Fehér Klára Hová álljanak a belgák.pdf

Fehér Klára HOVÁ ÁLLJANAK A BELGÁK? Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

Ez a regény - regény. Kitalált történet, sohasem volt emberekről. Ha valakit mégis felismerni vélnek, tévedés, nem róla szól.

A brüsszeli kaszárnyában az őrmester ordítva sorakoztatja az újoncokat: - Vallonok jobbra, flamandok balra. A Kovács fiú, akinek szülei ötvenhatban disszidáltak, egy darabig ijedten topog, azután kilép a sorból: - Őrmester úr, hová álljanak a belgák? Valóban, embertársaim, hová álljanak a belgák?

Hogyan kerültem ide? Éjfél elmúlt, a szomszéd ágyon Andris mélyen alszik. A színes tévé tovább villog és üvölt. Nem akármilyen színes tévé: a képeket megnagyítja és az ernyőről kivetíti a falra. Itt semmi sem akármilyen. A kétemeletes,, tágas ház hófehér carrarai márványból épült. Zárt udvarának körbefutó árkádsora, mintha egy kolostor kerengője volna. Káprázatos a hófehér márványra hajló pálmák zöldje, a pirosnál pirosabb, kéknél kékebb, sárgánál sárgább bódító virágok, az orchideák és nem tudom mik. Az udvar közepén kék vizű úszómedence, körötte zöld pázsit és tarka nyugágyak. Benn a házban, a tornacsarnok méretű hallban a másik uszoda, márványlépcsők, szőnyegek, vajszínű bőrkerevetek, intarziás asztalok, ezüst kávéskancsók, kristálytálakon sütemény és szédítő illatú trópusi gyümölcsök. Az Ezeregyéjszaka. Hogyan kerülhettem ide? Az óriás DC10 lágyan siklott a repülőtér fölé. Körös-körül dzsungel és víz és a végeláthatatlan sötét bozót és zölden hömpölygő áradat között széles, hosszan elnyúló autóút, és a semmiből kinő egy lüktető város, felhőkarcolóival. - Mindjárt odaérünk - mondja Martin, és a Cadillac rohan velünk a felhőkarcolók között, egy zsúfolt kikötőben, elképzelhetetlenül nyüzsgő piacon át, kertes városnegyed felé, ide, az álompalotába. Egy asszony várt a széles márványlépcsőn, kezében egy szál rózsa, mellette három kerekfejű kamasz fiú. - Joy, a feleségem - mondja Martin -, Dan, Alex, Fred, a fiaim. Késői házasság, fontos, hogy vannak - teszi hozzá magyarul. Joy nem érti, Joy amerikai. Itt senkivel sem beszélhetek magyarul, kivéve a könyvelő-fővadász-munkavezetőmet, Don Jesus Alvarez Do Bahiát, aki valódi pesti, a kommunisták elől menekült ide, szegény feje, majd megismered. Gyertek, gyertek, kerüljetek beljebb, megmutatjuk a szobátokat, megfelel? Kaphattok külön-külön hálószobát. Zuhanyozzatok, és gyertek, igyatok valamit. Itt inni kell, ez trópus, ötszáz kilométerre vagyunk az egyenlítőtől. Hogyan kerültünk ide? Pár száz méterre tőlünk kígyóival, üvöltő, ordító vadállataival, ezerféle rovarával halált ont a dzsungel, aligátorokkal és gyilkos piranhákkal tele a lomhán hömpölygő folyó - itt benn harminc fokkal hűvösebb a levegő, mint odakinn. A fertőzött csapvíz helyett artézi kút vize csorog a konyhai csapból. Az asztal damaszttal, ezüsttel, valódi kínai porcelánnal terítve. Joy felügyelete alatt néger lányok szolgálják fel a vacsorát, amit Donna Raimun-da, az indián szakácsnő remekelt. Halak, pástétomok, sültek, nem-tudom-mi-a-csuda-lehet saláták, rizs, manióka és ananász és banán és mangó és papaya és maracuja és mindehhez nehéz borok. Elég, köszönjük, de még fantasztikus torták is jönnek és whisky. A vacsorát az egyik oldalán teljesen nyitott hallban esszük. Mély, sötét a trópusi ég, öklömnyi gyémántként ragyognak a csillagok. Idegen csillagok. Nincs köztük a Göncölszekér, csak a Dél Keresztje. És furcsa színe és alakja van a holdnak.

Joy és a gyerekek visszavonulnak. – Igyunk még egy whiskyt - mondja Martin, az unokafivérem. - No, még egyet. A poharát az enyémhez koccantja. - Tudod, mire kérlek? Mesélj a családról. Nagyon kérlek, mesélj a családról, tudni akarom, hogy kik voltak az őseim. Az apámról, légy szíves, hiszen te ismerted, meg a nagyapánkról. Mit tudsz, mire emlékszel? Nem emlékszem semmire. Most, a második (és reméljük, reméljünk? utolsó) világháború után ez a téboly esett az emberekbe. Először szétfutni a világban, égszakadás, földindulás, azután riadtan összebújni és kikaparni a földből, az emlékekből, a levéltárakból az ősöket. Mintha fontos volna, hogy Kunta Kinte mandinka harcos őseit hogyan hurcolták el a dzsungelből, hogy érdekelne valakit, hogy Mr. Conrad Hilton szállodalánc-tulajdonos milyen zseniális üzleti fogásokkal emelkedett ilyen magasba, mintha kellenének a világnak a Buenos Aires-i hentesdinasztia, vagy akár De Gaulle tábornok gyökerei? Nem szoktam inni. Nem kellett volna inni. Forgolódom, nem bírok elaludni. Pedig ez a szoba csupa kényelem, léghűtés, könnyű takaró, karnyújtásnyira jeges italok és hihetetlen ízű trópusi gyümölcsök. De csak hánykolódom, semmi sem kell, csak az árnyakkal küzdök, nyomorult, szegény ősökkel. Akkor sem aludtam - jut eszembe. - Édesanyám mesélte, hogy amikor átjött a komáromi hídon, Dóra néniékhez menekült be, és éjszakára engem a mosóteknőbe fektettek. Egész éjjel nyöszörögtem, csak akkor hallgattam el, amikor hajnalban megzörgették az ablakot. Apám szerencsésen átúszta a Dunát. Miért úszta át a Dunát? Mikor, hogyan állt össze bennem a kép? Ki volt Dóra néni? Akiről a családi krónika csak annyit tudott, hogy olyan szegény volt, hogy ha főzeléket főzött vacsorára, olyan sűrűre főzte, hogy a kőkemény masszában megállt a kés. Kihűtötte, és szeletekre vágva osztotta szét tizennégy gyerekének. „Te ezzel fújj meg, te meg ezzel fújj meg" - biztatta magzatait. Ki volt Dóra néni? Fénykép se maradt róla. Nagyapám, ha értesüléseim nem csalnak, mindig adott neki egy ezüstpénzt, abból vett krumplit, kölest, mosószappant tizennégy gyermekének. Kik voltak a gyerekei? Mi lett belőlük? Világgá mentek, vagy a komáromi temetőben nyugszanak? Vagy az auschwitzi krematórium nyelte el őket? És német szappan lett sovány testükből? Nem, Martin, hiába kérded, semmit sem tudok a múltamról. Felkönyökölök, újra bekapcsolom a tévét, űzze el az árnyakat. Otthon két vérszegény tévéműsor között választhatok, itt, ahogy végigbillentyűzöm a távirányítót, csak úgy zuhog rám a rock és a kutyaeledelreklám, kvízjáték, Verdi operájának közvetítése a veronai Arénából, kisfilm a hörcsögök nemi életéről, rodeo, folytatásos sorozat az Álomhajóról, rendőri riport: megölte-e feleségét az inzulinos pasas? Jehudi Menuhin hegedül, arab hastáncosnők vonaglanak, szingalézek gyilkolnak (szingalézeket gyilkolnak?) nem tudom, hol, és a palermói utcán rendőrök rajzolják körül a legújabb maffiagyilkosság színhelyét, egy kenguru ugrál az ausztráliai sivatagban, és csontváz kezét könyörögve nyújtja felém a képernyőről egy éh-halállal küzdő afrikai

kisgyerek. Hogyan kerültem ide? Ez a fantasztikus meghívás, Martin levele és a borítékban repülőjegyek. Ha már úgyis itt vagytok a szomszéd kontinensen, ugorjatok át, ünnepeljétek velem az ötvenhatodik születésnapomat. Nem, nem lett volna szabad Martinnak innia. Tavalyelőtt óriási szívműtéten esett át. Bypasst készítettek, száz kilométer vénát operáltak ki a combjából, és kicserélték a koronáriáit. Megmutatta a dossziét, amit a kórházban kapott. Kékkel és pirossal lerajzolva a szíve és az erei, nézzétek, ezek a mesterséges erek. Nekem már minden napom ajándék. Tizenhárom éves voltam, amikor elhurcoltak, az anyámra, kisöcsémre alig emlékszem. Már nincs senki, aki el tudná mesélni. Mondjál valamit az apámról. Martin apja, Pál. Amit tudok róla, azt gyerekkoromban hallottam, és nem fogom Martinnak elmondani. Pál volt a család szégyene. Magas, filmszínészképű, szőke hajú, szívdöglesztő szoknyabolond, kártyás, nagyivó. Hogy is volt azzal a váltóval? Holnap megkérdezem apámtól. Mit csinálok? Felülök az ágyban, és elzárom a krimit, a kutyaeledelt és Mozart Jupiter szimfóniáját. A szívem eszméletlenül dobolni kezd. Kit fogok megkérdezni? Öt éve már, hogy apámat eltemettük. Anyámat? Ó, hol van már az én anyám. Fél füllel se hallgattam őket, amikor múltról, ismeretlen ősökről meséltek. Nem szerettem a családi fényképalbumokat nézegetni. Az ausztráliai bozót sem volt számomra idegenebb, mint azok az emlékfoszlányok. Dédapám obsitlevele. Hatalmas, sárga ív papírra emlékszem. Vagy pergamen volt? Fel kellett térdelnem a székre, csak úgy értem el az asztalt. Odakönyököltem az asztal peremére, és bámultam a színes képeket, lovas katonát, meg a király koronáját. Nézd, mutatta anyám, nézd csak. Dédapád Klapka seregében harcolt. Szabad elvonulást ígértek az ostromlottak-nak, mégis elvitték, besorozták. Tizenhat évig volt a császár katonája. Tizenhat év. Tudod te, mi az a tizenhat év? Honnan tudtam volna. Hatéves voltam. És ti tudjátok, mi az a kétszáztizenkilenc nap? Az újság mindennap hozott valami iszonyatos rendeletet. Esténként összebújtunk a nagy asztal mellett. Az asztalon a kelimterítő. Megpróbálok visszaemlékezni arra a térítőre. A közepe sötétkék volt, a szélén ezüstszürke. De a minták? Milyenek voltak a minták? Emlékszem anyámra, amint számolta a mintát, és bosszankodva kibontotta, ha elhibázott egy öltést. Százezer öltés volt, fiatal keze mozgása, fiatal szeme feszült figyelme, fiatal életének ezer órája. (Nemrég megkérdeztem Ágnest, mondd, mi lett azzal a kelim-terítővel? Hova tetted? Nem látom mostanában. „Á, Géza nem szerette, kidobtam, ócska volt.") Egyszóval: a kelimterítőn a délutáni újság, és mi dermedten olvastuk, némán olvastuk az új meg új veszedelmeket.

Élesen csöngettek az előszobaajtón. Apám és én egyszerre ugrottunk fel. A nagy szoba spalettái zárva voltak, nehogy kiszűrődjék akár csak egy vékony fénysugár is. A spalettán belül még fekete, elsötétítő papiros is. Fegyveres őrség rótta az utcákat, egy villanásnyi fényért családokat hurcoltak el: biztosan jelt adnak az ellenséges bombázógépeknek. És ezt a zárt spalettát védőfalnak éreztük. Amikor mind az öten baj nélkül hazaértünk, apám és én a hadiüzemből, Ágnes és Zsóka a szabóműhelyből, anyám gondosan becsukta a redőnyöket, és minden kívül maradt a félelmes külvilágból, az elsötétített városból, a náci katonák robogó motorbiciklii, a razziák, a félelem. Anyám behozta a kávéskannát, és a bögrék műkávéból és műtej bői készült itala fölött béke volt és Shangri-La, a titokzatos nepáli álombirodalom. Béke volt. Együtt voltunk. Biztonságos kis sziget volt a tébolyodott, vérben, tűzben álló Európában. Egy kis, kétszobás pesti lakás, ahol megosztjuk egymással kevés kenyerünket, ahol egymás kezébe kapaszkodunk, ahol kivárjuk a háború végét. Hiszen itt vannak már karnyújtásnyira a szovjet csapatok a Tatárhágónál, a szövetségesek bármelyik pillanatban partra szállhatnak. A rémbirodalom összeroppan. Újabb éles, türelmetlen csengetés. Mi volt ez? Ilyenkor? Elsötétítéskor? - Ne nyissunk ajtót - szólt anyám falfehéren. Ne nyissunk ajtót? Mi nekik egy ajtó? Ki lehet az? Talán csak a szomszéd, valamit kölcsönkérni. Kölcsönkérni. Tőlünk? Talán a légóparancsnok. Új rendelet. Talán a postás. Behívó. Újabb csöngetés. Apám elindult, én utána. Ajtót nyitottunk. Zömök, bajuszos, őszülő férfi állt az ajtóban, akit nem ismertem. Apámmal kezet fogtak. - Jó estét. Mi hozta erre, Schönbrunn úr? - Hol tudunk nyugodtan beszélni? Apám a kisebbik szobánkra mutatott. Az idegen rám nézett. - A lánya? - Igen. - Akkor jó, ha jön maga is. A hangja parancsoló volt és izgatott. Jóformán be se léptünk a szobába, amikor megragadta apám vállát. - Maguk hová fognak elbújni? Apám bámult. Nem értem. Mit csinálni? - Ne őrjítsen meg. Ne hazudjon. Árulja el. - És rázni kezdte apám vállát. - Schönbrunn úr, mi van magával? Megtébolyodott? Mással nem magyarázhatom ezt a hangot. Ki akar elbújni? - Én tébolyodtam meg? Maga az őrült. Magának három fiatal gyereke van, és nem készül fel a menekülésre? Meg fogják ölni magát is, őket is. Nem tudja, hogy maga már nem ember, csak egy üldözött állat, egy koszos zsidó?

- Uram, velem nem beszélhet így. Én magyar vagyok. A dédapám is magyar volt. Végigszolgáltam az első világháborút. Kétszer sebesültem. A gyerekeimet tisztességre és hazaszeretetre... - Nem igaz. Schönbrunn fel-le rohangált a pici szobában, mint egy megkergült állat a ketrecben. - Nem igaz. Én ilyen marhákat még nem láttam, mint a pesti zsidók. Ha a Wesselényi utca nyolcban, a második emeleten már legyilkoltak mindenkit, a harmadik emeletiek még mindig azt hiszik, hogy rájuk nem fog sor kerülni. - Senkit sem öltek meg - mondta apám sápadtan. - Nem. Itt még most nem. Majd fognak. Magának nem elég, hogy sárga csillaggal mehet csak az utcára, vagy kise mehet a lakásából? Moziba nem mehet, étterembe nem mehet, a rádióját be kellett szolgáltatnia, a telefonj át leszerelték, elvették a cukor jegyét, a munkahelyéről most fogják kirúgni, az óvóhelyen elkerített részben ülhet csak, amíg egyáltalán leengedik az óvóhelyre. Tudja, mi lesz a következő lépés? Az összeköltöztetés. A zsidó ház. Itt kell hagynia az otthonát. És ha már összeköltöztették, gettóba zárják, elhurcolják, vagy a Dunába ölik, vagy gázkamrába... - Micsoda rémeket lát? Honnan veszi? - Maga nem tudj a, hogy mi történt a francia zsidókkal? A hollandokkal? A belgákkal? - De hát én magyar vagyok. Hová költöztethetnének össze? Miért űznének ki az otthonomból? - Ezt kérdezik a marha zsidók ötezer éve, és hagyják, hogy legyilkolják őket. Mivel tudja megvédeni a családját? Van ágyúja? Gépfegyvere? Vagy konyhakéssel? Addig fusson el, amíg lehet. - Hová futnék? Itt az otthonom, a hazám, különben is... - Nézze - mondta Schönbrunn -, gondolhatja, hogy én nem eszmei vitákra jöttem ide magához. A maguk cégének van egy kiürített raktára a Károly körúton. Beszéljen Pállnéval. A kenyeret kenyérjegyre adják, a lisztet lisztjegyre, a cukrot cukorjegyre. Húst semmire. Honnan volt a kenyér? A háromkilós, kerek házikenyér, köményes, krumplis kenyér, az élet? Honnan került a darab füstölt szalonna? Honnan került az a bátor szívósság, amellyel Páll Ferencné végig mert villamosozni nap mint nap Újpesttől a Károly körútig? (Apa, mondd, abban az időben járt még a villamos a Váci úton és a Vilmos császár úton végig? Apa, de hol vagy már, apám, hogyan is tudnál felelni?) Nyilas őrség razziázott az utcán, német autók váratlanul lefékeztek a járda mellett, a villamoslépcsőkről lehúzták az embereket. Igazolvány, igazolvány, hová mész? Mi ez a csomag nálad? Honnan van annyi kenyered? Zsidót bújtatsz? Hová mész munkaidőben? Hol mászkálsz késő este? Hová mész ilyen korán reggel?

Kétszáztizenkilenc napon át Páll Ferencné Szelíd Julianna csempészi a kenyeret, a kenyér alatt az újságot, de mindig csak azt az újságot, amelyikben valami jó hír van. Amitől bizakodni lehet. Partra szálltak a szövetségesek, a Tatár-hágónál áttörtek az oroszok. Kétszáztizenkilenc napon át fellopakodott a saját raktárához, kinyitott hét nehéz lakatot, óvatosan, hogy a házból senki meg ne lássa. Azután ugyanolyan óvatosan visszazárt mindent, sóhajtott, keresztet vetett. Segíts meg, Uram jézus. Páll Ferencné Szelíd Julianna egész élete a rend volt, a kispolgári tiszta otthon, a horgolt, patyolatfehérre mosott, keményített, vasalt terítők. Az ágya fölött szentkép, az éjjeliszekrényén a Biblia. Az élete tiszta lap. Soha nem volt titka. Szűzen ment férjhez, és hűségesen volt asszony. Esténként térdepeltette, imádkoztatta a fiait. Ajkát nem hagyta el hazug szó. Hogy tudott most mindenkinek hazudni? A férjének, a fiainak, a sógornőjének, az üzletvezetőjének? Hová mész ilyen korán? Miért jöttél ilyen későn? Hol kapott el a légitámadás? Mire költesz annyi pénzt? Hová lett a kamrából a zsák liszt? Most meg miért imádkozik mama? Miért viszi mindig magával a hatalmas raktárkulcsokat? Senki sem kötelezte erre az áldozatra. Az állami törvények halálos bűnnek mondták ki azt, amit csinált. A családja rémülten tiltakozott volna. Miért vállalta? Mindennél erősebb hite és emberszeretete? Mártíromságra való hajlam? Vagy valami, addig önmaga előtt is elrejtett kalandvágy, egyszer valami olyat tenni, amit senki más, egyszer átélni egy hátborzongató regényt, egyszer bátrabbnak lenni, mint Zrínyi Ilona, mint Dobó Katica, ezerszer bátrabbnak lenni, mert nem hangos „Jézus, Jézus" kiáltással rohanni a halálba, hanem titkon és alázatosan. Zsófi hat évvel később, ezerkilencszázötven karácsonyán már mindenórás volt az első kislányával. Ez a Rákosi érában volt, akkor, amikor eltörölték a karácsony másodnapját, és helyette ünnepnek tették meg május másodikát. (Ez időben járta az a vicc, hogy esős, szeles május másodikán valaki szidja az időjárást. Mire a szomszédja: ugyan, mit akar, ahhoz képest, hogy karácsony másodnapja van, nagyon enyhe az idő.) Egyszóval ezerkilencszázötven, karácsony másodnapja volt, rendes munkanap. Az újpesti kerületi bíróság tárgyalta Páll Ferencné Szelíd Julianna kulák bűnügyét. A három hold dombegyházi szőlő volt a kulákság, ezt a szőlőt Pállék már milliószor felajánlották a községnek, mivelhogy nem volt, aki megművelje. Ámde elvenni nem vették, csak büntettek reggeltől estig. Mert a szőlő nem volt permetezve, kötözve, kapálva, mert a kutya nem volt megkötve (ámbátor nem is volt kutya), és most, a legutóbbi házkutatáskor a rendőrség megtalált egy csomagot a présházban, és abban nyolcszáz gramm, azaz nyolcvan deka babkávét. Pörkölt szemes babkávét rejtegetett a kulák. „Kérem, én nem rejtegettem, két egyetemi hallgató fiam van, tanulás közben ők isznak néha

kávét." A kulák hallgat. Rejtegetett. A népköztársaság kegyelméből egyetemre járhatnak a fiai, ezzel hálálja meg. Zsófi a nagy hasával alig tudott már ülni-állni. Beszólították végre a kopott irodába, a magas bírák elé. Tanúskodjék. „Kétszáztizenkilenc napon át tíz embert rejtegetett, élelmezett, mindennap az életét kockáztatta értünk." „Tíz politikait, vagy tíz zsidót?" „Tíz embert" felelte Zsóka. „Az nem számít" - dörögte a bíró. És kávérejtegetésértmásfél évi börtönre ítélték Páll Ferencné Szelíd Juliannát. Pállné a börtönből cukorbetegen és vakon jött ki. Zsóka első kislánya a Julianna nevet kapta. Egész biztosan akkor is a kelimterítő volt az asztalon. Ez a terítő volt a lakás dísze. Mindig ez borította a nagy, ovális ebédlőasztalt. Csak akkor kellett levenni és gondosan összehajtogatni, ha ettünk, vagy a leckénket írtuk. Ilyenkor négyrét hajtva félretettük a díványra. Ahogy visszaemlékszem rá, igazán nagyon szép terítő volt. Amikor kicsik voltunk, mintái, virágai voltak számunkra az elveszett paradicsom, a felvidéki kisváros, a nagymama gyümölccsel, orgonával teli kertje, mi, a három kisgyerek egymás mellé bújtunk, és beszéltünk a szőlővel futtatott lugasról, a hatalmas diófáról, a szúrós egresbokrokról. És egészen biztosan ez volt az asztalon, amikor Schönbrunn után becsapódott az ajtó. Anyám belekapaszkodott a terítő rojtjaiba, mintha akkor nem űzhetne ki minket senki sem az otthonunkból. Hiszen olvastunk mi már olyanról, hogy az embereknek el kellett futniok házaikból, hogy nem volt idő megkeleszteni a kenyeret, hogy falvakra rágyújtották a zsúptetőt az ellenséges hordák, hogy futni kellett árvíz, földrengés, tűzvész miatt, hogy gyilkos rablók támadtak otthonaikra. Hát olvastunk, persze hogy olvastunk, annyi rémség van a világon. De hogy ezt a keservesen megszerzett otthont, a konyhában a fényesre súrolt lábasokat, az ágyban a maga hímezte párnahuzatokat, ezt a békés, családi asztalt, ezt a kelimterítőt... hogy futni, menekülni, bujkálni... anyám csak ült, rémülten, kapaszkodó kézzel, és apám, aki pedig a világon a legerősebb volt... .. .második polgárista koromban magyardolgozatot kellett írni „Az én édesapám" címmel. „Az én édesapám vállas, magas ember, tekintete tiszteletet parancsoló, karja erős..." A dolgozatot fel kellett olvasni. És amikor én kerültem sorra, az osztályban kitört a harsány nevetés. Én nem értettem, hogy miért vihognak a lányok, és a magyartanárnőnk is elnevette magát. És a lányok tízpercben azt mondták, miket írtál össze, Horváth, hogyhogy a te apád magas, erős, vállas ember, a te apád egy sovány kis ember... és én csak bámultam, mert én az édesapámat mindig óriásnak láttam. .. .. .és most ott ültek az asztal mellett, sápadtan és görnyedten, és rémült felelősségérzet volt az arcukon; hogy mertünk mi titeket a világra

kényszeríteni, megalkuvásra, megaláztatásra és menekülésre. Gyönyörű, tiszta szemük zavaros volt a rémülettől. Az anyám, akihez odabújtam, ha félelmesen besütött a felhők mögül a hold, ha a petróleumlámpa ágaskodó lángjai mögött árnyak vigyorogtak, az anyám, aki nem félt a villámlástól és a mennydörgéstől, az anyám, aki a semmiből ételt varázsolt asztalunkra, az apám, aki okos szavával meg tudta magyarázni a világot, akinek dicsérő szavát szívdobogva vártam, amikor hazahoztam a bizonyítványt - most gyámoltalanok lettek és esendők, és értelmetlen lett az esti ima, amire tanítottak, mert hol volt már az isten, aki megvéd? Páll Ferencné azonnal beleegyezett, de azt mondta, gondoljuk meg, túlságosan veszélyes egy helyen annyi embernek elbújnia. Ha csak halkan beszélnek is, abból is zaj lesz, ha csak egyet lépnek, az is már lábdobogás, ha csak egyszer húzzák le a vécét... Azt javasolja, Schönbrunnék és közülünk hárman menjünk a raktárba, és két lányt levisz és elbújtat a szőlőjében, Dombegyházán. Ha mind az öten együtt vagyunk, mindent egyetlen lapra tettünk fel. Ha szétszóródunk, több az esély arra, hogy valamelyikünk megmenekül. Mi magunk döntsünk. Apám elhallgatott. Jön a forró nyár. Dombegyházán, a présházban érő gyümölcsök között erdélyi menekült kis rokonok. Lehet hamis papírt szerezni. Vagy a forró, poros, lezárt raktár. Légitámadás. Merre lesz inkább légitámadás? Közelharc? Csendőrök razziáznak a szőlőben. Nyilasok kutatják át a pesti házakat. Külön talán nagyobb az esély. Döntsünk. Apám széttépett egy irkalapot. Nem akarlak befolyásolni titeket. Gondoljátok végig, írjátok fel külön-külön, hogyan látjátok jobbnak. Öt papírdarab, öt ceruza a kelimterítő fölött. És hangos szívdobogásunk. Azután apám megnézte az öt papírt. „Együtt." „Együtt." „Együtt." „Együtt." „Együtt." Mind az öten. Anyám vértelen arcába visszatért az élet. Együtt. Együtt. Akármi történik, együtt maradunk - mondta. Az isten meg fog segíteni. Ezerkilencszáznegyvenöt januárjában, amikor csonttá soványodva visszatértünk otthonunkba, lélekszakadva rohant be hozzánk az első emeleti szomszéd. „Látja, Horváthné, én becsülettel megőriztem maguknak. Ha tudná, mit vitt el a negyedik emelet nyolcból a Dobosné, tudnék én beszélni." És persze Dobosné is beszélt: keresse csak a függönyeit a Szegiéknél. De anyám nem keresett semmit. Megköszönte apám zakóját, a kettészakított, piros vászonkötéses Hatszáz Magyar Dalt, néhány bögrét és persze a kelimterítőt. A szobát felsúrolta, ami holmink megmenekült, a helyére került. Az ovális asztal is, és rajta a régi terítő. Ennek a kelimterítőnek a rojtjait gyűrögettem, gyúrtam zavaromban, amikor Andris megkérte a kezemet.

És e körül a terítő körül álltunk, ültünk, járkáltunk, könyököltünk valamennyien ötvenhat telén, és téptük egymást, és ordítottunk egymással, mint a megveszekedettek. Zsófi, Ágnes meg én meg a férjeink, István és András, hogy miért van, és ki okozta, és árulás és gyalázat, és ne mondd, hogy forradalom, és ne merd azt mondani, hogy ellenforradalom és tiszta és hősies és az ifjúság és szemét és piszok és söpredék. István már makacsul mondta, órák óta ugyanazt. Az öcsémnek volt igaza, negyvenötben kellett volna innen elmenni, saját szememmel láttam a falra festve: Icig, most nem viszünk ausvicig. így. Primitíven. Mocskosan. Részegen, gyűlöletet okádva. Hát mi mást lehet várni ettől a néptől? Ne merd gyalázni ezt a népet. Gyökerestül, tövestül gyilkosok, antiszemiták. Gyűlölködő hóhérok. Az egész történelem: öld meg a kunokat, öld meg a besenyőket. De legeslegfőképpen: öld meg a zsidót... És Páll Ferencné? Páll Ferencné egy volt. A tízmillióból. Isten egy igazért megbocsátott volna Szodomának. Én nem vagyok isten. És nem hagyom itt a gyermekeimet. Hová futnál, te őrült? Akárhová. Elviszem őket. Oda, ahol nem bántják, ahol nem mondják nekik még egyszer... Anyám is ugyanazt hajtogatta, órák óta, kezét tördelve: Hová mennétek? Itt a hazátok. Ne vigyétek el az unokáimat. Én belehalok Hát itt már nincs visszaút. Valamennyien az előtérben álltunk, és néztük, amint Páll Ferencné kívülről felerősíti a nagy rácsokat, azután felrakja a hatalmas lakatokat, egy, kettő, mind a hetet. Hallottuk, vagy legalábbis hallani véltük a vasak kattanását. Mintha Kufsteinba, mintha a Csillag börtönbe... Mert hiszen készültünk erre a percre. Attól a pillanattól kezdve, hogy Pállné beleegyezett, éjjel-nappal a menekülésre készültünk. Édesanyám reggeltől estig pogácsát sütött. (Mit csinál a mesében a fiait útnak indító anya? Hamuban sült pogácsát süt.) Olajból, lisztből, sóból, vízből. Semmi romló anyag nem volt benne, se krumpli, se tojás, se élesztő. Kemény, jól kisült pogácsák lettek. Élvezhetőek lesznek akár két hónap múlva is. De hát két hónap! Csak napokról lehet szó! Ha nagyon borúlátók vagyunk, hát néhány hétről. A pogácsákat anyám vászonzacskóba tette. Reggelenként munkába menet apámmal együtt felcsempésztük ezeket a zacskókat aktatáskában, kis bőröndben a raktárba. És felcipeltünk minden otthon lelhető élelmet, konzervet, darát, cukrot, az üzletben még kapható nápolyit és pótkávét. És összecsomagoltunk néhány váltás fehérneműt. És felcipeltük Schönbrunnék csomagjait is. Izgatottan lopakodtunk a kinccsel a raktárba, úristen, a házból valaki gyanút ne fogjon,

meg ne figyelj enek, az utcán ne igazoltassanak, el ne hurcoljanak. Ennivalót, ennivalót, még több ennivalót kell gyűjteni, és amíg a készletet gyűjtöttük, mintha csak kalandra, kirándulásra készültünk volna. Minden más megszűnt, csak a szorongó, türelmetlen készülődésben éltünk. Csak addig megmaradhasson a hadiüzemi állásunk, csak addig ne érje egyikünket se semmi baj, csak eljussunk, csak ott legyünk már, csak elbújhassunk ebből a világból. Az újabb és újabb és újabb iszonyatos rendeletekre már oda se figyeltünk, a bevont cukor jegy, a kötelező jelentkezés, az összeköltöztetés. .. mi már megszöktünk, nem ér a nevünk... Megtörtént. Nyolcan álltunk a bezárt raktár előterében. A Schönbrunn házaspár, tizenhét éves lányával és mi öten. Innen többé kimenni nem lehet. Ha egy hétig tart még a háború, egy hétig. Ha tíz évig, hát tíz évig. Álltunk, és egymásra bámultunk. Hiszen mi megőrültünk. Ha elfogy az élelmünk, ha elfogy a vizünk, ha akármelyikünk megbetegszik, innen kimenni most már nem lehet. Vagy megússzuk mind, vagy együtt halunk meg mind. Itt most már nem lehet klausztrofóbiás rohamot kapni és letérdelni Pállné előtt, hogy mégis meggondoltam, nyissa ki a lakatokat. Aki egyszer tud erről a rejtekhelyről, az többé nem mehet ki. Ha egy bomba bevágna... ha tűz ütne ki? Ha földrengés van? És ha Pállnét éri valami baj? Ha nem tud idejönni? Hisz rajta kívül egyetlenegy lény sincs a világon, aki tudná, hogy itt vagyunk... És fordítva: ha valaki meglesi Pállnét, amint a lakatokat leszedi. Ha valaki követné. Ha nyilasok törik fel a zárat. Ha... Nem mertünk egymásra nézni. Mindegyikünkön mázsás súly lett a döntés. Magunk akartuk, mi határoztuk el, titkos szavazással, együtt. Volt ebben félelem, izgalom, és volt benne jócskán bűntudat. Világrészek rázkódnak, felgyújtott, lebombázott városokban milliók égnek el, koncentrációs táborokban halálra kínoznak milliókat. És mi nem harcolunk, nem kapunk fel még egy utcakövet sem, hogy fejbekólintsunk vele egy náci katonát vagy egy nyilas járőrt. Nem, mi magunk nem teszünk semmit, nem ragasztunk ki egyetlen lázító röpcédulát sem, nem torlaszoljuk el testünkkel az otthonunk ajtaját, nem verekszünk konyhakéssel és lobogó forró vízzel, értelmetlen és dicsőséges harcban, ha csak egy negyedórára is, de ellenszegülni, példát mutatni... nem, mi elbújunk, és elvárjuk, hogy mások harcoljanak helyettünk, becses irhánkat megmenteni... Ismerősök és ismeretlenek, rokonok és barátok, nagynénik és unokatestvérek kerülnek gettóba, vagonokba, lágerekbe, ki tudja, hová. Mi nem vállaljuk a közös sorsot. De hát mindig is így volt. „Bújt az üldözött s felé kard nyúl barlangjában." Sorozás elől elbujdosó szegénylegények. És Jókai. Elbújt Tardonán. És futottak keresztényüldözés elől és örményüldözés elől. - Nem állhatunk itt - mondta apám. - Menjünk be.

Ezerkilencszáznyegyvenháromban (vagy negyvenkettőben?), de mindenesetre akkor, amikor még embermilliókat meg lehetett volna menteni, egy Rudolf Vrba nevű cseh (vagy szlovák?) fogoly egyik társával, Josef Lanikkal megszökött Auschwitzból. Három éjjel, három nap a táboron belül egy deszkákkal borított gödörben rejtőzködtek, étlen, szomjan. Benzinnel átitatott deszkaforgácsban feküdtek, hogy az idomított vérebek fel ne fedezzék az emberszagot, nyomukra ne bukkanjanak. Csak három nap múlva, amikor tudták, hogy a kutatás abbamarad, a fényszórók kialszanak, akkor kúsztak ki a lágerből, árammal teli drótsövényeken, ezer akadályon keresztül. Egy halott kisgyerek iskolatáskájában talált térkép mutatta az irányt. Patakmederben, hegyen, völgyön át, étlen, szomjan, tüskéktől vérezve, lerongyolódva visszamenekültek a szülőfalujukba, és innen juttattak el kétségbeesett üzenetet a világba: segítség, embermilliókat gázosítanak el! Emberek, milliókat küldenek a halálba, férfit, nőt, öreget, csecsemőt! Segítsetek, szabad emberek, cselekedjetek! Az üzenetek eljutottak a londoni külügyminisztériumba. „Túlzás. A zsidók és a lengyelek mindig is hisztériásak voltak" - írta a dossziéra az Illetékes Főtisztviselő. (Azután becsukta a dossziét, és nyugodtan elment a klubjába megebédelni.) Sokan kapták meg az üzenetet. A budapesti Zsidótanács elnöke, a budapesti pápai nuncius, Serédi Jusztinián hercegprímás és mások. „Ne szóljunk senkinek, ne csináljunk pánikot." Ezerkilencszáznegyvennégy júniusában, valaki bedobott egy papírlapot a levélszekrényünkbe. Kusza ceruzaírással ennyi volt rajta: Jó emberek az Isten nevére továbbítsátok Horváth Imrének Budapestre. Visznek bennünket, nem tudjuk, hová. Isten legyen mindannyiunkkal. Biri. Biri anyám húga volt. Mi akkor már nem voltunk az otthonunkban. Negyvenöt januárjában találtuk meg a cédulát. Őt már soha többé. Valamikor ezerkilencszáznegyvenkettő táján egy tizenhét éves fiú átszökött Szlovákiából Pestre, a deportálás elől. Fél évig ágyrajáró volt, bujkált egyik helyről a másikra. A Kerepesi temetőben kapott munkát, a sírásók mellett. Örökké rettegett, hogy lebukik. Több mint fél éve bujkált már, amikor a Rákóczi út - Nagykörút sarkán rászólt egy rendőr. A fiú elsápadt. „Viktor Kolarik vagyok, besztercebányai illetőségű. Bujkálok. Tessék engem letartóztatni." A rendőr elképedve bámult rá. Csak azt akarta mondani, hogy miért lép a pirosba. Letartóztatták. Kitoloncolták. Megölték. A bujkálást meg kell tanulni. De mi eleinte, gyanútlanok voltunk. Fel-le járkáltunk a hatalmas raktártérben. Kimászkáltunk a mosdóba. Anyám előkerített egy seprűt, és el akarta tüntetni a port, összeszedni az elszórt papírokat. Apám ijedten rászólt. Nem szabad. Itt nem szabad. Itt mindennek porosnak, elhagyottnak, lakatlannak kell látszania. De hogyan legyen lakatlan egy raktár, ahol nyolc ember él? Az ablakhoz közel menni nem szabad. Villanyt gyújtani nem szabad. Légitámadások alatt moccanni sem

szabad, légitámadások alatt a vécét lehúzni sem szabad, mert a légoltalmi őrség felfigyelhet az üres raktárból jövő zajra. Nem szabad, nem szabad és nem szabad. A raktár jókora volt. Előtte a folyosó közönséges körfolyosó, a hatalmas, ötemeletes bérházban. A raktár bejárata nem volt messze a lépcsőháztól, de aki be akart jutni, annak így is tíz-tizenöt lépést kellett megtennie, sohasem tudni, hány kémlelő szem előtt. A lakatok leszedése is eltartott egy-két percig. Aki a raktárba lépett, tágas előtérbe jutott. Jobbra, közvetlenül a bejárat után, fehér ajtó volt, innen nyílt a mosdó. Előre haladva keskeny, sötét folyosó vezetett a nagy terembe. Ebből a nagy teremből nyíltak kisebb irodahelyiségek. Minden helyiség szinte teljesen üres volt. A csupasz polcokon néhány maradék szőrmehulladék, posztó tekercs. A tágas nagy terem vagy hússzor tizenöt méter lehetett, óriási üvegablakai a Károly körútra és a Dohány utcára néztek. Az egyik sarokban kopott íróasztal állt, körötte kárpitozatlan székek. A földön eltépett csomagolópapírok hevertek. Minden földi vagyonunkat: a két váltás fehérneműt és az élelmiszert elrejtettük a posztótekercsek közé. Az előtérből a mosdón és a hosszú folyosón kívül , még egy helyiségre nyílt ajtó. Ezen az ajtón kívül lakat volt. Páll Ferencné egyik üzlettársa bérelte a kis raktárhelyiséget, de már évek óta senki sem használta. Az előtérben, a bejárattól balra egy mosófazékban állott, megbüdösödött víz volt és a fazék mellett lezárt láda, a kötelező légvédelmi víz- és élelemtartalék. Pállné elment, lezárta a lakatokat. Óvatosságból nem is fog néhány napig a raktár közelébe jönni. Vigyázzunk, nagyon vigyázzunk. Ha valaki csengetne az ajtón, ki ne menjünk az előtérbe. Ha megszólalna a telefon, fel ne emeljük a kagylót. Ha légitámadás van, ne járkáljunk, csendben húzódjunk a fal tövébe, minél messzebbre az ablakoktól. Igen. Igen. Értjük. Tudjuk. De hát a Kelemen lányra nem készültünk fel. Schönbrunnék kiválasztották a raktár legbelső kis szobáját. Bőr- és szőrmehulladékból fekvőhelyet készítettek maguknak. Schönbrunn reggeltől estig egy vaskos imakönyvet szorongatott, hol belenézett, hol kívülről mormogta az imádságokat. Felesége és lánya egész nap a szőrmedarabokon gubbasztott, és végeláthatatlanul csevegtek egymással. Csak étkezés idején jöttek a közelünkbe. Anyám egy kis villanyfőzőlapon egy alumínium lábaskában darát főzött. Vízben főtt darát. Mindenkinek volt egy kis tányérja és egy kanala. Anyám igazságosan kiosztotta a grízt és minden tányér grízhez egy kanál lekvárt. Schönbrunnék nem hozták oda bőröndjeiket, hogy ennivalójukat beadják a közösbe. A nagy bőröndök és a kosarak, amelyeket apámmal idecipeltünk, érintetlenül bújtak meg a szövetraktár polcai alatt. „Én szólok nekik" - mondta apám. „Ugyan, hagyd. Ha a mi élelmiszerünk fogytán lesz, maguktól is előadják." „De hát az igazság mégis úgy kívánja..." „Igazság?" Végül is apám nem szólt. A mi sovány készletünket ettük,

meg persze, amit Pállné fel tudott csempészni. Azt hittük, Schönbrunnék titokban falják az elemózsiájukat. Csak fél év múlva tudtuk meg, hogy bőröndjeikben semmi ehető nem volt. Ezüsttálcáikat, porcelán-nippjeiket cipeltették fel velünk a raktárba, életveszélyben, ezer izgalom között. A bombának egyébként mindegy volt, hogy egy rúd szalámit, vagy egy ezüsttálcát vert szét. Furcsa, de azt hiszem, a raktárban édesanyám nagyon boldog volt. Azonnal megtalálta a helyét. Hideg vízben gondosan elmosogatta az alumíniumlábast és az evőeszközöket. Főzött, tálalt. Azt csinálta, amit egész életében. Gondoskodott a családról, beosztotta a semmit. Maga körül tudta azokat, akiket szeretett. Valahol, odakinn, a légópapír-csíkokkal beragasztott ablakokon túl villamosok csengetnek, emberek rohannak, légvédelmi ágyúk ugarnak, valahol iszonyú őrület van, de ehhez semmi közünk. Mi itt vagyunk, és együtt vagyunk, ha kell, a világ végéig. Apám elővette a sakktábláját, és végeláthatatlan játszmákban győzött és vesztett önmaga ellen. Mi, hárman, nem tudom, mit csináltunk. Szótlanul kuporogtunk a szövettekercseken és vártunk valamit. Hogy teljék az idő. Hogy elmúljon a háború és az élet. Négy vagy öt nap ja voltunk búvó börtönünkben. Az ablakokhoz nem mentünk közel, hangosan nem beszéltünk. De ennyi óvatossággal meg is elégedtünk. Nem is gondoltunk a Kelemen lányra. Egyik délután Zsóka halálra váltan jött vissza a mosdóból. Megmozdultak a lakatok. Látta, hogy valaki nyitja a zárakat, az első lakatot már le is vette. A másodikat is. Most nyúlt a harmadikhoz, de nem Pállné. Valaki más. Idegen. Megláthatott téged? – kérdezte apám. - Lehet. Nem tudom- válaszolta Zsóka falfehéren. - Mindent eltüntetni, azonnal bújjatok el, oda, oda, a polcok mögé parancsolta apám. - És te? - kérdezte anyám megdermedve. - Azonnal tűnjetek el. Azonnal. - Veled megyek. - Egyedül megyek - válaszolta apám. Halkan mondta és kőkeményen. Senki ne moccanjon. Öt perc? Tíz perc? Fél óra? Apám még mindig nem jött vissza. Mi történhetett? Ki jöhetett be a raktárba? Édesanyám egész testében remegett. „Én utánamegyek. Nem hagyhatom egyedül." Füleltünk. Mintha valami szóváltás... Nevetés? Hogy lehet az? Ki nevethetett? És most apám hangja: „De igen, nagyon jó lesz. Kérem szépen, zárja csak be, Éviké. Jó éjszakát." Megint csend. Azután édesapám visszajött. Nagyon sápadtan.

- Nem tudom, mi lesz. Nem tudom. Borzasztó. Hogy erre nem gondoltam. A Kelemen lány jött be. El kell utaznia, és egy bőröndjét itt tartotta a raktárukban. Nem értette, hogy hogyan lehetek itt, a kívülről lelakatolt raktárban. Amikor a zárakat nyitotta, látott valakit mozogni, elhitte, hogy én voltam az. Azt válaszoltam, hogy leltározni jöttem, és azért kértem meg Pállnét, hogy kívülről zárja rám a lakatokat, nehogy valaki bejöjjön, amíg a raktár belső részében vagyok. Mielőtt elment, újra megkérdezte, hogy igazán zárja-e rám kívülről a lakatokat? És valamennyit? „Zárja csak nyugodtan, Éviké. Mire végzek a leltározással, Pállné visszajön és kinyitja." - És elhitte? - El lehet hinni ilyen képtelen marhaságot? A vállalatnál senki sem sejtette apámról, hogy zsidó. De hátha mégis tudták? Ha a jövő héten bejönnek a katonai parancsnokságról a nyomozók a gyárba, és kérdezgetnek apám után? És ha a Kelemen lánynak eszébe jut, hogy hiszen ők találkoztak... D e a Kelemen lány nagyon rendes, ha megsejt valamit, hallgatni fog. És ha mégsem hallgat? És ha csak jóhiszeműen és gyanútlanul elmeséli? Miért mesélné? Miért ne mesélné? Dermedten kuporogtunk a szövetdarabokon. Halálos veszedelemben vagyunk. És Pállné is halálos veszélyben van. Értesíteni kellene, de nem lehet értesíteni. Ha legközelebb bejön hozzánk, mindent azonnal el kell mondani. És ezzel vége. Itt tovább nem maradhatunk egy percig sem. De hová mehetnénk? Némán ültünk a szövetdarabokon. Minek is mentem ki a mosdóba? - sírt Zsóka. De hát most már igazán mindegy volt. És ahogy bejött a Kelemen lány, bejöhet a házmester, bejöhet a légóparancsnok, mindenkinek van kulcsa. Úgy kellett volna csinálni, hogy egyikünk mindig őrséget áll, amíg a többiek... Teljesen mindegy már, hogy mit kellett volna csinálni. Egész éjszaka szóltak a szirénák. Villantak a robbanó bombák fényei, bevilágították az eget a Sztálin gyertyák, ugattak a légelhárító ágyúk, hallottuk a bombák becsapódását, összeomló házak robaját. Mindegy, mindegy, mindegy. Sorsát senki sem kerülheti el. Az volna a legjobb, ha telitalálat érné a házat. Ha most mindjárt meghalnánk. Ha nem kellene továbbmennünk. Továbbmennünk. Sehová. Az otthonunk már nincs meg. Az első rendőrhöz kell odamenni. Zsidók vagyunk, megszöktünk az összeköltöztetés elől, a gettó elől. Nem, akkor inkább a bomba, inkább tűzben leomló falak közt meghalni. Együtt. Pállné másnap nem jött. Három napig senki sem jött a raktárba. Ettől is megrémültünk. Talán Pállnét elfogták? De akkor már értünk is idejöttek volna. Már nem is beszélgettünk. Nem ettük meg a vízben főtt darát. Nem ittuk meg a pótkávét. Némán gubbasztottunk a siralomházban. A következő napon délelőtt jött Pállné. Kenyeret hozott és egy darab szalonnát. Kibontotta a konyharuhát, és barátságosan mosolygott. Csak akkor

vette észre, hogy milyen rémülten, szótlanul fogjuk körül, hogy nem is örülünk az ennivalónak. - Borzasztó dolog történt - mondta apám. - El kell mennünk innen. A rejtekhelyünket felfedezték. Pállné elhalványodott. Hogyan? Mikor? Miből gondoljuk? - A mi hibánk volt. Nem voltunk elég óvatosak. Hétfőn délután itt járt a Kelemen lány. Találkoztam vele. Beszéltem is vele. Ő biztosan nem akarná a vesztünket, de ha kifecsegi, ha csak véletlenül is... - És még ki látta magukat? - A Kelemen lány, hétfő délután. - Kivel volt itt Éva? - Egyedül. - Biztosan senki más? - Egyedül - ismételte apám. - A bőröndjéért jött. Pállné összekulcsolta a kezét. - Mondjanak el egy Miatyánkot, vagy a maguk hite szerint akármit a Kelemen kislány lelki üdvéért. A hétfő éjszakai bombázáskor megölte egy repeszdarab. Valamikor, a nyolcvanas években, társasutazással Egyiptomban jártunk. Hőség, por, kibírhatatlan kosz, tevék, vitorlások a Níluson, Tutanhamon arany halotti maszkja, sírkamrák, múmiák, freskók, kosfejű szfinxek, szakállas fáraók és tehénfejű istennők, piramisok, minden lépésre újabb csoda. És Szahara és mecsetek és a luxori bazár és sivatagi expressz, és bámultunk, és boldogok voltunk. Az utazás utolsó állomása Alexandria volt. A turistatársak közül néhányan kimentek a strandra, a többség megrohanta a bazárt, bőrkabátot venni és aranyat venni, és mit tudom én, még mi mindent venni. Andrissal mi ketten másra szántuk ezt a napot. Béreltünk egy taxit, és kiutaztunk a százharminc kilométerre fekvő el-alameini csatatérre. Átvergődtünk a zsúfolt alexandriai kikötőn, azután kijutottunk a sivatagba. Az országút bal oldalán köves, sárga sivatag, az út jobb oldalán mintha végtelenbe futó színes szőnyegek lettek volna végigterítve. Az úthoz legközelebb eső futószőnyeg keskeny, sárga homokcsík volt, mellette hófehér szőnyegcsík következett, só, az elpárolgott tengervízből kicsapódó hófehér só, olyan egyenesen, mintha vonalzóval húzták volna ki. A sárga homokcsíkon néha egy-egy nyomorúságos beduinsátor, egy-egy félig kiszáradt, kínlódó pálmafa. A sócsíkon semmi. És a sárga és fehér csíkon túl a Földközi-tenger. Soha ilyen szívszakasztóan szép tengert, ilyen selymes, gyönyörű kékséget, ilyen álomkéket. Ilyen szikrázó napfényt. Ilyen békés vizet. És itt vívták meg a második világháború egyik legvéresebb ütközetét. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Csak ott, ahol a tábla El-Alameint jelezte, a P. Howard tollára való nyomorúságos katonai erődnél, a múzeumnál és a múzeum előtt sorba állított ágyúknál és tankoknál (igen,

ez a kék tenger habos volt a becsapódó lövedékektől, és a sárga homok olyan piros volt a vértől, mint egy madridi bikaviadal porondja, ezek a hallgatag lövegek igazán ugatva okádták a tüzet) - ott szólalt meg Andris: kérem, legyen szíves az angol katonai temetőhöz. Ott feküdtek némán Andris bajtársai, húsz és huszonöt évesek. Kapitányok és közlegények, angolok, zsidók, hinduk, ausztrálok, lengyelek, magyarok. És olyanok is, akiknek sírkövére azt vésték: Csak Isten tudja számon tartani, hogy ki volt... Egyforma fehér kövek, és néhány síron szárad még egy szál virág. De ki hoz már ide virágot? Negyven év után ki zarándokol el a távoli Afrikába? Hol vannak a síró anyák, gyászoló menyasszonyok? András sokáig bámulta a sírokat. A levegő édes volt, mint a méz. Az ég szikrázott. A tenger gyönyörű volt, nem, soha nem láttam még ilyen kék tengert. Kelemen Éva egyidős volt velem. Jób könyve, 6. fejezet, 9., 10., sor: És tetszenék istennek, hogy összetörjön engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon engem! Még akkor lenne valami vigasztalásom, ujjonganék a fájdalomban, amely nem kímél, mert nem tagadtam meg a szentek beszédét. Anyai nagyanyám fiatal lány korában gyönyörűen varrt és hímzett. Az ógyallai Konkoly-Thege kastélyba, meg a közeli Migazzi és Ordódy birtokokra gyakran behívták varrni, selyemruhákat, könnyű báli ruhákat varrni a grófkisasszonyoknak. És a ruhaálmokat hímezte is. Fehér selyemre fehér hímzőfonallal, rózsaszínűre rózsaszínűvel. A nagy kastély szűk padlásszobájában görnyedt Johanna nagymamám. A drága kelmék tündérruhákká váltak kezében. És mindig sietni kellett. Farsang volt, születésnap volt, Anna-bál volt, vagy utazás Abbáziába. A tizenhat éves Johanna hajnaltól éjszakáig varrt, szabott, rajzolt, próbált. És még ezt az egyet, Johanna, jaj, ezt okvetlenül be kell fejezni, Johanna. És az ezüsttű cikázott a kék, zöld, arany, rózsaszínű selymen, tüllön, tafotán és beleszúrt a fehér batisztba, és beleszúrt Johanna fehér ujjába is, és Johanna egyszer az arcához kapott, és felkiáltott: „Nem látok" - és minden elmozdult, színes karikák és lecsapó villámok támadtak Johanna szeme előtt, a fénykarikák és fénycsíkok mögött feneketlen sötétség és hasító fájdalom Johanna fejében. A grófkisasszony megijedt, azután nagyon kedvesen saját, virágillatú zsebkendőjét nyújtotta Johannának, tejet hozatott a konyhából, és lefektette az egyik vendégszobában. És Johanna egész délelőtt pihenhetett, csak délután kellett folytatnia a munkát. - Nem tudjátok, milyen keserves kenyér, varrni -hallottuk anyánktól ezerszer is, gyerekkorunkban. Jaj, istenem, csak varrónők ne legyetek. Amíg apátokkal erőnk lesz, mi taníttatni akarunk titeket, hogy mást is tudjatok, hogy ne kerüljetek ilyen sorsra... Görnyedten hajolni a varrógép fölé, hisztériás

kuncsaftokat kiszolgálni, a szemeteket az apró öltésekkel tönkretenni. .. csak varrásból ne kelljen élnetek, gyerekeim... Ezerkilencszáznegyvenháromban, amikor Zsófi osztályelsőként kitüntetéssel érettségizett a kereskedelmiben - Paula néni, az osztályfőnök kiosztotta a bizonyítványokat, és elővett egy papírlapot. – Kislányok - kezdte , búcsúzóul felolvasom a megpályázható állásokat. Egy lányt kérnek a Magyar-Olasz Bankba, két hely van a Nemzeti Bankban, kettő a MOKTÁRnál, egy a Hangya központban és a Kereskedelmi bankban, egy a Hermesnél, három a Hitelbankban. És végül, egy zsidólány részére van itt egy tanonchely egy varrodában. Az osztály kéjesen röhögött. Zsóka felállt. Paula néni, kérem, én jelentkeznék arra a helyre. A varrodában a segédkisasszonyok és segédurak nagy szeretettel fogadták az érettségizett tanonclányt. Neki kellett padlót súrolnia, késő este az elsötétített városban a nagyságos és méltóságos asszonyok ruháit hazaszállítania, kifliért leszaladni. És ha véletlenül, vagy talán nem is egészen véletlenül kiborult egy nagy doboz gombostű - a földön kúszva, kézzel és mágnespatkóval összeszednie. Neki kellett vibráló szemmel rongyokat, régi kacatot szétfejtenie. De Zsóka mindent ellesett és megtanult. És a varrodában egyszerre csak bámulni kezdtek: ez a lány mindent tud. És tervezni és rajzolni is. Borvörös selyemre aranyszállal, rózsaszín batisztra rózsaszínnel álmodta Zsóka a maga sem értette honnan jött mintákat. Mint valaha Johanna nagymama. Januári hidegben, zuhogó havas esőben, két vacogó gyerekkel, két olcsó vulkánfíber bőrönddel, béleletlen kabátban megérkezni New Yorkba, a Kennedyre. Az első éjszaka még szállást ad a sógornő. Négyüknek levackolnak két összedőlt díványon. Az első este még ad egy tál meleg ételt a sógornő, de holnap reggel már nincs semmi. Holnap reggel már szobát kell keresni, ötszónyi angol nyelvtudással, magyart, németet, jiddist, oroszt keverve kialkudni az odút a New York-i dzsungelben. Nincs ágyneműjük, nincs fehérneműjük, nincs tányérjuk, lábasuk. Nem ismerik ki magukat a koszos, irdatlan utcák rengetegében. Hát még a föld alatti vasút szövevényében! Zsóka kimerülten bóbiskol a rázkódó, zörgő, robogó földalattin. Kezében cédula, a munkaközvetítőben adták a címet. - Mit tudsz? - kérdezte a tisztviselő. - Varrni. És Zsóka a robogó földalattiban, zuhanó félálmában megjelenik Paula néni, az iskola. Menj varrni, te zsidó lány, neked nincs szükséged semmire, amit az iskolában tanultál, elfelejtheted a logaritmust, Shakespeare drámáit, az Árpádházi királyokat, Voltaire-t és Mozartot...

A vonat dübörög, azután sikoltozva fékez, emberek tolakszanak, egy nagy szemű néger kisfiú préselődik Zsókához. Meg kell simogatni a fekete fejecskét. Zsóka meghökken: mintha gyapjat simítana. A New York-i vasút még a bennszülötteknek is áthatolhatatlan őserdő, félelmes labirintusaival, ezer kijárattal, érthetetlen csatlakozásaival, fel-le futó lépcsőivel, mindenütt forgó acélajtóval, ahol újra és újra pénzdarabot kell bedobni, Zsóka izzadt markában szorongatja a munkaközvetítő céduláját, segítséget kérne, hová, melyik vonalra szálljon át. Senki sem néz ró. Az egyik állomáson találomra kiszáll. Felmegy a lépcsőn. Mocskos, kemény, szemetes lépcsők, széles, rendetlen, lármás utca, óriási forgalom. Hol lehet? Az égig érő szürke házak tövében üzletek egymás hátán, áru, hihetetlen bőségben. Meg kell állnia, és meg kell bámulnia a rengeteg ennivalót. Sajtok, kolbászok, gyümölcsök, zöldségfélék hegyei. A legtöbb zöldségnek a nevét sem tudja. Ez talán a kókuszdió? Ez volna az avokádó? Egy kirakatüvegen át szabóműhelybe lát. Varrógépek egymás mellett, görnyedve előre hajló asszonyok. A kirakatra ragasztva egy géppel írott papírlap: DRESSMAKER'S HAND WANTED. Zsóka nem érti, mit jelenthet a cédula. Áll, nézi, találgatja. Egy férfi lép ki az üzletből, öreg, ráncos, alacsony ember. Megáll az ajtóban, és megszólítja Zsókát. „Mit akarsz?" Zsóka csak bámul, nem érti. A kezében levő cédulát mutatja. A férfi elolvassa, és hol Zsókára néz, hol a cédulára. „Bronx?" - kérdi végül, és összecsapja a kezét, és szánakozva nevet. „Bronx? Gyere be" - és befelé húzza Zsókát a műhelybe. Senki fel se néz a munkájából. A férfi megáll a falra erősített, mocskos, rongyos térkép előtt. „Ez New York. Mi itt vagyunk. .. .Bronx meg ott, a város másik végén. Nem érted? Nem tudsz angolul? Olasz vagy? Német? „.. .are you Italian? Germán?" „Magyar vagyok" - nyögi végül Zsóka. -„Hungárián." „Piroska, come here" - kiáltja felragyogva a férfi, és előjön egy ősz hajú, kövér asszony. Csoszogva odamegy Zsófihoz, ő is nézi a papírt. - Dolgozni akarsz? - Igen. Két éhes gyerekem van. Nagyon kell a pénz. - Oké. Nekünk munkás kell. Mutasd meg, mit tudsz. Ülj le ahhoz a géphez. Zsóka leül, és egyszerre otthon van. Ugyanolyan gép, mint az a másik, messze, az óceánon túl. A tű alá igazítja az átnyújtott szövetdarabot, megindítja a motort, és a tű szaporán süllyed és emelkedik. Halk, duruzsoló hangon jár a motor. Reménykedik és szorong. Csak felvegyék, édes jó Istenem, csak felvegyék. - Köszönöm - mondja az asszony. - Sajnos, te nem fogsz minálunk megmaradni két napig sem. Zsóka sápad. Az asszony jólelkűen nevet. Nem fogsz te itt maradni, mert keveset tudunk fizetni. Ez egy kis műhely. Olyan munkaerő vagy, hogy a jövő héten te fogsz válogatni. - Ma... én ma itt maradhatok?

Csak maradj. Oda tedd le a kabátodat. Élni fogunk, élni fogunk - zúgja a gép. Délután ötig Zsóka megkeresi az első tíz dollárt. Villámgyorsan tekerem a zsineget. A húszméteres spárga egyik vége csuklómra van kötve. A raktár félhomályos, hosszú előterében ülök, a sötétzöld, puha posztógöngyölegen. Kezem, lábam zsibbad már, időnként úgy látom, hogy odakinn mozdulnak a lakatok. Már órák óta én vagyok őrségen, nem volna szabad ilyen hosszú őrséget vállalnom, de csak akkor vagyok nyugodt, amikor én vagyok szolgálatban. Ilyenkor nem félek. Ilyenkor úgy érzem, mintha én is tehetnék valamit a végzet ellen. Harmincadik napja vagyunk a raktárban. És ez nem azért rémületes, mert a nagy vászonzacskókban veszedelmesen fogy a pogácsa. Nyolc személynek mindennap két pogácsa, az egy hónap alatt annyi, mint négyszáznyolcvan darab. Csökkentettük az adagokat. Hajszálvékony szeletekre vágjuk a Pállné hozta krumplis kenyeret, leheletnyit vágunk a szalonnából. Elhatározzuk, hogy a tartalék pogácsákhoz nem nyúlunk már, arra tartogatjuk, hogy ha Pállné néhány napon át nem tudna jönni, arra az esetre, ha... de hát ennél roszszabbra nem is akarunk gondolni. A harmicadik nap azért olyan rémületes, mert mintha megállt volna az idő, megálltak volna a frontok, megállt volna a világ. Pedig dehogyis állnak a frontok. Vér, iszonyat, náci gyilkosság és önfeláldozó hősiesség, és megint csak vér és vér. Június negyedike Róma felszabadulása. Június hatodika a normandiai partraszállás. Felszabadul Vilniusz és Lublin. Amerikai partraszállás a Mariana-szigeteken. Oradourt megsemmisítik a nácik. Japán támad a Fülöp-szigeteknél, antifasiszta sztrájkok Dániában. Belorusszia felszabadul. Június huszonhatodikán a hadijelentésekben felbukkan Cherbourg. Július harmadikán felszabadul Minszk. Július kilencedikén megkezdődik a harc Caenért. Tizennyolcadikán Pulkovó. Rokoszovszkij marsall seregei elérik a lengyel-szovjethatárt. De Úristen, ami a térképen két centiméter, az tízmillió ágyúlövés és százmillió gránát és százmillió halál és összeomló házak, és völgy és domb és árok. Minszk és Budapest, Cherbourg és Budapest. Tatár-hágó és Budapest. Itt maradunk, bezárva, a világ végéig. Hiszen az biztos, hogy a náci birodalom halálra van ítélve, de mikor? Most júliusi meleg van, a portól, hőségtől, levegőt-lenségtől szenvedünk. De mi lesz, ha az őszi ködök, fagyos éjszakák is itt találnak minket? A tél? És meddig tarthat Pállné türelme és hősiessége? Meddig tud rejtegetni nyolc embert? Schönbrunnékat szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy hogyan és mikor fogunk innen szabadulni. A Jóistenre bízták az ügyet. A Kelemen lány halála is isteni, szent csodatevés volt. A Mennybéli Atya megmenti a jámborokat és az igazakat. A raktár hatalmas üvegablakai barna ragasztós papírcsíkokkal voltak keresztül-kasul ragasztva. A közhit szerint ezek a papírcsíkok megvédik az

üvegtáblákat a légnyomástól. A barna csíkok zavarták a kilátást, no meg szinte átláthatatlanná tette az üvegre rakódott kosz és korom. így azután időről időre közelebb merészkedtünk, és kilestünk rajta. Láthattuk a Dohány utcai zsinagógát, ahonnan nyilaskeresztes, fegyveres suhancok ordítozva, ütlegelve, lökdösődve taszigálták a sárga csillagos menetet, öregasszonyokat és totyogó gyerekeket, fáradtan vánszorgó állapotos nőket. Volt, aki megbotlott az előtte menő sarkában, volt, aki a kis batyuját ejtette el. Egyszer kigurult egy kilóra való krumpli. A menetben néha ismerőst is láttunk. Katzburgnét, a görnyedt, hályogos szemű varrónőt, akinek tavaly pusztult el munkaszolgálatban a férje, és hat kicsi gyereke botladozott körülötte. És láttunk járókelőket, akik elfordultak, és olyanokat is, akik szélesen vigyorogtak. Schönbrunn hangosan énekelte zsoltárait, az Úr dicséretét, az Úrét, aki majd megszabadít minket. Schönbrunnék az imádságon kívül nem is csináltak semmit. Őrséget nem álltak. Megbocsátó mosollyal nézték, amint újra meg újra felkapom a madzag végét, és kivonulok őrhelyemre. A jelzőspárga az én találmányom volt. Az őr a hosszú kötél egyik végét csuklójára erősítette. A másik végére újságpapírból nagy masnit kötöttünk. Az újságot letettük a nagy raktárterem kellős közepére, a földre. Ha az őrszem a lakatokon mozgást észlelt, azonnal tekerni kezdte csuklójára a zsineget. Ettől benn, a teremben a papírlap zizegve meglebbent; a mozgás és a surrogó zaj volt a figyelmeztetés: minden ruhadarabot, edényt, könyvet eltüntetni, és azonnal beállni a rejtekhelyre. Ha nem is akarok hinni a csodákban, be kell látnom, hogy akadtak csodák. Például ez a rejtekhely. Az egyik kisebb szövetraktárban, a polcok mögött a falban volt egy bemélyedés. Üreg. Alkóv. Fülke. Padlótól a mennyezetig. Két és fél méter széles, fél méter mély. Pontosan akkora, hogy szorosan egymás mellé állva mindannyian elfértünk benne. Moccanni nem lehetett, pisszenni nem lehetett. Éreztük egymás testének remegését, verejtékező bőrét. Ha egyikünk elköhögte volna magát, ha csak egyetlenegy áruló hang, egyetlen moccanás - felfedeznek. Ha valamelyikünk nem bírja tovább és összeesik? Csak álltunk, álltunk, összebújva, lélegzet-visszafojtva, fülelve a külső zajokra. Ez most a lakat volt. Lépések. Ez a házmester lehetett. Ez talán a villanyóra-leolvasó... ez most razzia. Kié a raktár? Mióta üres? Hol van innen az áru? Nem rejtőzik itt valaki? Nem. A mellékszobában a falmélyedést nem fedezte fel soha, senki. Vártunk, amíg elcsitultak a zajok. De igazán elcsitultak-e? Igazán elmentek-e? Végleg elmentek-e? Nem jöhetnek-e még vissza? Nem figyelik-e az ajtót odakinn? Azután nagy elhatározással az őrszem visszaosont az előtérbe, és lekuporodott a szövettekercsre, és vigyázott, és figyelt és reménykedett. Martin, emlékszel-e még a négy akácfára? Nagypapa érsekújvári házára? A nagy, kétholdas gyümölcsös-, veteményeskertre? És az udvaron, a ház előtt a négy akácfára? Hányszor hallottam gyerekkoromban, hogy azon az őszön nem

repültek el a fecskék. Ott maradtak az eresz alatt, és ott röpködtek a télre kopaszodott ágak fölött. Az egyik front az utcán volt, a Vágóhíd utcán, le a Nyitra-partig. Az ellenséges front a kertben. Az udvaron keresztül süvítettek a golyók. Ágyúval lőttek. Nagyapámék, nagyanyámék lenn voltak a pincében, öt gyerekükkel. Alkonyatkor abbamaradt a lövöldözés. Hol a magyar katonák, hol a cseh katonák jöttek le a pincelépcsőn, és enni kértek. A tehén fenn volt az istállóban, Biri nagynéném fellopódzott, és megfejte. És a tejből adott a katonáknak. Melyiknek? Az ellenségnek? Mindenkinek, akinek jutott. És a sebesülteket is bekötötték, csíkokra tépett lepedőkkel... Mert hát szegények katonák voltak. És (meddig is? egy napig? tíz napig? kétszáztizenkilenc napig?) folyt a csata, és a házon egy ablak se tört be, egy cserép se hullott le, és semmit sem loptak el, és nem gyújtották rájuk a házat, mert ott maradtak a fecskék... Ez a történet ugyanolyan érthetetlen volt számomra, mint a Csontos fiú története. Csontos Pista a harcok után talált egy katonasapkát, megtetszett neki, feje búbjára tette, és kiment vizet húzni. A gémeskútnál katonák vették körül. Lefogták. „De hiszen gyerek még, nem látják, tizenkét éves, csak találta a sapkát, nem az övé" - sikoltozott az anyja. „Krisztus nevére, ne bántsák. Jó emberek, ne bántsák." - És letérdelt a katonák elé, és úgy könyörgött. De Csontos Pistát ott lőtték agyon, azon a helyen. Gyakran néztem borzadva „azt a helyet", próbáltam felfogni, hogy megölhetnek egy tizenkét éves fiút egy sapkáért. Most elképzeltem, hogy ránk törnek a nyilasok, és anyám letérdel és sikoltozik: „hiszen gyerekek még, nem tettek semmi rosszat, csak őket ne lőjék agyon." És képzeld, Martin, egy augusztusi délutánon, a raktár kitört felső ablakán keresztül berepült egy fecskepár. Budapesten, a Károly körúton, egy emeleti poros raktárba. Rémülten verdestek, azután villámgyorsan cikázva háromszor körülrepülték a jókora hodályt, és ugyanazon a törött ablakon kirepültek. Anyám arca sugárzott. Fecskék repültek be hozzánk, meg fogunk menekülni. Anyám nagyon szerette a madarakat. Talán titokban prédikált is nekik. Enni mindenesetre adott. Sok év múlva, abban a keserves januári zimankóban, amikor anyámat eltemettük, a hófelhők hirtelen szétszakadtak, szikrázva kisütött a nap, és teli lett a temető madárdallal. Lenyűgözve és álmélkodva szóltam Ágihoz: „Testvér, hallod a madarakat énekelni?" „Hallom" - mondta tárgyilagosan, „éhes verebek." - Az istenért, gyere végre lefeküdni - kiáltja Andris. Mivelhogy ez az én minden esti szertartásom egy kicsit kiborítja. Éjszakára vizet engedek a kádba. Van egy tízliteres műanyag kannánk. Abból minden este kiöntöm az állott vizet, és frisset csurgatok a helyébe. Két fazékba is friss vizet töltök. Az üvegkorsóba is. A teáskannába is. A kávéfőzőbe is. Reggel, amikor kinyitom a vízcsapot, és folyik az ezerszer áldott klóros, piszkos pesti víz - köszönetet mondok valakinek - (isten, őserő, misztikus hatalom, fővárosi vízművek.)

Víz. Istenem, a víz. Negyven év távlatából is a rémületek rémülete. A forró júliusi délelőttön a mosdó egyetlen csapjából nem jött víz. Csak hörgő, nyöszörgő hang, levegőbuborék és semmi. Egy csöpp se. Víztartalékunk nem volt. Hogyan is lett volna? Hol rejtegethettük volna? És ha lett volna egy kannával, két liter, öt liter, tíz liter, mi az nyolc embernek? Inni, főzni, mosakodni, a vécét leönteni? Megdermedtünk a rémülettől. És még az óvatosságról is megfeledkezve, öt percenként kisurrant valamelyikünk a mosdóba, és megforgatta a csapot. Nem volt víz. Délben nem volt miben megfőzni a grízt. Egy falat szalonnát és kenyeret kapott mindenki. A sós szalonna összemarta a szánkat. Por, hőség és szomjúság. No, biztosan elzárták a főcsapot egy órára, két órára. Majd délutánra lesz víz. Majd estére lesz víz. Reggelre biztosan lesz víz. És nem volt víz. Másnap délután sem volt. A sivatagi Vándor reménykedik, hogy majd csak eléri az oázist. Mi miben reménykedjünk? Lehet, hogy csőtörés volt a házban, talán már meg is csinálták, de ugyan kit érdekelne, hogy az elhagyott raktárban van-e víz? Az is lehet, hogy sehol máshol nem romlottak el a vezetékek, csak itt. Pállné csak holnap vagy holnapután jön, de mit csinálhat? Idegen szerelőt hozzon ide? Megjavíttatni a vízvezetéket, amikor itt, ugye, a háború végéig nincs és nem is lesz senki. Vagy Pállné hordjon ide vizet? Mindennap? Lajtban? Hordóban? Nem szóltunk egymáshoz. Szédelegve, kiszáradt szájjal, égő szemmel kuporogtunk a szőrmedarabokon. Valamelyikünk felállt, kiment a mosdóba, visszajött, és kétségbeesett tekintete mondta el: nincs. A légótartályban hónapok óta ott poshadt egy fél kádnyi víz. Döntöttünk. Legvégső esetben abból merítünk az alumíniumkannába, és teát főzünk. Persze, kockázatos. Nemcsak azért, mert ki tudja, milyen nyavalyát szedünk össze - de az alumíniumtartály belső oldalán jól látható karika jelzi majd, hogy valaki hozzányúlt a vízhez. Élelem nélkül két hónapig is kibírja az ember. Víz nélkül egy hétig sem. Hát akkor nem. Akkor itt fogunk meghalni. Milyen lehet a szomjhalál? Ha szerencsénk lesz, elveszítjük az eszméletünket, talán szendergő állapotban nem is lesz olyan borzasztó. Ismeritek a kertész történetét, akihez Bokhara városában odalépett a halál? „Készülj, Juszuf, mert Allah parancsára három nap múlva eljövök érted." Juszuf, a kertész megrettenve rohant urához. „Uram, hűségesen szolgáltalak, könyörgök, adj nekem lovat, hogy elmeneküljek, el kell menekülnöm a halál elől." És három éjjel és három nap hajszolta Juszuf a tajtékos lovat, nem evett, nem ivott, nem aludt iszonyú félelmében. És amire letelt a három nap, elért Mekka szent városába. És a városkapunál várta a halál. „Ide kellett jönnöm érted." Nem bombától, nem tűztől, nem a rabszolgatartók

korbácsütéseitől, nem gázkamrában - úgy rendeltetett, hogy szomjan fogunk halni. És eljött a harmadik nap reggele. És nem volt víz. Őrségen ültem, csuklómon a spárga, és úgy láttam, mintha megmozdulna a lakat. Lehetetlen. Ilyen korán reggel Pállné sohasem jön. Tévedek. Csak a szemem káprázik. Lázas vagyok. Szédülök. Nem. Nem tévedés. Most valóban elmozdult a lakat. Riadó. Egymás mellett szorongunk a falmélyedésben. Állni alig bírunk, leheletünk acetonszagú, testünk verítékes. Három napja nem is mosakodtunk. Alighogy behúzódtunk az állványok mögé, lépteket hallunk. És a lélegzetvisszafojtott csendben tisztán halljuk, amint két férfi beszélget. Apám ismeri fel a hangokat, a házmester jött be és a légóparancsnok. A víztartályt ellenőrzik. Igaz, üres a raktár, de szólni kellene Pállnénak, hogy sokkal több vizet kell itt tárolnia. Tűzoltáshoz. Most is itt ez a nyomorult vezetéktörés. Bármikor tűz üthet ki akárhol. És ezek a pimasz amerikaiak, mintha csak tudnák, hogy nincs víz a városban, úgy bombáznak, mint a veszekedettek. A rádió óránként mondja, hogy már dolgoznak, megcsinálják a főnyomócsőtörést, megcsinálják, megcsinálják, de már harmadik napja csak ígérgetik. No, tegyük vissza a lakatokat, Pálinkás úr, még a negyediket és a padlásteret is ellenőrizni kell. Negyedik napra újra volt víz. . Most már igazán csak egy hét. Nem lehet több, mint egy hét. Merényletet követtek el Hitler ellen., Románia letette a fegyvert. Recseg-ropog a birodalom. Most már igazán legfeljebb egy hét. Minden éjjel egy órakor kezdődik az angol légitámadás. Rakéták világítják meg a sötét eget. Egymillió ember rohan az óvóhelyekre. Vasajtók csapódnak, a távoli találatok csak tompa dörrenések. A pincefalakról hull a vakolat. A légópincékben por van és félhomály, semmit sem lehet látni az iszonyú tűzijátékból. Mi, a raktár üvegablakain át, mindent látunk. És olyan csupaszok és védtelenek vagyunk! A légvédelmi ágyúk kereső fénypásztái és rekedt ugatása, a bombák szörnyű sivítása, a láng, a dörej, az összeomló házak pokoli zaja elől nem tudunk elrejtőzni sehová. Érezzük egymás remegő testét, nem szólalunk meg, nem moccanunk, nehogy észrevegyen minket a balsors, a végzet. Ha leomlik egy fal, ha tűz üt ki, de akárcsak ha az ablaktáblák szakadnak ki, nincs tovább. Nincs menekülés. Most, amikor már augusztus van, amikor már igazán legfeljebb egy hét... Az amerikaiak nappal bombáznak. Mindig délelőtt tízkor. Nem sokat keresgélnek, nem válogatnak a célpontban. Jelzőrakétákkal négyszöget rajzolnak az égre, és ahol a baljós fehér csík megjelenik, ott a világ vége, ott kő kövön nem marad. Az éjszakai légitámadás fényei túlvilágiak, sejtelmesek, éjszaka hajlik arra az ember, hogy imádkozzék. A délelőtti légitámadás alatt elakad az ember lélegzete. Vacogva, izzadva, remegő gyomorral figyeljük a

hol gyengülő, hol erősödő robajt. Várjuk a búgó szirénahangot, légiveszély elmúlt, egy percre megkönnyebbült sóhaj, és azután néhány óra múlva újra várjuk az újabb riadót. Ezt megúsztuk. .. még ezt is... még egyet... még kettőt... legfeljebb még egy hét... úristen, ugye, már igazán csak egy hét? Sohasem láttam apám gyerekkori fényképét. Biztosan nem is volt neki. Ugyan, ki vitte volna el vasárnap, kézenfogva a fotográfushoz, ünneplő nadrágocskában, fehér blúzba bújtatva, simára nyalt frizurával? Ünneplő ruhája sohasem volt, rendes cipője sem. Sovány, csontos arcú, nagy szemű kisfiú lehetett. Örökké éhes. Apja, az én nagyapám, ötvenéves elmúlt, amikor feleségül vette a nagyanyámat. Özvegy szabósegéd volt, hat nagy lányával. Apai nagyanyám világszép volt, még hetvenhat éves korában, halála előtt egy nappal is. Amikor hozzáment az öreg szabósegédhez, csodájára jártak. Hullámos barna haja, ha kibontotta, a derekáig ért. Tejfehér bőre, égszínkék szeme, magas homloka volt. Árva lány volt, ő nevelte fel, taníttatta, férjhez adta, útra bocsátotta hat kisebb testvérét. Akárcsak anyai nagyanyám, ő is varrónő volt, fehérnemű-hímzőnő, egy szál tűvel, keservesen, ingeket és pruszlikokat varrva kereste meg a mindennapit. Negyvenkét éves korában már nem lehetett más reménysége, mint a szegény szabósegéd, a szomszédban lakó özvegyember. Hozzáment. Negyvenhárom éves korában szülte egyetlen fiát, apámat. Soha olyan szelíd teremtést, mint apai nagyanyám. Úgy fogadta, úgy tartotta, úgy nevelte mostohalányait, mint az édes gyermekeit. A legfiatalabbnak, Juliskának öt éven keresztül udvarolt Sándor nagybátyám. Egy nappal az esküvő előtt Juliska azt mondta a vőlegényének, hogy szeretné, ha együtt kimennének az édesanyja sírjához. Az meg csak bámult rá. Hová? Megzavarodott ez a lány? Hiszen a mamát ott látta az előbb a konyhában... Öt év alatt nem vette észre, hogy mostoha neveli a lányt. Megszakad a szívem, úgy szeretnék egy gyerekkori képet látni apámról. A kisfiúról, aki még öregkorában is mesélte szörnyű bűnét: hatéves volt, amikor a mama elküldte fél kiló szilváért. Szilva és kenyér lett volna a vacsora - az egész család vacsorája. Hazafelé menet először egy szem szilvát csent el, utána még egyet. Még egyet. Addig, amíg csak az üres zacskó maradt. „Verjen meg, édesanyám" - könyörögte sírva. De a mama nem verte meg, sohasem verte meg, hanem leült a konyhaszékre, összekulcsolta a kezét, és azt mondogatta: Istenem, jaj édes istenem. Nagyapám, ha dolgozott valamit, el is itta, amit kapott érte. Nagyanyám hajnaltól varrt, mosott. A nagylányok a gyárba jártak, ki az Újpesti Cérnába, ki a Mauthner Bőrgyárba vagy az Izzóba. Ki törődött vele, hogy mivel tölti napját, megy-e iskolába, mit eszik? Kitől tanulhatott meg úszni? Mert tízéves korában már a többi sráccal együtt ugrált le az újpesti vasúti híd pilléréről az életveszélyesen örvénylő Dunába. Kitől tanult meg focizni? Mert tizenkét éves se volt, amikor egy kabátos, kalapos úr megállt a grundnál, és hosszan nézte a

labdát rugdosó fiúkat. Végül odaintette apámat. „Gyere csak ide. Tudod-e, hogy nagyszerűen focizol? Felveszünk a MÁV-hoz. Tudod, mi a MÁV? A vasút. A mi csapatunkban fogsz játszani. Kitaníttatunk. Állami állásod lesz, nyugdíjjal. Érted? Hányadikba jársz? No, szólj csak apádnak, hozzon be hétfőn az irodámba. Ki az apád? Hogy hívják apádat, anyádat? Nocsak. Nem hittem volna rólad, hogy te zsidó gyerek vagy. Nem látszik az orrodon. No, ez csak részletkérdés, majd apáddal megbeszélem. Kikeresztelkedsz." „Én nem" mondta a gyerek. A férfi nevetett. „Mit nem? Ugyan már, miért nem? Nem vagy te igazán Mózes hitű. Szombat van, és nem vagy a templomban, itt rugdosod a labdát. A fejeden sincs sapka. A hajad meg nullás géppel van lenyírva." „Akkor sem. Én nem." „Nem halsz bele." Maga sem tudta, miért nem. Tele lett daccal, dühvel. Miért kellene elhagyni a vallását? Más ember lesz belőle? Ha szégyelli, ha megtagadja apját, anyját? „Nem. Én nem." „Ahogy akarod" - vont vállat az úr, és továbbment, ő pedig felindultan, egész testében reszketve visszafutott a többiekhez, és rúgta tovább a nyomorult kis rongylabdát. És kitől tanult sakkozni? A barátjával keménypapírból sakkfigurákat készítettek. Az udvaron játszottak, a poros, nyomorúságos udvaron, ahol hol a szél kapta fel és sodorta le a könnyű papírbábokat, hol valamelyik asszony lökte őket odább, akinek útban voltak gyerek-ringatásnál, vasalórázásnál, vagy mellettük öntötték ki a szennyes vizet. Ilyenkor dühösen egymásra vicsorogtak. „Csalás, te verted le a bábukat." „Nem igaz, te csalsz." - A veszekedésből verekedés lett. A Lőrinc utcai földszintes ház koszos kis udvarán a porban hemperegve ütötték, verték egymást. Arra ment egy fiatal szakmunkás, nézte őket. „Nem szégyellitek magatokat, ezen verekedni? Gyertek be a munkásotthonba, ott van igazi sakk." A munkásotthonban télen meleg is volt. A gondnok odaadta a sakktáblát, egész délután lehetett játszani, csak akkor kellett abbahagyni, amikor az előadás kezdődött. Miről? Biztosan osztályharcról, kizsákmányolásról, Marxról, Adyról. Az éhes proletárról. Mit érthetett belőle az éhes kisgyerek? És miért nem maradt kép arról a húsvétról, amikor megismerkedett édesanyámmal? Gyerekszerelem volt, olyan szép és tiszta, így csak Beatricét és Laurát lehet szeretni. Tízéves volt, amikor húsvétra meghívták a jómódú, érsekújvári távoli rokonokhoz. Édesanyám akkor töltötte be a kilencedik évét, ő volt a házikisasszony, ő kínálta a pesti fiút uzsonnával: aludttejjel és rozskenyérrel. Apám belekóstolt, és ijedten súgta anyámnak: „Ez a tej romlott." Még sohasem ivott aludttejet... Mit evett? Sárgaborsófőzeléket. Már tíz-tizenegy éves korában osztálytársakat tanított, ebédért. „Napokat" evett, hétfőn az ügyvédéknél, kedden a borbélynál, szerdán a sarki szatócsnál. Mindennap máshol, mindennap sárgaborsó-főzeléket. Mert a polgári családoknál mosónőnapon, házivarrónőnapon, kosztosdiák-napon mindig a legolcsóbb, leglaktatóbb sárgaborsót főzték. Apám élete végéig

szerette a sárgaborsó-főzeléket. Nyolcvanhét évesen, utolsó születésnapján is ezt kérte ünnepi ebédnek... Tízéves korában beleszeretett anyámba. Titkon hűséget esküdtek, és csillagot választottak. A Göncöl rúdjának legszélső csillagát. Évekig alig látták egymást, és alig válthattak üzenetet. Ha a kisfiú nagy ritkán összekotort két krajcárt bélyegre, pár soros levélben „tiszteltette" a kislányt. A levél persze nem a szigorú nagymamáékhoz ment, hanem Sárihoz, a leghűségesebb iskolatársnőhöz... És egy évben egyszer ha a kislány a mamával Pestre jött vásárolni (mennyi kérésbe, könyörgésbe, csalafintaságba kerülhetett), kiutaztak meglátogatni az újpestieket... A romantikus szerelmet egy kis buta kacérság veszélybe sodorta. A tizennégy éves kislány trencsénteplici nyaralásból egy képeslapot küldött a fiúnak. „Volt egy felesleges képeslapom, ezt elküldöm Magának." Három évig nem jött válasz, se üzenet, se találkozás, semmi életjel. Három év múlva, ezerkilencszáztizenhárom karácsonyán apám küldött egy üdvözlő kártyát. „Most nekem volt egy fölösleges képeslapom." Azután már csak a búcsúzás következett, ezerkilencszáztizennégy nyara, a komáromi gyalogezred fiatal zászlósa egy éjszakára kiszökött a menetszázadból (mondd, tudod-e, mi az, menetszázadból kiszökni? honnan tudnám,) egy éjszakára átszökött Érsekújvárba, megcsókolni a kislányt, megesküdni, hogy visszajön, hogy csak téged, hogy örökre. Azután Belgrád, Galícia, Isonzó, Piave, Doberdó, sebesülés, őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság. A fiatal zászlósból öt év alatt hófehérre őszült, tépett zubbonyú, menekülő vöröskatona lett. Ép ésszel fel lehet fogni, hogy hogyan nősülhetett meg, amikor még folyt a háború? Kétheti sebesülési szabadság, a lányos szülők elkeseredett tiltakozása. Nem adunk annak a nincstelen senkiházinak, se kenyere, se semmije, az apja részeges, ő maga kommunista. Szereted? Majd elfelejted. Majd megszeretsz mást. Ha nem engedtek, beugrom a kútba. Hát csak menj, isten hírivel, de ide be nem teszitek többé a lábatokat. .. Miért nem kérdezhetem meg már senkitől, hogyan teltek ezek a hónapok? Apám a vörös hadseregben, a Tiszánál, anyám a Lőrinc utcai lakásban húzódott meg, egy kis szobában anyóssal és sógornőkkel, éhezve, pólyás gyerekekkel. Üres herbateán éltem, mert tej nem volt. Semmi sem volt. Akkor már elbukott a Tanácsköztársaság, apámról semmi hír, félelem, reménytelenség. Éjszaka újfajta katonák jöttek, apámat keresték. És ekkor egy üzenet: menekülj át Csehszlovákiába, utánad jövök. Én Dóra néniéknél a mosóteknőben vinnyogtam és nyöszörögtem, amíg csak apám meg nem zörgette az ablakot. „Mi lesz velünk?" - ölelte anyám zokogva. „Minden jó lesz." Ezt hallottam tőle mindig. Minden jó lesz. Ha nincs munka, holnap lesz. Ma kevés a kenyér, de holnap lesz elég. Ma fázunk, de holnap kisüt a nap. No és Passau? Az iskolában felolvastak egy körlevelet: háromhetes iskolai kirándulás lesz Passauba. Az utazás vonaton és

hajón. Részvételi díj hatvanhat pengő. Mindezt be kellett írni az ellenőrző könyvünkbe, és odahaza aláíratni a kedves szülőkkel. Este édesapám hazajött a munkából (pontosabban: munkakeresésből). Újságpapírral kitömött, lyukas cipője át volt ázva. A lába feje dermedt volt és hideg, és olyan fehér, mint a halottaké. Anyám behozott egy lavór forró vizet, és apám elé térdelt. Forróvizes törülközővel dörzsölte, élesztgette átfagyott lábát. És közben félő, reménykedő kérdés: találtál valamit? Majd holnap lesz... holnap biztosan lesz munka, isten majd megsegít, találok munkát, fel kell nevelni a három gyereket. És ez biztató és világos érv volt: lesz munka, lesz leves, lesz kenyér, a három gyereket fel kell nevelni. Én magam akkor tizenkét éves lehettem, Ági tizenegy, Zsóka csak kilenc. Kanalaztuk az esti rántott levest, és csak nem akaródzott előhozni a passaui kirándulást. Az osztályfőnököm egyszer már megrótt, hogy lehet az, hogy sose jelentkezem iskolai kirándulásra, a vác-visegrádi kirándulásra sem jöttem el, nincs bérletem a Nemzetibe, nem megyek el az Urániába az iskolai mozielőadásokra. Nem érdekel? A kedves szüleim nem látják ennek fontosságát? Csak hallgattam, és hallgatott a két kicsi is. Hogy vallhattam volna be, hogy az iskolai füzetünkkel is takarékoskodni kell, hogy nincs tízóraink, hogy hármunknak egy közös tornafelszerelése van, egy földrajzi atlasza, egy körzőkészlete. „Ha nincs pénzed fémvonalzóra, maradj otthon cselédnek, mint az anyád" - ez volt szeretett igazgatónknak, Vastagnyakú Tokásnak kedvenc szavajárása. És mi úgy éreztük, a szegénység bűn, szégyen, takargatni akartuk, nem akartuk nyomorult és sápadt szüleinket bántani és nem kértünk otthon pénzt se a Lear királyra, se egy tízfilléres fagylalttölcsérre, se kirándulásra, se préselt képre. Lefekvés előtt mégiscsak meg kellett mutatni az ellenőrzőt. - Jó - mondta apám, amikor aláírta. - Elmész Pas-sauba. Az idén te, jövőre a kicsik. Jelentkezz az igazgató úrnál. - De apu - mondtam -, hatvanhat pengő. - Jó. Látom. Rábámultam. Azt hittem, tréfál. Hatvanhat pengő! Minden képzeletet felülmúló vagyon. Hatvanhat pengő annyi volt, mintha aztmondanám, hogy a turistaútlevelünkre kiváltható kétszáznyolcvan dollárból vegyük meg az Eiffel-tornyot vagy a Place des Vosges-t. Mire Andris azt felelné, hogy minek az nekünk, a pisai ferde torony is alig fért be a dolgozószobámba, és folyton törülgetni kell róla a port. Az egész iskolából mindössze négyen jelentkeztünk. Engem csodálkozó szemhunyorítással mért végig az igazgató, de odaadta a jelentkezési lapot. Magyarul és németül kellett kitölteni, rajta volt, hogy az utazási költségeket három egyenlő részletben kell befizetni. A befizetés időpontjáról külön értesítést kapunk majd. És a szülő vagy gyám aláírása.

Lidércnyomás volt. Az igazgató úr időnként az irodába hívatta a négy passauit. Egy nagy fali térképen megmutatta leendő utunkat. Nem tudom, miért volt olyan fontos számára ez az út? Valamelyik fővárosi tanácsos nyomorgatta az iskolát? Rokonszenvtüntetés volt a mozgolódó nácik mellett? Vagy négy fizető tanuló után az igazgató úr ingyen utazhatott? Remegve álltam az igazgató előtt, tudtam, hogy szélhámos vagyok, és rettegtem, hogy mi lesz ebből? Kicsapnak az iskolából? Megvernek? Apámat perbe fogják? Bíróság elé állítják? Olyan goromba levelet fog kapni az iskolától, mint amilyet az ügyvéd küldött, amikor a házbérrel elmaradtunk? Otthon időnként megemlítettem, hogy hamarosan esedékes lesz az első részlet befizetése. „Jó" - mondta apám tömören. - „Nagyon szép utazás lesz." Anyám úgy bámult ránk, mintha ismeretlen nyelven beszélnénk. Apa pedig odafordult hozzá: Kérlek, menj le Tóthnéhoz, mondd meg, hogy jövő héten fizetjük a lakbért. - És elővette ezüst cigarettatárcáját, és levette a karóráját, és azt mondta: „Hagyd ott, akármennyit adnak érte." Majd holnap lesz munka, meglátjátok, holnap lesz munka. Pilisvörösváron van egy jó ismerősöm, művezető. .. És közben abból éltünk, hogy anyám egy pengőért ebédet főzött a szomszéd borbélynak, aki özvegyember volt, és jóízű házikosztot akart. Pompás ételeket főzött anyám az özvegy borbélynak, húslevest és sült húst és tökfőzeléket és palacsintát, és ami a pengőből megmaradt, azon vett a piacon fejhúst és csirkecsontokat és pacalt és káposztát, és abból varázsolt öt tányér ételt. Esténként a rémülettől sírva és reszketve bújtam ágyba. Az igazgató úr most már szinte mindennap lehívott minket. Tanuljátok fiaim szorgalmasan a derdie-das-t, hogy majd beszélgetni tudjatok Passauban német pajtásaitokkal. Feldiktálom nektek, hogy milyen cipőt és ruhát hozzatok magatokkal az útra. Igenis, igazgató úr. És közben arra gondoltam, hogy istenem, tegyél csodát, töröld el a föld színéről azt a várost! Legyen tűzvész, földrengés, nőjön körülötte tüskés dzsungel, rombolják porig! Vacogva hallgattam az esti vízállásjelentést, a Duna Passaunál... öntsön ki a Duna, kénköves láng csapjon ki a földből. Talán öngyilkosnak kellene lennem, talán, talán... Egy hónap múlva újra körözvényt olvastak fel az osztályban: a passaui kirándulás elmarad. Már azt se tudtuk, hányadik nap van. Az idő hűvösre fordult. Nem volt meleg ruhánk. És éhesek voltunk, rettenetesen éhesek. Pedig Pállné mindennap megjelent, és hordta az ennivalót. Kenyeret, zsírt. Egyszer például néhány almát is - héjastul, csumástul megettük. Már nem kértük, hogy hozzon újságot. Nem akartuk olvasni a hadijelentést, és azt sem, hogy mit játszanak a budapesti színházak. Ugyanolyan elérhetetlenül messze voltak a Kárpátokban dörgő ágyúk, mint Moliére alakjai. Nem tudtuk elképzelni, hogyan zúdul át egy hadsereg egy városon, mint azt sem, hogy vannak, akik este színházba mennek, úristen, akik szabadon járhatnak az utcán, megválthatják a

színházjegyet, műsorfüzetet vesznek és cukorkát, beülhetnek a zsöllye nyolcadik sorába... és vannak, akik ágyban alszanak ma éjjel, és riadókor lemehetnek az óvóhelyre, és a szobában meggyújthatják a villanyt, vagy könyvet olvashatnak... és vannak, akik felszállhatnak a villamosra, és vannak, kik nyugodtan odamehetnek az újságárus standhoz, és kérik a reggeli lapot... hogy egyáltalán más is létezik, mint ez az összegöngyölt posztó és homályos előtér, a súlyos lakatok, az őrség, a csuklómon a spárgával... Meddig? A világ végéig. Ági lázas lett. Égett a teste, nem is verítékezett, csak száraz, forró volt. Nem volt hőmérőnk. Minek is lett volna hőmérőnk? Ide orvost hívni nem lehet, innen kimenni nem lehet. Néhány aszpirin volt a gyógyszerkészletünk. Erőtlenül intett, hogy menjek hozzá. Leültem mellé, a földre, a szőrmedarabra. - Gondolkoztam - súgta halkan. - Ha meg találnék halni, ott, a világítóudvar ablakán dobjatok ki, ti még megmenekülhettek. Édesanyánknak egyszer meggyűlt a foga. Elkínzottan, feldagadt arccal főzte a grízt, a könnyei folytak. Pállné azon töprengett, hogyan tudná kicsempészni, hamis papírokat szerezni, elvinni a fogorvosához. Mindenesetre hozott két szem fájdalomcsillapítót. Azután Ági láza egyszerre csak elmúlt, édesanyánk dagadt arca lelohadt. Már nem is fáj úgy, ki fogja bírni. Majd elmegy egyszer a fogorvoshoz, majd ha kimegyünk. Ez volt minden. Ha szóltunk egymáshoz, ha álmodtunk, ha órák hosszat ültünk őrségben, és közben töprengtünk, ha valamiben még reménykedtünk: majd ha kimegyünk. Már nem gondolkoztunk azon, meddig tart ez az út, mennyi félelem, mennyi éhség, mennyi veszély, de ha egyszer... úristen... ha egyszer kijutunk innen, akkor minden csodálatos lesz. Tej lesz, és mákos tészta lesz, otthonunk lesz, és nem kell reszketve elbújnunk a házmester elől, késő este járhatunk az utcán, és este villanyfénynél olvashatunk. Majd ha kimegyünk, őszibarackot is fogunk enni, és a frontról hazajönnek a fiúk, szerelmesek leszünk, és élni fogunk. Csak még ezt a légitámadást kell megúszni, csak még ezt a razziát kell megúszni, csak még a holnapot kell átvészelni... csak arra kell vigyázni, hogy a poros raktárban tisztálkodni tudjunk, nehogy valami kiütést szedjünk össze, csak halkan kell járni, amikor a mosdóba kimegyünk, csak lélegzetvisszafojtva kell kuporogni, amikor a légitámadások alatt halálos csend van a bérházban. Először nem értettem. Már órák óta gubbasztottam az előtérben a posztótekercsen, már vigyáznom kellett, hogy káprázó szemem be ne csapjon - amikor apám óvatlan, kemény léptekkel kijött hozzám. - Vedd le a csuklódról azt a vacakot. Gyere be. - Még legalább egy órát én vagyok őrségen. - Nem érted? Befejeztük. Egy milliomodpillanat alatt átcsapott rajtam az ujjongó öröm. Valami történt. Pállné telefonált? Vége? Igazán? De a másik milliomodpillanatban

már halálra váltam. Apám nem volt eszméleténél. A szeme véres, a haj a csapzott, a szája széle remeg, a kezével megmarkol: - Nem érted? Gyere be. Úgy rohant befelé, hogy alig bírtam utolérni. Benn a nagy teremben a három Schönbrunn egy csoportban állt. Az asszony és a kislány a kezét tördelte, a férfi égnek emelte a kezét, nem lehetett tudni, hogy imádkozik, vagy átkokat kiabál. Zsóka és Ágnes a szőrmedarabokon ülve zokogott. Apám megállt az íróasztalnál, a telefon mellett. - Most azonnal felhívom Pállnét. Vége. Nem akarom. Nem vagyok féreg. Nem vagyok csúszómászó. Nem bujkálok, mint a rablógyilkos. Nem hordok sárga csillagot. Nem alázhatják meg a gyermekeimet sem. En teremtettem őket, és én fogom elpusztítani. Ne siránkozzatok, ne jajgassatok, és ne könyörögjetek. Döntöttem. Apám megnőtt, hatalmas lett és erős, a haragvó és pusztító isten lett belőle. - Ötvenéves - jutott eszembe. - Nemrég ünnepelte az ötvenedik születésnapját. - Milyennek kell lennie egy ötvenéves férfinak? Családja van, háza van, kertje van, felnőtt gyerekei vannak, sok évi munkája után megpihen, barátok veszik körül, tisztelik. Egy ötvenéves férfi visszanéz munkája eredményére. Ez volt az élet - gondolja. És az én apám? Ötvenévesen az életéért remeg egy bezárt raktárban. Nincs otthona, üldözött állat, bujkál. Igaza van, ha fellázad, ha nem akarja. Ha nem bírja tovább. Ha Ordítani kezd. - Felhívom Pállnét, engedjen ki minket. Nem szabad itt a raktárban elpusztulnunk, nem hozhatunk rá újabb veszedelmet és szerencsétlenséget. Kimegyünk innen, és meg fogunk szabadulni ettől az élettől. Heródes várában, a Maszádán hét évig állták az ostromot a zelóták. Hét évig a Holt-tenger mellett, irdatlan sivatag irdatlan sziklái között. És amikor eljött az utolsó hajnal, amikor már nem volt más, csak fegyverletétel, meghalt minden zelóta. Megölték asszonyaikat és gyermekeiket, és utána öngyilkosok lettek valamennyien. Hogy visszhangozhatott a hegy a sikoltozásoktól és könyörgéstől, és a csontok hogyan reccsentek, és hogyan patakzott a vér, milyen fájdalmasan kiáltozott az is, aki vonagló kisgyermekébe beleszúrta a kardot! Eliezer imája a zelóták öngyilkossága előtt: Tudjátok-e, mit jelentene élve a kezük közé kerülni? Jaj a fiataloknak, akiknek teste elég erős ahhoz, hogy hosszan szenvedje el kínzásaikat. És jaj a nem olyan fiataloknak, akiknek csontjai összeroppannak ocsmány bántalmaiktól. A férfinak látnia kell, hogyan ragadják el asszonyát állati kegyetlenséggel, hallania kell gyermeke velőtrázó sikoltását: „apám" - míg saját kezét bilincs markolja. Amíg a kezünk szabad, és ki tudjuk venni kardunkat, tegyük meg ezt a nemes szolgálatot. Haljunk meg, nem ellenségeink

kezétől, hagyjuk el ezt a világot asszonyainkkal és gyermekeinkkel együtt, szabad emberekként! Mit tervezhetett apám? Hogyan akar valamennyiünket elpusztítani? Méreggel? Van nála? Kimegyünk a raktárból, és valahol, egy kapualjban előveszi és szétosztja a ciánt: ezt, most, itt vegyétek be. Vagy kések vannak nála? Itt van, szúrjátok a szívetekbe... ne remegjetek, csak egy percig fáj. Vagy a Duna? Úristen, mit tervezhet? A Duna? Egyszer megkérdeztem apámat: mondd, édesapám, te nem szeretted nagyapámat? Megütközve nézett rám. Miből gondolod? - Mert sohasem beszéltél róla. - Nagyon szerettem. Nagyon szerettem. - És lehorgasztotta a fejét. Nem fogsz feleségül menni ehhez a senkiházihoz. Kártyás, részeges volt az apja, öngyilkos lett. Ha hozzámész, ide többé be nem teszed a lábad. Hogyan is volt ez? Az öreg szabósegéd gyulladásos szemével, köhögős tüdejével, reszkető kezével mennyit tudott már keresni? Fél deci pálinkára, vagy darab kenyérre valót. A mama dolgozott szakadásig, a lányok fillérekért dolgoztak a gyárban, és stafírungra szerettek volna gyűjteni. Apám az Egyesült Izzóban dolgozott, és odaadta a keresetét az öregnek. Szavakkal biztosan sohasem mondták egymásnak, hogy szeretlek. A borostás arcú öregember biztosan sohasem csókolta meg a fiát, talán sohasem tette a kezét a gyermek fejére: „Én megáldalak téged Ábrahám, Jákob és Izsák istene nevében." De, hogy szerette, hogy mennyire szerette... Húsz éves volt apám, amikor kitört a világháború, amikor elvitték katonának. Még a zsoldból is hazajuttatta filléreit a papának. És az öreg elitta. A fia zsoldját is, amije volt, elkártyázta és elitta. Apámnak egyetlen civil ruhadarabja, egy szövetöltönye ott maradt a szekrényben, amikor bevonult. És egy napon, amikor már semmije se volt az öregnek, elvitte a fia egyetlen ruháját, eladta, és elverte az árát. Nusi nagynéném, a legidősebb lány vette észre a gyalázatot. Amikor az öreg részegen hazajött, nekitámadt. Mit csináltál? Te szégyentelen! Hát Imre öltönyét is el kellett inni? Lehet, hogy holnap vége lesz a háborúnak, és akkor Imre hazajön. Ha meglátja, hogy nincs meg az egy rend ruhája, hogy állsz elébe? - két évig tartott még a világháború, de ha aznap lett volna vége, ha a fiú aznap hazajött volna, akkor sem bántotta volna egy szóval sem az apját. De az öreg a lánya szemrehányásaitól, ettől a szemrehányástól egy pillanat alatt kijózanodott. Bevágta maga mögött a konyhaajtót, eltűnt az őszi ködben. Követ kötött a lábára, és beugrott a Dunába, a hídpillérről, onnan, ahonnan a nyári melegben a kis kölykök szoktak leugrálni. Apám odalépett a telefonhoz, és felemelte a kagylót. A telefont csak végveszély esetén használhattuk. Felvenni csak akkor vehettük volna, ha először egyet cseng, azután kettőt, utána hármat, majd négyet és kisvártatva

újra négyet és hármat, kettőt, egyet. Ez lett volna Pállné jele. De sohasem telefonált, és mi sem mertünk volna a telefonhoz nyúlni. Néha ugyan felberregett, néha hosszan is, de tévedés lehetett, elhallgatott, csak mi figyeltünk halálra váltan. Apám odalépett a telefonhoz, és felemelte a kagylót. És akkor anyám odament hozzá. Szelíden simogatni kezdte a kezét. Nem vette ki a kezéből a kagylót, csak a keze fejét simogatta, gyengéden, a keze feje után a karját, egyre szaporábban, szótlanul, csak simogatta, simogatta. Nagy, barna szemét ráemelte apámra. És ebben a tekintetben nem volt félelem, és nem volt könyörgés. Valami kimondhatatlan erő volt benne és biztatás. így simogathatták egymást, amikor csuromvizesen bezörgetett a komáromi házba, a reménytelen menekülésben, hogy mi baj érhet minket, ha együtt vagyunk? És hányszor bújhatott oda apám mellé, hányszor melengethette apám átfagyott testét. Hány mozdulattal biztatta, hogy lesz munka, minden lesz, isten megsegít, fel kell nevelni a három gyereket... Apám visszaejtette a hallgatót a készülékre, nem szólt, egyszerre csak viszonozni kezdte édesanyám simogatását. Úgy simogatták egymást, összekapaszkodva, mintha a testük eggyé vált volna, most anyám lett nagyobb, erősebb. „Nem ölheted meg őket, nem te teremtetted őket, hanem én" - mondta a tekintete, és ráhajtotta fejét apám vállára. Apám megrázkódott, és hangosan zokogni kezdett. Nem tudta abbahagyni a zokogást és remegést. Anyám lassan odavezette a szőrmehulladékhoz, gyengéden lefektette, és odaszólt nekem: eredj ki őrségre. Két nap múlva Pállné szokatlan időben, korán reggel jött fel a raktárba. Máskor első szava az volt: „előjöhetnek" - most nem szólt, hogy elhagyhatjuk a búvóhelyet - gondterhelten körbejárta a hatalmas termet, az ablakhoz lépett, kinézett, visszajött, a szőrmehulladékokon igazított valamit, azután szólalt meg: Imre, kérem, ha volna szíves. Apám előlépett, mi többiek szótlanul és izgatottan álltunk tovább a falmélyedésben. Csak nem kell nyilas razziától tartani? Mi történhetett? Valami rémület azt súgta, talán Pállné is úgy érzi, mint apám: nem mehet tovább. - Imre, nagyon nagy szívességre kérném magukat. Segítsenek. - Azt kívánja tőlünk, hogy hagyjuk el a raktárt? - Nem, dehogyis, isten ments. - Mással... ugyan, mi mással tudnék én segíteni? - Ma éjszaka SAS behívót kaptak. Mind a ketten. Palkó is, Gabi is. Nem számít tovább az egyetemi mentesség. Semmi se számít. Azonnalra. Még ma. Imre, ha elviszik őket, én belehalok. Ismerte a sógorom fiát, Jóskát. A múlt héten elesett. A Marjai gyerek eltűnt... itt a front a város alatt, és most... Én nem engedem a gyerekeimet elpusztulni. Makón benn vannak az oroszok. Szentesen benn vannak az oroszok Dombegyházán már benn vannak az

oroszok... ugye, nincs már szó, csak egy-két hétről? Fogadják be őket maguk közé, az isten nevére, vigyázzanak rájuk... itt szeretném elbújtatni őket is. Magukkal van az isten. - De hát drága Júlia... természetesen... mi leszünk boldogok, ha idehozza őket. Köszönjük, ha idehozza őket. Még ma? - Most mindjárt. De Imre, kérem, ők semmit sem tudnak a tervemről. Ők azt sem tudják, hogy maguk itt vannak. Megkérhetném, ha most visszamenne a többiekhez a búvóhelyre... Hihetetlen és nagyszerű, hogy a két fiú is idejön hozzánk. Szerettük Palkót és Gabit. Majd édesanya főztjéből ők kapják a dupla lekváros adagot, és nekik adjuk át a legjobb fekvőhelyet. Csak jönnének már. Zsibbadni kezdett a lábunk, izzadtunk, nekitámaszkodtunk a falnak, hogy jobban bírjuk az állást. Végtelen idő volt az a tíz perc, amíg Pállné a két fiával visszatért. - Minek jöttünk fel a raktárba, mama? - kérdezte Palkó. - Sietni kell, félóra múlva indul a vonat Dombegyházára - ismertük meg az idősebbik, Gábor hangját. - Dombegyházára már nem mehettek, fiaim. Benn vannak az oroszok. Reggel találkoztam az Istóki feleségével. Onnan menekültek. A csendőrparancsnok is megszökött. - Valahogy meg kéne próbálni, a Dunántúlra jutni. - Ugyan, Pali. Az első katonai járőr elkapna. A behívó Budapestre szól. - Itt fogtok maradni, fiaim - mondta nyugodtan Pállné. - Itt? - Itt. Már vissza se fordultok innen. Mindenkinek azt mondom, bevonultatok. Még apátok is úgy fogja tudni. Elmentetek, a szomszédok mind láttak titeket ma reggel, bakancsban, hátizsákkal. - De hát mama, hogy képzeli ezt? Ez egy üres raktár. Itt nincs ágy, nincs ennivaló, nincs rendes takaró. Itt nem lehet egy napot se kibírni. - A fronton sincs paplanos ágy. Sok mindent ki lehet bírni, édes gyermekeim. Kenyéren és szalonnán három hétig is elélhettek. De jut majd más is. Ehhez a raktárhoz nekem van kulcsom, én vigyázok rátok, és gondoskodom rólatok. - Mama, ne haragudjon, de ez lázálom, ez képtelen hülyeség - mondta Palkó. - Ez tizenhárom éves korában tetszik az embernek, amikor a Robinsont olvassa, vagy a Kincses szigetet, vagy a Némó kapitányt. Két hét alatt én itt megbolondulnék. Két hét alatt? Két nap alatt. Hiszen ide bevághat a bomba. - Fiaim - mondta Pállné -, egész éjszaka azt hajtogattátok, hogy észvesztő, hogy őrült az, aki most megy a németek oldalán a frontra, hogy meg kell lógni, hogy össze kell tépni a behívót, hogy semmi kedvetek sincs az egyetemi századdal a halálba masírozni. Én jobb menekülést nem tudok. Döntsetek. - Mama, és egyedül, bezárva maradjunk itt? - Nem lesztek egyedül. - Tudjuk. Isten mindenütt jelen van.

- Velünk van bizony, fiaim, hiába gúnyolódtok a szentségekkel. - Próbáljuk meg két napig - javasolta Gabi. - Gabikám, itt nincs két nap. Csak végleg van. Ha azt mondtátok, itt maradtok, innen többé nem lehet kimenni. Csak akkor, ha vége a háborúnak. A hátizsákotokban van még valamennyi kenyér, kolbász. Beleraktam még süteményt is. Ha isten megengedi, mindennap feljövök hozzátok. De kimenni innen már nem lehet. Döntsetek el, maradtok, vagy nem maradtok? - De hát miért nem lehet többé kimenni? - Mert holnaptól már katonaszökevény vagy, te okos - mondta Gabi. - Ma még nyugodtan járkálhatunk az utcán, de holnap már... Kisfiaim - gondolta Pállné. - Hát azt hiszitek, az én szívem nem szakad meg, hogy rátok kell zárnom hét lakatot? Nem lesz egypercnyi nyugalmam sem, nem tudok majd másra gondolni, csak arra, hogy a házakat verik a bombák, j aj, csak baj ne érj en titeket. És éjszaka sem fogom lehunyni a szememet. És naponta százszor is erre járok majd, és óvatosan fellesek, hogy messziről figyelhessem, épségben van-e a ház? Az Úr sugallta ezt a menedéket. Belehalok, ha titeket baj ér. Nem engedlek gonosz háborúba, nem engedlek meghalni, megsebesülni, fogságba esni... - Én nem bánom, mama, de Gabi ne veszekedjen velem folyton... - Látja, mama, már kezdi. Mit fogunk itt csinálni egész nap? Legalább a sakkom volna velem. - Mindennap hozok újságot. És most térdepeljetek le. - Úristen, hogy itt semmit sem lehet imádkozás nélkül megúszni! Huszonnyolc Miatyánk és háromszázezer Üdvözlégy. És milyen hűvös van ebben a raktárban. Persze, fűteni se lehet, világítani se. - Rajtam kívül senki nem fogja tudni, hogy itt rejtőztök. És hát a társaitok, akikkel együtt kell imádkozni a megszabadulásért. - Miféle társaink? - Imre, kérem, előjöhetnek. Elgémberedett tagokkal és izgatottan löktük félre a rejtekhelyet takaró posztófüggönyt. A két fiú sóbálvánnyá válva nézte a jelenetet: a falból, a semmiből, valahonnan előjön egy ember, meg még egy, meg még egy... Imre bácsi, hát maga él? Mennyit emlegettük, hogy mi lett magukkal... és a lányok... itt? Mióta? Négy hónapja? Mama, de hiszen ez lehetetlenség... Koppenhágában a városnéző busz idegenvezetője rámutatott egy hatalmas Tuborg sörreklámra, egy óriási fából készült sörösüvegre a forgalmas tér közepén. „Ebben fél évig bújtattak egy zsidó családot." Hollandiában S. professzor vendégei voltunk. A társalgóban ültünk a nagy kandalló előtt. S. professzor felesége egyszerre csak rámutatott a vajszínű kandallóra: „Ebben tizennyolc hónapig rejtegettünk egy üldözöttet." És rejtegettek embereket dunyhák közé beágyazva, kútba leengedve, padláson, pincében, templomi oltár mögött és

disznóólban, az irgalom és a tisztesség nevében. Jeruzsálemben van egy megrendítő múzeum, a Jad Vasém. A holokauszt múzeuma. Hatmillió kiirtott zsidó, férfi és nő, kisgyerek és aggastyán emlékmúzeuma. És a múzeum körül egy kis liget. Minden fácska mellett tábla, és a táblán név. Egy olyan kereszténynek a neve, aki az iszonyatban segítőkezet nyújtott valakinek. A borzalmak sivatagjához képest kicsi ez a liget. De élnek a fák. És nagyra nőnek. Mondd, Martin, hogy lehet az, hogy abban a pillanatban nem vettem észre, hogy nem mindenki érzi ugyanazt, amit én? A jeges januári napfényben, szikrázó kék ég alatt, a kormos pincelépcsőkön felkapaszkodva nem mindenki üvölti ugyanazt: élek! Szabad vagyok! Részeg gyönyörűségemben azt vártam, hogy minden emberkéz kinyúl a másik felé, hogy őrjöngő táncban összekapaszkodva üdvözli mindenki a békét, hogy négymilliárd ember kórusa zengi az örömódát. Mondd, hogy lehetett olyan boldognak lenni, amikor temetetlen holtakkal volt tele a város, akna vágta gödrökkel, lódögökkel, összeomlott falakkal, lelógó erkélyekkel, törmelékhegyekkel, az üszkös gerendákra kitűzött cédulákkal: keresem... keresem... keresem... ki tud róla? Én nem láttam a csontsoványan vánszorgókat, és nem láttam a kövér képükben sunyító tekinteteket, és nem láttam azokat, akik tetemeket cipeltek, és azokat sem, akik a nyitott hasú üzleteket fosztogatták, és ránevettem a szembejövőkre, és nem láttam, hogy acsarkodó gyűlölettel néznek rám, és nem láttam a maga elé meredve, dermedten a jeges földre ülőket és a ziháló, lihegő sírással cipelőket, nem láttam, hogy ez a város tele van még a tegnappal, gyűlölettel, bűnnel, butasággal és gazsággal, ó, én egyszerűen kiléptem a tegnapból, a szorongásból, a megaláztatásokból, és azt mondtam: ami most jön, az gyönyörű. Úgy zuhog az eső, mintha szürke függöny szakadna a világra. A kopasz fák fényesek az esőtől, az aszfalton cuppogó vízbuborékok gömbölyödnek, és pattannak szét. Mióta állhatok itt? Órák óta, biztosan. A kezemben ronggyá ázott a cédula: „Indulsz reggel hétkor, autóbusz a Tőzsde Palota előtt." Én itt voltam hétkor. Már fél hétkor itt voltam. A cipőm átázott, a lódenkabátom elnehezedett a víztől. Nyakamba csurog a hideg lé. Autóbusz sehol. Senki sehol. El kellene menni, telefonálni. De hová lehet most telefonálni? A szerkesztőségben még nincs senki ilyenkor. Bárkányt se tudom telefonon elérni. Mindjárt kilenc óra. A harisnyám is vizes. Nem állhatok itt ítéletnapig. Bárkány íróasztala a szoba végében van. Tizenöt lépést kell tennem az ajtótól az asztaláig. Bárkány szeme szúrós, fekete, szikrázó, ördögi szem. - Mi ez?- üvölti. - Hogy kerülsz te ide? - Kérlek, hát ott vártam hét órától a Tőzsde Palota előtt. - Ki mondta, te hülye. Miféle Tőzsde Palota? Fél hatkor kellett volna indulnod a Keletiből Győrbe. Világosan utasítottalak, hogy Győrbe... De kérlek, itt a cédula, te magad írtad fel az utasítást... Vidd innen azt az ázott

mocskot, ezen nincs semmi, nem látom, mi van ezen. Szabotálsz. - De Bárkány elvtárs, nekem azt mondtad, hogy legyek hétre a tőzsde előtt. Hazug, vacak kispolgár... Úgy zihálok, hogy alig bírom már a lépcsőt. Három emelet a munkáskolónia magas, vörös téglás épületében. És senki sincs otthon. Nézem a címet még egyszer, még tízszer, még százszor. Itt van, Bárkány keze írásával. És nincs ott senki. Bekopogok a szomszédokhoz, gyanakvó, rosszkedvű arcok. Mit akarok? Nem, itt nem lakik ilyen nevezetű. Vissza kell mennem a szerkesztőségbe. - Bárkány elvtárs, én senkit sem találtam ezen a címen. - Ott se voltál. Hazudsz. Szabotálsz. Ott se voltál. Szombat, késő este. Egy üzemi gyűlésről készítettem jelentést. Még le kell gépelni, még ma le kell adni az esti szerkesztőnek. Nem baj, holnap vasárnap, jól kialhatom magamat. A hivatalsegéd azzal fogad, hogy utasítás van a fiókomban. Bárkány elvtárs utasítást hagyott. Benyúlok a rekeszbe, ott a parancs. Utasítás. Vasárnap délelőtt legyél Kaposvárott, az alispán vár rád. Borzasztó. Ettől meg kell őrülni. Négy hete vagyunk házasok, négy hete Bárkány elvtárs gondoskodott róla, hogy ne legyen egy óra szabad időm. Bekopogtatok a külpolitikai rovathoz, persze Andris is benn van még. A külpolitikusok mindennap éjfélig dolgoznak, még éjfélkor is felveszik az utolsó híreket. Andriskám, nem tudom, mit csináljak. Holnap sem lehetünk együtt. Bárkány utasított... Andris megsimogatja az arcomat. Ugyan már, ne pityeregj. Együtt megyünk. Lediktálom még a római telefont, kisétálunk az éjszakai vonathoz, veszünk még egy vonatjegyet, együtt utazunk. Úgyse voltunk még együtt Kaposvárott. Ezerkilencszáznegyvennyolc, úristen, micsoda vonatközlekedés! Hatszor átszállni, egész éjjel személyvonaton zötykölődni, koszos, hagyma- és kolbászszagú zsúfolt fülkékben. De együtt vagyunk, és érzem Andris erős, meleg kezét. Félig ébren, félig álomban a boldogság és a szorongás keverékével a szívemben. Gyűrötten, éhesen, koszosan érkeztünk Kaposvárra. Andris az ördögök szutykos bugyrának is beillő vasúti vécében megborotválkozik - az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, hogy indulás előtt a borotváért és egy törülközőért hazarohanjunk. Egy áporodott füstszagú presszóban megreggeliztünk, kávét és kenyeret - azután megyünk az alispáni hivatalba. Hűvös, szeles a reggel. Andrishoz bújok. Dühös kétségbeesés van bennem. Lehet, hogy Andrisban is. De erről nem beszélünk. Mi nem vagyunk nyavalyás kispolgárok. Ha utasít a Párt (amelynek megtestesítője jelen esetben Bárkány elvtárs), akkor mi harcba megyünk. Ez a sej, a mi lobogónkat korszaka, a sződd a selymet, elvtárs

korszaka, a drága bunkócska korszaka. A kispolgár nyavalyog, a bolsevik harcol. Ha mi fegyelmezetten, magánérdekeinket félretéve teljesítjük kötelességünket, gyengébb lesz az imperializmus. Az álmosságtól még mindig dagadt a képünk, támolygunk, amikor az alispáni rezidencia elé érünk. Az alispánt személyesen ismerem. Összecsapja a kezét, amikor meglát: „Hát ti meg hogyan kerültetek ide? Hiszen tegnap beszéltem Bárkánnyal, megmondtam neki, hogy ne küldjön senkit, úgyis felmegyek Pestre." Ami ezután jön, az gyönyörű. Csak még ezt a két hetet, ezt a pár napot... Összebújva kuporogtunk a hideg raktárban. Egy csésze plánta tea, két kanál forró gríz volt a napi meleg étel. A légiriadók megszűntek. A katonai parancsnokság közölte a lakossággal, hogy nincs többé szirénajelzés, állandó légitámadás állapotában élünk. A bombarobbanások és a szakadatlan gépfegyver-kelepelés mögött tompán, mélyen felhangzott az ágyúdörgés. Budapest körülzárva, Budapest gyűrűben, Budapest tüzérségi tűzben, Budapest ostroma megkezdődött. Ez a tompa dörgés lélegzetelállító volt. A háború elért idáig. Eddig a légitámadások megkezdődtek és elmúltak. A háborús hírek hol előrenyomulást, hol visszavonulást jelentettek. A háború létezett, de még nem volt mindennapos valóság. A háborúról meg lehetett feledkezni két napra, fél órára, egy órára, tíz percre. De most már nem. Összebújva kuporogtunk, szólni se mertünk, de ugyanazon töprengtünk valamennyien. Hogyan vonul be egy győztes hadsereg egy ostromlott városba? A rommá lőtt házak között hogyan kúszik pincéről pincére? Hogyan tör előre az üszkös gerendákon átmászva, lángvetőkkel, kézifegyverekkel. És törődnek-e azzal, hogy karunkat felemeljük, és fehér zsebkendőt lobogtatunk, vagy kérdezés nélkül lőnek mindenre és mindenkire, aki mozog? Tudják-e, hogy nemcsak ellenségek várnak rájuk ebben a városban? Hogy ha leverik a raktárról a lakatot, és megtalálnak minket, elhiszik-e, hogy ezrekkel és tízezrekkel együtt a megváltást várjuk tőlük és a szabadságot? Éjjel-nappal dörögnek az ágyúk, hol távolabbról halljuk, hol közelebbről hallatszik a dörgés. Itt most már napok alatt minden eldől. Ha meghalunk, hát meghalunk. De hanem, ó, istenem, ha nem – hát akkor valami elkezdődik, valami hatalmas, csodálatos és gyönyörű. Egy doboz süteményt vittünk a gyerekeknek. Zsóka átölelt, azután azt mondta: - Ugye, megtennéd, hogy ha Frau Gürtner hazajön, odaadod neki ezt a dobozt, és azt mondod, hogy neki hoztad.

Ez át is segített minket a kezdeti nehézségen. Volt miről beszélni, Frau Gürtnerről, aki szörnyű, rigolyás vénasszony. No, nem is olyan szörnyű, de félti a lakását, és hát tiszteletben kell tartani a szokásait. Mindenesetre csodálatos szerencse, hogy van. Mert ki akar ma Bécsben kivándorlóknak szobát kiadni? Átjáróház ez a város, száz és száz család lakik táborokban. Eddig ők is egy iskolában voltak elszállásolva. Nyolcvan ember egy vízcsaphoz. És Palkónak középfülgyulladása volt. De most már rendben. Péterek írtak, azt ígérték, hogy két hónapon belül megjön a beutazási engedély. Mondjuk, három hónap múlva. Addig csöndben meg kell húzódni. És Frau Gürtner alig van otthon, a rokonaihoz jár, meg misére. Ha nincs itthon, akkor gyorsan főzhetnek valamit a konyhában. Egy saját fazekuk is van, szép, kétliteres zománcozott fazék. „Azt magunkkal visszük Amerikába" - mondják a gyerekek. Az albérleti szobában (kétezer schilling egy hónapra, Péterek küldték a pénzt) alig fér el négy vaságy, a vázák és nippek között. Egy negyedóra múlva Frau Gürtner elfogyott, és ezzel megszűnt minden téma. Csak néztük egymást. Testvér, mi lesz velünk? Tetőtől talpig sebzettek voltunk, sehol se mertük egymást megérinteni. Jól teszitek? Rosszul teszitek? Honvágyatok lesz? Kemény munka? A gyerekek jövőjéért? Jobb lesz nekik? És otthon az öreg szülők? Velük mi lesz? Elmondjam-e, hogy éjjel-nappal sírnak? Valami bölcs tanácsot kellene adni? Vagy tréfálkozni? A gyerekek oldották meg a problémát, a tizenkét éves Júlia és a kilencéves Palkó terítéshez láttak. Zsóka remekelt. Egy doboz szardíniából és egy tál zöldségből fejedelmi szendvicseket készített. Zsókát nem kell félteni. Zsóka az Óperenciás tengeren túl is megállja a helyét. Egy kanál lisztből is jóllakatja az éhes családot, ha kell. Palkó a hűtőszekrényből óriási kólás üveget húzott elő. „Sokkal olcsóbb a családi üveg. És ezt én kerestem." Mert dolgoznak is, persze, feketén. Palkó és a sógor a szomszéd áruházban vállalnak cipekedést, rakodást. Zsóka gyöngyöt hímez. Selyem estélyi ruhákra gyönyörű virágfüzéreket. Szemrontó, vakító pici gyöngyökből. Valaki hozza a munkát, továbbadja valakinek, az megint másnak. Két nappal ezelőtt a Kärntner Strasse egyik kirakatában viszontlátta a rózsaszínű selyemgallért, a rózsaszín gyöngyözéssel, keze munkáját. Harmincöt schillingért hímez egy gyöngygallért. Nyolcszáz schillingért látta viszont a kirakatban. De hiszen ez csak átmenet, nincs bedeszkázva a világ. Erősek, nem is öregek még, dolgozni fognak. És hát mekkora ez a földgolyó? Harminchat óra alatt körül lehet repülni. Rakétával meg éppen semmiség. Ne félj, testvér, fogunk mi még találkozni. Isszuk a kólát, esszük a salátát, kicsit hangosabban is beszélünk, túlbeszéljük szorongásunkat. Zsóka hallotta meg Frau Gürtner kulcsfordítását. Intett, fogtam a doboz csokoládét (Palkó s Juli szívfájdító gyerekvágyakozással nézett a dobozra), és bekopogtattunk Frau Gürtnerhez. Igen, nagyon örül az ismeretségnek. Köszöni

a figyelmességet. Véletlenül találkoztunk itt össze a testvéremmel? Igazán? Ja, önök nem mennek Amerikába? Hogyhogy visszamennek Budapestre? Igen, mi Svédországból hazafelé menet vagyunk, visszamegyünk Budapestre. Csak el akartam búcsúzni a testvéremtől. Ó, ő ezt nagyon megérti. Neki is van egy testvére Wienerneustadtban. Rossz dolog távol lenni. Még egyszer köszöni a finom édességet. - Kösz - mondja Zsóka, amikor kiléptünk Frau Gürtner szobájából. - Ugye, ki lehet jönni vele? Palkót különösen szereti az öreglány, mert Palkó cipeli neki a kosarat az üzletből, és Palkó tud vele a legjobban beszélni. Palkó nyelvzseni, úgy ragad rá a német. És micsoda istenáldása ez a gyerek! Mindig nevet, és felvidít minket is. Julika is szorgalmas, és okos. Ugye, fogunk boldogulni? Hát persze. Zsóka most kávét főz. A sógor elővesz egy üveg tokajit. Ezzel az egy üveggel van. Valami nagyon ünnepi alkalomra szánták. És hát legyen ez most ünnep. Ne a búcsúra igyunk, hanem a viszontlátásra. Hány poharunk is van? Hozzad a szájmosó poharakat is. Talán a bor teszi, de egyszerre beszélni kezdünk. Kérdezni és mesélni, egymás szavába vágva. Hiszen ez a mai este még valóság, még megszoríthatom a testvérem kezét, még nézhetem Zsókát, a sógort, a két kicsit, bevésem a szívembe az arcukat. Egy magnó is kellene, hogy a hangjuk is velem maradjon... Frau Gürtner áll az ajtóban. Nem is hallottuk, hogy kopogtat. Felállók. Megtöltők egy poharat, és felé nyújtom. Milyen kedves, hogy bejött. De Frau Gürtner keresztülnéz rajtam. Egyenesen Zsókához megy. - A házirend értelmében este kilenc után idegenek nem tartózkodhatnak a lakásban. Levegő után kapok. Azt mondanám... legszívesebben azt mondanám... Zsókára nézek. Zsóka szótlanul bólint. Azután felénk fordul: - Lekísérünk titeket. A poharakban ott marad a bor. A bérház hatalmas, szürke, komor. A Victor Gasse zord és kihalt. Az égen egyetlenegy csillag sincs. Kellemetlen, hideg őszi eső szitál. A nyirkos sötétség olyan hatalmas, félelmes és olyan hideg, mint az Atlanti-óceán. Még fogjuk egymás kezét. Az egyik harmadik emeleti ablakból keserves, iskolás kalimpálás hallatszik. Beethoven zongoraszonátáját, a bűbájos Für Elisét próbálgatja valaki. Zsóka esőtől (könnytől?) nedves arcán gyors, búcsúzó csók... Elhittem, hogy akkor búcsúztunk el? Amikor térképen kirajzolhatóan, zúgó óceánoktól kettészakítva világgá szaladt a család? Elhittem, hogy addig az estéig egyek voltunk? Talán akkor, valamikor, ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyán még összetartoztunk. De utána már soha többé.

November óta állt a front. Az ágyúdörgés végiggurult a házak között, könnyű vadászrepülőgépek és súlyos bombázók szántották az eget, de a front nem mozdult. Mi lesz, ha a vörös hadsereg körülzárja a várost, és továbbvonul? Ha nem is lesz ostrom, hanem kiéheztetett, csapdába zárt város? Ostromgyűrűvel körülvéve, kiéheztetésre, tűzvészekre, járványra hagyva, őrjöngő nyilas és náci hordákkal megtömve? Hány napig is tartott Leningrád ostroma? És Sztálingrádé, és Varsóé? Pállné hősiesen csempészte nekünk a kenyeret és kolbászt. És könyörgő intelmeit. Nagyon vigyázzanak, nagyon csendesen mozogjanak. A nyilasok éjjelnappal kutatják a várost. Feltörnek minden zárt ajtót, felfigyelnek minden mozgásra. Katonaszökevényeket, bujkáló zsidókat hajszolnak. A Duna partján végzik ki az ártatlan emberek ezreit. Vigyázzanak. A raktár ablakait már vastagon belepte a kosz, füst és korom. Még nappal is alig lehet átlátni rajta. Téli köd zuhant a városra. Néha végigcsörömpölt a Károly körúton egy-egy villamos. Lomha ősállatnak látszott a ködben. Korán sötétedett. Reggel héttől kinn álltam őrségen, a csuklómra tekert spárgával. Mostanában Pállnén kívül senki sem lépett be a raktárba. A légóparancsnok családjával Ausztriába menekült. A házmesterék falura költöztek, rokonokhoz. A nyilasok az üres raktárak helyett, úgy látszik, inkább a teli raktárakat fosztogatták. Amíg valaki fel nem jelenti Pállnét, észre nem veszi Pállnét, talán biztonságban vagyunk. Már ha egy bomba nem esik ránk. A nappalok mégiscsak elteltek valahogy, de sötétedéskor végleg nem tudtunk mihez kezdeni... Villany nélkül olvasni nem lehetett, rádiónk persze nem volt. Szétterítettük a földre a bőr- és szövetdarabokat, hulladékot, testünkkel próbáltuk melengetni egymást, és álmodtuk zavaros, szorongó álmainkat. Nem tudom, melyikünk találhatta ki a karácsonyfát. Húsz évre elítélt rabok faragnak szobrocskát ilyen türelemmel, vagy készítenek kastélyt gyufaszálból, bűvölnek óceánjárót egy üres borospalackba. Nem volt anyagunk, és nem volt szerszámunk. Keménypapírból vágtuk ki a fenyő ágait, kisollóval vagdostuk bele az ezernyi tűlevelet. Ragasztó helyett kitépett hajszálainkkal kötöztük az ágakat a kifaragott botocskára, szőrme- és posztóhulladékból készítettük a díszeket. A raktáriroda kopott íróasztalában találtunk néhány színes ceruzacsonkot, beszáradt tintát, ez volt a festék. Órákon, napokon át, végtelen elmélyüléssel dolgoztunk. Palkó remekül faragott, ő készítette el egy kitört fiók forgácsából a fa talpát. Egy, a földön talált üres cigarettadobozt millió darabra vágtunk, téptünk, kötöztünk, díszekké varázsoltunk. Szépségesen szép, mesebeli kis fa lett belőle. Karácsony előtt néhány nappal már elkészült. Falmélyedésbe rejtettük, óvtuk és imádkoztunk, hogy csak addig ne történjék semmi iszonyat, csak épségben át tudjuk adni, csak lássuk, legalább egy pillanatra lássuk a felvillanó örömet Pállné szemében. Persze a szentestét is koromsötétben töltöttük. Pontosabban, csak benn, a raktárban nem volt világítás. A kis karácsonyfa ágain is csak festett lángok

melengették szívünket. De a történelem gondoskodott ünnepi kivilágításról. Szakadatlanul csapkodtak a bombák. Az égen sztálingyertyák úsztak, légelhárítók fényszórói pásztázták az eget, vörösen égtek az otthonok, és vörös-sárgás-fehér-kék fénytől fel-felragyogtak az ablakok. Pállné lihegve, fulladva érkezett. Szédületes ajándékot hozott: sült húst és karácsonyi tortát. A műgesztenye torta babból készült, a műtejszín tojásfehérjéből. Letette a kincseket az íróasztalra, és mi letettük mellé a picike fát. Körben álltunk, kapaszkodva szorítottuk egymás kezét. A szívünk zakatolva vert, könnyeink csurogtak a halált ugató fegyverdörgésben. A felfellángoló torkolattüzekben, a szétbombázott, felrobbantott hidak, az őrjöngő gyilkolás és gyalázat városában hozzánk eljött az angyal. Pállné és édesanyám egymást átölelve sírtak. A két anya imádkozott a harmadik Anyához, irgalomért, csodáért. Pállné még egyszer megölelte a fiait, megölelt valamennyiünket, és elment. Fél óra sem telt el, amikor egek és poklok megszakadtak. A világosság kibírhatatlanul fokozódott, szinte lemeztelenített minket. A sivító hang, az égből iszonyú sebességgel lecsapódó tüzes fáklya, a roppanás, a hintázó, kimozduló padló, a megroskadó falak, a csörömpölve ránk zuhanó óriási üvegtáblák- egy pillanat volt, vagy ezer év? Annyit éltem csak át, hogy ez a végítélet? Vagy igazán végigfutott előttem egész eddigi huszonvalahány évem? Nem tudom. Csak egyszerre nem volt semmi, se ház, se fal, se raktár, se ablak. A decemberi fagy belénk vágott, mintha ostorcsapás ért volna. Épségben megmaradtunk valamennyien. Éltünk, de agyunk megbénult, tagjaink nem mozdultak. A tűzvész fényében láttuk egymást: kormos, döbbenettől halálra vált alakokat. És édesapám lehajolt, és fölvette a földről az épségben maradt karácsonyfácskát. Először meg sem ismertem Zsókát. A Péterfy és Rottenbiller utca sarkán állt, a kórház kerítésének támaszkodva. Az ötvenes évek eleganciájának megfelelően, elnyűtt lódenkabát volt rajta, a kezében szatyor. - Zsóka! Hogy kerülsz ide? Mi van veled? - Semmi, semmi, csak itt voltam a Garai téri piacon. Szerettem volna venni egy kis káposztát... egy fél kiló húst. Éhesek a gyerekek. De nem kaptam semmit. A hentes üzlete nem is volt nyitva. - Zsóka, szaladj fel hozzánk. Megfelezzük, amink vasárnapra van. - Nem, nem, köszönöm, nem megyek. Nagyon fáradt vagyok. Majd csak hazajutok valahogy... gyúrok egy kis tésztát a gyerekeknek. Erre emlékszem. Sápadt volt az arca. És verítékes. Erre emlékszem. Zsókáék New Jersey-i otthonában vagyunk. Nincs saját házuk. „Erre mi későn jöttünk. Mi mindenről elkéstünk." - És közben szép porcelánkannából tölti a kávét, és kristálytálon teszi elénk a gyümölcsöt és a süteményt. Éjszaka sütötte? Idevarázsolta? Zsókát csak bámulni lehet, csodálni lehet. Mintha ötven karja volna és száz ember szívóssága és energiája. Minden reggel

négykor kel. Fél hatra már kitakarított, felöltözött, az étkezőasztalra készítette a többiek reggelijét. Sok salátát, kifacsart narancsot, tejet és pirított kenyeret. Öt óra negyvenkor felkapja a megtömött szemetes fóliazsákot, és lecipeli a ház mögötti nagy szeméttárolóba. Azután a zöld kertek között átvág a vasútállomáshoz. Öt óra ötvenhatot mutat a kis vasútállomás órája, átsiet a parkoló autók között. Pont hatkor befut a hobokeni vonat. A kényelmes bőrülésen folytatni lehetne az éjszakai álmot, de senki sem alszik. Hófehér inges, kifogástalanul borotvált tisztviselők és üzletemberek térdükre teszik kemény diplomatatáskájukat, könyvelnek, számolnak, egyetemi jegyzeteket olvasnak. Csinosan fésült fiatal lányok képeslapokat nézegetnek, már kora reggel is (vagy még a tegnapi robottól) fáradt asszonyok regényt olvasnak, vagy kézimunkáznak. Zsóka ilyenkor veszi elő a légipostapapírt, és írja sietős, kusza sorait egy messze hullt kontinensre; jól vagyunk. Nincs semmi újság. Már ismeri és fejbólintással üdvözli az utastársakat. Hónapok, évek óta itt ugyanazok az arcok: egy csontos állú fiatal japán, egy termetes, középkorú férfi, négy fiatal kislány, akik Waldwickban szállnak fel, és Hobokenig összebújva szakadatlanul vihognak - és egy sovány férfi, sovány feleségével, akik Fair-Lawn-Broadway-nál szállnak fel. Majdnem mindenki a végállomásig utazik, ott villámgyorsan szertefutnak. Felkapaszkodnak a bennálló buszokra, vagy még többen a folyó alatti alagútban átrohanó PATHre, átkelnek Manhattanbe, és robognak a Trade Center, vagy a Harmincnegyedik utca felé. Kemény, szürke gránitlépcsők, szürke alagutak, mindenki rohan, mert nem szabad elkésni a munkából, mindenki rohan, nehogy utolsónak maradjon az alagútban, ahol egy megvadult drogos elé ugorhatna, és pénzt követelne, esetleg kést fogna. Zsóka mindig tart két dollárt a zsebében, holdupra, hogy megválthassa az életét. Azután felrohan a harmincnegyedik utcára - itt lüktet Manhattan szíve, tébolyító felhőkarcolók, színesek és káprázatosak. Zsóka nem nézi már, nem is látja már. A huszonharmadik utcáig kell lerohannia. Az irodában könyvelési ívek tömege, bérlista és megírandó levelek áradata várja. Fel se néz a munkából, vajas zsemléjét meg sem eszi. Talán, majd hazafelé a négyórás hobokeni vonaton. Ha eléri a négyórást. Mert közben vásárolni kell. István azt az aranycímkés kétszersültet szereti, amit a huszadik utca sarkán árulnak, és István csak azt a fajta málnalekvárt szereti... Öt órakor barátságosan búcsút int a japán fiatalembernek, a kövér férfinak és a vihogó kislányoknak. Leszáll a vonatról, és átvág a parkoló autók között. Zsókának nincs kocsija, sok mindene nincs, ami életkérdés volna Amerikában. Későn jöttünk ki - mondja. Aznap este átszaladtam Zsókához. Sok ennivalónk nekünk sem volt otthon, de ami volt, azt megfeleztem. Kenyeret, kolbászt, egy darab sajtot, néhány körtét. Zsófi megköszönte. István valamit morgott, a gyerekek lelkesen üdvözölték a kolbászt. Akkor azt hittem, segítettem rajtuk.

Isszuk a kávét, és harapjuk a süteményt, és Zsóka beszélni kezd azokról az időkről. Indulat nélkül, fakó hangon. Nem panaszkodik, nem vádol senkit. - Amikor István ellen az az aljas fegyelmi volt, én az iskolában még csak óraadó voltam. Persze, ezek után nem is számíthattam kinevezésre, örültem, hogy nem tettek ki. Hogy élni tudjunk, hat hetenként pénzért vért adtam. Sűrűbben nem lehetett, csak hat hetenként, így is mindig féltem, hogy elküldenek, mert vérszegénynek találnak. Nem volt télikabátom. Palkóval akkor voltam teherben. Fáztam, és egy nagykendőt csavartam magamra. A véradóban eltitkoltam, hogy teherben vagyok. Már a hatodik hónapban voltam, és nem látszott rajtam. Hazafelé jöttem a vérvételről, magamra szorítottam a kendőt, rázott a hideg, szédültem, és arra gondoltam, úristen, mi fog születni ebből a terhességből? Emlékeztek arra a napra, amikor a közlekedési rendőrség bevezette nálunk, hogy megbüntetik a gyalogosokat, ha tilos jelzésben lelépnek a járdáról? Julika diftériagyanúval feküdt a járványkórházban. Én állapotosán mentem hozzá. Almát akartam venni, három forintom volt. Kábultan, elgondolkozva mentem az utcán, nem láttam, hogy piros a lámpa. Az emberek röhögtek, amikor a rendőr hosszan és élvezettel kioktatott, és elvette a három forintomat. És amikor István az „ügy" után idegösszeroppanással kórházban feküdt? Zsóka tanított az ipari iskolában, vért adott, és bedolgozott egy kisipari szövetkezetnek. Műanyag nyakkendőket kellett ragasztani, vagy csomózni, vagy hajtogatni, vagy nem tudom, mit csinált velük. Palkó a kiságyban, a négyéves Julika ott ült anyja mellett, a konyhaasztalnál, és pöttömnyi ujjaival csomózta és ragasztotta ő is a nyakkendőket, hogy együttes munkájukkal kijöjjön a húszfilléres órabér. - Mondd csak, István, tulajdonképpen hogy is volt az a fegyelmi ügyed? - Kit érdekel már. Az a világ másik végén volt. Egyetek, Zsóka sütötte. Zsóka hetenként egyszer kenyeret is süt, mert István csak a házikenyeret szereti. Persze Amerikában olyan lisztet kapni, amilyet akarok, és olyan dagasztógépet, amilyent csak akarok, csak Zsóka ereje kell hozzá, Zsóka verítéke, az, hogy négy helyett fél négyre állítsa be az ébresztőórát. Kérdezni szeretnék valamit Zsókától. Valamit szeretnék mondani, de nem tudom megfogalmazni. Martin, ezt nem lehet utólag megmagyarázni, de én ebben az időben boldog voltam. Egy, azaz egy pár harisnyám volt, minden este gondosan megstoppoltam és kimostam. Egy, azaz egy pár elnyűtt cipőm volt, patkót verettem rá, hogy ne kopjon úgy a sarka, és volt egy lódenkabátom. Ettem, vagy nem ettem. Üres sárgaborsólevest, üres krumplifőzeléket. Volt, vagy nem volt villamosra pénzünk, nem érdekelt. Martin, én végtelenül boldog voltam. Andris reggel nyolckor ment be a szerkesztőségbe. Délig megírta a külpolitikai belső vezércikket, néhány glosszában odamondogatott az

imperialistáknak, kivonatolta a távirati irodák jelentéseit, azután egy órára hazamehetett. Délután kellett visszamennie, felhívni telefonon Rómában az Unitá szerkesztőségét, Párizsban a l'Humanitét, Bécsben a Volksstimmét, Londonban a Daily Workert, mert a híreket nem adta ki az MTI, nem volt telex, és nem volt a lapnak külföldi tudósítója. És milyen keservesen jöttek be a külföldi telefonvonalak! És milyen keservesen lehetett értelmes tudósításokat összehozni! Négy nyelven kérdezősködött Andris a világban. „Mi újság, Enrico?" „Niente" „Hogyhogy semmi? Hát nem tartották meg a munkástüntetést a Piazza del Popolón?" „Dehogynem." „Sokan voltak?" „Negyedmillióan." „És a rendőrség nem avatkozott bele?" „Dehogynem. Lőttek is." „Sebesültek nem voltak?" „Dehogynem voltak. Két halott és több mint húsz sebesült." Különben semmi újság. De délután volt egy óránk, amikor félbe tudtam szakítani a riportot, amikor egymás kezét fogva sétáltunk összevissza a városban. A Körutat jártuk, az Üllői utat, és álmodoztunk. Kizárólag közügyekről. Hogy felépül. Szebb lesz. Tökéletesebb lesz. Eszünkbe se jutott, hogy te, kellene egy új kabát. Vagy jó volna egyszer beülni egy eszpresszóba. Fütyültünk a kabátra és a valódi babkávéra. Egy ország volt a mienk. Mit egy ország? A világegyetem. És néha a Károlyi kert! Ó, édes istenem, a Károlyi kerti hangversenyek. Ferencsik vezényelte Beethovent, Wagnert, Mozartot, Bartókot. No, persze mi nem ültünk előkelően a széksorokban, de hát a zene nem ismer határokat. Átszálltak a dallamok hozzánk, a csórókhoz, a kerítésbe kapaszkodókhoz, a kavicsos út szélén kuporgókhoz, a fatörzsnek támaszkodókhoz, az egymás kezét szorongatókhoz. Jupiter szimfónia, és Sors szimfónia. Vakon, önzőn, őrülten boldogok voltunk. Boldogok voltunk? Isten nem akar elpusztítani engem, csak próbára tesz. Azokat sújtja legjobban, akiket legjobban szeret. Hogyan érthetném én, gyarló ember az én uram szándékát? És felesküdtem, a legszentebb esküvel a forradalomra. Hogyan érthetné az én kispolgári tudatom a Tiszta Eszmét? Hol érek én azoknak az elvtársaknak a talpáig, akik kiállták Horthy pribékjeinek kínzásait? Akik emberek maradtak a szögesdrótok mögött? Akik jaj nélkül állták a veséjükre mért ütéseket, a talpukat égető parazsat, állkapcsukban fogaik megroppanását. Hol érek fel azokhoz a hősökhöz, akik vérüket hullatták a szabadságért, amíg én nyomorultul meghúztam magam a raktárban? Andris sápadtan jött haza a szerkesztőségből. Arca megnyúlt, de a tekintete nyugodt volt. Éjfél elmúlt már, minden éjjel éjfélkor jött haza. Behoztam a vacsorát. - Holnaptól kezdve könyvtárban dolgozom - mondta. - Nem értem.

- Elhelyeztek a laptól. Azonnali hatállyal. Kérlek, a pártnak mindig igaza van. Mi ketten jól tudjuk, hogy én szívem mélyéig hű vagyok a forradalomhoz. Te tudod, hogy én azért léptem az angol hadseregbe, mert gyűlöltem Hitlert, és Hitler ellen akartam harcolni. Te elhiszed nekem, hogy azért lettem illegális kommunista, mert saját két szememmel láttam, hogy mit művel az imperializmus a gyarmatokon. Te tudod, hogy leszerelés után azonnal... Te jó isten. Mit jelentsen ez? Éjféli szeminárium? Kritika, önkritika? És közben kihűl a sajtos omlett. - Senki sem akar engem bántani - folytatta Andris. - Senki sem bizalmatlan velem. Nem személyes ügy. Egyszerű. Én egy imperialista hadsereg közkatonája voltam. Ebben a kategóriában kell gondolkozni... Ebben a nemzetközi helyzetben ébernek kell lennie a pártnak... nem bízhat. És akármilyen munkahelyre tesznek, én ott is ugyanolyan becsülettel és odaadással. .. Kezére tettem a kezemet. - Andriskám... éhes lehetsz... a rántotta... - Köszönöm. Ne haragudj, de nem kérek vacsorát. Lefekszem. Valami tévedés van - mondta másnap délben, amikor hazajött. - Versényi elvtárs, a könyvtár igazgatója semmiről sem tud. Nincs szükségük új munkatársra. Talán valami elírás. Visszamentem a káderosztályra. Holnaptól a távirati irodánál fogok dolgozni. A távirati irodánál egy hétig dolgozott. Megérti az elvtárs, nem a személye iránti bizalmatlanság. Ebben a nemzetközi helyzetben. Egy hétig dolgozott egy gyermekújságnál. Mi igazán nem vagyunk bizalmatlanok, de gyermekeink nevelése... egy imperialista hadsereg... A szövőgyár lapjánál három napig volt. A moziüzemnél egy hétig. Milyen nyelveken is beszél az elvtárs? Nagyon jó. Beosztjuk tolmácsnak a VIT-en. A Világifjúsági Találkozó két hétig tartott. Száz országból ezer fiatal. Fontos munka. Andris reggel hattól éjfélig öt nyelven magyarázta, hogy épülő szép világunk, szabadság, testvériség, világbéke. Két hét múlva vége lett a találkozónak. A berendelt munkatársak visszamentek a munkahelyre, ahonnan kölcsönkérték őket. Laphoz, folyóirathoz, távirati irodához, pártközpontba, főiskolára. Andris nem kapott fizetést, mert nem volt honnan, és nem is ment vissza, mert nem volt hová. - Nem értem - mondta sápadtan -, körülöttem valami tévedés van. Meg kell keresnem Ferit. Böröcz Feri a legkedvesebb barát ja volt. Együtt léptek be az angol hadseregbe, együtt léptek be az illegális pártba. Egy napon szereltek le. Együtt jöttek haza. Ferit itt azonnal a belügybe helyezték, őrnagy volt. Hajnalig dolgozott minden nap, mint mindenki. Feri nagyon elfoglalt embervolt. De hát azért... Ezer éve nem láttalak... hát persze hogy találkozzunk. Várj csak, ma

nem érek rá. Holnap se. Tudod mit? Már úgyis egészen kikoptunk a kultúrából. Menjünk el négyesben színházba, és utána átjöttök hozzánk egy kávéra. Mikor? Péntek este? Nagyszerű. Vedd meg, Andriskám, a jegyeket, ha van rá időd. Péntek este a Magyar Színházban. Ha emlékeznék rá, mit is adtak. Talán Calderont, vagy Moliére-t? Álltunk, vártunk az előcsarnokban. Már mindenki bement. Már a harmadik csengetés is... már a... tudod mit? Biztosan sokáig dolgozik, és az utolsó pillanatban tudott csak elszabadulni. Adjuk a portásnak a jegyüket. Nem tudtunk figyelni az előadásra, folyton a fejünket forgattuk, nem jönnnek-e. Az első felvonás végéig nem kerültek elő. Elfelejtették volna? Nem akartak találkozni? Megfoghatatlan. Neked fontos az előadás? Nem, dehogyis. Hívjuk fel a lakásukat. Mi volt ez a rossz érzés? Miért nem mentünk haza, miért nem az otthoni telefonunkról hívtuk? Miért remegett a kezem, amikor tárcsáztam? „Böröcz lakás?" - kérdeztem. Egy idegen, parancsoló, recsegő hang szólt a kagylóba: „Ki keresi?" „Böröcz Ferencet keresem" - ismételtem meg. „Én kérdeztem, hogy ki keresi" - hangzott a felcsattanó hang. Dermedten bámultam Andrisra, és letettem a kagylót. Ez csak valami képtelen tévedés lehet. Feriért tűzbe tenném a kezemet. Feri és én, ugyanaz. Egy gimnáziumban érettségiztünk. Együtt vándoroltunk ki. Együtt iratkoztunk be a haifai technikumba. Együtt léptünk be az angol hadseregbe, amikor Magyarország belekeveredett a háborúba. Együtt kerestünk kapcsolatot a kommunista párttal. Ugyanabban az illegális sejtben voltunk. Együtt jöttünk haza. Együtt jelentkeztünk pártigazolásunkkal a káderosztályon. Őt a belügybe küldték, engem... Nem, hát hogyan árulhatta volna el Feri az eszméinket? A saját ifjúságunkat. Hát persze, az ember nemcsak maga lehet áruló, belekeverhették... A körülmények. Felhasználhatták. Gyanútlanul. Nem tudta, milyen parancsot teljesít. Rajk áruló volt. Talán Feri közvetlen főnöke is az. Felhasználták. Ő maga nem lehetett áruló, de... talán a felesége. A felesége mindig is feltűnni vágyó... de nem, csak az lehet, hogy a főnöke... ki fog derülni az ártatlansága, hogy tévedés, hogy bocsánatot kérnek tőle, hogy már holnap itt lesz... Éjszakákon át nem aludtunk. És mondtuk ugyanazt. A magunk megnyugtatására mondott szöveget. Szubjektíve ártatlan. Ő sohasem árulhatta el a forradalmat. De ki tudja. A főnökei. Mibe keverték? Mert azt végiggondolni se mertük, hogy Feri ördögi játék pici szereplője, iszonyatos konstrukciókhoz kell hűsége, fiatal élete, jóhiszeműsége, nem mertük volna végiggondolni, hogy nem Feri a bűnös, és nem a közvetlen főnöke, és nem Rajk, hanem, teremtő úristen... Mert ha tudtuk volna az igazságot, szűköltünk volna félelmünkben, és tudtuk volna, hogy az éjszakai csengetés, a

koromsötétben megálló autók, az életünket, otthonunkat szétdúló sátáni erő ide is eljön. - Én írok Rákosinak - mondta Andris egy átvergődött éjszaka után. Megírom, hogy együtt voltunk, hogy lehetetlen... ha engem tartóztattak volna le, Feri is megtett volna értem mindent. A bomba alaposan végigborotválta a házat, padlástól a pincéig. A raktárnak nem maradt plafonja, négy kilyukadt emeleten át a puszta égre láthattunk. A mély sötétséget fényszórók és rakéták hasogatták, és a tűz fényében két fenyegetően lógó gerenda meredt ránk. A raktár egyik fala beomlott, az ablaküvegek betörtek, korom, fojtó füst, üvegtörmelék, süvítve beáramló jeges szél... Úgy maradt mindegyikünk, ahogy a robbanás érte: állva, ülve, guggolva, földön fekve, megdermedve, elképedve, halálra válva. Percekig egy szót sem szólt egyikünk sem. Zsóka megrázta a kendőjét, csörömpölve hullottak róla az üvegszilánkok. Bekövetkezett, a pillanat tört része alatt bekövetkezett az, ami az elmúlt hónapokban ezerszer megtörténhetett volna. A bombázott, ostromlott városban találat érte nyomorúságos búvóhelyünket. „Mama" - kiáltotta hangosan Palkó, és most nyilallt belénk, hogy Pállné is itt járhatott valahol a közelben, Pállnét is, úristen, talán csak nem... Sírni kellene, imádkozni kellene, kiáltozni kellene a vérrel és iszonyattal teli éjszakában. Zsibbadtak voltunk, bénák voltunk. Tíz perce álltunk, vagy tíz órája vagy tíz évszázada. És egyszerre csak ott volt Pállné. A raktár valaha ajtó-volt üregén mászott be, és a legfontosabbat kérdezte: „Épségben vannak mindannyian? No, hála legyen a teremtőnek." Egyszerre könnyűek lettünk, és megnyugodtunk. Itt volt Pállné, aki megint átvett minden gondot és terhet, aki halk volt, gyors és határozott. - Tudtam. Tudtam, hogy ez egyszer bekövetkezik. Van másik búvóhelyük, itt, szemben, a Károly körút kilencben. Oda át kell jutni. De csak egyesével lehet. Semmit sem vihetnek magukkal, egy bögrét sem, egy könyvet sem, nincs csomag, különben nem tudnak futni. És nem szabad hátranézni. Egy percenként fognak indulni, hatvanig számolnak, azután jön a következő. Én mindenkit megvárok a kapualjban. Elsőnek. .. elsőnek jöjjön velem Schönbrunn-né. Nem a saját fiát vitte elsőnek. Az idegen zsidó asszonyt hívta. - Imre, kérem, maradjon utolsónak... Kétszáz méter az egész, ismerik az utat. Én mindenkiért elmondok egy Miatyánkot. No, induljunk Schönbrunnné. Schönbrunn-né, a férje, és Ildikó, a lányuk, egy félig-meddig épségben maradt faldarabnál álltak. A fal mellé, isten tudja honnan, egy radiátor repült valahonnan és egy mosdókagyló. Egymásba kapaszkodtak, korom és por lepte őket, mint egy ásatásból most előhúzott szoborcsoport. Schönbrunn arca vérzett.

- Köszönöm, Pállné. Az úristen áldja meg a jóságát, mindenért, amit tett. Mi innen tovább már nem megyünk. - Hogyhogy nem jönnek? Az istenért, itt ember nem maradhat. Nincs tovább. A közelben megint bombák robbantak, egy eddig még megvolt ablakkeret lezuhant, az egyik hintázó gerenda eltűnt, felszívódott, elrepült, mennybe szállt. A jeges szél újabb pernyezuhatagot hozott. - Jöjjön-mondta Pállné-, nincs idő. Tíz embernek kell átjutnia. - Velünk már ne törődjenek. Minket majd az isten... - Az ég szerelmére, nem értik? Gyorsan menekülni kell. Schönbrunn, aki májusban még apám vállát rángatta, és üvöltött, hogy a marha zsidók miért nem menekülnek, Schönbrunn, akinek ötlete volt a raktár, aki felcipeltette velünk a tálcáit és kacatjait... kegyelmes ég, ez az ember megörült. A tekintete merev, tele iszonyattal és rémülettel, a teste remeg, magához szorítja a lányát és feleségét. A féltett és óvott bőröndök nem voltak sehol, talán a légnyomás egy másik ház tetejére vitte, talán szétszakadva fekszenek a romok alatt... Csak nem a vackai miatt akar itt maradni? Hát nem az életük a legfontosabb? Egy pillanatig bámultam, és most döbbentem rá, hogy ez az ember fél év alatt megőszült és megöregedett, meggörnyedt és lefogyott. Mi lesz vele, ha összekuporgatott kincseit nem viheti magával? Nem tudhatja, áll-e még valahol a lakása. Visszaengedik-e? Öregen, betegen, fillér nélkül mihez kezd? Évezredek kétségbeesése volt az arcán. Otthonukból kiűzötteké, felégetett falvakból menekülőké, karjukon gyerekkel, hátukon batyuval futóké, akik egy darabig bírják, azután összeesnek, és nincs tovább. Évekkel később, fiatal újságíró koromban tudósítottam a szamosközi nagy árvízről. Egy katonai rocsón jártuk a bajba jutott falvakat. Nyárfák csücske, házak kéménye nyúlt csak ki a vízből, párnák és lábasok utaztak a zavaros vízen, fuldokló állatok elhomályosuló tekintete bámult ránk. Itt is, ott is recsegve roppant össze egy épület. A fiatal katonák borostásan és szédelegve, három nap, három éjszaka talpon, mentették, akit lehetett. Egy dombon álló házban már fél méter magasan hömpölygött az áradat. Egy öregasszony ült az ágy tetején. Lába már belelógott a vízbe. Mellette hatalmas batyu, azt ölelgette. „No, jöjjön, mama"- kapta el az egyik katona. „De azt a batyut engedje el." „Nem, nem" - sikoltozott az asszony. „Nem hagyom itt." „Nézze, nincs helyünk a csónakban, tegye már le." „Nem hagyom itt." „Hozd már a nénit, fenébe is, még odavesztek" - kiáltott a rocsó parancsnoka, egy nagyon szőke, nagyon kék szemű fiatal hadnagy. A katona átkarolta az asszonyt, hogy átemelje a csónakba. A víz szemmel láthatóan emelkedett, a katona ágyba, asztalba, szekrénybe kapaszkodva gázolt a csónakhoz. Az öregasszony magán kívül sikoltozva mutogatott vissza az ágyra: „Azt is hozza, azt is hozza!" A csónakból karok nyúltak ki, megragadták az asszonyt. A katona

visszafordult, elindult az ágy felé. Akkor zuhant le a tető. Mi lehetett a dunyhahuzatból készült batyuban? Krumpli? Húsdaráló? Vásári festett bögre? - Zsófi, te jössz velem. És a többiek, ahogy megbeszéltük. Pállné Zsófival eltűnt a romos raktárból. Nem emlékszem, hányadiknak következtem. Kétszáz méter? Kétszázötven méter? Mennyi lehetett a halálos staféta? Csak arra emlékszem, hogy lebotorkáltam néhány sötét lépcsőn, és beletámolyogtam valami iszonyú, hideg sötétbe. Egyedül voltam a világmindenségben. Már nem vettek körül a raktárbörtön védőfalai. Már nem szoríthattam a szüleim, testvéreim kezét, már nem mondtuk azt, hogy „majd ha kimegyünk, ha vége lesz, ha véget ér a háború", mert még semminek sem volt vége, mégis el kellett hagyni az odút, el kellett engedni egymást. Anyám futás közben biztosan imádkozott, és szólongatta gyermekeit, hogy ne érje őket golyó, hogy szerencsésen átérjenek... De én nem, Martin, én egyedül voltam, én magamért futottam. Az a vékony nyári szandál volt a lábamon, amiben júniusban elmenekültem. A balonkabátomról letéptem a sárga csillagot - virított a helye. A hajam a vállamig nyúlt, bordáimon nem volt hús. Járástól, mozgástól, szabad levegőtől elszokott tüdőm fulladva, zihálva kapkodta a levegőt, izmaim összecsuklottak. A kilences számú házig át kellett szaladni a széles úttesten. Civil jármű egy se közlekedett. Ormótlan páncélautók és tankok, rohanó motorbiciklik dörögtek és dübörögtek, golyószórós német katonák futottak velem szemben, két nyilas suhanc úgy bámult rám, mint egy kísértetre, de senki sem nyúlt hozzám. Fel sem tudtam fogni a veszélyt. Nem rémített a dörgés, csapkodás, lángoló házsor, távoli torkolattűz. Álmomban rohantam az életemért, álmomban éreztem, amint Pállné megragadja a karomat, és rám kiált: oda... arra menj tovább, jól van, szerencsésen átértél... jön már Palkó is, hála legyen az istennek... Martin jachtja a Rio Negrón horgonyzott. Saját, lakattal lezárható dokkjában, saját halászhajója mellett. A Best Friend nevezetű jachton három hálószoba volt. Nem kajüt, hanem nagy méretű hálószoba, francia ággyal, színes tévével, három kényelmes fürdőszobával. Volt a jachton konyha és elegánsan berendezett szalon, legénységi kajütök. A motor óránként háromszáz liter benzint fogyaszt. (Vagy hatszázat? Sokat.) A teljesítménye? Martin bebarangolt vele már hét tengert, végighajózott az Amazonason, járt Rio de Janei-róban, a Bermudákon és Miamiban. Martin maga vezeti hajóját. Meghívta már az orvosprofesszort is, aki a szívét operálta. Egy hétig halászgattak a dzsungel folyóin. A professzor lelkes volt, megígérte, hogy ezentúl minden évben eljön. „A legjobb barátom lett" - mondja Martin. „Jósé, vedd csak át tőlem a kormányt." José, az indió matróz lelkesen vigyorog, és beül a

kapitányi székbe. Martin int nekem, hogy menjek utána. A hófehér jacht a Rio Negro koromfekete vizén siklik, a vendégek lustán hevernek a fedélzeten. Mindenki Best Friend feliratú trikót visel, a hajóra lépéskor egy óriási dobozból Martin szedi elő mindenkinek a vadonatúj egyeninget és csinos tengerészsapkát. Csak a cipőnket kellett lehúznunk, és kinn hagynunk a dokkban. Egy-egy vendég feltápászkodik a színes nyugágyból, a hűtőládához megy, üdítőitalt húz ki belőle, vagy a süteményestálból, mangóval, ananásszal teli kosárból vesz. „Gyere" - int Martin. „Üljünk ide." Letelepszünk a luxusjacht halljának kényelmes pamlagára. Minden ragyog, a jacarandafából készült lambéria és padló, a kormányosfülke ragyogó műszerei. Andris mesélte, hogy diákkorában volt egy kis vitorlása a Balatonon, még svertje se volt, mindig felborult, de álmodni lehetett, repülj, hajóm... „Mit iszol?" „Kösz semmit." „Egy korty whiskyt, jó?" „Jobb lenne, ha te se innál." Martin megtölt két poharat. „Arra, hogy itt vagytok. Mindent mesélj el." A szélesen, feketén hömpölygő víz két oldalán átláthatatlan őserdők, vízbe csüngő liánok, fejünk fölött vadul vijjogó sirályok és különös, óriási, színes madarak. Délben kikötöttünk a Mon Paradiso szállodánál. Valóságos földi paradicsom, függőkertjeivel, márványlépcsőivel, zuhogó szökőkútjaival. Best Friend feliratú trikóinkban, mezítláb, kócosan vonultunk a gyertyafénnyel világított, orchideákkal borított szuper-hiper-luxus étterembe. Az urak zakót és nyakkendőt viseltek, a hölgyek felékszerezve ültek az asztaloknál (ez komoly! nyakig felöltözve, ebben a hőségben, déli órán!). - A pincérek olyan előkelően suhantak ezüsttálaikkal, hogy odasúgtam Martinnak: „Te, minket innen kirúgnak." „Minket?" - és Martin foga kivillant. „Hiszen enyém a szálloda." Szó sem volt kirúgásról. Mély meghajlással nyújtották át a bőrkötéses étlapokat, rózsával díszítették asztalunkat. Valami egészen különleges halat ettünk, tegnap még itt úszkált szegény a Rio Negróban. A világ legnagyobb édesvízi hala. A nevét elfelejtettem, mindegy, úgyse fogok már soha életemben ilyen halat enni. Azután visszacaplattunk a jachtra. Jóllakottan és lustán heveredett le a társaság. Jósé újra átvette a kormányt, és Martin könyörögve néz rám: Kérlek, mesélj el mindent a családról. Itt? Most? Nemcsak tér és idő választ el attól a világtól. Nemcsak a húszezer kilométer, amit repülőgépünk megtett, nemcsak az, hogy most, itt, ezerkilencszáznyolcvanhét nyarán hol van már dédapánk százéves obsitlevele, hol van már ezerkilencszáznegyvennégy és ezerkilencszázötvenhat? Valahol, más égitesten történt mindez, más világegyetemben, ahol más kódrendszer érvényes. Azok a szavak már felfoghatatlanok és lefordíthatatlanok. Olyan érthetetlenné váltak, mintha arameusul vagy hottentottául vagy volapükül

akarnám elmagyarázni. És a legszörnyűbb az, hogy magam sem értem, mi történt, és hogyan történt. Londonban, baráti társaságban a Rákosi rendszer képtelenségeiről beszéltünk. Például a házi agitációról. Hogy asztalnál ült a család, vagy ágyat bontott, vagy nagymosás volt, vagy veszekedtek éppen, vagy a gyereket ültették a bilire - és egyszerre csak csöngetés, és beállított két vadidegen ember. Leültek az asztalhoz, és magyarázni kezdték az ötéves tervet, az aranytojást tojó tyúkot, a békekölcsönt, a Bolsevik Párt rövid történetét. És a háziak, szerencsétlenek, már elbóbiskoltak, már szerettek volna mosogatni vagy lefeküdni, de a vendégek magyaráztak és kérdeztek és faggattak, hogy mit főztek, és milyen szemináriumba járnak, és a válaszokat feljegyezték, és hangulatjelentést készítettek. - Well - mondta elképedve az egyik angol -, de hát miért nem írták ki az ajtójukra, hogy privát lakás? - Miről szoktatok beszélni a férjeddel? Csak bámulok. Hogyhogy miről? Amiről férj-feleség beszélget. A terveinkről. Hogy majd ha gyerekeink lesznek. Meg, hogy nem kapni a piacon zöldborsóhoz petrezselymet. Hogyhogy miről beszélünk? Azt kellene válaszolnom, hogy ez igazán a mi magánügyünk, mi közöd hozzá? De hát miért nem azt mondom? Miért makogok, miért mentegetőzöm, mi ez a szorongás? - Mit mond a férjed? Hogy kár, hogy nem maradt kinn Angliában? Hogy kár volt hazajönni? Nem, nem, Andris sohasem mond ilyet. A háborúban négy kitüntetést kapott, a papír megvan róla, de eszébe sem jut bemenni érte az angol követségre. Andris nem mond, és nem gondol semmi olyat, amit nem mondhatna ki hangosan akárki előtt. Andris egyetlenegy dolgot mond néha, sápadtan és gondterhelten: nem értem Feri ügyét. Feri nem lehet áruló. Bárkányt egyébként nem érdekli a válaszom, elég, ha látja a sápadtságomat, a verítékemet, és közben ceruzájával végigköveti a kéziratomat. - Mi ez? - Beszámoló a vándorzászló-átadásról. - Ez? - Ez - mondom, és ugrál a szívem. Ez. Ide küldtél, hogy írjak a vándorzászló-átadásról. - Ezt? - Így történt. A munkások mind hazamentek, mert indult a vonatuk. Akik ott maradtak, azok se tudták, mire kapták a zászlót. Öt munkással interjút is csináltam, külön külön. Azt mondták... - Látom, mit mondtak. Egyszerű dolgozók. Még nem öntudatosak. Azért küldtünk oda, hogy te mondd el helyettük, amit ők nem tudnak megfogalmazni, amit ők csak éreznek.

- Bárkány elvtárs, azt mondták, ők el se végezték ezt a munkát. A megyétől egyszerre csak kijöttek, azzal, hogy mindenki maradjon a kultúrban, ünnepség. - Szóval a megyei elvtársak a hülyék, te vagy az okos. Meg tudtad te találni, hogy ki a legreakciósabb, akivel beszélj. Na, ez megy a papírkosárba. Szóval, miről szoktatok beszélni a férjeddel? dr. Ő. I. története: - Betereltek minket a gettóba, beszögezték a deszkapalánkot, lezárták a kapukat, és akkor észrevettem két postást. Odaléptek a piros levélgyűjtő szekrényhez, leszerelték a falról, és elvitték. És amikor nem volt többé postaláda, és nem volt többé kinek írni, kitől levelet várni - akkor éreztem, hogy ez a világ vége. Van-e külföldi rokona? Nincs külföldi rokonom. Persze hogy nincs. Hogyan lehetne? Külföld sincs. A világ határa ott van, ahol az országhatár, sőt eggyel beljebb, ahol a határsáv. Ami a sorompón és aknazáron túl van, az vicsorgó imperializmus, láncos kutya, meg egyéb rémség, le akarja rohanni épülő, szépülő hazánkat. Külföldi rádiót nem hallgatok. Ki kíváncsi az ellenség gyűlölködő hazudozásaira? Már arra sem emlékszem, hogy valamikor diákkori álmaimban jártam a Foro Románón és Velence tündérpalotái között. Már nem vonzottak távoli vizek és dzsungelek. Már nem is vettem észre, hogy a könyvesboltok kirakatából eltűntek Hunyadi Sándor novellái, Márai okos polgárai, Zilahy fatornyai, Szerb Antal toszkán tájakra és londoni könyvtárakba hívogató regényei, már nem hiányzott a Kincskereső Kisködmön sem... Mi volt ez? Süketség? Vakság? Skizofrénia? Szent őrület? Persze hogy nincs külföldi rokonom. És még alá is húzom a kérdőíven. Ha valaki megrántaná a vállamat, és rám ordítana: ébredj, miért hazudsz, hogy mered letagadni őket? - csak bámulnék. A pokolba is, hogyhogy nem jutott el a tudatomig... hiszen édesanyám biztosan mondta, talán megmutatta a levelet is, a nem tudom, milyen úton titkon érkezett cédulát vagy vöröskeresztes papírt, talán láttam egy gyűrött fényképet is... De nem, nekem nincs külföldi rokonom. Apám egyik mostohanővére, még a tizennégyes háború előtt kivándorolt Amerikába. Vasesztergályos volt az ura, az a bizonyos Sándor bátyám. Cleveland mellett telepedtek le, született vagy hat gyerekük, hiszen ők is léteznek valahol. És hír jött arról is, hogy unokahúgom és unokafivéreim közül hárman megmenekültek a haláltáborokból. Őróluk sem tudtam? És valahol, emlékezetemben nagyon mélyen eltemetve egy kép negyvenöt nyaráról: az előszobában, pokrócon alszik egy fiatal fiú. Anyám éjszaka kimosta az ingét, tarisznyát varrt neki, pár szem krumplit és egy darabka szalonnát csúsztatott bele. A Marci gyerek volt itt, az unokaöcséd - mondja másnap. - Az édesanyja odaveszett, a kis Palika is odaveszett, ő nekivág a

kerek világnak. Marci eltűnt, elfelejtettem, nincs külföldi rokonom. Negyven évig nem tudtam, hogy mi történt vele. Hét országot bejárt, volt rakodómunkás - és tanult, autóbuszt vezetett - és tanult, katona volt, megsebesült távoli sivatagban - és tanult, és már senki sem szólítja Marcinak, Martin lett, világhírű építész, és hófehér jachtján, a Best Frienden, szikrázó trópusi ég alatt hajókázom vele a Rio Negrón. Nincs külföldi rokonom? És belföldi talán volt? Valami rettenetesen fontos dolgot műveltünk; faliújságot szerkesztettünk, karikatúrát rajzoltunk az imperialistákról, a feketézőkről, a kulákokról, a klerikális reakcióról, vagy csasztuskákat írtunk, amikor azt mondtam, hogy szervusztok, nekem most el kell mennem. „Hová?" - érdeklődött a Madisztitkár. - „Haza. Két órára édesanyám vár az ebéddel." „No, ne tréfálj" - ámult el az ifjú forradalmár, aki proletár voltát bizonyítandó nem vágta le rendesen a körmeit, micisapkát hordott, és kultúrmadzagnak nevezte a nyakkendőt. „Hogyhogy kettőre? Az ember akkor megy haza enni, amikor éhes. Jobban nevelhetnéd az őseidet, hogy felhagyjanak az ilyen kispolgári szokásokkal." Mélységesen szégyelltem magam. Én eddig megmondtam otthon, hogy mikor jövök haza, kezét csókolommal köszöntem az édesanyámnak, kezet mostam étkezés előtt, és egyéb szégyenletes kispolgári csökevényeim voltak. De majd változtatunk rajta! Azzal kezdtem, hogy nem mentem haza időre ebédelni. Ha láttad volna, Martin, azt a szelíd tekintetet, azt a szótlan kedvességet, amivel édesanyám újra melegítette, és elém adta az ebédemet. Ahogy nem panaszolta, hogy négyszer kell terítenie és mosogatnia, mert most már szó sem volt arról, hogy együtt üljön asztalhoz a család. Most már senki sem mondta, hogy teríts, fiam, és hajtsd össze a kelimterítőt - mert nem a nagy családi asztalhoz ültünk le, hanem a konyhában, az asztal sarkához kuporodva, aki, amikor hazaért, „mit főztél, anyu?" - kiáltással vetette magát az ételre. És azt sem kérdeztük, miből főzöd, anyu? - mert nyomorúságos inflációs millpengőinket adtuk haza, és neki azt kellett az üres, semmi sincs piacon kelkáposztára, répára, kására változtatni. És neki kellett előteremtenie a tiszta ágyhuzatot, a tiszta inget, a kitakarított és fűtött szobát, a meleg vizet a fürdéshez, rajta volt minden teher, és akkor még nem volt mosógép, és nem volt centrifuga és grillsütő és turmixgép, de hűtőszekrény sem volt, egy jégláda volt, és vagy jött hajnalban a jeges, vagy inkább nem jött. És nem volt mirelit, és nem volt egy segítő kéz, aki megemelte volna helyette a nehéz kosarat, és nem álltam oda, hogy ugyan már, bízd rám a mosogatást. Egyszer, amikor hazajöttem, nagy halom ruhát mosott a kádban. Láttam, hogy a ruhája kivágásából előlátszott egy törülköző. Vizes borogatás volt a szívén. „Mi az, anyu?" „Á, semmi, semmi. Egy kis szívdobogásom volt. Mindjárt elmúlik." Én megnyugodva bólintottam, megettem a paradicsomlevest és főtt kukoricát,

és elrohantam valamelyik egyetemre, mert négy egyetemre is beiratkoztam, tobzódtam, hogy nincs numerus clausus, hogy azt tanulom, amit akarok. Ha jól emlékszem, vizsgázni már nemigen vizsgázgattam... És nem volt időm arra, hogy megkérdezzem, édesanyám, mire gondolsz egész nap? Riadtan és boldogan figyeled-e, hogy férjed, gyerekeid belemerülnek valamibe, ahová nem hívnak magukkal? Nem mondtam el, hogy hídépítéshez hordunk téglát, romos épületekből kollégiumot építünk, tüntetünk, hogy a Ludovikából csináljanak orvosegyetemet, falra festjük, hogy le a reakcióval, és újságot írok, és harcos riportokat írok az elnyomók ellen, a kizsákmányolók ellen, a népért, az emberiségért, és közben rád sem nézek. Tényleg, én miért nem voltam ott Pállné tárgyalásán? Úgy gondoltunk vissza a raktárra, mint a mennyországra. A raktárban levegő volt, és mosakodni lehetett. A raktárban nappal, ha félhomályban is, de láttuk egymást. A raktárban, ha csak két szót is, de beszélni tudtunk egymással. Ez az odú, ez a búvóhely már ember alatti volt. Egy fáspince belső felében, a felstószolt hasábfák és földre borított brikett és szénpor mögött, levegőtlen, ablaktalan sötét odú. A földre ledobva üres zsákok, és azokon a zsákokon kellett kuporognunk valamennyiünknek. Hány tízezer pengőjébe kerülhetett Pállnénak, amíg megvásárolta a hatalmas bérház mindenható házmesterének hallgatását? Micsoda lelkierővel nyújtotta be nekünk a vizet és darab kenyeret. Egyszer két napig nem tudott kenyeret szerezni, csak csupasz, sós szalonnát ettünk, amitől már émelyegtünk, borzadtunk, de megettük. És micsoda reszketés volt hajnaltájban egyesével kilopózni az óvóhely közös latrinájára, hogyan állt őrt Pállné, és intett a soron következőnek, hogy most lehet, és néha fél napokon át hogyan kellett vizeletünket visszatartanunk... És közben a pokol minden iszonyata, a bombarobbanásoktól megrázkódó, minden pillanatban ledőléssel fenyegető fahasábok, a felcsapó szénpor. „Imádkozzatok, ne beszélj etek" - intett Pállné. Két fallal odábbról, a közös óvóhelyről néha kiáltások jutottak el hozzánk, sírás, sikítás, durva vezényszavak. Razzia volt. „Két embert elhurcoltak- suttogta Pállné. - Maradjatok csöndben, és imádkozzatok. A harcok már a Rákóczi úton folynak..." Az imádság, kábulat, fuldoklás, reménytelenség és remény egybefolyt. Már nem volt idő, már nem is voltunk emberek, csak vegetáló, remegő, koszos állatok, már nem lélegeztünk, csak lihegtünk és verítékeztünk. Most már ki kell bírni, ha eddig... most már ki kell bírni... a front már itt van, a Rákóczi úton. Az egybefolyó robbanások és dörejek között, mintha csákányütés volna. Még egy. Még egy. És egyszerre csak tátongó űr képződik a pince oldalfalán, nem az óvóhely felől, nem a bejárat felől, nem a felrakott fahasábok és zsákfüggöny felől, hanem valahol, a hátunk mögött egyszerre faldarabok omlanak le, akkora üreg keletkezik, hogy egy felnőtt kényelmesen átjárhat raj-

ta. Át is jön. Három fehér köpenyes, ismeretlen sapkás fiatal katona lép az odúba. Alig férünk el. Palkót és Gabit a testünkkel elrejtjük - katona, katona, itt sok idő nem maradna a magyarázkodásra. A jövevényeknél erős fényű villany kézilámpa, ránk szegezett fegyver. „Szoldát? Nyemecki?" - érdeklődik az egyik, de már fordítják is lefelé a golyószóró csövét. Egyikük azt mondja: - Menjetek fel az udvarra. Szabadok vagytok. Szvabogyi. Ami most jön, az gyönyörű. Nagy, lomha pelyhekben esett a hó. A falu aludt már. Se hold, se csillagok. Kutyák vonítanak. De a ház, az megvan. A ház. A Kölcsey utcában épségben áll a ház. Három kis ablak. Az egyik ablakban világosság. Talán... talán a mama is megvan... vagy Sárika, vagy... A két Kálóz fiú, István és Péter, soványan, rongyosan, borostásan, szívdobogva ért a kis kapuhoz. A kolompot még a papa szerelte fel. A kilincs nem engedett. Meg kellett ütni a kis harangot. A lámpa fényesebbre éledt. A konyhaajtó kinyílt, és kilépett valaki. Egy asszony. Idegen asszony. Vadidegen. Ellenséges. Éjszaka van. Csavargók. Mit keresnek itt? Úristen, mit keresnek itt? A mamát, a három kislánytestvért, az ágyat, a dunnát, amit a mama varrt. A bögrét, amiből kicsi korukban a tejet itták. Az otthont. A visszahozhatatlant. Most egy férfihang belülről: - Ki jár itt? Uszítsd rájuk a kutyát. Ha Kormos volna, megismerné őket, vinnyogna örömében, a kezüket nyalná, odabújna hozzájuk, ugrálna, csaholna, farkát csóválná boldogságában. De ez idegen kutya. Az ugatásra, kiabálásra előkerül a szomszéd. Nahát, hiszen maguk a Kálóz fiúk! Élnek? Megvannak? Hadifogságban voltak? Jöjjenek csak be mihozzánk. A hó erősebben hull. A szél is kegyetlenül kavarja. Csontos-Tóthék otthonában meleg van, szíves szó van. Még a feleség is felkel, megmelegíti a maradék levest. Hát a papáék sajnos nem jöttek vissza. A többi izraelita se jött vissza. A Weiszék odavesztek, a Zieglerék is. Mind a négy lány. Munkaszolgálatból egy jött vissza a Sós fiúk közül, de csak egy lábbal, kórházban fekszik valahol. A leves jó meleg. Most nem szabad másra gondolni. Azt sem szabad észrevenni, hogy a tárgyak honnan olyan ismerősek. Az a tükör ott, a cserge az ágyon... az a kis polc. Nem szabad kérdezni, nem szabad gondolkozni. Csontos-Tóth vár, amíg végeznek a levessel. Akkor szélesre húzódik a szája. Van ám itt valami, megőrzött ő valamit, mert gondolta, hogy isten majd csak hazasegíti valamelyiküket... nézzék...

Az asztal fiókjából előkerül egy vaskos, fekete kötésű könyv. A papa imakönyve! - No, tessék - mondja a szomszéd. - Odaadom, nem kérek érte sokat, pedig sokat ér... itt, ezzel a titkos írással benne van, hogy hová rejtették el a pénzt. A két fiú az imakönyvet nézi. A papát látják, aki a könyv fölé hajolva olvassa az öreg héber betűket, a papa fogta kezében ezt a könyvet, milyen drága emlék... Csak azután ocsúdnak. Miféle titkos írás van ebben? Mi van elrejtve? Pénz? Miféle pénz? Hát a szomszédnak aztán tudnia kell, hogy hogyan élt a hatgyerekes tanítócsalád. Hogy főzött a mama üres babfőzeléket, hogyan stoppolta a gyerekek ruháját, harisnyáját, hogyan osztotta be a fillért. A szomszéd mosolyog, ravaszkásan hunyorít, hiszen tudjuk, amit tudunk, kutattunk a házban, de nem találtunk pénzt, de olyan nincs, hogy a zsidónak ne legyen pénze, biztosan elásták. Keresték a diófa tövében, ott se volt semmi. Ezek a kézzel bejegyzett furcsa betűk és számok, ez jelent valamit. Péter megfogta a könyvet, és az utolsó lapon olvassa a papa szép kalligrafikus írását: Sárika, született 1936. május 8-án, áldott legyen az úr neve, Irénke született 1939. április 20-dik napján, áldott legyen az úr neve. - Miért nem tudja elolvasni? Hiszen ezek magyar betűk. Köszönjük a szívességüket, a levest meg a jó szót, Isten áldja meg magukat. És Péter feláll, int Istvánnak is. - A könyv... odaadom két liter borért. Nem is kell most megadni, majd ha lesz pénzük. Mert magukat én nem féltem... István elvinné a könyvet, de Péter elrántja a kezét. Nem kellett volna ide bejönni. No, mindegy. Köszönjük, még egyszer Isten áldja. Gyere. Az éjszaka még hidegebb és még sötétebb. Nincs vendégfogadó, nincs egy nyomorult lyuk, ami éjszakára befogadná őket. A szalmakazlak havasak és vizesek. Nincs más, csak a vasútállomás. Talán a vasúti resti. De a vasúti vendéglőnek keresztelt bódéban is már csönd van és sötét. Nem szabad leülni, nem szabad állni, mert megfagynak. A vasúti állomás nyomorúságos, düledező épület. Váróterme nincs is. A lezárt pénztárablak mellett van egy pad. De itt is ugyanolyan kegyetlen hideg van, mint odakinn. El ne aludj, testvér. El ne aludjunk, mert meghalunk. Talán jobb is volna meghalni. Végtelen éjszaka után hideg, szürke reggel. A községházán egyből bejutottak a jegyzőhöz. No, itt sem sokat változott a világ. Bagdi maradt a jegyző. Igazolták. Valamelyik demokratikus pártban is benne van. Felállt, amikor meglátta őket, elébük ment. Csupa szívélyesség. Mekkora szerencse, hogy hazajöttek, hogy elmúltak azok a sajnálatos idők. Most, a demokráciában mindenki egyenlő. El kell felejteni azokat a kellemetlenségeket, ez nem a bosszú, hanem az építés ideje. Mit segíthetne a Kálóz fiúknak? Jaj, hát az már bajosan fog menni. Két erős, egészséges fiatalember, csak nem volna lelkük kitenni az otthonából egy szegény, kibombázott családot. Ugye, arra nem számíthatott senki, hogy ennyi idő múlva még beállítanak... - És most? - kérdezte István a vasútállomáson.

- Menjünk Amerikába. - Mit csinálnánk ott? - kérdezte István. - És mit csinálsz itt? - Isten áldjon, testvér. Én várok. Hátha mégis hazajönnek. .. hátha mégis hazajön valaki. Pestig mentek együtt. Édesanyám kukoricalisztből és melaszból pompás süteményt fabrikált. Odanyújtott nekem egy szeletet, azután még egyet. „Adj neki is." „Kinek?" akartam kérdezni, és hajam tövéig elpirultam. Hát észrevették. Persze hogy észrevették. Talán abból, hogy elnyűtt blúzomat mindennap kimosom és kivasalom, hogy hetenként kétszer mosom meg a hajamat, hogy gondosan tisztogatom a körmömet, hogy nem győznek rám zörgetni a fürdőszobában, hogy „hány órát vacakolsz, más is akar fürödni, elfogyasztod a szappant, nem félsz, hogy elázol?" Máskor meg négyszer is rám szólnak, hogy tedd már odább azt a könyvet, légy szíves. Igen, igen, felelem szórakozottan, és nem mozdulok. Hát persze hogy észrevették, akárhogy is titkolom, és titkolta Andris is, otthon is, a szerkesztőségben is. Vágy, nyugtalanság és zavar volt bennünk. Ilyen volna az első szerelem? Ő az igazi? Jól választottunk? Rosszul választottunk? A szerkesztőségből öt percekre eltűnünk, lesétálunk a közeli térre, egy padra leülünk, egymás kezét szorongatjuk és mesélünk. Gyermekkorunkat, múltunkat, álmainkat akartuk megosztani egymással. Kimeríthetetlen volt a mondanivalónk kútja, kóstold meg, ez vagyok én, akarsz-e hozzám tartozni? A raktárról meséltem Andrisnak, arról, hogy egyszer déltájban elsötétült az ég, és soha nem hallott dörgés és soha nem látott fénypászták rémítettek, világvége volt, a háztetőkről repültek a cserepek, az ablakok nyögtek, ilyen súlyos légitámadást még soha - és akkor egyszerre Zsóka hangosan felkiáltott: de hát mit rémüldöztök, hiszen ez csak vihar. Csak égiháború volt, csak orkán, csak isten és az égi erők rázták a földet,hiszen ez semmi, ez jóindulatú játék, az igazán szörnyűt csak az ember tudja ránk szabadítani... És Andris is mesél: amikor bevonultunk a rakkai erődbe, és előttünk az idegenlégiósok kivonultak, sót öntöttek a város minden kútjába... és jéghideg szélben kompot kezeltem az Eufráteszen, és tudod, egyszer mentem a jaffai erődnél, és egy kiskocsmából zene szűrődött ki, képzeld, zongoraszó, és ahogy közel értem, hallom, hogy valaki régi pesti slágereket játszik. Hétre ma várom a Nemzetinél... legyen a Horváth kertben Budán. .. Jöjjön ki Óbudára... És nem volt egy fillérem sem, hogy bemehettem volna, hogy közelről hallottam volna, hogy megkérhettem volna a zongoristát, hogy egy számot csak nekem... és leültem a járda szélére, egy kőre, behunytam a szememet és csurogtak a könnyeim... Együtt lenni, még többet együtt lenni, a világvégéig együtt lenni, az ajka forróságát érezni, a karja ölelését érezni. Azon kaptam magam, hogy ha riportra indultam, azt mondtam: „Andris", és este, ha lefeküdtem, kinyújtottam

a karomat, a másik párnán őt keresve, és hangosan azt mondtam: „Aludj jól." És Andris a téren, a lopott öt percünkben a zsebébe nyúlt, és elővett egy szép piros almát: „Édesanyám küldte neked." Én pedig odaadtam a szelet málét. A lánykérés gyors volt és egyszerű. Villamoson utaztunk. Még arra is emlékszem, hogy a Kálvin téren robogtunk keresztül, és kinn álltunk a nyitott peronon. „Mi a véleményed a házasságról?" – kérdezte Andris. „Úgy általában?" „Nem. A mienkről." „A lehető legjobb." „Akkor szálljunk le gyorsan, csókolózni." Hármunk közül mindig Zsókának volt a legtöbb lovagja, és amióta csak eszemet tudom, Zsófika mindig szerelmes volt. Óvodás korában az óvodástársaiba, elemiben a szomszéd fűszeresbe, később egyetlen férfi tanárunkba, Vörös tanár úrba. Még a raktárban is udvaroltatott magának Palival és Gabival. Gabi lovagiasan megosztotta vele a lekváradagját (fájt a foga, és nem szereti a lekvárt), Palkó pedig kimosta a grízes lábast, amikor Zsóka lett volna a soros a mosogatásban. Gondolom, még egy csókig sem jutottak el. - Kálóz Istvánnal az ifjúsági szövetségben, vagy utcabálon, de az is lehet, hogy falujáráskor egy teherautó tetején ismerkedett meg. István megjelenése drámai változást hozott: Zsóka nem rúzsozta többé az ajkát, nem festette a szempilláit, kétujjnyival lejjebb engedte a szoknyáját, és nem bodorította sütővassal gyönyörű, kékesfekete haját, hanem szelíd kontyba fogta. István esténként hazakísérte Zsófit - a műhelyből, ifjúsági szervezetből, egyetemről, valahonnan - és édesanyám ott is marasztalta arra az egy tál ételre, amink volt. Mert azt tudtuk, hogy Kálóz István apátlan, anyátlan árva, két másik munkásfiúval albérletben lakik. Pista hetek alatt eldöntötte, hogy házasodni akar, csak azt kérte, hogy nagyon, nagyon csendes esküvőt tartsanak, mivelhogy egyetlenegy rokont, hozzátartozót sem tud meghívni. Nagyon nagy kék szeme és hullámos, barna haj a van Kálóz Pistának. Vonásai olyan egyenesek, markánsak, mintha szobrász vágta volna ki egy kődarabból. Két órát is elülhetett mellette az ember, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. A tekintete valahová messze nézett, az is megesett, hogy bólintott, mintha valakinek mondani akarna valamit. Zsóka kezét megsimogatta, sóhajtott, látjátok, ennyim van a világból. Akkor már egy-két hónapos házasok voltak, amikor édesanyáméknál egy este hárman voltunk a szobában: Zsófi, István és én. István hozzám fordult, és váratlanul azt kérdezte: „El lehet-e hinni, hogy valaki parancsol a számtannak? Hogy csak úgy rendeli, hogy ötödik, meg huszadik. A fő algebrás. Aki még az istennél is nagyobb." „Tessék?" - bámultam rá. Ködös volt a tekintete. Zsóka átfogta a vállát: „Fáradt vagy, István, gyerünk haza." - Te, az istenért, mi volt ez? - kérdeztem pár nap múlva Zsókát. - Semmi. Felejtsd el. - De mégis. - Semmi. A feje fájt. - De Zsóka, ez rémítő volt. - Hát jó. De anyunak egy szót se. Az orvos azt mondta, el fog múlni. Csak idő kell. Nagyon kell vigyázni, kímélni kell, nem szabad felizgatni. - De hát mi ez? -

Esküdj meg, hogy hallgatsz. - Esküszöm - feleltem rémülten. Kihez kötötte Zsóka a sorsát? Micsoda szörnyűséges titok lehet? - Kálóz István együtt vonult be az apjával és Péterrel, az öccsével. Kálóz apja akkor ötvenéves lehetett, sovány, ügyefogyott ember, akit el lehetett lökni a leveses kondér mellől, akinek már az első héten ellopták a bakancsát. Aki mindig köhögött, aki a szelíd lelkű keretlegények szórakozásainak céltáblája volt. „Tanító voltál? Akkor biztosan szereted a tintát." És tintát itattak vele, a szakállát tépdesték. Az öreg Kálóz mindenre szelíden bólogatott, ha istennek ez a parancsa, akkor ezt el kell tűrni. És egy jeges ukrajnai hajnalon a munkásszázadból ketten megszöktek. Sorakozó. Példás megtorlás. Tizedelés. Először el sem akarták hinni annyi borzalom után ezt a borzalmat. De az őrmester úr már számolt is, egy, kettő, négy, öt, tíz, kilépni, nyolcadik, kilencedik, tizedik, kilépni... és István már tudta, hogy ő lesz a tizedik, már közeledett hozzá az őrmester, már előrenyújtotta az ujját - de nem rá mutatott, hanem a kilencedikre, az apjára. Akkor Kálóz István felordított és előlépett: „Én vagyok a tizedik". Az őrmester gyűlölködő, véres szeme óriásivá nőtt, a pofontól eleredt István orra vére. „Az a tizedik, akit én mondok. Itt a számtannak is én parancsolok!" Bottal, ököllel verték a fejét, eszméletlenül feküdt a földön, amíg apját és társait kivégezték. Véres csomókban ragadt a haja, betört a homloka. Micsoda szívósság és szerencse kellett ahhoz, hogy lábra álljon, hogy hazakerüljön. De időnként, ha nagyon fáradt, ha felizgat ja magát... Zsófikám, de hát ez borzasztó. Én nagyon sajnálom szegényt, de huszonegy éves vagy, hogyan kötheted hozzá a sorsodat? Gyereket akarsz... Gyerekünk lehet és lesz is... megnyugtatott az orvos. .. és ő nem tehet róla, hogy ezek a szadista dögök mit tettek vele... szeretem - én is ellökjem? Palkó nyolcéves lehetett, amikor számtanlecke közben váratlanul azt kérdezte: Mondd, apuka, hogy van az azokkal a számokkal... hogy négy után mindig öt jön meg hat... ki rendelte el, hogy így legyen? Ági férjének a keresztnevét nem is tudom. Jenő? Vilmos? Bendegúz? Lehet, hogy nem is volt keresztneve. Ági csak annyit mondott, hogy vasárnap délelőtt feljön Bonc elvtárs, hogy megismerkedjen a családdal. Ne mondjatok rá semmi rosszat, mert hétfőn úgyis hozzámegyek feleségül. Vasárnap délelőtt pontosan tizenegykor megjelent Bonc elvtárs. Nyakkendőt persze nem viselt, cipője közepesen volt kitisztítva. A tekintetében volt valami furcsa, kutatva nézett egyszerre mindenre, de sohasem az ember szemébe. Később jöttem rá: bandzsa volt. Megitta a rumos feketekávét, ez idő tájt jobb emberek között ez volt a divat - kegyesen megkóstolta édesanyám süteményét. Leereszkedően tudomásul vette, hogy édesapám régi harcos, Andrisnak meg nekem valamit elmagyarázott a pártos sajtó szerepéről. Ági olyan elragadtatással nézett rá, mintha egy Odescalchi herceg kérte volna meg. Különben lánykérésről szó sem volt, Bonc elvtárs fél tizenkettőkor azt mondta

Áginak, no, gyere, elvtársnő (hogy ezt viccnek szánta-e, nem tudom), és távoztak. Ági lehet, hogy kissé röstellte is kispolgári családját. De hát Bonc elvtárs úgysem a családot veszi feleségül - hanem őt. És Ági ragyogó karrierje csúcsán állt éppen. Negyvenötben beiratkozott az egyetemre, matematikára, négy hónap alatt levizsgázott az első évfolyam anyagából, negyvenhat végére már megvolt a másodéves szigorlata, végig kitűnővel, vizsgadolgozatairól, szellemes matematikai megoldásairól legendákat meséltek, a gyengébb diákoknak tanulókört szervezett, az ifjúsági szervezetben tündökölt és ragyogott, ő szerkesztette a faliújságot, ő szervezte a diákok falujárását, ő gondoskodott, hogy a nincstelen diákok ingyen sokszorosított matematikajegyzeteket kapjanak. Harmadéves volt, amikor behívatták a rektorhoz. A rektor barátságosan mosolygott, kitüntetés érte az egyetemet, egy politikailag megbízható, tehetséges diáklányt kérnek a minisztériumba, a titkárság vezetésére. A kívánalmakat mintha Ágira szabták volna: jól szervező, pontos, gyors, megbízható, kereskedelmiben érettségizett, tehát gép- és gyorsírni is tudó... az egyetemet majd elvégzi estin is fél kézzel, akkora bizalom és szerencse ez. Ha tőlem megkérdezte volna Ági, azt mondtam volna, ne vállald. Még két év a diplomáig, fütyülj a világra. Ha addig nem fogsz pénzt keresni, megleszünk valahogy. De Ági nem kérdezte tőlem, de ha kérdezte volna, úgyse hallgatott volna rám. Mástól se kérdezte. Otthagyta az egyetemet, és most már minden energiáját, eszét, szervezőképességét magával vitte az új hivatalba. A titkárnők rendszerint azonosítják magukat főnökeikkel, sőt néha picivel fontosabbak is. Ők dobják ki a tolakodókat, zavarókat, kérvényezőket, ők osztják be a fogadóidőket, ők küldenek autót a miniszter feleségéért, ha kozmetikushoz megy, ők érdeklődnek a minisztercsemeték tanulmányi eredményei után az iskolában, ők kísérik el vidéki út j ára a főnököt. Ők kapcsolják, vagy nem kapcsolják a telefont. Ők kapnak kitüntetést minden nemzeti ünnepen. És nekik udvarolnak, akik szeretnének közelebb kerülni a főnökhöz. Hogy hogyan udvarolt Bonc elvtárs, azt elképzelni sem tudom. Talán virágot is vitt, talán bókot is mondott, de lehet, hogy csak odaszólt: „írja be, elvtársnő, az előjegyzési naptárba, hogy hétfőn tizenkettőkor az elöljáróságon megesküszünk." Egyetlenegyszer voltam Ági új otthonában. Kétszobás budai lakás volt. Bonc elvtársat nem találtam otthon, vidéki kiküldetésben járt. „Majd gyere el Andrissal együtt, ha Bonc is itthon lesz." Ági kávéval kínált. „Ha tudtam volna, hogy feljössz, sütöttem volna valamit." „Jó, majd legközelebb." Azt hiszem, valami nászajándékot is vittem, talán tányérokat vagy poharakat, és meg akartam kérdezni, hogy ez a lakás Bonc régi legénylakása volt-e, vagy most utalták ki? De azután elfelejtettem megkérdezni, no, mindegy,

majd legközelebb. Nem gondoltam arra, hogy soha többé nem megyek fel abba a lakásba, mert hetek alatt minden össze fog omlani, Ági karrierje is, házassága is. Szüleimhez akkor szaladtam fel, amikor két riport között akadt néhány percem. Délelőtt vagy délután, de mindig olyan időben, amikor más tisztességes ember a munkahelyén görnyedve építi a szocializmust, csak a firkászok szaladgálnak. Most is valami lehetetlen időpont volt - és legnagyobb meglepetésemre ott találtam Ágit. - Hát te? Nem felelt. A konyhaasztalnál ült, törpévé zsugorodva, arca halottsápadt volt. Remegett. - Nagy baj van - suttogta anyám. Ági most se szólt. Egy távirat feküdt előtte a konyhaasztalon. AZONNAL TAKARODJ EL A LAKAASBOL A VAALOPERT BEADTAM BONC Mi ez, Ági? Most először nézett rám. Hagyjál békén. Úgyis meghalok. Nem emlékszem, végül is anyám mondta el, vagy édesapám, vagy a kollégáktól hallottam, mert mire visszaértem a szerkesztőségbe, már tudott róla az egész város. Az egyetem rektora lebukott, mert jó barátja volt Rajknak,vagyis hát kém, áruló,összeesküvő, és mivelhogy Ágit ő ajánlotta a miniszter mellé, logikus és világos... Nem emlékszem, mit válaszoltam, de biztosan nem ültem le Ági mellé, nem simogattam meg a fejét, testvér, lesz valahogy. Nem mentem el vele, amikor az egyetemen visszadobták a leckekönyvét, amikor oda-vánszorgott a minisztériumba, de már nem engedte be a rendész, ott vették el tőle az igazolványát a kapuban. Egyedül ment el a budai lakásba is, hogy néhány ruhadarab j át és könyvét elvigye, de Bonc elvtárs már kicseréltette a lakatot, és nem nyitott ajtót. És nem segítettem neki állást keresni, nem mentem el vele a varrodába és az autószerelő műhelybe, ahol ezerkilencszázötvenben kizárt párttagnak nem volt helye. Elárultam, sorsára hagytam. Azt akarjuk, hogy tanuljatok. Kenyeret és lakást kaptok itthon, de többre nem futja. Amíg tiszta kitűnők vagytok, amíg tandíjmentesek vagytok, addig mi mindent elkövetünk. A polgáriban nem kellett tandíjat fizetnünk. A kereskedelmiben megkaptuk a legnagyobb kedvezményt: negyedévenként kilenc pengőt kellett fizetnünk. Három gyerek után negyedévenként huszonhét pengőt. Úristen, mi volt az a huszonhét pengő! Kétségbeesett izgalom minden alkalommal: jaj, csak meglegyen a huszonhét pengő. A házbér és a tandíj. A házbér és a tandíj. És történt egyszer, hogy édesapánk azt mondta: gyerekek,

nagyon sajnálom, de nincs együtt a pénz, csak tizennyolc pengőnk van tandíjra. Ketten fizessétek be, egyikőtöknek be kell mennie az igazgató úrhoz, és haladékot kérni. Mind a hárman dermedten hallgattunk. Ha nincs pénzetek, maradj otthon cselédnek, mint az anyád - fogja üvölteni Vastagnyakú Tokás. És beírja a körözvénykönyvbe, és a pedellus az osztályokba bemegy, és felolvassa azoknak a diákoknak a nevét... ó, istenem, iszonyú, az egész osztály a tandíjhátralékosra néz, a tanár int, hogy szedje a könyveit, menjen haza, és akkor jöjjön csak vissza az iskolába, amikor megvan a pénz. Én vagyok a legidősebb, tudtam, hogy nekem kell vállalnom, de nem tudtam megszólalni. Láttam a lányok arcát: történelem... az első óra, és éppen történelem. .. És akkor Ági megszólalt: add oda a pénzt, apuka, Zsófinak és Katinak, én majd lemegyek az igazgatóhoz, és megmondom neki. Úgyis számtandolgozat van holnap. Fütyülök rá. És én nem mondtam, még akkor sem mondtam, hogy ne a kisebbet, hogy inkább én vállalom. Csak behúztam a nyakamat, és hallgattam. És másnap reggel kilenc óra felé - az osztálytermünk ablaka az utcára nyílt, és én elöl ültem, az ablak melletti padban -, jól láttam a testvéremet, amint könyveit hóna alá fogva, lehorgasztott fejjel, lassú léptekkel megy ki az iskolából. Elfelejtette-e? Elfelejti-e valaha? Elfelejthetem-e én? Majd értesítjük az elvtársat. Ezt mondták? Ezt mondták. Andris bement a párt sajtóosztályára, mert pártfegyelem van, és csak oda mehet dolgozni, ahová küldik. A VIT óta nincs munkája. Egyszer elküldték egy moziüzembe, helyettes vezetőnek, de ott kisült, hogy a helyettes vezető csak betegszabadságon volt, meggyógyult, és nem volt szükség harmadik emberre. Azután elküldték a pomázi művelődési házba, de ott nem felelt meg, oda helybeli lakos kellett, mert a filmvetítések meg a szemináriumok késő éjszakáig tartanak, amikor már nem jár a HÉV, nem lehet hazamenni. Á káderosztályon már kissé türelmetlenek voltak. Tudjuk, ismerjük az elvtárs problémáját, majd ha lesz munka, értesíteni fogjuk. Nem értem, nem értem-morogta Andris, és sápadt és megnyúlt az arca. És egy délben nagy irat paksamétával jött haza. Találkozott egy volt osztálytársával, vitéz Balajthyval, Balajthy persze nem tehetett róla, hogy vitéz volt, nagyon rendes fickó. Az apja után örökölte a címet. Szervusz, Andris, ezer éve nem láttalak. Mi van veled? Nagy karrier? Hallottam a Sebőktől, hogy vad komcsi lettél, meg tábornok a szövetséges hadseregben, előled futott el Rommel... Ha hajlandó vagy leülni egy kávéra egy nyomorult kis építésszel... A nyomorult kis építész nem állt éppen rosszul, csé lakásokat tervezett. Tudod, mi az? Csökkent értékű lakások. A legnagyobb disznóság, se ajtaja, se ablaka, se semmije, nyomorult betonodúkat a dolgozóknak. Én tudom, hogy ez páratlan aljasság, hogy ilyet tisztességes mérnök nem tervezhetne. Ha jó

káder volnék, akkor a főnökök kacsalábon forgó luxusvilláit tervezhetném, alulról megvilágított uszodával, márványlépcsőkkel és teniszpályával. Mi van veled? Munkát keresel? Ez komoly? Nem tudsz véletlenül rajzolni? Te az iskolában is már olyan mindenhez-értek-mócsing voltál. Szóval tudsz rajzolni, nagyszerű. Mi voltál? Térképész az angol hadseregben? Akkor alighanem te rajzoltad azt a mappát, amiről az öregem vityilló ját lebombázták. Spongyát rá. Szóval rengeteg rajzolni- és számítanivaló volna. Tervrajzokat kell tisztességesen pauszpapírra másolni, és statikai számításokat ellenőrizni. Iszonyú rosszul fizetünk, kell, hogy nekem is maradjon rajta valami. De annyi munkát kapsz, amennyit csak győzöl. És minden munka sürgős, muszáj felépíteni a dolgozó nép szép hazáját. - És ezt hoztad haza? - Ezt. Amíg nincs más. Minden munkában van valami szép. Igaz? - Igen - mondtam bizonytalanul. - Legalábbis addig. Legalábbis - feleli Andris, és halálos rémület van mind a kettőnkben. Mert újságírók sem mi magunk akartunk lenni, mert az is megalkuvás volt, mert írók akartunk lenni, orvosegyetemre akartunk járni, testtel, lélekkel foglalkozni, mert Schiller is seborvos volt, és Csehov is orvos volt, és Maugham és Németh László. De az újságírás mégis valahogy közelebb... közelebb, mint vitéz Balajthy néger rajzolójának lenni, hát ez azért... - Addig is - mondta újra Andris -, valamit kell csinálni. Meddig is? Amikor harmincnyolcban kitüntetéssel érettségizett, és nem vették fel az orvosegyetemre, tanoncnak állt egy textilfestő gyárba. Addig is. A következő félévig, amikor újra kérvényezte. És a másik félévben sem vették fel. És a harmadikban sem. És izzadt és hajlongott és cipelt a forró gőzben és fortyogó festékeskádak között és a szája elkékült az anilinmérgezéstől, és közben reménykedve írt a zürichi egyetemnek és a párizsi egyetemnek és a cambridge-i egyetemnek, hogy tisztakitűnő... de olasz egyetemekről, Padováról vagy Bolognáról akkor már szó sem lehetett - és mindenhonnan jött az elutasítás, a beutazó vízumokhoz bankgarancia és bankbetét kellett volna, és mindenfelől minden ajtó bezárult, és a levegőben lógott már a háború, a behívás, az üldözés, a pusztulás. - És akkor írtam egy levelet Roosevelt elnöknek. - Mit csináltál? - Igazán. Úgy éreztem, Amerika maga a szabadság. Bostoni tea-party, függetlenségi háború, rabszolga-felszabadítás, Észak Dél ellen, Washington és Lincoln, és Jefferson és Roosevelt... és akkor írtam egy levelet. - Olyan jól tudtál angolul? - Azt hiszem, magyarul írtam. - Ne őrjíts meg. Csak úgy megcímezted? - Úgy. Megcímeztem. Roosevelt elnöknek, Washington, USA, Fehér Ház. Bélyeget tettem rá, és bedobtam a postaládába. - És? - Semmi és. Soha nem jött rá válasz. Lehet, hogy csak a rendőrségig jutott el, lehet, hogy már a postán röhögtek rajta, és összetépték. Lehet, hogy... Az biztos, hogy egy

darabig nagyon vártam a választ, azután akadt egy szerencsés véletlen. Egy diákcertifikát. És elmentem és fegyvert fogtam Hitler ellen, hogy én is tegyek valamit, addig is... Akkor volt addig. Most mi az addig? Vitéz Balajthy-nak albérletben csé lakásokat rajzolni? Ez van-mondta Andris. - És gondolod, az a levél... amit Feri ügyében... eljutott Rákosihoz? Ezt magyarázd meg - mondja Bárkány, és elém lök egy halom levelet. Kiver a veríték. Már messziről megismerem. Az én levelem valamennyi. Leveleim szeretve tisztelt Rákosi apánkhoz. Rákosi elvtárs, Sümegen a tanácselnök a legnagyobb dologidőben arra kényszeríti a parasztokat, hogy fogatot adjanak a saját háza építéséhez, máskor meg... Mi ez? A leveleim. Segélykérő leveleim. Úgy. Éspedig miért? Tudod te jól, hogy miért - mondanám-, de Bárkány szúrós szemétől elhallgatok, csak a veríték csurog egyre jobban az arcomon. Hát persze hogy megírtam a leveleket, először a cikkeimbe írtam bele, hogy Sümegen az őrszobán összeverték azokat, akik nem adtak ingyenfuvart. Beleírtam volna a sztálinvárosi riportba, hogy a gondnok ellopta a tányérokat, és egy ütött-kopott kondérban adta az asztal közepére az ételt. Beleírtam a riportba, hogy Szuhakállón, amikor az a nagy bányaszerencsétlenség volt... én mindent beleírtam, de te vigyorogva kihúztad, ez nem fontos, ez nem igaz, ez szubjektív idealizmus, ez kispolgári nyavalygás, ez nem viszi előre a szocializmus ügyét. Lekopasztottad a cikkeimet, féligazságok jelentek meg a nevem alatt. Hát persze hogy segítséget kellett kérnem, hát persze hogy meg kellett írnom, hogy ha egyszer látok valamit, amellett nem megyek el szó nélkül, azt jelentem is, mire ezek a rózsaszínű jelentések feljutnak a Nép Apjához, a fele se lesz igaz. - No, jó - mondta Bárkány. - Igazság bajnoka. Ebből fegyelmi lesz. - Már ugyan miféle fegyelmi? - öntött el a dac. -Van talán olyan pont a szervezeti szabályzatban, hogy nem szabad a párt vezetőjét az igazságról tájékoztatni? - Az igazság - mondta Bárkány kaján vigyorgással -, hát bizony, az igazság nagyon csalafinta dolog. Odajön hozzám három kulák, siránkoznak, hogy így ingyenfuvar, meg úgy ingyenfuvar. Ezek a kulákok vérit szívták a szegényparasztnak, verték a szolgáikat, aranyat rejtegettek, zsírt, bort rejtegetnek, de ha egy kiváló elvtársunk, sokat szenvedett harcos, tisztessé ges vezető az otthonát építi, és a közösségért végzett munkája elvonja a magánépítkezéstől, és néha felkér egy-egy volt kulákot, hogy szíveskedjék a fogattal előállni, az olyan égbekiáltó bűn, hogy ezért a párt legfőbb vezetőjét kell zaklatni? Rákosi elvtárs országos ügyei mellett olvasgassa a te primitív,

apolitikus nyavalygásaidat? Ha eltört húsz tányér Sztálinvárosban, majd vesznek helyette másikat. Évszázadokon át egy közös tálból evett a magyar paraszt, nem a világ vége. Én téged évek óta szakadatlanul tanítlak, kínlódom veled, azt hittem, hogy meg lehet nevelni téged. De minden jóakaratom hiábavaló volt. Bárkány elvtárs a töltőtollat forgatta, és úgy bámult rám, mintha élete tragikus fájdalma volna az én makacs butaságom. - Nem tehetsz róla - folytatta váratlanul. - Kispolgári származás, kispolgári környezet. A férjed angol katona volt, a testvéred a Rajk baráti körhöz, a sógorod. .. - Ó - mondtam meglepetten. - Bonc elvtárs se elég jó neked? - Ha nem tévedek, Bonc elvtárs már régen nem a rokonod. Kálóz István sógorodról beszélek. Vagy tévednék? Ő nem a húgod férje? Zsókával és Pistával előző vasárnap találkoztam. A kislányukat sétáltatták. Zsófi boldogan újságolta, hogy István érdekes cikket írt a Szocialista Mezőgazdaságba, a kutatóintézetben nagyon jól fogadták. István mostanában nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak látszott, elmúltak a fejfájásai is. Hónapok alatt letette a szakérettségit, mezőgazdasági főiskolára járt, és a mezőgazdasági intézetben dolgozott. Mi baj lehetne Kálóz Istvánnal? - Na, mindegy - fejezte be a kihallgatást Bárkány. - Ezeket a megrendítő leveleket a Rákosi titkárság ide küldte nekünk kivizsgálásra. Nyugodt lehetsz, én majd kivizsgáltatom. Te pedig újságíró karrieredet befejezted. Nincs szükség arra, hogy féligazságok alatt jelenjen meg a neved. Sehogy se fog megjelenni. A mai napon áthelyeztünk a panaszirodába. Az a neked való hely. Új főnököd már megkapta hozzád a használati utasítást. Persze, fellebbezhetsz a szerkesztőbizottsághoz. - Nem akarok fellebbezni. Végtelenül boldog vagyok, hogy veled nem találkozom többé. - Akkor ketten vagyunk boldogok - felelte. Harmadszor ébredtünk Martin ezeregyéjszaka-birodalmában. Méghozzá hajnali négykor arra ébredtünk, hogy valaki kopogtatás nélkül belép a szobánkba - hát persze, Martin volt, Best Friend trikót viselt, mint a hajón, a feje búbján tengerészsapka, csapzott volt, izzadt, és egy nagy horganyzott vödör volt a kezében. - Parancsoltok friss tejet? - érdeklődött széles mosollyal és letelepedett az ágyam szélére. - Mindjárt bemutatom nektek a tehénkét, aki ezt a remek tejet küldi nektek. Én fejtem. - Ne hülyéskedj - mondtam. - Mintha csak a feleségemet hallanám - hahotázott Martin-, mindenhajnalban összeveszünk a tehénkén. Pedig olyan aranyos, alig várja, hogy megfejjem. Bőg, amikor meglát, azt hiszi, hogy a bor ja vagyok, és forró, érdes nyelvével nagyokat nyal a képemen. Kénytelen vagyok fejés alatt egy

kendővel bekötni a száját. A tejet különben mindig elajándékozom, csak egy pohárral iszom belőle. Van poharatok? Remek tej volt. Martin akkor lett volna boldog, ha megisszuk mind a hat litert. De hát mégiscsak Joynak van igaza, mi az ördögnek tart Martin tehenet, minek kell minden hajnalban négykor felkelnie, miért zavarja fel Joyt a legédesebb álmából, miért bújik vissza mellé izzadtan, sortban, istállószagban? - Kitaláltam, hogy a fejő-pumpáló mozdulatok nagyon jól tornáztatják az ereimet. Látod, így lökik fel a vért. A professzorom itt volt, megvizsgált, azt mondta, Martin, mintha nem is műkoronáriáid volnának. Tökéletesen meggyógyultam. No, kapjatok magatokra valamit, és gyertek velem. - Még nem is mosakodtunk. - Kit érdekel? Lesz még rá időtök. Andris, te is gyere, gyorsan. Sortot és szandált kaptam magamra, és elindultunk Martin után. A palota nagy részét ismertük már. Tizenöt lakószobája volt, húsz fürdőszobával. Az emeleten volt Martinnak egy óriási dolgozószobája, rajzasztallal, komputerrel, rengeteg bonyolult eszközzel. - Amiből én rendszerint egy ceruzát és egy ív papírt használok - nevetett. A dolgozószoba mellett volt a játékterem, rulettasztallal (Monte-Carlóból hozattam a kimustrált rulettet!), biliárdasztallal, a világ minden tájáról összehordott kacattal. Még egy harmincas évekbeli londoni telefonfülke is állt benne. Láttuk Martin óragyűjteményét is, Schaffhausen arany karórától kezdve Seiko kvarcóráig, és láttuk mázsás kötetekre rúgó bélyeggyűjteményét. Csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a kék Mauritius nincs közte. És láttuk az udvaron, márvány boltívek alatt Martin old-timer gyűjteményét, milliókat érő régi, és üzemképes autókat. Volt ott 1930-as hófehér Rolls-Royce, ott volt Greta Garbó Packardja és egy dzsip, amelyet a rajta levő rézlapocska igazolása szerint ejtőernyőn dobtak le az amerikaiak a Monté Cassinó-i csatában. Egy indiónak az volt minden dolga, hogy reggeltől estig pucolja, fényesítse, ellenőrizze a dollármilliókat érő haszontalan csodákat. Majd ha a Merkúr átadja végre a nyolc éve befizetett Ladánkat, akkor tizenöt éves Hófehérkénket mi is elküldjük Martinnak. Martin keresztülvezetett minket egy oldalfolyosón, meglökött egy ajtót, és vad, buja kertbe érkeztünk. Érett, óriás fürtöket ringató banánfák tömegében törtünk utat magunknak. Már megint úgy nő ez a sok banán, mint a dudva, ritkítani kellene - morogta Martin, és én a karácsonykor a közért előtt sorban álló mamákra és nagymamákra gondoltam, akik két órát is türelmesen várnak, hogy a gyereknek hazavihessék az egy szem banánt. - A kert végében mandarinfák, fahéjfák, mangófák sorakoztak, szentjánoskenyérfák roskadoztak millió hüvelyes termésük alatt. A fák után füves térség következett. A réten karámok, nyitott oldalú, szellős istállók tömege, fakorlátokkal körülvett kifutó. És a ketrecekben, karámokban, istállókban tehenek, pónilovak, pulykák, tyúkok, kacsák. Egy szép, szabályos, feszített vizű,

nemzetközi mérkőzésekre is alkalmas úszómedence is volt - kizárólag a kacsák részére. Ezeket a pulykákat, kacsákat, csirkéket nem a konyhára szánták, élhettek a szárnyaskor legvégső határáig. - Mit szóltok hozzá? - kérdezte Martin, és megveregette egy szürke-barna foltos póniló nyakát. - Ez Dominó. Ez meg a kedvenc tehénkém, a Marcsa, őt fejem én. Emlékszel, Kati, nagymamának is volt egy tehene, a Marcsa... Ugye, olyan ez az egész, mint nagyapámék farmja volt? Nem egészen olyan - akartam mondani. Nagyapáéknál egy szem tehén volt az istállóban és két ló. És a gémeskútról hordták a vizet. És a te apád almozott, és etetett, és a trágyát kihordta a földekre, és egyáltalán, az igazi világ volt, nem pálmafákkal, mangóval és banánnal körülvett operettfarm, ahol negyven néger tisztogatja a kacsák uszodáját, és vakargatja a pónilovadat. De nem mondtam semmit, mert Martinra néztem, és dermedten láttam, hogy az arcán könnyek csurognak. A vad trópusi fényben a könnyei úgy csillogtak, szikráztak, mintha gyémántok lettek volna. Milyen könnyei lehetnek egy milliomosnak? Tizenhárom évesen elhurcolták az otthonából, az emlékeiből, az anyja öleléséből, ütötték, rúgták, lágerekben éheztették, keresi az elveszett paradicsomot, azért kellünk neki mi is, hogy megcsodáljuk az idevarázsolt gyermekkorát, hogy szöveget írjunk a képeskönyvéhez. Követelve, hogy meséljenek neki, mint egy nyűgös kalifa. Mondd csak, mit mondott nagyapa az elgurult ezüstpénzről? Hiszen már mondtam. Kérlek, szeretném még egyszer hallani. Az úgy volt, hogy minden péntek este az üveges verandán terítettek, a hosszú, hosszú asztalnál, ahol negyven ember is elfért. Lócák álltak az asztal mellett, nagy tál húsleves az asztalon. És aki szegény, otthontalan érkezett a városba, azt mind odaküldtek, mert Mihály nagyapánk mindenkit jóllakatott. És amikor a szomszédok azt mondták, bolond maga, minek herdálja a pénzét, minek etet minden csavargót, nagyapa azt mondta, csak jöjjenek és egyenek az asztalomnál, ami ezüstöt én elgurítok, azt az unokáim majd megtalálják. , Martin bólintott, ezt a történetet, az elgurult ezüstöket akarta huszonötödször hallani. Azután továbbmentünk. A lovak és tehenek birodalma után árnyas fasorba léptünk. A fák között erős és hatalmas vasketrecek közé. Az egyikben fantasztikus fekete madár ült mozdulatlanul. Hatalmas, hajlott csőrén színes csíkok, a szivárvány minden színében. Tupán, vagy valami hasonló a neve, az őserdőben fogták. A következő ketrecből saskeselyű meredt ránk, félelmes, ragadozó szemével. Kicsit odább, vidám mozgás és élénkség volt a két kis csimpánz ketrecében. Banánt ettek és ugráltak. „Alvarez zsákmányolta" - mondta Martin. „Kicsoda?" „Don Jesus Alvarez do Bahia, a főkönyvelőm, titkárom, vadászmesterem. De hiszen beszéltem róla. Magyar menekült, a kommunisták életre-halálra keresték, egy riói ügyfelem ajánlotta." „így már rémlik valami." „Egyébként ma este találkozol vele. Ma este ő lesz a churrascaria főnöke, nagyon érti. Ez itt nemzeti szokás, óriási

darab marhahúst, sertéshúst, ürühúst roston megsütnek, körbeforgatják, körben szeletelik, mindenki addig tömheti magát, amíg szétpukkad. Rengeteg salátát és gyümölcsöt eszünk hozzá. Alvarez valami olyan fűszerkeveréket csinál, amire egész Amazóniából csodájára járnak. Egyébként nem fog neked nagyon tetszeni, ha elmondom, hogyan szerezte meg a kismajmokat. öreg majmot nem lehet elfogni. Az anyát kell lelőni, amikor szoptat. Fenn ül az ágon, puff, az anyamajom lefordul, a kicsi bőgve rárohan, elkapjuk, a vadász az ujját a szájába dugja, az a bolond kismajom meg szopni kezdi... és már foglyul is ejtettük." Iszonyatos. Martin vállat vont. Az is iszonyatos, hogy a halat megeszem, és a birkát levágjuk. És a majmokon orvosi kísérleteket végeznek. Meg az is iszonyatos, hogy az embergyerek anyját gázkamrában megfojtják. No, mi van, Beppo, miért nincs lenyírva a fű a hátsó kertben? - ez már nem nekünk szólt, hanem egy csontsovány feketének, aki ijedten kapta le a kalapját. - Holnap felveszed a pénzedet Don Alvareztől, és hétfőn már nem jössz. - Igen, uram - felelte Beppo, és meghajolt. - Látjátok - mondta Martin -, itt nincs hangos szó, és nem veszekszem senkivel. En nem kiabálok, hogy disznó vagy, Beppo, hányszor megmondtam. Egyszerűen, ha nem dolgozol jól, hétfőn már ne is gyere be. És ők se méltatlankodnak. „Igen, uram" - és el van intézve. - „Igen, uram, azt mondják, de mit gondolnak? Ha előrántana egy kést.. ?" „Nem ránt elő, és nem fog bosszút állni. Megvárja, amíg újra munkába hívom, és boldogan el is fog jönni. Itt engem mindenki szeret. Nézz körül. A házon sehol egy lakat, sehol egy zár, a házam nincs körülkerítve. Itt nappal mindenki szabadon ki-be járhat. Éjszaka pedig... no, mutatok valamit. Fogd csak meg a karomat. Simogasd végig." Megfogtam Martin kézelőjét. Abban a pillanatban a vasketrecek felől sivító, hörgő, iszonyatos üvöltés hangzott fel. Soha nem hallottam ehhez hasonlót. Mi ez? - döbbentem meg. - Gyere, nézd meg közelebbről. Odamentünk a ketrecekhez. Lombos fák árnyékában hatalmas vasrácsos ketrecek sorakoztak. Akkorák, mintáz állatkertben az oroszlánok lakóhelye. Egymástól elválasztva a hét ól, és mindegyikben egy-egy nagy testű, feketésbarna színű, hátracsapott fülű, inkább őzpofára, mint kutyára emlékeztető fenevad rázta a rácsot, dühöngött, ordított, hörgött, felhúzott ínyét nagy, hegyes fogait vicsorította. - Max, elég volt, Fred, elég volt, Jim, elég volt... és a gazda hangjára morogva elhallgattak, nem tépték már a rácsot, de gyanakodva, ugrásra készen figyeltek. Dobermanok - mondta Martin. - A világ legjobb őrző-támadó kutyái. Erősek, mint a tigris, és vadak... csak rájuk kell nézni. Tudod, milyen fajta a doberman? Élt egy bajor adószedő vagy sintér, vagy más olyasvalaki, akinek mindig meggyűlt a baja a kutyákkal. Kitenyésztette ezt a fajtát, a maga védelmére. Dobermann úrról kapták a nevüket. Olyan vadak, hogy csak Joynak és nekem fogadnak szót, a gyerekeknek

sem. Az ételt is csak tőlem fogadják el. Sötétedéskor szétengedem őket, ide se tolvaj, se rabló... vagy ha belopózna is, élve biztosan nem menne ki... Mondd, Martin, tudod-e, hogy hogyan halt meg az apai dédapánk? Nem én - nézett rám csodálkozva. - Hogyan? Annyit tudok a dédapánkról, hogy vándor könyvkötő volt. Hol tanulta a mesterségét? Nem tudom. Hány éves volt akkor? Nem tudom. Még a keresztnevét sem hallottam soha. Talán Dávid volt? Vagy Áron? Egy taligája volt, azon a szerszámok: prés, kések, ollók, vászon, ragasztók, nem tudom, még mi. Esőben, sárban, hőségben, porban tolta a talicskát, gyalogosan, falvakon át, hegyen, völgyön át az úri kastélyokhoz, ahol megbízták a könyvtárak rendezésével. Tudós ember volt, ismerte a latin, német, talán még a francia nyelvű könyveket is, elolvasta a görög, héber, gót és latin betűket. Mindig csak úton volt. Meddig maradt távol az otthonától? Hol aludt? Mit evett? Mennyi pénzt vitt haza a családnak? Talán egy zsák lisztet? Krumplit? És hány gyereke volt? Hét? Tíz? Azt tudom, hogy az egyik Mihály volt, a nagyapánk, a másik Dóra néni, a többinek már a neve is elmerült. És min töprengett, amíg rótta, rótta, rótta az utat? Az élet értelmén? A kastély teraszán az úrfi hófehér komondoraival játszott. A nagy, rácsos kapun betolta talicskáját a dédapánk. Milyen lehetett? Bozontos szakállú? Vörös? Nagy orrú? Lúdtalpas? Kopott gúnyában járt? Az úrfi játszott a kutyáival, és akkor megjelent a kavicsos úton, virágágyások és szökőkutak között egy mocskos kis zsidó, egy talicskával. És még sántított is... - Fogjátok meg. Talán, ha nem ijedt volna meg. Talán, ha felemelte volna a botját. Talán, ha nem hőkölt volna hátra, talán, ha rémült kiáltozás helyett csitítva szólt volna a kutyákhoz. .. talán. De a hatalmas testű állatok nekirohantak, tépték, marcangolták, megvadultak a vérétől. Egy harapás a tarkóját érte. A másik a jobb keze ujjait tépte le. Az uraság szekéren küldte haza. A talicskát és az elárvult könyvkötő szerszámokat is. A szekér aljába szórt szalma átvörösödött a vértől. Egy tehenet is küldetett ajándékba az uraság. Hm - mondta Martin. - Furcsa történet. Abban az időben, amikor Bárkány elvtárs rendeletéből már a panaszfelvevő irodán dolgoztam, érkezett egy segélykérő levél. Egy vak asszony nevében a szomszédja írja: nincs senkije a szegény világtalannak, nem tudnánk-e valakit ajánlani, aki esetleg odaköltözhetne. Feladatomhoz híven kimentem a helyszínre, megkerestem a vak nőt. Megkérdeztem, segítség volna-e számára, ha a vöröskereszt egy vakvezető kutyát ajándékozna neki? Az asszony felugrott, arca eltorzult, karjával tiltakozó mozdulatot tett, és sikítani kezdett. Nem... nem... nem akarok kutyát... a lágerben a németek a kutyáikat uszították ránk... a kutyák kergettek. .. nem... nem akarom.

- Kati, Kati, gyere be gyorsan. Tudod, ki van itt? Andris nyitja az előszobaajtót. Ott áll Böröcz Feri. Andriskám, Ferikém, Andriskám, Ferikém, és rázzák egymás kezét, és ölelgetik egymást. - Ildikó? - Ő még nem jön emberek közé. Először fogorvos, meg fodrász, meg ilyen női dolgok. De majd kipótoljuk, jövő héten úgyis együtt megyünk színházba. Mit is adtak akkor? Gyorsan kávét főzök. Mit ennél, mit innál? Hogy vagytok? Mi van veled? - Adjál, akármid van, mindig éhes vagyok. - És nevet, és közben látom, hogy hiányzik vagy négy foga. A külseje ugyancsak megváltozott. Lefogyott. Homlokán vízszintesen ráncok futnak, a vonásai élesebbek lettek. És a haja! Gesztenyebarna haja ezüstfehér lett. - Ne nézd olyan rémülten a fogamat, Kati. Nem ott verték ki. Tegnap húzattam ki a Szentkirályiban. Persze, kiverhették volna. Úgy izgultam, hogy megtalállak-e titeket a régi lakásban. Te mikor szabadultál, Andris? Egyetlen üveg borunk van itthon, semmi más szesz. Andris bontja a borosüveget, erre a percre inni kell. És közben meglepetten kérdi: - Honnan, mikor szabadultam? - Hát a szanatóriumból. Andris most kapcsol. - Én nem. Engem nem tartóztattak le. - Nem? Hát én azt hittem, hogy te régen benn vagy. Mivelhogy folyton rólad faggattak. Érzem, kővé válik a szívem. Andris... én... lehetett volna? Hát persze hogy lehetett volna. Ahogy Ferit és Ildikót elvitték, ugyanúgy jöhettek volna értünk is, és akkor Feriék ülték volna végig a színházi előadást, és ők hívták volna előadás után a mi lakásunkat, és ők ültek volna egész éjszaka töprengve a karosszékben, és ismételgették volna, nahát, ez az Andris, és ez a Kati, nem tudom elhinni, nem, ők biztosan nem ellenségek, talán csak a külső körülmények, talán valaki behúzta őket... Vagy Feriék elhitték volna, rólunk elhitték volna? Andris dermedten hallgat. Öt év, teremtő úristen, amíg mi zenét hallgattunk, öleltük egymást, eveztünk a Dunán... öt év... - Mindenesetre rendes tőled, hogy írtál Rákosinak az érdekemben, megrázó írói alkotás volt - mondta Feri. - De jó nagy marhaság volt. Kihallgatás közben mindennap felolvasták nekem. Két nagy pofon, egy mondat a leveledből. Megint két pofon, megint egy bekezdés. Böröcz Ferenc elvtárs a legjobb barátom, együtt jártunk gimnáziumba, együtt vándoroltunk ki, együtt voltunk közkatonák az angol hadseregben az észak-afrikai fronton, tűzbe tenném érte a kezemet. - No, mondták, majd alkalmat adunk a barátodnak, hogy tűzbe tegye. Feri úgy nevet, hogy a könnyei csurognak. Bizony, öt hosszú év. A forradalomban vannak ilyen kis üzemi balesetek. Hozzátartozik a szakmánkhoz. Hát akkor, egészségünkre.

- Hol laktok most? - kérdezte Andris. - Van helyünk, ide jöhettek. És van pénzed? - Van helyünk, átmenetileg kaptunk egy szobát, és pénzt is kaptunk, köszönöm. Sok holmira meg nincs szükségünk. Valahogy most kevesebb tárggyal is beérjük. Ha esetleg, Kati, volna egy felesleges szoknyád? És mielőtt odalépnék a szekrényhez, András felugrik, leszedi a bőröndünket, és dobálni kezdi bele a holminkat. Nem válogat, csak kapkod, beledobja a két legjobb ingét, egy nyári ruhámat, törülközőket. - Elég, elég, köszönöm. Majd vásárolok magunknak. De Andris körülnéz a szobában, mindent szeretne Ferivel elosztani, a kávéscsészéinket, az ágyneműnket, mindent, mert azt nem lehet elosztani, azt nem tehetjük jóvá, hogy Feri meg Ildikó, amíg mi nyugodtan... Odamegy a könyvespolchoz, és ugyanúgy, válogatás nélkül leszed néhány könyvet, és a bőröndbe teszi. Leveszi a Jónás könyvét is. Azt hiszem, téved. A Jónás könyve első közös szerzeményünk, antikváriumban leltük, házasságunk első karácsonyán. A Jónás könyve a bibliám, a mindenem, a Jónás könyve a szépség és a szerelem jelképe... Andris - mondom halkan -, ez a Jónás könyve. Látom - mondja majdnem gorombán. - Tudom. - És beleteszi a ruhák közé. Feri elneveti magát. - Nem kell úgy elkeseredni, András. Hiszen élünk. Az 1600-as évek derekán, N. grófságban, jeges, téli éjszakán két vándor botorkál a szibériai hómezőn. Éhesek, fáznak, nyomorúságos rongyaikat belepi a hó, amikor egy falusi kocsmára találnak. A kocsmában nagy hejehuja, isznak, táncolnak a legények. A kocsmáros a kemencepadkán helyet ad az elcsigázott vándoroknak. Alighogy a levesükhöz kezdenek, a jókedvű legények körülveszik őket. Legénybúcsút tartanak, gyertek, táncoljatok velünk. - Fáradtak vagyunk, elgyötörtek, testvérek, sok versztányi út van a lábunkban. - Nocsak, jót fog tenni az a kis mozgás - nevetnek a vodkától ugyancsak emelkedett hangulatú cimborák. - No, te kezded. - És felrángatják az öregebbiket, az ősz szakállút, körberángatják, ugráltatják, hátba verik, frissen, frissen, el ne aludj nekünk. És töltik bele a vodkát, és a szerencsétlennek már kihagy a lélegzete, össze-összeroskad a lába, míg végül a mulatózok megunják, eredj a pokolba. És visszataszítják a kemencepadkára. A kocsmáros megszánja őket. - Gyertek, van odafönn egy kis kamrám, húzódjatok oda, majd valahogy eltöltitek az éjszakát. Egyetlenegy ágy van, a fiatalabb fekszik a fal mellett, az ősz szakállú nagy sóhajtozva az ajtó felőli oldalon. Jóformán el sem alszanak, amikor odalenn megint felcsap az ordítozás. „Mindenki táncoljon, ne aludjatok, ha én mulatni akarok." Asztalcsapkodás, lábdobogás, üvegcsörömpölés, vadulva szól a harmonika és a balalajka. Gyerünk, gyerünk, van valaki ott az emeleten?

Senki - mondja a kocsmáros, de a részeg kompánia már felkapaszkodik a lépcsőn, már nyitják az ajtót, és diadalmasan megragadják az ősz szakáikat. Nahát, te híres, te bújtál el ide? Gyere csak le, galambocskám, jól kialudhattad már magadat. És viszik és húzzák és taszigálják a nyomorultat, és ugráltatják, no, frissen szedd a lábadat, és az öreg könyörgőre veszi: legyetek irgalmasak, nem látjátok, hogy beteg és öreg vagyok, alig van már bennem lélek, testvérek, engedjetek aludni, ezer verszta van a lábaimban. .. Jól mondja - röhögnek a legények -, no csak siránkozzál, no csak rimánkodjál, annál szebben fogsz táncolni. Emeld jobban a lábadat, azt akarod, hogy bottal segítsünk? Mikor végre csak beleunnak ebbe is, elengedik, felmászik szegény a lépcsőn. A fiatalabbik szánakozva fogadj a. Igazán sajnálom, hogy megint téged kaptak el ezek az ördögfajzatok. Belülre kellett volna engednem téged. No, bújj csak be oda a vacokba, én most a külső szélén alszom. - Jó, jó, köszönöm, testvér - mondja az öregebb, és nagy sóhajtozva bevackol a fal mellé. Es fulladva, vergődve, csontjait fájlalva megpróbál újra elaludni. Hajnal van már, de a harsogó nótaszó csak nem akar alábbhagyni, a tánc és ordibálás nem csitul el. Valakinek megint eszébe jut: jó mulatság volna azokat megint egy kicsit megtáncoltatni. Megint lábdobogás a lépcsőn. Kurjongatva másznak föl a legények. - Gyerünk táncolni, mit bújtatok el? Ketten megmarkolják a szélen fekvő fiatalabbikat, és nagy röhögés közepette már vonszolnák is. De akkor részeg röhögéssel megszólal a fővezér: nem igazság, testvérek, hogy azt táncoltatjuk, aki már az előbb ropta. No, te ott a falnál, hiába bújtál el, gyerünk, húzzátok csak ki a fal mellől. No, gyere, galambocskám, világ lustája, mulatunk. És megragadják megint az ősz szakállút, lerángatják az ágyról, és hátba veréssel és rúgással biztatják, hogy mozogj már, mi van, szedd a lábadat. És mire pirkad, félholtan lökdösik vissza a kamrába. Az ágy szélén ül a másik vándor, kezét tördeli: - Ne haragudj, bátyám, nem akartam, hogy mindig téged hurcoljanak el. - Az isten rendelte így, fiam. Akit ő kijelöl, mindig az táncol. - Menj be Ágihoz – mondja édesanyám. – Benn van a szobájában. Most már minden rendben van, olyan nagyon boldog. Ágit ragyogó boldogságban találtam. A nyakamba borult. Nézz ide... itt a vörös diplomám, elismerték minden vizsgámat, ősztől már matematikát fogok tanítani a gimnáziumban. Visszakaptam a tagsági könyvemet is. És képzeld, amikor kijöttem az egyetemről, összetalálkoztam Márkussal, odajött hozzám, azt mondta, gratulálok, Ágika, én mindig tudtam, hogy te nagyszerű elvtárs vagy.

- Ki az a Márkus? - Hát nem tudod? Bonc szívbéli jó barátja. Bíró. Ő mondta ki a válásunkat, és ő tiltotta meg, hogy a Bonc nevet használjam. - Látod, azok, akik elfordultak, és nem köszöntek nekem az utcán, most mind... Most már minden rendben van. Most már minden rendben van? - A miniszterhelyettes várja az elvtársakat. Micsoda dolog ez - mondtam Andrisnak – arról volt szó, hogy feljönnek egy kávéra, vagy elmegyünk színházba. De a titkárnőjével üzenni, hogy vár ránk? - Ugyan, Kati. Biztosan rettenetesen elfoglalt, majd megbeszélünk valami programot. - Emlékszel a Varga Jenőre? Aki negyvenhatban rendőrkapitány volt valahol Borsodban. És ha kedve volt sakkozni valamelyik haverjával, egyszerűen kiküldte az idézést a rendőrrel. - Csillapodj, csillapodj. Menjünk csak be hozzá. Hát most itt vagyunk Böröcz Feri minisztériumi előszobájában, és a miniszterhelyettes elvtárs vár ránk. Feri felugrik az íróasztala mellől, elénk jön, megöleli Andrist is, engem is. - Ne haragudjatok, hogy nem is jelentkeztünk, de nem tudod elképzelni, mennyi dolgom van. Nohát, isten hozott, Marx hozott, mit isztok? Kávé, konyak? - és nem ül vissza az íróasztalához, hanem helyet mutat a dohányzóasztal körüli karosszékekben. - Mikor jöttök át hozzánk? - kérdi András. - Ti jöttök előbb hozzánk, ha rendben lesz az új lakás. Ildikó majd felhív. Hozzák a kávét és a konyakot. - Egészségetekre. És most lássuk, hogy miből élünk. Andriskám, válassz magadnak állást. Visszamész a laphoz külpolitikai rovatvezetőnek? András csak némán int, hogy nem. - Hát persze - mondja Böröcz Feri -, tudom, te csak botcsinálta újságíró voltál, mert hát mentél, mert oda-küldött a párt. Most nem küldünk, most felajánlunk. Akarsz könyvkiadó igazgatója lenni? Vagy egy új szépirodalmi folyóirat szerkesztője? - Köszönöm, nem. - Ha emlékezetem nem csal, nagyon szeretett utazni az elvtárs. - Most is szeretek. - Hát akkor kimehetsz Rómába kultúrattasénak, vagy a távirati iroda tudósítójának. Talán még a szép Marinát is megtalálod. Katinak biztosan nem meséltél róla. Andris nem viszonozza a bizalmas nevetést. - Köszönöm, nem akarok Rómába menni. - Nem? Hát mi akarsz lenni? - Semmi. Köszönöm.

- Mármint hogyhogy semmi? - Úgy, hogy megmaradok műszaki rajzolónak. És ha nagyon sok mondanivalóm van a világnak, akkor majd éjszakánként, a szabad időmben írok novellát vagy regényt. Azután vagy kiadják, vagy nem. Feri egy pillanatig elképedve hallgatott. - Megsértődött az elvtárs? Jöjjön a párt, és kérjen bocsánatot? Tőled? Ha én el tudtam felejteni azt az öt évet. - Lehet, hogy ha engem csuktak volna le, én is el tudnám felejteni. Talán. Nem tudom. Esetleg. De hogy bűnrészessé tettek... hogy mintha moslékkal öntöttek volna le... hogy ne tudjak, már szabadulni a bűntudattól... hogy azt a zászlót... azt a zászlót... azt a gyönyörű, tiszta zászlót... amire az ifjúságunkat. Böröcz felállt, vége a kihallgatásnak. - Nem kell emlékeztetni engem arra a zászlóra. Hülye kispolgár maradtál. Ha meggondoltad magad, telefonálj. Úgy mentünk ki, hogy kezet se fogtunk. Az előszobában többen vártak Böröczre. Több ismerős újságíró kolléga. Egyikük odajött. - Téged is állás miatt hívatott Böröcz? - Igen. - És hová neveztek ki, Andris? - Sehová. - Nem ajánlott fel semmit? - Ajánlott, de nem fogadtam el. - Miért nem fogadtad el? - Mert kevés pénzt ígért. Gyere, üljünk le egy kávéra - mondta Andris. - Bementünk egy mocskos kis presszóba, behúzódtunk az ablak melletti sarokba. Nem volt hozzá jogom - mondta halkan Andris. Mihez? Kettőnk nevében dönteni. Csak beszéltem, és rád se néztem, és meg se kérdeztelek. Rómát is elutasítottam, pedig tudom, hogy hogy vágyódsz utazni. Majd utazunk mi még. Ha nem értettem volna egyet veled, közbeszóltam volna. Fel tudod fogni, milyen súlyos ez a döntés? Azt hiszem. Nemcsak Böröcz szemében, mások szemében is árulók, renegátok leszünk. Ez nem kocsma, itt nem lehet az étlapon válogatni. Nem mondhatom azt, hogy földosztás igen, kitelepítés nem, általános ingyenes oktatás igen, koholt perek nem, népi kollégiumok igen, a padlások felsöprése nem, újjáépítés, új hidak igen, a határok lezárása nem. Én nem bírom az egészet elfogadni, vagy az egészet visszautasítani. Vitéz Balajthynak könnyű, azt mondja, szép rumli volt ez az ötvenhatos nyár, bele fog kerülni a történelembe, megeszik egymást a komcsik. Álljak le vele vitatkozni? Egyik oldalon a bűnök takargatása,

köpönyegforgatás, visszahúzás, a másikon mindent szétverni, semmi se volt jó. Arról nem is beszélek, hogy van, aki arra vár, hogy holnap majd fehér lovon visszalovagolnak a földesurak és a gyárosok, és a szolgabírók deresre húzatják a zsellért. Nincs kedvem osztozni semmiféle hatalomban. Majd ha a vezető is csak egy lesz a nép között, ha Balatonaligát nem veszi körül szögesdrót kerítés. Ne haragudj, de annyi minden, annyi indulat gyűlt össze. Kértünk még egy kávét, meg még egyet, és csak ültünk, órákon át a füstös, koszos eszpresszóban. A kávé rossz volt és hideg, a leányzó odajött, tessék fizetni, váltás van - és mi csak maradtunk, mert nyolcévi házasság után most akartunk bemutatkozni egymásnak. A szomszéd asztalhoz három fiatalember telepedett, izgatottak voltak és hangosak. Színházi emberek lehettek, fiatal rendezők, színészek, talán még csak főiskolások. A Csodálatos mandarinról beszéltek, végre szabad utat kell adni Bartóknak, most végre elmondhatjuk. .. vedd fel, kérlek, hetedik pontnak... és a legfőbb, hogy azt a bitang vén marhát ki kell rúgni, ő még most sem engedné bemutatni a Tragédiát, írjuk hozzá azt a pontot is... ne írjuk, ez egy hülyeség... nem hülyeség, követeljük, és ha azonnal nem rúgják ki azt a két barmot... bizottságot kell alakítani... Jó volna helyet kérni a másik asztalnál, vitatkozni, egyetérteni azzal, hogy mutassák be a Mandarint, és rúgják ki azt a barmot, összeírni a követeléseinket tizenhét pontban, vagy még harmincnyolc pontban, vagy kilencvenhét pontban, igen, egyetérteni, vagy nem egyetérteni, de harcolni valamiért, vagy valami ellen. Vagy jó volna felhívni Böröczöt, hogy visszamegyek a laphoz. Jó volna tartozni valahová, felelősséget másra hárítva, mérlegelés nélkül odatartozni, menni valahová, amerre a nyáj. De ketten voltunk az egész hideg, fekete világmindenségben. Kora este volt, sötét, hóförgeteges este. István kezén feketére piszkolódott már a kötés. A seb még fájt. „Mert nem a munkádra figyelsz - üvöltött Péter. Mert a nagyságos úrnak úri hivatal kellene, amikor még köszönni se tudsz angolul. Én behoztalak erre a jó kis helyre, ahol magyarul beszél a művezető." Tényleg könnyű munkának látszott. Présgépen gyerekjátékokat készítettek. Ezt itt nyomd le, azt húzzad ki, érted, kész. A gép megindult, a kis alkatrészek egymás után bújtak ki a masinából, a másik kezével talán gyorsabban kellett volna meghúzni, nem is itt, hanem feljebb. Éles fájdalom. Valaki odaugrott, lecsapta a fogantyút. Vér. Kiabálás. Mi voltál te odahaza? Ja, tudományos kutató. Hát az itt nem kell. Itt egy ügyes, pontos fiatalember kell, ezt lenyomni... Otthon, az óhazában, akármilyen vacak az esztéká, azért bekötözik a sebet, tetanuszoltást adnak, kiírják a munkából. Zsóka orvoshoz akart szaladni. Péter és Gertrúd, a sógornő felháborodva kiabált. Miért nem mindjárt az Einstein kórházba? Vagy a bostoni klinikára, a leghíresebb sebészprofesszorhoz? Ezt a

semmi kis sérülést. Kötszert, jódot, fertőtlenítőszert kell venni a dragsztórban, és be kell kötni. És ezzel az állás készen van, majd ha meggyógyul a kezed, kereshetsz másikat. Egy fivértől több mint elég, hogy ügyvédet fogadott, kisürgette Istvánék bevándorlási engedélyét, az első napokban szállást és kenyeret adott, és két paplant is adott, négy párnát, nem mintha felróná, feljegyezné, testvéri szeretetből adta, de a tény, az tény. Még egy doboz kávét, fél kiló cukrot és egy darab szappant is tőlük kaptak. Ha István megbecsülte volna magát. .. Amerikában nem álmodozni kell, hanem dolgozni. Talán holnapra meggyógyul a keze. Vagy legkésőbb a jövő hétre meggyógyul a keze. Akkor megveszi a vasárnapi újságot, és Zsókával és a két gyerekkel együtt megpróbálja megfejteni az álláshirdetéseket. Addig úgy hasznosítja magát, ahogy tudja. Segít a háztartásban. Fél kézzel mosogat és takarít. És ő jár bevásárolni, valami főzelékfélét vacsorára. A hótól átnedvesedett a piszkos kötés, gémberedett tagokkal vánszorgott az utcán. Zsóka még a műhelyben volt, a két gyerek iskolában. Ráért. Ahogy a szűk utcákban nézelődött, meleg fényével kitárult előtte egy zsinagóga ajtaja. Egyszerűen öltözött nők és férfiak gyülekeztek az esti istentiszteletre. Gyertyák égtek odabenn, hívogató meleg volt, és az orgona búgott. „Csak egy kicsit leülök, van még időm vásárolni" - gondolta, és leült a hívők közé a padba. A messzi gyerekkor jutott eszébe, az apja, aki kézenfogva vitte először a templomba, az anyja, aki a péntek esti gyertya szelíd fényénél megáldotta gyermekeit. Énekelte az ismerős dallamokat az ismeretlen közösségben, zsoltárokat, istent dicsérő énekeket. Először nagyon halkan, bátortalanul, azután egyre erősebben, tisztábban, boldogabban. Amikor kifelé tartott volna a templomból, egy öregember megállította: „Ki vagy te?" István intett, hogy nem érti. „Honnan jössz?" István csak a fejét rázta. „Nem tudsz angolul?" „Nem." Akkor már körülállták őket. Német vagy? Olasz? Görög? Magyar? „Hát persze, magyarul beszélek. Bevándorló vagyok." „Hol dolgozol?" „Nincs munkám. Két kisgyerekem van, munkát keresek." „Két hete meghalt a kántorunk. Kántort keresünk. Gyönyörű hangod van. Ki tanított téged énekelni? Mindent tudsz? A szertartásokat? Vállalnád? Keveset fizetünk, nagyon szegény közösség ez, gyári munkások, sofőrök, szatócsok, nyomorult kistisztviselők, öregek, többnyire betegek és nagyok öregek. Ötven dollárt tudunk adni egy hétre. Jó lesz? Itt maradsz?" „Mennyország lesz" - válaszolta István. A nagyszobában, az ovális asztal mellett, a kelimterítő körül álltunk, ültünk, járkáltunk, könyököltünk valamennyien ötvenhat telén, és téptük egymást, és ordítoztunk egymással, mint a megveszekedettek. Zsófi, Ágnes meg én meg a férjeink, István és Andris. Hogy miért van, és ki okozta, és árulás és gyalázat, és ne mondd, hogy forradalom, és ne mondd, hogy ellenforradalom, és tiszta és hősies és az ifjúság és szemét és piszok és söpredék.

István már makacsul mondta, órák óta ugyanazt. Az öcsémnek volt igaza, negyvenötben kellett volna nekem is elmennem, saját szememmel láttam a falra festve: Icig, most nem viszünk ausvicig. így. Primitíven. Mocskosan. Részegen, gyűlölettel okádva. Én elviszem innen a gyerekeimet, akárhová, a világ végére, ahol nem bántják őket, ahol nem mondják nekik még egyszer, hogy büdös zsidó, ahol nem írják rá az anyakönyvi lapra, ahol nem számít már semmi más, csak az, hogy ember... És elfuthatsz Amerikába, és ott is fehér vagy, vagy néger vagy indián. Vagy a Mayflowerrel jöttél, vagy ír katolikus vagy, vagy olasz vagy zsidó vagy görög vagy magyar, mert hiába az az óriási melting pot, és hiába házasodik össze a svéd fiú a jamaicai lánnyal, az erősebb törzs behúzza, és nincs szovjet ember, csak orosz vagy kirgiz vagy tatár vagy kazah, és nincs ceyloni, csak tamil és szingaléz, és nincs belga, csak flamand és vallon. Valami különbség, valami idegen, valami áruló jel megmarad. Brazíliában a marannuszok leszármazottai ugyanolyan jó katolikusok, mint a többiek, de különös szokásaik vannak. Nem eszik meg a disznóhúst. A lányok és az asszonyok péntek este gyertyát gyújtanak, szombaton pedig kiviszik a főznivalót az utcára, és nyárson, roston, kondérban ott, mindenki szeme láttára készítik el az ebédet. A marannuszok ötszáz évvel ezelőtt megkeresztelkedett zsidók és mórok leszármazottai, akik az első telepesek között érkeztek Brazíliába. A disznóhústól való tartózkodás zsidó és mohamedán eredete világos. Ugyanígy világos a péntek esti gyertyagyújtás eredete is. De miért főznek éppen szombaton az utcán? Mert a katolizáltaknak állandóan rettegniök kellett a jóakaratú szomszédok feljelentésétől, hogy besúgják a szent inkvizíciónak, hogy Mendezék vagy Gomezék csak színlelték az áttérést, hogy titokban megünneplik a szombatot. Ezt kivédendő, a marannuszok kitárták ajtóikat és ablakaikat, mindenki szeme láttára főzték az ebédet, nem, ők nem szentelik meg a sabbatot, ők szívből tértek át... Megkérdeztem egy ilyen katolikus kislánytól, hogy miért gyújt gyertyát péntek este. - Anyámtól tanultam így - mondta. - Azt hiszem, szerencsét hoz. A hatvanas években, amikor már utazgathattunk a világban, eljutottunk Kanadába. Rokonokhoz. (Mivelhogy nincs külföldi rokonunk.) Sógornőm vendégeket várt, és a vendégekről gyors tájékoztatást adott: az unokafivére fog eljönni ifjú feleségével. A feleség néger. Mellékesen matematikát tanít a montreali egyetemen, és vendégprofesszor volt a Yale-en, és a Harvardon és Európában, Oxfordban, de legfőbb ismertetőjele: néger. A vendégek megérkeztek. A feleséget Yvonne-nak hívták, és gyönyörű volt. Fehér ruhát viselt, piros övvel és a nyakában piros gyöngyöt. Gyönyörű keze volt és gyönyörű foga, és sokat nevetett, jópofa történeteket mesélt, és az uzsonna végén azt is elárulta, hogy azért evett sokat, mert hát neki már kettő helyett kell ennie. És én egyszerre azon kaptam magamat, hogy nagyon meg vagyok elégedve magammal, mert beszélgetés közben időnként már elfelejtem, hogy néger, hogy már nem kínálom túlzottan kedvesen, és nem

nevetek jobban a történeteken, mint ahogy kell, nem kompenzálok, nem egyenlítek, nem veszem észre, a... Mit, drága barátaim? Mondjátok, az előítéletek hét poklának melyik bugyrában élek? A naplót sohasem láttam. Édesanyám mesélt róla. Apám az első világháború négy évében vezette a naplót, csak édesanyámnak mutatta meg, azután közös elhatározással megsemmisítették, mert a naplóban olyan szörnyűség volt, olyan iszonyat, hogy megfogadták, erről egy szót se, soha, senkinek, ha gyerekeik lesznek, azoknak sem. Mert édesapám embert ölt. Huszonkét évesen, „szuronyt szegezz" és „rohamra" vezényszavakra kiugrott a lövészárokból, elöl ő, a huszonkét éves zászlós, körülötte és mögötte az altisztek és a bakák, a szokatlan, dupla porció rumtól elkábulva, valahol az Isonzó vagy a Piave partján, lágyan domboruló tájon, gyümölcsligetek tövében, düledező tanya mellett, simogató, langyos szélben rohant lélekszakadva, a szíve vert, úgy vert, hogy majd kiugrott bordái közül, kegyetlen, őrült, érthetetlen parancsra, megvadulva, ordítva, hurrráááá, éljen a haza - és szembe velük a dombok mögül előrohant az ellenség, ugyanolyan fiatalok, mint ők, katonák, mint ők, ugyanúgy siratták őket a bolognai, pádovai anyák, mint őket a komáromiak. Őrült emberiség! A legjobb barátok lehettek volna, sakkozhattak volna, csónakázhattak volna, hosszan vitatkozhattak volna életről, halálról, jövőről, tervekről - és akkor a bolyból előrohant egy fiú, vele szembe rohant, az ő személyes ellensége, barna hajú, szép szál fiú, szép vonásait eltorzította az ordítás, és rohant és közeledett, akit... úristen, irgalmas isten, akit most neki... az olasz fiú kezében szurony, az övében is szurony, aki lassú, az most meghal, aki villámgyors, az öl, annak ölnie kell. A világ összes szótáraiból tépjétek ki azt a szót, hogy ölni. Hol van már a tízparancsolat? A föld körös-körül már nyeli a vért, a szél viszi a halálordítást, a föld jövőre itt csak piros virágot fog teremni. A penge ott villant a szeme előtt... de az ő izmai voltak gyorsabbak, az ő teste soványabb és kisportoltabb... madre... mamma... üvöltötte az olasz fiú, és összeesett, a vér elborította a mellén a zubbonyát. Apám utána akart kapni, felemelni, megmagyarázni, hogy nem akarta, hogy nincs egymással semmi bajuk. Azután verítéktől lucskosan, émelyegve, szédülve, véres pengével továbbrohant, borzadva kiabálta, hogy nem, nem. Ezt a naplót olvastatta el anyámmal, és egyszer, amikor már nagy lány voltam, anyám félrehívott, és elmesélte, mert nem bírta egyedül hordozni a szörnyű titkot. „De soha ne mondd vissza édesapádnak, hogy tudod." Egyszer, olaszországi csatangolásból hazaérve, édesapám megkérdezte, hogy merre jártunk. „Udinéban, Padovában, Goriziában." „Akkor jártatok a Piavénái és az Isonzónál is?" „Jártam." Apám fürkészve nézett rám, hogy tudom-e, mit jelentett neki ez a táj. Hogy ott élhetne most családja körében egy öreg ember, az ő embere, talán latint tanítana, talán szőlőt nevelne.

Egyszer egy általános iskolában, egy író-olvasó találkozón azt kérdezte tőlem egy kisfiú, hogy hiszek-e istenben? Bonyolult kérdés, kisfiam. Abban hiszek, hogy van valami rendező elv, ismeretlen hatalom, hogy nem lehet, hogy ok és cél nélkül támadtak a tejutak, hogy nem vezérli semmi a világegyetemet. És abban tetszik-e hinni, hogy a jó isten külön-külön mindenkire vigyáz? Hogy ha én nagyon jól viselkedem, és segítek anyunak mosogatni, és megcsinálom a földrajzleckémet, akkor azt a jó isten tudja, és megjutalmaz? Nem, ebben nem hiszek. A kisfiú könyörögve nézett rám. De ha mégis... mondjuk, ha a jó isten egy komputer, és mi valamennyien bele vagyunk táplálva? Meggondolandó. De ki csinálta a programot? És hogyan? A háború után Pállék megszüntették az üzemüket. Az öreg Páll megrokkant, gyomorvérzést kapott. Pállnét, a kulákot börtönbe csukták a nyolcvan deka babkávé miatt. Gabi és Palkó egyetemre járt. Apámnak pedig nem volt munkája. A pártkörzetben lelkesen fogadták az öreg tizenkilencest, millió feladatot bíztak rá: előadásokat tartott az ifjúsági szervezetben a tanácsköztársaságról, faliújságcikkeket írt, házi agitációkban szorgoskodott. Remélte, hogy valamelyik fontos elvtárs, az agitprop titkár, vagy a kerületi káderes egyszer megkérdi: hol is dolgozol? Miből élsz? Van-e problémád? - de nem kérdezte meg senki. Gondolom, minden reggel azzal ébredt, hogy beszélni fog, igen, feltétlenül beszélni fog, még ma megkeres valakit, de azután elbátortalanodott, csak nem fog a maga kis ügyével... A könyvelői állást újsághirdetésre kapta, valamilyen gyerekintézmény, nevelőotthon keresett adminisztrátort. Egy sötét odú volt az iroda, rengeteg munka volt, mert az előző gondnok sikkasztott, hanyag összevissza könyvelést kellett rendbe hozni, és alig fizettek valamit. Reggel nyolckor kezdett apám a könyveléshez, de már hétre járt be. Mielőtt hozzálátott volna a fűtés, világítás költségeinek, a nevelők fizetésének, a sanyarú koszt önköltségének elkönyveléséhez, Szabad Népfélórát tartott, szemináriumot vezetett, és hét óra ötvenkor a mocskos kis íróasztalánál ült, mert így kívánta a tízperces mozgalom. Délben rendszerint nem volt ideje hazamenni, csak a menzán evett egy tányér levest, vagy főzeléket - de édesanyám minden délben hűségesen várta, elkészítette az ételt, és este újramelegítette. Az este gyakran éjfél utánra nyúlt, mire édesapám fáradtan hazaérkezett a győztes harcból: megint erősebbek lettünk, és gyengült az imperializmus. Neked is fejlődnöd kellene - mondta egyszer édesanyámnak. - Bejössz velem a körzetbe, és beiratkozol egy szemináriumba. A párttörténetet kellene tanulnod, vagy még inkább Klára Zetkin és Rosa Luxemburg életét, a nők egyenjogúságáért folyó harcot.

Igen - bólintott anyám egyetértően, de nem volt ideje beiratkozni, és a szemináriumban megtanulni a női egyenjogosító tudományokat, mert az okosító előadások késő este voltak, és súrolástól és mosástól agyonhajszolva ő olyankor már inkább bóbiskolt, csak egy-egy ajtócsapódásra, utcai zajra riadt fel, hazajött-e valamelyikünk, és kérünk-e vacsorát? Azt tudom, hogy apám rengetegféle társadalmi munkát végzett. Romot takarított, falujárást szervezett, és tagja volt a kerület továbbtanulási bizottságának. Segélyt, ösztöndíjat, ruhát, kollégiumi helyet, szálláshelyet, meleg ebédet szerzett felkutatott kallódó és hadiárva gyerekeknek. Néhány levelet is őrizgetett, fiataloktól, akik megköszönték a segítségét. Egy Grofcsik Karcsi nevű fiatalember levelére emlékszem: „Imre bácsi, maga volt az egyetlen, aki átölelt, és azt mondta, ne sírj, kisfiam, lesz még tebelőled mérnök is, és adatott nekem a konyhán egy darab lekváros kenyeret. Tisztelettel Grofcsik Károly gépészmérnök." A közelmúltban színházban voltam. A zsöllye hatodik sorában mellettem ült egy deresedő hajú tűzoltó tiszt. Nem tudom a rangjelzéseket megkülönböztetni, lehet, hogy kicsit megbámultam a zubbonyán levő csillagokat meg a mellén a három kitüntetést. Odafordult hozzám: - Kezét csókolom, nem szoktam magam hétköznap kidekorálni, de ma kaptam ezt a kitüntetést, ma mentem nyugdíjba. És ezzel meg is szűnt a harag. - Miféle harag? - Maga, ugye, a Horváth Imre lánya? - Igen. - Tudja-e, hogy a maga apja tette tönkre az életemet? - Hogyan? - dermedtem meg. - No, persze, ennek negyven éve. Árva gyerek voltam, intézeti gyerek, amikor elvégeztem az általánost, a továbbtanulási bizottság elé kerültem. Szívem dédelgetett álma volt: zongoraművész szerettem volna lenni. „Tűzoltó leszel" - mondta Imre bácsi, a bizottság elnöke. - „Van itt egy társadalmi ösztöndíj, kitaníttatnak, cipőt, ruhát kapsz, kollégiumot, havi százötven forintot, a szerencse fia vagy." „Nem akarok tűzoltó lenni" - könyörögtem „én nem tudok létrán mászni, szédülök." „Ugyan, dehogynem tudsz létrán mászni, minden fiú tud. Szép, bátor dolog, véded a nép vagyonát, meglátod, milyen szép egyenruhát kapsz. No, itt ez az ív, csak töltsd ki gyorsan." Egész éjjel sírtam, de hát ez az az idő volt, amikor nem képeztek pincért és hotelportást, a bőrdíszművest kohásznak küldték. Cziffra György kocsmában zongorázott, meg pláne a cellája falán gyakorolt. Akkortájt bűn volt pszichológiát meg örökléstant tanulni, és imperialista csalafintaság volt a számítástechnika. A színművészeti főiskolára csak csúnya lányokat vettek fel, aki meg zongoristának akart tanulni, azt felírták tűzoltónak. Még vigasztalt is Horváth elvtárs, hogy hiszen, ha igazán muzsikus tehetség vagyok, bekerülhetek a tűzoltózenekarba. De oda se kerültem. De hát az volt a fontos, hogy a kerület küldött két tűzoltót, nyolc bányászt, négy hengerészt... Azután

persze megtanultam létrán mászni, nem olyan ördöngösség az, volt is egy-két szép tüzem, abból lettek a medáliák. De sokszor elgondoltam, na, ha egyszer összeakadnék Horváth Imre bácsival, neki jól megmondanám... mi van az öreggel? - Ne haragudjon már rá. Két éve, hogy eltemettük. - Ó, istenem. Ezerkilencszázhatvanban egy budapesti turistacsoport kijutott a római olimpiára. Ezerkilencszáznegyvenöt óta az első turistacsoport. Kiváltságos lények, néhány orvos, újságíró, vezető hivatalnok. Szeptember volt, rekkenő meleg, a stadionra perzselve tűzött az olasz nap. A lelátó sorai között árusok mászkáltak, üdítőitalt kínálva. - Igyunk egy kólát - javasolta valaki. - Nem, isten ments - tiltakozott egy jónevű újságíró. - De már miért nem? - Én azt nem iszom. - Ne bolondozz. Istenien oltja a szomjat. Végül is mind vettek a jégbe hűtött italból. A tiltakozó újságíró megkóstolta. - De hiszen ez remek! - kiáltotta. - Hát persze hogy remek - így egy világot járt külkeres. - Miért nem akartál inni belőle? - Mert annyi rosszat írtam róla. Nem fogom látni őket, soha többé. Azt kellene mondanom, hogy ugyan, édesanyám, ilyet nem szabad mondani, nincs bedeszkázva a világ, ők is visszajöhetnek, te is eljuthatsz egyszer Amerikába. Tudom, hogy ezt kellene mondanom, de nem bírom mondani. Csak simogattam sovány, vértelen kezét, és néztem, ahogy az arcán megállás nélkül patakzanak a könnyei. Soha, soha nem fogom őket látni. Hát bizony ez így van. Már Mária Terézia kimondta, hogy Törökországból nincs visszatérés. Ez még a szigorú korszakban volt, a megbüntetem az apák vétkét ezredíziglen korszakban volt, aki nincs velünk, az ellenünk. Még nem volt isten hozta nálunk, kedves kitántorgott atyámfia, csak hozza a dollárt és a márkát, még nem volt kedves, megtévedt báránykám, akit keblére ölel a haza. Még az volt, hogy nem kapsz öt évig útlevelet, ha elment fiad, lányod, testvéred, akár tudtál róla, akár nem, akár akartad, akár nem. Még in contumaciam hozták az ítéleteket. Nem kaptam idézést, senki sem kapott idézést, de a szomszédok mesélték, hogy ki van írva a tanács hirdetőtábláján, mikor lesz a tárgyalás Zsóka ügyében.

Apámmal és Ágival mentünk el a Markó utcába. (Ó, istenem, hogy gyűlölök minden bíróságot, törvényszéket, hivatali helyiséget!) Tébláboltunk a hoszszú, ellenséges folyosón, amikor ránk köszönt egy barátságos asszony. Tóth Lenke, az özvegy Tóth házmesterné lánya lépett ki az egyik hivatalos ajtón, csupa mosoly és barátság. „Kati, Ági, Imre bácsi, maguk meg hogy kerülnek ide?" „Zsófi ügyében" - mondta apám, és a táblára mutatott. Kálóz István és neje Horváth Zsófia, hazatérés megtagadása. - „Úristen" - mondta Lenke. „Imre bácsi, ennek én vagyok az ügyésze." Csak bámultunk Tóth Lenkére, aki egy osztályba járt Zsókával a polgáriban, akivel együtt öltöztették a babát a gangon, a zsámolyra kuporodva, ugyanolyan mindig éhes kisgyerek volt, mint mi voltunk. „En nem vállalom" - mondta Lenke. „Bemegyek a főnökömhöz, én nem vállalom. Összeférhetetlen. Hogy én elmondjam... amikor jól ismerem Zsókát... majd kijelölnek helyettem valaki mást." És ahogy kezet fogtunk, elhúzta a száj át: „Különben maguknak mindegy, hogy ki az ügyész. Az ítéletek készen vannak. Háromévi börtön és teljes vagyonelkobzás." Egy huszonéves ügyész eldörögte a vádbeszédet, egy huszonéves bíró kimondta a szentenciát: in contumaciam háromévi börtön, Istvánra is, Zsókára is. A vagyonelkobzás elmaradt, mert az összes ingóság értéke a hivatalos jegyzék szerint tizenötezer forintot ért. Egy kétgyerekes házaspár tizenhárom évi munkájának eredményeképpen, bútorral, ágyneművel, az ütött-kopott Szaratov hűtőszekrénnyel, és egy recsegő Duna televízióval együtt tizenötezer forint. A család utasíttatott, hogy az ingóságokat nyolc napon belül szállíttassa el, a lakást takaríttassa ki, és a házbért a következő hónap végéig fizesse ki, a lakás kulcsait a házkezelőségnek szolgáltassa be. Anyám már nem akart odamenni Zsókáék lakásába, csak azt kérte, hogy ha megtaláljuk, hozzuk el neki Julika piros kendőcskéjét, aminek a csücskét rágta mindig elalvás előtt, és azt a fületlen mackót, amit Palika a negyedik születésnapjára kapott. Soha többé nem fogom őket látni. Óceánok hullámzanak közöttünk. Az anyák könnyeitől örökös dagály van ezeken az óceánokon, égig érnek a hullámaik. Soha többé nem fogom látni őket. Azt kellene mondani, hogy ugyan, dehogyisnem. De ehelyett ingerülten azt mondom: kár ezen siránkozni. Ez az élet. Te se törődtél vele, amikor édesapával elmentél, hogy sír-e utánad a nagymama? Az asszony sorsa, hogy a férjét kövesse. Jaj, jaj, soha többé nem látom őket. Tudod, hogy Andrist is elengedték a szülei. Húszéves volt, egyetlen gyerekük, elengedték, hogy megmentsék a fasizmus elől, elengedték, pedig akkor világháború volt, nem j árt a posta, hét évig hírt sem hallottak róla, mégis elengedték. A szülő nem lehet önző, a szülő nem kötheti meg a gyerekét, ha a gyerek szállni akar... Jaj, soha többé nem látom őket.

Tette a dolgát, főzött és mosott, bevette a szívgyógyszereit, és közben csurogtak a könnyei. Néha leült az ablakkal szemközti karosszékbe, kinézett az utcára, messze az utcán túlra, és peregtek a könnyei. Édesapám a nagy, ovális asztalnál ült, a kelimterítőre rakta a sakktáblát, és hol Aljehin, hol Capablanca ellen játszott. És néha fél szemmel anyámra nézett, sóhajtott, azután lehajtotta a fej ét, mert ugyan, mit is mondhatott volna... Nem, nem látom őket soha többé. És egyszerre csak elkezdtem anyámról álmodni. Minden éjszaka. Ahogy letettem a fejemet a párnára, az ostromlott Budapesten voltam. Körös-körül lángtenger, köröskörül leomló falak, körös-körül szögesdrót kerítés. És én akkor anyámat a karomra kapom, és futok vele, futok, át a lángokon, átugrom a drótkerítést, félelmes, tüskés háló, anyámat viszem a karomon, és futok vele, de anyámnak nincs súlya, olyan könnyű, mintha csecsemő volna. Riadtan ébredek, egy pillanatra megnyugtat a békés, csöndes sötétség, azután újra elalszom, újra az ostromlott Budapesten vagyok, körös-körül lángtenger, körös-körül dörögnek az ágyúk, robbannak a bombák, karomra kapom anyámat, és futok vele félelmes drótakadályokon át, de anyámnak nincs súlya, olyan könnyű, mint egy csecsemő... Kétségbeejtő makacssággal minden éjszaka megjelenik az álom. Hol első, mély álmomban, hol hajnali félálomban - tűztenger, szögesdrót, pehelykönnyű anyám. Ahogy a valóságban is soványodott, töpörödött, lassan pehelykönnyűvé vált szegény, ahogy nagy, barna szemét könnyfátyolon át rám emelte, ahogy élete fogyott, úgy erősödött az álmom. Futottam vele, menekültem vele, összeroskadásig rohantam vele. És attól az iszonyú naptól kezdve, amikor elvesztettük, az álom felerősödött, most már örülésig kísértett. Alighogy lefeküdtem, még jóformán le se hunytam a szememet, és már álmodtam. Tűztenger, szögesdrót, rohanok vele. Felriadtam, és máris újra álmodtam. Szorongva megnéztem az órát, még csak hajnali három, még csak hajnali négy, és újra álmodtam, altatót vettem be, és álmodtam, imádkoztam lefekvés előtt, és álmodtam, kialvatlanul ébredtem, és egy reggel már nem bírtam tovább. - Andriskám, kérlek, ne nevess ki. Az álom semmi, az álom csak az agyunk rendező munkája, az álomnak nincs se értelme, se jelentése, álmokat nem kell elmesélni, de én már nem bírom tovább, el kell mondanom neked. Minden éjszaka ugyanazt álmodom, ötször felébredek, és ötször továbbálmodom. Álmomban Budapestet ostromolják, körös-körül lángtenger, ágyúdörgés, bombarobbanás, drótakadályok, és én akkor felkapom a karomra édesanyámat, és rohanok vele a tűztengeren át, és anyámnak nincs súlya, olyan köny-nyű, mint egy csecsemő. Andris dermedten nézett rám.

Hiszen te remegsz, csupa veríték vagy. Akarsz egy pohár vizet? Lefekszel egy kicsit? Nyugodj meg, jó, hogy elmondtad, mert megszabadultál az álomtól, nem fogod álmodni soha többé. Az én dolgozószobámban voltunk. Megszólalt a telefon és ugyanakkor csengettek az előszobaajtón is. Felvettem a telefonkagylót, Andris kiment az előszobába ajtót nyitni. Beengedte a postást. Zsókától jött levél. A telefonkagylót fogtam, csak állammal intettem Andrásnak, hogy tépj e fel a levelet. Andris feltépte, beleolvasott, rám nézett, döbbenten megrázta a fejét, leült a karosszékbe, megvárta, amíg befejezem a telefont, akkor mondta: - Kati, ez fantasztikus. Hihetetlen. Hogyha nem öt perccel ezelőtt mondtad volna, azt mondanám, képzelődsz, tévedsz, most rémlik csak úgy az álmod. Nem hinném el. Nem lehet elhinni. Ide nézz, mit írt Zsóka? „Abban az órában, amikor drága édesanyánk meghalt, itt, Amerikában éjszaka volt, és én azt álmodtam, hogy otthon vagyok, Budapesten. Háború van, Budapestet ostromolják. Körös-körül lángtenger, szögesdrótok. .,. és én édesanyánkat a karomra kapom... futok vele, de nincs súlya... mint egy csecsemő." Jóságos isten... Mi ez? Meg tudod magyarázni? Még a szavak is... ugyanazok a szavak. Képtelenség... Hosszú, hosszú évek múlva, amikor először jártam Amerikában, Zsófi küldött egy szál rózsát édesanyánk sírjára. Kivittem a temetőbe, és amikor a fejfához tettem a virágot, egy tövis beleszaladt az ujjamba. A kiserkedő vér... a tövis... a tüske... a szögesdrót... újra előttem volt az álmom, és most már meg tudtam fejteni. Élete utolsó hónapjaiban, halálra készülve édesanyám beszélni akart Zsófival. Valahogy meg akarta mondani neki, hogy megbocsátott, hogy ha futni akar, fusson nyugodtan, ő már nem nehezedik rá, ő már nem fogja vissza, neki már nincs súlya, könnyű, akár egy csecsemő. Adta, adta titokzatos rádióhullámokon, én voltam a médium, én vettem át, mert én majd, ugye, egyszer biztosan találkozni fogok Zsófival, mert én ugye, csavarogni fogok a világban, és összetalálkozunk. .. és az utolsó percekben, a legeslegutolsó percekben, a szívnek, a vágynak, az anyai szeretetnek, a távozó léleknek én nem tudom, micsodának a hullámai úgy felerősödtek, hogy tízezer kilométerre innen Zsóka párnája felforrósodott, karja kinyúlt az anyja után... Úgy fogunk meghalni valamennyien, hogy semmit sem értettünk a világból. Idegenvezetőnk magasan lobogtatta a zászlót. Mindig a sárkány után, a nagy, zöld selyemzászló, lángot okádó sárkány képe után, el ne tévesszük, el ne vesszünk valahogy ladies and gentlemen, mert ezer és ezer turistacsoport lökdösődik, fényképez, bámészkodik, utunkat állja. Mindenütt piros és sárga és lila és fehér zászlók lebegnek, cseresznyevirággal, lótusz-rüggyel, kormoránmadárral, sárkányokkal díszített zászlók lobognak Kyoto mesevilágában, az Aranypagoda előtt a hídon, a sogun palotája előtt és most...

.. .ahol állunk, ez az 1250-ben, a Heyan korszakban épült Sanjusanjendo templom. Előterében rendezték a harcosok nyilasversenyét. Most Buddhaszobrok sorakoznak benne. Ezeregy szobor. A félig nyitott csarnokban merev aranyszobrok állnak egymás mellett, egymás mögött, katonás rendben, még átlósan is tökéletes szabályossággal. Ember méretű arany Buddha-szobrok, egyforma tartásban. Csak az arcuk más és más. Ezer egyforma merev törzsön, egyformán tartott vállak és karok fölött egyformán előre néző arc tekint feléd. De minden arc más és más. Öreg és fiatal, szomorú és vidám, sovány és telt, konok és engedékeny, gunyoros és álmodozó, haragos és megbocsátó, riadt és bátor. Ha valakinek meghalt valakije, akit nagyon szeretett, elzarándokol Kyotóba, az Ezer Buddha templomába, és az istenek ezertagú hadseregéből, a Kwannonok, a Kegyes Buddhák közül kikeresi meghalt kedvese arcát. Az ezerféle arc között biztosan talál egyet, aki őrá hasonlít. Az ezeregyedik Buddha-szobor sokkal nagyobb a többinél. Elöl, legeslegközépen ül, talapzata körül mérhetetlenül sok virág, csokrok és vázák, gyönyörűen kötött ikebanák, selyemszalagocskákkal, lobogó gyertyákkal. És az istenszoborral szemközt hallgatag szerzetes másol valamit, olyan merev és mozdulatlan, mintha maga is szobor lenne. Szemem lassan megszokja a homályt, végignézem az arcokat. Sorba megyek a tekintetemmel, az elöl sorakozókra, azután a második sorra, a harmadikra, és egyszerre... furcsa, az egyik arc szomorú mosollyal visszanéz rám. Továbbmegyek, és valami kényszerít, hogy hátraforduljak, az istenarc megfogja a pillantásomat, visszahív, nem enged, valakire hasonlít. Pállné arcát látom az istenszobrok között. Komoly és gyengéd, kedves és szomorú. Miért nincs nálam virág, hogy odatehetném a lába elé? Úristen, mióta nem gondoltam rá. Egy képeslapot sem küldtem neki. Páll Ferencné Szelíd Julianna képmása néz rám, aki életével óvta az életemet, aki hétszáz karéj kenyeret adott, hogy éhen ne haljak, aki tűz és bombázás között... akinek mindent köszönhetek, azt is, hogy átrepülhettem a kontinenseket és óceánokat, aranypagodák, szépséges toriik, tamariszkuszfasorok, sziklakertek és Buddhák káprázatában megtelhetett a szívem gyönyörűséggel. Hol vehetnék egy csokor virágot, uram? Egy gyertyát? Egy selyemszalagot? Valami szép mondással, gyönyörű japán betűkkel? A szerzetes felnéz a másolásból. Tört angolsággal válaszol. - Itt nem lehet virágot vásárolni, de én adok magának egy cseresznyeágat. Nagyon szerette? - Kit? - A meghalt kedvesét... akinek oda akarja vinni. - Nem. Nem halt meg. Él - mondom rémülten. - Én... - Jó, vigye csak.

Hazaértünk, a levélszekrényből zúdult kifelé a rengeteg levél. A fehér borítékot, sarkán a fekete csíkkal rögtön észrevettem. Páll Ferencné Szelíd Julianna élt hatvannégy évet. Dombegyházán volt a temetés, szólt a harang, meleg nyári szél kavarta fel a port. A temetőkápolna előtt kis téren- ilyet sohasem láttam még sehol -, félkörben székek sorakoztak, és a székekre rakva a koszorúk. A pap a purgatóriumról beszélt, arról, hogy isten kegyelme szabadítsa meg onnan Julianna testvérünket, bocsássa meg bűneit, botlásait, tévedéseit. Csak emberi gyarlóságról esett szó, kárhozatról és poklokról. Egy hang sem arról, hogy a Jót, az Irgalmat, a Hősiességet, a makulátlan Tisztaságot nyeli el a forró homok. A tanyán - azon a bizonyos kulákportán -, most a téesztag oldalági rokonok laknak. Egy nagy tál rétesre, pogácsára, demizson borra meghívták a gyászoló gyülekezetet. Az asztalnál Mónika mellé kerültem, Gabi tizennégy éves kislánya mellé. Kedves, barátságos kislány volt, zöldeskék szeme Pállné tekintetére emlékeztetett. - Mónika - kérdeztem -, tudod-e, hogy mi hogy kerültünk ide? - Mert hát rokonok. - Igen, és milyen rokonok? - Én nem tudom. - Hallottál arról, hogy a háború alatt, amikor nyilasok voltak, nagyanyád hogyan mentett meg minket? - Nem - felelte csodálkozva. - Nagyanyád sohasem mesélte el? Apa se? Pali nagybátyád se? - Nem. Soha, senki. Ezerkilencszáznegyvenöt januárjában találtuk meg a postaládában azt a bizonyos cédulát, amit negyvennégy júniusában, a vagonból Biri nagynéném kidobott, és jó emberek irgalmára bízta, hogy továbbítsák. A férjét és a nagyobbik fiát akkor már elvitték munkaszolgálatra, ők hárman voltak együtt, a kislányával és a kisfiával. A kislány megmenekült az auschwitzi pokolból, nem akart többé Európában maradni. Férjhez ment, fiai születtek. Negyven évvel a szörnyűségek után, egyetlenegyszer találkoztam vele. Akkor tudta már, hogy rövidesen meghal - fehérvérűsége volt. Egyetlen estén akartunk egymásnak mindent elmondani. Azt is. - Ahogy kilökdöstek minket a vagonból, két csoportba tereltek. Körülöttünk félholt emberi lények sikoltoztak, engedjétek el a gyerekeket, ne menjetek a gyerekekkel, nem szabad a gyerekekkel menni... Anyu rám nézett, tudod, én már akkor tizenöt éves nagylány voltam. Megcsókolt, és azt mondta: Jancsikának nagyobb szüksége van rám, ő még csak hétéves. .. És elmentek... édes jó istenem, elmentek... - Vera, mondd, te ezt elmesélted a fiaidnak? - Nem. Sohasem meséltem. Ezt el kell felejteni. Szabad ezt elfelejteni?

Most éppen íróasztallámpát nem lehetett kapni. Honnan sejthettem volna, elvégre mikor keres az ember íróasztallámpát? Minden ötezer évben egyszer. Bementem az első csillárboltba. Sehol semmi. Bementem egy áruházba. Állólámpát? Ugyan. Asztali lámpát? Hol él maga? Fél éve nincs. Az ember megszokta, hogy nincs vécépapír, nincs banán, nincs harmincnyolcas trottőrcipő, nincs Odol szájvíz, nincs rajzszög, nincs színes televízió, befőzési idényben nincs befőttes üveg, celofán és zárógumi. Minden van a boltokban, csak az nincs, ami éppen kellene. Most lámpa nincs. A lámpát meg kell szereznem. A lámpán az életem múlik. A lámpa nélkül nem megyek haza. Édesapám nem lát jól. Édesapám már hónapok óta nem lát jól, hályogosodik is a szeme, és különben is, erre már régen rá kellett volna jönni. A szobájában nem jó a világítás. A régimódi magas mennyezetről lelógó régimódi csillár nem világítja meg jól a kezében tartott könyvet. Jó olvasólámpa kellene, jó íróasztallámpa. A szoba sarkában, a kis asztal mellett van egy kényelmes fotel, a közelben a falon van konnektor is, oda be lehet kapcsolni egy lámpát. .. Ugyan, minek – mondta Ági, mert Áginak semmi se kell, amit nem ő talált ki, ami beleavatkozik a birodalom belügyeibe. Sokat javítana édes-apja látásán egy jó lámpa - mondta az orvos, de Ági nem hallgat erre az orvosra, mert őt én ajánlottam, csak olyankor engedi meg nagy kegyesen, hogy elhívjam apához, amikor már nagy baj van, amikor a nem éppen zseniális körzeti már teljesen csődöt mondott. Asszonyom, íróasztallámpát? Talán, ha benéz a jövő negyedévben. Nincs, kérem. Nem tudom. Honnan tudnám? Tessék felhívni a vevőszolgálatot. Mostanában nem is volt. Talán egy gyári raktárban. Esetleg az egyik Pest környéki áruházban. Tessék megnézni Kispesten vagy Csepelen. Zuhog az eső. Hát persze, ősz van, mikor zuhogna? Feltétlenül szereznem kell egy lámpát. Ezt a napomat már rászántam. A rossz lelkiismereted miatt, ugye? Nem rossz a lelkiismeretem. Miért volna rossz a lelkiismeretem? Fenébe is. így alakultak a dolgok. Emlékszem egy karácsonyestére. A nagy szobában együtt volt a család. No, persze, a kelimterítő körül. Édesapám, édesanyám kezét fogta, István Zsókáét, Andris az enyémet. Ági elvörösödött, és kiment a szobából. Amióta édesanyánk nincs, Ági minden szeretetéhségével apámat fogja körül. Este tízig javítja a számtandolgozatokat, és fél tizenegykor nekiáll megfőzni a másnapi ebédet, és azt kérdezi, ugye, én jobban főzök, mint anyu? Mert mindenkire féltékeny, még halott anyánkra is féltékeny. A lelkét is kitenné, színházbérletet vásárol, és leningrádi társasutazásra fizet be, csak egy mosolyt vár érte apánktól, csak azt akarja látni, hogy apánknak most ő a legfontosabb a világon, hogy ennyi szeretettel, ilyen szívből senki sem tudna apánkkal törődni - és ez igaz is -, és ez így megy már hosszú évek óta. Délután felszaladok hozzájuk. Ági, mit segíthetnék? Semmit. De mégis. Eredj a

pokolba. Hol van édesapa? Alszik, ne zavard. Ezt az üveg konyakot hoztam. Minek hoztad? Van mindenünk. Nem igaz, nem aludt apám. Almát hoztam. Nem engedte, hogy bevigyem neki. Nem mutatta meg, nem mondta, hogy nézd apa, Kati hozta ezt a szép piros almát, ezt a kávéfőzőt, ezt a grillsütőt, ezt a süteményt. - Miért nem jössz mostanában? - kérdezte apám. - Hiszen itt voltam tegnap is. Ági nem mondta meg? Nem mondta meg. Úgy védte, mint a kutya védi a birodalmát. Nem szabad a kerítéshez közeledni, nem szabad idegennek belépni. Megértek a kertünkben az első őszibarackok. Leszedtem a legszebbeket. Mi a fenének hoztad? Senki sem szereti itt az őszibarackot. - Egy héttel később felmegyek hozzájuk, nagy tányéron sápadozik néhány őszibarack. Kínál. Ugye, milyen jó őszibarack? Hervainé, a kolléganőm hozta a szigetszentmiklósi kertjéből. Az kellett, az jó volt, már el is felejtette, hogy az enyémet visszalökte. Meg kell szereznem a lámpát. A helyiérdekűvel megyek ki Csepelre. Biztosan ott se lesz. Kár, ebben a zuhogó esőben. De azért csak megyek, nyakig sár vagyok már. Nem is akarom elhinni, amikor az áruházban elém hozzák a lámpát. Én valami sokkal egyszerűbbet akartam, ez csuklós, mérnöki rajzasztalhoz való, dögnehéz, de mindegy. Majd elkapok egy taxit. Pont ebben az esőben, és Csepelen. Adok egy húszast az irodában, kérem, hívjanak taxit. A húszast elteszik, kocsi nem jön. Mindegy, elviszem a HÉV-ig, onnan már nem érdekes. Fulladok, zihálok, de boldog vagyok. Viszem a fényt, a jobb látást édesapámnak. Az égőt meg a tartalék égőt betettem az aktatáskámba. Össze ne törjenek. Majd gondosan szárazra törlöm a fémállványt, mielőtt a villanyba bekapcsolom. - Hát ez meg mi? - kérdi Ági, amikor meglát, csuromvizesen, egy nejlonba bugyolált óriási csomaggal. - Már megint milyen hülyeséget találtál ki? - Ezt a hülyeséget - mondom. - Ide nézz, milyen remek lámpa, gyere, vigyük be apához. Ági először elhalványodik, azután vérvörös lesz. - Nagyszerű ember vagy, igazán. Ez a gyermeki szeretet. Tizennégy év óta én mosom és vasalom édesapa ingeit, én takarítom a szobáját, én gondoskodom az ebédjéről, én készítem össze mindennap az orvosságát, én súrolom ki a fürdőkádat, azután megjelenik a jó kislány, lerak az asztalra egy kiló barackot vagy egy üveg bort, ő a jó, ő a kiváló, aki a kezembe akar nyomni egy ötszázast, hát maradj a fenébe... - De, Ági. - Mit, Ági? Tudod, én hogy élek? Hát azt hiszed, apáca vagyok én? Tíz éve viszonyom van Bálint Gézával, a kollégámmal. Tudod, hogy lopok el tíz perceket? Hol voltál? Miért nem jöttél hamarább haza? Szerdán csak kettőig van órád. - Mert sokáig kellett sorba állnom a közértben, mert még egyszer

visszamentem a tejért... és hazudok és futok és lihegek azért a két nyomorult ölelésért, és néha felcsempészem ide Gézát egy félórára, amikor apu biztosan alszik, de esküszöm, hogy pont olyankor hoz fel téged ide az ördög a jóságos ajándékaiddal. Te éjszaka akkor ölelkezhetsz az Andriskáddal, amikor jólesik... én nyomorult, az egész életem... és ebből nem lehet megszabadulni, és nem tudok megszabadulni, és nem is akarok megszabadulni... Még mindig az előszobában álltunk, a parkettán nagy tócsában csurgott az víz a cipőmről, kabátomról, meg persze a csomagról. És akkor hirtelen kinyílt a nagyszoba ajtaja, és apánk ott állt az ajtóban, szótlanul, sápadtan, halottsápadtan. Úristen, mennyit hallhatott? Gyere be hozzám - mondta apám. - Csak te, Kati. Milyen sovány lett - erre gondoltam. Meg arra, hogy rosszul lát. Meg arra, hogy száz éve nem beszélgettünk. Úristen, meghallotta, amit Ágnes mondott? - Önző voltam - szólalt meg végül. - Magamhoz láncoltam Ágnest, elvettem az életét. Nincs egy szabad pillanata. Főz, mos rám. Biztosan nehezére esik. Boldogon teszi, akartam mondani. De azt mondtam: - Édesapa, akarsz átköltözni hozzánk? - Ugyan, hogyan lehetne? Ez az otthonom és Ágié is. Én már nem tudok máshol. És minden nappal fogy az erőm. És még valami baj van. A múltkor én fizettem ki a házbért és a villanyszámlát, és rájöttem, hogy engem Ági tart el. Hiszen az én nyugdíjam semmire se elég. - De édesapám, hányszor felajánlottam, igazán örömmel... - Három gyereket neveltem fel. Hármatoknak kell adnotok valamit. írd meg Zsófinak, hogy minden elsején küldjön harminc dollárt. És te is... - Édesapám, Zsókának gyerekei vannak, unokái, munkába jár, minek vesződjön vele. Engedd meg, hogy azt a részt átvállaljam én... - Nem értettél meg? Azt akarom, hogy Zsóka is küldjön. Ha fáradság is, ha áldozat is, egyszer egy hónapban menjen be a bankba.. ..joga van hozzá. Nehogy azután fájjon neki... Még ma írjál. - Miről beszéltetek? - kérdezte Ági nyugtalanul, amikor kikísért az előszobába. - Arról, hogy milyen szeretettel törődsz vele. Láttam, hogy a lámpa nincs már az előszobaasztalon. Ági valahová elsuvasztotta. A levelet még aznap megírtam Zsókának. Kelletlenül írtam. Hogy az ördögbe fogalmazzam? Édesapa kéri... nem, mintha Ági meg én... tudom, hogy annyi szaladgálnivalód van... És Zsóka úgyis rendszeresen küldött gyógyszert, nagy csomag vitamint, és meghívta édesapánkat Amerikába, és küldött repülőjegyet. Nem érez-e a kérésben valami szemrehányást? És két évvel ezelőtt az a kabátügy, atyaisten, az a szerencsétlen kabátügy. Nálunk

akkor még mindig azokat a régimódi, nehéz, ormótlan télikabátokat hordták, vatelinbéléssel, de Amerikában már divatba jöttek a pehellyel töltött, selyemballon steppelt kabátok. Két gramm a súlyuk, csodálatosan melegek, és esőben, hóban remekviselet. És Zsóka két éve, karácsonyra feladott egy ilyen télikabátot. Szeptember elején adta fel, és négy levélben is megkérdezte, hogy megérkezett-e. És nem érkezett meg, és nem érkezett meg. December elején felhívtam a vámhivatalt, ahol közölték, hogy van egy kis lemaradás, most a júliusi csomagokat dolgozzák fel, majd valamikor márciusban. Rettenetesen kiborultam, a télikabát nem márciusban kell, és keressék elő, mit képzelnek. Meg is lett az eredmény, karácsonyra ugyan nem, de január végén megjött a papír, fizessen be apám hatszáz forint vámot. Ne fizesd be, mondtam, megfellebbezzük. Megírtam a fellebezést, kétezer forint nyugdíjból egy télikabát után ne kérjenek hatszáz forintot. A válasz egy nyomtatvány volt: közölje apám a vele egy háztartásban élő családtagjai jövedelmét is. És a vámot nem engedték el, plusz kezelési költségek. Gondolom, a pofázásért külön is. Hogy égethette apámat, hogy negyven munkában töltött év után a „vele egy háztartásban élő" gyerekétől kell elkérnie a vámra való pénzt. A kabát könnyű volt, elegáns, gyönyörű - apám egyetlenegyszer sem vette fel. Egyszóval megírtam a levelet Zsókának, és még aznap fel is adtam, és a levélre nem jött válasz. Eltelt két hét, három hét, apám többször türelmetlenül megkérdezte, írtam-e. És egy reggel visszajött a levél, „címzett ismeretlen" felirattal. - A magyar királyi posta újabb csínytevése - mutattam Andrisnak a levelet. - A magyar királyi írónő külön hülyesége - nézett rám. Hát hogy címezted ezt a borítékot? Mrs. Sophie Kálóz, Oakland Square 271, még az ajtószám is rajta volt. Minden. Csak a város nevét felejtettem el. Ó, szent Freud! Betettem a borítékot, úgy, ahogy volt egy nagyobb borítékba, és feladtam. Négy hét múlva hárman mentünk fel a lakásba. Ági, Andris, és én. Szótlanul álltunk meg az előszobában, ahol a fogason elárvultan lógott édesapám esernyője és ballonkabátja. Ági letette az asztalra a kulcscsomót, ami nem kell már senkinek, letette a kis batyut, amit a kórházban kiadtak. És akkor becsöngetett a szomszédasszony. - Ágika, nem találta magukat itthon a postás. Hozzám adta be. Értesítés harminc dollár átutalásáról. - Mi ez? - kérdezte Ági elsápadva. - Mi ütött Zsókába? - Édesapa kérte tőle. - Nem igaz. Nem lehet. Nem volt rá szüksége. - És Ági zokogni kezdett. Turistaútlevéllel érkeztünk Amerikába. A turistaútlevél azt jelenti, hogy három évben egyszer a magyar állampolgár jogosult forintért megvásárolni a repülőjegyét, és vásárolni kettőszáznyolcvan dollárt. Ez a kettőszáznyolcvan dollár rengeteg mindenre elég: a New York-i magasvasúton utazni, feltéve, ha az ember nem utazik túl gyakran, beülni egy

kávézóba egy szendvicsre és egy feketére, arra se mindennap. A többit a meghívónak kell állnia. Zsóka jött ki elénk a Kennedyre, mert különben nem jutottunk volna soha hozzájuk, pénzünk sem volt taxira, és Zsókának emiatt szabadnapot kellett kivennie, ami nem olyan egyszerű dolog. És Zsókának nincs autója, a családban van egy sereg autó, de a többiek mind munkában vannak. Zsóka azt kérte, hogy érkezzünk vasárnap, de nem kaptunk repülőjegyet vasárnapra, csak hétfőre. Zsóka eljött a repülőtérre, és hazavitt, és otthon már kitakarított szoba várt, és az ágyon vadonatúj pizsamák és köntösök és blúzok és mindenféle ajándék. A fürdőszobában tiszta törülköző és szappan és új fogkefék. A hűtőszekrény dugig volt tömve ennivalóval, Zsóka három hétig sütött, főzött, tele volt a mélyhűtő, itthon vagytok, akkor, azt veszitek ki, amit akartok. És az asztal uzsonnához volt terítve, és István a kapuban várt minket, megölelt, isten hozott, érezzétek jól magatokat. Julikáékkal és Palkóékkal ma este beszélhettek telefonon, de találkozni csak szombaton fogtok, itt mindenki robotol késő estig, mert itt nincs amerikázás, amerikázás odaát van a szocializmusban. Itt hajtani kell, ha meg akarsz élni. A kicsik sincsenek ilyenkor otthon, késő este hozzák őket haza az óvodából, iskolából a gyerekbuszok. Zsófinak is száz dollár levonásba került, hogy kiment elétek. Ugyan, hagyd - mondta Zsóka bosszúsan. - Gyertek uzsonnázni. Zsóka gyümölcsöt, kávét, süteményt tesz az asztalra, mézédes szőlőt, őszibarackot, datolyát, banánt. - Itt minden van, csak egres nincs - mondja Zsóka. - Miért, kinek kell egres? - kapj a fel a fej ét István. - Hát csak úgy mondtam. A süteményt Zsóka sütötte, a kávét Zsóka maga pörkölte és darálta, nem mintha nem lehetne az üzletben százféle őrölt kávét is kapni, el se tudjátok képzelni, hányféle kávét, brazilt és mexikóit, tanzániait és kolumbiait, és csokoládéval kevert kávét, és mandulával kevert kávét és ánizsízű kávét, de hát István azt szereti, ha nyers Santos kávét vesznek, és Zsóka frissen pörköli. - Most ilyen luxuséletet élhetünk - mosolyog Zsóka-, valaha otthon cikóriakávéból készítettem a tejeskávét, és még jó volt, ha volt. Abban az időben, amikor István fegyelmije volt, és ideg-összeroppanással kórházba került, húszfilléres órabérért bedolgoztam egy szövetkezetnek, és óraadó voltam az ipariskolában, és hathetenként pénzért vért adtam... - Tényleg, István, sohasem mondtad, mi volt tulajdonképpen az ügyed? - Hagyjuk. Régen volt. Egy másik világrészben. Tíz éve nem láttuk egymást. Tíz év alatt Julikából és Palkóból felnőtt lett. Megházasodtak, gyerekeik születtek. Tíz évről kellene kérdezni és felelni, de a beszélgetés döccen, mintha apró aknák lennének a szőnyeg alatt, ezt sem jó megérinteni, azt sem. István bekapcsolja a televíziót ó, áldott még egy családtag, harsogó, gondolatokat elfojtó, mindent áthidaló masina.

Zsófi leszedi az asztalt. Fáradtak vagytok, és én is fáradt vagyok. Hajnalban kelek. Feküdjünk le korán, jó? Én a reggel hatórás vonattal megyek be Manhattanbe, ti aludjatok nyugodtan, minden órában van vonat. A reggelitek az asztalon lesz. Ráértek tíz óra felé bemenni New Yorkba, én délután három tájban végzek. Itt a telefonszámom, szóljatok oda, és találkozhatunk akár a Rockefeller Centerben, akár másutt. Oké? Visszavonulunk a szobánkba, bebújunk a frissen vasalt ágynemű közé. - Jó éjszakát - mondja Andris, és már alszik is. Csönd van, de mintha valaki motoszkálna a konyhában. Felhúzom az igazi amerikai, csupa szalag, csupa fodor köntösömet, és kilopódzom a konyhába. Zsóka áll a konyha közepén, a szárítón a frissen elmosott edény, a konyhaasztalon vasalódeszka, a széken egy halom vasalnivaló. És közben jár a mosógép, és a villanytűzhelyen is fő valami. - Te mindig... ilyenkor? - Mindig - feleli. - Semmi ez. Megszoktam. És még mi is szaporítjuk a gondját. Ha először alszom valahol, mindig megszámlálom a szoba négy sarkát. Mert hogy akkor álmomban meg fogom látni a jövendőt. Visszabújok Andris mellé. Felnézek a sötét mennyezetre, és már kezdeném is: egy... Azután nem számlálok. New York káprázatos. Kilépünk a földalattiból a Harmincnegyedik utcánál, az igazán égig érő felhőkarcolók között, és a fénybe belekáprázik a szemünk. Úgy lüktet az utca, mint egy izgatott szív, a színek, zajok, nyüzsgő tömeg, a busz és autóáradat között cikázó biciklik, a sárga taxik(tényleg, majdnem elfelejtettem már: New Yorkban sárgák a taxik), az utcasarkon éneklő, muzsikáló, reklámot osztogató, perecet és gyümölcsöt árusítók sokasága, az áruházak kedvezményes vásárt hirdető kirakatai, a plakátok és a mozik bejárata fölött felvillanó és kihunyó fényreklámok. Menjünk a Broadwayra? Menjünk fel az Empire State Building kilátóteraszára? Megennénk New Yorkot, de New York esz meg minket. A Lincoln Centert kellene újra látni, a Metropolitan múzeumot, vagy hajókázni Manhattan körül, a Center Line-on, a Radio City Hall műsorát kellene megnézni. Tíz évvel ezelőtt a belépőjegy egy dollár volt, most huszonöt... ez azért nem. Összevissza mászkálunk a gránitkemény járdán, a bokánk sajog már. Összevissza bámulunk könyvkirakatokat, áruházakat. Bemerészkedünk a Central Parkba, de csak a szélére, mert annyit hallottunk már a narkósokról és a hold upról. Felülünk a buszra és csak azért is el fogunk menni a Harlembe, a négernegyedbe, mert mi nem félünk. - De a Columbia egyetem után, úgy a századik utcánál inunkba száll a bátorságunk, és visszafordulunk a Time Square felé... Délután háromra már minden porcikánk sajog. Telefonálunk Zsókának. Igen, jövök már, merre vagytok most? - New Yorkban könnyű randevút adni, csak le kell olvasni a

sarkon az avenue és az utca számát, és hozzámondani, hogy északkeleti sarok, vagy délnyugati sarok. - Jó - mondja Zsóka -, akkor olyan tíz méterre a saroktól, ugye, láttok egy nagy Pizza Shopot? Látunk. - Rendben, ott várjatok meg. Egyszer tanulmányt fogok írni arról, hogy az „önkiszolgáló" miért jelenti nálunk a pléhkanalat, az ételmaradékkal otthagyott tányérokat, a koszt és a piszkos mellékhelyiséget. Ez a Pizza Shop is önkiszolgáló: ragyogó hűtőpultjában millióféle színes saláta, csillogó poharak, tizenötféle pizza, sonkás és sajtos, gombás és padlizsános, paradicsomos és szardíniás, tojásos és kolbászos, tisztán, étvágygerjesztőén. Tisztára törölt asztalok, amint felállt egy vendég, ott terem egy világoskék egyenruhás, csinos fiatal lány és rendet teremt, és amint egy új vendég ül le az asztalhoz, ott van már a csinos kislány, és mosolyogva tölti a kávét. Kiválasztjuk a legszerényebb, paradicsomos pizzát, és még végig sem ettük, már feltűnik az ajtóban Zsóka. - Tömött szatyor van nála (István csak ezt szereti, csak azt szereti, ilyet csak benn, Manhattanben lehet kapni), no meg ránk is gondolt, kedvenc csemegéinkkel akar megvendégelni. Fáradtan huppan a kárpitozott székbe, csak egy kávét kér, ő napközben csak a magával vitt vajas zsemlét szokta megenni. - Azt hittük, szereted ezt az étkezőt. - Sohasem voltam még itt benn, csak kívülről ismerem, mert két házzal odább van egy ügyfelünk irodája. Nem, még sohasem volt időm beülni ide. De most jólesik. Hátradőlt a karosszékben, behunyt szemmel itta a kávét, á, mégis eszem egy süteményt, olyan jó itt. És mosolygott, úgy, mint gyerekkorunkban, ha váratlanul valami kellemes csemegéhez jutottunk, vagy amikor zenét hallgatott mindig nagyon szerette a zenét. Szoktatok néha színházba járni? - akartam kérdezni, de eszembe jutott a tegnap éjszaka a konyhában, a mosógép, a vasalás, meg az, hogy nincs autójuk, hogy az utolsó hobokeni vonat este kilenckor megy, hogy taxin kijutni Manhattanből legalább egy százas. Zsóka, mintha megérezte volna a kérdést. - Julikáék és Palkóék eljárnak színházba, koncertre, ilyenkor nálunk alszanak az unokák. A ti szobátok a vendég gyerekszoba. Istvánnal nem járunk sehová. István nagyon beteg. Nem vettétek észre? - Valami furcsát. Amikor megkérdeztem, hogy mi volt az a fegyelmi. - Elmondom, de erről soha egy szó említést se tegyetek. Az a tanulmánya miatt volt, amit a Szocialista Mezőgazdaságba írt. Szövetkezeti mozgalmak a világban - ez volt a tanulmány címe. És a dán népfőiskolák és dán szövetkezetek szerkezetéről, jelentőségéről, sok mindenben követendő példájáról írt. Először nagyszerűen fogadták. Jutalmat kapott érte. Háromhetes dániai ösztöndíjra jelölték. Azután valaki feljelentette. Hajbókol a Nyugat előtt. Lebecsüli a szocialista szervezési formákat. Pesszimista. Optimista. Kispolgár. Szájtáti. Kozmopolita. Amit akarsz. Két óra alatt kitették az intézetből. A főnöke nagyon szerette, de beleszólni nem

mert a vitába, csak négyszemközt javasolta, hogy ne vitatkozzék, ne tiltakozzék, tűnjön el egy időre, majd elül a botrány. Menjen el egy időre fizikai munkára. - így ment le Sztálinvárosba, kubikolni. Képzelhetitek, hogy izgultam, hogy nem lesz az jó, magas a vérnyomása, de nevetett. Hiszen elég fizikai munkát végzett életében, ne féljek, sztahanovista lesz, rengeteget fog keresni, öt napig kibírja a munkásszálláson, minden víkendre hazajön. Fél napig dolgozott a mélyépítőknél, hosszú árkot kellett ásni kábelfektetéshez. Ahogy a művezetőtől megtudtam, talán egy órát vagy kettőt dolgozhatott az árokásáson, amikor kiabálni, verejtékezni és remegni kezdett: nem akarok tömegsírt ásni, nem akarom eltemetni az apámat. És kész volt. Jöttek a mentők, ideg-összeroppanás, nem akarok árkot ásni, nem akarok tömegsírt ásni, nem akarok, nem akarok. Hónapokig volt az idegosztályon, hol hazaengedték, hol visszavitték, altatták, nyugtatták. Én mindenkinek azt mondtam, hogy infarktus. Rehabilitálták, az intézetbe visszavették, de már nem találta a helyét. Péter írt nekem, a két gyerekkel hármunknak meghívólevelet szerzett Bécsbe. Elutaztunk, csak úgy, hogy két hétre nyaralni megyünk. Arra az illetékesek szerencsére nem gondoltak, hogy István útlevelében van egy érvényes kilépési engedély, Dániába. Mi előre mentünk, jóformán fillér nélkül, két hétig reszketve, hogy István átjut-e a határon. Mert ha valaki feljelenti, túszul otthon fogják, amíg mi visszajövünk. Csak arra telt, hogy egy nyomorúságos diákszállón befogadjanak, de azután megjött István is, és befogadott minket Frau Gürtner, ha még emlékeztek rá. És itt, Amerikában már úgy nézett ki, hogy minden rendben lesz. Nagyon boldog volt a kántorsággal. Mindenki szerette az egyházközségben. Mindenki hozzá fordult ügyes-bajos dolgaival. Veszekedő házastársakat kibékített, apák szívét megenyhítette haszontalan fiaik iránt, lázongó fiatalokat csitított. Különösen az öregekkel volt türelmes és gyengéd. Elveszített apját, anyját látta bennük. Aki az öregséget nem tiszteli, saját jövendőjét sem tiszteli - szokta inteni a népet. Azt hiszem, az a néhány év volt az életében, amikor igazán boldog volt. Minden istentiszteleten gyönyörűen énekelt, ünnepeken, esküvőkön nagyon szépen prédikált. Tudjátok hány nyelven? Héberül, németül, jiddisül, angolul is. Mert mindent megtanult, és mindent megtett. Csak temetni nem akart. Más templomokban, akármelyik felekezetnél, a pap, sekrestyés, ministráns, kántor, egyházfi boldog, ha gazdag embert temetnek, mert az nagy pénz, bőkezű a család. De István nem akart és nem akart, és már nem is erőltették. De két évvel ezelőtt, amikor az a nagy influenzajárvány volt, lucskos téli időben szedte áldozatait a betegség. A szomszéd templom kántora, aki István helyett mindig eljárt temetni, megbetegedett. Az egyházközség egyik elöljárója meghalt. A halottnak meg kellett adni a végső tisztességet, nem vonhatta ki magát. Féltettem, hogy valami baja lesz, de hát a családtagok megnyugtattak, autóval viszik Istvánt mindenhová, autóval hozzák haza. Az idő rettenetesen hidegre váltott. És amikor a jeges, zimankós téli alkonyatban, ahol úgy süvöltött a szél, mint akkor, valaha az ukrán mezőn, ahol olyan ólmosan,

mélyen lógtak a felhők, István belekezdett az énekbe, az Úr akaratáról, földi létünk parányi voltáról, és egyszerre csak elment a hangja. Fulladni kezdett, asztmás roham jött rá, csak kapkodott levegő után, csak tátogott, és egyetlen hang sem jött ki a torkán. Akik ott voltak, mesélték, hogy a nyakán kidagadtak az erek, erőlködve próbált tovább énekelni, de csak fulladt, nyöszörgött. Egy másik férfi a gyülekezetből odalépett a sírhoz, és énekelt tovább. És István azóta nem tud énekelni, és nem tud prédikálni, ha odaáll az oltár elé, verítékezik, az apját látta akkor a koporsóban, az apját búcsúztatta. Az egyházközség ad neki valami kegydíjat, minden évben újra meg kell szavazni. De már fiatalok jönnek, lassan már nem lesznek ott azok, akik ismerték, itt is mindig nyirbálnak a közkiadásokból, tudj átok, hogy van... hát nekem dolgoznom kell, amíg csak bírom. Soha nem írtál erről. Minek írtam volna? Talán most sem kellett volna elmondanom. Hű, de késő van. A négyórás vonat már elment – igaz a vacsora már készen van. - Együnk még egy süteményt - javasolta Andris, és Zsóka is bólintott. Üldögéljünk még egy kicsit, és beszéljünk valami másról. Juliról és Palkóról, akik elvégezték az egyetemet, és nagyszerűen boldogulnak. És Juli férje milyen okos, rokonszenves ember, és Palkó felesége fiatal és bűbájos. És az unokák-meg fogjátok enni őket. Tomi, az ötéves kisfiú mindennap felhívja őt az óvodából, csak hallani akarja a nagymama hangját, és Marianna sohasem akar hazamenni, mindig a nagymamánál akar aludni... Az ötórás vonattal értünk haza, Zsóka még beugrott az ábécébe friss görögdinnyét venni. Az üzletből hazafelé versenyt toltuk a bevásárló kocsit, mivelhogy itt szabad az üzletből kivinni a kocsikat, nyugodtan ott lehet hagyni az utcán a ház előtt, és az Union kis teherautója bejárja a várost, és összeszedi. Rengeteg okos és jó dolog van itt – mondja Zsófi. - Figyeled, hogy itt milyen tisztaság van, és kitűnő a levegő, és mindenütt kert és park... no, szedjük ki a csomagokat. Segítettünk Zsófinak a csomagokat felcipelni. István a lépcsős bejáratnál állt. - Szervusz, István, hoztunk neked mézet és görögdinnyét és a kedvenc kekszedet - kiáltotta jókedvűen Zsófi. István az órájára nézett. - Nem jár a négyórás hobokeni vonat? Zsófi nem szólt semmit, berakta az ennivalót a hűtőszekrénybe, megmosakodott, és főzéshez látott. A televízió persze villogott és bömbölt. István letelepedett a karosszékbe, és nézte. Zsófi keresztülment a livingroomon, ahol a tévé harsogott. Egy pillanatra megállt, ránézett a képre. - Jó a film? - kérdezte. - Jó - mondta István. - Tudod, mit? Veszek magamnak egy videót - mondta Zsófi. - Mert én sose látom a jó filmeket. Ha van egy videóm, egyszerűen beállítanám, kikeresném azt, amit látni akarok, és amikor van időm, komótosan megnézem.

- Nincs neked szükséged videóra, kár a pénzért. Tizenkét csatornán mindig találsz jó műsort, amilyet csak akarsz. És különben is, mikor van neked időd? - Hát például a legkedvesebb filmjeimet eltenném magamnak vasárnap délelőttre. István nem is válaszolt, csak bosszúsan legyintett. Zsófi elvörösödött, és visszament a konyhába. - Segíthetek valamit? - mentem utána. - Nincs mit. Kösz. Látod, hogy készen van minden. - Akkor megmutatom neked, hogy mit hoztam az unokáidnak. Zsóka elnevette magát. - Gyerekkorodban sem tudtál titkot tartani. Egy héttel hamarább odaadtad a születésnapi ajándékokat, és megmondtad, hogy mi lesz az ünnepi ebéd. - Szóval ne mutassam. - De mutasd. Piros szegedi papucs a kislányoknak, rátétes mellény a fiúknak, magyar baba a lányoknak, ostor, kulacs a fiúknak - no, lesz öröm. És még valami. Benyúltam a táska legaljára, előszedtem a gondosan bebugyolált csomagot, a fő meglepetést, a szívet megdobbantó emléket, a gyerekkorunkat. Emlékszel, Zsóka, ide nézz. Zsóka izgatottan kibontja a papírt. Kipiroslik a vászonborítójával, arany betűivel a Hatszáz Magyar Dal. Benne a téli esték, édesanyánk hangja, a kelimterítő, három figyelő kisgyerek, amint tágra nyílt szemekkel issza a versek zengését... .. .a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt - az idők az örökségbe, mint a vizek a mélységbe, lehulltanak, halandó, a jó hamar mulandó - más berekben másképp szól az ének, ott nem értik a ti nyelvetek... mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért? Bülbül szavú rózsák két mennyei bokra? Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért, odaillőt egy huri nyakra - Bús az ősznek hervadása, hulló lombok, méla táj, de az ősznek van varázsa, enyészetben méla báj - Peregnek a fákról az őszi levelek, kit erre, kit arra kergetnek a szelek. S más vidékre száll a csevegő madárka Nagy Törökországból. Hát én merre menjek, hát én merre szálljak. Melyik szögletére a széles világnak idegen hazámból? - Idővel paloták, házak, erős várak... .. .emlékszel? emlékszel? Emlékszel? Emlékszel? Zsófi rám néz. Igazán, nagyon kedves tőled... de hát látod, hogyan élek. Mikor érek én rá olvasni? De hát mondtam, hogy nem a tied. Az unokáidnak hoztam. - Nekik? Minek? Hiszen az unokáim nem tudnak magyarul. Mintha megütöttek volna, mintha egy szikláról letaszítottak volna, mintha a szívem ólommá vált volna. Hogyhogy nem tudnak magyarul? Mennyit tudnak

magyarul? Semmit. Egy szót sem. A térképen nekik az nem jelent semmit. Az, ami ottmaradt, a tejútrendszer túlsó végén van. Nem tanulják meg, mire jó nekik? Tényleg, mire jó nekik? Volt egy török, Mehemed, sose látott tehenet, volt egy török Mehemed... Laci te, gyer ide, jer ha mondom, rontom bontom... lánc, lánc, eszterlánc... Mire jó, mire jó? Három kisfiú, három kislány. Okosak, gyönyörűek, barátságosak, illedelmesek. Hat kis amerikai. Barátságos hellóval köszönnek, meg azzal, hogy very nice to see you. Az aj ándékokra azt mondják, hogy thank you. Húsuk az én húsomból, vérük az én véremből, létezésemnek folytatása, álmaim örökösei, hogy mondjam el nekik, hogy négy akácfa állt az udvaron. Van itt egyáltalán akácfa? Az utolsó napig nem mertem vele előhozakodni. Be kellett utaznunk Manhattanbe, hogy okéztassuk a repülőjegyünket, hogy még egy nagy lélegzetet vegyünk a New York-i levegőből. Nem fogj uk viszontlátni többé, sohase fogjuk újra látni a Fifth Avenue-t, és a Guggenheimet, a Trump Towert, a kis jégpályát a Rockefeller Centerben. Elintéztük a repülőirodát, azután beültünk egy búcsúkávéra, és megszámoltuk a vagyonunkat. Martinnál vendégek leszünk, kosztra és kvártélyra (akkor még nem is álmodtuk, hogy milyen szuper ellátásra és szuper kvártélyra, ananásszal, mangóval és hajókázással a Rio Negrón) - és a kétszer kétszáznyolcvan dollárunkból még kétszázötven megvolt. (Mármint összesen kétszázötven.) És akkor bevallottam Andrisnak a vágyamat. Három hete forgatom a fejemben, azért takarékoskodtam, azért mondtam, hogy menjünk inkább gyalog, hogy nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, csakhogy minél több maradjon. Venni akartam Zsókának egy videót. Soha, semmi másra nem mondta, hogy szeretné, semmi másra nem mondta hogy örülne neki. István nem akarja, hogy megvegyék, de mi odaadjuk! Hideg, téli vasárnap délelőttön le fog ülni a készülék elé, megnézi a legkedvesebb filmjeit, és ránk fog gondolni, a testvéri szeretetre. Meg tudjuk venni, százkilencven dollárért hirdetik, ennyire futja, ez olyan meglepetés volna, Andris, vegyük meg. Andris egy percig gondolkozott. Ahogy jónak látod. Bár elég kalandos így tovább utazni, összesen hatvan dollárunk marad. Azon a szörnyű éjszakán Andris azt mondta: Ne hagyd magára Ágnest. Aludj ma nála. Sokáig nem feküdtünk le. A nagy, ovális asztal mellett ültünk. Az asztalra téve ott volt a harminc dolláros csekk, amit holnap Ági vissza fog küldeni. A bútorok súlyosakká váltak és pattogtak. A csillár fénye megfakult. És akkor Ági váratlanul megszólalt: - Soha nem fogom elfelejteni neked. - Mit? - akadt el a lélegzetem.

Milyen bűnömet, milyen árulásomat, milyen szemrehányásra, milyen fájdalomkitörésre számíthatok? - A kenyeret nem fogom elfelejteni - hajtotta le a fejét Ági. - Odaadtad nekem a kenyeredet. A kenyér! A furcsa az, hogy valahonnan, tudatom legmélyéből azonnal felbukkant a kép, hogy én sem felejtettem el, pedig azt hittem, hogy már régen elmerült Akkor már nagyon fáztunk a raktárban. Én minden éjszaka azt álmodtam, hogy zsírt eszem nagy dunsztosüvegből, evőkanállal. Már túl voltunk az éhezésnek azon a fokán, amikor paprikás krumpliról és mákos tésztáról beszél az ember. Félig megfagyva, csonttá soványodva, álmomban a védő zsírt akartam visszaszerezni. Kenyerünk már elfogyott, negyedik napja, hogy Pállné nem tudott újat felcsempészni. És amikor végre megjött, egy kétkilós kenyeret hozott. Sajnos, csak ennyi van most, próbálják beosztani négy-öt napra. Tíz embernek! Édesanyánk aggályosan mérte ki a kenyeret. Ági kapott elsőnek, mert ő volt a soros őrségen. Fogta az öt-dekányi kenyerét és a hosszú spárgát, és kivonult az előtérbe. Megkaptam én is a kenyeremet. - Leváltom Ágit - mondtam, de nem jóságból, nyugodtabb voltam, nagyobb biztonságban éreztem magamat, talán még fontosabbnak is, amikor őrködtem. Megfogtam parányi kenyéradagomat, és kimentem Ági után. Ő már megette a kenyerét. Szótlanul átadta a spárgát, és ránézett a kenyeremre. Semmit sem szólt, csak ránézett, úgy, ahogy elérhetetlen kincseket néz az ember, ahogy én most visszanézek Manhattanre, ahogy egész testét betöltötte a sóvárgás, ugyanakkor szemérmesen elkapta a tekintetét, nehogy én azt higgyem, világért sem... - Edd meg - mondtam Áginak. Nem, dehogyis. Edd meg, kérlek, nekem igazán nem kell. És valóban nem kellett. Amíg lassan utánanyúlt, amíg a falat kenyeret szétmorzsolta a szájában, nekem jobb érzés volt, mintha magam ettem volna. Az arca kipirult a váratlan gyönyörűségtől, a mennyből hullott kenyérdarabtól. Lehet, hogy ennyi kellett, hogy megmentse az éhhaláltól, hogy legyen ereje kibírni azt a napot, meg a másikat, meg a következőt... Átvettem tőle az őrséget, és úgy éreztem, hogy csaló vagyok. Az önfeláldozó, jóságos testvér, pedig nem voltam az. Egyszerűen: nem volt nekem fontos az a kenyér, nem kellett, hogy az éhségemet csillapítsa. Nem lettem éhesebb, nem bántam meg, nem volt lemondás. Megsimogattam volna Ági arcát, de addigra már bement a terembe. Most viszont úgy éreztem, hogy adunk valamit. Erőnkön felül. Tudatosan. A kedves, jó testvér. Örömmel. Örömet. Előre élveztem Zsófi tekintetét. Hát mégiscsak tudunk valamit ajándékozni mi is. Az újságokban láttuk Crazy Joe oldalas hirdetéseit. I'm Crazy. Én megőrültem! - hangzott a hirdetés. - Megőrültem. Tönkre fogok menni. Szinte

ingyen adom a tévéket, magnókat, videókat. A gyermekeimnek nem marad tejbekására ettől az olcsóságtól! Használja ki, hogy bolond vagyok! Vásároljon még ma! Joe bácsi azért nem lehetett olyan nagyon bolond. Hatalmas áruháza (áruházainak egyike) tömve volt vevőkkel. Százkilencven dollár egy videó. Nálunk tízszer annyiba kerül. Kerülne. Ha volna. Persze az a bizonyos százkilencven dolláros videó a legolcsóbb. Van kétszázért, háromszázért. Mi persze nem értünk hozzá. Egy segédhez fordulunk, és nagyon azt akartuk, hogy a segéd őszintén ajánlja, remek vétel, ez a cég reklámja, csak azért olyan olcsó, hogy a kedves vevő ezentúl mindig idejöjjön, máris bemutatja, bekapcsolja. A legújabb típus, VHS rendszerű, szuper jó, két üres kazettát is adnak hozzá. Kassza, százkilencven dollár, parancsoljanak, legyen máskor is szerencsénk. Haza kellett sietnünk. Még csomagolni is kellett, méghozzá gyorsan, mert tiszteletünkre Zsóka családi búcsúvacsorát rendezett. Mára virradóra le se feküdt, hatféle süteményt sütött, mert Marianna csak az eprest szereti, Tomi csak a csokoládét, Lilly a banánost. Jóságos ég, emlékszel, milyen boldogok voltunk, hogy örültünk egy szelet lekváros kenyérnek is. Persze, ami volt, az volt, ez Amerika. Sylvia a múltkor ledobta magát a földre, mert a zoknija kékjének árnyalata nem volt pontosan olyan, mint a kék blúzáé. Utolsó percben értünk haza a nagy csomaggal. Zsóka nem kérdezte meg, hogy mit cipelünk, biztosan vettünk magunknak valamit. Lehet, hogy ha akkor, mind járt az ajtóban, amikor még nem voltak ott a vendégek, csak átölelem, és megcsókoltam volna Zsókát, nézd, kistestvér, ez a tied. De nem, én megint hülyeséget csináltam, amikor együtt volt már a vendégsereg, Julika, Palkó, a hat unoka, Péterék családostul, akkor támadt az a zseniális ötletem, hogy letegyem a videót a living-roomban, a tévé állványa alá. Mi ez? - nézett oda Zsóka. Neked - mondtam ünnepélyesen. - Hogy ha vasárnap délelőtt a kedvenc filmedet akarod nézni, legyen egy videód. István elvörösödött. Nincs szükségünk arra, hogy Zsókának ti vegyetek videót. Ha kell neki, vesz magának, és olyat, amilyet akar. - Nem kell a szeretetet és a vendégséget megfizetni - és Zsóka elsírta magát. A helyzet visszájára fordult. Nevetségessé váltam. Hogyhogy megfizetni? Ki akarta a vendégszeretetüket megfizetni? Hogy lehet azt dollárban kifejezni? Hiszen a Kennedyről behozni minket, és a repülőtérre visszavinni, többe kerül, mint ez az átkozott masina. Örömet akartam adni, mit tegyek, ha nyomorultul semmi mást nem tudok adni. - Zsóka megsütötte a kedvenc süteményemet, éjszaka a fiókból kilopta a szennyes fehérneműnket, és hajnalra kimosta, Zsóka tiszta ágyat húzott, és mielőtt munkába ment, kifacsarta nekünk a

narancsot és a grape-fruitot, és odatett egy cédulát: Jó reggelt, jó étvágyat. De mit tudok adni én? A Hatszáz Magyar Dal se kellett. - Vigyétek vissza az üzletbe. Huszonnégy órán belül visszaveszik. Palkó vállalkozott, kocsiján bevitt minket Manhattanbe (ugye, mégis viszontláttuk Manhattant) - Crazy Joe üzletébe. Hosszas vita és alkudozás után (külföldiek vagyunk, hülyék vagyunk, nem ezt akartuk venni, holnap elutazunk) visszavették a videót, harmincszázalékos levonással. Crazy Joe mégsem olyan ütődött. Kifelé menet az eladók egyáltalán nem köszöntek. Másnap délelőtt Palkó kocsiján mentünk ki a Kennedyre. Zsóka jött velünk és Palkó három csemetéje, Freddy, Sylvia és Tommy. Akkora kocsija van Palkónak, mint egy csatahajó. Elfér benne nyolc ember is. András és Palkó lecipelték a csomagokat. Zsófi a fürdőszobában volt, én csak körbemászkáltam a lakást, amit soha többé nem fogok látni. A konyhában megpillantottam a szemeteszsákot. Azt a nagy, szürke műanyag zsákot, amit Zsóka minden reggel háromnegyed hatkor lecipel, mielőtt a vonathoz megy. A szokottnál sokkal súlyosabb volt a zsák, tele a tegnap esti vacsora maradványaival, tejesdobozokkal, csonttal és a hatalmas gyümölcssaláta emlékeivel, töméntelen sárga- és görögdinnyehéjjal. Éppen annyi időm van, hogy ezt a néhány lépcsőn levigyem, elvigyem a ház mögötti szeméttárolóba. Legalább ezt ne találja itt Zsóka. Gyorsan bekötöttem a zsák száját, elindultam vele a lépcsőn. Nem tudom, hogy láthatta meg István. Mellettem termett, kiragadta kezemből a zsákot. - Mi közöd hozzá? Tényleg? Mi közöm volt ehhez? Én itt hat hétig élősködtem, nyaraltam, New Yorkban csatangoltam, ettem, ittam, az ágyneműt piszkítottam. Most tovább utazom Martinhoz, megint vendégségbe. Zsókának húsz év alatt négy szabadnapja volt, amikor a bostoni kórházban feküdt. Húsz év, hétezerháromszáz lecipelt szemeteszsák, mi közöm ehhez az egyetlenegyhez? Visszalökte a zsákot a konyhába. Útközben az autóban Andris és Palkó az autómárkákról beszélgetett. A három gyerek csicsergett, valami kiszámolóst, meg tenyeret összecsapós mondókát énekeltek, hosszú strófákat a haszontalan tiniről, akivel rengeteg trouble van. Zsókával szótlanul ültünk. Eltelt a hat hét, és nem tudtunk beszélni egymással. Amikor be kellett szállni a gépbe, egy pillanatra átöleltük egymást. Zsófi a tenyerembe nyomott egy borítékot. Csak a gépen olvasd el. Egy cédula volt benne: Látjuk még egymást? Szeretlek. - És egy rózsa. Először azt hittem, hogy eleven virág, olyan élethűek voltak a piros szirmok, a levelek, még a szárán a tövisek is.

Abból a tüskéből futott egy az ujjamba, amikor a sírra tettem. A fehér árkádok között állították fel a hatalmas nyársat. A zöld gyepre hosszú asztalokat állítottak, és körös-körül legalább harminc színes széket. A virágos gyümölcsmintás színes asztalterítőn gyönyörű salátás- és gyümölcsöstálak sorakoztak. Néger szolgálók hozták az ananásszal, mangóval, papayával, dinnyével teli tálakat, néger fiúk a jeges vödröket az itallal. Joy kormányozza a salátakészítést. Dan, a legidősebb fiú nagyon kedves, érettségire készülő, szemüveges fiatalember – nagy szakértelemmel kezelte a magnókazettákat. - Szép itt? - kérdezte Martin. - Gyönyörű. - Majd meglátjátok, ha izzani kezd a szén. A trópusi éjszaka átmenet nélkül zuhant a tájra. Az előbb még láttuk a színes mintás terítőt, a virágfüzéreket, a tálakat és késeket, villákat, azután egyszerre koromsötét lett, csak az öklömnyi gyémántcsillagok és a furcsa, narancsszínű hold ragyogott odafenn. A dzsungel különös rikoltásai és kiáltozásai okoztak szívdobogást, és a hatalmas sütőben felparázslott a faszén. - Szép itt? - kérdezte újra Martin. - Mint a mesében. - Ne menjetek haza. Elnevettem magam. - Ezt meg hogy képzeled? - Komolyan mondom, Kati. Mindenetek megvolna. Alapítanék egy könyvkiadót, kiadnám a regényeket spanyolul, meg angolul. Nevettem. Nem tréfálok. Halálosan komoly. Meddig élhetek operált koronáriáimmal? Én sose juthatok el Érsekújvárosba. De ha itt vagytok... egy darab gyerekkor... amíg élek. Veszek nektek egy farmot... utazhattok. A hajómon elmegyünk a Bermudákra... Nem is tudod, mennyi érdekes dolog van itt. Elviszlek a katonai repülőtérre, ahonnan mindennap száz és száz embert elvisznek a dzsungelben levő szülőfalujába. Nincs is nevük azoknak a faluknak. Megnézhetnétek egy igazi indió települést. Micsoda téma két írónak. Döntsetek, kérlek, maradjatok itt. Köszönöm, kedves vagy. Holnap hazamegyünk. Mid van neked otthon? Hogy érted ezt? Vagyonod? Szép házad, pénzed, értéked? A világon semmi. Egy kétszobás bérlakásban lakunk, és van egy öreg Ladánk. Nagyon híresek vagytok? Ugyan. Gondtalanul élhetnétek, bankbetétet kaptok. - Egész komolyan beszélt és egyre izgatottabban. - Itt minden megvan... amiről csak álmodhattok... a világon minden. Ilyet se ajánlanak kétszer az embernek. Végignyúltam a színes nyugágyon, mélyet lélegeztem a méz-, orchidea-, rózsaillatú levegőből, néztem a Dél Keresztjét, hallgattam Cole Porter zenéjét, bámultam a

felizzó parazsat, az irreális jólétet, igen, az Ezeregyéjszakát, és Martin szemében a kínzó vágyakozást. Nem maradhatunk itt - mert... mert itt nem terem egres. Micsoda? - bámult rám. - Egres? Ó, egres. I... istenem. .. az a zöld, apró, ami olyan savanyú... nagymama kertjében, a kerítés mellett voltak... nagyon szúrós bokrok. Egres. Úristen. Negyvenöt éve nem hallottam ezt a szót. Hát... hánykor indul a gépetek? - Martin, mintha elfelejtenéd, hogy házigazda vagy - mondta Joy kis szemrehányással. - Nem, nem, dehogyis... csak elbeszélgettünk Katival. - És Martin felugrott, körbejárt a palackokkal, italt töltött, mindenkire rámosolygott. Koccintottunk mindenki egészségére, Dan érettségijére, szerencsés halászatra, a visszatérésünkre. Egy csapat néger fiú jött, óriási húsdarabokat cipeltek. Mögöttük sovány férfi jött, kezével mutatta, hogyan helyezzék a faszénre a húsdarabokat. Odalépett a rostsütőhöz, a parázs fölé hajolt. A vöröslő, derengő fény megvilágította az arcát. - Alvarez – kiáltotta Martin -, nem láttalak három napja. - Mindjárt jövök, főnök - kiáltotta vissza, és a húst eligazította a nyárson. A hangja... megdermedt bennem a vér. A hang... ezt a hangot... Don Jesus Alvarez do Bahia rábízta a nyársat a néger fiúkra, és felénk közeledett. Jóságos isten... az arcát most már jól láttam a faszénparázs hunyorgó fényében, vörös fény tükröződött az arcán, pokoli vörös fény, a szakálla új volt és ismeretlen, de előreugró orra és parázsként szikrázó, szúrós, fekete szeme... Megfordult velem a világ. Alvarez is rám bámult, és harminc év távlatából megismert. Vérhullám borította el az agyamat. Ott állt előttem Bárkány elvtárs, fiatal életem megkeserítője, kínzója, ocsmány, mocskos... nem igaz... Szólni, mozdulni sem tudtam a meglepetéstől és a gyűlölettől. Bárkány egy lépést hátrált, és úgy bámult, mintha kísértetet látna, és olyan rémület volt a szemében, nem, ilyen gyáva rettenetet még senki szemében sem láttam. A virágillatba keveredett a sülő birkacomb illata, a fűszerek, az éjszaka szépségei. - Gyere, igyál egy pohár narancslét, hadd mutassalak be, Alvarez - mondta Martin gyanútlanul és kissé csodálkozva, hogy Bárkány nem mozdul előre. - Neeeem... - üvöltött fel Bárkány, nem is emberi hörgéssel, és sarkon fordult, és rohant a hátsó kert felé. - Irgalmas isten... mit csinálsz - üvöltött Martin és utánarohant. - Szabadon vannak a kutyák... a dobermanok... Lex, vissza... Jim vissza... Ünnepeink jellege kissé megváltozott, amióta Ági és Géza együvé tartoznak. Divatba jöttek a névnapok. Ági neve napja, Géza névnapja, a sógor névnapja, az ángyikám keresztanyjának a névnapja, a kollégák nevenapja. És

mindez természetesen alapos ivászatot jelent. Rumpuncsok meg szörnyű vacak koktélok, francia konyakok és lengyel vodka. Az újsütetű rokonság mindent megiszik, ami a-val kezdődik. A népünnepélyekre Andris is, én is persze hivatalosak vagyunk. Mi olyan társasághoz szoktunk, ahol egy csésze kávé mellett vitatkozunk a világ dolgairól. (Néha még mindig azt képzeljük, hogy megválthatjuk a világot, néha még mindig azt képzeljük, hogy valaki kíváncsi a véleményünkre meg a regényeinkre), és megvitatunk egy új filmet, vagy egy új amerikai vagy szovjet regényt, a Valóság, vagy a HVG egyik cikkét, és utána hazamegyünk, és egyáltalán nem dobog hangosabban a szívünk, ha a sarkon leheltet a rendőr. Áginál és Gézánál a családi összejöveteleken szemmel láthatóan apad az üvegekben a bor és a vodka és a konyak, azzal párhuzamosan emelkedik a hangulat és a decibel. Nagy vállveregetések, hangos „hallgasd meg, édesapám, megiszol rá egy erős kávét, nem árt az a reflexeidnek, én akkor vezetek jól, ha van bennem két deci". Szóval, megint valakinek a névnapja volt, én illendően vittem a martinit, Andris a csokor rózsát. A társaság teljes népi egységet mutatott. Volt téesztag, egyetemi tanár, gebines kocsmavezető, egy alföldi tanító is volt, úgy józanul és külön-külön kedves és kellemes emberek, csak most már nem voltak józanok. A fiatal egyetemi tanárt piszkálták, hogy a gyomorfekély az nem kifogás, az sem, hogy autóval jött. Olyan nincs, hogy valaki ne koccintson a szépséges háziasszony egészségére. - Nem baj, professzor, itt jön két védelmeződ - kiáltott Ági. - Andriska nem iszik, mert kocsit vezet, Katika nem iszik, mert csak, üljetek csak egy sarokba, és a prof majd elmeséli, hogy miért fog Nobel-díjat kapni. Bemutatkoztunk, és leültünk egy sarokba. Megvetése jeléül a házigazda elénk tett egy üveg erdei szederszörpöt. - Mi az a nagy tudományos felfedezése? - Nem az enyém - mosolygott -, csak említettem nekik, hogy izgalmas megfigyelése a tudománynak... én tudniillik neurológus vagyok. Létezik egy szemöldökfelrántó reflex... nézzétek, így... - és mutatta hirtelen felfelé ránduló szemöldökét. - Ez a reflex a világ minden emberénél megvan, az újszülötteknél is. Pontosan így reagál a hirtelen fényre, hangra minden kis csecsemő. Még a vak gyerekek is. És ugyanez a reflex megvan a bantu négereknél, a szingalézeknél, az eszkimóknál. .. ez valami nagyszerű, ez bizonyítja az emberi faj egységét... - Miket beszélsz, te Kolos? - jött oda hozzánk tulipiros arccal az egyik rokon. - Te már megint azt meséled, hogy a barna bőrű új magyarok, meg én például miben vagyunk egyformák? - Mondhatnám, mindenben - felelte a tanár. - De a szemöldökfelrántó reflexben biztosan.

- Hogy én meg a csávók? Mert ilyen emberek vannak, akik ilyeneket hirdetnek. Aztán elszemtelenednek, tizenöt gyerek után szedik fel a gyest, és lopnak követlek alássan. Találj egy pontot a földkerekségen, ahol nem köpnek arcul, mert magyar vagy, mert szingaléz vagy, mert berber vagy, mert mandinka törzsbeli vagy, mert olasz vagy, mert zsidó vagy, mert indián vagy, mert hottentotta vagy, mert cigány vagy. - És ez a világon a legcsodálatosabb hely - mondta barátunk. - Ez az Ausztrália. Itt azután nincs különbség ausztrál és ausztrál között. Itt aki két hete bevándorolt ide, az már ausztrál, már honfitárs, már mate, bajtárs, akit befogadtak. (No, kérdezném, azért előbb az abokat, a bennszülötteket ki kellett irtani egy szálig, nem?) De hát nem kérdezek semmit, elhiszem, nagyszerű, hála istennek, hogy ilyen pont is van a világon. Megérkezünk egy elegáns klub elé, ahová volt-magyar-most-ausztrál barátunk vendégül hívott. Mielőtt belépnénk a hallba, hozzánk fordul: - Itt, a klubban, kérlek, beszéljünk angolul, tudjátok, mégis... Valami furcsa van a szobán. Te, tényleg. Hová lett innen a kelimterítő? Á, kidobtam. Ócska volt. Géza nem szerette. - Nagytakarítást csináltam, kiselejteztem a fél évszázados lomokat. Tényleg, Kati, nem akarsz valami emléket? Édesapa karóráját? Anyuka láncát? Vigyél el, amit akarsz. Köszönöm, nem kérek semmit. De azután meggondolom magamat. Ági, emlékszel, volt édesapának egy kopott kis műbőr aktatáskája, amit úgy szeretett. Ha még megvan, kérlek, add nekem. Tessék. De vannak benne valami régi papírok. Hazaviszem a kis barna táskát. Elképzelem apám kezét, ahogy a csatot kinyitotta, elképzelem, ahogy esőben, hóban hóna alá szorította. Kinyitom. Fényképek hullanak ki belőle. Anyám képe. A mi gyerekkori képeink. Meg néhány levél. Szüleimnek egymáshoz írott levelei. Nem akarom elolvasni, az ő titkuk maradjon, hogy mit írtak benne. Összecsukom az iratokat, visszacsúsztatom a táskába. Amikor bekapcsolnám, kis papírdarabok hullanak ki. Egy széttépett irkalap szeletei. Öt kis cédulán elmosódott ceruzaírás. Együtt. Együtt. Együtt. Együtt. Együtt. Budapest, 1981-1987