival, de volt néhány dolog, amit megtanultam, hogy semmiképpen ne maradjon meg fájdalmas emlékként az együttlét… Erre való az olaj, ami most forrón bizsergeti az ujjaimat, ahogy előkészítem Dominique-t valami keményebbre. Már ettől is összerándul kicsit, muszáj finoman simogatnom belülről… játszadoznom… Közben megcsókolom és minden „behatolásnál” elnyelem a nyögéseit… Az ujjam újabb követi, aztán még egy… alaposnak kell lennem, de… Nem bírom tovább! Kihúzom a kezem és fölé helyezkedem. Megemelem a csípőjét és megnyugtat, mikor a vékony lábaival átfon… Nincs szükségem több biztatásra. A bejáratához helyezkedem, és nagyon lassan behatolok a forró, szűk nyílásba. Ráhajolok és megtámaszkodom mellette… Dominique d'Avrille-Chauteau Feleslegesen tartottam tőle, hogy tapasztalatlan… úgy érzem, Raoul nagyon is tudja, mit csinál… és egyre inkább felforrósít vele. Tudom, hogy van egy pont, ami nagyon jó, de sosem érinti meg, csak a közelében jár, úgy hiszem, azért, hogy felhúzzon még jobban… sikerül neki, ami azt illeti. Mohón várom, hogy tényleg belém mélyedjen, és amikor megteszi, kiszalad egy sikoly a számon… nem a fájdalomtól. Egyszerűen csak… annyira jó… a combjaimmal a derekát szorítom, és a vállába kapaszkodom… levegőért kapkodok, és bár érzem, hogy vér serken a körmeim alatt, képtelen vagyok lazítani… Raoul fölöttem ugyancsak nehezen lélegzik, és pár szívdobbanásnyi szünet után mozogni kezd bennem… Felnyögök… és amikor lenyúl közénk, és megérint, még inkább elvesztem az önuralmamat, és összeszorítom az

izmaimat… nem tudok lazítani, pedig nem fáj… egyáltalán nem… sőt… - Ra-raoul… - kezdem, de nem bírok többet kinyögni… nem is fontos… Raoul Thuiller-Lefevre Nagyon nehéz gondolkodnom. Annyira jó... túl jó! Minden mozdulattal közelebb kerülök a gyönyörhöz, és a kitartásomon nem segít, hogy összerándul… Szeretném, ha neki is jó lenne, ha ő is el tudna menni… Próbálom összeszedni a gondolataim… Volt egy pont, aminél… Megcsókolom az arcát, picit elengedem, míg megemelem a csípőjét és újra behatolok. Felnyög, de… ez még nem az a sikoly, amire vártam. Az más… Kihúzódom és próbálok másképp mozdulni, de így sem… Zihálok. Nem akarok elmenni egyedül, mikor látom, ő is mennyire a határán van… Kihúzódom teljesen, megcsókolom az arcát és a fülébe suttogok. - Segíts egy kicsit, kérlek… Nyel és halványan bólint. Kicsit kiegyenesedek, egyik lábát magam mellé engedem, a másikat felhúzom és megpróbálom, most csak egyik oldalról hátha... Ahogy elmerülök benne, hangos, kéjjel átitatott sikoly zengi be a szobát. Megtaláltam. Elégedetten elmosolyodom, és úgy helyezkedem fölé, hogy csak egyik lába karoljon át, aztán újra behatolok, kiélvezve a csodás hangját… Dominique d'Avrille-Chauteau Nagyon, nagyon forró a szoba körülöttünk… furcsa, kielégületlen kéj kaparászik a torkomban, zavar, hogy nem tudom, hogyan, merre kéne mozdulnom, hogy… de aztán Raoul találékonyan rálel a legmegfelelőbb helyzetre… talán még… soha nem volt ennyire jó… Nem tudom, nem is akarom visszafogni a hangomat, nem számít, senki sem hallhat meg… és ha meg is hall… nem érdekel… ez most… sokkal élvezetesebb, mint hittem volna…

Újra és újra belém hatol, és minden egyes alkalommal erősen, kéjtelin súrolja végig ezt a pontot… még… soha nem volt ilyen… a nevét sikoltom, és a karjába kapaszkodom, ahogy megint belém nyomul. Nem kell sok… egyáltalán nem kell sok… pedig egyáltalán nem is érinti a férfiasságomat, csak ki-be mozog bennem. Érzem, hogy közel vagyok… nagyon közel… most már tudatosan húzom össze az izmaimat, és amikor megint belém merül, most sokkal erősebben, tömörebben súrolja végig azt a pontot… sikoltok, és összerándulok. - Raoul!... – remegek a karjában… az ujjaim a felkarjára görcsösültek… nem tudom elengedni, csak reszketek, ahogy kiömlik a magom, és akkor… Raoul Thuiller-Lefevre Fáj, ahogy belém mar, hogy a körmei vért serkentenek a hátamból, de képtelen vagyok rászólni, megálljt parancsolni neki. Van valami megfoghatatlan perverz élvezet abban, hogy a gyönyörtől nem tud uralkodni magán… Én is teljesen elvesztem a fejem. Zihálok. Képtelen vagyok visszafogni magam. A gyönyört hajszolom, míg újra meg nem feszül, annyira, hogy azt hiszem, nem tudok megmozdulni megint, de nagyon közel vagyok,csak még egy… kicsit… A csípőm gyorsan mozog, a kéj végigfut a gerincemen, az ujjaim görcsösen markolnak a takaróba, a másik kezemmel olyan szorosan húzom magamhoz, amennyire csak el bírok benne merülni és a következő pillanatban vége… Elérem a csúcsot és pár pillanatig olyan érzés, mintha lebegnék… A fájdalom megszűnik és forró magommal megtöltöm Dominique törékeny testét… Remegve csuklik meg a lábam, visszaeresztem az ágyra és még mindig zihálva kihúzódom belőle. - Dominique… én… jól vagy…? – kérdem az első ostoba kérdést, ami eszembe jut. Soha senkivel nem voltam még ilyen heves, attól félek, talán túlzásba vittem…

Dominique d'Avrille-Chauteau Képtelen vagyok elengedi a karját, a vállát… egyszerűen nem engedelmeskednek az izmaim… és… nem is akarom elengedni. Ez az élmény… egyszerűen hihetetlen… voltak már férfiszeretőim, de egyikük sem volt ilyen heves és törődő egyszerre… Zihálok és remegek, ahogy Raoul forró teste hozzám simul… odahúzódom hozzá, önkéntelenül is, de alig vagyok képes mozdulni, annyira remegek az iménti gyönyörtől… mintha az a csúcspont minden erőmet kiszívta volna… valahonnan távolról azt hiszem, lassan felfogom, ahogy Raoul a hajamat simogatja, és halkan szólongat, a nevemet suttogja… de hogy ezt nem csak képzelem, arra nem is tudom, mennyi idő múltán jövök rá… Mély lélegzeteket veszek, de a remegésem alig csitul… nehezen nyugszom meg… de aztán sikerül felnéznem rá, és végre el tudom engedni a karját, bár nyomban vissza is simítom a vállára az ujjaimat, most már nem húsba vájón. - Bocsánat, monsieur – suttogom bűnbánóan; rám mosolyog. - Inkább Raoul, ha lehet… Bólintok, és közelebb húzódom hozzá, átkarolva a nyakát. - Raoul… bocsáss meg a sebekért, nem akartalak… bántani… - habozok. Még… soha nem kértem ilyet… - Itt… itt maradnál velem?... Kérlek… Raoul Thuiller-Lefevre Nem bírom ki mosolygás nélkül, mikor szorosan hozzám bújik, és arra kér, hogy maradjak. Hogy megszelídült a kis vadmacska… Finoman átölelem, és közelebb húzom magamhoz. Boldog vagyok. Fájnak a sebek a hátamon, és biztosan érzem, hogy túl heves voltam, de valahogy az a kielégülés, amit érzek, most mindent elnyom… Egyszerűen csak mosolyogni tudok…

- Itt maradok, ha nem szöksz meg, mire felébredek… mondom, kicsit keserűen gondolva az ijedtségemre. - Nem fogok… és nem csak azért, mert azt hiszem, lábra sem bírnék állni… - feleli és mintha halvány pírt fedeznék fel az arcán a sötétség ellenére is… - Sajnálom, én nem akartam fájdalmat okozni… - kezdem a magyarázkodást, de az ajkamra teszi a vékony kis ujjait és mosolyogva felsóhajt. - Ezt dicséretnek szántam… Nagyon-nagyon jó volt… lehunyja a szemét, aztán mikor megint kinyitja, pajkosan hozzáteszi. – És ezt vedd megtiszteltetésnek! Még senkinek nem engedtem meg, hogy utána az ágyamban aludjon. Kuncogok, megcsókolom az arcát, a száját, mellé heveredem és a karjaimba húzom. Furcsa érzés… Nem hittem volna, hogy így alakul ez az este, de kellemes meglepetést okozott. Meg kell majd köszönnöm a bácsinak… és azt hiszem, tartozom némi bocsánatkéréssel Michelenek… de ez mind ráér holnap. - Jó éjt, Dominique… Köszönöm, hogy nekem adtad a táncot… - Nagyon is örülök neki, hogy megtettem – feleli és még inkább odasimul. – Jó éjszakát, Raoul… Szép álmokat. Elmosolyodom a válaszra. Még egyszer megcsókolom a házicicává szelídült vadmacskát, aztán lehunyom a szemem és hagyom, hogy magával ragadjon a pihentető álom… VÉGE

BŰNBAK Quavien Kicsit unatkozom. Rendben, nagyon unatkozom… de illedelmesen visszafojtom az ásítást. Baures professzor bizonyára megsértődne… próbálok nézelődni, de ebben a szobában nem sok minden van. Elvégre itt csak tanulok… könyvek, földgömb, térképek, íróasztal, terepasztal a stratégiához, és ez a bábu, amire éppen figyelnem kellene… Hümm. Olyan izmos, mint amilyen a bűnbakom lehet… Faolra pillantok a szemem sarkából. Ahhoz képest, hogy szolga, igen jóképű fiú… izmos, barna hajú, zöld szemű, és kifejezetten karakteres arca van… na igen. Kár, hogy szolga, már-már embernek tűnik… voltaképpen tekinthetem embernek… hümm. Dudorodik a nadrágja… - És ez itt mi? – mutat a bábu ágyékára Baures professzor; visszakapom a tekintetemet. - A farka – felelem, és csak akkor kapok észbe, hogy ez trágár volt, amikor a tanár sóhajtva a pálcáért nyúl. Mindegy… erre van a bűnbak… Faol Lassan egy fél éve vagyok itt. Eleinte csak a pénz miatt vállaltam el... de aztán... aztán láthattam közelebbről, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Nem is tudom, mikor kezdtem el így tekinteni rá... Először talán csak az ujjait figyeltem, miközben pálcáztak... A karcsú, vékony ujjakat. Aztán lassanként megfigyeltem a formás lábait, a vékony csípőjét, a karcsú derekát... az ívelt nyakát, a szép, aranyló fürtöket. Még most is nehéz leküzdenem az iránta érzett vágyamat, ha rajta felejtem a tekintetem... Nem is

beszélve az új kis hobbiját, miszerint nekem kell öltöztetnem... Kínzás... Csak akkor eszmélek gondolataimból, mikor meglátom a pálcát a tanár kezében. Nagyot nyelek... Tudom, mi következik. A mellényemhez nyúlok, hogy kioldjam, és már veszem is az ingem... Quavien Egy kicsit sajnálom… nem akartam most, hogy megbüntessék, és tényleg véletlenül csúszott ki ilyen szó a számon… de neki ez a feladata. És tagadhatatlanul élvezem a látványt, ahogy leveszi az ingét… a mellkasa és a hasfala… nagyon jól néz ki… tényleg szörnyű, hogy egy szolga. Kár érte. Inkább elfordítom a tekintetemet, amikor a tanár megüti… Két suhogó ütés a pálcával… szerintem sok. Csak egy csúnya szó volt, és olvastam ennél trágárabbakat is a drágalátos könyveiben… kicsit álszent… - Fáradt vagyok – közlöm, amikor Baures professzor leteszi a pálcát. Látom, mekkorát sóhajt… aztán bólint. - Értem, felség. Holnap folytatjuk – és elkezdi összeszedni a holmiit. Helyes. Most sem mert ellentmondani… Hümm. Lehet, ha legközelebb ilyesmi miatt kellene a bűnbakomnak helyettem állnia a büntetést, ráparancsolok, hogy ne tegye… én büntethetem csak meg, és kicsit… másképp, mint ő teszi. Újra Faolt nézem, ahogy visszaveszi az inget. Ingerlő kicsit… megnyalom a szám szélét… Faol Átkozott Baures! Csak kettőt csapott a pálcával, de annyira ügyetlen, hogy mindig csúnyán megheged a bőröm... A kiképzőtanára, ha hibázik, ennél többet is adott már, de az ő ütései mindig nyom nélkül begyógyultak... Fájva veszem vissza az inget, de mikor a hercegre pillantok, kicsit zavarba jövök. Megnyalta a száját? Találkozik a tekintetünk, és azt hiszem, mosolyog. Megint... Megint játszik velem. Dühösen

lesütöm a tekintetem és visszaveszem a mellényem is. Nem tudok nem vágyni rá, pedig... tudom, hogy esélyem sincs. Mikor legutóbb is véletlenül hozzáértem a finom, puha bőréhez, olyan mérges lett, hogy azt hittem, maga ragad majd pálcát... Quavien Nem tudok hirtelen másra gondolni… tudom, hogy perverz vágyaim vannak, de… én bármit megtehetek. És… Baures elhagyja a termet; elnyújtózom egy kicsit a karosszékben, aztán, ha már úgyis csak a cselédlány meg a bűnbakom van a közelben, megengedek magamnak még egy kis lazaságot. Könnyedén egymásra vetem a lábaimat, és… Nem tudom kiverni a fejemből a dolgot. Azt akarom, hogy… hümm. Megint megnyalom a számat, önkéntelenül is. Nem néz rám, nem mer rám nézni… és… biztosan nem meri megtenni. Felkuncogok magamban, aztán előrébb hajolok. - Faol… - hívom oda magamhoz, és ha idejön, rámosolygok. – Azt akarom… hogy elégíts ki a száddal… Halkan beszélek, hogy a cselédlány ne hallja, se a testőr… nem hiszem, hogy megteszi, és ha mégis, azok ketten nem fognak szólni róla. És… jólesik ilyen mocskosan szólni hozzá… Faol Engedelmesen odamegyek hozzá, de, amikor meghallom, mit akar, teljesen ledermedek. Nem... Ez csupán egy tréfa. Biztosan tréfa, annak kell lennie! Felpillantok, látnom kell az arcát, de ő csak mosolyog és én... Ami azt illeti, ha nem itt kéri, így... nem is tétováznék. De mégis itt az őr és... a cseléd és... Nagyot nyelek. Nem mondhatok neki ellent, hisz csak egy szolga vagyok... Az ágyéka felé tekintek, és ... Megteszem. Megteszem, csak.. arra kell gondolnom, hogy csak ketten vagyunk és... Érzem, hogy az én nadrágom is hirtelen szűk

lesz. Még egyszer nyelek és térdre ereszkedem előtte, aztán óvatosan az ágyéka felé nyúlok, hogy... megérinthessem. Quavien Hihetetlen. Tényleg megteszi. Nem hittem volna, hogy egy szolga ilyen merész lesz… vagy éppen ilyen engedelmes. De… szórakoztat. Nagyon is… elvégre tényleg izgat a kinézete, és amikor megérint, kegyesen széjjelebb vetem a lábaimat, hogy hozzám férjen. A testőr azonnal elfordul, és a cselédlány is hirtelen eltűnik… helyes. Elvégre ők is csak szolgák… Ez a szolga megérdemli, hogy megpróbálhassa… bár kétlem, hogy tényleg megteszi, végig, nem csak megérint, hanem… elkezdi. Elvégre ez igencsak megalázó dolog… bár tagadhatatlanul felizgat a gondolat… Faol Szétveti a lábát, és... a vágy végigfut a gerincemen. Nem érdekel, kik láthatják. Megérintem az ágyékát a ruhán át... végigsimítom... Felforrósodik az érintésem alatt. Mosolyogni szeretnék, de nem mutathatok érzelmet. Nem láthatja... mennyire felizgat. Kioldom a nadrágját. Szerencsére ez nem megy olyan nehezen, hiszen nem először kell megtennem, de akkor nem engedte, hogy megérintsem, most viszont... Újra nyelek, mikor végre megérinthetem a vesszejét... Quavien Jó érzés… túl jó érzés, amikor végigsimogat, és kezdek zavarba jönni. Most, hogy megérint, biztosan észreveszi… hogy ő is izgat… nem! Az nem lehet, hogy egy szolga felgerjeszt! De… a helyzet… az igenis… igenis pikáns, és ez tagadhatatlanul kissé… vágyat ébreszt bennem… Visszafojtom a kis sóhajt, amikor Faol végigsimítja csupasz oszlopomat… Bólintok, hogy folytassa, olyan hűvösen, ahogy

csak tudom. Tudom, hogy van itt más is, de… kíváncsi vagyok… Faol Érzem, hogy ő is... megkeményedik, ahogy a kezembe veszem. Annyira forró és... lüktet, ahogy végigsimítom, aztán, amikor bólint, nem tétovázok tovább, lehajolok és megérintem a nyelvemmel. Régen csináltam ilyesmit, még suhanc koromban egy jó baráttal... kedvtelésből... de most, vele... Nagyon finom. Először csak finoman végignyalom, körkörösen masszírozom a nyelvemmel, simogatom... egyre keményebb...aztán megint nyelek és a számba veszem... Quavien Minden erőmre szükségem van, hogy ne nyögjek fel, amikor a nyelve hozzám ér… már az ujjai is nagyon finoman simogattak, de ez éles, fehér szikrákat küld fel a gerincemen… ahogy a nyelve körbe-körbe táncol az oszlopom körül, legszívesebben felsóhajtanék…. Nem! Ő csak egy szolga! Most… túl messzire mentem a játékkal… akkor látom be ezt, amikor nem tudom nem élvezni, amit tesz, és majdnem felsikoltok, amikor a szájába vesz… beharapom a számat, dühösen. A fejére simítom a tenyeremet, aztán ellököm magamtól, amilyen erősen csak tudom. - Elég! – csattanok fel. – Még ezt sem tudod megcsinálni! Faol Nem? Csalódottan húzódom el... Ez... Ez nem igaz! Jól csináltam, hisz... éreztem, hogy milyen kemény és forró és... tudom, hogy élvezte. Remeg az ajkam. Még érzem a számban az ízét, nem akarom abbahagyni, de nem vagyunk egyedül, és... Megint haragszik. Elhúzódom és bocsánatkérően fejet hajtok a herceg előtt. - Bocsássa meg ügyetlenségemet, felség...

Quavien Szerencsére elég hamar sikerül lecsillapodnom, azt hiszem, nem túl feltűnő, hogy remegek… a ruháim elrejtenek… Elég! Undorító, lehangoló dolgokra gondolok… és elenyészik bennem a vágy. Abbahagyta, ahogy parancsoltam… helyes… Jó, hogy tudja a helye, ő csak egy szolga. És még bocsánatot is kért… biccentek, elvégre tudom jól, hogy igazságtalan vagyok vele… - Elnézem, elvégre szolga vagy… - mondom hidegen, és félrehajtom a fejemet. – Öltöztess vissza, utána visszatérünk a szobámba. Esteledik, le óhajtok feküdni… Faol - Ahogy kívánja, felség... Engedelmeskedem, de nem merek ránézni. Nem lenne szabad ilyesmit éreznem, ő csak egy elkényeztetett kölyök! Feltekintek az ajtóra, a testőr undorodva néz rám... Nem mintha ő ellent mert volna mondani... Biztosan nem mert volna. Befejezem az öltöztetést, aztán felegyenesedem és követem a szobájába a testőrökkel együtt... Quavien Kicsit… zavarban vagyok, az igazat megvallva. Túl messzire mentem, úgy érzem… és egy szolga… izgatott fel… ostobaság. A pikáns helyzet tehet róla, semmi más! Amikor rendbe hozza a ruhámat, felkelek; az a testőr, aki idebenn van, azonnal kinyitja az ajtót. A többiek már felálltak odakinn… már egészen sötétek a folyosók. Jól van… pici oldalpillantással ellenőrzöm, a bűnbak követ-e, aztán nekiindulok… hideg van. Remélem, a szobámat már befűtötték, utálom, ha nem elég meleg… Helyes. Befűtötték, és ki is takarítottak… elégedetten nézek a lilás-kékes kárpitokra és látom, hogy a bútorok is tiszták… és valaki gondoskodott a vacsorámról. Faol vacsorája is ott van a kisasztalon… helyes. Ma senkit nem kell eszerint

megbüntetnem, eddig gyakran elfeledkeztek róla… kiküldöm a testőrt, és Faolra pillantok, várva, hogy kihúzza a székemet. Faol Csak egy szolga vagyok. Egy szolga... Így kell viselkednem. Bár, amikor nem kegyetlenkedik, nem is olyan rossz. Kihúzom neki a székét és engedelmesen megállok pár lépésre, hogy bármikor teljesíthessem szeszélyes kéréseit. Szeretem ezeket a kis csendes pillanatokat, amikor nézhetem... Megengedi, hogy megtöröljem az arcát evés után... Szörnyen megalázó. Mintha egy gyerek lenne...Legalább megérinthetem... De amit most tett... Nem tudom kiverni a fejemből... annyira megalázó és annyira izgató... Quavien Leülök… szeretem ezeket a vacsorákat. Csendes, és senki nem zaklat az etikettel, vagy ecseteli lelkesen, mit is eszem éppen… nem érdekel, mi ez, csak annyi, hogy finom. Olykor intek, hogy Faol másik tányért tegyen elém, vagy hogy töltsön még a gyümölcsléből… nem igazán vagyok éhes, de ízlik. Azért hagyok az ételekből, bőven… elvégre tényleg gonosz voltam ma, és Faol megeheti azt, amit meghagyok… kérek még gyümölcsöt, és megvárom, amíg felvágja nekem, aztán intek. - Most ehetsz – mondom neki, és próbálok kedves lenni. Addig majd elszórakozom a gyümölcsökkel… Faol Nem igazán vagyok éhes. Nem tudom kiverni a fejemből az ízének emlékét... Meg akarom érinteni, leszorítani arra a széles ágyra, fölé magasodni, és... Nyelek és inkább az ételre koncentrálok. Nincs okom panaszra, hisz rengeteg hús maradt, és tagadhatatlanul jobb étel, mint az enyém. Ez szaftos és ízletes, az enyém öreg és száraz... Amíg eszek, igyekszem nem figyelni, ahogy a szájába vesz egy lédús barackot és beleharap,

aztán megnyalja a száját... Egészen megborzongok. Mikor úgy érzem jól laktam, befejezem és megköszönöm a vacsorát. - Kíván nyugovóra térni, felség...? - kérdem bátortalanul. Quavien Lassan, sokáig szórakozom a gyümölcsökkel… olykor azért rápillantok a bűnbakomra. Már nem zaklat fel annyira a gondolat, hogy mit követeltem tőle… szolga, hát szolga, de már majdnem ember. És nem mentem el túl messzire, ez a gondolat megnyugtat. Leteszem a barackot, és inkább hátradőlök, kezemben egy serlegnyi gyümölcslével; inkább azt nézem, és magam elé képzelem, milyen is a felsőteste… elmosolyodom, és megnyalom a szám szélét. Kár, hogy szolga, valóban… Felrezzenek a kérdésre, és bólintok. - Igen. Öltöztess át. Faol Kínzóan lassan engedi az öltöztetést. Mondjuk vigyáznom is kell, nem érhetek hozzá, pedig… milyen szép. Szeretem egyszerűen csak nézni, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel zavarba hozom. Amíg nem érek, hozzá, nem kiabál… De érzem a bőrének finom illatát, a fürdőolaj beleivódott a puha bőrbe… Jó lenne megsimogatni… végigcsókolni… Akaratlanul is megnyalom a számat és lesegítem róla a nadrágot… oh! Hoppá… Végigsimítottam a combját… Ez bűnösen jó volt, de… - Bo-bocsásson meg, felség… Quavien Érzem, ahogy bámul. Nagyon is érzem, nem tud csak úgy, észrevétlenül figyelni, és kicsit bosszant is a dolog, de… hízeleg is. Éppen ezért parancsoltam rá, hogy ő öltöztessen és vetkőztessen… szórakoztató nézni a nyeldeklését.

Mi? Határozottan úgy éreztem, hogy… Amikor hebegve szabadkozni kezd, dühömben nem gondolkodom, csak lehúzok neki egy pofont. - Mit merészelsz, szolga! Ne érj hozzám, már ezerszer elmondtam! –sziszegem dühösen, és gőgös arccal elfordítom a tekintetemet. Nem tudhatja, magamnak sem merem elismerni, hogy jólesett az érintés… Faol - Esedezem bocsánatáért... -szűröm a fogaim közt. Sajog az arcom, de egyáltalán nem a pofon erejétől. Megborzongott... egy pillanatra, azt hiszem éreztem. Miért utasít akkor el? Nem bánnám, ha nem csak azt engedné meg oly kegyesen, hogy leszopjam, hanem azt is, hogy simogassam, hogy... birtokba vegyem. Most a szokásosnál is nehezebb türtőztetni magam. Gyorsan az ágyára kikészített hálóruháért nyúlok és a lehető legóvatosabban segítem fel rá. A gyönyörű, lágy anyag úgy fonja körül a csípőjét, mintha nem is lenne rajta semmi... Ügyetlenkedek, pedig már annyiszor megkötöttem, most mégis túlságosan dühös vagyok... Meddig mehet ez így?!... Mikor végre végzek, kiegyenesedem és egy lépést hátra lépek. - Készen van, felség... - hajolok meg előtte. Quavien - Megbocsátok – mormolom, és figyelmen kívül hagyom az ügyetlenkedését. Elvégre így figyelhetem egy kicsit, anélkül, hogy észrevenné… amikor végzett, és meghajol, bólintok. - Köszönöm, Faol – ritka szóval ajándékozom meg, de azt hiszem, megérdemli, még mindig nem mondott fel… - Menj aludni. Holnap a lila bársonyruhát készítsd ki. Elmehetsz. Intek is, és amint távozik, elfújom a gyertyákat, bebújok a takaró alá, és elfészkelődöm. Meleg és puha az ágyam, és így könnyen elszáll a fejemből az izgalom és a düh. Lehunyom a szemem, és egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy a

csengővel visszahívom a bűnbakomat, de… nem. Nem leszek gonosz. Majd holnap. Ideje aludni… Faol Nem tudom, hogy örüljek vagy bánkódjak, amiért máris magára kell hagynom. Persze nem leszek messze... Nagyot nyelek. Talán jobb így, ma éjjel talán nem kelt fel az ostoba kérései miatt. Befészkelődöm a szűk hálófülkébe. Nem az én méretemre találták ki, de volt időm hozzászokni… Eleinte elaludni sem tudtam… Ma éjjel is csak a sötétséget bámulom. Hallom, hogy az őrök valamit beszélnek odakint, hogy elhaladnak a fülkém mellett. Ez…! Ez az az őr… arról beszél milyen ocsmány egy lény vagyok…. Remek… holnapra az egész udvar tudni fogja… A pokolba! Ez is az ő hibája…! Átkozott kölyök! Megalázott és még csak… még csak nem is engedte, hogy megtegyem. Akkor legalább lenne értelme ennek az egésznek… Igen… Ha valóban megtehetném, nem bánnám, ha kigúnyolnak… Nagyot nyelek, ahogy elképzelem, hogy nyöszörög a karjaimban… Végül is… Mi történhet? Lefejeztet… De ha előtte megtehetném… Nem biztos, hogy bánnám. Egy hosszú pillanat után elmosolyodom. Már akkor megszületett bennem az elhatározás, mielőtt felkeltem és kiléptem a fülkémből. Egyenesen a herceg szobájába… Quavien Hamar sikerül elaludnom… hiszen nekem semmitől sem kell tartanom… és álmodom. Szépeket álmodom. Sokszor álmodok hasonlókról, bár soha nem árulnám el ezt a varázslónak, aki az álmaimat elemzi. Álmomban Faol nem szolga, hanem barát… és valahogy ez jobban esik, mint megalázni, és játszani vele… Ott elmehetünk együtt vadászni, inni, és ez jobb játék, mint amikor tanulnom kell… És valahogy… álmomban jólesik, és szégyen nélkül fogadhatom, ahogy hozzám ér, megölel,

simogat… megcsókol. És… tovább álmodom, mint szoktam, most nem csupán ezt teszi, hanem intimen is hozzám ér. Nem tudom, mit tesz, de jólesik, és a meleg, puha takarók között jó érzés izmos testéhez simulni. Pompás játékot játszunk együtt, és álmomban mosolygok, szélesen, elégedetten. Akkor is, ha tudom, hogy ha felébredek, milyen rosszízű lesz… De egyelőre ebben az álomban jó… nagyon jó… Faol Nagyot nyelek, ahogy bezárom az ajtót magam mögött. - Őfelsége... - suttogom, de semmi válasz. Nem ébredt fel. Szerencsére már jól ismerem a szobáját és hozzászokott a szemem a sötéthez, hogy hangtalanul odamehessek hozzá. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy békésen alszik... A takaró fel-le jár a mellkasán. Mosolyog az arca... ragyog. Boldognak tűnik. Nem... gonoszul boldognak, csak egyszerűen... szépnek. Szebbnek, mint valaha láttam. Kuncog...?Esküdni mernék, hogy... Mély levegőt veszek, leülök az ágya szélére. Nem ébred fel... Felé nyúlok... remeg a kezem. Meg fogom tenni. Most megteszem. Szeretni fogom, ha ez lesz az utolsó cselekedetem is... Birtokolni akarom. Egészen. Lehúzom róla a takarót óvatosan és fölé térdelek... Megsimogatom... Ez... Ez fantasztikus! Csak még jobban felizgat és bátorságot ad...! Lehajolok, és belecsókolok a köntöséből kivillanó hófehér bőrbe... Finom.. Quavien Nagyon jó vele álmodni… és valamiért ma ez az álmom részletesebb, mint eddig… érzem, ahogy lehúzza rólam a takarót, és simogatni kezdi a vállamat, a karomat… nem mozdulok, csak élvezem az érintését. Valahogy egy vékony mezsgyén egyensúlyozva tudom, hogy csak álmodom, és ezért megengedem magamnak a boldogságot, a mosolygást… hiszen itt nem szolga, hanem barát, és micsoda különbség ez a valósághoz mérten…

Hagyom, hogy megcsókolja a nyakamat… kicsit összeborzadok, de kuncogok, hiszen jólesik… álmomban megtehetem. Máskor nem… és… így most jó… Faol Nem ébredt fel. Nagyot nyelek. Nincs visszaút... Akarom őt. Vágyom rá és az enyém lesz. Kioldom a laza kötést a köntösén és óvatosan félresöpröm. Visszahúzom a kezem, mikor hozzáérek. De buta vagyok. Még ilyenkor is visszafogom magam… Pedig most nem egyszerűen hozzá akarok érni. Lehajolok és végigcsókolom a mellkasát. A kezeimmel a derekát, a csípőjét simítom... a combját... Azt a gyönyörű vékony combot... - Gyönyörű vagy... - suttogom a bőrébe és megcsókolom az egyik apró mellbimbóját. A számba veszem, és a nyelvemmel játszok vele, miközben az egyik kezemmel végigsimítom az ágyékát. Milyen forró...! Akárcsak az enyém... Akarom őt! Lehunyom a szemem és finoman megharapom az apró bimbót... Quavien Az álmom… egyre forróbb és részletesebb… és bár bűnös, perverz dolog, de egyre jobban élvezem… mosolyogva hallgatom a bókjait, a suttogását, és hagyom, hogy simogasson… hogy megcsókoljon… nagyon jó, ahogy csókol, a nyelvét érzem a számban, aztán a mellkasomon az ajkait… felforrósítja az ágyékomat, a gyomromat, és… Au… ez… ez egy picit fájt… de mi… Micsoda? Rémülten, reszketve riadok fel az álmomból, és vagy fél perc, mire ráeszmélek arra, hogy ez tényleg a valóság, és… még a sötétben is bizonyosan tudom, hogy Faol térdel fölöttem, és ő harapott belém picit… hogyan?

- Hogy merészeled… - sziszegem felháborodottan… te jó ég… tényleg ő érint ilyen intimen, tényleg az ő keze van az ágyékomon… szétbontotta a hálóruhámat… - Takarodj! Faol Felébredt és kiabál... Nem baj. Tudtam, hogy ez fog következni... Egy gyors mozdulattal lefogom a kezeit és a feje fölé szorítom. - Most nem... - suttogom. - Most nem megyek sehová... Túl messzire mentél... Most befejezzük, amit elkezdtél... mormolom, közel hajolva az arcához, aztán lehajolok és megcsókolom. A nyelvemmel behatolok a szájába... Finom...Szabadulni próbál, de egy kézzel is meg tudom tartani a csuklóit a feje fölött, míg a másikkal simogatni kezdem. Megpróbál a lábaival ellökni, de nagyobb vagyok, erősebb. A térdei közé helyezkedem és leszorítom a combjait... Akarom... Nagyon! Quavien Még soha, senki nem mert ilyesmit tenni velem… kétségbeesetten küszködve próbálok kiszabadulni a kezéből, de nem megy, sokkal erősebb nálam… egy kicsit fáj, ahogy összeszorítja a csuklóimat… Túl messzire mentem… ahogy a nyelvét a számba löki, beleharapok egy kicsit. Mégiscsak csak egy szolga, hozzám sem érhetne, nemhogy ilyet tegyen… ha legalább valami nemes lenne… de így nincs joga hozzá! Két érzelem között vibrálok, egyszerre izgat, ahogy simogat és csókol, és vagyok dühös… fáj a csuklóm, és a combomat is kicsit fáj, ahogy szétfeszíti… próbálok kiszabadulni, megszakítani a csókot. Nem lehet… egy szolgával…! Faol Fájdalmasan felszisszenek, ahogy megharap. Érzem a vérem ízét a számban, de újra megcsókolom, elkeseredetten,

vágyakozva... Egy kissé mintha enyhülne a kapálódzása, ezért óvatosabban fogom a csuklóját, de szilárdan... Most nem engedhetem el! Megszakítom a csókot és a nyakára hajolok. Csókolom, harapom, ízlelem... Annyira finom bőre van... - Ne ellenkezz... - nyögök fel, mikor újra megvonaglik alattam. - Nem foglak elengedni... csak magadnak ártasz vele... - a füléhez hajolok, ott suttogom. - Egyetlen éjszakára... azt akarom, hogy az enyém legyél... Quavien Izgató… nagyon izgató, amit velem csinál, de képtelen vagyok elfeledni, ki is ő, ki vagyok én… hozzám sem szabadna érnie! És hiába haraptam meg, mégis újra… megcsókol… véres íze van, perverz módon még jobban felizgat, de azért még őrzöm a büszkeségem maradékát, és szabadulni próbálok, bár már alig érzek hozzá erőt… végre lazul a szorítása… Amikor vége szakad a csóknak, kiálthatnék, de… kifulladtam, levegőért kapkodom… megvonaglok, ahogy a nyakamnak esik, borzongok, megremegek… jó érzés! Jó érzés, de… - E-ezért lenyakaztatlak! – zihálom felségsértő szavaira, és nagy levegőt veszek, hogy az őrségért kiálthassak… Faol A szájára simítom a kezem, hogy ne kiálthasson. Mosolygok. - Holnap... Holnap bitóra küldhetsz... Nem is számítok másra. De most... - tovább csókolom a mellkasát, beleharapok a mellbimbójába, aztán.. elengedem a száját és a derekára simítom a kezem... Aztán a hasára... az ágyékára... Forró, nagyon forró. Az egyik combját elengedem és az ágyékához nyomom, hogy érezze.... Quavien A mohó, forró, perzselő csókjai… megvonaglok, remegek, ahogy tapogat és simogat… nem szabadna így éreznem, de felizgat, jólesik… amikor elveszi végre a számról fojtogató

kezét, akkor is csak zihálni vagyok képes… kevés a levegő… és nem bírom ki, tényleg, hangosan felnyögök, ahogy az ágyékomhoz simul… Szégyenkezem, hiszen csak egy szolga, de… ez fantasztikus érzés… zavartan elfordítom a tekintetemet… Faol Zene füleimnek, ahogy felnyög. Csodálatos hangja van... Elmosolyodom és az arcához hajolok. Gyengén látni, de mintha elpirulna... - Gyönyörű vagy... - mormolom halkan. - Nem bántalak, ha nem kapálódzol... Hogy ezt bizonyítsam, elengedem a másik lábát is és csókolni kezdem... Hosszan elidőzve a nyakánál, a formás vállairól lesimítom a hálóköntöst, megcsókolom, végignyalom a szép ívet, ezzel is az emlékeimbe vésve, ha ez lesz az utolsó... Aztán lassan végigcsókolom a mellkasát, a hasát... Közben elengedem a kezeit. Ha meg akar támadni, nem tartok tőle, hogy ne tudnám megállítani megint... Quavien Égni kezd az arcom, amikor bókol nekem, mint álmomban… zavarba hoz, hogy jólesik, amit mond… de ami utána jön, az felháborít. - Nem csak lefejeztetlek – sziszegem dühösen, aztán felsóhajtok, önkéntelenül is, amikor csókolni kezd… nem tudom visszafojtani, akármennyire megalázó is… jólesik! Amikor elengedi a kezemet, megpróbálom eltolni magamtól, bár azt hiszem, nem elég erősen… remegek egész testemben… - Ezért… meglakolsz… orcátlan… Faol Megpróbál megállítani, de nem elég elszánt. Meghúzza a hajam, de egyszerűen megfogom a csuklóját, megszorítom kicsit és elenged… Félreteszem a kezét, és tovább csókolom a

puha, selymes bőrt a hasán… A nyelvemmel körözök rajta, a köldökén… Ajkaim közé veszem a puha bőrét, de nem akarok nyomot hagyni rajta. Itt megláthatják… Tovább csókolom, finoman haladva az ágyéka felé… hallom,hogy sóhajt, most már nem tud becsapni… Végigsimítom a combjait… Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a magamévá akarom tenni, de… nem akarom bántani… Quavien Ahogy egyre tovább csókol, valahogy… kiszáll belőlem minden erő, amivel ellen akartam neki állni… nem vagyok képes arra, hogy felemeljem ellene a kezemet… és a hangomat sem tudom visszafojtani, akármennyire is szégyenteljes dolog… reszketek a keze alatt. Minden izmom és inam remeg és megfeszül… - N-ne… ne bánts, mert… megkeserülöd – suttogom félve. Nem tudom, mit akar, és érzem a kezét a combomon… - Ne merészeld… Faol - Nem foglak bántani...- mormolom a bőrébe és óvatosan végigsimítom az oszlopát. Bármennyire is meg van rémülve, ez elárulja a valódi érzéseit és a halk nyögés, ami kicsúszik a száján, minden szitokért kárpótol. Még egyszer végigsimítom a combjait, finoman kényszerítve, hogy kicsit engedjen közelebb, aztán lehajolok és a nyelvemmel is megérintem a forró vesszőt... Quavien - Szé-szégyentelen… orcátlan… - a szitkok a torkomon akadnak, és felsikkantok, amikor megérint, először csak a keze, aztán a nyelve is… Most az érzés még intenzívebb, mint este volt, a tanulószobában. Önkéntelenül is megfeszülök, de engedem, hogy azt csináljon velem, amit akar… túl jó érzés ahhoz, hogy ellenálljak… és az ajkai, a nyelve a farkamon…

közelebb akarom tudni magamhoz, de nem merek moccanni… a szégyenem lefog, és belém fojtja a szavakat… Faol Valóban gyönyörű és mondjon bármit, biztos vagyok benne, hogy még nem volt senkivel. Figyeltem, mikor az apja megpróbálta lányokkal megismertetni, de egy sem csigázta fel különösebben… Túlságosan gyerek még. Gyerek… de nem ma éjjel. Ma éjjel az én káprázatos virágom lesz, aki csak nekem nyílik… Újra a combját simogatom, és azt hiszem, engedi… Már nem hallom a szitkokat, csak a kéjes sóhajokat, ahogy újra és újra végigsimogatom a nyelvemmel, játszom vele, ízlelgetem, aztán beveszem a számba. Előbb csak a makkot, aztán egészen… Quavien - N-ne… - sóhajtom, de nagyon bizonytalanul… reszketek a kezei alatt. Ha lenne erőm, büszkeségem még hozzá, elmondanám minden erkölcstelen senkiházinak, alantas szörnyetegnek, de… képtelen vagyok rá… még annyi erőt sem tudok összegyűjteni, hogy a testőrökért kiáltsak… Képtelen vagyok visszafojtani a sóhajaimat, és a nyöszörgést… amikor a szája az oszlopom csúcsán van, már az több, mint amit szerettem volna… és halkan felsikoltok, amikor egészen bevesz. Az ujjaim a hajába szántanak, de nem vagyok képes ellökni magamtól… de… nem tudom, akarom-e ellökni… hiszen… Faol Tovább folytatom az édes játékot. Finom és forró a nyelvem alatt... leírhatatlan érzés. Már maga a hangja is ajándék, de mikor a hajamba túr az ujjaival, és nem cibál le magáról még bátrabb leszek. Simogatom, masszírozom a nyelvemmel, miközben kiengedem és beveszem újra... Szívom, ízlelem... A kezeimmel a combját, a csípőjét simogatom. Nem vagyok már

dühös, csak az iránta érzett vágyam maradt... Enyhe sós ízt érzek a számban... Quavien Nem… nincs erőm ahhoz, hogy elrántsam a fejét, hogy elrúgjam magamtól… de… nem akarom! Túl jó, túl édes érzés, ahogy a nyelve, a kezei simogatnak, és remegek, régen nem a félelemtől… ez már színtiszta vágy, erősebb, mint valaha is volt, és ez már nem játék, nem gonoszkodó kínzás, mint amikor a tanulószobában ráparancsoltam. Most nem tudok rákiáltani, hogy hagyja abba… nem vagyok képes uralni a testemet… a csípőm önmagától mozog fel-le, nem tudom leállítani, és nem is akarom… zihálok… aztán a gyönyör, ami eddig is tüzes folyamként keringett az ereimben, most már kéjes-kínos nyilakat küld a gerincembe… sikoltok, és megfeszülök. Nem bírom tovább! Halk kiáltással enged ki bennem a feszültség, ahogy elélvezek… Faol Tudom, mi fog következni, mikor megérzem az első rándulásokat, ezért gyorsítok kicsit. Azokra a pontokra koncentrálok, amiktől újra és újra megremeg, elmerülök az édes hangjában... Bárcsak láthatnám az arcát, amikor elélvez, de nincs időm elengedni... Megrándul és hangosan felnyög... A forró, sós magja a számba ömlik, de nem nyelem le... A számban tartom, ahogy kiengedem a lanyhuló farkát, aztán a forró magot a nyálammal együtt a tenyerembe csorgatom... - Most... - nyalom meg a számat és nyelek egyet. - Most emeld fel a csípődet és tedd szét a lábad... Quavien Levegőért kapkodok és próbálom fékezni a remegésemet… nehezen megy… még soha nem éreztem ilyet… Az izmaim mintha kocsonyából lennének, és a csontjaim is elfolytak, azt hiszem… képtelen vagyok szólni…

Csodálatos volt… és most nem is érzek magamban szándékot, elhatározást, hogy ordítsak vele, testőröket hívjak… és… úgy érzem, nem is szabadna ezt megtennem vele… hirtelen nem számít, kicsoda, milyen rangú, csak az érzés, hogy simít… a szavaira, bár valami gyenge düh fellángol bennem, hogy hogyan merészel utasítgatni , csak erőtlenül bólintok. Kihívás megtennem, amit kér, valahogy nem igazán érzékelem a végtagjaimat… és… elmosolyodom. - Kö-köszönöm – zihálom, veszni hagyva a büszkeségem… Faol Megdermedek a szavaira. Meg-megköszönte... Érzem, hogy zavarba jövök és felgyorsul a szívverésem. Ez annyira szánalmas tőlem, de... Olyan gyönyörű és szeretni szeretném... ha tényleg ez az utolsó tettem, akkor is... - Ez... Ez kicsit kellemetlen lesz, de... - nagyot nyelek. Nagyon vigyázok rád... - mormolom utána. Óvatosan felemelem kicsit a csípőjét és a síkos kezemet a fenekére csúsztatom... Megkeresem az aprócska kis bejáratot és masszírozni kezdem az ujjaimmal. Nagyon szűk... Quavien Szégyenkezem, de… nagyon jó érzés volt… nem merek ránézni, elfordítom a fejemet, és lehunyom a szemem. Alig fogom fel a szavait… kellemetlen? Micsoda? Mi lesz… és az ígérete… Megijeszt egy kicsit… Felsikkantok, amikor megérzem az ujjait a fenekemen… egy kicsit kellemetlen, sőt, már-már fájdalmas… pedig nem durva… csak… szokatlan… de… Nem tudom meghatározni ezt az érzést… beharapom a számat, és próbálom visszafojtani a nyöszörgést… de mégis kibukik belőlem, igaz, csak halkan…

Faol Nem akarok neki fájdalmat okozni, de nem csodálom, ha fél... Nem hiszem, hogy egyáltalán tudná mi fog jönni. Felhúzódom hozzá és miközben a fenekét simogatom az ajkaira hajolok és megcsókolom. Most nem olyan durván, mint korábban. Finoman, szeretettel ízlelgetem, játszadozom a nyelvével és mikor úgy érzem eléggé ellazult becsúsztatom az első ujjam... Quavien Szomjasan, mohón fogadom a csókját… jólesik, éppen olyan jól, mint álmomban, és egyáltalán nem zavar az a tudat, hogy ez valóság… jó érzés, megnyugtat, elfeledteti velem, hogy mit csinál a kezével… De… aztán hirtelen igenis élesen, és ami azt illeti, fájdalmasan tudatja velem, mi is folyik… amikor valami a fenekembe hatol, a belém nyilalló fájdalomtól felnyögök, bele a szájába… legszívesebben sikoltanék… megfeszülök… fáj! Hazudott nekem! Faol Megremeg a karjaimban. Felsikolt, beleharap a számba... elengedem. Annyira rémült... - Semmi baj...- suttogom. - Ne félj, kérlek... csak az elején fáj, de... utána jobb lesz... ígérem... Ha nem így lesz, holnap úgyis lefejeztetsz, nem igaz...? - próbálom nyugtatni és addig nem mozdulok... Csak akkor kezdem el masszírozni az ujjammal mikor érzem, hogy az izmai lassan engednek... Quavien Furcsa, és illetlen, de… a szavai megnyugtatnak egy kicsit… akármennyire is csak egy szolga, a meleg, hozzám simuló test, a kedves hang, a lágy szavak megnyugtatnak… és az ígérete… igenis hiszek neki, nem is tudom, miért… a karjához hajtom a fejemet, és próbálok mély lélegzeteket venni. Lassan sikerül

ellazulnom valamelyest, és próbálom visszafojtani a fájdalmas nyöszörgést… egyre kevésbé fáj, feszít bennem az az ujj… Faol Valamiért megnyugtat, hogy közelebb bújik hozzám, hogy a forró, remegő kis teste ilyen közel van...Megnyugtat, bíztat... Tovább masszírozom, tágítom, míg teljesen el nem lazul... Csókolgatom a haját, az arcát, a száját... Élvezem, ahogy nyöszörög és sóhajtozik... Amikor bejöttem, erre nem is számítottam és csak most döbbenek rá, hogy meg akartam erőszakolni... hogy bántanom kellett volna, ha nem hagyja magát... Vajon képes lettem volna megtenni? Nem tudom... nem hiszem... De boldog vagyok, hogy nincs szükség rá... Mikor úgy érzem eléggé ellazult, még egy ujjam becsúsztatom, amire megint összerándul...! - Nyugalom... css... - csitítom. Quavien A csókjai elborítanak, megkönnyíti… megkönnyíti azt, hogy ellazuljak, hogy ne gondoljak a fájdalomra… hozzásimulok, és próbálok nem arra figyelni, milyen furcsa… de egy idő után még az ujja mozgása is egyre kellemesebb lesz… Nem vagyok képes ellenállni neki… és bár szégyellem, de… nem bánom. Jó érzés, hogy megtörténik, amiről álmodtam, bár nem egészen úgy… - Ahh – megint megfeszülök, és fájdalmasan összeszorulok, ahogy még jobban szétfeszül a bejáratom… fáj… zihálok, és nyöszörgök, de próbálok nem figyelni rá… ha lazítok… talán nem fog annyira fájni… Faolba kapaszkodom, hátha úgy nem olyan rossz… hozzásimulok, amennyire csak lehet, és visszafojtom a nyöszörgést… de olykor így is megremegek. Csak reménykedem benne, hogy tényleg igazat mondott.

Faol Most nem próbál meg megállítani... Már a szitkok is elhaltak... Csak a zihálást és a nyöszörgést hallom. Nagyon szokatlan lehet neki, de mégis tűri... Tovább tágítom, így, két ujjal már könnyebb mozogni, masszírozni, keresni azt a kis pontot, ami mindkettőnknek megkönnyíteni a dolgot... Már nagyon vágyom rá és nem tudom meddig bírom még türelemmel... Annyira forró, hogy benne akarok lenni, egészen... Quavien Próbálom visszafojtani a fájdalmas nyöszörgést… Nehezen megy… tényleg fáj, ez tényleg rossz, nehéz tűrnöm… A könnyeim is kicsordulnak a kíntól, de aztán… felnyögök, és ezúttal nem a fájdalomtól. Nagyon jó! Nem tudom, mi az, amit megérintett, de olyan jó, olyan kéjes érzés, amit még csak az imént tapasztaltam először… jó! Felsóhajtok, és önkéntelenül is széjjelebb engedem a lábaimat… Csodás érzés… még ha fáj is a feszülés… de jó… Faol Rajtam is kellemes borzongás fut végig, amikor felnyög… Igen. Végre megtaláltam. Újra megkeresem azt a kis pontot, amitől megrázkódik és felnyög. Ha lehet, még jobban belesimul a karjaimba. Már egyáltalán nem kell lefognom. A ruhámba, a vállamba kapaszkodik és zihál… Elmosolyodom. Hányszor álmodtam abban a sötét lyukban, hogy így nyögjön alattam… így… és még inkább. Még egy ujjam becsúsztatom, amitől újra megfeszül, de már tudom, hol kell simogatnom, hogy a fájdalom enyhüljön… - Lazulj el szépen… - suttogom a füléhez hajolva. – Tudnom kell, mikor állsz készen valami nagyobbra… Quavien Reszketek, de próbálom követni, amit mond… Valami nagyobb? Ennél is nagyobb? Egy pillanatra megijeszt…

nagyon fáj, ahogy szétfeszít, de aztán a kínt kezdi elsöpörni a kéj az ereimben, ahogy az ujjai újra és újra megsimítják azt a kis pontot… könnyebb ellazulnom… de az ujjaim kezdenek sajogni egyszerűen csak attól, hogy belekapaszkodom, és ég a bőröm, valahányszor a ruhájának súrlódik… Még fel van öltözve… és ezt valahogy illetlennek, megalázónak érzem… próbálom összeszedni a gondolataimat, de nehéz… a szavaimat pedig még inkább… egyszerre arra koncentrálni, hogy ellazuljak, és kimondani, amit akarok, túl bonyolult… és… lezárt szemhéjam mögött vibrál a félmeztelen képe… - A… ruhá… ahh! – elfelejtem, mit akartam mondani… pedig fontos… Faol Lehajolok és megcsókolom az arcát, a száját. Most nem szenvedélyesen csak apró csókokkal. Meg kell nyugodnia, különben... különben én őrülök meg... Mély levegőt veszek és arra a pontra koncentrálok... Reszket... Furcsán, kellemes bizsergés jár át, hogy én teszem ezt vele. Megfeszül megint és érzem, hogy a vesszeje újra meredezik és a combomhoz nyomódik. Még mindig ruhában vagyok... Eddig illetlennek éreztem... levetkőzni előtte... - Felség... - nyögöm zavartan, hogy még mindig így szólítom. Nem ide való, de... - Érezni akarom... - a hangom elakad, aztán halkan suttogom.- szeretném... Quavien Olyan furcsának érzem a szavait… Különösek… és mintha lenne egy fátyol közöttünk, nehezen értem… de a megszólítás… Bár nem értem pontosan, mit akar mondani azzal, hogy érezni. Egy pillanatra kitisztul a fejem, és fellángol bennem a düh… hogy egy szolga ilyet merészel… hiszen… összerándulok, az izmaim fájdalmasan összeszorulnak, de aztán valahogy… megnyugszom. Mélyet lélegzek, és próbálok

rámosolyogni… nem akarok visszatáncolni, így sem, hogy pontosan tudom, mi történik… kíváncsi vagyok, és… - Faol, vedd le a ruháidat –parancsolom halkan. Látni akarom… még fontosabbnak érzem, mint a fájdalmat, a kéjt és a büszkeségemet. - Most. Faol És engedelmeskedem neki. Megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy parancsolgasson nekem, de most mégis... Mikor arra kér, hogy vegyem le a ruháimat nem is gondolkodom rajta. Lassan bólintok és nagyon óvatosan húzom ki belőle az ujjaim.. Megrándul, ez biztosan nem kellemes... - Bocsásson meg... - mondom ki önkéntelenül. Feltérdelek fölötte és vetkőzni kezdek. A mellény már nincs rajtam, csak az ingem, ezért ezzel kezdem, minden gombot egyenként gombolok ki és közben a tekintetét keresem. Még mindig nem hiszem, hogy nem fog visszatáncolni, vagy katonákért kiáltani... Quavien Fájdalmas… fájdalmas volt, amikor kihúzta az ujjait, de most nem nyögök fel. Nem kiáltok; fölöslegesnek ítélem. Most nem akarom megbüntetni, valahogy az egész testem vibrál, és vágyom az érintésére… és ha reggel kijózanodtam, még mindig kivégeztethetem. Úgyhogy csak némán nézem, ahogy nagyon-nagyon lassan leveszi a ruháit… megnyalom az ajkaimat közben, önkéntelenül is. A szemem már hozzászokott a sötétséghez, és Faolnak olyan pompás teste van… lehet rá kellene parancsolnom, hogy ne viseljen ruhát… Azt akarom, hogy megérintsen… de nem mondom ki. Csak figyelem… és kissé megrémülök, amikor mezítelenre vetkőzik… Nagyobbra… azt mondta… beharapom az ajkaimat. Félek egy kicsit…

Faol Mikor az utolsó ruhadarabot is félredobom, újra fölé helyezkedem. Szégyen, de nem tudok neki parancsolni. Hatalmasabb nálam... Uram és parancsolóm... Nem hittem, hogy ennyire függök tőle, most mégis... Fölé hajolok és megcsókolom. Már nem bántani akarom, már nem bosszút állni. Egyszerűen imádni akarom... Elmélyítem a csókunk és megérintem, óvatosan végigsimítom a nyakától, a mellkasán végig, le, egészen az ágyékáig, de nem érintem meg. A combjára simítom a kezem, finoman alá, hogy kicsit felemeljem... - Készen állsz...? - kérdem, aztán ki akarom javítani magam, mégsem illene így, nagyot nyelek. - Vagyis... Quavien Valami megváltozott… tisztán érzem, hogy megváltozott a viselkedése… még mindig fölém magasodik, de… bizonytalanabb… Gyönyörű. Akármilyen ijesztően nagy is… gyönyörű… viszonzom a csókját, bár nem vagyok olyan ügyes, mint ő… de most nem bánom, azt annál inkább, hogy nem érint meg… vágyom a simogatására… Kicsit megijeszt, amikor felemel egy picit… kezdem sejteni, mit akar tenni, és… félek tőle. Mégis bólintok a kérdésére… - Tedd meg –kérem halkan. Nem parancsolom, csak kérem… Faol Mosolygok és megnyugtat, hogy ő kér meg. Csak a tekintete árulja el, hogy engedi... hogy akarja. Szétnyitom a lábait és közé helyezkedem. - Próbáljon meg... - nagyot nyelek és megcsókolom az arcát. Próbálj meg ellazulni... Fájni fog egy kicsit, de ígérem... boldoggá teszlek... Boldoggá szeretnélek tenni... Most... utoljára... - megcsókolom megint és óvatosan belé hatolok.

Megrándul, megint, összeszorul... - Kapaszkodj belém, ha fáj... - suttogom újra és még mélyebbre nyomulok... Quavien Bólintok a szavaira... az ígérete.... komolyan gondolta. És... bár félek, de úgy érzem, szétrobbanok, ha nem teszi meg... milyen más a hangja... most nem fenyegetőzik... Csak azért nem sikoltok fel, amikor belém nyomul, mert a hang a torkomon akad a kíntól… Fáj! Tényleg fáj, nagyon nagy, és ahogy egyre mélyebbre nyomul, és szétfeszít, majdnem elsírom magam… de… valahogy… jó érzés is, ahogy egyre mélyebbre hatol, és kitölt forró, kemény tömegével… próbálom visszafogni a remegést, és a zokogást… beléje kapaszkodom, ahogy mondta, átölelem, nem ellököm, mint ahogy első rémületemben eszembe jutott… kiemelkedéseket érzek a hátán, és elszégyellem magam… Sebek? Lehunyom a szemem, de a könnyek így is kicsordulnak, hiába nem akartam sírni… Faol Egészen elmerülök benne és várok kicsit, amíg hozzászokik. Tudom, hogy fáj neki, de nemsokára elmúlik... El kell múljon. Apró csókokkal borítom az arcát, érzem rajta a forró könnyeket. Megríkattam... mégsem kiabál, mégsem ellenkezik. Szorosan átölel és a kis kezei néha finoman megsimítják a hátam. Biztos érzi a korbács okozta hurkákat... Undorító vagyok...Lassan kihúzódom, megemelem a karcsú kis csípőt és kicsit gyorsabban nyomulok vissza. A herceg felsikolt, belemar a bőrömbe, de nem hagyom abba, még egy kicsit megmozdítom, és újra belenyomulok... Quavien Nagyon nagy… feszít… nehéz ellazulnom… különösen így, hogy érzem a pálca nyomait a hátán, és tudom, hogy az az én meggondolatlanságom miatt van ott… próbálom visszanyelni

a könnyeimet, a fájdalmamat, és csak hozzászokni az érzéshez, hogy bennem van… a csókjai megkönnyítik kicsit… de nem bírom ki, mégis felsikoltok, amikor megmozdul bennem… bántom, azt hiszem, fáj, és nem tudok másra gondolni, de aztán valahogy máshogy nyomul vissza belém, és amikor az oszlopa hegye végigsúrol bennem valamit, a fájdalom rögtön mássá változik… bár nem akarom, de összébb szorítom az izmaimat… ez jó! Nagyon… jó…. Zihálok, és felfelsikkantok, ahogy mozog bennem… nem akarom, hogy abbahagyja… a vállába kapaszkodom… Faol Végre... Lehunyom a szemem. Most már merem élvezni, hogy benne lehetek. Ahogy átölel, simogat... Nem bánom a fájdalmat... Minden karmolása a gyönyörét mutatja... és a nyögései, a forróság kárpótol, ahogy körém feszül, egyszerűen fantasztikus... - Erre vágytam... Amióta csak megláttalak... - mormolom és egy nyögés szakad fel a torkomról. Minden mozdulattal egyre jobb érzés, ahogy körém feszül és dörzsöli... Elveszítem a fejem. Átölelem és gyorsabban mozgok, vele mozgok... A testünk egymásnak feszül... Nagyon közel vagyok, nem tudom, meddig bírom még... Elengedem a csípőjét és a farkára simítom a kezem... Quavien Minden egyes mozdulata egyre erőteljesebben, forróbban dörgöli bennem azt a pontot… szorosan ölelem, amennyire csak az erőmből telik, és nem bírom visszafogni magam, a hátába, vállába marok… pedig csak újabb sebeket hagyok rajta, nem akarom, de képtelen vagyok nem megtenni… a szavai… az egyre gyorsabb mozgása, a férfiasságom köré simuló marka… felnyögök, és még jobban megfeszülnek az izmaim. Mintha minden egyes mozdulatával egyre mélyebben

beleolvadnék… zihálok, próbálom figyelmeztetni, de semmi tagolt, értelmes nem jön ki a számon, mindjárt… Faol Az ujjai mélyen belém marnak. Fáj, de most... édes a fájdalom... Reszketek, mélyen belé nyomulok, mikor megfeszül körülöttem, alattam... A forró magja a kezemre fröccsen. Végigfolyik az ujjaimon... Ki kéne húzódnom, mielőtt... Felnyögök. Már nincs erőm, elér a gyönyör és izzó vulkánként tör ki belőlem. Reszkető karokkal támaszkodom, hogy össze ne essek... Még újabb hullámokban fut végig rajtam a kéj és kitöltöm magommal a szépséges hercegem... Mondani szeretnék valamit, de nem megy... Csak lebegek ebben a bódító forróságban... Quavien Csak zihálni vagyok képes… vér szaga és valami még bódítóbb lebeg körülöttünk, és meg-megrándulok, ahogy megérzem magamban azt a folyékony forróságot… remegek, a karjaim tehetetlenül lehullnak, mintha minden erő kimállott volna belőlem… véresek az ujjaim… kábán nézem, még mindig reszketve… a kéj még mindig hullámokat vet bennem, bár már vége, nem mozog bennem… olykor megérzem a fájdalmam is, de nem törődök vele. Faol arcát, mélyzöld szemét nézem, és szeretnék tőle bocsánatot kérni, de képtelen vagyok szólni… Faol Amikor az ölelő karjai eltűnnek, egy pillanatra megijedek. Kinyitom a szemem, de látom, hogy zihál, reszket… A kezére pillant, elkomorodik... Nagyon óvatosan kihúzódom belőle és lehajolok egy utolsó csókra. Megtettem... Most már... megérdemlem a büntetést. A haragját... De egy pillanatig boldog volt, azt hiszem. Amikor a teste egy pillanatra eggyé

vált az enyémmel, akkor... Nagyon finoman csókolom, aztán elhúzódom tőle. - Köszönöm... köszönöm, hogy nekem adtad ezt a csodát... suttogom, aztán felülök. Minden mozdulat fáj egy kicsit, de boldog vagyok. - Holnap önként fogok jelentkezni a büntetésemért... Quavien Nincs erőm viszonozni a csókját… És olyan idegen érzés, hogy már nincs bennem, nem tölt ki… Fájnak a csuklóim, fáj a fenekem, érzem a belőlem szivárgó forróságot, és mégis… boldog vagyok… Talán még soha nem éreztem magam ilyen jól. Próbálok mély levegőket venni, hogy elmondhassam, mit érzek… aztán amikor felül, és elhúzódik, elfelejtem a gondosan formált mondatokat. Gyönyörűt mond, és… ostobaságot. A csuklója után nyúlok, és minden erőmmel próbálom visszarántani magam mellé, remegve, fájó kézzel… - N-nem lesz… büntetés – súgom remegve. – Hacsak most itt nem hagysz… akkor lesz… de… tökéletesen csináltad… én… köszönöm… és sajnálom… Kifulladva elhallgatok. Olyan ostobán, szégyellnivalóan hangzik… de jobban érzem magam attól, hogy kimondtam… minden erőm kell ahhoz, hogy csuklóját fogjam, át sem nagyon érem… de nem akarom, hogy elmenjen innen… még ne… Faol Megdermedek kicsit arra, amit mond... Tényleg igaz? Tényleg nem fog kivégeztetni? Akkor... még inkább szégyellem magam... hogy bántottam... Felé fordulok és visszafekszem mellé. A kis testét magamhoz húzom... Jól esik érezni, hogy remeg, de hozzám bújik. Mosolygok. Nem akarok, de a boldogság egyszerűen szétárad a tagjaimban és kitölt és elnyom minden korábbi mérget, kiont minden fájdalmat...

- Szeretlek... - sóhajtom, amit már oly régen ki akartam mondani és most megkönnyebbülök, hogy végre kimondhattam. - Minden porcikámmal... Quavien Hozzásimulok. Már nem érdekel, hogy szolga, hogy megalázó… akkor is jólesik hozzábújni, meleg testéhez simulni… mocskos vagyok és ragacsos, és bár ettől kicsit kényelmetlenül érzem magam, mielőtt szólhatnék, kimond valamit, amivel megfojt… lehunyom a szememet. Még nem válaszolhatok neki szavakkal, nem mondhatok neki ilyet… hozzábújok, és átölelem, majd észbe kapva elrándulok tőle. Felsóhajtok, ahogy valami az eszembe villan. Milyen ostoba is vagyok! - Szeretlek – suttogom szégyenkezve, válaszul a szavaira. Még nem nemes, de… ezen változtathatok! – És… sajnálom… - a fejemet rázom, mégsem mondom ki, amit akartam, csak valami közel állót… és tényleg zavarót. - Összekoszollak… Faol Csoda történt. Igen, ez biztosan csoda, mert, ha nem akkor csakis álom lehet... Tényleg ezt mondta? Nem csak a képzeletem...? Nem... egészen biztosan nem. Ez a valóság. A simogató ujjai a bizonyosság a bőrömön... - Nem bánok egy kis koszt... Jó érzés, forró... - lehajolok, megcsókolom, simogatom a nyelvemmel. - Holnap reggel megmosdatlak... Ha engeded... Felség... Quavien Bátrabban húzódom közelebb hozzá. Minden porcikám fáj, és bár emlékeztetnek arra, mi történt, hogy az elején milyen erőszakos volt, de… valamiért nem bánom. Bár azt kicsit igen, hogy alig bírom emelni a karom, hogy átöleljem… - Igen, megengedem… - sóhajtok. – És mást is. Tudod, van nevem, Faol, azt hiszem, ezek után nem lenne sértő

bizalmaskodás használnod… Különösképpen nem figyelembe véve, amit mondtam neked… Remegek, és kezdek fázni; még közelebb húzódom hozzá. - És… azt hiszem, jutalmat érdemelsz – suttogom halkan, kimerülten. De éber vagyok… nagyon is az… Faol Lejjebb csúszom, hogy jobban hozzám tudjon simulni anélkül, hogy megerőltetné magát. Lehunyom a szemem, annyira jó, ahogy simogat és... amiket mond... A nevén szólíthatom? Nagyon régen... nem szólítottam már a nevén, pedig... gyönyörű neve van... - Quavien herceg... - suttogom, még mindig kicsit szégyenkezve, hogy a számra veszem a nevét, pedig nagyon is jó érzés. Ízlelgetem kicsit a nyelvemen, aztán kimondom... Szeretlek, Quavien... - forróság önti el az arcom, de nagyon boldog vagyok. Quavien Elmosolyodom… nagyon jó érzés hallani a nevemet a szájából. Az izmaim remegése kezd csillapodni… egyre magabiztosabban cirógatom a bőrét. Szégyenkezem egy kicsit, amiért bántottam… most éjjel… és korábban. A hegek a hátán… - Én is szeretlek, Faol – suttogom, és megcsókolom az arcát. – És ígérem… jó leszek, rendben? Még ráérek tervezgetni. Bőven ráérek. Most csak azt akarom, hogy mellettem feküdjön, hogy öleljen, és hogy simogathassam. - Köszönöm –mormolom újra, és megcsókolom az ajkait. – Olyan jó most, veled…

VÉGE

HALÁLRAÍTÉLTEK Drake Taylor Ma hamarabb sikerült végeznünk a berakodással. Az egyik hajó nem érkezett meg, ezért a főnök mindenkit hazaengedett… Fáradtan, füstösen vánszorgok haza, és alig várom, hogy Missyt végre a karjaimba zárjam. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen csodálatos feleségem van, és mindent megtennék, hogy boldoggá tegyem. Napközben fegyvergyár, éjszaka a dokk… Egy munkahely nem elég, hogy biztosítsam neki a megérdemelt kényelmet, és hogy végre közös babánk lehessen. Megértem, hogy fél, hogy nem akarja, hogy a kicsi szegénységben nőjön fel, ezért nem vitatkozom vele… Most kicsit örülök, hogy hamarabb hazamehetek. Régen öleltem már magamhoz utoljára, és szó mi szó... bármennyire is fáradt vagyok, már nagyon hiányzik. Bizonyára neki is… Nagyon sokat kell tűrnie miattam. A folyamatos távollét… Halkan fordítom el a kulcsot a zárban, nehogy felébresszem, lerakom a zsákot a cipős szekrényre és… megtorpanok. Ez meg mi a rosseb? Nem akarok hinni a fülemnek, de nem vagyok teljesen hülye, felismerem, ha valaki döngeti a feleségem a saját ágyamban!!! Üvöltve berontok a szobába és hozzávágom az ágyhoz a nehéz vállzsákom. Valaki fájdalmasan felkiált… A rohadt görény! Kiabálok… Missy ocsmányságokat vág a fejemhez… A férfi mentegetőzik… Kit érdekel? Megdugtad a feleségem, te nyomorult féreg! Megütöm… Leesik a földre… Nyápic mocsok…! Aztán megint megütöm, rúgom, taposom… Tompa zúgást érezek a fejemben és csak halvány foszlányok jutnak el a tudatomig, ahogy Missy… ahogy az a ribanc rimánkodik, belém kapaszkodik, hogy leszedjen róla, de egy könnyed mozdulattal félrelököm… csörömpölés… Fáradok, de a düh

hajt és nem bírom megállni… Bíbor folt nő a padlón… Valaki kiabál… Elfognak… vergődök… tompa fájdalom a lábaimban és összecsuklok, aztán sötétség… Kyle Wickham Nem is fájt annyira. A kés csörömpölve kihullik az ujjaim közül, pedig nem akartam elengedni… szédülök, de lehajolok érte. Tőle kaptam… visszacsúsztatom a tokba, és a zsebembe teszem. A kezem minden egyes mozdulatra kegyetlen, hideg fájdalommal jelez vissza… de nem olyan rossz. Semmi sem lehet olyan rossz, mint a lelkemben üvöltő hiány… Most már lefekszem az ágyamra, és érdeklődve nézem a csuklómból előtörő vérpatakot. Gyorsabb, mint gondoltam… most jut csak eszembe, nem keresztbe kellett volna felvágnom, inkább hosszában… de már nem bánom. Érdekes nézni így is, és már nem is lenne rá erőm, hogy korrigáljam. Valamiért viccesnek érzem a mintákat a ruhámon. Olyan különleges. Lehunyom a szemem, és hallom, ahogy kivágódik az ajtó. A kiabálást. Hallom, de nem érdekel… mit mondhatnának még? Amikor valamelyik inas megszorítja a csuklóimat, és segítségért kezd kiabálni, megpróbálom félrelökni, de nem megy. A pokolba is, ha most bekötik, még… Talán nem… talán nem már… Csak mosolygok, amikor elsötétül a szoba. Talán már elkéstek… Drake Taylor - …meggyilkolásának ügyében bűnösnek találtuk. Az ítélet… halál… Csak foszlányokat fogok fel abból, amit a bíró mond, de egyáltalán nem vagyok meglepve az ítéleten. Hiába dolgoztam, a pénzem kevés volt egy jó ügyvédre, és hiába mondják, hogy a bírák többnyire a férjnek kedveznek, a

feleségem elég nagy ribanc lett, hogy meggyőzze az esküdteket… Keserűen mosolygok. Örülhet, megkapja a lakást, a pénzem, mindenem, amiért valaha is keményen megdolgoztam… Nem mintha nekem még szükségem lenne rá. A másvilágra nem viszünk magunkkal semmit. Az őrök megragadnak és kicitálnak a tárgyalóteremből. Újságírók, kíváncsiskodók várnak odakint, míg be nem ültetnek az erős vasrácsokkal felszerelt konflisba. Nem szólok egy szót sem… Nincs mit mondanom. Tudom, mit tettem, és… nem hiszem, hogy újra megtenném, de már úgyis késő bánkódni. Az egyik termetesebb őr tájékoztat arról, hogy a börtön egy másik részébe szállítanak át. Itt fogom elfogyasztani az utolsó vacsorámat, amihez ha van valami különleges kérésem, teljesítik… Természetesen csak ha módjukban áll. Bólintok. Cigarettát kérek, és hogy a vacsorához legyen valami jóféle bor, és sütemény. Mindet megígérik. Egy fehérre meszelt szobába kísérnek… Olyan lakályos, hogy egy rövidke pillanatig megörülök neki a hideg cella után. Rendes ágy, ágyneművel, minimális hímzéssel díszített huzattal, asztal, székek, kép a falon… - Nem egyedül leszek? - Nem. Jön még egy nyomorult, aki holnap elkísér a túlvilágra. Kyle Wickham Ez kifejezetten érdekes. Nem is tudtam arról a jogszabályról, ami erre az esetre vonatkozik… de ha tudom, hogy egy elszúrt öngyilkossági kísérlet után halálra ítélhetnek, nem erőltetem magam ennyire mélyre vágni. Még mindig kicsit nehéz mozgatni az ujjaimat… pedig már majdnem két hete vágtam fel az ereimet. A család orvosa hű alattvaló volt, jelentette a kísérletet… és bár a családom minden erőfeszítést megtett, hogy ne kerüljön el a bíróságig az ügy, én igenis akartam, hogy halálra ítéljenek. Nem tagadok semmit, és, bár annyi megmenthetne, hogy azt mondom, meggondoltam magam, nem teszem meg. Nem

akarok élni tovább… és az, hogy ebben segédkeznek is nekem, méghozzá ilyen lelkesen, mulattat. Még a megalázó kötelet sem bánom… legalább vége lesz, hivatalos segítséggel. Az utolsó éjszakámat ugyan nem abban a kényelmes cellában tölthetem el, mint az elmúlt hetet… de most egy kellemes, forró fürdőt is kapok vacsora előtt, a saját ruháimat, és a börtön orvosa gondosan átköti a csuklóimat. - Nem felesleges? – mosolygok rá; felnéz rám, és nagyot nyel. - Még mindig kegyelmet kaphat, sir. Sosem tudni… nem fáj? - Csak ha nagyon mozgatom… - Akkor ügyeljen rá, hogy ne tegye… jó éjt – mondja zavartan, és kisiet. Az őr, ha jól emlékszem, valami Stevens lép be a helyére. - Sir, izé… lenne egy kis probléma… - kezdi. Túl udvarias… Sajnos az utolsó éjszakát… nem tölti egyedül. Túlzsúfoltak vagyunk… és van még valaki, akinek holnap lenne a kivégzése… önt hozzá tudjuk berakni… Vállat vonok. Nem igazán érdekel… - Ugyanebben az épületben lesz, kérem, készülődjön össze – folytatja az őr; bólintok, és felveszem a könyvet, ami az asztalon van. Más holmim nincs itt, a család inasa hozta-vitte a többit… - Mehetünk – mondom halkan, és megyek az őrrel. A háta mögé enged, és igaza is van… nem kell félnie tőlem… Drake Taylor Fejem alá tett kézzel heverek el a puha, vetett ágyon… Mosószappan szaga van, de nem bánom. Felüdülés három hét mocsok, meg kanszag után… Az őr még hagyott itt nekem egy fél doboz cigarettát, de azt mondta, a vacsorával még küldenek egy dobozzal. Elmosolyodom. Nem hinném, hogy lesz lehetőségem kibontani azt a dobozt… Felülök, hogy rágyújtsak, de nem találom a gyufát a zsebemben… Biztos kiesett. A francba! Valami motoszkálást hallok az ajtóból… Talán az őr a vacsorámmal. Nála biztosan van gyufa! Felkelek,

de megtorpanok, mikor az ajtó kitárul és egy vékony figura sétál be az ajtón. Úgy lépdel be, mint valami sáros földön lépkedő nőszemély, de talán csak a szokatlan vékonysága miatt… Drága ruhát visel, jól fésült, hullámos, világosbarna haj keretezi az arcát… Ez valami vicc, ugye? - Ez meg mi? – bökök a kölyök felé, aki udvariasan köszön, és helyet foglal a másik ágyon. A rendőrparancsnok megköszörüli a torkát. - Ő itt Kyle Wickham, a szobatársad ma éjszakára. Hamarosan megkapjátok a vacsorát… Szükséges a bilincs vagy viselkedtek? Megrántom a vállam… Nekem aztán mindegy. Ha befogja a száját, aligha érdekel, hogy itt van. Ha másik három büdös görénnyel kibírtam, akkor egy ilyen piperkőc nem fog érdekelni. Visszaülök az ágyra és a cigit nézem, mire odalök nekem egy doboz gyújtót. - Kösz főnök! – biccentek felé és rágyújtok. Bólint, aztán mindkettőnket végigmér és magunkra hagy. Kyle Wickham Reméltem, hogy nem valami anyagyilkossal zárnak össze éjszakára… vagy rosszabbal… és szerencsém is van, ahogy nézem. Egészen rendes a ruhája, és viszonylag jóképű… sőt. Nagyon is az. Ha eddig nem csak egyetlen szeretőm lett volna, azt kellene, hogy mondjam, a típusom… annyi bizonyos, hogy tetszik. Izmosnak tűnik… kilátszik a karja a rövidujjú ingből, és az bizony az… borzas, rövid barna haj, borosta… nem tűnik éppen úriembernek, de egész helyes arca van. Jóképű és jó testű… szerencsés típus. Az őr idefele jövet azzal vigasztalt, hogy nem valami vadállat ez a… mi is a neve… elfelejtettem… majd megkérdezem tőle. Ha jól emlékszem, féltékenységből ölt… és hogy nem fog bántani. Hát, nem bánnám, ha bántana… egy kicsit megkívántam… még a dohányfüst sem zavar. Egy kicsit a

szeretőmre emlékeztet… figyelem őt, mire elfordítja a fejét. Nem baj, bámulom tovább… Behozzák a vacsorát… szó nélkül felkelek, és leülök cellatársam mellé, az őrrel nem is foglalkozom. Nem igazán érdekel, milyen a marhasült, csak pár falatot eszem belőle. Nem ízlik… de nem is baj, nem vagyok éhes, csak szomjas. Egészen jó bort kaptunk, és én konyakot is… elégedetten kortyolgatom. Még egy jó szeretkezés kéne, hogy ez egy tökéletes utolsó este legyen… Talán ez is meglesz. Majd meglátjuk. Drake Taylor Jól néz ki a vacsora és valóban mindent hoztak, amit kértem. Marhasültet kapunk, borsóval és krumplival… Azt hiszem… Nem, igazából nem is emlékszem, mikor ettem ilyen ételt utoljára. Vajjal sütötték… Nagyon finom. Fanyar száraz bort kapunk mellé, aminek kellemes illata van és az én tálcámon még egy nagyobb gyümölcskenyér. Narancs és gyömbér illata van… még meleg. A kölyök konyakot kapott, amit megkívánok, mikor meglátom, de már mindegy… Jó nekem a bor. Ő amúgy sem eszik, csak piszmog a tányérján, és azt hiszem, engem bámul. Bizonyára tart tőlem, hogy megölöm, mielőtt holnap sor kerülne rá… Pedig nem. Nem vagyok az a gyilkos típus… Persze, a bíróság nem így találja, de… ha akkor nem borul el az agyam a dühtől, ha nem munkából jövök, ha nem a feleségemmel, akkor még élne… De már halott, és… nem érdemelte meg. A feleségemnek kellett volna inkább kitekernem a nyakát, azt talán még meg is köszönték volna. Mikor befejeztem a vacsorát, újra rágyújtok, elszívok egy szálat és elégedetten fekszem el az ágyon… Jó befejezése ez egy nyomorúságos életnek. Kyle Wickham Amikor az őr elviszi a vacsorát, visszaülök az ágyamra. A szék túl kemény ahhoz, hogy továbbra is azon ücsörögjek a

Schiller-kötetemmel… különben is elég morbidnak tűnik Schillert olvasni az utolsó estémen. Különösen németül. Úgy hangzik a gondolataimban, mintha dobok peregnének… Sóhajtok; a konyak kellemesen felmelegíti az ereimet, de még mindig fázok kicsit, ez a szoba hűvösebb, mint amiben eddig voltam… és hiába meleg a ruhám, egy kicsit akkor is kényelmetlenül érzem magam. Azt hiszem, ez egyenes és jól megérdemelt következménye akkora vérveszteségnek… megigazgatom az ingem ujját, hogy ne látsszon ki a kötés. Nem esztétikus. Érdekel ez a férfi… de elég néma, csak pöfékel. Azt hittem, a normális emberek beszédesebbek, különösen a halál küszöbén, de talán fél… azt hiszem, nekem is kéne, csak én túlságosan örülök annak, hogy holnap segítenek nekem. Lehet, ha én kezdeményezem a beszélgetést… - Hogy hívnak? – kérdezem végül halkan cellatársamat. Érdekel tényleg a neve. Akkor nem egy ismeretlennel… hát, reményeim szerint… dugnék egyet utoljára… Drake Taylor A kölyök izeg-mozog a szobában. Levesz egy könyvet, lapozgatja, érzem magamon a pillantását, de nem hittem, hogy lesz bátorsága megszólítani. - Drake… Drake Taylor… - felelem kicsit megkésve a kérdésre, és mélyet szívok a cigarettámból. Remélem, beéri ennyi információval, de kicsit később újabb kérdés jön. - Mióta vagy itt? Miért ítéltek halálra? - Muszáj mindent tudnod, csak azért, mert egy cellában kell lennünk? – kérdem vissza kissé ingerülten. - Nem, csak kíváncsi vagyok. Mi értelme lenne titkolóznod? Elhúzom a szám. Tulajdonképpen igaza van, ez nem olyan kérdés, amire nem kaphatna választ bármelyik őrtől. - Három hét. Gyorsan lezavarták a tárgyalást. Mondjuk úgy, zökkenőmentesen rám bizonyították… – Itt kis szünetet tartok, beleszívok a cigimbe, aztán, mivel leégett, elnyomom a kövön.

- Megöltem a feleségem szeretőjét. Rajtakaptam őket és elborult az agyam… - Milyen asszony a feleséged? Önkéntelenül elvigyorodom egy pillanatra. Ezt még sosem kérdezték, de valami perverz elégedettség tölt el, mikor hangosan kimondom. - Egy feslett ribanc… Kyle Wickham Kicsit azért csodálkozom, hogy ilyen gyorsan lement a pere… én sem vagyok itt mondjuk régóta, de azért… lehet, hogy szemtanúk előtt tette. - Akkor érdemes volt egyáltalán ölni érte? - húzom fel az egyik térdemet. Három hét. Vajon… tudom, hogy engem azért tettek annyira külön cellába eddig, mert még a jobbfajta foglyok is rám szálltak volna… lehet, hogy nem vagyok a típusa, nem úgy néz rám, de azért, ha ilyen régóta itt van, talán belebeszélhetem… és ő sem fogja megbánni. Azaz ő biztosan nem, én lehet, hogy igen… - Nem érte tettem. Dühös voltam… elégtétel volt… akkor… A fejemet csóválom. Ezt ő tudja… én nem bántam meg, amit tettem… az ereimet melengető konyak bátorít, hogy feltegyem a kérdést. - És most nem hiányolsz valamit? Elég régóta vagy börtönben… Értetlenül felnéz. - Mit hiányolnék? Finoman… megnyalom a számat. - Mondjuk a feleségedet – nekem elég egyértelmű az utalás… - Ugye csak tréfálsz? Miatta végeznek ki holnap, ha itt lenne, megfojtanám… - Rendben, átfogalmazom – nevetek. – Nem hiányzik egyfajta… kielégülés? Vagy azt megkaptad másoktól itt a börtönben?

Drake Taylor Remélem, hogy rosszul értettem, ezért felnézek, és az arcát kémlelem. Ez a gyerek nem normális. Bizonyára bolond, azért zárták be ide… - Én nem vagyok buzi – felelem tömören, és inkább lefekszem. A plafont bámulom. Hallom, hogy felkel, de nem akarok vele foglalkozni. Fel-alá sétál a szobában, látom a szemem sarkából. - És… sohasem gondoltál még rá? Három hét hosszú idő… - Nem vagyok buzi, és nem gondoltam rá – ismétlem el újra. – Egy szobában összezárva három mocskos hentessel nem igazán jut eszébe az embernek… Csodálom, hogy neked nem ment el tőle a kedved. Vagy te találtál partnert? - Én végig egyedül voltam a cellában – feleli és megáll. – Fura, te nagyon jóképű vagy… Felé sandítok, és olyan, mintha közelebb jött volna… Összevonom a szemöldököm. - Pénzes ficsúrnak tűnsz… Nagy bűnöd lehet, ha külön cellát kaptál, és mégsem tudtak felmenteni… - Egyszerre a legnagyobb és a legkisebb bűn… én meg nem akartam, hogy felmentsenek… - nemtörődöm a hangja, de látom, hogy még egy lépéssel közelebb jön és érzem, hogy megállás nélkül mustrálgat… Kyle Wickham Ahogy mozog, jobban megszemlélhetem a testét… sajnos nem annyira, mint szeretném. Az a nadrág túl bő rá, nem simul rá eléggé, nem tudom felmérni, érdemes lenne-e… de ennek ellenére egyre jobban kezdem megkívánni. Még ha „nem buzi”, akkor is… ha egy kicsit ügyesebb vagyok… még mindig van rá esélyem… Megállok mellette. - Nem vagy emiatt feszült? Mármint… hogy már három hete senkivel… - Nem – reccsen rám ingerülten. – És már úgyis mindegy…

- Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogyan töltöd el az utolsó éjszakádat – ülök le mellé az ágyra, kockáztatva egy óriási pofont. Feltámaszkodik… úgy látom, kezd idegesedni. - Mit művelsz? - Társalgok veled – mosolygok rá kedvesen. - Azt megteheted a saját ágyadról is! - Így izgalmasabb… - nyalom végig az ajkamat. Kiszáradt egy kicsit… - Nem izgulok más férfiakra – közli egyértelműen idegesen; kuncogok. - Honnan tudod, ha még sohasem próbáltad? - Az ember tudja az ilyet – morogja; megint nevetésre ingerel. - Igazán? Akkor hunyd le a szemed… - és végigsimítok az oldalán… Drake Taylor Megrándulok, ahogy megérint, és a kezéhez kapok. Meg akarom ütni, de végül csak odébb teszem a kezét. - Idefigyelj, Clyde! - Kyle… - javít ki. - Kyle. Menj vissza az ágyadra… Elmosolyodik és a keze újra rajtam van. - Ez az utolsó éjszakánk… miért ne tölthetnénk el kellemesen? – kérdi és a keze finoman beljebb kúszik a combomon. Megrémülök, és alig kapok levegőt a döbbenettől. Ez hülyeség! Valamivel határozottabban tolom félre a kezét. - Te nem vagy normális! Vedd le rólam a kezed és menj vissza az ágyadra, míg finom vagyok…! Kicsit elhúzza a száját, de aztán megint mosolyog. - Rendben. Lehet, hogy nem vagyok normális, de tetszel nekem és ígérem, hogy kellemesen elszórakoztatlak az éjjel… Válaszra nyitom a szám, de elakad a szavam. A keze most feljebb, a farkamat simítja, amitől azonnal vér szökik ebbe a hálátlanba! Elkapom a csuklóját és ezúttal dühösen a feje fölé emelem.

- Süket vagy?! Azt mondtam nem vagyok buzi! Kyle Wickham Meglepően erélyesen tiltakozik… de nem adom fel. Különösen nem, hogy érzem megrándulni, életre kelni a szerszámát az érintésem alatt… Azért feljajdulok, amikor durván megragadja a csuklómat… túl erősen szorította meg, és érzem a forró folyadékot… na, ez nem szép dolog! Szükségem lenne arra a vérre! Drake azonnal elenged, és rémült arccal felül, majd újra elkapja a karom, most már gyengédebben. - Sajnálom… - egyértelműen ijedt arccal nézi a kötéseimen és az ingem anyagán átütő vért, majd feljebb tolja a ruhám ujját. Kicsit érdes a tenyere, de tetszik az érintése… - Mi történt veled? - Semmi baj, nem a te hibád – mosolygok rá. – Csak kérlek, ne szoríts ilyen erősen, mert az fáj… Olyan kiskutyaszemekkel néz rám, hogy elnevetem magam, kiszabadítom a bal kezem a szorításából – hagyja-, és megcirógatom az arcát. - Tényleg nyugodj meg, nem te csináltad… emiatt kerültem ide… - Mi történt veled? – ismétli meg a kérdését halkan. Vállat vonok. - Felvágtam az ereimet. Ez gyilkossági kísérletnek minősül, úgyhogy holnap segítenek nekem meghalni… - Miért tetted? – vonja össze komoran a szemöldökét… most először sütöm le a szemem. Inkább a kezét nézem a jobb kezemen… - Akit szerettem, meghalt, és nélküle… túl nagy a csend bennem… Drake Taylor Csak annyit akartam, hogy menjen vissza a saját ágyára! Nem akartam neki fájdalmat okozni… főleg nem ilyet. Véres a

csuklója, az inge… Biztos fáj neki. Nem tetszik, amit mond, és ahogy mondja. El akarja dobni az életét? Hiszen még csak egy gyerek! Nem hiszem el, hogy valóban el akarja dobni az életét… - Beszélned kéne az őrrel, hogy cseréljék ki a kötésed és kegyelmet kérni. Biztosan megkapnád… - Ha élni akarnék, nem lennék itt – vonja meg a vállát. – Nekem csak jó, hogy holnap szakértői segítségem lesz. Most viszont nem térhetnénk vissza az éjszaka kérdésére? Megérinti az arcom, hidegek az ujjai… aztán lassan lejjebb csúsztatja a mellkasomra. Vadul ver a szívem. Megint el akarom lökni, de eszembe jut a csuklója, és képtelen vagyok megtenni… Közelebb hajol hozzám. - Kyle, én… nem vágyom faszikra. Sosem próbáltam ilyesmit… kétlem, hogy jól szórakoznál… Inkább el kéne tűnnöd innen és keresni valakit, akivel együtt lehetsz… Megint mosoly a válasz, és közelebb húzódik. - Balszerencsédre tetszel nekem… - A keze az ágyékomra simul, és nagyon hülyén érzem magam, mert jól esik… - Ne aggódj, csak lazíts és képzeld azt, hogy egy nővel csinálod…a többi az én dolgom… A keze megmozdul, és a tenyerével erőteljesebben masszíroz. El kell harapnom egy nyögést…! A karjára simítom a kezem, hogy eltoljam, de nem merem erősebben megfogni… - Ne!... Kyle Wickham Olyan aranyos, hogy ennyire ragaszkodik a meggyőződéséhez… érzem, hogy felizgattam, és látom a zavarodottságát… de most már nem bánt. Helyes, így is kicsit fáj a csuklóm… nem olyan vészes, és érzem, hogy a vérzés is csillapul, de azért nem könnyű így… Amikor a karomra simul a tenyere, rámosolygok. A kezem alatt forrón lüktet éledező férfiassága… tovább cirógatom.

- Hunyd le a szemed – kérem halkan. Nem vagyok gonosz, már kezdtem felhúzni… - Én nem vagyok... ezt nem kellene... - finoman próbálja eltolni a kezemet, de nem elég határozott… ránevetek. - Nem is kell, hogy az legyél, elég, ha én magam vagyok az… ígérem, hogy jó lesz – közben még mindig simogatom, egyre erősebben… most már határozottan kemény… Lassan bólint, remegve, tétován elengedi a kezem, és lehunyja a szemét. Kuncogok, és kibontom a nadrágját… merev férfiassága úgy szökken elő, mintha valami rugós kés volna. Egészen szemrevaló méret… Végigsimítom az ujjaimmal a hegyét, finoman, óvatosan… már van némi előnedv, ami megkönnyíti a dolgomat… egy kicsit a kezemmel izgatom, aztán, amikor már nehéz mozgatnom az ujjaimat, az ölébe hajolok, és a nyelvemmel folytatom a munkát. Tudom, hol a legérzékenyebb… és megint be is igazolódik, érzem a hajamon, a vállamon a kezét… elvigyorodom, és teljes egészében a számba veszem. Megvagy… Drake Taylor Nem tudom mi ütött belém, de valahogy túl nehéz az ellenállás… Annyira jó érzés, ahogy simogatja, és hiába nem akarom, mégis… Engedek neki. Lehunyom a szemem és próbálom elképzelni, hogy egy nő… de csak Missy jut az eszembe és már a gondolatától is undorodom. Ő különben sem tett volna ilyet soha… De Kyle tenyere meleg és nagyon jó érzés, ahogy dörzsölgeti. Amikor pedig megérzem a forróságot, ahogy az ajkaival megérint, hangosabban felsóhajtok… A puha, forró nyelvével simogat, ízlelget, én pedig egyre nehezebben veszem a levegőt… Lassan kinyitom a szemem, hogy lássam, ahogy csinálja… Finoman mozog, a szemei lehunyva, a haját a füle mögé simította… Muszáj megérintenem. Megsimogatom a haját, az arcát…a vállára simítom a kezem. Annyi idő kihagyás után… valami mennyei

ez a kényeztetés… Mintha érezné, hogy figyelem, felnéz. A szemei pajkosan csillognak és ettől még izgatóbb látványt nyújt. Beletúrok a hajába az élvezettől. Már zihálva veszem a levegőt, lehunyom a szemem… közel vagyok, nagyon közel… - Kyle… mi-mindjárt… - figyelmeztetem, de nem hagyja abba, ám a csúcspont előtt kicsit elszorítja, így képtelen vagyok… Még jobban zihálok, már-már fájdalmasan vágyom a kielégülésre… újra a nyelvével játszik azon a ponton… Már nem kell sok…! A haját simogatom, azt hiszem, felnyögök… Újra figyelmeztetem, de rám se hederít, hanem tovább, még intenzívebben dolgozik… Hangosan felnyögök, ahogy a kéj végigfut a gerincemen és hosszan élvezek a szájába… Kyle Wickham Mégis engem néz közben, nem hunyja le a szemét… valamiért elégedetté tesz a dolog. Nem izgatja fel egy másik férfi, mi? Nos… a számba fröccsenő forró folyadék mást mond… élvezte, nagyon is… Lenyelem a magját, és kicsit kiegyenesedve megkérdezem: - Kielégítő volt az ajánló? Nem válaszol… de az arca kipirult, és levegőért kapkod… azt hiszem, ezt elegendő bizonyítéknak tekinthetem… azért szórakoztató lenne hallani… Még mindig cirógatom a hasát az inge alatt… Nyeldekel. Én még ennyire zavarban férfit nem láttam… A fejemet csóválom, és megcirógatom az arcát. - Ha nincs ellenedre, folytathatjuk, én is akarok tőled valamit… -és elkezdem kigombolni az ingét. Finoman cirógatom és végigcsókolom a feltárt bőrterületeket… egy kicsit fáj mozgatnom a kezemet, így gyakrabban használom a nyelvemet, eljátszadozom a mellbimbójával… Megszabadítom a ruháitól elég könnyedén, miközben mindent elkövetek, hogy csakhamar ismét peckes legyen… cirógatom és csókolom a nyakát, a vállát, a mellét, a hasfalát, lefele az izmos ágyékvonalig… a combját is végigsimogatom, miután

levettem a nadrágját. Nahát, milyen édes… sután, óvatosan próbál vetkőztetni, meglepően gyengéden. A bőrébe mosolygok, miközben lassan újra az ágyéka felé haladok a csókjaimmal. Nocsak. Nem is kell mindent nekem csinálnom? A remegő kezű simogatás azt mondja, nem… felnézek rá. - Kérhetem a segítségedet? – nevetek Drakere, és megfogom, a számhoz húzom az egyik kezét… körbenyalom az ujjait, amíg a válaszra várok… Drake Taylor Ez az egész… egyszerűen nem lehet igaz. Én nem vagyok meleg! Most mégis egy fiút simogatok és tudom, hogy azért teszem, mert viszonozni akarom, amit nekem tett… mert azt akarom, hogy ő is… élvezze… Nem tudok gondolkodni, a kezeim maguktól mozdulnak… Reszketek. A szájába veszi az ujjam… nagyot nyelek… Istenem… - Se-segíteni? – kérdem dadogva. – Miben kell… segítenem? - Szükséges némi előkészület ahhoz, amit én akarok tőled – mosolyog. – De először… vetkőztess le. Vagy azt szeretnéd, hogy magamtól vetkőzzek? Le is hunyhatod a szemed, ha nem akarsz látni… Szaporán veszem a levegőt. Koncentrálni próbálok. Levetkőztetni…? Nem merek a szemébe nézni. Megnyalom az alsó ajkam idegességemben… - Rendben… megpróbálom – felelem, és újra megsimogatom. Óvatosan a derekát… vékony csípője van, csontos… Nem olyan, mint Missynek volt. Kibontom a zekéjét… Ez még elég jól megy. Leveszem róla… Nem tudok felnézni rá. A kezemet figyelem, a gombokat az ingen… Lassan gombolom szét és megérintem a meztelen bőrét… Lapos a melle. Ő egy… egy pasi, az istenit! Zaklatottan leengedem a kezem. - Ne-nem megy… Inkább vetkőzz le egyedül…

Kyle Wickham Sóhajtok, és lassan bólintok… ez nehezen fog menni. Nagyon nehezen. - Lehet, be kellene kötnöm a szemed – próbálok viccelni, és elfordulok tőle. Kicsit bánt, hogy ezek után is még vonakodik… de… még reménykedem abban, hogy rá tudom vezetni arra, ez neki is jó lesz… fogalmam sem volt róla, hogy kezdőkkel ez ilyen nehéz. Egyetlen szeretőm volt, aki maga csábított el engem… Lassan tudom csak lehámozni magamról az inget… véres a mandzsettánál, de annyi baj legyen. Már nem fáj annyira a kezem, de így is el kell babrálnom a derékszíjjal és a gombokkal, mire sikerül kinyitnom a nadrágomat. Lerúgom a csatos cipőt, és valahogy lassan levedlem a szűk pantallót is… utána az alsóneműt… Érzem magamon a pillantását… most valamiért zavar. - Jobb lenne, ha lehunynád a szemed – mondom neki, mielőtt visszafordulnék. Kicsit keserűnek érzem magam, de így, hogy láttam a méreteit, hogy kielégítettem, nem akarok megállni. - Mit akarsz csinálni? – kérdezi idegesen. Halkan válaszolok, miközben megfordulok. - Kicsit hagyományosabb, más módon elégítenélek ki, nem a számmal… - Én nem vagyok nő! – csattan fel halkan. – Eszedbe ne jusson! - Miről beszélsz? – csodálkozom el őszintén. – Itt egyikünk sem nő… engem annak képzelhetsz, ha így könnyebb… Az asztalnak támaszkodom. Nocsak, le is van lakkozva, ez… igen, így egész kényelmes lenne… - Gyere ide – hívom magamhoz begörbített ujjal. – Komolyan kérdezem, nem akarod-e bekötni a szemed… Drake Taylor Lopva figyelem, ahogy vetkőzik. Látom, hogy fáj a csuklója, amit megszorítottam és bűntudat fog el gyengeségemért.

Segítenem kellett volna neki… Ostobának érzem magam! Ami pedig az ing alatt rejlő testet illeti… Lehet, hogy pasi, de… ha jobban megnézem, nem olyan rossz… Nem olyan, amilyeneket minden nap látni. A hájas, szőrös mamlaszokat. Elfog a hányinger, ha eszembe jut, hogy azok csinálgatták egymást a börtönben. Hálás voltam, mikor végre megkaptam a levelet a kivégzésemről… Jó, persze nem, de mikor kijöhettem, azért mindenképpen… Kyle viszont egészen más. Karcsú, vékony alakja van, szép arca, íves nyaka, amitől valahogy különösen kívánatos látvány… Engedelmeskedek a hívásának, és ahogy közelebb sétálok hozzá, kicsit jobban végigmérem. Nem vagyok hülye, már leesett, mit akar, és… azt hiszem, nem fog olyan nehezemre esni. - Nem akarom, hogy bekösd a szemem – felelem, aztán kicsit megérintem a derekát és rásimítom a kezem. – Még a végén csőbe húznál… - vigyorgok. Nem szoktam viccelődni, ez se volt igazán szándékos… de azt hiszem, nem haragszik, mert mosoly kúszik a szájára… Aú! Picit a fejemre koppintott. - Bocs… Hülye vicc volt – dörzsölöm meg a homlokom. - Biztos, hogy nem akarod, hogy bekössem a szemed? Tréfát félretéve… én nem vagyok nő, és ezt gondolom, látod… Nem undorodsz tőlem? Elgondolkodok, és újra végigmérem, tetőtől talpig. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar, hogy farka van, de nem hiszem, hogy könnyebben hozzá tudnék szokni, ha nem látom. Inkább látni szeretném… Megcsóválom a fejem. - Egész biztos vagyok abban, hogy nem undort érzek… Határozottan… - ahogy mondom, lepillantok az ágaskodó szerszámom felé. Mindkét kezemmel átfogom a derekát, és van valami természetes abban a mozdulatban, hogy felé hajolok és meg akarom csókolni, de ekkor picit megrándul és az ajkam pusztán a tenyerével találkozik. Értetlenül pislogok rá… Azt hittem, ezt szeretné.

- Ezt inkább ne…- mosolyog szomorúan. – Nem vagyok egy csókolózós típus. Kyle Wickham Nem akarom, hogy megcsókoljon, és azt is pontosan tudom, miért. Mert… bár helyes fickó, azért én… nem egészen őt szeretném… látni… Hátrébb húzódok tőle, és felülök az asztalra; követ, és tétován újra megérinti a derekamat. Bizserget az érintése… rámosolygok, és nyelek egy aprót, amikor cirógatni kezdi felfelé az oldalamat. Ott… egy kicsit érzékeny… - Szeretném, ha segítenél nekem abban, hogy kiélvezhessük a dolgot – kezdem halkan… égni kezd az arcom. Még soha nem kellett ezt elmagyaráznom így… különösen nem úgy, hogy közben a kezei elindulnak rajtam… felsóhajtok, és félig lehunyom a szemem, úgy, hogy csak a körvonalait lássam… Ahhoz, hogy egyikünknek sem legyen… fájdalmas… el kell lazítanod engem… - Hogyan? – kérdezi érdeklődve, miközben a combomat cirógatja… megrándulok, amikor a másik keze finoman átsimít a szerszámomon, és felnyögök. Gyorsan tanul, és nagyon gonosz… önkéntelenül is gyorsabban lélegzem… és kicsit nehéz fogalmaznom… - Az ujjaiddal… először csak eggyel, aztán lassan többel… csináltam már ilyet, régóta van szeretőm, úgyhogy… elég gyorsan fog menni… de… szeretném, ha… finoman csinálnád… Óvatosan kell masszíroznod, hogy engedjenek az izmaim. Aztán… jöhet valami nagyobb… - megfogom a csípőmön kalandozó kezet, és körbenyalom az ujjait, úgy, mintha a farkán járna a nyelvem, körbe-körbe, alaposan bevonva nyállal… aztán, amikor észlelem a még erőteljesebb reakciót, hátrébb dőlök, és kicsit széjjelebb tárom és felhúzom a combjaimat, aztán odavezetem az ujjait a bejáratomhoz. Félig-meddig azt várom, hogy beijed, és visszavonul…

Drake Taylor Többé-kevésbe sikerül legyőznöm a bizonytalanságom, és képes vagyok egész más szemmel nézni rá… Puha és selymes a bőre. Fehér… Nem olyan durva és néhol száraz, mint az enyém. Jó érzés megérinteni… Kellemes a hangja, ahogy sóhajt, és azon kapom magam, hogy határozottan élvezem, hogy zavarba jön, hogy felsóhajt, hogy szaporábban veszi a levegőt… A mellkasa fel-le jár… és ezt én váltottam ki belőle. Fantasztikus érzés, mikor a szájába veszi az ujjaim, és a nyelve körbe-körbe jár rajta. Arra emlékeztet, amit az ágyon csinált és újra megrándul a farkam… Már nem tartok attól, hogy nem lennék képes a magamévá tenni… Engedelmesen hagyom, hogy vezesse a kezem a fenekére, és a bejáratára simítom az ujjam. Megrándul kicsit és elengedi a karom. Eleinte magam is bizonytalan vagyok… Itt azért mégiscsak annyira szűk, de… talán, ha óvatos leszek… A mutatóujjam finoman becsúsztatom, eleinte csak kicsit és finoman masszírozom, egyre beljebb csúsztatva… Lehunyja a szemét, előre hajtja a fejét, és az asztalba kapaszkodik. Szép halványbarna haja az arcába hullik. Minél mélyebbre tévedek, annál hangosabb a sóhaj és azt hiszem, kezdi élvezni. Jobban széttárja a lábait, és nagyon halkan suttogja… - Mé-még… jöhet még egy… Kicsit bátrabban csúsztatom be a következő ujjam. Egy kissé megrándul és megszorít, de aztán lassan elenged… Óvatosan próbálom tágítani. Két ujjal valamivel könnyebb, de még így is kétlem, hogy sikerülhetne, amit akar… Nagyon szűk… Beljebb nyomom az ujjam, mire fájdalmasan felnyög és megfeszül. Lassan inkább kihúzom és hagyom, hogy megtámaszkodjon a vállamon… - Sajnálom… - Se-semmi baj, csak… Esetleg egy kicsit nyálazd meg jobban a kezed… - a fülemhez hajol egészen. – Ne aggódj, tiszta vagyok…

Bólintok, összegyűjtöm minden nyálam, ami kicsit nehéz a zavaromtól, de amennyit tudok, rácsorgatok az ujjaimra és újra finoman behatolok. Így már kicsit könnyebben megy, a második ujjam is egészen elmerül benne. Az izmai nem feszülnek annyira és hallom, hogy halkan zihál… - Picit… körkörösen… - súgja és ahogy engedelmesen megteszem, halkan felsóhajt. – Most… igen… most jó… még… még egy… Nem kell kérnie, hogy engedelmeskedjek és még egy ujjammal behatoljak… Kyle Wickham A kis fájdalom után annyira nem rossz… ha Cedric türelmetlen volt, nagyobb fájdalmat is okozott már nekem, és Drake velem van először… nem neheztelek rá az ügyetlenkedésért, és ami azt illeti, elég hamar rátalál arra a pontra most, három ujjal, amitől megremegek… nehéz fókuszálnom, pedig tudom, hogy most… irányítanom kell… mégis kicsit furcsa észbe kapnom… Finoman megsimítom a csuklóját, és most felnézek rá egy kicsit. - Kö-köszönöm… ez… elég lesz… hagyd abba nyugodtan… Drake bólint, és finoman kihúzza az ujjait belőlem, lassan… felsóhajtok. Finom érzés… nagyon izgató… a combomat, az oldalamat cirógatja közben. Aranyosnak találom… Pár másodpercnyi légcsere után lecsúszok az asztalról, aztán megfordulok, és előredőlve a falapnak támaszkodom. Általában nem kedvelem hátulról, de most… erre van szükségem… hogy ne lássam Drake-et, hogy azt képzelhessem, Cedric az… nyeldekelek egy picit, próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy elmondhassam neki… Érzem, hogy mögém helyezkedik, és simogatja a csípőmet és az oldalamat… ott… nagyon jó… megborzongok, hiába érdes a bőre, akkor is jólesik… az ott a kedvenc pontom…

- Be… belém hatolhatsz – súgom… érzem forró, lüktető szerszámát a fenekemnek feszülni, ahogy kicsit hozzám dörgölőzik, a vájatba, miközben az oldalamat, a fenekemet cirógatja… megborzongok… akarom! Igenis szükségem van rá! Félig-meddig hátrafordulok, végigsimítok az oszlopán, és beigazítom… rámosolygok. – Nyugodtan… Bólint… visszafordulok, és lehajtom a fejem, ahogy tényleg kezd belém hatolni… azért felnyögök, akkor is, ha felkészített rá… az érzés nagyon is jó… forró, kemény, és bár feszít és éget, kitölt… remegek… lassan csinálja, bár tartottam tőle, hogy nem fog erre ügyelni, de ez jó… Lehunyt szemmel feszülök egy kicsit ellene, hogy könnyebben becsússzon, és igyekszem nem túl hangosan nyögni az élvezettől… de… - J-jó… - súgom rekedten, de nem vagyok képes jobban kifejteni… Drake Taylor Van időm megfigyelni, amíg tétovázik. Észrevenni rajta olyan dolgokat, amiket idáig csak nőknél véltem látni. A kipirult arcot, a vágytól izzó tekintetet, a kéjjel telt sóhajokat… Nem esik nehezemre hozzá érni, megsimogatni… Csak akkor érzek magamban némi félszet, mikor a farkam a fenekéhez vezeti. Mi van, ha…? Nem, nem lesz baj. Azt mondta, csinált már ilyet… Azért nagyon óvatosan hatolok be. Szűk. Hihetetlenül szűk. Sokkal szűkebb, mint eddig bármelyik nővel volt… Simogatom a derekát, a csípőjét… Egészen elmerülök benne, aztán kicsit megállok. Muszáj nekem is hozzászokni… Mély levegőt vesz, hallom, hogy zihál, hogy mondani próbál valamit. - Lassan elkezdhetsz mozogni… Mintha nővel lennél… Végigsimítom a hátát, az íves gerincét, a formás fenekét… - Biztos vagy benne? – súgom a fülébe, mikor kicsit közelebb simulok hozzá. - I-igen… egészen biztos…

- Rendben… - mormolom, kijjebb húzódom, és újra elmerülök benne. – Fantasztikus… érzés… benned lenni… annyira… annyira szűk vagy… - morgom kicsit hangosabban, zihálva. - Css… ne beszélj… az őrök… meghallhatják… - suttogja halkan és egy újabb lökésnél belemarkol az asztalba. Nem bírok betelni vele, annyira csodás érzés, hogy benne vagyok, hogy kitöltöm egészen… a karcsú nyakába csókolok, a tarkóját ízlelem, miközben egyre gyorsabban mozgok, egyre hevesebben lököm belé… az asztal megcsikordul a padlón minden mozdulatra… Kyle Wickham Amíg nem beszél, addig tökéletesen el tudom képzelni, hogy éppen Cedric hatol belém, és tölt ki… stimmel a méret, a forróság, az, hogy közben a derekamat fogja, és a nyakamat csókolja… halkan zihálok, próbálom visszafojtani a hangom, de igenis élvezem, ahogy csinálja… egy darabig igen, csak aztán megint elragadja a lelkesedés, és túl gyorsan és túl erősen mozog bennem, nem bírom el, túl nagy, és fáj, felsért… Megfeszülök, és próbálok elhúzódni, bár tudom, hogy legfeljebb lassítani fog, de… - Ne, Cedric, így fáj, hagyd abba… - könyörgök neki halkan… és csak akkor jövök rá, hogy valami nem stimmel, amikor tényleg megáll, és lassan, óvatosan kihúzódik belőlem… ilyet nem szokott… - Sajnálom – zihálja Drake, és akkor ébredek rá újra a valóságra… A pokolba is… remegve támaszkodom az asztalra. Egy pár pillanat nekem is kell, hogy lenyugodjak, és megfordulok, próbálok rámosolyogni Drake-re. - Én kérek elnézést… - a vágyam nem csitult a fájdalom ellenére sem… remegek egy picit ugyan, de… ennek az eleje… jó volt… - Ne haragudj, de ez most tényleg túl erős volt... szeretnéd még folytatni? - Biztosan ezt akarod? – kérdezi halkan, és amikor rábólintok, ő is igent int. – Szeretném…

Sóhajtok… tudom, hogyan tudnám én irányítani… és… Nem. Már nem tudnám azt képzelni, hogy Cedric az… Cedric… nem állt volna le… - Kérlek, feküdj hanyatt az ágyra... – súgom halkan, és amikor engedelmeskedik, fölé térdelek. Kicsit lankadt az érdeklődése, de ezen segíthetek… lenyúlok az oszlopáért, miközben a nyakára, mellére hajolok, végigcsókolom, a nyelvemmel eljátszom a mellbimbóján… remeg a lábam még mindig, de valahogy megtartom magam, és Drake is simogat… - Köszönöm, hogy leálltál – súgom neki, és tetszik, amikor kipirul az arca… Drake Taylor Nem akartam neki fájdalmat okozni, de rögtön kijózanít, mikor valaki más nevét nyögi… Persze, ostobaság lett volna áltatnom magam, de azért furcsa érzés… Vajon Missy is arra a másik fickóra gondolt, miközben velem kefélt? Összerándulok a gondolatra… Már nem akarok ellenkezni, csak túlesni rajta. Ha ez boldoggá teszi, azt gondol a helyembe, akit akar. Végül is... holnap hajnalban mindkettőnknek vége lesz. Hagyom, hogy megnyugodjak, hogy a gondolataim elhomályosítsa a vágy, amit az érintése kelt bennem. Ösztönös mozdulatokkal simogatom és élvezem, hogy a nyakamra, a mellemre hajolva csókol… - Ne beszélj hülyeségeket… - pirítok rá kicsit, mikor megköszöni, hogy leálltam. Nem vagyok vadállat… - Nem hittem, hogy meghallottad… Elhúzom a szám, de erre nem felelek semmit. A farkam megint kemény és elég nehéz gondolkodni. Óvatosan segítek Kyle-nak fölé helyezkedni… Remeg a combja az ujjaim alatt... Feljebb húzódom, és ülő helyzetbe helyezkedem. - Kapaszkodj a vállamba… - súgom a fülébe, amire halványan bólint, és óvatosan körém fonja a karjait. Lassan engedem lejjebb, fokozatosan ereszkedik rá a farkamra… A teste megfeszül, ahogy egészen elmerülök

benne. Megsimítom a haját, míg megszokja... megcsókolom a füle alatt, a nyakát, a vállát… Szép lassan megnyugszik, és ő mozdul meg először. Reszkető mozdulatokkal mozog, rám támaszkodik, belém kapaszkodik… egyre gyorsabban… Nem bánom, hogy másra gondol. Én is lehunyom a szemem és elhiszem, hogy velem van, hogy velem teszi, mert velem akarja… Becsapom magam, de nem bánom, mert csodálatos érzés, hogy körém feszül, hogy forró a teste, hogy ölel, hogy csókolja, harapja a bőrömet… Hihetetlen izzás vesz körül, olyan, amit korábban nem éreztem senkivel. Segítek neki a mozgásban, hogy gyorsabban menjen… Már alig húzódik ki, de így is dörgöli a farkam és ez fantasztikus érzés… Zihálok, nyögök a gyönyörtől és egyszerűen képtelen vagyok megállni, mikor egy pillanatra meglátom a nedvességtől csillogó ajkait… Odahajolok és megcsókolom, mélyen, élvezettel, kihasználva minden pillanatot, míg el nem lök magától… Kyle Wickham Furcsa, de… még ha már tudom is, hogy ez nem Cedric, hogy az utolsó éjszakámon szeretkezek valakivel, akit nem is ismerek… valamiért mégis nagyon, nagyon jó érzés ezt csinálni… ez már nem dugás, azt hiszem… jó csókolni, harapni a bőrét, megízlelni, akármennyire is különbözik a szeretőmtől… de… izgalmas vele lenni… nagyon izgató, és… Drake cirógat és kóstolgat, és amikor végül megcsókol, mohón, szomjasan viszonzom azt a csókot… pokolian hosszú időnek tűnik, mióta utoljára tettem, és most nagyon, nagyon jólesik… az első, bátortalanabb, tapogatózó csókja hamar éppen olyan mohó és éhes lesz, mint az enyém, mintha el akarna nyelni… csak levegőért válok el tőle. Megmozdul a csípője, és újra belém nyomul… - Dr-drake… - zihálom… amikor újra megmoccan, és simogatja és végigcsókolja a vállam, elfelejtem, mit akartam mondani, de… ez nem is fontos… vele mozgok, és zavartan jövök rá, hogy még… még nem elég… még többet akarok

belőle… én is megkóstolom a vállát, a nyakát, és újra finomnak találom, de aztán újra visszatérek az ajkaihoz. Viszonozza a csókom, forrón, izgatóan… remegnek tőle a combjaim… érzem, ahogy belevigyorog a csókba, miközben a nyakát ölelem… aztán hirtelen, még mindig engem csókolva fordul meg, hogy én kerüljek alulra. Nem présel bele a matracba, gondosan támaszkodik. A csókja játékosabb, kóstolgatóbb lesz… nagyon is élvezem… felnyögök, amikor kicsit igazít a csípőmozdulatain, a combjaimat a derekára húzza, és erőteljesebben, lassan kezd belém mozdulni… - Drake… ne… ne hagyd abba… - kérem zihálva, és érzem, hogy egyre jobban remegek… a vállába kapaszkodom, ahogy fölöttem támaszkodik, a vállaim fölött, és a világ minden kincséért sem engedném el… Drake Taylor Melengető borzongás fut végig rajtam, mikor a nevemet nyöszörgi… Az én nevemet! És nem arra kér, hogy hagyjam abba, sőt… Arra kér, hogy folytassam! Már könnyedén mozgok benne, így a saját tempómban gyorsíthatok, ügyelve rá, hogy ne essen baja. Egy picit megemelem a csípőjét, amikor a következő mozdulatomnál összerándul, és egy kéjes nyögés szakad fel az ajkáról… - Dr-drake! – lehajolok, hogy csókkal csitítsam kicsit, aztán hallom, hogy a következő mozdulatnál halkan nyöszörög… Ott.. ott… nagyon… jó… Elmosolyodom és most már tudatosan mozdulok arra a pontra. Nagyon nehéz koncentrálni, hogy ne menjek el, olyan izgató a hangja... A csípője velem mozdul, már nem kell tartanom… Az ajkait harapva nyöszörög, és újra felnyög, mikor megérintem a farkát és simogatni kezdem… Az enyhe nedvességtől könnyen csúszik rajta a markom… - Kyle… már… már nem bírom sokáig… - zihálom, és attól félek, nem leszek képes a gyönyörbe hajszolni…

Nem felel, de a karjait még jobban körém fonja, még inkább magába húz… Nem bírok megálljt parancsolni a mozdulataimnak, túl jó, túl intenzív érzés! Remegek, ahogy a kéj minden mozdulatra egyre csak nő bennem, aztán egyszerre nem bírom tovább…! Forró magom lüktetve áramlik ki belőlem… Kyle megfeszül és felnyög, már nem tudja visszafojtani a hangját. A csípőm még mozog és a kezeimmel is gyorsabban dörgölöm, a teste megfeszül, a tompa körmei mély árkot vájnak a vállaimba. Felszisszenek, de nem hagyom abba… Nem olyan szörnyű ez a kis fájdalom, azért a gyönyörért, amit ő adott, amit neki adni szeretnék… Kyle Wickham Nagyon… nagyon jó! Nem gondoltam volna, hogy Cedricen kívül mással is képes leszek ennyire élvezni… de ez éppen annyira élvezet, mint… mint vele volt… Reszketek és remegek, és alig fogom fel, mit mond… aztán megérzem magamban azt a még nagyobb forróságot, ahogy a magja belém lövell. Meglepően kielégítő érzés… és… utána nem hagyja abba a mozgást, és a keze és a bennem mozgó forró hús átlöknek a határon… az ajkamba harapok, hogy ne sikoltsak fel a gyönyörtől, amikor elélvezek. Zihálva kapaszkodom még mindig Drake vállába. Csatakos vagyok az izzadtságtól, de élvezem ezt, a lusta, elégedett kielégülést… - Jól vagy? – kérdezi Drake halkan két kapkodós légvétel között; csak bólogatni vagyok képes. Elégedetten elmosolyodik… azt hiszem, ő is kifulladt… Némi pihegés után halkan, picit azért csipkelődően kérdezek rá, a vállát cirógatva. - Drake… hogy tetszett… az első alkalom egy férfival? - Szerinted? – kérdez vissza; elkuncogom magam, aztán felkönyökölök, és megcsókolom. Viszonozza, bár már korántsem olyan hevesen… aztán óvatosan, lassan kihúzódik belőlem. Érzem, ahogy a magja kicsordul belőlem… észbe kapok.

- A zekémben… van zsebkendő… Drake bólint, és odatámogat a ruháimhoz; megvárja, amíg letörölgetem magam, és segít felöltöznöm is. Egy kicsit fáj a fenekem, de… azt hiszem, megérte, teljesen megérte… Lassan Drake is felöltözködik… nem igazán vagyok benne biztos, de azért megkérdezem. - Egy kicsit… odafeküdhetnék még melléd? Bólint… és most az én ágyamhoz kísér oda. Mellém fekszik, és hozzásimulok. Jó érzés… Drake Taylor Mámorosan nyújtózom ki Kyle mellett… Szeretném azt gondolni, hogy azért érzem ezt, mert már rég nem voltam senkivel és talán részben emiatt is van, de… Nem hiszem, hogy éreztem valaha ilyen elégedettséget. Átölelem Kylet, magamhoz húzom és belecsókolok a hajába… Meglepően jó illata van. Megsimogatom és egy pillanatra kellemetlen szorítás kúszik fel a mellkasomba. Meg fog halni… pedig nem tett semmit. Nem érdemel halált… - Kyle… tudom, hogy szomorú vagy, de… nem kellene eldobnod az életed… Még nagyon fiatal vagy, és azt hiszem, boldog lehetnél… csak adj időt magadnak továbblépni… Közelebb húzódik hozzám. Érzem, ahogy lélegzik, ahogy a szíve dobog… - Talán igazad van… - feleli szomorúan. – De már túl késő… Nem hiszem, hogy meghatná őket, ha vissza akarnék táncolni… Azt hiszem, igaza van, de azért… nincs ez így jól. Megsimogatom újra, mire kicsit feljebb húzódik és megcsókol. Ízlelgetjük egymást, lustán, ráérősen… pedig a perceink meg vannak számlálva. Aztán elszakadunk. Egyikünk sem mond semmit. Kyle mosolyog, mellém bújik és átölel… Nem tudom, mi ütött belém, de nem számít. Jólesik simogatni, míg el nem alszik… Mulatságos, hogy ő képes ilyen békésen aludni, míg én le sem bírom hunyni a szemem. Tudom, hogy nincs óra a

szobában mégis szinte hallom a percek múlását… Furcsa gondolatok járnak a fejemben. Elszúrtam az életem, elfecséreltem és az Úr az utolsó pillanatban ideküldi ezt a fiút, aki egy személyben olyan, akár egy ártatlan angyal és egy csábító démon… Nevetnék, ha ezzel nem kelteném fel… Nem tudom mennyi idő telik el így… Percek vagy órák… de léptek zaja térít magamhoz. Jönnek értünk… Megsimogatom Kyle haját, és gyengéden felébresztem. Számítok rá, hogy azt hiszi, a szeretője mellett ébred, de csak megdörzsöli a szemét, és álmosan rám pislog… - Ma nincs is verseny… Elkuncogom magam és megcsókolom a homlokát, amin magam is kicsit meglepődöm. - Ez lesz életed legnagyobb versenye. Kelj fel szépen… Kyle Wickham Egy kis ideig azt hittem, otthon vagyok… de az idegen, furcsa szagú ágynemű, az a hozzám simuló test ébreszt rá, hogy nem egészen. Drake-re mosolygok. Nagyon, nagyon jól esett az a homlokcsók… de kijózanítanak a szavai. Megcirógatom az arcát. - Máris – mosolygok rá, és most tényleg sajnálom, hogy meg fogunk halni… a gyászom már nem olyan elviselhetetlen… de ha elfogadom azt, hogy éljek, akkor is… csakhamar újra kellene gyászolnom… őt. Azért gyűlölöm ezt a helyzetet. Miért halt meg Cedric, és miért kell meghalnia neki? Normális esetben felmentik a férjeket, ha a feleségük szeretőjét ölik meg… Kár… nagyon kár érte… kibontakozom a karjából, és elégedetten nyugtázom, hogy csak a kötések és az ingem ujja lett véres, az ágy nem… kicsit szédelgek, és nehezen mozgok. Persze, a vérveszteség… Gyorsan, de mélyen és forrón megcsókolom Drake-et, mielőtt elhúzódnék tőle, és felkelek. Nehezen, szédülve jutok csak át a másik ágyra… egy kicsit fáj a fenekem, elszoktam az ilyen

heves szeretkezéstől… megnyalom az ajkaimat az elmúlt éjszakára emlékezve. Gyönyörű volt, és… sokkal érzelmesebb, mint amire számítottam… - Tudod, Drake, kifejezetten örülök, hogy megismertelek – mondom neki halkan, mosolyogva… felül, és ő is a falnak támaszkodik. - Én bánom, hogy nem ismertelek meg hamarabb… - vallja be halkan. Tétován bólintok. - Tudod, meglepő, de… én is. Nagyon – ismerem be, bár nem akartam elmondani neki; elvörösödik. A léptek megállnak a szoba előtt, aztán az őr benyit. Igaz, hajnalodik… egy pap lép be, üdvözöl mindkettőnket, aztán először Drakehez fordul. - Fiam, szívesen imádkozok veled, hogy könnyítsek a lelkeden… Utána veled is váltanék pár szót, gyermekem – fordul felém. – De… ő tényleg bűnös… - Nem bűnösebb nálam, azt hiszem – mormolom, a csuklómat nézve. Elvégre… ez igaz… Drake Taylor A pap láttán érzem igazán először annak a súlyát, hogy mi is következik… Mindennek vége. Alig egy óra és a testem csak egy hideg húsdarab lesz… Vége. A pap halkan és nyugodtan beszél és az őrök is meglepően nyugodtak. Biztosan figyelt valaki, őrködött, és tudja mit műveltünk… mégsem szólnak semmit. Nincsenek rosszalló pillantások… Megfogadtam, hogy nyugodt maradok és igyekszem tartani is magam. Kyle arcán mosoly játszik… Ez valamicskét nekem is erőt ad. A pap megáld, megkérdi, hogy szeretnék-e mondani valamit, de megrázom a fejem… Nem hiszem, hogy jobban érezném tőle magam. Az egyik őr rám adja a bilincset és Kyle mellé állítanak. - Kyle Wickham, a bíróság bűnösnek találta önmaga ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, az ítélet kötél általi halál, amit pontosan reggel hat órakor fogunk végrehajtani – olvassa

fel Kyle-nak, aki csak fájóan elmosolyodik és bólint, aztán hozzám fordul. – Drake Taylor, a bíróság bűnösnek találta lord Cedric Willowshred aljas és könyörtelen meggyilkolásáért. Az ítélet, kötél általi halál, amit szintén reggel hat órakor hajtunk végre… Kyle Wickham Furcsa, de nem érzek félelmet, vagy bűntudatot… az fog történni, amit akartam, és ha kicsit sajnálom is, hogy Drakenek is halnia kell, akkor is nagyon, nagyon jó a tudat, hogy mi történt előző éjjel… Aztán, amikor meghallom szerelmem nevét, egy pillanatra megfagy az agyam, a lelkem… micsoda? De… de tényleg ezt mondta… lord Cedric Willowshred… - Te… te ölted meg? – fakadok ki jeges, a lelkem mélyéig fájó haraggal. Ő gyilkolta meg, és… és én vele… elborít az undor, és a gyűlölet. Még soha nem éreztem magam ennyire megalázva… Elég dühös vagyok ahhoz, hogy nekiessek ököllel, de azt hiszem, az az egyetlen ütés nekem fájt jobban… újra fájdalom hasít a kezembe. - És én még sajnáltalak! Az egyik őr lefog, és hátulról átölelve arrébb húz. - Csillapodjon le, sir, ez az alak elnyeri méltó büntetését csakhamar a tettéért… Nem mindegyikért, akarom mondani, de nem tehetem, nem mondhatom ki, akkor sem, ha tudják… mély levegőket veszek, és bólintok. Az őr elenged, és kis habozás után újra elteszi a bilincset. Már megint vérzik a csuklóm… talán ezért nem teszi fel rám… - Mi ütött beléd? – kérdezi értetlenül Drake; feléje köpök, és elfordulok tőle. A bennem égő szégyen csak még hatalmasabb… így… így tényleg jobb, ha meghalok… a pap beszélni kezd hozzám, nyájasan, de nem hallom, amit mond… Ő… ő ölte meg… ő ölte meg Cedricet…

Drake Taylor Teljesen váratlanul ér a hirtelen támadt haragja… Mi ütött belé? Fáj, ahol megütött, még ha ügyetlen volt is… Pár órája még gyengéden érintett és hozzám simult, most pedig, alig pár percre a halálom pillanatától… Mi ütött belé?! Pörgetem a fejemben a gondolatokat… Én öltem meg? Várjunk csak… az őr szerint az asszony szeretője… Cedric Willo… bassza meg! Az a rohadék nem csak Missy-t, de Kyle-t is… Felfordul a gyomrom. Undor és bűntudat fog el… Becsapott mindenkit! Kyle-t figyelem, szeretném látni az arcát, muszáj, hogy bocsánatot kérjek, de nem néz rám… még csak felém sem fordul… Az őr int, hogy induljak. Nem erőszakosan, de elég határozottan ahhoz, hogy tudjam, hogy nincs időm tovább tétovázni. Annyira… nehéz elindulni… Könyörgöm… Kérlek… - Kérlek, Kyle… nézz rám! Kyle… - kérlelem, de pillantásra sem méltat. Az őr meglök kicsit, ezért elindulok. El is jutok az ajtóig, de onnan még megfordulok… A mögöttem jövő őr megtorpan kicsit, de látja, hogy nem támadok. – Csak még egy szót… - bólint. – Kyle! – szólítom meg utoljára. Most rám néz, de a pillantása a húsomba vág. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam… Bocsáss meg. Isten veled! Még sikerül annyit elkapnom, hogy halványan elmosolyodik, de nem enyhül a düh a tekintetében… Mosolygok. A sors kegyetlen fintora… Engedelmesen visszafordulok és követem az őröket. Legalább boldogan menetelek a halálba… Kyle Wickham Halott lélekkel, gyűlölettel nézek Drake után. Csak egy őr marad velem, és végül nem teszi rám a bilincset… a pap megkérdezi tőlem, miért véres az ingem. Csak nevetni tudok… azt mondom neki, nyugtalan álmom volt az éjjel, mozgolódtam, a seb felszakadt… megáldott.

Nem áldásra lenne szükségem, hanem pisztolyra vagy kardra… legszívesebben magam ölném meg Drake-et. Megölte… megölte Cedricet… és még van képe a bocsánatomat kérni! Mosolyogni… A pap elhagyja a szobát, és az őr habozva áll előttem… fiatal kölyök, talán még nálam is fiatalabb egy évvel, és kinyitja a száját, majd újra becsukja. Mókás, de az ő látványa lecsillapítja a dühömet. - Sir… miért lett… ennyire haragos? – kérdezi végül az őr. Sóhajtok. Valahogy kezdenek kitisztulni a gondolataim. - Jó barátomat ölte meg – mondom halkan, aztán követem az őrt. A gyűlölet, az undor kezd felengedni bennem… ahogy lassan tudok gondolkodni is. Drake… azt mondta, a felesége szeretőjét ölte meg… újra szégyent érzek, de most már más miatt. Cedric… én elhittem neki, amit mondott, hogy csakis engem szeret… nem nősült meg… azt mondta, azért, mert én kellek neki, de… ha… ha képes volt lefeküdni egy nővel… a bennem lobogó harag más irányt vesz. Nem… én nem öltem volna meg… bár az biztos, hogy nem maradt volna meg a csinos arca, de… megölni nem tudtam volna… Drake megtette… de… bár még mindig dühös vagyok, nem tudom megvetni, annyira gyűlölni, mint csupán percekkel ezelőtt. Még nincs világos az udvaron… fáklyák világítják meg az akasztófát. Drake már alatta áll, a nyakravalót igazítják rá éppen… a tekintetét keresem. Kell valami mód, hogy elmondhassam neki, megbocsátottam… hogy… hogy nem gyűlölöm… Csak… sajnálom… ezt az egész lidérces helyzetet… Drake Taylor Szörnyen hideg van… Csontig hatoló hideg. Emberek lézengenek… nincsenek sokan. Összesúgnak. Gyűlölettel, undorral figyelnek, de egy pillanatra sem fordítják el a

tekintetüket… Mosolygok. Sose értettem, mit élveznek abban egyesek, ha végignézhetik valaki más halálát. Még fizetni is hajlandóak érte. Nyelek egyet, ahogy a nyakamra kerül a nehéz kötél… Olaj, fa és halál szagát hordozza a szél… belekap a hajamba, cibálja a tincseimet… Meg akarok halni… de mégis, iszonyúan rettegek. - Remélem, erős nyakad van, te mocskos buzi… - súgja mögülem az őr, színtelen hangon. – Hosszú szenvedést kívánok neked a pokolban… Nem akarok félni, de mégis reszketek… Szánalmasan festhetek… Bocsáss meg, Kyle… Olyan csodás dolgot adtál, én meg… Reménykedve oldalra fordulok, még egyszer, utoljára és megpillantom a fáklyák fényében Őt… A szemembe néz! Kereste a tekintetem? Csak egy röpke pillanat, de megdobban a szívem, és… megnyugszom. Mosolyog, már a tekintetével is… Mozog a szája, és a kezével int valamit… „várj rám”… Megszakad a szívem és érzem, hogy egy forró „vércsepp” kigördül a szememből és végigfolyik az arcomon… Válaszolni szeretnék, de ekkor meglök a hóhér és érzem, hogy a föld kiszalad a lábam alól, aztán egy erős rándulás, roppanás az egész testemben és… Kyle Wickham Valahogy megnyugszom… annak ellenére, hogy másodszorra veszítek el valakit, és most… a szemem láttára hal meg. Azt hittem, sokáig kell néznem, de… gyors volt, gyorsabb, mint amire számítottam… elroppant a nyaka, ahogy lezuhant… muszáj mosolyognom. Mindjárt megyek én is… Az orvos zsebórával a kezében számolja a perceket, közben futólag felém néz, a kezemre; látom rosszallóan ráncba szaladni a szemöldökét. Rámosolygok, és tovább nézem Drake-et. Remélem, látta, amit intettem, és megtartja…

utálnék egyedül menni a pokolba ma. Itt amúgy is dermesztően hideg van… vagy csak én érzem annak. A csuklómon a ruha már nehéz és hideg a véremtől… Különös érzés. Végül az orvos int, és levágják a holttestet a kötélről; látom, ahogy félreviszik, és letakarják azzal a ponyvával. Drake halott, egészen biztosan… fáj a lelkem, de most… nem tudok sírni. Taszigálás nélkül, magamtól megyek fel a lépcsőn… látom, hogy beszélnek hozzám, de egyszerűen nem hallom. És… azt hiszem, örülök. Itt úgyis hűvös van, de mindjárt nem fogom érezni ezt sem… lejjebb tűröm a galléromat, hogy segítsek a hóhérnak, aki kicsit remegő kézzel bogozza rám a nyakravalót. Érzéketlenül nézek végig azon a pár emberen, aki eljött. Naná, hogy a családom nincs itt… csak két inas, a koporsóval… Unalmas komédia, csak lenne már vége… Drake már biztosan vár rám… mosolyognom kell a gondolattól. A hóhér mond valamit, és rátámaszkodik a kallantyúra… zuhanok egy pillanatig, valami megroppan, és… VÉGE

SZANTÁL ÉS CÉDRUS Prof. Dr. Lester Barrington - Maleficus! Már amikor belépek az ajtón, hívogatni kezdem a macskámat… ma hazafele vásároltam néhány jutalomfalatkát és egy doboznyit a kedvenc konzervjéből… azt hiszem, tetszeni fog neki… Félreteszem a botomat a másik kettő mellé, levetem a kabátomat, és mire előhalászom a zsebemből a jutalomfalatkát, Maleficus már a lábamhoz törleszkedve dorombol. Barna, hatalmas bundájú, elégedett kandúr… mosolygok. Amikor megtaláltam, alig volt több fekete, nyávogó szőrkupacnál… most gyönyörű… - Milyen napod volt, szépséges kandúrom? – kérdezem nevetve, aztán óvatosan letérdelek, amennyire csak hajlik a térdem. Maleficus óvatosan kitér a lábam elől, aztán a tenyerem alá bújik; kuncogok, és egy falatkát máris a tenyeremre teszek. Óvatosan, finoman veszi el, és hamar eltünteti… sóhajtok. – Nekem szörnyű… azt hiszem, a hallgatóim utálnak… Maleficus felnéz borostyánszemeivel, és dorombol. Mintha értené, amit mondok neki… sóhajtok. - Gyere, készítünk egy kis forró csokoládét, és kapsz vacsorát, aztán elüldögélünk egy kicsit a kandalló mellett – simogatom meg a perzsát, és nehézkésen felkelek. Fáj a csípőm és a térdem… és odakint megdördül az ég. Remek. Már csak egy vihar hiányzott a hangulatomhoz… amikor elindulok a konyha felé, Maleficus követ, majd elém szalad. Mosolygok. Éhes lehet…

Sayugh Mir Karimpur Lelkesen kelek fel az ablakpárkányról, mikor meghallom a kocsi hangját, majd a bot ütemes koppanásával kísért, botladozó lépteket. Tudom, hogy ő az, stimmel az idő is, és hamarosan a kulcscsörgést is meghallom, akárcsak a nevem… Furcsa, ám ha nem is tudja, valójában találó névválasztás. Hozzádörgölőzöm a suta lábához és hangos dorombolással köszöntöm. Csupán ennyivel tudom meghálálni a kedvességét, hogy befogadott az otthonába. Eleinte gyűlöltem… Azt gondoltam, ő is csak egy ember, aki állatként kezel, egy nálánál sokkal alantasabb lényként, kihasznál és félredob, de nem így lett… Hetekig ápolt, miután rám talált, és még utána is hónapokig elviselte, hogy fújtattam és minduntalan borsot törtem az orra alá… Aztán valahogy egyre gyakrabban láttam szomorúnak, és egyszerűen nem volt szívem tovább bántani. Igazából megkedveltem, hogy nagyon művelt, okos és még velem is képes beszélgetni, pedig némi odafigyelésnél vagy egy-egy nyávogásnál többet nem felelhetek neki… Vele tartok a konyhába, és még mindig dorombolok, mikor megkapom az ételt. Megtanulta, melyiket szeretem a legjobban, és most is azt hozta nekem… Furcsa ember, de talán épp ezért olyan különleges. Visszakísérem a kedvenc szobájába. Itt vannak a könyvei, a kandallója és sok puha párna, amiktől otthonnak érzem ezt a helyet… Leheveredik, nekidől egy nagyobb, keményebb párnának, én pedig figyelem… mikor megemeli a kezét és felém pillant, tudom, hogy mehetek. Felmászok, át a nagy párnákon, az ölébe heveredek, és hangosan dorombolni kezdek. Tenni szeretnék valamit, hogy enyhüljön a fájdalma, de csupán ennyire vagyok képes… Furcsa hangot hallat, aztán nevet… - Nem megy ez nekem – és belekortyol a forró csokoládéba. Kíváncsian figyelem, mire rám néz újra, és felém nyújtja. Odadugom a fejem, hogy megkóstoljam, éppen milyen finomsággal kényezteti magát, a legutóbbi torta, amit evett, fantasztikus volt!

Erre elhúzza… Utána nyúlok a mancsommal, hogy megállítsam. Hé, ne húzd el! De csak nevet… - Nem hiszem, hogy bele kéne bújnod a bögrémbe, mert megint moshatom ki a bundádat… De adok a tányérodba. Van egy kis tálkám a kandalló mellett. Egy aranyozott szélű mintás kis porcelán csészealj, amihez a csésze már sok-sok éve eltört… Lester Barrington Őszintén nevetek Maleficus bolondozásán. Imádom ezt a bozontos kis jószágot, a kíváncsiságát, a dorombolását… néha szeretném viszonozni azt, hogy ilyen kedves, figyelmes hozzám… de csak válogatott falatokkal tudom meghálálni azt, hogy meghallgatja a nyavalygásomat… Még jó, hogy nincs messze a tálka… a csípőmben és a térdemben nyilalló fájdalom miatt nincs kedvem felkelni, de elég előrehajolnom egy kicsit, hogy a kancsóból tölthessek a csészealjba… kuncogok, ahogy azonnal megkóstolja, és elégedett dorombolással lefetyelni kezdi a csokoládét. Hamar elpusztítja minden egyes cseppjét, abba se hagyva a dorombolást… elégedetten figyelem, és én is a bögrébe kortyolok. Jólesik a fűszeres, forró ital, megmelegít… akárcsak az, hogy amint Maleficus betermeli a maga adagját, azonnal az ölembe mászik újra, és tovább dorombol. - Jólesett? – kérdezem kuncogva, majd sóhajtok. – Te legalább nem űzöl gúnyt belőlem… nem egy kellemes dolog arra bebicegni a terembe, hogy pár hallgató éppen röhögve engem utánoz… Az értelmes borostyánszempár rám ragyog, majd Maleficus feljebb kúszik; átölelem, és a bundájába hajtom a fejem, megcsókolom a buksiját. - Szépséges, okos kandúrom… - súgom neki; elégedetten simul hozzám. Odakint lassan esni kezd, és a csípőmben, a derekamban és a térdemben sajgó fájdalomnak nem is kell okot keresnem… szokatlan időben jön a vihar…

A ma esti randimra gondolok… most nem érzem úgy, hogy szeretnék Chrisszel találkozni. Elég durva, és most túlságosan is fájok hozzá, hogy lefeküdjek vele… különben is, ő sem szereti Maleficust. Egy alkalmi partnerem sem szereti… nem értem, miért… A telefonért nyúlok; mintha a gondolataimra reagálna, megcsörren. Chris az… sóhajtok, és felveszem. - Barrington… - Lassan indulok, Lessie – Chris érdes hangja végigkarmolja a derekam. Maleficus lelapítja a fülét és figyel… szórakozottan cirógatom. - Ne, Chris. Ma este nem. Ma nem tudnék… ne gyere. - Ne kéresd magad. Már nagyon megkívántalak… - Kérlek, Chris… tényleg nem… borzasztóan fáj a csípőm és a térdem, nem tudnék mozogni… fáradt vagyok… - Dögölj meg! Felhúztál, és most átversz? – Chris gorombán rám csapja a telefont... sóhajtok, a párnák közé ejtem a mobilt, és inkább átölelem a macskámat. Már csak ez hiányzott… Sayugh Mir Karimpur Kényelmetlen, mikor Lester felnyalábol, és magához ölel, de tűröm… Eltűröm neki, mert tudom, hogy ki volt az… megint. Most ez a Chris az új kedvence… Undorító egy alak, a jólfésült hajával, meg a tenyérbe mászó képével. Nem tudom, mit akar Lestertől. Én csak azt látom, hogy agyilag egy nagy nulla, ami meg a teljesítményét illeti… Ne mondják nekem, hogy manapság ez a szexualitás…! Hogy megisznak némi alkoholt, aztán döngetnek, amíg bírják szusszal… Közelebb simulok Lesterhez, és hangosan dorombolok neki. Ez megnyugtatja, mindig… érzem a légzésén. Mikor a partnerei feljönnek, sosem maradnak… Letudják a dolgot és elmennek, pedig a szeretkezés egy rituálé, egy tánc, amiben két test összefonódik… az előjáték, a simogatás épp olyan része, mint utána a figyelem, amit a partnerünkre fordítunk. Macskaként én ezt nem adhatom meg neki… pedig megérdemelné.

Felemelem a fejem, és az arcához dörgölöm az orrom. Nem sok, de tudom, hogy felvidítja, és kicsit megnevetteti… A vihar egyre hangosabban tombol odakint. A nehéz cseppek nekiverődnek az ablaknak, hallom, ahogy cibálja kint a fákat, de közben idebent a kandalló meleg, még, ha csak utánzata is a valódi tűznek… Furcsa érzések kavarognak bennem. Valami készülőben van… Lassan már egy hónapja érzem, és egyre erősebb. Nemsokára történnie kell valaminek, és ez lesz az az alkalom, amikor talán végre valami megváltozik… Ennyi év macskaként… Nem tarthat örökké, hisz semmi sem tart örökké, nem igaz? Lester megcirógat, rám mosolyog, aztán kissé nehézkesen felkel mellőlem, és a fiókjaiban matat. Füstölőt vesz elő, meggyújtja, amitől újra az a kellemes illat lengi be a szobát. Kínából hozatta, nem olyan erős, mint amikre emlékszem, de kellemes, egyedi… Lester jut róla eszembe… még valami, amitől otthon érzem magam mellette. Egy könyvet is magával hoz, mikor újra mellém heveredik, azt, amit tegnap is olvasott… Egy latin szertartásos könyv. Dorombolok… azt hiszem, oka van, hogy az istenek hozzá vezettek… Lester Barrington A füstölőillat, a mellettem doromboló Maleficus… fél kézzel meg-megsimogatom a csípőmön gömböcölő macskát. Kezdek egy kicsit megnyugodni, és a bennem lüktető fájdalmat valamelyest enyhíti az, hogy a perzsa szépség éppen ott melegít, ahol a legrosszabb szokott lenni… nem tudom, tisztában van-e vele, hogy ott a legjobb lennie, mindenesetre hálás vagyok érte… Lassan sikerül belemerülnöm a kötetbe, amit már tegnap is fordítottam… néha még mindig nem sikerül értelmeznem a könyvet. Félhangosan motyogok, szokásom szerint, szerencsére Maleficus nem panaszkodik érte… néha félhangosan nyávog, ha végső elkeseredésemben hozzá „folyamodok” tanácsért. Tudom, ostobaság egy macskát

kérdezni arról, hogy hogyan kell egy mondatot fordítani, de én is lehetek néha bolond, és olyan értelmesen nyávog, amikor kérdezem… Chris nehezen megy ki a fejemből… nem akartam megbántani, akkor is, ha tudom, hogy nem tisztel, hogy nem törődik igazából velem… egy sem törődött… azt hiszem, különös tehetségem van ahhoz, hogy szörnyű pasasokat válasszak ki magamnak. Remélem, békén fog hagyni… semmi kedvem vitatkozni vele, különösen, hogy tényleg fáj a csípőm, a térdem… Bele-belekortyolok a csokoládéba, egy-kétszer töltök Maleficusnak is, jutalomfalatkákat mellékelve hozzá… egyre lejjebb csúszok a párnákon, próbálok kényelmesen elhelyezkedni. Nem egyszerű mutatvány… de végül sikerül megtalálnom egy olyan pontot, ahol a perzsa herceg is végignyúlhat rajtam, és a csípőm se fáj… nagyon békés a szoba, az eső hangja kintről, a meleg, a puha párnák, az ölemben doromboló macska… Nem tudom, mikor alszom el… - Nem érdekel, akkor sem akarom újrakezdeni – igen, világosan emlékszem, hogy ezt mondtam… az összegyűrt zsebkendőket, az irattáskámat bámulom az anyósülés előtt. Bármit, csak ne kelljen Peterre néznem… nemrég szakítottunk… és most vitt haza… - Biztos vagy ebben? Nem volt ez rossz kapcsolat… - Neked… - De lehet még jobb is… A fejemet rázom. Peter arca hirtelen megváltozik, és fél kézzel elengedi a kormányt. Hátrahúzódom, de nem akar megütni… ma már megütött… csak belenyom valami pöcköt elém a műszerfalba, és rám vigyorog. - És rosszabb. Sokkal rosszabb – mondja nevetve, és hirtelen elrántja a kormányt. A kocsi teljes sebességgel rohan az alagút falába, és az én oldalamon… nem nyílik ki a légzsák… sikoltok én is, ahogy körülöttem a fém sikolt, ahogy a felgyűrődő tömeg

rám zárul… újra érzem azt a fájdalmat, ahogy a csontjaim darabokra törnek, és elreccsen a kulcscsontom… Sayugh Mir Karimpur Hamar elszenderedik. Nem is vártam mást… Lester nem hazudott annak a fickónak, mikor azt mondta, fáradt, és fájdalmai vannak. Tudom, hogy belülről sajog, érzem a csípőjén és a térdében… Kár, hogy egyszerre csak az egyiket tudom melegíteni. Sajnos a dorombolásom nem csodaszer, nem gyógyítja meg, talán csak pszichésen enyhíti a fájdalmait… Néha haszontalannak érzem magam, hogy nem tudok tenni érte többet, még ha ezért is olyan hálás… Nyújtózkodok kicsit, elnyúlok a derekánál, mint egy nagy, bolyhos sál, ahogy egyszer nevezett, de képtelen vagyok elszenderedni. Megszoktam ugyan, hogy naponta tizenhat órát alszom, de most egyszerűen nem megy. Valami… bizsereg a csontjaimban, valami zavar, valami… történni fog. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi az. Forgolódom kicsit, bár remélem, hogy közben Lestert nem ébresztem fel. Zsongást érzek a fejemben, ami egyre hangosabb és hangosabb, mintha egy méhraj zümmögne folyamatosan egyre hangosabban a fülemnél, aztán már semmi mást nem hallok… Nem hallom többé se az esőt, se a szelet, csak… Megfordulok, és… ez kényelmetlen! Nyomja az oldalam meg a karom… A karom? Pislogva nézek körül… Eléggé megváltoztak a dolgok, magasabbnak érzem magam, és… Lester felébredt. Jajj, nem akartam felébreszteni! Elhúzódok mellőle, de elég izgatottnak látszik. A szemüvegét igazgatja az orrán, aztán rémülten tekint rám… Mi történt? Mi a baj? Magamra nézek és rájövök… Istenekre…! Lester rémülten felnyikkan, és hátrálni próbál a párnák közt… - Ne félj… - szólalok meg nagyon rekedten. Évszázadok óta nem beszéltem, nagyon szokatlanok ezek a hangok… Lester Barrington

A rémálomból a hirtelen súlyváltozás riaszt fel. Valami Maleficusnál sokkal nagyobb, nehezebb és forróbb nyomja a mellemet, a hasamat… levegőért kapkodva nyitom ki a szemem, és… Na jó. Ilyen nincs. Biztos csak a tűz miatt káprázik a szemem, bezártam az ajtót, nem lehet, hogy… de amikor megigazítom a szemüvegem, még mindig nem tűnt el… Egy kicsit borzas, fekete hajú férfi nehézkedett rám, fényes borostyánszemekkel… és… teljesen csupasz! Nem egészen értem, de… ő is kicsit rémültnek tűnik… azért önkéntelenül is menekülni próbálok, de a fájdalom a csípőmben korlátoz… Sokkolóan jól látom a fiatal, talán huszonéves idegent… pompás teste van… hajlékony, nem kigyúrt, de finoman izmos… nálam magasabbnak tűnik, és... a hasán vékony vonalban fekete szőr, az ágyékán is fekete... és a varázsvesszője… hosszabb, nem túl vastag, hegyes… Lángra gyúlik az arcom… Megzavar, amikor megszólal. Ez… perzsa… középkori perzsa, talán szogd, azt hiszem… ez csak valami vicc lehet… azért ugyanazon a nyelven, bár azt hiszem, pocsék kiejtéssel, remegő hangon megérdeklődöm. - Ki a hétdzsinn vagy? - De hát én vagyok az… Maleficus! Vagyis valójában... Sayugh a nevem… - értetlenkedik a pompás ifjú… alig bírom levenni róla a tekintetem… de nem érzem már olyan fenyegetőnek… - Az lehetetlen – pislogok hitetlenkedve. - Maleficus perzsa ugyan, de macska, és nem tudom, hogy jutottál be, de... – lehúzom az egyik székről a selyemtakarót, és a pucér ifjúnak dobom. Akármennyire kellemes látvány is, eléggé zavar… Ez akkor is illetlen! - De hát én vagyok az... én... tudom, hogy hihetetlen, de én vagyok! – erősködik… Sayugh… és az ágyéka elé csomózza a kendőt, gyorsan, zavartan. – Bebizonyítom!

- M-mégis hogyan? – jár az agyam, de… a bolhanyakörv, amit a nyakán visel… a borostyánszemek… jaj, de ostoba álom… Hogyan bizonyítod be? Sayugh Mir Karimpur Elgondolkodok azon, amit kér. Én mondtam, de… Nem voltam erre felkészülve! Évszázadokig vártam, hogy megtörténjen, hogy végre visszakapjam az emberi formám, akár csak egy rövid időre is, de most, hogy eljött, nem tudom, mit kellene tennem. Elsősorban meg akarom nyugtatni Lestert, megértetni vele, hogy nem fogom bántani, és erre szerényen csak egy ostobának tűnő ötletem van. - Tudom, hogy hol vannak fájdalmaid, ezért mindig oda feküdtem, hogy segítsek… és tudom, milyen rosszul választasz partnereket, pedig jobbat érdemelnél… Én pontosan tudom, mire vágysz, és megadhatom neked… Kitágul a tekintete a döbbenettől. Nagyon lassan közelebb húzódom hozzá, és a térdére simítom a kezem. Meleg… még ki se kellett mondanom az igét, a testemben annyi energia gyűlt, hogy a gondolatra fellobban bennem és remélem, ő is érzi… Nagyon régen nem használtam az erőmet, féltem, hogy nem fog működni, de… - Érzed, ugye? A múlni nem akaró fájdalom… enyhült… - Valóban… - mormolja zavartan, aztán kicsit tétován a bolhanyakörvem felé nyúl. Csak ez maradt meg a macska mivoltomból… Mindig utáltam a szagát, de miatta elviseltem, ha ez megnyugtatta, és emiatt megengedte, hogy néha kimenjek a házból... Nagyon jól esik, ahogy megérint. Bizsereg a bőröm az érintésétől, hisz végre nem a vastag bundán keresztül ér hozzám, hanem közvetlenül a meztelen bőrömhöz, és ez elmondhatatlanul jó érzés… - Ez hogyan lehetséges…? – bizonytalanul kérdez, és kicsit furcsán… Ó, hát persze! A saját nyelvemen beszéltem hozzá és azon próbál válaszolni… Az angol beszédemben még nem bízom,

hisz sosem használtam, csak hallottam, de talán a latinnal jobban boldogul. - Később elmagyarázom… - felelem halkan. –De most először neked szeretnék segíteni… Hálából, amiért annyi mindent tettél értem… Lester Barrington - Mégis, ki vagy? –kérdezem halkan. Különösnek és lenyűgözőnek találom ezt a pompás ifjút… és bár tudom, hogy bolondság… hiszek neki. Rajta van a nyakörv, a kis jelvénnyel, amit Maleficusnak készítettem… és a perzsamacska sehol sincs… pedig ez… Lehetetlen. Valószínűleg álmodom, de akkor legalább jót… Bizonytalanul megérintem a térdem. Tényleg nem hasogat már, pedig a baleset óta ez ritkán fordul elő, és odakint zuhog az eső… - Sayugh Mir Karimpur vagyok, a Sötét Pusztító, aki uralja a művészeteket – mutatkozik be büszkén, újra szogd nyelvbe csúszva a különös ifjú, és kicsit kihúzza magát. A megfogalmazása… és ha nagyon zavartan pislogok. - Akkor... mágusnak tartod magad? - Nem csak tartom magam, az is vagyok – mondja kicsit sértődötten, latinul Sayugh. Bizonytalanul nézek rá. - De a mágia... nem igazán… - aztán elhallgatok, és a kezére pillantok a térdemen. Mióta ott van… múlik a fájdalom, amit szüntelenül érzek, amit a fájdalomcsillapítók sem nagyon enyhítettek… Sayugh elmosolyodik. Sötét szépsége ettől valahogy… még fenségesebb lesz… pedig egy szál kendőben ül mellettem a párnán, mégis… - Több bizonyítékkal is szolgálhatok – mormolja halkan, és feljebb csúsztatja a kezét a csípőm felé. A nadrágon át is forró és perzsel az érintése, és megrezzenek, kinyitom a szám, hogy tiltakozzak… De mielőtt megtehetném, Sayugh közelebb húzódik, és megérinti az arcomat.

- A térded már nem fáj, nem igaz? Tudom, mennyire kínoz, engedd meg... Végül is… nem árthat… vonakodva bólintok. Kicsit tartok tőle, az igazat megvallva… Sayugh mosolyogva közelebb húzódik, és megcsap az illata. Buja keleti füstölőket érzek a bőrén, erősebbeket, mint amit használok… a perzsa ifjú keze végigsimít a derekamon, és kicsit gyorsabban lélegezek önkéntelenül is… a fájdalom… valóban kezd elmúlni… Sayugh Mir Karimpur Enyhíteni akarom a fájdalmát, megérinteni, megsimítani úgy, ahogy annyira vágytam, de sosem tehettem… Végigsimítok a csípőjén. Elég lenne egyszerűen rátennem a kezem, de ez így most sokkal jobb. Félek, hogy nem elég erős a varázslatom, hogy oly rég használtam, de érzi, és látom a tekintetén, hogy megkönnyebbül kissé… Elmosolyodom, és kicsit közelebb hajolok hozzá. Most egész másképp érzem az illatát. Nem zavar a kölnije, sőt inkább izgatónak találom, ahogy keveredik a bőre illatával. Egyre gyorsul a légzése, a kezem pedig már nem csak azért simítja végig, hogy enyhítsem a fájdalmát, hanem, hogy érezzem a testének formáját, a forróságát… Annyi év macskabőrben kielégítetlenül, miközben láttam és hallottam, miket művelt azokkal az ismeretlen férfiakkal... Próbál elhúzódni tőlem, de annak a nagyobb, kemény párnának ütközik, aminek korábban támaszkodott. Nem is tud olyan egyszerűen mozogni a sok puha párnán. Értetlenül és ijedten néz fel rám. A kandalló fényénél is jól látszik, hogy elpirult. - Mit csinálsz…? – kérdi remegő hangon, és egyre gyorsabban veszi a levegőt. Megnyalom a számat, elmosolyodom, és közelebb hajolok hozzá, annyira, hogy csak pár centi legyen közöttünk. Hoppá… Azt hiszem, a kendő lecsúszott a derekamról. Nem számít… Megszoktam a meztelenséget.

- Megmutatom neked, milyen a szeretkezés azon a földön, ahonnan én jöttem… - felelem doromboló hangon. Azt hiszem, vannak dolgok, amik így is megmaradtak… - Mégis… miért… hogyan? – kérdi döbbenten, de nem állít meg. A nyakához hajolok, és nagyon finoman megcsókolom az izgalomtól vért pumpáló eret… Fantasztikus az illata. Még jobban megmerevedek… - Csak figyelj… - mormolom, és újra megcsókolom kicsit lejjebb. Közben a tenyeremmel még mindig simítom a derekát, a csípőjét, a combját... - Biztos, hogy… valódi vagy…? – kérdi hitetlenkedve. – Mégis… miért tennéd, hisz… most találkoztunk és vagy húsz évvel vagy fiatalabb nálam… Halkan kuncogok és felnézek rá. - Évek óta melletted vagyok, és legalább hat… vagy hétszáz évvel idősebb… Macskaként másképp telt az idő, kissé belezavarodtam a számolásba… Lester Barrington A fejemet rázom, mint akinek víz ment a fülébe… eléggé megdöbbentem ahhoz, hogy elhallgassak, és ne tiltakozzak, amikor Sayugh még közelebb húzódik… kicsit tényleg macskásan mozog és simul, átkarol, és a keze finoman simogatja a csípőmet… a fájdalom elenyészett, mintha soha nem is lett volna… hihetetlen… Akárcsak az, amit mond… és hogy látom, hogy igenis tényleg kíván, egyértelműen meredező vágya nekem is vért kerget az ágyékomba… az érintésétől egyre gyorsabban kell lélegeznem, és már nincs is kedvem ellenkezni… Hihetetlen, hogy egy ilyen szexis, csinos fiatal férfi éppen velem akar… szeretkezni… Sayugh nem látszik törődni a zavarommal… közelebb simul, és látható élvezettel babrál el a nyakkendőmmel… meglazítja lassan, miközben az arcomat, a fülemet csókolja, szinte

azonnal rátalálva legérzékenyebb pontjaimra… Zihálok, és lassan, bizonytalanul simítom végig az oldalát… az ifjú a fülembe kuncog, és megszabadul a nyakkendőmtől. Puha, izgató csókjai elborítják az arcom, a fülem, a nyakam… aztán lassan elkezdi kigombolni az ingemet… Forrón, érzékien megcsókol, és kicsit remegve, bizonytalanul viszonzom… Sayugh elégedetten rám nevet, és elkezd csókolni a feltárt területen. A kulcscsontomon, a mellbimbóimon elidőzik kissé, és most már kicsit felbátorodom annyira, hogy lassan, óvatosan, még csak az ujjhegyeimmel elkezdjem felderíteni a testét, finoman körberajzolva az izmait… még nem sok szeretőmmel mertem ezt tenni… vagy húsz éve eggyel sem, nem értékelték… - Tetszik, amit látsz? – kérdezi nevetve Sayugh, és mosolyogva figyeli az ujjaimat… aztán lesimítja a vállamról a zakót és az inget. Hagyom neki… már… túlságosan is élvezem a dolgot… nem akarom abbahagyni… - Az igazat megvallva nagyon is – ismerem be. - És meglepően... valóságos vagy… Az ifjú kuncog, és megoldja az övemet; megfeszülök és felsóhajtok, amikor az ujjai belopakodnak a nadrágom dereka alá… finoman cirógat. Mintha… ismerné az összes gyenge pontomat… Amikor felsóhajtok, Sayugh végignyalja a nyakamat, és megcsókol, forrón, szenvedélyesen… és akkor kivágódik az ajtó. Önkéntelenül is arra fordulok, megigazítva lecsúszó szemüvegemet… Chris? Nem is adtam neki kulcsot, egynek se adtam, hogy jutott be…?! - Tudtam! Tudtam, hogy megcsalsz, te kis nyomorult! Olyan sokat képzelsz magadról, azt hiszed, bármit megtehetsz? A szemembe hazudsz, és közben ezzel a… ezzel a füstössel hetyegsz? Ócska szajha vagy, nem több! Dermedten nézem, ahogy dühöng, csuromvizesen, alkoholszagúan a szoba ajtajában, és Sayugh is felkapja a fejét… rémítő lánggal villan a szeme… szólni sem bírok…

Sayugh Mir Karimpur Már csak ez a töketlen hiányzott! Elrontja a tökéletes estémet, pedig már olyan jól haladtam… Nem baj, ha már itt van, akkor most megkapja a büntetését, amiért fájdalmat okozott Lesternek. Megcirógatom, és egy finom csókot lehelek a szájára. - Egy pillanat és elintézem… aztán innen folytatjuk… Meg se bír szólalni, ezért csak mosolygok és felkelek mellőle. A fickó eléggé meglepődik, valószínűleg azon, hogy teljesen meztelen vagyok. Elvigyorodom és felidézem a régi varázslatokat. Nem kell ellene semmi komoly, nem akarok bajt Lesternek, és nem szeretném megijeszteni. Lehunyom a szemem… aztán újra kinyitom, és mormolni kezdem a latin varázsigét. A szobában szél támad, de csak a nyomorult körül, az eső illata felkavarja a levegőt, érzem, hogy a varázslat átjár… Bogarak… Millió bogár… Elégedetten elvigyorodom, ahogy felsikolt, és vakarózni kezd. Toporog, kiabál, aztán újra felém tekint, és halálra váltan elrohan… A szél becsapja utána az ajtót, amin eltört a zár… Azt hiszem, beragadt. Ezzel majd reggel lesz egy kis gond, de most… Visszafordulok Lesterhez, és letérdelek mellé a párnákra. Nagyon megrémíthettem, csak tátog és remeg. Kinyitja, meg becsukja a száját, de hang nem jön ki a száján… Óvatosan közelebb mozdulok hozzá. - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni… - dorombolom bűnbánóan, és még közelebb húzódom. Lester megcsipkedi az arcát, és nagyon zavartan mosolyog. Még mindig nem hisz nekem… A szobában néz körbe, aztán vissza rám, aztán le a földre… Aztán újra rám, és felsóhajt… - Eszerint igaz… Még közelebb húzódom, egészen közel hozzá és finoman lesegítem róla a szemüvegét, hogy ez már ne legyen útban… - Folytatni szeretném… ugye, nem bánod? – kérdem halkan, az ajkaihoz hajolva.

Habozva biccent, aztán finoman az ajkaimra hajol és megcsókol. Kíváncsian, ízlelgetve bújtatja a nyelvét a számba, hogy felfedezze. Izgalmas, buja, forró… Boldogan viszonzom és megcirógatom. Mikor elválunk levegőért, elmosolyodik… - Tényleg létezel, ugye? – kérdi még egy kis megerősítésért. Kuncogok és egy gyors csókot adok a szájára. - Egészen biztos lehetsz benne… - felelem dorombolva, aztán a szemébe nézek és lehajolok, hogy csókot leheljek a hasára, és közben megszabadítsam a nadrágjától… Ruha nélkül sokkal kellemesebb… Lester Barrington: Kicsit még mindig hitetlenkedem, de… azt hiszem… ez a valóság… Sayugh… értettem az igét, amit mondott, és felismertem… egy tizennegyedik századi varázslat… és… bogárrajt küldött rá… pontosabban, elérte, hogy Chris azt higgye, bogarakkal hadakozik… láttam a Sayugh körül tekergő, és alkalmi szeretőm felé lövellő aranyfüstöt, és még mindig érzem a szantálfa-illatot. Ez… valóság… és ő tényleg mágus… Úgy folytatja, mintha mi sem történt volna… és én is lassan visszacsúszok a mámorba, ami félbeszakadt hívatlan látogatónk érkezésével… fantasztikus érzés, ahogy finoman cirógat, és belopakodik a nadrágom alá, mielőtt lehúzná rólam… egy pillanatra elszégyellem magam, amikor csak alsóban találom magam. Első látásra sokakat elriaszt a sok fehér heg, a műtétek és a baleset nyomai… égni kezd az arcom, de Sayugh nem zavartatja magát, azaz… de igen. Tudomásul veszi, hogy ott vannak, egyenként végigcsókolja mindet. Igaz, hiszen ő már… láthatta… ha ő Maleficus volt… finoman simogatom az ujjaim hegyével, keresem azokat a pontokat, ahol megborzong… egyre bátrabban teszem… Amikor megérint a feszülő alsónadrágon keresztül, még inkább zavarba jövök… de Sayugh csak figyel, és elégedett mosollyal simogat… aztán finoman eltávolítja az utolsó

ruhadarabomat is. Teljesen mezítelen vagyok előtte… én szégyellem magam, tudom, hogy öregszem, hogy tele vagyok taszító hegekkel… de mégis úgy érzem, Sayugh… gyönyörködik bennem… Összerezzenek, és utána fordulok kicsit, amikor megcsókol és felkel; pompás látvány, de… félek, hogy… elmegy… lenyúl és megsimogat. - Egy pillanat, és itt vagyok – mondja lágyan, és tényleg nem megy messzire, csak a sarokban álló szekreterig… benyúl a legfelső fiókba. Mi is van ott…? Ó… Azt hiszem, éppen olyan jól tudja, mi hol van, mint én… pedig évek óta nem használtam a masszázsolajokat, amiket ott tartok… elégedett mosollyal ül vissza mellém, és finoman végigsimít rajtam. Nem fázok ruha nélkül sem… elég meleg a kandalló, a puha párnák alattam… - Szeretném elmulasztani a fájdalmad, és bevezetni kicsit a szerelmeskedés rejtelmeibe – mormolja halkan, amikor mellém térdel; égő arccal nyújtózok, hogy megcsókoljam, és megsimogathassam. A mellkasára dőlve mosolygok rá. Most… nagyon jól érzem magam… - Köszönöm – súgom halkan, és muszáj nevetnem. Ahhoz képest, milyen szörnyű napnak indult… ez… csodálatos estének bizonyult már most is… Sayugh Mir Karimpur Jól emlékeztem, hogy ide rejtette a masszázsolajokat… Imádtam az illatukat, mindig, mikor bedörzsölte a bőrébe. Sajnos csak távolabbról szimatolhattam, mert ha hozzáértem, iszonyatosan összekente a bundám, és olyankor jött a fürdés. Nem mintha bajom lett volna vele, de meg lettem áldva a gyönyörű, ám problémás bundával és egy idő után tudtam, hogy vigyáznom is kell rá, mert Lestert nagyon kimeríti, mikor meg kell tisztítania… De most nem vagyok macska. Ember vagyok, mint régen és újra élvezhetem az olajok pezsdítő illatát a forró bőrön… Fahéj, narancs és cédrusillatú olajokat

találok. Előveszem őket, megszagolom, aztán odaviszem mindet a párnák mellé. Lester olyan csodálatos… és ahogy átölel, boldog vagyok, hogy végre mosolyogni látom. Megcirógatom a vállát, és a füléhez hajolok. - Kérlek, most feküdj hasra… - suttogom, és elégedetten megérintem az ajkaimmal a fülét. Megborzong, elvörösödik, de bólint, és engedelmesen hasra fekszik. Lassan fölé helyezkedem, de nem nehezedek rá. Egy kevéske olajat csepegtetek a kezemre több illatból is, aztán óvatosan elkezdem belemasszírozni a bőrébe. Először a nyakán, a tarkóján, lassú, körkörös mozdulatokkal. Szeretném, ha ellazulna… Finoman érintem, simogatom a lapockáit, alattuk… a gerincét… a derekát, az oldalát… gyengéden áttérve a csípőjére, amit mindig úgy fájlal. Lassan jutnak eszembe a varázslatok… Halkan mormolom őket. Nem nehezek, de legyengít a használatuk. Túl sok idő telt el. Hallom, hogy Lester közben élvezetesen nyöszörög és felsóhajt, mikor egy kellemes ponton simítom. Elmosolyodom, és gyakran visszatérek oda… Érzem, hogy egyre gyorsabban áramlik a vér a testében, hogy a szíve egyre hevesebben ver, és az izmai ellazulnak, mégis egyre érzékenyebb az érintésemre. Nem csak a törzsét, a végtagjait is végigmasszírozom, lassú, ráérős mozdulatokkal, a karjait, a combjait… egészen a lábujjak végéig, aztán végigcsókolom a kisujjtól… Ó, megremegett! Még nekem is tud újat mutatni! Eljátszadozom a nyelvemmel a lábujjain, a lábujjak közt, a számba veszem őket és elégedetten hallgatom, ahogy remeg és nyöszörög… Lester Barrington Nagyon is élvezem ezt a kényeztetést… nem is tudom, mikor volt utoljára ilyesmiben részem, de fogadni mernék, hogy az utóbbi tíz évben nem… Sayugh forró, erős ujjai, a finom illatú olajok, a gyengéd, mégis éppen kellően határozott érintése… egyre gyorsabban szedem a levegőt, és kissé kényelmetlen lesz hason feküdni,

még a puha párnákon is… különösen odaillőnek érzem a dolgot… Ohh… sorra rálel minden érzékeny pontomra, jó párra már minden keresgélés nélkül… és a titkos pontok között a lábujjaimat is… remegek és sóhajtozok, a borzongás a gerincemben egyre erősebb… nagyon felizgat, amit művel velem… Sayugh kuncog, és újra végigsimogat, most már lentről fölfelé, gyengéden, finoman masszíroz végig, majd fölém hajol, és a tarkómba csókol. Hátulról hozzám simul, és nagyon is érzem, mennyire keményen meredezik a vesszeje… hűha… - Hogy’ tetszett? – kuncog a fülembe; halkan, nehezen lélegezve felelek. - Nagyon… nagyon tetszett… köszönöm… – a fájdalom a csípőmben eltűnt… különös… de most már csak az jár a fejemben, mennyire szeretném magamon és magamban tudni ezt a pompás ifjút… - Fordulj meg – kéri halkan Sayugh, és nagyon nehezen lélegezve engedelmeskedem… kicsit szégyenkezem azon, hogy hogyan nézhetek ki, és hogy én is milyen kemény vagyok… de a perzsa boszorkánymester csak elmosolyodik és fölém ül, úgy, mint az imént… nem érinti lüktető férfiasságomat, de… nem is akarom sürgetni. Valahogy izgat ez a lassú játék, és úgy látom, őt is… Felkönyökölök, és Sayugh ugyanakkor hajol le, hogy megcsókoljon… aztán fentről kezdve végigcsókol. Gyönyörködöm benne… hihetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű férfi… rám vágyjon… és még nem is hagyja abba a masszázst, a kényeztetést… a mellkasomat, a hasam, a csípőm, meg a combjaim is finoman végigdörgöli az olajjal, és már egyre jobban érzem a vágyat… de… nem akarom sürgetni, nagyon élvezem azt, hogy milyen gondosan, finoman kényeztet, és a keze alá simulok. Ha tehetném, dorombolnék… Imádom, ha gyengéden bánnak velem… Finoman, ujjheggyel simítom végig Sayugh karját, izmos combját… csodálom a szépségét, a

finom bőrét… és egyre jobban tetszik a gondolata annak, hogy egy ilyen csodás ifjú mégis akarhat egy magamfajta öregedő nyomorékot… Nem akarok kételkedni, csak élvezni ezt az álmot… és… finoman viszonozni a kényeztetést, amit kapok… Sayugh Mir Karimpur Minden szeretet, gondoskodást megérdemel, ezért nem bánom a rászánt időt… Nem tudom, meddig lehetek ember, de most erősnek érzem magam és a Lester iránt érzett vágy egyre jobban megerősít… Élvezem, hogy finoman viszonozza az érintésem, szeretettel, odaadással, vággyal… Nem úgy, mint mikor macskaként érintett. Ez sokkal több… Minden porcikáját végigsimítottam, végigcsókoltam és elégedett vagyok. Ismerem minden érzékeny pontját, viszont egyvalamire még nem szenteltem figyelmet… Nagyon lassan, óvatosan érintem meg és simítom végig a férfiasságát. - A játszadozás lényege, hogy minden porcikádban élvezd a szeretkezést… Ez sem maradhat figyelmen kívül… - aztán fölé hajolok és megérintem az ajkaimmal. – Különösen ez nem… Lassan játszadozom a kemény vesszejével, végignyalom a tövétől, a makkig, aztán a számba veszem, míg a hegye a torkomhoz nem ér, aztán vissza. Nem gyorsítok, csak játszom, masszírozom, de így is érzem, hogy egyre hevesebben zihál, belemarkol a takaróba és nyöszörög… Aztán a reszkető ujjai a hajamba fúrnak és megállít. Felnézek rá és megnyalom az ajkaim. Nagyon finom íze van… - Még… még ne… Elmosolyodom és felhúzódom hozzá, hogy megcsókoljam. Hosszan csókoljuk egymást miközben a hátam, a vállaim simogatja, karcolgatja az ujjaival… Hozzá simítom az ágyékom a combjaihoz, az olajon könnyedén siklik és felmordulok, ami a leginkább dorombolásra hasonlít… Valami

csak maradt meg bennem a macskából... Lester kuncog és megsimogatja az arcom. - Nem vagyok túl… jártas a szerelem művészetében, de… te valami fantasztikus vagy… - súgja boldogan, és megint megcsókol. Érzem, hogy belemosolyog a csókba, hogy valóban, igazából boldog, pedig még messze vagyunk az igazi gyönyöröktől… Megölelem, megsimogatom és hozzásimulok újra. Nem hiszem, hogy valaha képes voltam így értékelni azt, hogy a másik boldog, hogy miattam az… Lester végigsimít a karomon, a hátamon, a gerincemen, le egész a csípőmig, a combomig, aztán megérint, és… Óh, igen, ez jó! Ez nagyon jó érzés! Lester Barrington Nagyon, nagyon élveztem, amit művelt velem… és… nem akarok alulmaradni, szeretném legalább részben viszonozni a gyönyört, amit a lassú, finom, gyöngéd játék okoz… általában… nem szeretkeztem, hanem dugtam, de most… nagyon is érzékelem a különbséget. Valami izgalmasat, finomat szeretnék tenni, hogy legalább egy kicsit kényeztethessem Sayughot… csodálatos belegondolni, hogy velem akarja, mert akar, ez nyilvánvaló, oszlopa forrón, hihetetlenül keményen lüktet az ujjaim között… Hümm. Megakad a szemem a kandalló melletti széles szájú üvegkancsón… van még egy fél kancsó langyos, sűrű csokoládé… elmosolyodom a perverz ötletre… de talán… működik… a perzsa ifjú érdeklődve figyeli, ahogy töltök egy keveset a bögrémbe, és belenyúlok. Aztán kuncogni kezd, amikor írni kezdek a bőrére a csokoládéval. Szogd szavak, egy rózsaének első sorai… - Ne nevess, igyekszem nem véteni hibát, de ha rázkódsz, elmázolod – nevetek halkan, izgatottan; az ifjú megcirógat. - Nem kell ilyen komolyan venned, csodásan csinálod, de ha csiklandozol nevetek…

- Jól van – kuncogok feszülten. Nem szoktam ilyet csinálni, de most helyénvalónak érzem… aztán, amikor kész a két sor, finoman, óvatosan elkezdem lenyalni a bőréről. Finom íze van… az ujjaim el-elkószálnak Sayugh oldalán, lefele, felfele… az ágyéka vonaláig, a finom bőrt cirógatom a combjai találkozásánál… Sayugh nagyon mélyeket sóhajt, kissé szaggatottan lélegzik… érzem magamon forró tekintetét. Elég bizonytalanul csinálom… nem szoktam ilyesmiket tenni, nem tudom, ez jóe… de szeretném viszonozni a gyengédségét, és engem… engem ez most felizgat… - Na-nagyon jól csinálod – biztat halkan a perzsa, és a latin szavak végigkarmolják a gerincem… kissé felbátorodva fejezem be a forró, élvezetes játékot… - Finom vagy csokoládéval – jegyzem meg halkan, amikor már egy csepp édesség sem maradt a bőrén… aztán lehajolok, és megkóstolom a vállán a bőrt. – De… anélkül is… Sayugh megborzong… mosolygok, és finoman tovább cirógatom az ágyékát. Még nem nyúlok az oszlopához… és lassan, finoman végigkóstolom a mellén, a hasán az aranybarna, selymes bőrt… hümm. Ha egy kicsit megharapom, tagadhatatlanul felnyög… és egyre jobban emeli a csípőjét a kezem felé… de nem sürget. Nem is bánom… ez a játék, bár nagyon feszül és már-már fájdalmasan lüktet a férfiasságom, ez akkor is… forró és izgató… lassan haladok lefele Sayugh ágyéka felé, és elmosolyodom meg-megránduló, már finoman előnedvet eresztő vesszeje láttán. Ó igen… nagyon is izgató… Sayugh Mir Karimpur Bűnösen jó érzés, ahogy a nyelve megérint… Élvezem a figyelmét, az örömét, amit abban lel, hogy a csokoládét versbe foglalva keni rám, aztán letisztítja rólam. Csodálatos érzés, amit még így is képes fokozni, amikor finoman megharapja a bőröm… Nagyon felizgat… annyira, hogy bár, én elég sokáig

bírom visszafogni magam, most mégis megmozdul a csípőm és sóvárog az érintésére. Gyorsan beletanult a hosszú játszadozásba…! Nem sürgetem, nem akarom, nem tudnám… Soha nem láttam még ilyen gyönyörűnek, mint most, mikor a vágyai ennyire felkorbácsolják és kicsalogatják belőle azt, amilyen valójában. A tüzet… a szenvedélyt… Megremegek, és határozottan felnyögök, amikor a szájával is megérint. Újból belemártja az ujját a csokoládéba és végigkeni rajta… Megfeszülök, felnyögök és megemelem a csípőm… Ez túl jó! Hallom, hogy kuncog, és a nyelvével kezd el letisztogatni. Próbálok koncentrálni, kontrollálni magam, hogy ne ragadjon el túlzottan az élvezet. Bármennyire is jó, nem akarom, hogy túl hamar elmenjek… Lassan simogat a nyelvével, néhol eljátszadozik, ahol én, ahol érzi, hogy jó, amitől megremegek. Nem bírom visszafogni a hangom… Muszáj megérintenem, és megállítanom! - Le-lester… elég lesz… Abbahagyja, és miközben zihálok, felkúszik hozzám és megcsókol. Hosszan, forrón. Viszonzom, és nagyon elégedetten mosolygok rá… - Fantasztikus vagy… minden szempontból… - lehelem, aztán kicsit szégyenkezve hozzáteszem. – Azt hiszem… én már nem bírom túl sokáig… Nem bánod, ha… De mielőtt befejezném, megcsókol, mélyen, szenvedélyesen, aztán lihegve, kuncogva válaszol. - Egyáltalán nem, ami azt illeti, én is… eléggé… De nagyon élvezetes veled a játék… Halkan kuncogok, és kicsit beleharapok a fülébe. - Pedig a java még hátra van… A csípőd már nem fog fájni közben… hidd el, így egész más lesz… Megcsókolom, aztán újra az olajért nyúlok és öntök egy keveset a kezemre. Alaposan beolajozom az ujjaim és a feneke két partja közé simítom őket. Nem lesz vele olyan nehéz, mintha szűz lenne, de azért a tökéletes élvezetért nem árt némi segítség…

Lester Barrington Megborzongok, ahogy megérint… nagyon forró… és… már igenis vágyom rá, arra, hogy bennem legyen… élveztem a hosszú játékot is, így, hogy fájdalommentesen, könnyebben mozgok, már az előjáték is sokkal jobb… azt hiszem… maga a szex sem lehet rosszabb, különösen ilyen kóstoló után… Amikor a bejáratomhoz ér, kicsit széjjelebb nyitom a lábaimat, segítek neki, hogy elérjen… tudom, mit kell tennem, és az igazat megvallva kicsit meglepődöm, mert… most is finoman csinálja… egyáltalán nem türelmetlenül… nagyon, nagyon gyengéden és lassan készít elő, és bent is hamar megleli a titkos pontomat… nyöszörgök a türelmetlen kéjtől. Ez nagyon, nagyon jó… Sayugh nem kapkodja el, és ettől az egész még jobb élmény lesz… Imádattal simogatom, érintem meg itt-ott a tökéletes testet… felnyög, és sóhajtozik, apró csókokat ad a számra, az arcomra… Csodás érzés… kinyúlok, és megkaparintom az egyik olajat, egy keveset a tenyeremre hintek belőle… a perzsa érdeklődve figyel, az ujjai finoman ki-be járnak bennem, megőrjítenek… de sikerül így is a művelet… megérintem és megcirógatom olajos kezemmel lüktető, merev vesszejét, és alaposan beolajozom. Szándékosan ingerlem még keményebbre, türelmetlenebbre… Sayugh rám vigyorog, és újra fölém hajol. Az ujjai újra végigsúrolják bennem azt a pontot, ahogy megcsókol, és a szájába nyögök… nem bírom! - Kérlek – súgom, amikor elválunk a forró, szenvedélyes csókból. – Már… muszáj… nem bírom soká… - Én is... a tűréshatáron vagyok... – Sayugh megnyalja a száját és mosolyog. - Feküdj rám és én... segítek mozogni... Egy pillanatra megdermedek az ötlettől… de aztán rájövök, hogy menni fog. Már nem fáj a csípőm és egész jól be tudom hajlítani a térdem… hihetetlen érzés fájdalom nélkül megtenni, amit akarok… és amint Sayugh fölé kerekedtem, óvatosan beleülök hosszú kardjába… felnyögök, ahogy a férfiassága belém mélyed…

Sayugh Mir Karimpur Felmorranok, ahogy elmerülök benne. Fantasztikus érzés, ahogy körém feszül. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán újra kinyitom, hogy lássam az arcát, a gyönyörű testét. Káprázatosan szép… Az emberek annyi mindent láttak már, hogy nem képesek felismerni a valódi szépséget. Pedig Lester gyönyörű… Az arca, a szemei, a borzas tincsek, a nyaka íve… a vállai, a mellkasa, ahogy fel-le jár, miközben zihál… a hasa, a dereka… Olyan szép, olyan… emberi. A derekára simítom a kezem és felfelé nyomom a csípőmet. Egyszerre nyögünk fel és feszülünk meg az élvezettől. Ez nagyon jó érzés…! Cirógatom a combját, a derekát, a csípőjét, és közben egy lassú, egyenletes mozgásba kezdünk. Lester így is nyöszörög, de mikor a tekintetünk találkozik, elmosolyodik és megnyalja a száját. - Nagyon kívánatos vagy… észveszejtően… Felsóhajtok, ahogy újra, mélyen elmerülök benne. Finoman masszírozom a csípőjét, ahogy segítek a mozgásban, de nem sietünk… Megígértem, hogy türelmes leszek. Őt is lelassítom kicsit, aztán finoman megállítom, felülök, még miközben benne vagyok, és megcsókolom. Hosszan, lassan… Lester fáradtan hozzám bújik, de boldogan kapkodja a levegőt. - Ez… ez egyáltalán nem is olyan könnyű… Kuncogok és megcsókolom az arcát. - Fantasztikus vagy… - lihegem, és a mellkasomhoz szorítom. – Most egy kicsit én dolgozom… Felelevenítem a gondolataimban a szeretkezés összes pozícióját, amiket annak idején megismertem és eljátszom a gondolattal, hogy Lesterrel ma éjjel mindet végigéljük, de… Azt hiszem, még én se bírnám olyan sokáig, és az időnk véges… ráadásul egyetlen pillanatot sem szeretnék elsietni. Óvatosan megfordulok vele, és újra végigfektetem a párnákon. Megcsókolom és elengedem… Imádok gyönyörködni benne, ahogy a testén gyöngyöző izzadtságcseppeken megcsillan a kandalló halvány fénye… Óvatosan felhúzom az egyik lábát

és beakasztom a nyakam hajlatába, a másikat pedig finoman a csípőmre húzom és így hatolok belé. Lassan, egy pillanatra se kerülve el a tekintetét… Aztán a lába felé fordítom a fejem és végignyalom a lábujjait… Lester Barrington Remegek a gyönyörtől, ahogy a legérzékenyebb pontjaimat érinti, ahogy lassan, lüktetve újra belém merül… felnyögök. Ez nagyon, nagyon jó… a szavai, a simogatása, az érintése… Őrültséget művelek. De ez az őrültség talán a legizgalmasabb szeretkezést jelenti életemben… holott olyan sok szeretőm és szexpartnerem volt már… de… Sayugh gyönyörű, forró és türelmes, és amit nyújt, azt többnek érzem puszta szexnél… ez már szeretkezés… Nem fájdalmas, amit művel. Gyengéden mozog, és amilyen óvatosan hatol belém, azt hiszem, akkor sem lenne baj, ha még fájna a csípőm, a térdem… de… azt is elmulasztotta… Boldogan érintem, simítom, amikor csípőjét előrelökve újra belém nyomul… nyöszörgök. Olyan pompásan simogat belül, és kívül… finoman érint és csókol, és én boldogan csókolok vissza. Nem is tudtam, hogy ilyen hajlékony vagyok… de jólesik… reszketek a kéjtől. - Sa-sayugh… ez… csodálatos vagy – zihálom; a perzsa ifjú boldogan nevet, és finoman újra belém hatol. - Ezt inkább… én mondanám… rólad… - minden egyes szónál egy gyengéd, de mégis erős lökés… reszketek, olyan jó…Nagyon rég… meg szerettem volna… ezt tenni… Kicsit felsikoltok, ahogy megint végigsimít belül… - Már… nem bírom soká… Sayugh nevet, és egy kicsit lassít; a combjaimat a dereka mellé húzza, és úgy fektet, hogy kényelmes legyen… zihál. - Én sem… most… befejezzük – mormolja latinul, és újra kihúzódik, majd belém nyomul… szinte azonnal rátalál a pontra bennem, és felveszi az előző ritmust. Így már

könnyebben hajol közel, hogy megcsókoljon, a kezei finoman simítják a mellem, az ágyékomat… Meg-megfeszülök; forró vagyok kívül-belül, a végletekig húzott, már az előző pozíciónál is… most nem hatol belém olyan mélyre, de mégis jobban érzem… - N-nem… nem bírom… - Akkor… élvezd ki – csókol meg a perzsa ifjú; izzadtsággyöngyök ülnek barna, fényes bőrén, és olyan gyönyörű, olyan hihetetlen jelenség… hirtelen az eddiginél kicsit erőteljesebben, durvábban löki belém magát, és a keze is erősebben, gyorsabban mozdul rajtam… Nem kell sok, hogy újra megfeszüljek varázslatosan ügyes és forró ujjai alatt; a felkarjába kapaszkodva, kiáltva ontom ki magomat a hasunkra, és mikor összerándulok, ő is megrándul fölöttem, bennem… forróság önt el belülről… Reszketek, fehér az elmém és üres… kitágult szemmel gyönyörködöm a perzsa ifjú gyönyörű arcában. Még ha egy álom is ez csupán, akkor is… gyönyörűséges álom… Sayugh Mir Karimpur: Lester csodálatos. Mindig erről álmodtam, hogy azoknak az ostoba férfiaknak a helybe léphetek és én kényeztethetem ezt a csodás testet, és most végre itt van… Reszket, amikor eléri a csúcsot és belém kapaszkodik. Lehajolok és megcsókolom. Kicsiket, lassan, puhán, hogy kapjon levegőt… és nevetek. Nagyon boldog vagyok. - Csodálatos voltál… - suttogom, és apró csókokat lehelek az arcára. - Álmodom, még mindig, ugye? – kérdi, miközben beletúr a kusza tincseimbe. - Nem. Nem álmodtál egy percet sem. Én vagyok itt veled… valódi vagyok… - felelem lassan és a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy így letámadtalak, de egyszerűen olyan kívánatos vagy, hogy nem tudtam… türtőztetni magam.

- Már ne is haragudj… - pirul el. – De ez egészen biztosan túlzás… bár nem haragszom a letámadás miatt, sőt… ez valami… elképesztő volt… A füléhez hajolok, és finoman belenyalok. Felnyikkan, mire halkan kuncogok. - Egyet kell értenem. Bárcsak még nagyon sok ilyen éjszakánk lehetne… Elszomorodom. Nem tudom, meddig tart a varázs, hogy pontosan mikor leszek újra macska… - Mi a baj?- cirógat meg. – Miért ne lehetne? El kell menned? - Lester, engem megátkoztak, már sok-sok évvel ezelőtt… Nem tudtam, hogy mikor lesz alkalmam visszaváltozni, és most, hogy sikerült nem tudom meddig fog tartani ez az állapot… Úgy érzem, még talán egy bő napig lehetek ember… - Semmit nem értek…- pislog rám nagy szemekkel. – Kik átkoztak meg, és miért? Elpirulok és lesütöm a tekintetem. Lehet, épp most szúrom el az egyetlen esélyem, hogy újra emberré válhassak, de nem akarok neki hazudni… - Nem voltam valami jó ember. Boszorkánymesterként nem válogattam meg a módszereimet, hogy elérjem a céljaimat… De téged nem foglak bántani, ne aggódj! Figyel rám, aztán halkan felnevet és megcsókolja az arcom. - Nem félek tőled… De hamarabb is szólhattál volna. Tudok valahogy segíteni? Bólintok. - Igen, ami azt illeti, nagyon is… Elég sok ritka könyved van, amikbe talán megemlítik azt a szertartást, amivel feloldható az átok… Megint megcsóválja a fejét. - És ezt csak most mondod? Máris utána nézünk… Megpróbál felkelni és én is segítek neki. Hűvös lesz így, ruhák nélkül… - Hozok magunknak egy-egy köntöst… rendben? – bólint, és addig magára húzza a takarót.

Átmegyek a fürdőbe és kerítek két puha köntöst, aztán visszatérek hozzá. Már le is vett pár könyvet, amit magam is átválogatok. - Ez nem… és ez sem… nagyon távoli. A keltáknál ez teljesen másképp megy. Ázsiai részekről keresgélj, vagy KeletEurópából… Bólint, és hozzám bújik, a mellkasomhoz simul, és úgy olvasunk tovább. Röviddel ezután, valami furcsa, idáig nem hallott motoszkálást hallok… Mintha valaki járna odakint… Lester Barrington Csak arra rezzenek fel a szertartás leírásából, hogy Sayugh finoman eltol magától. - Kicsi kincsem… - egy nagyon régi, ritkán hallott kedveskedő kifejezést használ, perzsa nyelven. - Kicsit engedj felállni, hallottam valamit… - Rendben… - biccentek, és csöpp mohósággal figyelem, ahogy felkel… pompás, ruganyos teste van, és úgy mozog, mint valami macska, mikor talpra áll, és az ajtó felé indul. Szinte nesztelenül lép, össze sem fogva a köntösét… Valami nyugtalanít… de még nem megyek utána, túlságosan is leköt a kezemben tartott perzsa grimoire. Ez a szertartás lehet az, amit keresünk… bár elég fura komponens kell hozzá. Olyan férfi vére, aki már betöltötte a negyvenet, de még nem merült el nőben… ez ebben a kultúrkörben a „hozz egy szalmakötél homokot” megfelelője… bár… talán nem is olyan valószínűtlen… azt hiszem, ehhez… Csak a hisztérikus kiabálásra nézek fel. - Sátánfattya, azonnal takarodj innen! Lessie az enyém, nem érhet más hozzá! Micsoda? Chris? Sietve összehúzom a köntöst, és a régi kézirattal a kezemben talpra állok. Meglepően könnyen megy, nem is fáj… kellemes… Amikor a folyosóra lépek, Sayugh háta mögött, tényleg volt szeretőmet látom… egy pisztollyal hadonászik…

- Mit keresel itt? –kérdezem elhűlve; Chris eszelős fénnyel a szemében rám tekint. - Visszaszerezlek ettől a sátántól! - Annál azért valamivel rosszabb vagyok – feleli Sayugh hidegen, és mikor Chris figyelmeztetés nélkül rálő, látom, hogy felvillan a szeme, és szantálillatú szél kavarodik fel a folyosón… a golyó pedig… nem őt találja el… Elejtem a kéziratot, amikor a mellembe hasít a pillanatnyi fájdalom. Hitetlenkedve meredek a perzselt lyukra a köntösön… engem… engem talált el? Hogyan? Még… nem is olyan rossz… csak akkor fogom fel, mi történt, amikor vérezni kezd… megérintem a mellkasomat. Tényleg… tényleg az én vérem… ott a lyuk… megroggyan a térdem. Chris összeroskad, és Sayugh erős karja ölel körbe; csodálkozva nézek fel rá, és véres kezemmel megérintem. Próbálom neki elmondani, hogy mit találtam, de nem figyel rám… most már érzem a lövés fájdalmát, és köhögni kezdek… A pokolba is… ne most… ne most… Sayugh mir Karimpur: Nem hiszem el! Ez az átkozott fegyver… Az én koromban ilyesmi még… Nem, nem, erre most nem szabad gondolnom! Ki kéne nyírnom azt a mocskot, de előbb… muszáj Lesterrel foglalkoznom. Ő nem látja, de én érzem, hogy az életenergia folyamatosan áramlik ki belőle… Letérdelek, és magamhoz húzom. - Segítek… segítek, csak nyugodj meg, rendben? Cirógatom, és a sebre teszem a kezem és koncentrálok. Nehéz felidéznem a varázslatokat, olyan ritkán használtam és olyan régen… Csak egy kicsit, muszáj…! A vére… forrón folyik végig az ujjaimon… Megcsókolom Lester arcát, lehunyom a szemem, és próbálom átömleszteni belé az erőmet. Nagyon nehéz koncentrálnom… Lassan érzem, hogy a levegő felforrósodik körülöttünk, a szemeim előtt halvány arany fény

játszik… Sikerülni fog! Sikerülnie kell…! A vérzés csillapodik, és lassan eláll… aztán a forróság felerősödik és valami koppan a földön és elgurul… Tüzes golyó? Kijött, és most a seb lassan bezárul… Lester közben nevet. Nem értem miért, talán a félelem miatt… - Sikerült… - sóhajtok megkönnyebbülten. Magamhoz húzom Lestert és összecsókolom az arcát. – Jól vagy? Min nevettél? - Talán…- vesz mély levegőt, megfogja az arcom és megcsókol. – Talán éppen így kellett lennie… - Jól vagy, ugye? – kérdem újra, mire bólint és mosolyog. Jól van… Felkelek és a bénultan heverő mocsadékra tekintek. Mosoly ömlik szét az arcomon. Hogy szerettem az ilyesmit… Nem maradt túl sok erőm, de az ilyesmire nem sajnálom. Mormolni kezdem a jól ismert varázsigét és ökölbe szorítom a kezem. A fickó iszonyatos kínok közt összerándul és felüvölt. - Sayugh! Mit művelsz?! – tápászkodik fel Lester és megpróbál rám csimpaszkodni, hogy visszafogjon, de nem szakítom meg a varázslatot. Tovább kínzom, élvezem, ahogy szenved, ahogy a szervei egymásnak ütköznek, elszorul a légzése, már hang is csak hörögve szakad fel a torkáról… Perverz elégedettség tölt el… Lester védeni próbálja, de én tudom, miket mondott róla… Én hallottam, mikor ő nem figyelt…! Aljas, ocsmány mocska az emberiségnek…! Oldalra fordítom a fejem, csókot adok Lester ajkára… - Te most ne gyere utánam… - villantom rá a tekintetem, aztán elmosolyodok, és szép lassan kisétálok a házból, nyomomban a kifacsartan tekergő, kínlódó férfival… Lester Barrington Hitetlenkedve bámulok Sayugh után… rossz érzésem van, felkavarodik a gyomrom attól, ahogy a perzsa boszorkánymester kínozta Christ, és most… azt hiszem… meg akarja ölni… Megpróbálok felkelni, hogy megpróbáljam megakadályozni, minden tiltás ellenére… de nehezen megy, émelygek és

szédülök, és csak pár lépésre jutok el, amikor a hányinger kibírhatatlan lesz… Még éppen arra van időm, hogy belökjem a mosdó ajtaját, és a csap fölé hajoljak, a vécéig már nem érek el… kiadok magamból mindent. Kábán kapaszkodom a csapba, és bámulom a vízsugarat, amint lassan elmossa a rosszullétem nyomait… próbálok mély levegőket venni, de újra elhányom magam. Nem kéne ezt csinálnom… én… a fájdalom hirtelen hasít a térdembe és a csípőmbe, és alig bírok a mosdókagylóba kapaszkodni. Szerencsére nem szakad le, elég szilárd lábakon áll… Sayugh olyan hirtelen jelenik meg mellettem, mintha a semmiből lépett volna elő… az alapján, amit láttam… ez így is van… a gonosz varázslónak, aminek az imént láttam, nyoma sincs, megint ártatlan ifjú… - Rosszul vagy? Esetleg a golyónak lehet valami utóhatása… aggodalmaskodik, és meg akarja simogatni a hátam… - Hadd segítsek… Nem! Nem bírom elfelejteni Chris szörnyű hangját… elrándulok, és kis híján összeesek, annyira fáj a csípőm, a térdem… Sayugh elkap. Az érintése… nem változott… - Mi a baj? – kérdezi, majd hirtelen megváltozik az arca… Én… ne haragudj, kincsem… bocsáss meg, de… de ő… bántott téged… minket… A pillantásából tudom, mit tett… kapar a torkom, amikor felteszem a kérdést. - Megölted… ugye? Sayugh lassan, kicsit bűnbánóan bólint. - Bántott téged – védekezik halkan… elfordulok tőle, a mosdókagylóba kapaszkodom… és hogy időt nyerjek, a vízsugár alá hajolok, és kiöblítem a szám, lemosom az állam… nem merek a perzsa ifjúra nézni. Nem tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel, ő… most gyilkolt meg valakit…

Chris meg akart ölni minket. Lelőtt… Sayugh helyett… nem sok jót tudok felhozni a védelmére ugyan, egy alapos verést és börtönt megérdemelt volna, de… akkor sem érdemelte ezt… - Nem tudod visszacsinálni? – kérdezem reménykedve… de úgy sejtem, nem képes rá… Sayugh Mir Karimpur Mikor az ember meghalt, elégedett voltam. Perverz elégedettség töltött el, ahogy a teste elenyészett és az életereje az én erőmet táplálta… De, mikor újra csend lett, mikor visszamentem Lesterhez, és láttam a borzalmat az arcán, olyat éreztem, amit korábban sohasem… Bűntudatot. Nem lett volna szabad ilyet tennem, de ez az ember bántotta, és nekem… Nekem bosszút kellett állnom! Iszonyatosan fáj az elutasítása… Még akkor sem volt ilyen, amikor először meglátott. Akkor sem félt tőlem ennyire… Próbálom megérinteni, megsimogatni, de mikor elhúzódik, inkább nem erőltetem. - Vissza… csinálni? – forgatom a szavakat a nyelvemen, mint aki nem érti, aztán lehajtom a fejem és megcsóválom. – Nem. Sajnálom. Az a férfi már… nem létezik. Még jobban elborzad, és látom, hogy a fájdalom visszatér a testébe. Nem volt elég erős az igém, bár azt hiszem, ha nem olvasok rá korábban, most elájulna a fájdalomtól. - Sajnálom… - mondom még egyszer halkan, de nem védem magam tovább. Igaza van, nem tudom visszacsinálni, és ami azt illeti, ha tehetném, sem akarnám. Mélyeket lélegzik, próbál megnyugodni, de nem enged magához. Aztán lassan felsóhajt, és újra rám pillant. - Megtaláltam, amit kerestünk… - Micsodát? – kérdem egy pillanatra értetlenül. - A varázsigét, ami megtöri az átkod… - Óh, igen… - hajtom le a fejem. Ez remekül hangzik, bár erősen kétlem, hogy Lester ezek után még akarná, hogy

maradjak… - És… mi kell hozzá? Biztos nem csekélység… Száz szűzlány vére, vagy sárkánypikkely a jobb hátsó lábáról? Kicsit elmosolyodik és megcsóválja a fejét. - Nem, semmi ilyesmi… - várakozóan figyelem, mire folytatja. – A… vérem kellett, ami már megvan – mutat rám és valóban, még mindig rajtam van a vére. Ettől egy kissé még rosszabbul érzem magam. – És egy varázsige, ami benne van az egyik könyvben… - És megtennéd ezt, értem…? Megtörnéd az átkot? – kérdem bizonytalanul. – Ha nem teszed, órákon belül ismét macska leszek… és talán örökre az is maradok… Bizonytalanul biccent. - Megteszem… kegyetlenség lenne, ha továbbra is macska maradnál… Fájnak a szavai, főleg, mert gondolkodnom kellett volna, mielőtt cselekszem, de emberként minden valahogy olyan volt, mint akkor régen, és… Igaza van, sajnos. Bólintok, és elindulok a szoba felé, de mikor ő is ellép a mosdótáltól, megrogynak a térdei, és kis híján összeroskad, ha nem kapom el. - Engedj el…! - Lester, ne félj, nem bántalak! Csak segíteni szeretnék… Engedd, hogy meggyógyítsalak! Kérlek… Nagyon elgondolkodva néz rám, de legalább már nem próbál meg szabadulni. Hagyja, hogy átkaroljam, és beljebb támogassam a szobába, aztán a párnákra fektessem, és a tenyerem a csípőjére simítsam… Sokkal erősebb vagyok most, mint korábban. Érzem a fájdalmát, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy teljesen megszűnjön. Azt hiszem, sikerül…

Lester Barrington Félek, az az igazság… akkor is, ha úgy sejtem, Sayugh nem bántana, hiszen megmentett, megóvta az életemet… és… azért gyilkolt, mert engem bántottak… Nem, nem a perzsa boszorkánymestertől félek igazán… rosszul érzem magam a tudattól, hogy miattam öltek. Nagyon rosszul… és… gyűlölöm az erőszakot… Nem akartam, hogy bárki bántson bárkit, különösen nem miattam… és a fájdalom, ami csaknem teljesen megbénít, még jobban felerősíti a bűntudatomat… Nem tiltakozom végül, amikor Sayugh visszafektet a párnákra, ahol nemrég ölelkeztünk… és sikerül összerándulnom, ahogy széthúzza a köntöst, hogy a csupasz bőrömet érintse. Tenyere alatt lassan halványul a bennem lüktető kín… már egy kicsit jobban érzem magam, de… nem sokkal… - Sokszor öltél már, Sayugh? – kérdezem halkan a perzsát… és látom, hogy habozik, hogy vajon őszintén válaszoljon, vagy nyugtasson meg… végül sóhajt. - Az már nagyon régen volt... – feleli csendesen. Biccentek. Igen, azt mondta, több száz évet töltött macskabőrben… talán… megbűnhődött azért, amit művelt… Nem akarom, hogy visszakerüljön oda. Ő az egyetlen, aki valaha is ilyen szeretettel és szerelemmel bánt velem… én pedig… negyven jócskán elmúltam már, és sohasem öleltem nőt… megfelelek annak a lehetetlen feltételnek, amit szabott az ige… Elgondolkodva bólintok, és megérintem a véremet a mellén… felpillantok rá. - Megígérnéd, hogy a kedvemért többet nem gyilkolsz? – kérdezem halkan; a perzsa kelletlenül ugyan, de bólint. Kicsit kevés… összevonom a szemöldökömet, mire felsóhajt. - Megígérem – mondja nyíltan, és megsimítom a karját.

- Akkor… az a kézirat, amit olvastam, mikor… Chris… nehezen ejtem ki néhai szeretőm nevét… - amikor Chris ránk tört… hol van? - Máris hozom – buzgólkodik Sayugh, és felpattan mellőlem. Feltérdelek, majd immár fájdalom nélkül, könnyedén állok én is talpra… előkészítem a területet. Nem nehéz, csupán a füstölők, a hamu, egy helyen lecsupaszított parketta… nem tökéletes ugyan, de a leírás szerint csak a vér és a varázsige kellene. A perzsa visszatér az irattal… azt is az én vérem borítja… eléggé boldogtalanul néz rám. - Nem vagyok boldog, hogy ilyen áron... de köszönöm, hogy segítesz – nyújtja át; rámosolygok, erőt veszek magamon, és megsimogatom a karját. - Akárhogy is... te vagy az egyetlen, akitől ennyi szeretetet kaptam… megérdemled – mormolom; Sayugh dorombolni kezd. Nem bírom ki, elnevetem magam, és lehúzom a földre, a megtisztított területre, közénk terítve a varázskönyvet. - Velem kell mondanod az igét, mert én nem vagyok varázsló… figyelmeztetem Sayughot, aztán belekezdek a varázslatba, az elbocsátó jelet rajzolva a perzsa szépen kidolgozott mellére a véremmel… Sayugh Mir Karimpur: Nagyon szeretem Lestert, és boldoggá szeretném tenni, ez az egy dolog, amiben biztos vagyok. Akár emberként, akár macskaként… csak azt szeretném, hogy ne gyűlöljön azért, amit tettem. Ismerem az emberi gonoszságot, volt már alkalmam találkozni vele nem egyszer és azt is megtanulhattam, hogy az emberek nem érdemelnek kegyelmet… Legalább is, eddig így hittem. Most, hogy Lester szemébe nézek, azt hiszem, valóban megígérhetem, hogy nem fogok többé ölni… De azt nem ígértem meg, hogy többé nem

használom az erőmet, hogy nem védem meg… de ölni nem fogok. Lesterrel együtt mondom el a varázsigét és a végén, megfogom a kezét és megcsókolom. Nagyon… furcsán érzem magam. Émelygek, köhögnöm kell és mintha a csontjaim gumiból lennének… Lehet, hogy mégsem ez volt a varázsige? Hogy tévedtünk és beindítottunk valami sokkal rosszabbat? Lester aggódva érint meg és a nevemen szólongat… Elhúzódom, mert már alig kapok levegőt a köhögéstől… valami felgyülemlik a torkomba és furcsa, gusztustalan fekete gombolyagot öklendezek fel. Fényt látok, egy pillanatra teljesen elvakít, aztán a köhögés megszűnik, és végre újra kapok levegőt. A kellemetlen érzés elmúlik és már sokkal jobban érzem magam… Lester megsimogat. - Jól vagy? – kérdi aggódva. - Jól… azt hiszem. Ember vagyok, ugye? – kérdem, mire elmosolyodik és megcsókolja az arcom. - Ember vagy. Azt hiszem… az utolsó macskaság is távozott belőled. Dorombolni próbálok, de már nem sikerül. Ez azért hiányozni fog. Megtörlöm a számat egy zsebkendőben, aztán egy könnyed csókot adok Lesternek. - Köszönöm, hogy megmentettél… - Ezt inkább én mondanám… - Menjünk fel az emeletre – kérem mosolyogva. Tudom, hogy szereti a hálószobáját, csak ritkán jut fel oda, inkább idelenn alszik, mióta annyira fájt a térde… Bizonytalan, de miután megmozgatja a tagjait, elmosolyodik, ad egy csókot a számra és kézen fogva vezet fel az emeletre. Odafent van egy mosdó, ahol kicsit lemosakszunk, aztán már elég kimerülten bújunk egymás mellé az óriási ágyon. Boldogan ölelem Lestert és még mindig alig tudom elhinni, hogy sikerült. Hogy ember vagyok és megengedi, hogy vele maradjak. Vagyis…

- Ugye… veled maradhatok? – kérdem halkan, mire kedvesen felnevet. - Hát persze, ha szeretnél… Dorombolást imitálok, mire megint nevet. Sajnos ez már nem fog menni… Kedvesem megcirógat és hagyja, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. A hajamat cirógatja, a tincseimmel játszik. - Mesélsz nekem? Arról, hogy ki voltál… hogy mi történt veled… - Az egy elég hosszú történet… - felelem halkan. - Nem bánom… Ráérünk, nem igaz? – kérdi kedvesen és belecsókol a hajamba. Elmosolyodok, és mesélni kezdek… a kezdetektől, hogyan lettem boszorkánymester, miket tettem, amitől az emberek félni kezdtek, bántottak és aztán… már én is bántottam őket. Jobban belegondolva, megérdemeltem a büntetést, de… ma már nem bánom… - Szeretlek… - mormolom halkan, mire ismét megcsókolja a hajam. - Én is… Holnap pedig beviszlek magammal az egyetemre. Szerintem élvezni fogod… Csak viselkedj jól, és ne bánts senkit. A postást se! Kuncogok, és magamhoz ölelem. - Rendben, jó leszek… Lester Barrington Furcsa emberrel aludni… Maleficus… Sayugh mindig mellettem vagy rajtam aludt, melegített és dorombolt, enyhítve a fájdalmamat… most is hozzám simul, de egészen más. A szeretőim… sosem aludtak velem… csak ő… Rosszat álmodok, arról, ahogy megölte Christ… de az álmot elnyomja egy érintés, és megnyugodok… próbálom elfelejteni, ami történt, és végül sikerül mélyen magamba temetnem… Mintha mindent álmodtam volna, ami történt. Egyszerre érzem úgy, hogy irtózatos és jó lenne arra riadni, hogy elaludtam a

kandalló előtt, és megint sajgó tagokkal ébredek ölemben a macskámmal… és az egész nem volt más, mint egy olvasmányaim indukálta rémálom… mégis… szeretném, ha valóság lenne. Ismerős a reggel, ahogy ébresztenek… Sayugh olyan, mint egy bújós nagymacska… Macskaként mindig felébresztett reggel, puha tappancsokkal érintve az arcomat… most simogat, lágyan, kedvesen, és dorombolást utánozva simul hozzám. - Jó reggelt - mosolygok rá… perzsa nyelven beszélek. Készen állsz akkor… néhány megpróbáltatásra? - Jó reggelt - visszamosolyog, kissé még bűntudatosan… talán a tegnapi miatt. – Remélem, nem most döntöttél úgy, hogy kiheréltetsz... Muszáj nevetnem. Eddig sem heréltettem ki… nem vitt rá a lélek… - Dehogy! Most már tudom, miről mondanék le... és nem csak a férfiszolidaritás fog vissza – nevetek zavartan. – De… kötve hiszem, hogy a ruháim jók lennének rád, és ma be akarlak vinni az egyetemre. Legalább mérsékelten hivatalosan kellene festened, ruhavásárlással kell kezdenünk… és később nem ártana angolul tanulnod. Voltaképpen van egy ötletem, hogyan tarthatnám magam mellett… nemrég kértem magam mellé egy perzsa tanársegédet, de visszamondta… azonban… erről nem tudnak elegen… Sayugh mosolyog. - Azt hiszem, az angol menni fog – próbálkozik pár mondattal, és tényleg nem rossz. - Eleget hallottam már… - Elég jó ahhoz, hogy eladjalak az új iráni tanársegédemnek – nevetek. – A ruha viszont súlyos probléma… nem lesz jó rád az enyém, annyi bizonyos…

Sayugh Mir Karimpur Nagyon jó Lesterrel aludni és szinte el se hiszem, hogy mikor felébredek, még mindig ember vagyok… Ember… egészen. Megfogom kedvesem kezét, megcsókolom… - Remek ötlet. Így segíthetek neked és… veled lehetek. Megsimogatom a derekát. Remélem a varázslat tartós lesz. Túl rég használtam a képességeim, és a gyógyítást akkor se használtam valami gyakran… Elpirul a mozdulatra. - Ezt majd, kicsit később, rendben…? - Hogy…? – aztán megérzem, hogy kicsit izgalomba jön… Oh… - megpuszilom az arcát. – Persze… - Csak még nagyon kimerült vagyok és ma muszáj elmennünk ruhát venni… Kuncogok a zavarán, de magam is kicsit zavarban vagyok. Megcsókolom az arcát és segítek neki felülni. - Reggeli? – mosolyog rám, és én elégedetten bólintok. Valóban… megéheztem. Kikísérem a konyhába, és nem bírom megállni nevetés nélkül, amikor előveszi a macskaeledelt és a tejszínt… Aztán nagyon zavartan félretolja. - Elnézést, azt hiszem, reflex… Mit szeretnél reggelizni? Van tonhal, meg… Esküszöm, nem csak hal van… Még mindig kuncogok, megölelem és belecsókolok a hajába. - Bármi jó lesz, amit te reggelizel. Farkaséhes vagyok és mindig ínycsiklandónak találtam, amiket eszel… Lester nevet, de bólint. Elővesz egy adag salátát, a tonhalkonzervet, pár félkész bagettet. Mindent előkészít, aztán a tejszínből forró csokoládét főz nekem… Elmosolyodom. Erre emlékszem. Gyakran ittunk ilyet esténként a kandalló mellett, összebújva… Megcsókolom a homlokát, és figyelem, ahogy összerakja a salátát. Nyávogást mímelek a tonhal láttán, Lester is nyávog, aztán egymásra nézünk és nevetünk… Csodálatos ez a reggel…

Lester ruhái nem igazán rám vannak szabva. Nem is az a baj, hogy feszülnek, inkább, hogy elég rövidek rám. Kigombolja az ingek ujját és kér, hogy ne tűrjem be. Kapok egy nadrágot, az is kicsit rövid, de akad egy magasabb szárú cipő. Lester nevet, mikor meglát… - Ne haragudj, de… ezek tényleg elég furán festenek rajtad. Kicsit megsértődöm, de mikor meglátom a tükörképem, nekem is nevetnem kell… Azt hiszem, ebben igaza van. De mégis csak ebben kell maradnunk, amíg elvisz ruhát venni. Elég kellemetlenül érzem magam kint. Persze, láttam a technika fejlődését, értem a dolgokat, de macskaként azért mégsem használtam soha a liftet, vagy a mozgólépcsőt… Lester megsimogatja a kezem, és válogatni kezd a ruhák közt. Csupa roppant… kényelmetlen ruhákat választ nekem. Ő elegánsnak mondja őket. A fejemet csóválom… A kényelmes, bő ruhákat kedvelem, színesebbeket… De az nem elegáns. Végül megegyezünk abban, hogy kapok egy „öltönyt”, pár inget, nadrágot, nyakkendőt, de otthonra vesz nekem bővebb pólókat és… farmernadrágot. Azt nagyon elismerően mustrálja rajtam… - Mindig is akartam egy ilyet… - fordulok meg vele a tükör előtt, és mikor senki sem látja, érzem, hogy a fenekemre simítja a kezét. - Nem tudtam megállni… - húzza el rögtön kipirulva, mikor kuncogva felé fordulok. Ezek szerint tetszik neki. Kicsit kimerültnek tűnik, megtámaszkodik az egyik széken és leül. Mellé lépek, leguggolok, és a térdére simítom a kezem. - Jól vagy? Ugye nem a csípőd…? Elmosolyodik, de megrázza a fejét. - Nem, nem fáj már. Csak kimerült vagyok… Tegnap éjjel… idejét sem tudom már, mikor… De mielőtt befejezhetné, körbepillantok, aztán egy futó csókot adok a szájára. Megnyugtat, hogy nem fáj semmije. - Ennyi ruha elég lesz, menjünk haza… Ma még… velem maradsz, ugye?

Bólint és mosolyog. Megsimogatja a kezem… - Szeretlek… - Én is szeretlek – súgja a fülembe forrón, édesen. – És esküszöm, nem csak a bundádat és a dorombolást, mint eddig… hanem mindenestül. Rosszat és jót… téged… egészen… VÉGE

TÚLÓRÁK Charles Walters - Nem – mondja Mr. Harris, és mintha az ég szakadt volna így a fejemre… egyszerűen nem tudom elhinni. Tíz év óta ez volt az első eset, hogy fizetésemelésért folyamodtam… és most is megtagadja, pont az a fickó, akiről tudom, hogy a maga részlegén sikkaszt… Hitetlenkedve rázom a fejemet, de amikor rám ripakodik, hogy kifelé, mintha álomban járnék, kifele indulok. Nincsenek szavaim és érveim, pedig tudom, hogy mit jelent ez… nem fogom tudni kifizetni apám kezelését… A pokolba is… néma terv formálódik bennem, alattomos, gonosz, de… tudok hozzá mindent… Odakint megállok a személyi titkáránál, és elkérem tőle az aktákat; türelmesen várok, amíg előkaparja a munkámhoz szükséges dossziékat. Nem figyelek, talán ezért eshet meg, hogy valaki olyan erővel jön belém, hogy leveri a szemüvegemet… - Bocsánat – mondom automatikusan, mielőtt letérdelnék, hogy megkeressem… Robert Kensington: A legújabb környezettudatos kampány megvitatása után elégedetten dőlök hátra a bőrfotelben. Tudtam, hogy a meggyőzéshez nem kell más, mint megértő szavak, valami promóciós ajándékötlet a kampányhoz és a megbeszélés résztvevőinek egy kellemes ebéd, aminél megbeszélhetjük a részleteket. Sajnos az étterem pocsék volt, legalábbis nekem, egy olyan egészséges hely, ahol se rágyújtani, se kávézni nem lehet, elég borzasztóan hangzik. Rám férne egy kávé… Hívom Dorist, de ha jól látom, már megint nincs az asztalánál. Bomba jó nőcske, de még a minimális titkárnői feladatokat se képes

ellátni… A legutóbb körömreszelés közben megfeledkezett arról, hogy a telefont fel kell venni, amikor csörög… Felsóhajtok. Úgy látszik, nekem kell intézkednem. Elindulok kifelé, mikor Doris épp berobog a kis rózsaszín tűsarkúiban. - Mr. Kensington! - Igen, Doris? - Mr. Harris üzeni, hogy szeretne beszélni magával. Az irodájában várja… Megcsóválom a fejem. Tom igazán felemelhetné néha a seggét. Lehet, hogy idősebb nálam, de azért mégiscsak én vagyok a magasabb pozícióban… Á, mindegy. Nem is fontos… Inkább otthagyom Dorist, és Tom irodájához megyek. Intek Philnek, a titkárának, és épp, hogy észreveszem, ahogy a kis fickó, aki még az asztalánál áll elfordul, egyenesen nekem… Ez meg ki az ördög?! - Semmi baj… - felelem automatikusan, és a földön matató fickó mellé guggolok. – Segítek… - felveszem a szemüveget, és visszaillesztem az orrára. Elmosolyodok. Vicces arca van a sok szeplővel, de az biztos, hogy nem előnyös neki ez a szódásszifon szemüveg… Csoda, hogy kilát rajta. Charles Walters - Köszönöm – mosolygok a foltra, bár meglep, amikor vissza is teszi a szemüvegemet az orromra… pislogok. A folt emberi alakot ölt, és… Bezselézett fekete haj, liláskék szem, megnyerő mosoly… jaj, ne… a főnök… égni kezd az arcom, ahogy meglátom, kibe ütköztem bele. Ez a részlegvezető… nem mellesleg a tulajdonos öccse, aki az irodaház tetején lakik, és pokolian jóképű. Valahogy sikerül felállnom anélkül, hogy összekeverednének a lábaim. - Köszönöm, alighanem meg sem találtam volna a segítsége nélkül – remélem, nem olyan zavart a hangom, amilyennek

érzem… pont a legvonzóbb pasasba kellett belefejelnem az épületben… - Még egyszer elnézést… Philip közben felegyenesedik, és felém nyújtja az aktákat; megköszönöm neki, és pár szóval elbúcsúzva kimenekülök a kínos szituációból… Robert Kensington: Nocsak? Elpirult! Így még jobban látszanak a szeplői. Csaknem elnevetem magam, de sikerül megtartanom mosolynak. Figyelem, ahogy zavartan kapkod még egy kicsit, aztán kiviharzik a helységből. - Mr. Kensington, Mr. Harris… - Ez meg ki volt? – kérdem kíváncsian. Egyáltalán nem érdekel, miért hívott ide Tom, majd bent úgyis elmondja… Phil kicsit meglepetten néz rám, aztán már-már hitetlenül, de válaszol. - Mr. Walters, uram. Charles Walters, az ön részlegéről. Ha jól tudom, a könyvelésen van. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Nálam? Esküszöm, nem emlékszem rá… Persze, nem tűnt valami kirívónak, de azért… Míg rá nem tettem a szemüveget, az arca nem is volt olyan rossz… Sőt, már-már el tudnám képzelni… - Robert, te vagy az? – szakítja félbe Tom a gondolataim. – Beszélni szerettem volna veled… - Már itt is vagyok! – mosolyodom el és követem Tomot az irodájába. Charles Walters Őrült dolog… nagyon idegesen sietek vissza az irodába, és nekilátok a számolásnak. Még rengeteg munkám lenne ma, és alaposan át kell gondolnom, ami eszembe jutott… de az, hogy Mr. Kensington hogyan viselkedett velem, milyen kedves volt, zavar kissé… Nagyon régóta nézem őt, csorgatom rá a nyálamat… akkor is, ha tudom, hogy elérhetetlen. A helyes, jóképű főnök, aki

minden lányt megkaphat az irodából, csak egyet kell füttyentenie… még ha vonzanák is a férfiak, a magamfajta kopott, szürke verébre soha sem figyelne fel. Már annak is nagyon örülök, hogy visszatette rám a szemüvegemet… valószínűleg soha nem fogok közelebb kerülni hozzá, de… - Mi az, Chaar-liiie? – könyököl mellém Sandra, alaposan megijesztve ezzel. Hátrébb hőkölök, aztán visszarándulok, amikor így alaposan hozzám nyomódik a melle… kolléganőm nevet. Túl fesztelenül viselkedik velem, és bár zavar, hogy folyton hozzám ér, hogy olyan szorosan hajol hozzám, hogy megérint a melle, nem merek szólni neki. – Min gondolkodtál el ennyire? - Ez a szám indokolatlanul nagy – bökök a papírra. – Nincs akkora képzettsége, és csak a múlt hónapban vették fel, de… - Ez a HR osztály dolga. Könyveld le, és kész, aztán menjünk ebédelni, sütöttem neked sütit is… - búgja Sandra. Sóhajtok. Ideje valahogy lekoptatnom… Robert Kensington: - Szóval? – kérdem, ahogy hellyel kínálom magam a kissé kényelmetlen kanapén. – Mi volt olyan fontos, amiért ide kellett jönnöm? Húzza a száját a hangsúlyra, de nem érdekel. Will bármikor kibillentheti a kényelmes kis életviteléből, ha szót emelek az ügy érdekében… - Az egyik dolgozódról van szó… - Csupa fül vagyok. - Charles Walters az imént, mint talán te is találkoztál vele, nálam járt és fizetésemelésért kuncsorgott… - És? Bizonyára jó oka volt rá… - Robert! A beosztottjaid fölött fegyelmet kell gyakorolnod! A fizetést nem kívánságra osztják! Bonyolult, hosszadalmas kalkulációk sorozata, hogy belőjük, hogy mennyi az a kereset, ami egy ilyen pozícióhoz jár és lássuk be, a könyvelőcskéd

nem igazán lépett előre a ranglétrán az elmúlt években… Csak egy aktakukac, semmi más. Megrándítom a vállam. - És ezért hívtál ide? Hogy az alkalmazottaimról panaszkodj? Ugyan már, Tom! A bérezés a te részed, nem szólok bele… - Nem a bérezésről van szó. De az ilyen hozzáállás rontja a munkamorált… - Mit vársz tőlem? - Vagy beszélj vele, vagy szabadulj meg tőle… - tol felém egy aktát. - Engem nem érdekel. - Rendben – felelem, bár nem tetszik ez az egész. Elveszem a kartont. – Ezt még átolvasom… Még valami? - Döntsd gyorsan… - morogja. - Rendben. Viszlát! – intek neki és elhagyom az irodát. Charles Walters Azt hittem, vért izzadok, mire sikerült kicseleznem Sandrát… borzasztóan megsértődött persze ma is, amikor nem tartottam vele ebédelni, de sajnos nagyon is jól tudom, mennyire kevéssé haragtartó… minden alkalommal eljátssza, aztán mégis megint törleszkedik, hiába próbálom távol tartani magamtól… Nem visz rá a lélek, hogy feljelentsem szexuális zaklatásért, pedig ez már az… de nem akarom megtenni. Így is folyton kiröhögnek… De végre egyedül vagyok, és miközben dolgozom a számokkal, másra is gondolhatok. Pontosan tudom, mit fogok csinálni. Ma is bennmaradok túlórázni (azt hiszem, legalább a ledolgozott munkaóráim számával egyenlő a ledolgozott, de soha ki nem fizetett munkaóráim száma), és ha elmentek a biztonságiak, nos… kifosztom Mr. Harris széfjét. Hivatalosan ott csak papírok lehetnének, pénz egy penny sem, de ma is láttam, hogy mekkora pénzkötegek vannak ott… és tudom, hogy sikkasztott, már összegyűjtöttem ellene az iratokat… de a

zsarolás nem az én stílusom. Ez inkább… és a papírok névtelen leadása… Robert Kensington Kíváncsian fürkészem a fickó aktáját… Charles Walters, született 1977. szeptember 14-én. Csaknem tíz éve dolgozik már a cégnél. Kiváló eredményei miatt vette fel még az előző vezető. Jellemzései: megbízható, pontos… a csapatépítő tréningeken viszont elég rossz minősítéssel zárt. Nem szívesen kezdeményez, nem kapcsolódik be a játékokba, figyelmetlen, szűkszavú a foglalkozásokon… Hát, ez nem túl jó… Van itt egy csomó munkalap… Rengeteget túlórázik… „Indokolatlan túlórák, ezért bérezésnél nem vettük figyelembe.” Ez áll a lapok végén… Ha olyan pontos, meg ilyen jó bizonyítványai vannak, akkor miért ne tudná elvégezni a munkáját munkaidőn belül? A csatolt fényképet nézegetem. Nem valami új, talán két éve lehetett frissítve. Szürke, bő öltöny, komor kép, borzas haj… Mint valami szórakozott professzor. De még ezek a vacak fotón is jól látszanak a szeplői. Elmosolyodom és megforgatom az ujjaim közt a képet. Egyelőre még nem teljesen értem Tom aggályait… Végül is, egy könyvelő… Biztos vagyok benne, hogy egy kis prémiumtól megnyugodna. Bár… a beszélgetésből én úgy éreztem, hogy Tomnak már régen megvan, kit is akar majd a helyre tenni… Charles Walters Szinte megkönnyebbülök, amikor lejár a munkaidő, és Sandra végre abbahagyja a törleszkedést… nem egészen értem, miért csinálja, egy ideje próbálom finoman a tudtára adni, hogy nem érdekel, és mégis… nagyon nyomul. És már megint persze, hogy a munkája negyedét sem csinálta meg… ilyenkor szépen rám pislog, én meg amúgy is… nincs hova mennem szórakozni, pénzem sincs rá, a legtöbb elmegy a szüleim gyógyszereire…

Most is kedves mosollyal átveszem, és neki is látok a munkájának. Persze, hogy sosem végzek így időben… még szép… elvégre tényleg ketten csináljuk az egész részleg könyvelését, és egy ekkora gyógyszergyártónál ez nem kis munkát jelent. Persze az okos HR-esek szerint nem szükséges még egy főt felvenni, elvégre ketten is bírunk a munkával… Azaz felvették. Papíron. Többek között ide is egy embert, meg még párat… Mr. Harris egész okos sikkasztó… Léptek közelednek. - Mr. Walters? Maga az? Robert Kensington: Rém unalmasan telik a nap további része. Próbálok beszélni Charles közvetlenebb munkatársaival, hogy mit gondolnak róla, de a válaszok eléggé hasonlóak. Nem tudnak róla semmit. Hallgatag, észrevétlen, munkamániás… Semmi érdekes vagy új… Vannak még pletykák, hogy így vezekel a bűneiért… No ezekre mondjuk kíváncsi lennék. Ami azt illeti, a térdepeltetés és a gyóntatás nem áll olyan messze tőlem… Nevetek, ahogy mesélik, bár nem azon, amit mondanak. Ezt azonban biztatásnak veszik és fokozzák, hogy talán autista, vagy nem is férfi… Vagy impotens! Na, ez már nem olyan jó hír… - És ezt miből gondoljátok? – kérdem a lányokat, miközben elégedetten kortyolgatom a kávém. - Hát… - kezdi Katie, és kicsit elpirul a gondolatra. – Szegény Sandra miatt… Tényleg mindent elkövet, hogy felkeltse a figyelmét, de semmi reakció… Pedig Sandra nem csúnya… Nem olyan jó nő, mint mi, de azért nem nevezném csúnyának… Mosolygok a magabiztosságukon. Mondjuk megértem, hogy fényezni akarják magukat, de azért nem hívhatom el mindüket… Pedig sejtem, hogy ezt szeretnék. Estére amúgy is már van partnerem. Dorist már megkértem, hogy este bent kéne maradnia, mert… „diktálni szeretnék”. Lehet, hogy buta

és tíz másodperc, míg megtalál egy-egy betűt a billentyűzeten, de az ágyban… nos, ott igazán nem lehet rá panasz. Mikor mindenki elmegy, behívom az irodámba és az ölembe ültetve játszani kezdünk… Nem is kell nagyon szerepeket játszanunk, ő a rossz kislány, én pedig a zsarnok főnök… - Játsszunk most valami izgalmasabbat… - javaslom, miközben a sliccemen matat. Felnéz a nagy kíváncsi kék szemeivel. – Menjünk át Tom irodájába… Van egy kanapéja… és ott… sokkal izgalmasabb lesz. Charles Walters - Persze, Mr. Jameson, ki más lenne? – kérdezem nyugodtan, felpislogva a papírok közül. - Igaz, maga az egyetlen, aki bennmarad ennyit túlórázni… dörmögi zavartan a biztonsági őr. – Azt hittem, mostantól hamarabb hazamegy… - Sajnos a munka nem fogy… - Igaz, igaz… jó éjt, uram… Az őr távozik. Sóhajtok. Még jó, hogy az emeleten belül az irodáknál nincsenek olyan kemény riasztók… csak számkódos beléptető-rendszer van, és azt hiszem, kevés olyan ember van a részlegem, akinek ne tudnám a kódját. Elég volt egyszer látnom, valamiért senki sem takarja el, ha gyorsan üti be… Mr. Harrisé 4-4-7-5-3-1, Philipé, a titkáráé 1-3-1-7-8-8… mindenkiére emlékszem. Összerendezem az iratokat, és a sikkasztást bizonyítókat külön borítékba teszem. Kinyomtatom azokat is, amiket Philip kért, és lefűzöm a kék aktákba. Jobb, ha ezeket is átviszem neki… mindig megcsinálom, ha túlórázom, ez nem gyanús… és akkor… 4-4-7-5-3-1. Menni fog… Tényleg megy. Leteszem az akták egy részét Philip asztalára, a bizonyítékokat menet közben raktam a belső ellenőr irodájába… nem először tettem hasonlót. Aztán egy zsebkendővel a kezemben beütöm a kódot, és belépek Mr.

Harris irodájába. A széf kódja… a születési dátuma, 1971.03.01… Robert Kensington: Doris nem igazán lelkesedik az ötletért, de én szívesen elégtételt vennék azok a szemétládán. Mondjuk azzal, hogy megdugom a titkárnőm a vaskos dolgozóasztalán. Persze lehet nagyobb durranás lenne, ha a drágalátos titkárát hágnám meg és kiszedném belőle a piszkos kis titkokat Tomról, de Philnek akkora fülei vannak, mint Dumbónak, és ez valahogy elég lohasztó… a lapátfogakról nem is beszélve. Tuti, hogy valami közeli ismerőse Tomnak, ha felvette. Kétlem, hogy sokkal okosabb, mint Doris. Apropó, a nő már gombolgatja össze a blúzát… - Ó, ne szégyenlősködj már! Nincs itt senki… - megcsípem a fenekét, mire kuncog, és előresiet. Ó, nocsak! Nyitva maradt az ajtó… Lehet, hogy Tom elfelejtette bezárni… vagy valami takarító. Ez jellemző rájuk. Nem, baj így legalább nem kell a kódokkal vesződni. Doris belöki az ajtót, én pedig lelkesen követem, aztán a falnak nyomom és megcsókolom a még mindig sötét szobában. Forrón csókolom, a karjait körém fonja, az egyik lábával átfon… Hmm, finom. De szeretnék látni és nem nekimenni mindennek. Felkapcsolom a lámpát és a következő pillanatban Doris felsikít. Charles Walters: Csupán roppant csúf káromkodások sorjáznak a fejemben, amikor a párocska benyit… ki akarhat itt légyottozni? Nem nagyon merek mozdulni… a széfet még nem volt időm kinyitni, legalább ez nem szól ellenem, de pontosan tudom, hogy ha felfedeznek… buktam. Mindent. Nem szabadna itt lennem… Amíg nem kapcsolják fel a villanyt, nem lesz baj, ha számolok fejben, nem fog zavarni… de a fény kigyúl.

Mr. Kensington… és Ms. Davies… a titkárnője… A nő sikít, és lélekben már készülök a halálra… aztán csend lesz. Nem hiszem, hogy kevésbé hökkenten néznék rájuk, mint ő rám… Ms. Davies kiviharzik, legalább csendben, de amikor Mr. Kensington utána szól, mintha meg sem hallaná… Jameson alig fél perc múlva esik be, a pisztolyát szorongatva… aztán Mr. Kensington láttán zavartan elteszi, és mosolyogva biccent felém is. - Bocsánat, uraim, már azt hittem, baj van… - Semmi baj nincs… csak… hívjon egy taxit a kolleginának – mondja nyugodtan Mr. Kensington. Én nyelek egyet, nem merek szólni… - Jó éjszakát – mondja félszegen a biztonsági őr; halkan viszonzom, aztán elmegy… Mr. Kensington rám néz, a fejét ingatja. - Charles Walters, igaz?… Most mit csináljak veled? - N-nem tudom, Mr. Kensington… - lépek hátrébb, és nagyot nyelek. Nem tetszik a tekintete… ó istenem, ez nagyon kínos… Robert Kensington: Idegesen megborzongok. Nem így terveztem ezt az éjszakát! Nagyon nem… Fel akartam vinni Dorist a lakásomra, és végre kipróbálni pár izgalmas, új játékszert… erre most itt vagyok ezzel a szerencsétlen kis fickóval, aki fel akarta törni Tom széfjét. Felsóhajtok, és közelebb megyek hozzá. Nem látok nála se fegyvert, se semmit, amivel rám támadhatna. Megcsóválom a fejem. - Mégis mit terveztél? Hogy besétálsz ide és kirámolod Tom széfjét? És ha ki is tudsz menni, mit gondolsz mi lett volna? Mindenki tudja, hogy te mentél el utoljára… Egyre jobban hátrál, ahogy lassan közelítek felé, de nincs mitől tartanom. A szoba véges. - Erről… erről nem mert volna szólni…!

- Hogy lopja a cég pénzét? Tom egy simlis vén róka! Megtalálta volna a módját… - megnyalom a szám, és kíváncsian végigmérem. Tulajdonképpen a szemüveg nélkül nem nézett ki olyan rosszul. – Remélem, tudod, hogy egy ilyen kísérlet után nem engedhetlek csak úgy el… Charles Walters: Nagyon, nagyon nem így terveztem ezt a dolgot. Nem értem, mit keres itt a részleg vezetője… odafenn lakik, az igaz, de még munkaidőben sem nagyon van itt… mit keresett volna pont Mr. Harris irodájában?! - A… a belső ellenőrzést… nem úszhatja meg… - motyogom zavartan… aztán csak lehajtom a fejem. Nem tudom, mit fog csinálni, mármint hogy milyen sorrendben… a pokolba is… anyám nagyon szomorú lesz, de… legalább meg kellett próbálnom! Ha nincs itt, sikerült volna… és… remélem, legalább az ellenőr komolyan veszi azt a jelentést, mindent átkövettem… minden egyes apró kis pénzmozgást… Egészen biztosan szégyent hoztam a családomra… de… - Tom együtt golfozik a belső ellenőrrel… ha meg akarod dönteni a hatalmát, egy nála magasabb embernél kell próbálkoznod – jól láttam volna, hogy Mr. Kensington megnyalja a száját?! Mindegy… amit mond, az… remek, még jó, hogy most is név nélkül tettem oda… - A korábbi kérdésére a válasz az, hogy… tudom, uram… nyelek nagyot. Remegve hátrálok, de végül csak a falnak ütközöm… nem tetszik Mr. Kensington tekintete. Rosszat sejtek… A főnök közel hajol hozzám, és hirtelen mozdulattal leveszi a szemüveget… ijedten megnyikkanok, de aztán elhallgatok. Fölém magasodik, ijesztő… Robert Kensington: Muszáj még egyszer látnom a szemüvege nélkül, ezért nem törődve azzal érdekli-e, egyszerűen leveszem róla.

Megnyikkan, de nem mer védekezni. Nagyon helyes. Megfogom az állát és felemelem. Valóban… Nem csúnya a pofija. Egész kisfiús… már, ha lehet ilyet mondani. Megpróbál elhúzódni és szörnyen rémült az arca. - M-mit csinál? – kérdi remegő hangon, de nem is törődök vele. Erősebben megszorítom az állát, hogy ne tudja elhúzni a fejét és közelebbről is megnézem. Félresöpröm a szemébe lógó hajtincseket és megcirógatom a halántékát. - Csak szemügyre veszlek. Ami azt illeti, komolyan elszúrtad az estémet, és azon gondolkodom, hogyan tehetnéd jóvá… Nagyot nyel, és érzem, hogy még jobban megrémül. - Nem tudom, hogyan… tehetném jóvá… Elvigyorodom. - Nos, én már sejtem, de, hogy egészen biztos lehessek a dolgomban, mi lenne, ha levennénk… ezt… - lesimítom a zakót a válláról, aztán a füléhez hajolok. – Remélem, tudod, hogy bármilyen hirtelen mozdulat az állásodba kerülhet… Ellenben, ha jól viselkedsz… akár tárgyalhatunk is… Charles Walters: Nem egészen tudom elhinni, ami történik. Különösen nem, hogy Mr. Kensington mozdulatainak egyre erősebb… szexuális töltete lesz… Félek. Nem igazán látom az arcát, amíg közel nem hajol, de a vigyora, az a fény a szemében… nem igazán kedves, és… túl közel van hozzám, érzem az arcszesze illatát… Nagyot nyelek újra, amikor letolja rólam a zakót… könnyen megteheti, túl bő rám… érzem a bőre forróságát, és megborzongok, amikor a fülembe suttog. Igaza van, és… remegve sóhajtok. Nem veszíthetem el most az állásomat, de… vajon… mit akar tőlem? Nem hiszem, hogy… Vonakodva bólintok a szavaira, mire rám vigyorog.

- Jól van… - máris határozottan a lábaim közé lép, és nekinyom a falnak, szorosan… érzem az illatát, a forróságát… és… a forró, kemény kiemelkedést a nadrágján… te jó ég… Mégis azt akarja… határozottan. De… hiszen neki… női vannak… nem is egy, miért… és… nagyon nem tetszik a tekintete. Mintha… Nyeldekelek, és próbálom visszafogni a remegésemet, de nem nagyon megy… Robert Kensington: A kezdeti meglepetésem miatt eléggé lankadt a lelkesedésem, de most, hogy belegondolok, milyen izgalmas dolgokat csinálhatnék Charles-szal… Nos, újraéled a vágyam és nagyon forró ötleteim vannak a megbüntetésére. Szép arca van, ehhez kétség sem fér, bár… elég sovány. Fáradt barázdák vannak rajta… Végigsimítom, és mosoly rajzolódik az arcomra. Valójában a játékaimnál nincs megszabva, hogy férfival vagy nővel játszadozzak el… és nekem sincsenek aggályaim. Megfogom a nyakkendőjét és meglazítom, aztán kibontom és leveszem a nyakából. Mozdul, hogy megakadályozza, de aztán meggondolja magát és visszahúzza a kezét. - Tudod, Charles… Ugye nem baj, hogy így szólítalak?… – nagyon lassan megrázza a fejét. – Szóval… Doris ma este azért maradt itt, hogy… eleget tegyen titkárnői kötelességeinek – elnevetem magam, aztán folytatom. – Viszont most, hogy elment… esetleg átvehetnéd a helyét… cserébe pedig elfelejtjük ezt a kis lopási kísérletet. Mit szólsz hozzá? Gondolod, hogy képes lennél rá? Charles Walters: Ez annyira… megalázó… és félelmetes… ijesztő, ahogy hozzám ér, ahogy mosolyog közben… Apámra gondolok a kórházban, anyámra, ahogy mellette ül… és minden bátorságomat összeszedem, hogy felnézzek Mr. Kensingtonra. Hízelegnie kellene, hogy pont velem akar…

nem tudom, miért rettegek mégis tőle ennyire, de… nem tehetek mást… Bólintok. - I-igen, uram… - nyögöm ki, szörnyen vékonynak érződik a hangom… Mr. Kensington bólint. Egyre szélesebb a vigyora… - Akkor ülj föl az asztalra – mondja nevetős hangon. Bizonytalanul mozdulok, nem látok el karnyújtásnyinál messzebbre… - Nem arra… - Sajnálom, nem látok túl messzire… - mentegetőzöm, nem is tudom, miért… elvégre ő vette el a szemüvegemet… Mr. Kensington átfogja a derekamat. - Erre gyere – szól, és elvezet az asztalig… Mr. Harris íróasztala igencsak nagy, és leszámítva a számítógép monitorját meg egy naptárat, néhány aktát, szinte üres… van hely arra, hogy felüljek… Reszketve engedelmeskedem a parancsnak, és Mr. Kensington is segít ebben… félretol pár iratot. Habozva, félve pillantok rá. Nem értem, miért ilyen a tekintete… Robert Kensington: Nem is baj, ha nem lát túl messzire. Ha nem vonja el semmi a figyelmét… Segítek neki felülni az asztalra, és elégedetten végigmérem. Tulajdonképpen nem néz ki olyan rosszul. Elég sovány, kicsit lógnak rajta a ruhái, de csinos arca van és édes, ahogy elpirul. Azt hiszem, izgalmas játékszer lehetne… Viszont kell, hogy legalább egy kicsit akarja. Megsimítom a combját a nadrágon át, és az ágyékára simítom a kezem. Nem baj, ha remeg… Ha eléggé fel tudom izgatni, akkor fog még a gyönyörtől is… Megdermed, próbálja összezárni a lábát és elhúzódni… - Na, ne mocorogj! Azt mondtad át tudod venni Doris helyét, nem igaz? Nos, hidd el nekem… könnyebb, ha ellazulsz… - Elnézést… - összerezzen, és kicsit széttárja a lábait.

Elvigyorodom, és finoman masszírozni kezdem a tenyeremmel. Behunyja a szemét és felnyög az érintésemre. Nagyon helyes… Kíváncsi lennék, vajon van-e barátnője… és, hogy megtartja-e ez után az élmény után. Lassan keményedik meg tenyerem alatt és az arca is egyre pirosabb. Halkan piheg, és rám se mer nézni… Megnyalom a számat. Nem buta, és azt hiszem, nem lesz vele gondom. Engedelmeskedni fog. Charles Walters: Nagyon félek… de… kezd izgatni is a dolog… nem emlékszem, mikor voltam utoljára valakivel… utoljára barátom az egyetemen volt, erre emlékszem, de… most remegek Mr. Kensington keze alatt. Érzem, ahogy merevedésem lesz, pedig rettegek, de… olyan jó érzés… a forró, nagy tenyér az ágyékomon… ismerős-idegen érzés… Amikor egy kicsit erősebben kezdi csinálni, nem bírom ki hangtalanul, felnyögök… önkéntelenül is lezárom a szemem. Ez… - Jólesik? –kérdezi reszelős hangon Mr. Kensington, és bár nem látom az arcát, tudom, hogy vigyorog… kinyitom a szemem, és izzó arccal, szégyenkezve bólintok. - I-igen – nyögöm ki halkan, szégyellősen… elhúzza onnan a tenyerét, és nekilát kifűzni a derékszíjamat. Ahogy a csathoz ér, megremegek, és önkéntelenül is próbálok elhúzódni… de nem merem ellene felemelni a kezem. Egyszerre fojtogat félelem és vágy… érteni vélem a tekintetét, és már a sejtelem is megbénít… félek tőle, hiába álmodoztam arról, hogy egyszer ővele… nem erre gondoltam! Mr. Kensington mérgesen felhorkan, és abbahagyja. - Bontsd ki a szíjad! – parancsolja dühösen, és én égő arccal, rettegve engedelmeskedem. Még jobban zavar, hogy akármennyire is félek, azért… még mindig nem tudom letagadni, hogy izgat a helyzet…

Robert Kensington: Eleinte… úgy gondoltam, hogy kedves leszek és segítek neki. Van abban némi izgalom, hogy megszabadítsam a ruháitól és végigkóstoljam a remegő testét, de ha ennyire ellenkezik, játszhatjuk másképp is a dolgot. Nekem könnyebb, ha csak a parancsokat osztogatom… Elégedetten figyelem, hogy a remegő kezeivel kibontja a csatját. - Jól van. Most gombold ki a nadrágod is és vesd le… Gondolom ez menni fog a szemüveged nélkül is… Ijedten bólint és engedelmeskedik. Ha jobban megnézem, ki sem kell gombolnia, anélkül is leesne róla. Így viszont látom, hogy a farka milyen forrón, lüktetve feszül az alsónadrágjának. Nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról. A mutatóujjammal óvatosan odanyúlok és végigsimítom a vesszejét az alsón át… Kicsit lejjebb csúsztatom az alsóját, hogy épp csak kikandikáljon a farka hegye és megérintem a forró bőrét… Charles Walters: Élesen, rémülten szedem a levegőt, ahogy figyel, miközben vetkőzöm… és szégyellem magam, az ócska, már régen túl bő ruhák, a helyzet miatt… akármennyire is izgat… Felszisszenek már akkor is, amikor végigsimítja az ágyékomat újra, immár egy réteggel kevesebb ruhában… és ráfogok az asztal szélére, ahogy lejjebb csúsztatja a vékony anyagot, és immár közvetlenül hozzám ér… Mr. Harris szívrohamot kapna, ha látná, mit művelek az asztalán… de valahogy ez a gondolat is izgató… nyeldekelek. - Tedd nagyobb terpeszbe a lábaid – parancsol rám Mr. Kensington, és elkezdi gombolgatni az ingemet… Most már nem ellenkezem, csak lehajtom a fejemet. Ég az arcom, érzem… - Elég hamar belementél… van valakid? – kérdezi halkan a főnök; a fejemet rázom. - Senki, Mr. Kensington…

- Szereted a szexet? Elgondolkodtat… annyira… nem volt jó… soha… egy barátommal sem… inkább csak a tény esett jól, hogy kedvesek velem… - Nem tudom – felelem halkan; Mr. Kensington nevet. - Ugye nem vagy szűz? - Nem! – még jobban izzik az arcom. Valóban nem… a gimnázium vége óta nem… de azt… nagyon megbántam… Robert Kensington: Beszélek hozzá, hogy kicsit könnyebben ellazuljon, és ami azt illeti, igazából kíváncsi vagyok, hogy fog-e várni valaki holnap az ajtóm előtt, hogy kitekerje a nyakam… De állítása szerint nincs senkije, amit a teste reakcióiból el is tudok képzelni… Lassan gombolgatom ki az ingét és feltárom a meztelen mellkasát. Kivillan a hófehér bőre és az apró mellbimbói… - Nem baj, ha nem vagy szűz… Nem szeretem a tapasztalatlanságot. Folyton csak a hiszti, meg a maszatolás… - Megérintem az apró mellbimbókat, és kicsit összecsípem őket. Charles felnyög és a kis bimbók megkeményednek az ujjaim alatt. Elvigyorodom. – Nem tűnsz frigidnek… Szexeltél már az irodában? Tudom, hogy gyakran túlórázol… Biztosan kipróbáltad… vagy legalább álmodoztál róla... milyen lehet… Charles Walters: - N-nem… még… nem… - sokkal, sokkal izgatottabb vagyok, mint valaha is voltam, azt hiszem… - Nem próbáltam, és… még eszembe sem jutott, hogy itt… Nagyokat nyelek; az alsónadrágomat hosszú, nagyon hosszú idő óta nem éreztem ilyen szűknek, és úgy szorítom az asztal szegélyét, hogy elfehérednek és zsibbadni kezdenek az ujjaim…

- Meleg vagy? – kérdezi egyszerűen Mr. Kensington, és én félrenyelem a levegőt; fulladozni kezdek, és forrónak érzem az arcom… de… - Hát… igen – nyögöm ki aztán szégyenkezve. Ez az igazság, még sosem voltam lánnyal, de… most ez… nem tűnik ideillőnek… - Ez életed legjobb éjszakája lesz, ha jó fiú leszel – mondja a főnök, és ahogy felnézek a szemébe, megijeszt az a hideg, nevetős láng… remegve bólintok, és lehajtom a fejemet. Túl izgató, túl veszélyes ez a helyzet, de… nem igazán tehetek mást… - Jó fiú leszek – ígérem, akármilyen megalázottnak is érzem magam. És komolyan gondolom. Robert Kensington: Nagyon helyes. Mosolygok, ahogy szép lassan behódol nekem. Sejtettem, hogy meleg, már, ahogy először rám nézett, mikor a falnak szorítottam. Az agya ellenkezett, de a teste azonnal izzott a vágytól és most már ő is érzi, hogy akarja… A füléhez hajolok, érzem az illatát. Belenyalok a fülébe és élvezem, hogy felnyög és megremeg. Nagyon jó vele játszani… Viszont itt az ideje az iroda felfedezésének. Körbenézek az asztalon. Tollak, ceruzák, egy számológép, gémkapcsok… Nem túl nagy a választék… Oh, pár iratkapocs és egy tekercs cellux… Ezzel még lehet majd valamit kezdeni. - Tedd a kezeid a hátad mögé és tedd keresztbe a csuklóidat… Ijedten elkerekedik a szeme, és kicsit rám pislog, de aztán lassan elengedi az asztal szélét, és engedelmesen a háta mögé teszi a kezeit. - Jól van… - Egészen közel húzódom hozzá, hogy át tudjak nyúlni mellette a háta mögé és a nyakkendőjével gúzsba kötöm a kezeit. Nem húzom meg túlságosan, de annyira igen, hogy ne tudja belőle kihúzni a kezeit.

Charles Walters: Sokkal, sokkal nehezebben lélegzem, ahogy közel hajol hozzám… pompás illata van, és ahogy hozzám ér, ahogy a meztelen bőrömön súrlódik a ruhája anyaga, egyre határozottan izgatottabb leszek… de meg is rémülök, ahogy összeköti a csuklómat a hátam mögött. Önkéntelenül is megpróbálkozom azzal ijedtemben, hogy kihúzzam a hurokból, de nem megy, annyira nem szoros a csomó, hogy fájjon, de ahhoz eléggé, hogy ne tudjak kiszabadulni… - Kicsit késő meggondolnod magad – dörmögi Mr. Kensington; elszégyellem magam. - Bocsánat – mormolom halkan. Nem tetszik az a vigyor… a főnök oldalra nyúl, és valamit a kezébe vesz. Csak akkor látom, pontosan mi az, amikor cirógatni kezdi vele a mellkasomat. Kicsi iratcsipeszek… nem értem, mit akar, de ijedten nyelek… aztán az egyiket óvatosan a mellbimbómra csípteti. Majd a másodikat is… Fáj, de csak egy kicsit… inkább… mintha erősen belecsípett volna… visszafojtom a rémült nyikkanást. Megijeszt… ahogy körbenyalja az ajkait, de… alighanem ő is látja, hogy a kis fájdalom ellenére az erekcióm inkább csak keményebb lesz… szégyenkezve nyeldekelek, és próbálom elfordítani róla a tekintetemet. Még soha… nem történt velem ilyesmi… de ezt… élvezem… Robert Kensington: Elégedetten figyelem, hogy a kezdeti rémülete ellenére egyre jobban élvezi a játékot, és ami azt illeti… én is nagyon élvezem. A teste egyre forróbb és az illata is egyre intenzívebb. Azt hiszem, nem állított volna meg akkor sem, ha nem kötöm hátra a kezét, de így akkor is izgalmasabb. Megfogok egy celluxot, letépek belőle egy kicsit és a peckesen meredő vesszejének hegyére ragasztom. Ijedten néz rám, mire elmosolyodom újra és letépem a kis szalagot… Felnyikkan és összeszorítja a szemét… Megismétlem újra… és talán észre

sem veszi, de még jobban széttárja a lábait és kicsit közelebb csúsztatja a csípőjét. A mozdulatra az alsó kicsit lejjebb csúszik és hátrahúzza a bőrt a duzzadó makkon… Nagyon megkeményedem a hangjára, a látványra, hogy ennyire élvezi a játékot… Nem idegesít a másoknál zavaró könyörgéssel vagy utasítgatással, csak ártatlanul behódol az akaratomnak. Azt hiszem, egy újabb szintre léphetünk. Megsimítom az ajkát a kezemmel. - Kapd be az ujjaim és nyálazd be őket jó alaposan… Charles Walters: Már-már szégyellem magam, amiért ennyire élvezem, amit művel velem… kicsit még mindig félek, de ez… talán még soha nem volt ennyire erotikus élményem. Még senki nem játszott velem előtte ennyit… és akármilyen furcsa is ez a játék, akkor is… élvezem. Bólintok a parancsára, és előrébb hajolok picit, úgy engedelmeskedem Mr. Kensingtonnak… önkéntelenül is úgy simítom körbe az ujjait a nyelvemmel, mintha a farka lenne, az a forró, lüktető szerszám, amit akkor éreztem, amikor a falhoz szorított… nos, igen… szinte mindig azt jelentette az előjáték, hogy a számmal kellett felizgatnom a partneremet… - Helyes – Mr. Kensington hangja nagyon elégedett, és ez jólesik valamiért… - Nagyon jól csinálod… Aztán, amikor folytatom, nevet. - Mintha nagy tapasztalatod lenne benne… Szégyenkezve biccentek, elvégre ez igaz… azt mondták, ebben jó vagyok… A főnök ujjaimmal simogatja a nyelvemet, eljátszom velük… kicsit nehezebben veszi a levegőt… valahogy felizgat az, hogy élvezi… Talán egy percig hagyja, hogy csináljam, aztán reszelősen felsóhajt. - Elég… Engedelmesen kiengedem az ujjait a számból, és aprót nyelek. Ez… nagyon izgató…

Robert Kensington: Már az is nagyon izgató, amit az ujjaimmal csinál, hát még ha elképzelem, hogy ezt a farkammal is meg tudja majd tenni… Fájóan kemény vagyok, de én kezdtem a játékot, és ami azt illeti, még nem akarom abbahagyni. Óvatosan lecsúsztatom róla az alsónadrágot, hogy az ujjaim nedvesek maradjanak. A farka kiszabadul és még mindig peckesen mered az égnek… Nagyon helyes. - Most kicsit dőlj hátra, és húzd fel a lábaid, amennyire tudod… Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem teszi, csak engedelmeskedik. Segítek neki hátradőlni, hogy ne üsse meg magát és kicsit feljebb húzom az egyik lábát, hogy a feneke két partja közé simíthassam a sikamlós ujjaim. Megérintem a nyílását és finoman becsúsztatom az első ujjam… Charles Walters: Megrándulok a régen tapasztalt érzésre, amikor belém hatol az ujja… olyan régen voltam már valakivel, hogy szinte nem is emlékeztem rá, milyen… mély levegőket veszek. Fáj egy kicsit, de… nem vészes… mégis megfeszülök, hiába próbálok ellazulni… Mr. Kensington közelebb hajol hozzám. A hangszíne nyugtató… - Próbálj meg ellazulni, különben nagyon fog fájni… Tudom magamtól is, de… túl régen nem voltam senkivel… Próbálok lassan, mélyeket lélegezni, bólintok, és lassan ellazulok. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Nehezen megy, de kis idő múlva sikerül lazítanom… - Helyes – hallom a főnök hangját… megrezzenek, ahogy mozgatni kezdi az ujját. Fáj, nagyon kellemetlen, és felnyögök, amikor némi lazítás után két ujjal nyomul belém… az asztalra feszítem az ujjaimat, elvégre a hátam mögött

kötözte össze a kezemet, és próbálok nem hangoskodni. Ezen segít, hogy Mr. Kensington a másik kezével simogatni kezd… mélyeket lélegzem, és most már könnyebb ellazulnom… Robert Kensington: Ez a férfi… Nem is értem, hogy nem fedeztem fel korábban. Folyton a nőcskéket néztem, pedig Charles sem rossz parti, és ahogy elnézem, remek partner lenne a játékaimban, amint sikerül betörnöm… Már két ujjammal tágítom, és egészen mélyre hatolok velük, mire felszisszen és megfeszül. Ugyan, ez a fájdalom igazán semmiség…! Lehajolok és végigsimítom a nyelvemmel a puha hasát, a köldökét, lefelé haladva… A nevemet nyöszörgi, és közben elhalóan zihál. A farka tövéhez érek, ami duzzadva mered az égnek… Olyan kemény, hogy kész csoda, hogy még nem sült el! Halvány, ragacsos cseppek csordulnak ki a csúcsából… Óh, ennyitől, máris? Talán ez még egy kicsit korai. Masszírozom kicsit belülről, amitől megrándul… Ó, nem! Kihúzom az ujjaim és a lábai közé helyezkedem. - Remélem, tudod, hogy ilyen könnyen nem úszod meg… Charles Walters: Alig kapok rendesen levegőt… ez fáj! Eléggé fájt, amikor ennyire mélyre nyomta az ujjait… de mégis… nagyon izgató, különösen, amikor a nyelvét is beveti… Túl régen nem voltam senkivel, ha már ennyitől is kis híján elélvezek… zihálok, amikor kihúzza belőlem az ujjait. Nem egészen értem a szavait… azaz az értelmüket… Oldalra nyúl, és valamit elvesz az íróasztalról, nem látom, mi van a kezében… aztán valamit a szerszámom köré csúsztat és hurkol… feljajdulok, olyan erősen szorítja el lüktető farkamat… - Nyugodj meg, különben fájni fog – csitítgat Mr. Kensington… de ez nagyon fáj… remegni kezdek. Amikor

fölém hajol, hogy valamit még elérjen az asztalon, látom azt a különös, ijesztő csillogást a szemében… nem látom, mit ragad meg, de nem jósol semmi jót… - K-kérem, ne… - nyögöm ki, amikor megérzek valami hideget és keményet a bejáratomnál, és feljajdulok újra, amikor belém nyomja azt a valamit… miért érzek mégis izgalmat, ha fáj? Szeretnék elélvezni, de a farkamat szorító akármi nem engedi… Robert Kensington Figyelem, hogyan változnak a vonásai, miközben a vastag filctollal belé hatolok. Elképesztően izgató! Megrándul és felnyög, de nem tud becsapni… A farka még mindig úgy áll, mint a cövek. Csodálattal figyelem, ahogy a teste remeg, a kezével szabadulni próbál, a fejét oldalra veti, és nyöszörögve zihál… Mozgatni kezdem a tollat, eleinte csak lassan, aztán egyre gyorsabban… Még mindig nyöszörög, és halkan kérlel, hogy hagyjam abba… - Inkább hívjam fel az őröket és közöljem velük, hogy fel akartad törni Tom széfjét…? - Ne… nem, uram… Csak ez… uhn… Megnyalom a számat a hangja hallatán, Ha nem tartanék tőle, hogy a hangzavarra feljönnek az őrök, biztosan bíztatnám, hogy nyögjön a kedvemért olyan hangosan, amilyen hangosan csak tud. Lehajolok, megcsókolom a mellkasát, és leveszem a csipeszeket a mellbimbóiról. Körbenyalom őket, eljátszom velük... aztán újra kiegyenesedek és kihúzom a tollat. - Azt hiszem, ideje valami nagyobbal próbálkoznunk… mit szólsz hozzá? Charles Walters: Kicsit megkönnyebbülök, amikor leveszi rólam a csipeszeket… és megborzongok, amikor finoman játszadozik velük… jólesik a fájdalom után… akárcsak az, amikor kiveszi belőlem azt az akármit… fellélegezhetek pár pillanatra…

A hangjára megdermedek. Nem hiszem, hogy készen állnék már rá, de… nem akarom, hogy… nagyot nyelek, és bólintok. Az igazat megvallva, félek… nem tudom elfelejteni a vigyorát, azt a hideg csillanást a szemében… - I-igen… - nyögöm ki halkan. Hallom, ahogy kicsatolja a nadrágját, és lehúzza a cipzárját. Valamiért megborzongok a hangokra… bár várom, hogy azonnal letámadjon, még nem teszi. Érzem újra az ujjait a bejáratomnál, aztán belém hatolni… nyöszörgök, ahogy körbe-körbe mozgatja őket, és tágítani kezd… egyre nagyobb feszültség gyűlik a gerincemben, de nem tudok elélvezni, az a szorítás a farkamon megakadályozza… - Talán ez elég – morogja aztán Mr. Kensington, és valamit babrál, aztán megérzem forróságát a bejáratomnál. Lehunyom a szemem, és próbálom ellazítani magam, mikor belém hatol, és szétfeszít… nagyon nagy! És… nem áll meg, egyetlen hosszú, folyamatos mozdulattal tolja belém magát… nyöszörgök, nem merek sikítani… pedig fáj, mégis izgat… bár érzem, hogy cirógatja a hasamat, a derekamat, a combomat… forró… Robert Kensington: Sokáig sikerül türtőztetem magam, és egyszerűen élvezem a látványt, de nincs ahhoz fogható, mint mikor a hús a húshoz ér… Remélem, nem érzi, hogy magam is remegek a gyönyörtől, ahogy elmerülök benne. Nem olyan behatolni egy szűk, törékeny férfiba, mint egy puha, sikamlós nőbe. Mindkettőnek megvan a varázsa, de férfihoz az utóbbi időben ritkábban volt szerencsém. Simogatom, miközben behatolok, tudom, mennyire fájhat neki, és bár élvezem, hogy hatalmam van fölötte, nem akarom, hogy baja essen… Néha véletlenszerűen megérintem az oszlopát és figyelem, hogy minden mozdulatomra remeg és hangosabban nyöszörög. - Mr… Kensington… kérem…

Újra belé hatolok, mélyebben. Felnyögök, mikor megfeszül körülöttem, és hangosabban felnyög. A farka már fájóan feszülhet, mert még mindig nem tud elmenni… - Uram, könyörgöm… könyörgöm… vegye le… uram… kérem… nem bírom… - nyöszörgi fájdalmasan, és könnyek csorognak a szeméből. Újra belemozdulok, arra a pontra. Az egész teste remeg, a lábai elkeseredetten körém fonódnak, hogy minél mélyebbre hatoljak belé… Cirógatom a combját és egyre gyorsabban mozgok… Már nem kell sok… A farkára simítom a kezem és reszkető ujjakkal leveszem róla a gumigyűrűt… Charles Walters: Nem egészen értem… egyszerre borít el kéj és fájdalom, ahogy mozogni kezd bennem… Nagyon különös érzés, és zsibbadok egy kicsit… remegek, és már-már öntudatlanul fonom a lábaimat Mr. Kensington derekára. Olyan furcsa… még soha, senki nem dugott meg félig felöltözve, miközben megkötözött, és így élvezkedett velem előtte, de… élvezem… akármennyire is ambivalensek az érzékleteim… Hihetetlen feszültség gyűlik bennem, és azt hiszem, sírok kielégületlen gyönyörömben… soha nem élveztem még ennyire a szexet, tudom, akármilyen hihetetlen is a helyzet… Megkönnyebbülök egy kicsit, amikor Mr. Kensington leveszi rólam azt a szorítót… és megragadja a derekamat, egy kicsit más szögbe igazítva. Újból és újból belém mélyed, és ha nem fulladoznék annyira a kéjtől, azt hiszem, sikoltanék… ez… nagyon jó… Megrándulok, amikor összerándul, és elfúlón felnyög fölöttem… ahogy a forró folyadék kitölt, a tenyere még egyszer súrolja fájón lüktető férfiasságomat, és ennyi kell csak… olyan erősen vetem hátra a fejem a hirtelen kéjtől, hogy csúnyán koppan az asztalon… hosszan ontom ki a magomat, és reszketek… kifehéredik előttem minden, aztán… Sötét…

Robert Kensington: Reszketek a kéjtől. Charles… annyira izgató volt, ahogy nyögött és remegett, és mikor elment… Azt hiszem, most alaposan összemocskolta a ruháimat, de… nem igazán zavar. Megsimogatom a hasát. Még mindig zihál… aztán megérintem az arcát… - Charles, jól vagy…? – szörnyen sápadt és nem felel. Újra megsimogatom, de semmi reakció. Basszus! Kihúzódom belőle, de meg se nyikkan. Biztosan nem szimulál. Elájult. Előfordult már ilyen velem, egyszer, de akkor is a frász jött rám. Remélem, nincs semmi komoly baja. Gyorsan felöltözöm, és újra megpróbálom magához téríteni. Nem hiszem, hogy valami baja lenne, de a legjobb, ha először felviszem… Mivel nem sikerül felébresztenem, az ölébe hajtom a ruháit, kioldom a köteléket a kezén és felviszem a lakosztályomba. A bátyám intézte ezt el nekem. Régen ő lakott itt, de mióta összejött a barátnőjével, már nem szívesen hozza a munkahelyére, nekem pedig épp kapóra jött. Minden elég modern. Kódokkal és automatikával működnek az ajtók is, akárcsak az épület több területén. Bent gyorsan levetem a cipőmet, és beviszem a hálószobába. A kanapé is kényelmes, de innen biztosan nem esik le, ha ijedten felébred. Lefektetem, és megcirógatom az arcát… - Charles… Charles, ébredj… Meg se rezdül. Felsóhajtok, kimegyek a fürdőbe és bevizezek gyorsan egy kicsi törölközőt, aztán visszamegyek hozzá. Betakarom a meztelen testét, aztán óvatosan megtörölgetem az arcát… - Ébresztő… gyerünk… ne tedd ezt velem… Charles Walters Lassan térek csak magamhoz… azt hiszem, elájultam… hallok valamit, de eleinte nem tudom elkülöníteni a szavakat.

Pokolian nehéz kinyitnom a szemem, fáradt vagyok… és még mindig fájdalom lüktet a testemben, valami különös kielégültséggel együtt… hideget érzek az arcomon, jólesik… Lassan értem csak meg, mit mond a hang… Mr. Kensington? Pislogok, de nem sokat látok… - Na azért, már kezdtem aggódni… - megkönnyebbült a hangja. Hirtelen eszembe jut, mi történt, és igencsak megrémülök, annyira, hogy fel is könyökölök. - Mr. Kensington? Sa-sajnálom… hogy… elájultam… Egészen biztos vagyok benne, hogy ez történt… még mindig remegnek az izmaim, és félek, az igazat megvallva… de Mr. Kensington csak megborzolja a hajamat. Nem látom az arcát, de valamiért… biztos vagyok benne, hogy mosolyog. - Nem kell szabadkoznod, kicsit... túllőttem a célon… Visszagondolok arra, ami történt, és nagyot nyelek. Izzani kezd az arcom. - Ezt a szexet nagyon is... élveztem – ismerem be halkan. Mr. Kensington kuncog. - Ez azért megnyugtató – mondja lágyan. Megpróbálok felülni, de… nem igazán megy, eléggé fájok… zavar, hogy alig látok valamit… Robert Kensington: Valóban megnyugszom, mikor végre magához tér és megmosolyogtat, mikor azt mondja, hogy élvezte a szexet. Jól rám ijesztett. Alaposan kiszáradtam… Megcirógatom az arcát, mikor fel akar kelni. - Maradj csak… Hozok valamit enni, meg inni… van valami különleges kívánságod? Kicsit mintha meglepődne, lesüti a tekintetét és kipirul. - Ne-nem… Semmi… - feleli halkan, és összébb húzza magát az ágyon. Megcsóválom a fejem, aztán kimegyek a konyhába. Van néhány bagett, meg szendvicskrémek, amiket a boltban lehet

kapni. Karikázok fel párat egy tálcára, mellé a krémeket, egy kenőkést és két dobozban egy majonézes tésztasalátát, meg egy hússalátát. Egész kiadós vacsora, annak ellenére, hogy ez a teljes tartalma a hűtőnek, leszámítva pár apróságot. Öntök ki gyümölcslevet és beviszem az egészet a szobába. Leteszem az ágyra és leülök én is mellé. - Enned kellene egy kicsit… Az ájulásnak több oka is lehet… Közelebb tolom hozzá… Azt hiszem, a szemüvegét lent felejtettem. Muszáj lesz lemennem érte kicsit később. - Kö-köszönöm… - feleli zavartan. – Alighanem ma sem ettem… sajnálom… - Túl sokat dolgozol… - csóválom a fejem. – Láttam a túlórapapírokat. Nem kellene itt töltened az éjszakáidat… - Sajnálom… Nem tudom itt hagyni a munkám, míg be nem fejeztem és mióta Sandra dolgát is én fejezem be, egyszerűen nem tudok hazamenni… Szükségem van a munkámra, uram… kérem… - Nem foglak kirúgni, erre ne is gondolj. Tudom, hogy fizetésemelést kértél Tomtól… Történt valami? Charles Walters: Sóhajtok, amikor a ma történtekre tereli a szót… remeg a kezem, ahogy a gyümölcslébe kortyolok. - Az a helyzet… hogy már nem tudom tovább fizetni apám kórházi számláit és anyám gyógyszereit… Ezért kértem fizetésemelést… - Hozzám kellett volna jönnöd… ebben az esetben elintézem neked a béremelést, de… nem az irodában történtek miatt – mondja szelíden Mr. Kensington. Égni kezd az arcom. - Ön nem volt elérhető… de… köszönöm, Mr. Kensington… nagyon reszelősnek érzem a hangom. - Szólíts Robertnek – a főnök hangja igencsak mosolygós. - Bi-biztosan… helyénvaló? – kérdezem halkan. - Legalább ma éjjel – mondja kedvesen. – És most egyél, mielőtt megint elájulsz…

Bólintok, és engedelmeskedem. Nem tudok ugyan sokat enni, talán mert hozzászoktam, hogy csak keveset ehetek, de így is jóllakottnak érzem magam… de elég szomjas vagyok… Valami eszembe jut, valami, ami nagyon hiányzott végig, miközben… sóhajtok, és percekig gyűjtögetem a bátorságomat, aztán felnézek a főnökre. - Mr. Kensington… Robert… hajlandó lennél… megcsókolni? Kérlek… - szánalmasnak érzem magam, de… valahogy úgy érzem, szükségem van rá… Robert Kensington: Magam is eszek egy keveset, miközben beszélgetünk. Sejtettem, hogy Charles esetében nem valami ingyenélőről van szó, aki nem végzi el a munkáját… Megérdemli a fizetésemelést, és biztos vagyok benne, hogy Tom meg tudja oldani. Ha kell, a saját fizetésének megkurtítása árán is… Mosolyogva figyelem, hogy eszik. Valójában nagyon szép arca van, egészen megfiatalodik a szemüvege nélkül és bájosak a szeplők rajta, meg a ragyogó zöld szemei… És annak ellenére, hogy elég szörnyű dolgokat tettem vele, nem látszik dühösnek. Ezért is lep meg a kérése… Valóban, nem csókoltam meg odalenn. Nem éreztem helyénvalónak… De most, hogy rám néz és kér, valahogy szemétnek érzem magam, hogy nem tettem korábban. Kicsit közelebb hajolok hozzá, óvatosan a derekára simítom a kezem és az ajkaim az övéire simítom. Finoman csókolom, nem durván, a nyelvemmel simogatom az ajkait, míg be nem enged a szájába és elmélyítem a csókot. Izgalmas, bizsergető játék, ami újra felkelti bennem a vágyat… Először a karomat simítja közben, aztán óvatosan a derekamra csúsztatja a kezét. Belemosolygok a csókba, de nem állítom meg… Egészen átölel, és hozzám simul, mikor elengedem az ajkait. Zihálva fúrja a fejét az ingembe… Beletúrok a kusza tincseibe. - Akár folytathatnánk is a játékot… Ha beleegyezel…

Charles Walters Nagyon, nagyon élvezem ezt a forró csókot… bizserget belül, és önkéntelenül is átölelem Mr. Kensingtont… Robertet… nagyon jó érzés… és… nagyokat nyelek. Mezítelen vagyok, és ő ölel… ilyen közelről látom, milyen jóképű, és kedves a mosolya… szégyellem magam egy kicsit, amiért szinte azonnal újra feltámad a vágyam… akármennyire is fáj még, de… annyira jó volt! Olyan kielégítő, amilyen még sohasem… és… már csak a gondolatra is, hogy mit műveltünk, újra keményedni kezdek… - I-igen… beleegyezem – súgom halkan. – Nagyon is… beleegyezem… nagyon… Felkuncog, és végigsimítja az oldalam, a derekam. - Mindjárt… előszedek néhány játékszert, és folytatjuk… Nagyot nyelek, és bólintok. Nem merek szólni… és… furcsa, de már a játékszerek említésére is izgalom fut végig a gerincemen. Úgy hittem eddig, nem igazán vonzanak azok a játékok, amiket Mr. Kensington… Robert játszott velem, de… megnyalom hirtelen kiszáradt ajkaimat, és száraz torokkal figyelem, miket kerít elő… Robert Kensington Édes, hogy ilyen hamar beadta a derekát, és ami azt illeti, még jobban tetszik, ahogy megnyalja a száját… Elmosolyodom és a játékos szekrényhez megyek. Elég sok minden van itt, a kezdő szinttől, egészen a keményebb játékokig, bár, ami igaz, az igaz… akad közte olyan, amit még magam sem próbáltam. Persze van pár alap… a szíjak, a bilincs, a láncok, a szemkötő, a síkosító meg vibrátorok, ezeket szoktam elővenni próbaképp, ha még tapasztalatlan partnerrel vagyok… Van egy kis fiókom is… itt a romantikusabb kellékek vannak, az egész éjszakás játékokhoz. A csokoládéfesték, az ecset, a masszázsolajok és a gyertyák… Megnyalom a számat a gondolatra. Talán egyszer még ő is kapható lesz ilyesmire. Ha nem jelent fel… Bár a

merev farkából ítélve, aligha fog menekülni… Visszamegyek hozzá az ágyra és leteszem a kellékeket az asztalra. - Most pedig engedelmeskedned kell nekem – mondom úgy, hogy ne kelljen élesen látnia, hogy tudja, hogy komolyan gondolom. – Mi lenne, ha a játék kezdeteképp… segítenél megszabadulnom a ruháimtól…? Charles Walters Nem látom, mit vett elő, és nem is merem megkérdezni… nem vagyok benne biztos, hogy nem menekülnék el sikoltozva, ha tudnám… jobb így. A parancsára bólintok, lesodrom magamról a takarót és feltérdelek. Még mindig fájok, de engedelmeskedem… igaz, remegek egy kicsit, de nem vészes… közelebb húzódom Mr. Kensingtonhoz, és próbálom felidézni, miket viselt. Kicsit közelebb kell hajolnom hozzá… Megvan. Kilazítom a nyakkendőjét, és leveszem róla… közben nem állom meg, puhán megcsókolom. Robert kuncog, de nem tol el, hanem viszonozza… elkezdem kigombolni a zakóját, és finoman lelököm a válláról, aztán lehámozom róla teljesen. Magunk mellé teszem az ágyra, nem hajtogatom most össze, és fogadni mernék, hogy nincs is itt vállfa… Az ing… ez már kicsit nehezebb dió, a mandzsetták és a rejtett, apróbb gombok miatt, reszkető kezem nehezebben boldogul vele… de végül ettől is megszabadítom… akárcsak a trikótól, egy-egy ruhadarab között óvatosan megcsókolom. Robert viszonozza… Aztán kicsatolom az övet, lehúzom róla a nadrágot, és ahogy végigsimítom az ágyékát, érzem, mennyire merev… elmosolyodom a gondolattól, hogy engem kíván, és önkéntelenül is finoman masszírozni kezdem a vékony anyagon át… Robert Kensington Szokatlan, hogy csókol, hisz korábban tulajdonképpen megerőszakoltam, de nem bánom. Édes, hogy ilyen kis

ragaszkodó és igazából nincs ellenemre. Puha csókokat ad és izgalmas előjáték, mielőtt rátérnénk a komolyabb dolgokra. Jó érzés, akárcsak az érintés az ágyékomon, ahogy megfogja a nadrágon át és masszírozza… Felsóhajtok és elmosolyodom. - Nagyon jól csinálod… - cirógatom meg az arcát, a puha tincseit, az állát… - Most pedig csináld azt, amit az ujjammal csináltál korábban… Menni fog? - I… igen… természetesen – feleli nagyon elpirulva. Bólintok és megsimogatom az arcát. Lehajol és élvezem, hogy kicsit ügyetlenül lejjebb húzza az alsónadrágom. Megnyalom a számat és el se kell rejtenem a vigyorom, mikor meglepődik. Elég méretes darab, legalább is az övéhez képest biztosan. Figyelem, hogy kicsit bizonytalanul masszírozza, élvezem az érintést, aztán, ahogy a puha, forró nyelve óvatosan megízlel… Felsóhajtok, ahogy játszadozni kezd… - Ez az… Nagyon jól csinálod… Charles Walters Meglehetősen forró a gondolat, hogy ez volt bennem… óriási szerszáma van… kicsit félek is tőle most, hogy látom. Két kézre kell fognom, nehéz átérnem… először csak a kezemmel játszom vele, aztán a nyelvemmel kezdem el finoman körbenyalni, ahogy az ujjaival tettem… Félig lehunyt szemmel, egyre inkább belemelegedve játszadozom vele. Tudom, hogy nem vagyok ebben rossz… Mr. Kensington… Robert is azt mondta, hogy jó… sokáig nem veszem be, aztán lassan hátrébb húzom a bőrt a makkjáról, és finoman a farka hegyére zárom az ajkaimat. Lassan, nagyon lassan, játékosan veszem be egyre mélyebbre… nagyon nagy farka van, nagyon hosszú, és tudom, hogy mit kockáztatok vele… de egyre mélyebbre engedem, ki és be, ki és be, nem ugyanarra az ütemre, de összhangban azzal, ahogy a kezeimmel masszírozom… kicsit el-eljátszom a golyóival is… Robert mélyen felsóhajt, beletúr a hajamba, és kicsit bele is markol, hogy felnézzek. Engedelmeskedem a mozdulatnak.

- Nagyon jól csinálod – közli vigyorogva, és én, bár nem illik tele szájjal, de elmosolyodom. Reméltem, hogy élvezni fogja… folytatom, lassan és gyorsan, tudásom legjavát bevetve… már nagyon, nagyon forrón lüktet és ráng a számban, de aztán ismét a hajamba markol, és kihúzza magát az ajkaim közül. - Elég lesz – zihálja; kipirult, és hevesebben veszi a levegőt… már a látványától, a nyögéseitől felizgulok, valamiért felhúzott az, hogy őt kényeztettem... Robert Kensington Nem emlékszem, hogy korábban lett volna olyan partnerem, aki ennyire értett volna az orális szexhez. Persze, a lányok közt akadt, aki kifejezetten élvezte, de Charles pontosan tudja, mit és hogyan csináljon, hogy jó legyen… Jó nézni, ahogy csinálja… Mustrálni a karcsú testét, beletúrni a hajába, megmarkolni a vörös tincseket… Kis híján megint sikerül elmennem, de nem akarom, hogy ilyen gyors élvezettel vessünk véget a játéknak, főleg, hogy még sok izgalmas apróság pihen az asztalon… Felhúzom és megcsókolom, jó mélyen… érzem a saját ízem a szájában. Belemosolygok a csókba, aztán elengedem, és hanyatt döntöm a párnákon. Kissé szokatlan neki, de nem ellenkezik… Végigsimítok rajta a nyakától… aztán az asztalhoz fordulok és kiválasztom az egyik szimpatikus bilincset. Bőr csuklópántok, amiket egy vékony fémrúd fog össze. A kedvencem a hagyományos nyakkendős megoldás után. Nehéz benne manővereznie és a bőr nem fogja kikezdeni a csuklóját… Megfogom a kezét és óvatosan ráhelyezem. Kissé ijedtnek, de még inkább várakozónak vélem a tekintetét. Nem ellenkezik velem, inkább segít, hogy fel tudjam rá csatolni. Van egy kis csat hozzá, amivel az ágy fém fejtámlájához tudom erősíteni, hogy ne tudjon túlzottan mocorogni. - Hmmm… Kezdetnek ez így nem is rossz… - előveszek egy szemfedőt és egy szájpecket, aztán egyenként feladom rá. –

Tudom, hogy a szemüveg nélkül nem sokat látsz, de ez majd segít, hogy ne is próbálj meg másra koncentrálni, mint az érzésre… Halványan bólint, és felém dönti a fejét, hogy feltehessem, aztán pedig a szájpecek is felkerül a helyére… - Imádom hallani a hangod, de… van valami izgató látvány abban, ha nem tudsz felkiáltani… Az asztalka felé nyúlok és kihúzom, ami először a kezembe kerül… A szerencsére bíztam, de – elmosolyodom – ez nem is olyan rossz. Egy korbács… Nem csíp nagyon, de… már a bőr érintése is elég izgató… Charles Walters Perverznek érzem magam, de… akkor is izgató a helyzet. Valamiért bízom Robertben… abban, hogy nem fog bántani… azt hiszem, azért elég indok rá ez az éjszaka eddig. Fantasztikus, mennyire felizgatott most is… és ahogy kielégített… Még soha, senki nem csinált velem ilyet ezelőtt… és senkivel nem volt ennyire jó. Ezért, és csakis ezért veszek részt ilyen lelkesen, engedelmesen a játékaiban… furcsállom ugyan a szájpecket, a szemkötőt, de… nem rossz érzés egyelőre, és bízom benne, hogy ha gond van, Robert leveszi rólam… izgatottan, nagyokat nyelve várakozom. Azért felnyögök, amikor valami egy kicsit megcsíp… csattan… bizsereg a bőröm, ahol megérintett, megcsípett… és hátravetem a fejemet, ahogy a kicsit fájó bőrfelületen valami meleg és puha simít végig… Azt hiszem, Robert… megérintett, miután az a valami… Máshol csattan és csíp, és kezdek rájönni, mi az… korbács… puhább bőrszíjakból… talán… nem vagyok benne biztos, még soha nem éreztem ilyet… de annyi biztos, hogy ahol megüt vele, ott utána végig is simogat, végigcsókol… kóstolgat… Csodálatos érzés, hihetetlenül sokféle inger villan végig rajtam… mindent élesen érzékelek, és izgatottan vonaglok

Robert érintése alatt. Simogatás és enyhe ütés és csók… egyszer-egyszer ütés közben is érzem, ahogy a mellbimbómat csókolja és szívja, és ha nem lenne a szájpecek, biztos sikoltanék gyönyörömben… így csak fel-felnyögök, és az érintése alá simulok. Annyira jó… Robert Kensington Bámulatos, hogy mennyire élvezi a játékot, pedig biztos vagyok benne, hogy most van először ilyen helyzetben. A korbácstól kipirul a bőre, én pedig csókkal hintem az összes kipirult, forró kis pontot. Felnyög, vonaglik, de kiáltani nem tud… Az arcára hajolok. Végignyalom az állától a szájáig… Ez kicsit megnyugtatja, de én még mindig feszülök… Nagyon izgató, elmondhatatlanul… Az asztalkához fordulok. Mi van még itt? Vibrátor? Hát, azok után, hogy korábban az irodában lefeküdtünk, nem hiszem, hogy újdonságot nyújthatna neki… Viszont van egy kis rezgő játékom… A számba veszem, megnyálazom, hogy könnyebben becsússzon, aztán óvatosan Charles lábai közé helyezkedem, és felcsúsztatom neki a kis tojás alakú szerkezetet. Megrándul, és újra felnyög… mintha megijedne egy kicsit. - Ne félj, ez nem okozhat bajt… Bekapcsolom. Kezdésképp csak az első fokozatot… Charles újra megfeszül. Minden vékonyka izma reszket, de még most is keményen mered a farka, és kielégülésre vágyik. Megmozdul a csípője az újabb fokozatra… Aztán kicsit gyorsabb, és már nyöszörög… Egy könnycsepp gördül le az arcáról, amit nem fogott fel a szemkötő. Leveszem róla óvatosan a szájpecket, és megcirógatom az ajkait. - Mit szeretnél Charles…? Mit tegyek? Charles Walters Nagyon furcsa érzés nem látni, körvonalakat sem… és nem is nyöghetek… amit művel velem, az eddig is pokolian felhúzott,

de amikor megint belém nyom valamit, ami egy kicsit hideg, megijeszt… beleharapok a pecekbe. A bennem bizsergő kis vibrátor egyre jobban felhúz, megfeszülök és vonaglok… és megkönnyebbülök, amikor Robert kiveszi a számból a pecket. - E-egy csókot… kérlek – könyörgöm. – Csókolj meg… - És aztán? – kérdezi Robert, és megfeszülök és felsikoltok, ahogy a játékszer még erősebben zümmög bennem. Túlfeszíti a húrt… de azt hiszem, ő is érzi, mert érzem a kezét az oszlopomra kulcsolódni. Elszorítja, hogy ne élvezhessek el… megint… és újra kérdez. – És aztán? - Utána… könyörgöm… gyere belém – zihálom. Azt akarom, hogy megdugjon, olyan keményen, mint az irodában, nem ezt a vibráló játékszert akarom bennem tudni, hanem őt magát, a forró, óriás keménységet… Robert Kensington Imádom nézni, hogy könyörög, hogy akar engem, hogy kérlel, hogy a magamévá tegyem. Elmosolyodom és megnyalom a szája szélét… Pár pillanatig figyelem, hogy remegnek az ajkai a vágytól, aztán odahajolok és megcsókolom. Élvezem a szája ízét, a forróságot, ami a testéből sugárzik… A nyelve bátran kúszik a számba, és éhesen csókol… Éhesen ízlelem, míg levegőért nem küzd. Kuncogok, mikor elenged, és zihálva közelebb próbál húzódni hozzám. - Ne légy türelmetlen… - felelem halkan, és a füléhez hajolok és beleharapok. Imádom, ahogy felnyög és megremeg. Pedig ez csak egy aprócska erogén zóna… Az asztalkához fordulok és a péniszgyűrűt veszem elő. Kettő az egyben, tovább bírja és… izgatja az a gyönge rezgés… Elmosolyodom, és finoman felcsatolom rá. Halkan felszisszen és megismétli… - Könyörgöm… Téged akarlak…

Ez az! Épp ezt akarom hallani… Hanyatt döntöm és felemelem a combjait. A kis játékszer megmozdul benne, amitől újra felsikolt… - Hoppá… Ez itt maradt… A legjobb, ha kiveszem… mormolom halkan és óvatosan kihúzom a játékszert… A piros kis rózsa lüktetve epekedik utánam… Nem baj, hamarosan megkapja, amire annyira vágyik… Charles Walters Azt hiszem, még soha nem voltam ennyire felhúzva, ennyire kiéhezve ilyen rövid időn belül a szexre… de életem legintenzívebb élményének kell ezt neveznem… igenis akarom, hogy megtegye, remegek, annyira szükségem van rá… Szégyenteljes, azt hiszem… de igenis élvezem, amit művel velem… még azt is, hogy ismét elszorítja valami rezgővel a szerszámomat. Próbálok megnyugodni kicsit, mély levegőt venni. Egy kicsit zavar, hogy nem látom, mit csinál, csak hallom, hogy valamit babrál, aztán megérzem forróságát a bejáratomnál. Lehunyom a szemem, és próbálom ellazítani magam, felkészülni, milyen lesz, mikor belém hatol, és szétfeszít… most már tudom, milyen nagy… Fáj, még mindig, de most már nem olyan kellemetlen, és valahogy könnyebben tolja magát belém. Most sem áll meg, vár, hogy hozzászokjak… egyetlen hosszú, folyamatos mozdulattal hatol belém… Nyöszörgök, most nem annyira a kíntól, mint először… most jobb… könnyebb… pedig fáj, mégis nagyon, nagyon izgató… - Ro-robert… - nem tudom, mit akarok kinyögni… érzem, hogy cirógat, a hasamat, a derekamat, a combomat érinti… vele együtt mozdulok, amennyire csak tudok. Hihetetlenül jó érzés, hiába nem tudok elélvezni, de nem csak a bennem mozgó óriási farok, de a saját oszlopomon bizsergő akármi is egyre közelebb és közelebb lök a határhoz… zihálok. Nagyon jó!

Robert Kensington Fantasztikus érzés, amikor elmerülök benne újra. Nem érzem olyan közelinek a véget, mint először. Hosszan élvezem, ahogy belé nyomulok, ahogy hozzá súrlódom… Halkan felnyögök, ahogy megfeszül, újra és újra, és tudom, hogy már csak a gyűrű tartja vissza attól, hogy elélvezzen… Annyira szorosan feszül körülöttem, hogy már alig bírom visszatartani magam. Zihálok, megfeszülök, ráfekszem és megcsókolom, miközben keményen dolgozom rajta és mikor már csak pillanatok választanak el a beteljesüléstől, a farkához nyúlok és babrálok kicsit a záron, halk pattanás… a karika leesik és újra belé hatolok, egészen mélyen, a kezem a farkára kulcsolódik… - Szabad vagy… - mormolom színpadiasan kissé, de mosolygok és élvezem, hogy a következő lökésnél felnyög és megfeszül… Ez az! Charles Walters Minden egyes lökése olyan, mintha a lelkem mélyéig hatolna… forró, már-már éget, és teljesen kitölt… fáj, de ez a fájdalom jó… elborít a kéj, ahogy mozog bennem… Csodálatos… ő az egyetlen, aki ilyen szenvedélyesen, ilyen türelmesen és erőteljesen szeretkezett eddig velem… ezt már nem dugásnak, hanem szeretkezésnek érzem. Zsibbadok egy kicsit… remegek, és most már tudatosan, akarattal fonom a lábaimat Robert derekára. Vadul, mohón csókolom. Fantasztikus… Hihetetlen feszültség gyűlik bennem, ahogy egyre keményebben löki magát belém. Könnyezek… el akarok élvezni, de még nem tudok, nem lehet… Aztán, amikor eltűnik rólam a szorítás, és megérzem az újból mélyen belém nyomuló oszlopát, vele együtt rándulok össze. Azt hiszem, sikoltok… ez… nagyon jó… Érzem, ahogy összerándul, és elfúlón felnyög fölöttem… úgy érzem, egy időben élvezek el én is vele, ahogy a forró

folyadék kitölt. A combjaimmal remegve szorítom még a derekát, és zihálok. Ez annyira… csodálatos és kielégítő… Robert Kensington Remegő kézzel támaszkodom meg fölötte… Még mindig a gyönyöröm utolsó hullámai futnak végig rajtam. Charles reszket és olyan szorosan tart a combjaival, mintha félne, hogy eltűnök… Elmosolyodom és finoman kibontom a szemkötőjét. Megcsókolom a puha bőrét… - Lassan nyisd ki a szemed… Nem várom meg, míg engedelmeskedik, inkább picit elfordítom és kibontom a kezén lévő kötéseket is… Megcsókolom a kipirosodott csuklóit, megsimogatom, és mellé eresztem. - Jól vagy? – immár felnéz rám és nagyon boldognak tűnik. Lehet valaki ilyen boldog pusztán a szextől? Nem tudom, de engem is boldoggá tesz. Lehajolok, és mielőtt válaszolhatna, megcsókolom. Finoman, ízlelgetőn, mint egy szerelmes teszi… Aztán elengedem az ajkait és megcirógatom. - Nem csalódtam benned… valóban csodálatos vagy… Charles Walters Ez a csók… fantasztikus… csodálatos érzés… boldogan viszonozom, és közelebb simulok Roberthez. Mintha szerelmesek lennénk… ilyen közelről látom az arcát, és mosolyog… - Köszönöm – súgom a fülébe, és szorosan átölelem. Ha ellök is, nem törődök vele, most nagyon boldog vagyok… Köszönöm, hogy észrevettél… tudod, nagyon, nagyon sokszor… ábrándoztam arról, hogy egyszer… nem csak elmész mellettem, nem csupán átnézel rajtam… hanem rám nézel… de… az igaz… Kuncogok. Kifulladtam… de akkor is el akarom mondani… amíg félre nem söpör, addig a mellkasát, a vállát cirógatom, ahogy fölöttem könyököl.

- Sohasem gondoltam volna, hogy az, amikor először hozzám érsz, ilyen lesz… mindig randevúkról ábrándoztam előtte, de… most mégsem bánom, hogy ez történt… még ha ez az egyetlen alkalom volt is, akkor sem bánom. Örülök, hogy megtörtént, még ha… eldobsz is utána… Fájnak a csuklóim, a fenekem, és alig látok, de… akkor is őszintén mosolygok. Még mindig bennem van… és ez boldoggá tesz… Robert Kensington: Hallgatom, amiket mondd, és kicsit zavarba hoz. Szégyellem magam, hogy letámadtam, hogy az ágyamba rángattam, mikor… nem egészen ezt érdemelte. De boldognak látszik, és ez kissé megnyugtat. Megsimogatom, megcsókolom az arcát, a szemhéját… Válaszolni szeretnék neki, megnyugtatni, hogy nem fogom elengedni ilyen könnyen, de nem jön ki hang a torkomon. Megsimogatom újra, óvatosan kihúzódok belőle, lefejtem a karjait… - Robert…? Én… Bocsánat, nem akartalak megsérteni! – rándul meg ijedten. - Nem tudom, miért mondtam ezeket, tudom, hol a helyem! Saj… - de mielőtt befejezhetné, megcsókolom a száját. - Nyugodj meg, nincs semmi baj… Csak hozok egy törlőkendőt, mert ha ez ránk szárad, egész éjszaka viszketni fogunk… - Ó, értem… bocsánat… - húzódik vissza. Megcsóválom a fejem, de mosolygok. Hamar előveszem a szekrény fiókjából a nedves törlőt és letörlöm magam, aztán odaviszem Charleshoz. - Ez kicsit hideg lesz… - mondom halkan, és finoman letörölgetem. Kicsit felszisszen. – Sajnálom, hogy ilyen otrombán viselkedtem…

Charles Walters: Robertre mosolygok, kicsit félve, hogy mégis leszid… de… megkönnyebbültem, hogy még nem tette meg. Most örülök, hogy elég bátor voltam kimondani… - Semmi baj – súgom, és megcirógatom a kezét. – Köszönöm, Robert… még mindig… hívhatlak így? Kicsit félve, remegve várom a válaszát. Hunyorgok, és remélem, nem csak ezért látom úgy, hogy mosolyog… közelebb húzódok hozzá egy kicsit, amint félreteszi a törlőkendőt. Még soha nem éreztem magam ilyen kimerültnek és boldognak pusztán szextől… de nem bánom, egy cseppet sem bánom. Ez… örökre emlékezetes alkalom lesz, akkor is, ha egyetlen… Robert finoman, lágyan megcsókol… érzelmesnek érzem… és mosolyog. Még mindig mosolyog. - Hívhatsz. Szeretném, ha így hívnál… - Robert – mondom ki boldogan, és odasimulok hozzá. Átölelem, és a vállába simítom az arcom. A bőrébe rejtek egy ásítást, mire kuncogni kezd. - Ideje aludnunk… holnap, ha ki is hagyjuk a melót, még mindig lesz mit csinálnunk… Izzó arccal bólintok, aztán eszembe jut valami, és felülök, már amennyire fel tudok, és nem olyan hirtelen, mint akartam… - Nem kértem szabadnapot! És… Robert visszahúz, és szégyenkezve elhallgatok, a nyakához hajtom az arcomat. Olyan ostoba vagyok… Robert Kensington Mosolygok Charles aranyos viselkedésén. A partnereim többsége nem tölti nálam az éjszakát, de neki kifejezetten örülök, hogy itt marad… Jó érzés, ahogy a forró teste hozzám simul. Érzem a szívverését… Nevetni tudnék azon, hogy nem hittem, hogy valaha is élvezni tudok ilyesmit, de most… nem tudom, hogy tudtam eddig élni nélküle.

Másnap reggel én a szokásos időben ébredek. Megszoktam már, hogy ilyenkor kelek és hiába nincs az óra beállítva, mégsem bírok tovább aludni. Megsimogatom Charlest, de nem ébred fel, csak arrébb húzódik kicsit. Kimászom mellőle, felveszek egy farmert és egy inget és lemegyek az irodákba. Biztos vagyok benne, hogy Tomnak nem kell terhelő bizonyíték ellenem, elég lesz majd az áthelyezéséről szóló kérelem. A bátyám amúgy is jön nekem eggyel… Nagyjából visszarakom a papírokat, meg letörlöm a széket és az asztalt… és megvan Charles szemüvege is. Összeszedem a ruháit, lemegyek a földszintre az újságért, hozok némi péksüteményt, aztán felviszem a lakásba. Remélem, még nem ébredt fel… Kuncogok. Még mindig durmol. Kimegyek és bekapcsolom a kávéfőzőt, aztán bemegyek a szobába, finoman megcirógatom, megcsókolom a meztelen vállát… Charles Walters Szépeket álmodok. Olyasmikről, hogy végre van valaki, aki észrevesz, figyel rám, velem van… arról, hogy valakivel szeretkezem, tényleg szeretkezem, nem csak megdugnak, mint az eddigi kalandjaim… Nagyon fényes helyen ébredek arra, hogy valaki megérint… hol vagyok? Ez nem az én szobám, ahhoz túl sok a fény… kicsit ijedten, zavartan pislogok. Nem látok, a szemüvegem… - Hoztam reggelit, hozzam be? – Robert megsimogat, és akkor eszembe jut a tegnap éjjel… minden kis részlet. Kicsit félve érintem meg Robert kezét. Tényleg igaz? Tényleg a főnökkel… én… Eljut a tudatomig végül a kérdés is, nem csak a hangja, és akkor lesütöm a szemem és bólintok. - Tessék – megkapom a szemüvegemet, és egy jó mély, forró csókot. Igen, igaz volt… boldogan, nagyon boldogan viszonzom… és nehezen akarom elengedni… csak a falra vetített időre térek kicsit magamhoz. - Ohh… jajj, nagyon késő van, én… - Majd kimentelek a főnök előtt…

Kuncogok, és megpróbálok kimászni az ágyból, de Robert visszatol. - Maradj nyugodtan… Biccentek, mert igaza van… már a kis kísérlettől is remegnek a lábaim… nem bírnék felállni. Kicsit zavartan nézem, ahogy kimegy… a főnök kiszolgál? Valahogy… helytelennek érzem… azaz… nem is… elmosolyodom, és az ágyba fészkelem magam. A… a kedvesem… ő teszi… és így… nem olyan rossz rágondolni. Robert Kensington Beviszek egy tálcán kávét és süteményt mindkettőnknek. - Egyél – teszem le a tálcát. – Jó étvágyat! - Köszönöm… - elveszi a kávét, beízesíti és belekortyol… Én is így teszek és elveszek egy kiflit. Nem igazán tudom, mit mondjak. Csupa olyan dolog jut eszembe, amiket nem igazán mondok, ezért bizonytalan vagyok… Nem szoktam senkivel együtt reggelizni. - Robert… üm… haragszol rám? – szólal meg Charles, és kicsit aggódva figyel rám a szemüvege mögül. Megrázom a fejem. – A tegnap esti miatt… amiket mondtam… - Nem, Charles, ezen ne is rágd magad… Én csak… Sajnálom, csak nekem még soha nem mondtak ilyesmiket, nem tudom mit kéne felelnem… Elpirul, leteszi a kávét a tálcára, felém nyúl, és megsimogatja a kezem. - Esetleg… találkozhatnánk valamikor…? Én szeretném, ha ezt folytathatnánk… Ha kell, kilépek, ha ez kínos így… csak… Elmosolyodom. Félreteszem a tálcát a bögrékkel és odahúzódom hozzá. Megcsókolom a kezét. - Nem kell kilépned, bár ezt nekem illett volna megkérdezni… lenne kedved egy igazi randihoz?

Charles Walters Boldogan mosolygok, és közelebb simulok hozzá. - Nagyon is lenne kedvem… - súgom, és megcsókolom. Kíváncsian, ízlelgetően… és olyan szerelmesen, mint talán még senkit. – Köszönöm… Az órára nézek újra… és akkor jut eszembe. A pokolba is! - Jajj… Robert, ne haragudj… de.. muszáj lesz hazamennem egy kicsit… tegnap éjjel nem mentem haza, és már megint a szüleimmel élek... azaz… anyámmal... de lenne kedved mondjuk… moziba menni ma este? Ott nem néznek ki veled, ha egy kopott veréb van melletted… - Ma elviszlek pár helyre, hogy ne érezd magad verébnek mellettem – közli Robert, és megcirógatja az arcomat. - Hívd fel őket. Hazaviszlek randi előtt, ha szeretnéd… - A mobilom az íróasztalomon van, odalenn... és megköszönném, ha hazavinnél… akkor előtte legalább le tudok zuhanyozni, átöltözni és megborotválkozni… nem szeretnék slampos lenni – közelebb bújok hozzá, és megcsókolom. Nagyon boldognak érzem most magam, és még az otthon várható veszekedés sem zavar… ez megérte… Robert Kensington: Charles nagyon aranyos. Kedves tőle, hogy hazaszól az anyukájának. Az enyémnek szerintem fogalma sincs róla, épp hol dolgozom vagy hol lakom… - Kell segítség a fürdéshez, vagy menni fog egyedül is? Elég bizonytalanul próbálkozik meg a felkeléssel. Figyelem, ahogy feltornázza magát. Reszketnek a lábai, de mosolyog… Megcsóválom a fejem. - Ölben kiviszlek, rendben? - Nem kell, igazán… Azt hiszem, menni fog egyedül is… próbál meggyőzni, de nem csak a bátyám miatt lettem vezető. Tudom milyen, mikor csak a méltóságát védi valaki. Mellé lépek, finoman alá karolok és elmosolyodom. - Így nem olyan kínos, de legalább nem ütöd meg magad.

- Kö-köszönöm… - feleli halkan, nagyon elpirul és hagyja, hogy kikísérjem. Odakint segítek neki beszállni a kádba, megsimogatom a borzas haját és megmutatom neki hogy kezelje a vizet, aztán egy puszit adok a homlokára és lemegyek az irodába a telefonjáért. Már pár ember benn van, és eléggé csodálkoznak, hogy lent látnak. Hiába lakom közel, én tíz előtt ritkán bukkanok fel az irodában… Mikor visszamegyek, Charles még áztatja magát az illatos, forró vízben és láthatóan nagyon jól érzi magát. Bemegyek hozzá, leülök a kád szélére és megcirógatom. - Látom, jól érzed magad… - Nagyon… jól esik a forró víz… - Helyes. Nagyon szexi vagy így… Csináltad már kádban? Még jobban elpirul és lesüti a tekintetét. - Még nem… - Akkor még lesz mit kipróbálnunk – nevetek. Mikor végzett segítek neki kiszállni, megtörölközni, felöltözni, aztán megcsókolom és átölelem. Örülök, hogy itt van… Aztán hazaviszem… Elég lelakott környékre vezet… Tényleg itt lakik? Charles Walters Kicsit szégyenkezem Robert előtt, amiért látja, hol lakunk… nem biztos, hogy jó ötlet volt vele hazajönnöm… nagyon nem egy társadalmi réteghez tartozunk, és látom az arcán, hogy egy kicsit meghökkent. - Sajnálom – mondom halkan. – Elnézést kérek a… körülményekért… - Semmi baj – válaszolja, és elmosolyodik. - Csak mutasd, merre vigyelek… Bólintok, és kicsit még mindig szégyenkezve navigálom el Robertet a lakásunkig… kopott házak között egy kopott bérház második emeletére… nagyon kedves hozzám, átkarolva

kísér. Rám is fér, kicsit még mindig fáj a fenekem… nagyon intenzív volt az éjszaka… - Bejössz hozzánk? – kérdezem kicsit szégyenkezve. – Kicsit kopottas, de… szívesen látunk, és… megismerheted édesanyámat… - Szívesen – mosolyog Robert, és megsimogatja az arcom, megcsókol a csöndes lépcsőházban. – Aztán… szeretnélek elvinni valahova, jó? - Hova? – kérdezem csodálkozva; Robert kuncog. - Az meglepetés. De nagyon szeretnélek elvinni… - Rendben – biccentek. – Csak… átöltözöm… akkor gyere… Édesanyám éppen a konyhában sürgölődik; csak most ötlik az eszembe, hogy elfelejtettem felhívni… felgyúl az arca, amikor meglát. - Charlie… aggódtam érted! Hol voltál egész éjjel? - Jó reggelt, anya… Az irodában… - hazudom kipirulva; Robert felé intek. – Anya, ismerd meg a főnökömet… Robert Kensington, Jane Walters… - Jó reggelt, asszonyom – mosolyog Robert. – Bocsánat, hogy elraboltam és éjszakára benn tartottam a fiát, de a költségvetést ellenőriztük végig… és sajnos megint el fogom rabolni, de nem leszek hálátlan… - Ó, így már értem – derül fel anya, és próbál kedveskedni, kávéval és keksszel kínálja, addig én gyorsan a szobának csúfolt kis lyukba sietek, és átöltözöm. A legkevésbé kopott öltönyt választom, de így is reménytelenül szürke verébnek érzem magam… Robert Kensington Charles-ék lakása elég szegényes… Kissé kényelmetlenül érzem magam. Na, nem azért, mert lenézem a szegénységet, inkább csak azt, hogy milyen fényűzően élek és mégsem becsülöm meg, amim van… Charles pedig rengeteget dolgozik, mégsem adhatja meg az édesanyjának ezt a luxust… Pedig megérdemelné. Remek süteményt csinál… Azt hiszem,

ha mindent helyre teszek, ez is megváltozhat… de elsőként Charles önbizalmát szeretném a helyére tenni, amire már van is pár tervem. Megint egy szürke öltönyben bukkan fel. Megcsóválom a fejem. Talán kicsit kevésbé unalmas, mint az előző, de elég kopott és olyan 20 éve lehetett divatban… - Elnézést a késésért… - mondja zavartan, az anyukájához megy és megpuszilja. – Nem baj, hogy megint mennem kell? - Semmi baj, kicsim… - simogatja meg a haját. Nagyon aranyosak… Charles ad neki még egy puszit, aztán mindketten elbúcsúzunk és kimegyünk a kocsihoz. - Hova megyünk? – kérdi félénken. - Meglepetés – kacsintok és elindulok az első úti cél felé, ami a bevásárlóközpont. Kerítenünk kell neki pár új ruhát… Charles Walters Nem igazán tudom, sejtem, mit akarhat Robert, merrefele megyünk… de kíváncsi vagyok. Nagyon mosolyog… és vidáman, jókedvűen, nem olyan ijesztően, mint tegnap éjjel először. Kíváncsi vagyok, mit forral… elgondolkodva figyelem a mosolyát. Azt hiszem, az egyik bevásárlóközpont mellett parkol le végül… nem bírom tovább, csókot lopok tőle, mikor leállítja a motort. - Miért jöttünk ide? –kérdezem halkan; odahajol hozzám, és megcsókol. - Ne aggódj, csak van itt pár üzlet, ahol körülnéznék… - Ó… értem – mosolygok. Azt hiszem, azt szeretné, hogy megnézzem, milyen ruhákat választ… jólesik, hogy ilyenhez is szeretné a társaságomat… nagyon jólesik, az igazat megvallva. Törődik velem, és… ez jó… A bevásárlóközpontban azon kicsit inamba száll a bátorságom. Rengeteg ember kavarog benn… túl sokan… félénken húzódom hátrébb, de mielőtt kimenekülhetnék azzal, hogy inkább a kocsiban várok, Robert elkapja a kezemet.

- Nana, nem elfutni – nevet. – A meglepetés még hátra van… Szégyenkezve bólintok… örülök annak, hogy habozás nélkül fogja a kezem, és vezet. Figyelem széles vállát, férfias, magas figuráját a tömegben… szétválnak előttünk az emberek… Robert beráncigál az első elegánsabb férfiruhaüzletbe; egy készséges eladó máris odasiet hozzánk. Rám csak egy megvető pillantást pazarol, majd Roberthez fordul. - Mit parancsol? - Van egy szemérmetlenül nagy összeg a bankkártyámon, hogy felöltöztessék – bök rám Robert, és hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Ez egy drága üzlet, és… de az eladó mosolyogva bólint, és máris megy. - D-de… ez… én… igazán nem szükséges – hebegem. Iszonyatosan zavarban vagyok, ég az arcom… Robert Kensington: Nagyon elégedetten figyelem, hogy a pénzéhes eladók teljes erőbedobással próbálják a legtöbb és legértékesebb ruhákat ránk sózni. Egy mélyzöld öltönyt választunk, pár inget, egy vékony övet, három nyakkendőt… Charles nagyon zavarban van, de én nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel. Mikor a tükörbe néz, mögé lépek, és belecsókolok a nyakába. - Pompásan áll rajtad… és ez még csak a kezdet – magam felé fordítom és megcsókolom. – Mindenkinek megmutathatod, hogy milyen jóképű vagy… - Ez nekem túl sok… - feleli halkan és lesüti a tekintetét. – Nem kéne ennyit költened rám… Kuncogok és megsimogatom az arcát. - Megérdemled. Ez az elmaradt fizetésed… kamatostul. Még jobban elvörösödik, és bár kicsit bizonytalanul méri végig magát, azt hiszem, neki is tetszik. Sokkal jobb. Ezután átmegyünk még pár másik üzletbe is… cipő, táska, pénztárca… még egy öv… Oh… erről nagyon szexi képek jutnak az eszembe. Remélem, lesz hozzá kedve… Elviszem egy szépségszalonba is. Van ott egy srác… olyan meleg, mint

egy kályha, és már-már bűnösen nőies, de mikor elmondom neki, hogy szeretném, ha elegáns üzletember-frizurát varázsolna Charlesnak, nem kell attól tartanom, hogy színesre festi, és masnikat tesz bele. És valóban, remek munkát végez… Máris jobban látszik a csinos arca és a smaragdzöld szemei. Csodálatos! Ezt már csak egyvalamivel lehetne fokozni… Elviszem az optikába, hogy mutassanak neki egy vékonyabb keretet és esetleg egy pár kontaktlencsét… Charles Walters: Nagyon zavarban vagyok, és elfogódottnak érzem magam… még soha, senki nem költött rám ennyit, de… nem bánom. Egyre inkább azt látom Robert szemében, hogy tetszem neki, és ennek örülök. Már nem érzem magam olyan szürke verébnek, mint eddig… azt hiszem, így… illeni fogok hozzá… És azt hiszem, igenis rám fért a fodrász, meg a többi… bár kicsit tartok attól, hogy tényleg túl sokat költ rám, de amíg így figyel, azt hiszem, nem fogja megbánni… én pedig biztosan nem. Nagyon szeretném, hogy vonzónak találjon… Az optikusnál a hölgy nagyon mosolyogva, kedvesen kritizálja a szemüvegemet; amikor megvizsgálja a szemem, akkor pedig kissé elítélően közli, hogy nagyon sok az eltérés, nem szabad halogatnom az új szemüveg vásárlását, szörnyen láthattam vele… Robert a fejét csóválja, aztán inkább arra kéri a nőt, ajánljon nekem új kereteket, és együtt kiválasztunk pár vékony keretet, ami mostanában divatos… egyet sötétebb kerettel, egyet keret nélkül… Robert fényre sötétedőset kér, visszatükröződésgátló, karcmentes réteggel, és két pár kontaktlencsét… meg se merek mukkanni, olyan határozottan beszél. A nő elmagyarázza, hogyan kell betenni-kivenni a lencsét, és amikor már megy, Robert fizet, és megyünk. Különös, olyan tiszta lett hirtelen a világ… örömmel figyelem páromat. A párom? A kedvesem? Igen… remélem, annak nevezhetem…

Robert Kensington: Nagyon elégedett vagyok, Charles valóban fantasztikusan néz ki. Megsimogatom, megcsókolom az arcát. - Most visszamegyünk a céghez, van ott egy kis elintéznivalónk… - Ahogy szeretnéd – feleli mosolyogva és beszáll mellém az autóba. – Ha nem baj, összeszedném a táskámat is… - Nem baj, lesz rá alkalmad. Csak helyére tenném a dolgokat… Meglepődik, de erre nem felel, csak mosolyogva beköti magát, és hátra dől. Csendben hajtunk az irodaházhoz. Néha megsimogatom a combját és egymásra mosolygunk… Nem is reméltem, hogy ilyen jól alakul minden. A cégnél a biztonsági őr köszönt, és mikor ránéz Charlesra, már nyúl is a vendégkártyáért. Megcsóválom a fejem… - Ugyan, James, nem ismeri fel Charles Walterst? Nagyon ledöbben, és hitetlenül méregeti partnerem, aki elég zavartan süti le a tekintetét. Finoman meglököm Charlest, hogy mutassa meg a belépőkártyáját, amiről az őr már hisz neki és bár még mindig elég döbbent, azért beenged minket. Míg felérünk az emeletre, nehéz lenne nem észrevenni, hányan végigmérik… Nők, férfiak egyaránt… Büszke vagyok. Remélem, már elhiszi, hogy szürke verébről szó sincs. Tomhoz akarom kísérni, de útközben Nate Sterling megállít, hogy beszélni szeretne velem, mert a bátyámat nem éri el. Ezen tulajdonképpen nem csodálkozom… Bár nagyon fontos lehet, ha nem várhat. - Nem bánod, ha…? – kérdem Charlestól, de csak mosolyog és megrázza a fejét. - Dehogy! Addig megyek, összeszedem a holmiimat… Bólintok, megsimítom a karját, aztán elengedem és követem Nate-et az irodámba.

Charles Walters Furcsa érzés, hogy mindenki megnéz… és egy tekintetben sem látok felismerést, pedig van, akivel nap mint nap találkozom. De azt hiszem, senki sem jön rá, hogy ismer, noha elismerő, kacér pillantást nem egyet kapok. Különös érzés… Az irodánkban Sandra az asztalánál ül, kisírt szemekkel… ha jól nézem, a papírkosár tele van zsebkendőkkel. Hát ezt meg mi lelhette? Nem bőg nagyon, csak olyan diszkréten pityereg… - Jó napot, Sandra – köszönök kedvesen, ahogy belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. – Mi történt, miért sír? A nő felnéz, és amikor meglát, pislog egy sort. - Uram… ööö… Charlie? - és felugrik, és a nyakamba borul. Hökkenten távolítom el magamról. - Mi történt, Sandra? - Úgy aggódtam miattad – szipogja Sandra. – Eltűntél egész napra, és minden holmid itt volt… Muszáj mosolyognom. - Ez roppant kedves, Sandra, de csak kivettem egy szabadnapot. Csak az itt felejtett holmiimért jöttem be… nézek az asztalomra. – Tényleg, befejeztem önnek az anyagot… parancsoljon. Összeszedem az iratokat, és odaadom neki… a nő hitetlenkedve, különös tekintettel néz rám. Mintha… tapogatna a pillantásával… igyekszem nem rá figyelni. Csak összepakolom az íróasztalt, a táskát, és elrendezem az iratokat… Robert Kensington: Elképedve hallgatom Nate beszámolóját Tom piszkos kis ügyeiről, amikkel… ami azt illeti, nem kis summát tett zsebre… És ez csak egy része azoknak, amik az elmúlt években történtek. Egy komolyabb vizsgálatnál bizonyára még ennél kényesebb dolgokra is rábukkannánk. Azonnal felhívom a bátyám, szerencsére nekem a privát telefont azonnal felveszi,

és mikor elmondom, mi a gond, nem is kell olyan sokat várnunk rá, hogy megérkezzen. Addig megvárom Charlest és behúzom magammal az irodámba. Az ölembe vonom és egy rövid csókot adok a szájára, amit egy sokkal mélyebb, forró csókkal viszonoz. Elégedetten mosolygok rá, mire elpirul… Imádom ezt a szende pillantást! - Robert, én… kicsit feszélyez az a helyzet… hogy mindenki bámul… én… csúnya vagyok és most már feltűnő is… Egy pillanatig csak döbbenten pislogok, aztán valamiért kibukik belőlem a nevetés. - Csúnyaaa?! Te belenéztél ma már a tükörbe? Azért bámulnak rád, mert eszméletlen vonzó vagy… Csak eddig elbújtál a szemüveged, meg a szürke öltönyöd mögé. És, ami azt illeti… - megfogom a kezét, és az ágyékomra simítom. – Ő nem hazudik – és vigyorgok. - Hűha… - pirul el, de aztán elmosolyodik. – Akkor kénytelen vagyok elhinni… Megint megcsókolom, szorosan magamhoz húzom, és épp kezdenék elfeledkezni arról, hogy miért vagyunk itt, mikor a telefonom gyorsan kizökkent ebből a buja idillből. - A francba… Itt a bátyám. Jobb, ha megyünk. Ő az, akiről el tudom képzelni, hogy ránk töri az ajtót… Charles Walters Zavartan adok egy könnyű csókot még Robertnek, mielőtt elhúzódnék… Mr. William Kensington… a cég tulajdonosa tényleg az a típus, és nagyon szigorú… - Ő meg ki? – bök rám, amint kilépünk az irodából; égni kezd az arcom. Robert mosolyog. - Ő Charles Walters, a legújabb felfedezettem – nevet, és Mr. Kensington csóválja a fejét. - Menjünk – mondja, és siet, le a HR-irodákig. Egyenesen Thomas Harris irodájába. A belső ellenőr is ott van, és Mr. Harris is… félrehúzódom, nem hiszem, hogy tényleg… hogy tényleg kellenék, csak…

azt hiszem, arról van szó, hogy Robert maga mellett akar tudni… Az ellenőr, Mr. Sterling igen dühösnek tűnik, és Mr. Harris nagyon-nagyon sápadt… Mr. Kensington pedig elégedetlenül, halkan beszél hozzá. A HR-osztály vezetője hiába magyarázkodik… Két rendőr érkezik; Mr. Kensington Mr. Harrisra bök, és a két zsaru megbilincseli és kivezeti az épületből. Muszáj mosolyognom. Úgy tűnik, nem volt elég a belső ellenőrrel golfoznia… Mr. Sterling még pár szót vált az igazgatóval, aztán távozik; kicsit bátrabban figyelem Robertet. A bátyja is elmegy pár szó után… Robert pedig felém fordul, átölel és megcsókol. - Ez kész, hazaviszlek – nevet, én pedig bátortalanul bólintok. A kocsiban Robert nagyon vidám… cirógat és meg-megérint, és bátrabban simogatom a kezét. - Ígérem, hogy ezek után megváltoznak a dolgok –mondja, amikor kitesz a lakásunknál, és megcsókol. Boldogan viszonzom. – Pihenj egy kicsit, jó? - Úgy lesz – ígérem. Tényleg feldobott lettem… anya meg se ismer, álmélkodva csapja össze a kezét, és dicsérgeti, milyen jól nézek ki… aztán kapok ebédet, és elküld aludni. Estefelé, miután meglátogattuk apát a kórházban, futár csönget be. Egy csokor gyönyörű virágot hoz… nekem. És benne egy kártya… „Túlóra nálam? Érted megyek. Robert” Nevetek, és a mobilomért nyúlok. - Anya, megint be kell mennem dolgozni – mondom, miközben bepötyögöm a számát. Ó igen. Tényleg minden megváltozik… VÉGE