Fehér Klára - Lesz nekem egy szigetem

Fehér Klára Lesz nekem egy szigetem

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1977 Fehér Klára, 1972

1.fejezet Zsoli szeretne beszélgetni valakivel

Délután öt óra volt. Apuka még nem jött haza a gyárból, anyuka a konyhában főzte a vacsorát. Kati, Jutka és Zsoli a nagyobbik szobában az asztal körül ült, és leckét írt. Pontosabban Kati és Jutka írták a leckéjüket, Zsoli izgett-mozgott a széken, nem fért a bőrébe. - Jutka, figyelj ide! Jutka dühösen nézett fel az irkájából. - Juj, maradj csöndben! Nem látod, hogy számolok? Most elrontottam a példát. - Kati… - Meglökted a kezem, nézd, milyen lett a rajzom! Mindjárt elverlek. - Csak azt akartam mondani… - kezdte újra Zsoli, de a lányok mérgesen ráförmedtek: - Ne mondj semmit! Tanuld a leckédet! - De csak azt akartam mondani… - Kidoblak. - Megmondlak anyukának. - Anyuuuuu… a Zsoli megint nem hagy tanulni! - Anyuka… megint zavar! - Én nem is zavarom, csak azt akartam mondani… csak azt akartam… A három gyerek olyan sírást és veszekedést csapott, hogy édesanyjuk beszaladt a szobába. Istenem, istenem, három testvér, és nem tud békén maradni! Mit akartok ettől a kisgyerektől: És Zsoli, te miért nem hagyod tanulni a nagyobbakat? Nézd, mennyi leckéjük van! - Én csak beszélgetni akartam. - Mondtuk neki, hogy írja meg a leckét, és ne beszéljen. - De ti is mindig beszélgettek egymással, csak velem nem beszéltek.

- No jól van, Zsoli, gyere ki a konyhába, hozd ki szépen az irkádat meg a könyvedet. Helyet csinálok neked a kisszéken, ott írhatod a leckét, és velem beszélgethetsz. Zsoli arcán felszáradtak a könnycseppek. Fogta az irkát meg az olvasókönyvet, anyuka még almával is megvigasztalta és megkérdezte: - Hát mi az a fontos mondanivalód? - Én szeretnék elmenni egy szigetre. A leves forrt a tűzhelyen, anyuka gyorsan kislángra tette a gázt, úgyhogy nem tudott egészen odafigyelni Zsolira, hát újra megkérdezte: - Mit szeretnél csinálni, Zsolikám? - Egy szigetre szeretnék menni. - Nagyon jó. Ha egész héten jó leszel, vasárnap elmegyünk apukával, Jutkával, Katival a Margitszigetre. - De én nem a Margitszigetre akarok… - Hát hová? Lupára? Vagy a Szúnyog-szigetre? Oda majd nyáron, kisfiam, amikor meleg lesz. Talán veszünk egyszer egy csónakot is, és vasárnap… - De nem érted, anyu? – kérdezte Zsoli, és szája már-már sírásra biggyedt. – Én egy igazi szigetre akarok menni. Egy elhagyott, külön szigetre, mint Robinson. Ahol pálmafák vannak, és banán nő, és egyedül vagyok, és íjat és nyílvesszőt csinálok… - Te csak ne csinálj nyilat és íjat, se semmi ilyesmit nem engedek meg. Emlékszel, mi történt nyáron? Amikor a strandon egy nyílvesszővel megsebezték egy kislány arcát. - De anyuka, nekem kell a nyílvessző, mert különben nem tudok vadászni. Anyuka megont nem tudott odafigyelni, mert a kamrából ki kellett hoznia az almát. - Zsolikám, nyersen együk az almát, vagy sült almát szeretnél, vagy inkább almakompótot? - Én a szigetről akarok veled beszélgetni, de te nem is figyelsz ide… - Látod Zsolikám, hogy a vacsorát főzöm. Ugye, te is éhes vagy? És írd szépen a leckédet, mert nem leszel készen – mondta anyuka. És Zsoli sírásra biggyedt szájjal írta a leckét: Az iskola nagy. A gyerekek jók. Én szeretek iskolába járni.

2.fejezet Apukám, merre van egy sziget???

Zsoli édesapját úgy hívják, hogy Kovács Péter. Zsoli úgy hasonlít az apukájára, hogy megesett, hogy az utcán megszólította valaki: „Mondd csak, kisfiam, te nem a Kovács Péter gyereke vagy?” De nem csak hasonlítanak, nagyon jó barátok is. Vacsora után a Kovács gyerekek még egyszer átnézték az iskolatáskáikat, hogy igazán készen van-e minden lecke, és minden füzetet, könyvet betettek-e a táskájukba. Mert bizony egyszer megesett, hogy Jutka elnézte az órarendet, és hétfő helyett keddet nézett, és földrajz, élővilág, magyar, számtan, torna helyett a történelem-, orosz-, rajzfelszerelést tette a táskába. Képzeljétek el, gyerekek! A gyerekek szobájában a falon nagyon mulatságos dolgok voltak. Először is ott volt a „dühöngő”. A dühöngő egy hatalmas, fehér csomagolópapír volt, szögekkel a falra erősítve. A csomagolópapír előtt egy kis asztalkán rengeteg színes kréta volt. Ha Jutkára, Katira, vagy Zsolira rájött a „dühöngés” és szeretett volna firkálni vagy valamit kiabálni örömében vagy mérgében – fogta, felírta a falra. Amikor megtelt a csomagolópapír – feltettek a helyére egy tisztát. A mostani papír is már szinte majdnem megtelt. Volt rajta egy piros fenekű pávián, egy teniszező kislány, egy falusi ház és egy városi utca, néhány számtanpélda és több szigorú figyelmeztetés. A figyelmeztetések zöme így kezdődött: „Zsoli, ha még egyszer…” A „dühöngő” mellett lógott a „Házirend” is. A házirend szigorúan előírta, hogy a hét melyik estéjén melyik családtagnak milyen munkát kell elvégeznie. Terítés, ágyazás, mosogatás, cipőtisztítás… Zsoli minden este megnézte a házirendet, és minden este morgott is egy kicsit. Hétfőn azt mondta: „Már megint nekem kell mosogatnom?” Kedden az volt a baj, hogy nem szeret ágyazni, inkább borsót válogatna. És csütörtökön, minden áldott csütörtökön külön nyafogást csapott a cipőtisztítás miatt. Hogy az milyen nehéz munka. Hogy a lányok cipője milyen sáros. És ő akárhogy igyekszik, mindig visszadobják, hogy nem elég fényes. De ma este… ma este egész kivételesen Zsoli nagyon örült, amikor meglátta a házirenden, hogy: ágyazás: anyuka mosogatás: Jutka

zoknimosás: Kati cipőtisztítás: apu, Zsoli Alig várta, hogy lenyeljék a vacsorát, kirohant a kiskamrába a cipőtisztító szerszámokért. - Apukám, édesapukám, gyere, dolgozzunk! Apuka mosolygott. El volt ragadtatva. Hogy az ő Zsoli fia ilyen szorgalmas, ilyen igyekvő. Így szeret dolgozni. Csak Jutka és Kati nézett sokatmondóan egymásra. Mi lelhette Öcsikét? Apuka is, Zsoli is zsámolyra ültek. Maguk elé újságpapírokat terítettek, arra rakták a sáros cipőket. Először sárkefével tisztították a nagyja foltokat. - Apukám… - Most ne beszélj, kérlek, most nagyon poros a levegő. Majd amikor már krémezünk, meg subickolunk. Zsoli rettenetesen igyekezett, a nyelvét is kidugta egy kicsit. - Most már beszélhetek? - Persze. - Apukám, én úgy szeretném, ha volna egy szigetem. Egy igazi szigetem, ahová elmehetnék a barátommal. Túl a nagy-nagy vízen, olyan, mint amilyen Robinson szigete volt. Farkasok és oroszlánok volnának a szigeten, és lenyilaznám őket, és a húsukat tűzön megsütném, és kecsketejet innánk, és banánt ennénk meg fügét. És építenék egy tutajt is, és kalandosan élnék. - Aha – mondta apuka. – És minket nem akarnál többé látni? Zsoli meghökkent. - Hát… de… hát én nem mennék örökre. Csak úgy elmennék egy kicsit a szigetre… tudod, amikor viharos lenne az óceán, és hajóznék… tudod, úgy szeretném, ha volna egy kis szigetem! - Igazad van – mondta apuka. – Az embernek kell is néha egy kis sziget. Ahol nyugodtan olvashat és rádiózhat, és a barátjával beszélgethet. És sátrat verhet, és tábortüzet rakhat. Csak kár, hogy olyan nagyon messzire akarsz menni. Túl a nagy vízen. Esetleg nem találnál többé haza. - De hazatalálnék. Apuka nem felelt, erősen gondolkozott. Azután nagy sokára azt mondta: - Hiszen ha jó fiú volnál, tudnék én rajtad segíteni. - Én jó fiú vagyok. - Nnnna…

Zsoli lesütötte a szemét. Volt apuval egy kis elintézetlen ügyük. Tudniillik múlt vasárnap szeretett volna kalózhajót építeni. A hajóhoz szüksége lett volna egy kis kartonpapírra, és először keresgélt a saját fiókjában, azután… nem, ezt elmesélni is röstellem… levett a polcról egy könyvet, és a hátlapját operálta le. Az ügy után hosszú és kínos beszélgetés folyt apa és fia között. Végül is abban egyeztek meg, hogy Zsoli szépen kiveszi a malacból a gyűjtött forintjait, elviszi a könyvkötő műhelybe a csúffá tett könyvet, és újra bekötteti. De eddig valahogy nem volt szíve kirázni a pénzt a malackából. - De hidd el, apukám, én igazán jó fiú leszek. - Tehetnénk egy próbát. Ha például kibírnád… - Kibírom. - Mit? - Akármit, apukám. Igazán. Akármit! - Jó. Ha kibírod, hogy tíz napig nem lesz rád semmi panasz. De egy szó se. Egy hang se. Egy pissz se. Akkor lehet, hogy csinálok neked egy szigetet. - Egy igazit? – kérdezte Zsoli, és elakadt a lélegzete. - Igazit. - Hol? - Itt, a kiskamrában. Zsoli nagyon csalódott képet vágott. - De én egy egészen igazi szigetet gondoltam… - Egy egészen igazit. Innen a kiskamrából kidobáljuk a sok limlomot. Én kifestem neked, együtt felsúroljuk, a falakra olyan pálmafákat ragaszthatsz, amilyet akarsz. És polcod is lesz, és indiánsátrat verhetsz, és beviheted magadnak a tranzisztoros rádió, és meghívhatod a barátodat egész napra tanyázni. Három lécből csinálok neked egy tutajt két evezővel, azzal keresztül evezhetsz a konyhán, úgy jutsz el a szigetre. Kapsz egy kulcsot is. Ha elálmosodtál, bezárod a szigetedet, és hazajössz lefeküdni. - És a következő vasárnap megint mehetek a szigetre. És minden délután is… - Amikor kész vagy a leckével. - Holnap reggel felhívom telefonon Pistit. - Holnap reggel? Hogyhogy holnap reggel? Majd tíz nap múlva, ha addig igazán jó leszel. - Én úgyis jó leszek. - Rendben van. Gyere oda a dühöngőhöz. Apuka odament Zsolival a dühöngőhöz, és kézbe vett egy csomó színes krétát. És a csomagolópapír sarkába kék krétával tengert rajzolt, sok-sok hullámmal. Azután zöldkrétával

és barna krétával rajzolt egy szigetet. Sziklák emelkedtek ki a tengerből, és pálmafák voltak rajta. Azután szürke krétával egy elefántot rajzolt a szigetre, és sárga és fekete krétával tigrist, és barna és piros krétával egy majmot a fa tetejére. - És légy szíves, engem is rajzolj oda a szigetre – kérte Zsoli. - Hol vagy te még a szigettől! Egyelőre rajzolok tíz piros bóját, egy, kettő… látod, itt végig a tengeren. Minden bója egynapnyi utat jelent. És most kivágunk keménypapírból egy kis csónakot… - Abban utazom én. - Bizony abban. Látod? Ezt most rajzszöggel ideerősítjük az első bójához, és ha jó voltál, akkor mindennap egy bójával előbbre mehetsz. - Nem lehetne esetleg két bóját egy nap alatt? - Nem, nem. Anyuka bejött a konyhából. - Miért nem tisztítjátok a cipőket? – kérdezte. - Réges-régen megcsináltuk, helyretettük, úgy ragyognak, mint a napfény. – mondta apuka. - Akkor mosdás, lefekvés – mondta anyuka. Zsoli elgondolkozva állt a dühöngő előtt. - No, mi a baj, fiam? – kérdezte apuka. – Mi nem tetszik? - Mondd, édesapa, és ha véletlenül egyik nap nem sikerül a jóság, akkor mi lesz? - Akkor újra kell kezdeni a csónakon az egész utat.

3.fejezet Utazás az őrült liften Két napig Zsoli olyan jó volt, mint egy angyal. Nem kellett reggel ébreszteni, nem kellett este ágyba kergetni. Nem kellett rászólni, hogy mosson kezet, és nem kellett figyelmeztetni, hogy még van répafőzelék a tányérja alján. Olyan jó volt, hogy anyuka aggodalmasan elővette a hőmérőt. - Zsolikám, kisfiam, csak nem leszel beteg?

Nem, Zsoli egészséges volt, és számlálta a napokat. Péntek, szombat és akkor még egy hét, és nemcsak pálmafákat rajzol majd a sziget falára, hanem ugráló kismajmokat is… A harmadik napon Zsoli hazaért az iskolából. Éppen fel akart menni a lépcsőn, amikor Varga néni, egy idős, fájós lábú néni odaszólt neki: - Gyere, Zsolika, felviszlek liften. - Köszönöm szépen – mondta Zsoli illedelmesen, és belépett a liftbe. Varga néni a második emeleten lakott. - Második emelet, én itt kiszállok. Tudod kezelni a liftet? - Ó, igen – mondta Zsoli -, köszönöm, tudom. - Benyomtam neked a harmadik emelet gombját – mondta Varga néni. - Ha kiszállsz, légy szíves, küldd le a liftet a földszintre. - Igenis, Varga néni – mondta Zsoli szelíden. A néni mögött becsukódott a liftajtó. Zsoli egyedül maradt a csodálatos szerkezettel. Egy lift bizonyos mértékig olyan, mintegy űrhajó. Gombok vannak benne meg villany meg vészcsengő. És az ember olyan ritkán marad egyedül egy liftben. Mindenesetre ki kell használni. Mondjuk, a harmadik emelet a föld, a negyedik a Hold, a földszint a Nap, a padlás a Vénusz, és csak le kell nyomni a gombokat, és az egész óriási szerkezet oda száguld, ahova akarja az ember. És a villanyt hol meg lehet gyújtani, hol el lehet oltani, ettől olyan, hogy a Nap hol megvilágítja az űrhajót, hol nem. Előre, bátor kapitányok! Jöjjön a súlytalanság állapota! Fel a lift padjára, most két talppal leugorni… előre, bátrak, előre vitézek, száguldozunk az űrben, fel-le, fel-le, fel-le, fel-le, remek játék… nem szabad soha abbahagyni… Ötször, tízszer, hússzor ment a lift, leért a pincébe, felment a padlásra, megállt a második emeleten, majd zsupsz, újra a negyedikre, gyerünk, gyerünk! Zsoli beleizzadt a játékba. Valahol, nagyon messze, mintha kiáltások hangzottak volna, és csengők is szóltak, de Zsoli rá sem hederített. Amíg Zsoli megvadulva hajszolta a liftet pincéből padlásra, padlásról pincébe – a földszinti liftajtó előtt ijedt felnőttek gyülekeztek. A házmesterné a kezét tördelte. - Én nem tudom, kérem, ki mehetett fel a lifttel, de valami műszaki hiba van… valami nagy baj van… Én megmondtam, kérem, hogy nem szabad a lakóknak kulcsot adni, azután ez a vége, elrontják. A nagy kiabálásra kijött Varga néni a második emeleti lakásból, és ijedten lekiabált: - Kérem szépen, én vittem fel liften a kis Kovács Zsolit, de azt mondta, tudja kezelni a liftet.

- Jaj, jaj, Zsolika a liftben van, mi lesz, Zsolika a liftben van! – jajgatott Jutka és Kati. – Mit szól apuka és anyuka ha hazajönnek? - Ne jajgassatok – mondta idegesen a házinéni. – Nem jajgatni kell, hanem intézkedni! És intézkedett is mindenki, ahogy csak tudott. Polonyi bácsi a negyedik emelet kettőből, elszaladt rendőrért. A földszinten lakó Katonáék telefonáltak a mentőkért. Egy sovány, bajuszos bácsi, aki még csak nemrég lakik a házban, azt mondta: „Szerelőt kell hívni, és ki kell kapcsolni a villanyt, és kézi erővel kell tekerni a hevedert, és lehozni a liftet…” Végül is megérkezett egy rendőr és egy szerelő, és nagy szirénázással megjött a mentőautó, de szerencsére a mentőkre már nem volt semmi szükség. A villanyt kikapcsolták, és kézi erővel addig tekerték a láncot, amíg a lift egyszerre csak a földszinten volt. A házmester néni kulccsal kinyitotta az ajtót, és az ajtóban ott állt a megszeppent Zsoli. - Én csak játszottam… én csak űrhajóst játszottam – mondta sírva. És a felnőttek, akik egy perccel előbb még azt kiabálták, hogy „csak megmeneküljön az a szegény gyerek”, meg azt, hogy „ne félj, kisfiam, mindjárt segítünk” – most egyszerre nekiestek és tépázták. - Agyoncsapunk, te kölyök! Miattad kap szívbajt a ház! Majd apád megfizeti a szerelő költségeit meg a mentőautót! Mit gondolsz, játék a lift? - Ne tessék bántani a testvérünket! – kiabálták Jutka és Kati, és nyakon fogták Zsolit. – Gyere Zsolika, hazaviszünk. De Zsolikának éppen ehhez nem volt nagy kedve. Behúzott nyakkal, lesunyt szemmel bandukolt hazafelé. A dühöngőre gondolt, arra, hogy e miatt a liftügy miatt a csónakot vissza kell vinni az első bójához. És hiábavaló volt a kétnapi jóság, hiábavaló volt a leckeírás, a szófogadás. Újra kezdheti a tíznapos jó magaviseletet. Eljut-e egyáltalán valaha is arra a szigetre?

4.fejezet Kikandikált egy pálmafa

Szigetet mindenütt lehet játszani. Az ember bebújik az asztal alá, és az a sziget. Az egész szoba a tenger, és az asztal alatt van a sziget, ott eheti meg a hajótörött a vajas kenyerét, és ott tanulhatja meg a holnapi leckét. Enis Sanyinak, Zsoli padszomszédjának például a fáskamrában van egy titkos szigete, de oda, sajnos, nagyon nehéz bejutni, mert a fáskamrát

zárva tartják. Forbáth Palinak is van szigete, egy igazi Duna-sziget fűzfákkal. De az csak nyáron van, amikor elutazik a nagymamájához. De ilyen sziget, ilyen csodálatos, varázslatos sziget, mint Zsoli kiskamrája, hát ilyen azért nagyon kevés fiúnak van. Lányoknak meg egyáltalán nincs… Ilyesmiken töprengett Zsoli, amikor Gizi néni hirtelen azt kérdezte: - Vagyis hány almát vettünk összesen a piacon? Zsoli! Zsoli ijedten állt fel. A gyerekek mind nevettek. Gizi néni pedig a fejét csóválta. - Zsoli, Zsoli, egész órán nem figyelsz. Mire gondolsz? Talán arra, hogy mit szólna apuka és anyuka, ha én ezt most beírnám az ellenőrző könyvedbe? - Ne tessék beírni, Gizi néni, kérem, ne tessék beírni – kérlelte Zsoli kétségbeesve. – Én csak… én csak… - Ülj le és figyelj. Folytasd, Imrus! Kenéz Imre szépen megoldotta a számtanpéldát, és most már Zsoli is megpróbált a táblára figyelni, de a gondolatai elszaladtak; a szigetre gondolt, ahová tutajjal fog eljutni a konyhatengeren keresztül, és ahová senki más nem léphet be, csak az, akinek ő megengedi… A szigetre, ami az övé lesz, de addig, sajnos, nemcsak a konyhán kell átevezni, hanem tíz hosszú napon át jól kell viselkedni hozzá. És sajnos, ebben a tíz napban millió veszedelem fenyegeti a jó magatartást, legalább annyi veszedelem, mint amennyi az igazi tengeren leselkedik egy igazi hajósra. Itt van például a tegnap délután. Zsoli olyan jó volt, de olyan jó, hogy már ennél jobb nem is lehetett volna. Ebéd után fogat mosott. Kezet mosott. Azonnal hozzálátott a leckéhez. Mindent megírt, és mindent megtanult. Jutka és Kati még javában írták a leckét, amikor ő már készen volt. Az irkákat, könyveket berakta a táskába. Anyuka még nem volt otthon, és ő felfedezőútra indult a lakásban. Akkor vette észre, hogy apu rajzasztalán fehér kartonlapok vannak. Picit megemelte az egyik kartonlap sarkát, alákukucskált, és tudjátok, mit látott? A rajzlap másik oldalán egy gyönyörű pálmafát. Barna törzse, sok, gyönyörű zöld ága volt a fának, és datolyafürtök lógtak az ágak között. Datolyapálma volt. Zsoli nagyon jól tudta, hogy apu rajzasztalán turkálni tilos, hogy apu dolgaihoz nem szabad hozzányúlni. De ezt a pálmát apu őneki rajzolta, ez a pálmafa a szigeten lesz; ha egy kicsit megnézi, abból igazán nem lehet baj. És Zsoli megbámulta a pálmafát, és akkor valami mást is észrevett. Apuka egy bélyeget is otthagyott az asztalon. És Zsoli egész pici kora óta gyűjti a bélyegeket. Ha levél érkezik nagymamáéktól vagy Sári néniéktől vagy Kanadából Géza bácsiáéktól, apuka mindig odaadja a borítékot. És Zsoli azt is tudja, hogy a bélyeget nem szabad letépni, mert beszakadhat a fogazat, hanem vízbe kell áztatni a borítékot, és

óvatosan, könnyű mozdulattal levenni róla a bélyeget. Utána megszárítani, csipesszel megfogni a szélét, és óvatosan betenni a berakókönyvbe. „Milyen szép bélyeg – gondolta Zsoli. – Ilyet még sosem láttam.” Egyelőre nem nyúlt a bélyeghez, csak nézte. Egészen biztosan ezt is neki szánta apuka. Ki másnak hozta volna? Este majd meg is fogja kapni. De este már nem lehet bélyeget leáztatni, mert vacsorázni kell, ágyazni, mosogatni, meg a fürdőszobában a lányok mosakodnak. Este nem lehet. De most lehetne. Most ideje is van, a fürdőkádban sincs mosnivaló… Apuka biztosan nem fog megharagudni, hiszen neki hozta. Csak még elfelejtette odaadni… Így morfondírozott Zsoli, és egyre világosabban érezte, hogy akkor cselekszik helyesen, ha a bélyeget most mindjárt leáztatja és megszárítja. Jutka és Kati a leckéjüket írták, anyu még mindig nem ért haza, senki, egy árva lélek sem törődött Zsolival. Zsoli óvatosan elcsente a bélyeges papirost, és besomfordált vele a fürdőszobába. A mosdóba tiszta, langyos vizet engedett, és élvezettel nézte, milyen szépen ázik le a bélyeg. A teleírt, ócska papírt kidobta a szemétládába. Este apuka nagyon későn jött haza. Őket anyu már ágyba küldte. Félálomban volt, amikor hallotta, hogy apuka és anyuka beszélgetnek. Apuka azt kérdezte, mi újság itthon. Jól vannake a gyerekek? Hogy viselkedett Zsoli? Jól? Hát az nagyszerű. Úgy látszik, ez a gyerek igazán megérdemli, hogy legyen egy szép szigete… És Zsoli már éppen álmodni kezdett a szigetről: azt álmodta, hogy a festett pálmafáról igazi datolyát szed le, és a konyhakő kockái úgy hullámzanak, mint az óceán, és ő vállán az íjjal, szeme elé tartott messzelátóval vadászni indul, amikor megint meghallotta apuka hangját: - Szívem, nem láttad véletlenül a kérvényt? Itt volt az asztalon, már okmánybélyeget is ragasztottam rá. - Nem, én nem láttam - válaszolta anyuka. - Későn jöttem haza, különben sem szoktam az asztalodhoz nyúlni. - Érthetetlen. Egészen biztosan idetettem. És holnap reggel be kell vinnem a tanácshoz. - Talán bent felejtetted a gyárban. - Nem, nem. Egészen biztosan hazahoztam. - Meg kell kérdezni a gyerekektől. - A gyerekek sem nyúlnak a rajasztalomhoz. Zsoli a fejére húzta a paplant, és úgy tett, mintha aludna. Valami nyomasztó és nyugtalan érzés lett úrrá rajta. A levél a különös bélyeggel. Nem. Ez lehetetlen. Apuka biztosan valami egészen mást keres.

A szíve rémülten kalimpált. Arra gondolt, hogy szólni kellene apukának. De valahogy mégse mert szólni, és egyszerre csak elaludt, és megint csak a szigetről álmodott. De a szigeten most félelmes vihar tombolt, a fákat csavargatta a szél… De reggel, amikor felébredt, apuka már nem volt otthon, és anyuka is nagyon sietett, és tőle sem kérdeztek semmiféle kérvényt, se bélyeget, úgyhogy ő se szólt, csak besietett az iskolába. Itt meg egész nap tovább álmodozott a szigetről, és Gizi néni néha megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Csak tudnám, Zsoli, hogy most merre jár az eszed!”

5.fejezet Ha nincs elefánt, jó a sündisznó

Délben fél egykor Gizi néni az iskolakapuban elbúcsúzott a 2/a-tól. - Viszontlátásra, gyerekek! Legyetek jók, siessetek most haza. És az úttesten gondosan nézzetek először bal kéz felé, azután jobb kéz felé. És csak akkor szabad a járdáról lelépni, amikor zöldet mutat a lámpa. Viszontlátásra! - Viszontlátásra, Gizi néni! – kiabálták a gyerekek, és úgy csináltak, mintha szépen, engedelmesen hazafelé indulnának. De Pataki megmerítette az iskolatáskáját egy pocsolyában. Kiss Ági és Péntek Zsóka megállt a szomszéd kapualjban, és a babáját öltöztette. Forgó Gabi verekedni kezdett Kenéz Imrussal. És mit gondoltok, Zsoli szépen, engedelmesen hazafelé indult? Hát nem egészen. Megállt a sarkon, és azt mondta Enis Sanyinak: - Akarod, hogy megmondjak neked egy nagy titkot? - Akarom. - Nekem is lesz egy szigetem. De nem a fáskamra, mint a tied, hanem igazi sziget, ahová tutajon megyek, és pálmafák lesznek. - Megmutatod? - Megmutatom. - Most? - Még nem most, mert csak tíz nap múlva lesz. - Milyen sziget az, ami tíz nap múlva lesz, és most nincs?

- Most fog felbukkanni a tengerből. Nagy földrengés lesz, és kiemelkedik a tenger fenekéről. - Mi a neve? - Barátság-sziget. És datolyapálma lesz rajta. - Nem hiszem. - Hát ne hidd. Ha akarnálak, vasárnapra meghívhatnálak, hogy megnézd. Apukám megengedi. - És állatok is lesznek rajta? Elefántok? - Lesznek. - Mekkora elefántok? - Ilyen nagyok. - Igaziak? - Persze hogy igaziak. Trombitálni fognak az ormányukkal, és a hátukon fákat fognak cipelni. - Az én szigetemen sündisznók élnek. Ha hozzányúlsz, így összegömbölyödnek, és megszúrnak a tüskéjükkel. - Egy sündisznó, az semmi – mondta Zsoli. - Semmi. Mert neked nincs. Láttál te már sündisznót? Ekkora ormánya van, és almát eszik, és Benőnek hívják. És ha hívom, akkor előbújik. - Nem is igaz – mondta Zsoli. - Nem igaz? Hát gyere el hozzánk, és nézd meg. Zsoliban egy pillanatra, de csak egy egész rövid pillanatra felötlött, hogy neki most haza kell mennie. Kati és Jutka már biztosan otthon vannak, megmelegítik az ebédet… De hiszen Sanyi olyan közel lakik. És Enis néni még nincs otthon. Sanyinak külön lakáskulcsa van, senki sem fogja megkérdezni, hogy: „Mondd, te kisfiú, te mit keresel ilyenkor itt? Téged nem vár otthon az anyukád?” - No, jössz, vagy nem jössz? – kérdezte Sanyi. - Megyek – válaszolta Zsoli, és táskáját lóbálva, vidáman követte Sanyit. Sanyiék nagy bérházban laktak, még nagyobban, mint amilyenben Zsoli. Fel kellett menni az első emeletre, azután végig egy hosszú folyosón. Sanyi a nyakán láncot viselt, azon lógott a kulcs, hogy el ne veszítse. Kinyitotta az ajtót, és ledobta a táskát. - Te is dobd le. És gyere, adok neked ebédet.

Zsolinak rettenetesen tetszett, hogy Sanyi egyedül melegíti az ebédjét. Otthon mindig Jutka vagy Kati adta neki oda az ebédet, mintha bizony ő óvodás volna. El is határozta, hogy a szigeten ő is tüzet fog gyújtani. - Kicsit lekozmáltam a krumplit, nem baj? – kérdezte Sanyi. - Nem baj. Otthon, ha csak a gyerekek ebédeltek is, mindig szépen megterítették az asztalt, késsel, villával, illedelmesen kellett enni. Sanyi csak úgy az asztalra tette a lábast, kezébe vett egy kanalat, és Zsolinak nyújtotta a másikat. - Gyere, koma, versenyezzünk! Gyorsan, kapkodva merítgették a kanalat a forró, kozmás krumpliba. Zsolinak ez is nagyon tetszett. - Akarsz vizet is? – kérdezte Sanyi, amikor befejezték az evést - Kérek. A piszkos lábast otthagyták az asztalon. A poharat is. - Gyerünk a pincébe – mondta Sanyi. – De esküdj meg, hogy senkinek nem árulod el, hogy elvittelek a szigetemre. - Esküszöm! - És te elviszel majd a te szigetedre. - Esküszöm – mondta Zsoli meghatottan, és úgy érezte, soha még ilyen igaz barátja nem volt, mint Sanyi. Sanyi a pincekulccsal és a zseblámpával előrement, Zsoli utána. Végigmentek a hosszú pincefolyosón, azután Sanyi megállt egy lécajtó előtt, és kinyitotta a lakatot. - Itt vagyunk. - Hát ez csak egy közönséges fáskamra – biggyesztette a száját Zsoli. – Ilyen nálunk is van. - És van hozzá kulcsod? És lemehetsz oda egyedül? És van benne sündisznód? Ami igaz, az igaz: a fáskamrába Zsoli otthon nem mehetett le. És a sündisznó! - Benő, Benőke, mit hoztam neked? – kérdezte Sanyi, és egy almát szeletekre vágva letett a földre. És akkor, ha hiszitek, ha nem, előgurult egy sündisznó. Mulatságos ki állat volt, akkora lehetett, mint egy gombolyag. Buta kis malacszeme volt és helyes kis ormánya. A füle mulatságosan nagy volt. A tüskéi barnák-fehérek. Igazi sündisznó volt. Az almát mindjárt megtalálta, és nagy lelkesedéssel hozzálátott az evéshez.

- A sündisznó szelíd és hasznos, megeszi a bogarakat meg az egereket. Apukám nem bánja, hogy van sündisznóm – mondta Sanyi. Zsoli elragadtatva nézte Benőt. Hát persze, az ő szigetén oroszlánok és tigrisek és elefántok lesznek. De rajzolt oroszlánok, rajzolt tigrisek és rajzolt elefántok. De ez a Benő igazi, és mozog, és almát eszik, és játszani lehet vele. Nem. Egy sziget akkor sziget, ha azon igazi állatok is vannak. - Kéne, mi? – kérdezte Sanyi. - Ha meghívlak a szigetemre, magaddal hozod? - Én elhozhatom – mondta Sanyi. – De miért nem szerzel te is magadnak? Nem Benő az egyetlen sündisznó a világon. - Te hol szerezted? - A cserjésben találtam, az iskola mögött. Tudod, mennyi van ott még? Ezer. Százezer. Hozok egy cipődobozt, és fogunk neked is egy Benőt. - Az enyém Jeromos lesz – felelte Zsoli. - Azután bemutatjuk őket egymásnak. Benő és Jeromos jó barátok lesznek. Gyere. Keresünk egy cipődobozt. Bezárták a fáskamra-sziget ajtaját. Benő, úgy látszik, jól érezte magát egyedül a sötét kamrában, mert egy szóval se kérte, hogy vigyék magukkal. Felnyargaltak a lépcsőn, be a lakásba, és Sanyi hozzálátott a dobozkereséshez. A cipők szépen, kitisztítva, sámfára téve sorakoztak a szekrényben, de nem voltak dobozban. Rémes, hogy a szülők nem teszik el a dobozokat, és nem gondolnak arra, hogy a gyereküknek egyszer sündisznófogáshoz szükségük lehet rá. Sanyi kiment a kamrába, nézegette a fűszert, lisztet, cukrot. A cukor dobozban volt ugye, de a cukrosdoboz olyan kicsi, hogy szóba se jöhet. Ugyanúgy nem lehet mit kezdeni a kávésdobozzal sem. De a zsírosbödön! Nincs is benne sok zsír, csak át kellene tölteni két-három fazékba. Kiszedték a szekrényből a fazekakat, merőkanállal telepítették át a zsírt a bödönből a fazekakba. Kicsit mellé is csurgott néha, a kezükre is, a ruhájukra is, a konyhakőre is. A követ egy törülközővel tisztára is törölték. Elmélyülten dolgoztak, amikor kulcs fordult a zárban. Sanyi anyukája ért haza. Döbbenten állt meg a konyhaajtóban. - Hát ti mit csináltok? Különös, hogy a felnőttek a legvilágosabb, legésszerűbb magyarázatot is milyen nehezen értik meg. Pedig Zsoli és Sanyi egyszerre próbálta elmondani, hogy csak a ligetbe akarnak menni sündisznóért, és a bödön csak a cipődobozt helyettesíti, és ha kivették belőle Jeromost, akkor úgyis újra visszaadják… Enis néni jajgatott és sápítozott, és pofonokat ígért, és végül azt kérdezte Zsolitól:

- Mondd, te jómadár, ki vagy te tulajdonképpen? És milyen rosszaságokra tanítod a fiamat? - Ő nem tanított semmire… ő a Kovács… - Kovács Zsolt vagyok, a második a-ba járunk Sanyival… - És téged a mamád csak úgy elenged ilyenkor? Zsoli egyszerre falfehér lett a rémülettől Dehogy engedték el őt! Biztosan rémülten keresik már! Az iskolában meg a rendőrségen meg a mentőknél meg a kórházban! És Jutka és Kati sírnak, és anyu is sír, és apuka… Jaj, hiszen neki gyorsan haza kell mennie! - De ilyenkor? Egyedül? – kérdezte Enis néni. – Nahát, még éppen ez hiányzott nekem, úgyis annyi dolgom van, azt se tudom, hol áll a fejem! Azzal kézen fogta Zsolit, és vezette hazafelé. Az utcán már koromsötét volt. A villanylámpák égtek, az üzletek rolóit már lehúzták. És ahogy közeledtek Zsoliék otthonához, Zsoli szíve egyre nehezebb és nehezebb lett. És amikor beléptek az ismerős kapualjba, a házmester néni felkáltott: - Kovácsék! Kovácsék, ne tessék már rémüldözni… itt van a Zsoli… hazahozták a gézengúzt!

6.fejezet Segítsetek jónak lenni

Ha azt hiszitek, hogy otthon két nagy pofonnal várták Zsolit, hát nagyon tévedtek. Sokkal, sokkal rosszabb dolog várta. Kati és Jutka zokogtak: „Hol van a mi kis testvérünk? Jaj, mi történt a testvérünkkel? Csak nem szaladt villamos alá? Csak nem ütötte el egy autó? Talán felmászott egy kerítésre, és leesett, és most törött kézzel-lábbal fekszik egy kórházban. Jaj, hol keressük a mi kis Zsolikánkat? Csak még egyszer jöjjön haza, neki adjuk a Cili mackót…” Így keseregtek a kislányok. Anyuka szeme körül pedig mély, fekete karika volt a gondtól és a rémülettől. Ás apuka nem volt otthon, átszaladt a rendőrszobára, és bement az iskolába, és kérdezett mindenkit: „Nem látták a kisfiamat? Barna haja van, szürke pulóver volt rajta, fehér zokni és barna szandál, és nagyon hasonlít rám…” És amikor Enis néni kézen fogva hazavitte a kis csavargót, mindenki sírt és a kezét tördelte, és apuka akkor jött haza a

rendőrszobáról, és semmit sem szóltak Zsolihoz. Csak Enis néni mesélte el, hogy a pincében játszottak, és el akartak menni sündisznót fogni. - Én sietek is haza – mondta Enis néni – Majd otthon ellátom a fiam baját… - Azzal otthagyta Zsolit az előszoba közepén. Rengetegen voltak az előszobában, az egész szomszédság betódult, és mindenki tanácsot osztogatott. „Ha az én kölyköm volna, agyonverném!” „Szíjat kell hasítani a hátából!” „Ne adjanak neki vacsorát, takarodjon aludni az ilyen!” „Aludni? Kukoricán térdepelni három napig!” „Ezek a mai gyerekek! Csak bajt és izgalmat tudnak okozni az embernek.” - Eredj a fürdőszobába, moss kezet és gyere vacsorázni – mondta anyuka nagyon halkan. A szomszédoknak pedig azt mondta: - Köszönöm a szívességüket, viszontlátásra. A szomszédok elmentek, Jutka és Kati megterítették az asztalt, anyuka behozta a vacsorát. Zsoli kedvence volt: gulyásleves és fánk. Mindenkinek három gyönyörű, baracklekváros, óriási fánk jutott. És szótlanul és kedvetlenül vacsorázott az egész társaság, és senki, de senki egy árva szót sem szólt Zsolihoz, és nem mondták, hogy „merre jártál, te haszontalan”, és nem mondták, hogy „sarokba kellene állítani”, és nem mondták, hogy „mennyit izgultunk miattad”, és azt sem mondták, hogy „hailyesmimégegyszerelőfordul”… Zsoli várt és hallgatott és szepegett, hogy mikor jön a nemulass. De megették a gulyáslevest, megették a fánkot, anyuka azt mondta: „Kedves egészségetekre!”, és leszedték az asztalról a piszkos edényt, és összesöpörték a földről a morzsákat, és még mindig senki sem szólt Zsolihoz. És Zsoli a dühöngőre bámult, és úgy látta, hogy ott valami furcsa van, valami mintha nem úgy volna ott, mint reggel, és egyszerre csak ráeszmélt, hogy mi az a furcsa. A dühöngőn nem volt ott a sziget rajza. Nem volt ott sem a kék tenger, sem a pálmafák, sem a bóják, sem a csónak. Egy vadonatúj, fehér csomagolópapír lógott a falon. Volt sziget, nincs sziget. És akkor Zsoli keserves sírásra fakadt. De akkor se szólt hozzá senki. A lányok söpörtek, anyuka a konyhában mosogatott, apuka a rajzasztalnál dolgozott. Zsoli arca már maszatosra ázott a sírástól, néha egészen belefáradt, ilyenkor csak halkan sóhajtozott, azután megint rázendített, és bömbölt, mint egy fúvós zenekar. Apuka még mindig a rajzasztalnál matatott. - Érthetetlen, hogy hova lett az a kérvény. - Én nem nyúltam a rajzasztalodhoz, apuka – mondta Kati. - Én sem – mondta Jutka. – Talán a Zsoli. Zsoli erre még jobban zokogott. - Ha Zsoli lett volna, már régen megmondta volna – mondta erre anyuka. – Most pedig eredjetek lefeküdni. Zsoli, hagyd abba a sírást, indíts!

- De én… én még nem írtam meg a leckét. - Este kilenckor nem lehet leckét írni. Este kilenckor aludni kell. Zsoli erre újabb sírással válaszolt. Anyuka most már igazán megijedt. Még belebetegszik ez a gyerek a sok sírásba. Intett apukának, és apuka odament Zsolihoz. Gyengéden megfogta a fia összekócolt haját. - Nem akartál valamit mondani nekem, Zsoli? - De… de igen… én… éhén… én áztattam le a bélyeget, mert azt hittem… mert azt hittem… és csak sündisznót akartam szerezni a szigetemre. - Milyen szigetedre? - Hát… ami… amit… amihez… hogyha kimeszeljük a kiskamrát… ha jó leszek… - És jó vagy? - Én nem tudom… éhén nem tudom… én mindig jó akarok lenni… de nem tudok egyedül… mert mindenki csak azt látja, amikor rossz vagyok. Amikor jó vagyok, azt nem mondja senki. Mindig csak a rosszaságot írják fel. És nincs már a szigetem a dühöngőn. - Igazad van, Zsoli – mondta apuka elgondolkozva. – Egy kisfiút nem lehet egyedül hagyni a háborgó tengeren, mert így sosem fog eljutni a szigetre. Tegyük vissza a csónakot? El akarsz indulni újra? - I… Ihigen… - szepegte Zsoli. Apuka odament a színes krétákhoz, és megint felrajzolt egy szigetet. Ha lehet, még szebb és vidámabb szigetet, mint amilyen a múltkori volt. Még piros virágok is voltak rajta, és vidám ezüst halacskák ugráltak ki a sziget körül a tengerből, és fehér sirály repült a víz fölött. És a csónakban most nemcsak egy kisfiú ült, hanem egy apuka, egy anyuka és két kislány is. - Mindenki segíteni fog neked evezni – ígérte apuka. - De a sziget egészen az enyém. Csak az enyém lesz – mondta Zsoli. – Ugye? -Egészen. Zsoli maszatos arcán felszáradtak a könnyek. Kati pedig odasúgta: - Nézd, Zsoli. Az ébresztőórát beállítom öt órára, és felkelek, és megtanulom veled a leckédet, hogy elkészülj. Jó? Most szaladj mosakodni. - Jó – mondta Zsoli hálásan, és felkapta a pizsamáját, papucsát, törülközőjét, és beszaladt a fürdőszobába. Kati megfogta az ébresztőórát, hogy felhúzza, és akkor látta, hogy már be van állítva a csengő, és fel van húzva az óra, mégpedig hajnali fél ötre.

7.fejezet Rohan a csónak

Reggel fél ötkor csöngött az ébresztőóra. Jutka éppen arról álmodott, hogy nyár van, érik a barack, és a fának támasztott létrán állva kosárkába szedi az édes gyümölcsöt. Azon törte a fejét, hogy mi lenne, ha mosatlanul megenne egyet – még szerencsére nem harapott bele -, amikor megszólalt a csengő. „Hol vagyok? Hol a barack? – gondolta csodálkozva. – Ó, hiszen ősz van, tanítás van, itthon vagyok; de miért cseng az óra ilyen korán? Hát persze, Zsolinak akarok segíteni.” Alighogy kidugta lábát a takaró alól, látta, hogy Kati is mocorog. A két iker egymásra nevetett. - Te is? - Te is? És gyorsan kibújtak az ágyból, és szaladtak mosakodni mind a ketten. Negyedóra múlva felébresztették Zsolit is. - Kelj fel Öcsi, meg kell írni a leckédet. És amíg Zsoli álmosan öltözött, Kati elkészítette a reggelit, Jutka pedig megnézte Zsoli tanrendjét. Mert az az igazság, hogy Kati is és Jutka is nagyon szeretik Zsolit, és nagyon sajnálják. Mert képzeljétek csak el, milyen jó Katinak és Jutkának. Ők ikrek. Amióta csak az eszüket tudják, mindig ketten voltak. Együtt jártak óvodába, együtt járnak iskolába, együtt játszanak, megbeszélhetnek mindent. Ha egyikük elfelejtené, hogy holnapra hány szakasz van feladva a versből – akkor emlékszik rá a másikuk. Ha labdázni akarnak – egyikük dobja, másikuk elkapja. Ha pingpongozni van kedvük – hát ketten vannak hozzá. Még dominózhatnak is ketten. És ha egyikük pamutot akar gombolyítani – ott a másik, aki tartja a pamutot. De mit csináljon szegény Zsoli? Ha játszani akar – útban van. Ha beszélgetni akar – maradjon csendben. Ha kérdez valamit – te kis buta vagy. Igen, ha az ember végig gondolja, sokkal szerencsésebb dolog ikerkislánynak lenni, mint egy szem fiúnak. Jutka és Kati most végiggondolta, és egyszerre jutott eszükbe, hogy segítenek Zsolinak, Kati megfőzte a kávét, megkente a kenyeret vajjal, és baracklekvárt is tett rá, és tálcára tette, behozta Zsolinak, és kedvesen azt mondta:

- Egyél, Zsolikám, és vigyázz, ne csöpögtesd a ruhádra, és mosd meg a kezedet, mielőtt folytatnád a leckeírást. - Jutka pedig az olvasókönyvet tartotta a kezében, és azt mondta: - Figyelj jól, Zsolika, felolvasom a leckét, te mondd szépen utánam: „Itt van az ősz, itt van újra, Petőfi Sándor verse.” Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból szeretem? de szeretem Zsoli jóízűt harapott a lekváros-vajas kenyérből, és Jutka után mondta: - Itt van az ősz, itt van újra. Petőfi Sándor verse. Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig, énnekem… - Remekül megy – dicsérte Jutka, és mire Zsoli végzett a reggelivel, tudta mind a három szakaszt, ami mára volt feladva. Jutka elmosogatta a reggeli edényt, Kati pedig a számtankönyvet vette elő. Zsoli tiltakozott. Számtanból neki csillagos ötöse van, ő megcsinálja egyedül is. - Megcsinálod, megcsinálod, de egy óráig ábrándozol rajta. Ne félj, nem akarom kiszámítani helyetted, csak itt maradok veled, hogy el ne aludj. Nyolcra iskolában kell lenned. Így hát Kati felolvasta a szöveges feladatot: - A halászszövetkezetben az első fogásnál 38, a másodiknál 19 hal került a hálóba. Hány halat fogtak ezzel a két fogással? És ha a halak közül 54 ponty volt, hány másféle halat fogtak? Zsoli összeadta: 38 meg 19 az 58, és ha ebből 54 ponty, akkor 3 másféle hal volt. Melyik lehetett a másféle hal? – gondolta elábrándozva. – Csuka? Vagy harcsa? Esetleg keszeg? Vagy bálna? Vagy óriási cápa? Olyan cápa, amilyen a szigete körül úszkál? És megeszik a cápák a hajótörötteket? - Zsoli, Zsoli, most min ábrándozol? Elaludtál? – kérdezte Kati. - Nem, nem, igazán nem – riadt fel Zsoli. – Csak… - Ugye, ugye, milyen jó, hogy itt vagyok és nógatlak. Milyen leckéd van még? - Környezetismeret. A fákról és a bokrokról. A munkafüzetbe kell rajzolni. És semmi más. Zsoli elővette a zöld ceruzát, és rajzolt egy fenyőágat és egy lombos ágat, azután berakta a táskáját, és negyed nyolcra készen volt minden leckéjével.

Apuka már nem volt otthon – ő hat órakor indult el a gyárba, anyuka éppen indulásra készen állt az előszobában. Zsoli pedig azt mondta: - Nekem indulásig még van egy negyedóra időm. Segíthetek valamit? - Nem kell, Zsolikám. Egy negyedóráig játszhatsz, vagy mesekönyvet olvashatsz – mondta anyuka -, vagy hallgathatod a rádióban a reggeli zenét. És várj csak… Azzal anyuka visszament a szobába, és a dühöngőn megfogta a kis csónakot, és kihúzta belőle a rajzszöget, és egy bójával előbbre vitte. - Azt hiszem, apuka is helyeselni fogja. Mert úgy határoztunk, Zsolikám, hogy ha nagyon jó leszel, akkor nemcsak egy napot haladhat egy nap alatt a csónak, esetleg kettőt is. Mintha nem is evezős csónak volna, hanem motorcsónak. - Vagy atom-tengeralattjáró, vagy űrrakéta! – kiáltotta Zsoli boldogan. – Én olyan jó leszek, hogy a csónakom rohanni fog, hogy olyan gyorsan a szigetemre érek, mint egy űrhajóval! – Kiáltotta Zsoli boldogan. – Én olyan nagyon jó leszek… - Meglátom, meglátom – nevetett anyuka. – Most siessetek az iskolába. És… - Vegyünk sálat, és gomboljuk be rendesen a kabátunkat, és nézzünk balra, mielőtt leléptünk az úttestről, és az úttest közepén nézzünk jobbra, és csak akkor menjünk át, amikor a lámpa zöldet mutat! – kiabálták a gyerek. – Ugye? - Így bizony – mondta anyuka -, és hiába nevettek, és hiába gondoljátok, hogy már a könyökötökön nő ki a figyelmeztetés. Inkább ezerszer gondoljatok rá, mint, hogy egyszer baj történjék.

8.fejezet Belépőjegy a titkos szigetre

Három nap alatt Zsoli csónakja hatbójányival haladt előre. Zsoli megállt a dühöngő előtt, és még a füle hegye is piros lett az örömtől. A csónak már a nagyobb utat megtette. Tajtékos, viharos hullámok maradtak el mögötte, és előtte repültek a sirályok, és egyre közelebb került hozzá a sziget sziklás partja és hajlongó, zöld, karcsú pálmafái. És odakinn a kiskamrában is csoda dolgok történtek. Egyik este apuka azt kérdezte: - Zsoli, készen vagy a leckével? Nem akarnál lejönni velem a pincébe?

És zseblámpát fogtak, lementek a fáspincébe, és kitakarították a pincét, gyönyörűen felrakták a hasábfákat. - Minek kell a hely? – kérdezte Zsoli reménykedve. Apuka nevetett. - Jól tudod te. Csak kérdezed, ravaszdi. Hát a kiskamrából ide fogom lehordani a limlomot. - A szigetemről? – kérdezte Zsoli. - A szigetedről. Mert úgy látom, viharsebesen partot fogsz érni. Zsoli állt a dühöngő előtt, és számolt. Ma csütörtök reggel van. Péntek, szombat. Vasárnapig csak három nap van. De még négy bója van előtte. Ha nagyon-nagyon-nagyon jól viselkedik. Ha az iskolában kapna egy csillagos ötöst… Ha a fiókját gyönyörűen rendbe tenné… Talán akkor… Mert azért az volna az igazi, ha vasárnap foglalná el a szigetét, amikor egész nap ideje van a játszásra. És meghívhatná a barátait, és sátrat verne a szigeten… Jutka és Kati is valami egészen titokzatos dolgot műveltek: vászondarabkákat varrogattak és hímeztek, és amikor Zsoli a közelünkbe ért, akkor gyorsan eldugták. És Zsoli mégis látta, igen, határozottan látta, hogy a valami, ami készül, egy gyönyörű zászló, és az van ráhímezve: ZSOLI SZIGETE Reggel fél nyolc volt. Zsoli gyorsan kimosta a kávéscsészéjét, szépen bevetett ágyán megigazította a takarót, hátára vette a táskáját, és elindult az iskolába. Az úttestre csak akkor lépett, amikor zöldet mutatott a lámpa. Nem rugdosott kavicsokat, nem lépett bele a pocsolyába, rendes volt és illedelmes: mindenáron el akart jutni a szigetre. De hát sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Az iskola kapujában találkozott Hartai Bercivel, akivel tavaly egy padban ültek. De Hartai Berci szemüveget kapott, és a tanító néni előreültette az első padba, és Zsoli mellé odakerült Enis Sanyi. És a két régi padtárs nagy örömmel üdvözölte egymást, és Berci megmutatta Zsolinak, hogy mit kapott a bátyjától: egy iránytűt. Egy igazi iránytűt. „Akármerre fordulsz, akármerre fogatod, a mutató mindig észak felé mutat. Hát nem nagyszerű? Ide nézz, előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél…” Zsoli el volt bűvölve. Egy iránytű. Úszik egy hajó a tengeren, és felhő borítja a napot, vagy éjszakai köd borul az óceánra, és mégsem lehet eltéveszteni az irányt. Előttem van észak… Minden igazi hajósnak van iránytűje. És minden hajótöröttnek. És minden magányos szigeten kell egy iránytű. Legalább kölcsön. Egy napra. De Bercinek láthatóan esze ágában sem volt a kezéből kiadni az iránytűt még egy percre sem.

- Minek neked iránytű? – kérdezte Zsoli. - Hogy legyen. Játszani. - Majd megkérem apukámat, hogy vegyen egyet nekem is. - És neked minek? - Hogy elvigyem a szigetemre. - Milyen szigetre? - Nekem van egy igazi szigetem. A tenger közepén. És hajóval megyek oda. És ha akarom, vasárnapra odaérek. És pálmafák lesznek rajta, és elefántok, és tigrisek és egy sündisznó. - Jó hazudós vagy. - Én nem vagyok hazudós. - Azért is ültem el mellőled, mert hazudós vagy. - Nem igaz, azért ültél el mellőlem, mert szemüveges vagy. - Megmondom Gizi néninek, hogy kicsúfoltad a szemüvegemet. - Na várj csak! – kiáltotta Zsoli méltatlankodva, és fejét előrehajtva neki akart rontani Bercinek, mint egy kis öklelő tinó. Abban a pillanatban egy hatodikos fiú elkapta Zsoli karját. - No mi lesz, pockok? Verekedés? Hogy hívnak téged? És hogy hívják a tanító nénidet? Majd megmondom neki… - Árulkodó Júdás – kiabálta Berci -, sehogy se hívnak minket. Gyere, Zsoli, szaladjunk! – És a két verekedő gyorsan befelé iszkolt az iskolába. A lépcsőn utolérték Enis Sanyit. - Sanyi! – kiabálta Zsoli. – Sanyi, a Hartai nem akarja elhinni, hogy van egy szigetem elefánttal és sündisznóval. Légy szíves, mondd meg neki, hogy igazán van… - Igazán van – mondta Sanyi. – Egy titkos sziget. - Te talán láttad? – kérdezte Berci. - Még nem láttam, de meg vagyok híva, és a fele sziget az enyém – jelentette ki Sanyi, és Zsolit ugyan nagyon meglepte ez a válasz, mert nem emlékezett rá, hogy meghívta volna Sanyit, arra sem, hogy nekiadta volna a sziget felét – de hallgatott. És Berci elsápadt az irigységtől. - Mind a ketten hazudtok. - Ha megint elkezded, felöklellek – mondta Zsoli. - Neked adom az iránytűmet, add nekem a fele szigetet. - Egy szigetnek csak két fele van – mondta gyorsan Enis Sanyi. - De azért odamenni lehet.

Szerencsére felhangzott a csengő, és a három fiú lélekszakadva nyargalt a 2/a osztályterme felé. Bejött Gizi néni, és megkezdődött a nyelvtanóra. Tréfás szótagolást játszottak, amit az osztály nagyon szeretett. Valaki mondott egy szót, és a következő egy olyan szót talált ki, ami az előző szó utolsó szótagjával kezdődik. Például: - Bú-za – kezdte Faragó Tomi. - Za-var – folytatta Ács Ági. - Var-jú – vágta rá Hartai Berci. - Ju-ci – kiáltotta Koós Géza. - Ci-pó – mondta diadalmasan Fekete Jancsi. - Po-hár – hadarta Tóth Veronika, és minden gyerek izgult, mert aki elakad, az zálogot ad! - Há-mas. - Mas-ka-ra – hangzott Kenéz Imrus felelete. - Ez különösen jó volt – bólintott Gizi néni. – No nézzük, ki lesz a győztes, és ki ad zálogot! Zsoli izgatottan figyelt, a füle is égett. Már nagyon közeledett hozzá a sor. - Ra-bol. - Bol-ha. - Ha-ho-ta – mondta Fóth Feri, és ez is nagyon tetszett Gizi néninek. - Ta-va-szi – ragyogott fel Enis Sanyi képe, és Zsoli nagyot nyelt, mert ő következett. - Szi-get! – kiáltott fel diadalmasan. A mögötte ülő Rózsa Tomi ijedten gondolkozott. - Get… get… nem tudok olyan szót, ami get-tel kezdődik – ismerte be bánatosan. Akkor Zsolié az ötös, Tomi zálogot ad, és aki még egy ötöst akar szerezni, az megmondja, hogy az előbbi játékban kinek nem volt egészen pontos a felelete. No, gondolkozzatok csak! Bú-za, za-var, var-jú, Ju-ci, ci-pó, po-hár… Zsoli jelentkezett. - Nos? - A var-jú-ban az ú hosszú, a Ju-ci-ban az u rövid, a ci-pó-ban az ó hosszú, a po-hár-ban rövid… - Nahát, Zsoli, te megtáltosodtál – mondta Gizi néni. – Csak ámulok és bámulok. Add ide az ellenőrződet, beleírom a dicséretet. - Könnyű neki – mondta morogva Rózsa Tomi. – Könnyű volt neki kitalálni a szigetet, amikor igazán van neki egy szigete. - Mit mondasz, Tomi? – csodálkozott Gizi néni.

- Nem akartam semmit mondani – morogta Tomi. Zsoli visszament a helyére. Elolvasta, mit írt Gizi néni az ellenőrzőjébe. Zsoli nagyon szépen halad, Okosan és jól felelt, megdicsérem. Betette az ellenőrzőt a táskájába. Ebben a pillanatban egy papírgalacsin repült a padjára. Óvatosan, a tenyere alatt kibontotta. Üzenet volt: „Ha beengedsz a szigetedre, megkapod az iránytűt. Berci” Sanyi odanyúlt a papírgalacsinért. - Mutasd! Elolvasta, és mérgesen visszadobta. - Éntőlem hívj oda mindenkit. Osztogass belépőjegyet. Itt látható a Kovács Zsoli titkos szigete! Belépődíj három alma és egy iránytű. Szép kis sziget, amit nekem ígértél! - Én nem ígértem – suttogta Zsoli, de Gizi néni odanézett és erre ijedten elhallgatott. Más nem hiányzik, mint hogy visszavonják a dicséretet. - Most hosszú szavakat fogunk játszani – mondta Gizi néni. – Próbáljatok minél hosszabb szavakat mondani. Tessék. - Sárgarépa. - Helyes – bólintott Gizi néni. - Legfélelmetesebb. - Köménymagleves. - Sóska – mondta Kenéz Imrus. - De Imrus – csóválta a fejét Gizi néni. – Miért volna a sóska hosszú? - Mert nem szeretem, és mindig azt mondják, hogy hosszú ideig eszem – mondta Imrus, és mindenki nevetett. - Látom, már nem fértek a bőrötökbe – mondta Gizi néni, de ő is mosolygott. És nem tudta, hogy az osztálynak az a baj, hogy padról padra terjed a hír, hogy van Zsolinak valahol egy titkos szigete, pálmafákkal és csónakkal, és jó lenne oda eljutni valahogy. Esetleg belépőjegyet venni, mint a cirkuszba. És az utolsó padban Vilcsek Feri és Tóth Emmi már úgy tudták, hogy oroszlánok is vannak a szigeten, és egy világítótorony, és a világítótoronyban egy elvarázsolt királylány él bezárva…

9.fejezet Benő a szemétládában

Pénteken hajnalban Zsoli arra ébredt, hogy neki valami nagyon fontosat kell megnéznie. De mit is? Hirtelen eszébe jutott, és kiugrott az ágyból. Persze. A dühöngőt. Mert valami olyasmire emlékezett, mintha tegnap este apuka két bójával előbbre tűzte a csónakot… Papucsba bújt, odaszaladt a dühöngőhöz. És valóban. A csónak már egészen-egészen közel járt a parthoz. Ha minden jól megy, vasárnapra eléri a szigetet. És miért ne menne jól? Ha eddig sikerült ötösökre felelnie, szót fogadni, két napot csak kibír valahogy! Torna volt az első óra, nagyon sietett, mert ilyenkor fel kell menni a tornaöltözőbe, levetkőzni, és levenni azt az átkozott magas szárú cipőt, amiben mindig tornaóra előtt csomósodik össze a fűző. Úgy sietett, hogy nem is vette észre Enis Sanyit, aki pedig torkaszakadtából kiabált utána: - Zsoli, állj meg! Zsoli, várj! Megállt az ABC-üzlet kirakata előtt, ahol mindig szívesen megbámulta a zöldborsókonzervből és paradicsomos halból készült tornyokat, és bevárta a lihegő Sanyit. Sanyi olyan volt, mint egy teherhordó csacsi. A hátán az új iskolatáskája, egyik kezében a tornazsák, és az uzsonnatáska, a másik kezében egy hatalmas, elnyűtt aktatáska. - Mi van veled, mit cipelsz? - Neked… neked hoztam. - Mit? – kérdezte Zsoli meglepetten és izgatottan. - Benő van benne, a sündisznóm. - Nekem? - Neked. - Igazán??? - Igazán. - Örökbe? - Örökbe. Ha beengedsz a szigetedre. - Úgyis beengednélek – mondta Zsoli nagylelkűen. – Még ha nem is adod nekem. - De neked adom. Vigyük fel gyorsan az osztályba, és gyömöszöljük be a padba. - Torna előtt nem szabad felmenni az osztályba.

- Korán van még, nem lát meg senki. Végigszaladtak az első emeleti folyosón, a 2/a terméig. Az ajtó zárva volt, de szerencsére benne volt a kulcs. A padhoz szaladtak, és megpróbálták begyömöszölni a táskát. - Túl nagy. És nem férnek el mellette a rendes könyveink. - Muszáj – lihegte Sanyi. – Muszáj neki. Közben csöngettek, és a két drágalátos csemete törte, nyomorgatta az ócska aktatáskát. - Akkora táskát hoztál, mint egy csatahajó. - Ahelyett, hogy megköszönnéd. - Megköszönöm, de észre fogja venni Gizi néni. - tegyük a földre, a pad alá. - Ott is meglátja, és kikapunk. Tanácstalanul néztek körül. Egy osztályteremben mindennek megvan a helye: táblának, virágcserépnek, szivacsnak, krétának, számtankönyvnek – de hova lehet eldugni egy sündisznót? Pláne egy óriási, rongyos aktatáskával együtt? És ha kivennék Benőt a táskából? Letennék a földre? Bizonyosan elmászkálna, vagy felmászna a padra, és valaki ráülni, képzeljétek csak el, ráülne a tüskés hátára! Zsoli szeme a szemétládára esett. - Oda nézz! Dugjuk a szemétládába táskával együtt. - Nagyszerű! A zöld szemétláda – akárcsak kényelmes sündisznóólnak készült volna! Belefért az aktatáska – persze kinyitva, hogy Benőke levegőt kapjon. És egy almát is összeaprítottak, hogy Benőnek legyen mit rágcsálnia. A szemétláda fedelét egy icipicit félrehúzták, csak annyira, hogy friss levegő jusson Benőnek, de csak kis nyílást hagyva, nehogy a disznófülű (sőt: sündisznófülű) kisétálhasson rajta. És megnyugodva szaladtak le a tornaöltözőbe. Éppen az utolsó pillanatban. Tornaóra alatt labdajáték volt és kötélmászás, amit Zsoli nagyon szeretett. És torna után nyelvtanóra volt. Óra elején Kenéz Imrust nagyon megszidta Gizi néni, mert Imrus egy kisautóval játszott. Az autót a születésnapjára kapta, elemmel működött, és sajnos, dudált is, és a dudaszót hallotta meg Gizi néni. - Ha még egyszer olyasmit hoztok az iskolába, ami nem idevaló – mondta Gizi néni - , elveszem tőletek, és év végén kapjátok vissza. És beírom az ellenőrzőtökbe, pedig az ellenőrzőtökbe jobban szeretek dicséretet írni, mint szidást. De egyszer végre meg kell tanulnotok a rendet. Nem vagytok elsős csöppségek, másodikos nagyfiúk és nagylányok vagytok, az iskola nem játszótér, itt tanulni kell. Kinél van még játék?

Faragó Eszti felállt, és bűnbánóan megmutatott egy pólyás babát. A baba sírt, azt mondta: „mama, mama”, és cuclisüvege is volt. „Olyan pici még, nem mertem otthon hagyni” mondta Eszti. És Takaró Bandi is felállt, ő bevallott egy búgócsigát. Hartai Berci pedig az iránytűt. De Zsoli és Sanyi mélyen hallgattak. És remélték, hogy Benő is hallgatni fog. A hosszú és rövid mássalhangzókat gyakorolták, mondatot kellett mondani hosszú ú-val és rövid u-val, hosszú ű-vel, és rövid ü-vel. Zsoli jelentkezett. - Sűrű erdőben él a sün. - Nagyon jó - mondta Gizi néni. Sanyi pedig ijedten nézett Zsolira. Minek a sünt emlegetni? Még csak két órát bírjon ki a tüskés Benő. Környezetismeret és számtan, és utána vihetik is hazafelé. „Holnapig a fáskamrába teszem – gondolta Zsoli. – És holnap este, de legkésőbb holnapután felviszem a szigetemre.” És Zsoli megint elábrándozott. A sziget most már olyan közel került hozzá, szinte karnyújtásnyira. Még egy nap jó magatartás, még egyetlen nap, és apuka átadja a kiskamra kulcsát. Zsoli képzeletében a szűk kis kamra hatalmassá nőtt. Mintha nem is falak határolnák, hanem igazi tenger, és a mennyezetről lelógó villanykörte helyett nappal izzó napfény ragyogná be, éjszaka pedig a hold és a csillagok mosolyognának fölötte. Mennyi kaland és mennyi játék! A pálmafák tetején kémlelni lehet a messzi tengert. Kalózhajó a láthatáron! És a fadarabokból tüzet lehet csiholni, és az elejtett oroszlán húsát meg lehet osztani a hűséges tüskés Benővel és Enis Sanyival. Még Hartai Bercit is meg lehet hívni egyszer, szegény olyan rosszul lát, és van neki egy szép iránytűje. És meg kellene hívni az egész osztályt… De leginkább Sanyit kell meghívni, meg kell hálálni a nagylelkű ajándékot. Egy idomított sün olyan fejedelmi ajándék, mintha a török szultán vagy a perzs sah egy szelíd elefántot küldene valakinek. És egy elefánt, egy igazi elefánt el se férne a kiskamrában. Talán az egész Kovács-lakásban sem… Mi volt ez? Zsoli arra riadt fel, hogy valami csattant, és egy kislány rémülten felkiáltott. A gyerekek pedig mind felugráltak, és a szemétládára néztek. Amíg Zsoli elábrándozott, az történt, hogy Forbáth Pannit felelni hívta ki Gizi néni. Panni elindult, de útközben felvett a földről egy leesett papírdarabkát, és rendesen, illedelmesen be akarta dobni a szemétládába. Felemelte a láda fedelét, és egy ágaskodó, kapaszkodó, tüskés gombolyag mozdult a láda alján. Pannit olyan váratlanul érte a látvány, hogy ijedtében nagyot kiáltott.

- Egy… valami… mozog a ládában… Gizi néni, kérem! - Biztosan kisegér – mondta Kenéz Imrus. – Gizi néni, kérem, a lányok félnek az egértől. - Nem egér… nagyobb… egy sün – mondta Panni, és riadtan nézett a láda felé. - Egy élő sün? – kérdezte Gizi néni, és ő is a szemétládához ment. – Ez azután érdekes. Tudjátok-e, hogy miről fogunk tanulni a jövő órán környezetismeretből? Nézzétek csak meg a könyvet! - Én tudom, én megnéztem – mondta Hartai Berci. – Az erdő állatairól. Az őzikéről, a mókusról, a sünről. - Úgy látszik, a sündisznó is tudta ezt, és eljött hozzánk bemutatkozni – mondta Rózsa Tomi. Sanyi és Zsoli lapítottak. - Lesz az osztálynak egy sündisznója. Csinálunk élő sarkot! – kiabáltak a gyerekek. – Készítünk neki egy dobozt homokkal, és etetni fogjuk. - ha egyszer nincs gazdája, akkor az osztályé – mondta Gizi néni is. – De hogyan kerülhetett ide a szemétládába? Nem tudná valaki megmagyarázni gyerekek? Sanyi és Zsoli még mindig hallgatott. A sündisznó ugyan nem játék, nem kisautó, nem pólyás baba, de nem is olvasókönyv, és nem színes ceruza, amit az ember magával hoz az iskolába… Gizi néni még mindig a szemétládát méregette. - És érdekes. Egy szakadt aktatáska is van a ládában. Kié ez a táska, gyerekek? Sanyi vérvörös arccal állt fel. - Gizi néni, kérem, az úgy volt… hogy a pincében lakott ez a sündisznó, és úgy hívják, hogy Benő, és almát eszik, és ha hívom, előbújik… - És meg akartad mutatni az osztálynak, élővilágórán? Vagy nekünk akartad ajándékozni? Zsoli szíve elakadt a rémülettől. Sanyi oda fogja adni az osztálynak Benőt. És akkor nem lesz igazi, mozgó sündisznója a szigeten. Vagy nem fogja odaadni, de akkor be kell vallani, hogy miért hozta be az iskolába. Akkor Sanyi most mindent elárul, hogy Benő az övé, hogy együtt rejtették a szemétládába, tanítás előtt, tornaóra előtt fenn voltak a teremben. És ezért szidás jár. És a szidást be kell vallani otthon, és ha bevallja, akkor ez megont rossz pont, és a csónakot apu vissza fogja tenni egy bójával, és eljön a vasárnap… és nem lesz sziget. Hát nem borzasztó? Egy egész heti jól viselkedés, és megint mennyi veszedelem fenyegeti! Az óravégi csengő megszólalt. Gizi néni még mindig a sündisznó mellett állt, és újra megkérdezte Sanyit: - Nos? Minek hoztad be az iskolába?

- Odaadom az osztálynak – mondta keservesen Enis Sanyi. - Ez nagyon kedves tőled – mondta Gizi néni. – És most menjetek ki a folyosóra sétálni. A hetes nyissa ki az ablakot. Benőt pedig környezetismeret-órán alaposan meg fogjuk nézni, és megtanuljuk róla, hogy mivel táplálkozik, hogyan él, hogyan ás magának föld alatti üreget, és miért fél a rókától és a fülesbagolytól. Talán le is rajzoljuk. De óra után arra kérünk, hogy vidd haza, és tedd csak le újra a pincébe, mert a sündisznó a sötét, csendes helyen érzi jól magát. És a mi osztálytermünk nem is sötét, és nem is csendes, igaz, gyerekek? Sanyi Zsolira nevetett, és Zsoli képe is felderült. A viharos felhők szertefoszlottak – a jóság-csónak most már igazán nyílegyenesen repül a sziget felé…

10. fejezet Föld! Föld a láthatáron!

Pénteken apuka korábban jött haza a gyárból. Felhúzta az ócskábbik melegítőjét, azt, amelyikben otthon fúrni-faragni, ezermesterkedni szokott. Felhozta a pincéből a létrát, és nem tudni, honnan, egyszerre csak hozott egy nagy vödör meszet, egy meszelőt, és bevonult a kisraktárba. A kamrából akkorra anyuka már mindent kihordott, régi polcokat, limlomot, nem maradt ott semmi, de semmi, talán még egy falba vert szög sem. - Sok a leckétek? – kérdezte anyuka a három gyereket. - Nincs sok. - Hát ha siettek, vacsora előtt elmehettek moziba. - De én inkább nem mennék – mondta Zsoli. - Hiszen te úgy szeretsz moziba menni – csodálkozott anyuka. - Igen, de most nem nagyon szeretnék. Mert… - Mert? Zsoli elpirult. Kicsit úgy volt, mint Mikuláskor vagy karácsonykor vagy születésnapkor, amikor tudta, hogy valami meglepetés készül, és inkább kukucskálni szeretett volna, és nézni, lesni szívdobogva. - Csak menjetek el – nevetett anyuka –, nekünk apukával itt nagyon sok dolgunk van. Így hát a gyerekek megírták a leckét, azután lementek a közeli moziba, és jegyet váltottak. Egy expedíciós film volt, vadászokról és dzsungelről, és máskor Zsoli úgy, de úgy könyörgött

volna, hogy szeretné megnézni – de most alig tudott a filmre figyelni. Folyton az járt az eszébe, hogy már csak egybójányira van a csónakja a parttól, és apuka és anyuka most egész biztosan a szigetet, az ő szigetét meszeli… - Maradj már nyugton, ne fészkelődj, Zsolika – mondta Jutka. – Nem érdekel a film? A te kedvedért jöttünk egy expedíciósra. - Érdekel – mondta Zsoli, de nem bírt nyugton maradni. Az előadás végén legszívesebben futott volna hazáig, és kettesével szedte a lépcsőket a türelmetlenségtől. - Itthon vagyunk, itthon vagyunk, csókolom - kiabálta már az előszobából. – Ugye, megnézhetem a szigetemet? - Még egy nap – mondta anyuka. - De én… légy szíves… Apuka nevetett. A konyhában állta, még mindig az ócska kezeslábas volt rajta, de a meszesvödör már üres volt, és egy másik vödörben forró víz volt és mellette súrolókefe, és anyukán is az a köpeny volt, amiben takarítani és súrolni szokott. - Holnap szombat, és vasárnapra megszárad a meszelés és a súrolás – mondta apuka. – Ha minden jól megy, és a jóságcsónak szerencsésen partot ér, akkor felszerelek neked mindent, és vasárnap elfoglalhatod a szigetet. - De csak egy picikét hadd nézzem meg! - Nem látsz rajta semmit. - De csak egy kicsit. - Nem bánom – mondta apuka, és kitárta a kiskamra ajtaját. A kiskamrában égett a villanylámpa, és olyan lámpaernyő volt rajta, mint egy bennszülött kunyhó csúcsos teteje, szalmából vagy nádból, egyszóval valami egészen gyönyörűséges volt. És a lámpa fénye megvilágította a fehér falakat. A falakon körös-körül kartonból kivágott színes pálmák voltak és virágok, és a faágakon majmok ugráltak, és a fák alatt egy zsiráf volt és egy trombitáló elefánt. És az egyik falon világoskék hullámok voltak és egy hófehér világítótorony. Minden levehető volt és cserélhető, és körös-körül a falra erősítve polcok voltak, egy hajótörött minden fontos felszerelésével: kis szerszámkészlettel és zseblámpával, még egy kis tranzisztoros rádió is volt. Zsoli felismerte a kis rádiót, amit három évvel ezelőtt vett apuka karácsonyra, és amit nemrég javítottak meg. És ami a legizgalmasabb: a padlót gyékényszőnyeg borította, és lóca is volt a sziget közepén. És könyvek is voltak az asztalon, Zsoli messziről megismerte a Robinsont és a Gulliver utazásait. Ha a hajtöröttnek kedve szottyan, olvasni is tud a szigeten, esetleg még a leckéjét is ott írhatja meg… És az egyik

polcon egy távcsövet is észrevett Zsoli. Ha nem is éppen katonai messzelátót, csak egy régi színházi látcsövet, de azért nagyon alkalmasat arra, hogy egy hajótörött a festett világítótoronyból kémlelje vele a festett tengert… - Én most – kiáltotta Zsoli izgatottan -, én egy kicsit most mindjárt bemennék! - Még nyirkosak a falak, kisfiam. Holnap már szombat lesz, és ha úgy viselkedsz, kisfiam, mint eddig, akkor vasárnap… - De én… - nyafogta Zsoli izgatottan -, én most mindjárt akarok. Apuka megcsóválta a fejét. Zsoli pedig észbe kapott. Hát nem. Most igazán nem lesz szófogadatlan. Besietett a nagyszobába, és még egyszer átnézte a leckét, és még egyszer megnézte, hogy minden könyvet és füzetet berakott-e a táskába. Azután segített asztalt teríteni, de úgy járt, mint a holdkóros, elfelejtette, hogy mindig a kést és a kanalat tesszük a tányér jobb oldalára és a villát a baloldalra; elfelejtett vizespoharakat behozni, csak a szigetre gondolt, a gyönyörű kis szigetére, ahová vasárnap már kora reggel bevonul, és egész nap ott fog játszani, kalózosdit és indiánost és Robinsont és vadászatot. És feltétlenül meghívja Enis Sanyit és Hartai Bercit, mindenféle jókat enni… Anyuka bejött a szobába. - Zsolikám, apuka a lányokkal még elment valahová, csak később vacsoráznak. Adjak neked előre enni? - Hova mentek? – kérdezte Zsoli. - Dolguk volt. - Csak nem nekem hoznak még valamit a szigetre? - Máson már nem is tudsz gondolkozni? – mosolygott anyuka, de valahogy olyan furcsán és vidáman, mint aki azt mondja: „Valóban lehet, hogy még mindig neked hoznak valami ajándékot.” De hangosan azt mondta: - Hát éhes vagy, vagy nem vagy éhes? - Kérek szépen enni – mondta Zsoli. – Mert ha hamarább eszem, hamarább lefekszem, és akkor hamarább lesz reggel… - És hamarább mehetsz a szigetedre – nevetett anyuka. – Hát rendben van, behozom a vacsorádat. Anyuka behozott egy nagy tál spenótot, amit Zsoli nagyon-nagyon szeretett, és jól megtöltötte Zsoli tányérját, és két tükörtojást is tett a spenót tetejére. - Jó étvágyat, Zsolikám, ha kevés, vehetsz még a tálból – mondta anyuka, és kiment. Zsoli pedig elgondolkozva ette a spenótot, és közben tovább ábrándozott. Milyen jó volna ezt a spenótot eltenni vasárnapra. És amikor megéheztek, azt játszanák, hogy ez a vadsóska, mert a szigeten sok vadsóska termett, és azt leszedték, és abból készítették ezt a kitűnő

vadsóskamártást. Ha volna egy kis fazék vagy lábas, vagy legalább egy nagyobb bögre, mert hát így tányérostul mégsem lehet a spenótot elrejteni. Szeme kutatva kémlelt körül a szobában. A kislányok asztalán a varródoboz nem jó. Az iskolatáska nem jó. De… a virágváza. Most úgy sincs benne virág. Zsoli felugrott, leemelte a szekrényről a vázát, az asztalhoz vitte, és szorgalmasan belekanalazta a spenótot. Igaz, hogy ma égesen marad, de annál remekebb hajótörött-ebédjük lesz vasárnap. Egy pillanatra még eszébe jutott, hogy hiszen ebédelni úgyis hazajönnek a szigetről, és lehet, hogy Sanyi és Berci nem is rajong a spenótért – de hát ezek jelentéktelen apróságok. A hajótörötteknek kell valamit enniük, és egy hajótörött nem lehet válogatós. A nyers oroszlánhúst, a falevelet, gombát, gyökeret, sült sáskát és spenótot is meg kell ennie. A váza megtelt spenóttal. Valahova el kéne rejteni. A szekrényre visszatenni nem lehet, mert reggel portörléskor észreveszik, hogy tele van spenóttal. Az ágy! Az ágyat Zsoli úgyis maga bontja, maga veti. Jól le kell kötni a váza száját, hogy ki ne ömöljön belőle a spenót, és ügyesen be kell állítani a sarokba, a falhoz, a párna csücske alá, így ni! Majd éjszaka vigyázni fog, hogy a párna másik felén tartsa a fejét, és akkor nem lesz semmi baj. Annyi ideje volt, hogy eldugja a spenótos vázát, amikor jött is anyuka a szobába. - Ízlett, kisfiam? Hű, hát igazán derekasan ettél belőle. - Nagyon jó volt – felelte Zsoli illedelmesen. – Köszönöm szépen. - Egészségedre. Nézd, még a kezed is spenótos lett. Mosd meg szépen, és sütök neked palacsintát. - Nagyszerű! – örült Zsoli. – És gyorsan meg fogok fürödni, és máris bebújok az ágyba, mert fáradt vagyok, és holnap nehéz nap lesz, számtan és környezetismeret. - Amíg megfürdesz, én kibontom az ágyadat, ha ilyen fáradt vagy – mondta anyuka. - Nem, nem, köszönöm szépen, igazán nem. Én megcsinálom az ágyamat, és kitisztítom a cipőmet, én akarom egyedül… - Jó, jó, jó, hát ne rémüldözz, nem végzem el előled a munkát – nevetett anyuka. – Ha tudtam volna, hogy te így megjavulsz egy szigettől, már réges-régen megkaptad volna. És mondd, Zsoli, ha már a tied lesz a szigeted, a jóság azért tovább fog tartani? - Én szeretnék mindig jó lenni, anyukám – felelte Zsol, és ezt egészen komolyan is gondolta.

11. fejezet A spenót nem virág

Apuka nagyon korán munkába ment, és anyuka nagyon korán munkába ment, csak a három gyerek aludt még édesen a Kovács-lakásban, amikor megszólalt az ébresztőóra. Jutka kelt fel először. Meggyújtotta a villanyt, keltegetni kezdte Katit, azután odament Zsoli ágyához, és felsikoltott: - Jaj! A Zsolika nagyon beteg! Kati ijedten kiugrott az ágyból, Zsoli pedig dünnyögve ébredt, és azt mondta: - Én nem vagyok beteg! Én jól érzem magam, és megyek a szigetemre! - Dehogyis, dehogyis – sírt Jutka -, hívhatjuk a doktor bácsit, tele vagy zöld kiütéssel! - Haha! – nevetett Kati. – Zöld kiütéssel? A Zsoli? Hiszen akkor a párnája is beteg, a paplana is beteg, de még a fal is beteg, hiszen nemcsak ő zöldült meg. Zsoli, festékesvödörben aludtál? És milyen spenótszaga van ennek a falnak! Zsoli felült a spenót-tenger közepén, és magyarázat helyett hangos, keserves sírásra fakadt. - Már megint sírsz. Ez a legegyszerűbb. Ha valami gazságot csinálsz, akkor magyarázat helyett itatni kezded az egereket. Zsoli, mit csináltál? Mivel kented össze az ágyat? - A spenót… a spenót… a váza… én nem akartam semmi rosszat – bömbölt Zsoli -, jaja, most nem mehetek el a szigetemre! - Háromnegyed hét van, mindjárt indulni kell az iskolába, légy szíves beszélj értelmesen, vagy itt hagyunk, amíg apuka és anyuka hazajön, és nekik magyarázhatod meg – vesztette el türelmét Jutka. – Mi elvittünk moziba, és megtanultuk veled a leckét, és ez a vége… - Én nem akartam rosszat. - Tudjuk, te mindig jót akarsz, neked mindig remek ötleteid vannak, csak ez lesz belőle. - A spenótot… a spenótot beleöntöttem a vázába, hogy legyen mit enni a szigetemen. Zsoli törökülésben ült az ágya tetején, az arcán, a nyakán, az ágyneműn csordogált a spenót, kezében tartotta az üres vázát, és a váza is zöld volt a spenóttól, és az egész gyerek olyan mulatságos volt, amint a spenótszínű könnyek folytak az arcán, és elkeseredve siratta a tíznapi jóságot, az elveszett szigetet, hogy a két nagylány hangos nevetésre fakadt, és arra gondolt, hogy meg kell védelmezniük az öccsüket és a szigetet, annál is inkább, mert tegnap

este ők maguk is elmentek apukával István bácsiékhoz, apuka öccséhez, aki szenvedélyesen kertészkedik, és növényeket hoztak Zsoli szigetére. Képzeljétek el, István bácsi egy cső kukoricát kettévág, beleállítja egy tányér vagy egy tálacska vízbe, és pár nap alatt a kukorica megered, friss, üde zöld hajtások támadnak rajta, és a levélkék nőni kezdenek, nyúlánk, égretörő, kard alakú kukoricalevelek keletkeznek belőle, és egy-két hét alatt szépséges szép dísznövény lesz a fél cső kukoricából. Kati és Jutka elmondták István bácsinak, hogy Zsoli szigetére kellenek a dísznövények, és kaptak is négy tálacskával, és este, amikor hazajöttek, és Zsoli már aludt (spenótos vázával az ágyában!), apuka, anyuka és ők ketten elhelyezték a gyönyörű dísznövényt Zsoli szigetén. És Kati és Jutka már előre örült, hogy fog Zsoli ugrálni a boldogságtól, ha meglátja, hogy igazi növények vannak a szigeten… és a sok örömből most semmi se lesz, csak szidás, büntetés, nem mehetnek vasárnap sehova. Nem, Jutka és Kati azt akarták, hogy Zsoli eljusson a szigetre, és örüljön a kukoricának és a szépen kihímzett zászlónak, és főleg békességben és nyugodtan játsszon barátaival a kis kamrában, és hagyja, hogy ők meg kettesben játszhassanak a nagyszobában. - Ne bőgj, Zsolika – mondta Kati -, attól nem leszel tisztább. - Gyorsan áthúzzuk az ágyat, és ezt a spenótos göncöt elvisszük a Patyolatba. - Az sokba kerül – mondta Kati. - Mennyi pénzünk van? – kérdezte Jutka. – Zsoli, neked is van malacperselyed. - Azzal tartozom apunak, mert amikor elrongáltam a könyvét… - Ó, te híresség! Hát várjatok, az én perselyemben van nyolc… tizenhat… negyvenkét forint, az bőven elég lesz. Iszkiri, Zsoli, szaladj fürödni, ne is lássalak - mondta Jutka, és máris lehúzta a spenótos párnahajat és spenótos paplanlepedőt. – Milyen szerencséd, hogy csak kívül spenótos, és a brokátnak meg az anginnak semmi baja. Agyon is vernélek! Kati fogott egy darab szappant, és lecsutakolta Zsolit, aki egy tiltakozó szót se szólt. Örült, hogy a füle hegyéről és a térde hajlatából is eltűnt a spenót. Jutka tiszta ágyneműt húzott, a spenótost becsomagolta egy nagy nylonzacskóba. A szobát pillanatok alatt kitakarították, és a reggelit sebtiben bekapták. - Ti menjetek előre az iskolába, én bemegyek a Patyolathoz – mondta Jutka. - Menjünk együtt – javasolta Kati. - Hát jó, de siessünk. A Patyolatban rengetegen voltak. Nénik, bácsik, gyerekek nagy batyu ruhákkal. Kati beállt a sor végére, de Zsoli hangos bömbölésre fakadt. - El fogunk késni, el fogunk késni, és akkor kikapok, és nem mehetek a szigetemre! - Keltetek volna fel hamarább – mondta egy mérges bácsi.

- Miért sírsz, kisfiam? – kérdezte egy néni. - Ezek a Kovács gyerekek – mondta a patyolatos néni -, nem szoktak ilyenkor jönni. Csak nem beteg anyukátok? - Nem anyuka beteg – sírta Zsoli -, csak ezt kellene nagyon gyorsan, még ma délig kimosni, mert nagyon sürgős. - Mi baja van ennek a kisfiúnak? – kérdezgették egymástól az emberek. - Tetszett hallani, nagyon beteg az anyja, ó, szegénykék! Közben a patyolatos néni átvette a spenótos ágyneműt, nagyon csodálkozva nézett a három gyerekre, és azt mondta: - Hát rendben van, megpróbálok valamit intézni, egészen kivételesen, expressz mosásba, mindenesetre délután érdeklődjetek, hátha kész. A három gyerek elgondolkozva és szótlanul ballagott az iskola felé. - Nem baj, ha csak este lesz kész a mosás vagy hétfőn – mondta Jutka -, lehet, hogy anyuka nem fogja észrevenni addig, hogy hiányzik az ágyneműből. Végeredményben nem számolgatja folyton, hogy tizenkét lepedő, tizenhat párnahuzat, nem… - Anyuka, sajnos mindent észrevesz – szögezte le Kati. - Tegnap se vette észre, hogy a váza nincs a helyén – felelte Zsoli. - A vázáról csak hallgass, te jómadár. És az iskolában figyelj, és viselkedj rendesen, és ne ábrándozz a szigetedről, mert nem lesz belőle semmi. Na szervusz! A lányok elindultak az 5/B osztályterme felé, Zsoli befordult és az első emeleten, s amikor meglátta messziről Hartai Bercit és Enis Sanyit, egyszerre minden gondjáról megfeledkezett.

12. fejezet Anyuka is volt kislány

Tanítás után Jutka egyenesen a Patyolatba rohant. - Sajnos, még nincs készen az ágynemű, nézz vissza délután – mondta a néni. Jutka hazament, ahol Kati már melegítette az ebédet. Zsoli is otthon volt már, türelmetlenül szaglászta a fazekakat. - Mit kapok ebédre? - Nem spenótot – mondta Kati zordul. – Moss kezet.

Zsoli a fürdőszobában vacakolt – a szappant úsztatta a mosdóban -, amikor édesanyja kulcsa fordult az előszobaajtóban. Anyuka karján hatalmas csomag volt. - Csókolom, csóklom – ugráltak a gyerekek, és boldogan szaladtak édesanyjuk elé. - Szervusztok, mákvirágok – mondta anyuka. – Lennétek szívesek megmagyarázni, hogy mi ez? - Mi-mi ez? – érdeklődött Zsoli, aki most szaladt csak elő a fürdőszobából. - A tisztító előtt jöttem el, és akkor a patyolatos néni, az Ági néni kikiabált, hogy tessék bejönni, mert elkészült az ágynemű, amit a gyerekek expresszbe idehoztak. - Ó, jaj! – mondta Jutka. - Anyuka, az úgy volt, hogy a Zsoli… - kezdte Kati. Zsoli – amint sejthetitek – megint nem szólt semmit, csak potyogni kezdtek a könnyei. - Én csak a vázába tettem a spenótot, hogy ne éhezzünk a szigeten. Én nem rúgtam bele a vázába… - Eltörtél egy vázát? – érdeklődött anyuka. - Nem. Csak a lepedő lett spenótos meg a párna a fal… Anyuka végül is megértette, hogy mi történt, és akkor elkezdett nevetni, és nevetett és nevetett, de úgy nevetett, hogy a három gyerek nekibátorodva hahotázni kezdett. - De én kifizetem az expressz mosást – mondta Jutka – a malacperselyből. - És igazán ne büntessétek meg Zsolit… - Én el akarok jutni a szigetemre, én mindig jó akarok lenni, és mindig jó akarok lenni! – kiáltotta Zsoli félig sírva, félig nevetve. - Semmi vész – mondta anyuka -, fejezzétek be gyorsan az ebédet, és adjatok nekem is egy tányért, mert kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok, mert ma nem volt időm az üzemben enni. És anyuka leült a gyerekek mellé a konyhaasztalhoz, és amíg ettek, mesélni kezdett. És ez olyan nagyszerű volt, hogy Zsoli minden illemről elfeledkezve, két könyökét az asztalra tette, és a kezére támasztotta a fejét, és úgy figyelt. Mert anyuka arról mesélt, hogy amikor ő kislány volt, hát akkor ő is néha megfeledkezett a jóságról, és egyszer a szekrény tetején volt egy üveg málnaszörp, és mindig leivott belőle egy kicsit, és hogy az üveg azért tele legyen, egy kis vizet töltött az üvegbe, és mindig kevesebb lett benne a málnaszörp, és mindig több a víz, és a szép piros málnaszörp egyszerre csak egészen-egészen vízszínű lett. És azt is elmesélte, hogy egyszer hetivásárt játszott, falun laktak, és kihordott az utcára minden cipőt, amit csak a házban talált. A nagyapa csizmáját és a Jani bácsi szandálját és a Biri néni fehér

nyári cipőjét, és mindent, mindent, kitett a földre, ki a ház elé a járdára, azután megunta a játékot, bement a házba, de a cipőket kinn hagyta. Estefelé nagymama keresni kezdte a nagypapa ünneplő csizmáját, és akkor anyuka bevallotta, hogy a cipők kinn vannak az utcán. De mire kimentek értük, már hűlt helyük volt csak. Valaki arra járt, összeszedte és elvitte. - És nagyon megvertek? – kérdezte Jutka. - Csak amennyire megérdemeltem – nevetett anyuka. – Minden gyerek elkövet rosszaságot, néha még a felnőttek is… És ha nem sikerült mindig nagyon jónak lenni, az sem olyan baj. Elég a jó szándék is, igaz, Zsolikám? - De apukának azért ne mondjuk meg a spenótot – könyörgött Zsoli. - Apukának mindent megmondunk – felelte anyuka szigorúan. – De ígérem neked, hogy apuka se fog nagyon haragudni, és örülni fog, hogy a lányok ilyen jó barátaid. És ha ma délután és este és ma éjszaka jó leszel, akkor egészen-egészen biztosan holnap reggel eljutsz a szigetedre. - Ma délután és ma este és ma éjszaka – számolta Zsoli. – Anyuka, nem volna okos, ha én most mindjárt lefeküdnék aludni, és holnap reggelig aludnék?

13. fejezet Hogyan születik egy sziget?

- Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte, anyuka, amikor megérintette az ébredező Zsoli vállát. – Vasárnap. - És van egy szigetem! – kiáltotta Zsoli, és kiugrott az ágyból. – Az új ruhámat vegyem fel? - Nem hiszem, hogy a hajótöröttek új ruhában érkeznek a szigetre. Inkább olyan ruhát vegyél fel, amilyenben a legkényelmesebben lehet játszani. Például a tavalyi kék melegítődet. - De mosakodni se kell? - De mosakodni igenis kell. Méghozzá gyorsan, és ne álldogálj mezítláb, mert náthásan nem lehet a szigetre menni. Zsoli villámgyorsan öltözött, és villámgyorsan reggelizett, és segített a nagyszobát kitakarítani. És az egész család felöltözött, amikor pontosan kilenckor megszólalt az előszobacsengő, és Hartai Berci meg Enis Sanyi álltak az ajtó előtt.

- Eljöttünk a szigetedre – mondta Sanyi -, és kölcsön hoztam Benőt is. - És az iránytűt – mondta Berci. - Akkor vegyétek le a kabátotokat – javasolta anyuka. – És gyere, Zsolika, birtokba veheted a szigetedet. Zsoli, mögötte a megilletődött Berci és Sanyi a konyhába léptek. A kiskamra ajtaja tárva volt, a tárt ajtó előtt egy tutaj feküdt a földön, a tutaj erősen hasonlított néhány kiszolgált vasalódeszkára. A tutajon cipődobozokból készült „ládák” voltak, rajtuk felírás: „kétszersült”, „ivóvíz”, „puskapor” – csupa hajótörötteknek való holmi. A tutajon zászló is lengett – az a hímzett zászló, amit Jutka és Kati nagy titokban készített, és rajta a felírás: ZSOLI SZIGETE Ez mind az enyém. Oda nézzetek! – kiabálta Zsoli boldogan. – Ott benn van a szigetem, ott fogunk játszani! Amikor Zsoli a konyhán keresztül haladt, a felsorakozott tömeg: apuka, anyuka, Jutka és Kati éljenzésbe kezdtek, utána Jutka előkapta az úttörőfurulyáját, Kati verte a dobot, és harsogva énekelték a szigetindulót: Jó, ha van egy szigetem a tenger közepén, ahol nyugodtan játszhatom, és ami az enyém, itt vésztől és vihartól a szívem nem remeg, nincs nagyszerűbb a földön, mint egy ilyen sziget! Zsoli ettől úgy meghatódott, hogy majdnem átesett a tutajon, de szerencsére apuka még idejében elkapta. Hát akkor sok szerencsét, hajótöröttek! – nevetett apuka és anyuka, és valamennyien kimentek a konyhából. Zsoli pedig Bercivel és Sanyival belépett a kiskamrába – ami ezentúl már nem igazán kamra volt, hanem valódi, valódi sziget. Apuka a szellőztetőablakot is rendbe hozta, úgyhogy jó levegő volt benne, és a fal is egészen megszáradt, és a három fiú szemügyre vehette a sok-sok kincset. Olyan volt, mintha egy igazi szigetre kerültek volna, és most igazán felfedező útra indultak volna. Megtalálták a

cseréptálakban a fél cső kukoricákat, amelyekből majd gyönyörű erdő fog kinőni; találtak egy remek úttörőbicskát, amivel faragni lehet, és lombfűrészt, találtak felfújható kempingszéket és gumimatracot, és egy dobozban társasjátékot is találtak. Ez a társasjáték nem volt éppen vadonatúj, nagyon hasonlított arra a Ne nevess koránra, amit Zsoli évekkel ezelőtt a születésnapjára kapott, és amit megunva félredobott – de most itt volt megragasztva, éppé varázsolva. Mert előfordulhat, hogy egy-két hajótörött szeretne társasjátékot játszani – jó, ha az is van. És villanyvilágítás volt a szigeten, és a kétszersült és a puskapor feliratú ládák sem voltak üresek: telis-teli voltak almával és sajtos-vajas kenyérrel. De a legeslegnagyszerűbb volt a kunyhó a sziget sarkában. Pici kis kunyhó volt, az igaz, egyszerre csak egy hajótörött fért be, de műanyagszálakból készült, olyan volt, mintha nádból lenne. - Ez az én szigetem – mondta Zsoli újra meg újra. És boldogan nézte a falra szögezett pálmafákat, és mindent újra meg újra kezébe vett: kalapácsot és homokórát és kisrádiót, és azt sem tudta, mivel játsszék először, a messzelátóval vagy Benővel, a sündisznóval. - Én azért jutottam el a szigetemre, mert nagyon jó voltam – mondta Zsoli, és ezt maga is elhitte. Berci és Sanyi egy árva szót sem szóltak, négykézláb mászkáltak a kunyhó körül, azután indián fejdíszt készítettek maguknak, azután lombfűrészeltek, azután harci üvöltéseket gyakoroltak – remekül érezték magukat a szigeten! Zsoli még mindig a messzelátót szorongatta. Belenézett, és úgy látta, a kiskamra-sziget falai kitágulnak, a látóhatár megnő, a rajzolt tenger hullámzani kezd, hajók vitorláit dagasztja a szél, és ő repül, repül az óceánokon át, és frissen és fürgén ugrik a partra, kitűzi szép hímzett zászlóját, és birtokba veszi saját dzsungelét – a hatalmas szigetet. Egy szelíd elefánt térdel elé, ő fellép az elefánt hátára, és elefántháton járja be a gazdag vidéket… Most meglátja Hartai Berci bennszülött és Enis Sanyi bennszülött fűkunyhóját, és kegyesen barátaiul fogadja őket… Délig játszottak a szigeten: békepipát szívtak, örök hűséget fogadtak, vadászkalandokat meséltek, kunyhót építettek Benőnek egy kukoricacsutka-ültetvény tövében – amikor kürtszó hangzott fel, és hírnök jelent meg a sziget bejáratánál. Jutka hírnök jelentette, hogy készen van az ebéd, és a hajótörötteket kérik, mossanak kezet. Zsoli intett a népének. A szigetet gondosan bezárta. - De visszajövünk? – kérdezte aggodalmaskodva Berci. - Persze hogy visszajövünk – mondta Zsoli. – És hozunk Benőnek almát és sárgarépát. És vidám énekszóval vonultak el a szigetről, Zsoli saját szigetéről, ami a legjobb sziget a világon, mert pálmafa van rajta, és kunyhó van rajta, és sündisznó van rajta, és la rajzolt

tenger kellős közepén van – és ami a legislegislegjobb benne, hogy ha megunja az ember a hajótöröttséget, csak keresztül kell mennie a konyhán, és már ott is van apukánál, anyukánál, Jutkánál és Katinál.