Erica James - Bella Italia

Fordította LOÓSZ VERA

ERICA JAMES Bella Italia A gyönyörök kertje

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2007

A fordítás alapjául szolgáló mű: Erica James: Gardens of Delight

Copyright © Erica James 2005 Hungarian translation © Loósz Vera, 2007 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007 ISBN 978 963 254 042 9

Edwardnak és Samuelnek, a két legjobb dolognak, amit valaha termesztettem.

Egy kert gyönyörűség a szemnek, vigasz a földnek; enyhíti a háborgó szenvedelmeket, s oly örömet kelt, mi a Paradicsom zamatát sejteti Szádi (1184-1291)

Swanmere Első fejezet Lucy utolsó feladata ezen a napon a növények megöntözése volt. Mindig is élvezte ezt a munkát, és nem pusztán azért, mert kihozta belőle a gondozási ösztönt, hanem a hatalom miatt. Locsolótömlővel bánni egy kicsit olyan, mintha töltött fegyver volna a kezében – senki, aki jót akar magának, nem száll vitába vele. Tizenöt esztendősen érzett rá erre a hatalomra, amikor magához ragadta az irányítást az iskola düledező üvegházában, miután csupa ideg, makogó biológiatanárukat, a csírázás magyarázatának kellős közepén, telefonhoz hívták a titkárságra. „Ne… ne nyúljatok se-semmihez, amíg oodavagyok” – e búcsúszavak kíséretében rohant el. Terhes neje már két héttel túlhordta a gyereket. Ezzel az erővel azt is mondhatta volna: „B-bbátran ro-romboljátok szét ezt a ko-ócerájt.” Az első fegyelemsértést Lucy osztálytársainak egy csoportja követte el, miután blúzukat kigombolva és megkötve felfedték a derekukat, kivonultak az üvegházból, hogy a napszítta fűben heverve közösen elszívjanak egy cigarettát. Lucyt meg a többieket ez arra késztette, hogy valami szórakozást keressenek maguknak. Már amúgy is kiszúrta a szépen feltekert öntözőcsövet és a vízcsapot, úgy, hogy egyetlen kurta lépés kellett csak a mesteri ötletének megvalósításához. Perceken belül mindenkivel üres műanyag és agyag virágvázákat rakatott gúlába egy padon, a melegház legtávolabbi végében, majd célba vette őket a tömlővel. Az első cserép, amelyet telibe talált a vízsugár, nagy csattanással esett a földre. Tüstént egy másik követte, majd megint egy újabb. Nahát! Azt kapd el! Buzdító kiáltásoktól ösztönözve Lucy erősebbre állította a nyomást, és alaposan megdöngette a műanyag vázákat, repültek azok mindenfelé: hatalmas puskagolyókként

pattantak vissza az üvegtáblákról. Ám a leglátványosabb az a virágcserép volt, amely egyenesen átlőtt az üvegen, mégpedig akkora robbanással, hogy egy film kaszkadőrjelenetével is felvehette volna a versenyt. Ez igen! Ezer éve nem szórakozott ilyen jól. A pázsiton napfürdőző lányok bejöttek megnézni, mi ez a lárma. Öntelt, fölényeskedő ábrázatuk a legrosszabbat hozta ki Lucyből, és a következményekkel nem számolva feléjük fordította a tömlőt. Sosem bírta őket, mindig az apjukkal meg a bőkezű udvarlóikkal hozakodtak elő, és hogy milyen szörnyű lehet Lucynek, mert a papája nem törődik vele többé. Nem is igaz. Ő nem törődik többé az apjával! Az erős vízsugár hamar lemosta a lányok képéről a gúnyos tekintetet, s miközben döbbenten hátráltak, és Lucy körül mindenki riadtan levegő után kapkodott, őt szívderítő diadal töltötte el. Legyőzhetetlen volt! Korlátlan hatalmú! Ő volt a csúcs! És persze nyakig ült a pácban. A tanár, akit sebtében Mr. Forbes helyettesítésére küldtek, megjelent az üvegház ajtajában, és olyan kép tárult a szeme elé, amelyet később – Lucy szerint némileg túldramatizálva – úgy festett le az igazgatónőnek, mint a jó és a rossz közötti végső, apokaliptikus ütközetet. – Mrs. Gray – mondta az igazgatónő olyan merev arccal, akár egy szorosra záródott fenyőtoboz, amikor Lucy anyját másnap behívatták, hogy számot adjanak leánya viselkedéséről –, ezt a fajta huliganizmust a mi iskolánk nem tolerálja. Attól tartok, mostantól kezdve felfüggesztem Lucyt a tanév hátralévő részére, abban a reményben, hogy lesz ideje átgondolni a tettét, és ami még fontosabb, időt ad neki, hogy elgondolkodjék a jövőjén. – A jövőjén? – kérdezett vissza Lucy anyja. – Mit akar ezzel pontosan mondani? – Arra utalok, talán mérlegelni óhajtja, hogy a légkör, amely itt, a Fair Lawnsban körülveszi a diákokat, nem a legmegfelelőbb Lucy számára. Az üzenet félreérthetetlen és világos volt. Lucy Grayt, aki slendriánul tanul, pimasz, nincs benne tekintélytisztelet, és sajátosan vélekedik az igazságról meg a becsületről – Emlékeztetnem kell önt, Mrs. Gray az eltávozási engedély-hamisítási ügyre? – nem várják vissza a Fair Lawnsba. – Halvány fogalmam sincs, miért töröm magam – mondta Fiona Gray, amikor Lucy kutyafuttában összecsomagolt bőröndjével a csomagtartóban elhajtottak. – Miért csinálod ezt folyton velem? Lucy az ablakon kihajolva intett búcsút a gesztenyefákkal szegélyezett felhajtón összeverődött barátnőinek, majd hátradőlt az ülésen, és lerúgta förtelmes iskolai cipőit, hiszen azokra már úgysem lesz szükség. Gyors kézmozdulattal, amelyet anyja nem vett észre, kihajította a lábbeliket az ablakon. Erre a sorsra jutottak az éppoly förtelmes szürke zoknik is. Lucy a műszerfalra tette csupasz lábát. – Világosíts fel, anya. Mi az, amit folyton csinálok veled? – Kínos helyzetbe hozol, szégyent hozol a fejemre, mintha nem szenvedtem volna eleget apádtól. Mégis mit csináltam rosszul, mit tettem, amivel ezt a bánásmódot érdemlem, és hol a csudába találok majd egy iskolát, amelyik felvesz, ha megtudja milyen vagy? – Időnként megszakíthatnád az őrült bevásárlókörútjaidat meg a társasági elfoglaltságaidat, és taníthatnál otthon. – Az anyja arcára kiülő

rettenet minden pénzt megért Lucynek. – Nézz szembe a tényekkel mama, problémás gyerek vagyok. – Szerintem inkább elvadult gyerek vagy. Kész csoda, hogy eddig megmaradtál a Fair Lawnsban. Ez az egész az apád hibája, de ki az, akit hibáztatnak? Igen, pontosan így van, engem. Engem vádolnak, hogy rossz szülő vagyok, amikor én minden tőlem telhetőt megtettem. Vedd le onnan a lábad, próbálj meg hölgyként viselkedni még akkor is, ha valójában képtelen vagy rá. – Nagyot sóhajtott. – Az embereknek fogalmuk sincs róla, milyen nehéz egy problémás gyerek jó anyjának lenni. Lucy túlságosan jól ismerte ezt a szónokias szöveget. Szegény jó mama, mindent annyira magára vesz, mintha a világ összes csapása az ő nyakába szakadna, hogy bemocskolja a jó hírét. Tizennégy év telt el azóta, de az anyja néha még mindig úgy viselkedik, mintha Lucy minden ébren töltött pillanatát azzal töltené, hogy valami új módszert találjon ki a bosszantására. Nem számít, hogy Lucy már felnőtt, épp a múlt héten ünnepelte a huszonkilencedik születésnapját, és a jó magaviselet mintaképe. Sokat szenvedett anyja szemében mégis az a lehetetlen tinédzser maradt, aki pokollá tette az életét. Az érettség megtanította rá, hogy talán szükségtelenül okozott annyi gondot anyjának a szülei válása után, és bár Fionával többé-kevésbé békét kötött, apjával nem tette meg ugyanezt. Számára nem létezett többé, semmi olyat nem mondhatott vagy cselekedhetett volna, amivel helyre hozhatná a családjának okozott kárt. Noha Lucy és az anyja között mostanság jelentősen javult a kapcsolat, nem értettek egyet mindenben. Nevezetesen abban nem, hogy Lucynek még mindig nem volt tisztességes munkája. Egy kertészeti áruházban dolgozni – legalábbis a Fiona Gray Carcer Kézikönyv szerint – nem számított tisztességes hivatásnak. Sehová sem vezető kerti ösvény volt, semmi más. Mintha az anyjának valaha is lett volna karrierje! És volt egy másik régi lemez is: „Miért, mondd, miért öltözködsz még mindig ennyire fantáziátlanul? Még azt hiszik rólad, hogy a diliházból szabadultál. Bűn, ha nem hozod ki magadból a legtöbbet, szívem. Ugye nem vagy leszbikus?” Ám Fiona legnagyobb aggodalma mégis az volt, hogy Lucy a legkisebb hajlandóságát sem mutatta, hogy megállapodjék és férjhez menjen. „Ha túl sokáig halogatod, az összes jó pasast elhalásszák előled, te meg kaparhatod össze, ami a házasság-hordó alján megmarad, és egy élhetetlen pipogyával végzed. Ahányszor csak felmerült a téma, Lucy rá akart mutatni, hogy Fionát sem mentette meg a fiatalon kötött házasság attól, hogy hasznavehetetlen férjet szerezzen magának – egy férfit, aki egy nála jóval fiatalabb olasz nő karjai közé bitangolt –, de volt annyi esze, hogy ne zaklassa fel anyját Marcus Gray legendás témájával. Jelenléte – vagy inkább annak hiánya – anélkül is főszerepet játszott az életükben, hogy felemlegették volna. Bármilyen ironikus, Fiona – a sürgetése dacára, hogy leánya találjon magának egy kedves fiatalembert – nemigen sietett másodszor is oltár elé állni. Ám egy évvel ezelőtt feltűnt a színen Charles Carrington, ez a melegszívű, barátságos ember, és egykori megrögzött agglegény. Alighanem ő a legbátrabb férfi a világon, mivel volt mersze elvenni Lucy

anyját, de az is meglehet, hogy neki volt a legvastagabb bőre. Viharos románc után gyorsan elrepítette Fionát a Swanmere nevű falucskából délre, Cheshire-be, ragyogó vidéki házába Northamptonshire-be, minek következtében Lucy teljesen magára maradt. – Nem bánod Lucy? – kérdezte anyja, amikor felvillantotta előtte az antik gyémántgyűrűt, amelyet Charlestól kapott, és arról mesélt, mennyire megváltozik majd az életük. Ámbár ez nem volt nyilvánvaló. – Már nagylány vagyok, mama. Menj és szórakozz, megérdemled. – Miért nem jössz és laksz velünk? Charlesnak biztosan nem volna ellenvetése. – Az utolsó dolog, amire Charlesnak szüksége van, az a házában lebzselő mostohalány. Mellesleg itt vannak a barátaim és a munkám. Erre, nem meglepő módon, elutasító ciccegés volt a válasz. Fiona legalább annyira helytelenítette Lucy munkáját a kertészeti áruházban, mint amennyire nem kedvelte Lucy barátját, Orlandót. Orlando Fielding nem csupán jó barátja volt Lucynek, hanem immár öt hónapja a lakótársa is. Egy évvel volt fiatalabb a lánynál, és a főnöke fia. Akkor ismerkedtek meg, amikor Lucy tizenhat évesen szünidei és hétvégi munkára jelentkezett Orlando apjának kertészeti áruházába. A fiú azóta dolgozott részmunkaidősként az apjánál, amióta elég idős volt, hogy felemeljen egy zsák komposztot és felelősséggel használja a locsolótömlőt. Ő kapta a megbízatást, hogy tanítsa be a lányt, és azonmód összebarátkoztak. Gyakran testvéreknek gondolták őket, olyan jól kijöttek egymással. Orlando nagy csalódást okozott apjának, amikor hátat fordított a családi üzletnek. Kertészeti diplomával a zsebében elvégzett egy posztgraduális kerttervező kurzust, és nemrégiben elindította saját vállalkozását. Lucy, aki pénzszűkében volt, és nem akarta, hogy Orlandónak szégyenszemre vissza kelljen költöznie a szüleihez, azt mondta, beköltözhet hozzá – most, hogy az anyja már nem lakik vele. Mire végzett a locsolással, szinte mindenki más hazament, és néptelen lett a hely. Lucy felrakta a slagot, megkérdezte Hugh-tól, van-e még bármi tennivaló. Felkapta kis hátizsákját, és biciklire ült. Miközben hazafelé pedálozott az alkonyi napsütésben, azon tűnődött, merjen-e rövidnadrágot viselni holnap. Az időjárás-jelentés meleget és napsütést ígért. Május elseje lesz, ráadásul hosszú hétvége. Tisztában volt vele, hogy le fogja járni a lábát, és addig ismételgeti a vevőknek, amíg belekékül, hogy túl korai kiültetni a virágágyásba a növényeket, mert még fennáll a talaj menti fagy veszélye. De némelyeknek hiába beszél. Nemsokára lefelé gurult a domboldalról Swanmere felé. Hosszú, szőke haja úgy lobogott, akár a szalagok, arca bizsergett a széltől. Pusztán csibészségből oldalra nyújtotta mindkét lábát, élvezte a pillanatot, fürdött a csodás érzésben, hogy az égvilágon minden rendben van. A szeles, esős, borongós hónapok után, végre eljött a tavasz. A galagonyasövényeken reszkettek a kibomló, élénkzöld levelek, jobbra pedig, ahol a nap lassan alábukott az égen, teljes pompájukban virágoztak a repcemezők, olyan élénkek voltak a lenyűgöző, sárga virágok, hogy szinte ragyogtak. Lucy egy kocsit hallott közeledni a háta mögül.

Visszatette lábát a pedálra, majd közelebb kormányozott az út széléhez, amelyet százszorszép és pitypang tarkított. Napokon belül a turbolyák is előbújnak a fűszálak közül. Az autó – nagy, fekete Mercedes egyedi rendszámtáblával – simán elsöpört mellette. Errefelé volt pénz bőven. Swanmere Chestershire egyik legfelkapottabb és leggazdagabb helysége volt, ahol a régi vagyon elvegyült az újjal. Mikor az anyjával ideköltöztek Londonból, Lucy tizenhat éves volt – akkor mondták ki véglegesen a szülei válását. Mielőtt rosszra fordultak volna a dolgok, apja a saját reklámcégét vezette. Fulhamben laktak, és Lucy emlékei szerint tökéletes életük volt, de aztán az apja viszonya mindent tönkretett. A sértődöttségtől és dühtől fullánkos Fiona a legdörzsöltebb válóperes ügyvédet fogadta fel, akit csak megszerezhetett, és keményen harcolt. Megkapta a házat, továbbá egy jókora szeletet az üzletből is, amelyet Marcus eladott, hogy Olaszországba költözhessen a Ravioli Ribanchoz, ahogyan Lucy a nőcskét emlegette. Fiona, aki Cheshireben nőtt fel – szülei akkoriban még ott éltek, de azóta mindketten meghaltak –, eladta a fulhami házat, és megvásárolta Church View-t, a kettes műemléki kategóriába rangsorolt, csodaszép viktoriánus villát a történelmi falu, Swanmere szívében, ahol szép számmal akadnak tetszetős, fekete-fehér, faszerkezetű villák. Olyan volt, mintha egy film díszletében élnének. Pár éve a BBC a faluban forgatott egy kosztümös drámát. Mindenki jelentkezett statisztának, ugyanis mindenáron szerettek volna bekerülni a filmbe. Lucy el sem tudta képzelni, hogy máshol éljen. Amikor Charlie Carrington feltűnt a színen, pillanatnyi félelem és pánik lett úrrá rajta. Vajon ez azt jelenti, hogy ki kell költöznie a Church View-ból? Vajon az anyja el akarja adni a házat, és elvárja tőle, hogy saját lakást keressen magának? Végül is annyi idős volt már, amikor a legtöbben általában fontolóra veszik, hogy elköltöznek otthonról. Szerencsére rövid életű volt a félelme. Fionának nem állt szándékában eladni Church View-t, sőt meglepő módon odáig ment, hogy kijelentette, Lucy addig lakik a házban, ameddig csak akar. A szerelem olyan nagylelkűvé varázsolta Fionát, hogy Lucy alig ismert rá. Morogva ugyan, de még abba is beleegyezett, hogy Orlando beköltözzék. Orlando tökéletes lakótársnak bizonyult – tiszta volt, rendes és kitűnő szakács. Ráadásul nem tartozott azok közé a rémes férfiak közé, akik elhappolják és a dívány mögé süllyesztik a távirányítót, ha nőknek szóló műsort sugároznak. Az egyetlen dolog, amin valaha összezördültek, a kertészkedés volt. Pontosabban szólva, a Kertész leszek című tévéműsorra szánt időmennyiségen kaptak hajba. Lucy legalább akkora purista volt, mint a RHS1 bármely tagja, ámbár amíg ő ráhagyta az emberekre, hogy tetszés szerint tönkretegyék a kertjeiket mindenféle díszekkel és hóbortos dekorációkkal, Orlando nem. Szerinte csak és kizárólag Alan Titchmarshot terheli a felelősség mindazért, ami a zöldövezeti városrészek kertjeiben silány és csiricsáré. Orlando szerint a kertészkedés olyan, akár a pornó: legjobb a profikra hagyni.

1 Királyi Kertészeti Társaság (Royal Horticultural Society)

A falu főútján karikázva Lucy elhajtott az üzletek előtt, amelyek lehúzták már aznapra a rolót, csak Clayton flancos borkereskedése volt még nyitva. Amikor megpillantotta az üzletből kilépő Mac Trumant, hóna alatt egy becsomagolt palackkal, rácsöngetett és odaintett neki. A férfi mosolyogva visszaintegetett. Lucy kedvelte Macet. És az unokaöccsét is. Conrad Truman tudvalevőleg a legmenőbb partiképes férfi volt a faluban. A halálosan vonzó pasi és a vigaszra szoruló özvegyember kombinációja. Az általános vélekedés szerint nincs szexisebb, mint egy vérző szívű, csinos férfi. Lucy továbbtekert, elbiciklizett a patika, az újságos meg a posta mellett, majd a templommal szemközt balra kanyarodott egy macskakővel burkolt útra, mely alig volt szélesebb egy autónál. Leugrott a kerékpárról, belökött egy kovácsoltvas kaput, s egy kicsi kert kellemes oázisába lépett. Otthon, édes otthon. A hátsó ajtót nyitotta ki kulcsával, és miután Orlandót szólongatva nem kapott választ – hallotta odafentről a zuhany zubogását átnézte a postáját, melyet a fiú gondosan halomba rakott a konyhaasztalon. Vidáman dudorászva végigpörgette a stószt, hadd lássa, van-e benne valami érdekes. Amikor észrevette a légiposta-címkével ellátott borítékot, megállt a keze. Közelebbről szemrevételezve felismerte az olasz bélyeget és postabélyegzőt. A vastagságából és érkezése időzítéséből arra következtetett, hogy a borítékban apja megkésett születésnapi üdvözlőlapja lehet. Lucy gondolkodás nélkül a szemétkosárba hajította a levelet.

Második fejezet Helen azon tűnődött, lelép-e valaha is a vele szemben ülő rátarti, korsóképű asszony. A maga félelmetesen tüsténkedő modorával és vaskosan vénlányos mássalhangzóival, a község hatvanegynéhány esztendős hajadonja, Olivia Marchwood pontosan afféle nő volt, akit ő rendszerint igyekezett elkerülni. És az, ahogyan letette nem jelentéktelen méretű hátsóját a krémszínű pamlagra, olyan rendíthetetlen állandóságot sugallt, hogy Helen legszívesebben kerített volna egy emelőrudat, hogy kimozdítsa onnan. A kellemetlen vendég idestova egy órája nézett be hozzá – bízva a csekély esélyben, hogy otthon találja Mrs. Madison-Tylert –, és az égvilágon semmi jelét nem adta, hogy véget óhajt vetni a látogatásnak. Amolyan érzéketlen, önhitten arrogáns nő volt, aki még akkor sem venné a célzást, hogy ideje távoznia, ha kitárná előtte a bejárati ajtót. Látogatásának célja nyilvánvalóan az volt, hogy kifürkéssze a Régi Paplak új tulajdonosait („Két hét telt el a beköltözésük óta, és gondoltam, itt az ideje, hogy személyesen üdvözöljem magukat Swanmere-ben”), valamint, hogy felhívja Helen figyelmét a faluban kínálkozó sokféle nagyszerű elfoglaltságra, társaságra, klubra és csoportra. Helen mindegyiket emlékezetébe véste, hogy nagy ívben elkerülje őket, főként

azokat (aláhúzva és csupa nagybetűvel), melyeknek a látogatója is oszlopos tagja. Nem tartozott azok közé, akik lelkesen vetik bele magukat a társadalmi élet sűrűjébe, inkább partvonalról figyelte az eseményeket. A tapasztalat megtanította rá, hogy így lehet a legjobban elkerülni a bajt. Hunter szerint ezért halogatta ilyen sokáig a házasságot. Ez volt a férje egyik legbölcsebb megjegyzése. Immár fél éve házasok, az esküvőre Helen negyvenötödik születésnapja után egy héttel és a Hunter részéről hét hónapig tartó, állhatatos üldözést követően került sor. – Én nem az a férfi vagyok, aki meggondolja magát, vagy kompromisszumokat köt – mondta öt héttel a találkozásuk után –, úgyhogy akár neki is láthatsz kiválasztani a menyasszonyi ruhádat. – Hmm… egy férfi, aki nem gondolja meg magát, mi? – vágott vissza Helen. – Mivel magyarázod a két exnejedet? – Jaj… ez azért övön aluli volt, nem gondolod? – Nem igazán. Végtére is tudnom kell, mibe vágok bele. – Jóllehet nagyon is pontos elképzelése volt arról, mire vállalkozik. – Netán arról van szó, hogy hűtlen voltál hozzájuk? – Igen – felelte minden szépítés nélkül Hunter. – Biztosan forszírozni akarod ezt a témát? Jól tette, vagy sem, Helen nem forszírozta, és feleségül ment a nála tizenhat évvel idősebb Hunterhez, mégpedig azzal a meggyőződéssel, hogy a jövő sokkal fontosabb a jelennél. Crantsfordban találkozott vele, a menhely javára rendezett jótékonysági ebéden. Az egyik főszponzor lévén, a férfi rövid, ámde szórakoztató beszédet tartott, és nem kerülte el Helen figyelmét, hogy teljes odaadással hallgatta őt a szálloda éttermében jelen lévő, többnyire női hallgatóság. Nem túlzottan magas, mindazonáltal fess, karizmatikus férfi volt, és Helen egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy tudja, milyen hatást gyakorol az emberekre. A férfi kicsit a kedvenc színészére, Michael Kitchenre emlékeztette. Amikor lelépett a pódiumról, és elfoglalta a helyét az egyik szomszédos asztalnál, Helen barátnője, Annabel, a menhely egyik támogatója, aki meghívta őt az ebédre, a fülébe súgta: – Majd bemutatlak, ha túl leszünk a locsogáson. – És miért tennéd? – Azért – Annabel sokatmondóan Hunter felé biccentett, és halkabbra fogta a hangját –, mert megkért rá. – Mikor? – Amikor kimentél a mosdóba. Idejött, és alaposan kifaggatott rólad. De mégsem volt szükség Annabel közvetítői szerepére. Amint hivatalosan véget ért az ebéd, Hunter bemutatkozott, ragaszkodott hozzá, hogy meghívja Helent egy italra a bárba, és határozottan elvezette őt barátnője mellől. – Feltételezem, ezzel az ellentmondást nem tűrő hozzáállással megszerzi magának, amit akar – mondta dühösen a férfinak. – Eltalálta. Mit iszik? – Nem vagyok szomjas. – Én sem. Menjünk valahova, ahol beszélgethetünk. Amikor visszautasította, a férfi ezt mondtat

– Kérem, ne legyen ilyen barátságtalan! – Még egyszer – és az akarata ellenére – keresztülvezette Helent a zsúfolt termen. Odakint, a hotel kertjében azt kérdezte: – Velem vacsorázik? – Köszönöm, nem. – Helen faképnél hagyva a férfit elindult. Milyen egy visszataszító, arrogáns fráter. – Kérem – szólt utána a férfi, de nem mozdult. – Vacsorázzék velem, hogy bebizonyíthassam, komolyak a szándékaim. Helen megállt és visszafordult. – Miről beszél? – Magáról. – Szerintem maga biztosan összetéveszt engem valakivel, de az is lehet, hogy képzelődik. – Helen ezzel elsétált. Egyenesen a szálloda parkolójába ment, és beült a kocsijába. Éppen el akarta fordítani az indítókulcsot, amikor megszólalt a mobilja. Mióta a nagymamája másfél évvel ezelőtt elesett, és eltört az egyik csípőcsontja, amely balesetből sosem gyógyult fel teljesen az idős hölgy, Helen állandóan rettegett, hogy újabb rossz híreket hall. A füléhez emelte a telefont, és egy hang azt mondta: – Ha nem vacsora, mit szólna egy ebédhez? – Mi a… Honnan a csudából tudja a telefonszámomat? – Helen fölpillantott, s a férfi ott állt a szálloda lépcsőjén; egyenesen őt nézte. – Ne legyen dühös, de a barátnője, Annabel adta meg nekem. Azt mondtam, élet-halál kérdése. – A maga halálával fog végződni, ha továbbra is így üldöz engem. A férfi nevetett, könnyed magabiztos nevetéssel. – Ezt nem gondolja komolyan. Ugyan már! Mibe kerül magának, ha egykét órát velem tölt egy ebéd fölött? – Nem szoktam ebédelni. – Ma ebédelt. – Annabel kedvéért. – És nekem nem tenné meg ezt a szívességet? Talán szívesebben inna velem egy italt. Az biztosan nem árt olyan nagyon. Helen egyszerűbbnek vélte beadni a derekát, és ráhagyni a férfira a dolgot. Beleegyezett, hogy a következő héten megiszik vele valamit. Volt némi esélye, hogy Hunter az a fajta férfi, aki ha egyszer becserkészte az áldozatát, megunja a dolgot, és békén hagyja. Ám Helen ezúttal rosszul mérte fel a helyzetet, mert attól fogva a férfi túlzásba vitte a romantikát – ajándékokkal és virágokkal bombázta őt, sőt miután egyik este elkésett a vacsoráról, mert a vén Peugeot-ja nem volt hajlandó elindulni, és taxit kellett hívnia, egy új autót kapott tőle. Hat hónappal a jótékonysági ebéd után, amikor Egyiptomban vakációzva épp a Nílus fölött repültek egy hőlégballon fedélzetén, Hunter pontban pirkadatkor egy pohár pezsgőt és egy hatalmas smaragdgyűrűt varázsolt elő a zsebéből. – Helen Madison – mondta –, minden általam ismert módon udvaroltam neked. Mi lenne, ha felhagynál a mellébeszéléssel, és hozzám jönnél feleségül? Helen a két fiatal egyiptomira pillantva, akik a ballont vezették, és úgy tettek, mintha ott sem lennének egy ilyen intim pillanatban, így felelt: – Hogy is utasíthatnálak el, amikor ilyen szívhez szólóan kérsz? Az esküvőre Észak-Yorkshire-ben került sor, egy vidéki szálloda parkjában álló magánkápolnában. Csak Annabel és férje, valamint Hunter

legrégebbi és legközelebbi barátja, Frank Maguire voltak jelen. Az egyetlen ember, akinek Helen örült volna, nem tudott ott lenni – az egyetlen élő rokona, a drága nagymamája, Emma Madison. Helen összerezzent, amikor Olivia Marchwood egy kérdéssel szakította félbe monológja tekervényes áradatát. Azt kérdezte Helentől, tudja-e mit fog kezdeni a Régi Paplak kertjével? – Nem szabad túl soká elhanyagolni – jegyezte meg Olivia Marchwood. – Milyen kár, hogy szegény jó Alice nem vihette magával! Maga kertészkedik Mrs. Madison-Tyler? Nem tanácsolnék túlságosan hamar sok változtatást. Éljen át néhány évszakot a kertjével, mielőtt bármit kigyomlál. Helennek sikerült legyőzni a késztetést, hogy kijelentse, miszerint szándékában áll minden egyes cserjét és bokrot kitépkedni, és felégetni azt, ami megmarad. – Kérem, hívjon Helennek. Én sajnos nem vagyok valami nagy kertész. Ám, ami a munkát illeti… – a nappaliban lévő szövet- és szőnyegmintákra pillantott, amelyek között válogatott, mielőtt megzavarták –, még rengeteg teendő van a házban, attól tartok a kertnek várnia kell egy kicsit. – Örömest ajánlom fel a segítségemet, és ellátom tanácsokkal. Mint már korábban említettem, én vagyok a Kertészklub elnöke. Talán fontolóra kéne vennie, hogy belépjen. Havonta egyszer jövünk össze, és mindig végtelenül szerencsések vagyunk a vendégelőadóinkkal. Múlt hónapban az előadás… – Te jó ég, már ennyi az idő? – szakította félbe Helen, mikor a kandallópárkányon álló óra, épp a legjobbkor, elütötte a hetet. Elérkezett a határozott cselekvés ideje. – Szörnyen sajnálom, de feltétlenül el kell intéznem néhány fontos telefonhívást. – Felállt. Szerencsére – óh minő csoda! – a másik nő is felemelkedett a kanapéról, és mielőtt újra hosszadalmas szónoklatba kezdhetett volna, Helen már a nappali ajtaja felé kormányozta, majd végigkísérte a halion, végül pedig a bejárati ajtóhoz irányította. Olivia Marchwood ezekkel a szavakkal búcsúzott: – Ne feledje, amit arról mondtam, hogy vessék be magukat a swanmerei társadalmi életbe. Mit gondol, a férje elvállalna valami tisztséget a plébániatemplom tanácsában? Én most vonultam vissza sok éves szolgálat után, úgyhogy megüresedett egy hely. Mondtam a lelkésznek, hogy nekem már elegem van, és remekül elboldogul majd nélkülem is, de rettegek, ha belegondolok, hogyan birkózik meg a feladattal. Helen – abban a hitben, hogy a lelkész csöndesen ünnepli a jó szerencséjét – integetett távozó vendége után, majd becsukta az ajtót. Megmosolyogva az ötletet, hogy Hunter a plébániatemplom tanácsának tagja legyen, a konyhába indult. A Régi Paplak legtöbb helyiségéhez hasonlóan, a konyhát is szétszedték, és alaposan felújították. A munka legnagyobb felfordulással járó részét – ehhez Hunter ragaszkodott – a beköltözésük előtt végezték el; mindössze két hálószobát és egy fürdőszobát kellett még berendezni. A konyha, amikor először látták, lerobbant kis lyuk volt, alig büszkélkedhetett többel az alapvető dolgoknál, feltehetően még valamikor a hetvenes években rendezték be. Egy szabadon álló tűzhely volt benne, repedezett linóleum padló, egy rozsdamentes mosogató, néhány konyhaszekrény meg

összeégetett és csupa karc márványhatású Formica munkalapok. Most, néhány fal jól átgondolt lebontása után, sokkal nagyobb és világosabb lett a helyiség a krémszínűre festett bútorokkal, gránit munkalapokkal, mély kerámiamosogatóval és a legnagyobb Agával, amelyet Helen valaha látott. Ő falusi-stílusú tűzhelyet akart, Hunter azonban azt mondta: – Vagy egy Aga, vagy semmi. – De olyan drágák – érvelt Helen. – Majdnem annyiba kerülnek, mint egy kis ház. – Hányszor kell még elmondanom neked, hogy a pénz nem számít. Helen elfordította a franciaablak kilincsét, és kilépett a kertbe. A kőpárkánynak támaszkodva mélyeket lélegzett, mintha megtisztítaná magát Olivia Marchwoodtól. Pompás este volt. A hold aranyfényében fürdő kert még ebben a gondozatlan állapotában is végtelen örömmel töltötte el. Mennyire imádja! A pázsit inkább egy mezőre hasonlított, mindenütt pitypang és százszorszép virított. Mindjárt kibontják vörös szirmaikat a rododendron virágai. Visszavágatlan bokrok kókadoztak az ösvények mentén. Mindezeken túl, a nyírfák, galagonyák és megannyi gesztenyefa csúcsa fölött, a normann templom óratornyát látta a távolban. Beköltözésük óta rájött, hogy a kedd a haranghúzás-gyakorlásának napja. Elképzelte a balzsamos, nyári estéket, amikor harangok zúgásától reszket a levegő. Még nem volt ideje felderíteni, de tudta, hogy a kert végében lévő kaputól kanyargós ösvény vezet a templomig. Annak ellenére, amit Olivia Marchwoodnak mondott, többet konyított a kertészkedéshez, mint sejtette. Lelkesedése ugyan túlhaladta valós szakértelmét, ahhoz azonban elegendő volt, hogy tudja, ennek a kertnek sok gyöngéd, szerető gondoskodásra van szüksége, hogy visszanyerje korábbi szépségét. Találnia kell egy kertészt, ahhoz ez túl nagy, hogy önmaga elboldoguljon vele. Fogalma sem volt, mennyit kérnek el a kertészek, eddig még egyet sem alkalmazott, Hunter azonban kijelentette, hogy nem számít, mennyibe kerül. – Nincs babszámolgatás – ugratta. – Te csak szerezd meg a legjobb embert a munkára. A „babszámolgatás”, ahogyan Hunter nevezte, olyan szokás volt, amelyet ő igyekezett levetkőzni, de nem ment könnyen. A garasoskodás meg a spórolás olyan természetesen jött, akár a levegővétel. Az elmúlt hat évben a saját utazási irodáját vezette, kulturális túrákra szakosodott a Britszigeteken és Európa-szerte. Noha kellőképpen távol tartotta a farkast az ajtótól, ebből nem lehetett meggazdagodni, és egy ápolásra szoruló nagymamával mindig szűkösök voltak az anyagi körülményei. Ráadásul, a szeptember 11-i terrortámadás nagyon rossz hatással volt az üzletmenetre. Forgalma tekintélyes százalékát amerikai turisták adták, és amikor felhagytak az utazással, drasztikusan megcsappant a cég bevétele. Aztán, mindennek a tetejében, nyilvánvaló lett, hogy a nagymamájának még több törődésre van szüksége. Helen mindent megtett, hogy a gondját viselje, de mindketten tudták, hogy az idősek otthona az egyetlen megoldás. Eladták hát Emma szerény házát, a pénzt pedig befektették, hogy a kamatok fedezzék majd az otthon költségeit. Helen meggyőzte magát, hogy ott majd gondját viselik a nagymamájának. Csakhogy az idősek otthona katasztrofálisnak bizonyult, és Emma mentális és fizikai állapota rohamosan hanyatlott. Az Emma arcán látott szomorúság – és

félelem mikor a látogatásai alkalmával otthagyta őt, marcangolta Helen szívét. És ha mindez még nem lett volna elég, a befektetés, melybe a nagyanyja házának eladásából kapott összeget invesztálta, mégsem volt olyan kedvező, mint ahogyan azt elhitették vele, és a jelenlegi gyönge hozadék miatt, gyorsabban folyt el a pénze, mint víz a szitából. Kész katasztrófa volt. A háza maradt meg csupán, egy szerény, három hálószobás sorház, kicsi, kellemes kerttel. Ekkor tűnt fel a színen Hunter, és Helen élete egy csapásra megváltozott. Csak amikor már komolyan jártak, fogta fel Helen, hogy mennyire gazdag a férfi. A ház elé érkező vadonatúj Mercedes sportkocsi (piros masnival a motorháztetőn) szolgáltatta az okot, hogy átértékelje a dolgokat. Korábban Annabel meséiből, a helyi újság, a Cheshire Life társasági oldalain látott fényképekből, továbbá abból az újságcikkből, amely arról számolt be, hogy Huntert választották az év üzletemberének, Helen úgy gondolta, a férfi azok közé tartozik, akikre azt mondaná: „meglehetősen tehetős”. Amikor rádöbbent, hogy végtelenül alábecsülte Hunter bankszámláját, nem volt hajlandó többet találkozni vele. Amikor pedig Hunter az indokért nyaggatta, bevallotta neki, hogy feszélyezve érzi magát az egyenlőtlen anyagi helyzetük miatt. – Az emberek azt gondolják majd, hogy csak a pénzedért vagyok veled – mondta a férfinak. – És azt mondják majd, hogy én azért vagyok veled, mert fiatal vagy, és piszkosul jól mutatsz az oldalamon. Ugyan már, Helen! A fenébe azzal, mit gondolnak mások. És mi van akkor, ha multimilliomos vagyok? Meg akarom osztani veled a sikeremet. Ez olyan rossz, bűnhődnöm kéne, amiért meg tudom különböztetni a seggemet a könyökömtől? A képesség, hogy meg tudta különböztetni a hátsóját a könyökétől, lehetővé tette Hunter számára, hogy huszonévesen létrehozza saját raktározási vállalkozását, amely tökéletesen biztonságos raktározási lehetőséget kínált magánszemélyeknek és cégeknek egyaránt, és addig fejlesztette, mígnem Anglia legnagyobb raktározási vállalatává nőtte ki magát. Az üzlet mindennapi irányításával fia, Clancy foglalkozott, Hunter pedig beszállt a tengerentúli ingatlanpiacba. Elsősorban üdülőlakásokkal és úgynevezett második otthonokkal foglalkozik a karibi térségben, Floridában, Spanyolországban, és – az utóbbi időben – Dubaiban. Nemrég a Times üzleti rovatában idézték őt: „Nem hiszek abban, hogy a szelídek bírják örökségül a földet. Ha a szelídekre hagynák, védhetetlenül szánalmas helyzetbe kerülne a világ.”2 Ez amolyan Hunterre jellemző, nyers, „mit szórakoztok már” típusú megjegyzés volt. Ám volt Hunternek egy másik oldala is: a férfi ugyanis végtelenül nagyvonalú tudott lenni. Támogatása nélkül a crantsfordi menhely már kétségtelenül lehúzhatta volna a rolót. Az eljegyzési ajándéka – a smaragdgyűrű mellett, amellyel a hőlégballonban lepte meg őt – olyasvalami volt, ami minden másnál többet jelentett Helen számára. Átvitette Emmát az egyik legjobb, magánkézben lévő idősek otthonába. Ez azt jelentette, hogy Helennek nem kellett eladnia a kis házát 2 Hunter megjegyzése a Bibliára utal: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” Máté 5:5 (Károli Gáspár fordítása).

Crantsfordban. Hunter ugyan mondta neki, hogy szabaduljon meg tőle, hiszen nincs rá szüksége többé, ő azonban vonakodott megválni régi otthonától, és kiadta egy fiatal, diplomás házaspárnak. Helen tudta, hogy egész életében hálásnak kell lennie Hunternek azért, amit tett. Úgy érezte, hogy soha, semmivel nem tudja visszafizetni az adósságot, amellyel tartozik neki. Nem telt sok időbe, mire Helen rádöbbent, hogy Hunter azt szereti a legjobban, ha így intézheti a dolgokat.

Harmadik fejezet Idestova egy hét telt el azóta, hogy Orlando a konyhai szemétkosár körül piszmogva kimentette Lucy apjának üdvözlőlapját, ami most a fiú hálószobájában lapult a fiókos szekrényben. Orlando a megfelelő pillanatra várt, hogy átadja Lucynek. Ragaszkodni fog hozzá, hogy egyetlenegyszer nyisson ki egy Marcus Graytől érkezett levelet. Mivel oly régóta ismerte a lányt, ismerte az okokat is, amiért elutasított mindent, aminek bármi köze volt az apjához, és noha sosem találkozott a férfival, Orlando óhatatlanul sajnálta őt egy kicsit – minden születésnapra, minden karácsonyra küldött Lucynek egy lapot, és azok kivétel nélkül a szemétkosárban végezték. Ki tudja, mi volt még a borítékokban – egy levél, talán egy csekk –, de Lucy mindig ugyanúgy reagált, egyszerűen semmit sem volt hajlandó kezdeni velük. Azt hajtogatta, hogy apja csak bűntudatból és kötelességből tartja fenn a látszatot. Abból, amit Orlando tudott, akár igaza is lehetett a lánynak, ámbár ő a saját apja életszemléletét örökölte: mindenkiről a legjobbat tételezd fel. Lucy minden egyéb vonatkozásban hallatlanul pozitív gondolkodású, megértő ember és végtelenül szórakoztató volt, ám ha a szülei válásának témája került terítékre, merőben más emberré vált. Ha az ember szóba hozta az apját, mintha egy hatalmas zsilip zuhant volna le. Orlando Fiona Grayt okolta ezért. Vagy Fiona Carringtont, ahogyan most hívják. Ő volt a kivétel azon szabálya alól, miszerint legyünk egy kicsit elnézőek az emberekkel; vele kapcsolatban ez egyszerűen nem ment, mivel Orlando soha életében nem találkozott még Fionánál önzőbb és felszínesebb nőszeméllyel – máskülönben teljes mértékben elfogult volt vele szemben. Lucy anyja ugyanis mindent és mindenkit „elfogadható” vagy „abszolút elfogadhatatlan” címkével látott el. „Mezei kertész” gyanánt Orlando határozottan az utóbbi csoportba tartozott. Lucy szerint az apja elutazását követő hónapokban az anyja romokban hevert, és tizennégy évesen őrá hárult a feladat, hogy összetartsa a dolgokat. Nagy ritkán beszélt csak arról az időszakról, de biztos, hogy akkor lett a kocka elvetve, és Lucy akkor tanulta meg gyűlölni az apját. Későre járt, Orlando megitta a csésze teát, amelyet jövőbeni ügyfele készített neki, és a munkára terelte a gondolatait – kicsi, vadonatúj, befüvesítetlen telek (az építőmunkások még le sem vonultak), és a tulajdonosok azt akarják, hogy olyan kertté varázsolja, amilyet a tévében láttak. Ő viszont azt remélte, sikerül meggyőznie őket, hogy az éles

geometriai vonalak, az emelt terasz a díszfűvel teli, élénk kék virágcserepekkel teljesen divatjamúlt megoldás. Voltaképp nagyon is múlt századbeli. Ő szelíden kanyarodó vonalakat javasol majd. Alakjában és formájában inkább természetesnek ható virágágyásokat, mintsem merevséget és díszítőelemeket. A munka megszerzése érdekében kénytelen lesz kompromisszumot kötni, de csakis eddig megy el – gondolnia kell a tisztességére is. Lucy azt mondta, szép és jó a tisztesség, de ha ez egyet jelent az éhenhalással, akkor mi értelme. – Az értelme az, Lucy – felelte mindig –, hogy komolyan veszem, amit csinálok. Azt akarom, hogy a kertek, amiket tervezek, jelentsenek valamit, hogy maradandót alkossak. Minden heccelés dacára Orlando tudta, hogy Lucy megérti őt. És örökké hálás lesz neki, amiért alig valamit számít fel lakbér gyanánt. Amikor beköltözött hozzá, és olykor-olykor gondjai akadtak a lakbér kifizetésével, mert olyan siralmasan kevés munkát kapott, Lucy azt mondta, nem számít. Amikor pedig nagy ritkán nem tudott munkaerőt szerezni egy feladat elvégzéséhez, Lucy „beugrott” a szabadnapjain. A közelmúltban főként az a fajta tervezési feladat tornyosult fel, amit jelenleg is csinált – a könnyű, hétköznapi munka. Egy új lakóparkot építenek Swanmere peremén, és mióta a frissiben beköltözött lakók postaládáiba bedobták a szórólapokat, folyamatosan érkeztek a megrendelések. Meglehetősen sokan törték magukat azért, hogy Orlando valami egyedit kreáljon a pénzükért, ahelyett hogy az építész által választott fantáziátlan, botcsinálta társaságra bíznák a dolgot. A kihívás abban állt, hogy eltérítse a megrendelőket a televízió képernyőjén látott divathóbortoktól, amelyek gyakran épp a helytelen növényültetést bátorítják. A kert élő, lélegző entitás; tisztelettel és belátó bölcsességgel kell bánni vele. Feltekerte a mérőszalagját, beírta a végső méreteket a skiccre – majd később elkészíti a méretarányos rajzot és elrakta a szerszámait. Miután megígérte a leendő ügyfélnek, hogy egy-két napon belül jelentkezik, hazahajtott. Újra a születésnapi üdvözlőlap járt a fejében, melyet a szemétkosárból mentett ki, és azon tűnődött, hogyan vegye rá Lucyt, hogy kinyissa. Már az is átvillant az agyán, hogy felbontja és megnézi, miféle üzenetet írt a lány apja. Ha csak annyi áll rajta: „Boldog születésnapot Lucy”, kidobja. Ha a fickó nem erőlteti meg magát, hogy ennél többet írjon, megérdemli az elutasítást. De mi van akkor, ha Marcus Gray beteg? Vagy haldoklik? Együtt élhetne-e Lucy azzal a tudattal, hogy megtagadta tőle az utolsó és életbevágó kívánságot, a megbocsátását? Fogalma sem volt róla, hogy Lucy anyja kapott-e valaha is híreket az exférje felől, de ha tudná, hogy beteg, aligha mondaná el a lányának. Orlando hagyta, hogy fölébe kerekedjék a fantáziája, pedig voltaképp semmi köze ehhez, ahogyan azt Lucy azonnal a képébe vágná. Látta maga előtt, amint a lány csípőre tett kézzel amolyan „ne szórakozz velem” pillantást vet rá. Amikor először találkozott vele, éppilyen képet vágott. Csíkosra festett, összefogott hajával egy sokszínű ananászra hasonlított, pipaszár lábain klumpát viselt, s ő azon tűnődött, miért adott az apja munkát ennek a lánynak, főleg mikor úgy tűnt, vonzza a baleseteket, hiszen állandóan feldöntött dolgokat és beleütközött az emberekbe. Mindazonáltal örült, hogy alkalmazták, mert Lucy olyan volt náluk, akár egy szippantásnyi friss

levegő. Annak idején a kertészet szinte minden dolgozója egymillió éves volt. – Azt hiszem, csak rossz passzban van – felelte az apja, amikor Orlando az új részmunkaidős kolléga felől kérdezte. – Úgy gondoltam, a legjobbat tételezem fel róla. Elég okosnak látszik. – Ez klasszikus példája volt annak, ahogyan Hugh Fielding intézte a dolgokat. És nemsokára bebizonyosodott, hogy jól ítélte meg Lucyt, mert gyorsan és lelkesen tanult, s amikor bejelentette, hogy kitűnő tanuló létére félbehagyja a tanulmányait, Orlando apja teljes munkaidős állást ajánlott fel neki, továbbá a lehetőséget, hogy a közelben lévő főiskolán elvégezzen egy munkaidőkedvezménnyel járó kertészeti tanfolyamot. Fél hét volt, amikor Orlando a Church View-ba ért. Lucy cetlije várta a konyhaasztalon, hogy kiment a telekre. Ha nem volt sok tennivalója, ő maga is feljárt oda, hátha elkél a lánynak a segítség – vagy csak társaságnak. Lucy szeretett a telken lenni. A telek a lankás domb ormán – a falu legmagasabb pontján – terült el, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a környékre. Nem csupán a látványt kedvelte, vagy a céltudatosságot, amely mindig elfogta, amikor idejött; igazából a telekszomszédok bajtársiasságát élvezte. Anyja szerint a legmegdöbbentőbb dolog, amit a lánya valaha művelt, az volt, hogy igényelt és kapott egy parcellát. Fiona szemében mindez a munkásosztály szintjét jelentette, a skót gyapjúsapkát viselő melósokét, akiknek kirojtosodott nadrágját egy szál madzag tartja a helyén. Ez nem éppen az ő jól szituált lányának való hely volt. Mekkorát tévedett! Többek között két tanár, egy orvos, és egy bíró is vásárolt telket odafent – ráadásul mindegyikük nő volt. Miközben Lucy kinyitotta a kaput, és végigsétált a takaros ösvényen az anglikán egyház telkeihez – melyeket az egyház fillérekért adott bérbe –, mélyen beszippantotta a frissen kaszált fű és a galagonyabokor krémszínű virágainak édes illatát. Amint előbukkant az ösvényről, látta, hogy a szokásos társaság kemény munkában van, igyekeztek kihozni a legtöbbet a meleg, száraz időjárásból. Joe, Bill és Dan – vagy ahogyan Lucy nevezte őket, az „öregfiúk” makulátlan zöldségágyásaikat gondozták. Ők folyton ott voltak, s várták, hogy felbukkanjon a lány. Bill volt a trió legfiatalabb tagja a maga csekély hetvennégy évével – ő vette észre elsőnek Lucyt. Így szólt a többiekhez: – Hé, srácok, megérkezett a mi Májuskirálynőnk. Joe és Dan közelebb jött. – És hol van a szépfiú? – kérdezte a borostás állú, vidám, hetvennyolc esztendős Joe. Ez az öregfiúk régi tréfája volt, amellyel Lucyt és Orlandót vették célba. Nem számított, hogy Lucy milyen harsányan tiltakozott ez ellen, az öregfiúk egyszerűen nem hittek neki. – Még nem ért haza a munkából, amikor eljöttem otthonról – mondta belemenve a játékba Lucy –, de hagytam neki egy cédulát, úgyhogy ne higgyétek, hogy csak úgy letámadhattok, ahogy szoktatok, mert bármelyik pillanatban megjelenhet és kioszthat titeket. Joe elnevette magát. – Mindig is sejtettem, hogy komiszul féltékeny típus.

Dan, a banda legcsendesebb tagja és – nyolcvanegy évével – korelnöke, Lucyre mosolygott. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Kösz, Dan, majd szólok. Dan volt Lucy kedvence a csapatból. Az első, akivel összebarátkozott, amikor Swanmere-be költözött. Egyik délután lógott a suliból, nem volt hová mennie, és felsétált a telkekhez. Dan szóba elegyedett vele, és mire észbe kapott volna, már egy ásó volt a kezében, és segített gödröt ásni valami büdös trágyának. Miután végeztek a munkával, az öreg megmutatta, hogyan kell eperindát karózni, hogyan kell felfuttatni az új palántákat, és hogyan keresse meg a gyümölcsön a penészt. Elmagyarázta, miért tesz szalmát a tövek alá – hogy a növény töve szellőzzön, és a nedvességen megtelepedő gombák ne terjedjenek el –, és meghívta a lányt, jöjjön vissza pár nap múlva, amikor a szamóca tökéletesen megérik. Dan volt az, aki kertőrültet csinált belőle. És Dan volt az, aki saját család híján, a maga csöndes, szerény módján a szárnyai alá vette Lucyt, hogy ne zülljön el. Miután otthagyta az öregfiúkat, hadd térjenek vissza az ásáshoz és a kapáláshoz, Lucy továbbgyalogolt a jobbra kanyarodó ösvényen a saját telkéig. Tüzetesen megvizsgálta, hívatlan vendégek nyomait kutatva. Szemlátomást minden óvintézkedése bevált: a vizes-felmosós oldat, amelyet szétspriccelt, elüldözte a levéltetveket; a karókra húzott üvegek, amelyek csörögtek a szélben, kiváló munkát végeztek a nyulak elriasztásánál; a szétszórt kőszilánkok meg a sörrel teli tálkák a csúszómászókat akadályozták meg, hogy elérjék a zamatos terményeket. A természet csodás dolog, de olykor jól jön neki egy segítő kéz. Miközben Lucy kinyitotta a fabódét, amelyet Orlando segített felépíteni, anyja bosszantó szavaira gondolt, és grimaszt vágott. Hányszor hallotta már ugyanazt a nótát? „Ha egy kicsit jobban törődnél magaddal drágám…” – mondogatta. Egy alkalommal pedig így szólt: – A természet szép arcot adott neked, de ha egy kicsit törődnél magaddal, gyönyörű lehetnél. – De én nem akarok gyönyörű lenni! – kiabálta vissza Lucy. – Soha! – Badarság. Minden lány gyönyörű akar lenni. – Hát én nem! Már a gondolatától is irtózom. És téged is gyűlöllek. – Ugyan, dehogy. – Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek, és mit ne gondoljak. Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! Ez is egy olyan semmiből jövő, szörnyű veszekedés volt, viszont odáig fajult, hogy Lucy végül kifakadt: – Bárcsak ne kellene veled élnem! – kiáltotta. –Bárcsak apával élhetnék! Lucy gyakran látta mérgesnek anyját – dührohamai fölöttébb hasonlítottak a sajátjaihoz –, de ami ezután történt, még őt is meglepte: Fiona pofon vágta. Nem egyszer, hanem kétszer. Csitt-csatt. Amikor harmadszor is neki akart menni, Lucy kitért előle, de anyja még nem végzett. – Akkor menj és élj vele! – ordította. – Ha apád olyan átkozottul csodálatos, csomagolj és menj el hozzá! Már amennyiben kellesz neki. De jó, ha tudod, hogy nem kellesz neki.

Az emlék olyan éles volt, és annyira fájdalmas, hogy Lucy érezte az égető kínt, ahogy a felszínre tört. Néha nem tudta eldönteni, ki okozott neki több gyötrelmet, az apja vagy az anyja.

Negyedik fejezet Conrad Truman dolgozni próbált. Csakhogy ez is egy olyan napnak tűnt, amikor jelentéktelen, ám de zavaró dolgok tömkelege minden kétséget kizáróan megzavarja őt a koncentrálásban. Ez a hátránya, ha az ember otthon dolgozik. Először a bejárónője, Evie zavarta meg, hogy közölje, nem működik a porszívó. – Vennie kéne egy Dysont, Mr. Truman – mondta, majd körülményesen ecsetelni kezdte az általa említett márka érdemeit. Aztán ismét felhívta a férfi figyelmét, hogy a következő héten nem jön. – Llandudnóba megyek a nővéremhez, nála alszom a vendégházban. Gyönyörű szép. Közvetlenül lent, a sétány mellett. Csodás a kilátás a tengerre. Pont erre van szükségem azok után, amiken mostanában keresztülmentem. Bármennyire is függött a saját és nagybátyja zökkenőmentes háztartása Evie Hawkinstól, Conrad gyakran tűnődött azon, megéri-e mindez az erőfeszítést, amelyet a bejárónő történeteinek meghallgatására fordítanak. Minden hétre akadt valami új dráma – a múlt héten a férje nem engedte meg, hogy rózsaszínre festesse a hálószobát; két hete pedig a fogorvosi vizitjéről szólt a mese, kiderült ugyanis, hogy allergiás az érzéstelenítőre. Noha együtt érzett vele, mikor a fogorvos került szóba – ő gyáva nyúllá változott, amint meghallotta a fúró visítását –, Conrad azt kívánta, bárcsak észrevenné már a nő, hogy dolgoznia kell. Miután Evie Hawkins végre visszatért a házba, hogy még több megvetést zúdítson a vacak háztartási gépekre, akkor a telefon szüntelen csörgése zavarta meg. Később Mac dobogott fel a lépcsőn az irodájába, arról kérdezősködött, hogy mi a fene történt, miért nem érkezett még meg a posta? Mikor a nagybátyja kibírhatatlan kedvében leledzett – „Hol van a szemüvegem?” „Ki tette el a könyvemet?” „Már megint kitakarította az a szörnyű nőszemély a szobámat?” – Conrad egyetlen mentsvára a munka volt. A kutyaugatás hallatán letette a szemüvegét, és kinézett a nyitott ablakon. Lent, a kertben Mac hűséges tacskója, Fritz üldözött egy panaszosan rikoltozó feketerigót a gyepen. Aztán Mac bukkant fel: egyik kezében feltekert háló, a másikban karók. – Pofa be, Fritz! – bömbölte. – Még egy mukkanás, és szemeteszsákba teszlek, aztán kint találod magad a szemétdombon! Nem így kéne ennek lennie – tűnődött Conrad. Ez a gondolat később egyre gyakrabban felmerült benne. Hogyan került ilyen helyzetbe? Negyvenkilenc esztendős, és a zsémbes nagybátyjával meg egy őrült tacskóval él. Határozottan nem ilyennek képzelte el az életét.

Három évvel ezelőtt, amikor Mac agyvérzést kapott, a kórházi kezelés után Conrad nem habozott felajánlani neki az otthonát. Eltartott egy ideig, de nagybátyja szerencsésen felépült, csupán az egyensúlyérzékével akadt némi gond – mármint az önuralmán kívül. Ezzel szemben aggasztóan nagy eséllyel számíthatott újabb agyvérzésre, ezért Conrad meggyőzte, adja el a házát Cobhamben, és költözzön hozzá Cheshire-be. „Ez az egyetlen értelmes megoldás – mondta az akkor hetvenöt éves Macnek. –Rengeteg helyem van, nem lesz olyan, mintha egymás hegyén-hátán élnénk.” Conrad nem becsülte alá a szomorúságot, amelyet Mac érzett, amikor eladta zegzugos házát Surrey-ben – a világcsavargás évei után, majdnem húsz esztendeig volt az otthona ezért is igyekezett annyira fájdalommentessé tenni számára a költözést, amennyire csak lehetett. A morgás és az egyet nem értés dacára, Conrad sosem bánta meg a döntését. A nővére, Susan, aki Hertfordshire-ben élt, szentnek nevezte azért, amit tesz, de ő egyáltalán nem így gondolta. Az ő olvasatában Mac igen jelentős szerepet játszott az életében – gyermekéveitől egészen a felnőttkoráig –, és ekképpen juttatta kifejezésre háláját. Mac a swanmere-i közösség aktív tagja lett, amolyan minden lében kanál típus volt. Lelkesen kertészkedett, Conradnak el kellett ismernie, hogy élvezi nagybátyja munkájának gyümölcsét. Orlando segítségével, amikor, mondjuk, ásni kellett, a megszokott bokros-füves kertet (eddig tartott Conrad kertészeti műveltsége) valami egészen kellemessé változtatta át. A virágágyások voltak Mac büszkeségei, de a gyümölcsösre és a konyhakertre is éppoly elégedettséggel tekintett, azok pedig ellátták babbal, brokkolival, cukkinivel, káposztával, sárgarépával és krumplival. Conrad azonban észrevette, hogy nagybátyjának az utóbbi időben egyre tovább tart elvégezni ezeket a dolgokat. Szétszórt volt, belevágott valamibe, de mielőtt befejezte volna, már belefogott valami másba. Mac gyakran mérgelődött, és Conrad tudta, mennyire dühíti nagybátyját, hogy egykor gyorsan kapcsoló agya fokozatosan lelassul, és egyre kevésbé emlékeztetett arra a férfire, aki hajdanán volt. De más is megváltoztatta Macet. Amióta Alice Wykeham tavaly karácsonykor meghalt, Mac morózus és magának való lett. Alice különleges nő volt, és a halála nagy űrt hagyott Mac életében. Régen alig múlt el nap, hogy ne nézett volna be a Régi Paplakba Alice-szel, vagy a nő ne tanította volna, hogyan kell csíráztatni, aszalni vagy tápozni egyik-másik növényt. Alice keltette fel Mac érdeklődését a kertészet iránt, ami aztán a mániájává vált. Manapság is rengeteg időt töltött a kertben. Conrad azon aggódott, hogy mikor találja nagybátyját holtan a fűben, habár tisztában volt vele, hogy létezik ennél gyötrelmesebb halál is. Sokkal gyötrelmesebb. El is szégyellte magát, hogy ilyen dolgok jutnak az eszébe. Ideje kávészünetet tartani. Az irodája legvégében, egy térelválasztó mögött, kicsi teakonyha volt. Mögötte pedig zuhanyzóhelyiség, melyet az előző tulajdonosok eredetileg hálószobának építettek, mikor a homlokzat felőli gazdasági épületeket átalakították és hozzácsatolták a házhoz. Conrad sosem használta zuhanyozásra, hanem egy kis edzőtermet csinált belőle. Volt evezőgépe, lépcsőjárója meg egy szobabiciklije. Szó sem volt arról, hogy fitneszfanatikussá vált volna, de egész nap az íróasztalnál ülve előbb utóbb jó néhány kilót felszed az ember, ha nem mozog rendszeresen. Hébe-hóba

teniszezett ugyan, de ez inkább a társasági élet egy formája volt, mintsem sport. Mac gyakran meg is jegyezte, hogy voltaképp ez Conrad egyetlen társasági elfoglaltsága. Filteres kávét főzött, aztán visszaült az íróasztalához. Éppen félúton járt egy japán nyelvű fuvarozási szerződés angolra fordításában. Szabványszöveg volt, semmi olyan, amit azelőtt ne látott volna, de a sok kis félbeszakítás miatt, a munka jóval több időt vett igénybe, mint általában. Úgy tűnt, képtelen eléggé belemélyedni. Talán a meleg tavaszi idő vonta el a figyelmét. A május a kedvenc hónapja. Nem konyított a kertészkedéshez, de csodálta a természet változását, ahogy hirtelen kilombosodtak a fák, minden virágba borult, a harangvirág is kihajtott, hihetetlenül gyorsan fejlődtek a sövények és pázsitsávok, s a hátsó ajtónál álló fa, sosem jutott eszébe a neve, gyönyörű, vibrálóan kék színben játszott. Mikor Japánban élt, a május volt a kedvenc hónapja. A cseresznyefák virágzása mindig az ott töltött időkre emlékeztette. Amikor először látta Japán legmeghatározóbb szimbólumát – a szakurát, azaz a cseresznyefa virágát – még csak másodéves volt, és kötelmi jogot hallgatott Tokióban. Nem akkor járt először Japánban, tizenhat évesen már eltöltött egy nyarat Oszakában a nagybátyjával, aki egy amerikai banknak dolgozott, és lassan a végéhez ért a kétéves kiküldetése. Mac korábban Hongkongban, azelőtt pedig Frankfurtban élt. A nagybátyjával eltöltött idő alatt, Conrad érdeklődését annyira felkeltette az ország és a lakói, hogy úgy döntött, jogi tanulmányai mellé felveszi a japán nyelvet is. Így is tett, és miután megkapta a diplomáját, egy japán cégnél helyezkedett el. Kilenc boldog évet töltött el Japánban, amikor egy drasztikus leépítést követően, vonakodva bár, de kénytelen volt visszatérni Angliába. Londonban talált állást mint hivatalos szakfordító. A munkával nem volt gondja, de az életet sokkal egyhangúbbnak érezte, mint Tokióban. Hiányzott a mozgalmas tokiói élet. Hiányolta a mindenre jellemző sablonos szervezettséget és hatékonyságot a valóban pontosan érkező vonatoktól egészen az üzleti tárgyalások lebonyolításáig. És hiányoztak a barátai. A bizarr humorral megáldott bolondos haverok, akik keresztülrángatták sok dobhártyaszaggatóan hangos pacsinkó játéktermen, és végül mind egy ital mellett kötöttek ki az Akaszaka kerületben. Hiányzott neki a fölötte lakó, már-már idegesítően udvarias öreg házaspár, akik megtanították sógit3 játszani, és rendszeresen ellátták házilag készített gjozatóval – darált hússal, zöldséggel töltött sült tésztapogácsákkal mert úgy gondolták, nem eszik eleget. Lemaradt a sok ünnepségről, ugyanis az ország mindkét fő vallása, a sintó és a buddhista, számos ünnepet tartott, és ha az ember nem is akart részt venni benne, nézni mindenképp szórakoztató volt. Csábította a gondolat, hogy hazaugrik Londonba, majd visszatér Japánba, de ez nem egészen úgy sikerült, ahogyan tervezte. Amikor a legkevésbé várta, épp egy héttel a harminchatodik születésnapja előtt, szerelmes lett. Soha, senkibe nem szeretett bele úgy, mint Samanthába. Jogi szakfordító volt, akárcsak ő, de oroszról fordított. Egy szakmai 3 Japán táblajáték.

konferencián találkoztak. Samantha volt a kis eminens, aki már a reggeli előadáson is legelöl ült, és állandóan jelentkezett, hogy kérdezhessen. Mindenki derültségére rászóltak, hogy ha nem tud csöndben maradni, inkább menjen ki. Amikor elhaladt mellette, lehajtott fejjel ugyan, de kétségkívül önelégült vigyorral az arcán, nos akkor történt, hogy Conrad megbámulta a lábait. Tökéletesen áramvonalasak voltak, csodálatosan karcsú bokával. Ám leginkább az hökkentette meg Conradot, hogy ezek a lábak egyáltalán nem illettek a tudálékos archoz, a szemüveghez, a hátul lazán összekötött hajhoz, a smink teljes hiányához, a kicsit csálén álló szoknyához és az egyszerű kosztümkabáthoz. Minden porcikájából sugárzott, hogy fütyül az egész világra. Az ebédszünetben azon kapta magát, hogy a nőt kutatja a konferenciaközpont éttermében. Fura módon többet akart tudni róla. Melyik jogi cégnek dolgozik? Vagy még inkább: melyik jogi cég elég bátor ahhoz, hogy alkalmazza? De semmi nyoma nem volt. Körbekérdezősködött, ismeri-e valaki a „Tudálékos”-t, de többnyire ilyen válaszokat kapott: „Istenem, kibírhatatlan egy nőszemély volt!”, vagy „Mindig van egy ilyen a hallgatóságban, nem igaz?” Az ebédszünet lassan véget ért, és még mindig semmi nyoma nem volt Miss Lábnak. A konferenciateremben Conrad a nő helye felé pillantott, de az továbbra is üres maradt. Csalódottan, mert nem sikerült kielégítenie a kíváncsiságát, elővette a tollát, új lapot nyitott a jegyzetfüzetben, és várta, hogy porondra lépjen a következő előadó. Csak amikor halk morajlás söpört végig a termen, döbbent rá, hogy Miss Láb áll a katedrán, épp a felcsíptethető mikrofonjával babrált. Uramatyám – gondolta –, ő a következő előadó. Átfutotta az előadók nevét a programban. Dr. Samantha Tempest-nek hívták, és egy nemzetközi fordítóiroda igazgatója volt. Conrad hátradőlt, és alig várta, hogy Miss Tempest belekezdjen a mondandójába. Mint kiderült, volt neki bőven. Értette a dolgát. Művelt volt, jól bánt a szavakkal, és Conrad megértette, miért türelmetlenkedett a nő. Az előző előadó, vele ellentétben, gyötrelmesen bő lére eresztette a mondanivalóját, és számos tekintetben pontatlan volt. Nemsokára azonban elkalandozott a figyelme, mert sokkal jobban kezdte érdekelni maga a nő, mint az előadás. A visszafogott kosztümkabát lekerült róla, testhezálló, fehér blúza meglepően telt melleket és karcsú derekat sejtetett. Két órával és egy előadóval később, a kávészünetben Conrad megint körbepásztázta a helyiséget. Ezúttal rábukkant Miss Lábra. Épp azzal bajlódott, hogy ne lötyögtesse ki a kávéját, miközben átteszi a táskáját a másik vállára; két lábfeje közt a padlón egy levéltárca hevert. – Segíthetek? – kérdezte Conrad. Testközelből láthatta, hogy a nő miért nem festi magát. Felesleges lett volna: az arcvonásai tökéletesek voltak, a bőre úgyszintén. A nő úgy nézett rá – miután kérdő pillantással alaposan végigmérte –, mintha azért állna ott, hogy feltárulkozzék előtte. Bizonyos nézőpontból, ezt is tette, mert attól fogva nyitott könyv volt dr. Samantha Tempest előtt a szíve és a lelke.

Ismét kutyaugatás zavarta meg a gondolatait, aztán kisvártatva Mac hangját hallotta. Conrad odament az ablakhoz. – Átmegyek Norrey boltjába – szólt fel Mac a kertből. – Elfogyott a drótháló, és ha nem takarom le a magoncokat, a nyavalyás madarak laknak jól. Szükséged van valamire? – Beugorhatnál a csemegébe, és hozhatnál a friss spagettijükből vacsorára, ha van kedved. – Igenis! És elviszem magammal Fritzet, hogy tudj dolgozni. Conrad fellélegzett, hogy nagybátyja rosszkedve viszonylag hamar elszállt. Visszaült az asztalához, feltette a szemüvegét, és folytatta a munkát. Akárhány egymással vetélkedő barkácsbolt működött is a városon kívül, jó volt tudni, hogy vannak még olyanok, mint a Norrey's. Itt mindent megvehettél: rozsdamentes acél teáskannát, szárítókötelet, csiszolóvásznat, lakkot, elektromos vezetéket, kertészkesztyűt, villanykörtét, festéket, madáreledelt, grillsütőket, kéztörlőt, csavart – minden elképzelhető méretben biztosítékot, lakatot, porolót, patkánymérget, zománcozott lábast, csészeakasztót, szőlőprést, mindenféle faanyagot, szerszámot, legyen az elektromos vagy sem. A széles választék vonzotta ide Macet, és miközben várt a sorára, átrostálta a pulton álló akciós kosarat. Egy világító kulcstartón akadt meg a szeme. Hogy a fenébe tudott hetvennyolc évet megélni anélkül, hogy ilyenre szüksége lett volna? – Parancsoljon, Mr. Truman, mivel szolgálhatok? És volt még valami, ami emellett az üzlet mellett szólt: a személyes viszony. Vajon egy pattanásos mitugrász, trágár feliratú pólóban tudná a nevét? – Abból a dróthálóból szeretnék, amelyikből tegnap vásároltam maguknál. – Azonnal, Mr. Truman. Ezúttal mennyit? – Hat yard elég lesz. – Igen, ezt is szerette a Norrey's-ban. Nekik még megvoltak az eszközeik ahhoz, hogy birodalmi mértékegységben árusítsanak. Tíz perccel később eloldozta Fritzet a bejárat mellől, és elindult a csemegeüzlet felé. A bolt szomszédságában lévő presszóban főzték a birodalom legjobb Puerto Ricó-i kávéját. Ha nem kellene annyira sietnie, hogy megfékezze azokat a falánk madarakat, most venne egy újságot, és elolvasgatna itt egy-két órácskát. Talán holnap megengedi magának ezt a luxust. Némi szerencsével az English Garden legújabb száma megérkezik a reggeli postával. Ma kellett volna megjönnie, de mégis mit várhat az ember egy olyan postától, amelyiknek a világ végére kell kézbesítenie? Mindenki biztosra vette, hogy utálni fogja a nyugdíjas éveket; úgy gondolták, nem tud majd mit kezdeni a sok szabadidejével. Csakhamar kiderült, hogy tévedtek. Mióta elhagyta a bankot, volt ideje belekóstolni néhány új és érdekes hobbiba – fotózás, művészettörténet, bortúrák és festés. Mostanában a kertészetnek szentelte az idejét és az energiáját. Aktív éveiben ritkán fordult elő, hogy három évnél tovább maradt volna egy helyen. Ezt a nomád életstílust mondhatni egészen a pályafutása

végéig fenntartotta magának, amikor Párizsból áthelyezték a londoni iroda főnökének. Vett egy lakást Hammersmith-ben, meg egy hétvégi házat vidéken, és életében először úgy érezte, hogy gyökeret ereszt. Noha szándékában állt, sosem házasodott meg. Ó, igen, ő mindent megtett volna, hogy elvehesse élete szerelmét, de a sors másként akarta. De mindez már a múlté, és néhanapján úgy tűnt, hogy neki csak a múltja maradt. Nagyon rendes volt Conradtól, hogy az agyvérzése óta gondját viselte, de megrémítette, amikor a fiú azt javasolta, végleg költözzék Swanmerebe. Ezzel az ajánlattal gyakorlatilag a létezését vonták kétségbe. Irtózott a gondolattól, hogy valaki esetleg túl gyöngének tartja ahhoz, hogy önálló életet éljen. – Nincs szükségem a jótékonykodásodra, Conrad – mondta neki. – Nem vagyok nyáladzó, maga alá ürítő rokkant, akit nem lehet egyedül hagyni. – Senki sem mondta, hogy az vagy – válaszolta Conrad. – De képzeld magad az én helyembe. Ha bármi történik veled, én akarok az első lenni, aki elolvassa a végrendeletedet. – Na! Végre sikerült a lényegre térnünk. A végén mindig a pénzről van szó. – Legalább nem kellett csalódnod bennem. Nos, ez volt a lényeg. Macnek nem kellett csalódnia Conradban, és részben ezért költözött volna hozzá végleg. Noha sosem került szóba, mindig csak kerülgették a témát, mint macska a forró kását, de Mac gyanította, hogy a fiú magányos. A felesége halála teljesen kiütötte. Már minden rossz megtörtént vele, ami megtörténhetett, épp csak le nem lőtték. Még sosem élt együtt senkivel, de el kellett ismernie, hogy Conraddal működik a dolog. Az agyvérzés viszont borzalmasan rosszul érintette. Kórházban ébredt, katéter lógott ki belőle, és amikor elmondták, mi történt vele, megrémült. Félelmét egyetlen szóba össze tudta sűríteni: öregség. Öreg volt, ami egy cseppet sem tetszett neki. Mindent megtett, hogy formában maradjon – használod vagy szanálod –, de tudta, hogy vannak napok, amikor feleannyi esze sincs, mint más öregnek. Olykorolykor még a legegyszerűbb dolgok sem jutottak eszébe. Legjobban attól félt, hogy Alzheimer-kóros lesz, és hálóköntösben meg papucsban bóklászik majd Swanmere utcáin. Tisztában volt vele, hogy dolgoztatnia kell az agyát, csak így lassíthatja a szellemi leépülést. Abban a pillanatban, amint ellustul, neki vége. Szigorú napirend szerint élt, mindig megtervezte, mit csinál. Már csak az árnyéka volt hajdani önmagának, messze a világjárástól, amikor egymaga törtető ifjoncként több embert és több pénzt menedzselt, mint néhány ország egész kormánya. Ki ez a totyogó vén szivar, aki elfelejti, hová tette a dolgokat, és fejét veszi Conradnak, ahányszor csak kedves akar lenni vele? Az istenit neki! A kedvességet egyszerűen nem bírta elviselni. Ezért próbálta állandóan felbosszantani a fiút. Inkább bokszolt volna vele, mintsem hogy félkegyelműként kezelje, vagy felnagyítsa elesettségét. Amikor Conrad túlzottan türelmes volt vele, vagy még egy mérföldet gyalogolt a kedvéért, az egyenlő volt azzal, mintha a szemébe nézve azt mondaná: – Ne feledd öreg, ennél csak rosszabb lesz.

A szomorú tény pedig az, hogy nem volt menekvés ez elől a ki nem mondott igazság elől. A nyavalyás agyvérzése óta bizony csúszós lejtőn járt. Sosem ismerte be, de amikor kijött a kórházból, annyira kimerült volt, hogy boldogan elfogadta Conrad ajánlatát, hogy költözzék hozzá. Figyelmeztették, ez csökkentheti az önbizalmát, de arról nem volt szó, hogy teljesen elveszíti. Az Alice Wykehamhez fűződő barátsága jelentős szerepet játszott abbeli döntésében, hogy Conradnál marad. Alice karakán öreg hölgy volt, aki minden orvosnál vagy orvosságnál többet tett Mac gyógyulása érdekében. Nagyon hiányzott neki Alice. Ő volt az egyetlen, akivel őszinte tudott lenni. Már majdnem hazaért. A drótháló tekercset igazította meg a hóna alatt, amikor Fritz póráza kiesett a kezéből. A buta jószág valami megmagyarázhatatlan okból a fejébe vette, hogy átszalad az úttesten. Épp, mikor egy gyorsan robogó autó közeledett.

Ötödik fejezet Miután hazatért a nagymamájától, Helen harsány szavakat hallott a könyvtárból. Ezért, no meg a kocsifelhajtón rémesen leparkolt Porsche láttán, arra gondolt, tovább is maradhatott volna. Nem volt abban a hangulatban, hogy találkozzék Hunter második feleségével Marciával és húszéves lányával, Savannah-val. Egy percig hallgatta, miről folyik a heves vita – a jól értesült ember könnyebben tud védekezni. Savannah a tőle megszokott nyegle modorban épp azt adta elő, hogy úgysem tehetett volna semmit, és egyébként is mit számít, ha egyszer senki nem sérült meg. – Ez az igazi baj veled, kisasszony! – morogta az orra alatt Helen. – Nem becsülsz semmit. – Az antik parfümösüveg esete jutott eszébe, amelyet tizennyolc esztendős korában a nagyanyjától kapott. Amikor Savannah összetörte, azt mondta, nem nagy ügy pótolni. Két sikertelen házassággal a háta mögött, várható volt, hogy Hunter az átlagosnál több problémát hoz magával, konkrétan az exnejeit és három gyerekét. Kim és Clancy (harmincöt és harminchét évesek) Corinne-tól születtek, az első házasságából. Mindhárom gyereket alaposan elkényeztették, ennek tudható be, hogy mindent pótolhatónak hittek, és semmit sem becsültek. Clancy volt talán a legkevésbé agresszív közülük. Ő legalább az apja munkamorálját örökölte, és ezt Helen is méltányolta. A semmittevést azonban nem. És amennyire látta, Savannah-nak esze ágában sem volt munkát keresni, ahogyan a mostohatestvérének, Kimnek sem. Csak malmoztak, és várták, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Ha nem kapták meg, amit akartak – különösen Savannah esetében –, elszabadult a pokol. Ezzel szemben Helen már egészen fiatal korától önálló akart lenni. A nagyanyja szerint vasakarata volt, és ha valamit elhatározott, semmi nem tudta eltéríteni a céljától. Tiniként imádott utazni. Nem érdekelte, hogyan valósítja meg álmát, amíg szárnyait széttárva felfedezhette a világot.

Gyermekkorában egy földgömb volt a legféltettebb kincse. Hosszú órákat töltött a földgömb tanulmányozásával, lassan forgatta, miközben a jövőbeni utazásairól ábrándozott. Amikor annyi idős volt, mint most Savannah, Helen már beutazta Franciaországot, szőlőt szedett, vagy pincérnőként dolgozott. Sosem lógatta a lábát, és sosem várta, hogy apuci megfejelje a már amúgy is felháborítóan magas zsebpénzét. Hunter családja miatt költöztek át a Régi Paplakra. Helen javasolta, hogy talán egészségesebb volna, ha nem az exnejek (akiket Hunter anyagilag támogatott) és a gyermekeik közvetlen szomszédságában laknak, hiszen ők valamennyien Crantsfordban és környékén éltek. – Rendben – mondta Hunter. – Válassz egy környéket, és szerezz egy ingatlanost. – Ilyen egyszerűen? – Persze. Másképp nem fog menni. Ezt szerette Hunterben: az ésszerűséget és a gyakorlatiasságot. Arra számított, hogy tiltakozni fog az ötlet ellen. Végül is semmit nem szeretett jobban, mint maga körül tudni a családját, ő pedig ki akarta szakítani ebből a közegből. Szörnyen kínos volt végigjárni az ingatlanirodákat, hogy körbekérdezze, milyen lehetőségek vannak a Hunter által megszabott árkategóriában, de amikor meglátta a Régi Paplak épületét és a megbabonázó kertjét, minden bűntudata szertefoszlott. Mellesleg tudta, hogy Hunternek tetszeni fog a ház. Főleg amikor a könyvtárról beszél majd neki. Még mindig a könyvtár előtt fülelve hallotta, amint Marcia kijelenti, hogy ha valaki hibás volt, akkor az a bolond öregember, aki nem tudott parancsolni a kutyájának. – Mi mást vár, ha képtelen a nyomorult kutyáját pórázon tartani? Legszívesebben beperelném. Meg is halhattunk volna. Azután Hunter szólalt meg: – De mindketten jól vagytok? Sawie, végül is nem karamboloztatok, vagy igen? – Dehogy. Kutya bajom. Megengeditek, hogy kiszolgáljam magam, és elmenjek enni valamit? Mindjárt éhen halok. Helen tudta, hogy Savannah bármelyik pillanatban szélesre tárhatja a könyvtár ajtaját, és rajtakaphatja őt a hallgatózáson, ezért gyorsan odébbállt. Jól időzítette a bejárati ajtó csapódását, mert épp akkor csukta be, amikor Savannah megjelent a fekete-fehér kövezetű folyosón. – Ó, te vagy az – mondta a mostohalánya, mintha Helennek nem lenne joga ott lenni. – Szia! – üdvözölte a lányt olyan kedélyesen, amennyire csak tellett tőle. – Mi újság? Ingerült vállrándítás volt csak a válasz. No meg egy fényes kő csillanása Savannah köldökében. Helen soha életében nem látott még a lányéhoz fogható karcsú derekat, amit Savannah az időjárástól függetlenül mindig közszemlére is tett. Mutatós nő volt, törékeny alakkal és elképesztően hosszú, egyenes, mézszőke hajjal, de sok más korabeli lányhoz hasonlóan, túl erősen festette az arcát. Még nem tanulta meg, hogy a kevesebb több, és egy mosoly többet lendítene a külsején, mint bármi, amit pénzért megvehet.

Helen követte őt a tekintetével, ahogy a konyha felé csoszogott a folyosón, bő nadrágja a csípőjéről csüngött, és maga után húzta a földön a szárát. És Helen ekkor vette észre a két nagy bőröndöt meg a kis hifitornyot a lépcső lábánál. Azon tűnődve, mi folyik itt, úgy döntött, ideje összeszedni bátorságát és bemenni a könyvtárba. Kinyitotta hát az ajtót, és belépett. – Ó, Helen, akkor téged hallottalak. Hunter felemelkedett a székéből, és megkerülte az asztalt, hogy üdvözölje. Megcsókolta. Más férfi elintézte volna egy diszkrét puszival – hiszen második feleség szeme mindeközben szikrákat szórt –, de Hunter nem olyan volt, mint mások. Szájon csókolta Helent, majd kézen fogva beljebb tessékelte a szobába. Marcia közel járt már az ötvenedik születésnapjához, de még mindig úgy öltözködött, mint, aki huszonöt éves. Ma fehér DKNY farmert viselt, falatnyi, mélyen dekoltált felsővel, amely akkora volt, mintha egy tízéves gyerekre tervezték volna. Tejfölszőke haját rövidre vágatta, és csak a jóisten tudja, mennyi hajhabot használt, hogy beállítsa. A feje búbján csillogó gyémántutánzattal kirakott napszemüveg ült, túlszolizott arcából kivillanó jéghideg kék szemekkel méregette Helent. – Szervusz, Marcia! – Helen igyekezett barátságos hangot megütni, és próbálta kihúzni a kezét Hunteréből. Nem hitte, hogy valaha is kellemesen tudná érezni magát Hunter exnejeinek társaságában. Marcia és Corinne kebelbarátnők voltak, ő viszont nem akart a társaság tagja lenni. – Helen. – Marcia hangja fagyos volt. Majdnem olyan, mint a pillantása. A táskájáért nyúlt, amely Hunter asztalán hevert, egy iratkupac tetején. A papírok széthullottak, de Marciát ez a legkevésbé sem izgatta. Csak annyit mondott: – Akkor most eltűnök az utadból, Hunter. Felhívlak, ha megérkezem. A konyhában Savannah mogyoróvajjal megkent pirítóst evett. A munkapulton ült, meztelen lábával a konyhaszekrény ajtaját rugdosta, és szemlátomást pocsék hangulatban volt. Nem csak azért, mert az anyja idecsapta az apjához, míg ő az Államokba repül meglátogatni egy régi iskolatársát, és mindeközben lakberendezők szállják meg a házukat. Nem, ami igazán bosszantotta az az öregember volt meg a kutyája. Az öreg viselkedéséből azt hihetné az ember, hogy ő szándékosan tette, amit tett. De nem ez az igazság. Az egész az öreg hibája volt. Ezt még egy bolond is beláthatja. Még egy tanulóvezető is, mint ő. Rendesen kellett volna fognia a francos pórázt. Amikor sírva fakadt, minden annyira hátborzongató lett, és túlságosan zavarba ejtő ahhoz, hogy beszélni tudott volna. Az öregember üvöltött vele. És a mamival is. Hát ezért nyomta padlóig a gázpedált, és húzott el onnan a pokolba. Mivel nem volt annyira éhes, mint gondolta, a mosogatóba hajította a maradék pirítóst, lecsusszant a pultról, és a hűtőhöz ment. Kivett egy doboz narancslét, és fejét hátrahajtva csukott szemmel beleivott. Megint az öregember képe jelent meg előtte, ahogyan a karjában tartja nyüszítő kutyáját. Félrenyelt, a narancslé a ruhájára és a padlóra löttyent. – Nem érdekel, leszarom. Mialatt Savannah odafent kicsomagolt, Helen és Hunter a teraszon

iszogatott. Szép este volt, Helen mégis bosszankodott. Az a példátlan pimaszság irritálta, ahogyan rásózták Savannah-t. Hát semmi beleszólása nincs, hogy ki lakjon náluk? Rendben, az a szerencsétlen lány Hunter lánya, de akkor is megbeszélhette volna vele a dolgot, nem? Miután a férfi felvitte Savannah csomagjait az emeletre, nekiszegezte a kérdést. – Nem volt ezen mit megbeszélni. Nemet mondtál volna? – felelte Hunter. – Természetesen nem. – Akkor meg minek ez a felhajtás? És ezzel pontot is tett az ügy végére. Helen kicsinyesnek tűnt volna, ha megjegyzi, hogy illendőség is van a világon. Most, miközben Huntert nézte, ahogyan a jégkockákat lötyögtet gintonikjában, eszébe jutott, amit hallott. – Savannah és Marcia balesetet szenvedett? – kérdezte. – Mintha azt kérdezted volna tőlük, hogy mindketten jól vannak-e. Hunter kivette a citromkarikát az italából, és a bokrok közé dobta. A szokások rabja volt – mindig tett citromszeletet az italába, és miután megitta a felét, mindig elhajította. – Ja, igen. Egy pasas kutyája kirohant eléjük, amikor Savannah áthajtott a falun. – Elütötte? – Nem, hál' istennek. – Kié volt a kutya? – Nem tudják. Valami öregemberről beszéltek, aki nagyon kiborult. – Milyen fajta volt? Hunter összeráncolta a homlokát. – Honnan tudjam? Különben is, mit számít? – Itt élünk, Hunter. Persze hogy számít. A kutya gazdája biztosan valamelyik szomszédunk. A férfi szemlátomást eltűnődött ezen. Végül azt mondta: – Marcia olyasmit mondott, hogy se házőrző, se öleb. Hosszú test, szinte a földet söpri, rövid lábak… – Egy corgi? – Nem. Annál kisebb volt. – Tacskó? – Igen, az! Eltaláltad. Helen kortyolt egyet a borából. – Szerinted jó ötlet, hogy Marcia megengedni Savannah-nak, hogy a kocsiját vezesse? Elég rövid ideje tanul. És úgy láttam, tanulóvezető jelzés sincs az autón. Hunter megint a jeget lötyögtette a poharában. – Ez nem vall rád. Nem szoktad ilyen nyíltan kritizálni Marciát. Mi történt? Helen annak idején megfogadta, hogy soha, de soha nem fogja kritizálni vagy becsmérelni Hunter exfeleségeit, ám ezúttal úgy érezte, nem tehet mást. – Egy Porsche és egy fiatal, gyakorlatlan sofőr a volán mögött, számomra a tökéletes baleset receptje. Legyen bárki a szülő. A jég megint tett egy kört a pohárban.

– Jogos. Talán veszek egy neki való autót. Mit gondolsz? De van egy még jobb ötletem: ha nem dolgozol holnap, elmehetnél Sawie-vel, és választhatnátok együtt egy kocsit. Hát ez remek! Legközelebb, Helen Madison, fogd be azt a nagy szád! Mármint Madison-Tyler – javította ki magát Helen. Éjjel az ágyban, mikor lekapcsolták a lámpát, Helen az oldalára fordult. Hunter ezt felhívásnak vélte, hogy megcsókolja a nyakát, és közelebb húzza őt magához. Helen az ébresztőóra világító mutatóira pillantott: fél egy volt. – Holnap korán kezdesz, nem? – És mióta tart vissza engem a korán kelés? – Masszírozni kezdte a nő combját, majd szembefordította, és cirógató ujjai felfedezőútra indultak. Helen feszült lett, aztán ellazult. De negyed órával később, miután Hunter káromkodva eltűnt a fürdőszobában, ő azon gondolkodott a sötétben fekve, hogy mit tehetne. Menjen oda hozzá és kockáztassa meg, hogy még jobban felidegesíti, mint a múlt éjszaka történt, vagy hagyja, hadd jusson egyedül túl rajta? Ez még csak a harmadik eset. Semmit sem jelent. Hunter valószínűleg fáradt. Talán az is zavarja, hogy Samantha itt van a házban. Hunter végül csak visszajött. – Sajnálom – mindössze ennyit mondott, magára húzta a takarót, és hátat fordított neki. – Nem kell mentegetőznöd – mormolta Helen, és közelebb fészkelődött a csüggedt, megszégyenült férfihez. Hunter elhúzódott tőle. Jóval azután, hogy a férje elaludt, Helen a nyitott ablakban táncoló függönyt figyelte. Nem tudott elaludni. Fáradt volt, de túlságosan felcsigázott is, és a délutáni események körül jártak a gondolatai. Sikerült korábban végeznie a munkájával, és pár órára beugrott a nagyanyjához az otthonba. Szólt a rádió, Emma az asztalnál ült az ablak mellett, amely egy kis verandára és némi pázsitra nézett, a „vendégek” nagy részének – ahogy itt a betegeket hívták – volt egy kis privát része az otthon kertjében. Emma éppen kuponokat vagdosott ki a magazinokból, amelyeket Helen előző héten vitt be neki. – Ezért szójatejet lehet kapni – magyarázta Helennek. – Nem emlékszem, szereted a szójatejet? – Nem különösebben. – Azért én kivágom neked. Sosem lehet tudni, mikor jön jól. Ötven penny árengedmény nem megvetendő. És nézd, van itt egy lazackonzervre is. Ehetnénk lazacot holnap uzsonnára, amikor hazajössz az iskolából. Csinálok magunknak szendvicseket, és levágom a kenyér héját, ahogyan szereted. Helen gyűlölte így látni a nagyanyját, ebben az állapotban, melyet az ápolók csak „boldog zavarodottságnak” neveztek. Végtelen türelemmel próbálta magára vonni az öregasszony figyelmét, hogy aztán visszahúzza a jelenbe. – Nagyi – mondta gyöngéden miért nem tartasz egy kis szünetet? Sétálhatnánk egyet. Gyönyörű idő van. Aztán mutatok neked fényképeket az új házunkról.

– Nem kedvesem, nincs időm. A nagyapád hamarosan hazaér a munkából, és még ki kell takarítanom. Nem lehetett visszarendezni az időzónákat, így Helen az egyetlen ésszerű dologhoz folyamodott: úszott az árral. A helyzet néha még ennél is rosszabb volt, olyankor Emma összetévesztette Helent egyetlen lányával, Daisyvel. Helen csak mások elbeszéléseiből és fényképekről ismerte az anyját. Érzékeny, törékeny, önmagában kételkedő, rapszodikus kedélyű lánynak képzelte el. Rendkívül éles eszű volt, de hiányzott belőle az a szociális készség, amely felkészíthette volna a mindennapi életre. Renitenskedett az iskolában, és az sem volt meglepő, hogy áldozatul esett az első, körülötte legyeskedő férfi csáberejének, kimaradt az iskolából, és egyetemi terveit feladva összeköltözött vele – Emma és Gerald nagy bosszúságára, akik léha semmirekellőnek tartották a férfit, és úgy látták, rossz hatással van a lányukra. Mivel nem leplezték ellenszenvüket, Daisy teljesen elzárkózott tőlük. Ám egyszer csak ott állt a házuk küszöbén, könnyek között. Terhes volt, és nem volt hol laknia, miután a barátja kidobta. Megkérdezte, hogy hazajöhet-e. Emma és Gerald egy pillanatig sem habozott. Tárt karokkal fogadták lányukat. A baba – Helen – időben érkezett, komplikációk nélkül, Daisy mégis idegennek érezte. Ahányszor csak ránézett a kiságyban fekvő gyermekre, elsírta magát. Manapság szülés utáni depressziónak neveznék Daisy állapotát, akkor a törékenységével magyarázták a dolgot. Majd összeszedi magát – ez minden, amit az orvos mondott. Daisy azonban nem szedte össze magát. Öt hónappal később, a nagyszülők elvitték sétálni az unokájukat a parkba, és amire hazatolták a babakocsit, Daisy holtan feküdt a kádban. Gerald egyik borotvájával felvágta az ereit. Másnap reggel Hunter köszönés nélkül ment el dolgozni. A csönd nem ad választ semmire – gondolta a távolodó autó után nézve Helen. Beszélniük kell. Talán segítségre van szükségük. Még lent a konyhában is hallotta a Savannah szobájából bömbölő zenét. Úgy döntött, ideje móresre tanítani a mostohalányát – ráfér egy lecke „Hogyan legyél jobb ember” témakörben. Kiderítik, kinek a kutyáján ment majdnem keresztül Savannah, és a lány bocsánatot fog kérni. Evie Hawkins pár órán belül megérkezik, és mivel ő mindenről tud, ami a faluban történik, Helen úgy gondolta, tőle kérdezi meg, ki az a férfi, és hol lakik.

Hatodik fejezet Miután bezárta Fritzet a konyhába, Mac elindult, hogy ajtót nyisson. Méregette az előtte álló két nő arcát, és próbálta felismerni őket. A fiatalabb ismerősnek tűnt ugyan, de elég nyomorultul nézett ki, és a tekintete is barátságtalan volt. Hogy fér ennyi ellenséges érzület egy ilyen filigrán testbe? Talán Jehova tanúi, azok mindig párban járnak. De a gyűlölködés nem vallott rájuk, általában békével és örömhírrel házaltak.

– Igen? – mondta a nőnek, aki a nevén szólította. Szép volt. Sőt, kifejezetten dögös. Jó negyvenes – gondolta Mac. Aranyhaj. Barackbőr. Szép, hosszú lábak. És impozáns smaragdgyűrű a gyűrűsujján. Túl jól szituált ahhoz, hogy Jehova tanúja legyen. És vajon honnan tudja a nevét? – Mit akarnak? – kérdezte morcosan. – Helen Madison-Tyler vagyok, ő pedig Savannah, a mostohalányom. Madison-Tyler. A név ismerősen csengett. – Csönd legyen, Fritz! – kiáltott hátra, mert a kutya kaparni kezdte a konyhaajtót, veszettül és ugatott. Conrad megőrül, ha újra valami bajt csinál. – Gyűjtenek valamire? – kérdezte a Fritzet felidegesítő látogatókra fordítva figyelmét. – Valami rendezvény lesz a faluban, arra kell a pénz? Fritz! Azt mondtam, csönd legyen! – Bejöhetünk, Mr. Truman? Talán akkor megnyugszik a kutyája. Ehhez pofa kell! De várjunk csak, mi van, ha profi tolvajok, akik bedumálják magukat a házba, kérnek egy pohár vizet, hogy eltereljék a figyelmet, és amikor hátat fordítasz nekik, egy szempillantás alatt kifosztanak. – Mit mondott, hogy hívják? – kérdezte Mac. – A kutyájáról van szó – szólalt meg a mogorva fiatal leányzó. Mac mintha valami unott türelmetlenséget hallott volna ki a hangjából. – Mi van a kutyámmal? – Én… – Itt a fiatal nő elhallgatott, és félrenézett. – Sajnálom, tegnap majdnem elgázoltam – motyogta. Aztán az aranybarna hajú nő felé pördült. – Elégedett vagy? Mehetek? Mac érezte, hogy arcába szökik a vér, amint derengeni kezdett neki a dolog, és felidézte a szörnyű pillanatot, amikor Fritz kis híján elpusztult emiatt a kegyetlen, vandál tini miatt, akiben az értelem csírája sem látszik. Felháborította, hogy csak úgy idejön, és tetteti, hogy sajnálja, amit művelt, pedig nyilvánvaló, hogy lesajnálja az egészet. Ha tényleg érdekelné, már akkor kiszállt volna a kocsiból, de nem, a kisasszony csak ült ott, és várt, amíg ő felszedte a dróttekercset, amit elejtett, mikor a kutyája után szaladt. Bármilyen hihetetlen, de ez a fruska szó nélkül elhajtott a helyszínről. – Savannah! – szisszent rá a másik nő. – Sehová se megyünk, amíg meg nem tiszteled Mr. Trumant azzal, hogy őszintén bocsánatot kérsz tőle! Na ezt látnia kellett. De tízből tíz pont a mostohának. Benne legalább megvan az illem némi szikrája. Ám akkor eszébe jutott, hogy még egy nő ült az autóban. Talán ő volt az! Tüstént nekitámadt. – És maga mi a fenét gondolt, amikor hagyta, hogy ilyen nagy sebességgel hajtson egy ekkora autóval? He? Ez szemlátomást szórakoztatta a kis vadócot. De a nő csípőből és mérgesen vágott vissza. – Ha én ültem volna a kocsiban, Mr. Truman, biztosíthatom, hogy ez a helyzet sosem állt volna elő. – Aztán szelídebb hangon azt kérdezte: – Tényleg, minden rendben van a kutyával? Bizonyosan sokkolta önt, ami történt. – Jól vagyok – felelte kicsit megenyhülve Mac. – És Fritz is. – Ennek örülök. Tudom, hogy semmivel sem lehet jóvá tenni, ami történt, de szeretném ezt odaadni magának. – Egy szatyorból, amelyet Mac eddig észre sem vett, egy üveg vörösbort húzott elő. – A férjem pincéjéből való. Nem vagyok szakértő, de azt hiszem, elég jó.

Ajándék lónak ne nézd a fogát – Mac elvette a bort, és rápillantott a címkére. Az „elég jó” enyhe kifejezés. Megért vagy hatvan fontot, annyi biztos. Nagyon finom lesz. – De ettől még ragaszkodom a tisztességes bocsánatkéréshez. – Sokatmondó pillantást vetett a vadócra, és élvezettel látta, hogy zavarba jön. Aztán – hogy még kínosabb helyzetbe hozza – hátralépett az ajtótól, és azt mondta: – Be is jöhetnek, és a kisasszony nyugodtan bocsánatot kérhet Fritztől. Helennek úgy tűnt, Mr. Mac Truman feszélyezni akarja Savannah-t. Nem hibáztatta érte. Rokonlelket vélt felfedezni benne, miközben a konyhában állva arra vártak, hogy a lány előadja mondandóját a körülöttük futkározó Fritznek. Savannah elsötétült arcából ítélve, a bocsánatkérésének annyi esélye volt, mint hogy hirtelen meteorit csapódik be az elbűvölő ház tetejébe. Evie mondta, hogy Trumanék egy átalakított kápolnában élnek a New Streeten. Helen sokszor megcsodálta már ezt az ingatlant, amióta Swanmere-be költöztek. Boldogan megragadta volna az alkalmat, hogy többet is láthasson belőle, nem csak a konyhát és az előszobát. Evie kijelentette, hogy ő bizony sosem lakna itt: „Kizárt, hogy olyan helyen lakjak, ahol a nappali ennyire huzatos. Conradnak biztosan sokba kerül a fűtés. Bár azt hallottam, nem szűkölködik.” Amikor reggel elkészítette Evie „mielőtt nekilátunk a munkának” kávéját, Helen megkérdezte, kinek van tacskója a faluban, amolyan hamisítatlan Evie stílusban megnyílt a szózsilip, és Helen megismerte Mac és Conrad Truman életének minden apró részletét. „Mac néha elviselhetetlen tud lenni – magyarázta Evie –, de ő már csak ilyen. Én egyszerűen nem foglalkozom vele, amikor velem próbálkozik. Hogy őszinte legyek, csak rosszabb lett, amióta elvesztette a legjobb barátját itt, Swanmere-ben. Ő és Alice Wykeham nagyon összemelegedtek. Ki tudja, ha fiatalon találkoznak, talán több is lett volna köztük a barátságnál. Ha érti, mire gondolok.” – Rajta, kislány, nem érek rá egész nap. – Mac harsogó hangjára Fritz felugrott, és ugatva körbeszaglászta Savannah bokáját. Helen meglepetésére a lány lehajolt a kutyához. Kevésbé lett volna meglepve, ha úgy felrúgja a dakszlit, hogy az elrepül. A guggoló Savannah egyszer csak felmosolygott Macre. – Komolyan gondoltam az előbb, amikor azt mondtam, sajnálom. Csak biztosan másképp értette. Mac a homlokát ráncolta. – Ez a legtöbb, ami kitelik magácskától? A lány vállat vont. – Eszi, nem eszi, nem kap mást. – Ebben az esetben elfogadom a bocsánatkérését, kisasszony. De azt ajánlom, a jövőben hajtson lassabban. Hány esztendős is pontosan? – Semmi köze hozzá. – Savannah! A lány felállt. – Figyelj, megtettem, amit akartál. Most lelépek. –Elhúzott Helen mellett, kicsörtetett a házból, és bevágta maga után az ajtót. Fritz újra megugatta.

– Elbűvölő egy lány, jól látom, ugye? – szólalt meg Mac Truman. – Gondolom, rengeteg örömét leli benne. – Sajnálom – felelte dühösen Helen. – Azt gondoltam, ha idehozom, és találkozik magával, megtanulja, hogy végre felelősséget kell vállalnia a tetteiért. Semmi kétség, naiv voltam. – Ön neveli? Önnel él? – Hál' istennek nem. Csak addig van az apjával és velem, amíg az anyja Amerikában nyaral. – Meddig tart az utazás? – Egy hónapig. – Négy hét hosszú idő. Hálás lennék, ha távol tartaná tőlem a lányt. – Ha szerencsénk lesz, ki sem mozdul majd a szobájából. Mac, kezében az ajándékba kapott borral, így szólt: – Egyébként köszönöm az ajándékot. Csodálom a férje ízlését, már amennyiben vörösborról van szó, és nem a gyerekről. Nem az a fukar típus, az biztos. Önökre fogok gondolni, amikor megkóstolom. – Az üvegezett, szárnyas ajtó előtt álló asztalhoz ment. Az ajtó a kert kockakövekkel kirakott részére nyílt. Akár egy tökéletes fénycsapda: a hamarosan virágzó levendula mellett nőszirom, díszhagymák és macskagyökér töltötte meg az ágyásokat. Helent a saját kertjükre emlékeztette. Mintha a virágok afféle hullámzó, színes szőnyeggé olvadtak volna össze. Nézte, amint az öregember az asztalra teszi az üveget, egy nyitott jegyzetfüzet mellé – a lapok tele voltak a virágok komplikált rajzaival és kézzel írott feljegyzésekkel. – Látom, lelkes kertész, Mr. Truman. Mac észrevette, hogy látogatójának megakadt a szeme a füzeten, és gyorsan összecsukta. – Az vagyok. És ön? – Én is szeretnék az lenni. De kérem, el ne árulja Olivia Marchwoodnak, mert pislogni sem lenne időm, és máris a Kertészklubban találnám magam… – Helen hirtelen elhallgatott. Mac Truman akár még rajongója is lehet annak a rémes nőszemélynek. Félelme azonban alaptalannak bizonyult. Az öreg kihúzta magát, és csak annyit jegyzett meg: – Olivia Marchwood azt hiszi, a Kertészklub az övé, pedig egyáltalán nem. – Maga is tagja a klubnak? – Igen. – Érdemes belépni? – Ön minden bizonnyal jelentősen lecsökkentené az átlagéletkort. Helen elmosolyodott, úgy érezte, valamelyest oldottabbá vált a hangulat. Ezen felbátorodva megkérdezte: – Nem tudna ajánlani valakit, aki segítene a kertemben? Evie Hawkins azt javasolta, keressem Orlando Fieldinget. Ismeri? – Kiváló kertész. Mindig segít. Ö veszi kézbe azt, amihez az unokaöcsém szerint túl gyenge vagyok. De nem hinném, hogy kertápolási munkát keresne, mostanában jobban foglalkoztatja a tervezés. Azért megpróbálhatja. Hol laknak? Nagy kertjük van? – Fönt, a Régi Paplaknál. Evie azt mondta, maga ismerte az előző tulajdonost, és Alice Wykeham a barátja…

– Természetesen – szakította félbe nem túl kedvesen Mac. – Tudnom kellett volna, hogy kicsoda. A neve ismerősen csengett. Tehát megismerkedett már azzal a borzasztó pletykafészek Evie Hawkinsszal. – Nem boldogultam volna a házzal nélküle. – Alice boldogult. Helent zavarba hozta a nyilvánvaló kritika. Soha életében nem volt bejárónője, épp csak kezdett hozzászokni. Eszébe jutott, milyen állapotban volt a Régi Paplak, mikor először nézték meg Hunterrel. Még az ingatlanközvetítő is elnézést kért a szag miatt. – A ház hetekig zárva volt – mentegette magát. –Pár napig szellőztetnek, és minden rendben lesz. – Egy kicsivel többre van szükség a friss levegőnél ahhoz, hogy elviselhetővé lehessen tenni ezt a helyet – mondta Hunter. – A ház, a dohosság és rothadás nyilvánvaló jeleitől, valamint az elavult nyílászáróktól és egyéb szerelvényektől eltekintve is mocskos. – Ez nem fedte teljes mértékben a valóságot – a por és a piszok elhanyagolható volt de Helen tudta, hogy Hunter megjegyzései a vételár csökkentésére irányulnak. – Hát igen, a ház egy kicsit megviselt – ismerte el az ingatlanos. – Megviselt? – visszhangozta Hunter. – Ez a ház átkozottul kivénhedt! – Miss Wykeham néhány hónapig betegeskedett, mielőtt meghalt – folytatta az ügynök. – Sajnos az épület, a kerttel egyetemben, a sorsára lett hagyva. Az ingatlanügynök szavai megrendítően hangzottak. Egy haldokló asszony, akinek már nem maradt ereje rendben tartani a házát és a kertjét. Helent a nagymamájára emlékeztette. De azokra is, akikkel a munkája során találkozott. Ö és a barátnője, Annabel üzemeltették a „Gondoskodó Társalkodó” nevű vállalkozást, egy céget, amelyet együtt álmodtak meg. Személyre szabott szolgáltatást nyújtottak idős embereknek, mindenfélében segítettek, hivatalos papírokat töltöttek ki, vízvezeték-szerelőt kerestek, bevásároltak, elvitték őket a fogorvoshoz, a csontkovácshoz, az ortopédushoz és a kórházba; vagy egyszerűen csak meglátogatták őket, és egy csésze tea mellett beszélgettek velük. Jól ment az üzlet, és Helen elfoglaltabb lett, mint azt valaha is képzelte volna. Ezért volt szükség Evie-re. Hogy megvédje magát az előtte álló ellenséges öregembertől, azt mondta: – Ha jól tudom, Mr. Truman, Evie önnél is dolgozik. – Az unokaöcsém döntése volt – vetette oda élesen Mac. – Az ő háza, ő alkotja a szabályokat. Ha úgy csinálhatnám a dolgaimat, ahogyan akarom, tökéletesen meglennék Evie nélkül. Sosem találok meg semmit, miután rendet rak. Abból, amit Helen a Régi Paplak előző tulajdonosáról – fő hírforrásától, Evie-től – megtudott, Alice Wykeham nem adott a formaságokra, és nem viselte el könnyen mások hülyeségeit. Helen kezdte megérteni, hogy ez az ingerlékeny ember és Alice, miért voltak jó barátok. És éppen azért, mert annyira közel álltak egymáshoz, azon kapta magát, hogy szeretné jobban megismerni az öregembert, mert általa remélhetőleg megtud valamit arról az asszonyról, aki oly nagy buzgósággal gondozta a kertet, amelyet most ők mondhatnak magukénak.

– Talán furcsán hangzik majd, amit mondok – kezdte –, de komoly felelősséget érzek a Régi Paplak kertje iránt, mivel most az én gondozásomba került. Azt hiszem, Alice Wykeham barátságának köszönhetően, ön jól ismeri. Igazán nagyra értékelném, ha valami útmutatást tudna adni a kerttel kapcsolatban. Ugyanis nem szeretném tönkretenni. Egy percig Mac nem válaszolt. Talán azon gondolkodott, hogyan szabaduljon meg Helentől. Amikor megszólalt, annyit mondott: – Úgy gondolom, ennyit megtehetek. Hébe-hóba át tudok ugrani. De miért nem jön el a Kertészklubba? Péntek este találkozunk. Ha akarja, bemutatom néhány érdekesebb klubtagnak. – Most nevetett, méghozzá huncutul, – Távol tartanám La Marchwoodtól is, megakadályoznám, hogy teljesen kisajátítsa magát… A templomot a Régi Paplakkal összekötő kanyargós úton hazafelé bandukolva Helen élvezte a sűrű sövények és az összehajló gesztenyefák alagútszerű látványát. Arra gondolt, már van egy barátja Swanmere-ben. Talán végre otthon kezdi majd érezni magát. Mióta feleségül ment Hunterhez, olyan egyedül volt.

Hetedik fejezet Lucy nem érezte jól magát. Hasán forró vizes palackkal, fejét Orlando vállán nyugtatva feküdt a kanapén, tévét nézett, és próbált elfeledkezni a görcsökről. De sehogy sem ment. – Bevehetek még egy Ibuprofent? – Most még nem – mondta határozottan a fiú. – Majd másfél óra múlva. – Mekkora fasiszta vagy, ha gyógyszerekről van szó. – Beszélhetsz, amilyen kedvesen csak akarsz, de amíg én itt vagyok, nem fogod túladagolni magadat fájdalomcsillapítóval. – Meghalok. – Kizárt dolog. – Nem örülnél, ha meghalnék. Orlando szeretettel magához szorította. – Amennyire én tudom, nincs rá bizonyíték, hogy belehalhatnál a menstruációba. – Talán én leszek az első az orvostudomány történetében. Akkor aztán sajnálhatod. – Igaz. De addig is, mi lenne, ha kicserélném a forró vizes palackodat? Amikor Orlando tíz perccel később visszajött a konyhából, Lucy azt kérdezte: – Tudod, mitől lennék jobban? Ha megnéznék egy filmet. A fiú odaadta a palackot, és felsóhajtott. – Hadd találjam ki! Valami csöpögős, régi vacakot? Lucy elmosolyodott. – Akkor legyen az Igazából szerelem. Újabb tíz perc múlva a dohányzóasztal tele volt rágcsálni- meg innivalóval, és Orlando a tévé felé tartotta a távirányítót.

– Na, lássuk, túljutsz-e legalább a főcímen sírás nélkül – mondta. De Lucy már le is törölt egy könnycseppet az arcáról. – Tudod, hogy ez a reptéri jelenet mindig megríkat – szipogta. – Az arcuk. Mindenki olyan boldognak látszik, hogy viszontlátják egymást. Orlando átölelte. – Azt hittem, ettől jobban leszel. – Jobban is vagyok. Most pedig maradj csendben? – Orlando vállára hajtotta a fejét. Az efféle esték döbbentették rá hihetetlen szerencséjére. Orlando a legeslegjobb barát. Senkit nem ismert eddig, aki így tudta kényeztetni, amikor ilyen komisz görcsei voltak. Ő az egyetlen, aki hajlandó volt megnézni vele egy Richard Curtis filmet. Sosem veszekedtek vagy vitatkoztak. Legközelebb akkor álltak hozzá, amikor néhány évvel ezelőtt Lucy egy kertibútor-eladóval randevúzott. Orlando biztos volt benne, hogy valami nem stimmel a fickóval, de a lány nem hitt neki. Még féltékenységgel is megvádolta, de aztán kiderült, hogy a pasasnak felesége van, és kisfia. Lucy kiborult, hogy ilyen esztelenül viselkedett, de Orlando akkor is csodálatosan intézte a dolgot. Egyetlen „ugye én megmondtam” sem hagyta el a száját. Megölelte, amikor sírt, és egyetértett vele, mikor mindennek elmondta azt a szemét csirkefogót. Saját múltjából adódóan a legalávalóbb dolognak tekintette, ha egy férfi hűtlen a feleségéhez és a gyermekéhez. E baklövés óta Lucy minden kapcsolatba nagyon óvatosan vágott bele, és a szerelembe esés veszedelmes utazásával szemben inkább a legjobb barátja, Orlando kockázatmentes, megbízható társaságát választotta. A barátaik sosem értették, miért nem jönnek össze. Kiváltképp Lucy barátnői firtatták a dolgot, mivel a legtöbbjük őrülten bele volt esve Orlandóba. „Hogy tudsz együtt lakni vele és ellenállni ennek az isteni testnek?” – kérdezték gyakran. Angie a munkahelyéről sűrűn mondogatta, hogy egész nap bele tudna feledkezni Orlando szexi, kék szemébe. Még azt is megvallotta, hogy képzeletben végigcirógatja a fiú széles mellkasát, a vállát, majd keze lejjebb siklik a keskeny derekához. Orlando mindig is jó helyezést szerzett Lucy barátnőinek vágy-toplistáján, az ő számára azonban pusztán a csacsi öreg Orlando maradt. Valamikor régen, egyetlenegyszer megcsókolta őt, és bár nagyon élvezte a dolgot, a fiú zavarából kiolvasta, hogy Orlando megértette: hibázott, mert átlépte azt a bizonyos határvonalat. Kimondatlan megegyezés volt köztük, mely szerint, ha érzelmeket kezdenének táplálni a másik iránt, az csak elrontana mindent. Mert mi van, ha az ő kapcsolatuk is ugyanúgy tönkremegy, ahogyan szinte mindenkié? Azt valószínűleg a barátságuk sem élné túl. Tanúja volt már elégszer ilyesminek a barátaik között, és Orlandóval nem akarta ezt megkockáztatni. Ők úgy tökéletesek, ahogyan vannak. Ráadásul Orlandóban teljesen megbízott. Nem létezik olyan, amit meg ne tenne a fiúért, és minden ismerőse közül az ő véleménye számított neki igazán. Itt heverészni vele, miközben szórakozottan játszik a hajával – Lucy el sem tudott volna képzelni egy ennél jobban eltöltött estét. Épp annál a résznél tartottak a filmnek, amelyben Emma Thompson felfedezi, hogy buggyant férjét elszerette az iroda lotyója, mikor megszólalt a telefon. – Megyek, felveszem – mondta Orlando, és felállt. – Megállítsam a filmet?

Orlando feltápászkodott a kanapéról. – Dehogy. A konyhában vette fel a telefont, és arra számítva, hogy munkával kapcsolatos hívás lesz, máris papírért meg írószerszámért nyúlt. Tévedett. Olivia Marchwood volt a vonalban. – Nem tartalak fel hosszan, Orlando – mennydörögte. – Csak szólni akartam, hogy némi változás van a péntek esti tervben. Az előadónk sajnos cserbenhagyott bennünket. De nincs minden veszve, találtam helyettest, a nő egy különleges utazási iroda idegenvezetője. – Miféle iroda? – kérdezte Orlando. Már látta is maga előtt a Saga Holiday munkatársát, aki azért jön el a Kertészklubba, hogy reklámot csináljon a cégének. – Olyan, amelyik idehaza és Olaszországban szervez kertlátogató túrákat. A nő több híres könyv szerzője. Szerencsések vagyunk, hogy elfogadta a meghívásunkat. Fölöttébb remélem, hogy mindenki méltányolni fogja, mennyit fáradoztam ezért. Orlandót érdekelni kezdte a dolog. A Saga emberének képét máris impozáns kertek képei váltották fel lelki szemei előtt, a háttérben pazar neoklasszicista épületekkel, tökéletesen nyesett puszpángsövények-kel, elegáns ciprusfákkal, virágoskertekkel és teraszokkal, no meg barokk szobrokkal és túlcsorduló vizű szökőkutakkal. – És miről fog előadást tartani? – Az olasz tóvidék kertjeiről. Mesés lesz. Orlando teljes mértékben egyetértett Olivia Marchwooddal. De gyanította, hogy Lucy nem lelkesedne túlságosan. Ő nem volt tagja a klubnak, csak időnként látogatta vendégként, ha érdekesnek ígérkezett a téma. Am ebben az esetben, akár egy heti fizetésében lefogadta volna, hogy Olaszország puszta említése is heves tiltakozást váltana ki belőle. Még mindig nem adta oda Lucynek az üdvözlőlapot, amelyet a kukából szedett ki, és minél tovább bizonytalankodik, annál nehezebb lesz lépnie. Mac elégedetten nyugtázta, hogy változott az előadás és az előadó. Már azon törte a fejét, hogyan színlelje egy óra hosszat az érdeklődést a bonszai fák iránt. A múlt hónapban a „Természetes gyógymódok növényekkel” című előadást hallgatták meg, az kitűnő volt. Azt megelőzően pedig a „Küzdelem a kártevőkkel a biológia segítségével” című előadás hangzott el. Na de a bonszai! Még a japán dolgokért rajongó Conrad sem mutatott érdeklődést ezek iránt a törpefák iránt, amelyek olyan ragyásak és rücskösek, akár egy boszorkány feneke. Emlékeztetőül felírta magának, hogy ne felejtse el felhívni Helen Madison-Tylert, és tudatni vele a változást. Igazából nem hitte, hogy ez érdekli a nőt, de az udvariassági hívás jó apropó volt, hogy ismét kimutassa a Régi Paplak kertje iránti érdeklődését, és felajánlja a segítségét. Sokat gondolkozott Helen váratlan délutáni látogatásán és főleg a kérésén. Arra a következtetésre jutott, hogy tartozik Alice-nek annyival, hogy szemmel tartja a kertjét – ez a kötelessége. Azoknak, akik ismerték, a Régi Paplak kertje igazi eseményszámba ment a kertészkalendáriumban, s amikor Alice júniusban és júliusban a látogatók előtt is megnyitotta, az emberek mérföldekről utaztak ide, hogy láthassák. A belépőjegyekből befolyt pénzt jótékony célra fordította. Mac csak

hónapokkal azután látta először a kertet, hogy ideérkezett lábadozni – amikor még azt hitte, hogy csak ideiglenesen marad. Conrad elfuvarozta őt a közeli St. John templomhoz, s ő botra támaszkodva csoszogott be a reggeli istentiszteletre. Miután meggyőzte Conradot, hogy nem kell őt megvárnia, nos akkor találkozott Alice-szel. Odaült mellé a padsorba, ahol addig Mac egyedül foglalt helyet, és miután kényelembe helyezte magát – kidudorodó, kopott műanyag bevásárlószatyrát egy galambbal és egy feszülettel hímzett térdeplőpárnára tette –, odavetette Macnek: – Maga új itt, igaz? Előre szólok, én nem veszek részt „a béke legyen veletek” részben. Ha ölelkezni meg csókolózni akar, vagy evangélikus fogdosásra vágyik, üljön más padba. Mac derűsen így felelt: – Mindent elkövetek, hogy megtartsam az illemszabályokat. De ott maradnék, ahol vagyok, ha megengedi. Senki nem ült melléjük, és a szertartás alatt padtársa, kinek viharvert ábrázata szúrós, fényes szemével egy szem mazsolára emlékeztette, egyetlen zsoltárt sem énekelt, és nem csatlakozott az ájtatosság többi részéhez sem. Amikor elérkeztek az áldozáshoz, Mac bizonytalanul emelkedett föl, egy percig a botjára támaszkodva állt, hogy összeszedje magát, de akkor beijedt. Mi van, ha nem tud elmenni az oltárig? Mi van, ha esetleg hanyatt vágódik? Határozatlanságát megérezve a padtársa így szólt: – Jöjjön, támaszkodjék csak rám. Miután az apró termetű asszony így megszégyenítette, Mac dacos büszkeséggel jelentette ki: – Az szóba sem jöhet. Ha csak egy ujjal is magához érek, még megvádol, hogy tapogatom. – Ezzel kilépett a folyosóra. Egészen addig rendben is ment minden, amíg az úrvacsora átvétele után fel nem akart egyenesedni. A térdei beálltak, meg se tudott moccanni. Egy határozott kéz bukkant fel a baloldalán – a mazsolaábrázatú nő segítette fel. – Remélem, azért imádkozik, hogy sikerüljön levetkőznie a makacsságát – mondta Macnek, mikor újra a helyükre értek. – Mi van a lábával? – Tavaly agyvérzésem volt. – Komoly? – Nem, hál' istennek. A mise után, mialatt Conradra várt, hogy hazavigye, Mac úgy gondolta, be kéne mutatkoznia. – Á, szóval ön Conrad nagybátyja. Kitalálhattam volna. – Ismeri az unokaöcsémet? – Conradot minden nő ismeri a faluban. Túlságosan a figyelem középpontjába került. Viszont, és ez a javára szól, kétlem, hogy tisztában van ezzel. Ön meddig marad Swanmere-ben? – Csak néhány hónapig. Amíg meg tudom győzni Conradot, hogy elég jól vagyok, és már egyedül is boldogulok. – Hát, ha talál magának némi szabadidőt, látogasson meg. – Pontosan merrefelé találom meg? Alice már elindult a templomtól kelet felé vezető, kavicsos úton. – A Régi Paplakban – szólt vissza. – Kérdezze Conradot. Ő tudja, hol van. – Én viszont még a nevét sem tudom. – Alice. Alice Wykeham.

Mac csak később fogta fel, hogy Alice nem dobálódzik az effajta meghívásokkal, és attól eltekintve, amikor megnyitja kertjét a nagyközönség előtt, csak ritkán invitál bárkit is a házába. Öt nappal később eleget tett a meghívásnak, és arra kérte Conradot, vigye el őt a Régi Paplakhoz. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser az első randin, akinek az apja megvárja, hogy becsöngessen, hátha a háziak nincsenek otthon. Mac kopogtatott, az ajtó kinyílt, és beengedték. – Fürdés- és teaidőre otthon lesz – szólt oda Conradnak huncut mosollyal Alice. – Maga piszok – mondta Mac, mikor az unokaöccse elhajtott. – Most az a szándéka, hogy még rosszabbul érezzem magam, mint eddig? – Fejezze be a nyavalygást! Még azt hinné az ember, hogy valami gyógyíthatatlan betegségben szenved. – Így igaz. Úgy hívják: öregkor. – Hmm… önsajnálat és makacsság. Sok munkám lesz magával. Most egy vodka-martinira van szüksége. Mindig akad itthon. Megnyugtat. – Köszönöm. Szárazat kérek, citrommal. Alice felvonta a szemöldökét. – Másként is lehet? Amíg elkészítem az italt, menjen és nézze meg a kertet. Talál egy Timest a padon. Segíthetne a függőleges nyolcassal. Megőrjít. Abban a pillanatban megköttetett a barátságuk, mert egyrészt Macnek szenvedélye volt a kertészkedés, másrészt régóta nem volt rá senki olyan ösztönző hatással, mint Alice. A Euston-Crewe szerelvény tömve volt, az első osztályon ülő Conrad szardínia módra szorongott a papírjaik közt kutató, laptopjukon dolgozó, vagy izgatottan és hangosan telefonáló, ingujjra vetkőzött utasok között. Talán nincs irodájuk, és egész nap a vonaton utazva dolgoznak, valamiféle mobil irodának tekintve a hálózatot. Mielőtt még a gondolatai elkalandoztak volna „az első osztályú vasúti örökbérlet kontra irodabérletköltség” téma irányába, inkább a napi munkája felé terelte a gondolatait. Nem túl sűrűn ugyan, de le kellett utaznia Londonba a jogi céghez, amely szabadúszóként alkalmazta. Olyankor igényelték a jelenlétét, ha fontos szerződésről volt szó, vagy a kérdéses japán vállalat közvetlenebb kapcsolatot óhajtott kialakítani. Ezért az öltöny és a nyakkendő. Conradot nem zavarta, hogy időnként be kellett ugrania ebbe a szerepbe, de persze sokkal jobban szeretett otthon dolgozni, és a gondtalan trehány szerepe is testhezállóbb volt. Samantha ezt is másként látta, ő nem volt az otthoni munka híve. Conrad meg is mondta neki, hogy szerinte ez abból az egészségtelen élvezetből ered, amit az nyújt neki, hogy főnök lehet a saját cégénél. – Ne tagadd – mondta, amikor először vitte el vacsorázni. – Látszik, mennyire extázisba hoz, hogy több mint húsz embernek dirigálhatsz. – Mi ezzel a gond? – kérdezte Samantha. – Amíg nem száll a fejedbe, semmi. – És ezt miből vetted észre? – Ó, tudod te azt, a szokásos mese; velem is megpróbálsz majd főnököt játszani. – A következmény…?

– Határozott lépéseket kell tennem. – Mint például? – Azt akarod, hogy a tiéd legyen az utolsó szó? – Nem, éppen flörtölök veled. Csak túl nehéz a felfogásod, hogy észre vedd. Amilyen pimasz volt, olyan ambiciózus. Amióta csak ismerte a nőt, azóta zavarta ez a dolog. Ő sem volt éppen nehézfejű, de Samantha szenvedélyes intellektusához képest megrekedt valahol az amőbák szintjén. Nem csak oroszul beszélt folyékonyan – mindent tudott az orosz kereskedelmi törvényekről, ismerte a szerszámgépek, fémmegmunkáló berendezések, kábelvezeték gyártósorok nem éppen szívmelengető világát, az alapvető iparágakat, amelyek fordítási munkái javát adták –, hanem elfogadhatóan beszélt franciául, spanyolul és olaszul, továbbá konyított valamit a göröghöz is. Amikor komolyra fordult a kapcsolatuk, és Conrad elvitte őt vakációzni Japánba, Samantha a kiotói szállodában megkérdezte a recepciós lánytól, hogy hánykor lehet reggelizni – japánul. – Hogy a fenébe csináltad? – kérdezte meglepetten Conrad. – Titokban tanultam – vallotta be mosolyogva Samantha. – Most már semmiben sem vagyok jobb nálad. A nő ekkor belekarolt Conradba, és a lift felé kormányozta. – Sok dolgot tudok, amiben jobb vagy nálam. Menjünk, bújjunk ágyba. – Ezt nem kellett kétszer mondania, és mire a szobába értek, gyakorlatilag alig volt rajtuk ruha. És akkor, amikor megpillantotta Samantha tekintélyes lemezgyűjteményét, és kiderült, hogy ő is nagy Nick Drake-rajongó, nos Conrad akkor döntötte el, hogy ezt a nőt feleségül kell vennie. – Nincs más lehetőség – mondta, miközben feltette a kedvenc lemezét: Five Leaves Left4 –, hozzám kell jönnöd feleségül. Ez törvényszerű. Samantha így válaszolt: – Sajnálom, de még gondolkodnom kell rajta. Átgondolta. Fél pillanat alatt. A családi hátterük különböző volt, de ez sosem játszott szerepet a kapcsolatukban. Míg Conrad szegény középosztálybeli családból származott – apja egyszerű lelkész volt –, addig Samantha jól szituált és összetartó családból érkezett. Nem sokkal megismerkedésük után, Samantha meglehetősen nagy összeget örökölt nagynénjétől. – Jó lesz vigyázni, öcsi! – mondta Conradnak. – Ha csak a pénzemért akarsz elvenni, jól gondold meg. A családom kinyír, mielőtt elkölthetnéd. A szülei nem éltek már, de volt egy bátyja meg egy nővére, mindketten házasok, felnőtt gyermekekkel. A testvéreinél sokkal fiatalabb Samantha afféle meglepetés gyerekként érkezett, szülei akkoriban már negyvenes éveikben jártak. Conrad a mai napig összejárt Samantha testvéreivel és családjukkal, rendszerint karácsony tájékán. A legmegfelelőbb alkalom, hogy az ember a családjával töltse az időt. A saját családjából kevesen maradtak. Anyja egy évvel azelőtt, hogy megismerte Samanthát, meghalt rákban, az apja pedig szinte napra pontosan egy évre rá hunyt el embóliában. A nővérétől, Susantól 4 Az öt utolsó falevél (a szerk.)

eltekintve, akit ritkán látogatott meg, mert a seggfej férje és a kibírhatatlan gyermekei nem igazán érdekelték, Mac volt az egyetlen rokona. Samantha és Mac nagyon jól kijöttek egymással. Samantha Big Macnek hívta az öreget, és sokszor felhívta telefonon, hogy versenyezzenek, ki fejti meg előbb a keresztrejtvényt a Timesban. Amikor Conrad Samantha halálhírével hívta fel Macet, az öreg szörnyen kiborult. – Mintha a lányom lett volna – mondta elcsukló hangon. – Csodálatos nő volt. Igazán. – Aztán: – Ó, istenem, Conrad, mihez kezdesz ezután? Hogy fogod ezt kiheverni? – Sehogy – hangzott az egyszerű válasz.

Nyolcadik fejezet Helen a változatos munkát élvezte a legjobban, azt hogy a Gondoskodó Társalkodó mindennap valami mást kínált. Elméletileg csütörtökön és pénteken dolgozott egész nap, hétfőn és kedden pedig csak délelőtt, a gyakorlatban azonban vendégeskedések sorozatából álltak a napjai. Mivel Savannah egész álló nap a lábát lógatta odahaza, és minden alkalmat megragadott, hogy őt bosszantsa, Helen fontolóra vette, hogy teljes munkaidőben dolgozzék. Péntek reggel volt, és a gondolat, hogy minimum nyolc órát távol lesz otthonról, felvillanyozta. Egyórányi papírmunka vár rá, aztán indulhat is. Az első kliense Isobel Jenkins, akit el kell vinnie az orvoshoz, aztán a gyógyszertárba, kiváltani a gyógyszereit, végül a könyvtárba. A délutánt Mr. Haddonnal tölti, akinek időpontja van a kórházban vérvizsgálatra és röntgenre. A jó ég tudja, meddig tartanak a vizsgálatok, de megvárja az öreget, aki minden bizonnyal ismét részletesen beszámol majd számtalan betegségéről és operációjáról. Helen gyakran viccelt Mr. Haddonnal, mondván, intimebb viszonyban van a prosztatájával, mint az illendő volna. Igen, ez volt a Gondoskodó Társalkodó lényege; többet nyújtott az időseknek szimpla taxiszolgáltatásnál. Klienseik nagy része egyedül élt, és család híján nem volt, kihez fordulniuk. A többségük túlságosan büszke volt ahhoz, hogy elfogadja, amit a szociális ellátás nyújtani tud, szívesebben fizettek hát a tisztes üzleti alapokra helyezett, de testre szabott szolgáltatásért. A cég kiváló szolgáltatásokat nyújtott, az idősek pedig elfogadhatták a segítséget, ráadásul a büszkeségük sem szenvedett csorbát. A büszkeség bizony olyan dolog, amelynek mindenki áldozatul esik – még Helen is. Amikor világossá vált, hogy utazási irodája a csőd szélén áll, még a gondolatát is gyűlölte, hogy elveszíti a függetlenségét. A maga főnöke volt, nem akart újra másnak dolgozni. Ám a Hunterrel kötött házassága mindent megváltoztatott. „Most már nem kell a napi megélhetésen aggódnod – mondta. – Miért nem próbálsz segíteni másokon?” Helen gyanította, hogy Hunter elég régi vágású, és szívesebben veszi, ha a felesége nem dolgozik – sem Corinne, sem Marcia nem dolgozott –, a jótékonysági munka viszont belefért a képbe, sőt

bátorítást érdemelt. Helen és Annabel néhány héten belül előrukkolt a Gondoskodó Társalkodó ötletével, és – némi kölcsönnel Huntertől – egy kis irodában elindíthatták a szolgáltatásukat. Nem profitorientáltan dolgoztak, a fizetség, amelyet elkértek, csupán a kiadásaikat fedezte. Rajtuk kívül még négyen dolgoztak a cégnél részmunkaidőben, de mivel mindenkinek bőven akadt dolga, fontolóra vették a létszámbővítést. Helen föltette a vizet a nap első kávéjához, és Annabelre hagyta a postabontást. Az irodájuk egy fürdőszoba-bemutatóterem fölött volt Crantsford-ban. Semmi fényűzést nem engedtek meg maguknak. A bérlemény mindössze egy megfelelő méretű irodából, egy kis folyosóról nyíló teakonyhából és egy vécéből állt, amelyet ha lehúztak, még a holtakat is felébresztette. Miközben kitöltötte a kávét Annabelnek és magának, Mac Truman járt a fejében. Kétségtelenül büszke ember, házsártossága voltaképp az öregségtől való félelmet palástolja. Annabel és ő sokszor láttak már ilyet. Eléggé gyakori, főleg a férfi klienseik között. Teljesen meg tudta érteni. Sokan közülük harcoltak a második világháborúban, megmentettek egy nemzetet – ha nem is a világot hazajöttek, családot alapítottak, és talpra állították az országot. Egykor ők voltak a mozgatóerő, most viszont mintha inkább visszahúzó erővé váltak volna. Nem csoda, ha úgy érzik, igazságtalanul bántak velük. Evie beszámolói alapján Mac Truman nyugdíjazása előtt „valami nagykutya volt egy bankban”, így Helen tökéletesen megértette, miért szeretne nyugalomban élni. Örült, amikor tegnap délelőtt felhívta, hogy bármikor rendelkezésére áll, ha a tanácsára vagy a segítségére van szükség. Megadta Orlando Fielding számát is, akit Helen azonnal felhívott. Elmagyarázta neki, hogy pillanatnyilag olyan embert keres, aki rendszeresen lenyírja a füvet, és rendet tesz a kertben. Orlando hangsúlyozta, hogy kertkarbantartói munkát nem vállal – Helen ezt már Mac Trumantől is hallotta –, de mivel tudja, hogy Alice régi kertjéről van szó, amelyet jól ismer, szeretné mielőbb szemügyre venni. Aztán Helen a Kertészklubról kérdezősködött. – Mr. Truman említette, hogy maga is tag. Nyugtasson meg, hogy nem túl kényes ízlésű emberek járnak a klubba? Egy mazsola, mint én, biztos nagyon kilóg majd a sorból. Orlando felnevetett. – Attól tartok, csúnyán kilóg majd a sorból, de ne aggódjék, mifelénk minden jövevényt így kezelnek. Alapos kihallgatásnak vetik majd alá. Pláne, hogy a Régi Paplak épületében lakik, és a kertjének is igen jó híre van. – Dolgozott már ott? – Igen. És rengeteg inspirációt merítettem belőle. Alice is nagy hatással volt rám. Többet tanultam tőle a kertészetről és a kerttervezésről, mint bármelyik tankönyvből vagy főiskolai előadótól. Alice igazi kertész volt, valóban értette a dolgát. – Mintha maga Gertrude Jekyll5 lenne. Orlando megint felnevetett. 5 Híres angol kerttervező és szakíró (1843-1932).

– Az nem kifejezés! Éppen letette Annabel kávéját az asztalra, amikor megszólalt a telefon. Annabel vette fel a kagylót, aztán máris odaadta Helennek. – Urad és parancsolod – mondta gúnyosan. Helen a szemét forgatva felcsattant: – Nekem nincs olyan. – Micsodád nincs? – kérdezte Hunter, miután üdvözölte. – Semmi – válaszolt Helen, és hátat fordított Annabelnek. – Mit tehetek érted? – Mit szólnál, ha együtt ebédelnénk a Juno'sban? Helennek eszébe jutott Isobel Jenkins. Csak akkor lenne ideje együtt ebédelni Hunterrel, ha lemondaná Isobel könyvtárlátogatását. Tudta, hogy ez elszomorítaná az idős asszonyt. – Szeretnék, de… – Nagyszerű. Foglalok asztalt. – Ne, Hunter! Nézd, ma nem tudok veled ebédelni. El kell… – Badarság. Egy órácskát igazán szentelhetsz a férjednek is. Vedd rá Annabelt, hogy csinálja meg helyetted. Egykor találkozunk a Juno'sban. Ne késs, mozgalmas délutánom lesz. Helen túlontúl finoman tette le a kagylót. Savannah nem is tudta, mióta áll a szobája ablakában egy szál törülközőbe csavarva. Izgatottságának oka a kertben nézelődő, helyes srác volt. Farmernadrágot és sötétkék pólót viselt, mely a testéhez tapadva kiemelte szikár, izmos alakját. Savannah úgy gondolta, megéri a fáradságot, hogy magára kapjon néhány göncöt, és lemenjen megkérdezni, mit keres a kertjükben. Felemelte a karját, hadd csússzon a törülköző a padlóra, majd néhány másodpercig még ott állt, abban reménykedve, hogy a srác felnéz a házra, és észreveszi őt. De a fiú nem nézett fel. Savannah gyorsan belebújt hát egy farmerbe meg egy nyakpántos topba, és sietve lement a kertbe, nehogy a fiú eltűnjön. – Kit tisztelhetek az úrban? – kérdezte, miután mögéje osont. A fiatalember csípőre tett kézzel éppen egy rózsaszín virágba borult, hatalmas bokrot fürkészett. Megfordult a hangra. – Elnézést, azt hittem, egyedül vagyok. Savannah örömmel konstatálta, hogy a srác közelről még vonzóbb. Sűrű, napszítta hajával, lebarnult bőrével és kék szemével csúcsszuper pasinak tűnt. – Miért? Talán azt remélted, kirabolhatod a házat? A fiatalember elmosolyodott. – Épp terepszemlét tartottam. De nem találtam semmi olyat, amit elemelhetnék. – Fel kellett volna nézned az emeletre, oda, ahol én álldogáltam. A mosoly eltűnt a fiú arcáról, és visszafordult a rózsaszín virágokkal borított bokor felé. Savannah-t bosszantotta, hogy egy hülye bokor jobban érdekli a srácot, mint ő. – Még nem válaszoltál a kérdésemre – folytatta. – Ki vagy, és mit csinálsz itt?

– A nevem Orlando Fielding, és épp azt mérem fel, mennyi munka vár rám a kertben. – Munka? – Kerti munka. Kertész vagyok. – Hát nem úgy nézel ki. Hüvelykujját a nadrágja bújtatójába akasztva Orlando újra a lány felé fordult. – Pedig biztosíthatlak, hogy tényleg kertész vagyok. Lévén a fiú volt az egyetlen valamirevaló teremtés, akivel összeakadt, mióta ebben a siralomvölgyében tanyázott, Savannah úgy döntött, nem hagyja annyiban a dolgot. – Főzzek esetleg egy kávét? – Nem, kösz. Ha nem indulok el hamarosan, elkések a következő helyről. – De találkozunk még, ugye? – Gondolom. Az anyukádtól függ, mikor kezdem el a munkát. – Az órájára nézett. – Most mennem kell. Szia. Gyorsan ott hagyta. Savannah csalódottan nézte a ház felé távolodó srácot, egészen az épület sarkáig követte tekintetével, ahol eltűnt. Jó lábak. És formás fenék – gondolta. De aztán eszébe ötlött, amit Orlando mondott, és elöntötte a düh. Helen, az az öntelt ribanc, nem az anyja. Nem tudta, megbocsát-e valaha is Helennek, amiért elcibálta ahhoz az ijesztő, rigolyás vénemberhez bocsánatot kérni. A legrosszabb az volt, hogy az apja is Helen pártjára állt. – Helen helyénvalóan cselekedett – mondta az apja, amikor hazaért a munkából, és Savannah elmesélte neki, mire kényszerítette őt a mostohaanyja. Azt remélte, az apja majd megmondja Helennek, hogy ne üsse bele az orrát az ő dolgába. De nem ez történt, hanem azt mondta: – Egy kis szerencsével a bocsánatkérésed talán megtöri a jeget. Elvégre nem akarunk rosszban lenni a szomszédokkal. És mióta foglalkozik apa mások véleményével? Volt azonban egy pillanat, amikor úgy érezte, elégtételt kap: az apja ugyanis kérdőre vonta Helent az ajándékba vitt drága bor miatt, amely az egyik kedvence volt. i – Nem nézted a címkét, Helen? – kérdezte. Helen így válaszolt: – Megnéztem, de igazából nem árult el sokat. – De tudod, hogy kimondottan az a bor a kedvencem. – Reméljük, hogy Mr. Trumannek is ízleni fog – vágott vissza Helen. – Azok után, amit Savannah művelt, úgy gondolom, ez a legkevesebb, amit tehettünk. – Savannah gyakorlatilag nem csinált semmit – mondta Savannah-ra nézve az apja. – Történetesen arra vezettél, mikor a kutya kiszaladt… – nem igaz, Sawie? – Igen, apa. Nem tehettem semmit. De Helen, az a piszok ribanc azért sem hagyta annyiban, és még közbeszúrta: – Mr. Truman másként gondolja. Szerinte Savannah túl gyorsan vezetett. Savannah anyja felszínes, elvetemült nőszemélynek írta le Helent, aki jókor volt jó helyen, és megragadta a lehetőséget. „És most ő a birtok francos úrnője, aki azt hiszi, mindnyájunkon uralkodhat.” Ezt mondta az anyja. A hozzá intézett búcsúszavai pedig, mielőtt a minap elhajtott, így

hangoztak: „Ne hagyd, hogy az a beképzelt, kétkulacsos nőszemély ugráltasson.” Sajnos már az első itt töltött napon beadta a derekát Helennek, és elment bocsánatot kérni Mr. Trumantől. Hát ez még egyszer nem fordul elő. És egyébként is, csak azért ment oda, mert tudni akarta, hogy a kutyának nincs baja. Amikor kicsi volt, örökösen nógatta az apját és az anyját, hogy szeretne egy kutyát. Mindennél jobban szeretett volna egy kiskutyát, de végül nem engedték meg neki. Isobel Jenkins mindig ráérősen válogatott a könyvtárban. Módszeresen, komótos tempóban cirkált a szerelmes könyvek polcai között, aztán a történelmi regények és krimik kerültek sorra. A mai nap sem volt kivétel. Helen az olvasósarokból figyelte, ahol egy Gondoskodó Társalkodó reklámcédulát tűzött fel a hirdetőtáblára, és közben azon őrlődött, megsürgesse-e finoman az idős hölgyet, vagy hagyja, hadd válogasson, amíg a kedve úgy tartja. Még mindig mérges volt, amiért Hunter korábban lerohanta őt telefonon, és kísértést érzett, hogy ne menjen el az ebédre. Mégis, hogyan merészeli ennyire lenézni őt és a munkáját, mintha valójában semmit sem számítana, amit csinál? Mintha alig lenne több egy hobbinál, amelyet akkor kezd el és fejez be, amikor Hunternek megfelel. Talán az előző feleségeivel bánhatott így, de nagyon téved, ha azt hiszi, hogy vele is megteheti ezt. – Készen vagyok. Helen megfordult. A tengerkék esőkabátot viselő, százötven centi magas Isobel Jenkins nejloncekkerbe pakolt könyveit szorongatva úgy festett, mint egy ráncos arcú kisgyerek, aki aggódva várja, hogy hazavigyék az iskolából. – Biztos mindent megtalált, amit keresett? – kérdezte Helen. Szinte már örült volna, ha Isobel visszamegy még egy könyvért. Milyen kár, hogy nem tette meg, gondolta később, amikor az idős hölgyet kitette viktoriánus stílusú, tipp-topp ikerházánál, és elindult Crantsfordba. Egy pillantás az órájára, és már tudta, hogy minimum tíz percet késni fog az ebédről. Helyes. Hunter megérdemli. Kétszeresen is haragudott rá, mert vissza kellett utasítania Isobel meghívását egy csésze teára meg egy szelet házi süteményre, ráadásul a hölgy emiatt igen szomorúnak tűnt. – Majd máskor – mondta Helen. – Most nagyon sok dolgom van. Az idős hölgy mosolygott, és magához ölelte a könyveit. – De buta vagyok, mindig elfelejtem, mennyi dolga van. – Jövő héten találkozunk, amikor a pedikűröshöz megyünk. – Majd sütök másik süteményt. Jó? – Csodás lenne. De csak, ha van rá ideje. – Legalább addig is lefoglalom magam. Annabel érzelmi szempontból sikeresen tartotta biztos távolban magától az ügyfeleket és a problémáikat, Helen azonban nem volt ilyen ügyes. Isobel Jenkins elragadó és magányos idős hölgy volt, akitől nem tudott csak úgy elszakadni, amikor lejárt az idejük. Éppen beért a Juno's parkolójába, mikor megcsörrent a mobilja. Gondolván, hogy Hunter hívja, egyszerűen beleszólt: – Egy perc, és ott vagyok. Csak leparkolok.

Némi csend következett, majd: – Mrs. Madison-Tylerrel beszélek? Helen nem ismerte meg a hangot, ezért sokkal lágyabb hangon folytatta: – Igen. – Üdvözlöm, itt Orlando Fielding. Rosszkor hívom? Hívhatom később is, ha akarja. – Nem, most is tudunk beszélni. A kertről van szó? – Igen. Ma reggel megnéztem. Igaza volt a metszést illetően, meg kéne csinálni. A gyep is elég ramaty állapotban van. Elképesztő, hogy a természet azonnal átveszi a hatalmat, amint esélyt kap. Ha gondolja, azonnal nekilátok, és rendbe rakom a dolgokat, aztán majd megbeszéljük, milyen időközönként óhajtja igénybe venni a segítségemet. – Jól hangzik. Mikor tudna kezdeni? – Akár már hétfőn délután. – Kiváló. – Még nem beszéltünk az anyagiakról, de általában… – Azzal most ne törődjön, majd hétfőn megbeszéljük. – Rendben, akkor viszlát este. – Este? – A Kertészklub? – Hogyne. Majd elfelejtettem. Köszönöm, hogy emlékeztetett. Miután letette a telefont, Helen belepillantott a tükörbe. Sosem aggódott a külseje miatt, de Hunter mindig pedánsan nézett ki, és úgy érezte, igyekeznie kell, ha lépést akar vele tartani. A rúzsát igazgatva azon tűnődött, Hunter esetleg azért hívta meg őt ebédelni, mert itt nem áll fenn a veszélye, hogy Savannah kihallgathatja a beszélgetésüket, és talán megnyílik végre és beszél arról, ami kettejük közt történik az ágyban. Pontosabban szólva, ami nem történik. Hunter ugyanis eddig egy mukkot sem szólt róla. Amikor belépett az étterembe, Hunter felállt, és miután arcon csókolta, azt kérdezte: – Mi tartott fel? A kérdés bosszantotta Helent, de csak annyit felelt: – Hosszú délelőttöm volt. – Aztán elmesélte az Orlandóval folytatott telefonbeszélgetésüket, és hogy hová készül este. – Biztosan részt akarsz venni ebben? Tuti, hogy nem lesz receptcsere meg zsoltáréneklés? – Csak akkor tudom meg, ha kipróbálom. Nincs kedved velem jönni? Hunter nevetve rázta a fejét. – Nem, köszönöm. Rendeljünk, mert nincs sok időm. – Nekem sincs – jegyezte meg nyomatékosan Helen. A pincérnő felvette a rendelést, és Helennek leesett, hogy Hunter nem azért akart találkozni vele, hogy bármilyen intim természetű dolgot megbeszéljenek. A helyzet egyértelmű volt. – Holnap Barbadosra kell mennem – mondta. – Van ott egy épülő apartmanház-projekt, amire nagyon kíváncsi vagyok. Mondanám, hogy gyere velem – tette hozzá –, de nem hagyhatjuk egyedül Savannah-t. Helen elszámolt magában tízig, majd megkérdezte: – Nem elég idős ahhoz, hogy vigyázzon magára?

– Megígértem Marciának, hogy rajta tartom a lányon a szemem. – Akkor miért nem viszed magaddal? – Elvihetném, de inkább nem teszem. Kihozták az ételüket, de Helennek addigra már elment az étvágya.

Kilencedik fejezet Conrad kikapcsolta a számítógépét. Ez is egy olyan nap volt, amely úgy szállt el, hogy észre sem vette: amikor elkezdett dolgozni, fél kilenc volt, egy perccel később, már este hét. Régebben az éjszakákat is boldogan végigdolgozta. Bármit megtett, hogy ne maradjon egyedül a gondolataival. Bezárta az irodát, majd átvágott a kövezett udvaron a főépülethez. Macnek nyoma sem volt a földszinten, ám amint Conrad meglátta az üres levesestányért a konyhaasztalon, mellette a csúnyán szelt cipót, egy darab cheddar sajtot meg egy nyitott olíva-bogyós üveget, eszébe jutott, hogy péntek van: Mac a kertészklubba megy. Korai vacsorát készített magának, és most bizonyára fönt van az emeleten, és készülődik. A nagybátyja sokat sopánkodott, hogy micsoda használhatatlan és pipogya emberekből áll a klub mostanában, amióta Alice nincs már közöttük, de ettől még minden találkozóra elment. Conrad gyakran ugratta, hogy csak a klub nőtagjai miatt olyan érdeklődő. Ő sosem volt ugyan efféle összejövetelen, de el tudta képzelni, mi folyik ilyenkor a faluházán – az összes swanmere-i öregasszony Macre feni a fogát. Csak át kell lapozni a régi családi fotóalbumokat, és mindjárt kiderül, milyen fess fiatalember volt. Még így is, hogy görnyedten járt, egyfajta különleges légkör vette körül. Oly könnyed modor és tekintély jellemezte, mely tulajdonságokat Conrad apja sosem mondhatott magáénak. A két testvér végtelenül különbözött egymástól. Edwin Truman idealista volt, egy olyan világban hitt, ahol mindenkinek van tető a feje felett, és mindenkinek van mit ennie. Ez úgy önmagában rendjén lett volna, de gyerekkorában Conrad mindvégig úgy érezte, neki és Susannek kellett nélkülöznie azért, hogy a szegények mindent megkapjanak. És itt nemcsak az apjuk egyházmegyéjében élő szegényekről volt szó, hanem általában véve a szegénységről, akárhol is ütötte fel a fejét, lehetett ez egy távoli hely, ahol a nap terméketlen porrá szikkasztotta a földet, és a fekete gyerekek minden este éhesen tértek nyugovóra. Őt és Susant minduntalan arra buzdították, dobják a zsebpénzüket az oltáron álló kis perselybe – egy öreg Brooke Bond perselybe, amelyet mindig megráztak, ha valamelyik látogató elfelejtett volna adakozni. Elvárták tőlük, hogy még a születésnapi és karácsonyi pénzük egy részét is a perselybe dobják – a pénzt persze általában Mactől kapták. „Egy kis áldozat itt, egy kicsi ott – mondta mindig az apjuk –, csak ennyi kell, hogy a világot mindenki számára jobb hellyé tegyük. Egyszer Conrad meg merészelte kérdezni, hogy az ő életminőségén ki fog javítani. Nem kapott uzsonnát, és a szobájába küldték, hogy szálljon magába, és gondolkodjék el azon, milyen önző.

Conradnak gyermekkorában nem tűnt fel, mekkora az ellenségeskedés a két fivér, Mac és Edwin között. Annak idején mindössze annyit vett észre, hogy ahányszor Mac látogatóba jött – legyen szó a lakótelep szélén álló, hetvenes évekbeli, nyomasztó, lapos tetejű plébániáról, avagy az öreg és huzatos viktoriánus paplakról, amelyet gyakran kiraboltak, bár alig akadt ellopni való a ház szemlátomást feléledt, a falak szinte vibráltak az élettől. Mac bűvésztrükkökkel szórakoztatta őt és Susant, érmék tűntek el a szemük elől, majd bukkantak fel a fülük mögött, vagy éppen az álluk alatt. Mac szívesen párbajozott Conraddal, rohangáltak a kertben, keresztes lovagok, kalandorok vagy éppen félszemű kalózok voltak. Derűsebbé tette az életüket a csodálatos, fantáziadús könyvekkel és játékokkal, és a szüleit is mindig megajándékozta egy-egy selyemkendővel vagy – sállal, kasmírpulóverrel, whiskyvel meg ízletes csokoládéval. Csupa olyan holmival, amelyet Edwin Truman nem engedhetett meg magának a szerény plébánosi fizetésből. Egy alkalommal, mikor meglátogatta őket, Mac méregdrága fényképezőgéppel ajándékozta meg Edwint a születésnapja alkalmából. Jó pár hónappal később, amikor Conrad az eredeti csomagolásában találta meg a kamerát a kínai tálalószekrény hátuljába suvasztva, megkérdezte apjától, miért nem használta még. Edwin általában szelíden beszélt, ritkán emelte fel a hangját, még ritkábban a kezét, akkor azonban élesen rászólt a fiára, hogy törődjék a maga dolgával, és inkább a leckéjével foglalkozzék, ahelyett hogy a konyhaszekrényben turkál. Conrad idősebb volt már, amikor felfedezte, hogy apja – prédikációírás ürügyén – milyen gyakran vonul el a dolgozószobája nyugalmába, ha Mac náluk tartózkodik. És még idősebb volt már, amikor megértette, hogy milyen jelentéktelennek érzi magát az apja a testvére jelenlétében. Lassú, kimért léptek hallatszottak a lépcsőn, és Conrad arra fordult. Másodpercekkel később Mac jelent meg a konyhában, szorosan a sarkában Fritz-cel. Mac általában vette a fáradtságot, hogy kicsinosítsa magát, ha elment valahová este, most azonban Conrad némi extravaganciát vett észre nagybátyja öltözékén. A megszokott tweedzakó és kordnadrág helyett elegáns zakót és szürke flanelnadrágot viselt, ezeket csak a templomba vagy azon ritka alkalmakkor vette fel, ha meghívták valami partira. Fűzős bőrcipőjét legelegánsabb, széles talpú bebújós cipőjére cserélte. Frissen borotválkozott, és valami citrusillatú kölnit szórt magára. Conrad füttyentett egyet. – Nézzenek oda! Kit akarsz elcsábítani ma este? – Ne nevettesd ki magad. Egy kis változatosság nem árt. Ez minden. – Bárki legyen is a hölgy, nem fogja méltányolni a mogorvaságodat. Ki kellene találnod valamit, mielőtt találkoztok. Mac csettintett. – Csak bosszantasz. – Fordult a kocka, mi? Ekkor megszólalt a csengő. – Ez nekem szól – mondta Mac már úton az ajtó felé. – Később találkozunk. Közös életük számos kimondatlan szabálya közül az egyik, miszerint tiszteletben tartják a másik magánéletét, többek között magában foglalta a „nem kérdezünk” szabályt is. Mindazonáltal Conrad oldalát fúrta a

kíváncsiság, és mert a nagybátyja meglehetősen szokatlanul viselkedett, csöndesen követte őt a bejárati ajtóhoz. Valami történik, és mindenáron tudni akarta, kinek a kedvéért csípte ki magát Mac. Amióta közeli barátságba került Alice-szel, még sohasem látta Macet ilyen tipp-toppul felöltözve. Egy idős szépségre számítva a faluból Conrad hátrahőkölt, amint megpillantotta a vonzó nőt, aki nagyjából feleannyi idős lehetett, mint a nagybátyja. A vén kecske! – Remélem, nem jöttem túl korán – mondta Helen. Lágy hangon beszélt, és megnyerően mosolygott. Halovány arcát fényes, gesztenyebarna hajkorona keretezte. – Egyáltalán nem – feleltet Mac. – Behívtam volna, de az unokaöcsémnek annyi fogalma van az illemről, mint egy barbárnak. Mac válla felett a nő szinte észrevétlenül Conrad felé pillantott – aki félig eltakarva állt a mellvéd mögött –, aztán újra Macre nézett. – Tényleg? És ez mit jelent? – Hát, nem sok jót. Indulhatunk? Mac kilépett, és becsapta az ajtót, de Conrad azért elcsípte még a nő meghökkent pillantását. A nő nyilván gyanította, hogy ő kicsoda – a barbár unokaöcs. De vajon ki lehet az a nő? És mire készül a nagybátyja titokban, az ő tudta nélkül? A faluházán sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, mint amire Helen számított. Legalább annyi férfi jelent meg, mint nő, úgyhogy Hunter teóriája megdőlt az önkéntes nőegylet kihelyezett tagozatáról. És nem volt valamennyi jelenlévő tagja a Kertészklubnak. – Betolakodók – magyarázta Mac. – Ha tetszik nekik az előadás, egyszer csak hívatlanul beállítanak. Természetesen belépődíjat szedünk tőlük. – Mindegyikük a bonszai-előadást várja? – Azt erősen kétlem – heherészett Mac. – Hiszen maga is csak tegnap tudta meg, hogy más lesz az előadó. – Swanmere-ben gyorsan terjednek a hírek. Azt hittem, erre már rájött. – Ó, akkor minden bizonnyal mindenki értesült már kegyetlen mostohalányom érkezéséről, aki kis híján elgázolta az ön szegény kutyáját? – Többé-kevésbé. De emiatt ne aggódjék. Inkább azt remélem, hogy rólunk kezdenek el pletykálni, amiért elhoztam ide magammal. Holnap faluszerte mi leszünk a téma a reggelinél. Helen nevetett. Szerette Mac bolondos humorát. Korábban az volt az érzése, Mac nagyon is jól tudja, hogy az unokaöccse hallja, mit beszél róla. Abszolút nem úgy nézett ki, mint egy barbár. Ahhoz túlságosan jó vágású volt. Mac Truman odaintett egy fiatal párnak, hogy jöjjenek közelebb, és csatlakozzanak hozzájuk. Amikor odamentek, így szólt a csinos, szőke lányhoz: – Micsoda megtiszteltetés, hogy ismét látunk, Lucy. Ritkán részesítesz bennünket ebben az örömben. Had mutassalak be valakinek, aki ma este jár itt először. – Helenhez fordult. – Helen Madison-Tyler üdvözölje a kedvenceimet, Lucy Grayt és Orlando Fieldinget.

Helen kezet rázott mindkettőjükkel. Igazán jól mutattak együtt, mindketten szőkék és kék szeműek, természetesek és üdék. Lucynek olyan szép, hullámos haja volt, amilyet Helen szeretett volna gyermekkorában. – Örülök, hogy végre megismerem – mondta Orlandónak, és hirtelen érezte negyvenöt éve teljes súlyát. – Ha jó tudom, reggel találkozott a mostohalányommal. Mielőtt a fiatalember válaszolhatott volna, fülsiketítő hang szakította félbe a beszélgetést. Olivia Marchwood próbált rendet teremteni. – Jobb lenne, ha leülnénk – rikkantotta el magát. – Biztos benne, hogy velünk akar lenni? – kérdezte Lucy egy üres széksort keresve. – Tudja, minket afféle különcöknek könyveltek el. Ha sokat mutatkozik a társaságunkban, maga is afféle érinthetetlenné válik. Helen úgy gondolta, a korkülönbség dacára épp a legjobb társaságba került, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedett a székén. Ha Mac élvezi az irigylésre méltóan fiatal Lucy és Orlando társaságát, akkor ő miért ne tenné. Olivia Marchwood a torkát köszörülve megnyitotta a találkozót. A következő tíz percet az előző gyűlés jegyzőkönyvének felolvasására szánták. Helen hallotta, ahogy Lucy nyugtalanul fészkelődik a székén. Majd ismertettek egy listát, amely a jövő hónapokra ajánlott kertlátogatásokat tartalmazta. – Akiket érdekel, jelentkezzenek nálam a gyűlés végén – közölte Olivia Marchwood. – Mint mindig, most is korlátozott a létszám, úgyhogy érkezési sorrendben adjuk ki a helyeket. Helen odahajolt Machez. – Mit gondol? Menjünk el együtt egy kertlátogatásra, és adjunk Swanmere-nek témát? Az öregember szélesen elmosolyodott. – Én benne vagyok – suttogta. – Elérkeztünk hát az est fénypontjához – folytatta Olivia, felcsapva egy oldalt a jegyzetfüzetében. – Szerencsések vagyunk… – A közönség soraiban megcsörrent egy mobiltelefon, mire a matróna elhallgatott. Olyan tekintettel pásztázta végig a sorokat, hogy Helen arra gondolt, még sosem látott ilyen ijesztő és szúrós pillantást. Aztán néhány pillanat múlva, legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy bizony az ő telefonja szól. Sebtében lehajolt a táskájához, és amikor látta, hogy Hunter hívja, kinyomta a készüléket. Akármit akart is mondani, várhat. Még mindig nem bocsátotta meg neki, hogy a nyakán hagyta Savannah-t, amíg ő Barbadoson flangál. Nem volt köztük ádáz veszekedés, pedig utólag belegondolva, sokkal jobb lett volna, ha amúgy istenigazából kiüvöltik magukat. Így most takaréklángon fortyog benne a harag meg a sértődöttség. Miután elült a zűrzavar, Olivia bemutatta az előadót: – Philippa Hutton a Gyönyörök Kertje utazási irodától. Lucy nemigen figyelt az előadóra. Feszült volt, és tűkön ült, ahányszor egy új képet vetítettek a vászonra, félig-meddig arra számított, hogy az apja arca néz vissza rá.

Mérges volt Orlandóra. Azt mondta, a Tóvidékről fog szólni a klubest, és ő várakozással nézett elébe a Cumbriai-tóvidék – a Levens Hall, a Holker Hall, a Holehird és a Muncaster Castle – kertjeiről szóló előadásnak. Ehelyett egy nőt kénytelen végighallgatni, aki terjengős líraisággal a Comói-tóról beszél, ahol az ő apja él. Orlando suttogva szabadkozott, amikor elkezdődött az előadás, olyasmit motyogott, hogy félreértette Oliviát. Tévedés vagy sem, Lucy őt tartotta felelősnek ezért a megpróbáltatásért. Tizennégy éves korában találkozott utoljára az apjával. Korábban lelépett a munkahelyéről, hogy iskola után elvigye őt ebédelni. Azt mondta, valami fontos dolgot szeretne közölni vele, amelyről az anyjával már reggel beszélt. Elmondta neki, hogy képtelen együtt élni az anyjával, mert a házasságuk egyszerűen nem működik. Lucy első gondolata, amelyet szavakba is öltött, az volt, hogy ha ő együtt tud élni idegesítő anyjával, akkor az apja miért nem? – Ez nem ilyen egyszerű, Lucy – felelte az apa. – Valaki mást szeretek. – De az nem lehet. Anya a feleséged. – Sajnálom. Igazán sajnálom. Lucy jó néhány percig mozdulatlanul ült, az ölében lévő papírszalvétát tépkedte, és egyre gyűlt benne a düh és a fájdalom. – Sajnálom, Lucy – ismételte az apa. – Hinned kell nekem. Sosem akartam, hogy ez megtörténjen. – Akkor miért nem vetsz véget neki? – Mert… mert nem tudok. Azzal a nővel akarok lenni, akit szeretek. Egy napon majd megérted, miről beszélek. – Nem, én soha, de soha nem fogom megérteni, miért csinálod ezt. Kicsoda ő, és hol lakik? – Francesca a neve, és Olaszországban él. – Olaszország! Azt akarod mondani, hogy egy másik országban fogsz élni? De ez azt jelenti, hogy soha többé nem látlak. – Természetesen fogjuk látni egymást. A nyári szünetet velem töltöd. Jó móka lesz. Csomó jó hely van arrafelé, amit együtt felfedezhetünk. Csak mi ketten. – Én nem akarom a szünidőket felfedezéssel tölteni. Azt akarom, hogy úgy legyen, ahogy eddig – mondta Lucy, és sírva fakadt. A hangos sírásra felfigyeltek az emberek. Apja átült az ő oldalára, megpróbálta átkarolni, de Lucy ellökte magától. – Ne nyúlj hozzám! Gyűlöllek! Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezt teszed. – Lucy ellökte magától az apját – ahogy felugrott, a széke felborult –, és kiszaladt a kávéházból. Elvakították a könnyei, és ahogy keresztülrohant az utcán, nem látta a közeledő fekete taxit. A fékcsikorgást dudálás és ordítozás követte, de Lucyt ez sem állította meg. Egészen hazáig futott. Bement, az anyját szólította. Nem kapott választ. A házban kísérteties csönd uralkodott. A rádió sem szólt. Semmi zene. Mintha eltévesztette volna a házszámot. Anyját az emeleten találta, az ágyon fekve a plafont bámulta. Üres pezsgősüveg hevert mellette. Egy szívszaggató pillanatig Lucy azt hitte, meghalt. Azt hitte, hogy az anyja megölte magát. – Anya? – suttogta. – Jól vagy? – Lassan elindult az ágy felé. Látta, hogy a gardróbszekrény ajtaja nyitva áll, és az üres vállfák arról árulkodtak, hogy az apja ruhái már nincsenek ott.

Az anyja ekkor megmoccant. – Elmondta neked? – Igen, de meg kell állítanunk. Meg kell értetnünk vele, hogy hibát követ el. Nem hagyhatjuk elmenni. – Ám igazából azt gondolta: Ezzel nem tudok megbirkózni. Nem bírom ki egyedül veled. Fiona megrázta a fejét. – Túl késő, Lucy. Ketten maradtunk, te meg én. Lucy sűrűn pislogott. Olyan élénken élt benne annak a napnak az emléke, hogy akár az éppen bemutatott képsorozat része is lehetett volna. Hiába telt el megannyi év, még mindig fájdalmat okozott neki. Ha úgy szerette volna az apja, ahogyan mondta, nem fordít hátat neki, és nem utazik el. Nem olyan ember, mint akinek hitte. Csak egy önző disznó. Még világos volt, amikor kijöttek a faluházából, és elfogadták Orlando meg Lucy meghívását a Swan Innbe. Mac a bárpultnak támaszkodva várta, hogy kiszolgálják. Tudta, hogy Orlando akar fizetni, viszont azt is tudta, hogy a fiúnak nagyon kevés a pénze. Miután fizetett, Mac lassan elindult az asztaluk felé, tálcán egyensúlyozva, óvatosan hozta ki a poharakat, és reménykedett, hogy nem remeg a keze. Néha remegett, néha nem. – Nagyon katonásan nézel ki ma este, Mac – jegyezte meg Lucy, mikor az öreg leült, és kiosztotta a poharakat. – Minek a zakó? Csak nem akarod elcsavarni valakinek a fejét? Mac örült, hogy Lucy arcára visszatért a mosoly, mert gyanította, miért szomorkodik. – Csönd legyen, kislány! És ki állítja, hogy nem jártam sikerrel? – Helenre vetett egy pillantást, remélve, hogy a nő belemegy a játékba. Helent nem kellett félteni. – Nem tudta, Lucy? Úgy néz ki, Mac és köztem kialakulóban van valami. Szerelem első látásra, ahogy mondani szokták. Mac nevetett, és az első találkozásukra gondolva megjegyezte: – Az első találkozásunkkor nagyon udvariatlan voltam magával, Helen. Lucy úgy csapta le a poharát, hogy egy kevés bor ki is löttyent. – Istenem, Mac, először ismered el a fülem hallatára, hogy udvariatlan voltál! – De oka volt rá – mondta Helen. – Azok után, amit a mostohalányom művelt, Macnek minden joga meg volt, hogy gorombáskodjon. – Ne bátorítsa – szólt Orlando. – Egy örökkévalóságig tartott féligmeddig civilizált embert faragni belőle, ne tegye tönkre a fáradságos munkánkat. Lucy újból megfogta a poharát. – Úgy vélem, hivatalosan is köszöntenünk kell Helent, kis csapatunk új tagját. Miután a mobilja ilyen jól szerepelt, ez a minimum, amit megérdemel. Aki egyetért velem, emelje poharát! Egy órával később még mindig a sörözőben voltak. Helen célzást tett rá, hogy haza kéne mennie; Hunter korán ágyban lesz, mert hajnalban indul a gépe Barbadosra, de túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy otthagyja a társaságot. Tetszett neki, ahogy Lucy és Orlando heccelődik Mackel.

Nyilvánvalóan nagyon kedvelték egymást. Mennyire más volt Mac, mint az a robbanékony öregember, akit a Kápolnalaknál ismert meg a minap. Azon tűnődött, miért volt ma annyira nyers az unokaöccsével? Talán éppen vitatkoztak? Amennyire érdekelte Mac és az unokaöccse, legalább olyan kíváncsi volt a Lucy és Orlando közti kapcsolatra. Egyszerűen nem értette, miért nincs kettejük közt több a barátságnál. Először azt hitte, együtt vannak, ám hamar felvilágosították, hogy ez nem így van. Pedig mintha egymásnak lettek volna teremtve. Körülbelül egyidősek lehettek – úgy a húszas éveik végére saccolta őket –, és teljesen egymásra voltak hangolva, mint akik sülve-főve együtt lógnak. Olyan tökéletes harmónia volt köztük, hogy néha egymás mondatait is be tudták fejezni. Persze elképzelhető, hogy Orlando meleg. Mostanában az összes jó pasi meleg, nem? Vagy talán Lucy meleg. Épp az emberi kapcsolatok bonyolultságán tűnődött, hiszen maga is megtapasztalt már egy s mást a saját bőrén, amikor Mac azt kérdezte tőle: – Szóval, mi a véleményetek La Marchwood kirándulási ajánlatairól a nyárra? Senki sem vevő rá? Lucy a fejét rázta. – Az összes időpont szombatra esik, amikor dolgozom. – Macre mutatott. – Akadnak köztünk olyanok is, akiknek dolgozniuk kell. – Sajnos velem ugyanez a helyzet – tette hozzá Orlando. – A hétből hat napot robotolok. – Az nem jó. – És mi van a Comói-tóhoz tervezett úttal? – kérdezte Helen, előhúzva táskájából a Gyönyörű Kertek prospektusát. Kínos hallgatás telepedett a társaságra. Senki nem szólalt meg, végül Lucy törte meg a csöndet: – Rám ne számítsatok. Kizárt, hogy a francos Comói-tó környékére menjek.

Tizedik fejezet A következő napokban Helen egyre többet találkozott Mackel. Mac eljött a hétvégén a Régi Paplakba megnézni a kertet, és miután kedden Orlando lekaszálta a gyepet, újra benézett Helenhez. Mindkét alkalommal elhozta Fritzet, és övék volt a ház meg a kert is – Savannah a jó ég tudja hol járt, Hunter pedig több ezer mérföldre volt valamelyik karib-tengeri szigeten. Helen jól szórakozott Mac társaságában, ámbár egyik percben maga volt a kellem és a szellem, a másikban meg már morgott és panaszkodott a legcsekélyebb dolgok miatt. Szerdán este is ott időzött Helennel a konyhában – Fritz nélkül. Épp azon zsörtölődött, hogy délután milyen sokáig kellett várnia az orvosnál. Majd negyed órán keresztül sopánkodott, és minden részletre kiterjedően ecsetelte a rendelőben történteket, mesélt a modortalan recepciósról és az orvos tapasztalatlan, ifjú helyetteséről, aki végül megvizsgálta.

– Jól van, Mac – mondta Helen, mikor elfogyott a türelme. Aznap Annabelt helyettesítette, és az egyik ügyfelük nagyjából ugyanígy nyavalygott, úgyhogy otthon már semmi kedve nem volt végighallgatni Mac sopánkodását. – Mi kellene, hogy végre elfelejtse a dolgot? Az öreg felpillantott az ölében zizegő bevásárlószatyorról. Mérgesnek tűnt: összevonta a szemöldökét, összeszorította az ajkát. – Nos? – kérdezte Helen, amikor Mac nem válaszolt. A csöndben hallani lehetett a Savannah emeleti szobájában bömbölő zenét. – Mire jó ez? Mert meg kell mondanom, nehéz napom volt, és egy durcás kis „naccsága” bőven elég a házban. – Így beszél az idősebb klienseivel is? – Nem. Falhoz állítom, és lelövöm őket, ha nem viselkednek rendesen. Mit szólna egy pohár borhoz? Attól visszatér a jókedve? Mac harsány nevetésben tört ki, és bozontos szemöldöke visszakerült a helyére. – Alighanem új oldaláról ismerem meg. Azt hittem, maga egy édes kis teremtés, aki a légynek sem tud ártani. Egész idő alatt álcázta magát. Köszönöm, egy pohárka bor a férje pazar pincéjéből biztosan jólesne. Van valami híre, hogy Hunter mikor jön haza, más szóval: mikor kell ritkítanom a látogatásaimat? Helen kihúzta a dugót az üveg Pouilly Fume-ből, amelyet Macnek hűtött be. – Úgy néz ki, meghosszabbítja az útját. Azon gondolkodik, hogy átugrik Antiguára. Vagy Tobagóra. Elfelejtettem. Mellesleg az eredmény ugyanaz, mert így is, úgy is jó hosszú időre egyedül maradtam a mélytengeri szörnyeteggel. – A mennyezet felé biccentett. – Móresre kéne tanítani, hogy tudja, mikor hogyan viselkedjék, ez minden. Helen odanyújtotta Macnek a borral teli poharat. – Igaza lehet. Múlt éjjel hajnali háromkor ért haza. Fogalmam sincs, merre járt, de kutyául nézett ki. Otthagytam a disznóólat a fürdőszobájában, hadd takarítson fel maga után. Nem gyerek már, nem hinném, hogy nekem kéne megcsinálnom helyette. Mac megborzongott. – Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem kellett gyereket fölnevelnem. Egészségére! Helen belekortyolt a borába, és kiűzve Savannah-t a gondolataiból, kíváncsiskodni kezdett: – Nos, Mac, mit rejteget a zacskóban? Ahogy szorongatja, azt hinné az ember, hogy a koronázási ékszereket tartja benne. Mac letette a poharát. – Arra… arra gondoltam, talán szeretne egy pillantást vetni ezekre. – Szétnyitotta a zacskót, és egy csomag jegyzetfüzetet húzott elő. Némelyik régi volt már, szakadozott szélű, a többi viszont, akár az új. – Alice kertésznaplói. Nem sokkal a halála előtt kaptam tőle. – Óvatosan és tisztelettel áttolta a füzeteket az asztalon. – Talán segítenek megérteni, mit jelentett Alice-nek a kert. És talán azt is, hogy mit jelenthetne magának, Helen. Helen elvette a füzeteket, és felütötte az egyiket. Nagyon hasonló volt ahhoz a jegyzetfüzethez, amelyet a Kápolna-lak konyhaasztalán látott,

amikor először találkoztak. Eszébe jutott, hogyan csapta össze Mac a könyvet, amikor észrevette, hogy belepillantott. Most értette meg, miért. Ezek a füzetek többet jelentettek számára egyszerű feljegyzéseknél. A jegyzetfüzet-halom egyfajta kötelék volt közte és az általa oly nagyra becsült nő között. – Biztosan kölcsön akarja adni nekem? Mac nagyot kortyolt a borból. – Bízom benne, hogy jó kezekbe kerülnek. Másrészt jelen pillanatban maga jóval nagyobb hasznát veszi a feljegyzéseknek, mintha azok a Kápolna-lak polcán hevernének. Ahogyan Alice engem tanított, a jegyzetei ugyanúgy fogják megtanítani magát a növényekre, segítenek, hogy megértse őket, hogy tudja, honnan származnak, és hogyan élnek a termőhelyükön. – Mindet elolvasta? – Nem. Hozzáfogtam, de Alice hangját hallani a sorok közül, nem nyújtotta azt a vigaszt, mint amire számítottam. Helent meghatotta, hogy Mac hajlandó ilyen messzire elmenni, hogy a segítségére legyen. – Tudom, hogy határtalanul furcsán hangozhat, Mac, hiszen csak rövid ideje ismerjük egymást, de úgy érzem, mintha mindig barátok lettünk volna. Helen látta, hogy a szavai egy pillanatra zavarba hozták az öregembert, aztán megrökönyödve vette észre, hogy Mac szeme könnybe lábadt. – Pontosan tudom, mire gondol, Helen – motyogta Mac. – Én is ugyanígy voltam Alice-szel. Helen a konyhaszekrényhez ment, hogy időt adjon neki, amíg összeszedi magát. És nem csupán Macnek volt szüksége „időre” – nem tudta, hogy Hunter távolléte miatt van-e, de magányosnak kezdte érezni magát itt, a Régi Paplakban. Magányosabb volt, mint valaha. Ez ostobaság, és egyáltalán nem vallott rá. Mindig is élvezte a függetlenséget. Ez feltehetően abból eredt, hogy egyedüli gyerek volt, a nagyszülei nevelték, akiknek nem volt annyi energiájuk, mint a fiatalabb szülőknek. Ha viszont Hunter távolléte miatt magányos, akkor vajon eddig miért nem zavarta ez, hiszen számtalanszor hagyta már egyedül őt? És miért érzi olyan közel magát ehhez az emberhez, aki itt ül a konyhában? Mi lehet a kapcsolat? Levett a középső polcról egy édes-chili ízesítésű chipset, és miközben egy tálba öntötte, azon tűnődött, hogy ennek a nyers modorú embernek kétségtelenül megvan a maga gyönge, sebezhető pontja Ezt már vasárnap reggel látta, amikor először jött látogatóba hozzá. Épp Hunter után rakott rendet, aki pakolás címén szörnyű felfordulást hagyott a gardróbszobában, mikor Mac bekopogott. – Gondoltam, kicsit hitelesebbé tehetem szenvedélyes kapcsolatunkat, ha abban a pillanatban látogatom meg, mikor a férje üzleti útra indul – mondta, amint Helen ajtót nyitott. Mac a Kápolna-lak kertjéből származó, lazán összekötött virágcsokrot hozott – virágzó rozmaringágakat, krémszínű hársfavirágot és édesen illatozó völgyi liliomot. A nő arra gondolt, talán egyedül szeretné körbejárni a kertet, ezért mosolyogva

biztatta, menjen csak ki és nézzen körül, élvezze a napsütést, amíg ő kávét készít maguknak. Egy rododendronlugas rejtekében álló kőpadon talált rá Macre, a halastavacskát nézte – a ponty már rég áldozatul esett a kócsagoknak és vitathatatlan szomorúság ült ki az arcára. Hányszor, de hányszor üldögélhetett itt Alice-szel? – tűnődött Helen. Becsukta a szekrényajtót, és letette a tálat az asztalra. – Sajnálom – mondta reszelős hangon Mac, és eltette a zsebkendőjét. – Érzelgős, vén bolond lettem. De annyira hiányzik Alice. Tudja, nagyon jól megértettük egymást. Tökéletesen összeillettünk. – Mac nagyot nyelt. – Beszéljünk inkább másról. Helen villámgyorsan témát váltott. – Talán segíthetne nekem. A múltkor a kocsmában úgy láttam, hogy az egyik megjegyzésem nagyon elszomorította Lucyt. Mi rosszat mondtam? Mibe tenyereltem bele? – Jaj… – sóhajtott fel Mac. – Kényes pillanat volt, nem igaz? – A kényes távolról sem a helyes kifejezés. Megállt a kés a levegőben. Szörnyen éreztem magam. – Mindegyikünk életében vannak fájó pontok, és maga, Helen ráhibázott Lucy fájó pontjára. Tizennégy éves volt, mikor az apja elhagyta őt meg az anyját, és Lucy azóta hallani sem akar róla. – De mi köze ennek ahhoz, hogy meglátogat néhány kertet Olaszországban? – Marcus Gray a Comói-tónál lakik. Helen elcsodálkozott. – Tölthetek még? – Mac felemelte majdnem üres poharát. Helen kivette a hűtőből a bort. – Mit gondol, kérjek bocsánatot? – Dehogy. Lucy nem haragtartó. – Úgy tűnik, az apjával nagyon is az. – Így igaz. De kívülállók vagyunk, nem ismerjük a teljes történetet. Mindig úgy voltam vele, hogy a családnál nincs szövevényesebb dolog, főként, ha a családtagok összevitatkoznak. – Apropó, mit gondol Olivia Marchwood ötletéről, hogy a Kertészklub szervezzen utazást a Comói-tóhoz? – Csábító. – És? Mac csintalanul kacsintott. – Amint azt korábban említettem, benne vagyok a buliban. De azt már nem tűröm el, hogy a férje is velünk tartson. Sosem alacsonyodnék le odáig, hogy a gyertyát tartsam. Helen felnevetett. – Kábé annyi esély van rá, hogy Hunter csatlakozni akar a csoporthoz, mint arra, hogy Savannah el akarjon jönni velünk. Ebben a pillanatban a lány megjelent a konyhában. Lehet, hogy paranoiás, de Helennek az volt az érzése, hogy Savannah hallgatózott az ajtónál. Miközben a hűtőhöz ment, a nadrágszára hangosan súrolta a földet. – Megint rólam volt szó, mostohaanyu? – kérdezte. Egyből fagyos lett a hangulat a konyhában.

– Ideje indulnom – mondta Mac. – Illetlenség visszaélni mások vendégszeretetével. Savannah, aki immár a konyhapulton ült, és mezítelen lábát lógázva egy csirkecombot ropogtatott, majd Macre pillantott. – Hogy van a kutyája, Mr. Truman? – Jól. De mostanában nem kellett száguldozó autókat kerülgetnie. Savannah mosolyogva Macre bökött a csirkecombbal. – Szóljon neki, hogy vigyázzon, mert holnap hozzák meg az új kocsimat. Ez Helennek is újság volt. Miután közölte Hunterrel, hogy nem ér rá Savannah-val autót vásárolni, azt hitte, egy időre ejtették a témát. – Mikor intézted ezt el? – kérdezte. – Apa reggel hívott, amikor dolgoztál. Meglepetésnek szánta, azt mondta, a kereskedő csak arra vár, hogy elintézzék a kocsi adópapírjait. – Savannah most Helenre bökött a csirkecombbal. – És neked kell gyakorolni velem. Na, mit szólsz? A hallban Mac azt mondta: – A sors rossz kártyát osztott magának ezzel a lánnyal, Helen. De semmi sem tart örökké. – Ismerve a szerencsémet, még elképzelhető, hogy ez lesz a szabályt erősítő kivétel. – Talán csak unatkozik. Találjon neki valami értelmes elfoglaltságot, olyasmit, amiből rájöhet, milyen szerencsés valójában. Miért nem viszi magával dolgozni? – Elment az esze? – Jót tenne neki, ha látná, hogyan kell boldogulniuk azoknak, akik nem olyan mázlisták, mint ő. – A klienseink nem a szegényebbek közül valók, Mac. És különben is, mit követtek el, hogy őt érdemlik? Hogy érezné magát, ha egyszer csak betoppanna magához Savannah? Mac megpaskolta Helen arcát. – Már megtette, és csodával, határos módon túléltem. Conrad majd egy órája befejezte a munkát. De ahelyett, hogy bezárta volna a dolgozóját, és átment volna a házba összeütni valamit vacsorára, betette a CD-lejátszóba Nick Drake Five Leaves Left című lemezét, és egy fotóalbumot kezdett lapozgatni. Keserédes élmény volt. Egyesek talán mazochistának nevezték volna Conradot – talán az is volt őt azonban egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak róla mások. Régóta elfogadta már, hogy érzelmi és szexuális szempontból is defektes a barátai szemében, akik úgy látták, hogy ötesztendei gyász pokoli hosszú idő. Néhányan céloztak rá, hogy talán túlságosan belemerült a dologba. Conrad viszont néha még mindig úgy érezte, mintha Samantha tegnap halt volna meg. A londoni ügyvédi iroda – ahol Conrad szabadúszóként dolgozott – egyik tulajdonosának néhány éve rákban halt meg a felesége. A férfi egyszer bizalmasan elmesélte neki, hogy valójában nem viselte meg annyira az asszony halála, mint az emberek gondolták. „A gyász abban a pillanatban elkezdődött, amikor megtudtuk, hogy gyógyíthatatlan rákban szenved – vallotta be. – Úgy értem, fel voltam készülve rá, hogy meg fog halni.”

Conradot azonban felkészületlenül érte Sam halála – afféle övön aluli ütés volt. Egyenesen a hasi idegközpontba talált, és ő maga is csaknem belehalt. Samantha halálának első évfordulóján, amikor a magány és veszteség rideg fájdalma már elviselhetetlenné vált, Conrad aprólékosan megtervezte a saját öngyilkosságát. Azzal az alapossággal, amely Sam szerint oly jellemző rá, rendbe tette a pénzügyeit, és megváltoztatta a végrendeletét, hogy mindenét Mac és a testvére, Susan örökölje. Azután a garázsban bevezette a kipufogócsövet az autóba, elfordította a slusszkulcsot, becsukta a szemét, és nyugodtan várt, azt remélve, hogy gyorsan eléri a vég. Tudta, mire számíthat: a mérgező, színtelen, szagtalan gázt felveszik a vörös vértestekben lévő, oxigénszállító hemoglobin molekulák, és a gázok megakadályozzák, hogy a vér ellássa a feladatát. Amikor elegendő szövet szenved az oxigénhiánytól, beáll a fulladásos halál. Hiba volt azonban becsukni a szemét, mert úgy csak Samre tudott gondolni. Olyannak látta, mint a megismerkedésük napján – csodálatra méltónak tűnt. Felidézte az első igazi csókot, és azt, ahogyan beleakadt az ujja Sam nyakláncába. Felidézte a napot, amikor megvették az első közös lakásukat, és egy bugyira bukkantak a radiátor mögött, aztán kidobták a hálószoba ablakán, hogy lássák levitorlázni a szomszéd kert kellős közepébe, ahol épp nagyban barbecueztak. Amikor azonban az esküvőjük napján látta magukat – ahogyan Sam bájos mosollyal halad felé a templomban és pajkosan rákacsint, és a tudat, hogy valójában ezzel a nappal kezdődik a holtig tartó közös életük –, hirtelen felpattant a szeme. Samantha az egyik legbátrabb ember volt, akit ismert, mit szólna egy ilyen gyáva meneküléshez? Szinte hallotta, ahogy Sam megvetően így szól: „Öngyilkosság? Többet vártam tőled, Conrad. Nem gondoltam, hogy egy ilyen emberhez mentem feleségül.” A következő napokban már-már elhitte, hogy Sam ott volt vele a kocsiban, hogy a lelke, a szelleme, vagy nevezzük, aminek akarjuk, megmentette őt, mert könnytől ázó arccal tapogatódzva leállította a motort, és kivonszolta magát a kocsiból, kilökte a kertre nyíló garázsajtót, és összeesett a vizes fűben. Conrad kínlódva-zokogva feküdt a zuhogó esőben, és a belét is kiokádta. A szomszédai, Tim és Ann meghallották a zajt, és bevitték Conradot a házba. Hamarosan rájöttek, mi volt a szándéka. Feltevésüket csak megerősítette az éjjeliszekrényén talált boríték, amelyet a nagybátyjának címezett. Tim ekkor leszaladt, és benézett a garázsba. Orvos lévén szakmai üzemmódra váltott, és azonnal a nyitott ablak mellé ültette Conradot, hogy a friss, párás levegőt szívja be. Kórházba akarta vinni, de Conrad könyörgött neki, hogy ne küldje be. „Jól vagyok, Tim – mondta. – Vizsgálj meg, ha akarsz, de ne vitess kórházba. Bármit, csak a kórházat ne, akkor mindenki megtudná, milyen gyönge vagyok.” Végül megállapodtak. Tim ragaszkodott hozzá, hogy vele marad éjszakára, és sikerült kicsikarnia egy ígéretet Conradból, hogy felkeres egy pszichiátert. Conrad természetesen nem ment el.

Tizenegyedik fejezet

A Rétség Kertészeti Áruház kihalt volt, mint valami sírbolt. Rosszra fordult az időjárás, feltámadt a hideg szél, és lehűlt az idő. Olyan nap volt, amikor az ember nem szívesen vett fel rövidnadrágot. Lucy farmert, pólót, Orlando egyik régi gyapjúpulóverét és a saját, Rétség-emblémás bekecsét viselte. Mivel nemigen akadt vásárló az áruházban, akivel foglalkoznia kellett volna, elég ideje jutott a reggeli szállítmány kirakására. Az árut javarészt a helyi faiskolákból kapták, de a heti rendszerességgel érkező hollandiai szállítmány is az alapkínálathoz tartozott. A növények egy kicsit „puhák” voltak, mert a hatalmas holland üvegházakban elkényeztették őket, úgyhogy érkezésük után különösen óvni kellett őket. Miután Lucy felpakolt egy talicskára való ökörfarkkórót és csótárvirágot, és fedett helyre tolta azokat, a cserepeket az üresen álló asztalokra rakta. Ha néhány napig itt pihentetik a növényeket, akklimatizálódnak a hűvösebb hőmérséklethez – eddig nem tapasztalták meg a világ valódi zordságát, így nem voltak elég ellenállóak a széllel szemben. Eleredt az eső. Lucynek eszébe jutott Orlando, aki aznap kezdett el dolgozni egy új kerten. Ha megállás nélkül zuhogni fog, a fiú elsüllyed a sártengerben. Lucy gonoszabbik énje úgy volt vele, hogy a fiú megérdemli, amit kap. Miután kitette őt annak a péntek esti előadásnak a faluházán – de őszintén, hogyan lőhetett ekkora bakot? –, amint hazaértek ezzel a szöveggel adott oda neki egy borítékot: – Vagy te nyitod ki és olvasod el, vagy én. – Honnan jött? – kérdezte Lucy, de azonnal felismerte a kézírást meg az olasz bélyegzőt. – A szemétből szedtem ki. – Miért? Mi a fenének? Ám magyarázat helyett Orlando csak annyit mondott: – Nyisd ki, Lucy! Mi bajod lehet? – Nekem semmi, de hogy rád nézve milyen következményekkel jár a dolog, azt nem tudom. – Ezt a kockázatot vállalnom kell. Amikor Lucy látta, hogy Orlando nem adja fel, kikapta kezéből a borítékot. – Jól van, add ide! Csakhogy nem nyitotta ki ott helyben, hanem fölvitte a szobájába, és megígérte Orlandónak, hogy el fogja olvasni. Amikor eljön az ideje. Már csütörtök volt, és még mindig nem jött el az ideje. Újra kidobhatta volna a borítékot, de volt valami Orlando arckifejezésében, amikor időről időre rákérdezett, elolvasta-e, és ez visszatartotta Lucyt attól, hogy megint a szemétbe hajítsa a levelet. Elhatározta, hogy a mai lesz az a nap. Magával hozta a levelet hátizsákjában, és az ebédszünet alatt akarta elolvasni. Megkérdezte Orlandót, miért éppen most kezdett el annyira érdeklődni az ő és az apja közötti, nem létező kapcsolat felől, de a fiú csak megvonta a vállát, és annyit mondott: – Tedd meg nekem, nyisd ki a kedvemért! Egy órakor Lucy ebédszünetet tartott. Az üvegházi bútorok kirakata

mögött büfé működött, és ha nem volt sok vendég, a dolgozók is beülhettek. Máskülönben egy régi raktárhelyiségben étkeztek, amelyet nemrégiben alakítottak át személyzeti pihenőnek. Volt benne két hosszú asztal, székekkel, egy mosogató, egy hűtőszekrény, egy teáskanna meg egy mikró. Lucy itt akart ebédelni – a reggel elkészített sajtos-uborkás szendvicseket, banánt és egy szelet gyümölcstortát. Egyedül volt, remélte, hogy így lesz. A többiek ilyenkor az üresen kongó büfében ebédeltek. Néhány percig a kezében tartotta a borítékot azon tűnődve, miért csinálja ezt? Miért hagyta, hogy Orlando rávegye erre? Mivel nem talált mást választ, csak azt, hogy nem akar gonosznak tűnni Orlando szemében, ujját a leragasztott nyílás alá csúsztatta. Egy üdvözlőlap lapult a borítékban, erre számított. Meg se nézte a képet, hanem idegesítően felgyorsuló szívveréssel szétnyitotta. Drága Lucy! A rémes olasz postát ismerve (bár időben feladom a születésnapi üdvözlőlapot) biztos vagyok benne, hogy reménytelenül későn fog megérkezni. Mindazonáltal Isten éltessen! Mint mindig, bármit megadnék, hogy lássalak. Nem enyhülnél meg irántam? Miért nem látogatsz meg minket? Kérlek! Vagy hadd jöjjek el én tehozzád. Nagyon sokat jelentene nekem. Szívem minden szeretetével. Marcus Nem: apa. Még csak nem is: apád. Hanem: Marcus. Egyre szélesebbnek tűnt a köztük tátongó hatalmas szakadék, mintha egyáltalán nem is az apja lett volna. Mégis mi mást várhatott volna tőle? Így hát a lelke mélyén az eddiginél is jobban elzárkózott előle. – Egyedül, Lucy? Mi újság? Száműztek a többiek? Lucy visszagyűrte az üdvözlőlapot a hátizsákjába, és ahogy megfordult, a főnökét látta az ajtóban. Hugh Fielding magas, erős felépítésű ember volt, vastag szálú, drótszerű hajjal; pusztán a kék szeme emlékeztetett Orlandóra. – Csak egy kis nyugalomra vágytam – felelte a lány. – Akkor elnézést, hogy megzavartalak. – Akartál tőlem valamit? – kérdezte élesen, bár nem szándékosan ütötte meg ezt a hangot. Hugh bement a szobába, és leült egy székre. – Minden rendben? Nagyon furcsának tűnsz. Lucy a székébe roskadt. Ha valaha is bizonyítékra volna szüksége, hogy jobban boldogult, amikor úgy élt, mintha nem is lenne apja – nos, az most itt volt a hátizsákban. Egyetlenegyszer olvasta csak el, és egy szempillantás alatt a béka feneke alá süllyedt a hangulata. – Sajnálom. Csak pillanatnyi kiborulásról van szó – felelte. Lucy az ilyen napokon sajnálta igazán, hogy nem tanult meg vezetni. Aznap este, mire a csapdosó széllel és zuhogó esővel viaskodva hazaküzdötte magát a kerékpárján, már amúgy is pocsék hangulata dühöngő orkánhoz vált hasonlatossá. És minden dühét Orlandóra készült zúdítani. Ha a fiú nem üti az orrát egy olyan ügybe, amihez semmi köze, akkor ő nem hergeli magát egész délután. A falnak támasztotta a biciklijét,

és a hátsó ajtón ment be, hogy a mosókonyhában vegye le vizes ruháit. Épp a csizmájánál tartott, amikor hegyezni kezdte a fülét. Hangok: Orlandóét felismerte, a lányét viszont nem. A legkevésbé társaságra vágyott. Belökte a konyhaajtót. – Szia, Luce! – üdvözölte Orlando, aki a székén hintázva épp nevetett valamin. – Nem hallottam, hogy megjöttél. Istenem, teljesen eláztál! Hadd hozzak egy törülközőt. Bármennyire is jólesett neki Orlando gondoskodása, Lucyt sokkal jobban izgatta a konyhaasztalnál ülő lány, aki az ő micimackós bögréjéből ivott. Orlando tudta jól, hogy azt a bögrét rajta kívül senki nem használhatja. Mi ez itt? Spontán házibuli? Orlandónak elege lett abból, hogy Lucy rosszkedve miatt lábujjhegyen közlekedjék. Miután Savannah elment, csak metsző és sötét pillantásokat kapott. – Jól van – mondta a jobbára komor csöndben elköltött vacsora után –, ha valamit mondani akarsz, Luce, bökd ki, ne kímélj. – Nem tudom, miről beszélsz. – Nem tudod? Még mindig mérges vagy rám, amiért… – Nem vagyok mérges senkire! – csattant fel a lány. – Csak hagyj békén, oké? – Felpattant, és hangos csörömpölés kíséretében bevágta az edényeket meg az evőeszközöket a mosogatógépbe. – Kinyitottad már apád levelét? – kérdezte Orlando. Nem törődött azzal, hogy Lucy akár késsel is nekitámadhat. Beletelt egy percbe is, mire a lány villámló szemekkel megfordult. – Ha mindenáron tudnod kell, nem levél volt. – Tehát kinyitottad végre! Mi volt benne? – Üdvözlőlap, amint azt mindketten sejtettük. – Írt valami érdekeset? Lucy égre meresztette a szemét. – Boldog szülinapot, blablabla… Mi mást írna? – Például azt, hogy találkozzatok. Lucy szeme összeszűkült. – Úgy, hangzik, mintha már tudnád, mi áll az üdvözlőlapon. Ugye nem bontottad fel, és olvastad el, mielőtt ideadtad? – Dehogy! – Aztán nyugodtabban folytatta: – Szóval, látni akar, igaz? – Amikor nem kapott választ, Orlando folytatta: – Miért nem, Lucy? Nem büntetted már eleget? – Ez nem büntetés vagy bosszú. Ez arról szól, hogy hű vagyok önmagamhoz. Az önbecsülésről szól. És… – Tehát nem akarod bántani? – szakította félbe a fiú. – Móresre tanítani, amiért faképnél hagyott téged és anyádat? Lucy döbbenten nézett. Nehezen hitte csak el, amit a másik mondott. Mi ütött belé? Miért akarja annyira összehozni az apjával? Mi köze neki ehhez az egészhez? – Bocsáss meg – szabadkozott Orlando. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Tényleg semmi közöm ehhez. – Régóta ez az első dolog, amiben igazán egyetértek veled! Ennyi. Eleget kapott. Orlando hátralökte a székét, és méltóságteljesen kiment a konyhából. Odafönt a szobájában azon mérgelődve, hogy milyen pocsékul kezelte a dolgokat, csak bambult lefelé az eső áztatta kertre. A

szomszéd fájáról az utolsó szál cseresznyevirágot is az ő kertjükbe fújta a szél, teleszórta fakórózsaszín szirmokkal. A fiú remélte, hogy másnapra kiderül az idő. Ma délután rendesen zuhogott, és korán haza kellett jönnie. Mindössze néhány percet töltött még a házban, épphogy átcserélte a nedves ruháját szárazra, amikor megszólalt a csengő. Helen mostohalányára, Savannah-ra számított legkevésbé az ajtaja előtt. – Hali! – köszönt. – Bejöhetek? Zuhog az eső. Bőrig ázom. A lány olyan sáros és loncsos volt – haja a fejéhez tapadt, elmaszatolódott sminkje fekete csíkokban csorgott végig az arcán, a ruhája teljesen átázott –, hogy betessékelte. – Létezik egy rendkívül praktikus kis találmány, úgy hívják, esernyő. Nem találkoztál még vele? De egy másik, szintén igen hasznos ruhadarabról, az esőkabátról egész biztos hallottál már? Savannah felnevetett. – Kint ragadtam. Milyen szép helyen laksz. Sajnálom, hogy összecsepegtetem a szőnyeget. Kaphatnék esetleg egy italt, amíg megvárom, hogy alábbhagyjon az eső? Orlando elcsodálkozott a lány lazaságán. – Gondolom, megoldható – felelte. Mivel tudta, hogy Lucy kínosan ügyel rá, hogy olyan tisztán tartsa a házat, ahogy az anyja itt hagyta, kivitte Savannah-t a konyhába, ahol a nedves cuccai nemigen okozhattak kárt. – Teát vagy kávét? Esetleg üdítőt? – A kávé tökéletes lesz. Kösz. Orlando elfoglalta magát a kávéval és a kávéfőzővel. Amikor megfordult, Savannah mögötte állt, és a mosogatóba csavarta ki hosszú, csuromvizes haját. – Kérsz egy törülközőt? – kérdezte a fiú. – Túlélem. Tudod, mi Tylerek elég kemények vagyunk. Ki tudja, miért, Orlando ebben egy percig sem kételkedett. Éppen elkészült a kávé, és az asztalhoz invitálta Savannah-t, amikor Lucy hazaérkezett a munkából. Látszott az arcán, hogy nem volt jó napja. Savannah-nak sajnos elég sokáig tartott, mire felfogta, hogy Lucy igen rossz hangulatban van. Orlando még sosem látott senkit, akinek ennyi ideig tartott meginni egy csésze kávé, mint Savannah-nak. De miután Lucy átöltözött, és nekilátott vacsorát főzni, a lány végül lelépett. Orlando kikísérte, és adott neki egy esernyőt, mert még mindig nem állt el az eső. – Holnap beugrom vele, rendben? – kérdezte. – Ugyan, ne fáradj. Majd amikor legközelebb a Régi Paplak kertjében leszek, elhozom. Savannah még egy búcsúmosolyt küldött felé, aztán elsuhant ugyanolyan könnyed pimaszsággal, amellyel érkezett. Savannah még egyszer odaintett neki, és Orlando megütközve állt, mert a lány Lucyre emlékeztette – Lucy, amikor először találkoztak. Kopogtattak a szobája ajtaján. Lucy volt az. – Bejöhetek? – De csak ha bevallod, hogy miféle tömegpusztító fegyvereket cipelsz. A lány odaállt mellé az ablakhoz. – Sajnálom. Igazi fúria voltam odalent. – Inkább úgy mondanám, sikerült jól megszemélyesítened egyet.

– Tudod csak… Á, ezt lehetetlen elmagyarázni. De bárminemű kapcsolat az apámmal, fájdalmat okoz. És utálom őt ezért. Utálom, hogy még mindig képes megbántani. Bárcsak teljesen elfeledkezhetnék róla! – Fogadd el Lucy, ez sosem teljesülhet. Viszont a kezedbe vehetnéd az irányítást. Miért nem találkozol vele, és rendezitek le végre a dolgokat? A veszekedéstől talán nem lesztek a legjobb barátok, de… – habozott, és mosolygott –, talán könnyebben el tudod majd fogadni a helyzetet. Lucy habozva a fiúra mosolygott. – Meggondolom. Orlando átkarolta, és magához húzta Lucyt. Miközben álla a lány fején nyugodott, úgy döntött, ez a megfelelő idő, hogy elmondja, amit péntek este óta akart. – Tudod, mit kellene tennünk? El kéne mennünk Olaszországba a Kertészklubbal. Lenne időd apáddal találkozni, mégpedig abban a biztos tudatban, hogy van egy csapat, amelyhez fordulhatsz, ha úgy adódik. Lucy elhúzódott tőle. – Sokat tépelődtél ezen, igaz? Miért? Ez ugyanaz a kérdés volt, amelyet Orlando többször is feltett magának a héten. Még mindig nem igazán tudta, miért hazudott pénteken Lucynek a pénteki előadással kapcsolatban, de aztán kitalálta, hogy bizonyára félreértette Olivia Marchwoodot a telefonban. Valami bizarr okból úgy érezte, aznap este ott kell lenniük a faluházán. Miként éppen azt az estét választotta arra, hogy odaadja neki az apja levelét. Biztosan telihold volt… – Orlando? Lucy szemébe nézett, és látta, hogy a lány válaszára vár. – Azért, te bolond – mondta végül –, mert a legjobb barátom vagy, és törődöm veled. Mi másért?

Tizenkettedik fejezet Savannah el sem hitte, hogy ez vele történik. Hogyan jutott el odáig, hogy a mostohaanyjával meg ezzel a ráncos törpenővel – aki mellesleg egy hálós bevásárlószatyrot cipel – elmenjen egy kórházba? És ha az anorákos pasi, ott, velük szemben nem fejezi be a bámulását, tuti, hogy mutat neki valamit, amit bámulhat. Egy kis szerencsével szívrohamot kap, és meghal. Maga elé nyújtotta a lábát, hátravetette a fejét, és a mennyezeti neonlámpákat bámulta. Meddig kell még várni, hogy ezt az öregasszonyt behívják a fizikoterápiára? Vagy talán így spórol az egészségügy? Addig váratják az embereket, amíg meg nem halnak, hogy ne kelljen költeni rájuk? Nekik, hál' istennek, saját háziorvosuk volt. Helen és a vén banya arról diskurált, milyen meleg van odabent. Savannah ásított. Hát lehetne még ennél is unalmasabb? Ismervén Helent, alighanem ez volt a nap csúcspontja. Ha tudta volna, hogy ez a büdös ribanc Helen autóvezetés-gyakorlás ürügyén belekényszeríti ebbe, sosem kérte volna, hogy adjon neki leckéket. Minden további nélkül közölték vele, hogy a gyakorlásért cserébe Helennel kell mennie dolgozni. Nagyjából tudta, mivel foglalkozik – az apja elmondta, az anyja pedig megjegyezte,

hogy Helen okos volt, mert kisajtolta Hunterből az induláshoz szükséges tőkét –, ám az egyetlen dolog, amit nem tudott, az volt, hogy milyen sivár is ez az egész. Vajon Helen miért csinálja? Anya sosem dolgozott, mindig azt mondta, nincs rá ideje. Mi értelme van akkor? Apa rengeteg pénzt keres. Miért venné el mások elől a munkát, akiknek talán szüksége van rá? Ez önzőség Helen részéről. Neki is el kellett volna már gondolkodnia azon, hogy munkát keres. Kim, a mostohatestvére sem dolgozott soha. A könnyebbik végét fogta meg a dolgoknak: férjhez ment. Savannah ezt nem akarta. Csakhogy az apjának sem akart dolgozni, mint Clancy. Arról nincs szó, hogy targoncát vezessen apja egyik raktárában. Pedig vicces lenne. A barátai java része egyetemre ment, de ő elcseszte a jeles átlagát, így ezt a lehetőséget elpuskázta. Az iskolát hibáztatta értre. Anyának és apának nem kellett volna őt abba a rohadt lányiskolába küldeni. Minden napot utált, amit ott kellett töltenie. Persze lehetett volna rosszabb is a helyzet. Eredetileg ugyanabba az internátusba akarták járatni, ahová Kimet, de kijelentette, hogy ha beerőltetik oda, felgyújtja a helyet. „Előbb mennék börtönbe”- közölte a szüleivel. Még mindig nevethetnékje támadt, ha eszébe jutott, milyen képet vágtak, amikor mindezt közölte velük. Ez sokkal jobb volt, mint amikor a múlt héten elmentek bulizni Manchesterben. Tasha Morgan huszadik születésnapjára volt hivatalos. Nem akart elmenni, de mi mást csinálhatott volna? Különben itt ragadt volna. Swanmere-ben dögunalom volt az élet. Tasha egyébként az anyja egyik barátjának a lánya volt, és Savannah hol barátkozott vele az elmúlt években, hol meg nem. Mivel az anyák barátnők voltak, mindenki azt hitte, a lányok is azok. De alapvetően nem sok közös volt bennük – Tasha szépségszalonban dolgozott, és szakadatlan egy gazdag férj után kajtatott. Ő választotta a klubot, ahol végül is kikötöttek, mert tudta, hogy focisták járnak oda. – Remélem, kifogom magamnak a Manchester United valamelyik nagy jövőjű sztárját – mondta Tasha, mikor a kidobók betessékelték őket. Savannah semmi perc alatt megunta a táncot, és a bárpultnál találta magát, ahol úgy gondolta, csöndesen lerészegedhet. Bármi jobb volt, mint Tashát nézni, ahogy bolondot csinál magából néhány fafej előtt, akikkel alig néhány perce ismerkedtek meg. Mostanság nem nyúlt anyaghoz, egyszer nagyon megijedt: kiütötte magát egy klubban, és a mellékhelyiség padlóján tért magához, közben valaki eltüntette a táskáját. Most csak az alkohol jöhetett szóba. Hogy jó éjszakája legyen, addig ivott, amíg rosszul nem lett, majd miután kiürítette a gyomrát, ledöntött még egy tequilát a bárban. A piálást csak egyszer szúrta el, mondjuk, akkor a kórházban kötött ki, ahol kimosták a gyomrát. A szülei semmit nem tudtak az egészről. Anya valami táncmulatságon volt, apa pedig külföldön. Helyettük Clancyt hívták be a kórházba. Rengeteg prédikációt kellett végighallgatnia a bátyjától, mialatt hazafuvarozta magához, és megegyeztek abban, hogy ha többé nem fordul elő ilyesmi, akkor apa nem fogja megtudni, mi történt. – Apa nyugdíjas korodig szobafogságra ítélne, ha megtudná, miket művelsz – mondta. – Sosem rúgtál be, amikor annyi idős voltál, mint én?

– Dehogynem. Szinte mindig. De hát én hímnemű vagyok. Te viszont egy másik fajhoz tartozol, akitől az apukája elvárja, hogy cuki legyen, és jól viselkedjen. A gyomormosás valahogy nem fér bele a képbe. – Szívás. – Ilyen az élet. Jobb, ha hozzászoksz. Egyébként miért csináltad? – Mit? – Miért rúgtál be ennyire? – Mert ahhoz volt kedvem. – Ennél azért valamivel több magyarázattal tartozol. Nincsen köze ennek esetleg ahhoz, hogy elválnak a szüleid? – Mi a fenét akarsz? Szociális munkásnak készülsz, vagy mi? Clancy nem firtatta tovább a dolgot. Talán, ha feltesz neki még egy kérdést, bevallotta volna az igazat. Aznap éjjel Manchesterben csak nézte Tashát a táncparketten, ahogy az ágyékát egy pasi arcához dörgöli, aki épp térdel előtte, és úgy döntött elege van. Taxit hívott, és hazament. A taxis nem volt túl boldog, amikor megtudta, milyen messzire kell vinnie, de miután Savannah biztosította, hogy készpénzben fizet, a sofőr beleegyezett, és közölte, hogy egy hatvanas lesz a fuvar. – Mindegy – vonta meg a vállát Savannah. Egy dolgot megtanult az apjától: soha, sehová nem indult el anélkül, hogy a zsebét ne tömte volna tele pénzzel. Biztosan a taxis rettenetes vezetési stílusa volt az oka, de mire a kanyargós vidéki utakon megérkeztek a Régi Paplak kocsifelhajtójára, a lánynak felfordult a gyomra. Három húszfontos bankjegyet nyomott a taxis kezébe, bement a házba, és felrohant az emeletre. Tudta, hogy Helen hallja, mert még a villanyt is felkapcsolta. Nem ért oda időben a lakosztályához tartozó fürdőbe, de nem érdekelte. Majd a személyzet feltakarítja. Másnap azonban nyoma nem volt a takarítónak. Aztán Helen, ez a szemét ribanc, a kezébe nyomott egy tisztítószerekkel teli vödröt, hogy takarítsa fel maga után az előző éjszakai nyomokat. Savannah elborzadt, ahogy belegondolt, milyen mocsok boríthatja a fürdőszoba padlóját. A ribanc biztosan listát vezet, hogy hányszor sikerül legyőznie őt. De jobb lesz, ha vigyáz, még a végén ő is komolyan beszáll a játékba. Megint ásított. Helen és a vénasszony még mindig fecsegett. Te jóisten, mit nem adna azért, hogy valahol máshol lehessen. Becsukta a szemét, és Orlandóra gondolt. A dögös, szexi Orlandóra. Tegnap nyerő ötlet lett volna felhívnia. A csemegeüzlet kávézójában ülve várta, hogy elálljon az eső, amikor megpillantotta őt a furgonjában. Korán hazaért – gondolta. Talán nem is olyan szörnyű ez az eső, és egy kis séta a faluban nem fog ártani. Tudta, melyik ajtón kell kopognia, mert egy alkalommal megkérdezte Helent, hol lakik a fiú. Szándékosan hagyta ott az ernyőjét a kávézóban – ha nem lesz meg, mire visszaér, majd vesz másikat –, és elindult az esőben. Mikor megérkezett a házhoz, épp eléggé ázott volt ahhoz, hogy Orlando beengedje. Minden jól ment egészen, amíg a lány, akivel Orlando lakik, meg nem érkezett. Egy pillanatra megállt a kés a levegőben, amikor belépett a házba. Hát, ha valakinek meg kellett nyugodnia, az a jó öreg Lucy volt. Savannah élvezte, ahogy Lucy kíváncsi pillantásokkal méregeti,

miközben ő az örökkévalóságig kortyolgatta a kávéját. Mindig szórakoztatta, ha valaki kényelmetlenül érezte magát a társaságában. Nem igazán tudta, mennyi idős lehet Orlando – épp meg akarta kérdezni, amikor Lucy betoppant –, de igazából nem számított. Csinos volt, laza, és úgy tűnt, jól el tudna szórakozni vele, amíg itt kell rohadnia Swanmere-ben. Abból ítélve, ahogyan búcsúzáskor ránézett az esőben, úgy tűnt, minden esély megvan rá, hogy tetszik Orlandónak. Mozgást érzett maga mellett, és kinyitotta a szemét. A vén banyát végre bekísérték a fizikoterápiás kezelésre, és a szemben ülő perverz pasi is eltűnt. – Kérsz egy csésze kávét? – kérdezte Helen. – Mi a trükk? A ribanc összehúzta a szemöldökét. – Milyen trükkről beszélsz? – Nálad mindig van valami trükk. Megkértelek, hogy vigyél el valahová autóval, erre hipp-hopp máris a Katatónia Bolygón találom magam. – Sajnálom, ha így látod. – Igen, most már tudod, hogy nem kéne elkövetned azt a hibát, hogy hülyének nézz. – Sok mindent gondolok rólad, Savannah, de a hülye nem tartozik ezek közé. Megígérem, hogy ezt a kávét mindenféle megkötés nélkül kapod. – Ez esetben tejjel és két cukorral kérem. Miközben Savannah követte tekintetével mostohaanyját, aki kávéautomatát keresve eltűnt a szeme elől a kanyarban, gondolatai lassan visszakavarodtak Orlandóhoz. Ha a dolgok jó irányt vesznek, talán meghosszabbítja ezt a kiruccanást Swanmere-ben. A kérdés az volt: vajon melyiküket idegesítené jobban? Helent? Vagy Lucyt? Elmosolyodott. Ez az! Rajta!

Tizenharmadik fejezet Elkényeztetett. Álnok. Neveletlen. Önmagával szemben elnéző. Nemtörődöm. Nagyszájú. Számító. Sunyi. Ez csak néhány jellemző dolog volt, ami Helennek a mostohalányáról eszébe jutott. Már egy hete össze voltak zárva, és ahogy teltek-múltak a napok, egyre közelebb került ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, pedig megfogadta, hogy erre nem kerül sor. Tegnap mégis nagyon közel állt hozzá. A szobájában találta Savannah-t. A lány az ő ékszeres dobozában turkált. – Ha szólsz, melyik kell, szívesen neked adom – szólalt meg a nyitott hálószobaajtóban állva. A lánynak a szeme sem rebbent, csak pimaszul bámult rá, kezében egy pár csepp alakú gyémánt fülbevalóval. – Ez nem jellemző rád, Savannah – mondta a szobába lépve Helen. – Nem találod a szavakat. Bizonyára ez az első eset. – Ha mindenáron tudni akarod, kíváncsi voltam, mennyit költött rád apa.

– Ez nagyon egyszerű. Túl sokat, pedig egyiket sem kértem. – Nem is kellett. – Mire célzol? Savannah visszadobta a fülbevalókat a dobozba. – Apának aranyszíve van. Mi másra céloznék? Helen fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel ennyiben hagyta a dolgot. Nagyon is jól tudta, Savannah miben sántikál: megpróbálja kisakkozni, mennyi pénzzel tudja levenni az apját. Huntert a következő napra várták haza, és Helen elhatározta, hogy amint a férfi átlépi a küszöböt, ő leveszi a kezét a lányról. Tudta, hogy sosem győzhetné meg arról, hogy a kedves, kicsi Savannah a sátán porontya, de legalább emlékeztetni fogja, hogy a lányáért ő a felelős. Helen egyébként jóval többet tett, mint amennyi a dolga lett volna. A rosseb egye meg, még vezetni is elvitte a lányt! Melyik nő tette volna meg ezt a helyében? És mennyi köszönetet kap érte? Semmit. Egyáltalán semmit. Hadd ne mondja, ezt a kálváriát csak a házassága kedvéért járta végig. Már a kocsiban ültek, és Savannah veszettül káromkodott, miközben a vadonatúj BMW-je sebességváltójával vesződött. Amikor Helen egy érzékenyebb és szolidabb kocsiról beszélt Hunternek, nem kifejezetten egy 2,6 literes, fűtött bőrüléses, 16 colos fehér alufelnis, légkondicionált darabra gondolt. Savannah korában ő egy használt, ütött-kopott Ford Escort boldog tulajdonosa volt. A kocsi olyan rozsdás volt, hogy át lehetett látni a padlóján. A lába hozzászokott a nedvességhez, különösen az esős napokon. – Fék! Mondom, FÉKEZZ! Csikorogó kerekekkel, alig néhány centire álltak meg az előttük araszoló kamion lökhárítójától. Crantsford felé tartottak, a kétsávos utat javították, óriási volt a dugó. – Nem láttad a kamion féklámpáját? – kérdezte Helen, mikor az önfeszítő biztonsági öv szorítása engedett, és Savannah felé tudta fordítani a fejét. Savannah megvonta a vállát. – Nagyon úgy tűnik. – Jobban kell figyelned a környezetedre is. – Jobban figyeltem. – De úgy látszik, még mindig nem eléggé. Savannah a kormánykeréken dobolt az ujjaival. – Kérdeznék valamit – szólalt meg némi csend után. – Egyfolytában majrézni akarsz? – Mindaddig majrézni fogok, amíg rám hozod a frászt. Helen bosszúságára, a lány halványan elmosolyodott. Valószínűleg semmit sem szeretne jobban, mint alaposan ráijeszteni. Ha kell, halálra ijeszti. Nyugi, nyugi, nyugi. Mögöttük valaki mérgesen dudálni kezdett. – Jó lenne, ha elindulnánk. – Komolyan? – jegyezte meg gúnyolósan Savannah. – Még jó, hogy itt vagy, magamtól ez eszembe sem jutott volna. – Mivel azonban rossz sebességbe kapcsolt, a motor lefulladt. – A francba! – Próbálj meg egyesben elindulni. – Mintha még sosem csináltam volna.

– Ha jól csinálnád, nem fulladnánk le. – Ezt a vacakot! Nem veszi be! Beragadt! Helen látta, hogy a lány egyre zavarodottabb lesz. A mögöttük lévő kocsi vezetője megint rájuk dudált. Helen csöndesen ismételgette: Nyugi. Nyugi. Nyugi. – Mi lenne, ha lenyomnád a kuplungot? – kérdezte. – Nyomom! De… A kocsi hirtelen előreugrott, és megint lefulladt. A mögöttük haladó kék Subaru vezetője azonnal és türelmetlenül elkezdte nyomni a dudát. Helennek elege lett. Leereszkedett a vörös köd. Kicsatolta az övét, és az autót megkerülve elindult a Subaru sofőrje felé, aki addigra teljesen rátapadt a dudára. A fickó feltűrte az ingujját, és vad tekintettel verte a kormánykereket, ahogy egyre gyűlt mögötte a sor. Helen megkopogtatta az ablakát. – Mi a probléma? – kérdezte, miután a férfi leengedte az ablakot. – Elfelejtette már, hogy mennyire nehéz tanulóvezetőnek lenni? Persze az is lehet, hogy maga nem vett leckéket. Gondolom, az illemtanórákat is ellógta. A férfi ölében egy fél szendvics feküdt. A pohártartóban egy doboz kóla volt, az anyósülésen pedig egy térkép heveit. – Megbolondult, vagy mi? – kiabált vissza. – Nem látja, hogy feltartják a forgalmat? – És mindaddig feltartjuk, amíg nem kér elnézést. A férfi meglepve meredt rá: – Micsoda? – Hallotta. Kifelé a kocsiból! Most! – Ha az élete múlna rajta, akkor sem. És ha nem hagy békén, hívom a rendőrséget. – A mobiljáért nyúlt. – És mit mond nekik? Hogy itt egy őrült nő, aki túszként tartja fogva az A556-oson? – Maga mondta. – Helen, mi a fészkes fenét csinálsz? Savannah volt az. Gyilkos tekintettel bámulta őket. Micsoda mázli. – Ó, épp a kisasszonyra van szükségünk – mondta Helen megjátszott vidámsággal hangjában. – Innen már egyszerű a helyzet, megkönnyítjük a dolgát, uram. Csak annyit kell mondania: Seggfej voltam, sajnálom, többé nem fordul elő. És már mehetünk is. Hogy a félelem tette-e – mert elképzelte, mire képes még ez a nő –, vagy egyszerűen csak elfogadta a sorscsapást, a férfi valami bocsánatkérés félét motyogott. – Elnézést – mondta kezét a füléhez emelve Helen. – Nem, hallottuk jól, igaz Savannah? – Ugyanolyan süket, mint a tragacsa? – kiabálta a férfi. – Mondtam, hogy sajnálom! Most hagyjanak elmenni, mert már így is késésben vagyok egy tárgyalásról. Már újra a BMW-ben ültek, mikor a Subaru vezetője nagy gázzal, öklét rázva, bömbölő motorral hajtott el mellettük. Helen immár nyugodt hangon folytatta: – Jobbra megyünk. Tükör, index és indulás. Percek óta haladtak, amikor Savannah megkérdezte:

– Mi a fene volt ez? – Nem tűröm a modortalanságot. – Na, ne mondd. – Szükségtelen volt, amit a pasas csinált. Láthatta ő is a T betűt a kocsi hátulján. Lehetett volna türelmesebb. Savannah nem tudta, mit mondjon. Egy pillanatra teljesen összezavarodott. Meg volt győződve róla, hogy Helen utálja. Akkor meg minek állt ki érte? Anya ezt sosem tette volna. Az anyósülés biztonságából elmondta volna mindennek a férfit, de semmi esetre nem szállt volna ki, hogy konfrontálódjék vele. Savannah nem tudta eldönteni, hogy a ribanc az előbbi akcióval kiérdemeli-e a megbecsülését, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a mostohaanyja totál lökött. Továbbhajtott, és próbált jobban odafigyelni a tükrökre, az útra meg a sebességváltóra, a sebességére. A rosseb egye meg, annyi mindent kell fejben tartani! Örülni fog, ha újra otthon lesz, és megint rendes órákat vehet az oktatójától. Amíg az apjánál volt, szünetelt a vezetés. Csak két órát vett eddig, de némi szerencsével nem is kell sokkal több. Pláne, ha meg tudja győzni Helent, hogy menjen el vele gyakrabban vezetni. Kivéve persze, ha Helen folyamatosan feltételeket szab. Az egyetlen ok, amiért elvitte őt vezetni, az volt, hogy elvezethet Crantsfordba, ahol Helen meglátogatja a nagyanyját. Az ember azt hinné, hogy elege van az öregekből, hiszen egész héten velük foglalkozik. – A nagyanyámat néha elég nehéz követni – mondta Savannah-nak, amikor végigmentek a királykék szőnyeggel borított folyosón. Savannah-t a legkevésbé sem érdekelte, mennyire zavarodott az öregasszony, mert nem állt szándékában sokáig maradni. Felfedezte az otthon háta mögött a kertet – anyja szerint apjának kellett fizetnie a drága otthon költségeit és amint kielégíti kíváncsiságát Helen nagyanyja iránt, kiül a kertbe napozni. Az idős hölgy újságlapok vagdosásával foglalatoskodott, amikor benyitottak a szobájába. Letette az ollót, és mintha Helent észre sem venné, hosszan bámulta Savannah-t. A lány zavarba jött. Mi a baj az öregekkel? Nem tudják, milyen idegesítő, ha valaki így bámulja az embert? Ám akkor széles mosoly terült szét a ráncos, öreg arcon, és Savannah hátralépett. Beijedt, vagy mi? – Daisy – kiáltott fel az asszony. – Hát eddig hol a csudában voltál? Betegre aggódtuk magunkat miattad! Savannah közelebb húzódott Helenhez. – Miről beszél? Mielőtt Helen válaszolhatott volna, a lökött öregasszony így folytatta. – Gyere, és ülj ide mellém, kedves. Mindent el kell mesélned, ami veled történt amióta nem láttunk. Helen miért nem készítesz egy italt? Szeretnél inni valamit, ugye, Daisy? Egy finom italt. Esetleg egy kis süteményt? Biztosan éhes vagy. Atyám, micsoda meglepetés! Várj csak, míg elmondom Geraldnak! Helen, halkan kérte Savannah-t: – Légy szíves, menj bele a játékba. – Te viccelsz. – Kérlek, Savannah.

A lány sóhajtott, és beadta a derekát. Miért ne? Még előnye is származhat a dologból. – Csak hogy tudd, ez nagyon durva nekem. Lógsz egy csomó idővel. Különben is, ki a fene az a Daisy. – Ő volt az anyám. – A kicsodád? – Mit sutyorogtok ti ott ketten? Gyere, Daisy, csüccs ide, mellém. Savannah vonakodva ugyan, de odament, és amint leült a felkínált székre, vaníliasodó illatú ölelésben találta magár. Ki akart szabadulni a szoros ölelésből, de nem tudott. Hallotta már, hogy az őrültek erősebbek, mint gondolnánk, de most meg is tapasztalta ezt. – Állítsd le! – sziszegte Helennek. Helen odament hozzájuk. – Mondtam, hogy menj bele a játékba – suttogta. –Csak pár percig tart. Aztán elfelejti. – Mit fog elfelejteni? – Azt, hogy itt vagyunk. Megyek, készítek teát. Aznap este, miután feladott néhány levelet, Helen úgy döntött, nem megy egyenesen haza. Időre volt szüksége, hogy gondolkozhasson, és lehiggadjon. Sétálni indult hát. Miután eljöttek a tévé előtt szunyókáló Emmától, és visszafelé tartottak Swanmere-be, Savannah szóba hozta az eutanáziát. Eddig a pillanatig udvarias légkör uralkodott a kocsiban. Helen hálás volt Savannah otthonbéli teljesítményéért, ezért megpróbálta sutba dobni ellenszenvét, és a szokásosnál is kedvesebb volt a mostohalányával, minimumra fogta a vezetés közbeni utasításait, sőt azon gondolkozott, ne javasolja-e, hogy vegyenek ki egy DVD-t a kölcsönzőből, amit aztán este együtt megnézhetnek. De mindezt abban a pillanatban elfelejtette, amikor Savannah így szólt: – Istenem, ha valaha is olyan leszek, mint a nagyanyád, remélem, valaki jót tesz majd velem, és belerak valamit a kakaómba. Hogy tudod elviselni ezeket a látogatásokat, amikor épphogy csak megismer? De tényleg, mi értelme van ennek? – Megismert – felelte halkan Helen. – Halvány lila gőze sem volt róla, hogy ki vagyok. Mi a véleményed az eutanáziáról? – Szerintem iszonyatos. Savannah felé fordult és ránézett. – Pedig nemsokára ez lesz a szomorú valóság. Ilyen az élet. – Az utat figyeld! Nem inkább a halálról beszélsz? Nem azt akartad mondani, hogy ilyen a halál? – Csak azért mondod ezt, mert elmúltál negyven, és rájöttél, hogy nem élünk örökké. – Szép, mondhatom! Szóval ezek szerint csak a fiatalok tudják tárgyilagosan szemlélni a világot. Nem ártana észben tartani, hogy a továbbiakban nem szabad ilyen szubjektíven szemlélnem a világot. – Hé, nyugi! Nem kell gúnyolódni. Csak beszélgetni próbálok valami komoly dologról, ami neked is fontos lehet.

– Nem, ez nem így van! – Helen felemelte a hangját. – Szerinted azt az embert, aki a legtöbbet jelenti nekem, meg kéne szabadítani a szenvedéseitől, hogy neked kényelmesebb legyen. – Igazából a te kényelmedre gondoltam. Nézzünk szembe a tényekkel, csak kötelességérzetből látogatod, igaz? És nem úgy lenne rendjén, hogy apám jelentse számodra a legtöbbet? Az út további részében olyan csend volt a kocsiban, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. Derűs, balzsamos este volt. A megkapóan kék égbolt lágyan borult a tájra, a rovarok könnyű felhőkben repültek a még langyos levegőben. A napokig tartó esőzések után minden rohamos növekedésnek indult. Helen a postahivatal és a bank közt induló ösvényt követte, amelyet szép házak sora szegélyezett, a takaros, színpompás előkertekben aranyeső, orgona és lilaakác virágzott. Ám az elágazásnál nem tért le hazafelé, nem a kertje aljában lévő kapuhoz vezető ágat választotta, hanem egyenesen folytatta az útját. Mindkét oldalon galagonyabokrok nőttek, krémszínű virágaik édeskés almaillatot árasztottak; méhek szálltak lustán virágról virágra, zümmögésük hangja váltotta fel a főút forgalmának moraját. Ahogy továbbment a zöldellő úton, a fölé hajló citromfák lombjai megszűrték a nap sugarait, s ez olyan érzés volt, mintha egy smaragdzöld színben játszó, varázslatos alagútba lépne. Az ösvény végén kerítésátjárót és napfényt látott. Jó ómen – gondolta Helen. Holnaptól, amikor Hunter hazajön, minden rendben lesz megint. Leveszi a válláról Savannah gondját, és az ő borús hangulata is elmúlik. És ha mégsem? Mi van, ha a férje távollétében felbukkant érzések nem múlnak el? És nem úgy lenne rendjén, hogy apám jelentse számodra a legtöbbet? Hogyan bakizhatott ekkorát? Hunter a férje, természetesen neki kell számára a világot jelentenie. Valójában mégsem így volt. Hogy is lehetne így? Hogyan lehetne Hunter fontosabb neki, mint Emma? Őhozzá képest oly rövid ideje ismeri. És nem ő volt az első férfi az életében, aki nem férhetett teljesen a szívéhez. „Egyáltalán létezett olyan férfi, aki valaha is közel került a szívedhez?” – kérdezte tőle egy boldogtalan barátja, akivel akkor szakított tapintatosan, amikor a férfi vacsora közben felvetette, hogy költözzenek össze. Egy másik kapcsolata hasonlóképpen végződött, ez alkalommal az a vád érte, hogy túlságosan is igyekszik bebiztosítani magát. A Jégkirálynő szó is elhangzott akkor. Bántó kritikának szánták, de pusztán megerősítette azt a nézetét, hogy jobb neki egyedül. És amúgy mi a baj, ha az emberben jól működik az önvédelmi ösztön? Megállt egy percre, beszívta a nedves föld illatát, és átkukucskált a tüskebokor hézagján. Turbolya övezte a mezőt, a magas füvet pitypang pettyezte. A távolban még a templomtorony is látszott, bár épp csak kikandikált a fák koronája meg a háztetők fölött, melyek egyike Lucy és Orlando házához tartozott. Vajon, mi van velük? És Mackel? Helen azóta nem hallott felőle, amióta a férfi átvitte neki Alice feljegyzéseit. Ha Savannah nincs otthon, átszól Macnek, és meghívja egy italra. Vajon Mac mit szólt volna Savannah eutanáziával kapcsolatos nézeteihez? Most, hogy lehiggadt, Helen megértette: Savannah azért tette azokat a

megjegyzéseket, mert – önmagát kivéve – képtelen bárki iránt bármit is érezni. Nem haragudott már rá, inkább sajnálta a lányt. Átmászott a kerítésátjárón, és a tó felé haladt tovább, ahol a horgászok szokták elütni az időt a víz szélét tarkító stégeken ülve. Aznap este senki nem volt odakint. Épp a csöndes, tükörsima vízfelülethez közeledett, és élvezettel szippantotta be a vadfokhagyma illatát, amikor reccsenést hallott. Hevesebben kezdett dobogni a szíve. Körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott. Egy sor hátborzongató kép villant át az agyán – üldözik, senki nem hallja meg a sikolyait, kinyúl egy kéz, és elkapja a nyakát… Az újabb reccsenésre megpördült. Egy férfi meg egy kistermetű kutya bukkant elő a gesztenyefák takarásából. Tüstént felismerte őket. Mac unokaöccse, Conrad volt az, a barbár, no meg Fritz.

Tizennegyedik fejezet Fritz teljes gőzzel és verdeső füllel csörtetett a magas fűben a harangvirágok közt, így Conradnak nem maradt más választása, követte a kutyát. Amikor utolérte, Fritz a hátán feküdt, és az a nő vakarászta a hasát, akivel Mac az utóbbi időben olyan sűrűn találkozgatott. Conradnak az első, futó szemrevételezés után olyan benyomása támadt Helen Madison-Tylerrel kapcsolatban, hogy vonzó nő, és nagyon is meg tudta érteni a nagybátyját, aki szívesen töltötte vele az idejét. Kellemes gyógyír lehet Mac morcossága ellen. Most azonban újraértékelte a véleményét. A nő gyönyörű volt. Higgadt és hűvös, de csodaszép. – Attól tartok, a kutya éppolyan harapós, mint a gazdája – mondta a nő aranybarna haját nézve. Helen lassú, elegáns mozdulattal felállt. A lemenő napban úgy ragyogott a haja, mintha aranyszínű sugarak vennék körül. Magasabb volt, mint ahogy Conrad emlékezett rá. Barátságos, konyakszín szempár nézett vissza rá. – Különös, hogy még nem találkoztunk – mondta, és kezet nyújtott. – Helen vagyok, sokat hallottam rólad Mactől, nem szükséges bemutatkoznod. – A nő kézfogása határozott volt. – Csak találgatni tudok, mit mondott rólam a nagybátyám. Hogy jót nem, abban biztos vagyok. Hogy érzed magad Swanmere-ben? Szeretsz itt lakni? – Szeretek – hangzott az egyszerű válasz. – Nem találod kicsit tolakodónak a helybelieket? – Nem rosszabbak, mint máshol, ahol eddig éltem. Miért, te annak találod őket? – Igen. – Conrad azonnal megbánta, hogy ezt válaszolta. Most majd tudni akarja, miért. De tekintetbe véve, hogy milyen jó barátok Mackel, a nő már biztosan mindent tud róla. Minél gyorsabban el akarta terelni magáról a témát, ezért aztán így folytatta. – Mac nincs jól. Ezért sétáltatom én Fritzet. – Már azon tűnődtem, miért nem hallok felőle. Remélem, semmi komoly. – Nem, csak egy szimpla meghűlés. Rémesen viseli, ha beteg.

Helen elmosolyodott. – Mutass egy férfit, aki nem. A még mindig a hátán fekvő és mancsaival hadonászó Fritz vakkantott, mintha azt mondaná: – Hé, én is itt vagyok ám! – Mindketten egyszerre hajoltak le hozzá, és összekoccant a fejük. Conrad mentegetődzve és zavartan hátrébb húzódott, és így szólt: – Ez a kutya majdnem olyan követelődző, mint Mac. – Elég jól van a nagybátyád ahhoz, hogy látogatókat fogadjon? Benéznék hozzá, hátha sikerül lelket öntenem belé. Már amennyiben az segít – tette hozzá ugyanazzal az arckifejezéssel a nő, amit Conrad cinkos mosolynak vélt. Ugyanezt a mosolyt látta azon az estén is, mikor az ajtó résén keresztül nézett rá a Kápolna-lakban. Ez a nő tudta, milyen a nagybátyja, így óhatatlanul rokonszenvet érzett iránta. Ugyanez volt Alice Wykehammel is. Semmi perc alatt felmérte Macet, és afféle szövetséget alkottak, amely – Alice szavaival élve – kordában tartotta a „szerencsétlen vén csirkefogót”. – Ráérsz? – kérdezte. Abból a kevésből, amit sikerült kiszednie Macből, tudta, hogy a nő egy idősekkel foglalkozó, karitatív irodát vezet. „Biztosan ezért érdeklődik irántad, nem?” – ugratta Macet, mire a nagybátyja felcsattant: „Talán csak nem irigységet hallok ki a hangodból?” – Most is beugorhatok, ha szeretnéd – felelte Helen. – Nem terveztem semmit az estére. – Most? – ismételte megütközve Conrad. – Persze, miért ne lepjük meg? Vagy kint akarsz még maradni Fritzcel? Talán ezt szereti a nagybátyja ebben a nőben – gondolta Conrad. A spontaneitását. Amikor átmásztak a kerítésátjárón – megállt, és Helen felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen azon tűnődött, mekkora rendetlenség van a házban, és egyáltalán fogadóképes-e, de aztán beugrott, hogy Evie reggel ott járt, kitakarított és rendet rakott. Evie-re lehetett számítani, a nagybátyjával viszont más volt a helyzet. A jó ég tudja, hogyan reagál majd egy látogatóra a jelen állapotában?

Tizenötödik fejezet Közeledett a június, nyakukon volt a nyár. És a nyakukon volt Savannah is. Helen nehezen tudott beletörődni, hogy ekkora balszerencséje van. Marcia telefonált az Államokból, tudatta velük, hogy kicsivel meghosszabbítja a látogatását, és megkérdezte, hogy nem okozna-e gondot, ha Savannah velük marad nyár végéig? Arra számított, hogy a lány a szokásos stílusával fogadja a hírt, és mindenkit okolni fog maga körül, amiért ráerőszakolják ezt az újabb kényszerpihenőt; és egy kis szerencsével elhúz Crantsfordba tombolni. Helen azonban nem akart hinni a fülének, mikor meghallotta, hogy Savannah azt kérdi az apjától: – Nem gond neked, apa? Tényleg nem leszek útban? Ha gondolod, hazamehetek, a lakberendezők már végeztek. Mire az apja így válaszolt:

– Persze hogy nem vagy útban. Örülünk, hogy maradsz még. Igaz, Helen? Helen csak bólintott, és abbéli félelmében, hogy valamelyik foga még beletörik a csikorgatásban, inkább kiment a konyhába, és – hogy kiadja a mérgét –, az élet utolsó szikráját is kiklopfolta egy darab vacsorának való sertéspecsenyéből. Két héttel később egy este Helen és Hunter kint ültek a kertben, és azon ritka alkalmak egyikét élvezték, hogy Savannah nincs otthon. Helen figyelte a férjét, aki szórakozottan forgatta az italát, miközben egy sürgős faxüzenetet olvasott. Mintha érezte volna, hogy Helen figyeli, felpillantott a papírjaiból. – Fáradtnak tűnsz, Helen – mondta. – Biztosan nem hajtod túl magad? Helen egyre többet és többet dolgozott a Gondoskodó Társalkodónál, hogy minél kevesebb időt kelljen Savannah-val töltenie, de ezt nem vallhatta be Hunternek. – Bagoly mondja verébnek – jegyezte meg könnyedén. Hunter elmosolyodott: – Egyformák vagyunk, igaz? – Ezzel tovább olvasta a faxot. Annabel is megjegyzést tett neki a sok túlórára, ám amíg Helennek óvatosnak kellett lennie a férjével, Annabel a legjobb barátnője volt, akinek mindent elmondhatott. – Tudom, hogy úgy hangzik, mintha paranoiás lennék – magyarázta –, de Savannah körül van valamiféle negatív erőtér, mert amihez csak hozzáér, abból baj lesz. Nem is értem, Hunter miért nem veszi ezt észre. – Komoly a dolog? Aláássa a kapcsolatotokat? –kérdezte Annabel. – Nem, azt nem hinném, hogy odáig fajulna… – válaszolta kimérten Helen, pedig pont ez volt az, ami miatt aggódott. – Hát gondolj arra, hogy Hunter két tűz közé került. Mindkettőtöknek a kedvében akar járni. Egyvalamit azonban muszáj elfogadnod: Savannah az apja büszkesége, és Hunter elvárja, hogy te is osztozz a lelkesedésében. Helen meglepődött, mennyire felzaklatta Annabel véleménye. Mintha a legjobb barátnője az ő viselkedését kritizálva, a férje mellé állt volna. És mióta tud vajon a gyermektelen Annabel ilyen sokat a gyermekekről meg a mostohagyerekes családokról? De nem csak Savannah miatt akadtak gondjaik. Volt egy jóval súlyosabb probléma is. Mióta Hunter visszaért a Karib-szigetekről, mindössze egyszer próbáltak szeretkezni. És az sem jött össze. A rákhoz hasonlóan, az impotencia sem olyan dolog, amiről az ember szívesen beszél. A téma tabu lett, Helen pedig tanácstalan volt, hiszen hogy oldhatnák meg a bajt, ha egyszer Hunter nem hajlandó beszélni róla. Ahányszor csak Helen megközelítette a témát – vagy Huntert –, a férfi mindig visszakozott. Helen úgy gondolta, leginkább a megszégyenülés bántja Huntert. Elérte azt a kort, ahol terítékre kerülnek az egészségügyi problémák, és talán azért is aggódott, hátha valami sokkal rosszabb van a háttérben, de túlságosan félt – vagy túl hiú volt –, hogy tegyen ellene valamit. Ez volt a baj a Hunterhez hasonló férfiakkal: legyőzhetetlennek tartották magukat, és bármit megtettek, hogy fenntartsák ezt a látszatot. Mac ugyanilyen volt. Amikor Helen váratlanul beállított hozzá, megalázva érezte magát, hogy a nő ilyen állapotban látja. Ahogy az ágyban ült pizsamában és borostásan, a Times szétszóródott lapjaival a

paplanon, lerítt az arcáról a feszélyezettség. Szúrós rosszallással nézett Conradra, aki ezzel mit sem törődve egyszerűen kiment a szobából, de előbb még Helenre mosolygott. Néhány perccel később két kávéscsészével a kezében jelent meg, aztán magukra hagyta őket. Mac szobájának nyitott ablakából Helen látta, amint átvág az udvaron. Röviddel ezután, egy asztali lámpát kapcsoltak fel az egyik emeleti szobában. Látta, ahogy Conrad leül a számítógépe elé, és felteszi olvasószemüveget. Evie, mielőtt elszegődött volna az Öreg Parókiára, többször magasztalta Helennek a Kápolna-lakbeli munkaadóját, és „szívtiprónak” meg „lélegzetelállító pasinak” nevezte. Helen ugyan sosem használt ilyen divatjamúlt kifejezéseket, de kénytelen volt egyetérteni Evie-vel. Conrad magas, jókötésű férfi volt, és olyan megfontoltságot és határozottságot sugárzott, amely imponált Helennek. Világosbarna haját rövidre vágatta, a halántékán néhány ősz hajszál csillogott. Magas homloka intelligens, professzoros külsőt kölcsönzött neki. És becsületességet sugallt. Mindezt titokban figyelte meg, mialatt keresztülsétáltak a falun a Kápolna-lakhoz, hogy meglepjék Macet. Miközben Conradot figyelte az udvar túloldalán, azon tűnődött, vajon a férfi tudatában van-e vonzerejének. Mac követte Helen tekintetét, majd gondolatait megzavarva így szólt: – Ez a fiú semmi mást nem csinál, csak dolgozik. Kész csoda, hogy kapok valamit enni és inni, amíg ágyhoz vagyok kötve. Már rég holtan fekhetnék itt, de ő még mindig a francos irodájában ücsörögne. – Talán, ha a páciens jobban viselkedne, az ápolója is több időt töltene vele – figyelmeztette Helen. –Ne sajnáltassa magát, Mac. Még nem haldoklik. – Ez csak idő kérdése. Már sötét volt, amikor Helen magára hagyta Macet. Látta, hogy Conrad irodájában még ég a lámpa, és arra gondolt, felmegy megköszönni a kávét, végül aztán mégis elvetette az ötletet; valószínűleg nem díjazná a férfi, ha így rárontana. Miért – gondolta most egy harkály távoli kopácsolását, hallgatva –, miért tud ennyire szókimondó lenni Mackel, és miért nem képes ilyen őszinteségre a saját férjével? Miért fél attól, hogy felidegesíti Huntert? Beszélj vele – bíztatta önmagát. Most, amíg egyedül vagytok. – Hunter! – Hmm… – a férfi fel sem nézett, a ceruzát az ajkának támasztotta. – Beszélhetnénk? Hunter a fogait kocogtatta a ceruzával, és Helenre mosolygott. – Aggódom érted – suttogta Helen, és igyekezett tartani magát. A férfi a homlokát ráncolta, acélhideg lett a tekintete. – Megmondtam, hogy nem akarok erről beszélni. Képzeld, hogy valaki mással beszélsz, nem Hunterrel – gondolta Helen. Mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet? – És miért nem? – kérdezte. Hunter arca elsötétült. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg benned van a hiba? Mert eddig még sosem fordult elő velem… más nőkkel. Ajjaj! De Hunter szemében úgy tűnhetett, Helen talán tényleg erre volt kíváncsi.

– Nem arról van szó, hogy valaki hibázott, Hunter – mondta. – Miért nem megyünk el az orvoshoz együtt? – Minek? – Intelligens ember vagy, ne tettesd ostobának magad. Hunter az asztalra hajította a ceruzát és a faxot, majd a gin-tonikért nyúlt. Egy hajtásra kiitta, de nem mondott semmit. – Nézd, tudom, hogy ez nehéz neked. Egyetlen férfi sem szereti beismerni… – Elárulnád, hogy honnan tudod, mit érez egy férfi? – szakította félbe Hunter. – Igazad van, fogalmam sincs. De ha egy kicsit megnyílnál előttem, jobban tudnám, hogyan birkózzam meg azzal, ami történik. – Hagyjuk! Nem vagyok olyan hangulatban, hogy afféle női lapból tanult lelkisegély szolgálattal gyere itt nekem. És kizárt, hogy elmegyek az orvoshoz. – De, Hunter… – Elég legyen! – A férfi az asztalra csapva felpattant, és elhajította az üres poharat. Átmasírozott a teraszon, belépett az üvegezett erkélyajtón, és eltűnt a házban. Helen a könnyeivel küszködve az ajkába harapott. Hát ennyit a Hunterrel való beszélgetésről. Hogy fogják valaha is megoldani ezt a problémát, ha még azt sem hajlandó elismerni, hogy problémájuk van? Lenézett az üvegcserepekre, majd felállt. Egy seprűre lesz szükség és egy lapátra. Ugyanazon az úton ment vissza a házba, amelyiket Hunter választotta az imént, és meglepetésére ott találta őt egy kisasztal előtt. Hunter háttal állt neki, de Helen így is látta, hogy a férfi a bekeretezett esküvői fotójukat nézi. Ó, istenem, azon gondolkodik, miért vett feleségül. Mintha felmérné, mennyit érek neki, és aztán eldöntené a jövőnket. Helen sosem érezte, hogy valaki ennyire kritikus vele szemben. Észrevétlen el akart osonni, de vagy nem volt elég halk, vagy nem volt elég gyors. Hunter hirtelen megfordult. Szörnyen nézett ki. Öregnek tűnt. Fáradtnak. Mint akit cserbenhagytak. Nagyon megszánta a férfit. Ösztönösen tudta, hogy kritikus ponthoz értek. Ha most rosszat tesz, mindennek vége. – Sajnálom – mondta. – Nem kellett volna szóba hoznom. Bocsáss meg, kérlek! Hunter nagyon lassan visszatette a helyére a képet, aztán kitárta Helen felé a karját. Magához szorította őt, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta a nyakát, az ajkát. Olyan reménytelenül követelőzve csókolta, olyan acélosan szorította magához, mintha sosem akarná elengedni. Felgyorsult a légzése, a keze már Helen ruháján matatott, szinte letépte róla. Olyan erősen kívánta őt a férfi, hogy Helen biztos volt benne, ezúttal nem lesz baj. Talán csak túlságosan egyhangú volt, hogy mindig a hálószobában szeretkeztek, a spontaneitást nélkülözve. Hunter a kanapéhoz botladozott vele, lefektette rá, majd lehúzta a nadrágja cipzárját, és eléje térdepelt. Egy pillanatig Helen arra gondolt, hogy Olivia Marchwood éppen ezen a helyen ült, mikor felkereste. De nem gondolkodhatott sokáig. Hunter mélyen beléhatolt. Elfojtott egy sóhajt, nem akarta, hogy bármi megzavarja a férjét.

Tizenhatodik fejezet A veteményesben Lucy már vattát köpött a portól. – Hülye barom Orlando! – nyavalygott. – Nem látja, miben sántikál ez a csaj? Akinek egy csöpp esze van, látja, hogy azzal a lánnyal gáz van. – Tudod, hogy hívják azokat, akik magukban beszélnek? Lucy felnézett. A talajt készítette elő a háromból az első futóbab-lugas számára. Dan a kapáján támaszkodva jóindulatúan bámulta őt azzal a pillantással, amely mindig arra késztette a lányt, hogy megölelje. A meleg este dacára, mint mindig, inget és pulóvert viselt, meg a kirojtosodott ujjú tweedzakó-ját, elején a művészien absztrakt foltokkal. – Mióta ácsorogsz itt? – kérdezte Lucy, és nagyokat szuszogva kisimította szeméből a haját. – Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, valami történt az este. Úgy ásol, mint egy gép. Mi borított ki ennyire? – Nem vagyok kiborulva. – Ugyan már – mondta Dan. – Gyere, ülj ide mellém egy kicsit. Lucy mélyre lökte az ásót a puha földbe. Dannek igaza volt, de egyelőre még nem érezte úgy, hogy képes megnyugodni. – Nem lehet. Sok a dolgom. Orlando azt mondta, segít, de az éjjel kimaradt. – Tíz perc szünet nem árt senkinek. Van egy kis málnám. Az idei első termés. Csinálok egy kis gyümölcsszirupot, közben elmeséled, mi bánt. Dan kedvessége teljesen elgyengítette Lucyt. Nincs mit tenni, Dan mindig le tudta fegyverezni őt. – Na, akkor ki vele! Dan kertje volt a legtakarosabb és a legszebben rendben tartott kert a környéken. Pedig egyike volt a legnagyobbaknak. A legtávolabbi sarkában, félig a bozótba rejtve, kis kamra állt. Az esti meleg levegő édeskés illatot hozott, amikor Dan motoszkálni kezdett a kamrában, és nekilátott a Calor Gaz kemping-főzőjén egy kis alumíniumlábasban forralni a málnát. Lucy közben kinyitott két kempingszéket. Amikor a székek álltak, leült, és figyelte, mi történik körülötte. A június volt mindig a legzsúfoltabb hónap a telkeken, az a hónap, amikor mindenki igyekezett rendbe tenni a dolgait. A hely zsongott a nyár hangjaitól: vidám hangok, ahogy az emberek összehasonlították terményeiket (az első újkrumplit szedték fel és vizsgálgatták); sövényvágók és szegélynyírók zümmögtek. Az áramot jelképes összegért Ronnie Tadget biztosította számukra, akinek a háza és a kertje a veteményestelkeknél ért véget. – Tessék, egy csésze tea, ahogyan szereted. Lucy elvette a kis csorba csészét Dan bütykös kezéből. – Kösz, Dan, nagy vagy. – Neked pedig rossz a kedved. Mit csinált Orlando, hogy így felhúzott? – Ezek szerint hallgatóztál, mi? – Azt hiszem, mindenki hallotta, ahogy elátkoztad. Mit csinált?

Sosem volt túl nyitott, és annak ellenére, hogy nagyon kedvelte Dant és megbízott benne, Lucy mégsem akart kitárulkozni előtte. – Hol van a málna, amit ígértél? – kérdezte. Dan csettintett, és Lucy kezébe nyomta a bögréjét. Amíg a férfi a málnáért ment, Lucy azon törte a fejét, hogyan tudna témát váltani. Nem akart őszinte lenni, mert Dan talán félreértené a dolgot. Még azt hinné, féltékeny Savannah-ra. Pedig nem féltékenységből nem kedvelte a lányt, hanem azért, mert lerítt róla, hogy mennyire sunyi és számító. Lucy sok Savannah Tyler-félével találkozott az iskolában, és sosem követte el azt a hibát, hogy rosszul ítélje meg őket. Sajnos Orlando nem veszi észre azt, ami másoknak kapásból szemet szúr: Savannah egy igazi sorscsapás. Orlando már csak ilyen. Túl kedves; mindig a legjobbat feltételezi az emberekről. – Adok neki egy esélyt – mondta egyik este, amikor Lucy hazaért, és ismét ott találta Savannah-t a konyhaasztalnál. Ez háromszor fordult elő a múlt héten. – Mi az, hogy adsz neki egy esélyt? – kérdezte Lucy, amikor Savannah végre eltűnt, ő pedig nekiállt összeszedni az asztalon heverő üres chipses zacskókat és csokipapírokat. – Egyszerűen megdöbbent, hogy Savannah így hozzászokott ahhoz, hogy az emberek rossz szemmel néznek rá – felelte Orlando. – Talán azért néznek rá rossz szemmel, mert megérdemli – kötözködött Lucy. – Még szerencse, hogy az apám nem csinálta veled ugyanezt, amikor munkát kerestél – mormolta a fiú, miközben kitöltötte magának a kávé maradékát. Ez bizony fájt. Hogyan hasonlíthatta őt Orlando egy elkényeztetett, gazdag fruskához; aki talán soha életében egyetlen percet sem dolgozott? Reggelinél újra előhozakodott a dologgal. Orlando akkor bevallotta neki, hogy Savannah munkát akar tőle. – Mi van? De hát még önmagadat is alig tudod eltartani, nemhogy neki is fizess. – Azt nem mondtam, hogy fizetek neki. – Ingyen akar dolgozni neked? – Azt mondja, tanulni szeretne tőlem. – Na, azt lefogadom. – Ez meg mit akar jelenteni? – Kérlek, Orlando. Az ujja köré csavar a kiscsaj. Mégis mit képzel, mit fogtok együtt dolgozni? Nem látom, miben segíthetne, sokkal inkább hátráltatni fog. Annyira érdekli a kertészkedés, mint engem az atomfizika. Amikor Orlando nem válaszolt, csak öntötte a tejet a zabpelyhére, Lucy azt kérdezte: – Szóval magaddal viszed? – Még nem döntöttem el. Este beülünk valahová egy italra, majd akkor adok választ neki. – Ma este? Azt hittem, felmegyünk a telekre. El kell vetnünk a futóbabot meg az édesburgonyát. Ha tovább halogatjuk, már nem is lesz érdemes. Orlando akkor ránézett. Őszinte és vonzó ábrázatát feszélyezettség felhőzte.

– Elfelejtettem – ismerte be. – Felhívom Savannah-t, és átteszem holnapra a találkozót. Biztosan megérti. – Ó, miattam semmiképp! Megoldom egyedül, ahogy eddig is. – Olyan erővel vajazta a pirítósát, hogy az darabokra törött. A maradványokat a szemétládába hajította, és keményen lecsapta a fedelét. – Nem gondolod, hogy kicsit túlreagálod a dolgot, és cseppet igazságtalan vagy? – kérdezte halkan Orlando. Igazságtalan? Ő? Kizárt! Otthagyta a fiút az asztalnál a Cheeriosszal teli tállal, és rekordidő alatt bebiciklizett dolgozni. Savannah-ra próbálta fókuszálni a haragját, nem Orlandóra, ám ettől csak még pocsékabbul érezte magát. Túl könnyen el tudta képzelni, hogy Orlando micsoda főnyeremény lehet egy olyan lánynak, mint Savannah. Ilyen pazar pasik nem teremnek minden bokorban. Ráadásul Orlando nem egyszerűen csak vonzó, hanem kedves és a végletekig nagylelkű is. Nyoma sincs benne rosszindulatnak. Talán a „macsósága” – ahogy Angie mondta – nem igazán volt fontos Lucynek. Mindig is a személyisége számított. Lucyt kiverte a víz a gondolattól, hogy Savannah esetleg – nem csak átvitt értelemben – ráteszi a kezét Orlandóra. Ez a fiú sokkal jobbat érdemel. Gondolatai hirtelen más irányt vettek, és eszébe jutott, hányszor látta Orlandót, ahogy egy szál törülközővel a dereka körül, gyakorlatilag teljesen meztelenül kitámolyog a fürdőszoba gőzéből: nedves haja hátrasimítva, széles vállán és csupasz mellkasán vízcseppek gurulnak le. Gyorsabban kezdett tekerni. Kizárt, hogy Savannah akár egyetlen ujjal is hozzányúlhat Orlandóhoz! Mire a kertészethez ért, iszonyatosan sajgott a lába, le kellett ülnie, hogy megvárja, amíg elmúlik a remegés. Angie érdeklődött, jól van-e, de aztán hamar eltűnt. Lucy félig-meddig arra számított, hogy Orlando felhívja a mobilján, és bocsánatot kér tőle, így aztán egész álló nap csalódottan fortyogott magában. De Orlando nem hívta fel, és amikor Lucy hazaért, egy cetlit talált, amelyen a fiú megüzente neki, hogy végül nem mondta le az estét Savannah-val. Így hát Lucy csizmát húzott, és elindult a telekre. Közben Dan visszaért. – Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott – mentegetőzött Dan, aztán a teásbögrét egy málnával teli műanyag edényre cserélte. – Leszedtem neked a levél-tetveket, mert egy ilyen klassz csajnak ez jár. – Túl jó vagy hozzám. – Ezt már hallottam párszor. Na, most meséld el szépen, mi a baj. Semmi köze az olaszországi úthoz, ugye? És hozzád meg az apádhoz sem. Bár jól jött, hogy Dan magától témát váltott, Lucy mégis óvatosan válaszolt. – Igen is meg nem is. – Bedobott egy málnát a szájába. Tökéletesen érett volt. És csodálatos ízű. A házi termesztésű málna, különösen, ami Dan kertjében termett, messze lekörözte a szupermarketek vacak kínálatát. A Kertészklub által kezdeményezett utazás ötlete a Comói-tóhoz mozgásba hozta a falut, és hamarosan a legfőbb beszédtéma lett. Az emberek azonnal elkezdtek jelentkezni az útra. Orlando feliratkozott, és Mac is fontolgatta, hogy elmegy. Akkor beszélt erről Lucynek, amikor meglátogatta, mert hallotta, hogy beteg. Conrad kísérte be a nappaliba, Mac a kanapén feküdt pléddel betakarva, és Helennel trécselt.

– Hé, Mr. Népszerű! – üdvözölte az öreget, és a szeme sarkából észrevette, hogy Conrad diszkréten kimegy a szobából. – Hogy ityeg? – Most, hogy látlak, egyre jobban. Hoztál ajándékot? – Hoztam bizony. – Egy doboz Turkish Delightot adott Macnek, a csemegeüzletben vette, mert tudta, hogy ez az öreg kedvence. Ekkor hozta fel Mac az olaszországi kirándulás ötletét, mondván, ő is szeretne elmenni, valószínűleg ez a kirándulás lesz a hattyúdala, egy utolsó nyaralás, mielőtt feldobja a bakancsát. Erre ő rápirított, hogy ne beszéljen már bolondokat. – Régebben szórakoztató voltál – korholta. – De ahogy öregszel, egyre érzelgősebb vagy. – Elnézést, kisasszony, de ki kell, hogy javítsam: ahogy öregszem, egyre közelebb kerülök a halálhoz. – Ha nem fejezi be, segítek átjutni a másvilágra. –Ezt már Helen ígérte. Különben azt mondta, őt is érdekeli az út, de meg kell néznie, össze tudjae egyeztetni a munkával. – Fennáll az esélye, hogy Hunter esetleg el akar jönni – tette hozzá –, ámbár, kétlem, hogy lesz rá ideje, vagy lesz hozzá kedve. Furamód Lucy annyira megszokta, hogy Helent egyedül látja, hogy néha eszébe sem jutott, hogy férjnél van. A férfi igazi rejtély volt. Egyvalami azonban holtbiztos volt: hogy Lucy Gray nem vesz részt ezen az utazáson, nem képezte vita tárgyát. Lucy ezt Macnek és Helennek is elmondta. Senki nem fogja meggyőzni, még Orlando sem tudja eltéríteni az elhatározásától. – Milyen a málna? – Dan kérdése zökkentette ki Lucyt a gondolataiból. – Van olyan, mint a tavalyi? – Mennyei! Nekem is kéne ültetnem. Nem értem, miért nem foglalkoztam eddig málnával. – Azért, mert – ahogyan azt a drága öreganyám mondaná – te is egy amolyan Talán-Királykisasszony vagy. Egyik nap még ez jár a fejedben, másnap már valami egészen más. Nemsokára rájössz, hogy nem lehet folyton halogatni a dolgokat. – Tényleg ilyennek látsz? – Nem kritikának szántam. – Pedig én annak érzem. – Sajnálom. Szóval, elmész Olaszországba? Lucy elmosolyodott. – Elmegyek, ha velem jössz. Dan nevetett, és lapátkezével esetlenül összeborzolta a lány haját. – Még klubtag sem vagyok… – Én sem. – És mihez kezdene egy magamfajta egyszerű, öreg fickó abban a puccos országban? Sosem jártam Worchesteren túl, és az is még valamikor legénykoromban történt. Én már attól is nagyon boldog leszek, ha mindent elmesélsz, amikor hazajössz. Amellett valakinek itt is kell maradnia, hogy rendet tartson. Lucy bekapott még egy málnát. – Nem lesz rá szükség, mert én nem megyek. Dan szeretettel nézett rá.

– Hát majd meglátjuk, én kis Talán-Királykisasszonyom – mondta végül, aztán élvezettel szürcsölni kezdte a teáját. Mialatt a Hattyúkertben ülve Savannah-ra várt, Orlandónak rossz érzése támadt Lucyvel kapcsolatban. Mostanában egyre többet vitatkoznak egymással. Feszült lett köztük a légkör, ami zavarta őt. Lehet, hogy az együttélés mégsem volt olyan jó ötlet? Ez már talán túl sok a jóból? De csakugyan vissza akar költözni a szüleihez? Ha ez az ára, hogy megmentse a Lucyvel való szoros barátságát, akkor komolyan fontolóra kell vennie a dolgot. Egy biztos, a jelenlegi keresetéből nem tudna egyedül kibérelni egy lakást Swanmere-ben. Swanmere drága hely, úgyhogy máshol kellene körülnéznie, ahol olcsóbbak az albérletek. A tervezői munkája kezd beindulni ugyan, de beletelik egy időbe, mire elég önbizalma lesz, hogy komolyabb pénzügyi kötelezettségeket is bevállaljon, mondjuk, például egy jelzálogkölcsönt. Mintegy szívességképpen, bár Helen még mindig fizetett érte, rendszeresen dolgozott a Régi Paplakban – Helen úgy döntött, alaposan alábecsülte a munka mennyiségét, amellyel csúcsformában lehet tartani a kertet. Orlando erről felvilágosíthatta volna a legelején, de az eléggé otromba és nagyképű húzás lett volna. Lucynek köszönhetően a csekély rezsi mellett keményen tudott spórolni; és hétről hétre sikerült félretennie némi pénzt a szeptemberi olaszországi útra. Elmosolyodott. Talán elszámolhatja az utat költségként, és le tudja írni az adóból – hisz tulajdonképpen tanulmányútra megy, elvégre a kutatás a munkája, a kerttervezés létfontosságú része volna, nem igaz? – Ezt szeretem: egy pasi elmosolyodik, amikor meglát. A mosdóból visszatérő Savannah fülig érő szájjal huppant le a padra Orlando mellé, és belekortyolt sörébe. A fiú figyelmét nem kerülte el, hogy míg Savannah a mosdóban volt, magára fújt egy kis parfümöt, és egy újabb réteg szájfény is került az ajkára. Lucy minden bizonnyal ezt is Savannah csábítási technikájának tudná be. Nem számít, hogy akárhány lánnyal randevúzott eddig, mindegyik felfrissítette a sminkjét, és parfümöt is fújt magára, mire visszaért a mosdóból. De ebben a pillanatban ezt nem mondhatta el Lucynek. A legjobban mégis az bosszantotta, hogy Lucy olyan ostobának tartja, aki minden hülye trükknek bedől, amit Savannah és a többi csaj megpróbál bevetni. Ez a szegény lány csak azt szeretné, hogy legyen egy barátja Swanmere-ben. Orlandónak esze ágában sem volt összejönni vele. Savannah túl fiatal volt az ízlésének. – Na, bökd ki már – sürgette Savannah –, eldöntötted, hogy dolgozhatoke veled? – Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Nem kapsz fizetést, mert nem engedhetem meg magamnak. – Nem a pénzért csinálom. Már megmondtam, hogy csak kezdeni akarok magammal valamit, amíg itt vagyok. Elunom az életem. És tanulni szeretnék. Már Helen kertészettel foglalkozó könyveibe is beleolvastam. Elég elhivatottnak látszom? – Majd meglátjuk, mennyire vagy elhivatott, ha a fenekedig sáros leszel, és tetőtől talpig összecsipked a csalán. – Ezek szerint rábólintasz a dologra? Hivatalosan is a partnered vagyok?

– Mondjuk inkább úgy, hogy az inasom. – Tök jó. Mikor kezdhetek? Ugyanazon az estén Mac és Conrad a Kápolna-lak kertjében üldögélt. Conrad sörrel hűtötte le magát a szokásos heti teniszpartija után. Mac, lábánál a jó öreg Fritzcel, a Times keresztrejtvényét fejtette, és időnként gúnyosan felhorkantott. Már Mac is a második gin-tonikjánál tartott. Most, hogy végre kilábalt a náthából, amely jó pár napra ágynak döntötte, hangulata az egészségéhez hasonlóan jelentősen javult. De még mindig nem bocsátotta meg Conradnak, hogy aznap este elhozta hozzá Helent. – Szakadjon rád az ég, Conrad! – mondta, miután Helen távozott, és Conrad nekiállt vacsorát főzni. – Igazán figyelmeztethettél volna, hogy jön. – Hogyan? Telepátiával? – Nem volt nálad a mobilod? – Fritzcel sétáltam. Minek vittem volna mobilt? – És mi lett volna, ha szükségem van rád? Mióta felépült a szélütésből, Mac sosem tett ilyen megjegyzést. Conrad nem igazán akart belemenni ebbe a témába, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy mire utal a megjegyzés: amíg nagybátyja – jóllehet csak rövid ideig – az ágyat nyomta, jócskán veszített amúgy is megcsappant önbizalmából. – Conrad! Felemelte tekintetét a sörösüvegről. – Igen? – Szeretnék valamit kérdezni tőled. – Hallgatlak. – Az a helyzet, hogy Olivia a Kertészklubbal szervez egy kirándulást a Comói-tóhoz. Nos… – Szeretnél elmenni? Ragyogó ötletnek tartom. – Nem az engedélyedet kértem – csattant fel Mac a székében kiegyenesedve. – Nem is adtam – válaszolt könnyedén Conrad –, pusztán annyit bátorkodtam megemlíteni, hogy ragyogó ötletnek tartom. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod, – Ne atyáskodj felettem, fiú! – Akkor ne hívj fiúnak. Negyvenkilenc éves vagyok, ha elfelejtetted volna. Mac vészjóslóan nézett Conradra. – Semmi baj nincs a memóriámmal. Conradnak megfeszült az álla. Hogy csinálják ezt? Hogyan sikerül mindig a legrosszabbat kihozniuk egymásból? Amennyire ő tudta, Mac senki mással nem viselkedett így, mint vele. Ismerte ő is a szólást, miszerint a bizalmaskodás tiszteletlenséget szül, de Mac lenéző magatartása túlment a jópofaság határán. Egyszer megkérdezte Alice-t, miért van ez így, mire ő azt felelte, hogy mindenkinek szüksége van egy bokszzsákra az életében. „Sajnálom Conrad, de úgy fest, te lettél Mac bokszzsákja. Valakin le kell vezetnie a frusztrációját, és rajtad büntetlenül megteheti. Ha te nem lennél neki, olyan volna, mint egy vers rím nélkül.” Alice szavaival a fejében, leküzdve saját frusztrációját, Conrad így szólt: – Ne haragudj, Mac, félbeszakítottalak. Mit is akartál mondani?

– Nem számít. Valószínűleg életem leghülyébb ötlete volt. – Légy szíves, mondd el! Bármiről legyen is szó. Mac hangosan köszörülte a torkát. – Az olasz útról van szó. Azt akarom, hogy gyere velem. – Viccelsz? – Úgy nézek ki? – Tudod, hogy mennyire hidegen hagy a kertészkedés. – Egy kis kikapcsolódás neked is jót fog tenni. És… a társaságodra vágyom. Továbbá távol tartod tőlem azokat a vénasszonyokat. Ismered őket, minden alkalmat megragadnak, hogy ölebet csináljanak belőlem. Conrad elmosolyodott. – Hát nem tudlak elképzelni pudliként, Mac. Inkább olyan vagy, mint egy rottweiler. – Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Eljössz? – Még meggondolom. – Akkor gyorsan gondold meg, mert Olivia a lehető leghamarabb szeretné összeállítani a végleges névsort. – Mondtam, hogy meggondolom.

Tizenhetedik fejezet A „ház urának hálószobája” – kifejezés még mindig sértette Helen fülét. Vélhetően Alice Wykehamnek sem tetszett ez a három egyszerű szó. Hunter viszont – aki az embermagasságú tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét hamisan, ámde vidáman fütyörészve – nem nevezte volna másként a Régi Paplak-beli hálószobájukat. Tipikusan olyan férfi volt, aki a ház urának tekintette magát. Sőt minden urának, amire szemet vetett. A sorsa urának. A lepedő urának… legalábbis most. Már egy hét telt el azóta, hogy sikerült szeretkezniük a szalonban, és az eset éppoly fantasztikus hatással volt Hunterre, de persze ez teljességgel érthető volt. A férfi azóta vidám volt, figyelmes, energiával teli, szinte újjászületett. Helen megkönnyebbült, hiszen a probléma megoldódott, de új oldaláról bemutatkozó férjét illetően bizonytalan volt, hiszen ezt a Huntert addig még nem ismerte. Most, amikor szeretkeztek, valahogy kívülállónak érezte magát. Az aktusban nem volt gyöngédség, pusztán durva kapkodás. Azon tépelődött, mi futhat át Hunter agyán olyankor, amikor ilyen erőszakosan teszi magáévá. Talán csak „megjelöli” a területét, és a korábbi kínos helyzetek után most újra bebizonyítja magának, hogy micsoda férfi. Majd elmúlik, gondolta Helen, miközben kirúzsozta a száját, és néhány csepp parfümöt tett a nyakára. – Készen vagy? – kérdezte Helen. Hunter felvette a zakóját, megigazította a kézelőjét, ellenőrizte a mandzsettagombokat, és elindult Helen felé. Az ing színe illett szúrós, kék szeméhez, és nagyon jól mutatott még mindig napbarnított bőrével. Hunter megállt Helen mellett a tükörnél.

– Most már igen – felelte a férfi. – Hmm… pompás illatod van. Megcsókolta az arcát, aztán a haját félrehajtva a füle tövét cirógatta. – Kár, hogy le kell mennünk… – A te ötleted volt a házavató… – Egy férfi bármikor meggondolhatja magát – mondta Hunter, és közelebb húzta Helent. – Egyszer azt mondtad, te nem az a férfi vagy, aki megváltoztatja a döntéseit – suttogta Helen. – Hazudtam. – Átkarolta a nő derekát, úgy csókolta meg, hogy a fogaik összekoccantak, és a nyelve mélyen Helen szájába hatolt. Helen visszacsókolta, de tudta, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a csengő, ezért inkább elhúzódott tőle. – Na, tessék, tönkretetted a sminkemet – mondta tréfálkozva. Hunter mosolygott, és újra megcsókolta. Helen a férfi kezét érezte a lába közt. – Hunter, most nem lehet – ellenkezett. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek a vendégek. – És? Hadd várjanak! Én nem várok, az egyszer biztos – mondta, azzal nekidöntötte a nőt a hálószoba falának, Helen szoknyáját a derekáig felhúzta, és közben a száját iszonyatos erővel tapasztotta a szájára. Hunter szinte azonnal elélvezett, és közben olyan hangosan nyögött, hogy az egy diadalordítással is felért. Éppen hogy csak megigazították a ruháikat, mikor egy autót hallottak lefékezni a kaviccsal borított kocsifelhajtón. – Magadra, hagylak, rendbe hozhatod a sminkedet. – Hunter kacsintott, és megnézte, hogy felhúzta-e a sliccét. Amikor egyedül maradt a fürdőszobában, Helen a tükörbe bámult. Kipirosodott az arca, elkenődött a rúzsa. Ahogy alaposabban szemügyre vette, látta, hogy az alsó ajka megduzzadt. Végigfuttatta nyelvét a duzzanaton, és vér ízét érezte. A feje is megfájdult azon a ponton, ahol Hunter a falhoz nyomta. Hirtelen undor fogta el. Mocskosnak érezte magát. Conradnak igazából fogalma sem volt, miért jött el; hiszen a legtöbb embert nem is ismerte. Mac mondta, hogy a vendégek java a házigazdák rokonságából és baráti köréből kerül ki. Most találkozott először Helen férjével, és bár alig ismerte a nőt, szemlátomást nem illettek össze. Hunter eltúlzott magabiztossága mértéktelenségre utalt, és Conrad egyszer csak azon tűnődött, vajon hűséges-e. A Hunter-féle férfiak ritkán azok. Mindig bizonyítani akarnak valamit. Pár évvel ezelőtt fordított egy fickónak, akinek két szeretője volt, ráadásul a neje mindkettőről tudott. Egyértelmű volt, hogy az asszony szemet huny férje kicsapongásai fölött, mert ez azt jelentette, hogy őt békén hagyja, viszont élvezhette azt az életstílust, amelyet a férfi sikere biztosított a számára. Lehet, hogy Helen is ilyen? Hamarosan elunta, hogy egyedül kóvályog a teraszon – fogalma sem volt, hol lehet Mac –, és lement a lépcsőn a kert következő szintjére. A kert sokkal jobban festett, mióta utoljára látta. Akkoriban Alice már haldoklott. Mactől tudta azt is, milyen keményen dolgozott Orlando, hogy visszaállítsa a területhatárokat, a kert eredeti kialakítását és a hatáselemeket. Nagyszerű munkát végzett; a virágágyások finoman visszafogott színeikkel

még Conrad avatatlan szemét is elgyönyörködtették. Már-már azt kívánta, bárcsak többet tudna az előtte pompázó növényekről és virágokról. Akadt néhány, amit felismert – a rózsát, csillagfürtöt, levendulát, gyűszűvirágot és macskamentát –, a többi azonban ismeretlen volt számára. Alice gyakran azzal tréfálkozott, hogy micsoda szégyen, hogy ő is csak egy begyepesedett nyárspolgár. Meg azt mondogatta, hogy gyalázatos dolog így kerülni az embereket. Most úgy érezte, Alice rátapintott a lényegre. Ide is csak azért jött el, mert Mac szerint otrombaság lett volna visszautasítani Helen meghívását. Arra is megkérte, hogy vigye el kocsival, mert nem érezte elég erősnek a lábát. „Azt akarom, hogy legyél a közelben, ha netán összeesem” – mondta. Úgy hangzott, mintha viccnek szánta volna, Conrad mégis kételkedett ebben. Észrevett egy üresen álló kőpadot, és elfoglalta, mielőtt más odaért volna. A pad egy téglalap alakú tavacskára nézett, melynek tükörsima felszínében meglátta önmagát. Hátrahajtotta a fejét, és behunyt szemmel élvezte a ragyogó nyári napsütést. Legfeljebb néhány percig ülhetett így, amikor hangok zavarták meg békés magányát. – Milyen kellemes kis hely – szólt hozzá egy nő. –Csatlakozhatunk? – Egy férfival volt, valószínűleg a férjével. Bemutatkoztak egymásnak. A nőt Annabelnek, a férfit Simonnak hívták, Helen barátai voltak. –Hát nem olyan ez itt, mint valami esküvő? – kérdezte a nő. – Az ember megpróbálja kitalálni, hogy a templomban melyik oldalra üljön. Maga melyik táborba tartozik? Menyasszony vagy vőlegény? – Az egyik szomszéd vagyok. Tehát leginkább középre tartozom. Nyugodtan üljenek le a padra, úgy is indulni készültem. Conrad otthagyta a párt. Abszolút nem izgatta, ha netán udvariatlannak tarják. Nem volt kimondottan barátkozós kedvében. Ami azt illeti, szinte sosem volt barátkozós hangulatban. Egy másik nyugodt helyet keresett, de nem jutott messzire, mikor Helent látta közeledni. – Heló – köszönt rá a nő. – Csak így egyedül? – Sajnos mindig elfog az unalom az ilyen partikon. – Akkor miért jöttél el? – kérdezte a nő összehúzott szemmel. – Azért, mert meghívtál. – És mindig mindent megteszel, amire kérnek? – Nem, nem mindig. Mondd, minden vendéget így kifaggatsz? Helen a homlokát ráncolta. – Sajnálom, szörnyen udvariatlan voltam. Talán én sem vagyok ma erre hangolva. – A terasz és a ház felé fordította a tekintetét, ahol mindenki más szemlátomást remekül szórakozott. – Ha az segítene, elrabolnálak a saját partidról. Helen újra Conradra nézett. – Nagyszerű ötlet. És hová rejtenél el? – Ahová akarod. De előbb írjunk egy váltságdíjkövetelést. Mit gondolsz, mennyit hajlandó a férjed fizetnie érted? – Conrad már mosolygott, ám amikor észrevette, hogy a nő nem mosolyog, megkérdezte: – Minden rendben? Helen zavartan másfelé nézett. Conrad felfedezte, hogy valami baj van az ajkával. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva fontos lett neki, hogy mosolyt csaljon Helen arcára. A karját nyújtotta. – Menjünk, tekintsd magad hivatalosan is elrabolva.

A kert egy fallal körülvett részét célozták meg, gyertyánsövénybe ékelt, szép boltíves kapu vezetett oda. Conrad tudta, hogy eredetileg ez volt a konyhakert, de Alice, mivel csak magának kellett volna zöldséget termelnie, amolyan – ahogyan ő nevezte – titkos kertté alakította át ezt a részt. Téglával kirakott ösvény futott végig rajta, mindkét oldalán egynyári virágok szegélyezték. A kert végében piros rózsával befuttatott lugas állt. – Látom, Orlando sokat dolgozott itt – mondta Conrad. – Amikor utoljára jártam a kertnek ebben a részében, elég ramatyul nézett ki. Vagy a te szakavatott kertészujjaid hagyták itt a nyomukat? – Egy kevés nekem is kijár a csodálatból, de igazából az a figyelemreméltó, amit Orlando csinált. Nem tudom, hogyan képzeltem, hogy majd egyedül rendbe teszem a kertet. Alice amolyan szupernő lehetett. – Ő ennek élt. Minden idejét idekint töltötte. – Néha én is azt kívánom, bárcsak idekint lehetnék mindig. Annyira szép! Leültek egy kovácsoltvas padra. Meghitten üldögéltek a nyár édeskés, ódivatú illatában: rózsás-édesmézes aroma. A közeli nyáriorgona-bokron pillangók illegették magukat a napfényben fürdő lila fűzérvirágzatokon. Gondosan megválogatva a szavait, Conrad így szólt: – Valószínűleg itt is tölthetnéd az idődet, ha akarnád. A falubeli pletykák szerint a férjed gazdagabb, mint Midász király, és nincs szükség rá, hogy te is dolgozz. – Azért dolgozom, mert mindig dolgoztam. Ezt akarom csinálni. – Helen éles hangon védekezett. Másodpercek múlva így folytatta: – Én is hallottam olyan szóbeszédet, hogy neked sem kéne dolgoznod – mondta Helen, majd kevésbe fanyarul kérdezte: – Ez igaz? – Mit hallottál rólam Mactől? – Nem mondom el. – Akárkitől is hallottad, félig-meddig igaza volt. Amikor a feleségem meghalt, az életbiztosításából annyi pénzt kaptam, hogy abból elélhetnék életem végéig. Azért dolgozom, mert élvezem a munkám. A forrásod nyilván a lelkiállapotomról is beszámolt neked, arról, hogy gyakorlatilag beleőrültem a bánatba. – Ezek szerint azt állítod, megengedtem egy őrültnek, hogy elraboljon? – vetett rá Helen egy oldalsó pillantást. A nő reagálása annyira meglepő volt, hogy Conrad hangosan felnevetett. – Azannyát! Így próbáljon az ember együttérzést kicsikarni belőled. – Talán eddig ezt próbáltad? Ezúttal nem nevetett a férfi. De nem is válaszolt. – Mac megkért, hogy kísérjem el a Comói-tóhoz. – Igen, nekem is mondta. Meg azt is, hogy nem voltál túl lelkes. Mit gondolsz, miért akarja, hogy vele menj? – Talán, hogy revansot vegyen valami régi sérelemért. A nő mosolygott. – Elég fura a kapcsolatotok. – Sosem volt még ennyire nehézkes. Gyerekként istenítettem, még felnőttként is a példaképem volt, most azonban… – Itt elakadt a szava. Egyszerűen nem tudta kimondani, amit akart. Tiszteletlenség lett volna.

– Most sajnálatot érzel iránta – mondta csöndesen Helen. – És bármiben hajlandó vagyok veled fogadni, hogy Mac tisztában van ezzel. Conrad felsóhajtott. – Honnan tudod? – Csak találgatok. Arra alapozva, amit a saját nagyanyám iránt érzek. – De biztos vagyok benne, hogy ti nem cseszegetitek egymást állandóan, mint Mac meg én. – Ez igaz. De ki tudja, milyenek lennénk, ha nem volna baj az elméjével. – Mac mondta, hogy egy otthonban van. Nehéz döntés volt? – Talán azon aggódsz, hogy egy napon neked is meg kell hoznod ezt a döntést Mackel kapcsolatban? – Mindig ilyen kegyetlenül őszinte vagy? – Őszinte, igen. De hogy kegyetlen, azt nem hinném. Egyébként sem kötelező válaszolnod a kérdéseimre. – Inkább tűnjek tejbetöknek? Különben igazad van, tényleg aggódom Mac miatt. De megfogadtam: az idősek otthona lesz az utolsó, ami szóba jöhet. Mindent megteszek érte, amit csak lehet. – Majd meglátjuk, akkor is így gondolkodsz-e, ha minden éjszaka többször az ágyba vizel – vágta rá kertelés nélkül Helen. Erre Conrad nem felelhetett mást, bocsánatot kért a baklövésért. – Sajnálom, nem arra céloztam, hogy jobban tudnám csinálni nálad. Helen összeszedte magát, és Conrad felé fordult. – Nem, nekem kell bocsánatot kérnem. Nem tudom, mi ütött belém. – Talán a sok finomság az oka – mondta a férfi, és hirtelen észrevette, milyen lenyűgöző a nő szeme. Emlékezett rá, hogy konyakszínűek, ám most fényes aranypettyeket is felfedezett bennük. – Tessék? – Túl sok kaja – felelte mosolyogva Conrad. – A cukros süti és a szénsavas üdítő egészségtelen kombináció. Csöndben ültek, miközben a kellemes madárdalt elnyomták a fal túloldaláról hallatszó harsány hangok. – Úgy hallom, jó a buli – jegyezte meg Conrad. – Amúgy köszönöm, hogy meghívtál. – Azt mondták, úgysem jössz. – Kitől hallottad ezt? – Ó, hát Evie-től, Lucytől, Orlandótól. Na és persze Mactől. – Jó, ha ilyen sokan törődnek az emberrel – jegyezte meg gúnyosan a férfi. Még több harsány hang és nevetés sodródott át a fal túloldaláról. – Vissza kellene mennem – aggodalmaskodott Helen. – Hunter keresni fog. – Igen, azt hiszem, sikerült, hogy kisajátítsalak. Féltékeny típus a férjed? – Fogalmam sincs, még sosem kerültünk olyan helyzetbe, hogy kiderüljön. – Mac csalódott lesz, ha ezt meghallja. Keményen dolgozik rajta, hogy ő legyen az a bizonyos másik férfi az életedben. Helen mosolyogva felállt a padról. – Élvezem a nagybátyád társaságát – mondta egyszerűen. – Megnevettet.

– Amióta idejöttél, van min morfondíroznia – válaszolta Conrad. – Alice halála nagyon megviselte. – Tudom. Ahogy tartotta Helennek a kitárt kertkaput, Conrad arra gondolt, megkérdezi tőle, velük tart-e ő is a Comói-tóhoz – a nő ugyanis egy szóval sem említette, hogy utazik-e, vagy sem. Épp csak átfutott a férfi agyán, hogy ha Helen is ott lenne, talán egész elviselhető volna a vakáció. – Savannah, van valami ötleted, hol van apa? – kérdezte Clancy. Savannah lenyelte a sört, és Clancy felé fordult. – Nem tudom, amikor utoljára láttam, valami nővel beszélgetett. Clancy felnevetett. – Ez jellemző rá. Nem igaz, anya? Corinne az égre emelte a tekintetét. – Sosem változik meg. – Kicsit zavartnak tűnt. – Ó, ott van Frank. Bocsássatok meg, odamegyek üdvözölni. Ezer éve nem láttam. Amikor kettesben maradtak, Clancy halkan odavetette Savannah-nak: – Szegény anya, akkor sem tudna hazudni, ha az élete múlna rajta. – Hogy érted ezt? Clancy arrafelé biccentett, ahol Corinne Hunter legrégebbi barátjával és üzlettársával, Frankkel beszélgetett. – Találkozgatnak. Már hetek óta. Titokban tartották, mert aggódnak, hogy apa mit szólna hozzá. Savannah meglepődött. Nem azon, hogy Corinne Frankkel jár, hiszen apja első felesége szinte mindenkivel randizik. Bár Corinne egy évvel fiatalabb volt apánál, sokkal idősebbnek látszott. Sosem törődött a megjelenésével, és olyan ruhákat hordott, amelyek nem évekkel, hanem évtizedekkel korábban kimentek a divatból. Savannah látta őt régebbi fényképeken, amikor fiatal volt és nagyon vonzó, mostanra azonban teljesen formátlan lett, és a családban azzal viccelődtek a háta mögött, hogy magának vágja a haját. A legtöbb idejét a kutyáival meg a lovaival töltötte, mert az volt a véleménye, hogy az ember mindig tudhatja, hányadán áll egy négylábúval. Corinne nem is különbözhetett volna jobban Savannah anyjától, de valahogy mégiscsak kijöttek egymással. Talán éppen azért, mert annyira mások voltak. Említeni sem volt érdemes, hogy Corinne és Marcia is remekül jöttek ki a válásból. Különösen Corinne, aki Clancy szerint segített apának az üzlet beindításakor, így jelentős rész illette a nyereségből. Egyik asszonynak sem kellett dolgoznia, és annak ellenére, hogy mindketten egyszeri tartásdíjat kaptak, Savannah tisztában volt vele, hogy ha olyan kedve van, az apja ad nekik néha egy kis pénzt. Amennyire a lány tudta, egyik nő fejében sem fordult meg, hogy újra férjhez menjen; talán azért, mert tetszett nekik a biztonság, tetszett nekik, hogy egy Hunter kaliberű pasas még mindig gondoskodik róluk. Az utóbbi időben azonban Corinne titokban találkozgatni kezdett Frankkel. – Nem gondoltam volna, hogy apát ennyire nem izgatja, kivel jár az anyád – mondta Clancynek. – Szabad ember, azt csinál, amit akar, és azzal találkozik, akivel akar. – Azt vették a fejükbe, hogy apa szerint Frank átlépte a határt. Ismered apát, mindannyiunktól elvárja, hogy ragaszkodjék az általa megszabott forgatókönyvhöz. Egyébként, hogy megy a vezetés? Úgy hallom, Helen segít neked.

– Nem, már nem. Most apa gyakorol velem. Bár összesen egyszer vitt el. A baj az, hogy alig van itthon, és ha idehaza van, akkor sem az a legfontosabb neki, hogy vezetni menjünk. A szeme sarkából meglátta Orlandót. Nézte, ahogy keresztülmegy a gyepen, aztán a tavacska felé indul, ahol Mac Truman ült egy padon a szemmel láthatólag ideges Lucyvel. Orlando kopott farmert viselt, a pólója pedig látni engedte napbarnított bőrét. Hű de jól néz ki! Savannah igyekezete, hogy minél többet láthassa a fiút, sikerrel járt. Milyen kár, hogy el kell játszania: élvezi a kertészkedést, mikor az dögunalom. Orlando azonban fantasztikus, mert lelkesen foglalkozik vele, és még akkor sem kiabált rá, mikor ő palántákat húzott ki a földből, mert gyomnak hitte őket. Próbálta megtanítani a növények nevére, még az egyik könyvét is odaadta, hogy tanuljon belőle. Ő viszont csak egyetlen dolgot akart tanulmányozni: a fiú őrjítően szexi testét. – Hallom, kertészkedsz – mondta Clancy. Savannah megfordult, és abba az irányba nézett, amerre a mostohabátyja. Clancy figyelmét semmi nem kerülte el. – Mondhatjuk – válaszolt a lány. – Hány éves? – Huszonnyolc. – Apa mit mond? Savannah megrántotta a vállát, és nagyot húzott a kezében lévő Budweiserből. – Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy lássa, mire készülök. Ha nem a munkával törődik, akkor Helennel. Eszébe jutottak azok az undorító hangok, amelyeket korábban a hálószoba felől hallott, és megborzongott. Mi lehet rosszabb annál, ha az ember az apja nyögéseit hallja, miközben az a szomszéd szobában kefél?

Tizennyolcadik fejezet Helen úgy látta, Hunter tökéletesen elégedett önmagával. Körülvette a családja – Savannah, Clancy és a felesége, Paula; Kim és a férje, Terry; Corinne és Frank Maguire, aki szintén családtagnak számított. Nem is lehetett volna boldogabb. Helen először ébredt rá, hogy irigyli őt ezért az egyszerű örömért. Minden szeretete a családjáé volt, ez jelentette számára a legnagyobb boldogságot. Kiváltképp, ha ő volt a középpontban. Tíz óra felé járt az idő, a többi vendég órákkal korábban lelépett már. Lassan az ételszállítók is végeztek a pakolással. Amint ők is távoznak, Helen feltesz majd egy kávét. Hunter, Clancy és Terry valószínűleg konyakkal vagy whiskyvel folytatja, Frank pedig megmarad a bornál, ahogy általában szokta. Helen körül számos kisebb társaság alakult ki, s ő fölnézett a még nem teljesen sötét égboltra, amelynek földöntúli színpadiasságot kölcsönöztek a döbbenetes árnyalatú, piros, lila és indigókék ecsetvonások. Arra vágyott, hogy végre otthagyja az asztalt, és sétáljon egyet a kertben; hogy belélegezze a virágok és az örökzöldek édes illatát, hogy a cipőjét lerúgva érezze talpa alatt a hűs füvet. Talán, ha

mindenki távozott, így tesz majd. Lemegy Alice titkos kertjébe, becsukja maga mögött a kaput, és azt képzeli, az a kertecske jelenti az egész világot. Hogy a falak és a sövények mögött semmi nincs. Varázslatos hely volt, ahová azért jött, hogy a lehető legfesztelenebbül érezze magát. Szerette a kis kert elszigeteltségét. Conrad ötlete volt, hogy itt bújjanak el ma délután. Bármely más napon talán élvezte volna a társaságát, de a parti alatt nem igazán volt jó hangulatban. Még Annabel is megjegyzést tett rá, amikor elbúcsúzott tőle. – Minden rendben, Helen? – tudakolta. – Kicsit, mintha magad alatt lennél. Helen fáradtságra hivatkozva hárította el az érdeklődést. Mi mást mondhatott volna? Az igazat semmiképp: azt, hogy olyan érzése van, mintha valami álomból ébredt volna fel, és egy másik nő életét élné. Hogy tudni akarja, ki ez az ember, akihez feleségül ment. És miféle nő az, aki belenyugszik, hogy így bánjanak vele? Hirtelen megérezte, hogy megváltozott körülötte a hangulat – szemlátomást mindenki nagyon örült valaminek úgyhogy Helen megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy figyeljen. Clancy és Paula összeölelkezve álltak. Hunter arcon csókolta menyét, és gratulált neki. Paulától aztán Clancy anyjához ment, Corinne is felállt, Hunter pedig mindkét kezét volt neje vállán pihentetve, puszit nyomott a nő feje búbjára. – Mit szólsz ehhez, Corinne? Nagyszülők leszünk! Corinne nevetett, és megfogta Hunter kezét. – És nem idő előtt – mosolygott boldogan Clancyre. Kim és Savannah volt soron. – Csak gondoljatok bele, nagynénik lesztek! Ez aztán nem semmi, ugye? – Hunter sugárzott az örömtől. Azután, mintha csak akkor jutna eszébe, hogy Helen is jelen van, a kezét még mindig Corinne vállán nyugtatva, a feleségére pillantott. – Hát nem nagyszerű hír, Helen? – Mindenki Helen felé fordult, aki elszigetelten és kirekesztve ült az asztal túlsó végén. Sosem érezte magát ennyire kívülállónak. Órákkal később a kertben keresett menedéket, és magát okolta, amiért így érez. Hát nem tartotta mindig biztos távolságra magától az életet, hogy elkerülje az efféle fájdalmakat? Tanúja volt a nagyszülei fájdalmának, mikor elvesztették egyetlen gyermeküket, látta, miként ment tönkre – önhibájukon kívül – az életük, és megfogadta, hogy sosem fogja kitenni magát efféle veszélyeknek. Soha. Azt a filozófiát vallotta, hogy jobb visszahúzódva élni, jótékony homályban, remélve, hogy nem kelt túl nagy feltűnést. Magától értetődő – gondolta, ahogy mezítláb ballagott a holdfény sütötte harmatos fűben –, hogy ha érzelmileg biztonságos távolságban tartja magától Huntert, annak az lesz a vége, hogy elhidegülnek egymástól. Talán Hunternek igaza volt, és ő a hibás a problémáért. Akaratlanul is hűvös és érzéketlen volt vele? Ha igen, nem csoda, hogy Hunter így viselkedik. Ha igaz a mondás, miszerint „ki mint vet, úgy arat”, csakis saját magának köszönheti a bajt.

A gyertyánsövénybe ékelt kapuhoz érve óvatosan húzta el a reteszt, nem akarta megzavarni az éjszaka csodás békéjét. Hajnali három óra volt, de mivel nem tudott aludni, lejött a földszintre, hogy igyon valamit, ám a tiszta, csillagos égbolton világító telihold fényében játszó kert látványa teljesen lenyűgözte, úgyhogy felkapta a kertészbekecsét a hálóingére, és kinyitotta a hátsó ajtót. Arra a padra telepedett le, ahol délután Conraddal ültek. Melléhez felhúzott térdekkel nézett föl a holdra, amely magasan volt, és szokatlanul fényesen világított. Állt a levegő, és az árnyékok sem moccantak körülötte. A végtelen, csillagos eget bámulva azon elmélkedett, miként védje meg magát a legveszélyesebb és legnegatívabb beállítottságú embertől, akit ismert: önmagától. Valahogy rendbe kell hoznia az életét. De vajon hogyan? Hunternek annyi jó tulajdonsága volt – a családja iránti elkötelezettsége és a büszkesége; szigorú, de korrekt hozzáállása a munkához, amivel annyi mindent elért már; nagylelkűsége mind az üzleti kapcsolataiban, mind pedig a magánéletében; erőteljes dinamizmusa. Mindezek együtt roppant megnyerővé tették. Néha ugyan észrevett benne némi sebezhetőséget, mintha hiányozna neki valami, amiről persze soha nem fog beszélni. Talán ezért mondott igent neki, amikor Egyiptomban megkérte a kezét. Meggyőzte magát, hogy a tiszteletből és hálából lassan kivirágzik majd köztük a szerelem. Vagy ha szerelem nem is, valami mélységesen jó érzés, amely mindkettejük életét gazdagabbá teszi. Ő az, akire Hunternek igazán szüksége van az életben. Erős lesz és lojális. Egy értékes társ. Az egyetlen alkalom, amikor habozott, hogy hozzámenjen-e, miután igent mondott neki, az esküvőn volt, mikor a szertartás közben megkérdezték tőle, akarja-e, hogy az itt megjelent Hunter Kyle Fraser Irving Tyler a törvényes hitvese legyen. Kyle Fraser Irving? Sosem mondta. Egyszer sem említette ezeket a keresztneveit. Vajon mit nem mondott még el? Biztosan igennel felelt, mert a következő, amire emlékszik, hogy az üzlet megköttetett, a csomót jó szorosra húzták, és Hunter megcsókolta őt. Aztán nevetve összeölelkeztek, majd néhány, a szertartásra meghívott barátjuk társaságában ünnepeltek. Becsukta a szemét, mert fel akarta idézni azt a pillanatot, szüksége volt rá, hogy emlékezzék, milyen boldog volt az a nap. De nem sikerült. Maga elé tudta képzelni a jelenetet – Hunter elragadtatott arcát, áthatóan kék szemét, vakítóan fehér ingét, de a boldogság érzését nem idézhette fel. Mert a boldogság nem létezett többé.

Tizenkilencedik fejezet Helen hétvégi partija óta rettenetes volt az idő. Lucyt, mint azóta minden reggel, most is borús égbolt fogadta. Lógott az eső lába, amikor elhúzta a függönyt, úgyhogy elég rossz hangulatban volt. Az eső jót tesz a kerteknek, de katasztrofális az üzletnek. A kitartó esőnél semmi sem

riasztja el jobban a kuncsaftokat. „Ha továbbra is így marad – morgott Hugh –, akár a karácsonyi készletet is kiárusíthatjuk. Aznap, június utolsó péntekjén, finom cseppekben, sűrűn esett. Alattomos eső volt, az a fajta, amelyikben, ha az ember nem vigyáz, könnyen bőrig ázhat. Most az egyszer Lucy örült, hogy fedél alatt dolgozik. A vetőmagos rekeszeket takarította. Vagy fél tucat olyan zacskót talált, amelyet egerek dézsmáltak meg. Ha hihetett a szemének, ezek az egerek vagy varázsló, vagy cirkuszi akrobaták voltak. Lucy el sem tudta képzelni, hogy az átkozottak hogyan jutnak hozzá a zacskókhoz, mikor az állvány kilencven centivel a padló felett kezdődik. Nem túlzottan lelkesedett az ötletért, de nyilvánvaló volt, hogy mi a legegyszerűbb megoldás: tele kellett rakni a polc alatt a padlót egérfogókkal. Sajnos a vetőmagos zacskókat napközben elcsóró emberek ellen nem lehetett ezt a módszert alkalmazni. Mindig meglepte, mennyi vetőmagot lopnak el nap mint nap. A legpofátlanabb tolvajok a nyugdíjasok voltak, azt képzelték, joguk van kiszolgálni magukat. Egyszer rajtakaptak egy fickót, aki épp a zsebeit tömte tele vetőmaggal. De ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, még volt pofája a következőket mondani: – Az a pár zacskó nem oszt, nem szoroz. Hugh kitessékelte, és közölte vele, hogy meg ne lássa többé. – Ha még egyszer meglátom, hívom a rendőrséget – tette hozzá. – Néhány nyavalyás magért? – kérdezte hitetlenkedve a férfi. – A megélhetésemtől foszt meg. Szóval húzzon el szépen! Hugh Fieldinggel nem volt tanácsos packázni. Ahogy Lucy lassan kezdte megtanulni, Orlandóval sem. Apja fia – gondolta, ahogy partvisért és lapátért indult, hogy felsöpörje az egérkaka ösvényt. Mindig is sejtette, hogy Orlando jó adag makacsságot örökölt, de hogy egyszerűen nem volt hajlandó észrevenni, mire képes egy olyan csaj, mint Savannah, ostobaságra vallott. Sosem hitte, hogy valaha is eljön az a pillanat, amikor egyetért majd az anyjával, de Fiona tényleg fején találta a szöget, amikor egyszer azt találta mondani: ha nőről van szó, a férfiak nem látnak tovább az orruknál. Merje valaki azt állítani, hogy Fionának nem volt igaza. Orlando számtalanszor elmondta már Lucynek, hogy képzelődik, és semmi sincs közte meg Savannah közt. – Pedig gyakorlatilag rád cuppant, mint egy pióca! – dohogott Lucy. – Nyilvánvaló, hogy nem a kertészkedésen jár az esze, amikor veled van. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, féltékeny vagy. Két nappal később, Orlando azt is elmondta neki, hogy Savannah is velük megy Olaszországba, a Gyönyörű Kertek útra. Lucy nem volt biztos benne, hogy megállja szó nélkül, sőt úgy érezte, mintha hideg vízzel öntenék nyakon, amikor ezt hallotta Orlandótól: – Az apja nyilvánvalóan örül neki, hogy talált magának valami elfoglaltságot, amit élvez. Savannah azt mondta, az apja szerint én vagyok a hónap eseménye. – Nocsak – sikerült végül kinyögnie Lucynek. Orlando ezután megkérdezte, hogy Lucy csatlakozik-e hozzájuk az olasz útra, vagy sem. – Nem maradt sok hely, úgyhogy ha jönni akarsz, Luce, csipkedd magad. Mac biztosan jön, és Conrad is.

– Megelőztelek – mondta Lucy közömbösséget színlelve. – Már jelentkeztem. – Tényleg? – Orlando meglepettnek látszott, de örült is. – Ez csodálatos! Lucy természetesen hazudott. A kisujját sem mozdította még. De abban a töredékmásodpercben, amikor elképzelte, ahogy Savannah Orlandóra veti magát, miközben a Comói-tó körül sétálnak valami kertben, tüstént az utazás mellett döntött. Valakinek Savannah-n kell tartania a szemét, és miért ne lehetne ő az? Amint Orlando kitette a lábát, és ő egyedül maradt a házban, rögtön felhívta Olivia Marchwoodot. – Majdnem elkéstél – fanyalgott az idegesítő hárpia –, de szerencséd van, még maradt két szabad hely. Százötven font előleget kell befizetni a hét végéig. Jól gondolom, hogy apád a Comói-tó környékén lakik? – Holnap bedobom a csekket – felelte Lucy a kíváncsiskodó vén boszorkánynak. Ehhez semmi köze Marcus Graynek, sokkal inkább Orlando Fielding megmentése a tét. Már fölsöpörte az egérmocskot, épp a partvist meg a szemétlapátot rakta el, amikor megszólalt a pulton a csengő. Nem egy, nem kettő, hanem három határozott, hosszú csengetés hallatszott. Odasietett, hogy megnézze, kinek lehet szüksége segítségre, ám azonnal azt kívánta, bárcsak másra hagyta volna. – Szia, Luce! – üdvözölte Savannah. – Orlando adott egy listát a cuccokról, amiket össze kell szednem neki. – Egy papírlapot lobogtatott. – Fogalmam sincs, mik ezek, tudnál segíteni? – Persze. – Hogyhogy szükséged van a segítségemre, hisz minden másban olyan jól boldogulsz egyedül is, morgolódott magában Lucy. – Orlando hol van? – Kint, az apját keresi. Lucy elvette a listát Savannah-tól. A szokványos dolgok voltak: csontliszt, szerves tengeri algaoldat, baromfitrágya-granulátum, spárga, karók, tőzegmentes komposzt. – Úgy látom, kocsira is szükségünk lesz – mondta, és a fotocellás ajtók túlsó oldalán sorakozó bevásárlókocsikra mutatott. Még mindig esett az eső. Hogy ő hozza ide és tolja Savannah helyett, az már mindennek a teteje volna. Végtére is az öltözete alapján akár kertészinasnak is lehetett nézni a lányt. Az első napján egy zsebkendőnyi nadrágot viselt, amelybe még Kylie Minogue híresen hetyke feneke sem igen fért volna bele. Most buggyos, terepszínű nadrág és fekete pufidzseki volt rajta, a fején gyapjúsapka, amelyet a füléig lehúzott. – Rendben – mondta, mikor Savannah visszaért a kocsival. – Kövess! A lista felénél tartottak, amikor Savannah megkérdezte: – Nem nagyon bírsz engem, Luce, ugye? Lucy egy gombolyag spárgát dobott a kocsiba. – Megtennéd, hogy nem szólítasz Luce-nek? – Orlando is mindig így hív. – Ez igaz, de ő az egyetlen, aki megússza szárazon. – Merthogy? – Merthogy nagyon régóta ismerjük egymást. – Szerelmes vagy belé? Lucy abbahagyta, amit csinált.

– Nem akarsz három üveg szerves tengeri algaoldatot vinni? Akciós. Kettőt fizet, hármat kap. – Szóval szerelmes vagy belé? Lucy kezdett begurulni. – Nem. De miből gondolod, hogy az vagyok? Savannah vállat vont. – Mert konkurenciát látsz bennem, és ezért utálsz. – A hangja negédes volt, de Savannah előreszegezett álla idegesítette Lucyt. Kizárt, hogy ez a pimasz fruska túljárjon az eszén. – Nem utállak – hazudta negédes hangon. – Dehogyis nem. Attól a pillanattól fogva, hogy először találkoztunk. Tízpontos észrevétel – gondolta Lucy. – Hülyeség. Én nem utálok senkit. Az utálatot rendkívül terméketlen érzésnek tartom. – Pedig Orlando szerint az apádat is utálod. Lucy egy doboz csontlisztre támaszkodva igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Valóban? – kérdezte kurtán. – Orlando azt is mondta, hogy tizennégy éves korod óta nem láttad az apádat. Az én apám szörnyű alak tud lenni, de azt nem tudom elképzelni, hogy ennyi ideig ne találkozzak vele. Lucy nagyot nyelt. Kis híján ráejtette a nehéz csontlisztes dobozt a kocsira. Vagy a kocsira dobja a dobozt, vagy Savannah önelégült, manóképébe vágja. Vajon sejti, hogy milyen indiszkrét és tolakodó? Vagy direkt csinálja? A legdühítőbb az volt, hogy ez a fiatal lány – aki majdnem egy tízessel fiatalabb nála – ilyen könnyen fel tudja bosszantani, és pillanatok alatt kihozza a sodrából. Vajon mi van ebben a lányban, ami ennyire felidegesítette? Miért van az, hogy a francos Savannah Tylernek már a gondolatától is úgy érzi, mintha valaki tíz körömmel kaparna egy iskolatáblát? – Nehéz lehet, ha szeretsz valakit, és nem szeretnek viszont. A fenébe, már megint kezdi a rohadt kis manó! – Mondtam, hogy nem vagyok szerelmes Orlandóba. – Nem róla beszéltem, hanem az apádról. – Basszus! – mormolta Lucy. – Hogy mondtad? – Csirkeszar. Tessék. Hat hordó csirketrágya-granulátum. Együtt rakták fel a kocsira a hordókat. – Lehetünk végre barátok? Lucy, tekintetét határozottan a kezében lévő listára szegezve ellenőrizte, nem hagyott-e ki valamit. – Nem hinném – felelte. – Szerinted? Ezzel megfogta és a pénztárhoz tolta a kocsit. Leolvasta a géppel a kódokat, majd levonta a végösszegből a szokásos kedvezményt, amelyet Hugh adott Orlandónak, és Savannah felé nyújtotta a számlát. A lány egy köteg tíz- és húszfontos bankjegyet húzott elő, bizonyára Orlando adta neki. Már majdnem végeztek, amikor Orlando lépett be az apjával. Áruló! – akart rászisszenni Lucy. Hogy mondhattad el Savannahnak mindezt rólam? Azt hittem, barátok vagyunk.

– Aha! Szóval ő a kis védenced, akiről annyit hallottam – kezdte Hugh. – Nagyon fiatalnak nézel ki, biztosan elég idős vagy ahhoz, hogy dolgozz? Orlando az égre emelte tekintetét. – Savannah, ő az apám. Mindent tegyél meg, hogy a kedvében járj. Szia, Luce! Gondolom, örülsz, hogy bent kell dolgoznod. Borzalmas az idő. Feleannyira sem borzalmas, mint ahogy én érzem magam – gondolta keserűen Lucy. Egész nap azon rágódott, amit Savannah mondott. Ahányszor csak felidézte magában beszélgetésüket, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: a lány egy nagy rakás csirkeszart hordott össze.

Huszadik fejezet Július első hetében jártak. Mac nyugtalan volt, és unatkozott. Találnia kellett valamit, amivel elfoglalja magát. Rengeteg tennivaló akadt most a kertben, hogy az eső végre elállt, és egy-egy rövid vendégjátékra előbukkant a felhők mögül a nap, de semmi hangulata nem volt gyomlálni, ásni vagy trágyát szórni. Eszébe jutott valami, amit Alice-től hallott. Alice azt mondta, egyetlen kertnek sem árt, ha néha kicsit – szándékosan – elhanyagolja az ember, sőt ez időnként kimondottan hasznos lehet. Ez némileg enyhítette Mac bűntudatát. – Tűzzel-vassal kényszeríteni a természetet – mondogatta –, a legocsmányabb bűn, amit egy kertész elkövethet. Néha szabadjára kell engedni az anyatermészetet. Nagyot sóhajtva, idegesen félbehagyta a keresztrejtvényfejtést, mert a kilencedik vízszintes sor kifogott rajta, és utálkozva a földre hajította az újságot. Fritz ijedten felvakkantott. Mac kikászálódott a kerti székből – Conrad az óceán túloldaláról szerezte neki ezt a méregdrága indiai tölgyfa bútort és kinyújtóztatta a hátát. Minden porcikája elgémberedett. Az ujjízületei sajogtak, és a térde is fájt, ami nem dobta fel túlságosan a hangulatát. Nem ismerte volna be, de magányos volt. Átfutott az agyán, hogy keresztülmegy az udvaron, és cseveg egy kicsit Conraddal, de a nyavalyás kölyök mindig teljesen belemerül a munkába, és megint a szokásos bájvigyorával fogadná. Néha csodálta Conradot, hogy ennyire képes a munkájára összpontosítani. Máskor viszont ugyanez felbőszítette. Az élet fontosabb a munkánál. Fritzcel a sarkában bement a házba, és ahogy feltett magának egy kávét, meghallotta, hogy Evie az emeleten porszívózik. Azon spekulált, vajon otthon van-e Helen, és ha igen, mit szólna, ha meglátogatná. Először fel kellene hívnia. Sajnos Alice-hez képest, aki általában otthon tartózkodott, Helen elfoglalt nő volt, és nem lehetett megmondani, hogy mikor dolgozik, és mikor van otthon. Ráadásul figyelembe kellett venni a férjét is. Nem akarta, hogy a férfi úgy tekintsen rá, mint aki – amolyan örökké a küszöbön toporogó szerencsétlen flótásként – zavarja a szomszédjait. De mivel hétköznap volt, és Hunter valószínűleg dolgozott, Mac elhatározta, hogy felhívja Helent. Amikor meghallotta Helen hangját a vonal másik végén, egyből jobb kedvre derült.

– Helen, kedvesem, Mac vagyok. A háttérből hangzavar hallatszott, zene meg valami kaparó hang a vonalban. – Várna egy pillanatot, Mac? Le kell mennem a földszintre, a konyhai telefonról tudok csak beszélni. – Alig egy perccel később a férfi újra hallotta Helen hangját. – Így már jobb. Itt vannak a lakberendezők, próbálom rajtuk tartani a szemem, és közben dolgozni kéne, de hát ez reménytelen. Nem tudok odafigyelni mindenre. – Megint a házon dolgoznak? Azt hittem már minden kész. – Már majdnem. Hál' istennek. Mac kissé csalódott lett. – Gondolom, amikor ennyi minden történik egyszerre, egy látogatóra vágyik a legkevésbé. Nincs kedve egy kicsit kikapcsolódni? Nagyon sok dolga van? – Egyáltalán nem. Hunter nincs idehaza, szívesen találkozom magával. Mi a javaslata? – Jöjjön át, és szórakoztasson. Belehalok az unalomba. Szórakozásra vágyom. Mac úgy érezte, a nő nevetése olyan, mint amikor a napsugár tör át a felhőkön. – Mikorra menjek át? – kérdezte Helen. – Most! Vészhelyzet van! – Negyedóra múlva ott vagyok. Tegye fel a teavizet. – Jobb ötletem van. Keverek egy vodka-martinit. Kiotóban este kilenc óra volt, és ahogy Conrad a füléhez szorította a telefonkagylót, hallotta a több ezer mérföld távolságban kopogó esőcseppeket. Régi barátjával Cubasza Itanival, a japán költészet és irodalom professzorával beszélt. Conrad és Cubasza minden évben felhívta a másikat a születésnapján. Cubasza most ünnepelte az ötvenediket. – Honvágyad van? – kérdezte Cubasza, amikor újra a füléhez tette a kagylót. Egy pillanatra kitartotta a lakása ablakán, és Conrad azonnal tudta, az esős évszaknak még közel nincs vége. Kiotó olyan volt, mint valami hatalmas tál, ahol sokkal hosszabb ideig esett az eső, mint Tokióban vagy Oszakában. Igen, beismerte Cubaszának, hogy a ház tetején kopogó esőcseppek hangját hallva, úgy érezte, hiányzik neki Japán. Furdalni kezdte a lelkiismeret, hogy már két éve nem látta a barátját és a feleségét, Szinobut. – És mikor látogatsz meg minket? Szinobu mindig kérdezősködik felőled. – Szeretnék menni, de tudod, hogy van. A munka nagyon lefoglal mostanában. – Igen, igen, én meg tudom érteni, hogy a munka nagyon lefoglal, és még a régi barátaidra sincs időd. – Hagyd ezt abba, Cubasza. – Mit? – Nagyon jól tudod. – Igen, jól tudom. De ez nem akadályoz meg abban, hogy azt kívánjam, egy napon boldog légy. – Elég boldog vagyok így is.

– Uszo! Conrad megdöbbent. Az, hogy a kínosan udvarias Cubasza hazugnak nevezte, nagyjából olyan volt, mintha a királynő mondta volna Canterbury érsekének, hogy szakadjon meg. – Hé, miért rohansz el ilyen hirtelen? – Itt az ideje továbblépned, Conrad. Ideje magad mögött hagynod Samet. Tudom, hogy szeretted. Tudom, hogy most is szereted. De ő a múlté. Nincs többé. Egy emlék csupán. Amikor legközelebb beszélünk, te leszel ötvenéves. És mit értél el? Ötvenévesen egyedül élsz, csak a munkád nyújt vigaszt éjszakánként. Hát tényleg erre vágysz? – Megfeledkezel a nagybátyámról. – Tényleg megfeledkeztem róla. De nemsoká ő is csak egy emlék lesz. – Ha így folytatod, a következő géppel Kiotóba repülök, és belőled sem marad más, csak emlék. Cubasza felnevetett. Mintha sztereóban szólt volna a nevetése. Conrad a nyakát nyújtogatva megpróbált kinézni az ablakon. Észrevette, hogy a nagybátyja a kertben üldögél, és azt is látta, hogy nincs egyedül. Helen. Ott ültek ketten az almafa árnyékában, mindkettejük kezében koktélospohár. Fritz a hátán feküdt Helen előtt, aki meztelen talpával szórakozottan csiklandozta a kutya hasát. Szerencsés ez a Fritz. Milyen kecses Helen lábfeje. A bokája is milyen formás. Még jobban kinyújtotta a nyakát, majd kiesett a székéből. – Conrad? Ott vagy még? – Bocsánat, mit mondtál? – Azt kérdeztem: komolyan nincs rá esély, hogy még az idén meglátogass minket? Illetve van egyáltalán esélye annak, hogy megengedsz magadnak egy kis szabadságot? – Most, hogy mondod, idén nyáron szabadságra megyek. – Na! – Olaszországba készülök. – Egyedül? Majdnem belefogott, hogy elmesélje Cubaszának a Gyönyörű Kertek túra részleteit, de végül meggondolta magát. – Egy barátommal megyek – mondta. – Helennek hívják. Nem volt mit tenni, ez a megjegyzés céltáblává tette, és Cubasza kíméletlen faggatózásba kezdett. – Egyetlen szóval sem szedsz ki többet belőlem – jelentette ki, amikor már ezredszer ismételte: No comment. – Most eredj, és ünnepeld meg a születésnapodat! Szinobut is üdvözlöm. Amikor letette a telefont, csak ült tovább a készüléket bámulva, és azon merengett, mit művelt. Mi ütött belé? Egy barátommal megyek, Helennek hívják. Honnan jöhetett ez? Rendben, Mac hízelgésének hála végül beadta a derekát, de mi az oka ennek az érzelmi kavarodásnak? Levette a tekintetét a telefonról, és lelki tévelygésének okozójára, az asszonyra pillantott. A csupasz lábak már nem Fritz hasát simogatták, hanem a levegőben kalimpáltak valami olyan zenének az ütemére, amelyet csak ő hallott. Conrad Helen arcát nézte, ahogy Mackel cseveg, ahogy az italába kortyol, ahogy a füle mögé igazítja a haját, ahogy megigazítja a napszemüvegét, majd levonta az egyetlen logikus következtetést: érdekli a nő.

De miért? Annyi hosszú évnyi aszkétaélet után, miért pont egy férjes asszony kelti fel az érdeklődését? Mi ez az egész? Talán így játszotta ki a tudatalattija, hogy olyasmire vágyjon, amit úgysem kaphat meg? Más szóval, nyugodtan ábrándozhat, mert ez a dolog semmiképp nem fordulhat komolyra. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Micsoda őrült gondolat! Ami a munkát illeti, annak már mindegy, sikerült végleg kizökkennie. Ezzel az erővel akár ebédszünetet is tarthatna. És ugyan ki szeret egyedül ebédelni? – Nem zavarok? – kérdezte, ahogy odalépett Mac-hez és Helenhez a kertben. – Te jó ég! – kiáltott fel Mac, és jelentőségteljesen az órájára nézett. – Mit keresel te ilyenkor idekint? Conrad megvonta a vállát. – Szünetet tartok. Hozhatok valakinek még egy italt? – Evie egy perce még a konyhában pakolt. Ha nem akarod, hogy a nyakadba zúduljon egy szólavina… én inkább megvárnám, míg kitisztul a levegő. Helen felnevetett. – Ez hihetetlen! Két felnőtt férfi berezel Evie Hawkinstól. Ez aztán a szégyen. Conrad a nagybátyja melletti székre telepedett, így szemtől szembe ülhetett Helennel. – Szeret parancsolgatni nekünk – védekezett. – Azt hiszi, egyedül nem boldogulnánk. – Miért, talán boldogultok? Mac felhorkant. – Naná, hogy boldogulunk! – Egyszerűbb, ha Evie itt van – tette hozzá valamivel tapintatosabban Conrad. – Egyikünk sem motivált eléggé ahhoz, hogy a felét elvégezze annak, amit Evie megcsinál nekünk. Egy újabb horkantás Mac irányából mintha azt sugallta volna, hogy Conrad elmehet a fenébe a motivációjával. Az öregember felállt. – Csakis azért, hogy bebizonyítsam, nem félek Evie-től, bemegyek, és keverek egy italt. Hozhatok még egyet, Helen? – Nem is tudom. Ha nem vigyázok, még a végén nem találok haza. – Ugyan már! – noszogatta Mac. – Ha úgy adódik, Conrad hazafuvarozza. Conrad, te mit kérsz? Sok munka várt még rá, ezért így felelt: – Zokon ne vedd, de nem akarok kockáztatni, inkább tartózkodnék a szupererős koktéljaidtól, úgyhogy inkább csak egy sört iszom. – Nem megmondtam, Helen, hogy milyen unalmas fickó? Amikor egyedül maradtak, Conrad Helenre nézett. – Megint sikerült egyértelműen felhívni a figyelmedet a tehetetlenségemre és az alapvető hiányosságaimra. A nő elmosolyodott. – Azt mondja, túl keményen dolgozol. Igaz ez? – Elvégzem, amit kell. – Kábé hány órát dolgozol hetente? – Gőzöm sincs. – Conrad hátradőlt a székében, és miközben keresztbe tette a lábát, azt kívánta, Helen vegye le a napszemüvegét, hogy jobban

szemügyre vehesse. – Mactől hallom, hogy a mostohalányod Orlandóval dolgozik. – Nagyon meglepett téged a dolog? – A legteljesebb mértékben. Noha nem ismerem a lányt, abból, amit Mac mesélt róla, nem hiszem, hogy az a típus, aki szívesen összepiszkolja a kacsóját. – Az az érzésem, hogy ennek a lelkesedésnek nem a kacsója bepiszkolásához, hanem inkább Orlando vonzó külsejéhez van köze. Savannah még a Comói-tóhoz is eljön. Alig hittem a fülemnek, amikor megkérdezte az apját, hogy elmehet-e. – És a férjed is csatlakozik hozzánk? – Ártatlannak tűnő kérdés volt, Conrad azonban tudta, mi a helyzet. Utoljára azt hallotta Mactől, hogy Helen neve már szerepel az utasok listáján, Hunter azonban még nem döntötte el, hogy lesz-e szabadideje. – Nem, a férjem nem jön velünk. Vajon miért érzi úgy, hogy legszívesebben hangosan ujjongana? – Mi győzött meg végül? – tudakolta Helen. – A félelem, hogy esetleg lemaradok valami fontos részletről, ha nem csatlakozom. – És a valódi ok? Conrad hátranézett, hogy megbizonyosodjék, senki sem hallja, amit mond. – Aggódom a nagybátyámért. – Igazán? – Mintha nem önmaga lenne. Mondott esetleg neked valamit? Helen a fejét rázta. – Egy szót sem. De nem is számítottam rá. Nem vagyunk bizalmas, régi barátok. – Tényleg nem vagytok régóta barátok, de úgy látom, bízik benned. És ez, nekem elhiheted, valóban szép eredmény. Helen ismét elmosolyodott. – Talán csak fel kell vidítani. Az imént egy shropshire-i kertről beszélt, ahol Alice-szel járt. Szerinted örülne, ha elvinném oda? – El lenne ragadtatva. – Conradnak az jutott eszébe, hogy ő is szívesen velük tartana, és mielőtt végiggondolta volna, mit mond, már kicsúszott a száján: – Nem ártana, ha én is csatlakoznék. Hátha történik valami Mackel. Nem szeretnénk gondot okozni neked. Helen levette a napszemüvegét, és aggodalmas tekintettel közelebb hajolt a férfihoz. – Ennyire nyugtalankodsz Mac miatt? Talán kicsit eltúlozta. Ha ez Mac fülébe jut, neki annyi. Finoman visszakozva válaszolt. – Annyira azért nem, de hát jobb félni, mint megijedni. Vagy útban lennék? – Folyamatosan Helent nézte, aztán már azt kívánta, bár ne tette volna. Istenem, azok a szemek! Minden akaratára szükség volt, hogy máshová nézzen, hogy csináljon valamit. Lehajolt Fritzhez, hogy megvakarja a füle tövét. – Hogy is lennél útban? – felelte Helen. – Neked melyik nap lenne jó? Conrad felegyenesedett, és megkockáztatott még egy pillantást. Alikor meglátta, hogy a napszemüveg újra a helyén van, kicsit csalódott lett, ám meg is könnyebbült.

– Mit szólnál a holnaphoz? Helen habozott. – Holnap meg kéne látogatnom a nagymamámat. Vele lennék egész délután. – Miért nem hozod el őt is? – Mit művelsz? Miért ez a buzgóság? Miért nyomulsz ennyire? Mac a konyhában volt, a shakerrel a kezében. Ha Helen ott lett volna, talán rátesz még egy lapáttal, hogy a mutatvány még látványosabb legyen, de egyszemélyes közönsége egyelőre Evie-ből állt. Evie egy szék tetején állva porolta le a faliszekrények tetejét. Mac szerint Evie csomó úgymond „elméleti” takarítást végzett: egy felületes húzás a portörlővel itt, egy leheletnyi polírozás ott. – Ha már így belejött, keverhetne egyet nekem is. – Kizárt dolog. Maga alkohol nélkül is elég felületesen végzi a munkáját. – Szemtelen fickó! – Nagyszájú hárpia. Evie kirázta a portörlőt. – Ennyi telik a gazdagoktól… Mac – háttal a nőnek – elvigyorodott. Élvezte ezeket a csatákat Evie-vel. Már csak egy kis citrom kellett a poharakba, amikor hirtelen elindult feléje a konyhapult, és Mac úgy érezte, a szoba megfordul a tengelye körül. Kiszökött a fejéből a vér. Mintha megállt volna az idő, és ő kilépett volna a testéből. Pánikszerűen mélyeket lélegzett, meg volt győződve róla, hogy itt a vég. Isten veled világ! A pultba kapaszkodva próbálta megtartani magát, és így próbálta megállítani a sebesen forgó konyhát. Erősen kapaszkodott. Nem akart meghalni. Még nem. Nem állt készen rá. Még rengeteg dolga van. Azután a roham amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt – és a konyha tökéletesen mozdulatlan lett. Egy hangot hallott. Evie volt az. Azt kérdezte, jól érzi-e magát. – Jól vagyok – vakkantotta Mac. Pedig nem volt jól. Piszkosul megrémült.

Huszonegyedik fejezet Másnap Helen ragyogó reggelre ébredt. Egész éjjel permetezett az eső – hallotta, amint veri az ablakot most azonban szikrázó napfény áradt be a hálószobájába, meleg, verőfényes napot ígérve. Már alig várta, hogy Shropshire-be autózzanak, megnézni a Wollerton Old Hall Gardent. Amikor ő és Conrad előadták Macnek, mit találtak ki, az öreg elég langyos érdeklődést mutatott, de végül mégis megtetszett neki az ötlet. Helennek azonban nem ment ki a fejéből, amit Conrad mondott Macről, és azon rágódott, mit jelenthet, hogy „nem önmaga”. Amikor Mac kihozta az italokat, kifejezetten zavartnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított arra az emberre, aki bement vodka-martinit keverni. Vajon mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást? Egy percig az ablaknál állva gyönyörködött saját kertjének látványában. A tökéletesen lenyírt gyep fűszálai – Orlando keze munkája a sövény és a virágok az ágyásokban szemkápráztatóan ragyogtak a kristálytiszta vízcseppektől. Végignézett a fehér sarkantyúvirágokon, a gyöngyház színű mályvarózsán, a magasba szökő ökörfarkkóró szürkésfehér szárain és halványsárga virágjain, a krémszínű liliomokon, a kecses mályvaszínű harangvirágon, a cipruskacserjéken, melyek élénksárga virágai felpezsdítették az összhatást. Még ebből a távolságból is látta, hogy a szegélyként ültetett levendula mennyire vonzza a kora reggel érkező méheket. A finoman ívelő gyepszegély a nyári laknál, amelyet tegnap délután gyomlált ki, miután hazajött a Kápolna-lakból, elégedettséggel töltötte el. A frissen kiásott föld zsírosnak és egészségesnek tűnt. Mivel Hunter Dubaiban volt, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret, amiért egészen addig a kertben maradt, míg a toronyóra tízet ütött, akkor is csak az kényszerítette a házba, hogy már alig látott a sötétben. Remélte, hogy Alice elégedetten mosolyog le rá az égből. No meg azt is, hogy nem helytelenítené a változtatásokat, amelyeket a fallal körülvett kertbe kigondolt. Orlando felhívta a figyelmét, hogy némelyik növény már a végét járja, és le kellene őket cserélni. Ez egy újabb ok volt, hogy ellátogasson a Wollerton Old Hall Gardenbe, ami Mac szerint az egyik leginspirálóbb általa ismert kert a környéken. Ráadásul Alice kedvenc helye volt. Helen letusolt, és felöltözött, majd lement a földszintre. Savannah az asztalnál ült, előtte egy tányéron pirítós meg egy pohár narancslé. – Milyen korán fent vagy – jegyezte meg Helen. Mostanában kettejük közt sokkal kevésbé volt feszült a légkör. Mintha a subarus fickóval történt incidens óta Savannah másképp – valamiféle kényszerű tisztelettel – tekintett volna rá. Helen ritkán jött ki a sodrából, ám ha mégis, akkor többnyire valami hétköznapi dolog miatt. Az igazán fontos dolgokat mélyen magába zárta, és lelakatolta. – Orlandónak rengeteg dolga van ma – válaszolt Savannah. Helen mosolygott magában. Orlando így, Orlando úgy. Megtöltötte a teáskannát, felemelte az Aga tűzhely tetejét, és megcsapta a meleg. A

teáskanna a helyén volt. Helen ablakot nyitott. Nem hitte, hogy valaha megérti, minek kellett ilyen nagy teljesítményű tűzhelyet venniük, amely akkor is rengeteg hőt ad le, ha semmi szükség rá. – Na, és hol kezditek ma a munkát? – kérdezte a lányt. – Az egyik lerobbant kúriánál. Új kertet tervezett a nőnek, aki benne lakik. – Tényleg élvezed, hogy Orlandóval dolgozhatsz? Savannah a pirítósba harapva bólintott. – Persze. Miért ne élvezném? Helen mostanra már elég jól kiismerte a mostohalányát ahhoz, hogy tudja, a visszakérdezés költői volt, ezért inkább magában tartotta a Savannah csodálatos átalakulását magyarázó okokat. A legjobban azonban Hunternek a dolgok ilyetén alakulására adott reakciója lepte meg Helent. Arra számított, hogy keményen lehordja majd Savannah-t, mondván, ez nem az ő lányának való munka. De Hunter javára legyen mondva, támogatta Orlando atyáskodását a lánya felett, és viccesen megjegyezte, hogy a srác nem tudja, mibe vágott bele. Valószínű Savannah próbálkozására is ugyanúgy tekintett, mint Helen munkájára – hasznos elfoglaltság, amit azonban nem szabad túl komolyan venni. – És te mit tervezel mára? – tudakolta Savannah. –Nem úgy öltöztél fel, mint aki munkába készül. Helen érezte, ahogy a lány kritikus pillantással végigméri ősrégi farmernadrágját, kissé gyűrött topját és selyemingét. – Mackel és Conraddal töltjük a napot – felelte. Elmesélte, miféle kertbe mennek, és hogy magukkal viszik a nagyanyját is. – Biztos haláli nagy móka lesz. Helen elindult az idősek otthonába. Már korábban odatelefonált, hogy megkérdezze, Emma elég jó állapotban van-e az úthoz. Éppen leparkolt, amikor megcsörrent a mobilja. Annabel kereste az irodából. – Ne ijedj meg, nem fogom elszúrni a napodat. Csak tudni szeretném, helyettesítenél-e a jövő héten? – Miért ne? Melyik napra gondoltál? – Meghívtak egy csajos hétvégére. Tudod, egész nap ücsörgünk, szép lassan berúgunk és közben szörnyűséges férjeinkről panaszkodunk. Szerdáig bliccelhetek? Miután letették a telefont, Helen azon tűnődött, milyen kevés csajos hétvégén vett részt. Ez persze nem volt véletlen, utálta, ha rengeteg nő gyűlt össze egy helyen. Emma elkészült már, az ágya szélén ült a legvastagabb kabátjában, kézitáskáját az ölében tartva. – Mondtam neki, hogy ma kánikula lesz, és fölösleges vastag kabátot vennie – magyarázta a nővér, aki segített neki –, de nem lehet leimádkozni róla. – Ne aggódjon, bármikor levehetjük a kabátot, ha úgy adódik – felelte Helen, aztán Emmához fordulva így folytatta: – Ali lenne, ha egy vékonyabb esőkabátot is vinnénk, hátha elered az eső? Emma aggódni látszott.

– Ha esni fog, vigyünk inkább esernyőt. – Nem lehetett vitába szállni vele. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a nagyanyja végre elhelyezkedett a kocsiban. Ez régebben nem volt így. Ha Helen elvitte valahová, a nagyanyja legtöbbször boldogan engedelmeskedett az utasításainak. Ma azonban túlságosan hátratolták az ülést, a biztonsági öv a nyakába vágott, és különben is borzalmas meleg volt a kocsiban. Később pedig túl hideg lett. – Honnan jön ez a huzat? – kérdezte. – Ez a légkondi, nagyi. – Légmicsoda? – Légkondicionáló. – Hát, túl hideg van. Igazam volt, hogy a télikabátot hoztam. Mintha a sarkvidéken lennénk. Mire jó ez a gomb? Miután sikerült bekapcsolnia a rádiót, Emma Jenni Murray, a műsorvezető komoly hangjától megnyugodva – mint egy durcás kisgyerek – hátradőlt a székében. Ám amikor Jenni Murray felvezette a következő témát, Helen úgy gondolta, jobb volna átkapcsolni valami zeneadóra. – Hé, kíváncsi vagyok a műsorra – mondta Emma az unokája kezére csapva, mikor Helen a rádió felé nyúlt, hogy csatornát váltson. – Bocsánat. – Nem szabad megfeledkeznünk arról – mondta az úgynevezett szakértő, aki a legújabb könyvét mutatta be, egy szexkézikönyvet a negyvenes korosztálynak –, hogy a szex úgy tartja össze a kapcsolatokat, mint valami ragasztó. A könyv megírása előtt mélyreható vizsgálatokat végeztem, több száz középkorú párt kérdeztem meg, akik mind ugyanazt mondták: ha a szex nem működik, a házasságnak lőttek. A szeme sarkából Helen látta, hogy Emma lelkesen bólogat. – A nagyapád és én sokszor szexeltünk délutánonként, amíg te az iskolában voltál. Helen megmarkolta a kormányt. Ezt nem kéne hallgatnia. – Hátulról szerette beakasztani. Neeee-eee! A szakértő a rádióban tippeket adott. Szerinte az egészséges szexuális élethez rengeteg babaolajra meg csomó játékszerre – ez utóbbiból sosem lehet elég – van szükség, és nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy mindig, de mindig kísérletezni kell új pózokkal, új ötletekkel, nem számít, mekkora butaságnak tűnnek. És, ez volt az első számú szabály: használd, vagy elveszíted! Te jó ég! Mikor változtak meg ilyen döbbenetesen a dolgok? Mikor vált ilyen természetessé, hogy az emberek részletekbe menően megvitassák a szexuális életüket? Még csak fél tizenegy múlt öt perccel, és arról beszéltek a rádióban, hogy némelyik nőt csak az orális szexszel lehet eljuttatni a csúcsra. – Ebben jó volt a nagyapád – jegyezte meg Emma sokatmondóan. – A te férjed milyen az ágyban? A beszélgetés szürreális volt. Először is, Emma emlékezett rá, hogy ő férjnél van, és ráadásul eddig még sosem beszélgettek a szexről. Helen kísértésbe esett, hogy elmondja az igazat, hogy kitárja szívét nagyanyjának, hiszen biztos volt benne, Emma nem emlékszik majd

semmire. Kíváncsi volt, milyen érzés hangosan kimondani, hogy Hunter pocsék az ágyban, hogy minden érintését erős uralkodási- és birtoklásvágy fűti. És hogy minden alkalommal úgy élvezett el, mintha győztes gólt rúgna. Szeretett volna beszélni Hunterrel, szerette volna megkérni, hogy próbáljon gyöngédebben közelíteni hozzá, de amilyen gyáva volt, azon görcsölt, hogy a férfi még kritikának venné a dolgot. Egy ilyen, a technikáját érintő támadás azonnal előhozná a problémát. Inkább nem is válaszolt ijesztően gátlástalan nagyanyjának, hanem azt kérdezte: – Még mindig fázol? Úgy tűnt, Emma zavarban van, mert biztos volt benne, hogy kérdezett valamit, arra viszont nem emlékezett, hogy mit. A rádióban a szakértő most azt magyarázta Jenni-nek, hogy egy viszony néha új lendületet adhat egy megfáradt, elfásult házasságnak. – Nem mindig olyan rossz, ha az embernek viszonya van, mint azt gondolnánk – magyarázta a szakértő. Ez az, gyerünk, miért nem folytatod? Helen szívesen leüvöltötte volna ennek az ostoba nőnek a fejét. Indokold csak meg, miért jó, ha hazudunk és megcsaljuk a társunkat! De most őszintén, honnan a fenéből szalajtották ezeket? Mac utoljára Alice-szel járt itt. Fülledt, borús nap volt, dörgött és villámlott a távolban, de ők egyáltalán nem izgatták magukat. Utószezon volt, gyakorlatilag ők voltak az egyedüli látogatók. Ma, ezen a forró, júliusi délutánon sem hemzsegtek az emberek a kertben. Helennek ez szemlátomást nagyon tetszett, sőt Conradon is látszott némi érdeklődés. Mac még mindig nem ocsúdott fel az ámulatból, hogy Conrad ilyesmivel tölti a szabadnapját. Talán Helen vette rá. Átkozottul biztos volt benne, hogy ha ő kérdezi meg Conradot, eljön-e velük, nemleges választ kap. Helen ragaszkodott hozzá, hogy ő hozza el őket és a nagyanyját. A szegény öreglány majdnem végigaludta az egész utat. Csak akkor ébredt fel, amikor lekanyarodtak a főútról, és megálltak a parkolónak használt mezőn. Akadt néhány kínos pillanat, amikor Emma felizgatta magát, mert – szemmel láthatólag – fogalma sem volt, mi történik körülötte. – Hol vagyok? Kik ezek az emberek? – kiabálta, és ki akart ugrani a kocsiból. Aztán némi izgatott sutyorgás után kiderült, hogy vécére kell mennie. Mégpedig gyorsan. Miután végzett, megnyugodott, és örömmel hagyta, hogy körbevezessék a kertben. Mac legnagyobb derültségére, Emma végig azt hitte, hogy Conrad Helen férje. – Sajnálom – mondta egyszer –, de újra be kell mutatkoznunk. Helen említette már, hogy mi a neve, de kiment a fejemből. El kell ismerni Conrad érdemeit. Szörnyen türelmes volt az öreglánnyal. Türelmesebb, mint Mac. Emma abban a fajta zavarodottságban szenvedett, amitől Mac annyira rettegett: a szenilitás elhomályosította az elméjét. Ámbár, ha újra átéli azt, amit tegnap a konyhában, akkor a vég valószínűleg gyorsabban eljön, és megkíméli őt a lassú elhülyülés szégyenétől. Tudta, hogy el kéne mennie ahhoz a kuruzslóhoz, de a gondolat, hogy sziklaszilárd megerősítést kapjon arról, hogy beviaszozott talpú szánkójával egy meredek lejtőn csúszik az élet kijárata felé, elborzasztotta.

A Wollerton Old Hall Garden nem tartozott azok közé a grandiózus és hivalkodó kertek közé, amelyeket Helen eddig látott. Megbabonázóan tökéletes volt, a kerttervezés és a kertészet ékköve. A lényeg a színösszeállításban rejlett, valamint a strukturális elemekben. A környezet háborítatlanul békés volt. Minden egyes szeglet, ahová befordultak, valami meg-babonázót és érdekeset nyújtott, ugyanúgy, mint az, amelyet maguk mögött hagytak. Tetszett neki, hogy a közel kéthektáros parkot kisebb kertekre osztották. Mindegyik saját nevet kapott – az egyiket Alice kertjének nevezték –, és mindenütt gondos tervezéssel elhelyezett padok álltak, amelyeken megpihenhetett az ember, és kedvére gyönyörködhetett a látványban. – Azt hiszem, rossz helyen fordultunk be – mondta Conrad a kezében tartott térképről felnézve. – Ha nem tévedek, visszajutottunk a Százszorszép kertbe. – Így igaz – helyeselt Helen, felismerve a napórát meg a színes mályvarózsa- és szarkalábágyásokat, a pompás rózsákról nem is beszélve. Észrevett egy padot és egy kis fedett pavilont, és arra gondolt, talán Macnek meg a nagyanyjának jól esne egy kis pihenés. – Miért nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte. – Ugye nem megyünk még haza? – szólalt meg Emma csalódottságtól vékony hangon, majd félve Helenre pillantott. Helen kézen fogta, és a padhoz vezette a nagyanyját. – Ránk fér egy kis szünet ebben a hőségben. Gyere nagyi, ülj csak ide! Le akarod venni a kabátodat? – Emma gondolkodott, majd szöszmötölni kezdett a gombokkal. Amikor Helen segíteni akart, ellökte a kezét. – Hagyjál! Azt akarom, hogy ő segítsen. – Conradra mutatott. – Conrad nem ér rá, nagyi. Emma úgy nézett Helenre, mintha megbolondult volna. – El van foglalva? Mivel? Csak áll ott. – Semmi baj, Helen. Szívesen segítek, ha Emma azt szeretné. Helen odébb lépve nézte, ahogy Conrad lehajol, és szemtől szembe kerül Emmával. Amikor az első gombot kigombolta, a nagyanyja szégyellősen nézett Conradra, és az ajkára szorította a kezét. Aztán úgy kuncogott, mint egy tini. – Mondták már, milyen fess fiú vagy? – kérdezte. Mac szólalt meg Helen mögött: – Nem baj, ha itt hagylak benneteket, és körbejárom a pavilont? Régen kiállítottak itt néhány képet, hogy a látogatók megnézhessék, milyen volt a kert, mielőtt felújították. Helen követte őt a tekintetével, és amikor visszafordult, Emma épp odébb csúszott a padon, hogy helyet adjon Conradnak. Milyen türelmes a nagyival – gondolta, mikor a férfi elfogadta a felkínált helyet. Helen letelepedett velük szemben a fűre. Napszemüvege mögül szemlélte a nagyanyját, Emmának ragyogott az arca az örömtől, és sugárzóan mosolygott. Sokat számít, ha egy vonzó férfi törődik az emberrel. Remélte, Conrad nem veszi zokon, hogy Emma folyamatosan összekeveri Hunterrel. – Remélem, jó férje vagy Helennek – kezdte újra Emma. Helen feszülten figyelt, bízva benne, hogy a beszélgetés nem abba az irányba halad majd, mint gondolta.

Conrad gond nélkül kikerülte a kérdést. – És magának, Emma, milyen volt a férje? A kérdés szemérmes mosolyt és huncut kacsintást csalt elő. – Igazi férfi volt – mondta Emma. – A szó legszorosabb értelmében. – Oldalba bökte Conradot, és harsányan elnevette magát. Mi ütött a nagyanyjába? Tíz perc elég volt Jenni Murray műsorából, hogy Emmából egy szexőrült nő pajzán karikatúrája legyen. – Emlékszem, amikor először csináltuk – kezdte sóvárogva Emma. Szemét lesütve remegő kezekkel gyűrögette a szoknyáját. – Egy erdőben történt. Korán reggel volt, éppen gombát szedtünk. Ahhoz túl hideg volt, hogy minden ruhát levegyünk, de puha avaron és mohaágyon feküdtünk, körülöttünk madarak daloltak. – A messzeségbe révedt. – Még mindig érzem a moha és a gombák illatát. – Lassan elfordult, és Conradra nézett. Könnyek csillogtak a szemében. – Nem emlékszem túl jól arra a napra. De azóta sem voltam olyan boldog. – Összevonta a szemöldökét. –Mit mondtál, hogy hívnak? Conrad olyan gondoskodón, olyan kedvesen karolta át Emmát, hogy Helennek elszorult a torka.

Huszonkettedik fejezet Fél órával később, Emma bejelentette, hogy éhes. Lassan elindultak vissza a házhoz a teázóba. A hely önkiszolgáló volt, Helen elolvasta a táblára kiírt menüt, Emma kedvéért mindent háromszor kellett elmagyaráznia, aztán a nagyanyja minden kérdésére válaszolt, amiket Emma olyan hangosan tett fel, hogy a pult mögött álló fiatal lányok alig bírták visszafojtani a nevetésüket. – Lazacos és brokkolis lepény… ízleni fog nekem? Lencseleves, van benne galuska? A földműves salátába tesznek marinált hagymát? A hagymától mindig szellentenem kell. Végül sikerült választaniuk. Helen egy olyan asztalhoz vezette a nagyanyját, ahol senki más nem hallhatta őket. Ezért is furdalta a lelkiismeret – vajon annyira szégyenkezik a nagyanyja miatt, hogy távol akarja tartani a többi embertől? Tényleg ennyire érdekli, mit gondolnak róluk mások? Szégyenszemre reggel kétszer is meggondolta, elhozza-e Emmát. Nyugtalanította, hogy Mac és Conrad hogyan birkózik majd meg azzal, hogy nagyanyja nincs valami nagy formában. Mert erre nem mindenki volt képes. Többek között például Hunter sem. Helen emiatt vitte csak egy alkalommal Emmát haza, a Régi Paplakra. Hunter nem tudta kezelni a helyzetet. Nem tudta követni Emma szeszélyes hangulatváltozásait. Egyszerűen nem volt hajlandó kibogozni a másik kusza gondolatait. Mintha Emma megérezte volna ezt, figyelmetlenné vált, és ügyetlenkedni kezdett. Miután feldöntött egy kisasztalt és összetört egy csészét meg egy tálkát, bezárkózott a földszinti mellékhelyiségbe, és azt mondta, addig nem jön ki onnan, amíg az a szörnyű ember el nem tűnik.

Conrad ezzel szemben végtelenül türelmes volt Emmával, és együttérző is. Helen biztos volt benne, hogy sosem felejti el, ahogyan átölelte Emmát. Ez éppannyira szívbe markoló volt, mint a történet, amit Emma elmesélt. Miközben helytelennek tűnt, hogy nagyanyja mindenkivel megosztja élete legintimebb részleteit, Helen azon tűnődött, hogy neki sosem lesz ilyen története. Sosem szeretett úgy senkit, ahogy a nagyszülei szerették egymást. Az évek során nem egy férfivel volt dolga, és számtalan gyönyörteli pillanatban volt része, de abban azért erősen kételkedett, hogy ezekre nyolcvanéves korában is emlékezni fog. A nagyszüleihez való erős kötődésén kívül, semmi maradandó nem volt az életében. Ebéd után visszamentek a kertbe, hogy még egyszer körülnézzenek. Helent nagyon érdekelte a Tiszafa ösvény, a Rózsakert és a Vityillókert, valamint az egynyári növényekből álló központi Növényszegély. Szeretett volna fényképezni és jegyzeteket készíteni. Átmentek a szépen ívelt kapu alatt a Tiszafa ösvényre – Helen már beállította a fényképezőgépét –, amikor Emma eléállt, és megkérdezte: – Már voltunk itt, nem igaz? – De igaz, nagyi. – Helen arrébb lépett, hogy készíthessen egy képet, ám amint ismét a szeméhez emelte a gépet, Emma nézett vissza rá a lencsén keresztül. – Szeretném még egyszer megnézni a kis tavat – kérte Emma, majd valamivel bizonytalanabbul hozzátette: – Ugye van itt egy tavacska? Conrad lépett közbe. – Mi lenne, ha megmutatnánk Emmának a kertet, amíg te fotózol, Helen? Helen szerint Conrad már így is túl sokat tett ahhoz, hogy most még a nagyanyja felügyeletének terhét is megossza vele, ezért így válaszolt: – Fölösleges. Mindjárt végzek. Emma viszont szemlátomást nagyon élvezte, hogy a fényképezőgép előtt álldogál. – Jöjjön, Emma – hívta Mac –, keressük meg azt a halastavat, rendben? Helen félig-meddig arra számítva, hogy Emma lesöpri magáról Mac kezét, követte tekintetével mosolyogva elsétáló nagyanyját. Meglepődött, hogy Conrad még mindig mellette áll. Ezek szerint jól sejtette: a férfi úgy érzi, ő már kivette a részét a pátyolgatásból. – Szívesebben lennél egyedül? – kérdezte Conrad. – Nem, dehogy. Csak attól félek, hogy tele lesz a hócipőd. Fárasztó nap lehetett ez neked. Mac szerint utálod a kerteket. – Helyesbítek. Én kertészkedni utálok. Nem látom értelmét, hogy éjjelnappal kilógjon a belem a munkától pusztán azért, hogy csúcsformában tartsam a növényeket. – Még akkor sem, ha ilyen gyönyörű a végeredmény? – Helen körbemutatott a Tiszafa ösvényen. Conrad elmosolyodott. – Rendben, megadom magam. Nem voltam őszinte, csak megpróbáltam elrejteni az igazságot: lusta és sznob vagyok. – Nem hinném – Helen feszengve babrált a fényképezőgépével. A legmegfelelőbb módon akarta kifejezni magát: – Nagyon jó voltál az előbb a nagymamámhoz – mondta. – Ezt sosem fogom elfelejteni neked. Csak

azt akarom, hogy tudd, milyen sokat jelent ez nekem. Nem akármilyen ember az, aki egy zavart, idős nénit ilyen kedvesen pátyolgat. – Csak egy kőszívű embert nem indított volna meg, amit elmesélt. Hirtelen furcsán nézett rá a férfi. Úgy fürkészte, mintha valami mást is akarna még mondani neki. Mintha… Helen nyelt egyet. Nem – gondolta. Csak képzelődik. Megártottak neki a nap eseményei. De Conrad még mindig nézi őt. Kék szeme van – ezt most vette észre először. De nem olyan dermesztő árnyalatú, mint Hunteré. Conrad gyönyörű kék szeme visszatükrözte az égbolt világos színét. Helen ismét nyelt egyet, és elkapta a tekintetét Conradról. Elkattintotta a fényképezőgépet. Az első képet az ágyásokról készítette, a tökéletesen formázott tiszafa-piramisokkal a háttérben, aztán csinált néhány közelit: egy fémkeretről, amelyre mályvacukor színű iszalagot futtattak fel, és amit rózsák vettek körül, valamint egy futó hortenziáról, amely a boltívet keretezte, amely alatt átmentek. Megörökítésre méltó téma után kutatva pásztázta a kertet a fényképezőgép keresőjével. Későn kapcsolt, amikor Conrad jött a képbe: épp az ágyáshoz hajolt, hogy megszagoljon egy rózsát. Helen ráfókuszált, közelebb hozta, mígnem a férfi profilja betöltötte a keresőt. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy ilyen közelről látta a férfit, és bevillant átható tekintetének emléke. Meg akarta cirógatni Conrad arcát, meg akarta csókolni a férfit… lenyomta az exponáló gombot. Conrad megpördült a hangra. – Annyira eltűnődtél – magyarázkodott Helen. A férfi odalépett hozzá. – Azt hiszem, úgy lenne fair, ha én is csinálhatnék egy képet rólad. Magamnak. Helen magához szorította a gépet. – Kizárt dolog. – Ne légy ilyen ünneprontó. Na, add csak ide a gépet. – Szeretné, hogy a férjem csináljon egy fotót önről és a feleségéről? Mindketten megfordultak, egyikük sem vette észre az egyforma, fiatalos kalapot viselő párt. Helen épp elhárította volna az ajánlatot, amikor Conrad kikapta kezéből a gépet, és odaadta a férfinak. – Nagyon szépen köszönjük. A férfi egy pillanatig ismerkedett a géppel, aztán a szeméhez tartotta. – Ez az… így jó lesz… Mosolyt kérek… Bújjanak közelebb… Maguknak ez a közel? – Jobb, ha mindjárt két képet csinál – mondta Conrad a férfinak, mikor az elkattintotta a gépet. – Arra az esetre, ha netalán… – Ha netalán? – motyogta Helen, és felpillantott Conradra. – Ha netalán az első kép nem sikerülne – felelte Conrad. Aztán lehajolt, és arcon csókolta a nőt. Sóhajtásnyi csók volt, villanásnyi ideig tartó finom érintés. Helennek azonban csöppnyi kételye sem maradt afelől, hogy amit Conrad szeméből kiolvasott, nem képzelgés volt.

Huszonharmadik fejezet

Mac örült, amikor este hazaértek. Kimerült volt. Egész nap érzelgős gondolatokkal küzdött, melyek nagy része Alice-hez fűződött. Szinte érezte a jelenlétét Wollertonban. Talán, mert annyira jól érezték magukat valahányszor ott jártak. Ott csókolta meg Alice-t először. Egyedül voltak a kis nyári pavilonban a százszorszépágyás mellett, a fényképeket nézték, amikor hatalmába kerítette a vágy, hogy elmondja neki, mit érez iránta. Addig még csak a kezét sem fogta meg. Úgy gondolta, az ő korukban ez szükségtelen. Ám a nyári pavilon árnyékában, ahol senki nem láthatta őket, egyszerűen muszáj volt megcsókolnia. – Hát – mondta Alice, miután eleresztette őt –, kíváncsi voltam, mikor jutunk el végre idáig. – Nem tudtam, hogyan fogadnád – szabadkozott Mac. – Féltél, hogy felképellek, igaz? – Hát… Annyira szívből jövően nevetett, hogy az évek nyoma eltűnt az arcáról, és Mac mintha egy pillanatra meglátta volna, milyen volt lánykorában. Mennyire másként alakulhatott volna az élete, ha akkor találkoznak, amikor útnak indult. De más oka is volt, hogy ennyiszer eszébe jutott Alice: ő volt az egyetlen ember, akit boldogan a bizalmába avatott volna. Már megint elszédült. Akkor történt, amikor egyedül volt a nyári pavilonban. Hirtelen elkezdtek forogni a falak, és nekiesett egy asztalnak, majdnem a földre zuhant. Szerencsére meg tudta tartani magát. A nap további részében, a legrosszabbra számítva folyamatosan készenlétben állt. Most mindennek megfizeti az árát. Mivel folyamatosan megfeszítette az izmait – abból az idióta elképzelésből kiindulva, hogy így kivédhet egy rohamot –, mostanra már minden porcikája sajgott. És nagyon kimerültnek érezte magát. Készített magának egy gin-tonikot, és kiment a teraszra. A lágy esti szellő levendulaillatot sodort felé. Nehézkesen leült, és még egyszer átgondolta a napot. Javarészt a gondolataival volt elfoglalva, de érezte, hogy nem stimmel valami. Hazafelé tartva, mikor hátul ült Emmával, valami kézzelfogható feszültséget érzett Helen és Conrad között. Nem váltottak pár szónál többet, és egyszer sem néztek egymásra. Conrad megbántotta volna Helent? De hogyan? Conradnak megvannak a maga hibái, de nem bosszantotta az embereket – kivéve őt és Helen is könnyen kezelhető embernek tűnt. Mikor befejezte a fényképezést, és újra megjelent Conraddal együtt, Emma a halastó szélén ült, harisnyás lábait a vízbe lógatta. Helen akkor még nem volt dühös. – Próbáltam megállítani – magyarázta neki –, de nem értette, miről beszélek. – Mac meg volt róla győződve, hogy ledorongolják, amiért nem vigyázott jobban az öreglányra. Még szerencse, hogy semmi baja nem esett. De Helen csak bólintott egyet, és lefényképezte a nagyanyját, aki a lábával a vízben kalimpált, és közben úgy sugárzott a boldogságtól, mint egy gyermek. A mellettük elhaladók szintén mosolyogtak: Emma felhőtlen jókedve másokra is átragadt. Egy kisfiú megpróbált kimászni a gyerekkocsiból, hogy csatlakozzon hozzá. A szüleinek csak nehezen sikerült meggyőzni őt, hogy ezt voltaképp nem szabadna csinálni. De

messze nem volt olyan kemény dolguk, mint Helennek, hogy rávegye a nagyanyját, ideje indulniuk. Papírszalvétával – Conrad szerezte a büféből – megszárogatták Emma lábát, és végül finoman kényszerítve őt, a kocsi felé kormányozták. Helen feszült arcát felidézve, ahogyan elvette a szalvétákat Conradtól, Mac most azon tűnődött, vajon az imént tévedett-e, amikor azt gondolta, hogy a kocsiban lévő feszültséget Conrad okozta. Inkább Emma viselkedése válthatta ki Helenből ezt a szótlanságot, mialatt hazafuvarozta őket. Nyomorult és fájdalmas lehet végignézni, ahogy valaki, akit nagyon szeretünk, így leépül. Poharát a szék karfájára téve az órájára pillantott. Mindjárt fél hét. Fiatal még az este. Talán később felveti Conradnak, hogy átugorhatnának a Hattyúba bekapni valamit. A főzéssel biztosan nem fog vesződni. Nagyot ásított, aztán becsukódott a szeme, és elaludt. Conrad az irodában volt, az e-mailjeit ellenőrizte. Átfutotta az üzeneteket, van-e köztük sürgős, de végül úgy döntött, mind várhat reggelig. Megszakította az internetkapcsolatot, és lábát az asztalra téve, hátradőlt a széken. Néhány dolgot végig kellett gondolnia. Kikezdett egy férjes asszonnyal. Szép dolog! Lám, hogy elveszítette a józan gondolkodás képességét. Még a legsötétebb pillanatokban is, amikor alig volt képes felülemelkedni a fájdalmán, és azt hitte, hogy bármilyen nővel kiűzheti Samet a fejéből, még akkor is kerülte a férjes asszonyokat. Ha mást nem is, de bizonyos szabályokat illik betartani. Sosem beszélt életének arról a sötét és vad periódusáról. Nem ez volt a legjobb időszak, és az egyéjszakás kalandok és a katasztrofális kapcsolatok sorának végül az a szánalmas öngyilkossági kísérlet vetett véget. Utálta magát, amiért így elárulta Samet, de az önutálata, amellyel együtt kellett élnie, semmi sem volt a pusztító magányossághoz képest. Arra a meggyőződésre jutott, hogy mély gyásza két részre osztotta a világot: voltak azok, akik tudták, mit érez, mert maguk is átélték egy szeretett személy elvesztését, és voltak azok, akiknek fogalmunk sem volt, min megy keresztül, mert az ő életükben a legnagyobb problémát maximum egy letört köröm jelentette. Ironikusan megállapította magában, hogy Sam haláláig boldogan élte a letört körmű emberek életét. De miután a karjában tartotta Sam élettelen testét, minden örökre megváltozott. Épp csak odaköltöztek Cheshire-be, amikor megtörtént. A költözés Sam ötlete volt, egyenes következménye annak, hogy teherbe esett – ki akart szabadulni Londonból, közelebb akart kerülni régi otthonához és a szüleihez. – Nem akarom, hogy a gyermekünk londoni flasztercowboy legyen – viccelt. Conrad nem akart apuka lenni, szerinte ugyanis az életük tökéletes volt, a végén azonban mégis belement a dologba, mert Sam azt mondta, hogy az ő korában már nem tanácsos tovább halogatni a gyerekvállalást. Sam már mindent kitalált. – Amint teherbe ejtesz – mondta egyik este az ágyban egy csodás szeretkezés után –, el fogom adni az üzletet. – De azt hittem, az a mindened. – Tévedés. Nekem te vagy a mindenem. Mellesleg egy kis szórakozásra vágyom. Kötényt akarok hordani, és csirkét akarok tartani.

– De a nyakkitekerést kihagyjuk, ugye? – Csak a tiédet tekerem ki, ha nem kapod össze magad, és nem csinálsz nekem végre gyereket. Nyolc héttel később kiderült, Conrad teljesítette a kötelességét, és egy hónappal később egy rivális fordítócég jó ajánlattal kereste meg őket, úgyhogy eladták Sam cégét, a Translexet. Azután Cheshire-be költöztek, és vettek egy csodálatos, fekete-fehér, favázas házat, egy közel egyhektáros telekkel, amelynek egyik részén már termő veteményes és gyümölcsös volt. Amíg Conrad az irodájába zárkózva a fuvarozási szerződéseket szanálta ki, Sam gumicsizmában játszotta a parasztasszonyt. Conrad azzal ugratta, hogy amikor majd visszatér dolgozni, egy évbe is beletelik, mire képes lesz újra civilizált ember módjára viselkedni. Sam hét és fél hónapos terhes volt, amikor Conradot az ügyvédi iroda, amelynek szabadúszóként dolgozott, Japánba küldte, hogy egy klienssel találkozzék. Ki volt borulva. El szeretett volna menni, de nem akarta Samet terhesen itthon hagyni. – Hé, ne szenvedj már annyit! – noszogatta Sam. – Csomagolj, és indulás! Minden rendben lesz. Hozz nekem néhány zacskó vaszabi borsót. Kivitte őt a reptérre, de Conrad nem ugrott ki a bőréből örömében, hogy így magára hagyja a feleségét. – Miért nem mész a szüleidhez és maradsz náluk, amíg nem vagyok idehaza? – próbálta rábeszélni Samet. – Jaj, ne idegesíts már! Borisz és én jól elleszünk. – Annak ellenére, hogy nem tudták, milyen nemű lesz a gyerekük, valahogy rajtaragadt a Borisz becenév. Conrad csókkal búcsúzott Samtől, és álmában sem gondolta, hogy ez lesz az utolsó alkalom életükben. Mindennap felhívta őt a tokiói szállodából, és Sam kinevette, amiért képes volt órákat eltölteni Ikebukuróban, a Szeibu áruház babaholmi részlegén, hogy mindenféle bébiholmit és játékot vásároljon. – Igen, de ezért szeretsz. Bocsáss meg, most rohannom kell; még van egy találkozóm, azután indulok a reptérre. És ne gyere elém, majd fogok egy taxit. – Felejtsd el, ott leszek. Conrad titkon örült neki. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, mint amikor olyasvalaki vár a repülőtéren, akit szeretsz. Ő is azok közé a már-már idegesítően pedáns emberek közé tartozott, akik az első osztályon ültek, és végig tudták aludni a hosszú repülőutat. Mindig is szerette, hogy a többségében japán utasokkal megtöltött járatokon mindig teljes csönd van. A japán utasok valószínűleg a legcsöndesebbek a világon – gondolta. Tizenkét órával később csatlakozott az érkező járatok csarnokában hömpölygő tömeghez. Egy alkalommal, amikor Sam kijött elé, egy „Miss Capulet várja Mr. Montague-t” feliratú táblával üdvözölte. Amikor nem sokkal később fordult a kocka, és Conrad várta Samet egy moszkvai út után, a táblán ez állt: „Vronszkij várja A. Kareninát.” Sam arcát s talán egy táblát keresett a tömegben. De Samnek nyoma sem volt. Conrad tíz percig állt ott, aztán megpróbálta felhívni a mobilján;

valószínűleg a dugóban áll. Újra tárcsázott, de semmi válasz. Ne aggódj, mondogatta magának. Ha vajúdik, a családja már biztosan mellette van. Mindannyian ott lennének vele a kórházban. De miért nem hagyott neki senki üzenetet a mobilján? Fél órát toporgott még, újra meg újra megpróbálta hívni a felesége mindkét számát, arra gondolva, hátha Sam kifutott az időből, és amikor elsietett a házból, nem kapcsolta be az üzenetrögzítőt. De vajon a mobilját is elfelejtette volna? Újabb tíz perc múlva Conrad feladta, és fogott egy taxit. Az autó hátsó üléséről felhívta Sam szüleit. Az apja vette fel, úgy hallatszott, társaság van náluk, mert hangokat és zenét hallott a háttérben. Talán valami rögtönzött összejövetel, és Samet éppen elkényeztetik a szülei, amiről pedig mindig azt állította, nem élvezi, pedig Conrad tudta, hogy valójában az ellenkezője igaz. Ezt a megnyugtató gondolatot Phil kérdése azonnal szétzúzta: – Szia, Conrad, hogy van az én kicsi lányom? Sötét volt már, mikor a taxis bekanyarodott a felhajtójukra. Az első dolog, amit Conrad észrevett, hogy Sam vadonatúj Chrysler dzsipje az ő BMW-je mellett áll. Nem égtek a lámpák, és két üveg tej állt a küszöbön. Conrad sejtette, hogy valami nincs rendben. Bedugta a kulcsát a zárba, ám amikor megpróbálta kinyitni az ajtót, legfeljebb öt centire sikerült betolnia, mert a biztonsági lánc be volt csatolva. Megkerülte a házat. A hátsó ajtó zárva volt. A szíve majd kiugrott a helyéből. Betört egy ablaktáblát a konyhában, és kinyitotta az ablakot. Nehézkesen bemászott rajta, és rálépett a törött üvegcserépre. Hangosan szólongatni kezdte: – Sam! – de csak a saját hangja visszhangzott a hátborzongató csendben. Amerre csak ment, minden lámpát felkapcsolt. A hallban talált rá Samre, a lépcső aljában. Felkavarodott a gyomra, egész testét kiverte a hideg veríték, és szívbe markoló bizonyossággal tudta, hogy Sam halott, és ez a pillanat végigkíséri majd az életét. Sam hálóruhában volt, meg az ő frottírköntösében – Sam nagyon szerette ezt a köntöst, mert hosszabb és melegebb volt, mint az övé. A fején lévő sebből kicsordult vér sötét tócsába gyűlt a szőnyegen, és már megalvadt, amiből Conrad arra következtetett, hogy Sam már egy ideje ott fekszik a földön. Lerogyott a padlóra, és a karjaiba vette. Könnyei Sam sápadt arcára hullottak, ám amikor letörölte őket, és megérezte, milyen szörnyen hideg a bőre, gyötrelmesen kiáltott fel. Meghalt! Miért? Miért vették el tőle? Még zokogott, mikor a telefonja megszólalt a kabátzsebében. Megpróbált nem törődni vele, de a telefon csak csörgött és csörgött. Végül felvette. Phil volt az. Azért hívta, hogy megtudja, mi van Sammel. Conrad megtörölte az arcát, és azon tűnődött, menynyi ideig merült el a múltban. Egy pillantás az órájára, és tudta, fél óra telt el. Letette a lábát a földre, és visszaterelte a gondolatait oda, ahonnan kiindult. Helenre. Az első nő volt az életében Sam halála óta, aki igazán érdekelte. Miután túltette magát öngyilkossági kísérletén, megfogadta, soha többé nem néz más nőre. Azt mondta magának, hogy megesküdött Samnek: hűséges marad hozzá. A cölibátus nem olyan nagy ügy, mint amennyire az

emberek felfújják. Rájött, hogy elviselhető, ameddig folyamatosan elfoglalja magát. A teniszöltözőben a többiektől gyakran hallotta, hogy bár hosszú ideje házasok, már rég nem fekszenek le a feleségükkel. – Neked könnyű, Conrad – mondogatták –, te szingli vagy, minden héten más nőd lehet. Ez így van. Pontosan így működik a dolog. De most megismerkedett Helennel. Elképzelte az arcát, azt a csodálatosan nyugodt arckifejezést, gyönyörűen ívelt szemöldökét, a szemeit. Azok a szemek teljesen megszédítették. Amikor megcsókolta Helent, úgy viselkedett, mint akinek teljesen elment az esze. Persze nem volt több egy ártatlan puszinál, de mégis milyen viselkedés volt ez? – kérdezte magától, hiszen Helen férjnél van. Mióta az ajka Helen bőrét érintette, rájött, már akkor meg akarta csókolni, amikor a parti estéjén lementek a tavacskához. Vajon hová vezet ez? Oda, ahol a part szakad: a magányhoz. Csaphatná a szelet neki, amíg csak akarja, de semmi esélye, hogy bármi legyen ebből az egészből. Helen férjnél van. Az a csönd a kocsiban hazafelé jövet, mindennél többet elmondott: Állítsd le magad! – adta értésére a csend. – Állítsd le magad!

Huszonnegyedik fejezet A faluháza nagytermének második sorából Lucy túlságosan jól látta a vendég előadót – a szakállas, szandálos férfinak hihetetlenül ronda, csontos lábfeje volt, és olyan vastag, sárga körmei, amilyeneket a lány még soha életében nem látott. A bonszairól szóló előadás nem lehetett volna ennél unalmasabb. Lucy olvasatában ez az úgynevezett művészet éppannyira kegyeden volt, mint amikor kislányok lábát elkötik, hogy így akadályozzák meg a normális növekedésüket. Mindennek tetejébe a fickó olyan idegesítő hangon beszélt, hogy az embernek kis híján kedve támadt tisztességesen fenéken billenteni. A bizonytalanul, döcögősen elmondott előadás olyan volt, akár egy teáskanna szaggatott sípolása, amely nem tudja eldönteni, forr-e benne a víz, vagy sem. Amiatt a szemét kis Savannah Tyler miatt volt ez az egész, máskülönben Lucy már rég fönt lenne a telken, ahol mindig jól érzi magát. Ezzel ellentétben ott dekkolt a faluházán, hogy Orlandón tartsa a szemét. Igazából az bosszantotta, hogy Savannah még csak ide sem tolta a képét. Épp mikor Mackel együtt helyet foglaltak, Orlando kapott egy SMS-t Savannah-tól, amiben értesítette a fiút, hogy meggondolta magát, és mégsem jön a kertészklubba, és hogy utána találkozzanak a Hattyúban, ahová amúgy is beültek volna egy italra. A lány okosabb volt, mint Lucy gondolta. A kertészeti áruházban lefolytatott ominózus beszélgetésük után, amely során Savannah sunyi módon felajánlotta barátságát, Lucy elhatározta, rajta tartja a szemét a lányon, előbb-utóbb úgyis rajtakapja valamin. Meg volt győződve róla, hogy Savannah kertészkedés iránti hirtelen támadt érdeklődése nagy kamu, és csak azért játssza meg magát, hogy együtt lehessen Orlandóval. Ha ő lenne a megfelelő lány Orlando számára, megbocsátotta volna neki ezt a trükköt, sőt talán csodálta volna azért, hogy ilyen messzire elmegy. De Lucynek azt súgta a szíve, hogy Savannah nem az a lány, akire Orlandónak szüksége van. Sokkal jobbat érdemelne, olyasvalakit, aki korban is illik hozzá. Orlando még mindig nem volt hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, hogy Savannah többet akar tőle szimpla barátságnál, Lucy pedig feladta a próbálkozást, hogy meggyőzze őt erről. Most azon aggódott, ha tovább forszírozza a dolgot, a fiú még félreérti a helyzetet, főleg ha Savannah már neki is beszélt arról, amit tőle kérdezett. „Szerelmes vagy belé?” Micsoda hülyeség! Csak azért aggódik így Orlandóért, mert a legjobb barátja. Hát nem pontosan ugyanezt mondta neki a fiú, mikor ő azzal a nős pasival járt, és óva akarta inteni? „Te vagy a legjobb barátom – mondta akkor Orlando –, és nem akarom, hogy fájdalmat okozzanak neked.” Ámbár, miután a háta mögött pletykált Savannah-nak róla és az apjáról, Lucy kételkedni kezdett, hogy még mindig a legjobb barátjának tekinthetie Orlandót. Mégis mi ütött belé? Honnan veszi magának a bátorságot ez a kis fruska, hogy beleszóljon az ő meg az apja dolgába? És vajon mi alapján

jutott arra a képtelen feltételezésre, hogy ő szerelmes Orlandóba? A fiúval akarta lerendezni az ügyet, szerette volna, ha Orlando bocsánatot kér tőle, ami viszont kekeckedésnek tűnhetett. Jobb lesz úgy tenni, mintha nem törődne az egésszel. Elhatározta, hogy az olaszországi úton is így viselkedik majd. Senki se gondolja, hogy nagy ügyet csinál a dologból. És mi van, ha meglátogatja a helyet, ahol az apja él? Ha lesz ideje, talán megkeresi. Bár lehet, hogy inkább mégsem. Ez kizárólag őrá tartozik. Marcus Gray csak másodlagos oka volt, hogy jelentkezett az olaszországi utazásra. Mindenekelőtt Orlandóért aggódott. Biztos volt benne, hogy Savannah Olaszországban akar támadásba lendülni, és olyasmibe rángatja majd bele Orlandót, amit a fiú később megbánna. Összecsattanó tenyerek hangja zökkentette ki Lucyt a gondolataiból. Hál' istennek, a szakállas figura végre befejezte az előadását. Olivia Marchwood, jegyzetfüzetével a kezében, már talpra is szökkent. – Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom – kezdte, amikor abbamaradt az amúgy feltűnően rövid ideig tartó taps –, hogy ma este ismét megtanultunk néhány érdekességet a növényekről. Nekem személy szerint fogalmam sem volt róla, hogy a bonszai világa ennyire érdekes. Köszönjük, Mr. Brown, úgy vélem, elég ösztönzést kaptunk, hogy magunk is kipróbáljuk a bonszaikészítést. – Olivia ezután újabb tapsra buzdította a társaságot, majd bejelentette, hogy a szünetben teát és kávét szolgálnak fel. – Kérem, utána üljenek vissza a helyükre, mert friss híreim vannak az olaszországi utazásról. A Gyönyörök Kertje utazási irodától küldtek egy brosúrát a szállodáról, ahol a szobáink lesznek. Lemásoltam mindenkinek. – Kár, hogy Helen nem tudott eljönni – jegyezte meg Mac, mikor a sorban álltak a frissítőért. – Nem mondta, miért nem jön? – érdeklődött Orlando. – De igen. Kiment a férjéért a reptérre. – Szomorú, hogy ilyen sokat van távol? – csatlakozott a beszélgetésbe Lucy. – Sosem említette. De hát ki tudja? A sor elejére kerültek, és egy marék aprót tettek a kis kosárba, majd a kávéscsészékkel meg az aprósüteményekkel kezükben továbbsétáltak. Lucy tovább kérdezősködött. – Tudja valaki, hogy Hunter velünk jön-e vagy sem? – Nem hinném, hogy eljön – felelte Mac. – Savannah szerint túlságosan elfoglalt – tette hozzá gyorsan Orlando, ami Lucynek igazán nem volt ínyére. Közel két órán keresztül hol zuhogott, hol meg elállt az eső. Orlando végül megunta a dolgot. – Na, gyerünk, hagyjuk a fenébe! Menjünk haza, mert ebből már úgysem lesz munka. Noha bőrig ázott – az utolsó zápor olyan heves volt, hogy mire elértek a furgonig, csurom vizesek lettek –, Savannah megpróbálta leplezni csalódottságát. Élvezettel ücsörgött Orlando furgonjának fülkéjében, amely védelmet nyújtott az eső elől. Az asszony, akinek helyre akarták pofozni a kertjét, teát és csokirolót hozott nekik. A kocsiban szólt a rádió. Jó volt kettesben üldögélni. Savannah sosem beszélgetett senkivel ennyit, mint Orlandóval. Nagyszerű hallgatóságnak bizonyult, igazán odafigyelt rá.

Ő sosem nézett rá unott, üres tekintettel, ahogyan az anyja és az apja szoktak, miközben eljátsszák, hogy mennyire figyelnek rá. Az volt az egyetlen gond Orlandóval, hogy észre sem veszi, mennyire tetszik neki. Tegnap este a kocsmában, annak ellenére, hogy Lucy állandóan őt figyelte – vagy talán éppen azért, mert az a beképzelt kis kurva olyan pillantásokat vetett rá –, mindent megtett, hogy a fiú tudtára adja, hogy nagyon bejön neki. Orlando részéről óvatosságnak tudta be, hogy nem hajlandó tudomást venni róla. Valószínűleg túl öregnek tartja magát hozzá. Mi más lehet az oka? Hacsak Lucy nem mosta ki teljesen az agyát valami rossz dumával, hogy elijessze tőle. Ha erről van szó, semmi gond: a játszma még nem ért véget. Röhejes volt, ahogy az a buta liba Lucy megpróbált közéjük állni. Azért, mert neki nem sikerült megszereznie Orlandót, azt akarja, hogy másé se legyen. Figyelj és tanulj, kislány! – Miért nem várunk még tíz percet? – kérdezte Orlandót. – Most nem szakad olyan nagyon. Orlando felnevetett. – Nem tudtam, hogy ilyen megrögzött optimista vagy. – Még sok mindent nem tudsz rólam – felelte Savannah abban a reményben, hogy a mosolya épp kellő mértékben volt kacér. – Egyvalamit biztosan tudok, nem esne rosszul egy forró zuhany meg egy váltás száraz ruha. – Orlando átnyúlt a műszerfalon a bögréjéért, összefogta a sajátjával, és kinyitotta az ajtót. – Egy perc, és itt vagyok. Szólok a többieknek meg Mrs. Moreton-nak, hogy hazamegyünk. Savannah figyelte, amint Orlando az előttük álló furgonban ülő két nehézfejű fickóval beszél. Sötétek, mint a föld. Elképzelni sem tudta, Orlando hogyan állhatott össze velük. Craig egy Stoke nevű helyről jött, karika volt a mellbimbójában, és tetkó a nyaka körül, azt hitte, ő Robbie Williams. Bepróbálkozott nála, de ő gyorsan lepattintotta. Orlando a zuhogó esőben átsprintelt a ház bejárati ajtajához. Annyira elázott már, hogy a haja a fejére tapadt. Savannah hirtelenjében elképzelte őt a zuhany alatt, és hirtelen remek ötlete támadt. Majdnem visszaértek Swanmere-be, mikor Savannah a homlokára csapott. – Hoppá! Hogy lehetek ilyen hülye? Most jut eszembe, hogy senki sincs otthon. Apa és Helen is dolgoznak. – Nincs kulcsod? – kérdezte Orlando. Savannah a fejét rázta. – Elfelejtettem magammal hozni. – Nyugi, velem jössz. Lezuhanyozol, a ruhádat meg betesszük a szárítóba. Savannah elmosolyodott. – Biztosan nem zavarok? – Dehogy is. Lucy nincs otthon. Egyre jobban alakulnak a dolgok – gondolta Savannah. A hátsó ajtón mentek be. Lerúgták sáros bakancsaikat, a zoknikat meg a kabátokat Orlando tüstént beakasztotta a mosókonyhában lévő szárítógépbe. A konyhában szólongatta Lucyt. Tudta, hogy csak egy óra múlva jön haza, de azért nem árt az elővigyázatosság. Sejtette, milyen rossz szemmel nézi a barátságukat Savannah-val. Rejtély volt előtte, miért

utálja ennyire ezt a szegény lányt, de már régen belenyugodott, hogy ezek ketten sosem lesznek barátok. Néha úgy érezte, mintha Savannah ráhajtott volna, de csintalan és kacér természetének tudta be a dolgot. Észrevette, hogy a lány mindennel, amit tesz vagy mond, valamilyen reakciót akar kiprovokálni. Az is eszébe jutott, hogy Savannah családi élete – annak ellenére, hogy mindene megvolt, amit pénzért meg lehet venni – nem sokat ér, és a lány csak azt szeretné, hogy észrevegyék az emberek. Orlando azt hitte, hogy Lucy vevő lesz erre, és megértően viselkedik majd Savannah-val. Orlando keresett egy tiszta törülközőt Savannah-nak, megmutatta, merre találja a nagy fürdőszobát, aztán a Lucy szobájához tartozó fürdőszobába indult zuhanyozni. Remélte, hogy Lucy nem fog megharagudni. Levette a farmerjét, a pólóját, és belépett a zuhany alá. Akármennyire csábító volt, nem állt túl sokáig a forró vízpermet alatt. Megszárítkozott, és miután a törülközőt a dereka köré csavarta, elindult a saját szobája felé tiszta ruháért. Becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a törülközőt a földre, megfordult, és majdnem frászt kapott. Savannah ült az ágyán. Csak a feje és meztelen válla látszott ki a takaró alól, de tuti, hogy egy szál ruha nem volt rajta. Mielőtt bármit is mondhatott volna, vagy lehajolhatott volna a törülközőjéért, egy hang szólította. Lucy volt az.

Huszonötödik fejezet Ahogy Lucy felvonszolta magát a lépcsőn, egyetlen dolog járt az eszében, szerez valami szupererős náthaellenes gyógyszert, vagy valamilyen fájdalomcsillapítót, bármit, ami a házban fellelhető, azután irány az ágy. A reggeli tompa fejfájásból estére szörnyű megfázás lett. Hál' istennek annyira rossz volt az idő, hogy alig akadt vásárlójuk, így Hugh korábban elengedte. – Menj haza, és vidd magaddal a bacilusaidat is? – parancsolt rá. A szitáló eső kis híján végzett vele, mire hazatekert, és amint belépett a házba – ez egyszer nem törődve a rendetlenséggel mindent ledobott magáról, és elindult a lépcső felé. Tudta, hogy Orlando is odahaza van, látta a furgonját a ház melletti utcában, és örült neki. A fiú gyöngéd szeretetétől és gondoskodásától ezerszer jobban fogja érezni magát. – Orlando! – szólította ismét. Semmi válasz. Talán zuhanyozik. Az emeleten a fürdőszoba üres volt, de a víztócsák a padlón elárulták, hogy nemrég járt itt. Látni akarta őt, és el akarta mondani neki, hogy nem érzi jól magát, átment a lépcsőfordulón, és bekopogott a fiú hálószobájának ajtaján. Már a kilincs felé nyúlt, mikor egy hangot hallott, ami megállásra késztette. Kuncogás volt, semmi kétség. Elrántotta a kezét, mintha erős áramütés érte volna. Savannah! Ki más lehetne?

Lucy elhátrált az ajtótól, minél messzebbre akart kerülni Orlando szobájától. Már csak azt hiányzott volna, hogy feleljen a kopogásra. De nem volt elég gyors. Résnyire kinyílt az ajtó. Orlando kukucskált ki, egy szál törülközővel a dereka körül. Számtalanszor látta már így a fiút, de most egészen másnak tűnt. Mintha egy idegen állt volna előtte. Zavartan elfordította a tekintetét. Orlando feléje lépett, és behúzta maga mögött az ajtót, de előbb még újabb kuncogás hallatszott a szobából. – Ez nem az, amire gondolsz – mondta kedvetlenül – Azt hittem, hogy… Lucy a kezét felemelve még egyet lépett hátra. – Hé, semmi közöm hozzá. Nem kell semmit mondanod. – De, Luce, nem érted. Nincs mit elmondani. Én… – Nem, tényleg nem akarom tudni. És ha csöndben lennétek, azt megköszönném. Lefekszem. Nem érzem jól magam. Ezért jöttem haza korábban. Megpróbált olyan méltóságteljesen távozni, amennyire csak lehetett, még az éles fájdalmat is sikerült elfojtania, amit akkor érzett, mikor véletlenül belerúgott a szárítószekrény mellett álló ládába. Ám miután becsukta maga mögött szobája ajtaját, tartásának a maradéka is elenyészett, és az ágyra vetette magát. Nem tudta miért, de a takaróba temetve az arcát zokogni kezdett. – Hogyan volt rá képes? – füstölgött. – És pont vele?

Huszonhatodik fejezet Már majdnem egy hét telt el, mióta Hunter hazajött Dubaiból. Ám csak ma – vasárnap – érezte Helen, hogy tényleg megérkezett. Annyira elfoglalták az üzletek – többek között egy irodaház haszonbérletének megszerzése –, amiket távolléte során bonyolított le, hogy Helen alig látta őt. Minden reggel korán indult munkába, és csak késő este tért haza. „Ne fáradj azzal, hogy főzöl – telefonált mobilon a kocsiból, már hozattam magamnak néhány szendvicset.” Helen csalódottságot érzett a férfi távolléte miatt, nyugtalan volt, és bizonytalan. Még sosem volt ennyire szüksége arra, hogy tudja: a férfi szereti őt. A közelében akart lenni, hogy megvédje a jelenlétével. Hogy miért? Mi sem egyszerűbb. Azért, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai azon, ami Wollerton-ban Conraddal történt. A hazafelé vezető úton képtelen volt állni a pillantását, vagy akár beszélni vele, és megpróbálta elhitetni magával, hogy az a csók nem jelentett semmit. Miként a férfi pillantása sem. De nem tudta megállni, hogy újra és újra fel ne idézze ajka gyöngéd érintését az arcán. Micsoda gyöngédség. Később is mindig megremegett a gyomra, mint valami szerelmes tinié, ha Conradra gondolt. Azóta beletemetkezett a munkába, és kifogásokat keresett, ahányszor csak Mac hívta. Fontos volt, hogy amíg ennyire élénken él benne annak a napnak az emléke, ne találkozzék Conraddal. Most átnézett az asztal fölött Hunterre. A kertben reggeliztek. Arra vágyott, hogy a férfi felnézzen, és végre kapcsolatot teremtsen vele. Miért

nem érti meg, hogy szüksége van rá? Számolni kezdett magában, és arra gondolt, ha elér tízig, Hunter lerakja a jelentést, és végre ránéz. Csodával határos módon ez történt. Az arca nagyon lebarnult, és ettől még ragyogóbbnak és áthatóbbnak tetszett a szeme. Jól nézett ki. Az a típus volt, akit kétszer is megnéznek a nők. – Azon gondolkodtam, hogy beiratkozom egy edzőterembe – mondta. – Komolyan? – Helen tényleg meglepődött. Hunter világ életében hangosan hirdette: a keményen megdolgoztatott és helyesen táplált test egészséges marad. – Lejártam Dubaiban a hotel edzőtermébe, és megtetszett – magyarázta. – Legközelebb majd azt mondod, hogy golfoztál, és belépsz a golfklubba. Hunter vállat vont. – Ki tudja? Semmi sincs kizárva. Ha összejönnek az üzletek, amiket tervezek. Különben a golfklub a „befutottak” klubja, ahová illene már belépnem. Nem is hinnéd, hogy odakint, a zöld pázsiton mennyi üzlet köttetik. Ideadnád a narancslevet? Helen odaadta az üvegkancsót, és azon gondolkodott, hogy ez az első igazi beszélgetésük, mióta a férje hazajött. – Na, és milyen Dubai? Nem sokat meséltél még róla. – Pontosan tudta, hogy milyen Dubai, egyike volt azoknak a rémes helyeknek, ahová sosem akart elmenni. Mesterséges világ, amolyan pazar Disneyland gazdagoknak, akik nem kívánnak többé a való világban élni. – Negyven fok van, és csomó ingatlanberuházó – felelte Hunter. – Óriási építkezés folyik. Mostanában több a toronydaru Dubaiban, mint bárhol a világon. Helen ezzel is tisztában volt. Meg azzal az undorító ténnyel, hogy az építőmunkások óránként hatvanhat nyamvadt pennyért güriznek. – Ennyi? – kérdezte. A férfi egyik kezében a jelentést tartotta, a másikkal narancslevet töltött. Végül így válaszolt: – Nincs sok mesélnivaló. Még öt év, és elkészül a hely. Addigra az oroszok, a kelet-európaiak és a kínaiak is beszállnak a buliba, és legyilkolják egymást. Helen hirtelen feldühödött, ahogy a másik atyáskodva kioktatta. Az, hogy még mindig a kezében tartotta a jelentést, csak olaj volt a tűzre. Mindössze ennyi figyelemre lenne csak méltó? – Miféle ingatlant vásárolsz? – folytatta csak azért is. Hunter nagyot kortyolt a narancsléből. – Különös, ezelőtt sosem érdeklődtél, hogy megy az üzlet. Mitől lett ez hirtelen ennyire fontos? Helen habozott. Miért csinálja ezt? Miért akarta annyira, hogy Hunter csak vele foglalkozzék, amikor a férfi nyilvánvalóan nem akarja ezt? Talán tényleg ennyire kevés az önbizalma? Makacsul kérdezte: – Arra célzol, hogy csalódtál bennem, mert eddig nem mutattam érdeklődést az üzleti ügyeid iránt? Zavar – vagy bosszúság – futott át a férfi arcán. – Mi ez a rengeteg kérdés? Talán úgy érzed, elhanyagollak, Helen? Erről van szó?

– Igen – vágta rá, mert úgy döntött, ez a legkönnyebb mód, hogy befejezze, amit elkezdett. És a mellőzöttség talán nem a probléma része? Ha több időt töltene itthon, akkor a házasságuk sem lenne ilyen… bizonytalan. – Igen – ismételte meg. – Úgy érzem, elhanyagolsz engem. Hunter arca ellágyult. A jelentést letéve kinyújtotta a kezét. – Miért nem mondtad? Velem kellene jönnöd, amikor visszamegyek Dubaiba. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed azokról az arab állattenyésztő farmokról, amiket meg akarok venni. Talán kereshetnénk magunknak is egy helyet. – Csak nem arra célzol, hogy oda akarsz költözni? Hunter felnevetett. – Ne légy bolond. Nem tudnám itt hagyni a családomat. Nem, csak arra gondoltam, vásárolhatnánk ott egy nyaralót. – Hát… – Kiváló. Akkor ezt eldöntöttük. Eszembe juthatott volna, hogy téged is magammal vigyelek. Megbocsátasz? – Nincs mit megbocsátanom – felelte halkan Helen. Hunter visszatért a munkájához, és Helen úgy érezte, újra mellőzve van. Öt perccel később a férfi üzenetet kapott a mobiljára. Hagyta, hadd foglalkozzék azzal, ő pedig leszedte az asztalt, és bevitte az edényeket a házba. Minden csöndes volt. Savannah valószínűleg még mindig alszik odafent. Idegesen levette Alice egyik naplóját az öltözőasztal feletti polcról, és újra kiment. Nem oda, ahol Hunterrel ültek az imént, hanem Alice titkos kertje felé indult, a kert felé, amelyre egyre többet gondolt. Sajnálatos módon eddig még nem volt alkalma kivitelezni a kigondolt változtatásokat. A rossz idő mellett az is szerepet játszott ebben, hogy a képek, amelyekből inspirációt akart meríteni, még mindig a fényképezőgépében voltak. Nem tudta rávenni magát, hogy előhívassa őket. Nem kellett volna lefényképeznie Conradot. Azzal kezdődtek a bajok. Conrad könnyen flörtölésnek vehette, mikor ő ráközelített a profiljára, és exponált. A jövőben oda kell figyelnie a viselkedésére. Nincs helye több hasonló megingásnak. Becsukta maga mögött az ívelt fakaput, és lassan elindult a ferde soros kövezésű ösvényen – tüstént békességet érzett a megnyugtató magányban, és feldobta a hangulatát a Gallica és az Alba rózsák édes illata. A növények, melyeket Alice ide ültetett, olyan megnyugtató légkört teremtettek, mintha megállt volna az idő, és Helen tudta, hogy óvatosan kell majd itt rendezkednie, nehogy lerombolja Alice alkotását. Próbálta megosztani az ötleteit Hunterrel is, de ő – finoman szólva – mérsékelt érdeklődést tanúsított irántuk. Ritkán jött le ide, mondván, a kertnek ezen a részén nincs térerő. Helen majdhogynem örült ennek, mert így ez a hely az ő kis menedéke maradt. Ahol egyszer együtt üldögélt Conraddal. NA! Már megint befurakodott a gondolataiba. Ez túl gyakran előfordul az utóbbi napokban. Minél jobban ki akarta zárni a férfit a gondolataiból, annál erősebben érezte a jelenlétét. Épp tegnap azon kapta magát, hogy felidézi az első találkozásukat. Annabel pedig, miután hazajött a hosszú hétvégéjéről, azon kapta, hogy kibámul az ablakon. Biztosan fura képet vághatott, mert Annabel nevetve jegyezte meg:

– Látom, komoly gondolatok foglalkoztatnak. Megosztod őket velem? Helen gyorsan elterelte barátnője figyelmét. – Na, milyen volt a csajos hétvége? Leittátok magatokat, aztán alaposan kibeszéltétek otthon lévő férjeiteket? Annabel felhorkant. – Ne is kérdezd. Rosszabbak voltunk, mint valami libacsapat. Egy másodpercet sem aludtunk. Olyan kimerültnek tűnt, hogy Helen egy csöppet sem kételkedett szavai igazságában. Helen a kovácsoltvas padra ült, és felütötte Alice naplóját. Végre egy kis nyugalom, elzárva csalódásoktól és a világtól. „Ha elkötelezettek vagyunk a kertünk iránt, muszáj a jövőbe néznünk – írta Alice. – Óhatatlanul is irracionális optimistává kell válnunk. Ha nem lennénk azok, biztosan megőrülnénk.”

Huszonhetedik fejezet A következő napokban Lucy betegsége még rosszabbra fordult. Akárcsak a kapcsolata Orlandóval. A házban feszült hangulat uralkodott. Mintha mindig egymást figyelték volna, és olyan piti dolgokba is belekötöttek, mint amikor valamelyikük elfelejtette kivinni a szemetet. Ha legalább őszinte volna vele, talán képes lenne újra becsülni őt. De nem, Orlando folyamatosan tagadja, hogy történt volna valami közte és Savannah közt. Hát komplett idiótának nézi őt? Talán nem látta, mire készült? Egyáltalán hogyan jut eszébe azzal jönni, hogy fogalma sem volt róla, hogy Savannah pucéran fekszik az ágyában? – Nézd, visszajöttem a szobámba, miután a fürdőszobádban letusoltam, és addigra ott feküdt az ágyamban – mondta, majdnem olyan meggyőzően, mint Bill Clinton, amikor azt bizonygatta, hogy nem volt viszonya Monica Lewinskyvel. Lucy ezt közölte is Orlandóval. – A fenébe, Lucy! – kiabált Orlando. – Ha nem hiszel nekem, az a te problémád. Nevezz csak hazugnak. Amúgy sem értem, miért magyarázkodom neked. – Probléma! – fakadt ki olyan hangosan, ahogy csak a fájó torka engedte. – Marhára nem érdekel, kivel bújsz ágyba. Ha akarsz, Swanmere összes nőjével ágyba bújhatsz. Csak arról van szó, hogy okosabbnak tartottalak annál, hogy egy olyan libára pazarold az idődet, mint Savannah. – Tudod mi az igazi gond? – mondta fagyosan a fiú. – Kezdesz olyanná válni, mint az anyád. Én nem ilyen értetlennek, nem ilyen keserűnek és beteges gondolkodásúnak ismerlek. Számomra érthetetlen okokból elvakít az irigység. Mindössze esélyt adok Savannah-nak, ugyanúgy, ahogyan te is esélyt kaptál apámtól, és még sok más embertől, amikor… A többit Lucy nem hallotta. Faképnél hagyta Orlandót, és berohant a fürdőszobába, magára zárta az ajtót, hallotta, hogy a fiú ledübörög a lépcsőn. Aztán Lucy a földre rogyott, és bömbölni kezdett. A kád oldalának dőlve állát a térdére támasztotta. Úgy érezte, megszakad a szíve. De miért? Miért számít ez ennyire?

Ekkor gondolkozott el azon, hogy az érzései sokkal bonyolultabbak lehetnek Orlando iránt, mint azt valaha gondolta volna. Lehetséges, hogy szerelmes belé? Ettől a gondolattól csak még jobban rázendített a zokogásra. A legpocsékabbul mégis akkor érezte magát, amikor – súlyos hibát elkövetve – elképzelte, amint a fiú Savannah-val szeretkezik. A szeméhez nyomta ökölbe szorított kezét. Mit keres ez a szörnyű nő az életükben? Mit nem adna most azért, ha a dolgok újra olyanok lehetnének, mint pár hónappal ezelőtt, amikor Orlando és ő nem veszekedtek, amikor majdnem minden szabadidejüket együtt töltötték – mennyit nevettek és beszélgettek – és a legjobb barátok voltak? Mert bizony azok voltak. Minden teljesen egyértelmű volt köztük. Ha jobban belegondol, évek óta úgy éltek, mint a házasok. A legjobban attól félt, hogy Orlando elköltözik. Ugyanúgy, mint Lucy apja, aki magukra hagyta őket az anyjával. Két nappal később, mintha más már nem is hiányzott volna, az anyja telefonált. Hamar kiderült, hogy csak azért hívta fel Lucyt, hogy Charlesról panaszkodjék neki, aki valami hitvány gaztettet követett el Fiona ellen. Papucsban és pongyolában keresztülcsoszogva a konyhán, Lucy épp egy paradicsomleves-konzerv kinyitásával bajlódott, és eltartotta a fülétől a vezeték nélküli telefont, csak néha hallgatott bele anyja monológjába, hogy követni tudja a beszélgetés fonalát. Az anyja végre levegőt vett. – Figyelsz rám, Lucy, vagy potyára jártatom a számat? – Bocs, anya – mondta rekedten a lány. – Nem érzem jól magam. Néhány napja itthon vagyok. Szörnyen megfáztam. Nem mesélsz magadról meg Charlesról. Mit művelt már megint az a szörnyeteg? Talán nem adott pénzt pedikűrösre? Fiona csettintett. – Tudod, mi a véleményem a szarkazmusról. – Jobb meghagyni a félkegyelmű nyomorultaknak. Mivel pillanatnyilag én annak érzem magam, ha lehet, hagyjuk a kertelést. Mondd el végre, mi a baj! – Nem akarok beszélni róla. – Akkor minek hívtál fel? – Azt hittem, érdekel. De nyilván túlságosan el vagy foglalva magaddal, hogy érdekeljen, mi van velem. Hogy van az ifjú pasid? Remélem, jobban bánik veled, mint Charles velem. – Miféle ifjú pasiról beszélsz? – Lucy pontosan tudta, hogy Fiona kiről beszél, de inkább kiszúrta volna a saját szemét, mintsem hogy ezt beismerje neki. – Orlandóról beszélek, jól tudod. Lucy bekapcsolta a tűzhelyet, hogy megmelegítse a levesét. – Először is, Orlando nem a pasim, másodszor meg fogalmam nincs, hogy mi van vele. Nemigen láttam mostanában. Ritkán van idehaza. Fiona hallhatóan vidámabb lett. – Csak nem vesztetek össze? Ha igen, nem kertelek, nem akarok hazudni neked. Örülök a hírnek. Mindig is mondtam, hogy túl jó vagy neki, annak a fiúnak nincsenek céljai. Nem lett volna olyan rossz, ha az apja üzleténél marad. Akkor legalább támaszt tudott volna nyújtani neked.

Lucy már sokadszorra hallgatta ezt végig az anyjától, most azonban különösen rosszul esett neki. – Mindig is csak barátok voltunk, anya – mondta fáradtan. – Sosem számított, hogy mit tud nyújtani nekem. – Hagyjál már ezzel a dumával, évek óta koslat utánad. Hidd el, ez jó alkalom arra, hogy megismerkedj valami normális pasassal. Bárcsak réges-rég megtörtént volna! Lucy gyöngének érezte magát – és érzelmileg sem volt a csúcson – ahhoz, hogy Fionával vitatkozzon, a leveseslábast figyelte. Bárcsak egyszer az életben az anyja úgy viselkedne, mint egy anya, és észrevenné, hogy a lánya nincs jól. De nem. Mindig minden Fionáról szólt. Így hát Lucy mindig a támasz szerepét kellett, hogy játssza. Számtalanszor meggyőzte már az anyját arról, hogy minden rendben lesz. Elzárta a gázt a fortyogó leves alatt, és közben arra gondolt, hányszor próbálta már kizökkenteni Fionát az önsajnálatból, mikor „Kinek kell az a nyomorult Marcus Gray?” csatakiáltással lovalta bele magát a panaszkodásba. Hányszor játszotta el a felnőttet, aki éjszakára bezárja az ajtót, lekapcsolja a lámpát, és megnézi, hogy az anyja vajon nem égő cigarettával a kezében aludt-e el? Keményen harcolt ez ellen a teher ellen. Meg akart szabadulni az anyja nyomasztó problémáitól és a folyamatos vitáktól. Nagy erőfeszítésébe került kimondania: – Rajta, anya, térjünk vissza hozzád és Charleshoz. Tudod, hogy mennyire szeret téged. Kilenc óra volt. Orlando és Savannah egy jól fizető, határidős munkán dolgozott. Orlando megígérte az ügyfélnek, hogy másnapra, a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából rendezett partira, elkészülnek. Kikapcsolta a benzines fűnyírót, betömködte az utolsó adag levágott füvet a szemeteszsákba, majd Savannah-t nézte, amint felsöpri a teraszt, elrendezi és feltölti földdel a fakó rózsaszín nemesfával meg a fehér petúniával teli cserepeket; és meglocsolja a virágokat, ahogyan azt Orlando mondta neki. Savannah jó munkaerőnek bizonyult. Főként azóta a csacska kis mutatvány óta, amit a szobájában bemutatott. – Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Orlando Savannah-tól, miután Lucy bekopogott a szoba ajtaján, majd a helyzetet teljesen félreértve, iszonyatosan feldühödve elviharzott. – Ne, ne is fáradj a magyarázattal! Nem akarom hallani. Öltözz fel és tűnj el, Savannah! Savannah megtette, amire Orlando utasította: kicsusszant az ágyából, és a padlón heverő ruháihoz ment. Neki persze el kellett volna fordulni a meztelen lány láttán, de tekintete végigfutott a vékony és tökéletes formájú testen. A tekintete az illendőnél tovább időzött a lány telt, hetykén álló mellén. Az arckifejezése minden bizonnyal elárulta, mert Savannah feléje lépett, és csípőre tett kézzel azt mondta: – Mondd, hogy nem estél kísértésbe. Orlando nagyot nyelt. – Kilenc évvel idősebb vagyok nálad, Savannah. – Ez nem válasz. Hihetetlenül magabiztos volt. És kegyetlenül izgató. Orlando megpróbálta nem tudomásul venni, mi történik a törülközője alatt.

– Kérlek, öltözz fel! – mondta. Határozott mozdulattal felkapta tiszta farmerjét, egy bokszeralsót meg egy pólót, és otthagyta a lányt, hadd öltözzön fel. Mikor a lépcsőfordulóhoz ért, még mindig hevesen kalapált a szíve, és a szája is kiszáradt. Orlando, megrémülve, hogy ilyen hatással van rá a lány, bement a fürdőszobába, és hideg vizet locsolt az arcára. Sietősen magára kapta a ruháit, és várta, hogy előkerüljön Savannah. Kizárt, hogy lemenjen a földszintre, és megkockáztassa, hogy idefönt hagyja őt egyedül, amikor Lucy kiásta a csatabárdot. Alig néhány másodperccel később vizes munkaruhában megjelent Savannah. Orlando meglepődött, mert szemernyi hamisságot sem látott a lány arcán. Nagyon fiatalnak és törékenynek tűnt. – Ez azt jelenti, hogy ki vagyok rúgva? – kérdezte. Az iménti pimaszságának nyoma sem volt, őszinte kétségbeesés ült a szemében. Orlando megbánta, hogy olyan durván utasította őt vissza. Abbeli igyekezetében, hogy enyhítsen a megszégyenítettség érzésén, elmosolyodott. – Nézd, az a helyzet, hogy nincs olyan munkahely, ahol nem történik néha szexuális zaklatás. Csak arra kérlek, ne forduljon elő még egyszer, rendben? Savannah felemelte a trikója V kivágásába süllyesztett állát, és nagyon közelről a szemébe nézett. – Komolyan így gondolod? Tényleg nem rúgsz ki? A lány könyörgő hangja megindította Orlandót. Úgy érezte, szeretné átölelni. – Tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna, rendben? – kérdezte. Savannah elpirult, és az ajkába harapott. – Én… én nem vagyok biztos benne, hogy el tudom felejteni. Orlando a lány vállára tette a kezét. – Gyere, menjünk le! Kikísérlek. Holnap fél kilenckor ott leszek érted, és megyünk dolgozni. Be kell fejeznünk Mrs. Moreton kertjét. Csak ketten leszünk, Richie és Joel máshol melóznak. Másnap verőfényes napsütés volt. Savannah egész délelőtt alig szólalt meg. Ebédidőben Orlando úgy döntött, megtöri a kínos csöndet. Hiányzott neki a nagyszájú, magabiztos Savannah, akitől nem tudott olyat kérdezni, amire ne lett volna valamit válasza. Tudván, hogy Mrs. Moreton nincs odahaza, felvetette hát, hogy a verandán egyenek. Figyelte, amint Savannah letekeri egy kólásüveg kupakját. Épp azon tűnődött, mit is mondjon, hogy feloldja a lány feszélyezettségét, mikor Savannah hátravetette a fejét, és jó nagyot húzott az üvegből. Kivillanó nyakának lágy ívétől Orlandónak hirtelen minden kiment a fejéből. Miközben ivott, a lány felé fordult, észrevette, hogy Orlando őt nézi, és az üveget feléje nyújtva megkérdezte: – Kérsz? Orlando megrázta a fejét. Kilenc évvel idősebb vagy, emlékeztette magát. De a vágy magvait már elvetették. Kívánta őt. Mocskosul kívánta. – Gondolom, kíváncsi vagy, miért csináltam azt tegnap – törte meg Savannah a csendet, miközben lerúgta a csizmáját, és lehúzta a zokniját. Orlando megbűvölten nézte, amint a lábát kinyújtva megmozgatja dermedt lábujjait a napsütésben. A jobb lábán ezüst lábujjgyűrűt viselt. – Hát nem mondom, tényleg kíváncsi vagyok – bólintott Orlando.

– Sajnálom. Nagy butaság volt. Csak tudod, hozzászoktam, hogy a magam feje után megyek. Ezt apámtól örököltem. – Hátradőlt a székben, és a topját felhúzva napoztatni kezdte már amúgy is barna hasát. Orlando késztetést érzett, hogy előrehajoljon, és megcsókolja a lány feszes, lapos hasát, és a napfényben csillogó, szép kis kövecskét. A torkát köszörülve így szólt: – Mit akartál elérni ezzel az egésszel? – kérdezte. Mintha nem tudnád, jegyezte meg magában. Savannah anélkül válaszolt, hogy a fiú felé fordult volna, vagy kinyitotta volna a szemét. – Attól a pillanattól fogva bejöttél nekem, hogy megláttalak, és úgy gondoltam, itt az ideje belecsapni a dolgok közepébe. – Kinyitotta a szemét, de még mindig nem fordult Orlando felé. Visszazárta és a combjai közé szorította a kólás üveget. – Rendben, felfogtam, hogy nem tetszem neked. Elég ciki, de azért túlélem. – Megfordult, és Orlandóra nézett. – Ez így megfelel? Úgy értem, tényleg szeretek neked dolgozni, és nem örülnék, ha valami problémád lenne velem. Ez volt az a pillanat, amikor Orlando ésszerűen cselekedhetett volna. Meg kellett volna mondania a lánynak, hogy jobb lenne, ha ezután nem dolgoznának együtt. De Orlando nem szólt semmit. Elfordította a tekintetét a merészen elhelyezett kólásüvegről, aztán biztosította Savannah-t arról, hogy nincs – és soha nem volt – gondja azzal, hogy együtt dolgoznak. Azóta már rájött, hogy a problémák csak akkor kezdődtek. Nappal állandóan Savannah körül forogtak a gondolatai, este pedig Lucy szarkasztikus megjegyzéseinek és hirtelen hangulatváltozásainak volt a céltáblája. Lucy elképesztően viselkedett. Nem ilyennek ismerte, álmában sem gondolta volna, hogy ennyire esztelenül tud viselkedni. Nem számított, hányszor mondta el neki, hogy nem feküdt le Savannah-val, nem hitt neki. A végén már nem érdekelte, mit gondol Lucy, azt hisz, amit akar. Különben meg azzal fekszem le, akivel akarok, gondolta Orlando. Ugyan régóta barátok Lucyvel, de ez még nem jelenti, hogy a lány felelősségre vonhatja. Bántotta és elszomorította, hogy Lucyvel idáig fajultak a dolgok, de ő továbbra is úgy érezte, semmi rosszat nem tett. Nem állt szándékában bocsánatot kérni. Ha valakinek, hát Lucynek kéne bocsánatot kérnie tőle, azért a rengeteg csúnya beszólásért. Talán, ha meggyógyul, majd józanabbul gondolkodik. – Orlando itt végeztem, felpakoljak a kocsira? Savannah hangja kizökkentette a gondolataiból. Odatolta a fűnyírót, ahol a lány állt a teraszon. Ellenőrizte, hogy Savannah mindent megcsinált-e, amit mondott neki, azután bólintott. – Igen, elkezdhetsz pakolni. Beszélnem kell Mr. és Mrs. Meade-del – mondta, majd rövid szünet után hozzátette. – Jó soká maradtunk ma is, mit szólnál, ha beülnénk a Hattyúba, és bekapnánk valamit, mielőtt hazaviszlek? Savannah kitartóan nézte mandulavágású szemével. – Nem félsz, hogy rád ugrom, és leteperlek a bárpult tetején?

Orlando felnevetett. – Próbálkozni lehet! Savannah a régi fesztelenségével válaszolt. – Ki tudja, ha ügyesen játszod ki a kártyáidat, talán még meg is próbálom.

Huszonnyolcadik fejezet Még csak szerda volt, de a héten már harmadszor kellett Helennek egyedül töltenie az estét. Hunter már a reggelinél szólt, hogy a cég pénzügyi igazgatójához mennek Clancyvel – valami papírokat kell elvinniük –, és csak későn jön haza. – Semmi szükség rá, hogy megvárj. Utána valószínűleg beugrunk valahová Clancyvel, hogy bekapjunk valamit, és lehet, hogy bedobunk egy italt. Ha túl későn végzünk, nála és Paulánál töltöm az éjszakát. Ugye nem baj? – Megpuszilta, és a válaszát meg sem várva, elment. Nem sokkal ezután, amikor Helen munkába készülődve összeszedte a cuccait, Savannah jelent meg a konyhában, és közölte vele, hogy este későn jön haza. Semmiféle magyarázatot nem fűzött a dologhoz. Miután bezárta Savannah után az ajtót, és behozta a postát, úgy érezte, a ház kong az ürességtől. Aktatáskáját a hallban hagyva visszament a konyhába, ahol Savannah reggelijének maradványai – a pirítós darabjai, a narancslé doboza és egy félig megrágott alma – hevertek szétszórva a pulton. Mostanában könnyebben kezelhető volt a lány, de azt továbbra is elvárta, hogy mások takarítsanak utána. Helen teljes mértékben Orlando számlájára írta, hogy Savannah ennyire megváltozott. Amikor belebotlott Macbe az újságosnál, az öregember célzott rá, hogy Orlando atyáskodása a mostohalánya felett, válságba sodorta a barátságát Lucyvel. Helen nem értette, miért kockáztatná Orlando a Lucyhez fűződő jó kapcsolatát a Savannah iránti érdeklődése miatt. Kivéve persze, ha többről van szó, mint amennyi látható. Hunter egyszer-kétszer piszkálta már Savannah-t, és közölte vele, nagyon reméli, hogy csak a kertészkedés miatt lófrál ennyit Orlandóval. – Ehhez az égvilágon semmi közöd, apa – nevetett Savannah. Ám a nevetése valahogy kislányosabb volt, mint egyébként, és ez arra engedett következtetni, hogy odavan Orlandóért. De hát melyik normális nő ne kezdene ki azzal a fiúval? Orlando Fielding tényleg nagyon helyes srác volt. Helen látta, hogy Mac jobban képben van, mint ő, megkérdezte hát, tudja-e, mi van Orlando és Savannah között. Mac egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést, és megjegyezte, milyen ritkán látja Helent az utóbbi időben. Helen ezt azzal intézte el, hogy sok volt a munkája mostanában, közölte Mackel, hogy éppen hazafelé tart olasz nyelvkazettát hallgatni, ugyanis már készül az utazásra. – Utálom, ha meg sem tudok mukkanni egy másik ország nyelvén. Szerintem, nem árt legalább néhány udvariassági formulát megtanulni. Helen tudta, hogy Conrad tökéletesen beszél japánul, és mert kíváncsi volt, milyen más nyelveket ismer, megkérdezte Macet: – Conrad tud olaszul? – Ó, Conrad afféle nagyokos, úgy ragadnak rá az idegen nyelvek, mint másra a kosz. A felesége, Sam… igazi nyelvzseni volt.

Mac első ízben hozta szóba Helen előtt Conrad feleségét. Ezen felbátorodva Helen megkérdezte, mi történt valójában Conrad szerelmével. A válasz szörnyűbb volt, mint amire számított. – Szörnyű baleset volt – kezdte Mac. – Conrad épp egy üzleti útról tért haza Japánból, és holtan találta Samet a lépcső aljában. Valószínűleg megbotlott, és lezuhant. Ennyi. Egyetlen rossz lépés, és vége. A gyermek is meghalt, akit a szíve alatt hordott. A fiú megjárta a poklok poklát. Helennek nem volt kétsége efelől. Jól emlékezett még, hogy mennyire feldúlta az édesanyja, Daisy halála a nagyszülei életét. Igazából sosem sikerült túltenni rajta magukat. Különösen a nagyapja szenvedte meg a tragédiát, ő talált rá a holttestre. Csoda, ha egy ilyen csapás után örökre megváltozik valaki? Helen néha kifejezetten örült, hogy a nagyanyja, Emma ilyen zavart elméjű, mert ez azt jelentette, hogy nem kísértik többé azok a szörnyű emlékek. Kegyelmes a sors. Helen azt is kisebbfajta megváltásnak tekintette, hogy sikerült túltennie magát azon a múltkori wollertoni napon. Bármi járt is akkor Conrad fejében, az Conrad dolga, nem az övé. Azóta már összeszedte magát. Néhányszor látta a falu főutcáján sétálva, vagy ahogy elhajtott mellette a Saabjában, de ezt leszámítva nem találkoztak, és ilyenkor sem állt meg, hogy beszélgessen vele. De bármilyen hatékonyan zárta ki a gondolataiból Conradot, mikor a legkevésbé számít rá, megborzongott annak a napnak az emlékétől. A férfi együtt érző gyöngédsége belopódzott a gondolataiba. Most kezdte megérteni, hogy Hunter a nagyvonalú gesztusai, önzetlen jótékonykodása, és jó szándéka ellenére nem kifejezetten lágyszívű ember. Minden bizonnyal amellett érvelne, hogy a gyakorlati segítség sokkal többet ér, mint a könnyek és az együttérzés. Hunter sosem állna meg, hogy belélegezze egy rózsa illatát, és nem ejtene könnyeket egy megható operaária hallatán. Ennek ellenére Hunter nem rossz ember, emlékeztette magát Helen. Eszébe jutott, hogyan reagált, mikor megmondta neki, hogy mellőzve érzi magát. És nincs olyan, amit meg ne tett volna a családjáért. Igaz, nem tudott annyi időt szánni Savannah-ra, amennyit a lány szeretett volna – a félig-meddig őszinte próbálkozás, hogy megtanítja vezetni, zátonyra futott, és a kocsija úgy állt a ház előtt, mint valami megunt játékszer –, de az idő nagyon értékes dolog volt a számára. Az üzleti ügyek lekötötték az ideje nagy részét. Minden mást az üzletnek rendelt alá. Legtöbbször távol volt, és ha esetleg mégsem, akkor kezében telefonnal járkált a házban. Helen időnként komolyan aggódott, hogy Hunter túlhajtja magát. Különösen, miután beiratkozott az edzőterembe. Klasszikus esete volt annak, amikor egy középkorú férfi azért megy tűzvonalba, hogy kitegye magát a szívinfarktus lehetőségének. És ott volt a szex iránti érdeklődés hirtelen hiánya. Talán ez nem annak az újabb jele, hogy kimerült? Helen jól tudta, hogy egy olyan alfahím, mint Hunter, utolsó leheletéig tagadná a gyöngeségét. Azok után, ahogyan az utóbbi időben együtt voltak, szinte megkönnyebbülés volt, hogy Hunter érdeklődése hirtelen megcsappant iránta. Szortírozni kezdte a gumigyűrűvel összefogott leveleket, melyek java részt Hunternek jöttek. Egy mályvaszínű boríték került a kezébe, amelyet neki címeztek, és tele volt szarkalábakkal. A borítékban Isobel Jenkins

köszönőlevelét találta. Múlt héten volt az idős asszony születésnapja, és Helen ajándékot küldött neki. Maeve Binchy legújabb novelláskötetét. Boldog mosollyal tette ki a lapot a sminkasztalra, aztán tovább válogatta a leveleket. Két nagy, sárgásbarna boríték jött Hunternek, és egy csomag neki. Az elkészült fényképek. Szándékosan nem vitte helyi fényképészhez előhívatni a filmet, mert el akarta kerülni, hogy az emberek a szájukra vegyék. Sőt majdnem kidobta a negatívot. De aztán kíváncsi lett, hogy a fényképezőgépnek sikerült-e megörökítenie azt, amit ő aznap érzett. Annak ellenére, hogy egyedül volt a házban, mielőtt kinyitotta a csomagot, körülnézett, nem látja-e valaki. A képeket az asztalra csúsztatta, és a szíve egyre hevesebben dobogott. Várta, hogy megjelenjék Conrad képe. És egyszer csak meglátta a képet, amit akkor készített, amikor Conrad nem figyelt. Egy pillanatig csak állt, és nézte a férfi csinos, intelligens arcát, az állkapcsát, az orra vonalát, napfényben csillogó világosbarna haját. Milyen elmélyült. Szinte már melankolikus. A kettejükről készült felvétel következett – Conrad karja a dereka körül, arckifejezése már egyáltalán nem volt melankolikus aztán a másik kép, amelyen Conrad ajka könnyedén súrolja az arcát. Odatette a kezét az arcára, ahol megpuszilta. Nem esett nehezére elképzelni, hogy Conrad újra megcsókolja. Most, ebben a percben. Nem! Nem szabad ezt csinálnod! A telefon csörgése kizökkentette az ábrándozásból. – Igen? – szólt bele Hunterre számítva. Szabad kezével, mintha csak a bűnét akarná palástolni, lefordította a fényképeket. – Helen? Mac vagyok. Mi újság, hogy van? – Semmi különös. Azon gondolkodom, mit csináljak este. Hunter sokáig elmarad. – Ebben az esetben átjöhetne, és segíthetne nekem. Conrad valami currys kaját csinál, és egyedül nem bírom megenni az egészet. Na, mit szól? Meg tudja hatni egy kétségbeesett ember könyörgése? Eszedbe se jusson – gondolta Helen. Mondj nemet! Mondd, hogy köszönöd, de nem, és tedd le a kagylót. – Persze, Mac, szívesen segítek. Hányra menjek? – Amilyen korán csak tud. A tűzzel játszol – figyelmeztette magát Helen, amikor elrejtette a fotókat, és készülődni kezdett. Nem érdekel – jegyezte meg magában. Unatkozom, és magányos vagyok. Miért ne tölthetném az estét Mackel és Conraddal? Azért, mert aki unatkozik és magányos, az egyben sebezhető is. Ezzel az igazsággal minden elhanyagolt feleség tisztában van. Mac csak nézte Conradot, és azon gondolkodott, mi lehet a baja. – Nem értem – mondta. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy egy érdekesebb ember is az asztalunkhoz ül, és nem kell az egész estét megint az unalmas öreg nagybátyáddal töltened. – Arra nem gondoltál, hogy nekem esetleg nincs kedvem a társasághoz? – csattant fel Conrad. – De hát Helent hívtam meg, nem egy jöttment idegent.

– Mindössze arról van szó, hogy örültem volna, ha megkérdezed, mit szólok hozzá. – És mit szólsz? – Azt hiszem, csengetnek. Menj, és nyiss ajtót! Mac, aki képtelen volt rájönni, hogy Conrad miért reagált így Helen meghívására, kiment a hallba. – Ez gyors volt – mondta, amikor ajtót nyitott, és meglátta Helent. – Kerüljön beljebb. De jobb lesz, ha nemigen szól Conradhoz. Helen ijedten ráncolta a homlokát. – Miért? – Épp kisebbfajta dührohama van. Úgy látszik, nincs túl nagy kedve más emberek társaságához. – Talán jobb lenne, ha áttennénk a vacsorát máskorra? – Szó sem lehet róla. Biztos vagyok benne, hogy jobb kedvre derül, ha meglátja magát. Amilyen csodásan néz ki, tuti, hogy egy megsebzett medvét is simán le tudna fegyverezni. – Ez azért talán túlzás, Mac. Mac felnevetett, és karon fogta Helent. – Szamárság. Pont magára van szüksége ennek a háznak: egy leheletnyi friss levegőre. Jöjjön, és bűvöljön el minket! Miután gyors egymásutánban legurított jó néhány pohár bort, Conrad végre elengedte magát, és megbocsátott a nagybátyjának. Sőt kijelentette, hogy jól érzi magát. A feszélyezettség, amire Helen jelenlétében számított – és amit mindenáron el akart kerülni – közel sem volt olyan rossz, mint gondolta. Eleinte mindketten igyekeztek kerülni a szemkontaktust, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy Helen sem volt annyira biztos abban, hogy ma ide akar jönni. Most már örült, amiért Mac meghívta a nőt, és ami ennél is fontosabb, hogy Helen elfogadta a meghívást. Conrad azt kívánta, bárcsak kettesben lehetne vele, és bocsánatot kérhetne a Wollertonban elkövetett bolondságért, akkor végre fellélegezhetne. A gond ott volt, hogy ha Mac kettesben hagyná őket, újra meg akarná csókolni Helent. De ezúttal már nem finomkodna annyit. Helent nézte, aki az asztal túloldalán ülve hallgatta, ahogy Mac a frissen tanult olasz kifejezésekkel szórakoztatja. A konyhában ettek – Mac és ő ritkán használták az ebédlőt, túl sok macerával járt megteríteni zene szólt, és annyira erős volt a késztetés, hogy átnyúljon az asztal fölött és megérintse Helen arcát ott, ahol megcsókolta, hogy kénytelen volt elterelni valamivel a gondolatait. Ámbár Helen sem könnyítette meg a dolgát – krémszínű topja éppen úgy feszült rajta, ahogyan Conrad szerette. Ettől aztán felgyorsult a szívverése. Ekkor Helen váratlanul ránézett konyakszínű szemével, és megkérdezte, mennyire tud olaszul. – Parlo italiano un po' – felelte Conrad, és ujjaival mutatta, hogy nem beszéli valami jól a nyelvet. Helen elmosolyodott – Nem hiszek neked. Szerintem túl szerény vagy. Conrad visszamosolygott, és megvonta a vállát. – Kicsoda? Én? És veled mi a helyzet?

– Régen elég jól beszéltem ahhoz, hogy különösebb gond nélkül körbevezessek egy turistacsoportot Olaszország turisztikai látványosságain. – Nem lesz furcsa, hogy most a másik oldalon ülsz? Rablóból lett pandúr? – Á, dehogy, minden pillanatot ki fogok élvezni, örülök, hogy nem én leszek az idegenvezető, és nem az én felelősségem, hogy mindenki eljusson A-ból B-be. – Örüljön neki! – mondta Mac. – Mivel a férje nem csatlakozik hozzánk, örömünkre szolgálna, ha gondját viselhetnénk helyette. Mi leszünk a hivatalos gardedámjai. Neked hogy tetszik az ötlet, Conrad? A férfi bólintott. – Részemről rendben – felelte közönyös hangon. –De lehet, hogy Helen nem akar felügyeletet. Hozhatok egy kávét valakinek? – kérdezte. – Vagy esetleg valami likőrt? – ajánlotta Mac. Helen gondosan összehajtogatta és óvatosan a lapostányér mellé tette a szalvétáját. Conradnak nagyon tetszett a nő megfontoltsága és pedantériája. Helen számára ismeretlen volt a lázas sietség fogalma. – Köszönöm, én nem kérek – felelte Helen. – Lassan indulnom kéne, de azért segítek elmosogatni, jó? – Kizárt dolog – utasította vissza az ajánlatot Mac. – Conrad igazi szaktekintélynek számít a mosatlan tányérok világában. – Voltaképp arra gondoltam – vette át a szót Conrad miután felismerte, hogy akkora lehetőség nyílt meg előtte, mint az Atlanti-óceán –, hogy amíg te elpakolsz, Mac, én hazakísérem Helent. Miután Helen nem utasította el az ajánlatot, Conrad észrevette, hogy a nő tökéletesen fehér arcbőrén halvány pír jelenik meg. Csodálatosan tiszta éjszakában indultak el a főutcán. Éjfél felé járt az idő, a falu kihalt volt. Gyönyörűen ragyogtak a csillagok, ezüstös holdkaréj fénylett fölöttük. Conrad a nő derekára tette a kezét, amíg átmentek az úton. Azután mély lélegzetet vett. – Helen… – kezdte. – Nem, ne mondj semmit. Tudja – gondolta Conrad. Tudja, hogyan érzek iránta. De akkor is. – Hiszen nem is tudod mit akartam mondani. – De, azt hiszem, tudom. – És nem gondolod, hogy mégiscsak ki kellene mondanom? Helen lassította a lépteit. – Férjnél vagyok, Conrad. – Bárcsak ne lennél! – Ne mondj ilyet. – Bárcsak ne lennél – ismételte meg a férfi. – Azt kívánom, bárcsak egyedülálló lennél, és én… – Kérlek, ne. – Akkor miért egyeztél bele, hogy hazakísérjelek? – Azért, mert… mert otrombaság lett volna visszautasítani. – Ezek szerint jobb illedelmesnek lenni, mint őszintének? Helen megfordult, és ránézett, a szeme olyan sötét volt, mint az égbolt a fejük felett. Annyira nyugtalannak tűnt, mintha félne tőle.

– Sajnálom – mondta Conrad. – Mostantól befogom a számat. És úgy is tett. Meg sem próbált jóéjt-puszival búcsúzni, mint ahogyan eredetileg tervezte. Csak állt a Régi Paplak küszöbén, és nézte, ahogyan Helen eltűnik az épületben. Bagolyhuhogást hallott, aztán megfordult, és elindult. A talpa csikorgott a murvával felszórt kocsibehajtón. Abban a hiszemben ringatta magát, hogy ha megfordulna, Helen sóvárgó arcát pillantaná meg valamelyik ablakban. De nem nézett vissza. Túlságosan lefoglalta a jövő, az utazás a Comóitóhoz.

Huszonkilencedik fejezet Lucy úgy találta, hogy valami megmagyarázhatatlan és végtelenül idegesítő okból kifolyólag mindenki rettenetesen okosnak képzeli magát, ami azzal jár, hogy mindenáron meg akarják osztani vele a jó tanácsaikat. Először az anyja, aztán Mac, Dan, Angie és most Hugh is. Az anyja, aki tűzzel-vassal harcolt Orlando ellen, kerek perec kijelentette, hogy szerinte épp itt volt az ideje, hogy Lucy észhez térjen, a többiek pedig azon a véleményen voltak, hogy mindez csak egy kisebb vihar a biliben. Lucy viszont úgy érezte, hogy egy ciklon söpört végig a kapcsolatukon. A legjobban Orlando megjegyzése fájt, miszerint Lucy egyre jobban hasonlít az anyjára. Értetlen. Keserű. Féltékeny. Ha fontos volt neki valaha, hogyan vághatta ezt a fejéhez? Tudnia kellett, hogy mennyire megbántja vele. Lucy egy hete újra beállt dolgozni – végre elmúlt a megfázása –, és bár eddig sikerült kivédenie, hogy egyedül maradjon Hugh-val, a szerencséjének most vége szakadt. Hugh akkor cserkészte be, amikor takarítani kezdett a palántarészlegen, ami a hétvégi roham után úgy nézett ki, mintha egy tomboló elefántcsorda csörtetett volna keresztül rajta. Hugh amolyan „nem a főnököd, hanem a barátod vagyok” tekintettel nézett rá. – Mi újság Lucy? – kérdezte, miközben egyik kezével egy tollat kattintgatott, a másikkal pedig az övére akasztott walkie-talkie-val babrált. – Most nem érek rá, Hugh – felelte Lucy. Hát nem látja? Erőteljes mozdulattal végigsöpört a padlón. – Egy kis dumcsira azért csak van időd? Lucy lehajtott fejjel ügyködve válaszolt. – Öt percem van. Egy szállítmányt várok, és addig még ezt is be kell fejeznem… – Tudom, hogy mikor jön a szállítmány, Lucy – fojtotta belé a szót Hugh. – Csak ebéd után, úgyhogy tégy meg magadnak egy szívességet, és hallgasd meg, amit mondani akarok. – Ha nincs kedvem, nem vagyok köteles meghallgatni a mondandódat. Hugh kattintott a tollal.

– Nem muszáj meghallgatnod, ez igaz, de egyelőre még én vagyok a főnök. Szóval, tedd le azt a seprűt, és gyere be az irodámba, igyunk egy kávét. – Meg sem várva a válaszát, a nyári diákmunkásokkal csevegő Angie felé intett. – Tartsd a frontot Angie! Néhány percre elrabolom Lucyt. Hugh irodája volt a legrendetlenebb hely az egész kertészeti áruházban. Talán a mocskos volt a legtalálóbb jelző rá. Ahányszor csak Lucy átlépte az iroda küszöbét, az ingujját feltűrve kihurcolt egy köteggel az ősrégi katalógusokból, szórólapokból, összegyűrt hullámpapír dobozokból és csorba kínai csészékből, melyek mindegyikében penész tenyészett. Az irodában egy csálé, törött szék állt, amely azóta a berendezéshez tartozott, mióta Lucy az eszét tudta. Párnázott ülőkéjének nagy részét már elfogyasztotta egy élelmes egércsalád. – Inkább állok – mondta Lucy, mikor Hugh az asztalra tette a kávéjukat, és hellyel kínálta őt. – Ez a hely káros az egészségre. Igazán csinálnod kéne vele valamit. Hugh felnevetett. – Kizárt dolog. Ez a legjobb módszer arra, hogy elijesszük a rámenős ügynököket. Nem tudják elég gyorsan elhúzni a csíkot. – Nem lepődnék meg, ha egyszer holtan kerülne elő ebből a kupiból valamelyik rámenős ügynök oszlásnak indult hullája. Az legalább megmagyarázná, mitől van itt ilyen borzalmas bűz. – Lucy elfintorodott. – Te nem érzed? – Nem, nem érzek semmit. Viszont úgy hallottam, hogy a fiam megbántott. Mit csinált már megint? A francba! Csapjunk a közepébe! – Miért nem kérdezed meg Orlandót? – Megpróbáltam, de lerázott. Nincs köze ennek az egésznek ahhoz a lányhoz, akivel az utóbbi időben együtt dolgozik? Lucy felemelte a kávésbögréjét, és óvatosan belekortyolt – na nem mintha a kávé forró lett volna, sokkal inkább azért, mert Hugh ugyanúgy hadilábon állt a kávéfőzéssel, mint a takarítással és a rendrakással. Nem volt éppen a mestere ezeknek a dolgoknak. A lány fintorogva kortyolt bele a keserű löttybe, majd így válaszolt: – Savannah egyáltalán nem érdekel. Hugh felhúzta egyik bozontos szemöldökét. – A hangodból ítélve, ezt kétlem. Lucy tudta, hogy Hugh a sarokba szorította. – Nézd, Hugh, nem akarlak megbántani, de ehhez tényleg semmi közöd. – Ez nem igaz. Nagyon is sok közöm van hozzá. Gyakorlatilag családtag vagy. Mintha a lányom lennél. Hugh szavai meggyengítették Lucy határozottságát. Védekezőn megköszörülte a torkát. – Nem is sejtettem, hogy ilyen meggyőző tudsz lenni. – Megpróbált témát váltani. Ha ügyesen védekezel – gondolta –, sértetlenül megúszod a dolgot. – Lucy, ügyesebb vagy te ennél. Ne makacskodj már. Ha a gyerek valami disznóságot csinált, tudni akarok róla. – Egyszerűen arról van szó, hogy nem értettünk egyet valamiben. – Az első védelmi vonal összeomlott.

– Nagy vita lehetett, mert azóta egyre több időt tölt odahaza. Ahogy elnéztem, olyan érzésem támadt, mintha már nem lennétek beszélő viszonyban. Lucy figyelem elterelésként újra belekortyolt a kávéba, de tüstént meg is bánta. – Egymás fejéhez vágtunk ezt-azt – ismerte be. – Kicsit elmérgesedtek a dolgok. – És ezeknek a dolgoknak tényleg semmi közük Savannah-hoz? – Miért kérdezel folyton róla? – Azért, mert te és Orlando amióta megismertétek egymást, elválaszthatatlanok voltatok, és röviddel azután, hogy ez a lány feltűnt a színen, egyszer csak nem beszéltek többé egymással. Van valami Orlando és Savannah között? Ez bánt? – Őszintén, Hugh; ha Orlando olyasvalakivel jár, akit sorozatgyilkossággal gyanúsítanak, akkor sem az én dolgom, hogy elmondjam neked. Na, visszamehetnék végre dolgozni? – Szerinted olyan szörnyű ez a lány, mint egy sorozatgyilkos? Tényleg ennyire utálod? – Ezt egy szóval sem mondtam – vágta rá Lucy, és közben azt gondolta, a francba, elszóltam magam. – Erre nem is volt szükség. Lerítt a képedről, amikor a múltkor kiszolgáltad az áruházban. A férfiak híresek arról, hogy lassan ismerik fel a dolgokat, de azért megkérdezném tőled, Orlando tudja, hogyan érzel iránta? Lucy teljesen lebénult. – Ezt hogy érted? – Vigyázz, mert ezt már sértésnek veszem. Elmondtad neki, hogy mit érzel? Vagy hagyod, hogy bolondot csináljon magából ezzel a fiatal lánnyal, aki olyan hatékonyan felturbózta az egóját? Lucy csak állt ott, Hugh-ra meredve. Képtelen volt megszólalni. – A helyedben én fontolóra venném, hogy harcolok érte – folytatta Hugh. – Némelyik pasit fejbe kell kólintani, és a hajánál fogva visszahúzni a barlangba. A nejemnek is ezt kellett tennie velem. Menj, és keress egy furkósbotot! Lucy ösztönei azt súgták, hogy próbálja fenntartani a látszatot, és győzze meg Hugh-t, hogy csak a képzelete játszik vele, de a szíve mást diktált. Őszintének kell lennie hozzá. És önmagához is. Igen, lehet, hogy tényleg szerelmes Orlandóba, hogy ennyi éven át szerette, csak nem tudatosult benne. És most kilökte őt az életéből, egy másik lány karjaiba. Végül úgy döntött, elismeri a dolgot. – Túl késő, Hugh. Orlando kristálytisztán a tudtomra adta, hogy sosem volt több köztünk puszta barátságnál. – Biztos vagy ebben? Mint az anyád… esztelen, keserű, féltékeny. Lucy nyelt egyet. – Igen. Nem is fejezhette volna ki őszintébben az érzéseit. – Sok mindent mondunk, ha mérgesek vagyunk. Sosem voltam olyan apa, aki beleavatkozik a fia ügyeibe, de mi lenne, ha beszélnék vele? Észre térítem. Végül is ez a dolog Savannah-val nem lehet más, csak múló fellángolás.

Lucy már majdnem elsírta magát, hiszen Hugh annyira szereti őt, hogy hajlandó közbelépni az érdekében. A fejét csóválva motyogta, hogy visszamegy dolgozni. De Hugh még nem fejezte be a beszélgetést. – Ugye, nem csinálsz semmi hülyeséget? – Mint például? – Például, hogy lemondod az olaszországi utat. Lucy meglepődött Hugh ösztönös megérzésétől – már jó párszor ott tartott, hogy felhívja Olivia Marchwoodot, és lemondja az útját. – Gondolatolvasó vagy? – Töprengtem a dolgon egy kicsit. – Hugh az asztalát megkerülve keresztüllépett egy málladozó polisztirol tömbön. – Ha lemondod az utat, az a gyávaság jele, te viszont nem vagy gyáva, Lucy. Felülsz arra az istenverte gépre, elutazol a Comói-tóhoz, mindent beleadsz, és piszkosul élvezni fogod a kirándulást, amíg az én idióta fiam elfelejti végre azt a lányt. És ami még ennél is fontosabb, találkozol az apáddal, és elmondod neki, amit el kell mondanod. Szerintem ez a legjobb alkalom arra, hogy rendeződjön a viszonyotok. Hé, nehogy elérzékenyülj és bőgni kezdj nekem! Én csak egy átlagos, unalmas középkorú hapsi vagyok. Nem tudom kezelni az ilyen érzelemkitöréseket! – Nem sírok – szipogott Lucy. – Ez a rémes kávé az oka. Könnybe lábadt tőle a szemem.

Harmincadik fejezet Savannah az anyjával ebédelt. Marcia egyik kedvenc manchesteri éttermében ültek, egy trendi, minimalista, fapadlós helyen, ahol a pincérek olyan lekezelően bántak a vendégekkel, és úgy fennhordták az orrukat, hogy Savannah legszívesebben képen törölte volna mindet, vagy legalább böfögött volna egy hangosat. Marcia – aki nemrég érkezett meg Amerikából – testhezálló, kobaltkék csípő-farmernadrágot és mélyen dekoltált, fehér topot viselt, a derekán gyémántutánzattal kirakott öv csillogott. Még Savannah kritikus szemében is döbbenetesen jól nézett ki az anyja – évekkel fiatalabbnak tűnt, mint amikor utoljára látta. Megszokta már, hogy az anyja mindig felülmúlja őt, ma azonban abszolút elhalványult mellette. Dühítette a tudat, hogy nem őmiatta fordulnak feléjük a pasik, hanem azért, hogy jobban megnézzék Marciát. És miközben anyja a bort kitöltő pincérre rezegtette a szempilláit, Savannah-nak eszébe ötlött valami. Tüzetesebben szemügyre vette az arcát – anyja tökéletesen sima arcát főleg a szeme körül és a homlokán. Aztán az állát. Utána meg a… Ördög és pokol! Hát ezért volt olyan sokáig az Államokban! Felvarratta az arcát, és megcsináltatta a cicijét. Ott kellett maradnia, amíg eltűntek a műtétek nyomai, a véraláfutások meg a duzzanatok, és pazar külsővel jöhetett haza. Mennyire jellemző rá, hogy még a saját lányát sem avatta be. Ez mindig is így volt. Savannah ezt utálta a legjobban a szüleiben: nem szenteltek

neki semmi időt. Sosem avatták őt a bizalmukba. Sosem kérték ki a véleményét. Pusztán elvárták tőle, hogy alkalmazkodjék a terveikhez. Ezzel szemben Orlandónak mindig jutott rá ideje. Kétségtelenül ő a legtürelmesebb srác, akit valaha ismert. És a leghelyesebb meg a leglazább is. Erre neki majdnem sikerült elcseszni a dolgot. Nem sejtette, hogy Orlando annyira más, mint a többi fiú. Élete legmegalázóbb pillanata volt, amikor visszautasította őt a hálószobájában, pedig tálcán kínálta fel magát. Úgy viselkedett, mint valami olcsó kurva, de a tisztességes pasik nem vevők erre. Ezt mindenki tudja. Orlando azonban nagyon kedvesen reagált a történtekre. Még tréfálkozott is. Ő viszont ettől csak pocsékabbul érezte magát, és ijesztően közel állt ahhoz, hogy elbőgje magát. Ilyet pedig még sosem tett. Még soha életében nem sírt egyetlen srác előtt sem. Olyan nem létezik, hogy egy pasi lássa kiborulni őt. Valahogy sikerült összeszednie magát, és másnap úgy döntött, teljesen őszinte lesz Orlandóhoz. Megértette, hogy ebben a helyzetben nincs semmi veszíteni valója. És amint kiderült, nem is tehetett volna jobbat. Azóta remekül megvannak. Sőt, több mint remekül. Amióta az állandóan rikácsoló Lucy is kikerült a képből, igazán ígéretesen alakulnak a dolgok. Bármilyen fura volt, Orlando lelkesedése a munkája iránt ragályosnak bizonyult. Savannah örömmel tanulta meg a fiútól, amit a növényekről tudni kellett. Tegnap aztán olyasmit csinált Orlando, ami igazán meglepetésként érte Savannah-t. Megcsókolta őt. Éppen hírét vette, hogy megbízatást kapott egy kert megtervezésére egy tévés fickótól, aki Nantwitch-ben lakott, mire örömében felkapta és megpörgette őt. – Szerencsét hoztál nekem. Ez a munka nagyon fontos számomra – mondta Orlando, és azzal megcsókolta Savannah-t. Nem amolyan szenvedélyes csók volt, de a száját csókolta meg, és Savannah ízelítőt kapott, hogy milyen lenne egy igazi csók. Aztán Orlando meghívta őt vacsorára, hogy ünnepeljék meg a jó hírt. – Mit csináltál, amíg nem voltam idehaza? Savannah felriadt a gondolataiból, és az anyjára pillantott. Az ő bizarrul üde, ránctalan, feszes mellű anyjára. Hirtelen úgy érezte, muszáj felvennie a versenyt Marciával, meg kell mutatnia neki, melyikük a jobb. Ezért aztán mindent elmesélt Orlandóról. – És pontosan hány éves ez a kertészgyerek? – kérdezte Marcia, miután egy pincér leszedte az asztalukat, és alaposan megbámulta a mellét. – Nyolc évvel idősebb nálam. De a korkülönbség nem számít. Ő az első férfi, aki úgy kezel, mint… – És az apád megengedte ezt? – vágott a lány szavába Marcia. Savannah kezdett begurulni. – Elég idős vagyok már, hogy azzal járjak, akivel akarok. – Na de egy kertész! És te neki dolgozol. Kertészkedsz. – Marcia megborzongott. Savannah gyanította, hogy ha frissen felvarrott arca engedi, rémülettel teli és elítélő arckifejezéssel nézett volna rá. – Ez nem egészen az, amit apád és én elképzeltünk neked, mikor abba a drága iskolába küldtünk – mondta szipogva Marcia. – Ti akartátok, hogy abba a drága iskolába járjak, nem én. Azt viszont, én akarom eldönteni, hogy mit kezdek az életemmel. Marcia megtörölgette a szája sarkát a szalvétájával.

– Nem válaszoltál a kérdésemre. Apád tudja, hogy ezzel az idősebb férfival vagy? – A fenébe is, anya, úgy teszel, mintha Orlando is olyan vén volna, mint te. – Semmi szükség gorombáskodni. Gondolom, az apád túlságosan el van foglalva a munkájával és Helennel, és fogalma sincs róla, hogy egy napszámossal jársz, és hülyét csinálsz magadból. Savannah-nak elege lett. Orlandót úgy jellemezni, mint valami cselédet, jellemző volt az anyjára. Megadta hát neki a kegyelemdöfést. – Ha mindenáron tudni akarod, apa és Helen örült, hogy Orlandóval dolgozom. Talán az előítéleteidet kellett volna kivetetned, ahelyett hogy az arcodat és a melledet csináltattad meg. Marcia egy darabig szóhoz sem jutott. Csak nézte Savannah-t. – És mióta adsz te Helen véleményére? Jó kérdés – gondolta Savannah, amikor percekkel később az anyja kiment a mosdóba, valószínűleg azért, hogy belenézzen a tükörbe, nincsenek-e árulkodó nyomok az arcán. Helennek alighanem megvannak a hibái, de soha, egyetlenegy alkalommal sem beszélt lekicsinylően Orlandóról. Az pedig, ahogy elintézte azt a subarus fickót, a mai napig megmosolyogtatja. Kint voltak a járdán, amikor Marcia megkérdezte: – Szóval, kicsim, mikor jössz haza? Savannah már várta ezt a kérdést. – Az a helyzet, anya, hogy egy ideig itt akarok maradni. – Viccelsz, ugye? – Ha hazamegyek, nem dolgozhatok Orlandóval. – Tudhattam volna, hogy ő az oka! – És még valami, anya. Két hétre Olaszországba utazom vele. – Édes kettesben? Savannah elmesélte, amit az útról tudott. – Hát, ahogy elnézem, jól elterveztél mindent. Boldog vagyok, hogy szakítottál rám egy kis időd. – Most legalább tudod, milyen érzés, anya. Orlando ideges volt. Felvette Savannah-t a Régi Paplaknál. Közben azon elmélkedett, vajon a lány apja ott lesz-e, és mit szól majd ahhoz, hogy randevúzni viszi Savannah-t. Még mindig azon őrlődött, helyesen cselekszik-e. Azzal, hogy randira hívta, egyértelműen jelezte: érdeklődik iránta. De erre már valószínűleg akkor rájött, amikor megcsókolta. A dolog annyira spontán volt a részéről – nem gondolta végig, mit csinál –, csak később támadtak kételyei azzal kapcsolatban, hogy mibe mászik éppen bele. Ha régebben valamivel kapcsolatban kétségei támadtak, mindig Lucyhez fordult tanácsért. Lucy mindig ott volt neki, amikor bizonytalankodott. Lucy és Alice nógatták, hogy iratkozzék be a kerttervezői tanfolyamra. Tudta, hogy ez felzaklatja az apját, aki azt gondolta, egy napon átveszi majd tőle a családi üzletet. Lucy azonban bátorította, hogy valósítsa meg az álmát, és még az apjával is beszélt a kedvéért.

Ahogy leparkolta a furgont a Régi Paplaknál, megfogadta: bocsánatot kér, és rendbe hozza a dolgokat Lucyvel. Szörnyű, miket vágott a fejéhez, biztosan nagyon megbántotta a lányt. Nem akarta, de elveszítette a fejét. Ritkán fordult elő vele, és ezúttal nagyon megbánta. Remélte, hogy Lucy megbocsát neki. Becsöngetett. Savannah azonnal ajtót nyitott, és amint ránézett, tüstént elfelejtkezett Lucyről meg a kételyeiről. – Fantasztikusan nézel ki – mondta, mikor Savannah becsukta maga mögött az ajtót, és feléje lépett. Annyira hozzászokott már, hogy munkaruhában látja, hogy teljesen kiszáradt a szája, amikor megpillantotta a Savannah karcsú testén feszülő fekete ruhát, amely alig ért lejjebb feszes fenekénél. Pántos tűsarkút viselt – erre buknak a pasik és hihetetlen volt, hogy így átalakult. Orlando amolyan nevetséges rajzfilmfigurának érezte magát; ha kinyitná a száját, a nyelve kigurulna, mint valami szőnyeg, és a térdéig lógna. – Köszönöm – mosolygott Savannah. – Te sem nézel ki rosszul. Orlando arra gondolt, hogy megérkezésük az olasz étterembe jelenségszámba ment. Az összes férfi tekintete Savannah lábára tapadt, amint elsasszézott előttük. Álmodozzatok csak! – gondolta elégedetten. –O az enyém. Ez az érzés egész este átjárta. Mikor hazavitte Savannah-t, és ismét a Régi Paplak ajtaja előtt álltak, minden fenntartása rég a múlté volt már. – Csodálatos este volt, jól éreztem magam – mondta a lány a háta mögött összekulcsolt kézzel. A melle hetykén Orlando felé állt. – Akárcsak én. Gondolod, hogy megismételhetnénk valamikor? – Te mit gondolsz? – Azt, hogy szeretnélek megcsókolni. – És mire vársz? – Az aggaszt, hogy ha csak megérintelek, beindul valamiféle riasztórendszer, amely villogtatni fogja a biztonsági fényeket, és az apád kirohan. Savannah elmosolyodott, és egy magasabb lépcsőfokra állt, hogy egy síkban legyen a szemük. – Kipróbáljuk, mi történik? Kipróbálták. Az első csók izgalma semmihez sem fogható. A szenvedély. Az ígéret. Aztán a gyötrő érzés, amikor az ember többre vágyik a csóknál. Savannah karcsú teste a férfiéhoz simult. Orlando szája a lányéra tapadt. Nyelvük szelíd küzdelembe kezdett. – Tessék – mosolygott Savannah, mikor végül szétváltak. – Se riasztó, se villogó lámpák, se egy ideges apuka. – Lehet, hogy te nem láttál villogó fényeket – tréfálkozott Orlando –, de én igen. A lány mosolygott, könnyű csókot lehelt Orlando ajkára, és elköszönt. – Holnap találkozunk! – mondta, azzal megfordult, és belépett a házba. Olyan gyorsan tűnt el, mintha ő és az egész este is csupán a képzelet játéka lett volna.

Harmincegyedik fejezet

Ez nem jó. Nagyon nem jó. Sőt a helyzet gyakorlatilag katasztrofális. Hogy engedhette ezt meg magának ő, az általában higgadt és racionálisan gondolkodó Helen Madison-Tyler? Hogyan küldhetett Conradnak ennyi félreérthető jelet? Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy hazakísérje. Ezzel az erővel akár írásba is adhatta volna, hogy boldogtalan a házassága, és ki akar törni belőle. Sőt miért nem állíttatta ki magát egy mutatványosbódéba vásári attrakcióként: – Tessék! Csak tessék! Nézzék a magányos, kiábrándult férjes asszonyt! Sosem gondolta volna, hogy illik majd rá ez a leírás, de magányos volt, és bármilyen fájdalmas is beismernie, kiábrándult a házasságából Hunterrel. De a megoldás nem az, hogy viszonyt kezd. Se Conraddal. Se mással. Megvoltak az elvei, és nem akarta az önbecsülésével együtt kidobni őket az ablakon. – Egyet elfelejtettél. Felnézett nagyanyja fénytelen szemébe. – Mit mondtál, nagyi? – Itt hagytál egy kupont! Nézd csak! – Tényleg. Elnézést, nem figyeltem. – Kivágta az újságból a kupont, azután beledobta a kutyaeledeles dobozba a többi közé, amelyeket Emma sosem használ már fel. Ettől a szívszaggató értelmetlenségtől Helen kiáltani akart. Aliért kell ennek így lennie? Miért ennyire igazságtalan az élet? Hirtelen ki kellett jutnia innen. Nem bírta elviselni a halál illatát. Bármennyire elegáns és szépen bebútorozott épület volt, az egész házat átitatta az elaggás és a halál sajátságos szaga. Nem volt kétséges, hogy ez a hely az utolsó állomás, mielőtt eljön a vég. És hogyan juthatott idáig egy olyan keserédes élet, mint Emmáé? Hát nem szenvedett eleget? Egy hirtelen támadt szeretetroham könnyeket csalt Helen szemébe, és eszébe jutott, amit a nagyanyja – és a nagyapja – tettek érte. Hát nem arra gondoltak először, hogy mi lesz vele, mikor az anyja megölte magát? Fiatal gyermekként megtapasztalta, milyen az, ha attól félsz, hogy elveszítesz valakit. Már az is szörnyű volt, ha lementek a sarki fűszereshez. Mi lenne, ha a nagyanyja elengedné a kezét? Mi van, ha a nagyanyja eltűnik a tömegben, és nem találja meg? Ali van, ha nem talál haza? Azután pedig elhatározta, hogy megtanulja megvédeni magát. Fejébe véste a busz számát, amellyel utazni szoktak, az utcák nevét, amelyek mellett elhaladtak, még az üzletek nevét is. Megszállottan kereste a tájékozódási pontokat: az volt a teraszos házsor, ahol egyszer egy mentőautót láttak villogó kék fénnyel a járdaszegélyen parkolni; az volt a hentesüzlet, ahol mindig fűrészport szórtak a padlóra, és a férfiak vicces szalmakalapot viseltek; és tájékozódási pont volt a zebra, ahol az a szörnyű nő pofon vágott egy kisfiút, mert elejtette a fagyiját. Mindez igen kimerítő volt, de lassan természetessé vált, ahogyan Helen egyre magabiztosabb lett. A szánakozó tekintetekkel viszont nem tudott együtt élni. Utálta, hogy az emberek tudják, hogy ő másmilyen. Még halott anyját is meggyűlölte egy pillanatra. Hogyan lehetett Daisy ennyire önző? Megölte magát, és nem gondolt arra, mi lesz a gyermekével, és mekkora terhet rak a szülei nyakába?

Helen megfogadta, sosem lesz gyenge. Olyan erős lesz, hogy senki és semmi nem tudja megijeszteni. Rájött, hogy ennek a függetlenség a kulcsa. Addig, amíg az megvan, nem lehet semmi baj. – Miért nem sétálunk egyet? – kérdezte, és felállt az asztaltól, hogy kivegyen a táskájából egy zsebkendőt. Emma letette az ollót, és felderült az arca. – Elmegyünk megint ugyanabba a kertbe? Ahol tegnap voltunk? Örült, hogy a nagyanyja emlékszik valamire a Wollertonban tett kirándulásról – még akkor is, ha úgy érzi, mindez tegnap történt –, de aztán elszomorodott. Nem volt idő, hogy olyan messzire elautózzanak. – Majd máskor elmegyünk – felelte. – Most menjünk le ide a kertbe. A mosoly éppolyan gyorsan eltűnt Emma arcáról, mint ahogy szétáradt rajta. – Nem akarok. Sok a dolgom. – Az olló megint a kezében volt. Helen úgy érezte, valami mást is csinálnia kell azonkívül, hogy könyörtelenül felvagdossa a Chat and Good Housekeeping újabb és újabb számait, ezért felajánlotta, hogy készít egy teát. Percekkel később visszament Emma szobájába, egy tálcán a teázás kellékeivel meg egy tányérka teasüteménnyel. – Nem látszol boldognak – mondta egy kekszért nyúlva Emma. Kijelentése annyira váratlan volt, hogy Helen rávágta. – Nem vagyok az. Emma arckifejezése komolyra váltott, ahogy összehúzta két fehér szemöldökét. – Ez annyira szomorú, Daisy. Mi szomorít el ennyire? Daisy. Helen. Mit számít? – A házasságom. Csalódott vagyok – mondta. Emma komoly arcán látszott, hogy erősen koncentrál. – Nem emlékszem, találkoztam én a férjeddel? – Igen. – És kedveltem? Felidézve az összetört csészét, meg a gardrób zárt ajtaját, így felelt: – Az emberek általában szeretik Huntert, nagyi. Karizmatikus, az a típus, aki kitűnik a tömegből. –Adott a nagyanyjának még egy kekszet, és újra lesöpörte a morzsákat Emma kardigánjáról. – Ne hadonássz már körülöttem! – Emma félrelökte a kezét. – Inkább beszélgessünk. Miért ne? Ha a nagyi tényleg erre vágyik, gondolta Helen. – Az a helyzet – kezdte –, hogy megismerkedtem valakivel. Őbenne minden megvan, ami Hunterből hiányzik. Csöndes, megfontolt és nagyon kedves. Aznap Wollertonban találkoztál vele. Azóta nem bírom kiverni a fejemből. Úgy érintette meg a szívemet, ahogy Hunter sosem. Nem tudom, miért, de nyíltan kimondta, hogy tetszem neki, és tudom, hogy nem kéne törődnöm azzal, amit mond vagy tesz, de egyszerűen nem bírom ki. – Kicsit megállt, hogy összeszedje magát, és mély lélegzetet vett. – Alit gondolsz, mit csináljak, nagyi? Emma, aki a mennyezetet nézte távolba révedő tekintettel, hirtelen megfogta a széke karfáját. – Ki kell mennem a vécére – mondta.

Nem tűnt véletlennek, hogy mikor Helen hazafelé beugrott a boltba, csak egyetlen vásárló kóválygott az üzletben: Conrad. Egy baguette kandikált ki a bevásárlótáskájából, éppen indulni készült. Conrad természetesen megkérdezte tőle, hogy van, és ő azt válaszolta: jól. Amikor Helen visszakérdezett, Conrad azt mondta, ő is jól van. Helyes, ezen gyorsan túlestek. Még szerencse, hogy mindketten jól vannak. Azután ügyetlen tánclépésekkel próbáltak elmenni egymás mellett. Amikor becsukódott Conrad mögött az ajtó, Helen szótlanul állt a pultnál, elfelejtette, miért jött. Végül egy üveg töltött olívabogyót meg egy darab Stilton-sajtot vett, majd zavartan, sietve távozott. Conrad odakint várta.

Harminckettedik fejezet – Elfelejtettél valamit? – kérdezte Helen. Conrad pislogott, mintha ez segítene összeszedni a szükséges bátorságot, hogy olyat tegyen, amit nem kéne. – Igen – mondta végül. – Elfelejtettelek megkérdezni, hogy… – itt megakadt. A szívfájdítóan gyönyörű szempár visszanézett rá, de Helen nem szólt semmit. Conrad megköszörülte a torkát, és még egyszer nekifutott: – Az a helyzet, hogy állandóan rád gondolok. Helen most nem nézett rá. – Nem lenne szabad – felelte halkan. – Hadd kísérjelek haza! Helen olyan riadtan nézett fel, mintha Conrad a levegőbe lőtt volna. – Csak sétálni szeretnék veled – ütötte tovább a vasat a férfi. Látta az arcán, hogy habozik, de azután Helen bólintott. Várták, hogy elhaladjon előttük a kocsisor, az utolsó autóból Olivia Marchwood integetett ki lelkesen, majd átvágtak az úttesten. – A hosszabb úton megyünk – mondta Helen. –A templomudvaron keresztül. Conrad első gondolata az volt, micsoda szerencse, hiszen szerette volna meghosszabbítani az együtt töltött időt. Helen gyorsabb iramot diktált, mintha fedél alá sietne, habár miután átmentek a temető fedett kapubejáratán, és beértek az ős öreg tiszafa árnyékába, lelassította a lépteit. A murvás ösvényt követték, azután meglátták a padot, amelyiken Conrad akkor szokott ülni, amikor Macet várja a templomnál, ő fuvarozta ugyanis az öreget oda és vissza is. – Miért nem ülünk le egy kicsit? – kérdezte. Helen megint csak bólintott. Nem lehetett tudni, mire gondol. Csupán gúnyt űzne belőle? Amikor leültek, Conrad így folytatta: – Komolyan gondolom, amit mondtam, egyszerűen nem tudok nem rád gondolni. Megpróbállak kiverni a fejemből, de nem hagyod magad. –

Elfordította a fejét. – Nagyon… nagyon régen nem volt senki ilyen hatással rám. De ilyen az én szerencsém. Férjnél vagy. – Soha nem csaltam meg senkit életemben – suttogta Helen. – Ahogyan én sem. – Mindig azt gondoltam, hogy azoknak, akik ilyet tesznek, nincs önuralmuk, hogy önzőek, és nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Tisztában vagyok vele, hogy ez szenteskedőbben és prűdebben hangzik a mai világban, amikor a győztes mindent visz. – Szerintem egyáltalán nem. Azokra az emberekre gondolok, akik valamiféle krízisen mentek keresztül, és ennek segítségével tették túl magukat a dolgon. Sam halála megtanított másképp gondolkodni. Az élet nem mindig olyan fekete vagy fehér, mint amilyennek mi szeretnénk látni. Zűrös, komplikált és a határok néha erősen elmosódnak. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kihozzuk az életből a maximumot. És megragadunk minden alkalmat, hogy jól érezzük magunkat. – De nem más boldogságának a kárára. – A férjed boldogságára célzol? – Igen. Hunter talán nem tökéletes férjnek, de megérdemli, hogy hűséges maradjak hozzá. – Szerencsés ember. – Nem. Én vagyok szerencsés. Conrad sok mindent tudott volna mondani erre a nevetséges megjegyzésre, de megfékezte a nyelvét. Inkább a feketerigó dalát, a galambok búgását és egy távoli fűnyíró zümmögését hallgatta. De közben mindenáron szerette volna áthidalni a köztük lévő néhány centis távolságot. Meg akarta érinteni Helent. Meg akarta csókolni. Régóta nem érzett így, és most mereven bámult maga elé abban a reményben, hogy a másik még csak nem is sejti, milyen erősek az érzelmei. De nem bírta tovább a csöndet. – Csak szeretnék több időt tölteni veled – mondta. – Szeretnélek jobban megismerni. – Megkockáztatott egy pillantást. – Talán ez olyan szörnyű lenne? Helen végre ránézett. Conrad szíve kis híján megállt. Volt valamiféle szomorúság a nő arcán, amit Conrad lélegzet-visszafojtva nézett. Ez az én hibám. Nem tehetem ezt vele. Ha tényleg fontos nekem ez az asszony, békén kell hagynom őt. Hirtelen felállt. – Sajnálom – mondta távozóban. – Nincs jogom hozzá, hogy zaklassalak. – Már eltávolodott egy kicsit, amikor visszanézett. – Felejts el mindent, amit mondtam. Neked van igazad. Tévedtem. Conrad egy örökkévalóságnak tetsző ideig határozottan kitartott a döntése mellett, hogy kiveri Helent a fejéből, de három nappal később már nem tudta tovább áltatni magát, és elhatározta, hogy elkíséri nagybátyját a Kertészklub olaszországi út előtti utolsó összejövetelére. Így törvényesen is eltölthetett egy estét Helennel anélkül, hogy ezzel bármiféle gondot okozna a nőnek. Egy helyen azonban mégiscsak zavart okozott, éspedig Macnél. – Eljössz a megbeszélésre? – kérdezte hitetlenkedve. – Mi a fenének?

– Te akartad, hogy elmenjek veled erre az átkozott útra – felelte Conrad. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy mutassak némi érdeklődést, ha már egyszer jelentkeztem. – Halálra fogod unni magad. A helyedben kihagynám. – Nem baj. Ha már így belemásztam a dologba, szeretném látni, mi történik. Éppen ebédeltek, ami azon ritka alkalmak egyike volt, mikor Conradot ki lehetett rángatni az irodájából egy órára, hogy élvezze a forró augusztusi napot. És persze ki kellett faggatnia a nagybátyját Helenről. Tudta, hogy előző délután Mac elment Helennel a faiskolába, hogy segítsen neki növényeket válogatni a Régi Paplak kertjébe. – Na, milyen volt tegnap Helen? – Közelebb érezte magát a nőhöz, ha róla beszélt. És ez jó volt. Így legalább azzal áltatta magát, hogy egy nap a szomorúságon kívül mást is megpillanthat majd Helen szemében. Mac kivett még egy zsemlét, és közben így válaszolt: – Érdekes, most, hogy kérded… Talán csöndesebb volt, mint máskor. – Mennyire csendes? – Talán a szórakozott helyesebb kifejezés lenne. Többször előfordult, hogy el kellett ismételjem, amit mondtam. Mintha meg se hallotta volna. Általában jobban szokott figyelni. – Talán untattad. Mac ezt zokon vette. – Kösz szépen. Add ide a vajat. – Vagy esetleg szomorú volt valami miatt? Mac felpillantott rá. – Mint például? Conrad megvonta a vállát. Itt kellett volna befejezni a faggatózást, de nem bírta ki. – Nem tudom, az az érzésem, mintha a házassága nem lenne rendben. A férje ritkán van odahaza. – Nem túl bölcs dolog mások magánéletében vájkálni. A kötelék, amely a legtöbb kapcsolatot összetartja, a kívülálló számára láthatatlan. Gondolj csak a saját szüleid házasságára. Conrad nem akarta, hogy eltérjenek a tárgytól, pláne nem a szülei kapcsolatának irányába, ezért tovább faggatta Macet. – Mit tudsz Hunterről? – Nem igazán ismerem a palit. – És ez mióta tart vissza attól, hogy véleményt alkoss? Mac összehúzta a szemét. – Mi folyik itt, Conrad? – Nem tudom, miről beszélsz, csak ülünk a kertben, és fecsegünk. – Azt a két ok nélküli sértést is észrevettem ám. Ez még magadhoz képest is sok. De mi ez a nagy érdeklődés Helen iránt? Mi váltotta ki belőled ezt a kíváncsiságot? Valami az arckifejezésében elárulhatta Conradot, vagy pedig Macnek is leesett, mit kérdezett az imént, de mindenesetre elgondolkozott. Másodpercek teltek el. – Conrad, van valami, amit nem mondtál el nekem? Te és Helen. Ugye, ti nem… – Elhalkult a hangja. – Istenem! Mit műveltél? Conrad látta, hogy nincs értelme tagadni.

– Szinte semmit. Egyelőre csak próbálkozom – tette hozzá. – Ne beszélj rébuszokban. Viszonyod van Helennel? – Nem egy viszonyra vágyom. És Helen javára szóljon, hogy ő sem. Mac majd felrobbant. – Szóval, mi a fene van köztetek? – Fogalmazzunk úgy, ha nem ilyenek lennének a körülmények, alapvetően másként állnának a dolgok közöttünk. – De férjnél van! – fakadt ki Mac. – Nem hagyom, hogy bántsd! Akármit is várt Conrad a nagybátyjától, biztosan nem ilyen hangos, védelmező kirohanást. – Egyetlen porcikám sem akar fájdalmat okozni Helennek – mondta. – Hát, nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez. – Csodálatos! Mert képzeld csak, nem akarok részt venni egy ilyen édes hármasban. Mac megborzongott. – Hogy tudod ezt ilyen nyeglén venni? Egy házasság a tét. – Nem, nem az. Helen rendkívül érzékeny és végtelenül lojális. Semmit sem tett, és semmi olyat nem fogunk tenni, ami veszélyeztethetné a házasságát. – És mi a helyzet veled? Ha ennyit legyeskedsz körülötte… – Nézd – szakította félbe Conrad a nagybátyját –, nekem sem könnyű. Ugye egy percig sem gondoltad, hogy szándékosan mentem bele egy ilyen bonyolult helyzetbe? Nem tudom megmagyarázni a dolgot, és nem akarom felmenteni magam a felelősség alól. Megtörtént, és kész. Ez van. Szárnyal a szívem. Rég nem éreztem már így. Talán ez olyan szörnyű? Conrad meglepetésére, nagybátyjának minden harci kedve elszállt. Az öregember nehézkesen hátradőlt a székében. Fáradtnak tűnt. – Te talán nem érzed szörnyűnek – suttogta –, de hidd el nekem, Hunter másképp látja majd. Egy felszarvazott férj meglehetősen veszélyes. Pláne egy ilyen Hunter-féle. És bármiben fogadok veled, hogy lobbanékony is. – Nincs semmi, amiért Hunter aggódhatna. És komolyan mondtam, hogy egyetlen porcikám sem akar fájdalmat okozni Helennek. A faluháza levegőtlen nagyterme zsúfolásig telt aznap este. Minden ablak nyitva volt, de ez nem sokat számított, mert a levegő meg sem mozdult, a legenyhébb frissítő légáramlat sem jött be rajtuk. Az emberek azzal legyezték magukat, ami a kezük ügyébe került, és közben egyfolytában az izzasztó hőségre panaszkodtak. Az előttük álló párás napokat emlegették, a lehetséges gombafertőzést a kertben, meg a penészt, a ragyát, a levélrozsdát. Mac oda sem figyelt. Teljes sokkban ült. Nem értette Conradot és Helent. Hogyhogy nem vette észre, mi folyik köztük? Úgy érezte, azok ketten elárulták őt. Vajon Helen csak azért lógott vele annyit, hogy több időt tölthessen Conraddal? Ennyire fondorlatos nőszemély lenne? Ezt nem akarta elhinni. Kedvelte Helent. Nagyon is. Az igazat megvallva, kicsit féltékeny volt Conradra. Végtére is Helen az ő barátja volt. Finoman előrehajolt, és arrafelé nézett, ahol Helen ült, Conrad másik oldalán. Conrad megesküdött, hogy semmi nincs köztük, de ez nem nyugtatta meg Macet. A szándék megvolt, még ha egyelőre csak Conrad

oldaláról. Már csak a megfelelő szikrára volt szükség… de hogy azután mi lesz? Mac halkan felsóhajtott. Túlságosan ismerősnek tűnt az eset. Egy másik időben. Két másik életben.

Harmincharmadik fejezet Lucy keményen próbálkozott annyira határozottnak látszani, amennyire csak lehet, mintha nem is Orlando okozna neki annyi szenvedést. A barátságuk kedvéért felszabadultnak és önzetlennek kellett tűnnie. És mindenekfelett meg kellett győzze Orlandót arról, hogy semmi baja sincs azzal, hogy ő és Savannah lett Swanmere legújabb dögös párja. Este nyolc óra felé járt, és még mindig a telkeken voltak. Azért hívta ide Orlandót, mert ez volt az egyeden módja, hogy a kis görcstündérke ne legyen útban, és nyugodtan tudjanak beszélni. Időben érkezett – a pontosság mindig az erőssége volt –, és eleinte szigorúan biztonságos mederben tartották a beszélgetést; a csemegekukorica már teljesen megérett, csakúgy, mint a nagyszemű paradicsom, amelyet előzőleg már megmutatott Bilinek és Joe-nak. Amikor már nem tudta mivel elterelni a témát, azt kérdezte: – Készítek egy italt, aztán beszélgethetnénk a lényeges dolgokról, mit szólsz? És most, ahogy a Szahara homokjánál is forróbb gázfőzővel bajlódott a fészerben, egyfolytában azt mondogatta magának, hogy minden rendben lesz. Bocsánatot kérnek egymástól, és újra a legjobb pajtások lesznek. De tényleg azt akarja, hogy a legjobb pajtások legyenek? A helyzet adott. Szóval felejts el minden mást? – emlékeztette önmagát. Egymás mellett ültek, két roskadozó összecsukható széken, amelyeket Dan adott Lucynek már réges-régen, és a bögréiket nézték – Orlando a feketéjét, Lucy a mentateáját. A napokban rengeteg mentateát ivott, ez hivatott őt megnyugtatni, és a gyomrát is rendbe tenni. Ha idegeskedett valamiért, mindig a gyomra sínylette meg először. Végül úgy alakult, hogy tökéletesen egyszerre követték meg egymást Orlandóval. – Sajnálom, amiket mondtam, Lucy. – Ne haragudj, hogy így viselkedtem, Orlando. Tétován egymásra mosolyogtak. – Csúnyán kivetkőztem magamból – szabadkozott Lucy. – Nem voltam önmagam. – Akárcsak én. Még mindig alig hiszem el, mekkora marha voltam. Megbocsátasz nekem? – Csak ha te is nekem. – Már megtörtént. Letették a bögréiket, és megölelték egymást. – Hiányoztál Lucy – suttogta a fiú. – Ne veszekedjünk így soha többé. – Higgy nekem, te vagy a legjobb barátom, nem hagyom, hogy ezt bármi tönkretegye. Orlando megpuszilta Lucy homlokát. – Ezzel én is így vagyok.

– Akkor ki vele – mondta Lucy, amikor elengedték egymást, és újra az italukat kortyolgatták. Hallották Bilit és Joe-t énekelni, ki tudja, miért a Sosem leszel egyedük énekelték, jó hangosan. – Mi van veled és Savannah-val? Érzett a fiúban némi feszültséget, látta, hogy vonakodik beszélni a témáról. Édes volt, ahogy próbálta kímélni őt, de most ez nem érdekelte. Meg kellett tudnia a legrosszabbat. – Most már minden rendben van, Orlando. Már túlvagyok ezen a hülyeségen. Hamar megbánta ezt a kijelentést. Láthatta, hogy Orlando milyen örömmel és élvezettel beszél Savannah-ról, már attól is mosolygott, ahogy kimondta a nevét. Orlando boldogsága gombóccá vált Lucy torkában, és úgy érezte, súlyos kő nehezedik a szívére. Ki akarta tépni a mellkasából, és olyan messzire akarta hajítani, amennyire csak tudja. Talán akkor nem fájna többé. Visszamosolygott a fiúra, hadd mondja el, mit érez. Ha tényleg olyan fontos neki, ő azt akarja, hogy boldog legyen. – Hát ez elég komolyan hangzik. Vállvonogatás volt a válasz. De az a különös mosoly még mindig sugárzott az arcáról. Lucy kicsit meglökdöste a lábával. – Gyerünk, elmondhatod. Szereted? – Ezt még korai lenne kijelenteni, Luce. – És az idő mióta számít? – De a szerelem, az… – Na ne hadoválj, látom a szemeden Orlando. Meg vagy veszve érte. Orlando elvörösödött. – Mindig is jól ismertél. Nem tudom, hogyan történt. Egyszerűen belém lopakodott. – A szerelem. – Lucy ebben a pillanatban megértette, miről van szó. Annyi éven át barátként tekintett Orlandóra, és most hirtelen a semmiből a szíve villámcsapásszerűen figyelmezteti, hogy sokkal többet jelent számára a fiú. Orlando átkarolta. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy sikerült megbeszélnünk a dolgokat – mondta. – Hát már itt volt az ideje. Orlando átkarolta Lucy vállát. – Nagyszerű ember vagy, Luce. De még mennyire – gondolta a lány elkeseredetten. Később, miután Orlando elment, és már csak néhányan dolgoztak a szürkületben, Lucy egyedül állt a bódéjában. Olyan csöndesen sírt, amennyire csak tudott, arcát a kezébe temetve. Annyira nyomorultul érezte magát, hogy meg sem hallotta a közeledő lépteket. – Lucy? Jól vagy? Dan állt az ajtóban. Az aggodalom látványa a megviselt öreg arcon már túl sok volt, és Lucy még jobban rázendített. Az öregember bement, és magához ölelte őt. Lucy a mellére hajtotta a fejét, megnyugvást keresve a kopott, földillatú kabáton.

– Jaj, Dan, vége a világnak! – Ugyan, kislány, bármi legyen is az, annyira azért nem lehet szörnyű. – De igen. El sem tudod képzelni, milyen szörnyű. A Virgin West Coast vasúttársaság kilenc óra tízes járata már húsz percet késett Eustonból. Londonban borzalmas hőség volt, és nem volt sokkal hűvösebb az első osztályú vagonban sem, ahol Conrad ült. Az asztalon a nyitott laptopjával maga előtt arra készült, hogy munkával üsse el a következő két órát. Mindent egybevetve, jó nap volt ez a mai. Be kellett jönnie ahhoz a kék szemű fiúhoz, mert kiszúrt a szerződésben egy érdekes kikötést, amit japán jogászok az utolsó pillanatban csúsztattak be. A záradék nagy bajt okozhatott volna. Szóval a lovak közé kellett csapni. A vonat nem régóta haladt, amikor egy fickó a fülkében fölvette a mobilját. A férfi hangja az egész kupéban kiválóan hallatszott. Talán csak kissé hangos volt. Conraddal szemben egy fiatal nő ült, felnézett az Evening Standardból, majd a mennyezetre pillantott. Conrad egyetértése jeléül odabiccentett neki. Öt perc múlva az idegesítő pasas még mindig mindenkit azzal az élménnyel örvendeztetett meg, hogy a hangját hallgathatták. – Hidd el nekem, a dubai terv nagyon jól halad – mondta. – Bolond vagy, ha nem szállsz be; az a hely a Közel-Kelet üzleti központja. Az ingatlanárak folyamatosan emelkednek, némelyik ingatlan már most a többszörösét éri. Igen, egészen a csillagos égig felmehetnek. De akkor is azt ajánlom, hogy most szállj be a buliba. Mindenki akar egy levelet a pálmából. Conrad képtelen volt megállni, hogy meg ne nézze magának a hangoskodót. Kicsit kihajolt az ülésből, és keresztülnézett az ülések közti résen. Am az, amit látott, arra késztette, hogy máris visszaüljön a helyére. Hunter volt az. Helen férje. Hülyén érezte magát, amiért nem ismerte fel rögtön a hangját, de csak egyszer találkoztak, és akkor sem beszélgettek sokat. Mégis furcsán érezte magát, hogy itt futnak össze. Talán valamiféle bűntudatot érzett, ezért tűnt olyan furcsának a helyzet? Hunter talán nem tökéletes férjnek, de megérdemli, hogy hűséges maradjak hozzá. Nem az első eset volt, hogy a fejében visszhangzottak Helen szavai. Mit láthatott benne? Mi kötheti hozzá? Vagy bejött neki az az életstílus, amit ez a házasság biztosított? Ezt a gondolatmenetet nem folytatta, mert rossz színben tüntetné fel Helent. De bármi legyen is az ok, bizonyos volt benne, hogy nem a szerelem az. Persze lehetséges, hogy nagyon leegyszerűsíti a dolgot. A saját házasságát vizsgálva oda jutott, hogy a házas felek kapcsolata vagy az őszinteségen vagy mély érzéseken alapszik. Megkockáztatott még egy lopva tett pillantást a székek közt. Helen férje épp befejezte a beszélgetést. – Semmi baj. Majd a titkárnőm elmondja a részleteket. Szia! – Összecsapta a mobilját, balra fordult, kacsintott, és kimozdult Conrad látómezejéből. A kacsintásból Conrad arra következtetett, hogy nem egyedül utazik. Vajon Helen is vele van? Még jobban kihajolt a székéből – a mellette ülő férfi rosszalló tekintettel húzódott el előle –, és megpillantotta Hunter útitársát.

De sajnos nem látott eleget. Egyben volt csak biztos, hogy a szőke nő, akit Hunter éppen megcsókolt, nem Helen volt. Talán a titkárnője? Elöntötte a düh. Hogy merészeli Hunter megcsalni Helent? Hogy merészel visszaélni a bizalmával? Miféle ember ez? Hamarosan aztán feleszmélt, rádöbbent saját helyzetére, és lecsillapodott. Miközben a vonat a Watford-szakadék felett átívelő hídon haladt, Conrad azon törte a fejét, mit jelenthet ez a felfedezés Helennek. Talán kevésbé érezne bűntudatot, hogy belemegy vele valamiféle kapcsolatba? Vagy talán elhagyná Huntert? Ha így van, és ő elég önző, nem az volna a saját érdeke, hogy beszéljen neki a másik nőről? De lehete ilyen brutálisan önző? Megérdemli, hogy hűséges maradjak hozzá. Bármennyire abszurdnak tűnt most ez a kijelentés, vajon nem borítaná ki Helent, hogy a férje megcsalja? Nem. Nem teheti meg. Egy pillanatra sem akarta boldogtalannak látni őt. Nem lehet a boldogtalansága okozója. Ez volt az a pillanat, amikor teljesen biztossá vált benne, hogy szerelmes Helenbe.

Bellagio Harmincnegyedik fejezet Talán az öregedés jele, de Marcus nem szerette, ha Francesca túl soká van távol tőle. Elmehetett volna vele Milánóba, javasolta is, de a felesége szokatlanul hevesen ellenkezett. – Nemigen látnál – mondta. – Egész idő alatt a barátaimmal leszek elfoglalva, míg ott vagyok. A meghívás az egyetemi évfolyam-találkozóra váratlanul jött, és bár nem irigyelte Francescától, hogy régi barátaival találkozhat és nosztalgiázhat, mégsem érezte jól magát, ha a nő nem volt vele. Az utóbbi hetekben, sőt már régebb óta, feszült volt. Valami megfoghatatlan feszültséget érzett, mintha Francesca bizonytalan és zavart lett volna. Távolinak érezte őt magától, amit eddig sosem tapasztalt. Megpróbált beszélni vele, beszúrni itt-ott egy keresztkérdést, hátha kap az alkalmon, és megnyílik neki. De Francesca nem nyílt meg. Mindig olyan közel voltak egymáshoz, hogy egyszerűen nem tudott nem érzékenyen reagálni viszonyuk megváltozásra. Meg volt győződve róla, hogy nem csak beképzeli magának, hogy Francesca megváltozott. Marcus arra gyanakodott, hogy a nő eltitkol előle valamit. A legnagyobb félelme az volt, hogy Francesca boldogtalan – a házasságuk, vagy netán őmiatta. Eddig még önmagának sem merte megfogalmazni ezeket a gondolatokat. Hirtelen végtelen szomorúság lett úrrá rajta. Lekapta a szemüvegét, és kikapcsolta a laptopját. Elhatározta, hogy sétál egyet. Bemegy Bellagióba. Amúgy is dolga van a bankban. Azután talán meglátogatja Annát. Ha valaki, hát Anna tudja, mi üthetett Francescába. Három óra körül járt, még magasan állt a forró augusztusi nap, Pescallo szűk, csöndes utcáira azonban hűs árnyék borult. Amikor Francesca először mutatta meg neki ezt a kis halászfalut, a hely azonnal rabul ejtette Marcust, és az igen reményében megkérdezte tőle, szívesen élne-e itt. Francesca nagyon örült, hogy Marcus így reagált, és amint megfelelő villát találtak, azonnal lecsaptak rá. Mindez tizenkét esztendeje történt. Azért vették meg a házat, mert nagy családot terveztek, arra gondoltak, hány gyerek szaladgál majd az udvaron, erre azonban sosem került sor. Több vetélés és számtalan orvosi vizsgálat után bizonyossá vált, hogy Francesca nem tud kihordani egy gyermeket sem. Szívszaggató volt a csalódás és a veszteség, amit csak tovább tetézett a tény, hogy családjában minden nő könnyen teherbe esett és könnyen szült. Kezdetben annyira lesújtották a könyörtelen diagnózisok, hogy Marcus őszintén attól tartott, elveszíti őt. Ugyanaz a szívszorító félelem kerítette a hatalmába akkor is, mint amit most érzett.

De azzal a rugalmassággal, amit Marcus annyira csodált benne, Francesca felülemelkedett a szomorúságán, és a rengeteg unokaöccsének meg unokahúgának kedvenc nagynénje lett. Zia Cicának becézték, és ugyanannyira imádták, amennyire ő imádta őket. Marcus persze tudta, hogy ez a szerep sosem fogja kárpótolni azért, hogy nem lehet saját gyereke. Bármit megadott volna, hogy ez másként legyen. Ugyanúgy szerette most is, mint amikor sok évvel ezelőtt beleszeretett – később mindig azzal tréfálkoztak, Marcus szó szerint ledöntötte a lábáról. Találkozásuk rendkívüli esemény volt, amit nem lát előre az ember. Francesca épp egy mellékutcából kerekezett kifelé, Marcus pedig – aki egy pillanatra nem figyelt oda, mert a Fionával folytatott korábbi veszekedés járt a fejében – biciklistől fellökte őt. Szerencsére csak a biciklinek lett komolyabb baja. Francesca feltápászkodott, egy vállrándítással elhárította a Marcus által felajánlott segítséget, és piszkosul elkezdett átkozódni. Noha olaszul szidta, de sem Marcus, sem pedig azok előtt, akik megálltak, hogy a szájukat tátsák, vagy éppenséggel felajánlják a segítségüket nem volt kétséges, hogy az a feldühödött boszorka igen csúnya dolgokat vághat a szerencsétlen fickó fejéhez. A szóáradat közepén Francesca egyszer csak angolra váltott. Marcus akkor érezte meg úgy istenigazából a lány dühének erejét. Letaglózta a tudat, hogy egy pillanatig nem figyelt oda, és majdnem halálos balesetet okozott, úgyhogy egyfolytában szabadkozott, és többször is felajánlotta, hogy megfizeti a kerékpárban esett kárt. Azután addig erősködött, míg el nem vitte a lányt a legközelebbi baleseti ambulanciára, hogy megbizonyosodjék róla, nem esett baja. Francesca a rövid út alatt karba tett kézzel ült az anyósülésen, nagyon ellenségesen viselkedett, és folyamatosan emlékeztette Marcust, milyen gondatlan volt. Amikor egyszer váratlan pillanatban gátját tudta állni az ismét olaszul rázúduló hangos szóáradatnak, a nő komoran rá nézett. És bár Marcus komolyan aggódott, hogy esetleg a nő megsérült, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy az olaszok hajlamosak a drámára és imádják a krízishelyzeteket, és semmit sem szeretnek jobban, mint ha a fogukat csikorgathatják valakire. Majdnem két óra hosszat várakoztak a baleseti osztályon. Marcusnak az járt a fejében, milyen vonzó is a nő, és milyen szexi hangja van – szinte tökéletes angoljának csodás zamatot adott olasz akcentusa. A kérdéseire válaszolva elmondta, hogy angolt tanul a Milánói Egyetemen, és azért jött Londonba, hogy angol irodalmi disszertációt készítsen. Ez nagy hatással volt Marcusra. Őt kényszeríteni kellett, hogy Shakespeare-t, híres költőket és Chaucert olvasson, ami embert próbáló házi feladat volt, ez a fiatal olasz lány pedig Emily Brontë Üvöltő szelekjéről ír disszertációt. Hogy a csudába képes kisilabizálni azokat a tájszólásokat? Mindenesetre biztonságosabb vizekre eveztek ezzel a témával. Azonnal semmivé foszlott a lány ellenséges magatartása, mikor a tervezett – és remélhetőleg megvalósuló – yorkshire-i útjáról kezdett mesélni Marcusnak, arra a vidékre készült, ahol egykor a Brontë nővérek éltek. Egyszer csak azon kapta magát, hogy felajánlja a lánynak: – Jövő héten üzleti útra megyek Yorkshire-be, akár el is vihetem. A lány rávetette hihetetlenül sötét szemét. – Miért? Miért vinne magával? – Épp most mondtam, hogy amúgy is oda kell mennem.

A lány eltűnődve csücsörített. – Bolond lennék egy ilyen pocsék sofőrrel utazni – mondta aztán. – Ezt már akkor is megkockáztatta, amikor eljött velem a kórházba – jegyezte meg Marcus. – Az csak a sokk miatt volt. Lehet, hogy még mindig sokkban vagyok. Talán agyrázkódásom van, és agyvérzésben fogok meghalni. Marcus elmosolyodott. – Nahát, talán az orvosi egyetemre is beiratkozott az angol szak mellett? – Ez már így is több annál, amit maga valaha tanult. Szerintem még autósiskolába sem járt. A szellemes és szemtelen visszavágás lenyűgözte Marcust, csak bólintani tudott. – Egy null oda. Végül elvitte Yorkshire-be, és minden mérfölddel, amit levezetett, egyre jobban és jobban tudatára ébredt, hogy milyen veszélybe sodorja magát. De igazából nem érezte veszélyesnek a dolgot. Inkább jó érzés volt. Sőt több mint jó. Ez a sugárzó arcú, fiatal olasz lány, a csillogó, sötét szemeivel és csodálatosan hosszú pilláival – nos, jól érezte magát a közelében. Amikor Haworthbe érkeztek, és kitette őt a fogadónál, amelyikben szobát foglalt magának, egyszerűen nem akarta otthagyni, egyetlen másodpercre sem. Elintézte, hogy két nap múlva visszajön érte, még akkor is, ha ez azt is jelentette, hogy így neki is tovább kell maradnia. Amikor leparkolt a kőből épült tanyaház előtt, abban reménykedett, hogy a lány megjelenik az ajtóban, és ő semmit sem fog érezni iránta, hogy csak a képzelet játéka volt mindaz, amit átélt. De nem így történt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, ahogy a kocsi felé jött a vállán himbálódzó hátizsákkal, és széles mosollyal az arcán, és Marcus szíve hevesen dobogni kezdett. Már az autópályán voltak, nem messze Londontól, amikor Francesca így szólt: – Mondtad, hogy nős vagy, de szeretnék újra találkozni veled. Találkozhatnánk még valamikor? – Én is szívesen találkoznék veled – felelte, és egy pillanatra levette a szemét az útról, hogy a lányra nézzen. – Igen, találkozhatunk. Francesca nem szólt semmit, csak rátette a kezét Marcus combjára, és az út hátralévő részén ott is hagyta. Attól fogva mindennap beszéltek telefonon. Amikor Francesca megírta a disszertációját, és itt volt az ideje, hogy visszatérjen Olaszországba, Marcus tudta, hogy nem lesz képes elengedni őt. Felajánlott neki egy állást a reklámügynökségénél, amit könnyes szemmel utasított vissza. – Sajnálom, caro6 – mondta –, de haza kell mennem a családomhoz. Nekem Bellagio az otthonom, nem London. Könyörgött neki, hogy ne hagyja el. – Nem maradhatok – válaszolta a lány. – Önző vagyok, de így nem tudom folytatni. Vagy az enyém leszel egészen, vagy itt a vége. Marcus tudta, hogy mit kér tőle a lány, de vajon megteheti-e? Ha Lucy nem lenne, gondolkodás nélkül menne. A lánya – nagyon szerette őt. De 6 Kedves.

szerelmes volt Francescába. A végén arra az elhatározásra jutott, hogy a szerelem mindent legyőz, és Lucy is megbocsát majd neki. Egy szép napon. Azóta is erre a napra várt. Talán hiába várta, hogy Lucy valaha is megértse, mit miért tett. Egy évvel azután, hogy elhagyta Angliát, volt egy rövid időszak, amikor nem írt a lányának – túl fájdalmas volt a lapjait, leveleit és ajándékait követő gyötrelmes csend. Elviselhetetlenné vált örökösen abban a reményben élni, hogy egyszer talán majd válaszol a lánya, és azt találta mondani Francescának, hogy jobb lesz, ha megpróbál úgy viselkedni, mintha sosem lett volna lánya. Francesca nagyon megharagudott, és kijelentette, hogy azonnal elhagyja, ha ilyet tesz. Utólag ő is belátta, hogy neki volt igaza. Jobb reménykedve élni. De annyi év után, Lucy miért nem tudta még mindig elfogadni, hogy ő – az apja – nem tudott nemet mondani. Egyszerűen Francescával kellett lennie. Azt hihette volna, hogy mostanra már Lucy is felfedezte: a szerelemnek – az igazinak – megvannak a maga törvényei. Egyáltalán nem az az ésszerű folyamat, aminek az emberek hinni szeretnék. Évekig próbálta nem észrevenni a nyilvánvaló tényt; hogy a házassága Fionával véget ért. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a lánya miatt összetartsa a dolgokat, és eszébe sem jutott, hogy mást keressen. Inkább belevetette magát a munkájába. Ami persze visszafelé sült el. – Sosem vagy velünk – hányta a szemére Fiona. Te csodálkozol ezen? – szeretett volna visszavágni neki Marcus. De nem tette meg. Utált konfrontálódni. Kisfiúként túl sokszor volt szemtanúja annak, hogy a szülei összeszólalkoznak, mielőtt végleg tönkrement a házasságuk. Marcus nem akart ilyen veszélyes vizekre evezni. Még akkor sem tudta rávenni magát a veszekedésre, amikor Fiona szemmel láthatólag már csak a vita kedvéért veszekedett vele állandóan – néha azt vágta a fejéhez, hogy túl kevés, máskor meg, hogy túl sok időt tölt Lucyvel. Lehet, hogy ez az ő hibája volt. Ha erőszakosabb lett volna, és a sarkára áll, talán másképp alakulnak a dolgok. Így viszont bármit csinált, az nem tetszett Fionának. Nem csoda hát, hogy amikor Francesca belépett az életébe olyan kellemesnek és szórakoztatónak találta a társaságát. Ellenállhatott volna a kezdet kezdetén, ha nem zúg bele a lányba. Ha csak valami hirtelen fellángolás lett volna, akkor talán sikerül megküzdenie vele. A kezdetek óta ezzel nyugtatgatta magát, mert amilyen boldog volt Francescával, éppannyira furdalta a lelkiismeret azért, amit Lucyvel tett. Egy pillanatra megállt szusszanni egyet. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy túl gyorsan vágott neki a meredek kőlépcsőknek Bellagio felé. Megfordult, és visszanézett a tóra: a Comói-tó leccói ágát látta. A víz tökéletesen sima volt. Azon tűnődött, mit csinálhat most Francesca? Vajon a volt évfolyamtársaival mulat? Vagy valaki mással? Egy férfivel… A kora szeptemberi meleg ellenére beleborzongott a gondolatba. Ha Francesca elhagyja, nemcsak az életének lesz vége, hanem az a hatalmas áldozat is kárba vész, amit közös jövőjükért hozott. Ezt nem engedheti meg. Beszélnie kell vele, meg kell adnia neki a lehetőséget, hogy elmondhassa, mi a baj. Lehetséges, hogy az utóbbi időben elhanyagolta. A milánói iroda kibővítése miatt, az elmúlt hónapokban sokkal több volt a

munka, mint valaha. Francesca többször is szóvá tette ezt, és amennyiben a szabadúszó írói és idegenvezetői munkája megengedte, vele maradt a milánói lakásban. Ám ha Francesca úgy érzi, hogy a második helyre szorult, akkor sürgősen helyére kell tennie a dolgokat. Tökéletes csapat dolgozott a keze alatt, úgyhogy elméletileg nem volt szükség Marcus állandó jelenlétére. Azonban tudta, hogy nagy kihívás lesz. Sosem volt túl jó az ilyesmiben. Amikor otthagyta Angliát, azt hitte, kiszállt a mókuskerékből, amelyben addig tepert. De hamarosan rájött, hogy mégsem lézenghet céltalanul. Szüksége volt a pezsgésre, az új üzlet ígéretére. A reklámszakma a kisujjában volt. Miután megtanult olaszul, és kellő bátorságot gyűjtött, belevágott az üzletbe. Nemsokára már a legjobbakkal említették egy lapon. Arra is rájött, hogy Olaszországban egy sereg izgalmas dolgot találhat. Ha az embernek sikerült megfeledkeznie a horrorisztikus méretűre duzzadt bürokráciáról, az alig leplezett korrupcióról és az idegengyűlöletről; Olaszország, és főképpen Milánó, a lehetőségek tárháza volt. Az ország északi részébe összpontosuló ipar miatt az ügynöksége sosem volt híján a klienseknek. Miként számított rá, beletelt némi időbe, amíg megszilárdult a helyzete. Kezdetben egy kis irodát bérelt Bellagióban, a városkában, ahol aztán ő és Francesca letelepedtek. Francesca családjának szinte valamennyi tagja néhány lépésnyire lakott tőlük. Megfogadta kedvenc sógornőjének tanácsát, és jó pár helyi üzletbe is beszállt. A felszínen Bellagio a turistákból élt, de a színfalak mögött például egy jól bevezetett faiskola-ipar működött, meg egy dísztárgyakra és karácsonyi dekorációra specializálódott üveggyár is. Ezekből a kézzel készített, kiváló minőségű, bonyolult mintázatú üvegbuborékokból szép mennyiséget exportáltak az Egyesült Államokba – a termékek kilencven százaléka az USA-ban kötött ki és Marcus büszke volt, hogy részese lehet a cég egyre növekvő sikerének. Enrico Mosto, a legnagyobb faiskola tulajdonosa, Marcus egyik legjobb barátja volt, és ritkán telt el hét anélkül, hogy össze ne ültek volna egy italra, vagy, hogy harapjanak valamit. Azon az estén is Enricóval találkozott. A Villa Serbelloni Grand Hotel éttermében – az egyike a legjobbaknak a Comói-tónál amely Enrico kedvenc helye volt, és ragaszkodott hozzá, hogy minimum havonta egyszer elhozza ide Marcust és Francescát. A mai az első alkalom, hogy kettesben fognak vacsorázni: Francesca aznap este jön vissza kocsival Milánóból, Enrico felesége pedig az idén meghalt. Szegény embert mélyen megrendítette a dolog, még mindig mély gyászban volt. Marcus már nem zihált annyira, úgyhogy folytatta az utat. Aztán hál' istennek túljutott a meredek lépcsőkön, onnan már végig lejtett az út Bellagio felé. A sűrűn lakott város Velencére emlékeztette Marcust, azokra a javarészt macskakővel borított zsúfolt kis sikátorokra, amelyekben – ahogy Francesca egyszer elpanaszolta – igen nehéz tűsarkú cipőben sétálni. Amikor Marcus megérkezett, beletelt pár napba, míg végre jól kiismerte magát a kisvárosban. A Salita Genazzini lábánál elhaladt a Hotel Splendide mellett a bank irányába. Tíz perc múlva újra kint volt a turistáktól hemzsegő utcán. Az

utca másik oldalán sorban álltak a kompra várakozók; az egyik épp akkor érkezett be a hajóállomásra, és újabb csorda araszoló turistát okádott ki magából a tópartra. Még két hónap, gondolta Marcus, és minden újra nyugodt lesz. Ha valaki november első hetében jön, csak egy kísértetvárost talál itt. A szállodák bezárnak, a legtöbb üzlet és étterem is, csupán egy maroknyi tart nyitva, hogy kiszolgálja a mintegy háromezer főt számláló lakosság igényeit. No meg azokat a milánóiakat, akik itt töltik a hétvégét. Bellagióban novemberben úgy lehetett tapintani a nyugalmat, mint a környező hegyek tetején hamarosan lehulló havat. Miután kijött a bankból, jobbra fordult, és a főutcán haladt tovább. Mindenütt angolul beszéltek körülötte, éppúgy lehettek ausztrálok, amerikaiak, vagy jöhettek Anglia délkeleti vidékéről. A látogatók inkább az idősebb korosztályhoz tartoztak, magukkal hozván az egyre erősödő font sterlingjeiket és dollárjaikat. A San Remo bárnál odaintett az egyik pincérnek, és egy fél pillanatig kísértésbe esett, hogy megigyon egy pohár sört, de az összes asztalnál ültek, úgyhogy inkább folytatta az utat hazafelé.

Harmincötödik fejezet Kilencezer méter magasan repültek, amikor Helen újra elég nyugodtnak érezte magát ahhoz, hogy megszólaljon. – Még mindig nem értem, miért kellett ezt tenned – mondta. – Annyira fölösleges volt. De Hunter nem figyelt oda rá. Túlságosan lefoglalta, hogy elvegyen egy kis csomag sós perecet meg egy gin-tonikot a csinos, mosolygó légiutaskísérőtől – egy fiatal, sötét hajú olasz lánytól, akinek hihetetlenül fehér fogai voltak. Helen a szeme sarkából figyelte, hogyan viselkedik Hunter a lánnyal. A legjobb formáját hozza, mint mindig, kacérkodik a stewardessszel, és úgy tesz, mintha ő ott sem lenne. Kifogástalanul volt öltözve: nyitott nyakú, világoskék inget, klasszikus blézert és krémszínű vászonnadrágot viselt. A karján arany Rolex csillogott, ékszert nem hordott (háromszor nősült, de jegygyűrű egyszer sem volt az ujján). Mindene jólétet és magabiztosságot sugárzott. Mit gondolhat a kisasszony? Megér egy extra mosolyt? Vagy egy extra zacskó rágcsálnivalót? A kérdés: Vajon megkísérti Huntert? Egyáltalán esett kísértésbe azóta, mióta házasok? – Signora? A mosoly és a csillogó fogsor most őrá villant. – Fehérbort, legyen szíves – mondta, miközben azt figyelte, vele mennyivel kevésbé előzékeny a lány. Nem a légikisasszony hibája volt, hogy Hunterre mindenütt felfigyeltek, bárhol is járt. Keveset foglalkozott mások érzéseivel, nagy ívben tett a csoport többi tagjára, és kifizette a különbözetet a turista és az első osztály között, hogy ők ketten, Helennel ott utazhassanak. Helen még sosem érezte magát annyira kellemetlenül, mint amikor Olivia utasításai szerint felsorakoztak az Alitalia jegykezelőpultjánál, és Hunter bejelentette, hogy rég elmúltak azok a napok, amikor ő turista osztályon utazott; és elintézte a magasabb utas osztályba

sorolást. Miközben Hunter a business class jegy- és poggyászkezelő pultja felé tuszkolta, Helen érezte, hogy a többiek tekintete a hátába fúródik, és azt kívánta, bárcsak ne gondolta volna meg magát az utolsó pillanatban a férfi, és ne csatlakozott volna hozzá az útra. Alighanem Marcia unszolására jött el, hogy rajta tartsa a szemét Savannah-n és Orlandón. Helen majdnem elnevette magát, amikor ezt meghallotta. Mindig is úgy gondolta, hogy Marcia lökött, de most megbizonyosodott róla, hogy komplett őrült. Vajon tényleg azt hitte, hogy Savannah egy ártatlan kislányka? Inkább az bosszantotta, hogy amikor megkérdezte Huntert, eljön-e vele az útra, a férfi azt felelte: túl elfoglalt. Azután Marcia csettintett, és Hunter mindent megmozgatott, hogy úgy legyen, ahogyan az ex-neje akarja. Helen nem tévedett, amikor azt gondolta, Hunter nem is hallja őt. Kinyitotta a rágcsálnivaló zacskóját, és a tartalmát maga elé borította a szalvétára, aztán a szájába dobott egy apró sós perecet. – Nem értem, mi ez a hajcihő. Sosem zavart, hogy a turista vagy az első osztályon utaztál. – Ez most más – válaszolta Helen. – És ezzel te is pontosan tisztában vagy. Egy csoportban utazunk a barátainkkal meg a szomszédainkkal, ami azt jelenti, hogy együtt kellene utaznunk. A következő netán az lesz, hogy közlöd velem, a bellagiói szálloda sem elég jó, és egy magasabb osztályú helyen vettél ki szobát? – Hunter újabb sós perecet dobott a szájába. – Figyelmeztetlek, ha a szálloda nem üti meg azt a színvonalat, amelyet elvárok, ez lesz az első, amit teszek. Egy percig sem maradok olyan helyen, ahol nem érzem jól magam. És nem látom okát, hogy emiatt bocsánatot kérjek. Helen komolyan kísértésbe esett, hogy azt felelje: „És én sem kérek bocsánatot azért, hogy pontosan ott legyek, ahol én akarok.” De inkább nem szólt semmit, hanem az ablak felé fordult. Hunyorgott, ahogy a hófehér felhők és a csodálatos kék ég elvakította a szemét. Azon spekulált, vajon mit sutyoroghatnak róla tíz sorral hátrébb, a függöny mögött. És főleg, hogy mit gondol róla Conrad. Pár nappal azután, hogy Conrad váratlanul feltűnt a Kertészklub összejövetelén a faluházán, Helen azt hallotta Mactől, hogy Conrad Tokióba repült üzleti útra. Megkönnyebbült, de egyben sajnálta is, hogy nem fog belebotlani az elkövetkező napokban. Zavaros időszak volt, kusza érzések sokasága kavargott Helenben – látni akarta Conradot, de közben rettegett, hogy mit tenne, ha találkozna a férfival. A templomkertben, amikor Conrad nyíltan beszélt arról, hogy milyen hatással van rá, veszedelmesen közel állt ahhoz, hogy kísértésbe essék. Egyetlen apró érintése elegendő lett volna, hogy meginogjon a védelme. De aztán a férfi hirtelen talpon termett, és közölte, hogy felejtsen el mindent, amit mondott. Ő még egy ideig ott ült, zavartan és döbbenten – megdöbbentette, hogy milyen hatással van rá a férfi, és zavarba jött annak furcsa viselkedése miatt. Mit mondott, vagy tett, amivel így elijesztette? Amikor a Kertészklub összejövetelén mellette ült, azt remélte, Conrad magyarázatot ad a történtekre, már csak azért is, hogy megnyugodjék,

nem ő bántotta meg valamivel, de néhány udvariassági formulán kívül, a férfi semmit sem mondott. Helen tudta, hogy Conrad nem sokra tartja Huntert, és a mai események után a férje csak mélyebbre csúszik majd Conrad szemében. Már a gondolatát is utálta, hogy őt is egy kalap alá veszik a férjével, és remélte, hogy a többiek – Mac, Lucy és Orlando – megértik, hogy nem tudott mit tenni Hunter fölényessége ellen. Legnagyobb meglepetésére, Savannah nem került velük egy osztályra. Helen gyanította, hogy a lány megmondta az apjának, hogy hová dughatja a business osztályú jegyét, ha ez azt jelenti, hogy el lesz különítve Orlandótól. A dolgok állása szerint, legfeljebb egy nukleáris robbanás választhatta volna szét őket. Hallotta, hogy felszolgálják az ételt, és becsukta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Nem volt éhes. A múlt hét óta alig volt étvágya. Annabel épp a minap tett rá megjegyzést. – Te fogytál? – kérdezte. – Csak egy kicsit – ismerte be Helen. – Nem is tudtam, hogy diétázol. Úgy értem, te nem az a fajta vagy, akinek szüksége van rá. Egyrészt megbízott volna régi barátjában, el akarta mondani neki, hogy Conrad miatt nem tud rendesen enni, sem aludni. Másrészt viszont Annabel sosem értené meg a helyzetet, főleg azért nem, mert szerinte Hunter kiváló fogás. Így aztán megint csak – afféle egyoldalú beszélgetésben – a nagyanyjának öntötte ki a szívét, amikor elvitte egy közeli kertcentrumba. Emma egész idő alatt ugyanazt a dolgot kérdezgette tőle: tudni akarta, kaphat-e fagylaltot. Fura, de az egyik közösen eltöltött délelőttjükön nagyon közel állt hozzá, hogy a kedves, öreg Isobel Jenkinst fogadja bizalmába. Isobel ugyanis megjegyezte, mennyire fáradtnak tűnik. Helennek minden profizmusára szüksége volt, hogy ki ne kottyantsa: az élete válságban van, mert megismerkedett egy férfival, aki egy olyan helyen érintette meg a bensőjében, amelyet addig még senki nem fedezett fel. Fejét a repülőgép ablakának támasztva Helen szabadjára engedte a gondolatait. Hogyan történhetett ez? Miért engedte meg Conradnak, hogy olyan mélyen beférkőzzék a szívébe, hogy mások is észrevegyék rajta a változást? És Hunter, ő vajon észrevett rajta valamit? Aligha – gondolta. Mostanság szinte észre sem veszi őt. Ez nem amolyan fellengzős önsajnálkozó gondolat volt, hanem tény, egyszerű és megcáfolhatatlan tény. A tényekkel világ életében ügyesen bánt. A bizonytalanságot azonban nem kezelte valami jól. Mac ideges volt. Nem számít, hányszor változtatott a helyzetén, nem ült kényelmesen. Szűk volt a hely az ülések közt; melege volt, és kissé szédült. Múlt éjjel, miközben pakolt, ismét rátört egy olyan szédülés, pedig már napok óta semmi baja nem volt. De valójában nem ez izgatta. A lelke mélyén az elkövetkező napok miatt aggódott. A környezetében lévő emberek sorra olyan helyzetbe sodorják magukat, amely a legjobb esetben is csak könnyekkel végződhet.

Elsőnek ott volt szegény Lucy, aki természetes képet igyekezett vágni egy képtelen helyzethez. Mac mindig is tisztelte és kedvelte Orlandót, de az a bolond fiú szemlátomást elveszítette a józan eszét. Nem gondolhatja komolyan a dolgot Savannah-val. Mindenki szemében nyilvánvaló volt, hogy Lucy lenne számára az ideális partner, és csak idő kérdése, hogy mint férfi és nő egymásra találjanak. Mac meg volt győződve róla, hogy vagy Orlandónak jön meg a józan esze, vagy pedig Savannah unja magát halálra Swanmere-ben, és költözik haza. Nem úgy fest, mint aki maradni akar. Mac szerint afféle vándormadártípus, talán csak a kora miatt. A fiatalok nem az örökkévalóságnak, hanem a pillanatnak élnek. Nagy kanállal kell habzsolni az életet, az élvezeteket, a borzongást, az izgalmakat és a kalandokat kell keresni, és nem illik a lehetséges következményekkel foglalkozni. A jelen helyzetben, a következmény az volna, hogy amikor Savannah úgy érzi, már elmúlt a féktelen vágy, továbbáll, és másutt keres majd olcsó borzongást. Ekkor azonban Orlando ugyanazt tenné, mint bármelyik férfi a helyében – Lucynél keresne vigaszt. És Lucy, aki imádja őt… mit fog érezni? Azt, hogy kihasználták? Hogy elárulták? Talán kárörömöt érez majd, hogy Orlando megégette magát. Nem kellett túl okosnak lenni, hogy rájöjjön erre az ember. Egyvalami azonban biztos volt, mégpedig az, hogy mindeközben Lucy megjárja a poklok poklát, és Orlandónak ez fel sem fog tűnni. Ők hárman éppen Mac és Conrad előtt ültek – a két lány egymás mellett, Orlando pedig a folyosóülésnél. Elég magas lévén, Mac át tudott nézni az ülések támlái fölött, és mindenkit szemmel tarthatott. Savannah Orlando vállán nyugtatta a fejét, kényelmesen elhelyezkedett, és közben folyamatosan kacarászott. Kész csoda, hogy Lucy nem kapott idegbajt. Mac szíve majd megszakadt érte. És mintha nem volna már amúgy is elég gondja, ott van még a tervezett találkozás az apjával, akit évek óta nem látott. Mac épp csak megemlítette ezt Lucynek, mert azt akarta, hogy tudja, őrá számíthat, fordulhat hozzá támaszért vagy vigasztalásért. Nem hagyta magát átrázni a lány kitörő örömétől. – Ó, Mac, nagyon drága vagy, de nem lesz semmi baj. Maximum annyi történik, hogy bekopogok az ajtaján, ő pedig vakációzik valahol. Amilyen az én formám… És ki tudja? Talán mindenkinek ez lenne a legjobb. – Becsülte Lucyt a bátorságáért, de elég jól ismerte ahhoz, hogy átlásson rajta. Egyik este a Hattyúban belebotlott Danbe, aki megkérte, hogy figyeljen oda Lucyre, amíg úton vannak. – A lány kivetkőzött önmagából – mondta Dan. –Azok után, amit Orlando művel vele, ez egyáltalán nem meglepő. Az a fiú összetöri a szívét. Orlando valószínűleg tudatában sem volt, de bizonyos helyeken nem örvendett túl nagy népszerűségnek. Még Olivia Marchwood is – aki pedig nem arról volt híres, hogy kinyilvánítja az érzelmeit – hangot adott nemtetszésének. – Férfiak! – fakadt ki az újságosnál. – Mind egyforma! És ha Orlando nem is törődött azzal, hogy milyen meredeken csökken a népszerűsége, Mac remélte, hogy Lucy szintén nincs tisztában azzal, hányan éreznek együtt vele a faluban. Gyűlölte a szánakozást. Mac felsóhajtott. Zsibbadni kezdett a jobb lába, úgyhogy kinyújtotta az ülések közti folyosóra, aztán megdörzsölte a térdét.

– Minden rendben? – kérdezte Conrad. – Igen, de jobban leszek, ha földet érünk. Talán követnünk kellett volna Helen férjének a példáját, és át kellett volna ülnünk az első osztályra. Conrad gondosan összehajtogatta a szalvétáját, és letette az ebédje maradéka mellé a tálcájára. Csak annyit kérdezett: – Szeretnél felállni és mászkálni kicsit, hogy a vér visszamenjen a lábadba? – Aggódsz, hogy esetleg kiüt egy mélyvénás trombózis? – Nem inkább te aggódsz? – Cseppet sem. Ne aggódj, még jó darabig rajtad fogok élősködni. – Örömmel hallom. Nem eszed meg az ebédet? – És hagyhatnád már végre az idősgondozós, anyáskodó hülye dumádat. – Ahogy gondolod! Azt hiszem, én most alszom egyet. Mac figyelte, ahogy Conrad hátradönti az ülését. Még mindig fáradt volt az időeltolódás miatt – nemrég érkezett vissza Japánból nem érte hát meglepetésként Macet, amikor Conrad a fejét oldalra fordítva villámgyorsan elaludt. Nemcsak Lucy, hanem miattad is rossz előérzetem volt ezzel az utazással kapcsolatban – gondolta Mac. Megfordult, és kinézett a folyosóra. Helent és Huntert két vékony függöny rejtette el a szemük elől. Macnél jobban senki nem tudta, hogy abból csak baj származik, ha valaki más feleségét szereti. Egy ideig csodás az érzés, ám amikor elérkezik a végső csapás – amikor a szeretett asszony nem hagyja el miattad a férjét, mert valami olyasmi köti hozzá, amit te nem értesz, és nem versenyezhetsz vele –, nos ott kezdődik a fájdalom. Amikor megérted, hogy nem egymásnak rendelt titeket az ég, hogy a szíved minden szerelme nem elég ahhoz, hogy megnyerd a szívét, attól kezdve elveszti értelmét az életed. Még az ellenségének sem kívánta ezt a nyomorúságos érzést, nem hogy Conradnak. Mac is elálmosodott, becsukta a szemét. A Lucyre és Conradra nehezedő nyomáson gondolkodott, és hogy mennyire jól leplezik az érzéseiket. De ő is ugyanezt tette. Még nem mesélt senkinek ezekről a dolgokról. Talán mesélnie kellett volna erről Conradnak, de nem akarta nyugtalanítani a fiút. Épp elég baja van. Az utolsó homályos gondolata az volt, mielőtt leszállt rá az álom köde, hogy ez az út olyan, mintha bombával a hátukon igyekeznének a Comói-tó felé. De, hogy a bombát ki vagy mi fogja kioldani, azt nem tudta megmondani.

Harminchatodik fejezet Marcus a Hotel Villa Rosa felé tartott, amely idestova ötven éve a Fontana család tulajdonában volt. Francesca apja – Rinaldo Fontana – még ambiciózus fiatalemberként vette meg a négyszintes, lepusztult épületet, és hagyományos albergót meg éttermet csinált belőle. Mióta Rinaldo meghalt, a szálloda irányítása Francesca bátyjaira – i Fratelli Fontana – és a hitveseikre hárult. Még mindig igazi családi vállalkozásként működött. Amikor Francesca először bemutatta Marcust a családjának, azok leplezetlen ellenszenvvel és gyanúval viseltettek iránta. Francesca volt

Rinaldo és Rosa egyetlen leánya, és a legfiatalabb gyermekük, és hogy kétségeik voltak Marcust illetően, az igen enyhe kifejezés. Talán egy tömeggyilkos részesülhetett volna ilyen fagyos fogadtatásban. Persze a gyanújuk nem volt alaptalan. Végül is ki volt ez a férfi, aki sokkal idősebb az ő kicsi lányuknál? Aliféle ember az, aki hátrahagyja a családját Angliában Francesca kedvéért? És vele nem fogja megtenni ugyanezt egy napon? Az első tizennyolc hónap Marcus életének legrosszabb időszaka volt. A Fontana család nyájassága éppolyan mérsékelt volt, mint amilyen átlátszó. A következő karácsonykor Francesca a kezébe vette a dolgokat, és bejelentést tett. A vacsoránál közölte a családjával, hogy Marcus válását kimondták, és a család beleegyezésével – vagy anélkül – össze fognak házasodni. – Semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy hozzámegyek egy elvált férfihoz – mondta nekik miként abban sincs semmi szégyellnivaló, hogy ha valaki nem katolikus. Az egyetlen dolog, amiért szégyenkezem, hogy a családom így viselkedik Marcusszal. Talán adhatnátok egy esélyt annak a férfinak, akit szeretek. Marcus kimondhatatlanul büszke volt Francescára, ám amikor leült, és ő megfogta a kezét, nemigen számított enyhülésre a Fontana-klán részéről. Tévedett. Rinaldo lassan felemelkedett, és könnyekkel a szemében Marcus felé emelte a poharát. – A leendő vejemre! – köszöntötte. Még el is mosolyodott. Azután egyenként követték a példáját, és végül megtört a jég. A család elfogadta. Az esküvőre három hónappal később, márciusban került sor, néhány héttel az idegenforgalmi szezon kezdete előtt. A helyi könyvtárban keltek egybe – az első alkalommal kötöttek csak polgári házasságot a Fontana családban. Francesca felhívta a figyelmét, hogy lesznek olyanok – főleg a Fontana család idősebb tagjai –, akik nem fogják elismerni a frigyüket. – A nagyanyáim rettentően konzervatívok – magyarázta. – A tradíció és a vallás a mindenük. És mialatt ő egyre jobban igyekezett bizonyítani Francesca apjának, hogy megérdemli egy szem lánya kezét, annál távolabbra került a saját lányától. Se levél, se telefonhívás nem érkezett Lucytől. Gyanította, hogy a levelei, talán Fiona közbenjárásának köszönhetően, Lucy kezébe sem kerültek. Tudta, hogy Fiona még mindig haragszik rá, de Marcusnak el kellett fogadni, hogy semmit sem tehet azzal kapcsolatban, hogy a volt felesége miként neveli és befolyásolja gyermeküket. A következő kereszteződésnél Marcus jobbra fordult, és ismét fölfelé kaptatott; a kövező sikátor olyan szűk volt, hogy Marcus mindkét oldalon megérinthette volna az épületek falát. A Villa Rosa csöndes helyen állt – közvetlenül a főutca, az üzletek és a többi szálloda mögött –, ahonnan pompás kilátás nyílt a tóra. Tiszta időben jól látszott a túlpartján Cadenabbia és Tremezzo, ma azonban lilás köd remegett a víz fölött a párás melegben. Marcus kinyitotta az üvegajtót, és belépett a szálloda kellemesen hűvös, légkondicionált levegőjébe. Antónia – Francesca legidősebb unokahúga – épp telefonált a márvány recepciós pult mögött. Odaintett Marcusnak, és a szájáról le lehetett olvasni egy – Ciaol-1. Marcus Antónia anyját, Annát kereste.

Meg is találta az első emeleten, kint a tetőterasz árnyékában. Éppen a tekintélyes – és nagy becsben tartott – agyagcserép és antik urna gyűjteményébe ültetett különlegesen szép piros rózsákat, fehér hortenziákat, és az élénkvörös leandereket öntözte. A hotel kisebb volt a legtöbb bellagiói szállodánál; nem volt benne sem uszoda, sem pezsgőfürdő, sem edzőterem, ezekben a napokban mégis ritkán akadt csak kiadó szobájuk. A vendégek többsége amerikai volt, őket az angolok követték, aztán a francia és a német turisták. Mindannyian nagyra értékeltek a Villa Rosában a szolgáltatás kimagasló minőségét és a pazar konyhát. Bele voltak bolondulva a tetőkertbe, amelynek megalkotásában Francesca besegített Annának. A nyári hónapokban itt szolgálták fel a reggelit. Anna, amikor meglátta Marcust, letette a locsolókannát. Széles csípőjén megtörölve a kezét odajött, és mindkét orcáját megcsókolta. – Ciao! Come stai7? – Sto bene8 – válaszolta kedvesen. Mindig is szerette Annát, mert amikor a család többi tagja kerülte, ő volt az egyetlen szövetségese. Franco felesége volt, a legidősebb Fontana testvéré; csöndesen támogatta és bátorította a kapcsolatukat, folyamatosan mondogatta Marcusnak, hogy legyen türelmes, pusztán idő kérdése, hogy a család mikor adja be a derekát. Két évvel volt csak idősebb Annánál, mindig is különösen közel érezte magához. Kivételesen közel állt Francescához is, és amióta Rosa három éve meghalt, valamiféle pótanya szerepet is betöltött. – Úgy látom, jól esne egy sör – jegyezte meg Anna. Marcus elhúzta a száját. – Annyira pocsékul nézek ki? A nő elmosolyodott. – Egy kicsit talán meleg van. Amíg Anna az italért ment, Marcus elhelyezkedett az egyik nádszéken, a tetőkert legtávolabbi részén. A vadszőlővel befuttatott lugas árnyékában hallgatta, amint a San Giacomo órája elüti az egészet – három óra volt –, azután néhány turistát figyelt, akik a térképeiket nézegették és a Comóitóról szóló úti könyveiket lapozgatták. Jól öltözött amerikaiak voltak, az akcentusukból ítélve Chicagóból. Pontosan azok a típusú vendégek, akikre a hotel felújításakor felhívta a Fontana fivérek figyelmét, mármint hogy őket kéne megcélozni. Az üzlet pangott, aminek Marcus szerint egyszerű oka volt: a Villa Rosa látott már szebb napokat is. Amennyire tapintatosan csak tudta, elmagyarázta a családnak, hogy az olasz „elnyűttség” ahogyan ő nevezte – az elavult és hevenyészett vezetékezés, a megfakult dekorációk, a kikopott szőnyegek, a poros, oxidálódott aranyozás – már nem az, amit a huszonegyedik századi utazó vár. Bátorította őket, hogy drasztikus felújításnak vessék alá a hotelt, csináljanak egy elegáns és jól felszerelt szállodát. Bemutatta őket néhány milánói belsőépítésznek, akik egyetlen pillantást vetettek az elöregedett dekorációra meg bútorokra, és teljesen elszörnyedtek. Aztán meggyőzték a Fontana fivéreket, hogy olyan legyen a szállodájuk, amely kimagaslik a többi bellagiói hotel közül. 7 Hogy vagy? 8 Jól vagyok.

Javukra legyen mondva, Franco és a fivérei azonnal megkörnyékezték a bankot, és fejest ugrottak az ötlet megvalósításába. Ennek eredményeként a Villa Rosa kiemelkedett a többi szálloda közül. Egyre nagyobb hírnévnek örvendő, elegáns, minőségi szálláshellyé varázsolták, amely egyszerű, ámde kiváló szolgáltatásokat nyújt, úgyhogy a kritikusabb és kényesebb utazók elvárásainak is tökéletesen meg tud felelni. Az újbóli megnyitása óta számos újság elismerően nyilatkozott róla, és a felsőbb kategóriába sorolt étteremnek is egyre jobb híre lett. – Bocs, hogy ennyit vártál – mondta Anna, amikor megjelent a sörrel és egy kávéval, amit magának töltött. Az amerikaiak összeszedték a cuccaikat, és magukra hagyták őket. – Telefonom volt – magyarázta. – Alessio keresett. A jó hír az, hogy végre elfogadta az ajánlatomat. Ma késő délután érkezik. – Talán előfordult már valaha is, hogy bárki nemet mondott neked, ha megkérted valamire? Anna elmosolyodott. – Meggyőző tudok lenni, mindössze erről van szó. Ugyanúgy, ahogy te is, Marcus. Marcus jól meghúzta a sörét, mint aki nagyon szomjas. Alessio a nő unokaöccse volt, egyetlen testvérének fia, zongoraművész. A Milánói Konzervatórium zenekarának tagja volt, és a családban mindig is rendkívüli tehetségnek tartották. A lányok szempontjából viszont maga volt az ördög. Ami persze csak erősítette a családbéli megbecsülését. A harmincas éveiben járó, szemtelenül jóképű fiatalembert olyan szelíd alaptermészettel áldotta meg az ég, mint egy ijedős telivért. Amint Anna és Francesca gyakran mondogatta Marcusnak, ez lehengerlő kombináció. Marcus maga sajnálattal gondolt arra a lányra, akit Alessio feleségül vesz. Szegény lány azt hiszi, hogy Alessio majd megállapodik mellette. De úgy hírlett, a fiú megváltozott. Tavasszal agyhártyagyulladása volt, majdnem belehalt. Sok gyertyát gyújtottak a gyógyulásáért, amelyet még a tapasztaltabb orvosok is kész csodának tartottak. Még mindig lábadozott. – És hogy van Alessio? – kérdezte Marcus. – Még mindig nem jött rendbe teljesen. Mindenki nagyon figyelmes vele a konzervatóriumban, azt mondták, csak akkor kell visszamennie teljes munkaidőben játszani, ha úgy érzi, hogy készen áll rá. – Bolondok volnának, ha másképp bánnának vele. Tehetséges zenész, hiba lenne sürgetni, amikor még nem áll készen. – Akármit is gondolt Marcus Alessio magánéletéről, azt, hogy kiváló zenész, eszébe sem jutott megkérdőjelezni. – Szóval beleegyezett, hogy lejön, és játszik neked az étteremben? Nem érzi majd visszalépésnek a dolgot? Anna megrázta a fejét. – Az nem rossz, ha játszik. Az anyja meg én úgy gondoljuk, a környezetváltozás jót fog tenni neki. – Kétségtelen, hogy vonzerőt jelent majd a szállodának. Az étterem minden éjjel tömve lesz… nagyrészt a lábai előtt heverő hölgyekkel és fogcsikorgató ' férjekkel. Anna felnevetett, aztán beledobott egy kockacukrot a kávéjába. – Ma egyébként ismét érkezik egy kertész csoport.

Jó ötlet volt Francescától, hogy célozzuk meg az angol és amerikai turistákat, akik ilyen speciális utakra jönnek. Így sokkal több vendégünk van. – Egyszer majd megfogadod a szakácsművészeti bemutatók ötletét is. – Nincs azzal semmi gond, Toscanában kiválóan működik a dolog, de nem vagyok benne biztos, hogy itt, Bellagióban is sikerülne megvalósítani. – Mintha valami ilyesmit mondtál volna a kertlátogatásokról is. Anna mintha nem is hallotta volna ezt a megjegyzést. A háttérben csörögni kezdett a telefon. Felkapta a fejét, és már indult volna, hogy felvegye, de szinte azonnal felkapta valaki. Marcus mintegy végszóként használva a szünetet, megpróbálta kideríteni, hogy Anna mit tud Francescáról. Húsz perccel később újra úton volt hazafelé, Pescallóba. Csalódottan, mert semmivel sem lett okosabb. Amikor hazaért, egyenesen a kertbe igyekezett, ahonnan csodás kilátás nyílt a tóra. A kert Francesca büszkesége volt, rengeteg energiát ölt bele. Végletekig leegyszerűsített megfogalmazása volt a dolgoknak, de el kellett ismernie, minden szál virág, amit Francesca ültetett, afféle gyerek-pótló volt, de ahogy Marcus elnézett a távolba a víz felett a liernai falvakig és azokon is túl, észak felé Varennáig, mégis azt remélte, hogy nem téved. A kert talán megakadályozza, hogy Francesca elhagyja őt.

Harminchetedik fejezet A busz, amely felvette őket a repülőtéren már a forgalmas autópályán robogott, ahol látszatra egymásba értek az autók ütközői, és a sofőrök nyaktörő sebességgel hajtottak. Lucyt hányinger környékezte. No nem afféle émelygés fogta el, amit utazás közben érez az ember, hanem piszkosul kiborult, amikor látta, hogy Savannah egyfolytában Orlandót nyalja-falja és fogdossa. Remegett a félelemtől, hogy mi vár rá, és folyamatosan liftezett a gyomra. Vajon találkozik majd az apjával, míg Olaszországban vannak? Lesz elég ereje végigcsinálni az utat? Dan azt mondta, szerinte nem lesz gond. Hugh is ezzel biztatta. De természetesen Orlando jegyezte meg elsőnek a dolgot. Három férfi mondta neki ugyanazt: ideje túllépnie a múlton. Talán a férfiaknak könnyebben megy? A nők nehezebben bocsátanának meg? Vajon a nők lelkébe mélyebbre hatolnak a fullánkok? Olyan mélyre, hogy lehetetlen helyrehozni vagy begyógyítani a sebet? Folyamatosan lejátszotta magában az apjával folytatott képzeletbeli beszélgetéseket, de mindig ugyanoda lyukadt ki: megmondja neki, mit gondol róla, otthagyja, és örökre elfelejti. Annyiszor elképzelte már a találkozót, hogy betéve tudta az egészet. Tudta, hogy a többiek nem erre számítanak. Senki sem jött oda hozzá és mondta meg neki nyíltan, de a lelke mélyén mindenki azt várta, hogy egy amolyan kibékülő-beszélgetést kezdeményezzen az apjával. Mintha az apja puszta jelenléte egyetlen perc alatt semmissé tenné a múltat, és neki nem lenne más dolga, mint hogy zokogva a karjába veti magát.

A busz elején ülő Philippa Hutton – a következő öt napban ő lesz a túravezetőjük, egyébként ő tartotta azt az előadást a swanmere-i Kertészklubban éppen arról informálta őket egy recsegő mikrofonba beszélve, hogy a közlekedéstől függően cirka egy óra múlva megérkeznek Bellagióba. A recsegő mikrofonnal küszködve a csoport többi tagjáról kezdett beszélni, akik reggel érkeztek a gatwicki járattal. – Aha! Az észak-dél ellentét! – morogta Mac, aki Lucy mellett ült. – Remélem, nem ugyanazon az emeleten lesz a szobánk. Nehogy véletlenül keresztbe-porzás történjen. – Te magad is déli vagy Mac, akárcsak én – mondta Lucy. – Ez igaz, de egy kis törzsi civakodás a nyaraláson túl nagy ziccer ahhoz, hogy kihagyjam. – Szavadon foglak. Én is benne vagyok a balhéban, ha úgy alakul. – Kifelé bámult a busz ablakán. Mit keres itt egyáltalán? Miért teszi ki magát ennek a kétszeresen is elátkozott utazásnak: egyszerre játszhat gyertyatartót Orlando és Savannah mellett, és valószínűleg az apjával is találkozni fog. Eszébe jutott a becenév, amit Dan ragasztott rá: TalánKirálykisasszony. Ez csakugyan egy „talán” helyzet volt. Talán végigcsinálja, talán nem. Kis időre behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már lekanyarodtak az autópályáról, és egy városon hajtottak keresztül. Azután befordultak egy sarkon, és hirtelen víz csillant előttük. A tó. – Íme, Como városa – szólalt meg Philippa a busz elejében. – A rómaiak alapították időszámításunk előtt 196-ban. A város lakossága most hatvanötezer fő. Ha gyorsan balra néznek, megláthatják a Duomo… – Bárcsak befogná! – pufogott Mac. – Ha végig ilyen lesz, alighanem be kell szereznem egy pár füldugót. – Neked is valami ilyesmit kéne szerezni – mondta Lucy, és némi kotorászás után előhúzta táskájából az iPodját. – Ne haragudj, Mac, de az út hátralévő részében inkább zenét hallgatok. – Semmi baj, kedvesem. Lucy a Muse Absolution című albumát bömböltetve roncsolta a dobhártyáit, és közben a szemük előtt kibontakozó tájat bámulta. A helyenként szűk és kanyargós út a tóval párhuzamosan haladt. Minden üdének és zöldnek látszott. Akár a templomtornyok, úgy nyújtózkodtak a magas és elegáns ciprusfák a kék ég felé. Rózsaszín és skarlátvörös muskátlizuhatag omlott le az ablakpárkányokon elhelyezett virágládákból, pirosló hortenziák virítottak a napon, és szinte minden kanyart leanderbokrok szegélyeztek. Szebb volt, mint valaha gondolta volna. És a tó is nagyobb volt, mint amire számított. Még otthon vett egy útikönyvet, de nem jutott el odáig, hogy belelapozzon. Rengeteg ideje lesz rá éjjel az ágyban. Csak remélte, hogy amikor beérnek a hotelba, nem teszik őt Orlando és Savannah szobája mellé. Ha a szomszédos szobából ágynyikorgást hall, nem vállal felelősséget a tetteiért. Nem tudta, hogy lefeküdtek-e már egymással, a jó ég tudja, mi folyhatott addig, amíg nem volt otthon, azt viszont tudta, hogy Savannah egyszer sem maradt ott éjszakára. Úgy gondolta, már csak idő kérdése, hogy hozzászokjon a jelenlétéhez a reggelinél. Tudta, hogy mindenkinek külön szobát foglaltak, de bolondság lett volna azt gondolni, hogy nem fogják egy ágyban tölteni az éjszakát. Ezt még Savannah apja sem gondolhatta.

Sűrűn pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. Miért, miért ilyen későn jött csak rá, hogyan érez Orlando iránt? Gyorsan arra terelte a gondolatait, hogy mit szeretne csinálni, amikor megérkeznek Bellagióba. Megvolt neki az apja címe, és úgy tervezte, hogy amint bejelentkeznek a szállodába, és ledobják a cuccaikat, fog egy térképet, és megkeresi a házat. Fogalma sem volt róla, mekkora a városka, egy kicsit tartott is tőle, hogy ha túl kicsi, bármelyik sarkon belebotolhat Marcusba. Nem akarta siettetni a dolgokat, azt viszont el akarta kerülni, hogy véletlenül összefutnak, és az események irányítása kicsúszik a kezéből. Amúgy könnyen elképzelhető, hogy az apja nem a városközpontban lakik. Egy dologban nem kételkedett Lucy: azonnal fel fogja ismerni az apját. De Marcus vajon felismeri majd őt? – A férjed helyében én nem hanyagolnálak el. – Hunter nem hanyagol el. – Tényleg? Helen nem válaszolt, csak elfordult, és kifelé tekintett az éjszakai égboltra meg a tintakék vízre – varázslatos ragyogással verte vissza egy komp reflektorának fényeit. Conrad folytatta: – Sajnálom, ez durva volt. – A Villa Rosa teraszkertjének legtávolabbi sarkában álltak. Aznap először sikerült Conradnak kettesben maradnia Helennel. – Igen, durva volt. Miért mondtad? Conrad vállat vont. Amióta tanúja volt, hogy Hunter megcsókolta azt a nőt a vonaton, Helen tudomására akarta hozni, hogy miféle férfihoz ment feleségül. De megfogadta, hogy nem mondja el neki. És nem akarta, hogy Helen csak azért kezdjen viszonyt vele, mert vissza akar vágni Hunternek, mert abban biztos volt, hogy ez történne. Ilyen az emberi természet – te bántasz engem, én bántalak téged. Nem. Conradnak arra volt szüksége, hogy a vonzalom közte és Helen között kölcsönös legyen. A múlt héten, a tokiói út során hosszú órákat töltött egyedül a repülőn, és volt ideje átgondolni a dolgokat. Le akarta magát beszélni Helenről, de mindhiába. Ha lehet, még erősebb érzelmeket táplált iránta. – Van egy elméletem – mondta ismét a férfi felé fordulva Helen amit arra alapoztam, hogy magam is évekig voltam idegenvezető. – Igen… – Mikor az emberek nyaralni mennek, másképpen viselkednek, olyan dolgokat mondanak és tesznek, ami odahaza még álmukban sem jutna eszükbe. – Igazad van, sajnálom, hogy durva voltam. Tudd be a fáradtságnak. Még mindig a japán időszámításban élek. – Az a helyzet – folytatta halkan Helen, mintha a férfi meg sem szólalt volna, hogy sosem tudtam eldönteni, vajon az emberek szerepet játszanak-e ilyenkor, vagy éppenséggel ez az igazi énjük. Te mit gondolsz? Conrad egy kicsit közelebb lépett hozzá. Annyira, hogy válla a nőét érintette. – Azt hiszem… – de nem folytathatta. – Hát ti mit susmorogtok idekint? – Olivia Marchwood volt az, rendesen kicsípve, nyilván ilyennek képzelte a nyaraláshoz illő viseletet: zöldcitrom

színű, csípőhöz simuló ujjatlan ruha volt rajta, a vállán pedig angolmustár színű stóla. Jobban nem is üthették volna egymást öltözékének különböző darabjai. Conrad sosem látta a nőt ilyen ízléstelenül felöltözve. Na tessék, itt a tökéletes példája a vakáció alatti szerepjátszásnak. – Csak élvezzük a kilátást – válaszolt a kérdésére, miközben sejtette, hogy Helen olyan bűntudattal teli pillantással néz, mintha legalábbis orális szex közben kapták volna rajta őket a teraszon. – Milyen a szobája, Olivia? – tette még hozzá, hogy valami mást is mondjon. – A szállás megfelelő. Csak egy kemény ágyra meg egy forró zuhanyra van szükségem. Én nem vagyok olyan, mint a többi utazó, aki, ha külföldön van, mindig nagyzol. Épp most hallottam egy szörnyű nőszemélyt panaszkodni; mert a fürdőszobája nem volt elég tágas. Találkoztatok már a gatwicki társasággal? A konklúzió egyértelmű volt. – Nem, még nem. Csak most jöttem le. Helennel fecsegtünk, míg arra vártunk, hogy Mac összekapja magát. Miután visszanyerte a lélekjelenlétét, Helen megjegyezte: – Ugye csodás ez hely? Sokkal csöndesebb, mint gondoltam volna. – Philippa mondta, hogy meg leszünk elégedve a választásával – felelte Olivia. – Úgy tűnik, minden csoportját ebbe a hotelba hozza. – Rápillantott az órájára. – Vacsora öt perc múlva; Mac remélhetőleg hozott görkorcsolyát, mert különben elkésik. Úgy látom, Lucynek nyoma veszett. Remélem, nem lesznek nagyon fegyelmezetlenek az emberek. Tapasztalataim alapján, ha egyszer megbontják a rendet, minden felborul. – Szerintem Philippa gond nélkül elboldogul majd velünk – vetette közbe Helen. – Persze, elfelejtettem, hogy te is végeztél ilyesfajta munkát, igaz? Mielőtt férjhez mentél Mr. Tyler-hez. Volt valami a nő hangjában, ami nem tetszett Conradnak. Hogy témát váltson, megkérdezte: – Mi a véleményed egy aperitifről, Helen? És magának, Olivia, mit hozhatok a bárból? – Talán valami csípős és fanyar italt, mint amilyen a nyelve? Olivia Marchwood nem válaszolt Conradnak, hanem felkiáltott. – Ó, megjött Philippa! Bocsássatok meg, kérdeznem kell valamit a holnapi programról. – Komolyan gondoltad az italt – kérdezte Helen. –Ha igen, én egy vodkatonikot kérek. Dupla vodkával. – Mi hozott jobban zavarba – válaszolt Conrad –, a megjegyzése, vagy az, hogy rajtakapott minket, miközben beszélgettünk? – Hát, kétségtelenül az utóbbi. Nem érdekel, hogy azt hiszi, csak érdekből mentem Hunterhez. – És érdekből mentél hozzá? – Szerinted? Helen hangja annyira metsző és fagyos volt, amilyennek még Conrad sosem hallotta azelőtt. Valamiért nem tudott a szemébe nézni. 4 – Hozom az italokat – mentette ki magát. Lucy nem gondolta, hogy egy falatot is le tud nyomni a torkán. De amikor Mac bekopogott hozzá, Lucy sejtette, hogy úgysem tudná lerázni.

– Semmi változás a vacsorával kapcsolatban? –kérdezte Mac. – Azt hiszem, kihagyom. Nem vagyok igazán éhes. Mac szigorú pillantást vetett rá. – Öt perced van. – Tényleg Mac, nem szeretnék… – Öt perc, és már számolom. A liftnél várlak. Lucy beadta a derekát. Lecserélte a farmert egy fehér lenvászon nadrágra, fehér pántos topot vett fel, és belelépett mentaszínű szarvasbőr papucscipőjébe, amelyet fillérekért szerzett a nyári kiárusítások idején. Föltett egy kevés szájfényt, megfésülködött, de aztán úgy döntött, felköti a haját egy gumival, aminek olyan színe volt, mint a papucsának. Úgy gondolta, ez így megteszi. A szobája a lépcső és a lift mellett volt, és Mac tényleg ott várta. – Csodásan nézel ki, kedvesem – bókolt neki. – Igazi elbűvölő szépség, aki hizlalni fogja az egómat, amikor belép velem az étterembe. – Még egy szó, és elevenen feltálallak La Marchwoodnak meg a boszi hordájának. Mac felnevetett, és már hívta is a liftet. Az ajtó azonnal kitárult, s ők beléptek a tükrökkel borított kabinba. Éppen csak elindultak lefelé, amikor Mac hirtelen megszédült. Lucynek sikerült időben belekarolnia. – Minden rendben, Mac? Az öregember nyelt egyet, és olyan réveteg volt a tekintete, mintha nem tudna ráfókuszálni semmire. Eltartott egy ideig, mire meg tudott szólalni. – Csak egy kicsit elszédültem – mondta. – Évek óta előfordul, nincs miért aggódni. A liftben gyakran történik velem. – Biztosan jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz. – A tükrök és a fények összhatása. Mintha kiszívnák a színedet. Lucy még mindig hitetlenkedett. A fülke megállt. Amikor kiléptek a fehér kövezetre, Lucy azért még megkérdezte: – De ugye nem készíted ki magad teljesen? – Ne kezdd már te is! Épp eleget hallom Conradtól. Na, hol van a kacsod a drámai belépőhöz? Azt akarom, hogy minden szem ránk szegeződjék. Megértetted? Lucy úgy tett, ahogy Mac mondta, de mosolyt nem tudott az arcára erőltetni. Az étterem egy része el volt szeparálva a csoport részére. Lucy kétségbeesett, amikor meglátta, hogy a két hosszú asztalon, névkártyák sorakoznak. Philippa kipirultan állt egy mappát szorongatva, és épp azt magyarázta, hogy előre összeállították már a fogásokat, és az ülésrendet. Jól összekeverte a társaságot a vacsorához. – Mindenkinek megadom a lehetőséget, hogy megismerkedhessen a többiekkel – mondta, miközben terelgetni kezdte az embereket. – Remélem, nem viszi túlzásba ezt a kis szórakoztató marhaságot – füstölgött Lucy mellett Mac. – És nem lesz túl sok fogás. Nekem ugyan nem fogják előírni, mit egyek. Szerencsére, Lucy és Mac az asztal ugyanazon végén kötöttek ki. A balján Mac, a jobbján pedig Olivia Marchwood ült. A többi szomszédjuk mind ősz hajú ismeretlen volt. Vicces, hogy Lucy sosem gondolt úgy Macre, mint egy öregemberre, de ezek itt – a gatwicki csoportból – igazán nehézkesnek és aggnak tűntek. A csendben ülő, pufók ábrázatú

öregember, aki Olivia másik oldalán ült, egy keljfeljancsira emlékeztette. És amint Olivia lelkesen belekezdett bemutatkozó mutatványába, Lucy az asztal túlsó végén ülő Orlandót nézte, akit két ismeretlen közé ékeltek be. Szemben vele Vi Abbott és Barbara Slattery ültek. Ők voltak Olivia legközelebbi barátnői, a Kertészklub vezetősége, az előbbi a kincstárnoka, az utóbbi pedig a tiszteletbeli titkára. Orlando nem látszott boldognak, a másik asztalt fürkészte, ahol Savannah ült Helen és Hunter, valamint Pat és Cohn Campbell társaságában, akik ha nem kertészkedtek, madarakat figyeltek meg. Lucy nehezen viselte, hogy ilyen csalódottnak látja Orlandót. – Add ide a bort – súgta Macnek. – Azt hiszem, ez az egyetlen módja, hogy ezt túléljem. Igaza volt. Olivia és a többiek perceken belül megtalálták a közös hangot, és magasröptű társalgást folytattak egymás étkezési szokásairól. A vacsora csúcspontja a korianderrel ízesített sárgarépaleves volt, ami után joghurt következett. Néhányan almát reszeltek bele, hogy legyen valami íze. Jámbor elégedettségük arra sarkallta Lucyt, hogy kijelentse: simán be tud nyomni egy tucat Big Macet, aztán még néhány óriás Marsszeletet. Legurította a borát, és abban a pillanatban rájött, hogy kopog a szeme az éhségtől. Körbepásztázta az asztalokat meg a csoportokat, hogy milyen is lehet az étel. Éppen egy tenger gyümölcseivel teli rizottóval meg egy tál mozzarellasalátával szemezett, amitől összefutott a szájában a nyál, mikor egy, a terembe belépő magas, szikár férfira lett figyelmes. Fekete farmert és kigombolt gallérú fehér inget viselt, keresztülment a márványpadlón, és egy zongora előtt állt meg, amelyet Lucy eddig észre sem vett. Leült, felhajtotta a zongora fedelét, a széket addig forgatta körbe, míg sikerült beállítania a megfelelő magasságot, majd végigsimított hosszú, fekete haján, az inge nyakával babrált, végül rátette hosszú, vékony ujjait a billentyűkre. Túl jól néz ki – gondolta Lucy. És ezzel pontosan tisztában van. Ez a sok fészkelődés csak arra volt jó, hogy felkeltse a figyelmet. Sikerült is neki. A másik asztalnál Savannah és a legtöbb nő abbahagyta, amit csinált, hogy megnézze a férfit. Az érdeklődés csak fokozódott, amikor játszani kezdett. Lucynek fogalma sem volt, mi ez a darab, mindenesetre a dallam rögtön meghittebbé varázsolta a hangulatot. Mintha valaki lekapcsolta volna a lámpát, és gyertyákat gyújtott volna az asztalon. – Igaz charmeur, mi? – súgta a fülébe Mac. – Ha valaki, hát ez a fickó arra született, hogy a csibészt játssza. – Ezt én sem fogalmazhattam volna meg jobban – felelte Lucy. – Nem estél kísértésbe? Lucy hangosan felnevetett, mire mindenki feléje pillantott. A zongorista is. Egyenesen őrá szegezte a tekintetét, hogy aztán egészen a darab végéig le se vegye róla a szemét. Ezt Lucy csak onnan tudta, hogy Mac elmondta neki – abban a pillanatban ugyanis, mikor a zongorista ránézett, Lucy elfordította a fejét. – Kinézett magának – jelentette Mac, miközben a többiek tapsoltak. – Figyeld csak meg, kisasszony, rád fog mozdulni. – Az biztos, kár, hogy idáig érzem a szagát. Bűzlik a büszkeségtől meg a hiúságtól. A szexuális hódítás vágyáról nem is beszélve. – Vedd elő a legszebb mosolyodat, Lucy, már megint téged néz.

Lucy nem tudott uralkodni magán, és hátrafordította a fejét, hogy lássa, Mac igazat beszél-e. A pimasz fráter a zongoránál tényleg rámosolygott, aztán egyszer csak rákacsintott.

Harmincnyolcadik fejezet Francesca még be sem fejezte a kicsomagolást a milánói útja után, máris csörgött a telefon. Lassan és óvatosan mellétette a kagylót, és arra gondolt, amit Anna mondott neki. Tényleg lehetséges? Ennyi év után talán mégis elérkezett ez a pillanat? Valami azt súgta neki, hogy igen. Az időzítés túl tökéletes volt ahhoz, hogy azt mondhassa, nem a végzet, vagy isten műve. Keresztet vetett, mint egykor gyermekkorában. Ezt a szokást nemrég vette fel újra. Felnőttkora javarészében elszakadt a katolikus hittől, amelyben nevelkedett, hátat fordított annak, amit az agymosás és a hatalomgyakorlás eszközének tartott. A családját ugyanannyira sokkolta ez az elutasítás, mint Marcus-szal való kapcsolata. És természetesen Marcust tették felelőssé ezért is. Úgy látták, a férfi minden módon tévútra vezeti Francescát, és folyamatosan arra kényszeríti, hogy bűnben éljen. Kezdetben ez bosszantotta és felzaklatta Francescát, aztán – mert tiszta szívből szerette a szüleit, és tudta, hogy ők is ugyanúgy szeretik – igyekezett nem túlreagálni a dolgot, és észben tartani, hogy csak a legjobbat akarják neki. Hallotta, hogy Marcus kulcsa zörög a zárban – most érkezett meg az Enrico-féle vacsoráról –, és azon gondolkodott, hogyan is közölje vele a hírt. Nagyon régóta várt már erre. De mi van, ha Anna téved, és olyan következtetést vont le, amely csak felébreszti Marcusban a reményt, hogy azután ismét elveszítse? Szegény Marcus, nem érdemel ilyen fájdalmat. Francesca tudta, hogy az elkövetkezendő napokban, hetekben és hónapokban a legnagyobb fájdalmat fogja okozni neki. Marcus rekordidő alatt tette meg a Pescallo és Bellagio közti rövid távolságot. Leparkolt és – anélkül, hogy körülnézett volna – átrohant az úton. Kis híján elgázolta egy robogó. Miután magához tért, felkaptatott a kőlépcsőkön a Villa Rosához, a szája kiszáradt, a szíve hevesen dobogott. Fogalma sem volt, mitévő lesz, ha odaér, de arra gondolt, előbb tisztes távolból megfigyeli Lucyt, mielőtt odamenne hozzá. Félt, hogy elügyetlenkedi a dolgot, és bolondot csinál magából. Jelenlegi állapotát tekintve ez a lehetőség volt a legvalószínűbb. Kétsége sem volt afelől, hogy Lucy ott van a hotelban. Anna elolvasta az útlevelét, és minden adat stimmelt – a név, a dátumok, a születési hely. Túl sok volt a véletlen ahhoz, hogy ne a lánya legyen. Amellett stimmelt a cím is a bejelentkezési űrlapon: Swanmere, Cheshire. Örökre hálás lesz Annának, hogy amikor ellenőrizte az útleveleket, megakadt ezen a szeme. Lucy Gray nem volt szokatlan név, de ahogy Anna mondta a telefonban: – Érthető okokból megakadt rajta a szemem.

A recepción nem volt senki, amikor Marcus belökte a nehéz üvegajtót. Megállt, hogy kifújja és rendbe szedje magát egy tükrökkel borított fal előtt. Nem akarta, hogy Lucy ziláltan, zihálva, kivörösödött arccal lássa. Amióta Francesca beszélt neki Anna telefonjáról, azon törte a fejét, mit keres itt Lucy? Véletlen lenne csupán? Vagy direkt jött Bellagióba, hogy őt megkeresse? Istenem add, hogy az utóbbi legyen! – gondolta, miközben hívta a liftet. – Bárcsak azért lenne itt, mert szeretné helyre tenni a dolgokat! A liftajtó kinyílt. – Marcus! Franco volt az. Kilépett a liftből. – Nagyon sajnálom Marcus – mondta –, de elment. – Hová? Marcus sógora, szögletes arcú, széles vállú férfi, széttárta a karját. – Nem tudom. Egyik pillanatban még az étkezőasztalnál ült, a másikban már eltűnt. – A szobájába ment? – Nem valószínű. Anna kopogott az ajtaján, mintha szobalány lenne, de semmi válasz nem érkezett bentről. Anna úgy gondolja, elment sétálni. A csalódás, hogy mégsem pillanthatja meg a lányát, mikor ilyen közel járt hozzá, mellbe vágta Marcust. – Mutasd meg az útlevelét – mondta. – Legalább hadd tudjam biztosan, hogy Lucy az. Majd megvárom itt, amíg visszajön – gondolta. Sok évvel ezelőtt megígérte Lucynek – sosem kellett volna megtennie –, hogy soha nem fogja váratlanul meglátogatni, de most más volt a helyzet. Marcus meg volt róla győződve, hogy ez valamiféle óvatos gesztus volt Lucy részéről. A lány végre kinyújtotta felé a kezét. Vagy lehet, hogy Marcus csak arra vágyott, hogy így legyen? Már hajnali egy óra felé járt, az utcák mégsem voltak kihaltak. Párok andalogtak kéz a kézben a tavat szegélyező főutcán. A partfalnak csapódó víz hangjától és a kacsahápogástól eltekintve minden csöndes volt. Lucy először csavargott Bellagióban, és legnagyobb meglepetésére, egészen otthonosan érezte magát. A kanyarodó utat követve elhaladt a kompkikötő mellett, majd a murvás gyalogúton folytatta, melynek egyik oldalán gyönyörű kandeláberek sorakoztak, a másik oldalát pedig formára metszett leanderbokrok szegélyezték. Megemelt ágyásokban élénk színű virágok virítottak, néhány méterenként pedig padok álltak. Visszatekintett az útra, és megállt, hogy tovább gyönyörködhessen a látványban. A parton épült szállodákból és bárokból kiszűrődő fények megfestették a vizet, piros és aranyszínű csíkok nyúltak el hosszan, reszketve a felszínen. Úgy döntött leül, és végiggondolja, mi történt az este. A vacsora bővelkedett a különlegességekben. Amikor a zongorista belefogott a játékba – mintha Lucy nem tudta volna miféle játékról van szó –, az este hangulata teljesen megváltozott. Véget ért az az unalmas gyötrődés, aminek indult. A zongorista népszerű klasszikusok és örökzöld slágerek keverékét játszotta, úgyhogy az emberek lassan felbátorodtak, és kisebbfajta kívánságműsort rendeztek. A zongorista fürdött a vendégek figyelmében, amit majdnem annyira élvezett, mint azt, hogy Lucy a pillantásaitól a feje búbjáig elvörösödik. Ha Lucy igazán őszinte akart lenni,

nem mondhatta, hogy kellemetlen volt a helyzet. Azok a feltűnően széles mosolyok és a kihívó pillantások páratlan melegséget sugároztak felé. Ahhoz képest, ahogyan korábban érezte magát, igencsak jelentős – pozitív irányú – változás történt. Bármilyen aljasul hangzik, de a hab a tortán Orlando arckifejezése volt. Villámló haraggal nézett, mint aki legszívesebben a zongorista kezére csapná a zongora fedelét. Lucy csak somolygott magában, és épp arra gondolt, miféle ódivatú féltékenység hozhatta ki Orlandóból ezt az indulatot, amikor léptek csikorgását hallotta a murván. Hirtelen rádöbbent, hogy egyedül van egy idegen városban. Idegesen megfordult. Amikor meglátta, ki jön felé, lehervadt a mosoly az arcáról.

Harminckilencedik fejezet Mintha a semmiből jött volna, úgy bukkant elő az árnyak közül. A kisugárzása most is lenyűgöző volt, miként az imént a hotelban. Vajon hogyan csinálja? És mit keres itt? Csak nem követte őt? – Ciao! – mondta a zongorista, miközben megtette az utolsó néhány lépést, majd megállt, és lenézett rá. – Angol vagy, igaz? Lucy úgy érezte, ha mindenáron beszélgetni kell, akkor a beszélgetés legyen a lehető legformálisabb. – Igen. És csak, hogy tudd, egy mukkot sem beszélek olaszul. A zongorista elmosolyodott. Határozott, gondtalan mosoly volt. – Egy szót sem? Egyetlen szót sem? Kár, pedig az olasz nagyon szép nyelv. Rajta – gondolta Lucy –, mondd ki nyugodtan, hogy az olasz a szerelem nyelve. – De kérlek, ülj le! – A padra mutatott. – Megengeded, hogy csatlakozzam hozzád? – Igazából, épp indulni készültem. – Nem hinném. – És mielőtt Lucy elháríthatta volna, megfogta a karját, és máris együtt ültek a padon. – Figyelmeztetlek – mondta Lucy –, hogy ezzel a rámenős kemény fiú hozzáállással nálam nem sokra mész. Nem szeretem, ha hülyének néznek vacsora közben, és egyáltalán nincs ínyemre, ha itt kell ülnöm az akaratom ellenére. A zongorista értetlen arcot vágott. – Che? A fenébe, tehát az angoltudása is olyan felületes, mint ő maga. – Azt mondtam… A széles mosoly újra megjelent a férfi arcán. – Jól van, értem mit mondasz. Az angoltudásom elég tűrhető. Londonban éltem egy évig, Wimbledonban. Talán ismered a helyet. De mondd, mit csináltam én, hogy hülyén érezted magad? Ahol én ültem, onnan úgy tűnt, hízelgett neked, hogy a vacsora alatt téged figyeltelek. Rendesen elpirultál. Nagyon jól állt. És ezért mertem utána is rád mosolyogni. Szóval

magadnak köszönheted, hogy most itt ülök veled. Hogyan tudtam volna ellenállni neked? Lucy épp csak kinyitotta a száját, hogy a leghatározottabban visszautasítsa a tolakodó fickó közeledését, de nem jött ki hang a száján. Ilyet még soha életében nem tapasztalt: hogy valaki ilyen természetességgel, ennyi hülyeséget legyen képes összehordani, Megpróbált arra gondolni, hol kezdje a dolgok „helyére rakását”, de hirtelen felbugyogott belőle valami. Hetek óta először nevetni kezdett. Elkezdte, de nem tudta abbahagyni. Felállt, nekitámaszkodott a korlátnak, és megpróbált a tóra koncentrálni, mintha a felszínén táncoló fények megállíthatnák ezt az őrületet. Mert annak érezte. Merő esztelenségnek. Mégis mit képzel ez a pasi magáról, hogy ilyen dumával lerohanja? Tényleg azt hiszi, hogy beveszi ezt? A zongorista már mellette állt. – Valami vicceset mondtam? – kérdezte. Láthatóan elégedett volt magával. Lucy a keze fejével letörölte a könnyeit. – Sajnálom – mondta –, de annyira nevetségesen hangzott, amit mondtál. – Utánozta a zongorista lágy, de erős akcentussal kiejtett szavait: – Hogyan tudtam volna ellenállni neked? Az felhúzta a szemöldökét. – Szerinted ez vicces? – Állatira! – De miért? Végtére is ez az igazság. A férfi választékos stílusa megint megnevettette Lucyt. – Nézd – mondta, amikor ismét uralkodni tudott magán. – Ez csak egy jó tanács, de talán vissza kéne venned egy kicsit a vonzerő-szintedből. Jelen pillanatban túl magasra van spannolva. Ezzel a stílussal egy angol lánynál semmit sem érsz el. – Spannolva? Che cosa? – Azt jelenti, hogy túlságosan nyomulsz. Lazíts egy kicsit. – Lazíts egy kicsit? Rengeteg olyan szót használsz, amit nem ismerek. – Felejtsd el. Csak arra próbálok rávilágítani, hogy túl hevesen próbálkozol. – Ó! Már értem! És szerinted, ez segítene? – Hmm. Megpróbálhatnád. – Ebben az esetben kérlek, ülj le, és megpróbálok lazítani a spannoláson, hogy jobban menjenek a dolog. Vagy dolgok? Lucynek leesett, hogy játszik vele. Ahelyett, hogy szembeszállna vele, inkább megnevetteti. – Bájosan nevetsz – mondta, amikor sikerült visszaterelnie Lucyt a padhoz. – Örülök, hogy szórakoztatónak találsz. Eláruld nekem a neved. – Lucy. – Tanto piacere!9 Én Alessio vagyok. – Kezet nyújtott. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Lucy. Menynyi ideig maradsz Bellagióban? – Csak öt napot. Szombaton indulunk vissza.

9 Örvendek!

– Az nem túl hosszú idő. Semmire sem elég. Valahogy el kell érnem, hogy kísértésbe ess, hogy aztán később majd visszajöjj. Lucy megfenyegette az ujjával. – Na-na! Emlékszel, mit mondtam a vonzerődről? Alessio is ráemelte a mutatóujját. – Ez nem a csábítás része volt, hanem egy egyszerű tény. És mit csinálsz a Villa Rosában azokkal az öreg emberekkel? – Nem mindenki öreg. Orlando, a barátom, és én majdnem egyidősek vagyunk. – Ő nézett rám a vacsora alatt úgy, mintha meg akarna ölni? Sokkal jobb megfigyelő, mint gondolta. Érdekes. – Szerelmes beléd, igaz? Lucy megrázta a fejét. – Nem. – Davvéro? Biztos vagy benne? – Több mint biztos. Egy régi barát, aki azt hitte, csúnyán viselkedsz velem. – Amolyan védelmező típus? – Talán. És őrülten szerelmes egy Savannah nevű lányba. Gondolom, őt is észrevetted a vacsora alatt. Úgy tűnik, mindent megfigyelsz. – Ő volt az a fiatal lány, akin túl sok smink volt, és olyan szorosan összezárta az ajkait, mintha valami baja lenne? Lucy nem tudta, hogy történhetett, de ez a férfi teljesen lehengerelte az önbizalmával, és kellemesen érezte magát vele. Vagy csak azért érzett így, mert a férfi kritizálta az ő első számú ellenségét? Ránézett, most nézte meg először igazán, és megpróbálta észrevenni az embert a csokoládébarna szempár és a ragyogó mosoly mögött. Szögletes arca volt, távol ülő szemekkel, gallérig érő, fekete haját hátrafésülte széles homlokából. Az orra hosszú volt és egyenes, ívelt szemöldöke örökösen vidám arckifejezést kölcsönzött neki. Minden pimaszsága, és az ipari méreteket öltő charme-ja ellenére, igazán szórakoztató figura volt. – A csillagok nagyon szépek ma éjjel – mondta Alessio, mintha ezer éve barátok lennének, és együtt várnák a buszt. – Fényesebbnek tűnnek a szokásosnál. A férfi hátrahajtotta a fejét, és Lucy azon kapta magát, hogy ő is az eget bámulja. Milyen fura, tényleg fényesebbnek látszottak a csillagok. Igen, tényleg gyönyörű az éjszaka. És mennyire másként érezte magát ettől a felfedezéstől. – Nincs kedved holnap velem ebédelni? – kérdezte Alessio. Lucy felegyenesedett ültében. – Sajnálom, de nem tudok. Valami túrára megyünk egy kertbe. Ezért jöttünk, hogy kerteket nézegessünk. – Akkor majd este látlak. – Megint az étteremben fogsz játszani? – Si. Minden este. – Nagyon jól játszol. – Tudom. – És túl szerény vagy. Alessio a homlokát ráncolta. – Őszinte vagyok. Kiválóan játszom, mindenki ezt mondja. – Ez a foglalkozásod, azért játszol szállodákban, hogy megélj?

– Nem, csak a szezon végéig vagyok Bellagióban. Milánóban élek, és a konzervatórium zenekarában játszom. – Akkor miért vagy itt? – Egy betegségből lábadozom. Agyhártyagyulladásom volt. Majdnem belehaltam. Annyira tényszerűen mondta, hogy Lucynek megfordult a fejében, hogy a férfi talán eltúlozza a dolgot. – Komolyan? És hogy érzed magad? – Most, hogy itt ülök veled, csodálatosan. Lucy az ég felé fordította a tekintetét. – Reménytelen eset vagy. – Davvéro! Igazat beszélek. Csak egyetlen pillantást kellett rád vessek az étteremben, hogy tudjam, te lennél a legjobb gyógyszer nekem. – Nem. Csak rám néztél, és azt gondoltad, aha, egy új lány, akivel flörtölni lehet. – És az olyan rossz? Talán nem, gondolta Lucy, amikor tíz perccel később Alessio visszakísérte a szállodába. Úgy aludt el, hogy egyetlenegyszer sem gondolt Orlandóra. És az apja miatt sem aggódott. Már hajnali négy óra volt, de Marcus még mindig nem feküdt le. Képtelen volt elaludni. A dolgozószobájában ült az asztali lámpa lágy fényében, és a legnagyobb kincse volt előtte: egy fotóalbum. Benne volt minden fotó, amelyet még kamaszkorában csinált Lucyről. A kedvenc képe, egy olyan felvétel volt, amelyet a Lake Districtben, a Coniston Waterrel a háttérben készített a lemenő nap fényében. A víz olyan volt, akár a tejüveg, Lucy a kamerába bámult, gyapjúsapkáját egészen a szemébe húzta, a haja pedig viccesen elállt. Lucynek nem tetszett a kép, amikor meglátta, és megígértette vele, hogy soha nem fogja bekereteztetni, és kitenni a falra. Ez egy másik ígéret volt, amelyet a lányának tett. Mindig megpróbálta Lucy érzéseit figyelembe venni, akár a sajátjai kárára is. Egy esetet kivéve, amikor beleszeretett Francescába. Összehasonlítva az emlékeiben őrzött képeket azzal a fotóval, amelyet Lucy útlevelében látott, elcsodálkozott rajta, milyen keveset változott a lánya. Ez tetszett neki, de egyben fájt is. Gond nélkül megismerte volna a lányát a tömegben. Több mint egy órát várt Annával és Francóval, hogy Lucy végre feltűnjön, de aztán elfogadta, hogy aznap este már nem fog összejönni a találkozó. – Menj haza! – mondta Anna. – Próbálj meg aludni, és gyere vissza reggel. Francesca még ébren várta, de Marcus látta, hogy mennyire fáradt, és ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen aludni. – Menj csak, én is nemsokára fent leszek. Csak kell egy kis idő, hogy megnyugodjak. Francesca mindig meg tudta állapítani, milyen hangulatban van Marcus, ezért nem is vitatkozott, hanem magára hagyta a dolgozószobája félhomályában. Ennyire közel lenni Lucyhez – ezt alig tudta elviselni. A tudat, hogy talán csak órák kérdése, és láthatja őt, talán beszélhet is vele… a legszívesebben visszarohant volna a Villa Rosához, és letanyázott volna az ajtaja előtt. Nem jöhetett elég gyorsan a reggel.

Negyvenedik fejezet Helen már kora reggel ébren volt. Anélkül, hogy megzavarta volna Huntert, kimászott az ágyból, és felöltözött. Kint állt szobájuk kicsi teraszán. Becsukta az ajtókat maga mögött, és élvezte a megigéző látványt. A fény fenségesen sütött keresztül a fátyol-szerű párán. A teljesen mozdulatlan vízen túl a hegyek szinte elvesztek az elmosódott, kék ködben. Ha a nap felkel, a pára fölszáll, és a hegyek tetejét is látni lehet majd. Eszébe jutott a megannyi olaszországi utazás; azok a reggelek, amikor idegenvezetőként azért kelt korán, hogy egy órát egyedül is élvezhesse a napsütést, mielőtt belefog a munkába. Volt idő, amikor azt gondolta, hogy akár Olaszország is lehetne az otthona, keresne egy kis lakást magának, egy helyes, csendes kisvárosban. Olyasfélében, mint Padova. Padovának különleges helye volt Helen szívében. Ott ismerkedett meg Giovannival, a halk szavú, makulátlan modorú akadémikussal, aki az egyetemen dolgozott. Az útjuk akkor keresztezte egymást, amikor egy reggel Helen egyedül ment sétálni. Éppen hogy pirkadt, és csak utcaseprők meg álmos szemű diákok voltak az utcán – ők hazafelé igyekeztek egy kimerítő éjszaka után. Letört Helen cipőjének sarka, és akkor egyszer csak megjelent Giovanni, és ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen a lakására, ahol meg tudja javítani a cipőt. Nem ismerte a férfit, visszautasította az ajánlatát, de Giovanni tökéletes angolsággal mondta neki, hogy akkor maradjon, ahol van, és nemsokára visszajön egy tubus szuper ragasztóval. Tíz perccel később újra feltűnt a Piazza Cavouron, nemcsak ragasztóval, hanem néhány édesen illatozó brióssal. Attól fogva, akárhányszor csoportot vitt Padovába, mindig összefutott Giovannival. Egy évvel később egymásba szerettek. De akkor Emma egészsége romlani kezdett, és Helennek muszáj volt kiverni a fejéből Olaszországot – és Giovannit. Ez már mintha egy élet távolában lett volna, de ő mégsem kesergett. Bármit megtett volna a nagyanyjáért. Pár napig távol lévén Emmától, Helen aggódott. Az ápolók biztosították arról, hogy minden rendben lesz, hogy ők majd gondját viselik a nagyanyjának, amíg távol lesz. És ha tévednek? Mi van, ha valami szörnyű dolog történik Emmával, és ő nem tud elég gyorsan hazaérni? Eszébe jutottak azok az idők, amikor Emma még egy másik otthonban volt, és ő afféle bűntudattal kevert dühöt érzett. Emlékezett a félelemre Emma arcán, és arra, ahogy a karját kitárva felé azt suttogta: – Ne menj el. Kérlek. Ne hagyj itt. – De ő otthagyta. És örökké sajnálni fogja. Nem volt más választásod – ezzel nyugtatta magát, mielőtt a bűntudata elviselhetetlenné vált. Felejtsd el a múltat! A fontos az, hogy Emma most biztonságban van, és jól érzi magát. Légy hálás ezért. Arra gondolt, hogy reggeli után fel kell hívnia az otthont, hogy megérdeklődje, mi van a nagyanyjával, de közben elvonta a figyelmét egy

galamb, mintha csak fél erővel csapkodtak volna a szárnyai, nehogy megzavarja a kora reggel békéjét. Zsalugáterek nyitódásának hangjára Helen jobbra nézett. Egy idősebb hölgy jött ki a szomszéd erkélyre papucsban. Teregetni kezdett, hatalmas ruhákat rakott ki, egy nagy mellényt meg csomó zoknit. Helen nem hitte, hogy odahaza nézné, amikor valaki ilyen személyes dolgot csinál, de ahogy Conradnak mondta tegnap este, mikor még huszonnégy óra sem telt el a nyaralásból, ő máris másképpen viselkedett. Az elmélet, miszerint az emberek másként viselkednek, ha nyaralnak, olyan elmélet volt, amelyen érdemes volt elgondolkodni, míg arra várt az ágyban, hogy Hunter előkerüljön a bárból, ahol egy másik vendéggel, egy tizennyolc éve Kaliforniában élő orosz fickóval trécselt. Szerinte ez azért van így, mert idegennek lenni egy városban valamiféle anonimitással jár. Az ember engedélyt kap rá, hogy másként viselkedjen, hogy leszakadjon megszokott énjétől. Mikor Hunter beállított, Helen úgy tett, mintha aludna. Hallgatta, ahogy a férfi keresztültrappol a szobán, és levetkőzik. Amikor a fürdőben volt, hallotta, hogy leejt valamit, és hangosan káromkodik. Utálta a hotelt. Túl kicsi volt az ő ízlésének. Amikor először beléptek a szobába, meg sem kísérelte, hogy leplezze az undorát. – Nyaralás akciós áron – jegyezte meg Helen, így akarván megvédeni a szobát, amely szerinte is kicsi volt ugyan, de ízlésesen és egyszerűen volt berendezve, ráadásul az ablaka a tópartra nézett. Egy szó mint száz, minden igényt kielégítő szálláshely volt. Hunter ingerülten felelt: – Azt hittem, mostanra már rájöttél, hogy engem hidegen hagynak az akciós ajánlatok, Helen. – Majd jobb hangulatban folytatta: – Miért nem nézzük meg holnap reggel a Grand Hotel Villa Serbellonit? Kivehetnénk egy lakosztályt, ott sokkal kényelmesebben elférnénk. – Jól érzem magam itt. – Én viszont nem. – A férfi azt a hangot ütötte meg, amit Helen már oly sokszor hallott, mikor Hunter üzleti ügyben telefonált. Jelezvén, hogy ő innen ugyan nem mozdul, Helen elkezdett kipakolni. Úgy érezte, ha tovább folytatják a vitát, annak sosem lesz vége. A nő, akit korábban teregetni látott, most a petúnia- és a begónialádáit locsolta. Helen nézte a skarlátvörös muskátlikat, amelyek zuhatagként omlottak le a kovácsoltvas korlátra erősített virágládákból. Noha szeptember első hetében jártak, a virágok semmi jelét nem adták, hogy hervadni kezdenek. Nem úgy, mint néhány kiültetett virág odahaza, amelyek már elkezdtek fakulni, bár még tartották magukat valamennyire az ősz kezdetén. In, Bellagióban még mindig nyár volt, és gyönyörűen sütött a nap. Ezt semmi sem ronthatta el. Ha Hunter köti az ebet a karóhoz, és mindenképpen másik szállodába akar költözni, Helen csak azért is kitart a Bellagio mellett. A bal oldalon egy másik zsalu nyílt ki, és Conrad lépett ki az erkélyre. Mezítláb volt, de farmert és pólót viselt. Kezét a kovácsoltvas korlátra tette, és előrehajolva üdvözölte a napsugarakat. Helen visszatartotta a lélegzetét, mint mindig, amikor meglátta őt valahol, vagy csak gondolt rá. Eszébe jutott a tegnap esti vacsora előtti fura beszélgetés. Akkor nem volt épp jó hangulatban. Még mindig haragudott Hunterre a repülőtéri

jelenet miatt. Úgy érezte, morális mélyponthoz közeledik, azonnal felkapta a vizet, és mindenre ingerülten reagált. Olivia Marchwood leereszkedő megjegyzése is kihozta a sodrából. Látta maga előtt Conrad döbbent arcát, miután Helen úgy ráförmedt, amikor megkérdezte, vajon a pénze miatt ment-e feleségül Hunter. Még ha viccelt is, Conrad fején találta a szeget. Talán valami perverz módon azzal akarta elijeszteni, hogy lealacsonyítja magát a szemében. Számtalanszor megvetette magát ezért, hát miért ne vethetné meg Conrad is? Egy galambpár landolt az egyik közeli kémény tövében. Helen figyelte, ahogy Conrad tekintete a galambok felé fordul, és tudta, hogy ő maga is bekerül a látóterébe. – Korán felkeltél – mondta a férfi, amikor meglátta. – Hát te sem lustálkodsz sokáig – válaszolta Helen. Talán Conrad rájött, hogy titokban figyelte őt. Conrad mondott még valamit, de hangját elnyomta a harangszó. Helen rápillantott az órájára: hét harminc volt. A harangzúgás folytatódott. Helen arra gondolt, milyen nagyszerű, hogy ilyen szép harangszóval indul a nap, aztán eszébe jutott, hogy Hunter biztosan nem díjazza majd ezt a dolgot. Nemigen szerette azokat a dolgokat, amik megzavarták az álmát. A svédasztalos reggelit a tetőkertben szolgálták fel: croissant, zsemle, lekvár, sajt, sonka, gyümölcslé, tea és kávé került az asztalra. Helen épp a második csésze kávét töltötte Hunternek, amikor megszólalt a férfi mobilja. – Inkább a szobámban veszem fel – mondta, miután megnézte, ki hívja. – Eltarthat egy darabig. –Ahogy a mobilt a füléhez szorítva elsietett a szoba felé, Mac, Conrad és Lucy tűntek fel. Mac odaintett Helennek. Ő visszaintett, majd azt nézte, hogyan húzza ki Mac a széket Lucynek. Örült, hogy Mac ilyen figyelmes a szegény lánnyal. Az elmúlt néhány hét, nem volt túl kegyes hozzá. Miközben letörte a croissant egyik csücskét és belenyomta a cseresznyelekvárba, konstatálta, hogy Orlando és Savannah még nem jöttek reggelizni. Fogadni mert volna, hogy együtt töltötték az éjszakát, és most a szobaszerviz áldását élvezik. Hunter ugyan áltathatja magát, de a jelenléte semmi hatással sincs Savannah-ra. A lánya azt csinál, amit akar. Felnézett a tányérjából. Conrad állt előtte. – Volna kedved odaülni az asztalunkhoz? Olyan elanyátlanodva gubbasztasz itt. Helen mondhatott volna nemet, hivatkozhatott volna arra, hogy Hunter bármelyik pillanatban itt lehet, de nem tette. Összeszedte a cókmókját, és követte Conradot az asztalok között. – Szia, Helen! – üdvözölte Lucy. – Várod már a ma reggeli első túrát? Philippának még semmi nyoma. Pedig azt hittem, itt fog ugrálni körülöttünk, mint tegnap este. Lucy fecsegése meglepte Helent. Régóta nem látta ilyen élénknek. – Talán a szobájában reggelizik – felelte. Sosem találkozott még olyan idegenvezetővel, aki nem rejtőzött el egy kis időre, ha tehette. Ő maga is számtalanszor megtette ezt. Gondoskodni egy különcködő utazókból álló csoportról, kemény munka, különösen, ha a résztvevők

magányosak, és a vezetőt szemelték ki legközelebbi barátjuknak. Helennek sok ilyen esete volt, férfiakkal és nőkkel egyaránt. Volt egyszer egy férfi, az egyik velencei túrán, aki egy percre sem tágított mellőle. Éjjelnappal zaklatta kérdésekkel, mindenféle apró-cseprő dologgal – segítsen megtalálni egy elveszett kulcsot, nézzen utána, a vaj sózott-e vagy sem, segítsen telefonálni Angliába. Az utolsó kérése az volt, hogy segítsen neki megtalálni az alsóneműjét, amelyet előző este kimosott, és kitett száradni az ablakba, de reggelre eltűnt. Amikor a férfi elkezdte magyarázni, hogy ez volt az egyetlen alsója, Helen nem tudta, hogyan őrizze meg a hidegvérét. Az egyeden lehetséges megoldáshoz folyamodott, elment, és vett neki egy másik gatyát. Remélte, hogy Philippának könnyebb dolga lesz a csoporttal. Amint Lucy befejezte a reggelit, elnézést kért, és otthagyta az asztalt. – Még ki akarok menni egy kicsit bóklászni, mielőtt Philippa összeterel minket – magyarázta. – Azt hittem, tegnap éjjel már megtetted – jegyezte meg Mac. – Igen, de sötét volt. Uram, kérek engedélyt, hogy napfénynél sétáljak, uram! – Természetesen, menj csak – felelt Mac lendületes tisztelgéssel kísérve szavait. – Csak ne késs el a gyülekezőről. Kilenc negyvenöt, igaz? Mindannyian úgy tudták, hogy ez a terv, Lucy tehát felment a szobájába. Nem kerülte el a figyelmét, hogy sem Orlando, sem Savannah nem jött le reggelizni. De beletörődött a helyzetbe. Megmosta a fogát, kis bőr hátizsákját már bepakolta – napszemüveget, pénzt, egy üveg ásványvizet, naptejet meg a fényképezőgépét rakta el –, becsukta maga mögött az ajtót, és lement a lépcsőn a hallba. Amikor kinyitotta az üvegajtót, a recepciós pult mögött álldogáló nő a nevén szólította. – Signorina Gray, nálam van az útlevele. Kívánja, hogy odaadjam, vagy majd esetleg később? – Semmi gond, elviszem most. Köszönöm. – Aztán gondolt egyet – még ott csengett a fülében Alessio hangja –, és hozzátette: – Grazie. A nő visszamosolygott. – Prego. Lucy becsúsztatta az útlevelét a táskájába, és éppen indulni készült, amikor eszébe jutott a térkép. – Volna egy térképe Bellagióról? – tudakolta. A nő a pult mögött ekkor kiterített egy kis térképet Lucy elé. Egy tollal rámutatott egy utcára: – Ez a Hotel Villa Rosa. Amint látja, a szálloda a középpontban van. – Grazie! – köszönte meg ismét Lucy, és elvette a térképet, hogy majd később átnézi. Mindenre gondolt volna, csak arra nem, hogy belebotolhat az apjába. Pedig pontosan ez történt.

Negyvenegyedik fejezet

Lucy azonnal megismerte az apját. Kétségtelenül idősebb volt, de szinte alig változott. – Tudtad, hogy itt vagyok – jegyezte meg közömbös hangon, bár életében nem zaklatta fel ennyire semmi. Úgy érezte, a lábai mindjárt önállósítják magukat, és ő nem tehet semmi, hanyatt-homlok elszalad. Olyan gyorsan futott volna, ahogy csak bír, vissza Swanmere-be. De aztán mégis ott maradt, és megpróbált alkalmazkodni az apja által kialakított kellemetlen helyzethez. A megelőző csapás, amit apja mért rá, kivette kezéből az irányítást, pedig Lucy kétségbeesettem igyekezett azt megtartani. – Igen – felelte Marcus. – Tudtam, hogy itt vagy. És azt is, hogy tegnap érkeztél. – Honnan? – Hát… ismerem a hotel tulajdonosait. Ők figyeltek fel a nevedre, aztán… – És leadták a drótot? Marcus bólintott. A keskeny sikátor, ahol álltak, hirtelen tele lett turistákkal. – Meghívhatlak egy kávéra? – kérdezte. – Csevegni támadt kedved? – Lucy tisztában volt vele, hogy nagyon cinikusan viselkedik, de ezen pillanatnyilag nem tudott változtatni. De miért is akarna? Ő a sértett fél. Az apja dolga, hogy jóvátegye, amit csinált. – Valahogy úgy – válaszolt Marcus. – Sajnálom, de most nem érek rá – felelte Lucy. Miért könnyítsem meg a dolgát? – Talán később? Most, hogy visszakapta a dolgok irányítását, Lucy megkönnyebbülve válaszolta: – Add meg a számod, és majd felhívlak. Marcus elővette a levéltárcáját, és kihúzott belőle egy névjegyet. – Csörögj rám, amikor akarsz, Lucy. Kérlek! A mobilom mindig be van kapcsolva. Lucy zsebre tette a névjegykártyát, és egyetlen szó nélkül – amilyen természetesen csak tudott – elindult lefelé a meredek lejtőn. Igen. Így már sokkal jobb. Most megmutatta neki. Még öt lépést sem tett meg, amikor kényszert érzett, hogy visszanézzen. Az apja ugyanott állt. De most a kezébe temette az arcát. Fordulj meg és menj tovább! – gondolta Lucy. Mindegy, mit érez, az ő dolga. Szinte undorodott magától, amikor valami megmagyarázhatatlan okból hirtelen megsajnálta az apját. Felidézte az emlékeiből azt a napot a kávézóban, amikor még csak tizennégy volt, és Marcus elmondta neki a szándékát, hogy otthagyja őt, hogy azután másik életet éljen. Egy életet, aminek Lucy sosem lesz része. Elszorult a torka. Ne merj másra gondolni! – ismételte magában. Soha. Az emlékek elevenek és fájdalmasak voltak ugyan, de távolról sem olyan valóságosak, mint a jelen. Az apja elhagyatott alakjának szomorú látványa – ahogy leszegett fejjel nekidőlt a hotellal szemközti falnak, és

fogalma sem volt róla, hogy Lucy nézi őt, miként arról sem, hogy a járókelők furcsa szemeket meresztgetnek rá – végül megindította. Nagyon lassan visszament, megállt az apja mellett, és rátette kezét a karjára. Marcus meglepetten nézett fel. Könnyes volt a szeme. – Még mindig érvényes a meghívás? – kérdezte Lucy. Marcus megrendelte az italokat. Amikor a pincér elment, kezét szorosan összekulcsolta az asztal alatt, hogy megállítsa a reszketésüket. Szinte sokkos állapotban volt, és keményen küzdött, nehogy felpattanjon, és a karjába kapja Lucyt, nehogy elmondja neki, milyen csodálatos fiatal nővé érett, hogy úgy érzi, nem lehetne büszkébb rá, és hogy sokkal jobban hiányzott neki annál, semhogy szavakba tudná önteni. Annyi mindent szeretett volna elmondani a lányának. De hol kezdje? Ehelyett azonban – ahogyan Francesca mondaná – nagyon angolosan viselkedtek, és a felszínes fecsegés álcája mögé rejtőztek. – Igen, tetszett neki, amit eddig Bellagióban látott… Tetszik a hotel? Kik ezek az emberek, akikkel együtt utazik? – Jobb volt, mint amit Marcus remélt. Amit Lucyvel tett, azt nem lehet egy atyai csókkal meg egy bocsánatkéréssel elintézni. Évek fájdalmát és neheztelését kellett jóvátennie. Meghozták a kávékat. És elérkezett a pillanat, hogy valami fontosat mondjon. – Lucy – kezdte Marcus. A lány egyenesen a szemébe nézett. – Igen? Ez a nyílt, egyenes tekintet arra emlékeztette, amikor újszülöttként tartotta a karjaiban, és megérezte a szeretet első, hevesen lángoló jelét, amikor először nézett bele a lánya hamuszürke szemébe. Összeszorult a szíve. Zavart meghatódottsága elvette a bátorságát, így nem mondta ki azt, amit akart. Lucy felé tolta a cukortartót. – Kérsz? – Nem, köszönöm, cukor nélkül iszom a kávét. Marcus megrezzent. Vajon ez célzás volt a részéről? Látod, ha jobb apa lettél volna – aki nem hagyja faképnél a családját –, ezt is tudhatnád. Figyelte, ahogy Lucy óvatosan lekanalazza a habot a cappuccinóról, majd lenyalja a kanalat. Hozzá képest a lány nagyon nyugodtnak tűnt. Mély, lassú lélegzetet vett, és újra belekezdett mondandójába. – Mit csinálsz itt Bellagióban, Lucy? – Nyaralok. – Ezek szerint véletlen, hogy pont itt kötöttél ki, ahol én lakom? Lucy letette a kanalat, és olyan pillantást vetett az apjára, amelyből gyakorlatilag semmit sem lehetett kiolvasni. – Nem. Nem kifejezetten. Mivel Lucy nem fejtette ki a dolgot, Marcus tovább ütötte a vasat. – És tervezted, hogy megkeresel, amíg itt vagy? – Igen. Úgy terveztem, ha készen állok rá, megkereslek. Amikor úgy érzem, eljött az idő. – Sajnálom, hogy rád erőltettem magamat. Csak egyszerűen nem tudtam tovább várni. Elmesélte Anna esti telefonját, meg a látogatását a hotelba, ahol megtudta, hogy Lucy éppen nem tartózkodik ott.

Ezen Lucy tényleg meglepődött. – Azonnal elindultál? – Persze. Tudni akartam, hogy tényleg te vagy-e az. – Sétálni mentem – mondta Lucy. – Kicsit talán késő volt egy magányos sétához, nem gondolod? Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem annyira, mint amilyen későn neked eszedbe jutott a gondos apát játszani. És egyébként is, Bellagio annyira tűnik nekem veszélyesnek, mint egy szem selyemcukor. – Elnézést – mondta halkan Marcus. – Ha ettől jobban érzed magad, ez egy amolyan jó szándékú megjegyzés volt csupán, amit Francescának is mindig elmondok. Kínos csend állt be. Ez ügyetlen húzás volt tőle. Őrültség volt ilyen korán megemlíteni Francesca nevét. – És hogy van Francesca? – kérdezte Lucy, megtörve a kínos csendet. – Jól van. De ne aggódj, nem kell találkoznod vele. Ezt nem fogom megtenni veled. – Jó. Marcus mindent megtett, hogy leplezze a csalódottságát. Biztos volt benne, hogy ha Lucy esélyt adna Francescának, megkedvelnék egymást. Mindig is hitt abban, hogy Francesca talán segíthet Lucynek elfogadni a múltat, és részese lehet a kibékülésnek, amire Marcus oly nagyon vágyott. – Anyád hogy van? – kérdezte végül. – Azt csiripelik a verebek, hogy újra férjhez ment. Remélem, másodszor több szerencséje volt. Lucy közbevágott. – Igen. Charles felhőtlenül boldoggá teszi anyut. Marcus – igen rosszmájúan – arra gondolt, hogy a felhőtlen boldogság nem az az állapot, amellyel Fiona valaha is képes lesz megismerkedni. De érezte, hogy Lucy inkább szemrehányásnak szánta a megjegyzést, nem pedig Fiona jelenlegi helyzetét akarta pontosan leírni. – Örülök neki. Örülök, hogy valaki más sikerrel járt ott, ahol én kudarcot vallottam. Újabb feszült pillanat következett. Megitták a kávéjukat. Azután szerencsére elvonta a figyelmüket egy szép pár, akik a szomszédos asztalhoz telepedtek le: csinos ruhájuk és közönyös viselkedésük alapján Marcus fogadni mert volna, hogy milánóiak. De valójában nem a férfi és a nő volt figyelemre méltó, hanem a kutyájuk, amely körül óriási felhajtást csaptak. A kutyus volt a társaság fénypontja. Pontosabban inkább a póráz, amelyet a hollófekete hajú nő tartott, és amelyről Marcus nem tudta levenni a szemét. Már jó néhány elkényeztetett olasz ebbel találkozott, mióta Bellagióban élt, de olyat még sosem látott, amelyik úgy néz ki, mint egy rakás egymásra pakolt hurka. Elkapta Lucy tekintetét, és mindketten elmosolyodtak. Azonnal jókedvre derült. Azután tovatűnt a pillanat. Lucy az órájára nézett, majd felállt. Marcusnak eszébe jutott, hogy tinédzserként is örökké sietett, mindig felborította az előre megbeszélt programot. – Találkoznom kell a többiekkel a szállodánál – mondta. – Feliratkoztam egy túrára.

Marcus óvakodott feltenni a kérdést: Nem fontosabb, hogy mi ketten itt ülünk? Inkább megigazította az abroszt, és azt mondta: – Elkísérlek. Megengeded? Lucy megvonta a vállát. Marcus néhány eurót dobott az asztalra, aztán megmutatta az utat vissza a Hotel Villa Rosába. Semmi igazán fontosról nem esett szó a rövid úton. Hogy is tudtak volna húsz perc alatt bármit megbeszélni? De a mosoly, az egyetlen közös mosoly, a reményről árulkodott. És Marcusnak most erre volt a legnagyobb szüksége. Ahogy beszálltak a traghettóba, hogy átmenjenek a tavon a Villa Carlottába, nyilvánvaló volt, hogy Philippa, az idegenvezetőjük nem lesz képes végigcsinálni a napot. Jó képet vágott, de senkit nem tudott megtéveszteni. A szeme véreres volt, az arca sápadt, a hangja pedig leginkább Rod Stewartéra hasonlított. Amikor Helen meghallotta, önkéntelenül megköszörülte a torkát. Miközben valamennyien az együttérzésükről biztosították a szegény, beteg asszonyt – természetesen megtartva a biztos távolságot elhangzottak rosszindulatú megjegyzések is. Konkrétan: – Mi haszna egy idegenvezetőnek, akinek elmegy a hangja? Egy idegesítő epsomi férfi – akit amúgy nem igazán lehetett komolyan venni, mert a szandált zoknival hordta, és a nadrágját egy zsinór tartotta nadrágszíj helyett – segítőkészen felajánlotta, hogy panaszt tesz a Gyönyörök Kertje utazási irodánál, és mindannyiuk pénzét visszakéri, ha vezető nélkül maradnak. Az a fajta volt, aki – ha lehetőséget kap – egyfolytában akadékoskodik. Természetesen cipóképű neje feltétlen támogatását élvezte. A nő óriási szalmakalapja alól tekintett a többiekre, amelyet egy gyerekesen nagy masnival kötött meg az álla alatt. – Tanulni jöttünk, nekünk ez nem csak nyaralás. A köhögés és az orrdugulás az idegenvezető ellensége, Helen is mindig igyekezett elkerülni, amikor még aktívan dolgozott. Csak egyszer fordult elő vele, hogy kis híján magára hagyta a csoportját. De minden tapasztalata ellenére, sosem lehetett kivédeni az olyan problematikus utasokat, mint az epsomi pár, akik könnyen feltüzelhetik az egész csoportot a megjegyzéseikkel. – Kapitány, úgy látom, viharfelhők gyülekeznek, és lázadás készül – jegyezte meg Mac, aki Helen jobb oldalán ült Conraddal és Lucyvel. Hunter a hajó végében állt, a mobilján beszélt. Ha Helen jól számolta, ez már a negyedik hívás volt reggel óta. – Mi lenne, ha kidobnánk a bajkeverőket? – javasolta Conrad. – Csodás gondolat – válaszolta Helen. – De azt hiszem, a főkolompos hatalmasra duzzadt egója és óriásira felfujt önértékelése megakadályozza majd, hogy elsüllyedjen a habok között. Mac felnevetett. – Látom, formában van. – Nem úgy, mint Philippa – mondta Conrad. – Mit gondoltok, mi történik, ha ágynak esik? – Személy szerint én egy cseppet se bánnám, ha magunkra lennénk hagyatva – szúrta közbe Mac. – De ezt persze nem sértésnek szántam. – Valószínűleg kerít nekünk egy helyi vezetőt – jegyezte meg Helen. – Én ezt tenném a helyében.

A tó közepén jártak éppen, az elbűvölő délelőtti fény opálosan kékre festette az eget, és a hegyek a csipkés pára-fátylak fölé emelkedtek. Igazán magával ragadó látvány volt. Azon tűnődve, hogy vajon Conrad is ezen gondolkodik-e, Helen megkockáztatott egy mosolyt. Összetalálkozott a pillantásuk. Conrad valószínűleg addig is őt nézte. Egy árnyék vetült rá, és amikor fölnézett, Hunter állt előtte. – Rossz híreim vannak, Helen – mondta, bár az arckifejezése nem erről árulkodott. Inkább az ellenkezőjéről. – Mi történt, Hunter? Remélem, nincs nagy baj. – Dubaiba kell mennem. Problémák adódtak az iroda bérletével kapcsolatban. Ki akarnak cseszni velem. – Más nem tudja elintézni maga helyett a dolgot? Ugyanez a kérdés fogalmazódott meg Helenben is, de Mac volt a gyorsabb. – Nem akarok okoskodni – folytatta Mac –, de amikor a banknak dolgoztam, mindig figyeltem rá, hogy legyen egy megbízható csapat a hátam mögött, amelyik szükség esetén be tud kapcsolódni a munkába. Tapasztalataim szerint, az a legjobb vezetési módszer, ha az ember át tud ruházni bizonyos jogköröket a munkatársaira. Hunter halványan elmosolyodott. – Egy kicsit más ám a helyzet, amikor az ember a saját cégét vezeti. – Mikor kell indulnod? – kérdezte Helen. Tudta, hogy értelmetlen – és lehetetlen – lenne lebeszélni Huntert. Egy része azt kívánta, hogy a férfi minél hamarabb induljon. Micsoda megkönnyebbülés lenne! És milyen heves bűntudatot érezne. – Judith éppen most nézi, hogyan tudnék a leggyorsabban Dubaiba jutni. A kedves öreg Judith – gondolta kedvetlenül Helen. Csak párszor találkozott Hunter végtelenül odaadó és hűséges személyi asszisztensével, de tudta, hogy az ötven-akárhány éves vénlány a végtelenségig ragaszkodik a főnökéhez. Azt is tudta, hogy nem kedveli őt, mert volt olyan pimasz, és Hunter harmadik felesége merészelt lenni, sőt Helen abban is biztos volt, hogy amint teheti, azonnal elrángatja imádott főnökét Olaszországból, és kiszakítja Helen gonosz öleléséből. – Jobb lenne, ha most azonnal szólnál Savannah-nak – mondta Helen. – Biztos vagyok benne, hogy csalódott lesz, hogy elmész. Hunter felhorkant. – Na, ezt kétlem! Mostantól legalább annyit rosszalkodhat hőn szeretett Orlandójával, amennyit csak akar. A széksor végén Lucy hirtelen felállt és odébbment. A komp kikötött Tremezzóban, és mindenki kiszállt. A móló elején Philippa megszámolta őket. A hangja rekedtebb volt, mint valaha, miközben megkérte őket, hogy menjenek át a forgalmas úton, és várjanak a Villa Carlotta bejáratánál. Nem ők voltak az egyetlenek, akik a híres ház és kert felé igyekeztek; a traghetto utasainak a fele arrafelé indult, és feltartotta a forgalmat. – Nagyon csendes vagy – mondta Mac, amikor kettesben maradt Lucyvel. Conrad mögöttük jött. Nem elég, hogy Hunter örökké a mobilján lógott, most már Conrad is egyfolytában telefonált. – Minden rendben? – kérdezte.

– Miért ne lenne? – Helen idióta férje lehetett volna tapintatosabb is. Lucy metszően nézett rá. Ez volt az első alkalom, amikor Mac sejtetni engedte, hogy tudja, mi zajlik most Lucy lelkében, azaz, hogy Orlandóval nem éppen rózsás a viszonyuk, és természetesen, hogy Savannah Lucy szenvedésének okozója. Mac azon tűnődött, vajon túllépte-e a határt. Amikor a lány nem szólt, így folytatta: – Intéztél már valamit, hogy találkozhass az apáddal? – Az az igazság, hogy már találkoztam vele. Előttük Philippa megpróbálta előadni, mi fog történni. – Később elmondom – suttogta Lucy. – Na nem! Nem hagyhatsz így kétségek között! Rendben volt minden? Hogy ment? Hogyan… A zsinór-nadrágszíjas férfi hátrafordult, és odaszólt Macnek, hogy maradjon csendben. – Menj már a fenébe, te hülye kis mitugrász? – morgott Mac a háta mögött. – Szégyelld magad, hogy nem voltál elég bátor a szemébe mondani – vihogott Lucy, amikor lassan elindult a csoport. – Csak idő kérdése – mondta Mac. – Most mesélj el mindent! Mit éreztél, amikor megláttad az apádat? Savannah harapós kedvében volt, és ennek eredményeképp Orlando behúzta fülét-farkát, mert bármit tett vagy mondott, nem volt jó. Elhatározta, hogy befogja a száját, és megpróbálja kiélvezni a kert látványát. De még ez is mintha vörös posztó lett volna egy bika orra előtt. – Legalább beszélgethetnél velem – támadta le Savannah, amikor néhány pillanattal előbb Orlando megállt lefényképezni egy tulipánfajtát, amilyet azelőtt sosem látott. Fel akarta írni a nevét. – Mi értelme lenne? – vágott vissza, mert már tele volt a hócipője a lány viselkedésével. – Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a számat, leharapod a fejem. Savannah végigmérte, azután faképnél hagyta. Utána kéne mennem – gondolta Orlando, mikor a jegyzetfüzetét visszatette a zsebébe. De minek izgassa magát. Miért tegye ki magát ennek a vitának? Minden akkor kezdődött, amikor fölmentek vacsora után a szobájukba. Elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, mit gondol a zongoristáról. – Jóképű fickó – felelte Savannah és nagyon úgy nézett ki, mintha szemet vetett volna Lucyre. – Te is így láttad? Savannah felnevetett. – Ne hülyéskedj, Orlando, mindenki látta, mi történik. Miért kérded? Csak nem vagy féltékeny? – Persze hogy nem. – Szuper, mert szeretném, ha tisztában lennél valamivel: nem vagyok hajlandó Lucyvel versenyezni. Most pedig gyere és csókolj meg! Ez az első közös éjszakánk. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.

Orlando megpróbált mindent, de a szex volt most a legutolsó, amire gondolni tudott. Hasogatott a feje. Nem akart semmi mást, csak a fal felé fordulni, lekapcsolni a lámpát és aludni. – Kizárt – mondta Savannah, amikor megpróbálta elmagyarázni, mi van vele. – Nagyon jól tudom, hogy mi fog helyrehozni. – Elkezdte lehúzni Orlando nadrágjának cipzárját. – Hidd el, ez most nem fog segíteni – mondta Orlando, és gyengéden eltolta a kezét. Maga is alig hitte el, hogy képes elszalasztani ezt a remek lehetőséget. Savannah ekkor akadt ki. – Hát ezt nem hiszem el! Ez az első közös éjszakánk, te meg nekiállsz itt gyerekeskedni nekem. Orlando megpróbálta nevetéssel elütni a dolgot, és biztosította Savannah-t arról, hogy holnap jó lesz, ha vigyáz, mert teljes gőzzel fog nekiesni. – Ez engem marhára nem érdekel – csattant fel a lány, és kiugrott az ágyból. – Én most vagyok beindulva! Orlandót ez szíven ütötte, mert egy megértőbb barátnő ilyen esetben felajánlotta volna, hogy megmasszírozza a vállát és a nyakát. Kiment a fürdőszobába fejfájás-csillapítóért. Percekkel később, amikor kijött, Savannah épp a kabátját vette fel. – Visszamegyek a szobámba – mondta. – Felfogtam, hogy nincs kedved velem lenni. Szép álmokat! – Bekopogjak reggeli előtt? – kérdezte Orlando. Nem akarta megállítani a lányt. Ha személyes sértésnek veszi, akkor úgysem sokat tehet, hogy meggyőzze, maradjon. – Azt csinálsz, amit akarsz. Orlando olyan mélyen aludt, hogy totál lekéste a reggelit. Ez volt az első baki aznap. És attól fogva egyre rosszabbul alakultak a dolgok. De legalább az első szerelmében nem csalódott. A Villa Carlotta kertje, a műkertész álma volt. Remélte, hogy Lucy is éppannyira élvezi, mint ő.

Negyvenkettedik fejezet A Villa Carlotta sokat méltatott kertjével kezdték a kirándulást, amely, az igazat megvallva, alulmúlta Conrad várakozásait. Igaz, Conrad nem értett a botanikához vagy a kertépítéshez. Még csak a kertészkedéshez sem. A csoport többi tagját viszont kellőképpen lenyűgözte a változatos növényvilágot felvonultató, látványosan megépített angol stílusú kert, amely a tótól nyugatra elterülő domboldalon terült el. Philippa vezényletével Conrad megtekintette élete legnagyobb magnóliáját, egy kínai kámforfát, néhány százötven éves azáleát, egy jókora területet beborító rododendronültetvényt (mely egészen valószerűtlen látványt nyújtott az évnek ebben a szakában), egy bambuszkertet, japánbirseket, egzotikus kaktuszféléket, pálmákat, egy kaméliasövényt, páfrányt, egy citromfalugast, mamutfenyőket, mirtuszt, rózsákat és még számtalan egyéb növényt. Egy sem hozta közülük különösebb izgalomba.

Rajta kívül mindenki más a kert felfedezésével volt elfoglalva, beleértve Macet is, aki Lucyvel tartott. Conradnak azonban ennyi bőven elég volt aznapra. Elindult a hűvös, árnyas ösvényen, és hamarosan ismét a kovácsoltvas nyári laknál találta magát. Ha az ember elnézett innen a tó fölött, igazán figyelemre méltó kilátás nyílt Bellagióra. De a legjobb az volt, hogy a jázminborította építményben végre teljesen egyedül lehetett. Volt néhány ember a csoportban, akiktől örömmel megszabadult volna. Ahogyan Helen meg volt győződve arról, hogy nyaraláskor az emberek egészen kivetkőznek magukból, Conradnak a kertészekkel kapcsolatban voltak sajátos elméletei. Eszerint például a női kertészek néhány kivételtől eltekintve vagy soványak, mint a babkaró – ilyen volt például Alice Wykeham –, vagy olyan alakjuk van, mint egy sütőtöknek. Olivia Marchwood és rajta kívül majdnem az összes nő a csoportból egyértelműen a sütőtök-típusba tartozott. És pont annyira voltak érdekesek, mint egy sütőtök. Kész szerencse, hogy Helen ott volt. Vele a kertészkedésen kívül másról is lehetett beszélni. A tegnapi, vacsora előtti, kissé furára sikerült beszélgetésük óta nem volt alkalmuk kettesben maradni. De most úgy tűnt, talán történik valami. Hunter távollétében akármi előfordulhat. Conradnak tulajdonképpen minden oka meglett volna rá, hogy elégedetten dörzsölje a tenyerét, de mégsem tette. Ehelyett azonban dühöt érzett. Hunter tisztességtelenül játszott. Gátlástalanul hazudozott, és megcsalta Helent. Nem mintha Conrad erkölcsi iránytűje olyan tökéletesen működött volna mostanában, mégis rosszul lett a gondolatra, hogy Hunter visszaél Helen bizalmával. Helen talán nem is sejtett semmit Hunter korábbi hazugságairól, Conrad viszont igen. Emiatt nyúlt azonnal a mobiljáért, hogy tájékozódjon a Dubaiba induló járatokról. Ha ugyanis a Hunter által megadott időpont nem egyezik azzal, amelyet a légitársaságtól kap, biztos lehet benne, hogy a férfi hazudik. Nem mintha ezt bárhogyan is fel akarta volna használni – esze ágában sem volt elmondani a dolgot Helennek –, de mindig azt vallotta, jó, ha az ember ismeri az ellenségeit. És Hunter az ellensége volt. Conrad nagyon utálta őt. Felfuvalkodott és öntelt fickónak tartotta. Az a fajta volt, aki a táplálkozási lánc csúcsára képzeli magát, és onnan tekint alá a többiekre. Volt benne valami könyörtelenség. Conradnak nem állt bizonyíték a rendelkezésére, mégis, valahányszor Hunterre pillantott, az a benyomása támadt, hogy a férfi könnyedén képes lenne fájdalmat okozni egy másik embernek. Conrad egyetlen olyan vonást sem talált a férfi jellemében, amely pozitív irányba befolyásolhatta volna a véleményét. Vajon hogyan mehetett hozzá Helen? – Úgy látom, maga csinálja a legokosabban. Leülhetek? Ki más lett volna, mint Hunter. Conrad odébb csúszott a padon, hogy a férfi leülhessen. – Hogy áll az utazással? – kérdezte Conrad. – Mindent leszerveztem. Ma háromkor értem jön egy autó, és elvisz Milánóba. Remek, bearanyozod a napomat – gondolta Conrad. – Mikor indul a gép? – kérdezte. – Hat harmincötkor. Szerencsém volt, hogy ilyen rövid idővel az indulás előtt sikerült jegyet foglaltatnom.

– Közvetlen járat? – Aha. Conradnak nem volt szüksége a zsebében lapuló papírra ahhoz, hogy tudja, a férfi hazudik. Csak két közvetlen járat indult aznap, de egyik sem az említett időpontban. – Lefogadom, hogy szívesen velem jönne – mondta Hunter. Conrad Hunterre szegezte a tekintetét. – Miért gondolja? – Erős a gyanúm, hogy ez itt nem a maga közege. Egyfolytában ezt kérdezem magamtól: vajon mit keres itt ez a fickó? Conrad hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát. Alábecsülte volna Huntert? Lehetséges, hogy a férfi megneszelte, mit érez Helen iránt? – Azért vagyok itt, mert a nagybátyám szerette volna, ha elkísérem. Sajnos az egészsége már nem a régi. Néhány éve átesett egy agyvérzésen – mondta Conrad. – Akkor maga amolyan szárazdajka, ha jól értem. – Mac nem örülne, ha ezt hallaná. – Ha azt veszem, hogy a nagybátyja olyan benyomást igyekszik tenni, mintha bivalyerős volna, ebben egészen biztos vagyok. De szerintem maga valami egészen más miatt van itt. – Valóban? És mi lenne az? – kérdezte rezzenéstelen arccal Conrad. Hunterből géppuskaropogás-szerű hangos, örömtelen nevetés tört elő. – Hogy mi lenne az? A nők, mi más? Igazán nagyszerű a választék, nem igaz? De figyeljen csak ide: ha a nagy seggű szépségek mellett tud egy kis időt szorítani Helenre, nagyon megköszönném, ha gondját viselné, miután elmentem. – Rendben van. Végül is, ezért vannak a barátok. – Állítólag – mondta Hunter, és elpöckölt egy apró levelet, amely a fejük fölül aláereszkedve éppen a lábára hullott. – Ha jól tudom, odahaza a feleségem elég sok időt tölt magánál. Conrad gyomra ismét összerándult. – Tuti forrásból tudom, hogy a felesége és Mac abszolúte egy húron pendülnek – felelte könnyedén. Hunterből újabb ugatásszerű nevetés szakadt fel. – Igen, ez nekem is feltűnt. Azt hiszem, ha fiatalabb lenne a nagybátyja, lenne félnivalóm. Conrad a Hunter száját elhagyó összes szóban vádat és fenyegetést vélt felfedezni. Lehet, hogy paranoiás vagyok – gondolta. Vagy talán csak a rossz lelkiismeretem miatt vagyok ilyen gyanakvó. A legjobb védekezés ez esetben is a támadás. – Hát, remélem, jól sikerül a dubai út – mondta. – Arra semmi esély, hogy hamarabb elintézi a dolgot, és még a nyaralás vége előtt újra látjuk? Gondolom, Helen nagyon boldog lenne. – Az biztos. De sajnos, erre elég kicsi az esély. Azt hiszem, legközelebb csak Swanmere-ben találkozunk. – Ahol aztán majd halálra untatjuk a nyaralási képekkel. Csak hogy lássa, mit hagyott ki. – Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés.

Conrad éppen válaszolni akart, amikor hangokat hallott. Pat, Colin, Campbell, Vi Abbot és Barbara Slattery kíséretében Olivia Marchwood közeledett a pihenőhelyhez. – Ez igazán nagyszerű – állapította meg. – Még kettő megvan. Philippa azt mondta, hogy a ház mögött találkozunk, a kaméliasövénynél. Szerzett egy idegenvezetőt, aki bevisz minket. – Ha nem gond, én lelépek – mondta Hunter. Irtózva a gondolattól, hogy akár még egy percet el kelljen töltenie Hunter társaságában, Conrad lelkesen pattant fel a padról: – Szerintem biztosan érdemes megnézni a házat. A házban egy fiatal olasz lány kalauzolta körbe őket, akinek lelkesedésénél csak tárgyi tudása volt nagyobb, így húsz perc után Conrad biztos lehetett benne, hogy a látogatás végére nem lesz olyan momentuma a Villa Carlotta történetének – lett légyen bármilyen jelentéktelen is –, mely felől idegenvezetőjük bizonytalanságban hagyná őket. A tizenhetedik század végétől kezdte, a gyökerektől, a kereskedő Giorgio Clerici márkitól, aki felépíttette a házat, majd áttért 1795-re, amikor is a ház a Sommariva család tulajdonába került. Részletekbe menően számolt be a villa Marianna, a nassaui hercegnő általi megvásárlásáról, aki prussiai Albert felesége volt, és aki Carlotta nevű lányának szánta a házat nászajándék gyanánt. Nem akármilyen nászajándék! Miután mindezt elmondta, a lány szertartásosan betessékelte őket a következő szobába, amely a Központi Szalon, vagy más néven a Szoborterem volt. Elsőként a hamis csillagstukkókkal, kazettákkal és rózsadíszekkel gazdagon díszített, boltíves mennyezetre hívta fel a látogatók figyelmét. Utána a carrarai márványból készült domborműves fríz következett, amely végigfutott a plafon mentén, és amely Nagy Sándor babilóniai bevonulását ábrázolta. – Ez itt a Sommariva gyűjtemény ékköve – magyarázta a lány. – Harminchárom panelből készült. Ezalatt azonban Conradnak valami más ragadta meg a figyelmét. A szoba túlsó végében egy márványszobor állt, amely halványan emlékeztette a férfit valamire. Otthagyta a csoportot, és közelebb ment, hogy alaposabban szemügyre vehesse. Ekkor látta, hogy az alkotás valójában két emberi alakot ábrázol, és azonnal eszébe jutott, honnan lehet ismerős a szobor. Szentpéterváron látta ezt a szobrot, a Kolostor Múzeumban. Sammel volt ott, aki ezt mondta: – Azt hiszem, ez a legerotikusabb szobor, amelyet életemben láttam. Ha a nő nincs ott vele, és nem hívja fel a figyelmét a műtárgyra, Conrad valószínűleg észre sem veszi azt. – Mi a címe? – kérdezte, miután megbizonyosodott róla, hogy Samnek igaza van. Kétségtelenül volt valami mélységesen erotikus a pár ölelésében. – Ámor és Psziché – felelte Sam. – Hát nem csodálatos az a gyöngédség, amellyel Ámor a karjában tartja a nőt, és ahogy az felajánlkozik neki? – Milyen történetet akar elmondani a szobor? – Dióhéjban: a féltékenységről és a szerelem hatalmáról szól. – Ennyi? – Tényleg érdekel, vagy csak azért kérdezed, hogy a kedvemben járj?

– Dehogyis, tényleg érdekel. – Na jó. Psziché elképesztő egy nőszemély volt. Nagyon a begyében volt Vénusznak, aki egyik féltékenységi rohamában utasította Ámort – vagy ahogy a barátai szólították, Cupidót –, hogy ejtse a lányt szerelembe a legrondább élőlénnyel, akit csak talál. Persze, ahogy az ilyenkor történni szokott, Cupido maga szeret bele Pszichébe, de kénytelen volt titokban tartani kilétét a lány előtt. Psziché azonban mindent elrontott, amikor nővérei unszolására elárulta, kivel találkozgat titokban, és emiatt Cupido hamarosan menekülni kényszerült. Ezután Vénusz valamilyen nehéz kényszermunkára ítélte Pszichét, amibe neki nyilván bele kellett volna pusztulnia, de mivel Cupido még mindig szerette őt, titokban segít neki, hogy túlélje a megpróbáltatásokat. Lévén, hogy Psziché a történet főhőse, sikerült legyőznie a Vénuszban lakozó gyűlölséget és féltékenységet, halhatatlanná vált, és végre-valahára örökké egymáséi lettek Cupidóval. Bájos történet, nem gondolod? Nem véletlen, hogy ilyen közkedvelt. – És mi a tanulság? – kérdezte akkor Conrad. – Nagyon egyszerű. Meg kell járnunk a poklot, hogy bebocsátást nyerjünk a mennybe. Bármi legyen is az. Conrad nyelt egyet. Olyan volt most, mintha Sam újra vele lenne, és elmesélné az egész történetet. – Á, látom Adamo Tadolini csodálatos alkotásában gyönyörködik, aki magának Canovának volt a tanítványa, méghozzá az egyik legnagyszerűbb. Conrad hirtelen hátrafordult a hangra, és látta, hogy a csoport és a vezető mind ott állnak mögötte, és a szobrot szemlélik. – Ez az egyik legkedveltebb kiállítási darabunk – folytatta az idegenvezető. – De tudnia kell, hogy ez csupán másolat. Az eredeti a szentpétervári Kolostor Múzeumban van. Conrad eloldalgott a csoporttól. Levegőre és térre volt szüksége. Miután kilépett a házból, kisétált az élénkvörös hibiszkuszcserepekkel szegélyezett teraszra. Innen jól látta az alant elterülő árnyas citrusfasétányt. A nap magasan állt az égen, sugarai szinte perzselték a nyakát és az arcát. Mindez azonban a villa hűvöse után és azután, hogy az imént így megcsapta a múlt jeges lehelete, jólesett Conradnak. A tavat bámulta, ahogy a fodrozódó vízfelszín szikrázott a napsütésben. Megpróbálta megmagyarázni saját magának, mi történt vele bent, a házban. Végül arra jutott, hogy nem Sam emléke volt az, ami ilyen nagy hatással volt rá, hanem a szavai. Szavak, melyekre nem gondolt az óta a bizonyos nap óta. Meg kell járnunk a poklot, hogy bebocsátást nyerjünk a mennybe. Bármi legyen is az. Ő például Sam halála óta megjárta a poklot, és vissza is tért onnan. Ezek szerint hamarosan jobbra fordulnak majd a dolgok? Amikor itt tartott – és éppen Bellagio felé fordítva a tekintetét a szeme elé emelte a kezét, hogy ne vakítsa el a nap érdes, ugatásszerű nevetést hallott valahonnan. Megállapította, hogy valahonnan alulról jöhet, a citrusfasétány felől. Ekkor mozdulatlanná merevedett, és várta, hogy bekövetkezzen, aminek be kellett következnie: a hozzá legközelebb eső kijáratnál megjelent Hunter. Hunter szemmel láthatólag nem vette észre Conradot, aki így hallhatta, mit beszél a férfi telefonon:

– Akkor majd találkozunk. És ne felejtsd el behűteni a pezsgőt. És levenni a bugyidat. Most megcsíptelek pajtás! – gondolta Conrad. Nem mintha további bizonyítékokra lett volna szüksége Hunter hűtlenségét illetően. Egyszerre nagyon csábítónak érezte a lehetőséget, hogy leleplezze magát, és odaálljon Hunter elé, hadd tudja meg a rohadék: mindent hallott. Persze ennek nem lett volna semmi értelme. Megállítaná ez az ilyen Hunter Tylerféléket? Conrad ezt nagyon valószerűtlennek tartotta. És szeretné-e egyáltalán megállítani Huntert? Nem azzal járna-e jobban, ha hagyná, hogy a férfi szétrobbantsa a saját házasságát?

Negyvenharmadik fejezet Philippa rekedt hangon adta a csoport tudtára, hogy az útitervnek megfelelően visszaértek Bellagióba, és két óra áll a rendelkezésükre a környék felfedezésére, amibe a tetszőleges helyen elköltött ebédnek is bele kell férnie. – Fél háromkor találkozunk a szálloda előcsarnokában – krákogta. Mac arra gondolt, mindenki jobban járna, ha a nő inkább lefeküdne, és megtartaná magának a vírusait. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy pont most döntse ágynak valami rettenetes nyavalya. Az agyvérzése óta életösztönét egészen különleges szintre fejlesztette. Utálta, ha megbetegedett. Képtelen volt elviselni, hogy ki van szolgáltatva másoknak, és mások döntetek a sorsáról a feje fölött. Nagyon megalázónak találta mindezt. Közben bekapcsolódott a körülötte folyó beszélgetésbe. Bosszankodva vette észre, hogy Helen férje valahogyan átvette a szót, és éppen azon erősködött, hogy a társaság néhány tagja csatlakozzon hozzá egy ebéd erejéig, mivel hamarosan elutazik, és ott kell hagynia őket. – Conrad, Mac, ugye csatlakoznak hozzánk? Savannah-nak és persze magának is, Orlando, muszáj eljönniük. Ne nézz így, Sawie, rengeteg időtök lesz még kettesben ebédelni a barátoddal, miután én elmentem. És maga is jön, ugye, Lucy? Maga nélkül el sem mennénk, nem igaz? Persze hogy nem. Ragaszkodom hozzá, hogy velünk jöjjön. – Ez biztosan jó móka lesz – mormolta Mac, ahogy Conrad mellé ért, aki néhány méterrel Hunter mögött ment. Kibírhatatlannak találta a férfi jópofizását. – Hova visz minket? – A Serbelloniba, hova máshova?! – válaszolta Conrad. – És próbálj rendesen viselkedni, jó? Ha másért nem, legalább Helen kedvéért. – Te csak ne aggódj miattam. Én leszek a megtestesült jó modor. Inkább szegény Lucyért aggódj! Láttad, milyen figyelmes és finom tud lenni ez a csirkefogó. – Mondhatott volna nemet is. – Persze, mint ahogyan mindnyájan. Csakhogy túlságosan udvariasak voltunk, és nem közöltük vele, hová dugja fel az ebédjét. Conrad elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy ilyen erős ellenszenvvel viseltetsz Hunter iránt. – Eddig még soha nem volt ennyire elviselhetetlen, mint most. Évekkel ezelőtt, kint, Hongkongban ismertem egy hozzá hasonló fickót. Egy szörnyen gazdag, erőszakos vadállat volt, aki megszokta, hogy mindig az történik, amit ő akar. És ami még rosszabb, egyfolytában a tűzzel játszott, de sajnos egyszer sem égette meg magát. – Rajta, meséld el a happy endet. Rettenetes halált halt, elmagányosodva, elszegényedve, összetört szívvel végezte.

– Távolról sem. Ő maga egyre gazdagabb lett, a feleségei pedig egyre fiatalabbak és szebbek, ahogy telt az idő. Teflon Terrynek hívtuk. – Sikerült elrontanod a kedvemet. – Csak azt akarom mondani, Conrad, hogy a Hunter-félék mindig győztesen jönnek ki mindenből. Ők mások, mint mi. Máshogyan működnek. Mac lelassította lépteit, és kezét Conrad karjára tette. – Ha Hunter rájön, hogy odavagy Helenért, a jó ég irgalmazzon neked. – Ez az, ami nem fog megtörténni. Mac elvette a kezét, és miután sikeresen átvergődtek egy szembejövő turistacsoporton, és folytatni tudták az utat, azt mondta: – Hallgass ide, Conrad: láttam, hogyan nézel rá. És biztos, hogy nem csak én láttam. – Rendben, beismerem, hogy néztem, de nem értem hozzá. – Nem, még nem értél hozzá. De mi történik majd abban a pillanatban, hogy Hunter elindul Dubaiba? – Fogalmam sincs, mire célzol. Mac az égnek emelte a tekintetét, de nem szólt semmit. Már közeledtek a szálloda forgóajtajához, ahol Hunter vendégül fogja látni őket. Micsoda ostoba hivalkodás, gondolta Mac, amikor megpillantotta a szálloda fényűző hallját. Annak idején ő maga is megfordult jó néhány előkelő hotelban – köztük a világ legjobb szállodáiban –, de neki, Hunterrel ellentétben, soha nem jutott eszébe, hogy kivételes helyzetét mások orra alá dörgölje. Nagyon ízléstelennek találta ezt az egészet. Helen hallgatásából tudta, a nő is ezt gondolja. Ezt már korábban is észrevette nála – valahányszor Hunter velük volt, Helen alig nyitotta ki a száját; szinte láthatatlanná vált. Helen emlékeztette őt egy másik nőre, sok-sok évvel azelőttről. Az ő gyönyörű Hannah-jára. Az egyetlen nőre, akit igazán szeretett. Csodálatosan eleven jelenség volt, amikor kettesben voltak, de szótlan, szerény feleséggé és anyává változott, amint a férje is feltűnt a színen. Mac évekig unszolta az asszonyt, hogy hagyja ott a férjét, hogy végre önmaga lehessen, de ő nem állt kötélnek. És ezzel összetörte Mac szívét. Hátrébb állt, hogy előreengedje Conradot, és bevárja Lucyt. Bosszantotta, hogy a parkban nem tudták rendesen megbeszélni, mi történt közte és az apja között. Valahányszor Lucy megszólalt, valaki mindig előbukkant valamelyik bokorból. – Megígéred, hogy mellém ülsz az asztalnál, ha kedves leszek? – kérdezte Mac, amikor már bent voltak a szállodában. – Jobban örülnék, ha szokás szerint gorombáskodnál. Az öregember elmosolyodott. – Megegyeztünk. A Grand Hotel Villa Serbelloniban az ebédet a medencére és a mögötte elterülő tóra néző teraszon szolgálták fel. Egy nagy vászonernyő árnyékában álló asztalhoz vezették őket. A pincér tiszteletteljes modora, amivel az étlapokat osztotta ki, sejtetni engedte, hogy nincsen kérés, amely számára teljesíthetetlen. Lucy hallgatta, ahogy Hunter pezsgőt rendel.

– Ez csak az előételhez lesz – mondta a férfi, miután a pincér magukra hagyta őket –, amíg eldöntjük, milyen bort igyunk. Felvette az étlapot az asztalról. – És most lássuk, mi mindent kínálnak. – Remélem, van pizzájuk – mondta Savannah, de arra már nem vette a fáradságot, hogy megnézze az étlapot. Közben a két copfját babrálta; füléből jókora karika fülbevalók csüngtek alá. Ennél póriasabb és a helyhez kevésbé illő már nem is lehetett volna. – Csak mert pont azt akartam enni, mielőtt meghívtál. – Biztos vagyok benne, Sawie, hogy bármit elkészítenek, amit csak szeretnél – szakította félbe Hunter mézesmázosan. – Ajánlom is. Lucy a fogát csikorgatta. Vajon ő itt az egyetlen, aki szívesen felpofozná Savannah-t? Körbenézett az asztal körül, és amint meglátta Helen arcát, tudta, hogy nincs ezzel egyedül. Másrészről viszont el kellett ismernie, hogy ez a faragatlan, elkényeztetett kölyök itt az egyetlen, aki ki meri mondani, amit gondol. Egészen nyilvánvaló volt, hogy legtöbbjük az akarata ellenére ül itt. Lucy ugyan megpróbált nemet mondani Hunternek, de aztán érezte, hogy valamiféle beteg, mazochista vágy keríti a hatalmába, és mindenképpen látni akarja Orlandót és Savannah-t, ahogy együtt vannak. Korábban, még a Villa Carlottában megfigyelte, hogy Orlando az idő nagy részében egyedül sétál a kertben. És hallotta, amikor Savannah Orlandóval veszekedett, amiért az elhanyagolja őt. Talán olyan elítélendő, hogy nem fosztja meg magát ettől az apró örömtől? – Atyám, ez nagyszerű – súgta oda Macnek. – Igen – súgta vissza Mac –, de ne aggódj, Conrad utasított, hogy viselkedjek rendesen. Most mesélj az apádról. – Először rendeljünk. Tíz perccel később, mikor a pincér felvette a rendeléseiket – a szakács nem tudott pizzát sütni, úgyhogy Savannah-nak duzzogva be kellett érnie paradicsomos bruschettával, amelyet pármai sonkába göngyölt csirke követett –, Mac emlékeztette Lucyt a megállapodásukra. – Hallgatlak – mondta. Nem tudta, hogyan kezdje. Eleinte megpróbálta az apjával kapcsolatos összes gondolatot kizárni a fejéből. Szerette volna húzni-halasztani az egészet, amíg elmúlik a találkozásuk kiváltotta megrázkódtatás, és tisztába tud jönni az érzéseivel. De ez eddig nem történt meg. Olyan váratlanul történt minden, hogy még mindig zúgott tőle a feje. – Tehát? – noszogatta Mac. – Ittunk egy kávét – felelte Lucy, olyan halkan, hogy senki más ne hallja. – Beszéltünk. Nagyon… nagyon furcsa volt. – Nagyon vészes volt? Ugye nem veszekedtetek? – Nem támadtam rá, ha erre gondolsz. – Számított volna, ha igen? Lucy elgondolkodott ezen, és eszébe jutott, menynyire le volt sújtva az apja, amikor ő elindult a hotel mellett lévő lépcsőkön. Igen, gondolta, és olyan szomorúságot érzett, amilyet még soha. Igen, számított volna. Az apja nem érdemelte ki a rosszindulatát. És mégis… a düh és a fájdalom, amelyet Lucy olyan sok éven keresztül hurcolt magával, még mindig nem múlt el. Meg kell találnia a módját, hogy megszabaduljon tőle. Valahogyan.

Valamikor. A férfinak meg kell tudnia, mi mindenen ment keresztül. És hogy mi mindenen ment keresztül az anyja. Meg kell érte fizetnie, gondolta, és érezte, hogy kicsit megkeményedik a szíve. Ha ilyen sok fájdalmat okozol valakinek, számolnod kell a következményekkel. – Lucy? A lány felnézett, és látta, hogy Mac arra vár, mondjon végre valamit. – Ne haragudj – mondta. – Elgondolkodtam egy pillanatra. – Ez csak természetes. Ez a mai különleges nap a számodra – mondta Mac, és megszorította Lucy kezét. – És gyanítom, hogy az apád számára is. Ekkor megszólalt egy másik hang: – Mi van az apáddal, Lucy? Lucynek újra viszketni kezdett a tenyere. Legszívesebben megpofozta volna Savannah-t. Vagy esetleg megcibálta volna azokat a röhejesen nagy fülbevalókat. Hogy veszi a bátorságot ez a kis görcs, hogy beleüsse az orrát mások magánbeszélgetésébe? – Semmi – mormogta, és megörült, amikor végre két pincér jelent meg Hunter mellett egy jéggel teli vödörrel, amiben egy üveg pezsgő állt. Ez volt a tökéletes figyelemelterelés. Vagy legalábbis ezt gondolta. – Apa, tudtad, hogy Lucy apja itt él? – kérdezte Savannah a szokásosnál is hangosabban. – Lelépett valami olasz ribanccal, amikor Lucy tizennégy éves volt. Lucy azóta nem hajlandó találkozni vele. Ha te csináltad volna ezt velem, megöltelek volna téged is, meg a nőt is, akivel leléptél. Lucy megdermedt. Maga sem tudta miért, de hirtelen haragot érzett Orlando iránt. Miért nem képes elhallgattatni a barátnőjét? Savannah-n és az apján kívül mindenki más zavartan bámult maga elé. Tudták. Mindnyájan tudták, hogy ez olyan téma, amelyről Lucy soha nem akarna ilyen nyíltan beszélni. Szerette volna, ha Orlandónak van annyi vér a pucájában, hogy a szemébe nézzen. De nem volt. És Lucy érezte, ahogyan nőttön-nő benne a megvetés Orlando iránt. – Igen, nagyszerű, gyerünk, töltsön! – mondta Hunter, ugyanis mindeközben megkezdődött a pezsgőkóstolás. – Szent én sem vagyok, de a gyerekeimet azért nem hagynám el. De hát különbözőek vagyunk. Biztosan nagyon szerette azt a nőt. – Lucy szemébe nézett. – Gondolom, az fáj a legjobban, hogy volt valaki, akit magánál jobban szeretett az apja, ugye? – Nem biztos, hogy Lucy szeretne erről beszélni. Lucy hálásan nézett Conradra. – Igen – helyeselt Helen. – Tapintatosabb is lehetnél, Savannah. Nagyon nehéz lehet most Lucynek. Savannah hátradőlt a széken, és felnevetett. – Hé, mindenki nyugodjon meg! Ugye nem haragszol ránk, Luce? Nem lennél itt, ha haragudnál. – Savannah… – Orlando, ne kezdd már te is! Mi az ördög van veled? Mindenki azt hiszi Lucyről, hogy üvegből van? Egyetlen apró koccanás és összetörik? Keményebb fából faragtak téged annál, nem igaz, Lucy? Legalábbis remélem, különben soha nem viszed semmire.

Lucynél ekkor telt be a pohár. Eleget hallgatta ezt az ostoba, önelégült, műveletlen libát. A székét hátratolva felállt. Az asztalon összecsörrent a porcelán az evőeszközökkel. – Kivételesen teljesen igazad van, Savannah. Kemény fából faragtak. És tudod mit? Minél hamarabb eltűnsz a szemem elől, annál jobb. Csak egy mocskos szájú, üresfejű, gazdag kölyök vagy, aki képtelen kettőnél tovább számolni. Nem tudom, Orlando mi a fenét lát benned. És kérlek, soha többé ne nevezz Luce-nek! Lucy kiváló drámai érzékkel zárta a jelenetet: kiviharzott a szállodából, és dühösen elindult a zsúfolt főutca felé. Torkában vert a szíve, a halántéka lüktetett, és mégis, átkozottul büszke volt magára! – Ciao! Lucy! Lucy a forgalmas út túloldalán egy fantasztikusan jóképű férfit pillantott meg. Feléje integetett. De hiszen senkit nem ismer ebben a városban! Akkor vette csak észre, ki az, amikor a férfi feltolta homlokára a napszemüvegét. Alessio volt, a zongorista. Megvárta, amíg alkalmas rés támad az autósorban, és átment Lucyhez. – Éppen azon gondolkodtam, hogy iszom egyet. Nem lenne kedved csatlakozni? „Miért ne?” – gondolta Lucy. – Oké – mondta. – Hova menjünk? A férfi Lucy derekára tette a kezét, így sétáltak tovább. Orlando dühös volt. Dühös volt Savannah-ra, de főleg saját magára. Meg kellett volna akadályoznia, hogy így viselkedjen Lucyvel. De nem tette, csak ült, mint egy féleszű, és abban reménykedett, hogy majdcsak történik valami. Igazán akkor lett ideges, amikor másodpercekkel Lucy távozása után Hunter megjegyezte: – Hát, úgy látszik, van köztünk valaki, aki igazán tanulhatna némi jó modort. Ekkor már az étteremben, a pincéreket is beleértve mindenki őket nézte. Orlando felemelkedett a székéről. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek és megnézem, jól van-e. – Persze, menj csak – sziszegte Savannah. – Nézd meg, nincs-e szüksége oxigénre annak a frigid picsának, olyan magasan hordja az orrát. Ne törődj azzal, hogy én hogyan érzem magam. Most a szálloda előtt állt, és Lucyt kereste a forgalmas utcán. Nem juthatott messzire. És egyszer csak megpillantotta a lányt. De Lucy nem volt egyedül. Azzal a zongoristával volt, aki tegnap este a vacsoránál játszott. A férfi keze Lucy derekán pihent. Orlandónak egyáltalán nem volt ínyére a látvány. Mi az istent, akar Lucy? Nem látja, milyen ez a fickó?

Negyvennegyedik fejezet Francesca, hogy elfoglalja magát, a különlegesen illatos Alba rózsabokráról vagdosta le a hervadt virágokat a kertben. A bokrot Marcustól kapta, amikor ideköltöztek Pescallóból. Sok évvel azelőtt, amikor Angliában voltak Marcusszal, ellátogattak a kenti Sissinghurst kastély kertjébe – oda,

ahol a híres költő-politikus házaspár, Vita Sackville-West és Harold Nicolson élt –, és ott annyira lenyűgözte őket a híres Fehér kert a maga szabályos, négyzet alakú területeivel, valamint derűs színeivel, hogy amikor hazatértek, megfogadta: el fogja készíteni a kert kicsinyített mását. Még most is, a fejük felett gyülekező sötét viharfelhők ellenére, örömteli megelégedéssel töltötte el ez a szerény tisztelgés a sissinghursti kert előtt. Nemcsak árnyas menedéket jelentett a forró napokon, de jó ideje valamiféle szentély is volt a számára. Most különösen. Bízott benne, hogy talán Marcus számára is ilyen sokat jelent majd a kis kert, és talán némi vigaszt tud meríteni belőle. A mozdulatlan, forró levegőben egyszer csak megcsörrent Francesca mobilja. A metszőollót letéve keresztülvágott a gyepen a telefonjához, melyet azért hozott ki a házból, nehogy elmulassza a rendkívül fontos hívást, melyre várt. Keresztet vetett, mély lélegzetet vett, és kinyitotta a mobilját. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy nem az telefonál, akire számított. De ez nem tartott sokáig. Amikor néhány perc múlva letette a telefont, meg volt győződve róla, hogy sorsuk kivédhetetlenül és elkerülhetetlenül löki őket egy bizonyos irányba. Megtehette volna, hogy nemet mond Claudiának, aki az utazási irodától hívta; elvégre a következő hetekben úgyis fel akart mondani, hogy teljes erejével az újsággal foglalkozhasson, amennyiben igény van a szolgálataira. De nem tette. Igent mondott, mivel szíve mélyén szerette volna azt hinni, semmi sem fog változni. Nem ez volt az első alkalom, amikor az utolsó pillanatban kellett beugrania egy lebetegedett idegenvezető helyére. Csakhogy a csoport, amelyet ezúttal kapni fog, nem közönséges csoport volt: a Villa Rosában lakó angol kert-rajongókat kell kísérnie, akik között Marcus lánya, Lucy is ott van. Fogalma sem volt, Marcus mit szólna a dologhoz – a férfi bent volt a dolgozószobájában –, de nem is szándékozott kikérni a véleményét. Nem ringatta magát abba a hitbe, hogy egyik napról a másikra a legjobb barátnők lesznek Lucyvel. Fontosabb volt, hogy bízott benne: a lány előbb vagy utóbb talán képes lesz megbocsátani az apjának. És talán Francescának is. És tessék, ezen a délutánon találkozni fognak, életükben először. Benne volt a pakliban, hogy Lucy dühös lesz, ha rájön, ki az idegenvezetőjük, de Francesca vállalta a kockázatot. Egyszerűen csak Francescaként mutatkozik majd be a csoportnak, és nem árulja el a vezetéknevét. Ha Lucy mégis gyanút fog, és ellenségesen viselkedik, valahogy akkor is csak megbirkózik majd a helyzettel. De nem hitte, hogy ez be fog következni. Arra számított, hogy amennyiben Lucy rájön, kicsoda ő valójában, megragadja az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye Francescát, és talán nem találja majd annyira szörnyűnek őt. Lehet, hogy Marcus szerint túlságosan gyors tempót diktál Lucynek, de Francesca már így is túl sokáig hallgatott. Talán ez volt az egyetlen dolog, amellyel kapcsolatban az asszony képes volt némi türelmet tanúsítani. A családja a megmondhatója, hogy Francescát sokkal inkább jellemezte a meggondolatlan hirtelenség, mint a mértékletes önuralom. Talán nem a meggondolatlansága hozta össze Marcusszal is? De most eljött az igazság ideje. Bátran tekintett a jövőbe, hozzon az bármit is.

Lucy a zongoristával ebédelt. Alessio egy, látszólag a semmiből előbukkanó, elbűvölő kis halászfaluba vitte. Pár perc séta az egész, ígérte a lánynak még Bellagióban, a zsúfolt főutcán, majd telefonon asztalt foglalt a halászfalu egyeden éttermében. Az út tényleg nem tartott tíz percnél tovább, bár meredek és göröngyös volt, a nap pedig forrón perzselte őket a magasból. Egy idő után az ösvény lankásabbá és könnyebben járhatóvá vált, a tűző nap elől pedig hűs árnyékot vető kőkerítés védte őket. Mutatós, sötét rózsaszín, égetett agyag és karamellszínű házak mellett haladtak el. Némelyiket buján benőtte a repkény, mások homlokzatát skarlátszínű muskátlitól és lila zsályától roskadozó erkély díszítette, megint mások égbe nyúló ciprusok, kovácsoltvas kapuk, vagy szintén repkénnyel borított magas falak mögött rejtőztek. Mikor végül megérkeztek a rózsaszínre festett falú Pargola étterembe, Alessiót melegen üdvözölte egy csinos, olajszín bőrű lány, aki nyilvánvalóan ismerte a férfit. Lucy a fal mellett állva várta, hogy véget érjen a meglehetősen hosszúra nyúlt üdvözlés. Ekkorra már biztos volt benne, hogy valószínűleg nincs olyan lány a környéken, akit Alessio ne ismerne bensőségesen, vagy egyéb módon. A teraszra vezették őket, egy, az egész lugast beterítő szőlőtőke árnyékában meghúzódó asztalhoz. Alattuk a kavicsos tópart húzódott, nagy összevisszaságban partra húzott halászhajók sorával, fedélzetükön hálókkal, tartalék evezőkkel és vödrökkel. Beljebb különböző méretű és színű vitorlások ringatóztak a finom hullámokon. Festői és megnyugtató volt a látvány. Már a főfogásnál tartottak, miután egykettőre végeztek a két tál olívaolajos-fokhagymás királyrákkal. Ha ez randi lett volna, Lucy biztosan nem evett volna fokhagymát. Csakhogy ez nem randi volt: ez csak egy ebéd volt a helyi Lotharióval, aki még egy arcpuszira sem igen számíthat Lucytől. Persze az is igaz – és ezt Lucy soha nem vallotta volna be senkinek –, hogy el tudott volna képzelni rosszabb udvarlót is. A férfi meglehetősen vonzó volt, ehhez nem fért kétség. De Lucy előbb választotta volna, hogy beöntést kapjon az állami tévé kamerái előtt, minthogy a férfi tudtára adja, mit gondol róla. Mindamellett Alessio igen szórakoztató társaságnak bizonyult, továbbá – egy férfitől szokatlan módon – képes volt legyőzni a kísértést, hogy egyfolytában önmagáról beszéljen. Meghallgatta, Lucy hogyan rakta helyre Savannah-t a Serbelloniban – bár a nézeteltérés okáról a lány inkább hallgatott, érdeklődött Lucy angliai munkája iránt, és mindeközben alig árult el valamit saját magáról. Talán azt gondolta, hogy a nők szívéhez a hallgatáson keresztül vezet a legrövidebb út. – Lucy, miért bámulsz így? – kérdezte hirtelen. A francba! Rajtakaptak. Hogy lehettem ennyire óvatlan? – Nem bámultalak. – Si. Az arcomat vizsgálgattad. Mire gondoltál közben? Ó, nem, ez most nem fog bejönni. Nem hálózol be ilyen könnyen. – A beöntésen gondolkodtam. – Micsoda? Lucy felkacagott.

– Felejtsd el. Hogy ízlik a tészta? – Perfetta. És neked? – Perfetta – ismételte Lucy. – Ezek szerint olaszul tanulsz. Brava! Nem szeretnéd, hogy én legyek a professoréd? A tanárod? – Nem hiszem, hogy a bellagiói lányok szórakoztatása mellett még erre is lenne időd. – Helyreigazítás. Nem Bellagióban vagyunk, hanem Pescallóban, ahol csak néhány lányt ismerek. – Mindegy, hol vagyunk, sehol sem lenne időd… Lucy hangja elbicsaklott. Fejében kigyulladt a piros lámpa. – Mit mondtál, hol vagyunk? – Pescallóban. Nem tudtad? Lucy érezte, ahogy elvörösödik. Pescallo… mintha az apja címe is ez lett volna. Idegesen nézett körbe a teraszon. – Nem – válaszolta. – Ha tudtam volna, nem kérdezem meg. Alessio megvonta a vállát. – Kérsz még bort? – kérdezte, és a borosüveget Lucy pohara felé nyújtotta. – Kérek – dünnyögte a lány. – Pont erre van szükségem. Hogy került ide, egy étterembe, az apja szomszédságában? Ismét körbejáratta a tekintetét, félig-meddig arra számítva, hogy ott találja az apját valamelyik asztalnál. Bután viselkedett. Túlélte az aznap reggeli váratlan találkozást – ott volt a férfi telefonszáma a táskájában, még meg is ígérte, hogy aznap felhívja mi félnivalója lenne hát? Talán az a baj, hogy olyan gyorsan történik minden. Úgy érezte, egy örökkévalóság óta az apja iránti harag és megvetés védőburkában él, és a reggeli találkozás óta már tudta, hogy e nélkül a védelem nélkül sebezhetőnek érzi magát. Alessio ránézett, és összeráncolta a szemöldökét. – Mi a baj? Valami rosszat mondtam? – Semmi baj. – De igen. Látom a szemedben. Haragszol rám, amiért idehoztalak? Miért? – Én… Az istenit! Miért ne mondhatná el neki? Mi történik, ha elmeséli, mi bántja? Ivott egy kortyot a borból. – Itt, Pescallóban él az apám. – Az apád? Itt? Davvero? Miért nem mondtad? – Először is, fogalmam sem volt, hol vagyunk. Másodszor, ez nem olyan egyszerű. Mi… – Lucy a megfelelő szót kereste. – Az apám és én sok éve külön élünk. Alessio ismét összeráncolta a szemöldökét, ami – Lucy kénytelen volt beismerni – nagyon szexis tekintetet kölcsönzött neki. Hibás viselkedés, figyelmeztette magát. Szedd össze magad! Alessio az asztalra könyökölve előrehajolt, és ünnepélyes arckifejezést erőltetett az arcára, amitől még vonzóbbnak tűnt. – Lucy – szólalt meg –, mondd csak, mi a vezetékneved. – Gray. Miért? A férfi egyszerre csak kiegyenesedett a székében, tenyerével az asztalra csapott.

– Dio mio! Non ci credo! Non é possible!10 – Hé, angolul, légy szíves! – Lucy, ez csodálatos! Gyakorlatilag rokonok vagyunk. Várjunk csak, hogy magyarázzam el. Si, capsico! Francesca la tua metrigna! Mia zia, Anna, a nénikém, a mostohaanyád bátyjához, Francóhoz ment hozzá. – Nekem nincs mostohaanyám. – Si, Si. Apád feleségül vette Francesca Grayt. Marcus Graynek hívják az édesapádat, nem? – Igen, de… Soha nem tekintettem úgy rá, mint a mostohaanyámra. Lucy kénytelen volt beismerni, hogy ez a tények tükrében nagyon bután hangzik. Alessio kézbe vette a borospoharát, és átható figyelemmel nézte a lányt. – Nagyon sokat hallottam rólad az évek során. Gyakran elképzeltem, milyen lehetsz. Lucy felszegte az állát. – Hát, most már tudod. Én vagyok a lány, aki soha nem lesz képes megbocsátani, amit az apja tett. – Hogy beleszeretett egy gyönyörű nőbe? – Hogy elhagyott. – Volt választásod. Bármikor utána jöhettél volna, ha akarsz. A lány lehajtotta a fejét. Hirtelen úgy érezte, mintha egy merőleges sziklafalon kapaszkodna, és kétségbeesetten keresné a mélyedést, ahol megvetheti a lábát. Bármit, ami megakadályozza, hogy a mélybe zuhanjon, bármit, ami megakadályozza, hogy szembe kelljen néznie a felfoghatatlannal: azzal, hogy talán oly sok éven keresztül tévedésben élt. – A te szádból persze ez nagyon ésszerűen hangzik – mondta halkan –, csakhogy nekem volt egy anyám is, aki beleroppant ebbe az egészbe. Akinek szüksége volt rám. Alessio felsóhajtott. – Az édesanyádról nem tudok semmit, de azt tudom: az apádnak is szüksége lett volna rád. – Erre azelőtt kellett volna gondolnia, mielőtt lelépett. Ez az! Így már sokkal jobb. Szilárdabb talajt érzett a lába alatt. Erre nem lehetett mit mondani! – Lelépett? Che cosa? Nem értem? Nyilvánvaló volt, hogy Alessio nagyon egyoldalúan látja a dolgot, és Lucy nem látta semmi értelmét tovább folytatni ezt a beszélgetést. – Nem számít – felelte ingerülten a lány, és közben dühösen piszkálgatta az asztalon heverő kenyérmorzsákat. – Nem! – mondta Alessio határozottan. – Ez nem igaz. Látom, hogy nagyon is számít neked. Mesélj nekem, Lucy! Meséld el, te hogyan élted meg ezt az egészet! – emelt hangon beszélt, a körülöttük ülők mind feléjük fordultak. – Rendben, de nem itt – mondta Lucy.

10 Istenem! Ezt nem hiszem el! Képtelenség!

– Akkor majd később. Mikor befejeztük az ebédet, sétálni megyünk, te mesélni fogsz, én pedig hallgatlak – előredőlt, és kezét a lányéra helyezte. – Megteszed? A lány tekintete találkozott a férfi sötét, átható tekintetével, és hirtelen úgy érezte, képtelen lenne megszólalni. Döbbenten fordította el a tekintetét. Ne hagyd, hogy meglássa, milyen sebezhető vagy, figyelmeztette önmagát. Ne könnyítsd meg ennyire a dolgát. Helen néha azon tűnődött, vajon Hunter szándékosan könnyíti-e meg neki, hogy belekössön. Savannah viselkedése az ebédnél gyalázatos volt. El sem tudta képzelni, Mac és Conrad miként bírta végigülni az ebédet. Nem hibáztatta volna őket, ha valamilyen kifogással elslisszolnak. Az egész olyan szörnyen zavarba ejtő volt. Másodpercekkel azután, hogy Orlando eltűnt, Savannah bőgni kezdett, azt mondta, nem érzi jól magát, és hogy az egész Lucy hibája, mert túlreagálta, amit ő mondott, és hogy mennyire megalázó a számára, hogy Orlando Lucy mellett foglal állást. Hunter természetesen csordultig telt együttérzéssel, és arra kérte, nyugodjon meg. – Majd lecsillapodnak a kedélyek, Sawie – mondta. – Egyél egy falatot, és meglátod, sokkal jobban leszel. – De apa, engem kellett volna támogatnia! – Igazad van, de vedd figyelembe, hogy Lucynél lakik. Orlandónak megvan a magához való esze. Nem igaz, Helen? Helen megrökönyödve meredt Hunterre. Miért nem képes most az egyszer megdorgálni a lányát? Megdöbbentően gorombán viselkedett Lucyvel. Miért marad a cinkosa minden esetben? Végül Helen úgy döntött, nem rendez még nagyobb jelenetet – már az eddigi veszekedés is elég volt ahhoz, hogy a körülöttük ebédelőkből kihozza a kukkolási hajlamot. Ezért aztán így szólt: – Szeretném hinni, hogy Orlando ennél azért őszintébb ember. – Ne érts félre – Hunter harsányan felnevetett –, nem azt akarom sugallni, hogy számító a pasas, de az eddigi tapasztalataim szerint, az emberek általában betartják a szabályt, és nem nézik az ajándék ló fogát. Maga mit gondol, Conrad? – Hogy semmi közöm hozzá – válaszolta Conrad kimérten. – Magának viszont van róla véleménye, ugye? – Van bizony, de jobb szeretném megtartani magamnak. Kicsit felpezsdültek, mikor az étel megérkezett, de aztán maradt a fagyos hangulat az étkezés végéig. Miután visszamentek a szállodába, és Helen felfrissítette magát a délutáni kirándulás előtt, Hunter pedig már a dubai útra csomagolt, a nő végre rászánta magát, és megkérdezte: – Előfordult már valaha, hogy letoltad Savannah-t? A férfi összehajtogatta az utolsó ingét, és óvatosan a csomag tetejére fektette. – Sosem volt gyereked, Helen, úgyhogy kérlek, ne kérdőjelezd meg a nevelési módszereimet. – Ez azt jelenti: erről a témáról nem beszélgethetünk? – Ha kritizálni akarod, ahogy Savannah-val bánok, akkor igen. – A hangja fagyos lett. – És ha már felhoztad a témát, meg kell mondjam, nem dőlt

volna össze a világ, ha Savannah pártját fogod, amikor Lucy úgy megbántotta. Az emberek még azt gondolják, Lucy többet jelent neked, mint az én Sawie-m. Helen elengedte a füle mellett a szemrehányó megjegyzést. – Az nem fordult meg a fejedben, hogy Savannah szándékosan kavarta fel Lucyt, hogy lejárassa mindenki előtt? – Azt hiszem, láthattad, hogy Lucy erre egyedül is képes. Őszintén, aki ennyi ideig őrizgeti a sérelmeit, annak nem árt, ha végre magába száll. – Ez nekem rendkívül leegyszerűsítően hangzik. Különösen, hogy alig ismered Lucyt. Hunter összeszorította az állkapcsát. – Sem időm, sem kedvem nincs tovább hallgatni ezt. És ha tényleg tudni akarod, megmondom neked: büszke vagyok Savannah-ra. Dicséretet érdemelne, amiért nevükön nevezi a dolgokat. Az egyenes beszéd még senkinek sem ártott meg. Talán éppen ez az, ami hiányzott Lucy életéből. Lehet, hogy most nem lenne ekkora zűrzavarban, ha valaki már korábban kiosztja. Tényleg átkozottul jót tett volna neki, ha ilyen jóindulatú emberekkel lett volna körülvéve, mint Savannah és Hunter, gondolta Helen, miközben dühödt mozdulatokkal a haját kefélte. Nem bírom már tovább csinálni ezt, gondolta, ahogy belenézett a tükörbe, és látta a saját arcán a feszültséget és csalódást. Ha továbbra is lakatot teszek a számra, talán soha többé nem tudom majd kinyitni. Nem hajolhatok meg mindig Hunter akarata előtt. A kegyetlen fájdalom könnyei készültek kicsordulni a szeméből. Nem! – parancsolt önmagára. Csak semmi sírás. Csak semmi önsajnálat. Tudtad, hogy nem lesz könnyű. – De az nem volt benne a pakliban, hogy gyűlölni fogom önmagam – suttogta keserűen. Még mindig a tükörképével nézett farkasszemet, mikor eszébe jutottak Hunter szavai Orlandóról, akinek megvan a magához való esze. Meghűlt benne a vér. Lehet, hogy a férfi őt akarta ezzel figyelmeztetni?

Negyvenötödik fejezet Miközben ujjaival az erkély korlátján dobolt, Savannah úgy döntött, elég a duzzogásból aznapra. Életében először úgy érezte, ezzel a módszerrel nem tudja elérni, amit akar. És tekintve, hogy Orlandót akarta, egy szép, látványos pálfordulást kell bemutatnia, ha azt akarja, hogy minden újra a régi legyen. Ha minden így marad, még a végén Lucy visszajön a képbe, és elhalássza az orra elől Orlandót. Egy szárnyashajót figyelt, amint tajtékot vetve átkel a tó sima vizén, és visszagondolt arra a pillanatra, amikor a dolgok rosszra fordultak. Az előző esti vacsoránál történt, amikor az a zongorista bedobta a csalit Lucynek. Tipikus külföldi pasas. Csak mereszti a szemét, nincs benne semmi finomság.

Orlando reakciója sem volt éppenséggel finom. Borzasztóan bedühödött. Ami viszont Savannah-t bosszantotta fel. Aztán mindennek tetejébe, amikor kettesben maradtak a szobájában, Orlando egy ócska hazugsággal hozakodott elő: azt állította, fáj a feje. Ha nem akar vele lefeküdni, miért nem áll elé, és mondja meg egyenesen a szemébe? Reggel aztán úgy érezte, egyáltalán nem kellene itt lennie. Mi a fészkes fenét csinál ő egy efféle nyaraláson, csupa vén trotty között? Ibizán kéne lennie, hogy szétbulizza az agyát! De akkor… nem lehetne Orlandóval. Nem tudta, mi fogta meg őt ennyire a fiúban, de azt tudta: Swanmereben mindig jobban érezte magát, mikor vele volt. Annyira élvezte az életet, úgy tűnt, valóban elégedett azzal, amije van. Szerette a munkáját, és szinte soha nem volt egy rossz szava bárkiről vagy bármiről. Savannah úgy érezte – ez hülyén hangzik –, hogy olyan akar lenni, mint Orlando. Próbálta elhitetni magával, hogy Orlando kizárólag azért szaladt Lucy után az ebédnél, mert annyira figyelmes mindenkivel, és aggódik Lucyért. De hát ki ne aggódna egy régi barátért. De mégis, figyelembe véve, milyen katasztrofális volt a reggel, képtelen volt elhinni, hogy csak ennyiről van szó. Mit tegyen most? Egyedül ez a rohadt kérdés foglalkoztatta. Így utólag már látta, Lucyre támadni az ebédnél nem volt valami okos húzás. De egyszerűen képtelen volt elviselni a lány jelenlétét az asztalnál. Ahogy ott ült, és Mackel csevegett, Savannah-t elragadta a gyűlölet hulláma. A baj csak az volt, hogy nem bírta abbahagyni a gonoszkodást. Hallotta önmagát, amint beszél, és tudta, hogy csak tovább rontja a helyzetet, de ahelyett, hogy elhallgatott volna, folytatta Lucy sértegetését, és megpróbált viccet csinálni az egészből. De ez nem volt vicc. Az egész jelenet arra a napra emlékeztette, amit még mindig nem szeretett felidézni. Aznap közölte vele apa és anya: el fognak válni. Egy maldív-szigeteki nyaraláson, ebéd közben közölték a hírt. Az egyik pillanatban leadták a rendelést, a következőben pedig apa így szólt: „Mondanunk kell neked valamit, Sawie.” Nyilván szándékosan időzítették a bejelentést a nyaralás idejére, abban a téves hitben, hogy a környezet majd csillapítja a fájdalmat, hogy így kevésbé zaklatja fel a dolog. A bejelentés nem kellett volna, hogy meglepje, hiszen számtalan veszekedésüknek volt fültanúja, mégis sokkolta a hír. Körülötte állandóan válások zajlottak, számtalan olyan barátja volt, akinek külön éltek a szülei, de valahogy mégis azt gondolta, az ő szüleivel ez nem történhet meg. Ostobán azt gondolta: ő az egyetlen, aki miatt együtt maradnak. Hát nem azt mondta apa mindig, hogy bármit megtesz érte? Nincs annyi pálmákkal szegélyezett strand és rumpuncs a világon, ami kihúzná a tüskét, amit az ö önzésük döfött a szívébe. Hallgatta őket, amint azt magyarázzák, milyen kevés dolog változik majd az életében: ő és anya a crantsfordi házban maradnak, apa viszont elköltözik. De – és ez volt a legfontosabb – bárhol lakik majd, az Savannah-nak is az otthona lesz. Még az új ház kiválasztásában is segíthet neki. Na persze, gondolta, mintha bármi beleszólása is lenne abba, ami körülötte folyik! Aztán könnyekben tört ki, és két napig egy szót se szólt hozzájuk. Bezárkózott a szobájába, és arra a következtetésre jutott, hogy a felnőttek mindig csak magukra gondolnak. Hogy rá se rántanak, milyen elcseszetten érzik magukat a gyerekeik az ő tetteik miatt. Még mindig emlékezett rá, amint azt próbálja kitalálni,

hogyan tanítsa meg nekik egy életre a leckét: képes elérni, hogy nyomorultul érezzék magukat cserébe azért, amit vele műveltek. De itt volt a bibi: nem tudott olyat tenni, ami zavarta volna őket. Időnként mintha észre sem vették volna, hogy létezik. Ez volt az az idő, amikor elkezdett eljárni Manchesterbe, hogy leigya magát. Minden jobb volt, mint egyedül maradni otthon. Anya mindig elment valami pasassal, és apa… nos, apa azt csinálta, amit mindig is csinál: üzletet köt valahol a világban. Így aztán, mikor Lucy ott ült vele átellenben az asztalnál, és mindenki versengett, hogy megvédje, Savannah legszívesebben felkiáltott volna: „Ó, fejezzétek már be végre! Mindannyian ismerjük ezt, mindannyian túléltük és túltettük rajta magunkat! Miből gondolod, hogy más vagy, mint mi?” Hogy miért ragaszkodott apa Lucy jelenlétéhez az ebédnél, azt Savannah nem tudta. De az apja mindig is ilyen volt – elnéző a hibákkal szemben, de tökéletesen vak mások érzéseire. És most megint elment Dubaiba. Előtte sikerült kihúznia belőle egy kis pénzt. A kezébe nyomott egy köteg eurót, és azt mondta: – Vegyél magadnak valami szépet, amíg nem vagyok itt. Valamit, ami újra mosolyt csal az arcodra. Csak egyetlen dolog volt, ami mosolyt tudott csalni az arcára: az, ha Orlandóval minden olyan lesz újra, mint az előző este előtt volt. És ezt talán csak úgy érheti el, ha bocsánatot kér tőle. Jobban örült volna, ha a fiú teszi meg az első lépést, és azt mondja, sajnálja, hogy Lucy mellé állt, de végül úgy döntött, ha ő kér elnézést a fiútól, az is megteszi a kívánt hatást. Tíz perccel a találkozó előtt, melyet Philippa és a csoport az előcsarnokba beszélt meg, Savannah fogta magát, és bekopogott Orlando szobájának ajtaján. Nem úgy nézett ki, mint aki különösebben örül a látogatásnak, de a lány biztos volt benne, hogy meg tudja nyerni. Vagy talán nem gyakorolta eleget az évek során, hogyan tekerheti az apját az ujja köré? Kár, hogy Lucy nem tanulta meg ezt a trükköt. Nem gyötrődne ennyit, ha felfedezte volna, milyen könnyű ez a bűntudat-trükk: csak ki kell játszani a szülőket egymás ellen és bármikor, bármit megkaphatsz, amit csak akarsz. Conrad aggódott Mac miatt. A délutáni sétán a Villa Serbelloni parkjában – nem a hotel, hanem a Rockefeller Alapítvány tulajdonában álló konferencia- és oktatócentrum parkjában – sokat mentek hegynek felfelé, ami megerőltető volt. A nap még erősebben sütött, mint reggel, és Mac a szállodában felejtette a kalapját. Conrad elboldogult egy bogaras Mackel, de egy kiszáradt, napszúrásos és kimerült Mac igazán nem hiányzott neki. Valahányszor a helyettesítő idegenvezetőjük, az a Francesca nevű, vonzó olasz nő magyarázni kezdett a csoportnak, Conrad megpróbálta az árnyékba terelni a nagybátyját. – Ne sürgölődj körülöttem! – dörmögte Mac, kivörösödött arccal, zihálva. Könnyű lett volna sorsára hagyni a vén bolondot, de Conrad tudta, sosem bocsátaná meg önmagának, ha így tenne. Akárcsak az öreg házasok, össze voltak nőve, akár akarták, akár nem. Csak annyit tehetett, hogy titokban rajta tartotta a szemét az öregen, és a legjobbat remélte.

Feltűnés nélkül figyelte Helent is, aki, mióta csak elhagyták a hotelt új kalauzukkal, kimérten viselkedett vele. Szerencsétlenségére a „swanmerei szentháromság”, azaz Olivia, Vi és Barbara úgy határozott, Helennek az ő tagságukkal kell tartani. – Nem maradhatsz ilyen magányos – hallotta Conrad Vi hangját. Az egyik meredek emelkedő előtt Conrad Macéhez igazította a lépteit. – Engem nem versz át! – mondta Mac. – Tudom, miben mesterkedsz. – Jó. Akkor hagyd, hogy nyugodtan véghezvigyem a tervemet. – Bárcsak itt volna Lucy! Ő sosem csap hűhót körülöttem. Mit gondolsz, hol lehet? – Talán megint az apjával találkozik. – Biztosan említette volna az ebédnél, ha ilyesmire készül. – Talán Savannah kis műsora megváltoztatta a terveit. – Igazad lehet. – Mac megállt, hogy egy zsebkendővel megtörölje izzadt homlokát. – Ez aztán ebéd volt a javából, mi? – Valahogy úgy tudnám jellemezni, hogy iszonyatosan borzalmas. Miért vagyunk mi mindig olyan átkozottul udvariasak? Fel kellett volna állnunk, és ott kellett volna hagynunk őket. – Ugyan már, Conrad, te is éppolyan kíváncsi voltál, mint én. Látni akartuk, mennyire tud tovább romlani a helyzet. A világért sem hagytam volna ki. – Perverz disznó! Egyszerre nevettek fel, ami ritkán fordult elő. De alig telt el néhány perc, Conrad ismét a gondolataiba mélyedt. Hunter. Helen. Mit művelt, amikor belefolyt az életükbe? Valóban kész arra, hogy ujjat húzzon egy olyan férfival, mint Hunter? Vagy már késő ezen gondolkodni? Már kivívta a haragját? Közelebbről megvizsgálva Hunter néhány előző nap tett megjegyzését, eléggé valószínűnek tűnt, hogy már rászállt Conradra. Mi másért gyakorolt volna rá ilyen nyomást az asztalnál? Mi másért tett volna olyan megjegyzéseket, hogy ajándék lónak ne nézze az ember a fogát, meg hogy Orlandónak megvan a magához való esze? Ezek figyelmeztető lövések voltak, amelyekkel a férfi nem őt, hanem Helent célozta meg. Ebben biztos volt. Mivel Mac a többiekkel együtt megállt fényképezni, Conradnak volt ideje befogadni a táj látványát. A háttérként szolgáló azúrkék vízzel szemben egy buja növényzettel és ciprusokkal borított domboldal helyezkedett el. A távolban magányos falucska látszott. Egy pillanatra megzavarodott a tájékozódásban, és azt találgatta, a hegycsúcs melyik oldalán lehetnek most. Nem ő volt az egyetlen: hamarosan lárma támadt, ahogy mindenki elővette, tanulmányozta és forgatta a térképét. Conrad észrevette, hogy az idegenvezetőjük mosolyog. – Azt a falut Pescallónak hívják – mondta. – Gyönyörű kis halászfalu, szívből ajánlom, hogy látogassanak el oda. Találnak ott egy csodálatos éttermet is. – Könnyű odajutni? – kérdezte mézes-mázos hangon a csoport ügyeletes okostojása, a kötözködő fickó a zsinórral összehúzott nadrágban.

– Viszonylag rövid séta, de mint a környéken mindenhol, az ösvény helyenként elég meredek. És most, ha már lefényképezték a tájat, indulhatunk? – Csak még egyet! Ez Savannah volt, aki épp Orlandót kérlelte, hogy mosolyogjon. A biztatás ellenére a fiú nem olyan volt, amilyennek látni szerette volna. Inkább úgy nézett ki, mint aki szörnyen zavarban van, és kényelmetlenül érzi magát, különösen most, mikor minden tekintet rá szegeződött. Mac odasompolygott Conradhoz: – Mit szóltál Savannah cuki kis bocsánatkéréséhez, amivel akkor hozakodott elő, mikor az idegenvezetőnkre vártunk a szállodában? – Azt hittem, menten elhányom magam. – Én is. A vérében van a színészmesterség minden csínja-bínja, ugye? Oscar-díjat érdemelne! – Nem hiszed, hogy komolyan gondolta, igaz? – Egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne: csak azért mondta, mert Helen ráparancsolt. Talán azt akarja, hogy így tanuljon egy kis jó modort. Ugyanezt tette, amikor ez a nyomorult lány majdnem elgázolta Fritzet. – Nincs igazad. Mindketten megfordultak, és meglátták Helent, aki végig mögöttük állt. Az arca olyan haragos volt, hogy Conrad kis híján elrohant. – Semmi közöm nincs Savannah bocsánatkéréséhez – folytatta Helen. – Valószínűleg Orlando miatt vette rá magát. – Ó, hát, lehet. Örülök, hogy ezt sikerült tisztáznunk – mondta zavartan Conrad, és közben érezni vélte bőrén a Helenből áradó, fortyogó düh perzselő melegét. – Hogy tetszik a kert? Ügyes fiú! Ha kezd kicsúszni a talaj a lábad alól, legjobb, ha előhúzol valami közhelyet. – A kilátás jó – válaszolta közömbös hangon Helen –, de maga a kert nem tetszik. – Nekem se – mondta Mac. – Olyan, mint valami városi közpark. – Pontosan. – És én még azt hittem, csak én nem veszem észre, milyen nagyszerű – mondta Conrad. – De így legalább nem érzem magam akkora dilettánsnak. Gyere, érjük utol a többieket. Egymás mellett gyalogoltak, középen Mackel, aki nem tudta, kinek a pártját fogja. Szó nélkül mentek egészen a kavicsos ösvényig, mire Helen végre megszólalt: – Azt hiszem, illene elnézést kérnem az ebéd miatt. Rémes volt. Nagyon sajnálom. – Hát, ebben egyet érthetünk – mondta Mac. – De nem gondoljuk, hogy erről maga tehet, Helen. A helyzet kissé eldurvult, de az ebéd nagyszerű volt. – Legszívesebben kitekerném Savannah nyakát. Azután meg az apjáét. – Sikerült rendben elindulnia? – kérdezte Conrad, miközben elképzelte, ahogy Helennel közösen fojtogatják Huntert. – Gondolom, igen. Amikor elbúcsúztam tőle, még a taxit várta, látszott rajta, hogy nagyon szeretne már iparmágnást játszani. – Nem akarok okoskodni, de ő valóban az. Mármint iparmágnás.

– Tudom, Mac, de néha olyan jó lenne azt képzelni, hogy egy normális, hétköznapi férfihoz mentem hozzá. – Olyan nem létezik, kedves Helen. Mi, férfiak, mindnyájan felszínes, egoista állatok vagyunk. – Beszélj csak magad nevében – mondta Conrad. Helen elmosolyodott, és Conrad érezte, hogy a nő lassan kezd megenyhülni. Bár annyira azért még nem, hogy egyenesen ránézzen. Előttük az idegenvezető éppen tájékoztatta a csoportot a soron következő lejtőről, és felhívta a figyelmet a laza, köves talaj miatt rájuk leselkedő veszélyekre. – Igazán nagyszerű az új vezetőnk – jegyezte meg Mac. – Jólesik az ember szemének. Philippával sem volt különösebb baj, csak hát ugye rossz volt ránézni. Ez a mostani határozott előrelépés. Helen dühösen rácsapott a férfi kezére. – Szexista disznó. Örülök, hogy nem volt tagja egyetlen csoportnak sem, amit én vezettem. – Hülyeség. Imádta volna a rengeteg figyelmet, ami maga felé árad. Talán még meg is tetszettem volna. – Álmodozzon csak! Befordultak a sarkon. Egy üdítően hűs lugasba értek, melyet fák és rododendronbokrok szegélyeztek. – Itt sokkal kellemesebb – fújta ki magát Mac. – Nem hittem volna, hogy ekkora kánikula lesz. – Kalapot kellett volna hoznia – mondta Helen a férfinak. , – Ne kezdje már maga is. Elég nekem Conradot hallgatni. Odanézzetek – mondta, és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az ösvény szélén növő aljnövényzetet. – Ciklámen. Soha nem nőttek rendesen az én kertemben. Esküdni mernék, hogy Fritz kiszimatolta, kiásta és megette a magokat. Helen elmosolyodott. – Beszélt ma már Evie-vel? – Igen, reggel felhívtam. Azt mondta, Fritz pont annyi fejfájást okoz neki, mint a gazdája. Szemtelen fruska. Nem tudom, mi ütött belém, amikor azt hittem, ő lesz a megfelelő kutya-szitter. – Ostobaság. Szép kis pár, mondhatom. Mac felnevetett. – Nagyszerű napnak nézünk elébe. És magával mi a helyzet? Hazatelefonált már, hogy mi van a nagymamájával? – Igen, reggeli után. Úgy tűnik, minden rendben. – Ez igazán nagyszerű. Mint oly sokszor, amikor Mac irányította a beszélgetést Helennel, Conrad ezúttal is hagyta, hogy a nagybátyja vigye a szót. Mac mindig tudta, mivel lehet felvidítani Helent. Mindebből Conrad arra a következtetésre jutott, hogy fiatal korában Mac nem akármilyen vonzerővel rendelkezett. Nagyon sajnálta, hogy ő maga nem tudja így megnyugtatni Helent. Hallotta, ahogy a nő megkérdi Mactől: – Nem tudja, hol van Lucy? – Nem tudom. Pont erről beszéltünk az imént Conraddal. Szerinte elment meglátogatni az apját.

Helen odafordult Conradhoz. Tekintete, akár egy nyugtalan pillangó, csak nagy nehezen állapodott meg a férfin. – Csak tippeltem – mondta Conrad, és sikerült kipréselnie magából egy erőtlen mosolyt. – De azt is el tudom képzelni, hogy egy pohár borral a kezében a hasát sütteti valahol. Ami azt illeti, én magam is inkább ezt csinálnám. – Hát ez tényleg nem rossz ötlet – jegyezte meg halkan Helen. Vonásai, amelyek az imént még kemények és haragosak voltak, lággyá és elbűvölővé szelídültek. Conrad nyelt egyet. – Hát akkor rajta… ha itt végzünk, akár el is indulhatunk. Mac erre – feltehetőleg figyelmeztetés gyanánt – hangosan köszörülni kezdte a torkát. Már késő, gondolta Conrad. Már túl késő.

Negyvenhatodik fejezet Lucy hátravetett fejjel, lehunyt szemmel napozott a Pescallo-tó kavicsos partján. Idejét sem tudta már, mikor érezte magát utoljára ilyen jól, vagy ilyen csodálatosan lustának. Lehet, hogy minderről az Alessióval elfogyasztott bormennyiség tehetett, de hát istenem, elvégre nyaralnak, ő pedig végre azt csinálhat, amit akar. És ez még akkor is igaz, ha történetesen rosszul akar viselkedni. A lázadás első lépéseként délután otthagyta a csoportot. Semmi kedve nem volt részt venni a programban. Egyáltalán nem bánta meg, hogy így tett. Még az sem zavarta, hogy jelenleg alig öt percre van apja házától. Alessio szívesen megmutatta volna neki, hol lakik Marcus, de Lucy úgy gondolta, az még várhat. Jól érezte magát, minden nyomasztó problémájáról megfeledkezve süttette az arcát a napon. Vicces volt, hogy bár alig egy napja találkoztak először Alessióval, mégis úgy érezte, ezer éve ismerik egymást. Mindent elmondott neki, ami igazán fontos volt számára. Olyan dolgokat osztott meg vele, amilyeneket még Orlandóval sem. Elmondta, milyen volt, amikor az igazán válságos időkben támogatnia kellett az anyját, amikor segített neki eltüntetni azokat az emléktárgyakat, amik Marcus Grayre emlékeztették. Összetörtek, széttéptek és elégettek mindent, ami a férfi után maradt. Módszeresen sorra vették a fényképalbumokat, kidobtak vagy szétvágtak képeket, megpróbálták a férfi minden nyomát kitörölni az életükből. – Soha nem jön vissza, Lucy – mondta az anyja a kis máglya előtt állva, amit a kertben raktak, miközben a lángok körbenyaldosták Marcus Gray fényképekről visszanéző gyűlöletes arcát. – Akkor pedig mi értelme lenne megtartani ezeket? – Azon az éjjelen anyja sírva találta Lucyt az ágyában. Kezében egy fényképet szorongatott, amin ő volt és az apja. Fiona észrevette, kikapta a kezéből, széttépte, a darabokat pedig a földre szórta. Reggel Lucy lehúzta a papírfecniket a vécén. Az egyik darab valahogy nem akart eltűnni. Még négyszer kellett lehúznia a vécét, hogy végre megszabaduljon tőle.

Ha Alessiót megdöbbentette, amit Lucy elmondott neki, nemigen mutatta ki. Csak hallgatott, és közben végig mélyen a lány szemébe nézett. Figyelmesen hallgatta Lucyt, aki ettől eleinte zavarban érezte magát, aztán fokozatosan hozzászokott. Miután a lány befejezte a történetet, Alessio a családjáról mesélt – a családról, ahova a lány apja beházasodott. Mesélt boldog, gondtalan gyerekkoráról, arról, menynyire különlegesnek érezhette magát szülei és a rokonok megkülönböztető figyelmében sütkérezve, és arról, hogy szülei bátorították, hogy zenéljen. – Úgy tűnik, rendesen elkényeztettek kiskorodban – ugratta Lucy. – Én is szeretném ezt gondolni – mosolygott Alessio. Azután mondott valami olyat, ami meglepte a lányt: azt, hogy az ő családja Lucy családja is. Furcsa volt ebbe belegondolnia Lucynek – hirtelen felfedezte, hogy itt vannak ezek az emberek, akik tudtak az ő létezéséről, de akikről ő semmit nem tudott. Nagyon elcsodálkozott. Majdnem annyira, mint azon, ahogy Alessióhoz viszonyult. Amikor beszélgettek, tökéletesen el tudta engedni magát a társaságában, ám abban a pillanatban, hogy elhallgattak, érezni kezdte, mennyire vonzódik a férfihez. És ez igencsak zavarba ejtő volt. Most, ahogy egymás mellett ültek, észrevette, mennyire háttérbe szorul gondolataiban Orlando. Arra jutott, hogy ez jó így. Hónapok óta nem volt ilyen boldog és gondtalan, mint ezekben a pillanatokban. A közelükben egy csapat olasz gyerek játszott a vízparton. Ketten közülük saját készítésű botokkal és zsinórral pecáztak, míg a harmadik, a legkisebb, egy fekete, göndör hajú fiú egy műanyag vödörbe bámult elmélyülten. Sötétkék rövidnadrágja és csíkos pólója túl nagy volt rá; hatalmas, sötét szemével és hosszú szempilláival imádni valóan nézett ki. Lucy elábrándozott, vajon Alessio is ilyen édes kisgyerek lehetett-e. Valószínűleg igen. Minden bizonnyal már akkor is igazi szívtipró volt. Szeretett volna megfordulni, hogy alaposan megnézze a férfi arcát, de nem mert. Szerette volna megvizsgálni a szája gyönyörű formáját, ahogyan a szemöldökét ráncolja, ha nem ért valamit. Tetszett neki a huncutság Alessio szemében, amikor közölte vele, hogy ezentúl az olasz nevén fogja szólítani a lányt, Luciának. Ehelyett csak ahhoz volt bátorsága, hogy titokban a férfi kezére sandítson. Finom keze volt, nem durvította el a kemény munka, mint Lucy kertész-mancsait. Vagy Orlandóét. Alessiónak puha, hosszú, vékony ujjai voltak. Egyszerre tűntek érzékenynek és nagyon erősnek. Elnézte, ahogy egy kővel játszik, egyik puha tenyeréből a másikba dobálva azt. Eltűnődött, milyen lenne, ha megérintenék ezek a kezek. – Lucia? Tekintetét Alessióra vetette, és beleveszett a férfi gyönyörű szemébe. Remegni kezdett a gyomra, és úgy érezte, mintha lefelé zuhanna egy szikláról. Mi van ebben a fiúban, ami ilyen hatással volt rá? Végül sikerült megszólalnia. – Igen? – Nagyon örülök, hogy Marcus az apád. Ez azt jelenti, hogy vissza fogsz még jönni ide – mosolygott Alessio. – Ami azt jelenti, hogy újra láthatlak majd. – Ez mind azon múlik, hogy hogyan alakulnak a dolgok az apámmal. Alessio megfogta a lány kezét, mint korábban, az ebédnél.

– Szerintem ez rajtad múlik, Lucia. Tudom, hogy az apád szeret téged. Csak annyi a dolgod, hogy rátalálj a szívedben a megbocsátásra. Tessék, már megint itt tartunk. Miért hiszi mindenki, hogy az apja szereti Lucyt? Van talán valami bizonyíték erre? De hogyan várhatta el Alessiótól, hogy megértse, amikor még ő maga sem tudta megfogalmazni, mit érez? Megpróbálta kiszabadítani kezét Alessio szorításából, de a férfi erősen tartotta. – Ha soha nem éltél át ilyesmit, nem értheted, milyen bonyolult ez az egész. – Igazad van. De talán könnyebb lenne, ha megpróbálnád leegyszerűsíteni a dolgokat. Én pont ezt csinálom. Az biztos, gondolta Lucy. A férfi folytatta: – Bennem olasz szív dobog. Romantikus természetű vagyok, de mindig két lábbal állok a földön. Így minden olyan egyszerű. Gyakran mondják, hogy túl könnyen szeretem meg az embereket. – És tényleg így van? – Arra jöttem rá, hogy a szeretet nem más, mint keresés. Addig megy az ember, amíg meg nem találja, amit keres. És te, Lucia, te könnyen szeretsz? Lucy egy pillanatra habozott, majd azt mondta: – Nem. Nem hiszem. Alessio megsimogatta a kezét. – Mindjárt gondoltam. Nincs benned elég szeretet. Kár. Aflora. Miért nem játszunk? – Mit? – kérdezte Lucy kissé hidegen, miközben még azon tűnődött, amit a férfi az imént mondott róla. Nem örült volna, ha Alessiónak igaza van. A férfi felsegítette Lucyt a földről. – Andiamo! A vízhez vezette a lányt. – Nem fogsz belelökni, ugye? – Szeretnéd? – Eszedbe ne jusson. Alessio lehajolt, felvett egy követ, és odaadta Lucynek. Nap melegítette, lapos kő volt. – Biztos, hogy játszottál már ilyet – mondta, miközben magának is választott egy kavicsot. – Sokszor – válaszolta Lucy. – De most máshogy fogjuk játszani. Ha én nyerek, kapok egy csókot. Mit szólsz hozzá? – De mi van, ha én nyerek? Alessio rávillantotta Lucyre vakítóan fényes mosolyát. – Erre nagyon kicsi az esély. Nagyon jó vagyok ebben a játékban. Lucynek több se kellett, feléledt benne a versenyszellem. – Akkor csak figyelj – mondta, majd karját behajlítva felvette a dobópozíciót.

Negyvenhetedik fejezet

Végre egyedül voltak. Legalábbis amennyire egyedül lehetett lenni ebben a San Remo nevű tóparti bárban. A kiülős rész tömve volt turistákkal, akik számtalan különböző nyelven beszéltek: Conrad fülét német, svéd, holland, amerikai, orosz és olasz szavak ütötték meg. Ezzel szemben ő és Helen szinte alig szóltak egymáshoz. Szinte tapintható volt köztük a feszültség, és Conrad csak arra vágyott, hogy megölelje a nőt, és meggyőzze, hogy minden rendben lesz. Azt maga sem tudta, pontosan mit ért az alatt, hogy „minden rendben lesz”, de bármit megtett volna, hogy Helen arcáról eltűnjön a feszültség, és a nő jól érezze magát a társaságában. Még sohasem látta Helent ennyire megviseltnek. Mint korábban, most is belesajdult a szíve a gondolatba, hogy mindezért ő is felelős. Azzal nyugtatta magát, hogy nem ő az asszony szomorúságának legfőbb okozója, hanem az a szemétláda Hunter. Szellő borzolta a tó hullámait, a késő délutáni napsütésben halványan csillogott a fodrozódó vízfelszín. A Villa Carlotta fehér homlokzata és a Hotel Tremezzo narancs-vörös ponyvateteje kiemelkedett a túlparton elterülő Tremezzo látképéből, ahol aznap reggel voltak. Ahhoz a helyhez közel, ahol ültek, egy turistákkal teli kis hajó éppen kikötött a pontonhoz. A hajó meglepően kicsinek tűnt a belőle partraszálló középkorú turisták számához képest, akik egytől-egyik fennhangon hahotáztak és visítoztak. Fogadni mert volna, hogy angolok. – Hazánk legkiválóbb nagykövetei – motyogta Conrad maga elé. – Úgy beszélsz, mint Mac. Conrad felnyögött. – Jaj, csak ezt ne. Bármilyen kritikát megtiszteltetésnek veszek a részedről, de kérlek, ne hasonlíts Machez. – Nincs az ínyedre, ugye? – Micsoda? – Azt hiszem, sokkal közelebb álltok egymáshoz Mackel, mint amennyire hajlandó vagy beismerni. – Miért ne akarnám beismerni, ha így lenne? – Mert Mac mindenkinél jobban ismer téged. Veled volt a legnehezebb és a legboldogabb pillanataidban. Ezt néha biztos nehéz elviselni. Conrad nem ilyen beszélgetést képzelt el. Mocorogni kezdett a székében, úgy érezte, túl erősnek érezte a felettük világító lámpa fényét. – Biztosan sokat gondolkodtál ezen. Helen kortyolt egyet a borából. – Te nem? – Amikor nagyon rossz dolgok történnek veled, megtanulod elfogadni a sorsodat. Nem agyalsz rajta az idők végezetéig. – Nem hiszek neked. Szerintem te az a típus vagy, aki mindent alaposan végiggondol, mielőtt bármit tesz. Talán nem ezért vagyunk most itt? – Csak nem azt akarod mondani, hogy befolyásolni próbáltalak? Akaratod ellenére, erővel vagy csellel vettelek rá, hogy ide gyere? Helen elmosolyodott, és ettől megenyhült az arca. – Nagyon meggyőző tudsz lenni.

– Csak mert… – harapta el a mondatot Conrad, és mocorogni kezdett a széken. – Csak mert micsoda? – Majdnem mondtam valami ostobaságot. Azzal kapcsolatban, hogy mennyire csábító vagy. Helen elpirult. – Örülök, hogy inkább nem mondtál semmit. Csak zavarba jöttem volna. – Én is. Hogy ízlik a bor? – Finom. És a sör milyen? – Az is finom. – Hát ez remek. Conrad megkockáztatott egy mosolyt. – Ennyit a könnyed társalgásról. – Szerinted ez könnyed társalgás volt? – Mindig így teszünk. Így nem kell attól tartanunk, hogy olyan dolgokat mondunk, amiket aztán megbánnánk. – De hát ez jó, nem? – Persze, leszámítva, hogy így egyre szűkebb köröket írunk le egymás körül. – Ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb… – Ezúttal Helen harapta el a mondatot. – Igen – vette át a szót Conrad. – Előbb-utóbb középen találkozunk. Helen ekkor felkapta a fejét: Anglia legkiválóbb nagykövetei végigmasíroztak a pontonon, és éppen a bárt vették szemügyre, szabad székek után kutatva. Végül egyikük kimondta, ami teljesen nyilvánvaló volt: hogy a kávézó teraszán nincs hely. Továbbindultak szerencsét próbálni a következő bár irányába. – Egyszer igazából is beszélnünk kell majd, Helen, miért nem próbáljuk meg most? Conrad figyelte, ahogy az asszony vonalakat rajzol a borospohár oldalán lecsapódott párába. – Tudod, hogy semmi olyat nem művelnék, amivel kockára tenném a házasságom. Conrad már számtalanszor hallotta ezeket a szavakat Helen szájából, de ezúttal a szokásosnál kevesebb meggyőződést vélt kihallani a hangjából. – Boldog vagy? – kérdezte tőle. – Te az vagy? – Boldog vagyok, hogy itt ülhetek veled. És szerintem te is az lehetnél, ha lehetővé tennéd magadnak. Helen idegesen nyelt egyet, és az ajkát harapdálta. – Nem érted – mondta túl sok minden forog kockán. A férfi egészen közel hajolt Helen arcához, és úgy érezte, most, vagy soha. Még egy utolsó lökés, és bármi is tartja vissza Helent – bármi akadályozza is abban, hogy őszinte legyen vele – nyomban szertefoszlik majd. Látta, hogy az asszony a jobb kezén lévő ízléstelenül hivalkodó smaragdgyűrűvel babrál. – Rajta – erősködött –, mondd el, pontosan mi is forog kockán. És utána mondd el azt is, mi lehet fontosabb a boldogságodnál. Mert én még sosem láttalak boldognak a férjed társaságában.

Helen hirtelen felkapta a fejét, és egyenesen Conrad szemébe nézett. A pillantása olyan átható volt, hogy Conradba belehasított a felismerés: meg fogja bánni, hogy így rátámadt az asszonyra. – Rendben – mondta Helen, és hangja olyan átható volt, mint a pillantása. – Elmondom, mi az, ami fontosabb a saját boldogságomnál. A nagyanyámé. Ez jelent nekem mindent. Hogy a nagymamám boldog legyen. Conrad kezdett összezavarodni. – A nagyanyád? Mi köze ennek a nagyanyádhoz? – Mit gondolsz, hogyan engedhetném meg magamnak, hogy fizessem az idősek otthonát? Eladtam magam, Conrad, eladtam magam Hunternek, hogy biztos lehessek abban, hogy Emma soha nem kerül szadista ápolók keze közé, akik hagyják, hogy szétfagyjon egy kád kihűlt vízben. Azért mentem hozzá, hogy távol tartsam Emmától azokat a perverz disznókat, akik azt hitték, büntetlenül megúszhatják, ha idős embereket bántalmaznak, akik azt mondták, azért vannak kék-zöld foltok Emma karján, mert leesett az ágyról. Conrad döbbenten hallgatta ezeket a szavakat, majd egyszer csak minden ereje elhagyta Helent, és az asszony könnyekben tört ki. – Annyira sajnálom – mondta Conrad. – Fogalmam sem volt. Megpróbálta átölelni Helent, de az eltolta magától a férfi kezeit. – Ne! Ne mondj semmit. Helen kotorászni kezdett a táskájában. Conrad úgy gondolta, zsebkendő után matat, ezért aztán előhalászott egyet a nadrágzsebéből. Helen azonban nem kért a segítségből. Néhány eurót dobott az asztalra, majd így szólt: – Nem szeretném, ha híre menne, hogy belőled is pénzt akartam kihúzni – mondta, majd talpra ugrott, és keresztülvágott a zsúfolt asztalok között. Conrad követte az asszonyt. – Kérlek, Helen. Engem egyáltalán nem érdekel, miért mentél hozzá Hunterhez. Szeretlek. Megpróbálta megállítani az asszonyt, de az kitépte magát Conrad kezéből. – Nem, nem szeretsz! Azután, amit tettem, nem érdemlem meg, hogy bárki is szeressen. Főleg nem egy olyan kedves és nagyszerű ember, mint te. – Ne mondj ilyet magadról. Más is ugyanezt tette volna a helyedben. – Például te? – Igen. Bármit megtennék azért, akit szeretek. Bármit. Könnyek csordultak ki Helen szeméből. Conrad átölelte és magához szorította az asszonyt. – Gyere, Helen! – mondta, de alig tudta túlharsogni a forgalmat. – Keressünk egy csendesebb helyet. Már majdnem elérték a virágokkal zsúfolt sétány végét, mire találtak egy szabad padot. Leültek, de Conrad még mindig nem vette le a kezét Helen válláról. Séta közben Conrad végig átkarolta az asszonyt. Jó érzés volt. Mint ahogy a csend is jólesett. Helen tudta, hogy meg kell törnie a csendet. Nem tudta, hogy képes lesz-e rá. Szörnyű érzés volt bevallani,

hogy a nagyanyja kedvéért eladta magát. Nehéz volt kimondani ezt a fájdalmas igazságot, és még nehezebb volt együtt élni vele. – Sajnálom, hogy ilyen erőszakos voltam – szólalt meg végül Conrad. – Kérlek, ne mentegetőzz egyfolytában – mondta erre Helen. – Az egésznek én vagyok az oka. Conrad elengedte Helen vállát, és maga felé fordította az asszonyt. Belenézett a szemébe. – Pontosan minek vagy te az oka? – Nem viselkedtem veled tisztességesen. Hagytam, hogy azt gondold: több is lehet köztünk barátságnál. Conrad tekintete elkomorult. – Soha nem bátorítottál semmire, Helen. Sőt. Ami pedig azt illeti, már az első találkozásunk pillanatában többek voltunk, mint barátok. Belenéztem a szemedbe, és tudtam, hogy örökre összefonódott a sorsunk. – Nem akartam, hogy ez megtörténjen. – Pontosan ilyen az, amikor beleszeretünk valakibe. Az nem olyasmi, ami felett bármilyen hatalmunk van. Megfogta és megszorította Helen kezét. – Figyelj ide, Helen. Jár neked egy második esély. Megváltoztathatod az életed. Még nem késő. – Nem érted, Conrad. Nekem fontos Hunter. Te nem ismered őt úgy, ahogyan én. És… vannak kötelességeim. Az a dolgom, hogy a lehető legjobb feleség legyek. – Kötelesség… Az a dolgod… Hallod egyáltalán, hogy miket beszélsz? Ezek nem egy huszonegyedik században élő, negyvenöt éves, értelmes nő szavai. Mit tett veled ez az ember? Helen kirántotta tenyerét Conrad kezéből. – Én tettem ezt magammal. – Hülyeség! Zsinóron rángatott téged, Helen. Pontosan tudja, mi van a fejedben, és úgy irányítja a dolgokat, hogy a hatalmában tartson. Amikor azt mondta, hogy Orlandónak megvan a magához való esze, akkor igazából nem a fiúról beszélt. Ez egy üzenet volt. Azzal lakatja jól hatalmasra hizlalt egóját, hogy függésben tart másokat. Alattomos, ravasz ember, Helen, aki nem hibázik, de előbb utóbb leleplezi magát. Ebben biztos vagyok. Helent meglepte a Conrad szavaiból sugárzó szenvedély. – Úgy beszélsz, mintha Hunter valami szörnyeteg lenne – mondta. Conrad összeszorította az állkapcsát. – Az én szememben az. – De ne felejtsd el, mennyit köszönhet neki Emma. – Ez igaz. Ez az ütőkártyája. Ezzel pontosan tisztában van. Meg szokta egyáltalán látogatni? Hányszor kérdezte meg, hogy nem akarod-e elhívni magatokhoz? Vagy felajánlotta már egyszer is, hogy elvisz titeket kirándulni vagy ebédelni? – Nagyon elfoglalt ember. – Kifogásokat könnyen talál az ember. Én is elfoglalt vagyok, mégis tudok időt szakítani rád és azokra, akik a legtöbbet jelentik számodra. Helennek eszébe jutott az a nap a Wollerton Old Hall Gardenben, és tisztán emlékezett, Conrad milyen figyelmes volt a nagymamájával. Az volt az a nap, amely mindent megváltoztatott. Akkor jött rá, hogy mit tett,

és hogy csapdába került. Erősen összeszorította a szemét, hogy megálljt parancsoljon előcsorduló könnycseppjeinek. – Nem tudsz olyat mondani, ami bármit is megváltoztathatna – mondta Helen. – Hozzámentem ahhoz, aki fizeti Emma ellátásának költségeit. Ezen nincs mit magyarázni. – De nem lenne muszáj. Van választásod. Biztos, hogy vannak olcsóbb otthonok, ahol rendesen bánnának Emmával. Nem lehet mindegyik olyan szörnyű, mint az, ahol korábban lakott. – Már eleget rángattuk Emmát. Most jól érzi magát ott, ahol van. Nem tudnám vállalni az újabb költözéssel járó kockázatot. Emma nagyon sokat jelent nekem. Ha Macről lenne szó, te kitennéd őt ilyen traumának? – Mac nem akarná, hogy mindent feladjak érte. Ebben biztos vagyok. – Emma nincs tudatában annak, hogy mit teszek érte. Az a lényeg, hogy ott jól érzi magát, ahol most van. Vigyáznak rá, gondját viselik, és ez megnyugtat. Nem tudod, milyen bűntudatom volt, amiért bedugtam arra a szörnyű helyre. Sokáig nem hittem el, hogy tényleg annyira fél, amikor a látogatás végén otthagytam. Eleinte azt hittem, képzelődik, hogy fantáziál, mint egy kisgyerek. – Nem tudhattad. Helen lehajtotta a fejét, amitől haja az arca elé hullott, és Conrad nem láthatta az asszony arckifejezését. – Ez a legrosszabb az egészben – mondta halkan. – Tudtam. Legalábbis sejtettem. De nem tudtam, mi mást tehetnék. – Nem beszéltél az ápolókkal? – Beszéltem velük, de persze mindent letagadtak. Nem hinnéd, mennyit bántják az öreg embereket. A gyermekbántalmazásról rengeteg szó esik, de arról senki nem beszél, hogy hogyan hanyagolják el a védtelen idős embereket, vagy hogy hogyan kegyetlenkednek velük. Fájdalmas csend telepedett rájuk. Helen érezte, ahogy egy kéz lágyan megérinti az arcát. Felnézett, és hagyta, hogy Conrad gyengéden félrefésülje a haját az arcából. Helen képtelen volt elviselni a férfi szerelemtől csillogó szemének átható pillantását, és megpróbálta elfordítani a fejét. Conrad nem engedte. – Válj el tőle, Helen! – mondta. – És a pénzből, amit a válás után kapsz, ki tudod fizetni Emma ápolási költségeit. – És hogyan éljek azután, hogy mindennek a tetejébe még ezt is megteszem? – Akkor engedd meg, hogy én gondoskodjam rólad.

Negyvennyolcadik fejezet Marcusnak hosszú napja volt. Megpróbált a munkájára összpontosítani, de ez reménytelennek bizonyult. A szíve nagyot dobbant, a lélegzete elakadt, ahányszor csak megszólalt a mobilja. Mégis, ahányszor csak felvette, mindannyiszor csalódnia kellett. Sosem Lucy kereste. Marcus udvariatlanul siettette a beszélgetéseket, hogy minél hamarabb letehesse, és ismét szabad legyen a vonal. Lehet, hogy Lucy már többször próbálta hívni, de az ő telefonja mindig foglaltat jelzett, ezért feladta. A forgószékén az ablak felé fordult, és a kertet meg a távolban csillogó tavat nézte, amely annyi örömet okozott már neki, mióta ideköltözött. Gyakran – mikor nem tudott a munkájára összpontosítani, vagy valamilyen problémával állt szemben – csak elment, és evezett egyet a kis csónakban, amelyet Francescától kapott. Csak evezett és evezett, amíg a gondok semmivé nem foszlottak. Kételkedett benne, hogy ez most is működne, de úgy döntött, megér egy próbálkozást, hátha el tudja vele terelni a figyelmét. A mobiltelefont a zsebébe csúsztatva elment megkeresni Francescát, aztán eszébe jutott: az asszonyt az utolsó pillanatban hívták az irodából, hogy valami turistacsoportot kísérjen. Legalábbis ezt mondta neki. Felnyögött. Egyre gyanakvóbbá vált, és tudta, hogy ezen minél előbb változtatnia kell. És ami még fontosabb, beszélnie kell Francescával. Amint megtudja, hányadán áll Lucyvel, megtudja azt is, hányadán áll a feleségével. A kert aljában kinyitotta a csónakház ajtaját, melyet a sógorai segítségével ő maga épített, és levontatta a csónakot a kavicsos vízpartra. Levette a cipőjét és zokniját, feltűrte a nadrágszárát, és beljebb lökte a hajót a tavon. Megborzongott, ahogy a hideg víz körülvette a lábszárát. Beszállt a csónakba, és erős, ütemes evezőcsapásokkal távolodni kezdett a parttól. Mivel a tónak ezen az oldalán, a bellagiói partszakasszal ellentétben, alig volt hajóforgalom, nem kellett unos-untalan a háta mögé pillantgatnia, nyugodtan evezhetett. Elhagyta a földnyelvet, amely elválasztotta a villájukat a szomszéd svájci házaspár házától, akik egy étteremlánc tulajdonosai voltak, és a nyarat itt, a telet meg többnyire St. Moritzban töltötték. Ahogy a nap lejjebb bukott, Marcus hunyorogni kezdett. A teste felhevült, megizzadt az erőkifejtéstől. De legalább valami értelmeset művelt, valamit, ami biztosan jobb, mintha a dolgozószobájában üldögél, és arra vár, hogy Lucy végre felhívja. Egész nap azon tűnődött, hol lehet, mit csinálhat a lánya. Vajon gondol-e rá? És ha igen, milyen véleménnyel van róla? Még soha életében nem érezte magát ennyire sebezhetőnek. Lucy továbbra sem jelentkezett, és Marcus tudta: a lány ítélkezik felette – vajon akar-e még valaha találkozni vele? –, és semmit, de semmit nem tehetett, csak várta, milyen lesz majd, amikor Damoklész kardja lesújt rá.

Erősebben és gyorsabban kezdett evezni, és amikor már elég messzire jutott, a part felé vette az irányt. Ekkor már kapkodnia kellett a levegőt, ezért egy darabig megállt, és hagyta, hadd ringassa a víz. Már közel járt a Pergola étteremhez, ahol mindig nagyobb volt a hajóforgalom, ezért körbenézett. Egy idősebb, horgászó férfit kivéve senkit sem látott a tavon. Néhány pillanattal később viszont nevetést, majd éles sikolyt hallott. Arrafelé fordult, ahonnan a hangok jöttek, és egy bolondozó fiatal párt vett észre a távolban, a vízparton. A férfi a vállán vitte a lányt, és azzal fenyegette, hogy a vízbe dobja, a lány pedig nevetve püfölte az öklével a férfi hátát. Marcus abbahagyta az evezést, és mosolyogva nézte a jelenetet. Egy ilyen nap után jólesett néznie, ahogy mások önfeledten szórakoznak. Eszébe jutott, milyen régen nevettek utoljára együtt Francescával. Próbált visszaemlékezni, mióta tart ez a kínos csend kettejük között, de nem emlékezett pontosan. Azt azért tudta, hogy még csak hetek, és nem hónapok óta. Egy hangos sikítás ismét a partra vonta a figyelmét. Három kisgyerek figyelmétől övezve, a férfi beváltotta a fenyegetését: a lány deréktól lefelé vizes lett, és igen cifrákat mondott. Ráadásul angolul, amit Marcus csak néhány pillanattal később fogott fel. „Megállj csak, Alessio!” – kiáltotta, és a hangja tisztán szállt a víz felett Marcus felé. Aztán a fiú után iramodott, de az túl gyors volt, már kereket is oldott a part mentén. Marcus alig akart hinni a szemének, pedig amit látott, pontosan az volt, aminek látszott. Arra gondolt, hogy egyenesen a partra evez, kiugrik a csónakból, torkon ragadja Alessiót, és megkérdezi tőle, mégis mit képzel, mit művel Lucyvel. Az isten szerelmére, még csak huszonnégy órája van itt, és ez a gazfickó már le is csapott Lucyre! Nem csoda, hogy a lánya rá se bagózott egész nap! De ha ezt tenné, a maradék hitelét is elveszítené a lánya előtt. Ha egyáltalán maradt még bármennyi is. Ráadásul, mire odaérne, biztosan eltűnnének. Úgyhogy inkább vízbe mártotta az evezőlapátot, és úgy manőverezte a csónakot, hogy ne kelljen hátranéznie a válla fölött, ha látni akarja, mit művel Alessio Lucyvel. A víz a csónak törzsét csapkodta, ő pedig a szemét árnyékolta a nap elől, és hirtelen azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. Alessio a karjaiba vette és megcsókolta Lucyt. Marcus válla beleremegett, olyan erősen markolta az evezőket. A Francesca családjában élő összes férfi közül Alessio volt az, aki a leginkább megtestesítette a rámenős olasz férfi prototípusát. Mindenki büszke volt bámulatos teljesítményére: több lánnyal feküdt le, mint a többiek együttvéve. Ez a legendás promiszkuitás az ő szemükben a férfiasság jele volt, és úgy tűnt, a többiek is Alessio sikeréből élnek. A család nőtagjai is rajongtak érte, elbűvölte őket a figyelmessége, és mindig készek voltak kényeztetni a fiút. Francesca elmesélte, kiskorában is éppilyen volt, az a fajta gyerek, aki még egy gyilkosságot is megúszna, mert annyira imádni való, ráadásul már hatéves korában megmutatkozott, milyen különleges tehetsége van a zongorához. De vajon mit éreznének ezek a családtagok, ha az ő lányuk lenne a következő trófea Alessio gyűjteményében, a következő áldozat, akit majd félredob, ha végzett vele?

Mire hazaevezett, felhúzta a csónakot a parton, és visszavitte a csónakházba, Marcus annyira felhergelte magát, hogy alig tudott gondolkodni. Olyan düh fortyogott benne, amilyet még soha életében nem érzett. Bárhol is volt Francesca, már visszajött, és paradicsomot szedett a kertben a vacsorához. Csak egy pillantást vetett rá, és azt kérdezte: – Te jó ég, mi történt veled? Szörnyen nézel ki. – Elmesélem, csak előbb iszom valami erőset. Az asszony követte a házba, az ebédlőben levő bárszekrényhez, ahol a férfi egy nagy pohár skót whiskyt töltött magának. – Lucy az? – kérdezte. – Veszekedtetek? Mit… – Nem Lucyről van szó – szakította félbe Marcus. – Hanem arról az elkényeztetett gazfickóról, Alessióról! Én mondom, ha a kezem közé kerül, utána legfeljebb a hülyét játszhatja, és örökre elfelejtheti azokat a kis dalokat! – egy húzásra lehajtotta az italt, majd újra töltött. – Alessio? Mit művelt, amivel ennyire felzaklatott? Marcusnak ekkor már nem csak az agya borult el, hanem a torka is lángolt. – Épp most láttam Lucyvel. Azt… azt csinálta, amit mindig szokott. Előadta neki a kis műsorát. Istenem, felfordul tőle a gyomrom. Francesca arcán döbbenet tükröződött. – De hát nem is ismeri Lucyt! – mondta. – Sosem találkoztak. – De bizony találkoztak. Isten tudja, mikor és hol, de épp most voltam szemtanúja, hogy megcsókolta. – Hol? – A száján, hol máshol! Francesca a homlokát ráncolta. – Nem úgy értettem. Azt szeretném tudni, hogy hol láttad őket. – Nem tudtam a munkámra összpontosítani, úgyhogy elmentem csónakázni. – Marcus nagyot kortyolt a whiskyből, a szeme szikrákat szórt. – Itt, a pescallói parton láttam őket. Először csak hülyéskedtek, de aztán megcsókolta. És kérlek, ne is próbáld elhitetni velem, hogy rosszul láttam. – Úgy láttad, Lucy ellenkezik? – Ó, az ég szerelmére, miféle kérdés ez? Honnan kéne tudnom? – Legurította a maradék italt, és az asztalra csapta a poharat. Francesca odalépett hozzá. – Marcus, Lucy felnőtt nő. Ha nem akarta volna, hogy Alessio, vagy bárki megcsókolja, nem hagyta volna. És ki tudja, talán éppen… Marcus felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. – Ha azt akarod mondani, hogy talán éppen ő az, aki változásra ösztönzi, ne is fáradj! Mindketten tudjuk, milyen is Alessio valójában. Csak egyetlen dolog érdekli. Francesca állta a tekintetét. – Mi bosszant jobban, Marcus? Hogy Alessio megcsókolta a lányodat, vagy az, hogy vele van, és nem veled? – Azt gondoltam, teljesen nyilvánvaló, miért aggódom. Azért, mert Lucynek baja eshet. Francesca nagyot sóhajtott. – Úgy látom, nincs értelme a további eszmecserének. Majd, ha lehiggadtál, beszélgetünk róla. Szerintem túlreagálod a dolgot.

Azzal sarkon fordult, és egyedül hagyta a férfit a tehetetlen dühével. Nem reagálta túl a dolgot. Megpróbálta megvédeni a lányát. Talán ez annyira elítélendő? De lehetett volna több esze annál, mint hogy azt gondolja: a Fontana család egyik tagja bármiféle bírálattal illeti majd a csodálatos Alessiót. Éppen az üvegre tette vissza a kupakot, mikor a zsebében megszólalt a mobiltelefon. Imádkozott, hogy ne egy ügyfél legyen az. Már csak az hiányozna. De nem valamelyik ügyfele; hanem Lucy hívta. Alessio és a vérében lévő kis mennyiségű alkohol meggyőzte Lucyt: ideje beszélnie az apjával. Alessio meggyőzte: eleget várt már. – Nem úgy ismertelek meg, mint aki gyáva, Lucia, akkor miért nem beszélsz vele? – Soha ne nevezz gyávának! – csattant fel Lucy. – Akkor többé ne viselkedj gyáván! Ekkor próbálta meg Lucy belelökni a tóba a férfit, csakhogy az megragadta, és hirtelen, mielőtt még felfoghatta volna, hol is van, a vállán lógott, közvetlenül a víz felett. – Csak azért csinálod, mert legyőztelek kacsázásban – gúnyolódott. – Azért csinálom, mert arra van szükséged, hogy valaki a helyedre tegyen. És a helyed pont itt van… a tóban! – Ne, Alessio! Ne merészeld! Ne! Az a sokk, amit a vízbe pottyanva élt át, semmiség volt ahhoz képest, ami akkor érte, mikor az ajkaik csókban egyesültek. Tudta, hogy még aznap megtörténik, de nem volt felkészülve az érzésre, ami úrrá lett rajta, mikor a férfi átkarolta a derekát, és magához húzta. Emlékezett, hogy amikor a makulátlan fehér ing és fekete farmernadrág hozzáért, arra gondolt: remek, ő is vizes lesz, de aztán az agya mintha kiürült volna, és csak a csók létezett a számára. Alessio ajkainak melegsége és könnyedsége tökéletesen tükrözte, amit Lucy a testében érzett. Felszabadultan lebegett, akár egy luftballon, amely elszáll egy meleg fuvallattal. Ahogy a férfi forró teste hozzásimult az ő hideg, nedves testéhez, megborzongott és elszédült. Maradék akaraterejét összeszedve eltolta magától Alessiót, és így szólt: – És most, hogy ezzel megvagyunk, talán elkezdesz majd önmagadként viselkedni. Azonkívül nem azt mondtad, hogy szegről-végről rokonok vagyunk? Erre a csípős megjegyzésre nem a szokásos lehengerlő mosoly volt a válasz. Helyette így szólt: – Nem vagyunk vérrokonok. Megiszol velem valamit ma este, miután végeztem a munkámmal? – Azt hiszem, már eleget ittam egész napra. – Mindig ilyen nehéz neked udvarolni? – Bocsánat, nem vettem észre, hogy udvarolsz. Kezét a lány nyakára helyezte, és határozottan szájon csókolta. – Találkozzunk ma este, kérlek. – Nem fekszem le veled, ha erre számítasz. Nem hiszek benne, hogy jó ötlet lefeküdni valakivel az első randin.

– Egyetértek. Sokkal jobb várni a második randiig. Az ember akkor már sokkal jobban ismeri a másikat. Lucy nevetve így szólt: – Most vissza akarok menni a szállodába, hogy lezuhanyozzak, és száraz ruhát vegyek. Már majdnem a Villa Rosa Hotel előtt jártak, mikor Alessio megfogta Lucy kezét, és megszólalt. – Nagyon jól éreztem magam veled, Lucia. Nagyon különleges lány vagy. Az apád lesz a legboldogabb ember Bellagióban, mikor majd kibékültök. Akarata ellenére is elpirult a bóktól. – Nagyon biztos vagy a véleményedben apámmal kapcsolatban. – Néhány évvel ezelőtt a házában ünnepeltünk valamit. Volt ott egy bekeretezett kép, te voltál rajta tizenhárom évesen. Kézbe vettem, hogy közelebbről megnézzem – már akkor is nagyon kíváncsi voltam a családunk hiányzó tagjára. Az apád odajött, hogy megnézze, mit csinálok, és kivette a képet a kezemből. Közel tartotta magához, aztán óvatosan visszatette az asztalra, ahol előtte állt. Sosem felejtem el az arckifejezését. Az a szegény ember úgy nézett, mint aki gyászol téged. Komolyan gondolom, hogy adnod kéne neki egy esélyt, hogy bocsánatot kérhessen. Lucy keze megremegett, amikor a telefonkagylót a füléhez emelte. Miközben a szokatlan tárcsahangot hallgatta, mély levegőt vett. Aztán a hang elhallgatott, és ő meghallotta az apja hangját. Nagyot nyelt. Pontosan olyan hangja volt, mint régen. Amikor még együtt éltek. – Én vagyok az, Lucy – mondta. – Nem tudom, ráérsz-e ma este, de ha igen, lenne kedved velem vacsorázni?

Negyvenkilencedik fejezet Azon az estén egészen más hangulat uralkodott a Villa Rosa Hotelben. Mac nagy megkönnyebbülésére és örömére a Gyönyörű Kertek csoportnak nem kellett egy kupacban, két hosszú asztalnál étkeznie. Philippának nyoma sem volt, azt mondták, mirigyláz miatt, orvosi utasításra ágyban kell maradnia – és a távollétében –, ha már egyszer nincs otthon a macska, hadd cincogjanak az egerek – a csoport arra kérte a hotel személyzetét, rendezzék úgy az asztalokat, ahogyan máskor, és ők majd kitalálják az ülésrendet. Mivel szinte az egész napot együtt töltötték, barátságok szövődtek, és vidám kis négyesek jelentek meg itt is, ott is az ebédlőben. Élénk társalgás és derű uralkodott a helyiségben. Nem Philippa volt az egyetlen hiányzó aznap este. Orlando és Savannah úgy döntöttek, máshol vacsoráznak. Savannah feltételezhetően olyan helyre vágyott, ahol az átlagéletkor közelebb van az ő zsenge korához. És persze Lucy sem jelent meg a szállodában a vacsoránál, ő az apjával töltötte az estét. Mac az ágyán pihent egy itallal a kezében, mielőtt felöltözött volna a vacsorához. Lucy kopogott be hozzá.

– Találd ki, mi történt – mondta, miután a férfi beengedte. – Elraboltak a Földön kívüliek, ezért nem láttunk ma délután. Lucy felnevetett. – Közelebb jársz az igazsághoz, mint gondolnád. Épp ez történt, csak nem Földön kívüliekkel, hanem egy olasz sráccal. Mac felvonta a szemöldökét, és megkínálta a lányt a minibárból. – Egy kis italt, hogy megoldja a nyelved, és könnyebben el tudd mesélni a híreket? Bár úgy tűnik, szesz nélkül is menni fog. Ha nem csalnak az érzékeim, reggel még nem ragyogtál ennyire. Lucy ismét felkacagott, és ezzel nem hagyott kétséget afelől, hogy jobban sikerült a délutánja, mintha a Gyönyörök Kertje túra programját követte volna. – Vodka van? – kérdezte. – Szolgáld ki magad. Hozok egy poharat a fürdőszobából, aztán menjünk ki az erkélyre, és mesélj el mindent! A tavon túl a hegyek belevesztek az alkony lila homályába; a levegő hűvös és lágy volt. Egy közeli lakásból hagyma és fokhagyma ínycsiklandó illata szállt. – Rendben – mondta Mac, mikor mindketten elhelyezkedtek. – Csupa fül vagyok. – Hol kezdjem? – Ó, azt hiszem, kezdhetnéd mindjárt az elején. Hová mentél azután a szörnyű ebéd-jelenet után? Egyébként azt gondolom, fantasztikusan kezelted a helyzetet. Ez volt aztán a kilépő! Annyira büszke voltam rád! – Én is elég büszke voltam magamra – válaszolta mosolyogva. – De az biztos, hogy néhány ember előtt örökre elástam magam. – Egy pillanatot sem vesztegetnék rá, hogy azon rágódjam, mit gondol Hunter meg az ostoba lánya. Tudtad, hogy Orlando elrohant megkeresni téged? – Tényleg? – Igen. Később elmesélte, hogy nem talált meg. Nem mondta, de látszott rajta, hogy nagyon haragszik Savannah-ra. – Tényleg? – Kedvesem, ismétled önmagad. És túl boldognak tűnsz ahhoz képest, amit az imént mondtam. Lucy mesterkélten ártatlan tekintetet vetett rá. – Ennél ügyesebben kell játszanod. Az arcodra van írva, hogy semmit sem szeretnél jobban, mint hogy Orlando végre észhez térjen, és leessen neki, hogy Savannah csak eltereli a figyelmét a fő szenzációról, aki pedig nem más, mint te. Elpirult, de nem fűzött semmit ahhoz, amit a férfi mondott. Egy kis szellő kerekedett, ő pedig nagyot kortyolt az italból. – Orlando és Savannah összevesztek? – kérdezte. – Tudomásom szerint nem, de délután is nagyon feszültnek tűntek. Azt hiszem, csak idő kérdése, hogy Orlando rájöjjön, mekkora hibát követett el. Csak annyit tanácsolhatok, légy türelmes. Lucy vállat vont, és tovább hallgatott. – Mindegy, elég Orlandóból és Savannah-ból. Mesélj, mit műveltél, amíg mi a Serbelloni Parkban sétáltunk a bájos új idegenvezetőnkkel? Majd később mindent elmesélek róla.

Aztán meghallgatta Lucy beszámolóját az Alessióval töltött délutánról, és arról, hogyan bátorította őt a srác, hogy keresse fel az apját. – Micsoda szorgos lány! – mondta Mac, miután végighallgatta. – Ez az Alessio csuda egy fickó lehet. Van valami, amit még nem meséltél el róla? Valami, amiről tudnom kéne? A lány arcán megjelenő vigyorból tudta, hogy sok részletet elhallgat, de nem erőltette. Megérdemel egy kis szórakozást. Az utóbbi időben nemigen volt része ilyesmiben. – Ugye, vigyázol magadra, Lucy? Ezeknek az olasz férfiaknak rossz hírük van. A gazemberség számukra dicsőség. – Mondom, hogy ne aggódj értem, Mac. Tudom, hogyan kell kezelni az ilyen alakokat, mint Alessio. – Akkor rendben van. Mikor találkozol az apáddal? És hová mentek vacsorázni? – Ide jön értem a szállodába fél kilencre, de nem tudom, hová akar vinni. Csak annyit tudok, hogy nem maradunk itt. – Remek. Már csak az hiányozna, hogy az egész csoport benneteket bámuljon, miközben megpróbáljátok behozni a kimaradt éveket – felemelte a poharát. – Az estére! Alakuljon minden úgy, ahogyan szeretnéd, Lucy! És ha beszélgetni szeretnél utána, csak kopogj az ajtómon! Finoman összekoccantak a poharaik. – Fantasztikus fickó vagy, Mac. Tudod, azt gondolom, csodálatos apa lettél volna. Miért nem házasodtál meg és alapítottál családot? – Mert nyughatatlan, eltökélt ifjú titán voltam, akiből önző vén tetű lett, és különben sem bírom a kötöttségeket. Kérdezd csak meg Conradot. Mac a Lucyvel folytatott beszélgetésen gondolkodott, miközben a vacsorára várt, és Helen meg Conrad gyötrődését figyelte. Úgy viselkedtek, mintha nem ismernék egymást. Alig váltottak néhány szót. Talán nyughatatlan és eltökélt volt fiatalkorában, mikor érvényesíteni és bizonyítani akart a világban, de a kötöttségektől sosem félt igazán. Boldogan feladott volna mindent, hogy Hannah-val lehessen. Minden ambícióját félredobta volna, ha hallja tőle a szavakat, amelyeket hallani vágyott: „Elhagyom érted a férjemet.” Ábrándozásából Helen zökkentette ki, azt kérdezte, minden rendben van-e. – Nagyon csendes ma este, Mac – jegyezte meg Helen. – Jól van? – Nem lehet olyan baj, amire egy jó vacsora ne jelentene gyógyírt – felelte Mac. – Mindjárt éhen veszek. Az egész napos séta miatt lehet. Van valami hír Hunterről? Rendben megérkezett? Helen az órájára pillantott. – Még nem szálltak le. De nagyon dühös lesz magára. Ott felejtette a telefonját az éjjeliszekrényen. Teljesen elveszett a mobilja nélkül. Végre megérkezett a vacsora, és miután lezajlott a kötelező fekete bors és parmezán-kínálás, Mac így folytatta: – És végül hová mentetek meginni azt az italt? – Egy San Remo nevű bárba – mondta Conrad. – Kár, hogy nem jöttél velünk.

Mac megsózta az articsókalevesét. Conrad rosszallóan nézte, mennyi sót szór az ételbe. – Gondolom, sokkal jobban éreztétek magatokat így, hogy nem lógtam a nyakatokon. Efelől Macnek egy percig sem volt kétsége. A másik kettő ugyan udvariasan megjegyezte, hogy milyen jó lenne, ha mégis csatlakozna hozzájuk, de Mac inkább úgy döntött, kettesben hagyja őket, hadd törjék össze egymás szívét. Nem tudta már tovább megvédeni őket maguktól. Ha mindenáron tönkre akarják tenni az életüket, tapasztalják csak meg a saját bőrükön. Mint ahogyan egyszer régen ő is. Úgy döntött, inkább témát vált. – Kíváncsi vagyok, hogyan boldogul Lucy. Lucy ugyan beleegyezett, hogy Mac elmondja Conradnak és Helennek, hol töltötte a délutánt – hiszen a kérdés úgyis felmerült volna a vacsoránál –, de ő nem ment bele a részletekbe, és csupán annyit árult el, hogy Lucynek magányra volt szüksége, ezért egyedül indult felfedezni a környéket. Ám mielőtt Conrad vagy Helen reagálhattak volna a megjegyzésére, morajlás futott végig a termen, és mindenki egy irányba fordította a fejét. „Aha!”, gondolta Mac, és fintorogva elmosolyodott, „a zongorista ünnepélyes bevonulása”. Ahogy telt az este, egyre felszabadultabb lett a hangulat. A zenész népszerű klasszikus számok és örökzöld slágerek sorával kényeztette a közönséget: Cole Porter, Gershwin, Beatles, Lloyd Webber, Burt Bacharach, Henry Mancini, azonkívül elhangzottak Frank Sinatra, Judy Garland, Elvis, Aretha Franklin, Tony Bennett, Dean Martin és Ella Fitzgerald legnagyobb slágerei is. Az asztalokat széttolták, és az így kialakított táncparketten néhány pár máris megcsillogtatta tánctudását. Mások kéréseikkel – és diszkréten összehajtogatott euróikkal – keresték meg Alessiót, aki megállás nélkül játszott kotta nélkül, és közben mosolygott. Mac önkéntelenül is tiszteletet érzett a fiatalember iránt. De ha tisztességtelenül viselkedik Lucyvel, gondolta, hát vele gyűlik meg a baja. Marcus még soha nem félt ennyire. Amikor megpillantotta Lucyt a Villa Rosa Hotel előcsarnokában, szédülni kezdett, összevissza kavarogtak a gondolatai, a szavak, amelyeket szeretett volna elmondani, az emlékek, amelyeket szeretett volna megosztani Lucyvel, és az emlékek, amelyeket örökre szeretett volna kitörölni a fejéből. Az utolsó közös ebédjüket még Fulhamben költötték el, azon a napon, amikor Marcus bejelentette: otthagyja őket Francescáért. Beleremegett a gyomra az idegességbe, amikor arra gondolt: talán ez az este is úgy végződik majd, mint az a fulhami, talán Lucy ezúttal is faképnél hagyja őt. – Foglaltattam asztalt a Serbelloniban – mondta Marcus, mikor kifelé mentek a szállodából. Furcsának találta Lucy arckifejezését, úgyhogy hozzátette: – Jó lesz, vagy menjünk inkább máshova? Valami kevésbé elegáns helyre? – Nem ismerek más helyeket Bellagióban. Biztos vagyok benne, hogy a Serbelloni jó lesz.

Lucy hangja azonban arról árulkodott, hogy talán mégsem annyira biztos ebben. Végigsétáltak a Piazza Mazzinin, a híres árkádsor bárjai, boltjai és éttermei előtt. Miközben az asztalukhoz vezették őket, Marcus azt találgatta, vajon a lány megveti-e őt az étteremválasztás miatt. Talán azt hiheti, az apja azzal akarja lenyűgözni őt, hogy a csillogó-villogó Serbelloniba viszi vacsorázni. Gyanúja beigazolódni látszott, amikor Lucy megkérdezte, gyakran jár-e ide. – Havonta egyszer, egy barátommal – válaszolta a férfi. – Francescával. Megbicsaklott a hangja. Nem akarta túl hamar és a kelleténél többször szóba hozni Francescát. – Gyakran eszünk a Villa Rosa Hotelben és a Pergolában, ami Pescallóban van, ahol lakunk – fejezte be a mondatot Marcus, és közben a lány arcát nézte. Várta, vajon elmondja-e neki a lány, hogy járt már Pescallóban, azon a délutánon. De Lucy ezt mondta csak: – Ne aggódj, nem fogok dührohamot kapni minden alkalommal, amikor kiejted Francesca nevét. Ez volt az a pillanat, amikor Marcus kezdte magát felszabadultabban érezni, és félelmei csillapodtával elképzelhetőnek tartotta, hogy valós esély van a kibékülésre. A főfogásra vártak. A pincérek, akik mind jól ismerték Marcust, és akik a teraszra ültették le őket, ahonnan szép kilátás nyílt a tóra, egyre-másra Lucyn felejtették a szemüket. Marcus nem hibáztatta őket. A lány nagyon csinos volt aznap este. Hosszú, hullámos haja csillogott a gyertyafényben, az arca – amelyre alig tett egy kevés festéket – olyan szép, természetes fénnyel ragyogott, hogy a körülötte ülő, látványosan kifestett nőket majd megette a sárga irigység, valahányszor csak ránéztek. Marcus azon törte a fejét, vajon a pincérek nem értik-e félre a helyzetet. Nem lenne min csodálkozni, ha másnap reggel egész Bellagio tele lenne a hírrel, miszerint Marcus Gray csalja a feleségét egy gyönyörű nővel, aki ráadásul olyan fiatal, hogy akár a lánya lehetne. – Min mosolyogsz, apa? Mi jár a fejedben? Nem is vette észre, hogy mosolyog, és már éppen el akarta mesélni, mire gondolt, mikor hirtelen a tudatába hasított valami: – Apának szólítottál. – Igen. Zavart csendben meredtek egymásra. – Gondolom, nem kellett volna szóvá tennem – szólalt meg végül Marcus. – Ez elég nagy otrombaság volt. De olyan furcsa volt ezt hallani annyi év után. – Furcsa és rossz? – kérdezte Lucy. – Nem. Furcsa és jó. Kifejezetten jó. Annyira örülök, hogy felhívtál. Már azt hittem, nem fogsz megkeresni. A lány a borospoharát forgatta az asztalon. – Én biztos voltam benne, hogy megkereslek, csak azt nem tudtam, mikor. Elég cifra napom volt. Olyasvalakivel töltöttem a délutánt, akit te is ismersz. Francesca egyik rokonával. Marcus úgy tett, mintha nem tudná, kiről van szó. – Ó? Ki az? – Alessio Trentini. Zongoristaként dolgozik a Villa Rosa Hotelben.

– Á, igen. Hallottam, hogy idén ő szórakoztatja a vendégeket. – Azt mesélte, itt lábadozik, mert majdnem belehalt egy agyhártyagyulladásba. „Azt is elmesélte, hogy szórakozásból szíveket tör össze?”, szaladt ki majdnem Marcus száján. – Alessio nagyon megijesztette a családot ezzel a betegséggel – mondta végül higgadtan. – Mindenki aggódott érte. És hogyan ismerkedtetek meg Alessió-val? Olyan rövid ideje vagy itt. – Tegnap este, vacsora után mutatkozott be, ma pedig véletlenül futottunk össze. Elvitt Pescallóba ebédelni – nevetett. – Nem semmi egy alak, mi? – Hát ahhoz nem fér kétség – jegyezte meg Marcus könnyed hangon. – Láttad, hol lakom? – Láttam a falut. Alessio meg akarta mutatni a házadat, de még nem voltam kész rá, hogy… – Gondolod, hogy holnap már menne? – Francesca is ott lesz? – Jobban örülnél, ha nem lenne? – Azt hiszem, eleget kerülgettük a forró kását, nem igaz, apa? A főétel megérkezett. A pincérek letették eléjük a tálakat, egy színpadias, tökéletesen összehangolt mozdulattal felemelték az ezüstfedőket, majd elmentek. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre, Lucy? – Bízz bennem, megbirkózom vele. Hiszen mindjárt éhen halok. Marcus elmosolyodott. – Úgy értettem, készen állsz-e, hogy megnézd, hol lakom, és hogy találkozz Francescával. Lucy zavartan felnevetett. – Ugye nem gondolod, hogy nekiesek Francescának? – kérdezte néhány perc elteltével. – Neki esnél? – Nem hiszem. Kivéve persze, ha ő kezdi. – Ez biztosan nem fog megtörténni. Ő mindig arra biztatott, hogy ne mondjak le rólad. Marcus későn fogta csak fel, mennyire mellényúlt ezzel a kijelentésével. – Le akartál mondani rólam? A férfi úgy döntött, őszinte lesz. – Gondolkodtam rajta. Néha annyira fájdalmas volt arra gondolni, hogy te Angliában élsz, és annyira utálsz, hogy még a leveleimre sem vagy hajlandó válaszolni. Szörnyű érzés volt. – Az is fájdalmas volt, amit anyának és nekem kellett átélnünk, amikor elhagytál minket. Témánál voltak. Nem húzták az időt mindenféle felszínes fecsegéssel, vagy mézes-mázos udvariaskodással. – Senkinek nem akartam fájdalmat okozni – mondta Marcus –, legkevésbé nektek. Mégis megtettem, és ezt soha nem tagadtam. Amikor beleszerettem Francescába, örökre megváltozott az életem, és vállalnom kellett ennek a következményeit. Egy nap talán te is beleszeretsz valakibe, és…

Ekkor észbe kapott. Fellengzősen beszélt, mintha ki akarná oktatni Lucyt. – Ne haragudj – mondta –, ne haragudj, amiért elmentem, és ne haragudj, amiért olyan sok fájdalmat okoztam nektek. Nem tudom visszacsinálni, de ha barátok lehetnénk, akkor talán idővel megpróbálhatnánk helyrehozni a dolgot. Lucy felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. – Egy dolgot árulj el nekem! Ha most visszamehetnél az időben, másképp csinálnál bármit is? – Arra vagy kíváncsi, hogy akkor a családom lenne-e az első, és nem adnék-e föl mindent életem szerelméért? – Igen. Marcus szomorúan csóválta a fejét. – Erre nem tudok válaszolni. – Éppen most válaszoltál. Tessék. Elrontott mindent. Egyetlen apró kis hazugságra lett volna szükség csupán. Miért nem volt képes kimondani? Mert valóján az lett volna a legnagyobb hazugság és árulás. És erre soha nem lett volna képes.

Ötvenedik fejezet Lucynek ismét világosan a tudtára adták, hogy egyszerűen nem elég jó. Ebben semmi újdonság nem volt. Nem is lett volna értelme vitatkozni. – Ne haragudjon, Miss Gray – mondaná az égben az a csúcsos sapkás hivatalnok, akinek az a dolga, hogy az ilyesmiket intézze –, de a nyilvántartásunk szerint maga a futottak még kategóriába tartozik. A születése pillanatában tudni lehetett, hogy maga vesztes lesz, és soha nem nyerhet bebocsátást a nyertesek páholyába. De ne csüggedjen, mint örök második nagyszerű munkát végez. Fájt a gondolat, hogy azok, akik valaha sokat jelentettek neki, soha nem fogják igazán becsülni. De miféle oktalan bizakodás hitette el vele, hogy ez talán másképp is lehet? Az apja nem titkolta, hogy jobban szereti Francescát, mint őt. És micsoda ostobaság volt azt gondolni, hogy Orlando bármi mást látna benne, mint barátot, miközben Savannah az, akivel egyfolytában együtt lóg. Hiába, jobb elfogadni a megváltoztathatatlant. Ez a helyzet. Meg fog birkózni vele. Keményebb, mint a többiek együtt. Ezt már azzal bebizonyította, hogy eljött erre az útra? Ezen gondolkodott, miközben az apja kötelességtudóan visszakísérte a hotelbe. – Semmi szükség erre – mondta, miközben kiléptek a Serbelloniból, és a pincérek jó éjszakát kívántak nekik –, ismerem az utat. – De én szeretném. Csendben végigmentek a főutcán, ahol a boltokban, bárokban és éttermekben még mindig nagy volt a nyüzsgés. Számos ember, aki mellett elhaladtak – beleértve egy idős párt, akik eszpresszókávét ittak apró

csészékből, és hozzá grappát rájuk mosolyogtak, és barátságosan üdvözölték az apját. Lucyt meglepte, hogy az apja olaszul beszél. Olyan érzése volt, mintha egy idegennel sétálna. Azon gondolkodott, miért szorította úgy sarokba vacsora közben. Egészen addig egész jól mentek a dolgok. Közel jártak ahhoz, hogy kellemesen érezzék magukat. De talán éppen emiatt tette. Hogy közölje az apjával: nem eszik olyan forrón a kását, egyelőre még nem lélegezhet fel. Az ő megbocsátását nem lehet ilyen könnyen megszerezni. Ha így lenne, az mindent megkérdőjelezne; értéktelenné tenné az erőfeszítést, ami ahhoz kellett, hogy szembeszálljon az anyjával. És hogy szembeszálljon önmagával. Sosem tudott volna úgy nevetni ezen, mintha csak valami apró kellemetlenségről lenne szó. Talán az fájt neki a legjobban, hogy az apja meg sem próbált visszatáncolni, miután elhagyta a száját az a bántó megjegyzés. Rendben, nem úgy nézett ki, mint aki boldog, és a beszélgetést sem tudták már a korábbi hangulatban folytatni – az apja, csak hogy mondjon valamit, még azzal is megpróbálkozott, hogy elriassza őt Alessiótól, mondván, túlzottan is tapasztalt nőügyekben – mintha magától nem jött volna rá! De az apja azt mondta, amit mondott. Jóformán elismerte, hogy újra ugyanezt tenné, újra úgy bánna vele, mint egy eldobható gyerekkel, akit bármikor félrelökhet, amikor úgy tartja kedve. Nos, arról szó sem lehetett, hogy kimutassa, menynyire felzaklatja mindez. Higgye csak azt, hogy mindez lepereg róla, hogy számára az apja nem sokat jelent. Ahogyan ő sem jelent sokat az apja számára. Alessio tévedett. Nagyot tévedett. Talán az ő borzasztóan vonzó, de nagyon szűk látókörű olasz szemein keresztül látta a dolgokat, és azt képzelte, minden család olyan, mint az övé, hogy a világon mindenki boldog és szerető operett-családban él. Éppen egy csoport amerikai turista jelentkezett be a Villa Rosa Hotelbe, mikor visszaérkeztek. Az előcsarnok nagy részét hatalmas poggyászhalom foglalta el. Lucynek és az apjának át kellett verekedni a bőröndök garmadáján. Miután sikeresen átevickéltek a káoszon, Lucy meghallotta a fenti étteremből kiszűrődő zongoraszót. Alessio. Hirtelen úgy érezte, a férfi jobb kedvre tudná hangolni ez után a borzalmas este után. Azt remélte, az apja nem várja el tőle, hogy meghívja egy italra, és így találkozhasson angol barátaival. – Gondolom, sietsz haza Francescához – mondta. – Nem kell sietnem sehová – válaszolta. Ezek szerint tényleg arra számított, hogy tovább kínlódnak majd egymással. Az étteremből kihallatszó tapsvihar döntött helyette. Nem volt abban a hangulatban, hogy bárkinek is bemutassa az apját. Inkább egy ital mellett akart üldögélni. A billentyűket bűvölő Alessiót akarta hallgatni. – Azt hiszem, ma estére ennyi elég lesz – mondta. – Hosszú napom volt – úgy tett, mintha elnyomna egy ásítást. Az apja értette a célzást. – Persze. Sajnálom, hogy ilyen sokáig feltartottalak. – Holnap felhívlak – mondta a lány. – Még mindig szeretnéd megismerni Francescát? – Igen. Miért ne szeretném?

Marcus úgy nézett ki, mint aki zavarban van. Ez volt a minimum, azok után, amit a lányának mondott. – Attól tartottam, meggondoltad magad – mondta. Micsoda elégtétel lett volna azt mondani: azt hiszem, apa, kettőnk közül te vagy a szeszélyes, nem én. De mivel eltökélte: megmutatja az apjának, hogy nincs benne semmi kicsinyesség, így szólt: – Holnap felhívlak, és megbeszélünk egy időpontot. Köszönöm a vacsorát. Nagyszerű volt. Képtelen volt rávenni magát egy apa-lánya puszira. Ilyen szerény színészi képességekkel ez már túl nagy kihívás lett volna. Ezúttal nem nézett vissza miután elváltak. Nem akarta még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Ahogy belépett az ebédlőbe, egyetlen párt látott táncolni. Direkt nem nézett Alessióra. Egyenesen előre meredt. Nem fordította balra a fejét. A bárpulthoz ment. Kényelmesen. Nyugodtan. – Egy Jack Daniel's-t kérek – mondta, miután letelepedett egy bárszékre. Csak mikor már a kezében volt a pohár, fordult körbe, hogy mintegy véletlenül odapillantson, ahol Alessio játszott. A tekintetével valami ilyesmit akart kifejezni: „Á, szóval itt vagy?” A férfi egyenesen a szemébe nézett, a szája széles mosolyra görbült. Lucyre kacsintott, és a lány azt olvasta le az ajkáról, hogy Ciao! Lucy gyomra – amely mindig nagyon érzékeny volt az ilyesmire – azonnal liftezni kezdett. Az emberek felé fordultak, hogy lássák, kit üdvözöl a zongorista. Lucy észrevétlenül körbekémlelt a bárban és az étteremben, hogy lássa, figyeli-e valamelyik útitársa. Csak egy négy főből álló társaságot ismert fel, akik a gatwicki különítménybe tartoztak, és most az egyik asztalnál kártyáztak. Azon tűnődött, hol lehet a csoport többi tagja. Talán odakinn, a kertben? Oldalra dőlt a székében, és a nyakát nyújtogatva a gyertyafényes kertet figyelte, hátha meglátja Macet és a többieket. Ismét hoppon maradt. Ráadásul majdnem leesett a székről. Ennyit a nyugodt, magabiztos fellépésről! Amikor kihúzta magát, látta, hogy Alessio még mindig őt nézi. A gyomra ismét összerándult. Most a bár felé fordult. Micsoda ostoba helyzet! Teljesen kicsúsztak a kezéből a dolgok. Meglötyög-tette a poharában az italt, a jégkockák összecsörrentek, aztán nagyot kortyolt. Mikor letette a poharat a pultra, meglátta magát a bár falára erősített tükörben. Volt valami szokatlan a megjelenésében. Jobbra fordult, majd balra. Mintha kipirult volna. Biztosan megfogta a nap azon a pescallói délutánon. Még egyet kortyolt a Jack Daniel'sbe. Ekkor a háta mögül a Lady in Red dallamát hallotta. Elmosolyodott. Mindegy, hol vagy a világban, ez az átkozott Lady in Red mindig elhangzik! Percekkel később Alessio áttért egy másik régi, nyálas slágerre, a Yesterdayre. Tényleg nagyon ügyes a srác. És minden dalt kotta nélkül el tud játszani. Lucynek fogalma sem volt, hogy az ördögbe csinálja. Hiszen az ő zenei karrierjének csúcsa az volt, mikor triangulumon kísérte a Jingle Bellst egy általános iskolai betlehemezés alkalmával. Sosem felejti el, mennyire zavarban volt, mikor elejtette a triangulumot, aztán meg az angyalhajból készült glória is leesett a fejéről, miközben a padlón keresgélte a hangszert. Arra is emlékezett, hogy az apja a fellépés után a karjába kapta, megpördült vele, és azt mondta, ő egy igazi sztár.

Nem! Nem gondol többé az apjára. Alessio befejezte a Yesterdayt – micsoda egybeesés! – és újabb dalba kezdett. Hirtelen felkapta a fejét. Lehetséges ez? Biztosan nem? Olyan gyorsan fordult körbe a bárszékével, hogy magára löttyintett egy kis italt. A Cowboys and Angels volt az, egy George Michael-szám, ami mindig is a kedvence volt. Ez a George Michaeldal volt az ő szégyenletes bűne. Az iskolában ugyanis fogadalmat tett, hogy sosem hallgat érzelgős, nyálas számokat. Csak a Guns 'n' Roses, a U2, a The Smiths, a Joy Division és a New Order számított igazi zenének, minden mást szemétre valónak tartott. Ő nem kér ezekből a bárgyú butaságokból! De néhány évvel később, egy hosszú és forró nyáron, mikor szerelmes volt, George Michael átcsúszott a rostán. Lucy rákapott, és elkezdte titokban hallgatni. És most itt van Alessio, és éppen azt a dalt játssza, amelyiket ő képes volt órákon át újra meg újra meghallgatni. Persze nem szólt olyan jól vonósok és szaxofon nélkül, de azt meg kellett hagyni, Alessio változata egészen egyedi volt. Lehunyta a szemét, és a számot hallgatta, hagyta, hogy a delejes hatású dallam magával repítse egy álomba, ahol… ahol ő és Alessio egymáshoz simulva táncolnak. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi ismét őt nézi. Most nem mosolygott. Nem a tömegnek játszott. A férfi egyenesen rászegezte elképesztően szenvedélyes és megigéző szemeit. Lucy megpróbálta kerülni Alessio tekintetét, de ezen igyekezete természetesen kudarcba fulladt, és mikor a pillantásuk egymásba kapcsolódott, a szíve nagyot dobbant, és forogni kezdett vele a világ. Túl sokat ittam, gondolta. De tudta, hogy ez nem igaz. Azt is tudta, hogy valami olyat tapasztal, ami mindeddig ismeretlen volt számára. Maga sem értette, miért, de leginkább sírni szeretett volna. Alessio már nem őt nézte, a billentyűk fölé hajolt, egy kissé előregörnyedt a háta, és a haja eltakarta az arcát. Olyan gyönyörű, gondolta a lány fájó szívvel. Olyan tökéletesen és tisztességtelenül gyönyörű. Újra sírhatnékja támadt. El kell tűnnie innen. Minél hamarabb. De ebben az állapotban olyan nehézséget jelentene végigmenni az éttermen az ajtóhoz, mintha magas sarkú cipőben akarna kötélen táncolni. A kert. Oda fog menni. A kert ilyenkor mindig teljesen üres. Ott biztonságban lesz. Lecsusszant a székről, és valahogyan sikerült kibotorkálnia. A kert távolabbi végében ült le, alig kapott levegőt. Mi a baj vele? Miért érzi úgy, mintha valaki egy jókora ütést mért volna a mellkasára? Remélte, hogy ez nem az, amire gondol. Az egyszerűen őrültség lenne. De még most is, mikor tagadni próbálta a nyilvánvalót, a szíve nagyot dobbant, mikor Alessióra gondolt. Hogyan történhetett ez? Egy könnycsepp gördült le az arcán. Letörölte a kezével. Ostoba, ostoba, ostoba lány! Huszonkilenc éves vagy. Nem egy tinilány, aki először jár diszkóban, és kapásból belezúg a DJ-be! – Lucia? Ó, te jó ég, ő az! – Alessio. Nem kéne inkább zongoráznod? Alessio megkocogtatta az óráját. – Éjfél van. Mára befejeztem a munkát. – Lucy felé indult, de aztán hirtelen megtorpant. – Lucia, te sírsz. Mi az? Nem sikerült jól az estéd az apáddal?

– Remek volt – válaszolta, és hátrébb lépett, nem akarta, hogy Alessio közelebb menjen hozzá. A férfi ennek ellenére közelebb lépett. – Kibékültetek? – Nem igazán. – És ez zaklatott fel ennyire? – Semmi sem zaklatott fel. Most már közvetlenül egymás mellett álltak. Alessio felé nyújtotta a kezét, ujjai finoman megérintették Lucy arcát. A lány megremegett az érintésére. Aztán megvizsgálta az ujjait. – Te egész biztos, hogy sírtál, Lucia. Lucy nem válaszolt. Csak állt, és bámulta Alessiót, aki eközben igen alaposan szemügyre vette. Aztán elkövetett egy hibát: szemei lejjebb siklottak a férfi nyakán, ahol az ing nyitva volt. A meztelen, sima bőr látványa a vesztét jelentette. Odalépett, és megcsókolta Alessiót. Éppen ugyanolyan tökéletes volt ez a csók is, mint a délutáni. És ahogy szájuk rátalált a közös ritmusra, és karjaik szorosan egymás testére fonódtak, Lucy csak csodálkozni tudott azon a mindent elsöprő vonzalmon, amit érzett. A vonzalom, minden észérvet semmissé tett. Végül Alessio szája elszakadt az övétől, és a nyakát kezdte csókolni. A nevét suttogta, miközben a lány hátrahajtotta a fejét. – Lucia mia, ti voglio. Ti voglio. Non voglio perderti. Lucy nem értette, mit mond a férfi, de nem is bánta. Amíg csókolja, azt mond, amit akar. El akart veszni az ölelésében. De aztán mondott valamit, amit megértett: – Gyere a szobámba! – Az emberek pletykálni fognak. – Hadd pletykáljanak! Nem érdekel, tőlem akárki megláthat minket, ahogyan itt ülünk és fogjuk egymás kezét. Nem kötnek többé a férjednek tett ígéretek, Helen. Azt hittem, ezt sikerült megbeszélnünk ma délután. Mennyire szeretett volna Helen hinni Conradnak! Mennyire szerette volna hinni, hogy ott maradhat a padon, ezzel a csodálatos emberrel, nézheti a tavat, és minden örökké ilyen tökéletes marad! Örökké éjfél lesz, és a Hold a csillagokkal együtt lenéz rájuk az ég fekete bársonyáról, és nem érzi már többé azt a szégyent és kiábrándultságot, amely lehetetlenné teszi, hogy önmaga legyen. De a vágy, hogy ez a tökéletes pillanat örökké tartson, csak újabb példája volt a gyávaságának. Egyszerűen nem volt elég bátor, hogy megtegye a lépést, amelyet Conrad várt tőle. Egyszerűen képtelen volt rá. Valahogyan meg kell ezt értetnie vele. Ezért egyezett bele a vacsora utáni közös sétába. Nem lett volna tisztességes, hogy hamis reményeket ébresszen a férfi szívében. Az, hogy délután szerelmet vallottak egymásnak – és, hogy Conrad azzal az ötlettel állt elő, hogy majd gondoskodik róla –, azt bizonyította, hogy túl messzire mentek. Fogalma sem volt, hogyan viseli majd el az elkövetkező napokat, amikor Conrad ránézni sem lesz hajlandó. A vacsoránál jutott erre a következtetésre, miután gyötrelmes órákon keresztül csak nézte a szemben ülő férfit, és azon gondolkodott, mi minden lehetne közöttük. Elképzelte magukat az ágyban, tudva, hogy a

meghittség, amelyen osztoznának, éppen az ellenkezője lenne annak, amit Hunterrel él át. A tiszteletre gondolt, mit iránta érez, és az üdítő őszinteségre, amely a kapcsolatuk gerincét adhatná. Miért tette ezt vele a sors? Miért nem találkozott Conraddal, mielőtt megismerte Huntert? De hát nem így történt. És most már nem lehet mit tenni. Óvatosan kihúzta a kezét Conradéból. – Conrad – kezdte –, a férjemnek tett ígéretek, ahogyan azt nagyon jól tudod, továbbra is kötnek. Ha azt gondolod, hogy köztünk bármi van, vagy lehetne, tévedsz. Sohasem lehet közöttünk semmi, annál az egyszerű oknál fogva, hogy gyermeket várok. Látta a megütközést a másik arcán, és tudta, ezt sosem bocsátja meg önmagának. Nem akarta, hogy elárulja a hangja, ezért így szólt: – Azt hiszem, abban te is egyetértesz velem, hogy mindez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Ötvenegyedik fejezet – De hát ez lehetetlen! – Sajnálom, de ez az igazság. Annak ellenére, hogy olyasmivel állunk szemben, amit a szakemberek időskori anyaságnak hívnak. – De hát hogyan? Úgy értem… Conrad kifogyott a szavakból. És a gondolatokból is. Azt hitte, ez csak valami rossz tréfa lehet. Hogyan volt képes Helen mindezt eltitkolni előle? – Mióta tudsz róla? – kérdezte végül. – A múlt héten derült ki. – A múlt héten! – annyira becsapva érezte magát. – Terveztétek? – Nem. – Hunter tudja? A nő megrázta a fejét. – Ő is ugyanúgy meglepődik majd, mint én. – És arra nem gondoltál, hogy esetleg hamarabb eláruld a dolgot? – A megfelelő pillanatra vártam. – És ez volt az? Mindazok után, amit délután mondtam neked, te pedig nekem adtad… Ismét úgy érezte, képtelen beszélni. – Csupán a barátságomat adtam neked, Conrad – suttogta. – Ezt te magad mondtad. – Nem – válaszolta éles hangon. – Ennél többet adtál. Reményt adtál arra, hogy valami jelentős lehet közöttünk. Olyan őszintén beszéltél ma délután. Mi volt a célja mindennek, ha nem az, hogy reményt adj arra: egy nap még közelebb kerülhetünk egymáshoz? Helen holtsápadt arccal nézett rá. – Nem lett volna szabad ilyesmiket mondanom neked. – De megtetted. És nem véletlenül tetted. – Zaklatott voltam, te pedig annyira erőltetted a dolgot. Végül beadtam a derekam. Conrad felállt, a korláthoz lépett, és letekintett a tó partjára. Időről időre a holdfény ezüst villanását látta, ahogy egy-egy hal feljött a víz nyálkás, sötét felszínére, hogy aztán egy farkcsapással ismét eltűnjön a mélyben. Conrad a fémkorlátot markolta. A tudat, hogy Helen félrevezette, majdnem olyan rémisztő volt a számára, mint elképzelni őt Hunterrel, amint szeretkeznek, és gyermeket nemzenek. – Akkor ezt szeretnéd? – kérdezte a nő felé fordulva. – Egy gyereket Hunterrel? Helen nem ingott meg. – Egy kisbaba közelebb fog hozni minket egymáshoz. – Igen, persze, mint valami csodaragasztó – vakkantotta oda Conrad nyersen. A hitetlenkedése most dühbe csapott át. Dühös volt, amiért bolondot csináltak belőle. Dühös volt azért is, mert Macnek megint igaza lett.

Helennek természetesen esze ágában sem volt elhagyni Huntert. Amilyen őrülten szerelmes volt, kiszolgáltatta magát a saját tudattalan vágyainak, és ahogyan a vér áramlott az ereiben, úgy járta át a hit, hogy Helen egy napon majd rájön, mennyivel jobb élete lenne, ha vele élné le. Mindent egybevéve, lehet, hogy ő is épp olyan arrogáns és önző volt, mint Hunter. És mi a helyzet Hunter hűtlenségével? Mi lenne, ha elárulná Helennek, hogy mit tud? Vajon akkor rádöbbenne, hogy csak áltatja magát azzal, hogy egy baba megváltoztatja majd férjét? De mit érne mindezzel? Attól Helen még terhes maradna. Ő pedig továbbra is azt érezné: a nő becsapta. – Ez aztán a kihívás a kiskrapeknak! – jegyezte meg Conrad szemét módon. – Remélem, képes lesz ellátni a feladatát, és rendbe tudja hozni a házasságotokat. Látta Helen arcán, hogy ezekkel a szavakkal sikerült az elevenére tapintania. Sikerült megbántania a nőt. Remek! Mert amit ő érzett, az több volt, mint megbántottság. Teljesen összeomlott. Válaszra várt, mert örömét lelte volna benne, ha megint kirohanhat a nő ellen. De Helen nem válaszolt. Ölében nyugvó kezeire meredt. Talán a testében megfogant gyermekre gondolt. A gyermekre, akit ő az imént fegyverként használt ellene. Conradot elöntötte a szégyen. Miféle ember tesz ilyet? Hirtelen eszébe jutott a magzat, akit Sam hordott a szíve alatt. Emlékezett, milyen neveket választottak: Noah, ha fiú, és Luisa, ha lány. Maga elé idézte a gyerekszobát, amelyet együtt tapétáztak, emlékezett a vitorlásokat ábrázoló sárga-kék szegélydíszre, a fehér bútorokra, amiket órákon át válogattak a bútoráruházban, aztán órákon át szereltek össze a nappaliban. A függönyökre gondolt, amiket Sam saját kezűleg akart varrni, annak ellenére, hogy azóta nem volt tű és cérna a kezében, mióta kikerült az iskolából. A függöny tökéletesen sikerült, mint minden, amibe Sam belefogott. Azt akarta, hogy az első gyerekük mindenből tökéleteset kapjon. Csak egyetlen hiba csúszott a számításaikba. Az az istenverte köntös! Conrad újra Helenre pillantott. – Sajnálom – Conradnak végül sikerült rávennie magát, hogy bocsánatot kérjen. – Remélem, jól vagy, és a gyerek majd rendbe hozza a kapcsolatotokat. Megérdemled, hogy boldog legyél. – Te is – válaszolta halkan a nő. Conrad zsebre dugta a kezét. – Nekem úgy tűnik, nem.

Ötvenkettedik fejezet Itt délen volt valami különleges a kora reggeli napfényben. Minden elmosódottan látszott ilyenkor, a kellemetlen, éles vonalaknak nyoma sem volt. Lucy arra gondolt, kár, hogy az élet nem mindig ilyen vidám. Lustán kinyújtózott, aztán hátat fordítva a tetők és kémények látványának, a másik oldalára fordult. Alessio még mindig békésen aludt mellette. Amikor aludt még vonzóbbnak tűnt, már ha ez egyáltalán lehetséges. Nem úgy, mint ő, gondolta Lucy sajnálkozva, és kezével beletúrt összekócolódott hajába. Nem volt nehéz eldöntenie, lefekszik-e Alessióval. Normális körülmények között kerülte az egyéjszakás kalandokat és a nyári flörtöket, de ezúttal sutba dobta a szabályokat. Volt egy pillanat, miközben Lucy szobája felé tartottak – nem Alessio szobájába, ahogy eredetileg ajánlotta –, mikor azon tűnődött, hogyan fogja érezni magát reggel. Vajon megbánja majd az elhamarkodottságát? Az igazság az volt, hogy nem bánta meg. Hogyan bánhatott volna meg valamit, ami ilyen kellemes érzésekkel töltötte el? Nem volt szüksége önigazolásra, hiszen csak egyetlen pillantást kellett vetnie Alessióra, és máris gyorsabban vert a szíve. Ha valami megdöbbentette, az csak és kizárólag saját érzelmeinek hevessége volt. Korábban még sosem került ilyen helyzetbe, és bele sem akart gondolni, mit jelent mindez. Miközben Alessio előző éjjel levetkőztette őt, azt mondta, sosem felejti el ezt a pillanatot. Fogalma sem volt, komolyan veheti-e, amit a fiú mond, de abban biztos volt: ő mindig emlékezni fog erre az éjszakára. Alessio magabiztos és figyelmes szerető volt, ami nem lepte meg. Lucyt egyedül az lepte meg, milyen felemelő érzés volt szeretkezni vele. A férfi Lucy testének minden porcikáját kedveskedve végigsimogatta, azt mondta, tetszik neki halvány bőre, telt mellei, csípője íve. Lucy szerette, ahogy Alessio kifejezte magát, úgy beszélt, ahogyan egyetlen angol sem tudna. A férfi spontán, gátlástalan rajongása a teste iránt valami olyasmi volt, amihez hasonlót még nem tapasztalt. Lehet, hogy az olaszok egész egyszerűen így csinálják. Éppen ki akart bújni az ágyból, hogy a fürdőszobába menjen, és rendbe szedje magát, mikor egy kéz – olyan hirtelen, hogy ijedtében felugrott – megragadta a csuklóját. – Hohó, nem mész sehová! Nevetve próbált kiszabadulni a szorításból. – Alessio, le kell zuhanyoznom. Alessio ügyet sem vetett rá, ehelyett egyetlen könnyed mozdulattal úgy irányította a lányt, hogy az a következő pillanatban már rajta feküdt. Kezébe fogta az arcát. – Majd együtt zuhanyozunk. Később. – Csak tettetted, hogy alszol, ugye? – Igen. Figyeltem, ahogyan az ablakon néztél kifelé. Min gondolkodtál? – Magánügy.

– Az apádra gondoltál? – Az apámra? Megőrültél? – Még nem is beszéltél róla. – Ez azért van, mert valami sokkal érdekesebb dolog kötött le. A férfi elmosolyodott, és megsimogatta a lány haját. – Kérlek, hallani akarom, hogy sikerült a találkozótok Marcusszal. Őszintén beszélgettetek? – a hangja lágy volt. Érdeklődő és nyugodt. – Ha ennyire tudni akarod, túlzottan is őszinték voltunk. Lecsúszott Alessio oldalához, és fejét a vállán nyugtatva elmesélte, mit kérdezett az apjától, és ő mit válaszolt. Mikor elhallgatott, Alessio semmit sem mondott, csak végigfuttatta ujjait Lucy gerincén, mintha egy arpeggiót játszana. Aztán erős ujjai lassan fölfelé kúsztak, egészen a nyakáig. A lány beleborzongott a vágyba, és teljesen megfeledkezett az apjáról. Alessio felé fordult, és szenvedélyesen megcsókolta. – Úgysem bírod szusszal – ugratta Lucy, mikor nem sokkal ezután Alessio szándékai világossá váltak. – Te mondtad, hogy lábadozol. Nem emlékszel? – Akkor a hátamra fekszem, és hagyom, hogy te dolgozz. Lucy felnevetett. – Nagyszerű lenne, de sajnos nincs időm. Talán elfelejtetted, hogy egy turistával kezdtél ki? Ma reggel a Villa Balbi-akármicsodát fogjuk megtekinteni. – A Villa del Balbianello várhat. Én viszont nem. Ti voglio. A lány a homlokát ráncolta. – Tegnap éjjel is ezt mondtad. Mit jelent? – Azt jelenti, hogy kívánlak – felelte Alessio, azzal hirtelen félredobta az ágyneműt, és lassú, sóvár csókokkal borította el a lány nyakát és melleit. Aztán lejjebb kalandozott a testén, a férfi ajkaitól bizseregni kezdett Lucy bőre. Mikor szétnyitotta a combjait, Lucy lehunyta a szemét, és úgy érezte, az egész világ megremeg. Orlando már korán fenn volt, és arra gondolt, életében nem érezte még ilyen pocsékul magát. És nem csak azért, mert a feje úgy lüktetett, hogy majd beszakadt a koponyája. Évek óta nem volt ilyen másnapos. Múlt éjjel megint veszekedtek Savannah-val. Ez volt az eddigi legrosszabb estéjük. Bár sejtette, hogy a lány könnyedén képes túltenni magát azon, ahogyan a bárban viselkedett. Nem ismert senkit, aki képes volt egyetlen szempillantás alatt átváltozni kedves tündérkéből elviselhetetlen boszorkánnyá. Ha a leghalványabb sejtése lett volna, hogy Savannah ilyen is tud Lenni, messziről elkerülte volna ezt az átkozott perszónát. Miközben kezét a feje alatt összekulcsolva a párnájának dőlve feküdt, és a plafont bámulta, megpróbált visszaemlékezni, mi vonzotta őt annyira eleinte a lányban. Bármi is volt az, már régen elmúlt a varázsa. Az emberből, akiért azt gondolta, teljesen odavan, gyakorlatilag egy önző, birtokolni vágyó kislány maradt, akinek sürgősen fel kellene nőnie. De talán túl szigorúan ítélte meg. Végül is Savannah még csak húszéves, és figyelembe véve a neveltetését – különösen, amit az apja művel vele –, nem meglepő, ha egy szempillantás alatt vissza tud esni egy duzzogó és önző kisgyerek szintjére. A világ összes mentségét

felvonultathatta Orlando, hogy igazolja a lány viselkedését, de végül mindig ugyanoda lyukadt ki: nem akar veszekedni. Egyáltalán nincs rá szüksége. Így aztán simán bekerült az első osztályban játszó, Önző Állat Férfiak csapat kezdő tizenegyébe. A lavinát ezúttal Savannah idegesítő nyavalygása indította el. A lány azzal nyaggatta Orlandót, hogy mellé kellett volna állnia az ebédnél. Az igaz, hogy Savannah ekkor már jó pár pohárral megivott, ugyanúgy, ahogy ő is, de Orlando ezúttal nem akart engedni. Már eleget engedett, amikor a lány bocsánatot kért tőle délután. A békesség kedvéért nem adta elő a mondandóját, és azt a javaslatot sem vezette elő, hogy Savannah-nak talán illene bocsánatot kérnie Helentől, Conradtól és Mactől, de amikor este újra terítékre került a téma, Orlandónál betelt a pohár. – Van róla fogalmad, mennyire felzaklatott, mikor elmentél megkeresni Lucyt? – kérdezte Savannah. – Nem – válaszolta Conrad. – És neked van róla fogalmad, mennyire felzaklathattad Lucyt az apjáról tett megjegyzéseiddel? – Na, már megint, Lucy, az az átkozott Lucy! Mi van ezzel a szerencsétlen lánnyal? Miért rohansz mindig, hogy megvédd? – Pontosan tudod, hogy ő a legrégebbi barátom, és a barátok mindig figyelnek egymásra. És, csak a pontosság kedvéért, te hoztad szóba Lucyt, nem én. Savannah felhajtotta a grappáját, és hadonászni kezdett Orlando arca előtt. – Tekintve, hogy valóban én hoztam fel a témát, felteszek neked egy kérdést: eszedbe jutott már, hogy azzal segíthetnél neki a legtöbbet, ha végre egyszer rendesen megkefélnéd? Tudod, hogy milyen nagy szüksége lenne rá. – Most meg mi az ördögről beszélsz? – Ó, ne játszd a hülyét! Pontosan tudod, miről beszélek. És tudod, mit gondolok? – Nem, fogalmam sincs! – Fogadni mernék, hogy direkt hagyod lógva a csajt. Minél többet agyalok rajta, annál világosabb, hogy te tökre élvezed, hogy Lucy bármit megtenne, csak hogy ágyba bújhasson veled. Biztos rendesen felturbózza az önbizalmadat! – megpöccintette a fiú orrát. – Szívtelen vagy, Orlando, egy szívtelen gazember. Ha nem lenne egy ilyen savanyú hisztérika, még sajnálnám is. Nem sokat vesztegette az idejét, mióta itt vagyunk. És az ízlését is csodálom. Annak a fickónak én is hagynám, hogy játsszon rajtam. Orlando megdöbbenésében csak annyit tudott mondani: – Túl sokat ittál. – Mi a francot képzelsz magadról hirtelen? Azt hiszed, az apám vagy? – Savannah most már felemelte a hangját, és az emberek odanéztek. – Tudom, mennyire szeretsz a figyelem középpontjában lenni – mormogta –, de kérlek, vegyél le a hangerőből! Mindenki minket bámul. – Miért nem szállsz végre le rólam? – kiáltotta. –Eddig csak idegesítettél, de most már megijesztesz. Ugyanolyan szánalmas vénség vagy, mint mindenki más ezen a túrán. Nem is értem, miért jöttem el. Dögunalom az egész, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk. Jobban szórakoztam volna, ha otthon maradok, és legyantáztatom a bikinivonalamat.

– Akkor tedd meg nekünk azt a szívességet, hogy minél hamarabb hazahúzol! – Pont erre készülök. Figyelte, ahogy a lány kibotladozik a bárból, és átkozta a napot, amikor először meglátta. Utána kellett volna mennie, és megbizonyosodni, hogy rendben visszaér a szállodába, hiszen részeg volt, de mégsem tette. Inkább rendelt még egy sört, és – amennyire csak tudta – megpróbálta kiverni a fejéből a lányt. Miután felkelt az ágyból, és a zuhany alatt állt, Orlando visszagondolt arra, amikor először találkozott Savannah-val a Régi Paplak kertjében, és arra, amikor a lány egyszer csak betoppant hozzájuk, bőrig ázva. Aztán felidézte a délutánt, amikor ott találta az ágyában, anyaszült meztelenül. Az a hihetetlenül rossz érzése támadt, hogy Savannah az összes véletlen találkozót gondosan megtervezte. A zuhanyrózsa felé fordította az arcát, hagyta, hogy az erős vízsugár a bőrét érje, és közben csodálkozott, hogy lehetett ennyire ostoba. És Lucy talán nem figyelmeztette? Talán nem mondta neki, hogy Savannah zűrös csaj? Arra gondolt, amit Savannah mondott Lucyről, különösen arra, amit arról mondott, hogy Lucy le akar vele feküdni. Elképzelni sem tudta, honnan szedte ezt a lány, de abban biztos volt, hogy tévedett. Lucy soha a legkisebb jelét sem adta, hogy másként is érdeklődne iránta, mint ami egy szoros barátságba belefér. Régen mindez elég sok gondot okozott neki. A huszonegyedik születésnapján Lucy elképesztően izgató, szűk, fehér farmernadrágot és egyszerű, fekete, pántos felsőt viselt. Nem volt rajta melltartó, és amikor egymással táncoltak, érezte, ahogy a keblei a mellkasához érnek. Muszáj volt hátrahajolnia. Lucy sosem állt volna vele szóba többé, ha rájön, hogy Orlandónak már ennyitől erekciója lett. Lucy azonban tovább nehezítette Orlando helyzetét, amikor a fülébe suttogta, hogy nincs rajta bugyi. „Ez a farmer annyira szűk, még egy tanga sem fért volna el benne” – nevetett. Ezután Orlando hetekig azzal töltötte az éjszakáit, hogy feküdt az ágyában, és Lucyről fantáziált. Mikor végre összeszedte a bátorságát, és készen állt arra, hogy beszéljen vele – hogy elmondja neki: az érzései már több mint barátiak –, akkor Lucy felhívta, és elmondta, megismerkedett egy fantasztikus, Steve nevű fickóval. Steve ahogy jött, úgy el is tűnt a színről, de ez az idő elég volt Orlandónak, hogy rájöjjön, Lucy sosem fog potenciális partnerként tekinteni rá. Ettől a naptól ő mindig csak a régi jó Orlando marad a lány számára. Néha sajnálta, hogy ezen nem lehet változtatni. De valahogy mégis sikerült beletörődnie a dologba, és elfogadta a helyzetet. Egyébként is nevetséges volt Savannah ötlete, miszerint ő csak játszik Lucyvel. Ez egy paranoiás képzelgés, és Savannah csak azért vágta a fejéhez, mert gyerekesen féltékeny Lucyre, amiért olyan közel állnak egymáshoz. Mégis, minél többet törte a fejét a helyzeten, annál valószínűbbnek tartotta, hogy Savannah nem mindenben téved. Lehet, hogy Lucy azért ilyen ellenséges a lánnyal, mert féltékeny rá? Ha így van, lehetséges-e, hogy ennyire vak volt mindvégig? Biztosan észrevette volna, ha Lucy többet lát benne, mint barátot.

Orlando kilépett a zuhany alól, megtörülközött, és közben felidézett még valamit, amit Savannah a múlt éjjel mondott. Arról, hogy Lucy nem vesztegeti az idejét. Olcsó trükk volt ezt előhozni, de volt benne igazság. Elég volt elképzelnie Lucyt azzal az undorítóan behízelgő modorú olasszal, és máris ugyanaz járt a fejében, mint sok évvel ezelőtt, mikor Steve megjelent – ha Lucy nem lehet az övé, ne legyen senkié. Egy kéztörlővel letörölte a tükörről a párát, és szembenézett a tükörképével. Megváltoztál volna? –kérdezte magától. Alaposan végiggondolta a dolgot, és megtalálta az egyetlen lehetséges választ. Nem, semmit sem változott. Ez még csak nem is lepte meg. Olyan volt, mintha mélyen legbelül mindig is tudta volna, hogy Lucy és az ő számára az a helyes, ha együtt vannak. – Akkor most eljött a tettek ideje – mondta hangosan. Először is Savannah-val kell rendeznie az ügyeit. Borotválkozás közben elpróbálta, mit fog neki mondani, mikor a reggelinél találkoznak majd. El fogja magyarázni, hogy sokkal jobb lenne, ha véget vetnének a kapcsolatuknak. Hátha a lány csókokra és látványos békülésre számít. A lelke mélyén persze kételkedett ebben, érezte, hogy Savannah is úgy gondolkodik a kapcsolatukról, mint ő. De Savannah-nak nyoma sem volt a reggelinél. Ahogyan Lucynek és Helennek sem. Leült Mac és Conrad asztalához, és úgy tett, mintha érdekelte volna a szöveg, amit Mac olvasott fel az útikönyvből a villáról, amelyet aznap reggel készültek meglátogatni. – A Villa del Balbianello, úgy tűnik, egy hegyfok sziklás csúcsára épült, így nemigen lehet kertje – mondta Mac két mélabús asztalszomszédjának. – Vajon akkor miért szerepel mégis az útitervben? Mikor egyikük sem válaszolt, Mac a szemét forgatva kávét töltött magának. Hát miféle nyaralás ez?! Mac csak akkor szólalt meg újra, mikor már elhagyták a teraszt, és Orlando előrement. Aggódott Conradért. Már rég nem látta ilyen búvalbéleltnek. – Van valami köze a hangulatodnak ahhoz, hogy Helen nem jelent meg a reggelinél? – kérdezte. – Szó sincs róla. – Akkor mi a baj? – Semmi közöd hozzá. A liftre vártak. Senki sem volt a közelben. Mac újra megnyomta a hívógombot. – Ha nem vigyázol, Conrad, olyanná válsz, mint én – a lift, úgy tűnt, megakadt a legfelső emeleten. Mac még egyszer ráütött a gombra. – Tehát, mi a baj? – Van bármi értelme annak, hogy megkérjelek, hagyj békén? – Nem. Hiszed vagy sem, túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy csak hátralépjek, és figyeljem, mit művelsz magaddal. Conrad a mandzsettájával babrált, kigombolta, aztán könyékig feltűrte az ingujját. – És pontosan mit művelek magammal? – Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni.

A lift megérkezett, és ők beléptek. Ahogy az ajtó bezárult, Conrad így szólt: – Ha ettől jobban érzed magad, elárulhatom, igazad volt Helennel kapcsolatban. Sosem fogja elhagyni Huntert. Mac Conrad morcos tükörképére meredt. Ez biztonságosabbnak tűnt, mint egyenesen a szemébe nézni. – Történt valami, ami ezt mondatja veled? – Helen terhes. – Te jó ég! – Na látod, ebben egyet értünk. – Nem a tiéd a gyerek, ugye? – Nem figyeltél arra, amit mondtam? A gyerek Huntertől van. A lift megállt. Megérkeztek az emeletükre. – Bejössz a szobámba, és befejezzük ezt a beszélgetést, vagy inkább hagyjuk az egészet, hogy legyen valami téma, amit a nap hátralevő részében kerülgethetünk? Conrad az órájára pillantott. – Húsz perc múlva lenn kell lennünk az előcsarnokban. – Akkor épp elég időnk van. Mac kinyitotta a szobája ajtaját. A szobalány már mindent rendbe tett, a szoba tipp-topp volt. Mac hellyel kínálta Conradot. De Conrad megrázta a fejét, és állva maradt. A tavat nézte. – Egy hete tudja – mondta egy egész átkozott hete, és egy szót sem szólt. – Biztosan megvolt rá az oka. Conrad megfordult. – Mi? Az, hogy belém döfhesse a kést, és a tréfa kedvéért megforgathassa néhányszor? – Helen nem az a típus. Egy szikrányi rosszindulat sincs benne. – Eleinte én is ezt hittem, de most már nem tudom, mit gondoljak róla. – Furcsa, hogy Hunter a tegnapi ebédnél nem hencegett vele, hogy megint apa lesz. Pedig ez éppen az ő stílusa lenne, nem gondolod? – Helen azt állítja, még nem szólt neki. Mac a homlokát ráncolta. – Nem értem, miért. Úgy tűnt, Conrad meg sem hallja, amit Mac mondott. Így folytatta: – Tudod, mi bosszant a legjobban? Helen arról próbálja meggyőzni magát, hogy ez a baba majd valamiféle varázspálcaként hat a házasságukra. Nem szereti Huntert. Tudom, hogy nem. Tegnap elárulta nekem: csak azért ment hozzá, mert így jobban gondját tudta viselni a nagyanyjának. – Ezt mondta? – Valami ilyesmit. Ha hihetünk neki, a nagyanyját zaklatták és durván bántak vele az otthonban, ahol korábban lakott. Hunter és a vaskos pénztárcája mentette meg Emmát. Bár sokkoló volt, amit Conrad mondott, Mac mégsem lepődött meg igazán. Az ugyan meglepte, hogyan bántak Helen idős nagymamájával, de az nem, hogy Helen megragadta a lehetőséget, hogy segítsen neki. Vannak, akik kétségkívül számítónak és gonosznak gondolnák ezt a viselkedést, de ő eleget látott az életből ahhoz, hogy másként vélekedjen

Helen lépéséről. Néha hatalmas áldozatokat és kompromisszumokat kell hoznunk azokért, akiket szeretünk, és ilyen esetekben nem szabad ítélkezni mások fölött. A baba viszont más lapra tartozik. Helen bevallotta, hogy már egy hete tudta, hogy terhes. Miért nem mondott erről semmit, mikor megtudta, mit érez iránta Conrad? Mac haragudott Helenre, amiért nem volt őszinte Conraddal. De most nem volt idő dühöngeni. Attól Conrad csak még rosszabbul érezte volna magát. – Nézd, Conrad – kezdte békítő hangon Mac. –Helennek a gyerek miatt hirtelen fontossá vált a házassága. Ki kell verned őt a fejedből. – Könnyen beszélsz. Főleg, hogy még mást is tudok. – Micsodát? – Hunternek szeretője van. Nem Dubaiba ment. Egy nővel van találkozója. Kihallgattam tegnap este a Villa Carlottában, ahogy telefonon beszéltek. Mac felsóhajtott, és lerogyott az ágy szélére. Már kezdte megbánni, hogy ennyire erőltette ezt a beszélgetést. – Gondolod, hogy Helen tud róla? – Fogalmam sincs. Nagyon ügyesen takargatja a lapjait. Ha tud a dologról, attól tartok, még kevesebbet fogok érezni iránta. Vajon hová tette az önbecsülését? Mac felhorkant. – Ez azért kicsit erős, nem gondolod? És elég kép-mutatóan is hangzik, tekintve, hogy ha rajtad múlik, és Helen nem olyan, mint amilyen, simán rábeszéled, hogy kezdjen viszonyt veled. – Az nem ugyanaz. Én szerettem Helent. Hunter meg csak félrekefél. – Ki tudja, talán igazad van. De ezzel együtt mindenképpen le kell szállnod Helenről. Szeretnél hamarabb hazamenni? Conrad arcán halvány mosoly futott át. – Naná, hogy megfosszalak a kertjeidtől! Aztán hallgathatnám a panaszkodásodat. Mac is elmosolyodott. – Ebben az esetben jobb, ha megyünk. Szükség van ránk odalent. Kíváncsi vagyok, vajon ma is az a vonzó olasz nő lesz-e az idegenvezető. Nem lenne rossz!

Ötvenharmadik fejezet Francesca remegő kézzel kapcsolta ki a telefonját. Most már biztosan tudta, amit azóta sejtett, mióta észrevette magán azt az ijesztő csomót. Haldoklik, ugyanabban a betegségben, ami az édesanyját is elvitte. Nyirokrákban. Volt benne annyi erő, hogy nyugodt és tárgyilagos maradjon, amikor az orvos közölte a rossz hírt, és további vizsgálatokra behívta a rendelőbe. Most azonban érezte, hogy az eddig elfojtott félelem és rémület kezdi a hatalmába keríteni. Próbálta útját állni a kétségbeesésnek, megpróbált az előtte álló napra összpontosítani, a turistacsoportra, melyet a Villa del Balbianellóba kell vinnie. De nem sikerült neki. Émelyegni kezdett. Átvágott a konyhán, kinyitotta az ajtót, és kiment a házból. Megállt a kert végében, és ahogy végignézett az enyhén lejtős gyepen, kitört belőle a zokogás. Nem akart meghalni. Nem akarta magára hagyni a családját és Marcust. A szeméből potyogó könnyeken át felnézett az égre, mintha istent keresné, aki így bünteti őt. Először megtagadta tőle, hogy gyermeke szülessen, amire pedig annyira vágyott. Most pedig ezzel a szörnyű betegséggel sújtja. És mindezt azért, mert elkövette a hibát, hogy beleszeretett Marcusba, és ezzel szétrobbantotta a férfi családját. Miért hisz bárki egy ilyen bosszúálló istenben? Szorosan átölelte magát, hogy csillapítsa a remegését. Erővel kényszerítette elgyengült lábait, hogy lassan elinduljanak, és elvigyék őt a kert másik végébe. Ott aztán lerogyott arra a székre, ahol ő és Marcus olyan gyakran üldögéltek a nap végén egy pohár borral, és addig sírt, amíg a kimerültségtől egész testében remegni nem kezdett. Nem számított rá, hogy pusztán attól, hogy beigazolódnak a félelmei, ennyire gyenge és kimerült lesz. Mintha az életéért folytatott harc már el is dőlt volna. Halott. A szó kíméletlenül visszhangzott Francesca fejében. Nem volt többé olyan, hogy talán, hogy esetleg; tényleg meg fog halni, és semmit sem tehet ellene. Voltak pillanatok, amikor tudott hinni abban, hogy ez nem történhet meg vele. Mennyire könnyen hisz az ember a saját legyőzhetetlenségében! Nemegyszer elszántan imádkozott a csodáért, nem is annyira saját maga, mint inkább Marcus miatt. Az ő egyetlen Marcusa. Hogyan fogja elmondani neki? Eszébe jutottak a közelmúlt jelentéktelen kis vitái – a düh, melyet Marcus Alessio és Lucy miatt érzett, majd a férfi tegnap éjjeli viselkedése, amikor hazaért a Lucyvel elköltött vacsoráról, és Francesca bevallotta neki, hogy délután ő vezette a Gyönyörű Kertek csoportot. – Miért nem szóltál róla? – kérte számon a férfi. – Azt gondoltam, talán megpróbálod majd megakadályozni. Tudom, hogy szeretnéd, ha egy darabig még a háttérben maradnék. – Nem erről van szó. Csak nem akartam elkapkodni a dolgokat. Pedig talán jobb lenne, ha sietnél, mondta volna Francesca szíve szerint.

– Mivel csak idősebb emberek voltak a csoportban – magyarázta arra jutottam, hogy Lucy nincs ott. – Nem is volt – mondta Marcus dühösen. – Alessio gondoskodott róla, hogy máshol legyen. Együtt töltötték a délutánt. Francesca a melléhez kapott, és még erősebben zokogni kezdett, ahogy emlékezetébe idézte a feszültséget Marcus hangjában, és a férfi csalódottságát, amiért az asszony titkolózott előtte. El kell mondanom neki, gondolta. Nem lehetnek többé titkaink egymás előtt. Valahogy túléli ezt a napot, és este elmondja neki. Kijönnek ide, leülnek, nézik, ahogy lemegy a nap, és akkor elmondja neki, hogy ezentúl annyit kell együtt lenniük, amennyit csak tudnak. Az orvos szerint legfeljebb tíz hónapjuk van. De valószínű, hogy annyi sem. Marcus kinézett a hálószobaablakból, és a kert végében ülő Francescát figyelte. Teljes bizonyossággal tudta, hogy a házasságuknak vége. Abból, ahogy a felesége ült – fejét behúzta a vállai közé, lábait felhúzta, és a kezét a térde köré kulcsolta csak arra tudott következtetni, hogy az asszony éppen azon gondolkodik, hogyan közölje vele: el akarja hagyni. Összeállt a kép: a távollétek, a hosszú hallgatások, az asszony zavart viselkedése, hogy mindig azonnal ugrott, amikor megszólalt a telefon, de leginkább az, ahogy az utóbbi időben többször is visszautasította az ő gyengéd közeledését az ágyban, mind arra utaltak, hogy komoly a gond. A fürdőszobában volt, amikor hallotta, hogy megcsörren Francesca mobilja. Hallotta, ahogy az asszony lesiet a földszintre, mielőtt felvenné a telefont, nyilván azért, hogy egyedül lehessen, biztonságban tudjon beszélni. Miközben homlokát az ablaküvegnek nyomta, és elnézte a felesége távoli, magányos alakját, érezte, hogy bármi is történt Francesca és a szeretője között, eljutottak arra a pontra, ahonnan nincs már visszatérés. Eljött az igazság pillanata. Bármennyire is furcsa, Marcus annyira szerette a feleségét, hogy nem bírta nézni, ahogy szenved ettől a helyzettől. Kötelességének érezte odamenni, és segíteni neki meghozni a döntést. Jobban szerette volna, ha a felesége mással ugyan, de boldog, mintha vele marad, de ennyire szörnyen érzi magát. A végső bizonyítéka annak, ha szeretünk valakit, az, hogy elengedjük, ha el akar menni. Lucyvel kapcsolatban pont ezt tette. Előző este, miután visszakísérte Lucyt a Villa Rosa Hotelbe, és hazafelé hajtott, abban reménykedett, Lucy érteni fogja, hogy az őszinteség, amellyel Marcus a felesége iránt érzett szerelméről beszélt neki, annak a jele, hogy viszonya Francescával nem csak valami jelentéktelen, futó kaland. Szerette volna, ha Lucy megtudja: nagyon fontos dolognak kellett történnie ahhoz, hogy a férfi úgy határozzon annak idején, ahogy határozott. Mielőtt végzetes fordulatot vett volna a beszélgetésük, úgy tűnt, Lucy készen áll, hogy eljöjjön Pescallóba, és találkozzon Francescával. Marcus emlékezett, mennyire boldog volt ettől a lehetőségtől, most viszont már úgy érezte, semmi esély nincs rá, hogy Lucy valaha meglátogassa őket. Csak annyit tudott, hogy a nap végére talán már Francesca sem lesz vele. Talán már össze is csomagolt, elrejtette a bőröndjét valahol a házban, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megszökhessen.

Ettől a gondolattól annyira elszomorodott, hogy már ahhoz is össze kellett szednie minden erejét, hogy állva tudjon maradni. Mikor végre sikerült valamelyest összeszednie magát, úgy döntött, visszamegy milánói irodájába. Korábban úgy tervezte, aznap otthon fog dolgozni, ha esetleg Lucy találkozni akarna vele, de most úgy érezte, el kell mennie. Teljesen le kellett kötnie magát. És erre csak a munkája volt alkalmas. Ugyanaz az idegenvezető vitte a csoportot, aki előző nap. A kikötő felé tartottak. Mac szándékosan lelassította a lépteit, hogy kissé lemaradva szemügyre vehessen néhány dolgot. Olivia és újdonsült pajtása, egy hetvenhárom éves cirencesteri özvegyember – a túrák igazi veteránja, hiszen ez volt az ötödik alkalom, hogy befizetett útra – a csoport elején haladtak Francescával. Vit és Barbarát úgy hajították félre, mint egy vastag kardigánt az első nyári napon. Conrad udvarias beszélgetést folytatott Colin Campbel-lel, és próbálta elhitetni a férfival, hogy őszintén lenyűgözi az új digitális fényképezőgépe. Helen, aki úgy nézett ki, mint aki szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, Orlandóval beszélgetett – Savannahnak nyoma sem volt. Ami pedig Lucyt illeti: fél méterrel a föld fölött járt, amin senki sem csodálkozott. Mindnyájan szemtanúi voltak ugyanis, amikor Alessio, Lucy jóképű udvarlója megcsókolta a lányt. A liftben álltak, és annyira belefeledkeztek abba, amit csináltak, hogy nem vették észre, amikor az ajtók kinyíltak. A megérkezés pillanatában Alessio éppen a fülke hátsó falának szorította a lányt, így az egész csoport premier plánban nézhette végig az akciót. Forró, szenvedélyes csók volt, melyet a közönség spontán tapsviharral jutalmazott. De amikor Mac Orlando arcára pillantott, egyszerre megsajnálta a fiút. Szegény ördög, gondolta. Most fogta csak fel, mi történik. Üdvözöllek a Megnyomorítottak és Kisemmizettek Klubjában, barátom! Újra a sima, nyugodt tavat szelték – az úti cél ezúttal Lenno volt. Miközben a traghetto kikötött a tremezzói kikötőben, hogy felvegye a Villa Carlottába igyekvő embereket, Mac rátalált Helenre. Egyedül ült, lehunyt szemmel, vajszínű kendőjébe bele-bele-kapott a szél. – Nem érdekli a táj? – kérdezte Mac, miközben ledobta magát az asszony mellett lévő székre. Helen összerezzent. – Mac! Teljesen elkalandoztak a gondolataim. – Azt meghiszem. A babaruhák irányába, ha jól sejtem. Hangja remegett a haragtól, érezte, ahogy a mellkasát szinte szétfeszítik az érzések és indulatok. Egészen eddig befogta a száját, hogy ne fokozza tovább Conrad csalódottságát. De most, hogy egy ideje a saját levében főtt, készen állt arra, hogy kimutassa a dühét. Helen tudtára akarta adni, hogy a nő micsoda pusztítást okozott. Látta, ahogy az asszony elvörösödik. – Conrad elmondta? – motyogta Helen. – Még szép! Miért nem mondta el neki hamarabb? Miért tette ezt vele? Nem játszott tisztességesen, Helen. Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg tudom bocsátani. – Nem akartam, hogy így elfajuljanak a dolgok. – Pedig elfajultak, és Conrad teljesen maga alatt van. Maga az első nő, aki iránt valaha is érzett valamit.

– Hagyja abba, kérem! Azt gondolja, nem tudom? Nem vagyok teljesen szívtelen. De Mac nem tágított. Sam halála óta nem érezte ennyire kötelességének megvédeni Conradot. – Akkor mi a terve? – Mit tehetnék? – Maga és a szemét férje elköltözhetnének Swanmere-ből. Mindenkivel jót tennének. Helen döbbenten kapta kezét a szája elé. – Így utál, Mac? – Jelen pillanatban, azt kell, mondjam, igen. Francesca álmában is el tudta volna végezni a feladatát, és ezúttal nagyjából így is történt. Amint megérkeztek Lennóba, robotpilóta üzemmódra kapcsolt, és azt javasolta a csoport tagjainak, hogy tegyenek egy sétát a takaros tóparti kisváros főutcáján, továbbá figyelmeztette őket, hogy legyenek óvatosak, amikor beszállnak majd a hajóba, amely Punta Balbianellóba viszi őket. Beszállásnál megszámolta őket, és miután Roberto, a kapitány, aki Francesca bátyjaival járt egy iskolába, ellökte a csónakot a mólótól, leült az utolsó szabad székre, egy vonzó, gesztenyebarna hajú nő mellé, aki ahhoz képest, hogy éppen a vakációját töltötte, feltűnően boldogtalannak tűnt. Francesca általában olyan emberekkel találkozott a munkája során, akik nyugodtak és gondtalanok voltak, távol a stressztől és rohanástól, amit a munkahely és az otthon jelentett számukra. Ki tudja, mi emészti ezt a nőt? Talán valami annál is borzasztóbb, mint az, hogy Francesca másfél órával korábban hivatalosan is megkapta a halálos ítéletét. De Francescát nem a mellette ülő nő érdekelte igazán. Rögtön kiszúrta Lucyt. Persze nem volt nehéz. Francesca is ott állt a többiekkel, amikor meglátták Lucyt és Alessiót a liftben. Alessio sosem változik meg, gondolta akkor Francesca, és jót mulatott rajta egy oszlop mögé rejtőzve, hogy unokaöccse ne vegye észre. Még nem akarta felfedni kilétét Lucy előtt. Francesca most napszemüvege rejteke mögül alaposan szemügyre vette Marcus lányát. Bár Lucy csinos volt, az asszony mégsem értette: pontosan mi fogta meg Alessiót a lányban? Az elmúlt öt év eseményei alapján úgy tűnt, a fiút inkább a milánói és római cicababák érdeklik. Az utolsó barátnője – mielőtt Alessiót ledöntötte a lábáról az agyhártyagyulladás – egy tehetős piedmonti iparos lánya volt, aki mellett Lucy olyan természetesnek tűnt, mint a göndör, szőke hajába belekapó szellő. Festetlen arcával és egyszerű ruháival – barackszín vászonszoknya, fehér felső és strandpapucs – frissnek és egészségtől duzzadónak tűnt, annyira tipikusan angol volt, mint az ötórai tea, vagy egy játszma krikett a parkban. Talán ez vonzotta Alessiót? Francesca most Alessio ízléséről megfeledkezve tanulmányozta tovább a lányt. Marcus lányát. Az ő mostohalányát. Nem tűnt kifejezetten haragtartó típusnak. Sőt, ami azt illeti egyáltalán nem tűnt annak. Ahogy ott ült és élénk beszélgetést folytatott a mellette ülő idősebb úrral, életteli, vidám és nyíltszívű lánynak látszott. A Lucyvel való személyes találkozás azután, hogy több mint egy évtizede próbálta elképzelni, milyen lehet, még jobban elszomorította Francescát, mert arra gondolt, Marcusnak nem

adatott meg az öröm, amit a lányával való kapcsolat jelentett volna. De nemcsak Marcus veszített ezzel, hanem Lucy is. Megfosztotta magát egy apától, aki mindig szerette. Milyen kár! És mindez sosem történt volna meg, ha Francesca nem megy Londonba tanulni, és Marcus nem üti el biciklizés közben. Mindig is tudta: a férfi igazságtalanul nagy árat fizetett érte, de sosem volt ennek ennyire tudatában, mint most, hogy Marcus egyetlen lánya karnyújtásnyira ült tőle. Francesca eldöntötte, ha ez lesz is az utolsó tette életében, helyre kell hoznia a kárt, amit ennek a két embernek a kapcsolatában okozott. Ezenkívül személyesen is békét akart kötni Lucy Grayjel. A Villa del Balbianellóban tett kiránduláson majd megragadja az alkalmat, és bemutatkozik Lucynek. Az előző nap már bemutatkozott a csoportnak, és ezt ezen a reggelen nem tette meg újra, ezért könnyen elképzelhető, hogy Lucy nem jött rá, ki ő. A viselkedése alapján egyáltalán nem úgy tűnt, mintha már összeillesztette volna a mozaik darabjait, és őt méregetné. Miközben Francesca segített Robertónak kiszállítani az embereket a hajóból, arra gondolt, mennyire különös, hogy ilyen könnyen elkalandoznak a gondolatai. Igaz, már otthon is elcsodálkozott magán, milyen nyugodtan képes végignézni, ahogy Marcus elindul Milánóba. Lucy váratlan felbukkanása Bellagióban szemmel láthatóan felborította a férfi lelki egyensúlyát, így aztán az észre sem vette, hogy sírt. Ezért hálás volt, és hallgatott a terveiről, miszerint még egy napra elvállalja a csoport vezetését. A munkáért is hálás volt, mert így le tudta kötni magát. Ha egyedül kellett volna töltenie a napot, biztosan átadja magát az önsajnálatnak. Tudta, amíg van ereje dolgozni, el kell foglalnia magát. Az anyja is ezt csinálta, és hónapokon keresztül működött a dolog – az unokákkal foglalkozott, megdorgálta Francesca fiútestvéreit, amiért túl sokat dolgoznak, és dicsérte a menyeit, amiért elviselik a férjeiket, de aztán egy reggel mintha egyszerűen kifogyott volna a lendületből. Mikor bekerült a kórházba, pillanatok alatt elveszítették őt. Túl hamar. Bár tudták, a halál elkerülhetetlen, egyikük sem készült fel rá, hogy elveszítik az anyjukat. Francesca birkózott meg a legnehezebben a traumával. Marcus sokat segített neki a gyásznak ebben a megrázó időszakában. Nagyot nyelt, és azon gondolkodott, kire fog támaszkodni Marcus, mikor ő meghal. Lucyre. Lucy lesz az az ember, aki majd segít Marcusnak.

Ötvennegyedik fejezet Elhárítva a kapitány és az idegenvezető feléje nyújtott segítő kezét, Lucy egyedül és egyetlen szökkenéssel ugrott ki a hajóból a mólóra. Még soha nem volt olyan boldog, mint most. És melyik lány ne lett volna az a helyében? A szállodában, amikor a zuhany alatt álltak, és Alessio Lucy hátát szappanozta, a fiú megkérdezte tőle, találkozhatnak-e este, miután végzett az étteremben. A lány azzal ugratta Alessiót, hogy korán kell lefeküdnie, úgyhogy reméli, van talonban pár másik lány az éjszaka további részére. A fiú erre maga felé fordította Lucyt. – Miért mondod ezt? Miért akarnék mással találkozni? – Mert egy olasz szexisten vagy, és a szexisteneknek ez a dolguk – tréfált Lucy. Ez a csodálatos pillanat pedig hamarosan véget ér, tette hozzá gondolatban. Alessio kitörölte a vizet a szeméből. – Ne viccelődj rajtam, Lucy. Ti prego. Attól a perctől kezdve, hogy megláttalak, tudtam, csak te kellesz nekem. Senki más. Alessio a zuhanyrózsából spriccelő víz felé emelte Lucy arcát, és hagyta, hogy a rázúduló víz végigfolyjon rajta – majd ajkát a lányéra tapasztotta. Csodálatosan izgató csók volt, és ahogy most Lucy visszagondolt rá, és Alessio szavaira, újra érezte varázslatos vonzerejét. Férfi még nem volt rá ilyen hatással. Elég volt rágondolnia, hogyan feszült Alessio izmos teste az övéhez, és máris elöntötte a vágy. Most értette csak meg igazán, mit jelent az, ha egy férfi levesz egy nőt a lábáról. Eközben a csoport, miután vezetőjüket követve elhagyta a kikötőt, egy meredek, platánokkal szegélyezett kanyargós ösvényen kapaszkodott fölfelé. Lucy kissé lemaradva követte őket, és tudta: most mindenki azt gondolja, hogy mint oly sokan mások, ő is áldozatul esett egy külföldi szívtiprónak. És mi van, ha tényleg ez a helyzet? Sokkal nagyobb bűnöket is elkövethetett volna. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember megfossza magát egy kis örömtől. Az előtte haladó csoport egyszer csak megállt, mindenki a fényképezőgépét kereste. Amikor Lucy meglátta az elé táruló látványt, ő is a sajátja után nyúlt. Teljes szépségében hevert előttük a vibrálóan ragyogó tó. Bellagiónak már csupán az elmosódott körvonalait lehetett látni a távolban. Lucyt mélyen megérintette a táj szépsége, és irigyelni kezdte azokat, akik itt élhetnek. Előző nap Alessio elmesélte neki, hogy gyermekkorából legszívesebben a bellagiói kirándulásokra gondol vissza, és legélénkebben a csodálatos téli túrák emléke él benne, mikor a hófödte hegyek rejtelmesen kiemelkedtek a tó felett lebegő félelmetes ködből. – Emlékszem, amikor nagyon kicsi voltam, attól féltem, hogy szörnyek élnek a tó fenekén – mesélte Alessio. – Biztos voltam benne, hogy éjszakánként feljönnek a felszínre, és a partra úsznak, hogy rossz

gyerekekre vadásszanak. Persze a szüleim is csak erősítették bennem ezeket a hiedelmeket. Csak így tudták elérni, hogy rendesen viselkedjek. Lucy erre felnevetett, és próbálta elképzelni, milyen rossz gyerek lehetett Alessio. A nap forrón sütött a felhőtlen, tiszta égbolton, ezért Lucy beállt az árnyékba, és onnan élvezte a kilátást. Mennyire megváltozhatott az apja élete, miután idejött Angliából! Hirtelen belenyilallt a megbánás. Nem lett volna szabad, hogy úgy alakuljanak a dolgok előző este. Akkor még biztos volt benne, hogy jobban fogja érezni magát, ha az apja orra alá dörgöli, hogy mit tett, most azonban már nem volt olyan biztos benne, hogy jól cselekedett, és igaza volt. – Hogy tetszik a nyaralás? Lucy legnagyobb meglepetésére Orlando lépett mellé. Most először szólt hozzá, azóta, hogy… egy örökkévalóság óta. Mikor beszéltek egymással utoljára Olaszországba érkezésük óta? Mikor gondolt egyáltalán utoljára a fiúra? – Nagyon tetszik – felelte, Alessióra gondolva. Nem lett volna szüksége sok időre, hogy újra bízni tudjon Orlandóban, mint a régi szép időkben. De milyen komolyan nézett most a fiú! És milyen réveteg tekintettel. Teljesen örömtelen, hideg közönyösség ült ki az arcára. Hogyan lehetséges, hogy ez a tengernyi szépség, amely körülveszi őket, semmi hatással nincs rá? Ha Alessio itt lenne, széttárná a karját, és dalolni kezdene. Ez a szenvedélyes féktelenség volt az, amit annyira vonzónak talált benne. Igaz, hogy Alessio „élj a mának” életfilozófiáját meglehetősen komolytalannak tartotta, mégis úgy érezte, hogy rá is átragadt valami a fiú féktelen életkedvéből. A csoport többi tagja körülállta az idegenvezetőt, hogy meghallgassák, mit fog mondani a villa legutolsó tulajdonosáról, egy Guido Monzino nevű grófról, aki a Mount Everestre és az Északi-sarkra vezetett expedíciókat, Lucy azonban nem tartott velük. Bármilyen érdekes dolgokat mondott, és bármilyen lelkes is volt ez az olasz nő, Lucy minél tovább szeretett volna gyönyörködni a lenyűgöző látványban. Mikor látta, hogy Orlando sem mozdul, megkérdezte: – És te hogy érzed magad? – Tényleg nem tudod? Lucy nagyot pislogott. – Lemaradtam valamiről? – Savannah-ról van szó. Ő és én… De te is kitalálhatod. Katasztrófa az egész. Micsoda meglepetés! Lucy ellenállt a kísértésnek, hogy felkiáltson. – Ó – mondta. – Hol van Savannah? – Fogalmam sincs. Utoljára tegnap éjjel láttam. Veszekedtünk – mondta Orlando, és felsóhajtott. – Megint veszekedtünk. Akármit mondok, semmi sem jó neki. – Majd csak jobb lesz. Orlando mereven Lucyre nézett. – Én ezt nem bírom tovább. Szakítok vele. Két napja még ennek a hírnek örült volna a legjobban a világon. Most azonban olyan egykedvűséggel fogadta, hogy maga is meglepődött. – Kár. Olyan boldog voltál vele.

Orlandón látszott, hogy zavarban van. – Magával ragadt a pillanat heve – mondta, és hallani lehetett a hangján, hogy nem tudja, folytassa-e a mondandóját. – Kicsit úgy, mint téged és az új barátodat, azt a zongoristát. Lucy érezte az élt Orlando megjegyzésében, és egyáltalán nem tetszett neki. Kényszeredetten elmosolyodott. – Azt hiszem, indulnak tovább a többiek. Nekünk is csatlakoznunk kéne. De Orlando egy tapodtat sem mozdult. – Nem hozzád való az a fiú, Luce. – Van, aki hozzám való? – Tudod, hogy értem. Ráadásul nem aprózzátok el a dolgot. – Lehetne máshogy is? Lucy egyáltalán nem volt tapintatos, de mi mást mondhatott volna? Mégis mit képzel magáról Orlando? És még azt hitte, szerelmes ebbe a fiúba! Biztos, hogy elment az esze. – Lefeküdtél vele, ugye? – És akkor mi van, ha igen? Mi közöd hozzá neked, vagy – ami azt illeti – bárki másnak? – De hát alig ismered! – Azzal, hogy lefeküdtem vele, máris jobban megismertem. – És az egyáltalán nem zavar, hogy valószínűleg nem vagy számára több mint az e heti trófea? Hogy amint elmentél, máris egy másik üresfejű libát fog fűzni? Ez már több volt a soknál! Eddig bírta cérnával, de most betelt a pohár. – Én nem vagyok üresfejű liba – mondta Lucy emberfeletti önuralommal. – Pontosan tudom, mit csinálok. Veled ellentétben, én jól érzem magam. És most, ha nem bánod, a csoport után mennék. Szeretnék körülnézni a kertben. Miközben tekintetével követte a távolodó Lucyt, Orlando minden egyes szót megbánt, amelyek az elmúlt percekben elhagyták a száját. Hogyan ronthatta el ennyire? Azonkívül, hogy magára haragította Lucyt, semmi mást nem ért el. Csak azt szerette volna a tudtára adni, mennyire aggódik érte. Még az apja felől is elfelejtett kérdezni. Hogy lehetett ennyire ostoba? Féltékenység. Ez az oka mindennek. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Lucy azzal az olasszal van. Hogy behálózták és megsebezhetik. Vigaszt csak az jelentett számára, hogy tudta: amikor ez megtörténik majd, ő ott lesz a lány mellett. De a legrosszabb az volt, hogy senki mást nem okolhatott a történtek miatt, csakis saját magát. Ő erőltette, hogy jöjjön vele a lány Olaszországba. Bárcsak otthon maradt volna. A tavat nézte. Vajon létezik még valaki, akinek ennyire szörnyen sikerült a nyaralása? – Istenem, el sem tudom mondani, mennyire pocsékul érzem magam! A Savannah-val szemben álló, határozottan jóképű férfi összeráncolta a homlokát. – De miért? Bellagio igazán nagyszerű hely.

– Talán az, ha az ember elmúlt ötven, de úgy látom, az én korosztályom semmit nem tud itt csinálni – mondta Savannah, és felkacagott. – Talán te is ezért múlatod az időt Lucyvel, nem igaz? A férfi lesütötte a tekintetét, és egy kockacukrot ejtett a nevetségesen apró csészében gőzölgő feketéjébe. Savannah belekortyolt a cappuccinójába, és tekintetével Alessio arcát kutatta valami nyom után, amelyből kitalálhatná, mit fog mondani a férfi. Sajnos Alessio arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Amikor aznap reggel Savannah – még ha borzasztó másnaposan is, de – végre előkerült, az ebédlőben azonnal belebotlott Alessióba, aki éppen a zongoránál ült. Nem olyan zenét játszott, amilyet a lány hallani szokott tőle. Nehéz komolyzene volt, melyet félelmetes koncentrációval adott elő, kezei csak úgy szálltak a billentyűk fölött, fekete haja úgy repdesett a levegőben, akár egy függöny, melybe bele-belekap a viharos szél. Savannah elfintorodott a szörnyű hangzavartól, és nagyon megkönnyebbült, amikor Alessio észrevette őt, és abbahagyta a játékot. – Segíthetek? – kérdezte. – Igen, amennyiben meg tudod mutatni, merre van a reggeli – válaszolta a lány. – Attól tartok, elkéstél – felelte Alessio, szemét körbejáratva az asztalterítőket cserélő két pincértől eltekintve teljesen kihalt ebédlőn. – Több mint egy órája vége a reggelinek. A halálosan szexi kiejtésével és a szívdöglesztő külsejével Alessio nagyon jó parti volt. Ha más nem is, ízlése legalább volt Lucynek: először Orlando, aztán meg ez a fiú. Ekkor remek ötlete támadt Savannah-nak. Eszébe jutott, hogyan tehetné érdekesebbé azt az időt, amíg arra vár, hogy Orlando végre térden csúszva járuljon elé bocsánatért esedezve. – Hát ez kár – mondta. – Esetleg ha megkérlek, nem tudnál szerezni nekem egy kávét? – Biztos vagyok benne, hogy megoldható. – És azt nem bánnád, ha itt innám meg, és közben hallgatnám, ahogy játszol? Nagyon jól játszol. Vagy zavarok? Alessio láthatólag habozott egy pillanatig, majd óvatosan lecsukta a zongora fedelét. – Mára befejeztem a gyakorlást – felelte. Egyre jobb, gondolta Savannah, legalább nem kell tovább hallgatnom ezt a fülsiketítő zenebonát. – Ha így van, megihatnánk együtt azt a kávét. Alessio elmosolyodott. – Grazie, de nagyon fáradt vagyok. Savannah visszamosolygott rá. – Ezen nem is csodálkozom, ha arra gondolok, amit Lucytől hallottam. A fiú erre felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét. Igen! Jól sejtette, ez már felkeltette az érdeklődését. Most kezdődik a mulatság. – Lucy beszélt rólam? – kérdezte Alessio. – Persze. Lucy és én a legjobb barátnők vagyunk, mindent elmondunk egymásnak. Nagyon bejössz neki. Amit meg is tudok érteni – felelte Savannah, és jelentőségteljesen végigmustrálta a fiút, tetőtől talpig. – Bejövök? Az mit jelent?

Ó, istenem, gondolta, mennyire imádnivaló, amikor ezek a külföldi srácok nem tudnak angolul! – Igyál meg velem egy kávét, és közben elmagyarázom – mondta a lány. – Egyébként Savannah-nak hívnak. Alessio a közeli bevásárlóközpontban lévő bárba vitte a lányt, ahol állítása szerinte a legjobb croissant-t lehet enni egész Bellagióban. – Szóval – mondta Savannah végre, miután elpusztított két barackos croissant-t, egy pirítóst, és érezte, hogy megszűnőben a másnapossága. – Mit szeretnél tudni Lucyről? Alessio egyetlen mozdulattal hajtotta le a kávéját. Miután visszatette a csészét a kis tálkára, az asztal alatt kényelmesen kinyújtóztatta a lábait, majd a lányra szegezte azokat a csodálatos szemeit. – Semmit – mondta lágyan. – Te sokkal jobban érdekelsz. Miért nem mondasz el inkább magadról mindent? Telitalálat! Pont, ahogy gondolta. Egy buja olasz, aki mindenre kapható. Alig várta, hogy elmondhassa Lucynek, hogy nála is bepróbálkozott a fiú! Ez majd egy csapásra lemossa azt az önelégült vigyort az arcáról. Kezdett fantasztikusan alakulni ez a nap.

Ötvenötödik fejezet Helen borzasztóan rosszul volt. Rá kellett volna vennie magát, hogy egyen valamit reggelire, de képtelen volt. Csak egy csésze kávét tudott magába erőltetni, amit a szobájában ivott meg. Most, hogy a többiektől külön, a hajó elejében ült útban vissza, Bellagióba, megpróbált nem gondolni rá, mennyire émelyeg. De nem sikerült. Éppolyan hiábavaló volt, mint azzal próbálkoznia, hogy elfelejtse a Mackel az imént folytatott szörnyű beszélgetést. A Villa del Balbianellóban tett sétán többször is elkapta Mac tekintetét, és mindannyiszor úgy érezte, legszívesebben láthatatlanná válna, vagy meghalna. A legrosszabb pillanat az volt, mikor a loggia árnyékában álltak – mögöttük Tremezzina, előttük az Isola Comacina felé elnyúló vízfelület és az idegenvezetőjük Durini bíborosról, az épület első tulajdonosáról mesélt, aki úgy építtette a loggiát, hogy két szoba nyíljon belőle, egy könyvtár- és egy zeneszoba. – Ebben a két szobában töltötte Durini bíboros ideje nagy részét közeli barátai társaságában – magyarázta az idegenvezető. – Közülük néhányan a korszak legnagyobb elméi voltak. Amikor a „barátai” szó elhangzott, Mac egyenesen Helenre nézett, arcán a megvetés megsemmisítő kifejezésével. Helen ebben az egyetlen pillantásban egy egész életre való gyűlöletet látott lecsapódni. Hirtelen elgyengült, úgy érezte, mintha a férfi megütötte volna. Mennyire szerette volna rávetni magát, és a bocsánatáért esedezni! De ezt sosem teheti meg. A két ember, Conrad és Mac – akik oly sokat jelentettek neki, mióta Swanmere-be költözött – meggyűlölték őt, és ezért egyes-egyedül magát hibáztathatta. Viselnie kellett a következményt: sosem élvezheti már a

társaságukat, a kedvességüket. A barátságuknak vége, és ezt örökké bánni fogja. Helen egyre jobban émelygett. Hogy csináljon valamit, elővette táskájából Hunter mobiltelefonját, és felhívta az idősek otthonát, hogy megtudakolja, hogy van Emma. Azért volt nála a férje telefonja, mert az éjjel elfelejtette feltölteni a sajátját. Hunter mobilja sokkal drágább és bonyolultabb készülék volt, mint az ő egyszerű, régi telefonja, ezért néhány percig csak próbálgatta, hogy is működik. Mikor ezzel megvolt, végiggörgette a menüt, a telefonkönyv után kutatva, remélve, hogy benne lesz a szám, amelyikre szüksége van. Hunter telefonkönyve rengeteg számot tartalmazott, épp, ahogyan várta; a nevek nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. De volt ott egy név és szám, amelyet felismert. Néhány másodpercig csak bámulta. Miért? Miért van meg Hunternek ez a szám? A kis kijelzőt bámulta, és gondolatban feldobott egy érmét. Ha fej, akkor az egész nem jelent semmit, csak ő paranoiás. Ha írás, akkor jelent valamit, és ő a végére jár a dolognak. Úgy döntött, a végére jár a dolognak. Másodperceken belül előtte voltak Hunter szöveges üzenetei. Még ennél is kevesebb idő kellett ahhoz, hogy a gyanúja beigazolódjon. Minden ott volt, egy olyan rövidítésekkel és helyesírási hibákkal zsúfolt, gyerekes nyelven, amelyről Helen eddig azt gondolta, csak tinédzserek használják. Hunternek viszonya volt valakivel. És a világ összes embere közül azzal, akire az asszony, mint legjobb barátnőjére tekintett. Annabellel. Mikor a traghetto beérkezett Bellagio kikötőjébe, Helen nem bírt elég gyorsan kiszállni a hajóból. A zsivaj és a benzin szaga szinte megfojtotta. Felfordult a gyomra. Aggódni kezdett, hogy nem ér időben a szállodába. Szájára szorított kézzel, szapora pulzussal és szédülő fejjel vágott át a tömegen, durván félrelökve az embereket, hogy gyorsabban haladhasson. Hogy tehette ezt vele Annabel? Huntert talán még meg is értette. Na de Annabel? A barátnője volt. Ő volt az, aki elsőként biztatta, hogy randevúzzon Hunterrel. „Ne hagyd, hogy kicsússzon a kezeid közül!” – mondogatta. Már majdnem átvágott a Piazza Mazzinin a Hotel du Lac előtt, mikor a teste már nem bírta tovább. A lába teljesen elgyengült, az ég pedig forogni kezdett felette. Aztán minden elsötétült. Fülsiketítő fékcsikorgás hallatszott, a körülötte lévők felhördültek – aztán már semmire nem emlékezett. Conrad volt az első, aki odaért Helenhez. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még nézte, ahogy az asszony sietve kiszáll a csónakból, a következő pillanatban pedig úgy feküdt a földön néhány centiméterre egy autó első kerekétől, mint egy gyűrött ruhahalom. Térdre hullott, és kedves, de ijedt hangon szólongatni kezdte: – Helen. Hallasz engem? Nem kapván választ, kezével félrehúzta a nő nyakára kötött selyemkendőt. Mostanra már kisebb tömeg gyűlt köréjük. – Dottore! – kiáltotta valaki. – Ambulanza! – Polizia! – Infarto!

Amennyire Conrad tudta, az infarto szívrohamot jelent, ő pedig biztos volt benne, hogy Helen nem emiatt esett össze. Az egyre fokozódó zűrzavarban meghallotta Mac hangját, amint arra utasítja a hirtelen összesereglett embereket, lépjenek hátrébb. Csak egyvalaki nem engedelmeskedett neki; a sofőr, aki majdnem elgázolta az asszonyt, és most rendívül izgatott lett, tágra nyílt szemmel, őrülten gesztikulált. – Non ha guardato! – üvöltötte, és Helenre mutatott. – Non ho avuto tempo difermarmi! Dio mio!11 – Rendben, rendben – kiáltott Conrad a férfira. – Nem nézett körül, magának meg nem volt ideje megállni. Most pedig maradjon csendben! A hirtelen támadt csendben Francesca félrekísérte a sofőrt, Conrad pedig újra megpróbálta kitapintani Helen pulzusát. Közben végig küzdött, hogy ne jusson eszébe egy máskor és máshol történt eset. Lehunyta a szemét. Gyerünk:, Helen, parancsolt rá. Ne tedd ezt velem. Ne tedd velem te is. Minden erejét megfeszítve összpontosított, megpróbált megfeledkezni fájdalmasan lüktető szívéről. Izzadság gyűlt a lapockáin, és kis híján megbénította a félelem. És akkor hirtelen megérezte. Halványan ugyan, de akkor is ki tudta tapintani a nő pulzusát. Conrad kinyitotta a szemét. Életben van! Hála istennek! – Hogy van? Felnézett, és meglátta Macet, aki mellette guggolt. Orlando és Lucy mögötte álltak. – Életben van, ennél többet nem tudok. Kihívta már valaki a mentőket? – Si, már úton van egy kocsi – szólalt meg egy fiatal pincér. – Szerinted megkockáztathatjuk, hogy megmozdítjuk? – kérdezte Mac rekedten. Conrad megrázta a fejét. – Nem. Nem tudhatjuk, milyen sérülése van. Tudja valaki, hogy elütöttee az autó? – Nem hiszem – ez Orlando volt. – Látta, mi történt? – érdeklődött Conrad. – Nem valami jól, de a közte és a kocsi között lévő kis távolságból arra következtetek, hogy nem ütötte el. Ha az autó hozzáér, messzire repült volna. És nincs horpadás a motorháztetőn. Vagy a lökhárítón. Conrad megrázkódott. – Kikérdezné a sofőrt? Francescára nézett. De mielőtt még Francesca bármit mondhatott volna, a bámészkodók gyűrűje megnyílt, és valaki a körbe lépett. Savannah volt az. Vele volt Alessio. – Ördög és pokol! – kiáltott fel a lány. – Ez Helen! Nem halt meg, ugye? Mac felállt, és hátrébb tolta. – A mentőre várunk. Bármelyik percben itt lehet. Francesca Conradhoz lépett. – A sofőr azt mondja, minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudja, nekiütközött-e a kocsi.

11 Nem tudtam időben megállni! Istenem!

Egy sziréna erősödő hangjára mindenki a forgalmas út felé fordította a fejét. Conradon látszott, hogy nagyon megkönnyebbül. De mindez nem tartott sokáig. Nem a mentők voltak azok, hanem a polizia. Két rendőr szállt ki az Alfa Rómeóból, és azonnal megpróbálták szétoszlatni a bámészkodó tömeget. Úgy tűnt, csak tovább fokozzák a zűrzavart, ahelyett hogy enyhítenék. – Szeretné, ha beszélnék velük? – kérdezte Francesca, mikor a rendőrök kérdezgetni kezdték az embereket, köztük az autó sofőrjét is, aki, most, hogy hivatásos közönsége volt, újra érthetetlenül hadoválni meg hadonászni kezdett, és közben vadul forgatta a szemeit. Conrad szíves örömest rábízta a feladatot az idegenvezetőre. Csak Helennel törődött, aki továbbra is mozdulatlan feküdt az aszfalton. Még mindig nem tért magához. Conrad tehetetlennek érezte magát. A tudat, hogy talán sosem tér magához, olyan erős fájdalommal töltötte el, hogy alig kapott levegőt. Hogyan élhetne tovább azzal a tudattal, hogy az utolsó beszélgetésük olyan szörnyű volt? – Ó, Helen – suttogta, közelebb hajolva az asszonyhoz, ajkai így csaknem megérintették a fülét. – Bocsáss meg nekem, kérlek! A felét sem gondoltam komolyan annak, amit mondtam – hátrahőkölt. Csak képzelődik, vagy valóban megmozdult? – Helen? A nő szemei egy pillanatra kinyíltak. Becsukódtak. Majd újra kinyíltak. – Conrad? A férfit elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. – Igen – duruzsolta ,– én vagyok. Helen hunyorgott az erős napfényben. – Mi történt? Miért bámul engem ez a sok ember? – Nem biztos, de azt hiszem, jelenleg te vagy a legnagyobb attrakció Bellagióban. Hogy érzed magad? – Szörnyen. Fáj a fejem. – Valószínűleg agyrázkódást kaptál. Én a helyedben nem… De már késő volt. Helen felemelte a fejét a földről, és Conrad meglátta a vért az aszfalton alatta. – Maradj úgy, ahogy vagy! – mondta. Nagyon óvatosan kicsomózta a nyakában lévő selyemkendőt, és finoman a feje alá helyezte. – Remélem, nem volt túl drága – mondta. – Veszek neked egy újat, ha szeretnéd. Helen erőtlenül elmosolyodott. – Sajnálom, Conrad. Sajnálok mindent, amit tettem és mondtam. Nem lett volna szabad hazudnom neked. Bocsáss meg, kérlek! Mosolya elhalványult, szeméből egy könnycsepp gördült ki, majd lassan végiggurult az arcán. Conrad gyengéden letörölte. – Nem tettél semmit, amiért meg kellene bocsátanom – mondta lágyan. És így is gondolta. – Minden rendben lesz. Helen újra lehunyta a szemét, az arca elborult. – Mondd meg Macnek, hogy sajnálom. Nem akartam, hogy ennyire meggyűlöljön. – Te magad is megmondhatod neki. Éppen itt van. Helen? Helen, hallasz engem?

De tudta a választ. Már nem hallott semmit. Helen újra elvesztette az eszméletét. Conrad megragadta a kezét, és az ujjait ráfonta az asszony ujjaira. Másodpercekkel később egy másik sziréna szólalt meg. Megérkezett a helyszínre a mentőautó.

Ötvenhatodik fejezet Mivel a mentősök azt hitték, Conrad Helen férje, betessékelték a mentőautóba, hogy kísérje el a kórházba. Francesca elmondta, a kórház Leccóban van, körülbelül huszonöt percre. – Ott találkozunk, segítek, ha tolmácsra van szükség – mondta Conradnak. Mac megkérdezte Francescát, vele tarthat-e. Sosem bocsátaná meg magának, ha Helen úgy halna meg, hogy ő nem vonta vissza, amit mondott. A reggeli viselkedése igazán megvetésre méltó volt. Aljasul bánt az asszonnyal; efelől semmi kétség. És most talán már sosem lesz alkalma, hogy elmondja, miért beszélt vele így. Nem ismerték egymást régóta, de ha azokra az örömteli órákra gondolt, amelyeket együtt töltöttek, összeszorult a torka. A kedves és csendes nő jelenléte nyugtató balzsamként hatott a férfi pokoli hangulatváltozásaira. Milyen gyakran vidította fel egy-egy váratlan szellemes megjegyzéssel és a figyelmességével! Még a játékos flörtökbe is belement, amitől az idős ember újra fiatalnak érezte magát. Micsoda vén bolond volt! Tenyerével letörölte a könnyeit, és örült, hogy Francesca nem vette észre, aki a szemét a kanyargós útra szegezte. Savannah a Villa Rosa teraszán ült Orlando, Lucy és Alessio társaságában, és megpróbálta felhívni az apját. Mivel nem volt nála a mobilja, a lány nem tudta közvetlenül felvenni vele a kapcsolatot, ezért Clancyt hívta. Clancy mindig tudta, mit kell tenni. Tudja, hol szállt meg Hunter, így Savannah majd utoléri a szállodájában. Savannah alig várta, hogy a mostohabátyja felvegye a telefont, és végre mindent elújságoljon neki. Kíváncsi volt, hogyan reagál majd a hírre, miszerint nem ő az egyetlen a családban, aki babát vár. Miközben a mentősök az autóba tették Helent, meghallotta, amint Conrad tájékoztatja őket arról, hogy az asszony terhes. Terhes! Ezt nem bírta elhinni. Felfordult a gyomra ettől a hülye ötlettől. Úgy hiányzott neki egy kistestvér, mint egy púp a hátára. Ha elképzelte, amint az apja a kis porontynak hízeleg, a szíve megtelt gyűlölettel. Végre meghallotta Clancy hangját: – Szia, Savannah! – mondta. – Milyen Olaszország? Remélem, ott jobb, mint itt. Gyorsan felvázolta, mi történt, és hogy nem tudja elérni az apját Dubaiban. – Dubaiban? – kérdezett vissza a bátyja. – Mit csinál ott apa?

– Fogalmam sincs. Várj csak! Nem tudtad, hogy ott van? Tegnap reggel kapott egy hívást, és délután már el is ment. – Erről nem tudtam. De ne ess kétségbe, felhívom a titkárnőjét. Judith biztosan tudja, hol van. Azt nem is mondtad, hogy van Helen. – Nem tudom. Nem volt eszméleténél, mikor elvitte a mentő. – Vele vagy a kórházban? – Nem. – Egyedül van ott? Savannah hallotta a hitetlenkedést a mostohabátyja hangjában. És a szemrehányást is. Clancy mindig jóban volt Helennel. – Ne hülyéskedj – mondta védekezően –, persze hogy nincs egyedül. A barátai vele vannak. – Oké. Ne menj sehová! Nemsokára visszahívlak. Rendben? Néhány perccel később megszólalt Savannah telefonja. Clancy zavartnak tűnt. – Judith semmit sem tud Dubairól – mondta. – Azt hitte, apa még mindig Olaszországban van veled és Helennel. – De hát ez lehetetlen. Tudod, hogy apa mindig azzal viccelődik: ha tizenkét rétegnyi festékkel fedné el a nyomait, Judith akkor is rábukkanna. – Furcsán hangzik, az biztos. A jó hír az, hogy tudja, mely hotelekben szokott megszállni, és körbetelefonálja őket. Egy órán belül beszélhetünk apával, biztos vagyok benne. Szeretnéd, hogy odarepüljek? – Nem. Maradj csak ott. Amint megtudok valamit, szólok. Letette a telefont. Csak ekkor jutott eszébe, hogy nem mondta el, Helen terhes. Amíg telefonált, a többiek átültek egy másik asztalhoz, hogy nyugodtan tudjon beszélni, most azonban visszamerészkedtek, hogy meghallgassák, mit sikerült kiderítenie. A tegnap éjszakai nagy veszekedés ellenére Orlando tulajdonképpen kedves volt vele. Milyen kár, hogy erre ennyit kellett várni. Savannah beszámolt róla, hogy az apja titkárnője most nyomoz Hunter utána. Lucy hallgatta a lányt, és gyanakodni kezdett, hogy valami nem stimmel. Pontosan emlékezett, mit mondott Hunter előző reggel, amikor a tavat átszelve Tremezzóba hajóztak. A férfi azt állította, a titkárnője épp most foglal neki jegyet Dubaiba. „Ebben a pillanatban”, szó szerint ezt mondta. Lucynek rossz érzése támadt ezzel az egésszel kapcsolatban. De nemcsak ezzel kapcsolatban támadt rossz érzése, hanem amiatt is, amit másodpercekkel a baleset előtt látott. A Piazza Mazzini túloldalán ugyanis, az egyik bár vászonernyőjének árnyékában, egy asztalnál Alessiót és Savannah-t pillantotta meg. Orlando szavai csengtek a fülébe, amelyek a Villa del Balbianellóban hangzottak el: „És az egyáltalán nem zavar, hogy valószínűleg nem vagy számára több mint az e heti trófea?” Tényleg elég ostoba volt, és elhitte, ami közte és Alessio közt történik, több mint egy röpke nyári kaland? A legjobban az fájt, amit Alessio elhitetett vele. Hogy különleges nő. Hogy imádja. Kívánja. Vágyik rá. Most már tudta: minden kimondott szó jól bevált ámítás volt csupán. Az egész csak egy kis szórakozás volt, ami addig tartott, amíg a következő lány be nem lépett a képbe. Azért annyi tapintat lehetett volna benne, hogy megvárja, amíg Lucy hazamegy.

És miért éppen Savannah-val kezdett ki? Mennyire gyűlölte ezt a lányt! Önző dolog volt a részéről ennyire elmerülnie a saját gondolataiban, amikor szegény Helent kórházba vitték, de legszívesebben lekevert volna egy hatalmas pofont Savannah-nak, és belerúgott volna Alessio egyik különösen érzékeny testrészébe. Milyen elégedett lenne! Arrébb lépett a csoporttól, nehogy mégis elragadtassa magát, és megleckéztesse Savannah-t és Alessiót. A terasz végébe ment, és egy nőt figyelt, aki egy közeli erkélyen a cserepes virágait öntözte. Hirtelen elfogta a vágy, hogy újra otthon legyen, Swanmere-ben, és megöntözze a saját kertjét. Dan jutott eszébe, elképzelte amint kopott, oroszlánszagú kabátjában állva, kapájára támaszkodva beszélget Bill-lel és Jóéval. Milyen egyszerű életük volt az övéhez képest! Reggel felkeltek, piszmogtak egy kicsit otthon, aztán a nap hátralévő részében a telkükön dolgoztak. Talán, amikor eléri azt a kort, az ő élete is ennyire nyugodt és minden bonyodalomtól mentes lesz. – Lucia? Ez csak Alessio lehetett. Lucy megpördült a tengelye körül. – Ne nevezz így! – rivallt rá. – Tudod, mit? Egyáltalán ne szólj hozzám többé! Huszonkét kilométerrel arrébb, Leccóban Conrad pokoli kínokat élt át. A várakozás elviselhetetlen volt. Sokáig semmit sem tudtak meg Helen állapotáról. Ha nincs hír, az jó hír, ezzel nyugtatgatta magát. Hála istennek, vele volt Mac. És Francesca. Ő volt az igazi támasza. Segített kitölteni a papírokat, és tolmácsolt, amikor szükségük volt rá. Most épp, mobilon beszélt a férjével. Aki, mint kiderült, nem más volt, mint Lucy apja. Francesca gyorsan elmondta azt is, hogy Lucy még nem tudja, ki ő. – Miért nem ülsz le? – kérdezte Conrad Mactől, aki addigra már tíz perce járkált fel és alá a váróteremben. – Az az igazság, hogy valami szörnyűséget műveltem ma reggel. Valami olyat, amit örökké bánni fogok. Conrad felemelte a fejét. – Segítene, ha meggyónnád? – Talán segítene. – Akkor ki vele! – Azt… azt mondtam Helennek, hogy jobb lenne, ha ő és Hunter elköltöznének Swanmere-ből. Conrad a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. – Még ennél is tovább mentem. Azt mondtam neki, hogy gyűlölöm. Conrad elborzadt Mac szavaitól. – Miért? Miért mondanál ilyesmit Helennek? Hiszen imádod. Mac leengedte vállát, szemében kétségbeesés tükröződött. – Mérges voltam. Feldühített, amit veled tett. – Nem kellett volna belefolynod. Éppen elég idős vagyok már, hogy megvívjam a saját csatáimat. – Tudom. Tudjuk be a dolgot a féltő szeretetnek – sóhajtott nagyot Mac. – Te vagy a mindenem, Conrad. És tudom, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, de ezt úgyis el akartam mondani. Már jó ideje…

Ennél nem jutott tovább. Egy fehér köpenyes nő – feltételezhetően egy orvos – jelent meg a váróterem ajtajában. – Signor Madison-Tyler? Conrad talpra ugrott. – So no il, Signor Truman. Un amico. A nő rosszallóan ráncolni kezdte a homlokát. Ettől még komolyabbnak nézett ki, mint előtte. – Dov'e il marito? Baromi jó kérdés, gondolta Conrad. Hunter akárhol is lehet. – Non lo so – válaszolta. Szerény olasztudásával csak annyit tudott elmagyarázni, hogy nem Helen férje. Alig várta, hogy Francesca visszatérjen. – Kérem – mondta Mac, és úgy beszélt, ahogy az angolok általában ilyenkor, nagyon lassan, szabályosan és pontosan ejtve a szavakat. – Mit… tud… mondani… nekünk… Helenről? Az orvos végre elmosolyodott, amitől Conradban felcsillant a remény. – La Signora Madison-Tyler már felébredt. Agyrázkódása van, de meg fog gyógyulni. – Hála istennek! – szakadt ki Conradból. A megkönnyebbülés csak egy pillanatig tartott, a következőben Conrad meglátta Macet csukott szemmel, mintha csak imádkozna, aztán látta, ahogy meginog, és hirtelen elveszíti az egyensúlyát. Az idős férfi térde megrogyott, Conrad odaugrott, és estében kapta el.

Ötvenhetedik fejezet A megrázkódtatástól és fájdalomtól kábán, Helen azon csodálkozott, milyen furcsa módokon és váratlan pillanatokban képesek felszínre törni a gyermekkor rég elfeledett emlékei. Eszébe jutott az a nap kilencéves korából, mikor egy halott madarat talált a kertjükben. Ősz volt, és két nappal azelőtt nagy vihar söpört végig a környéken. A szél és az eső lerázta a leveleket a fákról, vastagon beterítette velük a pázsitot és a virágágyásokat. Helen a nagyapjának segített csúszós, nedves kupacokba gereblyézni a leveleket, amikor megtalálta a madár maradványait. Csupán a csontváz és egy berepedt koponya maradt a szerencsétlen kis állatból. Helen nem ijedt meg. Mint a legtöbb kisgyereknél, a morbid kíváncsiság nála is legyőzte a félelmet, úgyhogy letérdelt a nedves fűbe, hogy közelebbről is megnézhesse a leletet. Odakiáltott a nagyapjának, hogy jöjjön oda ő is. – Szerinted nekiröpült egy fának, és azért halt meg? – kérdezte. Előző nyáron egy feketerigó repült neki a frissen lemosott konyhaablaknak, és lezuhant a földre. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire összeszedte magát, és el tudott repülni. – Biztosan nagyon gyorsan röpült, ha így betörte a fejét. – Szerintem inkább azután tört be a feje, hogy meghalt – mondta a nagyapja. – Úgy érted, rátaposhatott valaki? Valamiért ezt a lehetőséget nagyon tisztességtelennek érezte a szerencsétlenül járt állattal szemben. – Előfordul az ilyesmi – mondta a nagyapja, miközben a madár csontvázát az egyik avarkupacra tette. Helen még hetekkel később is nagyon figyelt, hová lép a kertben. Bárcsak ma is ilyen figyelmes lett volna, gondolta. Ha nem annyira zaklatott, és nem lesz rosszul az aggodalomtól, és emiatt nem rohan a szállodába, most nem érezné úgy magát, mintha egy figyelmetlen óriás csizmája széttaposta volna a koponyáját. Ha nem mozdult meg, egészen elviselhetően érezte magát. Azonban már a legkisebb mozdulattól is iszonyatosan hasogatni kezdett a feje. Ha jól értette, amit az orvos mondott, valószínűleg beütötte a fejét, és elájult, amikor a földre esett. Éjszakára benntartják megfigyelésre, de ha nincs semmi komoly baj, már másnap kiengedik. Hogy azután mi történik, azt senki sem tudja. Halkan kopogtattak az ajtón. – Bejöhetek? Helen elkövette az a baklövést, hogy ösztönösen a nyíló ajtó felé fordította a fejét. Bumm! Lehunyta a szemét a fájdalomtól. Amikor csillapodni kezdett a kín, és végre fel tudott nézni, Conradot látta az ajtóban. Intett neki, hogy jöjjön be. Conrad belépett, és megállt Helen ágya mellett.

– Hogy vagy? – Már jobban. – Halálra rémítettél. – Én is nagyon megijedtem. Miért nem ülsz le? Conrad odahúzott egy széket, és leült. Előredőlt, és egyik karjával az ágyra könyökölt. Az arcára kiülő aggodalom annyira őszintének tűnt, hogy Helen átnyúlt az ágyon, és kezét a férfi karjára tette. Annyi mindent el kell neki mondania. Annyi mindent meg kell beszélniük. Helen ekkor vette csak észre, Conradnak mennyire sápadt és elgyötört az arca. – Jól vagy, Conrad? – Nana! Nem úgy megy az! Nem én fekszem ágyban hatalmas kötéssel a fejemen. Helen érezte, hogy a férfi kitér a válasz elől, de túlságosan zavart volt ahhoz, hogy rájöjjön, miért teszi ezt. Most az volt a legfontosabb, hogy elmondja neki az igazat. – Conrad – kezdte –, amit mondtam… – Nem számít – szakította félbe Conrad. – Már nem haragszom, hogy eltitkoltad előlem, hogy terhes vagy. – Kérlek, Conrad, hadd fejezzem be. – Hidd el, Helen. Tényleg nem fontos. Csak azt akarom, hogy boldog legyél. – De hazudtam neked. Hazudtam, amikor azt mondtam, terhes vagyok. Helen látta a zavarodottságot a férfi szemében. – De miért? Miért mondtad, hogy terhes vagy? – Hogy vége legyen ennek… köztünk. Nagyon kétségbe estem. Ez volt az egyetlen dolog, amiről azt gondoltam, biztosan megutálsz majd miatta. Azóta is szörnyen bánom, hogy ezt mondtam. – De én soha nem tudnálak utálni téged! – Van még valami, amit tudnod kell. Elhagyom Huntert. – Elhagyod? – Megcsal. Nem állítom, hogy erkölcsileg sokkal magasabb szinten állok, mint ő, de ami sok, az sok. Nem tudom, mi lesz Emmával, de ezt akkor sem vagyok hajlandó folytatni. – Mikor tudtad meg? – Ma reggel, a hajón, amikor Lennóból jöttünk vissza. Nálam volt Hunter mobilja, és véletlenül megtaláltam néhány üzenetet… a legjobb barátnőmmel SMS-eztek. Ezért nem néztem körül, amikor átmentem az úton. Teljesen kiborultam, egyfolytában az járt a fejemben, hogyan árulhatott el a legjobb barátnőm. Conrad megszorította az asszony kezét. – Ugye, tudod, hogy Hunter most is vele van? Helen nem hitt a fülének. – Te tudtad? Conrad biccentett. – De honnan? – Nem értettem, hogy ilyen váratlanul Dubaiba kellett repülnie, úgyhogy ellenőriztem a menetrendet. Nem indult járat akkor, amikor ő állította. És véletlenül kihallgattam a beszélgetésüket a Villa Carlottában. – El kellett volna mondanod. – Képtelen voltam rá.

– Nem értem, miért. – Nem akartam, hogy csak azért legyél velem, mert bosszút akarsz állni a férjeden. Azt akartam, hogy igazából legyen köztünk valami. – Mindig is volt köztünk valami, Conrad. Ez volt a baj. A legelejétől fogva. Helen hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Conrad felette állt, amikor újra kinyitotta. Úgy tűnt, mint aki le akar hajolni, hogy megcsókolja Helent. Ekkor azonban kopogtattak, amitől Conrad megdermedt. Conrad megpróbált kiolvasni valamit az ajtóban megjelenő Francesca arckifejezéséből. Nem tudta eldönteni, jó vagy rossz híreket hoz-e az asszony. – Ne haragudjanak a zavarásért – mondta Francesca halkan –, de az orvos azt mondta, a nagybátyja beszélni szeretne önnel. Conrad Helen felé fordult, hogy értésére adja, amint tud, visszajön, és amikor látta az ijedséget a nő arcán, hozzátette: – Később mindent elmagyarázok – mondta, és már kint is volt a szobából, és szaladni kezdett a folyosón. Remélte, hogy Mac nem kapott újra agyvérzést. Tudta, hogy nagy az esély rá, de arra gondolt, ha van igazság a Földön, Mac nem kaphat kétszer egymás után agyvérzést. Miközben Macet az ágyra emelték, Conrad megpróbált a kórházi személyzetnek annyit elmondani nagybátyja kórtörténetéről, amennyit csak tudott, ám hamarosan az értésére adták, hogy nincs szükség a jelenlétére. Szándékosan nem mondott semmit Helennek arról, hogy Mac összeesett, mivel tudta, hogy az asszony nagyon aggódna. Azonkívül tudta, hogy nem lenne elég ereje leplezni a rettegést, amit akkor érzett, ha arra gondolt, Mac meghalhat. – Itt van – mondta Francesca, miután megállt az egyik csukott ajtó előtt. – Én megyek, és megnézem, nincs-e Helennek szüksége valamire. – Köszönöm – mondta Conrad. – Van még valami. Kérem, mondja azt neki, hogy Macnek nincs komoly baja. Elég megrázkódtatás érte ma már amúgy is. Nézte, ahogy Francesca visszamegy a folyosón, majd mély lélegzetet vett, kopogtatott, és belépett az ajtón. Mac szürke arccal feküdt az ágyon. Mellkasán az ing ki volt gombolva, és érzékelőket rögzítettek a felsőtestére, melyek egy, az ágy mellett elhelyezett készülékhez csatlakoztak. Kábán és összetörten feküdt az ágyon. Úgy nézett ki, mint aki tíz évet öregedett. Mozgott a szája, mintha beszélne álmában. Conrad örült, hogy Mac szemei csukva vannak, mert így nem láthatta, mennyire megrázta a látvány az unokaöccsét. Egy nővér a készüléket nézte, beállított valamit, majd rámosolygott Conradra. Azután gyengéden megérintette Mac alkarját. – Signor Truman, a fia van itt. Nem szóltam, hogy jönni fog? Tekintetét Mac lassan felnyíló szemeire szegezve, Conrad óvatosan közelebb lépett az ágyhoz. – Legfeljebb tíz perc – utasította őket a nővér. – Az apjának most rengeteg pihenésre van szüksége.

– Ő nem az apám – javította ki Conrad a nővért szórakozottan. – Ő a… – folytatta, de elakadt a szava. A nővér vállat vont, és kiment a kórteremből. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az ajtó halk suhogással becsukódott. Lehetséges ez? De ahogy feltette magának a kérdést, már tudta is a választ. Talán mindig is tudta. Ezernyi kép tört elő a gyermekkorából, és ahogy ezek az emlékfoszlányok összeálltak, hirtelen minden megvilágosodott előtte. A múltja egy szempillantás alatt újrateremtődött. A felfedezés nem döbbentette meg. Inkább úgy érezte, helyükre kerülnek a dolgok. Az ágy felé tartva Conrad még egyszer megtorpant. Még egyszer feltette ugyanazt a kérdést: – Hogy vagy? – Ha megölnek, sem tudom megmondani – felelte Mac halkan, mintha kissé levegő után kapkodna. – Nem árultak el semmit. Legalább összefüggően beszél, gondolta Conrad. – Nem említették, hogy agyvérzést kaptál, ugye? – Eddig nem. De amúgy sem érteném ezt az olasz gagyogást. Conrad elmosolyodott. A jó öreg Mac semmit sem változott. Illetve dehogyisnem. Ez a férfi itt az ágyon már nem a jó öreg Mac volt. Minden megváltozott. És mindez egy tökéletesen érthető félreértés miatt. Signor Truman, a fia van itt… az apjának rengeteg pihenésre van szüksége. Ezek a szavak visszhangoztak a fejében újra meg újra. Igen, így minden értelmet nyer. Az volt a csoda, hogy nem jött rá előbb. – Van erőd most beszélgetni? – kérdezte Macet. Mac bólintott. – Hogy van Helen? – Jól van. – Igazán? – Igen. – És a baba? Nem esett baja? – Nincs baba – felelte Conrad, és előadta a Helen által elmondottak némileg átfogalmazott változatát. – Szóval csak egy trükk volt, hogy lerázzon. És az istenit, majdnem bejött neki, mi? – Csak akkor nem, amikor azt hittem, meg fog halni – válaszolta Conrad. – Abban a percben bármit meg tudtam volna neki bocsátani. Egyszer csak nehéz csend telepedett rájuk. A szobán kívüli zajok – éles és sürgető hangok, telefoncsörgés, gyereksírás – mind felerősödtek a halálos csendben. Mac tétován felhúzta a szemöldökét. Félrenézett, majd tekintetét újra Conradra szegezte. – Ez rám is érvényes? Nekem is megbocsátanál mindent? – Egy szempillantás alatt. Mac keze megremegett, homlokán elmélyült a ránc. – Akkor is, ha rájönnél, hogy egész életedben becsaptalak? – Van valami köze ennek ahhoz, amit ma mondtál a szálloda halljában? – Igen. – Te vagy az apám, ugye? Edwin Truman nevelt fel, de te vagy a vér szerinti apám. Mac véreres szemét könnyek futották el.

– Fogadalmat tettem anyádnak, és istenemre, bármilyen nehéz is volt, mindvégig megtartottam. – Egészen a mai napig. Miért? – Helen kapcsán arra gondoltam, hogy már hazudtak neked eleget. Aztán hirtelen csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha meghalok, és sohasem tudod meg az igazságot. Mindent meg kellett tudnod. Még akkor is, ha ezzel megszegtem az édesanyádnak tett ígéretemet. – Miért nem mondtál semmit, amikor az agyvérzésed történt? Akkor biztosan érezted, mennyi minden forog kockán. – Nem tudom. Talán akkor még más ember voltam. Kevésbé éreztem magam legyőzöttnek. Most is csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok a sírba vinni ezt a titkot. A helyzet pedig az, hogy a vég közelebb van, mint szeretném. Egy ideje elég gyakran rám törtek ezek a furcsa rohamok. – Mi az istenért nem szóltál? – Nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak, meg persze azt sem akartam, hogy felizgasd magad. Szörnyen tudsz viselkedni olyankor. Conrad megérintette Mac arcát. Hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. – Ez most nem a legalkalmasabb pillanat, de amikor majd jobban leszel, szeretném tudni az igazságot. Rólad és az anyámról. – Nem! Most kell elmondanom. Talán máskor már nem lesz alkalmam rá. – Butaság. Nagyszerű formában vagy, Mac. Meg fogsz gyógyulni. – Ne atyáskodjál velem! Bármit, csak ezt ne! Mivel attól tartott, ha ellent mond Macnek, az öreg újra összeomlik, ezért aztán beadta a derekát. – Rendben – mondta. – De ne fáraszd ki magad. A nővér azt mondta, pihenésre van szükséged. Mac elfintorodott, látszott rajta: kutat az emlékei után, végül nekikezdett a történetnek: – Az apád sosem volt különösebben robusztus, sem testileg, sem lelkileg, de a háború végleg tönkretette az idegeit. Nem lett volna szabad megengedni, hogy besorozzák bombázópilótának a Királyi Légierőhöz. Valami nyugis, irodai állás kellett volna neki. Ha én vagyok az idősebb, nekem kell kiállnom mindazt, amit Edwinnek. De én túl későn születtem, ő pedig túl korán. Képtelen volt megszabadulni a háború borzalmaitól, és az egyháznál próbált vigaszt keresni. De nem talált megbékélést. Szerinte nem volt megbocsátható, hogy bombákat dobott azokra az ártatlan emberekre. Nem értett egyet azzal az elvvel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Néha mintha névvel és arccal szerette volna felruházni azokat az ismeretlen embereket, akiket megölt. Marcangolta a bűntudat. Azt hiszem, manapság depressziósnak neveznék. Ennek ellenére képes volt ellátni a mindennapi feladatait. Úgy-ahogy együtt tudott élni a betegségével. – És mi történt, miután elvette az anyámat? Ez biztosan sok mindent megváltoztatott, nem? – De igen. Egy ideig. Aztán, mikor már évek óta próbálkoztak, és nem született gyerekük, a depresszió újra elhatalmasodott rajta. Kezdte azt hinni, isten így bünteti a háborúban elkövetett bűneiért. Ekkor édesanyád úgy érezte, valakitől segítséget kell kérnie.

– Tőled? – Nem szándékosan alakítottuk így a dolgokat, de egymásba szerettünk. Ne hidd, hogy ez egy mocskos viszony volt! Szerelem volt. Bármit megtettem volna érte. És meg is tettem. Gyermeket adtam neki. Téged. – Tervezett gyerek voltam? – Ó, igen. Hannah éppúgy vágyott egy gyerekre, mint Edwin, így aztán tőlem megkapta, amit a bátyám nem tudott megadni neki. Mindezt azzal a feltétellel, hogy sosem mondhatom el senkinek, mi volt köztünk. Megígértem, hogy nem fogok előállni mindenféle követelésekkel. És hivatalosan csak a nagybátyád leszek. Hannah megesketett. – Ez hatalmas áldozat. – A másik lehetőség sokkal rosszabb volt: nem akartam nézni, ahogy Hannah szenved. Így legalább a nő, akit szerettem, felnevelhette a gyerekemet. Nem volt a Földön másik nő, akivel családot akartam volna alapítani. – Mit szólt az apám… Edwin, a hírhez, hogy az anyám gyermeket vár? – Végtelenül boldog volt. – És Susan? Neki is te vagy az apja? Mac lassan megrázta a fejét. – Nem. A természet közbeszólt. Hannah mindig is azt állította: amint Edwin elhiszi, hogy képes gyermeket nemzeni, valóban meg is történik majd a dolog. Igaza volt. Mac végül felemelte a fejét, és egyenesen Conradra nézett. – Nem szabad elítélned az anyádat. Jó asszony volt. A legjobb. Sosem bántotta volna meg az apádat. Szerette. És biztosan te is emlékszel rá, nem az a fajta férfi volt, akit könnyű szeretni. Vagy akivel könnyű együtt élni. – Nem ítéllek el, Mac. Ahogy anyámat sem. Soha nem tennék ilyet. Mac felsóhajtott. – Annyira magányos volt. És annyira kimerítette, hogy olyan kevés pénzből kellett kijönniük. Apád az összes pénzeteket elszórta. Alig bírtam megállni, hogy ne verjem szét, amikor láttam, Hannah mennyit szenved. Amikor különösen rosszul mentek a dolgok, titokban pénzt adtam anyádnak úgy, hogy az apád ne tudjon róla. Apád csak saját magával foglalkozott, fogalma sem volt, mi folyik a saját házában. – Mit gondolsz, nem tudta meg soha? – Biztos, hogy nem. Mindig nagyon óvatosak voltunk. Hannah megígértette velem, hogy nem teszem kockára Edwin boldogságát. Olyan kevés jutott belőle neki egész életében, ahogy mondani szokta. – De akkor miért nem hagyta el, és adott mindkettőjüknek esélyt, hogy újrakezdjék az életüket? – Könyörögtem, hogy tegyen így. De hiába. Összetörte a szívem. Bármit megtettem volna, hogy az enyém legyen. De nem hagyta el Edwint. „Ő nem olyan erős, mint te, Mac – mondta egyszer –, nincs meg benne az a lendület, ami benned.” Mac nagyot sóhajtva a háta mögé felpolcolt párnákba süppedt. – Most már tudod, Conrad – mondta kimerülten, félig lehunyt szemmel –, hogy amikor Helentől óvtalak, pontosan tudtam, miről beszélek. Egész életemben egy olyan álmot kergettem, amely soha nem vált valóra. – Pedig még mindig ragaszkodsz ehhez az álomhoz, nem igaz?

– Nincs más választásom. Ilyen az, amikor szeretsz valakit. Amikor igazán szereted. De most, ha nem bánod, pihennék egy kicsit. Szinte azonnal álomba szenderült, és mint oly gyakran, ezúttal is Hannah gyönyörű arcát látta maga előtt.

Ötvennyolcadik fejezet Francesca megadta a mobilszámát Conrad Trumannek, és a lelkére kötötte, hogy hívja föl, ha bármire szüksége lenne. Felajánlotta azt is, hogy ott marad, de a férfi biztosította, most már elboldogul. Mivel alig várta, hogy hazamehessen, Francesca hálás volt Conrad megnyugtató szavaiért. Hosszú, eseménydús nap állt mögötte. Eseménydús? Hát így is lehet mondani. Mielőtt azonban hazamehet és felkészülhet az esti megpróbáltatásra Marcusszal, vissza kell térnie a Villa Rosába. Remélte, hogy a Gyönyörű Kertek turistacsoport tagjai nem lesznek túlságosan csalódottak azért, mert nem tudja elkísérni őket délutáni látogatásukra Cernobbióba, a Villa d'Estébe. Tudta, hogy sok angol és amerikai turista számára a szálloda és annak gyönyörű olasz kertje a Comói-tó körüli utazás fénypontja. Leccóban, mielőtt eljött a kórházból, telefonált az ügynökségnek, és ismertette a helyzetet. Minthogy az angol idegenvezető még nem volt elég jól ahhoz, hogy ellássa feladatát, és nem állt rendelkezésre helyettes, Francesca nem tehetett mást, közölte a csoport tagjaival, akik még mindig a Piazza Mazzini körül tébláboltak, hogy ha el akarnak látogatni a Villa d'Estébe, kísérő nélkül kell odamenniük. Volt egy kis csöndes morgás, de egészében panasz nélkül fogadták a hírt. Az adott körülmények között érzéketlenségre vallott volna másképp viselkedni. Francesca azonban tudta, szakszerűtlen volna tőle, ha nem nézne be a Villa Rosába, hogy lássa nincs-e szüksége valakinek tanácsra vagy segítségre. Tudta, némelyik turista milyen gyámoltalan tud lenni idegenvezető nélkül. Ami ennél is fontosabb volt, remélte, hogy Alessio segítségével megtalálja a szállodában Lucyt. Itt volt az ideje. Leparkolta kocsiját az első szabad helyen, amelyet a Via Garibaldin talált, és elindult lefelé a lépcsőkön a szállodába. Egy csöppet sem volt ideges. Feje fölött a halálos ítélettel, élesebb perspektívában látott mindent. Mit veszíthet, ha bemutatkozik Lucynek? És mi van akkor, ha a lány durva lesz hozzá és elküldi? És mi van akkor, ha Marcus azzal vádolja, hogy beleártotta magát az ügybe? Mit számít most már bármi? Lucy úgy döntött, nem megy el a szárnyashajóval Cernobbióba megnézni a Villa d'Estét. Ehelyett azzal töltötte a délutánt, hogy magányosan barangolt Bellagióban, és ajándékokat vásárolt az otthoniaknak. Most, bár tudta, hogy nem cselekszik helyesen, a Villa Rosa kertjében ült Alessióval egy ital mellett. A hideg sört kortyolgatva elhatározta, nem fog magából bolondot csinálni, és nem adja meg Alessiónak azt az örömet, hogy azt hihesse, törődik azzal, miben mesterkedik. Ha a háta mögött rá

akar hajtani Savannah-ra, az ő dolga. Kit érdekel? Mivel azonban továbbra is sürgetően nézett rá sötét, ellenállhatatlan szemével, Lucy üvölteni akart féltékeny dühében. Miért ő? Mén az a kis görcs Savannah Tyler? Amikor korábban kijött a sodrából, és azt mondta Alessiónak, ne szóljon hozzá többet, Lucy mindjárt el is vonult a szobájába. A férfi nem követte, és nem várt rá, amikor végül, egy órával később kijött. Megkönnyebbülten, hogy Alessio nem fogja zaklatni, keresett egy tóparti bárt, megebédelt, és elment vásárolni. Akkor látta meg Alessiót, amikor visszatért a szállodába. Hanyagul a recepció márványpultjára támaszkodva a csinos portásnővel csevegett. – Lucia! – kiáltotta, és megragadta a karját. – Gyere, igyunk valamit. Ciao! – szólt oda a recepciós lánynak, aki rámosolygott, miközben Lucy igyekezett kiszabadítani a karját. Alessio erre még határozottabban megragadta. Csak miután fölvezette a tetőkertbe, és lenyomta egy székre, akkor engedte el. – Lucia – mondta – öt perce ülünk itt, és még egy szót se szóltál. Mi a baj? – Aggódom Helen miatt – felelte, ami részben igaz volt. – Azt hittem, ez nyilvánvaló. – Igen – felelte Alessio –, ez természetes. – Egy percre elhallgatott, ivott a sörből. – De korábban, amikor beszélni próbáltam veled, amikor még Savannah és Orlando is itt voltak, akkor is láttam rajtad, hogy haragszol. Miért? – Nem haragudtam – füllentette Lucy. – Si. Fölemelted a hangodat. És aztán elszaladtál. – Miért ülnék itt és söröznék veled, ha dühös lennék rád? Alessio hátracsúsztatta a székét, keresztbevetette a lábát, és jobb kezének hosszú, elegáns ujjaival dobolni kezdett a térdén. – Szerintem akaratod ellenére ülsz itt velem. Szerintem bárhol szívesebben lennél, mint itt. Ugye, igazam van? Lucy levette a szemét a férfi még mindig ritmikusan mozgó ujjairól. Eszébe jutott, hogy aznap reggel hogyan juttatták el ezek az ujjak egy őrületes orgazmusig, és nagyot nyelt. – Adtál valami okot, hogy haragudjam rád? – kérdezte. Jó kérdés, Lucy gratulált magának. Lássuk, hogyan mászik ki ebből a csávából Alessio. – Igen. Lehet, hogy adtam. Micsoda hidegvérű alak! – Valóban? – kérdezte Lucy. Igyekezett nagyon nyugodt maradni, folytatni akarta a játékot. – Mit csináltál? – Megittam Savannah-val egy csésze kávét. – Erről van szó? – mondta a lány, hangjában, reményei szerint éppen a megfelelő mennyiségű hitetlenkedéssel. – Azt hiszed, hogy ezért haragszom? Nyilvánvalóan nem sikerült jól eljátszania a szerepet, mert Alessio hirtelen előredőlt a széken.

– Lucia! Ti prego! Legyél őszinte hozzám! Ne játssz velem! Tudom, hogy láttál engem Savannah-val. Azt is tudom, hogy azóta mit gondolsz. De tévedsz. Nagyon tévedsz. Credi mi! Ti prego!12 – Jaj, kérlek, ne válts át mindig olaszra. A férfi tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Már megbocsáss, de én olasz vagyok. – Azt akartam mondani, hogy ne kezdj el állandóan olaszul beszélni. Jól tudod, hogy nem értem, mit mondasz. – Az igazi probléma az, hogy engem nem értesz meg. Egy kicsit sem. – Ó, azt hiszem, nagyon jól megértettelek. Rám szállsz, lefektetsz, aztán már jöhet is a következő hódítás. Legalább azt megvárhattad volna, amíg hazautazom. Mifelénk az ilyesmit udvariatlanságnak tartják. – Merda! Végig tudtam, hogy ez jár a fejedben. – Alessio még jobban előrehajolt, és karcsú kezével Lucy kezéért nyúlt. – Figyelj rám, Lucia. Azt akarom, hogy tudd, amit láttál, az nem az, amire gondolsz. Félreértetted a helyzetet. Lucy elrántotta a kezét. – Légy szíves, ne nézz hülyének! – Ilyet sosem tennék. És ha esetleg kíváncsi vagy, a recepciós lány, akivel az imént beszélgettem, az unokatestvérem, Antonia. Micsoda arrogáns egy fickó! Mintha az eszembe jutott volna! – gondolta Lucy. – Oké, beszélj. De ne hidd, hogy egy kicsit is érdekel, amit mondani akarsz. És ez különösen igaz a Savannah-val kapcsolatos mesére. – Abban azért egyetértenél velem, ha azt mondanám, hogy Savannah nagyon alattomos leányzó? – Ezt egy percig se vitatom. – Jó. Örülök, hogy ebben egyetértünk. Allora, ma reggel, amikor a zongorán gyakoroltam, megkért, hogy csatlakozzam hozzá egy csésze kávéra. Nem kertelt. Teljesen világossá tette, mire játszik. – Egyik zsivány felismeri a másikat – mormolta Lucy. Mintha nem is hallotta volna, Alessio folytatta. – Elhatároztam, hogy kiderítem, mire megy ki a játék. Téged emlegetett. Arról beszélt, micsoda jó barátnők vagytok ti ketten, meg, hogy mindent elmeséltél neki. – A hazug kis ribanc! – tört ki Lucy. – Soha semmit nem mondtam el neki. Alessio bólintott. – Tudtam. Emlékeztem rá, hogyan beszéltél arról a lányról. Nem dicsérted. Ekkor már biztosan tudtam, mit akar, és belementem a játékba, hogy lássam, mire készül. Dio mio! Lucia, esküszöm neked, azt a lányt maga az ördög teremtette. De mondott valamit, ami kiborított. Azt mondta, te csak azért érdeklődsz irántam, hogy féltékennyé tegyed Orlandót. Azt mondta, hogy… Lucy félbeszakította. – Azt hiszem, eleget hallottam abból, amit az a kis szuka mondani akart. – De hiszel nekem? Elhiszed, hogy igazat mondtam? 12 Higgy nekem! Kérlek!

Isten bocsásson meg neki, de Lucy hitt a fiúnak. Olyan igaznak hangzott minden szava. Nem volt nehéz elhinni, hogy Savannah pontosan azt csinálta, amit Alessio mondott. A csaj egyszerűen nem tudja takarékra tenni magát. – Lucia? – szólalt meg Alessio. – Nem válaszoltál. – Bocs – mondta Lucy. – Igen, hiszek neked. – Tényleg? – Bár nem tudom, hogy ez mit számít. – Énnekem sokat számít. Lucy vállat vont. – Holnapután elutazom. Nem hiszem, hogy valaha találkozunk még. Alessio összevonta a szemöldökét. – Ezt akarod? Soha többé nem akarsz látni engem? – Nem, csak megpróbálok a realitások talaján maradni. – Úgy érzem, Savannah-nak talán mégis igaza volt. Te kihasználtál engem. Csak egy futó kaland voltam neked, csak arra voltam jó, hogy megbüntesd a férfit, akit szeretsz, és aki mást szeret. Lucy döbbenten nézett Alessióra. – Ez nem igaz! És ha igaz lenne, miért borultam volna ki Savannah miatt? – Abban a pillanatban megbánta, amit mondott. Kimutatta az érzelmeit, sebezhetővé tette magát. És mindezt miért? – Szereted Orlandót? – Alessio arca hirtelen nagyon komoly lett. A kérdés komolyan elgondolkoztatta Lucyt. – Igen – mondta rövid szünet után. – Szeretem. Azt hiszem, mindig is szerettem. – Lehet, hogy tévedett, de úgy gondolta, csalódást lát a férfi arcán. – Hadd magyarázzam meg, mit akarok mondani – folytatta. – Úgy szeretem Orlandót, mint a testvéremet. Évek óta elválaszthatatlanok vagyunk. Nem tudnám elképzelni nélküle az életemet. – Tudják maguk ketten, mit kellene tenniük? Úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy Lucy teljesen megfeledkezett róla, hol vannak. Az amerikai akcentussal beszélő mély, reszelős hangra most mindketten megfordultak. Nagydarab nő magasodott föléjük kobaltkék tréningruhában. Szerencsétlenül megválasztott öltözet volt, egy kezeslábasra emlékeztetett, és a nő olyannak látszott benne, mint egy groteszk, túlsúlyos csecsemő. Feltűnően szőke haját valami igen bizarr és bonyolult elrendezésben tornyozta fel a feje tetején. – A barátnőm és én – mutatott egy közeli asztalnál ülő aprócska nőre –, akaratunkon kívül kihallgattuk a beszélgetésüket, és mindketten úgy gondoljuk, hogy az lenne a legjobb, ha egyszerűen megcsókolnák egymást és kibékülnének. Nagyon szép pár lenne magukból. Lucy túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy megszólaljon, de Alessio azt mondta: – Grazie, Signora! Tante grazie! – Szót sem érdemel, kedvesem. Anyám mindig azt mondta, a tanács ingyen van. Akkor fizetünk rá, ha nem fogadjuk meg. Követték a tekintetükkel a nőt, aki visszakacsázott a barátnőjéhez, és miután letette kobaltkék ruhával borított hatalmas hátsófelét a székre, Alessio Lucy felé fordult: – Megtesszük? – kérdezte suttogva. – Mit?

– Megfogadjuk a tanácsukat, és megcsókoljuk egymást? – Ez ilyen egyszerű lenne? – Lucia mia, ha nem próbáljuk meg, sohase fogjuk megtudni. Az édes csók kellős közepén megint csak félbeszakították őket. Ezúttal egy vonzó nő köszörülte meg mellettük a torkát. Lucy elpirult, amikor fölismerte az idegenvezetőjüket. Alessio fölállt, és Lucy meglepetésére, kedvesen köszöntötte az asszonyt. – Ciao! Come stai? Miután kölcsönösen arcon csókolták egymást, és néhány pergő mondatot váltottak olaszul, Alessio egy székre mutatott. Miután a nő leült, Lucyhez fordult. – Lucia – kezdte –, engedd meg, hogy bemutassalak mostohaanyádnak, Francesca Graynek.

Ötvenkilencedik fejezet Francesca egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Lucy elképzelte. Még csak nem is hasonlított ahhoz a nőhöz, akit tizennégy éves kora óta gyűlölt. Aznap reggel is, mikor a Villa del Balbianellóban jártak, azt gondolta, milyen kellemes, barátságos nő az idegenvezetőjük. Az is mély benyomást tett rá, hogy mennyire rátermetten birkózott meg minden problémával aznap délután. Most, hogy visszaemlékezett Francesca megnyugtató jelenlétére, ahogy nyugodtan kézbe vette a dolgokat – beszélt a rendőrséggel és a mentőkkel, tájékoztatta a csoportot, hogy mi történik –, az is eszébe jutott, hogy az asszony Alessióval is váltott pár szót. Akkor nem tulajdonított neki jelentőséget, de most szerette volna tudni, nem tervezték-e meg ezt a találkozást. – Miért nem mutatkozott be nekem ma reggel? – kérdezte végül. – Akartam, de úgy éreztem nem lett volna helyes. Az volt a tervem, hogy akkor mondok valamit, amikor visszaérkezünk Bellagióba. Felajánlottam volna, hogy meghívom egy italra. De aztán minden megváltozott, és Leccóba kellett mennem Mrs. Madison-Tylerrel. Az aggodalom Helenért, azonnal háttérbe szorított minden más gondolatot. – Istenem, igen. Hogy van Helen? – Annak ellenére, hogy csúnyán beütötte a fejét, már sokkal jobban volt, amikor legutóbb láttam. Az orvos azt mondta, már holnap hazaengedik. Mr. Truman a kórházban tölti az estét. – És Mac, a nagybátyja is vele van? – Ó, talán nem is tud róla. Mr. Truman nagybátyját is kórházba kellett vinni. Lucy olyan erővel lendült előre a széken, hogy majdnem feldöntötte a poharát. – Macet? Mi történt vele? – Hirtelen eszébe jutott az első estéjük a hotelban, amikor vacsora előtt Mac megtántorodott a liftben. Azt állította, kicsit megszédült.

– Megint csak azt mondhatom, az utolsó hír, amit hallottam felőle az volt, hogy jól van, de egyelőre még kivizsgálás alatt áll. Ha jól tudom, néhány éve agyvérzést kapott. Úgy tűnt, az unokaöccse azon aggódott, nehogy megismétlődjön a dolog. – Szegény Mac. Talán nekem is be kéne mennem a kórházba. Hogy legyen Conradnak társasága. – Igen, ez jó ötlet. Odavinném, de nekem… – Oké, Francesca – vágott közbe Alessio –, én el tudom vinni Luciát. Lucy hálás volt az ajánlatért, de azért megkérdezte: – Nem kell neked dolgoznod ma este? – Korán van, simán el tudlak vinni Leccóba, és még nyolc előtt visszaérek. – Alessio fölállt, néhány gyorsan pergő szót mondott olaszul Francescának, aztán Lucyhez fordult. – Én most hagylak titeket, hogy tudjatok kettesben beszélgetni. – Az órájára pillantva hozzátette: – Allora, egy óra múlva találkozunk az előcsarnokban. Ez megfelel neked? Lucy egy bólintással megköszönte. Amikor kettesben maradtak, Francesca így szólt: – Örülök, hogy lehetősége nyílt megismerni Alessiót. Igazán kedves fiatalember. – Tudom, hogy milyen híre van, ha erre céloz. Apám figyelmeztetett. Francescán látszott, hogy gondosan megválogatja a szavait. – Marcus sose volt Alessio első számú rajongója. Helyteleníti, hogy szeret… – itt habozott egy kicsit –, hogy szeret szerelembe esni. – És ezt pont apám meri a szemére hányni? A másik nő sötét, rezzenéstelen tekintettel nézte Lucyt. – Nem vonom vissza – mondta kihívóan a lány. – Ezt nem is várnám. Ki kell mondania, amit gondol. Szeretném, ha úgy érezné, hogy teljesen őszinte lehet velem. Mert nekem bizony az a szándékom, hogy őszinte leszek magához. Ennyi év elmúltával Lucy úgy érezte, most végre összerúghatná a port minden keserűsége és fájdalma okozójával, de végül meggondolta magát. Nem volt valami harcias hangulatban. A reggel óta tartó sorozatos izgalmak hatására, elhagyta minden harci kedv. Felsóhajtott. – Nézze, nem akarok veszekedni magával. Ha a lényeget nézzük, az égvilágon semmit sem tudok magáról azonkívül, hogy hozzáment az apámhoz. Nem mondhatom, hogy kiugrom a bőrömből örömömben, hogy találkoztunk, ugyanakkor azt sem állítom, hogy gyűlölném. – Ez több, mint amit reméltem. – Azt viszont tényleg nem tudom, hogy mit gondol, számít-e valamit, hogy találkozunk. – Ha valamit szeretnék elérni, hát az a következő: szeretném, ha más szemmel nézne az apjára. Azt akarom, hogy bocsásson meg neki. Lucy felhorkant. – Nem is olyan nagy kérés, ugye? – Ennyire nehezére esik megbocsátani? Lucynek eszébe jutott az előző este, mikor a Serbelloniban találkozott apjával, és újra érezte a visszautasítás fájdalmát. – Tegnap a vacsora alatt közel álltam hozzá, hogy megbocsássak neki – ismerte el. – Mi tartotta vissza?

– Megkérdeztem apámat, másként cselekedne-e, ha visszaléphetne az időben. Teljesen világossá tette, hogy magát választaná helyettem. Francesca arcára kiült a döbbenet. – Ezt mondta? – Többé-kevésbé. – Che pazzo! Az idióta! – Büszkének kéne lennie rá, hogy így szereti magát. – Nem tudok mást elképzelni, csak azt, hogy a helyzet komolyságát próbálta ezzel bizonyítani. De még akkor sem lett volna szabad ilyen kegyetlennek lennie. Ez nem volt rendes magával szemben. Nagyon sajnálom, Lucy. El sem tudom képzelni, mit érezhetett. Ez érzéketlenség volt Marcustól. A képébe kellett volna öntenie a bort. Én azt tettem volna. Aztán faképnél hagytam volna, hadd bámulják meg az emberek, hadd találgassanak, miféle szörnyeteg a fickó. Olyan jelenetet rendeztem volna, amit nem felejt el egyhamar. Lucy elmosolyodott. Ő maga is meglepődött, de határozottan úgy érezte, kedveli ezt az asszonyt. Egyvalami közös volt bennük: a vérmérsékletük. – Hány éves? – kérdezte. – Negyvenkettő. Tizenöt évvel vagyok fiatalabb az apjánál. – És tizenhárom évvel idősebb nálam. Fiatalabbnak látszik. – Pedig ma aztán érzem a koromat. Minden egyes év súlyát. Sőt még annál is többet. Lucy egy pillanatra eltöprengett a beszélgetésükön, aztán felhajtotta az utolsó korty sört. Újabb elhatározásra jutott. – Nem tudom, mikor jövök vissza a kórházból, de ha nem lesz túl késő, meglátogathatnám magát és az apámat az este? Francesca a fejét rázta. – Attól tartok, ez nem legjobb ötlet. – Ó! – kiáltott fel Lucy csalódottan. – Kérem, hadd magyarázzam meg. Egy nagyon fontos dolgot kell megbeszélnem az apjával ma este. Valamit el kell mondanom neki. Tud titkot tartani, Lucy? – Hmm… azt hiszem, igen. – Ma reggel közölték velem, hogy nyirokmirigyrákom van. Marcus még nem tudja. – Francesca mély lélegzetet vett. – Meg kell mondanom az apjának, hogy haldoklom, Lucy. – Haldoklik? Ez biztos? – Azután ráébredve, milyen durván hangzik, amit mondott, Lucy hozzátette: – Biztosan van valami gyógymód? – Képtelen volt elhinni, hogy ez a ragyogó, csupa élet asszony, aki itt ül vele szemben, halálos beteg. Az pedig még megdöbbentőbb volt, hogy az asszony ennyire nyugodt tud maradni. – Az én esetemben nem. Édesanyám is ugyanebben halt meg, három éve. – Mennyi ideje van még hátra? Francesca szomorúan mosolygott. – Közel sem elég. Ez a karácsony lesz az utolsó. – De hogy fogja ezt az apám kibírni?

– Ebben van szükségem a segítségére, Lucy. Azt szeretném, hogy amikor már nem leszek, Marcus magához tudjon fordulni, ha támaszra van szüksége. – Hát ez baromi röhejes! – kiabált Savannah. Egyre dühösebb lett, és nem érdekelte, ki mindenki szerez erről tudomást. Hadd bámuljanak! Egy tóra néző bárban ülve Clancyvel beszélt a mobilján. – Mintha eltűnt volna a Föld színéről – mondta Clancy. – Judith nem érti. Még a taxisofőrt sem találtuk meg, aki a repülőtérre vitte. – Nem ő az egyetlen, aki nem érti. Mi az ördögöt művel apa? És miért hazudott nekem? Miért mondta, hogy Dubaiba megy, amikor nem oda ment? – Fogalmam sincs. Körbetelefonáltam mindenkit Dubaiban, akit csak ismerek, de senkit sem értesített az érkezéséről. – Mi van, ha vele is valami baleset történt, mint Helennel? Nem kéne értesíteni a rendőrséget? – Nem, apa dühös lenne. Ami a balesetet illeti, azt hiszem, túlreagálod a dolgot. Csak tegnap délután utazott el Bellagióból. Lehet, hogy ma este telefonál. Biztos nem akarod, hogy odarepüljek? – Szerintem inkább maradj otthon. – Add át Helennek az üdvözletemet, jó? – Persze, majd átadom. Savannah kikapcsolta és az asztalra dobta a mobilját. Most mi a francot csináljon? Igazi rémálom lett ez a nyaralás! A bár mosdójából visszatérve, Orlando leült Savannah mellé. – Van valami hír? – kérdezte. – Á, Clancynek az égvilágon semmit sem sikerült kideríteni. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz megtalálni apát. Kezdem azt hinni, hogy szándékosan bujkál előlünk. – Az lehet. – De mégis mi a fenének csinálna ilyet? – Nem tudom. Talán valami titkos ügyletet akar tető alá hozni. – Apa üzletember, nem titkos ügynök! Nézd csak, ki jön ott! Lucy szépfiúja. Hívjuk ide! Alessio! Remek! Orlandónak már csak erre volt szüksége. Mintha nem lenne elég, hogy egy ilyen nap után későbbre kell halasztania a szakítást Savannah-val, most még Lucy helyes olasz pasijának társaságát is élvezheti. Nem mintha ez bármi vigaszt jelentett volna Orlando számára, de Alessio nem csattant ki a boldogságtól, mikor meghallotta, hogy Savannah az asztalukhoz invitálja. Ennek ellenére mégis odament hozzájuk. – Ciao! – köszönt kényszeredetten a fiú. – Nincs kedved leülni egy italra? – invitálta Savannah. – Rám férne, hogy felvidítson valaki egy kicsit – tette hozzá, és sokatmondóan Orlandóra pillantott. – Kedves tőled, de sajnos most nem érek rá. A hotelbe kell mennem. Megígértem Lucynek, hogy beviszem a kórházba. – Miért? – Aggódik a barátjáért – felelte Alessio a homlokát ráncolva.

– Mi is aggódunk Helenért, de ha mindenki ott tolong a kórházban, azzal nem sokat segítünk. A mostohaanyámnak pihenésre van szüksége, nem bulizásra. – Lucy nem Helen, hanem Signor Mac Truman miatt aggódik. – Mac miatt? Mi baja van? – kérdezte Orlando. – Úgy tűnik, megbetegedett, és kórházba kellett vinni. – Komoly a baj? – Sajnálom, de fogalmam sincs. Megkérjem Lucyt, hogy hívjon fel, ha megtud valamit? Orlando minden ellenszenvét félretette. – Igen. Köszönöm. Az jó lenne. – De ha akarsz, velünk jöhetsz. Orlando már épp nemet akart mondani, amikor Savannah megszólalt. – Talán el kéne mennünk, Orlando. Lehet, hogy nincs igazam Helennel kapcsolatban, és örülne egy kis társaságnak. Orlando szeméről lehullt a hályog, és ebben a pillanatban megértette, hogy Savannah csak akkor tett valamit másokért, ha abból előnye származott. Orlando sejtette, hogy Savannah nem akar alulmaradni Lucyvel szemben, aki látogatást tervez a kórházba, ezért a lány most nagyszabású presztízsmentő akcióba kezdett. Hogy nézne ki, ha mindenki meglátogatná Helent, csak épp ő nem? A dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogyan az ember szeretné. Rossz helyen és rossz időben, nem a számunkra rendelt társba leszünk szerelmesek. Amíg világ a világ, ez mindig így marad. Erre a következtetésre jutott Conrad, miközben alvó nagybátyját… alvó apját figyelte. Olyan nyilvánvalónak tűnt most, hogy anyjának és Macnek viszonya volt. Az a sok alkalom, amikor Mac náluk töltött néhány napot, és a házban drámai módon megváltozott a hangulat… Mintha valaki végre felkapcsolta volna a villanyt, és az Edwin Trumanből áradó végtelen komorság egy szempillantás alatt szertefoszlott. Mac könnyedén pótolta sivár hétköznapjaikból az annyira hiányzó vidámságot. Pezsgett körülötte az élet, mindent derűssé és barátságossá változtatott maga körül. Nem túlzás azt állítani, hogy Conrad még a földet is imádta ott, ahol Mac járt. Kicsi korukban a húga meg ő tűkön ülve várták nagybátyjukat a nappaliban. A lépcső alján ülve találgatták, milyen új játékokat tanít majd nekik, milyen ajándékokat varázsol majd elő óriási bőröndjéből. Az egyik évben mindketten egy-egy piros fezt kaptak Mactől, aki épp akkor tért vissza Észak-Afrikából. A fez egész álló nap rajtuk volt, még vacsora előtt se tették le. Csak akkor váltak meg vonakodva a fejfedőktől, amikor apjuk megdorgálta őket, amiért Tommy Coopert utánozzák, mialatt ő az asztali áldást mondja. Vitathatatlan – és idősebb fivérek esetében szokatlan –, hogy Edwin világ életében Mac árnyékában élt. Mivel ehhez még a háborúban szerzett traumák is hozzájöttek, Conrad nem tartotta valószínűnek, hogy az apja valaha is boldog volt, vagy tudta, mit jelent az igazi lelki béke. A Sam halálát követő pokoli évekkel a háta mögött, igazán együtt tudott érezni az apjával. És annak ellenére, amit Mac mondott, Conradnak az volt az érzése, hogy az apja – a férfi, aki fölnevelte – tudta, hogy az öccsének viszonya van a feleségével, ám ennek ellenére sztoikus nyugalommal

vette a dolgot, és szemet hunyt felette. Megpróbálta elkerülni, hogy kitudódjon a dolog, és ezáltal örökre elveszítse feleségét. Conrad már sosem tudja meg, hogy valóban így történt-e, egyvalamiben azonban teljesen biztos volt: ugyanúgy, ahogy Mac, ő is kész volt bármit megtenni az asszonyért, akit szeretett. Marcusnak remegett a keze, amikor Francesca a kezébe fogta. – Nagyon sajnálom caro mio – suttogta az asszony. Hozzábújt, ajkával végigsimította a férje arcát. – Még egyszer megvizsgáltatunk. Az orvosoknak nem mindig sikerül elsőre felállítani a helyes diagnózist. Ők sem tévedhetetlenek. Francesca arrébb húzódva, szomorúan rázta a fejét. – Nem változtatna meg semmit. A diagnózis akkor is ugyanez lesz. – Nem tudhatod. Nem tudhatod biztosan. – Kérlek, Marcus, ne nehezítsd meg még jobban a helyzetem. El kell fogadnunk a betegség tényét, sehová sem vezet, ha homokba dugjuk a fejünket. Őszintének kell lennünk magunkkal. Marcus szomorúan felsóhajtott, elfordult, és a tavat bámulta az egyre sűrűbb sötétben. Az asszony látta rajta, hogy kétségbeesetten igyekszik megőrizni a nyugalmát, de közben remegett a szája. – Tudtam, hogy valami nincs rendben – morogta a férfi. – De erre nem gondoltam… ez meg sem fordult a fejemben. Azt hittem, el akarsz hagyni egy másik férfiért. – Hangosan nyelt, és újra a feleségére nézett. – Kész voltam rá, hogy elengedjelek. Arra gondoltam, ha tényleg ennyire boldogtalan vagy mellettem, jobb, ha hagyom, hogy egy másik férfi mellett megtaláld a boldogságot. – A szeme könnybe lábadt. Pislogni próbált, hátha úgy elrejtheti őket, de a könnyek végül legördültek az arcán. – Ó, istenem, Francesca, mit tehetnék, hogy levegyem a válladról ezt a terhet? Most már Francesca arcán is csorogtak a könnyek. – Ezt a terhet nem veheted le a vállamról, drágám, de sokat tudsz segíteni. Soha nem volt még ennyire szükségem rád.

Hatvanadik fejezet Helen csikorgó hangra ébredt. Hamar rájött, hogy a kórteremben sürgölődő ápolónők gumitalpú cipőinek hangját hallja. Előző este átvitték a közös kórterembe, ahol az állandó zsivaj és sürgölődés ellenére mégis sikerült átaludnia az éjszakát. Mozdulatlanul feküdt, megmoccanni is félt, nehogy megint belehasítson a fejébe az az éles fájdalom. Pislogott néhányat, hogy megtudja, milyen következményekkel jár. Nem érzett fájdalmat, és ettől mindjárt jobb kedvre derült. Hiszen ez óriási előrelépés volt. Fölemelte a kezét, és óvatosan megérintette a fején a kötést. Még egy darabban volt. Helen orvosi szakvéleménye ki is merült ennyiben. Néhány perc, és megpróbál megmozdulni. Egyelőre azzal is megelégedett, hogy a

hátán fekszik. Várta, hogy az orvosok megmondják, mikor mehet haza. Mindez nemcsak az ő állapotától függött, hanem attól is, hogy mi lesz Mackel. Miután Conrad elmesélte, mi történt a nagybátyjával, Helen megígérte, hogy vele marad, amíg kiderül, mi a baja Macnek. Conrad előző nap egész este Helent szórakoztatta, miután Mac elaludt. Nagyon jól jött a segítsége, mikor – legnagyobb meglepetésükre – beállított Lucy, Orlando és Savannah. – Savannah az utolsó, akit most látni szeretnék – mondta Helen Conradnak. – Majd azt mondom nekik, hogy még nem vagy elég jól ahhoz, hogy látogatókat fogadj. Megmondom, hogy kicsit még gyengének érzed magad. Conrad hamarosan egy virágcsokorral tért vissza. – Le merem fogadni, hogy ezt nem Savannah hozta – jegyezte meg Helen, mialatt Conrad az éjjeliszekrényre tette a virágot. – Eltaláltad, Lucy küldte – felelte Conrad. – Macnek is hozott. – Kedves tőle. – Hát igen. Megsajnáltam szegény lányt, annyira aggódott miattatok. Megengedtem, hogy bekukkantson Machez, hogy lássa, még lélegzik. – Visszamentek már Bellagióba? – Igen. – Savannah mondott valamit? – Beszédes kedvében volt. Megkérdezte, mikorra várod a babát. – És mit mondtál neki? – Azt mondtam, fogalmam sincs róla. Azt hiszem, ezt neked kell majd lerendezni vele. – Hunterről mesélt valamit? – Mi az hogy. Savannah meg a mostohatestvére megpróbálták kinyomozni, hol van az apjuk, de úgy látszik, Hunter eltűnt. Elég morcosnak tűnt. – Nem szereti, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja. Az ilyesmit személyes sértésnek tekinti. – Te mit akarsz csinálni Hunterrel? Nem a hosszú távú terveidre vagyok kíváncsi. Egyedül te tudod őt elérni telefonon. Tudod a nő számát. Szerezhetnél nekik néhány kellemetlen percet. Helen azonban nem állt még készen rá, hogy felhívja a férjét. Még abban sem volt biztos, hogy kellemetlen perceket akar szerezni neki. Mi értelme volna? Gondolatait csikorgó cipők hangja szakította félbe. Egy fiatal ápolónő jelent meg Helen ágya mellett. – Bon giorno, Signora. Különleges látogatója van. Azt hiszem nagyon fog örülni neki. Ahogy az ápolónő összehúzta a függönyt az ágy körül, Helen arra gondolt, biztosan tréfál. Lehet, hogy ez a különleges látogató egy nagydarab, bajuszos asszonyság lesz, aki hideg vizes szivaccsal fogja megmosdatni. Így kicsit félve várta, ki bukkan fel az ágy végében. – Mac! – Helen akkorát kiáltott, hogy maga is megijedt. – Nyugalom, drágám – csitította Mac, miután széthúzta a függönyöket, közelebb lépett, és megpuszilta a nő arcát. Egy nem kifejezetten elegáns kórházi köntöst viselt, ami ráadásul túl kicsi is volt rá. Odahúzott az ágy

mellé egy széket, és leült. – Elnézést a megjelenésemért – folytatta –, de jelen körülmények között nem tudtam ennél jobban kicsinosítani magam. Hogy érzi magát, Helen? – Már attól jobban vagyok, hogy látom. És maga hogy van, Mac? – Kitűnően. Úgy látszik, nem a megfelelő tablettákat szedtem, és a vérnyomásom alacsonyabb lett a kelleténél. Mondhatom szép dolog, hogy egy vadidegen kuruzslónak kell helyrehozni a hibát, amit a saját orvosom elkövetett. Azért az igazsághoz tartozik, hogy a hibát valójában a dokim tízesztendős helyettese követte el. Ha a társadalombiztosítás nem lenne ilyen katasztrofális állapotban, beperelnék valakit. De amilyen a szerencsém, biztos, hogy feldobnám a papucsomat, mielőtt bíróság elé kerülne az ügy. Helen elmosolyodott. – Akkor egyelőre meg kell elégednie azzal, hogy életben van. Erre Mac is elmosolyodott. – Micsoda nőszemély! Szokás szerint, udvariasan helyre tesz. De komolyra fordítva a szót, úgy örülök, hogy ma ennyivel jobb színben van. Tegnap egy pillanatig azt hittem… Mindegy, hagyjuk. Nagyon megkönnyebbültem, hogy személyesen kérhetek bocsánatot magától. – Miért kérne bocsánatot? – Azért, amit a hajón mondtam tegnap délelőtt. Finoman szólva nem viselkedtem úriember módjára. – Nem számít, Mac. Tudom, hogy miért mondta, amit mondott. Conrad miatt haragudott rám. – De azt hiszem, ezúttal túllőttem a célon. – Téved, én lőttem túl a célon. Elmesélte már magának Conrad, hogy hazudtam, amikor azt mondtam, terhes vagyok? – Igen, elmondta. Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de mégis mikor akarta közölni vele az igazságot? És a többiekkel? – Nem gondoltam át a dolgot. Csak azt akartam, hogy Conrad meggyűlöljön és megvessen. Elég nagy butaság volt ez a részemről, nem igaz? Talán ez a jókora ütés majd észhez térít. – Ne legyen túl szigorú magához, Helen. Amúgy pedig nem hiszem, hogy Conrad képes lenne meggyűlölni magát. Azt is elmondta, hogy Hunternek viszonya van valakivel. És, hogy maga elhagyja őt. – Igen, elhagyom. De nem csak azért, mert viszonya van. – Nem számít, hogy miért hagyja ott, amíg biztos benne, hogy akkor boldog lesz. Megkockáztatva, hogy tolakodónak fog tartani… Helen a kezét fölemelve leállította Macet. – Kérem, semmi olyat ne kérdezzen, aminek bármi köze van Conradhoz. Mac sértődöttnek látszott. – Nem állt szándékomban. Azon gondolkoztam, mi lesz magával, miután elhagyja Huntert. Hol fog lakni? – Nem adtam el a kis crantsfordi házamat. Az egyetlen probléma, hogy a bérlők csak három hónap múlva költöznek ki. Előbb-utóbb valószínűleg el kell majd adnom, hogy ki tudjam fizetni a nagyanyám gondozását. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy megint más helyre kelljen vinni, de sajnos nincs más választásom. – De addig is a maga feje fölé is tető kell. Lehet, hogy Conrad is örülne egy albérlőnek.

– Nem, erről szó sem lehet. – Pedig ez a legkézenfekvőbb megoldás. Odaköltözne hozzánk, amíg egy kicsit rendbe jönnek a dolgok. – Kizárt dolog. Már így is túl sokat engedtem meg magamnak Conraddal szemben. Apropó, nem tudja, hogy most hol van? – Szundikál valahol. Teljesen kimerült. Azt mondják, majdnem egész éjszaka az ágyam mellett virrasztott. Be volt tojva, hogy földobom a papucsomat. – Ne tréfáljon ezzel, Mac! Szerencséje, hogy ilyen unokaöccse van, mint Conrad. Kedvesebben kéne bánnia vele. Legalább időnként. Mac hirtelen zavarba jött. A másodpercek vánszorogtak. Aztán a torkát köszörülve megszólalt: – Szeretnék elmondani magának valamit az unokaöcsémmel kapcsolatban. Marcus magába roskadva ült a konyhaasztalnál, előtte egy csésze kávé árválkodott. Úgy érezte, sosem fog elmúlni az iszonyatos fájdalom, ami egész éjjel ébren tartotta. Ahányszor Francescára gondolt, könnybe lábadt a szeme. A nő az emeleti hálószobában aludt. Marcus nem értette, hogyan volt képes Francesca egészen eddig magában tartani a dolgot? Hogy tudott tegnap dolgozni azok után, hogy megtudta, mi vár rá? Kettőjük közül Francesca volt a bátrabb. Megígértette vele, hogy senkinek sem beszél a betegségéről, amíg nem közli a borzalmas hírt a családjával. Még néhány napot várni akart. – Nekem is hozzá kell szoknom, mielőtt beszélek velük – mondta hajnal felé az asszony. – Szükségem van rá, hogy úgy érezzem, ameddig csak tudom, kézben tartom a dolgokat – tette hozzá. Marcus tudta, hogy Francesca nagyon fél attól, hogy mit fog szólni a családja. A fivérei mind a mai napig mindentől meg akarták óvni. Marcus még nem tudta, hogyan, de biztos volt benne, hogy teljes erejéből segíteni és támogatni fogja Francescát. Mindent meg fog tenni, amire a nőnek szüksége lesz, és akkor talán kibírja valahogy. De mi lesz vele, ha Francesca meghal? Mindene ez az asszony. Elveszett ember lesz nélküle. – Önző disznó vagy! – kiáltott fel Marcus. – Most ne magadra gondolj! – Kétségbeesetten beletúrt a hajába. Ez a történet nem róla szól. Most Francesca a főszereplő. Hirtelen hányinger fogta el. Ezúttal nem egy amolyan múló émelygésről volt szó. Felugrott, és még épp idejében odaért a mosogatóhoz. A gyomra görcsbe rándult. Hányni kezdett. A válla megfeszült, a szemét elhomályosították a könnyek. Ekkor valaki bekopogott az ajtón. Megpróbálta eltüntetni a mosogatóból az iménti roham undorító nyomait. Hideg vízzel megmosta az arcát, és a kéztörlőt megragadva elindult, hogy ajtót nyisson. Alig hitt a szemének, amikor meglátta, ki áll a küszöbön. Lucy egyetlen pillantást vetett apjára, és tudta, hogy Francesca beszélt vele. Hirtelen nem tudott kinyögni semmit. Végül így szólt: – Apa, jól vagy?

– Igen. Nem. – Marcus szipogva megdörzsölte borostás arcát. – Nem, nem vagyok jól. Rossz hírt kaptunk. Lehet… hogy el kellene halasztanunk a ma esti látogatást. Lucy eléállt, és véraláfutásos szemével a lány feje búbját vizsgálta. Marcus borzalmas állapotban volt. Lucy szinte érezte, ahogyan az apjából árad a szomorúság. – Kérlek, apa – mondta Lucy –, ne taszíts el magadtól. – Már a nyelve hegyén volt, hogy „megint”, de végül visszafogta magát. Nagyon sok bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy betartsa Francescának tett ígéretét, és eljöjjön hozzájuk reggel. Egész éjjel le sem hunyta a szemét. Alessio mellett feküdt a sötétben, és egyfolytában az élet múlandóságán gondolkodott. Ha az az autó nem fékez le időben, már Helen sem lenne az élők sorában. És hiába nyugtatta meg Conrad, hogy a nagybátyja jól van, amennyire Lucy tudta, simán megeshetett volna, hogy Mac meghal az éjszaka. Az apjának pedig azzal a tudattal kellett megbirkóznia, hogy a felesége halálos beteg. Lucy nem akarta elárulni a dolgot Alessiónak. De telt múlt az éjszaka, és Lucy még mindig nem tudott aludni, ezért Alessio felkapcsolta az ágy melletti kislámpát, és így szólt: – Tudom, hogy bánt valami, cara. A barátaidra gondolsz? Helenre meg Macre? Miután megeskette, hogy egyetlen szót se fog szólni senkinek, Lucy elmondta mi a helyzet Francescával. Alessio válasz helyett szorosan magához ölelte, és amikor kicsit arrébb húzódott, Lucy észrevette, hogy a fiú szemében könnyek csillognak. – Ez mindenkit mélyen le fog sújtani – mondta. – Francescát mindenki szereti. – Azután Lucy apjára gondolt. – Ó, Dio, szegény apád, lehet, hogy ezt nem fogja túlélni. Nagyon szereti Francescát. Meg fog szakadni a szíve bánatában. – Alessio további meglepetést okozott Lucynek, amikor így folytatta: – Lucia, Marcusnak szüksége lesz rád. Szüksége lesz a szeretetedre. El kell menned hozzá holnap reggel úgy, ahogy Francesca kérte. El kell temetni a múltat. Szüksége van rád, mint a barátjára és a lányára. – Lehet, hogy nincs rám szüksége – mondta Lucy, és a hangjában kétség bujkált. – Lehet, hogy nem akarja, hogy segítsek neki. – Pszt – csitította Alessio, és Lucy ajkára tette az ujját. – Mia Lucia, pontosan rád van szüksége. Marcusnak te vagy a családja. – Elkísérsz? Azt se tudom, hol laknak. – Lerajzolom neked, hogyan találsz oda. És amíg náluk leszel, elmegyek a San Giacomo-templomba, és gyertyát gyújtok Francescáért. Miért nézel ilyen meglepetten? Lehet, hogy nem úgy viselkedem, mint egy ministráns fiú, de mint a legtöbb olasz, én is hiszek Istenben. – Gyónni is szoktál? – Hébe-hóba. Mért kérdezed? Arra célzol, hogy sok gyónnivalóm van? – Igen, erre céloztam. – Neked talán nincs mit meggyónni? Te talán perfetta vagy? – Nem, nem vagyok tökéletes. De a gyónást felszínes és hiábavaló dolognak tartom. – Szerintem meg segít, ha néha kimondjuk: sajnálom. – Akkor is, ha az ember újra meg újra elköveti ugyanazt a bűnt?

– Emberek vagyunk, Lucia. Isten ismeri az erősségeinket és a gyengeségeinket is. – Alessio ezúttal olyan oldaláról mutatkozott be, amely teljesen megdöbbentette Lucyt. Most azonban, hogy apja továbbra sem engedte, hogy belépjen a házba, Lucy kételkedni kezdett Alessio és Francesca bölcsességében, hogy ő lesz az, aki majd segíteni tud Marcusnak. Még soha nem érezte, hogy ennyire alkalmatlan volna valamire. Hogyan nyújthatna támaszt bárkinek is egy ilyen percben? – Marcus, miért nem engeded be Lucyt? Ne toporogjatok már ott a küszöbön! Francesca állt Marcus háta mögött. Milyen ironikus, gondolta Lucy, hogy Francesca jobban néz ki, mint a férje. Az apja ide-oda kapkodta a tekintetét. – Én hívtam meg Lucyt, Marcus – folytatta Francesca. A férfi a karját leengedve, elengedte az ajtót. – Tényleg? Francesca bólintott. – Si. Ő már tud a… betegségemről. Tegnap mindent elmeséltem neki. – Előbb szóltál Lucynek, mint nekem? De mielőtt Francesca felelhetett volna, Lucy megszólalt. – Apa, számít ez valamit? Marcus egy végtelennek tűnő másodpercig a lányát nézte. A szeme megtelt könnyel, remegő kezét a szájához emelte. Lucy és Francesca egyszerre léptek hozzá, hogy átöleljék.

Hatvanegyedik fejezet Pontosan négy óra volt, mikor a taxi három utasa kiszállt a Piazza Manzinin. Helen Mackel és Conraddal az oldalán – Mac a nő könyökét fogta, Conrad pedig gyöngéden rátette a kezét a derekára –, lassan haladt fölfelé a Villa Rosához vezető szűk sikátor lépcsőjén. – Nincs szükségem segítségre – mondta Helen, amikor látta, hogyan bámulják őket a járókelők. – Egyedül is boldogulok. – Csend legyen, kislány! – morgott Mac. – Fogadja el tőlünk a segítséget, különben egyedül kell viselnie a következményeket. Helen a lelke mélyén persze nagyon élvezte, hogy a két férfi ilyen figyelmes vele. Nagyon jólesett neki az a féltő gondoskodás, amivel körülvették. Mégis így folytatta: – De ha egyszer úgy érzem, mintha csaló lennék. Hiszen csak a fejemet ütöttem be, nem bénultam meg deréktól lefelé. – Folytassa csak, és átteszem a kötést a fejéről a szájára. – Íme, így viselkedik egy igazi úriember – mosolygott Conrad, amikor odaértek a szállodához, és beléptek az üvegajtón. Helen észrevette a recepciós pult mögött az egyik tulajdonost. A férfi azonnal odaszaladt hozzájuk, hogy megkérdezze, miben lehet a segítségükre. – Biztosan nem így képzelte el a nyaralást a hölgy! Micsoda szörnyűség! – sopánkodott a férfi hangosan. – Alessio rendszeresen beszámolt a

fejleményekről. Rettenetesen aggódtunk önért. Kérem, engedje meg, hogy felvigyek egy kis kávét a szobájába. Vagy inkább teát kér? – Én inkább valami erősebbre szavaznék – vetette közbe Mac. – Egy dupla whisky jólesne. – Nem, gondolj az új gyógyszereidre. Szó sem lehet whiskyről. – Conrad hangja szigorú volt, de közben kedvesen Macre mosolygott. – Egy csésze tea jólesne – zárta le végül a vitát Helen. – De nem a szobámban szeretném meginni. Az elmúlt néhány napban túl sok időt töltöttem a négy fal közé zárva. Végre leülhetek a kertben. Kihozná a teát, kérem? – Mindjárt három teát készítsen, mi is csatlakozunk a hölgyhöz – mondta Conrad. – Piacere. Menjenek, helyezzék kényelembe magukat, én pedig máris intézkedem. Helen nagy megkönnyebbülésére senki sem volt a kertben. Tartott tőle, hogy ha visszatér, megrohanják az útitársai, és kérdések özönét zúdítják rá. Ráadásul fogalma sem volt, mihez kezdjen Savannah-val. Valahogy meg kell magyaráznia, hogy ez a történet a terhességével kapcsolatban nonszensz. Verőfényes, meleg nap volt, és annak ellenére, hogy a feje tompán fájt – néha úgy érezte, mintha összezsugorodott volna a koponyája, és emiatt nyomná az agyát mindazok után, amit az elmúlt huszonnégy órában átélt, Helen meglepően nyugodtnak érezte magát. A délutáni napfényben üldögélve, a háztetők fölött a tóra látott, és valami kellemes zsibbadtság járta át a testét. A jövője még sose látszott ilyen bizonytalannak, de ez most valahogy nem számított. Talán a tudat, hogy milyen könnyen meghalhatott volna, ha az a kocsi valóban elgázolja, teljesen más távlatokba helyezte az egész életét. De lehet, hogy csak a kórházban kapott fájdalomcsillapító hatását érezte. Kihozták a teájukat. Miután magukra maradtak, Conrad kitöltötte a teát, Helen pedig átvette a csészét. – Döntöttem – szólalt meg kis idő múlva Helen. – Beszélni fogok Hunterrel. – És mit fog mondani neki? – Ez nem tartozik rád, Mac – szólt közbe Conrad. – Szerinted talán nem, én viszont nem osztom a véleményedet. Nem akarom, hogy amiatt a szemétláda miatt Helen kiboruljon. – Nem fogok kiborulni – jegyezte meg ellentmondást nem tűrő hangon Helen. Amikor úgy érezte, elérkezett az idő, hogy felhívja Huntert, Helen fölment a szobájába. Mivel a saját mobilja még mindig le volt merülve, kivette Hunter telefonját a táskájából, és leült az ágy végére. A listából kikereste Annabel számát. Már majdnem tárcsázott, amikor végül meggondolta magát. Meg akarta lepni őket. Ha Hunter telefonjáról felhívja Annabelt, a nő azonnal rájön, hogy valami nem stimmel. Ezért Helen átült az asztalon lévő készülékhez, tárcsázta Annabel számát, és várt. Vajon hol vannak most? Talán egy homokos tengerparton? Az biztosan tetszene Annabelnek. Hunter viszont utálja az ilyesmit. Hunter azt szerette, ha a nyaralásnak van valami célja azonkívül, hogy a tengerparton fekszik, és a hasát sütteti. A nyaralás Hunter szerint például arra jó, hogy fölmérjen egy

potenciális ingatlanbefektetést, vagy egy léggömb kosarában megkérje álmai nőjének kezét. Helen számára rejtély volt, miért ragaszkodott hozzá Hunter, hogy elkíséri Olaszországba. A férfi azt mondta, azért, mert Marcia azt akarja, hogy tartsa szemmel Savannah-t, de ez a magyarázat nem tűnt túl hitelesnek. Aztán egyszer csak leesett neki: Hunter és Annabel itt vannak valahol Olaszországban. Helen még mindig arra várt, hogy Annabel beleszóljon a telefonba, mikor eszébe jutott barátnője hosszú hétvégéje „a csajokkal”, és hogy milyen fáradt volt, amikor visszatért az irodába. A kirakós játék újabb darabja került a helyére. Amikor Annabel elment arra a bizonyos „csajos hétvégére”, Hunter épp Dubaiban járt. A hétvégi lánybuli szemenszedett hazugság volt, és minden bizonnyal Annabel is Dubaiba repült. Vajon még hányszor hazudtak neki? Valaki beleszólt a kagylóba. Helen felriadt. – Halló? – Annabel, itt Helen. Légy szíves küldd a telefonhoz a férjemet. Döbbent csend. – Borzasztó rossz a vonal… mit mondtál? – A férjemmel szeretnék beszélni. – Ez valami vicc? – Talán hallod, hogy nevetek? – Nem… De… Hunter most veled van… Olaszországban… – Ne nehezítsd meg a helyzetet, Annabel. Mondd meg Hunternek, hogy beszélni akarok vele. A háttérből mormolás hallatszott, és újságpapír zörgése. – Honnan tudtad, hogy hol vagyok? Hát ez jellemző Hunterre. Nem próbálja tagadni a dolgot, meg sem próbálja kivágni magát. – A mobilod. Tegnap kölcsönvettem. – Nem tűnsz dühösnek. – Nem is vagyok az. – Helennek az volt az érzése, hogy ez a válasz jobban sértette a férfi egóját, mint bármilyen dühödt vádaskodás. – Csak azért telefonálok, hogy közöljem, tegnap elájultam és kórházba vittek. Savannah és Clancy megpróbáltak elérni téged. Talán szeretnéd felhívni őket, hogy megmagyarázd, hová tűntél, ha másért nem, hát azért, hogy megnyugodjanak. Egy másodpercig hagyta, hogy Hunter megeméssze a hallottakat, aztán így folytatta: – Egészen pontosan merre vagytok? Arra már magamtól is rájöttem, hogy nem Dubaiban. – Itt vagyok a Comói-tónál. A Villa d'Estében. Helen füttyentett. – Micsoda mázlista ez az Annabel. A részedről viszont meglehetősen kockázatos vállalkozás volt szobát kivenni a Villa d'Estében. Már ha figyelembe vesszük, hogy a szálloda és a kertje benne van a Gyönyörű Kertek túraprogramjában. – Mikor Hunter nem válaszolt, Helen még hozzátette: – Tudhattam volna. Te nem félsz semmitől, igaz? A kockázat nélküli nap, elvesztegetett nap. Legalábbis, ami téged illet. Ugye, jól látom a helyzetet? – Nem gondolod, hogy ezt inkább odahaza kellene megbeszélnünk?

Helen egy csöppnyi bosszúságot érzett Hunter hangjában. – Ó, persze, elnézést. Biztos nagyon kellemetlen Annabel jelenlétében megbeszélni a dolgokat. – Légy szíves, Helen, ne gúnyolódj! – Nem gúnyolódom. – Az asszony felsóhajtott. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Belefáradt ebbe az egészbe. – Holnap visszarepülök Angliába – mondta. – Az eredeti terveknek megfelelően. – Mit akarsz, mit csináljak? – Szeretnék egy kicsit egyedül lenni, hogy elrendezzem a dolgokat..

Swanmere Hatvankettedik fejezet Swanmere-ben zuhogott az eső. A felhőszakadás hajnali négykor kezdődött, de Lucy nem a vihar hangjaira ébredt. Nyugtalanul aludt, aztán egy órája felébredt, és azóta nem jött álom a szemére. Most fürdőköpenyben bámult ki a hálószoba ablakán. Az ablaküvegen kopogó ólomszínű esőcseppeket nézte, melyek eltakarták előle a kertet. Pocsék nap volt, tökéletesen passzolt Lucy pocsék hangulatához. Már másfél napja hazaérkezett Olaszországból, de azóta semmi hírt nem kapott Alessióról. A fiú azt mondta, fel fogja hívni, de nem telefonált. Lucy tudta, hogy nem kellene meglepődnie ezen, ez azonban mégsem enyhítette a szomorúságát. Amikor a férfi azt mondta neki, hogy amint hazaér Angliába, fel fogja hívni, hinni akart neki. Már tudta, Alessio emlékét fogcsikorgatva a múlt sírjába kell temetnie. Kitörölt a szeme sarkából egy könnycseppet. Dühöt akart érezni. Haragudni akart, de nemcsak Alessióra, hanem saját magára is, mert olyan könnyen hagyta, hogy rászedjék, mert olyan szenvedélyesen el akarta hinni, hogy a másik komolyan gondolta, amit mondott. Korai lett volna még haragudni. Annak is eljön majd az ideje. De most még nincs itt. Még mindig szeretett volna hinni a férfi varázsában. Szerette volna továbbélni az álmot. Lehunyta a szemét, hogy minél tisztábban fel tudja idézni a férfi testének minden apró részletét. Az emlékek keserédes gyönyörré olvadtak össze, és Lucy elgyengült a vágytól. Mit nem adott volna érte, hogy hallja Alessio hangját, a szavait, hogy mennyire vágyik rá, mennyire kívánja őt. Soha nem mondta még neki senki ilyen elragadtatással, hogy imádja. Most már tudta, hogy itt követte el a hibát. Túl hamar bedőlt a férfi szavainak. Alessio elkápráztatta a figyelmességével. Az utolsó együtt töltött reggelen Alessio zongorázott neki. A pincérek már eltakarították a reggeli maradványait, és ő megkérte Lucyt, hogy maradjon vele a délelőtti gyakorlás idejére. Lucy életének egyik legizgalmasabb, legvarázslatosabb élménye volt, hogy Alessio játékát figyelhette. Ha a férfi erőteljesen összpontosító arcának vonásaira gondolt, még most is megborzongott. Kinyitotta a szemét. Eljön majd az idő, amikor nem gyötörheti magát tovább ezekkel az emlékekkel, most viszont még beléjük akart kapaszkodni, hinni akart benne, hogy a mobilja egyszer csak megcsörren, és Alessio beleszól: Ciao, Lucia!

Mióta hazajött, csak ketten hívták: az anyja és az apja. Az anyjával folytatott társalgás olyan volt, mintha egy aknamezőn sétáltak volna. Mivel meg sem említette Fionának, hogy Olaszországba készül, most az egész történetet el kellett mondania. Nemcsak azt, hogy találkozott apjával, hanem azt is, hogy kibékült vele. Fiona fagyos hallgatásba burkolózva, szótlanul hallgatta végig Lucy beszámolóját. Lucy biztos volt benne, hogy az anyja szerint szégyenletes, amit művelt. Az alávaló Marcus Gray gyűlöletére alapozott örök szövetségüket most egyetlen mozdulattal félresöpörte. Olyan árulás volt ez, amelyet Fiona nehezen fog megbocsátani, ha egyáltalán képes lesz rá valaha. És noha Lucy most sem tekintette szentnek az apját, végre belátta, hogy nem csak és kizárólag őt lehetett okolni a történtekért. Lucy tudta a legjobban a világon, hogy milyen nehéz együtt élni Fionával. Természetesen ez volt az egész probléma gyökere. Lucy mindvégig az apját okolta, hogy ekkora felfordulást hagyott maga után, és így kiborította az anyját. Sokáig azt hitte, ezért ideggyenge az anyja, és ezért nem lehet kijönni vele. Fiona mindent, ami rossz volt az életükben, Marcusra vezetett vissza. Ugyan ki mást hibáztathattak volna? Lucy a kínos beszélgetés során egyetlenegyszer sem tett említést Francesca betegségéről. Ismerve Fiona bosszúálló természetét, nem bízott benne, hogy anyja a helyzetnek megfelelően reagálna. Az apjával való beszélgetés sem volt könnyebb, azon egyszerű oknál fogva, hogy Lucy sohasem gondolt rá, hogy a Church View konyhájában állva fogja hallani a hangját. Mikor letette a telefont, könnybe lábadt a szeme. Amikor Pescallóban elváltak egymástól, ugyanígy úrrá lettek rajtuk az érzelmek. Az apja búcsúzóul megcsókolta, és Lucy megígérte, hogy amint tud, visszajön. – Felhívhatlak este? – kérdezte Marcus. – Csak hogy tudjam, épségben hazaértél. – Kérlek, apa, neked semmire sem kell engedélyt kérned tőlem. Azért adtam meg a telefonszámomat, mert azt akarom, hogy hívjál. Még egyszer összeölelkeztek, és akkor Francesca is odalépett melléjük. Óvatosan őt is magukhoz ölelték. – Most már barátok vagyunk, Lucy? – Hát persze hogy barátok vagyunk. – Gyere vissza minél előbb – mondta Francesca halkan. Aztán Lucy szemébe nézett, mintha azt mondaná: „Ne késlekedj soká!” A hosszú ácsorgástól megmerevedett tagokkal, Lucy ellépett az ablaktól. Muszáj volt ráhangolódnia, hogy reggel – először, mióta hazajött – munkába kell mennie. Orlando a földszinten ült a konyhában, már felöltözött. Éppen pirítóst rágcsált, és a kávéját kavargatta. Mikor meglátta Lucyt, azonnal felajánlotta, hogy neki is készít valami innivalót. – Kösz, majd megcsinálom – felelte a lány. Szegény Orlando, annyira kedves hozzá. Tudja, hogy ki van borulva Alessio miatt, és mindent megtesz, hogy felvidítsa. Egyszer sem ejtette ki a száján, hogy „én megmondtam neked”, de lerítt az arcáról. Minden kedves gesztusából ez sugárzott. Előző este elkészítette Lucy egyik

kedvenc ételét: kolbászos rántottát, sült krumplival. „Vigasz vacsi – mondta –, szerintem pont erre van szükséged.” Aztán még fürdővizet is eresztett neki, és meggyújtott néhány gyertyát a fürdőszobában. – Csinálok neked pirítóst – közölte Orlando, mielőtt Lucy akár egy szót is szólhatott volna, és már pakolta is a pirítóba a kenyérszeleteket. – Nem inkább nekem kellene kényeztetnem téged? – mosolygott a lány. – Hivatalosan ugyanis te estél túl egy szakításon. – Úgy nézek ki, mint akinek, megszakad a szíve a bánattól? – Nem. De akkor sem lehetett könnyű. – Nevezz nyugodtan szívtelen gazfickónak, de kevés olyan lélekemelő dologban volt részem életem során, mint a Savannah-val való szakítás. – Gondolod, hogy Alessio is ezt gondolja rólam? Orlando lenyomta a kenyérpirító karját. – Nem tudom, Luce. Lucy elmosolyodott, majd így szólt: – Köszönöm. – Mit köszönsz? – Hogy nem kezdesz hülyeségeket magyarázni. Nem fog felhívni, ugye? – Megpróbálhatod te fölhívni őt. – Micsoda? Hogy felhívjam, és úgy tegyek, mint akinek fogalma sincs, hogyan mennek ezek a játékok? Ez csak egy futó nyári kaland volt, amit túl komolyan vettem. Elragadtattam magam, és nem tudtam, mikor kell leállni. Ez az én hibám. Nem sokára el fogom felejteni az egészet. De ha valóban ez a helyzet, miért érzi mégis úgy, mintha ketté akarna hasadni a szíve? Orlando nem tudta elviselni, hogy ilyen szomorúnak látja Lucyt. Bármit megtett volna, hogy felvidítsa. Még a bellagiói szállodát is felhívná, hogy beszéljen Alessióval. Megmondaná neki, hogy viselkedjen férfihoz méltóan, és ne hagyja tovább szenvedni Lucyt. Hívja fel, és mondja meg, hogy vége. Kegyetlenség hagyni, hogy így vergődjön, mint a hal a horgon. Orlandót még soha senki sem vádolta azzal, hogy kegyetlen volt. Mármint addig, amíg Savannah elő nem adta magát. Ez csupán egy volt a számtalan vád közül, amivel a fiút illette, miután az megmondta neki, hogy köztük vége mindennek. Orlando úgy tervezte, hogy nem szól neki, csak miután hazaértek. Az utolsó bellagiói estéjükön azonban, amikor egy ital mellett ültek az egyik tóparti bárban, Savannah igencsak próbára tette a türelmét, ami végül azzal az eredménnyel járt, hogy Orlando kijött a sodrából. Az egész veszekedés azzal kezdődött, hogy Savannah csúnya megjegyzéseket tett Helenre. – Szerinted Helen miben mesterkedik? – kérdezte. – Nem értem ezt az egészet. Az egyik percben terhes, a másikban már nem. – Azt mondanám, hogy ez csak Helenre és a férjére tartozik – jegyezte meg óvatosan Orlando. – Ne felejtsd el, hogy kicsoda Helen férje! Nekem, mint a lányának, jogom van tudni, hogy mi az ördög folyik itt. És ha engem kérdezel, az a szemét ribanc túl bizalmas viszonyba került Conrad Trumannel. Láttad, hogy néz rá a pasas? A dolog ugyan Orlandónak is feltűnt, de nem állt szándékában találgatásokba bocsátkozni.

– Csöppet se lennék meglepve, ha titokban már javában űznék az ipart – folytatta a lány. – Tettem is rá egy-két célzást, amikor apával beszéltem telefonon. – Mit csináltál? – Na, nehogy már kiakadj. Nem gondoltam komolyan. Csak azért mondtam, hogy egy kicsit megfingassam az öregemet. Ő is pont ugyanolyan felelőtlenül viselkedik. – Hát ezzel nincs egyedül. – Ezzel most mire akarsz célozni? – Hogy neked mindig előbb jár a szád, mint az eszed. Te ugye soha nem gondolod végig, hogy mit beszélsz? Ekkor aztán elszabadultak az indulatok. Savannah mindennek elmondta Orlandót, amin a körülöttük ülő vendégek remekül szórakoztak. Amikor Savannah elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy a másik is szóhoz jusson, Orlando a következőt mondta: – Ebből a dühkitörésből arra következtetek, hogy végeztünk. Ja, és mielőtt elfelejteném tisztázni a helyzetet, tekintsd magad felmentve minden kötelezettség alól, ami a munkaszerződésedben szerepel. Ki vagy rúgva! – Ezután, mielőtt még Savannah-nak eszébe jutott, hogy a maradék italát Orlando képébe loccsantsa, a fiú a székét hátralökve távozott. Bár a szomszéd asztalnál ülő középkorú házaspár megtapsolta, amikor kiment, Orlando nem volt büszke magára. Több esze lehetett volna annál, hogy belemenjen egy ilyen eleve halálraítélt kapcsolatba. A rövid idő alatt, mióta mindannyian hazajöttek Olaszországból, megtudta Helentől, hogy Savannah összecsomagolta a holmiját, és elhagyta Swanmere-t. Most megint Crantsfordban lakott az anyjával. Orlando nem tartotta valószínűnek, hogy útjaik valaha is újra keresztezik egymást. Amikor Lucy megérkezett a munkahelyére, Angie és Hugh várta, hogy beszámoljon a nyaralásról. – Hát Orlando semmit sem mesélt? – kérdezte Lucy, miközben kiosztotta a Bellagióból hozott ajándékokat: egy palack vörösbort Hugh-nak, és egy kézi készítésű alabástrom képkeretet Angie-nek. Lucy úgy tudta, előző nap Orlando felhívta a szüleit, és le merte volna fogadni, hogy részletesen tájékoztatta Hugh-t a történtekről. Hugh a fejét rázta. – Kérdeztem, de azt mondta, nem az ő dolga, hogy bármit mondjon. Ha akar, bosszantóan diszkrét tud lenni. Az anyjától örökölte. – Szóval nem tőled, Hugh? – mosolygott Angie. – Meg vagyok lepve. Hugh a fejét rázta. – Elviselhetetlen ez a nőszemély. Örült, hogy végre megint itt lehet. Ezen a helyen, ezek között az emberek között otthon érezte magát. Mással nem szabad törődnie. Mindent elmesélt, amit tudni akartak a Comói-tóról, persze ahol szükségesnek találta, kihagyott ezt-azt. Alessiónak még a nevét sem említette. Délelőtt, mikor végre elállt az eső, és Lucy elkezdte rendbe rakni a növényeket, amiket ledöntött a vihar, arra gondolt, mennyire hálás Orlandónak, hogy nem beszélt az apjának Alessióról. Minél kevesebb

ember tud a dologról, annál jobb. Kár, hogy abban nem bízhat, hogy Olivia Marchwood és a hozzá hasonló pletykafészkek is befogják a szájukat. Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan túlesne az egészen, és egyszerűen közzétenné a hírt az egyházközség hirdetőtábláján a templom előtt. Éppen végzett, amikor egyszer csak Hugh bukkant fel mellette. – Örülök, hogy jól alakultak a dolgok apáddal, Lucy – mondta. – Köszönöm. Furcsa érzés, de olyan ez, mintha hirtelen rádöbbentem volna, hogy van egy másik életem is, amit még föl kell fedeznem. Annyi esztendőn át kettesben éltünk anyával. Most meg van egy új családom, amit meg akarok ismerni. – Tetszik a hozzáállásod, Lucy. Sokat gondoltam apádra, és arra, amin keresztül kell mennie. Ha szabadságot akarsz kivenni, hogy meglátogasd, csak szólj. – Már csaknem megfordult, hogy elmenjen, amikor hozzátette: – Orlando azt mondja, szakított Savannah-val. Jól tudom, a lány már el is költözött Swanmere-ből? – Igen, pontosan ez a helyzet. – Fölteszem, nincs esély rá, hogy… – Felejtsd el, Hugh. Orlandónak és nekem az van megírva, hogy örökre barátok maradjunk. – Ezt sose tudhatod biztosan. De igen, tudom – gondolta Lucy. Mindketten nemrég szakítottak. Ha most történne köztük bármi, az bizony katasztrofális következményekkel járna. Az ügyvéd átnyújtotta a levelet az asztal fölött. Annak ellenére, hogy már felolvasta neki, Helen még egyszer végigolvasta. Egész egyszerűen hihetetlennek találta a benne foglaltakat. – Nem is tudom, mit mondjak – hüledezett. – Nem érdemlem meg, az biztos. És mi lesz, ha az emberek azt hiszik, hogy úgy kényszerítettem ki tőle. Ez olyan kínos lenne. Talán az volna a legjobb, ha nem fogadnám el. Miközben visszatette a levelet az asztalra, arra gondolt, hogy talán az ügyvéd is azt hiszi, hogy úgy kényszerítette szegény Mrs. Jenkinst, hogy módosítsa a végrendeletét. Talán még az is eszébe jut a fickónak, hogy ő tette el láb alól az öreg hölgyet. Hál' istennek, pont Olaszországban volt, mikor Mrs. Jenkins elaludt, és csendben jobblétre szenderült. – Mrs. Jenkins nagyon világosan fejezte ki magát ezzel kapcsolatban – mondta a férfi, félbeszakítva az egyre jobban bepánikoló Helen gondolatmenetét. – A múlt hónapban levelet írt nekem, amelyben teljesen egyértelműen kijelentette, hogy ön semmit sem tud arról, amit tervez. – De bizonyára a rokonai majd megtámadják a végrendeletet. – Mrs. Jenkinsnek nincsenek rokonai. Utolsó levelében nagyon megható dolgokat írt önről. Hangsúlyozta, hogy mennyire szerette önt, és hogy milyen sokat segített neki. – De hát én nem csináltam semmi különöset. Csak azt, amit bárki más megtett volna a helyemben. – Bárhogy is történt, ön Mrs. Jenkins végrendeletének egyedüli kedvezményezettje. Önre hagyta a házát, valamint igen jelentős összegű készpénz-megtakarítását. Érdekli, hogy pontosan mekkora összegről van szó?

Helen azt gondolta, az örökség maximum pár ezer fontra rúghat. Mikor az ügyvéd elárulta az összeget, Helen alig akart hinni a fülének, és megkérte a férfit, hogy ismételje meg, amit mondott. – Előre szóltam, hogy igen jelentős az összeg. – De hiszen olyan szerényen élt. Semmi sem utalt rá, hogy ennyi pénze van. – Ilyesmi gyakran előfordul. Az élet tele van meglepetésekkel, Mrs. Madison-Tyler. Higgye el, sok hitetlenkedő arcot láttam már ebben az irodában. A rokonok legtöbbször azért háborodnak fel, mert túl kevés pénzen kell osztozniuk. Örömömre szolgál, hogy jelen esetben ilyen szépen alakultak a dolgok. Előttünk áll még az érvényesítési eljárás, de azzal nem lesz probléma. – Megigazított egy iratcsomót. –Korábban említette, hogy véletlenül éppen most lenne szüksége ügyvédre, egy másik ügyben is. Segíthetek önnek? – Igen. Szükségem van egy ügyvédre, aki lebonyolítja a válásomat. Egy órával később Helen a kocsijában ült, úton a nagymamájához. A nap áttört a felhők között, és a fénysugarak szétterültek az úton. Már másodszor látogatta meg Emmát, mióta visszajött a Comói-tó mellől. Már ő vezethetett. Tegnap Conrad még ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a sofőr. Azt mondta, majd megvárja a kocsiban, de Helen emlékezett rá, hogy Conrad milyen kedvesen bánt Emmával Wollertonban, ezért aztán behívta őt is. Emma persze nem emlékezett rá, és azt hitte, hogy orvos. Folyton azt mondogatta, hogy Helen várjon odakint, amíg a doktor megvizsgálja. Beletelt egy kis időbe, amíg észrevette a kötést Helen fején, de akkor meg azt vette a fejébe, hogy a doktor biztosan ezért van ott velük. Ahogy leparkolta a kocsit, és fölnézett a repkénnyel befuttatott épületre, Isobel Jenkins váratlan jótettére gondolt. Gyakran beszélgetett Isobellel a nagyanyjáról, arról, hogy milyen közel voltak egymáshoz. Még az is átfutott az agyán, hogy egyszer magával hozza Isobelt, hadd találkozzon Emmával. Hiányozni fog neki az öreg hölgy. És örökre hálás lesz a nagylelkűségéért. Legmerészebb álmaiban sem láthatta előre, hogy az események ilyen fordulatot vesznek. Helen számára a világot jelentette, hogy Emma jövője most már biztosítva van. Emma a látogatás nagy részében hol elszundított, hol fölébredt. Amikor végül mély álomba zuhant, Helen búcsúzóul megcsókolta, és folytatta útját Swanmere-be. Hivatalosan már nem volt állandó lakhelye a kisvárosban, mivel előző reggel – közvetlenül Savannah után – ő is elköltözött a Régi Paplakról. Persze azért volt fedél a feje fölött, hiszen elfogadta Conrad ajánlatát, aki felkínálta neki, hogy amíg Helen crantsfordi házának bérleti szerződése lejár, és kiköltöznek a bérlők, lakjon náluk. Helent nem volt könnyű meggyőzni. – Kit érdekel, hogy mit gondolnak az emberek? – foglalta össze a véleményét Mac. – Helen, maga a barátunk, és mi meghívtuk látogatóba. Ugye nem Huntertől fél? – Attól félek, hogy mit gondol majd Conradról – ismerte el Helen. – És maga szerint Conrad nem fütyül rá? – Tudom, hogy Conradot nem érdekli a kérdés, és pont ezért kell nekem foglalkoznom vele. Nem akarom, hogy Conrad belekeveredjen.

– Ezzel már egész kicsit elkésett, Helen. Conrad már nyakig ül a szószban. Így aztán végül Helen beköltözött hozzájuk, és birtokba vette a vendégszobát. A hír persze futótűzként söpört végig az egész falun, miután Evie értesült elsőként erről a fejleményről. Conrad Saabja mellé parkolt, és már éppen leállította a motort, amikor beállt mögé egy Mercedes. Nem lehetett eltéveszteni az autót, sem a vezetőjét. Hunter ült a volán mögött. Bár Helen megkérte, hogy hagyja magára, amint megérkezett a Régi Paplakra, Hunter azonnal felhívta. Azzal fenyegetőzött, hogy hazajön, ha nem áll vele szóba, így hát Helen beadta a derekát, és olyan őszintén, amennyire csak tudott, felelt a kérdéseire. Először is a terhességéről kérdezte. – Attól tartok, félretájékoztattak – mondta az asszony. – Gondolom, Savannah-tól tudod. – Nem számít, hogy ki mondta. Csak az számít, hogy titkoltad előlem. Terhes vagy, vagy nem? És ha terhes vagy, tudni akarom, hogy tőlem vane a gyerek? – Nem vagyok terhes. Nem is voltam. – Akkor meg mi a fenének mondta Savannah, hogy az vagy? És arra még ennél is kíváncsibb vagyok, hogy miért célozgatott Savannah arra, hogy felszarvaztál? – Ezt vele kell megbeszélned. Talán azt sem ártana számításba venned, hogy a lányod esetleg egy intrikus, hazug kis bajkeverő, aki nem ilyen lenne, ha szigorúbban fognád, és néha őszinte érdeklődést mutatnál iránta. És még valami: ha valaki úgy érezheti magát, hogy átvágták, akkor az én vagyok. Mesélj, hogy van a drága Annabel? – Ő csak egy futó kaland, Helen. Nem jelent semmit. Csak szex, semmi más. Helen nagyon elcsodálkozott, hogy Hunter semmit sem reagált a Savannah-t ért kritikára. Aztán így szólt: – Remélem, Annabel nem hallja, amit mondasz. – Nincs itt velem. – Hol vagy? – Clancynél. Látni akarlak, Helen. Biztos akarok lenni abban, hogy nem követsz el semmi meggondolatlanságot. Szükséged van rám. Ezt te is tudod. Helen válaszra sem méltatta a férfit, egyszerűen letette a kagylót, és kikapcsolta az üzenetrögzítőt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Huntertől, aki közben kiszállt az autóból, és odament hozzá. – Nem volt nehéz rájönni. Hol máshol lettél volna? Olivia Marchwoodnál? Nehezen hiszem. És kérlek, ha egy mód van rá, ne nézz teljesen hülyének, és ne tégy úgy, mintha nem volna semmi közted és Conrad között. Azzal, hogy a szentet játszod, nem csapsz be senkit. – Minden rendben van, Helen? Mac és Conrad bukkant elő a ház mellől. A kertben voltak, és meghallották a hangokat. Fritz is velük volt. Amikor meglátta Huntert, mély hangon morogni kezdett.

– Minden rendben, Conrad. – Helen visszafordult Hunterhez. – Miért nem ülünk be valahová egy italra, hogy megbeszéljük a dolgot? Hunter ellenséges pillantást vetett Conradra. – Én nagyon jól érzem magam itt. – Nem, én ebbe nem akarok senkit belerántani – mondta Helen. – Azt hiszem, ezzel már elkéstél – mondta Hunter, majd továbbra is Conradot bámulva, gúnyosan hozzátette: – Remélem, megengedheti magának a hölgyet. Igen költséges mulatság. Conrad előrelépett, de Helen egy kézmozdulattal megállította. – Hunter, elárulod, hogy pontosan miért vettél feleségül? – kérdezte. – Nem vagyok valami különleges trófea, igaz? Oké, fiatalabb vagyok nálad, de bárkit megkaphattál volna. Miért pont én kellettem neked? Helen nem sokszor látta Huntert elbizonytalanodni, de ez a kérdés mintha zavarba hozta volna. Kis híján megsajnálta a férfit. – Én… én azt hittem, hogy te más leszel – mondta. – Azt hittem, hogy valóban szükséged van rám. De te is pont olyan vagy, mint a többi. Ha megkaptad, amit akarsz, megpróbálsz fölülkerekedni. Helen döbbenten hallgatta Hunter szavait. – Ezt most komolyan mondod? – Még nem találkoztam olyan nővel, aki nem ezt csinálja. Mind egyformák vagytok. Mikor beleegyeztél, hogy hozzám jössz feleségül, már tudtam, mire megy ki a játék. És én szívesen belementem. Méltányos egyezségnek látszott. De egy idő után abbahagytad a tisztességes játékot. Felrúgtad a szabályokat. Kételkedni kezdtél bennem. – Hunter hangja most már könyörtelen volt. Helen a szeme sarkából látta, hogy Mac és Conrad elindulnak felé. Ők talán sejtették, mi fog történni, ő azonban gyanútlan volt. Hunter keze előrelendült. Keményen Helen arcába vágott, és mocskos kurvának nevezte. Az ütés olyan erős volt, hogy az asszony a kocsijára esett. Egy végtelennek tűnő pillanatig forgott vele a világ, és nem látott semmit. A szédülés ködén át elhatolt a tudatáig, hogy óriási felfordulás és hangzavar alakult ki körülötte. Conrad Hunterre vetette magát. Fritz dühödten ugatott. Mac pedig megkérdezte Helentől, talpra tud-e állni. – Jól vagyok – felelte Helen. De igazából nem volt jól. Mintha újra Olaszországban lett volna. Úgy érezte, kiterülve fekszik az út szélén az árokban.

Hatvanharmadik fejezet Miután első munkanapja véget ért, Lucy rohamtempóban kerekezett hazafelé. Otthon egy szétnyúzott farmert meg egy pólót húzott magára, felkapta a szatyrot, amit reggel a konyhaajtó külső oldalára akasztott, és útnak eredt. Volt valaki, akit már nagyon szeretett volna meglátogatni. Mióta megjött Olaszországból, még nem adódott alkalom, hogy találkozzon Dannel, és megköszönje, hogy gondját viselte a veteményesének. Az autóduda hangjára felkapta a fejét, és az út másik oldalára nézett. Orlando leállította az árukihordó kocsi motorját, és letekerte az ablakot. Lucy odament hozzá. – Fölmegyek a telekre – mondta. – Te hogy állsz? Befejezted a munkát mára? – Még nem. Csak hazaugrom, bekapok egy szendvicset, aztán megyek tovább, megnézek egy kertet, amit a tulaj át akar alakíttatni. Nem tudom, mikor végzek. Milyen napod volt? – Pompás. És nem, Alessio még mindig nem telefonált. Ha attól jobban érzed magad, felhatalmazlak, hogy az orrom alá dörgöld, te megmondtad előre. – Nem tennék ilyet, Luce. Figyelj, most mennem kell. De ma este mindent megbeszélünk, jó? Hozzak hazafelé jövet valami kaját? – Jó ötlet. – Add át az üdvözletemet Dannek és a fiúknak. Dan, Bill és Joe úgy üdvözölték Lucyt, mintha abban a percben ért volna partot, miután egy szál egyedül körbehajózta a Földet egy lyukas fürdőkáddal. – Hoztál nekünk ajándékot? – kérdezte Joe, és a lány kezében lévő szatyrot vizslatta. – Mondjuk, Sophia Loren kezdetnek megtenné. – Grappát hoztam nektek – mondta Lucy, és átadott egy-egy üveget Billnek és Joe-nak. A teljesen absztinens Dannek egy dobozt nyújtott át. – Ő miért esik mindig különleges elbánás alá? – jegyezte meg Joe. – Azért, mert ő megérdemli – vágott vissza Lucy. Dan átkarolta a lányt, és elindult vele felfelé az ösvényen. – Nem akarod megnézni a kertet, amíg fölteszek egy teát? – kérdezte. – Nem, majd később felmegyünk. Mi lenne, ha én tenném fel a teát, te pedig kinyitnád az ajándékodat? – Nem kellett volna ajándékot hoznod – mondta Dan, miután beléptek a kisházba, és begyújtotta a tűzhelyet. – Tudom, Dan, de szerettelek volna meglepni valamivel. Na, gyerünk, bontsd ki! Néhány másodperccel később már egy porcelánbögrét tartott a kezében, amelyre Bellagio és a Comói-tó látképét festették. – Biztosan nagyon szép lehet az a vidék – mondta Dan, miután megköszönte az ajándékot. – Na, és hogy mentek a dolgok?

Lucy teát töltött, aztán leült Dan mellé, mély lélegzetet vett, és mindent elmesélt neki az apjáról meg Francescáról. – Ha jól értem, a végén megkedvelted Francescát – jegyezte meg a férfi. – Igen, Francesca nagyon kedves és gyönyörű nő. Velem is nagyon rendes volt. Én meg éveken át azt gondoltam róla, hogy egy igazi szörnyeteg. – Igen, de ez most már mind mögötted van. Nincs értelme ostorozni magadat olyasmiért, ami elmúlt. Előre kell nézni. Lucy elgondolkodva szürcsölte a teáját. – Ezt mondta Alessio is. – Tényleg? Na, és egész pontosan ki ez az Alessio? – A srác, akivel ott ismerkedtem meg. Annyi idős, mint én. Zongorista. Konzervatóriumot végzett. – És? – És elég sokszor találkoztam vele, amíg ott voltam. Azonnal egymásra hangolódtunk, ha érted, mire gondolok. Dan elmosolyodott. – Hogy a fene vinné el. Hát nem egészen így képzeltem a dolgok alakulását. Találkoztok még valaha? – Nem. – Úgy látom, ebben nagyon biztos vagy. Elárulod, miért? És akkor Lucy mindent elmondott neki: hogy beleszeretett Alessióba, és hogy Orlando még figyelmeztette is, hogy legyen óvatos. – De én minden voltam, csak óvatos nem. Totál belekavarodtam a dologba. Most meg úgy össze vagyok zavarodva. Tudod, Dan, mielőtt Olaszországba mentem, azt hittem… nos, azt hiszem, inkább csak meggyőztem magamat arról, hogy szerelmes vagyok Orlandóba. Ezért bömböltem olyan keservesen azon az estén, és te olyan kedves voltál velem. Emlékszel? Dan bólintott. – A verebek azt csiripelték, hogy egy másik lánnyal járt. Azzal a fiatal csajszival a Régi Paplakról. – Igen, így volt. De azóta már szakítottak. – Hát, ezt elég gyorsan lezavarták. Most azon töprengsz, hogy te meg ő… – Nem! – vágta rá azonnal Lucy. – Nem. Azt hiszem, csak azért gondoltam, hogy szerelmes vagyok belé, mert olyan őrülten féltékeny lettem, amiért olyasvalakihez vonzódik, akit én gyűlölök. Egyszerűen nem értettem, mit eszik Savannah-n. Olyan átlátszó volt, hogy mit akar. – Egy olyan okos lánynak, mint te, talán tényleg az volt. De mi, pasasok, egyszerű népek vagyunk. Ha nőkről van szó, csak azt látjuk, amit látni akarunk. De most mesélj nekem erről az Alessióról. – Ó, Dan. Mit is mondhatnék? Valami különös varázsa volt. Sohasem tapasztaltam ehhez hasonlót. – Úgy hangzik, mintha elkápráztatott volna. – Inkább úgy mondanám, teljesen elvakított. – Mindegy, hogyan nevezed a dolgot, az a lényeg, hogy remekül éreztétek magatokat együtt, és ezt úgy kell őrizni, mint egy kincset. – Akkor is, ha úgy érzem, kihasznált? – Akkor is úgy érezted, hogy kihasznál, amikor vele voltál?

Lucy nem tudta kapásból megmondani. – Nem – mondta végül, rövid gondolkodás után. –Nem éreztem, hogy kihasznál. – Akkor azt tudom tanácsolni, hogy próbálj meg a szép pillanatokra emlékezni. – Olyan jó lenne, ha felhívna. Még ha csak azért is, hogy megmondja, mindennek vége. – Megígérte, hogy felhív? – Igen. Dan eltűnődött egy pillanatra. Közben hangosan szürcsölte a teáját. – Attól még, hogy te nem tudsz róla, lehet, hogy nyomós oka van annak, hogy eddig nem hívott. Mellesleg nagyon finom a tea. Nem jöttél ki a gyakorlatból. Lucy lehunyta a szemét. Milyen jó itt lenni Dannél. Mindig olyan pozitívan látja a dolgokat. Az elmúlt napokban Lucy minden energiáját lekötötte az önostorozás. Szemrehányást tett magának, amiért meggondolatlan volt, és szem elől tévesztette azt, ami igazán fontos. Miért rontaná el a Bellagióban töltött csodálatos napok emlékét azzal, hogy démonizálja Alessiót? Hát semmit sem tanult abból, hogy annyi esztendőn át oktalanul gyűlölte az apját és Francescát? A zsebében megszólaló mobiltelefon hangjára rezzent fel. Biztosan Orlando lesz az, hogy szóljon, változott az esti program. – Ciao, Lucia! Én vagyok az, Alessio. Lucy arca egyszerre tűzpiros lett. A remény, ami kis híján már meghalt benne, hirtelen életre kelt. A szíve vadul verni kezdett. Letette a teásbögréjét, és egy sokatmondó pillantást váltott Dannel, majd kilépett a kisházból, és elindult felfelé az ösvényen. – Alessio. Hogy vagy? – Ó, Lucia, bocsáss meg, hogy nem telefonáltam előbb. Olyan dühös vagyok magamra. Elvesztettem a számodat. Leírtam, de aztán sehol se találtam. A végén egy kottában találtam meg. Sono stupido! Lucy majd kiugrott a bőréből örömében. De aztán hirtelen észbe kapott. Mi van, ha Alessio nem mond igazat. – Miért nem hívtad fel az apámat? – kérdezte. – Ő biztos nagyon szívesen megadta volna a számomat. – Tudod, hogy mi a véleménye rólam. De nem csak erről van szó. Francesca és Marcus borzalmas időszakon mennek keresztül. Tegnap megint kórházban voltak. Francescának újabb vizsgálatokon kellett átesnie. Nem akartam zavarni őket. De Lucia, te miért nem hívtál engem? – Mert… – kezdte Lucy, de elcsuklott a hangja. – Lucia? – Azt hittem… Azt hittem, hogy vége. Hogy ez az egész csak egy nyári kaland volt. – Hogyan bizonyítsam be, hogy tévedsz? Mielőtt Lucy válaszolhatott volna, megszakadt a vonal. Csalódottságában felsóhajtott. Idefent, a teleknél nem volt valami jó a térerő. Biztosan a fák miatt. Mielőtt visszahívta volna, várt egy kicsit, hátha Alessio megelőzi. Elképzelte, mi lenne, ha egész este egyszerre hívnák egymást, és a telefonjaik állandóan foglaltat jeleznének. – Cara mia, ennyi bizonyítékkal talán beéred?

Lucy megpördült, soha életében nem lepődött meg ennyire. Alessio ott állt előtte. Káprázatosan jóképű volt, és hihetetlenül vonzó, mint mindig. Elegáns fekete öltöny, fehér, kékcsíkos, nyitott nyakú ing volt rajta, úgy festett, mintha egy hangversenyterem színpadáról ugrott volna a póréhagyma ágyások közé. – Alessio! Mi a… mit keresel itt? Alessio levette és a zakója zsebébe tette a napszemüvegét. – Mégis miért jöttem volna? Látni akartalak. – De honnan tudtad, hogy itt találsz? – Kérlek, Lucia, később mindent elmesélek. De most szeretném megkapni a jutalmamat, ami azért jár, mert megtettem ezt a hosszú utat. Lucy elmosolyodott. – Egész pontosan mire gondolsz? A férfi egészen közel jött. – Questo. Megölelte, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Lucy azon sem lepődött volna meg, ha közben lemegy a nap, és a hold ragyog le rájuk, amikor végül szétválnak. Szóhoz se jutott. Elkerekedett szemmel bámulta a férfit. A szíve csordultig volt szerelemmel. Úgy tűnt, Alessio sem talál szavakat. Lucy a férfi szerelemtől csillogó szemébe nézett, és meg kellett kapaszkodnia Alessio karjában. A megérzései nem csaltak, valóban olyan volt, mintha öröktől fogva ismernék egymást. Ekkor hangos fütyülésre lettek figyelmesek, és mindketten megfordultak. Már nem először sikerült közönséget vonzani maguk köré. Dan Lucyre emelte teásbögréjét, Bill és Joe pedig obszcén kézmozdulatokkal kísérte a füttykoncertet. Az öreg fiúk mellett Orlando állt. Mintha mosolygott volna. De ilyen távolságból nem látszott elég jól.

Bellagio Hatvannegyedik fejezet Egy hónapja múlt, hogy Hunter bebizonyította Conradnak, amit az mindig is gyanított: Hunter gátlástalan és szívtelen ember, aki mindennek tetejébe még veszélyes és gonosz is. Más szóval, hogy a fickó egy kisebbségi komplexusos seggdugó, akit mellesleg zsarnoki természettel áldott meg az ég. Noha ezt Conrad már régóta gyanította, mégis nagyon megdöbbentette, hogy Hunter így elveszítette az önuralmát. De legalább nem úszta meg sértetlenül a dolgot. A két pontosan elhelyezett ütés eredményeképpen, amit Conrad mért rá, Hunter felszakadt, vérző szájjal és mélykék színű monoklival távozott. Tekintettel Helen korábbi fejsérülésére, Conrad mindenképpen be akarta vinni a kórházba az asszonyt, ő azonban tiltakozott. Azt mondta, hogy inkább megrázta a dolog, de Hunternek nem sikerült kárt tennie benne. Mac kitöltött három pohár whiskyt. Helen meglepte őket, mikor poharát magasra emelve így szólt: – Igyunk a küszöbön álló válásomra, és arra, hogy új életet kezdek. Aztán beszámolt nekik az ügyvédi irodában tett látogatásról. Conrad most hallott először Mrs. Jenkinsről, de nem volt nehéz elképzelni, mennyire meglepődhetett Helen, amikor meghallotta a hírt. Helennek nem kellett aggódnia többé a nagyanyjáért. Szabad volt, és végre önmaga lehetett. Conrad el sem tudta képzelni, hogy valaki ennél szebb ajándékot kapjon. Helen tett ugyan néhány célzást arra, hogy nem kellene elfogadnia az örökséget, de Mac ellentmondást nem tűrő hangon közölte Helennel, hogy Mrs. Jenkinsnek minden bizonnyal nagyon sokat jelentett a kapcsolatuk, még ha hivatalos keretek között is zajlott, és az idős hölgy így akart köszönetet mondani. Másnap, késő délután, amikor Helen első munkanapja végeztével visszaérkezett, bekopogott Conrad irodájának ajtaján, és megkérdezte, beszélhetne-e vele. Ez volt az első alkalom, hogy bejött az irodába, és a jelenléte örömmel töltötte el Conradot. Helen a kertre néző ablak párkányára ült. A háta mögül a szobába áradó napfény borostyánszínűre festette a haját. – Annabel ma nem jött dolgozni – kezdte. – Levelet küldött. Azt írta, jelen körülmények között úgy érzi, nem volna helyes, ha továbbra is együtt dolgoznánk. – Mit mondjak, ésszerű döntésnek tűnik – mondta Conrad, és közben arra gondolt, hogy még sosem látta ennyire szépnek Helent. Tiszta és nyugodt volt az arca. Sugárzott belőle az önbizalom, látszott, hogy végre újra megtalálta a lelki békéjét.

– De a történetnek ezzel még nincs vége – folytatta az asszony. – Mivel a cég harminc százalékban Hunter tulajdona, hamarosan le kell húznom a rolót. – Nagy kár lenne. – Ezt csak akkor tudom elkerülni, ha elfogadom az ajánlatot, amit Mac tett tegnap este. Erről akartam beszélni veled. Mac segíteni akar. Azt mondja, miután jóformán az egész életét a pénzvilágban töltötte, gyerekjáték lenne felhajtani a szükséges pénzt. Állítása szerint, kiválóan bánik a harapófogóval. – És mestere a spanyolcsizma alkalmazásának is. Helen elmosolyodott. – Szóval, mit gondolsz? Conrad fölkelt a székéből – hogyan tudna ellenállni ennek a mosolynak? –, odalépett az ablaknál álló Helenhez, és lenézett a kertbe. Mac egy nyugszékben ült, és keresztrejtvényt fejtett. Fritz a lábánál feküdt. – Apámnak világ életében kiváló érzéke volt az üzlethez. Fogadd el a segítségét, Helen. Így legalább valami értelmes dologgal foglalhatja le magát. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. De még alaposan végig kell gondolnom a dolgot. Csak akkor tudom fenntartani a Gondoskodó Társalkodót, ha el tudom érni, hogy tisztességes fizetést tudjak kivenni magamnak. A terjeszkedés lenne a megoldás. Nem furcsa érzés azt mondani Macre, hogy az apád? Conrad figyelmét nem kerülte el, hogy Helen témát váltott, de tudta, hogy a nő függetlensége igen érzékeny téma, ezért aztán szó nélkül hagyta. – Néha az – mondta. – Máskor meg azon csodálkozom, hogyhogy nem csúszott ki előbb a számon. Az asszony megint kinézett az ablakon. Macre figyelt, aki egy labdát dobott Fritznek. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, Conrad Helen arcához emelte a kezét, és megsimogatta a nő halvány, sima bőrét. Helen megfordult, és a férfi szemébe nézett. Megcsókolta a tenyerét. Conrad lehajtotta a fejét, és gyengéden szájon csókolta Helent. Nagyon lassú, nagyon óvatos csók volt. Szinte alig hitte el, hogy most csókolják meg egymást először. – Ez kedves volt – mondta Helen. Hátrahajtotta a fejét, és újra a szemébe nézett. – Ugye, az volt? Szeretnéd, ha megismételnénk? – Nem szeretném elvonni a figyelmedet a munkáról. – Hát, ezzel már elkéstél – azzal újra megcsókolta. – Volt már valaha olyan érzésed, hogy minden, ami addig történt, nyomok sorozata volt, amelyek mind ahhoz a ponthoz vezetnek? A kőlépcsőn pihentek, amely valaha a Hotel Villa Cipressi kikötőhelye volt, és Conrad, akinek Helen ölében nyugodott a feje, kinyitotta a szemét. Kilépni első csókjuk kellemes emlékéből, méltányos ár volt a fölébe hajló bájos arc látványáért. – Megkérhetnélek, hogy egy kicsit pontosabban fejezd ki magadat? – mondta, annak ellenére, hogy pontosan tudta, mit kérdezett Helen. Ez is egyike volt annak a sok dolognak, amit szeretett a kapcsolatukban. Hogy annyira egy hullámhosszon voltak. Mintha Helen mindig tudta volna, hogy

Conrad mire gondol. Nagy örömére azonban, még mindig meg tudta lepni. Mint ezzel is, hogy újra eljöttek a Comói-tóhoz. Múlt héten elhatározta, hogy szükségük van egy kis kikapcsolódásra, és mert tudta, milyen csalódott volt Helen, hogy szeptemberben nem tudta meglátogatni Varennát és a kerteket, a Villa Cipressi Hotelben foglalt szállást. Amikor Helen megtudta, az egyetlen változtatás, amit kért, az volt, hogy Mac is csatlakozzon hozzájuk. És ezzel teljesen levette a lábáról Conradot. Helen most megsimogatta a homlokát, és lenézett rá. – Hogyha a szerelem, mint mondják, vakká teszi az embert, miért van az, hogy mikor veled vagyok, úgy érzem, most először látom tisztán az életemet? – Ez úgy hangzik, mintha optikus lennél. – Komolyan beszélek. Nincsenek komplikációk az életemben. Nem érzem minden áldott nap azt a rettegést. Reggel fölkelek, és boldog vagyok. Ez ilyen egyszerű. Nem érzem többé úgy, hogy az ár ellen kell úsznom. Conrad eszébe jutott az a nap, amikor a Villa Carlottánál felismerte az Ámor és Psziché szobrot, amit az Ermitázsban látott. Eszébe jutott, hogyan győzedelmeskedett végül a szerelem abban a történetben, amit Sam mesélt. Pokoli küzdelem volt, de attól a perctől, hogy Helen odaköltözött hozzá, kristálytisztának látszott a jövő. – Menjünk úszni – javasolta. Fürdőruhára vetkőztek, és beléptek a hűvös vízbe. Október első hetében jártak, de még mindig langyos volt az idő. Reggelinél a pincérnő azt mondta, hogy aznap huszonnégy fok lesz. Helennek úgy tűnt, a reggelek most még annál is szebbek, mint szeptemberben voltak. A puha fényben mindent varázslatosnak, törékeny szépségűnek látott. Lehet, hogy azért, mert most Conraddal van itt? Hosszan nézte a befelé úszó férfit. Hogy lehetek ilyen szerencsés? – gondolta. Miért nem találkozott vele a húszas éveiben, hogy egész életén át ezt a különleges embert szeresse? Sokat beszélgetett Mackel, és megértette, hogy az öregembertől sokat tanulhat a szerelem természetéről. A kapcsolat, amely Conrad anyjához fűzte, ráébresztette Macet, hogy a szerelem kiszámíthatatlan. – Nem lehet megjósolni, hová csap le a villám – mondta Helennek. – Lehet, hogy kényelmetlen. Lehet, hogy nem tűnik helyesnek. De nem tehetsz ellene semmit az égvilágon. Csak amikor ezt megértettem, akkor sikerült túltennem magam a bátyámmal szemben érzett bűntudaton. Helen nem bűntudatot, hanem óriási megkönnyebbülést érzett, amikor sikerült véget vetni a dolognak Hunterrel. Fogalma sem volt róla, hogy rajta kívül más nőt is megütött-e már, de szükségét érezte, hogy választ kapjon erre a kérdésre. Csak annyit tudott, hogy ez volt – és ez marad – az egyetlen eset, hogy ilyesmi történt vele. Annak ellenére, hogy az ügyvédje mindent megtett, hogy erről lebeszélje, Helen nem perelt a tartásdíjért. Egyetlen pennyt sem akart Hunter pénzéből. Úgy érezte, így is eléggé beszennyezte magát vele. Még most is kínosan érezte magát, ha eszébe jutott, hogyan tűrte, hogy kihasználja őt a férfi, miközben csak úgy tudott szexuálisan kielégülni, ha uralkodott rajta és leigázta. Most már sosem fogja megtudni, de abból, amit Hunter aznap mondott, amikor megütötte,

Helen arra következtetett, hogy akkor kezdett megromlani a viszonyuk, amikor a férfi kezdte úgy érezni, megváltoztak köztük a hatalmi viszonyok. Azt mondta, hogy Helen kételkedni kezdett benne. Milyen szomorú, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog, ilyen hatást tett rá. Ez sok mindent elárult Hunter önbizalmáról. Az pedig Helen jelleméről mondott sokat, hogy egyfolytában kifogásokat keresett férje számára, amikor Hunter teljesen elhidegült tőle az ágyban. „Fáradt, agyondolgozza magát” – gondolta, miközben a férfi egész idő alatt máshova járt. Annabelhez, aki minden bizonnyal jót tett az egójának, ahelyett hogy elbizonytalanította volna. Huntert csak azért érdekelte Helen, mert olyan nőt látott benne, akit egy életre lekötelezhet, hogy aztán tisztelettel és hódolattal kelljen adóznia neki. De mindez nem volt többé fontos. Helen most már tudta, hogy egy olyan férfi szereti, akiben fenntartás nélkül megbízhat. Conrad sohasem fogja megbántani. Sohasem fogja megcsalni. És sosem próbálja majd irányítani. Nem szőttek határozott terveket a jövőjükre nézve, azonkívül, hogy minden percüket együtt fogják tölteni. A részleteket, ahogyan Conrad mondta, majd később megbeszélik. Nem kellett sietniük. Rájöttek, hogy az élet már csak ilyen: a dolgok nagyrészt maguktól alakulnak. Lucy szép lassan tisztába jött Alessio iránti érzéseivel, és nemsokára azt is elfogadta, hogy tényleg megbízhat a fiúban. Mindez persze nem ment zökkenőmentesen. Nemegyszer összeszólalkoztak – indulatosan, olykor önmaguknak is ellentmondva veszekedtek –, de nézeteltéréseiket mindannyiszor Alessio szenvedélyes szerelmi vallomása zárta le. Alessio fékezhetetlen és elbűvölően gyermeki tudott lenni, de Lucy egy pillanatig sem unatkozott mellette. Lucy még soha életében nem találkozott Alessióhoz fogható pasival. Sokszor páni félelem fogta el, és töprengeni kezdett, mibe mászik bele. De aztán maga elé képzelte Alessio arcát, és ez minden kétségét és aggodalmát elűzte. Semmi sem készítette fel a változásra, amit ez a szerelem okozott. Amikor távol voltak egymástól – ami egyébként igen gyakran előfordult –, Lucy egyik pillanatban még szívet tépő fájdalmat érzett, a másik pillanatban viszont forró lelkesedés töltötte el a tudattól, hogy a férfi egész Swanmere-ig eljött, csak hogy megmondja neki, szereti. Ti amo, Lucia. Ti amo molto. Lucynek ismét rá kellett ébrednie, hogy Alessio milyen szenvedélyes is valójában. Mielőtt azon a bizonyos napon Alessio megjelent a kertben, megkereste Lucy lakását, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a lány nincs otthon. Orlando nem épp a legbarátságosabb ábrázattal nyitott ajtót. Csak akkor enyhült meg, mikor Alessio világossá tette, hogy nem megy el, amíg nem beszélt Lucyvel. Orlando akkor felajánlotta neki, hogy elviszi a veteményeskertbe. – Orlando teljesen odavan érted, Lucia – jegyezte meg Alessio az est folyamán, mikor Orlando diszkréten magukra hagyta őket, és átment a szüleihez aludni. – Majdnem annyira vágyik rád, mint én. Látom a szemén. Lehet, hogy féltékenynek kellene lennem? Lucy kapásból rávágta, hogy Alessio teljesen félreérti a helyzetet. De aztán eszébe jutott Orlando arca, ahogyan Dan és az öreg fiúk mellett állt,

és nem tudott őszintén mosolyogni, és tudta, hogy egy csipetnyi igazság azért van Alessio szavaiban. Szegény Orlando. Hogyan történhetett meg mindez? Vajon hogyan jött össze ez a téves kapcsolás? Két nappal azelőtt egymással szemben ültek a konyhaasztalnál, amikor Orlando megkérdezte Lucytől, mit tud valójában Alessióról – vagy úgy általában az olasz férfiakról. – Azonkívül, amit apám mondott, nem sokat – ismerte el a lány. – Szerinte az olasz férfiak elkényeztetett kisfiúk maradnak, amíg a dolgok rendje és módja szerint meg nem hal a mamájuk. Csak azután nőnek fel. Apa azt is mondta, hogy a szex náluk becsületbeli ügy, bárkivel csinálják is: a feleségükkel, a barátnőjükkel vagy a szeretőjükkel. Ja, és hogy a hűségért felelős gén hiányzik a DNS-ükből. – És ez nem aggaszt téged? – kérdezte Orlando. – Ne légy elfogult, Orlando. Ezt ugyanúgy az angol férfiakról is el lehet mondani. Amellett azt hiszem, apám el akarta venni a kedvemet Alessiótól. Meg akart óvni. – Apád azt szeretné, hogy boldog légy. Csakúgy, mint én. – Boldog vagyok. Hihetetlenül boldog. – De láttam, hogy sírtál Alessio miatt. – De sokkal többet nevettem vele, mint amennyit sírtam. – Biztos vagy benne? – Igen, teljesen. Az öröm elfeledteti a nehézségeket. Negyvennyolc órával később Lucy még mindig ezzel a gondolattal vigasztalta magát: az öröm elfeledteti a nehézségeket. Apjánál és Francescánál időzött Pescallóban. Most látogatta meg őket másodszor – szaván fogta Hugh-t, és kivett néhány szabadnapot. Francescán már látszott, hogy nem a régi. Lefogyott, az arca sápadt volt, a szeme karikás. A kertészkedés iránti kölcsönös szeretetük, és Lucy vágya, hogy megtanuljon olaszul – és ezzel bebizonyítsa Alessiónak, ő is érti a csíziót –, igazi barátokká tette őket. Ez volt a dolgok jó oldala. Viszont mindent beárnyékolt annak a tudata, hogy minél szorosabb barátság fűződik köztük, annál nehezebben viseli majd el Francesca halálát. Lucy úgy érezte, hogy gyerekkori sérelmeit már messze maga mögött hagyta. Örökre száműzte a lelkéből a tinikorában érzett neheztelést és haragot. Lucy és Francesca a kertben voltak. Francesca a pompás futórózsával borított veranda árnyékában pihent egy széken, Lucy pedig gyöngyöző Proseccó-val teli, keskeny, magas borospoharakat tett a fehér terítővel letakart asztalra. Odabent a házban Mac segített Marcusnak kiválasztani a bort. – Mit mondott Alessio, mikor ér ide? – kérdezte Francesca. Lucy gondolkodott mielőtt válaszolt. – Alle due. Kettőkor. – Bravissima! Gyorsan tanulsz. Megvan a megfelelő motiváció. – Nem szeretném, ha Alessio gyakran túljárna az eszemen. Francesca mosolygott. – Ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Alessio okos fiú, de néha nem árt emlékeztetni rá, hogy azért ő sem tökéletes, és másoknak is van egy kis esze. Miután az utolsó pohár is a helyére került, Lucy leült Francesca mellé a puha fűre.

– Van arra valami esély, hogy apám meggondolja magát, és elfogadja Alessiót? – Egy percig se aggódj! Lehet, hogy ez lesz az utolsó jó cselekedetem az életben, de az biztos, hogy elérem, hogy Marcus rájöjjön, milyen jó ember valójában az unokaöcsém. Csak egy ártatlannak tűnő szófordulat volt – lehet, hogy ez lesz az utolsó jó cselekedetem az életben –, Lucy arca mégis megrándult, amikor meghallotta Francesca szavait. Nem ismerték ugyan régóta egymást, de Lucynek ennyi idő is elég volt, hogy rájöjjön, milyen kedves és jóindulatú asszony a mostohaanyja. És, hogy milyen határozott tud lenni, ha kell. Erre a legjobb bizonyíték talán az volt, hogy a családja akaratával dacolva feleségül ment Marcushoz. – Francesca, beszélhetnék veled Alessióról? – Természetesen. Miről van szó? – Arra kér, költözzem ide, hogy több időt tölthessünk együtt. – Ide, Pescallóba? – Nem feltétlenül Pescallóba. Lehet, hogy inkább Bellagióba. – És te hajlandó lennél ide költözni? – Akkor vagyok a legboldogabb, ha vele lehetek. De amikor távol vagyunk egymástól, amikor megpróbálok tiszta fejjel gondolkodni, az eszem azt súgja, őrültség lenne ide költözni. – Attól félsz, hogy túl rövid ideje ismeritek egymást? – Pontosan. Ez óriási kockázat. Odahaza jó állásom van. És Swanmere az otthonom. Az összes barátom ott lakik. Mihez kezdenék itt, amikor Alessio Milánóban lép fel a zenekarral? Francesca legyintett egyet. – Hadd kérdezzek tőled valami fontosat. Bár alig több mint egy hónapja ismered Alessiót, szerelmes vagy belé? – Igen – csúszott ki Lucy száján, mielőtt megakadályozhatta volna. Milyen veszedelmes is tud lenni ez a rövid szócska. De Francesca tapsolni kezdett, és elmosolyodott. – Látod? Még csak gondolkoznod sem kellett rajta. Itt a válasz a kérdésedre. – És mi van, ha a szerelem elmúlik? – Na és, ha elmúlik? Lehet, hogy ez csak egy átmeneti időszak? Minden mulandó. Élni kell, Lucy. Minden jó dologból ki kell hozni a legtöbbet, ami az utadba kerül. Lucy elmosolyodott. – Úgy beszélsz, mint Alessio. Ha veled beszélgetek, minden olyan egyszerűnek tűnik. – A félelem kuszálja össze a dolgokat. Próbáld más szempontból nézni a helyzetet. El tudod képzelni, hogy elhagyod Alessiót? Tényleg hátat tudnál fordítani neki, tudva, hogy mit érez irántad? Láttam, hogyan néz rád, tudom, mi van a szívében, nem titkolja, bárki láthatja. Valóban meg akarnád tagadni magadtól ezt a boldogságot csak azért, mert félsz az ismeretlentől? Mielőtt Lucy válaszolhatott volna, Francesca újra megszólalt. – Én szembe mertem nézni a következményekkel, amikor beleszerettem apádba. Neked most ugyanezt kell tenned Alessióval. Persze sokkal könnyebb hátat fordítani a dolgoknak, és úgy tenni, mintha az lenne a

legjobb megoldás. De ne felejtsd el, mit mondtam, Lucy, ha a szerelemről van szó, nincs nagyobb gyávaság, mint a biztonságos megalkuvás. Az élet legyen kaland. Legyen benne izgalom. Legyen benne kockázat. Hát nem tűnne el az életedből az izgalom, ha visszatérnél Angliába? Francesca lelkesedése magával ragadta Lucyt. Felnevetett. – Te aztán értesz hozzá, hogyan kell lelket önteni az emberbe. – Erről apádat kellene megkérdezned. – Miről kellene kikérdezni a véleményemet? A gyep túloldaláról Mac és Marcus közeledett. Mindegyikük egy-egy nagy tálcát cipelt tele ennivalóval, amit korábban Lucy segített elkészíteni Francescának. Míg apja és Mac néhány pohár bor mellett megtárgyalták a világ dolgait, Francesca és Lucy megmosta, meghámozta, felaprította az ebédhez valókat, azaz gyakorlatilag egész délelőtt sütött-főzött. A tálcákon articsókaszívek pihentek olívaolajban, apró, karamellizált hagymácskák társaságában, meg prosciutto mozzarellával és fügével, zamatos bárányborda citromlével és kakukkfűvel, sült padlizsán cukkinivel és sárga paradicsommal, őszibarack- és dinnyeszeletek, végül pedig Lucy egyik kedvenc ételkülönlegessége, amivel Alessio ismertette meg: a grappába áztatott cseresznye. – Lucyvel épp arról beszélgettünk, milyen az igazi amore. – Francesca kinyújtotta Marcus felé a kezét. A férfi gyengéden megszorította. Lucy elfordult, nem bírta elviselni az apja arcán tükröződő szomorúságot. Kisebb bulit rendeztek, hogy Marcus megismerkedhessen Lucy néhány swanmere-i barátjával, akik Bellagióban nyaraltak. Mac Truman még délelőtt csatlakozott hozzájuk, és Marcus azonnal megkedvelte az idős úriembert. Szolid volt és megbízható. Látszott, hogy Mac nagyon szereti Lucyt, és Marcus örült, hogy a lányának ilyen barátai vannak. A vendégek közül Enrico Mosto érkezett elsőnek. Enricónak nemrég hunyt el a felesége, és egyike volt annak a néhány embernek, akit Marcus a bizalmába avatott. Vele meg tudta osztani a Francesca – és a saját – sorsával kapcsolatos félelmeit. Másodikként Mac fia, Conrad érkezett meg egy vonzó, borostyánszőke hajú nővel az oldalán. Conrad és Helen egyszerre mentegetőztek, amiért tíz percet késtek. – Úsztunk egyet, és észre sem vettük, hogy már ennyi az idő – magyarázkodott Helen. – Ezek szerint felkészültek rá, hogy késő éjszakáig tart majd az eszemiszom – köszöntötte őket kedvesen Francesca. – Ez a helyes hozzáállás. Jöjjenek, igyanak egy pohár Proseccót. Marcus a feleségét figyelte, aki úgy viselkedett, mint akinek az égvilágon semmi gondja. Azt tette, amit mindig: megosztotta az életszeretetét a környezetében lévő emberekkel. Marcus észrevette, hogy Lucy ránéz, és odament hozzá. – Hogy vagy, apa? Még mindig megborzongott az örömtől, ha a lánya így szólította. – Köszönöm, jól. – Tényleg? Marcus nyelt egyet. – Azt hittem, idővel talán könnyebb lesz. De tévedtem. Minden este arra gondolok, hogy megint egy nappal közelebb van… – Ekkor hirtelen

elhallgatott. Francesca nem örülne, ha hallaná, hogy így beszél. – Meglepetésem van a számodra – szólalt meg újra. – Miféle meglepetés? – Szeretném, ha találkoznál valakivel. A neve Enrico Mosto. Nagyon jó barátom. Hogy állsz az olasszal? Lucy ijedten az apjára pillantott. – Miért, a barátod csak olaszul beszél? Mert akkor nem tudok beszélgetni vele. Marcus elmosolyodott. – Csak arra voltam kíváncsi, mennyire vagy lelkes. – Nem értelek, apa. – Tegnap beszéltem Alessióval. Elmesélte, hogy megkért, költözz ide. A lány arca újra ijedtnek tűnt. – Nem lett volna szabad elmondania neked. Még fogalmam sincs, mit csináljak. És én biztos, hogy… – Lucy – mondta az apja, kezét a lány karjára téve –, nyugodj meg, minden rendben van. Akármit is gondoltam Alessióról, az már a múlté. Maga a tény, hogy eljött hozzám megkérdezni, mit szólok az ötletéhez, azt jelzi, hogy jó irányban változik. És Francescától is alapos fejmosást kaptam. Emlékeztetett rá, hogy a családja milyen rossz szemmel nézte, amikor ideköltöztem, hogy vele éljek. Megkérdezte, hogy miért akarom elrontani a viszonyunkat olyasmivel, ami csakis a ti kettőtök ügye. Be kellett látnom, hogy Francescának, mint mindig, ezúttal is tökéletesen igaza van. – Nem is tudom, mit mondjak. – Hát akkor gyere, és ismerkedj meg Enricóval, mert lehet, hogy ő lesz az, aki majd meggyőz róla, hogy igent mondj Alessiónak. – De miért? – Ő vezeti a vidék egyik legnagyobb kertészetét, és lehet, hogy munkát tud ajánlani neked. – Nem ugratsz? – Dehogyis. – És tényleg nem ellenzed, hogy Alessio meg én… – Ha ez azt jelenti, hogy gyakrabban látlak, semmi kifogásom a barátod ellen. Mac messziről figyelte, ahogy Lucy átöleli az apját. Ez a látvány a leghidegebb szívet is megmelengette volna. Örült, hogy ilyen boldognak látja a lányt. De csak amikor néhány másodperccel később Alessio is megjelent, akkor ragyogott fel Lucy arcán a tökéletes öröm. Egyszer nagyon régen, Mac azt mondta Hannah-nak, hogy nincs szebb a világon a szerelmes embernél. És most arra a megállapításra jutott, hogy Lucyvel kapcsolatban ez a kijelentés tökéletesen megállja a helyét. Még sose látta ilyen sugárzóan szépnek a lányt. Figyelte, ahogy a fiatalok néhány szót váltanak, és Alessio, miután Marcusnak is mondott valamit, hirtelen fölkapja Lucyt, körbefordul vele, és megcsókolja. Nincs ragályosabb dolog mások boldogságánál. Ez a világ legfinomabb tonikja. A kert távolabbi sarkában Helen és Conrad ücsörögtek a füvön. Mac lelkét átjárta a mélységes szeretet, amit ez iránt a két ember iránt

érzett. Így volt ez mindig: ha Conrad boldog, akkor ő is boldog. Ez ilyen egyszerűen működött. Lucy és Alessio irányából újra nevetés hallatszott. Mac odafordult feléjük. Mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy Lucyt és Orlandót egymásnak rendelte a sors. Most Alessio oldalán látva a lányt, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Lucy jól választott. Orlandóval sose látta őt olyan sugárzóan boldognak, mint ezzel az olasz fickóval. Sajnos nemsokára eljön az idő, amikor nem látják majd túl sokszor Swanmereben. Nagyon fog hiányozni neki. Hirtelen belényilallt annak az asszonynak a hiánya, akihez Hannah-n kívül igazán közel érezte magát. Hogy tetszene mindez Alice-nek. – A kertészek a legjobb szeretők – tréfálkozott egyszer Alice Wykeham. – Persze, Olivia Marchwoodot leszámítva – tette hozzá rosszmájúan. Az a hír járta, hogy az utóbbi időben Oliviának is akadt társasága. Azt a cirencesteri özvegyembert látták megérkezni kapujához egy kis bőrönddel, akit még a Gyönyörű Kertek túrán ismert meg. Sok szerencsét, te vén szatyor, gondolta Mac. Odaballagott a verandához, hogy ő is leüljön az árnyékba, és közben arra gondolt, amit előző este olvasott az ágyban. Mielőtt elindultak Olaszországba, Helen visszahozta Alice naplóit, ő pedig, úgy érezte, készen áll rá, hogy elolvassa őket. Míg korábban felzaklatták a kis füzetek, most vigaszt talált bennük. Az egyik bekezdést különösen találónak és bölcsnek érezte: „A kertnek, éppúgy, mint annak, aki megalkotta, titkokat és meglepetéseket kell rejtenie. Gyönyörű dolgokkal kell tele lennie, és ösvényekkel, melyek vágyat ébresztenek az emberben, hogy kövesse őket, akkor is, ha sehová sem vezetnek. De persze az is előfordulhat, hogy az ösvényeken járva egy egészen csodálatos helyen köt ki az ember.” Mac belekortyolt a Proseccójába. – Milyen igazad van, Alice – dörmögte.