Erre epithetsz - Penny Jordan.pdf

Julia különszám 2004/3 PENNY JORDAN ERRE ÉPÍTHETSZ

1. FEJEZET – Tényleg azt hitted, hogy nem ismerlek meg? Faith Millst annyira mellbe vágta a viszontlátás élménye, hogy szólni sem bírt. Nash! Hát ő meg mit keres itt? Miért nincs Amerikában, hogy igazgassa gondosan fölépített vállalatbirodalmát? Pontosan úgy, ahogy azt az újságokban lehet olvasni róla. A lánynak azonban nem lehetett semmi kétsége, hogy valóban őt látja maga előtt, ezt a százkilencven centi magas, minden porcikájával érzékiséget sugárzó férfit, akinek az emléke az utóbbi tíz év folyamán nem csupán napközben, de álmaiban is kísértette. – Még nem találkoztál a jótevőnkkel, ugye, Faith? A mijükkel? A lány hallott ugyan valamit arról, hogy egy vagyonkezelő csoport engedte át a száz évnél is idősebb épületet annak a jótékonysági szervezetnek, amelynek ő is dolgozott, de ha csak sejtette volna, hogy itt Nash-sel… Összeszedte magát, és igyekezett hivatalos arcot vágni. A Ferndown Alapítvány, amelyet még új főnökének, Robert Ferndownnak a nagyapja hozott létre, nehéz helyzetbe került családok számára alakított ki szükségotthonokat. Számos épülettel rendelkezett szerte Angliában, és amikor Faith olvasta az újságban, hogy okleveles tervezőmérnököt keresnek közvetlenül a vezető mellé, azonnal jelentkezett az állásra. Származásából adódóan nagyon is együtt érzett a nehéz körülmények között élő gyermekekkel. – Faithszel már ismerjük egymást. Nash válaszára a lánynak megfeszült a teste. Egyszerre öntötte el harag és félelem. Félt attól, amit a férfi esetleg mondani talál, mert tudta, hogy élvezi, ha fájdalmat okozhat neki. Nash mégis átengedte a vagyonkezelő csoport tulajdonában álló udvarházat az alapítványnak. Faith soha nem gondolta volna róla, hogy ilyen nagyvonalúságra is képes.

Érezte, hogy Robert őt nézi, a válaszára vár. Persze nem a férfi hallgatása hozta ki a sodrából. Önkéntelenül is felidézte magában mindazt, amit el kellett már tűrnie életében, de felidézte a sikereit is, hogy milyen sokkal tartozik azoknak a csodálatos embereknek, akik mindvégig támogatták. Egyikük elhunyt anyja volt, a másik pedig… Ahogy Faith körülnézett a dolgozószobában, szinte látta maga előtt az öregúr jól ismert arcát, a férfiét, akit a példaképének választott… Be kellett csuknia a szemét, hogy ne látszódjék, mi zajlik le benne, mert hirtelen a hatalmába kerítette a fájdalom és a bűntudat. Amint újra kinyitotta, szándékosan nem nézett Nash felé. Sejtette, hogy a férfi ezt akarja elérni, mert akkor nyíltan kimutathatná az ellenszenvét. – Sok idő telt el azóta – mondta rekedten Robertnek. – Több mint tíz év. Annyira megbénította a félelem, hogy úgy érezte, teljesen ki van szolgáltatva Nashnek, és nem tehet mást, várnia kell az első csapásra. Amikor annak idején Robert közölte vele, hogy szabad kezet kap a Hatton House átalakításában, nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a hírt. Főnökének csalódást is okozott ezzel. – De hiszen tökéletesen megfelel a célnak! – magyarázta a férfi szenvedélyesen. – Három emelet, óriási park és mellé istállók, amelyekből szintén lakások alakíthatók ki. Akkor persze nem akarta elmondani a főnökének, miért habozik. Most majd Nash nyilván megteszi helyette. Robert telefonjának csörgése riasztotta fel a gondolataiból. A férfi még a beszélgetés közben is mosolyogva nézte őt. Nem csinált titkot belőle, hogy érdeklődik iránta, így aztán ragaszkodott is hozzá, hogy Faith minden hivatalos rendezvényre elkísérje, amelyen neki az alapítvány szóvivőjeként részt kellett vennie. Kapcsolatuk azonban eddig szigorúan baráti keretek között maradt, még randizni sem randiztak. Faith viszont mindig is úgy érezte, csupán idő kérdése, hogy Robert meghívja valahová – legalábbis így volt ez a mai napig. – Elnézést – fordult feléjük a főnöke, miután befejezte a beszélgetést azonnal vissza kell mennem Londonba. A Smethwick House átépítésénél váratlan nehézségek adódtak. Nash azonban biztos szívesen a pártfogásába vesz téged, Faith, és megmutatja neked a házat. Legkésőbb holnap visszajövök. Ma már valószínűleg semmiképp sem.

Mielőtt a lány tiltakozni kezdhetett volna, Robert már el is tűnt, és egyedül hagyta a másik férfival. – Mi van veled? – kérdezte nyersen Nash. – Vagy inkább találgassak? Nyilván nem egyszerű ekkora bűntudattal élni. Igaz, úgy látom, téged nem nagyon nyomaszt, hiszen máris találtál valakit, akivel megoszthatod az ágyadat. Persze az erkölcsi érzéked sohasem tűnt valami fejlettnek… A lány ösztönösen védekezett volna, vissza akarta utasítani a férfi gyűlölködő vádjait, de tapasztalatból tudta, hogy nem sok értelme lenne. – Semmi sincs, ami miatt bűnösnek kellene éreznem magam – nyögte ki végül remegő hangon. Érezte rögtön, hogy hibát követett el, mert a férfi megsemmisítő pillantást vetett rá. – Erről talán meg tudtad győzni a fiatalkorúak bíróságát, engem azonban nem fogsz az orromnál fogva vezetni. És ugyebár a bűnös, a gyilkos mindig visszatér a tett színhelyére, nem igaz? Faith rémületében felszisszent, a bőre bizseregni kezdett. Amikor először járt Hattonban, Nash a mézszőke haja miatt csúfolta, és azzal cukkolta, hogy bizonyára festi. Azután a lány az egész nyarat itt töltötte, a fiatalember pedig végül belátta, hogy tévedett. Hajszínét és ragyogó kék szemét dán származású apjától örökölte, akit soha életében nem látott. Édesapja még a nászútján a halálát lelte, amikor megpróbált kimenteni a viharos tengerből egy kisgyereket. Amikor idősebb lett, sokszor gondolt rá, hogy talán anyja szívbetegségét is elsősorban lelki bajok okozhatták, és azért halt meg végül, mert nem tudta feldolgozni férje elvesztését. Tisztában volt vele természetesen, hogy tudományosan aligha igazolhatók a megérzései, ugyanakkor már a saját bőrén tapasztalta, hogy az életben sok olyan dolog akad, ami kívül esik a tudomány vagy egyáltalán az ésszerűség határain. – Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte keserűen. Akaratlanul is megrázta a fejét, és megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Akármit hisz a férfi, nem ő volt az… nem ő tette… Bár igyekezett kimérten viselkedni, máris megrohanták a fájó emlékek. Itt, ebben a szobában találkozott először Philip Hattonnal, Nash keresztapjával, és

itt látta utoljára is, amikor magatehetetlenül hevert a padlón, félig bénán a szélütés miatt, amely később a halálát okozta. Faith összerezzent. Érezte, hogy lassan hatalmába keríti a rémület. – Nem hallottad, mit mondott a főnököd?! Most még jobban megdöbbent. Nash olyan kihívóan hangsúlyozta a „főnököd” szót! A lány mindennek ellenére uralkodott magán, és megállta, hogy ne vágjon vissza néhány keresetlen szóval, a teste önkéntelen megnyilvánulásainak azonban nem tudott parancsolni. A szeme elsötétült, arca kínnal teli kifejezést öltött. Tizenöt éves fejjel egy lány még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mi a szerelem. Az ilyesmit inkább rajongásnak hívják, és később, felnőttkorban már csak mosolyog rajta az ember. – Az elhunyt keresztapám birtokának vagyonkezelőjeként úgy döntöttem, hogy a Ferndown Alapítványnak adományozom Hatton House-t. Hiszen tudom, milyen jót tesz a gyerekeknek az ilyen környezet. A lány a homlokát ráncolva elfordult a férfitól, mire Nash tekintetében a harag valami furcsa bizonytalanságnak adta át a helyét. Eddig azt képzelte, alaposan felkészült erre a pillanatra, a nagy találkozásra, és képes lesz majd uralkodni magán. Mégis mélyen megrázta, amikor az emlékeiben elevenen élő tizenöt éves lányt hirtelen felnőtt nőként látta viszont – olyan nőként, akit Robert Ferndown meg a hozzá hasonló jóhiszemű tökfejek minden bizonnyal csodálnak és kívánnak. Nash viszont úgy érezte, teljesen összezavarodott benne minden, és valami érthetetlen oknál fogva repedezni kezdenek azok az áthatolhatatlannak hitt védőfalak, amelyekkel az évek során körülbástyázta magát. És mivel nem szokott hozzá, hogy elfogja a bizonytalanság, azon nyomban haragra is gerjedt. Felszakadtak a régi sebek, amelyekről azt képzelte, nyomtalanul behegedtek már. Hirtelen veszélybe került a kép, amelyet az elmúlt tíz év alatt szívós munkával kialakított magáról: független férfi hírében állott, akit üzleti vetélytársai félnek és tisztelnek. Behunyta a szemét, hogy úrrá legyen feltörő indulatain, és ismét hideg fejjel gondolkozhasson. Oly régóta vár már erre a pillanatra, hogy a sors végre a kezére játssza Faitht! Most viszont, amikor itt áll az orra előtt… Mély lélegzetet vett, majd halkan megkérdezte:

– Tényleg azt hitted, megúszod ennyivel? Abban reménykedtél, hogy nem ér utol az igazságszolgáltatás keze, és nem kell egyszer majd felelned a vétkeidért? Hűvös nevetése eszébe juttatta Faithnek, hogy a férfi egy csapásra tönkreteheti az életét. – Elmondtad Ferndownnak, ki vagy és mit tettél? – folytatta zordan a férfi, mire a lány megint elsápadt. – Nem, természetesen nem – válaszolta meg a saját kérdését Nash. – Különben nem dolgozhatnál az alapítványnál, hiába nyerted el Ferndown osztatlan csodálatát. Már azelőtt lefeküdtél vele, mielőtt megkaptad volna az állást, vagy azért várattad egy kicsit? Faith kínjában felszisszent, de a férfi nem zavartatta magát. – Szóval, elmondtad neki? Mivel hazudni nem akart, szólni pedig nem tudott, a lány mindössze a fejét rázta. A Nash szemében megjelenő diadalmas kifejezés a legrosszabb balsejtelmeit igazolta. A férfi újabb komor mosolyt villantott rá, amely bármennyire is megijesztette, egyben meg is szilárdította elhatározásában: nem fogja hagyni, hogy tovább kínozza. – Nem, hát persze hogy nem – gúnyolódott Nash. – Néhány tényt egyszerűen elfelejtettél megemlíteni az önéletrajzodban. A lány pontosan tudta, mire céloz. Összeszorult a torka, de igyekezett elrejteni félelmét. – Mert nem is voltak fontosak – jelentette ki támadóan. – Nem voltak fontosak? Hogy megúsztad a börtönt? Hogy felelős vagy egy ember haláláért? Na nem, itt maradsz! – dörrent rá Faithre, amikor az elvesztette a türelmét, és ki akart szaladni a helyiségből. Megragadta a lány karját. – Ne nyúlj hozzám! – sikoltotta Faith. – Ne nyúljak hozzád? Hát, annak idején nem éppen ezt akartad. Sőt könyörögtél, hogy érintselek meg… Kínlódó sóhaj hagyta el a lány ajkát. – Alig múltam tizenöt… és úgy viselkedtem, mint bármelyik gyerek – védekezett. – Azt sem tudtam, mit beszélek… mit teszek…

– Hazudsz! – szakította félbe nyersen a férfi, és megragadta Faith állát, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. Érintése megint teljesen felkavarta a lányt, hirtelen megrohanták az emlékek, és egész testében remegni kezdett. Most azonban nem a félelemtől, ahogy azt döbbenten megállapította magában. Ugyanolyan szédítő, szenvedélyes érzések kerítették hatalmukba, mint annak idején, holott eddig biztosra vette, hogy már rég túljutott az egészen. Hányszor álmodozott arról, amikor először találkozott Nashsel, hogy a férfi megérinti, hogy kívánja őt! Hányszor ábrándozott, hogy majd egyszer így állnak egymással szemben, mint most! Elképzelte, milyen érzés volna, ha a férfi megérintené, és a szeme csillogásából kiolvashatná az izgalmát! Faith egész testében megborzongott. Milyen tapasztalatlan teremtés is lehetett még akkoriban! Azt képzelte, hogy szerelmes Nashbe, és fiatalsága minden hevével meg ártatlanságával szinte elemésztette magát miatta. – Fogalmad sincs, miket beszélsz – vetette oda lekezelően a férfi, amikor a lány akadozó szavakkal kezdte volna elmagyarázni, ami az imént lejátszódott benne, és valahogy megfogalmazni, mit érez, mit szeretne. – Akkor mutasd meg! – felelte erre ő bátran, majd elszántan hozzátette: – Csókolj meg, Nash! A férfi hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát, amikor meghallotta a lány szavait. Csókolja meg? Miféle játékot űz vele? Elhúzta a kezét, Faith feje azonban megmozdult közben, és az ajka végigsiklott az ujjain. Kéjesen felsóhajtott, ahogy szája a férfi kezét érintette. Hallotta, hogy Nash is felnyög, és érezte, ahogy hozzányomja a testét, majd ajka az ajkára tapad… A férfi egész lénye tiltakozott önkéntelen mozdulatai ellen, de olyan csodálatos érzések töltötték el, miközben Faith puha, mégis feszes testét simogatta, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek. Tulajdonképpen azért jött ide, hogy elégtételt szerezzen, és Faith megkapja, ami jár neki. Énnyivel tartozott a keresztapja emlékének. Most viszont… Gyorsan eszébe idézte, hogy az az édes, ártatlan leányka, akinek ostoba módon először hitte Faitht, soha nem is létezett, és a most előtte álló felnőtt nő nagyon is kiszámítottan viselkedik vele. Mindez azonban nem sokat használt. A józan ész gyengének bizonyult, és szinte ellenállás nélkül adta át helyét a tomboló vágynak, amikor a lány hívogatóan széttárta az ajkát.

A férfi nyelve izgató játékba kezdett, Faith testén pedig egyre hevesebben hullámzott végig a szenvedély. Most már valami sötét, édes helyen járt, a forró, veszélyes vadság szigetén, ahol ő meg Nash… Ő meg Nash? Amikor ráébredt, mit is csinál, azonnal kibontakozott az ölelésből. Szégyenében el is pirult, gyötrelem csillant a szemében. A férfi is hátrált egy lépést, így Faith láthatta, milyen gyors ütemben emelkedik és süllyed a mellkasa. Azután Nash arcára tévedt a tekintete, és megrémisztette az a határtalan megvetés, amely tükröződött rajta. – Az ilyen trükkökkel csak az idődet vesztegeted – jegyezte meg gúnyosan a férfi. – Lehet, hogy más pasasoknál bejön, de én tudom, milyen vagy valójában… – Kegyetlen dolgokat állítasz rólam! – fortyant föl haragosan a lány. – Nincs jogod…! – Te beszélsz jogról? – szakította félbe fenyegetően a férfi. – Hiszen fogalmad sincs, mit jelent ez a kifejezés! Például a keresztapám joggal várta volna el, hogy ne élj vissza a bizalmával. És az igazsághoz is joga lett volna. Nekem pedig jogom van ahhoz, hogy megbosszuljam a halálát. – Nem én vagyok a hibás! – tiltakozott remegő hangon a lány. – Nem kényszeríthetsz rá… – Nem kényszeríthetsz rá, hogy bevalljak valamit, amit nem követtem el, akarta mondani, de persze Nash megint beléfojtotta a szót. – Mire nem kényszeríthetlek? – kérdezte riasztóan halkan. – Nem kényszeríthetlek rá, hogy meglakolj a bűneidért? Azt hiszem, nemsokára rájössz, mekkorát tévedtél. Épp az előbb vallottad be, hogy néhány kellemetlen részletet kihagytál az önéletrajzodból. Az alapítvány pedig nagy súlyt fektet a hírnevére, és soha nem kaptad volna meg ezt az állást, ha sejtették volna az igazságot. Azt persze nem állítom, hogy akkor Ferndown sem feküdt volna le veled, ám mindketten tudjuk, hogy egészen más jelleget öltött volna az ajánlata. – Soha nem ítéltek el – védekezett kétségbeesetten a lány. Egyre inkább valami rémálomra hasonlított ez a jelenet. Soha nem hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet vele. Tudta, hogy Nash gyűlöli, mert őt tartja felelősnek a keresztapja haláláért. Az viszont, hogy meg is akarja büntetni, mert véleménye szerint jogtalanul megúszta a börtönt, rémülettel töltötte el.

– Nem, az már igaz – bólintott rá a férfi mérgesen. Faith nagyot nyelt, ahogy ismét felidéződtek benne azok a kegyetlen napok. Valaki végül kiállt mellette, enyhítésért folyamodott, és felkeltette a bíróság együttérzését, így csupán felfüggesztettet kapott. Soha nem tudta meg, ki segítette, ő pedig azt nem árulta el soha senkinek, mekkora bűntudat gyötri azóta is. Senkinek – főképp nem Nashnek, akit teljesen elvakítanak az indulatai, és bosszúval fenyegetőzik. – Ugye tudtad, hogy idejövök? – kérdezte végül reszketve. – Igen – felelte hűvösen a férfi. – Nagyon ravasz húzás volt, amikor azt hazudtad, hogy nincs se családod, se barátod, aki ajánlást írhatna neked, ezért inkább valamelyik egyetemi tanárodtól kérjenek véleményt rólad. Ők meg persze csak azt a szakaszát ismerik az életednek, amelyik Philip halála után következett. – Nekem sajnos tényleg nem maradt senkim! – csattant föl Faith. – Fogalmam sincs, miféle ravaszságot szimatolsz még ebben is! Az anyám volt az egyetlen rokonom, de már ő is meghalt. – Elhallgatott, képtelen lett volna újra megszólalni. Anyja alulmaradt a szívbetegségével folytatott küzdelemben. Ráadásul Faith erről pont két nappal Philip Hatton halála előtt értesült. Ezért nem lehetett ott a férfi temetésén. – Mindenesetre az a bizonyos tanárod nagyon kedvezően nyilatkozott rólad – folytatta Nash, és becsmérlően elvigyorodott. – Őt is ugyanolyan módszerekkel győzted meg, mint most engem próbáltál? – Nem! – robbant ki a lányból az őszinte felháborodás. Annyira elragadtatta magát, hogy észre sem vette a férfi tekintetéből sugárzó megkönnyebbülést. Amikor Robert elmagyarázta neki a tervezet lényegét, azt is megemlítette, hogy a ház eredeti személyzetét az alapítvány az átalakítások idején is tovább foglalkoztatja majd. Faith ettől függetlenül zavarba jött, amikor a házvezetőnő belépett a helyiségbe. Az asszony fagyos tekintettel végigmérte, majd Nashhez fordult. – Mr. Connaught, előkészítettem a szobáját, és az ifjú hölgynek is azt, amelyiket mondta. A vacsora kész, a hűtőben van. Ha este még szükség lenne rám… – Köszönöm, Mrs. Jenson – felelte mosolyogva a férfi igazán ne fáradjon!

Faith mereven nézett a házvezetőnő után. Nem értette, miért viselkedett vele ennyire ellenségesen. Azután eszébe jutott, hogy most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, és visszafordult Nashhez. – Te nem alhatsz itt! – suttogta. A férfi mosolyától ismét megborzongott. – Hogyne alhatnék! A szerződésben kikötöttem, és a vezetőség természetesen egyetértett velem, hogy személyesen felügyelem az átalakításokat… főként azért, mert a munkálatok vezetését egy fiatal, tapasztalatlan építészmérnökre bízták. A lány kétségbeesetten meredt rá. – De hát én is itt lakom… és nem is megy másképp! Nem teheted ezt velem! Kínozni akarsz! Ez egyszerűen… – Igazságszolgáltatás – fejezte be a férfi fenyegetően halk hangon.

2. FEJEZET – Megkértem Mrs. Jensont, hogy neked is a régi szobádat készítse elő. A régi szobáját! Faith védekezően összefonta a karját a melle előtt, ahogy ismét felidézte, milyen kihívóan ejtette ki a férfi ezeket a szavakat. Nyilvánvalóan tiltakozásra számított, ő azonban nem fogja hagyni, hogy Nash befolyásolja a viselkedését vagy az érzelmeit. „A régi szobáját.” Elgondolkodva odalépett a kis ablakhoz, és kinézett a kertre. Ez a szoba a ház egyik tornyocskájában helyezkedett el. Tizenöt éves korában még mesebeli hercegnőnek érezte magát, és rettenetesen élvezte, hogy saját tornya lehet. – Csak nem a tengerre nyíló kilátás hiányzik? – cukkolta Nash, amikor megpróbálta elmagyarázni, mennyire örül, hogy ilyen különleges szobát kapott. Pedig neki az első perctől kezdve nagyon tetszett a kis toronylak, csak ezt sehogyan sem tudta megértetni a fiatalemberrel. Akkor, az első éjszaka, ebben a hatalmas ágyban az anyjára gondolt lehunyt szemmel. Elsuttogta neki, milyen boldog, leírta a szoba minden apró részletét. Tudta, hogy édesanyja vele örülne, és azt kívánta, bárcsak itt lehetne ő is. Persze nem lehetett. A szemét elfutották a könnyek, némán zokogott a párnájába. Így kezdődött el a felnőtté válása ezek között a falak között. Idegesen ellépett az ablaktól. A helyiség pont ugyanúgy nézett ki, mint régen; még az ágy is, csak a függöny meg az ágynemű változott. A kifakult, régimódi rózsamintás tapétát sem cserélték le. Faith kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette az egyik rózsát. A régi szobáját is szép tapéta díszítette, amikor még abban a kis bérelt lakásban éltek az édesanyjával. Együtt ragasztották fel a beköltözés után. Az idős asszonynak csaknem összetörte a szívét, hogy el kellett hagyniuk azt a kis

házikót, ahol a lánya is született, de már képtelen lett volna gondozni a kertet, és az új lakás különben is közelebb esett a kórházhoz meg az iskolához. Rémisztő, hogy egyetlen esemény mennyire megváltoztathatja egy ember életét, gondolta Faith. Az is csak a puszta véletlenen múlt, hogy eljutott Hatton House-ba. Röviddel azután, hogy beköltöztek az új lakásba, kiderült, hogy édesanyjának komolyabb műtétre és több hónapos kórházi kezelésre lesz szüksége. Először nemet mondott az orvosnak, hiszen nem akarta magára hagyni tizenöt éves lányát. A kórházban viszont azt javasolták neki, hogy addig helyezze el Faitht a helyi gyermekotthonban. Édesanyja ezt fontolóra sem akarta venni, de a lánya, aki saját szemével látta, hogyan romlik az állapota, minden erejét összeszedve próbálta meggyőzni, milyen jót tesz majd neki a környezetváltozás. – Hiszen csak néhány hónapról van szó! – jelentette ki megnyugtatóan. – Az is a nyári szünetre esik. Jól fogok szórakozni, majd összebarátkozom más lányokkal… Végül tehát megegyeztek. Az utolsó pillanatban azonban kiderült, hogy mégsem a helyi gyermekotthonba kerül, hanem egy másik intézménybe, több mint ötven mérföldnyire az otthonától. Faith még jól emlékezett rá, mennyire megrettent, de az édesanyjáért jobban aggódott. A legrosszabb az volt, hogy nem látogathatta meg őt sem a műtét után, sem a kezelés során. A gyermekotthon dolgozói nagyon kedvesen bántak vele, mégis egyedül érezte magát. Főleg azért, mert az ottani lányok közül néhányan – akik valóságos kis bandát alkottak – ellenségesen fogadták. Amikor fölhívhatta az édesanyját a műtét után, természetesen nem mesélte el neki, hogyan csúfolják, piszkálják állandóan. Nem akarta, hogy szegény beteg asszony még emiatt is aggódjon. Egy héttel a beköltözése után megtudta, hogy kirándulni viszik őket egy közeli udvarházba. Mivel az édesapja építész volt, már kislánykora óta arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő is a nyomdokaiba léphet. Persze sejtette azt is, hogy az édesanyja szerény keresetéből nem futja majd az egyetemre. Örömébe némi üröm is vegyült, amikor kiderült, hogy azok a bizonyos lányok is jönnek. A banda pedig nem csinált titkot belőle, mivel üti agyon

legszívesebben az időt. Anyja rettenetesen megdöbbent volna, ha hallja, amint a fruskák nyíltan dicsekszenek a gaztetteikkel. Egy másik lány titokban megsúgta neki, hogy a banda rendszeresen fosztogatja a helyi boltokat. – Megölnének, ha megtudnák, hogy elmondtam! De Charlene szerint legfeljebb a fiatalkorúak bírósága elé kerülnének, ha rajtakapnák őket. – Legfeljebb? – kérdezett vissza felháborodottan Faith, ám a másik lány csak a vállát vonogatta. – Charlene bátyja vizsgálati fogságban ül a fiatalkorúak börtönében, és állítólag nagyon szeret ott lenni, mert végre azt csinálhat, amit akar. Azért csukták le, mert autót lopott. Charlene utálja a gyermekotthont, mert itt semmi sincs, amit érdemes lenne elcsórni. Faith ezek után még határozottabban eltökélte, hogy nagy ívben elkerüli a lánybanda tagjait. Azok viszont különös élvezettel piszkálták továbbra is, de mivel Faitht az anyja betegsége már alaposan megedzette, nem esett annyira nehezére, hogy ne foglakozzon velük. Amikor azonban ellopták az ezüst tündérbrosst, amelyet még az édesanyjától kapott ajándékba, nagyon megrendült, különösen azért, mert tudta, ki tette. Jelentette ugyan az esetet az otthonban, de sejtette, hogy semmit sem ér el vele. Hatton House gyalog sem lett volna messze, mégis busszal mentek, és Faith még most is jól emlékezett, mennyire megdobogtatta a szívét a különleges épület látványa. A házat Edwins Lutyens tervezte, és úgy festett, mint valami mesebeli kastély. A többi lány rettenetesen unatkozott, villámgyorsan végigvágtatott a házon, ő azonban minden termet alaposan szemügyre vett. Épp vissza akart menni a dolgozószobába, amikor összetalálkozott Philip Hattonnal. A férfi a hetvenes évei közepén járhatott, és rendkívül törékeny benyomást keltett. Barátságos pillantása bölcsességet sugárzott, és kedvesen mosolygott a lányra. Faith első látásra megkedvelte. Vele töltötte az egész délutánt, áhítattal hallgatta a férfi előadását a házról, annak történetéről. Philip Hatton is érdeklődve figyelt rá, amikor ő mesélt az életéről. A velük tartó gondozónőt zavarba is hozta az öregúr, mert ragaszkodott hozzá, hogy Faith ott maradjon vacsorára. – És hogyan jut vissza az otthonba? – kérdezte a nevelőnő. – Majd hazavitetem a kocsimon – felelte Philip.

Faith elmosolyodott. A vacsora minden apró részletére emlékezett. Miután a többiek elmentek, Philip felküldte a házvezetőnővel, hogy kezet moshasson. Amikor visszatért a dolgozószobába, látta, hogy a házigazdája nincs egyedül. – Szervusz, Faith! – üdvözölte őt sugárzó arccal a férfi. – Hadd mutassam be a keresztfiamat, Nasht! Ő is nálam tölti a nyarat. Gyere, fiam, köszönj szépen a vendégnek! Ő is Lutyens-rajongó. Így kezdődött hát. A kamasz lány első pillantásra fülig beleszeretett Nashbe. Nem is lehetett volna más választása. Még soha nem találkozott ilyen vonzó fiatalemberrel. Magas, izmos termete lenyűgöző külsőt kölcsönzött neki, titokzatos csillogású, topázszínű szeme sok lány szívét megdobogtathatta már. Vacsorára friss spárgát és párolt lazacot kaptak, desszertnek pedig tejszínhabos epret – Philip kedvenc nyári ételét, mint később megtudta. A lazac íze vagy az eper illata még ma is ezt az estét idézte föl a lány emlékezetében. Úgy tűnt, mintha az egész helyiség különös, varázslatos fénybe burkolná őket, és végre először életében igazi felnőttnek érezte magát, mert Philip is, Nash is figyelmesen hallgatta, amikor mondott valamit. Elfelejtette, milyen sérelmek érték az otthonban. Mintha eddig bebábozódott hernyóként tengette volna a napjait, de végre befejezte az átalakulást, és most már gyönyörű pillangóként röpködhet a szabadban. A vacsora végeztével Nash vitte haza. Faith szíve a torkában dobogott az izgalomtól, amikor az autó megállt a nyugodt kis utcában, az otthon bejárata előtt. Sötétség vette körül őket, és a lány akaratlanul is visszatartotta a lélegzetét. Vajon hozzáér-e… vagy meg is csókolja? Ugyanazt érzi-e, amit ő? Boldogtalanul elmosolyodott, amikor visszagondolt rá, milyen tapasztalatlan kislány volt akkoriban. Határtalanul csalódottnak érezte magát, amikor Nash mindössze megköszönte neki az estét, és hogy annyira kedvesen viselkedett a keresztapjával. – Én örülök, hogy ilyen érdekes emberekkel beszélgethettem! – felelte őszintén. Egy héttel később pedig átköltözött Hatton House-ba, mert Philip írt az édesanyjának, és felajánlotta neki, hogy Faith nála töltheti a nyári szünet

hátralévő részét. A lány szinte repkedett a boldogságtól, amikor megtudta a nagy hírt. Bárcsak sejtette volna, hogyan végződik a nyár! Igyekezett elfojtani magában az emlékeket, és közben önkéntelenül is visszament az ablakhoz. Innen csodálatos kilátás nyílt a Gertrude Jekyll tervezte kertre, amely épp ebben az évszakban nézett ki a legszebben. Eszébe jutottak a napsütötte órák, amikor Philippel együtt gyomlálgattak a nyári lakhoz vezető utacska két oldalán. Faith összerezzent, mert hirtelen egy autó állt meg a ház előtt. Nash szállt ki belőle. Hát ő meg vajon merre járhatott? Ha sejtette volna, hogy nem tartózkodik az épületben, lement volna, hogy egyen valamit. Nem akart a férfival vacsorázni. Robert azt mondta neki, hogy bár itt lakhat a házban, az ellátásról magának kell gondoskodnia. – Jól felszerelt konyhájuk van, és használhatod is, de természetesen adunk ellátmányt, ha házon kívül akarsz enni… És remélem, akarsz – tette hozzá mosolyogva a munkaadója. – Főképp, ha én is ott vagyok, hogy megbeszéljük a felújítás részleteit. A lány visszamosolygott rá. Amikor jelentkezett az állásra, nem sejtette, hogy Robert személyes érdeklődését is fölkelti. Ez újabb bonyodalmakat hozhat az életébe. Véleménye szerint jogában állt, hogy ne tájékoztassa a munkaadóit Philip halálának körülményeiről. Olyan ember elől viszont soha nem titkolt volna el semmit, aki valóban közel került a szívéhez. Ha szeretünk valakit, akkor őszinték vagyunk hozzá, és megbízunk benne. És ha más körülmények között találkozik Roberttel, talán már el is mesélte volna neki a múltját. Kedvelte a férfit. És igen, egy napon férjhez akar menni, gyereket szülni. De… Faith a homlokát ráncolta. Miért kellett Nashnek megint felbukkannia az életében? Fázósan reszketni kezdett, ha eszébe jutott, milyen pillantással méregette őt a férfi, amikor kijelentette, hogy megbosszulja rajta a keresztapja halálát. Megint lenézett, figyelte, amint Nash megindul a ház felé. Egyszerre, mintha valami titokzatos hatalom kötné össze őket, a férfi fölpillantott rá. A lány gyorsan hátrébb lépett, de tudta, hogy észrevették.

Azon a nyáron sok időt töltött várakozással… Állandóan Nasht leste. Innen pedig jól szemmel lehetett tartani a kocsibejárót. Akkoriban a férfi kis piros sportautóval járt. Nash hivatalosan azért töltötte a keresztapjánál a nyarat, hogy segítsen neki, de már akkor is megvolt a saját cége, amelyből később a vállalatbirodalma kinőtt. Annak idején, amikor észrevette, hogy a lány odaföntről figyeli, mindig megállt az ablak alatt, és mosolyogva megfenyegette, hogy egy napon fölmászik érte a falon, ha nem vigyáz. Faith pedig képzelni sem bírt volna ennél nagyobb boldogságot, mert olyan rajongással csüggött a férfin, hogy éjjel-nappal csak őrá gondolt. És miközben lassan nővé serdült, a sóvárgása egyre csak nőtt. Először rá sem mert nézni a férfi szájára, nehogy elárulja magát. Később már leplezetlenül méregette, és magában arra gondolt, amiről tudta, hogy sohasem szabad kimondania. Csókolj meg! Ma pedig, tízéves késéssel, Nash valóban megcsókolta, ámde nem úgy, ahogy álmaiban szokta: gyengéden, szeretettel, csodáló tekintettel. Nem, a csókja kemény és goromba volt, szinte ellenséges. Akkor viszont miért viszonozta olyan szenvedéllyel? Hirtelen nyugtalanság kerítette hatalmába. Azért viselkedett ilyen hevesen, mert csúfot űzött belőle az emlékezete. Azt hitte, azt a Nasht csókolja, akit valaha rajongásig szeretett. Rajta kívül soha senkihez nem vonzódott komolyan, alkalmi udvarlóit legfeljebb kedvességből csókolta meg, mert semmi másra nem vágyott velük kapcsolatban. Egyedül Robert esetében támadt olyan érzése, hogy esetleg több is lehet a dologból. És mivel azóta érett nő lett, higgadtan végig tudja gondolni, kivel érdemes kapcsolatba kerülnie. Ma már nem fordulhat elő, hogy egy ilyen Nash Connaught-féle szépfiú csak úgy elcsavarja a fejét, mint tizenöt éves korában, ő pedig elkövesse még egyszer ugyanazt a hibát. Úgy gondolta, egy igazán mély kapcsolat csakis kölcsönös bizalmon alapulhat. Philip és az édesanyja halála után Faith csakis azért nem adta föl, mert tudta, hogy idős barátja mindig is bízott benne – méghozzá annyira, hogy meg is emlékezett róla a végrendeletében.

Amikor kiderült, hogy Philip pénzt hagyott rá, hogy elvégezhesse az egyetemet, alig akarta elhinni. Addig úgy tervezte, munkát vállal, és mellette próbál meg tanulni, ami persze hihetetlen erőfeszítést követelt volna. Persze nem a pénznek örült a legjobban. Az jelentette számára a legtöbbet, hogy a férfi a történtek után is megbízott benne. És ezt olyan végtelenül drága ajándéknak tartotta, hogy még ma is elfutották szemét a könnyek, ha erre gondolt. Nash az ilyesmit soha nem értené meg. Az ő számára minden fehér vagy fekete… Ő úgy ítéli el az embert, hogy lehetőséget sem ad neki a védekezésre… Ő tolvajt és gyilkost lát benne… Nash haragosan közeledett a ház felé. Ahogy megpillantotta Faitht az ablaknál, úgy érezte, mintha visszacsöppent volna a múltba. A lány szőke haja megcsillant a nap fényében. Amikor egy napon a keresztapja közölte vele, hogy meghívja Faitht, töltse velük a nyári szünidőt, ő már tudta, hogy csak baj származhat ebből. Bár akkor még nem sejtette, hogy a baj rablás és gyilkosság formájában érkezik majd. Sötét kifejezés költözött a tekintetébe, önkéntelenül is összeszorította az ajkát. Akárcsak a keresztapját, őt is azonnal elbűvölte Faith. Mindketten ártatlan, tapasztalatlan teremtésnek tartották a lányt. Soha nem gondolta volna, hogy… A pokolba, hiszen még meg is akarta védeni, mert azt hitte, ártatlan rajongásról van szó csupán, és Faithnek fogalma sincs róla, milyen érzéseket ébreszt benne, amikor azzal a sóvárgó tekintetével ránéz! Bizonyos szempontból még szórakoztatónak is találta, ahogy a lány egyszerre viselkedik félénken és kihívóan. Gyakran eltöprengett rajta, vajon miként cselekedne Faith, ha ő egyszer elfogadná a szótlan felajánlkozást, és engedne a vágyainak. A lány azonban mindössze tizenöt múlt, még ki sem nőtt a gyermekkorból, ezt újra meg újra az eszébe idézte, nehogy egy pillanatra is hallgasson a teste parancsára. Azon az éjszakán éberen feküdt, kínozta a vágy, és hangosan felnyögött, amikor elképzelte, hogy a lány meztelenül fekszik mellette: a bőre puha, mint a bársony, tökéletes ívű szája illatos, mint a kerti rózsák, szeme pedig

égszínkék, mint a frissen bimbózó harangvirág. Mennyire kívánta őt, szinte elemésztette magát! Sőt azt az ostobaságot is elkövette, hogy már terveket szövögetett a jövőjükről! Először önmagának sem merte bevallani, mennyire várta mindennap, hogy meglássa a torony ablakában – mint a szegény hercegnőt, akit bezárt a gonosz mostohája. Mint a mese hősnője, ő is elérhetetlennek tűnt számára. Nem azért, mert nem juthatott fel hozzá, hanem a saját erkölcsi felfogása miatt. Egész életére kihatott az a keserű felismerés, hogy Faith ártatlansága, amelyre ő olyan odaadóan vigyázott, káprázat volt csupán. Mindez azonban eltörpült a harag és szomorúság mellett, amelyet a keresztapja halála miatt érzett. Harag, szomorúság, bűntudat. Ha nem hagyta volna, hogy a lány megbabonázza, és nem a cégével lett volna elfoglalva, amely már abban az időben is nagyon ígéretesen fejlődött, akkor talán korábban átlátott volna a szitán. Másodszorra viszont Faith nem fogja lépre csalni! Amikor a tudomására jutott, hogy a lány annál az alapítványnál dolgozik, amelyiknek az elhunyt keresztapja birtokát adományozta, döbbenetében azonnal eljött New Yorkból, fölszállt az első londoni gépre, pedig épp az egyik legdrágább ingatlanának bérleti szerződéséről folytak a tárgyalások. Egyszerűen meg akarta mondani Robert Ferndownnak, kivel is van dolga, ám először végig kellett hallgatnia a férfi dicshimnuszát Faith képességeiről, ő pedig utána már szinte szólni sem tudott a méregtől. Úgy határozott hát, hogy maga fogja megbüntetni Faitht, de nem azonnal. Lassan, lépésről lépésre taszítja őt a romlásba, hogy a lány megtudja, min mehetett keresztül a keresztapja, és állandó félelemben kelljen élnie, szüntelenül rettegni attól a pillanattól, amikor a végzet lesújt rá. Nash bement a házba, majd elhaladt a dolgozószoba előtt. Az ajtó nyitva állt. Hirtelen újra érezte a száján a lány ajkának ízét, és testében azonnal fellobbant a vágy. Haragosan sarkon fordult. Mi az ördögnek kínozza magát?

3. FEJEZET Faith kikapcsolta a laptopot, és fölállt. Korai lett volna még nekikezdeni az első jelentésnek a házról, amikor azonban kipillantott a kertre, nem csupán a kis nyári lak jutott eszébe, hanem a szobrok is, amelyek között akadt néhány igazán értékes darab. Meg kell majd beszélnie Roberttel, hogy a szobrok a kertben maradhatnake, és ha igen, hogyan védhetné meg a legjobban az állagukat. Holnap majd szemrevételezi őket, és utána kapcsolatba lép Roberttel, hogy tanácsot kérjen. Önkéntelenül is összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtón. Mivel csupán egyetlen ember állhatott odakint, habozott egy pillanatig, mielőtt kinyitotta volna. – Igen? – szólt ki barátságtalanul, ahogy Nasht megpillantotta. A férfi közben átöltözött. Most fehér pólót viselt, amely kiemelte izmos felsőtestét, és Faithnek hirtelen nagyon melege lett ettől a látványtól. Érezte, hogy még az arca is lángol. Tinikorában teljesen levette a lábáról a férfiból sugárzó érzékiség, most azonban felnőtt nőként elhatározta, hogy küzdeni fog ellene. – A vacsora még mindig a hűtőben van. Mrs. Jenson meg fog sértődni, ha látja, hogy nem ettük meg – közölte kurtán a férfi. Faith legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nem éhes, mielőtt azonban szólhatott volna, jól hallhatóan megkordult a gyomra. Nem mert Nash szemébe nézni. – Mindjárt jövök – felelte halkan. – Még el kell intéznem valamit. Amint a férfi sarkon fordult, gyorsan becsukta az ajtót. Remegett a keze. Csak képzelődik, vagy tényleg veszélyt szimatol a levegőben? Veszélyt és még valami mást… Hamar arcot mosott a szomszédos fürdőszobában, megfésülködött, és leheletnyi sminket tett fel. Nem szerette a sok festéket. A férfi eddigi

viselkedése alapján igazán nem számított rá, hogy észreveszi, még nem vacsorázott. Persze az is lehet, hogy csak arról akar meggyőződni, nem lépeke le az ezüstkanalakkal, gondolta keserűen. Amikor röviddel később belépett a konyhába, és Nasht nem találta ott, hirtelen… Igen, mit is érzett? Nem csalódottságot. Nem, inkább örült, hogy egyedül vacsorázhat, és nem kell közben a férfi nyugtalanító jelenlétét elviselnie. Alig nyitotta ki azonban a hűtőszekrény ajtaját, Nash is megjelent. – Lazac spárgával – állapította meg a lány, amikor meglátta, mi van vacsorára. A szeme könnybe lábadt. Gyorsan lehajtotta a fejét, és nagyokat pislogott, nehogy a férfi észrevegye. Philip kedvenc étele. Azonnal ráébredt, hogy most már nem fog ízleni neki a vacsora, bármenynyire is éhes. Remegő kézzel visszacsukta a hűtő ajtaját. – Meggondoltam magam – jelentette ki. – Nem kérek. A férfi értetlen pillantását más körülmények között megmosolyogta volna. Amikor azonban elindult az ajtó felé, Nash arcára haragos kifejezés költözött, és elállta az útját. – Fogalmam sincs, miféle játékot űzöl velem… – kezdte fenyegetően halkan. Faith érezte, hogy lassan elveszíti az önuralmát. Hosszú, fárasztó nap állt mögötte. Reggel még büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy Robert egy ilyen fontos munkálat irányításával bízta meg, de rögtön halálra is rémült, amikor váratlanul Nashsel találta szembe magát. Ráadásul újra feltámadtak benne a fájdalmas emlékek – azokról az érzésekről már nem is beszélve, amelyeket a férfi csókja váltott ki belőle. – Nem én vagyok az, aki játszik – vágott vissza hevesen, de a hangja megint reszketett –, hanem te! Miért jöttél ide? Miért laksz itt? Ez nem volt benne a vagyonkezelő csoporttal kötött megállapodásban! – Ahhoz képest, hogy még csak nemrég dolgozol Robert mellett, elég sokat tudsz az ügyeiről – jegyezte meg egykedvűen a férfi. – Persze te nem csupán az alkalmazottja vagy, ugye? Hát szerinted mi az ördögnek vagyok még mindig itt? – folytatta egészen más hangon. – Tényleg azt hitted, belemegyek, hogy egyedül lakj a villában, miközben ráadásul te irányítod a munkálatokat? Tele van a ház építészeti kincsekkel: burkolatokkal, lambériával,

kandallókkal, csak hogy néhányat említsek. Jó néhány ezer fontot kereshetnél rajta, ha ezeket leszedetnéd, és eladnád valami gátlástalan építőmesternek, aki nem kérdezi, honnan való. Faith elszörnyedt, hogy a férfi képesnek tartaná ilyesmire. Mielőtt azonban védekezni kezdhetett volna, Nash megint támadásba lendült. Ezúttal más harcmodort választott. – Nos? Elmeséled majd Robertnek, hogy csókot kértél tőlem? – kérdezte álnokul gyengéd hangon. – Micsoda? Nem is… nem tettem ilyet! – ellenkezett a lány, miközben mélyen elpirult. – Kis hazudós! – gúnyolódott a férfi. – Azt mondtad, csókoljalak meg. – Megvetően elhúzta a száját. – Bár nagyon is jellemző rád, hogy letagadod. Faith megint elpirult, ezúttal szégyenében, mert eszébe jutott, hogy tényleg kicsúszott a száján. – Most pedig fogadjunk, hogy az következik, neked nem is volt jó – folytatta gúnyosan a férfi. Na, ebből elég! – Nem, valóban nem volt az – felelte kifejezéstelenül Faith. – Nem? Nos, van rá egy biztos módszer, hogy kiderítsük, igazat mondasze! – Nash úgy méregette a lányt, mint éhes oroszlán a zsákmányát. Faith rémülten hátrálni kezdett. Most már szívből kívánta, bárcsak ne keveredett volna megint szóváltásba a férfival. Úgyis az övé lesz az utolsó szó! – Még jó, hogy Hatton House-ban nincsen kínzókamra – jegyezte meg szárazon. – Nem kell nekem kínzókamra, hogy bebizonyítsam, megint hazudtál – felelte vészjósló hangon Nash. – Bőven elég ez is… Faith hitetlenkedve meredt rá, amikor a férfi magához húzta, és odahajolt hozzá. Szorosan összezárta az ajkát, és elszántan Nash szemébe nézett, hogy megértesse vele, ő aztán nem fogja megcsókolni! – Nyisd ki a szád! – parancsolt rá közönyösen a férfi, mint aki észre sem veszi a másikból áradó dühöt és megvetést. – Nyisd ki a szád! – ismételte, majd a nyelvét végighúzta a lány ajkán.

Ez a bensőséges gesztus annyira felkavarta Faitht, hogy már csak azokra az érzéseire tudott figyelni, amelyeket a férfi közeledése ébresztett benne. Árulkodó módon remegni kezdett, mint egy fiatal lány élete első csókja előtt. Nash viszont meg se csókolta – legalábbis nem rendesen. Játszott vele, gúnyolta, kínozta. Érezte a férfi leheletét, testének illatát, érezte… A lány akaratlanul is felnyögött, és szétnyitotta az ajkát. Vágyakozva belekapaszkodott a férfiba, miközben nyelvük izgató játékba kezdett. – Nash, Nash! – suttogta, majd szabadjára engedte a sóvárgását, amely annyi álmatlan éjszakán át gyülemlett fel benne. Hiába világosították fel őt is annak idején, mi történik pontosan férfi és nő között az ágyban, a testi szerelem mégis megmaradt óriási titoknak a számára, és mindig is úgy érezte, Nash az egyetlen ember a földön, aki bevezethetné ebbe a rejtélyes világba. Valóban olyan nagy titok lenne? Megremegett, ahogy hallotta, a férfi élesen beszívja a levegőt, mintha megérezte volna a lány testében tomboló vágyat. Most már úgy csókolóztak, ahogy Faith álmaiban elképzelte, vadul, mohón, szenvedélyesen, szinte abba sem bírták hagyni. Nash azonban hirtelen eltaszította magától. Zihálva szedte a levegőt. – Mit kell még tennem, hogy bebizonyítsam, micsoda hazug nőszemély vagy? – kérdezte nyersen. – Bújjak veled ágyba? Merthogy nem tiltakoznál, az egyszer biztos! Faith ijedtében szólni sem tudott. Arca hamuszürkére fakult, a szemébe gyötrődő kifejezés költözött. Még védekezni sem védekezhetett, mert maga sem tudott volna magyarázatot adni a viselkedésére. Eltöprengett, vajon kit gyűlöl jobban: Nasht vagy önmagát. Összeszorult gyomorral már csak arra várt, hogy a férfi rámérje a végső csapást, és közölje, mindent elmond majd Robertnek. Nash azonban hallgatott. Faitht egyre inkább hatalmába kerítette a rémület. A szíve összevissza vert, a szemét égették a visszafojtott könnyek. – Hova igyekszel? – kérdezte a férfi, amikor a lány megfordult, és a konyhaajtóhoz lépett.

– A szobámba. Fáradt vagyok, lefekszem – felelte remegő hangon. – Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá. Nem tartozom neked számadással a cselekedeteimről. A férfi néhány másodpercig habozott a válasz előtt. – Tényleg nem? – kérdezte végül, és a lány beleborzongott álnokul kedves hanghordozásába. – Ó, azt hiszem, előbb-utóbb rájössz, mennyi mindenről számot kell majd adnod, Faith. Hogy mást ne is említsek, például ha elmesélem Robertnek, ahogy az imént viselkedtél… A lány ijedten visszafordult. – Megtennéd? – Azt hittem, le akarsz feküdni! – húzta el a száját gúnyosan Nash. Szórakozik velem, gondolta Faith. Az viszont biztos, soha nem adja meg neki az elégtételt, hogy könyörögni lássa. – Igen, azt is teszem – jelentette ki határozott hangon, majd elfordult, és kinyitotta az ajtót. Miután a lány távozott, Nash nagyot sóhajtott. Most vette csak észre, milyen sokáig visszafojtotta a lélegzetét. Hol az ördögbe tanult meg ez a nő így csókolózni? Soha senki nem csókolta még ilyen hévvel: mintha ő lenne az első és egyetlen, élete álma, élete párja. Mintha Faith egy örökkévalóság óta várna rá… mintha a tíz hosszú éven át csak róla álmodozott volna… mintha őt szeretné, és csakis őt. Az olyan nők, mint Faith, könnyen veszélybe sodorhatják a férfiakat. Az olyan nők, mint Faith… Mérgesen próbálta elhessegetni a gondolatot. Hát az, amit a lány a keresztapjával tett, nem elég bizonyíték rá, miféle ember? Dehogynem! És csak azért akar vele ágyba bújni, nehogy elmondja Ferndownnak az igazságot. A haragon és megvetésen kívül azonban valami olthatatlan sóvárgás is lángra kapott benne, ezért aztán még dühösebb lett önmagára. Hogy kívánhat egy olyan nőt, akiről pontosan tudja, mennyire sötét a múltja? Soha nem feküdt le senkivel csak azért, mert a testét akarta. Különben is, Faithhez nem is vonzódik igazán. Csak a képzelete játszik vele. Felébredtek az emlékei, mert épp itt, ebben a házban látta őt viszont. Hiszen annak idején valóban vágyott utána.

Hány férfi lehetett azóta az életében? Hány férfi esett áldozatul az ördögi csábításának? Nem csoda, hogy Ferndown is ennyire odavan érte, ilyen csókok után! Ő viszont azért jött, hogy végre lezárja a múltat, nem azért, hogy felelevenítse, véste újra erősen az agyába. Odafönt Faith leroskadt az ágyra, felhúzta a lábát, és átkarolta két térdét. Miért? Miért hagyta, hogy ez megtörténjen? Miért feledkezett meg a valóságról, miért hagyta, hogy Nash csókja megszédítse? Most aztán fegyvert adott a férfi kezébe, amelyet bármikor ellene fordíthat. Ugyanolyan meggondolatlanul viselkedett, mint tizenöt évesen… Nem lett volna szabad visszajönnie. És nem is jött volna Hatton House-ba, ha sejti, hogy Nasht is itt találja. Tíz éve a férfi azt mondta, soha nem bocsát meg neki a keresztapja haláláért. Így akar hát bosszút állni rajta? Lent a konyhában Nash szótlanul meredt a tányérjába. Alig evett valamit a vacsorából. Komoran felállt, a szemétbe söpörte a maradékot, majd leöblítette a tányért, és betette a mosogatógépbe. A lazac volt a keresztapja kedvenc étele, azonban az öregúr a szélütés után, életének utolsó hónapjaiban egyre nehezebben vett magához táplálékot. Nash ma is emlékezett rá, amikor meglátogatta Philipet a születésnapján, és látta, hogy a keresztapja könnyes szemmel ül egy tányér lazac fölött. Elküldte a nővért, és maga etette meg a férfit. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett. Egész gyerekkorában Philip pótolta a nagyapját, akivel soha életében nem találkozott, és ő látogatta meg a diákotthonban is a leggyakrabban, ha a szülei külföldre utaztak. Apja külügyi tudósító volt az egyik országos napilapnál, anyja pedig fényképész. Hirtelen érte őket a halál. Egy polgárháború sújtotta országból tudósítottak, ahol a zavargások során lelőtték őket. Philip nagyon szerette Faitht, szinte az unokájának tekintette, ahogy ezt Nashnek egyszer be is vallotta. A végrendeletében is megemlékezett róla, amelyet alig néhány nappal a szélütése előtt változtatott meg.

Philip is rajongott az építészetért, akárcsak a keresztfia. Nasht elsősorban a különleges épületek ragadták meg, ezért még az oxfordi tanulmányai alatt vásárolt a szülei hagyatékából néhány VII. Edward korabeli házat, először csupán az érdekes hangulatuk miatt, nem azért, hogy bérbe adja őket – az csak később következett. Nos, Faith legalább az építészetet illetően nem hazudott. Nash még nagyon jól emlékezett rá, milyen állhatatosan küzdött Philip a szélütés utóhatásaival, amikor a keresztfia értésére akarta adni, hogy a végrendeletébe foglaltakat mindenképpen végre kell hajtani. Mivel ilyen hatalmas házban élt, Philipet mindenki gazdag embernek hitte. Nash elhúzta a száját. Mindjárt éjfél, ideje ágyba bújni. Faith sokáig nem tudott elaludni, mert nagyon feszültnek érezte magát, és az agyában összevissza kavarogtak a gondolatok. Amikor pedig végre elszenderedett, egy vadászkutya kezdte ugatni a holdat. Talán nem is baj, mert álmában olyan valóságos látomások kínozták, hogy amikor fölriadt, hirtelen azt hitte, még mindig csak tizenöt éves. Körbepillantva meg is könnyebbült, hogy Hatton House-ban van, és nem a gyermekotthonban. A gyermekotthon! Faith fölült, és átkulcsolta a térdét. Mereven kinézett az ablakon. Hogy mennyire utálta azt a helyet! Mennyi rossz emléke fűződött hozzá! Anyja sokkal lassabban épült föl, mint az orvosok gondolták, és amikor szeptemberben megkezdődött az új tanév, Faithnek vissza kellett költöznie az otthonba, hogy a többi lánnyal együtt iskolába járjon. Mindennap busszal vitték őket oda-vissza. Faith csakhamar rájött, hogy az intézeti gyerekeket minden tanár eleve előítélettel kezeli. Amikor aztán észrevették, hogy Faith valóban tanul és igyekszik, végre dicsérni kezdték a teljesítményét. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a „balhés” lánytársulat még ellenségesebben viselkedett vele. Annál inkább meglepte, amikor a banda egyik lány tagja hirtelen barátságosan megszólította, és meghívta szombatra egy bevásárlókörútra. Mivel Faith nagyon szeretett volna békében élni a többiekkel, lelkesen

beleegyezett. Venni ugyan nem vett semmit, mert nem volt pénze, de szívesen elvállalta, hogy kifizeti egy másik lány holmiját a pénztárnál. Csak amikor már kiértek az utcára, jött rá, miért is hívták meg. A lányok nevetve, gúnyolódva az arcába vágták, hogy amíg ő elterelte az eladók figyelmét, a többiek szép nyugodtan ellopták, ami megtetszett nekik. Faith rettenetesen megrémült. Kérte őket, hogy vigyék vissza az elcsent dolgokat a boltba, ezzel azonban csak rontott a helyzeten. – Miért fizetnénk érte, ha egyszer ingyen is megkaphatjuk? – csúfolódott az egyikük. Amikor Faith nyugtalanul végignézett rajtuk, hirtelen észrevette, hogy a banda feje összevont szemmel bámulja őt. Ez a lány kicsivel idősebb volt a többieknél, és a szóbeszéd szerint bűnöző családból származott. Most odalépett hozzá, meghúzta Faith haját, és gonoszul így szólt: – Eszedbe ne jusson, hogy kifecsegj valamit, Előkelő kisasszony! Mert különben… – Azzal sokatmondóan elhallgatott. Faith összeszorította a fogát a fájdalomtól. Szeme ugyan könnybe lábadt, de azért eltökélte, hogy nem mutatja ki a gyengeségét. – Ha megteszed – folytatta a lány, és még jobban meghúzta Faith haját akkor rád fogjuk az egészet, hogy a te ötleted volt. Az a vén pasi abban a hatalmas palotában biztos dúsgazdag, ugye? Fogadjunk, hogy tele van drága cuccokkal! Hány tévéje lehet? Faith a fejét rázta. – Fogalmam sincs – felelte őszintén. Philip nemigen nézett tévét, inkább olvasni szeretett. – De rengeteg pénzt tart magánál, ugye? – faggatta tovább a bandavezér. – Le merném fogadni! Csak azt ne akard bemesélni nekem, hogy még soha eszedbe sem jutott meglovasítani egy-két cuccot, te kis stréber! – gúnyolta. – Hagyjatok már békén! – könyörgött Faith, és megkönnyebbülten vette észre, hogy jön már értük a busz. – El ne felejtsd! – sziszegte még oda a lány. – Ha megpróbálsz beköpni minket, kegyetlenül megbánod! Faith még szorosabban kulcsolta át a térdét. Immár teljesen felébredt, de szinte álomszerűen elmerült az emlékezésben.

A szombati kirándulás után iszonyú bűntudat gyötörte, de egyetlen gondozónak sem merte bevallani, mi történt. Nem is attól félt, amivel a lányok megfenyegették, hanem attól, hogy megsértené az otthonban élő gyerekek becsületkódexét. Csak egyetlen pillanat akadt, amikor majdnem kiöntötte a lelkét valakinek. Behunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. A következő hétvégén Philip újra meghívta őt Hattonba. Nash jött érte. – Mi a baj, kislány? – kérdezte csipkelődve. Mindig ezt a tréfás hangot használta vele szemben. – Hát… – kezdte Faith habozva. De amíg a szavakat keresgélte, észrevette, hogy Nash egy csinos barna lányt bámul, aki épp átment az utca túloldalára. A fiatalember megállt, leengedte az ablakot, és hangosan köszönt az elragadó hölgynek. A nő mosolya megerősítette Faith véleményét, miszerint valóban Nash a legtökéletesebb férfi a földön. Most oda is lépett hozzájuk, barátságosan társalogni kezdett Nashsel, Faith pedig egészen apróra összegömbölyödött, szinte semmivé vált az ülésen. Úgy érezte magát, mint egy potyautas, akit nem szeret senki. Ahogy továbbhajtottak azonban, rájött, hogy a férfi tulajdonképpen elengedte a füle mellett a fiatal nő célzásait, és nem beszélt meg vele találkát. Ettől aztán annyira megkönnyebbült, hogy el is felejtette, miről akart mesélni. Az elmúlt tíz év alatt sokszor eltöprengett rajta, másként alakult volna-e az élete, ha akkor a bizalmába avatja Nasht. Megint könnyek szöktek a szemébe, de minden erejét összeszedve visszatartotta őket. Már régen felhagyott azzal a szokásával, hogy Nash Connaught miatt telesírja a párnáját… vagy mégsem?

4. FEJEZET – Az aranyesőlugas végén vizeskorsót tartó nimfa. Miközben gondosan lejegyezte a szobor leírását, Faith sajnálkozva felsóhajtott. Amikor reggel nekilátott a munkának, nem gondolt bele, hogy ennyi díszítőelemet talál majd a hatalmas kertben, s szinte mindegyik rég elfeledettnek hitt emlékeket kelt életre benne. Vajon ennek is Nash lenne az oka? Ebben az épületben és csodás kertben már minden őt juttatja az eszébe? Fejezd be, és ne is gondolj rá! – figyelmeztette magát erélyesen. Ne gondolj rá! Philip jóvoltából ismerte meg a kert szépségeit. Nash egyszer szembejött vele az aranyesőlugasban. Az ágakon átsütő napfény furcsa mintákat varázsolt a pólójára, amely már akkor is kiemelte izmos alakját. Faith már a látványtól elgyöngült. Sohasem felejti el a jelenetet, amikor Philip aznap este megkérdezte Nasht, nem akarja-e a kis vendégüket elvinni Oxfordba vacsorázni. A lány szólni sem tudott izgalmában, és visszatartott lélegzettel várta, hogy Nash igent mondjon. – Szereted az olasz konyhát? – kérdezte végül a fiatalember. Faith biztosra vette, hogy bármilyen ételt szeretne az ő társaságában. Lelki szemei előtt továbbra is látta a férfi arcát, ahogy halkan igent mondott, de most már észrevette azt az apró, csúfondáros mosolyt is, amely akkor nem tűnt föl neki. Hát hogyne, Nash pontosan tisztában volt vele, mit érez iránta. Igaz, nem is nagyon próbálta elrejteni az érzelmeit. Elrobogtak tehát Oxfordba a piros sportkocsin, a férfin azonban nem látszott, valóban szívesen viszi-e magával, vagy csupán a keresztapja kérésének tesz eleget. Gyönyörű nyári este köszöntött rájuk. Oxfordot turisták

lepték el, a hallgatók nagy része hazautazott a szünidőre. Nash az egyetem közelében állította le az autót, és amikor az étterem felé menet elhaladtak a patinás épület mellett, Faith tiszteletteljesen vette szemügyre. Számos jelentős személyiség tanult itt, aki nagy hatással volt Anglia történelmére – művészek, írók, politikusok. Az olasz étterem egy közeli utcácskában helyezkedett el, egy kis udvarban. Egy középkorú, vidám olasz férfi odavezette őket az asztalukhoz, kissé távolabb a többi vendégtől. Faith most először evett igazi olasz ételt, és tulajdonképpen most először fordult elő vele, hogy vacsorázni vitték. Nash nevetve figyelte, hogyan szerencsétlenkedik a spagettivel, végül melléje ült, és megmutatta, hogyan kell fölcsavarni a villájára. Faithnek nemigen sikerült utánoznia, így aztán… Tehetetlenül lehunyta a szemét. Képzeletében megint ott ült az étteremben Nash mellett. Beszippantotta frissen mosott hajának illatát… meg a testéét… Tudta, milyen tusfürdőt használ, mert egy délután, amikor Nash nem tartózkodott odahaza, belopózott a fürdőszobájába. Még be is vizezett egy vattapamacsot, és tett rá a tusfürdőből, amit aztán berakott a párnája alá, hogy egész éjjel érezhesse az illatát. – Nem, ne így! – mosolygott Nash az ügyetlen próbálkozásain. – Gyere, megmutatom! A következő pillanatban – szinte hihetetlen! – a kezére tette a kezét, és a szájához vezette a villát. – Mit gondolsz, menni fog most már egyedül is? – kérdezte néhány pillanattal később. – Vagy megetesselek? – tette hozzá csipkelődve. Tizenöt évesen még túl fiatal és ártatlan volt ahhoz, hogy kétértelműnek érezze ezeket a szavakat, különben is biztosra vette, hogy a férfinak nincsenek hátsó szándékai. Azonban ösztönösen megborzongott Nash közelségétől, és akaratlanul is epekedő pillantásokat vetett rá. Nyilván ez lehetett az oka, hogy a fiatalember hirtelen elhúzódott tőle, és gúnyosan így szólt: – Inkább valami olyasmit kellett volna rendelned, amit meg is tudsz enni. A lánynak még ez a megjegyzés sem árnyékolta be a jókedvét. Utólag persze rájött, hogy teljesen félreértelmezte a férfi viselkedését. Számára a világ legromantikusabb estéjének tűnt a közös vacsorájuk, két szerelmes

bensőséges együttlétének, akiket egymásnak rendelt a sors. Most már azonban sejtette, hogy Nash mindezekből semmit sem érzett, ő csupán a kötelességét teljesítette. Besötétedett már, mire visszaindultak a kocsihoz. Faith megpróbált olyan közel húzódni a fiatalemberhez, amennyire csak lehetett, Nash viszont ügyelt rá, hogy megtartsa a pár centi távolságot. Végül egy kereszteződéshez értek, ahol valamilyen oknál fogva nem működtek a lámpák, mire Nash felnőttes komolysággal megfogta a gondjaira bízott lány kezét. Faith szinte a fellegekben járt. Másodszor fordult elő aznap este, hogy a férfi megfogta a kezét! Soha az életben nem gondolta volna, hogy létezhet ekkora boldogság – hacsak nem válik valóra legféltettebb, legmerészebb álma: hogy Nash megcsókolja. Legféltettebb, legmerészebb álma? Inkább a legborzalmasabb rémálma, gondolta most keserűen, miközben elindult az elegáns olaszos kert felé, a gondosan nyírt sövények mellett a halastóhoz. Philip elmondta neki, hogy a kerti díszítőelemek többsége Olaszországból származik – vízköpő delfineken lovagoló kisfiúk álltak a méretes tó négy sarkán, amelynek közepét szökőkút ékesítette. Óvintézkedéseket kell tennünk, nehogy valamelyiket belelökjék az itt hancúrozó gyerekek a vízbe, gondolta Faith, és gyorsan feljegyezte magának, mielőtt leltárba vette volna a szobrokat. Közben észrevette, hogy az egyik delfin különbözik a többitől. Homlokráncolva odalépett, hogy megvizsgálja. Más a színe és az anyaga is, állapította meg magában, amikor leguggolt mellé. – Ha az a terved, amire gondolok, felejtsd el! Valaki már megpróbálta elcsórni, és látod, mi lett az eredménye! Tönkrement szegény delfin, egy másikkal kellett pótolnunk. A férfi hangjából sugárzó ridegség megijesztette Faitht. Amikor aztán az is eljutott a tudatáig, mire célzott az imént, azonnal fölállt, és szembefordult vele. Ő azonban ismét nem hagyta szóhoz jutni. – Mit akarsz itt tulajdonképpen? – kérdezte fagyosan. – Azt hittem, az a dolgod, hogy megtervezd az átalakításokat, ehelyett körbejárod a kertet, és a szobrokat bámulod!

– Leltárt készítek a kerti díszítőelemekről – felelte gyorsan a lány. Nash fölényesen legyintett a szavaira. – Hát persze, gondolhattam volna! – folytatta maró gúnnyal. – Csak sajnos észrevettem, miben sántikálsz. Mint már említettem, valaki már szintén megpróbálta ellopni ezt a négyest – mutatott a delfinekre. – De én nem akartam…! – tiltakozott mérgesen Faith, a férfi azonban megint közbevágott. – Most telefonált a főnököd – közölte. – Feltehetőleg ő is abban a tévhitben él, hogy dolgozol. Azt üzeni, estefelé jön. És ami téged illet – tette hozzá könnyeden –, nyilván részletes beszámolót szeretne kapni arról, mit végeztél a távollétében. A lány elsápadt Nash szavaira, és elhatározta, hogy nem hagyja magát tovább sértegetni, egyszer s mindenkorra tisztázza a helyzetet. – Nos, csak hogy tudd… – kezdte elszántan. Legnagyobb bosszúságára azonban megint nem mondhatta végig. – Mit? – vágott a szavába Nash. – Már mindent tudok rólad, amit tudnom kell. Egyébként pedig hadd világosítsalak fel: Mrs. Jenson nem azért van itt, hogy főzzön és takarítson rád! Na, ebből elég! – Nem? – fortyant föl Faith. – Hát akkor miért? Hogy kémkedjen utánam? Ezért kaptam rajta ma reggel, hogy a holmim közt turkál a szobámban? Látta a férfin, hogy nem tetszik neki, amit hall. Az ő baja! Azt hiszi, szótlanul tűrni fogja, hogy folyton sértegesse? – Talán csak a szennyest vitte vissza, amit lent hagytál, hogy kimossa – felelte homlokráncolva Nash. – Mármint amit lent hagytam, hogy beletegyem a gépbe, ha lejárt a mosás – javította ki a férfit Faith, és azonnal folytatta, mielőtt még elhallgattathatták volna. – Ha jól sejtem, a cégem abban állapodott meg a vagyonkezelőkkel, hogy mindent használhatok a házban. – De a házvezetőnő ebbe nem tartozik bele! – vágott vissza Nash. – Nem is a házvezetőnőre gondoltam, hanem a gépekre – jegyezte meg éles hangon a lány, miközben idegesen végigsimított a haján. Újra leszögezte magában, hogy Nashsel egyszerűen képtelenség normális társalgást folytatni.

A férfi megjegyzése azonban eszébe juttatott valamit. – Sokat segítene a munkámban, ha kaphatnék egy alaprajzot a házról – közölte hivatalos hangon. – Mert akkor nem kellene azzal húznod az időt, hogy magad csinálj egyet, így hasznosabb dolgokkal foglalkozhatnál, például felderíthetnéd, mik a könnyen mozdítható holmik a házban. Szóval, csak hogy tudd… – Nem, te tudd! – szakította félbe Faith. – Csak azért néztem meg a kerti szobrokat, mert… Miközben beszélt, a szél hirtelen belekapott a notesz lapjaiba, amelyet időközben letett maga mellé a fűbe. Lehajolt, hogy fölvegye a tömböt, de Nash gyorsabbnak bizonyult nála. Amikor meglátta a jegyzeteket, olyan megvető kifejezést öltött az arca, hogy a lány majdnem elsírta magát. – Ne is mondj semmit! – csattant föl a férfi, miközben széttépte a cédulát. – Csak annak örülök, hogy Philip nem látja, mi lett belőled. Ő megbízott benned! – És én soha nem éltem vissza a bizalmával…! – kezdte Faith szenvedélyesen, de amikor meglátta Nash arcát, elhallgatott. Mi értelme vitatkozni vele? Sarkon fordult, és sietős léptekkel visszament a házhoz. Faith egészen elégedett volt magával. Nash kellemetlenkedési után kocsiba szállt, és behajtott a városba. Nagyon finom szendvicseket ebédelt, ráadásul egy roppant érdekes könyvet is vásárolt, amely az egyik helybéli történész tollából származott, és többek között a Hatton House részletes alaprajzát is tartalmazta, még az építtetése idejéből. Hirtelen megcsördült a telefonja. Amikor felvette, a kijelzőn látta, hogy Robert hívja. – Még Londonban vagyok, most indulok – hallotta a férfi hangját. – Ha nem túl sűrű a forgalom, nemsokára odaérek! Hogy haladnak a munkálatok? Jaj, most jut eszembe, megkaptam az üzenetedet a kerti dísztárgyakról. Fogalmam sincs, mi velük a helyzet. Ezt meg kell még beszélnem Nashsel, de ha ott maradnak a birtokon, vigyázni fogunk, nehogy bajuk essen. Nagyon hiányoztam? – kérdezte hirtelen melegebb hangon. Felnevetett, amikor a lány nem felelt semmit, majd kedvesen hozzátette: – Nem kell most rögtön

válaszolnod. Sőt az lesz a legjobb, ha később inkább megmutatod, mennyire. – Azzal, még mielőtt Faith bármit is szólhatott volna, bontotta a vonalat. Legközelebb akkor találkozott Nashsel, amikor lement a konyhába, hogy főzzön egy csésze kávét. Épp a forró vizet öntötte a neszkávés bögrébe, amikor nyílt a hátsó ajtó, és a férfi belépett. – Faith… – Előre szólok – kezdte kelletlen hangon lány –, a kávét én vettem, a konyhát pedig a megegyezés szerint használhatom. Talán más dolgod akadt, és nem vettél részt a tárgyaláson az alapítvány meg a vagyonkezelők között. Újra a nevét hallotta a háta mögül, de ő oda sem pillantott, miközben visszatette a tejet – az ő tejét, amit ő vett, a saját pénzén – a hűtőbe. A férfi úgyis csak veszekedni akar vele; ideje, hogy ráébredjen: nem hagyja magát megfélemlíteni. – Talán meg kellene kérnem Robertet, mondja meg nekik, hogy némi… nehézségeim adódtak. Mert bár Hatton House már az alapítványé… – tette hozzá mintegy mellékesen. Általában nem szokott fenyegetőzni, egyszerűen levegőnek nézte a barátságtalan embereket, de most olyan érzése támadt, hogy Nashsel szemben teljesen más módszerekhez kell folyamodnia. Szerencsére nem a férfi a birtok egyetlen vagyonkezelője. Az igaz, hogy a többieket egyáltalán nem ismeri. Pedig hálás lehet nekik, mert a tőlük kapott összegek nélkül soha nem fejezhette volna be a tanulmányait. Sőt Firenzébe sem utazhatott volna el, ahol egy egész nyarat végigdolgozott. Az egyetemen a tanára azt mondta, az egyik vagyonkezelő szerezte neki azt az állást. Akkoriban még nem tudta, hogy Nash is tagja a vagyonkezelőségnek. Kicsit kárörvendően gondolt arra, mekkora haragra gerjedhetett a férfi, amikor beleegyezését kellett adnia az ő támogatásához. Másrészt viszont azt sem tagadhatta, hogy Nash komolyan vette Philip végrendeletét, és kötelességtudóan teljesíteni is akarta. – Faith! – csattant föl mögötte újra a férfi hangja, most már olyan türelmetlenül, hogy önkéntelenül is hátrapillantott rá. – Csak annyit akartam mondani, hogy betettem a ház tervrajzait a dolgozószobába. Philip íróasztalán vannak.

A lány meghökkenten nézett Nashre. Végül köszönetet mondott neki, bármennyire nehezére esett is, de így kívánta az udvariasság. Már jócskán délutánra járt, és Faith éppen a szobájában üldögélt az alaprajzokat tanulmányozva, amikor meghallotta Robert autóját. Le is ment, hogy üdvözölje. – Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mentegetőzött a férfi, amikor összetalálkoztak az előcsarnokban nagyon rossz volt a közlekedés. – Mindegy, az a fő, hogy itt vagy – üdvözölte őt kedvesen a lány. – Az igaz, de sajnos nemsokára el kell mennem – felelte rosszkedvűen a főnöke. – Egyre több gondunk adódik a Smethwick House átalakításával. Nagyon úgy fest, hogy egyedül kell majd itt boldogulnod, amíg rendbe nem hoztam mindent. Ne vágj már ilyen szerencsétlen képet! – mosolygott biztatóan a lányra. – Tökéletesen megbízom benned. Faith önkéntelenül is arra gondolt, hogy nem sokat ér vele, hiszen neki Nashsel kell nap mint nap huzakodnia, aki viszont a legrosszabbakat feltételezi róla. Végül Robert meghívta a lányt egy közeli étterembe. – Vacsora közben majd részletesen megbeszélünk mindent – folytatta. – Először azonban Nashsel kell tárgyalnom. Örülök, hogy egy darabig ő is itt marad. Elég félreeső helyen van ez a ház, nyugtalanítana, ha egyedül laknál itt. Faith nem érezte szükségét felvilágosítani aggódó főnökét, hogy Nash minden bizonnyal úgy vélekedik, inkább a lánytól kellene megvédenie másokat, nem pedig fordítva. Miután megbeszélték Roberttel, hogy egy óra múlva találkoznak odalent, Faith visszament a szobájába. Végigböngészte a fölső szintek helyiségeinek alaprajzát, és följegyezte, melyek alkalmasak többágyas, melyek pedig egyágyas szobának. A földszinti biliárdtermet nyilván meg akarják tartani. A teniszpálya mellé viszont nagy kérdőjel került, mert valószínűleg túl magasak lennének a helyreállítási és fenntartási költségek. Annyira belemerült a munkájába, hogy megijedt, amikor legközelebb az órájára nézett. Alig tizenöt perce maradt, hogy rendbe szedje magát. Gyorsan lezuhanyozott, azután fekete vászonruhába bújt, megfésülködött, és kifestette magát. Szőke haja ellenére nem volt sápadt a bőre, már le is barnult egy kicsit.

Térdig érő, ujjatlan ruhát húzott, és fölvette hozzá vörös selyemsálját, amelyet nemrég vásárolt magának egy kiárusításon. Óvatosan simított végig a puha anyagon. Nagyon-nagyon nőiesnek és különlegesnek érezte magát benne. Anyjának biztosan tetszett volna. Rövid habozás után kinyitotta az ékszerdobozkáját, és előszedte belőle az arany fülbevalót, amelyet a huszonegyedik születésnapjára kapott. Máig emlékezett rá, mennyire megdöbbent és meghatódott, amikor kibontotta a csomagot, és meglátta benne a dobozt a hozzá való kártyával. Ez állt rajta: Nagyon boldog huszonegyedik születésnapot kívánunk, és gratulálunk a kiváló tanulmányi teljesítményéhez. Aláírás helyett pedig a következőt nyomtatták alá: Philip Hatton hagyatéki végrehajtói. Könnyek szöktek a szemébe, miközben föltette a fülbevalóit. Rettenetesen sokat jelentett neki ez a kedves gesztus a személytelenség homályába burkolózó vagyonkezelőktől, és szívdobogva vette föl az ékszereket, amikor a társaival elment megünnepelni a születésnapját. Robert az előcsarnokban várt rá, csodáló tekintettel mérte végig, ahogy lement a lépcsőn. Főnökéből ugyan nem sugárzott olyan ellenállhatatlan érzékiség, mint Nashből, de azért ő is nagyon jóképű férfi, ráadásul rendkívül kedves, jutott a lány eszébe, amikor meglátta a mosolyát. – Jól áll neked a fekete – jegyezte meg a férfi. – Remekül nézel ki. A lány a szeme sarkából látta, hogy Nash most lép ki a nappaliból. Bár a férfinak arcizma sem rándult, Faith azért sejtette, hogy meghallotta Robert bókját. Főnöke viselkedése viszont azt bizonyította, hogy Nash egyelőre nem mesélt neki pártfogoltja múltjáról. Az viszont bizonyos, hogy előbb-utóbb megteszi, tehát okosabb, ha a lány próbál meg először beszélni Roberttel. Faith gyomra összeszorult. Az akkori események és az a rettentő bűntudat azóta is beárnyékolta az életét, nem is akart rágondolni, miként fogja érezni magát, ha mindez megint a felszínre kerül. Robert nagyon előkelő étterembe vitte, ahol azonban a sok vendég miatt semmiképp sem beszélhettek magánjellegű dolgokról. A főnöke sajnálkozó pillantást vetett rá, miközben a pincér az asztalukhoz kísérte őket. – Nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek itt. Nasht kértem meg, hogy ajánljon egy kellemes kis éttermet, de alighanem félreértett.

Mivel Robert már úgyis megemlítette a férfit, Faith feltűnés nélkül elkezdhetett puhatolózni vele kapcsolatban. – Nem tudod véletlenül, meddig akar Hattonban maradni? – érdeklődött habozva. – Most, hogy a ház már az alapítvány tulajdonában van, tulajdonképpen nem szükséges a jelenléte. Hacsak nem az én életemet akarja megkeseríteni, tette hozzá gondolatban. – Nos, jelenleg a vagyonkezelők… vagyis Nash, merthogy ő a birtok egyetlen vagyonkezelője… Mi történt? – kérdezte aggódva a főnöke, mert a lány döbbentében felszisszent. – Nash az egyetlen vagyonkezelő? – ismételte. – Igen – felelte a férfi. – Ő vette föl a kapcsolatot az alapítvánnyal is. Nagyon a szívén viseli a nehéz körülmények között élő gyermekek sorsát, de azt is mondta, hogy először meg akar róla bizonyosodni, jól választott-e, mielőtt hivatalosan is átadná nekünk Hatton House-t. És engem, őszintén szólva, nagyon bántana, ha elvesztenénk a bizalmát. Rettentő büszke voltam, amikor közölhettem az elnökség többi tagjával, hogy megnyertem Hattont az alapítvány javára. – Fancsali vigyort vágott. – A legtöbbjük kisiskolás korom óta ismer, és sajnos azóta is hajlik rá, hogy úgy is kezeljen. Bízom benne, hogy lenyűgözöd Nasht a terveiddel – folytatta. – Sok jót hallottam a munkádról… Főnöke minden egyes szavával tovább nőtt Faithben a félelem. Töprengeni kezdett, mióta lehet Nash az egyedüli vagyonkezelő. Nem túl régóta, az biztos. – Egyébként elmondtam neki, hogy aggódsz a kerti dísztárgyak miatt – folytatta Robert. – Beszámoltam arról is, hogy leltárt csinálsz. A hagyatéki eljárás során ugyan biztosíttatták a vagyontárgyakat, de amint átkerülnek az alapítvány tulajdonába, mi felelünk értük. Megkérdeztem Nasht, nem akar-e magával vinni néhány értékesebb szobrot, de azt szeretné, ha minden Hattonban maradna. Tudom, hogy első osztályú munkát fogsz végezni. Mindkettőnk számára sok múlik azon, hogy megkapjuk-e Hattont. Nekem, mint említettem már, valóságos kis győzelem volna, arról pedig majd személyesen gondoskodom, hogy te is jól járj. Egyébként az sem hátrány, ha egy kicsit összeismerkedtek Nashsel – tette hozzá mosolyogva.

Faith alig bírta megállni, hogy ne kacagjon fel hideglelősen. Hát a főnöke egyáltalán nem veszi észre, mi megy végbe benne? – Robert… nem hiszem… – kezdte, és megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat. A férfi azonban megfogta a kezét, és megszorította. – Ne törd ezen a fejecskédet! – szólt rá kedvesen. – Tudom, hogy te vagy a legalkalmasabb erre a feladatra. Végtére is én vettelek fel. Az lehet, hogy az elnökség többi tagja inkább idősebb, és főleg férfi építészt szeretett volna, de te majd megmutatod nekik! A lány bátorsága egyre inkább elpárolgott. Ilyen körülmények között hogyan is mesélhetné el Robertnek a történetét? Hogyan is hagyhatná cserben? Nem tudta, hogy Hatton még nem került át hivatalosan az alapítvány tulajdonába – és azt sem, hogy Robertnek meg kellett küzdenie az elnökség tagjaival, amiért őt kívánta alkalmazni erre a munkára. Azaz csupán egyetlen lehetősége maradt, akkor is, ha nehezére esik megtenni. Beszélnie kell Nashsel, és megkérnie rá, hogy Robert kedvéért hallgassa meg, mert ő rendkívül sokkal tartozik a főnökének és mindazoknak, akik Hattont az alapítvány tulajdonában szeretnék látni. – Nem vagy éhes? – kérdezte a férfi, amikor látta, hogy Faith csak turkál az ételben. – Nem, túl sokat ettem ebédre – füllentette a lány. Miért teszi vele ezt a sors? – tépelődött közben. Vajon miért?

5. FEJEZET Nash idegesen nézett az órájára. Faithnek nincs saját kulcsa. Hát arra nem is gondol, hogy így neki meg kell őt várnia? Csak még dühösebb lett, amikor eszébe jutott, milyen reményteljes, vágyakozó arccal mesélte el neki Robert, hogy vacsorázni viszi a lányt. – Egy-két dolgot úgyis meg kell beszélnünk. És mivel ennie mindenkinek kell, akár össze is köthetjük a kettőt. Nash természetesen jobban ismerte férfitársait annál, minthogy ezt elhiggye Robertnek. És a ruházata alapján Faithnek sem igazán az üzlet járhatott a fejében. Drága, fekete holmiban hagyta el a házat, vállán selyemsállal, amelynél már csak a bőre csillogott selymesebben… a fülében pedig gyémántok ragyogtak. Keserű, szinte gyötrődő érzés költözött a férfi szívébe, amikor eszébe jutott az a fülbevaló. Faith alaposan megdöbbent volna, ha tudja az okát. A dolgozószobából nagyszerű kilátás nyílt az alkonyba borult kertre. Meglepődött rajta, hogy Robert szóba hozza a szabadtéri szobrokat. Azt állította, hogy Faith aggódik miattuk, hátha ellopják őket, vagy véletlenül megrongálják az ide költöző családok. – Őszintén szólva eszembe sem jutott, milyen értékes és pótolhatatlan darabok vannak közöttük – magyarázta sajnálkozva Robert. – Faithnek teljesen igaza van. Ha a szobrok itt maradnak, ki kell találnunk valamit, hogyan vigyázzunk rájuk. Először is részletesen leltárba vesszük őket, azután… – Az már megtörtént – vetette közbe Nash mogorván. – A biztosító ragaszkodott hozzá. Csak nem tévedett Faith megítélésében? – tűnődött el magában. A tekintete hirtelen elkomorult. Miért keres már megint enyhítő körülményeket, kifogásokat?

Fáradtan lehunyta a szemét. Másnak nem lehet fogalma arról, min ment keresztül, amikor hirtelen elhatározásból korábban jött vissza Londonból, és meglátta keresztapját a dolgozószobában, a padlón fekve. Faith ott térdelt mellette, kezében Philip tárcájával, és az arcáról csak úgy sütött a bűntudat meg a harag. Nash gyorsan odébbtuszkolta a körülötte álló lányokat, majd odarohant hozzá. Mintegy két óra múlva jutott el a feljelentésig, mert mindegyik lány – kiskorú lévén – csak a gondviselője jelenlétében tehetett vallomást. Amíg az őrszobán várakozott, az együtt érző őrmester nyugtatgatni próbálta. – Ezek a fiatal tolvajpalánták úgy néznek ki, mint akik a légynek se tudnának ártani! No hiszen! Mi aztán ismerjük őket! Ugyanolyan erőszakosak, mint a fiúk, vagy még annál is rosszabbak! – Hiszen a keresztapám szereti Faitht! – tiltakozott Nash, mert még mindig nem volt képes megemészteni a történteket. – Nem fér a fejembe, hogy tehette ezt vele! Magában pedig azt gondolta, ő is szereti Faitht, és egyszerűen elképzelhetetlen számára, hogy a lány ilyen rútul megcsalja, holott ő már a közös jövőjükről ábrándozott. – Talán meglepi, amit mondok – felelte komoran a rendőr – , de a többiek tanúvallomása alapján ő a bandavezér. Ő adta az ötletet a többieknek. Azt mondják, Hattonban töltötte a nyarat. – Igen, ez igaz – bólintott fásultan Nash. – Az intézeti gyerekek megtekinthették a házat, és a keresztapám meghívta Faitht, hogy maradjon ott. Nagyon sajnálta a kislányt. Az édesanyja… Az őrmester felszisszent, majd szomorúan megcsóválta a fejét. – Annak az intézetnek igazán rossz híre van, uram. Már többen is panaszkodtak, hogy a lányok lopkodnak a környékbeli boltokban. Mindig csoportosan járnak… – Elhallgatott, amikor az otthon igazgatónője meg a gyerekeket kihallgató rendőrnő kijött a váróba. Nash felugrott, és odaszaladt hozzájuk. – Faith…! Mi van…? Csak nem…? – kezdte kétségbeesetten. – Továbbra is tagadja, hogy bármi köze lenne az ügyhöz – felelte elcsigázottan az igazgatónő. – Őszintén szólva én sem hittem volna… De persze Faith rendkívül értelmes kislány, és gyakran éppen az ilyenekkel van a

legtöbb baj. Azt sem tudják, mihez kezdjenek a tehetségükkel. Amikor a keresztapjánál lakott, nyilván felmérte, mekkora lehetőségeket rejt az a ház. Talán túl nagy volt a kísértés, főképp az ő helyzetében. Az édesanyja régóta beteg, anyagilag sem állnak valami jól… Az ilyen körülmények között élő gyerekek gyakran haragszanak az egész világra. – Az igazgatónő lesütötte a szemét. – Látni szeretné magát – folytatta feszengve. – Azt mondta… azt mondta, a többi lány megfenyegette, ő pedig csak védeni próbálta a ház tulajdonosát. A többiek viszont egyhangúan azt állítják, hogy ő tervelte ki az egészet, és be kell vallanom, ez tűnik valószínűbbnek. – Nem akarok találkozni vele – jelentette ki azonnal a férfi. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor belépett Philip dolgozószobájába, és megpillantotta őt. A telefon zsinórját átvágták, de szerencsére már akkor is volt mobilja. Azért vette, mert nem tartott fönn állandó irodát. Miután bezárta a lányokat a dolgozószobába, kihívta a mentőket. Az egyik bakfis kést rántott, ő azonban elvette tőle. Míg az összes fruska káromkodott és fenyegetéseket kiabált, Faith konokul hallgatott. Csak akkor nyitotta ki a száját, amikor Philipet elvitte a mentő, és megérkezett a rendőrség. Akkor persze hamuszürke arccal könyörgött neki, hogy hallgassa meg, és higgye el, semmi köze nem volt az ügyhöz. – Philip tárcáját tartottad a kezedben! – rivallt rá Nash. – Hiszen csak segíteni akartam! – tiltakozott a lány. – El ne higgye neki! – süvöltötte az egyik cinkosa. – Idecsalt minket, hogy mennyi itt a szajré. Ráadásul azt hazudta, hogy a vén szivar egyedül lesz a házban. Nash némán figyelte Faitht. Bár minden ellene szólt, szívesen hitte volna, hogy mégis ártatlan, a lány szeméből azonban csak úgy sütött a bűntudat. Hátat fordított hát neki, nem hallgatott a könyörgésére, hanem követte a mentőt. Faitht és a barátnőit elvezették a rendőrök. A kórházban megtudta, hogy a keresztapja szélütést kapott – valószínűleg a megrázkódtatástól, mondták az orvosok. Megnyugtatták, hogy Philip túl fogja élni, azt viszont nem tudták megjósolni, miféle maradandó károsodásokkal kell majd számolniuk.

Ha Faithen egy kicsit is látszott volna, hogy megbánta… vagy legalább valami elfogadható magyarázattal szolgált volna! Akkor talán beleegyezik, hogy beszél a lánnyal négyszemközt. De ez a szemtelen hazudozás! – Mi lesz most vele? – kérdezte az egyik rendőrt. – Vizsgálati fogságba kerül, a fiatalkorúak börtönébe. A bíróság dönt róla, milyen büntetést kapnak a lányok. Lehet, hogy felfüggesztett lesz belőle. Nash behunyta a szemét. Ellentétes érzelmek vívtak ádáz harcot a lelkében. Itt kellett volna lennie a keresztapja mellett, hogy megvédje. Ha itt lett volna… Leverten sarkon fordult, menni készült. Továbbra sem fért a fejébe, hogy művelhetett ilyet a lány. Ő maga soha nem hitte volna el, ha nem a saját szemével látja. A keresztapja megbízott Faithben, szerette őt… Nash pedig… Keserű ízt érzett a szájában, miközben lassan odasétált a kocsijához. Faith tizenöt éves volt. Azt hitte róla, tapasztalatlan, ártatlan teremtés, akit meg kell védenie a saját érzéseitől. Hogy lehetett ilyen ostoba? A lány valószínűleg az első perctől fogva kihasználta. Testileg a korán érők típusába tartozott, és talán már arra is rájött, milyen hatással van a férfiakra. Pedig hogy élvezte az esti vitákat, mennyire mulattatta az a töretlen lelkesedés, amellyel Faith hozzálátott az új dolgokhoz! Már előre várta a napot, amikor végre megmutathatja neki, mennyire kívánja, és nem kell többé figyelmen kívül hagynia a lány ártatlan, de érzéki jelzéseit. Nem csupán a testét kívánta azonban. Szerelmes volt Faithbe, emlékezett vissza Nash komoran. És az a tény, hogy a lány visszaélt a bizalmával, teljesen kikészítette. Philip a szélütés után alig bírt beszélni, és nagyon felidegesítette magát, ha az ügyről kérdezték. Faith… Faith, motyogta ekkor. Semmi többet nem lehetett kihúzni belőle. Nash pedig, aki látta rajta, milyen kínokat áll ki, ragaszkodott hozzá, hogy békén hagyják a keresztapját, nehogy még egyszer megüsse a guta. A hatóságoktól megtudta, hogy Faitht nem ítélték börtönre, egyrészt azért, mert büntetlen előéletű volt, másrészt, mert maga Nash is enyhítésért folyamodott. Még ma is szégyellte magát emiatt a gyengesége miatt, de egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Faith zárkába kerüljön, és minden keserűsége ellenére is megkönyörült a lányon. Philip is így akarná,

ismételgette magában, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Amikor az öregúr kissé jobban lett, kiderült, hogy ő nem hisz abban, hogy Faith bármiben is bűnös lenne. Azt állította, a többi lány vette rá, kihasználták és kényszerítették… Nash a szíve szerint hitt is volna neki, de sajnos többet tudott nála. Hiszen látta a lány szégyenkező tekintetét, és hallotta, amint a többiek szidják őt az ügyetlensége miatt. Nem lepte meg, hogy az első szélütést hamarosan egy másik is követte, és Philip röviddel azután meghalt. Biztosra vette, hogy az a bizonyos első megrázkódtatás okozta a halálát. És miért? Pár rongyos fontért! Mert a híresztelésekkel ellentétben Philip nem volt gazdag ember. Hatton House ugyan az ő tulajdonában állt, ám a legtöbb pénzét elvesztette a tőzsdén, miután nyugdíjba vonult. Így élete utolsó éveiben Nash tartotta el, ahogy később… A férfi hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert Robert kocsija épp ebben a pillanatban kanyarodott be a felhajtóra. Miután a főnöke leállította a kocsit, Faith kiszállt. Tovább tartott az este, mint gondolta volna. Csaknem éjfélre járt már az idő. – Elkísérlek az ajtóig – jelentette ki Robert, miközben ő is kiszállt. A lányt azonban még mindig annyira foglalkoztatta, amiről a vacsora alatt beszéltek, hogy jóformán meg sem hallotta a férfi szavait. – Ne siess ennyire! – szólt utána a főnöke, és ő is kilépett, hogy utolérje, majd mielőtt Faith felocsúdhatott volna, már meg is fogta a kezét. – Tudom, hogy még alig ismerjük egymást, de azt is tudom, hogy különleges ember vagy – suttogta, azután jelentőségteljesen megismételte: – Egészen különleges. A lány érezte, hogy most csók következik, és ösztönösen lehunyta a szemét. A férfi szája végigsimított az ajkán. Igen, pontosan ilyennek kell lennie egy csóknak – gyengédnek, szeretetteljesnek. Akkor viszont miért nem érez semmit? Miért nem érzi ugyanazt, mint amikor Nashsel csókolózott? Kissé ijedten bontakozott ki Robert öleléséből. – Korai volt? – kérdezte halkan a férfi.

Faith titokban örült, hogy sötét van, és a főnöke nem láthatja rajta, mennyire furdalja a lelkiismerete. – Ne törd azon a fejed, amit ma este hallottál tőlem! – tanácsolta Robert, majd ellépett a lány útjából, hogy bemehessen a házba. Még hogy ne törjem rajta a fejem! – gondolta Faith, miközben becsukta az ajtót maga mögött. Olvasta egyszer valahol, hogy az ember minduntalan ugyanazzal a problémával találja szembe magát, amíg végül le nem küzdi. Tizenöt évesen sem elég érett, sem elég erős nem volt hozzá, hogy megbirkózzon a problémákkal, most pedig… Csak nem azt kívánja tőle a sors, hogy odamenjen Nashhez, és könyörögjön neki? Tudta, hogy igenis képes elvégezni a feladatot, amellyel Robert megbízta. Lelki szemei előtt már látta is a Hattonba beköltöző kisgyermekes családokat. Philip ugyan gondtalan gazdagságban, de magányosan töltötte a gyerekkorát, és Faith biztosra vette, sokat jelentene neki a tudat, hogy a házát boldog gyerekzsivaj tölti be. És Philip kívánsága a legfontosabb, ismételte magában a lány. – Na, csak nem a szeretődről ábrándozol? A lány összerezzent, amikor meghallotta Nash hangját a hallban. – Robert nem a szeretőm – vágta rá azonnal. Nash nem nézett rá. Elment mellette, bereteszelte az ajtót. A dolgozószoba ablakából végignézte Faith és a főnöke csókját. Eddig is jól láthatta, milyen szerepet szánt magának Robert a lány életében – és az ágyában –, Faith pedig igazán nem tiltakozott a csók ellen. Amikor meghallotta a zár kattanását, Faith mély lélegzetet vett. Nincs értelme elodázni a beszélgetést, mert csak annyit érne el vele, hogy fél éjszaka ezen töprengene, és nem tudna aludni. Ezért, mielőtt még inába szállt volna a bátorsága, gyorsan kijelentette: – Ha van egy kis időd, szeretnék kérdezni valamit. Kissé megszeppent hanghordozása olyan szöges ellentétben állt eddigi elutasító magatartásával, hogy Nash azonnal gyanút fogott. – Késő van már – felelte. – Egy órája várok arra, hogy bezárhassam az ajtót. Nem halaszthatnánk holnapra?

Más körülmények között a lány azonnal engedett volna egy ilyen kérésnek – főleg, ha Nash szájából hangzik el ám ezen az estén annyira feszült és ideges volt, hogy eszébe sem jutott engedni. – Nem. Most szeretnék beszélni veled. A férfi habozott egy pillanatig, majd összeráncolva a homlokát, Philip dolgozószobájába tessékelte a lányt. – Nem, ne oda! – tiltakozott Faith azon nyomban. – Hát akkor hova? – érdeklődött Nash. – Csak nem a hálószobádba akarsz behívni? A lány agyát annyira eltompította az idegesség, hogy észre sem vette a gúnyt a férfi hangjában. Csak azt tudta, hogy ő bizony szeretne minél hamarabb túlesni ezen a beszélgetésen. – Hát, ha gondolod… tőlem akár a hálószobámba is mehetünk – vágta rá buzgón, és már indult is fölfelé a lépcsőn. Hát ez meg mi az ördögöt akar? – töprengett magában Nash, de azért persze utánament. Megállt a küszöbön, megvárta, míg a lány felkapcsolja a villanyt, azután becsukta maga mögött az ajtót, és szembefordult Faithszel. A lány először arra akarta kérni, hagyja nyitva az ajtót, de azután leküzdötte magában ezt a gyerekes kívánságot. Egyrészt úgysincs rajtuk kívül senki a házban, másrészt meg attól, hogy huszonöt éves fejjel még szűz, nem kell feltétlenül úgy is viselkednie. – Na? – tudakolta éles hangon a férfi. – Mi olyan fontos, hogy nem ér rá holnapig? – Robert ma este elmondta nekem, hogy még nem döntötték el a vagyonkezelők... pontosabban, hogy te még nem döntötted el, átkerülhet-e egyáltalán Hatton az alapítvány tulajdonába. Nash hüledezve meredt rá. – És te azért hoztál ide, hogy ezt az eget rengető újdonságot megoszd velem? – Nem – vallotta be a lány, majd lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a férfi szemébe néznie. – Eddig ugyan nem tudtam róla, de most már tisztán látom, milyen kellemetlen helyzetbe hozta magát Robert azzal, hogy engem alkalmazott erre a munkára. A kuratórium többi tagja ugyanis ellenezte… –

Elhallgatott, és idegesen rágni kezdte az ajkát. – Semmiképp sem örülnék neki, ha Robert énmiattam veszítené el az állását. Sőt annak sem örülnék, ha az alapítvány nem kapná meg az épületet – tette hozzá. Most már kissé belelendült, és ahogy a munkájára gondolt, elmúlt a félelme. – Hatton tökéletes gyermekotthon lenne. Tudom, mennyit jelentett volna Philipnek, ha ezt megérhette volna, és arra is jól emlékszem, milyen boldog voltam, hogy itt lakhattam. Ezért örökre hálás leszek neki. – Hálás? Te beszélsz háláról? Csak nem gondolod, hogy a történtek után még hiszek neked? – fortyant föl Nash. A lánynak vörös lett az arca. Legszívesebben azonnal a férfi szemébe vágta volna, mennyire rosszul ítéli meg őt, de ezt persze egyelőre nem engedhette meg magának – most legalábbis semmiképp sem. – Soha nem fogod megérteni, mennyire sajnálom, ami Philippel történt – jelentette ki. – Hogy mennyire szeretném, ha… – Elhallgatott, mert elszorult a torka. – Kérlek! – tette hozzá. – Kérlek, Nash, mindketten felnőtt emberek vagyunk, és mindketten szerettük Philipet. Nem tehetnénk félre a nézeteltéréseinket az ő kedvéért? – A nézeteltéréseinket? – ismételte feldúltan a férfi. – Te jó ég, ez úgy hangzik, mintha pusztán annyiról lenne szó, hogy összevesztünk, ki a soros a mosogatással, nem pedig…! – Pontosan tudom, mit gondolsz rólam, Nash! – szakította félbe halkan a lány. – És azzal is tisztában vagyok, hogy szerinted büntetést érdemelnék, holott… – Megint elhallgatott, és minden erejét összeszedte, hogy ne uralkodjanak el rajta az érzelmei. A lényeget, csakis a lényeget! – A következőt szerettem volna mondani. Ha ennek az egésznek Robert meg az alapítvány issza meg a levét, és nem valósíthatjuk meg Philip terveit, akkor… – Akkor? – vágott közbe kihívóan Nash. – Akkor mit akarsz tenni? – Mindent megtennék érte, hogy ez ne következzen be – felelte az igazsághoz híven Faith. – Mindent megteszek, amit csak akarsz, ha cserébe átadod a házat az alapítványnak. Mindent, amit akar! A férfi nem hitt a fülének. Felkínálkozik neki, hogy ő cserébe tartsa a száját! Nash éktelen haragra gerjedt. Az elmúlt tíz év összes fájdalma egyszerre kelt életre benne, amit a csók láttán érzett düh szinte az őrületig hevített.

Annak idején azért kínálkozott föl neki, mert fiatal volt, ártatlan és a maga kamaszos módján szerelmes belé. Akkor legalábbis azt hitte. Hogy mekkorát csalódott! Pedig hány éven keresztül hánykolódott éjszakánként éberen az ágyában, őrülten vágyakozva a lány után! Persze megfogadta, hogy kiöli magából ezeket az érzéseket. Inkább kiöli, mintsem hogy engedjen nekik. Faith vajon komolyan gondolja, hogy elfogadja az ajánlatát? Mert természetesen esze ágában sincs. Még bosszúból sem. Viszont mindenképp joga van hozzá, hogy megfizettessen a lánnyal a bűneiért. – És Robertnek mi a véleménye érről a… javaslatról? – érdeklődött megtévesztően barátságos hangon. Faith a homlokát ráncolta. Jellemző! Nash már megint nem figyelt rá. – Robertnek gőze sincs az egészről – vágta rá vidáman. – És nem is kell tudnia róla. Ha a főnöke bármit is sejtene, azonnal fölébredne benne a rettenthetetlen lovag, amivel viszont csak saját magának ártana. Ezt viszont Faith semmiképp sem akarta. – Szóval azt szeretnéd, ha ez a mi kis titkunk lenne? – kérdezte Nash. – Igen – bólintott a lány határozottan, és már várta is a következő szópárbajt. Feltételezte, hogy a férfi meg fogja kérdezni, mit tesz akkor, ha nem egyezik bele a javaslatába. Erre pedig ő majd előadja, hogy inkább lemond az állásáról, mintsem veszélybe sodorja az alapítvány munkáját, és ezzel kész. Legnagyobb meglepetésére azonban hiába várta a kérdést. Mindketten hallgattak. Faith idegesen játszadozott a fülbevalójával, majd halkan felsikoltott, amikor az lepottyant a földre. Azonnal négykézlábra ereszkedett, hogy megkeresse. Nash mérgesen szorította össze a fogát. Lelki szemei előtt érzékibbnél érzékibb képek peregtek le. Miként hihette erről a lányról valaha is, hogy ártatlan? Ott térdepel a padlón, feje egy vonalban az ő ágyékával, köztük alig egy méter távolság – nem, kevesebb, mert most közelebb jött. Nash bosszankodva érezte, hogy föllángol benne a vágy, és gyorsan elfordult, nehogy a lány észrevegyen valamit. Ezt az elégtételt nem adja meg neki. Tíz évvel ezelőtt még arról álmodozott, miként fogja gyengéden és óvatosan bevezetni a testi szerelem gyönyöreibe. Most viszont már nyilván ő

tanulhatna tőle. Akkor, huszonkét évesen tapasztaltnak érezhette magát, de miután megismerte Faitht… Abban az évben, amikor a lány betöltötte a huszonegyet, ő New Yorkban lakott, és egy nála néhány évvel idősebb New York-i lánnyal járt, aki nem csinált titkot belőle, miért akar vele lefeküdni, illetve hogy miért nem akar többet, hiszen a munkájában való érvényesülés fontosabb volt neki. Egy hétvégén Hamptonba készültek, mert a lánynak megengedték a barátai, hogy használja az ottani házukat. Egy nappal az indulás előtt Nash megkapta a szokásos jelentést Faith előmeneteléről attól az embertől, akin keresztül fizette a lány tanulmányait. A keresztapja így kívánta. Csak ő és Philip bankja tudta, hogy a hátrahagyott pénzből aligha futná a lány egyetemi tanulmányaira. A jelentés egyébként valóságos dicshimnuszokat zengett Faithről. Nem csupán a tudományos munkáját emelte ki, hanem elismeréssel szólt a szabadideje felhasználásáról is: a lány például odaadó lelkesedéssel vett részt egy kisgyerekek megsegítésére létesült jótékonysági szervezet tevékenységében. A beszámoló mellesleg megemlítette azt is, hogy Faith nemsokára ünnepli a huszonegyedik születésnapját. Nash máig sem tudta volna megmondani, miért ment el a Tiffany's-hoz, miért vette meg az ajándékba szánt fülbevalót. Azzal próbálta magyarázni magának, hogy Philip végakaratát teljesíti. Még azelőtt postázta az ékszert Angliába, mielőtt elindultak volna hétvégi kiruccanásukra. Ami aztán csúfos kudarcba torkollott. A barátnője először kigúnyolta, amiért csődöt mondott az ágyban, amikor meg mégis sikerült tettre kész állapotba kerülnie, akkor sem értek el többet, mint a nagy nehezen kiharcolt testi egyesülést, ami egyiküknek sem okozott igazán örömet. – Jaj, hát itt van! – kiáltotta Faith, miközben megkönnyebbült mosollyal felemelte a fülbevalót. – Állj már fel! – mordult rá Nash. – Készséggel elhiszem, hogy nagy tapasztalattal rendelkezel a férfiak elcsábítása területén. Nem kell bebizonyítanod. A lány arca pipacspiros lett, ahogy lassan felfogta, mire célozhatott Nash. – És ami a javaslatodat illeti… fogalmazzunk egyelőre úgy, hogy az esküdtszék visszavonul tanácskozni, jó?

Faith lehunyt szemmel föltápászkodott. Mi a csudának próbálkozik egyáltalán vele, hogy zöld ágra vergődjön a férfival? Olyan egyértelmű, hogy Nash csak kínozni akarja! Házigazdája aggodalmasan ráncolta a homlokát, amikor újra végiggondolta, mi is csúszott ki az imént a száján. Pedig semmiképp sem fog belemenni abba a mocskos üzletbe, amit Faith javasolt neki! Igaz, ami igaz, valahol nagyon izgatta a lehetőség, de még csak eltöprengeni sem akart rajta, miért. Sarkon fordult, hogy elhagyja a szobát, a lány azonban utánafutott. Valamit mindenképp ki kell derítenie még: Nash mióta az egyedüli vagyonkezelője Philip vagyonának? Mielőtt még feltehette volna a kérdést, a férfi megfordult. – Mit akarsz? – förmedt rá ingerülten. – Talán ezt? – Azzal megcsókolta. Durván préselte a száját az ajkára, és a lányban egy csapásra kihunyt minden remény. Soha nem köthetnek békét. – Ne! – sikoltotta kétségbeesetten. Kinyújtotta a kezét, hogy ellökje magától a férfit, Nash azonban megragadta a vállát, az ajtóhoz nyomta, és megfogta az arcát, hogy ne fordíthassa el a fejét. – Dehogynem! – közölte nyersen. A következő pillanatban a nyelve már be is siklott Faith szájába, és ott olyan izgató játékba kezdett, hogy a lány egész testében remegni kezdett. Csapdába esett a férfi és az ajtó között. Megpróbálta leküzdeni az érzelmeit, de nem ment. Ez majdnem annyira megdöbbentette, mint a férfi magatartása. Elöntötte a harag. Miért van az, hogy Robert nem képes előhívni belőle semmiféle vágyat? Hát ezt az árat kell fizetnie Nashnek a hallgatásáért meg Hatton House-ért? Bocsássa a rendelkezésére a testét? Mély szégyenérzet és keserű harag kerítette hatalmába, ugyanakkor valami más is, ami a földbe döngölte a büszkeségét, és sebezhetővé tette. Őrjítőén kívánta Nasht.

6. FEJEZET A fekete vászonruha lassan lecsúszott a földre, és Faith bőre aranylóan csillogott a gyér világításban, ahogy ott állt a férfi előtt alsóneműben. A lány persze nem sejtette, milyen csábítóan hat Nashre, és mennyi kínt okoz neki. Hirtelen minden évek óta elfojtott szenvedély meg vágy a felszínre tört benne, és most kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, miközben mohón viszonozta csókját. Amikor Nash levette róla a ruhát, mintha a gátlásaitól is megfosztotta volna. Minden mérge, keserűsége tovatűnt, elsodorta az érzékek vihara. Tizenévesen ezerszer megálmodta, milyen lesz Nashsel csókolózni, lefeküdni vele, ám akkor még túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy bármit is megsejtsen ebből a fékezhetetlen, elsöprő vágyakozásból, amely egész lényét betöltötte, és egyre többet követelt. Megrángatta a férfi ingét, sóvárogva felnyögött, mert meg akarta érinteni meztelen bőrét. És mivel nem tudott úgy hozzáérni, ahogy szerette volna, a teste elkeseredetten megfeszült. Amikor Faith elkezdte kigombolni az ingét, Nash döbbenten állapította meg, hogy bizony ő az, aki egész testében remeg, akin azonnal erőt vesz a vágyakozás. Kétségbeesetten próbálta meg eszébe idézni, miért is van itt, miért csinálja mindezt, de aztán nagyot sóhajtva lemondott erről a hiábavaló erőfeszítésről, és inkább segített a lánynak lefejteni magáról az inget. – Olyan jó simogatni téged… – suttogta Faith, és közben olyan csábosán becézgette ajkával a fülcimpáját, hogy a férfi megvonaglott. Mennyire vágyik rá… kívánja… szüksége van rá… Mindig is sejtette, hogy csodálatos volna, arról azonban nem is álmodott, hogy ilyen lesz… Faith meg épp azon töprengett kábult aggyal, miként lehetséges, hogy egyetlen csók ilyen érzéseket képes kiváltani belőle. Sóvárogva simogatta a férfi meztelen bőrét. Mert simogatni akarta, csókolni, nyelvével becézgetni,

belélegezni azt az irdatlanul érzéki, férfias illatot, amely máris megrészegítette. Nashnek közben az járt a fejében, hogy Faith valójában milyen ember lehet, és ezt az egészet miért teszi. Vágyába keserűség vegyült. Az elképzelhetetlen, hogy még mindig szereti azok után, ami történt. Az izgató érintések és cirógatások azonban lassan minden értelmes gondolatot kioltottak az agyában. Azóta nem hagytuk abba a csókolózást, amióta nekinyomott az ajtónak, gondolta Faith, már amennyire még képes volt gondolkodni a bódulattól. Szenvedélyesen viszonozta a csókot, nekinyomta testét a férfinak, aki erre izgatóan hozzádörgölőzött, félreérthetetlenül éreztetve vele a vágyát. Valamikor réges-régen már egyszer megtörtént, hogy minden szabályt sárba tiporva beosont éjjel Nash szobájába, és odasettenkedett az ágyához. Vele akart lenni, meg akarta ölelni, azt kívánta, hogy szeressék. És amikor a férfi hirtelen felriadva fölült, az ezüstös holdfényben jól látszott, hogy meztelen. Faitht abban a pillanatban valami elemi erejű, fékezhetetlen vágy töltötte el, és könyörögni kezdett Nashnek, hogy csókolja meg. A férfi akkor odahajolt hozzá, ő pedig egy hosszú pillanatig azt hitte, eleget tesz a kérésének. Önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét, a szemét lehunyta, és egész testében megremegett. Nash azonban nem suttogott szerelmes szavakat a fülébe, hanem nyersen megparancsolta neki, hogy nyissa ki a szemét. Amikor pedig a lány engedelmeskedett, erélyesen rászólt: – Ezt azonnal abba kell hagynod! Túl fiatal vagy még, magad sem tudod, mit akarsz… – tette hozzá kissé gyengédebben. – Egy napon még hálás leszel nekem, hogy elküldtelek. Biztos vagyok benne. A lány akkor kétségbeesetten és szégyenkezve kimenekült a szobából, majd álomba sírta magát. Most viszont, amikor újra az eszébe jutott ez az este, már pontosan tudta, hogy Nashnek igaza volt. Tizenöt évesen valóban fiatal lett volna ehhez a féktelen szenvedélyhez, amely pillanatok alatt fellángolt közöttük. Most már egyikük sem lenne képes megállni. Ez a gondolat valahogy bátorságot adott neki, és a férfi nadrágja felé kezdett tapogatózni. Már nem elégedett meg Nash meztelen mellkasának simogatásával. Az egész testét

akarta látni, érezni, ízlelni, hogy biztos lehessen benne, nem álmodik, a férfi valóban ugyanúgy kívánja őt, mint ő a férfit. Nehezére esett kibontakoznia a csókból, de megérte, mint azt később megállapította. Sóvárogva figyelte Nasht. A legnépszerűbb filmcsillagok sem rendelkeznek ilyen érzéki kisugárzással. Minden megvolt benne, amit csak egy nő kívánhat. Bár már nagyon vágyott az együttlétre, még ebben a pillanatban is felülkerekedett rajta a gyengédség. Engedett hát az érzelmeinek, megcsókolta a férfi nyakát. Azután az ajka egyre lejjebb vándorolt. Nash úgy érezte magát, mintha kinyitott volna egy ajtót, amely mögött a legtitkosabb vágyainak szigete rejtőzne. Képzeletében a lány nem csupán megcsókolta, hanem azt is megvallotta neki, hogy szereti. Bár már tíz éve szőtte ezt az álmot, még mindig ugyanolyan erővel hatott rá, mint akkor. – Faith – nyögött fel –, szeretnéd, ha ugyanezt tenném veled? Ha ráfektetnélek az ágyra, és így kínoználak? Ha az egész testedet végigcsókolnám? Amikor a lány hátrahajtotta a fejét, érezte, hogy elárulja a tekintete. Azonban ez sem érdekelte. Büszkesége magányosan gubbasztott valahol az énje legmélyén. – Akarod? – folytatta Nash rekedten. – Akarod, hogy megcsókoljam a melledet, a hasadat? – Hangja egyre érzékibben csengett. – Vagy ott, a combjaid között? Akarod, hogy megcsókoljalak mindenütt, azután odaadd magad nekem? A lány szólni sem bírt. Megbabonázva meredt a férfira, és alig bírta elviselni azt a forró lüktetést, amely a szavai hatására az ágyékában jelentkezett. Nash pedig maga is elképedt rajta, miket beszél… miket gondol… miket akar… Úgy viselkedik, mint valami megszállott, akinek teljesen elcsavarták a fejét! Gyorsan elhessegette a gondolatot. Ennek itt semmi köze a szerelemhez. Csak igazságszolgáltatás az egész. Mert… Faith most újra megcsókolta. Forrón, követélőzően. Először az arcát, azután a nyakát, majd a száját. – Vetkőzz le, Nash! – kérte. – Feküdj le velem! Mutasd meg… taníts meg…!

Tanítsa meg! A legszívesebben ráförmedt volna, hogy ő aztán egy ilyen nőnek semmit sem tud megtanítani. A lány viszont közben kinyitotta az övét, és már a cipzárjával babrált. A másik kezével meg olyan gyengéden simogatta meztelen hátát, hogy azzal egy kőszobrot is életre keltett volna. A józanság halovány szikrája azonban még tartotta magát a férfiban. – Nem helyes… – kezdte bágyadtan. Faith viszont megrázta a fejét. – Kellesz nekem, Nash! – suttogta sóvárogva. – Szükségem van rád! Végre sikerült lehúznia a cipzárt. A keze besiklott a résen. Nash hangosan felnyögött. Faith megborzongott. Teljesen letolta a farmert, mire a férfi teste megfeszült. Faith ujjai finom szőrzetet tapintottak. Nash lesimította a lányról a vékony top pántját, és ezzel szabaddá tette a mellét. Kemény, ágaskodó mellbimbói mintha még inkább megduzzadtak volna az érintésére. A férfi egy idő után nem bírt ellenállni kísértésnek. Úgy viselkednek, mint két tavaszi zsongásban szenvedő tinédzser, akik azt sem bírják kivárni, amíg összebújhatnak. Ők viszont már nem tinédzserek. Hogy mik is valójában… Nash a szájába vette az egyik bimbót, és amikor Faith kéjesen felsikoltott, nem tudott tovább uralkodni magán. Fölemelte a lányt, és az ágyhoz vitte. Faith mintha álomban nézte volna végig, amint a férfi levetkőzteti. Tizenéves korában kissé szégyenlősen kezelte az ilyen ábrándképeket, felnőttkorára pedig tökéletesen elfojtotta magában őket. Most viszont, hogy nem maradt köztük akadály többé, olyan vágyakozás kerítette hatalmába, hogy rémülten felnyögött. – Faith? – nézett rá aggódva a férfi. Ő azonban csak megrázta a fejét, és elfordult. Olyan zavarba jött, mintha még mindig tizenöt éves volna. Nash pedig tisztán érezte, bármennyit hazudozott is neki Faith, hogy a vágya legalább valódi. Persze akadnak olyan nők is, akiket minden felizgat… Előrehajolt, szájon csókolta a lányt, aki hevesen viszonozta az ölelést, meztelen melle a mellkasához nyomódott.

Nash cirógatni kezdte a mellbimbókat, majd gyengéden szívogatta őket, hogy még inkább felingerelje Faitht. Kicsit félt, hogy fájdalmat okoz a lánynak, ha teljes mértékben szabadjára engedi a vágyait. Megcsókolta puha, meleg hasát, azután a keze lejjebb siklott, a combja felé, amit a legnagyobb meglepetésére Faith szorosan összezárt. Végül a lány teste elernyedt kissé, így végre megcsókolhatta, a nyelvével becézgethette legérzékenyebb pontját is. Nem volt képes tovább várni. Már az is teljesen az eszét vette, hogy egyáltalán megérinthette őt. Nem, egyetlen pillanatig sem várhat tovább! – Engedj oda! – kérte suttogva, azután csókot nyomott a lány szájára. Faith hirtelen elbizonytalanodott. Annyira félt, hogy esetleg csalódást okozhat Nashnek! Elvégre az ő életében ez lesz az első alkalom. Biztosan látszik majd rajta, milyen tapasztalatlan. Habozva engedelmeskedett. Amikor azonban a férfi ráfeküdt és beléhatolt, minden kétsége meg félelme hirtelen szertefoszlott. Egyszerre mintha szárnyai nőttek volna, mintha rátalált volna a régóta keresett másik felére, akivel együtt alkotnak teljes egészet. Ez az élet értelme. Erre rendeltetett… Arra, hogy Nashé legyen… A szenvedély egyre magasabbra csapott benne, és ő tehetetlenül lehunyta a szemét. A távolból hallotta a saját hangát, ahogy a férfi nevét kiáltja. Felemelő, csodálatos érzés volt. Most már egyáltalán nem bírt magával. Átkulcsolta Nash derekát, és forrón a fülébe suttogta: – Olyan boldog vagyok, hogy ennyi éven át vártam rád! Mármint… ránk! Nem viseltem volna el, ha valaki mással történt volna meg… az első alkalom… – És az összes többi alkalom, folytatta volna, de Nash váratlanul felhördült. – Micsoda? – szakította félbe nyersen. Érezte, hogy a szavaival a lelke mélyéig felkavarta a férfit, aki meg is állt a mozdulat közepén. Amikor a lány eszébe ötlött, hogy most talán el is veszítheti őt, ilyen közel a célhoz, elfogta a vakrémület. Kétségbeesetten mozogni kezdett hát, egyre gyorsabban, amíg nem csatlakozott hozzá Nash is, közelebb és közelebb repítve magukat a beteljesüléshez. Faith szenvedélytől vakon kapaszkodott a férfiba, s végül mindkettőjüket magával ragadta a gyönyör feneketlen örvénye.

A lány felsikoltott, Nash pedig megremegett. Még mindig nem jött egészen tisztába ellentmondásos érzéseivel. Faith tehát megőrizte számára a szüzességét! Lehetetlen… hihetetlen… Önnön teste azonban okosabb volt nála, és azonnal megérezte az igazságot, mielőtt még a lány elárulta volna. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta. Azután kibontakozott az ölelésből, felállt, és nekilátott összeszedni a holmiját. A történtek természetesen mit sem változtatnak az érzésein. Miért is változtatnának? Honnan is tudhatná, miért nem feküdt le Faith eddig senkivel? Ajánlatokból pedig nyilván nem lehetett hiánya. Talán az igazira várt? Arra a férfira, aki elég gazdag ahhoz, hogy mindent megadjon neki, amit csak kíván? Mint például Robert Ferndown? De ha így van, miért dobta el magától most mégis ezt a lehetőséget – és főképp miért éppen ővele? Hogy megvásárolja a hallgatását? Nash megborzongott. Tényleg azt hiszi…? Nem! Az, hogy a lány mit hisz vagy mit érez, az már igazán nem érdekes. Egyedül az számít, amit tettek. – Valami baj van? Miért mész el? – kérdezte félénken Faith, amikor Nash öltözködni kezdett. Miért hagyja el, amikor épp most volna itt az ideje, hogy szorosan egymáshoz bújjanak? Egészen elgyengült. Testestül-lelkestül megrendítette, hogy a férfi azonnal távozni készül. Nash csak az ajtóban tette föl a kérdést, amely egészen idáig foglalkoztatta. – Miért? – tudakolta kifejezéstelen arccal. – Huszonöt éves vagy, Faith. Felnőtt nő. Mit akart ezzel mondani? Hogy túl sokáig maradt szűz? Hogy azt kívánja, bárcsak ne lett volna az? A lány hirtelen úgy érezte, belehal a fájdalomba. Megborzongott, és a lelkén egyre jobban elhatalmasodott az üresség. Megfosztották a szerelemtől, amelyet Nash karjában megismert. Pedig tíz év távollét sem tudta elpusztítani ezt az érzést, sőt még a férfi vádaskodásai és alaptalan gyanúja sem. Nem, egészen eddig kellett várnia. Nash megölte a szerelmét, ahogy a meggyőződése szerint Faith megölte a keresztapját. Végül a lánynak eszébe jutott, hogy büszkeség is van a világon.

– Nem tudatos döntés volt – felelte mereven. Tettetett könnyedséggel vállat vont, és keserű mosollyal hozzátette: – Őszintén sajnálom, ha esetleg mást vártál… – Meg kellett volna mondanod! – csattant föl a férfi. – Meg is tettem, nem? – felelte halkan Faith. – Rögtön az elején kellett volna! Nem akkor, amikor… Az ördögbe is! Akkor már elkéstél vele! – Nem én akartam… – kezdte volna a lány, de szokás szerint nem mondhatta végig. – Nem te akartad a testedet felkínálni a hallgatásomért cserébe? – fortyogott haragosan Nash. – Szinte hihetetlen! Mit gondoltál mégis? Hogy abbahagyom, és nem veszíted el a szüzességedet? Azért tettél úgy, mintha alig várnád, hogy hozzám érhess? Azt próbáltad elérni, hogy kielégüljek, még mielőtt együtt lettünk volna? Faith hüledezve hallgatta a férfit. Ugyan mikor kínálta ő föl magát Nashnek? Miről beszél? Ami pedig a többit illeti… Zavarában elpirult. – Gondolom, meg sem kell kérdeznem, hogy szedsz-e tablettát – folytatta leverten a férfi. Egyetlen pillantás elég volt, és máris tudta, hogy joggal aggódik. Faith egész testében reszketni kezdett. Most, hogy a vágya lecsillapodott, már maga sem értette, miként ragadtathatta el magát ennyire. Ennek ellenére büszkén farkasszemet nézett a férfival. – Hiszen… hiszen nem lehetek terhes… – közölte dadogva – egyetlen alkalomtól… Nash gúnyos nevetése még fájdalmasabban érintette, mint haragos viselkedése. – Ezt nem hiszem el! – hallotta a férfit. – Épp a te szádból! Pedig a tanáraid egyfolytában áradoztak a szellemi képességeidről, a szokatlan érettségedről. Litániákat zengtek, milyen felelősségteljes vagy, mennyire együtt érzel más emberekkel. – Ezek szerint olvastad a tanáraim jelentéseit? – ráncolta össze a lány gyanakodva a homlokát.

– Az átalakítási terveidhez mellékelték, mint a tervezőt bemutató anyagot – felelte a férfi rövid hallgatás után. – De ennek most igazán semmi jelentősége – tette hozzá megvetően. – Vannak fontosabb dolgok is, amelyek miatt aggódnunk kellene? Faithnek égett az arca, önkéntelenül is lesütötte a szemét. Nashnek természetesen igaza van. Megint nagyon tapasztalatlanul viselkedett. A férfi kinyitotta az ajtót, majd a küszöbről még visszafordult. – Ferndown tudott a… a szüzességedről? – kérdezte hirtelen. Faith újra elvörösödött, ezúttal azonban a méregtől. – Mi közöd hozzá? – csattant föl. Majd amikor észrevette a férfi tekintetét, ijedten az ajkába harapott. – Nem, nem tudott – vallotta be végül kelletlenül.

7. FEJEZET Délután öt óra volt. Faith már csaknem két napja nem látta Nasht – egészen pontosan aznap este óta, amikor az elhagyta a szobáját. A lányt furcsamód egyre jobban nyomasztotta, hogy egyedül kell lennie a hatalmas házban. Csak nem azért érzi magát így, mert hiányzik neki a férfi? Az után a bizonyos éjszaka után, reggel egy cédulát talált a konyhában. Nash azt üzente neki, hogy üzleti ügyben néhány napig távol lesz. Ettől Faith először kifejezetten megkönnyebbült. Legszívesebben el is felejtette volna, mi történt közöttük. Szórakozottan firkálgatott a noteszába, és amikor ismét föleszmélt, rémülten látta, hogy két egymásba érő szívet sikerült rajzolnia. Mi a baja? Nem szereti Nasht, a férfi pedig aztán holtbiztos, hogy nem érez semmit iránta. Pedig… A lány arca lángra gyúlt. Felállt, és odalépett a dolgozószoba ablakához. Mindez csak azért eshetett meg vele, mert ide jött Hatton House-ba, és Nasht is itt találta. Most azonban, hogy a férfi nincs a közelében, foglalkozhatna nyugodtan a munkájával… Vajon tényleg az üzleti ügyeit intézi, vagy csak azért ment el, hogy megteremtse a szükséges távolságot? Vagy esetleg meg akarja mutatni neki, mennyire nem valók egymáshoz? Faith megdermedt, és a szíve hevesebben kezdett el verni, amikor nyílt a helyiség ajtaja, de csak Mrs. Jenson jött be. – Indulok haza – jelentette be a házvezetőnő. Faith mosolyt erőltetett az arcára, és közben újfent megállapította, hogy ez az asszony valami érthetetlen oknál fogva gyűlöli őt. Már az első pillanatban csak úgy sugárzott belőle az ellenszenv, és most, hogy Nash távol tartózkodott, Mrs. Jenson még inkább éreztette vele, mennyire nemkívánatos a jelenléte.

Hát nincs még elég bajom, ezzel is foglalkoznom kell? – gondolta a lány. A házvezetőnő határozott léptekkel kimasírozott a szobából, ő pedig sóhajtva újra belemélyedt a munkájába. Megpróbálta elképzelni, milyen látványt nyújt majd Hatton House az átalakítások után, de legnagyobb bosszúságára nem sikerült. Az egyetlen dolog, ami a házról eszébe jutott, az Nash volt. Ijedten meredt a tervrajzokra. De miért? Elvégre nincs abban semmi rossz, ha elképzeli a férfit, amint itt lakik a családjával. Talán nincs. De akkor mit keres az ábrándképei között az a két kislány meg kisfiú, gyanúsan topázszínű szemmel és mézszőke hajjal? Csak a képzeletem játszik velem, szögezte le magában határozottan. Régebben csakugyan gyakran jártak ilyen butaságok a fejemben, most azonban már mindennek semmi jelentősége. Most már semminek sincs jelentősége… Az arca elsötétült, mert hirtelen erőt vett rajta a félelem. Mi lesz, ha tényleg nem múlik el nyomtalanul a Nashsel töltött éjszaka? Végtére is eddig nem szeretkezett férfiakkal, így hát nem is jutott eszébe, milyen következményekkel járhat az ilyesmi. Nem, nem lehetek terhes, próbálta megnyugtatni magát. Vagy mégis? Egy nő az ő korában már nem szokott megfontolatlanul teherbe esni. Felnőtt ember, aki egymaga felel az életéért – és azért az új életért is, amelyet adott esetben Nashsel közösen nemzettek. Megcsörrent a mobilja, és ez hirtelen felriasztotta töprengéséből. Amikor fölvette, Robert hangját hallotta meg. Nyugtalanul gondolt arra, mit szólna a férfi a kis kalandjához Nashsel. – Csak meg akartam kérdezni, hogy haladnak a dolgok – kezdte a főnöke. Ó, éppen most intéztem el az alapítványnak, hogy megkapja Hatton Houset, gondolta szokatlan keserűséggel a lány. Azután gyorsan elmesélte Robertnek, mit végzett eddig. Vajon Nash távollétének köze van az épület tulajdonjogának átadásához? Nem merte Roberttől megkérdezni. Amúgy is elég nyugtalanul csengett a hangja. – Mi a helyzet a Smethwick-szerződéssel? – érdeklődött inkább. – Nem túl rózsás a helyzet – felelte a férfi. – Holnap a többi vezetőségi taggal ebédelek. Valószínűleg megbíznak majd, intézzem el, hogy ne

halogassák tovább az ügyet. Nash nem utalt véletlenül valamire Hattonnal kapcsolatban? – árulta el a következő pillanatban, hogy ő sem tud újabb fejleményről. Még este is furdalta Faitht a lelkiismerete Robert miatt, miután megvacsorázott, és visszament a dolgozószobába. A meleg idő arra csábította volna, hogy a kertben töltse az estét, ám a tervekben valami váratlan problémára bukkant, és először annak akart a végére járni. A ház ugyan valóban óriási, de mégis csak kevés család befogadására alkalmas, ha figyelembe vesszük, mekkora költségekkel jár az átalakítás. A kert nem igazán gyermekbarát, és ha elszállítanák a szobrokat, kiirtanák a növényeket, hogy játszótereket alakítsanak ki, azzal pótolhatatlan értékeket pusztítanának el. Faith még akkor is ezen töprengett, amikor Nash visszaérkezett. Már az ablakból látta a férfit, és legszívesebben azonnal visszamenekült volna a szobájába, de már kislánykorában megtanulta, hogyan vigye keresztül az akaratát. Miért is bújna el előle? Hiszen nem egyedül ő a felelős a köztük történtekért, még akkor sem, ha… Arra eszmélt, hogy akaratlanul is visszatartja a lélegzetét. Nash kinyitotta a bejárati ajtót. A dolgozószobáé nem volt becsukva, és mivel még a villany is égett, biztosan ki fogja találni, hogy Faith ott üldögél. Valószínűleg legalább annyira nem vágyik a társaságára, mint ő a férfiéra. Néhány pillanattal később csakugyan kitárult az ajtó, és Nash lépett be. A lány idegesen felsóhajtott. Forró bizsergés futott végig a testén, de azért igyekezett nem tudomást venni Nash észvesztően férfias vonzerejéről. – Tudom, hogy késő van, de beszélnünk kell – jelentette ki a férfi, és lerakott valamit az íróasztalra. – Miért? – kérdezte feszengve Faith, miközben nyugtalanul leste a papirost. Fogalma sem volt, miről lehet szó, de a férfi arckifejezése megrémítette. – Házassági engedély – közölte mogorván Nash. – Micsoda? – nézett föl elképedten a lány.

– Házassági engedély, nem hallod? – ismételte a férfi, majd a választ meg sem várva folytatta: – Ismerem a püspököt, jó barátja volt apámnak, ezért kivételt tett velünk, és azonnal kiállította a házassági engedélyt. Már mindent megszerveztem. Holnap délelőtt tizenegykor esküszünk. Nagyon… – Esküszünk? – szakította félbe döbbenten a lány. – Dehogy esküszünk! Már csak az kéne! Lehetetlen! Hogyan is tehetnénk? – A szíve a torkában dobogott. Hirtelen forogni kezdett vele a világ, és elkapta a vakrémület. Nash viszont alig figyelt rá, csak mondta tovább: – Attól félek, nem csupán lehetséges, hanem egészen pontosan kötelező. Meg kell esküdnünk. Nincs más választásunk. Miután Faith túltette magát az első ijedségen, egészen más érzések kerítették hatalmukba – fájdalmas, gyilkos érzések, amelyek szinte kibírhatatlanoknak tűntek. Olyan érzések, amelyeket be sem vallott volna magának, nemhogy pontosan próbálta volna megnevezni őket. – Miért? – tudakolta, és majdnem sikítás lett a kérdésből. – Miért…? – Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot? – vágott Nash a szavába. – Lehet, hogy terhes vagy! Faith behunyta a szemét, és megpróbált mélyeket lélegezni. Nyugalom, kislány! Majdcsak véget ér ez az őrület. – Azt akarod mondani, azért házasodjunk össze, mert esetleg terhes vagyok? – Azért, mert esetleg tőlem vagy terhes – bólintott rá komoran a férfi. – És mert… – Az ablakhoz lépett, kinézett rajta. – Mindegy – vont vállat fagyos ábrázattal. – Attól függetlenül, mi a véleményem rólad, nekem azért megvannak az erkölcsi alapelveim. A mai mérce szerint talán meglehetősen régimódiak, hiszen még Philip nevelte őket belém, de annál drágábbak nekem. Ilyen téren a keresztapám sokkal nagyobb befolyással volt rám, mint a szüleim. – Váratlanul a lány felé fordult, úgy folytatta: – Persze ha több tapasztalatod lett volna… – Ezek szerint azért házasodunk, mert te vetted el a szüzességemet – hüledezett Faith. – Hát… ez aztán tényleg elég ósdi felfogás, Nash! – Neked egészen biztosan. Számomra mégis ez az egyetlen lehetőség, az egyetlen helyes döntés.

A lány megint mély lélegzetet vett. – És ha én nem akarom? – szegte föl dacosan az állát. – Olyan nincs – közölte a férfi komolyan. Pillantása szinte átdöfte Faitht. – Ha ez segít valamit, gondolj arra, hogy ügyesen játszottad ki ezt az ütőkártyát, mivel én jóval gazdagabb vagyok, mint Ferndown. Bár rögtön meg kell jegyeznem, hogy közel sem leszek annyira nagyvonalú veled, mint ő lett volna. A lány néhány másodpercig egyszerűen nem jutott szóhoz. Egyetlen épkézláb gondolata sem maradt. Egész testében reszketni kezdett, de nem a félelemtől, hanem inkább a haragtól. Hogy merészel Nash ilyen hangon beszélni vele? Amikor végre sikerült összeszednie magát, nyugodt hangon kijelentette: – Az is előfordulhat, hogy egyáltalán nem vagyok terhes. Nash megsemmisítő pillantást vetett rá. – Csak azért, mert először csináltad életedben? – húzta el a száját gúnyosan, majd diadalmasan elvigyorodott, amikor észrevette, hogy szavai hatására pír szökik a lány arcára. – Mint az imént már említettem, alapjában nem is erről van szó. – Igen, megértettem. Azért akarod ezt a házasságot, mert le vetted el a szüzességemet – ismételte a lány kifejezéstelen hangon. – Nash, ez… ez iszonyú… ez egyszerűen… – Elhallgatott, mert nem találta a megfelelő kifejezést. – Ne játszd már meg magad! – vetette oda foghegyről a férfi. – Nem értem, mi olyan iszonyatos ebben. – Hogy mi? – csattant föl Faith. Kérdése félig kiáltásnak, félig sikolynak hatott. Egyáltalán minek veszi a fáradságot, miért próbál bármit is megvitatni ezzel az alakkal? Annyira egyértelmű, hogy ő már döntött, és egy földrengés sem ingathatná meg az elhatározásában. Akkor sem egyezik bele a tervébe, fogadkozott magában a lány, esze ágában sincs követni a parancsait. Hiszen szabad ember. Bármikor elmehet ebből a házból, beülhet a kocsijába, és… – Ne is álmodj róla! – szólalt meg fenyegetően Nash, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Elállta az ajtót, hogy ne lehessen kiférni mellette. –

Holnap délelőtt megesküszünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon –, és én gondoskodni fogok róla, hogy semmi ne jöhessen közbe. – Vállat vont. – Furcsa, micsoda cirkuszt rendezel. Hiszen pont azt kapod, amit akartál. Annyi hidegséggel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a lány szíve összeszorult fájdalmában. Csak nem jött rá magától? Ilyen rosszul leplezte volna, hogy neki tartogatta a szüzességét? Éppen ki akarta jelenteni, hogy Nash ebben aztán mélységesen téved, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni. – Jó partit óhajtottál, és tessék, meg is kapod. Faith térde elgyengült; Megint lehunyta a szemét, annyira erőt vett rajta a kétségbeesés, hogy úgysem bírt volna megszólalni. – Ó, igen, és nehogy valami butaság jusson az eszedbe! Hadd közöljem, egy percre sem foglak szem elől téveszteni az esküvőig. – De hiszen akkor… – kezdett volna tiltakozni erőtlenül a lány, de azután csak legyintett egyet, és elhallgatott. – Igen? – nézett rá érdeklődve Nash. – Csak holnap lenne az esküvő. Mit akarsz tenni? Egész éjjel a szobám előtt fogsz strázsálni, nehogy megszökjem? – A szobád előtt? – ismételte újabb megsemmisítő pillantás kíséretében a férfi. – Ne tettesd magad! Ha már egyszer úgy is összeházasodunk, semmi értelme nem lenne külön szobában aludnunk. Így pedig sokkal könnyebben figyelhetek rá, nehogy valami ostobaságot csinálj… – Mégis, hogyan? – rivallt rá Faith. – Talán hozzákötözöl az ágyhoz? – Ne vigyél a kísértésbe, Faith! – mosolyodott el gonoszkodva Nash. – Nem is tudtam, hogy az ilyen dolgok izgatnak téged. A lány megrémült. – Dehogyis! – kiáltott fel rögtön tiltakozva. – Nem? Nem élveznéd, ha érzelmi rabságba kényszeríthetnél egy férfit, hogy nap mint nap vágyakozzon a szerelmed után? Nem csupán testi értelemben lehet valakit megkötözni – tette hozzá Nash kihívóan. – Nekem az nem tetszik, ha a két fél nem egyenrangú egy párkapcsolatban – jelentette ki szokatlanul bátran Faith. Még mindig nem akarta elhinni, hogy

ez az egész valóban megtörténhet. Hogy a férfi el fogja venni, de nem szerelemből, hanem valami őskorba illő erkölcsi felfogás miatt. Egyáltalán nem érezném magam menyasszonynak, de még csak nem is látszanék annak, suhant át az agyán, amikor önkéntelenül is számba vette, milyen ruhákat hozott magával. Ha bárki mással keveredik ilyen vitába, biztos a sarkára állna, és egy percig sem hagyná ledorongolni magát. Azt viszont tapasztalatból tudta, hogy a kerti delfinek is hamarabb hallgatnának a szavára, mint Nash. – Nem hiszem el, hogy valóban akarod ezt a házasságot – próbált tiltakozni mégis. – Nem az a kérdés, mit akarok, hanem az, hogy mit kell tennem. – De nem is szeretjük egymást! És ha mégsem vagyok terhes… – kezdte a lány. – Akkor mi lesz? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, aki természetesen már megint alaposan félreértette őt. – Talán más szerető után nézel? Ha valóban ezt akarod tenni, először győződj meg róla, hogy tényleg hajlandó lenne-e magához fogadni téged! Én ugyanis nem viselném el, ha megcsalna a feleségem… A szeme szikrákat szórt felindultságában, és Faith letörten ébredt rá, hogy megint ő fordítja el előbb a tekintetét. A hálószobájában a lány idegesen a nyakáig húzta a paplant, és egyfolytában az ajtó felé pislogott. Nemrég vett be két altatót, abban bízva, hogy már aludni fog, mire Nash valóra váltja a fenyegetését, és melléfekszik az ágyba. Menekülésre mindenesetre semmi esélye. A férfi úgy parkolta le a kocsiját, hogy nem fért volna el mellette, és ráadásul bezárta a bejárati ajtót is. Egy ördögi kis hangocska ugyan szüntelenül azt hajtogatta, hogy megszökhetne, ha valóban akarna, de Faith nem hallgatott rá. Mit is tehetne? Ugorjon ki az ablakon? Ráadásul, ha esetleg tényleg terhes lenne… Ő aztán tapasztalta, milyen érzés apa nélkül felnőni, és a saját szemével látta, milyen nehéz volt édesanyjának egyedül fölnevelni őt.

Lassan hatni kezdett az altató. Egyre inkább elnehezedett a szemhéja. Holnap feleségül megy Nashhez. Megborzongott. Nash… Az elalvás előtti utolsó gondolata önkéntelenül is a férfihoz szállt. Nash odalent állt a dolgozószobában, és kinézett az éjjeli kertre. Tudta, hogy a legtöbb ember – Faitht is beleértve – régimódinak és feleslegesnek tartaná a döntését. Ő viszont soha nem szokott kibújni a felelősség alól, és ugyan mi járhatna nagyobb felelősséggel, mint amikor gyereke születik az embernek? Amikor rájött, hogy ő volt az első férfi Faith életében, nagyon megrendült, és egy kicsit el is bizonytalanodott. Ha lehunyta a szemét, még most is élénken maga elé tudta képzelni a tizenöt éves lányt. Két éjszakával ezelőtt azonban egy felnőtt nőt tartott a karjában, egy felnőtt nővel szeretkezett. Egy felnőtt nővel, aki eddig egyetlen férfinak sem adta oda magát, és valamilyen oknál fogva épp őt választotta ki erre a célra. Épp őt, akire pedig legutoljára kellett volna gondolnia. Idegesen elfordult az ablaktól. Ugyan mi lenne az ésszerű magyarázat Faith viselkedésére? Nyilván azért maradt szűz, hogy a megfelelő időben és helyzetben fegyverként használhassa úgynevezett ártatlanságát, és valószínűleg csak azért pazarolta rá ezt a drága kincset, mert olyan helyzetbe keveredtek, hogy hirtelen elveszítette az uralmát a teste fölött. Ugyanúgy, mint ő… Micsoda? Nash halkan elmormolt néhány szitkot, miközben homlokráncolva meredt az aktatáskájára. Magával hozta a kocsiból. Szinte kelletlenül nyúlt érte, és elővett egy vékony irattartót. Kiszedte belőle a papírokat, majd kiteregette őket Philip íróasztalán. Annyiszor átfutotta már a Faithről írt jelentéseket, hogy szinte idézhetett volna belőlük. Roppant szorgalmas, céltudatos hallgató volt a lány. „Kitűnő közösségi érzékkel megáldott, rendkívül értelmes fiatal hölgy”, írta róla az egyik tanára. Hát őket is ilyen könnyen átverte?! Épp, mint a keresztapját… Pillantása most egy másik lapra esett. Felvont szemöldökkel nézegette. Egy levelet tartott a kezében, amelyet még a lány írt a vagyonkezelőségnek, röviddel azután, hogy tudomást szerzett Philip végrendeletéről. Néhány egyszerű, de

megindító sorban beszámolt arról, mennyire meglepődött, és mennyire hálás, majd megígérte, minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy méltó legyen jótevője bizalmára. „Nem is tudják, mennyit jelent nekem, hogy Philip a történtek után is hitt bennem és az ártatlanságomban…” Az ártatlansága! Bárcsak ártatlan lett volna! Tudhatta, hogy Nash aggódik a keresztapja egészségi állapota miatt. Néhány nappal a betörés előtt még beszélgettek is erről. A fiatalembernek nehezére esett kitárulkoznia, de annyira aggasztotta Philip helyzete, hogy mégis megtette, és a bizalmába avatta a lányt. Lehetséges, hogy ezzel önkéntelenül is hozzájárult Philip agyvérzéséhez meg halálához? Faith neki köszönhetően értesült arról, hogy Nash távol lesz, és egyedül találja majd Philipet a házban. És persze a nyugtalanító előjelekre is nagyobb figyelmet fordíthatott volna. Philip többször is panaszkodott ugyanis, hogy gyenge a keze, amiről később az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg már korábban is áteshetett egy-két enyhe szélütésen. Mit gondolhatott Philip, amikor meglátta a lányt, és beengedte a házba? Nyilván örült a váratlan látogatónak. Mennyit kínozta magát azóta Nash, hányszor elképzelte már, milyen gyötrelmeket kellett kiállnia a keresztapjának, miután rájött az igazságra. Hogy Faitht nem a szeretet, hanem ártó szándék vezette hozzá… És ugyan miért? Philip soha nem tartott száz fontnál többet a házban – soha! Száz font. Még most is emlékezett rá, milyen furcsán nézett rá az ügyvéd, amikor előadta neki a terveit. – Fizetni akarja a tanulmányait, de a lány higgye azt, hogy a pénz az ön elhunyt keresztapjának a hagyatékából származik? Az ügyvéd teljesen megdöbbent, kicsit még gyanakodott is. Nash viszont keresztülvitte az akaratát, aminek köszönhetően Faith egészen mostanáig biztosra vette, hogy az örökséget egy egész csoport névtelen vagyonkezelő gondozta. Az igazat megvallva, ez a helyzet némi elégtétellel töltötte el a férfit: élvezte, hogy ekkora befolyása van a lány életére, hogy egyetlen szavával megsemmisíthetné, ha úgy tartaná a kedve. Amikor aztán befutottak az első jelentések Faith tanulmányairól, amelyek mind valóságos dicshimnuszokat zengedeztek róla, megváltoztak az érzelmei.

Egyszer harag kerítette hatalmába, másszor megvetés, hogy mindenki ilyen könnyen bedől a lánynak. Akkoriban jelentkezett az a furcsa veszteségérzete is. Most pedig Faith talán gyereket vár tőle… Hogyan fogja majd elmondani neki, ki is az anyja valójában? Fogalma sem volt, pedig tudta, hogy ennek előbb-utóbb meg kell történnie. Felvette az iratokat az asztalról, visszatette őket az irattartóba, azt meg a táskájába. Azután kiment a kocsijához, visszarakta a táskát, és kivette a többi holmit – egy nagy kalapdobozt, amelyen az egyik legismertebb divatszalon emblémája pompázott, egy elegáns divatcég cipzáras ruhatáskáját, valamint egy cipősdobozt. A benne rejlő lábbelinek olyan magas volt a sarka, hogy először gyanakodva ráncolta össze a homlokát, de mivel a boltos kisasszony melegen ajánlotta, végül ezt vette meg. Visszatért a házba, bezárta az ajtót, és fölvitte a holmikat. A hálószobába érve látta, hogy Faith már elaludt. Olyan ártatlannak látszott, mint egy kislány. Halkan letette a ruhát egy székre, majd visszament a dolgozószobába. Töltött magának egy pohár whiskyt, a szájához emelte, azután anélkül, hogy ivott volna belőle, újra letette. Ivással aztán végképp nem fogja megoldani a problémáját. Faith hirtelen riadt föl álmából. Az este elfelejtette behúzni a függönyöket, a nap besütött a szobába. Idegesen nézett körül, és csak akkor nyugodott meg, amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van az ágyban. Nash a jelek szerint nem is aludt mellette. Végül meglátta a székre halmozott csomagokat. Mi a csuda…? Félrelökte a paplant, fölállt, és odament a székhez. Először a cipősdobozt nyitotta ki, és hüledezve meredt a krémszínű, szatén körömcipőre. Pont az ő mérete volt, csak ő még soha életében nem engedett meg magának ilyen drága holmit. Visszafojtott lélegzettel bontotta ki a kalapdobozt. Több réteg selyempapírt kellett kibontania, mire megpillanthatta a benne rejtőző fejfedőt. Hitetlenkedve forgatta a szintén krémszínű kalapot, amely szalmából és nyersselyemből készült. Esküvői kalap! A szíve a torkában dobogott. Végül óvatosan visszatette a holmit a dobozba. Remegett a keze, sűrűn kellett

pislognia. Nem mintha sírni akart volna. Őt ugyan nem hatja meg ez a gesztus! Mit is képzel Nash? Most a ruhazacskó került volna sorra. Sokáig méregette bizalmatlanul, mielőtt lehúzta rajta a cipzárt. A ruha is krémszínű volt – azt ő is elismerte, hogy ez a szín jobban áll neki, mint a hófehér –, és a fazonját is mintha egyenesen neki találták volna ki. A ruhásszekrényében aztán egyéb holmikra is rábukkant: alsóneműre meg leheletvékony harisnyára. Mindenre gondoltak. Kívánhat-e ennél többet egy menyasszony? Néhány másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy az egész krémszínű kollekciót gombóccá gyűri, és kihajítja az ablakon. Hogy tehette ezt vele Nash?! Olyan az egész, mintha kigúnyolnák a szerelem és a házasság szentségét! Idegesen az órájára pillantott. Alig múlt még hét óra. Gyorsan lezuhanyozott, pólót és farmert húzott, majd mezítláb belebújt a cipőjébe. Forró napjuk lesz. A kalapot, a ruhát meg a kis topánt gondosan visszacsomagolta. Azután óvatosan felemelte a dobozokat, és az ajtóhoz ment velük. Nash a szobájában aludt. Faitht addigra már annyira elöntötte az indulat, hogy nem is kopogott, csak egyszerűen benyitott, azután se szó, se beszéd bemasírozott a szobába, és mindent lehajított az ágyra. – Talán tényleg rákényszeríthetsz, hogy hozzád menjek, Nash, de arra már biztos nem fogsz rávenni, hogy ezeket is fölvegyem! A férfi felült, és komoran végigmérte őt. – Akkor meg mit akarsz fölvenni? – kérdezte szárazon. – Talán a farmerodat? – Nem vagyok se gyerek, se hajas baba, akit kedved szerint öltöztethetsz! – vicsorogta a lány. Szándékosan hergelte bele magát, nehogy a férfi észrevegye, mennyire szomorú és kétségbeesett valójában. Egy igazi menyasszony maga választja meg a ruháját, és közben repesve várja az esküvőt, alig bír magával a büszkeségtől meg a boldogságtól. Nash viszont kötelességtudatból vette neki ezeket a holmikat, mert nem hozott magával megfelelő ruhát. Ha valóban szerelmesek volnának, mindegy lenne neki, mit visel Faith az esküvőn, mert akkor csakis a szerelmük számítana.

A szerelmük? Ő ugyan nem szereti Nasht. – Nem veszem föl – ismételte konokul. – Nem? És mit fogsz majd mondani a gyermekünknek, ha látni akarja az esküvői képeket? Esküvői képek? Miféle képek? – kérdezte volna legszívesebben Faith, de aztán lelki szemei előtt megjelent az emlegetett gyermek – egy kisfiú vagy egy kislány, Nashtől meg tőle. Édes, de kissé riasztó érzés lett rajta úrrá, és szinte teljesen megbénította. – Itt a reggeli teája, Mr. Connaught, no meg az újság. Ó…! Faith érezte, hogy az arcába tolul a vér. A házvezetőnő belépett a szobába. Gúnyos mosolyától a lány összerezzent. Határozottan nem szerette ezt a nőt. A jelenlétében nem csupán feszélyezetten, hanem furcsamód kiszolgáltatottan is érezte magát. Viszont azt is rögtön észrevette, hogy Nash sem az ellenszenvében, sem a zavarában nem osztozik. – Köszönöm, Mrs. Jenson – biccentett a házvezetőnőnek. – Maga az első, akivel megosztjuk a titkot. Faithszel ma délelőtt megesküszünk, ugye, drágám? – fordult a lányhoz, majd megfogta a kezét. Mielőtt Faith tiltakozhatott volna, máris magához húzta, és izgatóan végigsimított szájával az ajkán. A házvezetőnő tolakodóan kíváncsi tekintete végképp kihozta a lányt a sodrából. – Miért kellett éppen neki elmondanod? – ripakodott rá a férfira, miután Mrs. Jenson kiment. – Miért? Jobban tetszene, ha egyszerűen azt hinné, viszonyunk van, és széltében-hosszában elterjesztené a városban? Lehet, hogy téged nem érdekel a híred, de nekem számít az enyém. – Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket… Faith olyan feszült és egyben meghatódott volt, hogy tetőtől talpig megremegett. A régi normann templom ólomüveg ablakán átszivárgó napfényben megcsillantak a gyűrűk – az ő vékony arany karikagyűrűje mellett csodaszép gyémánt ékszer ragyogott, amely egy kicsit a fülbevalóira emlékeztette. Mostantól tehát házasok. Ő meg Nash.

A felesége vagyok! A felesége! Faith megint megborzongott. Amikor tíz évvel ezelőtt erre a napra gondolt, álmában sem jutott volna eszébe, hogy ilyen körülmények között zajlik le a nagy esemény, ő pedig ilyen nyomorultul érzi majd magát közben. Végül mégis fölvette a férfitól kapott ruhákat. Nem Nash kedvéért, hanem mert eszébe jutott, hogy egy vidéki plébános nem nézné jó szemmel, ha pólóban és farmerban lépne az oltár elé. Csakis a templom iránt érzett tiszteletből öltözött ebbe a maskarába! – Nem emlékszem, mikor adtam össze utoljára különleges engedéllyel párt – jegyezte meg a plébános, aki szemlátomást biztosra vette, hogy két fülig szerelmes embert házasított éppen össze… Még hogy fülig szerelmes! Valaha réges-rég valóban így érzett Nash iránt. Valaha… meg persze később is, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban, és annyira lázba jött a férfi érintésétől… Egyszerűen nem bírta kiverni a gondolatot a fejéből. Ez viszont semmiképp sem jelenti azt, hogy még mindig szeretem, győzködte magát Faith. Hogyan is szerethetné a történtek után? A templomban békés hangulat uralkodott, és mintha megállt volna az idő. A lány magába mélyedt, hogy erőt merítsen, és arra a sok nemzedéknyi emberre gondolt, akik megfordultak itt, Istenhez imádkozva. Az olyan házasságnak, amely gyanakváson és, ellenségességen alapul, soha nem lett volna szabad megköttetnie. Nem volt képes Nashre nézni, miközben kart karba öltve elhagyták a templomot.

8. FEJEZET – No, akkor én megyek is. Fönt már készen vagyok. Szerdán mindig fönt takarítok. Persze ma többet kellett dolgoznom, mert két ágyat húztam át. Faith a homlokát ráncolta, de igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre a gúnyos élt a házvezetőnő megjegyzésében. De hát Mrs. Jenson joggal furcsállhatja, hogy egy frissen házasodott pár nemhogy külön ágyban, de külön szobában alszik. Faith elfintorodott, amikor eszébe jutott, mi volt az első szava Nashhez, miután hazaértek az esküvőről. – Lehet, hogy ezentúl közös az életünk, de az ágyon semmiképp sem fogunk osztozni! – Akkor örülhetsz, mert nem is állt szándékomban megosztani veled az ágyamat – felelte a férfi. – Persze, hiszen már megkaptad, amit akartál! – kiáltott föl a lány, mert hirtelen erőt vett rajta a kétségbeesés meg a fájdalom. – Ha arra céloznál, hogy én bármit is sejtettem volna a szüzességedről, és szándékosan… – kezdte álnok nyugalommal a férfi, majd fejcsóválva hozzátette: – Most már házasok vagyunk, Faith. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs értelme vitatkoznod velem. – De azért külön szobában alszunk, ugye? – folytatta a kötözködést a lány, és visszafojtott lélegzettel várta, hogy Nash ellentmondjon neki. A férfi azonban nem tette, csak egyszerűen vállat vont. – Ha ez a kívánságod. Hát persze hogy ez a kívánsága! Vagy talán mégsem? Valószínűleg csak a büszkesége az oka, hogy Mrs. Jenson megjegyzése után nem érzi magát teljes értékű nőnek. Annyi viszont bizonyos, sokkal fontosabb gondjai is akadnak, minthogy azon törje a fejét, mit gondol a házvezetőnő a házasságukról. Sokkal fontosabbak.

Forró, fülledt nap volt, és Faith legszívesebben az időjárásra fogta volna, hogy nem halad a munkájával. Legkésőbb egy hét múlva kiderül, lett-e következménye a Nashsel töltött szenvedélyes éjszakának. Ösztönösen lenézett a bal kezére. Kissé lötyögtek az ujján az aranykarikák. Szórakozottan forgatni kezdte a gyémántos „eljegyzési gyűrűt”. – Ezt meg miért kaptam? – kérdezte a férfitól a templomból hazafelé menet. – Csak párosával adták őket – felelte szórakozottan Nash. Tehát az emberek és a törvény szemében igazi házaspár lettek. Még a hét elején felhívta Robertet, hogy tudassa vele a hírt. A titkárnője viszont azt mondta, hogy a főnöke Skóciába utazott az egyik nagybátyjához, aki váratlanul megbetegedett. – Arra kért, hogy csak a valóban fontos üzeneteket adjam át – közölte a titkárnő. Faith erre elköszönt, majd visszament a dolgozószobába, folytatni a munkáját. Hiába nézegette azonban a terveket, bármennyire is próbálta tovább törni a fejét rajtuk, egyszerűen hiányzott belőle a lelkesedés. Minden alkalommal, amikor lejegyzett valamit, Philip jelent meg a lelki szemei előtt, amint büszkén körbevezeti a házban. Hamarosan föladta a kilátástalan küzdelmet. Fölszaladt a hálójába, levette a pólóját, majd aprócska megkötős felsőt húzott, és kiballagott a kertbe. Mivel Nash megint üzleti útra ment, nem kellett attól tartania, hogy váratlanul meglepik, akármit is csinál. Szórakozottan leguggolt, és kitépett néhány gyomot. Fél órával később már egész kis kupac tornyosult mellette a kaviccsal felszórt utacskán. Az ég időközben beborult, még fülledtebb lett a levegő. Reggel a rádió esőt jósolt. A férfi a homlokát ráncolta, amikor a dolgozószobába érve nem találta ott Faitht. Pedig a lány autója odakint állt, tehát nem ment el hazulról. Csak még jobban elmélyült a ránc a homlokán, amikor észrevette az íróasztalon kiteregetett terveket. A földszint alaprajzát látta, és a jegyzetekből ítélve Faith szerint a konyha felszereltsége nem felel meg az alapítvány igényeinek.

A lány részletes rajzot készített, pontosan bejelölte, hová kell új falakat húzni, hogy néhány nagyobb szobából több kisebbet alakítsanak ki. Nash kinyújtotta a kezét, hogy megfordítsa a papírt, majd néhány másodpercre mozdulatlanná dermedt, amikor észrevette az alatta fekvő terveket. Ezek egészen máshogy néztek ki, mint az előzőek. A földszint lényegében változatlan maradt, csak a csinos kis télikert volt rajta új, és a személyzeti konyha-mosókonyha együttesből hatalmas nappali lett. Nash egy darabig elmélyülten tanulmányozta a rajzot, majd gyorsan visszatette oda, ahol találta. A bonyolult New York-i üzletet végre csaknem tető alá hozta. Felment a lépcsőn, és kipillantott az egyik kertre néző ablakon. Faitht odakint látta, épp a virágágyást gyomlálta. Apró felsőrészt viselt, a haját copfba fogta. Igazából a hosszú repülőút után azt tervezte, hogy lezuhanyozik, és rögtön bebújik az ágyba. Akkor viszont miért fordult sarkon, és miért indult el lefelé a lépcsőn? Faith maga sem tudta, mi késztette rá, hogy a hosszú utacska vége felé nézzen. Ezt hívják hatodik érzéknek? Ilyen az, amikor a nők megsejtik, hogy egy bizonyos férfi ott tartózkodik a közelükben? A szíve hevesen megdobbant, amikor észrevette Nasht. A férfi levágta az utat a ház felől, és most a kis pavilon előtt állt. A lány bizonytalanul föltápászkodott. Mintha egyre súlyosabbá vált volna a levegő, egyre nehezebben lélegzett. Rögtön megállapította, hogy az ég még jobban elsötétült. Megborzongott, mert az igazat megvallva félt a zivatartól. Tudta persze, hogy gyerekes ostobaság, mégsem tehetett ellene semmit. Nash figyelte a lányt, amint föláll, és tétován az égre emeli a tekintetét. Valaha boldog mosollyal az arcán odafutott volna hozzá, hogy a nyakába boruljon. Pont a kis pavilon előtt ölelte meg őt hevesen, miközben csábítóan csókra nyújtotta a száját, és ezt suttogta: – Jaj, Nash, annyira örülök, hogy visszajöttél! Nagyon hiányoztál. Ő meg mindössze egy puszit nyomott az arcára, pedig legszívesebben igazából megcsókolta volna, majd a fülébe súgta volna, mennyire szereti, menynyire kívánja. Komoran elhessegette magától ezeket a zavaró gondolatokat, és elindult a lány felé.

Faith épp azon töprengett magában, miért néz rá ilyen furcsán a férfi. Csak nem azt akarja kifejteni, hogy inkább odabent kellene dolgoznia, ahelyett hogy gyomlálna? Összerezzent, amikor a távolban megdördült az ég. Nash is hallotta a dörgést, és erről rögtön eszébe jutott, hogy Faith fél a vihartól. Többek között ezért is könnyebbült meg, hogy még idejében hazaért Hattonba. A következő pillanatban azonban már ezért a gondolatért is dühös lett magára. Ugyan miért akarná megvédeni a lányt? – Azt hiszem, bemegyek – jelentette ki Faith, és még egyszer fölnézett a szürke égboltra. Néhány tincs kiszabadult a copfjából, és most a vállára hullott. Amikor szórakozottan fölnyúlt, hogy kivegye a hajából a szalagot, véletlenül kibomlott a felsőjének a csomója is. Mivel figyelmét teljesen lekötötte a közelgő ítéletidő, először nem is vette észre, mi történt. Csak akkor figyelt föl rá, amikor csúszni kezdett lefelé a kis felsőrész. Gyorsan megragadta, felráncigálta. A top pántja közben belegabalyodott a hajába, úgyhogy fél kézzel meg sem bírta volna kötni. Nash egész idő alatt szótlanul figyelte. – Igazán értékelem, hogy ilyen szemérmes vagy, csak azt nem értem, mi szükség rá – jegyezte meg szárazon. – A nők manapság melltartó nélkül napoznak, tehát aki még mindig nem szokta meg a meztelen mellek látványát, az csak valami remete lehet. Egyébként is… – Elhallgatott, de Faith pontosan tudta, mit akart mondani. Azt, hogy már amúgy is látta meztelenül – és nem csak a mellét. A férfi most megállt a háta mögött, és gyengéden a vállára tette a kezét. – Ha egy fél pillanatig nyugton maradsz, megkötöm neked – ajánlotta. Amikor aztán csakugyan megkötötte a pántot, és közben hozzáért a lány vállához, Faithen fenyegető borzongás futott végig. A szíve a torkában dobogott, miközben a belső feszültsége is minden egyes mennydörgéssel együtt tovább nőtt. Mi lenne, ha Nash gyöngéden megcsókolná a vállát, azután lassan maga felé fordítaná? Ágyékát forró vágyakozás járta át, mellbimbója megkeményedett. Ha nem így állnának köztük a dolgok, bizony ő fordulna meg, csábítóan rámosolyogna, hogy a férfi megcsókolja, megérintse… és szeretkezzen vele.

Honnan kerülnek elő ezek a gondolatok? Talán Mrs. Jenson megjegyzése nagyobb hatást váltott ki belőle, mint sejtette volna. Bizonyítani akar, mert nem érzi magát teljes értékű nőnek? – Tessék, megvagyunk. – Köszönöm – felelte kurtán Faith. Idegei pattanásig feszültek. Miért nem veszi le a kezét Nash a válláról? Érezte a férfi forró leheletét a nyakán, olyan közelről, hogy szinte úgy tetszett, mintha csókot lehelne rá. Kétségbeesetten igyekezett felidézni, hogyan is illene viselkednie Nashsel. Ha valóban bizonyítania kellene neki valamit, hát csak annyit, hogy semmit sem érez iránta. Időközben olyan fülledtté vált a levegő, hogy még a méhek is elhallgattak. – Elmondtad már Ferndownnak? Nash elengedte, a lány pedig önkéntelenül is odafordult hozzá. – Amennyiben arra célzol, hogy tud-e már az esküvőről… Nem, még nem. – Faith… – kezdte a férfi, de azután elhallgatott, amikor ismét megdördült az ég, és a lány újra megremegett. – Menjünk inkább be! – javasolta. – Ha szerencsénk van, elmegy mellettünk a vihar – folytatta. – Nemsokára beugrik az ügyvédem, meg kell beszélnünk valamit. Különben… – Megint elhallgatott, és komoran összeszorította a száját. Különben mi? – töprengett gúnyosan Faith. Különben itt maradna vele, hogy megölelje és megvédelmezze őt? A lány a kapu kilincsére tette a kezét, és az eljegyzési gyűrű gyémántján megvillant a fény. Nash a Tiffany's-nál vette, és természetesen hazudott, amikor azt állította, hogy csak párosával kaphatók. Amint beértek a házba, a lány félelme kissé alábbhagyott. Idebent legalább nem hallotta a mennydörgést. Messze volt még a vihar – szerencsére. Faith zaklatottan pattant föl a karosszékből, amikor megint megdördült az ég. Este tíz felé járt, egyedül tartózkodott a házban, és a tévét nézte – legalábbis megpróbálta, hogy ne kelljen folyton a viharra gondolnia. Az időjárás jelentésben ugyan azt mondták, hogy nem erre jön a zivatar, de alighanem tévedtek.

Nash elment az ügyvéddel vacsorázni. Őt is hívták, ám természetesen nem tartott velük. Az idősebb férfi határozottan kíváncsi pillantást vetett rá, amikor Nash a feleségeként mutatta be. Miért is kell ilyeneket csinálnia? Olyan… megalázónak érezte a helyzetet, amikor az ügyvéd melegen gratulált neki. Mr. Lincoln kezelte Philip ügyeit is annak idején, ebből adódóan természetesen ismerte a végrendeletét. Újabb dörgés törte meg a csendet. Faith az ablakhoz szaladt, félrehúzta a függönyt. Miközben aggódva figyelt kifelé, egy hatalmas villám hasított a sötétségbe. Tudta, hogy messze van az égiháború, és nem kell félnie. Különben is, majd elvonul. Mégis imádkozott magában, hogy minél hamarabb vége legyen. Gyerekkorában egyszer váratlanul érte odakint a vihar, és úgy vélte, ez az élmény okozhatta, hogy szinte betegesen félt a mennydörgéstől. Nem akarsz elbújni sehová, ismételgette gondolatban, miközben erőnek erejével kényszerítette magát, hogy otthagyja az ablakot, és visszaüljön a fotelba. Ha elég hangosra állítja a tévét, talán nem is hallja majd a dörgést… Fél órával később sajnos világossá vált előtte, hogy a zivatar nem távolodik. A középpontja szinte már a ház fölé ért. Az oxfordi vendéglőben Nash váratlanul félbeszakította az ügyvéd jogi fejtegetését. – Elnézést, de most haza kell mennem. Faith fél a vihartól, és ez a zivatar a jóslatok ellenére egyre inkább Hatton felé tart. Két autóval mentek Oxfordba, mert David Lincoln a város másik végén lakott. Hamar kihozták a számlát, úgyhogy Nash nemsokára bepattanhatott a kormány mögé, és alaposan beletaposhatott a gázba. Bekapcsolta a rádiót, ahonnan megtudta, hogy a vihar hevesebb, mint amire számítottak, és a haladási iránya is változott. Csaknem tövig nyomta már a gázpedált. Teljesen természetes, hogy aggódom Faith miatt, gondolta magában. Hiszen talán a gyerekemet várja. A vihar viszont megelőzte őt. Látta az égen a villámokat, hallotta a fülsiketítő mennydörgést. Mivel még mindig maradt egy-két szívverésnyi idő

a villám és a dörgés között, arra következtetett, hogy a zivatar központja néhány mérföldnyire járhat. Újabb villám hasította keresztül az eget. Néhány másodperc múlva Nash dühödten szitkozódni kezdett, amikor észrevette az úton keresztben fekvő, vaskos faágat. Gyorsan megfordult, és elindult visszafelé. Kerülnie kell, azaz félórával később fog hazaérni. Egy pillantás a műszerfal órájára… Faith megreszketett. Újabb villám ragyogta be egy kurta pillanatra a hálószobát. Rémülten számolni kezdett, várta a mennydörgést. Öt másodperc… tíz… azaz még nem közvetlenül fölötte van a zivatar. Semmi oka tehát a kétségbeesésre. Hatton több mint száz éve áll, nyilván látott ennél csúnyább viharokat is. Sajnos az épület egy dombra épült, és a karcsú kémények magasan felszöktek az égbe. Könnyen lehet, hogy beléjük csap egy villám. Meg az ablak! Mivel ez a helyiség valaha gyerekszobaként szolgált, itt is rács zárta le egykor az ablakot, melynek fémkerete azóta is megmaradt. Ha abba találna belecsapni a villám… Alig futott át az agyán ez a gondolat, máris újra megvillant az ég. Faith felsikoltott. Azon a nyáron is át kellett élnie egy zivatart. A folyosón lelt menedéket, ott kuporgott a fülére szorított kézzel. Így talált rá Nash. A fiatalember fölvitte a szobájába, beszélt hozzá, nyugtatgatta, és csak akkor engedte el, amikor már elült a vihar. – Nash! Újra a férfi nevét kiáltotta, amikor ismét megdördült az ég. Nem bírt már józanul gondolkodni, erőt vett rajta a vakrémület. Feltépte az ajtót, végigvágtatott a folyosón. Lihegve zuhant be Nash szobájába. Odabent sötétség fogadta; mégis mintha a nyugalom és a béke szigetére érkezett volna. Itt biztonságban lesz, ezt pontosan tudta. Amikor becsukta az ajtót, hallotta, hogy a vihar még egy cseppet közelebb ért. Reszketve bebújt az ágyba, és a fejére húzta a takarót. Újabb mennydörgés hallatszott. Faith felsikoltott, majd elkeseredetten megragadott egy párnát, és azt is a fejére szorította. Csak amikor elcsendesedett az ég, vette észre, hogy a párnának Nash-szaga van. Mohón

belélegezte az illatot, és hirtelen erőt vettek rajta az érzelmei. A szeme könnybe lábadt. Minden másként alakulhatott volna, ha a férfi hisz neki, ha megbízik benne. Akaratlanul is eszébe jutott az az este, amely a kamaszkori álmai végét jelentette… Előző hét végén Hattonban járt, és Nash elmondta neki, mikor lesz távol. Ő pedig a legkevésbé sem gyanakodott, milyen szándékkal faggatták ki a lánybanda tagjai a házról meg arról, mikor nincs ott a fiatalember… – Ma például nincs ott – – felelte nekik mit sem sejtve. Csak később döbbent rá az igazságra. Egy másik lány véletlenül kihallgatta a banda gyűlését, és szólt neki. Hatton három mérföldnyire esett az intézettől, de Faith egyvégtében lefutotta az utat. Szúrt is az oldala, amikor végre lihegve megállt a bejárati kapu előtt. Rettegett, hogy túl későn érkezett. Nyitva találta az ajtót, a dolgozószobából hangokat hallott. Amikor beviharzott a helyiségbe, látta, hogy Philip a földön fekszik, a lányok pedig épp az íróasztalát kutatják át. Egyikük a férfi mellett állt, a tárcájával a kezében. Faith magánkívül a haragtól ráugrott a lányra, és kitépte a kezéből a tárcát. Azután gyorsan letérdelt az öreg mellé, hogy megvédelmezze. Ebben a pillanatban érkezett meg Nash. Faith először nagyon megkönnyebbült, amikor meglátta őt, mert még csak nem is sejtette, miféle következtetéseket von le majd a jelenetből a férfi. Úgy vélte, hiába hazudozik a banda mindenfélét, Nash akkor is neki fog hinni, és nem nekik. A mentő meg a rendőrség együtt érkezett. Faith majdnem idegrohamot kapott, amikor kiderült, nemcsak hogy nem kísérheti el Philipet a kórházba, de vizsgálati fogságba kerül a többi lánnyal együtt. Az őrszobán azután megkérte a rendőröket, hadd beszéljen Nashsel. Biztosra vette, hogy el tudja magyarázni, pusztán félreértésről van szó. Sosem gondolta volna, hogy Nash elhiszi róla, hogy ilyen piszkos ügybe keveredett. A fiatalember azonban nem akarta látni, nem akarta meghallgatni. Egyetlen éjszaka alatt felnőtt lett belőle. Megfogadta magában, hogy kiirt a szívéből minden érzelmet, amit Nash iránt valaha is táplált… Emlékei közül egyből visszatért a jelenbe, és riadtan felnyögött, amikor újabb dörgés rázta meg a házat. Szinte remegtek a falak. Mozdulni sem bírt a

félelemtől, már sikoltani sem tudott. Mereven feküdt az ágyban, és az egyetlen vigaszt a férfi illata jelentette. Nash szitkozódva tépte föl a bejárati ajtót. A vihar most közvetlenül Hatton fölött tombolt. Hallotta a rádióban, hogy húsz éve nem tapasztaltak ilyen ítéletidőt. Faith nevét kiáltotta, először a dolgozószobába kukkantott be, azután a konyhába, végül kettesével véve a fokokat, fölszáguldott a lépcsőn. Mivel az autója még itt van, a lány sem lehet messze. Valószínűleg bezárkózott a szobájába. Az ajtó nyitva állt, a szoba üres volt. Faith ágyát vetetlenül találta, ami azt jelentette, hogy egy darabig biztosan benne feküdt. De most hol lehet? Nash bekukkantott a sötét fürdőszobába, és újra a lány nevét kiáltotta. Ilyen viharban szegényke megőrülhet a félelemtől. Ha viszont elkapta a vakrémület, elszaladt valahová, és közben akár el is eshetett… Lehet, hogy odakint fekszik valahol sebesülten. Koromsötét borult a tájra, ráadásul esni is épp akkor kezdett el. – Faith! – ordította újra a férfi, de nem kapott választ. Csak nem hagyta el tényleg a házat? Kint az autóban van a zseblámpája. Először viszont föl kell vennie valamit, ha ki akar menni az esőbe. Amikor odaért a szobájához, és észrevette, hogy az az ajtó is nyitva van, hevesebben kezdett el verni a szíve. Tíz évvel ezelőtt is átéltek egy heves vihart, és Faith akkor is az ő szobájában talált menedéket. Akkor azonban egészen más volt a helyzet. Most az ő szobája lenne az utolsó hely, ahol a lány meghúzná magát. Vagy tévedne? Nash megtorpant, akaratlanul is visszafojtotta a lélegzetét. Azután lassan kifújta, amikor megpillantotta a lányt az ágyában. Úgy összegömbölyödött a paplan alatt, hogy nem látszott nagyobbnak egy gyereknél. Amint a szeme hozzászokott a sötéthez, már a párnát is látta. A párnát, amelyet Faith görcsösen a fejére szorított. A vihar közben elérte a tetőpontját. Vakítóan csapkodtak a villámok, és olyan hangosan dörgött az ég, hogy még Nash is megijedt. Látta, hogy Faith egész testében reszket. Hirtelen szánalmat érzett iránta, meg még valamit, amit nem akart megnevezni. Leült az ágyra, és kinyújtotta feléje a kezét.

A lány először azt hitte, álmodik, vagy hogy belehalt a mennydörgésbe, és most már azon a helyen van, ahol az embernek minden álma valóra válik. Különben miként volna lehetséges, hogy Nash tartja a karjában? A férfi gondosan betakarta a paplannal, megnyugtatta, hogy nem történhet semmi baja, nem kell aggódnia, mindjárt elvonul a vihar. – Ne, ne nézz oda! – szólt rá Nash, amikor egy különösen fényes villám az ablakra vonta a figyelmét. A férfi óvatosan a vállára fektette a lány fejét, és magához ölelte. Olyan gyengéd volt hozzá, hogy Faith tényleg egészen elfelejtette a zivatart. – Nemsokára továbbvonul – suttogta Nash, majd még jobban magához szorította a nőt, amikor a következő villámlásnál megint összerezzent. Tíz perccel később már alig hallatszott a dörgés a zuhogó esőtől, és Faith lassan belátta, hogy Nashnek ismét igaza lett. Csak nem aggódott érte? Őmiatta jött volna ilyen korán haza? A férfi illata körülvette, és olyan vigasztaló hatással volt rá, mintha valami puha, biztonságos fészekben rejtőzködne. Amikor elképzelte, hogy vissza kell mennie a szobájába, s egész éjszaka egyedül feküdnie az ágyában, megint reszketni kezdett. Annak idején, amikor elvonult a vihar, Nash egyszerűen felnyalábolta, és visszavitte a saját hálójába, mint valami kisgyereket. Most megint úgy érezte, hogy a férfi ki akar bontakozni az öleléséből. – Ne! – kapaszkodott bele a karjába. – Nem akarok elmenni innen! – nézett rá könyörgően. – Mi van, ha visszajön a vihar? – Inkább itt maradnál? A sötétben nem láthatta jól a férfi arcát, azt viszont érezte, hogy a hangja hirtelen elkomolyodott. Más körülmények között túl büszke lett volna hozzá, hogy a védelmét kérje. A vihar azonban számára rendkívüli eseménynek számított. – Igen, maradni szeretnék – vallotta be, majd mély lélegzetet véve hozzátette: – Veled akarok maradni, Nash. Amíg el nem múlik a vihar – suttogta. – Csak ma éjszaka. A férfi nagyot fújt. – Nos, jó – jelentette ki. – Most az egyszer.

9. FEJEZET – Ugye nem fogsz elaludni, amíg fenn vagyok? Nash szíve összeszorult a reszkető kérdés hallatán. Néhány perce sikerült rávennie Faitht, hogy engedje el a párnáját, és még azt is elérte, hogy átszaladhasson a lány szobájába további két párnáért. Csak néhány másodpercig maradt távol, de azalatt is hevesen dörgött az ég, úgyhogy mire visszatért, a lányt szinte megbénította a rettegés. Amikor pedig észrevette, hogy Faith a takaró alatt meztelen, már azt kívánta, bárcsak mást is hozott volna, nem csupán két párnát. Hanem mondjuk egy harminccentis vasbeton falat. A lány azonban nem engedte el még egyszer, úgy kapaszkodott belé, mint a megmentőjébe. – Le kell vetkőznöm – magyarázta neki Nash. – És zuhanyoznom meg borotválkoznom sem ártana. Faith feléje fordult, majd a fürdőszoba ajtajára nézett. – Velem tarthatsz, ha ez megnyugtat – ajánlotta tréfálkozva a férfi, csak hogy elterelje valamivel a lány figyelmét a félelméről. Faith végül kelletlenül elengedte. – Nem fog sokáig tartani, ugye? – kérdezte, amikor a férfi megindult a fürdőszoba felé. – Nem, mindjárt visszajövök – nyugtatta meg Nash. Általában ő is meztelenül szokott aludni. Ma éjjel viszont… Kissé ingerülten a dereka köré csavart egy törülközőt, mielőtt visszament volna a hálószobába. Faith még mindig ott feküdt az ágyában. Amikor már ott hevert a lány mellett, olyan közel hozzá, hogy nemcsak hallotta, hanem érezte is a lélegzetét, arra gondolt, sejti-e vajon Faith, mennyire nehezére esik majd az alvás. Talán jobb is, ha nem tudja. A vihar végleg elvonult, tiszta, friss levegő áramlott be a félig nyitott ablakon. A lány nagyot nyújtózott, élvezte a hatalmas ágy melegét és Nash

közelségét. Álmosan elmosolyodott, amikor erre a gondolatra felébredt benne a vágy. Ösztönösen közelebb húzódott a férfihoz, birtoklóan magához ölelte a kezét, majd a nyakára tapasztotta az ajkát. Így félálomban sokkal könnyebb volt engedni az ösztöneinek. Mellette most pontosan az a Nash feküdt, aki után mindig is epekedett. – Hm… Végigsimította a férfi meztelen karját, közben ajka lejjebb csúszott a nyakán. Csodálatos érzések töltötték el! – Hm… Még szorosabban odabújt Nashhez, és ujjheggyel felfedezőútra indult a testén. A férfi már majdnem elszunnyadt, de aztán kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, arra az esetre, ha… Miért is? Annyi bizonyos, nem azért, amibe Faith most belekezdett. Nem… És még ő félt attól, hogy kísértésbe esik… Az esküvő napján történt veszekedésük után megfogadta magában, hogy soha többé nem fog a lányhoz nyúlni, mindegy, mennyire kívánja. Nem akart erőszakoskodni vele. Ha férfi és nő lefekszik egymással, az mindkettejük akaratából történjék. Kölcsönös egyetértésből, épp, mint a szerelem. Összeszorította a fogát, nehogy hangosan felnyögjön. És mivel sehogy sem bírta elfojtani a vágyat, amelyet Faith simogatása ébresztett benne, azt tette, amit tennie kellett: lefejtette magáról a lány kezét. Csakhogy közben véletlenül hozzáért a melléhez, és ezt már nem állta meg sóhajtás nélkül. Faith kinyitotta a szemét. Nash mellett feküdt az ágyban! Elbűvölten vette őt szemügyre, és egyre kevesebb késztetést érzett, hogy hallgasson a józan eszére. A férfinak lassanként a maradék önuralma is elpárolgott, miközben önkéntelenül is eltűnődött, sejti-e vajon Faith, milyen érzéki a pillantása. – Nash! A lány előrehajolt, ajka hívogatóan szétnyílt. Amikor látta, hogy a férfi habozik, a tekintete még jobban elsötétült, még csábosabban fénylett. Szorosan hozzásimult Nashhez, mellét a mellkasához nyomta, és megcsókolta.

Ahhoz képest, hogy nemrég még szűz volt, meglepően jó érzékkel fogott hozzá a férfi megszédítéséhez. Nash átölelte, és viszonozta a csókját. Faithnek forróság járta át a testét, úgy érezte, mindjárt elolvad. Egymás szemébe néztek, s a férfi pillantása a lány minden gátlását elűzte. Immáron teljesen felébredt, de a benne támadt szenvedély így sem akart múlni, sőt még hevesebbé vált. Tökéletesen elveszett a férfi tekintetében. Nash végigcsókolta az ujjai hegyét, azután átfogta a csuklóját, és ajkával végigbecézgette a karját. Édes borzongás járta át. A sápadt félhomályban látta saját mellének körvonalát, a kemény bimbókat, amelyek lüktettek a gyönyörtől. Alig várta már, hogy a férfi ajkát érezze rajtuk. A vágy perzselő hullámokban áradt szét a testében, pedig csak csókolóztak… Ő azonban többet akart, sokkal többet… Mindenhol érezni Nash ajkát… egészen… A férfi tusakodott magában. Hiába próbálta azonban felidézni az okokat, miért ne lenne szabad engednie a lánynak, még az esze is azt súgta, hogy nincs az égvilágon semmi gond: hiszen Faith az övé, a felesége, ez pedig az ő sorsa, bárhogy végződjön is. Sokkal többel tartozik a leendő gyermekeinek, mint elhunyt keresztapja emlékének. Leendő gyermekei? – hökkent meg hirtelen. Ámde elkésett. Most már nem fordulhatott vissza. Teste, szíve, lelke egészen mást tervezett. Faith pedig úgy érezte, végre megértette, mit jelent a testi szerelem. Mintha egy másik világ kapui nyíltak volna meg előtte, ahol örökké tart a boldogság, és ahol Nashsel egyenrangú társként élheti az életét. Elhárult köztük minden akadály. Nem csupán a testük, de a lelkük is lecsupaszodott. Faith ösztönösen tudta, mi történik, miközben Nash egyre erőteljesebben mozgott benne, és együtt sodródtak a gyönyör tetőpontja felé. Mindennél világosabban érezte, hogy a nászúkból ezúttal valóban új élet született. A férfi még sokáig nem bírt elaludni. Méreg, bűntudat, kétségbeesés kavargott benne, és közben elkeseredetten vágyott rá, bárcsak egészen máshogy alakult volna ez az este. Ő aztán nem talált rá arra a megnyugvásra, amely Faitht eltöltötte az együttlét után. Amíg szeretkeztek, ő is érezte, hogy lelkileg összetartoznak, a csodás pillanatok elmúltával azonban ugyanazok a kétségek kezdték gyötörni, mint előtte. Továbbra sem tudta összhangba hozni

az érzéseit. Szerette Faitht, de úgy vélte, el kellene ítélnie a cselekedeteiért. Ha viszont enged az iránta érzett szerelmének, önmagát fogja meggyűlölni… Idegesen föltápászkodott. Amióta felnőtt, mindenben egyedül döntött, és ahhoz tartotta magát. Most viszont be kellett látnia, hogy segítségre lenne szüksége. Egy olyan ember segítségére, aki éppoly bölcs és megértő, mint Philip volt. Miután lezuhanyozott és felöltözött, elhagyta a házat. Faith nyugodtan aludt tovább, neki viszont egyedül kellett maradnia néhány órára, hogy végiggondolja a helyzetét. Ha a lány ott volt mellette, túlságosan könnyen elterelődött a figyelme. Túl sokat gondolt rá, mennyire szereti. Na tessék! Végre kimondta… szembenézett a valósággal. Mindegy, milyen nehezére esik elismerni, tény és való, hogy ugyanazt a szerelmet, ugyanazt a vágyat érzi iránta, mint régen, mielőtt Faith elkövette volna hatalmas bűnét. Lelkiismerete, agya és büszkesége ugyan azt hajtogatta, máshogy kellene lennie, meg kellene vetnie a lányt, de ezek az érzések közel sem voltak olyan erősek, mint a Faith iránt érzett szerelme. A szerelme, amelyet talán beárnyékol kissé az aggodalom meg a bűntudat, de akkor sem lesz képes sohasem leküzdeni. Amikor az előbb a karjában tartotta a lányt, azt a nőt látta benne, akinek annak idején elképzelte. Olyan édesen viselkedett, olyan odaadóan! És annyira őszintén meg ártatlanul, hogy a férfi szíve megremegett az emlékek hatására. Csupa titok ez a lány, ő pedig egyelőre képtelen megfejteni a talányait. Mintha két ember volna. A ma esti Faithhez egyáltalán nem illett az az iszonyú gaztett. Elgondolkodva ült be az autójába, majd beindította a motort. Philip az Oxford melletti temetőben nyugodott, éppúgy, mint Nash szülei, akik ráadásul az ottani templomban is házasodtak össze. A férfi útközben felidézte magában, mennyire várta, ugyanakkor mennyire tartott is tőle, hogy Faith megjelenik Philip temetésén. Később megtudta, hogy a lány anyja szinte Philippel egy időben halt meg. Arra is emlékezett, amikor a keresztapja halálának első évfordulóján visszatért New Yorkból, és észrevette, hogy valaki járt a sírnál. Beültette a kis hantot Philip kedvenc növényeivel, s egy csokor vágott rózsát is tett a tetejére. A kővázában már hervadásnak indultak a virágok.

Tudta, kitől származik a csokor, el sem kellett olvasnia az üzenetet: Nagyon-nagyon szerettelek, és iszonyúan hiányzol. A te bizalmad jelentette számomra a fényt a sötétségben, és örökre életem vezére leszel. Faith Nash megdörgölte a szemét, amikor eszébe jutott, hogy a sorok olvastán könnyek csordultak végig az arcán. A harag és az önámítás könnyei. Annyira feldühítette, hogy a lány kettős játékot játszott, hogy egyszer majdnem felkereste őt, hadd tudja meg végre, ki is fizeti valójában a taníttatását, kinek is köszönheti, hogy kapott egy második esélyt. Végül azonban mégsem tette meg. Szemet szemért, fogat fogért – szívet szívért. Van egyáltalán Faithnek szíve? Azt kívánta, bárcsak sejtené a választ erre a kérdésre. A lány kissé zaklatottan bújt elő a hálószobából, és óvakodott le a lépcsőn. Úgy egy órája ébredt föl, és kellemes bágyadtság bizsergette a testét. Végül el is pirult, mert eszébe jutott, miért érzi magát ennyire elégedettnek. Először azt hitte, Nash a fürdőben van. Várakozott, várakozott, de amikor a férfi csak nem jött elő, úgy döntött, fölkel és megkeresi. Nem tudta, miért hagyta egyedül, de titokban hálás volt érte. Nem áltatta magát. Jól emlékezett, hogy ő kezdett mindent, ő bújt hozzá, ő simogatta, ő csókolta meg, ő… Most már szinte égett az arca. Elkeseredetten igyekezett józanabb dolgokra gondolni. De mit ér az ésszerűség, ha egyszer még mindig a testében érzi a szerelmi játékuk utórezgéseit, és a szíve is ennek ütemére zakatol? Nashsel ma éjjel szeretkeztek. Igazán szeretkeztek, nem csupán lefeküdtek egymással. Úgy szeretkeztek, ahogy ifjú házasokhoz illik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Most már valóban asszony lett. És amint alkalma lesz rá, meg fogja kérni a férfit, üljön le vele, és hallgassa meg, ő pedig elmeséli neki, mi történt valójában azon a végzetes estén. És nem adja föl, amíg meg nem győzi őt. Mert…

Kissé zavartan a hasára szorította a kezét, majd boldog mosollyal felsóhajtott. Végre felkészült rá, hogy szerelmet valljon Nashnek. Nemcsak önmagáért hozta meg ezt a döntést, úgy érezte, a gyerekért is meg kell tennie, aki az imént fogant meg benne. Hogy együtt szerethessék? Faith arra gondolni sem mert, mi lesz, ha a férfi esetleg nem viszonozza az érzelmeit. Biztosra vette azonban, hogy egy ilyen szenvedélyes éjszaka után ezt a lehetőséget nyugodtan kizárhatja. Akaratlanul is megtapogatta a gyűrűit, és a következő pillanatban értetlenkedve ráncolta össze a homlokát. A jegygyűrűje megvolt, de hová lett az eljegyzési gyűrű? Levette volna a vihar alatt, csak nem emlékszik rá? Már a lépcsőn járt, amikor csöngettek. Leszaladt, hogy kinyissa. Nash ügyvédjét pillantotta meg odakint, amitől egy kissé összezavarodott. Ennek ellenére udvariasan bevezette a férfit Philip irodájába, majd elindult megkeresni Nasht. Csak most vette észre, hogy a férje autója is eltűnt. – Semmi gond – bizonygatta David Lincoln. – Úgyis csak egy-két iratot hoztam vissza. Tegnap este véletlenül nálam maradtak. – Rámosolygott a lányra. – Nash nagyon hirtelen szaladt haza, nem akarta magát hosszú időre egyedül hagyni. Faith váratlanul elpirult. – Tényleg rettentően megható történet – folytatta az ügyvéd. – Őszintén szólva annak idején nem igazán támogattam az ötletét. De hiszen maga is ismeri Nasht, mennyire csökönyös! „Philip azt kívánta, hogy a lány lediplomázzon”, hajtogatta nekem, és mindenképpen keresztül akarta vinni a keresztapja akaratát, holott erre az örökség egyáltalán nem nyújtott fedezetet. – Mr. Lincoln ravaszkásan elmosolyodott. – Az igazat megvallva sohasem értettem, miért ragaszkodik hozzá Nash, hogy maga úgy tudja, mintha egy vagyonkezelő csoport fizetne mindent Philip hagyatékából. Persze mindvégig ő intézte az egészet, és egyedül állta a költségeket. Faith hüledezve hallgatta az ügyvéd előadását. Tehát Nash pénzelte a tanulmányait, nem Philip! Nash támogatta őt tíz hosszú éven át. Nash… Annyira felkavarta ez a hír, hogy hirtelen hányingere támadt, és szédülni kezdett. Az ébredés utáni boldogságot fagyos hideg hangulat váltotta föl. A

férfi tehát a tulajdonának tekinti őt! Egyszerűen megvásárolta – és előző éjszaka behajtotta rajta a tartozását. Iszonyatos rémület és keserűség lett rajta úrrá. Úgy tetszett neki, mintha valami ritka kincstől fosztották volna meg. Annak idején azért tűnt annyira értékesnek a tanulmányaira kapott támogatás, mert azt bizonyította, hogy Philip mindvégig meg volt győződve az ártatlanságáról. Így viszont… Lehet, hogy Philip egyáltalán nem is tervezte, hogy segít rajta? Lehet, hogy az egészet Nash találta ki? A férfi mély lélegzetet vett, amikor leállította a kocsiját Hatton House parkolójában. Azon töprengett, sikerül-e majd megőriznie azt a lelki békét és nyugalmat, amelyet Philip sírjánál érzett. Lezárta-e végre a múltat, hajlandó-e lapozni egyet, hogy tiszta lelkiismerettel tekintsen a jövőbe? Szereti Faitht, mindegy, ki is a lány valójában. És azt is tudta, hogy már tizenéves korában is szerette… De ahhoz, hogy ezek az érzések kibontakozhassanak, ajtót kell mutatnia a keserűségnek és a rossz lelkiismeretnek. Amikor ott térdelt a temetőben, úgy tűnt neki, mintha Philip az áldását adná rá, sőt egyenesen unszolná, hogy kezdjen Faithszel új életet. Ő pedig végre egyszer őszintén megvallotta, hogy egészen addig a napig állandó bűntudat mardosta. Mert távol maradt, amikor a keresztapjának a legnagyobb szüksége lett volna rá, és természetesen a későbbiekben a saját lelkiismeretfurdalása miatt is Faithre haragudott. Fogalma sem volt, van-e esélye a kapcsolatuknak, azt viszont most már mindennél világosabban érezte, hogy beszélniük kell. Faith látta, hogy megjött, és az előcsarnokban várt rá. – Beszélni akarok veled… – Mondani szeretnék valamit… – jelentették ki szinte egyszerre, majd mindketten elhallgattak. – Menjünk a dolgozószobába! A férfi hangja szokatlanul kedvesen csengett, és Faith elbizonytalanodott. Lehet, hogy valamit félreértett?

Nash azonban már be is tolta a szobába. Keze a lány derekán nyugodott, akkor is, amikor megállt, hogy becsukja az ajtót – mintha nem bírná elviselni, hogy elszakadjon tőle. Faith viszont még a zár kattanása előtt nekirontott: – Igaz, hogy te fizetted a tanulmányaimat? Igaz, hogy valójában nem is volt hagyaték? Nash zavartan ráncolta össze a homlokát. Felesége mérge épp akkora rejtélyt jelentett számára, mint az, kitől szerezhette az értesüléseit. – Honnan veszed…? – kezdte, Faith azonban nem engedte szóhoz jutni. – Itt járt az ügyvéded. Ő mesélte. Szegény abban a hitben van, hogy ez az egész… – felemelte a bal kezét, és megvillantotta a gyűrűt – …hogy ez a mi kis megható történetünk boldog betetőzése. Ha tudná! Hiszen téged csak a bosszú érdekel! Azért tetted, ugye, Nash? Az az alantas vágy hajtott, hogy a kezedben tarthasd a sorsomat, hogy bármikor egyetlen pillanat alatt romba dönthesd az egész jövőmet… Erezte ő is, milyen elképesztő vádakkal áll elő, de amíg a férfira várt, önkéntelenül is elragadta a képzelete. – Philip is szerette volna, hogy megvalósíthasd az álmaidat – felelte halkan Nash, miután megértette, mi történt. – Ő mondta neked ezt az egészet, mi? – csattant föl keserűen a lány. – Egy napon odajött hozzád, és közölte, azt akarja, hogy fizess nekem… – Nem, nem így történt – vallotta be a férfi. – Philip csak segíteni akart. A végrendeletébe is belevette… – Elhallgatott, majd lesütötte a szemét. – Sajnos akkor már sem testileg, sem anyagilag nem volt abban a helyzetben, hogy valóra is váltsa a tervét. – Tehát te tetted meg helyette – kiáltotta indulatosan a lány. – De miért? Miért tetted, Nash? Mert azt akartad, hogy befolyással lehess az életemre? Mert nem akartad megfosztani magad a lehetőségtől, hogy bármikor megbüntethess? A férfi iszonyatosan megdöbbent, különösen azért, mert Faith telibe talált. Most, hogy valaki szavakba foglalta a régi érzelmeit, annyira undorodott magától, hogy egészen elöntötte a keserűség. Talán el is késett azzal, hogy a felesége megértését kérje? Vagy Faith is úgy viselkedne, ahogy ő tette azt a lánnyal a rendőrségi vallomása után?

Hányszor kínozta magát ezekkel a gondolatokkal az elmúlt tíz év során! De hogyan magyarázza el, hogy azért nem akarta látni őt, mert félt, hogy elgyengül? Hogyan értesse meg vele, hogy abban a hitben élt, tartozik ennyivel a keresztapjának? Miközben a férfi a válaszára várt, Faith ide-oda forgatta az ujján a jegygyűrűt. Nash most komoran méregette, és amikor találkozott a tekintetük, a fiatalasszony mozdulat közben megdermedt. Azután alaposan szemügyre vette a kezét. Az eljegyzési gyűrűje továbbra sem volt rajta, mert még nem találta meg. Eszébe jutott megint azonban, mennyire hasonlított ez az ékszer arra a fülbevalóra, amelyet Philip állítólagos vagyonkezelői küldtek neki a huszonegyedik születésnapjára… pedig ő eddig kincsként őrizte azt az ékszert! Éktelen haragra gerjedt, úgy érezte, elárulták. – Te adtad nekem a fülbevalót! – támadt rá a férfira. – Te…! Nash összerezzent, mert keserűséget és megvetést érzett a lány hangjában. – Philip is így akarta volna – ismételte most is azt a mondatot, amellyel önmagát is mindig áltatta. – Hogy tehetted?! – suttogta Faith. – Hogy tehettél ilyet, miközben elítéltél, és engem hibáztattál a keresztapád haláláért? Hát nem is sejted, mit érzek, hogy neked köszönhetem az egészet? Az iskolákat, a diplomámat, a firenzei munkát meg az állásomat… – Hogy állást kaptál az alapítványnál, az egyedül a te érdemed! – Dehogyis! – fortyant föl Faith. – A te pénzed segített hozzá. Az a pénz, amelyet a tanulmányaimba fektettél. Van fogalmad róla, milyen borzalmas érzés, hogy a te kegyelemkenyereden éltem? Ezt szeretted volna elérni? Egyszer megmondtad volna, hogy elégtétellel szemlélhesd a szenvedésemet? Biztosan nap mint nap élvezettel gondoltál arra, hogy bármikor eltaposhatsz, mint egy hangyát! Ezért feküdtél le velem, Nash? Mert azt hitted, a tiéd vagyok? A haragtól és a megaláztatástól könnyek szöktek a szemébe. A férfi nem bírta tovább nézni. Magában elátkozta az ügyvédjét. Soha rosszabb alkalmat nem választhatott volna, hogy előrukkoljon az igazsággal. Bármit mondana is most, Faith minden bizonnyal félreértené. Azt pedig főleg nem hallgatná végig, amit eredetileg mondani szándékozott neki.

– Nem én kezdtem ma éjjel… – csúszott ki a száján, de rögtön látta felesége arcán, hogy súlyos hibát követett el. – Gyűlöllek, Nash! Gyűlöllek! – sikoltotta Faith, majd sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn.

10. FEJEZET Faith sietős léptekkel vágott keresztül az előcsarnokon. Robert bármelyik pillanatban itt lehet. Előző este felhívta, és közölte, hogy beugrik egy villámlátogatásra Hattonba. – Tényleg nem maradhatok sokáig – mondta, majd sajnálkozva hozzátette: – Rengeteg a dolgom. – Hogy van a nagybátyád? – érdeklődött a lány. – Jól – felelte a férfi. – Már majdnem kilencvenéves, de szilárdan elhatározta, hogy megéri a százat. Mielőtt Faith bármit is válaszolhatott volna, a főnöke letette, mert keresték a másik vonalon. Hogyan fogja előadni neki, milyen hatalmas problémákba ütközik a terv megvalósítása? Úgy szeretett volna örömhírrel szolgálni a férfinak, de egyre kevésbé tartotta a házat alkalmasnak az alapítvány céljaira. Pedig Robertnek olyan sokat jelentett volna, ha újabb épülettel sikerül bővíteni a hálózatukat! Talán egy tapasztaltabb mérnök találna megfelelő megoldást. Odakint lefékezett egy autó. Faith kiszaladt a ház elé. Gyűrűje megcsillant a napfényben. Igaz is, ezt sem említette még Robertnek. De hogyan számolhatna be neki az eseményekről? Azt mégsem kötheti az orrára, hogy ez a házasság csak papíron létezik, és éjszakánként egyedül fekszik az ágyban, ahol minden áldott alkalommal azért imádkozik, hogy legyen tévedés a megérzése, és mégis múljon el következmények nélkül, amikor utoljára szeretkeztek. Szeretkeztek?! Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Ő talán úgy képzelte, szeretik egymást. Nash viszont csak az első törlesztőrészletnek tudta be az együttlétüket. A dühkitörése óta alig beszéltek egymással. Pontosabban ő nem állt szóba többé a férfival. Vagy kitért az útjából, vagy egyszerűen sarkon fordult, amikor látta, hogy közeledik.

Ma reggel a konyhában észrevette, hogy Nash ez egyszer igazán elszánta magát, és beszélni akar vele. Ő azonban megfogadta, hogy nem hallgatja meg, és faképnél hagyta a férfit. Nash utánarohant, megragadta a karját, mire Faith végképp elveszítette a fejét. Szerencsére Mrs. Jenson éppen arra járt, így minden további nélkül elmenekülhetett. A férfi szemének villanása azonban világossá tette számára, hogy ő is nehezen fékezi magát. De hát kit érdekel? Amikor kinyitotta az ajtót Robertnek, és közben ránézett az ujján csillogó gyűrűre, az is eszébe jutott, hogy változatlanul nem találja a párját. – Hm… Jó ez a friss vidéki levegő – állapította meg kedélyesen a főnöke, amint követte a lányt Philip dolgozószobájába. Azután alaposabban is szemügyre vette Faitht, határozottan elismerő tekintettel. – Hogy haladsz a tervekkel? – érdeklődött izgatottan. A fiatalasszony nem csukta be az ajtót. Egyenesen az íróasztalhoz ment. – Gondjaim vannak velük – ismerte be. – A konyha… – Megmutatta azt a bizonyos helyet a rajzon, majd elhallgatott, amikor észrevette, hogy a férfi a gyűrűjét nézi. – Nashsel összeházasodtunk – jegyezte meg kelletlenül. – Nem is… Nem olyan… Legalábbis én nem… – A hangja elcsuklott, amikor rájött, hogy a kijelentés szinte fejbe kólintotta Robertet. – Tudtam én, hogy volt köztetek valami – felelte végül hősiesen de… Megcsóválta a fejét, a lány pedig félelemmel vegyes bűntudattal figyelte őt. Soha nem kerültek igazán közel egymáshoz, tehát elvileg nem kellene, hogy lelkifurdalása legyen. Mégis észrevette, hogy a férfi nem csupán meglepődött, de nagyot csalódott a hír hallatán. Szerencsére Robert hamar összeszedte magát. – Amikor megkértelek, hogy próbáld meg rávenni Nasht, mindenképp adja nekünk Hattont, nem hittem volna, hogy idáig elmész! – mosolygott kisfiúsan. Faith örült, hogy ezzel a kis tréfával legalább oldódik közöttük a feszültség. Nash viszont, aki épp az előcsarnokon vágott keresztül a dolgozószoba felé, megdermedt a haragtól. Tehát Faith mégiscsak kihasználta – kihasználta a szerelmét, hogy elérje a célját! A lány bizonytalanul elmosolyodott, megrázta a fejét.

– Bárcsak segíthetnék valahogy! – szólt meghatottan. – Olyan kedves vagy hozzám, Robert! – Rémülten vette észre, hogy elfutják a szemét a könnyek. – Hé, mi a baj? – kérdezte a férfi, majd vigasztalóan megölelte. Mivel a lány háttal állt az ajtónak, és Robert vállára hajtotta a fejét, nem látta, hogy Nash bejön a helyiségbe, a főnöke viszont rögtön észrevette őt. Azonnal elengedte a fiatalasszonyt, és bűnbánóan így szólt: – Ó, Nash! Hadd gratuláljak! Csak most hallottam a jó hírt! – Azt látom – dörmögte a házigazda nyersen, majd megsemmisítő pillantást vetett a feleségére, mielőtt visszafordult volna a férfihoz. – Lenne egy kis ideje számomra, miután kigratulálta magát? Beszélnem kell magával. Faith az ablakból figyelte Robert távozását. A hálószobájába vonult vissza, hogy a két férfi zavartalanul tárgyalhasson. Annyira mérges volt, hogy szinte bíborvörösre gyúlt az arca. Nashnek nincs joga hozzá, hogy ilyen megvetően nézzen rá! Robert alighanem azt hitte, különösen féltékeny férjjel van dolga, de ő persze ismeri az igazságot. Meddig kell még várnia, amíg kiderül, hogy terhes-e, vagy sem? Előbbutóbb megveheti majd a tesztet, de még biztosan túl korai volna. Megdermedt, amikor nyílt az ajtó, és Nash viharzott be a szobába. – Szóval Ferndown megkért rá, hogy próbáld meg latba vetni nálam a csáberődet? – robbant ki belőle minden átmenet nélkül. – Ne is tagadd, Faith! Hallottalak benneteket! – Igen, és azonnal hibás következtetéseket vontál le, mint mindig. Megint elhamarkodottan ítéltél! Mondd csak, az még soha nem jutott eszedbe, hogy te sem vagy tévedhetetlen? Nem, hát persze hogy nem. Robert csak arra volt kíváncsi, megkapja-e az alapítvány a házat. Fogalma sem lehetett róla, hogy… – Miről nem lehetett fogalma? Hogy meddig fogsz elmenni? Hogy mennyit ér neked a főnököd elismerése? Hát, én most legalább már pontosan tudom! Hiába olvastam el az összes tanárod jelentését, mindannyian tévesen ítéltek meg! Sőt én is lépre mentem… Hányszor akartál még lefeküdni velem, mielőtt megmondtad volna az igazságot? – Hogy mersz ilyesmiket feltételezni rólam? – csattant föl a lány. – Nem vagyok…

– Mi nem vagy? – szakította félbe a férfi. – Nem vagy számító kis céda, aki csak a pénzemért bújt az ágyamba? Nem? Ezt akarod mondani? – kérdezte visszafojtott hangon. – Hát akkor mi vagy, Faith? Mi vagy? Hadd halljam! Nash a következő pillanatban egy ragadozó csalóka lomhaságával megindult a nő felé, majd magához húzta. Ne nyúlj hozzám! – sikoltotta volna Faith a legszívesebben, de egy hang sem jött ki a torkán. És még a mellkasát sem öklözhette meg, mert a férfi lefogta a kezét. Kábulatában is próbálta megfejteni, vajon a haragtól erőtlenedett-e így el, vagy Nash közelségétől. – A feleségem vagy – hallotta a távolból a hangját, majd a férfi szája az ajkára tapadt. – Az enyém vagy… Az övé – mert megvette, mert pénzt adott érte! Faith kétségbeesetten küzdött a csók ellen, de ébredező vágya megint felülkerekedett benne. Hallotta, hogy Nash hirtelen felszisszen, és a következő pillanatban vért ízlelt a szájában. Megharapta volna a férfit? Nash azonban nem lökte el magától, hanem újra átölelte, és a nyelvével ijesztően izgató játékba kezdett. Az asszony önkéntelenül is megpróbált kibontakozni az öleléséből. Minden dühe ellenére egyre erősebben kívánta a férfit. Vadnak érezte magát, szabadnak, mint a nőstény farkas, aki a falkavezérrel üzekedik – egy erőszakos, ellenséges nőstény farkas, aki mellesleg tüzel a vágytól. Tudta jól, hogy Nash ugyanígy érez. A gyűlölet vággyal keverve kitűnő robbanószer, és egyikük sem engedett egy tapodtat sem. Mindketten keresztül akarták vinni az akaratukat. Faith, miközben még mindig küzdött Nash ölelése ellen, iszonyatosan kívánta is őt. Lassan feladta az ellenkezést, és engedelmesen hátrahajtotta a fejét. Ajka egészen megduzzadt a szenvedélyes csókoktól. Nash egy kicsit eltolta magától az asszonyt, és mohó tekintettel mérte végig, mint egy ragadozó a leterített áldozatát, amikor azt keresi, hol harapjon bele először. A lány nyakán lüktetett egy ér, s legszívesebben rátapasztotta volna az ajkát, hogy így is birtokba vegye asszonyát. Olyan erőteljesen hatalmába kerítette ez a vágy, hogy a fülében dobolni kezdett a vér. Miért is hallgatna a lelkiismeretére? Hiszen Faith önmagának köszönheti a helyzetét! Nem érdemel kíméletet! Elkaphatná őt, és elvihetné egy olyan helyre, ahol néhány másodpercre a földi paradicsom részesei lehetnének.

Azután viszont együtt kellene élnie azzal a tudattal, hogy ilyen mélyre süllyedt. Hirtelen elengedte. Faith kinyújtotta a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és döbbenten állapította meg, hogy Nash hátrál néhány lépést. A férfi a lelke legmélyén mindvégig sejtette, mire vállalkozik, ha Faithszel kezd, és a szenvedély hirtelen az undornak adta át a helyét. Iszonyodott önmagától, mert nem volt képes elűzni az életéből ezt a nőt. Persze mindvégig azzal takarózott, hogy bosszút akar rajta állni, mintha Philipnek tartozna vele, hogy nem téveszti szem elől a „vétkest”. Sarkon fordult, és az ajtóhoz ment. Az asszony némán nézett utána. Veszélyesen közel kerültek a szakadék széléhez. Megborzongott, amikor tudatosult benne, mennyire közel. Ennek soha többé nem szabad megtörténnie! Nem maradhat tovább Hatton Houseban. Még akkor sem, ha… Önkéntelenül is a hasára szorította a kezét, és szótlanul bocsánatot kért a gyermektől, amiért el fogja titkolni előle, ki az apja. Amint visszaér Londonba, felhívja Robertet, és elmond neki mindent. Utána pedig másik állás után néz – esetleg külföldön, ahol tiszta lappal indulhat, ahol nincsenek Nashek, akik sértegetnék és kínoznák. Ahol azt is elfeledheti, milyen mélységesen szereti őt. Fogalma sem volt, miért szerelmes még mindig belé. Csak annyit tudott bizonyosan, hogy ez az érzés már soha nem hal ki belőle. Faith még egyszer körülnézett a szobában. Igen, mindent becsomagolt – nem mintha annyi holmija lett volna. Az esküvői ruhát gondosan visszapakolta a dobozokba, tegyen vele Nash, amit csak akar. Ha abból indul ki, hogyan viselkedett vele a férfi az elmúlt napokban, akkor valószínűleg vesz majd egy hozzá hasonló külsejű babát, felöltözteti, és máglyán elégeti. A terveket gondosan rendszerezve az irattáskába tette, ezeket azonnal elviszi Robertnek. Már csak egyetlen dolog volt hátra. Óvatosan lehúzta a jegygyűrűjét, és berakta a fülbevalók mellé a dobozba. Nash már jó ideje elment valahová.

Faith nem tudta, merre járhat, de örült neki, hogy nem kell még egyszer találkoznia vele. Így legalább méltósággal távozhat, nem fog összetörni és sírva könyörögni neki, mint valamikor réges-régen. Tűnődve összeráncolta a homlokát, amikor becsukta a dobozkát. Még mindig nem találta meg az eljegyzési gyűrűjét. Talán Mrs. Jenson rábukkant takarítás közben. Lassan lesétált a lépcsőn a konyhába. Nash mogorván méregette az előtte álló épületet. Nagyon romos állapotban volt már, inkább csak terhet jelentett a tulajdonosának, azaz a városnak. Az ablakok kitöredeztek, a kert teljesen elvadult. Persze korábban is meglehetősen vigasztalan hangulatot árasztott ez a hely, és Nash mindig is sajnálta Faitht, hogy itt kell laknia. Gyermekotthon, no hiszen! Nem éppen úgy festett, mint egy otthon. A férfi nem tudta volna megmondani, mit keres itt, miféle kérdésekre akar választ találni. Létezik-e válasz egyáltalán? Miféle szerelem az, amely miatt megveti önmagát? Amikor ellátogatott a keresztapja sírjához, úgy érezte, öreg barátja szavak nélkül is beszél hozzá. Elmondta neki, hogy Faith fiatal volt még, és rossz társaságba keveredett, de ennél nagyobb vétket nem követett el. Meg kell bocsátania neki, hogy új életet kezdhessenek, főként azért, mert talán már közös gyermekük is fogant. Nash megújult reménnyel tért vissza Hatton House-ba, ott azonban csak újabb bonyodalmak várták, majd véletlenül kihallgatta az újdonsült felesége beszélgetését Ferndownnal… Már megint bebizonyosodott, mennyire nem bízhat meg benne! A férfi szemében azonban nem harag, hanem szomorúság csillogott. Lehajtott fejjel megfordult, és lassan visszabandukolt a kocsijához. – Mrs. Jenson, nem látta véletlenül… – Faith elhallgatott, és önkéntelenül is megtorpant, amikor megpillantotta, ki áll a házvezetőnő mellett. – Charlene! – suttogta döbbenten. – Em néni mesélte, hogy visszajöttél – vigyorgott gúnyosan a fiatal nő. – Ezt nevezem! Ki gondolta volna, azok után, amit tettél… Egyesek tényleg

kimondottan pofátlanok… De várj csak, hamarosan az egész város megtudja, hogy egy gyilkos rejtőzködik itt! Ezt már Faith sem tűrhette szótlanul. – Aljas féreg! – vágott Charlene szavába. – Pontosan tudod, hogy semmi közöm nem volt a rabláshoz. Te tervelted ki az egészet a bandáddal. Azután meg hazudtatok mindannyian, és rám kentétek, mert védeni próbáltam Philipet. Egy pillanatra szinte megbénították a rettegett emlékek. Alig tudta elhinni, hogy itt áll előtte teljes életnagyságban az a nőszemély, aki felelős a betörésért, és aki megfenyegette Philipet. Összerezzent, amikor Charlene élesen felnevetett. – Magad alatt vágtad a fát, te kis szende szűz! Összevissza pletykáltál rólunk, és majdnem bajba kevertél minket. Nem is érdemeltél volna mást – tette hozzá kegyetlenül. – Még mindig magam előtt látom az arcodat, amikor a rendőrök elvezettek. Nash, kérlek, ne engedd, hogy elvigyenek! – utánozta gúnyolódva. – Nash, csak nem gondolod komolyan, hogy ártanék Philipnek…? Pedig mi mást hihetett volna? Nagyon is megkönnyítetted a dolgunkat. Tetten értek, ráadásul épp a vén fószer tárcájával a kezedben! Mi meg egységesen ellened vallottunk, hogy tőled kaptuk az ötletet. Elég hihetően hangzott, amikor azt állítottuk, tőled tudtuk azt is, hogy az öreg egyedül lesz a házban, és még bejutni is segítettél. Azt vallottuk, hogy egyszerűen bekopogtál, és beengedtek! Mindenki bedőlt nekünk, még a te csodálatos Nashed is! – Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltotta Faith, miközben befogta a fülét. Az arca hamuszürkére vált a rémülettől. – Hogy tehettétek ezt szegény öregemberrel? Miért fenyegettétek meg? Miért ártottatok neki? Iszonyúan remegett a hangja. A konyhaajtó nyitva maradt, Nash pedig a döbbenettől dermedten állt az előcsarnokban. Épp a konyhába indult volna egy csésze kávéért, ám amikor hangokat hallott, megállt, hogy füleljen. A szíve a torkában dobogott, és a kezdeti dühöt pár pillanat múlva a teljes kétségbeesés váltotta fel. Faith tehát valóban ártatlan, ahogy azt mindig is állította. Nem csoda, hogy ennyire gyűlöli őt! A konyhában Charlene Jenks még nem fejezte be a mondandóját.

– Olyan egyszerűen ment minden. De aztán mindannyiunkat elkaptak, mert megzavartál bennünket. Hát legalább gondoskodtunk róla, hogy megfizess érte! – A hajdani bandavezér arca elkomorodott. – De persze te ezt is megúsztad. Az az átkozott Nash Connaught valószínűleg már akkor is bukott rád, és szinte térden állva könyörgött a bírónak, hogy ne kapj túl szigorú büntetést. Már akkor is veled kavart, ugye? Egy fiatalkorúval, pfuj! No várj csak, holnapra az egész város tudni fogja! Faith csak most tért magához első döbbenetéből. – Ne merészelj ilyen hazugságokat terjeszteni róla! – kiáltott föl szenvedélyesen. Nash kiállt érte! Hát neki köszönheti azt, hogy nem került börtönbe… A férfi pedig úgy érezte, eleget hallott. Belökte az ajtót, és pár öles lépéssel a három nő mellett termett. A házvezetőnőt egy pillantásra sem méltatta. Egyből Charlene-hez fordult. – Ha még egy szót szól, rendőrt hívok! – förmedt rá haragosan. – Ami pedig magát illeti – nézett Mrs. Jensonra ki van rúgva! Azonnal távozhat. És eszébe ne jusson ajánlólevelet kérni tőlem! – De hiszen nem csináltam semmi rosszat! – csattant föl dacosan a házvezetőnő. – A kis Charlene feltétlenül el akart jönni ide. Azt mondta, van itt valami ügye, aminek még nem járt a végére. – Gonoszul Faithre pillantott. Amikor Nash neki akart menni, Faith megállította. – Hagyd, Nash! Nem érdemes. Ne is törődj vele! – Figyelmeztetem magukat – hallotta még a férfi hangját, aki kikísérte a két nőt a hátsó kapun –, hogy el fogok menni a rendőrségre, és feljelentést teszek. Hanglejtése elárulta, hogy komolyan beszél, és ezt alighanem Charlene meg Mrs. Jenson is felfogta. Faith lassanként magához tért, miután az ajtó becsukódott a két nő mögött, és egyedül maradt Nashsel. – Mit is mondhatnék? – kezdte nagy zavarában a férfi. – Nem tudhattad – felelte Faith kifejezéstelen hangon. – Minden ellenem szólt. Pont Philip mellett álltam, és tényleg a kezemben tartottam a tárcáját. A lányok meg erre azt hazudták, hogy tőlem származott az ötlet, én terveltem ki az egészet.

– Könyörögtél, hogy hallgassalak végig… hogy bízzam benned… A fiatalasszony szótlanul elfordult. – Nem lett volna szabad magára hagynom Philipet aznap este – szidta magát Nash. – Hiszen tudtam, hogy gyenge az egészsége. De az az átkozott munka… Olyan mély bűnbánat érződött a hangjában, hogy Faith azonnal megsajnálta. Lassan, vigasztalóan fölemelte a kezét, de aztán tehetetlenül visszaejtette maga mellé. – Úgy akartam megnyugtatni a saját lelkiismeretemet, hogy téged hibáztattalak. Így próbáltam kibújni a felelősség alól. – Akkor meg miért küzdöttél értem? – kérdezte halkan Faith. Továbbra sem bírt a férfi szemébe nézni, leszegett fejjel várta a választ. Sőt még a kezét is tördelte közben, s a szíve a torkában dobogott. – Hát mit gondolsz? – nyögött fel Nash. – Hiszen pontosan tudtad, mit éreztem irántad már akkor is… Amikor elhallgatott, Faith végre fölpillantott. – Talán sejtettem. Biztos azonban csak abban lehettem, amit én éreztem irántad – felelte remegő hangon. – Te mindig nagyon kedves voltál velem, de… – Habozott. Nem szerette volna teljesen kiszolgáltatni magát, ugyanakkor megint ébredezni kezdett a szívében a remény. – Kedves? – visszhangozta zaklatottan Nash. – Én nem kedves akartam lenni hozzád! Amit én adni és kapni akartam… – A felesége szemébe nézett, és semmivel sem próbálta leplezni a tekintetében égő vágyat. – Rettenetesen kívántalak – folytatta rekedten. – Annyira kívántalak, ahogy egy huszonéves férfi nem kívánhat egy kiskorú lányt. – Tizenöt éves múltam már akkor, és a legkevésbé sem éreztem magam gyereknek. – Tizenöt vagy tizenhat! Akár tizennyolc is lehettél volna, nem jelentett volna semmi különbséget! Túl fiatal és tapasztalatlan voltál ahhoz, amire én vágytam tőled. Faith döbbenten meredt a férfira. – A szex még nem minden – jelentette ki felháborodottan. – Egy kapcsolat akkor is lehet nagyon mély, ha…

– Nem is az olyan jellegű tapasztalatról beszélek – ellenkezett türelmetlenül Nash. – Hanem az élettapasztalatról. Akkor még egyáltalán nem gondolkoztál rajta, mit akarsz kezdeni magaddal. Én pedig nem szerettem volna elvenni tőled a lehetőséget, hogy magad dönts a sorsod felől. Ha akkor engedtem volna a vágyaimnak, a szerelmemnek… Elhallgatott, de Faithnek máris hevesebben dobogott a szíve, amióta a szerelem szót meghallotta. – Nem csupán a törvény ellen vétettem volna, ha akkor lefekszem veled. Azoknak az erkölcsi elveknek is ellentmondtam volna, amelyeket a keresztapám nevelt belém. – És ha Philip fölépült volna a szélütésből? Akkor elmondhatta volna neked, mi történt valójában… – Mit számít az? – vágott a szavába nyersen a férfi. – Magamtól is tudnom kellett volna. – Viszont ha bűnösnek tartottál, miért fizetted a tanulmányaimat? – kérdezte halkan Faith. – Mert a hatalmadban akartál tartani? – Mert Philip is így kívánta volna – vágta rá rögtön a Nash, de a fiatalasszony sejtette, hogy elhallgat valamit. – És mit jelentsenek a huszonegyedik születésnapomra küldött fülbevalók? – folytatta makacsul. – A tanáraid többször is kiemelték, menyire szorgalmas vagy. Én pedig tudtam, hogy nincsenek hozzátartozóid – kezdett magyarázkodni Nash. – Az ördögbe is, Faith, mit akarsz hallani? – fortyant föl, amikor a felesége továbbra is hallgatott. – Hogy azért vettem őket, mert egy napom sem telhetett el anélkül, hogy ne te jártál volna az eszemben… és egy éjszaka sem, amikor ne azért fohászkodtam volna álmatlanul hánykolódva, bárcsak elfelejthetném, ami Philippel történt?! – Ezek szerint miattam ajánlottad föl Hatton House-t az alapítványnak? – érdeklődött remegő hangon Faith. Nash megrázta a fejét. – Nem szándékosan. De… – De? – Sohasem bocsátok meg magamnak.

– Azt hiszem, inkább az a fontos, hogy én megbocsátok-e neked – jegyezte meg az asszony, majd néhány másodpercre visszafojtotta a lélegzetét. A férfi azonban nem úgy festett, mint aki el akarja fogadni a felkínált békejobbot. – Most már csak abban reménykedem, hogy nem vagy terhes – jegyezte meg csüggedten Nash. – Még biztos érvényteleníttethetjük a házasságot. – És mi van, ha én nem akarom érvényteleníttetni? – kérdezte elkeseredetten Faith. Nash felsóhajtott, majd odalépett hozzá. – Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele, mire vágysz valójában? Az asszony megint visszatartotta a lélegzetét, és arra várt, hogy Nash végre kimondja, soha nem fogja viszonozni az érzelmeit, mindegy, mennyire szereti. Annál inkább meghökkent, amikor a férfi így folytatta: – Visszaadom a szabadságodat, hogy újra a saját életedet élhesd. Hát ez meg mi az ördögöt jelent? Talán nem a napnál is világosabb, hogy egyes-egyedül őt akarja? Csak nem valamiféle udvarias visszavonulással próbálkozik Nash, hogy ne essen csorba a kislány büszkeségén? Hát nem érti, hogy az a legutolsó szempont? Amikor azonban a férfi sarkon fordult, és kiment a konyhaajtón, mégsem tette föl neki azt a kérdést, amellyel talán visszatarthatta volna. Mi lesz, ha mégis terhes? Akkor is érvényteleníttetné a házasságot? Faith visszament a szobájába. Be kellett vallania magának, hogy immáron semmi sem tartja többé Hatton House-ban. Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy Nash tíz év után végre elhiszi, hogy ártatlan volt, és nem kell többé… Mit nem kell többé? Emésztenie magát miatta? Reménykedni, hogy a férfi viszonozza az érzelmeit? Pillantása a kezére tévedt, és hirtelen eszébe jutott, hogy a zivatar estéjén még rajta volt az eljegyzési gyűrű, amikor Nash szobájába menekült… Nagy úr a szomorúság, kesergett magában a férfi, miközben fölkullogott a szobájába, és váratlanul rádöbbent, mennyire üres az élete. Amikor kinyitotta az ajtót, Faitht pillantotta meg. A lány az ágyán ült, és a szeméből könnycseppek peregtek, miközben a gyűrűket nézte az ujján.

– Miért sírsz? – kérdezte a férfi. Faith összerezzent. Az ágy alatt találta meg végül a gyűrűt. Nyilván leesett és begurult. – Azért sírok, mert annyi minden máshogy is történhetett volna – vallotta be szomorúan. – Például? – Például, ha nem szerettél volna ki belőlem. – Hogy én kiszerettem belőled?! – horkant föl a férfi. – Egyáltalán nem szerettem ki belőled! Pedig el sem képzelheted, hányszor próbáltam a tíz év alatt! De mindig kudarcot vallottam. – Akkor is gyűlöltél közben. – Azt gyűlöltem, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen – javította ki Nash. – A legijesztőbb az egészben, hogy ennyi év után rá kellett döbbennem, valójában én vagyok a bűnös. Pedig végre sikerült egyenesbe jönnöm magammal, és megvallottam Philipnek, hogy még az iránta érzett tisztelet sem akadályozhatja meg, hogy szeresselek téged. Faith a homlokát ráncolta. – Nem értem… – kezdte, de Nash félbeszakította. – Azon az estén, amikor az a csúnya vihar tombolt, és… szóval akkor… eldöntöttem magamban, hogy itt az ideje fátylat borítani a múltra. Kimentem a temetőbe Philip sírjához… A vihar! Faith előtt hirtelen megvilágosodott, mit kell tennie. Lassan fölállt, és odament a férfihoz. Amikor már előtte állt, halkan megkérdezte: – Szóval akkor… a vihar idején… amikor így megcsókoltalak? – Azzal átölelte Nash nyakát, és lábujjhegyre állt, hogy csókot nyomhasson a szájára. – Faith… – nyögte a férfi kétségbeesetten. – Nem szabad… – Már hogyne volna szabad? Férj és feleség között ezt nem büntetik. Mert a férjem vagy… életem nagy szerelme… a gyermekem apja… Ahogy megérezte, hogy a férfi tiltakozni készül, gyorsan a szájára tapasztotta az ajkát, és gyengéd szenvedéllyel beléfojtotta a szót. Nash átfogta a karját, és Faith egy pillanatra megrémült, hogy el akarja taszítani magától. A férfi azonban mohón magához húzta. Egyre szenvedélyesebben ölelték

egymást, mintha ezzel is kárpótolni akarnák magukat a sok elvesztegetett évért. – Mondd, hogy szeretsz! – lihegte két csók között a férfi. – Csak utánad – mosolygott rá a felesége. Nash hirtelen elengedte, és Faith megrémült, hogy túl messzire ment. A férfi azonban megfogta a kezét. – Gyere velem! Mutatni akarok valamit! Mire odaértek a kis kerti pavilonhoz, Faith kissé ki is fulladt. Csodaszép nyári este volt. A langyos levegőben rózsa és levendula illata úszott. – Amikor először álltam itt, és megláttalak – vallotta meg Nash halkan már tudtam, hogy szeretlek, és mindörökké szeretni foglak. És így is lett. – Mondd még egyszer! – Mondjam? – vonta fel a szemöldökét csibészes ábrázattal a férfi. – Annál sokkal jobb ötletem van. Inkább megmutatom. – Itt a kertben? – suttogta zavartan, de annál izgatottabban Faith. – Igen, itt a kertben – vágta rá Nash. Azzal magához húzta szerelmét, és csókolni kezdte.

UTÓHANG – Philippa. Nagyon szép név! Faith sugárzóan rámosolygott Lucyra, Robert Ferndown menyasszonyára. A friss jegyespár épp a kis Philippa fölé hajolt, aki az apja karjában szunyókált. A leányka most lett három hónapos, ma fogják megkeresztelni – abban a templomban, ahol Nashsel összeházasodtak. Lucyt és Robertet kérték fel keresztszülőknek, mert időközben nagyon összebarátkoztak. Faithnek önkéntelenül is eszébe jutott az első találkozásuk. – Annyira irigylem magukat Hatton miatt! – vallotta be annak idején Lucy, amikor Robert bemutatta őket egymásnak. Faith egyetértően bólintott. – Tényleg gyönyörű ház – felelte, és hálás mosollyal a férjére nézett. Akkor már terhes volt, Nash időlegesen el is küldte a házat benépesítő munkásokat. Elhatározták ugyanis, hogy nem adják át Hatton House-t az alapítványnak, hanem megtartják maguknak. – De ehhez sok gyerekre lesz szükség, hogy teljes mértékben kihasználhassuk az épület adottságait – simogatta meg nevetve a pocakját Faith. – Igen? – vonta föl csipkelődve a szemöldökét a férje. – Robert nagyon csalódott lesz – sóhajtott fel szomorúan a fiatalasszony. – Ne aggódj! Az alapítványnak találtam másik épületet – nyugtatta meg Nash. – Igen? Mit? – És lelkesen hallgatta a beszámolót. – A régi gyermekotthont, ahol én is…? De… – Érdeklődtem egy kicsit, és a város szívesen eladja nekem. Majd lebontatom, és másikat építtetek a helyére, valami olyasmit, ami tényleg otthonnak látszik, nem intézetnek. – És ezt megtennéd Robert kedvéért? Ó, Nash!

– Ne merd még egyszer ilyen hangon azt mondani, hogy „ó, Nash”, amíg terhes vagy! – tréfálkozott a férfi. – Rettentő nagy a kísértés… Faith abbahagyta az emlékezést, mert Philippa ekkor álomittasan nyújtózkodni kezdett apukája karjában. Nash keresztapjának emlékére kapta ezt a nevet. – Ha továbbra is ekkora csodálattal bámulod, még féltékeny leszek rá – jegyezte meg nevetve Faith, miközben belekarolt a férjébe. – Várj csak, nemsokára este lesz! – suttogta a fülébe Nash a templomba menet. – Akkor aztán megmutatom, hogy nincs okod féltékenykedni. Hidd el, soha nem foglak elhanyagolni! Mindig te leszel az első az életemben, drágám.