Emily Forbes - Forró Kása

Emily Forbes Forró kása

Már az első napon, ahogy Alice megkezdi gyakorlatát az onkológiai osztályon, beleütközik egy férfiba, akihez foghatóval sosem találkozott még. A megnyerő külsejű ismeretlen kicsit később már a lány főnökeként mutatkozik be, és szintén nem marad közömbös. Alice csak azt nem érti, miért visszakozik Will minden közeledése után, miért kerülgeti a szerelem témáját, mint macska a forró kását…

1. FEJEZET Alice sebtében megigazította lófarokba kötött haját, majd mély lélegzetet vett, és belépett a St. Luke Kórház kapuján. Ez volt az első napja a gyermekonkológián, ahová szakorvosképzésre jelentkezett. Megállt egy pillanatra az előcsarnokban, hogy kifújja magát, amikor egy ismerős alakot látott közeledni. Rupert Wise, hajdani barátja egyenesen felé tartott. - Már csak ez hiányzott! - dünnyögte bosszúsan a lány. - Nahát, Alice! Nem hittem volna, hogy itt találkozunk... - kezdte Rupert meglepetést színlelve, és megcsókolta a lány arcát. - Miért, hol kellene lennem? - Nos... Arra számítottam, hogy... tekintettel a körülményekre... változtattál a szándékodon. - Azt hitted, a szakításunk miatt más munkahely után nézek? Keményen megdolgoztam ezért az állásért, Rupert, és eszem ágában sincs feladni. Ne haragudj, most viszont nincs időm tovább társalogni! pillantott Alice az órájára. - Ebédszünetben megihatnánk egy kávét - ajánlotta magabiztosan a férfi. - Csörögj rám, amikor ráérsz! Rupert szokásához híven most is csak azt hallotta meg, amit hallani akart. Úgy látszik, világosabban kell fogalmaznom, - gondolta Alice. - Nincs kedvem veled kávézni, Rupert. - Most csak az idegesség beszél belőled - csóválta meg a fejét elnézően a férfi, és mintha ez lenne világon a legtermészetesebb, belekarolt a lányba. - Az első munkanapon ez igazán érthető. Gyere, elkísérlek az osztályra! - Talán nem fogalmaztam elég világosan? Nincs szükségem a gyámkodásodra, egyedül is elboldogulok! - rántotta el a karját Alice, majd dühösen hátrébb lépett. A következő pillanatban azt érezte, hogy nekimegy valakinek, és elveszíti az egyensúlyát. Szerencsére az illető még idejében elkapta, különben menthetetlenül hanyatt vágódott volna. Alice sebesen hátrapördült, hogy elnézést kérjen, de a meglepetéstől egyetlen szó sem jött ki a torkán. Az idegen orvos elképesztően jóképű volt. A lány lopva megcsodálta dús, fekete haját, izmos mellkasát, kisportolt alakját. A férfi azonban egyetlen pillantásra sem méltatta, hanem egyesen Rupertre nézett. Alice meg mert volna rá esküdni, hogy hajdani barátja centimétereket zsugorodott egyetlen másodperc alatt. - Valami gond van? - kérdezte az ismeretlen orvos. - Nincs - válaszolta zavartan Rupert. - Helyes. Akkor folytassátok máshol ezt a vitát! Alice egy pillanatra az idegen szemébe nézett, és ismét elakadt a lélegzete. A bársonyos zöld szempár néhány pillanatra rabul ejtette. Megsemmisülten meredt a távozó férfi után. - Igazán köszönöm - fordult dühösen Ruperthez. - Ennél jobb kezdést nem is kívánhattam volna magamnak. Figyelmeztess rá, hogy alkalomadtán megháláljam a szívességed! A férfi mondani akart valamit, de Alice nem engedte. - Ne szólj egy szót sem! - emelte fel a kezét tiltakozóan a lány, majd sarkon fordult, és a felvonóhoz sietett. Már csak öt perce maradt, hogy jelentkezzen a gyermekonkológián. A fogadópulthoz lépve, mosolyogva üdvözölte a nagyjából vele egykorú ápolónőt, miközben lopva megnézte a névtábláját. - Jó reggelt, Sandy! Alice Ferguson vagyok, az új orvos. Kilenc órákor kell jelentkeznem MacLeod doktornál. - Isten hozta az osztályunkon, doktornő! A főorvos úr már várja - válaszolta barátságos mosollyal a nővér. - MacLeod doktor szobája jobbra a második ajtó. Alice mély levegőt vett, mielőtt bekopogott volna az ajtón, majd válaszra sem várva belépett a főorvos szobájába. Az asztal mögött az a jóképű férfi ült, akit a kórház előterében majdnem felborított. - Ez nem lehet igaz! - csúszott ki a lány száján, és zavarában fülig pirult. - Ha jól sejtem, maga Ferguson doktornő - mosolyodott el a férfi. - Foglaljon helyet! Will MacLeod alaposan meglepődött, de a hangja magabiztosan csengett. Alice Ferguson lenyűgözően vonzó teremtés, szögezte le magában. Minden porcikája nőies és arányos, ennek ellenére elég magas meg karcsú. Természetes szőke haja, csillogó, barna szeme és érzékien telt ajka bármelyik férfiszívet

megdobogtatta volna. Miközben Alice helyet foglalt, Willnek maradt némi ideje, hogy összeszedje magát, és megfelelő tartást vegyen fel. - Szeretnék elnézést kérni... - kezdte zavartan Alice, de Will egyetlen kézmozdulattal leintette. - Szabad idejében azt tesz, amit akar. Nem tartozik rám. A lány szeretett volna közbeszólni, de a főorvos nem engedte. - Azt viszont egyetlen dolgozótól sem tűröm el, hogy a magánéleti gondjait behozza a munkahelyére. Itt minden erőnket a betegek javára kell fordítanunk. Elég világosan fogalmaztam? Ki hitte volna, hogy a vonzó külső mögött ilyen ellenszenves alak rejtőzik? - gondolta csalódottan Alice. Mindenesetre nem lenne szerencsés kezdés, ha már az első napon összevesznék a főnökömmel. - Tökéletesen - válaszolta hűvösen. - Ilyen eset nem fordul többé elő. Will ekkor mosolyogva felállt, és a kezét nyújtotta. - Kezdjük elölről a bemutatkozást! Nálunk az orvosok tegezik egymást. Isten hozott a St. Luke Kórházban! Én MacLeod doktor vagyok. Alice megborzongott a férfi érintésétől. Vissza akarta húzni a kezét, de a teste nem engedelmeskedett. Ilyesmi még soha nem fordult vele elő. Mintha az ösztönei vették volna át az irányítást az akarata felett. Hirtelen kiszáradt a szája, és mikor a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, önkéntelenül is magára, vonta Will figyelmét. A férfi csaknem felsóhajtott a hirtelen rátörő vágyakozástól. Már akkor történt vele valami, mikor először megpillantotta Alice Fergusont. Nem lesz könnyű együtt dolgozni egy ilyen vonzó nővel, gondolta, majd gyorsan visszaült a biztonságot nyújtó íróasztala mögé. Még csak néhány hete vette át az osztály vezetését. Igazán nem volna szerencsés, ha bármi elvonná a figyelmét a munkájáról. A hosszúra nyúló csend kezdett kínossá válni. Végül a lány szólalt meg elsőnek: - Alice Ferguson vagyok. Örülök, hogy ezen az osztályon dolgozhatom. - Mi is örülünk neked - felelte Will, bár őt most inkább az töltötte el elégedettséggel, hogy sikerült végre megfelelő mederbe terelnie a beszélgetést. Távolságtartás és önuralom, ez volt a jelszava. Így tudta megalapozni a pályafutását, és a jövőben is ehhez akarta tartani magát. - A mai napot arra szánjuk, hogy megismerd az osztályunkon folyó munkát, a betegeket meg a munkatársaidat. Nálunk jól szervezett csapatmunka folyik, ezért a következő néhány napban sok emberrel fogsz találkozni. Ismersz még valakit Wise doktoron kívül? Alice, aki még mindig a férfi hatása alatt állt, alig tudott megszólalni. - Néhány évfolyamtársam szintén ebben a kórházban dolgozik. Will tekintete a lány formás combjára siklott, ám a következő pillanatban már ismét a szemébe nézett. - Remek. Akkor most megmutatom neked az osztályt, és összeismertetlek néhány munkatársunkkal. Will udvariasan előreengedte a lányt, de amint megpillantotta az egyik orvost, változtatott az elhatározásán. Talán még soha nem örült ennyire a hórihorgas kollégának. Alice közelsége túlságosan nyugtalanítóan hatott rá, így bölcsebbnek látta, ha minél kevesebb időt tölt vele. - Joe! Szeretném bemutatni új munkatársnőnket, Alice Fergusont. Alice, ő Joe Newman. Joe, mutasd meg az osztályunkat Alicenek! Nekem még el kell intéznem néhány fontos ügyet. - Ezer örömmel! - válaszolta lelkesen Joe. Hát ezt jól elintéztem, - gondolta bosszúsan Will, amikor látta, hogy az ifjú orvos szinte felfalja tekintetével a lányt. Will MacLeod már másodszor okoz csalódást nekem ezen a reggelen, állapította meg magában Alice. A férfi viselkedése teljesen összezavarta, ilyesmi pedig ritkán fordult elő vele! Eltelt néhány perc, mire sikerült annyira összeszednie magát, hogy oda tudjon figyelni Joe Newman szavaira. Délután a lánynak újra jelentkeznie kellett a főorvosnál. Mikor belépett az ajtón, Will felállt az íróasztala mögül, és a sarokban elhelyezkedő ülőgarnitúrához tessékelte vendégét. - Foglalj helyet, Alice! A betegeimmel is itt szoktam beszélgetni. Barátságos légkörben jobban elviselik a rossz hírt is. A lány úgy döntött, hogy inkább a főorvos mellé ül. Így legalább nem látta a férfi vonzó arcát, viszont annál jobban érezhette testének melegét. Amikor véletlenül egymáshoz ért a combjuk, Alice-t váratlanul elöntötte a forróság. Feltűnés nélkül arrébb húzódott a kanapén, mert úgy érezte, menten lángra lobban a köpenye. Akarata ellenére olyan vágyak támadtak fel benne, amelyek egyáltalán nem illettek a helyzethez. Will kinyitotta az asztalon heverő mappát, majd komoly hangon beszélni kezdett:

- Tara új beteg nálunk, csontrák gyanújával utalta be a háziorvosa. Mindössze tizenöt éves. A bal térdében kóros elváltozás látható - mutatott a röntgenfelvételre. - Múlt héten kézilabdázás közben megsérült, majd feldagadt a térde. Mivel a duzzanat nem akart elmúlni, orvoshoz fordultak, és ekkor derült ki, hogy valami nincs rendben a kislánnyal. További röntgenfelvételeket készítettünk, melyeken jól látható, hogy a daganatos sejtek már áttétet hoztak létre a bal tüdőlebenyben. - Will a lány elé rakta a felvételeket, majd így folytatta: - Nyilván te is tudod, hogy a rákos betegségek között gyakorlatilag nincs két egyforma eset. Léteznek jól kezelhető, szelídebb lefolyású daganatos betegségek, és nagyon rosszindulatú, gyorsan terjedő típusok. A csontrák sajnos az utóbbiak közé tartozik. Természetesen ezt is lehet kezelni, de a beteg gyógyulási esélyei nem a legjobbak. Szeretném, ha te foglalkoznál Tarával. Talán egy fiatal doktornővel ő is könnyebben megtalálja a hangot. Ebben a pillanatban megcsörrent Will telefonja, és a titkárnője a Brian család érkezését jelentette be. Miközben Will MacLeod az ajtóhoz sietett, Alice lopva megcsodálta a férfi feszes hátsóját. A főorvos először a szülőkkel és Tarával beszélt. Őket elsősorban az érdekelte, van-e esély a teljes felépülésre. - A tüdőben keletkezett áttét megnehezíti a dolgunkat. Pillanatnyilag harminc százalék a valószínűsége, hogy legyőzzük a betegséget - válaszolta a főorvos. Alice bátorítóan megfogta Tara kezét, amikor látta, hogy a kislány szeme könnybe lábad. - Tudom, hogy jobb eredményre számítottál - folytatta Will barátságos hangon, de nem látok rá semmi okot, miért ne tartozhatnál a harminc százalékba. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, persze neked is segítened kell. Gyakran tapasztaljuk, hogy azok a betegek, akik szilárdan hisznek a gyógyulásukban, és jól együttműködnek az orvosokkal, sokkal nagyobb százalékban győzik le a rákot, mint azok, akik harc nélkül feladják a küzdelmet. Az osztályunkon kiváló orvosok dolgoznak, de neked, is küzdened kell. Kész vagy együtt harcolni velünk? Tara halvány mosollyal bólintott. Eddig egyszer sem szólalt meg, mégis látszott rajta, hogy minden szóra odafigyel. Alice önkéntelenül is elismeréssel adózott magában. Willnek azért az emberséges bánásmódért, ahogy a beteggel és a szülőkkel tárgyalt. Sugárzott belőle az együttérzés, ugyanakkor mindvégig határozott, magabiztos szakember benyomását keltette. - Mi a következő lépés? - kérdezte Tara apja. - Megpróbáljuk feltérképezni, milyen területeket támadtak meg a daganatos sejtek. Ehhez további CTfelvételekre van szükségünk. Utána az egyik sebészorvosunk, Andrew Russel elvégzi a biopsziát. Vele holnap fognak találkozni. - Mi az a biopszia? - tudakolta félénken Tara. - Andrew egy kifejezetten erre a célra kifejlesztett tű segítségével mintát vesz a tumorból. Előbb azonban a CT-felvételeket készítjük el, hogy behatárolhassuk a daganat pontos helyét - vette át a szót Alice. - Fájni fog? - fordult Tara a doktornőhöz. - Semmit nem fogsz érezni, mert a vizsgálat előtt elaltatnak. - Mi történik a vizsgálatok után, amikor már többet tudunk a daganatról? - érdeklődött Jim Brian. - Andrew abban bízik, hogy a többi csontot még nem érintette a betegség. Ebben az esetben megkezdjük Taránál a gyógyszeres kezelést, és megpróbáljuk kiirtani a beteg sejteket. Ehhez az önök beleegyezése is szükséges. - Ennyi az egész? - szólalt meg csodálkozva Tara. - És eltűnik, belőlem a csontrák? - Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. A daganat bármikor újra képződhet a csontokban. A gyógyszeres kezelés nem képes egyedül legyőzni a betegséget. - Tehát folyton rettegnünk kell attól, hogy továbbterjed? - tette fel a kérdést Tara édesanyja. - Andrew egy különleges módszer segítségével el tudja távolítani a daganatot, de erre csak akkor kerülhet sor, ha már mindent kiderítettünk róla. A CT-felvételek, meg a biopszia után pontosabb képet kapunk Tara állapotáról, és ennek megfelelően állítjuk össze majd a kezelés tervét. A gyógyszerek mellékhatásaival kapcsolatban számos kérdés merülhet fel, Alice-től azonban minden szükséges tájékoztatást meg fognak kapni. Kérem, forduljanak hozzá bizalommal! - mondta Will. - Szerdán ott leszek Tara röntgenezésénél, utána pedig együtt megyünk át Andrew-hoz - vette át a szót megint Alice. - Minden kérdésükre válaszolni fogok. Most azonban az a legfontosabb, hogy bízzunk a kezelés sikerében - mosolygott a kislányra. - Rendben van, Alice - válaszolta Tara.

- Így lesz. Mindent köszönünk szépen - búcsúztak el a szülők. Miután a Brian család elhagyta az irodát, Will elégedetten fordult Alice-hez. - Egészen jól ment. Tara máris kedvel téged. A rossz hír közlése bizony nem könnyű feladat. - Remélem, tudunk segíteni. Olyan nyugodtan és együtt érzően viselkedtél, amikor elmagyaráztad, mire számíthatnak! - Lehet, hogy sokkal nagyobb a baj, mint ahogy pillanatnyilag sejtjük. De van remény a gyógyulásra, és ezt a hitet kell erősíteni bennük. - Talán nem olyan rossz a helyzet - jegyezte meg reménykedve Alice. - Az a dolgunk, hogy javítsunk rajta, bármilyen is. Holnap találkozunk. Alice alig várta, hogy hazaérjen a fárasztó nap után. A konyhában lakótársnője, Georgia üldögélt egy csésze kávé mellett. Már az általános iskolában barátnők voltak, most pedig együtt béreltek lakást, és Alice úgy tekintett Georgiára, mintha a testvére lenne. - Hogy telt az első munkanapod? - érdeklődött a barátnője. - Pocsékul kezdődött, de aztán minden jól alakult. - Mi történt? - Amint beléptem a kórházba, Ruperttel futottam össze - válaszolta Alice. - Csakugyan balszerencsés kezdet - húzta el az orrát Georgia. - A folytatás még rosszabb volt. Néhány mondat után már hangosan veszekedtünk, mire váratlanul megjelent egy jóképű fickó, és alaposan letolt minket a viselkedésünk miatt. - Mennyire volt jóképű? - Nagyon. Vadító zöld szempár, sötét, hullámos haj, sudár, izmos termet. A mosolya pedig egyszerűen ellenállhatatlan. - Szóval tetszik neked. - Sajnos ezzel a bemutatkozással aligha sikerült elnyernem a rokonszenvét. - Tudod már, ki ő? - Igen. Mit gondolsz, ki fogadott a főorvos irodájában? - Csak nem...? - De igen! Will MacLeodnak hívják, ő az új főnököm. - Mondd tovább! Alice önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy újra felidéződött benne az irodában lejátszódott jelenet. - Először persze kiselőadást tartott nekem, hogyan kell viselkedni egy ilyen munkahelyen. Utána viszont már egész kedvesen bánt velem. - Van családja? - Nem láttam jegygyűrűt az ujján - válaszolta némi tűnődés után Alice. - Kezdetnek nem rossz. Holnap többet szeretnék hallani róla! - Nem hiszem, hogy foglalkoznom kellene vele, Georgia. Örülök, ha a munkámat el tudom látni... - Jól van, akkor mielőbb hozz vele össze! - kérte nevetve a barátnője. - Azért még nem mondtam le róla! - jegyezte meg hamiskás mosollyal Alice, majd mindketten hangosan felnevettek.

2. FEJEZET Alice a második munkanapján a folyosón futott össze Will-lel. - Sikerült valamelyest beilleszkedned? - kérdezte MacLeod. - Most hova igyekszel? - A műtőbe indultam. Szeretném látni, hogyan távolít el Caitlin meg Andrew egy gerincdaganatot. Mehetek? - Természetesen. A kezelőorvosnak arról is tudnia kell, mi történik a műtőben. Hogyan érthetnéd meg különben a gyógyító munka minden állomását? Holnap találkozunk. Amikor Alice szerdán reggel belépett az osztályra, Sandy azonnal lecsapott rá. - Ráérsz egy percre? A sürgősségiről telefonáltak. Egy kétéves kislányhoz kérnek onkológust. A gyerek étvágytalan, a hasa pedig feltűnően puffadt. - Én még nem vagyok onkológus - válaszolta Alice.

- Tudom, de a többiek nem érnek rá. Legalább nézd meg a kicsit, és szólj ide, ha valami gondod akadna! - Jól van. Mondd meg nekik, hogy azonnal megyek! Alice lesietett a sürgősségi osztályra, és jelentkezett a nővérpultnál. - Jó reggelt! Alice Ferguson vagyok az onkológiáról. Egy kétéves kislányhoz hívtak, akit puffadásos tünettel hoztak be az osztályra. - Igen. Clark doktornő kérte, hogy hívjunk hozzá onkológust. Épp ott jön - mutatott a nővér egy törékeny nőre. - Carmen! Itt van Ferguson doktornő az onkológiáról. Carmen azonnal Alice-hez sietett. - Köszönöm, hogy lejött hozzánk. - Ez csak természetes - válaszolta mosolyogva a lány, miután kezet fogtak egymással. - Normális esetben felküldtük volna Hannah-t, de akkora most a felfordulás nálunk, hogy jobbnak láttam, ha valaki lejön hozzánk. Alice körbepillantott a zsúfolt osztályon, miközben a vizsgáló felé igyekeztek. - Mik a kislány tünetei? - Hannah huszonhat hónapos, és eddig nem volt komolyabb betegsége. Ma reggel az édesanyja véres foltot fedezett fel a pelenkáján, és azonnal behozta hozzánk a kislányt. Hannah tegnap este nem akart enni, de ilyesmi már korábban is előfordult nála. A hasfalán jól tapintható csomó észlelhető. - Ez a csomó nagyjából vesemagasságban helyezkedik el? - érdeklődött Alice. - Igen - válaszolta Carmen. - Mi a helyzet a vérnyomásával? - Normális. A labortól teljes vérképet kértünk, most várjuk az eredményt. Mielőtt beléptek volna a vizsgálóba, kézhez kapták a kislány leleteit. Alice-nek azonnal feltűnt, hogy a vörösvértestek száma túlságosan megemelkedett a gyerek vérében. Hannah az édesanyja ölében ülve, elkerekedett szemmel nézett a két doktornőre. - Hannah, ő itt Alice - mondta Carmen, majd a szülőkhöz fordult. - Rod, Elise, szeretném bemutatni Ferguson doktornőt. Ő segít nekünk a kislányuk kivizsgálásában. Alice-nek feltűnt, hogy Carmen egyetlen szóval sem említi, melyik osztályról érkezett. - Átülnél a kedvemért erre az ágyra, Hannah? - mosolygott a kislányra. - Szívesen megnézném a szép szemedet. Alice parányi műszert vett elő a zsebéből, és belevilágított Hannah szemébe, majd finoman és gyorsan kitapintotta a duzzadt nyirokcsomókat a kislány nyakán. Vizsgálat közben a szülőkkel beszélgetett, de a tekintetét mindvégig a gyereken tartotta. - Szokott fájni a gyomra a kicsinek? - Még soha nem panaszkodott rá - válaszolta Elise. - Tegnap este nem akart enni, de nem árulta el, hogy miért. Elég gyakran kihagyja a vacsorát. - Napközben rendesen evett? - Igen. Egész nap jókedvűnek tűnt. Még ma reggel sem volt semmi baja, csak a pelenkáján fedeztem fel egy véres foltot. - Észrevett valami változást a bőrén? - Nem, neki mindig ilyen fehér és áttetsző a bőre. - Először történt, hogy véres a pelenkája? Elise bólintott. - Éjjel-nappal vele vagyok. Észrevettem volna, ha már korábban is előfordul ilyesmi. Alice befejezte a nyirokcsomók vizsgálatát. Eddig mindent rendben talált. - Most szeretném a pocakodat is megvizsgálni, Hannah. Szólj nekem, ha fájdalmat érzel! Rendben? Alice azonnal kitapintotta a csomót, amely túlságosan nagynak tűnt a kislány törékeny testéhez képest. Amint megérintette a gyerek hasfalát, Hannah fájdalmasan feljajdult. Ezután a jobb oldali vesetájékot ellenőrizte, de szerencsére ott nem észlelt rendellenességet. - Harmah-nak soha nem volt veseproblémája? - kérdezte a szülőktől. - Nem - rázta meg a fejét Elise. - Egy-két megfázást leszámítva idáig még csak nem is betegeskedett. Alice végzett a vizsgálattal, de a neheze csak most következett.

- Ultrahangra és röntgenfelvételekre lesz még szükségünk, hogy egészen pontos képet alkothassunk. Nem könnyű ilyesmit közölni - tette hozzá a szülőkre pillantva, majd némi szünet után folytatta: - Hannah egyik veséjén daganatot észleltem. - Rák! - hördült fel a kislány apja, aki most szólalt meg először. - Daganat - javította ki őt azon nyomban Alice. - Ráadásul ez is csak feltételezés, de a felvételek után pontos választ fogunk kapni. - Hannah nem lehet rákos, hiszen még olyan kicsi! - sírta el magát Elise, és a félje vállába fúrta a fejét. - Borzasztóan sajnálom - mondta Alice. - Próbáljuk meg a dolgok jó oldalát nézni. Szerencsére még időben fedeztük fel a daganatot, és Hannah-nak minden esélye megvan rá, hogy teljesen felépüljön. Akkor sem kell kétségbeesni, ha a daganat rosszindulatú, mert ezt a típust nagyon jól tudjuk gyógyítani. Elise magához ölelte a kislányát, Rod pedig a felesége vállára tette a kezét. - Miért, milyen rákkal van dolgunk? - kérdezte az apa. - Ez a daganatfajta a fiatal veseszövetben szokott kifejlődni. - Rosszindulatú? - Valószínűleg igen - válaszolta Alice, majd bátorítóan hozzátette: - Az, hogy egy daganat rosszindulatú, még nem jelent feltétlenül életveszélyt. A vesedaganatnak ezt a fajtáját kilencvenszázalékos eséllyel tudjuk gyógyítani. Rod nagyot sóhajtott. - És most mit kell tennünk? - Először is igazolnunk kell a feltételezésemet. Ezek a tumorok általában gyorsan fejlődnek, ezért minél előbb ki kell derítenünk, melyik típussal van dolgunk. Az ultrahang és a röntgenfelvételek választ adnak erre a kérdésre. Szívesen elkísérem magukat a radiológiára, ha Clark doktornő gondoskodik a beutalóról - közölte Alice Carmenre pillantva, aki egyetértően bólintott. - Kérem, várjanak öt percet, amíg értesítem az osztályunkat! Alice kisietett a vizsgálóból, majd remegő kézzel tárcsázta az onkológia számát, hogy Will-lel beszélhessen. - Hallottam, mi történt, Alice. Csakugyan onkológusra volt szükség? Will bársonyos mély hangja megnyugtatta a lányt. - Sajnos igen - felelte, majd röviden tájékoztatta a főorvost a vizsgálat eredményéről. - Valószínűleg igazad van. Ultrahang és röntgenfelvételek kellenek. Szóltál már a radiológiának? - Most akarom hívni őket. Tíz órakor ott találkozom Tarával, és egyúttal Hannah-t is magammal vihetném. - Rendben. Hívj fel, ha szükséged van rám! Alice örült, hogy a főnöke mindenben egyetértett vele. Néhány perc múlva lekísérte Hannah-t meg a szüleit a radiológiára, ahol a mellkasi, és hasüregi felvételre kellett várniuk. Miután Alice megnyugtatta a kislányt, hogy semmi sem fog fájni, Tarához sietett, aki már izgatottan várt rá. - Szia, Alice! Éppen arról beszélgettünk Triciával, hogy te lehetnél a kezelőorvosom. MacLeod doktor nagyon jó fej, de veled őszintébben tudok beszélgetni. Akarsz az orvosom lenni? - Ezer örömmel. De együtt kell működnünk MacLeod doktorral is, hiszen ő vezeti az osztályunkat. - Hát ez szuper! - Maguk is egyetértenek a kislányukkal? - fordult Alice a szülőkhöz. - Tara még kiskorú, nem dönthet egyedül ebben a kérdésben. - Természetesen elfogadjuk a döntését - válaszolta Jim. - Tara jó kezekben lesz, és a főorvos úr szakértelmére is számíthatunk. - Rendben van. Szólok a betegfelvételnél, hogy megérkeztek. Később még látjuk egymást! Valamivel később Alice lesétált a kórház kávézójába, hogy igyon egy csésze kávét. Ám alighogy leült, Will hangját hallotta meg a háta mögül. - Csatlakozhatom hozzád? - Persze - pillantott Alice a férfira. - Kemény délelőttöd volt? - Hát... nem nagyon unatkoztam. Még arra sem jutott időm, hogy megijedjek, amikor a sürgősségire hívtak. Hihetetlen, hogy ez még csak a harmadik napom a kórházban! - Sajnálom. Másnak kellett volna lemennie helyetted.

- Miért? Talán rosszul csináltam valamit? - Nem erről van szó, de te még új vagy itt. És mivel hozzám osztottak be gyakornoknak, előbb engem kellett volna megkérdezned. - Elvárod, hogy minden lépésről először téged tájékoztassanak? - kérdezte Alice meglepetten. - Magam sem tudom pontosan. Nem szeretném, ha valami balul sülne el, még csak három hete vezetem ezt az osztályt. Ezért nem találkoztál velem, amikor megpályáztad az állást. Én is csak most kezdem átlátni a dolgokat - magyarázta Will. - És te hogy boldogultál a kis betegeddel? - Egészen jól. Most pedig azért fohászkodom, hogy ne legyenek rosszak a leletei. - Mikorra várod az eredményt? - Bármelyik percben szólhatnak. Megkértem, hogy csipogjanak rám, amint elkészültek a felvételek. Akkor ismét lemegyek hozzá. Ebben a pillanatban megszólalt Alice csipogója. A radiológiáról hívták. - Úgy látszik, máris készen vannak - jegyezte meg gondterhelten. - Szükséged van segítségre? - Nincs. Felhívlak, ha valami nehézség adódna. - Rendben - bólintott Will, és ívott egy korty kávét. - Később találkozunk. Alice elhozta a radiológiáról Hannah leleteit, azután bekísérte a kislányt és a szülőket a szobájába. - Jó hírem van - közölte mosolyogva. - Bármilyen szörnyen is hangzik, amit most hallani fognak tőlem, gondoljanak arra, hogy Hannah-nak kilencven százalék esélye van a teljes gyógyulásra. - Hála az égnek! - sóhajtotta Rod. - A felvételek jól körülhatárolt daganatot mutatnak a vesén, de szerencsére semmi jel nem utal áttétekre. - Mi lesz a következő lépés? - kérdezte Rod. - A sebészek eltávolítják a tumort, a műtét után pedig gyógyszeres kezelést fogunk alkalmazni, hogy elpusztítsuk a daganatos sejteket. - Az nem veszélyes? - érdeklődött Elise a könnyeivel küszködve. - Hannah kis adagban kapja majd a gyógyszereket, és megfelelő készítményekkel a mellékhatásokat is csökkenteni tudjuk. Szédülés, hajhullás sajnos még így is előfordulhat - válaszolta őszintén Alice. Kezelés nélkül azonban újra kiújulhat a tumor. - Van más választásunk? - sóhajtott föl elkeseredetten Rod. - Minden lépésünkről tájékoztatni fogjuk önöket. A műtéthez az előkészítő vizsgálatokat már holnap elvégezzük, ha egyetértenek velem. Még ma kérek időpontot a sebészektől és a gyermekonkológia főorvosától. Rendben van? - Igen, természetesen. - Helyes. Bíznunk kell a kezelés sikerében - folytatta Alice. - Gondoljanak arra, hogy mindezt Hannah érdekében teszik! Nyugodtan menjenek haza a kislányukkal, és ne aggódjanak, ha nem akar enni! Sokkal fontosabb, hogy elegendő folyadékot igyon. Amint sikerült időpontot egyeztetnünk, azonnal telefonálni fogunk. - Köszönjük a segítséget, doktornő - állt fel Rod, és megrágta Alice kezét. - Holnap időben itt leszünk. Elise alig hallhatóan mormolt valamit, majd karjában a kislánnyal az ajtó felé indult. Alice ismét lement a radiológiára. Tara még mindig a CT-vizsgálatra várt, és a sebésztől sem kapott még időpontot. Alice pillanatnyilag semmit nem tehetett érte, így hát visszaballagott az onkológiára, ahonnan Sandy épp távozni készült. - Ebédelni indultam - közölte a nővér. - Szükséged van még valamire? - Időpontokat kellene kérni az egyik betegemnek, de ráér ebéd után is. - Nem akarsz velem jönni? Veszek néhány szendvicset, és kiülök a parkba. Olyan szép az idő! - Pillanatnyilag - jegyezte meg nevetve Alice. - Négy évszak egyetlen nap alatt - idézte Sandy a közismert mondást, amely Melbourne változékony időjárására utalt. Alice és Sandy leültek egy üres padra, és derűsen figyelték az arra haladó kocogókat meg a gördeszkásokat. Közben mindenféléről beszélgettek, és élvezték a tavaszi napsütést. - Hogy érzed magad nálunk? - érdeklődött Sandy. - Alig tudom elhinni, hogy még csak három napja vagyok az osztályon. - Ez jó vagy rossz?

- Nem tudom. Nem volt időm gondolkodni rajta. - És MacLeod doktorról mi a véleményed? - Alig ismerem őt. Valószínűleg kiváló orvos - válaszolta diplomatikusan Alice. - Azonnal megtalálja a hangot a betegeivel, úgy tűnik, érti a dolgát. - Nem az orvosi képességeire gondoltam - vágott közbe Sandy. - Hanem mire? - mosolyodott el Alice. - Hogy észrevettem-e, milyen jóképű? - Pontosan. - Nehéz lenne nem észrevenni. - Én teljesen belezúgtam, amikor hozzánk került - vallotta be Sandy. Alice úgy vélte, itt a remek alkalom, hogy megtudjon valamit Wíllről. - Történt valami köztetek? - kérdezte óvatosan. - Még csak észre sem vett - felelte bánatosan Sandy. - Willnek már volt barátnője. Hála istennek, időben kinyomoztam, így nem tettem nevetségessé magam. - És most mi a helyzet? - Alice alig bírta leplezni csalódottságát. - Úgy kezel, mintha a húga lennék. Nekem ez meg is felel, különösen azóta, hogy nekem is van valakim. Will épp akkor szakított a kedvesével, amikor komolyabban kezdtem járni a barátommal. Rossz volt az időzítés! - tette hozzá nevetve Sandy. Alice szíve hatalmasat dobbant. - MacLeod doktor ismét szabad? Mikor szakítottak? - Néhány hónapja. Will barátnője Perthbe költözött, ő viszont itt maradt. Szóval, szabad a pálya. - Miért ment el a barátnője? - Állítólag jobb állásajánlatot kapott. Ő szintén orvos. De olyan pletyka is elterjedt, hogy a szakításuk miatt hagyta itt a kórházat. Nyilván lehetett valami nézeteltérés köztük, különben nem ment volna el épp a szakvizsgája előtt. Ilyesmit csak végső elkeseredésében tesz az ember. - Szerinted mi történhetett valójában? - Fogalmam sincs. Erre csakis Will válaszolhatna, ő viszont nem beszél a magánéletéről. A pletykákkal meg nem érdemes foglalkozni, mert gyakran elferdítik a valóságot. - Ez igaz. - Ha többet akarsz megtudni Willről, gyere el velünk péntek este! - Miért, mi lesz péntek este? - csodálkozott Alice. - A születésnapom - válaszolta nevetve Sandy. - Néhány kollégával átmegyünk a Royalba, és megünnepeljük. Mellesleg Will is ott lesz. Alice örült a váratlan lehetőségnek. Így legalább közelebbről megismerheti a munkatársait, na és természetesen MacLeod doktort is. - Köszönöm a meghívást, Sandy. Szívesen veletek megyek. Péntek reggel Alice különös gonddal választotta ki az öltözékét. Fekete, testhez álló nadrágot és hozzá illő felsőrészt készített elő, amelyet az esti bulin akart viselni. A sminkkészlet mellé egy parányi topot is betett a táskájába. Délután fél ötre jártányi ereje sem maradt, az agya azonban még teljes gőzzel zakatolt. Nem emlékezett rá, dolgozott-e valaha ilyen keményen, de a munkát meg a tanulást egyaránt élvezte. Will kiváló főnök volt. Nem fukarkodott a dicsérettel, és csak szelíden bírált. A betegekkel meg a munkatársakkal egyaránt barátságosan viselkedett. Egy hét elteltével Alice már otthonosan érezte magát a St. Luke Kórházban, és előre örült az esti összejövetelnek. - Nehogy odanézz! - súgta Sandy Alice fülébe. - Will úgy bámul téged, amióta bejöttél, mint akit megbabonáztak - jegyezte meg némi irigységgel a hangjában. A figyelmeztetés későn jött. Alice és Will tekintete már rég egymásba fonódott, és egy pillanatra úgy érezték, megszűnt körülöttük létezni a világ. Will nyakkendő és zakó nélkül, feltűrt ujjú fehér ingben álldogált a bárpult mellett. Alice pillantása a férfi napbarnított karjára vándorolt. Hogy a csudába tudott ilyen jól lebarnulni télen? - tűnődött magában a lány. Will átvágott a termen, és egyenesen az ünnepelthez tartott. Megpróbált könnyedén viselkedni, de a szeme sarkából folyton Alice-t figyelte. Amikor a lány levette a kabátját, a férfinak leesett az álla. Alice testhez simuló fekete nadrágot és mélyen kivágott, szűk fekete felsőt viselt, amely nem sok teret engedett a képzeletnek. Will kis híján megbotlott a saját a lábában.

- Boldog születésnapot! - ölelte át Sandyt, majd meglepetést színlelve Alice-re pillantott. - Szia! Alig ismertem rád. A lány látta, hogy Will szeme elsötétedik a vágytól. - Talán ki kellett volna tűznöm a névkártyámat - válaszolta, kacér mosollyal. - Ebben a topban nem ülhetsz mellém! - jelentette ki Sandy nevetve. - Teljesen elvonnád rólam a figyelmet. - Hozok nektek pezsgőt - ajánlotta fel udvariasan Will, miközben a többiekhez kísérte őket. Alice hamar összemelegedett a munkatársakkal, és éppen Triciá- val beszélgetett, amikor megcsörrent a mobilja. - Egy pillanat - mondta szabadkozva kolléganőjének, miközben előhalászta a telefonját. Amikor a kijelzőn megpillantotta Rupert számát, a legszívesebben elhajította volna a készüléket. - Szia, Rupert. Hogy vagy? - Jól. Lenne kedved ma este velem vacsorázni? - Sajnálom, más programom van. - Már elmentél otthonról? Beszélgetést hallok a háttérben. - A barátnőm születésnapját ünnepeljük. - Ismerem az illetőt? - Nem - füllentette Alice, mert nem szerette volna, ha Rupert hívatlanul beállít Sandy bulijára. - Most mennem kell. Köszönöm a meghívást. - Talán legközelebb nagyobb szerencsével járok. - Minden jót, Rupert! - köszönt el Alice. Will akaratlanul is fültanúja volt a beszélgetésnek. Bár tudta, semmi köze hozzá, mégsem állta meg szó nélkül. - Jól vagy? - Persze - biccentett a lány, majd kikapcsolta a telefonját. Ebben a pillanatban Sandy is melléjük sodródott, és kedvesen megkérdezte: - Néhányan itt vacsorázunk. Velünk tartasz? - Igen - felelte halvány mosollyal Alice. - Remek ötlet! - csatlakozott rögtön Will is. Összesen hatan maradtak a társaságból. Alice Sandy meg Will között kapott helyett az asztalnál. A lány megpróbált a beszélgetésre figyelni, de a főorvos közelsége ugyancsak feszélyezte. Amikor Will keze véletlenül az övéhez ért, azt sem tudta, hova legyen zavarában. A zöld szempár egyetlen pillantásától reszketni kezdett a térde, és borzongó vágyakozás futott végig a testén. Végül a jó hangulat rá is átragadt, és negyedóra elteltével már élvezte az oldott légkört. Jeff, a fiatal radiológus álmélkodva meredt Alice tányérjára. - Ezt mind meg akarod enni? A lány a hatalmas adag spagettire pillantott. - Legalábbis megpróbálom. Ha olyan finom, mint ahogyan kinéz, nem sok marad belőle. - Örülök, hogy nem a fogyókúrától vagy ilyen karcsú - jegyezte meg Will. - Szerencsére nincs szükségem rá - mosolyodott el büszkén Alice. - És neked mi a titkod? - pillantott a férfi tányérjára, akinek épp egy hatalmas adag marhasültet tálaltak fel gombamártással. - Lovagolok. - Csakugyan? És milyen gyakran jut rá időd? - Nagyjából minden hétvégén - válaszolta Will. Ez több mindent is megmagyaráz, - gondolta Alice. A férfi sok időt tölt a szabadban. Ebből merít energiát, ettől olyan egészséges, napbarnított a bőre. - Igen, amikor épp nem sziklát mászol, vagy más nyaktörő mutatványokat végzel - jegyezte meg nevetve Tricia. - A sziklamászás nem olyan nyaktörő sport, mint amilyennek látszik. Csak megfelelő felszerelés, önfegyelem és kitartás kell hozzá - magyarázta Will. - És élvezed a veszélyt? - vetette közbe Alice. ~ Szeretem a kihívásokat. Ez nagy különbség. Ha jól felkészültél, és nem vagy túlságosan vakmerő, nagyjából előre fel lehet mérni a kockázatot. Egyébként meg ezenkívül is sok mindent élvezek az életben - kacsintott Will a lányra.

- Ne hozd zavarba szegény Alíce-t! - vágott közbe Jeff. - Vagy talán ezt is élvezed? - Jól van, hagyjuk! Te mit szoktál csinálni a szabadidődben, Jeff? - váltott témát Will, miközben levágott egy szelet sültet. - Ezen a hétvégén síelni megyünk. Valószínűleg ez lesz az utolsó lehetőségünk ebben az évben. Alice a szeme sarkából látta, ahogy Jeff lazán átöleli Sandy vállát. Hamar kiderült, hogy rajta kívül más is észrevette ezt a mozdulatot. - Nocsak! Talán viszel is magaddal valakit? - kérdezte hamiskás mosollyal Will. - Sajnos, én nem tudok síelni - vette át a szót gyorsan Alice, amikor észrevette, hogy Sandy fülig pirul - pedig remek szórakozás lehet. - Gondolod, hogy nekünk is síelnünk kellene? - vonta fel a szemöldökét nevetve Will. - Egyébként én is nagyon élvezném... - És mi lesz a lovaglással? - szólt közbe Sandy. - Igazad van. Különben sem mondhatom le a családi ebédet. Összetörném anyám szívét. Lovaglás után mindig együtt szoktunk ebédelni. - Szerencsés ember vagy - jegyezte meg kicsit elkomorodva Alice. - A lovaglás miatt? - Will meglepődve pillantott a lányra. - Nem. Hogy együtt lehetsz a családoddal, - Neked hol élnek a szüleid, Alice? - kérdezte Tricia, a fiatal lélekgyógyásznő. - Most éppen Dél-Amerikában. - Mit csinálnak ott? - Valamelyik kihalófélben lévő állatfaj megmentésén fáradoznak. - Nagyszerű emberek lehetnek - vetette közbe Jeff. - Igen, valószínűleg. Nekem mindenesetre nem sok jut belőlük. Szerencsére megszólalt a zenekar, és Alice-nek nem kellett tovább magyarázkodnia. Néhány taktus után Jeff a táncparkettre vezette Sandyt, majd hamarosan Rob és Tricia is követte őket. A hangos zenétől nemigen lehetett beszélgetni, így Alice végre elengedhette magát. Will azonban nem sok időt hagyott rá, hogy a gondolataiba mélyedjen. - Nem követjük a többiek példáját? - állt mosolyogva a lány elé. - Ne tartsd kötelességednek, hogy táncolni vigyél! - hárította el a felkérést Alice. - Szeretek táncolni, dr. Ferguson. Csak a kétballábas hölgyeket szoktam elkerülni. - Will az asztal alá pillantott, majd mosolyogva folytatta: - Úgy látom azonban, veled minden rendben van. Mehetünk? - Hogy mondhatnék erre nemet? - mosolygott a férfira Alice. - Sehogy! - viszonozta a mosolyt Will. A lány teljesen átadta magát a zenének, és hagyta, hogy a partnere vezesse. Will remekül táncolt, és ahogy magához ölelte őt, abban volt valami férfiasan gyengéd meg izgató. Alice minden porcikájával érezte a közelségét, és egyre jobban hatalmába kerítette a vágy. Kívánta Willt, és ettől a felismeréstől hevesebben kezdett el verni a szíve. Kifinomult ösztönei azonnal megsúgták, hogy ő is tetszik a férfinak. Bár elhatározta, nem lehet semmi kettőjük között, de ez cseppet sem csökkentette a vágy erejét. A szám végén mindenki megtapsolta őket, mert olyan szédületesen táncoltak, akár egy hivatásos pár. - Nem hittem volna, hogy ilyen jó táncos vagy, Will MacLeod - jegyezte meg nevetve Jeff. - Nem szégyen az idősebbtől tanulni - ugratta Will fiatal munkatársát. Alice néhányszor mély lélegzetet vett, hogy egy kicsit lehiggadjon, majd lábujjhegyre állva a férfi fülébe súgta: - Nekem most mennem kell. Holnap korán kezdek. Will a bőrén érezte Alice forró leheletét, és kellemes bizsergés futott végig a gerincén, amikor a feszes keblek a mellkasához nyomódtak. Nem akarta még elengedni a lányt. Szerencsére a zenekar újra játszani kezdett. - Rá tudnálak beszélni még egy táncra? - kérdezte bánatosan. - Ez a kedvenc számom. Néhány taktus után Alice felismerte a fülbemászó dallamot, és már esze ágában sem volt hazamenni. Will átölelte a derekát, majd mosolyogva a fülébe súgta: - Mintha csak rólad írták volna. Tánc közben szorosan egymáshoz simultak, Will pedig a dal szövegét dúdolta: - Barna szemű lány... Amikor ez a szám is véget ért, a férfi sóhajtva megkérdezte:

- Tényleg menned kell? Alice bólintott. - Kikísérlek, és megvárom, amíg taxiba ülsz. - Maradj csak! - hárította el az ajánlatot a lány. - Egyedül is boldogulok. - Maradjak itt elefántnak? - pillantott Will a többiekre, akik még javában táncoltak. - Nem hiszem, hogy hiányoznék nekik. Alice követte a férfi tekintetét. Valóban úgy nézett ki, mintha csupa jól összeszokott pár táncolt volna. Remélem, bennünket nem néztek szerelmespárnak, villant át az agyán, és elhatározta, hogy elejét veszi a pletykáknak. - Hozom a holmimat. Találkozzunk a bejáratnál! - javasolta a férfinak. Azután búcsút intett a munkatársainak, majd fogta a táskáját meg a kabátját, és a kijárathoz sietett. - A Viktória tér sarkán van egy taxiállomás - mondta az ajtóban Will. - Elsétálunk odáig, vagy inkább hívjam ide a taxit? - Jobb szeretnék sétálni - válaszolta a lány. Alice kissé csalódottan ballagott Will mellett, akinek esze ágában sem volt átkarolni. Aztán meghallotta, hogy a férfi még mindig az utolsó dalt dudorássza, és újra elmosolyodott. Amikor elértek a taxiállomáshoz, Will udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját. Alice egy pillanatra megfordult, és önkéntelenül is a férfi szájára siklott a tekintete. Mozdulatlanul álltak egymással szemben, mintha újra átélték volna a tánc hangulatát. Végül Will hirtelen lehajolt, és száját a lány ajkára tapasztotta. Alice nem először csókolózott életében, de ilyen varázslatos élményben még soha nem volt része. A szenvedélyes pillanatoknak a taxis türelmetlen kürtölése vetett végett. Will hirtelen kibontakozott az ölelésből, és olyan gyorsan lépett hátra, hogy a lány kis híján elveszítette az egyensúlyát, - Bocsáss meg, Alice! ~ Nincs miért bocsánatot kérned, Will. - Fogalmam sincs, mi ütött belém - túrt a hajába a férfi. - Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. - Miért nem? - Mert... Nem fontos. - Minek így felfújni a dolgot, hiszen csak egy ártatlan csók volt... - Bocsáss meg, Alice! Kérlek, ülj be a taxiba! A lány szó nélkül engedelmeskedett, és még akkor sem pillantott a férfira, amikor a kocsi elindult. Will azonban hosszan nézett a távolodó taxi után.

3. FEJEZET - Jó reggelt! Ideje volna kiugrani az ágyból. Alice keserves sóhajjal a párnába fúrta a fejét. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, és semmi kedve nem volt felkelni. - Jaj, Georgia! Mi a csudát akarsz tőlem hajnali ötkor? - Nyolc óra van, te álomszuszék, úgyhogy mars ki az ágyból! Nem szeretnék miattad elkésni - közölte Georgia ellentmondást nem tűrő hangon, majd az ágyra dobta Alice pongyoláját. - Indíts a fürdőszobába, mindjárt kész a kávé! Barátnője megadóan felsóhajtott. Húsz perc múlva már az autóban ültek, hogy elhozzák Sophie-t a reptérről. Alice hálásan pillantott Georgiára, amikor bekapcsolta a rádiót, mert így nem kellett beszélgetnie. Nyugodtan elmerülhetett a gondolataiban, amelyek egyfolytában Will MacLeod körül forogtak. Micsoda csók volt... De vajon miért szabadkozott utána a férfi? Georgia sebtében leparkolt az autóval a reptér bejáratánál, aztán berohantak az épületbe. - Hát szabad egy menyasszonyt így megvárakoztatni? - pörölt nevetve Sophie, ahogy megpillantotta őket, és odasietett hozzájuk, egy hatalmas bőröndöt húzva maga után. A három barátnő összeölelkezett, és élénk beszélgetés közepette vonultak az autóhoz. Sophie egy ideje már Sydneyben élt, de a barátságuk éppolyan szoros maradt, mint iskolás éveik alatt. - Már csak tizennégy éjszakát kell aludnom az esküvőmig! - kiáltotta Sophie. - Te még nem nőttél ki ebből a gyerekes számolgatásból? - álmélkodott Georgia. Alice hangosan kuncogott a hátsó ülésen,

- Csak akkor számolgatom az éjszakákat, ha nagyon izgulok - dünnyögte Sophie. - Szerinted ki lesz a következő? - Én biztosan nem - jelentette ki nagyon határozottan Georgia. - És te, Alice? Megtaláltad már az igazit? - Nem hiszem. Hacsak nem elégszik meg Ruperttel - felelt a barátnője helyett Georgia. - Jézusom! Hát még mindig nem szabadultál meg tőle? Az a pasas minden valamirevaló férfit el fog marni mellőled! - sopánkodott Sophie. - Rupert tényleg nagyon kitartó, de előbb vagy utóbb úgyis kénytelen lesz belátni, hogy köztünk mindennek vége. Én mindenesetre keményen tartom magam - mondta Alice, majd némi szünet után hozzátette: - Nemrég megismertem valakit... Sajnos nem sokat tudok róla, de... - Mesélj már! - sürgette Sophie. - Tulajdonképpen még korai beszélni róla, de talán hármasban csak kisütünk valamit. Georgia közben megállt a házuk előtt, és leállította a motort. - Menjünk be először, hogy nyugodtan kitárgyalhassuk az egész ügyet! A lányok egy csésze forró teával kényelmesen elhelyezkedtek a nappaliban, és türelmetlenül várták Alice beszámolóját. - Nem is tudom, hol kezdjem. A főnökömről van szó. - Rögtön gondoltam! - nevetett Georgia. - Esküdni mertem volna rá! Alice részletesen elmesélte Sophie-nak az első találkozásukat Wíll-lel, utána pedig a péntek esti élményeit. - Aztán váratlanul megcsókolt - fejezte be a történetet. - És mi itt a gond? - kérdezte türelmetlenül Sophie. - A csók után többször is bocsánatot kért, mintha legalábbis valamilyen szörnyűséget követett volna el. Még soha nem kerültem ilyen megalázó helyzetbe - csóválta a fejét bánatosan Alice. - Legalább ne az ő osztályán dolgoznék! Iszonyú kínos lesz újra találkozni vele. - Szerintem jók az esélyeid - vélekedett Georgia. - Hetente legalább öt alkalommal fogod látni, és nyilván vonzódik hozzád, ha már az első alkalommal megcsókolt. - Nem voltál ott, mikor betuszkolt a taxiba. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlem! - panaszkodott Alice. - Pedig olyan vonzó férfi. - Mindenesetre légy vele óvatos! - tanácsolta Georgia. - Nehogy megint egy szélhámosba szeress bele! - Megérdemelnél már egy rendes férfit - jegyezte meg Sophie. - Mert hidd el, akad olyan is, csak meg kell találni! Látod, nekem is sikerült - tette hozzá elégedetten. Alice szórakozottan tekergette az egyik hajtincsét. - Rendes férfi... - dünnyögte félhangosan. - Will csodálatos ember... és utánozhatatlanul csókol. Nem hiszem, hogy szélhámos lenne. Ez persze még nem jelenti azt, hogy ő lenne számomra az igazi. Georgia és Sophie jelentőségteljesen egymásra pillantott. A helyzet kezdett izgalmassá válni, ugyanis Alice eddig még soha nem volt szerelmes senkibe. - Vond magadra a figyelmét! - javasolta Sophie. - Legyél vonzó, ugyanakkor tartózkodó! A férfiak mindig az ilyen nőkre buknak - toldotta meg a jó tanácsot Georgia. Alice kétkedve ingatta a fejét. - Légy önmagad! Ennyi az egész - vélekedett Sophie. - Viselkedj vele visszafogottan, és nehogy szóba hozd a péntek esti ügyet! A férfiak utálnak lelkizni. Ha jól érzi magát a társaságodban, máris nyert ügyed van. - Ti könnyen beszéltek, de én igenis félek. Nem tudom, mit tegyek, ha legközelebb találkozom vele sóhajtott fel Alice. - Azért vagy zavarban, mert mindig olyanokkal kezdtél, akik nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget az érzelmeknek - jegyezte meg szelíden Sophie. - Nem kellett ilyesmiken gondolkodnod, mert valójában soha nem akartad, hogy beléd szeressen valamelyikük. - Ez azért túlzás - ellenkezett meglehetősen erőtlenül Alice. - Van abban némi igazság, amit Sophie állít - vette át a szót Georgia. - Sok férfit ismertél, de egyik sem tudott rád igazán hatni. Épp ezért eszünk ágában sincs kiengedni a karmaink közül ezt a jelöltet - tette hozzá nevetve.

A lányok ezután Sophie közelgő esküvőjéről beszélgettek. Az idő gyorsan repült, és már esteledett, amikor váratlanul megszólalt Alice csipogója. A sürgősségi osztályról keresték. Azonnal felhívta a kórházat, majd néhány perc múlva közölte a barátnőivel, hogy nélküle fognak vacsorázni. - Be kell mennem a kórházba. - Miért? Ma nem vagy szolgálatban - csodálkozott el Georgia. - Ez igaz. Nem is kérték, hogy bemenjek, én döntöttem így. Különben sem lenne nyugtom, amíg nem látom a kislányt. Úgy érzem, felelős vagyok érte. ~ Nem ártana, ha olykor magadra is gondolnál, mert a végén még az egész életedet a kórházban fogod tölteni! Félórával később Alice már a kis Hannah-t csitítgatta, aki torkaszakadtából sírt a fájdalomtól. - Jól tették, hogy behozták a kislányukat - mondta a szülőkre pillantva, miután befejezte a vizsgálatot. Fájdalomcsillapítóra van szüksége. Ugye hétfőn operálják? A szülők szinte egyszerre bólintottak. - Talán megnyugtatóbb volna, ha itt tartanánk Hannah-t - javasolta Alíce. Azután részletesen elmagyarázta a betegfelvétellel járó formaságokat, majd az ügyeletes nővér gondjaira bízta a családot. Ő pedig bement az irodába, hogy megírja a beutalót. Miután végzett a nyomtatvánnyal, belesüppedt a bőrfotelbe, és Sophíe mondatán töprengett: Nem ártana, ha olykor magadra is gondolnál, mert a végén még az egész életedet a kórházban fogod tölteni! Csakugyan feláldozza a magánéletét? Mikor jut el odáig, hogy a köpenyével együtt a munkahelyi gondokat is a kórházban hagyja? Még csak az első hetét töltötte az osztályon, de máris többet volt bent, mint amennyit kellett volna. - Te meg hogy kerülsz ide, Alice? Ma nem vagy szolgálatban. A lány úgy ugrott fel a bőrfotelből, mintha megcsípték volna. Nem számított rá. hogy ilyen hamar találkozik Will-lel. - Az egyik nővér értesített, hogy Hannah-t behozták a kórházba. - Eddig ilyesmi nem volt divatban nálunk. A nővérek nem rendelhetik be az orvosokat kényük-kedvük szerint. Alice nem mert a férfi szemébe nézni. Az esti csók még túlságosan élénken élt az emlékezetében. - Senki nem rendelt be. A nővér csupán tájékoztatott, hogy behozták a kislányt, akit előző nap vizsgáltam. Én pedig úgy döntöttem, hogy bejövök. - Miért? Will fürkésző tekintete szinte perzselte a lány bőrét. - Mert... látni akartam a beteget. Úgy gondoltam, jót teszek, ha nem hagyom magára a családot. Hannah szülei kétségbe vannak esve, igazán rászorulnak a gyámolításra. - Szép tőled, hogy ennyire a szíveden viseled Hannah sorsát, és még a szabadidődet is hajlandó lennél feláldozni érte, de ez hosszú távon nem fog menni. Mit csinálsz majd, ha több beteged lesz? Mindegyikhez berohangálsz, ahányszor csak rosszul lesz? Alice vérvörös arccal mereven a padlóra szegezte a tekintetét. Will szelíden felemelte a lány állát, és a szemébe nézve folytatta: - Belőled kiváló orvos válhat, Alice. Mindenkit elkápráztatott a tudásod és a lelkiismeretes munkád, de vigyáznod kell, nehogy idő előtt kiégj! - Túlságosan kötődöm a betegeimhez - felelte bizonytalanul a lány. - Tudom, hogy ez manapság hibának számít. Ugyanakkor egyre jobban terjed az a nézet, hogy az orvosok nem veszik emberszámba a betegeiket. Nem szeretnék olyan robottá válni, aki csak eseteket lát, és nem embereket. - Remélem, engem nem sorolsz közéjük - mosolygott Will a lányra. - Néhány munkatársból tényleg hiányzik az együttérzés, de nem hiszem, hogy ők lennének többségben. Nem könnyű megtalálni a középutat, de törekedni kell rá. Ha azonban nem vigyázol magadra, egy éven belül kikészülsz. - Tudom, Megpróbálom majd úgy alakítani a munkámat, hogy ne menjen a magánéletem rovására. - Helyes. Ezt szerettem volna hallani - bólogatott elégedetten a férfi. - De azért rajtad tartom a szemem, és ha észreveszem, hogy túlhajtod magad, közbe fogok lépni! - tette hozzá vigyorogva. Alice szerette volna megkérdezni Willtől, miért csókolta meg előző este, de végül legyőzte a kísértést. - Figyelni fogok magamra - ígérte csillogó szemmel, és igyekezett olyan csábosan mosolyogni, ahogy a barátnői tanácsolták. - Most mennem kell. Hétfőn találkozunk - intett búcsút a férfinak.

Már az ajtóba ért, amikor Will utánakiáltott: - Alice! A lány szíve hatalmasat dobbant. Titokban arra számított, hogy a férfi meghívja egy italra. Csak akkor hervadt le arcáról a mosoly, mikor Will kezében megpillantotta a pulóverét, amelyet a széken, felejtett. - Ezt ne hagyd itt! - Ó, köszönöm - rebegte Alice csalódottan. Addig minden remekül ment, míg a férfi közelébe nem ért, de amikor el akarta venni a pulóvert, véletlenül hozzáért Will kezéhez. Ettől az ártatlan mozdulattól lángba borult a teste, és képtelen volt továbbra is józanul gondolkodni. Nem értette, miért találja a férfiból áradó illatot olyan lenyűgözőnek, és Will miért nem adja már oda azt a nyavalyás pulóvert. Kérdőn a férfira pillantott, miközben elkövette azt a hibát, hogy az igéző zöld szempárba nézett. Will tekintetében a saját vágyát látta tükröződni.

4. FEJEZET - Tegnap este... - szólalt meg reszkető hangon Alice, és zavartan az ajkába harapott. Egyáltalán nem ezt akarta mondani. Önkéntelen kis mozdulata azonban elég volt ahhoz, hogy Will elveszítse a fejét. Olyan hirtelen tört rá a szenvedély, hogy alig kapott levegőt. Forró szája a lány puha ajkára tapadt, Alice pedig élvezettel merült el a csókban, amelynél mámorítóbbat még nem élt át. Will szenvedélyes ölelése minden eddigi élményét fölülmúlta. Odaadóan simult a férfihoz, átkarolta a nyakát, bár a lelke mélyén érezte, nem helyes, amit tesz. Will-lel semmi sem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Az első komolyabb csókra legfeljebb a harmadik vagy a negyedik randevún kerülhetett volna sor, miután jobban megismerték egymást. A férfi közelsége azonban annyira felkavarta, hogy minden józan megfontolását sutba dobta. Ki lenne képes ellenállni ilyen elképesztő szenvedélynek? Will mélyen magába szívta Alice parfümjének kellemes illatát, és még szenvedélyesebben csókolta a lányt. Vajon mindenütt ilyen illatos lehet? Amikor Alice feszes keble a mellkasához ért, eszébe jutott a karcsú, hajlékony test izgató látványa, és ettől az összes vére az ágyékába szökött. Ha a maradék józan esze nem lép időben közbe, ott helyben szeretkezni kezd Alice-szel. Ám az utolsó pillanatban felébredt a lelkiismerete, és egy mély sóhaj kíséretében eltolta magától a lányt. Egyszer már elkövette ezt a hibát, és nem akarta kockára tenni Alice jövőjét egy hirtelen fellobbanó szenvedély miatt. A lánynak szüksége volt néhány másodpercre, hogy magához térjen. Lassan kinyitotta a szemét, és értetlenül, pillantott a férfira. Hát ez már mindig így lesz? Miféle ostoba játékot űz vele Will? Alice szemrehányó tekintetétől a férfi még nyomorultabbul érezte magát. Hogy az ördögbe tudta így elveszítem a fejét? Ráadásul már másodszor. Mit lehet ilyenkor mondani? A lány érzékeny teremtés, nyilván kerülni fogja a társaságát a történtek után. Könnyen előfordulhat, hogy a jövőben nem akar az osztályán dolgozni. Valahogy meg kell értetnie vele, hogy semmi jóvátehetetlen nem történt. Will megköszörülte a torkát, majd így szólt: - Bocsáss meg, Alice! Annyira sajnálom! Egyedül engem terhel a felelősség a történtek miatt. Elvégre a főnököd vagyok! A lány a legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Milyen megalázó helyzet! Ám gyorsan összeszedte magát, és mivel a méltóságán már úgysem eshetett nagyobb csorba, legalább megpróbált higgadtan viselkedni. Dacosan felszegte az állát, és igyekezett olyan kimérten válaszolni, amennyire ebben a helyzetben egyáltalán lehetséges volt. - Engem nem érdekel, hogy te vagy a főnököm, Will. Felnőtt emberek vagyunk, egyformán felelünk a tetteinkért. Ne legyen miattam lelkiismeret-furdalásod! - Alice előrehajolt, hogy felvegye a pulóverét, amely időközben a földre pottyant, és még ahhoz is maradt ereje, hogy közben a férfira mosolyogjon. Egészen jól tartom magam, gondolta keserű elégedettséggel. - Most mennem kel1. Különben lekésem a vacsorát. Will egyetlen szót sem szólt, csak némán meredt Alice után. A legszívesebben újra megcsókolta volna a lányt, ahogy ott állt félszegen, kétségbeesetten - és lélegzetelállítóan gyönyörűen. Ám ehelyett hagyta elmenni. De volt más választása? Aliceből kiváló onkológus válhat, halálos vétek lenne megakadályozni ebben. Pedig csak egy hajszálon múlt, hogy nem sodorta végzetes veszélybe a lány szakmai jövőjét. A sajátjáról már nem is beszélve. Az elkövetkezőkben jobban kell uralkodnia magán, ha nem akarja

elveszíteni az állását. Will idegesen nyelt egyet. Csak most kezdte felfogni, mekkora veszélynek van kitéve a lány közelében. Még soha egyetlen nő sem hatott rá ilyen elemi erővel. Alice valahogy átvészelte a vacsorát. A barátnői szerencsére nem vették észre, milyen nyomott hangulatban van. Folyton arra a varázslatos csókra kellett gondolnia, amely örökre megváltoztatta az életét. Willnek azonban semmit sem jelentett az egész, legalábbis a viselkedése ezt sugallta. De akkor miért csókolta meg másodszor is? Alice nem tudott eligazodni a férfin, és lassan már önmagán sem. Eddig azt hitte, képes irányítani az érzéseit, ám Will MacLeod szemvillanásnyi idő alatt kiábrándította ebből a tévedéséből. Ezen a reggelen Will kemény iramot diktált, és addig hajszolta a lovát, amíg a jól ismert, keskeny csapáshoz nem értek. Amikor ló és lovasa egyaránt elfáradt, a férfi lazított a gyeplőn, és hagyta az állatot szabadon kóborolni. Azt remélte, hogy kinn a szabadban végre kitisztul a feje, és nem gondol állandóan Alice-re Ez a lány alaposan felforgatta az életét, márpedig neki nem hiányoznak a bonyodalmak. Valamit sürgősen ki kell találnia, hogy ne gyengüljön el, ahányszor csak Alíce ajkára pillant. Önkéntelenül a vérpezsdítő csókra gondolt, és hangosan felnyögött. Többé nem kerülhet sor ilyesmire, fogadkozott magában, bár az elhatározását maga sem érezte túl meggyőzőnek. A következő néhány nap sokkal könnyebben telt, mint ahogy Alice várta. Will egész idő alatt tartózkodóan viselkedett vele. A lány napközben belevetette magát a munkába, esténként pedig hosszasan telefonált Sophie-val, hogy az esküvői előkészületek minden apró részletét megtárgyalják. Az esküvőt megelőző napon Alice és Georgia újfent átfutotta a listát, majd a repülőtérre hajtottak, hogy eléljék a Sydneybe induló reggeli járatot. Sophie kiment elébük a reptérre. - Jaj lányok, el sem tudom hinni, hogy már csak... - Egy éjszakát kell aludnunk az esküvődig - mondták kórusban a barátnői. - Hol van Patrick? - érdeklődött Georgia. - Azonnal jön - pillantott az órájára Sophie. - Az esküvői tanúja, Mac tíz perccel előttetek érkezett. Hamarosan itt kell lenniük. - Mac? Olyan amerikaiasan hangzik. Vagy ez valami becenév? - érdeklődött Georgia. - Hát persze. Tudod, milyenek a férfiak... Ritkán szólítják egymást az igazi nevükön. Egyébként az illetőt... - Will MacLeodnak hívják - fejezte be a mondatot Alice, aki most már felismerte a közeledő férfit. Georgia döbbenten meredt a barátnőjére. - Mac és a barátod, Will ugyanaz a személy? - Will nem a barátom - dünnyögte sápadtan Alice. - Miért nem figyelmeztettél előre, Sophie? - Honnan tudhattam volna, hogy ő a főnököd? Soha nem említetted a nevét. - Szerintem ez nagyszerű - vélekedett Georgia. - Egy ilyen álomesküvő mindenkiben romantikus érzéseket ébreszt. Mielőtt Alice megszólalhatott volna, a két férfi csatlakozott a társaságukhoz. - Ferguson doktornő! Micsoda meglepetés! - mosolygott Will a lányra. - Hiába, mégiscsak kicsi ez a világ. Patrick kérdőn a menyasszonyára pillantott. Sophie pedig alig észrevehetően bólintott, így adta a vőlegénye tudtára, hogy MacLeod és az a férfi, akibe Alice beleszeretett, egy és ugyanaz a személy. - Káprázatosan nézel ki - bókolt Will a menyasszonynak, miután megpuszilták egymást. - Te is - adta vissza a bókot Sophie. - Nos, Alice-t ismered. Georgiával is találkoztál már? - Még nem volt szerencsém a bájos hölgyhöz - válaszolta mosolyogva a férfi, miközben kezet fogott Georgiával. - Will MacLeod vagyok. - Georgia Delaney. Istenem, segíts! - fohászkodott magában Alice, miközben a csomagokat szállító futószalaghoz sietett. A feszültség, amelyet Will jelenléte okozott, minden másodperccel tovább nőtt benne. Végül úgy döntött, hogy Georgia bőröndjét is megvárja, legalább addig sem kell a férfi közelében tartózkodnia. Időre volt szüksége, hogy összeszedje magát, és legyőzze a gyomrában vibráló idegességet.

Alice épp a bőröndért nyúlt, amikor Will megszólalt a háta mögött. - Segítek neked - ajánlotta barátságosan a férfi, és szinte egyszerre nyúltak a csomagért. Amikor véletlenül egymáshoz ért a kezük, Alice pulzusa az egekbe szökkent, és a testét forróság járta át. Hogy képes Will ilyen oldottan viselkedni a közelemben? - tűnődött magában. A főorvos érdeklődve figyelte Alice-t. A lány arckifejezése olyan sok érzelemről árulkodott, hogy hiába is kísérletezett volna megfejteni őket. Vajon mit szólna hozzá, ha most megcsókolnám? - villant át az agyán, de azonnal el is hessegette a bűnös gondolatot. - Szólnál Patricknek, hogy hozzon ide egy kulit? - mutatott Will a terjedelmes csomagokra. - Ennyi bőröndöt nem tudok az autóhoz cipelni. - Persze. Nehogy megerőltesd magad! - élcelődött Alice, bár a gyomra még mindig remegett az idegességtől. - Ifjúkoromban szívesen fitogtattam az erőmet - közölte vigyorogva a férfi -, de ma már idősebb és sokkal bölcsebb vagyok. - Jól van, nagyapó. Megnézem, mit tehetek érted. Will hosszan bámult a távolodó lány után. Hiába próbálta fegyelmezni magát, Alice úgy hatott rá, mint valami serkentőszer. Miközben Patrick és Will a csomagokról gondoskodtak, a lányok gyorsan kitárgyalták a váratlan helyzetet. - Mondtál valamit Patricknek, amiért aggódnom kellene? - kérdezte Alice Sophie-tól. - Csak megemlítettem, hogy az egyik orvos nagyon tetszik neked. Patrick nem érdeklődött a részletek után. Sophie bölcsen elhallgatta, hogy a vőlegényének kérdeznie sem kellett, ő anélkül is mindent elmesélt neki. - Szerinted elmondja Willnek? - faggatózott tovább Alice. - Valószínűleg megemlíti. Mac azonban gyorsan témát vált, és a sportról kezdenek el társalogni. A férfiak csak vészhelyzetben hajlandóak a kapcsolatukról beszélni. - A mi esetünkben aligha beszélhetünk kapcsolatról. - Akkor igazán nincs miért, aggódnod. Lehet, hogy egyáltalán nem is beszélnek rólad. - Ó! - húzta el a száját Alice. - Neked aztán nem könnyű a kedvedben járni! - jegyezte meg nevetve Georgia. - A tanácsunk változatlan: légy hűvös és tartózkodó. Ha pedig Patrick mégis beszélgetne rólad Mackel, biztosan megtudom a részleteket - fűzte hozzá Sophie. - Gyerünk, lányok, ideje ebédelni! Patrick öccse, Dan, az étteremben várta a társaságot. A gyors bemutatkozást követően valamennyien a teraszra vonultak, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a kikötőre meg az operaházra. - Ó, de gyönyörű ez a környék! - kiáltott fel elragadtatottan Georgia. - Örülök, hogy tetszik neked - válaszolta Patrick. - Sydney kikötője csakugyan páratlan látvány. Kár lett volna kihagynotok ezt az élményt. Alice igyekezett úgy helyezkedni az asztalnál, hogy még véletlenül se kelljen Will mellé ülnie. Mivel mindkét oldalon három teríték volt, úgy döntött, hogy Dan mellett foglal helyet. Will azonban csöppet sem zavartatta magát, és vigyorogva lehuppant a szemközti székre. Alice csak akkor rémült meg igazán, mikor a férfi térde az övéhez ért. Nyugalom! - figyelmeztette magát, és hogy ne kelljen MacLeodra néznie, minden figyelmét Patrick öccsének szentelte. A két fivér egyáltalán nem hasonlított egymásra. Patrick komoly, megbízható fiatalember benyomását keltette. Dan viszont afféle életművésznek látszott, és rendkívül szórakoztató társaságnak bizonyult. Ő és Wilí felváltva vitték a szót, remekül kiegészítették egymást. Miközben a hangulat egyre oldottabbá vált, Will térde folyamatosan Alice lábához ért. Mintha csak szándékosan zavarba akarná hozni. A lány végül arra a megállapításra jutott, hogy változtatni kell a taktikáján. Ha már úgysem tudja kivonni magát Will MacLeod hatása alól, miért ne kezdene flörtölni vele? Elvégre nem az ő ötlete volt, hogy csak munkatársi kapcsolat legyen közöttük. Attól kezdve Alice minden alkalommal a férfira nézett, ahányszor csak összeért a térdük. Will pedig mindannyiszor viszonozta a pillantását, ami csakis egyet jelenthetett: a férfi szándékosan játszik vele. - Mióta ismeritek egymást Patrickkel? - kérdezte Alice, miközben egyenesen Will szemébe nézett.

- Elsőéves egyetemisták voltunk az orvosi karon, amikor egymásba botlottunk - szólalt meg most Patrick. - Egy bárban futottunk össze épp az első napon - tette hozzá Will. - Akkor még jobban érdekelt bennünket a sör, mint a lányok. - De ez az időszak nem tartott sokáig - jegyezte meg Patrick. - Ezt most hallom először - vonta fel a szemöldökét Sophie. - A sör meg a tanulás nem igazán fér össze egymással - magyarázta Will. - Akkor te kivételes tehetség lehettél, MacLeod, mert ahogy én tudom, egyik élvezetről sem mondtál le. - Ejnye, Dan! Épp most akartam elkápráztatni a hölgyeket - nevette el magát Will. - Ne haragudj, öregem! Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit! - Nosza! Kápráztass el minket! - szólt közbe kihívóan Alice, és egy erőteljes mozdulattal hátravetette a haját. A hatás nem maradt el. Will MacLeod úgy bámult rá, mint akit megigéztek, és eltelt némi idő, mire ismét meg tudott szólalni. - Egyszerűen kikészülök a szép nők közelében. Csoda, ha összeroppanok ekkora nyomás alatt? - tárta szét a karját tréfásan a főorvos. A társaság hangosan nevetett. Ebéd után az esküvői szertartás minden apró részletét megbeszélték, majd a főpróba következett. Végül a lányok a menyasszony házába mentek, a férfiak meg Patrickkel tartottak. Előtte azonban a fiúknak meg kellett esküdniük, hogy Patricket időben elhozzák a templomba, és hogy rendesen fognak viselkedni. Az autóban Will hátul ült, a két testvér pedig elöl foglalt helyet. - Remek volt az ebéd, Patrick - jegyezte meg Dan. - Mellesleg a menyasszonyodnak kiváló ízlése van, gyönyörű koszorúslányokat választott. Gondolom, ezzel te is egyetértesz, Will - fordult hátra. - Egész idő alatt úgy bámultál Alice-re, mintha valami istennőt csodálnál. - Neked aztán van stílusod, öregem! Most már tudom, mit esznek rajtad a nők - vigyorgott Will magabiztos képpel. - Tőlem tanulta - jegyezte meg nevetve Patrick, miközben a visszapillantó tükörben a barátjára pillantott. Will szomorúságot mímelve csóválta meg a fejét. - Szegény, szegény Sophie... - Tévedsz, barátocskám. Én inkább úgy fogalmaznék: szegény, szegény Alice. Azt hiszed, nem vettük észre, hogyan flörtöltél vele? Izgat téged ez a lány, ne is tagadd! Mi a szándékod vele? - Neked agyadra ment az esküvő! - morogta Will. Patrick és Dan nem erőltették tovább a témát. Családi dolgokról kezdtek beszélgetni, Will pedig gondolataiba, merülve nézett ki az ablakon. Természetesen igazuk van a fiúknak, ismerte el magában kelletlenül. Alice csakugyan felizgatja, és nem csak fizikai értelemben. Minél több időt töltenek együtt, annál nehezebb kivonnia magát a lány hatása alól. Ez már nem csupán testi vonzalom, bár nincs olyan pillanat, amikor ne kívánná. Will a másnapi esküvőre gondolt, ahol majd táncolnia kell Alice- szel, és nem tudta eldönteni, örüljöne, vagy inkább aggódjon a kínálkozó lehetőség miatt. Másnap reggel a lányok verőfényes napsütésre ébredtek, de még arra sem volt idejük, hogy kinézzenek az ablakon. Mozgalmas délelőtt állt előttük. A fodrász, a kozmetikus és a manikűrös után alighogy bekaptak otthon egy falatot, máris öltözködniük kellett az esküvőre. Alice és Georgia éppen az utolsó simítást végezték Sophie esküvői ruháján, amikor a fényképész megérkezett. Miután elkészültek a felvételek, a lányok ittak egy pohár pezsgőt, majd beszálltak Sophie édesapja mellé az esküvői kocsiba. Alice egyszer sem gondolt Willre a délelőtt folyamán, most azonban eszébe jutott, milyen feladat vár rájuk az esküvőn: többek között táncolniuk kell egymással a szertartást követően. A menyasszonytánc errefelé hagyományosan keringővel kezdődik. Először az ifjú pár meg a koszorúslányok keringőznek a partnerükkel. Alice szíve hatalmasat dobbant. Még élénken élt az emlékezetében, milyen érzés volt Will MacLeoddal táncolni.

Georgia és Alice a menyasszony előtt lépett a kápolnába. A kétszáz éves templomban ezernyi gyertya világított, mindenütt rózsák illatoztak. Mikor az orgonán felcsendült a nászinduló, a menyasszony ünnepélyes lassúsággal elindult az örömapa oldalán, Alice és Georgia pedig mögötte haladtak. Velük szemben a vőlegény meg a két esküvői tanú állt. Will megbabonázva nézte Alice-t, ahogy lassan közeledik felé. Nyugodtan gyönyörködhetett benne, hiszen rajta kívül mindenki a menyasszonyt figyelte. A lány szépsége egyszerűen lenyűgözte. Sötétszőke haja dúsan omlott a vállára, izgalomtól csillogó szeme még nagyobbnak, még igézőbbnek hatott. Halványkék alkalmi ruhájában olyan puhán és könnyedén mozgott, mintha nem is a földön járna. Amikor a tekintetük egymásba fonódott, Will számára megszűnt létezni a világ. Aztán néhány pillanat múlva elhallgatott a zene, így megtört a varázs. A szertartás meghatóan szép volt, a hölgyvendégek közül sokan elsírták magukat. Alice számára mégis az tűnt a legfelemelőbb pillanatnak, mikor Will karján távozott a templomból. Mire az esküvő véget ért, a nap épp lenyugodni készült, az égbolton pedig megjelentek az első csillagok. A templomból kiérve Will Alice-hez hajolt, és gyengéd csókot lehelt a kezére. A lány pedig vasakarattal kényszerítette magát, hogy megőrizze a higgadtságát, bár a szíve olyan hevesen vert, akár egy légkalapács. Az esküvői vacsorát a Nemzeti Galériában rendezték, abban a különteremben, ahonnan, csodálatos kilátás nyílt Sydneyre. A fényárban úszó város mindenkit lenyűgözött, de Will jóformán egy pillantást sem vetett rá. Egyszerűen nem tudott betelni Alice látványával. Ráadásul még élénken élt az emlékezetében, milyen érzés volt karjában tartani a lányt. Hihetetlennek tűnt, hogy csak két hét telt el, amióta egymással táncoltak. Will Sophie és Georgia között foglalt helyet, Alice-szel szemben, a lány pedig Patrick és Dan társaságában ült. Gyötrelmesen hosszúnak ígérkezik ez az este, gondolta Will, és önkéntelenül is féltékenység ébredt benne, amikor észrevette, hogy Alice hangosan nevet Dan történetein. Végül úgy döntött, kihasználja az alkalmat, és megpróbál minél többet megtudni a lányról. - Szándékosan érkeztetek kísérő nélkül? - fordult ártatlan képpel Georgiához. - Így alakult - válaszolta kitérően a lány. - Talán Rupert sem ért rá? - Rupert? - csodálkozott Georgia. - Rupert Wíse - magyarázta Will. - Ő is Patrick barátja? - Nem. De Alice elhozhatta volna. Georgia azonnal rájött, mire megy ki a játék, és kitűnően szórakozott a férfi ügyetlen próbálkozásán. - Alice már nem jár Ruperttel. - Én mást tapasztaltam. - Nos, nem az én feladatom, hogy a nevükben beszéljek, de tudomásom szerint Alice már rég túltette magát ezen a kapcsolaton. - Rupertet nem könnyű lerázni - makacskodott Will. - De hiszen ő szakított a barátnőmmel! - Ő? Hát ez hihetetlen... De miért? - Szerette volna, ha Alice hozzáköltözik, ő viszont hallani sem akart erről. Georgia nem részletezte, hogy a barátnője foggal-körömmel ragaszkodik a függetlenségéhez, és eddig egyetlen férfinak sem sikerült elrabolnia a szívét. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly kapcsolat volt köztük - jegyezte meg csalódottan Will. - Alice nem egykönnyen kötelezi el magát, de Rupert azért még erős vetélytárs lehet - jelentette ki nyomatékosan Georgia. Will értette a célzást, és elvörösödött. - Ilyen könnyű átlátni rajtam? - Igen - nevette el magát Georgia. - Nos, legfőbb ideje, hogy elvegyüljek a tömegben. Talán nem ártana újragondolnod a játékszabályokat, doki!

Will még mindig Georgia szavain töprengett, amikor Dan halkan figyelmeztette, hogy hamarosan neki kell köszöntőt mondania. Először Sophie édesapja üdvözölte a vendégeket, őt Patrick követte, aki a beszéd végén külön méltatta a koszorúslányok szépségét. Will csak utána következett. - Köszönöm, Patrick. A hagyomány szerint nekem kellene tósztot mondanom a koszorúslányok tiszteletére, de szívesen csatlakozom előttem szóló barátomhoz. Sok esküvőn vettem már részt, de még egyiken sem láttam ilyen gyönyörű koszorúslányokat. - Will rövid szünetet tartott, és előbb Georgiára, majd Alíce-re mosolygott. - Szeretném emlékeztetni az urakat, hogy az első tánc minket illet meg Dannel. - Amikor a nevetés elhalkult, a férfi folytatta a mondandóját. - Az első tánc sokáig eltarthat. Előre is köszönjük a türelmüket. A vendégek hangos nevetéssel jutalmazták a szónokot. Dan sietve távozott az asztaltól, hogy utasításokat adjon a személyzetnek, Will pedig azonnal lecsapott a megüresedett székre, és Alice mellé telepedett. - Az első keringőt velem táncolod. Ezt követelik a hagyományok - mosolygott a lányra. - Hogy utasíthatnék vissza egy ilyen lehetőséget?! Ráadásul remekül táncolsz. Örülök, hogy te leszel a partnerem. - Én is - suttogta csillogó szemmel a férfi. Miután az esküvői tortát is felszeletelték, kezdődhetett a menyasszonytánc. Will a megszokott mozdulattal átfogta Alice derekát, és olyan könnyedén keringőzött vele, mintha világéletükben ezt gyakorolták volna. A lány kezdeti idegessége egy csapásra elmúlt. Jóleső érzéssel simult a férfihoz, és csak akkor eszmélt fel, amikor Patrick bejelentette, hogy már le lehet kérni a hölgyeket. Ettől kezdve Willnek, ha tetszett, ha nem, át kellett engednie partnerét a többi vendégnek. Természetesen mindenki szeretett volna az ifjú arával táncolni, de Alice-t is legalább ugyanannyian kérték fel. Will egy idő után megunta figyelni, ahogy a férfiak kézről kézre adják a lányt, és félrevonult Patriekkel. - Ugye milyen szép? - kérdezte az ifjú férj. - Lélegzetelállító - válaszolta Will Alice-re pillantva. - Én a feleségemről beszélek!- nevette el magát Patrick. - Ő is nagyon szép. - Miért nem kéred fel Alice-t? Hiszen alig tudod levenni a szemedet róla. Mégis itt üldögélsz? - Jobb ez így. - Miért? - Mert nem lehetek egyszerre a főnöke meg a szeretője. Ebből mindig csak bonyodalom származik. - Heatherre célzol? - kérdezte Patrick. - Pontosan. A nők nehezen viselik a szakítást. Nem szeretném, ha Alice miattam hagyná el a kórházat. - És arra nem gondoltál, hogy akár jól is végződhet a kapcsolatotok? - Nem akarok kockázatot vállalni - rázta meg a fejét Will. - Te tudod. Bár egy ilyen nőért érdemes kockáztatni. - Itt nem rólam szó, hanem Alice-ről. Az ő helyzete nem olyan erős a kórházban, mint az enyém. Nem akarom elveszíteni egy bizonytalan kapcsolat miatt. - Alice komoly lány. Nem hiszem, hogy otthagyná miattad a kórházat. - Heather megtette. - Ő valószínűleg mindenképpen elment volna. Szerintem remekül érzi magát az új helyén - jegyezte meg Patrick. - Amikor szakítottam vele, nem ezt mondta. A szememre vetette, hogy miattam kell elhalasztania a szakvizsgáját. Még egyszer nem akarok ekkora hibát elkövetni. - Úgy beszélsz róla, mintha tönkretetted volna az életét. Nem te vagy az egyetlen, aki szakított a barátnőjével. Ilyen az élet. - Ennél azért bonyolultabb a helyzet. Heathernek nem én voltam az oktatója, mégis kellemetlenül éreztem magam a szakításunk után. Hagyjuk ezt a témát! Alice amúgy is túlságosan fiatal hozzám. Patrick értetlenül meredt a barátjára. - Alice huszonöt éves, ugyanannyi, mint Sophie. Elég idős hozzá, hogy önálló döntéseket hozzon, és elviselje, ha olykor hibázik. Mellesleg egyetlen tánc miatt fölösleges ekkora hűhót csapnod. Én a helyedben már rég felkértem volna.

5. FEJEZET Will a táncoló párokat nézte, és közben ádáz vitát folytatott magával. Patricknek igaza van, gondolta. Egyetlen tánctól még nem dől össze a világ. Jól is néznék ki, ha nem tudnám kordában tartani az érzéseimet, elvégre ez is a szakmámhoz tartozik. Alice a munkatársam, nem térhetek ki folyton előle. Nem igaz, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Dehogynem! - suttogta erőtlenül a józanabbik énje. Ebben a pillanatban elhallgatott a zene. Alice a táncparkett közepén állt, és egyenesen Will szemébe nézett. Olyan csábítóan pillantott rá, hogy a férfi attól tartott, menten elveszíti az eszét. Ez már neki is sok volt. Táncolni akart a lánnyal! Semmi másra nem tudott és nem is akart gondolni, csak rá. Nem érdekelték a szabályok, a következmények, a szokások. Újra érezni szerette volna azt az izgató bizsergést a testében, és ez most minden másnál fontosabbnak tűnt. - Megengedi? - kérdezte Will Alice partnerétől teljesen fölöslegesen. Olyan eltökélt arccal ragadta el a lányt, hogy senki sem mert volna az útjába állni. Amikor a zenekar lassú számba kezdett, Alice Will vállára hajtotta a fejét, és valami furcsa, bódító érzés kerítette hatalmába: mintha egyszerre lebegne és álmodna, Will karjának ölelése erős volt, biztonságot adó, ugyanakkor gyengéd is. A lánynak úgy tűnt, mintha már órák óta táncolnának így, lágyan követve a zene ritmusát. Teljesen egymásba feledkezve simultak össze, nem kellettek most a szavak, a testük mindent elmondott helyettük. Csak még egy tánc, alkudozott magával a férfi, holott tudta, később még nagyobb szenvedés lesz elválni a lánytól. Alice közelsége úgy hatott rá, mint valami kábítószer. Csodálatos érzés volt a karjában tartani, érezni a haja illatát, együtt lélegezni vele. Amikor a negyedik szám is véget ért, Will lopva a lány arcára pillantott. Alice önfeledt mosolya eloszlatta minden kétségét, bármi lesz is az ára, nem cserélné el ezeket a boldog pillanatokat semmiért sem. Hétfőn reggel Alice kedvetlenül kavargatta a kávéját. Szemmel láthatóan bal lábbal kelt fel. - Látnod kellett volna, hogyan nézett rád Will, mikor együtt táncoltatok! - lelkendezett Georgia, hogy jobb kedvre derítse a barátnőjét. - Persze, amilyen szorosan magához ölelt, legfeljebb az ing-gombját láthattad. - Képzelődsz. - Dehogyis! Olyan képet vágott, mint aki megütötte a főnyereményt. - Amitől gyorsan meg is szabadult. - Ne légy igazságtalan, Alice! Amikor Sophie és Patrick leléptek, Willnek is mennie kellett. Ő szállította az ifjú párt. - Na és vasárnap mit csinált? Egész nap nem láttam. Ha úgy el volt ragadtatva tőlem, miért nem töltött velem több időt? Georgia elgondolkodva nézte a barátnőjét, majd így szólt: - Türelem, Alice. Mindennek eljön az ideje. Alice örömmel ment a kórházba. Úgy gondolta, a munka legalább eltereli figyelmét a lelki nyavalyáiról. Gyorsan átfutotta a naptárát. Hannah tíz órára volt beírva, de előtte még egy új beteggel, Paul Mitchell-lel is találkoznia kellett. Alice átnézte Paul leleteit. A fiú még nem járt náluk. A gyerekorvos leukémia gyanújával utalta az osztályukra. Paul és a szülei pontosan érkeztek. A tizennégy éves fiú feltűnően magas volt a korához képest, és rettentően sovány. Igyekezett bátran viselkedni, de Alice figyelmét nem kerülte el, milyen görcsösen kapaszkodik az édesanyja kezébe. Hiszen még csak most lépte át a gyerekkor határát, gondolta szánakozva. A bemutatkozást követően Alice hellyel kínálta a családot, majd ő is leült. - Hogy érzed magad, Paul? - kérdezte a fiútól. - Nem valami jól. Mindenem fáj, és halálosan fáradt vagyok. - Hogy van a fejed? - Rettentően hasogat, de valahogy kezdem már megszokni. Körülbelül négy hónapja gyötör a fejfájás válaszolta fegyelmezetten a fiú. Alice azt akarta, hogy Paul a saját szavaival írja le a tüneteit - így ő is könnyebben megjegyezte a részleteket. - Ez volt az első jel, amit magadon észleltél?

- Igen. Fociztam a barátaimmal, amikor váratlanul éles fájdalom hasított a koponyámba. Először azt hittem, megsérült a tarkóm fejelés közben. A természetgyógyász nem talált semmit, de azért, elküldött az orvoshoz. Akkortájt úgy éreztem magam, mintha megfáztam volna. A háziorvosunk vírusos fertőzésre gyanakodott, és egy darabig otthon tartott. - Jársz most iskolába? - tudakolta Alice. - Csak ha jól érzem magam. De szinte mindig aludni szeretnék. - Mit tett ezután az orvosod? - Vért vett tőlem, és azt hiszem, megvizsgálta a nyirokcsomóimat. Jól mondom, anya? - pillantott Paul az édesanyjára. Mrs. Mitchell bólintott. - Ekkor még teljesen rendben volt Paul vérképe. Ezután került át a gyerekgyógyászhoz. Közben rohamosan fogyott, a fejfájása pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. - A gerincvelő vizsgálatát is a gyerekorvos rendelte el? Paul bólintott. - Az a vizsgálat elég szörnyű volt. De abból a mintából állapították meg, hogy beteg sejtek vannak a véremben. - Nem tudjuk pontosan, miért alakul ki egyes embereknél a leukémia, a fehérvérsejtek kóros elszaporodása - mondta Alice. - A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy fiatalabb korban könnyebb legyőzni a betegséget. Nyolc gyerek közül hat rövid időn belül jobban érzi magát a kezelés hatására, úgyhogy neked is jók az esélyeid. - Mi is megkönnyebbültünk, amikor végre megállapították a pontos kórképet. Hát nem különös? Úgy néz ki, hogy a bizonytalanság a legrosszabb - szólt közbe Mrs. Mitchell. Alice megértően bólogatott. - Sokat segít, ha tudjuk, mivel állunk szemben. Azonnal elkezdjük a kezelést, Paul. Megpróbáljuk gyógyszerekkel elpusztítani a kóros sejteket. Sajnos néhány egészséges sejt is elpusztul a kezelés során, és kicsit rossz lesz a közérzeted. - Ennél rosszabbul már úgysem érezhetem magam - vélte a fiú. - A kezelések után émelygés léphet fel, de ettől nem kell megijedned. Rendszeres időközönként ellenőrizni fogjuk a fehérvérsejtjeid számát, és előfordulhat, hogy vérátömlesztésre is szükséged lesz. Ennek segítségével érhetjük el, hogy a szervezeted minél gyorsabban felerősödjön, és egészséges sejteket hozzon létre. - Itt kell maradnom a kórházban? - kérdezte Paul. - Nem. Pillanatnyilag nem szükséges. De a kezelés miatt naponta be kell jönnöd. Ha mégis úgy alakulna, hogy elengedhetetlen a kórházi ápolás, a szüleid melletted lehetnek. Rendben van? Paul bólintott. - Van hol megszállniuk? - fordult Alice a szülőkhöz. - A kezelés nagyjából fél napot vesz igénybe. - Valahogy megoldjuk - válaszolta Paul anyja. - Nagyszerű. Úgy látom, még beszélniük kell a diétás nővérrel is. Tudom, hogy mostanában nincs étvágyad, de mindenképpen enned kell. Az egészséges táplálkozás erősíti a szervezeted ellenálló képességét. Ha végeztél, újra itt találkozunk, és elmagyarázom, mi fog történni a kezelés során. Miután Alice magára maradt a szobájában, ivott egy korty vizet, és magához vette Hannah leleteit. Tulajdonképpen elégedett volt magával, de a megbeszélés alaposan kifárasztotta. Pihenésről azonban szó sem lehetett. Máris indulnia kellett a sebészetre, ahol a kis Hannah meg a szülei vártak rá. - Jó hírem vannak - üdvözölte a családot. - A vörösvértestek száma jelentősen csökkent Hannah vérében. Bár még mindig meghaladják a normális értéket, minden jel arra utal, hogy a kislányuk túljutott a nehezén. Hannah hogy érzi magát? - Még mindig nem akar enni, viszont elég sok folyadékot iszik - felelte Elise. - Kezdetnek nem rossz. Sajnos a gyógyszeres kezelés csökkenti az étvágyat. Mivel Hannah még nagyon kicsi, továbbra is mesterségesen fogjuk táplálni, hogy ne veszítsen sokat a súlyából - magyarázta Alice. - Látom, a kislány pelenkája nedves, tehát a kiválasztás rendben megindult. Remek. - Igen, a sebész is nagyon örült neki. Állítólag tökéletesen sikerült eltávolítania a daganatot. Honnan tudhatja ezt ilyen biztosan? - kérdezte Rod.

- Szerencsére a tumor jól körülhatárolható volt, így nem okozott gondot az eltávolítása. A veséből vett szövetmintában nem találtunk rákos sejtet, ami arra utal, hogy idejében megelőztük a bajt, Hannah pedig hamarosan meggyógyul. Elise szeméből örömkönnyek törtek fel. - Istenem, de jó ezt hallani! Annyira aggódtunk... Köszönjük, Ferguson doktornő! - Én is örülök, hogy jó hírt közölhettem - felelte Alice sugárzó mosollyal, és máris szebbnek látta a jövőt. Sokkal vidámabban tért vissza az osztályra, amióta Hannah szüleivel közölhette a megnyugtató eredményt. Éppen jegyzetelt az íróasztalánál, amikor kopogtattak az ajtaján. - Szia, Rupert! - pillantott meglepetten a férfira. - Hát te mit keresel itt? - Volna kedved velem jönni egy étterembe? Utálok egyedül ebédelni. - Nincs időm ilyesmire - füllentette a lány. - Na és holnap? Alíce úgy tett, mintha a naptárát tanulmányozná, majd gondterhelten a fejét csóválta. - Holnap egész nap foglalt vagyok, még ebédidőben is jön hozzám valaki. Talán majd máskor. Mielőtt Rupert megszólalhatott volna, ismét kopogtattak az ajtón. Will lépett be a szobába, ám a férfi arcáról azonnal lefagyott a mosoly, amikor meglátta vetélytársát. - Később visszajövök - morogta bosszúsan, és máris sarkon fordult. - Ne menj el! - szólt utána Alice, de a férfi már becsukta maga mögött az ajtót. Will hallotta a lány kiáltását, mégis képtelen volt visszafordulni. Mi a csudáért kellett így elrohannom? - kérdezte magától a folyosón. És mit keres az a pojáca Alice szobájában? A lány, amilyen gyorsan csak lehetett, megszabadult Ruperttől, és felkereste Willt az irodájában. - Beszélni akartál velem? - Nem olyan fontos. Sajnálom, hogy zavartalak - szabadkozott a férfi. - Nem zavartál. - Nekem nem úgy tűnt. Alice a férfi arcát fürkészte. Georgia elmondta neki, miről beszélgettek Will-lel. Lehet, hogy a barátnőjének igaza van, és Will tényleg féltékeny rá? - Akkor valamit nagyon félreértettél. - Csak ezt akartam odaadni - nyújtott át egy halvány rózsaszín borítékot a férfi. - Ez pedig Georgiáé. Elvinnéd neki? Alíce bólintott, majd kíváncsian felnyitotta a borítékot. Egy meghívót talált benne, amelyet Jane és John MacLeod küldött a híres melbourne-i lóversenyre. - Nem értem, miért hívtak meg - forgatta csodálkozva Alice a kártyát. - Jane és John MacLeod a szüleim - magyarázta Will. - Szélvész nevű lovuk pedig első alkalommal indul a verseny főfutamában. Ezzel megvalósult anyám régi álma, és ennek örömére fogadást ad a barátainknak. Örülnék, ha eljönnél velem. - Mint a barátnőd? - kérdezte hitetlenkedve Alice. - Igen. Így nevezik manapság az ember partnerét - bólintott kifürkészhetetlen arccal Will. Alice szeme még nagyobbra kerekedett a csodálkozástól. - Már nem ragaszkodsz hozzá, hogy csupán szakmai kapcsolat legyen köztünk? - Ne rohanjunk ennyire előre! Tekintsük egyszerűen jutalomnak ezt a kirándulást a hosszú, fárasztó hétköznapok után - válaszolta vigyorogva a férfi. Alice felvonta a szemöldökét, majd sajnálkozva közölte: - Szívesen elfogadnám a meghívást, de sajnos nem tehetem. Will képtelen volt leplezni csalódottságát. - Miért nem? - Dolgoznom kell. - Megoldjuk. Alice kérdőn nézett a férfira. - Már megbeszéltem, hogy helyettesítsen valaki. - Ó... Jól van. Most már csak azt áruld el, mit vegyek fel erre az alkalomra? - Tipikus női gondolkodás - mosolygott a férfi. - Kalapot feltétlenül viselned kell, a többit rád bízom. - Kalapot. Hát persze.

- Inkább Georgiát kérdezd, neki biztosan lesz néhány ötlete. A lánynak csak ekkor jutott eszébe, hogy Will a barátnőjét is meghívta. - Két randevút szerveztél magadnak? - emelte magasba a másik borítékot. - Ugyan. Az unokaöcsém, Tom látogat el hozzánk Angliából. Nem akartam, hogy magányosnak érezze magát. Remélem, a barátnőd kellemesnek találja majd a társaságát. Ezen a versenyen csupa jómódú ember jelenik meg, remek alkalom, hogy Georgia bemutassa a kalapcsodáit. - Szerintem repesni fog az örömtől - mosolygott Alice, majd lábujjhegyre állva megpuszilta a férfi arcát. - Köszönöm a meghívást. - Örülök, hogy elfogadtad. A lány visszasietett a szobájába, és nevetve a levegőbe bokszolt. Randevúra megyek! - ujjongott magában. Igazi randevúm lesz! Georgia legalább annyira izgatott lett, mint a barátnője. - Hát ez csodálatos! - Azért van itt egy kis bökkenő - figyelmeztette Alice. - Micsoda? Talán italt kell felszolgálnunk? A barátnője nevetve rázta meg a fejét. - Will azt szeretné, ha az unokaöccse partnere lennél. A fickó most érkezik Angliából. - Nagyszerű. A meghívóhoz még egy randevút is kapok! - Nos... lenne itt még valami. Will azt üzeni, hogy készíts két lélegzetelállító kalapcsodát nekünk. Szerinte a lóverseny meg a fogadás óriási lehetőség, hogy a munkáiddal bemutatkozz a felső tízezer előtt. - Ez egyre izgalmasabb lesz - mosolygott Georgia elégedetten. Sajnos a hét további része nem alakult olyan jól, ahogy Alice remélte. A lóversenyt megelőző estén beszélnie kellett Tara szüleivel. A találkozón a sebészorvos, Andrew Russel és Tara lélekgyógyásza, Tricia Stein is részt vett. Alice épp Tara leleteit tanulmányozta, amikor Will váratlanul rányitott. - Történt valami? - pillantott fel a lány csodálkozva a főorvosra. - Nem, semmi - válaszolta Will. - Miért kérded? - Azt hittem, nekem kell levezetnem a tanácskozást Tara ügyében. - Így is van, de valami hiba folytán nekem is bejegyezték a naptáromba ezt a megbeszélést. Ha már így alakult, gondoltam, csatlakozom a társasághoz. Persze ha zavarlak, szívesen elmegyek. - Nem, nem... maradj csak! Szükségem lesz egy kis erkölcsi támogatásra. Tara állapota nem egészen úgy alakul, ahogyan reméltük, és ezt ma közölnöm kell vele. Miután mindenki megérkezett, és elfoglalta a helyét, Alice a kislányhoz fordult. - Eddig azért kaptál gyógyszeres kezelést, mert abban bíztunk, hogy a tumor kisebb lesz, és könnyebben el tudjuk távolítani. Sajnos a daganat mérete mindennek ellenére nem változott. - De legalább nem nőtt nagyobbra - vetette közbe Tara, és megpróbált bátorságot meríteni kezelőorvosa tekintetéből. - Igazad van - mosolyodott el Alice, miközben megszorította a kislány kezét. - Elvégezzük a műtétet, amilyen gyorsan csak lehet - mondta Andrew. - Ez mit jelent? - kérdezte Jim Brian. - Megkísérlem eltávolítani a tumort, de ehhez a combcsontból meg a környező izomszövetekből is ki kell operálnom egy részt. - Befolyásolja Tara gyógyulási esélyét az a tény, hogy a daganat nem lett kisebb? - tudakolta a kislány édesanyja. - Nem. Ez nem változtat az esélyein - válaszolta Alice. - Harminc százalékot mondott, ugye? - hajolt előre Jim. Alice bólintott. - Mikor lesz a műtét? - kérdezte az apa. - Holnap - felelte Andrew. - Akkor a melbourne-i lóversenyre biztosan nem fogok elmenni - próbálta Tara tréfával elütni a dolgot. - Hát én sem, annyi szent - vágott egy tréfás grimaszt Andrew. - Mellettem leszel, Alice? - A műtét alatt nem, de később benézek hozzád.

Alíce egy pillanatig sem gondolkodott a válaszon. Tudta, hogy a lóverseny után vissza kell jönnie a kórházba. Csak remélni merte, hogy ezzel nem okoz kellemetlenséget Wíllnek. - Holnap meglátogatunk Alice-szel - ígérte a főorvos. - Mire magadhoz térsz az altatásból, mi is itt leszünk. Nem kell aggódnod semmiért, Andrew barátunknál jó kezekben leszel! Miután válaszolták Tara kérdéseire, Alice meg Will együtt távoztak az irodából. Andrew és Tricia még megbeszélte a szülőkkel a beavatkozás részleteit, majd aláíratták a műtéthez szükséges beleegyezést. - Azért eljössz holnap a lóversenyre? - kérdezte a lányt Will. - Igen. Bár Tara leletei kissé lehangolóak, de a műtét alatt úgysem vennék hasznomat. Értelmetlen lenne itt üldögélni. - A lóverseny majd eltereli a gondolataidat. Nem áldozhatjuk fel folyton a magánéletünket a hivatásunkért! - Igazad van. Néha azonban könnyebb mondani ezt, mint megtenni. Én a betegeim mellett akarok lenni, amikor szükségük van rám - jelentette ki határozottan Alice. - A csapatmunkának pontosan ez az előnye. Nem hagyjuk magára a beteget, valaki mindig a rendelkezésére áll. Holnap este visszahozlak a kórházba, ha megígéred, hogy napközben megpróbálsz kikapcsolódni. - Rendben van - mosolygott Alice a férfira. Will a lóverseny részvevői számára fenntartott parkolóba hajtott. A lelátókon és a pálya mellett elterülő parkban már többezres tömeg gyűlt össze. A kalapos-koktélruhás hölgyek és az elegáns öltönyös urak mellett szép számmal akadtak olyanok is, akik fura maskarába bújtak, és pokróccal meg piknikkosárral felszerelkezve várták a verseny kezdetét. Csodálatos tavaszi nap volt, a levegőben a frissen vágott fű meg a rózsabokrok édes illata keveredett. Will és Tom a légkondicionált páholyok egyikéhez kísérte Alice-t meg Georgiát. Ebbe az elegáns, panorámaablakos terembe csak a verseny részvevői és meghívott vendégeik mehettek. Az itt tartózkodók kényelméről pincérek sokasága gondoskodott, akik hatalmas tálcákon kínálták a pezsgőt meg az ínyencfalatokat. - Olyan furán érzem itt magam - közölte Georgia pezsgőspohárral a kezében. - Jó kis hely ez, minek mennénk máshová? - vonta fel a szemöldökét Tom. - A nyitott lelátón jobban érzékelhető a verseny hangulata - vetette közbe Alice. - Itt egy kicsit bezártnak érzi magát az ember. - Anyám a lelátón is foglaltatott helyet. Ha akarod, máris kimehetünk - ajánlotta Will. - Ezen a versenyen rengeteg érdekes figurát láthat az ember. - Nagyszerű! - lelkesedett Georgia. - Akkor végre alaposabban is szemügyre vehetem a kalapcsodákat! - Előbb igyuk meg nyugodtan a pezsgőnket! Tommal addig átnézzük a versenykiírást, azután akár fogadhatunk is néhány lóra - javasolta Will. - Tudod már, melyik lóra akarsz fogadni? - kérdezte Tom Georgiától. - Természetesen Szélvészre. - Hát persze - bólintott egyetértően Tom. - Abban a futamban huszonhárom ló indul, merész vállalkozás csak egyetlen versenyzőre tenni vélekedett Will, - Úgy döntöttem, hogy Tara nevében is fogadok - közölte Alice. - Nagyszerű ötlet - mosolyodott el a főorvos. - Szélvész a hetedik futamban indul - nyújtotta át Alicenek a versenykiírást. - Addig kényelmesen eldöntheted, melyik lovat választod. - Fogalmam sincs a lovakról. Egyszerűen a nevük alapján fogok tippelni - nevette el magát a lány. Gyorsan átfutotta a versenykiírást, majd rámutatott az egyik névre. - Makrancos Mollyt választom, meg Szélvészt. - Te már döntőttél, Georgia? - érdeklődött Tom. - Szélvész ötös rajtszámmal indul. Ez a szerencseszámom is, úgyhogy én mindenképpen rá fogadok. - Rendben van, lányok. - Miután Will kiitta a pezsgőjét, a társaság elindult kifelé. - Nem kellene megvárnunk a szüléidét? - kérdezte Alice. - Anyám az istállóban van a lovai mellett. Most még rengeteg a dolga, de később talán benézhetünk hozzá - válaszolta a férfi. - Több lovat is indít a versenyen? - csodálkozott Alice.

- Igen. Még két másik futamban is indulnak a lovai. - Hát ez pompás! - lelkesedett Georgia. - Szerintem is - helyeselt Will, majd az istállók felé mutatott. - Gyertek, vessünk egy pillantást a lovakra! - Meg a kalapokra - tette hozzá nevetve Georgia. Alice féltékenyen pillantott barátnőjére. Ő képtelen lett volna ilyen oldottan csevegni Will-lel. - Úgyis a te kalapjaid a legszebbek - jegyezte meg gálánsán Tom. Nemcsak a kalap, a viselője is gyönyörű, gondolta Will Alice-re pillantva. A lány selyem koktélruhája a tavasz színeit idézte, és úgy simult a testére, hogy közben minden domborulatát kiemelte. Miután megkötötték a fogadásokat, az istállókhoz sétáltak. Bár a lovakhoz nem mehettek be, a versenyre való készülődést figyelemmel kísérhették. Tom és Georgia továbbsétált, Alice pedig Will társaságában élvezte a csendes bámészkodást meg a ragyogó napsütést. - Szervusz, drágám! Tom mondta, hogy itt talállak - szólalt meg egy női hang a hátuk mögött. Alice és Will egyszerre fordult meg. - Szia, anya! - Will gyengéden megcsókolta az édesanyja arcát. - Szerencsésen megérkeztek a lovaid? - Igen, de érezni rajtuk, hogy kicsit idegesek - válaszolta Jane MacLeod, majd minden teketória nélkül Alice-hez fordult. A magas, ősz hajú asszonynak éppolyan zöld volt a szeme, mint a fiának. - Jó napot! Ugye maga Alice? - Igen. Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. MacLeod. - Szólíts csak Jane - nek! - ajánlotta fel Will édesanyja. - Egyébként én is örülök, hogy el tudtál jönni. Will sokat mesélt már rólad. Vajon miket mondhatott? - villant át a lány fején. - Gratulálok a lovához, Jane! Nagyszerű érzés lehet részt venni a legrangosabb versenyen. Úgy tudom, Szélvész a főfutamban indul. - Igen, ez csakugyan óriási megtiszteltetés. Szinte hihetetlen, hogy eljutottunk idáig. Ez már önmagában is csodálatos eredmény, függetlenül attól, milyen helyezést érünk el - magyarázta Jane. - Ne szerénykedj, anya! Gondolom, te is Szélvészre fogadsz. - Természetesen. De nagyon erős a mezőny, bármelyik ló nyerhet. Most mennem kell. A verseny után majd folytatjuk a beszélgetést. - Mennyi munkával járhat, míg az ember eljut idáig! - jegyezte meg halkan Alice. - Anyám nem munkának fogja fel. Azzal foglalkozhat, amit a világon a legjobban szeret. - Azt hiszem, mi is ilyenek vagyunk - mondta elgondolkodva Alice. - Csak mi a gyógyítást választottuk. Kis idő múltán Alice és Will visszatért a fedett lelátóra, ahol könnyű ebédet rendeltek. Épp végeztek az utolsó fogással, amikor a főfutam versenylovait az indítókapukhoz vezették. A rajtig még legalább húsz perc volt hátra, de már mindenki izgatottan várta a kezdést. Aki addig nyugodtan pezsgőzött, üldögélt, az is az ablakhoz sietett, hogy minél jobb helyről nézhesse a versenyt, Will egy parányi távcsövet nyomott Alice kezébe, majd szorosan mögéje állt. Alice igyekezett úgy tenni, mintha ő is a lovakat figyelné, pedig semmi másra nem tudott gondolni, csak Willre. Körülötte mindenki a futam esélyeit latolgatta, és legtöbben a kétszeres győztes Fekete Dívát kiáltották kí esélyesnek. Valamennyi, zsoké színes öltözéket viselt. Szélvész lovasa lila-ezüst szerelésben, míg Makrancos Mollyé kék-fekete kockás öltözékben jelent meg. Néhány feszült pillanat után kivágódtak a kapuk, és a lovak őrült vágtába kezdtek. A nagyjából három percig tartó versenyt óriási hangzavar kísérte. Végül a kétszeres kupagyőztes, Fekete Díva nyerte a futamot, és ezzel beírta magát az ausztrál lósport történelmébe. Még soha nem fordult elő, hogy valaki háromszor egymás után megnyerte volna a Melbourne Kupát. Szélvész a szerény hatodik helyen végzett, Makrancos Molly viszont megszerezte a harmadik helyet. - Elhozom Tara nyereményét - mondta ujjongva Alice. Will mosolyogva bólintott. - Azonnal utánad megyek, csak váltok néhány szót apámmal. Alice beállt a sorba, hogy kiváltsa a nyereményt. Egyszer csak a háta mögött meghallotta Rupert hangját. - Tetszett a verseny, Alice?

A lány egy cseppet sem lepődött meg, hogy itt találkozik a férfival, Rupert szenvedélyes szerencsejátékos volt. - Igen. - Csak nem a nyereményedre vársz? - kérdezte gúnyosan Rupert. - Kereken tizenöt dollárt tettem fel az egyik lóra. - Nem valami sok. - Nem ebből akarok meggazdagodni, csupán a játék kedvéért fogadtam - válaszolta higgadtan a lány, miközben átadta jegyét a pénztárosnak. Will arcáról lefagyott a mosoly, amikor észrevette, kivel beszélget Alice. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, gondolta, és a tömegen átvágva egyenesen a lányhoz sietett. - Nem értek a lovakhoz - folytatta Alice. - Csupán a vakszerencsének köszönhető, hogy nyertem. - Tőlem sokat tanulhatnál... - A lovakról? - kérdezte Alice. - Meg sok minden másról, ami hasznos lehet... - Erre sajnos nincs időnk - lépett közbe Will. - Mehetünk, Alice? - Nem várjátok meg a verseny végét? - kérdezte megütközve Rupert. - Nem - morogta Will. - Részemről mehetünk. Szia, Rupert - mosolygott Alice a férfira. Már elhagyták a fogadóirodát, amikor a lány megjegyezte: - Nem tudtam, hogy ilyen rövid időre jövünk. - Eszem ágában sincs elmenni. Csak ki akartalak szabadítani Wise doktor karmai közül. - Úgy látom, nem kedveled őt túlságosan. Will a fejét rázta. - Kitűnő szakember, viszont a modorától égnek áll a hajam. - Hogyhogy? - csodálkozott Alice, - Kicsit sokat képzel magáról, de nem ő az egyetlen orvos, aki így viselkedik. Will fürkésző pillantást vetett a lányra. Az a bizonytalan érzése támadt, mintha Alice védelmezni akarná hajdani barátját. - Rupert Wise összetéveszti a határozottságot a pökhendiséggel. Pedig a mi hivatásunkhoz végtelen alázat szükséges. - Te nem is vagy soha pökhendi, legfeljebb visszafogott - jegyezte meg Alice. Will egy pillanatig meghökkenten nézett a lányra, majd elnevette magát. - Köszönöm. Szóval visszafogottnak tartasz? Alice bólintott. - Mindent megteszel a betegeidért, de nem engeded őket közel magadhoz. - Igazad van. Ez egyfajta önvédelem. Nekünk az a dolgunk, hogy minél többet segítsünk a szenvedőkön, nem pedig az, hogy magunkra vegyük a fájdalmukat. - De hogy lehet elfojtani az érzelmeket? - csóválta a fejét hitetlen kedve Alice. - Tudom, hogy ezzel gondjaid vannak, pedig ezt az alapszabályt már az egyetemen belénk sulykolták. Az érzelmek elhomályosítják az elmét. Hogy akarsz segíteni a betegeiden, ha képtelen vagy józanul gondolkodni? - Csakhogy mi gyerekekkel foglalkozunk - vetette közbe a lány. - Nekem mindig elszorul a szívem, ahányszor csak rájuk pillantok. - Pedig valahogy fel kell vértezned magad, ha ezen a pályán akarsz maradni - válaszolta komoly arccal a férfi, majd némi szünet után hozzátette: - Elmondok neked egy esetet, remélem, tanulsz belőle. Kezdő orvos koromban nagyon megkedveltem egy kisfiút. Marcónak hívták. Az édesanyja egyedül nevelte, és mivel látta, milyen közel áll hozzám a gyerek, végtelenül megbízott bennem. Amikor Marco meghalt, az anyja tőlem várt vigasztalást. Naponta zaklatott a munkahelyemen, végül engem tett felelőssé a fia haláláért. Én pedig a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, és nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nem sok választott el tőle, hogy teljesen összeroppanjak, de szerencsére a főnököm időben közbelépett. - Hogyan? - Marco édesanyját a kórház lélekgyógyászához küldte, akinek sikerült rábeszélnie az asszonyt, hogy járjon el hozzá kezelésre. Természetesen én sem úsztam meg fejmosás nélkül, de tanultam a leckéből, és

többé nem fordult elő hasonló eset. Neked is meg kell tanulnod uralkodni az érzéseiden, különben soha nem lesz belőled jó orvos. Alice némán ballagott a férfi mellett. Ez volt az első eset, hogy Will elárult magáról valamit. A férfi azonban hirtelen témát váltott, mintha máris megbánta volna a közlékenységét. - Nos, visszatérve az eredeti kérdésre... Nem kedvelem különösebben a barátodat. Ám ha te a magas, szőke, pökhendi fickókhoz vonzódsz... Alice nevetve a férfi vállába bokszolt. - Rupert már rég nem a barátom. Egyébként sincs miért aggódnod. Őt sokkal jobban érdeklik a lovak, mint én. - És amikor nem lóversenyezik? - kérdezte Will. - Akkor is mindent játéknak tekint, és utál veszíteni. - Gondoltam. Alice észre sem vette, hogyan keveredtek az istállókhoz. Csak akkor kapott észbe, amikor Will egy eldugott zugba irányította, és mélyen a szemébe nézett. - Rupert semmit sem jelent már neked? Alice önkéntelenül is megborzongott a férfi tekintetétől. - Semmit - suttogta elfúló hangon. Will mintha csak erre a válaszra várt volna, magához ölelte, és szenvedélyesen szájon csókolta. Alice lélegzete elakadt egy pillanatra, majd boldogan átkarolta a férfi nyakát, és szorosan hozzásimult. - Reszkettél így valaha Rupert karjában? - suttogta felhevülten a férfi. - Még soha - sóhajtotta a lány. Alice még életében nem kívánt így férfit, még soha nem vágyott így senki ölelésére. - Ne hagy abba! Csókolj, csókolj! - zihálta Will fülébe. A férfi pedig a legnagyobb örömmel teljesítette a kérését.

6. FEJEZET - Tara jól bírta az operációt. Pillanatnyilag alszik, de a szülei még itt vannak - közölte a nővér, amikor megpillantotta Alice-t Will MacLeod oldalán. A lány megkönnyebbülten mosolygott a főorvosra. Csodálatos délutánt töltöttek együtt. Ki tudja, mi történt volna köztük, ha nem kell tartaniuk a kíváncsi pillantásoktól., A mámorító percek után Alice-nek komoly erőfeszítésébe került, hogy megint komoly és higgadt doktornőnek tűnjön. A kórház előcsarnokában Alice megállt az ajándékbolt előtt. Tara nyereményéből vásárolt néhány divatlapot a kislánynak, majd írt hozzá pár sort, és letette az ágya mellé. Azután váltott néhány szót Tara szüleivel, és megígérte, hogy holnap újra benéz a kis beteghez. - Addigra a szövettani vizsgálat eredménye is a kezünkben lesz - mondta, majd elköszönt a szülőktől. Will hétfőn reggel egyenesen a készenléti osztályra ment. Gyanította, hogy ott találja Alice-t, és ebben nem is tévedett. A lány valóban Tara ágyánál ült, és messziről úgy tűnt, mintha valami fontos dolgot magyarázna neki. Alice görcsös igyekezete és a hangjában érezhető feszültség arra utalt, hogy a szövettani vizsgálat kedvezőtlen eredménnyel zárult. Tara valószínűleg soha nem fog meggyógyulni, legfeljebb néhány hónappal vagy évvel hosszabbíthatják meg az életét. Will tudta, hogy Alice mennyire szívén viseli a kislány sorsát, és azt kívánta, bárcsak többet tehetne Taráért. - Jó reggelt, MacLeod doktor! - mosolygott bágyadtan Tara. - Szia, Tara! Mi újság? - Rettentően fáradt vagyok. Még soha nem éreztem ilyen gyengének magam. Alice igyekezett derűs arcot vágni, de a tekintete mindent elárult. Ez bizony rossz hír volt. A kislánynak erőre lett volna szüksége, hogy harcolni tudjon a gyilkos kórral, ám ebben a pillanatban úgy tűnt, már a tartalékait éli fel. - Komoly műtéten estél át, sokat kell pihenned, hogy újra erőre kapj - nyugtatta Will a kislányt. Mesélte Alice, hogy a lovad a harmadik helyen végzett? - Igen - bólintott Tara. - Bárcsak ott lehettem volna! Anyuék azt is elmondták, hogy a doktor néni gyönyörűen nézett ki. - Így igaz - helyeselt Will.

Alice arca felragyogott a férfi dicséretétől. - Most már tényleg pihenned kell - pillantott Will a kislányra. - Később benézek hozzád Triciával - ígérte Alice. - Tudom, hogy sok kérdésed lenne még, de a szüleiddel is beszélni szeretnék. Rendben van? Tara bólintott. Alice látta a tekintetében bujkáló félelmet, és csak nehezen tudta visszatartani a könnyeit. Nem szerette volna, ha Tara sírni látja. - Megkérem Julíe-t, hogy maradjon melletted, amíg a szüleid távol vannak - tette hozzá mosolyogva, és búcsúzóul megsimogatta a kislány kezét. Alice egész nap nyomott hangulatban dolgozott, még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Ráadásul megint összefutott Ruperttel, ami egy cseppet sem javított a közérzetén. - Nyertél még a lóversenyen, Alice? - érdeklődött hajdani barátja. - Nem. - Pedig felajánlottam a segítségemet. - Tudom, de néhány dollár elveréséhez nincs szükségem segítségre. - Velem nyerhettél volna. Rupert válasza nem lepte meg Alice-t, azon viszont ugyancsak elcsodálkozott, amikor Will váratlanul megjelent a színen. A férfi eredetileg a kávézóba indult, ám ahogy megpillantotta a lányt Rupert társaságában, változtatott a szándékán. - Már mindenütt kerestelek, Alice. Az osztályra indultál? - kérdezte Will. - Igen. Történt valami Tarával? - Majd útközben megbeszéljük - válaszolta a főorvos, faképnél hagyva Rupertet. - Kellemesen telt az ebédidőd? A lány morgott valamit, majd csodálkozva a férfihoz fordult. - Nem épp ebédelni indultál? - Az ebéd várhat. Te meg Rupert… mintha egyre több időt töltenélek egymással. Pedig azt mondtad, nem kedveled a szőke, pökhendi férfiakat. - Nem is kedvelem. Véletlenül futottunk össze. - Ennyi véletlen kicsit gyanús nekem. Szerintem ez a fickó minden alkalmat kihasznál, hogy a közeledbe kerülhessen. - Rupert megrögzött szerencsejátékos. Az egész életet játéknak tekinti, és imád nyerni - magyarázta Alice. - De hiszen magad is hallhattad! - Most pedig te vagy a tét. - Will komor ábrázata mosolyra késztette a lányt. A férfi gondterhelten összeráncolta a homlokát, úgy folytatta: - Ugye nem mész vissza hozzá? Alice-nek nem állt szándékában ekkora őrültséget elkövetni, de úgy döntött, ezt nem árulja el Willnek. Sophie és Georgia ugyanis óvták a túlzott őszinteségtől. - Az attól függ - válaszolta óvatosan. - Ha Rupert hajlandó változni... Ám ezzel még nem ért véget a beszélgetés. Will mogorván betuszkolta a szobájába Alice-t, majd gondosan becsukta az ajtót. - Teljesen mindegy, változik-e vagy sem. Rupert nem való hozzád. Küzd érted, mert meg akar szerezni, mint valami trófeát, de mi lesz azután? Alice először nem jutott szóhoz döbbenetében, majd dühösen a férfira támadt. - Nem vagyok trófea! És azt teszek, amit akarok. Nincs jogod beleavatkozni az életembe! Néhány csók meg egy randevú még nem jogosít fel rá. Egyébként, ha jól emlékszem, épp te papoltál arról, hogy a magánéleti gondjaimat ne hozzam be a munkahelyemre! - Igazad van. Ez tényleg csak rád tartozik. Alice meg sem hallotta a férfi szavait. - Nem értelek, Will. Mi ez az egész? - Aggódom érted. Meg akarlak óvni. - Megóvni? - Alice ingerülten pillantott a férfira. - De mitől? Kitől? - Kérlek, ülj le! Valószínűleg nem ez a legjobb időpont a beszélgetésre, de szeretném elmondani az aggályaimat. Will megvárta, amíg a lány helyet foglal, majd ő is leült az íróasztala mögé. - Az előző barátnőmmel itt ismerkedtem meg a St. Luke Kórházban. Heather a szakmai gyakorlatát töltötte az onkológián, ahogy te is. Hamar összejöttünk, de néhány hét elteltével ráébredtem, hogy

mégsem vagyunk egymáshoz valók. Amikor ezt közöltem vele, itt hagyta Melbourne-t, mielőtt letette volna a szakvizsgáját. Azóta is felelősnek érzem magam emiatt. Ha annak idején nem jövünk össze, Heather nem hagyta volna el Melbourne-t, és még ma is az osztályon dolgozna. - Mi közöm nekem ehhez? - A mi kapcsolatunknak is vége szakadhat. Hogy fogod elviselni a jelenlétemet a szakítás után? Netán te is itt hagyod a szakmai gyakorlatot? Megesküdtem rá, hogy többé nem követek el ilyen hibát. - Szóval abból indulsz ki, hogy a kapcsolatunk nem lesz tartós - jegyezte meg Alice. - Ilyet nem mondtam - védekezett a férfi. - Azt hiszem, nem értettél meg. Miután szakítottam a barátnőmmel, feszült lett köztünk a hangulat, és ez megnehezítette a közös munkát. - Így aztán inkább meg sem próbálkozol velem - állapította meg szomorúan a lány. - Szeretném, ha megértenél. Vonzódom hozzád, de nem volna helyes, ha közelebbi kapcsolatba kerülnénk egymással. Elvégre a főnököd vagyok! Már így is túl messzire mentem. - Legalább nem tagadod, hogy vonzódunk egymáshoz. Ez is valami. Will megrázta a fejét. Nem lett volna értelme letagadni, ami úgyis nyilvánvaló volt. Még soha nem vonzódott ennyire egyetlen nőhöz sem. - Azt akarod, hogy hagyjuk abba, ami még el sem kezdődött? - kérdezte Alice. - Igen. Be kell tartanunk bizonyos szabályokat. A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy uralkodni tudjon magán. - Előfordult már valaha, hogy kudarcot vallottál? - Nem. Csak Marconál. Egy darabig egyikük sem szólt, végül Alice törte meg a csendet: - Mindig biztosra mész, ugye? - Nem szeretek kockáztatni. - Szerintem meg akad néhány dolog az életben, amiért érdemes kockáztatni. - Nekem erről más a véleményem - jelentette ki nagyon határozottan a főorvos. A lány nem akarta, hogy Will sírni lássa, pedig a szavai mélyen megsebezték. Ő volt az első férfi, akinek felkínálta a szívét, de a főorvos fontosabbnak tartotta a pályafutását a szerelemnél. Ugyanúgy eltaszította őt magától, ahogy gyerekkorában a szülei. Alice kétségbeesett pillantást vetett Willre, majd szó nélkül kirohant a szobájából. Rájött, hogy a férfinak fogalma sincs az ő érzéseiről - nem is sejti, hogy épp most töri össze másodszor a szívét. Ebben a percben döbbent rá, hogy menthetetlenül beleszeretett Will MacLeodba. Alice fejében teljes volt a zűrzavar. Még otthon sem tudott megnyugodni, gondolatai egyfolytában Will körül forogtak. Nyitott szemmel feküdt az ágyában, és azon töprengett, hogy történhetett vele ilyesmi. Az egész élete fenekestül felfordult, amióta megismerte a férfit. Végső kétségbeesésében felsorolta mindazt a jót, amit az élettől kapott: a barátai, a hivatása... A kórházban megbecsülték a munkáját, a betegei ragaszkodtak hozzá. Sok embernek van szüksége rám! - vigasztalta magát Alice, és mielőtt elnyomta volna az álom, megesküdött rá, hogy mostantól kezdve kizárólag csak a munkájának fog élni. Ezen az éjszakán Will sem tudott aludni. Késő este felhívta Patricket Sydneyben, mert valakivel beszélni szeretett volna a gondjairól. - Hogy alakul a kapcsolatotok Alice-szel? - érdeklődött a barátja. - Felemásan. - Kifejtenéd ezt bővebben? - Tegnap elvittem a Melbourne Kupára. A kórházon kívül nagyszerűen megértjük egymást, de amint dolgozni kezdünk, rám tör az aggódás. Alice kitűnő orvos, a betegek bíznak benne... Nem akarom kockáztatni a pályafutását. - És neki mi erről a véleménye? - Azt mondta: ő nem Heather. - Meséltél neki Heatherről? - csodálkozott Patrick. - Valahogy meg kellett indokolnom, miért tartok tőle, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki közöttünk. - El tudom képzelni, mennyire örült neki!

- Hát... voltak már jobb pillanataim is - morogta kedvetlenül Will. - Történt még valami? - Veszekedtünk a régi barátja miatt. - Miért? - Rupert Wise egy idióta, de mindenáron vissza akarja szerezni a barátnőjét. Próbáltam megértetni Alice-szel, hogy az a fickó nem hozzá való. - Mert úgy gondolod, te lennél számára az igazi, ugyanakkor nem mered vállalni a kapcsolatotokat. Így áll a helyzet? - Nagyjából. Hozzám osztották be szakmai gyakorlatra, én felügyelem a képzését. Nem rúghatom fel a szabályokat. - Ebben az esetben Alice azt tehet, amit akar. Ha te semmilyen lehetőséget nem kínálsz... - Patrick tudatosan hagyta befejezetlenül a mondatot. - Nincs más választásom. - Akkor ne állj az útjába! A következő két hét olyannak tűnt Alice számára, mint valami rémálom. Nem tudta megőrizni a higgadtságát Will közelében, ezért amennyire csak lehetett, kerülte a találkozást. Közben teljes erőbedobással dolgozott, mert a munka volt az egyetlen, ami elterelte figyelmét a férfiről. A megalázó helyzet ellenére Alice keményen tartotta magát. Nem akarta, hogy Will észrevegye, mennyire szenved miatta. A főorvos távolról figyelte a lányt. Természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy Alice feltűnően sápadt az utóbbi időben. Sejtette, hogy ennek ő lehet az oka, mégis úgy érezte, helyesen döntött. A lány kitűnően látta el a munkáját, márpedig ennél semmit sem tarthatnak fontosabbnak. Amikor nem volt dolga az osztályon, Will bezárkózott a szobájába, és az orvostudományi tanácskozáson tartandó előadására készült. Egyik nap Alice épp a betegek kartonjait nézte át, amikor megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén Caitlin Ford jelentkezett. - Szia, Alice. Volna egy perced számomra? Lent vagyok a radiológián egy hatéves fiúval, akinél jókora agydaganatot találtunk. Azonnal találkozom a szüleivel, de szeretném, ha egy onkológus is jelen lenne a megbeszélésen. Will téged javasolt. Alice szíve hatalmasat dobbant, mikor meghallotta a férfi nevét, de gyorsan összeszedte magát. - Máris megyek. Mennyi esélye van a kisfiúnak? - Nem sok. Caitlin épp a kis beteg koponyafelvételeit tanulmányozta, mikor Alice belépett a szobájába. A helyzet csakugyan nem tűnt rózsásnak. A képeken látható tumor átterjedt az agy többi részére is, ami azt jelentette, hogy csak egy részét lehet eltávolítani. Alice, megfeledkezve a saját bánatáról, a kisfiú esélyeit kezdte latolgatni Caitlinnel. - Felhívtam Jack háziorvosát, hogy közöljem vele az eredményt. Itt akar lenni a megbeszélésen. Azt mondta, negyedórán belül megérkezik. Neked is megfelel így, Alice? - Természetesen. Egy ismerős arc megnyugtatja a gyereket. Gyertek fel hozzám, amint megérkezett a háziorvos! Húsz perc múlva Caitlin felkísérte a családot meg a háziorvost a lány szobájába. A hatéves Jack Bennett feltűnően szép kisfiú volt. - Alice Ferguson vagyok. Kérem, foglaljanak helyet! - mosolygott Alice a rémült szülőkre, majd lehajolt a kisfiúhoz. - Szia, Jack. - Nem akarta feleslegesen húzni az időt, ezért rögtön a lényegre tért. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk. Ez a váratlan esemény nyílván szörnyen megviselte magukat. - Az igazat megvallva, még mindig nem fogtuk fel teljesen az egészet - csóválta meg a fejét csüggedten James Bennett. - Nem tud semmi biztatót mondani? - Próbáljon megnyugodni, Mr. Bennett! Majd mindent részletesen elmagyarázunk a munkatársnőmmel. Jack öccse, Harry, az apa ölébe fészkelte magát, Viki Bennett rémülten szorongatta a férje kezét. Jack az édesanyjához bújva hallgatta Alice magyarázatát.

- Jack tüneteit: a fejfájást, a kettős látást és a gyakori ájulásokat agydaganat okozza - mutatott a CTfelvételre a lány. - A tumor itt látható a kisagyban. A kisagy irányítja a mozgást meg az egyensúlyérzékelést. A daganat már a látóideget is nyomni kezdte, ezért van Jacknek kettős látása. - Meg tudják gyógyítani? - kérdezte az apa. - Sajnos a daganatos sejtek már áttéteket képeztek az agyban, és ez csökkenti a gyógyulás esélyeit mondta meg őszintén az igazságot Alice. - Változtatott volna valamin, ha korábban fordulunk orvoshoz? - Viki Bennett elmondása alapján az első tünetek iskolakezdéskor jelentkeztek. Jack először a szemét fájlalta, ezért szemorvoshoz vitték a fiút, aki néhány nyugtalanító tünetet észlelt a kis betegnél. - Nehéz megítélni - válaszolta Alice. - Némelyik daganat alattomosan fejlődik, valószínűleg Jacknél is ez történt. Ebben a helyzetben végig kell gondolnunk, milyen lehetőségek állnak előttünk. Csodákra mi sem vagyunk képesek, de minden tőlünk telhetőt megteszünk. - És mit tudnak tenni? - érdeklődött nem túl reményteljes arckifejezéssel Jack édesapja. - Meg kell operálnunk a kisfiát. A műtét során megpróbáljuk eltávolítani az elsődleges tumort - vette át a szót Caitlin. Előre megbeszélték Alice-szel, hogy a beavatkozás részleteiről ő számol be a szülőknek. - Az operáció után mennyi esélye lesz Jacknek a gyógyulásra? - kérdezte az apa. - Nagyjából negyven százalék lenne, ha csupán egyetlen daganatot kellene eltávolítanunk - adta meg a felvilágosítást Alice. - De a tumor már több területen megjelent, és a látóideget nyomja... - pillantott fel kétségbeesetten Viki. - Így van - bólintott Alice. - Van értelme akkor egyáltalán az operációnak? - Az elsődleges tumor eltávolítása után nagyobb eséllyel tudjuk kezelni Jacket. A műtétet követően sugárkezelést és gyógyszeres kúrát fogunk alkalmazni, amellyel talán sikerül elpusztítanunk a rákos sejteket. - Ha nem operáljuk meg Jacket, gyakorlatilag harc nélkül adjuk fel a csatát - tette hozzá Caitlin. - Értem - bólintott James Bennett. Senki nem mondta ki hangosan a fiú előtt, hogy hathatós kezelés nélkül rövid időn belül megölné őt a gyilkos kór. Jacknek kevés esélye volt a gyógyulásra, de mindent meg kell próbálni. A műtétet másnap reggel nyolc órára jegyezték elő. Jack operációja elsőbbséget élvezett. Alice-nek nem kellett volna a műtőben lennie, de engedélyt kért a sebészektől, hogy megtekinthesse az operációt. Bár mindenki - őt is beleértve - a műtét mellett foglalt állást, most mégis baljós előérzete támadt. Úgy érezte, talán a jelenléte segít távol tartani a gonosz erőket. Caitlin higgadtan és szakszerűen dolgozott. Igyekezett minél nagyobb részt eltávolítani az elsődleges daganatból. A hosszú műtét alatt Alice teljesen kimerült, pedig csak megfigyelőként vett részt az eseményekben. Nem értette, hogyan képes Caitlin ilyen hosszú ideig összpontosítani. Az orvoscsapat végül úgy döntött, többet nem tehetnek a fiúért, Caitlin épp a koponyacsontot helyezte vissza, amikor váratlanul megszólalt a riasztó. Minden tekintet a monitorra tapadt. Az EEG súlyos keringési zavart jelzett az agyban. - Nem jut elég vér az agyba! - Esik a vérnyomás! - Leáll a légzés! - A pulzus hetven, de folyamatosan csökken. - Nincs légzés! - Lélegeztesd! A következő pillanatban a kisfiú szájára már odaillesztették a lélegezte tőmaszkot, és Rupert kézi erővel próbált levegőt pumpálni a tüdejébe. Mivel a pulzus tovább zuhant, Jack adrenalint kapott, de még így is félő volt, hogy pillanatokon belül összeomlik a vérkeringése. Az orvosok összeszokottan dolgoztak, mindenki tette a dolgát, csak Alice állt ott bénultan. Ebben a pillanatban semmit sem tehetett a kisfiúért. A lelke mélyén érezte, hogy valami történni fog műtét közben, de nem számított ilyen megrázó fordulatra. Nagyjából öt perce próbálták újraindítani Jack légzését, amikor Rupert megszólalt: - Lélegeztetőgépre van szükség!

A csapat valamennyi tagja teljes odaadással dolgozott. Senki nem beszélt fölöslegesen, mégis értették egymást. - Rendben van. Kezdheted! - bólintott Caitlin. Rupert szemvillanásnyi idő alatt bemetszette a légcsövet, majd bevezette a tubust, és bekapcsolta a lélegeztetőgépet. Ettől a perctől kezdve Jacket mesterségesen lélegeztették. A következő öt nap komoly erőpróbát jelentett Alice-nek. Ő tartotta a lelket Jack szüleiben, pedig neki is támaszra lett volna szüksége. A kisfiú állapota folyamatosan romlott, nem használt sem a gyógyszeres kezelés, sem a gondos ápolás. Jacket kétszer kellett újraéleszteni a műtét óta. A kis beteg egyetlen pillanatra sem tért magához a kómából, és a helyzete egyre reménytelenebbé vált. A műtétet kővető ötödik napon Alice-t megbeszélésre hívták Tricia irodájába. Ezen a találkozón valamennyi orvos megjelent, aki Jack kezelésében részt vett. Ott volt Will, Caitlin, Tricia, valamint Michael Peel, a kórház jogásza is. A Bennett családot egy férfi is elkísérte, akit Alice még nem ismert. Ő Kevin atya volt, a család lelkésze. Elsőként Kevin atya szólalt meg: - Azért jöttünk össze, mert James és Viki szeretne néhány kérdésre választ kapni a kisfiúk, Jack állapotával kapcsolatban. A szülők végtelenül hálásak a gondos ápolásért, de nem látják világosan, milyen esélye van a kisfiúknak az életben maradásra. Erre csakis önök tudnak választ adni. - Jelenleg az a legnagyobb gondunk, hogy Jack nem nyerte vissza az eszméletét - felelte Caitlin. - Ez még nem lenne olyan nagy baj, hiszen számos esetet ismerünk, amikor néhány hónapos kómából maradandó károsodás nélkül tért magához a beteg. - Ha Jack visszanyeri az eszméletét, még megmarad az alapbetegsége, amely folyamatosan pusztítja a szervezetét - vette át a szót Alice. Bár nehezére esett kimondani a szörnyű valóságot, szakmai lelkiismerete nem engedte, hogy bármit elhallgasson a szülők előtt. - A lélegeztetőgép segítségével életben tudjuk tartani Jacket, de a halálos kór változatlanul megmarad. - Tegyük fel, hogy a kisfiam magához tér. Mennyi az esélye, hogy meggyógyuljon? - kérdezte az apa. Alice csodálta a férfi lelkierejét. James Bennett bátran tartotta magát, de az arcán látszott, milyen nehezére esik szembenézni a tényekkel. - Caitlin csak a tumor egy részét tudta eltávolítani – folytatta Alice. - Erre az operációra azért volt szükség, hogy csökkentsük a daganat méretét, és a megmaradt kóros sejteket nagyobb eséllyel tudjuk kiirtani. A műtét sikerült, ám a kisfiúk nincs olyan állapotban, hogy elkezdjük nála a kezelést. - De még van esélye? - nézett az orvosokra kétségbeesett tekintettel Viki. - Életben tudjuk tartani. Sajnos a tudomány még nem annyira fejlett, hogy képes legyen megállítani ezt a folyamatot - válaszolta Will. - Szerencsés esetben Jack magához tér, és újra önállóan fog lélegezni, de a látását valószínűleg már nem nyeri vissza - közölte halkan Caitlin, - Bármeddig lélegezte tógépen tudják tartani? - Nem - ingatta a fejét Alice. - Ez a tumor nagyon gyorsan fejlődik, és Jack szervezete végül feladja a harcot. - Nem akarom, hogy a kisfiunk szenvedjen. - Viki szemét könny borította el. - Mit tehetünk érte? A döntés megszületett. Alice közvetlenül a szülők után lépett a kórterembe. Viki mesét olvasott fel Jacknek. A kis beteg ágya mellett színes fénykép állt, amely a fiút ábrázolta, amikor még egészséges volt. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Az ágyban fekvő beesett arcú gyermek egyáltalán nem hasonlított a képen látható, nevető fiúcskára. Mielőtt a döntő lépésre került volna sor, aláírták a hivatalos papírt, amelyet a körház jogásza hitelesített. Ezután Jack szülei bekísérték Harryt a bátyjához, hogy elköszönjön tőle. A hároméves Harry színes képet festett a testvérének, amelyet gondosan az éjjeliszekrényére helyezett. Majd adott egy búcsúpuszit Jacknek, mielőtt a nagyszülők kivitték volna. Viki magához ölelte Jacket, és megcsókolta a homlokát.

- Szép álmokat, drága kisfiam! - suttogta könnyes szemmel, majd Jack karjába tette kedvenc plüssállatkáját, egy kutyust. Viki az ágy szélén ülve fogta a fia kezét, amíg az édesapa is elköszönt Jacktől. Ezután Kevin atya mondott imát a fiú lelki üdvéért. - Az Úr az én pásztorom, semmiben nem szenvedek hiányt... A többiek halkan mormolták az ismert szöveget, hogy erőt merítsenek az imádságból. James megvárta az ima végét, majd reszkető kézzel kikapcsolta a lélegeztetőgépet. Egy halk kattanást követően a gép hirtelen leállt, és elviselhetetlen csend telepedett a szobára. Jack örökre elment. Alice ebben a pillanatban fogta fel, hogy valamilyen csodában bízva szerette volna még életben tartani a gyereket. Alice gépiesen tette a dolgát a nap hátralévő részében. Miután az utolsó feladattal is végzett, visszavonult a szobájába, és megkönnyebbülten roskadt a kanapéra. Táskájából előkotort egy régi fényképet, amely két kisgyereket ábrázolt. Hosszú ideig meredt a felvételre, az ujja hegyével végigsimított a kisfiú arcán, és a szeme megtelt könnyel. Ebben a pillanatban valaki halkan bekopogtatott az ajtaján. A lány bágyadtan felpillantott. Will állt az ajtóban. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte a férfi. Alice bólintott. Semmit sem szeretett volna most jobban, mint Willel beszélgetni. - Ugye még nem meséltem neked Damianről? A férfi a fejét rázta. - Az unokatestvérem volt. Kilencévesen halt meg leukémiában. - Alice némi szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön, - Miatta lettem orvos. Azért választottam az onkológiát, mert Damianért nem tehetem semmit, de azt hittem, enyhülni fog a fájdalmam, ha más gyerekeken segíthetek. És most Jacket sem tudtam megmenteni... - Egyikünk sem lett volna képes rá. - Nekünk gyógyítanunk kellene. Mi értelme volt a sok tanulásnak, ha nem tudunk segíteni az embereken? Kifejezéstelen tekintete és akadozó beszéde arra utalt, hogy még mindig nem heverte ki a megrázkódtatást, Will szerette volna a karjába venni a lányt, ám ehelyett az íróasztalnak támaszkodva próbálta meggyőzni. - Lehetetlen mindenkin segíteni, Alice! Te is tudod. Ne feledkezz meg azokról a betegekről sem, akiknek megmentettük az életét! - Biztosan neked van igazad, csakhogy ettől még nem lesz elviselhetőbb Jack és Damian halála vágott közbe a lány. - Ezzel én is tisztában vagyok, de szeretném, ha végighallgatnál. Amikor dolgozni kezdtem az onkológián, személyes kudarcnak tekintettem, ha a betegeim állapota romlott. Úgy gondoltam, én tehetek róla, hiszen csődöt mondott a tudományom. Idővel aztán megtanultam, hogy vannak dolgok, amelyek erősebbek nálunk. Orvosok vagyunk, nem istenek. Amíg minden tőlünk telhetőt megteszünk, és a betegeink a legjobb kezelést kapják, nem mondhatjuk azt, hogy kudarcot vallottunk. Persze nem könnyű idáig eljutni. Meséltem neked egy kisfiúról, emlékszel még rá? Alice bólintott, Will pedig folytatta a történetet: - Marco halálát először én is kudarcként éltem meg. Csak jóval később láttam be, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni. Hiába teszünk meg mindent, ami emberileg lehetséges, néha ez sem elég. Most is mindenki a legjobbat nyújtotta: te, Caitlin, Rupert... Ennél többet senki sem tehetett volna Jackért. - Mégsem volt elég. - A tudásod legjavát adtad. Ki kívánhatna ennél többet tőled? Gondolj Hannah-ra! Az ő életét sikerült megmentened. - Nehogy azt hidd, hogy nem értelek...! - pillantott Alice a férfira, miközben megfordította a fényképet. - Hannah gyógyulása valóban csodálatos érzéssel töltött el, csak ettől még nem múlik el a fájdalom. Azt hiszem, nem bírom tovább elviselni. - Mit? - kérdezte nyugtalanul Will. - Az onkológiát - válaszolta. Alice. - El akarok innen menni.

7. FEJEZET Will hitetlenkedve meredt Alice-re. - Itt akarsz hagyni bennünket? - Azt hittem, szeretni fogom ezt a területet. Arra készültem, hogy segítek a gyerekeken, azzal viszont nem számoltam, hogy el is veszíthetem őket. - De hiszen segítesz rajtuk, és nagyszerű munkát végzel! - Nekem ez nem elég. - Idővel megtanulod feldolgozni a veszteséget, Alice. Higgy nekem! - Jacknek nem segíthettem, és lesznek majd mások is, akiken nem tudok segíteni. Ehhez én nem vagyok elég erős. Alice elfordította a fejét, nem akarta, hogy a férfi sírni lássa. Will tudta, mi játszódik le a lányban, és szeretett volna vigaszt nyújtani neki. Amikor az első betegét elveszítette, ő is gyengének érezte magát erre a pályára, idővel azonban megtanult együtt élni a veszteséggel. Alice lelkierejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy képes volt nyíltan beszélni a fájdalmáról. - Senki nem tehetett volna többet Jackért. Nem a te hibád, hogy meghalt. - Will tisztában volt vele, hogy ismételgeti magát, de abban bízott, Alice végül neki ad igazat. - Tudom, hogy nem az én hibám volt. Arra viszont most döbbentem rá, hogy képtelen vagyok elviselni az ilyen helyzeteket. Különösen, ha egy kisgyerekről van szó. - A betegeknek szükségük van rád. Képes volnál megfutamodni az első komoly megpróbáltatás után? Will szándékosan fogalmazott ilyen keményen. - Fölösleges sértegetned, úgyis tudom, mi jár a fejedben. Szerinted túl közel kerültem a beteghez, és ugyanabba a hibába estem, mint te annak idején Marconál. Lehetséges, de mit tegyek, ha ilyennek születtem? Nem mindenki képes kikapcsolni az érzéseit vezényszóra. Will gondterhelten a hajába túrt. - Csak arra kérlek, ne hozz elhamarkodott döntést! - Én sem úgy gondoltam, hogy már holnap faképnél hagyom az osztályt. Viszont szeretném, ha utánanéznél, mikor mehetek el. - Nem az osztály miatt aggódom - válaszolta bosszúsan Will. - Jack halála komoly megrázkódtatást jelentett neked. Legalább adj magadnak egy kis időt, mielőtt döntenél! Vegyél ki két szabadnapot! Ehhez minden orvosnak joga van, aki ezen a területen dolgozik. Pihenj, és próbálj feltöltődni lelkileg! Utána talán másképp fogod látni a dolgokat. A lány elszánt arckifejezését látva Willnek olyan érzése támadt, hogy Alice mindenképpen el akarja hagyni a kórházat. És engem is, gondolta szomorúan. A mindenségit! Ez a lány nem mehet el! Nagyszerű onkológus válhatna belőle, és az osztálynak szüksége van a munkájára. - Menj haza, Alice, pihend ki magad! Vegyél ki szabadnapot holnapra! Reggel majd hívlak. Rendben van? A lány bólintott. Szeretett volna mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Képtelen volt világosan gondolkodni, vagy bármit megmagyarázni. Hogyan is tudná megértetni a férfival, hogy az utóbbi időben túl sok csalódás érte? Will már annak is örült, hogy némi időt nyert. Miután visszatért a szobájába, két telefonhívással elintézte Alice helyettesítését. Bármit megtett volna, hogy a lányt maradásra bírja. Alice úgy érezte, csak néhány perce aludt el, amikor a telefon hangja felébresztette. Kábultan nézett a csörgőórára, és egy pillanatra elállt a szívverése. Már fél kilenc van? - gondolta rémülten, aztán eszébe jutott, hogy szabadnapos. - Jó reggelt, Alice! Hogy aludtál? - érdeklődött Will. - Nem valami jól. - Hallottál már a Napfény Alapítványról? - Igen, természetesen. Ők szervezik a hétvégi kirándulásokat a rákbeteg gyerekeknek. - Ezen a hétvégén a Yarra-völgy környékére viszik a csapatot lovas túrára. A szervezők örömmel fogadják, ha egy-két orvos is elkíséri őket. Utólagos engedelmeddel felajánlottam nekik a szolgálataidat. - Mit kellene tennem?

- Együtt lenni a gyerekekkel, és ellátni őket, ha netán orvosi segítségre szorulnának. A pikniken kívül egyébként úszás meg lovaglás is szerepel a programban. - A piknik meg az úszás még csak rendben lenne. Na de a lovaglás? - Ne aggódj, biztosan találnák neked egy nyugodt vérmérsékletű lovat. Mit szólsz az ötlethez? Néhány boldog gyerek csodákat művel az emberrel. Szerintem neked is jót tenne. - Mindenesetre kellemesebb elfoglaltságnak tűnik, mint a kórházban ügyelni. Rendben van, elmegyek a kirándulásra - válaszolta Alice. - Nagyszerű! Nem fogod megbánni. A busz szombaton reggel kilenckor indul a St. Luke Kórház elől magyarázta Will, - Csak a személyes holmidról kell gondoskodnod. A csapatot egyébként Rachel Collins vezeti. Ő már tud rólad. - Úgy látom, fel sem vetődött benned, hogy másként fogok dönteni. Miért voltál ilyen biztos a dolgodban? - kérdezte mosolyogva a lány. - Még nem találkoztam olyan emberrel, aki a kórházat választotta volna a tavaszi napfény helyett nevette el magát Will. - Hatásos érvnek tűnik. - Kérhetek tőled valamit, Alice? - Az attól függ - válaszolta óvatosan a lány. - Szeretném, ha nem hoznál elhamarkodott döntést a pályáddal kapcsolatban. Legalább ezt a hétvégét várd meg! - Jól van. Köszönöm, Will. Sokat segítettél. Másnap reggel Alice lelkiismeretesen végigjárta a betegeit. Meglepő módon most is a munka bizonyult a legjobb módszernek lehangoltság ellen, mert így nem maradt ideje a saját baján töprengeni. Először a kicsik kórtermébe ment, ahol Hannah-t ápolták, ám a kislányt nem találta a helyén. Csak Elise, Hannah édesanyja üldögélt az ágy szélén. - Jó reggelt, Elise. Hannah hol van? - Ott - mutatott az asszony a játéksarok irányába. - Szinte lehetetlen ágyban tartani. - Ez jó jel - válaszolta Alice a gyerek leleteire pillantva. - Úgy tűnik, Hannah jobban érzi magát. Az állapota egyre kiegyensúlyozottabb, és egy kicsit erősödött is. Észleltek véres foltot a pelenkáján? kérdezte a nővérhez fordulva. - Nem. - Nagyszerű. Elise, idehozná Hannah-t? - Hannah! Kicsikém! Ferguson doktor néni látni szeretne téged. A kislány boldogan rohant Alice-hez. - Nézd, kacsa! Kacsa! - mutatott büszkén egy gumiállatkát. - Gyönyörű kiskacsád van, Hannah - mosolygott rá Alice. - Tegyük ide az ágyad szélére, legalább ő is segít majd megvizsgálni a pocakodat. Miután Alice alaposan végigtapogatta a kislány hasfalát, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. - Nem fáj, amikor a pocakodhoz érek? - kérdezte Hannah-tól. A kislány mosolyogva rázta meg a fejét. Alice még ellenőrizte a gyerek pelenkáját, szerencsére az is rendben volt. - Remek. Ha éjszaka nem szökik fel a láza, Hannah holnap hazamehet. - Hát ez csodálatos! Már alig várom, hogy ismét a saját ágyunkban aludhassunk! - jegyezte meg nevetve Elise. - Jövő héten aztán újra szeretném látni a kislányt. De ne ijedjen meg, egyszerű utóvizsgálatról van szó - magyarázta Alice, majd elégedetten lesétált a kávézóba. Máris jobban érezte magát. Will értesült róla, hogy Alice ismét munkába állt. Egész éjszaka a lány körül forogtak a gondolatai, de minél többet törte a fejét, annál inkább elbizonytalanodott. A lelke mélyén érezte, hogy Alice nem csak Jack halála miatt akarja elhagyni a kórházat. Az talán csak az utolsó csepp lehetett a pohárban. Will az órájára pillantott. Éppen tíz óra volt. Ha szerencséje van, Alice-t a kávézóban találja. Még nem tudta, mit fog neki mondani, de feltétlenül beszélni akart vele. - Szia, Alice! Összedőlt volna a világ, ha még egy napot pihenéssel töltesz? Ennyire hiányzott a kórház? - Will igyekezett semleges hangot megütni, pedig átkozottul nehezére esett.

Alice a férfira pillantott, és úgy érezte, menten elmerül a sötétzöld szempárban. A pulzusa hirtelen szaporábban kezdett verni, és forróság öntötte el a testét. - Otthon csak tépelődtem volna, ezért inkább bejöttem, itt legalább elfoglalom magam valamivel válaszolta őszintén. - Helyesen döntöttél. Leülhetek melléd? Alice bólintott. - Elfogadsz tőlem egy tanácsot? - érdeklődött meleg hangon a férfi. - Természetesen. - Hajlandó lennél Triciával vagy egy másik lélekgyógyásszal beszélni a gondjaidról? Némi segítséggel könnyebben fel tudnád dolgozni Jack halálát. - Ezt most tekintsem utasításnak, vagy rám bízod a döntést? - kérdezte némi éllel a lány. Jól jellemzi a kapcsolatunkat ez az egész, gondolta keserűen. Will MacLeod lélekgyógyászhoz küld, miközben arra lenne szükségem, hogy odabújjak hozzá. Hogy lehet ennyire vak? - Természetesen te döntesz. De nagyon örülnék, ha megfogadnád a tanácsom. Ebédelj együtt Triciával, ha nem akarsz hozzá hivatalosan bejelentkezni! - Majd gondolkodom a dolgon - ígérte Alice. - Rendben. Van itt még valami, amiről szívesen beszélnék veled... A férfi zavart tekintete meglepte a lányit. Will most pontosan olyan képet vágott, mintha valamilyen kényes ügyet készülne szóba hozni. - Jack halála miatt döntöttél úgy, hogy itt hagyod az onkológiát, vagy egyéb tényezők is közrejátszottak az elhatározásodban? - Ugyan mi más okom lenne? - kérdezett vissza Alice. - Attól tartok - sóhajtott a férfi -, hogy nekem is szerepem lehet benne, ismered az elveimet. Amíg munkatársak vagyunk, nem lehet köztünk más jellegű kapcsolat. Sajnos néhányszor túl messzire mentem... Alice hitetlenkedve rázta a fejét. - Szerinted abban reménykedem, ha más munkahelyre kerülök, akkor még kialakulhat köztünk valami? Will egyre pocsékabbul érezte magát. - Elég durván hangzik, de van némi alapja... Pokolian vonzódunk egymáshoz. - Örülök, hogy ezt legalább elismered - vágott közbe Alice. - De azt is világosan megmondtam, hogy ez nem vezet sehová - folytatta zavartalanul Will. - Egy osztályon dolgozunk, ráadásul én az oktatód és a főnököd is vagyok egy személyben. És aligha változtathatunk ezen a helyzeten. - Erre azért ne vegyél mérget! Teljesen más lesz minden, ha elhagyom a kórházat. - Befolyásolta a döntésedet a kettőnk kapcsolata? Alice a legszívesebben kitekerte volna a férfi nyakát. Miért nem képes Will megérteni, hogy nem való erre a pályára?! - Sok áldozatot hoztam, amíg eljutottam idáig. Csakugyan azt hiszed, hogy feláldoznám a hivatásomat egy bizonytalan kapcsolatért? - Meg kellett kérdeznem. Végül is felelősséggel tartozom a szakmai előrehaladásodért. Nem szeretném, ha rossz döntést hoznál. - Ne aggódj! Nem miattad megyek el. - Úgy gondolod, más szakterületen könnyebben boldogulnál? - Ahogy mondod. - Rendben van. Nyilván alaposan átgondoltad az egészet. Will változatlanul úgy érezte, hogy a lány elhallgat előle valamit, de pillanatnyilag nem tudott többet tenni. Alice egy átlátszó kifogással faképnél hagyta a férfit, mielőtt felrobbant volna a dühtől. Már bánta, hogy valaha is visszafogottnak nevezte a főnőkét. Will MacLeod felfuvalkodott, ostoba alak, - gondolta mérgesen. És ő épp ebbe a fickóba szeretett bele! Mire a lány a járóbeteg-részlegre ért, elszállt a haragja. Paul Mitchell már a negyedik infúziónál tartott, és szemmel láthatóan javult az állapota. - Szia, Paul. Hogy érzed magad? - Hosszútávfutást nem mernék vállalni, de a kocogás már szóba jöhet - válaszolta mosolyogva a fiú.

- Nem fáraszt ki túlságosan az ingázás? - Bírom a gyűrődést - jelentette ki hetykén Paul, de tekintetét beárnyékolta a félelem. - Fáradt vagyok ugyan, de nem az utazástól. Nem lakunk olyan messze, és nekem mindenképpen megéri, hogy otthon pihenhetek. - Hogy boldogulnak odahaza? - pillantott Alice Mrs. Mitchellre, aki a fia ágya mellett ült. - Jól. Kivettem néhány szabadnapot. Mindent megteszünk Paul gyógyulásáért. - Eleget eszel? Fel kell vennünk az osztályra, ha nem táplálkozol rendesen. - A gyógyszer sokat segít. Még mindig rosszul érzem magam, de azért tudok enni - válaszolta a fiú. - A diétás nővértől rengeteg receptet kaptunk. Szerencsére akad közöttük jó néhány étel, amely kifejezetten ízlik Paulnak - szólt közbe a fiú anyja. - Ezt örömmel hallom. Holnap vérátömlesztést is kapsz, az majd enyhíti az állandó fáradtságérzeted. Még korai lenne bármit is mondani, a jövő héten mindenesetre már többet fogunk tudni. Bizakodjunk a kezelés sikerében! - Szerintem mi győzünk. Ugye, anya? Szombat reggel Alice pontosan érkezett a találkozóra. Már messziről látta a kórház előtt parkoló kisbuszt és a körülötte álldogáló gyerekeket. Közelebb érve a csoport vezetőjét, Rachel Collinst is felfedezte. Az ősz hajú, gömbölyded asszonyság nagyjából hatvanéves lehetett. - Jó reggelt, Alice! Örülök, hogy velünk tartasz. Gyere, bemutatlak a többieknek! - Rachel összeismertette a lányt a két felnőtt kísérővel, valamint a tizenkét főből álló gyerekcsapattal. Ebben a csoportban nyolctól tizennégy éves korig minden korosztály képviseltette magát. - Te jó ég! - hüledezett Alice. - Tizenkét gyerek csap ekkora lármát? Olyan hangosak, mintha legalább százan lennének! - Pedig csak tizenketten vannak - nevetett Rachel. - Gyorsan felterelem őket a buszra, és máris indulhatunk. A gyerekzsivaj útközben sem hagyott alább, úgy tűnt, ezek az ördögfiókák nem tekintik magukat betegnek. Másfél óra elteltével a busz lekanyarodott a főútról, majd áthajtott a park bejáratán. A kaput két hatalmas szikla helyettesítette, egy szerény táblán pedig a Melaleuca Park megálmodóinak a neve állt. Alice csak a keresztnevüket tudta kibetűzni, de azokat valahogy ismerősnek találta. A busz azonban máris továbbhajtott, ő pedig belefeledkezett a táj szépségébe. A parkban lovak legelésztek, majd a birtokhoz közeledve alacsony kőépületek tűntek fel. Alice nem győzte csodálni a hatalmas lakóházat, amelyet széles veranda vett körül. A főépülettől balra az istállók álltak, jobbra pedig egy teniszpálya helyezkedett el. Amikor a busz megállt a ház előtt, Alice két alakot pillantott meg a verandán. Akkor döbbent rá, miért tűnt olyan ismerősnek a két keresztnév. A park tulajdonosai Will szülei voltak, a verandán pedig Jane MacLeod és a fia állt. - Szia, Alice! Örülök, hogy újra látlak - üdvözölte meleg hangon Jane a lányt, miközben két oldalról megpuszilta. - Én is örülök, hogy ismét találkozunk, Jane - mosolygott elfogódottan Alice. Nem számított ilyen kedves fogadtatásra. Will nem is tudja, milyen szerencsés, villant át a fején. Önkéntelenül is a saját édesanyja jutott eszébe, akitől kevés gyengédséget kapott. - Nem is sejtettem, hogy hozzátok jövünk nézett az idős asszony ismerős, tengerzöld szemébe. - Will nem mondta neked? - pillantott meglepetten a fiára Jane. - Attól tartottam, Alice esetleg meggondolja magát, ha értesül róla, kié a birtok - válaszolta mosolyogva a férfi. - Nem számít... - vágott közbe gyorsan a lány, hogy megelőzze a kínos kérdéseket. - Most már itt vagyok, és nem áll szándékomban elmenni. Jane előbb Alice-re, majd a fiára tekintett, de sokkal bölcsebb volt annál, hogy bármit is kérdezzen. - Ne vesztegessük az időt! - fordult Jane a gyerekekhez, akik Rachel szigorú pillantásától lecsendesedve, izgatottan toporogtak a busz mellett. - Először foglaljátok el a szállásotokat! A vendégházban fogtok aludni. Gyertek utánam! Mindenki felkapta a táskáját, Alice-t is beleértve, hogy kövessék Jane-t a szálláshelyre. - Gyere vissza, Alice! - kiáltott Will a lány után. - Neked anya Elisabeth szobáját készítette elő. - Elisabeth? - A nővérem. Jelenleg Írországban van egy lovasiskolában, ezért üres a szobája.

A férfi kivette Alice kezéből a sporttáskát, és együtt ballagtak a bejárathoz. Amikor véletlenül egymáshoz ért a karjuk, a lány teste beleremegett. Nehezen tudta elképzelni, hogy Will ne érezné ugyanezt, bár tisztában volt vele, hogy a férfi nem akar közeledni hozzá. - Miért nem árultad el, hogy te is itt leszel? - pillantott Willre. Milyen játékot űzöl te velem? - tette hozzá magában, és kedvetlenül gondolt arra, hogy a férfi kezdettől fogva úgy kerülget vele kapcsolatban minden fontos témát, mint macska a forró kását. Will becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt Alice-szel szemben, és gyengéden megérintette a karját. A lány önkéntelenül is hátrált egy lépést. - Már válaszoltam erre a kérdésre. Attól féltem, hogy meggondolod magad. - Rosszulesett volna? - Igen. Alice még levegőt is elfelejtett venni, annyira kívánta, hogy végre megtörténjen a csoda. Szinte már hallotta, ahogy a férfi bevallja, mennyire hiányzott neki... és hogy csakis vele tudja elképzelni az életét. - Remélem, ez a hétvége átsegít majd a hullámvölgyön, és helyesen fogsz dönteni - szólalt meg végül Will. - Ó! - sóhajtott csalódottan Alice. Ez a férfi makacs, mint egy öszvér! Vagy ő érti félre a jelzéseit? Amennyi tapasztalata van szerelmi ügyekben, ez könnyen előfordulhat. - Helyezd magad kényelembe, Alice! Ahogy az édesanyámat ismerem, mindent megtalálsz, amire szükséged lehet - mosolygott Will a lányra, miközben megmutatta neki az elegáns szobát. - Nagyon szép itt - pillantott körbe Alice. - Ez a hétvége a szórakozásé. Ugye nem felejted el? Ha úgy tetszik, mint a felettesed utasítalak rá. A lány kényszeredett mosollyal bólintott. - Értettem, főnök! - Will minden alkalmat kihasznál, hogy emlékeztesse a munkahelyi viszonyukra. Vajon nem azért viselkedik így, mert neki is gondjai vannak ezzel a helyzettel? - tűnődött Alice. Végül úgy döntött, megfogadja a férfi tanácsát, és alaposan kipiheni magát a hétvégén.

8. FEJEZET Alice csigatempóban léptetett a lovával, és közben olyan önfeledten kacagott, akár egy kisgyerek. Bár a legszelídebb kancát kapta, mégis úgy imbolygott a nyeregben, mintha részeg lenne. Lassan poroszkáltak a völgyön át, körülöttük színes virágok pompáztak, és mikor feltűnt egy-egy állat, Alice elragadtatottan felkiáltott. - Úgy látom, a gyerekek sokkal jobban boldogulnak nálam - állapította meg tárgyilagosan. Will megfordította a lovát, és bátorító mosollyal nézett vissza rá. Alice szíve hatalmasat dobbant. - Rá se ránts! Kissé ugyan szokatlan, ahogy megülöd a lovat, de hát mindenkinek el kell kezdenie valahogy - jegyezte meg nevetve a férfi. Alice kancája váratlanul gyorsabb tempóra váltott, a lány pedig sikítva kapaszkodott a gyeplőbe. Tényleg ügyetlenül ült a nyeregben, Willt azonban mégis lenyűgözte sugárzó szépsége. Szerette volna megőrizni ezt a képet, ahogy Alice kipirult arccal mosolyog rá, miközben kibontott szőke hajába belekap a tavaszi szellő. - Mondtam, hogy nem nekem találták ki ezt a sportot! - Állj meg, öregem! - Will visszafogta a lovát, majd a következő pillanatban elkapta a másik gyeplőt is, és megállásra kényszerítette Alice kancáját. Aztán könnyedén leugrott a nyeregből, és segített a lánynak, hogy ő is le tudjon szállni. Mikor látta, hogy Alice nehezen boldogul, a derekánál fogva leemelte a lóról. Will könnyed érintésétől a lány pulzusa az egekbe szökkent. - Úgy érzem, egy hétig nem tudok majd a fenekemen ülni - közölte Alice, majd a férfi kaján vigyora láttán fülig pirult. Ahogy egymással szemben álltak, a lánynak egy pillanatra úgy tűnt, Will meg akarja csókolni. De ismét csalódnia kellett. - Hogy tetszik itt neked? - kérdezte mosolyogva a férfi. - Igazán gyönyörű környék - pillantott körbe Alice. Ezen a késői tavaszi napon már zöldbe borultak a fák, az aljnövényzetet pedig színes virágok tarkították. Néhol feltűnt egy-egy patak vagy vízesés, és az ösvény, amelyen haladtak, olykor úgy összeszűkült, hogy jobbra-balra félre kellett hajtani az ágakat. A

szép hangú énekesmadarak mellett rikoltozó papagájok törték meg a csendet, és a sűrű bokrok között erdei állatok neszeztek. - Nyáron nagy itt a szárazság, de a többi évszakban, főként, ha elegendő csapadék esik, valóban mesésen néz ki ez a táj - mutatott körbe büszkén a férfi. - Amióta megtanultam egyedül lovagolni, mindig ide jövök, ha magányra van szükségem. - Valóban csodálatos. Köszönöm, hogy elhoztál - mosolygott rá hálásan Alice. - Örülök, ha jól érzed itt magad. Will leguggolt a patak mellé, és egy fűszálat kezdett rágni. Úgy tűnt, mintha valamin erősen törné a fejét, majd váratlanul intett a lánynak, hogy üljön mellé. Amikor Alice letelepedett, csípőjével véletlenül a férfi combjához ért. Szerencsére Will a vizet figyelte, így nem vette észre, hogy a lány ismét fülig pirul. - Rendes dolog a szüleidtől, hogy meghívták ide a gyerekeket. - Anyám szeret jótékonykodni, különösen, ha gyerekekről van szó. Könnyen beadta a derekát, főként miután megtudta, hogy én is a társasággal tartok. - Szerencsés ember vagy, hogy az édesanyád ennyire szeret. A lány hangjában volt valami furcsa szomorúság, ami felkeltette Will érdeklődését. Látva Alice merengő tekintetét, arra a következtetésre jutott, hogy a lány most nyílván a saját szüleire gondol. - Még mindig el akarsz menni a kórházból? - törte meg váratlanul a csendet. Alice meglepetten pillantott a férfira. - Nem a kórházat akarom elhagyni, csak az onkológiát. Senkinek nem tennék jót azzal, ha olyasmire fecsérelném az erőmet, amire alkalmatlan vagyok. - Azt hittem, ez a hétvége rádöbbent majd, hogy az onkológiának nem csak árnyoldalai vannak. Láttad a gyerekek boldogságtól sugárzó arcát? Őket már sikerült megmentenünk az életnek. - Igen, valóban csodálatos, de nekem ez nem elég. Sajnálom, hogy a távozásommal gondot okozok az osztálynak, mégsem tehetek mást. Minek foglaljam el egy rátermettebb ember elől a helyet, amikor pontosan tudom, hogy soha nem lesz belőlem onkológus? - válaszolta halkan a lány. - Nem az osztály miatt aggódom. Alice reménykedve pillantott a férfira. Talán bevallja végre, hogy többet jelent számára egyszerű munkatársnál, és megpróbál valamilyen megoldást találni? - Minden adottságod megvan hozzá, hogy kiváló onkológus váljon belőled. Nem akarlak semmire rábeszélni, csak szeretnélek megóvni egy elhamarkodott döntéstől. Mint az oktatód, és mint az osztály vezetője egyaránt felelős vagyok érted. - Világos - bólintott Alice. Tehát maradunk a hivatalos szövegnél, tette hozzá gondolatban. Vajon meddig képes valaki önmagát becsapni? - Sajnálom, nem kellett volna szóba hoznom. Felejtsük el, rendben? Will ellenállhatatlan mosolyától Alicenek egy pillanatra elakadt a lélegzete. - Rendben. Menjünk vissza a gyerekekhez! - mosolygott vissza végül a férfira. Útközben csakis semleges dolgokról beszélgettek, ám a feszültség mindvégig ott vibrált közöttük. Mire visszaértek a táborba, a gyerekek már javában hancúroztak a ház előtt. Alice néhány méterrel Will mögött lovagolt, így aztán zavartalanul csodálhatta a férfi tökéletes alakját és ritmikus mozgását, ahogy ló és lovasa szinte eggyé olvadt. A lány kénytelen volt belátni, Will a legvonzóbb férfi, akivel valaha is találkozott életében. Az is egyre világosabbá vált a számára, hogy képtelenség együtt dolgoznia valakivel, akinek már csak a puszta jelenléte is felkorbácsolja a vérét. Alice egyedül ringatózott a kerti hintaágyban, élvezte a friss levegőt és a csendet. Csodálatos este volt. Olykor kihallatszott a gyerekek kacagása, majd Rachel erőteljes hangja, ahogy megpróbálta ágyba parancsolni a felajzott kölyökcsapatot. Segítenem kellene neki, villant át Alice fején, de nem bírt erőt venni magán. Elmélázva figyelte a csillagos égboltot, a fogyó holdat, amely különös fénnyel ragyogott. - Alice! - hallotta Will hangját a ház felől, majd megpillantotta a férfit, aki olyan puhán lépdelt felé a fűben, mint valami ragadozó. - Felajánlhatom a társaságomat? Igazán romantikus ajánlat egy olyan férfitől, aki csupán plátói kapcsolatot akar, - gondolta némi gúnnyal a lány. Amikor azonban Will lazán átkarolta a vállát, már sem szólni, sem gondolkodni nem tudott. Csupán egyetlen kívánság lüktetett benne, hogy a férfi végre megcsókolja. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Alice kétségbeesetten keresgélt kusza gondolatai között, de egyetlen értelmes beszédtéma sem jutott az eszébe.

Willt láthatólag nem zavarta a csend. Miért ne üldögélhetnénk egymás mellett anélkül, hogy megszólalnánk? - nyugtatgatta magát Alice. Végül is a főorvos úr ragaszkodik a szabályokhoz, nekem csak alkalmazkodnom kell hozzá. Csendben meghúzom magam mellette, és megvárom, amíg megszólal. Némán hintáztak előre-hátra, ám a csend úgy hatott Alice-re, mint valami ajzószer. Végül nem bírta tovább. - Friss levegőre vágytál a vacsora után? - Téged kerestelek. Olyan gyorsan eltűntél. Will hangjában nyoma sem volt aggodalomnak. Már megint egy kétértelmű jelzés, - füstölgött magában Alice, és a legszívesebben jól oldalba bökte volna a férfit. Az ördög sem tudna kiigazodni ezen az emberen. Először bevallja, hogy engem keresett, aztán úgy viselkedik, mintha nem is akarna velem szóba állni. Alice keservesen felsóhajtott. - Mi a baj? - Will gyengéden magához ölelte a lányt. ~ Semmi. Kicsit elfáradtam, ideje ágyba bújnom. Alice megpróbált felállni, de a férfi nem engedte. - Előbb meséld el, mi bánt! Olyan szép napunk volt. Mitől romlott el a kedved? - Hát jó! - felelte dühösen Alice. - Bár magadtól is rájöhettél volna. Először megcsókolsz, majd fejvesztve elmenekülsz. Amikor pedig újra megteszed, rögtön utána elmagyarázod, hogy nem lehetünk egymáséi. Hol kedves vagy hozzám, hol pedig elutasító. Már nem tudom eldönteni: barátok vagyunk vagy ellenségek, vagy egyszerűen csak szórakozol velem. Nekem ez a helyzet elviselhetetlen, Will. - Hidd el, nekem sem könnyű... Alice megvetően kifújta a levegőt, a férfi azonban zavartalanul folytatta a mondandóját. - A legszívesebben most is megcsókolnálak. Egész nap csak rád gondoltam. De többé nem ragadtatom el magam. - Nem értelek, Will - csóválta a fejét csüggedten Alice, és megpróbált kiszabadulni a férfi öleléséből. Ám ekkor mintha valamilyen láthatatlan erő irányította volna őket, hirtelen egymásba fonódott a tekintetük, és már nem volt visszaút. - Alice... - sóhajtotta felhevült hangon a férfi. - Ne játszadozz velem, kérlek...! - suttogta vágyakozva a lány. Alice ajka magától szétnyílt, és varázslatos csókban forrt össze szerelmese szájával. Teste azonnal reszketni kezdett, amikor Will keze a pólója alá vándorolt. A férfi ujjai lágyan végigsiklottak a csípőjétől egészen fel a kebléig. Csoda történt velük, amelyből nem akartak felébredni. Alice hátrahanyatlott a hintaágyon, és hagyta, hogy Will lefejtse róla a dzsekijét meg a pólóját. - Istenem, de gyönyörű vagy! - suttogta elbűvölten a férfi, miközben puha csókokkal borította a keblét. Amikor Will csókjai egyre lejjebb és lejjebb értek, Alice vadul belemarkolt a férfi ingébe, majd végigsimított a mellkasán, a vállán, végül szenvedélyesen a hajába túrt. Ehhez hasonló kétségbeesett vágyat még soha életében nem érzett, ijesztő, ugyanakkor csodálatos érzés volt. Egész életében erre a férfira és erre a pillanatra várt. Alice teste többször megfeszült, szinte követelően felkínálva magát. Will keze ekkor a farmer gombjaihoz tévedt, és elviselhetetlen lassúsággal kezdte kigombolni a nadrágot, Alice halk nyöszörgéssel sürgette a férfit. Ahogy a lány hátravetett fejjel a férfi vállába mélyesztette a körmeit, Will agyán átfutott valami vészjelzés, amely erősebbnek bizonyult a leghevesebb szenvedélynél is. Rettentően kívánta Alice-t, de legalább annyira tartott a következményektől is. Ha most nem képes parancsolni magának, megszegi a saját íratlan szabályait, és többé nem tud ellenállni a lánynak. Ettől a gondolattól összerezzent, simogatása tétovává vált. Alice sötét, bódult pillantást vetett rá. Érezte, hogy valami eltereli Will figyelmét. Ebben a pillanatban megszólalt a férfi mobilja. Will gyengéden kiszabadította magát a lány karjából, és a telefon kijelzőjére pillantott. A hívás azonban mégsem lehetett olyan fontos, mert a férfi szó nélkül kikapcsolta a készüléket. Alice remegő kézzel igazította meg a ruháit, még soha nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. - Várj! - fogta meg a lány karját Will, - Meg kellett néznem, honnan jön a hívás. A kórházból is kereshettek volna. Ezt meg kell értened! Alice egyáltalán nem érezte magát olyan hangulatban, hogy bármit is megértsen. Szenvedély, harag, csalódottság kavargott a lelkében, és csupán egyetlen dolgot akart: minél gyorsabban szabadulni ebből a megalázó helyzetből.

- Végeztünk egymással Will! Ez volt az utolsó eset, hogy szórakoztál velem. Többé ne próbálj közeledni hozzám! Két hét múlva távozom az osztályról, de nem ajánlom, hogy addig is az utamba kerülj! - Alice! - kiáltotta döbbenten a férfi, miközben megpróbálta visszatartani a lányt. - Milyen bűnt követtem el? - Hagyjuk... Engedj el, de azonnal! - Alice felkapta a kabátját, és berohant a házba. Kijátszotta az utolsó kártyáját is, és nemcsak hogy veszített, de még porig is alázták. Örökre végzett Will MacLeoddal!

9. FEJEZET Alice egyedül volt a szobájában, és egy halom lelet tornyosult az íróasztalán. Mire végzett az anyaggal, megfájdult a feje, és színes karikák táncoltak a szeme előtt. Ezen a hosszú, fárasztó hétfői napon semmi másra nem vágyott, csak egy kis nyugalomra. Már belefásult a sok tépelődésbe, és nem akart többé Willre gondolni. Vasárnap reggel hasogató fejfájással ébredt. A férfival csak a reggelinél találkozott, de Will meg sem próbált szóba elegyedni vele. Szerencsére a kirándulás már délelőtt befejeződött, és ő a gyerekekkel együtt visszatért a városba. Alice hirtelen arra eszmélt, hogy néhány pillanatra elszundított az asztalánál. Csoda, hogy eddig ébren tudott maradni, miután éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt. A tehetetlen harag hajnalig ébren tartotta, most viszont olyan kimerültnek érezte magát, hogy már ülni sem volt ereje. Egy csésze kávé biztosan jót tenne, gondolta, és fáradtan felemelkedett a székéből. Ám az első lépést olyan ügyetlenül sikerült megtennie, hogy nekiment az íróasztal sarkának. Halk szitkozódással próbálta enyhíteni a csípőjébe hasító fájdalmat. Mogorva képpel lesétált a kávézóba, de amint meglátta, ki közeledik hozzá, hangosan felkiáltott: - Ez nem az én napom! Rupert a szokásától eltérően meglehetősen döbbent képet vágott, de hamar összeszedte magát. - Rossz napod van, Alice? Rég nem láttalak. - Miután nem járunk egymással, ez bizony könnyen előfordulhat - válaszolta mérgesen a lány. Rupert elengedte a füle mellett Alice megjegyzését, és zavartalanul beszélt tovább. Egyikük sem vette észre, hogy közben hallgatóságuk is akadt. Will közvetlenül Alice után lépett a kávézóba, de rögtön be is húzódott egy terebélyes pálma mögé. - Részemről semmi akadálya, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk - jegyezte meg Rupert. - Már rég megbocsátottam neked. Nem sürgetem az összeköltözést, annyi gondolkodási időt kapsz tőlem, amennyit csak akarsz. Alice nem hitte volna, hogy a lelkében dúló haragot tovább lehet fokozni. Rupert azonban úgy kihozta a sodrából, hogy szinte már alig látott dühében. Fel nem foghatta, hogy volt képes bármikor is egy ilyen felfuvalkodott alakkal szóba állni. Sophie és Georgia szerint csupán azért járt a férfival, mert gyakorlatilag a legkisebb veszély sem fenyegette, hogy esetleg beleszerethet. - Mi soha nem fogunk összejönni, Rupert! Szeretném, ha ezt végre tudomásul vennéd! Hogy miért nem lesz belőlünk egy pár? Mert én nem akarom! - közölte indulatosan, majd rövid szünet után hozzátette: - Mellesleg már van barátom. Remélem, ez elég indok. Rupert döbbent tekintete önmagáért beszélt. - Ki az? - Will MacLeod. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá - adta meg a kegyelemdöfést Alice. - Nos... erre nem számítottam. Alig telt el néhány hét a szakításunk óta. Őszintén szólva, azt hittem... - Tévedtél, Rupert. Ilyesmi bárkivel előfordulhat - vágott közbe türelmetlenül a lány. A férfi arcszíne céklavörösre változott. - Jól van, Alice, Ezzel eljátszottad az utolsó lehetőséged. Végeztünk egymással, itt és most! - Én is így gondoltam - bólintott a lány. Rupert sértett arckifejezéssel visszavonult az asztalához, Alice pedig a kijárat felé vette az irányt. A kávézástól végképp elment a kedve. Will a pálma mögé bújva próbált láthatatlanná válni, de az ő termetével erre aligha volt esélye. - Te is itt vagy? - rivallt rá Alice a férfira, - Megtudhatnám, mit keresel a pálma mögött? Hát ez már mindennek teteje! Talán kémkedsz utánam?

- Nem akartam zavarni - vigyorgott ártatlan képpel Will. - Gondoltam, megvárom, amíg végeztek. Beszélni szeretnék veled, Alice... arról, ami szombaton történt. - Hagyj békén, Will! - Legalább hallgass végig... Ennyit igazán megérdemlek, ha már együtt járunk. Vagy nem ezt mondtad Rupertnek? Alice idegesen az ajkába harapott. - Csupán azért mondtam, hogy végre békén hagyjon. - Hm. - Will elgondolkodva pillantott a lányra. - Szeretném, ha újra közel kerülnénk egymáshoz. - Ugyan minek? Talán nem te emlékeztetsz folyton, hogy köztünk elképzelhetetlen más, mint munkatársi kapcsolat? - Ettől még lehetnénk barátok. - Barátok? - meredt Alice a férfira. Will bólintott. - Igen. A lány nem akarta elhinni, hogy Will MacLeod komolyan beszél. Hogy ugyanaz a férfi mondja ezt, aki élete legforróbb szerelmi előjátékával ajándékozta meg! - Sajnálom, Will - jelentette ki fagyos hangon. - Én nem érem be morzsákkal. Hogy lehetnénk barátok azok után, ami kettőnk között történt? Bocsáss meg, de nincs időm veled társalogni, még meg kell írnom egy levelet! Alice bölcsen elhallgatta a férfi elől, hogy a felmondólevelét készül megírni. Amikor két órával később megcsörrent a telefon, Alice kedvetlenül emelte fel a kagylót. - Ferguscn doktor. - Ó... Történt valami, Alice? - kérdezte csodálkozva Georgia. - Halálosan fáradt vagyok. - Ezek szerint nem alakult jól a hétvégéd. Talán rosszalkodtak a gyerekek? - Velük semmi baj nem volt. Will borított ki. - Ő is a táborban tartózkodott? - kérdezte meglepetten Georgia. - Sajnos igen. - Hm. Úgy tűnik, komoly segítségre van szükséged. Mit szólnál egy italhoz? Találkozzunk fél ötkor a Gödörben! Georgia Alice kedvenc szórakozóhelyét és a legjobb gyógyírt ajánlotta szerelmi bánat ellen. Egy pohár ital baráti körben olykor csodákat művel. Néhány órával később, amikor Alice belépett a bárba, minden tekintet rá szegeződött. Ő azonban csupán egyetlen dologra vágyott: egy pohár hideg bor mellett megbeszélni Georgiával a legújabb fejleményeket. - Hű! - rikkantotta a barátnője. - Ma este kivételesen minden pasas velem akar majd randizni! Rég nem láttalak ilyen elgyötörtnek, édesem. Alice akaratlanul is elnevette magát. - Felőlem a föld összes férfiját megkaphatod. Egy ideig hallani sem akarok róluk. - Elmondod, mi történt? - Eljövök az onkológiáról, és újra általános orvosként fogok dolgozni. És hogy a történet még kerekebb legyen... Szerelmes vagyok Will MacLeodba, holott gyűlölnöm kellene. Georgia egy pillanatig szótlanul meredt barátnőjére, ami egészen szokatlan volt tőle. - Remélem, tudod, mit csinálsz - kezdte bizonytalan hangon. - Ezzel a pályamódosítással az egész jövődet meghatározod. Will miatt akarod feladni az eredeti terveidet? - Nem egészen. Szeretem a gyerekeket, de a sok fájdalmat meg szenvedést képtelen vagyok elviselni. Általános orvosként jobban megállnám a helyemet. Az a terület mindig is érdekelt. Emlékszel rá? Georgia bólintott. - Sajnálom, hogy épp a cél előtt gondolod meg magad. Biztos, hogy nem Will miatt hagyod ott az osztályt? Alice dühösen emelte égnek a tekintetét.

- Úgy beszélsz, mint ő. Talán olyannak ismersz, aki képes odadobni a hivatását egy nyavalyás férfi miatt? - Ez most más. Eddig soha nem voltál szerelmes. És valami azt súgja nekem, hogy ezzel a helyzettel egyszerűen képtelen vagy megbirkózni. Megakadályozni nem tudtad, elviselni pedig nincs erőd, így hát elmenekülsz. Alice kerülte Georgia tekintetét, és a poharába meredt. - Tehát újra megkérdem: akkor is feladnád az onkológiát, ha Will nem ott dolgozna? És miért vagy ilyen rossz bőrben? - Az elhatározásomhoz Willnek semmi köze. A hétvége meg a mai nap csupán megerősített a döntésemben. Alice részletesen elmesélte Georgiának, mi történt a hétvégén, végül arról is beszámolt, milyen kínos jelenetre került sor a kávézóban. - Te jó ég! - hüledezett Georgia. - Egyre rosszabbul alakulnak a dolgok. - Köszönöm a biztatást. - Bocsáss meg, Alice! Nem úgy gondoltam. - Visszatérve a kérdésedre: nem Will az oka, hogy feladom az eredeti terveimet. Ami kettőnk között történt, csupán megerősített az elhatározásomban. - Mikor hagyod ott az onkológiát? - Amint megüresedik egy hely valamelyik kórházban. Már beszéltem néhány intézettel, talán a jövő héten választ kapok. Általános orvosra mindig van igény. - Ilyen gyorsan nem enged el a kórház - vetette közbe Georgia. - Már beadtam a felmondásom. Ma délután írtam meg a levelet, és azonnal letettem Will asztalára. - Még ilyet! - csóválta meg a fejét Georgia. - Nekem ez az egész ügy olyan érthetetlen. Will határozza meg a játékszabályokat, de amint kettesben maradtok, azonnal felrúgja őket. Az egyik pillanatban szerelmeskedni akar, a következő percben pedig kijelenti, hogy nem lehet szoros kapcsolat köztetek... - Igen, nagyjából ez történt - bólintott komoran Alice. - Folyton azt ismételgeti, hogy a kapcsolatunk a munka rovására menne. - De amint kilépsz a St. Luke Kórházból, megszűnik ez a gond. Miért nem próbálsz beszélni vele? - Mert csökönyös, mint egy öszvér. Szerinte kiváló onkológus válhatna belőlem, az elhatározásomat pedig elhamarkodottnak tartja. Meg van róla győződve, hogy miatta megyek el. Tudom, hogy érez valamit irántam, de még arra sem hajlandó, hogy esélyt adjon a kapcsolatunknak. Ez olyan megalázó! Mindenképpen elmegyek a kórházból, Will pedig majd eldönti: akar-e tőlem valamit, vagy sem. Alice kedvetlenül ténfergett az üzletek között, végül betért az egyik butikba. Születésnapi ajándékot keresett az édesanyjának, bár semmi kedvet nem érzett hozzá. Az anyja soha nem örült egyetlen ajándékának sem, úgyhogy teljesen mindegy volt, mit küld neki a csomagban. Három hét telt el, mióta eljött a St. Luke Kórházból, és Will még mindig nem jelentkezett. Az első két hétben minden telefoncsengésre felgyorsult a szívverése, ám ahogy teltek a napok, egyre inkább feladta a reményt. Szórakozottan turkált a színes sálak között, és valamilyen isteni sugallatra várt. Mit vásároljon az ember egy olyan nőnek, akit kizárólag a kihaló állatfajok érdekelnek? A szüleihez egyébként is csak felszínes kapcsolat kötötte. Soha nem kapott tőlük elég szeretetet, figyelmet. Régebben sokat szenvedett emiatt, de amióta Will is eltaszította magától, valahogy elhalványultak a gyerekkori sérelmek. A mostani csalódás sokkal jobban fájt. Talán ha másként alakul a kapcsolatuk Will-lel, megszűnik az állandó szeretethiánya, amelytől gyerekkora óta szenved. Ez a szerelem mindenért kárpótolná. Amikor megcsörrent a mobiltelefonja, Alice tekintete a kijelzőre szegeződött. Az onkológiáról keresték! Hiába próbálta fegyelmezni magát, a szíve máris olyan hevesen kezdett verni, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Aztán meghallotta Sandy hangját, mire önkéntelenül is csalódottan sóhajtott fel. - Szia, Alice! Tulajdonképpen csak annyit akarok mondani, hogy hiányzol nekünk. Egyébként hogy vagy? A lány megpróbált lelkesebbnek tűnni, mint ahogy érezte magát. - Köszönöm, Sandy. Ti is hiányoztok nekem. Egyébként jól érzem magam. Egy kiváló kórházban kaptam állást, nagyon szeretem az itteni munkámat.

- És mit tervezel a jövőre nézve? Végleg az általános orvoslás mellett döntöttél, vagy még számíthatunk rád az onkológián? - Már döntöttem, Sandy. Általános orvosként fogok szakvizsgázni. Nem megyek vissza hozzátok, nagyon sajnálom. Az onkológia nem nekem való. Miután Alice befejezte a telefonálást, az órájára pillantott. Gyorsan vásárolt egy sálat az anyjának, abban a biztos tudatban, hogy úgysem fogja hordani. Ezért aztán semmi értelmét nem látta, hogy több időt fecséreljen rá. Épp hazaérkezett, amikor ismét megszólalt a mobilja. - Szia, Alice! - hallotta Sandy hangját. - Ne haragudj, hogy megint zavarlak, de Tarát most szállították be a kórházba. - Hogy érzi magát? - kérdezte rémülten a lány. - Nem valami jól. Téged keresett. Be tudnál ma jönni hozzá? - Természetesen. Egy órán belül ott leszek. Alice torka összeszorult, amikor megpillantotta a kislányt. Tara még a szokásosnál is törékenyebbnek tűnt, az arca sápadt volt, és elgyötört. Csak akkor ragyogott fel a szeme, amikor meglátta hajdani kezelőorvosát, és boldogan kitárta felé a karját. - Nem érzed jól magad, kicsim? - ölelte magához a kislányt Alice. Tara a fejét rázta. - Hiányoztál nekem. Köszönöm, hogy benéztél hozzám. Alice kissé elpirult. - Gyakran meglátogatlak majd. Sajnos az utóbbi hetekben nagyon sok dolgom akadt. - Fölöslegesen próbálsz kímélni - mosolygott bölcsen Tara. - Már elmondták, hogy máshol dolgozol. - Miért utaltak be a kórházba? - Szörnyen rosszul lettem. Néha csak nagyon nehezen kapok levegőt. Még nincsenek kész a leleteim, de azt hiszem, nem sok jóra számíthatok. Tara kissé erőtlenül, de nagyon higgadtan beszélt, Alice azonban megérezte a hangjában bujkáló félelmet. - Holnap délutánra elkészülnek a leleteim, négy órára pedig tanácskozást hívtak össze az ügyemben. Szeretném, ha te is eljönnél. Szükségem van rád... - jelentette ki halkan a kislány, és lassan fölnézett. Olyan mérhetetlen bánat volt a szemében, hogy Alice-nek minden erejével fegyelmeznie kellett magát, nehogy eleredjenek a könnyei. Ekkor Tara váratlanul megszorította a kezét, mintha vigasztalni akarná. - Nem kell erősnek mutatnod magad! Egyáltalán nem esik rosszul, ha azokat látom sírni, akik szeretnek engem. Inkább boldoggá tesz, hogy ilyen sokat jelentek nekik. Eljössz a megbeszélésre? Alice bólintott. Kéz a kézben üldögéltek, amíg az egyik nővér be nem jött a kórterembe. - Holnap négykor várlak. Ugye nem felejted el? - ismételte meg a kérését a kislány. - Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? - próbált mosolyogni Alice. - Mindenképpen itt leszek. - Várlak - bólintott megkönnyebbülten Tara, aztán elengedte Alice kezét. Amikor másnap Alice megjelent az onkológián, Sandy magához intette. - Szia, Alice! Azonnal kezdünk. Will az imént közölte telefonon, hogy perceken belül itt lesz. A lány láthatóan megrettent. Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy Will is részt vesz majd a megbeszélésen. - Jól vagy? - kérdezte csodálkozva Sandy. Alice bólintott. - Természetesen. - Mi mást mondhatott volna? Mély levegőt vett, majd belépett Tara szobájába, és üdvözölte a kislány szüleit, valamint az utódját, Joe Newman doktort meg Triciát. Egy másodperccel később Will is megérkezett. Alice-nek úgy tűnt, mintha a férfi megtorpant volna, amikor megpillantotta Tara ágya mellett. Mindenesetre hamar összeszedte magát, és a szokásos nyugodt hangján köszöntötte a jelenlévőket.

Alice gyomra remegett az idegességtől, ráadásul úgy érezte, hogy az arca is lángol. Amikor Will mindenkivel kezet fogott, azt kérdezte magától: vajon a férfi odalép-e majd hozzá? Vagy levegőnek fogja tekinteni? - Nem számítottam rád - nyújtotta a kezét mosolyogva Will. - Én csak... - nyögte Alice, miközben kezet rázott a férfival, és megpróbált közömbös arcot vágni. Végül úgy döntött, nem szükséges magyarázkodnia, elvégre Tara kérését teljesítette. - Jól van. Fogjunk hozzá, Joe! - szólalt meg Will, miután minden ki elhelyezkedett. - Nos, mint ahogy mindannyian tudjátok - kezdte a beszámolót Joe -, Tara állapota az utóbbi hónapokban sokat javult. Ez a folyamat azonban néhány napja megváltozott. Az áttétek ismét szaporodni kezdtek a tüdejében. Ezért érzed magad rosszul - pillantott Joe a kislányra. Tara édesanyja kétségbeesve kapta szája elé a kezét, az édesapja pedig merev tekintettel nézett maga elé. Senki sem szólalt meg. Alice visszatartotta a könnyeit, és kényszerítette magát, hogy tisztán orvosi szempontból gondolja végig a hallottakat. Sorra vette az összes lehetőséget, amellyel lassítani lehetne a daganatos sejtek terjedését. Tara a szülei kezét fogta, végül ő törte meg a csendet: - Milyenek az esélyeim? - Megismételhetjük a gyógyszeres kezelést, operáció sajnos nem jöhet szóba. - Will hangja mindvégig fegyelmezett volt, de amellett jóságos és együtt érző is. Alice nehezen állta meg, hogy ne pillantson folyton a férfira. - Javulhat még jelentősen az állapota? - kérdezte Tara édesapja. - Nehéz megjósolni - szólalt meg ismét Will. - Nem tudjuk teljesen megszüntetni az áttétek képződését, legfeljebb lassíthatjuk a folyamatot. - Másként fogalmazva: egy kicsit meghosszabbítjátok az életemet - összegezte a hallottakat Tara. - Igen. Ez minden, amit tehetünk. - Közben pedig állandóan rosszul leszek - jegyezte meg a kislány. - Igen. Alice mindig csodálta, ahogy Will a betegeivel beszélt. Soha nem akart semmit elhallgatni előlük. Még a legkilátástalanabb helyzetben is tudott uralkodni az érzésein, de egyetlen család sem kételkedett abban, hogy mindent megtesz a betegeiért. Hiába, Will MacLeod ízig-vérig orvos volt. Méghozzá az egyik legjobb a szakmában. - Mit keresett itt Alice? - állította meg Will Sandyt röviddel a szolgálat lejárta előtt. - Tara ragaszkodott hozzá, hogy jelen legyen a megbeszélésen. Nagyon közel állnak egymáshoz. Will nem volt felkészülve rá, hogy találkozni fog Alice-szel. Amikor megpillantotta a lányt, alig kapott levegőt, néhány pillanatra még a szívverése is kihagyott. Amióta Alice elment, alig telt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Ma pedig ott állt előtte csillogó szemmel és kívánatosabban, mint valaha. - Nem említette, hogy szeretne visszajönni? - Miért nem tőle kérdezed? - tért ki a válasz elől Sandy. - Te tudsz valamit. Ezek szerint nem akar visszajönni. Csak szakmai szempontból érdekel az ügy. Alice hirtelen távozása egy csomó többletmunkát okozott nekünk. Will bosszús hangjától Sandynek inába szállt a bátorsága. - Úgy tudom, végképp eldöntötte, hogy általános orvos akar lenni. Már jelentkezett is a szakvizsgára. - Esetleg közölte ezt a kórházzal is? - érdeklődött dühösen Will. - Tudtommal rég beadta a felmondását - nézett csodálkozva a főnökére Sandy. - Amikor elment, még nem döntött véglegesen - ráncolta össze a homlokát Will. - Na, mindegy. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Sandy nem merte megkérdezni, milyen jövőre gondol pontosan a főorvos. Alice a hét minden napján meglátogatta Tarát. - Úgy örülök, hogy szakítasz rám időt! Pedig tudom, hogy rengeteg a dolgod - mosolygott rá hálásan a kislány. Tara az utóbbi napokban keveset beszélt. Ráadásul ma olyan furcsán csengett a hangja, és ez egy kicsit aggasztotta Alice-t. Mintha valami fölzaklatta vagy elszomorította volna a kislányt. - Tényleg hálás vagyok neked - szólalt meg ismét a kis beteg.

Alice gyengéden megszorította a kezét. - Nem kell megköszönnöd, kicsim. Tara öt nappal ezelőtt úgy döntött, hogy nem vesz be több gyógyszert. Azóta mindennap törékenyebbnek tűnt, már csak a szeme csillogott elszántan. - De igenis meg kell köszönnöm. Vannak dolgok, amelyeket ki kell mondanunk, ameddig lehetőségünk van rá. Különben elszalasztjuk esetleg az utolsó alkalmat is. - A kislány tartott egy kis szünetet, hogy erőt gyűjtsön, majd így folytatta: - Valamit megtanultam a betegségem ideje alatt: az élet nem vár ránk. Nem szabad azzal áltatnod magadat, hogy kapsz még egy esélyt. Mert egyáltalán nem biztos, hogy csakugyan kapsz! - Mit akarsz ezzel mondani? - Csupán annyit, hogy ne dobd el, amit az élet kínál. Szerencsés ember vagy, hogy rátaláltál a szerelemre. Én soha nem fogom megtudni, milyen ez az érzés. Amikor Tara észrevette, hogy Alice a könnyeivel küszködik, gyengéden megsimogatta a karját. - Ne sajnálj! Már megbékéltem a sorsommal. Boldog életet éltem, bár egy kicsit rövidre sikeredett. Azt szerettem volna mondani, hogy ne dobd el magadtól a lehetőséget! Alíce épp válaszolni akart valamit, de Tara leintette. - Láttam az arcodat a megbeszélésen. Fölösleges tagadni az érzéseidet. - Miket beszélsz...? - Beteg vagyok, de nem vak. A felnőttek figyelmetlenek, a tinédzserek viszont már messziről kiszagolják, ha valaki szerelmes. Szereted őt, ne is tagadd! Tara szeme most úgy csillogott, mint a legelső napokban, amikor Alice megismerte őt. Mintha néhány percre hirtelen megint erőre kapott volna. - Nem tudom, mit rontottatok el, de beszélj vele, kérlek! - Fölösleges ilyen gondokkal fárasztanod magad, Tara. - Szerintem épp most jött el az ideje, hogy az élet fontos kérdésein töprengjek. - Hogy tudsz ennyire bölcs lenni? - mosolygott könnyes szemmel Alice. - Csupán hálás vagyok, nem bölcs. Lehetőséget kaptam rá, hogy elmondjam a szeretteimnek, amit fontosnak tartok. Tara fáradtan hátradőlt a párnáján. Alice látta, mennyire kimerítette a sok beszéd. - És hogy tudd... Ha lehetett volna nővérem, téged választottalak volna. - Köszönöm, ez sokat jelent nekem. És ne aggódj miattam! Kérlek! - Nem aggódom. Elmondtam, amit akartam, a többi rajtad múlik, Will olyan ember, akiért érdemes kockáztatni. - Gondolom, nincs értelme, hogy vitába szálljak veled. - Rossz pókerjátékos válna belőled, Alice. Hiába igyekszel elrejteni az érzéseidet, minden az arcodra van írva. Ne dobd el magadtól a szerelmet! Alice hosszan nézte Tara arcát. Nem volt szíve elmondani az igazságot. Hogy nem ő taszította el magától Willt, hanem éppen fordítva történt. - Gondolkodom majd azon, amit mondtál. Megígérem. - Ezt szerettem volna hallani - mosolygott bágyadtan Tara.

10. FEJEZET Az orvostudományi tanácskozás második napján Will tartott előadást a rákbetegségek gyógyításában elért eredményekről. Miután befejezte a beszámolóját, átballagott a szomszédos terembe, ahol a résztvevők tiszteletére állófogadást rendeztek. Will körbepillantott a zsúfolt teremben, majd kezében egy pohár pezsgővel épp félre akart húzódni, amikor észrevette, hogy egy ismerős alak közeledik felé. - Heather! - kiáltotta meglepetten, majd kissé előrehajolva megpuszilta a lányt. Heather mosolyogva viszonozta a csókot. - Most már én is onkológus vagyok. - Tehát sikerült a szakvizsgád? - Méghozzá kitűnő eredménnyel. - A lány arca csak úgy sugárzott az elégedettségtől. - Gratulálok! - Will a saját bőrén tapasztalta, milyen komoly kihívást jelent a szakvizsga, és őszintén örült a lány sikerének. - Most hol dolgozol?

- A Royal Perth Kórházban. Emlékszel? Ők ajánlottak nekem állást, csupán az volt a kikötésük, hogy mielőbb tegyem le a szakvizsgát. - Persze hogy emlékszem. Na és hogy érzed magad az új helyeden? - Nagyszerűen. Rengeteg a munka, de a lehetőségek is rendkívüliek. Heather valósággal kivirult, - állapította meg magában Will. Sokkal vidámabbnak tűnik, mint amikor utoljára láttam. És nagyon csinos, persze messze nem annyira, mint Alice. - Tetszik neked Perth? - Igen. Sok művész él arrafelé, és rengeteg szórakozási lehetőség van. - Melbourne egyáltalán nem hiányzik? - Nem - válaszolta Heather. - Perth épp nekem való. Miért kérdezed? - Akkor is itt hagytad volna Melbourne-t, ha nem szakítunk? - A szakításunk tulajdonképpen csak felgyorsította az eseményeket - mosolygott kedvesen a férfira Heather. - De ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Mindenképpen elfogadtam volna az állást, akkor is, ha még együtt vagyunk. Olyan helyen akartam munkát vállalni, ahol hosszú távon is el tudom képzelni a jövőmet. A kapcsolatunknak, egyébként is elég hamar kifogytak a tartalékai. Te nem így látod? - De igen. - Hajlandó lettél volna utánam költözni? Will a fejét rázta. - Na, ugye - bólintott Heather. - Volt néhány kellemes percünk, de a szexen kívül semmi sem kötött össze minket. - Nem sejtettem, hogy így érzel - csodálkozott Will. - Hát ez az! Mi soha nem beszélgettünk egymással. A szakma szeretetén kívül nem akadt semmi közös bennünk. Will zavartan meredt a poharába. Heathernek igaza van, gondolta, majd kisvártatva újra megkérdezte: - Tehát nem miattam mentél el a kórházból? - Nem. Mindenképpen elmentem volna. Nem éreztem jól magam Melbourne-ben, Perth sokkal izgalmasabb város. Tudom, hogy az elválásunk elég viharosra sikeredett, de emiatt ne hibáztasd magad nevette el magát Heather. - Csupán a női büszkeségemen esett csorba. Még soha nem szakítottak velem. Ezért viselkedtem olyan, undokul az utolsó hetekben. - Emlékszem rá. - Átkozottul zavart, hogy továbbra is együtt kell dolgoznunk. Attól pedig dührohamot kaptam, hogy téged szemlátomást feleannyira sem viseltek meg az események. - Heather szórakozottan az egyik vendégre mosolygott, majd így folytatta: - Az az igazság, hogy nem illettünk egymáshoz. Remélem, egyszer megtalálom a társam, de addig számomra első a hivatás. Feltételezem, ezzel te is így vagy. Will bizonytalanul bólintott, de a gondolatai akkor már egészen máshol jártak. - Örülök, hogy összefutottunk, de most mennem kell. Találkozóm van valakivel - tette hozzá titokzatos mosollyal Heather, majd futó csókot lehelt Will arcára, és eltűnt a tömegben. Egy órával később Will észrevétlenül távozott a fogadásról. Megtette a kötelességét. Heatherön kívül még beszélgetett néhány munkatársával is, aztán hirtelen elege lett az egészből. A szálloda folyosóján meglazította a nyakkendőjét, majd jókora léptekkel átvágott az előcsarnokon, ki a szabadba. A hűs levegő és a békésen hömpölygő Yarra folyó látványa jótékonyan hatott az idegeire. Keresett magának egy üres padot a víz közelében, majd elővette a mobilját, és felhívott egy számot. - Szia, Patrick. Itt Will beszél. Volna egy kis időd a számomra? - Természetesen - válaszolta a barátja meglepetten. - Történt valami? - Honnan tudtad, hogy Sophie-ban végre megtaláltad az igazit? - Nos, olyanok vagyunk, mint egy kirakós játék két összeillő darabkája. Remekül kiegészítjük egymást. Hasonlóan gondolkodunk, ugyanazokon a dolgokon nevetünk, egyszerűen egymáshoz tartozunk. Persze nem vagyunk olyanok, mint a sziámi ikrek. Tiszteletben tartjuk a másik érdeklődési körét, és nem ülünk folyton egymás nyakán. Erre voltál kíváncsi? - Hm. Meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg nem sikerül a házasságotok? - Némely dologban eltér a véleményünk, de Sophie sokkal fontosabb nekem, semhogy ilyen apróságok közénk álljanak. Miért kérded?

- Azt hiszem, óriási hibát követtem el. - Mindenesetre az esküvőnkön pontosan úgy néztél Alíce-re, mint ahogy én szoktam Sophie-ra. - Túlságosan nagy a tét - válaszolta bizonytalanul Will. Patrick úgy érezte, tennie kell valamit a barátja érdekében. - Egyetlen kérdésre válaszolj nekem! Hogy éreznéd magad, ha az öcsém járni kezdene Alice-szel? Will hallgatása önmagáért beszélt. - Pedig előbb vagy utóbb felbukkanhat valaki, aki szívesen randevúzna vele. Akár Dan, akár valaki más - tette hozzá Patrick. - Annak velem gyűlne meg a baja! - jelentette ki hevesen Will. - Akkor meg csinálj végre valamit! A vonal hirtelen megszakadt, Will pedig magára maradt a gondolataival. Patrick és Heather szavai újra felébresztették benne azokat az érzéseket, melyekről az utóbbi időben próbált nem tudomást venni. Heathernek igaza van, gondolta. A munkám áll az első helyen az életemben. Persze szép dolog a hivatás szeretete, de nem csupán ürügynek használom, hogy távol tartsam magamtól Alice-t? Ő az egyetlen nő, aki megérintett valamit a lelkem legmélyén, pedig biztosra vettem, hogy oda senki el nem hatolhat. Will fáradtan megmasszírozta a homlokát, miközben felidézte magában Patrick szavait. Megbolondulnék a féltékenységtől, ha Alice más férfival kezdene járni, vallotta be magának. Amióta megláttam, minden a feje tetejére állt körülöttem. Ha rám mosolyog, olyan érzéseket ébreszt bennem, amelyeken képtelen vagyok uralkodni. Talán emiatt menekülök előle? Will lehajolt, és apró kavicsokat vett fel a földről. Egymás után hajigálta őket a sötét hullámokba, miközben újra és újra ugyanazok a kérdések futottak át az agyán. Mire az utolsó követ is elhajította, hirtelen világosság gyúlt a fejében. Igen, tennie kell valamit, mielőtt túl késő lenne! Alice meg Georgia leszálltak a villamosról, és hazafelé indultak. Már csak néhány lépésnyire jártak a házuktól, amikor Georgia meglepetten felkiáltott: - Az ott nem Will kocsija? Alice azonnal felismerte a kormánynál ülő alakot, és hatalmasat dobbant a szíve, de a következő pillanatban már arra gondolt, hogy az éjszakai látogatás aligha jelenthet jót. - Valami történhetett a kórházban - pillantott rémülten Georgiára. - Csak nem Tarának esett baja? Alice rohanni kezdett. Willt álmából riasztotta fel a zörgés. Valaki kopogtatott a kocsija ablaküvegén. - Mi történt, Will? Mi van Tarával? Nyisd már ki az ajtót! A férfi kinyitotta. Úgy látszik, elszundikáltam várakozás közben, - állapította meg félig kábultan. Alice riadt arcát látva azonnal rájött, hogy a lány Tara miatt aggódik. - Mi történt? - kérdezte újra Alice, miközben beszállt az autóba. - Semmi nem történt. Beszélnem kell veled. - Miről? Will pillantása a lány arcáról a kapualjra siklott. Georgia épp abban a pillanatban lépett be a házba. - Nem mehetnénk fel hozzád? Nyugodt körülmények között szeretnék beszélni veled - mondta a férfi. Alice elgondolkodva pillantott Willre, és hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Érezte, hogy a férfi valami fontosat akar tőle, különben miért jött volna el hozzá ilyen késői órában? Tulajdonképpen ő maga is tisztázni szeretett volna néhány dolgot vele. Miután eljött Tarától, sokat töprengett a kislány szavain. Végül úgy határozott, hogy nyíltan feltárja a férfi előtt az érzéseit. - Rendben van - biccentett. - Mehetünk. Mire felértek a lakásba, Georgia már eltűnt a szobájában. - Iszol valamit? - Egy pohár vizet megköszönnék - válaszolta Will. - Az orvostudományi tanácskozásról jövök, ahol elég sokat kellett beszélnem. Alice két pohár vízzel a kezében tért vissza a nappaliba, és az egyiket átnyújtotta a férfinak. Azután elhelyezkedett a kanapén, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Will az asztal szélére ült, épp a lánnyal szemben. - Hallgatlak - szólalt meg Alice. - Az utóbbi két napot a tanácskozáson töltöttem.

- Tudom. - Ott futottam össze Heatherrel, a régi barátnőmmel. Alice elsápadt. Csak nem azt akarja közölni a férfi, hogy ismét összejöttek? - gondolta riadtan. - Miért mondod ezt nekem? - Kiderült, hogy nem miattam hagyta el Melbourne-t. Akkor is elment volna az osztályról, ha történetesen nem szakítunk. Azóta sikeresen letette a szakvizsgáját, és remek állást kapott. - Örülök Heather sikerének, de mi közöm nekem ehhez az egészhez? - csodálkozott Alice. - Hát nem érted? Eddig abban a hitben éltem, hogy tönkretettem Heather pályafutását. Miután távozott a kórházból, megesküdtem rá, hogy soha többé nem követek el ilyen hibát. Amikor aztán megjelentél az életemben, a te pályafutásod került veszélybe. - Will némi szünetet tartva mélyen Alice szemébe nézett. Szeretnék bocsánatot kérni tőled. - Miért? Nekem nem ártottál. Azt hiszem, ezt már megbeszéltük. - Most már én is tudom. Nem is emiatt kérem a bocsánatodat. - Hanem? - Ostoba voltam. Nem hívtalak fel, buta szabályokkal bástyáztam körül magam. Elvesztegettem az időt, amelyet együtt tölthettünk volna. - És most mi változott meg? - kérdezte halkan Alice. - Eddig úgy gondoltam, hogy helyesen cselekszem. Féltettem a pályafutásodat, és nem akartam utólag szemrehányást tenni magamnak, ha valami balul sül el. - Ezért nem hívtál fel? - Nem tudtam megtenni. Az ostobaságom tévútra vitt. Azt hittem, nem szakmai meggyőződésből mész át egy másik kórházba, hanem azért, hogy utána majd együtt lehessünk. - Az onkológia nem nekem való, Will. Én nem tudok ennyi fájdalommal együtt élni - ingatta a fejét Alice. - Most már értem. De nem a szakmáról akartam veled beszélni. - Hanem miről? - Meg tudsz nekem bocsátani? - Nincs mit megbocsátanom. Jogod van a saját szabályaid szerint, élni. Csak ennyit akartál mondani? - Nem egészen... - Will váratlanul előrehajolt, és megfogta Alice kezét. - Amikor észrevettem, milyen sokat jelentesz nekem, buta kifogásokkal tartottalak távol magamtól. Tényleg figyeltem a szakmai előmeneteledre, de volt valami más is, amit még magamnak sem mertem bevallani. Attól féltem, hogy túlságosan fontossá válsz számomra. Marco és Heather után megtanultam uralkodni az érzéseimen. Minden kapcsolatomban a biztonságra törekedtem, de mióta megismertelek, úgy érzem: valami hiányzik az életemből. - Will lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd halkan hozzátette. - A leginkább azonban te hiányzol nekem, Alice. Szeretném tudni, van-e még esélyem nálad? Felejtsük el a múltat, és kezdjünk mindent elölről! A lány visszahúzta a kezét, és az ölébe rejtette. Nem akarta, hogy Will észrevegye a remegését. - Nem tudom, Will. Olyan sokszor eltaszítottál magadtól! Nem hiszem, hogy egy újabb csalódást elviselnék. Pontosan úgy viselkedtél velem, mint a szüleim. - Hogy érted ezt? - kérdezte riadtan a férfi. Eddig eszébe sem jutott, hogy Alice visszautasíthatja a közeledését. - A szüleimtől soha nem kaptam szeretetet. Gyerekfejjel elég nehéz volt felfogni, hogy egyszerűen nem kérnek belőlem. Először azt hittem, velem van a baj, hogy esetleg túl nagy a szeretetéhség bennem. Lassan megtanultam elrejteni az érzéseimet, és senkit sem engedtem közel magamhoz - mesélte halkan a lány. - Te vagy az első férfi, akinek megnyíltam, és éppen te utasítottál vissza, akár a szüleim... - Mesélj még a gyerekkorodról! - kérte Will. Alice hirtelen elbizonytalanodott. Mennyire bízhat meg a férfiban? Azután eszébe jutottak Tara szavai: vannak dolgok, amelyeket el kell mondanunk, ameddig lehetőségünk van rá. - A szüleim nem akartak gyereket - kezdte bizonytalanul Alice. - Tévedésből jöttem a világra. Soha nem törődtek velem, minden energiájukat a veszélyeztetett állatfajok megmentésére fordították. Amint elég idős lettem hozzá, kollégiumba küldtek. Előtte pedig különböző dadusokra bíztak. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés lehet családban élni, amikor megismertem Sophie-t és Georgiát. Nem reméltem, hogy valaha is lesz családom... amíg nem találkoztam veled. - Én pedig folyton visszautasítottalak - szégyenkezett a férfi. - Mondd tovább!

- Nekem is fontos a szakmám - folytatta Alice - de családot is akarok. Csak abban nem voltam biztos, hogy mindkettőt megkaphatom. Mindig rettegtem attól, hogy beleszeretek valakibe, aki nem viszonozza az érzéseimet. Ezért keveredtem olyan kapcsolatokba, amelyek nem jelentettek sokat a számomra. Így legalább biztonságban éreztem magam, ha boldog nem is voltam. Alice ismét szünetet tartott, Will nehezen tudta megállni, hogy ne ölelje át. Most azonban nem hibázhatott. A lánynak időre van szüksége, hogy megfogalmazza az érzéseit. - Én pedig fényesen igazoltam a félelmeidet - szólalt meg rekedt hangon. Alice némi habozás után bólintott. - Szeretném jóvátenni a hibámat - tette hozzá a férfi. - Engedd meg, hogy az életed része legyek! - Nem akarok újabb sebeket, Will. - Megértelek. Csupán egy esélyt kérek tőled, hogy bebizonyíthassam, milyen fontos vagy nekem. - Ezt még meg kell gondolnom - válaszolta bizonytalanul Alice. Bárcsak hihetnék neked, gondolta a férfira pillantva. Legalább kimondanád azt az egyetlen szót, amitől újra megnyílna a szívem! Ám hiába várt. Will szótárából valószínűleg hiányzott az a bizonyos fogalom. - Attól tartok, egy kissé elkéstél ezzel a vallomással. A férfi most értette meg, hogy Alice nem bízik benne. Igyekezett összeszedni magát, holott rettentően csalódott volt. - Kikísérsz az ajtóig, Alice? A lány némán bólintott. Már az ajtóban álltak, amikor a férfi ismét megszólalt: - Két dolgot szeretnék mondani, mielőtt elmegyek. Rettentően bánt, hogy fájdalmat okoztam neked. Hajlandó lennék levágatni a fél karomat, ha tudnám, hogy ezzel jóvátehetem a hibámat. - Gondolom, ez volt az egyik fontos közlendőd, és mi a második? - kérdezte remegő hangon a lány. - Szeretlek, Alice... teljes szívemből. A lány hirtelenjében szólni sem tudott. Még levegőt venni is elfelejtett izgalmában. - Mit mondtál? - Szeretlek, drágám. Tiéd a szívem, a lelkem és a testem, ha még akarsz engem. Alice térde hirtelen remegni kezdett. - Szeretsz engem? - ízlelgette a szavakat. - Tényleg szeretsz? - Igen édesem, azt hiszem, halálosan beléd szerettem - mosolygott a férfi. A lány észre sem vette, hogyan került Will karjába, csupán azt érezte: végre hazatalált. - Szeretlek, és őrökké szeretni foglak - suttogta a férfi, majd forró csókkal pecsételte meg a vallomását. - Örökké szeretni fogsz? - Mindhalálig, sőt még azon is túl. Veled akarom leélni az életemet. Mondd, hogy te is szeretsz! követelte gyengéden a férfi, majd váratlanul letérdelt, és megfogta a lány kezét. - Szeretlek, Alice! Kérlek, légy a feleségem! - Én is szeretlek - válaszolta szerelmes pillantással Alice. - És boldogan hozzád megyek feleségül, Will MacLeod.

UTÓHANG Alice Will széles mellkasához simult, a férfi pedig gyengéden átkarolta a vállát. Békésen üldögéltek a hintaágyban, és a Melaleuca Park látványában gyönyörködtek. - Gratulálok az első házassági évfordulónkhoz, drágám! - hajolt a feleségéhez Will, majd szenvedélyesen megcsókolta. - Szerinted jól telt ez az évünk? - Életem legjobb éve volt - válaszolta mosolyogva Alice, miközben végigsimított kerekedő pocakján. Már a hetedik hónapban járt, és mindketten izgatottan várták a kis jövevény érkezését. - Gondolkodtam a baba nevén - szólalt meg újra Alice. Will gyengéden a felesége hasára tette a kezét. Élete legmeghatóbb élménye volt, amikor először érezte a kicsi rugdalózását. - Ha kislányunk születik, szeretném Tarának hívni - folytatta Alice. - Akkor legalább tudnám, hogy a mennyországból vigyáz rá egy kis védőangyal. - Én is így gondoltam - válaszolta Will. - Tara lesz a neve. - Már csak egy fiúnevet kell találnunk - jegyezte meg Alice.

Will ravasz képet vágva megcsóválta a fejét. - Ezen fölösleges törni a fejünket. Én ugyanis kislányt kértem a gólyától. - Tényleg? - mosolygott meglepetten Alice. - És miért? - Mert alig várom, hogy két gyönyörű, barna szemű leányzó legyen a családban - nevetett a férfi.