Fa Nandor a Szent Jupat 700 Napja

NNCL1423-50Ev2.0

Fa Nándor

A Szent Jupát 700 napja

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

FA NÁNDOR, 1988

Ajánlom ezt a könyvet a Hélia Társaságnak, amely akkor állt mellénk - anyagi és erkölcsi támaszt nyújtva –, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt: indulás előtt és nehéz pillanatainkban.

l

Ez a reggel nem hasonlít a tengereken és óceánokon töltött reggeleink egyikéhez sem. Volt, amikor derűs napfelkeltével köszöntött ránk a virradat, volt, amikor a kajütablakon hajnali jégeső kopogtatott ébresztőt a bent alvónak, míg a kormányállásban ügyeletes csuklyáját mélyen fejébe húzva próbálta óvni égő szemeit a felcsapódó hullámok vízsörétjei ellen. Ezen a reggelen, 1987. szeptember 12-re virradóra azonban más szelek fújnak, s mintha a nap is másképpen emelkedne a Rijekai-öböl párás vize fölé. Tükörsima tengeren áll a hajó, mi pedig a fedélzetről figyeljük azt a sötét csíkot, amely az Isztriai-félsziget irányából közeleg felénk. Sem a hegyek mögül lezúduló hóra, sem a keleties jugo nem jöhet arról; csak a csendben meginduló parti szél borzolja az Adria hullámait. Arcomon érzem a szél hűvös érintését, s mikor megzizzennek a fedélzetre eresztett vitorlák, szinte automatikusan tesszük, amit kell. Elöl az árbocnál Józsi kezében surran a felhúzókötél, magam pedig a kormánynál lassan a távoli part felé fordítom a Szent Jupát orrát. Arrafelé, amerre Opatija kikötőjét sejtjük. Figyeljük, mikor bukkan fel a párából a szárazföld, de azt hiszem, egyikünk szeme sem azt látja most, amit néz. Két évvel ezelőtt is a fedélzetről szemléltük a Rijekai-öböl tengeri táját, a távolodó partot. A Föld körüli út első mérföldjeit tettük meg akkor, az önbizalom és a szorongás vegyes érzésével gondolva az előttünk álló útra. Hetvenezer kilométer. Felfoghatatlan távolság volt ez akkor számunkra, s a felkészülés éveiben bármily sokszor néztük is át a térképeken minden mérföldjét. Tengereken és óceánokon keresztül jelöltük ki ezeket a mérföldeket, s a világot körülölelő útvonal megtervezése éppoly izgalmas feladat volt, mint azoknak a pillanatoknak az elképzelése, amikor a kis hajó fedélzetéről először lépünk majd Afrika, Ausztrália és Dél-Amerika földjére... Keveset sejtettünk még abból, ami ránk várt, fantáziánkat messze meghaladta a hosszú tengeri utazások és a szárazföldi kalandozások felejthetetlenül szép és kegyetlen élményeinek átélt és túlélt valósága. Kusza emlékhalmazként maradt meg bennünk két év minden eseménye, alighanem hónapoknak kell eltelniük, amíg rendszerezni tudjuk majd emlékeinket. Szikár összegzést csak a hajónaplóban rögzített számok adnak: a Szent Jupáttal 70 ezer kilométert vitorlázva megkerültük a Földet, kikötöttünk 12 országban, 295 napot töltöttünk a vízen, 716 napot úton, a mai a 717. – újra Opatija előtt... Miközben a hajó kopott vitorláit lassan északnyugati irányban dagasztja a szél, egyre sűrűbben pillantok az órámra. Pontosak leszünk. Hónapokkal ezelőtt jeleztük az itthoniaknak érkezésünk időpontját, s hónapok óta küszködünk vízzel, széllel, hogy napra, órára, percre pontosan simuljon majd hajónk a móló kőfala mellé. Június 25-én indultunk Rio de Janeiróból – immár hazafelé. Hazafelé... Brazília óta ízlelgettük a szót, melengettük magunkban a gondolatot, hogy ez az utolsó néhány ezer mérföld már valóban hazafelé vezet. Felszabadult örömmel álltunk a kormány mögött, amikor jó szél hajtotta a hajót, s dühösek voltunk, amikor szélcsend késztetett veszteglésre. Hazafelé jöttünk... Negyvenhárom nap alatt szinte keresztülrohantunk az Atlanti-óceánon, s a kísérteties következetességgel mindig szembeérkező légáramlatok miatt újabb egy hónapon át

végigkínlódtuk az utat a Földközi-tengeren és az Adrián. Június 25. óta mindössze hat napot töltöttünk szárazföldön, akkor is türelmetlen sietséggel intézve dolgainkat egy-egy kikötőben. A várakozásteli feszültségnél azonban jobban éreztük már az idegeinket és a testünk minden porcikáját zsibbasztó fáradtságot. A két és fél hónapi óceáni, majd tengeri menet, az éjjel-nappali örökös készenlét állapota, a napi alig néhány órás, ájulásszerű alvás, minden megszokottsága mellett, önmagában is megviselte fizikai és lelki állapotunkat, az utolsó hetekben azonban mintha a két év minden fáradtsága összesűrűsödött volna bennünk. Nem két vidám fickó hajózott a tengereken, hanem két kimerült ember, akik napi huszonnégy órában álltak a kormány mögött, húzták a kötelet, igazgattak a vitorlán, mérték az égitestek magasságát, és csak akkor voltak boldogok, amikor a hajó nekilódulva, gyorsan hagyta maga mögött a fogyni nem akaró mérföldeket. Hazafelé jöttünk... Tükör, azt hiszem, hónapok óta nem volt a kezünkben, most mégis kíváncsi lettem volna, milyen arccal is néznek majd szembe, akik ott várnak ránk a parton. Lassan szakállá sarjadó borosta, a két év alatt megritkuló haj, fáradtan pillogó szemek... Talán jobb lenne frissebbnek látszani, talán a kajüt mélyéről elegánsabb öltözéket is előkaparhattam volna a kifakult rövidnadrágnál. De az nem volna az igazi, nem volna őszinte. Nem ilyenek vagyunk, nem ilyen volt az út, s nem ilyen a hajó sem. Az ám, a hajó. Hajnalban néhány vödör vizet löttyintettünk a fedélzetre, nem túl nagy meggyőződéssel, mert tisztább lehet ugyan, de fényesebb nem. A kormány mellől kinézek a hajó oldalára; már kívülről sem a régi a jó öreg Szent Jupát. Egykori narancssárga testét foltos fakóvá szítta a Nap, színét lemosták sok tenger hullámai. Nekünk, persze, így szép, s talán másoknak is így tetszik majd. Marad még a kajüt, életünk néhány négyzetméteres tere. Itt volna még esély, hogy legalább az utóbbi napok rendetlenségeit eltüntetve, elfogadható küllemet adjunk otthonunknak. A szélkormány gondjaira bízom a hajót, s már indulok is lefelé. Józsi hasonló gondolatra juthatott, mert immár ketten téblábolunk az asztal és a konyha körül. Szemetesvödörbe kerül néhány üres konzervdoboz – hány századik már a két év során –, felhörpintjük maradék reggeli kávénkat, amely brazil nesskávéból készült, felöntve egy kis jugoszláv tejjel, s megédesítve kevés argentin cukorral. A különböző tárgyak nemzetközi serege vesz körül bennünket a fogkrémtől a dugóhúzóig, ebben most vendégváró szép rendet teremteni, reménytelen feladat. Azért helyére teszünk egy-két dolgot, elmosogatunk egy-két edényt, és két év óta először, gondosan élére hajtogatjuk ágyunkon a takarókat... Ezzel aztán fel is adjuk. Indulnék vissza a kormányhoz, amikor meghallom rádiókészülékünk halk sercegését. Hajnalban kapcsolhattuk be a megszokott mozdulattal, s eszembe sem jutott: teljesen feleslegesen. Már nincs, akit hívjunk, és nincs, aki hívhatna bennünket. A Föld körüli út utolsó mérföldjeiről nem készül beszámoló. Az utazásunkat figyelemmel kísérő rádióamatőr-csapat sok tagja talán már ott áll a mólónál. Kik lesznek ott, kikkel örülhetünk majd együtt a régen várt viszontlátásnak? Vajon sokan lesznek? Akik fogadásunkat szervezték, nem árultak el erről semmit, azt mondták: meglepetés. Ez legalábbis sejtetni engedi, hogy többen lesznek, mint 1985 szeptemberében, amikor barátaink maroknyi csapatától vettünk búcsút... Egy-két óra múlva minden kiderül. Egyvalaki biztosan eljön, rádión értesítettek róla, s a hír megdobogtatta a szívem. Székesfehérvári kis, kertes házából Opatijáig, édesanyám élete leghosszabb külföldi útját

tette meg, hogy első legyen, aki köszönti fiát. Talán ott áll már a parton, ő, aki hetvenegy évesen először látja meg a tengert. Elfoglalnának gondolataink, de hajózni is kell. A párából tőlünk balra nagy személyszállító hajó körvonalai rajzolódnak ki. Nyilván valamelyik sziget felé tart, igyekeznünk kell, ha nem akarunk útjába kerülni. A leálló szélben motort indítunk, megkezdjük a kitérést. A jugoszláv személyszállító azonban láthatólag fordul velünk, s most már egyenesen felénk tart. Kitérnénk oldalt, de az egyre gyorsabban közelgő nagyhajó megint csak irányunkba kerül. Különös lenne, ha éppen az utolsó mérföldeken keverednénk valamilyen kalamajkába. Tekerném el a kormányt, amikor a lassító, s oldalát felénk mutató hajón megpillantom a rengeteg embert. Lehetnek vagy háromszázan a fedélzeten, mindenki a korlátoknál tolong. A hajó oldalán megpillantjuk a magyar zászlót, s ekkor már látjuk az integető kezeket is, halljuk az éljenzést és halljuk a kórust: „Szép volt, fiúk!..." A meglepetés kábulatában még működnek annyira reflexeink, hogy leállítsuk vitorlásunkat, aztán nem is tudjuk pontosan, mi történik velünk. Talán percekig vagy csak másodpercekig állunk földbe gyökerezett lábbal, boldog révületben. Közben megelevenedik körülöttünk a tenger. Érkezik még egy nagyhajó, majd még egy, ünneplőkkel zsúfoltan, ünnepi lobogókkal. S jönnek a többiek is. Kicsi és még kisebb hajókkal, zászlókkal, integető emberekkel. Mit tettünk, és mit is értünk el mi ketten, akiknek tiszteletére ott és akkor, 1987. szeptember 12-én ezrek jöttek el ünnepelni, és akik azóta is lépten-nyomon érezzük a felénk áradó szeretetet és megbecsülést? Ki voltam, mivé váltam én magam, akit máig zavarba ejt a közszeretet megnyilvánulása? Életutam kezdete kevéssé volt elismerésre méltó. Nem dobtak ki az általános iskolából, bár erre kellő számú okot szolgáltattam. Sokszor megbuktam, többnyire matekból és a nyelvi tárgyakból, amiből kitűnik, hogy sem a reál, sem a humán érdeklődés nem feszegette túlzottan a csibészségekre fogékony agyamat. A szédelgés, az ide-oda sodródás, a csavargás állapotában nem volt túl széles az a határ, amely hülyegyerek voltomat a kiskorú bűnöző magatartásától elválasztotta volna. A személyiségemet és életmódomat meghatározó fordulat csak lassan következett be. Minden, ami ezzel kapcsolatos, a sporttal függött össze. Az első sportág, amellyel már tizenegy éves koromban megismerkedtem, a birkózás volt. Miért éppen a birkózással kezdtem? Sajátos oka volt. Apám – egy méter kilencven centi magas, száztíz kilós, színizom ember – hitt a testi fenyítés hasznosságában, s ezt három bátyám hamar eltanulta tőle. Elhatároztam, magam is megerősödöm, és jön majd a törlesztés szörnyű időszaka. Ehelyett jött a sport máig tartó korszaka, amely teljesen meghatározta életemet. Idővel felébredt a tudás iránti vágyam is, végeztem néhány iskolát, a legfontosabbnak mégis azt tartom, amire az ÉLET tanított, és amit a SPORT sajtolt belém tonnás érveivel. Tizenhét éves voltam, amikor a kajak-kenu sporthoz pártoltam. Otthonunk a Velencei-tó volt, jártuk a Dunát és a Tiszát, jártunk minden olyan vízen, ahol csak versenyezni lehetett. Ziháló tüdővel gyűjtöttük a kilométereket, hajtottunk az eredményekért. A sport célt adott az életemnek, és eljutottam odáig, hogy soha, egy pillanatra se mérlegeljem, megéri-e az egyre nagyobb áldozatokat? Megismertem, milyen érzés, amikor az emberben bíznak, amikor kialakul önbizalma, önfegyelme, amikor képessé válik arra, hogy kudarcai – ha mély lelki válságokat okoznak

is – ne roppantsák össze, hanem újabb erőfeszítésekre késztessék. Nem voltak ezek könnyű leckék. Mégis a magas szintű versenysport önkínzással határos követelményeit valahogy természetesnek és magától értetődőnek vettük. Gyakran értetlenül nézem azokat a srácokat, akiket már sportoló pályafutásuk kezdetén visszariasztanak a nehezebb követelmények, és akik már azelőtt lemondanak a feladatok teljesítéséről, az eredmények eléréséről, mielőtt még legalább megpróbálták volna teljes szellemi és fizikai képességeiket mozgósítani a cél érdekében. Szenvedni lehet, feladni nem – én ezt tanultam meg a kajakkenu sportban. Az anyagiak soha nem érdekeltek, csak annyiban, amennyiben valamilyen, számomra fontos cél szolgálatába tudtam ezeket állítani. Soha nem akartam vagyont szerezni, és ezt sikerült is elérnem. Amikor a székesfehérvári KÖFÉM kajak-kenu szakosztályához kerültem, a gyárban kaptam munkát. Daruszerelő voltam, de ezt a munkát nem szerettem, s nem is nagyon értettem hozzá. Kollégáim maximális jóindulattal viseltettek irántam, megértették és értékelték is, hogy számomra a sport a mindenekfelett való, arra azonban joggal és gondosan ügyeltek, hogy fizetésem a munkám arányában alakuljon, így aztán volt olyan hónap, amikor csak ötszáz forint került a borítékba. Nem a pénz izgatott, inkább a helyzet lehetetlensége. Végül Józsi bácsi, a művezető oldotta meg a dolgot. – Nézze, Nándi – mondta egy nap. – Mi nagyra tartjuk a maga megszállottságát és eredményeit, de ettől még egy fillér hasznát sem látjuk annak, hogy itt van. Ez nekünk sem jó, magának sem. Van egy javaslatom. Nincs takarítónk a műhelyben, vállalja el. Engem nem érdekel, mikor jön be, és mikor megy el, de délután kettőkor rend és tisztaság legyen a műhelyben. Megegyeztünk. S attól kezdve, amíg Agárdra nem kerültem hajóépítőnek, a műhelyben én voltam a szemetes. A sportban eltöltött évek közben azonban új szerelem született, s ez már nemcsak a hajózáshoz, hanem a hajókhoz is fűződött. Hajóépítő ugyanúgy lettem, mint kajakkenulapát-készítő. Nem volt lapátom, hát csináltam egyet. Aztán nem volt hajóm, csak egy öreg, rozoga teknő, csináltam azt is. A KÖFÉM agárdi telepén először csak kisegítő voltam egy nyugdíjas öregúr mellett, később azonban egyre több önálló munkát végeztem. Építettem finn-dinghyket, kalózokat. Megragadott a hajók szépsége, szerettem a szerszámokat, az anyagok tapintását. Dolgoztam és kísérleteztem, megkínlódtam minden tapasztalatért. Ritkán fordultam meg a fehérvári szülői házban, nappalaimat és éjszakáimat a munkahelyemen töltöttem, az agárdi sporttelepen. Laktam az öltözőben, ahol a padlóra leterített szivacs volt az ágyam, s amikor az öltözőből szauna lett, átköltöztem a zuhanyozóba. Évekkel később jutottam csak nagyobb komforthoz, amikor a telepen felállítottak egy konténert, és oda beköltözhettem. Az a konténer a lakásom ma is. Néhány négyzetméterére éppen hogy befér egy szekrény, egy ágy és egy kis asztal. Pár lépésre van a parttól, a kikötőtől. Ha kinézek, a Velencei-tavat látom, a mólók mellett ringatózó hajókat, esténként hallom, ahogy a szél csörgeti a felhúzóköteleket az árbocokon. Ez az otthonom. Azok az évek sok más tekintetben is fordulatot hoztak életemben, a sportban. A kenuból átszálltam egy vitorlás hajóra: finn-dinghybe. Az a tűz, amely a kajak-kenu sporthoz kell, lankadni kezdett, de újraéledt a hajózás e másik sportágában. Az egyszemélyes finn-dinghy lett a hajóm, ebben az osztályban próbáltam eredményt elérni. 1980-ban hatodik lettem az országos bajnokságban, 1983-ban, az olimpiát megelőző évben ranglistaelső, és bekerültem

a válogatott keretbe. Itthon és külföldön egymást követték a versenyek. Az edzettségnek, amit még a kajak-kenu sportban szereztem, a vitorlázásban is megmutatkoztak az eredményei. A versenysport volt tehát az, ami embert faragott belőlem. Ennek során ösztönösen igyekeztem úgy fejleszteni magam, hogy fizikailag és szellemileg az eddiginél nagyobb feladat vállalására alkalmas legyek. Sokan kérdezik azóta, hogyan is jutott eszünkbe a Föld megkerülésének gondolata. A rendkívüli ötletek nem születnek rendkívüli körülmények között. Magam először a neves angol vitorlázó, Sir Francis Chichester világ körüli vitorlásútjáról szóló könyv elolvasása után gondolkodtam el azon, milyen nagyszerű lenne hasonló utat bejárni. Ez került szóba abban a beszélgetésben, amelyet 1979 őszén Gál Józsival folytattunk. Józsi sporttársam volt, együtt kajakoztunk – egy ideig egy hajóban –, és akkor is egy csapatban, baráti társaságban maradtunk, amikor én kenuzni kezdtem. Józsi utolsó évét taposta a Műszaki Egyetemen, s harmadmagával kis budai albérleti szobában lakott. Azon az estén, ott, a Holdvilág utcai kis lakásban kerestem fel. Beszélgettünk Chichester könyvéről, és körülbelül öt perc alatt elhatároztuk, hogy mi leszünk az első magyarok, akik ezt a Föld körüli utat vitorlás hajóval megteszik. Megállapodtunk, aztán egészen másról kezdtünk beszélgetni. Fölösleges lett volna tovább álmodozni. Döntöttünk.

2

Néhány hónap múlva már ritkán étkeztünk normális körülmények között. Amikor Balatonfüreden jártunk, többnyire a nagyáruház élelmiszerosztályára ugrottunk be egy kis parizerért, kifliért. Vettünk hozzá némi zöldséget, az elmaradhatatlan fél liter soványtejes kakaóval, ez volt „összevont" reggelink, ebédünk. Mindezt sebtében fogyasztottuk el a hajógyárig, de néha a gyárudvaron majszoltuk el az utolsó falatokat. Jó okunk volt a sietségre; hajót szerettünk volna szerezni, igazi tengerjáró vitorlást építeni... Először is, ki kellett választanunk, melyik hajótípus felel meg a Föld körüli vitorlázás követelményeinek, és persze, a mi szerény pénzügyi lehetőségeinknek is. Szóba került például a Balaton-21-es, aztán a nekem nagyon tetsző, igazi tengerálló hajótípus, a folkbot. Miközben tanakodtunk, egyfolytában „szemeztünk" a Balaton-31-essel. Ebből a típusból már több is futott a Balatonon, annak ellenére, hogy elsősorban exportra gyártották. A nevében jelzett szám azt jelenti, hogy a hajó 31 láb, vagyis 9,5 méter hosszú, 3 méter széles és kényelmes állómagassága van. Eredetileg svéd tervezés, a gyár szakemberei azonban jelentős módosításokat hajtottak végre rajta, részben előnyére, részben hátrányára. A „B31"-be első látásra beleszerettünk, ám l millió 200 ezer forintos ára miatt ez a szerelem igencsak platóinak ígérkezett. Mígnem egy nap arról értesültünk, hogy van egy elfekvő, selejt hajóhéj a gyárban... Pénzünk ugyan nem volt, de elkezdtük az utánajárást. Próbáltuk felderíteni, hogyan juthatnánk hozzá, ám ez protekció nélkül nehéz mérkőzésnek ígérkezett. A rengeteg utánajárás mégis eredménnyel kecsegtetett, és már-már biztosra vettük, hogy a mienk lesz, de nem így történt. Egy magas rangú elvtárs protezsáltjának is megtetszett a hajó, és kinyújtotta érte a miénknél lényegesen hosszabb kezeit. A hír hallatán villámsújtottan álltunk a füredi gyár értékesítési osztályának irodájában, és nem tudtuk elképzelni, hogyan tovább. Tanácstalanságunkat látva az ott dolgozó egyik hölgy addig forgatta az iratokat, kalkulációkat, míg elő nem állt egy javaslattal: – Egy komplett, üres hajótest alig drágább, mint a selejt volt – közölte. – Ha lemondanak az összes apróságról, mint például a nyílászárók, ablakkeretek, fedelek, árban szinte ugyanott lesznek. Megrendelik így? – Megrendeljük – vágtuk rá szinte gondolkodás nélkül, jóllehet tudtuk, hogy a pénzünk erre sem lesz elég. Megírtuk a megrendelőt és egy kérvényt, mert addig csak kész hajók hagyták el az üzemet. Számtalan személyes megjelenés után úgy látszott, végre minden akadály elhárul. Hetente többször leautóztunk megnézni, hogyan áll a hajónk, és minden alkalommal jutott egy kis itóka a melósoknak, csak hogy jobban menjen a munka, és helyenként több anyag kerüljön a héjba. El is készült szépen, gyorsan, csak a pénzünk nem jött össze. Kétszázezer forint kellett volna, de ennyit nem tudtunk összegyűjteni a kölcsönökből sem. Haladékot kértünk és kaptunk a kifizetésre és elszállításra, de közben tovább jártunk a gyárba. Egy nap azt vettük észre, hogy olyan munkákat végeznek a hajón, amilyeneket mi nem rendeltünk. Szóvá tettük. – Maguk még nem tudják? – kérdezték vissza. – Ez már nem a maguk hajóhéja. Megvette valaki... – Megvette? – hüledeztünk. – A mi hajónkat? Kicsoda? – Ugyanaz, aki a selejt hajóhéjat is elvitte...

Álldogáltunk ott egy darabig, aztán úgy döntöttünk, hogy a jövőben nem lepődünk meg semmin. Kezdtünk elölről mindent. Rokoni kölcsönökkel végre megszereztük a kétszázezer forintot, s amikor elkészült az új hajóhéj, lóhalálában menekítettük Agárdra, a sporttelepre. Innen már nem viheti el senki, ez már a mienk, nekikezdhetünk tehát annak a hajónak a megépítéséhez, berendezéséhez, amely otthonunk lesz a világtengereken. 1981 nyarát írtuk. Balaton-31-esünk egyelőre csak fődarabokból állt. Megvolt a tizenhét mázsás öntöttvas tőkesúly, a hajóhéj a fedélzettel, de ezenkívül semmink se volt. Hiányzott a kormányrendszer, a kötélzet, vitorlázat, a hajó teljes berendezése és millió olyan „apróság", amit nekünk kellett kitalálni, megtervezni. Tudtuk, évekig tart majd a munka, s iszonyú mennyiségű teendő, elintéznivaló vár ránk. Mindenekelőtt gyűjtögetni kezdtük az anyagokat, felszereléseket. A füredi összeszerelő üzemben már mindenki ismerte a két ábrándos lelkű fickót, akik mindig ott tébláboltak a hajók és a munkások között. Az üzemben dolgozók pedig segítettek, ahogy tudtak. Azokat a nyílászárókat, amelyekért több tízezer forintot kellett volna fizetnünk, megcsinálták néhány száz forintért. Egyszer odajött hozzánk az egyik főnök, és a kezünkbe nyomott négy-öt doboz rozsdamentes csavart és két csörlőkart. Egy másik fiú hozott még öt dobozzal egy pozíciólámpa-garnitúra társaságában, amit az évek során takarított meg. Sok mindent kaptunk még kevés pénzért vagy éppen ingyen, hol szabályos, hol szabálytalan úton-módon. Az egyik fehérvári vállalat tévedésből kétszer importált nagyobb mennyiségű rozsdamentes csavart. Jó ismerősöm volt, aki a szekrényében őrizgette a fölösleget, s bár nem nekünk való méretek voltak, később, NSZK-beli utazásaimon becserélgettem őket olyanra, amilyen kellett. A veretek hegesztéséhez szükséges rozsdamentes lemezek egy részét a Ferihegy melletti ócskavastelepről guberáltuk össze. A ragasztott lemezeket egy Gyöngyös környéki szövetkezettel gyártattuk le, igaz, háromszorra, mert mindig alábecsültük a szükséges mennyiséget. Nemegyszer a szerencse is segített. Éppen a füredi hajógyárban jártam, amikor kiderült, hogy van nekünk való selejt árboccsövük. Gyorsan megvettük, így kilencezer-néhányszáz forintért, szinte anyagárban jutottunk hozzá az árbochoz. Komoly gondot jelentett a hajómotor beszerzése. Az agárdi vízisportiskolának volt egy raktáron heverő, félig-meddig lepusztult, kéthengeres, 16 lóerős Volvo-diesel motorja. Nekünk kellett a motor, nekik kellett egy O. K. dinghy versenyhajótest. Megegyeztünk. Megépítettem a dinghyt, megkaptuk a motort. Lótottunk-futottunk tovább. Az adonyi fatelep tartozott Józsi édesapjának néhány köbméter faanyaggal. Elhoztuk baráti fuvarral, és máris megvolt a belső berendezéshez szükséges famennyiség. Százkilós üvegpaplan göngyöleget vásároltunk a Sirály Ktsz-től, a gyantát részben Fűzfőről, részben Budapestről szereztük be. Sok tízezer forint értékű anyagot, felszerelést szereztünk be a vásárlások során, vagy kaptunk meg barátoktól, ismeretlen emberektől, akik valamiképpen támogatni akarták ezt a vállalkozást, amelyben igazán nem is hittek, de állhatatosságunk és szívük mélyén eltemetett gyermekkori álmaik arra indították őket, hogy segítsenek. Mindaz persze, amit ily módon összegyűjtögettünk, édeskevés volt a hajó teljes felszereléséhez. A legfontosabb felszerelési tárgyakat külföldről kellett beszereznünk. Vagy azért, mert ezeket itthon eleve nem gyártották, vagy azért, mert a hazai minőségben

nem bízhattunk. A biztonságos hajózáshoz jó műszerek kellenek. A tengeri tájékozódásban a klasszikus csillagászati navigációra kívántunk berendezkedni. A hajózásban ma általánosan használt radarra, a tájékozódást műholdrendszerrel segítő satelit navigátorra nem telt pénzünkből, ezért úgy döntöttünk, nincs is rájuk szükségünk. Vennünk kellett azonban egy sor más, alapvető műszert; többek között ultrahangos mélységmérőt, sebességmérőt, mérföldszámlálót, rádióirányméröt, szextánst, kézi szélmérőt és hasonlókat. A kötélzetet és – a magunk gyártotta darabok kivételével – az összes veretet meg kellett vásárolnunk, ha nem akartuk kitenni magunkat később kellemetlen meglepetéseknek, mert a hazai gyártmányok még az édesvizet sem bírták. Tudtuk, hogy a különböző csörlőknek, csigáknak, csúszkáknak, síneknek, kötélfogó bikáknak, kötélfeszítőknek és még az apróbb szerelvényeknek is rendkívüli igénybevételt kell majd kibírniuk. A beszerzés első számú szempontja így a megbízható minőség volt, amelyet viszont csak az e téren is nagy hagyományokkal rendelkező hajós nemzetek műhelyei képesek produkálni. Körül kellett tehát néznünk, s 1982 őszén Józsival tanulmányi és beszerző körútra indultunk az NSZK-ba. Az NDK felé mentünk, s hogy ne kerüljön az üzemanyag túl sokba, betettünk a Zsiguli kombiba egy 120 literes, teletöltött teherautó benzintankot. Kitehettük volna a táblát: „Vigyázat! Tűz- és robbanásveszély!"... Kielben kezdtük a körutat, ott, ahol az olimpiai vitorlásversenyek céljára kiépített hatalmas kikötő és yachtklub most a túravitorlázás egyik legjelentősebb központja is. November volt, havas eső esett, de mi csak róttuk a köröket a partra kiállított hajók körül, mit sem törődve a hideggel, átázott ruhánkkal. Bebújtunk a hajók alá, felkapaszkodtunk a fedélzetekre. Vajon a mi hajónk propellerének milyen csapágyazása legyen, milyen festékkel kenik le a hajók alját, hová is kell majd tennünk a cinkprotektort?... Ezeken a kérdéseken tanakodtunk naphosszat. Közben elgondolkodtunk azon is, milyen csodálatos hajót tudnánk építeni, ha nekünk ennyi pénzünk lenne. Egyelőre azonban azzal voltunk elfoglalva, hogy a rendőröket kerüljük el, takarékossági okokból ugyanis szálloda helyett az autóban akartuk tölteni az éjszakát. Este a város egyik csendes mellékutcájában leparkoltunk, és megágyaztunk a benzintankon. Kezünk, lábunk egymás zsebébe és nyakába lógott, ám arra gondoltunk, hogy ez majd a hajóban sem lesz másképp. Hogy ne fagyjunk meg, járattuk a motort. Ebből az lett, hogy az egyik közeli ház lakói lejöttek, és követelték távozásunkat. Megtettük, arrébb álltunk a kocsival, de mielőtt elaludtunk volna, megint zörgettek az ablakon. Azt hittük, rendőr jött, ám helyette egy kedves női arc csodálkozott be az ablakon. – Hát maguk kicsodák? – kérdezte a hölgy magyarul. Megmondtuk, kik vagyunk. – És hol laknak? – érdeklődött tovább a hölgy. – Itt az autóban, tetszik tudni, ez egy nagyon kényelmes kis kocsi... – feleltem, s próbáltam feltűnés nélkül levenni a lábam a kormányról, miközben a másik beakadt a sebességváltóba. Ébresztőnk egy ideig tűnődve nézte a manővert, aztán ellentmondást nem tűrve kijelentette: – Jöjjenek utánunk. Mostantól nálunk laknak... Perceken belül megérkeztünk Kiel kertvárosában álló kétemeletes, csinos házukhoz. Máriának és német férjének még akkor éjszaka el kellett mesélnünk vállalkozásunk célját. Finom vacsorával, jó fajta italokkal kínáltak bennünket, igazi meleg ágyban alhattunk. Vendéglátóink felajánlották lakásukat a következő napokra is.

Ez a segítség volt az első alkalom, amikor megsejtettük, hogy leendő utunk során számíthatunk majd a külföldön élő magyarok támogatására is. Azt azonban nem sejthettük még, hogy a segítség minden képzeletünket felülmúlja majd... Kiel után Hamburgba, onnan Tübingenbe autóztunk. Egyik bátyámat látogattuk meg, aki fogorvoslást tanult a tübingeni egyetemen. A három közül két testvérem él az NSZKban, segítségük alapvető volt, hogy sok mindent megvásárolhassunk. Addig ugyanis nincs semmi gond, amíg az ember bemegy a méregdrága hajósüzletekbe, és rámutat arra, amire szüksége van. Akkor esik egyre alacsonyabbra az álla, amikor a pénztárnál is rámutatnak a számlára. Megvettünk egy s mást, aztán robogtunk tovább Münchenbe. Újabb vásárlások következtek, és már tele is lett az autó. Indulhattunk hazafelé. Útközben megálltunk az ausztriai Kaprunban síelni. Két napig csúszkáltunk a havas lejtőkön, alig akartuk abbahagyni. Tudtuk, hogy ezután talán évekig nem lesz több szabad időnk. A megvásárolt felszereléseket valamiképpen be is kellett hozni a határon. Megszerveztük, hogy néhány cimboránk elénk jön Csehszlovákiába, és a holmit szétosztjuk a két autó között. Több ember vámkedvezményébe már sok minden belefér. Szépen ketté is osztottuk a felszereléseket, és külön-külön elindultunk. A terv szerint nekem kellett volna később érkeznem, ám a határon torlódtak a kocsik, és mire felocsúdtam, néhány autó híján Józsiék várakozó autója mögé kerültem. Józsiékkal éppen végeztek volna, amikor kiszúrták, hogy én is ott vagyok. Az NSZK-ból jöttem, én is fehérvári vagyok, az autó ugyanolyan felszerelésekkel van tele, mint a Józsiéké. Csak a vak nem látta, miről van szó. Felszólítottak, valljam be, hogy ismerem az első autó utasait, s azt is, hogy tőlem kapták a cuccot. – Soha nem láttam őket – állítottam. Ha elhiszik, olybá vehetjük, hogy minden szabályosan történt, ha nem, baj van. A csigákra, csörlőkre, kötelekre mindent rá lehetett fogni, csak azt nem, hogy kurrens, üzletelésre behozott áruk, így aztán némi töprengés után úgy döntöttek, hogy hisznek nekünk. – Menjenek, de a szemünk elé ne kerüljenek többé – mondták. Mi pedig mentünk, megsejtve most már azt is, hogy vállalkozásunkhoz nemcsak sok segítségre, hanem sok jóindulatra is szükségünk lesz. Jókedvűen érkeztünk haza, mert üres zsebbel, de nem üres kézzel térhettünk meg Agárdon várakozó kis hajónkhoz. A felszerelések nagy része együtt volt, most már kezdődhetett a munka.

Sok mindent tudtunk, tudtam a hajókról, a hajóépítésről, tervezésről, ezek az ismeretek azonban kiegészítésre szorultak. Elvégre olyan hajót kellett felszerelnünk, berendeznünk, amilyet Magyarországon még nem csinált senki. Ez a Balaton-31-es nem a Balatonra, nem is néhány száz mérföldes tengeri útra készült, hanem olyan óceánokra, ahol esetleg nem lesznek ritkák a tizenöt-húsz méteres hullámok, ahol a hajó anyagának minden négyzetcentiméterére iszonyú fizikai erők hatnak majd. Hogy ezeket a megpróbáltatásokat mi hogyan fogjuk bírni, az még kérdéses volt, de hogy a hajónak bírnia kell – az vitathatatlan volt előttünk. Eleinte sokat kilincseltünk azoknál az embereknél, akiket a vitorlás szakma mágusként tartott számon. Tanácsot, tapasztalatot szerettünk volna szerezni tőlük. Nem sok sikerrel.

Aki igazán értett a dolgokhoz, a megoldásra váró problémák egy bizonyos szintjén túl tisztességgel bevallotta: fogalma sincs, mit, hogyan kellene csinálni. Akik kevésbé értettek hozzá, többnyire misztifikálták tudásukat. Rá kellett jönnünk, nem számíthatunk másra, csak magunkra. Nem hagyatkozhatunk másra, csak a saját tudásunkra, tapasztalatainkra. Az építést jó körülmények között kezdhettük. Rendelkezésünkre állt a KÖFÉM agárdi műhelye; villannyal, szerszámokkal, gépekkel. Most már csak azt kellett kikísérletezni, hogyan lehet a nap huszonnégy órájába negyvennyolc óra teendőjét belesűríteni. Készítettük a rajzokat, rohangáltunk a még hiányzó anyagokért, pénzt kellett keresni, s nekem közben még ott voltak az edzések, versenyek is. Ingáztunk a műhely és a halasztást nem tűrő feladataink különböző helyszínei között, s a végén már fel sem tűnt, ha két-három napig alvásra nem jutott idő. A hajó azonban formálódott, kívül is, belül is kezdett úgy kinézni, ahogy egy tengeri vitorlásnak illik. Az első munka, amit a hajón végeztünk, inkább rombolás volt, mint építés. A héjból ki kellett vésnünk azt a négy belaminált fület, aminél fogva a testet kidaruzták a sablonból, majd az alsó héjnak és a fedélzetnek körben levágtuk a szélét. A testet üvegszálerősítésű poliészterből gyártották, és a széle úgy nézett ki, mintha a hajónak szakálla lett volna. Miután összeillesztettük a két felet, elkezdődött a főelemek helyének kimérése és elkészítése. Sokat töprengtünk azon, hogy a hajó belső berendezésében kövessük-e az eredeti terveket, mert nekünk csak két ágyra volt szükségünk, jó esetben viszont egy hajót nemcsak egy útra terveznek. Maradt az eredeti hat fekvőhely és többé-kevésbé az eredeti elrendezés, csak a gyáritól eltérő méretekkel. A többi Balaton-3l-eshez hasonlóan, a mi hajónkban is egy nagy fekhely töltötte ki az egész orr-részt. Itt azonban nem hagytunk belépőt, hanem a válaszfal vonalában lezártuk, így nagyobb zárt rakodóteret nyertünk. A fekvőhely alá építettük be egyetlen ivóvíztartályunkat is. Százötven liternél ugyan nem fért bele több víz, úgy gondoltuk azonban, hogy készletünket a szükségesnek tartott 350 literre különálló műanyag kannákkal egészítjük ki. A hajóorrt a kajüt többi részétől elkülönítő válaszfal mögé jobbra egy ruhás rekeszsort, balra a WC-t és polcokat terveztünk. A főkabinban a jobb oldalon egy szimpla ágyat, a bal oldalon pedig dupla ágyat készítettünk, középen felhúzható asztallal. A kabin két oldalán csúszóajtokkal ellátott polcokat építettünk be. Az ágyak alá mindenhol vízmentesen záró válaszfalak kerültek, így tizenhárom zárt rekeszt alakíthattunk ki az élelmiszerek és más holmik tárolására. A rekeszekbe legrosszabb esetben is csak a berakodó nyíláson, az ágyszivacs felől szivároghatna be a víz, de bíztunk abban, hogy a becsapódó hullámfröccsök idáig már nem jutnak el. A hajó bejárati ajtajától balra építettük ki a konyhasarkot, mosogatóval, saját készítésű billenő gázfőzővel, amelyhez egy másik, kívülről megközelíthető rekeszből csatlakoztattunk egy háztartási gázpalackot. A konyhával szemben alakítottuk ki a navigációs teret. Fontos hely ez a hajón, gondosan tervezgettük, mekkora legyen az enyhén lejtő térképasztal, hová helyezzük majd a műszereket, a rádió adóvevő készülékeket. A térképasztalhoz a koporsóágy végén ülve lehetett hozzáférni. A kormányállás alatt, a motortértől jobbra található ágy – mint minden hasonló vitorláson – koporsó alakú formájáról kapta nevét. (Amúgy menet közben, aki itt alszik, nemigen talál síri nyugalmat...) A Lloyd szabványait követve, első lépésként négy hosszbordát építettünk a hajóba. Kettőt közvetlenül a vízvonal alá, kettőt a peremvonal és az alsó bordák közé fél

távolságra. Nemes egyszerűséggel oldottuk meg ezt a feladatot: vettünk két és fél colos műanyag szennyvízcsövet, hosszában kettéfűrészeltük és fellamináltuk. A 17 mázsás öntöttvas tőkesúly feletti talpbordákat fenyődeszkából szabtuk ki és lamináltuk a helyére, a gyárinál lényegesen erősebben. Rengeteget dolgoztunk az állókötélzeti veretekkel is. Sablon után rozsdamentes acéllemezekből egy budapesti maszek végezte a hegesztést, de olyan csapnivaló munkát végzett, hogy a szemétbe dobtuk az egészet. Józsi állt neki az újaknak, és otthon, saját műhelyében megcsinálta úgy, ahogy kellett. Ettől kezdve hasonló munkákat már nem bíztunk senkire. Bebizonyosodott, ha nem magunk csinálunk meg valamit, fölöslegesen költjük a pénzt. A hajón általában túlerősítettünk és túlméreteztünk mindent. Az árboc és az oldalsó merevítő kötelek terhét viselő fő válaszfalat a fehérvári Asztalosipari Ktsz-nél ragasztottuk össze, két 8 milliméteres ragasztott lemezből és 16 milliméter vastag fenyőfa deszkából. Ily módon egy 32 mm-es szendvicset kaptunk. Mikor bent volt a fő válaszfal, ehhez kezdtük mérni és építeni a bútorzatot. Minden rekeszfalat, válaszfalat erősen odalamináltunk a héjhoz, minden egyes darabot epoxival ragasztottam, csavaroztam egymáshoz. Számtalan egyéb teendők közepette, műhelymunkákkal teltek a hetek, hónapok, múltak el évszakok, szinte észrevétlenül. 1983 telén már a fedélzeten dolgoztunk. A téli hónapokban fűtőtestekkel, hősugárzókkal próbáltunk megfelelő hőmérsékletet teremteni a laminálásokhoz, de így is nagyon sokat küszködtünk. S még hátravolt a teljes elektromos hálózat, a szivattyú- és vízrendszer beépítése. Örömmel fogadtuk, amikor Laci, egy ismerős repülőelektronikai szakember, felajánlotta segítségét. Maga szerezte be a szükséges anyagokat, vállalta a tervezést és a kivitelezést. Különös gondot fordítottunk a vitorlázatra. A minőségből itt sem engedtünk jottányit sem, ezért külföldön kellett felkutatnunk olyan vitorlakészítőt, akinek munkájában feltétlenül megbízhattunk. Meg is találtuk egy idős osztrák mester személyében, akihez 1984 tavaszán kiutaztunk Ausztriába. Salzburg melletti műhelyében rendeltünk meg két nagyvitorlát, egy génuát, egy hátszélvitorlát, valamint öt orrvitorlát; 20, 15, 10, 6 és 4 négyzetméteres változatban. Tizenegy méteres árbocunkra így négytől ötven négyzetméterig húzhattunk vásznat. A vitorlázatnál is azt a szempontot követtük, mint az egész hajó építésénél: a teljesítmény rovására növeltük a biztonságot. A nyár feszített munkával, lótás-futással telt el, dolgoztunk fával, vassal, műanyaggal. Hogy hány négyzetméter ragasztott lemezt, hány kiló festéket, lakkot, hány ezer facsavart és hány kilométer kábelt használtunk fel, nem tudom pontosan. Azon viszont magunk is meglepődtünk, amikor összeszámoltuk, mennyi időt töltöttünk eddig a hajó építésével. Kettőnk együttes munkája több mint 20 ezer órát tett ki a Szent Jupáton... Igen, a Szent Jupáton, hiszen hajócskánknak neve is volt. Ott díszelgett narancssárgára festett oldalán, fekete rajzolt betűkkel. Azóta tudjuk, hogy hajónk nevének megfejtése sokak számára nem kis fejtörést okozott, megjelentek olyan publikációk is, amelyek történelmi korokból ásták elő a név megszemélyesítőjét, a hajósok ősi szentjét. Magunk ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy Szent Jupátot a kajak-kenusok kitalált védőszentjeként tiszteljük. Ennek a kitalált alaknak a legkevésbé sincsenek szenthez illő tulajdonságai. Például igen szeret lumpolni, és nagyon szereti a nőket... Szent Jupát felavatására 1984 őszéig kellett várnunk. Akkor következett be a nagy esemény. Hajónk végre elszakadt a szárazföldtől, és Almádiban először „kóstolta meg" a Balaton vizét. A tóról már csaknem mindenki kiszedte hajóját, téli tárolókban pihent a

hajópark, amikor vízre bocsátottuk a Szent Jupátot. Felejthetetlen pillanatok voltak... Megtettünk néhány kört, próbálgattuk a felszerelést. Tudtuk, sok ismeretet kell még szereznünk erről a hajóról, és neki is rólunk, hogy barátságunk tartóssá és elsüllyeszthetetlenné váljon... Szerettünk volna minél több időt tölteni hajónk mellett, de temérdek egyéb teendőnk is akadt. A tengeri hajózásra az elméleti felkészülést már korábban elkezdtük, de most ennek ütemét is gyorsítani kellett. Hetente felautóztunk Budapestre, ahol tengeri vizsgákra előkészítő tanfolyamot tartottak, Csellei Laci bácsi nyugdíjas hajóskapitány vezetésével. A tanfolyamot vagy hatvanan kezdtük, a „végelszámolásnál" azonban alig maradtunk nyolcan. Laci bácsi végtelen türelemmel próbálta belénk sulykolni a biztonságos hajózás tudományát. Megismerkedtünk a partnavigációval, a csillagok és a Nap megfigyelésén alapuló pozíciószámítás rejtelmeivel, megtanultuk az időjárási és hajózási térképek, táblázatok használatát, a kitérési szabályzatot és még sok mindent. Ezenkívül komolyan kellett vennünk a nyelvtanulást is, tisztában voltunk azzal, hogy az angol, a hajózás nemzetközi nyelvének ismerete nélkül nem boldogulunk a nagyvilágban. Decemberben még többször meglátogattuk a Szent Jupátot. Ő már akkor túl volt a vizsgáin, a Hajózási Felügyelet szigorú szemléje alkalmasnak találta előbb a belvízi, majd a tengeri vitorlázásra is. Ám amíg nem rendelkeztünk a nyílt tengeri papírokkal, hajónk is csak korlátozott engedélyt kaphatott. Különleges, a megszokottnál szigorúbb elbírálás volt ez, de jogos és érthető, hiszen nem akármilyen út elé nézett. A karácsony előtti napokban érkeztünk Almádiba, a vízimentő sportegyesület kikötőjébe. Az egyesület akkori vezetője, Boros Béla lelkes segítője volt vállalkozásunknak, ezért is hoztuk ide a Szent Jupátot. Esett a hó, jéghártya borította a kikötő vizét, napok kérdése volt, hogy beálljon a jég a Balatonon. Ez évi utolsó próbautunk körül nem csináltunk nagy felhajtást, néhány ismerősünk jött csak el, és egy-két arra járó figyelte, ki az a két őrült, aki ilyenkor vízre száll. Felvontuk a vitorlákat, és kisuhantunk a kikötőből. A dermesztő hideg csontunkig hatolt, a szél hópelyhek tömegével szórta meg arcunkat. A partból már régen semmi sem látszott, s a kihalt, hullámzó vízen először érintett meg bennünket az egyedüllét, a magunkra hagyatottság érzete. Tekertük a kormányt, rohantunk a csúszós fedélzeten, váltogattuk a vitorlákat, húztuk a köteleket. Nézzük, mit tud a hajó félszélben, háromnegyed szélben, hátszélben, hogyan viseli a cirkálószakaszt, ha széllel szembe kell rohanni!... Csapzottan, jegessé dermedt ruhákban értünk ki a partra. Már csak kilenc hónap és a Szent Jupát útnak indul... A következő hónapok a teljes zűrzavar állapotában teltek el. Éjjel-nappal folyt a hetvenezer kilométeres útvonal tervezése, gyűjtöttük az elméleti és gyakorlati információkat, készültünk különböző vizsgákra, tanultuk az angolt, és közben még rengeteg apró-cseprő felszerelést kellett szerezni a hajóhoz. Gyakran már képtelenek voltunk fejünkben tartani és adminisztrálni, mikor, hová kell menni, kivel kell találkoznunk, mit kell intéznünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy utunk szervezését komolyabb alapokra kell helyezni, mielőtt a temérdek ügyintézés hullámai átcsapnának a fejünk felett. 1985 januárjában Boros Béla elvitt bennünket bemutatni egyik vitorlázó barátjához, így kerültünk el a rádióba és ismerkedtünk meg Szitnyai Jenővel. Előbb egy órán át figyelmesen hallgatta beszámolónkat, aprólékosan kifaggatott terveinkről. Nem tekintettük bizalmatlanságnak, tudtuk, hogy egyelőre ismeretlen, névtelen álmodozónak látszhatunk,

aki mégis mellénk áll, beláthatatlan mennyiségű feladatra, bonyodalomra számíthat a következő években, s maga is kockázatot vállal. Végül Jenőtől elhangzott az a mondat, amelytől kezdve őt tekinthettük a Szent Jupát expedíciót segítő kis, de annál lelkesebb csapat vezetőjének: – Rajta, vágjunk neki! És nekivágtunk. Az indulásig hátralévő kilenc hónap egyik legfontosabb feladata volt a hazai kapcsolattartás megszervezése. Székesfehérváron már korábban összeismerkedtünk a Videoton Rádióklub két munkatársával, Pál Zsolttal és Nemesek Károllyal. Mindketten szakmájuk, hobbijuk megszállottjai, nemzetközi színvonalú művelői. Tőlük vettük az első rádiós leckéket, amelyekhez eleinte nem nagyon fűlt a fogunk. Rengeteg műszaki tudnivalót kellett megtanulni: a rádió adóvevők kezelését, a morzeábécét, és így tovább. Nem állítom, hogy az első perctől kezdve tudatosult bennünk, hogy majd a hajón és itthon milyen rendkívüli munkát jelent a rádiókapcsolatok megszervezése, fenntartása, és mindez milyen jelentőségre tesz szert utunk során. Egyelőre bíbelődtünk a készülékekkel, s néha, hajnalban, arra riadtam fel, hogy tititáktól zsong a fejem. Az ügyben újabb fordulatot hozott, amikor felkerestük az MHSZ akkori – azóta nyugállományba vonult – főtitkárát, Kiss Lajos vezérőrnagyot. – Mi támogatjuk a vállalkozást, még akkor is, ha most még kevesen hisznek benne – mondta. A szövetség elvállalta rádiós oktatásunkat, vizsgáztatásunkat, a rádiós kapcsolattartás országos megszervezését, ezenkívül két rádió adóvevőt is adott a hajóra. Nem voltunk hozzászokva, hogy hivatalos helyen ilyen gyorsan és ilyen kedvezően döntsenek támogatásunk ügyében. Akkorra ugyanis már voltak tapasztalataink. Nekem már nem volt egy fillérem sem, csak adósságom, Józsi is kimerítette a családi és rokoni kölcsönök összes keretét. Vállalkozásunkhoz szponzorokat kellett találnunk. Nem volt könnyű. Jó ideig kilincseltünk a vállalatoknál eredmény nélkül. „Sajnáljuk, fiatalemberek, nincs pénzünk" – hárítottak el a legtöbb helyen. Ez legalább érthető és egyenes válasz volt. Sok cég azonban hétről hétre, hónapról hónapra hitegetett bennünket, s a fölösleges utánjárás rengeteg időt és energiát emésztett fel. Miután szervező csapatunk is mozgásba lendült, e téren is változott a helyzet, mind több felől tapasztaltuk a segítő szándékot, így kerültünk kapcsolatba a debreceni BIOGAL Gyógyszergyárral, illetve a Hélia Társasággal. Vállalkozásunkat itt kezdettől fogva személyes rokonszenv kísérte, amely párosult kockázatvállaló készséggel. A feladat, amelyet a támogatás fejében ránk bíztak, először különösnek tűnt. A hazai piacon kivül a világ sok országába elkerülő Hélia-termékeket kellett tesztelnünk az utunk során várható rendkívüli körülmények között. Természetesen úgy, hogy a krémeket használjuk is. Mint a külcsínre őszintén szólva nem sokat adó férfiember, korábbi időkben nem hánykolódtam álmatlanul, ha egy nap nem kentem be magam valamilyen krémmel. Tengeri utazásunk közben azonban a tesztelés kötelezettségéből napi szokás lett, a Hélia krémei ugyanis valóban beváltak. A Hélia Társasággal pedig „jó társaságba" kerültünk, mert legjelentősebb szponzorunk lett. Érdekes módon, vitákkal kezdődött együttműködésünk az Állami Biztosítóval. A tengeri úton – felkészülve törésre, szakadásra – szerettük volna hajónkat biztosítani. Az Állami Biztosító – nyilván házi szabályait követve – a nevezetes Lloyd biztosító társaságtól kért szakvéleményt, a hajó paraméterei alapján. A világ legnagyobb hajózási biztosító cége

aligha lehetett hozzászokva, hogy kilenc méteres hajóval nekivágjanak Föld körüli útnak, s miután a papírokból kiderült, hogy ennek a dióhéjnak a legénysége nem rendelkezik különösebb tengeri tapasztalatokkal, olyan szakvéleményt adott, amelynek alapján az is kétségessé válhatott volna, hogy hajónk keresztbe tud menni a Balatonon. Az ÁB-t kötötte az angol szakvélemény, így a hajóbiztosításból nem lett semmi. Hogy mégis hittek vállalkozásunk sikerében, azt az mutatja, hogy pénzügyi támogatásukon kívül díjmentesen, személyenként egy-egy millió forintos életbiztosítást, valamint baleset- és poggyászbiztosítást ajánlottak fel nekünk. A szerződést kölcsönösen abban a reményben kötöttük meg, hogy az ÁB annak az egy-egy millió forintnak a kifizetését megspórolja majd... A Ganz-Danubius Hajó- és Darugyár magától értetődő természetességgel ajánlotta fel segítségét. Szép jubileum szolgáltatott erre alkalmat: indulásunk évében ünnepeltük a magyar hajógyártás történetének 150. évfordulóját. Abban bíztunk, hogy hajógyártásunk hírnevét a Szent Jupáttal is öregbíthetjük a nagyvilágban. Támogatónk lett a jászberényi Lehel Hűtőgépgyár, amely egyszerűen csak segíteni akart, és a FORTE-gyár, amely olyan bőségesen látott el bennünket filmanyaggal, hogy felvételeink kilencvennyolc százalékát FORTE-filmre készítettük. Említettem már, hogy a felkészülés éveiben sokat köszönhettünk a fehérvári Könnyűfémmű Vállalatnak és sportegyesületüknek, a KÖFÉM SC-nek. Vállalatunk akkor is ott állt mellettünk, amikor óceáni utunkon bajba kerültünk. Ám ez későbbi történet, s jó, hogy előre nem sejtettünk meg belőle semmit... Néhány hónapos munka és tárgyalások után kialakult támogatóink köre. Az a tény, hogy most már többen vállalták a kockázatot egy végül is bizonytalan kimenetelű vállalkozás támogatásával, önbizalmunkat és felelősségünket egyaránt növelte. Közvetlen gyakorlati haszna pedig az volt, hogy törleszteni tudtuk több százezer forintra rúgó adósságainkat. Többletként nem maradt egy fillér sem, nullán álltunk, de legalább a tartozások terhétől megszabadulva intézhettük egyéb dolgainkat. Útleveleink ügye sokáig elhúzódott. Úgy számítottuk, hogy a Föld körüli úton tíztizenkét országban kötünk ki, s ehhez legegyszerűbb „belépőül" a sportútlevél kínálkozott volna. A hivatalos sportszervek nem mutattak túl nagy érdeklődést vállalkozásunk iránt, bár ígéretekben itt sem volt hiány. Amikor már nagyon szorított az idő, elhatároztuk, megkerüljük a nehézkesen végigjárható hivatalos utat. Egyenesen benyitottunk az akkor még OTSH-nak nevezett sporthivatal volt elnökhelyetteséhez, Schmidt Pálhoz. Terveinket végighallgatva egy percig sem habozott a döntéssel, és útleveleinket hamarosan kézhez kaphattuk. Sokat gondolkodtunk azon, mi legyen a vízumokkal. Elintézésük újabb hónapokba és nem kevés pénzbe került volna. Végül úgy határoztunk, hogy egyetlen országba sem kérünk vízumot. Bíztunk az ottani hatóságok jóindulatában, rugalmasságában, és abban, hogy a távoli vizekről érkező sportolókat másképpen fogadják, mint a turistákat. Közben megérlelődött az az elhatározásunk is, hogy mielőtt a nagy útra elindulnánk, próbautat teszünk a közeli tengereken. Kipróbáljuk a felszereléseket, kialakítjuk a napi munkabeosztást, a rádiókapcsolatok rendjét. Júniusra terveztük az indulást, két hónapi időtartamra a próbautat. Soha ilyen türelmetlenül nem vártuk még, hogy tavasz legyen. A tél épp csak elköszönt a Balatontól, máris rángattuk le a ponyvát a hajóról, a Szent Jupát újra a vízen himbálódzott. Előbb Almádiban, majd Balatonfüreden kötöttünk ki, itt folytattuk a belső szerelések sziszifuszi apró munkáit. Munkálatainknak és terveinknek akkor már híre járt. A

Fejér Megyei Hírlapban Posch Ede barátunk megírta első cikkeit, a rádióban elhangzottak az első riportok; a közvélemény kezdett felfigyelni ránk. A fogadtatás vegyes volt. Jöttek a lelkesen gratulálok, és jöttek azok is, akik a partról a bolondoknak kijáró szánakozó mosollyal nézték tevékenységünket. Nem zavartattuk magunkat. A gratulálókkal kezet ráztunk, a mosolygókra visszamosolyogtunk, és dolgoztunk tovább. Voltak nagyszerű pillanataink. Például amikor először próbáltuk ki a szélkormányt. Egyik korábbi utunkon, egy kölni mestertől vásároltuk azt az angol gyártmányú mechanikus szerkezetet, amely állandó szelekben képes adott szögben elvezetni a hajót anélkül, hogy a kormányos a kormányhoz nyúlna. A szerkezet a Balatonon remekül bevált, reméltük, igy lesz a tengeren is. Voltak keserves pillanataink is. A hajómotor propellerét egy müncheni cégtől rendeltük meg. Sokáig csak a szekrényben tartogattuk, és csak amikor szerelni kezdtük, derült ki, hogy a csiga ellenkező forgású. A hajó nem előre megy vele, hanem hátra. A cég tévedése 400 márkánkba került, de nagyobb kárt okozott az időveszteség. Újabb részletes rajzokkal megrendeltük a megfelelő forgásirányú propellert, bízva a cég ígéretében, hogy Hollandiában haladéktalanul legyártatják nekünk. Meg is tették, a propeller a holland üzemből átkerült Münchenbe, onnan pedig Pisti bátyám robogott vele Székesfehérvárra. Bontogatva a csomagot, Józsi keze járt gyorsabban, gépészmérnökként a hajóban elsősorban az ő feladata volt a motorszerelés. Egyszer csak megszólal: – Ez nem lehet igaz! Megint ellenkező forgású csigát küldtek... Közel álltunk a gutaütéshez. Most már két használhatatlan propellerünk is volt. Gondolkodtunk: vagy mint a rák, háttal fogunk bemotorozni a világ kikötőibe, vagy megpróbálunk hazai gyártót keríteni. Szaladgáltunk egyik gyártól a másikig, el is készült egy propeller, ami ugyan jó irányba forgott, de gyenge minősége gyakorlatilag használhatatlanná tette. Nem is tudtuk ezt a gondot megoldani, csak jóval később, amikor jugoszláv barátunk, Major Carlo segítségével egy rijekai üzem végre azt gyártotta le, amit kellett. Javában tartott már a szeles, de szép tavasz, amikor újabb sürgős munkálatok kezdődtek a hajón. Megjelent az MHSZ RKI csapata Fichs Ferenccel, Soket Róberttel, Tarkovács Sándorral, és jöttek mások is, hogy beépítsék a rádió adóvevőt, szereljék a műszereket, telepítsék az antennákat. Heteken át tartott a munka, de a bonyodalmak itt sem maradtak el. A hajóra látogató vendégek közül valaki egy lezser mozdulattal letörte az egyik legdrágább antennánkat. Az NSZK-ból kellett rendelni újat, rendkívüli sürgősséggel, hogy indulásunk előtt, az utolsó pillanatban megérkezzen. Mindezt leszámítva, jól haladtak a munkák. Emlékezetes pillanat marad, amikor hajónk hívójelét először mondtuk be a mikrofonba, és máris jelentkezett egy másik rádióamatőr állomás. Jóllehet a válasz egyelőre csak a Balaton túlsó partjáról, Siófokról érkezett, ám bíztunk abban, hogy rádiónk ilyen remekül szól majd a Föld túloldaláról is... Sürgetővé vált annak megszervezése, hogyan juttatjuk le a hajót a tengerre? S egyáltalán: melyik tengerre? Kézenfekvőnek látszott lehajózni a Dunán a Fekete-tengerig, a folyami útvonal azonban vitorlásunknak túl nehézkes és főleg hosszadalmas utazást ígért. Jobb megoldásnak látszott, ha uszállyal juttatjuk le. A MAHART-nál is volt néhány jó ismerősünk, például a navigációs irodalom, a kereskedelmi hajózásban használatos térképek összeállításában jártas Terdy Attila, egykori hajóskapitány segített nekünk. Kiderült, hogy akkortájt indul egy hajó lefelé, azon éppen elférnénk. Csupán az hiányzott, hogy több emelettel följebb valaki rátegyen a papírra egy pecsétet. Az a valaki azonban úgy

gondolhatta, hogy az ilyen szállítmánnyal több vesződség van, mint haszon, így a pecséttel együtt a dunai és fekete-tengeri út is elmaradt... Most már csak az adriai irány maradt, a szárazföldi szállítás azonban más nehézségeket ígért. Szükségünk volt a hajó öttonnás terhét megbízhatóan szállító trélerre, útvonal és tranzitengedélyekre, ki tudja még, mire. Újabb futkosásaink nem vezettek eredményre, amikor megint megjelent szervező csapatunk, és megjelent a Hungarocamion speciális fuvarozó vállalata, amely díjmentesen ajánlotta fel a hajó leszállítását. Ezzel végleg eldőlt, hogy utunkat az Adriáról kezdjük meg. Így érkeztek el június első napjai, és érkezett el az a nap, amikor Balatonalmádiban egy daru kiemelte hajónkat a Balaton vizéből, ahova talán már soha nem tér vissza. Különös volt látni a Szent Jupátot a speciális Volvo-tréleren, amint megkezdte szárazföldi utazását a tenger felé. A szállítás igazi profi módon zajlott. Elöl villogó sárga lámpákkal a Hungarocamion kísérő autója robogott, mögötte – nem kis feltűnést keltve az országúton – a Szent Jupát. Minden baj nélkül érkeztünk meg a jugoszláviai Portorozs kikötőjébe. Kötelek fonódtak a műanyag test köré, fordult a daru, és hajónk szépen rásimult az Adria zöldeskék vizére. Alig tudtuk felfogni, hogy itt vagyunk, már csak egyetlen szál kikötőkötél választ el a kalandok birodalmától...

A próbaút története röviden összefoglalható. Az Adrián csendes időt fogtunk ki. Átvitorláztunk Triesztbe, majd Velencébe. A hazai rádióamatőrökkel létrejöttek az első rádiókapcsolatok, bár voltak fennakadások, mert az egyik antennakábelünk elromlott. Szervező csapatunk vezetője a Nemzeti Bank segítségével órák alatt elintézte az új kábel kiviteli engedélyét, hajnalban kirohant az Engels téri buszpályaudvarra, ahonnan a menetrend szerinti buszjárat vezetője lehozta nekünk Velencébe. Hajóztunk tovább. Elhaladtunk az olasz partok mentén, kikötöttünk Viestében, Briindisiben, majd délnek tartva az irányt, megálltunk Málta szigetén, Valettában. Innen áttértünk az Égei-tengerre, rövid látogatást tettünk Krétán és Korfun. Visszafelé az utat Hercegnovi, Dubrovnik és Split érintésével tettük meg, majd a hajót kikötöttük és ott hagytuk Opatijában. Két hónap alatt csaknem háromezer mérföldet gyűjtöttünk, de nem elég tapasztalatot. Erre az útra nemcsak ketten mentünk, elkísért bennünket Józsi felesége és egy közös barátunk is. A próbaút így sok tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a hajón nem alakulhattak ki ugyanazok az élethelyzetek, mint amilyenekre a későbbiek során számíthattunk. Kísérletezgetésre nem volt több idő, minden, ami ezután történik, már „élesben" megy. Visszautaztunk Székesfehérvárra. Augusztus utolsó napjaiban jártunk, egy hónappal későbbre tűztük ki az indulás időpontját, és még elképesztően sok tennivalónk volt hátra. Rendezni kellett olyan alapvető ügyeket, mint azt, hogy a Föld körüli út időtartamára fizetés nélküli szabadságot kapjak... Józsinál egyszerűbb volt a helyzet, mint szellemi szabadfoglalkozású, saját magát „szabadságolta". Az Opatijában maradt hajó már így is zsúfolva volt a legkülönfélébb holmikkal, a hazahozott hiánycikklista azonban felvetette a kérdést, hogy az újabb úti csomagok beszerzése után, mi ketten felférünk-e még? Elkezdtük, pontosabban folytattuk az

élelmiszerek tömeges gyűjtését. Szervező csapatunk figyelme arra is kiterjedt, hogy táplálkozástudományi szakértővel táblázatokat készíttessenek a kondíció megőrzéséhez szükséges napi optimális fogyasztásunkról, mi azonban úgy véltük, azt fogjuk enni, ami éppen kézre esik. Arról, hogy sok minden kerüljön a hajókonyha asztalára, és megfelelő legyen a választék, három cég is bőségesen gondoskodott: a Nagykőrösi Konzervgyár, a Csepeli Duna Mgtsz és a Debreceni Tartósító Üzem. Autóval hoztuk-vittük a felajánlott szállítmányokat, olyanok voltunk, mint a mozgó konzervboltok. Az indulás előtti utolsó hetekben lázas munkában voltak azok a rádióamatőrök is, akik tagjai lettek a Szent Jupát útját ezentúl figyelemmel kísérő szervezett társaságnak. Eldőlt, hogy az ország hét versenyállomása vesz részt hajónk rendszeres éteri felkutatásában, de rajtuk kívül természetesen még nagyon sok rádióamatőr segítségére számíthattunk. Készültek a terjedést előrejelző számítógépes programok, egymást követték a megbeszélések, tanácsok. A sok tudnivalótól néha már úgy zúgott a fejünk, mint egy igazi adóvevő. Sor került első sajtótájékoztatónkra. Az Újságíró Szövetség székházában levetítettük a próbaútról készült videofilmet, beszámoltunk terveinkről, válaszoltunk a kérdésekre. Először léptünk a nagy nyilvánosság elé. A rádióban meghallgattuk a Napközben rólunk szóló műsorsorozatának tervezett szignálját, a híres Rod Stewart számmal. Tetszett, bár akkor nem gondoltuk, hogy ez a szignál egyszer még százezreket ültet a rádiókészülékek mellé. Napi rohangálásaink közben egyszer csak arra ocsúdtunk fel, hogy még egy-két nap, és indulnunk kell Opatijába. A búcsúest nem maradhat el – gondoltuk. A táci Gorsium Étteremben tartottuk, a legszűkebb családi és baráti körben. Jó hangulatú est volt, sűrű koccintgatásokkal, viccelődésekkel, amelyekkel kitűnően leplezhettük belső feszültségeinket. Az indulás előtti estén lementem az agárdi sporttelepre, magam előtt is azzal az ürüggyel, hogy konténerházikómban el kell rendeznem még dolgaimat. Persze, nem volt sok rendeznivaló. Az a kevés holmi, amit egyáltalán személyi tulajdonomnak mondhattam, már rég a hajóba került. Kimentem a partra. Nincs szebb látvány, mint ősszel a Velencei-tó. Séta közben elnézegettem a fűcsomókat; ezen a helyen állt a Szent Jupát, amikor még üres hajóhéj volt. Itt vált igazi hajóvá, itt kapott lelket. Már az is nagy dolog, hogy idáig eljutottunk. A gondolat megszületésétől az indulásig öt év nehezén túlvagyunk már. De tudtam, hogy tévedek: rám a legnehezebb percek holnap várnak. Reggel elmentem a fehérvári kis kertes házba, anyámhoz. A Föld körüli út terveiről kezdettől fogva mindent tudott, és sohasem helyeselte. De azt se mondta soha, hogy ne menjek. „Ha tiltanám, akkor is elmenne – magyarázgatta a Nefelejcs utcai szomszédoknak –, legfeljebb nem mondaná el, mit forgat a fejében, így meg, hogy nem tiltom, kibeszéli magát..." Most ott álltunk a kertben. Nem szoktunk mi hozzá az érzelmes szavakhoz, anélkül is tudtuk, mi az, ami egymáshoz köt. – Muttikám – mondtam. – Én most megyek... – Jól van, fiam... – bólintott. Szerettem volna még valamit mondani, de nem tudtam. Anyám, ez az apró, ősz hajú asszony mindig jobban értette, hogyan oldja fel a torokszorító helyzeteket: – Mielőtt elmégy, fiam, segítsd leverni a diót, ne maradjon rám... Megráztam a diófát, és szedegettük a diót, amíg megtelt anyám köténye.

3

Álltunk a nyüzsgés közepette a parton, és igyekeztünk nyugodtnak, mosolygósnak, vidámnak látszani. Talán húszan jöhettünk össze az opatijai mólón: a legközelebbi családtagok, barátok, televíziósok, néhány bámészkodó halász és hajós. Öt évig vártunk erre a pillanatra, elképzeltük ezerszer, milyen lesz a búcsú, de átélni mégiscsak más. Józsi kezében nagyot pukkant a pezsgősüveg. Az első cseppek a hajót illették, aztán a palack kézről kézre járt. Ölelkezések, biztató vállveregetések; ne aggódjatok, visszajövünk, de az arcokon több könny, mint mosoly. Hajónk lassan elúszott a móló mellől, egyre messzebb

vitt az integetőktől... A rajt talán lehetett volna elegánsabb, ám nagy megilletődöttségünkben alig tudtuk felhúzni a vitorlákat. Amikor mégiscsak sikerült felrángatni a vásznat, a Kvarner-szoros irányában nekivágtunk az Adriának. A parton töltött utolsó négy nap, mondhatnám, méltó folytatása volt az elmúlt öt évnek. Jó, ha három-négy óra jutott a pihenésre, a hajóban kora reggeltől éjszakáig tartott a berakodás, rendezgetés, idegeskedés. Mindenki sürgőtt-forgott, iparkodott segíteni, mi pedig próbáltuk kiismerni magunkat a szilvalekvárok és mentőmellények, vészjelző rakéták és krumpliszsákok között. Valamiért azt hihettük, másutt a világban táplálékot szerezni nem lehet; annyi élelmiszert halmoztunk fel. Az ágyak alatti rekeszekbe került nyolcszáz készétel és háromszáz egyéb konzerv, nagy mennyiségű Aromix-italporral, száraz tésztával, szárított gyümölccsel, liszttel, korpával, hagymával, különböző édességekkel, egy láda almával és száz liter tartós tejjel. A határán voltunk annak, hogy az ivóvíz- és üzemanyag-készletekkel együtt a két tonnát is meghaladó súly rontsa a hajó menettulajdonságait. Emellett az MHSZ RKI munkatársai is az utolsó napokban fejezték be a rádiózással kapcsolatos munkákat. Ez teljessé tette a felfordulást, ha a kajütben egy kalapácsért nyúltam, biztos, hogy egy erdélyi rakott káposzta került a kezembe... A végén, persze minden elkészült, és a helyére került, így a hajónaplóba beírhattuk az első hivatalos bejegyzést: „1985. szeptember 26., 14 óra. A Szent Jupát elindult..." A Kvarner-szoros felé tartottunk. Valamikor úgy képzeltem, hogy a tengeren, a nagy út elején az első mérföldeket hihetetlenül felszabadult, eufórikusan boldog hangulatban, ujjongva tesszük meg. Ujjongásról szó sem volt. A sok hónapi hajtás mindkettőnket kimerített, és nem múlt el nyomtalanul az otthoni és az opatijai búcsúk, elválások sokkhatása sem. Az indulás első óráiban kialakult nyomasztó hangulat napokig nem oldódott fel a hajóban. Keveset beszéltünk, nagyokat hallgattunk, igyekeztük magunkat elfoglalni a hajózással. Az egyre erősödő szélben már hajnalban magunk mögött hagytuk a Kvarnerszorost. A lehetséges taktikák közül a legegyszerűbbet választottuk: az olasz partok vonalát követve toronyiránt vitorláztunk Vieste felé, bízva abban, hogy az áramlások nem térítenek el túlságosan a helyes iránytól. Útközben örömmel láttuk viszont azokat a partalakzatokat, esti fényeket, amelyeket már a próbaúton megismertünk. A napi munkabeosztás az indulás perceitől az elhatározott menetrend szerint alakult. Hat óra a kormány mellett, hat óra pihenés, így osztottuk fel a huszonnégy órát. Még a próbaúton gondoltunk a négyórás váltásokra, ez az időbeosztás azonban munkára ugyan nem volt sok, de a pihenésre kifejezetten kevés. A keményebb szelekben fárasztó fizikai munkát és erős szellemi koncentrációt követelő hajóvezetés legalább hatórai lazítást igényelt. Erről még nem az Adrián, nem is a Földközi-tengeren, hanem jóval később szereztünk csak tapasztalatokat. Aki éppen nem volt szolgálatban, a kajütben próbált legalább az ágya körül – látszólagos – rendet teremteni, feltette főni a közös megegyezéssel kiválasztott konzervet, vagy csak eldőlt és aludt egyet. A tengeri lötyögés szerencsére már nem zavart bennünket, a tengeri betegségen – annak minden kínos tünetével együtt – már a próbaúton átestünk. Ilyesfajta „hányattatásban" többé nem volt részünk... Az Adria barátságos széllel örvendeztetett meg bennünket, így a kétszer hatórás kormányügyelet a legkevésbé sem volt megerőltető. A pihenőidőben a térképasztalnál újra átgondoltuk azt az útvonalat, amit már ezerszer átgondoltunk és megrajzoltunk.

Választhattunk volna egyszerűbb, kevésbé veszélyes utat is a Föld megkerülésére, nem vitás. Tarthattunk volna kelet-nyugati irányban, mindvégig meleg tengereken haladva, csatornákon át, az út egy részén szárazföldek biztonságos közelségében hajózva. Mi azonban nyugat-kelet felől akartuk megkerülni a Földet. Azon a legnehezebbnek tartott útvonalon, amely érinti a világtengerek hírhedt „sarkpontjait", a dél-afrikai Jóreménységfokát, és a Dél-Amerika alatt húzódó Horn-fokot. A világ vitorlázó sportjában ezek megkerülésének van igazi sportértéke. Annál is inkább, mert ez az útvonal kikényszerít egy másik jelentős teljesítményt: a déli féltekén a 40. szélességi kör mentén, vagyis az „üvöltő" negyvenesek örökös viharzónájában kell majd keresztülszelnünk a déli óceánokat.

A hírhedt fokok helyett egyelőre szerényebb teljesítmény elérésére törekedtünk: az Otranto-fok megkerülésére. Brindisi mellett elhajózva hamarosan megpillantottuk a fokot, s ez azt jelentette, hogy jó sebességgel, hat nap alatt elértük az olasz csizma sarkát. Délnyugatnak, most már a Földközi-tenger irányába fordulva, ideális hátszelet kaptunk, amely behajtotta hajónkat a Messinai-szorosba. Gibraltárig nem terveztünk kikötést, de néhány apróbb alkatrészre még szükségünk lett volna, ezért elhatároztuk, hogy megállunk a közel eső dél-olaszországi városkában, Reggio Calabriában. Vízumunk nem volt, de ez nem zavart abban, hogy hajónkat a parti őrség monitorai mellett kössük ki. A vízumot nem is kérte senki, mi meg nem reklamáltunk. A hajósboltban megvettük az alkatrészeket, csavarogtunk egyet a városka meglehetősen jellegtelen utcáin, majd továbbálltunk. Gyengülő, de még jónak mondható széllel az éjszakai órákban magunk mögött hagytuk a Messinai-szoros jelzőfényeit, és nyugatnak fordulva már ismeretlen vizeken folytattuk utunkat. Nem sokáig. Az Isola Vulcano sziget alatt szelünk végképp kifáradt, álldogáltunk egy helyben. Ilyenkor az ember tétlenségében megeszik még egy konzervet, próbál olvasgatni, de főleg mérgelődéssel üti el idejét. Éppen hogy csak araszolgattunk a tengeren. – Ha ez így megy tovább – mondtam Józsinak –, jövőre szerepelni fogunk az Admiralitás térképmódosításában mint hajózási akadály... – Akkor inkább igyunk egy sört – mondta ő, és a térképre bökött. A legközelebbi söntés, illetve sziget alig egy mérföldre volt tőlünk, ennyit megér egy kis motorozás. Hamarosan kikötöttünk Filicudi szigetén. A Szicília fölött még a részletes térképeken is csak apró pontként jelzett sziget egyetlen kis vulkáni kúpból áll. Tucatnyi család él itt, de hogy miből, azt rövid látogatásunk alatt nem sikerült megfejteni. Csupán annyit, hogy kapcsolatuk a külvilággal a naponta járó szárnyas hajó és a televízió. Ennyi nekik elég is. Megtaláltuk a lécekből és nádból összedrótozott kocsmát, amely nemcsak a sziget egyetlen vendéglátóipari létesítményének, hanem egyetlen nevezetességének is bizonyult. S bár túl sűrűn nem fordul meg itt vendég, vártunk vagy fél órát a kiszolgálásra. Sört kaptunk, pizzára azonban nem sikerült rávenni a kocsmárosnét. További szárazföldi gyönyörök híján visszamentünk a tengerre... A következő napon a barométer süllyedni kezdett, ez mindig kedvező jele a kedvezőtlen időnek. Mi éppen arra vártunk, hogy elromoljon végre, legyen szél, eső, bármi, csak mehessünk tovább. A szakkönyvek egybehangzóan erős szeleket jeleznek a Földközi-

tengernek ezen a táján, ám aki ezeket írta, kérje vissza a tandíjat. Az időjárás türelemből adott nekünk leckét. A szél két-három órát fújdogált, aztán két-három napig csönd volt. Hiába sürgetett minket az idő, a megtervezett menetrend, leparkoltunk a Földközi-tengeren. Így legalább jutott időnk a rádiózásra.

– HG 4 Sea/MM...HG 4 Sea/MM... A greenwichi középidő szerint megállapított randevúk idején magyar állomások hangja töltötte be a kajütöt. Jelentkezett az RKI vezető állomása, jelentkeztek heti váltásban a többiek: Győrből, Szombathelyről, Zalaegerszegről, Monorról, Egerből és Miskolcról. Jelentkezett HA5NP – Robi, HASAM – János bácsi, HA5DW – Lajos, a jó ismerősök, régi segítőtársak közül. Megszólaltak azok is, akikről a következő években sem tudtunk meg többet keresztnevüknél, de azt igen, hogy mindig ott vannak a frekvencián, segítségre készen. – HG 4 Sea/MM... Itt a HA 4 KYN!... Öt betű, egy szám... HA 4 KYN – ez a fehérvári állomás hívójele. Ott, ahonnan elindultak a rádióhullámok, sokszor a készülék mellé ültek a családok. Józsi szülei, felesége. Anyámért olykor autó ment a Nefelejcs utcába, elhozták a rádióállomásra. Kérdéseinket, válaszainkat a készülék kezelői tolmácsolták. Ha nem hallottam is anyám hangját, a közvetített párbeszédek mindig megnyugtattak. Tudtam, hogy ott van, jól van. S ha értesülhet tengeri életem aggodalomra okot nem adó eseményeiről, reméltem, hogy ő is nyugodtabban éli napjait... És a HA 4 KYN mindig vonalban volt. Biztosak lehettünk abban, hogy a két fehérvári operátor, Zsolt és Karcsi, megtalál majd minket a Föld legeldugottabb pontjain is. A rádiózás olykor különleges kalandokkal szolgált. Egyszer sikerült felvenni a rádiókapcsolatot egy MALÉV-gép személyzetével. A Földközi-tenger felett haladt valamelyik arab ország felé, és mi a tízezer méteren repülő pilótával beszélgettünk a tengerről. Egy másik alkalommal URH-készülékünk 16-os csatornáján folytattunk beszélgetést angolul valamelyik közelben tartózkodó hajóval, amikor készülékünkön egyszer csak megszólalt egy magyar hang: – Kik vagytok, és merre mentek? A hang gazdájáról kiderült, hogy egy, tőlünk 300 kilométerre haladó izraeli hajó magyar származású rádiós tisztje, aki véletlenül belehallgatott párbeszédünkbe. Kellemesen elcsevegtünk egymással, és kölcsönösen jó utat kívántunk. A Földközi-tenger szélcsendjében nem csupán ilyen szórakoztató, unaloműző beszélgetésekre került sor. Az egyik nap Józsi hatalmas teknőst pillantott meg a hajó orra előtt. Megpróbálta kihalászni, de közben elcsúszott a vizes fedélzeten, és egyik ujját kificamította... A vitorláson fejünkön kívül elsősorban a kezünkre volt a legnagyobb szükségünk, a törés, zúzódás luxusát nem engedhettük meg magunknak. Ez a ficam is rosszkor jött. Mint a hajósélet minden eseményéről, erről a kellemetlen teknőskalandról is beszámoltunk az éppen ügyeletes rádióamatőr állomásnak. Mint a többi jelentés, bárhonnan is érkezzen az országból, órákon vagy ha kellett, perceken belül a Magyar Rádióba, Jenő asztalára került. Onnan gyors telefon a mentőszolgálat főorvosához, akinek ficam ügyben adott tanácsai ugyancsak órákon belül eljutottak a Földközi-tengerre. (A későbbiekben több alkalommal

is éteri „hajósorvosként" figyelte utunkat dr. Dankó András kiskőrösi körzeti orvos, aki egyben rádióamatőr is.) Józsi borogatta, ápolgatta kezét, de nem volt kétséges, hogy kikötőbe érve kezelésre lesz szüksége. Gibraltár azonban még messze volt.

A Földközi-tenger tunéziai „sarkától" Szardínia felé haladva ki kellett kerülnünk egy igen erős keleti irányú áramlást, amely Afrika partjaihoz közel, végig ellenünk dolgozott, lassítva amúgy sem nagy sebességünket. Szardínia után nyugatra fordulva, egészen Alicanteig tartottuk ezt a magasságot, hogy majd a spanyol partok mentén a kóbor parti szelekkel és a nagy keleti áramlás limányszerű visszaáramlásait „meglovagolva" közelítsünk Gibraltárhoz. Csillagnavigációs számításaink egyébként pontosnak bizonyultak, és itt, a Földközin alkalmunk volt minden változatát alaposan begyakorolni. A tájékozódás természetesen partközelben a legegyszerűbb. Ilyenkor elegendő a térképen azonosított parti alakzat irányát bemérni, és rávezetni a térképre. Az irányvonalak metszéspontja adja ki a hajó pillanatnyi pozícióját. A parttól 100 mérföldön belül helyzetünk megállapítására jó szolgálatot tett rádióiránymérőnk. Ezzel a műszerrel azoknak az adóállomásoknak az irányát lehet meghatározni, amelyek a szárazföld legkülönbözőbb pontjairól más és más frekvencián sugároznak azonosító jeleket. A tengeri tájékozódást segítő irányadóktól, világítótornyoktól távol szinte kizárólag a csillagászati navigáció módszereire és eszközeire támaszkodhattunk. Mint korábban említettem, a legkorszerűbb – műholdas – navigációs berendezések hiányoztak a hajóról, ezekre egyszerűen nem tellett pénzünkből. Maradt hát a hajózás ősi, klasszikus módszere: égitestek mérése szextánssal. Ez a szögmérő valamely égitest horizont feletti magasságának mérésére szolgál. A szextáns távcsövének egy rögzített és egy mozgatható tükrére vetődik a fény, s a megfelelő tükröt úgy kell állítani, hogy a két tükör által vetített kép egybeessen. Mindezt könnyű elmondani, annál nehezebb gyakorolni. A billegő hajón jól tartani a műszert – ez már önmagában sem egyszerű. Nagyobb hullámzásban még több gondot okoz a hullámoktól eltakart igazi látóhatár megtalálása, mivel a kiválasztott égitest magassága csak a horizonthoz képest állapítható meg. A mérések után következnek aztán a számítások a térképasztalnál. Előkerült a Brown's csillagászati almanach és még több csillagászati táblázat, amelyekből különböző képletek segítségével végül kiszámítható a hajó pozíciója. Mindezt rendkívüli pontossággal, többszöri ellenőrzés mellett kell végezni, hiszen egyetlen számítási hiba, és kiderül, hogy hajónk valahol Kenyában, egy nemzeti park közepén áll. Néhány mérföldnél többet azonban, szerencsére, sosem tévedtünk. A Földközi-tengeren többnyire Napot mértünk, tiszta csendes éjszakákon azonban szívesen fordítottam a szextánst a csillagok felé. Az északi félteke felett ragyogó csillagmezőben körülbelül húsz csillagot ismertem és mértem elfogadható pontossággal. A kormányállasban töltött filozofikus hangulatú éjszakákon ez is jó program volt. A Marseille térségében fújó mistral kellemetlen döghullámzással lepett meg bennünket. Még azt a kevéske szelet is kirázta vitorláinkból, ami éppen fújdogált. Naponta legfeljebb

kétszer négy órát fordíthattunk pihenésre, s ez nem volt túl sok. Itt szerzett tapasztalataink birtokában a több hónapos óceáni hajózások nem ígértek felüdülést. Rossz hangulatunkból rázott fel a hír: ha szerencsénk van, találkozhatunk egy magyar kereskedelmi hajóval. A Rába motoros akkor indult Casablancából, útvonalunk esetleg keresztezheti egymást. A találkozónak azért örültünk volna, mert a Rába első tisztje, Draskovics Gyula régi ismerősünk volt. Még a próbaúton a hazai rádióamatőrök hoztak össze vele az éter hullámain, azóta is többször beszélgettünk vele, kicseréltük tengeri tapasztalatainkat. Egy kézfogás, két magyar hajó találkozója a nyílt tengeren – a várható élmény egészen felvillanyozott. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, de ha véletlenül nem hallottuk volna egymást, mindig akadt otthoni rádióamatőr, aki tolmácsolt közöttünk. Ekkor már a spanyol partok mérsékelten szeles vonalát követve, éppen bevitorláztunk az Alborán-tengerre, ahonnan korábban jó szelekről tudósítottak. Tudtuk, hogy a Rába milyen útvonalon halad, ha majd elhagyja a Gibraltári-szorost, ezért magunk is arra tartottunk volna, ha szelünk lett volna. A beígért szél azonban nem jött meg. Olyan sima volt körülöttünk a tenger, mint az üveg. Ha felrúgjuk menetrendünket, és motorozni kezdünk déli irányban, akkor sem biztos, hogy időben odaérünk. A Rába sem változtathatott irányt, szorította a szigorú menetidő. A két hajó hatvan kilométerrel ment el egymás mellett... Mondanom sem kell, nem lett jobb hangulatunk. Araszoltunk tovább a Földközi-tenger kijárata felé. Az Opatija-Gibraltár közötti 1500 mérföldes távolság megtételére legrosszabb esetben húsz napot szántunk. Ehhez képest eltelt egy hónap, amig odaértünk. Október 25-én, a délutáni órákban pillantottuk meg Gibraltár nevezetes sziklaszirtjét, néhány óra múlva előbukkant North Town hajókkal zsúfolt kikötője is. Fáradtak voltunk, törődöttek, akartunk végre egy jót enni, aludni, egyenes talajon járni, emberek közt lenni. A kikötőkapitányság fehér épülete ott volt a közelben, ennek mólójára irányítottak bennünket. Szürke egyenruhás angol tiszt fogadott, elmondtuk, kik és mi járatban vagyunk itt. Figyelmesen hallgatott, sokáig forgatta útleveleinket, míg végre megszólalt: – Sajnálom, uraim, nem maradhatnak itt. El kell hagyniuk a kikötőt...

4

Azt hittük, rosszul hallunk. Elhagyni a kikötőt? Hiszen éppen most jöttünk! S ha itt nem maradhatunk, ugyan hová menjünk? Gibraltár után nincs más, csak az Atlanti-óceán... Magyarázkodni kezdtünk, hogy egy hónapja vagyunk úton, hosszabb óceáni utazás előtt állunk, szeretnénk néhány napra kifújni magunkat, és felkészülni az újabb menetre. A tiszt azonban hajthatatlan maradt, mint kiderült azért, mert hiányzott a vízumunk. Az az előzetes információ tehát, amely szerint minden nagyobb kikötőnek vízumkiadási joga van, tévesnek bizonyult. Ez volt pedig egyik oka, hogy vízumok nélkül indultunk útnak. Még tartott a vita, amikor megjelent egy középkorú úr, az útlevélosztály vezetője. Ő már megértőbbnek bizonyult, s nyomban telefonálgatni kezdett. Sokáig veszekedett a főnökeivel, de végül győzött a humanizmus. Jarry Crewnak sikerült elintéznie, hogy saját felelősségére másnap délig tartózkodási engedélyt adjanak Gibraltárba.

Megköszöntük, átmotoroztunk a klub mólójához, kikötöttük a hajót, és máris bevetettük magunkat a zuhanyozóba, hogy az egy hónapi út sóját lesikáljuk magunkról. Hajónkat is hasonló örömökben részesítettük: egy szomszédos vitorlásról kölcsönkért slauggal sótlanra mosogattuk. Most már volt időnk kicsit körülnézni a kikötőben, ahol vitorlások árbocerdeje mutatta, hogy Gibraltár fontos állomása a Kanári-szigetekre és a Karib-tenger felé induló hajók legénységének. A jachtklub dokkjait nem szegény embereknek építették, s látszott, hogy a hajók tulajdonosai sem panaszkodhatnak pénzügyi helyzetükre. A sor végén éppen indulásra készülődött egy huszonöt méteres amerikai vitorlás. Csúcstechnika – metálszürkében. Az én szépségekre fogékony hajóépítő lelkem romokban hevert. .. Akadt más érdekes látnivaló is. Például az autóút és a repülőtér kereszteződése. A hely hiánya miatt a repteret keresztbe építették a híres – több mint négy kilométer hosszú – gibraltári szikla és a kontinens között húzódó keskeny földnyelvre. Ez utóbbit betonozott kifutópályával egészítették ki, amely a jachtkikötő mögött cölöpökön nyúlik a tenger fölé. Így viszont a kontinens irányába vezető autóút keresztezi a kifutópályát. Akárcsak egy vasúti kereszteződésben, az autósokat sorompó állítja meg, ám előttük nem vonatok robognak el, hanem a világ minden részéből érkező és induló hatalmas gépmadarak. A tilos jelzést itt tanácsos csak igazán figyelembe venni... Másnap értünk jött Jarry Crew, és felajánlotta, hogy autójával elvisz a postára és egy kis városnézésre. Időközben elintézte, hogy még egy napig maradhatunk Gibraltárban. „Én vagyok a hülye. Ha nem volna ilyen jó szívem, nem lenne ennyi problémám." – panaszkodott viccesen, s ebben volt is valami. Évszázados várfalak, egykori mór erőd, hosszú belvárosi főutca palotákkal, bazárokkal. Ez Gibraltár. Belevetettük magunkat a belváros nyüzsgésébe, nézegettük a hivalkodóan elegáns üzleteket, amelyek magas színvonalú árukínálattal csalogattak, s hasonló színvonalú árakkal hűtötték le vásárlási kedvünket. Eleinte nem értettük, mi olyan furcsa az emberek beszédében, később rájöttünk, hogy valamilyen speciális angol-spanyol nyelvkeveréket próbáltunk kevés eredménnyel megfejteni. Amúgy a városban sok minden „angolos". Az utcasarkon igazi bobbi áll, a kormányzói palota előtt pedig ugyanolyan ceremóniával zajlik a süveges testőrök őrségváltása, mint Londonban. Sajnos, arra már nem volt időnk, hogy megnézzük Gibraltár egyik furcsa nevezetességét, a sziklákon szabadon élő majomkolóniát. Errefelé úgy tartja a mondás, hogy addig maradnak itt az angolok, ameddig a majmok. Ez a mondás azonban viccesen átalakult a fordítottjára: amíg maradnak az angolok, addig vannak ott a majmok... Jarry Crew szívélyes barátságának köszönhetően végül is szép emlékként maradt meg bennünk a Gibraltárban eltöltött másfél nap, ha a szükséges tennivalók egy részét nem is tudtuk elintézni. Postára adva leveleinket, ezért elhatároztuk, hogy engedélyezünk magunknak még egy-két napot, és átnézünk a szoros afrikai oldalára. Felhúztuk a vitorlákat, és élénk keleti szélben néhány óra alatt átértünk a spanyol fennhatóságú marokkói városba, Ceutába. Sötétedés előtt kötöttünk ki egy csupa olaj betonmólóhoz. A hatalmas kikötőöböl legbelsőbb zugában találtuk meg a kishajók számára fenntartott, minden komfortot nélkülöző helyet, amelytől egyáltalán nem voltunk elragadtatva. A parti építkezések azonban arra utaltak, hogy itt egyszer még szebb napok is virradnak a vitorlásokra. Első utunk szokásosan a kikötői kapitányságra vezetett. Vízumunk itt sem volt, okulva azonban a korábbi tapasztalatokból, komoly érvekkel készültünk fel a hatóságokkal való

találkozásra, így, amikor egy mosolygós kikötői rendőr a szigorú szemű főnöke elé vezetett, azonnal elkezdtük mutogatni Józsi kificamított ujját. Ez a szomorú eset, ugyebár, a hajón történt, szegény barátomat kórházba kellene szállítani, csakis és kizárólag ezért kötöttünk ki, tetszenek érteni... Nem nagyon értették. Már csak azért sem, mert mi angolul, ők meg spanyolul magyaráztak. Hiába vetettük be kezünket, lábunkat az eset hű leírásának illusztrálására, a kölcsönös megértéshez ez sem vitt közelebb. Itt is a telefonoké lett a főszerep. Fél óra múlva berobogott egy rendőrautó két marcona, egyenruhás rendőrrel, akik udvariasan, de határozottan hellyel kínáltak a hátsó ülésen. Itt valami félreértés lehet, gondoltuk, azért, mert az ember kificamította az ujját, még nem kellene... Tévedésünket hamar eloszlatták. A szürke rendőrségi Alfa Romeo egy kórház épülete előtt fékezett. A rendelőben Józsit előzékenyen kezelésbe vették, ujját begipszelték. Engem közben arról kérdezgettek, hogyan fizetjük ki az orvosi ellátás költségeit. Nem reméltem tőle túl sokat, de azért elővettem a még otthon kötött nemzetközi baleset- és betegségbiztosítási igazolványunkat. Meglepődtem, amikor készítettek róla egy fénymásolatot, a számla mellé csatolták és visszaadták. Ezzel el is volt intézve minden. Visszaülhettünk a rendőrautóba. Arra számítottunk, hogy az udvarias gesztus után – vízum híján – hasonló udvariassággal, de eltanácsolnak minket a kikötőből, ám ezúttal is tévedtünk. Maradhattunk, amíg akartunk, járhattunk-kelhettünk kedvünkre. A nyolcvanezer lakosú Ceuta modern, sokkal inkább európai, mint afrikai stílusú nagyváros, többsávos autóutakkal, rendezett belvárossal. Szabadkikötő státuszára utal a kis zugüzletek megszámlálhatatlan sokasága. Az üzletecskék a szórakoztató elektronika elképesztő választékát nyújtják, a világ minden típusával és gyártmányával, a szuperluxus komputerektől a legszakadtabb bóvlikig, helyenként – a vámmentesség ellenére – csempészgyanús árakkal. Azért maradt még itt valami a Rejtő Jenő leírta afrikai hangulatból is. Olvasmányaink elevenedtek fel a fehér falú, pálmafás laktanyák, a magukat az utcán keménypapíron ücsörögve kínáló örömlányok láttán. És végignéztünk egy igazi kikötői verekedést izomkolosszus matrózok és szemtelen mór suhancok között. Szakmunka volt. A sokféle árukínálatból bennünket elsősorban a gyümölcsárusok portékái érdekeltek, nagyon kiéheztünk már a friss gyümölcsre. Jártuk a standokat, tömtük magunkba a szőlőt, ananászt, őszibarackot, olcsó áron. A langyos éjszakában tele hassal és üres aggyal poroszkáltunk vissza a kikötőbe... Mint akik jól végezték dolgukat, másnap kijelentkeztünk a kapitányságon, és elindultunk a szoros kijárata felé. A reggel még nyugati irányú szél délben, valószínűleg a mi tiszteletünkre, keletire fordult. Bizakodva vágtunk neki a szorosnak, bár tudtuk, hogy ez a hely szereti időnként megtréfálni a vitorlázókat. A Földközi-tenger atlanti kapuján nem lehet csak úgy kisétálni. A Gibraltári-szoros Tangertől nyugatra negyvenkét kilométer széles, középen a Tarifafoknál azonban tizennégy kilométerre szűkül. Mélysége – háromszáztól ezer méterig – nyugatról kelet felé nő. A szorosban két, ellentétes irányú áramlással kell megküzdeniük különösen a kishajóknak. Az áramlások abból adódnak, hogy az Atlanti-óceánnak és a Földközi-tengernek jelentősen eltér a sótartalma. A Földközi-tengerből több mint százhetven méter vastagságú, sósabb vizű áramlás hatol be az óceán mélyebb vizeibe, míg az Atlanti-óceánból kevésbé sós, százhúsz méter körüli vastagságú áramlás igyekszik

bejutni a Földközi-tengerre. Az atlanti irányból érkező víztömeg óránkénti sebessége megközelíti a négy kilométert, ezen kellett nekünk is átvergődni. Hallottunk olyan esetekről, amikor az áramlással és a szembefújó széllel találkozó vitorlások napokig képtelenek voltak átjutni a szoroson. Egyelőre azonban kedvező irányból érkezett a szél. Amíg a Szent Jupát az afrikai oldal szikláihoz közel hasította a hullámokat, egy vödör mosószeres vízzel próbáltam lemosni a kikötőkötelekre, pufferekre rárakódott kőolajat. A vízvonalon a hajóra is vastagon ráragadt az olaj, ennek eltávolítását azonban az óceáni mosodára bíztam. Sötétedéskor arra lettünk figyelmesek, hogy jóllehet, megyünk vagy öt csomóval, a parthoz képest szinte állunk. Ez már a kegyelmet nem ismerő áramlás volt, amelyhez hozzáadódott a dagály is. Szinte egyik méterről a másikra megváltozott a víz felszíne, kis csúcsos hullámok keletkeztek, ahogy a víztömegek ereje egymásnak ütközött. Tőlünk egy kilométerre látszott az áramlás széle, nem volt más választás, arra kanyarodtunk. Este lett, és a hajóval még mindig ugyanabban a magasságban oldalaztunk a szoros közepe felé. Helyzetünk egyre kényesebbé vált, miután a szorosban nagy volt a hajóforgalom. Százötven-kétszáz méteres távolságban húztak el mellettünk a hatalmas, kivilágított tankerek és más szállítóhajók. A közlekedés meghatározott rend szerint zajlott. Mint a repülőgépeknek a légi folyosókat, a szoroson áthaladó hajóknak is külön utakat jelöltek ki. Az egyirányú tengeri folyosókat két kilométer széles képzeletbeli zóna választja el, ahol tilos a közlekedés. Az óriási hajók közelsége ezzel együtt nem tűnt megnyugtatónak, ha meggyengül a szél, visszavisz a víz oda, ahonnan jöttünk. A nagyvitorla mellé a tizenöt négyzetméteres orrvitorlát húztuk fel, és háromórás idegtépő menet után úgy látszott, hogy jó irányban keressük a kiutat. Lassan feltűntek Tanger jelzőfényei, aztán a mind sűrűbb éjszakában ezek is a távolba vesztek. Oldódott a feszültség. Amikor éjféltájt átvettem a kormánynál a szolgálatot, gyenge szellő vitte előre a vitorlást. Tele voltam várakozással, izgalommal, pedig a tengeri körülmények szinte semmit sem változtak a korábban megszokottakhoz képest. És mégis. A víz csobogásában, a levegő illatában érződött, hogy ez már az ÓCEÁN. A Föld egy darabja – százmillió négyzetkilométeren. Ezen kell átvitorláznunk.

5

Atlanti-óceán... Az első néhány napban gyenge szellő váltotta fel az utunkat eddig makacsul kísértő szélcsendeket. A szemből érkező 6-8-as szél azonban már ízelítőt adott abból, ami a következő néhány ezer kilométeres úton majd ránk vár. Hatalmas ütések érték a hajó orrát, a Szent Jupát egyik hullámból a másikba zuhant, a fedélzeten végigsöprő tajték kivétel nélkül a nyakunkban fejezte be útját. A kajütben – a zárt rekeszekben elhelyezett holmik kivételével – minden tárgy önálló életre kelve alakította a belső berendezést. Ritkán követve a mi elképzeléseinket. A váratlanul csendesülő szél a nem csituló hullámzásnak engedte át a hajót, s ez a bukdácsolás a vitorlák stabilizáló ereje nélkül még kellemetlenebb volt. Kedélyállapotunk követte az óceán mozgását, hol feldobódtunk, hol letörtünk. Három viszonylag csendesebb nap után végre megérkezett az az 5-6-os erősségű hátszél, amelynek papírforma szerint már eddig is fújnia kellett volna.

Így már egészen más: szikrázó napsütésben hasítjuk a kék óceánt, közben újra tanuljuk az életet a fedélzeten. Minden más volt, mint a Földközi-tengeren. Másképpen közlekedtünk, ettünk, ittunk, aludtunk az állandó mozgásban. Más tekintetben is új rendet kellett bevezetnünk. A kajüt csaknem minden rekeszében akadt olyan elszabadult tárgy, amelyik előbb-utóbb helyet csinált magának, és zörgött, csörgött, kopogott. Idegesítő volt, de ezen túl kiverhették volna a rekeszek falát. Újra kellett rámolnunk, rendeznünk, megerősítenünk sok mindent. Megoldásra váró feladat volt, hogy a hullámok táncoltatta hajón a csattogó vitorlák ne szakadjanak cafátokra. Az orrvitorlát (fockot) kitámasztottuk a hátszélvitorla (spinakker) rúdjával, a nagyvitorla bumját pedig előre rögzítettük egy csigasorral, így lényegesen jobb, egyenletesebb lett a menet. Hozzá kellett szoknunk a navigációs mérések óceáni körülményeihez is. A hullámok magasabbak voltak szemmagasságunknál, így a szextáns távcsövében csak akkor pillanthattuk meg a horizontot, amikor éppen hullámhegy emelte fel a hajót. Ez annyiban változtatott a korábbi gyakorlaton, hogy a pontos mérésre néhány másodperc állt csak rendelkezésünkre, majd ugyancsak pontosan kellett megítélni a hullám magasságát, mivel a számításoknál ezt hozzá kellett adni a szemmagassághoz. Viszonylag hamar alkalmazkodtunk a körülményekhez, és ha sejtettük is, hogy az óceán még nem mutatta meg minden arcát, a hajónkba és magunkba vetett hitünk növekedett. Ceutától ezer mérföldet kellett megtennünk első atlanti-óceáni állomásunkig, a Kanáriszigetekig. Messze jártunk még a szigetcsoporttól, de a tartományi fővárosban, Las Palmasban már volt barátunk: úgy hívták, hogy EA8ACH, azaz becsületes nevén Mario. Vele 4KYN – Karcsi ismertetett össze, aki Mariónak megadta útirányunkat, tartózkodási helyünket, a rádiókapcsolatok felvételéhez szükséges időpontokat és frekvenciákat. Nem tudom, hogy a fehérvári rádiósok hány éjszakát töltöttek el készülékük mellett, amíg felkutatták nekünk e távoli sziget egyik rádióamatőrjét, tény azonban, hogy ettől kezdve a segítőtársak előzetes beszervezésének gyakorlata egyre eredményesebb lett. A rádióhullámok mindig jó néhány ezer kilométerrel előbbre jártak hajónknál, a rádiósok az éppen soron következő kikötőben előkészítették érkezésünkhöz a talajt. Marióval csaknem naponta találkoztunk az éterben, megbeszéltük a személyes találkozót is. Erre nem kellett sokat várni. Az erős szél többnapos vágtatás után olyan közel vitt a Kanári-szigetekhez, hogy hamarosan megpillantottuk Grand Canaria, a szigetcsoport harmadik legnagyobb szigetének vulkáni kúpját. Tíz és fél nappal ceutai indulásunk után, november 9-én délben befutottunk Las Palmas kikötőjébe. Mindig izgalmas megérkezni új kikötőbe. Az ilyen csupa móló, csupa nagyhajó-öbölben nem könnyű megtalálni a nekünk való helyet, de az árbocok mindig jó nyomravezetők. Rádión megkérdezhettük volna a kikötőhatóságot, de az túl egyszerű lett volna. A különböző nemzetiségű hajók között úgy kanyarodtunk jó irányba, mintha otthon, az agárdi kikötőben lennénk. Rövid keresgélés után találtunk üres helyet az egyik úszómólónál. Jobb volt, mint a part mellett. Egyfelől, mert a part betonja itt is fekete a kőolajtól, másfelől az itt szokásos, mintegy kétméteres árapály megnehezítette volna a ki- és bejárást a fedélzetre. Kikötöttük a hajót, és elindultunk első sétánkra. Nem mentünk messze, csak az első telefonig, hogy felhívjuk Mariót. Már várta jelentkezésünket, és hamarosan megérkezett a kikötőbe. Ha valakit korábban csak számok, betűk és egy keresztnév alapján tudtunk azonosítani, mindig érdeklődéssel vártuk a

személyes találkozót. Mario Ortigoza alacsony, kopaszodó, igen jókedélyű ember. Nyomban felajánlotta, hogy segít elintézni a hatósági ügyeinket, bár ez nem volt túl bonyolult feladat. A parti bódéban üldögélő, unott arcú, egyenruhás ember sem a maga, sem a mi életünket nem nehezítette holmi vízumkérdéssel, elegendő volt számára, ha tisztességesen rendezzük majd számlánkat. Viszonylag olcsón, napi négyszázötven pesetáért rendelkezésünkre állt víz, villany, zuhany, minden, amire csak a hosszú útról érkező vitorlázónak szüksége van. Rögtön nekivágtunk a városnak, és addig csatangoltunk, amíg csak a lábunk bírta. Más kikötővárosokkal ellentétben, Las Palmas kikötője viszonylag messzebb esik a belvárostól, ahová húsz-huszonöt perces sétával jutottunk el a pálmafás parton. Las Palmas tipikus fürdőváros, a parton és a hegyoldalon végighúzódó modern és régi házakkal, villanegyedekkel, parkokkal és turisták tömegével. Az első néhány nap programjáról Mario gondoskodott, mindenekelőtt hozzájuk látogattunk el. Lakásuk húszemeletes épület hatodik emeletén volt, ahonnan Tenerife felé gyönyörű kilátás nyílt. Maga a lakás – ahol a harmincegy éves biológus feleségével és nyolcéves kislányukkal él – puritán ízlésről és magas kulturális igényszintről árulkodott. Az egyik apró szobában kapott helyet a rádiókészülék, most legalább láthattuk, honnan beszélgetett velünk Mario, amikor mi még a tengerről küldözgettük üzeneteinket. Vendéglátónk felajánlotta rádióját, így együtt ülhettünk a készülék mellé, és kivételesen egy lakásból értesíthettük az otthoniakat arról, hogy megérkeztünk, minden rendben van. Ezután gyakori vendégei lettünk az Ortigoza családnak. Ők pedig mindent megtettek, hogy tartózkodásunk néhány napja alatt minél többet megmutassanak a sziget látnivalóiból. Első autóutunk a hegyekbe vezetett. A szigetek vulkáni eredetűek, nem messze a parttól hatalmas sziklás hegyek húzódnak, közöttük kisebb-nagyobb kráterekkel. Az utat itt is, ott is pálmafák, eukaliptuszok, citrusok és cédrusok szegélyezték, és az egzotikus képhez mindenütt hozzátartoztak a virágok is. A meredeken kanyargó autóúton a hegyek közé érve egyre kietlenebb lett a táj. A szerpentineken felautóztunk Grand Canaria egyik legmagasabb hegyére, ahol a televízió adótornya áll. Lenyűgöző a kilátás, madártávlatból szinte az egész szigetet beláthattuk. A sivár hegytetőről kellemes tisztásra ereszkedtünk vissza, amelyről kiderült, hogy Marióék és barátaik kedvenc piknikhelye. Most is nagyobb társaság gyűlt össze, s amikor az autókból előkerültek a faszenes grillsütök, gusztusos húsok és gyümölcsök, gondtalanul átadtuk magunkat a gasztronómia örömeinek. Sem akkor, sem a következő napokban nem kíméltük a gyomrunkat, tudva, hogy a következő egy hónap konyhai élvezetei kimerülnek majd a konzervek nyitogatásában. Egy másik alkalommal a Las Palmashoz legközelebb eső lávahegy kráteréhez kirándultunk, innen is megcsodáltuk a sziget látképét. Mario remek idegenvezetőnk volt, de nem akartunk állandóan a nyakán lógni, ezért béreltünk egy 250-es MZ motorbringát, a következő napokban ezen száguldozva derítettük fel a vidéket, minden terv és elképzelés nélkül, csak úgy, találomra. Próbáltunk lefotózni, videón megörökíteni mindent, de az idő túl rövid, a látnivaló meg túl sok volt. Azok, akik a világ megismerésének céljából vitorlázgatnak, általában több hónapot töltenek e szigeteken, teljesen megismerniük azonban nekik sem sikerül. Mi is tisztában voltunk azzal, hogy itt és majd a Föld körüli út sok más állomásán is, sok mindent nem fogunk látni, de végtére is nem turistaútra indultunk.

Még egy kirándulás azonban belefért időnkbe, s elmotoroztunk Grand Canaria déli turistaparadicsomába. Las Palmastól széles sztráda kanyarog a tengerpart mentén a repülőtérig, majd innen egy szerényebb minőségű út vezet Maspalomasba, a nagyüzemileg működtetett tömeges turizmus központjába. Az üdülőhely – néhány szálloda kivételével – városnyi kiterjedésű földszintes apartmanokból áll, csodás zöld környezetben, minden igényt kielégítő szolgáltató központokkal. Homokdűnés végig a part, éttermek, bazárok hosszú sorával. Minden üzletből más zene bömböl, zsivaj, lárma mindenütt. Maspalomasban legalább harmincezer – többnyire észak-európai – vendég hagyja hónapok alatt szerzett fáradtságát és pénzét, miközben süttetik magukat a harmincfokos őszi napsütésben. Fürödtünk egyet a tengerben, majd félóráig rugdostam az MZ-t – eleinte a pedálnál, később mindenhol –, amíg beindult. Fél napot voltunk itt, de bőven elég volt. Maspalomas tömeges luxusa nem az én világom.

Érdekes, különös népség a hajósok. Las Palmas óriási jachtkikötőjében sokféle náció képviseltette magát. Voltak németek, amerikaiak, angolok, osztrákok és svájciak, de a legtöbben talán franciák. Kik ezek az emberek? Minden korosztályból való, többnyire a civilizációtól megcsömörlött férfiak és nők, akik menekülnek szárazföldi életük monotóniája, a városi élet stresszhatása, környezeti ártalmai elől. Legtöbbjük nem a gazdagok közül kerül ki, de van annyi pénzük, hogy vegyenek egy hajót, és elinduljanak álmaik tengerei, szigetei, kontinensei felé. Ezek az emberek életüket szeretnék meghosszabbítani a hajózással, és mind azt vallják, hogy a tenger az emberi szabadság egyetlen és utolsó színtere. Las Palmas kikötőjében kevés volt a magányos hajós, a vitorlásokon többségükben családok éltek. A hajóköteleken ott száradtak a kiteregetett ruhák, egyik-másik fedélzeten apró gyerekek totyogtak, mamák hozták a reggeli tejet, és varrogatták a lyukas holmikat. A hajósok sok mindenben hasonlítanak egymáshoz, de nem mindenki barátkozó természetű. Volt, akivel a fejbólintással jelzett köszönésen nem terjedt túl kapcsolatunk, másokkal viszont összebarátkoztunk. Mint a mólónk túlsó felén álló kék vashajó gazdáival. Jean Charles és felesége, Michaelle járják a világot. Franciaországban egy kis üzem tulajdonosai voltak, mígnem úgy döntöttek, hogy negyvenöt évesen megérdemlik a pihenést, és nyugdíjba vonultak. Álmuk öreg éveikre egy argentin hacienda napsütötte békéje... Mellettünk mienkhez hasonló méretű amerikai hajó állt, fedélzetén egy teljes család lakott – nagymamával –, viszonylag szerényebb körülmények között. Ők is arra tartottak, mint Las Palmasból a legtöbben: a Karib-tenger felé. S egy lenyűgöző ember: Pierre Ribes. Gerincsérülése miatt leszázalékoltan, félig nyomorékon is úgy érezte, valami hasznosat kell tennie az emberiségért. Kicsiny, kilencméteres hajójában egy tonna gyógyszert halmozott fel padlótól a mennyezetig, csupán egyetlen ágyat hagyva szabadon a maga számára. – A franciaországi kórházakból összegyűjtöm az elfekvő gyógyszereket – mesélte –, és leviszem Szenegálba. Rengeteg ott a rászoruló ember. – Miért személyesen viszi, miért nem küldi a gyógyszereket? – Nem bízom az ottani kormányban – felelte –, inkább magam szállítom le, de még az elosztást és a széthordást is magam szervezem a legeldugottabb őserdei falvakba is. Igaz,

most már nem teljesen egyedül, mert sikerült rábeszélnem néhány hajóst, hogy vegyenek részt a gyógyszergyűjtésben és a szállításban. Ezen az úton már legalább öt hajó jár. Természetesen, mindenki a saját zsebéből jótékonykodik. Pierre Ribest csodálja az egész kikötő, bár semmivel sem hívja fel magára a figyelmet. Nem azért teszi. Másfajta érdekességgel szolgált a sor végén egy holland hajó. Két rendőr vigyázott rá éjjel-nappal. Nehéz szolgálat: ott zsugáztak a kormányállásban, akárhányszor csak arra mentem. A hajót egy hónappal korábban lopták el Gibraltárból, és itt, a mólón kikötve, üresen találták meg egy hete. A két rendőrnek álcázott kártyás most arra várt, hogy a tettesek visszajöjjenek bocsánatot kérni. Az egyik reggel enyhén botladozó magyar beszéd ébresztett minket a kajütben. – Csák nem magyarok? – kérdezte a kajütajtón kopogtató középkorú férfi, miközben láthatólag nem akart hinni a szemének, hogy a világnak ezen a részén honfitársakra akadt. Mondtuk, hogy nem tévedett, mire nagy sietősen mászott le a kajütbe. Látogatónkról egykettőre megtudtuk, hogy Jimmi Carnelnak hívják, tizenhét éve él Angliában, egyébként erdélyi származású, anyja magyar, apja román volt. – Akkor most hol a hazád? – kérdeztem később, pár korty nexusteremtő hatása alatt. – Sehol és mindenhol – mondta –, de leginkább a tengereken... Vagyis szintén „zenész", aki saját építésű hajóján, családjával hat évig járta a tengereket. Most a Yachting World magazin megbízásából keresett fel kikötőket, hogy riportokat készítsen az óceánok vándoraival. Akasztották a hóhért: a videokamera előtt mi készítettünk vele riportot, mindjárt háromszor is. Kissé türelmét vesztette, amikor a magnószalag hibájából a második interjú sem sikerült, de azután türelmesen nekikezdett újra. Kíváncsian végigvizsgálta hajónkat, de amikor elmeséltük neki, hogy mi déli irányba tartunk Las Palmasból, sietve ismét végigtapogatott mindent. – Jó kis hajó – nyilatkozott végül. – Csak azt nem értem, miért akartok ti ilyen fiatalon meghalni?... Mi a fenének mentek le a déli vizekre, amikor ott csak vihar és hideg van, itt meg meleg, és napsütéses passzátszél. Lent csak a jéghegyeket lehet nézegetni, errefelé meg a homokos strandokat, pálmafákat, lányokat. .. Tulajdonképpen nem voltak érveink vele szemben. Mit is mondhattunk volna? – Tudod, Jimmi, mi sportemberek vagyunk, és még keressük a bajt. A leendő bajokat illetően egyetértettünk, de az útiránytól nem hagytuk magunkat eltéríteni. Jimmivel igazi hajós barátságot kötöttünk, minden este együtt jártunk vacsorázni. Ő szívesen mesélt, mi szívesen hallgattuk. Közénk való fickó volt, hiányérzetem támadt, amikor pár nap múltával elbúcsúztunk tőle. Esti programjaink abból álltak, hogy csatangoltunk a világváros csillogó-villogó, turistákat hömpölyögtető utcáin. Felfedeztünk egy éttermet, ahol olcsón és annyit ehettünk, amennyi csak belénk fért. Svédasztalon a tengeri herkentyűktől a rántott csirkecombig, banántól a tizenkétféle fagylaltig minden volt. Degeszre tömtük magunkat minden este. Közben élveztük azoknak a látványát, akik még hülyébbre zabálva, egyenes derékkal haldokoltak az asztaloknál, és látszott a szemükben a csalódás, hogy nem fér több. Az embert érheti másfajta csalódás is. Este a belvárosban elment mellettünk három rendkívül csinos lány. Elmentek, visszanéztek. Feléjük nyújtottam kis laposüvegemet, fülig érő szájjal jöttek vissza. A szépségem – gondoltam. – Do you want love? – kérdezte lehengerlő mosollyal az egyik, izgató illatfelhőből. Nehéz ilyenkor talpon maradni. A következő kérdés is angolul jött testközelből:

– Van pénzed? – Csak a lelkem és a szépségem... Mosoly maradt, ők nem. Mindenki ment tovább, mi az orrunk, ők a munka után. Lehetett bőven, minden sarkon négy-öt felhajtó osztogatta üzlete reklámkártyáit, amelyek egy pontban megegyeztek: girl service. Zajlott az élet a fülledt nagyvárosban, de valahogy mégsem tetszett igazán. A kínálat a kereslethez igazodva nyújtotta olcsó élvezetét a világ minden részéből idesereglő vastagpénzű totyakosoknak. Elrepült csaknem két hét, igyekeznünk kellett tovább. A kikötőben még egyszer, utoljára körbevizslattam a hajókat. A világ minden tájáról akkor kezdtek gyülekezni azok a versenygépek, amelyek a Las Palmas – Karib-tenger verseny rajtjára készülődtek. Mit mondjak, ragad az emberre ez-az a són kívül is, ha figyelmesen szemléli a hajókat, amelyekben a műszaki tudás, a technika és a pénz ölt testet. Már csak a bevásárlások maradtak hátra, hogy a hajón legalább az első hetekben spóroljunk a konzervekkel. A kikötőtől három utcányira volt egy nagy élelmiszerüzlet, ott válogattuk össze, ami megtetszett, főleg gyümölcsöket. Amikor fizettünk és dobozt kértünk, hogy legyen miben lecipelni az élelmiszereket, jött a főnök és ingyen fuvart ajánlott fel. Las Palmas szereti a vitorlázókat. Elbúcsúztunk Mariótól és családjától, abban a reményben, hogy a visszafelé úton is meglátogatjuk őket. Kézszorongatva búcsúztunk francia, amerikai és más nemzetiségű barátainktól, akik „egy nagy rakást" kívántak nekünk az elkövetkező hosszú útra. Valóban hosszú lesz, több mint tízezer kilométer Dél-Afrikáig... Tülkölés, integetés oda-vissza, majd megcéloztuk a kikötő kijáratát. Néhány órával később a kormányállásban hanyatt fekve figyeltem a széljelző szalagot, miközben Las Palmas fényei már csak az eget festették a távolban. Néztem a repülőgépeket, amint elhúztak felettem a felhőfoltos, teliholdas éjszakában. Nyugodt tempóban siklottunk a félhomályban, és békességérzetemet az sem zavarta, hogy előttünk valahol egy elsüllyedt hajó roncsait jelezte a térkép. A parton eltöltött két hét és az otthon között csapongtak gondolataim, miközben azon kaptam magam, hogy belemosolygok a semmibe.

Már négy napja változó, de jó irányú szelek vittek bennünket közepes tempóban délnyugatnak, amikor megláttuk az első hajót. Marokkó és Mauritánia partvidékétől háromszáz mérföldnyire lehettünk az óceánon. A hajó lassan, ráérősen poroszkált el mellettünk egy mérföldre, és semmilyen életjelt nem adott, amikor rádión próbáltam hívogatni. Ellenben megfordult, és ugyanolyan lassan közeledett felénk. Az ötezer tonnás körüli, erősen rozsdás, egyelőre felismerhetetlen nemzetiségű bárka a bizalom legkisebb jelét sem keltette bennünk, főleg miután erről a térségről két évvel korábban kalózkodások hírét hordta a szél. Félig viccesen, félig komolyan, sajnálkozva emlegettük azt a négylövetü sörétes puskát, amit Las Palmasban majdnem megvettünk... Száz méter volt már csak a két hajó között, amikor megszólalt URH-készülékünk 16-os csatornája: – Itt a Sortavala szovjet halászhajó. Milyen nemzetiségűek vagytok? – Itt a Szent Jupát. Magyar vitorlás... Váltottunk néhány mondatot, majd amikor elmondtuk, honnan jövünk, és merre tartunk, egészen közel jött. Lehúztuk amúgy sem túlságosan dagadó vitorláinkat, motorral melléjük

álltunk, de a két hajót a hullámzás miatt nem tudtuk összekötni. Kézzel tartottuk a távolságot, és parolázgattunk a korláthoz sereglő, mintegy húszfőnyi legénységgel. A Sortavala – mint megtudtuk – néhány éve hagyta el Murmanszk kikötőjét, hogy szinte teljes életét idegen vizeken, kikötőkben élje le. A legénység tagjai amolyan kereskedő halászok, amit fognak, mindjárt fel is dolgozzák, és eladják az első kikötőben. Egymásfél évente repülőgépen érkezik a váltás, s ezalatt a hajó is megkapja a megérdemelt nagyjavítást, újrafestést. Általában Argentína és Brazília közelében halászgatnak sok más szovjet hajó társaságában, most éppen a váltás miatt igyekeznek Las Palmasba, ahonnan mi jöttünk. A Sortavala fedélzetén vidám, közvetlen volt a hangulat, látszólag nem volt rangkülönbség, illetve, ha volt, nem látszott, mivel egyenruhának vagy más külsőségnek legkisebb jelét sem fedeztük fel. Farmerben, gatyában, ujjatlan trikóban volt mindenki, úgy, ahogy a trópusi vizeken kényelmes és egyáltalán elviselhető. Amikor kérdeztük, hol van a kapitány, rámutattak egy testes, fiatal, csupa maszat, félmeztelen társukra, aki együtt nevetett a többiekkel. Eldiskuráltunk még egy ideig, majd minden kérés nélkül átdobtak hozzánk öt kiló friss kenyeret, és jól becsomagolva hasonló mennyiségű pácolt halat. Azt hiszem, mindent odaadtak volna, amijük csak volt, hiszen ők sem mások, mint a természet egyszerű, önzetlen neveltjei. Kissé zavarban is voltunk, mert magunk csak egy zászlóval és néhány jelvénnyel tudtuk viszonozni a gesztust. Még egy kézszorítás és eltávolodott egymástól a két hajó. A Sortavala ködkürtjének levegőt rezegtető bömbölésére mi csak a Szent Jupát cérnavékony hangú dudájával válaszolhattunk, de azért a tengeri tisztelgés így is megvolt. A halászhajó lassan eltűnt a horizont mögött, s mi újra magunkra maradtunk az óceánon.

6

A hajónaplóban rögzített dátum szerint 1985. november 29-én 772 mérföldre távolodtunk el Las Palmastól. Két hónapja voltunk úton, és többhetes hajózás állt előttünk, déli irányban keresztül az Atlanti-óceánon, nagy ívben megkerülve Afrikát, hogy majd valamikor – számításaink szerint jövő év január végén – megérkezzünk a dél-afrikai Fokvárosba. Ahogy mérföldről mérföldre közeledtünk az egyenlítőhöz, egyre melegebb lett az idő, s a gyenge szellők után mind meggyőzőbben fújt az északkeleti passzátszél. Ezt, a földgolyót körbejáró szélrendszert a Föld forgása és a Nap melegítő hatása alakítja ki a térítők között. Ez a sáv a passzát közepes erejének és melegségének következtében az óceánok legkedveltebb vitorlázó területe. Nem véletlen, hogy a glóbuszt kerülő hajók szinte kivétel nélkül ebben a térségben haladnak nyugati irányba, amelyet az angol hajósnyelv „örömút"ként emleget. Valóban örömút, ha hozzátesszük, hogy a karibi szigetvilágon, Panamán, Polinézián és az indiai szigetvilágon vezet át. Vén tengeri medvék emlegetik kissé megvető hangsúllyal, hogy ebben az övezetben a tenger még a szardarabot is körbehordja gond nélkül, de azért mind erre az irányra akartak rábeszélni a mi déli utunk helyett. Vitorláztunk az óceáni hőségben, és próbáltunk pecázni, nem sok eredménnyel, mert a halak ravaszabbnak bizonyultak. Túl azon, hogy elvesztettem egy fogadást – amit az első

fogás idejére kötöttem egy fazék tejberizs erejéig –, még vagy ezerpesetányi horgászcájgomat is elvitték a dögök. Végül már olyan fegyvereket gyártottam, amelyektől én is elborzadtam, ám a halak ezekről is pléhpofával eszegették le kicsiny, piros gumi tintahalaimat. Tulajdonképpen halpárti vagyok, mert nem túl sportszerű ezeket a szerencsétlen lényeket ennyire becsapni. Elképzeltem, hogy éhesen – a parton – rávetem magam egy grillcsirkére, mire egy madzaggal berántanak a vízbe. Szörnyű... Márpedig mi éppen ezt csináltuk, visszaélve a nekünk ajándékozott értelemmel. Nem adtam fel a küzdelmet, bár kezdeti hatalmas vérszomjam veszített erejéből... Bánatomban felmelegítettem egy káposztakonzervet, megspékeltem apróra vágott fokhagymával, fűszerekkel, és elpusztítottam mellé két szelet sortavalás kenyeret. Nemhiába várakoztam, mert másnap kerregő hangra riadtam. Rohantam ki a fedélzetre, kaptam fel a pecát, de mintha a padlóba akadt volna a horog, meg sem mozdult. Nem is bírta sokáig, egy pendüléssel tőből leszakadt, és elúszott az egész megint. Evett a méreg, de addigra már ott volt Józsi is, akit álmából riasztott fel a harci zaj. A hajó mellett hatalmas, méternél nagyobb dorádók úsztak el repülőhal-űzőben. Kapkodva cseréltük vastagabbra a zsinórt, s ahogy a vízbe ért a gumihal, máris lecsapott rá az egyik. Egy óra fárasztás után gondolt egyet, és elment, halastul, zsinórostul, mindenestől. Újabb zsinórcsere, végén blinker ujjnyi horoggal, és kezdődött a fárasztás elölről. Amíg Józsi fárasztott és fáradt, sebtében megpróbáltam csinálni egy vágóhorgot, hogy majd ki tudjuk szedni a zsákmányt a vízből. Üvegbotom vastagabb darabjának a végére feldrótoztam egy cápahorgot, gondoltam, ez megfelel a célnak. Egy rántás, és a hal egyszer csak a kormányállásban találta magát. Itt sem adta fel a küzdelmet, csapkodott vagy fél óráig, döngött bele a hajó, alig tudtunk a közelébe férkőzni, hogy megadjuk a kegyelemdöfést. Mindent összevéve, inkább hasonlított az egész disznóvágásra, mint horgászatra, de mit csináljunk, ha az óceánon csak ilyen termetes ellenfelekkel lehet megmérkőzni? Evés közben jön meg az étvágy, s inkább méregből, mint a halvacsora reményében, vágóhoroggal próbálkoztam a hajó mellett úszó dorádók egyikét megakasztani. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, amikor másodszorra sikerült, és hátánál fogva egyszerűen berántottam a már jobblétre szenderült társa mellé. Nem akármilyen példány volt, hossza egy méter harminc centi, a súlya tizenegy kiló. Tanulva az előző tapasztalatokból, nyomban rávetettem magam, kézzel-lábbal próbáltam leszorítani és „kétvállra" fektetni... Estefelé végeztünk a darabolással, belezéssel. Elégedetten, de fáradtan fejeztük be teendőinket. Vacsoráért így még nem küzdöttünk. Az éjszakai órákban kezdett nyugtalanítani az elmaradt déli napmérés. A hajó pozíciójának megállapításáról a harc hevében teljesen megfeledkeztünk, pedig harminc mérfölddel a Zöld-foki-szigetektől, jó, ha tudja az ember, hol is van az óceánon. Szerencsére sikerült „megcsípnem" a Siriust és a Capellát, és kiszámoltam a pontos hajóhelyet. Hajnalra – december 1-jére virradóra –, ahogy annak lennie kellett, ott tornyosult előttünk Sao Vicente komor sziklás szigete.

A Zöld-foki-szigetek tíz nagyobb és négy kisebb szigetből álló szigetcsoportja 5-700 kilométerre húzódik Nyugat-Afrika partjaitól. A vulkanikus eredetű szigeteken a magas fennsíkokat hegyek, kráterek váltogátják, az égre törő csúcsok már messziről kiemelkednek az óceánból. Viharossá erősödött szélben, de napsütéses időben futottunk be Porto Grande öblébe, a sziget egyetlen kikötőjébe. Nem kötöttünk ki a parthoz, hanem az öbölben ácsorgó néhány vitorláshoz hasonlóan, horgonyt vetettünk Mindelo falu előtt. Még el sem rendeztük a vitorlákat, amikor kopott gumicsónakjukon megjelentek a hatóság képviselői. Voltak hatan, heten, s egyből elözönlötték a fedélzetet és a kajütöt. Hiába próbáltuk szemmel tartani őket, ahányan voltak, annyi felé nyúltak. Mindegyiküknek megtetszett valami, amit meg akartak venni, persze csak addig, amíg árat nem mondtunk. Azért már nem is szóltam, amikor egyikük zsebébe csúsztatott fél doboz Lipton-teát. Vitték volna a halainkat is, de nem adtuk. Amikor elmentek, elvitték a papírjainkat is, ott hagytak viszont egy tizenötször húszcentis zászlót, nemzeti lobogójukat – mivel nekünk nem volt –, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt majd meg kell vennünk potom nyolc dollárért. Annyiért megcsinálom én is – határoztam el, és színes vászondarabkákból összevarrogattam egy igazi zöld-foki lobogót. Nagyon nem tetszett nekik, amikor később visszaadtam az övékét, mondván, megtaláltuk a magunkét... Jöttek további látogatók is. Úszva érkezett egy néger fiú, egyik kezében a víz felett lobogtatott ajánlólevéllel, mely szerint kiváló fedélzeti munkaerő, bármit megcsinál néhány fillérért. Rokonszenves gyerek volt, de ami munka akadt, azt magunk is el tudtuk végezni. Fiú el az egyik oldalon, újabb delegáció a másik oldalon. Hungarocel darabon nyolcéves forma gyerek evezett a hajóhoz, alkalmi csónakjának utasaként szállítva egy öreg, fonnyadt négert, aki teljesen részegen tejet kért apró gyermekének és beteg feleségének. .. Úgy döntöttünk, nem várjuk meg, amíg az egész falu meglátogat bennünket, inkább mi megyünk ki a partra. Előbb azonban víz alatti nagytakarításba fogtunk. A Szent Jupát testére rárakódott algák, csigák jelentősen lassították a hajó haladását, éppen ideje volt, hogy a hívatlan vendégeket eltávolítsuk. A kellemes meleg vízben a mozdulatlan hajó lesikálása felért egy strandolással. Amikor végeztünk, felfújtuk a mentőcsónakunkat, és kieveztünk a partra. Ahogy kihúztuk a homokra, azonnal ott termett egy kazal gyerek, és egymást túlkiabálva ajánlották fel, hogy vigyáznak rá. Ilyenkor választani lehet: vagy fizetünk, és akkor vigyáznak rá, vagy nem fizetünk, de akkor nem biztos, hogy egyben marad a csónak. Fizettünk. A Zöld-foki-szigetek lakossága többségében színes bőrű, nagyobb részük mulatt, s csak néhány ezer portugál maradt itt a függetlenné válás után. A szigetek történetéről annyit jegyeztünk fel, hogy a szigetcsoport két szigetét 1460-ban fedezte fel egy portugál hajóskapitány, akkor ez a vidék még lakatlan volt. Évszázadokra a portugál királyság gyarmata lett, s lakossága a 16-19. században, zömében Guineából és Szenegálból települt át. A Zöld-foki-szigetek földje megélhetésre nem igazán alkalmas, és ma sem ad sok lehetőséget. A növényzet félsivatagi, szegényes, kevés tamariszkusszal, eukaliptusszal, datolyapálmákkal. A mezőgazdaság kimerül a banán, kávé, dió, kukorica és cukornád termesztésében, a halászatból valami kevés még jut exportra, de az ipar csak a bérmunka szintjén jelent meg a szigeteken. A tizenkét éve kivívott függetlenség politikailag bizonyára hatalmas eredmény volt, de gazdaságilag még nem éreztette hatását. Amerre csak jártunk, mindenütt a szegénység

szívszorító jeleit láttuk. A valamikor szép épületek most omladozó vakolattal, bedeszkázott ablakokkal, összefirkált, roskadozó kapukkal álltak és pusztultak Mindelo utcáin. Az elmállott mólók szomszédságában néhányan halászcsónakokat, hálókat javítgattak, és amíg egy ember csinált valamit, tíz az árnyékban heverészve nézte. Teljes családok éltek szabad ég alatt sok apró gyerekkel, megszámlálhatatlan rossz szagú, beteg, koszos kutya társaságában. Nem sok kedvünk volt a séta folytatásához. Másnap azért némi élelmiszer-beszerzés reményében ellátogattunk még a piacra. Nem kellett volna. Az ablaktalan, büdös odúban csupa ismeretlen eredetű és kétes állagú árut találtunk. Európai ízlés szerint fogyaszthatatlanok. Végül mégis találtunk egy nagy fürt zöld banánt, amit abban a reményben vettünk meg, hogy darabjait majd a beérés sorrendjében esszük meg. Véletlenül nem gondoltunk arra, hogy ugyanúgy egyszerre érik majd be, mint ahogy egyszerre volt zöld is. Így nem sokkal később, három nap alatt kellett volna megennünk húsz kilót... Korábban sem voltam notórius banánevő, de ezt követően egy életre megutáltam a banánt. Két nap után mehetnékünk volt Mindelóból. Nem volt már tennivalónk, a nyomasztó élményektől is szabadulni szerettünk volna. Indulás előtt a parthoz álltunk, hogy csónakunkat könnyebben tudjuk összerakni és lemosni a hosszú óceáni út előtt. Egész délelőtt a papírjaink és útleveleink visszaszerzéséért hadakoztunk, majd délután a csónakkal bajlódtunk. Egy sor kis lurkó ült, és lógatta a lábát a parton, nézték, ahogy mostam a fedélzetet. Szakadt öreg papucsomat lerúgtam a lábamról, nem gondolva arra, hogy ez is felkeltheti valakinek az érdeklődését. Egy perc múlva nyoma sem volt. Kérdeztem a kölyköket, hol a papucsom, mire egyszerre és lelkesen mutattak egy távolodó, pici pont után. Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy bosszankodjak, mindenesetre aznap valakit nagy öröm ért Mindelo faluban. Ezután már csak egy látogatónk akadt. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a negyvenfokos hőségben egy szál fürdőnadrágban mostam a fedélzetet. Nem találta ezt természetesnek viszont az a rendőr, aki felszólított, hogy vagy öltözzek fel, vagy menjek be a kajütbe, de legalábbis vegyek meg egy újabb zászlót nyolc dollárért, mert amit felraktunk, az mégsem jó. Mondtam, a zászló úgy jó, ahogy van, egyébként is két órán belül elhagyjuk a kikötőt, különben meg menjen a fenébe. Duzzogott, de ment. Mi is. Felhúztuk a vitorlákat, és néhány óra múlva végérvényesen magunk mögött hagytuk a jobb sorsra érdemes Zöld-foki-szigeteket.

Ahogy megérkezett a szél, mindjárt be is erősödött, a hajót elborította a homok. Rárakódott a fedélzetre, a kötelekre, a vitorlákra. A szél még ide, Afrika partjaitól öthatszáz mérföldre is elhozta a kontinens küldeményét. Amihez csak hozzányúltunk, csupa maszat volt, még jó, hogy Mindelóban olyan gondosan tisztogattuk a hajót. A következő napok eseménytelenül teltek el, közepes széllel, apró-cseprő hétköznapi problémákkal. Az erősen párás időben három napig nem tudtuk mérni sem a horizontot, sem a Napot és a csillagokat, de legalább gyorsan haladtunk. Ennek azonban csak december l l-ig örülhettünk, amíg el nem értük az északi szélesség öt fok harminc percét. Ezt követően egyik zivatar a másikat kergette fölöttünk, ezek előszeleivel haladtunk néhány mérföldet, aztán áztunk és vártunk. Ennek is volt azonban előnye, a harmincfokos

hőségben üdítően hatott a szakadó esőben vitorlákat fel-le huzigálni. Öltözékünk ilyenkor egy szál karóra volt. December 13-án délelőtt ismét kisütött a Nap, elvégezhettük a méréseket, megállapítottuk a hajó pozícióját, de szél nem jött, hogy ezen változtatni is tudjunk. Éppen egy falka dorádóval vívtunk újra élet-vacsora harcot, amikor különös esemény történt a hajón. Lebukott a potyautasunk... Ahogy utólag belegondoltunk, a Szent Jupát hívatlan vendége legalább Reggio Calabria óta lakott az árboc felső veretében, s akárhogy is számoljuk, ez csaknem háromhavi és négyezer tengeri mérföldes utazást jelentett. Vendégünk teljesítménye és az előírások alapján kiadhatnánk neki a nyílt tengeri hajózási engedélyt. „Ki" volt a potyautasunk? Egy bőregér. Amikor egy óvatlan pillanatban megjelent a fedélzeten, megoldódott a Szent Jupát egyik rejtélye. Az árboc felől ugyanis Reggio Calabria óta hallottunk valamilyen kellemetlen, magas, csipogó hangot, amely különösen sejtelmessé tette az éjszakai szolgálatot, de képtelenek voltunk megfejteni, honnan ered. Denevérünk volt az, „akit" a lebukás nem rendített meg túlságosan, mert olyat harapott Józsi kezébe, hogy alig tudtam lecibálni róla. Este volt már, sötétedett, és mivel szerettük volna lefényképezni, lefilmezni harcias denevérünket, egy vödör alá tettük reggelig. A haditanács határozatának értelmében kísérteties csipogó hangja ellenére, a filmszerep eljátszása után visszaköltözhetett volna árbocbeli manzardszobájába. Sajnos, nem így lett... Reggel, amikor elérkezett a nagy pillanat, és mindenféle fotó- és videomasinákkal felszerelve becserkésztük a vödröt, szomorú meglepetés érte forgatócsoportunkat. A vödör alatt élettelenül találtuk kicsi, gusztustalan, de mégis útitársunkként becsült vendégünket. Nem tehettünk mást, végső búcsút vettünk tőle. Igazi tengerésztemetés volt, amilyen egy világjáró denevérnek kijár. Vitorláztunk az óceánon... Az egyik nap mögöttünk haladt el az Erika Sea nevű olasz személyszállító hajó, útban Dakarból Brazília felé. Rádión hívtuk őket, elcsevegtünk az időjárásról, és megkaptuk pontos pozíciójukat, amiből kiderült, hogy saját számításainkban csak néhány mérföldet tévedtünk. A körülményekhez képest ez olyan eredmény volt, amiért megveregethettük a vállunkat. Az olasz hajósok megkérdezték, nincs-e valamilyen problémánk, van-e szükségünk valamire, de nem volt, jó kívánságok közepette elbúcsúztunk. Az Erika Sea rövidesen eltűnt a szemünk elől. Napról napra jobban érzékeltük, hogy az Atlanti-óceán hírhedt szélcsendövezetében járunk. A géphajók megjelenése előtti évszázadokban ebben az egyenlítő környéki kiterjedt zónában olykor hetekig is vesztegeltek a hajók, a fedélzeten gyakran pusztultak emberek, állatok. Bennünket ugyan ilyen veszély nem fenyegetett, sürgetett viszont az idő, s amíg a passzáthullámzásból ki nem kerültünk, motorozni sem tudtunk. Végül amikor kisimult kissé az óceán felszíne, azt a taktikát választottuk, hogy ha jött egy kis szél, vitorláztunk, ha nem jött, bekapcsoltuk a motort, ami az akkumulátoroknak is jót tett. De ez sem volt olyan egyszerű. Történt ugyanis, hogy a generátor ékszíja nyúlás következtében felmondta a szolgálatot. Sebaj, fogtuk az egyik tartalék ékszíjat, amit még Budapesten, a Mária utcai ékszíjszaküzletben vásároltunk, és feltettük a generátorra. Akkor még nem sejtettük, hogy univerzális ékszíjat vásároltunk, amelyet kiválóan fel lehetett használni kalapguminak, alkalmazhattuk a vödrön felhúzókötél helyett, esetleg csúzlit csinálhattunk volna belőle, csak éppen arra a célra volt használhatatlan, amire megvettük.

Fél óra leforgása alatt egy centimétert nyúlott. Újra megfeszítettük, mire megint megnyúlott. És ez így ment, amíg a feszítőn már nem lehetett többet mozdítani. Az öt darab tartalék ékszíj ily módon ötórányi alkalmazást tett lehetővé, folyamatos feszegetés mellett, aztán eldobhattuk mindegyiket. Ki kellett találnunk valamit. Egy tartalék kötélfeszítő villájából, két tartalék generátorcsapágyból, egy alumínium síndarabból és satuból varázsoltunk össze egy kisegítő ékszíjfeszítőt, amely még hat centiméteres nyúlásnál is képes volt üzemelésre kényszeríteni az ékszíjat. Akkumulátorunk ismét töltődött, mi pedig legalább hasznosan töltöttünk el két napot, ahelyett hogy a szélcsendben alvásra, főzőcskézésre, esetleg, uram bocsa', pihenésre fecséreltük volna időnket... A főzőcskézést azért nem hagytuk el. Ezekben a napokban – ki tudja, miért – a főtt krumpli lett a sláger, hol sertéshússal, hol birkapörkölttel, esetleg magában. A 30-37 fokos melegben viszont kétszeresére – napi másfél literre – nőtt folyadékfogyasztásunk. Ez már sok volt, takarékoskodnunk kellett. Változtattunk a gyakorlaton, csak reggel és este ittunk nagyobb mennyiségű vizet, napközben csak keveset, mert a hőségben úgyis öt perc alatt kiizzadtuk volna. Az óceán vizének hőmérséklete 28 fok volt, ennek következtében az éjszakai hőmérséklet sem esett lejjebb. Ez még kellemes lett volna, de az már nem, hogy a meleg vízben egy hét alatt három centiméteres élő burkolat nőtt a hajó aljára, egy-másfél csomóval lassítva sebességünket. Amikor a Szent Jupát csak gyengén himbálózott a hullámokon, lementünk a víz alá takarítani. Ennek kialakult gyakorlata volt; amíg én lekapartam a hajótestről a tengeri salátát, Józsi cápalesben úszkált körülöttünk. Hosszú távon ez sem jelenthetett megoldást, nyilvánvaló volt: Fokvárosban a hajót szárazdokkba kell vinnünk, hogy pótoljuk a lekopott algagátló festéket. December 16-án ugyanúgy kezdődött az este, mint máskor, az egyenlítő azonban ennek a napnak az utolsó óráira lélegzet-elállító meglepetést, a természet csodás színjátékát tartogatta számunkra. A színjáték első felvonásaként a lehűlő levegőből kicsapódó fellegek egy vonalban kezdtek tornyosulni a kondenzációs magasságban. A tiszta kék égbolton óriásira növekvő, fantasztikus toronyformák rajzolódtak ki. Alattuk csak az óceán sötétlő horizontját és azokat a ferdén leereszkedő szürke esőcsíkokat láthattuk, amelyek egy-egy felhőből kicsapódva permetezték az óceánt. Volt olyan pillanat, amikor kilenc ilyen csíkot, eget és vizet összekötő esőoszlopot számoltunk meg. A lassan lebukó Nap átszínezte az egyenlítői égboltot: citromsárga, narancssárga, vörös, ciklámen, lila, középkék és sötétkék színek és ezek árnyalatai torlódtak egymásra a sugarak fényében. Ahogy változtak a felhőalakzatok, úgy születtek egymás után a természet művészi alkotásai, képei, szobrai, választást engedve nézőinek, kinek mi ragadja meg legjobban a fantáziáját... Amikor felocsúdtam a kábulatból, rohantam a kameráért, de félek, hogy a látványnak csak szegényes töredékét rögzíthettem a szalagra. A másnapi alkonyat csak annyiban különbözött az előzőtől, hogy a Teremtő emlékezett az emberrel és a Föld összes élőlényével kötött szövetségére. Ennek jeleként káprázatos szivárványt festett a felhők közé, fényes hidat ég és Föld között. Miután a végtelenbe vesző óceánnak ezen a darabján csak mi tartózkodtunk, azt kellett hinnem, egyenesen nekünk szól az üzenet. Másnap a déli mérésből visszaszámolva kiderült, hogy az előző estén, december 17-én 23 óra körül a Szent Jupát áthaladt az egyenlítőn... Hajós hagyományok szerint illendő lett volna megünnepelni a nagy eseményt, de nálunk elmaradt. A hajókon általában az öregek

találják ki a meglepetést – lehetőleg mindenféle tréfás kitolást – azoknak, akik először lépik át az egyenlítőt. A mi hajónkon viszont egy öreg sem volt, és mindketten először haladtunk át a nulla főkörön... Ünneplésre még az adhatott volna okot, hogy aránylag rövid idő alatt átkecmeregtünk az Atlanti-óceán szélcsendes övezetén. Eleinte csak bizonytalanul fújdogált, majd állandósult a délkeleti passzátszél, újra nagyobb lendülettel ereszkedtünk lefelé. Figyeltem, nem csap-e be a természet, és valóban a déli féltekén járunk? Ennek jeleként ugyanis meg kell fordulnia a víz forgásirányának. A mosogató lefolyójának tanulmányozása meggyőzött; a víz fordítva folyt le. A déli féltekén jártunk.

Nem volt könnyű az élet a fedélzeten ezekben a napokban. Élesen kellett szorítanunk a szelet, hogy jó irányt tartsunk, ennek következtében harminc fokra megdőltünk, és előrehátra bukdácsoltunk a hullámok között. Étkezésnél komoly koncentrálást igényelt, hogy eltaláljuk a szánkat, az előzetes tennivalókról nem is beszélve. Az egyik nap arra a felelőtlen elhatározásra jutottam, hogy ebédet főzök. Amikor már a gáztűzhelyen, a mennyezeten, a padlón és a mosogatón is leves volt, csak a fazékban nem, azon töprengtem, bevágjam-e az egészet a tengerbe, üvöltsek-e – szoktam –, vagy mulassak a dolgon. Az eset egyetlen szemtanúja jót mulatott rajtam, így ez utóbbit választottam magam is. Jön még a kutyára teherautó, legközelebb más lesz a szereposztás. Így is történt. A következő alkalommal Józsi döntötte magára levesét, miután hosszas küzdelmek árán elkészítette. Nem azon bosszankodott, hogy takarítani kell – bár az sem öröm –, hanem hogy elúszott a jó kis étel. Látszott rajta, oda az egész napja. Néha jót mulattunk, néha viszont a sok-sok felgyülemlett apró bosszúság úgy kiborította az embert, hogy utólag saját magunkon is meglepődtünk. Ilyenkor próbáltunk kölcsönösen segíteni egymásnak, főleg humorral, mert vicc nélkül éppen úgy nem lehet végigcsinálni egy ilyen utazást, mint szél nélkül. A hajón mindenkinek kijárt a jóból, rosszból, legfeljebb váltakozó arányokban. Józsi ágya például a bal oldalon volt, az enyém a jobbon, s mindegyiket elláttuk a szabad oldalon ágyponyvával, hogy ne essünk le. A passzátszélben végig jobbra dőltünk, így én – viszonylag – szerencsés módon a hajó falán feküdtem, míg Józsi a ponyvába szuszogta nehéz, izzadt álmát. Ez a dőlés azzal is járt, hogy minden vízfröccs, amely valamilyen résen utat talált magának a hajóba, az én nyakamban kötött ki. Nem baj, visszafelé a másik irányba dőlünk... Az egyik holdvilágos éjszakán gondolataimba merülve álltam a kormánynál, egyszer csak arra rezzentem fel, hogy néz valaki. Itt, az óceánon? Amikor felkaptam a fejem, kis híján megijedtem. Fél méterrel a fejem mellett egy galamb nagyságú madár mustrálgatott, nem tudva mire vélni ezt a nagydarab lényt ezen az úszó micsodán. Nem sok dolga akadhatott még emberrel, mert leszállt a korlátra, és zokszó nélkül hagyta magát megfogni. Hosszú, fekete csőre volt, úszólába, tollazatának színe világos gyöngyházbarnából feketébe ment át. Szép látvány volt az éjszakában. Álmából zavartam fel Józsit, hogy megörökítsük vendégünket, amit ő rutinos fotómodell módjára tűrt. Egy ideig ült még a tenyeremen, majd egyszerűen kitárta szárnyát, a szél felkapta, elsodorta. Anélkül tűnt el a szemem elől, hogy egyetlen szárnycsapást tett volna. Nem nagy eset, de sosem felejtem el.

A hajón mi is mindent megpróbáltunk annak érdekében, hogy ne legyünk „szárnyaszegettek", mozogni kellett, hogy tartsuk a kondíciót. Gimnasztika, fekvőtámaszok – ebből állt a sportélet a hajó szűkre szabott négyzetméterein. Felszereltük az árbocra az egyik spinakker rudat, ez lett volna a „nyújtó", az ide-oda dőlések következtében azonban nem tudtuk használni. Egy gumikötelet kineveztünk expandernek, ez már jobban bevált. Néha elementáris vágy fogott el, hogy fussak, rohanjak, úgy, mint valamikor a sok kilométeres futóedzéseken a Velencei-tó partján, de erről hiába is ábrándoztam. A szilárd világ itt kilenc és fél méter hosszúságig terjedt, s utána semmi más, csak víz, víz – óceán.

MORZSÁK Ma reggel vegyes érzelmekkel ébredtem. Boldog voltam, mert drága jó Lica barátommal álmodtam, és szomorú voltam, mert az ébredéssel szertefoszlott az álom. Agárdon voltunk, nyáron, mentünk valamirevaló etetőt keresni. Voltak ott még más cimborák is, de nem öltöttek arcot, nem tudom, kik voltak. Vidám, jó hangulatban hülyékedtünk, ahogy annak idején is lenni szokott. Ő az elmaradhatatlan combközépig érő klottgatyájában, napfakította trikójában volt, arcán kedves, szerény mosolyával, amiből jutott mindig mindenkinek. Istenáldotta tehetség volt ő, aki akaratlanul is a csapat oszlopa lett, emberileg, szakmailag egyaránt, és mint ilyen, húzta-vitte előre az egész közösséget. Volt a lényében valami megfoghatatlanul egyéni, ugyanakkor mindenki számára megbízható, hű barát, önzetlen és segítőkész. Boldog volt, aki a közelében lehetett, és amikor elment, természetes következményként lassan bomlott a kötelék a csapattársak között. Nekem osztályrészem lehetett abban az örömben, hogy közös jövőt tervezhettem vele. Távozása száznyolcvan fokos fordulatot hozott az én életemben is, lehúzva a rolót azon területek előtt, ahol közösen vittük egymást előre. Ha majd egyszer el kell hagynom ezt az árnyékvilágot, megkönnyíti, hogy odaát vele fogok találkozni. Hátba verjük egymást, betérdelünk egy kenuba, és miközben nyomjuk egymás vizén, mesélünk, melyikünk merre járt, mit csinált.

Régi cimborák, sportbarátaim társaságában egyszer azt találtam mondani, hogy én nem vagyok nosztalgikus alkat, mire Tóni, országos nagy cimborám kezdi lassan, hogy ő bizony az, nem is kicsit, és csak az a különbség köztünk, hogy ő be is vallja. Itt, az óceán kellős közepén kellett rádöbbenjek, mennyire igaza volt, mikor Józsival sok szép órát, estét töltöttünk a régi szép emlékek felidézésével. Mikor még kajakosok voltunk, felhőtlen ki nem szarja le filozófiánk birtokában, sem pénz, sem hatalom nem vakították éleslátásunkat. Azok voltak a valamik, amiket a sportág királyai műveitek, de nem a magánéletükben, hanem a pályán. Aleg aztán azok a túrák, azok a házibulik! Istenem!

Kisebb-nagyobb szünetekkel fújt a passzát, óránként négy-öt csomóval vitorláztunk délnek, amikor a heti háromszori rádiókapcsolatok alkalmával különös dolgokról kezdtek faggatni bennünket az otthoniak. Azt kérdezték: hogyan ünnepeljük a karácsonyt? A karácsonyt? Valószínűtlennek tűnt a kérdés. Harminc fok feletti melegben hajóztunk, körülöttünk ragyogó kék volt az ég, a víz, fürdőgatyában jártunk-keltünk a fedélzeten. A karácsony szó a havas, hideg téli hónapok emlékét idézi. Az otthontól, szeretteinktől, mindentől távol nem voltam, nem voltunk karácsonyi hangulatban. Számomra akkor van karácsony, amikor kint minden fehér, nagy pelyhekben hull a hó, bent a ropogó tűz mellett összegyűlik a család apraja-nagyja. Díszítik a karácsonyfát, aztán lekapcsolják a villanyt, jön a Jézuska. Gyertyák és csillagszórók fénye mellett elénekeljük a „Mennyből az angyal"-t, és mindenki érzi, az övéi között van. A gyerekek álomba veszekszik magukat az ajándékokon, az idősebbek pedig elmennek az éjféli misére. A másnap és a harmadnap a nagy evéseké, rokonlátogatásoké, a békés semmittevésé. Ezt követik aztán a felszedett kilók és a megmaradt beigli feletti aggodalom napjai... Ez a karácsony. S mivel mindketten így éreztük, meg sem kíséreltük, hogy úgy ünnepeljünk, ahogy tehettük volna. Egyvalami azért nem maradhatott el, a karácsonyi vacsora, s egyvalami nem hiányozhatott az asztalról: Szent Jupát kenyere... Még indulás előtt sokat törtük a fejünket, hogyan is legyen a kenyérrel, mert a kétszersültet pont egy hét alatt utálja meg az ember, rá sem bír nézni. Józsi családjának valamelyik idős hölgytagja adott egy kenyérsütési receptet, de hősies próbálkozásaink ellenére csak kemény lángosszerű valamik sikeredtek belőle. Lisztünk, élesztőnk volt elég, s addig folytattuk a kísérletezést, míg végül mokány, félkilós cipók kerültek ki a hajókonyhából. Eleinte két kiló lisztből sütöttük, de mindig ránk száradt a maradék, áttértünk hát az egykilós változatra. A lisztet ízlés szerint megsóztuk, két zacskó élesztőport beáztattunk kevés vízben, ezt hozzáadtuk, s egy kis vízzel meglocsolva, összegyúrtuk az egészet. Étolajjal kikentünk két tányért, kenyerünk ezekben kelt ki, a hőmérséklettől függően. Meleg időben elég volt hozzá egy óra, hidegben viszont sokat kínlódtunk, hogy életet leheljünk cipóinkba. Amikor már rendesen megkelt a tészta, lefedett vastag alumínium palacsintasütőnkben sütögettük meg kenyerünket a gázrezsó takaréklángján, az egyik oldalt húsz, a másikat huszonhárom percig. Így született meg ünnepi, formás kis cipónk karácsony estéjén is. A passzát engedékenyen hagyta, hogy hajónkat a szélkormány gondjaira bízzuk, így az ünnepi asztalnál mindketten helyet foglalhattunk. Műanyag tányérjainkba kimertük a konzervből készült halászlevet, mellétettük a még otthonról hozott pirospaprika-füzért, amely most az elképzelt karácsonyfa díszéül is szolgált. Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, az otthoniaknak, mindenkinek, aztán ünnepélyesen megszegtük Szent Jupát kenyerét.

Elmúlt az ünnep, újabb mérföldeket, fokokat hagytunk magunk mögött a dél-atlanti vizeken. A szélcsendes övezet kikerülésével olyan óriásira nyúlt ívben távolodtunk el Afrika partjaitól, hogy lényegesen közelebb kerültünk Brazíliához. A déli szélesség 20. foka után Afrika több mint négyezer, Brazília ezerezerkétszáz kilométer távolságra volt tőlünk.

Már hetek óta nem láttunk szárazföldet, amikor december 28-án messziről megpillantottuk Martin Vaz szigetét. Nem kerestük, egyszerűen útba esett. Csak másnap hajnalban értük el a szigetet, az északi fok irányából érkezve, majd a keleti, szél felőli oldalon mentünk végig mellette. A holdfényben a bizarr sziklakupac olyan impozáns látványt nyújtott, hogy felkeltettem Józsit, ne maradjon ki belőle. Délről megkerülve a hatalmas sziklatömböket, a szélárnyas nyugati oldalra hajóztunk át, itt sem láttunk azonban emberi jelenlétre utaló fényeket. A sziget a holdfény sejtelmes homályába burkolózva állt előttünk. Egy csöndes öbölben kidobtuk a horgonyt, mondván, majd reggel meglátjuk, mitévők legyünk. A horgonydobás eseményszámba ment, csaknem egy hónapja először rögzítettük a Szent Jupátot mozdulatlan ponthoz, s ennyi idő után először zuhantunk végre igazán pihentető álomba. Eljött a hajnal, eltelt a délelőtt, de mi csak aludtunk. Amikor végre feltápászkodtunk ágyunkból, és kikukkantottunk a kajütajtón, egyszeriben elszállt az álom a szemünkből. Szinte a fejünk felett tornyosultak a hatalmas szürke sziklák, felettük rohanó bárányfelhők, hegyormok üde zöld mohafoltjai és milliónyi vijjogó-csivitelő, síró-rívó madár. Csodás volt a sziget, és ősi magányában egyben félelmetes. Rá kellett jönnünk, hogy rádióhívójele ugyan van a szigetnek, de lakosa, egy manó nem sok, annyi sincs. Ez a vidék arról is híres, hogy hemzseg a cápáktól, de ha már ebben a csendes, nyugodt kis öbölben voltunk, kihasználtuk a lehetőséget, hogy körülúszkálva a hajót, újra lekaparjuk róla a kagylókat, algákat. Tettük ezt nem kis örömére a körülöttünk kíváncsian és éhesen tülekedő gyönyörű halaknak, amelyek ízléses barna alapon félhátnyi szivárványt, alsó és felső úszóik tövében rikító fehér csíkot viseltek, szégyent hozva a mellettük kevésbé divatos, szürke alapon fekete pöttyöket hordó társaikra. Hamar végeztünk, és szedtük volna fel a horgonyt, de nem jött. Az átlátszó vízben fölé úszva láttuk, hogy beakadt három félház magasságú szikla – nyilván a mi bosszantásunkra kialakított – hasadékába, úgy tíz-tizenöt méter mélységben. Ilyenkor szokott történni, hogy a meggondolatlanul, fejkötél nélkül leengedett horgonyt a pórul járt hajós – lehetőleg amikor senki sem látja – egy nyisszantással elválasztja a hajótól. Nem mi lettünk volna sem az elsők, sem az utolsók, akik a hajó kiszabadításának ezt a költséges módját választják, ha fehérvári barátainktól még indulás előtt nem kaptunk volna egy könnyűbúvár palackot a hozzá tartozó felszerelésekkel, így csak a hátamra kanyarítottam a palackot, és máris mentem a víz alá, kipattintgatva a fülemet, ahogy kell. Két rántás a kötélen, Józsi lelazította, újabb két rántás, már húzhatta is fel. Ennyi volt. A hasadéknál érdekes halak dugták ki fejüket a kövek mögül, de nem fenyegette őket veszély, szigonyt nem hoztam magammal. Sokáig elnézelődtem volna még a mélybon, de takarékoskodni kellett a levegővel. Nem messze tőlünk különös dologra figyeltünk fel. A parttól alig tíz méterre falmaradványok látszottak a víz alatt, és felfedeztük azt is, hogy a szikla oldalán hosszú leszakadás húzódik. Helyén egykor valószínűleg földnyelv vagy sziklapárkány lehetett, amely hegycsuszamlás következtében a víz alá süllyedt, magával sodorva a rajta álló épületeket. Furcsa érzés volt emberi lakhely nyomait felfedezni a víz alatt, távol a világtól. Elnézegettük egy ideig a sziklákat, elrakodtunk a hajón, aztán felhúztuk a vitorlákat, búcsút intettünk Martin Váz szigetének.

A következő napokban, sajnos kezdett kifáradni a passzát, egyszerűen kivitorláztunk belőle, a nyugati szeleknek pedig még nyomuk sem volt. Zivatarszelekkel, könnyű brízekkel még több száz mérföldet kellett lefelé mennünk, hogy elérjük azokat a megbízhatóbb, de az előzőeknél sokkal hidegebb és gorombább szeleket, amelyek már a déli negyvenesekhez tartoznak. A hírhedt „üvöltő" negyvenesekhez... December harmincadikán éjszaka, amikor egy órakor váltottuk egymást – én keltem, Józsi lefeküdt –, éppen felettünk folytatta sétáját az Orion csillagkép, amelyet mindketten a legszebbnek tartottunk. Az Orion alatt pislákolt az álkereszt, ami a „Hajógerinc" és a „Vitorla" csillagképek találkozásánál ugyanolyan formájú és fekvésű – csak kétszer akkora –, mint a Dél Keresztje. Mennyit hallottunk, olvastunk róla, és mennyire vártuk, hogy meglássuk egyszer! Most ott volt, az álkereszt alatt balra, a Centauri csillagpár fölött jobbra, szerényen, fényesen. Szeretem a csillagokat nézegetni, gyönyörködni bennük, öröm felismerni őket, amikor örökös útjukat járják a felfoghatatlanul végtelen térben. Ilyenkor mindig átérzem kicsinységemet. Reggel a fedélzeten jólesett megropogtatni tagjaimat, a déli december 35 fokos klímájához illő öltözetben, megszabadulva nyakláncomtól és karórámtól is... Az orrfedélzeten felhúztam egy vödör vizet, és hívtam az ügyeletest, mintha mutatni akartam volna neki valamit. Mikor odaért, nyakába zúdítottam az egészet. Ebből aztán parázs vödrözés lett, mindkettőnk gyönyörűségére. Megvolt a hűtés, a reggeli fürdő, jöhetett a pincér az étlappal... December 31. volt, Szilveszter napja. Az átlagosnál simább vizén, csöndes, gyenge szeles menetben hajóztunk az új év felé, hatszáz mérföldre keletre Brazília partjaitól és hat kilométerrel a szilárd talaj felett. Este a kajütben fenségesre sikeredett a vacsoránk. Hazai sülthús készletünk utolsó darabjaiból és más finomságokból állt az ünnepi étkezés, amelyet egy-egy kis üveg vörösborral és befőttel zártunk le, majd kellemes zene mellett sokáig beszélgettünk. Gondolataink nagy utat tettek meg, képzeletünk elkalandozott az óceánon, a Földközitengeren túlra, még tovább a Kárpát-medencébe, s végül kikötöttünk azoknál, akik otthon nemsokára poharaikat emelik. Mi is fogtuk bögréinket, megnéztük óránkat, s hazai idő szerint éjfélkor kiálltunk a fedélzetre elénekelni himnuszunkat a sötét óceánnak. Koccintottunk szeretteinkre, kezdve családjainkon, majd a barátok következtek – az otthoniak és szerte a nagyvilágban –, így haladtunk végig a hosszú-hosszú soron, de mindig újak jutottak az eszünkbe. A végén vigyázni kellett, nehogy mindenki részegre emlékezze magát a fedélzeten, elvégre menetben voltunk. Mint hajnali ügyeletes, az éjszaka további részét is ott töltöttem a fedélzeten, s gondolataim további barangolását egy lángoló napfelkelte hevítette még bensőségesebbé. Bába voltam egy új nap, egy új esztendő születésénél.

7

Aggódó kíváncsisággal vártuk, miképpen jutunk át a keleties passzaiból a nyugati szelek birodalmába, mivel a fellelhető irodalom ezt nem magyarázza el minden kétséget kizáróan. A széltérképek szerint az áramlatokkal együtt a szelek is befordulnak, a valóságban azonban minden jel arra mutatott, hogy hasonló ütközőzónába futunk, mint az egyenlítőnél. Nem sok kedvünk volt hozzá, mert kiszámíthatatlan irányú és többnyire gyenge szeleivel újabb négy-öt nap veszteséget jelentett volna. Szerencsére, mire teljesen kimúlt volna a keleti szél, felkapott bennünket egy gyengébb északi vihar, amely hét-kilences erősségű szeleivel négy nap alatt átrepített bennünket a kritikus pár fokon. Mire észbe kaptunk, már a déli szélesség 34. fokának környékén jártunk. Január 7-én hajnalban egy óra leforgása alatt kitisztult az ég, és ötös erősségű nyugati szélben találtuk magunkat. A tapasztalatok alapján nem csodálom, hogy nem siet senki megdönthetetlen törvényszerűségeket felállítani a térségről. Három napon át napsütésben, nyugatról rohanó bárányfelhők alatt, közepes hullámok között hajóztunk. Akik otthon térképen követték utunkat, nem értették, miért teszünk ekkora kört a Dél-Atlanti-óceánon, amikor rövidebb útnak látszott, ha egyenesen megcélozzuk a dél-afrikai Fokvárost. A vitorlások számára azonban nem az a legrövidebb út, amelyet egy térképen vonalzóval kijelölhetünk, hanem amerre a legrövidebb idő alatt tehetjük meg a távolságot. Nekünk ezzel a kanyarral ki kellett kerülnünk egy hatalmas kiterjedésű magas nyomású övezetet, amely Afrika partjaitól nyugatra szinte állandó vendégnek számít. Az afrikai oldalon a passzát és a nyugati szelek következtében az óceán is körbe és felfelé áramlik. Számunkra ezért volt célszerűbb a nyugati térségben vezető kerülő utat választani, még ha kilométerben többet is

tett ki Fokváros felé. Egyelőre az eredeti tervek szerinti útvonalat tartottuk, a földközitengeri szélcsend miatt azonban késésben voltunk. Elmúltak a napsütéses meleg napok, megkeményedett az idő, ahogy elértük a nyugati szeleket. A Horn-fok felől érkező durva és rendkívül hideg széllökések megkeverték az addig egyenletes szelet, és szertefoszlatták legszebb álmainkat, amelyekben már Tristan de Cunha szigetén láttuk magunkat sört iszogatva. Legközelebbi óceáni úticélunkat, az apró szigetek közelségét jó előre jelezte az ismét benépesedett óceán. Kisebb-nagyobb halak, delfinek csapatai és a madárvilág számos fajtájának képviselői; viharfecskék, halfarkasok, albatroszok ugráltak, röpködtek, fújtattak, prüszköltek – egyszóval éltek körülöttünk. Csodálattal adóztam a szárnyait repülés közben órákig meg sem rezdítő albatroszoknak, az örökké játékos, értelmet sugárzóan közvetlen delfineknek; légi és vízi mutatványaikat bármeddig elnéztem volna. Amikor az egyik halfarkasnak eszébe jutott leülni a vízre, hamarosan több társa követte, s vijjogva kommunikáltak, fogócskát játszottak. Mint a moziban ültünk és belefeledkeztünk a látványba; ismét, mint már annyiszor, megtanultuk értékelni mindazt, ami mellett vakon elsuhanunk civilizált, szárazföldi életünkben.

Öt hét nyílt óceán után már nagyon vágytunk a partra, szépen elterveztük, mit eszünk, iszunk, és bebarangoljuk majd Tristan de Cunha egész szigetét, élvezve a kétlábon járás örömeit. Ehelyett ott álltunk már két napja alig több mint száz méterre a parttól, és ugyanúgy himbálóztunk, mint a nyílt vízen, csak a karnyújtásnyira lévő tündéri kis település elérhetetlensége tette ezt még nyomorúságosabbá. A szigeten nincs kikötő, csak egy pici öböl, amit a halászcsónakoknak alakítottak ki, ezekhez méretezett vízmélységgel, de a hullámzás miatt nem tudták használni. A Herald Point előtt, húszméteres vízben horgonyoztunk le, várva Andyt, a sziget egyetlen rádióamatőrjét, hogy kijöjjön értünk motoros bárkáján. Andyvel már a sziget felé közeledve megismerkedtünk – Nagyváti Lajos budapesti rádióamatőr kutatta fel az éterben számunkra –, s naponta legalább háromszor beszélgettünk rádión, pedig ha kinéztünk, olyan közel voltunk, hogy szinte láttuk őt a parton. Csak az az őrjítő százötven méter ne lenne... Kilences szél fújt, amióta megérkeztünk, így lehetetlen a partot megközelíteni, de értünk sem tudott kijönni senki. Amennyire készültünk a kikötésre – számoltuk, hányat alszunk még, mint kisdiákok osztálykirándulás előtt –, annyira reménytelennek látszott a partra lépés Tristan de Cunha szigetén. A Dél-Atlanti-óceánon minden kontinenstől sok ezer kilométerre fekvő, magányos szigetnek már a megtalálása sem volt egyszerű. Két nappal előtte beborult az ég, semmiféle mérést nem lehetett elvégezni, így csak az eddigi irányra és megtett útra hagyatkozva, a kiismerhetetlen áramlatok kockázatát vállalva közelítettünk célunk felé, amit persze nem találtunk el. Amikor úgy éreztük, hogy oda kellett volna már érkeznünk a szigethez, de nem érkeztünk sehova, csak az óceánra leereszkedő ködöt láttuk, lehúztuk a vitorlákat, és megálltunk. Vártunk, amíg annyira kitisztul az idő, hogy végezhetünk pár mérést, és megtudjuk, hol vagyunk. A látótávolság a vízen nem volt több két-háromszáz méternél, és tudtuk, hogy a szigetnek sem világítótornya, sem rádió-irányadása nincs. Végül délutánra egy-egy pillanatra kikukkantott a Nap a vékonyabb felhők közül, s ekkor kiderült, hogy harminc mérfölddel északabbra vagyunk, mint hittük. A felszakadozó felhőzet alatt óránként mérve és számolva ereszkedtünk délebbre, és január 11-én délután négy órakor

megpillantottuk a szigeten emelkedő hegy lábát, miután kétezer-kétszáz méteréből éppen csak száz métert tett láthatóvá a felhőburok. Pontban este nyolc órakor vetettünk horgonyt a Herald Point előtt, ahova Andy irányított rádión; otthona ablakából lesve az erre még sosem járt magyar hajósok érkezését... Most is ugyanott álltunk, immár második napja, és vártuk a pillanatot, amikor megfizethetem cimborámnak azt a sört, ami megegyezés szerint a sziget megpillantójának kijár. Éjszaka volt, már javában aludtam, amikor Józsi felrázott, hogy csúszunk, szánt a horgony. Öt másodperc, amíg tisztáztam, hol is vagyok, a következő tíz elég volt ahhoz, hogy magamra kapkodjam a vízhatlan ruhát, gumicsizmát, sapkát. Valóban úgy nézett ki, mintha csúsztunk volna, mert a hajót keresztbe fordítva dobálták a hullámok, a horgonykötél lazán lógott. Tízperces küzdelem után derült ki, hogy nem csúszunk, csak valamilyen áramlat felnyomott és kifordított bennünket. A visító szélben a hajó oldalán megtörő hullámok permete szállt a levegőben, csuromvizesek lettünk, mire lerövidítettük a horgonykötelet, hogy ne tekeredhessen a kormánylapátra. Újra biztonságban voltunk, visszabújhattunk a jó meleg hálózsákba. Másnap reggel a szemet gyönyörködtető kékre tisztult égbolt látni engedte a sziget zöld fűfoltokkal tarkított óriási vulkáni tömegét, amelynek tövében enyhén lejtő teraszon terült el Edinburgh, Tristan de Cunha egyetlen falucskája. Régen nem láttunk emberi települést, mégis azon voltunk, hogy nincs értelme tovább várni, felszedjük a horgonyt. Január 13-án délutánra azonban annyira lecsitult a hullámzás, hogy vendéglátóink a szigeti rádióssal együtt ki tudtak jönni értünk egy halászbárkán. Első találkozásunk karambollal kezdődött: a még mindig háborgó vízen a két hajó összeverődött, bár ebben ludas volt a motoros bárka sofőrje is. Nem ismertük a helyi hajózási szokásokat, így kissé meglepett, amikor a halászok frontálisan landoltak hajónkon. A heves találkozások következtében három mély horpadás keletkezett a műanyag szegélyen, és elgörbült két korlátláb. Kiabálásunkra dobtak egy kötelet, és leállították a bárka motorját, így megúsztuk, hogy totálkárosra barátkozzák szegény Jupátunkat... Mikor kiléptünk a partra, határozottan mozogni éreztem a földet. Ránéztem Andyre és a többiekre, de semmi jelét nem mutatták, hogy ők is éreznének valami rendelleneset, így inkább hallgattam. Kellett vagy öt perc, mire nagyjából stabilnak éreztem magam alatt a kikötő betonját. Kérdeztem Józsit: – Te is? Bólintott, megnyugodtam. Andy először egy nagy téglaépületbe vezetett minket, amelyben Edinburgh valamennyi hivatala: a posta, a könyvtár és a kormányzósági adminisztráció helyet kapott. Fehérre meszelt, tízszer húsz méteres, hullámbádog tetős földszintes épületet kell elképzelni, a luxus legkisebb jele nélkül – ez volt „A" hivatal. Borvirágos mosollyal, nagy pocakos, egyenruhás ember jött elénk, akiről kiderült, hogy ő a rendőr, határőr és vámos – vagyis egy személyben a falu teljes fegyveres testülete. Elcsevegtünk vele, s amikor az iratainkra terelődött a szó, a „hatóságot" jobban érdekelte a Szent Jupát jellegzetes pecsétje, mint hogy ő adjon a mi útlevelünkbe... Ezután ötperces előzetes látogatást tettünk a kormányzónál, aki a brit birodalom megtestesítője itt, mivel a többi dél-atlanti-óceáni szigethez hasonlóan, Tristan de Cunha is Nagy-Britannia fennhatósága alatt áll. Roger Perry, aki legalább annyira tudós, zoológus, mint diplomata, másnapra ebédre hívott meg bennünket, amit örömmel elfogadtunk. A kötelező protokoll után, élve a szabadsággal, fölkapaszkodtunk a falu mögött meredező sziklára, hogy élvezzük a panorámát, fotózzunk, videózzunk. Visszatekintve a hegyoldalról, megragadó kép tárult elénk. Apró házacskák, kék, zöld, piros, rózsaszínű

tetőkkel, rikító zöld mezőben rengeteg virággal, és a part előtt békésen ringatózó Jupátunkkal – így festett Tristan de Cunha, a „világ vége" sziget. Már alkonyodott, amikor a sziklás hegyoldalról lekászálódtunk a faluba. Andy körbemutogatta a házakat, melyik kié, majd betévedtünk az egyetlen kocsmába. Jó társaságra leltünk ott, éppen elcsíptük a tanítót, egy korunkbeli, vidám, kék szemű, szakállas fickót, aki éppen egy whiskyvel akart kisurranni, s persze ott volt a kocsmáros is. Rendeltünk néhány sört, körbeültük a pultot, s miután néhány szót meséltünk magunkról, őket kezdtük vallatni a szigetről és népéről. Tristan de Cunha portugál tengerész 1506-ban fedezte fel a szigetcsoportot, amely öt szigetből áll, de csak a felfedezőjéről elnevezett nagy szigetet lakják. 1543-ban dán hajósok, 1567-ben franciák jártak a szigeten, majd 1709-ben egy amerikai hajó néhány matróza maradt itt hosszabb ideig fókabőrt és zsírt gyűjtögetni. 1811-ben az angolok Szent Ilona szigetéről átvezényeltek egy helyőrségnyi csapatot, amelyet 1817-ben visszarendeltek, három ember azonban engedélyt kapott, hogy ott maradhasson. Hozzájuk később angol, holland, amerikai cethalászok és hajótöröttek, még később olaszok és írek csatlakoztak, akiknek a leszármazottai alkotják a sziget mai lakosságát. 1852-ben feltérképezték a szigeteket, az utóbbi évtizedekben pedig rádióállomást, meteorológiai intézetet és egy halfeldolgozó üzemet létesítettek. Tristan de Cunha mindaddig szinte ismeretlen maradt a világ előtt, amíg 1961. október 6-án működni nem kezdett a kialudtnak hitt vulkán. Először csak rengések rémisztgették az akkor már csaknem háromszáz lakost, majd átforrósodott a talaj, a falutól északra a hegy oldalából lángnyelvek csaptak elő, s röviddel ezután megindult a lávafolyam. A lezúduló lávatömeg maga alá temette a halfeldolgozó üzemet, és fenyegetően közeledett a falu felé. A segítségül odasiető hajók a lakosságot először a szomszédos Nightingale szigetére menekítették, majd Dél-Afrikába, végül Angliába. Amikor 1963-ban ismét helyreállt a rend, kihűlt a láva, és elcsendesedett minden, néhány család kivételével mindenki visszatért ide, a „világ végére". Több embert is megkérdeztünk, miért jöttek vissza, amikor az anyaországban mindent megkaptak. Segítették őket munkahelyekkel, pénzzel, mindent megtettek, hogy a közösség – úgy, mint otthon – együtt maradhasson. A válasz egybehangzó volt: – Itt születtünk, ez az otthonunk, erre az életmódra vagyunk berendezkedve. A szigeten jó a levegő, csend és nyugalom van. A rohanás, az idegeskedés nem a mi világunk... Szigeti sétáinkon magunk is tapasztalhattuk ezt a semmivel össze nem hasonlítható békességet, nyugalmat. Nem hallani mást, csak a hullámtörést a parton, a szél zúgását a sziklákon, néha egy-egy tehénbőgést, esetleg gyermekkacajt. A sziget összlakossága 293 fő, ebből 153 nő, 140 férfi, csecsemőtől az aggastyánig mindenkit beleszámítva. Amikor ott jártunk, 17 brit állami tisztviselő, orvos, tanító és pap tartózkodott a szigeten. A legidősebb ember egy 88 éves bácsi volt, akivel válthattunk is néhány szót. A közösség két jövedelemforrása a halászat és a bélyeg. Nem halat, hanem az annál sokkal jobban jövedelmező rákot, langusztát halásznak, vagyis inkább rákásznak. A bélyegeket Angliában nyomják, és a helyi postahivatal pecsétjével ellátva méregdrágán árusítják szerte a világban. Megjegyzem, ezekből a gyönyörű és ott sem olcsó bélyegekből magunk is vásároltunk néhány sorozatot, bár nem vagyunk gyűjtők. A településen kivétel nélkül kertes házak vannak, kőből vagy betonelemekből építve, sokszínű hullámlemezekkel borítva. A csupa virág udvarokat, apró kerteket térdig érő, vulkáni kövekből egymásra rakott kerítés védi, kizárólag a szabadon élő és kószáló szarvasmarhák garázdálkodása ellen. Egyébként minden ház tárva-nyitva állt, kivéve a

hivatalos épületeket. Teljes a közművesítés: a víz-, villany- és szennyvízhálózat minden lakást összkomfortossá tesz. A gáz hatalmas acélpalackokban érkezik Dél-Afrikából, és jut belőle minden háztartásnak. Az ivóvizet a hegy oldalában lévő kristálytiszta forrásból nyerik, az elektromos áramot pedig egy dízelgenerátor szolgáltatja reggel hét órától este 22.30-ig. Fűtésre nincs szükség, mert – mint mondták –, a tél alig hidegebb, mint a nyár. A hőmérő higany szála ritkán megy 18 °C alá, az óceán enyhítő hatása következtében. A szigeten a szórakozást a kábeltévé műsora jelenti, és egy vendéglő táncteremmel, biliárdszobával. A felnőtt férfiak egyik legfőbb szórakozása a versenyvitorlázás, amelyhez az első pillantásra meglepő hajókat használnak. Barátunk, Andy büszkén mutogatta saját hajóját, ami a Szent Jupáthoz hasonlóan 31 láb hosszú, csak egy kicsit más. Nyitott, üres csónak, egy árboccal. Nem a formája lepett meg, mert az hagyományos tengeri csónakforma, hanem az elkészítés technológiája és a hajó anyaga. A könnyű lécbordázatra nemes egyszerűséggel viaszosvásznat feszítenek fel, és vasszögekkel szegezik oda. Ez utóbbi jó tápláléka az időnek és a sónak, de ez nem zavar senkit, a csónakok reparálása, bütykölése kedvenc időtöltésük. Az Edinburgh és az innen 25 mérföldre lévő Nightingale szigete között, oda-vissza úton rendezett versenyeiken állítólag tízcsomós sebességet is elérnek. Ez közel kétszerese a miénknek... A szigeteken semmiféle katonai létesítmény és szolgálat nincs. Kivétel nélkül mindenki vallásos, vasárnaponként szinte kizárólagos program az istentisztelet. A kilencven százalékos protestáns többség békésen él együtt a tíz százalékot kitevő katolikusokkal, mindegyikük látogatja a maga meglehetősen kicsi és puritán templomát. Az ünnepek a nálunk is ismert összes vallási ünnep és a szilveszter. A fizetőeszköz az angol font, amiből, igaz, hogy keveset – 100-200-at – keresnek havonta, viszont keveset is költenek. A háztartásbeli asszonyok kivételével mindenki a kormány alkalmazottja. Tökéletes államosításban élnek. Kezdtem érteni, miért „óvják" annyira a munkaeszközöknek számító csónakjaikat... A kormányzó egy személyben az adminisztráció vezetője és a bíró. Az egyenlőség jegyében, a közösség életét nyolctagú testület irányítja, amelynek kötelezően mindig van egy hölgy tagja is... A kapcsolatot a külvilággal egy havonta arra járó hajó és a rádióállomás biztosítja. A hajó Dél-Afrikából vagy Szent Ilonáról hozza a szükséges árukat, és szállítja el a jegelt vagy a konzervrákot. A nagyhajók még annyira sem tudnak közel jönni a parthoz, mint mi, ezért a szigetlakóknak kell csónakjaikon ki-be hordani mindent, ami rossz idő esetén sok időbe telhet. A rádiókapcsolatot Andy tartja, naponta összeköttetésben van az anyországgal. Érdekes módon, annak ellenére, hogy a postahivatal jelentős bélyegforgalmat bonyolít le, a levelezés errefelé nem jellemző. Néhány évvel korábbi adat szerint Tristan de Cunhara egy évben hét levél érkezett, és tízet küldtek. .. A szigetlakók közül, aki akar, és van hozzá pénze, brit útlevéllel kedvére utazhat, de ezzel a lehetőséggel szinte senki sem él. A két angliai tanító – az egyik Simon, akivel beszélgettünk –, természetesen a hazai tananyag és módszer szerint oktatja a lurkókat, összevont csoportokban. A három-öt évesek mindössze kilencen vannak, ők még csak játékos programokban vesznek részt, a mi óvodáinkhoz hasonlóan. Az öt-tizenkét évesek már többen, negyvenen vannak, nekik komoly tananyagot kell elsajátítaniuk a politechnikától a világtörténelmen át a fizikáig. Ha valaki olyan szintre jut, és akar is, lehetősége van a továbbtanulásra Szent Ilona szigetén

vagy Angliában, állami ösztöndíjjal. Akkoriban csak Andy nővére élt ezzel a lehetőséggel, valamelyik ódon brit kollégium falai között. A szigetről sokféle ismeretet nyújtó sörözés és séta után sötétedéskor visszacsónakáztunk a hajónkhoz, hogy kiadós alvás után, másnap sokkal simább vizen és körülmények között, újra ellátogassunk a faluba. Zsúfolt programunk volt, a sziget megörökítésétől kezdve az ünnepélyes ebédig. Angolos pontossággal, 12 órakor tettük tiszteletünket Mr. Perry hivatalában, ahonnan együtt sétáltunk át otthonába. Erre az épületre az angol nemzeti lobogó és az átlagosnál is szebb virágoskert már korábban felhívta figyelmünket. A kormányzó kedves, közvetlen felesége már várt ránk, és ha lettek is volna gátlásaink, azokat egykettőre eloszlatta volna a fogadtatás. Csendes, megadó mosollyal tűrték, amikor videofilm-készítés ürügyén feldúltam otthonukat, majd sor került a hivatalos köszöntésre. Mi egy kis háromszögletű piros-fehér-zöld zászlót és egy üveg badacsonyi bort adtunk át férjuramnak, valamint egy doboz Hélia-D krémet a háziasszonynak. Mr. Perry cserébe nekünk ajándékozott egy dedikált könyvet, amit még az UNESCO természetvédő tudósaként írt a Galapagosszicerekről és Patagóniáról. A könyvhöz mellékelt néhány meleg sora a szigeten először járó magyaroknak szólt... Shirly nénitől pedig kaptunk egy „tízujjnyalós" ebédet, búcsúzásnál egy saját sütésű kenyeret – a szigeten mindenki maga süti a kenyerét, mint mi a hajón –, egy-egy nagy fej salátát és két-két pár házi kötésű gyapjúzoknit... A fogadás után siettünk a postára, leróni mindenkori levelezési kötelezettségeinket, majd Andy barátunkat boldogítottuk kameránk „lencsésebb" végével, mert ezeket a dolgokat egy távoli sziget lakójának, ha tetszik, ha nem, viselnie kell. Andynek nem nagyon tetszett, kivéve, amikor egyéves kishúgával együtt örökítettük meg. Az itt élő emberek – kiváltképp a hölgyek – általában nem vették szívesen abbéli törekvésünket, hogy fotó-, illetve filmsztárt faragjunk belőlük, de a körülményekhez képest, úgy vélem, sikeresen „megdolgoztuk" őket. Érdekesek és szokatlanok voltak ezeknek az embereknek a reagálásai. Vittünk például néhány apróságot ajándékba Andynek és családjának. Amikor átadtunk egy doboz krémet a mamájának és egy szép nagy seklit Andynek, rezzenéstelen arccal vették át, az érzéseknek a legapróbb jeleit sem fedeztük fel rajtuk. Már úgy voltam, mi a fenének adtuk, ha nem is örülnek neki, amikor nem sokkal később mindkét ajándékot ott láttuk a családi vitrinben, az esküvői képek és a legnagyobb becsben tartott díszek társaságában. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy érzelmeiket nem mutatták ki, ha ez nekünk kicsit furcsa is volt. Bevásároltunk az egyetlen, szupermarketnek nevezett népboltban. Beözönlöttünk mind a ketten, és már legalább fél órája jöttünk-mentünk a polcok között, mustrálgattuk az árukat és árakat, amikor az eladók tapintatosan közölték velünk, hogy szünnap van, csak a leltározás miatt tartózkodnak ott. Azért megengedték, hogy összeválogassunk egy szatyorra való kompótkonzervet, hiszen másnap már messzire leszünk innen. A boltból jövet láttuk meg az első géperejű járművet, amint húsz kilométeres sebességgel „elvágtatott" mellettünk. Egy kb. ezer köbcentis Yamaha motor volt, nyergében ámokfutó lovasával, aki most aztán alaposan kihasználta az első sebességet az ötből, veszélyeztetve minden élőt a falu házacskái között kacskaringózó járdányi betonúton. Ő maga viszont teljes biztonságban érezhette magát áramvonalas, nagy sebességre tervezett, állvédős bukósisakjában... A legnagyobb távolság a falu két szélső háza között öt perc sétálva, mégis láttunk még három autót és néhány motorbiciklit, kivétel nélkül komoly márkákat... A szigetlakók néha maratoni távolságokat kényszerülnek

megtenni, amikor például kimennek a tíz kilométerrel arrébb fekvő krumpliföldekre... KRESZ vagy forgalmi tábla a hatalmas forgalom ellenére sincs érvényben, hacsak azokat az útburkolati jeleket nem számítom, amiket a szabadon kószáló szarvasmarhák helyeznek el itt-ott az aszfalton. Ezeket is csak praktikus okokból, mintsem kötelességből kerülgetik. Ha emlékeimbe idézem, hogyan bántak első találkozásunknál a ladikjaikkal, talán jobb is, hogy nincs több motorizált egység a kis szigeten... Mindent elintéztünk, nem maradt más hátra, mint Andyéknál kapkodva összerámolni, aztán futás a kikötőbe. Révészeink ugyanis a lelkünkre kötötték pontos indulásunkat, mert lekéstek volna a kábeltévé műsorát, ezt meg mi nem vettük volna a lelkünkre. A rövid búcsúzkodásnál nem is sejtették, milyen mély nyomot hagytak ezek a találkozások életünkben, és azt hiszem, korábban mi sem gondoltuk, hogy másfél nap alatt meg lehet ismerni és szeretni egy „népet". A hajón összerakodtunk, elrendeztük holmijainkat, megvacsoráztunk, felhúztuk a horgonyt és a vitorlát. Távolodva a partoktól még sokáig néztük Tristan de Cunha hunyorgó fényeit, amíg a visító széllel érkező éjszaka el nem takarta szemünk elől a „világ vége" szigetet.

8

Az első óceáni mérföldeken szellemileg felfrissülve, de fizikailag fáradtabban – kiesve a megszokott kerékvágásból – cserélgettük a vitorlákat egyre kisebbre az erősödő délnyugati szélben. Hát igen, ezek a bizonyos „üvöltő" negyvenesek, ahol egyenletes, kifújt hatnyolcas délnyugati szél segíti az utazót, írják a szakkönyvek. Amit én írhatok erről, nem sokban emlékeztet olvasmányainkra. Az első viharos éjszakát totális szélcsend követte, a már ismert, de megszokhatatlan döghullámzással. Az ezt követő gyenge, mindenféle irányú éjszakai szelek a zivatarfelhők szeszélyei szerint csak arra voltak jók, hogy folyamatosan huzigáljuk le és fel a vitorlákat, de arra már nem, hogy haladjunk is. Ilyenkor én kivonultam szépen a fedélzetre, és üvöltöttem, mint a sakál. Mindig berekedtem ugyan, de legalább levezettem tehetetlen dühömet, és ismét jó lettem a következő húsz vitorlacserére... A következő három napban északi szélben, 90-100 kilométeres sebességű pöffökben döngettünk, hol tiszta ég alatt, hol szakadó esőben, viszont jól haladtunk, és ez megvigasztalt. Ahogy lassan vonult a ciklon, körbejárt a szél, megállapodott a keleti irányban, amerre Dél-Afrika felé szerettünk volna haladni, így cirkálnunk kellett. Ez annyiban volt kellemetlen, hogy folyamatosan harmincöt-negyven fokban dőlt a hajó, minden hullámon olyan döngessél landoltunk, hogy még szükségünket sem tudtuk elvégezni, arról már nem is szólva, hogy több mint kétszer annyit mentünk, mint amennyit haladtunk. Újabb két nap után legyengült a szél, nem dőltünk, nem döngtünk, és nem mentünk kétszer annyit, mert egyáltalán nem mentünk. A gyenge szembeszélben mehettünk volna északnak vagy délnek, az erős északi irányú óceáni áramlás miatt azonban délnek kellett fordulnunk, így legalább egy helyben maradtunk. Azt a végtelen csöndet, ami ezután jött, a szaknyelv „dead calm"-nak – halott nyugalomnak – nevezi, és úgy következik be, hogy a lassan fogyó széllel együtt elülnek a hullámok is, tükörsima óceánt hagyva maguk után. Máskor is van szélcsend hoszabb-rövidebb ideig, viszont a térségben máshol fújó szél hullámai mindig ideérnek. Most ez sem volt, csak a csönd, ami ebben a térségben

meglepően szokatlan. Beletörődtünk, hogy bennünket a szelek istene szélsőségekkel tüntet ki, ő tudja, miért. Először a széljelző szalagja libbent meg, majd a zászló, és csak azután lehetett látni a vizén is azt a brízt, amivel visszajött az északi szél, bár vagy hat órára volt szüksége, hogy megvitorlázhatóra erősödjék. Barométerünk 1028-as magasságról néhány óra leforgása alatt 1014-re zuhant, s ez legtöbbször vihart jelez. Vihar ugyan nem lett, de egy teljes napig megállás nélkül mentünk. Ez már olyan szép volt, hogy ismét meg kellett álljunk fél napra, igy hát berúgtuk a motort, hadd töltse legalább az akkumulátort. A csöndes, napsütéses időt sportolással tettük hasznossá, próbálva kissé konzerválni illékony kondíciónkat. A mozgásra azért is nagy szükségünk volt, mert szabad időnkben egymást túllicitálva olyan finomságokat főztünk, hogy félő volt, a végén súlygyarapodással leszünk méltatlanok helyzetünkhöz. Hogy mégse érezzük magunkat teljesen kegyvesztettnek, január 27-én reggel megszánt bennünket a teremtő. Igaz, akkor is szemből jött a szél, de lassan befordult délire, és megállapodott ennél az iránynál. Két napig ötnyolcas szél segített egyre közelebb Dél-Afrika partjaihoz. Csodás kék ég alatt, Isten csodás kék ege alatt egy szív egyre gyorsabban ver, és gazdája egyre feljebb érez valami megfoghatatlant, ami egyike a legnagyszerűbb érzéseknek; ismét hasonló lények között lenni a természet hosszú-hosszú ölelése után. Csupa öröm az élet! Öröm elindulni, menni, megérkezni. Kicsit hosszabb pihenőt terveztünk Fokvárosban, mint az addigi rohanó megállásaink voltak, bár teendő akad majd bőven ott is. De nem akarok nagyon előreszaladni az időben, mert volt még 350 mérföld hátra, és nehéz visszacsöppenni a valóságba... Mindjárt másnap legyengült a szél, és visszafordult délkeletire. Fél nap állás, újabb szembeszeles menet és újabb viharos erősödés következett, amely a part előtt ötven mérfölddel kilencesre erősödött. Ilyenkor minden hullám átsöpör a fedélzeten, a teteje bejut a vízhatlan ruha nyakán, végigcsorog a háton, veszi az akadályt az alsónadrágnál és megállapodik a gumicsizmában, ahol viszont nem érzi az ember, mert már lefagyott a lába... Hideg volt! De ki törődött ezzel, amikor már ott volt a part, látszottak a hegyek, jöttek az irányadók és a Nap mérése nélkül is tudtuk, hol vagyunk. Delfinek és egy cápa képviselték a fogadóbizottságot. Este már minden bizonnyal megfürödve, tiszta meleg ruhában, a fáradtság ellenére vacsora- és városnéző körútra indulva hagyjuk magára biztos révbe ért hajónkat gondolta mindezt egy magamfajta örök optimista, mert a valóság másként alakult. Ahogy egyre jobban megközelítettük a partot, erősödött a szél is, mígnem nyomásában elérte a tíz-tizenegyest, vagyis a 100-120 kilométeres sebességet. Vigyáznunk kellett, nehogy az erős, északra tartó áramlás elsodorjon bennünket a Tábla-öböl előtt, ahol a város és a kikötő van. Beérve a Tábla-hegy és a Tizenkét Apostol hegyláncainak takarásába, rövid időre lecsökkent a szél, és mivel a hegyek felől fújt, a hullámzás is kisebb lett. Mire lehúzgáltuk csattogó vitorláinkat, szél vissza, vitorla fel... Alig mentünk egy mérföldet, ismét tízes fújt, cserélhettük kisebbre a taklit. Így értük el a kikötőt, ahova még megpróbáltunk bejutni valahogy, de háromszáz méterrel a védett belső öböl előtt vissza kellett fordulnunk. Vitorla nélkül a motor nem képes irányban tartani a hajót, vitorlákkal viszont a sötétben, ismeretlen mólók, hajók közé bemenni életveszély. Kínlódva sikerült a külső móló északi, hullámvédett oldalára menekülnünk, és a tizenhárom méteres vízben horgonyt vetettünk.

Végre... Köpni akartam, de a szél elkente a számon. A bömbölésben öt lépésről sem hallottuk egymást, pedig erősen azon voltunk. Mindenesetre megnyugtató volt, hogy így, hátunkban az óceánnal, még ha leszakadtunk volna is, legfeljebb csak elsodródunk, de nem zúzódunk szét a sziklákon. Csalódottan, hullafáradtan feküdtünk le, miután meggyőződtünk, hogy jól tart a macska, nem csúszunk. Egyikünk sem tudott aludni, csak forgolódtunk, fél füllel állandóan figyelve a külső hangokra. Hirtelen csenddel virradt ránk február másodika. Hajnali fél ötkor rekordsebességgel rántottuk fel a horgonyt, indítottuk be a motort, és fél órával később már a fokvárosi Royal Cape Yacht Club vendégmólójánál ringott a Szent Jupát.

A klub elegáns, fehér épületében egy órát álltunk a forró, édesvizű zuhany alatt, s hosszú idő után először öltve „civil" ruhát, körülnéztünk házunk táján. A több száz hajónak otthont adó vitorláskikötőben csak egy fekete bőrű éjjeliőr fiút találtunk, aki tört angolsággal közölte, hogy hétfőnél előbb hivatalos embert itt ne is keressünk. Nem kerestünk, helyette besétáltunk a városba körülnézni. Útközben ugyan láttunk egy nagy épületet „Doeanne" és „Custom Control" – vám – felirattal, fehér egyenruhás emberekkel, de mi ugyanolyan közömbös képpel sétáltunk el mellettük, mint amilyennel ők beszélgettek tovább. Délután Bobyval, a kikötőmesterrel a szokásosnál is kedvezőbb kikötői díjban egyeztünk meg, majd a klub hangulatos, „kizárólag férfiaknak" feliratú bárjában elbeszélgettünk egy sör mellett. Sosem voltam sörivó, de ezeken a meleg helyeken rászokik az ember. Első óráink kellemesen teltek, kiváncsian vártuk a folytatást. Másnap sorjában érkeztek a hivatalos emberek, először az útlevélosztályról, majd a vámosoktól. Vegyes érzelmekkel készültünk a találkozóra, mert otthonról még útközben olyan híreket kaptunk rádión, hogy Fokvárosban zavargások vannak, és az is előfordulhat, hogy a legszükségesebb teendők elintézésére sem engednek ki a partra, a városba. Nem volt mindegy. Több mint négy hónapja voltunk úton, megtettünk 24 ezer kilométert, s tavaly november utolsó hete óta mindössze három és fél napot töltöttünk szárazföldön. Most pedig már február harmadikát mutatta a naptár. Pihennünk kellett, kifújnunk magunkat, s nemcsak arra gondolva, ami már mögöttünk állt, hanem arra is, ami még előttünk volt; az Indiai-óceánon átvezető, több mint 10 ezer kilométeres, legalább két hónapos hajózásra, Ausztráliáig. Jobbnak találtuk, ha egyelőre nem fontolgatjuk, mi történik, ha Fokvárosban kiadják az utunkat... Amikor beültünk az irodába, az egyenruhás tiszt már mindent tudott rólunk Bobtól, csak azt nem, hogy nincs vízumunk, mert azt Bob sem tudta. – Sajnálom – mondtam –, indulás előtt nem volt időnk elutazni az önök bécsi képviseletére vízumért, de egyébként sem terveztük itt a kikötést... Udvariasan a szavamba vágott: – Nem probléma, érezzék jól magukat nálunk. Az egyetlen kérésünk – tette hozzá –, ha el akarják hagyni Fokváros körzetét, a saját érdekükben jelentsék be, merre mennek. Ezt megígérhettük, mert nem volt szándékunkban elhagyni a várost. Örültünk, hogy ott vagyunk. Visszatérve a hajóhoz, már várt ránk a vámos, egy nálunk fiatalabb fiú személyében. Kérdezgetett az útról, szorgalmasan töltögette a kérdőív rubrikáit, de csak két kérdése volt:

– Drog van? – Nincs – mondtuk. – Lőfegyver? – Az sincs... Ezzel a vámvizsgálat véget ért, s mi úgy éreztük, most érkeztünk meg igazán Fokvárosba, amely legalább egy hónapig lesz állomáshelyünk. Első teendőink közé tartozott, hogy felhívjuk Dont, azt az amatőr rádióst, akivel útközben már többször beszéltünk. A rádión keresztül megismert magabiztos, vidám stílusa után nem lepett meg, hogy Don ötven év körüli, sikeres üzletember volt, aki több alkalommal is vállalta, hogy idegenvezetőnk lesz. Fokvárosi barangolásainkat Afrika legdélibb pontjának nevezetes helyén, a Tábla-hegyen kezdtük. Az ezer méterrel a város fölé tornyosuló irdatlan sziklára kötélfelvonó kabinjában, vagy gyalog lehet feljutni. Tetejéről, ameddig a szem ellát, sűrűn beépített vidéket látni. A mintegy kétmillió lakosú város úgy ötven kilométer átmérőjű területen fekszik az óceán partján. Esténként, hogy szebb legyen a városkép, hatalmas reflektorokkal világítják meg a Tábla-hegy sziklafalát. Lenyűgöző a kivilágított város; mint a térképen, úgy lehet végigkövetni az utcákat. Az elektromos áramot olcsón szolgáltatják a környező hegyek vízi erőművei, valamint az az atomerőmű, ami szemben, a Tábla-öböl túloldalán épült. Semmi sem tökéletes, mondták azonban az időjárásra értve. Ezen a vidéken ugyanis tízből nyolc napon át ötven kilométeresnél erősebb szél fúj, nem csoda, ha ez hosszú távon felborzolja az idegeket, és – ami még többe kerül – a háztetőket is, pedig speciális módon csinálják őket. A tomboló szél olykor óvatlan járókelőket dönt fel és hemperegtet, az autókról és motorokról nem is szólva. Nem véletlenül hívják Dél-Afrikának ezt a pontját Jóreménységfokának... Don meghívott vacsorára bennünket, s amikor kijöttünk, gondolkodás nélkül mentem BMW-jenek jobb oldali ajtajához. – Akarsz vezetni? – kérdezte. Akkor jöttem rá, hogy kis híján a vezetőülésbe szálltam be: errefelé bal oldali a közlekedés. – Persze, nálatok, itt a déli féltekén minden fordítva van – jegyeztem meg. – Kissé a fejembe is szállt a vér, csoda, hogy nem esem le a földgolyóról... Ezzel a „fordított" világgal ismerkedtünk a következő napokban. Don megmutatta azt a rádióamatőrklubot, ahonnan velünk is tartotta a kapcsolatot, majd elvitt kisüzemébe. Bár hétvége volt, és nem dolgozott senki, megnéztük a modern gépeket. Cipőgyáraknak végeznek előmunkálatokat, többek között kivágó szerszámokat, alapanyagokat gyártanak. Ha már ott voltunk, másról is beszélgettünk. – Hány ember dolgozik az üzemedben? – kérdeztem Dontól. – Körülbelül harminc. – Van fekete vagy színes bőrű alkalmazottad? – Van, több is. A beosztásuk aszerint alakul, ki mihez ért, mit tud jól csinálni. Ez nem érzelmi kérdés, business. – Hogy fizeted őket? – Ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért fizetjük, megkülönböztetés nélkül. Ne hidd, hogy ez a mi jótékonyságunkra van bízva. A szakszervezet írja elő, és szigorúan ellenőrzi. – Sokak szerint puskaporos hordó ez az ország...

– Nem könnyű a helyzet, de nagy az igyekezet a problémák megoldására. Nézzetek körül... Ezt megígértük. Érkezésünk után néhány nappal a jachtklubban éppen a telefonkönyvet böngésztem magyar neveket keresve, amikor a kikötőmester egy háromtagú társaságot kalauzolt hozzám. Bemutatkoztunk, így ismertem meg a Fokvárosban élő magyar származású dr. Eckert Irmát és barátait, Gosztola Jenőt és olasz feleségét, Etnát. – Egy kedves barátom, akinek a fiával maga együtt vitorlázott, megírta, hogy idejönnek, azért kerestük a Szent Jupátot – mondta Irma néni. – Hát most itt vagyunk, Isten hozta magukat...! A találkozás örömére meghívásokat kaptunk ide is, oda is, és ez csak a kezdet volt. Irma néniék barátai újabb barátokat és ismerősöket mutattak be. Néhány nap után már nem az volt a kérdés, mit kezdjünk magunkkal, hanem az, hogy melyik meghívást felejtettük el. Közlekedésünkben eleinte gondot okoztak a városon belüli nagy távolságok, problémánk azonban hamarosan megoldódott, mégpedig úgy, ahogy legmerészebb álmainkban sem képzeltük volna. Egyik magyar ismerősünk, Ágoston Jóska fia egy nap ledübörgött a kikötőbe 400-as Suzuki motorján, letámasztotta a móló végébe, elmondta röviden, hogyan működik, odaadta a kulcsot, és elment... Nagy izgalom lett úrrá a legénységen. Ott hagytunk csapot-papot, és rávetettük magunkat a paripára. Én rendelkeztem nemzetközi jogosítvánnyal, igaz, csak autóra, és az MZ volt a legnagyobb motor, amivel eddig mentem, de nem tartott vissza semmi. Az első tapogatózó száz méter után nekivágtam az utaknak, s addig vissza sem mentem, amíg tartott a benzin. A járgány, legnagyobb örömünkre, mindvégig velünk maradt. Szabadok lettünk, mint a madár, bár repülni nem próbáltunk vele, ami nem zárja ki, hogy arra is képes lett volna. Időközben folyamatosan dolgoztunk a hajón, készülve az újabb nagy útra, de azért mindig jutott időnk, hogy ismerkedjünk környezetünkkel és az emberekkel. Barátaink már jó előre figyelmeztettek, nehogy azt higgyük, mindaz, amit itt tapasztalunk az egész Dél-Afrikai Köztársaságban ugyanúgy van... A világon valószínűleg kevés város dicsekedhet a fokvárosihoz hasonló változatos és előnyös természeti adottságokkal. A Tábla-hegyet már említettem. Ha az ember visszaereszkedik a fellegekből, és nyaka közé szedi a lábát, végeláthatatlan kertváros utcáin bolyonghat, ahol fantázia, pénz és ízlés szerint különböző, egy- vagy többszintes családi házakat, hatalmas zöld vagy csupa virágoskerteket lehet látni. Fokváros egyetlen, huszadik századra emlékeztető negyede a belváros, ahol a felhőket karcoló irodaházak, hipermarketek és bankok váltogatják egymást. A városnak ezt a részét is, akárcsak a hatalmas kikötőrendszert és a tengerparti negyedeket, a környezetbe hibátlanul beillesztett, többszintes sztrádaerdőn lehet megközelíteni. A szemet vidítóan zöld belvárosban – ahol egy eldobott csikket sem látni –, nincsenek lakóházak. Az egész az üzlet birodalma, így a hivatalok, üzletek zártával elnéptelenednek az utcák, a nagyvárosokban mindenütt fellelhető csöves csavargókat nem számítva. Annál nagyobb az élet Sea Pointban, a nyugati tengerparton, a világhírű Clifton-strand közelében épült városnegyedben, amely a szórakozás és az esti élet központja. Ha az ember beül valamelyik tengerparti olasz, görög vagy kínai étterembe, választhat, hogy az óceánon rövid deszkáikon szörfözőket vagy az utcán zajló divatbemutatót

nézegesse-e. Az előbbit inkább csinálni szerettem volna, az utóbbival pedig jobb, ha az ember nem rongálja nehezen, kemény munkával szerzett önbizalmát. A világ talán legszebb, többnyire félvér lányaival az a legnagyobb baj, hogy ha mondjuk, megkérdezem: hány óra van, vagy valami hasonló fontosat, nem fordulhatott elő, hogy átnéztek az emberen. Nem! Ők fülig érő mosollyal, tudásuk legjavát nyújtva válaszoltak, és csak azok nem elegyedtek velük szóba, akik nem akartak. Sea Point-ban láttam Charles Parker diszkóklubját, amely annak köszönhette hírnevét, hogy ez volt Barnard professzor törzshelye. Csak volt! A világhír és a pénz együtt sem akadályozta meg a klub ifjú főnökét, hogy el ne szöktesse a prof huszonegy éves feleségét... Amikor egy alkalommal a Fals-öböl felé rohantunk az autópályán, a város szélén, szemben az egyetem épületegyüttesével láttuk annak az öreg klinikának a szürke tömbjét, ahol az első szívcserét hajtották végre. A kutatások azóta is nagy erővel folynak. Barnard mester már csak az ész és irányítás, a szikét viszont egy fiatal, NSZK-ból jött specialista forgatja, ahogy mesélték, jól és jutányos áron. Nem messze a klinikától található az a csaknem városnyi kiterjedésű kórház, amely a kifejezetten szegény embereknek – színes bőrűeknek is – nyújtja szolgáltatásait. A jobb módú „kirekesztettek" arra panaszkodtak, hogy őket már be sem engedik, bár a kórház az ő adóikból épült. Fokvárosban egyébként méreteihez és világvárosi színvonalához képest szokatlanul csöndes mederben folyik az élet. Különösen vasárnap, amikor a templomokon kívül alig van nyitva valami. Az emberek nagy része vallásos, templomba járó, s ez nemcsak statisztika. A családoknál, ahol jártunk, az ebédnél, a vacsoránál a családfő vagy a legidősebb fiú mondott imát. A józan életvitel azonban, úgy látszik, nem terjed ki az élet minden területére: kulcsprobléma a rendkívüli mértékű alkoholfogyasztás, amit az olcsó árak láttán nem is lehet csodálni. A város határain belül minden ipari tevékenység folytatása tilos, az erre kijelölt körzetekben viszont komoly állami támogatással serkentik a vállalkozásokat. A kezdeti nehézségek után, mint mondták, ipari konjunktúrát idézett elő a külföldi monopóliumok kivonulása miatt jelentkező áruhiány. A faji elkülönítés Fokvárosban a lakókörzetekre korlátozódik, ez az, ami különválasztja a fehér, a színes és a fekete lakosságot, bár ottjártunkkor ennek feloldása is szóba került. Egyébként mindenki bárhova bemehet, ha van rá elegendő pénze... A legkonzervatívabbnak és legdrágábbnak számító királyi jachtklub – ahol mi is vendégeskedtünk – ugyancsak megnyitotta kapuit, más kérdés, hogy ki tud vagy akar élni ezzel a lehetőséggel. A városi lakosságnak megvannak a saját klubjai, iskolái, szórakozóhelyei, és bár zömmel csak ezeket látogatják, az összeolvadás jelei lassan mindenhol megmutatkoznak. Az utcán fekete a rendőr, a jachtklubban fekete az éjjeliőr és a bárszemélyzet, az egyik legdivatosabb étteremnek színes a tulajdonosa. Tapasztalható tehát bizonyos fokú törekvés az együttműködésre, de ez sem ilyen egyszerű. Csak Fokváros körzetében nyolc olyan fekete törzs él, amely ugyanúgy jövevénynek számít, mint a fehérek, de azon kívül, hogy különböző nyelveket beszélnek, még törzsi háborúskodás is dúl közöttük. Abban az országban, ahol huszonkétmillió – egymással sem mindig békében élő – színes ember áll szemben a szellemi és gazdasági erőt birtokló öt és fél millió fehérrel, a sokféle ellentét megszüntetése nem könnyű feladat. Ilyen vegyes benyomásokat szerezve jártunk-keltünk Fokvárosban, mindenesetre jobban kiigazodva a közlekedési, mint a bonyolult társadalmi viszonyok között. Jártunk a gazdag negyedekben, Green Point, Clifton, Camps Buy vidékén is, természetesen motorral, mert másként nem is lehetett volna. A közlekedés főleg az autózásra, motorozásra épül. A buszhálózat gyér, és

az a kevés járat is kiszámíthatatlanul közlekedik. A földalatti, villamos és metró pedig teljesen ismeretlen. Annál jobbak viszont a mindenhová elvezető, kifogástalan minőségű autóutak. Mesélték, hogy alig néhány éve még földutak kanyarogtak az ország belsejébe, az északi nagyvárosokhoz is. Jelentős állami költségekkel azóta épült ki az úthálózat, amióta az afrikánusok kormányoznak. Az afrikánusok a holland telepesek leszármazottaiként nem tekintik magukat vendégeknek, s a javakat nem kihordani akarják az országból, hanem befektetni. Az, akinek pénze van, itt is jól él, s akkoriban az árak sem voltak túl magasak. Nekünk ugyan nem volt sok pénzünk, a viszonylagos olcsóság azonban azzal biztatott, hogy el tudjuk majd végezni a hajóval kapcsolatos munkákat, és telik majd bevásárlásra is.

Egy csendes napsütötte délelőtt ott kecmeregtem a klubban, amikor „lebuktam". Magamra vettem az „I'm sailing Finn" – finnes vitorlázó vagyok – feliratú trikómat, és ez elárult. Több vitorlázó azonnal leszólított, igazi-e a felirat a hátamon? A finnesek is – mint sok más sportág képviselői – egy nagy családot alkotnak a világon, s ebbe beletartoznak az itteni sportolók is. Így kerültem egy csapásra a fokvárosi versenyvitorlázók társaságába, nem kis örömömre, mert remek emberekkel ismerkedtem meg. A Fals-öbölben éppen a következő hétvégén volt a Cape-provinc bajnokság, amire engem is meghívtak. Csak versenyen kívüli vitorlázgatásról lehetett szó, mégis nagy lelkesedéssel mentem, mivel több mint egy éve nem ültem dinghyben, pedig imádom. Ali, az ötszörös dél-afrikai bajnok kölcsönadta öregebb hajóját, amely szórakozási igényeimnek tökéletesen megfelelt. Mark, egy másik „családtag" minden reggel értem jött a kikötőbe, elvitt a negyven kilométerre lévő Simon's Town-ba, majd este vacsora, egy kis iszogatás és dumaparti után visszavitt a klubba. Nagy élmény volt a napsütéses, ötös szélben ismét a kis egyszemélyes hajóban hasítani a vizet. Ilyet úgysem láttam még; fókák, delfinek szórakoztattak futam közben, szinte karnyújtásnyira tőlem. Ismerőseim azzal biztattak, hogy az öbölben láttak már 12 méteres fehér, óriáscápát is, itt van a szülőhelyük. Ez járt a fejemben az utolsó napon is, amikor felborultam, és vagy negyven percig fürödtem az óceánban, míg talpra tudtam állítani a hajót. Sok a baj az ilyen öreg, elhasznált bárkával. A csigánál a nagyvitorlabehúzókötél körszövött külső része elszakadt, összecsúszott és beszorult a csigába. Csak az tudja, mit jelent ez, aki már húzta magára a cájgot egy szembeszeles fordulóban. Mire a víz alatt áttuszkoltam a kötelet a csigán, eltelt vagy tíz perc, és csak ezután jött a java, mert nem volt schwert-lehúzógumi sem, aminek következtében a fenékkel felfelé úszó hajóba beesett ez, a visszaállításhoz nélkülözhetetlen kapaszkodó. Újabb húsz perc szerelés a víz alatt, és már talpon is voltunk – tele vízzel. Akkor derült ki, hogy nem volt a légkasznik kifolyónyílásaiban dugó, persze hogy tele lettek vízzel. Szerencsére volt vödör, így nagy üggyel-bajjal megszabadultam a felesleges nehezéktől és vitorlázhattam tovább. Kint a parton, száraz, meleg ruhában mindez jó sztorivá szelídült, alkalmat adva a többieknek a jópofa kárörvendésre, ugratásra. A versenyek után Alival a klub bárjában üldögéltünk egy gin mellett, és beszélgettünk. – Nálunk egy olyan szintű sportember, mint te, megél a sportból – mondtam neki. – Itt mi a helyzet?

– Abból a sportágból nem lehet megélni, ami nem hoz bevételt – válaszolt. – Vitorlázni egyébként is csak hobbiból szabad. Más a golf, a tenisz, a rögbi és egy sereg kifizetődő sportág. Én mindenesetre az üzletből élek. – Mivel foglalkozol? – Vállalkozásokat koordinálunk, piacot kutatunk, kapcsolatot teremtünk gyártó és vevő között, egyszóval: menedzselünk. A feleségem lovász, a hobbijának él. Ez csak viszi a pénzt, de szerencsére megengedhetjük magunknak. – Mit tudsz Európáról? – Az olimpia előtt fél évet utazgattunk ott versenyről versenyre... – A bojkott ellenére? – Persze. Amerikai rajtszámmal és papírokkal versenyeztünk. .. A beszélgetést később Aliék otthonában folytattuk. Tokaynak nevezik azt a gyönyörű környezetű, domboldalon fekvő városrészt, ahol a bajnok családjával él. Ali birtoka több holdas erdős hegyoldal, lovardával, lovakkal, néhány percre a városközponttól. A beszélgetésben itt sem kerülhettük ki azt, ami kikerülhetetlen. – Ali, mi a véleményed a faji problémákról? – Sok okosat nem tudok mondani, nem foglalkozom vele. Én akkora adót fizetek az államnak, amekkorából egy egész falut etethetnek. Egyre több iskolát, kórházat, utat építenek, amit mindenki ingyen használhat, az adófizetők pénzéből. Nem mondom, hogy helytelen, de legalább ne köpködne ránk a világ. Múltak a napok, véget ért a pihenés, belelendültünk a hajó felkészítésével kapcsolatos munkálatokba. Akadt tennivaló bőven, most jöttünk rá, hogy nemcsak az építés volt sok munka, hanem a karbantartás is azzal jár. Kezdtük az árbocon, annak merevítőkötelein, tartóveretein, a készletek számbavételén és rendszerezésén. Csaknem minden fémalkatrészt, akár alumíniumból, akár rozsdamentes acélból volt, kikezdett a korrózió, ezeket újra kellett impregnálni vagy cserélni. A bumrúdról az összes veretet le kellett fúrni, sómentesre mosni, majd gumigittes szigeteléssel visszaszegecselni, hogy a só ne férkőzzhessen ismét a résekbe. Szerelés közben megdöbbentő felismerésre jutottunk: csak a jóistennek köszönhető, hogy nem szállt el a kormányunk. A kormánykerék orsójától a kormánytengely ívéig húzódó acélkötés hat pászmájából már négy el volt szakadva, és a maradék kettőt is igen siralmas állapotban találtuk. Elképzelni sem mertem, mi történt volna, ha akkor maradunk kormányképtelenek, amikor abban a dühöngő tízes szélben próbáltunk bejutni a kikötő betonfalai közé... A teljes kötélrendszer cseréje, beállítása, önmagában három napot vett igénybe. Ezekben a munkákban itt élő honfitársaink is rengeteget segítettek, és még többet szerettek volna, ha tudnak. A munkák nagy részét azonban itt is saját kezűleg kellett megcsinálnunk, hogy eredményében vakon bízhassunk. Berkó László a rozsdamentes ékeket gyártotta le a kormányszerkezethez, és feltöltötte gázpalackunkat, Ágoston József megajándékozott bennünket négy garnitúra márkás és drága Dunlop-ékszíjjal. Végre ránk került a sor a darunál is, ahol a néhány napra szárazra emelt hajót letisztogattuk, és újra elláttuk algagátló festékkel. Végeztünk a szárazdokkban, folytattuk ismét a vízen. Tudtuk, hogy kemény út vár ránk, mozgalmas fedélzeti munkákkal, ezért az első fedélzet közepére felcsavaroztam egy lábtartó lécet, elcsúszás ellen. Később ennek nagy hasznát vettük.

Miután befejeztük a karbantartási munkálatokat, elkezdtük feltölteni a készleteket. Mindent egy helyen, az OK-bazárban szereztünk be, és egy fuvarral megvoltunk, így került be a megüresedett rekeszekbe 16 kiló liszt, 10 kiló cukor, 120 darab tojás, 40 kiló különféle gyümölcskonzerv, egy karton kétszersült, 30 liter tartóstej, négy doboz zabpehely, valamint savanyúság, csokoládé, fűszer és más főzési alapanyag – mindenféle, amire csak az indiaióceáni utazás alatt szükségünk lehetett. Végül a maradék mellé 300 liter édesvizet töltöttünk a tartályokba. A gyümölcsökről dr. László Gyula, a világhírű borász gondoskodott, aki saját terméséből hozott négy ládára valót a fedélzetre. Gyuszi, Dél-Afrika második legnagyobb borfeldolgozó üzemének igazgatója, roppant segítőkész volt, igazi barátnak bizonyult. Többször voltunk vendégei, s egy alkalommal ellátogattunk a borkombinátba is. A hatalmas méretű borgyárban az igényesebb borokat hagyományos módon, pincében, hordókban érlelik. A már majdnem kész bort palackozzák, és évjárat szerint elkülönítve, végeláthatatlan pincerendszerekben tárolják, de csak akkor értékesítik, amikor már a szakértők szerint is olyan, amilyennek lennie kell. Ennek a pincerendszernek a vendégek számára kialakított kóstolóhelyiségében ültünk, és vizsgáltuk az elmúlt néhány év termését. Meg kellett érnem harminckét esztendőt, és eljönnöm Dél-Afrikába, hogy megtudjam, nem tudok bort inni, mint ahogy azt is itt kellett megtanulnom, hogy azt, amiben a bort tartják, palacknak nevezik, mert üvegnek csak az ablaküveget hívják. Hogyan is kell tehát bort inni? Fogja az ember az átlátszó tiszta poharat, és először is megnézi a színét annak, ami benne van. Ekkor mindjárt kiderül egy s más az itókáról, például, milyen hordóban tartották, mennyire oxidálódott. Körkörös mozdulatokkal felrázzuk a borban lévő illóanyagokat, azután megszimatoljuk – amúgy kutya módra –, rövid szippantásokkal – a szagérzékelő sejtek hamar fáradnak –, mit árul el a származásról az illat. (Gondolom, megkülönböztethetünk itt értő arccal szaglászó embert és érző orral szaglászó embert.) A következő lépésben garatunk hátsó felével „megrágjuk" a bort, mivel ott érzékelhetők az aromák, az orrunkban lévő érzékelőbimbók segítségével. A magamfajta laikus ezek után lenyeli az italt, de a szakember kiköpi, nehogy az asztal alá kóstolja magát... Az említett instrukciók alapján végigkóstolgattunk egy sereg vörösbort, fehérbort és pezsgőt. Tudatlanságomra fogható, hogy nekem mind ízlett, bár volt egy vörös, amelyik első ízlelésre olyannak tűnt, mintha kátrány keveredett volna bele. Megkérdeztem lesz, ami lesz –, ez mitől van? Kiderült, hogy ezt a bort – 1980-as évjáratú Cabernet Savignon volt kizárólag egyfajta francia tölgyfából készült hordóban érlelhetik, ettől kapja különleges zamatát. A fa anyagából kiázott aromát éreztem kátrányízűnek, pedig valójában ez adja a bor karakterét. Egy-két érlelés után szétszedik a hordót, lefaragják róla a kiázott pár millimétert, így ismét jó egy darabig. Ily módon ezeknek a kétszáz literes, és egyenként 25 ezer forint értékű hordóknak maximálisan három év az élettartamuk. Egy hétdeciliteres palack ára az Egyesült Államokban a sarki fűszeresnél 40 dollár. Az ember alig meri meginni, pedig rövid kóstolgatás után nálam az összes bor közül a kátrányízű nyert... Szép dolog lehet borásznak lenni, mondom egyik alkalommal vendéglátónknak, bár amikor házi gyűjteményéből mutatott egy 25 ezer dollárt érő palackot, hozzáteszem: olcsó sem lehet. A borászat mindenesetre jövedelmező üzletág, erről győzött meg látogatásunk Gyuszi stellenboshi otthonában, Fokvárostól 50 kilométerre. A városra néző hegyoldalon épült hatalmas kertes házuk, úszómedencével és az elmaradhatatlan pincével. Itt, a pincében kialakított házi bárban teszteltük házigazdánk kollekciójának egyes darabjait, némi

lelkiismeretfurdalással. Kisebb vagyonnal felért, amit csak úgy elkóstolgattunk, még ha erre az volt is a válasz: „Azért van." Társalgás közben, mint mindig, szóba kerültek a múlt eseményei. – Csak a közelmúltban kerültem Dél-Afrikába – mesélte Gyuszi. – Magyar vagyok, de Romániában születtem, ott is éltem. Mialatt Moszkvában jártam egyetemre, otthon szüleim bűncselekmény áldozatai lettek: fejszével agyonverték őket. A mai napig sem világos, kik, és miért tették. Még ezek után is hosszú évekig dolgoztam abban az országban. Mint jó hírű borásznak komoly tekintélyem és beosztásom volt, de állandó félelemben éltünk. Az első alkalommal, amikor egy konferenciára kiengedték velem az egész családot, a feleségemet és a lányomat, kint maradtunk. Nem lutrira jöttem; állás várt és egzisztencia. Az elmúlt tíz évben, amióta itt dolgozom, a borkombinát világszínvonalra emelkedett. Hallgatva a történetet, másra is kíváncsi lettem. – Magad is egy kisebbséghez tartoztál – mondtam –, tudod, mit jelent ez, és elég régen itt vagy ahhoz, hogy lásd, mi van ebben az országban... – Színes a paletta. Fokvárosban láthattok olyan villanegyedet is, ahol színes bőrűek és feketék kertes házakban laknak. De hadd beszéljek a munkaadók gondjairól. A kombinátban több ezer színes bőrű és fekete munkást alkalmazunk, főleg szüret idején. Több munkafolyamatot egyszerűbb és olcsóbb volna gépesíteni, de nem tesszük, hogy munkát adhassunk ezeknek az embereknek. Nem könnyű. Nemegyszer előfordul, hogy hazamegy egy hétre a munkás a falujába, és egy hónap múlva jön vissza. A számonkérésnél kiderül, az a törvény a faluban, hogy addig nem mehet vissza, amíg teherbe nem ejtette az asszonyt. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha kiadod az útját, nem vagy elég szociális, ha nem, van egy betöltetlen helyed... Mondok mást. A lányom barátját Johannesburgban felvették az orvosi egyetemre, helyhiány miatt azonban hatodmagával átirányították egy fekete egyetemre, ahol volt bőven hely. Az iskola valamennyi diákja és a teljes tanári kar bojkottálta az előadásokat, amíg azt a hatot el nem távolították... Ilyen is van. Lent a kikötőben többször összetalálkoztunk azzal a néger fiúval, aki érkezésünk hajnalán fogadott bennünket. Riset napi nyolc órát sétálgatott a mólókon a hajók között, az egyik héten nappal, a másikon éjszaka. A klub elegáns zöld egyenruháját viselte, bilinccsel, gumibottal, elemlámpával feldíszítve úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Ahányszor csak elsétált a hajónk mellett, váltottunk néhány szót. Kedves srác volt. – Nagyon divatos vagy, cimborám! – mondtam neki egyszer. – Igen – bólogatott, és fülig ért a szája. – Itt élsz a városban, vagy ingázol? – Én itt él, egy kis szobában. – Családod? – Család él messze, nagyon messze. Két nap utazok haza. Ritkán. – Dolgozni jöttél Fokvárosba? – Otthon nincs munka. Sok ember, kevés munka, kevés pénz. Kevés enni. – Innen segíted a családod? – Enyém család nagyon nagy – többször mutatott a kezével. – Én segíteni őket, de csak kicsit. Kevés pénzt keres! – Itt a klubban mennyi a fizetésed? – Százhatvan rand, egy hét. Kevés! Annyit ér, mint nálunk egy kezdő tanár fizetése.

– Miért nem csinálsz valami mást? Van szakmád? – Nincs – rázta a fejét. –Írni, olvasni tudsz? – Nem, de ezt nézd! Néhány karate mozdulatot tett. Gyors, kemény mozdulatok, mégsem tudtam komolyan venni egy negyvenkilós fiútól. – Sajnos, Riset, ezt nem fizetik meg. Ha tanulnál valamilyen szakmát... Mosolyogva megrázta a fejét, megcsörgette a bilincset a nadrágszíján, és tovább sétált. Az utolsó simításokat végeztük a hajón, még egyszer számba vettük, nem felejtettünk-e el valamit, feltöltöttük az akkumulátorokat, s ezzel útra készen álltunk. A kikötő elhagyását négy napig lehetetlenné tette a tízes erősségű délkeleti szél, de ezalatt legalább volt időnk számlánk rendezésére és a hivatalos kijelentkezésre. Opatija mellett élő barátunk, Major Karló ajánlólevele és egy hosszú beszélgetés elegendőnek bizonyult a klub vezetőjénél, Mrs. Frynál, hogy a Bobtól kapott kedvezményes számlánkból még ő is lefaragjon kicsit, így a 320 randból 100-at kellett befizetni a pénztárba. Ez az összeg magába foglalta a daruzás, a csaknem másfél hónapos hajóhely és a felhasznált villany költségét. Összehasonlításként: ennyit három napra kell fizetni egy jugoszláviai kikötőben. Mivel az időjárás miatt nem tudtunk pontos indulási időt mondani barátainknak, a mólón egy kéz sem emelkedett a magasba, amikor március 12-én kikanyarodtunk a zsúfolt fokvárosi öbölből. Egyetlen kivétel mégis akadt. Az az öreg fekete darukezelő, aki a szívébe zárt minket, mert lefilmeztem munkája közben. Távozásunkat látva kiballagott a szélső móló végébe, egy „Isten hozzád"-ra. Meghatott néma rokonszenve – s remélhetőleg bölcs derűlátása –, ahogy feltartott hüvelykujjával, mint a stopposok, jó utat intett.

9

Tükörsima vízen hagytuk el a kikötőt, érkezésünk oly viharos útvonalán. A teljes szélcsendben motoroznunk kellett, de már azt is adománynak vettük, hogy nem fújt szembe a szél, pedig ez ebben az időszakban szokása. Csaknem két hónapos késésben voltunk az optimálishoz képest, de ha nem akartunk bő fél évet várni a kedvezőbb időkre, vállalnunk kellett a mind hidegebb és viharosabb Indiai-óceánt. Több mint tízezer kilométeres út állt előttünk. Szerettünk volna még világosban elcsorogni a híres Jóreménység foka mellett, de már félúton – Hout buy-nél – ránk sötétedett, és tejfehér köd borult az óceánra. Az éjszakával együtt érkezett és erősödött az északnyugati szél, aminél jobb nem is jöhetett volna, éppen erre vártunk. Lassan a horizontba vesztek a fények, magukkal rántva a láthatatlanságba Afrikát. Eleinte még sok hajót láttunk, reggelre azonban már csak egy olajfúró torony maradt a látómezőben. Néhány óra múltán az is eltűnt, csupán víz maradt körülöttünk. Terv szerint délnek vitorláztunk, mielőbb szerettük volna elérni a negyvenedik szélességet, hogy annak vonalát követve közelítsük meg Ausztráliát. A szél egyre erősebb lett, és lassan befordult nyugatira, ami nem volt baj, mert háromnegyed szélben, jó irányban rohant a hajó. Egy apró epizód még időben figyelmeztetett a korábbinál is nagyobb óvatosságra. Az esti sötétben szükségessé vált, hogy a fockvitorla sarkát kitámasszam a spinakkerrúddal, s mivel ez egyszerű rutinművelet, nem kapcsoltam fel a fedélzeti világítást. A dülöngélő hajón szkanderozva a rúddal nem vettem észre, hogy a szellőztető ablak nyitva maradt, és támaszt keresve, lendületből beleléptem. Pont úgy vágódtam el, hosszában, védekező mozdulat nélkül, ahogy azt egészen kicsi gyerektől, vagy teljesen részeg felnőttől láthatjuk. Azt, hogy az árbocmerevítő kötél majdnem lekaszálta az egyik fülemet, és csak öt-hat sebből véreztem, kimondottan szerencsés kimenetelnek tarthattam egy lábtöréshez vagy egy valóságos fülamputáláshoz képest. Aztán, hogy tévedés ne essék, bemutatkozott a hírből már jól ismert környék, felénk fordítva igazi arcát. Sejtettük, hogy nem lesz ennek jó vége, mert a barométert ilyen alacsonyan – 996 milibáron – még nem láttuk utunk során. A teljes vitorlázatból először csak a nagy vitorlát kurtítottuk le két fogással, majd egy óra múlva az egész vitorlát lekötöttük a bumhoz. Estére a húsz négyzetméteres fock is nagynak bizonyult, mert a hullámokon felgyorsult hajó rendszeresen kitört oldalra, és ez előbb-utóbb vitorlaszakadással, lefekvéssel, rosszabb esetben borulással járhat. A folyamatosan tovább erősödő szélben, még az éjszaka beköszönte előtt, úgy döntöttünk, kihagyjuk a következő 15-ös lépcsőt, és egyből a tíz négyzetméteres orrvitorlát húzzuk fel. Nem voltunk elég

előrelátóak, mert éjfélre már az is nagy volt, következett a hatos, a nagyobbik viharvitorla. A kisebbik, a négyes már nem következett, ezt is kihagytuk, és hajnalra csak a puszta árboccal, nyolc csomóval száguldottunk – szerencsére jó irányban – a 100-120 kilométer sebességű szélben. Az első felcsapó hullám a másodperc töredéke alatt letépte kis szélfogó ponyvánkat a hajó bal oldaláról. Próbáltuk lefékezni a futást a hátul ívben kiengedett horgonykötéllel, de nem vált be, mert a hajó egyből megtorpant és keresztbe fordult a hullámokon. Ennél veszélyesebb pozíciót nem is választhattunk volna, ráadásul attól sem indultunk el újra, hogy beszedtük a kötelet. Sebesség nélkül nem lehet irányba fordítani a hajót, így újra felhúztuk a vitorlát, leejtettük – vagyis szélirányba kormányoztuk – a hajót, és megint lehúztuk a vitorlát. Mindvégig a kormánynál kellett maradni, mert a helyenként most már tíz-tizenkét méteresre növekvő hullámokat csak vezetve lehetett kivédeni. Két napig élveztük a vitorla nélküli száguldás gyönyöreit, majd lassan csendesedni kezdett a szél, és beállt normális, hetes erősségű utazószélre. Először bizonyult nagynak a legkisebb, négy négyzetméteres viharfockunk, ezért elhatároztuk, hogy majd Sydneyben csináltatunk egy fele akkora vásznat, amellyel már egyensúlyban tudjuk tartani a hajót. A következő napokban próbáltunk kikerülni a Mozambik-áramlásból, amely egy-két csomós sebességgel tart délnyugatnak Afrika keleti partjai mentén. Chichester ezt írta, amikor az Indiai-óceánnak ezen a vidékén járt: „.. .mégiscsak méltánytalan itt, a nyugati szelek birodalmában keleti szélben cirkálva küszködni..." Ebből a méltánytalanságból kijutott nekünk is, miután az addig jó irányú szél teljesen szembefordult. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy sem a szél, sem a tenger állapota nem haladta meg a nyolcast, így ha lelassulva is, de aránylag elviselhető körülmények között vészeltük át. Hogy mit jelent a vitorlázás „aránylag" elviselhető körülmények között? Aki nem tudja, képzelje magát egy működő betonkeverőbe, amit százzal húznak az őszi mélyszántásban. Olyasmi.

Vitorláztunk mi már korábban is szembeszélben még hosszabb ideig is, de nem ilyen hullámokon, továbbá akkor csak a vitorlással kellett foglalkozni. De most? Mindennek a hosszú motorozás volt az oka, a kikötőből jövet. A propeller tengelyénél nem húztunk utána a kitágult tömszelencének a figyelmeztető jelek ellenére sem, s a motortér telefolyt vizzel. Víz alá került a generátor is, s az akkumulátorból visszafolyó 130 amperórányi áram galvánelemet képezett alkatrészei között, amitől az anyagának fele egyszerűen felszívódott. A víz kipumpálása után nyomban nekiláttunk a mentési munkálatoknak. A dinastartert – ez a motor önindítója és a dinamó egyben – még sikerült megmenteni, a generátor és mindkét feszültségszabályozónk azonban a szemétbe került. Szívem szerint és első mérgemben azonnal kihajítottam volna a tengerbe, de a „hátha jó lesz valamire" betegséggel mi is meg voltunk mérgezve. Szép kis munkák vártak ránk: a dinastartert az utolsó csavarig szétszedni, lemosni édesvízzel, bezsírozni, összeszerelni és visszabütykölni a helyére. Ültünk a „betonkeverő" alján, néha kintről egy kis zuhany érkezett – nem ügy –, és koszosan, mint az ürgeásó kutyák, szereltünk. Kétnapi munkával elértük, hogy a kisebbik, 45 amperórás akkut tölteni tudtuk, igaz, miután nem volt feszültségszabályozónk, csak egy bizonyos alacsony fordulaton, ami meg a motornak nem használt. A minimális áramszükségletünk fedezve volt, a rádió és a műszerek működtek. A világításra, pozíciófényekre azonban már nem

futotta az energiából, ettől éjszaka olyanok voltunk, mint egy kísértethajó. Szerencsére az Indiai-óceánnak ezen a déli részén nem kifejezetten nagy a forgalom, vagyis egyáltalán nincs forgalom. Akkor még nem is gondoltuk, hogy több mint hatezer mérföldön át egy, azaz egyetlen hajóval találkozunk összesen... A szél pontosan úgy forgott tovább, mint eddig – tíz nap alatt 360 fokot –, és az ismét északról fújó hetesben már kényelmesebben és jó irányban haladtunk. A lóg állásából és a két mérés közötti távolságból következtethetően kiértünk a Mozambik-áramlás számunkra kedvezőtlen, az óceánt velünk szembesodró ágából, és felkapott a déli negyvenedik szélesség mentén a Földet körüljáró óriási, keleti irányú folyam. Ettől legalább 10-15 mérföld nyereséget reméltünk, újra festett hajónk egyébként is megnövekedett sebessége mellé. Az elmúlt napok izgalmainak és fáradságainak kárpótlásaként március 22-én egy csodálatos szalonnás tojásrántottából és csokis pudingból álló vacsorával ajándékoztuk meg magunkat, amit Józsi megtoldott egy bögre tejjel, magam pedig egy doboz Amstell sörrel zártam le. Ugyanaznap este, bár felettünk sejlett a telihold, a hajót áthatolhatatlan ködfal vette körül, a haladás ütemével és irányával elégedettek lehettünk. Március 23-án még csodálatos időnek és vitorlázásnak örülhettünk a nagyjából egyenletes délnyugati szél jóvoltából, egy nappal később azonban beborult az ég, és a hatosig erősödő, minden irányból fújó szélben jeges eső zúdult a nyakunkba. Egy percig sem tudtunk pihenni. Délután rövid szélcsend következett, majd beindult, és gyorsan nyolcasra erősödött a keleti szél, így ismét cirkálnunk kellett. Először még a 15-ös fockkal és a két sorral kurtított nagy vitorlával, amit éjszaka még egy sorral le kellett venni. Hatnyolc csomós sebességgel képesek voltunk tartani az irányt: kelettől húsz fokkal észak felé. Másnap a mindvégig kilences erősséggel fújó szélben már csak a hatos fock és a viharnagyvitorla maradhatott fent, amellyel – meglepetésre – még mindig jó irányt tartottunk. Sötétedéskor kezdődtek a bajok. Először leszakadt a szélkormány vezérlő kötele. Kicserélni, befűzni, beállítani az állandóan mozgó dobon, mindezt sötétben, nyolcméteres hullámok között, szakadó esőben és lefagyott kézzel, szívesen megspóroltam volna. A tovább erősödő szélben – tízes alapra keményebb nyomások –, már nem mertem otthagyni a kormányt. Az esőtől és a fedélzeten átsöprő hullámok permetétől bőrig ázva, elgémberedett tagokkal tekergettem a kereket éjjel fél egyig, amikor elszakadt az orrvitorla felső szeme. Ki kellett cserélni a négy négyzetméteresre, s csodák csodája, még ezzel a kicsiny vászonnal is képesek voltunk félszélben maradni és tartani a hatcsomós sebességet. A következő nap délelőttjén a 6-7-es erősség már szinte szélcsendnek tűnt. Három nappal később újra előbújt a Nap, és a mérésekből kiderült, hogy 72 óra alatt 440 mérföldet tettünk meg, és csak 100 mérföldet sodródtunk el északnak. A körülmények figyelembevételével ezt nagyon jó tempónak tartottuk. Megelőzve a hasonló meglepetéseket, átalakítottam a szélkormány vezérlő kötélzetét. Hogy könnyebben és gyorsabban lehessen cserélni, közvetlenül a kormánykeréken lévő dob előtt megszakítottam mindkét szárat. A kötél végigfűzése nem okoz nagyobb gondot, csak a dobba befűzni, majd beállítani és rögzíteni. A dobnál sosem szakad el a kötél, csak a vízben futó vezérlap melletti csigáknál, ahol a nagy erők és az állandó mozgás miatt még a legjobb minőségű perion- és kevlárkötél is elfárad. A mostani változatban bármilyen körülmények között, tíz perc alatt ki lehet cserélni a szárakat, és a szélkormány beállítását egyszerű csomózással lehetett változtatni, szerszám és világítás nélkül. Kis rendet csináltunk, holmijaink egy részét megszárítottuk a napsütésben, és úgy éreztük, kezd minden rendbe jönni.

Tévedtünk. Az alapszél ugyan nem volt erősebb nyolcasnál, a nyomások azonban kemények maradtak, és délről a viharos szél hírnökeiként óriási hullámok hömpölyögtek észak felé. A 15 négyzetméteres orrvitorla volt csak fent, amikor hajnalban azzal a megjegyzéssel adtam át a szolgálatot, hogy minden félórában elszáguld alattunk egy törőhullám. Greenwichi idő szerint hajnali 2 óra 30 perckor a Szent Jupát felborult.

Ez volt életem legrosszabb ébredése. Arra eszméltem, hogy a védőponyva felett kirepülök az ágyamból, nekivágódok, majd megpördülök az asztalt tartó csuklónyi acélcsövön, és becsapódok a másik ágyra Józsi nyaka közé. Jött velem az a fél köbméter víz is, ami a kajüt nyitott fél ajtaján át zúdult a hajó belsejébe. Felborultunk... A hajó megfordult velünk – később a jelekből arra következtettünk, hogy az árboc 60 fokkal került a vízfelszín alá –, de a másfél tonnánál nehezebb tőkesúly szerencsére másodpercek alatt talpra állította. Az ütéstől percekre rosszul lettem, s csak homályos szemmel láttam, hogy az acélcső, aminek nekivágódtam, vagy öt centire kigörbült. A combomon ért az ütés, így szerencsére nem törött el semmim. Lassan oszlott szemem előtt a köd, csak ezután voltam képes valamit tenni, a padlót borító vízben ugrálva, sántikálva. Kint a leszakadt orrvitorla csattogott a szárnyaszegetten sodródó, bukdácsoló hajón, míg Józsi felöltözött, és kiment leszedni. Felkapcsoltuk a kajütben a villanyt, most jutott idő körülnézni. A látvány siralmas volt. A bal oldali polcsort és az ágyat elöntötte a víz, szemből, az én oldalamról, a zárt rekeszekből, polcokról kizuhant holmik vizes kupacban hevertek a padlón. A világvevő rádiónk, kismagnóink, a videokamera, szerszámaink, ruháink, hálózsákjaink, a könyvek és iratok – mind-mind ott állt a vízben. Amivel nem végzett a zuhanás, ütődés, azzal végez majd a sós víz. A jobb oldali polcból egy kirepült olló beleállt a mennyezetbe, ugyanitt kötöttek ki a hajóorrból nagy utat megtett tojások, a trepnideszka kis szerelőablakát pedig a gáztűzhely tetején találtuk. A bal oldali ágyrekeszek telefolytak tengervízzel, benne úszott a teljes gyógyszerkészletünk és sok konzerv. Ott áztak a tej- és italporok, magnókazetták, sok olyan tárgy, amelyekről nem is tudtuk, hogy a rekeszekben vannak. Vízben állt az egész konyha, a felső polcokon eláztak a navigációs könyveink. A külső rakodótérrel és az orral nem is volt időnk foglalkozni, biztosra vettük, hogy ott is hasonló állapotok uralkodnak. A fedélzeten a leszakadt vitorla helyébe felhúztuk a tíz négyzetméteres orrvitorlát, hogy legalább valamivel kényelmesebben tudjunk rakodni a lelassult hajóban. A rámolás – ha nem romlik tovább az idő öt nap minimum. A kajütben csak az egyik ágy maradt használható állapotban, ezen próbáltunk felváltva pihenni, bár a körülmények nem nagyon engedték. Minden vizes volt, mindenem fájt: ha az egyik oldalamra fordultam, a combom, hanyatt fekve a derekam, és minden pózban a fejem. Valószínűleg megfáztam. Ezzel együtt rosszabbul is járhattunk volna. A legjobban azt sajnáltam, hogy a videokamera eltörött, behorpadt, elázott, semmi nem működött rajta. Ha meg lehet is csináltatni, nem lesz olcsó mulatság, és az indiai-óceáni felvételeinkből sok minden kimarad.

Türelmetlenül vártuk, hogy kivilágosodjon. Március 30-án reggel nem volt hideg, a magas, 80-90 százalékos páratartalom miatt azonban csak rajtunk száradtak meg a ruhák, állandóan vizes holmikat voltunk kénytelenek magunkra húzni. Ha levettük, miután minden sós volt, egy óra múlva újra nyirkosak lettek. Az egyik szekrényben szárazon maradt ruháink, trikóink egy részét elhasználtuk a műszerek, felszerelési tárgyak és konzervek törölgetésére. Sok holmit kiteregettünk a korlátokra, a vitorlarudakra. Vártuk a napsütéses időt, jó lett volna egy kicsit fellélegezni a további út előtt, amely várhatóan egyre hidegebb óceáni vidékek felé vezetett. Most hiányzott csak igazán az a két hónap, amennyivel késésben voltunk. Rakodtunk, pakoltunk, szárítottunk, és közben rendszeresen tartottuk a rádiókapcsolatot az otthoniakkal. Elsősorban a fehérváriakkal: Pál Zsolttal és Nemesek Karcsival. A Posta helybeli rádióállomásán – a Videoton pénzügyi segítségével – olyan komoly rendszert építettek ki, amelynek köszönhetően eddig csaknem zavartalanul folytathattuk a párbeszédeket. A borulás előtt és után az RKI rádiósaival is beszéltünk. Amikor korábban zavar keletkezett az energiaellátásban és akadoztak a rádiókapcsolatok, otthonról olyan javaslatot kaptunk, hogy forduljunk vissza Afrikába. Ők még nem tudták, hogy az Indiaióceánról nincs visszaút. Nem múlt el nap, hogy rádión keresztül ne érkezett volna valamilyen szakmai tanács a generátor megjavítására, csakhogy azon már nem nagyon maradt javítanivaló. Napok óta a borulás okozta munkálatokkal voltunk elfoglalva, amikor még mindig a generátort szereltük a rádión át. Otthon bizonyára nem értették, miért voltam néha ingerült. Nem mondhattam, hogy ki a fenét érdekel a generátor, amikor a hajóban hadiállapotok uralkodtak, és örültünk, hogy élünk. Nem mondtam, nem mondhattuk – és ennek oka volt. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy a Szent Jupát felborulásáról nem számolunk be, a megtörtént eseményekről egyelőre nem adunk hírt. Még nem. Az Ausztrália felé vezető útnak még nagyon az elején voltunk, mindenki tudta, hogy sok-sok ezer mérföldre bármelyik kontinenstől, még két hónapot kell hajóznunk az Indiai-óceán legnéptelenebb vidékén. Bajainkkal nem akartunk aggodalmat kelteni, nem szerettük volna idegesíteni az otthoniakat. S különösen nem Józsi várandós feleségét.

Hatos-hetes, északi irányú, éles félszélben vitorláztunk, gyakran ködben, de elviselhető hullámok között. A rendcsinálás, rakodás egyharmadánál tartottunk csak, volt tehát munka. Aludni csak az éjszakai pihenőidőben tudtunk, vagyis maximum napi négy órát. Húsvét hétfője, nyuszi nélkül ugyan, de napsütéses időt hozott. Ha jól számoltam, akkor az indulás óta eltelt 19 napból egy napon volt csak tiszta nyugati szelünk. A barométerre már régen nem lehetett adni semmit. Ha 996-on állt, akkor azért volt vihar, ha 1025-ön állt, akkor meg azért. Tíz napból nyolcban erősebb volt a szél a hetesnél. Ha a barométerre már nem is érdemes figyelni, a madarakra még igen. Nem úgy, ahogy az útleírásmesék mondják, melyek szerint nagyszámú jelenlétük a part közelségét jelenti, hanem abban az értelemben, hogy ha a hajó körül köröztek, akkor átlagban nem volt erősebb szél a kilencesnél, ha viszont eltűntek, az mindig gáz volt. Nem tudtunk olyan messzire menni az óceánon, hogy ne lett volna körülöttünk néhány fészekalja albatrosz, halfarkas és viharfecske.

Néhány nap múlva beköszöntött a hideg. Kiértünk a Mozambik-áramlás egyenlitői meleg vizet szállító keleti ágából, a St. Paul szigetek előtt ötszáz mérfölddel a víz hőmérséklete lehűlt 12 Celsius fokra. Április 5-én egy leves apropójából. Amit most írok, nem pillanatnyi felindulásomban teszem, hanem sok-sok kellemetlen eset kapcsán kialakult szent meggyőződésemben. Annak a pánpesszimista Murphynek én kitekerném a nyakát, ha a közelemben lenne. Ő ugyan csak a világ pesszimista törvényszerűségeit fedezte fel, de a bennem elhatalmasodott érzések szerint ezzel okot is adott az aranyigazságok csatarendbe állására. Néhány példa. Ha már legalább fél napja úgy szeljük a habokat, hogy egy csepp víz sem jön a fedélzetre, és az ember végre odaáll a korlát fölé homorítva, egyik kezével hátrafelé kapaszkodik az árbocfeszítő kötélbe, a másikkal nagy nehezen kinyitja a sliccét és előkeresi... és akkor úgy vágja hátba egy hullámfröccs, hogy minden inger elszáll belőle... Na de meséljek csak arról a bizonyos levesről! Mérgünkben már tükörsima vízen is kuktában főzzük a levest. Ám, ha ne adj' isten, valamilyen kalandos megfontolatlanságból, teljes szélcsendben a normális fazékban tesszük fel, tuti, hogy mire felforrt, nyolcas szél fekteti le a hajót, vagy jön a semmiből néhány hullám, és kezdheti az ember felszámolni a következményeket... Nem csoda, ha a még oly csöndes, nyugodt és türelmes emberben is, mint Józsi cimborám, feltörnek az ősi gyilkolási ösztönök, hogy magamról ne is beszéljek. Más megoldás nincs, mint abban bízni: bosszúságunk, indulataink szelíd mulatsággá válnak majd – a partról visszatekintve...

Április 6. Vasárnap volt az első nap, amikor nem fújt a szél, és elültek a hullámok. Ránk fért egy kis pihenés. Pihenés? Reggel mindjárt azzal kezdtem a napot, hogy a víz alá bukva megnéztem, miért nem működött, állt meg már egy hete a sebességmérő műszer jeladója. A 11-12 fokos óceánban a röhögőgörcs helyett inkább a szívgörcs kerülgetett, amíg eltessékeltem azt a három állatkát, amelyek a forgókerék és a fészek közé befészkelve zavarták a műszer működését. Ha már ott voltam, megnéztem, mi van a tőkesúly körül, hogyan bírja a viszontagságokat az algagátló festék, és egyáltalán, mi újság lent. Semmi újság nem volt lent, csak fent, de az nem töltött el örömmel, mert a sebességmérő most sem működött. Miután ez csak estefelé derült ki, meg kellett várnom a következő csendes napot a tüzetesebb vizsgálatra. Amíg Józsi főzött, kiszabtam és felragasztottam a nagy vitorlára a Ganz Danubius emblémáját. Az eredeti emblémák, amelyeket a cégtől kaptunk, félóráig maradtak fent, akkor is csak szélcsendben, jó minőségű vászontapétához viszont csak Fokvárosban jutottunk hozzá. Mire végeztem, és kitakarítottam a borulás nyomait még erősen magán viselő hátsó rakodóteret, elkészült az ebéd is. Nem túlzok, ha azt állítom, ez a menü dicséretére vált volna jó hírű éttermeknek is. Íme a recept és a hozzávalók listája: apróra vágott minőségi sonka, szintén apróra vágott fokhagymával, gombával – megdinsztelve a gomba és a sonka levében egy kis olajon –, ízlés szerint fűszerezve vegetával, curryvel, erős paprikával és sóval. Ehhez hozzájön még edgy-egy zacskó gyorsrizs puhára főzve, ecetes uborka, boros tea, befőtt, pihegés. Ezek

voltak azok az alkalmak, amikor úgy teleettük magunkat, hogy kis híján a mozgásképtelenség állapotába jutottunk. Sebaj, most pihenhettünk, első ízben, amióta – immár három és fél hete – elhagytuk Afrikát. Kíváncsi lettem volna a súlyomra, biztosan fogytam pár kilót, pedig nekem nehezen megy: a csont nehezen fogy. Már egy hete terveztem a borotválkozást, rám fért volna. Amúgy sem vagyok egy matyóhímzés, de így, egy hónapos borostával kiutasítottak volna minden rendesebb temetőből. Azzal vigasztaltam magam, hogy Sydneyig talán még összejön. Itt csak Józsi nézegethetett, de ő sem volt különb, szava sem lehetett. A fürdés nem tartozott mániáink közé ezekben a napokban. Ha mégis elég erősnek és koszosnak éreztük magunkat, a tisztálkodási művelet a következőképpen zajlott. Az ember teljes díszére vetkőzve, kezében a szappannal, a feje tetejétől a lába ujjáig lúdbőrözve előre ment a fedélzetre egy vödörrel, s miközben próbált nem leesni a billegő hajóról, leöntözte magát néhány vödör tizenkét fokos vízzel. Szappanozás, újabb vödrözés. Mire mindezt befejezte, kékre, zöldre fagyott és nem vágott egy nyomba a szája. Órák teltek el, mire az ember felöltözve visszanyerte eredeti színét és eredeti halmazállapotát. Itt a tisztaság valóban csak fél egészség! Nem csoda, ha nem forszíroztuk nap mint nap, még ha a Tisztelt Olvasó ebből messzemenő következtetéseket von is le...

Miután a lehető legnagyobb távolságra voltunk minden szárazföldtől – nagyjából egyenlő távolságra Afrikától és Ausztráliától – elgondolkoztam a magány kérdéséről. Kellemes meglepetéssel állapítottam meg, hogy hidegen hagy a téma. Próbáltam ésszel felfogni azt a szörnyű távolságot, amely elválaszt bennünket az ember lakta kontinensektől. Az időt még úgy-ahogy át tudtam ültetni az érzékeimre, de a térrel már nem boldogulok. Látom a térképen, hogy négyezer kilométer választ el a szárazföldtől, de nem vagyok képes ennek a súlyát átérezni, csak az időn keresztül. Hatvan ügyelet, ebből harminc éjszakai, összesen 360 óra, ami az enyém. Jó esetben – teszem hozzá gyorsan –, mert hogy mi vár még ránk, azt egyedül csak a Jóisten tudja. Egyszer régen Tristan Johns, a világhírű vitorlázó mondta: „Ne féljetek, srácok, az ember csak emberek között lehet magányos, ott kint csak egyedül van..." Ma már tudom, mire gondolt, és mennyire igaza volt! Április 7-8-án csodálatos időnk volt. Nem hittem volna, hogy az Indiai-óceán képes ilyen gesztusra. Ameddig a szem ellátott, egy bárányfelhő sem volt az égen, kellemes melegen sütött a Nap, és a finom, ötös-hatos hátszélben nem is éreztük a rohanást. Két napig semmihez sem kellett nyúlni, és ez nagy szó. Barométerünk – azért csak figyeltük – úgy megállt a 1022 milibárnál, mintha elromlott volna. Pedig nem romlott el, mert 9-én hajnalban megkezdte az emelkedést, ami még nem lett volna baj, de ezzel egy időben olyan felhők jelentek meg délről, amilyenektől még szárazföldön is elszorul az ember szíve. Mit cifrázzam? Egy napig tíz-tizenegyes hátszél fújt, a szokásos őrjöngő hullámzással, zivatarokkal, majd egy felhőszakadás alkalmával tíz perc leforgása alatt délire fordult a szél, és olyan hideg lett, hogy mindenféle öltözetben fél óra alatt csonttá fagytunk. A lábam már rendbe jött a borulás után, most a kezemmel volt a legtöbb bajom. Mindegy, milyen kesztyűt vettem fel, pillanatokon belül elázott, és ez szinte rosszabb volt, mintha nem húztam volna fel semmit. Rövid kísérletezgetés után rájöttem, az a legjobb, ha valamilyen

nagy nejlonzacskót húzok rá, csuklóban lekötve befőttesgumival. Ujjaim nem áztak el, és a szél sem fújta közvetlenül a vizes bőrt. Ugyanezen a napon, április 9-én elvitorláztunk St. Paul szigete előtt, tőle mintegy negyven mérföldre, látótávolságon belül. A távolban sötétlő kupac láttán sem tudtam magam ráhangolni az emberközelség érzésére, pedig az Indiai-óceánnak ezen a távoli, magányos szigetén huszonvalahány ember él egy francia meteorológiai állomáson. Ezekben a napokban különválnak az ember érzelmei a tudatától. A tudat azt mondja: „Öltözz fel, mássz ki, kússz előre az orrfedélzetre, és cseréld ki a hatos fockot négyesre, mert már megint úgy rohanunk, hogy a hullámok vagy szétpofoznak, vagy felborítanak bennünket." Az érzelem meg azt súgja: „Mi a fenének jön az ember ilyen barátságtalan, goromba, hideg helyre, amikor otthon meleg van, vidámság, nyugalom." (Ami ugyan nem mindig igaz, de innen úgy látszik.) A vita végeredménye: az ember kimegy, és lecseréli a fockot... St. Paul szigete egy-két óra alatt a semmibe veszett, mintha soha nem is lett volna. Az egyetlen, ami megnyugtatóan hatott – bármilyen pontosan is navigáltunk –, hogy mögénk került. Éjszaka, tízes szélben, amikor az árbocig sem látni, jó ezt tudni. Logunk, sajnos, teljesen elromlott, s ez nehezíti a navigálást, legalábbis addig, amíg megtanuljuk nélkülözni. Próbáltuk megjavítani, de túljárt az eszünkön, így feladtuk. Gyarapodnak leendő sydneyi kiadásaink, pedig még csak félúton járunk. Éjszaka a hőmérő 12 fokot mutat, és a hajó dőlését mérő műszer meg-megkoppantja az ötven fokot! Kint élesen fütyürészik a szél, és ez gyermekkoromat juttatja eszembe. Hasonló módon hívtuk egymást a tiltott haverokkal, valamilyen verekedés apropójából. Akkor is volt hullámzás, csak szilvakékben és nem alattunk, hanem rajtunk. Bölcs előrelátással még időben szabaddá tettük a WC környékét, lehetővé téve használatát, miután a korábban megszokott szabadtéri előadásokhoz jelentősen leromlottak a feltételek. Az időjárással arányosan rosszabbodtak a rádiózás körülményei is. A megszokott beszélgetések az otthoniakkal először csak lerövidültek, nehezen hallottuk egymást, majd megfelelő terjedés híján a rádiókapcsolatok megszűntek. Sajnáltuk, mert ha van hely a világon} ahol szükség van a hazulról jövő biztató szavakra, akkor az az Indiaióceán. A következő öt napon végig hét-kilences közötti hátszél fújt. Az északi szelek idején a levegő – persze csak nappal – többnyire felmelegedett 15 fokra, a délies erős szelek viszont rettenetesen hidegek voltak. Közelebb jártunk már az Antarktiszhoz, mint az egyenlítőhöz, és a Nap már messze az északi félteke körül keringett. Ha sütött is ránk, csak lapos szögben és takarékosan szórta sugarait. A hideg ellenére alvás közben egyikünk sem merte behúzni a hálózsákot, csak magunkra terítettük. Élénken élt még a borulás emléke, s elgondolni is szörnyű volt, milyen érzés lenne egy múmiazsákban fejjel lefelé belezuhanni a beömlő hideg vízbe... Körülményeinket vizsgálgatva be kellett vallanom magamnak, hogy a hajó elsüllyedése esetén a mentőcsónaknak kinevezett gumicsónakunkban semmi esélyünk sem lenne a túlélésre. Egy kifejezetten erre a célra gyártott mentőtutajjal sem sok, de ezzel végképp semmi. A komor gondolatokat, szerencsére vidámabbak követték. Április 13-án este átmentünk a térkép másik felére, volt okunk az ünneplésre. A 88. hosszúsági foknál félbehajtott térképen átmenni a túlsó oldalra azt jelentette, hogy túljutottunk az indiai-óceáni út felén. Mérföldben, mert közérzetünket tekintve még jobb a helyzet. Már csak néhány ezer kilométer, és Ausztrália közelében leszünk, ez pedig fél megérkezésnek számít...

Nyakonvágás erejével ért az a felismerés, hogy engem is, mint korunk többi emberét, teljesen hatalmában tart az idő. Nem mint dimenzió, hanem mint beosztás. Mindent órára teszünk; kelünk, fekszünk és a kettő közötti időtartamot első perctől az utolsóig ez a nyomorult kis szerkezet határozza meg. Onnan jött ez a világot rengető felismerésem, hogy nekem akkor van dél, ha ránézek az órámra, és az tizenkettőt mutat, így állandóan keletnek haladva a nyolcvanhatodik hosszúságnál, ahol járunk, már majdnem hat órával vagyunk Greenwich előtt, és fél egykor könyörtelenül ránk tör az este. Hajónkon a navigáció miatt minden óra a greenwichi időt mutatja. Nem tudom, értenek-e? Ha átállítanám az órámat a helyi időre, akkor délben van a Nap a fejünk felett, minden rendben. De így?! A Nap reggel hatkor delel és fél egykor, mint már említettem, korom sötét van, és nekem mégis az a dél, amikor az órám tizenkettőt mutat. Két felfedezést tettem, közülük az egyik már régóta foglalkoztatott. Hetesnél erősebb bőszélben erősen berezonált az árboc tartókötélzete, és félő volt, hogy előbb-utóbb elfárad a rendszer leggyengébb alkotóeleme, a száling, vagyis a keresztrúd. Ha ez eltörik, megy vele az árboc felső fele is, ami a későbbiekben hiányozhat még. Egy három méter magasan elhelyezett kötéllel összehúztam kicsit a két száling végén átmenő merevítőt, így nagyrészt megszűnt a rezonancia. A másik felfedezésemet alig tudom úgy elmagyarázni, hogy a vájtfülűeken kívül, a nem vitorlázók is megértsék. Ha kilences feletti raumban kitámasztott, pengére húzott fockkal falsoltunk, stabilabb volt a menet. Ha raumosan hagytam, a hullámok segítségével luvoló hajót a vitorla csak még jobban felnyomta, fektette, miközben fennállt a veszély, hogy a lobogó vitorla elszakad. A feszesre húzott falsoló vitorla viszont különösebb rántás nélkül meghalsolt, beggelt, visszanyomta a hajó orrát, visszahalsolt, és futhattunk tovább. Kevesebb lett a dülöngélés, forgolódás, egyenletesebb és biztonságosabb lett a menet. Mindez persze csak egy ekkora méretű hajónál és ilyen alacsony sebességnél igaz. (Szakszöveg vége.) Amikor még a Balatonon és az Adrián vitorláztunk, sosem értettem, miért mondják, hogy ezeken a vizeken legfeljebb ötcsomós átlagsebességgel lehet haladni. Olyan szelekben, amelyekben hajóztunk, korábban kényelmesen elértük a nyolc csomót. Rájöttünk az okára. A hullámzás az, ami errefelé meghatározza a sebességet. A hajó menne gyorsabban is, de vissza kell fognunk, mert különben vagy szétveri magát a hullámokon, vagy felborul, s erre vonatkozóan már voltak tapasztalataink. A magyarázatnak látszólag ellentmond, hogy a Föld körüli vitorlásversenyeken futó hajók elérik a 25 csomós maximumot is, és a legjobbak 16 csomó körüli átlagra képesek. Csakhogy nem 31 láb, hanem 80 láb hosszúságú hajómérettel. Ezek a vitorlások már képesek akár együtt futni a hullámokkal, akár áttörni azokat. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az éppen most futó mezőny öt esélyese közül három vesztette el árbocát és állt ki a versenyből. Mi ilyen luxust nem engedhettünk meg magunknak, de fölösleges is lett volna kockáztatni, hiszen nem időre mentünk. Az elmúlt ötnapi kemény szélben azon kívül, hogy jó tempóban vitorláztunk, képesek voltunk leereszkedni a 40. szélességi fok alá. Fokváros óta ez volt a szándékunk, de a szelek mindig megakadályoztak benne. A nyugatról kelet felé vonuló ciklonoknak a 40. szélesség környékén lévő „váltóját" nem tudtuk áttörni. Valamilyen vihar mindig visszakergetett a felső, szembeszeles tartományba, a 38. fok környékére. Itt a déli féltekén

az óramutató járásával ellenkező irányban örvénylenek a szelek, amelyeknek az alsó, nyugati szeles zónáit igyekeztünk elérni. Most végre sikerült. Ezen az óceáni területen erősebb és hidegebb szelekre számíthattunk, mégis jobb kilences hátszélben futni, mint hetesben, széllel szemben. Így vagy úgy, közeledtünk az ausztráliai szigetkontinens felé.

10

Több mint egy hónapja éltünk, hajóztunk az Indiai-óceánon, és egyik vihar követte a másikat. Április 16-án, az éjszakai váltás idejére – a térképfordítás óta én voltam a hajnalos –, a fokozatosan erősödő szélben ismét csak árboccal vitorláztunk. Néhány szóban megbeszéltük, amit kellett, és mire rendesen felöltözködtem, Józsi már szebb vidékeken járt meleg hálózsákjában. Olyan kispolgári allűrök, mint naplóírás vagy fogmosás? Reggelre magam is megtudtam, mitől jön ez. Végig a kormánynál kellett állnom, mert a félóránként menetrendszerűen ránk rontó törőhullámok most nem egyesével jártak. Az első rendszerint csak másfélszer akkora, mint az átlag, de azoknál meredekebb. A második hullám kétszer akkora töréshatáron, míg a harmadik és utolsó többször is a nyakamban kötött ki. Ahogy a kormánynál állok, vállmagasságban robognak át a fedélzeten a füstölgő tajtékok, magam sem értettem, hogy nem lapítottak rá a kormánykerékre. Kétségbeesetten próbálok menetirányban maradni a hullámokkal, ha már borulunk, legalább hosszában tegyük, több esélyünk van, hogy megmaradjon az árboc. A hidegtől és a koncentrálástól úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy még másnap is fájt az állam, pedig akkor még csak 12 fok volt és tízes körüli szél. Hajnaltájt – nem tudom, hány óra lehetett – a déli szél egy rohammal lesöpörte a nyugatit. Szó szerint: egy 12-es erősségű rohammal. Igaz, miután 110 kilométer óránkénti sebesség felett a Beaufort-skála szerint minden szél 12-es, ezzel nem mondtam sokat. Becslésem szerint a szél ekkor elérte a 140-150 kilométeres sebességet... Olvastam olyan hajósokról, akik ilyen és ennél erősebb szelekben napokig vitorláztak. Hát? Biztos igaz. Nekünk néhány percig volt hozzá szerencsénk, de ennek alapján élénken el tudtam képzelni, milyen lehet, ha tartósan tombol. A száguldó szél csupán az árboccal úgy lefektette a hajót, hogy a kormányállás bal oldalán állva, vállal vertem a másik oldalt. Egyidejűleg olyan bömbölés keletkezett a kötélzetben, mintha egy egész állatkert engem akart volna bátorítani. Lenyűgözött az elemi erő, a természet hatalma, szinte megfeledkeztem a hidegről, fáradtságról, veszélyről, mindenről, csak az alárendeltség és csodálat töltött el. Rövid vizit után tovább söpört a roham, kilences erősségű szelet és hatfokos hőmérsékletet hagyva maga után. A reggelig hátralévő másfél órát – ami nekem heteknek tűnt – kimanővereztem az egymásra merőlegesen rárohanó hullámok között, de arra, hogyan, már nem nagyon emlékszem. Délelőtt lassan legyengült a szél, délutánra a hullámzás is hozzászelídült, mintha az óceán maga is megelégelte volna saját őrültségeit.

Minden nehézség ellenére ismét arra adtam a fejem, hogy edzéssel javítsak kicsit folyamatosan romló fizikai állapotomon. Az orrfedélzeten gumicsizmában és vízhatlan ruhában próbáltam valami olyat csinálni, ami leginkább gimnasztikához, fekvőtámaszhoz és más mutatványokhoz hasonlított. Közérzetem mindenesetre javult tőle. Április 22-én délután is ez ügyben ólálkodtam a fedélzeten, amikor három méterre tőlem, a széllel szemben megállt egy halfarkas és nézett. Fajtájának ekkora példányát korábban még nem láttam. Ahogy kiterjesztett szárnyakkal állt a levegőben, legalább másfél méteres lehetett. Állt, mondom, bár ha beleszámítjuk a hetven kilométer sebességű szelet, ez talán nem is volt olyan ördöngösség. Csak a fejét forgatta, ahogy hol az egyik,

hol a másik szemével nézett rám. Gyönyörű hamvas-sötétbarna tollazata ezüstösen csillogott szeme körül, hatalmas, kampós, fekete csőre tiszteletet parancsolva meredt előre. – Na, mi van? – köszöntöttem udvariasan. – Ki vagy te, és mit csinálsz? – köszöntött hasonló módon. – Kivagyok bizony, mert fekvőtámaszokat csinálok. – Egyébként olyan emberféle vónék... – Ember? – nézett rám kérdően. – Ja, persze, tudod is te, mi az, hogy ember. Boldog lény! Bár ez előttem sem mindig világos. Az ember egy ragadozó, ha nem a legragadozóbb minden élőlény között. Szárazföldön élünk, és sokan, nagyon sokan vagyunk. Tudunk repülni és úszni is ilyen szerkezetekkel, mint ez itt, képesek vagyunk alkotni, és képesek vagyunk sok mindent elpusztítani. Még egymást is. – Szomorú, amit mondasz – nézett rám a halfarkas, és látszott a szemén, hogy tényleg szomorú tőle. – Azért vannak szép dolgaink is – folytattam. – Gyönyörű, hatalmas házakat építünk magunknak néha. – Művészetekkel – mint a zene, az irodalom – szórakoztatjuk egymást és magunkat, hogy a fociról ne is beszéljek... – ??? Láttam, nem értett egészen, de mielőtt bővebb magyarázatba kezdtem volna, csináltam egy széria fekvőtámaszt. Ő repült egy kört, majd visszaszállt ugyanoda, ahol az előbb volt. Meséltem neki az emberiségről, jóról, rosszról, magunkról, a gyermekkoromról és arról, hogy mit keresek itt. Figyelmesen hallgatott, időnként szomorú, időnként vidám, érdeklődő szemekkel. Mialatt lenyomtam egy-egy széria fekvötámaszt, tett néhány kört, de mindig visszajött. Hamar ránk borult az óceán felett észrevétlenül suhanó téli alkony, s amikor elköszöntem tőle, tekintetéből már nem tudtam kivenni, mit is mondott. Tett még egy kört a hajó körül, majd beleveszett a mind sűrűbb sötétbe. Ahogy távolodott karcsú, törékeny, mégis megmagyarázhatatlanul erőt, élni akarást sugárzó sziluettje, mintha világító karikát láttam volna fölötte.

Sikerült megoldanunk egy érdekes problémát, amely már napok óta foglalkoztatott bennünket. A szélkormány egyáltalán nem dolgozott jobbra, s nem értettük, miért. Megolajoztunk rajta minden csapot, hátha beszorult valamelyik, aztán megolajoztuk az egész kormányrendszert is. Minden forgott, működött, a víz alatti vezérlőlapát mégsem ment ki jobbra. Meglazítottuk a vezérlőkötelet, de ezzel sem oldódott meg a rejtély. Átvizsgáltunk az első csaptól az utolsóig mindent, sikertelenül. Végül leszereltük a vezérlőlapátot, és akkor kiderült, mi volt a csel. A nyolcvan centi hosszú és húsz centi széles, vízben futó lapnak az egyik, napárnyékos oldalára – mindvégig északról, balról sütött ránk a Nap – félujjnyi algaréteg rakódott fel, s ez akadályozta meg a szívóerő keletkezését. Lesikáltuk, visszatornáztuk a helyére a vezérlőlapot, és a szélkormány ismét olyan lett, mint új korában. Örömteli esemény a hajón: újra volt rádiókapcsolatunk. Első ízben sikerült beszélnünk az ausztrál rádióamatőrök tengeri figyelő és információs szolgálatával. Rendkívül készségesek voltak, és már szinte mindent tudtak rólunk a magyar rádióamatőröktől, akik a

térség összes állomását mozgósították felkutatásunkra. Megállapodtunk, hogy naponta ugyanabban az időben bejelentkezünk nekik, és ők továbbítják a híreket haza. Az ausztrál állomással abban is megegyeztünk, hogy rendszeresen adnak időjárásjelentést, és ami fontosabb: tájékoztatnak, ha jéghegyek bukkannának fel a körzetben. Most már egyébként bizonyos volt, hogy errefelé viharos délnyugati szelek fújnak, mert nemcsak éreztük, hanem ők is ezt állították. Érkezett a rádión a jelentés, kinéztem: tényleg. Ennél meggyőzőbb nincs! Az április 23-i pozíció alapján rátértünk a Leenwen-fok – Hobart térképre, és ez újabb jelentős eseménynek számított. Ausztrália délnyugati csücske alá érkeztünk, s miután végre ismét hajózási térképet vettünk a kezünkbe, azt is megtudtuk, hogy négy és fél kilométeres a vízmélység alattunk. Fokvárostól egészen idáig ugyanis időjárási és széltérkép alapján hajóztunk, amire nagy betűkkel az volt írva: NAVIGÁLÁSRA NEM ALKALMAS! Szegény ember vízzel főz... Szóval ott voltunk néhány száz mérföldre a Leenwen-foktól délre, és ez jó érzéssel töltötte el mindegyikünket. Innen kb. két hét Hobart, Ausztrália szigetállamának, Tasmaniának a fővárosa, onnan egy hét Sydney – és már ott is vagyunk. Csak az a baj ezekkel a hetekkel, hogy minél kevesebb van hátra, annál lassabban múlnak. Igaz, egyelőre csak esténként, de már élvezhetőén hallatszottak az ausztrál rádióprogramok, egy kis színt hozva a megszokott zajok után. Közben újabb kilences nyugati szél gyűrt vizet, hajót, embert, mindent, ami csak gyűrődésre hajlamos. Így ment ez 27-én hajnalig, amikor a szél legyengült, lassan befordult délkeletire, majd keletire, és végül megállt, amennyire csak fizikailag képes volt. Eleinte himbálóztunk egy keveset, aztán „örömünkre" kialakult rövid idő alatt a döghullámzás, amúgy indiai-óceáni módra. Már réges-régen megszoktuk a liftezést, a négy-hat méteres hullámdomborulatokat, ez viszont az a fajta volt, amelyik napok múltán is ugyanolyan. Másnap délelőtt kezdett leszivárogni egy vérszegény észak-északnyugati szellő, ismét vitorlát bontottunk. Érdekes, annak ellenére, hogy fokvárosi indulásunk óta harmadszor alhattunk tisztességesen, nem örültünk a kényszerpihenőnek. Nagyon vártuk már Ausztráliát, szerettünk volna mielőbb odaérni. Bánatunkra elfogyott a hazai kenyérlisztünk, elő kellett vennünk az Afrikában vásárolt lisztet, de az már nem ízlett annyira. Elegendő ismeret és figyelem híján, valószínűleg olyan lisztet vettünk, amelyben szerintem – kukorica is volt, ettől kissé furcsa, idegen lett az íze. Amúgy is meggyűlt a bajunk a kenyérsütéssel, mert az itt divatos hideg időben cipóink nem akartak megkelni. Reggel dagasztottunk, egész nap meleg vizes kuktával fűtögettük a cipókat a takaróink alatt, de a melengetés és a szokottnál több élesztő dacára is csak estére mozdultak meg. A kenyérsütés még mindig eseményszámba ment a hajón. Az alkotó érezhet ilyesmit alkotás közben, mégis más, hiszen a KENYÉR számunkra sokkal inkább fogalom, mint annak, aki leugrik a Közértbe, és eszébe sem jut, hogy esetleg nem kaphat. Milyen más minden kenyérrel! Ugyanazt a nagykőrösi rakott káposztát csak kényszeredetten majszoljuk kétszersülttel, míg a friss, puha, ízletes kenyérrel felséges csemege, így volt ez a többi étellel is, akár mi főztük, akár készételt bontottunk ki. Sajnos, a mézünk és a margarinunk elfogyott, csakúgy, mint a tojás és a gyümölcs, végére értünk a hazai lekvárnak is, a Fokvárosban vásárolt tartós tejünk pedig valamilyen oknál fogva gázolajízű lett. Szűkült a kínálat, szerencsére egyenes arányban az előttünk

álló – álló? – vízterülettel. Egyre kevesebb gondunk volt a koszttal, s ha mással nem vigasztalhattuk is magunkat, legalább a hajóban nagyobb lett a hely...

Ismét delfinkalandom volt az éjszaka. Furcsa, rendkívül magas, sípoló hangokra lettem figyelmes, majd a megszokott fújtatásokra. Kiugrottam a kajütből, de a sötétben csak sejteni lehetett őket, ahogy nagy tömegben vonultak nyugat felé. Csobbanásaikból, fújtatásaikból és kommunikáló jeleikből arra következtettem, hogy nagy testű, palackorrú delfinek lehettek. Kisebb-nagyobb szünetekkel másfél óráig vonultak, így hallhattam, milyen jeleket használtak, bár fogalmam sem volt, melyik mit jelentett. A pár másodperc hosszú jeleket három csoportra lehetett osztani. Az egyik fajta alacsony hangszínről emelkedő, a másik magasról ereszkedő, míg a harmadik azonos magasságon kitartott fütty volt. Mindezt egy bizonyos hangtartományban variálták, hol feljebb, hol lejjebb. Különös volt, hogy amikor kimentem megnézni őket, mindebből nem hallottam semmit, csak a hajó belsejében, ott minden jól hallható, ami a vízben történik. A nagyon magas, enyhén visszhangos jelek hallatán az ember úgy érzi, mintha a kozmikum üzenetét venné. A delfinek mindnyájunkban úgy élnek, mint emberbarát, intelligens lények. A vadon élőkről nem mondhatnám, hogy egyértelműen emberbarátok, de azt igen, hogy rendkívül rokonszenves és kedves lények. Azt remélem, hogy ezeknek az állatoknak nem változik meg annyira a lételemük, hogy ez kipusztulásukhoz vezessen. Nem az állatvilág, hanem az emberiség lenne szegényebb. A 28-án érkező szellő még öt nap múlva is éppen hogy csak „szivárgott". Nekünk már ilyen a formánk. Kipróbáltunk itt mindent, ami egy vitorlázót boldogíthat. Volt minden irányból fújó erős és gyenge szelünk, jöttek viharok elölről és hátulról, és közben hol sütött a Nap – bár takarékosan –, hol eső vagy jég esett, vagy egyszerűen borús, hideg idő volt, 95 százalékos páratartalommal. Most csendes, szomorú időnk lett, annak ellenére, hogy a déli szélesség 42. foka alatt hajóztunk. Legutóbb ilyen idő itt talán a múlt században volt, legközelebb pedig a jövő században lesz. Motorozgattunk, próbáltunk szelet találni. A kormány mellett az éjszakai ácsorgást érdekessé tette, hogy az óceán tele volt világító zsákállatokkal, én legalábbis így hívtam őket. A néhány centiméterestől a félméteres hosszúságú, csuklóvastag állatokig minden méretben előfordultak ezek az áttetsző, kocsonyás „zsákok", és ahogy kísérteties zöld fénnyel világítottak, jól látszott mozgásuk a vízben. Helyenként úgy tele volt velük az óceán felszíne, mint a tiszta augusztusi égbolt csillagokkal. Az egyik este már annyira hajtott a kíváncsiság, hogy leeresztettem a vödröt, és kimertem vele egy állatkát tüzetesebb vizsgálat céljából. Megkeresem rajta a villanykapcsolót gondoltam. Nem tévedtem, valóban úgy nézett ki, mint egy zsák. Ha nappal valaki elém tenne egy ilyen állatkát, azt hinném, öntött üveg. Erre utalt gumiszerű halmazállapota és az is, hogy bütykös, hordós testében sehol sem látszott színtest, vagy valami hasonló; teljesen áttetsző volt, belül viszont üres. Egyik végén be a víz, a másikon ki. Vizsgálódás közben az előttem már ismert csalánsavkiválást figyeltük meg, mint a medúzáknál. Az ismeretség onnan eredt a medúzákkal, hogy amikor egyszer régen egy kalapnyi medúzát próbáltunk cimborámmal a partra terelgetni, két napig viseltük a sav égető nyomait arcunkon és érzékenyebb testrészeinken. Akkor megfogadtam, hogy ezentúl csak léccel tartjuk a kapcsolatot egymással, s ezt két hétig sikerült is betartanom. Egészen addig, amíg egy mutatósnak

szánt fejessel el nem kentem magamon – fejem búbjától a talpamig – az előzőnél is kapitálisabb példányt, aminek még súlyosabb tünetei lettek. E két korábbi eset olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy amikor felfedeztem kiemelt zsákállatkánk hasonló képességeit, egyből elszállt belőlem minden érdeklődés. Reméltem azért, hogy rövid vödörkalandja nem okozott neki maradandó testi vagy lelki törést. Ezeket az estéinket könnyen szánhattuk a természet egyszerű lényeinek megismerésére, mert teljes nyugalom szállt meg embert, vizet, ha tetszett, ha nem. A már öt-hat napja gyengélkedő szél teljesen leállt, s vele együtt a hullámok fodrozása is. Kiadós alvások után folytattuk a semmittevést, de azt legalább igyekeztünk tartalmassá tenni. Szárnyas barátaink és sorstársaink segítségével sikerült is. Szél híján a madarak sem villogtak már olyan nagyon, főleg az albatroszok nem. Ezek a nagy testű madarak nem véletlenül élnek az óceánnak ezen a vidékén, ahol csaknem mindig fúj a szél. Kecses, méltóságteljes roptuk szánalmas legyezéssé alázkodott az üvöltő szelek és a velük járó hullámok hiányában. A barátkozást a tiszta lelkű, romlatlan tollasok kezdték, először csak tisztes távolságból. Minden úgy történt, ahogy a Kisherceg és a Róka között. Délutánra jutottunk el odáig, hogy elfogadtak tőlünk egy üres liszteszacskót, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Az első műsorszám az volt, hogy összeverekedtek a zacskón, de mielőtt aggódni kezdtünk volna emiatt, egy ellentmondást nem tűrő külsejű Főnök rendet teremtett közöttük. Mikor végeztek egymással és a zacskóval, felfedező útra indultak a hajó körül, egyik madár erről, a másik arról. Le nem vették volna a szemüket rólunk, miközben minden érdekelte őket. Később Józsinak eszébe jutott, hogy halat fog vacsorára, ami meglehetősen optimista próbálkozásnak tűnt, bár unaloműzésnek nem volt rossz. A végén persze nem lett belőle semmi, mert amikor madaraink meglátták a zsinór végén fityegő kis szürke gumihalat, teljesen eksztázisba jöttek. Szinte egymást taposva, egyszerre rajtolt rá az egész csapat, hogy Józsi alig tudta elrántani a halat az orruk elől. A Nagyfőnök most élvezhette igazán a hierarchia előnyeit, mert a második, harmadik és sokadik roham után már nem kelt versenyre egy alattvaló sem. Az első támadásoknál még teljes erőből biciklizett a prédára, és nem értette, hogy lehet, hogy mire odaér, már nincs ott semmi. Józsinak vigyáznia kellett, nehogy megakassza véletlenül a csalihal farkából kiálló hármas horoggal, mert abból sajnálatos küzdelem lehetett volna. Ahogy fáradt a vadász, úgy gyengültek, lassultak támadásai, míg végül gyanút fogott, hogy itt valami nincs rendben, és értetlen tekintettel úszkált a víz felett himbálózó halacska körül. Bizonyára felismerte, hogy a bolondját járatják vele, mert egyszer csak megperdült, felemelte farktollait, jókora fehéresszürke foltot spriccentett felénk, és méltóságteljesen a többiekhez poroszkált. Az este és egy gyenge szellő vetett véget kellemes ismerkedésünknek. Szinte megható volt, ahogy megpróbáltak utánunk úszni, majd amikor már nem ment, repültek. Felszálltak, elénk kerültek, és a vízen ülve várták, mi lesz ezután. Végül is, amikor újra és újra el játszottuk a jelenetet, megunták vagy talán megsértődtek, mindenesetre elmaradtak, őszinte sajnálatunkra.

Most is a természet segített figyelmünket másra terelni. Az Indiai-óceán 43. fok 30. percén és a keleti hosszúság 133. fok 10. percén láttuk meg először a sarki fényt. Lenyűgöző látvány volt. A déli horizontot hatalmas, tejfehér kifli ívelte át, amelyet még rejtelmesebbé tettek a benne keletkező és kihunyó fény csíkok.

Ültünk szó nélkül, le nem vettük a szemünket a jelenségről, míg arra nem riadtunk, hogy reszket kezünk-lábunk a hidegtől. Felöltöztünk, és néztük tovább. Hosszú idő óta először volt teljesen tiszta az ég, minden csillag látszott, az Ikrektől az ikrekig: a Kentauri csillagpár délen, a Pollux és a Castor alkotta mitológiai páros északon. Gyönyörűek voltak, mint mindig. Az a brízecske, amely a madaraktól érzékeny búcsúra kényszerített minket május 6-án este, lassan ötösig erősödött és megmaradt két napig. Szívet melengetőén hasítottunk öt-hat csomóval, és még csak nem is hullámzott nagyon az óceán. Május 9-én olymposzi módon változott az időjárás. Dörgött az ég! Az Adrián, a próbaút során hallottunk dörgést utoljára... (Zeuszék sem veszekszenek mindig!) Egyszóval megszólalt az ég, jelezve a hamarosan ránk törő zivatart. Látni véltem, amint valaki kaján vigyorral az arcán elzárja jó kis szelünk csapját, mit sem törődve azzal, hogy ez a hajón csattogó vitorlákat és néhány keresetlen szót eredményez... Két óráig szakadt az eső, de utána is borult maradt az ég, csúnya, fekete fellegek siettek északkeletnek. Gyenge nyugati szél kerekedett az aucklandi rádiósszolgálat előrejelzésének megfelelően. Vártam egy kicsit, nehogy lepkére huzigáljam a vitorlákat, de úgy látszott, marad a szél, ezért minden vásznat elrendeztem szépen a hátszeles menethez. A nagyvitorlát mutatós kis csomagként odakötöztem a bumhoz, majd a két orrvitorlát jobbra és balra kitettem pillangóra a spinakkerbumokkal, hogy ne csattogjanak. Eljátszadoztam ezzel egy órát, s mire felnéztem, nyugatról megint behúzták a rolót. Szél el, eső le, felhő el, szél vissza – csak éppen délről. Beszedtem és megcseréltem az orrvitorlákat, a tízest húztam fel a szél alatti drótra, hogy ne húzza a két merevítőt keresztbe egymáson, majd kicsomagoltam a nagy vitorlát, és felhúztam a felét. A három reffelt sort lent hagytam, mert mire végeztem, a rohamosan erősödő szél elérte a hatos fokozatot. Órákig mentünk úgy, hogy semmihez sem kellett hozzányúlni, s ez ismét jókedvre derített. Az újzélandi rádióállomás azzal „vigasztalt" bennünket, hogy nagy sebességgel hidegfront jön mögöttünk – még a jelenleginél is hidegebb? – orkánerejű széllel, „magas" óceánnal. Ez nagyjából tízméteres hullámokat jelent, és a „viharos" fokozat után következik. Eddig még nem jöttek be a meteorológusok jövendölései, de tartottam tőle, ez lesz az első eset, amikor ráhibáznak. Kellemes meglepetésünkre most sem lett igaza a tudománynak. A május 10-i jelentés már csak viharos szélről és „nagyon vad" tengerről számolt be, kétórányira mögöttünk. Ez viszont pontosan megérkezett, ahogy mondták. A tenger „nagyon vad", a szél viharos – 89-es erősségű – lett, és mindennek a tetejébe éles félszélben küszködtünk északkeletnek. Két napig nem láttunk semmilyen mérhetőt az égen, ugyanakkor nem számoltunk a Tasmania szigete által délre szorított tengeráramlással, amely egy fokkal lejjebb vitt bennünket. Május 10-én a pontos mérésünk szerint 44 fok 58 perc déli szélesség és 142 fok 38 perc hosszúság volt a hajó pozíciója. Ez azt jelentette, hogy 100 mérfölddel délebbre voltunk Hobart kikötőjétől. Ezt a távolságot kellett most visszakínlódnunk... A hangulatot mégis földobta, hogy rádión hosszasan elbeszélgettünk két sydneyi magyar rádióamatőrrel, akik elmondták, milyen előkészületek folynak a fogadásunkra. Ha félig úgy lesz, ahogy mesélik, már a mennyországban érezhetjük magunkat... Nem győzöm dicsérni a hajónkat. Megint kiderült egy újabb jó tulajdonsága. Félszélben, három sorra levett nagyvitorlával és négyes fockkal olyan stabilan vette a 6-7 méteres hullámokat, hogy egyszer sem esett le szél alá, vagy futott fel szélbe.

A korábban beígért szelek csak most érkeztek meg, nem mintha hiányoztak volna. Este 11 óra felé már le kellett venni a nagy vitorlát. A kilences alapszélben félő volt, hogy nem tudjuk majd tartani a félszeles irányt az egy szál orrvitorlával. Ez azzal járt volna, hogy még délebbre sodródunk, Új-Zéland déli foka felé. Hála hajónk képességeinek, még akkor is tudtuk magunkat tartani, amikor kilences alapra tíz-tizenegyes nyomások jöttek. Pillanatok alatt megnőttek a hullámok, tetejüket felkapta, és magával sodorta a szél. Ettől olyan lett kint az élet, mintha egy nagy nyomású zuhanyrózsa felé vitorláztunk volna. Ilyen körülmények között nincs az a vízhatlan ruha, amelyik át ne ázna. A mieink sem voltak kivételek. Erőltettük a félszelezést, mert a háromnegyed szél még rosszabb volt. A hullámok ugyanis egyfolytában forgatták a hajót, és a szél felé lendülettel forduló test lefekve, nagyobb felületen, nagyobb ütést kap. Ilyenkor már hátszélben kellett volna futni, de ez most az Antarktisz felé vitt volna, így a körülményekhez képest döbbenetesen nyugodtan mentünk, méghozzá jó irányba. A törőhullámoknak még nem volt idejük a már ismert méretükre megnőniük, de azért olykor jutott ilyenekből is. Két alkalommal akkora ütés érte a hajó bal oldalát, hogy legalább öt métert repültünk, oldalt billenve leestünk a hullámvölgybe, és egy hatalmas dörrenéssel frontálisan landoltunk. Most éreztük csak igazán, mekkora jelentősége van a bizalomnak. Ha annak idején kissé spórolósabban építjük a testet, most rettegve figyelnénk, mikor esik le a tőkesúly, vagy szakad ki valamelyik veret, örömmel mondhatom, semmiféle jelét nem tapasztaltam az efféle veszélyeknek, a hajó minden része kiválóan viselte a megpróbáltatásokat. Másnapra, szokás szerint, öt-hatosra csendesedett a szél, mégis rosszabbak lettek a körülmények, mintha fújt volna. Nagyobb vitorlát nem húzhattunk fel, a kicsi felület pedig nem nyújtott elegendő támaszt a hullámok táncoltatta hajónak. Mindezek ellenére jó teljesítményt értünk el, mert 11-én éjszaka nagy-nagy örömünkre búcsút mondhattunk az Indiai-óceánnak. A reggel már a Csendes-óceánon találta a Szent Jupátot.

Május 12-én gyönyörű, csendes nap virradt ránk. Kereken két hónapig küszködtünk az Indiai-óceán goromba és kiszámíthatatlan szeleivel, miközben hatezer mérföldön bukdácsoltunk keresztül. Ünnepi hangulatunk támadt, amit nem fojtottunk magunkba, hanem engedve vágyainknak, egy rizses sertéspörkölt mellé felbontottuk az utolsó doboz uborkát. Mellékesen megvizsgáltunk egy üveg László Gyuszi-féle kátrányízűt is, vajon, jól emlékeztünk-e rá. Mindehhez feltűntek a látóhatáron Tasmania négyezer méteres hegyei, bizonyítva számításaink helyességét. Legyengült a szelünk, és elfordult északkeleti irányba, a hobarti és az aucklandi rádióállomások egyöntetű előrejelzése szerint azonban éjszakára az északnyugati szél megerősödésére számíthattunk, másnapra pedig délies irányú vihart várhattunk. Onnan jöhetett! Sajnos, sok esetben az elemek nem tudják, mit döntöttek róluk a földi hatóságok. Csak így következhetett be az a félreértés, hogy a déli helyett egy északi vihar lepett meg bennünket. Az ember hajlamos idő előtt elpufogtatni szuperlatívuszait, ezért most nem tudom, mit mondjak a Tasmantenger szembejövő, rövid, kemény hullámaira. Egy biztos, ha én úgy bírnám a pofozást, mint a Szent Jupát, meg sem állnék a nehézsúlyú profi világbajnoki címig...

A Tasman-tengeren tizenöt menet helyett huszonnégy órás meccset vívtunk, s ennek eredményeként száz mérföldes pontozásos győzelmet arattunk. A jutalom: 13-án éjjel, éjfél után kettőkor, tíz perc leforgása alatt délire váltott a szél, és visszagyengült hatosra. A kitisztult ég alatt vidáman ügettünk Sydney felé. Ismét hosszú beszélgetést folytattunk az ausztrál rádióamatőrökkel. Józsi figyelt elsősorban, mind az összes füleivel, miután az a hír érkezett, hogy felesége reggel vonult kórházba, és elsőszülöttjük talán már éjszaka világra jön... Pétery Miklós, aki Sydneyből kísérte figyelemmel utunkat, és szervezte a rádiókapcsolatokat, teljes komolysággal kérdezte, hogy van-e elegendő étel és ital a hajón, mert ha nincs, repülőn küldenek. Ha már nem is nagy választékban, de megvolt a mindennapi betevőnk, így szerencsére nem éltünk megható ajánlatukkal. Döbbenetes, hogy elhajóztunk Ausztrália alatt, megkerültük Tasmania óriás szigetét, és még mindig nem láttunk egyetlen hajót, vagy bármit, ami a civilizáció üzenete lett volna. Kifogástalanul jöttek viszont a rádióműsorok, rendkívül színvonalas, szórakoztató programokkal, sok zenével. Május 15-én, délben Pál Zsoltéktól, vagyis Székesfehérvárról, tahiti és új-zélandi rádióamatőrök közvetítésével megérkezett a világraszóló hír: fiúgyerekkel gazdagodott a Gál család. Amerre csak tekertük a keresőt, hajósok, netszervizek, rádióamatőrök arról társalogtak a Csendes-óceánon, hány méteres, hány kilós fiúgyereke született egy vitorlázónak, és most apa és fia, hol és hogy van. Rám is átragadt a cimbora semmihez sem hasonló öröme, minek következtében azonnal elfogyott egy Gyuszi-féle palack rizling, meghitt delíriumot hagyva maga után.

Egy teljes napi hátszél után, 16-án szelünk tovább forgott keleti irányban, 5-7-es erősséggel kitartott újabb két napig, majd az óramutató járásával ellentétes irányban lépett néhányat a számlapon, és máris északkeletiben szorítottuk a szelet. Bizonyos volt, hogy két nap alatt, vasárnapig már nem érjük el Port Jacksont. Ez a fogadást szervezők kérése lett volna, mert akkor az ott élő tizenötezer honfitársunk közül sokan el tudtak volna jönni az eseményre. Arra gondoltunk, nekünk talán jobb is így, ilyen hosszú egyedüllét után, fáradtan, ki tudja, milyen hatást keltenénk. Ezzel együtt, már csak kétszáz mérföld választott el bennünket a zuhanyozótól, egy tányérról lelógó bifsztektől, amely mellett ott áll majd egy nnnagy hhhideg sööör!... Dilemmát okozott az utolsó két nap taktikája. Az egyik szempont, hogy még át kell vágnunk a kelet-ausztráliai – itt négycsomós sebességű – áramláson, amely a parttól hatvan mérföldre már érezhetően déli irányba visz, a másik szempont viszont az, hogy mikor vágjunk neki, mert az előrejelzések nem egyértelműek. Ha marad az északkeleti szél, akkor elég Sydney magasságában átvágnunk, de ha bejön az esetlegesnek mondott északnyugati, akkor már most is késő. Másnap reggelre Les, a Pacific Net Control újzélandi rádiósa pontosabb információt ígért, addig úgy mentünk, ahogy addig. Az elemek eldöntötték, mit kell tennünk. Május 17-én délelőtt befordult a szél északira. Maradt két lehetőség: vagy a part felé, vagy Auckland irányában vitorlázunk. Nem volt kétséges a választás, és az esti órákig egészen emberi körülmények között hajóztunk, mígnem a sötétedéssel elszabadult a pokol.

Az égbolton végeláthatatlan sorban rémisztő viharfelhők kezdtek vonulni dél felé, egy pillanatra sem szűnő villámlásokkal, dörgésekkel, helyenként orkánerejű széllel. Taktikánkat újra a lesz, ami lesz bizonytalanságára alapoztuk, tartottuk a magasságot a tíztizenegyes széllökésekben. A viharnagyvitorla és a négy négyzetméteres fock volt fenn, s bár a szél le-lefektette a hajót, a vitorlázatot nem csökkenthettük. Pirkadatig lélegzetvételnyi szünet nélkül folyt a küzdelem, testileg-lelkileg mélységes fáradtságot éreztem, s ezzel nem voltam egyedül. Tudhattuk volna pedig, hogy a természet minden egyes próbatétel után megjutalmaz bennünket, és ez most sem maradt el. Hajnalban a tiszta égen lassan emelkedő napkorong vörös fényénél, tíz mérföldre előttünk ott húzódott Ausztrália partvidéke. A nyugati irányba fordult, ötös erősségűre szelídült szélben úgy hatott ránk az élmény, mint egy fantáziadús muzsika. A szárazföld mintha kottát tartott volna elénk. A látómezőbe finoman beemelkedő alacsony vonulat a vonósoké, amelynek lágy futamaiba nyomban belerecseg egy meredek sziklaszirt kemény, rezes hangja. Ott az a meredek, lekopott tetejű domb az üstdob, együtt az oboa lágy, egymásba ívelő hajlataival. Ahogy világosodott, úgy lett egyre inkább part a szimfóniából, s mind nagyobb boldogság a fáradtságból. Az alatt a nyolc óra alatt, amíg áttörtünk az áramlás kritikus szakaszán, harminc mérföldet sodródtunk vissza délre, így messzebb kerültünk Sydneytől, mint előző nap délután voltunk. Mégis, amint magunk mögött hagytuk az áramlást, mint egy varázsütésre benépesült a tenger mindenféle típusú, méretű és nemzetiségű hajókkal. Pontosan nem is emlékszem, milyen szelek fújtak az utolsó szakaszon, csak mentünk, amíg este nem lett, majd újra hajnal. Eleinte a parti fények kötötték le figyelmünket, majd a hajóforgalom, s hajnalban már a Sydneyből induló és oda érkező repülőgépek látványa. Fizika ide vagy oda, én még mindig csodának tartom az alkotó fantázia levegőben repkedő, pirosan, fehéren, zölden villogó produktumait. Elúsztunk a Botany-öböl előtt s egy lankás földsáv mellett. S ott, ahol színes házak tarkítják a parti homok feletti zöld dombokat, ahol emberek és autók járnak, s ahol meghitt békét árasztva csillog a délelőtti Nap a fantasztikus felhőkarcoló-rengeteg ablakain ott, a térkép szerint, Sydney zümmögi mindennapi életét. Hihetetlennek vagy inkább valószínűtlennek tűnt minden. Nemrég még Afrikában voltunk, jószerint a Földgolyó másik oldalán. Mindig el kell telnie bizonyos időnek, amíg az eszem által tudott dolgok felszívódnak az érzékeimbe. Most is így történt. Álltam a fedélzeten, néztem a partot, s hagytam, hadd múljon az idő, amíg a szárazföld megindító látványa végre számomra is valósággá válik.

11

Korábbi előrejelzésünk alapján csak másnap reggelre várták érkezésünket Sydney kikötőjébe az ott élő magyarok, így egy békés, csendes öbölben, száz méterre a parti élettől, horgonyt vetettünk. Szükségünk volt arra, hogy az utolsó fél napot csendes rendrakással, fürdéssel és kedélynyugtató ábrándozással töltsük. Később tudtuk meg, hogy ezt a strandot, amelynek öblében ringatóztunk, Bondinak hívják, és a város egyik legkedveltebb fürdőhelye. Nézegettük a szürkületben kigyulladó fényeket, elköltöttük utolsó „hajós" vacsoránkat, és éppen lefekvéshez készülődtünk volna, amikor a parti őrség

motorosa mellénk állt. Vezetője udvariasan megkérdezte, hogy itt kívánunk-e megágyazni magunknak? Gondoltuk, a papírok iránt érdeklődik. – Igen, szeretnénk itt tölteni az éjszakát – mondtuk –, és csak holnap reggel megyünk be a kikötőbe. – Csak azért kérdeztem – mondta a hivatalos ember –, mert éjszakára viharos délkeleti szél várható. Jó, ha tudják. Megköszöntük az információt, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és a motoros eltűnt az öböl irányában. Kedves volt tőlük, hogy meglátogattak. Korán reggel frissen ébredtünk, magam álom nélküli pihentető alvásból, és nem bántam, hogy sem Józsi az ügyelet miatt, sem a jelzett vihar nem zavart fel. A kristálytiszta levegőben csak néhány bárányfelhő díszítette a horizontot, de ezek is felszívódtak a felkelő Nap sugaraitól. Horgonyt és motort rántottunk, s egy óra múlva bepöfögtünk Port Jackson ébredező kikötőöblébe. Tudtuk nagyjából, hogy balra a második öblöcskébe, a Watsonsöbölbe kell újra horgonyra állnunk, és megvárni a hatóságokat a vám- és útlevélvizsgálat, valamint az egészségügyi szertartások miatt. Egészségügyi ellenőrzés nélkül ugyanis emberfia nem teheti be a lábát Ausztráliába. Bakteriológiai okok miatt semmiféle élelmiszert nem szabad bevinni, de még tárolni sem a hajón. Könnyen megtaláltuk a várakozásra kijelölt helyet. Annál is könnyebben, mert az egyik móló végén valaki akkora piros-fehér-zöld lobogót lengetett, hogy majd letörte a kezét... Odakanyarogtunk, és a zászlót lobogtató férfiútól ötven méterre leeresztettük a macskát. – Hahó, magyarok! Ez itt Ausztrália? – Igen! – Akkor jó helyen vagyunk! – kiabáltuk vissza. – Isten hozta a Szent Jupátot Ausztráliában! – hangzott az üdvözlet a mólóról. – Nemsokára jönnek a vámosok, kilenc órára ígérték... Tóth Vazul a magyar konzulátusról érkezett, hogy elsőként segítsen révbe érni. Abban maradtunk, hogy a részleteket majd a parton, sör mellett beszéljük meg. Kilenc óra helyett tizenegyre jöttek az aktatáskások, de addig sem unatkoztunk. Egyre több hajó érkezett magyar zászlókkal feldíszítve, integető emberekkel a fedélzeten. Az első, az Úri-muri névre hallgató hajó vezetője félelmetes tempóban kezdett körözni a horgonyzó vitorlások között, vezetőjének nem kis tudásáról téve bizonyságot. Schanendoa III. elnevezésű hajóján rövidesen megjelent Julius Charoday, a fogadásunk megszervezésére és a későbbi támogatásunkra megalakult Szent Jupát Baráti Kör alapítója, és vele együtt jöttek a kör tagjai. Végül mellénk állt a hatóság hajója is, amelynek utasai igyekeztek minél rövidebbre fogni a procedúrát. Csak az útleveleink és az egészségügyi ellenőrzés intézőjével volt hosszabb ideig dolgunk, a többiek rövid papírmunka után visszamentek bárkájukra. A vízumügyünket gyorsan rendezték, 48 órára kaptunk tartózkodási engedélyt, ennek birtokában már a parton intézhettük a továbbiakat. Az egészségügyi hivatal képviselőjével folytattuk a leghosszabb eszmecserét. Faarccal közölte, hogy törvényeik értelmében a hajón található valamennyi élelmiszert lefoglalják és megsemmisítik... Oké, mondtuk, de akkor adjanak helyette egy másik tonnányi konzervet, mert anélkül nem folytathatjuk az utat. Ez elgondolkoztatta és arra ösztönözte őket, hogy találjanak valamilyen kompromisszumos megoldást. – Van olyan helyiség, láda vagy rekesz a hajón, ahová biztonsággal el lehet zárni és leplombálni a készleteket? – kérdezték.

– A külső rakodótér, ahol a gázpalack és akkumulátorok vannak, zárható – könnyebbültünk meg. Végül is ebben maradtunk. Egy órába telt, amíg az összes rekeszből kihordtuk a teljes konzervkészletünket, pedig a tisztviselők is segítettek. A krumplit, kenyeret, a bontott dobozokat összegyűjtötték egy nejlonzsákba, és elvitték megsemmisíteni. Elképesztő rendetlenséget hagytak maguk után, de legalább most már szabadok voltunk, amit a hajókon várakozók óriási ovációval üdvözöltek. Julius Charoday mellénk kanyarodott hajójával, átdobtak egy hatalmas palack pezsgőt, néhányan átszálltak hozzánk, majd a konvoj elindult a Rascutters-öböl felé, ahol az Australien Cruising Yacht Clubban védett kikötőhely várt bennünket, a klub összes szolgáltatásaival. Milyen nyüzsgő élet lehet ebben a klubban – gondoltuk, amikor a vendégmóló felé kanyarodva megláttuk azt a nagy tömeg embert a parton. De nem!... Mindenki ránk várt ott, és amikor meglátták hajónkat, ováció, taps tört ki. Mi meg csak tekingettünk magunk mögé, ki jön még utánunk. Nem jött senki, csak mi voltunk ott... Még ki sem kötöttük hajónkat, máris baráti kezek nyúltak értünk és rántottak a szárazföldre. Régen éreztünk már biztos talajt a lábunk alatt. Julius szép köszöntő beszéde után a magyar népviseletbe öltözött zenekar játszani kezdte a Himnuszunkat, amelynek hangjait lassan elnyelte a tömeg éneke. Csak aki állt már a dobogó tetején, hallgatva a Himnuszt, csak az tudja, mi fojtogatja ilyenkor az ember torkát... Ott álltunk honfitársaink sokaságától körülvéve, hallgattuk a tapsokat, és az ugyancsak magyar népviseletbe öltözött lányok nyakunkba akasztották a hagyományos fogadóajándékokat, a babérkoszorút, kenyérrel és sóval kínáltak. Szerencsére százan százfelől kérdeztek, így nem derülhetett ki, hogy akkor sem tudnék válaszolni, ha hagynának. A délutánba nyúló ünnepség után Sydney világvárosi útjain robogtunk végig, Bárány Tonyáék otthonába. A tervek szerint itt néhány napig „eldugva" csak a pihenés volt a dolgunk. Magunk is azt hittük, hogy most majd alszunk naphosszat, s pótoljuk mindazt, amit az elmúlt 68 napban és 14 ezer óceáni kilométeren át elmulasztottunk. Ilyen hosszú út után azonban már az első hajnalon megmutatkozott a szokás hatalma. A háziak még édesdeden aludtak álmukat, amikor mi már felöltözve jöttünk-mentünk, és nem tudtunk mihez kezdeni magunkkal. A hajnali szürkületben csak topogtunk Sydney egyik konyhájában, de hát mit csináljunk, nálunk ilyenkor volt a váltás... Két nap kellett hozzá, amíg a hajón megszokott ötórás éjszakai pihenő helyett szervezetünk ráállt a normális szárazföldi pihenőre.

A következő napokban a ház asszonya, Márta futkározott velünk hivatalról hivatalra, hogy a 48 órás vízumot meghosszabbítsák fél évre. Keményen bürokratikus rendszert találtunk mindenütt, de segítőkész hivatalnokokkal. Egy hét múlva értesítést kaptunk, hogy minden rendben van, útleveleinket azonban csak egy hónappal később kaptuk kézhez. Most már volt időnk mindenre, korábbi terveinket ugyanis megváltoztattuk. Alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy a Föld körüli út állomásai közül kihagyjuk Polinéziát, a csendes-óceáni szigetvilágot. Nem volt könnyű döntés, de több oka is volt. Az eredeti menetrend szerint két hónapos késésben voltunk, emiatt mindössze egy hónapot tölthettünk volna Polinéziában. Többet nem, mert a hurrikánok szezonjának beköszöntével

vissza kellett volna vitorláznunk Új-Zéland biztonságosabb vizeire. Nem sok értelme lett volna ezért a röpke egy hónapért újabb hónapot vitorlázni, arról már nem is szólva, hogy ebben az esetben Ausztráliában is csak kevés időt tölthettünk volna, Sydney nem lett volna több gyors felkészülési megállónál. További szempont volt, hogy kímélni akartuk a hajót a rettegett hírű Horn-fok megkerülése előtt. Sejtettük, mi vár majd ott ránk. Nem vitás, nehéz szívvel mondtunk le Polinézia csodálatos szigeteinek látványáról, úgy éreztük azonban, hogy az út biztonságos folytatása érdekében döntésünk ésszerű és megalapozott. Cserébe viszont nyertünk kerek hat hónapot Ausztráliában, ahol mindenképpen ki kellett várnunk a déli telet, hogy majd a viszonylag legjobb időjárási körülmények között vágjunk neki a Csendes-óceán déli vizeinek és a Horn-foknak... Megkezdtük tehát ismerkedésünket Ausztrália szigetkontinensével, városaival, lakóival. Mindenekelőtt: Sydneyvel. Ez a város ötvenszer százötven kilométeres területen fekszik a tengerpart és a Kék-hegység hegyláncai között. A city kivételével kertes házak erdejéből áll, kiismerhetetlenül bonyolult rendszerű utakkal. (Azt mondják, itt úgy kanyarognak az utak, ahogy hajdan a kenguruk kitaposták.) A belváros, mint minden világváros, csillogóvillogó, szuperluxus felhőkarcolók tömege, az áttetszőén kék vizű öblök pedig olyan nevezetes látnivalókkal szolgálnak, mint a sydneyi Operaház kagylóhéjas épületegyüttese, vagy a Harbour Bridge óriási méretű acélszerkezete. A City utcáin mindig óriási tömeg hömpölyög, a barátságos, jól öltözött emberek között kellemes a csavargás. Itt és bármerre, ahol jártunk, a társadalmi kiegyensúlyozottság jeleit tapasztaltuk. A következő hetekre és hónapokra „berendezkedtünk" Sydneyben. Harvey Lajos barátunk barátja, Walles Imre bácsi ajánlotta fel szállodájában azt a szobát, amely hónapokra az otthonunk lett – ingyen. Szállodánk a hírhedt King's Crosson – Sydney szórakozó negyedében – közel volt a jachtklubhoz, ahol hajónk vesztegelt. Sétálva három percre voltunk a hajótól, és egy percre a Cross színesen nyüzsgő életétől. A kikötőben 60 nap állt rendelkezésünkre Julius jóvoltából – díjmentesen –, hogy elvégezzük a hajó teljes felújítását. Igaz, az első időkben minden jobban érdekelt minket a hajóápolásnál. A Szent Jupát Baráti Kör pontos szervezése szerint egymást követték a meghívások a magyar klubokba, rendezvényekre, bálokra, sajtótájékoztatókra, rádióriportokra, amelyeket még kiegészítettek a spontán családi meghívások is. A hajón töltött „csendes" hónapok után szép és állandóan rohanó világba csöppentünk. Számomra különösen nagy örömet szerzett, hogy az NSZK-ban élő két bátyám Sydneybe repült meglátogatni, és ha csak rövid ideig is, de családi társaságban lehettem. Józsihoz először a szülei jöttek ki két hónapra, majd váltásképpen felesége a gyermekükkel, ugyancsak két hónapra, így az első időket leszámítva csak ritkán láttuk egymást. Vendégjárás közben azért előbb-utóbb a hajóval is foglalkoznunk kellett, kihasználva a hatvannapos kikötői díjmentesség kedvező körülményeit. Akkorra már kiderült, hogy kissé túlméreteztük az otthonról hozott konzervkészletet. Az út feléig elfogyott 150 készétel, és ehhez képest „alig" maradt hétszáz... (Adódhat a kérdés, hogyan is számláltuk össze a zárolt készleteket? Erre csak azt mondhatom: egy hajóban mindenre van megoldás.) Nekiláttunk a karbantartási munkáknak is. Motorunk a kevés használat dacára köhögősen, megbízhatatlanul működött, nehezen lehetett már beindítani. Szász Attila barátunk vette le a gondot vállunkról: saját maga kiszerelte, otthoni műhelyében elvégezte a teljes generál javítást, majd visszaszerelte a motort. Próbáltuk legalább az alkatrészek költségeit megtéríteni, de pénzügyekben barátunk nem állt szóba velünk. Amikor a hajó szárazdokkba került, ott termett Kulcsár Gyuri, akivel közelharcot kellett vívnunk, hogy mi

is csinálhassunk valamit. Mire körülnéztünk, a hajó le volt tisztítva és alapozva – különkülön a tőkesúly és a hajótest –, s már csak az algagátló festés hiányzott. Azon kívül, hogy nézni sokkal egyszerűbb a munkát, Gyuri sokkal jobban ismerte a hajóhoz felhasználható helyi anyagokat és a beszerzési lehetőségeket is. A munkanapot rendszerint a Crosson kezdtük, kellemes körülmények között. Mindig Coluzzinál találkoztunk, reggel nyolc felé. Coluzzit mindenki ismeri Sydneyben: ő az, aki hajnali háromtól estig méri a kávét. A kis kávézó falán fényképek tanúsítják, hogy a tulajdonos egykor profi bunyósként járta a világot. A gyűrött arcú, lepkesúlyú kisöreg Alival és más világnagyságokkal együtt mosolyog a képeken. A bolt kicsi, de az utcán megtoldottak néhány székkel és asztallal, az emberek beszélgetés közben ott melengetik kezüket a gőzölgő poharakon. Hajnalban a taxisofőröké a terep, később a munkába menő üzletemberek, színészek, újságírók és kideríthetetlen foglalkozású, csapzott művészkülsejű figurák népesítik be az üzlet előtti járdát. Autóval, ha nincs szerencsém, csak két utcával arrébb tudok megállni, vagy az utca közepén, amiért itt csak akkor szólnak, ha nem férnek el mellette. Gyuri szinte mindenkit ismert, az apró termetű, mindig mosolygó, sürgő-forgó olasz kávéfőnököt is. A tömeg ellenére mindig pillanatokon belül megjelent két bögre forró kapucinerrel, süteménnyel, amit fogyasztva nézelődtünk, diskuráltunk, majd lementünk a hajóhoz a kikötőbe. Ez volt Gyuri munkastílusa, és én mindig szívesen mentem vele. A karbantartási munkák során az árbockötélzet és a vitorlázat a vártnál kevesebb gondot okozott. A köteleket, kötélfeszítőket, stifteket csak ellenőriztük, a vitorlákat kimostuk édesvízben, és összehajtogatva eltettük. Megcsináltattuk azt a két négyzetméteres viharfockot, amelynek hiányára az Indiai-óceánon jöttünk rá. Meglepően olcsón kaptunk olyan vitorlát, amely ha szél lennék, nagyon megrongálná az önbizalmamat. Mire letelt a hatvan nap, úgy vihettük el a hajónkat, hogy indulás előtt csak egyheti munka lesz rajta. Az öböl hátsó sarkában, a híd után kaptunk helyet egy pontonnál, ahová csak csónakkal lehetett kijárni. Nem volt kényelmes ki- és beevezgetni, de végül is nem laktunk a hajón, a hely pedig ingyen volt a klub 12 dolláros napi díjával szemben. A hajót rendbe téve már nyugodt lelkiismerettel tehettünk eleget a napról napra szaporodó meghívásoknak.

Először a Magyar Kaszinóban vendégeskedtünk. Sydney punchbowli városnegyedében áll a magyar központ hatalmas, szürke épülettömbje, félórányi autózásra a centrumtól. Itt működik a kaszinóklub is, ahová elsőnek hívtak bennünket. Nagy örömmel, de még nagyobb lámpalázzal mentünk. Vitorlázók, sportolók vagyunk, nem előadók, most pedig ki kell állni egy pódiumra, a mikrofonok mögé, és mesélni. Jóleső érzés, ha szeretik az embert, ha érdeklődnek iránta. Legalább kétszázan voltak a nagyteremben, és hatalmas taps tört ki, amikor beléptünk. A közönség soraiban már sok barátunk volt, de a többséget még nem ismertük. Mindenki az asztaloknál ült, és vacsorázott. Bennünket a díszasztalhoz ültettek, és pillanatok alatt olyan magyaros menüt tettek elénk, amilyet csak a helybeli alapanyagokból készíteni lehetett. Már mindenki a desszertnél járt, amikor Tóth János, a klub elnöke felsétált a mikrofonhoz, és csendes, nyugodt hangon üdvözölte a vendégeket, köszöntötte azokat, akiknek akkortájt volt a névnapjuk. Elcsendesült a terem, a közönség figyelmesen hallgatta az elnököt. János néhány kedves szóban üdvözölt és felkért bennünket az

élménybeszámoló megtartására. Zavart, hogy olyan csönd van. Az ember nézi a padlót, ég a füle, izzad a tenyere, ahogy megy a mikrofon felé, és inkább szeretne valahol ott ülni a többiek között. Ahogy odaértünk, és végignéztem a hallgatóságon, annyi érdeklődést, és szeretetet láttam az arcokon, hogy egyszeriben szertefoszlott minden aggodalmam. Meséltünk. Elmeséltük az előzményeket, az utat, a megérkezést, ami csak eszünkbe jutott. Aztán ők kérdeztek: rólunk, az útról s végül az óhazáról. Nem tudom, meddig tartott az élménybeszámoló, de egyszer csak közöttük találtam magam, színes forgatag vett körül: idősebb és középkorú hölgyek és urak, fiatal lányok és fiúk. Sokan még a háború előtt, sokan ötvenhatban hagyták el Magyarországot. A fiatalok vagy mostanában kerültek ide, vagy már itt születtek, de mindenkin érezni lehetett, hogy szívében-lelkében a Kárpátmedencéhez tartozik. Amikor hazaindultunk, úgy ültem autóba, hogy éreztem, gazdagabb lettem. Később, több magyar klubesten vettünk részt, de mindig ez az érzés élt bennem, és így is maradt meg emlékeimben. Soha egyetlen provokatív kérdést nem kaptunk, vagy ha a beszélgetés hevében el is hangzott ilyesmi, a többiek lehurrogták, mielőtt válaszolhattunk volna. A Magyar Kaszinóban töltött estét több élménybeszámoló követte: vendéglátónk volt a sydneyi Nőszövetség, a Magyar Social Club, a St. George-Budapest Labdarúgó Klub, a Stratfieldi Családi Kör, majd később a Délvidéki Magyar Szövetség. A St. George-Budapest fociklubról nemcsak az élménybeszámoló kapcsán kell szólnom. Megérkezésünk után – látva szerény mentőfelszerelésünket – kijelentették, hogy idáig ugyan eljöttünk, de innen már nem engednek tovább biztonságos felszerelés nélkül. Vacsorával egybekötött élménybeszámoló után gyűjtést rendeztek, s ennek bevételéből vettek egy automatikusan felfújódó mentőtutajt – potom 3000 dollárért. Ez még ott is nagy pénz! Később a tutajhoz Juliustól kaptunk vészjelző rádióbóját, amely műhold közvetítésével ad tájékoztatást a hajótöröttek helyéről és kilétéről. A bója riasztójelzéseit a világ sok pontján figyelőállomások veszik, és intézkednek a leghatékonyabb mentésről. Ezek a felszerelések – amelyek megvásárlására soha nem lett volna pénzünk – jelentősen javítottak esélyeinken, bár mindannyian azt reméltük, hogy nem lesz rájuk szükségünk. A családi vacsorákra szóló meghívásokról már noteszt kellett vezetnünk. Idő hiányában fájó szívvel sok meghívást le kellett ugyan mondanunk, de ott, ahol vendégeskedtünk, mindig otthon éreztük magunkat. Az elmondottaknak megfelelően már csaknem szakmai ártalomnak számítottak az ügyintézés ürügyén elköltött vacsorák a Szent Jupát Baráti Kör tagjainál. Amikor Julius Charoday, Sydney egyik legszebb negyedében lévő, öbölre néző villájában voltunk, az elfogyasztható földi javak mellett betekinthettem a hatvan év körüli, sikeres üzletember trófeatárába is. Tudtam, hogy Julius neves vitorlázó kapitány, de szobájában olyan tiszteletet parancsoló kupa-, érem- és szoborgyűjteményt láttam, amilyenről eddig elképzelésem sem volt. Péteri Tiboréknál, Lindfieldben a roskadásig rakott asztalon mindig volt némi whisky is, mégpedig a javából! Nem csoda! Tibor Ausztrália legnagyobb égetettszesz-üzemének a termelési igazgatója. A másik Péteri családnál Emi, a ház asszonya gondoskodott arról, hogy ne a babkonzervet tartsuk a legjobb ételnek. (Bár ez a veszély eddig is csak ritkán állt fenn.) Miklós nagy energiával szervezte érkezésünk előtt a rádióösszeköttetéseket és azóta is programjainkat. Csak most tudtuk meg, hogy az ausztrál haditengerészet magas rangú

tisztje, és mint ilyen, az admirális engedélyével munkálkodott érdekünkben. Kaptunk is egy megtisztelő meghívást, hogy meséljünk élményeinkről egy kadétiskola növendékeinek, de idő híján, sajnos, nem jutottunk el oda sem. Budai Laciék közvetlenül Sydney kínai negyede mellett, a belvárosban laktak. Természetes volt, hogy a legkiválóbb kínai éttermekbe jártunk velük – „munkavacsorákra".

Ausztrália egész területéről jöttek a meghívások, de a magas útiköltségek miatt csak Canberrába és Melbourne-be utazhattunk el. Canberrából Kogon Karcsi és Balogh Ottó jött értünk autóval, hogy megkönnyítsék számunkra az utat. István bátyám és én Karcsi autójában utaztunk, náluk is laktunk, míg Józsi a szüleivel Ottóék vendégszeretetét élvezte. Sydneyhez szokott barátaink azzal biztattak, hogy Canberránál unalmasabb város nincs Ausztráliában. Tény, hogy eleinte kissé furcsának hat a tervezőasztalnál megálmodott város. Egyszer, régen úgy döntöttek a honatyák, hogy építenek a szövetségi kormány számára egy székesfővárost: ez lett Canberra. Hogy ne legyen vita a két rivalizáló város, Sydney és Melbourne között, az új fővárost a két vezető tartomány, Új-Dél-Walles és Viktória határára építették fel. Ha felmegyünk a város keleti vagy nyugati végében bármelyik kilátópontra, jól látszik a parlament és a hivatalos épületek közé tervezett város mesterségesen kialakított formája. Középen egy tó terül el, a rajta átívelő hídnak pedig az a nevezetessége, hogy még a szárazföldön építették, és csak utána duzzasztották alája a tavat. Csaknem kész már a parlament új épülete, amit az ausztrál nemzet megszületésének 200. évfordulójára építettek, dollármilliókért. Sok támadás érte a kormányt a hatalmas beruházásért, de ha teljesen elkészül, már most is látszik: gyönyörű lesz. Canberrában egyébként nincsenek felhőkarcolók. A több emelettel büszkélkedő néhány hivatali épületet csupa egy-két szintes, tetszetős házacska veszi körül. Az úthálózat és a tisztaság itt is tökéletes. Két magyar klubban voltunk vendégek. Az egyikben szombat este, a másikban vasárnap délután, de mindkét esetben barátok között. Nyugodt életritmusú, szép várossal és ismét sok kellemes emberrel ismerkedtünk meg. Kogon Karcsi, az egykori kutató biológus – most akupunktúra-szakértő – és imádni való felesége, Viki, mindent elkövettek, hogy otthon érezzük magunkat náluk, és ez igazán sikerült. Gyors ebédlátogatást tettünk a magyar nagykövetségen, és már rohantunk is vissza Sydneybe. Ausztrália másik nagyvárosába, Melbourne-be csak jóval később jutottunk el. Egyik sydneyi barátunk, Kászonyi Miklós pakolt fel bennünket és fuvarozott le a távoli délen fekvő metropoliszba. Hajnalban, hideg, esős időben indultunk, ami vagy száz kilométeren elkísért bennünket az ausztrál télben. Szeretek utazni, de nem dobott fel különösebben a szemünk előtt elsuhanó táj. Eukaliptuszerdők, dombok, néha egy-egy falu és farm és újra eukaliptuszerdők. Jószerével ezt látni ezer kilométereken keresztül. Mikor néha megkérdezték: – Ugye, milyen szép ez az ország? – természetes volt a válasz: – Szép bizony! – Közben azért eszembe jutott a Dunakanyar, a Tihanyi apátság a vízről nézve, a Zell am See a Kitzsteinhornról, az Európa-híd a Brenner-hágónál és a többi. Igen, szép – ez is, az is.

Amikor megérkeztünk Melbourne belvárosába, már sötét volt, esti fényárba öltözött a város. Maurer Sándor várt ránk, s mindjárt elvezetett otthonába, hogy bőséges vacsora után kipihenhessük az út fáradalmait. Két napunk volt összesen, ebbe kellett belesűríteni programunkat. Széles utak, komor, nagy házak, hatalmas öböl kietlennek tűnő partja. Első látásra nem vonzó, de akad itt azért csoda. Az úgynevezett üvegház. A „legnagyobb épület" épületes címéért Melbourne és Sydney között folyó vetélkedés jegyében született. Lenyűgöző. Egyszerű vonalú, csaknem négyszáz – ! – méter magas, kék tükörüveg az egész épület, méltó követője az elmúlt évszázadok nagy hatású építészetének. A melbourne-i Magyar Ház állítólag a világ legnagyobb ilyen célt szolgáló intézménye. Este itt tartották meg a Szent Jupát bált, amit mi vezettünk be rövid mesénkkel. A ház vezetői, Linka Márton és Maurer Sanyi munkája eredményeként vidám, felhőtlen estét tölthettünk el ott. Melbourne-ben úgy voltam, mint egy peches lendkerék: mire belelendültem volna, el kellett indulnunk vissza, Sydneybe. Bízom benne, hogy egyszer még kipöröghetem magam, amúgy kedvemre.

Sydneyben kis szabadságot kértünk programjaink szervezőitől, hogy élhessük saját életünket is. Már régen külön laktunk, Józsi családjával a város másik részében, én eleinte István bátyámmal, majd egyedül Imre bácsi szállodájában. A szálloda a King's Cross szélén áll, Sydney alvilágától hallótávolságra. Ismerőseink aggodalomtól ráncolt homlokkal adták a jó tanácsokat, hogyan és miért vigyázzunk magunkra, miután nem tudtak lebeszélni arról, hogy itt lakjunk. Nincs itt semmi baj, csak nem szabad erősnek lenni. Igaz, amikor érkezésünk másnapján még fáradtan, háromhetes borostával a képünkön lesétáltunk az utcára, néhányan előzékenyen átballagtak a túlsó oldalra. Olyan környék ez, ahol mindig történik valami, egy percre sem unatkozik az ember. Néha fáradtan lerogytam az ágyamra, és hallgattam az ablakon át beszűrődő zajokat. Szirénahang erősödik, elsuhan az ablak alatt, majd belevész a Cross zsivajába. Hol rendőrautó robog, hol a mentők, attól függően, hogy éppen mire van szükség. Halottaskocsit csak egyszer láttam, amikor a Less Girl's mulatónál lelőttek egy kábítószerelosztót, valószínűleg a nem egészen korrekt üzletmenet miatt. Kurvák, buzik, alkoholisták, kokósok teljes mámorban, férfiból nővé operált emberformájú lények, bároknak álcázott süllyesztőkbe mindenkit beerőltető, strici külsejű ajtónállók. Néha látni egy-egy lovas rendőrt, gyalogost soha. Az egyik kapu alatt két ifjú titán versenyt gitározik, a másik alatt telt idomú amazon klasszikus balettet táncol, zene nélkül. Itt egy világtalan koldus, aki „véletlenül" ültéből elgáncsolja az adakozást óvatlanul elmulasztó járókelőt, amott egy harminctagú muzsikáló tinédzsercsapat hirdeti Jézus dicsőségét a züllött világnak. Az emberek meg-megállnak, majd ismét belevesznek a Cross tébolyult folyamába. Reggel öttől este kilencig a szemeteseké az utca. Felsöpörnek, lemossák a járdákat, az úttestet, dörgölik a kirakatok üvegeit, vesznek pár mély lélegzetet, aztán kezdődik ismét a műszak. Szünnap nincs! Első nap érdekes, harmadnap fáj, amit látok, két hét után magam is úgy rohanok dolgaim után, mint annyian mások. Hogy ebben az irdatlan városban közlekedni tudjunk, Budai Lacitól kölcsönkaptunk egy öreg Ford Falcon 500-as autót. Ötliteres, nagy, amerikai stílusú hajó, de kényelmes, szeretetre méltó jármű. Ha az ember spórolósan vezeti, nem fogyaszt többet 18 liternél,

viszont a benzin nem drága a keresetekhez képest. Egyetlen aranyszabály: ne menj autóval a belvárosba, mert nem találsz parkolóhelyet! Ha mégis bemégy, és szabálytalanul parkolsz, vagy öt másodperccel lejárt az óra, találsz egy 25 dolláros csekket az ablaktörlőd alatt, amit ne dobj el, vagy ne edd meg mérgedben, mert úgyis behajtják rajtad. Folytattam a nagyváros életének a tanulását: hol lehet megismerkedni a helyi zenei kultúrával? Sydneyben, ha az ember minden áldott este más helyre téved be, akkor sem ér fél év alatt a lehetőségek végére. Sok kiskocsma és klub közös ismérve, hogy még a vájtfülűeknek is első osztályú élőzenét nyújtanak. Egy este így akadtam rá a Golden Schef nevű mulatóban Orszácky Miklósra, amint éppen a dobogóról ejtette eksztázisba a „léha" fiatalságot. Régi tisztelője vagyok Miklósnak, aki már több mint tíz éve él Ausztráliában. Sokat mesélt a hetvenes évek elejének hazai zenei életéről. Ettől kezdve több alkalommal és Sydney különböző szórakozóhelyein élveztem művészetét, hol ilyen, hol olyan banda élén. Volt egy dixiklub, ahol tombolán egy kiváló külsejű lányt lehetett nyerni az éjszaka maradék részére – társaságom kizárta számomra ezt a lehetőséget –, volt, ahol „csak" egy felejthetetlen zenei estét. Egyik alkalommal a sydneyi Opera koncerttermében hárfamuzsika nehezítette életemet, máskor a Cross kalapos muzsikusai. Társaság és ok a csavargásra mindig akadt. Lacival a kikötőben ismerkedtünk meg. Bősz takarításban voltunk a fedélzeten, amikor odajött beszélgetni. Eleinte a hajózással kapcsolatos közhelyekről folyt a szó, majd miután kiderült, hogy más közös témánk is van, az eszmecserét egyik barátjának éttermében folytattuk. Pista, a tulajdonos, szintén magyar, felesége viszont japán. Amikor betoppantunk, éppen felesége egyik barátnőjének születésnapját ünnepelték – jelmezben. Nem volt mese, mindegyikünknek magára kellett szedni valamit az éttermi raktárban heverő lomok közül. Én egy szakadt, százéves henteskötény mellé egy nagykalapács és egy porszívó csöve közül az előbbit választottam, úgy éreztem, ez jobban megy a fejemre húzott Ku-Klux-klán csuklyámhoz. A társaság tagjai kevés kivétellel a felkelő Nap országából származtak, így életemben először, de remélem, nem utoljára, alkalmam volt megfigyelni azt a szerény nőiességet, amely valósággal áradt a megállapíthatatlan korú hölgyekből. A teljes részegség állapotába került házigazda kényszerű visszavonulása vetett véget az estélynek, így mi is hazafelé vettük az utat az éjjel kettőkor is nyüzsgő Crosson át. Nem jutottunk messzire, mert a New Orleans Club nyitott ajtaján át dobszóló hangjai szűrődtek ki dzsesszre éhes füleimhez. Bent igazi öreg dixisek nyúzták kopott szerszámaikat a kis számú, de lelkes közönségnek. Görbe hátú, nagy orrú pozanos négyezett éppen egy alacsony, sima arcú szaxissal, aki felváltva fújt tenoron, szopránon és klarinéton. Kövér, szakállas dobosukat minden rendesebb környékről kigyomlálná a hatóság, amikor éppen a kokósokat gyűjtögetik be. Méla, üres tekintettel kalapálta hangszerét, de egy hamis hangja, eltévesztett tempója nem volt. A zongorista játékából csak a bal kéz hallatszott, de az legalább melegen, bársonyosan csörgött a négyezők alá. Félhomály, tükrök, füst, dekadencia és rekedt hangú vidámság furcsa keveréke tölti be a helyiséget. Tántorgó, szőke, fekete ruhás, harmincas nő az ismerkedés azon módját választja, hogy orvul megsimogatja az arcom, közben motyog valamit. – Nem értem, mit mondasz – szólok anyanyelvemen. Kis híján hanyatt dőlök, ahogy próbálom elhúzni a fejem. – Istenem, magyar! – sikoltja magyarul, de a folytatás már rekedt angolba fúl.

Egy darabig még próbál valamilyen gondolatot előkotorni ködös tudatából, azután csak néz. – A zenét szeretném hallgatni, bocs' – mondom. Arcáról lassan lehervad a mosoly, felkapja a táskáját, és visszatántorog a pulthoz. Vörösbor mellett még sokáig élvezem a banda játékát, a zene álomszerűen visszarepít a dzsessz felejthetetlen hőskorába. Mire hazaérünk, már nem érdemes lefeküdni, hajnali négykor közvetíti a tévé a futballvilágbajnokság első magyar meccsét. Érthetetlenül gyalázatos vereséget szenvedtünk – 0:6, amitől először csikorog a fogam, nyomást érzek a szívemben, könnyeket a szememben, majd lassan-lassan álomba dühöngöm magam.

Egy nap csöngött a telefon szállodai szobámban. – Jó napot, Kisley Zoltán vagyok. Nem ismer engem, de én hallottam magukat a sydneyi rádióban. Ha jól értettem, szívesen utazna kicsit itt, a parton. Én a napokban indulok fel Townsville-be, és van egy hely a kocsimban... Meg volt beszélve. Indulásunk reggelén ismertem meg Zolit, ötven körüli, csupa mosoly embert. Két nap alatt váltott vezetéssel tettük meg azt a 2200 kilométeres utat, amely a napfényországnak nevezett Queensland keleti partvidékén kanyarog észak felé. A szubtrópusi növényzetű tájon csak nagy ritkán akadt utunkba egy-egy kisváros vagy inkább falu. A Szörfös Paradicsom volt az első hely, amelynek látványára már felkapja az ember a fejét. Brisbane előtt száz kilométerrel az óceán partján hosszan elnyúló divatos üdülőhelyet nevezik így, nem véletlenül. A szörfösök, turisták paradicsoma valóban. A robogó autó ablakából harminc-negyven kilométeren át nem változik a kép: homokos tengerpart, óriási, fehéren leomló, harsogó hullámok, égbe nyúló szállodák, színes, vidám élet ezernyi jele. Késő este robogtunk át Brisbane városán, s bár a főút nem a belvároson vezet keresztül, még futó látványnak is szép volt. Éjszaka éppen én ültem a kormánynál, az öreg 504-es Peugeot csendesen nyelte az óránként 110 kilométert, amikor megláttam, vagy inkább megéreztem, hogy valami van előttünk az úton. Csikorgott a fék, félrerántottam a kormányt, és éppen csak elsuhantam egy óriási vörös kenguru mellett... Rezzenéstelenül ült az út közepén, de még így, ülve is magasabb volt az autónál. Most már értem, miért mondták korábban, hogy az autósokra ezek az ugráló erszényesek jelentik a legnagyobb veszélyt. Ha valaki egy ilyen, több mint egymázsás állatot fellök, maga is könnyen az árokba eshet. Sok kenguru válik a forgalom áldozatává, sok autót külön felszerelt védőrács óv a közvetlen találkozástól. Délutánra érkeztünk Townsville-be, Queensland második legnagyobb városába, amely közeli és távoli hegyeivel, tengerpartja előtt húzódó szigeteivel rengeteg látogatót vonz. Eredetileg azt terveztem, hogy busszal, stoppal vagy gyalog indulok visszafelé, és megállok majd minden érdekesebb helyen. Zolitól azonban megtudtam, hogy egy magyar búvárexpedíció fogadására jött Townsville-be. Ha már itt vagyok, magyarok érkeznek, ráadásul búvárok – akkor természetesen én sem maradhatok ki a fogadóbizottságból, így találkoztam a Korall-expedíció tagjaival: Juhász Józseffel, Násfai Bélával és feleségeikkel, akiket Zoli ismerőse, Balogh Géza kalauzolt. Géza innen 150 kilométerre délre, Cannovale-ben, egy kis tengerparti falucskában él, s mint gyakorló búvár, saját motorosán fuvaroztatja a búvárokat a Nagy-Korallgátra.

Mondanom sem kell, hogy a szépen eltervezett csavargásomból nem lett semmi. Néhány napig együtt volt az egész társaság, majd a korallexpedíció tagjai bérelt lakókocsijukon északnak vették az utat. Én meg maradtam. Nagyon veszélyes, ha az ember éppen itt, a Nagy-Korallgátnál kezd el olyan sportot, mint a búvárkodás. Én ezt tettem Géza szárnyai alatt, amikor a hátamra csatolta egyik palackját, elmondott néhány tudnivalót, és belökött a vízbe. Elakadt a lélegzetem! Nem a készülék, hanem a szemem elé táruló látvány miatt. Csóri kis srác, a Nefelejcs utcából, itt, a zátonyon, egy mesevilágban... A hullámokon villódzva átszűrödő napsugarak millió színű, dimbes-dombos csipketerítőt világítottak meg. Halak, rákok, minden méretű és halmazállapotú élőlények nyüzsgő tömege mindenütt. Te jó Isten! Micsoda élet! Az Ausztrália keleti partja mentén kétezer kilométer hosszan húzódó Nagy Korallgát a legkülönbözőbb alakú, formájú zátonyok végeláthatatlan sorával a világ legnagyobb korallképződménye. Mi ennek a hatalmas gátnak egy pici, különálló szigetecskéjére, a Beit-reefre jártunk, a parttól körülbelül negyven kilométerre. Ha jó idő van, kimotorozunk a reefre, ha viharos a tenger, akkor a Hook-sziget melletti, kisebb zátonyokra megyünk vadászni. Egyszer púposbálnákkal találkozunk – párzási idejük alatt ebben a szűk, meleg vizű csatornában tartózkodnak –, máskor a vacsoránakvalót szigonyozzuk össze, miközben cápák jönnek haverkodni. Hol sima az óceán, hol viharos; néha nagyobb hajóval megyünk ki, néha csak egy csónakkal. Egyhetes itt-tartózkodásomnak nincs két egyforma pillanata. Megfordul az életem. Éjszaka ájultan alszom, mindentől fáradtan, nappal viszont véget nem érően álmodom. Elfogy tér és idő. Eltelt a hét, indultam vissza Sydneybe.

Kedves, segítőkész emberek mind az ausztrálok, mind az itt élő honfitársaink. Sokat köszönhettünk nekik, ezért amikor egy kis szabad időm adódott, igyekeztem legjobb tudásom szerint visszasegiteni. Ablakmosással kezdtem egy textilnyomó üzemben, ugyanott gépeket javítottam, majd textilt nyomtam. Egy argentin fiúval rohangáltunk egész nap a pad két oldalán, s vidáman beszélgetve tettük, amit kellett. Nehéz munka volt, de jól megköszönték. Később egy vitorlás hajó teljes felújításánál csillogtathattam tudásomat, s ha kellemesebb nem akadt, akkor kőművesek mellett segédkeztem. Csaknem egy hónapig Labradorban, Brisbane mellett, a Cuddles hajóépítő cégnél segíthettem. Szakmailag nagyon hasznos volt; láthattam, hogyan kell hajót építeni nagyüzemi módszerekkel. Egy itt épült hajó navigálását – kettesben a tulajjal – örömmel vállaltam magamra. Egy hétig motoroztunk, fel egészen Shute Harbourig, a part és a korallzátony közötti szigetvilágban. Múlt az idő, észrevétlenül röppent el a hat hónap, lassan meg kellett szokni a továbbindulás gondolatát, nekilátni a felkészülésnek: fizikailag és lelkileg. Beszereztük az élelmiszereket – nem sokat, mert csak két hétre kellett – összerakodtunk a hajóban, és megpróbáltunk sok barátunkhoz elérni rövid búcsúra. Ez azért volt nehéz, mert autónk már nem volt, eső viszont annál bőségesebben. Az idő sírt helyettünk! Közben az otthonról érkezett kétfőnyi „erősítésről" is kellett gondoskodnunk, bár ez nem esett nehezünkre. Ezek a vitorlázó ismerőseink azért repültek Sydneybe, hogy átkeljenek velünk Új-Zélandra, és onnan ismét repülővel térnek majd haza.

Maradtak gondok az utolsó pillanatokra is. Az új generátor feszültségszabályozója nem működött, pedig korábban már jónak látszott. Vitánk támadt a klubban lévő vitorlásbolt tulajdonosával, miután letagadta egy százötven dolláros tartozását. Búcsúzóul szívesen bedobáltam volna az ablakait, de csak a biztosítóval toltam volna ki, és egyébként sem stílusom. Felmerült, hogy hová tegyük a régi gumicsónakunkat és a hozzá tartozó kis motort, mert kellett a hely az újonnan kapott mentőtutajnak. Végül odaadtuk egy ismerősnek, csináljon vele, amit tud. Négy hónappal korábban már azt hittük, minden kész a hajón, de most hirtelen annyi tennivaló jött össze, hogy az utolsó három napon már nem jutott idő alvásra. Így érkezett el november 15. délután négy óra, amikor a fogadásunknál is nagyobb ünnepség közepette búcsút mondtunk a csaknem hétszáz barátunknak, ismerősünknek, akik most is ott tolongtak a jachtklub mólóján. Nehéz pillanat barátoktól, ismerősök százaitól elszakadni. Ki tudja, talán egy életre. Szomorúak voltunk, mert a Baráti Kör két tagja – Julius üzleti út, Péteri Miklós betegség miatt – nem lehetett ott. Ott volt viszont Budai Laci és Péteri Tibor, aki hosszú, megható beszédben búcsúzott tőlünk. Szomorú, feszült hangulatban voltunk, mint mindenki. Ahogy a Himnusz hangjai fogadtak fél évvel korábban, ugyanúgy a Himnusz hangjai búcsúztattak bennünket. Már eloldottuk a hajót, amikor lélekszakadva hozta Bérezi Lajos barátom azt a láda narancsot, amit még hónapokkal korábban ígért nekünk. Már régen elfeledkeztünk róla, s most, a búcsú pillanataiban különösen jólesett figyelmessége. – Isten veled, Sydney, Isten veled, Ausztrália, Isten veletek, barátok...

12

Az indulás előtti zűrzavarban nem kértünk időjárásjelentést, így anélkül vágtunk neki az öbölnek. Tiszta, napsütéses szombat délután lévén, annyi vitorlás nehezítette egymás életét Port Jackson amúgy sem kicsi vízterületén, hogy már az öböl száját elérni komoly teljesítménynek számított. A hatóságok szerencsére beérték annyival, hogy kifizettük a kilépési illetéket, és jó utat kívántak. (Fejenként 15 dollárért én is szívesen tenném.) A három kísérő hajó közül a tengerre már csak az Úri-muri jött velünk, Zalai Péterrel. Ő sem sokáig, mert sötétedés előtt vissza kellett érnie a kikötőbe. Vidám hangulatban vágtunk neki a nyúlfarknyinak tűnő, kéthetes útnak, amíg csak az egyre erősödő északkeleti szél le nem hervasztotta rólunk a mosolyt, így szokott ez lenni! Amikor az ember úgy áll hozzá, hogy „csak", akkor mindig kellemetlen meglepetések érik. A következő teljes héten át viharos szembeszélben ástunk, s ez a Tasman-tenger már ismert, rövid, meredek hullámai között kezdésnek szigorú erőpróba volt. Mi még tettük a dolgunkat valahogy, de vendégeink csak az ágyban „hánykolódtak". Giovanni barátunk leginkább egy vödör társaságát érezte nélkülözhetetlennek, míg Bélát egy, a lábában keletkezett vérömleny kényszerített ágyba. Tudtuk, hogy Sydneyben csakúgy, mint otthon, várják rádióhívásunkat, de a körülmények nem tették lehetővé, hogy odaüljünk a készülék mellé. Napokig pozíciómérésre sem voltunk képesek, mert vagy nem látszott a Nap, vagy fejmagasságban szálltak a fröcscsök, és ez nem használ a műszernek. Végül is nem okozott különösebb gondot, mert ha ismertük is volna a pontos hajóhelyünket, akkor sem mehettünk volna más irányba. Az északkeleti szél határozta meg az útirányt, szorítottuk, amennyire csak lehetett. Mindezek ellenére igen jó tempóban haladtunk, mert a tervezett tíz-tizenegy nap helyett kilenc nap alatt értük el Új-Zéland északi fokát. Itt már az idő is jobbra fordult. Sütött a

nap, moderáltabb szelek fújdogáltak, és a szigetország keleti partjai mentén védve voltunk a Tasman-tenger goromba hullámaitól is. Aucklandbe csak november 30-ára, vasárnapra vártak bennünket, jutott tehát idő egy kicsit megmegállni, körülnézni. Két napot egy nyugalmas öbölben, horgonyon töltöttünk, fürdéssel, búvárkodással. Végre kipróbálhattam a még Sydneyben vásárolt szigonypuskámat. A hideg óceáni vízhez be kellett ugyan öltöznöm, mégis nagy lelkesedéssel merültem le ismét. Három bevetés eredményeként két, másfél kiló körüli korallsügér került a serpenyőbe. Nem fogott ki négyünk farkasétvágyán, eredményesebb vacsoraszerzési módnak bizonyult, mint a pecázás. Szabad vagy nem szabad, mi azért kiúsztunk a csábító, napsütéses fövényre megmelegíteni egy kicsit mezítelen talpunkat a forró homokban. Kint a nyílt vízen kevés élőlénnyel találkoztunk, azok is inkább a már megszokott madarak, delfinek voltak, láttunk azonban két cápát is. Egyiket még az Északi-foknál, a másikat ott, a parton, ülve, beszélgetve. .. Korunkbéli társaság sütkérezett az öböl elhagyatott homokján, köztük volt. Csupa mosoly, hosszú, fekete haj, egészséges fehér fogak, napbarnított feszes bőr, karcsú derék, hatalmas keblek. A vizek vérszomjas ragadozója messze alatta marad veszélyességi fokban egy ilyen fenevadnak. Lehet, hogy mégsem kellett volna partra szállnunk? Mikor leültünk vele és a társaságában lévő fiúkkal beszélgetni, kiderült, hogy mindnyájan egy közeli kábítószerelvonó-kolónia tagjai, akiket az illetékes rendőri szervek időnként beprotezsálnak egy kis munkaterápiára. Ezzel együtt vidám, szimpatikus társaság volt. Nyugalmas kis öblünktől már nem okozott nehézséget pontosan megérkezni Aucklandbe: mindössze fél napi járóföldre voltunk a céltól.

Új-Zéland nagyvárosának kikötőjében november 30-án délben kötöttünk ki a hatósági mólónál, ahol fél óra alatt végeztünk a formaságokkal. Vártunk még egy keveset, hogy szűnjék a velünk együtt érkezett, mindenen szürkén dörömbölő zivatar. Amikor a csendesedő időben végre körülnéztünk, nem hittünk a szemünknek. Hajónkhoz egy szabályosan kék-fehér színűre festett motorcsónak közeledett, amelynek oldalán nagy betűkkel, magyarul virított a felirat: RENDŐRSÉG. Mintha a füredi mólónál lettünk volna... A motorcsónakról ősz hajú, pirospozsgás, vidám ember ugrott át a fedélzetre, kezében pezsgősüvegekkel, poharakkal. – Isten hozott benneteket – mondta, és közben már töltött is. Látogatónk és későbbi jó cimboránk Bánfy Tibor, hamarosan magyarázatát adta, hogyan kerül magyar rendőrmotoros új-zélandi kikötőbe. Ő az, aki néhány vízturbinás motorcsónakot szállít a hazai vízi rendőrségnek, s a szépen kidekorált hajó, amivel elénk jött, ezeknek a prototípusa. Igyekeznünk kellett tovább, mert két mólóval odébb már várt bennünket, a rossz idő ellenére is összejött kis magyar kolónia. Esőkabátba burkolózva léptünk a partra, ahol a sydneyihez hasonló szép és ünnepélyes fogadtatásban volt részünk. Az első kézfogások, ölelések megindító hangulatában, a himnuszok után Eszes Bandi, az Új-Zélandon is megalakult Szent Jupát Baráti Kör képviseletében köszöntött bennünket, majd népviseletbe öltözött kislányoktól kaptunk kenyeret, sót és virágokat.

A csaknem egyórás ünnepség és beszélgetés után átmotoroztunk West Haven kényelmes, biztonságos jachtkikötőjébe, két mérfölddel beljebb a hatalmas öbölben. Úszó mólók sora, szebbnél szebb hajók, végeláthatatlan árbocerdő, napok kellenek, ha csak végig akarjuk nézni őket. Nem véletlenül hívják Aucklandet a vitorlák városának. Stílusosan a hajóban tartottunk rövid sajtótájékoztatót, hogy a helyi lapok informálhassák a város minden vitorlázó hírre éhes közönségét. Kicsit zsúfolva, de vidám hangulatban beszélgettünk, míg a többiek a mólón vártak ránk, rendíthetetlen türelemmel. Mikor végeztünk, autóba ültünk – ki tudja, kiébe –, és robogtunk a város másik végébe, Schmidt Tóni bácsiékhoz, akiknek gyönyörű, öbölre néző házába kvártélyoztuk be magunkat. A következő két nap csak a hajóé volt: a szokásos rakodással, vitorlamosással, civil holmik előkeresésével és a mosnivalók összegyűjtésével. Papp Szilárd, a Szent Jupát Baráti Kör alapítója és programjaink szervezője, rögtön egy kilométeres listát tett elénk az elkövetkezendő hetek lehetőségeiről. Magunk dönthettünk, hogy mit akarunk, de a repülőjegyeket már megváltották Wellingtonba és Christchurchbe. Hétvége előtt még összejött egy kétnapos kirándulás Rotorvába, a gejzírek és a fortyogó iszap fővárosába, szombat este élménybeszámolót tartottunk a magyar klubban, vasárnap délelőtt már repültünk is Wellingtonba. Azt mondják, aki a sarkon úgy fordul be, hogy közben fogja a kalapját, az biztosan wellingtoni. A mondás kitalálója már járt itt: hűvös, szeles az idő, amikor kiszállunk a repülőből, mint általában. Maurer Bandi és Stipkovicz Joli néni fogadtak a repülőtéren. Nem volt sok időnk, elrohantunk Bandiékhoz tisztába tenni magunkat, majd este ismét élménybeszámoló az itteni szerényebb, de családias hangulatú klubban. A katonásan rövidre tervezett beszámolóból itt is, mint mindenütt, éjszakába nyúló társalgás lett, amelynek csak a néhány józanabb, másnap munkába menő vendég búcsúzása vetett véget. Két napunk városnézéssel telt el, s közben rövid látogatást tettünk a Parlamentben. Mr. Don Mc'Chinon, az ellenzék vezére és Mr. Mike Moore, a tengeren túli kereskedelem minisztere fogadott bennünket. Kölcsönösen köszöntöttük egymást, majd sokáig beszélgettünk: mi meséltünk az útról, ők meg a politikáról. Mindkét államférfi rendkívül kedves, közvetlen ember. Több szó esett viccekről, mint a világ bajairól. Mr. Mc'Chinon nevetve mesélte az itt élő magyarok jellemzésére született viccet. „Ha valahova forgóajtón át mégy be, és egy magyar jön utánad, biztos, hogy ő ér be előbb." Baráti hangulatban váltunk el, és megállapodtunk, hogy Aucklandben, a hajónál találkozunk. Még így, örökös rohanásaink közepette is megállapítottuk, hogy gyönyörű fekvésű, barátságos városban vagyunk. A felhőkarcolóktól zsúfolt centrum körül végeláthatatlan kertváros húzódik, egy-, maximum kétszintes kertes házakkal, nagy parkokkal, játszóterekkel. Sehol sem olvastam olyan feliratú táblát, mint egyszer otthon: „Művelt ember nem lép művelt területre!" Akkor viszont Új-Zéland három és fél millió műveletlen országa... A zöldterület mindenkié, jönnek-mennek rajta, játszanak a gyerekek, sétálnak, fociznak vagy ebédidőben lepihennek, sütkéreznek a felnőttek. Ezzel együtt a terület nem műveletlen, és mindenki jól érzi magát. Igaz, mindehhez itt kissé kedvezőbb a klíma. No, és az öböl! Egy vitorlázó legszebb álma: tiszta víz, majdnem állandó hőmérséklet, és szél rogyásig. Ezt tapasztaltuk Aucklandben is, nem csoda, ha az új-zélandiak a világ legjobbjai közé tartoznak ebben a sportágban.

Még azt sem tudjuk, mi merre van, amikor szerdán este repülünk is tovább a Déliszigetre, Christchurchbe. Élvezem ezeket a repüléseket. Még rendesen fel sem ér a gép, már ereszkedik is vissza, nem érdemes a biztonsági övet kikapcsolni. A stewardessek fülig érő mosollyal vágtatnak fel s alá, hogy mindenkinek jusson, amire éppen vágyik. Kávé, tea, üdítő, szendvics és kedves szó. Az egyik cukorkát kínál, és érti a tréfát, amikor az egész kosárral elveszem előle. A christchurchi repülőtéren ismét ketten várnak, de félúton a város felé összetalálkozunk a társaság eltévedt másik felével, akik szemmel láthatóan már igen jókedvűek. Leendő házigazdáink csendes utalása az időre – este 11 óra elmúlt már –, nem talál meghallgatásra, így könyörtelenül besodródunk egy bárba. Őszülő felebarátaink egymás után nyomják kezünkbe a dupla italokat, alig győzöm az asztal alá öntözni. Azért jut rendeltetési helyére is, rövidesen melegnek érzem a helyiséget. Hol innét vernek hátba, hol onnét, handabanda, jókedv. Jól benne járunk az éjszakában, de még felmegyünk a város mellett magasló hegy kilátójára is, mielőtt hazafelé vesszük az utat. Másnap szállásadóink egynapos kirándulásra visznek. E közeli hely különlegessége, hogy az égadta világon semmi különleges nincs benne. Pihentető állandó rohanásunkban ez a kis semmittevés. Fölmászunk egy dombra, ahonnan ragyogó kilátás nyílik a környező dombokra, ténfergünk kicsit az álmos, meleg délutánban, eszünk egy étteremben, ahol mi vagyunk a vendégek, és csöndesen elautózunk haza. Ezek után Christchurch szolid polgári élete lüktető, világvárosi őrületnek hat. Vacsora itt, ott, majd beülünk Láng Gyuszi bácsi Fordjába, és nekivágunk déli-sarki túránknak. Valóban a déli sarkra megyünk: Új-Zéland déli sarkára. Káprázatos vidéken rohan velünk az autó első célunk, a Mont Cook, Új-Zéland legmagasabb hegye felé. Folyóvölgyek, fenyvesek, kopasz dombok csupa virág hajlatai fölött ott uralkodik a fehér süvegével felhőbe vesző Nagy Úr! A lábáig merészkedünk, hogy a napsütéses, szikrázó délelőttön erezhessük mellette kicsinységünket. Mikor már kellően kitátottuk a szánkat, folytathatjuk utunkat Queenstown felé. Egyre feljebb kapaszkodunk a keskeny, kacskaringós, de hibátlan aszfaltúton, mígnem a növényzet már csak zöldesbarna fűcsomókból áll. Valahol kétezer méter fölött járhatunk, de még legalább egy ezressel fölöttünk dombok sora vonul. Azt mondom, dombok, de tényleg olyan az ember érzése, mintha dombok között járna – óriásországban. Órákig követjük a völgyek vonalát, míg ereszkedni kezd az út, ismét megjelennek a növények. Eleinte csak cserjék, majd fenyvesek, s végül már a lombos erdők színgazdag pompájukban. Több száz méter mély kanyar peremén, szédítő mélység fölött visz az út, korlát sehol. Megjegyzem, ki van ez találva! Az olyan ámokfutó őrültek – mint mi is –, akik még itt sem hajlandók százas tempó alá adni, csak essenek le. Legalább nem veszélyeztetik a civilizált világ békés, biztonságos forgalmát. Gyuszi bácsi eleinte nyomja a padlót, hogy majd kiszakad, aztán inkább hátraül. A hatalmas hegyek között, a Wakatipu-tó partján fekvő Queenstown lendületesen fejlődő alpesi városka, amely szinte teljesen a sí sportra és az idegenforgalomra rendezkedett be. A zsebkendőnyi belvárosban megállunk egy sörre, körülnézünk kicsit, kirázzuk lábainkból a hosszú órák zsibbadtságát, és megyünk tovább Invercargill, a legdélibb város felé. Ahogy elhagyjuk a tó medencéjét, a hegyek egyre lankásabbak, zöldebbek lesznek, és egyre több fehér vagy kissé piszkosfehér pötty látható rajtuk. Ezekre az jellemző, hogy pillanatnyi szünet nélkül rágják a füvet, bégetnek, és időnként

megnyírják őket. Nem hivatalos források szerint hetvenötmillió ilyen bégető fűevő gondoskodik arról, hogy gondozott, hatalmas park benyomását keltse ez az ország. Fűnyírásra nincs gond. Miután a birkáknak nincs természetes ellenségük, csak kihajtják, majd időnként behajtják őket a fodrászhoz. Egy kifejlett állat értéke nem haladja meg egy dolgozó ember egyórai keresetét, azaz kb. tíz dollárt. Ha valaki nagyon megéhezik útközben, csak nyakon üt egyet, és ízlése szerint elfogyasztja. Az egyetlen elvárás, hogy az irháját otthagyják valamire felakasztva, így nem neheztel a gazda. Új-Zélandon nincs ragadozó állat vagy bármi nemű mérges csúszómászó, ezért minden vadon élő: őz, szarvas, vaddisznó vagy elbitangolt és elvadult birka, marha mérhetetlenül elszaporodott. Emiatt kényszerűségből dúvadnak nyilvánították őket, és szinte korlátozás nélkül kilőhetők. Ha egy ifjú elmúlik tizenhat éves, és két felnőtt – lehet családtag is – egybehangzóan állítja róla, hogy beszámítható elmével rendelkezik, megkapja a fegyverviselési engedélyt, és a magánterületek kivételével ott vadászik, ahol akar. Nem is olyan rég egy elejtett őz füléért az állam megtérítette a puskatöltényt, és még kettőt adott hozzá jutalmul. Korunkban, amikor a hivatásos kilövök helikopterekről, automata fegyverekkel irtják az állományt, mégiscsak csökkenni látszik számuk. A legújabb üzlet: hálóval fogni őket, és élve exportálni, elsősorban Japánba. Ilyen „sűrűn" belakott vidéken visz az utunk délnek, amíg el nem érjük célunkat, a hatalmas, álmos falut, Invercargillt. Azonnal felkeressük „Pupákot", Gyuszi bácsi cimboráját, aki már várt ránk. Éppen kismacskáját tanítja villanyoszlopra mászni, amitől a macska nem látszik túl boldognak. – A nehézség belétek, ilyenkor kell jönni?! Már kihűlt minden kaja – méltatlankodik jó magyarsággal. Pupák hatalmas, negyvenöt körüli, egyedülálló férfi, úszókotrógép-kezelő lent, a déli kikötőben. Szintén vízi ember, hamar megértjük egymást. Olyan rakott káposztát tesz elénk, hogy még anyám is jöhetne a receptért. Ekkora aranyszívet ilyen hatalmas, mogorva külsőben ritkán látni. Még aznap este leautózunk a közeli Bluff-félszigetre, a Déli-sziget legdélibb pontjára, „hivatalosan" a világ végére. Ennél messzebb már csak az Antarktisz van. Egy rúdon táblák mutatják a világ legnagyobb városainak irányát, a távolság feltüntetésével. Ezután állítólag már csak egy szakadéknak kellene lennie... Másnap Pupák egy haverja hajóján végigviszi a társaságot a Manapuri-tavon. Tipikus déli alpesi tó, körös-körül hatalmas, hósapkás hegyek ágaskodnak, a fenyvesek a vízig érnek, s egy jól látható csíkban szűnik meg a növényzet, valahol a hegyek kétharmada magasságában. Ötszáz méter mély, tiszta, jéghideg víz, csodálatosan zord környezet. – Két-három hétre szoktam bevenni magam a hegyek közé, csak egy puskával és hátizsákkal – mesélte Pupák, aki szenvedélyes vadász. Irigyen hallgattuk, eszünkbe jutottak gyermekkorunk olvasmányai. Felajánlotta, hogy elvisz bennünket is, de nincs rá időnk. Este még bele kukkantunk a város életébe – olyan, mint nappal: álmos –, és másnap hajnalban már indulunk vissza. Nem azon az úton, amelyen jöttünk, hanem a Délisziget keleti tengerpartján. Egyetlen város van útközben, Dunedin, de ott szerencsésen eltévedtünk. Szerencse, mert így körbejárjuk az Otago-öblöt. Csaknem száz kilométeres kerülőút, és egy óra veszteség volt, de emlékezetes látvány. Új-Zéland keleti partja több száz kilométeren át elnyúló, szinte néptelen, homokos strand, ezért is furcsa a balatoni csúcsszezonhoz szokott szemünknek.

Nem volt idő megállni, csak valami igen különös, irigy, kicsit szomorú szemmel néztem, amint elsuhantunk mellette. Délutánra ismét Christchurchbe értünk. Három nap alatt kétezer kilométert vezettünk, mégsem voltunk fáradtak. Zuhany, kicsit rendbe szedjük magunkat, mert este ismét miénk a szó az itteni klubban. Sokat mondok, ha ötven magyar család él itt, mégis képesek voltak összedobni annyi pénzt, hogy megvegyenek egy kertes házat, és berendezzék maguknak. Konyha, bárpult, biliárdasztal – minden van, ami csak kell a jó hangulathoz. A maradék három napra egy hónapnyi elegendő programajánlatot kapunk. Kettőt fogadunk el: egy helikopteres városnézést és egy félnapos autókirándulást egy vulkáni tengeröbölben épült, eredetileg francia városkába. Mindkét program nagy élmény. Christchurchre alig jut időnk, pedig megérné. Az egyébként is csupa növény városnak négyszáz parkja van, és ez itt nemcsak be nem épített területet jelent, hanem rendszeresen gondozott és használt fű, fa, virág birodalmát. A parkok főleg a déli ebédidő alatt népesednek be. Az emberek kifekszenek fél órára, elfelejteni a munkahely és az élet gondjait. A nyugodt, békés emberi élet birodalma ez a város, még ha nekem túlságosan csöndes is.

Ismét csak azon kapjuk magunkat, hogy repülünk, vissza Wellingtonba. Három vidám, programmentes napot töltöttünk a fővárosban, majd egy idős barátunk lefuvarozott bennünket New Plymouth-ba, a sziget Tasman-tengeri oldalára, a Mount Egmont eget karistoló tűzhányójának tövében épült városkába. A többi új-zélandi városhoz hasonló ez is, csak kisebb. Két napot töltünk ott összesen, Kuty Lajos, a híres mélytengeri halász vendégeiként. Jólesett hallani, hogy az itt élő mintegy tizenöt család tizenöt év óta most először, miattunk jött össze. Kivételesen busz zötykölődött velünk vissza Aucklandbe, ahol már minden karácsonyi lázban égett. Tóni bácsi a buszállomáson Mercijével, Mária néni otthon királyi vacsorával várt bennünket. Megjöttünk. .. Két nap alatt legalább öt telefonhívást kaptunk otthonról, hogy meséljünk, milyen volt a túránk, és hogyan ünneplik Új-Zélandon a karácsonyt. Örültünk az érdeklődésnek, ha nem tudtunk is minden kérdésre kielégítően válaszolni. Itt nem a szentestén jön össze a család, hanem az első napi ebédnél. Ebéd után együtt ülnek, beszélgetnek, karácsonyi dalokat hallgatnak vagy énekelnek, majd az egyik gyerek széthordja az ajándékokat a címzetteknek a karácsonyfa alól. Másnap reggel az egész ország beül a kocsijába vagy a hajójába, és eltűnik január közepéig; a tengerre vagy annak partjára. Három hétre országszerte megáll az élet, aki nem intézte el dolgait karácsonyig, annak január közepéig várnia kell. Mi Tóni bácsiék társaságában költöttük el az ünnepi ebédet, és töltöttük el a délutánt, majd átkocsikáztunk Eszes Bandiékhoz vacsorára. Vacsorára, és az azt követő pingpong-, illetve biliárdcsatára. Bandiék egy kis, kétszintes kunyhóban tengetik életüket, ahol külön teremben van a pingpongasztal és egy másikban a biliárdasztal, hogy a játszani vágyók ne zavarják egymást. Az egyik teremhez bár tartozik, a másikhoz szauna, fürdővel és melegvíz-sugaras medencével. Folyosók és szobák útvesztőjén át lehet visszatalálni a konyhához és az ebédlőhöz, ha valaki nemcsak inni és játszani akar. Nem azért

részletezem, mert rendkívüli, hiszen leírhattam volna Schmidt Tóni bácsiéknak a Tomakiöbölre és a Rangitoto-szigetre néző otthonát, vagy a többi itt élő magyar lakását is. Csak éppen Bandi fogalmazása tetszett a legjobban: – Ha bejövünk ide valamelyik terembe, itt már csak játszani szabad, a munka és az üzlet ki van rekesztve. Félreértés ne essék! Dolgozó emberekről beszélek, akik nap mint nap „odateszik magukat", csak a szabad idejüket töltik szabadon. Másnap visszarepültem Wellingtonba, ahol egy kedves ismerősöm várt, és szilveszterig vele autóztuk be a sziget érdekesebb vidékeit. Diane-nak mint az új-zélandi televízió főrendezőjének a legeldugottabb farmoktól kezdve a csillogóan előkelő társaságokig mindenhová bejárása volt, így magam is bepillanthattam olyan körökbe, ahová egyébként csak egészen ritkán járok. Végigautóztunk a sziget közepének sivatagán, ahol egy, olykor még pöfékelő, füstölgő tűzhányó árulkodik a valaha mozgalmasabb időkről, majd fölmentünk Rotoruáig, a gejzírföldig. Itt már jártam, mentünk tovább végig, a keleti félsziget csaknem ötszáz kilométeres homokpartja mentén. Arrafelé még eredeti életformájukban élnek a maorik, Új-Zéland őslakói. Szőrén ülik meg a lovat, és teljesen mindegy nekik, hogy a homokfövenyen vagy az országút kellős közepén vágtatnak. Az emberek ha ismerik egymást, ha nem, barátságosan integetnek, köszönnek. John, egy középkorú állatorvos farmján éjszakázunk. Két gyermekével és feleségével él itt, a világtól távol, lovakat és kutyákat tenyészt, ha éppen nem vadászik vagy búvárkodik. Úgy ettük a félkilós rákokat, mint más a zsíros kenyeret. A városban darabja 25-30 dollárba kerül, itt csak le kell merülni értük. Lassan, meg-megállva poroszkáltunk vissza Auckland felé, hogy legalább pár órával a Szent Jupát tiszteletére a Magyar Klubban rendezett szilveszteri bál előtt ott legyünk. Szomorú, esős időben búcsúztattuk az óévet, de a hangulatra senkinek sem lehetett panasza. Megható volt, amikor a magyar klub titkárnője, egy idős hölgy, remegő hangon mikrofonba olvasta a hozzánk, valójában azonban a távoli hazához írt versét. A tombolán egyéb ajándékok mellett, jófajta öttojásos hazai száraztésztát is lehetett nyerni; egyenest a hajókonyhából. Éjfélkor minden úgy történt, mint otthon: himnusz, pezsgő, mindenki mindenkinek a nyakában.

Az óesztendő múltával vége lett a pihenésnek is, kezdődött a felkészülés az előttünk álló 7000 mérföldre. Egy délelőtt, otthonában, elbeszélgethettünk Digby Taylorral, a híres vitorlázóval. Az ember nem tudja, mivel kezdje, végül meg nem tudja abbahagyni a kérdezősködést. Hasznos tudnivalókat hallottunk tőle a déli Csendes-óceánon való átkeléshez, bár engem inkább az ő útjai érdekeltek jobban, valamint a hajótervezés, amivel éppen foglalkozott. A lelkem mélyén mindig felfoghatatlan misztériumként élt a komputeres hajótervezés. Digby röviden, érthetően elmagyarázta, mit jelent. Már nem látom misztikumnak, egyértelmű előnyei vannak. Elképzelhető, hogy valaki jó érzékkel belenyúl, és jót vagy jobbat csinál komputer nélkül is, de hosszú távon nem veheti fel a versenyt a tudománnyal. Szerencsém volt, Digby éppen a Melbourne-Osaka versenyre épülő hajója tervein dolgozott, így gyakorlatban mutathatta meg az elektronika előnyeit. Még egy hétre való

kérdésem lett volna, viszont zavarni sem akartunk, nekünk is menni kellett, hát elbúcsúztunk. A találkozás így is maradandó élmény. Bőségesen akadt tennivaló a hajón is. Teljesen szét kellett szerelni az automatikus szélkormányt, ellenőrizni minden porcikáját, mielőtt még a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot. Örültem, mert semmi olyat nem tapasztaltam, ami aggodalomra adhatott volna okot. A műanyag perselyek ugyan kicsit kikoptak, de a sokat mozgó alkatrészeknél használt teflongörgők hibátlannak látszottak. A motorral ismét voltak gondok. Eleinte csak szorult, majd teljesen megállt az irányváltó. A helyén nem fértünk hozzá, ezért kiszereltük az egész motort, és a mólón álltunk neki szétdönteni. Attól féltünk, hogy maga az irányváltó ment tönkre, de szerencsére csak két, egymásba csúszó cső kapott vizet a kihajtásnál, és rozsdásodott össze. Aránylag könnyen megmozdítottuk, letisztítottuk a korróziótól, megzsíroztuk, és már kész is volt. Az egész motor ki- és beszerelése több munkával járt. Ismét kicseréltük a teljes kötélzetet a kormányrendszerben, reméltük, kibírja a következő megállóig. A Tasman-tengeren kifolyt az ivóvizünk fele a tartályból, eleinte nem értettük, hogyan. Most, a tüzetesebb vizsgálatnál derült ki, hogy nem volt a kupak eléggé meghúzva. Amikor a tartály készült, a hegesztés elhúzta a beöntő nyílás peremét, így vagy nem zárt a kupak, vagy annyira meg kellett szorítani, hogy aztán meg nem lehetett levenni. Most éppen nem volt eléggé meghúzva, de így is nehezen jött le. Az árboc kötélzetén minden stiftet, biztosító gyűrűt egyenként meg kellett nézni, majd ismét leragasztani. A korábbinál majdnem kétszer feszesebbre húztuk az összesét – legalább Buenos Airesig –, mert minél kisebb mozgási lehetőséget akartunk hagyni. A hajótest miatt nem aggódtunk, annak bírnia kell. Ismét számba vettük a maradék készleteinket, megvásároltuk és elraktároztuk, amire még szükség volt. Kicseréltük az összes, elhasználódott kötelet, gumikötelet, néhány veretét. Elvégeztünk még millió apró dolgot, hogy a hazaküldendő képeslapokról, cikkekről, fotókról, videókról ne is beszéljek. Január 10-ére végeztünk minden tennivalóval. Ez volt az első alkalom, hogy az indulás előtti éjszakát nem munkával, hanem alvással tölthettük. Búcsúpikniket tartottunk Pap Szilárdék otthonában, ahol összejött mindenki, aki segített nekünk itttartózkodásunk alatt. Szellemileg, lelkileg gazdag este után még egy pihenő, és 11-én délután nekivágtunk. A C-mólónál – ahol hajónk az indulást várta – már délelőtt gyülekezni kezdtek az ismerősök, délre pedig már mindenki ott volt, akit csak vártunk. Szilárd emelkedett hangú, szép búcsúztatót mondott, beszédét imával fejezte be, majd elénekeltük a Himnuszt. Szipogva, remegő kézzel oldom el a köteleket, és még a vízen is hosszú ideig mély csönd honol a fedélzeten. Nehéz gondolatok marják ilyenkor az embert, amíg Bánfy Tibi meg nem jelenik kis motorosával, őrült köröket szántva körülöttünk. Ez kicsit feloldja a feszültséget. Sokáig velünk tart, bár a Szent Jupát tempója lassú az ő kétszáz lóerős motorjának. Alkonyodik, elhagyjuk a Rangitoto-szigetet, amikor egy utolsó körben elbúcsúzunk Tibitől, aki hihetetlen tempóban tűnik el a szemünk elől. Ismét úton vagyunk, ezúttal a Csendes-óceánon, Dél-Amerika és a Horn-fok felé...

13

Az indulás utáni napok szerencsésebb körülmények között teltek, mint amikor Sydneyből kihajóztunk. Közepes szelekben, hol tiszta, hol borult ég alatt, de jó tempóban húztunk délkeletnek. Igyekeztünk minél előbb a negyvenedik szélesség alá érni, előbb azonban egy kerülővel el kellett vitorláznunk az Északi-sziget keleti foka mellett. A Digby Taylortól kapott értesülések szerint a negyvenedik szélesség környékén ebben az évszakban zavart szeleket találunk, tanácsosabb jóval alámenni. Visszagondolva az Indiaióceánon töltött első hetekre, nem kellett sokat biztatgatni bennünket, hogy most délebbre vegyük az irányt. Január 20-án, délután hat körül láttuk meg az első bálnát, majdnem nekimentünk. Már két napja szomorú, esős, de háborgós, szeles időben hajóztunk. Pihenősen, egészen lassan poroszkált velünk egy irányban. Ötven, hatvan méterrel mellette vitorláztunk el, így jól láthattuk méreteit, formáját. Ugyanaz a púpos fajta volt, amilyenekkel Ausztrália mellett már többször találkoztam. Jellegzetes formájukról könnyű felismerni őket első pillantásra. Igaz, most már több ezer kilométerre vagyunk onnét, ahol először találkoztam velük, viszont már fél esztendő eltelt azóta. Tökéletesen meg tudom érteni, hogy miért süllyednek el azok a hajók, amelyekkel véletlenül alvó bálnának ütköznek. A mi bálnánk is legalább másfélszer hosszabb és tízszer olyan súlyú volt, mint a Jupát. Ha csak ijedtében csap egyet a farkával, az is felér egy torpedótámadással. Ijesztő méretük ellenére is a púposbálnák rendkívül barátságos, szelíd állatok. Ha vitorlázva vagy evezve cserkészik be őket, és nem zavarja meg a motorzúgás békés pihenésüket, oda lehet úszni és felmászni a hátukra. Legrosszabb esetben lemerülnek az alkalmatlankodó elől. Jó szórakozás ez az egyszerű búvárembernek. Annak idején magam is próbálkoztam bálnagolni, de sajnos motorossal mentünk a közelükbe, s mire odaúsztunk már csak lemerülni láttuk őket. Ez itt most nem jelentett különösebb veszélyt, hamar elmaradt mögöttünk, viszont ezután fokozott figyelemmel kell lennünk rájuk, mert a hírek szerint ismét jelentősen elszaporodtak a déli vizekben.

Folyamatosan normálisnak mondható szelek fújdogáltak, ennek ellenére egyikünkön sem veszem észre azt a frenetikus jó kedvet. Felváltva esünk letargiába. Én kezdtem, most, január 23-án Gál úron van a sor. Még Aucklandben egy kisöreg odajött a hajóhoz, és kérés nélkül megjövendölte a csillagok állásából, hogy mely napokon leszünk lelkileg a padlón. Csak később jutott ez eszembe, amikor kezembe került a kis cetli a jelekkel, dátumokkal. Tizenhetedikére jelezte nekem az elsőt, és visszagondolva, ez pontosan be is jött. A legközelebbi áprilisban esedékes, de addigra már parton leszünk.

A hajó könyvtárának jelentős részét filozófiai könyvek teszik ki, miután sejtettük, hogy az óceán magányában lesz időnk foglalkozni velük, mert kedvünk eddig is lett volna. Ennél jobb környezetet és lelki állapotot keresve sem találhattunk volna erre a célra. Le is merültem a végeláthatatlan mélységekbe, de fájdalom, meg kellett állapítanom, hogy csak nagyobb zavar és űr támadt bennem, mint amilyen korábban volt. Olvasok valamit, ami nagyon tetszik, és igaznak tűnik, de néhány oldallal odébb, vagy egy másik műben olvashatom a homlokegyenes cáfolatát, és az is igaznak tűnik. Egyre nagyobb csávába kerülök. Hogy is gondolhattam, én ostoba, hogy bárhova is eljuthatok általuk, amikor ezer évek legbölcsebbjei sem voltak képesek egyről kettőre jutni e kérdések megválaszolásában. Itt is a könyörületes idő siet segítségünkre. Lassan ülepítve, szelektálva visszajutunk oda, ahonnan indultunk: az érzelmi alapon elfogadott erkölcsi és vallási tételekhez.

Zene nélkül sokszor megőrültem volna. Mikor a monotónia olyan szintet ért el, hogy ezt már a magamfajta örökmozgó, tevékeny ember nem képes maradandó károsodás nélkül elviselni, akkor mindig a zene segített. Valamikor a hetvenes évek elején csöppentem a zene világába, s mindjárt olyan intenzitással, szomjúsággal, mintha az elmúlt húsz év restanciáját akartam volna bepótolni. Rövid néhány év alatt eljutottam a dzsessztől a szimfonikusokig, beleértve a dzsessz minden mellékhajtását is. Viszont egy évtized kellett, hogy képes legyek befogadni komolyzenében az emberi énekhangot. Annál többet jelent most. Általános zenei műveltségem csak a velem született ösztönök szintjét éri el, s mint ilyen, csak az élvezők táborához tartozom. Talán éppen ezért, a zenét alkotók nálam a társadalmi ranglétra felső fokán foglalnak helyet az egyenes tekintetű, munkában megkérgesedett, de ugyanakkor a föld, a természet bölcsességét magában hordozó parasztember és a szakmáját hivatásának tekintő orvos és tanár mellett. Létezik olyan gyűjtőfogalom, hogy „művészet", de nálam a zene külön áll a többitől. Lassan és szintén csak az ösztönök szintjén, befogadom az irodalmat és a képzőművészeteket is, de a zene, az más. Az mindenkié, és a technika mai állásánál minden időben és körülmények között a MIÉNK.

Nyirkos, ködös, hideg idő van, és egyre inkább az lesz. Most a 46. fok szélességen vagyunk és le akarunk menni egészen az ötvenesig. Ott még hidegebb lesz, de számításaim szerint ötszáz mérfölddel rövidebb az út, és a szelek is megbizhatóbban fújnak arrafelé.

Megsütöttük az indulás utáni első kenyerünket, ami most is, mint mindig, feldobja az étkezést. A hajón fellelhető sok finomságból nem tudtam választani, így vacsorára beértem egy sárgarépa elropogtatásával. Ahogy kinézek, olyan sűrű a köd, hogy csak két hullámig lehet ellátni, legfeljebb 50-80 méterre. Szerencse, hogy nem tolonganak a hajók errefelé sem. Január 24. Teljesen beszorultunk a hajóba. Ajtó, ablak zárva, annak ellenére, hogy kint nincs ostromállapot. A 7-9-es szél hátulról még kényelmes is lehetne, ha a hullámok miatt nem kellene lecsökkenteni a sebességünket hat csomó alá, és ha a körülmények nem lennének olyanok, mint amilyenek. A már harmadik napja tartó köd mostanra elérte azt a szintet, hogy amikor tíz másodpercre kiteszem a kezem, csupa víz lesz, pedig nem is esik. Bent ugyanaz a helyzet. A falakról csorog a víz. Amihez nyúlok – edény, ruha, hálózsák –, minden vizes, hideg. A hőmérő 10-13 fok között ingadozik és ez a legrosszabb, mert az ember nem tudja, hogyan öltözzék, így sok, úgy kevés. A páratartalom-mérőnk követte a sebességmérőmérföldszimuláló példáját, és szintén megadta magát. Nem csodálom, csak rá kell nézni, csupa rozsda. Mindegyiknek megszokjuk a hiányát, nagyobb gondunk sose legyen. Ilyen körülmények között mindegyikünk tele van feszültséggel, nagy önuralomra van szükségünk, hogy ne egymáson vezessük le. Nincs is probléma. Ha tíz mondatot beszélgetünk naponta, az nagy szó. Tudjuk a dolgunkat, és tesszük szó nélkül.

Barátság? Számomra ennek a szónak szentsége van. Nem tudom magyarázatát – legfeljebb csak sejtéseim, megérzéseim vannak –, és nem is hiányzik, hogy meghatározzam, mi az a valami, ami két vagy több embert baráttá tesz. Csak azt tudom, hogy a barát az, akihez megyek, és mehetek, aki hozzám jön, és boldoggá tesz vele; ha öröm ér, ha bánat, ha bármi történik, amit meg kell és lehet osztani. Ritka adomány a barátság, amely magába foglalja a szeretetet, a szerelmet, az odaadást és a hovatartozást. Vannak emberek, akik talán sohasem ismerik meg ezt az örömét, savát, borsát az életnek. Én szerencsés voltam, nekem egy egész társaság adatott egyszerre. Olyan baráti közösségnek lehettem a tagja, amely tinédzser korban sziklakemény munkában kovácsolódott össze. Kis csapat voltunk, akik mindennel egymáshoz siettünk, hétköznapjaink, ünnepeink, csalódásaink, örömeink közösek voltak, s a jövőt sem tudtuk elképzelni egymás nélkül, mígnem egyikünknek, aki a legnagyobb hatással volt mindnyájunkra, el kellett távoznia. Törés volt ez mindannyiunknak. Keserves, kiheverhetetlen törés. Lassan, ahogy múltak az évek, egyik a másik után találta meg élete párját, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy megnősültek, és ezzel érthetetlen módon egy csapásra megszűntek létezni addigi álmaik, nagyrészt társaik számára. Szétrobbant a kör. Ma már tudom, Lica távozását kivéve, ez így volt természetes. Ketten maradtunk Józsival, aki akkor fejezte be egyetemi tanulmányait, és bár ő Budapesten élt, az aktív kapcsolat fennmaradt közöttünk. Társak maradtunk az ötletben is: körbevitorlázni a Földet. Évekig vidáman, tervezgetve melóztunk szakadásig, semmi nem volt fontosabb a közös célnál. De a könyörtelen órán ismét ugrott egyet a mutató, s Józsi is belebotlott az igaziba, nem sokkal az indulás előtt. Természetes módon ez fordított egyet – akarva-akaratlanul – élete kerekén. Valószínűleg bennem is volt valami abból a kisgyerekből, akitől elvették a játékát. Lényeg

az, hogy a várva várt indulás pillanatában már messze jártak gondolataink egymástól. Már nem voltunk barátok. Társként indultunk útnak, és társként fejeztük is be. Lassan megtanulok egyedül élni. Örömet, bánatot magamba fojtani, megemészteni, s rájönni, ez is természetes. Vannak barátaim ma is, és remélem, lesznek holnap is, de ez már más. Felnőttek lettünk!

A legkedvesebb szórakozásom – ha egyáltalán ilyesmiről szó lehet –, az út utáni jövő tervezgetése. Néha hajót tervezek, rajzolok, néha azon gondolkodom, hogyan tovább, hiszen a nulláról kell majd újrakezdenem. Mikor elindultunk, semmim sem maradt. Autómat eladtam, lakásom nem is volt, mire hazaérünk, a ruhatáram sem ér semmit, öltözködhetek újra. Érdekes a téma, sokkal inkább szórakoztat, mint aggaszt. Ha teljesen lefektet a pesszimizmus, csak felnyúlok a polcomra, és húzok egyet abból a szögletes üvegből, amire Johnnie Walker van felírva, és mindjárt jobban érzem magam. Ritkán vagyok két vállon, az a háromnegyed liter hónapokra elegendő. Az út első felében ginnel vigasztaltam magam, de Sydney óta hűtlen lettem hozzá. 29-én, a hat nap után felszálló köd nem jelentette az idő javulását. Lehetőség nyílt egy majdnem pontos mérésre, pozíciószámolásra, aztán ismét beborult, és eleredt az eső. A kabinban 10 fok volt a hőmérséklet. Most már körülnézhettünk, ha egyáltalán szembe lehetett nézni a széllel. Hajnalban hirtelen viharosra erősödött a keleti szél, ami ezen a szélességen majdnem egyenlő a lehetetlenséggel. A térképen jelzett 130 éves átlag ilyet még véletlenül sem ismer. Mi is azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ilyen szél voltaképpen nincs is, csak mi látjuk úgy. Az a reményünk, hogy errefelé majd egyenletesebb szél és hullámzás lesz, mint az Indiai-óceánon, eddig még nem igazolódott be. Ha fúj – márpedig fújt –, akkor itt ugyanolyan kiszámíthatatlanok a hullámok, mint amott voltak. Új-zélandi rádióamatőr ismerősünktől, Lestől mindennap megkapjuk a szükséges információkat, mind a magas nyomású szisztémára, mind a szokásos időjárásjelentést. Január 30-án azzal kezdte, hogy nagyon sajnálja, de a térségre még a haditengerészetnek sincs megbízható előrejelzése. A legpontosabb, amit a Csendes-óceánnak erről a térségéről tudnak, az, amit mi adunk. Ezeket az adatokat továbbítják minden illetékes helyre, és valószínűleg felhasználják a későbbi átlag-megállapításnál. Örülünk, hogy legalább ennyi hasznuk van belőlünk.

Egy teljes napi bosszankodás után fokozatosan gyengült, majd elcsitult a szél és a tenger. Fél nap csönd után végre nyugati szél kezdett fújdogálni. Az ég változatlanul borult volt, mérni csak ritkán és bizonytalanul tudtunk, de itt ez még nem tragikus. Előttünk még több ezer kilométeres, illetve mérföldes út állt, és semmi más, csak víz... Joggal gondolhatja az olvasó, aki már az anyatejjel is a méter- és kilométerrendszert szívta magába, mit majomkodom én itt mérföldekkel. Magyarázkodásul hadd mondjam el, hogy egy tengeri mérföld egyenlő 1852 méterrel és egy szögperccel az Egyenlítőn mérve. Miután az összes térkép fokos koordinátára van osztva, így mérföldben gondolkodni sokkal

egyszerűbb. A sebességmérésnél használt csomó pedig az egy óra alatt megtett mérföldet jelenti.

Annak idején, még indulás előtt, gyönyörűen kidolgoztuk útitervünket, minden lehetőséget számba véve, és csak az Új-Zéland utáni szakasz maradt kérdéses. Most, innen, a Csendes-óceán közepéről visszatekintve, csendesen mosolyogtam ezen. Persze, kell hogy tervei legyenek az embernek, anélkül nem lehet útra kelni, de hogy azokból szinte semmi se valósuljon meg úgy, ahogy elgondoltuk, azt azért nem hittem volna. Még az út elején, a Földközi-tengeren kiestünk a tempóból egy váratlanul hosszú szélcsendes szakasz miatt, aztán már nem is zökkentünk vissza. Sydney után pedig már egészen másképp szemléltük a jövőt. Számtalan körülmény késztetett bennünket eredeti elgondolásaink megváltoztatására. Ezeket részben már ismertettem, részben viszont nincs értelme szót vesztegetni rájuk, mert ezeket az okokat az előzmények átélése nélkül megérteni nem lehet, így történt, hogy Ausztrália után kimaradt Polinézia – pedig nagy várakozással készültünk oda –, és vállalnunk kell majd a nyári egyenlítői átkelés kockázatát, Dél-Amerika után, hazafelé. Abban a térségben és időszakban nagy esélyünk lesz egy hurrikánt elcsípni, viszont nyerhetünk fél esztendőt. Hát ennyit a tervezésről. Február 4-én rádión jött két érdekes hír. Az egyik, hogy alattunk pár fokkal megy el az éppen futó B.O.C. Föld körüli szóló vitorlásverseny élcsapata. A másik már nemcsak érdekesség. Néhány fokkal alattunk és mögöttünk egy jéghegy sodródik lassan kelet felé. Különös ismertetője, hogy csaknem egy kilométer átmérőjű és száz méter magasan áll ki a vízből. Ha hozzágondoljuk a víz alatti kilenctized részét, már nem kis darab. A rádión jelentett jéghegy már nem jelentett gondot, de a jövőben jobban kell figyelnünk, mert a térkép szerint még csak ezután érünk a jéghatár alá. Az akkora jegek, mint amilyen elment alattunk, nem jelentenek különösebb veszélyt, miután számtalan jelből következtetni lehet közelségükre, de a kisebb – háznyi – morzsák, ha 7-8 csomóval nekimegyünk, éppen úgy el tudják süllyeszteni a hajót, mint egy bálna vagy zátony. Éppen emiatt vártuk ki a nyár második felét amikor kisebb az esély, hogy törmelékjéggel találkozunk, bár teljesen kizárni ezt sem lehet. Változatlanul fújt a nyugati szél; ötös és kilences között ingadozva, párás, esős légtömegeket sodort magával. Ebben az időben semmi mást nem lehet csinálni, csak vitorlázni és fázni. Mérni csak ritkán, de azért öt-tíz mérföldes pontossággal mindig tudtuk, hol vagyunk. Kint ismét olyan az élet, mintha zuhanyrózsa alatt álldogálna – vagy inkább dülöngélne – az ember, de ez csak nagyon szerény hasonlat. Február 5.: MA MEGFÜRÖDTEM! Így még az életemben nem fáztam, pedig hajdanában tavasszal többször leúsztam a magam ötven méterét jeges vízben. Hat-nyolc fokos a szél, tízfokos a víz. Még egy óra múlva is zsibbadt volt a bőröm, és vigyáznom kellett, el ne törjek... Az sem tudott megvigasztalni, hogy Gál úr is ott citerázott mellettem. A tengeri zuhany három és fél héttel Auckland után már nagyon ránk fért. Az alsónadrág nemes egyszerűséggel a kidobás sorsára jutott, trikómat pedig csak azzal a megjegyzéssel merném mosónőnek adni, hogy előzőleg törlőrongynak használtam motorszerelésnél – bár ezt valószínűleg nem hinné el. Mondom Józsinak: „Figyeld meg, holnap gyönyörű napsütéses idő lesz!" Nem hitte, pedig úgy lett. Mérgemben megborotválkoztam.

Február 10-én már nem jelent gondot, hogyan öltözzünk. Bármit és bármennyit szedünk is magunkra, fázunk. Ezért aztán nem is érdemes túlzásba vinni, mert csak a mozgás válik nehezebbé! Trikó, pulóver, két réteg műszőrme, két pár zokni, vizhatlan overall, gumicsizma, sapka – ennyi. A kesztyűvel még várok, hidegebb időkre tartogatom, mert az első elázás után nehézkessé válik a használata. Annyi előnye azért van vizesen is, hogy a szél nem fújja a bőrt. Már harmadnapja nyugatias, középerős szelekkel, napi 120 mérföldes átlaggal jöttünk, mikor alkonyat után déliesre fordult, és visítani kezdett a szél. Először csak a tízes fockot kellett a hatosra cserélni, majd a négyes került fel, de azt is csak úgy lehetett használni, ha az ember ott állt a kormánynál. A szél a szakadó esőt a felkapott tajtékkal keverve vízszintesen hordja az ember arcába, éles, szúró fájdalmat okozva a hidegtől még érzékenyebb bőrön. Nem lehet szembenézni a széllel, pedig muszáj figyelni a hátulról jövő hegynyi meglepetéseket. Tíz-tizenöt perc elviselhető bukdácsolás után három-öt olyan kapitális göröngy következik, amelynek kivédéséhez nem elég csak igyekezni, szerencse is kell. Hál' istennek, van! Egy-egy meredek, nyolc-tíz méter magas vízfalra, ötven-, hatvanfokos szögben kell felnézni. Ha nem sikerülne irányban futva venni őket, menthetetlenül megforgatnának bennünket. Lenyűgöző, amint egy ilyen falon rohanni kezd a hajó. Néha pár pillanatig tartjuk e hegyek 40-50 kilométeres sebességét. Körülöttünk fehéren forr, sistereg, őrjöng minden a mosogatórongy-szürke éjszakában. Valahol kellett volna egy síszemüveget vennem, de sajnos, elmaradt, így váltáskor mindkét szemem vérben van. Délelőttre a szél visszacsendesedett nyolcasra, szusszanhattunk egyet. Február 14-én itt még nem tapasztalt élénk zivatartevékenység ért utol vagy jött elénk, ki tudja. Lényeg az, hogy itt van, és óránként kétszer kell átrendezni a teljes vitorlázatot. Vagy sok, vagy kevés, és általában nem úgy áll, ahogy az a megváltozott feltételeknek megfelelne. Kétnapi tornaóra után kissé normálisabbá váltak a körülmények, bár zivatarfellegek ekkor is húztak kelet felé, főleg alkonyat után. A lehűlő levegő következtében egyre több komor, fekete pamacs keletkezik, az egyenletesnek mondható, nyugati ötös erősségű szélben mégis kényelmesebb a menet. Ülök a lesállásban, és gyönyörködöm a holdfelkeltében. Azon ritka éjszakák egyike ez, amikor néhány száguldó flekk kivételével tiszta az ég, és látszanak a csillagok. Balra az Orion, jobbra a Kereszt, a Kentauri-duóval. Éppen telihold van. Először egy nagy, vörös korong emelkedik ki a tengerből, majd egyre kisebb és fényesebb lesz. Bambulok az ezüstös fényben táncoló hullámokba. Egyszer csak hideg borzongás fut végig a hátamon. Előttem három méterrel, a fényesen világító habokban megjelenik egy hatalmas hátúszó, szörcsögő-sistergő hanggal elvágtat a hajóorr irányába, és belevész a feneketlen sötétségbe. Pereg előttem a Cápa című rémfilm néhány jelenete. Tudom, olyan nincs, de azt is tudom, hogy tizenkét méteres fehér óriáscápa van, és éppen ezekben a vizekben. Láttam búvárkodás közben cápákat olyan közelről, amennyire csak oda tudtam menni – háromnégy méterről –, és tudom, hogy ekkora hátúszóhoz mekkora állkapocs tartozik. Ez verte a hat métert, az biztos. Sok cápafajtához oda lehet menni kellő óvatossággal. Aki ismeri a viselkedésüket, felismeri a ragadozó szándékát, képes megfelelő időben és megfelelő módon elriasztani őket, annak nincs oka a félelemre. Nem félek azoktól a fajtáktól, amelyeket már ismerek, és tudom, mire számíthatok. De az óriás fehér cápát maximálisan respektálom. Addig nincs is semmi baj, amíg én a fedélzetről szemlélem, ő meg a vízben csapatja a nyálát. Maradjunk is ennyiben!

A hold egyre feljebb megy, mind több felleg takarja, az idő megközelíti az éjfélt, amikor a démonok megkezdik sétájukat a gyengébb idegeken.

Február 23. Az elmúlt majdnem két hétben szinte napról napra azonos időjárási körülmények között hajóztunk. Magas nyomású légtömegek gyorsan cserélték helyüket az alacsony nyomásúakkal, a barométer szerint történt minden. A nagykönyvhöz képest ugyan némi kiigazítással. Elvileg a magas légnyomáshoz szép idő tartozik. Itt, most az jelentette a szép időt, ha éppen csak vihar volt, nem pedig orkán. Már csak hatszáz mérföldre vagyunk a Horn-foktól, az 53. szélességi fok alatt, ahol a Teremtő a visító ötveneseknek jelölte ki a helyét, hogy ne zavarják a becsületes, civilizált világot. A légköri mozgás annyira aktív, hogy a légnyomás képes tizenkét óra alatt harminc milibart esni vagy emelkedni. Néha ugyan lecsendesedik a szél hatosra, de csak olyan rövid ideig, hogy a hullámzásnak nincs ideje hozzácsendesedni. Ettől van az, hogy „jó" időben is hat-nyolc méteres hegyek rohannak őrült módjára. Szerencsénkre, mindig keleti irányban. Néhány rövid órára ugyan szembefordult a szél, de mire a tengert megfoghatta volna, már ismét a nyugati üvöltött. Egymás között éppen megállapítottuk, hogy itt azért megbízhatóbb a vízmozgás, mint az Indiain, amikor – hogy túlságosan ne éljük bele magunkat – gyors egymásutánban két hullám is belátogatott a kabinba. Majdnem kellemes menetben voltunk, nem számítottunk vendégre. Hátulról érte a hajót, besöpört a kormányállásba, s amikor azt teletöltötte, folytatta útját a félajtó felett, a fröccsvédő ponyva alatt egyenesen a nyakamba. Az ágyamon üldögéltem, civilben. Szerencsére nem volt több száz liternél, így csak az ágyam és a rajtam lévő holmik áztak el. Na, meg a konyha és a másik ágy semleges része. A második hullám pár nappal később, tapintatosan megvárta, amíg mindent megszárítottunk, és éberségünk kissé lankadt. Pontosan úgy tett, mint nagy elődje, azzal a számomra kellemes különbséggel, hogy most Gál úr nyakában keresett menedéket. Már régóta a jéghegyhatáron vitorlázunk, de még eggyel sem találkoztunk. Alkotóelemeiből azonban nincs hiány. Hullámhegy is van elég, jég meg napjában többször esik hozzá az égből. Átlagban félóránként elvágtat felettünk egy zivatar, amiből vagy eső, vagy jég, esetleg mindkettő szakad. Mikor alacsony nyomásban vagyunk, ez így megy napokig. Február 27. A két viharos hetet kellemesebb napok követték. Kicsit kitisztult az égbolt, néha ki-kisütött a nap, és ünnepnek számító négy-ötös hátszélben vígan szaporáztunk keletnek. De ahogy a barométer ment felfelé, úgy csendesedett lassan a szél is, mígnem két nap után teljesen kicsúszott alólunk. Majdnem biztosak voltunk benne, hogy délkeleti jön vissza, annak ellenére, hogy a széltérkép nulla esélyt ad rá. Nem csalódtunk megérzésünkben. Néhány órás csöndes billegés után – amikor bent minden folyamatosan költözködött jobbról balra és viszont – tisztán szemből meg is jött, amire vártunk. Nem keserített el bennünket, mert azt is tudtuk már, hogy öt-tíz órán belül elkezd dél felé fordulni, és ismét megáll majd a nyugati iránynál. Azért viszont szorítottam, hogy ne forduljon tovább északnyugatira, mert attól nagyon vizesek lennénk. Bár mindig így bejönne, amit érzünk, mint most. Szelünk befordult nyugatira, és gyönyörű ajándékként egész napon át élvezhettük. Minden óra ajándék, amit így megyünk. Időnként egy piciri kis lyukacska is akad a rengeteg felhő között a szegény hajós számára,

kimondottan a Nap megmérése céljából. Kijön a pozíció harminchárom mérföldre Noir szigetétől, a Tűzföld tőlünk legközelebbi szigetecskéjétől. Két óra múlva Józsi hív a fedélzetre, és akkora fülig érő mosoly van a képén, hogy alig fér rá. Mutat a távolba – és tényleg! Ott, a horizonton, dölyfösen, paca módjára terpeszkedő, ronda, sötétszürke fellegek alatt szerényen, de jól kivehetően látszik a sziget. A Tűzföld őrzője most kivételesen szemet huny a betolakodók fölött, nem küldi üvöltő harcosát. Mi meg elsettenkedünk alatta. Alkonyaira már hosszan virít a lemenő Nap horizontról odapislantó vörös fényében, mint egy óriás, fejszével szilajul kifaragott cölöpkerítés: a Tűzföld pereme. Gyönyörű látvány, ha másért nem, ezért megérte idejönni. Ránézek a térképre, és elfog a nevetés. Útvonalunkon, a híres fok felé, mind több pici szúrás látható, amint számtalanszor leléptük körzővel: mennyi van még hátra. A Horn-fok környékén már úgy néz ki a papír, mintha egy varrógéppel karambolozott volna. Az óceán megelevenedett körülöttünk. Mind többször láttunk bálnákat. Előfordult, hogy amerre csak néztünk, mindenfelé magas gőzoszlopok árulkodtak róluk. Ha vadászok lennénk, könnyű dolgunk lenne. Nem vagyunk azok, szerencsére. Sőt, boldogan látjuk, hogy a kihalás veszélye már nem fenyegeti őket. Máskor fókát látunk, valószínűleg táplálkozás közben, mert csak a két hátsó lába áll ki a vízből, és a nagy munkában úgy billeg, mint a nyuszifül. Tíz méterre lehetünk tőle, mikor észrevesz, és teljes sebességgel elmenekül. Talán gyilkosbálnának vélt bennünket, ami viszont őt fogyasztja előszeretettel. Körülöttünk madarak keringenek, néha felbukkan egy-egy cápauszony. Éjszaka egy kis viharfecske keres pihenőt a fedélzeten, pont amikor lámpafénynél rendezem a vitorlákat. Borzalmasan esetlenül mozog a síkos műanyag fedélzeten úszólábaival. Leküzdöm a vágyat, hogy megfogjam, de később attól félve, hogy véletlenül rálépek, mégiscsak átköltöztetem a kormányállás sarkába. Földközi-tengeri szomorú tapasztalatunk volt, hogy amelyik madár nálunk keresett menedéket, az előbb-utóbb elpusztult. Ez itt energikus kis jószág, reméljük, nem úgy végzi. Reggel örömmel találtuk hűlt helyét. Másnap, 28-án a napfelkelte még lenyűgözőbb látványban részesített bennünket, mint az előző este. Közelebb voltunk a parthoz, jobban látszottak a bizarr sziklaóriások, a vízig érő gleccserek, havas völgyek. A kelő nap narancsvörös fényénél hatalmas ragadozó félelmetes állkapcsára emlékeztetett.

Ettől kezdve végig látótávolságon belül hajóztunk egészen a Horn-fokig. Ez a pár nap az időjárás teljes fegyvertárát felvonultatta, demonstrálva erőfölényét. Közepes hátszél után szembeszél következett, bár panaszra nem lehetett okunk, mert egy csapáson jó irányt tartottunk, és foltokban sütött a nap is. Estefelé rohanni kezdtek a felhők északnyugatról; mind nagyobbak és mind feketébbek. Az első zivatar elsöpört alattunk, a másodiknak is csak a széle ért el bennünket, de a harmadik már célba talált. Addigra a szél is befordult ugyanarra az irányra, és fokozatosan erősödött. Én voltam éppen a kormánynál, de a körülmények mindkettőnket ébren tartottak. Az egész út legfantasztikusabb menete kezdődött. Rövid időn belül egyenletes hullámzás alakult ki, így nem forgatták a hajót túlságosan, de nem kellett fél óra, és magasságuk elérte a hat-nyolc métert. Hajónk építése nemigen alkalmas arra, hogy nagy rohanásokat produkáljon a hullámokon, de most megfeledkezett magáról. Amíg lehetett, nem csökkentettem a vitorlát, lássuk, mit tudunk. Katarktikus élmény, amint egy-egy negyven-

ötven fokos meredek vízfalon úgy száguldunk – legkevesebb tizenöt csomóval –, hogy a hajó orra jobbra-balra többméteres tajtékot vet... Majdnem egy óráig robogtunk őrültek módjára, mikor győzött a józan ész és a növekvő szél. Csökkentettem a vitorlát. A tizenötös és tízes fock volt kitéve pillangóra, közülük beszedtem a nagyobbikat, így viszont féloldalas lett a vitorlázat, borzalmasan forgatott, ezért úgy döntöttem, leveszem a tízest is, és a két viharfockot támasztom ki ismét pillangóra. Addig jutottam, hogy a kisebbiket, a négyest kitettem, de a hatosra már nem került sor. Vágtattunk így is vagy tíz csomóval újabb fél óráig. Nincs mese, le kellett vennem a négyest is, túl sok. Addigra egy szurokfekete zivatar 120-130 kilométerre növelte a szelet, halovány zöldesszürkén világított mindenfelé a tajtékzó tenger, a kötelek üvöltöttek, és egyre nehezebben tudtam irányban tartani a hajót. Most debütált a Sydneyben csináltatott két négyzetméteres orkán-fock. Elöl középre feszítve az első merevítő és az árboc közé nem fogott szelet, viszont a kifordulni igyekvő hajó orrát mindig visszanyomta menetirányba. Egyszeriben stabillá vált a menet, ami nem jelentette azt, hogy nem kellett folyamatosan kézben tartani a kormányt. Aztán minden átmenet nélkül kitisztult az ég, amerre csak néztem, csillagok milliói tündököltek. Ennyi szentjánosbogarat ott, délen még nem láttam, élveztem is volna, ha nem kellett volna másra koncentrálnom. A hullámok tajtékja vállmagasságban söpört át rajtam, s bár a víz jéghideg volt, kivételesen nem fáztam. Mikor éjfélkor átadtam helyem a váltásnak, már csak kilences volt a szél, csökkent a vihar. Reggel arra ébredtem – ha ébredésnek lehet nevezni, amikor valaki félálomból visszafelé billen –, hogy majdnem teljes szélcsendben billegünk, zörög, csattog, kopog minden. Hál' istennek, nem sokáig. Ismét szemből ötösre élénkült az északkeleti. Az éjszakai vihar hátulról jövő hullámaiban még szembeszélben is jobban esett a vitorlázás. Bizonyára erős áramlás segített bennünket, mert anélkül a viharban száguldás ellenére sem jöhettünk volna nyolcvan mérföldet. Mikor Józsi megy aludni, még nem tudja, hogy az a kis bucka nem messze előttünk, az a bizonyos, sokat emlegetett, rettegett, nagyra becsült sziget, amit Horn-foknak neveznek... Kicsit később, amikor a Nap már elég magasan van a méréshez, sikerül azonosítani helyzetünket. Nem kétséges: itt vagyunk. Március elseje, dél van, mikor átmegyünk a Hornfok észak-déli vonalán, ismét elérve az Atlantióceánt.

14

Nehéz felfogni ésszel, hogy itt vagyunk a Horn-foknál, és immár teljesítettnek mondhatjuk vállalkozásunk legnehezebb részét, amiért annyit dolgoztunk, küzdöttünk. Lassan felocsúdunk, fokozódik az öröm, ünnepelünk. Koccintunk a Horn-fok vizével – bevallom, ugyanolyan sós és rossz ízű, mint máshol –, majd pezsgőt bontunk. Először a hajó kap, aztán a tenger, végül a maradékot mi. Gratulálunk egymásnak, videóval, fotóval megörökítjük a nagy pillanatot, aztán csak ülünk és nézzük az óceánban magányosan álló komor sziklaóriást. Hasonló gondolatok járhatnak mindkettőnk fejében. Otthon vagyok az Édesanyámnál, Apámnál – a temetőben – a testvéreimnél, barátaimnál: így távolról is szeretném megosztani velük örömömet, miközben hálát adok Istennek, hogy idáig segített bennünket, és kérem, hogy ezután se vonja meg fölülünk, porszemektől segítő figyelmét. Legmerészebb álmainkban sem reméltük, hogy ilyen gyönyörű időnk lesz. Közepes szél, enyhén párás levegő, napsütés. Sokan úgy hajóztak el itt, hogy semmit sem láttak, csak a térkép alapján tudták, hogy itt jártak. Hogy ne menjünk üres kézzel haza, feltöltöttünk egy műanyag kannát tengervízzel. Húsvétkor még jól jöhet... Bármennyire is magával ragadó volt minden, összeszedtük magunkat, igazítottunk a vitorlákon, és mentünk tovább. A változatlanul északkeletről fújdogáló közepes szélben már nem tudjuk tartani a jó irányt, de egyelőre nem vesztünk vele sokat, később meg majdcsak történik valami. Az elmúlt négy napon egyik szél sem tartott ki fél napnál tovább. Úgy döntöttünk, átvitorlázunk a Los Estados sziget és a Bone Socesso-fok közötti tengerszoroson. Ez a legrövidebb út fölfelé, de azért észnél kell lennünk, mert a szorosban és környékén rendkívül erős az ár-apály-áramlás. Ellentétes irányú szél és áramlás esetén itt is, mint minden hasonló helyen, rendkívül meredek, rövid törőhullámok keletkeznek. Az okos hajós ilyenkor megvárja, amíg fordul a víz, és csak akkor megy neki. Szerencsénk volt, néhány óra múltán nyugatira fordult a szél, ennek köszönhetően vígan, jó tempóval közelítettünk a szoroshoz, ahol még éppen elcsíptük a feláramlást. Március 2-án, mielőtt ránk sötétedett volna, átcsusszantunk a kritikus húsz mérföldön, elhagytuk a San Diego fokot, és előzetes megállapodásunk értelmében megkerültnek nyilváníthattuk a Fokföldet. Most kivételesen vörösborral adóztunk az eseménynek, bár első nekirugaszkodásra ketten három decit fogyasztottunk összesen. A széltérkép szerint ott, a szoros után következik a legszélesebb környék, ha ez meglepő is. Statisztikák tanúsítják, hogy ebben az évszakban gyakoribb és erősebb a nyugati szél a Meer-szoros és a Falkland-Magellán-szoros bejárata közötti térségben, mint a Horn-foknál. Hogy ez mennyire igaz, arra hamar rájöttünk. Ahogy elhagytuk a San Diego-fokot, mintha kioldották volna a szélzsákot. A nyugati szél egyre erősebb lett, vitorláink egyre kisebbek, és ez csak fokozódott a Falkland-szigetekig. Az éjszaka kellős közepén találkoztunk a Port Stanleyből a Magellán-szorosba, Punta Aunasba tartó Forest nevű angol hajóval. Ahogy észrevettem, hívogatni kezdtem rádión, de

nem válaszoltak. Már éppen indultam a fedélzetre megtenni a szükséges intézkedéseket, nehogy bekopogtassunk hozzájuk, amikor megszólalt a rádió. Hallották a hívásomat – mondták –, de addig nem válaszoltak, amíg a radarjuk nem jelezte a pozíciónkat. Kölcsönösen megadtuk haladási irányunkat, sebességünket, hogy könnyebben manőverezzünk a sötét, viharos éjszakában. Kértem, hogy ők változtassanak irányt, menjenek el mögöttünk, mert nekünk ebben a szélben sokkal nehezebben megy. Szinte abban a pillanatban látszott a pozíciófényeiken, hogy eleget tettek a kérésnek, és biztonságos távolságban kereszteztük egymás vonalát. Röviden elbeszélgettünk, jó utat kívántunk egymásnak, és a hajót hamarosan elnyelte a sötétség. Jól haladtunk, még ha kényelmetlen, vizes körülmények között is. Reméltük, hogy a papírformának megfelelően, lassan lecsendesedik majd a szél, csökkennek a hullámok. Ugyanaznap délelőtt egy másik találkozás is érdekessé tette az egyhangú órákat. Falklandról öreg kétmotoros, propelleres hadi repülőgép szállt el felettünk, de olyan alacsonyan, hogy azt hittem, leviszi az árboclámpát. Tett egy tiszteletkört, megbillentette a szárnyait, és eltűnt, amerről jött. Valószínűleg tudtak rólunk, mert korábban, amikor még úgy volt, hogy esetleg kikötünk Port Stanleyben, egy ottani rádióamatőrrel többször beszélgettünk, és megadtunk minden szükséges tudnivalót magunkról. Közben úgy döntöttünk, hogy mégsem állunk meg, mert néhány nap kevés lett volna pihenésre, ahhoz viszont elegendő, hogy kiessünk a tempóból. Azért ez a rövid üdvözlés jólesett.

Ahelyett hogy moderálódott volna a szél, maradt az ereje, csak északnyugatira fordult. Feszesre húzott vitorlákkal szorítottuk, de legalább jó irányban haladtunk. Eleinte bosszankodtam, amíg bele nem gondoltam, hogy még mindig a negyvenhetedik szélességen vagyunk, és örülhetünk, hogy nem rosszabb az idő. Egy napig volt csak ilyen kedvező a szél, majd továbbfordult északira, eltérítve a hajót a jó iránytól. Ugyanebben a szélben teljes napon és éjszakán át olyan sűrű ködben mentünk, hogy a hajó orra sem látszott. Ötödikén reggelre a köd felszállt, viszont kilences szél jött a helyébe, sajnos szintén szemből. Változatlanul negatívban mentünk, de még jó, hogy ennyire is képesek voltunk tartani a magasságot. Pont azon a határon volt a szél, amikor még szembe lehetett menni vele. Március 6-án délutánig keményen ástunk, és amikor teljesen kitisztult az ég, a szél visszafordult nyugatira, és tovább erősödött. A légnyomás 983 milibár, és amíg feljebb nem megy, nem is várhatunk különb időt. 7-én reggel, annak ellenére, hogy a barométer elindult felfelé, az éjszaka első felében tetőzni látszott a vihar. Sötét felhőcafatok rohantak az égen expressz tempóban, egyre nagyobbak lettek, és egyre erősebb nyomásokkal segítettek az amúgy is kilenc-tízes alapszélnek. Horizonttól horizontig fél óra a pontos menetidő. Úgy látszik, most ismerkedünk istenigazából az Atlantival, első találkozásunknál nem mutatott ilyesmit. A hullámok rövidebbek, meredekebbek és sűrűbben törnek, a vízmélység pedig itt is négy kilométer. Minden harmadik hullám után térdig állok a vízben és gyönyörködöm a lábaimnál erősen világító mindenféle herkentyűk világoszöld fényében. Milyen furcsa, a parthoz viszonylagos közelségben az ember sokkal inkább biztonságban érzi magát, pedig ha leesnék a hajóról, pontosan annyi esélyem lenne a túlélésre, mint az óceán közepén. Talán emiatt van, hogy az eltűntek többségét a partokhoz közel éri a tragédia. Rob Jamest,

a korábbi évek egyik legkiemelkedőbb vitorlázóját a brit partoknál nyelte el a tenger, pedig legénységgel hajózott. Még Sydneyben voltunk, amikor jött a szörnyű hír. Az éppen úton lévő Föld körüli szólóverseny egyik nyerőesélyes hajóját gazdátlanul találták meg Ausztrália partjainál, a Bass-szoros környékén. Sorolhatnánk még a hasonló eseteket, pedig csupa kipróbált, nagy tudású tengerjáróról van szó. Nekem is jobban kellene figyelnem erre, mert szinte sosem kötöm be magam, és ez tipikusan olyan dolog, amiben csak egyszer hibázhat az ember. A cimborának könnyű, nős ember, megszokta a pórázt!

Teljesen kisebesedett belül a szám. Vitaminhiány. Ez biztos, mert törik a körmöm, berepedezett a körömágyam, hámlik a bőröm, de nem szedek vitamint. Hoztunk otthonról egy halom C- és kombinált vitamint, de vagy lejárt a szavatosságuk – nem tudom, volt-e –, vagy nem bírták a klímát, mindenesetre elszíneződtek, rossz ízük lett, és egymás után kétszer is rossz lett a közérzetem tőlük. Azóta nem eszem. Már egy hónapja. A hajón fellelhető összes primőr csak néhány gerezd vörös- és fokhagyma. Minden más elfogyott, most ezeket pusztítjuk szorgalmasan. Nagyon ízletesek, sülve, főve és nyersen, csak olyan lesz tőlük, vagyis inkább tőlünk a kabin, mint a rókalyuk. Még szerencse, hogy errefelé más szelek is járnak, van szellőzés. Az orkán éjféltájban csökkenni látszott, éppen amikor aludni mentem. Aludni?! Hiába szokja az ember a billegést, ebben az őrült táncban nem lehet aludni. Forgunk, billegünk ötven fokokat, óriási ütések érik a hajó oldalát, és néha métereket repülünk mindenestől egy-egy nagyobb hullám tetejével együtt. Emelkedik a hajó, mintha gyorslift vinné, majd hirtelen elfogy alóla a víz, és zuhanunk. Dörrenés, remegés, erőlködik minden. Néha súlytalanul kapaszkodom az ágyban, felálomban kitámasztom magam, hogy ne fejeljem le a fölöttem lévő könyvespolcot. Alattam konzervjeink keresik a helyüket, képtelen vagyok rendet teremteni a házuk táján, hát próbálom nem hallani az állandó zörgést. Mire elszunnyadnék, a polcról a fejemre esik az angol szótár, még szerencse, hogy nem veri ki a szemem. A mosogatóban folyamatosan csúszkál jobbra-balra a teáskanna, vidám reszelő, kopogó bádoghangjával festve alá a kint üvöltő szél és csattogó hullámok vezérszólamát. Alvás és ébrenlét közt lebegve telik el pár óra, és ismét rajtam a sor. Amikor felöltözve kimegyek, süt a nap, a barométer 999 milibárt mutat, és a maradék kilences szélben könnyebben tartjuk az északi irányi. Csak átmenetinek bizonyult a gyengülés, mert délben ismét erősödni kezdenek a nyomások, délutánra már csak ritkán esik tízes alá. Éjszakára felmennek a pöffök tizenkettesig, míg az alap tízes körül van. Ennek megfelelően a hullámok is egyre nőnek, és mind veszélyesebbek, így megy reggelig, amikor félálomból a már jól ismert módon ébresztenek... Éppen István bátyámmal mentünk valahol egy karneválban, és mindketten trombitát fújtunk... Kirepülök az ágyból a ponyva felett, neki az asztalrúdnak, megpördülök rajta, majd fejjel be a másik ágyba. Utánam minden az ágyamból és a polcaimról. A cső ugyanúgy kigörbül, mint annak idején az Indiai-óceánon, de most nem tudom, melyik részemmel tettem ezt vele, mert semmim sem fáj különösebben. Józsi mindezt végignézte az orr felől, éppen vízhatlan ruháját vetette le, és persze nem érti, miért röhögök. Még bennem van a karneváli hangulat, és röptömben a levegőben eszembe villan, hogy ez nagyon ismerős, itt már jártam egyszer.

– Bejöttem, mert már egy órája nincsenek veszélyes hullámok – mondja Józsi. Nem borultunk fel a szó klasszikus értelmében, csak bemártottuk az árbocot. Mindez megismétlődik pár perccel később, repülés nélkül. Gyorsan magamra rántom a holmijaimat: viharruha, csizma, kesztyű, és kimegyek, mert mégis vannak veszélyes hullámok. Ilyen ez: néha vannak, néha meg nincsenek. Az első dőlésnél elvitte a víz a mentőpatkót a korlátról, és letörte a szélkormány kakasát. A kabinba csak kevés víz folyt be a réseken, már napok óta zárt ajtókkal, ablakokkal hajózunk. Egész délelőtt kézben kell tartani a kormányt. Az átlag hullámok tizenkét-tizenöt méter magasak, félóránként eldübörög három-öt ennél is nagyobb. Mellettünk ötven méterrel pont fázisban látom az egyik ilyen óriást. A felső öt-hat méter teljesen függőleges fal, majd a teteje megbukik, és dörögve, füstölve zuhan alá. Csak ritkán, a hullám egy rövid szakaszán jön létre ez a fázis, és öt-tíz másodperc alatt lejátszódik, de ha elcsípi a hajót, nincs mese, menthetetlenül felborítja, akár hosszában is. Szerencsénk van, előttünk, mögöttünk, oldalt többször látom megismétlődni a jelenetet, de a hajót egész délelőtt elkerüli. Délben már alig várom, hogy elnyúljak kicsit az ágyamon, és csak halljam, de ne lássam a mindenütt fehéren tajtékos, üvöltő tengert. Még rendesen le sem vetkőzöm, amikor beszól Józsi: – Leszakadt a kormány!... Ilyenkor kormányképtelennek lenni nem vicc, Józsi azonnal előrántja a tartalék rudat, ami a kormánytengely csonkjára rögzítve legalább addig megteszi, amíg nem csendesedik az idő, vagy révbe nem érünk. Tenné fel a rudat, ha jó volna a rögzítő csavarja, de nem jó. Elforog, nem ér az egész semmit. Nem tehet senkinek szemrehányást, ő esztergálta saját kezűleg. Nincs más hátra, neki kell állni vagy kicserélni, vagy megtoldani a kerekes kormányrendszer acélkötelét. Fokváros előtt is épphogy kibírta, most nincs annyi szerencsénk. Kidobjuk az úszóhorgonyt, talán csillapít valamit a táncon, és nekikezdünk a munkának. Hátul, az ív sarkánál szakadt el a kötél, ahová a koporsóágy felől, hanyatt fekve, fejjel a motortérbe belógva lehet csak dolgozni, bár annyira ki van használva a tér, hogy nincs hely mozogni. Hol az antenna kábele van útban, hol az üzemanyagtartály, a kormányállás kifolyócsöveiről nem is beszélve. Hogy a pótlásra kiszemelt kötéldarab se hosszú, se rövid ne legyen és a toldás a két csiga között elférve megfelelő mozgást biztosítson, pontosan kell mérni, miközben ugrál, táncol a hajó, nyomja az oldalamat a nyílás széle, és összegörbülve a szűk helyen nem kapok levegőt. Többórás közelharcot vívok, végül működik minden, reméljük, kibírja a kikötőig. Mire elrakodok, tisztába teszem magam, már nincs idő lefeküdni, ismét este van, mennem kell a kormányhoz. A helyzet nem rosszabb, mint délelőtt volt, de nem is jobb. Hatalmas fekete felhők száguldanak az ezüstös holdfényben, már amikor nem takarják a Holdat. Minden hullámot jól látni saját tajtékjuk zölden világító fényénél. Jönnek, megtörnek, lefekszenek, és futnak tovább, hogy újra felnőjenek és leomoljanak. A természet energiapazarló, tobzódó, lenyűgöző játéka ez. Mi csak amolyan outsiderként veszünk részt az elemek küzdelmében, igyekszünk minél kevésbé útban lenni.

Körülbelül két órája viszem le és fel a hajót a hullámokon, igyekezve mindig egyenesen, irányban futni velük, amikor éppen mögöttünk kezd ágaskodni az egyik. Nő, nő, egyre csak nő, és egyre meredekebb lesz... Pillanatok alatt lejátszódott minden, még arra sem hagyott időt, hogy különösebben felgyorsuljunk rajta. Nézem, ahogy a hegy lába megemeli a hajó farát, szinte kényelmesen benyúl alánk, majd orra buktat. Még elfordulunk kicsit, de a hajó már a hullámokban fekszik. Jobb lábamat a kormányállás oldalán térdig lepi a víz. Előttünk óriási űr támad, a mélybe vízszintesen mered az árboc, amikor a leomló hullám felső pár méterének több tonnás víztömege nyolcvan kilométer körüli sebességgel megüti a hajó fenekét. Ettől a pillanattól már csak játékszer voltam, mint ahogy a hajó is. Mintha katapultáltam volna, úgy röpültem vízszintesen előre, amíg a biztosító kötél engedett. Hatalmas rántás után belevágódtam a vízbe, le, a víz alá, ahol hirtelen csönd és nyugalom lett pár másodpercre. Vártam, rám zuhan-e a hajó, de nem jött. Helyette ismét egy hatalmas rántás szakított ki a vízből, szálltam felfelé. A felálló hajó árbocában elakadt a kötelem. Szerencsére időben kiszabadult, még mielőtt teljesen felálltunk volna, így nem a fedélzetre zuhantam, hanem mellé, vissza a vízbe. Le sem értem rendesen, újabb rántás, de már vízszintes irányban. Ahogy a következő hullám odébb taszította az oldalt fordult hajót, vitt engem is magával a kötél végén orron-szájon negyven kilométeres sebességgel. Hosszú, lomha hullámok követték az előző kettőt, ahogy kibukkantam a vízből, ott találtam magam három méterre a sodródó hajó farától. Odahúztam magam a kötélen, és próbáltam felmászni, de elsőre nem sikerült. Fáradt voltam, és az elázott ruha plusz ötven kilóval nehezedett rám. Összeszedtem magam, amennyire csak tudtam, és ha nehezen is, de felkapaszkodtam. Álltam a kormánynál, csurgott rólam és ruhámból a víz, és nem volt erőm leülni, mikor Józsi elhúzta az ajtót. – Megvagy? – Meg! Nem verted össze magad? – Nem. A többi nem számított...

Szemügyre vettük a járgányt kívül-belül. Megint letört a szélkormány kakasa – egész úton egyszer sem tört le, ma meg már másodszor –, leszakadt a középre feszített négyes fock, magával tépve a felhúzót és az árboc első merevítőjét. Ha nem lett volna két első merevítő – amint ahogy a hajókon általában egy van –, akkor most oda lett volna az árboc is. Minden, ami a kormányállásban volt, elúszott, bár itt nem sok holmit tartottunk. Kidobtuk ismét a viharhorgonyt, hogy stabilizáljon valamelyest, és megpróbáltuk rádión hívni azt a hajót, amelyiknek a fényeit már a borulás előtt is láttam. Több hívás után jelentkeztek, de néhány érthetetlenre zúzott angol szó után elnémultak. A rádiós akcentusából következtetve szovjet hajó volt. Még többször szólongattuk őket, de válasz nélkül megfordultak, és délkeletnek eltűntek. Akkor bosszankodtunk, mert pozíciót szerettünk volna kérni tőlük – már három napja nem tudtunk mérni –, viszont utólag átgondolva a történteket, ezeknek a hajósoknak nemigen lehetett más választásuk. Az egykét ezer tonna körüli kis halászhajók ekkora hullámok között még nagyobb pácban vannak, mit mi, szatelit navigátoruk legtöbbször még nekik sincs, így ők sem tudják pontosan, hol vannak.

A kajütben a már megszokott kép fogadott. Minden a földön hevert – vizesen. A bezárt ajtó résein nem ömlött be annyi víz, mint az első borulásnál, de annyi igen, hogy mindenre jusson, aminek csak árthat. Csorog a tengervíz a rádióból, és a polcokból. Vizes az ágyam takarostól, hálózsákostól, és általában minden elázott a jobb oldalon. Nagyjából elrakodunk, hogy legalább járni lehessen, majd folytatjuk a rendcsinálást kint, a fedélzeten. A leszakadt fock a korláton át lóg a vízbe, a felhúzója és a szakadt merevítőkötél csattog a himbálózás következtében. Ezeket elrendezzük, lekötözzük, az úszóhorgonyt átkötjük oldalra az árbochoz, hogy a kötele ne tekeredhessen a szélkormány vezérlapjára. Mire mindezzel megvagyunk, szinte rosszul vagyok a fáradtságtól. Nagy nehezen levetem magamról a vizes holmikat, és szárazat húzok fel. Józsi ágya most az egyetlen használható fekhely, azon próbálunk meg ketten elférni, és pihenni kicsit. Reggel majd folytatjuk a rendrakást, mára elég mindenből. Aludni kellene, de nem tudunk, csak szédülten fülelünk, mit csinálnak vajon a hullámok odakünn. Reggel, amikor nekilátunk a rendcsinálásnak, rakodásnak, halovány szélcsökkenés tapasztalható, rövidebbek és ritkábbak a nyomások. Estére végzünk, minden a helyére kerül. Ha eltörölhető, szárazon. Gyorsabban, rutinosabban megy már a munka, mint annak idején, bár könnyebb is a dolgunk: kevesebb az elázott rekesz, és kevesebb bennük a holmi. Kiszárítottuk a rádiót, de nem működik. Késő este eszünk valamit, iszunk egy forró teát, és a nyolc-kilencesre csitult szél kevésbé veszélyes hullámai között nyugodtabb, pihentetőbb álomra hajtjuk fejünket. Két hét óta most alszom először rendesen, még ha kétóránként automatikusan fel is ébredek, hogy kinézzek. Másnap, 10-én, kedd reggel már csak a fedélzeten akad tennivaló. Az árboc még mindig nyolc-tíz métereket billen jobbra-balra, előre-hátra, amikor felmegyek, hogy lehozzam az elszakadt felhúzót. Minden rátekeredett mindenre. A szakadt merevítősodrony versenyt csomózódott a felhúzóval, de végül sikerül mindegyiket különválasztani egymástól és a többi kötéltől. A tartalék kevlár felhúzó kötelünket rögzítettem az árboc tetején, hogy pótolja valamelyest a szakadt merevítőt. Ki tudja, mi lesz itt még a partig. Délben, amikor ismét elindulunk, már csak ötös szél fúj, és a hullámok is hosszú dombokká szelídültek. Egy napig haladtunk, majd ismét megálltunk. Teljesen elfogyott a szél, kitisztult az ég, gyönyörű idő kerekedett. Nem bánjuk. Kenyeret sütöttünk, fürödtünk – egy hónap óta először – és rádión sokáig beszélgettünk az otthoniakkal, valamint az útközben megismert dél-amerikai rádiósokkal. De még a délelőtt folyamán feltámadt bennünk a mehetnék, berántottuk a motort, remélve, hogy előbb-utóbb majd csak találunk valahol szelet. Elült a hullámzás, nemcsak a szélcsendnek köszönhetően, hanem annak is, mert kiértünk a sekély vízre.

Sokan kérdezték már utunk során, hogy nem félünk-e néha? – Nem – válaszoltam én ilyenkor a magam nevében. – Akkor ti bátor gyerekek vagytok – mondták. Erre mindig egy alapviccel válaszolok: „A cigány a vásárban végre elpasszolja, vén keshedt gebéjét, de az egyenesen nekimegy a falnak. – Te cigány, vak ez a ló! – mondja rosszat sejtve a vevő. – Eeeez? Nem vak ez, instállom, hanem bátor!"

Viccen kívül: sokat töprengtem azon, mi a bátorság, és egyértelmű, szabatos választ találtam rá. A gyávaság hiánya! A kukacosabbja szerint mégiscsak meg kell különböztetnünk bátorságot és vakmerőséget. De hol a határ? Akinél ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, annak az idő adja meg a választ. Ha elér egy tisztességes átlagéletkort, akkor bátor volt, ha nem, csak vakmerő. Persze, itt bejön a szerencse, mint komoly faktor, de az meg kell a gyávának is, különben elbotlik, és beüti a fejét. Gyermekkorunkban, ahogy testvéreim, úgy magam is, római katolikusnak nevelődtünk. Mikor már annyi eszünk lett, hogy azt hittük, valamit mi is tudunk, adódtak a témával kapcsolatos kérdéseink, és egyre jobban eltávolodtunk az anyaszentegyháztól. Könnyen válhatott volna belőlem is ateista, ha egyszer egyik bátyámmal nem vesszük két tűz közé anyánkat, aki végül is sírva, utolsó érvként ezt mondta: „Fiaim, valamiben hinni kell az embernek, hogy mindazokat a szörnyűségeket, megpróbáltatásokat kibírja, amik voltak, és ember tudjon maradni." Ez indított el Isten, az erőt adó támasz keresésére. Nem tudom, milyen izmusnak hívják azt, ami az évek során kialakult bennem, de gondolom, aki ért ehhez, az behelyezi majd valamilyen skatulyába. Az emberiség történetét végigkíséri az okok keresése. Létünk, s ha már vagyunk, akkor a minél tisztességesebb körülmények között élés lehetőségének a keresése, ami természetes módon egymás mellé állította a hasonló nézetűeket. A baj mindig ott kezdődött, amikor a társadalom eszesebbjei – később kedvezményezettjei – elmagyarázták a többieknek, hogy miért kell nekik kiváltságosaknak lenniük. A hit természetszerűleg mindig öncélú és ha valaki arról akarja meggyőzni a többit, hogy szenvedniük, nélkülözniük és sok esetben meghalniuk kell, ott már valami sánta. Az Ó- és Újszövetségi Biblia, bármilyen szép kultúra is, nekem egy kicsit gyenge, mint vallási alap. A tízparancsolatból vallom és magaménak érzem az utolsó hatot; tisztelem és szeretem Jézust, mint a szeretet szimbólumát; de nem hiszek a természetfeletti Istenben, a Teremtő Úrban. Nem vagyok idealista, sem materialista, de az igazsághoz közel érzem az evolúció elméletét. Néha, nehéz pillanataimban hiszek a sorsszerűségben. Legalábbis bátorítom magam vele. Nekem Isten ott van mindenhol és mindenben. A bennünket is alkotó atomokban, ezek szerveződésében, a molekulákban, sejtekben, a hangyában, a fűszálban, a Mount Everest csúcsában, az óceán végtelenségében, a szélben, esőben, hóban, fagyban, a napsütésben, a sötétségben, térben és időben, a néha közeli, néha oly távoli csillagokban, a világmindenségben, az észt és érzékeinket gyönyörködtető művészetekben, a csecsemők gügyögésében, a felnőtt munkájában, a botra görnyedő öreg ember néma fájdalmában és a megfogant anya méhében. Ez az istenszemlélet hozott közelebb a világhoz, önmagamhoz. Ad hitet, erőt és derűt, mert érzem, nem vagyok egyedül.

Argentína partjai mentén óriási pad húzódik ezer kilométereken át: a parttól kétszáz mérföldre még mindig csak nyolcvan-száz méter mély a víz, újabb ötven mérföld után már négyezer. Ez meghatározza a hullámzást is. Alkonyat előtt elértünk egy gyenge, másfeles, keleti irányú brízt, amelyben teljes taklival három-négy csomó között tudtunk vitorlázni.

Minden elpihent, a természet megbékélt az emberrel, az elemek egymással. Az éjszaka ugyanolyan, mint amilyen a nappal: sehol egy felhő, csak a csillagok és a telihold. Olvasni lehetne a fényénél. Ilyenkor mindig számot vetek magammal, a múlt eseményeivel, próbálok mindent kielemezni, elraktározni. Most inkább csak töprengek. Azon, hogy ha a boruláskor nem vagyok bekötve, vagy a rántástól leszakadok a biztosító kötélről, már nem lennék itt, pedig most a tenger nyugalmas, békés, szinte lágyan ölelő. Mindig csak a következő hullámot kell túlélni, csak a következőt, és majd megint minden csendes lesz. Az ember nem akarja elhinni, hogy előfordulhat az is, ő már nincs. Sem a viharnak, sem a csöndnek.

15

Március 13. Egyre több hajóval találkozunk, de már nem szólongatjuk őket, csak ha szükséges. Napról napra érezni a különbséget, ahogy egyre feljebb érünk. A víz teljesen sárgászölddé válik, és tizenkilenc fokos, nincs már a fürdéssel probléma. Az északnyugatira fordult négyes szélben egyelőre még jó irányt tudunk húzni, de később, amikor be kell majd hajóznunk a La Plata tölcsérébe, már nem lesz az igazi. Reméltük, addigra csak fordul valamerre, volt még másfél napja. A helyi rádióműsorok kifogástalanul jöttek, még ha programjuk kicsit idegen volt is a számunkra. Vagy négyen-öten beszéltek egyszerre, vagy a saját slágereiket nyomták, amelyek erősen különböztek a toplista éppen futó muzsikájától. Esetleg pár szakállas világsláger. Mindezzel együtt jólesett hallani az újabb kontinens hangjait.

A rádió az az elektromos árammal működő doboz, amelyen ha az ember elforgatja az óramutató járásával megegyező irányba a ki-be gombot, akkor valamiféle zajhatás éri. Ezek a zajok lehetnek kellemesek, bosszantóak, okosak, okoskodók, ostobák, okítok, okulok, igazak, részben igazak, hazugok, komolyak és néha közömbösek is. Ez utóbbi nem a legrosszabb eset. És itt van még az a lényeges kérdés, hogy ezek a komponensek milyen arányban érkeznek a fülhöz, és mit váltanak a fülelőből ki. Így járva a világot, az országok, kontinensek névjegyei minden esetben azok a rádióadások, amelyeket már jóval megérkezésünk előtt venni tudunk. Egy idő után – ha értjük a a nyelvet, ha nem –, érezzük, miről van szó, ha egyáltalán szó van valamiről is. Néha nincs. Az egyetlen cél a szórakoztatás, bár ez minden esetben együtt jár valamilyen reklámmal. Ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint eldöntheti, hogy a fent említett alkotóelemekből milyen arányban van vétel, és ennek megfelelően alakíthatja ki elképzeléseit az előtte álló világról. A kör lassan bezárul, eldönthetjük, milyen irányban tekerjük el a gombot. Könyörgöm, teljesen csöndben nem lehet élni!

Ahogy reméltük, befordult a szél, nem is kellett sokat várni, csak éppen nem arra fordult, amerre jó lett volna. Eddig leginkább egy csapáson jól mentünk, most viszont cirkálnunk kellett, a mind erősebb északi szélben. Húztunk a part felé jobb csapáson, és a déli pozíciószámolás helyességét igazolandó, estefelé előbukkantak a házak. Már azt hittük, hibáztunk valahol a számításban, mert tíz mérföldre a parttól még semmi sem látszott. Eddig még mindig hegyesek voltak a partok, ahol jártunk, messze integettek, de itt teljesen lapos. Látszottak a háztetők, majd az ablakok, a kutyaház, láncon a Bundi, de föld még sehol. Mire azt is megláthattuk volna, besötétedett, kigyulladtak a lámpák. Forgott a szél. Éppen pozitívan mentem, és drukkoltam, hogy mire fordulnom kell, forduljon a szél is. Nem fordult, nekünk viszont muszáj volt. Negatívan majdnem arrafelé mentünk vissza, amerről jöttünk. Mire ismét fordulni kellett, fordult a szél is. Ez a vitorlázók legnagyobb ellensége: negatívról negatívra. Majdnem egy vonalban mentünk oda-vissza. Éjfélkor, a váltásnál elég romos vagyok idegileg, méltánytalannak érzem két hónap minden keserve után ezt a kekeckedést. Március 14-én egész nap pozitív a

bal csapás, hajózunk északkelet, Punta del Este irányában. Teljes a bizonytalanság: ami szelünk volt, az nem volt jó. Ha keletre fordul – rendben, de ha nyugatra, az még ennél is rosszabb. Este volt, amikor végre eldöntötte, mitévő is legyen, és elfordult nyugati irányba. Az első elkeseredett reakciót öröm követte, mert nem állt meg a szokásosnál, hanem tovább forgott egész délnyugatiig, s ez már félszél volt, álmodni sem mertünk volna jobbat. Már letettünk a vasárnapi Buenos Aires-i megérkezésről, sőt még a hétfői befutás is bizonytalannak látszott. Most viszont megtáltosodtunk, száguldottunk egész éjszaka, és másnap délelőtt. A sós- és az édesvíz találkozásánál tizennégy hajóból álló flotta halászgatott, de átszáguldottunk közöttük, nincs Isten, hogy kikerüljük őket. A víz hirtelen karamellbarnává változott, de feltűnően kevés volt benne a szemét. Színét attól az iszaptól kapta, amelyet a folyó sodor magával a belső vidékekről. Déltől délig százötven mérföldet tettünk meg a sima vízen. A dagály áramlásnak is köszönhettük. Meg is köszöntük. A Buenos Aires-i öböl – durva számolás szerint is – harmincötször nagyobb a Balatonnál, de alig mélyebb. Megszámlálhatatlan hajóroncsot jelez a térkép. Van, ahol ezeket kibójázták, van, ahol nem. A kotort hajózási csatornákat azonban kifogástalanul jelzik, elejétől a végéig, könnyű eligazodni rajtuk. Vasárnap délben már látszott Buenos Aires betonerdeje. Szinte hihetetlen az az adomány, amivel az utolsó nap jöttünk. Délutánra ugyan legyengült a szél, de innét már evezve, úszva, repülve, gyalog, bárhogy, de odaérünk estig...

Könnyűszerrel rátaláltunk a San Fernando kikötője felé vezető északi csatornára. A legfontosabb információkat Ervintől, a magyar származású Buenos Aires-i rádióamatőrtől kaptuk, hol egyenesből, hol a fehérvári rádiósok közvetítésével. Tőle tudtuk, hogy a San Fernando-i Yacht Club Argentinóba kell mennünk, ott már várnak ránk. URH-rádión hívogattuk a kikötői hatóságokat, mindhiába. Jelentkeztek ugyan, de senki sem beszélt angolul. Végül általános felhívásunkra jelentkezett egy mögöttünk haladó kis vitorláshajó, és kormányosának tolmácsolásával sikerült elérni a hatóságoknál, hogy Ervinnel rádiótelefon-kapcsolatba kerüljünk, így próbáltuk meg értesíteni azokat a magyarokat, akik már vártak bennünket, igaz, nem mára. A kereskedelmi kikötő után, ahol egészen a part közelébe vitt a csatorna, északnak fordultunk, és a part vonalát követve hajóztunk felfelé. Hihetetlenül zöld környezetben, ősi faóriások között megbúvó kis vitorlás- és windsurfing-clubok váltogatták egymást kastélyszerű lakóépületekkel és csónakházakkal, vagy húsz kilométeren át. Vasárnap délután lévén, elképzelhetetlen vízi élet volt a delta közelében. Szinte egy csapásra benépesült körülöttünk a víz. Motorosok, vitorlások, vízibuszok festői káoszban nyüzsögtek a folyón. Egy motoros vezetőjétől érdeklődünk, merre van a keresett klub. Visszakérdez: Honnét jöttünk? Mondjuk neki, Új-Zélandról. Először nem érti, majd amikor megismételjük, azt hiszi, a bolondját járatjuk vele. Már éppen adná a gázt, menne el, amikor mégiscsak gyanús kezd lenni neki a hajó. Jobban megnéz bennünket, és egyre nagyobb a tisztelet a szemében. Kicsit elbeszélgetünk, majd egészen a klub bejáratáig vezet bennünket. Végül, délután ötkor beszlalomozunk a hajók nyüzsgésén át a Yacht Club védett, meglepően nyugodt, csöndes öblébe, és odakanyarodunk a vendégmólóhoz. Kedves, egyenruhás ember, a

kikötőmester megmutatja, hová kössünk ki, aztán békén hagy bennünket a gondolatainkkal, meghatódottságunkkal. Ahogy kiszállok, hanyatt fekszem a kövön, és próbálom elhinni, hogy itt vagyunk, és amit idáig átéltünk, már visszavonhatatlanul a miénk. Hatvanhárom nap, tizenháromezer kilométer Auckland óta... Fél óra múltán sikerül erőt venni magamon, telefonálunk dr. Kapus Ervin bácsinak, a rádiósnak, hogy megérkeztünk, itt vagyunk a klubban. Mire egy órával később megérkezik, már civilben vagyunk. Március 15., a forradalom és szabadságharc ünnepének tiszteletére felkokárdázzuk magunkat, még ha az itt élő emberek nem tudják is mire vélni nemzeti díszeinket. Nekünk így jó, ez a lényeg. Ervin bácsi nem egyedül jött elénk, hanem Ferenc Imrével, a Ganz-MÁVAG képviselőjével és feleségével. Éppen jókor érkeztek, hogy segítsenek szót érteni az irodában, ahol szintén nem beszélt senki sem angolul, csak spanyolul. Könnyű dolgunk volt, mert Erbin bá', aki hosszú évtizedekig volt tagja ennek a klubnak, már előre elintézett mindent. Most csak bejelentkeztünk, és indultunk keresni valami hangulatos etetőt, ahol sokáig elbeszélgettünk, egy kapitális méretű steak mellett. Csak napokkal később tudtuk meg, hogy sok más magyar is kijött elénk, csak nem engedték be őket a zárt klubba. A többség pedig hétfőre várt bennünket, ahogy ezt az utolsó rádiókapcsolat alkalmával mondtuk. Egyébként is ütközött jövetelünk a magyar klubokban a március 15. tiszteletére rendezett ünnepségekkel. Tulajdonképpen nem is ártott, hogy meghitt magányban élvezhettük a partra szállás első óráit. Másnap elkezdődött a vízumharc a hatóságokkal, de szerencsére, ezt nem nekünk kellett megvívni. Bányai Miklós, a kereskedelmi kirendeltség tanácsosa és Ferenc Imre egész napon át hivatalból hivatalba száguldott velünk, pedig a segítő szándék a másik fél részéről sem hiányzott. Egyszerűen senki sem tudta, mi tévők legyenek velünk, hasonló esetre még nem volt példa. Nem elég, hogy szocialista országból jöttünk, vízumunk sincs, ráadásul még privát klubban is kötöttünk ki a tranzit kikötő helyett. Szerencsére, minden bürokratikus gépezetben, csak az első papírig nehéz eljutni, utána már mindenki hozzá meri tenni a magáét. Itt is végül egy doboz rágógumi árának megfelelő illeték ellenében kaptunk egy papírt, ami örök életünkre jogosít az itt-tartózkodásra. A kilépés dátumát elfelejtették ráírni. Harmadnap már vendégek voltunk a Hungária nevű magyar klubban. Összeismerkedtünk a tagság egy részével és a konyhafőnök – Tüdő –, igazi magyaros főztjével. Vacsora közben kaptuk az ajánlatot Zomboriéktól, kedves idős házaspár, hogy amíg rendbe nem szedjük a bárkát, addig lakjunk náluk. Másnap átköltöztünk Martinezbéli kertes házukba, ahol a kerti úszómedencében az összes sós holmit kimoshattuk. Remélem, nem bánták meg ajánlatukat azután sem, hogy odahordtunk mindent a hajóból. A medencében áztak a vitorlák, az ágyszivacsok, a hálózsákok, takarók, a mosógép felváltva zúgott a centrifugával reggeltől estig. A békés, csöndes, kertes ház úgy nézett ki érkezésünk után, mint a Patyolat. Magam csak addig éltem a család vendégszeretetével, amíg az ágyszivacsom és a takaróm kiszáradt három napig –, majd visszaköltöztem a hajóra.

Kikötőhelyünk, a Yacht Club Argentine nem hemzsegett a vendéghajóktól, nincsenek erre berendezkedve. Ha pontosan akarok fogalmazni, csak mi voltunk vendégek. Szó

szerint: a vezetőség döntése értelmében nem kellett fizetnünk sem a helyért, sem a szolgáltatásokért. Mint később megtudtuk, ez jelentős gesztus volt, fél vagyonba került volna, ha napidíj fejében töltjük itt a hajóreparálás és a regenerálódás heteit. Kedvezményünk egyedül a darura nem vonatkozott, azt más cég kezelte, ahol viszont akkora számot mondtak, hogy már nem is volt olyan algás a hajófenék. Montevideóban vagy Santosban olcsóbb lesz gondoltuk. A klub egyetlen hátránya, hogy egyórás vonatozásra van a belvárostól. Buenos Aires leggazdagabb, legelegánsabb negyedein zakatol át a vonat. San Fernando, San Isido, Martinez, Olivos érintésével a Central állomásig, ahonnan egy lépés a belváros nyüzsgése. Akár vonat, akár busz – olcsó, és a körülményekhez képest gyors is. Amikor először mondták, hogy ebben a városban több mint tízmillió ember él, megdöbbentem, pedig már a vízről látszott hatalmas, szürke dzsungele. Argentína teljes lakosságának egyharmada tiporja egymást a belváros szűk utcáin, az autóforgalom pedig egyszerűen leírhatatlan. Már az első pillanatban feltűnt, hogy nincsenek szabályok. Vagy mégis! Mindig a nagyobb járműnek van elsőbbsége, ennek megfelelően a buszok az út királyai, amivel természetesen visszaélnek. A táblák, lámpák csak tájékoztató jellegűek, fék nélkül suhannak át a piroson, jobbkézszabályról mintha sosem hallottak volna. Érdekes módon mégis kevés a baleset. Senki sem épít a szabályok, táblák nyújtotta elsőbbségre, hanem a kialakult rendben az egyéni képesség, ügyesség, reflex és a tolerancia dominál. Eleinte inkább vonattal közlekedtem, s csak hetekkel később szoktam meg a buszok öngyilkos tempóját. Az új-zélandi és ausztrál rendhez, tisztasághoz szokott szememnek azonnal feltűnt a mérhetetlen mennyiségű eldobált szemét, a sok kopott, összefirkált ház és lógó belű autó. Ez azonban nem látszik az emberek hangulatán, akár öltönyben, nyakkendőben vannak, akár rongyokban. Nem állítanám, hogy fülig érő szájjal járkálnak, de a környezethez képest meglepően kedves arcokkal találkozik az ember. Még a vak koldus is mosolyog legalábbis kifelé –, miközben végigkopogtatja a vonatot, alamizsnáért könyörögve. Sok a koldus. Eleinte még adtam nekik pár centet, de később beláttam, semmit sem tehetek, annyian vannak. Naponta több száz olyan embert látok, akin szívem szerint segítenék, de nekem sincs miből. A gazdagabbak azokban a negyedekben élnek, amelyeken naponta átrobog velem a vonat. A San Isidó-i, olivosi városrészekben és végig a parton, a Costa Nerán hivalkodó, pompázó kastélyok sorakoznak, privát kikötőben ringatózó jachtokkal. Rossz érzés látni, hogy még itt is kiesik az emberek kezéből a szemét. Sétálok végig a Floridán, a belváros végeláthatatlan korzóján, ahol jobbról, balról üzletek sorakoznak. De milyenek?! Csillogó-villogó áruházak, luxusbutikok tömve a világ minden termékével, csillagászati árakon. Az utca mégis tömve, az üzletek tömve, az emberek a legújabb divat szerint öltözve, bár aligha mind a tizenötmillió. Kicsit érthetetlen számomra, hogy miért zsúfolódik a fővárosban ennyi ember, mikor szerte az országban gazdag területek lakatlanok, kihasználatlanok. Nagy részén csak az a 250 millió marha legelészget háborítatlanul, amely valamikor fényes jövedelmet biztosított Argentínának. Ha Argentína, akkor foci! Emődi Csaba barátunk kétszer elvitt bennünket a River Plate stadionba, Argentína egyik legpatinásabb sportklubjába, amelynek ő elnökségi tagja. A

stadion köré épült monumentális sportkomplexum egyszerűen elkápráztatott. Hatvankét sportágban mintegy hatvanötezer igazolt sportoló igyekszik jobb lenni a másiknál. A tagsági díj minimális, mindenki számára elérhető. – Hogy lettél te itt elnökségi tag? – kérdezem Csabától. – Hatvannyolcban kerültem ide mint kosarazó, és sok minden nem tetszett – meséli. – Eleinte csak kritizáltam, ami könnyű volt. Később arról is beszéltem, hogy mit kellene másképp csinálni, és az még mindig könnyű volt. Addig járt a szám, amíg ellenzékiből vezetőségi taggá választottak, és ezután azt kellett megmondanom, hogyan csináljuk jól. Ez már nehezebb. – Mi az, hogy ellenzék? A sportban?! – A klubot az elnökség irányítja, ami egyfelől a vezetőségből, másfelől az ellenzékből áll. Ez utóbbi kritizálja, ha valami nem tetszik neki. Ha nagyon nem tetszik, a következő választáson kiadják a vezetőség útját. Csaba körbevezet bennünket az egész létesítményen. A stadion lelátóit körben, két szinten aláépítették mindenféle csarnokokkal, termekkel, kiszolgáló helyiségekkel. Minden zugot kihasználnak, amerre csak járunk, nagy sportélet zajlik. Egy kevéssé fontos meccse van éppen a focicsapatnak, bemehetünk az öltözőbe kicsit szippantani a gyémántcsiszolók levegőjéből. Lábtengó folyik a csapat két fele között bemelegítésül, de olyan tempóban, hogy dől róluk a víz. Minden poén után egymás nyakában az egész csapat. Üvöltözés, biztatás, vitatkozás, de közben mindenki arcán ott a derű. Imádják a labdát és egymást. – A világbajnokság után a klub eladta a sztárjait több millió dollárért, így legalább a fiatalok is szóhoz jutnak – mondja Csaba. Túlságosan nem gyengülhetett le a csapat, mert egy hónapja nyerték a világkupát. – Mennyit edzenek a fiúk? – Hat órát naponta. Három kondi, három játék. Senkit nem kell ellenőrizni, mikor megy ágyba. Ha gyenge, kiesik a csapatból. Rengeteg a tehetséges fiatal, ezerből átlagban egy kerül be, a többi vagy elmegy, vagy abbahagyja. Ha valaki nem fér össze a többivel, megy. Mindegy, hogy ki az. Nem sztárok kellenek, nekünk a csapat a fontos. – Itt egy jobb meccsre bejön közel százezer néző, ami rengeteg pénz. Mind a labdarúgóké? – Nem! Megvannak a tarifák, fizetések, a többiből azokat a sportágakat tartjuk fenn, amelyek nem rendelkeznek bevétellel. Nemsokára kezdődik a meccs, készülődünk. Mikor befutnak a játékosok a pályára, a hangosbemondó közli ittlétünket, mint díszvendégekét. Mi is felsétálunk a pályára, lejattolunk Gejegóval, a világbajnok kapitánnyal, átadunk egy kis nemzetiszínű zászlót. A meccset páholyból nézzük. Ugyanonnan nézzük két héttel később is, amikor az év rangadójaként a River Plate – Boca Juniors összecsapást élvezhetjük. Fél kilenckor kezdődik a találkozó, de már ötkor ott vagyunk, mert később közelharc árán lehetne csak bejutni. Nem tudom, mi köt le jobban, a viadal, vagy a közönség. Százezer ember énekel, üvölt, újságból fáklyát gyújt, ugrál, reng az egész stadion. Egyik oldalon ötvenezer Boca-szurkoló, másikon ugyanennyi river és énekcsatát vív. A győztesek mi vagyunk. A pályán szikrázik a csata. Kőkemény, de sportszerű a meccs. Látszik a gyerekeken, hogy ebből élnek, nem teszik tönkre egymást szándékosan. Valami olyan fantasztikus technikai és fizikai bemutató ez, amelynek láttán én – aki húsz évig voltam küzdősportokban versenyző – elhűlök.

A bíró elküldi a pálya mellől a River edzőjét, kiállít három játékost, nem ad meg egy szabályos gólt és egy tizenegyest a Rivernek, így lesz az eredmény 1:1. Vége a meccsnek, elszabadul a pokol. A díszpáholyban üzletemberek, politikusok, miniszterek veszítik el a fejüket, lökdösik, pofozzák a Boca elnökét a tribünről, amíg néhány rendőr védelmébe nem veszi. A Boca oldalon még órákkal később is égnek az üléssorok, egy tűzoltót üveggel fejbe dobnak, elviszik a mentők. Lassan csitul a balhé. – Mindig felgyújtják, a disznók – mondja sötét arccal Csaba, amikor elindulunk hazafelé.

Sok meghívást kaptunk Buenos Airesben is, de csak három magyar klubba mentünk el mesélni, és ismerkedni a tagok életével, hétköznapjaikkal. Az időnk nagy részét a hajónak szenteltük, kívülbelül rendbe tettünk mindent, pótoltuk a megsérült, tönkrement vagy elveszett felszerelési tárgyakat. Új első árbocmerevítő került fel a szakadt helyébe, a lelazult korlátot körbe meg kellett erősíteni, a köteleket kicserélni, a szakadt vitorlákat varratni, és még sorolhatnám sokáig a kisebb-nagyobb teendőket. Az egyik legfontosabb beruházás egy új műanyag lavór volt, mert a régi, amiben a kenyeret dagasztottuk, a borulásnál széttört. A vitorlázáshoz szükséges vereteink pótlásánál sokat köszönhettünk a Csaba testvéreknek, Miklósnak és Rajmondnak, akik kis otthoni üzemükben gyártják ezeket a vereteket eladásra. Készleteink beszerzésénél is segítettek, és egyáltalán: sok időt töltöttek velünk követségünk és a kereskedelmi kirendeltség fiataljai. Csodás napok voltak azok, amikor Semseyéknél, Zomboriéknál lehettem, bár mivel a hajón laktam, csak ritkán jutott idő a meglátogatásukra. Elkészült a hajó, túl voltunk a bevásárlásokon: egy hónapi argentin vendégeskedés után elérkezett az indulás ideje. Mint mindenhol, itt is fájó szívvel mondtunk búcsút barátainknak az utolsó látogatásokon, majd San Fernando mólójánál. Sütött a nap, nem fújt szél, amikor motorral nekivágtunk a Montevideo felé vezető útnak. Nem sokáig pöfögtünk, mert Csaba Miklós és Ross Laci, akik hajójukkal kísérni akarták a Szent Jupátot egy darabig, vontára vették a hajót, mi oedig átmentünk hozzájuk enni, inni, beszélgetni, így érkeztünk meg a belső kikötőbe, amikor teljesen leállt az eddigi kevés szembeszél is. Semmi értelme nem lett volna csak motorral nekivágni, inkább úgy döntöttünk, bóján éjszakázunk. Másnap reggel talán több szerencsénk lesz. Lett is. Gyenge északiban sokáig követtük még a csatorna bójasorát, amíg a térképünk mindenhol elég mély vizet nem jelzett. Uruguay mindössze százötven mérföldre volt tőlünk, ami rossz esetben is csak kétnapi út. Április 23-án reggel indultunk útnak, és másfél napi gyenge szeles vitorlázás után feltűnt Montevideo kikötője. Annak idején, amikor az első spanyol meglátta ezt az öblöt, és mellette balról azt a dombnyi hegyet, amit mi is, állítólag így kiáltott fel: „Montevideo – Hegyet látok!" Rajta maradt a környéken a név, amit később a főváros is örökölt. Nem tudom, miket láthatott életében ez a spanyol, de ha neki ez itt hegy, akkor én egész életemben tévhitben éltem. Elporoszkáltunk az öböl előtt, megkerültünk egy fokot, és becéloztuk Buceót, a város keleti oldalán lévő egyetlen jachtkikötőt. Ahogy a város partja mellett csorogtunk gyengécske szelünkkel, az a benyomásom támadt, hogy itt ugyancsak óvatos emberek

lakhatnak. Ezt a vízben úszkáló rengeteg valami miatt gondoltam, melyek a léggömbre hasonlítottak leginkább, csak kisebbek és nyúlánkabbak voltak. Amikor bepöfögtünk a klub kis öblébe, egy csónakos ember rögtön egy bójához irányított bennünket, jó messze a parttól. Megvárta, amíg összeszedjük papírjainkat és magunkat, aztán beültünk életveszélyes ladikjába, és partra szálltunk. Kéz- és lábnyelven megértette velünk, hogy óránként igénybe vehetjük szolgáltatását. Nem járt, de gondolom, nem sértődött volna meg némi borravaló miatt, ami sajnos elmaradt. Sikerült megegyeznünk a klubvezetőséggel, hogy saját felelősségünkre odaállhattunk az építés alatt álló harmadik mólóhoz. Ez Gyurinak is köszönhető volt, aki egy telefon után azonnal jött, és szót értett velük. Az összes hatóság egy fiatal srác pisztollyal az oldalán, a klubépület sarkán lévő kis szobában. Nem volt gondunk az útlevéllel, még Buenos Airesben megkértük a vízumot, most csak kaptunk rá egy pecsétet, és készen voltunk. Gyuri, azaz Lázár György egy légkondicionáló berendezéseket gyártó kisüzem tulajdonosa és rádióamatőr. Jóval Argentína előtt már felvettük vele a kapcsolatot, pedig őt nem kutatta fel senki. Egyszer beszélgettünk a megszokott körrel, amikor beszólt egy kellemes hang. – Itt Gyuri, Montevideóból! Vesztek, fiúk? – Ez meg a Szent Jupát, Magyarországról, úton Új-Zélandról Buenos Airesbe. Kifogástalan a vétel... Ettől kezdve Gyuri mindennapos vendégünk volt az éterben, és ha az otthoniak nem értették az adásunkat, akkor ő közvetített. Néha a hivatalos kapcsolat után félórákat beszélgettünk egymással. Ezek után élmény volt a régen várt találkozás. Gyuri őszes, hatvan körüli, vékony ember, angyali öniróniával. Bezártuk a hajót, és BMW-jén hozzájuk hajtottunk, ahol kész vacsorával várt ránk felesége, Szilvia. Csak másnap vettük szemügyre a jachtklubot és környékét. Valamikor igen előkelő, elegáns otthona lehetett ez a vizet és vitorlázást kedvelőknek. Napjainkra azonban már mindent kikezdett az idő vasfoga, és a költségvetés csökkenése. A megszürkült ötszintes épületről hullik a vakolat, az udvar szétrepedezett betonját egyenetlenre nyomta az autók és az évek súlya, a rozsdás daru és az ápolatlan hajók között rosszul öltözött, közömbös arcú emberek tesznek-vesznek. Ostobaság, de még az az öreg, sánta házőrző eb is a pusztulás érzését fokozza, amelyik e látszat ellenére is becsületesen ugatva igyekszik megfelelni az elvárásnak. Érzéseim a városban csak erősödtek, kivéve, amikor a keleti part strandja fölött, az előkelő soron nézelődtünk. Ott még mindig látszik a pénz ereje. Másnap, harmadnap megismerkedtünk nagykövetségünk dolgozóival és a kereskedelmi kiküldetésben lévő két családdal.

Vasárnap Gyuri kölcsönadta üzeméből az egyik mikrobuszát, és egynapos kirándulásra mentünk Punta del Este és környékére. Állítólag ez Dél-Amerika egyik legkedveltebb és legdrágább üdülőhelye. Külön pikantéria számunkra, hogy itt az egyik pihenő állomása a teljes legénységű hajók Föld körüli versenyének. Persze, most vége a szezonnak, szinte üres minden. A rossznyelvek azt beszélik, hogy az üdülőhely az argentin milliomosok adóból „megmentett" pénzéből épült fel, mint egyfajta tax free befektetés. Olyan is: minden ház, villa a luxus jegyében épült, csakúgy, mint a La Plata-i oldalon látható kikötő.

Az óceáni oldalon, ahol a végeláthatatlan homokdűnés strand most teljesen néptelen, kertes paloták sorait tervezték ízlésesen a zöld környezetbe. Itt nem zavarják egymást a szomszédok, örülnek, ha ellátnak a füves domboldalakon és fenyveseken át a következő „viskóig". Van, amelyik középkori lovagvárra emlékeztet, de legtöbbje földszintes, cseréptetős ház, autófeljáróval, hosszú, üveges verandával. Nagy részük kevés átalakítással elmenne iskolának, kórháznak, esetleg színháznak. Körbesétáljuk a kikötőt, kóválygunk egy kicsit a házak között, és indulunk vissza. Montevideóban is, mint a világ minden városában megszámlálhatatlan híres szobor, épület, színház és múzeum van, amelynek nagy részét, ha futólag is, de mutatták nekünk, bár én inkább vállalom az elefánt jelzőt – állítólag nehezen tanul, de legalább gyorsan felejt –, semhogy ezekről számot adjak. Viszont: mint afféle legényember nyitott szemmel járom a világot és igyekszem megállapítani – legalább küllemre – a hölgyállomány milyenségét. Itt lesújtó a tapasztalatom. Bizonyára pechem is lehetett, de egyetlen olyan eset sem volt, amikor az ember elfelejti az eredeti úticélját, és csak megy megbabonázva valaki után. A vendégségbe járás mellett elvégeztünk egy s mást a hajón, beszereztük a szükséges friss és nem friss élelmiszereket, Gyuri feltöltette a gázpalackokat, és ismét menetkészek voltunk. A helyzet ugyanaz, mint egy héttel korábban: nincs szél. Várunk még egy napot. Mindenkitől elbúcsúztunk, kivéve – mint később Gyuri emlékeztetett rá rádión – azt a fiút, ott, a klubház sarkán. Ezek szerint hivatalosan örökre ott maradtunk. Nem szólt a kijelentkezés miatt, mi meg elfelejtettük.

Másnap, május l-jén sem volt több szél, mint előző nap, várni azonban már nem akartunk tovább. Motorral indultunk, remélve, hogy kint majd találunk valami szellőt. Úgy is lett. Fél óra után könnyű északkeleti szellőbe értünk, és ez teljes vitorlázattal, négy csomóval vitte a hajót a keleti pont, vagyis Punta del Este felé. Csak másnap hajnalra értük el a fokot, ahonnét már nem lett volna jó a szélirány. Mire északkeletnek fordultunk, addigra szerencsénkre a szél is nyugati lett, és folyamatosan erősödött. Még Buenos Airesben mesélték vitorlázók, hogy ennek a környéknek a legveszedelmesebb szele a pampéro, amely a szárazföld belseje felől, nyugatról igen keménnyé tud cseperedni. Hát mi most belenyúltunk. Már féltem, hogy nem ismerkedünk össze... Másodikán este már visított, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A hirtelen erősödő széltől rövid, meredek, 4–6 méteres hullámok keletkeztek, melyek az éjszaka első felében rendkívül megnehezítették a helyzetet. Vitorla nélkül, árboccal rohantunk a koromsötét éjszakában a tajtékok már ismert, foszforeszkáló fényénél. Eleinte párszor lefektette egyegy hullám a Jupátot, és minden jel arra mutatott, hogy ezt az utat sem ússzuk meg borulás nélkül. Mindenki úgy búcsúzott tőlünk, hogy most már a maradék úton hazafelé ne csináljunk rendszert az esés-kelésből, és mi meg is ígértük. Unalmas mindig ugyanazt játszani. Elkeseredetten, mindenre elszántan tekergettem a kereket, elhatározva, hogy ha fene fenét eszik is, akkor sem dőlünk fel többet. Szinte sikerélményt jelentett, amikor egyegy kritikus hullámot sikerült kivédeni. Ahhoz kicsik voltak a hullámok, hogy hosszában forgassanak meg bennünket, így az egyetlen feladat az volt, hogy mindig tengelyben tartsuk a hajót. Hajnalra kialakult a normális vízmozgás, hosszabbak, lágyabbak lettek a hullámok.

Az ilyen kezdet mindig „használ" a közérzetnek, napokig rossz a hangulat, és nincs étvágy. Május 5-én déltájban kezdett csökkenni és déliesedni a szél, majd este ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, le is állt. Az éjszaka első felében az akkumulátorok miatt motoroztunk két órát, összekötve a hasznosat a hasznossal, majd mi is leálltunk. Csak másnap délelőtt kezdett fújdogálni ismét, szemből. Délben már ajtót, ablakot be kellett zárni a fröccsök miatt. Délutánra a fölöttünk elvonuló zivatarok teljesen összezavarták a szelet, majd ismét elcsendesedett minden. Túlságosan is ahhoz, hogy bízhassunk benne. Egy áramlat vitorla és szél nélkül sodorta a hajót lassan észak felé. Estére egy-két mérföldre villogott tőlünk a Santa Martha Grande-fok jelzőtornya. Hat órakor, amikor átvettem az ügyeletet, olyan közel voltunk a maráshoz, hogy tisztán lehetett hallani a megtörő hullámok zaját. A párás szürkületben a villogón kívül semmit sem lehetett látni. Ebben a nyomasztó csöndben az ember a csontjaiban, ízületeiben érzi, hogy történni fog valami. Motorral igyekszem minél messzebb a parttól, ami semmi jót nem jelenthet ebben az alattomos fülledtségben. Két órája pöfögünk kifelé, amikor megkezdődik. Először csak egy finom kis bríz jelzi, hogy északról kapjuk az áldást, majd egy széllökés megbillenti a hajót, és a kötélzet ráhangol a felső C-re. Nem kell fél óra és bolond körülöttünk minden. Két tanker igyekszik nyugatnak védett öböl felé, de nem jutnak él odáig. Szembefordulnak a széllel, csökkentett sebességgel tartják a magasságot és várják, mi lesz ebből. Viharvitorlát húzok, és még egy óráig megyek kifelé, majd miután ez az irány délnyugati, nem megyek tovább. Elég messze vagyunk a parttól, lehúzom, lekötözöm a viharfockot, és várom, hogy vége legyen. Másnapig mindössze annyi történik, hogy pár fokot észak felé fordul a szél, érdemes vitorlát húzni. A Santa Caterina öböl állítólag vetekszik a Biscayával, és ez most bizonyítást nyert. Estig balcsapásos menetben szorítottuk a szelet, akkor legyengült és megzavarodott a szelünk. Egész éjszaka és másnap pillanatnyi szünet nélkül cserélgettük a vitorlákat, de ha haladni akartunk, nem volt más választásunk. Május 9-én este kilenc körül járhatott, még mindig szembeszélben csordogáltunk, amikor mögöttünk egyszer csak emelkedni kezdett a horizont. Kelettől nyugatig egy hatalmas ólomfekete gerenda jött felénk elképesztő sebességgel. Már szinte fölöttünk volt, amikor még mindig szemből kaptuk ugyanazt a gyengécske északi szelet. Esküdni mertem volna, hogy pillanatok kérdése, és lecsap ránk délről valami kőkemény roham. Nem várhattam tovább, kapkodva lerángattam a vitorlákat, mindent lekötöztem, ami mozgatható volt, és vártam. A gerenda elszáguldott fölöttünk mély sötétséget borítva ránk, de a szele csak nem akart lejönni. Fél óra sem telt el, és újabb fekete gerenda száguldott végig az égen, üldözve az előzőt, de szél ebből sem jött, egy sóhajtásnyi sem. Én meg csak ültem az összecsomagolt hajón, és nem történt semmi. Sem akkor, sem később, egész reggelig. Délelőtt kósza szellők esőkkel fűszerezve rongálták az idegeinket, mígnem délutánra bejött a délnyugati, és gyorsan nyolcasra erősödött. Másnap estig szívmelengetően száguldottunk, s amikor csendesedni kezdett, és elfordult délkeletinek, már látszottak Santos felhőket festő fényei. Alkonyatkor úgy látszott, hogy elfogy a maradék szellő is. A dülöngélő hajón csattogtak a vitorlák, hiába támasztottam és feszítettem ki őket amennyire csak lehetett. Már éppen húztam volna le a vásznat, mikor visszajött a szél ugyanonnan. Egész éjszaka ez a finom kettes, keleti szél segítette előre a hajót, nem túl gyorsan, de egyenletesen. Hajnalban, amikor ismét felkeltem, hogy odaálljak a kerék mögé, pár

mérföld távolságból az ég felé tornyosuló hegyek alatt, ott hunyorogtak Brazília és egyben Dél-Amerika legnagyobb kikötőjének sokszínű fényei.

16

Rövid, munkás, de legalább minden élvezettől mentes utunk után jóleső érzés volt megpillantani a tőlünk karnyújtásnyira lévő kikötőt. Patinás, ütöttkopott halászhajók párban, egymás után mentek el mellettünk az öböl többnyire viharos vizei felé, amikor átbukdácsoltunk a bar rövid meredek hullámain. Kisimult a víz, feljött a nap, és mi az öböl végében jobbra kanyarodtunk Guaruja irányába, ahol egy jachtklubnak kell lennie. Elsiklottunk a régi erőd hangulatosan omladozó romjai alatt, a hegy lábánál, a pálmafák között zajos és sokszínű halászfalu korhadó deszkamólói előtt, a ki- vagy berakásra váró halászhajók penetráns bűzös flottája mellett, és a komp után jobbra ott volt a klub. Egyszeriben megváltozott minden: tiszta színek, rendezett mólók, luxushajók hosszú, tömött sorokban. És hogy az alkalom ne szülhessen tolvajt, magas betonfalak szögesdróttal, figyelőtoronnyal és sok-sok éber szemű egyenruhás alkalmazottal. Csupa mosoly, fiatal szőke hölgy, tört angolsággal fogad bennünket a vendégmólónál, és ellát a szükséges információkkal. Kikötjük a bárkát a kijelölt helyen – háromszor, mert egy barna arcú, göndör hajú embernek sehogy sem tetszik –, és megyünk intézni a szokásos papírmunkát. Éppen az iroda előtt botlunk bele idősebb és ifjabb Magyar Nándorba, így van, aki segít nehéz, de nem reménytelen helyzetünkben. Az idősebb Nándival folyamatos rádiókapcsolatban voltunk, már vártak ránk. Azért autókáztak le Sao Paulóból, hogy segítsenek elrendezni ügyeinket. Hamar kiderült, hogy nem itt, hanem a szabadkikötőben találjuk az összes hivatalt. Mielőtt odaautóznánk, röviden bemutattuk a Szent Jupátot vendéglátóinknak. Nándi bátyánk előszedi jó öreg fotóapparátját, és szerény mosolyával kérdi, lefényképezhet-e bennünket a hajón. Mi sem természetesebb, mi vagyunk megtisztelve. Amíg a tengernyi gombbal, retesszel, tekerővel vív, az őr a toronyból ott terem mellette, és mutatóujjának jobbra-balra billegetésével jelzi, hogy szó sem lehet fotózásról. Később elárulja, hogy azok miatt a jachttulajdonosok miatt tiltották meg a fényképezést, akiknek itt ringó hajóiról nem fontos, hogy képe legyen az illetékes hatóságoknak is. Ahogy körülnézünk a mólók mellett, ez az óvatosság egyáltalán nem tűnik felesleges aggodalmaskodásnak. Minden hajóhelyhez tartozik egy bekerített kisudvar, ízlés szerint berendezve villannyal, vízzel, telefonnal, és persze a hozzá tartozó hajócskával. Tizenöt és hatvan méter közötti luxusberendezésű motorosjachtokról van szó. Végül mégiscsak sikerül pár felvételt készíteni a pribék jelenlétében, kizárólag a mi hajónkról, háttérben vízzel. Jóval később, amikor már tudják, hogy nem álruhás népiellenőrök vagyunk, a videózást is megengedik, méghozzá az őrtorony tetejéről. Az adminisztrációról szólva az a legegyszerűbb, ha a papírok és hivatalnokok helyett órákban beszélünk. Hat órát töltöttünk különböző illetékesek, egyébként mosolygós, kedves, segítőkész társaságában. Már esteledett, amikor megérkezett másik rádiós barátunk, László. Az ő autójában robogtunk hegynek fel, Sao Paulo felé. Esett az eső a városra, amelyet a rossznyelvek Kedélytelen Bábelnek titulálnak. Csak a városba bevezető utat láttuk és az esőbe vesző fényeket. Beugrottunk id. Nándiékhoz, majd közösen egy pizzériába vacsorázni. Ifj. Nándiéknál aludtunk, és másnap busszal visszamentünk a jachtklubba. Szeretnénk kiemeltetni a hajót szárazra, a szokásos karbantartási munkák miatt, hogy még a hétvége előtt letudjuk a gondot. Az ár kedvező, de a koordináció kissé nehézkes. Ha valaki azt mondja, hogy nyolcra gyere az irodámba megbeszélni az ügyet, tizenegykor talán megtalálod a telep másik végében, és úgy néz rád, mintha sosem látott volna. Ülök az iroda lépcsőjén a délelőtti napsütésben, illetékesre várva, és nézem a kőműveseket, akik egy új épületszárnyat falaznak. Két mester megfontolt mozdulatokkal

dolgozik az állványon, egy culáger rakja fel a betonblokkokat nekik. Majd leszedi, átballag az állvány másik végére, és ismét felrakja. Megy egy üres kört, szöszmötöl valamit, és kezdi megint áthordani az egészet. Lógósnak nem akar látszani, viszont nincs mit csinálni. Odébb, az árnyékban két másik serény ember keveri a maltert. Fönt az állványon a mester feltesz egy blokkot, szépen beállítja vízszintbe, függőbe, aztán leveszi, kalapál rajta valamit, és kezdi elölről. Mikor délután arra járok, megszámolom: tizenhat blokkot falaztak be véglegesen a helyére. Öten. Az alkalmazottakat nem számoltam meg, de annyit már nem is lehet. Talán a főnök se tudja, hányan vannak. Minden egyes feladatra jut hat, nyolc. Végül, hosszas várakozás után, szerdán kivesszük a Jupátot. Mindketten keményen dolgozunk a letisztítással, hogy a másnap reggeli festés után délbén visszatehessük a vízre. Másnap este már keménynek kell lennünk, hogy történjék valami, miután a mi zsebünkre nem csinálnak semmit. Pedig egy szép kék egyenruhában feszítő, barna képű fiatalembernek csak az a dolga, hogy mappával a kezében fájdalmasan unott arccal jegyezgesse, mit emel ki, és rak be a daru. Érdeklődésemre kedvesen mosolyog, portugálul sem tud semmit. Végül is hatkor az utolsó percben találunk egy darust, aki visszatereli a hajót a vízre. Lóhalálában fürdünk, öltözünk és rohanunk a buszállomásra. Nyolcra várnak bennünket Sao Paulóban, a Magyar Klubban koktélpartira és beszélgetésre. Fél tíz, mire lihegve odaérünk, bocsánatért esedezve. Mint mindig, mindenhol, itt is, most is szép estét töltöttünk a magyarok között.

Csak két napig voltunk Sao Paulóban, ami arra elegendő volt, hogy megismerjük azokat, akik miatt jöttünk. Néhány rádióamatőrt a családjával és még néhány magyart, akikkel közben találkoztunk – nem sok. Mint ahogy nem sokat láttunk a városból sem, de ilyesminek álmodhatta meg Madách a falansztert. Sao Paulo őrültnagy ipari komplexum, szürke, komor, ízlést és igényességet teljességgel nélkülöző bérházerdő. Bizonyára vannak szebb részei is a városnak, de nem értünk rá megkeresni. Több mint tizenöt millió ember orra alá kétmillió autó berregi részben alkoholos, részben benzines füstjét. Ahogy a fennsíkról kanyarog velünk Santos felé a busz, átmegyünk a „halál völgyén". A Sao Paulóból és Santosból egyaránt kitiltott kémiai üzemek itt telepedtek le, és senki sem tudja, hol hagyja el ezeket a legtöbb mérgező anyag: a gyárkapun át termék formájában, a kéményen vagy a szennyvízben. A környéken lakó színes bőrű lakosságnál – valószínűleg emiatt – katasztrofális a gyermekhalandóság. A világ minden részéből idesereglő tudósok agyvelő nélkül született gyermekeket vizsgálnak néhanapján. Mindez napjainkra felszámolás alatt van, s talán közel az idő, amikor csak lidérces álomként emlegetik ezeket a képeket. Santos Pelé hazája! Valahol itt, a tengerparton rúgta a bőrt csihatag korában. Kint, a homokon most is ott állnak még a kapuk és reflektorfénynél szinte egész éjszaka nyomják a gyerekek. Nézzük őket, s ha nem restelleném, hogy egy helyett két bal lábbal jöttem a világra, hát beállnék egy kicsit. Mikor este tíz után eljöttünk, még csak a bemelegítő futással végeztek az egyenmezbe öltözött lurkók. Egy délelőtti futás alkalmával véletlenül betévedtem egy nyomornegyedbe, úgynevezett favellába. Ezeket az épületeket sem mérnökök tervezték, az bizonyos, mint ahogy a közművekkel sem zavartatták igazán magukat. Talán nincs is. Mindez csak engem zavar, a

civilizáció szerelmesét. Zavar? Nem is, csak furcsa. Az ott lakóknak nem. A bádog hordókból, deszkából, helyenként téglából összerótt odúkban tévé. A valamikori ajtó ma biliárdasztal a bódé előtt, amit sokan sárban állnak körül a játék hevében ordibálva. A kölkök, ragyogó ábrázattal dagasztják ugyanazt a sarat, csak kicsit odébb. Zajlanak a dolgos hétköznapok.

Sao Paulótól plusz egy fő erősítéssel tértünk vissza a hajóra. Repülővel érkezett otthoni ügyeink intézője, szószólója, Szitnyai Jenő, hogy Rióig velünk egye a hajósok nehéz kenyerét. Nem is húztuk sokáig az időt. Mindent elrendeztünk, bevásároltunk ezt-azt az elkövetkező napokra, és csöndben kihajóztunk az öbölből. Hatszáz kilométeres út állt előttünk Rio de Janeiróig. Állítólag errefelé több az eső, mint a napsütés. Egy biztos, minket nem ábrándított ki az időjárás ebből az állításból. Hol esik, hol szakad, de legalábbis borult az ég, szél viszont egy szál sincs. Motoroztunk kifelé a harminc kilométer hosszan elnyúló öbölből, majd a kijáratnál elkanyarodtunk balra, s reméltük, hogy mire megkerüljük azt a kis zátonyt, amelyen a világítótorony áll, addigra jön valami szél is. Elértük a guarujai strandot, de szél nem jött. Álltam a kormánynál, és néztem a part itt pálmafás, ott csupasz sziklás alakzatait. Józsi és Jenő az orrfedélzeten beszélgettek, amikor furcsa lett a motor hangja. Lelassítottam, mire leállt. Bementem megnézni, mitől. Amikor levettem a fedelét, forróság és füst csapott ki a nyílásból. Órákba telt, mire megállapítottuk a diagnózist. Ezek szerint a vízpumpa felmondta a szolgálatot, minek következtében felforrósodott a motor, kiverte az olajat, és a hűtés nélküli kipufogógáz kiégette a kipufogócsövet. Kint a vizen nem tudtuk megjavítani, nem volt mivel, vissza kellett térnünk a kikötőbe. De hogyan? Szél még nem volt, motor már nem volt, sötét és zuhogó eső viszont annál inkább. Végre reflektorfénnyel sikerült felénk téríteni egy halászhajót, és megbeszéltük a legénységgel, hogy visszavontatnak a kikötőbe. Tették is ezt addig, amíg be nem értünk ismét a bar mögé, akkor megálltak, és érthetetlen magyarázatba kezdtek, hogy a kapitányságra húzzák hajónkat, ahol majd jól lecsuknak bennünket. Nem volt elég bajunk, még kicsíptük ezt a félhülye kapitányt is, aki bizonyára azt hitte, kábítószercsempészeket fogott. Kedvem lett volna kicsit megütögetni az arcát, de inkább csak annyiban maradtunk, hogy lehorgonyozunk egy sziklafal alatt, ő pedig elmegy a rendőrökért. Ahogy eltűntek, leintettünk egy másik hajót, ennek a kapitánya végre megértette helyzetünket, elhúzott vissza egészen a klub mólójáig. Másnap reggel járatni kezdték velünk a bolondját a bejelentkezéssel. Nem elég, hogy Józsiék egynapos kálváriát jártak Jenővel előző nap a kijelentkezéssel, most úgy festett, kezdhetjük elölről az adminisztrációs tortúrát. Még a klub legértelmesebb embereit sem tudtuk meggyőzni, hogy csak veszünk néhány alkatrészt, gyorsan beszereljük, és délutánra már itt sem vagyunk. Végül akadt egy fiú, aki telefonon kisütötte a város túlsó végén lévő hatósági emberekkel, hogy 48 óráig érvényes a kiléptetésünk, és a tartózkodásunk délutánig ebbe még belefér. Szerencse volt a bajban, hogy a környék kis zugboltjaiban mindent megkaptunk, félnapos munkával beszereltük, és újra nekivágtunk az óceánnak.

A másodszori indulásnál az eső mellé kicsivel több szél is jutott, így estére elértük Mar Casado fokát, amit útközben kinéztünk éjszakai horgonyzóhelynek. Volt négy napunk a kétnapnyi távolságra, ezért úgy döntött a triumvirátus, hogy a szebbnek tűnő helyeken lehorgonyzunk egy-egy éjszakára, kis búvárkodásra. Az első megálló mindjárt itt vált esedékessé, Mar Casado szigete alatt, egy öbölben. Nyugodt, hullámmentes zug volt, érdekes, sziklás parttal, ahol a magamfajta szigonyos vadász mindig találhat valamit. Ahogy meggyőződtünk arról, hogy jól tart a macska, mindjárt be is vetettem magam a vízbe, amíg még látni lehet. Csalódnom kellett, mert nem láttam. Nem a fény volt kevés, hanem a víz volt olyan zavaros, hogy a szigony hegyéig sem láttam. Lógó orral poroszkáltam vissza a fedélzetre. Jenő barátunk szemmel láthatólag élvezte a csöndes nyugodt estét, a kormányállásban üldögélt, fél kezében parázsló cigaretta, a másikban egy bögre gőzölgő kávé. Ha meggondolom, két nappal korábban még a budapesti belváros verhetetlen, kétütemű odorját szívta. Egyébként másodpercek alatt belakta a koporsóágyat, és el sem hagyta, amíg Rióban el nem kellett válnunk. Jutott neki jó idő, vihar, szakadó eső, motorszerelés, és dicséretére legyen mondva, profi hajósként viselte a megpróbáltatásokat, igazi csapattaggá vált. Másnap délelőtt az első szellővel továbbálltunk. Tiszta időben közepes északi szél fújdogált, sajnos, nem sokáig. Harminc mérfölddel odébb, Montai de Trigo szigetének a védettebb oldalán ismét horgonyt dobtunk. Egyszerűen elfogyott a hajtóerő, nem volt más választás. Itt is be kellett érjem az est csöndes idilljével, mert a víz, hasonlóan az előző estihez, átláthatatlanul zavaros volt. Azért nem adtam olyan könnyen; kísérletet tettem, hogy javítsak valamit a vacsorán. Eleinte azt hittük, lakatlan sziget mellett állunk, de tőlünk balra kétszáz méterrel emberkéz nyomait fedeztük fel a parton: fatörzsekből hevenyészett, földre fektetett csónakkihúzó sólyát pillantottunk meg, majd mellette, a pálmafák árnyékában igénytelen kunyhót. A fák között kihúzott madzagon ruhák száradtak, más élet jelet azonban nem fedeztünk fel egy darabig. Előttünk, a part sziklái alatt apró, fehér bójákat billegtettek a hullámok, odaúsztam megnézni, mit jeleznek. Rákcsapdák voltak, de semmi sem volt bennük. A tulajdonos már megelőzhetett – a szégyentelen. .. Később, ahogy sötétedett, némi mozgás látszott a partról, és hangfoszlányokat sodort az esti szél, de fény nem gyulladt ki. A szigeti emberek az óceánnal együtt burkolóztak sötétségbe, alkalmazkodva a természet törvényeihez. Reggel még az ágyamon, félálomban hallottam, hogy a korán kelők, Józsi és Jenő beszélgetnek valakikkel. Csak a reggelinél tudtam meg, kik voltak a látogatóink. Pirkadatkor „gyanús" csónak jelent meg a Szent Jupát környékén. Két utasával a sziget oldalánál bukkant fel a fatörzsből kivájt kenu, amely lassan körözött hajónk körül. Az éber hajóőrség éppen készült felfegyverezni magát – búvártőrrel, késsel, villával, konzervnyitóval, kinek, mi akadt kezébe a hajón található „veszélyes" fegyverek közül –, amikor kiderült, hogy látogatóink igencsak békés szándékúak. Faragott csónakjukon a rejtélyes kunyhó lakói jöttek tiszteletüket tenni az idegen hajósoknál. A két halász, apa és fia olyan magányosan él itt, mint amilyen magányosan áll az óceánban lakóhelyük, a pálmafás kis sziget. Barátságos integetéssel búcsúztak el hajónktól, amely alighanem örökre rejtélyes marad számukra, mert a világnak ugyan melyik pontján is lehet az a Magyarország, ahonnan e vitorlás a háborítatlan, békés vidékre érkezett.

További megállóra már nem jutott idő, ha két nap múlva Rióba akartunk érkezni, ahogy megígértük. Sokáig úgy látszott, nem érünk oda időben, olyan lassan, döcögősen gyűjtögettük a mérföldeket. Szerencsére azonban, amint elhagytuk a Szent Sebestyénsziget és az azonos nevű város között húzódó, felhősipkás hegyekkel övezett Szent Sebestyén-szorost, megemberelte magát az idő. Csendes éjszakai hajózás után, másnap reggel már delfinekkel futottunk versenyt a frissülő szélben. Délután is jól haladtunk, igaz, hogy ebben a kedvező tengeráramlás is segített. A Santa Caterina-öböl felől fújó délnyugati szél estére viharossá erősödött, nem ígért nyugodt menetet a hátralévő nyolcvan mérföldön. Csak az éjféli váltásnál értesültem a fedélzeten némi izgalomra okot adó korábbi eseményről, miszerint kis híján nekirohantunk egy lakatlan szigetnek. Éjféltől hajnalig a zuhogó esőben, olykor azonosíthatatlan világítótornyok fényeit figyelve próbáltam kifürkészni a viharos hullámok mögött esetleg megbújó zátonyokat, miközben a távoli égbolt egy szelete egyre fényesebben tükrözte vissza a brazil óriásváros fényeit. A manővereket nem könnyítette meg, hogy – miután Santosban erre az útszakaszra részletes tengerészeti térképet nem kaptunk – tájékozódásra csupán egy autótérkép szolgált. Hajnalban már a közelünkben tűntek fel a Rio előtti parti fények, majd sorban a világhírű strandok: Barra de Tijuca, Leblon, Ipanema, s a közülük leghíresebb Copacabana. Mintegy lezárta a sort a Cukorsüveg, Rio szimbóluma. Méltóságteljesen, komoran állt az öböl bejáratánál az ázott sziklakolosszus., 395 méter magasan tornyosulva a fáradt vitorlázó fölé. Ahogy az ember megszeppent arccal elcsorog alatta, szinte bocsánatkérően néz fel rá, néma mozdulatlansága azonban egy idő után valahogy nagyon barátságossá válik. Mintha azt mondaná: Isten hozott Rióban! A hegykúp mögött balra kanyarodtunk, beértünk a Botafogo-öbölbe. Csöndes esőben kötöttünk ki egy móló mellett, ahol megtudtuk, hogy nem ide, hanem a Gloria-öbölbe kell mennünk. Nincs messze az sem. Elporoszkáltunk a Flamengo-strand homokos partja előtt, és már ott is voltunk. Május 26-án délelőtt tízkor odakanyarodtunk a Marina Gloria vendégmólójához, és kikötöttünk. A hajókkal zsúfolt jachtklub kedvező benyomást keltett: az öbölben a világ minden részéről érkezett vitorlások ringatóztak, s ha körbenéztünk, egyaránt láttuk a Cukorsüveget, a kikötőt övező hatalmas, zöld parkot és mögötte a riói belváros nyüzsgését sejtető felhőkarcolókat. Nem várt ránk senki, nem is ismertünk itt senkit. A klubfőnök nevét ugyan tudtuk, ő viszont nem volt sehol. Nagy kegyesen megengedték, hogy amíg esik az eső, maradjunk a mólónál, később azonban bójára kellett volna kikötnünk a vízen. Mivel hárman is laktunk a hajón, ez a lehető legkényelmetlenebb megoldásnak látszott, amit nem tett vonzóbbá a klub emberének ajánlata: vásároljunk egy méregdrága gumicsónakot, és azzal közlekedjünk a hajó és a part között. Jenőnek volt három név- és telefonszám is a tarsolyában, hátha sikerül segítőtársakra találnunk itt is. Sikerült, és jöttek is hamarosan: Háros Ervin, a kereskedelmi kirendeltség titkára, valamint Hidasy Mihály és Somló Róbert, mindketten régóta Brazíliában élő magyarok. A következő hetekben az ő szakszerű és lelkes kalauzolásukkal ismerhettük meg Rio de Janeiro minden szépségét és titkait. Később még sok ismerősünk lett, a szűkebb baráti kör azonban csak egy idős tudós emberrel, Taubinger Istvánnal egészült ki. Egy csapásra megoldódott kikötési gondunk is: Misinek jó ismerőse és régi munkatársa volt Sergio, a klub főnöke. Rövid keresgélés után helyet kaptunk az egyik úszó mólónál,

aminél jobbat nem is kívánhattunk volna. Most már nyugodtan elindulhattunk a város felfedezésére. Illetve, eleinte nem is olyan nyugodtan... Mikor első este kisétáltunk a klubból, fölszereltük magunkat mindenféle vágó- és szúrófegyverekkel, úgy tele volt a fejünk a sok mesével az errefelé gyakran előforduló rablásokról, útonállásokról. Nem állítom, hogy jártunkban-keltünkben nem találkoztunk rossz arcú emberekkel, de rossz tapasztalatot nem szereztünk ott-tartózkodásunk alatt. Egyik barátunk mesélte: – Régebben arról lehetett megismerni a turistát, hogy tele volt aggatva ékszerrel, és igyekezett úgy előszedni a pénzét, hogy minél jobban és minél többen lássák, milyen sok van belőle. Ma viszont ékszer egy szál se, a turista a pénzt a nyakában, a testén, dugizacskóban, zokniban vagy a háta közepén hordja, és sötétben a fal tövében settenkedik... Ha némi túlzással is, de mindez igaz. Nem szeretek turistának látszani, mint ahogy nem is vagyok az. Ott élek mindenhol, ahol éppen vagyok. Annyit jövök-megyek a világban, hogy a turistáskodást anyagilag sem bírnám. Kicsit büszke vagyok magamra, amikor rőt sváb külsőm ellenére az éles szemű utcai árusok átnéznek rajtam. Térdig érő klottgatyában, öreg, nyúlott trikómban, háromhetes borostával a képemen, kitaposott cipőben vagy mezítláb teljesen beolvadok a környezetbe, nem zavar senki. Csavargásaink közben a hajóval csak annyi dolgunk akadt, hogy számba vegyük készleteinket. Összeírjuk, hogy mi van, és mi kell még az előttünk álló útra. A számolgatás végeredménye az lett, hogy ismét elajándékoztunk jó néhány konzervet. Soknak lejárt a szavatossági ideje, sem megenni, sem ismerőseinknek odaadni nem mertük. Begyűjtöttük egy nagy papírdobozba, és odaadtuk annak a fekete fiúnak, aki a hajókat mosta a klubban. Örült neki, és lemosta érte a mi hajónkat is. Elmagyaráztuk, hogy már öregek a konzervek, de bontsák ki, és ha jó, egyék meg, ha nem, dobják ki. Elgondolkoztatott a viselkedése. Nem ám elrakta, és örült, hogy egy kisebb vagyont érő készletet kapott, hanem hívta a barátait, és ahányan voltak, annyi felé osztották. Mint minden hosszú tengeri út után, úgy most is nagy élvezettel vetettük be magunkat a helybeli gasztronómia tanulmányozásába. Hidasy Misi olyan étterembe kalauzolt, ahol a kedves vendégek asztalánál átlag kétpercenként megforduló pincérek, addig hozzák a nyársra tűzött, jobbnál jobb sülteket, amíg enni tud. Somló Robiék egy brazil specialitással, a mi sóletünkre emlékeztető, cseréptálban felszolgált feijoadával ismertettek meg bennünket, míg Háros Ervin felesége brazil hozzávalókból olyan magyaros paprikás krumplit varázsolt, hogy ihaj!

A riói vidámságokból szomorú hír zökkentett ki. Megküldött újságcikkekből értesültem róla, hogy újzélandi barátunk, Digby Taylor társával együtt szerencsétlenül járt azzal a hajóval, amelynek tervein éppen akkor dolgozott, amikor nála jártunk. A Melbourne-Osaka verseny közben a Korall-tengeren leszakadt a tőkesúly, a hajó felborult és elsüllyedt. Digby társa eltűnt, őt pedig 18 órás kutatás után egy repülőgépről ledobott mentőtutajjal menekítették ki a viharos tengerről. Digbyt tisztelem, s napokig nyomasztott balesetének híre. Bármelyikünkkel megeshet.

Júniusban Rióban tél van, ami kicsit más, mint az otthon megszokott. Ha éppen nem esik az eső, akkor huszonnyolc fokos melegben sütkérezhet az ember valamelyik strand homokján. Ha esik az eső, ködbe burkolózik minden, semmit sem lehet látni, semmit se lehet csinálni. Riónak két arca van: egy vizes és egy napsütéses. A vizes szomorú, kicsit nyomasztó. Ha viszont kisüt a Nap, minden feléled, egy csapásra megváltozik a kép: nyüzsgés, vidámság, színes forgatag. Számomra az volt a legnagyobb esemény, hogy az NSZK-ból megérkezett János bátyám és felesége, hogy itt töltsék a mézesheteket. Robi barátunk szerzett nekik egy apró lakást a Copacabanán arra a két hétre, amíg maradhattak. Később megjött fehérvári újságíró barátunk, Posch Ede, akivel szinte egy időben jött meg István bátyám is Münchenből, hogy kilegyen a kispályás focicsapatunk. Nem is unatkoztunk, sem akkor, amikor valamelyik strandon vizsgálgattuk a „felhozatalt", sem akkor, amikor a város utcáit, tereit róttuk. Ha kitisztult az ég, valamelyik barátunk mindig berámolta a társaságot a kocsijába, és elindult velünk városnézésre, így jutottunk fel a Cukorsüvegre és a Krisztus-szoborhoz. Mindkét helyről lélegzet-elállító panoráma nyílik a városra és környékére. Azt mondják, hogy a természeti adottságok szempontjából a világ három legszebb városa Fokváros, Sydney és Rio. Mi, akik mindhármat láttuk, biztosan állíthatjuk, mind közül Rio a leg... A tengerpart homokja és a függőlegesen égbe szökkenő sziklaormok között minden talpalatnyi helyet beépítettek. Ha egy-egy hegyoldalt megkímélt a terjeszkedés, azt a favellák vették birtokba. Favelláknak a nyomornegyedeket nevezik. Régebben még ivóvíz sem volt errefelé, villany is csak úgy, hogy egy drót végére kötött fél téglát átdobtak a vezetékeken, és lopták az elektromosságot. Ma az állam inkább ingyen adja az áramot, csak a higiénia minimuma meglegyen. Rio legnagyobb favellájában, becslések szerint, félmillió ember él. Ha egy bűntény után nyomoz a hatóság, szinte mindig favellához futnak a szálak. Oda sem rendőr, sem fehér ember, a lábát be nem teheti. Vagy ha mégis, kevés az esélye, hogy épségben kikerül onnan. A favellák létezése természetesen társadalmi okokra vezethető vissza, de mint minden ilyen probléma, ez sem annyira egyszerű. Sokak szerint könnyű lenne megoldani a kérdést: néhány buldózer, és kész. Kormány kormányt, kormányválság kormányválságot követ, és nincs megoldás. Vagy ha mégis, akkor hogyan? Pelé, a világhírű labdarúgó, aki egyre többet foglalkozik társadalmi kérdésekkel, népszerűsége kockáztatásával kijelentette: ez a nép nem érett a szavazásra. Havi huszonöthuszonnyolc százalékos az infláció, nincs két nap, hogy ugyanannyiért venném a kenyeret a boltban. Ha a kormány befagyasztja az árakat, sok minden eltűnik az üzletekből, senki sem adja el, amije van. Csak azt nem értem, hova lesz a tej, mert a tehenekben nem maradhat. Az ember ezek után azt hihetne, hogy csupa mogorva, rosszkedvű embert lát az utakon, de nem. Mosolyogva, vidáman élik életüket egyik napról a másikra, gondolom, már beletörődtek. A tenger meleg, a nap süt, a labda gömbölyű, és a lányok szépek. Ki törődik olyan apró-cseprő dolgokkal, mint a holnap? Őrült tempóban száguld velem a 119-es busz, végig a Flamengón, megkerüli a Botafogo-öblöt, átfüstöl egy alagúton a Cukorsüveg lábánál, és már a Copacabana utcáin rémisztgeti a járókelőket. Sokszor megteszem ezt az utat, hol egyedül, hol társaságban, néha szikrázó napsütésben, máskor szakadó esőben. A kép mindig ugyanaz. A kozmopolita stílustalanságban épült üzletsorokon apró mellékhelyiségnyi butikok hatalmas, csillogó áruházakkal váltják egymást. A magasba törő épületek között kanyargó utcákon pillanatnyi

szünet nélkül hömpölyög az autófolyam, füstfelhőt és a benzin helyett használt alkohol szagát árasztva az embertömegre. Elvétve látsz csak egy-egy európai arcot – az is inkább turista –, a barnának viszont minden árnyalata képviselteti magát, egészen a feketéig. Ez itt a természetes, nem zavar senkit. Az sem – kivéve eleinte engem –, hogy koldusok tántorognak mindenfelé, már amelyik képes a helyváltoztatásra. Nagy részük letáborozik a kapuk és kirakatok elé, mindenhová, ahol csak helyet találnak a járókelők közelében. Ott is alszanak, ahol vannak. Az igényesebbje esténként betakarózik egy darab hullámpapírral, amely szebb napjaiban doboz lehetett; vagy egy néhai pokróccal, amit a város jószívű egyletei osztanak szét időnként. Feltűnően sok közöttük az apró gyerek. Állítólag több millió a szülő nélkül, utcán felnövő vagy soha fel nem növő gyerek. Az emberek jönnek-mennek mellettük, néha odadobnak némi pénzt. Üzletből kijövet főleg az aprót, aminek már annyira nincs értéke, hogy a koldus sem hajol le érte. Az aktív kéregetők legnagyobb része gyerek. Ha adnak nekik valamit, megköszönik, ha nem, az sem nagy baj, úgyis ellopnak mindent, amit csak lehet. Ők a legaktívabb és legeredményesebb tolvajok. Egy részük mindenféle vicikvacakot árul, aminek vagy kinyomozhatatlan az eredete, vagy csak simán megveszik a boltban, és felárral próbálják rásózni a tudatlan turistára. Néha bizonyára sikerül is, mert nem adják föl. Mindez nemcsak a Copacabanán van így, hanem városszerte. Egy nap Hidasy Misi elvitt bennünket a Riótól 30 kilométerre található autóversenypályára, ahol a Formula-1 versenyeket rendezik. Misi, mint a versenyek társadalmi igazgatója, sokat tud mesélni a „nagyok" nem mindig örömteli hétköznapjairól. Most néptelen a ring, szinte lehangoló a csönd. Egy kis emberke mégis visz valami színt a szürkeségbe. Testre szabott Formula-Fordján rója a köröket, míg apja és a szerelő stopperrel méri a sebességét. Mikor két beállítás között bekukkantunk hozzá, már látjuk, ki ül a volánnál. Nagyon fiatal, mosolygós arc néz ránk, mély, fekete szemekkel, látszik a fiún, élvezi amit csinál. Az apja szerint tizenöt éves a srác, szerintünk tizenkettő, de a kétszáz fölötti sebesség már megszokott számára... Misi egyik fő segítője volt az első Hungaroring versenynek, amelynek szerte a világon jó a visszhangja. – Meghívtak a másodikra is – meséli örömmel –, és remélem, ez is olyan sikeres lesz, mint az első volt. Mindig boldogan megyek haza, most jó csapat verődött össze a Formula1 körül, élvezet velük együtt dolgozni. – Reméljük, hogy mire a harmadikat szervezitek, már mi is otthon lehetünk – mondjuk neki, majd évődve hozzátesszük: – Azért nagyon különös, hogy a Hungaroring első két helyezettje brazil volt... – Misi, te nekünk gyanús vagy!...

Még az opatijai indulás előtt összeszedtem egy fertőző torokgyulladást, meghűléssel együtt, amivel egész idáig kínlódtam. Vigyáztam, amennyire csak lehetett, pusztítottam magam gyógyszerekkel, az eredmény legcsekélyebb jele nélkül. Már untam, hogy másfél éve gombóc van a torkomban, és nem múlik el. Itt, Rióban Misi elvitt dr. Kovácshoz, egy specialistához, aki tüzetesen megvizsgált. (A doki apja magyar volt, ő már nem beszéli a nyelvünket.) Felírt mindenféle gyógyszert, amelyeket becsületesen eszegettem is, a korábbiakhoz hasonló eredménnyel. Végül megmérgesedtem, és vettem egy sörkúrát. A

melegben egyik zsibbasztóan hideg sört ittam a másik után, és egyszer csak eltűnt a gombóc... Ha én ezt korábban tudom! A riói lányok egyszerűen gyönyörűek! Bármerre megy az ember, kapkodhatja a fejét. A lányok szépsége természetesen a strandokon a legfeltűnőbb, és ehhez a divat is hozzásegít. Most éppen az a fürdőruha a divat, amit szabad fordításban úgy hívnak, hogy „fogtisztító cérna". Annyi is. Vagy van melltartó hozzá, vagy nincs. Van olyan lány, aki csak kis virágmatricát ragaszt a keblére, a kis barna foltra, és van, aki semmit. Az öltözöttségnek ez a foka tulajdonképpen a semminek felel meg, de annál kicsit erotikusabb. Az ismerkedéssel nincs gond, egyszerűen leszólítják az embert. Nem zavaró, kellemetlen módon, ahogy a szerelmet szakmaszerűen művelők teszik, hanem kedvesen, barátságosan. A cél nem feltétlen az. Sokszor csak egy beszélgetés, egy kellemes óra. Az emberek, de elsősorban a lányok, mentalitása merőben eltérő az európaitól. Nincs unott arc, nem teszi-veszi magát senki sem. Ha leszólítasz valakit, nem néz át rajtad, mintha nem is volnál ott, hanem kedvesen válaszol, beszélget veled. Ha dolga van, vagy nem tetszel neki, legfeljebb azt mondja: „bocs', de barátom van, nem érek rá". És közben mosolyog. Ezek után, azt hiszem, érthető, ha az AIDS létezése nem tölt el nagy örömmel senkit sem. Mondhatnám: zavaró. A belvárosban betértünk egy cukrászdába, ahol szépséges süteményeket lehetett kapni. Vaníliás bukta, gyümölcsös lepény, mazsolás kenyér és hasonlók mosolyogtak ránk a kirakatból, a fél utcát betöltő leírhatatlan illatfelhőből. Józsi Edével vásárolt valamilyen ellenállhatatlan finomságot, mi viszont István bátyámmal csak az illatot élveztük, és beszélgettünk a pult előtt. Egyszer csak odaballag hozzánk egy egy méter kilencvenes, vékony, enyhén púpos néger eladófiú, térdig érő kezekkel, és kérdi, beszélünk-e angolul. Mondom, igen. Mire ahogy jött, el is megy. Nem értettem. Fél perc múlva visszajön, és letesz elénk a pultra egy használt pénztárblokkot, miközben úgy vigyorog, hogy a szája elálló füléig ér. Ez állt rajta: You Welcome in Rio! Azaz: Isten hozott benneteket Rióban. Ezzel a fiúval korábban soha nem találkoztunk. Valószínűleg soha nem is fogjuk már látni. Múlt az idő, egymás után minden látogatónk elment, magunkra maradtunk. Az utolsó napokban bevásároltuk a szükséges gyümölcsöt, tojást, tejet, kenyeret és rengeteg üdítőitalt. Sokkal inkább az italokra lesz szükségünk, mint a szilárd táplálékra. Mikor mindezekkel megvoltunk, elrakodtunk, végignéztünk mindent a fedélzeten, rendben van-e, s miután rendben volt, csak a kijelentkezés maradt hátra. Misivel végigrobogtuk a hivatalokat, egy délután végeztünk minden intéznivalóval. Június 25-én délben búcsúztunk el azoktól a barátainktól, akik kijöttek a kikötőbe. Munkanap lévén, több ismerősünk nem tudott eljönni, tőlük már korábban elköszöntünk. Rá kellett jönnöm, hogy maroknyi embertől pontosan olyan keserves a búcsú, mint több száztól. Nem a mennyiségen múlik. Ölelések, jó tanácsok, s miközben mindenkinek gyanúsan csillog a szeme, gyorsan elcsomózzuk a hajót, és a Glória-öböl hajórengetegében kikacsázunk a Rióöböl nyugodtabb vizeire. Üzemanyagért még meg kellett állnunk a Botafogo-öbölben, aztán már semmi sem tartott vissza bennünket. Hajnali szürkületben érkeztünk, esti szürkületben távoztunk, a különbség csak annyi volt, hogy a Cukorsüveg kedvesen mogorva sziklája most „Isten veletek"-et és mielőbbi viszontlátást köszönt, amikor hajónkkal elúsztunk előtte.

17

Tovább kísértett bennünket dél-amerikai kihajózásaink szélcsendje. Itt sem fújt a szél, motorral kínlódtuk át magunkat a hullámtörő báron és még utána is sokáig. Messze van még ugyan Opatija, de a rendelkezésünkre álló két hónapnak elegendőnek kell lennie a hazatérésre, ezért nem idegeskedünk. Tudjuk, mi vár ránk, milyen idő, milyen szelek, ezekkel elég pontosan lehet kalkulálni. Csak a szélcsendek lassítják majd a haladást az

Egyenlítő környékén és Gibraltár magasságában. Leküzdésükhöz viszont a megszokottnál negyven literrel több gázolajat tankoltunk. Ha végképp elfogy a szél, nyomjuk motorral. Mint mindjárt itt, az elején. Másfél napig felváltva, hol motorral, hol gyenge szembeszéllel igyekeztünk kelet felé, mert a passzátszél csak akkor kezdett fújdogálni, amikor már jóval mögöttünk volt a Frio-fok. Ettől kezdve csak a tisztelet hangján beszélhettünk az időjárásról. A lehető legoptimálisabb vitorlázó körülmények között, többnyire szikrázó napsütésben, a hármashetes erősségű délkeleti szélben meg sem álltunk az Egyenlítőig. Igazi passzátszeles menet volt. Néha egy hétig sem kell a vitorlákhoz nyúlni, csak az irány tartása a feladat. Igaz, előfordult, hogy hússzor rendeztük át az egész felszerelést a zivataroktól megzavarodott szélben, de ez ritka volt. Kék a tenger, meleg a víz, a levegő, minden a legnagyobb rendben, nekem mégis hiányzik valami. Egy hét után jövök csak rá, micsoda. A madarak. Megszoktam már, hogy mindig seregnyi röpköd körülöttünk mindenféle fajtából, de főleg albatroszok. Most, ameddig a szem ellát, üres a tenger. Gondolom, ebben az időszakban lehet a költési idejük, és ilyenkor visszavonulnak a szigeteikre, zátonyaikra. Később felfedezünk egy-egy hírmondónak maradt icipici viharfecskét, amint éppen versenyt repülnek a repülőhalakkal, amelyekből viszont van bőven. Néha egész rajokat riasztottunk ki az árnyékunkkal abból a fajtából, amelyik képes irányt változtatni a levegőben. Ahol repülőhal van, ott nagyobb ragadozóknak is illene lenniük, főleg dorádóknak. Nem voltam optimista, amikor kivetettem a zsinórt a villantóval, és nem is csalódtam, amikor egy egész hétig nem történt vele semmi, csak a horog rozsdásodott. Victoria városának magasságában járhattunk, nem messze a brazil partoktól, amikor este gyanús fényekre lettünk figyelmesek. Jobbra előttünk pontosan olyanok voltak a felhők, mint egy nagyváros fölött, amikor sok ezer lámpa fénye tükröződik vissza róluk. Néztem a térképet, de azon a részen semmit sem mutatott, csak a tengert. Leellenőriztem a kompaszt, de eszerint is jó irányban mentünk, így nem tudtam mire vélni a jelenséget. Ahogy haladtunk, egyre erősebbek lettek a fények, míg végül a horizontból kibukkant az első, majd egyre több követte. Irányunkat tartva éppen elúsztunk egy városnyi, fényárban úszó olajfúró platform mellett. Rajtuk piros, zöld és fehér villogok adtak jelzést az arra tartó hajóknak és a helikoptereknek. Sok olajfúrónak láttuk a közvetlen fényeit, legtöbbről azonban csak a felhőkön tükröződő fényeik árulkodtak. Órákig mentünk mellettük, mire az esti sötétben elmaradtak mögöttünk.

Az egyenletes menet viszonylagos nyugalma lehetővé tette, hogy törlesszünk valamennyit írási és olvasási adósságainkból. Pihenőben hanyatt fekszik az ember az ágyán, és olvas. Hol a filozofikus művek kötnek le, hol a szórakoztató irodalom. Mindig a fizikai állapotom határozza meg. Ha pihent vagyok, jöhet Platón vagy bármelyik gondolkodó. Ha fáradt, akkor Rejtő Jenő segít feloldani a nehéz pillanatokat. Az írással ugyanez a helyzet. Pihenten jönnek a gondolatok, nem kell törnöm a fejem, néha viszont fárasztó feladatot jelent a hajónapló egyetlen sora is. Mindezzel együtt kellemesebb körülmények között töltjük napjainkat. Visszaemlékeztem azokra a vacogtató déltengeri tisztálkodásainkra, amikor a legnagyobb

akaraterőre volt szükség, hogy egy vödör tízfokos vízzel leöntsem magam. Milyen más ez most, amikor nap mint nap huzatom magam a hajóval a 28 fokos vízben, s jobban esne benne maradni, mint visszamászni a forró fedélzetre. Nem véletlenül választja a vitorlázók többsége azokat az utakat, amelyek ehhez hasonló körülmények között hajózhatók teljes éven át. Július 11-én hajnalban léptük át az Egyenlítőt. A biztatás a hazai rádiósok részéről most sem maradt el, az ünneplés viszont igen. Kiváló szelünk egészen a nyolcadik szélességig kitartott, ahol ebben a hónapban az egyenlítői zóna kezdődik. Mikor a Nap fent jár Európa fölött, akkor a szélcsendes zóna is feljebb húzódik pár fokkal. Sosem tudja itt az ember, hogy mit fog ki. Ha szerencséje van, megúszhatja néhány zivatarral, néhány órás csöndekkel, és már túl is van rajta, de ha belenyúl, akkor hosszú napokat veszíthet hintázva, himbálózva, s csak nézi a felhőket, hogy rohannak, miközben a szelük nem jön le. Két évvel ezelőtt errefelé jövet is az volt a taktikánk, hogy ha volt szél – mentünk vele, ha nem motoroztunk. Bár vannak körülmények, amikor azt sem lehet. Úgy bukdácsoltunk a hullámok között teljes gázzal, hogy egy centit sem jutottunk előbbre. Ilyenkor megvártuk, amíg vagy a szél jött, vagy lecsillapodott a tenger. Már túl az Egyenlítőn, de még az egyenlítői övezet előtt, július 14-én dél tájban kereszteztük azt a vonalat, amelyet 1985. december 12-én lefelé menet egyszer már érintettünk. Elvileg körbejártuk a Glóbust, már csak haza kell érkeznünk. Ismét ünnepelhettünk volna, de mindössze csak egy korty whiskyvel tettük felejthetetlenné a napot. Egyre több halat, delfint, sőt – Józsi szerint – bálnát látni, ahogy egyre közelebb kerülünk a Zöld-fokiszigetekhez. A bálna – én nem láttam – az meglep. Nem tudtam, hogy itt, a trópusi vizekben is előfordulnak. A nyolcadik foknál a délkeleti passzátszél lassan délire fordult, és fokozatosan kilehelte a lelkét. Minden jel arra mutatott, hogy elértük a magas nyomású zónát. A jelek nem hazudtak. Mindezzel együtt jó passzban voltunk, mert valamilyen szellő mindig volt, így csak keveset és ritkán kellett a motort használni. Július 17-én már északkeleti irányból rohantak a felhők, a szelük viszont még nem jött le. Július 18-án este kitisztult az ég, eltűntek a zivatarfelhők, és hajnalra már az északkeleti passzát fúj dogált. Várhatóan az elkövetkező pár hétben a szelet maximálisan szorítva is csak észak-északnyugatnak tudunk majd vitorlázni, ezért amíg tehettük, keleti irányban hajóztunk. Ennek következtében a már ismert Zöld-foki-szigeteket a keleti oldalról kerültük ki. A rádiós kapcsolat ismét aktívabb lett. Nemcsak azért, mert egyre közelebb jutottunk Európához, hanem mert elkezdődött már a visszaszámlálás Opatijáig, és ez mind a rádiósokat, mind bennünket izgalomban tart. A hajón múlnak az „eseménytelen" hétköznapok. Megszokottá vált minden tevékenység. Mindegyikünk egyre inkább a jövőben él, tervezgeti, mi lesz azután, hogy útjaink különböző irányba kanyarodnak majd – mindezt magunkban. Keveset beszélgetünk erről, egyáltalán: keveset beszélgetünk, és az is csak a praktikus dolgokra korlátozódik. Tele vagyunk feszültséggel, alig várjuk, hogy megoszthassuk érzéseinket, terveinket azokkal, akikre tartoznak. Ez a feszültség szerencsére nem okoz közöttünk problémát, csak éppen nagy a csönd a hajón.

Amikor hirtelen kitisztult az ég, feltűntek a megváltozott csillagképek. A déliek lassan eltűntek, helyet adva a szemünknek oly kedves északiaknak, mint a Nagymedve és a Sarkcsillag. Sajnos, az Orion most nappal megy el felettünk, mire besötétedik, már nem láthatjuk. Ahogy ülök a kormánynál, és mustrálgatom őket, az a kényszerképzetem támad, hogy úgy keringünk itt a világmindenségben, mint egy-egy elektron az anyag atomjaiban. Lehet, hogy a Naprendszerünk csak egy atomja valaminek, és lehet, hogy a mi testünk atomjaiban ugyanilyen világok keringenek? Ki tudja? Másnap, 19-én némi bizonytalankodás után a szél rövid időre visszafordult északnyugatira, de ez sem tartott sokáig. Azt reméltük, hogy néha azért lophatunk egy kis távolságot kelet felé. Nem loptunk egy centit sem, mert a szelünk egyre jobban beerősödött, semmi más lehetőséget nem hagyva, mint a kínkeserves északnyugati irányt. Itt még az áramlatok is nyugat felé sodorják az embert, így összességében, ha tetszett, ha nem, mentünk vissza az óceán közepe felé. Normális körülmények között a passzát nem nő 5-ös, 6-os erősség fölé, a mi passzátunk azonban nem volt normális. Tíz napig folyamatosan 7-8-as erővel fütyörészett, ami nem lett volna gond, ha nem szemben kellett volna hajóznunk. Nem is annyira a szél okozta a bajt, inkább a hullámok. Akkorára nem nőttek meg, hogy le-fel tudjunk rajtuk menni, annál viszont nagyobbak voltak, hogy a mi hajóméretünkkel át tudtuk volna őket törni. Minden hullámba beletoccsantunk, hatalmas dörrenéssel remegett az egész hajó. Csontjaimban éreztem, ahogy erőlködik, feszül az összes ereszték, csavar. Söpört a víz a fedélzeten, egy pillanatra sem lehetett vízhatlan ruha nélkül kimenni. Hiába sütött merőlegesen a Nap, a kanári áramlás már hideg vizet hozott, s a széllel együtt vacogtatott még délben is. Fárasztóbb, idegőrlőbb ez a menet, mint sokszor a déli óceánokon. Szinte megbénul a hajón az élet. Se főzni, se mozogni nem lehet. Mindig a legváratlanabb pillanatban repül, zuhan, zökken a hajó; két kézzel, két lábbal kapaszkodtunk, támaszkodtunk, de néha ez is kevés volt. Minden röpül, borul, folyik. Álmában is billeg, csúszkál az ember, nem csoda, hogy ismét kikopott a bőr a könyökömön. Az ülőfelemet a só marta le, így már egyetlen olyan póz sincs, amelyben ne fájna valamim. Égő, kellemetlen érzést okoz minden ruha, takaró, és amihez hozzáérünk: sós. Most már egy hónapja én zötykölődöm az ágyponyvában, Józsi pedig a hajó falán próbál megágyazni, de sehogy sem jó neki sem. Vitorlát csak ritkán kell változtatni, szinte ugyanazzal megyünk állandóan. Annál nagyobb gond a navigáció. Ha valami csoda folytán olyan szerencsések vagyunk, hogy nem esik ránk egy köbméter víz, azzal még nincs elintézve. Annyira folyamatos és aktív a hajó mozgása, hogy úgy érzi az ember, mintha rángatnák a kezét, így mérni külön művészet. Messze járhatunk a hajózási útvonalaktól, mert hetek óta nem látunk senkit és semmit. Természetesen már rég elfogyott minden primőr. Kényszeredetten majszoljuk konzervjeinket, részben még a hazaiakat, részben az új vásárlás termékeit. A friss kenyér mindig hoz valami lendületet, étvágyat, akár üresen is bevágunk egy-egy szeletet. A kabinban fülledt meleg van, kint hideg, vizes idő. Talán emiatt, hihetetlenül kevés szilárd táplálékot veszünk magunkhoz, inkább csak iszunk, és ha tudunk, főzünk valami levest. Július 31-ig jöttünk az északkeleti széllel, minden kényelmetlenség ellenére jó tempóban, és a megfelelő irányban. A gyengülő szél átmeneti könnyebbséget hozott, de két nap után ennek is nyoma tűnt. Milyen két nap volt ez!

Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlítői zónákhoz hasonló magas nyomású területre értünk, ahol a különböző irányban mozgó légtömegek egymásnak ütközve felszállnak, folyamatos zivatartevékenységet okozva. A zivatarok különlegesen rossz szélviszonyai, teljesen megzavarják a normális, egyenletes légmozgást. A lezúduló eső lefelé irányuló szelet idéz elő, amely a víz felszínén a szélrózsa minden irányában igyekszik helyet találni magának. Szélirányban megnöveli, ellenkező irányban kioltja a szelet. A zivatar haladási irányát véve alapul, az egyik oldalon letompul, a másikon felélesedik a menet, attól függően, milyen irányból éri el a zivatar a vitorlást. Eddig világos és érthető, tudja is a fáradt agyú vitorlázó, mire számíthat. De amikor kis távolságon belül több felhőszakadás keveri meg a szelet, akkor már komputer kellene. Ez alatt a két nap alatt megszámlálhatatlan zivatar és zivatarkombináció rohant el felettünk, megbolondítva a szelet és bennünket. Nincs tíz perc, hogy egy vitorlázattal egy irányban lehetne menni. Hatórás szolgálataink alatt olyan állapotba kerülünk, amire az ifjú nyelvújítók találóan azt mondanák: „Agyilag zokni." Két nap után elfogyott a szél, még egy nap múlva a hullámzás is, így ismét főszerephez jutott a motor. Harmadikán éjszaka felvettük a rádiókapcsolatot egy mellettünk elhaladó angol teherhajóval. Megkaptuk a pontos információt – éppen ott voltunk, ahol saját számításaink szerint lennünk kellett –, és megadták a rendelkezésre álló időjárási előrejelzéseket is. Ezek szerint ennek a magas nyomású frontnak a centruma tőlünk 400 mérföldnyire északnyugatra, az Azori-szigetek északi felénél húzódott, míg az az alacsony nyomás, amire vártunk, csak Gibraltár fölött tartózkodott, mintegy 900 mérföldre tőlünk. Nem volt más választásunk, mint járatni a motort, amíg bírjuk üzemanyaggal, s ha elfogy, ráérünk törni a fejünket, mi legyen.

Milyen is egy zászló sorsa – ezen tűnődöm már régóta, figyelve a mieink fogyását. Nemzeti lobogónkat a hátsó árboctartó kötélre csomóztuk, ahol jól látszik, nincs útjában semminek, és nem is bántja semmi. Vígan csattoghat ott fent, jóval fejmagasság felett, amíg csak utol nem éri a könyörtelen zászlósors. A mieink válogatott minőségű, műszálas anyagokból készültek, kimondottan viszontagságos körülmények közé. Először csak szép, élénk színűket fakítja mind haloványabbra a Nap, az eső és a tengervíz, majd az állandó szél kezdi ki anyagukat. Megfigyeltem, először a zöld kezd el rojtosodni, mind rövidebb lesz, majd a fehér, végül a piros, egészen addig, amíg csak a rögzítő madzag marad meg a varrással. Tiszteletből nem vágjuk le, inkább alája kötjük a következőt. Mikor a második lobogónkat a déli óceán szele egyetlen éjszaka juttatta hasonló állapotba, elhatároztuk, hogy vigyázunk rá, feltekerve tartjuk a nyílt óceánon, ahol rajtunk kívül úgysem látja senki. Ezzel a módszerrel elértük, hogy csak négy zászlónk esett az elemek martalékául, s az ötödiket, az utolsót megérkezésünk alkalmából, színeinek teljes pompájában csomózhatjuk fel a helyére.

18

Szelet olyan tapintatosan még nem láttam megjönni, ahogy ez a nyugati jött, negyedikétől ötödikéig. Két napra volt szükség, hogy elérje a befogható erősséget. Amilyen tapintatosan jött, olyan tapintatosan fordult is észak, majd északkelet felé, mind jobban megerősödve. Július 10-én reggelre elérte a nyolcas fokozatot, de ezzel mintha ki is adta volna a lelkét. Délutánra befelhősödött, estére ismét megjelentek a zivatarfelhők, eső nélkül, viszont annál vakítóbb villámokkal. Egy teljes éjszaka ismét a hülyítés jegyében telt el, de ez már nem

tudott mérgesíteni bennünket, mert a Gibraltári-szoros közelében mindent elnéztünk az időjárásnak. Pontosan tudjuk, hogy mikor, melyik hajózási útvonalon megyünk át a forgalom irányából. A Gibraltar-New York-Cadiz-Casablanca és a GibraltárDél-Amerika útvonalakon megszámlálhatatlan mennyiségű és minőségű hajó hozza-viszi az árut. Sokszor már a külalakjukból tudjuk, hogy milyen nemzetiségűek. A német hajók viszik el a pálmát, külalakra is, szakmailag is. Szupermodern tankerek, konténerszállítók és egyéb funkciójú, elegáns vízenjárók ezek, többnyire szolgálatkész, jól informált rádiósokkal. A legszakadtabb címért már nagyobb a verseny, nem is tudunk kiadni díjat. Egyre jobban érezni a part közelségét. Emlékszem, eleinte az ilyen hosszú utak végén mennyire tudtam vágyódni a part, az emberek után. Ma sincs ez másképp, és mégis másképpen van. Nehéz megmagyarázni, mire, hogyan reagál az emberi alkalmazkodóképesség. Ma – talán mert rutinosabb vagyok – sokkal inkább lekötöm magam mindenféle szellemi és fizikai tevékenységgel, mint annak idején. Most kevésbé érzem oly keservesen lassúnak az idő múlását. Mindez persze nem akadályozza meg, hogy lélekben már félig otthon legyek, éljem, élvezzem a leendő hétköznapokat. A következő nap tingli-tangli szeleket, csöndes, ködös időt hozott, többnyire motorral haladtunk. Maradt még annyi üzemanyagunk, amennyi a kikötésig kell. Nem is jött már tisztességes szél, csak amolyan egymást kergető szellők érkeztek innen-onnan. Mindennek már csak esztétikai jelentősége maradt a szoros bejáratánál. Motorral és az itt jelentkező erős keleti irányú áramlással gyorsan fogytak a maradék mérföldek. Estére mérés nélkül is tudtuk, hol járunk, mert a hajók már a kijelölt csatornában közlekedtek ki és be a szorosban. Reggel a Trafalgar-fok alatt elhaladva, mi is behajóztunk a csatornába, bár látni semmit sem lehetett a sűrű párában. Délelőtt fel-feltünedeztek az afrikai oldal kontúrjai, ehhez visz közelebb a keleti irányú csatorna, mi pedig egyébként is ezen az oldalon, Ceutában szándékoztunk kikötni. Összesen tíz mérföld volt hátra, amikor a tenger felől bejött egy ugyancsak motorral haladó vitorlás, amelyik röpke két óra alatt kikerült bennünket, majd eltűnt előttünk a párában. Nem bírtam tovább, megálltam. Rosszat sejtve leereszkedtem a vízbe, hogy megnézzem, mitől lassultunk le ennyire. Nem ért meglepetés, amikor élő dzsungelt találtam a hajó alján és a propelleren. Ezek az állatok lassan, de biztosan szaporodtak el a hajó fenekén, s pár hét alatt megnőttek tízcentisre. Más hajók közelében könnyebb észrevenni a sebességkülönbséget, mint egyedül a nyílt vízen, ahol nincs viszonyítási alap. Fél óra alatt lekotortuk őket egy szálig, bár ezzel még nem értünk a munka végére. Egyre erősödött a vízbefolyás a motortérbe, míg a végén óránként kellett pumpálni. Józsi próbált utánajárni az okának, de valóban csak az okot sikerült kideríteni, mert megjavítani csak kikötőben, nyugodt körülmények között lehet majd. Eltört a tömszelence egyik csavarja, nem lehet sem meghúzni, sem hozzáférni. Azt a három órát, ami még hátravan, már így is kibírjuk. Legalább két csomóval gyorsultunk a tisztogatás után, és minden fáradtság ellenére vidáman igyekeztünk a már ismert sziklák alatt, a kitisztult, napsütéses időben a kikötő felé.

Kellemes meglepetések sora várt bennünket Ceutában, amikor 12-én délután öt órakor kikötöttünk. Csaknem két éve építés alatt álló, csupa olaj kikötőt hagytunk magunk mögött,

ahol csak a horgony segítségével lehetett parthoz állni. Most úszó mólók sora szolgálatkész személyzettel, hangulatos bár, szolgáltatóhelyiségek és óriási élet várt ránk. Az adminisztrációval – bár a nyelvi nehézségek fennálltak – most sem volt semmi probléma. Csakúgy, mint akkoriban, pillanatok alatt elintéződött minden. Nem is lehet ezt nehézségnek nevezni. A papírjainkat rendezgető magas termetű, fütyörésző, kikötői rendőr nem haragszik ránk, amiért tennie kell a dolgát. Az ember észre sem veszi, hogy nincs közös nyelvünk. Ceuta még teljes nyári életét éli. Füstös arcú ajtónállók próbálnak beterelni minden zugüzletbe, amelyek változatlanul a mennyezetig tömve vannak az elmúlt öt év elektronikai termésének eladatlan maradékával. Hogy és mint kerülnek oda, örök rejtély, nem tartozik a vevőre. Az viszont igen, hogy az elmúlt két év alatt jelentősen megdrágult minden, és romlott az áruminőség. Minden kapu alatt, mellékutcában történik valami, de engem mégis a komp körüli élet nyűgöz le. Itt zajlik talán a legnagyobb átkelő forgalom jó öreg kontinensünk és Afrika között. Német, francia, spanyol, portugál és a legkülönbözőbb arab országok rendszámait viselő járművek ezrei nyüzsögnek, több kilométeres sorban, behajózásra várva. Előfordulhat, hogy több napig várakoznak, amire sorra kerülnek. Ennek megfelelően rendezkedik be mindenki. A végeláthatatlan parkoló zsúfolt kempingre emlékeztet: minden autóban laknak, főznek, alszanak, bár ez utóbbit inkább csak a jármű mellett, a földön, mert a szinte kibírhatatlan hőséget, szikrázó napsütést csak a gyengécske bríz teszi elviselhetővé. Az arab jelekkel rendszámozott autókban teljes családok, nagyszámú gyerekkel élik látszólag hétköznapi életüket, míg az európai kocsikban többnyire fiatalok, csavargáshoz koptatott külsővel. Tetszik, amikor az egyik érkező hajóról két tizennyolc év körüli német srác gördül le hatalmas félcross-motorján, tartalékgumikkal és minden egyébbel felcuccolva, ami csak kellhet. Remeg alattuk az aszfalt, amikor eldübörögnek az ország belseje felé. Nemcsak én nézek utánuk. A halottak is felébrednek erre a csinn-bummra. A város legdivatosabb esti korzója a mi vadonatúj kikötőnk. Három helyen mérik az italt, egy sereg pincér futkározik az asztalok között, szabadtéri diszkó szolgáltatja a muzsikát. Aki kicsit is ad magára, az itt mustrál és mustráltatik. Kedvenc esti program: a part mellé épített dobogón a bohócnak festett fiú kidugja fejét egy drapéria hasadékán, a jól nevelt úri közönség pedig azon verseng, hogy ötből hányszor találja el tojással. Nem ismerkedtünk meg részletesebben a móka szabályaival, mert visszataszítónak találtuk. Leginkább azért, mert az egyenként is méregdrága tojás ÉTEL, és ebből is több százat, ha nem ezret „vicceltek" el esténként. Mindezzel együtt vidám, kellemes hely lett a klubból, jól éreztük magunkat. Összesen két napot töltöttünk a kikötőben, és július 14-én, szombaton este már indultunk is tovább. Józsinak közben sikerült kiszedni a tömszelence törött csavarját, és pótolni egy újjal. Reméltük, hazáig már kibírja újabb szerelés nélkül. Bevásároltunk némi gyümölcsöt, jó sok üdítőitalt, és készen is voltunk. Mikor a diszkó vizet rengető hangjai mellett kikanyarodtunk a kikötőből, vidáman, pihenten vágtunk neki a Földközi-tengernek. Tartott még a nyugati szél, sőt, sötétedés után még élénkebb is lett. Teljes vitorlázatot húztunk, és még rendesen fel sem fogtuk, hogy úton vagyunk újra, amikor Ceuta fényei már a sötétségbe vesztek.

Túl voltunk az Alborán-szigeten, amikor ingadozni kezdett a nyugati szél, és rövid haldoklás után cserbenhagyta a Szent Jupát vitorláit. Most természetesen bejött a széltérkép keleti szelet jósló, fenyegetően hosszú nyíljelzése, és a kezdeti kényelmes vitorlázást szembeszeles napok sora követte. Az egyetlen jó, ami maradt, az a körülbelül egycsomós, keleti irányú áramlás, amire itt szinte mindig számítani lehet. Óriási a hajóforgalom. Tucatjával tartanak keletnek itt, ahol az áramlás segít. Némelyikük akkora, hogy az árbocunk sem ér fel az oldalmagasságukig. Különösen éjszaka kell óvatosnak lennünk, mert a kapitányok hiányoztak az iskolából, amikor arról folyt az oktatás, hogy még ilyen kicsi vitorlás hajónak is mint a miénk, elsőbbsége van, ha vitorlával halad. Volt, amikor az utolsó pillanatban kellett kifordulnunk, különben eltapostak volna, mint azokat a szakadt, plasztik, áruházi reklámszatyrokat, amelyek számolatlanul díszítik a civilizációhoz közeli tengereket. Apropó, plasztik! Elmondhatatlanul szomorú látványt nyújt a természet szerelmeseinek az a hihetetlen mennyiségű pvc-fólia, zacskó, flakon, pohár és egyéb vegyi termék, amely Európa környékén úszkál a tengerekben. Nem tudok úgy körülpillantani, hogy ne látnék egy rakás úszkáló szemetet körülöttünk. Egész csöndben megjegyzem, hogy a napsütés, a sós víz és az állandó mozgás ezeket is elpusztítja, ha lassan is. Először csak összerepedeznek, majd mind kisebb darabokra hullanak szét, hogy darabonként ússzanak tovább. Attól tartok, a szakma tudósai képesek még kitalálni olyan természetálló műanyag lapot, amivel biztosabban beparkettázhatjuk az óceánokat is. Azok közé tartozom, akik nem bíznak az üres jó szándékban. Környezetünk védelmére az embereket kötelezni kell, és keményen ellenőrizni. Még mindig nem tudjuk eléggé, hogy magunknak tesszük tönkre kis bolygónkat. Szembefújnak a levantei szelek, nem tudjuk eldönteni, cirkálás közben cikkbe vagy cakkba menjünk-e. Jobb oldalon a partok határt szabnak, ott ajánlatos fordulnunk. Ily módon végigtapogatjuk Marokkó, Algéria és Tunézia partjait. Szeretem a partokat. Mindenhol más, és minden résznek külön egyénisége van. Hol sziklás, zord hullámtörésekkel tekintélyt parancsoló, hol barátságosan zöld vagy csábítóan homokos fövenyű. Ezek az afrikai partok, úgy látszik, kivételek. A legszemléletesebben azzal jellemezhetném, hogy itt ér véget a szárazföld, és kezdődik a tenger. Semmi több, semmi jellegzetesség.

Napokon át hajózunk szembe a széllel, szembe a hullámokkal. Fürdünk a fröccsökben, és mégsem bosszant, nem keserít el. Még az sem, hogy az itt állandó keleti irányú áramlatot – ami segítene bennünket – a kitartó keleties szelek megfordították, napi húszharminc mérföld veszteséget okozva. Már csak hetek választanak el bennünket az otthontól, és ez mindent megbocsáthatóvá tesz. Ha éppen nem szemből fúj a szél, akkor sehonnan. Most igazán elővehetjük vitorlázó tudásunkat, ami még a versenyek alatt rögződött az emberbe. Ki kell használnunk minden kis szellőt, szélfordulót, és ha kell, használjuk a motort is. Napról napra, óráról órára vártuk azt az északnyugati szelet, amelynek tíz napból legalább nyolcban fújnia illenék errefelé, de hiába vártuk, semmi sem változott. Gondoltam, mit véthettünk a Földközi-tenger ellen, hogy jövet-menet büntet bennünket.

Lehet, hogy túl elnéző vagyok magunkkal szemben, de semmilyen főbenjáró bűnt nem követtünk el, hacsak azt nem, hogy idejöttünk. Két éve még megengedhettük azt a luxust, hogy szélcsend alkalmával nem éltünk a motor adta lehetőséggel – mondván, vitorlázók vagyunk –, most viszont időre kell megérkeznünk, nincs mese, nyomjuk a gázkart. Mikor feltűnnek Szicília partjai, még mindig délkeleti középszélben tartjuk Róma vonalának irányát. Eredetileg Szicília alatt szerettünk volna elvitorlázni, mert csak úgy, mint minden rutinos vitorlázó, akikkel korábban beszélgettünk, a szakkönyvek is ezt ajánlják ebben az évszakban. De hiába ajánlgat nekem itt bárki bármit, ha egyszer szemből fúj a szél, és a négy csomós jó irányú helyett két csomóval áramlik szembe a tenger. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy északról, Palermo felől kerüljük meg a szigetet, és majd átmegyünk ismét a Messinai-szoroson, ahogy jövet is tettük. A partok mentén, egy csapáson szorítottuk a szelet, csaknem sima vízen, vidáman haladtunk a szoros felé, csak azért drukkoltam, hogy a szélfelelős minél később vegye észre az útvonalcserét. Aggodalmam nem volt megalapozatlan, mert alighogy elhagytuk Palermo magasságát, legyengült, és szembefordult a szél, ahogy az várható is volt. Egy ideig még cirkáltunk, majd lehúztuk az összes vitorlát, és csak a motorra bíztuk magunkat. Nem sokáig mehettünk így, mert a visszaerősödő keleti szélben a hullámok teljesen megállították a hajót. Alkonyatkor ismét szélcsendben motoroztunk pár órát, majd a sötétséggel együtt megjött, és pillanatok alatt nyolcasra erősödött délről a sirokkó. Közel voltunk a partokhoz, amerről a szél is jött, ezért a hullámok nem nőttek meg. Nagyon élveztem a rohanást teljes vitorlázattal, annak ellenére, hogy az erősödés röviddel később lehúzatta velem a nagyvitorlát és kisebbre cseréltette a fockot. Éjfélkor már csökkenőben volt a szél, és hajnalban, amikor felébredtem, újra egy helyben himbálóztunk. Motor, vitorla, motor, vitorla, ez ment egész nap. Délben néhány mérfölddel fölöttünk úszott el Filicudi szigete, ahol két éve sörrel vigasztalódtunk a szélcsend miatt. A gyengécske szélben vitorlával, motorral, közös erővel ballagunk a párás levegőben, a tőlünk nem messze kirajzolódó partok közelében, foktól fokig, előre. Még egy sziklaszirt, és mögötte a távolban már látszik a rádiótorony, amint a szoros partján hatalmas jelzőoszlopként nyúlik a magasba. Delfincsapatok jönnek-mennek körülöttünk, szinte egyfolytában szuszog, fújtat a tenger. Tőlünk nem messze, de a falkáktól külön vadászgat egy félig albínó állat. Hol erre, hol arra úszkál, láthatólag nem tartozik egyik társasághoz sem. Eredeti, szép színeit fehér foltok tarkítják, talán emiatt verték ki társai maguk közül. Józsi ismét bálnát lát. Mire kinézek a kabinból, már lemerül, és hiába várom percekig, többé nem kerül a szemünk elé. Állítólag errefelé is élnek bálnák, de semmi közelebbit nem tudok róluk. Meglepő, hogy itt, a part közelében, forgalmas helyen felbukkannak. Kitört a kánikula. Igaz, már két hónapja meleg van, de ilyen perzselőn nem sütött még a Nap, mint most. Hiába vigyázok, kenem magam a legerősebb fényvédő kenőcsökkel, állandóan hordom csülkös sapkámat, mégis kisebesedik az arcom. Az orrom és a szám a legkényesebb. Fehér bőrű vagyok, s mint ilyen, örök harcban állok a Nappal. A világ minden kenőcsét kipróbáltam, minimális eredménnyel. Az egyik nem ér semmit, a másik lehet, hogy érne valamit, de fölmarja a bőröm, rosszabb, mint a semmi. Végül mégis maradtam a Hélia-D krémjeinél – azokból legalább volt elég.

Öt mérföldre lehetünk a szorostól, amikor visszajön a sirokkó. Egy csíkban közeledik a széle, fehér, tajtékos hullámok látszanak mögötte. Mikor lecsap a hajóra, már csak akkora vitorlákat talál, amekkorák éppen megfelelnek az erejének. Nyolcas körül van ez is, de a part hegyeitől megzavarva a gyengébb perceit erős löketek kísérik. Mondanom sem kell talán, hogy a szorosban már szembefúj a szél, de ez még a kisebbik pech. Ennél a széliránynál egy-két óra alatt megindul a víz fölfelé, s a szorosban négy-öt csomósra erősödik. Szinte már szégyellem is mesélni, még azt hiszi az olvasó, a panaszládát nyitom rá. Mikor elérjük a szoros bejáratát, a vízen tökéletesen lehet látni az áramlás szélét. Az egyetlen követhető taktika az, hogy átvágunk a folyón a calabriai oldalra, és ott a limány ötvenméteres sávjában cirkálunk a kompkikötőig, ahol ismét átkelünk a szicíliai oldalra, és az ottani limányban cirkálunk a messinai kikötőig. Eredetileg Reggio Calabriában akartunk kikötni üzemanyagért, némi gyümölcsért; vacsorázni. Ehelyett azonban Messina városát látogattuk meg. Kényszerből, de nem bántuk meg. Az előbbivel már jövet megismerkedtünk, és nem vonzott egyikünket sem különösebben. Az utóbbi viszont szebb, rendezettebb és fejlettebb város benyomását keltette. Arról nem is beszélve, hogy Reggióban három kilométerre volt az első bolt a kikötőtől, míg itt a belvároshoz tartozik a kikötő. Ha ezt tudjuk, már két évvel ezelőtt is ezt az oldalt részesítettük volna előnyben. Este volt, amikor a kikötői korzó kivilágított, népes betonjához kanyarodtunk – a pecások örömére – és kikötöttünk. A bámészkodók között mindig akadnak, akik segíteni akarnak, ha másképp nem, hát tanáccsal. De a kikötés az, amit nem bíz a hajós soha a mások ízlésére. Ahogy elkészültünk, és a kötelek jól tartottak, felhúztuk civil rövidnadrágunkat és partra szálltunk. Itt se a tranzit, se a hatóság nem rabolja el az ember idejét. Ahogy kiszáll a hajóból, máris a városban van, és oda megy, ahová akar. Az előbbi segítőkész társaságból beszélgetésbe elegyedtünk egy köpcös, ősz hajú öregúrral, aki Samnek mondta magát. Megkérdeztük a kissé illuminált, vidám emberkét, hol kapni a legjobb pizzát, mert nem tudnak annyit kérni érte, hogy ne ennénk egyet. Buszra kell szállnunk – mondta –, pár megálló innen, de elkísér bennünket, mert ott ismerik őt. Legyünk csak nyugodtak, olyan pizzát kapunk, hogy amíg élünk, nem felejtjük el. Azt a buszkirándulást tényleg nem felejtjük el. Amikor két utcával arrébb felszálltunk a buszra, Sam nyomban hangos szóváltásba keveredett a kalauzzal, mert nem volt aprópénzünk, a kalauz pedig nem pénzváltó – állítólag. Ezt tőle magától tudtuk meg. Aztán mentünk. Hegynek fel, egyre messzebb a várostól. Már fél órája zötykölődtünk, amikor nyugtalankodni kezdtem. Kérdezem Samet, merre járunk, így húsz megálló után, de csak nyugtatgat, hogy minden rendben, ne aggódjak. Ettől ideges lettem. Kérdezzük a kalauzt, de nem ért egy szót sem. Végül kiderült, tévedésből hegyi körjáratra szálltunk fel, ez az utolsó járat aznap este tíz felé ér majd vissza. Nem hittem el a tévedést, bevillant, hogy esetleg szándékosan megsétáltatnak bennünket, miközben ki tudja, mi történik a hajóval. Mondom Józsinak, de enélkül is elég ideges volt már. Hiába szállnánk le erről a néptelen hegyi terepről, akkor sem érnénk vissza előbb. A kínok kínját élem át, miközben meggyőződésemmé válik, hogy hűlt helyét találjuk majd a hajónak. Fogadkozom, ha most az egyszer valami isteni szerencse folytán megússzuk ezt a kalandot, soha az életben nem leszek ilyen marha...

Ismét a parton kanyarog már a busz, de még a kikötő előtt, amikor Sam apánk azt mondja: ő már nem jön vissza velünk a hajóhoz, inkább leszáll, és elmegy haza, későre jár. Olyan Isten nincs – gondoltam. Ha kell, a nyakadnál fogva viszlek vissza, de el nem mégy, amíg nem láttam a hajót. De csak annyit jegyzek meg, hogy nélküle nem találunk vissza. Megértette. Nagyon villoghatott a szemem, mert láttam rajta, pontosan tudja, mire számíthat. Mikor leszállunk a buszról, mondom Józsinak, vigyázzon az öregre, s mint akit puskából lőttek ki, vágtatok a dokkra. Először nem látom a hajót, eltakarja egy kamion. Mikor közelebb érek, leszakad rólam a nyomás, ott ring békésen, sértetlenül, két horgász között félúton, így még újkorában sem örültem neki. Sajnálom, hogy meggyanúsítottam az öreget, de művészi tehetséggel keverte magát gyanúba. Magának köszönheti. Hogy megnyugodjunk, leülünk vacsorázni, a hajótól száz méterre. Nem időztünk sokáig, másnap elintéztük a vásárlásokat, a tankolást, és este tovább mentünk. Legyengült az áramlás, de nem állt meg teljesen, a megváltozott, majdnem nullára csökkent szél ellenére sem. Ismét átvágtunk a calabriai oldalra, és a part közelében jó tempóban hagytuk el a szorost. Gyenge, összevissza szelek lengedeztek az elkövetkező pár napon, csak vitorlával vagy csak motorral nem haladtunk volna, a kettővel együtt viszont ügyesen loptuk a maradék mérföldeket. Így hajóztunk az Otranto-fokig, a csizma sarkának északkeleti fokáig, ahol összetalálkoztunk ugyanazzal a széllel, amelyik már a próbaúton jövet is keményen fújdogált, bár akkor hátszélként előnyös volt. Most szembekaptuk, és mindjárt nyolcas erősséggel. Nem volt meglepő, mert már az lepne meg bennünket, ha kedvezőbb irányú lenne, másrészt itt ez, a gregale-nek nevezett az uralkodó széljárás. Ismét zuhogós, fröccsös körülmények között cirkáltunk egy egész napig. Az lett volna a célszerű, ha egy hosszú menettel átvágunk az albán oldalra, és a part alatt kisebb hullámok között igyekszünk felfelé. Ezt viszont lehetetlenné tette, hogy az albán felségvizek katonailag zárt terület. Tanácsos kívül maradni, a térkép jelezte vonalon. Azért mentünk, amíg lehetett, annak tudatában, hogy a sötét viharos éjszakában nehéz megállapítani, mikor érünk tiltott területre. Az éjszakai bosszúságok akkor kezdődtek, amikor átmentünk a Brindisi-Korfu közötti komp útvonalán. Mi nehezen tudtunk irányt változtatni, a hajók viszont egyáltalán nem voltak hajlandók tudomást venni rólunk. Próbáltuk rádión jelezni létünket, aztán reflektorfénnyel és dudával is, de semmi. Tudtam, hogy hallanak a rádión át, csak nem válaszolnak, mert azzal automatikusan kötelezővé válna számukra a cselekvés. Tízperces hiábavaló szólongatás után mondtam, tudom, hogy hallanak, és csak azt kívánom, hogy hasonlóan udvarias találkozásokban részesüljenek alkalomadtán. Hajnalban egy albán naszád került utunkba. Semmilyen életjelet nem adott, kivéve, hogy keresztben elénk állt, és némán, sötéten ránk meredő ágyúcsöveivel arra biztatott bennünket, hogy talán mégis a másik, előnytelenebb irány volna a jobb. Délelőtt legyengült a szél, elültek a meredek hullámok, egy ideig biztatóan haladtunk. Délben egy órás szélcsend után gyenge nyugati váltotta fel a gregale maradékát, amivel még az alkony beállta előtt bevitorláztunk a kotori öbölbe, és kikötöttünk Hercegnovi kikötőjében. A hatalmas hegyek között megbújó városka már régóta kedvenc helyeim egyike, s most is nagy örömmel jöttünk ide.

Bár szezon vége van, csodálatos napsütésben sütkéreznek a strandokon. Miután elrendeztünk mindent, mi is csatlakozunk a strandolókhoz, akik között magyar üdülőcsoportot fedeztünk fel. Újdonsült ismerőseink meséi alapján kicsit visszarázódunk a hazai körülmények közé, s bár nem mindig tudósítanak örömteli változásokról, jólesik magyarokkal magyarul beszélgetni. Minden jó idő, pihenés ellenére egyre türelmetlenebbek vagyunk. Nem időzhetünk pár napnál többet, elköszönünk az üdülőktől, és folytatjuk az utat az Adrián Split magasságáig, ahol a hírek szerint két magyar hajó jön majd elénk Jenő barátunkkal, rádiósokkal, fotósokkal, a televízió operatőrével, hogy elkísérjék a Szent Jupátot útjának utolsó szakaszán. Állandóan tartva a rádiókapcsolatot, szép és izgalmas élmény, amikor Split előtt a ködös tengeren egymásra találunk az elénk siető Remény nevű magyar vitorlással, fedélzetén barátainkkal. Csak egy hajó érkezett, a másik hajóról nem kaptunk hírt, merre jár, mikor jön. Behajózunk a spliti jachtklub kikötőjébe, ahol Jenőék próbálják felderíteni, mi lett a másik hajó sorsa, miért nem érkezett meg. A Tv-Híradó stábja van rajta, akik szintén azért utaztak ilyen messzire, hogy velünk tartsanak. Eredménytelen marad minden erőfeszítésünk, sem telefonon, sem rádión nem sikerül összeköttetést találni az elveszett hajóval. Nem várhatunk tovább, ha nem akarjuk lekésni a szeptember 12-ére, szombat délelőttre megbeszélt érkezést. Még a Split előtti szigetek között járunk, amikor egyre erősebbé válik az északnyugati szél, s mindkét hajónak cirkálnia kell. Illetve, csak kellene. Eleinte nem értjük a Remény manővereit, de rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy kapitánya nincs megfelelően felkészülve még erre a középszeles vitorlázásra sem. Jenő kivételével mindenki a másik fedélzeten van, nem hagyhatjuk el őket. Rádión érdeklődünk, mi történik náluk, mire az a válasz jön, hogy a kapitány vissza akar fordulni Splitbe, mert szerinte viharos a tenger, és veszélyes továbbmenni. Ötös szél fúj, ami valóban viharos, ha genuával hol lobognak, hol fekszenek. Nem volt időnk ezt játszani, már így is elvesztegettünk egy napot. Röviden megtanácskozzuk, mit lehet tenni, és az a döntés születik, hogy én átmegyek a Reményre, Józsinak meg nem okozhat gondot a Jupát egyedül sem. Csak segíteni akarok odaát a sok vendég között egyedül idegeskedő parancsnoknak, s ebből aztán az lesz, hogy „A HÉT" operatőrének és az MTI fotósának segítségével ráncba szedjük a reménytelenül billegő Reményt, és megyünk tovább. Ahhoz képest, hogy a tengerre gyártották és vizsgáztatták a hajót, semmi sem működik rajta. Kissé meglep, hogy a vizsgán annak idején nem tűnt fel senkinek sem: a farlámpát, aminek vízszintesen egy bizonyos szögtartományt kellene bevilágítania, függőlegesen szerelték fel. Nem sorolom a többi főbenjáró hiányosságot, de tudni kell, hogy a tengeren ezek töredéke is tragédiát okozhat. Majdnem egy egész napig vitorlázunk, majd a lecsendesült szélben motorral folytatjuk az utat. Amíg az éjszaka közepén be nem döglik az is. Mit lehet tenni, utánakötjük a miénknek és húzzuk. Ennek az a pikantériája, hogy a motorunk már Santos óta haldoklik. Nehezen indul, kopogósan, krákogva megy, és arra gondolunk, hogy ha bedöglik is a végére, majd behúznak azok a hajók, amelyekkel elénk jönnek az Adrián. Lelassul a menet. Világos, hogy így nem érkezünk meg időre, pedig emiatt már Rio óta feszített tempóban jövünk. Visszamegyek a Jupátra, ismét összeül a haditanács. A döntést követően délután a hozzánk legközelebbi sziget kikötőjébe, Mali Losinjba bevontatjuk a Reményt. Mindenki átszáll hozzánk, és késő éjszaka újra nekivágunk az Adriának. Másnap, szeptember 10-én, csütörtökön erős szembeszelet kapunk, amikor reggel bekanyarodunk a Kvarner-szorosba. Azt hittük, a bóra tisztel majd meg bennünket

búcsúzóul, de csak egy bórácska jön, ami néhány óra múltán teljesen felszívódik. Ennyi utas még nem zsúfolódott össze hajónkban hosszabb időre – szerencsére. Kellemesen elvagyunk ugyan, a vidám poénok sorra célba találnak, elsősorban a pihenőpózokra vonatkozóan, hiszen jut vendég a padlótól a koporsóágyig mindenhova. Jenőt, aki immár szokása szerint állva, az ajtófélfának támaszkodva alszik, felvilágosítjuk, hogy a konyha előtt ülve és fejét a szemetesvödörre hajtva, komfortosabb. Este kötünk ki Omisajban, Krk sziget Rijekához legközelebbi kikötőjében, hogy partra tegyük a legénységnek azt a részét, amelyik innen már jugoszláv kísérőhajóval követi a Szent Jupátot az utolsó mérföldeken. Szombaton hajnalban a derengéssel kelünk mi is, összeszedjük magunkat, és lassan megindulunk Opatija, a két évvel ezelőtt elhagyott kikötő felé. A hajón csak ketten vagyunk. A felkelő Nap éppen csak sejlik a párás ég alján, szél nem fúj, amikor megpillantjuk a fogadásunkra érkezők flottáját.

Az első hajókat újabbak és újabbak követik, benépesül a tenger. Megállítjuk a motort, lehúzzuk a vitorlákat, és szédülten nézzük a körülöttünk köröző, ünneplő hajókat. Mindegyiken rokonok, ismerősök, barátok és olyan emberek, akiket most látunk először, de akiket már barátunknak érzünk. Integetnek, kiabálnak, zászlókat lobogtatnak. Régi szokás a vízi sportolóknál, hogy örömükben a vízben kötnek ki; vagy beugranak, vagy az ünneplők dobják be őket. Mikor úgy érzem, túl nagy bennem a nyomás, összeszorul a torkom, nem bírom tovább, bevetem magam a vízbe. Kis motoroshajó jön közelebb, hogy utasai a miénknél nagyobb piros-fehér-zöld lobogót adjanak át, de elsodródnak, mielőtt elérhetnénk a nyelét. Odaúszom, hogy elhozzam a zászlót, s miközben mellettük taposom a vizet, jó, hogy csordogál arcomon a sós lé, így nem látszik, hogy én is hozzáteszek néhány cseppet. 1987. szeptember 12-én, délben odakanyarodunk az opatijai kikötő lépcsőjéhez. Ezen a napon Opatija ismét Abbázia: amerre nézünk, mindenütt magyarok. Ahogy kikötő kötelünk ráhurkolódik a bikára, kilépünk a partra, megérkeztünk. Hétfőn reggel átmotoroztunk a rijekai kikötőbe, ahol a Hungarocamion trélerére emeltük a hajót. Hétszáztizenhét nap és hetvenezer kilométer után a Szent Jupát hazatért Magyarországra.

Visszaköltöztem a konténerbe a székesfehérvári Könnyűfémmű agárdi vízi sporttelepére. Itt élek a vízparton, ahol a lebukó Nap Fehérvár felé húz aranyhidat. Néha a vadkacsákat hallgatom a tőlem két kilométerre lévő nádasból, néha a hajók árbocain csattogó felhúzókötelet. A KÖFÉM-nél váltam emberré. Sokat tettek azért, hogy álmaimból valóság legyen. A jövőmet sem tudom nélkülük elképzelni. Amikor a rijekai öböl vizében átúsztam a magyar zászlóért, megkértek, mondjak valamit. Gondolkodás nélkül csúszott ki a számon: Szép az élet! Most is csak azt mondhatom: Szép az élet!

SZAKKIFEJEZÉSEK

bar dinghy bríz blinker

fejkötél

bum (rúd)

fock-vitorla

limány luvolo hajó

vagy finn-dinghy, egyszemélyes vitorlás, a legkisebb méretű olimpiai hajóosztály

pillangó

a horgony kiemelését segítő kötél

puffer

orrvitorla

raumos

a folyásiránnyal ellentétes irányú örvénylés

sekli

3/4-es szélből szél felé fordul a hajó

spinakker-rúd

két fock-vitorla oldalra kitámasztva

száling

a hajó oldalát ütközéstől védő műanyag ballon

takli 3/4 szélben kikötők, folyótorkolatok előtt keletkezett természetes hullámtörő

csavaros félszem (nyitható láncszem)

a vizet épp csak borzoló szélerősség

a hátszél-vitorlát kitámasztó rúd

horgászáskor használt villantó

az árboc keresztrúdja

a nagyvitorla alsó, vízszintes rúdja

a teljes vitorlázat

A szerző önmagáról

„1953-ban születtem Székesfehérváron. Az ipari tanulók sportklubjában kezdtem birkózni, majd 17 évesen kajakozni Agárdon, a KÖFÉM egyesületében. Tíz év múlva ugyanott vitorlázni kezdtem, s 1983-ban mint ranglistaelső, a válogatott keret tagja lettem. A versenyzéstől azért vonultam vissza, hogy Föld körüli utunk tervét megvalósíthassam. 1985. szeptember 26-tól 1987. szeptember 12-ig tartott ez az út."