Eloisa James - Bolond Szerelem

Romantikus regények

Eloisa James

BOLOND SZERELEM

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Fool for Love Copyright © 2003 by Eloisa James Hungarian translation © Beck Anita © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BECK ANITA Szerkesztette ÁRKOS ESZTER A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 336 9 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Irodalmi vezető SZALA BOGLÁRKA Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 20 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3298-11

ELOISA JAMES

2

BOLOND SZERELEM

Köszönetnyilvánítás Nagyon hálás vagyok minden segítségért, amit a Bolond szerelem megírásához kaptam. Frances Drouin és Melissa Lynn Jones megválaszolta valamennyi, történelemmel kapcsolatos kérdésemet. Pete Dennett és a Hanneford Családi Cirkusz, valamint Tony Usher és a knutsfordi Ornitológiai Társaság különösen segítőkészek voltak minden speciális kérdésemet illetően.

ELOISA JAMES

3

BOLOND SZERELEM

Első fejezet, amelyben Simon Darby nemkívánatos híreket kap Park Lane 28. London Vannak férfiak, akik rozmárrá változnak, amikor dühösek: fújtatnak, és minden szőrük égnek áll. Mások inkább disznókra hasonlítanak, puffadt arcukkal és apró szemeikkel. Simon Darbyból ilyenkor előjött a kozák. A szeme elferdült, kiugró arccsontja, amely generációk óta a Darbyk sajátja, addig nem látott szögletes és ijesztő formát öltött. Gerard Bunge szerint Darby ilyenkor kifejezetten egy vademberre hasonlított. A nagyra becsült Gerard Bunge, amennyire képes volt visszaemlékezni, legutóbb akkor érzett ilyen dühöt, amikor az orvosa közölte vele, hogy elkapta a himlőt. Már a pillanatra való emlékezés is émelygéssel töltötte el – mintha valamiféle büntetést kapott volna, nem beszélve a rá következő kellemetlen kezelésekről. Ha azonban ő értesülne arról, hogy eltűnt az öröksége, bizonyára még az imént felidézett állapotnál is rosszabbul érezné magát. Elvégre a betegségek ahogy jönnek, el is múlnak, az élet azonban túlságosan drága. Manapság még egy zsebkendő ára is szinte megfizethetetlen. Darby szemmel láthatóan sokkos állapotban volt, ezért Bunge megismételte: – Teljesen egyértelmű. A nagynénje állapotos. Miután Darby továbbra sem válaszolt, Bunge odalépett a kandallópárkányon sorakozó porcelánkutyákhoz, majd újra végiggondolta, mi a jobb: a szegénység vagy a himlő. A szifilisz talán még elviselhetőbb. – Mind mondottam, Lady Rawlings gyermeket vár. Mondhatnám úgy is, hogy Trent grófnő meglátogatta őt vidéki otthonában, és elmondása szerint a lady már csak döcögni tud a hasa miatt. Hall engem, Darby? – Talán még Norfolkban is hallják, amit mondott. Néma csönd. Bunge ki nem állhatta a csöndet, bár nem fordult elő mindennap, hogy az ember elől egy meg nem született kisbaba elhappolja az örökségét. Mandzsettagombos ingujját feltűrte, és szépen eligazgatta a porcelánkutyákat. Talán úgy tizennégy-tizenöt darab lehetett a rikító színekre festett kis figurákból. – Gondolom, ezek valamelyik húgához tartoznak – szólt hátra a válla felett. Darby testvéreinek gondolatára Bunge-ot kényelmetlen érzés járta át, mert ha történetesen Esme Rawlings születendő gyermeke fiú, akkor a Darby lányok hozománya is odaveszett. – Nem, azok a nevelőanyám szobrocskái voltak – jegyezte meg Darby. A Darby családban elég magas a halálozási arány, gondolta Bunge: apa, nevelőanya és nagybácsi, valamennyien egy év leforgása alatt mentek el. – Az ördögbe is, bár ne lenne állapotos a nagynénje! – kiáltott fel, ritka nagylelkűségről téve tanúbizonyságot. Közben magában elnyomott egy szitkozódást, mert a keményített lenvászon ing gallérja megszúrta a nyakát. Nem szabad ilyen gyorsan forgatni a fejét. Ezek az újfajta magas gallérok ELOISA JAMES

4

BOLOND SZERELEM

nagyon kényelmetlenek. – Nem hiszem, hogy ön tehetne róla. A bácsikám halála előtt a nagynénémmel váratlanul kibékültek. – Hát, bizony engem nagyon meglepett a hír, hogy a nagynénje hálószobájában érte a halál – folytatta Bunge. – Nem mintha Lady Rawlings csúnya nő lenne. De a nagybátyja évek óta nem élt vele együtt. Amikor utoljára láttam, Lady Childe szoknyája körül legyeskedett. Úgy hittem, Rawlings és a felesége már nincsenek beszélő viszonyban. – Ahogy én tudom, alig beszéltek egymással. Feltételezem, hogy az örököst is néma csendben nemzették. – Tudja, azt is rebesgetik, hogy az a gyerek nem is Rawlingstól van. – Mivel a bácsikám a felesége hálószobájában halt meg, nagy a valószínűsége, hogy közösen hozták össze a gyereket. Ezért nagyon örülnék, ha elcsitítaná ezeket a pletykákat. – Darby arcára kiült a tőle megszokott unott kifejezés. – Meg kell nősülnie! – közölte Bunge. – Persze, nem lesz nehéz egy gazdag lányt találni magának. Úgy hallottam, egy gyapjúkereskedő lánya az idei szezonban piacra kerül… állítólag ő a leggyapjasabb. – Saját megjegyzésére hahotázó nevetésben tört ki. Darby tekintete azonban megkeményedett az undortól. – Nem túl étvágygerjesztő lehetőség. – A férfi most enyhén meghajolt. – Bármennyire is élvezem a társaságát, Bunge, ma délután találkozóm van. Micsoda hidegvérű alak, gondolta Bunge, miközben hagyta, hogy kitessékeljék az ajtón. – Ön fogja közölni a mostohahúgaival? – Természetesen. Az ő nagyra becsült nagynénjük gyermeket fog szülni. Josephine repesni fog a boldogságtól. – Azt is tudja, hogy az a gyermek kitúrja őt a hozományából? – Nem értem, az ilyen örökösödési kérdések miért érdekelnének egy óvodáskorú kislányt. – Ki tudja, talán Lady Rawlingsnak lánya lesz. – A jelen körülmények között ez egy kellemes gondolat. – Ön aztán remekül fogadta a hírt. Én nem is tudom, mit tennék, ha lenne két eladósorban lévő húgom, és… – Bizonyára csodálatosan viselkedne. – Darby csengetett, mire az inasa, Fanning jelent meg Bunge kabátjával, kalapjával és sétabotjával. Darby arcáról azonban eltűnt az iménti közömbös szórakozottság, miközben visszasétált a dolgozószobájába. Ez előtt a cicomázott piperkőc előtt még visszafogta haragját, aki olyan boldogan sietett közölni vele a nagynénje terhességének hírét. A torkát azonban egyre szorította a düh. – Átkozott szajha! – dünnyögte a bajsza alá, és a szavak szinte égették a száját. Bármit tett is a nagybátyja abban a hálószobában, egész biztos, hogy nem hált együtt a feleségével. Rawlings tavaly júliusban elmondta Darbynak, hogy az orvosa kifejezetten eltiltotta a házastársi feladatoktól, és még azt is megsúgta neki, hogy ebbe Lady Childe is beleegyezett. A feleségét meg sem említette, mert nem volt szükséges. Lady Childe volt az egyetlen személy, akit egyáltalán érdekelhetett, hogy Miles mire képes a hálószobában. Mégis, valamivel egy hétre rá Esme Rawlings hálószobájában érte a halál. A felesége szobájában kapott szívinfarktust. Az asszony pedig most állapotos – méghozzá előrehaladott állapotban? Az a gyermek mindig bizonnyal korábban fog megszületni. A vidéki parti, amelyen megfogant, tavaly júliusban volt. Ha a gyerek Milesé, akkor a felesége mindössze a hatodik hónapban járna. De ha az elegánsan karcsú Lady Rawlings már „döcög”, akkor valószínűleg nincs már hátra három hosszú hónapja a szülésig. Az az átkozott hazug nőszemély! Darby egyetlen percig sem hitte, hogy Miles együtt hált vele. Az a gyerek minden bizonnyal egy másik férfitól fogant, az asszony pedig utána a szobájába csábította Milest, hogy ráfogja az apaságot. Miles sokkal jobbat érdemelt volna ennél a cafkánál. Ő azonban kitartott mellette, és szemrebbenés nélkül eltűrte, amikor Esme Rawlings botrányosan viselkedett. A válást még csak fontolóra sem ELOISA JAMES

5

BOLOND SZERELEM

vette. Akadtak emberek Londonban, akik Darbyt tárgyilagos és érzelemmentes embernek tartották. Csodálták különc és elegáns öltözködését és azt a könnyedséget, amellyel az előkelő társaságban mozgott. Meg persze a sok összetört szívért, ami a nyomában maradt. Hírhedt volt kicsapongó életviteléről és elfajzott barátairól. Állítólag a hiúságon kívül semmilyen más érzelmet nem volt képes kifejezni. Simon Darby azonban a pletykákkal ellentétben most olyan indulattal meredt a kandallópárkányon sorakozó szobrokra, hogy kész csoda volt, hogy a kutyák nem törtek ezer apró darabra. A dolgozószoba ajtaján belépő férfi mindebből semmit nem észlelt, miközben belezökkent a kandalló előtt álló karosszékbe. Olajbarna bőrű, széles vállú, nagydarab ember volt, akinek arisztokrata származásáról csupán gyűrött nyaksálja és finom bőrcsizmája árulkodott. Darby a válla felett nézett rá. – Nem óhajtok társaságot. – Ugyan, ugyan! – felelte Rees Holland gróf, és elfogadott egy pohár madeirát az inastól, miközben arcára kiült egy mosolynak álcázott grimasz, majd hirtelen erős köhögés kezdte rázni. – Az ördög vigye ezt az erős bort! Honnan vetted? – Most nincs kedvem háztartási beszerzésekről csevegni. Darby hangjában volt valami, ami elgondolkoztatta Reest. – Szóval már te is tudod… – mondta. – Hogy a nagynéném állapotos? Gerard Bunge nemrég itt járt. Azt javasolta, vegyem el a gyapjas örökösnőt, avagy a gyapjútenyésztést magát. – Az az átkozott pletykafészek! – Bunge azt mondja, a nagynéném alig döcög. Afelől nem lehet kétség, hogy a gyerek még a nagybátyám életében fogant, sőt talán valóban tőle van. Rees kutatva nézte legjobb barátját. Nem volt erőssége a vigasztalás, és mivel Darbyt gyermekkora óta ismerte, ez tovább nehezítette a dolgot. Pontosan tudta, hogy barátja gyűlölte, ha sajnálják. Darby a kandalló előtt állva a tűzre meredt, magas, izmos testén megfeszült a finom szövetből készült ruha. Külsőre épp olyan volt, amilyennek egy vérbeli lordnak lennie kell: kócos barna hajától kezdve egészen a fényesre lakkozott csizmáig. És ha a nagybátyja nemesi címét és vagyonát ő örökölné, vérbeli lord lenne. Vagyon nélkül azonban Darbynak nem maradt más, mint az, amit a csipkeimportból keresett, s az Rees számításai szerint nem túl sok. Darbynak két mostohatestvére volt, akiket el kellett tartania. De ezek után talán még a háza is arra a kis porontyra fog szállni, aki Lady Rawlings hasában növekszik. És bár Rees egy csődtömegnek tartotta magát, három-négy házzal azért ő is rendelkezett, a pénzét pedig azt sem tudta, hová tegye. Darby hirtelen megfordult. Olyan arca volt, amitől elalélt minden nő: határozott arcél, amely kiemelte mélyen ülő szemeit és szép vonalú állkapcsát. Külseje minden ízében egy arisztokrata férfi benyomását keltette. – A legfontosabb, hogy Esme Rawlings nem a nagybátyám gyermekét hordja. – Nos, kétlem, hogy a fogantatás körülményei világosak. Csakhogy ember legyen a talpán, aki bebizonyítja, hogy az a gyerek törvénytelen. – Ez esetben egy házasságon kívüli fattyú fogja örökölni a nagybátyám vagyonát. Az ördög tudja, ki lehet az apja. Tudtad, hogy Miles, a nagybátyám mennyire vágyott egy örökösre? – tört elő belőle a kérdés. Rees a fejét rázta. – Sohasem beszéltünk ilyesmiről. – Ez volt minden vágya: egy örökös. Arra azonban nem volt képes, hogy megtagadja a feleségét. Miles túlságosan jószívű volt. Még egy szemtelen koldussal sem bírt szembeszegülni, hát még a saját feleségével! – Aki mellesleg gyönyörű nő – tette hozzá Rees. – Annyit ismerjünk el, hogy Lady Rawlings igen bájos teremtés. Soha nem értettem, hogy lehet a feleségem egyik legbizalmasabb barátnője, hiszen ELOISA JAMES

6

BOLOND SZERELEM

szöges ellentétek. – A te feleséged hozzá képest egy szent. – A feleségem bárkihez képest egy szent – helyesbített Rees. – Nagy kár, hogy a szentekkel pokoli együtt élni. Emlékszem, egyszer mondtam is Milesnak, tegye ki Esme szűrét, ahogy én is tettem Helene-nel, és ne engedje, hogy megtartsa a házát. – Miles sohasem tett volna ilyet a nagynénémmel – magyarázta Darby. – Soha. Nem akart elválni tőle. – És van ötleted, ki lehet a gyerek apja? Darby a fejét rázta. – Miles halálának időpontjában a nagynéném Lady Troubridge vidéki házában volt. Bárki lehetett, aki akkor szintén ott tartózkodott. – Troubridge? Az a nő East Cliffben, aki műértőnek képzeli magát, és csupa dilettáns színészt hív meg az otthonába? Engem is megpróbált egyszer rávenni, hogy menjek el hozzá, mindenféle operaénekest emlegetve. – Azok a partik hírhedtek a botrányokról, kész csoda, ha valakit a saját felesége szobájában találnak – jegyezte meg Darby. –Mit gondolsz, miért esett teherbe Esme Rawlings? Rees kis papírt vett elő a mellényzsebéből, és ráfirkantott valamit. Nem nézett fel. – Én úgy tudom, nagyon akart egy gyereket. – Az ördögbe is, Rees! De miért akart éppen most gyereket? Előtte tíz évig ő volt Londonban a társaság középpontja. Miért esett éppen most teherbe, amikor mindenki tudta, hogy a nagybátyám szívbeteg? – Gondolod, hogy a vagyont akarta megszerezni? – Mi van akkor, ha igen? – Nehéz megmondani. Be kell bizonyítani a törvénytelenséget, ami gyakorlatilag lehetetlen. Inkább imádkozz, hogy lány legyen. Rees újra írogatni kezdett, talán valami dallamot jegyzett le, ami az eszébe jutott. – Úgy gondolod, hogy ő végzett a nagybátyáddal? – kérdezte csak úgy, félvállról. – Micsoda? – Befektette az ágyába, csak hogy alibit szerezzen a terhességére? – Nem hiszem – felelte Darby egy pillanat múlva. – Igaz, hogy a nagynéném könnyűvérű nő. De ekkora gazságot nem tudok róla feltételezni. Rees sebesen jegyzetelt valamit a lapra, Darby pedig látta, hogy már nem is figyel arra, amit mond. Ha egyszer Reesnek az eszébe jutott egy dallam, addig nem lehetett beszélni vele, amíg le nem írta. Esme Rawlings biztos, hogy nem akarta megölni a férjét. Mert bár nem feddhetetlen erkölcsű, de mégis előkelő asszony volt. Meg aztán, furcsa módon Milesszal egész jól kijöttek. Esme sohasem veszekedett Miles szeretői miatt – már hogy is tehette volna? – aki cserébe szemet hunyt felesége hűtlenkedései felett. Esme voltaképpen mintha még szerette is volna a férjét. A vagyonról azonban talán mégsem akart lemondani. Mindenki tudta, hogy Miles szíve már nem bírja sokáig. Elképzelhető, hogy miután elfoglalta özvegyi örökségét, és elvonult a külvilág elől, csak kitalálta ezt a terhességet. Talán nem is volt állapotos. Ez sok mindent megmagyarázna, például azt is, hogy miért vonult vissza Esme a temetés után vidékre. Hiszen előtte alig hagyta el Londont. Mégis mit keresett most egy eldugott birtokon Wiltshire-ben? A válasz egyértelmű: egy párnával a ruhája alatt sétálgat ott. És eközben elhiteti a környékbeliekkel, hogy Miles örökösét várja. – Mi van, ha nem is állapotos, Rees? A barátja nem válaszolt. – Rees! Az éles hangra Rees kezében megrándult a toll, és csúnya tintapacát hagyott a papíron. – A fenébe! – dörmögte, ingujjával felitatva a tintát. ELOISA JAMES

7

BOLOND SZERELEM

Darby figyelte, ahogy Rees fehér mandzsettája beszívja a fekete tintafoltokat. – Hogy mossa ki az inasod ezeket a foltokat? – Jelenleg nincs inasom. Néhány hónapja felmondott, mert dühös lett rám, és azóta nem fogadtam fel mást. Majd a házvezetőnőm vesz néhány új inget. – Befejezte a dallamsor leírását, amelyen pecsétet hagyott a kifolyt tinta, majd legyezni kezdte a papírt, hogy megszáradjon. – De mi volt a kiabálás tárgya? – Mi van akkor, ha Esme Rawlings nem is állapotos? Ha csak színlelni akarja a szülést, és keres egy kisbabát Wiltshire-ben? Pénzért könnyedén vehet magának egyet. Aztán hazaviszi, és úgy állítja be, mintha Miles örököse lenne. Rees vastag szemöldöke ugyanolyan színű volt, mint a fejét fedő sűrű haj. A szemöldökét sokszor összevonta, most azonban inkább szkeptikusan felhúzta. – Ez is egy lehetőség – dörmögte. – Mégis mi másért vonult volna vissza vidékre? – erősködött Darby. – A nagynéném egy vérbeli londoni dáma, igazi botrányhősnő. Már azt is nehéz elképzelni, hogy nélkülözni tudja a női szabóját. Miért senyvedne ott vidéken, hacsak nem mesterkedik valamiben? Darby meg sem várta Rees válaszát, hanem átviharzott a szoba másik végébe. – Én soha nem hittem el azt a történetet Milesról, aki a szobájában halt meg. – Nem te mondtad, hogy a nagybátyád szeretett volna örököst? – kérdezett vissza Rees. – Miért olyan hihetetlen, hogy a saját feleségétől akarta, főleg, ha az asszony is beleegyezett? Nem kell ahhoz feltétlenül együtt élni, ha valaki örököst akar! – Miles nem vállalt volna ekkora kockázatot. Dr. Rathborne világosan megmondta neki, hogy kerülje el a hálószobát, mert a szíve felmondhatja a szolgálatot. – Hát… – Nem! – szakította félbe Darby, és egyenesen a barátja szemébe nézett. – Esme Rawlings meg akarja szerezni a nagybátyám vagyonát. Kétszáz fontot teszek rá, hogy egy tollal kitömött párnát rejteget a ruhája alatt. Rees kutatva nézte barátját, majd így szólt: – Akkor fogadj fel valakit, aki kideríti! – Én magam megyek Wiltshire-be – villant fel Darby szemében az összes indulat, amelyet Gerard Bunge látogatása óta magába fojtott. – Majd én kiszedem belőle az igazságot. Ha az a nő valóban terhes, akkor tudni akarom, ki az apa. Ha nem is tudom bizonyítani, tudni akarom. – És mivel magyarázod majd hirtelen felbukkanásodat? – Néhány héttel ezelőtt kaptam tőle egy levelet, amelyben a londoni levegőről írt, és annak káros hatásairól a gyermekekre. Josie és Anabel szerintem nem szenvednek semmitől, ezért nem foglalkoztam a dologgal. De most mindannyian meg fogjuk őt látogatni vidéki otthonában. – A gyerekekkel nem olyan egyszerű az utazás – jegyezte meg Rees. – Kezdjük ott, hogy rengeteg szolgát kell vinni melléjük, nem beszélve a sok ruháról és játékról. Darby vállat vont. – Majd veszek még egy kocsit, és abban szállíttatom a lányokat meg a nevelőnőjüket. Mi sem egyszerűbb! Rees felállt, és visszagyűrte a papírlapokat a zsebébe. – Talán még feleséget is találok magamnak Wiltshire erdeiben – jegyezte meg tréfásan Darby. – Nem nevelhetem a lányokat örökre egyedül. – Nem értem, mi olyan nehéz a gyereknevelésben. Vegyél fel mindkettő mellé egy-egy dajkát. Fölösleges ezért megnősülnöd. – A lányoknak anyára van szükségük. A szolgák nem bírnak Josie-val. Rees felvonta szemöldökét. – Hát, az én anyám nem sokat tett értem. Sőt, a te anyádra sem mondhatom, hogy nagyban hozzájárult volna a neveltetésedhez. – Jól van, akkor helyesbítek: egy jó anyára van szükségük – felelte Darby türelmetlenül. – Ez még mindig nem elég ok arra, hogy megnősülj – közölte Rees, és indulni készült. – Mindenesetre, sok szerencsét a nagynénéddel! Hogy is szokták hívni? A rossz hírű Esme? – Majd miután végeztem vele, akkor lesz csak igazán rossz hírű – felelte Darby keserűen. ELOISA JAMES

8

BOLOND SZERELEM

Második fejezet Cukor és só és minden, mi jó High Street Limpley Stoke, Wiltshire Ilyen szép kisbabát még soha életében nem látott! A szeme vidáman csillogott, amikor mosolygott. Henrietta szíve repesni kezdett a boldogságtól, és olyan vágyakozás fogta el, amilyen még soha. – Da-da – gügyögte a baba. – Nagyon szép kisfiú vagy – hajolt oda hozzá Henrietta. – Van már fogacskád? Mutasd csak – érintette meg finoman egyik ujjával a baba állát. A baba gőgicsélő nevetésben tört ki, és egy lépést tett a lány felé. – Mi mondtál? – kérdezte nevetve Henrietta. – Da-da! – kiáltott vissza a baba. Ekkor egy kislány fogta kézen a gyermeket, és elhúzta. – Azt akarja mondani, hogy anya – magyarázta komoly arccal. – És Anabel kislány, nem kisfiú. És egyáltalán nem szép. Nem látja, hogy alig van haja? A kislány, aki így ráförmedt Henriettára, úgy négy-öt év körüli lehetett. Kis bundája nem volt begombolva, és nem viselt kesztyűt sem, ami most nem is volt akkora baj. Januárhoz képest szokatlanul meleg volt az idő, és Henrietta a saját bundáját is a kocsin hagyta. A kisbaba ruhája piszkos volt, amely reggel még halvány rózsaszínű lehetett, de nyilvánvalóan többször feltörölte már vele az utcát. A gyermek homlokán bűzös trágyacsík nyoma éktelenkedett, mintha most mászott volna ki egy trágyakupacból. A kislány el akarta húzni onnan a gyermeket, és elindult vele, Henrietta azonban szelíden az útját állta, majd rámosolygott, mintha csak véletlenül botlott volna beléjük. – Most aztán alaposan rászedtél! Igazad van: szinte semmit sem tudok a gyerekekről. De annyit azért látok, hogy te kisfiú vagy. – Nem vagyok fiú! – vágta rá a kislány még hangosabban. – Ne viccelj! Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz? Én úgy tudom, a négyéves kisfiúk idén rózsaszínű masnikat viselnek. Szinte biztos vagyok ebben. – Nem vagyok kisfiú, és ötéves vagyok. És kérem, álljon arrébb, mert elállja az utat. A kislány komolysága láttán Henrietta abbahagyta a viccelődést, lehajolt a gyermekhez, és megkérdezte: – Mi a neved, drágaságom? És hol a dajkád? Egy pillanatig úgy tűnt, a kislány egyáltalán nem fog válaszolni, mintha csak tovább akart volna rohanni az utcán, maga után hurcolva kishúgát. – A nevem Josie – szólalt meg végül, majd hozzátette: – Miss Josephine Darby. Ő pedig itt a kishúgom, Anabel. – Da-da! – kiáltotta el magát Anabel. Nagyon tetszett neki, hogy Henrietta újra lehajol hozzá, így egy magasságba került az arcuk. – Értem – kacsintott a kisbabára Henrietta. – Az én nevem Lady Henrietta Maclellan. És nagyon örvendek a találkozásnak. Josie, elvesztettétek valahol a dajkátokat? – Nem, ott van – mutatott hátra Josie, csökönyösen összeszorítva száját. – De oda nem megyek vissza! Nem fogok újra felülni arra a kocsira! – Tekintetét végigjártatta a főutcát szegélyező, osztott ablakokon. – Elszöktünk, és soha nem megyünk oda vissza. Keresünk egy boltot, ahol árulnak fagylaltot, és utána elmegyünk világgá. – És nem gondolod, hogy a dajka aggódni fog értetek? – kérdezte Henrietta. – Nem. Most éppen a reggeli teáját issza. – De attól még aggódhat. Az Aranyszarvasban teázik? ELOISA JAMES 9 BOLOND SZERELEM

– Nem is fogja észrevenni, hogy eljöttünk – mondta Josie. – Ma reggel megint hisztirohama volt. Gyűlöli az utazást. – De ha a dajka nem veszi észre, akkor talán a szüleid hiányolni fognak, és nagyon aggódnak majd, hogy eltűntél a testvéreddel együtt. – Az anyukám meghalt – jelentette ki Josie, és olyan pillantást vetett Henriettára, mintha ez magától értetődő lett volna. – Ó szívem! – nyögte ki Henrietta sajnálattal. De gyorsan összeszedte magát: – Akkor mit szólnál hozzá, ha visszasétálnék veletek a kocsihoz? Josie nem válaszolt, de elengedte Anabel kezét. Henrietta kinyújtotta felé a karját, a kis Anabel pedig egyenesen beletotyogott. Gömbölyded volt, pirospozsgás, és a haja édesen puha. A kislány arca hirtelen felragyogott. Megpaskolta Henrietta arcát, és azt kérdezte: – Anya? Henrietta szíve összeszorult a vágyakozástól. – Ó, istenem! Milyen aranyos vagy! – A dajka azt mondja, mindenkinek elcsavarja a fejét – súgta oda Josie fojtott hangon. – Nos – felelte Henrietta, miközben a babával a karján felállt –, attól tartok, egyet kell értsek a dajkáddal. Anabel nagyon barátságos ahhoz képest, hogy életében először lát. Persze, egy idősebb hölgy ilyesmit nem tenne, igaz? – mosolygott Josie-ra, majd lassan elindult az Aranyszarvas fogadó felé, magában azon imádkozva, hogy gyenge csípője bírja a rá nehezedő súlyt. Anabel nehezebb volt, mint amilyennek képzelte. – Anabel sok olyasmit tesz, amit én nem tennék – jegyezte meg Josie. – Azt el tudom képzelni – felelte Henrietta. Közben odafigyelt lépteire a kövön, hiszen szörnyű lett volna, ha megbotlik, és elejti a babát. – Én például sohasem bukizok. – Hát persze hogy nem. – Henrietta észrevette, hogy egy egyenetlen, jeges útszakaszhoz érnek, ezért még szorosabban fogta a gyermeket. – De egyszer kihánytam a vacsorát. Tavaly húsvétkor, és Peeves, a dajkánk azt mondta, túl sok cukrozott szilvát ettem. Ami persze nem igaz, mert csak hét darabot ettem. És szerintem az nem sok. Te mit gondolsz? – Egyáltalán nem sok. – Anabel viszont… Néhány másodperc múlva azonban Anabel nyilvánvaló jelét adta, hogy böfizni fog. Henriettának sikerült átjutni vele a göröngyös járdaszakaszon, és éppen elengedett egy kocsit, mielőtt átmentek volna a másik oldalra az Aranyszarvas fogadóhoz, amikor Anabelből kijött az étel. – Vigyázzon! – figyelmeztette Josie, Henrietta szoknyájába kapaszkodva. Henrietta zavartan nézett le rá. – Semmi baj… – kezdte volna, s ekkor Anabel visszabukott étele beterítette a hátát. Henrietta érezte, ahogy a hátán végigfolyik a langyos folyadék, majd a ruhája azonnal beszívja az egészet. A folyadék néhány másodperc múlva jéghideg lett. Henrietta ösztönösen eltartotta magától Anabelt, ami óriási hiba volt, mert a kislány gyomra még nem ürült ki teljesen, és ezúttal Henrietta mellkasát borította be enyhén alvadt tejjel. Henriettát kirázta a hideg, de a kisbabát továbbra is gyengéden tartotta. Homályosan felrémlett előtte, hogy Josie valamit kiabál. Anabel arca eltorzult, és bömbölni kezdett. – Jaj, kicsikém! – kiáltotta Henrietta, ösztönösen magához ölelve a gyermeket. – Nincs semmi baj, ne sírj! Fáj a pocakod? Kérlek, ne sírj! Simogatni kezdte a baba hátát, amíg az abba nem hagyta a sírást, és a fejét Henrietta vállára hajtotta. Henriettát hihetetlen vágyakozás fogta el, ahogy lepillantott a pelyhes, puha babafejre, amelyből csak egy rózsaszínű fülecskét látott. Tennem kell valamit, gondolta magában. Ha már egy olyan kisbabáért is epekedő vágyakozás fog el, aki épp most tette tönkre a legszebb ruhámat, az már minden bizonnyal az őrület első foka. Josie előttük ugrabugrált. – Anabel nagyon sajnálja! – kiabálta szinte hisztérikus hangon. – Nagyon sajnálja! – Én is – mosolygott rá Henrietta. – Még szerencse, hogy nem vagyok cukorból, és nem olvadok el. ELOISA JAMES

10

BOLOND SZERELEM

Josie arca már nem tűnt olyan aggodalmasnak. – Tönkretette a szép ruhádat – állapította meg, és közelebb lépve megérintette Henrietta halványbézs ruháját. – A dajka szerint Anabelnek most már nem lenne szabad buknia. Már majdnem egyéves, és tud pohárból inni. De mégsem tud leszokni róla. Szerintem nem is akar. – Biztosan igazad van – felelte Henrietta, s babusgatva magához szorította a nedves kisbabát. – Talán jobb, ha megkeressük azt a dajkát, mert Anabelt át kell öltöztetni. Josie azonban a fejét rázta. – Nem, még nem szabad átöltöztetni! Peeves dadus azt mondja, addig rajta kell hagyni a nedves ruhát, amíg meg nem szárad. Mert különben soha nem fog leszokni a bukizásról. Henrietta szeme összeszűkült. – Micsoda? Josie megismételte, majd még hozzátette: – Kérlek, csak üljünk le, és várjuk meg, amíg megszárad a ruhája, jó? Mert akkor a dada nem fogja tudni, mi történt, és nem fogja megpofozni Anabelt. – Micsoda, jól hallottam? – döbbent meg Henrietta. – Ne félj, nem fogom hagyni, hogy a dajka megüsse Anabelt, és azonnal át fogom öltöztetni. Azután elbeszélgetek azzal a dadával. És az édesapáddal. – Kinyújtotta Josie felé szabad kezét, a kislány pedig habozás nélkül elfogadta, majd mindhárman átkeltek az úton, és beléptek a fogadóba. Az Aranyszarvas ajtajában egy kövérkés férfi sietett eléjük: – Lady Henrietta! Annyira örülök, hogy látom! – Jó napot, uram! Hogy vannak Mrs. Gyfforddal? – Köszönjük, jól, Lady Henrietta, a feleségem is jól van. De mi történt? – biccentett fejével a gyermekek felé. – Nem túl nehéz önnek az a gyerek? Kinek a gyerekeit hozta el? – Könnyen elbírom a kisbabát, Mr. Gyfford – hazudta Henrietta, miközben érezte, hogy a lábát már alig bírja húzni. Ha nem teszi le hamarosan Anabelt, egyszerűen el fog dőlni az egyik oldalára, mint egy süllyedő hajó. Még szorosabban fogta a babát. – Én azt reméltem, majd ön megmondja, kié ez a két gyerek. A főutcán találtam rájuk. Josie… Gyffordnak azonban felderült az arca, amint meglátta Josie-t. – Ő Mr. Darby egyik kislánya. Nálunk béreltek privát lakosztályt. Hogy szöktek meg a fogadóból, kisasszonyka? – Szeretnék beszélni ezzel a Mr. Darbyval – közölte határozott hangon Henrietta. – A kék lakosztályt adta ki neki, Mr. Gyfford? A kislányok dajkájával is beszélni akarok. A fogadós előrement, és mutatta az utat egy boltíves nyíláson át, amely egyenesen a fogadóba vezetett. – Ami a dajkát illeti, nemrég távozott. – Távozott? – torpant meg Henrietta a szűk folyosón. – Nos, ez megmagyarázza, mit keresett ez a két kislány egyedül az utcán. Mr. Gyfford bólintott, majd kinyitotta a kék lakosztály ajtaját. – Nemrég távozott egy nagy csomaggal, méghozzá egyetlen szó nélkül. Korábban azt mondta, nem arra szerződtették, hogy elhagyja Londont, és nem szeret utazni. Itt zokogott, hogy nem bír ezzel a két gyerekkel, és őt mindenki csak bántja. Henrietta a Josie által mondottak alapján inkább azt szűrte le, hogy az a gonosz dajka bánt mindenkit, aki hagyja, hogy egy kisbabára rászáradjon a nedves ruha. A kis Anabel kimerültén szunyókált a vállán, és így szerencsére nem zavarta a nedves ruha. De akár tüdőgyulladást is kaphatott volna. Henrietta tudomása szerint létezett egy könyv, amely a dajkák megfelelő kiválasztásáról íródott, hiszen ez a választás döntő befolyással bír egy gyermek életére. Anabel apja rendkívül elővigyázatlanul alkalmazott egy ilyen megvetésre méltó nőszemélyt a gyerekek mellé. – Menjen csak be, Lady Henrietta. Hozok önnek egy csésze teát. Biztosan elfáradt, ahogy azt a gyereket végigcipelte az utcán. – Nagyon köszönöm, Mr. Gyfford – felelte Henrietta a szobába lépve. – De egy pohár víz is elég lesz. A szoba üres volt. A kék szőnyeggel borított helyiség ablakai a térre néztek. Henrietta megfordult, hogy rákérdezzen, merre találja a gyerekek apját, ám Mr. Gyfford éppen meghajolt a belépő férfi előtt. ELOISA JAMES

11

BOLOND SZERELEM

Harmadik fejezet A gyász gyermeki megnyilvánulása Henrietta első benyomása az volt, hogy a férfi olyan, mint valami görög istenség – az intelligensebb fajtából, nem pedig a kicsapongók vagy a mogorvák közül való. De ha valóban görög isten, akkor bizonyára a szabászok istene, mert nála elegánsabb férfit még sohasem látott. Ez a férfi nem sötétbarnát viselt, amit a férfiak nagy része utazáskor szokott, hanem egy kétsoros gombolású úti kabátot világosbarna hajtókákkal és halványsárga nadrággal. Csizmái tökéletesre fényesítve, a száruk ízlésesen díszítve. A férfi nyaksálát finom csipke szegélyezte, és bonyolult csomóban kötötte meg a nyaka körül. A férfi tekintete megvillant Henrietta gyűrött ruhája láttán, sőt mintha még az orrát is elfintorította volna. Persze, minden bizonnyal bűzlött a kisbaba hányásától. Neki is felfordult a szagtól a gyomra. Henrietta azonban nem szólt semmit, mert figyelmét most Josie-ra irányította, akinek haragos arcocskája az apja tükörképe volt, ugyanolyan árnyalatú aranybarna haj és ugyanaz az ívelt szemöldök. Az apát látszólag nem zavarta, hogy a kislány mintha a földön hempergett volna, olyan piszkos volt, csupán csak érdeklődő hangon megkérdezte: – Az udvaron játszottatok, Josie? Attól lettél ilyen piszkos? Henrietta addig elnyomott haragja most szavakat öltött. – Nehéz elhinnem, uram, hogy ön ennyire elhanyagolja a gyermekeit, mint ahogyan azt ma tette. A két kislány nem az udvaron játszott, hanem messzire elsétált a főutcán, két forgalmas utat is keresztezve. És mivel Limpley Stoke-ban ma piac van, a főúton ilyenkor sokszor még én sem érzem magam biztonságban. A férfi javára legyen mondva, ezúttal döbbenet ült ki az arcára. – Ez esetben az adósa vagyok, hölgyem – hajolt meg a lány előtt. Ám a következő kérdésével újra lejáratta magát Henrietta előtt. – Akkor feltételezem, az ott Anabel, akit a karjában tart – jegyezte meg. Henrietta haragosan összevonta a szemöldökét. – Túl sok lenne azt remélnem, hogy felismeri a saját gyermekét? – Nem kell túlzottan erőlködnie – felelte a férfi. – A kislányt körülvevő szagfelhőből azonnal felismerem. Gyfford, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar talál új dajkát, még ha kissé… – lassan elmosolyodott – túlontúl izgatottnak is tűnik. Biztosra veszem, kisasszony, hogy önnek sikerülni fog kordában tartania ezeket a kölyköket. De megkérdezhetem, hol dolgozott korábban? Gyfford és Henrietta ugyanabban a pillanatban szólaltak meg. – Én nem… – Ő nem… – közölte Gyfford elszörnyedve – dajka! Engedje meg, hogy bemutassam önnek Lady Henrietta Maclellant, Mr. Darby. A kisasszony Holkham gróf lánya. Henrietta összehúzta a szemét, miközben Mr. Darby elegáns nemtörődömséggel meghajolt. Semmi kedve nem volt tovább beszélgetni egy ilyen piperkőc pojácával, aki a saját gyerekeit sem ismeri fel. Ez a kikent-kifent férfiimitátor éppolyan tökéletlen, mint az összes többi társa. A férfinak szemlátomást fogalma sem volt önnön romlottságáról. – Úgy látom, Anabel a tőle megszokott eleganciával okádta ki az ebédjét – jegyezte meg, formás orrát enyhén összeráncolva. – Őszintén sajnálom, Lady Henrietta, és… – itt már szinte őszinte érzelmet mutatott –, hálás vagyok, amiért megmentette ezt a két kis csavargót. A dajkájuk ma reggel teljesen kiborult, és gondolom, akkor szökhettek meg, amikor éppen hisztérikus rohamot kapott. – Ekkor elbűvölő mosollyal Gyffordhoz fordult, és meghajolt. – Tudna nélkülözni egy cselédet, aki elkísér bennünket a nagynéném házáig? Gyfford annyira sietett, hogy teljesítse Mr. Darby kívánságát, hogy be sem csukta az ajtót, így Darby maga tette meg. Mozdulataiban volt valami hanyag elegancia, mintha egy hatalmas ELOISA JAMES 12 BOLOND SZERELEM

vadmacska lenne, amit Henrietta a vándorcirkuszban látott. A lányt enyhe bosszúság fogta el. Milyen könnyű lehet ilyen tökéletes testtel születni, ilyen hosszú végtagokkal és hosszú szempillákkal. Ekkor döbbent rá, hogy az ő haja kócosan verdesi a hátát, és a ruhája csupa folt. Ami azt illeti, soha nem festett még ilyen szörnyen. Ám a kezében tartott kisbaba eszébe juttatta, mi a fontos. Ez az ember rendkívül hanyag szülő. És most őrajta a sor, hogy rámutasson erre a tényre. Nagy szerencséjére, amióta megnyitotta a faluban működő iskolát, elolvasott minden gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet. – Nem hiszem, hogy egy cseléd alkalmas lenne a feladatra – közölte. – Megfelelő személyt kell találnia gyermekei ellátására. Darby most szembefordult vele. – Elnézést, mondott valamit? – Úgy tűnik, maga bárkire rábízná a gyerekeit, aki az útjába akad. Lehet, hogy ez a bizonyos cseléd éppolyan hanyag lesz, mint a dajka. Tudott arról, hogy az a nő a kis Anabelt azzal büntette a hányás miatt, hogy rajta hagyta a szennyes ruhát? Tudott ön erről, uram? A férfi arcán őszinte meglepődés tükröződött. – Nem, nem tudtam. És egyetértek azzal, hogy ez a módszer nem fogja megoldani a problémát. – A gyermekekkel minden körülmények között kedvesen kell bánni – jelentette ki Henrietta, kedvenc sorát idézve az egyik gyereknevelésről szóló könyvből. – És emellett a jól ismert gyermekpszichológus, Mr. Batt azt is mondja, hogy… Mr. Darby egyáltalán nem figyelt rá. – Josie, kérlek, ne dőlj a lábamnak. Nagyon mérges leszek, ha a nadrágomra kened a piszkot. Ha Henrietta jól látta, Josie arcán pajkos csibészség villant. A kislány minden bizonnyal szándékosan kente az arcát apja halványsárga nadrágjába. A férfi pedig, ahogy várható volt, éles hangon reagált. – Josephine Darby, ezt most azonnal hagyd abba! Henrietta magában a fejét csóválta. Mr. Batt azt is írja, hogy a gyerekekkel tisztelettel kell bánni. Ha az ember túl szigorúan kezeli őket, az csak olaj a tűzre. Josie tökéletesen igazolta Mr. Batt elméletét. Látszott, hogy korábban többször is összeszidták, és ennek eredményeképp egyre pimaszabb lett. Most hátralépett, és csípőre tette a kezét, apjára lövellve villámló tekintetét. – Te fölemelted a hangodat! – És föl is fogom, valahányszor rosszul viselkedsz. – Nem szabad velem kiabálnod. Én egy anyátlan kislány vagyok! – Az isten szerelmére, ne kezd most ezt! – felelte a férfi szenvtelenül. – Pontosan tudom, hogy nincs anyád. De ha nem hagyod abba, odaadlak egy cselédnek. Szívtelen! Teljesen szívtelen, gondolta Henrietta. Josie is bizonyára egyetértett vele, mert a földre vetette magát, majd hangos kiabálásba és rúgkapálásba kezdett. Mr. Darby fájdalmas arcot vágott, de nem tűnt meglepettnek. És semmi jelét nem adta, hogy megoldja a helyzetet. – Csináljon már valamit! – sziszegte Henrietta. Darby felvonta az egyik szemöldökét. – Van esetleg valami ötlete? – tette fel a kérdést fennhangon, igyekezve túlkiabálni Josie üvöltését. – Vegye fel! – És azzal mit érek el? Hisztizik. Mit gondol, miért hagyott itt a dajka? Ez körülbelül a tizennegyedik alkalom, amióta három napja elindultunk Londonból. Henrietta lábába hirtelen éles fájdalom nyilallt. Anabel olyan nehéz volt, hogy egyensúlyát áttette egyik oldalról a másikra. De gyenge csípője egyszerűen nem bírta a fizikai megerőltetést. – Tessék, fogja meg! – adta át a babát az apjának. A férfi arcán szinte komikus meglepetés futott át. Henriettában egy pillanatra felmerült, hogy talán most először tartja a gyereket a karjában. ELOISA JAMES

13

BOLOND SZERELEM

– És most mondja meg… – folytatta a lány, mert Josie hisztérikus üvöltése legnagyobb meglepetésére, még őt is irritálta – mit szokott tenni ilyen helyzetben? – Megvárom, amíg abbahagyja – felelte Darby engedelmes hangon. – Mivel ez életem első és utolsó utazása a gyerekekkel, meglehetősen korlátozott tapasztalattal rendelkezem ilyen helyzetekre. Henrietta kissé felemelte a hangját. – Azt akarja mondani, hogy Josie csak azóta viselkedik így, amióta elhagyták Londont? – Nem, a dajkától tudom, hogy rendszeresen vannak ilyen rohamai. És ehhez még hozzájön Anabel gyenge emésztőrendszere, amit már a dajka sem bírt elviselni. Én pedig nem csodálkozom ezen. – Ez szemmel láthatóan a kislány mély gyászának gyermeki megnyilvánulása – állapította meg Henrietta a földön fetrengő kislány láttán. Hirtelen együttérzés fogta el, amelyet eltompított az indulat. Volt valami végtelenül idegesítő Josie kiabálásában. Ez a viselkedés minden bizonnyal az apa közönyéből táplálkozott. –Talán ha többre értékelné a gyerekeit, és kevesebbre az öltözködését, tudná – tette hozzá, megvető pillantással végigmérve Darby bársonyhajtókáját. A férfi a homlokát ráncolta. – Ha a ruháimat én is Limpley Stoke-ban vásárolnám, akkor bizonyára így tennék. – Anabel éppen a sálját rágicsálja – jegyezte meg Henrietta némi elégedettséggel. A férfi arcára őszinte rémület ült ki. Úgy tűnik, észre sem vette, hogy a kisbaba felébredt, és arcát boldogan temeti a szépen kikeményített csipkesálba, amely már nem is tűnt kikeményítettnek, és gyűrötten lógott a férfi nyaka körül. – Milyen kár érte! – jegyezte meg Henrietta negédes hangon. – Ezt az öltözéket már úgyis felajánlottam volna az ördögnek – felelte a férfi, tetőtől talpig végigmérve a lányt. – És csak javasolni tudom, ön is tegyen hasonlóan a magáéval. Henrietta kinyitotta a száját, hogy reagáljon, amiért ez a piperkőc londoni kritizálni meri az öltözékét, de Josie kiabálása annyira bosszantotta, hogy egyetlen pillanatra sem bírt megfeledkezni róla. Ügyet sem vetve a csípőjébe nyilalló fájdalomról, lehajolt a kislányhoz, és a csuklóját megragadva határozottan felhúzta. A kislány talpra állva is tovább kiabált. Henrietta egy pillanatra megfogta a két vállánál fogva, de a kislány nem hagyta abba. – Josie – parancsolt rá. – Most azonnal hagyd abba a kiabálást! – Nem hagyom! – üvöltött Josie. – És nem megyek árvaházba! Nem fogok kenyeret enni vízzel! És nem megyek el a cseléddel! Én egy szerencsétlen, anyátlan kislány vagyok! – Úgy sorolta ezeket, mintha már több százszor elmondta volna életében. Hátrafordult, és nagyot rúgott az apja lábába. Fájdalmas rúgásnak tűnt, de a férfi arca inkább azért rándult meg, mert a rúgás foltot hagyott a csizmáján. – Elég ebből a butaságból! – kiabálta túl Henrietta a kislányt. Josie erre még hangosabban kezdett üvölteni. Henrietta érezte, ahogy egyre jobban elfogja az indulat. Lehajolt Josie-hoz, és egyenesen a szemébe nézett, majd így szólt: – Ha nem hallgatsz el, kénytelen leszek valami kellemetlen dolgot tenni! – Úgysem fogsz! – kiabált vissza a kislány teli torokból. – Én… – Maradj nyugton! – szólt rá Henrietta, elővéve legfenyegetőbb hangját. Josie megpróbált kiszabadulni Henrietta szorításából, és kicsavarta a lány csuklóját. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Henrietta nem engedte el a kezét, de fogott egy pohár vizet, amit Gyfford az imént behozott neki, és Josie fejére öntötte. Szinte komikus csend következett, amelyet csupán a kis Anabel szuszogása tört meg, aki időközben elaludt az apja karjaiban. Josephine tátott szájjal nézett fel Henriettára, hajából csöpögött a víz. Darby nevetésben tört ki. – Hát, ez megtette a kellő hatást! Engedje meg, hogy gratuláljak, Lady Henrietta. Úgy tűnik, teljesen alulbecsültem önt. Magát aztán nem lehet beskatulyázni a kényeskedő hölgyikék kategóriájába. ELOISA JAMES

14

BOLOND SZERELEM

Henrietta gyomra reszketett az idegességtől. – Bocsásson meg, Mr. Darby! Nem is tudom, mi ütött belém – magyarázta elfúló hangon. – Amit az előbb tettem, minden általam ismert gyermeknevelési módszerrel ellentétes. – Enyhített Josie csuklójának szorításán, aki most az apja felé hátrált, de még mindig mereven Henriettát nézte. Darby intőén felemelte kezét. – Josie, ha most belém mered törölni a vizes hajad, akkor olyat teszek, ami még a víznél is kellemetlenebb. És most kérj bocsánatot Lady Henriettától! Josie szutykos rózsaszín ruhájából csörgött a víz. Haja nedves fürtökben csüngött az arca körül. Most valóban úgy festett, mint egy árva, anyátlan kislány. Henrietta szíve összeszorult a sajnálkozástól. Hogy tudta így elveszíteni az önuralmát? – De ez a hölgy vizet öntött rám – jegyezte meg Josie tárgyilagosan. A hangjában inkább érdeklődés, mint harag csengett. – Megérdemelted – felelte keményen az apja. – Nekem kellett volna megtennem. – Mr. Darby, nem tudok elégszer bocsánatot kérni az iménti viselkedésemért – szakította félbe Henrietta. A hangja remegett a szégyentől. – Az az igazság… – folytatta őszintén –, hogy könnyen elvesztem a fejemet. Engedje meg, hogy helyrehozzam. A férfi felvonta a szemöldökét. – Helyrehozni? – ismételte meg. Fátyolos bariton hangjából enyhe irónia csengett. – Keresek önnek egy megfelelő dajkát. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Ha még itt marad a fogadóban egy-két napot, kapcsolatba lépek egy munkaerő-közvetítő irodával Bathban, és ideküldök néhány jelöltet. Biztosíthatom, bár a viselkedésem időnként szörnyű, képes leszek megfelelő dajkát találni maguknak. A falusi iskolába is én találtam igazgatónőt, és nagyon jól bevált. Josie ráncigálni kezdte Darby nadrágját, mintha csengetne az inasnak. – Pisilnem kell! Mr. Darby nem vett róla tudomást, továbbra is Henriettát nézte, és azon gondolkozott, mi mással tudná „helyrehozni” a viselkedését. Az arcára kiülő mosolyból ítélve, vicces megoldások jutottak eszébe. – Lady Henrietta, szeretném megismételni, hogy milyen kellemesen csalódtam magában. Josie hangosabban megismételte: – Pisilnem kell! Ha nem mehetek most azonnal, akkor be fogok pisilni. Szerencsére Mr. Gyfford abban a pillanatban lépett be az ajtón, és meglepetten mérte végig a víztől csöpögő Josie-t, majd még meglepettebb képet vágott, amikor észrevette Anabelt Mr. Darby kezében. – Idehoztam Bessie-t a konyháról – magyarázta. – Ő a hat gyerekem közül a legidősebb, és nagy gyakorlata van a kicsik gondozásában. Gyfford és Bessie néhány pillanattal később már mindkét gyereket kivezették a szobából. Henrietta még hallotta, ahogy Josie fennhangon magyarázza odakint, hogy őt, a szegény anyátlan gyermeket leöntötték vízzel, mert… Henrietta megremegett. Mindig is könnyen dühbe gurult, de még soha életében nem vezette le indulatát egy gyermeken. Persze, még soha nem volt ilyen közel egy gyerekhez, annak ellenére, hogy Batt könyvét kívülről fújta. Talán jobb is, hogy neki soha nem lehet saját gyermeke.

Negyedik fejezet Az otthoni titkok ritkán kellemesek

ELOISA JAMES

15

BOLOND SZERELEM

Darby becsukta az ajtót Anabel és Josie mögött, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. Amióta csak elindultak Londonból, pokol volt az élete. Josie bekönyörögte magát az ő kocsijába, mivel Anabel folyton hányt, és egy idő után a gyerekek kocsijában elviselhetetlenné vált a bűz. Josie társasága azonban nem volt túl kellemes. Sőt, egyáltalán nem volt az. Amikor éppen nem nyafogott, a kocsi padlóján fekve bömbölt. Lady Henrietta még mindig zavartnak tűnt. Biztosan bűntudata van, gondolta a férfi elégedetten. Amikor először megpillantotta őt Anabellel a kezében, megszólalt benne egy figyelmeztető hang: egy ilyen csinos dajka csak bajt hoz a házra. Henriettának gyönyörű arca volt, de olyan esetlennek tűnt, mint aki nincs tisztában saját nőiességével. Az öltözete még hagyján, de teljesen egyértelmű, hogy egy olyan nőszemély, akinek túlságosan is felvágták a nyelvét. Nem csoda, hogy még nincs férjnél. – Kérem, fogadja elnézésemet Josie nevében – szólalt meg a férfi. – Mindkét gyermekem megbocsáthatatlanul goromba volt önnel. A nőszemély az ajkába harapott, amely figyelemreméltóan puhának és rózsaszínnek tűnt. – Attól tartok, a gyerekek rossz viselkedése az ön figyelmetlenségének eredménye – közölte a lány kertelés nélkül. – Ha egy gyerekkel szeretettel és tisztelettel bánnak, akkor kedves és engedelmes lesz. – Nem kellett magyaráznia, hogy Josie-ra ez a leírás egyáltalán nem illik. Darby még sohasem beszélgetett senkivel a gyereknevelésről, és ezúttal sem állt szándékában így tenni. Azért kicsit sértődötten így felelt: – Nem helyes következtetéseket levonnia, lévén, hogy alig ismer engem vagy Josie-t. Majd felveszek egy dajkát mellé, aki megadja neki a szükséges szeretetet. Habár kicsit sajnálom az illetőt. – Egy dajka nem helyettesítheti az édesanyát – felelte Henrietta szárazon. Talán attól ilyen felcsattanós természetű, mert kicsi, gondolta Darby. De ehhez a pici termethez gyönyörű kebleket adott az ég ennek a hárpiának, aki mellesleg megmentette a gyerekeket. És mivel a ruha még mindig nedves volt, úgy tapadt a testéhez, hogy minden idomát kidomborította. Más nők ezt vagy fitogtatnák, vagy leplezni próbálnák. Lady Henrietta azonban mintha észre sem vette volna. – Én nem dicsekednék azzal, hogy a lányom alig ismer, uram! – Josie nem a lányom, hanem a mostohahúgom – vágott vissza Darby nyersen. – Talán úgy háromnégy alkalommal találkoztam vele, mielőtt váratlanul a gyámja lettem, az után, hogy az apám és a mostohaanyám egy balesetben meghaltak. A mostohaanyám karácsonyra mindig hazarendelte a kislányokat, hogy láthassa őket, és én is ott voltam, de nem emlékszem pontosan, hányszor. – Amióta Darby elérte a felnőttkort, a karácsonyokat úgy töltötte el családja körében, hogy alig várta a végét. Henrietta zavartan pislogott. – Tehát Josie a mostohahúga? És Anabel is? – Igen. – És ezt miért nem mondta el azonnal? A férfi vállat vont. – Ha Josie előtt beszélek az elhunyt szülőkről, azonnal zokogni kezd. – A viselkedésével valószínűleg az anyja váratlan halálát gyászolja. – Valóban gyászolna? Szerintem Josie dühkitörései a személyiségéből erednek. A dajkája bizonyosan így gondolta, és az a nő sokkal jobban ismerte őt, mint én. Látta Lady Henrietta kétkedő tekintetében, hogy nincs meggyőződve arról, miszerint Josie egy kis házisárkány. Pedig valójában házisárkány édesanyjának kicsinyített mása. – Régen meghalt az anyja? – Alig több mint nyolc hónapja – felelte Darby. – De biztosíthatom, Lady Henrietta, hogy a dajkát sokkal körültekintőbben fogom kiválasztani ezúttal. A nagynéném, Lady Rawlings a Shantillházban lakik, közel Limpley Stoke-hoz, és minden bizonnyal segít majd egy megfelelő személy kiválasztásában. Azzal elindult az ajtó felé. Henrietta követte, és búcsúzásra nyújtotta a kezét. ELOISA JAMES

16

BOLOND SZERELEM

– Ez esetben valószínű, hogy még találkozunk, Mr. Darby. A nagynénje ma este vacsorát rendez az otthonában, amelyre a családomat is meghívta. A férfi Henrietta szeme láttára változott igazi úriemberré. Olyan mélyen meghajolt előtte, ahogy egy király előtt szoktak. Aztán megragadta a kezét, és finoman megcsókolta kesztyűs ujjai hegyét. – Nagy örömömre szolgálna – mondta, és fátyolos hangjában vágyakozás csengett. Henriettának nevethetnékje támadt, de összeszedte magát. – Ön minden bizonnyal egész életét Londonban töltötte – jegyezte meg érdeklődve. Volt valami határozottan nyugtalanító abban a meleg, barna szempárban. – Ritkán látogatok el vidékre – felelte. – Attól tartok, nem vonzanak túlságosan a falusi örömök. Ezt Henrietta is el tudta képzelni. Még így, Anabeltől piszkosan is úgy festett, mint egy partra vetett hal Limpley Stoke-ban. – És hosszú látogatást tervez itt? – Az attól függ – felelte, tekintetét a lányra szegezve. – Mármint a vidék nyújtotta örömöktől. És azt kell mondanom, ez idáig, kellemesen csalódtam… Henrietta kis híján elnevette magát, de végül csak egy kacajt eresztett meg. Egy ilyen divatos pojácát nem szerencsés vérig sérteni, különösen, amikor éppen udvariaskodik az emberrel. Mert persze arról fogalma sincs, hogy hiábavaló az udvariassága. Miközben Henrietta jobb lábát kicsit húzva végigsétált a főutcán, Imogen, a húga ugrott elé a selyemkereskedő boltjából. – Hát itt vagy, Henrietta! – kiáltott rá. – Mindenütt téged kerestelek. – Hirtelen megtorpant. – Veled meg mi történt? Borzalmas a szagod! – Semmi különös – felelte Henrietta, fellépve a kocsira. – Csak a ruhám lett kissé kellemetlen szagú. – Kesztyűs kezével masszírozni kezdte sajgó csípőjét, amely úgy lüktetett a fájdalomtól, hogy még egy-két napig biztosan sántikálni fog tőle. – Rosszul érzed magad? – aggodalmaskodott Imogen. – Fáj a csípőd? – Csak kicsit fáradt vagyok. Találkoztam egy kisbabával, aki lebukta a ruhám. – Az legalább kigyógyít a kisbabák iránti rajongásodból – felelte Imogen vidáman. – Te tényleg bűzlesz, Henrietta! Henrietta felsóhajtott, Imogen a tizenhatodik születésnapját mérföldkőnek tartotta, és úgy gondolta, ezek után már bátran tehet felnőttes megjegyzéseket. – Pihenned kell – folytatta Imogen. – Habár ez a kis kiruccanás talán még jót is tett, mert a szokásosnál kevésbé sápadt az arcod. Henrietta pontosan tudta, hogy rendszerint olyan fakó az arcszíne, akár egy kísértetnek, Imogennek nem kellett erre emlékeztetnie. De annak legalább nem volt köze fizikai gyengeségéhez. Az apja mindig azt mondogatta, hogy külsőjét az anyjától örökölte. Amikor Henrietta kislány volt, órákon át nézegette annak a nőnek a miniatűr képét, aki meghalt, miután őt világra hozta, és eltűnődött, vajon az ő vonásainak furcsa keverékéből is olyan kifinomult arc válik-e majd, mint az anyjáé. A gond csak az volt, hogy bár Henrietta szép nővé érett, már nem érdekelte az egész. Mert a sántaság és az a tény, hogy képtelen volt férjet találni magának, örökre megbélyegezte. Amióta öntudatra ébredt, a csípőproblémájával is tisztában volt. Nem is a fájdalom érdekelte annyira, hiszen ha nem tett hosszabb sétákat, vagy nem emelt nagyobb súlyokat, a fájdalom elhanyagolható maradt. Az anyjának azonban ugyanilyen csípője volt, és belehalt a szülésbe. Henrietta ezt a tényt évek óta tudta. Ha ő is gyereket szülne, hasonlóan végezné, mint az édesanyja. Amikor először döbbent rá erre az igazságra, órákon át csak zokogott. Az apja egyszer így talált rá, és megkérdezte, mi baja. Amikor a kislány végül kibökte, az apja a karjába zárta, és megígérte neki, hogy soha nem fogja hagyni, hogy legyőzze ez a gyengeség, sőt, nem is kell férjhez mennie. – Majd itthon maradsz velem. Ugyan mi szükség van egy férjre? – mondta az apja határozottan, a kilencéves Henrietta pedig beleegyezett. – Soha nem foglak elhagyni, papa – ígérte az apjának. – Nem bizony – felelte gyöngéden az apja, és homlokon csókolta. ELOISA JAMES

17

BOLOND SZERELEM

Henrietta közben huszonhárom éves lett. Az apja két éve meghalt, és az udvarlók valahogy nem akartak kopogtatni az ajtón. Ez a fájdalmas igazság. És bár az apja világossá tette, hogy sohasem akarja férjhez adni, a férfiak nem is foglalkoztak vele, miután tudomást szereztek testi hibájáról. Elvégre ki akarna olyan feleséget, aki belehal a szülésbe, és talán még a gyermeket is magával viszi a halálba? Az a hír járta, hogy maga Henrietta is csak valami csoda folytán maradt életben. – Ha nagyon fáradt vagy, talán kihagyhatnád a ma esti vacsorát – javasolta Imogen, megigazítva hajfürtjeit egy kis tükörben. Henrietta általában habozás nélkül így is tett volna. Hanem a mai meghívás Lady Rawlings házába szólt, ahol ott lesz Mr. Darby is. Nem mintha a férfi bármiféle érdeklődést mutatott volna Henrietta iránt. De mindenesetre szórakoztató lesz végignézni, ahogy Darby affektálva előadja magát a szomszédok előtt. Érdemes lesz az első sorból végigélvezni, amint rájönnek, kivel is van dolguk.

Ötödik fejezet A rossz hírű Esme Shantill-ház Limpley Stoke Lady Esme Rawlings nem volt túl jó bőrben. Tekintete a lábára tévedt. Egész életében büszke volt vékony bokáira. Amikor először bevezették a társaságba, élvezettel nyugtázta, hogy a férfiak mind megbámulják légiesen karcsú alakját. Majd miután az első francia nő betette a lábát a Britszigetekre olyan szoknyában, amely látni engedte bokáit, Esme rövid időn belül követte a divatot. Most azonban… a bokája puffadt és csúnya. Halk nyögéssel előrehajolt, és ujjával megbökte azt a helyet, ahol valaha az említett testrészt tudta. Az ujjak belemélyedtek a duzzadt bőrbe. Milyen hihetetlen, gondolta… nem mintha sokat számítana. Hiszen testének egyetlen része, amely iránt bárki is érdeklődést mutatott, a hasa volt, ahogyan azt az oly gyakran hallott megjegyzés is bizonyította: „Ó, asszonyom, látom, szépen gyarapodik az a hasacska.” Mielőtt Esme teherbe esett, soha senki nem beszélt a hasáról. Mert normál körülmények között a hölgyek hasáról nem illett diskurálni. Esme nagyot sóhajtva hátradőlt a kanapén, két kezét hasára tette. Amikor a hátán feküdt, úgy magaslott ki a pocak, akár egy folyóból kiálló sziget. Behunyt szemére halvány januári napsugár vetette fényét. A keze alatt enyhe kapirgálást érzett. Látod, Miles, mosolygott magában, a te kisbabád. Talán… A távolból hallotta, ahogy Helene szólítja. Neki azonban nem volt kedve válaszolni, így tovább feküdt, ujjaival finoman simogatva a kisbabája kuckóját, azon tűnődve, vajon hányan lehetnek odabent. A faluban lakó tejesasszony előszeretettel jósolt neki ikreket. A gondolat pedig nagyon is lehetségesnek tűnt, lévén hogy Esme hasa óriási volt. És sok nővel ellentétben Esme – majdnem – pontosan ismerte a fogantatás időpontját: két, egymást követő éjszaka. Ez pedig annyit jelentett, hogy hat hónapos terhes, egyetlen nappal se több, se kevesebb. Mégis mintha pillanatról pillanatra nagyobbra nőtt volna. A hasa már olyan nagynak tűnt, mintha közvetlenül szülés előtt állna – pedig a baba még három hónapig nem fog megérkezni. Az ikrek gondolatától kissé megrémült. Hogyan lehetséges? Milyen lehet, amikor az ember ikreket szül? Egy kisfiú és egy kislány, gondolta. Vagy két kislány. Vagy két kisfiú. Ezek a gondolatok jártak a ELOISA JAMES

18

BOLOND SZERELEM

fejében, behunyt szemhéja mögött ott látta a masnis köténykében táncoló, loknis hajú kislányokat és a kócos hajú kisfiúkat… Nem! A fiúkat véletlenül szőke hajjal álmodta meg. Nektek nem szőke a hajatok, figyelmeztette a gyerekeket némán. Ti Miles szép barna haját fogjátok örökölni. Egy ideig legalábbis, mert az apátoknak alig néhány hajszála maradt, mire megvénült. Esme újrarendezte gondolatait. Most szép, kerek képű kisfiúkat látott, a tarkójukon már enyhén ritkuló, kócos barna hajjal, pedig még alig múltak egyévesek. Jobb is így, mélázott Esme. Ha barna a hajatok, akkor Miles fiai vagytok. Hirtelen hűvös hang zavarta meg álmodozását. A barátnője, Helene szólította, akit a világ inkább Godwin grófnő néven ismert. – Látogatóid érkeztek, Esme! – Látogatóim? – kérdezte Esme meglepetten, igyekezve ellenállni a késztetésnek, hogy visszatérjen reggeli álmodozásához. – Az unokafivéred keresett fel váratlanul. Helene hangjában figyelmeztetés csengett, amire már Esme is felkapta a fejét, és nehézkesen felült. – Darby van itt? Darby? Komolyan? – Egy kocsin érkezett két mostohahúgával. Úgy tűnik, mintha napok óta úton lennének. – De mégis mi az ördögöt keres itt? – Azt mondja, levegőváltozásra volt szüksége a gyerekeknek. Esme Helene segítségével felállt. – Esme! – szólalt meg Helene. – Hát nem érted, miért jött ide Darby? – Én írtam neki nemrég, hogy a londoni levegő ártalmas lehet a gyerekeknek. Először ellenezte a dolgot, de talán meggondolta magát. – Közben elindult a házhoz vezető lejtős úton. – De miért? – erősködött tovább Helene. – Miért gondolta meg magát, miért jött mégis el? – Talán mert a londoni levegő valóban egészségtelen – felelte Esme kissé zavartan. A terhesség mintha puha tollal bélelte volna ki a fejét. Úgy érezte magát, mint az egyik unokatestvére, akit az anyja csak „szalonnaagyúnak” hívott. – Használd már a fejedet! Biztosan gyanakszik valamire a gyerekkel kapcsolatban. Darby Miles örököse volt, igaz? – Még mindig az – felelte Esme. – Nos, ha fiút szülsz, akkor már nem. Esme megtorpant, és barátnőjére meredt. Helene rózsaszínű gyapjúruhát viselt, hozzá passzoló kabátkával és kesztyűvel. Tökéletes téli vidéki öltözék. Haja bonyolult fonásokban a fejére tűzve, amely kiemelte hosszú nyakát, és úgy festett, mint egy elegáns hattyú. Nem tűnt olyan keménynek, mint amilyen valójában volt. – Ezt már megbeszéltük – szögezte le Esme. – Darby még mindig Miles örököse. Nem tartok igényt a vagyonra. – Badarság! – mondta Helene. Helene szájából ez szitokszónak tűnt, így Esme érezte, hogy tényleg nyugtalanítja a dolog. – Ha fiút szülsz, Esme, akkor Miles vagyonát az a fiú fogja örökölni. Ezt a házat is, meg azt is, amelyben most Darby lakik Londonban, ha nem tévedek. És a saját fiadat nem fogod kitagadni a vagyonából. Sőt, ha a törvényeket jól ismerem, úgy tudom, ezt nem is teheted meg. Esme két kezét összefonta a hasán, szinte önkéntelenül védelmezve gyermekét attól, amit most mondani fog. – Lehet, hogy nem értetted jól, Helene, de ez a gyerek nem biztos, hogy Milesé. – Ezt nem tudhatod – csattant fel Helene. – Úgy ismersz, hogy képes lennék elhitetni mindenkivel, hogy a gyerek Milesé, ha nem az? – Kitagadnád Miles fiát az örökségéből? – Természetesen nem! – És mégis honnan fogod tudni? – kérdezte felháborodva Helene. – Egyszerűen tudni fogom – felelte Esme, és érezte, hogy a szeme égni kezd. Ez volt a legrosszabb dolog a terhességben. Ő, aki azóta nem sírt, amióta hozzáadták egy idegenhez, most naponta ötször ELOISA JAMES

19

BOLOND SZERELEM

sírta el magát. – Bár én nem sokat tudok a gyerekekről, annyit azért igen, hogy lehetetlenség biztosra megállapítani egy gyermek igazi apját – magyarázta Helene. – Emlékszel, amikor tavaly Northumberland gróf azt állította, hogy elsőszülött fia nem is az övé, csak mert a fiút négyszer is kicsapták Oxfordból? – Northumberland egy idióta! – dünnyögte Esme. – Nem hiszem. A felesége ugyanabban az évben volt elsőbálozó, amikor én, és nem én vagyok az egyetlen, aki emlékszik egy bizonyos katonára, akiért szívből rajongott. Az apja akkor villámgyorsan férjhez adta, hogy elkerülje a botrányt, vagy legalábbis így mondták akkor. A gyerek pedig alig kilenc hónappal az esküvő után megszületett, így elképzelhető, hogy más oka is volt a villámházasságnak. Esme dühös pillantással nézett rá. – Nem hiszem el, hogy ilyen buta pletykákkal traktálsz, Helene! Annyira méltatlan hozzád! – Én csak megpróbállak kicsit észhez téríteni – jegyezte meg Helene fanyar hangon. – Senki nem tudja biztosan, kinek a gyermekét hordod. Neked fekete a hajad, Sebastian Bonningtoné szőke, a férjedé pedig barna volt. Még ha a gyerek barna lesz, akkor is lehetséges, hogy csupán a te hajad és Bonningtoné kereszteződött. Esme elsápadt. Helene érezte, hogy előnybe került, ezért tovább erősködött: – Nem tennél jó szolgálatot Milesnak, ha a saját fiát kitagadnád az örökségből. A gyerek apjában pedig nem vagy egészen biztos. – Talán mégis lány lesz – jegyezte meg Esme erőtlenül. – Az lenne a legjobb. Különösen Darbynak. Esme újra elindult a ház felé. – El is feledkeztem Darbyról meg a gyerekekről. Hol fogjuk őket elszállásolni? – A kislányok a gyerekszobában vannak, mert Darby dajka nélkül érkezett. Még szerencse, hogy a te dajkád, aki majd segít a baba megszületése után, már itt lakik a házban. Nagyon örült neki, hogy kapott feladatot. Darbyt pedig a kék szobában szállásoljuk el, a folyosó végén. – Jaj, csak oda ne! – ellenkezett Esme. – Abban a szobában nem füstöl a kandalló? – Neki az is megfelel – felelte Helene kissé gúnyosan. – Mondjuk ki egyenesen: azért utazott ide Londonból, hogy megbizonyosodjék róla, törvénytelen gyermeket vársz. Esme elkedvetlenedett. – Jobb, ha megmondom neki az igazat. Helene hirtelen megtorpant, és karon ragadta barátnőjét. – Ha egyetlen percre is elismered, hogy a baba nem biztosan Milesé, akkor nemcsak a férjed emlékét gyalázod meg, hanem a fiad jövőjét is megpecsételed, aki talán valóban az övé. Ezt pedig nem akarhatod. Esme Helene-re meredt, aki mindig mindenre tudott megoldást. Esme számára ez az egész olyan homályosnak tűnt. – És most szedd össze magad! – tanácsolta Helene. – Mert mintha megfeledkeztél volna arról, hogy ma este vacsorát adsz. Néhány óra múlva a fél megye itt lesz a házadban, te pedig itt heverészel. – Te jó ég! – szisszent fel Esme. – Teljesen megfeledkeztem a ma estéről! – Pedig mindenki más emlékszik rá – állapította meg Helene. – Még mindig nem értem, miért kellett magadra haragítani a környékbelieket azzal, hogy vendégeket fogadsz, miközben gyászban állsz. – Ez csak egy kisebb összejövetel – ellenkezett Esme erőtlenül. Helene az alsó ajkába harapott, Esme pedig rögtön látta, hogy barátnőjének van még más közölnivalója is: – Mit akarsz még mondani? – kérdezte, felkészülve a rossz hírekre. – Mit szólnál hozzá, ha rövid látogatást tennék a nagynénémnél Salisburyben? Természetesen csak a vacsorád után indulnék. – Helene nagynénje nem lakott messze tőlük. ELOISA JAMES

20

BOLOND SZERELEM

– Menj csak nyugodtan! – biztosította Esme, bár magában úgy érezte, nagyon is bántja a dolog. Talán mindjárt sírva is fakad, annyira bántja. – Csak, tudod, Darby Rees legjobb barátja. – És mit számít ez? – kérdezte Esme, igyekezve gyenge védekezési stratégiát kidolgozni. – Elvégre a férjed nem jött el. Darby csak a barátja, ez minden, Helene. Semmi több, csak egy barát. Nem kerülheted el Rees összes barátját. – Esme azonban már tudta, hogy Helene-nek reggel első dolga lesz, hogy elutazzon a nagynénjéhez. Ha egyszer Helene a fejébe vett valamit, lehetetlen volt lebeszélni róla. – Kicsit feszengek Darby előtt. Ő mindig is bizalmas viszonyban volt Reesszel. Amikor még együtt éltünk, Rees sokszor eltűnt, és amikor rákérdeztem, hol járt, mindig azt válaszolta, hogy Darbyval volt. Csakhogy én pontosan tudtam, hogy opera-énekesnőkkel flörtölgetett. Sőt, mi több, azzal a bizonyos nővel, akit később a házamba költöztetett. Esme vágott egy grimaszt Helene keserűsége hallatán. – Az még évekkel ezelőtt történt, Helene! Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. És ki tudja, Darby talán nem is tudott róla, hogy Rees őt használta alibinek. – Talán tényleg nem tudta – tűnődött Helene. – Bár erősen kétlem. Azok ketten folyton együtt lógtak. Még most is, amikor röviden üdvözöltük egymást Darbyval, megemlítette Rees nevét. Én pedig… nem akarok Reesről hallani. – De hiszen évek óta különváltál a férjedtől, Helene – jegyezte meg Esme, bár nagyon jól tudta, hogy kár erőlködnie. – Az nem számít. Hallani sem akarok a férjemről, Darby pedig folyton az eszembe juttatja őt. – A jó ég tudja, hogy lehetnek barátok! Annyira különbözőek, nem gondolod? Darby az előkelő körök domináns hímje, igazi divatdiktátor, Rees pedig… – Rees pedig éppolyan felületes és hanyag, mint az öltözéke – fejezte be Helene. – Igazad van, egyáltalán nem hasonlítanak. Darby rendkívül diszkrét, Rees pedig ország-világ előtt kiteregeti a szennyesét. – Nem akarod mégis meggondolni magad az elutazásról? – kérdezte Esme szinte könyörögve. – Nem kérném, ha nem lennék itt annyira magányos… – Nem bírom elviselni Darby jelenlétét. Ha csak ránézek, üvöltenék szégyenemben, amiért engedtem Reesnek, hogy a házunkba költöztesse azt az operaprimadonnát! – Helene hirtelen elgondolkozott. – Ami persze nem Darby hibája. Csak egyszerűen nem akarok a férjemre gondolni, ez minden. Meg kell értened, Esme! – Persze, megértem. És ne haragudj, hogy erősködtem – felelte Esme, megdöbbenve Helene heves reakcióján. – Te mindig annyira összeszedett vagy, és hajlamos vagyok megfeledkezni róla, milyen érzéseid vannak a férjeddel kapcsolatban. Bocsáss meg, kérlek! Minden rendben lesz idehaza. Különben is, azt hiszem, van egy új barátnőm. – Lady Henrietta Maclellan? Őt én is nagyon kedvelem. A tegnapi teázáskor is nagyon szimpatikus volt. – Helene szájából ez valódi dicséretnek hangzott. – Ő is itt lesz ma este? – Nagyon remélem – felelte Esme, és elindult a ház felé. – De arra megkérhetlek, hogy ma este még ne utazz el, Helene? Ha valóban botrányosnak tartja a fél megye, hogy a gyász alatt vacsorát rendezek, akkor hálás lennék a társaságodért. Helene összeszorított szájjal bólintott, ami jelezte, hogy szívesebben menne már ma este, de a barátnője kedvéért marad még egy napot. – Nagyon köszönöm! – hálálkodott Esme, és puszit nyomott Helene arcára. – Csak rövid időről van szó – mondta Helene. – Még jóval a baba születése előtt visszatérek. – Addigra valószínűleg felismerhetetlen leszek – jegyezte meg morcosán Esme. – Már most úgy festek, mint egy elefánt. Helene elnevette magát. – Egy bébielefánt, kedvesem!

ELOISA JAMES

21

BOLOND SZERELEM

Hatodik fejezet Az ifjúság és a gúny közeli jó barátok Holkham-ház Limpley Stoke Alig hiszem el, hogy Mr. Darby eljött Wiltshire-be! – lelkendezett Lady Imogen Maclellan a nővérének. – Ki hitte volna? Emilia Piggleton mesélte. Emilia személyesen is látta őt egyik este az Almackban, de Mr. Darby persze nem akart vele megismerkedni. Mit gondolsz, Henrietta, az új ruhámat vegyem fel? Tegnap érkezett a varrónőtől. Emlékszel arra a rakott indiai muszlinanyagra? Nos, Mrs. Pinnock… Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Imogen anyja, félbeszakítva a beszélgetést. – Jó estét, kedveseim! – üdvözölte őket Millicent Maclellan, Holkham gróf özvegye. – Ideje indulnunk a vacsorára. – Mama, képzeld csak, ki választotta ugyanazt a ruhát, amit én! – csacsogott Imogen azon az affektáló hangon, amelyet nemrég vett fel. – A mi drága szomszédunk, Selina Davenport! Mrs. Pinnock mesélte. – Ó, egek! – kiáltott fel Millicent. Selina Davenport igazi különcnek számított Wiltshire-ben. Egy idősebb földbirtokoshoz ment feleségül, akit jobban érdekeltek a kutyái, mint a felesége. Na, nem mintha ez különcségnek számított volna, de a rossz nyelvek szerint a hitvesi ágyon is osztoznia kellett a kutyákkal, így Selina hálószobájára sokan voltak kíváncsiak. – Ez olyan borzasztó! – kiáltott fel Imogen. – Nem tudom, Selina miért nem képes belenyugodni, hogy férjezett hölgy, és kész. A ruha kivágását megnagyobbíttatta, és biztos vagyok benne, hogy egy egészen szűk fűzőt fog felvenni alá. És amilyen szerencsém van, végig mellettem ül majd. – Csak azért, hogy osztozhasson a népszerűségedben, kedvesem! – biztosította Millicent. – De elég ebből a durcáskodásból! Az előkelő társaság hölgyei akár a szövetségeseid is lehetnének, ha nem úgy viselkedsz, mint egy durcás kis csitri. – Imogen nemrég kezdett bálokra járni a környéken, és a helyi fiatalemberek figyelmét máris felkeltette, ami rossz hatással volt a természetére. – Rólam senki nem fog tudomást venni, amikor Selina kiteregeti mellettem a kebleit a fél világnak! – Ez a beszéd nem hölgyhöz való! – figyelmeztette az anyja. – Miért nem veszed fel ma inkább azt a krémszínű ruhádat? – Rendben van, anyám – dünnyögte Imogen. – És te miben leszel, Henrietta? – Az olasz selyemruhámban. Imogen meglepve nézett rá. – Azt hittem, azt a ruhát különleges alkalomra tartogattad. – Meggondoltam magam. – Lady Rawlings még a férjét gyászolja, Henrietta! Nem fogunk táncolni ma este. Henrietta válaszolni akart, Imogen azonban még hozzátette: – Nem mintha te valaha is táncolnál… De miért veszed fel az olasz selyemruhád? Azt hittem, majd a következő bálra viseled Tilburyben. Henrietta vállat vont. – Miért is tartogatnám? Ahogy mondtad, úgysem tudok táncolni. Akkor pedig miért ne vennék fel azt, amit akarok? Semmi jelentősége. – Senki nem tudhatja, mit hoz a jövő, kedvesem – jegyezte meg Millicent, és átkarolta Henrietta vállát. Henrietta barátságosan rámosolyogott nevelőanyjára. – Az én esetemben a jövő biztosan nem hoz táncot vagy udvarlókat. – De hiszen te szebb vagy Selina Davenportnál – közölte Imogen némi elégedettséggel a hangjában. Henrietta arcán széles mosoly jelent meg. – És ez már valami! – Pedig így igaz! A környékbeli lányok a közeledbe sem jöhetnek. Ha nem lennél sánta, egyetlen ELOISA JAMES 22 BOLOND SZERELEM

fiú sem legyeskedne körülöttük. Hallottam, amint Mrs. Burnell megjegyzi, hogy veszélyesen szép lettél, Henrietta. Hallod ezt: veszélyesen szép! Ezt rólam soha senki nem fogja mondani. Nézz rám, ezzel a szörnyű hajjal! Imogen Henrietta mögé lépett, és belegrimaszolt a tükörbe. Henrietta hajszíne halványborostyán volt, vékony aranyszőke csíkokkal, Imogen fejét pedig a kevésbé divatos fekete hajfürtök fedték. – Marhaság! – jelentette ki Henrietta kereken. – Senki nem foglalkozik a hajszíneddel, ha nem lehet gyereked. – Mr. Gell hallott valami új orvosról – emlékeztette Imogen. – Egy bizonyos swindoni csontkovácsról. Ő talán tudna rajtad segíteni. – A papám minden létező orvoshoz elvitt, és valamennyien csak ugyanazt mondták. Ha gyermeket vállalok, nagy valószínűséggel mindketten belehalunk. Jobb, ha szembenézek a valósággal, és nem álmodozom újabb orvosokról, akik talán mást mondanak. Imogen összeszorította a száját, és egy pillanatra olyan tiszteletet parancsoló arcot vágott, akár egy római istennő. Vagy inkább a megboldogult édesapja. – Nem fogok belenyugodni – közölte. – Biztosan létezik olyan orvos, aki meg tud gyógyítani. Majd meglátod. Henrietta nevetve válaszolt: – Nem akarok férjhez menni. – Pedig folyton csak kisbabákról fecsegsz – jegyezte meg Imogen, és nem tűnt meggyőzöttnek. – Ugyan, dehogy! – ellenkezett Henrietta, mert kicsit zavarta a vénlány rémképe. Vajon tényleg egész életében csak mások kisbabáiról akar beszélni? Hirtelen az olyannyira ismerős kétség-beesés szorította el a torkát. Ó, mennyire igazságtalan az élet! Bárcsak ő is olyan lenne, mint azok a divatos úri dámák, akiket egyáltalán nem érdekeltek a gyerekek! Lady Fairbum azzal dicsekedett, hogy évente mindössze kétszer látja a gyerekeit. Vagy az a pompázatos Mr. Darby, aki a saját kishúgát sem ismerte fel! Ez volt a keresztje: ő, Henrietta Maclellan szenvedélyesen szerette a gyerekeket, de a csípője miatt nem szülhetett egyet sem. Igyekezett meggyőzni önmagát, hogy a helyi iskola vezetése megfelelő módon kompenzálja majd. Szerencséjére megvolt a magához való esze, amire gyakran emlékeztette magát, s tudta, egy férj rendkívül fárasztó lehet. – Ha férjhez mennék, borzasztó unalmas lenne az életem – mutatott rá. – Színlelnem kéne, hogy érdekelnek a vadászmenyétek és a vadászat. A férfiak csak magukkal vannak elfoglalva! Nézd csak meg azt a Darbyt! Annyira el volt telve önmagától, hogy azt hitte, nálam is beválnak a londoni praktikái! – Szóval miatta akarod azt a selyemruhát felvenni! – kiáltott fel Imogen. – Rögtön kitalálhattam volna. Gondolom, nagyon jóképű. Emília azt mesélte, Londonban minden lány vele akar táncolni, mert egyetlen jól irányzott bókkal azt a lányt a legkívánatosabb menyasszonyjelöltté teheti egész Londonban. – Pedig soha nem találkoztam nála beképzeltebb alakkal – hűtötte le a lelkesedését Henrietta. – Ha láttad volna, milyen képet vágott, amikor rájött, hogy piszkos lett a sálja! – Darby biztosan észrevette, milyen szép vagy. Nem bókolt neked? Ugye miatta veszed fel ma este a legszebb ruhádat? Henrietta nevetésben tört ki. – jaj, Imogen, hagyd már ezt abba! Miért akarnék jó színben feltűnni egy elfranciásodott londoni szépfiú előtt, aki leutazott Wiltshire-be? Azt az embert nem is érdeklem. És ami még fontosabb: ő sem érdekel engem. Még tegnap eldöntöttem, hogy a selyemruhát veszem fel. Mert mint már mondottam, nem fogom tartogatni különleges alkalmakra. – Nem hiszek neked – erősködött Imogen. – Tudod, a csípőm valójában nem is olyan balszerencse – magyarázta hitetlenkedő húgának Henrietta. – A papám már az első bálom után kiházasított volna… – De hiszen nem is voltál elsőbálozó. – Ha nincs ez a gyengém, akkor az lettem volna. És hozzáadtak volna valakihez, aki a legtöbbet ígéri értem, valószínűleg egy olyan emberhez, aki még a nevemet sem jegyezte volna meg, csak a papa vagyonára fájt volna a foga, aminek nagy részét akkor még senkire sem hagyta örökül. És most egy unatkozó férjes asszony lennék. ELOISA JAMES

23

BOLOND SZERELEM

– Én már az első bálom előtt férjnél voltam – mesélte Millicent. – De egyáltalán nem unatkoztam. Van két imádnivaló és gyönyörű lányom, és képzeld, Henrietta, még az apáddal való beszélgetéseket is érdekesnek találtam. Nem csak vadászgörényekről beszélgettünk, az apád a vadászat minden aspektusát képes volt kitaglalni. Henrietta a mostohaanyjára mosolygott. – Nos, te azért találtad mindezt érdekesnek, mert az egész országban nincs nálad türelmesebb asszony. Én viszont el nem tudnám képzelni, hogy reggelente az első beszédtéma a vadászat legyen, amelyet a vacsoránál az elejtett állatok listája követ. Attól tartok, én nem tudnám olyan türelemmel hallgatni mindezt. – Csak azért, drágám, mert még nem voltál szerelmes – felelte Millicent. – Szerintem, ha akkor bevezettek volna, az első szezonban szerelmes lettél volna – tűnődött álmodozva Imogen. – Egy jóképű hercegbe, aki azonnal levett a lábadról, és feleségül kért. – Amikor Imogen éppen nem az affektáló hangnemét vette elő, szenvedélyesen romantikus tudott lenni. – Jóképű hercegek nem léteznek – nevetett Henrietta. –Azok mind csúnyák. – Elképzelte, amint Londonba érkezik, és egy idős úriember kezd el neki udvarolni. Meg még egy csomó hozományvadász, szólalt meg a fejében egy éles hang. Hiszen az apja nemesi címe egy távoli unokatestvérre szállt, de a vagyon nagy részét Henriettára hagyta. Londonban virágokkal és ajándékokkal halmozták volna őt el, és olyan szépfiúkkal táncolhatott volna, mint Darby. Szinte nevetnie kellett a gondolattól. Darby már-már veszélyesen jóképű volt. Ki akarna egy ilyen férfit férjnek? Imogen azonban tovább szőtte gyerekes álmait: – Egy herceg felesége lennél, Henrietta, és semmi más dolgod nem lenne, mint bálokra járni, és a férjeddel táncolni! Talán Mr. Darbyval! – Darby nem herceg – vetette közbe Henrietta, – Ráadásul nem óhajtok olyan férfiba beleszeretni, akit jobban érdekel az öltözéke, mint a saját kishúga. Imogen vállat vont. – Ő egy londoni úriember, Henrietta. Nem egy olyan otthonülő, mint te. Képzeld csak el, ha tényleg Darby lenne a férjed, akkor azokat a kislányokat most te nevelnéd. Henrietta szíve nagyot dobbant a gondolatra. Saját gyerekek úgy, hogy nem kell az életét kockáztatnia. Az a kis szuszogó Anabel és a durcáskodó Josie. – Állítólag egyetlen petákja sincs – folytatta Imogen. – Legalábbis ha Lady Rawlingsnak fia születik, mert akkor elveszti a nagybátyja örökségét. Pillanatnyilag ugyanis még ő az egyetlen örökös. – Nem szeretem az effajta pletykálkodást! – szólt közbe az özvegy grófnő. – Nos, nekem nem úgy tűnt, mint egy szegény koldus – tűnődött Henrietta. – Nekem viszont nagyon szépnek kell ma lennem – közölte Imogen. – Képzeld csak, milyen csodás lenne, ha Darby felfigyelne rám! Sylvia Farley-t megenné a sárga irigység. Szerinted becsavarjam a hajam? Megkérhetném Crace-t. – A két lány osztozott a szobalányon, Crace-en. – Mi az ördögnek? – csattant fel Henrietta. – A hajad magától is gyönyörűen hullámos. Imogen szemügyre vette magát a tükörben, és a homlokát ráncolta. – Olyan egyenetlen a hajam. Sylvia haja gyönyörű loknis, és olyan szépen omlik le a hátára! Állítólag a szobalánya készíti neki egy hajvasalóval. – Én a helyedben nem erőltetném. Húsz perc múlva indulnunk kell, Crace pedig hihetetlenül goromba, amikor sürgetik. Lehet, hogy nem voltam elsőbálozó – tette hozzá Henrietta huncut mosollyal –, de te idén tavasszal az leszel, Imogen. Lehet, hogy Darby beléd fog szeretni, és téged vesz el azonnal feleségül. Imogen meglepett arcot vágott. – Odáig rendben van, hogy táncolunk, és a bókjaitól divatba jön majd, hogy szóba álljanak velem. De feleségül nem akarnék hozzámenni. – Miért nem? – kérdezte Henrietta, maga elé képzelve Darby elegáns külsejét és széles vállát. – Mert túlságosan öreg. Az az ember már túl van a harmincon, talán még a negyvenen is! Inkább az anyám korosztálya, nem az enyém. Sőt, talán vacsora után rögtön vissza is fog vonulni a szobájába. – Ekkor rosszalló pillantást vetett az anyjára, aki elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy Imogent éjfél után hazaparancsolta Lady Whippleseer báljáról. – Nekem nem tűnt olyan öregnek – tűnődött el Henrietta. De ekkor eszébe jutott, milyen jól ELOISA JAMES

24

BOLOND SZERELEM

begyakorolt szavakkal udvarolt neki a férfi, és hozzátette: – De talán igazad van. Az a férfi egy vén kujon hozzád. Úgy búcsúzik el, hogy megcsókolja az ember ujja hegyét. – Várd csak meg, amíg Selinával találkozik! – jegyezte meg Imogen, és a tekintete vidáman felcsillant. – Ő majd sikoltozik örömében, ha az ujjai hegyét megcsókolja! – Imogen! – szólt rá az anyja. – Viselkedj! Imogen azonban csak tovább kuncogott.

Hetedik fejezet Lady Rawlings vacsorája Az első, akit Esme megpillantott, amikor belépett a háza szalonjába aznap este, az unokaöccse, Darby volt, akit éppen az egyik helyi asszony, Selina Davenport tartott szóval. Mrs. Davenport a terem másik végében, az egyik hatalmas ablak előtt gyűjtötte maga köré udvartartását, a fejét úgy hajtotta hátra, hogy közben a mellei gyakorlatilag kifordultak a ruhájából, és közszemlére kitette őket Darby elé. – Te jó ég! – jegyezte meg Esme. – Mrs. Davenport rávetette magát – kuncogott halkan Helene. – Úgy látom, csapdába akarja ejteni a környékére tévedt finom úriembert. Esme legnagyobb megdöbbenésére Darbyt teljesen lekötötte a beszélgetés. De hogy találhatja Selina témáját ilyen érdekesnek? Hiszen annak a nőnek összesen két témája van: saját maga és különböző cselekedeteinek bátor mivolta. Tevékenységének nagy része természetesen a hálószoba négy fala között zajlott. – Darby! – kiáltotta Esme a férfi háta mögül. Darby azonnal megfordult, meghajolt, és kezet csókolt neki. – Kedves néném! – dünnyögte. A hangja hidegen csengett. Helene-nek igaza volt, gondolta Esme. Tényleg azért jött, hogy bebizonyítsa, törvénytelen gyermeket várok. Selina pukedlizett egyet, amitől így az egész világ előtt feltárultak dús keblei. Esme már el is feledkezett arról, hogy korábban ő is előszeretettel mutogatta saját bájait. Az még az előtt történt, hogy átváltozott volna cirkuszi elefánttá. – Szent egek! – mosolyodott el szélesen Selina. – Ugye, nem bánja, ha megjegyzem, Lady Rawlings, hogy ön napról napra… – itt kicsit tétovázott – szebb lesz! Esme elővette azt a gyilkos mosolyát, amelyet a Londonban töltött nyolc év alatt sajátított el. – Annyira kedves öntől, hogy ezt mondja – búgta. – Különösen, mert ön rengeteg szép hölggyel találkozott, mielőtt engem bevezettek volna a társaságba. Selina arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Esme most újra unokaöccséhez fordult. – Végigvezethetem a szobán, Darby? Remélem, sokáig marad nálam…? A mai este remek alkalom, hogy bemutassam önt néhány helyi ismerősömnek. Elindultak a terem másik felébe. – Remélem, nem zavarjuk, Lady Rawlings – mondta Darby. – Úgy gondoltam, a gyerekeknek jót fog tenni a vidéki levegő, de nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretetével. – Kérem, szólítson Esmének, és tegeződjünk – kérte a nő. – Távol vagyunk a londoni formalitásoktól, és elvégre egy családhoz tartozunk. A férfi kissé meglepettnek tűnt. – Természetesen – dünnyögte. – Szólíts nyugodtan Simonnak. – Hogy van a kis Josie? Miles mesélte, hogy szegényke nagyon nehezen viselte a mostohaanyád halálát. ELOISA JAMES

25

BOLOND SZERELEM

– Tényleg ezt mondta? – lepődött meg Darby. – Igen – felelte Esme. – Miles aggódott miattad, amiért hirtelen a nyakadba szakadt a szülői felelősség. Én csak remélni tudom, hogy hozzád hasonlóan képes leszek egyedül felnevelni Miles gyermekét. Darby Lady Rawlingsra pillantott, akinek keze a hasán pihent. A nő valóban terhesnek tűnt. Életében nem látott még ekkora hasat. Ez az elegáns dáma, a társaság középpontja, most akkora volt, mint aki napokon belül szülni fog. Ez viszont annyit jelent, hogy a gyerek biztosan illegitim. Mert Miles az előtt a júliusi vidéki parti előtt biztosan nem hált együtt a feleségével. Kiülhettek az arcára a gondolatok, mert Esme kivezette a teremből, egyenest a könyvtárszobába. – Miért vagy itt, Simon? – szegezte neki a kérdést, miután helyet foglalt egy bársonykanapén. A férfi egy pillanatra végigmérte, és megdöbbenve nyugtázta a nagynénje külsőjén végbement változást. Ez az asszony korábban egy érzéki istennő volt, fényes fekete fürtökkel és telt idomokkal. Most pedig puffadtnak és fáradtnak tűnt, és csöppet sem volt vonzó. Még mielőtt Darby felelhetett volna, Esme megszólalt: – Ez a gyerek Milesé. Darby meghajolt. – Ebben egy pillanatra sem kételkedtem. – De igen – villant meg Esme tekintete, és Darby előtt egy pillanatra felrémlett az a nő, akit egész London csak Aphroditének becézett, miután bemutatták a társaságban. – Nem vádollak, de szeretném, ha tudnád, hogy Milesé a gyerek. Miles mindig is örökösre vágyott. – Igen, tudom – mondta Darby. – Ezért megállapodtunk, hogy felmelegítjük a kapcsolatunkat – magyarázta tovább Esme, akaratlanul is Gerard Bunge szavait visszhangozva. – De fogalmam sem volt, hogy Miles szíve ennyire gyenge! – Amikor felnézett Darbyra, a szemében könnyek csillogtak. – Hinned kell nekem. Soha nem egyeztem volna bele, hogy… hogy együtt legyünk, ha tudom, hogy ez veszélyezteti az egészségét. Darby csak pislogott. Talán tévedett, és ez a gyermek valóban törvényes örökös lesz. A nagynénje azonban tovább beszélt: – Én akkor sem foglak kitagadni az örökségből, ha ez a gyerek fiú lesz. Majd valahogy megosztjuk. Miles is így akarta volna. Darby hirtelen átlátott azon az érzéki álarcon, amit a nagynénje úgy hordott magán, mint valami páncélt. Látta a nő aggódó tekintetét, hallotta a szavait, és rádöbbent, hogy szinte semmit sem tudott a nagynénje és nagybátyja házasságáról. És az a szörnyű sejtelem fogalmazódott meg benne, hogy a gyermek nagy valószínűséggel a nagybátyja gyermeke. Darby leült, és egyszerűen csak ennyit mondott: – Tartozom egy bocsánatkéréssel, Lady Rawlings. Szégyellem, de valóban azért jöttem ide, mert megkérdőjeleztem, hogy a gyermek apja valóban Miles. De most őszintén sajnálom, hogy valaha is kételkedtem ebben. – Kérlek, szólíts nyugodtan Esmének – tette a kezét Esme a férfi kezére. – Teljesen megértem a gyanakvásod. Én magam is gyanakodnék. Tény, hogy ez a megállapodás Miles és köztem egészen új keletű volt. És egyszerűen nem értem, miért nem szólt semmit a szívéről. Tudom, hogy sokáig elhidegülve éltünk egymástól, de hogy ezzel kockára tegye az életét… – Kétségbeesetten vágyott egy gyerekre – vágott közbe Darby. – Ha Miles valóban látott rá esélyt, hogy örököst hagyjon hátra, akkor képes lett volna a saját életét is kockára tenni emiatt. Esme még szorosabban fogta át a férfi kezét. A tekintete fájdalmasan őszintén csillogott, Darby pedig most látta csak, hogy még mindig könnyekben úszik. – Igazán ezt gondolod? Mert nekem folyton az jár az eszemben, hogy ha időben elmondja a szívproblémáját, akkor még mindig itt lenne velem. – Az asszony szemét még több könny lepte el. Darby megveregette a vállát. – Semmi baj – nyugtatta. – De igenis van baj! – felelte Esme szinte hisztérikus hangon. – Az a baj, hogy szinte biztosra veszem: az az éjszaka okozta a vesztét… – De az a balszerencse is belejátszott, hogy Bonnington márki elvétette a hálószobáját, és véletlenül pont az ön szobájába lépett aznap éjjel. Ez is hozzájárulhatott az infarktushoz. Miles nekem azt mesélte, ultimátumot kapott az orvosától… – Igen, tudom! – zokogott fel Esme. – Miles halála után beszéltem az orvossal, és ő elmondta, hogy ELOISA JAMES

26

BOLOND SZERELEM

megtiltotta Milesnak a… de Miles ezt nem mondta nekem! – Esme most Darby vállára borulva zokogott tovább. Furcsa volt érezni az asszony hatalmas hasát, ahogy az oldalába nyomja. – De még ha elmondja, az sem számított volna. Az orvos azt jósolta, nem fogja megérni a nyár végét… – Ezt nekem is elmondta az orvos. Csak egyszerűen nem értem, Miles miért nem mondta el! – Mert Miles ilyen volt – jelentette ki Darby. – Nem szeretett szomorúságot okozni az embereknek. Azért nem mondta el neked, mert nem akarta, hogy szomorú legyél. A megjegyzés újabb könnyeket csalt Esme szemébe. Hangja elcsuklott, és Darby csak apró szófoszlányokat értett meg arról, hogy Miles mennyire jó volt hozzá, és hogy ő soha, de soha nem fog… Darby némán simogatta az asszony fejét. Korábban bátran ki merte volna jelenteni, hogy a nagynénje és nagybátyja házassága nem létezett, mert alig beszéltek egymással, és szinte kerülték egymás társaságát. Most azonban látta, hogy mindenben tévedett. Esme őszintén gyászolta Milest, annak ellenére, hogy nem éltek úgy együtt, mint egy rendes házaspár. Annak ellenére, hogy az asszony London minden jóképű férfijával flörtölt, Miles Lady Childe-dal folytatott viszonya pedig nyílt titok volt. Néhány pillanatig még a nagynénje vállát veregette, majd gondolatai egy másik nőre kalandoztak, Lady Henrietta Maclellanre, aki a minap visszahozta neki Josie-t és Anabelt. Darbynak nem rémlett, hogy valaha is látta volna Henriettát Londonban. Talán az apja úgy gondolta, túlságosan éles a nyelve ahhoz, hogy férjhez adja. Annyi bizonyos, egyetlen pillanat alatt kimondta a véleményét mindenről. Darbyra még soha egyetlen nő sem nézett olyan megvetően, mint ő. De emellett még soha nem látott ilyen ragyogó mosolyt sem. Amikor Henrietta búcsúzóul rámosolygott, az arca gyönyörű volt, olyan szép, hogy elállt a szívverése. Mint egy menekülő kismadár, pillekönnyű, finom kis teremtés. Esme ekkor felegyenesedett, és zsebkendőjével letörölte az arcára száradt könnyeket. – Elnézést kérek – szipogta. – Attól tartok, manapság túlságosan érzelmes lettem, ráadásul tényleg hiányzik Miles, és ez az egész annyira… – Értem, értem – nyugtatta meg gyorsan Darby, újabb könnycseppeket látva a nő szemében. – Ne hívjam a szobalányt? Attól félek, a vendégek esetleg aggódni fognak, merre vagy. Esme összeszedte magát. – Jaj, tényleg! Talán elkelne rám még egy kis rizspor. Elég sok időt töltök azzal, hogy leplezzem zavart lelkem külső nyomait. Ha te tudnád, mennyit! Egy pillanatig néztek egymásra, egy tökéletesen öltözött úriember, akinek könnycseppektől volt nedves a válla, és egy kócos hajú, sírástól kivörösödött szemű, állapotos nő. Aztán egyszer csak mindketten nevetésben törtek ki. – Ha majd a te feleséged is gyermeket vár, Simon, meglátod, milyen érzelmessé tudnak válni olyankor a nők. – Már alig várom, hogy megtapasztaljam – felelte komolyan a férfi, és megcsókolta Esme ujjhegyeit.

Nyolcadik fejezet Könnyű vacsora a rózsaszín szalonban Henriettának sikerült óriási odafigyeléssel sántikálás nélkül elsétálni a rózsaszínű szalon egyik kisebb asztalához, ahol könnyű vacsorát szolgáltak fel. A helyiség elegáns, téglalap alakú volt, gyönyörű télikertre néző, íves ablakokkal. Az ablakok épp annyi bepillantást engedtek a télikertre, amennyit illett, így az kellemes légyottok helyszíne lehetett szerelmespárok számára. Lady ELOISA JAMES

27

BOLOND SZERELEM

Rawlings az asztalokat bájos rendszertelenséggel rendezte el a teremben, az egyik sarokban pedig egy hosszú tálalón sorakoztak a finomságok. Henrietta csatlakozott mostohaanyjához és annak kebelbarátnőjéhez, Lady Winifred Thompsonhoz. Amikor Mr. Darby végül besétált a terembe, mindhárman ösztönösen abbahagyták a beszélgetést. Ha az Aranyszarvas fogadóban elegánsan volt felöltözve, akkor a ma esti öltözéke egyenesen pazarnak tűnt. Sötétvörös bársonyzakót viselt, nyakán és mandzsettáján bonyolultan szőtt csipkebetéttel. Henrietta megítélése szerint minden, amit viselt, borzasztóan drága lehetett. – Te jóságos ég! – jegyezte meg Lady Winifred fojtott hangon. – Én utoljára az apámat láttam ilyen csipkemandzsettákban, amiket az ingéhez tudott gombolni. De manapság már nem látni ilyesmit a férfiakon. Az ember azt hinné, ódivatú, pedig egyáltalán nem az, ugye? A férjem minden bizonnyal nőiesnek fogja találni – tette hozzá kuncogva. – Jaj, a férjem annyira rossz megfigyelő! Henrietta egyetértett. A csipke Mr. Darbyn távolról sem tűnt nőiesnek. Henrietta éveken keresztül hallgatta a Londonból visszatérő ifjú hölgyeket. Akár jegyesként tértek haza, akár nem, abban valamennyien egyetértettek, hogy a londoni férfiak pazarul festenek azokhoz a wiltshire-i faragatlan fickókhoz képest, akikkel helyben találkozhatnak. Henrietta mindig túlzónak vélte ezeket a történeteket. Magában elképzelte a sok hiú, kifinomult férfit, akik London kockaköves utcáin magas sarkú cipőkben tipegnek. Pedig az igazság távolról sem ez volt. Soha nem gondolta, hogy léteznek ilyen férfiak a világon, akiknek csillog a hajuk a gyertyafényben, és szögletes arcvonásaik, hanyag eleganciájuk visszafogott hatalmat sugároz. És hihetetlen férfiasság árad belőlük. Mr. Darby ruháit szemmel láthatóan Londonban szabták. Ő azonban olyan férfias eleganciával tudta viselni őket, hogy nem tűnt hivalkodónak. Kesztyűt például nem is viselt. A haja pedig jóval hosszabb volt, mint a wiltshire-i férfiaké általában, fején hátul vékony szalaggal összefogva. Lady Winifred leplezetlen érdeklődéssel mérte végig a férfit. – Ő Lady Rawlings unokaöccse, nemde? Úgy rémlik, tavaly találkoztam vele Londonban. Tudják, Darby volt Rawlings örököse, mielőtt még Lady Rawlings teherbe nem esett. Gondolom, azért jött vidékre, hogy megvárja a szülést. – Milyen rosszindulatú értelmezése ez a látogatásának – jegyezte meg Henrietta röviden, miközben asszonyok egész serege vette körbe Darbyt. Egy feltornyozott hajú nő, akinek csak az orrát lehetett megjegyezni semmitmondó arcából, úgy tört utat magának, mint egy jéghegyet átfúró óceánjáró. – Mrs. Barrett-Ducrorq vagyok Barrett Parkból – mutatkozott be. – Azt hiszem, találkoztunk tavaly Mrs. Crawshay zenedélutánján. Darby meghajolt. – Attól tartok, hölgyem, hogy nem találkoztunk, mert nincs szerencsém ismerni Mrs. Crawshayt. – Akkor valahol másutt lehetett! – rikácsolta a nő. – Talán Bessie házában, mármint Lady Pantonnál. Ez a nő nem ismerheti Elizabeth Pantont. Lady Panton olyan kimért és elegáns hölgy, hogy még egy egyszerű zeneestre is tollas kalapot vesz fel. Lehetetlen, hogy olyan névre hallgasson, mint Bessie. De vitatkozni nincs értelme… – Bizonyára ott lehetett – dünnyögte Darby, kezet csókolva a hölgynek. – Majd legközelebb megemlítem… Bessie-nek, ha találkozunk. Mrs. Barrett-Ducrorq izgatott csacsogásba kezdett, föllelkesedve, hogy közös ismerőst tudhatott magáénak a londoni elit egyik tagjával. Darby csak hagyta, hadd mondja a magáét, a megfelelő pillanatokban bólogatott, miközben tekintetével titkon a termet pásztázta. A helyiségben testes földesurak üldögéltek, fodros ruhás feleségeik élénken legyezgették magukat legyezőikkel. A fiatal lányok, akiket látott, mind kissé hervadtnak tűntek. És persze ott volt még az a buja keblű matróna is, akivel érkezésekor találkozott, Mrs. Davenport. Helyesebben Selina, mivel néhány percnyi ismeretség után már ragaszkodott hozzá, hogy így szólítsa. Aztán végre megtalálta a délután megismert lányt is. Henriettáról még így, távolról is látszott, hogy ugyanolyan rosszul öltözött, mint délután. A ruhája színe furcsán zöldes fényt kölcsönzött a hajának. Darby mégis érzett valami késztetést, hogy jobban megismerje. Mrs. Barrett-Ducrorq több más hölgyet is magához intett, mintha egy szárnyas baromfit akarna ELOISA JAMES

28

BOLOND SZERELEM

elárverezni, és mindüknek úgy mutatta be Darbyt, mint kebelbarátját: Mrs. Colville, Mrs. Cable (vajon hol találta ezt a groteszk szőrmegallért?), Mrs. Gower. Darbyt hamarosan seregnyi asszony vette körül, és a legfrissebb londoni pletykákról, legújabb divatról faggatták. Sajnos Darbyt megelőzte a híre, és már valamennyien tudták róla, hogy igazi divatdiktátor. – A gyöngyökhöz nem konyítok túl sokat – magyarázta Darby, és már vagy századszorra hajolt meg. – A csizmákat kérdezi? Nos, igen… a csizmáknak idén harmonizálniuk kell a kabáttal. Selina Davenport abban a pillanatban verekedte át magát a körön, és úgy hajolt a férfi elé, hogy szinte kibuggyantak a ruha alól dús keblei. – Mr. Darby, annyira kíváncsi vagyok a londoni pletykákra? – kiáltotta huncut mosollyal. – Tudja, a családomban történt betegségek és halálesetek miatt az idén tavasszal fogok először Londonba látogatni. – Élénken legyezni kezdte magát, de legyezője mögött a szemében kimondatlan felkérés csillant. – Biztos vagyok benne, hogy van néhány érdekes története például Rees Hollandról, Godwin grófjáról – hajolt elé olyan közel, hogy mellei szinte súrolták a férfi zakóját. – Igaz a hír, hogy egy opera-énekesnőt költöztetett a házába? – Rees és én olyan régi barátok vagyunk, hogy nem foglalkozunk egymás magánügyeivel – bújt ki a válasz alól Darby. – Soha nem kérdeztem erről. – A felesége is itt van ma este – biccentett Selina a fejével az ellenkező irányba. A grófnő a zongora mellett foglalt helyet. – Ragaszkodom hozzá, hogy megossza velünk az igazságot az otthoni dolgairól. De inkább menjünk kicsit odébb, nehogy zavarba hozzuk a grófnőt. – Azzal határozottan karon fogta Darbyt, és elvezette a körben álló hölgyek mellől. Az ördög vigye el! Darby semmit sem akart kevésbé, mint ezzel a kéjsóvár nővel sétálgatni, aki csak érzéki kalandot kínált, nem házasságot, holott Darby már-már eltökélte magát, hogy feleséget keressen. Nem is gondolkodott sokat, egyenesen ahhoz az asztalhoz vezette Mrs. Davenportot, ahol Lady Henrietta ült. – Nagyon örülök, hogy újra láthatom! – hajolt meg előtte. – Én is, Mr. Darby – felelte Henrietta. – Hogy vannak a kis-húgai? – Biztos kezekben Lady Rawlings dajkájánál, aki rendkívül rátermettnek tűnik, és nem hiszem, hogy nedves ruhában hagyja Anabelt. Gondoltam, ennek örülni fog, Lady Henrietta. Darby jól gondolta. A lánynak gyönyörű volt a mosolya. – Mi csak sétálunk egy kicsit – vágott közbe Selina pajzán mosollyal. – Mr. Darby megígérte, hogy elmesél minden londoni pletykát. – Megmutathatná neki a télikertet, Selina – ajánlotta Lady Henrietta. – Nem hiszem, hogy Mr. Darby látott már ebben az évszakban ilyen kivételesen szép rózsákat. A férfi tekintete összeszűkült. Ez a kis boszorka a kutyák elé veti őt. Henrietta ártatlan, tiszta szemekkel nézett rá, arcán halvány mosoly, de mégis… Volt valami nagyon érdekes a szemében. A szeme sarka egy kicsit felfelé húzódott, és hatalmas szempillák árnyékolták be. Soha életében nem látott még ilyen hosszú pillákat, pedig nagy tapasztalata volt ezen a téren. Darby ekkor Selinához fordult, és vetett egy pillantást az asszony hívogató kebleire. A ruhája inkább kislányosnak tűnt, de illett hozzá. A pamutanyag olyan vékonynak tetszett, mintha bármelyik pillanatban kiszakadna a hatalmas mellek súlya alatt. Darby ágyéka bizseregni kezdett. Selina Davenport gyönyörű, buja nő volt, és világosan tudtára adta, hogy szabad. Lady Henrietta ruhája inkább sároszöld színűnek tűnt, amely eltompította hajszínét. Ráadásul semmit sem láttatott kebleiből, mert a gallérja szinte a füléig ért. Darby meghajolt a lány előtt. – Szolgálatára – dünnyögte. Henrietta tekintete úgy hűtötte le, akár egy jeges zuhany. A lány szemmel láthatóan jól szórakozott. Efelől nem volt kétség. Pontosan tudta, hogyan fog Darby reagálni Selina Davenport kebleire, és úgy történt, ahogy várta, most pedig boldog, mint egy kiskutya, akinek sikerült átugrania a tüzes karikát. Darby önkéntelenül is csikorgatni kezdte a fogát. ELOISA JAMES

29

BOLOND SZERELEM

– Megnyugtatom önt, Lady Henrietta, járatosabb vagyok a kivételesen szép dolgok terén, mintsem azt ön hinné – közölte széles mosollyal. – Semmire sem vágyom jobban, mint egy sétára a télikertben Mrs. Davenporttal – azzal sarkon fordult, és távozott. Henrietta csalódott volt. Valahogy arra számított, hogy Darby kissé kifinomultabban fog reagálni Selina nyilvánvaló trükkjeire. De nem, a férfi abban a pillanatban, ahogy Selina Davenport megjelent előtte, úgy rajzott rá, akár egy méh a virágra. Már ha valaki el tudja képzelni, hogyan fest egy húsos virágocska, krémszínű keblekkel, amelyeket lila selyemszalag díszít. Úgy tűnik, még egy ilyen finom londoni úr is elolvad a közszemlére kitett női keblek láttán. Darby jó húsz percig nem jelent meg újra a rózsaszínű szalonban, és amikor végül visszatért, egyetlen pillantást sem vetett Henriettára. Látszólag elmélyült beszélgetést folytatott egy őszes hajú úriemberrel, de persze Henrietta sem őt nézte folyton. Aztán egyszer csak hirtelen felemelte a fejét, és tekintetük találkozott. Henrietta testét forróság járta át. Először azt hitte, zavarban van, elvégre rajtakapták, hogy megles valakit. De a forróság nem múlt el. Darby tovább nézte őt, és volt valami a tekintetében, amibe Henrietta beleszédült. Ha abban a pillanatban áll, a lábai biztosan felmondták volna a szolgálatot. Miközben Darby Henriettát figyelte, udvariasan elbúcsúzott az idős úrtól, akihez beszélt, aztán egyenesen odament a lányhoz. Mintha csak hívtam volna, gondolta bénultan a lány. Mintha ő is rendelkezne azzal a vonzerővel, amivel Selina. Majdnem vetett egy pillantást a ruhájára, de pontosan tudta, hogy a mellei ugyanott vannak, ahol aznap reggel voltak. A maguk nemében szépek, de össze sem hasonlíthatók Selina túlcsorduló, hatalmas kebleivel. Nem szabad tudnia a csípőmről, gondolta a lány. Aztán hirtelen felülkerekedett benne a józan ész. Ha Darby valóban a méh, akkor rossz virágot nézett ki magának. Mert ebben a virágban nincs virágpor.

Kilencedik fejezet A rókavadászatról és… a vadászatról általában Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz? – Természetesen, tegyen csak kedvtelése szerint. Darby maga is megdöbbent, milyen kép jelent meg benne válaszként arra, amiben kedvét lelné ebben a pillanatban. Nyilvánvalóan lehetetlen. Különben is, hozzá volt szokva, hogy őt üldözik a nők, és nem ő fut utánuk. És az is biztos volt, hogy soha életében nem rohant fiatal – vagy annak tűnő –, tiszteletet sugárzó és büszke jellemű szüzek után. Bizonyára a mai nap több váratlan helyzete az oka. Darbyt összezavarta a nagynéniével folytatott beszélgetés. Jobb lenne, ha visszavonulna a szobájába, és lefeküdne. Azzal viszont elmulasztja legalább tizenöt vidéki úriember megtisztelő figyelmét, akik valamennyien tökéletes, eladósorban lévő lányokat hoztak magukkal. Olyan lányokat, akiket Darbynak mint lehetséges anyákat kell feltérképeznie. Henrietta Maclellan nem túl ígéretes anyajelölt, mivel előszeretettel önt vizet a hisztis gyerekek fejére. Ez a tulajdonsága Darbynak a saját anyját juttatta eszébe. Azért mégis leült mellé. Nem mintha Henrietta barátságtalan lett volna. Vidám arccal nézett a férfira, úgy, mintha egy kedves rokona ült volna le hozzá. Ugyan némi iróniát fölfedezett a szemében, mintha csak azt kérdezné tőle: valóban igazak a férfiasságáról keringő hírek? De mégsem azzal a jól ismert kiéhezett és tudatos tekintettel nézett rá, ahogy más nőktől megszokta. Most majd mindenért megbűnhődsz, gondolta Darby szórakozottan. ELOISA JAMES

30

BOLOND SZERELEM

– Hogy tetszik önnek Limpley Stoke? – érdeklődött a lány. Talán azért ilyen szép tiszta az a kék szempár, mert nyoma sem volt benne annak a bizonyos tudatosságnak. Intelligens kíváncsiság csillogott benne, semmi több. – Az ön társaságában nagyon tetszik – felelte Darby, és hirtelen úgy érezte, remekül szórakozik. – Gondolom, kicsit vidékinek tart bennünket, vagy még rosszabbnak… – Bizonyos mértékig igen. – A falon a tapétát árvácskák díszítették, de egyik sem tűnt olyan vidámnak, mint az itteni társaság. A wiltshire-i emberek jószívű, vidám népek voltak, akik szerették a vadászatot, érdekelte őket a földművelés, de annál kevésbé a londoni ügyek és maga London. A londoni ügyek kimerültek a parlament történéseiben és a régens intézkedéseiben. – Hát, mi legalább szeretjük a vendégeket – állapította meg Henrietta, tovább folytatva az iménti gondolatát. – Ahogy hallottam, a nagyváros nagyon barátságtalan hely is tud lenni. – Ami azt illeti, itt sem volt mindenki barátságos – mondta Darby. – Mivel nem konyítok sokat a gyapjútermesztéshez és a földműveléshez, néhány jelen lévő úr kissé értetlennek, hacsak nem egyenesen semmirekellőnek talált. – Azért ez túl erős kifejezés – mentegetőzött Henrietta, de közben erős sejtése volt, hogy Darbynak jók a megérzései. – Egy bizonyos Mr. Cable teljesen megdöbbent, amikor megdicsértem a kabátját. Henrietta halványan elmosolyodott. – Mr. Cable egyszerűen irigykedik. Ráadásul a feleségét nemrég megtérítette egy utazó metodista pap, amely a kereszténység egyik meglehetősen erős formája, így az utóbbi időben csak bibliai idézetekkel tud társalogni. Attól tartok, pillanatnyilag nem állnak túl jól a dolgai odahaza. – Ez esetben a jövőben igyekszem kerülni a ruházkodás témáját előtte – ígérte Darby. Henrietta meglepetten tapasztalta, hogy a férfi úgy is tud nevetni, hogy ki sem nyitja a száját. A nevetés a hangjában és a tekintetében volt. – És mit várhatunk egy olyan embertől, aki csipkét hord a nyaka körül? – viccelődött a lány. Darby csöppet sem tűnt úgy, mint aki feszeng attól, mennyire különbözik a wiltshire-i uraktól. De hogy lehet valaki mégis ennyire magabiztos, miközben ennyire más? – Én szeretem a csipkét – felelte Darby. Henrietta jól látta: a férfit semmi sem tudja zavarba hozni. – A csipkében van egyfajta szimmetria és tökéletesség, azt szeretem benne. – Szimmetria? Szerintem a csipke túl nőies. – Azt persze senki sem tagadhatta, hogy Darbyn a csipke távolról sem tűnt nőiesnek, sőt… A férfi vállat vont. – Nekem tetszik. A szimmetria a szépség egyik eleme, Lady Henrietta. Itt van például ön… ön szinte tökéletesen szimmetrikus. A szeme arányos távolságra helyezkedik el az orrától. Hallotta már, hogy a szép arc egyik ismérve, hogy az ember szemei között mekkora a távolság? – Nem, erről még nem hallottam – felelte Henrietta. Darby legnagyobb bosszúságára, a lány mintha észre sem vette volna, hogy flörtöl vele. Ahelyett, hogy lelkes kacagásban tört volna ki, csak a homlokát ráncolta. – Van a faluban egy tejeslány, akinek az egyik szeme kék, a másik zöld, Mr. Darby. Úgy tartják, nagyon szép. A falu összes fiatalembere a kegyeit keresi. Ez nem dönti meg valamelyest az ön elméletét a szimmetrikus szépségekről? – Nem hinném. Mert itt lép be a képbe egy másik ismert elmélet. Mégpedig az, hogy a szerencse összefügg néhány aszimmetrikus jelenséggel. Nézzük mondjuk a négylevelű lóhere példáját. – A négylevelű lóhere teljesen szimmetrikus – jegyezte meg a lány. – Akárcsak a háromlevelű. A négylevelű esetében azonban az aszimmetriát a szokatlansága okozza. – Nem túl szilárd az elmélete. Az a tejeslány aszimmetrikus arccal is szép, ön mégis szokatlannak nevezné. – Térjünk vissza inkább az ön személyes szimmetriájához – ajánlotta selymes hangon Darby. Henrietta azonban úgy váltott témát, mintha meg sem hallotta volna. – Mr. Darby, régóta szerettem volna elnézést kérni, amiért azt feltételeztem, hogy Josie és Anabel az ön gyermekei, és ez alapján ítéltem meg önt. Nem lett volna szabad ilyen elhamarkodott megjegyzéseket tennem. – Ne is törődjön vele! Remek tanácsokat kaptam öntől. A bathi munkaközvetítő iroda holnap reggel ELOISA JAMES

31

BOLOND SZERELEM

már ide is küld két dajkajelöltet, és egész biztosan rá fogok kérdezni, mi a véleményük a gyerekek vizes ruháiról. Henrietta most érdeklődő tekintettel hajolt közelebb. – Josie-nak egy kivételesen kedves asszonyra lenne szüksége, Mr. Darby. Bizonyára ön is jól tudja, de talán egy olyan dajka lenne a legjobb, aki maga is elszenvedett hasonló veszteségeket. – Josie… – szólt közbe Darby. – Szemmel láthatóan mélyen gyászolja az anyja elvesztését. – Josie alig ismerte az anyját. Az az érzésem, a mostohaanyám talán csak karácsonykor és a születésnapján találkozott vele, bár talán akkor nem is, mivel Josie születésnapja az év legfontosabb időszakára esik. – Henrietta kérdő tekintete láttán hozzátette: – Április tizenhatodik napján veszi kezdetét a tavaszi bálszezon. Josie talán életében ha négy-öt alkalommal találkozott az anyjával, és a legtöbbször túl kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja, mi történik. – Akkor miért van így elkeseredve? – Az ördög tudja, miért. Talán még mindig nem heverte ki, hogy Londonba kellett költöznie, miután az anyja meghalt. Darby most vette csak észre, hogy a kezével idegesen dobol az asztalon. Tényleg szüksége lenne egy feleségre. Talán egy özvegy lenne jó, akinek már vannak gyerekei, és aki megértené, miért viselkedik úgy a kis Josie, mint egy vadállat. Lady Henrietta sem tud nála többet a gyerekekről. – Elképzelhető, hogy Josie-t tényleg a változás viselte meg ennyire. Én a magam részéről megismétlem, borzasztóan restellem, amiért olyan gorombán viselkedtem vele. Remélem, nem okoztam a kislánynak maradandó lelki sérülést. Darby elmosolyodott. – Emiatt ne aggódjon! Hallottam, amint Josie lelkesen meséli a szolgáknak az érdekes találkozást önnel. Szerencsére nem emlékezett pontosan a nevére, és csak Lady Hebbynek titulálta, így a környéken nem fog híre járni a történteknek. Nem túl igazságos, hogy ennek a lánynak ilyen gyönyörű, érzéki ajkai vannak: a színe természetes és sötét rózsaszín. Emellett telt és puha, mintha csókra hívogatna. Darby semmire sem vágyott jobban, mint hogy megcsókolhassa. Csak hajolj át az asztalon, és felejtsd el a kishúgaidat! Ízleld meg Lady Henrietta ajkait? –szólalt meg benne egy hang. Ha már feleség kell neki, miért ne lehetne éppen ő? Lady Henriettát nyilvánvalóan érdeklik a gyerekek, még ha nem is tud sokat az ellátásukról, ráadásul figyelemreméltóan kedves teremtés. Ám a gondolat kissé megrémítette. Igaz, valóban feleséget kell találnia, de a „feleség” szó hallatán Darbynak mindig egy mutatós, felcicomázott kiegészítő jutott eszébe, amelyet a jövőben valamikor majd be fog szerezni. A nőnek természetesen szépnek kell lennie. És származzon jó családból. Ezenkívül az egyetlen követelménye az, hogy legyen szelíd a természete. Ifjabb korában látott már elég sipítozó nőt ahhoz, hogy kerülje őket. Henriettáról viszont nem lehet azt állítani, hogy sipítozna, de azt sem, hogy szelíd a természete, gondolta a férfi, amikor eszébe jutott Josie meglepett arca, miközben a fejére öntik a vizet. Voltaképpen Darby saját anyja is pontosan ezt tette volna. – Majd ha Josie nagyobb lesz, alkalmazkodni fog a többi emberhez – mondta tűnődve Darby. – Úgy látom, a vidéki levegő máris jót tett neki. Hozhatok önnek valami harapnivalót? – Mr. Darby… – Lady Henrietta, annyira goromba voltam önnel! Az adósa vagyok, amiért ma reggel visszahozta nekem a két kislányt. Nem szeretném untatni önt a családi problémáimmal. Henrietta nem tudott mit szólni, mivel a férfi határozottan lezárta a beszélgetést, bár sértődöttnek sem tűnt emiatt. Darby korábbi tapasztalatai szerint a nők többsége durcás lesz, amikor szándékosan témát váltanak előtte. Henrietta Maclellan azonban ugyanolyan barátságos arccal nézett rá, mint azelőtt. Ám ekkor hátrapillantott. – Ó, egek, itt jön Mrs. Cable. Tudja, a templomban jótékonysági vásárt rendezünk, és sok megbeszélnivalónk van. Különben sem akarnám kisajátítani az ön társaságát – villantott a férfira egy gyönyörű mosolyt. Azzal elfordult, és üdvözölte Mrs. Cable-t. Miután Darbyt így eltanácsolták, kénytelen volt odébbállni. A londoni ifjú hölgyeket az ájulás kerülgette, ha csak egyetlen bókkal illette őket, mert ott mindenki ELOISA JAMES

32

BOLOND SZERELEM

tudta, hogy Darby a természetes szimmetriát nagy ajándéknak tartja. És ez nem hiúság kérdése, gondolta. Csak nem jó helyre irányította a figyelmét. Hirtelen ott termett mellette az imént Lady Panton barátságával kérkedő asszony. – Ó, Mr. Darby! – kiáltott fel. – Szeretném bemutatni önt az unokahúgomnak, Miss Aikennek. – Karon fogta Darbyt, és a fülébe suttogva elvezette. – Tudja, a nővérem szerelemből házasodott, igaz szerelemből! Mrs. Barret-Ducrorq nővére nyilvánvalóan rangján alul házasodott. – Mivel az én drága nővérem tavaly eltávozott, nekem jutott az a hálás, ámde nehéz feladat, hogy a lányát bevezethetem a társaságba – folytatta az asszony, hangjában némi keserűséggel. – Ez a lány egy igazi kincs! El nem tudja képzelni. És az apja… – itt kissé lehalkította a hangját –, nos az apja korábban kereskedelemmel foglalkozott, bár az utóbbi időben inkább az üzleti partnerei vezetik az üzletet. Mindenesetre közel egymilliója van ingóságokban. Darby meghajolt a fiatal lány előtt. Fehér bőrén apró foltok látszottak, amelyek talán szeplők lehettek, mielőtt még megpróbálták volna eltávolítani őket savas citromlékeverékkel. Rozsdavörös haját sütővassal vastag loknikba csavarták. Összességében úgy festett, mint akiből a lehető legtöbbet hozta ki valaki, hogy eladható legyen. Udvarias huncutsággal nézett a férfi szemébe, ám a legyezője mögött megrebbenő pillák nyilvánvalóan elárulták, hogy minden tekintetben felméri az előtte álló férfit. – Tudja, az unokahúgom imádja a gyerekeket! – magyarázta Mrs. Barrett-Ducrorq. – Egyenesen rajong értük, nem igaz, Lucy? – Igen, szeretem a gyerekeket – erősítette meg Miss Aiken. A válasz azonban nem elégítette ki Mrs. Barrett-Ducrorqot, aki ennél sokkal lelkesebb választ várt, ha már sikerült egy ilyen szép kis halat kihalásznia az unokahúgának. Ezért sokatmondó pillantást vetett Miss Aikenre, és hozzátette: – És Lucy nagyon szeret táncolni is. Miss Aiken még mindig a legyezője mögül nézett Darbyra. Ha a férfi jól érzékelte, a milliós nagyságrendű ingóság örökösnője készen állt az adásvételre. – És Lucy úgy üli meg a lovat… Ám a reklámszöveget félbeszakították: – Nem hiszem, hogy Mr. Darbyt érdekli, hogyan tudok lovagolni, kedves néném – szólalt meg Miss Aiken a férfira mosolyogva, elővillantva apró, fényes fogait. – Úgy hallottam, ön szomorú körülmények között, nemrég a kishúgai gyámja lett. Bizonyára elragadó kislányok! Be kell mutatnia őket! Imádom a gyerekeket! – Örömmel, Miss Aiken – felelte Darby készségesen, miközben elképzelte, ahogy a kis Anabel végighányja Miss Aiken barackszínű szaténruháját, és összerágcsálja a fejét díszítő rózsakoszorút. – Biztos vagyok benne, hogy az unokahúgom hasznos tanácsokat tud adni önnek a kislányokkal kapcsolatban – szólt közbe Mrs. Barrett-Ducrorq. – Azt nagyra értékelném, mert szükségem van a tanácsra. Mit szólna hozzá, ha átvonulnánk a szalonba, és hoznék önnek egy kis frissítőt, Miss Aiken? Alig tíz lépést tettek meg a szalonban, és máris teljesen világossá vált, hogy az ifjú örökösnő a nyílt piacon kívánja értékesíteni ingóságait. Hosszú pilláit úgy rebegtette mindenki előtt, hogy nyilvánvalóvá tegye: mind a fizikai, mind pedig anyagi természetű javait értékesíteni kívánja. Darby tisztában volt vele, hogy feleséget kell találnia. Hiszen mindenki erre buzdította. Mert hogyan is nevelhetne fel két kislányt női útmutatás nélkül? Vetett egy pillantást Miss Aikenre, aki odaadó csodálattal bámult vissza rá. A szalonban nem találtak szabad asztalt. Darby nagynénje mosolyogva nézett fel, és talán át is adta volna a helyet az asztalánál, ha Darby perverz módon nem veszi útját Lady Henrietta asztala felé, akihez időközben csatlakozott két középkorú hölgy, és úgy csacsogtak, akár a fülemülék. Bizonyára a jótékonysági vásárt vitatják meg. Lucy Aikent szerencsére nem zavarta, hogy Lady Henriettához ülnek. Lehuppant egy székre, és csatlakozott a beszélgetéshez. Darby rosszkedvűen indult el a bárpult felé, hogy hozzon valami ennivalót. A kezébe vett két tányért – Lady Henrietta előtt csupán egy pohár bor állt, biztosan éhes lehet. Miss Aiken csillogó szemmel üdvözölte Darby visszatértét, de a férfit inkább arra emlékeztette, ELOISA JAMES

33

BOLOND SZERELEM

amikor egy ravasz róka ujjongva figyeli az áldozatul kiszemelt jércét. Lady Henrietta meglepetten vette át a sültekkel megrakott tányért. – Köszönöm! – mondta szokásos mosolyával, majd újra a beszélgetőkhöz fordult, akik éppen a vásárban értékesítendő portékák választékáról diskuráltak. Darby egy darabig csak hallgatta őket, aztán úgy döntött, kicsit több információt szed ki ebből a feleségjelöltből. Elvégre, ha az élete hátralevő részét ezzel a csitrivel fogja tölteni, tudnia kell, mit csinál, amikor éppen nem kacarászik. – És mivel töltik az emberek a szabadidejüket itt, vidéken, Miss Aiken? A lány olyan hevesen lobogtatta legyezőjét, hogy Henrietta hajában meglazult az egyik rózsa, és a lány arcára hullott néhány hajtincs. Gyönyörű színe volt, akár a méznek. – Hát sok mindennel, Mr. Darby! Tudja, én nagyon vidám természetű vagyok, legalábbis a barátaim szerint! Engem például az is remekül elszórakoztat, ha a télikertben üldögélek, és a rózsák szirmait tépkedem! Mármint a hervadt rózsákét. – Remek – dörmögte Darby. – És ön, uram? Ön mivel tölti a szabadidejét? Annyit tudok, hogy londoni, tehát gondolom, olyasmivel tölti az idejét… – csacsogta a lány szórakozottan –, amivel a londoni urak szokták. Talán itt valami huncutságra gondolhat? Na, nem! – Szokott ön bokszolni? – kérdezte a lány egy levegővel. – Nem, nem szoktam – felelte Darby. – Attól tartok, nem szeretem a társaimat püfölni. – Értem! – mondta erre Miss Aiken kissé csalódottan, de csakhamar folytatta: – Pedig én azt olvastam, hogy néhányan magával John Jacksonnal is szoktak bokszolni, de gondolom, ön is valami hasonlóan érdekes dologgal tölti az idejét. – Nemigen – felelte erre Darby kurtán. Lady Henrietta két beszélgetőpartnere éppen távozni készült, s Miss Aiken azonnal Henriettához fordult, és őt is bevonta a beszélgetésbe. Meg kell hagyni, nagyon jól nevelt lány. Nyoma sem volt rajta annak a féltékeny birtoklásvágynak, amit a legtöbb fiatal lány mutatna egy olyan gyönyörű nő társaságában, mint Henrietta Maclellan. – Úgy látom, nagyon izgatottan várod az első bált, Lucy – jegyezte meg Henrietta. Darby jólesően nyugtázta, hogy nem csak rá van hatással Henrietta mosolya. Miss Aikent azonnal felvillanyozta, és úgy viselkedett, mint egy kislány a születésnapi zsúrján. – Igen, igen, Lady Henrietta, tudja, már megvan a ruhám is: gyönyörű strasszokkal kivarrt ruha! És lesz rajtam még három fehér tolldísz. Nem egy, három! Darby unottan iszogatta madeiráját. – Február elsején fogunk a városba költözni. Ön is Londonban lesz a szezonnyitáskor? – fordult Miss Aiken Darbyhoz. – Minden bizonnyal – felelte Darby, megint az italát kortyolva. A lány tekintete mintha élesebbé vált volna. Apró fekete szeme volt, és a haja vörösesszőke. Pont úgy fest, mint egy róka, gondolta Darby. – És ön is izgatott a közelgő szezon miatt, uram? – Őszintén szólva, nem. – Hogy lehet az? Én úgy hallottam, az egyik legérdekesebb időszak! – Két kezét összekulcsolta, és izgatottan gesztikulált. – Tánc az Almackban, lovaglás a parkban, és őfelsége szalonja! – Nem rajongok azért a gondolatért, hogy a hölgyeket lehangoló zenekarok hamis dallamaira tologassam valamely teremben. A parkban pedig csupán férfiak lovagolnak, azok is mind divatszalonárusok – felelte erre Darby. – Tudod, Lucy, a báli szezon Mr. Darby számára nem olyan új élmény, mint számodra – magyarázta Henrietta, megtörve a közéjük telepedő kellemetlen csöndet. Miss Aiken szemmel láthatóan újragondolta az iménti vételi szándékát. – Most jut eszembe – kiáltott fel –, meg kell keresnem a nénémet! Még a végén azt hiszi, eltűntem! – azzal felállt, és elviharzott, de előtte még a válla felett vetett egy pillantást Darby-ra, amellyel nyilvánvalóan azt üzente, ha utána óhajt ügetni, mint egy futószáron vezetett póniló, nem fogja visszatartani. Talán még azt is megbocsátja majd neki, hogy nem lelkesedik a báli szezonért. ELOISA JAMES

34

BOLOND SZERELEM

Darby azonban ott maradt a helyén. – Ez felelőtlenség volt – jegyezte meg Henrietta Maclellan. – Mármint micsoda? – Hát így elkergetni Lucy Aikent – mondta a lány. – Lucy igazán kedves lány, aki remek pótmamája lehetne az ön kishúgainak. Rajong Londonért, és könnyen megszokná az ottani életet, ha hetente néhányszor elmehetne lovagolni. Nála jobb feleséget nem találhatna. Darby meglepődött. Ez a lány nem tudja, hogy jó társaságban a hölgyek nem beszélnek más hölgyek házassági kilátásairól? Főleg nem férfiak előtt? De még mielőtt végiggondolta volna, így válaszolt: – Tudja, nem szeretem azt a felfogást, ami a hölgyeket pusztán feleségjelőltekként láttatja és értékeli. – Ám mivel ez borzasztóan önteltnek hangzott, még hozzátette: – Mert az értékeknek mindkét fél részéről képviseltetve kell lenniük. – Talán ezt azért mondja, mert ön férfi. Mi, nők megszoktuk már, hogy a házasulandókat piacon értékesítik. Szerintem az ön problémája nem abból fakad, hogy korábban nem volt jelen ezen a piacon, hanem abból, hogy ön eddig igen nagy értékű árunak számított, de a nagynénje áldott állapota kicsit lejjebb vitte az árát. Henrietta szemében nyoma sem volt a gúnynak. És teljesen igaza volt abban, hogy Darbynak gazdag feleség kellett. – Talán igaza van – felelte, és kiitta az italát. – Ön néha szinte túlságosan is őszinte, Lady Henrietta. – Korábban soha, senki nem mert volna neki ilyesmit mondani. – Sajnos ez az én nagy hibám – vallotta be Henrietta. – Talán ez a kisvárosi lét teszi. Az embereknek itt nincs rejtegetnivalójuk. – Bár jómagam sohasem éltem vidéken – mondta erre Darby –, egyet kell értsek önnel. Gondolom, ön is tud a pletykákról, miszerint azért utaztam ide, hogy megvárjam, amíg a nagynéném megszüli a gyermekét, és megtudjam, én maradok-e a nagybátyám örököse? – És igaz ez a pletyka? Darby a borospoharát döntögette, és figyelte, ahogy az utolsó csepp az alján egyensúlyozik. – Azt hiszem, a válaszom sokkolná önt, Lady Henrietta. – Nemigen – felelte a lány nyugodt hangon. – Egy kisvárosban éppen annyi kapzsiság létezik, mint egy nagyban. A férfi most felnézett, és szája mosolyra húzódott. – Tehát most már nemcsak olcsó portéka vagyok, hanem kapzsi is? – Én nem ezt mondtam. És nem is így értettem. – Volt valami végtelenül bizalomgerjesztő ennek a lánynak a szemében. – Azért látogattam meg a nagynénémet, hogy megbizonyosodjak róla: valóban a nagybátyám gyermekét várja – felelte a férfi, de nem nézett rá. – És ez nem volt szép tőlem. – Nem bizony – értett egyet Henrietta. – De tévedtem. Korábban úgy tudtam, hogy a nagynéném és a nagybátyám elhidegülten éltek egymástól, és nem volt igazam. – Bár Darby továbbra sem értette a nagybátyja házasságát, azt már biztosan tudta, hogy valódi volt. Henrietta nem szólt semmit, mert talán a lelke mélyén megdöbbent a hallottakon. – Nos, a házasság furcsa intézmény – dünnyögte Darby. – Szokott pezsgőt inni? – Igen, szoktam. Darby intett egy szolgának. – És kér egyet? – Köszönöm, nem. Ritkán iszom egy pohárnál többet. Inkább a buborékokat élvezem, és nem az alkohol hatását. Darby pontosan értette, bár az utóbbi időben, tőle szokatlan módon, négyszer is a sárga földig itta magát, amióta ráhagyták a két kislányt. Érteni tehát értette, bár nem értett vele egyet. – Hozzon nekem még egy madeirát – intett a szolgának –, Lady Henriettának pedig egy pezsgőt. Egy pohárka pezsgő biztosan nem fog megártani – fordult a lányhoz. – Engem viszont majd felbátorít, és talán az ön tanácsára újra megkörnyékezem Miss Aikent. – Ezt az utóbbi megjegyzést egyáltalán nem gondolta komolyan. – Szerintem, ha újra megkörnyékezné Lucyt, kellemesen csalódna, milyen jól el tud vele ELOISA JAMES

35

BOLOND SZERELEM

beszélgetni – felelte Henrietta. –Az a lány nem úgy tekint önre, mint egy árura, Mr. Darby. Lucy még nagyon fiatal, de úgy veszem észre, lenyűgözi az önben rejlő szimmetria. Darby élesen a lányra nézett, akinek tekintetében halvány mosoly csillant. Letették elé a bort, ő pedig kortyolt belőle egyet, és ízlelgette a szájában a finom nedűt. Ha ez a lány ilyen nyíltan beszél, akkor bizonyára nem bánja, ha hasonlóképpen szólnak hozzá. – És ön, Lady Henrietta Maclellan, miért nem lépett ki a házasulandók piacára? – szegezte neki a kérdést. – Figyeltem, hogy mindig csak hölgyekkel beszél, soha nem urakkal. – Ez nem igaz! – tiltakozott Henrietta. – Lord Durgisszal hosszasan beszélgettünk a kertészetről, és… – Az ott Lord Durgis? – biccentett a fejével egy szaténmellénybe öltözött nemesúr felé. – Aki azt a lila mellényt viseli? – Nem, az ott Lord Durgis fia, Frederick. Frederick valóban szörnyű mellényeket tud felvenni, ugye? Tudja, azt hiszi magáról, ő a következő Lord Byron. Az elmúlt hónapokban pocsék verseket írogatott a húgomnak, Imogennek. – És miért nem magának ír verseket? Ön Lucy Aikennél ezerszer szimmetrikusabb. – Itt kicsit közelebb hajolt, és egy pillanatra mélyen a lány szemébe nézett, mielőtt az lesütötte volna pilláit. – Ön nagyon szép. A haja igazán különleges, mégis itt tanyázik, ebben a vidéki posványban. Ekkor előrenyúlt, és határozott mozdulattal megfogta Henrietta kezét. Az övéhez képest egészen parányinak tűnt. Darby halványan nyugtázta, hogy a saját szíve mennyire dobog – nevetséges reakció egy szép arc és néhány rebegő fekete pilla láttán. A lány nagyot nyelt. A torka hullámzott egyet. Te jó ég, ennek a lánynak még a torka is szép! – Mert én valójában nem vagyok szimmetrikus – nyögte ki Henrietta. Kortyolt egyet a pezsgőből, és inkább a buborékokat figyelte, nem a férfit. – Ezt hogy érti? – Nem lehet gyermekem – felelte Henrietta, és végre farkasszemet nézett vele. Sötétkék szemei tökéletes távolságra voltak egymástól. A legszebb matematikai talány volt, akivel Darby valaha is találkozott: kívülről lenyűgözően egyszerű, míg belülről hihetetlenül bonyolult. A férfi mintha nem is hallotta volna, amit mondott: – Nem lehet mije? – Gyermekem – ismételte meg tagoltan a lány, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyesmiről beszélni valakivel, akit csak nemrég ismert meg. Na, erre meg mi az ördögöt lehet válaszolni? Darbyval még soha, egyetlen úri hölgy sem beszélt ilyen témáról. A lány még mindig rászegezte tekintetét, és a szemében újra megjelent a már jól ismert, enyhe gúny. Kezét elhúzta a kezéből. – Elnézést, látom, megrémíti az őszinteségem, Mr. Darby. De attól tartok, azt mindenki tudja, hogy önnek gazdag feleséget kell találnia, mert el kell tartania azt a két kedves kislányt. És én történetesen nagy vagyont örököltem, így igen gazdag vagyok, de a jelen körülmények között nem szerepelek az eladósorban lévők listáján. Darbynak fogalma sem volt, miről beszél a lány. Henrietta kiitta a pezsgőjét, és halk koccanással az asztalra tette. A mosolya kedvesnek tűnt. – Nem szeretném tehát abba a hitbe ringatni önt, hogy beszállok a versenybe, és megküzdök az ön kegyeiért. Darby még nevetni is elfelejtett a döbbenettől, csak később szakadt ki belőle, miután a lány távozott.

Tizedik fejezet Henrietta távozik Esme házából ELOISA JAMES

36

BOLOND SZERELEM

Henrietta számára szokatlan volt, hogy nyugtalannak érezze magát, miután visszavonul a hálószobájába. Rendszerint összefonta a haját, elmondta az imáját, és békésen elaludt. Persze, voltak esték, amikor fájt a csípője. És az is előfordult, hogy a gyermektelen férj nélküli élet gondolata annyira elkeserítette, hogy arcát a párnájába fúrva zokogott. Szerencsére azonban voltak barátai, akik értékelték, és ezért a mindennapokban teljes, boldog életet élt. Henrietta az évek során, mindkettejük megelégedésére, fokozatosan átvette mostohaanyja feladatait. Napjait azzal töltötte, hogy felkereste a rászoruló betegeket, segített beilleszkedni az új családoknak, szükség esetén találkozott a helyi lelkésszel, és segített megszervezni az évente ismétlődő ünnepségeket. Eltekintve azoktól a pillanatoktól, amikor egy-egy emberrel összetűzésbe került, mert a szokásosnál őszintébben beszélt, Henrietta többé-kevésbé boldognak tudhatta magát. Nem zavarta túlságosan, hogy sohasem vett részt bálokon, hiszen nem is lett volna értelme. Ma este azonban valami nem hagyta nyugodni. Fel-alá járkált a szobájában, időnként egy-egy verseskötetet vett a kezébe, majd valamennyit visszatette a helyére. A The Ladies Journal női magazinban Henrietta látott már görög szobrokról metszeteket, és Darby arcéle pont egy ilyen szoborra hasonlított. Szemből már-már túl intelligensnek is hatott. Az arccsontja pedig, akárcsak a tekintete, egy vérbeli angol férfié. Kár, hogy kénytelen volt elmondani neki az igazságot önmagáról, bár ha továbbra is ekkora figyelmet szentel neki a férfi, előbb-utóbb valaki úgyis megsúgta volna neki. Henrietta nagyon is jól látta, milyen szemeket meresztett rá Darby, amikor felajánlotta, hogy segít neki dajkát keresni, arra pedig hamar rájött volna, hogy a lány nagy vagyon örököse. Milyen ideális lenne: egy gazdag örökös és egy anyáskodó asszony egy személyben! Muszáj volt őt kiábrándítania. Nem hagyhatta, hogy meginduljon a szóbeszéd. A férfi egészen egyértelműen kifejezte vonzódását. Henrietta kényszeredetten elmosolyodott, amikor magában felidézte, hogyan ment egyenesen az ő asztalához Darby. Vagy amikor Lucy Aikennel a nyomában tért vissza. És hozott neki egy tányér sültet. És amikor a kezét fogta. Henrietta évek óta figyelte, ahogy a nők és férfiak flörtölnek. Azt azonban még soha nem tapasztalta meg, milyen kellemes érzés, amikor egy férfi tekintetét elkapja a terem másik végében, és rájön, hogy az a férfi vonzódik hozzá. Az a férfi pedig ráadásul egy éve az első londoni úr, aki megjelenik Wiltshire-ben, miután Lord Fastlebinder egy hónapot itt töltött, és elcsábította Mrs. Pidcock földszinti cselédlányát. Fastlebindert Henrietta kövér, csöppet sem vonzó férfinak találta. Darby azonban valamennyi helyi uraságot kenterbe ver. Mrs. Pidcock maga is odasomfordált Henriettához tegnap este, és suttogva azt kérdezte: – Csak nem Mr. Darby volt, aki az imént önnel beszélgetett, Lady Henrietta? Figyelmeztetni szeretném, hogy ez az ember egy londoni szerencsevadász! Ne fűzzön hozzá túl sok reményt? – Mindezzel természetesen csak kerülő úton próbálta felhívni Henrietta figyelmét arra a tényre, hogy ha Darbynak tudomása lenne Henrietta fizikai állapotáról, akkor nem fecsérelné rá az idejét. Henrietta megpaskolta a hölgy karját, és bizalmasan közölte vele, mennyire örül annak, hogy Mr. Darby Lucy Aikent szemelte ki magának. Henrietta azonban nem tudott napirendre térni afelett, hogy Darby valójában őt szemelte ki mint potenciális feleségjelöltet. Máskülönben minek bókolt volna annyit? És miért jött volna az asztalához? Miért beszélt volna a hajáról meg az arca szimmetriáiról? És miért fogta volna meg a kezét? És az a sokatmondó mosoly, amellyel ránézett, mintha csak azt gondolná… Henriettán egy pillanatra pulzáló kétségbeesés futott át, amelyet fiatal korában érzett utoljára, egyfajta bénult vágyakozás. Hogy ő is olyan lehessen, mint a többi lány, akik férjet választhatnak, és gyereket szülhetnek. Neki azonban sikerült elnyomnia ezeket a gondolatokat, mélyen elásta őket magában. Ráadásul most nem is ez volt a lényeg. A lényeg az, hogy Henrietta találkozott egy nagyon vonzó férfival, aki nem tudott testi hibájáról, és udvarolni kezdett neki. És mivel a lány egész életét Limpley Stoke-ban töltötte, ahol mindenki tudta, hogy nem mehet férjhez, ilyesmit még sohasem tapasztalt. Az új tapasztalatok pedig, gondolta Henrietta szemérmesen, mindig előnyösek. Odasétált az ablakhoz, a Holkham-ház gondosan ápolt gyepét azonban most éjjeli sötétség fedte. ELOISA JAMES

37

BOLOND SZERELEM

Milyen szerencsés nő lehet az, akinek Darby őszintén udvarol. Olyan szép a szeme! Mintha beszélni tudna az a szempár, habár Henrietta egy szavát se hitte. És ha tényleg tetszem neki… Henrietta barátnői az évek során számtalan szerelmes levelet kaptak, főként a házassági ajánlatot megelőző időszakban. Egy Darby által írt levél sokkal kifinomultabb és stílusosabb lenne, mint a wiltshire-i férfiak giccses ömlengései. Ő olyan levelet írna, ami kedves, és őszinte, és… Nem. Darby túlságosan is jóképű, és egyértelműen hozzá van szokva, hogy a nők a lábai előtt hevernek. Inkább egy arrogáns és öntudatos szerelmes levelet írna, amelyben megfogalmazná az elvárásait. Ámbár, az igazat megvallva, nem ilyennek tűnt a viselkedése: nem olyan volt, mint aki elvárja, hogy feleségül menjenek hozzá, inkább úgy nézett Henriettára, mintha a legszebb nő lenne a világon, mintha a szája és az orra is szép lenne, és… még gondolni sem mert rá. Olyasmi ült a tekintetében, amitől egy nőt forróság áraszt el mindenütt. És ezt az érzést Lady Henrietta Maclellan még soha életében nem érezte. Soha. És az érzelmeken túl, Darby olyan levelet írna, amelytől egy nő kívánatosnak érezné magát. Kívánatosnak, még akkor is, ha nem lehet gyermeke. Akire vágynak. Darby úgy tudott mosolyogni, hogy a nők elolvadtak tőle. Henriettának még a gondolattól is borsózni kezdett a háta. Odalépett az íróasztalához, és leült elé. Szinte látta a fejében a levelet. „Édes Henriettám” – fogott hozzá az íráshoz, majd egy pillanatra megállt, és rágcsálni kezdte a toll végét. Korábban azt olvasta, hogy egy szerelmes levélben kötelező lírai sorokat írni. ,Az vagy nekem, mint testnek a kenyér”1 – pedig Shakespeare nem is volt a kedvence. Henrietta titkon szenvedélyesen szerette John Donne-t. Darby ráadásul túlságosan is hiú volt ahhoz, hogy magáénak érezze Shakespeare önostorozó hozzáállását. Soha nem hasonlítaná a saját szerelmes gondolatait valami elavulthoz, vagy kevéssé széphez. Henrietta összegyűrte a papírost, és félredobta. Darby csak akkor írna szerelmes levelet, ha el kellene hagynia a szeretett nőt. Egyébként pedig egyszerűen megcsókolná. Újra hozzáfogott a levélhez, és eszébe jutott az egyik kedvenc John Donne-verse: „Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást?”2 Henrietta álmodozva megállt, és pacát ejtett a lapon. Ideje, hogy Donne helyett a saját gondolatait vesse papírra. Helyesebben Darby gondolatait: „Sohasem fogok még egy olyan nőt találni, akit annyira imádhatnék, mint téged. És bár a sors kegyetlenül elszakít minket egymástól, emlékedet kincsként fogom lelkemben őrizni. Lehoznám neked a csillagokat is az égről, csak hogy egy éjszakát a karjaidban tölthessek…” Henrietta kicsit tétovázott. A levél akkor lenne csak igazán szívbe markoló, ha Darbynak az után kellene elhagynia, miután együtt töltötték az éjszakát. Amikor Cecily Waite megszökött Toby Dittlesbyvel, és másnap reggel az apja nem találta a szobájában, mindenki úgy fogta fel, mint egy tragédiát. Henrietta még bepréselt egy újabb szót az utolsó mondat végére: „Lehoznám neked a csillagokat is az égről, csak hogy még egy éjszakát a karjaidban tölthessek. Sohasem kívánnék mást… mint a halált? Nehezebb egy ilyen levelet megírni, mint gondolta. Magában elnézést kért azoktól az uraktól, akiknek írói stílusát az imént méltatlanul elítélte. „Sohasem fogok még egy ilyen nővel találkozni, akinek úgy csillog a haja, mint neked, édes Henriettám. Hajadnak veszélyes szépségét örökre megőrzőm szívemben.” Henrietta belepillantott a tükörbe. A haja valóban az egyik ékessége volt. És talán még a keble is. Nem mintha valaha is viselt volna olyan merész ruhát, mint Selina Davenport, de titkon azt tartotta

1 2

William Shakespeare:LXXV. szonett. ( Szabó Lőrinc fordítása) John Donne: Jó reggelt! ( Vas István fordítása)

ELOISA JAMES

38

BOLOND SZERELEM

magáról, hogy az ő keblei is hasonlóan dúsak lennének, ha belepréselné magát egy olyan szűk ruhába, mint Selina. Tollát újra a tintába mártotta. Ha megint ír majd egy ilyen levelet magának, be fog szerezni egy más színű tintát. A színes tinta rendkívül elegáns. De ideje befejezni a levelet. „Amíg nem ismertelek meg, nem tudtam, mi a szerelem. Amíg nem láttalak meg, nem tudtam, mi a szépség. És amíg nem ízleltem meg ajkaidat, nem tudtam, mi a boldogság.” Más körülmények között Henrietta élvezte volna a bálokat és a szerelmes leveleket. Sőt még válaszolt is volna rájuk, gondolta izgatottan. Habár egy úriember levelére válaszolni megbocsáthatatlan szemtelenségnek számított, de ha az embert már eljegyezték, akkor talán már válthattak néhány sort. Nélküled nem élet az élet. Ez azért talán egy kicsit túlzás. Másfelől viszont, ez az egész csak ámítás, semmi több. „Soha sem fogok megnősülni. Ha te nem jöhetsz hozzám, drága Henriettám, akkor inkább nem nősülök meg. A gyermekek számomra nem fontosak, elvégre már rám bíztak kettőt. Én csak téged akarlak, senki mást. Míg a halál el nem választ.” Henrietta szemében könnycseppek égtek. Ez az egész olyan szomorú! Mi lenne, ha Darby tényleg úgy térne vissza Londonba, hogy élete végéig egyedül él, és sohasem vehetné feleségül élete szerelmét? Hirtelen dideregni kezdett, ahogy az ablakból áradó hűvös szellő belengte a szobát. Ekkor újra visszanyerte józanságát, és halkan felnevetett. A fejében megjelent a rideg, visszafogott Darby képe. Bizonyára a fejembe szállt az a pezsgő! Az az ember összeesne a döbbenettől, ha tudna erről a levélről. De meg is érdemelné. Mert azt már első ránézésre meg tudta állapítani, hogy a híres-neves Mr. Darby Londonból sohasem lesz szerelmes. Túlságosan is el van telve önmagával ahhoz, hogy úgy szeressen egy nőt, ahogy ő tudna: teljes odaadással. Henrietta szinte biztosra vette, hogy egy napon majd találkozni fog egy olyan férfival, akit nem bánt ez a gyerekdolog. Aki majd annyira szereti, hogy nem számít neki. És aki nem egy Darby-féle hozományvadász. Az a férfi majd önmagáért szereti, méghozzá annyira, hogy nem lesz neki fontos a gyerek. Henrietta összehajtogatta a levelet, amit magának írt. Milyen kár Darbyért! Pedig ideális lenne a számára, lévén, hogy már vannak gyermekei, akikre Henrietta annyira vágyott. De Henrietta nála jobbat érdemel. A férfi szája szó szerint tátva maradt, amikor közölte vele, hogy nem lehet gyereke. Az igazat megvallva Henrietta szinte élvezte, hogy így összezavart egy ilyen elegáns londoni úriembert. Bizonyára elveszi majd Lucy Aikent, vagy egy másik gazdag lányt, ha már Lucy iránt nem táplált túl sok szimpátiát. Pedig Lucy kedvesen bánna Josie-val és Anabellel, bár elképzelhető, hogy vidéken hagyná őket, egy nevelőnő gondjaira bízva. Henrietta szeme újra megtelt könnyekkel, amikor eszébe jutott, hogyan suttogta a kis Anabel a fülébe, hogy mama. És ha Anabel új dajkája rajta hagyja a nedves ruhát, és a kislány megfázik, és meghal? Henrietta gyorsan erőt vett magán. Ez abszurdum! Darby bizonyára nem fog olyan dajkát alkalmazni, aki nem cseréli ki Anabel nedves ruháját. Ráadásul ő, Henrietta sem volt különb: hiszen leöntötte Josie-t egy pohár vízzel! Azok után, hogy annyi könyvet elolvasott a gyereknevelésről, és annyi időt töltött a falusi iskolában. Abban tudna segíteni Darbynak, hogy holnap odamegy, és kiválasztja vele a megfelelő dajkát. A férfi erre nem tűnt alkalmasnak. Szinte az arcára volt írva, hogy semmit nem tud a gyerekekről. És mivel Henrietta már elmondta neki, hogy nem lehet gyermeke, talán nem fogja fel úgy, mintha akarna tőle valamit. Ezért újabb levelet írt: Kedves Mr. Darby! ELOISA JAMES

39

BOLOND SZERELEM

Azért írok, hogy megismételjem ajánlatomat, miszerint szívesen segítek kiválasztani a megfelelő dajkát Anabel és Josie számára. Szíves örömest részt vennék a holnapi meghallgatásokon. Ha mégsem lenne szüksége a segítségemre, természetesen azt is megértem. Üdvözlettel, Lady Henrietta Maclellan Henrietta összehajtogatta a levelet, és félrerakta, hogy másnap reggel odaadja a szolgának. Magában megmosolyogta, mennyire különböző az a két levél, amiket ma este írt. A szerelmes levelet talán el kellene égetnie. Csakhogy valószínűleg ez az egyetlen ilyen levél, amelyet valaha is kapott. Inkább ott hagyta a levelet a fésülködőasztalán. Majd holnap megmutatja Imogennek, és jót nevetnek rajta.

Tizenegyedik fejezet Téli álom Esme álmodott. A férfi nesztelenül odalépett mögé, és kezét a vállára tette. Esme tudta, hogy ki az, és azt is tudta, hogy egyedül vannak Lady Troubridge kisszalonjában. Hiszen már többször végigálmodta ezt az álmot. Egyszer pedig át is élte. A férfi keze elegáns, hosszúkás kéz volt. Milyen jó volna egyszerűen csak hátradőlni, és hagyni, hogy a keze a mellére kalandozzon. De Esmének meg kell mondania. Most azonnal. Megfordult, és a férfi levette kezét a válláról. – Ön nem szabad, mylord. Ön a legjobb barátnőm vőlegénye. – Csak papíron vagyok az – felelte a férfi zavartalanul. – Gina újra beleszeretett a férjébe. Ezt még a vak is látja. Holnap közölni fogja velem, hogy felbontja a jegyességünket. – Nekem viszont kötelességem tudatni önnel, hogy én sem vagyok szabad. – Igazán? – Bonnington márki megfogta Esme kezét, és a tenyerét a szájára szorította. Az asszony testén remegés futott át. Csak ne lenne ilyen átkozottul vonzó! Az az érzéki pillantás, amelynek láttán mindig reszkető vágy fogja el. – Kibékültem a férjemmel, és kész vagyok visszatérni hozzá, és… a hálószobájába – magyarázta Esme. – Így attól tartok, ön elszalasztotta a lehetőséget. Ma még cafka, de holnap már hű feleség leszek. A férfi szeme összeszűkült. – A kész vagyok visszatérni még nem jelenidő – jegyezte meg, és várt. Esme nem szólt semmit. – Ugye jól értem, Lady Rawlings, nem most azonnal tér vissza Lord Rawlings hálószobájába? Esme néma fejrázására a férfi bezárta az ajtót. – Ez esetben bolond lennék elszalasztani ezt a lehetőséget, igaz? Kezével végigsimította Esme karját, tüzes forrósággal árasztva el testét. Esme valamit elfelejtett megmondani, de Bonnington addigra levette saját ruháit. Az álomban előfordult, hogy Esme végignézte, ahogy levetkőzik, máskor pedig csak ott állt előtte meztelenül az elegáns bútorok között. – Ön nem vetkőzik le? – kérdezte a férfi fátyolos hangon. Gyönyörű, sportos teste volt, amelynek láttán Esmét elfogta a gyengeség és a vágy. – Sebastian – kezdte, majd elhallgatott, ugyanis álmában ő, mint álmodó, kettévált ilyenkor: az egyik énje, az áloménje újra átélte a történteket, valódi énje viszont önmagával viaskodott, hogy ELOISA JAMES

40

BOLOND SZERELEM

figyelmeztesse Sebastiant. El akarta mondani neki: ezen az éjjelen, most rögtön indul férje hálószobájába. Ezért ő soha nem jöhet majd be hozzá, az ő hálószobájába. És soha nem hiheti azt, hogy… ez a találkozás több volt, mint egy egyéjszakás kaland. A férfi csókolgatni kezdte a nyakát, és egy pillanatra érezte, ahogy a nyelve a bőréhez ér. Sebastian szőke haja aranylott a gyertyafényben. Esme felnézett a férfi jól ismert arcára. Olyan volt vele csókolózni, mint amikor az ember nagy szomjúság után megiszik egy pohár vizet. Az ajka édes volt és egyben tüzes. Esme mindig erre vágyott. Kezét végigcsúsztatta a férfi izmos, aranyló pihékkel borított karján, egészen a válláig. – Lehetek most én az ön öltöztetője? – kérdezte Sebastian. Esme egy pillanatra a mellére szorította a férfi fejét, ízlelgetve a gyönyört, a mellkasa alatt feszülő izmok szépségét. Napillata volt, mintha a szabadban lovagolt volna. A bőrének férfias illata volt, Sebastian-illata. Sebastian fürgén gombolni kezdte a ruháját, a gombok között ujjai finoman simogatták a feltárult bőrt. – Nem zavarja, hogy ez az első alkalom életében? Egy pillanatra abbahagyta a vetkőztetést. – Nem. A férfiak többségének élvezetesen egyszerű mindez. Miért lennék én más? Sem nehéznek, sem bonyolultnak nem tűnik számomra. – Szája szegletében mosoly bujkált. – Igazi sportember hírében állok, Esme. Higgye el, nem fogok csalódást okozni. Esme álmában megjegyezte, milyen arrogáns ez a kijelentés. Hogy lehet valakinek ekkora önbizalma? A valóságban azonban ott, Lady Troubridge kisszalonjában, Esme pontosan tudta, hogy nem fog csalódást okozni. Mert ebben a férfiban nagyobb a merészség, mint az összes többiben, akivel valaha dolga akadt. A férfi lecsúsztatta a ruhát Esme válláról, aki egyszerre ott állt előtte, csupa francia csipkében, amelyet finom masnik tartottak össze, és szinte könyörögtek, hogy kibontsa őket. A férfi szeme elsötétült. – Ön gyönyörű. Esme elsétált előle, élvezte, hogy a csípőjét ringathatja, miközben hallja a férfi hangos zihálását. Kivette a haját tartó csatokat, és hagyta, hogy a hajtömeg a hátára omoljon. Aztán átadta magát a pillanatnak, és végigheveredett a kanapén. Kezét a férfi felé nyújtotta. – Csatlakozna hozzám, uram? A férfi egy szempillantás alatt ott állt mellette. Nem sokra értékelte a francia csipkét, mert egy rántással letépte róla, Esme pedig csupasszá vált. Sebastian néhány pillanatig csak nézte. Aztán amikor megszólalt, olyat mondott, amitől Esme összerezzent. – Szeretlek, Esme. – Magához vonta, és a karjaiba zárta. Esme legbelül tudta, csak az álom vett csalóka fordulatot, mert az igazi Sebastian nem szerette őt. De Esme az álmot álmodta: – Úgy szeretsz, ahogy én téged, Sebastian? A férfi végigsimította a lány combját, miközben testük összeért. – És mi lesz Ginával? – zihálta Esme, mert tisztában volt vele, hogy Gina a legjobb barátnője, aki ráadásul Sebastian menyasszonya. – Gina a férjébe szerelmes. Szakítani fog velem – felelte Sebastian a vállát csókolgatva. Ez egy egészen új élmény volt Sebastian Bonnington számára, aki ezelőtt soha nem értette, hogyan lehet elkövetni azt a bolondságot, hogy az ember szeretőt tart. Azelőtt soha nem találkozott olyan nővel, aki ilyen őrült viselkedésre sarkallta volna. Amíg nem ismerte Esmét. – Nem volna szabad – mondta erőtlenül Esme. – Nem helyes… – Az igazi Esme próbálta felidézni, mit is kellett akkor mondania. A férfi azonban finoman ízlelgette a bőrét, és felfedezőútra indult a nyakától, lefelé vándorolva… a földön térdepelve. És amit a szájával művelt… Esme lába elgyengült, de most ez éppen jókor jött, mert leghőbb vágya volt, hogy a kanapén feküdjön. ELOISA JAMES

41

BOLOND SZERELEM

– Kívántalak, amióta csak megláttalak. Olyan gyönyörű vagy, Esme! Mindened… tested minden porcikája. – A férfi hangja fátyolosán csengett. Esme teste reszketett. A kéz, amely még nem érintett nőt, pontosan tudta, mit kell tennie. Úgy simogatta a combjait, hogy az az érintés nyomán lángolni kezdett. – El kell mondanom valamit – zihálta az asszony. – Ne most – felelte a férfi, és újra ráhajolt. Esme testét tüzes forróság járta át, az ujjai végében is érezte a gyönyört. – Sebastian… Sebastian nem válaszolt, és Esme álmában itt elvesztette a fonalat, s kezét a férfi izmos testére csúsztatta, hogy olyat mutasson neki, amiről az tudott, de még sohasem érzett, és amiről hallott, de még sohasem tapasztalt. A nő lélegzése egyre szaporább lett, és képtelen volt értelmes szavakat kiejteni a száján. Az igazi Esme azonban, Esme Rawlings, Miles Rawlings özvegye hevesen dobálta magát az ágyában, de nem a szenvedélytől. Mert kétségbeesetten figyelmeztetni próbálta az álmában látott Esmét valamire, amíg csak… Fel nem ébredt. Felébredt, és abban a testben találta magát, amiben az előző nap, nem abban a légiesen könnyű, érzéki testben, amelyet Sebastian Bonnington simogatott, hanem egy kerek, állapotos testben. Már megint felébredt, mielőtt még elmondhatta volna neki. Esme arcán végiggördült egy könnycsepp. Pontosan tudta, miért álmondott arról a bizonyos júniusi éjszakáról újra és újra. Több oka is volt. Az első: hogy a hasában hordott baba akár annak az éjszakának a gyümölcse is lehetett. A második: hogy az a gyerek talán valóban nem Sebastiané, mert másnap éjjel hosszú évek után először megosztotta ágyát a férjével, pontosan abban a reményben, hogy örököst nemzenek. Kezével idegesen simogatta óriási hasát. Úgy tűnt, hogy a baba most alszik. Ezúttal nem türemkedett ki valamelyik végtagja a hasán, emlékeztetve Esmét, hogy már nincs egyedül. A legfélelmetesebb az volt, hogy álmában Esme mindig azt mondta Sebastiannak, hogy szereti, de sohasem figyelmeztette, hogy másnap éjjel ne jöjjön a hálószobájába. Soha nem sikerült tudatnia vele, hogy az affér csupán egyetlen éjszakára szól. Sebastian pedig másnap éjszaka benyitott Esme hálószobájába. És mindkettőjüket felébresztette, a férje pedig azt hitte, tolvaj jár a szobában. És amikor Miles álmából felriadva felugrott az ágyból, a szíve felmondta a szolgálatot. Ismerősek voltak ezek a könnyek, akár a kenyér íze. Ismerősek: ezek a gyásszal, bűntudattal teli könnyek. Bárcsak ne engedett volna Sebastiannak, és ne csalta volna meg a férjét! Fia akkor kisétál a szobából, amint a férfi vetkőzni kezd. Ha nem enged a vágynak… Esme felült az ágyában, és testét rázta a zokogás, mintha csak így próbálná kiűzni magából a felelősség érzését. Nem mintha nem nyerte volna el a büntetését. Megözvegyült. Gyermeket vár. És még azt sem tudja, ki a gyermek apja. És mindezt egyedül. Az ágya mellett mindig tartott egy halom zsebkendőt, így le tudta törölni a könnyeit. Esme szerette Milest, ugyanazzal a gyöngéd szeretettel, amellyel a férje is szerette őt, miközben mindketten tisztában voltak egymás gyöngeségeivel. Tíz éve nem éltek együtt, de mégis gyöngéd érzelmekkel viseltettek egymás iránt, ezért a könnyek Miles hiányának is szóltak. Meg persze a bűntudatnak, amiért része volt a halálában, és ez jóval nagyobb volt mindennél. Esme folyton csak azt kívánta, bárcsak azonnal elmondta volna Sebastiannak, hogy kibékült Milesszal. Mert a férfi azt hitte, ez majd csak valamikor a távoli jövőben fog megtörténni. És miért is gondolta volna másként: hiszen Lady Troubridge házának minden vendége tudta, hogy Miles és Lady Randolph Childe a szomszédos szobában laknak. Ki gondolta volna, hogy Esme és Miles csak azért, hogy gyerekük legyen, újra együtt hálnak? És hogy Miles ezt azonnal akarja? Sebastian bizonyára azt hitte, Esme majd csak akkor békül ki a ELOISA JAMES

42

BOLOND SZERELEM

férjével, ha visszatérnek Londonba. Csak ne lenne ez a sok „mi lett volna, ha”. Esme fejében minden lélegzetvétellel megszólalt a kérdés. Testét újra megrázta a zokogás, ezúttal olyan hevesen, hogy szinte belesajdult. De még a könnyek sem tudták feledtetni vele azt az érzést, ami miatt annyira szégyenkezett. Hiányzott neki Sebastian. Nem is az együtt töltött éjszaka miatt. Inkább a férfi erős, józan és arisztokratikus jellemét hiányolta. Mindazt a bosszantó tulajdonságot, amely a barátnőjét, Ginát végig zavarta, amíg a jegyese volt: a merevségét, a tisztelettudást, az egyéni stílusát és tudálékosságát. Ahogy képes minden problémának a velejébe látni. Amilyen kimért és gyakorlatias, kivéve – gondolta Esme örömmel vegyes bűntudattal –, amikor rólam volt szó. Sebastian csakis Esme jelenlétében ragadtatta el magát a szenvedélytől, csakis Esme volt képes feledtetni vele a társasági jó modort. De Sebastian elment. Az egyre dagadó botrány elől a kontinensre menekült. Aznap este mindenkinek azt mondta, tévedésből nyitott be Esme hálószobájába, mert összekeverte azt az állítólagos felesége, Gina szobájával. Gina azonban akkor még nem is volt a felesége, mert Sebastian egy hamis házassági kivonattal próbálta megmenteni a hercegnő becsületét, aki időközben újra összemelegedett Girton herceggel. Mennyire jellemző volt ez az ő drága Sebastianjára: egyetlen húzással sikerült megmentenie Gina becsületét, aki így visszamehetett a férjéhez, akit igazán akart. Gina elhajózott Görögországba az ő szeretett Camjével, Esme pedig vidékre költözött, hogy gyászoljon. Az udvarias, merev és talpig becsületes Sebastian pedig áthajózott a kontinensre, miközben a hírneve romokban hevert. Angliában mindenki azt tartotta róla, hogy egy könyörtelen szívtipró, aki minden nőt az ágyába akart csalni. Az elitkörökben hónapokig diskuráltak Gina hercegnő szerencsés megmeneküléséről. Mert ha Sebastian Bonnington akkor nem keveri össze a két hálószobát, és Lord és Lady Rawlings szobája helyett a hercegnő szobájába megy, akkor sikerült volna ágyba csalnia a lányt anélkül, hogy feleségül veszi. Az egész helyzet iróniája abban állt, hogy Esme volt az, aki megérdemelte volna, hogy lerombolják a hírnevét, neki kellett volna elmenekülnie, magányos száműzetésbe. Sebastian azonban feláldozta magát és a hírnevét, és most az egész ország nemkívánatos személynek tartja. És magányosan él valahol. Vagy talán nincs is egyedül. Most, hogy megtapasztalta a gyönyört, biztosan talált magának egy szép nőt, akit feleségül vehetett. Aki azonnal látta rajta, hogy tiszteletre méltó ember, és megértette, miért kellett ilyen különös történetet fabrikálnia egy házassági kivonatról, és miért kellett száműzetnie magát Angliából. Az a nő most bizonyára boldog, mert a botrány nélkül nem talált volna rá Sebastianra. És ha Sebastiannak valaha is eszébe jut még a hírhedt Esme Rawlings, bizonyára keserű szájízzel gondol rá, és sajnálja, amiért hagyta magát elcsábítani, és tönkretette az életét. Ezek a könnyek most az összetört szív keserű könnyei voltak.

Tizenkettedik fejezet Másnap reggel, avagy a könnyek és a titkok jó barátok Lady Rawlingsnak takaros reggelizőszobája volt, ahol az ember kirobbanóan vidámnak érezhette magát. Henrietta egy pillanatra megállt, hogy körülnézzen, és élvezte, ahogy a nap átszűrődik a rózsaszín függönyökön, rózsás színű fényt vetve a padlóra. Ekkor azonban rápillantott Lady Rawlingsra. A londoni társasági élet egykori elegáns ELOISA JAMES

43

BOLOND SZERELEM

vezéralakjának arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák, melyeket még jobban kiemelt a citromsárga tapéta. – Úgy látom, rosszkor kerestem fel önt – szólalt meg Henrietta. – Felajánlottam Mr. Darbynak, hogy segítek a dajka kiválasztásában, de inkább… – Szó se lehet róla! – erőltetett magára egy mosolyt vendéglátója. – Kérem, foglaljon helyet, Lady Henrietta. Simon hamarosan idejön. Addig is, megkínálhatom egy csésze teával? Henrietta leült Esme mellé, és látta, hogy az asszony formás orrán egy könnycsepp gördül végig. – Tudja, amikor Mrs. Raddle a faluban állapotos volt – mesélte Henrietta társalogva –, a férje megesküdött, hogy nem lesz több gyerekük. Az az asszony egész idő alatt úgy kiabált vele, mint egy halaskofa. – Igazán? – Lady Rawlings Henrietta kezébe adott egy csésze teát, majd zsebkendőjével felitatta a rakoncátlan könnycseppet. – Én magam is hallottam – felelte Henrietta. – Szegény Mr. Raddle izmos ember volt, és a felesége először sonkafejűnek nevezte, aztán azt találta mondani rá, hogy olyan a hátsója, mint egy disznónak. Már vagy hat éve történt mindez, de azóta is emlékszem még minden mondatára. – Henrietta letette a teáját. Lady Rawlings arcán most még sebesebben folytak végig a könnyek. – Jaj, istenem! – A háziasszony arcán kesernyés mosoly futott át. – Nos, ha Mrs. Raddle halaskofa volt, én meg vizes törülköző. Az igazat megvallva, folyton csak sírok. A dadám azt mondja, rosszat teszek ezzel a babának. Henrietta tiszta zsebkendőt vett elő a zsebéből, és letörölgette vele Lady Rawlings arcát, majd így felelt: – Bár nincs tapasztalatom az áldott állapotban jelentkező sírógörcsök terén, meggyőződésem, hogy a kisbabának nem árt. De azért talán a reggelt nem sírással kellene kezdeni. – Miért ne? Mi lehet ennél jobb választás? – kérdezte Lady Rawlings, teljesen elveszítve józanságát. – Például a könnyek megsózzák a teát. Inkább igya meg? – Henrietta tapasztalatai szerint a hisztérikus állapotra jó gyógyír, ha az ember mással foglalja el magát. Esme Rawlings ivott egy korty teát, de az nem enyhítette a sírást. – Bizonyára nagyon hiányzik önnek a férje – folytatta Henrietta. – Annyira sajnálom! Esme nyelt egyet. – Igen, hiányzik Miles, persze hogy hiányzik. Volt azonban valami furcsa a hangjában. Henrietta tudott róla, hogy Miles és Esme Rawlings évekig külön éltek. És mivel ő egész életében Limpley Stoke-ban élt, igen gyakran találkozott Lord Rawlingsszal egy bizonyos Lady Childe kíséretében. Nyílt titok volt a viszonyuk. Darby azonban tegnap este azt mesélte, hogy a nagynénje és nagybátyja Lord Rawlings halála előtt kibékültek. – Azt mondják, az ilyen fájdalomra a legjobb gyógyír az idő – jegyezte meg sután. – De olyan nehéz ilyen körülmények között gyermeket várni. És most, hogy Darby gyerekei is itt vannak, valahogy annyira… – Esme hangja elcsuklott. – Talán ha a kisbabára gondolna, attól vidámabb lenne. – Nem tudom elképzelni őt – felelte Lady Rawlings, már-már hisztérikus hangon. – Nem tudom elképzelni, milyen lesz a kisbabám! – Nos, ezzel nincs egyedül. De nem is ez a lényeg, mert biztos vagyok benne, hogy ön nagyon szépnek fogja találni, akárhogy is néz ki. Mrs. Raddle kisfia kissé kövérkés, mint egy úritök, de még sohasem mondta rá, hogy sonkafejű. Pedig az, de tényleg! Az a gyerek alig múlt hétéves, és tavaly már megnyert egy piteevő versenyt! Esme Rawlings siralmas hangon felelt. – Ezt ön nem értheti… fogalmam sincs, kire fog hasonlítani a kisbabám! Henrietta meglepetten pislogott. – De Lady Rawlings… – Kérem, ne szólítson így, ne mondja ki ezt a nevet! Esme szemmel láthatóan közel állt ahhoz, hogy hisztérikus rohamban törjön ki. Henrietta körülnézett. Az ilyen állapotra a szalmiákszeszt vagy valami tömény alkoholos italt szoktak ajánlani. Nála sohasem volt ilyesmi. ELOISA JAMES

44

BOLOND SZERELEM

Szerencsére azonban Lady Rawlings időközben mintha kissé megnyugodott volna. – A keresztnevem Esme – közölte némi büszkeséggel, és cukrot kanalazott a teájába. – És nagyon kérem, szólítson Esmének, és tegeződjünk. – Szájához emelte a vékony porceláncsészét, és a csésze mögül nézett Henriettára. – Az imént arra céloztam, hogy nem vagyok biztos benne, ki a gyermek apja. Henriettának óriási erőfeszítés árán sikerült lepleznie döbbenetét. Kezébe vette a saját csészéjét, és kortyolt egyet belőle. – És… sok jelölt van? – Ezt úgy mondtad, mint a barátnőm, Gina. Girton hercegnője. Ő is pontosan ezt kérdezte volna. Tudod, ő olyan gyakorlatias. Ő sohasem kerülne ilyen helyzetbe. – Esme megint sírva fakadt. – Én pedig visszaéltem a barátságával. Henrietta igyekezett valami ennél is gyakorlatiasabb dologra gondolni, amivel erőt adhat Esmének. De mivel nem tudta elképzelni, miről beszél Lady Rawlings, egyszerűen semmi nem jutott az eszébe. – Tudod, Gina Lord Bonningtonhoz készült feleségül menni – magyarázta Esme. – De attól félek, hogy ő a gyermekem apja. Henrietta tekintete elkerekedett. Természetesen ő is hallott a hírhedt márkiról, aki tőrbe akarta csalni Girton hercegnőjét. – Arról a márkiról beszélsz, aki megpróbálta a hercegnőt arra kényszeríteni, hogy… – Nem, nem! Az a történet egy ócska tákolmány. A márki azért nyitott be hozzám, mert valójában engem akart azon az éjszakán felkeresni a szobámban. – De ehelyett a férjedet találta ott – fejezte be Henrietta. – Micsoda balszerencse! – Volt valami olyan gyöngédség a hangjában, amitől Esme azonnal megkönnyebbült, szinte úgy érezte, megbocsátottak neki. – Henrietta… ugye, nem bánod, ha így szólítalak? – A lány mosolya láttán Esme folytatta. – Én egy szörnyű ember vagyok. Mert még mindig szeretem őt, és ez megbocsáthatatlan! Henrietta próbálta összerakni a részeket: – Még mindig szereted Bonningtont… – Mindig is könnyűvérű nő hírében álltam – szólt közbe Esme. – Eltöltöttem egy éjszakát Sebastiannal, de csak egyetlenegyet! Csakhogy az pontosan az előtt történt, amikor Miles meg én kibékültünk, és úgy döntöttünk, szeretnénk egy közös gyermeket. A férjem azt mondta, először meg kell beszélnie Lady Childe-dal… – Puffadt szemmel nézett Henriettára. – Ugye, tudod, ki az a Lady Childe? Miután Henrietta bólintott, így folytatta: – Most biztosan azt gondolod, hogy milyen szánni való emberek vagyunk. Pedig nem így van. Miles és én kényszerből házasodtunk össze, és Miles később Lady Childe mellett találta meg a boldogságot. Eközben azonban nagyon szeretett volna egy örököst, amit tudatnia kellett Lady Childe-dal… – Esme hangja elcsuklott. – És az azt megelőző éjszaka te és a márki… – Pontosan! – erősítette meg Esme kétségbeesett hangon. – A márki pedig a kontinensre menekült, igaz? – Henrietta halványan emlékezett rá, amikor Imogen izgatottan ecsetelte az egész szomorú történetet Bonnington botrányáról, szóról szóra idézve a The Daily Recorder bulvárlap cikkét. – Igen, én pedig nem tudom, hogy az övé-e a gyerek, vagy Milesé. – Ez esetben semmi probléma – közölte Henrietta ragyogó mosollyal. – Mert ez a gyerek a tiéd, és senki másé. – Hát, talán igazad van, de… Henrietta Esme karjára tette a kezét. – Ezt komolyan mondom, Lady Rawlings, illetve Esme! Ez a gyerek a tiéd. Amikor majd megszületik, egy csatakos kis teremtés lesz, akinek semmi másra nincs szüksége, csak a te szeretetedre. Láttál már életedben újszülöttet? Esme a fejét rázta. – Van, amelyik nagyon csúnyácska. És azt mondják, szörnyű nehéz világra hozni őket, aztán ott van az ember kezében egy csatakos, haj nélküli valami. De az a valami a tiéd lesz. Már hogyha te is ezt szeretnéd. Esme a hasára tette kezét. – Hát persze hogy szeretném! Nagyon szeretném már látni őt! Akár fiú, ELOISA JAMES

45

BOLOND SZERELEM

akár kislány. – Akkor nem értem, mi a baj. Ez a gyermek a házasságod égisze alatt fog megszületni. – Ha csak rólam lenne szó, nem is éreznék bűntudatot – magyarázta Esme. – De Darby élete is a tét. – Darby felnőtt ember – felelte Henrietta szigorúan. – Igen, tudom, de Darby egy évvel ezelőttig vagyonos ember volt. Aztán meghalt az apja, és a gyámja lett két kishúgának. De közben ő volt Miles örököse… – Csak várományosa volt az örökségnek. És én nem tudok sajnálni egy olyan makkegészséges felnőtt férfit, mint Mr. Darby. Teljesen világos, hogy mit kell tennie, és meggyőződésem, hogy ő is tudja. Találnia kell egy gazdag feleséget. És nagy szerencséjére minden fizikai adottsága megvan hozzá. – De ez annyira igazságtalan! – tiltakozott Esme. – Én semmi igazságtalanságot nem látok ebben. – De nem érted… – Nem. Én bármit megadnék, ha Mr. Darby helyében lehetnék, két gyönyörű kislánnyal, akit felnevelhetnék. Bárkit feleségül vehet! Itt egy pillanatnyi csönd következett. – Sajnálom – szólalt meg Esme. – Tudtam arról, hogy neked nem lehet saját gyermeked, mégis a saját balszerencsés sorsommal traktállak itt. Megbocsáthatatlan gorombaság volt a részemről. Henrietta arcán sápadt mosoly jelent meg. – Nincs miért elnézést kérned. – De igenis van! Olyan dolgok miatt keseregtem neked, amelyek eltörpülnek a te problémáddal szemben. – Hát, abban igazad van, hogy szívesebben lennék a helyedben. Esme elnevette magát. – Akkor te tényleg nem érted, mekkora botrányba kevertem magam! Szörnyű felesége voltam Miles-nak! És gyakorlatilag én vagyok a felelős a haláláért. – Ezt a következtetést irracionálisnak tartom. Én mindenkitől azt hallottam, hogy Lord Rawlings szíve felmondta a szolgálatot. Ami annyit jelent, hogy sajnálatos halála bármikor bekövetkezhetett volna. Most viszont megvan az örökös, akire annyira vágyott, hiszen gyermeket fogsz szülni. Egy gyönyörű, csodás kisbabát? – Henrietta némi habozás után még hozzátette: – Engem az sem érdekelne, ha a gyerekemnek egyáltalán nem lenne apja! Esme a kezébe vette Henrietta aprócska kezét. – Biztos vagy benne, hogy nem volnál képes kihordani egy gyermeket? – Igen. De nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy emiatt szerencsétlennek érzem magam, mert az idő nagy részében nem érzem annak magam. De ha valaki adna nekem egy kisbabát, nem feszegetném túlzottan a születésének körülményeit. – Nos – szólalt meg Esme tűnődve –, úgy látom, nem bízhattam volna nálad jobb személyre az én hitvány kis titkomat. – Tudod, az én helyzetemben az ember meglehetősen szívtelenné tud válni. Rengeteg időt töltök az emberek megfigyelésével, és ez azt eredményezte, hogy rendhagyó a véleményem a dolgokról. A húgom sokat panaszkodik, hogy különc vagyok. – Hát, a legtöbb nőismerősöm úgy nézne rám ezek után, mint egy szörnyetegre – felelte Esme, érdeklődve nézve Henriettára. – Őszintén szólva, nem is értem, miért mondtam mindezt el neked. – Ne félj, senkinek sem fogom továbbadni. De könyörgöm, ne emészd magad tovább Mr. Darby öröksége miatt. Érett férfi létére meg fogja oldani a dolgot. – Talán neked kellene feleségül menned hozzá – vetette föl hirtelen Esme. – Neki vannak gyermekei, akikre vágysz, te pedig… nagyon szép nő vagy, Henrietta, ami Darby számára fontos szempont. De miért akarnék egy csipkemandzsettás férfihoz menni, akit megszállottan érdekelnek a külsőségek? Most, hogy Esme jobban szemügyre vette a lányt, észrevette, milyen ragyogó mosolya van. – Darby egyáltalán nem olyan. Tudom, hogy finnyás ember hírében áll, és valóban gondosan ügyel az öltözékére. De mindemellett rendkívül érzékeny ember. Kérlek, legalább vedd fontolóra, hogy hozzámész! ELOISA JAMES

46

BOLOND SZERELEM

– De hiszen még meg se kért! – ellenkezett Henrietta. – És nem is fog. A férfiak saját gyerekre vágynak. Én nem fogok férjhez menni. – Darby biztosan nem akar saját gyereket, mert nem szereti a gyerekeket! Ha hallottad volna, mi volt a véleménye, mielőtt még a gondjaira bízták azt a két kislányt! El tudod képzelni, hogy Darbyt érdekelné egy olyan kis foltos, csatakos teremtés, akiről az előbb beszéltél? – Hát, elég nehéz elképzelni – jegyezte meg kuncogva Henrietta. Esme most hirtelen megfordult. – És már itt is jön! Darby, mondd csak el nekünk, mit gondolsz a gyerekekről! Nappali fényben Darby még elegánsabbnak tűnt, mint az előző este, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Felöltőjét hímzés díszítette, csuklója körül pedig szépen vasalt csipke. A férfi megállt, és meghajolt. Még ezt a jelentéktelen mozdulatot is elegánsan tette. – Csak annyit mondanék, hogy ma már másodszorra öltöztem át, mivel Anabel minden irányban kihányta a reggelijét. Beéred ezzel a válasszal? Jó reggelt, Lady Henrietta! – Újra meghajolt a hölgyek előtt, és Henrietta látta, hogy Darby észrevette Esme könnyes arcát. – Talán ha Anabel a saját gyermeked lenne, nem így éreznél – erősködött Esme. Darby megborzongott a gondolattól. – Bizonyára nem. De sem a gyerekkel járó felelősségre, sem a sok munkára nem vágyom – tette hozzá, őszintén fájdalmas arccal. Henrietta nem bírta ki mosolygás nélkül. – A gyerekek nem jelentenek nagy munkát. A legtöbb apa alig látja a gyerekeit, és nem érez lelkifurdalást a felnevelésük miatt. – Ez így igaz – értett egyet vele Darby. – Én azonban ennek ellenére kitartok amellett, hogy nem tartok igényt saját gyerekre. Ha Darbynak nem lett volna olyan karakteres arca, Henrietta komolytalan embernek nézte volna. Így viszont bizsergő tudatossággal vette szemügyre izmos lábait. Eddig a nadrág egyik wiltshire-i férfinak sem állt ilyen jól! Esme ekkor feltápászkodott, Darby pedig azonnal ott termett mellette, hogy felsegítse. – Jól érzed magad? – érdeklődött. Esme kicsit zavarban volt. – Az imént Henriettát traktáltam unalmas történetemmel. De tegnap este téged is figyelmeztettelek – mosolygott féloldalasan Darbyra. – Az utóbbi időben egy bőgőmasina vagyok. Henrietta úgy látta, a férfi nagyon szépen mosolyog vissza. Esme a sálával kezdett bíbelődni. – Azt hiszem, egy kis időre visszavonulok a szobámba. Nem szükséges elkísérned. Hamarosan visszatérek, hiszen érkeznek a dajkajelöltek, nem igaz? A munkaközvetítő cég még egy kertészjelöltet is ígért. Bocsáss meg nekem, Henrietta, de egy-két percre felügyelet nélkül kell hagyjalak. – Ekkor a lányhoz hajolt, és a fülébe súgta: – Hallottad? Nem akar saját gyereket! – Azzal távozott. – Megkínálhatom egy kis teával, uram? Attól tartok, ez itt már kihűlt. Darby leült Henriettával szemben, és a ruházatát vizsgálgatta. – Köszönöm, nem kérek. Ezt a ruhát a faluban varratta? – Igen – felelte a lány. – És az önét Londonban varrták? – Igen, száműzött párizsi szabók – mondta Darby. – Ez esetben nem untatom azzal, hogy megadom önnek Mrs. Pinnock elérhetőségét. Bizonyára nem tartaná kielégítőnek a franciatudását. A férfi szélesen elmosolyodott. – Sem azt, sem ahogyan a tűvel bánik. De komolyra fordítva a szót: hálás vagyok önnek, amiért segít ma nekem. Teljesen alkalmatlannak érzem magam egy jó dajka kiválasztására. Lady Rawlings inasa, Slope lépett be a szobába, és jelentette: – Megérkeztek a jelöltek, Mr. Darby. Bevezessem őket egyenként? Darby Henriettára nézett. – Jobb, mintha mindet egyszerre hallgatnánk meg, nem gondolja? – Mindenképpen jobb. Slope meghajolt, majd egy zömök, nagy orrú, dús keblű asszonnyal tért vissza. Az asszony szigorú szabású, talpig fekete ruhát viselt. Darby kedves üdvözletétől mintha kissé ideges lett volna; alaposan szemügyre vette a férfi csipkés mandzsettáit, hangosan szipogni kezdett, majd tekintetét ELOISA JAMES

47

BOLOND SZERELEM

Henriettára fordította. Henrietta első ránézésére megállapította, hogy Mrs. Bramble nem a megfelelő személy, ezért csak fél füllel hallgatta azt, amint mondott: – Meggyőződésem, asszonyom, hogy a gyerekek életét keresztény elvek szerint kell szabályozni. Én tagja vagyok Upper Glimpton metodista gyülekezetének, és biztosíthatom, asszonyom, hogy… Henrietta ekkor vette csak észre elpirulva, hogy Mrs. Bramble abban a tévhitben van, hogy ő Mr. Darby felesége. Bizonyára azt hitte, hogy Lady Henrietta nem más, mint Mrs. Darby, aki a házassága után is megtartotta családi címét. Hát persze hogy ezt hiszi. Hiszen egy hajadon fiatal nő nem ülne itt egyedül Mr. Darby társaságában. Darby vetett egy pillantást a lányra. A szeme vidáman csillogott. – Nos – szólalt meg –, úgy látom, pontosan ilyen dajkát keresek a gyerekeim számára, mint ön, Mrs. Bramble. Tudja, az előző dajkájuk pápista nézeteket vallott. Mrs. Bramble felszisszent. – Igen, igen – erősítette meg Darby zordan. – Őszintén féltettem a gyerekek lelki üdvét. Henrietta gyorsan közbevágott. – Mrs. Bramble, az egyik kislány, Josie nehezen dolgozza fel az édesanyja elvesztését. Találkozott már hasonló esettel korábban? – Igen, találkoztam. Én magam is még gyászolom az anyámat, amint azt az öltözékemen is láthatják. – Henrietta arca megenyhült. Talán Mrs. Bramble nem is olyan merev, mint amilyennek elsőre gondolta. – Tisztában vagyok vele, mit jelent egy szülő elvesztése – magyarázta az asszony, majd melankolikus mosollyal hozzátette: – Attól tartok, nálam jobban senki sem tud segíteni azokon a szegény kicsiken. Osztozom a fájdalmukban. – Fogadja részvétemet – mondta Henrietta. – Mikor halt meg az édesanyja? – Jövő kedden lesz öt éve – felelte Mrs. Bramble, kisimítva keményre vasalt fekete szoknyáját, majd mintha már meg is állapodtak volna, kijelentette: – Legkorábban jövő szombaton tudnék beköltözni, asszonyom, hogy gondját viseljem annak a két szegény gyermeknek. Majd az Úrban vigaszt találnak. – Örülök, hogy eljött, Mrs. Bramble – mondta Darby, talpra segítve az asszonyt. Slope két perccel később egy karakteres arcú fiatal nővel tért vissza, aki mintha egyenesen az osztályteremből érkezett volna. Egy nyomott mintás muszlinruhát viselt, amelynek alját öt-hat fodros réteg szegélyezte, a vállrésznél pedig hasonló, kisebb fodrok. Darby ezúttal körültekintőbben elmagyarázta a gyerekekhez fűződő viszonyát, és arra is rámutatott, hogy Henrietta csupán azért van jelen, hogy segítsen a kiválasztásban. Miss Penelope Eckersallt azonban nem érdekelte a kettőjük viszonya. Határozott, kissé túl magas hangon magyarázta el, hogy bár a házat nagyon szépnek találja, nem gondolta, hogy ilyen hosszú idő lesz ideutaznia Bathból, ahol a munkaerő-közvetítő cég székelt. – Egyszerűen nem lakhatok ilyen messze otthonról. – Limpley Stoke alig egy mérföldre van innen – jegyezte meg Henrietta. – Nos, ami azt illeti – felelt erre Miss Eckersall –, idefelé jövet átkocsiztunk a falun. Nagyon picike, ugye? Egyetlen főutcából áll, és semmi több. Ha legalább lenne itt egy kaszárnya, vagy valami más, ami életet visz a faluba… de mi csak teheneket láttunk mindenütt, és semmi mást! – Mert ez egy mezőgazdasági terület – magyarázta Henrietta. – De… Éppen ki akarta fejteni, hogy Darby Londonban él, amikor a férfi közbeszólt: – Értem, hogy önnek ez unalmas. Elvégre egy olyan fiatal lány, mint ön, néha vágyik egy kis izgalomra is. – Pontosan így van – erősítette meg Miss Eckersall. Ahogy bólogatott, a vállát verdeső három sor fodor is vele együtt mozgott. – Anyukámnak azt mondtam, Londonban szeretnék munkát találni, mert igazából ez a vágyam. Az anyukám viszont azt nem engedné, semmi pénzért. Nem engedi, hogy a városban meghirdetett állásokra pályázzak. – Milyen kár! – jegyezte meg Darby együttérzőn. Mrs. Bramble-hez hasonlóan Miss Eckersall sem tűnt túl lelkesnek a férfi öltözéke láttán. Folyton lopott pillantásokat vetett a mandzsettákra, majd elkapta a tekintetét, mintha valami zavarba ejtő ELOISA JAMES

48

BOLOND SZERELEM

dolgot látott volna. A lány nem is válaszolt Darbynak, hanem Henriettához fordult: – Tudja, egy fiatal lánynak barátokra is szüksége van, ön ezt biztosan megérti. – Azzal felpattant a székről. – Igazán sajnálom, hogy az idejüket raboltam, de az az érzésem, ez az állás nem nekem való. Mialatt Darby csengetett az inasért, Miss Eckersall Henriettához fordult. – Beszélhetnék önnel egy percet, asszonyom? Darby meghajolt, és a szoba másik végébe sétált, miközben Henrietta felállt, és bátorítóan bólogatott a lány felé. Miss Eckersall hangosan így suttogott: – Ne hagyja, hogy azt a másik hölgyet vegye fel, akivel együtt érkeztem. Azt a Mrs. Bramble-t vagy hogy is hívják. – Ó, és miért ne? – kérdezte Henrietta meglepetten. – Tudja, nem azért mondom, mert én akarom megszerezni ezt az állást. De Mrs. Bramble elmesélte, hogy az anyja kezét bebalzsamoztatta, és a kandallója tetején tartja! A kandallópárkányon! – tette hozzá a lány szinte sikoltva. – Én nem akartam elhinni, de ő azt mondta, azt a kezet tartotta meg, amin a jegygyűrű volt! Hát nem furcsa? – Azzal megfordult, és hangos fodorsuhogással az ajtó felé indult. Darby komor tekintettel kísérte ki a szobából, majd visszament Henriettához. – Úgy vélem, eddig egyik jelölt sem ment át a vizsgáján, Lady Henrietta. – A férfi szeme sarkában mosoly bujkált, Henrietta gyomra pedig ösztönösen kavarogni kezdett, bár tudta, hogy Darby csak játszadozik vele. – A gyónás jót tesz a léleknek – folytatta Darby. – Ez a Miss Eckersall miattam figyelmeztette önt? – Ön miatt? – pislogott értetlenül Henrietta. A férfi nevetett. – Amilyen elítélő pillantásokat vetett a ruhámra, gondoltam, óva intette önt a magamfajta férfiaktól. Henrietta tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Most veszem csak észre, hogy csipkét visel magán! – jegyezte meg ártatlan hangon. – De csalódást kell okoznom, mert a hölgy egyetlen szóval sem említette önt. Biztos ön abban, hogy megnézte az ön öltözékét? El kell keserítenem, uram: itt, vidéken az emberek nem veszik olyan komolyan a külsőségeket, mint önök ott, Londonban. Darby nevetésben tört ki, amitől a Henrietta gyomrában érzett remegés most már a lábaira is átterjedt. – Saját kelepcémbe estem, igaz? Ön nagyon jót tesz a hiúságomnak, Lady Henrietta. – Kezébe vette a lány kezét, és finoman végigsúrolta a szájával. – Egy hiú pojácának tart engem. Henrietta kénytelen volt visszamosolyogni. – Ha nem is egy pojácának… – Hanem minek? Egy pávakakasnak? Egy felfuvalkodott pávának? – Mivel nem beszélem a városi szlenget, lévén, hogy soha nem éltem Londonban, inkább egy tulipánnak mondanám. A férfi rosszallóan felnyögött. – Miért, lát rajtam cseresznyepiros harisnyát, Lady Henrietta? Hát ilyen pocsék véleménnyel van rólam? A lány finoman összeráncolta a szemöldökét. – Azt mondják, az önismeret igazi erény. Márpedig ön tökéletes, nemde? – Sajnos a vállaimban nincs elég tömés, és a cipőm sarka sem elég magas. – Mennyi válltömés van a vállán? – érdeklődött a lány, a férfi felöltőjét vizsgálva, mintha egyértelmű lett volna, hogy a széles váll nem a sajátja, csak a tömésnek köszönhető. Darby mosolyogva válaszolt. – Miközben örömmel avatnám be önt a válltömésem rejtelmeibe, Lady Henrietta, attól tartok, kérdése kissé indiszkrét, mivel a kertész bármelyik pillanatban itt lehet. De biztosíthatom, ha kettesben lennénk, soha nem tagadnék meg egy ilyen kérdésre kielégítő válasszal szolgálni. Henriettának egy arcizma sem rándult. – Megértem, hogy ön felszabadultabban viselkedik intimebb körülmények között – jegyezte meg. Az ördögbe is, ez úgy hangzott, mintha Darby csak a hálószobában lenne képes létezni. – Azonban a válltömése nemigen érdekel. Csak futó kíváncsiság vezérelt az imént, amikor rákérdeztem. Az ember annyit hall a londoni hóbortokról, ha meg nem sértem ezzel a szóval, Mr. Darby. Mégis olyan ritkán lehetünk szemtanúi ezen hóbortoknak. – Most ELOISA JAMES

49

BOLOND SZERELEM

úgy nézett a férfira, mintha egy furcsa bőrbetegséggel küzdő gyíkot ejtett volna foglyul. Darby valami megmagyarázhatatlan boldogságot érzett. Nem tudta eldönteni, hogy a lány éles nyelvéhez vagy gyönyörű arcához vonzódik jobban. Valahányszor Henrietta lehunyta pilláit, a férfi szinte megszédült finom vonásaitól és csókra termett, telt ajkaitól. De egy pillanattal később a lány ránézett azzal a szúrós tekintetével, és szinte felnyársalta vele. – Megnyugtatom, hogy Londonban a legtöbbeknek tetszik, ahogy öltözködöm – felelte. Micsoda ostoba válasz! Ez a lány már-már nevetségessé teszi őt! Henrietta a fejét rázta. – Hogy jövök én ahhoz, hogy megítéljem az ön öltözködését? – pillantott le egyszerű ruhájára. A ruha anyagára kukoricamintát hímeztek. Aztán megint Darby-ra emelte tekintetét, szemében huncut csillogással. – De ha netán Mrs. Pinnock kezébe adná a ruhatárát, talán mégis elnyerné a Tulipán címet. – Ezt nem felejtem el – felelte Darby mogorván. – A kesztyűjét is Mrs. Pinnock varrta? Henrietta értetlenül pillantott a kezére. – Persze! Mrs. Pinnock egy egész öltözéket képes leszállítani. Így az embernek nincs gondja a ruházatával. A férfi rosszallóan csóválta a fejét, és nekikezdett, hogy lehámozza a lány jobb kezéről a bézs színű kesztyűt. – Mit művel? – kérdezte Henrietta, miután keze előtűnt a kesztyű alól. – Slope bármelyik pillanatban itt lehet a kertésszel. Bár talán előbb Lady Rawlingst kellene hívatni. Nem hiszem, hogy velünk óhajtja kiválasztatni a kertészét. – Engem kért meg rá – felelte Darby. – De közben ellenőriznem kell, hogy a kezének semmi baja nem lett attól a kesztyűtől. Mert olyan vastag, már-már aggódtam miatta. – Végigsimította a lány egyik vékony ujját. – És tudja, a duzzadt ujjak súlyos betegségről árulkodhatnak. Ez a férfi most nyíltan flörtöl vele! Vele, aki kereken közölte, hogy nem lehet gyereke. Henrietta nem értette az egészet. Darby egész férfias lényével ott tornyosult előtte, és a csupasz kezét fogta. – Látja! – folytatta komoly hangon. – Ezek itt gyönyörű, vékony ujjak… – Most a második ujjait is finoman megérintette. – Elég szimmetrikusak? – kérdezte a lány, felvont szemöldökkel. – Talán elfogadhatjuk. De nem visel gyűrűt? – Nem érdekelnek az ékszerek. – Milyen kár – mondta Darby negédesen. – Pedig én tudnék rá egy szép ékszert ajánlani. Vajon jól értette, amit mondott? Hogy ő…? Nem, biztosan félreértette. Darby végighúzta ujját a lány ujján, forró bizsergést okozva ezzel, majd tenyerét a lány tenyerére tette. – Látja – folytatta komolyan vannak pillanatok, amikor egy nő kezét szépen ki tudja egészíteni egy férfi keze. Henrietta tenyere még mindig bizsergett. Gyorsan elhúzta a kezét, még mielőtt Darby újra megfoghatta volna, és így szólt: – Mr. Darby, ideadná a kesztyűmet? Darby azonban nem adta vissza a kesztyűt, hanem csak nézte őt azzal a gyönyörű, aranybarna szemével, amely sokatmondóan csillogott. – Vannak pillanatok, sőt néha órák is, amikor egy nő ajkainak jót tesz, ha kiegészíti egy férfi, Henrietta. A lány nem tudott szóhoz jutni. Hogy merészeli őt a keresztnevén szólítani… Darby lehajolt hozzá. Forró volt a szája. Ez okozta az első meglepetést. Henrietta mereven állt a helyén, és azon gondolkozott, mit kell ilyenkor tenni: amikor egy férfi a szájára szorítja a száját. Semmi kétség, Darby most őt csókolja. Ez volt a második meglepetés. A férfi szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Hatalmas kezét nyaka köré fonta, és gyöngéden magához vonta a lányt. És hogy Henrietta is élvezte-e? Talán ez az egyetlen csók, amit egész életében kapni fog. Nem kéne mégis élvezni a dolgot? Úgy lenne helyes, ha most eltolná magától. A férfi ajka megmozdult az övén, és szinte úgy érezte… Darby elhúzódott: – Ez volt élete első csókja? – kérdezte. – Igen, ez volt – felelte Henrietta, de elbizonytalanodott. Aztán eszébe jutott, hogy korábban is őszinte volt Darbyhoz. – Szerintem túlértékelik a csókolózás jelentőségét, nem gondolja? – kérdezte mosolyogva. – Persze ELOISA JAMES

50

BOLOND SZERELEM

nem akarom lebecsülni az ön képességeit, Mr. Darby. Hisz jómagam sem voltam soha erős a fizikai mutatványokban. Darby erre nem tudott mit szólni. Henrietta csak remélni tudta, hogy Darby nem olyan híres a csókjairól, mint az öltözködéséről. – És most, visszakaphatom a kesztyűmet? A férfi visszaadta neki. – Nagyon köszönöm. Henrietta még alig húzta vissza a kezére, amikor Slope benyitott, és közölte: – Megérkezett a kertész, Mr. Darby! A neve Baring. Darby még csak meg se fordult. Továbbra is a lányt nézte, félig mosolyogva, félig kérdő tekintettel, ami nyugtalanította Henriettát. Nyugtalanságát azonban inkább az okozta, hogy a férfi ennyi figyelmet szentel neki. Semmi más oka nem volt arra, hogy a szíve dupla olyan hevesen verjen, mint szokott. De közben az járt a fejében, hogy legközelebb vajon mindkét kesztyűjét leveszi-e. Vagy esetleg… újra megcsókolja? A lány megfordult, hogy üdvözölje Baringet. A férfi magas volt, akárcsak Darby. És emellett még jóképű is, a maga természetes módján. Szőke haja volt és kék szeme, és ha nem lenne olyan buta a pillantása, Henrietta még azt is kinézte volna belőle, hogy képes magasabb pozícióba kerülni. Darby is megfordult, és ahogy megpillantotta a kertészt, egy pillanatra megdermedt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Henrietta azon tűnődött, talán csak képzelődik, mert a következő pillanatban Darby már szívélyesen üdvözölte a férfit. – Baring, ugye? Lady Henrietta, kérem, foglaljon helyet, amíg kiderítem, Baring rendelkezik-e megfelelő tapasztalattal a kertészkedésben. Ezt a megjegyzést Henrietta különösnek találta. Miért ne lenne tapasztalata ennek az embernek a kertészkedésben? Ő ezzel szemben korántsem volt tapasztalt a személyzet kikérdezésében. A mostohaanyja ezt mindig a férfi intézőkre hagyta, és csak a saját szobalányát választotta ki személyesen. Darby segített Henriettának leülni, majd ő is leült mellé a kerevetre. Hanyagul hátradőlt, és egyik karját a kerevet támlájára tette. Henrietta udvariasan kihúzta magát. A férfi olyan közel ült hozzá, hogy a válluk összeért, ezért a lány kissé elhúzódott. – Gondolom, az irodában tájékoztatták, hogy olyan kertészt keresünk, aki ért a rózsákhoz – így Darby. – Igen, pontosan – felelte Baring. – Gyerekkorom óta gondozok rózsákat. Henrietta magában megállapította, hogy Lady Rawlings elég hanyag kísérő. Pedig igenis van értelme a kísérőknek. Mert úgy tűnik, a férfiak minden kartávolságra lévő hölgyet meg akarnak csókolni. Szerencsére azonban rá nem hatottak ezek a csókok. Henrietta sokat halott barátnőitől a csókolózásról. Molly Maplethorpe például megesküdött, hogy amikor a férje, Harold először megcsókolta, úgy olvadt el a karjában, mint egy tál vaníliapuding. Henrietta sokat gondolkozott ezen a megjegyzésen, aztán rájött, hogy Mollynak bizonyára túl élénk a fantáziája. De közben más lányoktól is hasonlókat hallott. És bár ő nem érzett ekkora felszabadultságot, mégis örült, hogy végre őt is megcsókolta valaki. Most már nem kell úgy éreznie magát, mint egy vénlány, amikor a barátnői ilyesmiről pletykálnak. Darby éppen a szántás technikáiról faggatta a kertészjelöltet. Vajon honnan rendelkezik ilyen jellegű ismeretekkel? Henriettának úgy rémlett, mintha Darby egész évben Londonban élne. Ott pedig legfeljebb rózsákat növesztenek, bár talán még azt sem, annyira rossz ott a városi levegő. – És hogyan védekezik a kórokozók ellen? – érdeklődött Darby olyan hangon, mintha bármelyik pillanatban nevetésben akarna kitörni. Milyen furcsa ember! A lány itt ismét a gondolataiba mélyedt, és nem figyelt a beszélgetésre. Visszatért az eredeti kérdéshez: miért csókolta meg Darby? Hiszen ő világossá tette: nem lehet gyereke, a férfit viszont ez nem riasztotta el. Sőt, mintha a figyelme megsokszorozódott volna iránta. Talán valóban nem akar saját gyereket, gondolta Henrietta értetlenül. Darby és a kertész közben befejezték a beszélgetést. A férfi fejet hajtva elbúcsúzott, majd Slope nyomában távozott. ELOISA JAMES

51

BOLOND SZERELEM

– Mit gondol, Lady Rawlings jól van? – kérdezte Henrietta, és készülődni kezdett. – Megmondaná neki, hogy üdvözlöm, Mr. Darby? Sajnálom, hogy nem találtunk dajkát. Talán üzenni kellene a közvetítőirodának, hogy sürgősen küldjenek újabb jelölteket. De most már ideje indulnom, mert találkozóm van valakivel a faluban. – A dajkák miatt ne aggódjék! Szerencsénkre Esme dajkája már itt van velünk. A kertészt pedig felvettük, ezért nem veszett teljesen kárba a mai délelőtt. – Ahogy ezt kimondta, olyan mosoly ült ki az arcára, amelytől Henrietta megszédült. – Limpley Stoke-ban van találkozója? – faggatta tovább Darby. – Ha volna olyan kedves, és megosztaná velem a kocsiját, szívesen elkísérném, Lady Henrietta. Olyan szép kis falunak tűnt Limpley Stoke. Úgy érzem, meg kel! bizonyosodnom róla, hogy Miss Eckersall jól mérte-e fel a falu unalmasságát. – Hosszúra tervezi a vidéki tartózkodását? – kérdezte Henrietta, mert nem bírt hallgatni. – Eredetileg nem terveztem hosszúra – tűnődött Darby. Majd a lányra nézett, de még hogy! Henrietta nem tudta mire vélni. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy megkérdezi, miért flörtöl vele. De bár felnőtt életének nagy részében Henrietta mindig kimondta, amit gondolt… most valahogy nem tűnt jó ötletnek.

Tizenharmadik fejezet Lady Rawlings elbeszélget az új kertésszel Esme csak az után ment vissza a földszintre, hogy az ablakból látta, amint újdonsült barátnője, Henrietta és az unokaöccse, Darby együtt távoznak. Amikor lement, dudorászott, és hetek óta először jobban érezte magát. Volt valami hihetetlenül vigasztaló abban, ahogy Henrietta higgadtan megértette Esme szerencsétlen helyzetét. Henriettának igaza volt, hogy ez a baba csakis az övé, és egyetlen férfié sem. Végtére is, Sebastian csupán azért kérte meg akkor Esme kezét, mert felelősnek érezte magát a férje haláláért. Miles pedig nem volt mintaférj, hiszen az elmúlt három-négy évben Lady Childe-dal lakott együtt. Miért is kellene bűntudatot éreznie? Ha Sebastian veszi a fáradságot, és elbúcsúzik Esmétől, miután elcsábította, akkor tudott volna arról, hogy Miles és ő a következő éjszakát már együtt töltik. Ehelyett azonban úgy bánt vele, mint egy buta libával, és szó nélkül rányitott a szobájában, mintha mindenki előtt nyitva állna az ajtaja. Esmét hirtelen éles düh járta át. Hogy ejthetett egyáltalán könnyeket egy ilyen férfi miatt? Sebastian Bonnington egy arcátlan fickó, aki még csak meg sem kérdezte tőle, hogy felkeresheti-e a szobájában a következő este. Mégis mit gondolt? Hogy Esme valami ledér nőcske, akit bárki megkaphat? Hát, ezt rosszul gondolta. Mert Esme nem az a fajta nő. Igaz, hogy nem volt mindig hűséges a házassági eskühöz, azonban ez Milesra is igaz. És ez nem jelentette azt, hogy Esme egy kurtizán. A Sebastiannal töltött este előtt évek óta nem volt szeretője. Ráadásul Sebastiant abban a találkozásban semmi, de semmi nem hatalmazta föl arra, hogy azt a következtetést vonja le, Esme hálószobája szabad préda. Esme eltűnődve simogatta a hasát, és a hátsó kertet nézte az ablakon át. Mostantól kezdve nincs több könnycsepp. És nem gondol többé arra, hogy saját gyermekét megfosztja jogos örökségétől. Henriettának igaza volt. Soha nem fogja tudni pontosan, kinek a gyermekét hordja. Ehelyett inkább gondoskodni fog róla, hogy Henrietta hozzámenjen Darbyhoz, így olyan vagyont kap majd a férfi, amely még Milesénál is nagyobb. Mrs. Pidcock tegnap este sokat mesélt arról a mesés vagyonról, amit Henrietta az apjától örökölt, és évente mintegy húszezer fontot tett ki. Mrs. Pidcock természetesen arról is beszélt, hogy Henrietta nem mehet férjhez, mert nem lehet ELOISA JAMES

52

BOLOND SZERELEM

gyermeke, Esme azonban ezt ostoba következtetésnek tartotta. Bár vidéken az ilyesmit nem nagyon tudták, máshol jó számban akadtak olyan házaspárok, akik lemondtak a gyermekvállalásról, miután megosztották vagyonukat. Maga Esme sem kockáztatta volna meg korábban, hogy teherbe essen. Van annak más módja is… ő pedig gondoskodni fog róla, hogy Henrietta is tudjon ezekről a módszerekről. Semmi kétség: Darby egy tapasztalt vén róka… A kert egyik végében ekkor megpillantott egy magas férfit, amiből arra következtetett, hogy Darby végül felvette a közvetítőiroda által küldött kertészt. Ezek szerint tud majd valamit kezdeni a rózsalugassal. Az idős férfi, akire korábban a kertet bízták, jó ideje nem bírta kordában tartani a természetet. Amikor Esme tavaly nyáron megérkezett, a rózsabokrokon alig egy-két virág nyílott. Mihelyst kinyíltak a bimbók, valami csúnya kórokozó miatt mind elpusztultak. Esme most figyelni kezdte az új kertészt. Elég furcsán viselkedett. Annyit látott, hogy valamit babrál a növényekkel, de mégis mit? Talán tudja, hogyan gyógyítsa meg őket. Jó félórába telt, amíg Esme melegen felöltözött, és kiment a kertbe. A Shantill-ház gyepe enyhe lejtőn terült el, amelynek legalján a rózsalugas állt. Ez volt Esme kedvenc helye a kertben. Jó néhány évvel ezelőtt Rawlings hosszú, fehér, boltíves kerítést építtetett, és a cövekeken felfuttatta a rózsákat. Amikor Miles tíz évvel ezelőtt feleségül vette Esmét, a rózsák vastag szárral kúsztak mindenütt, intenzív illatukkal elkábítva, aki a lugas alá ült. Télen persze a rózsalugas csak egy egyenetlen, ágas-bogas alagútnak tűnt. De mégis mit művel most ez az ember a rózsákkal? Esmének sikerült lejutnia a dombon anélkül, hogy kificamodott volna a bokája, aztán az alján megállt, és zihálva megpihent. Sokkal nehezebb volt ezt a babát hordani, mint gondolta. Mielőtt még teherbe esett volna, csak sejtelmei voltak arról, mit jelent, amikor valaki „kihordja” a gyerekét a szülésig. A hisztérikus sírásrohamokra, a bedagadt bokára vagy a totyogó sétálásra azonban senki sem figyelmeztette előre. A kertész félúton járt a lugasban. Háttal állt Esmének, de ő így is látta, mit csinál. Egy könyvet olvasott. Milyen furcsa! Esme még sohasem találkozott olvasni szerető kertésszel. Moses, az előző kertész egyenesen kijelentette, hogy könyvekből semmit sem lehet tanulni. Ez a kertész azonban most a rózsabokrokról a könyvbe pillantott, majd megint a bokrokra. – Elnézést, uram! – szólította meg Esme udvarias, ám távolságtartó hangon. – Csak meg akartam kérdezni… A hangja azonban elfulladt. A férfi bőre olyan színű volt, akár a borostyán, öltözéke nem a tőle megszokott eleganciát sugározta. Most nem tűnt olyan jól fésültnek és márkihoz méltónak. Afelől azonban nem volt kétség, hogy ki állt előtte: Bonnington, vagy ahogy a többség ismerte, Bonnington márki. Esme számára pedig csak Sebastian. Az már más kérdés volt, hogy Sebastian barátai is olyan hamar felismerték volna-e, mint ő. A férfi nyakán nyitott, durva munkásinget viselt, rajta bőrköténnyel. Soha ilyen izmosnak, egészségesnek nem látta, ahogy most. Esme azonnal felismerte őt. – Azt hiszem, hallucinálok – szólalt meg kellemes, társalgó hangnemben, a jelenségre meredve. – Nem akartalak megijeszteni. A férfi józan hangjának hallatán Esme fejéből kiszaladt a vér, és elhomályosult a látása. Megszédült, és ösztönösen előrenyújtotta a karját, nehogy elessen. Keze azonban megakadt egy meleg testen. A férfi már ott állt mellette, és karjába zárva szorosan magához ölelte. Néhány pillanat múlva már egymás mellett ültek egy kovácsoltvas pádon, a férfi karja továbbra is Esme köré fonva. Esme még soha életében nem ájult el. Egész egyszerűen nem szerette így elkerülni a konfliktusokat. Még a házassága alatti legrosszabb pillanatokban sem, amikor pedig csodás lett volna egy elegáns ájulást színlelni, ő képtelen volt rá. Sebastian azonban minden bizonnyal azt hitte, hogy elájult. Esme arcát paskolta, és közben ELOISA JAMES

53

BOLOND SZERELEM

ügyetlen utasításokat adott neki: – Ébredj fel, ha kérhetném! Esme ezért úgy döntött, inkább csukva tartja a szemét. Mi az ördögöt keres itt Sebastian, az ő rózsalugasában? Gondolkoznia kellett, bár az ösztönei azt súgták, helyezkedjen el kényelmesen a férfi ölelő karjaiban, és egy pillanatra tegyen úgy, mintha nem egy özvegy, állapotos nő lenne, egyedül ebben a rideg világban. – Esme! – szólongatta a férfi egyre sürgetőbb hangon. Ostoba alak! Amikor Esme kinyitotta a szemét, a férfi arca egész közel hajolt hozzá. Ezzel mindössze azt érte el, hogy rájöjjön, ugyanazt a hatást gyakorolja rá még mindig, mint korábban. Ez a tengerkék szempár és aranyszőke haj mindig sebes szívverést idézett elő, amilyen gyarló nőszemély volt. Akárcsak a férfi szigorú tekintete, és túlzottan udvariaskodó stílusa; Esme nem értette miért, de a legszívesebben letépte volna a ruhát róla és… Még akkor is, amikor Sebastian a barátnője vőlegénye volt. Már akkor is. Hirtelen csüggesztő gondolat hasított belé. Amikor Sebastian legutóbb látta, Esme még szép volt és kívánatos. Igaz, idomai néhol gömbölydedek voltak és sohasem volt olyan nádszálvékony, mint a barátnője, Gina. A kerekded idomok azonban jól álltak neki. Most pedig nem volt más, mint egy nagy, kerek labda, a dereka gyakorlatilag eltűnt. A gondolattól hirtelen teljesen magához tért. – Mit keresel te itt? – mordult rá a férfira, és felült. Kabátjának kapucniját hátratolta, mintha csak most ébredne színlelt ájulásából, majd gyorsan visszahúzta a fejére. Esme úgy gondolta, a fehér szőrme elvonja a figyelmet kerek arcáról. Talán a férfi öléből is ki kellene szállnia, mielőtt még rádöbben, milyen súlyos lett. – Azért jöttem, hogy lássalak. Ó, Esme, annyira hiányoztál? –Sebastian két hideg kezébe fogta Esme arcát, és csak úgy, minden kertelés nélkül megcsókolta. Olyan érzékenyen, mintha tényleg szeretné. Esme csak értetlenül pislogott. – Megmondtam, hogy soha többé nem akarlak látni – szólalt meg erőtlen hangon. – Nem kell találkoznod velem. Ha nem jársz ki ide, gondoskodom róla, hogy többé ne találkozz velem. Tudom, mennyire gyűlölsz engem Miles halála miatt. És nem számítok rá, hogy valaha is megváltozik a véleményed. A férfi arcán kesernyés mosoly jelent meg. – Én is megváltoztathatatlan érzéseket táplálok irántad. Esme csak bámult rá. – Azt hittem, Olaszországba mentél. – Mert így is volt. – De akkor most… – Látni akartalak. – Hát, itt vagyok – közölte Esme ingerülten, és legszívesebben még szorosabban az arcába húzta volna kapucniját. Majd ő fog róla gondoskodni, hogy a férfi ne lássa többé. Addig legalábbis, amíg meg nem szüli a gyereket, és vissza nem nyeri korábbi alakját. – Mi lenne, ha most szépen visszamennél Olaszországba, és mindketten végiggondolnánk a dolgot? – Nem óhajtok többé Olaszországban élni, amíg te itt vagy. – Az, hogy te mit óhajtasz, pillanatnyilag nem számít, mert ha bárki felfedezné, hogy itt laksz, végzetes csorba esne a hírnevemen. – Senki nem fogja megtudni – biztosította a márki, hangjában a már jól ismert határozottsággal. Mintha egész pontosan tudná, milyen irányban halad a világ: márpedig ez az irány rendszerint Sebastian Bonnington márkinak kedvezett. – Akkor sem látom értelmét, hogy itt maradj – ráncolta a homlokát Esme. – Hogy tudtad magad kertésznek álcázni? Mit tudsz te a kertészkedésről? – Nagyon keveset. De egy rózsákról írt könyvnek köszönhetőén egyre többet tanulok. – A férfi hangjában vidámság csengett, a tekintete azonban boldogtalannak tűnt. – Nem értem, miért vagy itt – ismételte az asszony makacsul. – Nem fogom megváltoztatni a döntésemet, és nem megyek hozzád. Sebastian olyan átható pillantással nézte, hogy Esme úgy érezte, mintha lángolna a bőre. – ELOISA JAMES

54

BOLOND SZERELEM

Szerelmes vagyok beléd, Esme. Azt hiszem, az első perctől fogva szerettelek, amint megláttalak. – Te megőrültél! Sebastian a fejét rázta. – Sajnálom, de nem vagyok az az elhamarkodó fajta ember. – Nem lehetsz szerelmes belém! Hiszen te… jegyben jártál Ginával. Egyszerűen volt közöttünk egy sajnálatos… – a hangja itt elcsuklott. Nem igazán tudta, milyen szavakkal írja le azt az estét, amit együtt töltöttek Lady Troubridge házában. – Szerelmes vagyok beléd, Esme – ismételte meg a férfi higgadt, ellentmondást nem tűrő hangon. – Beléd, Esme, és nem Ginába. Soha nem éreztem ilyesmit Gina iránt, bármilyen szépséges is. Ő pedig tisztában volt ezzel. Kedvelem őt, de beléd vagyok szerelmes. – Ekkor olyan közel hajolt, hogy Esme az arcán érezte a leheletét. – Téged akarlak, Esme, és senki mást. Téged! Amíg Olaszországban éltem, rájöttem, hogy egyszerűen el kellett volna raboljalak a férjedtől. De én túlságosan ragaszkodtam a büszkeségemhez és a rangomhoz. Most viszont már tudom, hogy a büszkeség üres és értéktelen dolog. Bizonyára bűntudat gyötri, gondolta Esme, ezért gondolja, hogy szerelmes belém. Miles halála után elvesztette a józanságát. Megköszörülte a torkát. – Van itt valami, amiről beszélnünk kell, uram. – Azelőtt Sebastiannak szólítottál. – Az régen volt – felelte Esme haragosan. Kicsit nehézkesen sikerült talpra állnia. Sebastian vonakodva engedte el, bár magában biztosan örült, hogy végre lekerült róla egy ekkora súly. Annyira jellemző volt rá, ahogy a férfi azonnal felpattant, amint Esme talpra állt, hogy az asszonynak kis híján könnybe lábadt a szeme. Sebastian még így, kertészruhában is elegánsabban viselkedett, mint bárki, akit Esme ismert. Esme leült a szemben álló kovácsoltvas padra, és elnézett a férfi válla mellett. – Az orvosok azt állítják, Miles szíve bármelyik pillanatban megállhatott volna – közölte minden bevezetés nélkül. – Tudom, hogy magadat vádolod a halála miatt. Meg akartam mindezt írni neked, de nem tudtam, hol érlek el. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad. – Vajon most megkönnyebbült? Talán már mástól hallott Miles szívproblémájáról. – Hibásan okoltalak a férjem halála miatt – folytatta Esme olyan nemtörődöm hangon, mintha csak egy apróbb elbotlás miatt kérne bocsánatot. Pedig azok a keserű szavak, amelyeket Sebastianra zúdított, még mindig a fejében visszhangoztak. – „Azt hiszed, hozzámegyek valakihez, aki megölte a férjemet? Soha nem mennék hozzád, még akkor sem, ha nem lennél egy ilyen beképzelt, unalmas alak!” – Nem lett volna szabad megvádolnom azzal, hogy a férjem halálát okoztad – ismételte meg Esme. – Miles bármikor meghalhatott volna. Állítólag azon a héten már volt két kisebb rohama. Sebastian nem szólt semmit. Esme végül megkockáztatta, hogy rápillantson, de nem tudott olvasni az arcán. A férfi a kezeire meredt. Egy idő után felnézett, és Esmét megdöbbentette, amit a szemében látott. – Én képes lettem volna megölni a férjed – mondta halkan Sebastian. Szavai hideg jegességgel lógtak a levegőben. Esme szája tátva maradt a meglepetéstől. – De hiszen te Gina jegyese voltál – suttogta. – De meg tudtam volna ölni azért, ahogyan Lady Childe-dal viselkedett előtted. – De mi… de ő nem… – Azt hiszed, senki nem látta? Én tudtam, hogy bánt téged, Esme. – A férfi hangja halkan és határozottan csengett. – Láttam, milyen arcot vágtál, amikor a férjed mások előtt csókolózott Lady Childe-dal. És láttam az arcodon a fájdalmat, ahogy elkerülöd őket, hogy ne kelljen nézned. – Biztosíthatlak, hogy Milesszal mindenben megállapodtunk – magyarázkodott Esme kissé bizonytalanul. – Ha valaki, hát ő volt a sértett fél. Elvégre én hagytam el őt, és nem fordítva. Sebastian azonban mintha semmit sem hallott volna. – Rawlings úgy szólt oda neked, hogy csatlakozz hozzá, míg ő a szeretőjével ült, mintha neked nem lennének érzéseid. Esme nagyot nyelt, mert mindenre emlékezett. – Csak azért fájt, mert Lady Childe-nak volt ELOISA JAMES

55

BOLOND SZERELEM

gyereke, nekem pedig nem – suttogta. – Én csak ostobán féltékeny voltam… – Nem érdekel. Akkor is meg tudtam volna ölni, amiért ilyen fájdalmat okozott neked. Amiért nem becsült meg, ahogy megérdemelted volna. Egy pillanatnyi csönd után Esme elmosolyodott, szemében pajkos fény csillant. – Azért örülök, hogy végül nem ölted meg. A férfi bólintott. – Én is. De nem mondhatnám, hogy tiszta a lelkiismeretem. – Darby azt mondta, ő tudott róla, hogy Miles nem éri meg az őszt – tűnődött hangosan Esme, majd arca eltorzult a fájdalomtól. – De nekem soha nem mondta, Sebastian! Soha! – Jaj, szerelmem, ne sírj! – nyugtatta a férfi, és már ott is állt mellette, Esme pedig újra a karjaiban, arcát a mellkasába fúrva tiszta szívből zokogott, egyik kezével a kabátja zsebében kotorászva egy zsebkendő után. Sebastian azonban a kezébe nyomott egy hatalmas lenvászon zsebkendőt, amelyet nem kertészhez illő címer díszített. – Ne aggódj miattam – szipogott Esme. – Csak az utóbbi időben kissé túlérzékeny vagyok, ez minden. A férfi nem válaszolt, Esme pedig megtörölte a szemét, még egy sort szipogott, majd felnézett rá. Sebastian arcán nagyon furcsa kifejezés ült, Esme pedig egy másodperccel később döbbent csak rá, hogy a férfi keze a hasán pihen. – Jézusom! – suttogta a férfi. Esme próbált valami könnyed megjegyzést tenni, de nem sikerült. – Hiszen te terhes vagy!

Tizennegyedik fejezet A gyorsaság csodás szenvedély Henrietta, amint kiléptek a ház kapuján, már sajnálta is, amiért megengedte Darbynak, hogy elkísérje. Hiszen kétkerekű, gyors fogatán érkezett! Ezen senki sem szeretett vele együtt utazni, még Imogen sem. – Sajnálom – fordult Darbyhoz. – Ma reggel nem a megfelelő kocsival jöttem el ide. A férfi tekintete elkerekedett az ágaskodó szürke lovak láttán, amelyeket egy csodás versenyfogathoz kötöttek, rajta két személynek éppen csak elegendő ülőhellyel. A hajtóülés kicsit meg volt magasítva, de ezenkívül semmi nem árulkodott arról, hogy a kocsit egy hölgy használja. – Hogy tetszenek a lovaim? – kérdezte Henrietta a jobb oldalon álló állat orrát simogatva, amely közben ide-oda dobálta a fejét, és dobbantott a patájával, ezzel is mutatva, csupa tűz és energia. – Ez itt Pasztinák, a másik pedig Petrezselyem. – Petrezselyem felhorkant, és épp annyira rázta meg magát, hogy megcsörrent rajta a lószerszám. – Ugye, milyen szépek? Eleinte gyakran megugrottak, ezért a családom többi tagja nem szívesen utazik velem. – Testvérek? – Igen, anyjuk Kína kék, az apjuk pedig Csoda, ha netán érdekli az ilyesmi. – Nem különösebben – felelte Darby, de a szája szögletében mosoly bujkált. Henrietta kocsijának kerekeit skarlátvörösre festették, tengelyeit pedig sötétkékre. Maga a kocsi skarlátvörös volt, ezüstmintákkal. – Birch készítette a kocsiját? – Igen, ő. – Csak mert tavaly nyáron pontosan ugyanilyen kocsit vettem tőle. Ha jól emlékszem, az ülésre lehetett választani egy piros, rojtos huzatot. – Ennek a kocsinak azonban praktikus barnával volt fedve az ülése. – Aranycsipkével és – rojtokkal – javította ki magát Darby széles mosollyal. – Ön is kedveli az ilyen gyors kocsikat? ELOISA JAMES

56

BOLOND SZERELEM

– Nagyon ódivatúnak tartana, ha azt válaszolnám, nem különösebben? – Igen – nevetett Henrietta. – Azok az előkelő urak, akikkel tegnap este érdekes témákról társalgott, nem örülnének ennek. – Nem kellett volna elkövetnie azt a hibát, hogy a szemébe néz. Mert olyan kifejezés ült benne, hogy a lány egy pillanatig megfeledkezett a lovairól. Az egyik ló ezt ki is használta, és fejét hátravetve dobolni kezdett patáival. Darby meglepő gyorsasággal cselekedett ahhoz képest, hogy az imént milyen kelletlenül dicsérte a kocsit. Egy pillanat alatt lefogta a lovat, Jem őszinte elismerésére. – Többször mondtam már önnek, Lady Henrietta – szidta meg a lányt Jem, aki régóta szolgált neki. – Ezek a lovak nem olyanok, mint egy házimacska, akit folyton simogatnak. – Ebben teljesen igaza van – felelte Henrietta bocsánatkérő hangon. – Csak tudja, annyira szerettem volna eldicsekedni Pasztinákkal, hogy megfeledkeztem heves természetéről. – Megkerülte a lovat, hogy felülhessen a bakra. Darby némi meglepetéssel látta, hogy a lány enyhén sántikál. Vajon már akkor sántított, amikor először találkoztak? Darby nem is emlékezett rá, hogy korábban látta volna menni őt. – Felsegíthetem a kocsira? – ajánlotta. – Köszönöm, nem kell – felelte a lány. – Jemmel már az első pónilovas kocsim óta együtt járunk, így mindig ő segít nekem. Jem felemelte az apró termetű lányt, és a kocsira ültette, majd miután Henrietta eligazgatta a szoknyáját, a kezébe adott egy ostort. – Ezek a lovak elég gyorsak, Mr. Darby. Remélem, nem fél a sebességtől! Darby felkapaszkodott a kocsira. – Egyáltalán nem. Egy pillanat múlva azonban már nem érezte magát ilyen magabiztosnak. A lovak vagy hihetetlenül kipihentek, vagy csodalovak voltak. Úgy indultak el a Shantill-ház bejárata elől, hogy egyszerre vetették hátra a fejüket. Nem csoda, hogy Henrietta sántít. Inkább az a meglepő, hogy egyáltalán még életben van. Látszólag csöppet sem zavarta az a tény, hogy a lovait mintha nem is tudná uralni, olyan éles szögben kanyarodott be velük a főútra, mintha egy pónilovas kiskocsit hajtana. Darby csak akkor döbbent rá, hogy teli szájjal vigyorog, amikor már a főúton robogtak. A kalapját majdnem lefújta a szél, ezért inkább levette. A haja kicsúszott a szalagból, amellyel tarkója mögé kötötte, és fel volt készülve egy esetleges árokba borulásra is, de mindenesetre tovább vigyorgott. És hogy Lady Henrietta Maclellan mit tett? Nos, ő szögegyenesre kihúzott háttal ült a helyén. Darby észrevette, hogy az ostora elrepedt, ő viszont ügyesen hajtotta tovább a kocsit. – Hol az ördögbe tanult meg így kocsit hajtani? – kiáltotta oda neki a szélben. Lady Henrietta megfordult, és rámosolygott, miközben a kocsival ügyesen bevett egy éles kanyart. – Az apám tagja volt egy lovasklubnak. És mivel nem volt fia, engem tanított meg fogatot hajtani. – Ez egészen különleges – jegyezte meg Darby. Henrietta itt lassított, épp csak annyira, hogy utat engedjen az ellenkező irányból érkező kocsinak. A kocsi hajtója intett felé, szemmel láthatóan nem látva semmi kivetnivalót abban, hogy Lady Henrietta nő létére hajtja a kocsit. – Apám az a fajta volt, aki lefizette a kocsisokat, hogy térjenek le az utakról, amivel fogadni mernék, halálra rémítette az összes többi utast. Imádta a sebességet – mosolygott bocsánat-kérőén Darbyra. – És attól tartok, én is ezt örököltem. A családom szerint veszélyes kockázatokat vállalok. Darby újra elnevette magát. Henrietta maga volt a megtestesült nőiesség, egy apró kis nő, elegáns kalapban és kesztyűben. Henrietta lelassította a lovakat. – Közeledünk Limpley Stoke-hoz – mondta. – Nem akarom elrettenteni a helyieket. Néhányan elég korlátoltak abban, hogy mit szabad és mit nem szabad egy nőnek csinálni. Rendszerint a kocsit Jemre bízom, és itt hagyom, a falu határában. – Mintha azt mondta volna, nem jeleskedik a fizikai sportokban, Lady Henrietta – jegyezte meg Darby, és azt kívánta, bárcsak ránézne a lány. ELOISA JAMES

57

BOLOND SZERELEM

Azután elérték a falu határát, ahol az út leszűkült, és kockakövek váltották fel. Henrietta megállította a kocsit, mialatt egy postakocsi sietett el mellettük az út közepén. – Biztosíthatom, hogy sportjátékok terén gyenge vagyok. – Az íjászatot próbálta már? – Igen – bólintott mosolyogva a lány. – De nem tudok egyenesen lőni. Ha akkor lenne mellettem, féltené az életét. – Miért, azt gondolja, most nem így van? – kérdezte huncut mosollyal Darby. A kocsi megvárta, amíg a postakocsi elhalad mellettük, mögötte a többi, utazóbőröndöket szállító kocsival. Darby hátrapillantott Henrietta szolgájára, Jemre, és intett a fejével. Jem értetlenül nézett rá, aztán azt kérdezte: – Kikössem a lovakat, miss? Miután Henrietta bólintott, Darby leugrott a kocsiról, odament a lány oldalára, és felnyújtotta neki a karját. – Szabad? Micsoda ördögi mosolya van, gondolta Henrietta. A férfi úgy állt, hogy éppen rásütött a nap, haja aranybarna színben keretezte arcát, és a pillantása! Nincs menekvés: Henrietta képtelen lett volna egyedül lekászálódni a kocsiülésről, így vagy Jemet, vagy valaki mást kellett segítségül hívnia. Előrehajolt, és kezével könnyedén a férfi vállára támaszkodott. – Nagyon kedves magától, uram. Darby arca most egy vonalban volt az övével. Hatalmas kezeivel átfogta Henrietta derekát, a lány pedig megremegett. Volt valami mámorító abban, ahogy a szemét ráncolta, amikor mosolygott. – Miért csinálja ezt? – szaladt ki a kérdés a száján. De amint kimondta, a legszívesebben máris visszaszívta volna, csakhogy egész életében mindig is kimondta, amit akart, és ez ellen most sem tudott tenni. A férfi a szokásosnál lassabban engedte le a földre, de még nem engedte el. Arcátlanul magabiztosan hagyta rajta a két kezét! Henrietta még a kabátján keresztül is erezte, ahogy Darby a dereka formáját tapogatja ujjaival. – Mit csinálok? – kérdezett vissza. – Miért néz így rám? – Talán mert – magyarázta a férfi fátyolos, sötét hangon – felmérem, valóban annyira gyenge-e a fizikai sportok területén, Lady Henrietta. – Ah, értem! – kiáltott fel a lány. Ezek a megjegyzések jócskán feszegették az általa megszokott beszélgetések határait. És közben arra is rájött, milyen arckifejezéssel néz rá a férfi. Éhesen. Sőt inkább mohón. Látta, ahogy a férfi arca közelebb hajol, neki pedig abban a pillanatba ki kellett volna térnie. Ám ehelyett csak állt, kővé dermedve, és hagyta, hogy a szája újra az övéhez érjen. Ezúttal még nehezebb volt tisztán gondolkodnia. Először is, Darby keze még mindig a derekán volt. Úgy pihentette a csípője tájékán, mintha csak birtokolná őt. A szája pedig mintha keményebb lett volna, mint az imént, kevésbé gyöngéd és kevésbé udvarias. És a nyelve! Henrietta mindenképpen tiltakozni akart, majd ha már kitisztult a feje. Darby azonban soha nem gondolkodott, és legfőképpen nem beszélt, amikor elragadta a hév. A jó ég tudja, miért akarta megcsókolni ezt a cserfes nőszemélyt, aki úgy hajtott végig a mezőn, akár egy őrült, és mindig kimondta, amit akart. De mégis itt vannak. Mégis csókolja. Szinte megmagyarázhatatlan volt ez a vonzódás. Henrietta aprócskának tűnt, és nagyon zavarban volt. És olyan illata volt, mint a réti virágoknak. Vagy az ártatlanságnak. A férfi erősen a nő puha szájának nyomta a száját, mintha el akarná venni ezt az ártatlanságot, hogy saját cinizmusával váltsa fel. Henrietta alsó ajka kívánatosán telt volt. Darby megérintette a nyelvével, mire a lány megremegett, érezte, ahogy egy kisebb hullám vonul végig a testén. A férfi ezen felbátorodva szorosabban magához vonta, és újra megnyalta az ajkát, olyan szorosan ölelve, hogy érezte, ahogy a melle az ELOISA JAMES

58

BOLOND SZERELEM

övének feszül. Hirtelen megérezte, hogy Lady Henrietta Maclellan teste sportos és izmos. Még hogy nem jeleskedik a fizikai sportokban! Igaz, nem csókol valami jól. A száját úgy összezárja, akár egy vaskaput. A férfi újra végighúzta nyelvét a lány alsó ajkán, szinte könyörögve, hogy szétnyíljon előtte. Próbálkozott a cirógatással, incselkedéssel. Próbálkozott minden olyan technikával, amelyektől korábbi partnerei elgyengült térdekkel rogytak volna a karjaiba. Ám ezúttal az egyetlen személy, akire bármilyen hatással bírtak ezek a technikák, ő maga volt. Az ereiben lüktetett a vér, és az ágyékában… ha Henrietta lenézett volna oda, felháborodott volna a látványtól. – Henrietta – szólalt meg Darby, kicsit szégyellve, hogy hangja ilyen fátyolos. – Igen, Mr. Darby? Amikor a férfi kinyitotta a szemét, a lány vidáman nézett rá, szemmel láthatóan semmijeiét nem mutatva annak, hogy a csók hatása alatt állna. Az egyetlen, ami mégis reményre adott okot, a lány orcáján pirosló két kis folt volt. Meg az a tény, hogy Darby érezte, ahogy testén végigfut a remegés. – Élvezte a második csókját? – Igen, nagyon is – vágta rá a lány. – Mert, tudja… Darby újra előrehajolt, és beléfojtotta a szót, magába szívta az ártatlanságot. El is felejtette, hogy Jem tőlük nem messze áll a két lóval, sőt azt is, nyilvános helyen kompromittálja mind a kettőjüket. Mindent elfelejtett. A lány levegőért kapkodott, a férfi pedig tovább folytatta szájának ostromlását, amikor csodák csodájára, Henrietta merevsége enyhülni látszott. Néhány pillanattal később már két vékony karját is a nyaka köré fonta. Úgy tűnt, Henrietta Maclellan olyan hamar belejött a csókba, mint kacsa az úszásba. Most már nem tartotta zárva a száját, mintha a koronaékszereket őrizné benne, hanem nyelvével lassú táncot kezdett járni a férfival, amitől annak ereiben forrni kezdett a vér. Eltűnt már az a meglepetés is, amit az elején szinte ízlelni tudott a szájában, és felváltotta egy heves zihálás, amely egy vágytól feszítő mellkasból tört elő. Amikor Darby végül elhúzódott, hogy az arcán is felfedezőútra induljon, a lány nem nyitotta ki a szemét. Nem tett tréfás megjegyzést. Csak egy csalódott kis hangot hallatott, így a férfi azonnal visszatért az általa felkínált, édes nedűhöz, és birtokba vette kívánatos, telt ajkait. Darby közben a lányt nézte… a Henrietta arcát árnyékoló hosszú, selymes pillákat. Nézte a homloka tiszta vonalát, krémfehér bőrét, és azt a különleges gödröcskét az arcán. A kocsi árnyékában, ahol senki nem láthatta, a férfi keze a lány kerek csípőjére csúszott, és bár azonnal vissza is húzta a derekára, a lány a szájába sóhajtott, és Darby érezte, ahogy egész testében megremeg. A tudata távoli szögletében érzékelte, ahogy elhúz mellettük egy kocsi, amelynek utasai minden bizonnyal megrökönyödve nézik az általuk nyújtott látványt. A férfi fején átsuhant a veleszületett óvatossága, amely arra figyelmeztette, miszerint egyáltalában nem ildomos az út szélén egy jó házból való úrilányt – méghozzá egy grófkisasszonyt – csókolgatni. Henrietta mintha olvasott volna a gondolataiban, karját leengedte a férfi nyakáról, és kinyitotta a szemét. A szeme színe, akár egy nyári éjszaka, mélykéken csillogott. Egy pillanatig némán nézett rá. Az ajka kissé duzzadt volt a csóktól. A meglepetést azonban a tekintete okozta. Hová tűnt az a hetyke, éles nyelvű Lady Henrietta, akinek mindenről volt véleménye, és ezt fennen hangoztatta is? A Darby előtt álló lányt teljesen hatalmába kerítette a vágy, és olyan csábosán nézett rá, mint egy utcalány. Az új Henrietta most egyetlen szó nélkül a férfi karjába lendült, Darby pedig felkapta, és olyan szorosan magához ölelte, amennyire csak bírta. Csak miután a lány visszacsókolta őt, akkor kapott észbe Darby, és adta össze, hogy mennyi egy meg egy. Az eredmény pedig nem volt más, mint egy hevesen kalapáló szív (az övé), néhány reszkető végtag (az övé), és egy édes, puha száj (a lányé). Ez a három dolog pedig egyre csak azt erősítette meg benne, amit élete elmúlt harminc-egynéhány éve alatt még sohasem érzett: ha nem viszi ágyba ezt a nőt, akkor belepusztul. ELOISA JAMES

59

BOLOND SZERELEM

És e harmadik felismerés egy újabb eredményt hozott. A házasságot. Ez a lány az ő leendő felesége, és ha nem vigyáz, még a végén itt, az országút szélén megfosztja a szüzességétől.

Tizenötödik fejezet Rajtakapva Az egyik első szabály, amit az előkelő világ tagjaként az ember megtanul, miszerint házassági ajánlatot nem illendő az országút szélén, a kocsi mellett álldogálva, számtalan ismerős és ismeretlen arrajáró orra előtt megtenni. Nagyjából a második dolog, amit a férfi megtanul, az az, hogy a kiválasztott hölgy rokonai nem szeretik lányaikat ebben a helyzetben találni. Miközben Darby rádöbbent, hogy jövendő feleségét csókolja, hirtelen valaki megkocogtatta a vállát, és amikor hátranézett, jövendő anyósa villámló tekintetével találkozott össze. – Lady Holkham! Örvendek a találkozásnak – dadogta, kissé elhúzódva Henriettától. – Mr. Darby! – csattant fel az asszony. – Henrietta! Darby legnagyobb megelégedésére nyugtázta, hogy Henrietta tekintete kissé homályos, ellentétben szokásosan összeszedett mivoltától. – Egek! – kiáltott fel halkan. – Nem tudtam, hogy ma a faluba jössz, Millicent. – Ezt én is látom – felelte kissé zordan a mostohaanyja. – Éppen útban vagyok hazafelé. – Elkísérnélek, de találkozóm van az iskolában Miss Pettigrew-val. Henrietta nem nézett Darbyra. A férfi egyre duzzadó boldogságot érzett mellkasában. Figyelmeztető boldogságot. Soha életében nem érzett még ilyet. Mindössze annyit tudott, hogy az a lány, aki loknis arany fürtökkel és halvány rózsaszínű arccal itt áll előtte, ez a gyönyörűséges teremtés nemsokára az övé lesz. És annak ellenére lesz az övé, hogy ez a lány semmit sem tudott Darby befolyásáról a londoni elit köreiben, sőt még csak nem is érdekelte. Semmit nem tudott a vagyonról, habár Darby jelen pillanatban nincstelen volt. Hogyan is találhatott volna jobb feleséget? Ez a lány csak a csókjai miatt fog hozzámenni, és semmi másért. Amikor Henriettára nézett, biztosra vette, hogy a gondolatai az arcára vannak írva, mert a lány még jobban elpirult, és imádnivalóan zavarba jött. – Mr. Darby – szólalt meg Lady Holkham parancsoló hangon. – Szeretném megkérni, hogy kísérjen engem haza. – Természetesen – felelte a férfi. – És önnel mikor találkozhatom újra? Egy fél óra múlva? – fordult most Henriettához. A lány szája mosolyra húzódott. – Rendszerint legalább egy órát szoktam beszélgetni Miss Pettigrew-val, uram. Nagyon kedves lenne öntől, ha hazakísérne. – Vagy inkább bátor – pillantott a kocsi felé Darby. A lány úgy mosolygott, hogy Darby érezte, forróság járja át teste középtáját. – Igen, valóban bátor tett – felelte, majd elfordult. – Mr. Darby! – Amikor a férfi megfordult, Lady Holkham úgy nézett rá, mint egy zsákmányára meredő patkányfogó. – Lady Holkham – mondta a férfi. – Én is kérni akartam, hogy beszélhessek önnel, miután elkísértem Henriettát az iskolához. Az asszony összeszorította száját, amikor meghallotta, hogy Darby a keresztnevén illeti nevelt lányát. – Azonnal szeretnék önnel beszélni, Mr. Darby. Kérem, keressen fel a Holkham-házban mondjuk húsz perc múlva. – Azzal egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és távozott. ELOISA JAMES

60

BOLOND SZERELEM

Darby szájtátva bámult utána. Hát Lady Holkham nem örül annak, hogy Henrietta végre talált egy udvarlót, akit nem érdekel, hogy nem lehet gyereke? Aztán hirtelen rájött, hogy az asszony talán azt hiszi, Darby erről még nem tud. De majd miután megtudja, hogy ő sem akar gyereket, örülni fog az ajánlatának. A férfi arcán ironikus mosoly jelent meg. Reesnek megmondta, hogy feleséget fog találni magának Wiltshire-ben, és ő pontosan így is tett. Elsétált az Aranyszarvas fogadóhoz, és kért Mr. Gyffordtól egy darab papírost. Aztán írt egy rövid üzenetet Reesnek: Találtam feleséget. Nemsokára elveszem. Gondoltam, örülni fogsz, ha te leszel az első, aki megtudod. Darby egy pillanatra a papírra meredt, majd utóiratként még odaírta: A lány egy gazdag örökös. Megcímezte a levelet Rees Holland gróf nevére, és átadta Gyffordnak, hogy tegye az első postakocsira. Azután fütyörészve elindult a Holkham-ház felé. Nem volt más dolga, mint tisztázni ezt a kis félreértést Henrietta mostohaanyjával, majd visszamenni az iskolához, és találkozni a jövendőbelijével. Aztán megkérni a kezét, és vele maradni, hátha lophat még néhány csókot. A beszélgetés a falusi iskola igazgatójával – amelyet Henrietta rendszerint örömmel tett – most valahogy nehezen ment. Először is, mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban mosolyodott el. Miss Pettigrew mondott valamit a kis Rachel Panderről, mire Henrietta elmosolyodott, Miss Pettigrew pedig zavart pillantással nézett rá. Az igazat megvallva, Henriettának fogalma sem volt, miről folyik a diskurzus. Mert amikor kiderült, hogy Rachel hajában bogarak élősködnek, nem volt magyarázat Henrietta mosolyára. – Nagyon sajnálom, Miss Pettigrew – szólalt meg végül. – Csak tudja, nem vagyok ma egészen magamnál. Miss Pettigrew átható szürke tekintete hatásosan tudta rendre inteni még a legmegátalkodottabb tanulót is. – Semmi baj, Lady Henrietta – közölte Miss Pettigrew. Henrietta magában elmondott egy imát, amiért már nem kell iskolába járnia. Ám ezek után sem volt képes odafigyelni rá. Darby pontosan úgy csókolta meg, ahogy a barátnői leírták, hogy a házassági ajánlat előtt hogyan szokták. Henrietta nem tudott volna olyan barátnőt említeni, akinek egy ilyen csók után ne kérték volna meg a kezét. Sőt, amikor Molly Maplethorpe azt mondta, szinte elolvadt a csóktól, hát nem túlzott. Inkább kicsinyített az élményen. Henriettának már Darby csókjainak a gondolatától is olvadtnak tűntek a lábai. Miss Pettigrew érdeklődve nézte őt, de tovább sorolta a heti óratervet. Henrietta egyetlen pillanatra sem szakította félbe. Egyszerűen nem bírta érdekelni, hogy a gyerekek milyen számokat tanulnak. Csak arra tudott gondolni, hogy Darby egy óra elteltével ott fogja várni az iskola előtt, és megkéri majd a kezét. Mert biztos, hogy ezt akarta. Henrietta semmi mást nem tudott ennél bizonyosabban egész életében. Megesküdött volna, hogy a férfi majdnem megkérte őt ott, az út szélén, ha Millicent nem bukkan fel a közelben. De talán megvárja az estét. Vagy az is lehet, hogy Henrietta majd megállítja a kocsit valami romantikus helyen. De hogy is gondolhat ilyesmit? És mégis milyen romantikus helyre gondolt, mikor odakint minden jeges és hideg? Ahogy Henrietta kinézett az iskola ablakán, mintha úgy látta volna, hóvihar közeledik. Végül aztán ezt a hóvihart használta fel ürügyként a távozásra. Furcsa. Henrietta mindig is kedvelte Miss Pettigrew-t. Tisztelte, amiért a gyerekeket tanítja. Ma azonban Miss Pettigrew egy magányos, szerencsétlen vénlánynak tűnt, aki magasan gombolt, szürke ruhát visel, a haját befonva hordja, és kioktató hangnemben beszél, amelyhez néha hozzáfűz egy-egy fanyar tréfát. Őt aztán biztosan senki nem csókolta még meg. Miss Pettigrew nem is értette, milyen a világ. Mert a világ Henrietta meglátása szerint szürke volt, mielőtt Darby megérkezett ELOISA JAMES

61

BOLOND SZERELEM

Limpley Stoke-ba, de tegnap és ma csupa színbe öltözött. Henrietta testét folyékony forróság járta át, ahogy kisétált az iskolából, és hanyagul körülnézett az utcán. Darbyt egyelőre nem látta, de korábban azt mondta neki, legalább egy órát benn lesz. A szíve csak úgy vert, amikor rágondolt. Olyan szép férfi volt! Szinte el sem merte képzelni, hogy őt egy ilyen férfi szeretheti. És hogy meg akarja csókolni. És az egészben a legjobb, hogy Darbyt nem érdekelte, hogy Henriettának nem lehet gyereke. Miután Darby megkérte a kezét, Henrietta elsiet majd Esme házába, és elkezdi az ismerkedést Josie-val és Anabellel – mint az új nevelőanyjuk. Mert nemsokára az lesz: feleség és anya. A szíve repesett a boldogságtól.

Tizenhatodik fejezet A biológia nem egy udvarias társalgási téma Mr. Darby, szeretnék megosztani önnel egy igen szerencsétlen és sajnálatos dolgot – tért a tárgyra kertelés nélkül Lady Holkham. – Tisztában vagyok vele, hogy Henriettának nem lehet gyermeke – nyugtatta meg Darby. – És biztosíthatom, hogy ez engem egyáltalán nem zavar. Soha nem vágytam gyerekre, és ráadásul most a két kishúgomat is nekem kell fölnevelnem. Biztos vagyok benne, hogy Henrietta csodálatos édesanyja lesz Josie-nak és Anabelnek. – Úgy látom, nem érti – szólalt meg Lady Holkham. – Nem csak arról van szó, hogy Lady Henriettának nem lehet gyermeke – folytatta, majd kis szünetet tartott. A férfi a homlokát ráncolta, mert fogalma sem volt, mire céloz az asszony. Lady Holkham kiegyenesedett, és úgy nézett rá, mintha valami nagyon fontos dolgot akarna megosztani vele. – Nem csak arról van szó, hogy nem lehet gyermeke – ismételte meg Darby. – Pontosan – csattant fel az asszony. – Sajnálom – felelte erre Darby –, de attól tartok, nem teljesen értem önt, asszonyom. – Nagyon úgy tűnt, hogy olyasmiről van szó, amit az előkelő grófnő nem szívesen mondott ki hangosan. Az asszony megköszörülte a torkát. – Henrietta nem hordhat ki egy gyermeket. – Igen, tudom. – Úgy értem, nem arról van szó, hogy meddő – mondta ki végül –, hanem ha netán teherbe esne, az az életébe kerülhet. És minden valószínűség szerint a gyermek is meghalna. Már maga az is csoda, hogy Henrietta egyáltalán életben maradt a születése után. Az ő édesanyjának nem volt ekkora szerencséje. A férfi nagyot nyelt. – De hogy tudhatna bárki egy ilyen eseményt megjósolni? Henrietta édesanyjának a sorsa valóban szomorú, de nem szokatlan. – Észrevette már, hogy Henrietta sántít? – Igen – bólintott a férfi. – Az édesanyjának pontosan ugyanilyen járása volt. És ez a csípőrendellenesség okozta nála azt az állapotot, hogy nem tudta megszülni a gyermeket, akit kihordott. Minden orvos, akit csak megkérdeztünk, azt jósolta, hogy Henrietta esetében hasonló probléma fog fennállni. – Londonban is felkerestek orvosokat? – Londonban még nem, de sok jó orvos van erre mifelénk is. És mindannyian egyetértettek. Tudja, részben hibásnak érzem magam – folytatta Lady Holkham. – Henrietta természetesen tudja, hogy nem lehet gyermeke. Azt azonban csak ma értettem meg, hogy az állapotának további vonzataival nincs tisztában. Jelesül azzal, hogy nem oldja meg a problémát, ha ön sem akar gyermeket. Mert Henrietta nem érti még, hogy a házasság egyéb kötelességekkel is jár majd. – A kötelességek szót olyan irtózattal ejtette ki, ami önmagáért beszélt. ELOISA JAMES

62

BOLOND SZERELEM

Mert természetesen a szerelmeskedést értette ez alatt. Darby halványan sejtette, hogy Lady Holkham házasélet iránti ellenszenve bizonyára összefügg Henrietta tudatlanságával. A felszínen azonban zakatolt a feje a döbbenettől, miközben képtelen volt elfogadni ennek a beszélgetésnek a következményeit. – Ezzel azt akarja mondani, hogy Henriettának fogalma sincs arról, hogy megtermékenyülés követi a szexuális aktust? Lady Holkham szemmel láthatóan rosszallta a férfi durva nyelvezetét. – Pontosan. – Azzal felállt. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam ezzel, Mr. Darby. – Megvető pillantással mérte végig a férfit. – De biztos vagyok benne, hogy talál majd más gazdag lányt is a környéken, ha netán Limpley Stokeban óhajt maradni. Darby meghajolt. Itt most dióhéjban megismétlődött az, ami az elmúlt egy évben az ő életét jellemezte. Valahányszor találkozott egy nővel, akit el tudott volna képzelni feleségnek, a lány nem volt szabad. Hát persze hogy nem! Mindez összefüggött Darby szüleinek halálával, a nagybátyja halálával, és azzal, hogy a gondjaira bízták a két kislányt. – Ez esetben kérem, továbbítsa elnézésemet Lady Henriettának. Most jövök rá, hogy megfeledkeztem egy találkozóról, amelyet ma délutánra beszéltem meg. – Át fogom adni neki. Az asszony szemében könnyek csillogtak, Darby azonban ügyet sem vetett rá. Semmi másra nem vágyott, mint egy nagy pohár brandyre. Vagy inkább ötre. És onnan nem egész egy óra múlva már a Pisztráng fogadóban, férfiak társaságában találta magát, akik egyetlen témáról beszélgettek: a feleségekről. – Nem arról van szó, hogy nem tetszik – jegyezte meg a mellette ülő férfi lelkiismeretesen. Egy fiatal munkásfiú volt, aki úgy bírta az italt, hogy még Darby is megirigyelte. – Mert nagyon tetszik. De megütött egy serpenyővel! Hogy tudnám ezt megbocsátani neki? – Sehogy – bólogatott Darby, és kihörpintette a poharából az italt. Már nem is számolta, hányadik pohár volt. – Az ilyesmit nem bocsátja meg egy férfi – magyarázta a fiú, de úgy hangzott, mintha megerősítést akarna. – De legalább ő a tiéd – dünnyögte Darby. – Mit mondtál? – Semmit. – Nem volt értelme tovább beszélni erről, és az igazi urak ráadásul sohasem beszélnek ilyesmiről, különösen olyan férfiak társaságában nem, akiket az asszony serpenyővel üt.

Tizenhetedik fejezet A házasélet intimitásait időnként teljességgel fölöslegesnek tartják Miss Pettigrew kisietett az osztályteremből, és felhúzta meleg kesztyűjét. Azután megfordult, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Kicsit meglepetten vette észre a kapuban álldogáló Henriettát, lévén hogy a lány korábban azért vetett véget a találkozójuknak, mert azt mondta, fél a közelgő vihartól, és ennek már jó tíz perce. Henrietta nézte, ahogy Miss Pettigrew szögegyenes háttal távozik, és óriási megkönnyebbülés járta át. Korábban soha nem akarta beismerni magának, mennyire fáj neki, hogy nem mehet férjhez. Pedig mi értelme volt gyereknevelésről könyveket olvasni, és ürügyként az iskolában segédkezni, miközben mindennél jobban vágyott egy saját gyerekre? Ha azonban valaha is beismeri ezt magának, nem bírta volna elviselni a gyerek és férj nélküli élet gondolatát. Mert valóban szomorú gondolat, mondta most magában. Miss Pettigrew az első találkozásuk ELOISA JAMES

63

BOLOND SZERELEM

alkalmával kerek perec kijelentette, hogy ő nem látja értelmét egy férjnek. – A férjek kéretlenül is átveszik az irányítást a nő személyes dolgai felett – magyarázta. – A nővérem például… – Ekkor azonban inkább becsukta a száját, és elhallgatott. Henrietta egyetértően bólogatott, és igyekezett közösséget vállalni a hasonszőrű nőkkel. Pedig az igazság az volt, hogy ő nem így gondolta. Ő akarta Darbyt, szögletes arcával és meleg barna szemeivel, meg azzal a csupa csipke, elegáns öltözékével. Magában nevetgélve elképzelte, hogy a kocsiját is csupa csipkével és rojtokkal ékesíti majd fel. Negyedóra elteltével azonban egyre jobban fázott, és kicsit aggódni kezdett. Az olajos, szürke égről hatalmas hópelyhek kezdek szállingózni. Nemsokára havazni kezd, Jem pedig még mindig ott várja, a falu határában. Bizonyára egyre mérgesebb, amiért a lovakat ilyen időben kint kell tartania. Henrietta az ajkába harapott, és újabb öt percet várt. A hó egyre sűrűbben esett, és bár a hazafelé vezető út alig fél mérföld volt, nem tudott többet várni. A lovakat nem szánhúzásra tartották, és nem voltak rossz időhöz szokva. Nekik a meleg istállóban volt a helyük ilyenkor, a szalmával megtömött etetőjük mellett. Henrietta végül lassan elindult, és várta, hátha rohanva szembejön vele Darby. Pedig már maga a gondolat is nevetséges volt. Még hogy Darby rohan? Ha Darbyra kellett gondolnia, elöntötték az érzelmek, ezért Henrietta számára igen nehéz volt, hogy felfogja, miről beszél a mostohaanyja. – Miről beszélsz? Millicent általában nyugodt, higgadt természetű asszony volt. Most azonban csak a kezeit tördelte az ölében, és a szeme körül könnyek fénylettek. – Arról – fogott hozzá már vagy harmadszorra –, hogy te… nem mehetsz férjhez. – De Darby nem akar gyereket, Millicent – ismételte meg türelmetlenül Henrietta. – Egyáltalán nem érdekli, hogy nekem nem lehet gyerekem. Ő maga mondta, hogy még több gyerek csak felesleges bosszúságot okozna számára. – Minden az én hibám! – kiáltott fel Millicent. – Már réges-rég meg kellett volna ezt beszélnünk! Csak ne lettem volna ilyen átkozottul szemérmes! Henrietta mozdulatlan maradt. Testét jeges félelem járta át. Két kezét ölében keresztbe fonta, és a lehető legnyugodtabb hangján megkérdezte: – Van még más oka is annak, hogy nem mehetek férjhez? – Igen, van – nyögte ki Millicent gyászos hangon. Millicent egyszerűen nem bírta világosan kifejezni magát. Henrietta szívébe szörnyű gondolat markolt. – Talán Darby azt mondta, nem akar elvenni feleségül? Mert valami miatt nem tetszem neki? Millicent a fejét rázta. Henrietta megkönnyebbülten pislogott. – Akkor el kell mondanod, miért nem mehetek hozzá egy olyan emberhez, aki nem akar gyereket. – Mert nem mehetsz! – De igenis hozzámehetek! – Azért nem, mert a házasság… Van valami fogalmad arról, mit jelent a házasélet? Henrietta összeszűkítette tekintetét. – A házassági intimitásról beszélsz? Millicent bólintott. – Azzal tisztában vagyok – felelte a lány, Millicent legnagyobb megkönnyebbülésére. Hát persze, a talpraesett Henrietta biztos, hogy tisztában van az ilyesmivel. Csak a Millicent-féle ostoba nőszemélyek voltak képesek teljes tudatlanságban elérkezni a nászéjszakáig, majd elszörnyedni tőle. Henrietta elhallgatott. – Legalábbis azt hiszem. De van esetleg valami oka annak, hogy én nem tehetek eleget ezen kötelességemnek úgy, ahogyan azt más asszonyok teszik? A csípőm talán időnként fájni fog, de nagyjából olyannak tűnik, mint a tiéd. – Ez igaz. De az intim együttlét gyerekeket eredményez. Őszintén szólva, a nők többsége ezért ELOISA JAMES

64

BOLOND SZERELEM

szokta alávetni magát. De ezt már régen el kellett volna neked magyaráznom. Henrietta lassan bólintott, majd így szólt: – Van értelme annak, amit mondasz. Az istállóban többször láttam ilyesmit. Millicent elpirult, és a kezeit nézte. Annyira zavarban volt ettől a témától, hogy úgy érezte, mintha valaki forró vízzel öntötte volna nyakon. – Tudod, én is elmagyaráztam volna ezt neked, amikor férjhez mész. Mert Imogennek is el fogom mondani a nászéjszakája előtt… – Tehát Darby azért nem akar feleségül venni engem, mert nem lehet része ebben az intim együttlétben velem? – Henrietta hangja olyan csalódottan csengett, hogy a mostohaanyjának majd megszakadt a szíve. – Annak ellenére, hogy ő sem akar gyereket? Millicent csak bólintott, mert nem tudott megszólalni. A torkát egyszeriben szorongatni kezdte a sírás. Miért kell az ő kedves, szépséges nevelt lányának ilyen szörnyű igazsággal szembesülnie? – A férfiak mind disznók! Disznók! – kiáltott fel Henrietta. – Molly… Molly Maplethorpe az egész aktust meglehetősen kellemetlennek és fájdalmasnak írta le. – De mégis szükség van rá, hogy az embernek gyereke születhessen. – Darby tehát visszavonta az ajánlatát, mert nem tudok vele együtt hálni, és ráadásul a legjobb indulattal is fájdalmasnak találnám a dolgot? – Tudod, a férfiak másképp élik ezt meg, mint a nők – magyarázta Millicent. – Ők egyenesen élvezik. – Disznók! – közölte kereken Henrietta. Millicent újra tördelni kezdte a kezét. – Attól tartok, még mindig nem magyaráztam el eléggé. A legtöbb nő pontosan azt látja a dologban, ami a lényege: egy meglehetősen ízléstelen aktust, amelyre szükség van a gyerek-nemzéshez. Mellesleg csak az első alkalommal fájdalmas. Utána pedig csak egy kellemetlen dolog. És a gyerekek mindent megérnek, Henrietta! Miután Imogen megszületett, akkor jöttem rá… – Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy ezt a témát nem kellett volna felvetni. Henrietta vállat vont. – Igen, persze, a férfiak élvezik ezt a dolgot. Elvégre pont ezért tartanak szeretőket, nem igaz? – Hen-ri-et-ta! A lány nem szégyellte el magát. – Tudod, hogy a férfiak szeretőket tartanak, Millicent! Te is tudod! – Igen, de erről nem szokás beszélni. Henrietta azonban mindig kimondta, ami a szívét nyomta. – És mi lenne, ha Darby is ezt tenné? – nézett hirtelen Millicentre. – Miért ne? Miért ne tarthatna Darby szeretőt erre a bizonyos feladatra? – Mert a férfiak a saját feleségükkel szeretnek együtt lenni – magyarázta Millicent fájdalmas hangon. – A te apád… – Hirtelen elhallgatott. – Nagyon nehéz erről beszélni. Henrietta tekintetében annyi eltökéltség villant, amellyel egy kémet is szóra tudott volna bírni. – Az apádnak is volt szeretője. Bizonyára emlékszel, hogy keddenként mindig kimaradt. És időnként más estéken is. Ez azonban nem befolyásolta a kettőnk kapcsolatát. Az apád azért vett el engem, mert tetszett neki… a megjelenésem. – Igen, emlékszem, amikor elmesélte, hogy a vidék legcsinosabb lányával találkozott, akit majd hazahoz, és ő lesz az új anyukám. Én pedig olyannak láttalak, mint egy mesebeli hercegnő, Millicent. De tényleg! – Nagyon köszönöm, kedvesem – fogadta a dicséretét az asszony. – Mindenesetre egy férfi azért vesz feleségül egy nőt, mert azt akarja, hogy… ez a dolog egyszerűen az alku része, Henrietta. Ennél világosabban nem fogalmazhatok! A szobára pillanatnyi csönd telepedett, amelyet csupán a szél süvítése tört meg, ahogy odakint a havat sodorta. – Azt hiszem, most már értem. Egy férfi azért vesz el egy nőt, mert vonzónak találja. – Közben a fejében visszacsengett Darby halk, fátyolos hangja, ahogy a haját dicséri. – Ezért elvárja tőle, hogy a házasság után együtt háljon vele, akár akarja a nő, akár nem. Hát, szerintem pedig ez egy balgaság! ELOISA JAMES

65

BOLOND SZERELEM

– Mi ebben a balgaság? – Az, hogy a párok miért ne élvezhetnék egymás társaságát úgy, hogy közben mégis kerülik azt a bizonyos eseményt? – Mert a férfiakat hajtja a vágy. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni. Henrietta szeme összeszűkült. – Pontosan mit mondott Darby, miután tájékoztattad, hogy én nem tudom kielégíteni ezt az igényét? – Nagyon szomorúnak tűnt, kedvesem. Azt hiszem, nagyon kedvel téged. És ez nagy kár. – Jó, jó, de mit mondott? – Azt, hogy van egy másik találkozója, és kérjek tőled elnézést, amiért nem tud érted menni az iskola elé. – Ennyi volt az egész? – kérdezte döbbenten Henrietta. – Ilyen könnyen feladta? A mostohaanyja tekintete vigasztalhatatlannak tűnt. – Annyira sajnálom, hogy valaha is abba a hitbe ringattalak, hogy egy férfi esetleg… elfogadja az állapotodat. – Ostoba voltam, amiért nem vettem észre az összefüggést. Mindig arról álmodoztam, hogy majd találok egy férfit, aki nem akar gyereket – suttogta Henrietta, hangjában akkora csalódottsággal, hogy az asszonynak összeszorult a szíve. – Jaj, ne sírj, kedvesem! – vigasztalta, és leült Henrietta mellé, karjával átkarolva a vállát. – Nem sírok – felelte a lány, de az arca falfehér volt. – Darby egy őrült, hogy emiatt lemond rólad – szólalt meg Millicent. – Igazad van: a férfiak mind bolondok! – Nem bolondok – javította ki Henrietta zordan. – Inkább kéjsóvárak. Mert ezt hívják kéjsóvárságnak, igaz? – Fejét elfordítva, egyenesen Millicent szemébe nézett. – Egy férfinak nem elég, ha szeretőt tarthat. Neki a felesége is kell. – Pillanatnyi csönd következett, csak a szél süvítése hallatszott. – Ez az egész sokkal egyszerűbb lett volna, ha már korábban rájövök! – tört ki Henriettából. Millicent a zsebkendőjével babrált, de inkább neki volt rá szüksége, mint Henriettának. – Tudom, hogy Darby jó partinak tűnt – szólalt meg az asszony néhány pillanat múlva. – Elvégre nem akar saját gyereket, és a két kishúga anya nélkül maradt. – Nincs semmi baj – mondta Henrietta, de most nem fordult teljesen Millicent felé. – Jól megleszek én férj nélkül. Hiszen alig ismerem Darbyt. Miss Pettigrew is elmondta, milyen bomlasztó dolog tud lenni egy férj az ember életében. – Én azt hozzátenném, hogy Mr. Darby bűnös. Szeretnél beszélni Mr. Fetchammel erről? Henrietta értetlenül nézett. – Mr. Fetchammel? Miért akarnék a pappal beszélni a házasságról? Hiszen nem akarok férjhez menni. – Talán segíthetne vigaszt találni szerencsétlenségedben. – Nekem már a jóisten sem adhatja vissza a jövőbe vetett hitemet – szólalt meg Henrietta határozott hangon. – Ostoba módon azt reméltem, egy napon majd férjhez mehetek. – Én ezt nem tudtam – suttogta a mostohaanyja. – Azt gondoltam, találok majd egy özvegyet vagy valakit, aki nem akar saját gyereket. És hogy egy ilyen férfi egyszer majd belém szeret… és én viszontszeretem. – Itt már szinte nevetett, annyira nevetségesnek tűnt az egész így, hangosan kimondva. – Ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer egy valóban nemes emberrel találkozol, olyannal, aki mindenre tekintettel van. – Nem fogom elfelejteni – közölte Henrietta egyenletes hangon. – Örülök, hogy Darby ilyen gyorsan bejelentette szándékát, így rövid ideig dédelgetted a gondolatot magadban. – Ez igaz. – Valóban meglepő volt, milyen gyorsan eltervezte, hogy hozzámegy Darbyhoz. Hiszen alig tudott valamit róla, eltekintve attól, hogy szeret csipkét viselni. Mi lett volna, ha megundorodik egy ilyen férfitól, aki telerakná a házat csipkével és rojtokkal? És aki mellesleg egy hozományvadász, amitől még gyanúsabb ez az egész házasság história. ELOISA JAMES

66

BOLOND SZERELEM

– Jobb lesz neked így, nélküle. Így legalább hamar kiismerted az igazi személyiségét. – Igen. – Tudod – folytatta Millicent, kétségbeesetten igyekezve bebizonyítani az igazát, hogy végre eltűnjön Henrietta arcáról az a csalódottság –, Darby nagyon kéjsóvár férfi lehet. Abból ítélve, ahogy ott, az út szélén csókolózott veled! – Hát, igen – felelte fásultan a lány. – Nem lett volna jó férj belőle. – Millicent most úgy érezte, talajt fogott. – Előfordulhatott volna, hogy hetente többször is igényt tartott volna a társaságodra, kedvesem! Az pedig nagyon fárasztó lenne, főleg az évek múlásával. Ezt nyugodtan elhiheted nekem. Henrietta felállt, és megcsókolta a mostohaanyja arcát. – Most megyek, és veszek egy forró fürdőt. És ígérem, nem fogom többé szóba hozni Mr. Darbyt. Millicent most látta csak, hogy könnyein keresztül a mostohalánya haja úgy csillog, mintha aranyból lenne. – Nagyon sajnálom ezt a kellemetlen hírt. Megszakad érted a szívem, hogy nem mehetsz férjhez, és nem lehet gyereked. – Szeme újra megtelt könnyekkel. – Pedig olyan szép vagy, és olyan szép gyerekeid lehetnének! Henrietta közelebb hajolt, és letörölte a könnyeit. – Nem baj, hogy így alakult, Millie – nyugtatta az asszonyt, gyerekkorában használt becenevén szólítva. – Nem illettem volna Mr. Darbyhoz. Ő túl elegáns, én pedig túl szókimondó vagyok. Biztos, hogy sokat bosszantott volna, és rengeteget veszekedtünk volna. – Remélem, nem esik majd nehezedre, ha újra látod. Henrietta arcán ekkor halvány mosoly suhant át. – Miért is esne? Elvégre alig ismerjük egymást. – Azzal emelt fővel távozott a szobából. Útban a szobája felé azon gondolkodott, ha máskor nem is, most aztán itt van az ideje, hogy sírjon. Ám a józansága megállította abban, hogy zokogva az ágyra dobja magát. Hiszen tényleg alig ismeri azt a férfit. Miért kellene sírnia miatta? Henrietta ekkor döbbent rá, mit érez: megalázottságot, amiért nem tudott róla, hogy alkalmatlan a házasságra. Megalázó volt arra gondolni, ahogy testét Darby testéhez szorította. Nem csoda, hogy a férfi azt gondolta, mindenre készen áll vele. Így, visszagondolva azonban Henrietta fején átfutott a gondolta, hogy vajon mennyit érthet Millicent a témához. Mert neki nagyon úgy tűnt, hogy Darby azt a bizonyos házastársi intimitást kellemessé tudná tenni. Ha bárki, hát ő biztosan. Ezt az örömet azonban ő nem fogja vele megtapasztalni. Henrietta leült a fésülködőasztala elé. Milyen kár, hogy az édesanyja haját és arcát örökölte! Ha nem lenne ilyen szép, akkor Mr. Darby talán észre sem vette volna. Már ez a tény önmagában is utalt a férfi korlátolt személyiségére, akit semmi más nem érdekelt, csak az ő mézszínű haja, ahogy ő illette. Meg persze még más testtájai is, gondolta a lány, és eszébe jutott, merre kalandozott a férfi keze. De nem is Darby elvesztése volt a legrosszabb, ha nagyon őszinte akart lenni magához. Henrietta számára a legfájdalmasabb az volt, hogy ezentúl egyetlen férfi sem fog érdeklődni iránta, még egy özvegy sem. Nem fog senki soha beleszeretni. Az egyetlen szerelmes levél, amit valaha is kap, az a saját kezűleg írott levele marad. És az álmai egy férfiról, aki nem akar majd gyereket, de őt igen, most már csupán ködös álmok maradnak. Henrietta nagyot nyelt, és próbált nem sírni. A saját magának írt levél ott feküdt az asztalán, szépen összehajtva. Megérintette az ujja hegyével a papírost. Most már sokkal jobban ismeri Darbyt, mint amikor a levelet megírta. Ha tényleg írna neki egy szerelmes levelet, az ennél sokkal józanabb hangvételű lenne, mégis tele humorral. Henrietta kis híján újra írni kezdett. Ám egy újabb levél megírásával csak néhány perccel hosszabbítaná meg saját kis fantáziavilágát. Mert nincs az tömérdek levél, amely férjet találhatna neki. Itt volt az ideje, hogy feladja gyermekkori álmát a fehér lovon érkező hercegről. Mert az a herceg sohasem fog eljönni. Henrietta arcán egy könnycsepp gördült végig. Gyorsan letörölte, és csöngetett a szobalánynak. ELOISA JAMES

67

BOLOND SZERELEM

A kádban ülve egy rég bevált meditációs technikát gyakorolt: felsorolta, milyen szerencsés. Hiszen Darby megjelenése előtt tökéletesen boldog volt, és képes lesz újra az lenni. Sok jó barátja volt, és tudta, hogy szükség van rá, érezte… Érezte, ahogy az orrán újabb könnycsepp gördül végig, majd lassan követi egy másik is.

Tizennyolcadik fejezet Esme Rawlings felfedezi, hogy bizonyos dolgokat nehéz leplezni Nem a magáé a gyerek – közölte Esme, miközben kissé erőlködve talpra állt. – A gyerek Milesé. Sebastian az asszonyra meredt anélkül, hogy felállt volna, ezzel is jelét adva döbbenetének. – Te jóságos ég! – suttogta. – Maga gyereket vár. – Miles gyerekét – ismételte meg Esme, igyekezve némi tekintélyt csempészni hangjába. Mivel a férfi semmit nem szólt, Esme kigombolta a kabátját. – Nézze! – ruháját kisimította a hasán. A férfi megnézte. Esme várta, hogy levonja a nyilvánvaló következtetést. Ám amikor továbbra sem szólt semmit, maga világosította fel: – Ha a gyermek a magáé lenne, akkor még csak hat hónapos terhes lennék, Lord Bonnington. Még alig látszódna a terhességem. A férfi szeme megrándult, és tekintetét az asszonyra emelte. – Korábban keresztnéven szólítottuk egymást, Esme. Volt valami a tekintetében, amitől Esme nem szívesen ellenkezett vele, főként amikor ilyen triviális dolgokról esett szó. – Sebastian – szólalt meg tétova hangon –, a lényeg, hogy jóval előrehaladottabb a terhességem hat hónapnál. – Mikor fog megszületni a baba? – kérdezte a férfi. Esme közönyt színlelve válaszolt. – Talán a jövő hónapban. Sebastian ekkor kapott észbe, hogy Esme áll, így ő is gyorsan talpra ugrott. Egyetlen szó nélkül tetőtől talpig végigmérte az asszonyt. Esme szenvedett a pillantásától, ám egyúttal nem bánta, hogy a férfi látja, milyen előrehaladott a terhessége. Így legalább elhiszi, hogy nem az övé a gyerek, hanem Milesé. És ez volt a legfontosabb, mert… Esme nem is tudta, miért. Abban is biztos volt, hogy Sebastian azonnal kiábrándul belőle, amint rádöbben, hogy Esme már nem a társasági elit legkívánatosabb hölgye, hanem egy eltunyult, kerekded nőszemély, aki folyton sírva fakad, és elvesztette minden józan eszét. A férfit azonban még nem érte el ez a felismerés. Még mindig nem szólt, csak kinyújtotta a karját, megfogta Esme vállát, és finoman körözni kezdett vele, ami olyan jólesett az asszonynak, hogy kis híján a karjába zuhant. – Nos – szólalt meg, mielőtt teljesen átadta volna magát a férfinak –, azt hiszem jobb, ha most visszamegyek. Rengeteg dolgom van. Holnap varrókört tartunk a házamban a helyi hölgyeknek. Sebastian horkantásszerű nevetést hallatott. – Varrókört rendez a házában? A rossz hírű Esme? – Ne hívjon így! – mordult rá Esme. – Azóta már tiszteletre méltó özvegyasszony lettem. – És szépen tud varrni? Esme nem is válaszolt volna, ha a férfi nem tűnik olyan őszintén érdeklődőnek, és nem szarkasztikusnak. – Nem túl jól – ismerte be. – De csak a szegényeknek varrunk lepedőket. A helyi lelkész is eljön, hogy bátorítson bennünket. – Nagyon unalmasnak tűnik – jegyezte meg Sebastian. – Mr. Fetcham igazán kedves ember. És nagyon jóképű – tette hozzá Esme némi önelégültséggel a ELOISA JAMES

68

BOLOND SZERELEM

hangjában. A férfi kezét most mintha merevebbnek érezte volna, de a tekintetében ugyanaz a higgadtság ült, mint mindig. – Egy lelkész sohasem tudná kordában tartani önt, kedvesem. – Engem nem kell kordában tartani – háborgott Esme. – Én csupán azt szeretném megértetni önnel, Sebastian Bonnington, hogy boldog vagyok és elfoglalt. És nagyon hálás lennék, ha visszatérne Olaszországba. A jövő héten például sokan eljönnek hozzám vacsorára, akik magát is ismerik. – Itt hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy nem túl udvarias dolog egy olyan összejövetelről beszélni, amire a férfi nem hivatalos. – Hagyjon fel ezzel a buta ötlettel, hogy kertésznek áll – folytatta, körbepillantva a rózsabokrokon. A régi rózsatövek vastag indái szerencsére olyan sűrűn befonták az állványzatot, hogy senki sem pillanthatta meg őket együtt ott. Így senki sem fogja azt hinni, hogy Esme titkos találkát beszélt meg a kertésszel a rózsabokrok alatt. Főként azért, mert tél volt. – Ha most elmegy, nem fog semmi kiderülni. Majd írok a közvetítőirodának Bathba, hogy küldjenek valaki mást. – Nem megyek sehová – közölte Bonnington. A hangja szinte közömbösen csengett, mintha nem is érdekelné a téma. – De igenis elmegy! – erősködött Esme, és kezdett ingerültté válni. – Mint mondottam, nemsokára vacsorát szervezek, Sebastian. Carola is eljön a férjével, Tuppyval. Őket pedig ismeri. Helene is itt lesz. – El is halaszthatná a vacsorát – csúsztatta lejjebb a kezét Esme hátán a férfi, és körkörösen simogatni kezdte. Olyan jólesett a simogatás, hogy Esme térde egészen elgyöngült. – Szó sem lehet róla! Miért halasztanék el egy vacsorát, mert maga úgy döntött, hogy visszajön Olaszországból, és egy olyan helyre költözik, ahol egyáltalán nem fogadják szívesen? A férfi keze elérkezett Esme derekához, vagy ahol valaha a dereka volt, és most lassan a hasára csúsztatta kezeit. – Ezt nem illik – jegyezte meg Esme, de nem mozdult, és nem tolta félre a kezeket. – Úristen, Esme! – suttogta a férfi. – Maga ezerszer gyönyörűbb most, mint valaha. A teste egészen kiteljesedett. – Ez nem igaz – felelte Esme komoran, miközben egykoron karcsú idomaira gondolt. – Az anyaság jól áll magának – erősködött a férfi. – És ez is jól áll – mondta, és Esme futó pillantást vetett a hasára, amelyet két erős kéz simított végig. A látványtól olyan veszélyes forróság járta át a testét, hogy gyorsan hátrébb lépett, és begombolkozott. – Jobban örülnék, ha keresne egy másik munkát – szólalt meg szigorú hangon. – Nem is! Azt szeretném, ha most azonnal visszautazna Olaszországba! Hát nem látja, milyen zavarba ejtő számomra ez a helyzet? Már azzal, hogy maga a birtokomon tartózkodik, aláássa a hírnevemet. A férfi leengedett karral állt előtte, és mosolygott. – Nem tudok elmenni, Esme – jelentette ki. – Most már nem mehetek el. – Megmondtam, hogy ez a gyerek Milesé! – kiáltott rá az asszony. – Ebben nem kételkedhetem – felelte Sebastian. – Nem mintha sokat tudnék az ilyesmiről, de az ön alakja hasonlít arra az állapotra, amikor az unokahúgom közvetlenül a szülés előtt állt. – Így igaz – bólogatott Esme –, ezért kell azonnal távoznia. – Nagyot nyelt, és úgy nézett a férfira, hogy az arcára volt írva minden fájdalom. – Nem akarok többé a rossz hírű Esme lenni, Sebastian. Csak szimplán Lady Rawlings szeretnék lenni, egy gyermekét nevelő özvegyasszony. Ezért kérem… most menjen el. A férfi a fejét rázta. – Nem kell kijönnie a kertbe, ha nem akar látni, de itt maradok. – Tönkre fogja tenni a jó híremet! – erősködött az asszony szinte hisztérikus hangon. – A vacsoravendégek közül valaki fel fogja ismerni. – Nem hiszem – felelte a férfi nyugodt hangon. – Majd teszek róla, hogy senki ne jöjjön a közelembe. Én a saját kertészemmel csak akkor találkozom, ha felkeresem a kertben, és még soha nem láttam senki kertészét. Esme belátta, hogy igaza van. – Jó napot, Lady Rawlings! – köszönt el tőle a férfi, mintha csak egy kertész lenne. Azzal sarkon ELOISA JAMES

69

BOLOND SZERELEM

fordult, és visszatért a könyvéhez meg a rózsáihoz. Slope futott ajtót nyitni, amikor látta, hogy az úrnője a ház felé tart a rózsakert felől. Lady Rawlings még mindig előszeretettel járkált a birtokon, pedig bármelyik pillanatban kipottyanthatta a babát. Az inas udvariasan lesütötte a szemét, amikor észrevette, hogy az asszony hangulata megint borús. Furcsa ez a sok sírás, gondolta Slope. A tíz év alatt, amíg Lord Rawlingsszal házasok voltak, a felesége alig két-három alkalommal látogatott el a birtokra. Rawlings inkább azzal a csinos nőszeméllyel mutatkozott, akit az inasnak természetesen ladynek kellett szólítania. Lady Childenak. Ilyen körülmények között Slope nem gondolta volna, hogy az özvegy ilyen mély gyászba borul a férje elvesztése után. Jobban gyászolja, mint ahogy Mrs. Slope fog engem, gondolta szomorúan. Mert az én feleségem talán még a síromon is táncol. Mrs. Slope aznap délelőtt kivívta férje nemtetszését, amikor bejelentette, hogy csatlakozott a Miss Pettigrew által kezdeményezett önképző körhöz. A falu minden valamire való férfiembere tisztában volt azzal, hogy ez a klub nem jelent mást, mint bajt. Slope elvette az úrnője kabátját, és közben átnyújtott neki egy frissen mosott zsebkendőt. – Köszönöm, Slope – mondta Esme halkan. – Felszolgáljak önnek egy teát, asszonyom? – Inkább meglátogatom a gyerekeket, Slope. – Talán Lady Henriettát is ott találja majd – jegyezte meg Slope kissé hidegen. Az ő illemszabályai közé nem illett bele, amikor felnőttek a gyerekekkel játszottak. A gyerekek helye a megőrzőben volt, a felnőtteké pedig a nappaliban. Mr. Darby eleinte pontosan megfelelt e szabályoknak, ám az utóbbi időben aggasztó szokásává vált, hogy gyakran ellátogatott a gyerekekhez. – Akkor talán szóljak a gyerekeknek, hogy jöjjenek a szalonba teázni? – javasolta Slope, mert ez az ő felfogásának jobban megfelelt. – Majd magam kérem meg őket, Slope. Az inas a fejét csóválva figyelte, ahogy Lady Rawlings elindul a lépcsőn. Nem tetszettek neki ezek az új hóbortok. Mert a gyereknevelés szabályai régen kőbe voltak vésve. Ahogyan az is, hogy a Mrs. Slope-hoz hasonló asszonyok ne járjanak önképző körbe.

Tizenkilencedik fejezet A testvérem, Simon Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, Josie. Josie felnézett, és tátva maradt a szája a csodálkozástól. Tőle még soha senki nem kért bocsánatot. Mindig az ellenkezője történt. És most itt állt Lady Henrietta, összekulcsolt kézzel, bűntudattal az arcán. Josie persze önmagát nem látta kívülről, de azt látta, hogy Lady Henrietta arcán olyan kifejezés ült, ami számára igencsak ismerős. – Soha nem lett volna szabad a fejedre öntenem azt a pohár vizet. Elvesztettem a türelmemet. Josie tudta milyen, amikor valaki elveszti a türelmét. A korábbi dajkájuk, Mrs. Peeves is sokszor tett ilyet, de mindig Josie-t tette felelőssé ezért. Peeves dada még azt is többször mondta Josie-nak, hogy az ördög bujkál benne, és egyszer a lelkét is el fogja vinni. A kislány ezért most hátrébb húzódott, felkészülve arra az esetre, ha Lady Henrietta felpofozná a rossz viselkedése miatt. Egy pillanattal később Josie még mindig nem szólt semmit, mert nem értette, mit kellene mondania. Lady Henrietta lehajolt hozzá, és így szólt: – Tudom, hogy nagyon megbántottalak, Josie. Meg tudsz bocsátani nekem? ELOISA JAMES

70

BOLOND SZERELEM

Josie elgondolkozott az ajánlaton. – Én is sokszor vagyok türelmetlen – szólalt meg bizonytalanul –, asszonyom. A Lady Henrietta arcára kiülő mosoly láttán melegség járta át a kislányt. – Milyen nagylelkű vagy, Josie! De mi lenne, ha Henriettának szólítanál? Mert szerintem két türelmetlen természetű ember nyugodtan szólíthatja egymást a keresztnevén. Henrietta körbepillantott a szobán, amelynek falait élénksárga kiskacsák díszítették. Esme szemmel láthatóan már a kisbaba érkezésére újította fel a szobát. – Milyen szép kis szoba, nem gondolod? Neked is tetszik? Josie buzgón bólogatott. Miss Josephine Darby életminősége jelentősen javult, amióta a bátyja idehozta őket a nagynénjük vidéki házába. – A dada nagyon aranyos. – Esme néni dadája fahéjillatot áraszt, Josie kedvencét. – Nem szidja meg Anabelt, ha bukizik. – Ez nagyon kedves tőle, ugye? – felelte Henrietta. – És Simon bátyám is sokszor idejön meglátogatni. Azelőtt sohasem játszott velünk, de ma katonásat játszottunk! Simon… tűnődött Henrietta magában. El is felejtettem, hogy Darby keresztneve Simon. Lady Henrietta olyan kétkedőnek tűnt, hogy Josie azt gondolta, nem hisz neki. – Éppen itt térdepelt – mutatta, hogy Lady Henrietta is lássa, pontosan hol játszottak –, és megmutatta, hogyan kell felállítani a katonákat. Aztán kicsit durcás lett, legalábbis a dada így mondta, mert a padló foltot hagyott a nadrágján, de most legalább már tudom, hogyan kell felsorakoztatni a katonákat. Esme néni is eljött játszani, de ő a hasa miatt nem tudott letérdepelni. Henrietta elhessegette az Esme hasának említésekor érzett féltékenységet, és rámosolygott az előtte álló kislányra. Hihetetlen, mekkora a hasonlóság közte és a bátyja között! – Tudtad, hogy a hajszíned olyan, mint az őszi faleveleké, Josie? Josie-t nem érdekelte a hajszíne. – Megnézi a katonáimat, Lady Henrietta? Megmutatom, hogyan sorakoztattuk fel őket Simonnal. – Henrietta – emlékeztette a lány. Az igazat megvallva, szívesebben vette volna, ha nem tesznek előtte említést Simonról. – Én ma nem szeretnék katonásat játszani. Mi lenne, ha inkább mesélnék egyet? Josie kissé elszomorodott. Alig várta már, hogy támadásba lendüljenek a katonák. A hölgyek általában kiscicákról és kiskacsákról szoktak mesélni neki, ami Josie-t egyáltalán nem érdekelte. – Rendben van – válaszolta azonban udvariasan. Amikor jó kedve volt, tudott nagyon udvariasan viselkedni. – A mesém egy pár kiscsizmáról szól, amit a legfinomabb bőrből varrtak – kezdte Henrietta, és letelepedett a tűz mellé. – A csizmácskákon tizenkét csokoládébarna gombocska volt, éppen olyan színűek, mint a te hajad. Hát a csizmák legalább nem kiscicák. Josie odaült Henrietta elé a földre. – Nem hiszem, hogy te láttál már ilyen csizmácskákat, Josie, mert a csizmák nem egy kislányé voltak. De nem is kisfiúé. A csizmának nem volt gazdája, mert amikor a mese elkezdődik, akkor éppen elveszett. Elveszett egy nagy, sötét kerek erdőben, amely tele volt félelmetes árnyakkal és indás faágakkal. Josie ijedtében felszisszent. – És hogy került oda a csizma? – Azt senki sem tudja. Egy napon egyszer csak ott találta magát abban a sötét erdőben. Josie megremegett a gondolattól. – A csizma csak bolyongott a kanyargós ösvényen, és egyre csak zokogott… – Az anyukája után zokogott? – érdeklődött Josie, akit nagyon érdekelt az egész anya-kérdés. – Igen – erősítette meg Henrietta. – Honnan tudtad? Pontosan így történt! A mese azzal folytatódott, hogy a csizmácska vizes lett, aztán átfagyott. Megijesztette egy bagoly, de végül megtalálta az anyukáját, aki mellesleg egy boci volt, mert a csizmát finom borjúbőrből készítették. De ez nem volt gond, mert éppen tél volt, és az anyuka bocinak kellett egy pár csizma, amit két lábára tudott húzni, hogy melegedjen. ELOISA JAMES

71

BOLOND SZERELEM

Mire odaértek, hogy a boci vidám táncot lejtett csokoládébarna színű gombokkal ékesített csizmácskáiban, Josie már egészen átadta magát a mesének, és megbűvölten dőlt Henrietta lábának. – Még egyet! Mesélj nekem még egyet! – Majd legközelebb – felelte Lady Henrietta mosolyogva. A gyerekszobába ekkor lépett be Esme néni, és így szólt: – Jöjjön el holnap teára, a gyerekeket is meghívjuk, Henrietta! – Igen, jöjjön el! – kérte Josie. – Örömmel, de inkább ide jönnék, a gyerekszobába. Nem lenne jó, ha megzavarnánk a gyerekek napirendjét. Esme azonban ugyanazt gondolta, amit Josie: – Ugyan, dehogy! – kiáltott fel. – Holnap lesz az asszonyok varróklubja, nem emlékszik? És azt ígérte, ügyelni fog, hogy az öltéseim ne legyenek ferdék. Sőt Mr. Fetcham és Darby is megígérték, hogy benéznek majd egy kicsit szórakoztatni a társaságot. Lady Henrietta erre olyan arcot vágott, mintha vissza akarná utasítani a meghívást, de Josie ajka remegni kezdett, és azon volt, hogy mindjárt sírva fakad. Lady Henrietta erre megadta magát, és elfogadta a meghívást, mire Josie örömtáncot járt körülötte.

Huszadik fejezet A földi örömök kertje Lehetetlen volt nem gondolni a kertre. Úgy vonzotta Esmét, mint a mágnes. Hiszen Sebastian valahol ott van, és kertészkedik… vagy amit egy kertész csinál. Mit is csinálnak a kertészek januárban? Egyszerűen ellenállhatatlan volt a gondolat, ahogy a nemes, kimért Bonnington márki gödröket ás a fagyos földbe, vagy éppen a gyümölcsfa ágait kötözi össze. Esme két napon át vívódott magában, azon tűnődve, vajon hol lehet Sebastian lakhelye. Vagy talán feladta, és mégis elment? Az egész helyzet olyan valószerűtlennek tűnt. Amikor még a márki Gina jegyese volt, Esmét folyton kritizálta meggondolatlan viselkedése miatt. De mi lehet ennél meggondolatlanabb, amit most tett? Mi történt azzal a kimért, mindig tartózkodó márkival, aki sohasem hozott döntést anélkül, hogy meg ne beszélte volna a lekiismeretével? Talán egy új ember lett, amióta lerombolták a hírnevét? Talán felszabadult attól a tehertől, amit a társaság véleménye rótt rá? Esme a hálószobája ablaka előtt állt, újra és újra itt találta magát, a kertet bámulva, amíg meg nem pillantott egy magas, széles vállú alakot, a gyümölcsös felé tartva. Nézte, amíg elveszítette szem elől. Volt valami lényegesen más ebben az új Sebastianban. Esme esküdni mert volna rá, hogy fütyörészik, bár nem látta az arcát, és nem hallotta őt. Még a járása is más volt, nem az a merev márkiszerű járás, hanem sokkal felszabadultabb. Esme eltűnődött, vajon milyen oldaláról nem ismeri még a férfit. Például egy kertész csókjai mások lennének, mint egy konvenciók által behatárolt márkié? Nem mintha nem tetszettek volna neki Sebastian csókjai… erről szó sem volt. De a gondolatok egymást követték: vajon másképpen is szeretkezik, ha egy kertészlakban él, és nem finom lenvászon ágyneműn alszik? Esme mind a mai napig mosolyogva gondolt arra, hogy ő volt az egyetlen asszony a világon, aki tudja, hogyan szeretkezik Sebastian Bonnington. Mert a férfi merev erkölcsössége miatt a házasság előtt szűziességet fogadott. Sebastian ekkor elérte a gyümölcsöst, és úgy tűnt, mintha ágakat metszene a fákról. Annyira ELOISA JAMES

72

BOLOND SZERELEM

ellenállhatatlan volt, hogy Esmének le kellett mennie hozzá! Elvégre a ház úrnőjének a kert állapotával is törődnie kell. Óvatosan lépdelt a lejtős kertben, mert a talaj csúszós volt a deres fű miatt. Amíg elhagyta a rózsalugast, többször is megcsúszott a lába, és csak azért nem fordult meg, hogy visszanézzen, mert tudta, visszafelé mindenképpen szüksége lesz valakire, aki segít felkapaszkodni az emelkedőn. A férfi nem is fütyörészett, hanem énekelt! De ami a legjobban meglepte Esmét, az a dal szövege volt. – Az én rózsám egy fülemüle, oly édesen énekel – Sebastian elhallgatott, és lenyisszantott egy újabb ágat az almafáról. Hangja mély bariton. – Gyönyörű lány az én rózsám, akár egy királynő. – Milyen szép dal! – szólalt meg Esme. A férfi hirtelen megfordult, és lassan elmosolyodott. – Asszonyom! – hajtotta meg a fejét, mint egy igazi kertész. – Hagyja már abba! – mosolyodott el Esme akaratlanul. – Különben is elfelejtette megemelni a kalapját! Sebastian felvonta egyik szemöldökét. – Azt csak a ház férfi lakói előtt teszem. Nem barátkozom olyan nőkkel, akik megzavarnak a munkámban. – Jaj, hallgasson! – intette le Esme. – Inkább énekelje tovább azt a dalt, Sebatian! Nagyon szép. – Pedig nem hölgynek való. – De igen! – Esme emlékezetből énekelni kezdte a dalt, magas, tiszta hangon. – Gyönyörű az én rózsám, akár egy királynő. Csodás dal! VIII. Henrik udvarából származik? Úgy hangzik, mintha az ő balladái közül lenne. Soha nem gondolta volna, hogy ez a jól nevelt márki ilyen bűnös bujasággal is tud nézni. A férfi most keresztbe font karral az almafának dőlt. A hangja tisztán és selymesen csengett. – Gyönyörű az én rózsám, akár egy királynő. Ha a sötét éj leszáll, előtör belőle a kívánalom. Esme felszisszent. A férfi csak nevetett. – Én valamivel VIII. Henrik utánra datálnám a dalt. A falu egyik kocsmájában tanultam. Akar egy másik versszakot is hallani? – Ezután a választ meg sem várva újra énekelni kezdett. – Az én királynőm halovány, mint a hold, bárcsak érezném a… Esme befogta a fülét. – Nem akarom hallani! – kiáltotta. – Az én rózsám sosem jár gyalog, de éjjelente útra kel… – Sebastian ellépett a fától, és közelebb húzódott – …és ha a férfi őbenne… – Ez undorító! – Melyik része? – érdeklődött a férfi, mintha csak társalogna. – Az, amikor el akarja csábítani a szeretőjét, vagy az, amit az éj leple alatt tesz? – Az egész szöveg! Nincs jobb dolga, mint a kocsmában tanult dalokat énekelni? Mielőtt kertésznek állt, soha nem énekelt volna ilyesmit! – mondta vádló hangon Esme. A férfi szeme vidám nevetéstől csillogott. – Ez igaz. Teljesen igaza van, asszonyom: inkább a munkámat kellene végeznem. – Azzal megemelte a kalapját, és visszafordult, hogy folytassa a metszést. – A tél közepén is lehet fákat metszeni? – kérdezte gyanakodva Esme. A férfi vállat vont. – Nem, de ezeket a fákat olyan régen nem metszette senki, hogy nem árt nekik. – Felnyúlt, hogy a feje fölött levágjon egy ágat. Esme egy ideig mozdulatlanul figyelte, amíg rá nem döbbent, hogy a férfi vállát nézi, ahogy az izmok fokozatosan elnyúlnak, egészen a derekáig. Meg azt, hogy a lábszárvédő mennyire kiemeli a vádliján az izmokat. Hirtelen forró lett az arca, ahogy belehasított ez a tudat, gyorsan a fejére húzta a kapucniját, de abban a pillanatban a földre hullott egy faág, és a férfi megfordult. Sebastian mindig tudott az arcáról olvasni. Lassan, de magabiztosan mozdult felé. Kezét előrenyújtotta, megérintette Esme lapockáját, és lassan magához vonta. Amikor az asszony hasa már a testéhez ért, hirtelen megállt. Esme folyamatosan a szemébe nézett. Pontosan tudta, hogy ha elveszi onnan a tekintetét, arra gondolna, amire nem szeretne… ELOISA JAMES

73

BOLOND SZERELEM

A férfi ekkor előrehajolt, és ajkával finom súrolta az ajkát. A szája forró volt és édes. Nem követelt semmit. Az egyik kezét lejjebb csúsztatta, és egészen gyöngéden megérintette Esme hasát. – Bárcsak a mi gyerekünket várná, Esme! – Nem a miénk – sietett a válasszal az asszony. De nem mozdult, a férfi szája pedig újra az övére tapadt, és ahogy korábban is, Esme az érintésre teljesen elgyöngült. Minden eltökéltség elpárolgott belőle. Pedig igazán el akart húzódni! Ajkait mégis szétnyitotta, de nem azért, mert a férfi követelte ki, hanem mert eszébe jutott egy emlék… Az az emlék. Sebastian ízében ég és föld keveredett össze. Ahogy nyelvük találkozott, és közös táncot járt, Esmébe egyszerre visszatért minden álma. Pedig nem is voltak igazán szeretők, de mégis annyiszor végigjátszotta magában azt az egy éjszakát, hogy olyan érzés volt, mintha sok-sok évet töltöttek volna együtt. Minden olyan könnyűnek tűnt. Úgy csókolták egymást, mint két régi szerető, és olyan hévvel, mint akik hónapok óta egymásra vágynak. A férfi úgy érintette, mintha teste minden porcikáját ismerné, mintha az asszony minden mozdulatát érezné. Esme reszketve bújt a férfi izmos mellkasához, amíg annak hatalmas keze a kabátja alá csúszott, majd finoman megérintette a mellét. Az asszony enyhén előretolta magát, mellét a tenyerébe szorítva. Sebastian a nevét mondta, s a hangja, amely rendszerint kimért volt és összeszedett, most rekedtesnek és szenvedélyesnek tűnt. Ám abban az egyetlen szóban minden benne volt. Esme akkor jött csak rá, hogy nem is akkora baj, ha valaki ilyen sok pluszkilót hord magán. Persze, a terhessége előtt is gömbölyded idomai voltak, és idővel Esme azt is elégedetten látta, hogy a mellei teste más részeihez hasonlóan nőttek. Azt azonban csak most, Sebastian nyögése hallatán észlelte, és ahogy a férfi megremegett, mikor a melléhez ért, mennyi előnnyel járt ez az új helyzet. Úgy olvadt a férfi karjaiba, mintha nem is lett volna kisbaba a hasában, mintha a hálószobában csókolóznának. Sebastian viszonozta a csókot, ajka kemény volt és birtokló, ujjait pedig úgy mozgatta az asszony mellén, hogy annak egész testét forróság járta át, tovább gyöngítve eltökéltségét. Hihetetlen vágyat érzett magában. Vágyat a férfi, Sebastian iránt, azt a fajta szomjúságot, amely a hat hónap alatt, amióta nem találkoztak, csak fokozódott benne. – Mindig erről álmodtam – suttogta a férfi a vágytól fátyolos hangon. Kicsit elhúzódott. – Annyit álmodoztam rólad, Esme, hogy azt hittem, megőrülök. És azért jöttem vissza, mert úgy döntöttem, nem bírom tovább elviselni azokat az álmokat. A szavai hallatán Esmét újra elfogta a józanság. – Nem helyes, amit teszünk! – kiáltott fel, és olyan hirtelen húzódott hátrébb, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Sebastian segített neki talpon maradni. – Miért nem? Esme tátott szájjal nézte. – Mi történt magával, Sebastian Bonnington? Amíg Gina jegyese volt, folyton csak gúnyoltam magát. Néha úgy éreztem, alig várja már a pillanatot, hogy kioktathasson az illemről és a jó modorról! – Valóban így volt – ismerte be Sebastian. – De csak mert alig vártam, hogy beszélhessek veled, Esme. Látni akartam, ahogy elpirulsz, és ahogy rám nézel azzal a csodás szemeddel, és senki másra! Nem akartam, hogy olyan alakokkal flörtölgess, mint Bernie Burdett. Azt akartam, hogy csak engem láss. – De maga Gina jegyese volt. A férfi vállat vont. – Éveken át barátok voltunk Ginával, és a házasság teljesen logikusnak tűnt. Esme megrovóan nézte. – Micsoda ostobaság! Még hogy logikus házasság! – Te is férjnél voltál – jegyezte meg csöndesen a férfi. – Igen, egy logikus házasságban éltem. – Szerintem, mi ketten Ginával kedvesebben viselkedtünk volna egymással, mint te és Miles. Én őszintén kedvelem Ginát, és tisztelem őt. ELOISA JAMES

74

BOLOND SZERELEM

– Miles is szeretett engem! A férfi összevonta szemöldökét. – Vagyis őszintén kedvelt engem – helyesbített Esme. – De nem tisztelt téged. Esme egy vállrándítással fordult el tőle. – Hogyan is tudott volna tisztelni? A házasságunk elején úgy viselkedtem, mint egy cafka… pedig szerettem Milest. Igaz, nem akkora hévvel, de manapság nem is létezik már az a fajta óriási szerelem. – Soha nem voltál cafka – nézett a szemébe a férfi. Esme tekintete találkozott az övével. Sebastian szeme olyan volt, akár egy nyári nap felhőtlen, tiszta kék ege. – Nem szeretném, ha félreértenéd, milyen életet éltem, Sebastian, csak mert Olaszországban gyerekes álmokat szövögettél rólam. Te egész életedben egyetlen nővel szerelmeskedtél, nálam azonban csak egy voltál a listán. Igaz, nem túl hosszú ez a lista, de te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy a világon csupán négyfajta nő létezik: hajadon, feleség, özvegy és szajha. Én már az utóbbi kettőt elmondhatom magamról. A férfi két kezébe fogta Esme arcát. – Élvezted, amikor először megcsaltad a férjedet? Esme nagyot nyelt, majd felszegte a fejét. – Nem, de mégis megtettem. És az utánuk következőket már élveztem – tette hozzá büszkén. – Ha Miles visszatért volna az ágyadba, ha bármilyen jelét mutatja, hogy zavarják a nyilvános flörtöléseid, és szándékában állt volna visszacsábítani téged, kerested volna más férfiak társaságát? Itt egy pillanatnyi csönd következett. Amikor Esme újra felemelte a fejét, szemében könnyek csillogtak. – A te társaságodat igen, Sebastian. A férfi nem szólt semmit, csak a karjába kapta Esmét, és olyan szorosan magához ölelte, ahogy még soha, senki más. Az illata olyan volt, mint az almafáké és a füstös faszéné. Esme belefúrta arcát abba a durva posztókabátba, amelyet egy márki sohasem vett volna magára, és csak boldogan csüngött a férfi karjaiban. Néhány pillanattal később a férfi egyik ujjával felemelte Esme állát, és csókot nyomott a szájára. Az asszony nagyot nyelt. – Most mennem kell. Sebastian bólintott. – Ezt most nem azért mondom, mert elragadott a hév, de engem mindig megtalálsz a kertészlakban, ott, a gyümölcsös végében, Esme. – A kertészlakban élsz? Te? – Igen – bólintott a férfi. – És nagyon élvezem. A lényeg az, hogy itt vagyok melletted, amikor csak szükséged van rám, Esme. Esme nem tudott önfeledten mosolyogni, mert újra a sírás kerülgette. Sebastian némán ránézett, majd így szólt: – Megköszönöm a jó Istennek, hogy nem vettem el Ginát. Mert még ha el is vettem volna, akkor is itt lennék a te gyümölcsösödben. Az pedig valóban botrányos lenne! Esme végül egyedül jutott fel a deres emelkedőn.

Huszonegyedik fejezet A varrókör Lady Rawlings házában találkozik Nagyon lassan érkezett el a másnap délután. Négy órára Josie annyira izgatott volt már, hogy alig tudta, mitévő tegyen. Csak rohangált a gyerekszobában, karján egy kiskosárral, igyekezve minden katonáját összegyűjteni, hogy levihesse őket magával. – Szerinted már odalent van a bátyám, Simon? – kérdezgette vékony hangján. Olyan ELOISA JAMES

75

BOLOND SZERELEM

izgalmasnak ígérkezett ez a délután, hogy a kislány csak rohangált körbe-körbe a szobában. Ez az illetlen viselkedés a korábbi dadát az őrületbe kergette volna, a mostani azonban csak megsimogatta Josie fejét, ahogy elviharzott mellette, és megkérdezte, akar-e pisilni, mielőtt lemennek. Josie újdonsült barátnője, Henrietta Esme néni mellett ült, amikor leértek a társalgóba. A kislány olyan izgatott volt, hogy mielőtt még meghajolt volna előttük, megtett egy kis kört. – Üdvözlöm a hölgyeket! – köszönt tisztelettudóan. Henrietta ezután újra elmesélte a csizmás mesét, Josie pedig megevett hét szelet citromos sütit, és egyáltalán nem érezte, hogy tele lenne a hasa, így amikor Anabelnek föl kellett mennie, hogy lepihenjen, Josie kikönyörögte, hogy maradhasson. Csöndben ült Henrietta előtt, és egyenként szedte elő katonáit a kosárból, csatarendbe sorakoztatva azokat. – Honnan szedted ezeket a játékokat? – kérdezte Esme néni olyan éles hangon, ahogy az előző dadájuk beszélt, valahányszor Anabel pont a ruhájára bukizott. Josie futó pillantást vetett rá, valamivel közelebb húzódott Henriettához, és így felelt: – Odafönn találtam őket. A dadus azt mondta, szabad velük játszani. Esme néni nem szólt semmit, néhány pillanat múlva azonban Henrietta megsimogatta Josie fejét. – Mi lenne, ha most visszavinnéd a katonáidat a gyerekszobába? Anabelnek már biztosan hiányzol. Josie pontosan olyan jól tudta, mint mások, hogy Anabel még alszik. Lassan hozzáfogott, hogy egyenként összeszedje a katonákat, és visszarakosgassa őket a kosárba. Ezután hátranézett, és látta, hogy a kanapén ülő Esme néni megint sír. Amikor a kis Josie először látta Esme nénikéjét sírni, értetlenül, szinte ijedten fogadta. Most azonban már ismerte annyira Esme nénit, hogy tudja, gyakran sírva fakad, ezért engedelmesen, bár kissé vonakodva pakolgatta vissza katonáit a kosárba, majd meghajolt a nénikéje előtt. Miután Henrietta előtt is meghajtotta térdét, neki odasúgta: – Meg tudna látogatni holnap? És elmeséli újra azt a mesét a két csizmácskáról? Henrietta rámosolygott, és egy talánnal válaszolt, mire Josie már boldogan ment vissza a gyerekszobába. Henrietta ezután egyedül maradt Esmével a társalgóban. Odanyújtott az asszonynak egy zsebkendőt. Mindig hordott magánál néhányat tartalékba. Esme tovább sírdogált, és mintha a levegőt is nehezebben szedte volna, de Henrietta az elmúlt hetekben már vagy két ilyen rohamának is tanúja volt, ezért nem aggódott különösebben. – Annyira sajnálom – szipogta Esme. – Tudod, azok a katonák a bátyáméi voltak… Biztosan a dada vette elő őket. Én évek óta nem láttam azokat. – Nem is tudtam, hogy volt egy bátyád. – Benjaminnak hívták. Henrietta felállt, odaült Esme mellé a kanapéra, és vigasztaló-an átkarolta a nő vállát. – Sajnálom. – Ötéves voltam, amikor meghalt. De már régen történt. Nem is tudom, miért sírok miatta. Csak, ahogy ránéztem azokra az ólomkatonákra… – ekkor Henrietta vállára borulva újabb zokogásban tört ki. – Én soha nem sírtam! – jajgatott. – Soha! Még a temetésén sem sirattam meg, pedig ő volt az egyetlen testvérem, és senki nem szerette úgy, mint én. Ő volt a mindenem. – Ó, Esme! Annyira sajnálom – ismételte meg Henrietta, és az ő szemét is marták a könnyek. – Ez borzasztó! Esme azonban kezdte összeszedni magát. – Belefáradtam ebbe a sok gyászba – szólalt meg bizonytalan hangon. – Egész életemben nem sírtam ennyit. Tudom, hogy nem hiszed el, mert még alig egy hónapja ismersz, de hidd el, így igaz! Nem vagyok egy sírós fajta. Legalábbis, amikor nem vagyok áldott állapotban. – Nincs abban semmi rossz, ha valaki megsiratja a testvére emlékét. Egy gyermek halála valóban szívfájdító. Esme hangosan kifújta az orrát, ami már vörös volt a sok sírástól, és el akart venni egy citromos süteményt, csakhogy Josie már mindet felfalta. Henrietta a kezébe adott egy másik süteményestálat. – Mindenért sírva fakadok. Ma reggel kiöntöttem a kakaómat az ágyon, és majdnem sírni kezdtem miatta. Semmi mást nem teszek, csak eszem és sírok. Még szerencse, hogy az evést ELOISA JAMES

76

BOLOND SZERELEM

élvezem. Annyira sajnálom, Henrietta. Miről is beszélgettünk, mielőtt sírni kezdtem? – Semmi különösről. – De igen – erősködött Esme. – Azt próbáltam kiszedni belőled, mi történt Darbyval. Amikor hétfőn elhagytátok a házat, úgy tűnt, mindketten örültök egymásnak… beszéltetek egyáltalán azóta? – Természetesen váltottam vele szót időnként – magyarázta Henrietta higgadt hangon. – De nincs túl sok mondanivalónk egymásnak, hiszen nem közös az érdeklődési körünk. – Egyszerűen nem értem a dolgot. Tudod, általában jó emberismerő vagyok. És remélem, nem bánod, ha kimondom: rólatok azt gondoltam, remekül összeilletek. Henrietta nem bánta. De mit is mondhatott erre? – Nem, dehogy bánom – sietett hozzátenni. – De talán félreismertél bennünket… – Hát, lehet, hogy nem tudok egyenesen varrni, de a férfiak lelkében remekül olvasok – magyarázta Esme. – És Darbyt ráadásul jól ismerem. Amikor hétfőn magatokra hagytalak itt, a társalgóban, nagyon úgy festett, mint aki csókot akar lopni. És hidd el, kedvesem, túl sok időt töltöttem az előkelő társaságban, és elég férfit csókoltam ahhoz, hogy ismerjem ezt az arckifejezést! Henrietta szerencsére (vagy talán balszerencséjére… attól függ…) nem tudott válaszolni, mivel a varrókor hölgytagjai időközben csacsogva beléptek a szobába. Esme talpra kecmergett a kanapéról, és intett Slope-nak, vigye ki az üres süteményestálat; Henrietta felállt, hogy üdvözölje Lady Winifredet, Mrs. Barret-Ducrorq-ot és… legnagyobb meglepetésére a mostohaanyját, Millicentet. Henrietta azonnal tudta, miért csatlakozott a társasághoz Millicent. A mostohaanyja korábban sohasem vett részt jótékonysági összejöveteleken, mert unalmasnak tartotta azokat. Darby jelenléte a házban azonban mindent megváltoztatott. Minden bizonnyal szemrevételezni kívánta, hogyan viselkedik a férfi Henriettával. Vagy fordítva. Mrs. Cable kicsit késve viharzott be, miután a hölgyek már helyet foglaltak a teához. – Jó napot, hölgyeim! – kiáltotta nagy hangon, és mindenkinek csókot intett. Aztán megállt Henrietta előtt, és hozzá fordult: – Kit látnak szemeim: Lady Henrietta! Henrietta udvariasan meghajolt. – Örvendek, Mrs. Cable. – Én láttam magát, de maga nem látott engem – rázta meg az ujját Henrietta előtt Mrs. Cable rosszallóan. Henrietta érezte, ahogy a gyomra összeszorul. – Igen, igen – folytatta Mrs. Cable olyan hangon, mint aki éppen bizalmas információt kíván megosztani. – Én ott voltam. – Ott? Hol? – Nos, éppen a kocsimon utaztam – magyarázta Mrs. Cable. – A nővéremet látogattuk meg, aki ugyan alig öt kilométernyire lakik tőlünk, de a férjem mindig megengedi nekem, hogy úgy tegyek, ahogy nekem kényelmes. Ezért döntöttem a kocsi mellett, még ha egy ilyen rövid útra is. Miután Henrietta továbbra is értetlen arcot vágott, Mrs. Cable folytatta: – Nos, mint mondottam, a kocsimban utaztam. És már megbocsásson, Lady Henrietta, de lehetett volna kicsit elővigyázatosabb is. Egy nő legyen diszkrét és szemérmes. – Az utolsó mondatot furcsa hangsúllyal mondta ki. – Mert akár egy kisgyermek társaságában is utazhattam volna. Ha velem lett volna az unokahúgom… – Attól tartok, nem értem… – kezdett bele Henrietta, de a mostohaanyja közbelépett. – Mrs. Cable, hadd találjam ki: ön tanúja volt annak, amidőn Mr. Darby hódoló csókkal illette a lányomat? – Pontosan – vágta rá Mrs. Cable, és egy székre roskadt. – Pontosan ezt láttam, kedves hölgyem, ám engedje meg, hogy hozzátegyem, az a csók több volt egy hódolatnál – tette hozzá kuncogva. Henrietta dermedten ült a kanapén, Millicent azonban átvette a szót. – Az a szegény ember megkérte a lányom kezét, hölgyeim! Most mind egyszerre Henriettára néztek, majd egyszerre kapták el a tekintetüket, mintha kiütéseket láttak volna rajta. ELOISA JAMES

77

BOLOND SZERELEM

– Mr. Darbynak természetesen nincs tudomása a körülményekről – fejezte be Millicent. Lady Winifred, aki Henrietta mellett ült, megpaskolta a lány kezét. – Nehéz lehetett ez magának, kedvesem. Kár, hogy manapság már nem divat az a régi szokás, hogy az urak először a lányok szüleihez vagy gondviselőihez fordulnak, mielőtt kifejezik érzéseiket. Az én időmben ilyesmi nem fordulhatott volna elő. – Hát igen – sipákolta Mrs. Barret-Ducrorq. – Én is megtiltottam az én Lucymnak, hogy bármilyen férfi közeledésére válaszoljon, mielőtt még velem beszélne. Henrietta próbálta mosolyra húzni a száját, igyekezett eljátszani, hogy akarata ellenére zaklatták. Most már pontosan értette, miért csatlakozott a társasághoz Millicent. Nem azért, hogy fürkéssze őt és Darbyt, hanem hogy megóvja Henriettát annak a botrányos csóknak a következményeitől. Esme ekkor avatkozott bele a szópárbajba. – Az unokaöcsémet mélyen lesújtotta ez a hír – magyarázta meggyőző hangon. – Attól tartok, őszintén beleszeretett Henriettába. Nekem azt mondta, pontosan Henrietta távolságtartása hívta fel rá a figyelmét. Nem gondolják, hogy ebből sok fiatal lány tanulhatna? Mr. Darby a londoni elit megbecsült tagja, rengeteg ifjú hölgy próbálta ellopni a szívét. Ám ő egészen addig nem érezte, hogy itt az ideje a házasságnak, amíg meg nem ismerte Henriettát és az ő távolságtartását. Millicent bólintott. – Mondhatom, szemmel láthatóan óriási csapás volt számára, mikor közöltem vele, hogy Henrietta állapota miatt ez a házasság teljességgel lehetetlen. Ekkor már minden arcon együttérzés ült. – Bízom benne, hogy Mr. Darby kiheveri ezt a csapást – tette hozzá Esme szomorúan. – Ámbár nem fogja egyhamar túltenni magát rajta. Csak remélni tudom, hogy megérem, amikor neki is születik gyermeke. Henrietta úgy vélte, ez már túlzás, de a hölgyek buzgón bólogattak. – Bizonyára szörnyű csalódás lehetett – dünnyögte Mrs. Cable. – Mert ahogy átölelte… Henriettát, abból látszott, valóban rabul ejtette a szívét. És mindezt úgy érte el, hogy nem is mutatott iránta érdeklődést! Sok ifjú hölgy tanulhatna Lady Henrietta körültekintő viselkedéséből! – Én is sokszor figyelmeztettem az unokahúgomat arra, hogy legyen távolságtartóbb – jegyezte meg Mrs. Barrett-Ducrorq fanyarul. – Lucy sem bátorította Mr. Darbyt. És észre is vette, hogy nem hozzá kedves a férfi. De hát ez a mi családunkban már csak így van: figyelünk az apró jelekre. Darby a szobájában ülve birkózott a lelkiismeretével. Semmi oka nem volt rá, hogy lemenjen teázni. Vissza kellett volna utaznia Londonba. Elvégre azért jött Limpley Stoke-ba, hogy megbizonyosodjék, a nagynénje valóban terhes, és ezt most már tudta. Szinte szégyellte, amiért gyanakvó volt. Ahhoz pedig igazán semmi köze, hogy Esme szeretője itt van, a birtokon, hiszen Sebastian Bonnington kertésznek álcázta magát. Már semmi értelme a maradásnak. A gond csak az, hogy Darby még soha életében nem vágyott semmire úgy, mint Henrietta Maclellanra. Az elmúlt négy nap alatt másra sem tudott gondolni, csak hogy át kellett volna vennie annak a kis fogatnak a kantárját, és hazakocsikázni, és ott… Már a lány gondolatától is kiszáradt a szája. Ahogy megremegett a teste, miközben végigsimított a hátán, és amikor a hátsója érintése nyomán ágyéka megtelt vérrel. És az a halk sikkantás, amit a lány hallatott, amikor megcsókolta, meggyőzték Darbyt: ha sikerülne ágyba vinni a lányt, élete párjává tenné. Ez volt a legpokolibb az egészben. Még soha, egyetlen nőre sem gondolt úgy, mint élete párjára. Aki egy egész életre kisajátíthatja az ő ágyát. Soha! Természetesen egy úriember nem beszélt ilyen dolgokról, de Darby tisztában volt vele, hogy ebben Rees is egyetértene. Mindketten kedvelték a vadóc és zabolázatlan nőket. Rees esetében a csodálat tárgyánál a nagy hanghoz még dús kebel is párosult, Darby pedig a maga részéről a humorérzéket tartotta fontosnak. Vagy az érzéki mozdulatokat és öltözködést. És azt a szempárt, amely kristálytisztán ragyogott őrá a terem másik végéből, és csak őt hívogatta. Henrietta rendelkezett humorérzékkel, de a listán szereplő egyéb tulajdonságokkal nem. Ő a selymet úgy viselte, mintha zsákruha volna, és tudomást sem vett saját testéről. Természetesen készíthetne egy újabb listát, amelyen szerepelhetne a zavarba ejtő őszinteség is. ELOISA JAMES

78

BOLOND SZERELEM

A szenvedély, amely valódi, mégis csupán érzéki mozdulatokra és selyem alsóneműre korlátozódik. A nevetés, amely gyöngédséget és intelligenciát sugall, és amitől az ember úgy érzi magát, mintha valóban pusztán a személyisége miatt értékelnék és csodálnák őt. Nem csupán az elit körökben elnyert hatalmáért, nem csupán a külsejéért. Csak és kizárólag saját magáért. Ezektől a gondolatoktól Darby érezte, hogy lúdbőrözni kezd a háta. Nem mintha nem gondolkozott volna még el azon, hogy felesége legyen. Persze hogy elgondolkozott. De ő is csak úgy kívánta magának a feleséget, ahogy sok más férfi: kötelező jelleggel, mint valami elkerülhetetlen és homályos jövőt. Volt egy olyan elképzelése mégis, hogy az ő házassága jobb lesz majd a szüleiénél. Mert jó lett volna, ha szereti a feleségét. És élveznék egymás társaságát. Mégis, Henrietta előtt sohasem gondolt arra, hogy lehetséges lenne egyetlen nőt szeretni. Az a gondolat sem futott át a fején, hogy esetleg ő vezetné be azt a nőt a szexuális örömök rejtelmeibe. Általában már gyakorlott nőkkel bújt ágyba, olyanokkal, akik a hálószoba ügyeit is úgy vezették, akár a háztartásukat. De Henriettával… minden más lenne. Egyszer csak hangosan kopogtak, és az ajtóban Slope jelent meg egy Esmétől hozott levélkével. „Láttak téged Henriettával csókolózni. Azt hiszem jobb, ha ma nem jössz le hozzánk teára.” Mindenkinek az a legjobb, ha visszatérek Londonba. Henriettának is az lesz a legjobb, ha többé nem látjuk egymást. De hogyan tudna egy ilyen érzéki nő egész életében férfi nélkül élni? Hirtelen eszébe jutott, ahogy a lány nyelve az övével járt táncot, és teste újra megfeszült. Esme levele legalább eldöntötte jelenlegi tépelődését, vajon lemenjen-e a hölgyekhez teára. El kell hagynia ezt a várost, minél hamarabb.

Huszonkettedik fejezet Haditanács A hölgyek elővették varrókosárkáikat, Slope pedig hozott egy kisebb kupac szegett lepedőt (túlságosan izgatott volt mindenki a bonyolultabb varráshoz). Henrietta hálásan épp felállt, hogy elvegyen egy lepedőt, Esme azonban kézen ragadta. – Elrabolhatom egy órácskára a mostoha lányát? – fordult Lady Holkhamhez. – Nem! – vágta rá Henrietta a kelleténél kissé ingerültebben. – Vacsorára már nem tartom itt, ígérem – tette hozzá Esme, némán jelezve ezáltal, miszerint a vacsoránál Darby jelen lesz. –Az én kedves barátnőm, Lady Perwinkle és a férje rövid látogatásra érkeznek hozzánk, és nagyon hálás lennék, ha Henrietta segítene a tiszteletükre rendezett vacsora előkészítésében. Persze csak egy csöndes, szerény összejövetelről van szó, hiszen még gyászban állok. Henrietta olyan képet vágott, mintha újra vissza akarná utasítani a kérést, mire Esme a hasára tette a kezét. – Olyan nehéz mostanában erőt meríteni a dolgokhoz – sajnáltatta magát. – Henrietta segít, amiben csak tud – biztosította őt Millicent. – Majd egy óra múlva visszaküldöm érte a kocsit, rendben? – Szóval – szólalt meg Esme, miután magukra zárta az ajtót –, Darby és közted nincs semmi? – A tekintetében nevetés csillogott. – Nem mehetek férjhez – mondta félszegen Henrietta. Attól félt, menten sírva fakad, ha magyarázkodni kezd. – Már régóta szerettem volna erről beszélni veled – huppant le egy kanapéra Esme. – Gondolom, ELOISA JAMES

79

BOLOND SZERELEM

azért nem mehetsz férjhez, mert veszélyes lenne, ha teherbe esnél a csípőd miatt, igaz? – Pontosan így van – felelte Henrietta. Hirtelen mélabús szomorúság fogta el. Megvonta a vállát, és folytatta: – Miután a mostohaanyám elmagyarázta Darbynak a helyzetet, ő udvariasan visszavonta az ajánlatát. Talán soha nem is gondolta komolyan. – Dehogynem! Az úriemberek, márpedig Darby vérbeli úriember, nem szorítanak fényes nappal egy kocsinak hölgyeket, ha nem akarják megkérni az illető kezét. Legalábbis egy előkelő hölgy esetében nem. – Nos – tűnődött Henrietta –, engem villámcsapásként ért, hogy Darby feleségül akar venni. Esme kicsit közelebb hajolt. – Lehetek nagyon őszinte, Henrietta? A lány bólintott. – Az előkelő körökben nemigen hallhattál ilyesmit, amit most mondani fogok, de hidd el, sokan élnek ezzel a módszerrel. Van rá mód, hogy az ember védekezzen a teherbeesés ellen, és mégsem kell elkerülnie a hálószobát. – Igazán? – Többféle módszer is létezik. Mondjam tovább, nem fog túlságosan kellemetlenül érinteni? Henrietta arcán erre kissé reszketeg mosoly futott át. – Eddig sem találtam kellemetlennek, amit mondtál. És tudod, éltem én már át korábban is kellemetlen helyzeteket, láttam én már nőket sírni, még mielőtt te Limpley Stoke-ba költöztél volna. – Jaj, ne is mondd! Az igazság az, hogy nem Sebastian Bonnington volt az első szeretőm, akit a férjemen kívül az ágyamba engedtem. – Ó! Esme enyhén zavarba jött, de azért folytatta mondandóját: – Amikor Miles először elköltözött, nagyon dühös voltam. Fel akartam hívni magamra a figyelmét, és mindenre képes lettem volna ezért. A társaság minden férfijával flörtöltem, aki csak érdeklődést mutatott irántam. Nem háltam velük, de valamennyivel elhitettem, hogy ez a szándékom. Érted, Henrietta? – Igen, azt hiszem. Fel akartad dühíteni a férjedet. És sikerült? – Nem – felelte Esme kicsit szomorúan. – Nem sikerült. Tudod, Miles és én nem illettünk össze. Az apám ragaszkodott hozzá, hogy férjhez menjek Mileshoz, ő pedig tudta, hogy kényszerből tettem. Milesnál jobb indulatú ember nem élt a földön. A viselkedésem csak még több bűntudatot okozott benne, és még kevésbé gondolta, hogy jogában áll elítélnie kicsapongó életmódomért. Mindig borzasztó kedves volt, valahányszor csak találkoztunk. – És ez, gondolom, téged még jobban feldühített. – Igen… Nagyon fiatal voltam és nagyon ostoba. Aztán végül megtörtént, hogy bebújtam egy idősebb férfi ágyába, aki nálam jóval tapasztaltabb volt. Ő gondoskodott arról, hogy védekezzek a terhesség ellen. Henrietta tekintete elkerekedett. – Aztán egy év múlva már belefáradtam a viszonyunkba. De addig egy nagyon egyszerű dolgot használtam, egy ecetbe mártott szivacsot. Őszintén szólva, ostobaságnak tartom, hogy azt tanácsolták neked, soha ne menj férjhez. Hiszen léteznek olyan módszerek, amelyekkel megakadályozható a terhesség, így nincs akadálya a házasságodnak. És meglep, hogy Darby ezt nem magyarázta el a mostohaanyádnak. A Henrietta lelkében fellobbanó reménysugár újra elhalt. – Mert Darby talán nem is akart igazán elvenni. Biztos vagyok benne, hogy tudomása van ezekről a módszerekről. – Hát persze! De az igazat megvallva, a férfiak meglehetősen abszurd módon tudnak ilyesmiről gondolkodni. Úgy vélem, Darby talán azt gondolja, egy finom hölgy nem alkalmazna ilyen kellékeket. Vagy talán hallani sem akar ilyesmiről. Nekem azonban soha nem jelentett gondot, hogy védekezzek, és biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül sok más úri hölgy is használ ilyen kellékeket. Hiszen hány olyan hölgyet ismersz, akik csupán egyetlen örököst szültek? A módszer működik. Nálam legalábbis így volt. – De akkor miért nem beszélt erről senki más nekem? ELOISA JAMES

80

BOLOND SZERELEM

Esme elszomorodott. – Mert talán csak egy hírnevétől megfosztott nő képes ilyen titkokat megosztani. A varrókörbe tartozó hölgyek közül egyik sem lenne hajlandó ilyesmiről beszélni, Henrietta. Ez a téma egyszerűen nem tartozik az udvarias társalgási témák közé. – Az asszony tétovázva folytatta: – Meg persze, ott van még az az ostobaság, miszerint a nők többsége nem élvezi a szeretkezést, sőt nem is szabadna élveznie. – Annyit tudok, hogy nem túl kellemes dolog. Esme hirtelen teli torokból elnevette magát, úgy, ahogyan egykor, amikor még Londontól Limpley Stoke-ig minden férfit az ujja köré tudott csavarni. – Inkább az én elegáns unokafivéremre hagynám, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről, Henrietta. De hidd el, a kezdeti fájdalom után csak gyönyört érzel, semmi mást. Persze, ha valakivel elhitetik, hogy kellemetlen és fájdalmas, akkor nehéz lesz beismernie, hogy a teherbeesés szándékán kívül más okból is szívesen művelje. – Ez logikusnak tűnik. Esme újra nevetni kezdett. – Nem hiszem el, hogy ilyesmiről beszélgetünk! A legjobb barátnőim ugyan mind házasok, de mostanáig egyikük sem élt együtt a férjével, ezért nem volt lehetőségünk effajta őszinteségre. – Egy barátnőd sem él együtt a férjével? – Nos, én nem éltem együtt Milesszal. A barátnőm, Gina férje pedig tizenkét évvel ezelőtt, a házasságuk után közvetlenül elhagyta az országot. Így ő nemhogy nem élt együtt a férjével, de még a nászéjszakán sem esett át. – Esme kis szünetet tartott, majd elmosolyodott. – A helyzet azóta megváltozott. Gina és Cam karácsony előtt együtt utaztak vissza Görögországba. – Gina Girton hercegnője, igaz? – kérdezte Henrietta, miután megértette a lényeget. – Az a lány, aki Bonnington márki jegyese volt… – Pontosan! Caroláról és a férjéről, Tuppyról pedig már meséltem neked. Ők újra együtt vannak, és holnap jönnek hozzám rövid látogatásra. Helene-t, Godwin grófnőt pedig már ismered. Az ő férje egy léha alak – fintorgott Esme. – Rees most éppen egy opera-énekesnővel él együtt a házukban. Egy ideig pedig hat orosz balerina lakott nála. Ja, és ő Darby legjobb barátja! – Te jóságos ég! – kiáltott fel Henrietta erőtlenül. – Darby is olyan kicsapongó, mint a barátja? – Jaj, nem, Darby mindenben nagyon diszkrét. Ő és Rees gyerekkoruk óta jó barátok. Te és Darby remekül összeilletek. Ha már ilyen őszinték vagyunk, elárulhatom, hogy Darbynak pénzre van szüksége, a gyerekeknek pedig egy anyára. Az a mese, amit a kislánynak meséltél az anyátlan csizmácskáról, nagyon megható volt. Még engem is majdnem megríkatott. – Milyen meglepő lett volna – jegyezte meg Henrietta enyhe szarkazmussal a hangjában. – De ami Darbyt illeti, sohasem fogja megkérni a kezem. Biztosan azt gondolja, hogy túlságosan előkelő vagyok a védekezéshez. És nem hiszem, hogy alkalmam lenne elmagyarázni neki az álláspontomat erről. – Itt inkább az a kérdés – vágott közbe Esme hogy te valóban őt akarod-e férjedül. – Kezét az ölébe tette, úgy várta a választ. Henrietta nagyot nyelt. – Természetesen nagyon szeretnék Josie és a kis Anabel édesanyja lenni. Talán túlzottan is vágyom erre. Esme tekintetében őszinte kedvesség ült, de nem szólt semmit. – És rendelkezem vagyonnal is – folytatta kissé feszengve Henrietta. – Hát, igen. A házasság nehéz dolog. Carola és Helene említése juttatta eszembe, hogy mennyire nehéz. És biztos vagy benne, hogy éppen Darby lenne számodra a megfelelő férj? Mert ha a báli szezonban eljönnél velem Londonba, találhatnánk neked valaki mást, egy kedves özvegyet, akinek már van gyermeke is. Sőt, még alkalmas jelöltet is tudnék, Mr. Shutts a neve. Van három kiskorú gyermeke, és… Henriettának már a férfi neve is nevetségesnek tűnt, ezért gyorsan válaszolt. – Én Darbyhoz akarok hozzámenni. Én… én csak az ő felesége lennék. Esme kicsit meglepettnek tűnt. Szája szegletében mosoly bujkált. – Ez esetben szükségünk van egy tervre. ELOISA JAMES

81

BOLOND SZERELEM

– Miféle tervre? – A férfiak alapvetően bolondok, ezért szerencsénkre könnyű őket a megfelelő irányba terelni. – Esme most igyekezett nem gondolni Sebastianra, aki tudomást sem vett a kéréséről, hogy utazzon vissza a kontinensre. – Hallottam, hogy a barátnőd, Lady Perwinkle visszacsábította a férjét, de én ilyet nem tudnék tenni Darbyval. És a helyzeten nem változtatna. – Nem bizony – jegyezte meg Esme homályos tekintettel. –Talán valóban nem tudnád elcsábítani, de valami mást is kitalálhatunk. Adj egypár percet, hadd gondolkozzam. Henrietta várt. Esme az ajkába harapva gondokozott. – Darbyról tudni kell, hogy ő egy született megmentő. Azelőtt sohasem törődött a kishúgaival, de miután elárvultak, azonnal a házába vitette őket. – Miért, talán volt más választása? – Igen, persze! Számtalan nagynéni és nagybácsi létezik, akiknél látszólag jobb helye lett volna a két kislánynak, mint egy nőcsábász agglegénynél Londonban. Darby azonban nem engedte, hogy máshová vigyék őket. – Nem látom, hogyan tudna megmenteni engem – tiltakozott Henrietta. – Egy dolog vehet rá egy férfit az azonnali házasságkötésre: ha tönkretette a hölgy hírnevét. Tehát Darbynak ezt kell tennie: lerombolni a hírnevedet. – De hiszen mindenki tudja… miért akarná Darby a jó híremet óvni, ha egyszer mindenki tudja, hogy nem lehet gyerekem? A kettőnek semmi köze egymáshoz! – Valóban nincs – vonta meg a vállát Esme. – Persze, mindenkit felháborít, ha megtudja, hogy indiszkrét helyzetbe kerültél vele, és ez alatt most azt értem, hogy együtt töltöttétek az éjszakát, Henrietta. De ha a házasságot sikerül rekordgyorsasággal nyélbe ütni, akkor az egész botrány tíz nap alatt elül majd. Henrietta nagyot nyelt. – De hogy fogom rávenni, hogy velem töltsön egy éjszakát? – suttogta. – Talán egy újabb csókkal? – Nem is kell addig elmennünk – nyugtatta meg Esme Henriettát. – Nekünk csak annyi kell, hogy a hírneveden csorba essen, ha érted, mire gondolok. Darby pedig ezután közbelép, hogy megmentsen – tette hozzá, arcán ragyogó mosollyal. – De mégis hogy akarod mindezt elérni? Hallottam már olyasmiről, hogy indiszkrét helyzetben kaptak rajta egy hölgyet, akinek ezzel tönkretették a hírnevét, de… – Majd mi szolgáltatunk kellő bizonyítékot – magyarázta türelmesen Esme. – Hidd el nekem, a bizonyítékok és a valóság rendszerint köszönő viszonyban sincsenek egymással. Ha például Mrs. Colbynak bemutatunk egy bizonyítékot, miszerint te és Darby együtt töltöttetek az éjszakát, ő majd gondoskodik róla, hogy ti ketten azonnal házasok legyetek, és egy pillanatig sem fogja érdekelni, hogy számodra veszélyes lehet a terhesség. Számára csak az a fontos, hogy a botrányt még idejében eltussolják. – Igen, de elképzelésem sincs, miféle bizonyítékot tudnánk felvonultatni… – Például egy levelet – vetette föl Esme egy levelet vagy egy verset. A vers talán még jobban is illene Darbyhoz. Henriettának elkerekedett a szeme, Esme pedig azonnal megérezte, hogy a lány titkol valamit. – Tehát már írt neked! – Nem. – De mégis van valami a birtokodban, igaz? Valami, amit bizonyítéknak használhatunk! – Hát… – Mondd meg, mi az! – követelte a választ Esme. – De olyan kellemetlen – habozott Henrietta. – Mi lehet annyira kellemetlen? Én nemrég avattalak be zűrös múltam legapróbb részleteibe. Henrietta kénytelen volt beismerni, hogy az asszonynak igaza van. – Írtam magamnak egy levelet – mondta. – Darby nevében. ELOISA JAMES

82

BOLOND SZERELEM

– Te írtál magadnak egy levelet? Miért nem írtál Darbynak, ha annyira írhatnékod volt? – Azt hiszem, túl sok pezsgőt ittam. Eszembe jutott, hogy az egyik barátnőm mennyi szerelmes levelet kapott. És… én… nem gondoltam, hogy valaha is kapok ilyen levelet… Esme tekintete homályossá vált. – Ez annyira szomorú! – Így aztán írtam magamnak egy levelet – folytatta könnyedén Henrietta, nehogy az asszony újra sírni kezdjen. – És hidd el, jobb lett a levél, mint amit egy férfitól valaha is kaphattam volna. Esme már a sírás határán állt, de most nevetni kezdett. – Hogy ez milyen igaz! Én több száz szerelmes levelet kaptam, de még annyit sem értek, mint a papír, amire írták őket. – Eltekintve talán attól a levélkétől, amelyet odafent őrzött, a párnája alatt, és egy bizonyos kertész írta. Csakhogy abban egyetlen szó sem esett szerelemről. – Az én levelem kiváló minta lehetne bárkinek – nevetett Henrietta. – Még egy versből is idéztem… – Kinek a verséből? Shakespeare-től? – John Donne-tól. – Donne szerelmes szonettjéből? Hogy én mennyire félreismertelek! Soha nem gondoltam volna, hogy Limpley Stoke-ban rajtam kívül bárki is olvasná Donne korai verseit. – Hát, én olvasom őket. – És biztosra veszem, hogy Darby is. Remélem, egy együtt töltött éjszakát is említettél a levélben. Henrietta arca rózsaszínbe fordult. – Igen. – Remek! Akkor könnyű dolgunk lesz. A vacsoránál akcióba kezdünk. Nagyon fontos, hogy kik lesznek ott, és hol ülnek. Esme néhány pillanatra eltűnődött. – Meg fogom hívni a Cable házaspárt – határozta el. – Myrtle Cable-t? – kérdezte hitetlenkedve Henrietta. – Ezt komolyan mondod? Még a mostohaanyám sem hívná őt meg egy meghitt vacsorára, pedig ő a világ legkedvesebb háziasszonya! Annak a nőnek minden második mondata egy bibliai idézet, nem vetted észre? – Pontosan! – vágta rá Esme elégedetten. – És a tiszteletest is elhívom. Ha Helene holnap visszatér, kevesebb lesz a férfi vendég. Darby családfőként az asztal egyik végében ül majd, így neked nem lesz partnered. A tiszteletes lehet a kísérőd. Neki biztosan nem fog tetszeni az egyház megyéjében zajló pajzánkodás… – Ebben nem vagyok biztos – jegyezte meg Henrietta. –A tiszteletes úr nemigen szól bele az ilyesmibe. – Nagy kár – felelte Esme. – De sebaj, majd Mrs. Cable helyette is felháborodik. Ami pedig a levelet illeti, Carolának nagy hasznát vehetjük. Ezt fogjuk tenni…

Huszonharmadik fejezet Egy sziget, egy nimfa és… Meg kellett tervezi a menüt. A séf újabb megbeszélést hívott össze, mivel nem sikerült beszereznie a megfelelő pisztrángot, így meg kellett változtatni a vacsoramenüt. Az inassal is beszélni kellett az ültetés rendjéről, a házvezetőnővel pedig az ültetőkártyákról. Miért is kellett neki ennyi vendéget hívnia a házba? Hiszen eredetileg a világ elől elbújni jött ide, nem azért, hogy díszes vacsorákat adjon. De most már késő. A Miles temetése utáni magányától vezérelve Esme már akkor, hat hónappal ezelőtt megkérte Carolát, hogy amint a gyász első időszaka letelik, azonnal látogassa meg. Most nagyot sóhajtott, és újra végigfeküdt az ágyán, a vendéglistát tanulmányozva. Talán itt az ELOISA JAMES

83

BOLOND SZERELEM

ideje egy rövid kis szunyókálásnak. Elvégre Carola majd csak holnap érkezik. Nehezére esett most a gondolkodás. Nem tudta, mihez kezdjen azzal a levéllel, amelyet Rees Hollandtól kapott, Helene gyűlölt férjétől. Bizonyára Darby hívta meg, ami felért egy katasztrófával, mivel Helene bármikor visszatérhet. Ha Helene-t Darby jelenléte is zavarta a házban, Esme el sem tudta képzelni, mit tesz majd, ha a férjét itt találja. Talán lesétálhatna a gyümölcsösbe. Bonnington márki nagy szakértője volt az effajta konfliktusok megoldásának. Ő a legalkalmasabb, akivel az ilyesmit megbeszélhetné. Hacsak nem túl elfoglalt az ásással, gondolta Esme, magában halkan felnevetve. Kiderült, nem így volt. Esme minden gond nélkül megtalálta a kertészlakot. Az egyszobás épület meghitt kis zugnak tűnt a kert végében. Az épület csiszolatlan farönkökből épült, görbe kis kéményéből füst gomolygott. Esme majdnem elfelejtett kopogni. Pedig a ház úrnőjétől nem volt illendő, hogy felkeresse a kertészét a saját házában. Ez egyszerűen nem szokás. Esme fejében megjelent az egykori Sebastian bíráló arca, így aztán kopogtatás nélkül benyitott az ajtón. A férfi a tűz melletti pádon feküdt, karjára támaszkodott, és olvasott. Esmének eszébe jutott az a fajta ráérős kényelem, amellyel a férfi mindig is viselkedni tudott. Az átélés, amellyel olvasott. És a boldogság, amely mindig is körbelengte. – Milyen vidékies itt a hangulat – jegyezte meg tréfálkozva. Sebastian felkapta a fejét, de nem ugrott azonnal talpra. Ehelyett csak sóhajtott egyet, lerakta a könyvet a kezéből, és ráérősen feltápászkodott. Az egykori márkinak már se híre, se hamva, gondolta Esme csodálkozva. Ahogy a széles vállú kertész felállt, és szinte betöltötte a teret, hirtelen jóval kisebbnek tűnt a kertészlak. Sikerült megállnia, hogy ne lépjen hozzá közelebb, és ne érintse meg a mellét, hogy meggyőződhessen róla, ugyanolyan izmos a valóságban is, mint amilyennek az ingen át tűnik. – Esme! Micsoda kellemes meglepetés. – Mi olvasol? – kérdezte az asszony, felhagyva az eredeti tervvel, miszerint az ültetésről kérdezi majd. Ehelyett a pádhoz lépett, és leült. A kezébe vette volna a könyvet, ha a hasa nincs útban. – Az Odüsszeiát – felelte Sebastian, és újabb tuskót tett a tűzre. – Te jóságos ég, Homéroszt? Miért olvasol ilyen régiséget? – Ez nem régiség… sőt, nagyon is időszerű… egy férfiról szól, aki haza szeretne jutni. Csak közben mindenféle nőcskék eltérítik. Esme jéghideg pillantást vetett rá. Csak nem arra gondol, hogy korábban ő is így viselkedett? Nem. Az túlságosan durva lenne egy ilyen udvarias márkitól. – Nőcskék? – ismételte meg. – Nem az Odüsszeiát olvasod? Ha jól emlékszem, egy küklopsszal találkozik, aki egy egyszemű szörnyeteg. – Ez igaz. De arról is olvastam, amikor egy Kalüpszó nevű nimfával élt egy szigeten, a nimfa rabszolgájaként. – Sebastian nem is pillantott rá, csak a tüzet bámulta. Egyik karját a kandallópárkányra tette, Esme csodálattal nézte. Gyönyörű férfi volt. – És mit csinált azon a szigeten? – érdeklődött Esme, miközben magában számba vette a bujasággal kapcsolatos bűnöket. – Azt hiszem, a nimfa rabszolgája volt – felelte Sebastian álmatagon. Most egyenesen az asszony szemébe nézett, amely huncut csillogással telt meg. – Minden parancsát teljesítette. És Homérosztól tudom, a nimfának nagyon is ínyére volt Odüsszeusz jelenléte az ágyában. El tudom képzelni… – Hát igen – vágott közbe Esme tűnődve. – Szerencsés Kalüpszó. – Vagy éppen Odüsszeusz. Elvégre az a nő a szeretője volt, és nem kellett semmiért aggódnia. Nem volt más dolga, mint Kalüpszó kívánságait teljesíteni. – A férfi hangjában a nevetésen kívül valami más is csengett. – Ideje visszamennem – szólalt meg Esme vidáman, és felpattant. – Csak meg akartam győződni arról, hogy kényelmesen laksz, és látom… A férfi hirtelen odaállt elé, és belefojtotta a szót. – Óhajt tőlem valamit, úrnőm? Esmének kiszáradt a szája. Ez a szépséges, őserőtől duzzadó kertész felajánlja neki szolgálatait. A ELOISA JAMES

84

BOLOND SZERELEM

fizikai munkától érdes kéz megérintette az arcát, de olyan gyöngéden, mint egy lágy esti szél. Aztán gyorsan elkapta a kezét, és hátát a falnak támasztva várt. – Sebastian – szólalt meg Esme, majd elhallgatott. A férfi megfordult, és kinyitotta az ajtót. Odakint már sötét volt. A kunyhó belsejében meleg fény áradt szét. A tűz fénye aranyszínbe vonta a göcsörtös gerendákat, s megcsillant az asztalon, a sarokban álló ágyon, a pádon és a széken. A férfi óriási teste még mindig a falnak támaszkodott. Esme ujja önálló életet élve végigfutott a férfi mellkasán, a tűz nyomát követve. A lélegzete is elállt, olyan forrónak tűnt a mellkasa az ujjai alatt. – Most már mennem kell! – Elkísérlek – mondta a férfi halkan. Amikor a házhoz értek, gyöngéden megérintette az asszony karját. – Minden vágyad teljesítem, édes nimfám – búcsúzott tőle.

Huszonnegyedik fejezet Mrs. Cable vacsorameghívást kap Mrs. Cable gyönyörű reggelre ébredt. Azt azonban felháborítónak találta, hogy Lady Rawlings vacsorát ad nem sokkal Lord Rawlings halála után. Kebelbarátnőjének, Mrs. Pidcocknak meg is jegyezte, hogy Esme még alig van túl az első hivatalos gyászidőszakon. – Ha majd Mr. Cable meghal – magyarázta Mrs. Pidcocknak –, én hosszú időn át gyászolni fogom, és ezt neki is megígértem. Azt hiszem, a faluban mindenki tudja rólam, mennyire betartom az illemszabályokat. Két éven át fogok gyászruhát viselni, és semmiféle összejövetelt nem rendezek majd a házamban. Mrs. Pidcock mást gondolt arról, mit fog tenni Mrs. Cable a férje halála után. Ő úgy vélte, az asszony táncolni fog a férfi sírján. Ezúttal azonban nem kívánt vitába szállni Myrtle állításával. Majd esetleg feketében táncol, ez minden. Mrs. Cable felháborodása természetesen nem volt elég heves ahhoz, hogy elutasítsa Lady Rawlings vacsorameghívását. – Elmegyek a vacsorára – magyarázta barátnőjének. – Ha másért nem, hát azért, hogy lássam, a mi kedves Henriettánk nem esik áldozatául annak a Mr. Darbynak. Az a férfi rosszban sántikál, én már csak tudom. Én akkor leszek csak nyugodt, ha Henrietta már öt évvel idősebb. Mrs. Pidcock nem osztotta barátnője aggodalmát. Ő ugyanis meg volt arról győződve, hogy egyetlen férfi sem házasodna egy bájos női arc kedvéért, ha tudná, hogy nem lesz örököse. – Lady Henriettának megvan a magához való esze – biztosította Mrs. Pidcock. – Nem fog áldozatul esni egy ilyen londoni pojácának. – Igen, de mindenki tudja, hogy Darbynak kétségbeesetten szüksége van pénzre. És Henrietta ebből a szempontból nagyon is alkalmas jelölt. – Annyira azért nem kétségbeesett Mr. Darby, hogy egy olyan nőt vegyen el, aki biztosan özvegyen hagyja. Az az ember egy pojáca. George másról sem beszél, csak Darby csipkés mandzsettáiról. De nem őrült. Persze, nem volt túl szerencsés, hogy a faluban csókolózott Henriettával, ahol bárki láthatta őket. Viszont miután Lady Holkham tájékoztatta a helyzetről, nem hiszem, hogy folytatni akarja majd az udvarlást. – Talán igazad van – helyeselt Mrs. Cable. – Ráadásul Henrietta említette, hogy Darby Lucy Aikennek csapja a szelet. – Na, látod! Lady Henrietta olyan kedves lány, hogy bizonyára ő ajánlotta a férfi figyelmébe Lucyt, ami pedig Lucyt illeti, biztosra veszem, hogy szívesen hozzámenne egy ilyen Darby-féle pávakakashoz. ELOISA JAMES

85

BOLOND SZERELEM

Mrs. Cable-t majdnem sikerült meggyőznie, ám ennek ellenére örült, hogy a vacsorán szemmel tarthatja majd Darbyt.

Huszonötödik fejezet Lady Rawlings vendégeket fogad Ez hihetetlen! Olyan csodásan… anyás vagy! – kiáltott fel Carola Perwinkle. Rövid aranyló fürtjeivel és kerek arcával pont úgy festett, mint egy pufók angyalka. Esme nevetve válaszolt. – Ezer szerencséd, hogy őszintén kedvellek – viszonozta a barátnője csókját, majd kezet nyújtott Carola kedves arcú, halk szavú férjének, Lord Perwinkle-nek. – És ön, uram? Szívből örülök, hogy újra láthatom. A férfi kezet csókolt Esmének. – Azt hiszem, önnek köszönhetem asszonyom, hogy a feleségem visszatért hozzám. Megengedi, hogy kifejezésre juttassam, mennyire hálás vagyok? Bár Tuppy Perwinkle-t túlzottan érdekelte a horgászat, és nem volt túl szórakoztató, gyönyörű kék szemei voltak. Nem csoda, hogy Carola ennyire szerelmes volt belé. – Örömömre szolgált, uram – felelte Esme mosolyogva. Carola nevetve szólt közbe. – Azt hiszem, inkább az ő örömére szolgált! Tuppy a szemét forgatta. – Elnézést, Lady Rawlings, sajnos nem tudom megakadályozni, hogy a nejem indiszkrét megjegyzéseket tegyen. Kérem, bocsásson meg nekünk! – Kérem, szólítson Esmének – kérte az asszony. – Tudja, a felesége és én régi jó barátnők vagyunk. – Megtisztel – felelte a férfi. – De most kérlek, foglald el magad, Tuppy – szólt a felesége. – Beszélnem kell Esmével. Megnéznéd, hogy a csomagjainkat felvitték-e a szobánkba? Esme elkapott egy mosolyt, amelyet a férfi küldött a feleségének, és meglepetten tapasztalta, hogy féltékenység fogja el. Volt valami pajkosság abban, ahogyan egymásra néztek, a férfi tekintetében nagy adag szeretet és vágyakozás villant. Esme elnyomta magában az önsajnálatot. Carola úgy huppant le mellé a kanapéra, mintha az effajta pillantások teljesen megszokottak lennének a férje részéről, majd Esme hasára lesett. Esme is odanézett. Egy divatos nappali ruhát viselt, mell alatt szegett, fehér szaténből, fekete csipkemandzsettákkal. Bár a ruha annak idején szépnek tűnt, amikor kiválasztotta, most mégis úgy érezte, a szatén többszörösére növeli hasának méretét. Így, Carola mellett ülve óriási, dombszerű kitüremkedésnek tűnt. – Ezt meg honnan az ördögből szerezted? – kérdezte Carola tűnődve. Esme nevetve válaszolt. – Ha még nem tudnád, majd inkább a férjed elmagyarázza. – Nem úgy értettem! Arra gondolok, hogy alig hat hónappal ezelőtt még olyan vékony voltál, mint egy kóró – magyarázta Carola. – Én sopánkodtam folyton az alakom miatt, nem emlékszel? – Tekintete elvándorolt Esme kebléig. – Ha jól emlékszem, arra panaszkodtál, hogy túlságosan teltek a kebleid. Majd meglátod, ha terhes leszel! Carola elpirult, és közelebb hajolt. – Csodás hírem van! Én is gyermeket várok! – Ó, Carola! – csókolta arcon barátnőjét Esme. – Annyira örülök nektek! – Tuppy még nem tudja – mosolygott Carola titokzatosan. – Én is csak néhány napja tudom ELOISA JAMES

86

BOLOND SZERELEM

biztosra, és az alkalmas időpontra várok, amikor közölhetem vele. Talán majd a következő veszekedés után. – Még mindig sokat veszekedtek? Azt hittem, most már szent a béke köztetek. Carola vállat vont. – Hogy lehet együtt élni egy férfival veszekedés nélkül? A hazaköltözésem utáni első vitát követően le voltam sújtva. Sőt, megrettentem. Azt hittem, megint elhagy majd, vagy elküld, és azt nem bírtam volna elviselni – magyarázta elcsukló hangon. Esme megszorította a kezét. – És mi történt? Carola szája sarkában mosoly bujkált. – Ő elviharzott az istállóba, én pedig fel-alá járkáltam a szobámban, és próbáltam nem gondolni rá. Attól féltem, ha gondolkozni kezdek, akkor én fogom elhagyni, érted? Esme bólintott. – Végül aztán ő jött vissza – fejezte be Carola. – És… – itt kissé lehalkította hangját – a vége az lett, hogy ott, a társalgóban szeretkeztünk. Hallottál már ilyen őrült dolgot? Esme elnyomott magában egy mosolyt. – Igen – felelte komolyan. – Gondolom, nem mi voltunk az első pár, aki ilyet tesz, de számomra még új volt – magyarázta Carola, és tekintete ellágyult az emléktől. – Azt hiszem, a gyermekünk akkor fogant. – Kezét finoman a hasára tette. Esme néhány pillanatig elgondolkozott azon, hogy a társalgókban és könyvtárszobákban vajon könnyebb-e a fogantatás, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Az ő kisbabája Milesé, helyesebben az övé. – Ez igazán jó hír – jegyezte meg, igyekezve józannak tűnni. – Ugye? – grimaszolt boldogan Carola. – Amióta újra együtt vagyok Tuppyval, szörnyen unalmas lettem. Semmi másra nem tudok gondolni, csak rá. – Pedig most van számodra egy érdekes téma – vetette föl Esme. – Emlékszel, amikor megterveztük, hogyan hozzunk újra össze Tuppyval? Van egy barátnőm, Henrietta, akinek hasonló segítségre lenne szüksége. Carola tekintete felcsillant az érdeklődéstől. – Egy újabb ágyba csalási trükk! – kiáltott fel. – Ebben már szakértő lettem! – Nem egészen – magyarázta Esme. – Ennél kicsit bonyolultabb a helyzet, bár gyakorlatilag ugyanarról van szó. Rá kell vennünk egy férfit, hogy tönkretegye Henrietta hírnevét, és kénytelen legyen elvenni feleségül. Carola tekintete elkerekedett. – Ez a férfi kompromittált egy hölgyet, és most nem hajlandó feleségül venni? Micsoda aljasság! – Nem teljesen így volt – mondta Esme. – Ezt meg hogy érted? Most megtörtént vagy nem? – Nem. – Ez esetben bolond lenne megtenni – szögezte le Carola. – Van egy másik furcsasága is a történetnek – tette hozzá Esme. – A kérdéses férfi nem más, mint az unokaöcsém, Darby. – Darby? Simon Darby? Most viccelsz? – Nem, nem viccelek. Úgy akarjuk intézni, hogy kénytelen legyen feleségül venni Henriettát. Mert szüksége van rá, csak ő még nem tudja. Először is, ha nekem fiam születik, Darbyt kitúrja az örökségből, Henriettának pedig van vagyona. Másodsorban pedig Henrietta csodálatos anyja lenne Darby két kishúgának. Tudtad, hogy ő neveli őket? – Igen, persze – felelte Carola. – Egész London tud róla. De hogy az ördögbe… – Kreáltunk némi bizonyítékot – magyarázta komolyan Esme. – És ha én mondom, akkor az a bizonyíték teljesen szilárd. Nem kell mást tennünk, csak bemutatni, és utána minden megy a maga útján. Darbynak feleségül kell majd vennie. Carola a fejét csóválta, de abban a pillanatban belépett a szobába Rees Holland. ELOISA JAMES

87

BOLOND SZERELEM

– Lady Rawlings! – üdvözölte Esmét a férfi, türelmetlen csókot nyomva a kezére. – Annyira kedves öntől, hogy elszállásolt. De hol van Darby? – Carolát egy fej biccentéssel üdvözölte. – Lord Godwin, engedje meg, hogy bemutassam Lady Perwinkle-t – fordult hozzá Esme, ügyet sem vetve Rees gorombaságára. Elvégre nem neki szánta. A férfi általában mindenkivel így viselkedett. – Örvendek – dörmögte a gróf, röviden meghajolva Carola előtt. – Darby már megjelent a vacsorán? – Még nem – felelte Esme, igyekezve elnyomni dühét. Nem csoda, hogy Helene nem bír együtt élni ezzel az emberrel. Úgy nézett ki, mintha borzvadászatra indulna. Igaz, a kabátja jól szabottnak tűnt, és fehér inge is vasalt volt, de a haja még Darbyénál is hosszabb. Az ujjain pedig tintafoltok éktelenkedtek. – Ez esetben felmegyek, és meglepem őt a szobájában – felelte Rees, hangjában enyhe szórakozottsággal. – Az a hiú alak bizonyára még a tükör előtt áll, és azt fontolgatja, melyik kabátját vegye fel. – Azzal további szó nélkül távozott. – Helen férje végtelenül goromba alak – jegyezte meg dühösen Carola. – Esküszöm, már vagy hatszor találkoztam vele, de minden alkalommal úgy viselkedik, mintha akkor látna először. – Nem neked szól a durvasága – magyarázta Esme. – Engem is csak azért ismer fel, mert Darby nagynénje vagyok. – Mégis miért hívtad meg erre a vacsorára? – kérdezte Carola. – Helene is itt van, nem? – Nem én hívtam meg – tiltakozott a barátnője. – Egyszerűen bejelentette az érkezését. Én azt hittem, Darby hívta meg, de ő megesküdött, hogy ugyan egy levelet írt neki, de nem kérte, hogy jöjjön ide. Carola körbepillantott. – Helene már lejött? Ugye tudod, mennyire dühös lesz, ha megtudja, hogy Rees itt van? És csak addig ő a világ legnyugodtabb embere, amíg ki nem hozzák a sodrából. Esmének fájdalmas emlékei voltak arról, amikor Helene-t legutóbb kihozta a sodrából. – Igen, tudom – jegyezte meg komoran. – Ahogy az emberre néz olyankor…! – Élete egyik legfájdalmasabb pillanata volt, amikor Helene szembesítette Esmét az igazsággal, miszerint együtt hált legjobb barátnője vőlegényével. – Ne félj, majd én megvédelek – nyugtatta meg Carola, megpaskolva a kezét. Ez a megjegyzés önmagában is abszurdumnak tűnt, mert Carola pontosan olyan parányi volt, amilyen nagydarab Esme. – Azt hiszem, meg tudom én védeni magam – felelte Esme. – Küldtem Helene-nek egy üzenetet, amelyben értesítettem a férje érkezéséről. – Ez esetben minden rendben! – zárta le a témát Carola. – Mert akkor biztosan a szobájában fogyasztja el a vacsoráját. – Nem teheti – felelte Esme. – Őt is bevontam a tervembe. Abban a pillanatban Tuppy jelent meg Carola mellett. – Megyek, és átöltözöm – közölte Carola. – Pontosan fogod tudni, Carola, miről beszélek, legkésőbb akkor, amikor majd megtörténik – magyarázta Esme sokatmondó pillantással. Carola teljesen megfeledkezett Esme tervéről, mert a férje mindenki előtt a fülét csókolgatta. – Igen, persze! – hadarta. – Számíthatsz a támogatásomra! – Ne késsetek túl sokat a vacsoráról – figyelmeztette Esme. – Nem fogunk! – kiáltotta vissza Carola olyan meggyőzően, amely azt sugallta, néhányszor már előfordult, hogy a férjével korábban visszavonultak a szobájukba.

ELOISA JAMES

88

BOLOND SZERELEM

Huszonhatodik fejezet Egy férfi bársonyban és csipkében Lady Holkham és a mostohalánya két órával később megérkeztek a vacsorára. Slope bevezette őket a háziasszonyhoz, aki egy kanapén üldögélt. – Jól érzed magad? – érdeklődött Henrietta. – Igen, csak nem esik már jól az állás – felelte Esme mosolyogva. – Milyen szép ma a lánya, asszonyom! Millicent Henriettára pillantott. – Remélem is – felelte kissé hidegen. – Rendszerint Imogen miatt késünk a partikról, ma este azonban Henrietta öltözött át háromszor is! Esme rámosolygott Henriettára. – Helyesen tetted, csodásán nézel ki! – Henrietta egy halványzöld kreppruhát viselt, a nyaka körül finom hímzéssel. Henrietta helyet foglalt Esme mellett, miközben Millicent elment, hogy üdvözölje Mrs. BarretDucrorqot. – Nem biztos, hogy a megfelelő ruhát választottam. Darby annyira… – Henrietta nem fejezte be a mondatot. – Darbyval senki sem versenyezhet – nyugtatta meg Esme. – Csak hogy figyelmeztesselek: ma este egy barna bársonykabátot fog viselni. A hölgyek mindig elájulnak tőle, valahányszor ebben jelenik meg. – Ez az egész egy lehetetlenség! – nézett Henrietta szerencsétlenül Esmére. – Nem is tudom, hogy gondolhattam valaha is, hogy működni fog. Darby egy pávakakas, én meg egy szürke kis veréb. – Még hogy veréb? – mosolygott rá Esme. – Aligha! Hadd nézzelek. – Tetőtől talpig végigmérte Henriettát. – Várjunk csak, vissza kell emlékezzek arra a sok ömlengő levélre, amit kaptam. A hajad, akár a holdfény… illetve inkább napfény, mert mézszőke csíkok vannak benne. A szemed, mint a levendula, az ajkad rubint, az arcod hamvas őszibarack, a bőröd… folytassam? Kifogytam a színekből. Henrietta a szemét forgatva grimaszolt. – Tudod jól, hogy mire gondolok. Én szánalmas vagyok, Esme. Nem lehet gyerekem. És nem vagyok hozzászokva az elegáns külsőhöz, és igazán nincs is rá késztetésem, hogy az öltözködésben kiteljesedjek. Tegnap láttam Darbyt a főutcán sétálni. Soha nem ismertem még ilyen férfit. – Darby még londoni körökben is különlegesnek számít – magyarázta Esme, finoman legyezgetve magát a legyezőjével. – Ne ámítsd magad, Henrietta! Londonban nem mindenki öltözik bársonyba és csipkébe. Nézd meg például Reest – mutatott fejével a szoba másik végébe, egy italt nyakaló férfira, akinek nyaksála olyan volt, mint egy rongy, amelyet két másodperc alatt kötöttek a nyakára. Henrietta kissé értetlennek látszott, így Esme hozzátette: – Ress Holland, Godwing grófja, Helene barátnőm férje. Mintha már találkoztatok volna, nem? – Igen, persze – felelte Henrietta. – Nagyon kedves ember. – Egyáltalán nem az! – javította ki Esme. – De persze a rendetlen öltözködése semmi a rendetlen magánéletéhez képest. – Mégis azt állítod, hogy egy olyan férfi, aki rózsaszínű kabátot visel… – Rózsaszínt? – kuncogott Esme. – Darby rózsaszínben vonult végig a főutcán? És én erről lemaradtam! – Igen, rózsaszínben. A mostohaanyám dicsérte neki a színt, ő pedig azt mondta, olyan, mint egy szűzies arcpír. Hogy mehetnék férjhez egy olyan emberhez, aki szerint a szűzies pír egy színárnyalat, én pedig húsz percnél több időt még nem töltöttem öltözködéssel? Henrietta Esme válla fölött megpillantotta Darbyt, aki éppen akkor lépett be a szobába. Ami igaz, az igaz: valóban pompásan festett. A felöltője színét ő bizonyára inkább topáznak, mint barnának mondta volna, mivel aranyló árnyalat csillant meg rajta. Henrietta azonban ennél is fontosabbnak ELOISA JAMES 89 BOLOND SZERELEM

tartotta, hogy a kabát úgy feszült a testén, akár egy kesztyű, és micsoda test volt az! Keskeny derék és széles váll, erős lábak és elegáns, könnyedséget sugárzó testtartás. Amikor Darby Rees mellé ért, úgy festettek, mint a Szépség és Szörnyeteg férfi változatban. – Tudod, miért kell hozzámenned? – kérdezte nevetve Esme. – Mert a tekinteted olyan homályos lett hirtelen, amilyennek még sohasem láttam. És mindez abban a percben történt, amikor az unokaöcsém belépett. – A válla felett hátranézett. – Ott is van! Felöltözve éppolyan elegáns, mint ruha nélkül. – De Esme! – kiáltott rá Henrietta döbbenten. Az asszony azonban csak nevetett. – Ne aggódj, nem próbáltam elképzelni. Nekem nem kéne. Az ilyen intelligens férfiakat sohasem kedveltem. Darby túlságosan is intelligens hozzám. Henrietta a homlokát ráncolta. – Nem is említetted, hogy Bonnington márki egy faragatlan fickó. – Az egészen más! – felelte Esme. – Most legyen elég annyi, hogy az én eszem nem a legélesebb. De itt az idő, hogy akcióba lépjünk, kedvesem! Henrietta kutató tekintettel nézett rá. – Nem fog működni a terv, Esme. Esme mintha meg sem hallotta volna. – Menj, és ülj le ott, abban a sarokban, Henrietta – utasította a lányt. – Aztán ints Darbynak, hogy csatlakozzon hozzád. – Nem bírom megtenni – jelentette ki Henrietta kétség-beesett hangon. Esme azonban már talpon volt. Váltani akart még néhány szót Slope-pal az ültetési rendről. A két oldalán ülőket nagy gonddal válogatta meg. A lelkész, Mr. Fetcham a jobbján, és Mr. BarretDucrorq a balján. Barrett-Ducrorq megfelelőnek tűnt arra a szerepre, amelyet ő a kis színielőadásában ráosztott, és még súgót sem igényelt. Mr. Barrett-Ducrorq mellé Carolát ültette, a férjével. Tuppy nem volt túl bőbeszédű, így az ő esetében csak a jóindulatú jelenlétével lehetett számolni, és a felesége támogatására. Azután következett Henrietta, a lelkész mellett, másik oldalán Darbyval. Helene-t Tuppy mellé ültette, Reest vele szemben, Lady Holkhamet pedig Darby és Rees közé. Rees volt a bizonytalan pont, hiszen egy olyan férfi, aki elhagyta a feleségét, és évek óta egy operaénekesnővel él együtt, nem mondható az udvariasság mintaképének, és nem biztos, hogy a házasságot fogja propagálni. Esme azonban kicsapongó élete során egyvalamire rájött: az emberek néha teljesen kifordulnak önmagukból, és egészen más arcukat mutatják. Elég, ha csak a jelenlegi kertészét vesszük. Az egyetlen ember, aki hiányzott, Sebastian volt. Pedig ő aztán tudott volna viselkedni – legalábbis az új Sebastian, aki képes volt saját magán is nevetni. Azzal a hajthatatlan korrektségével, és a társasági illemszabályok szigorú betartásával… milyen kár, hogy odakint van, a kertészlakban. Ott persze bizonyára jóval kevésbé érzi feszélyezve magát, mint Esme, ahol végignyúlhat a padon, kezében egy pohár whiskyvel, Homéroszt olvasgatva. Esmének újra a mosdóba kellett mennie – már vagy tizennegyedik alkalommal az este folyamán –, miközben jóval idegesebb volt a tervük kimenetele miatt, mint azt Henrietta előtt mutatta. Egy ilyen formátumú terv kivitelezése nem volt könnyű feladat. Jóval egyszerűbb volt annak idején Carolát a férje ágyába csalni. Ott neki kellett elvégeznie a piszkos munkát. Ez a mai hadicsel azonban igazi remekműnek ígérkezett. Esme talpra emelkedett. – Megkérhetem a kedves vendégeket, hogy üljünk asztalhoz? Az előadás kezdetét vette.

ELOISA JAMES

90

BOLOND SZERELEM

Huszonhetedik fejezet A tökéletesen szabott ruha nem válasz minden problémára Darby unatkozott. Unatkozott és ideges volt, nem érezte jól magát a bőrében. Ami furcsának tűnt, hiszen a ruhája kiemelte fizikai adottságai legjavát, és semmi oka nem volt a frusztrációra. Mindenekelőtt foglalkoznia kellett Reesszel, aki Darby levelére azonnal Limpley Stoke-ba sietett. Nem mintha Darby bármi jelét is adta volna, hogy a jelenléte kívánatos, Rees azonban szűkszavúan csak annyit mondott magyarázatképpen, hogy ha egy férfi házassági szándékot jelent be, akkor a barátja kötelessége, hogy ettől eltérítse. Nos, az eltérítés időközben aktualitását vesztette, mivel házasságról már szó sem volt. Darby mindeközben végig tisztában volt Henrietta jelenlétével, amit elviselhetetlennek érzett. A lány szépen felöltözött a vacsorához, bár a halványzöld szín nem volt túl előnyös a hajához. Darby egy darabig tanakodott ezen, majd úgy határozott, a rubinvörös szebben nézne ki. A zöld ruha egyenes vonalban omlott le a földig, mintha Henrietta testén nem lenne domborulat, pedig Darby jól tudta, hogy ez nem igaz. Ahogy a testére gondolt, gyorsan ivott egy kortyot a borából, alkoholba fojtva egy emlékfoszlányt a lány csupasz, finoman ívelt hátán végigomló hajzuhatagáról, amelynek néhány tincse a mellét is súrolja. – Én is visszamegyek veled holnap Londonba – szólalt meg Darby, minden bevezető nélkül. – Nekem is lenne egy üzleti megbeszélésem. – A gyerekekkel utazol? – érdeklődött Rees, mintha ettől tenné függővé, hogy elfogadja-e az ajánlatot. – Esme felajánlotta, hogy itt maradhatnak. Majd keresek Londonban egy rendes dajkát, és elhozom ide magammal. Addig Esme dajkája vigyáz rájuk, aki rendes asszonynak tűnik. Josie mostanában egy mindenre elszánt ólomkatona-hadsereggel játszik, és hál’ istennek elmúltak a hisztirohamai. Rees talpra állt. – Alig várom már, hogy reggel távozzak innen – közölte. – Én balga, tudhattam volna, hogy Helene is itt lesz! Erre mindketten átnéztek a szalon másik végébe, ahol Rees felesége ült a zongora előtt. Helene éppen nem játszott, csak a kottákat nézegette. Így, távolról egészségtelenül soványnak tűnt, arccsontjai élesen kiemelkedtek, fején bonyolult fonatokkal díszített frizura. – Talán később még játszik is valamit – dörmögte Rees. – Az majd oldja a feszültséget ebben az ostoba helyzetben. – Tekintetét megvetően végigjáratta a termen. – Amióta Helene elköltözött, nem hallottam őt zongorázni – jegyezte meg Darby. – Honnan tudod, hogy még mindig szeret játszani? – Tavaly hallottam Mrs. Kittlebliss házában. Csak beugrottam hozzájuk. Mindenesetre Helene akkor jobban játszott, mint amikor házasok voltunk. Az igazat megvallva, még beszélni is akartam volna vele, de végül meggondoltam magam. – Rees kissé meglepettnek tűnt. – Nincs ebben semmi meglepő. Emlékeim szerint csak olyankor nem veszekedtetek, amikor együtt zenéltetek. – Ebben nagyon tévedsz! – csattant fel Rees. – A zenélés közben is folyton martuk egymást. De azokat a vitákat kimondottan élveztem. Helene állandóan kritizálta a munkáimat. – Reest egészen megdöbbentette ez a beismerés. – Komolyan mondod? – kérdezte Darby némi gúnnyal a hangjában. – Kritizálni merte London egyik legelismertebb operettírójának munkáját? – Fogd be a szád! – parancsolt rá Rees. – Szóval, tényleg kritizálta a munkáidat? Rees bólintott. – És ezzel sokat segített, annyit meg kell hagyni. Helene-nek abszolút hallása van. ösztönösen tudta, amikor valami nem úgy szólt, ahogy kell. Henrietta ekkor az egyik közeli szófára ült, Darby pedig azon kapta magát, figyeli, ahogy nevet. ELOISA JAMES 91 BOLOND SZERELEM

– A házasságban az a pokoli, hogy az ember sohasem képes teljesen túljutni a nőn – szólalt meg hirtelen Rees. – Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam neked. A házasságok gyakran felbomlanak, de a feleséged olyan, akár egy kelés a testeden. Soha nem tudsz tőle teljesen megszabadulni. – Neked azért elég jól sikerült – jegyezte meg Darby, elfordulva Henriettától. – Mennyit is éltél te együtt Helene-nel? Egy teljes évet? – Még annyit sem – dörmögte Rees. – De nem számít. A feleségek az emberhez nőnek. Mind a mai napig fel szoktam tenni magamban a kérdést, vajon ő mit szólna egy-egy új darabomhoz. – A férfi arca indulatosnak tűnt. – Aha – szólt kurtán Darby. – Akkor miért nem játszol neki egy-két kottasornyit? – Úgy sétált el, mintha Rees elbocsátotta volna, pedig valójában csak Henriettához akart odamenni, amit persze nem tett meg. A lány egy rézsútosan sarokba állított szófán ült, szinte beszorítva a terem sarkába. Korábban Darbynak feltűnt, mintha a szokásosnál is jobban sántítana. Ezen felbátorodva, azt eszelte ki, hogy odasétál hozzá, és az egészsége felől érdeklődik. Abban azonban nem volt egészen biztos, hogy ezt meg is teszi, míg a lány fel nem pillantott rá. Bár Henrietta Maclellan nem volt gyakorlott abban, hogyan kell lopva félrehívnia a férfiakat, ez azonban nem jelentette azt, hogy ne lett volna született tehetsége hozzá. Darby már több tucatszor tanúja volt egy-egy ilyen hívogató mosolynak, és minden alkalommal élvezte, amikor ilyet látott. A lány szeme éppen csak elkerekedett, aztán elmosolyodott. De a szája mintha nem is mosolygott volna, csak a tekintete. Darby úgy ment oda hozzá, mintha egy mágnes vonzotta volna. Carola Perwinkle Henrietta mellett ült. Darby mindig is kedvelte Carola hetyke viselkedését, de még annál is jobban megkedvelte, amikor látta, hogy a közeledtére feláll, sokatmondóan elmosolyodik, majd csatlakozik a férjéhez, hogy elfoglalja helyét a vacsoraasztalnál. Darby természetesen azonnal elfoglalta Carola helyét a kanapén. A kelleténél kicsit talán közelebb ült Henriettához. – Hogy érzi magát, Lady Henrietta? – szólította meg. Henrietta higgadt marad, mintha semmi sem tántoríthatná el barátságos modorától. – Köszönöm, jól – felelte. Így, közelebbről szemügyre véve a lányt, Darby látta, hogy ideges, mégsem mozdult egy centimétert sem odébb. Sőt, inkább előrenyújtotta a lábát, hogy az véletlenül súrolta a lányét. Közben fel sem merült benne, miért is flörtöl egy házasságra alkalmatlan nővel. Egyszerűen csak flörtölni akart vele, ez minden. Helyesebben mást is akart: végigjártatni a nyelvét a lány picike fülein. Henrietta feltűzte a haját, amely apró fürtökben omlott a fülére. Azokat a fürtöcskéket félretolná, amíg rá nem találna a fülére, mint málnára a bokorban. – Mire gondol ilyen áhítattal? – szólalt meg végül a lány. – A málnaevésre – felelte vontatottan Darby. – Igazán? – nézett rá meglepetten Henrietta. – Meg hogy az ember mindig a levelek tövében találja meg a legszebb szemeket. És ha nem elég érett, akkor olyan savanyú, mint az ecet, ha viszont érett, akkor édes, mint a méz. Henrietta gyanakodva méregette a férfit. – Nagyon szeretem a számban ízlelgetni a szemeket – magyarázta Darby. – Tudta, hogy lehet a legjobban… megízlelni? – Képtelen volt fékezni magát, és egyik kezét előrenyújtva finoman megérintette a lány nyakát. Henrietta megrázta a fejét. – Ha az ember a szájában forgatja egy ideig, aztán a nyelvével finoman kinyomja a levét. Ha a gyümölcs tökéletesen érett, édes nedűvel fogja bevonni a szája belsejét. Henrietta nyelt egyet, amely Darbyt elégedettséggel töltötte el. – Szerintem maga nem a málnáról beszél – rebegte. A férfi gyöngéden végigsimította a fülét, és kezét végigcsúsztatta a lány finoman ívelt nyakán. Henrietta kanapéja szerencsére olyan szögben állt, hogy nem láttak rá a többiek, de különben is mindenki a vacsoraasztal felé igyekezett. – Elkísérhetem az asztalhoz? – kérdezte a férfi. A hangja kicsit erőltetettnek tűnt, de ennek ELOISA JAMES

92

BOLOND SZERELEM

egyszerű oka volt: ez a házasságra alkalmatlan nő a puszta jelenlétével, és azzal, hogy megérinthette a nyakát, Darby állatias ösztöneit élesztette föl a nadrágjában. Henrietta féloldalasan rámosolygott, ahogyan akkor szokott, amikor a lába fájt. – Valami baj van? – kérdezte a férfi aggódva. – Tegnap megsérült talán? – Nem, semmi bajom. A lány tekintete őszintének tűnt. De volt valami a mosolyában. Világos, hogy fogalma sem volt róla, milyen könnyű olvasni az arcán. – Akkor mi történt? – Henrietta indulni akart, de a férfi keze egy végtelenül indiszkrét mozdulattal végigsimított a hátán. Darby gyorsan körbepillantott. Mindenki elhagyta a termet. Slope pedig nem láthatta őket, mert elbújtak a sarokban. Miért is ne? Előrehajolt, és megízlelte Henriettát. Egyszerűen csak a szájára tette a száját. Egészen finoman. Ám a leheletfinom érintés nyomán a lány karja rögtön a nyaka köré fonódott, Darby keze pedig felfedezőútra indult a nyakán. Akkor még nem hallották, ahogy Esme inasa, Slope hangosan megköszörüli a torkát a kanapé mögött. Darby arra számított, Henrietta majd riadtan visszahúzódik, mintha villámcsapás érné, aztán elsiet az ebédlőbe. A lány azonban csak nézett rá, majd kezét felemelve, a füle mögé tűrt egy hajtincset. És az arcán egészen más mosoly ült. Most azonnal el kell mennem, gondolta Darby. Ez a lány teljesen elcsavarja a fejemet! – Lady Henrietta, Mr. Darby! – szólalt meg az inas. – A vacsorával már csak önökre várnak. – Furcsa elégedettség ült az arcán. Darby felállt, és kinyújtotta karját Henriettának. Aztán egy másik mozdulattal felsegítette a lányt. – Köszönöm – mondta Henrietta. Slope közben hátat fordított, és méltóságteljesen elindult az ajtó felé. – Egy pillanat – fogta vissza őket Darby. – Készen áll erre az ünnepélyes bevonulásra? A lány rászegezte tekintetét, és bólintott. Az ünnepélyes bevonulásnál jóval több volt, ami ezután következett. Darby rendszerint élvezte, ha a figyelem középpontjában lehet. Mindig úgy gondolta, minél több figyelmet kap, annál többet írnak majd róla a divatrovatokban. Hiszen az egyik dolog elvezet a másikig. Azonban sohasem fordult még elő vele, hogy amikor belép egy ebédlőbe, a poharak koccanása elhalkul, és a néma csöndben minden szempár rászegeződik. Slope szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, miközben méltóságteljesen járkált az asztal körül. – Lady Henrietta, ide parancsoljon! – mondta. – Mr. Darby! Darbyt a lány mellé ültették. Amikor leült, akkor döbbent rá, hogy olyasfajta szexuális vonzalmat érez, amit utoljára kisfiú korában érzett, amikor beleszeretett egy Molly nevű szobalányba. Akkor folyton a lány után leskelődött, és alig várta, mikor megy el mellette, és mikor mondja neki: „Elnézést, Simon úrfi.” Most pontosan így érezte magát. Lassan, észrevétlenül közelebb tolta a székét Henriettáéhoz. Mire felszolgálták az első fogást, sikerült a lábával a lány lábához érnie. Amikor az zavartan rápillantott, Darby elhúzta a lábát, de egy pillanattal később már a karjával ért hozzá. És akkor a lány arca lángolni kezdett. Tehát ő is érzi! Holnap már nem leszek itt, gondolta Darby könyörtelenül. Holnap elmegyek, és soha nem jövök vissza. Henrietta újra rámosolygott. A szemével. És a mosolyban ígéret csillogott. Valahányszor Darby balra pillantott, megállapította, hogy nem tévedett: Henrietta csodálatos lány. Henrietta szája széle ekkor leheletfinoman megrándult. Ám ez a leheletnyi szájrándítás elég volt ahhoz, hogy a férfi ágyékát olyan forróság járja át, amit eddig még női mosolytól sohasem érzett.

ELOISA JAMES

93

BOLOND SZERELEM

Huszonnyolcadik fejezet A jótettek öröme – Mrs. Cable elégedetten nyugtázta, hogy Lady Rawlings Rees Holland, vagyis Godwin gróf mellé ültette. A gróf az egész arisztokrácia egyik legbotrányosabb figurája volt, ami annyit jelentett, hogy az asszony négy évre való pletykát gyűjthetett össze a vacsora alatt. Nem beszélve arról, talán még abban is segíthet majd ennek a szegény ördögnek, hogy felismerje életmódja nyilvánvaló korlátait. Mrs. Cable megvárta, amíg felszolgálják a levest, és csak ezután fogott hozzá küldetéséhez: – Annyira örülök, Lord Godwin, hogy végre együtt láthatom a feleségével – kezdte, teljes tudatában elhamarkodottságának. De ha valaki komolyan akarja venni az Úristen munkásságát, akkor merészen kell cselekednie. Nem úgy, mint a lelkész, Mr. Fetcham, aki úgy társalgott Lady Holkhammel, mintha őt a világon semmi sem érdekelte volna. Annak ellenére, hogy csupa bűnös lelkű ült körülötte. Rees Holland most először fordította fejét az asszony felé. Eddig, Mrs. Cable nagy bosszúságára, tudomást sem vett a jelenlétéről. A gróf szeme döbbenetesen feketén csillogott. Nem csoda, hogy mindenki degeneráltnak tartotta. A szénfekete szempár szenvedélyesen nézett rá. – Én ugyanezt mondhatom el, önről, Mrs… A gróf kicsit tétovázott, szemmel láthatóan elfelejtette a nevét. Persze, mi mást várt volna ettől az embertől! – A nevem Mrs. Cable, uram. Mr. Cable, a férjem pedig minden eseményre elkísér – tájékoztatta a grófot. – Bátor ember! – jegyezte meg a férfi. – Mindig is lenyűgözött, milyen bátorságot tudnak némely férfiak felmutatni napjainkban. – Azzal elfordult, és kanalazni kezdte a levesét. Mrs Cable-ben erős gyanú éledt, hogy most megsértették. Vagy őt, vagy Mr. Cable-t. – Mert bűnös dolog… – szólalt meg kissé hisztérikus hangon, majd eszébe jutott, hol van, és lehalkította hangját –, bűnös dolog, ha valaki elkerüli a hitvesi ágyat. Godwin most újra ránézett. A tekintete félelmetesen ridegnek tűnt. – Hitvesi ágy? Tehát hálószobatitkokról óhajt társalogni? Milyen meglepő, Mrs. Cable! Myrtle Cable-t azonban nem hatották meg az effajta bűnös lelkűek gonosz megjegyzései. – Pál a Kolossébeliekhez3 írt levelében azt tanácsolja, hogy a férfiak szeressék feleségeiket – közölte. – És emellett azt is írja, hogy a nőknek mindenben alá kell vetniük magukat férjeik akaratának – folytatta Godwin. Unottnak és bosszúsnak tűnt, Mrs. Cable azonban mit sem törődött ezzel. Az ördög mindig saját hasznára idéz az írásokból, emlékeztette magát, majd újra támadásba lendült. – Egy férfinak lehet dolga a házon kívül, de estére mindig visszatér a feleségéhez. Zsoltárok Könyve, 104. zsoltár – csattant fel. Rees Holland egy pillanatig eltűnődött, leengedve kanalát. –Az idézet nem teljesen pontos, Mrs. Cable – szólalt meg gúnyos hangon: – „Az ember munkájára megy ki, és az ő dolgára mind estvéig.’’4A feleségeket egyetlen szóval sem említi. – Ön ismeri a zsoltárokat? – hitetlenkedett az asszony, alaposan végigmérve a grófot. A férfi egész lényéből egy lusta, elkényeztetett arisztokrata gőgje áradt, bár a szokásos londoni elitnél valamivel kevésbé tűnt elegánsnak. A haja ízléstelenül hosszú volt, állát pedig borosta fedte. – A 104. zsoltárhoz történetesen zenét is írtam – magyarázta a gróf. – Csodálatos szövege van: „A ki vizeken építi fel az ő palotáját, a felhőket rendeli az ő szekerévé, jár a szeleknek szárnyain.”5 Ki

3 4 5

Szent Biblia, Károli Gáspár fordítása Zsoltárok könyve, 104.23 Zsoltárok könyve, 104.3

ELOISA JAMES

94

BOLOND SZERELEM

tudna ilyen szép idézetet elfelejteni? Mrs. Cable le volt nyűgözve. Talán egy bukott angyal. Volt valami megható a férfi könnyelmű arroganciájában. – „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: s lesznek egy testté” – válaszolta az asszony mesterkélten. – Mózes I. könyve, 2.24. – Példapeszédek 21.19. Jobb lakozni a pusztának földén, mint a feddődő és haragos asszonnyal” – válaszolt erre a gróf. Ekkor mindketten ösztönösen a férfi feleségére pillantottak, aki velük szemben foglalt helyet. Mrs. Cable szemében a grófné csöppet sem tűnt perlekedő asszonynak. Persze, Mrs. Cable nem sokra értékelte a divatos öltözéket, mert ördögtől valónak tartotta azt, de éppenséggel vak sem volt. A grófnő a dekoltázsnál parányi kagylókkal kivarrt, gyönyörű kreppselyem ruhát viselt. A ruha elegáns volt, de nem hivalkodó, nem olyan mély kivágású, amilyet manapság a nők viseltek. A grófnő hajviselete sem volt feltűnő: szerény fonatok, egyetlen kis gyöngydísszel. Ez a mostanság divatos viseletnél jóval szerényebbnek tűnt. – Olyan, mint egy igazi grófnő – jegyezte meg Lord Godwinnek. – Erényes, nem úgy, mint sok mai arisztokrata hölgy. A férfi a második fogást ízlelgetve válaszolt: – Az biztos, hogy erényes! Mrs. Cable elbizonytalanodott. Ennyire érthetetlen lett volna? Nem beszélt elég világosan? Talán most már hagynia kellene, hogy Isten szeretete szétáradjon a férfi szívében. Ám némi bölcsesség még elkelhet ide. – Ki talál manapság erényes nőt magának? Minden drágakőnél értékesebb egy ilyen asszony – jegyezte meg. Lord Godwin olyan egyenesen nézett rá, hogy Mrs. Cable testének középrészét furcsa, csiklandozó érzés járta át. Figyelmét azonnal a másik oldalán ülő vacsoravendég felé fordította. Veszélyes férfi ez a Lord Godwin, annak ellenére, hogy rendezetlen külseje miatt csöppent sem tűnt vonzónak a fiatal hölgyek szemében. Nem csoda, hogy ilyen rossz a híre. Egész biztos, hogy együtt él azzal az operaénekesnővel, ahogyan azt mindenki pletykálja róla! Slope tökéletesen játszotta szerepét. Esme megvárta, amíg a vendégek végeznek a levessel, majd a halat is elfogyasztják. Közben nagyon figyelt, nehogy Rees és Helene botrányos vitába keveredjenek, mert akkor improvizálnia kellett volna valamit, de annak ellenére, hogy Helene-nek szinte belefájdulhatott a nyaka, annyira igyekezett elfordulni a férjétől, mindketten egész rendesen viselkedtek. Megérkezett a sült, Esme pedig kiküldte Slope-ot borért. Biztosra akart menni, hogy a körülötte ülők elég alkoholt fogyasztottak ahhoz, hogy ösztönből reagáljanak a történtekre. Mr. BarrettDucrorq feje kezdett már vörösödni, és bombasztikus történeteket mesélt a kormányzóról, ő tehát már kellő hangulatba került. Henrietta kissé sápadtnak tűnt, de legalább nem menekült ki a teremből, Darby pedig számos jelét mutatta a lány iránt érzett heves vágyának. Esme magában mosolygott. Slope, ahogy Esme kérte, kezében ezüsttálcával lépett be az ebédlőbe. Éppen olyan hangosan szólalt meg, hogy a helyiségben ülők közül mindenki hallja: – Elnézését kérem, asszonyom, épp az imént találtam ezt a levelet. Mivel sürgős megjegyzéssel látták el, attól való félelmemben, hogy esetleg megkésve kézbesítek egy fontos levelet, bátorkodom most átnyújtani. Esme megállapította, hogy kissé túljátszottá a szerepét. De hát Slope minden bizonnyal amatőr színész. Elvette tőle a levelet, és felbontotta. – De Slope! – kiáltott fel. – Ez a levél nem is nekem szól! – A borítékon nem szerepelt név – felelte az inas –, így önnek tulajdonítottam, asszonyom. Kinek továbbíthatom akkor? – kérdezte, és Esme mellé lépett. Itt az ideje átvennie az irányítást az előadás felett. Az inas még a végén jobban játszik, mint ő! – Nincs semmi baj, Slope – nyugtatta az inast, majd ragyogó mosollyal felpillantott. – Úgy tűnik, ELOISA JAMES

95

BOLOND SZERELEM

senkinek sem címezték a levelet. Ami annyit jelent, hogy akár fel is olvashatom. – Itt kislányosan kuncogni kezdett. – Imádok ismeretlen leveleket olvasni! Csupán Rees arca tűnt teljességgel unottnak, és folytatta a sült evését. – „Hogyan élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást?” – olvasta Esme negédes hangon. – „…ha szépet láttam, téged láttalak…” Hiszen ez egy szerelmes vers, hát nem édes? – John Donne verse, a Jó reggelt! – jegyezte meg Darby, majd hozzátette: – De hiányzik belőle két sor: „Hortyogtunk-e rég, mint a hétalvók, vagy mint csecsemők szoptuk vidéki örömök tejét? Így volt, s mindez az öröm árnya csak…” Esmének nehezére esett visszafogni a nevetést. Elképzelni sem tudott volna frappánsabb közbeszólást Darbytól. Ezzel alátámasztja, hogy jól ismeri a szóban forgó verset! Nem mert Henriettára nézni. Így is elég nehezére esett úgy tenni, mintha egész Limpley Stoke-ban ő lenne a leglassúbb olvasó. – „Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.” – Nem hiszem, hogy ezt a levelet hangosan kellene felolvasni – jegyezte meg Mrs. Cable. – Már ha valóban levél. Mert az is lehet, hogy csupán egy vers? – Folytassa csak! – szólalt meg Rees. Úgy tűnt, nem állhatja túlságosan asztalszomszédját. – Én szeretném a végét is hallani. Hacsak nem véletlenül önnek címezték, Mrs. Cable! Az asszony gőgösen válaszolt: – Nem hinném. – Ez esetben miért érdekli annyira, hogy valaki hangosan felolvas egy fakó kis versikét? Esme álmatag hangon folytatta, majd az egyik sornál hirtelen elhallgatott, összehajtogatta a papírost, és közben imádkozott, nehogy túljátssza a szerepét. – Nos? – kérdezte Mrs. Cable. – Nem fejezi be? – szólalt meg Mr. Barrett-Ducrorq alkoholtól mámoros hangon. – Éppen azon gondolkodtam, hogy talán nekem is el kellene olvasnom ennek a John Donne-nak a verseit. Persze, természetesen csak akkor, ha az itt ülő hölgyek illendőnek tartanák azokat – tette hozzá gyorsan. – Nem hiszem – felelte Esme, és hagyta, hogy a levél finoman a balján landoljon, éppen Mr. BarretDucrorq előtt. – Akkor majd én felolvasom! – közölte vidáman a férfi. –Lássuk csak: „Lehoznám neked a csillagokat is az égről, csak hogy még egy éjszakát a karjaidban tölthessek. Sohasem kívánnék mást… – Itt szünetet tartott. – Milyen szenvedélyesen ír ez a Donne. Nagyon tetszik. – Pedig ez már nem John Donne – jegyezte meg Darby. – Ez itt már rögtönzés a szerzőtől. – Értem – dünnyögte Mr. Barret-Ducrorq. – A levélben valóban az áll, hogy még egy éjszakát a karjaidban tölthessek? – érdeklődött Mrs. Cable, mintha nem értette volna pontosan, amit hallott. – Igen, attól tartok – felelte Esme sóhajtva. – Ez esetben nem kívánok többet hallani a levélből – szögezte le Mrs. Cable, Mr. Barret-Ducrorq szavába vágva, nehogy folytassa a felolvasást. – Hát persze, értem – mondta a férfi egyetértően. Esme Carolára pillantott, aki most Barret-Ducrorq-hoz fordulva, finoman kivette kezéből a papírlapot. – Ez a levél pontosan úgy hangzik, amilyet az én drága férjem küldött nekem egykor – magyarázta mézédes hangon, és tekintetét határozottan a papírra szegezte, nem a férjére. – Sőt, talán ezt a levelet ő írta nekem, csak valahol út közben eltévedhetett. Esme látta, hogy Mrs. Cable készen áll a kirohanásra. Henrietta holtsápadtan ült, de nem menekült el. Tuppy Perwinkle nem tudta, nevessen-e vagy rosszallóan csóválja a fejét. Darby arcára enyhe érdeklődés ült ki, Reesén azonban nyoma sem volt ennek. Helene felemelte a fejét. A vacsora alatt egészen addig csak a tányérját bámulta. – Olvassa csak fel a férje levelét, Carola – kérte. – Mindig nagy élmény, amikor azt hallom, hogy más férjek milyen lelkesedéssel beszélnek asszonyukról. Esme grimaszolt egyet, Rees azonban csak egy újabb falat sültet tolt a szájába. ELOISA JAMES

96

BOLOND SZERELEM

Carola engedelmesen olvasott: – „Sohasem fogok még egy ilyen nővel találkozni, akinek úgy csillog a haja, mint neked, édes Henri… – itt hirtelen elhallgatott. Minden tekintet Henriettára szegeződött. – Annyira sajnálom! Kicsúszott a számon a név! – kiáltott fel Carola. – Tényleg azt hittem, a levelet a férjem írta nekem! Henrietta igyekezett higgadtnak tűnni, bár az imént még holtsápadt arca most halvány rózsaszínbe fordult. Esme legnagyobb elégedettségére látta, hogy most Darby arca válik hamuszürkévé. Mrs. Cable érdeklődve megszólalt: – És ki írta alá a levelet? Carola nem válaszolt. Mr. Cable megismételte a kérdést: – Ki írta alá a levelet? Esme halkan felsóhajtott. – Attól félek, itt már nincs értelme kertelni, Carola. Most már a mi drága Henriettánk jövőjére is gondolnunk kell. Mrs. Cable bólintott. – Az aláíró Simon – olvasta Carola, egyenesen Darbyra nézve. – Simon Darby, természetesen. Meglehetősen lírai ez a levél, Mr. Darby. És ha megengedi, hogy hozzátegyem, nekem különösen a befejezés tetszik. – Olvassa el! – szólalt meg Lady Holkham kérlelhetetlen hangon. – „Soha sem fogok megnősülni. Ha te nem jöhetsz hozzám, drága Henriettám, akkor inkább nem nősülök meg. A gyermekek számomra nem fontosak, elvégre már rám bíztak kettőt. Én csak téged akarlak, senki mást. Míg a halál el nem választ.” Carola felsóhajtott. – Milyen romantikus! Henrietta ekkor olyasmit tett, amire Esme egyáltalán nem számított, és ami mellesleg a leghelyesebb megoldás lett. Lassan eldőlt jobbra, és egyenesen Darby karjaiba borult. Elájult.

Huszonkilencedik fejezet A bűn gyümölcsei Az elkövetkező években Darbyt mindig remegés fogta el, valahányszor csak arra a fél órára gondolt, ami akkor történt. Henrietta ájulását azonnal a bűn beismerésének tudták be. Az a tény, hogy jobbra dőlt ájulás közben – azaz egyenesen Darby karjaiba –, csak tetézte a nyilvánvaló gyanút. Darby még szólni sem tudott a döbbenettől, amikor Henrietta mostohaanyja odalépett, és olyan erővel arcul csapta, hogy a feje is hátrahanyatlott. – Csak azért, mert a férjem nincs itt, hogy megtegye helyettem! – kiáltotta Millicent. Darby magában kételkedett, hogy a férj is ilyen hévvel támadt volna rá. Az egész állkapcsa sajgott a fájdalomtól. – Gondolom, gyalázatos tettét még az előtt elkövette, hogy közöltem volna önnel Henrietta állapotát. Talán ez lett volna a gyötrelmes búcsúlevél?! Darby csak némán meredt az asszonyra. – Maga nőcsábász disznó! – vádolta Millicent hevesen. – Most azonnal feleségül fogja venni Henriettát! Feleségül veszi, megértette? ELOISA JAMES

97

BOLOND SZERELEM

Darby úgy érezte, mintha egy hatalmas medúza állna előtte fenyegetően. Egy asszony, akiről korábban azt tartotta, hogy kedves és anyáskodó, egyszeriben a görög tragédiák bosszúálló és kegyetlen anya figurájává változott. Szerencsére Henrietta akkor magához tért, és felnyitotta a szemét. Darby még mindig nem szólt semmit, nem tagadta a levél megírását, sem azt, hogy a lánnyal töltötte azt a bizonyos éjszakát. Mintha elfelejtett volna gondolkodni. Az előkelő grófné most a lánya felé fordította figyelmét. – Hogy tehettél ilyet, Henrietta! – sziszegte. Lady Holkham azonban hirtelen rájött, hogy tizenhét döbbent szempár szegeződik rá egyszerre. Ekkor a társaság felé fordult, és így szólt: – Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bejelentsem szeretett lányom, Lady Henrietta és Mr. Simon Darby eljegyzését – közölte. Tekintetét ádázul végigjártatta az asztal körül, felégetve mindent maga mögött. Esme olyan örömet érzett, mint egy sikeres színházi rendező, és nem késlekedett, hogy megtámogassa a főszereplőt. Kezét összecsapta, és intett Slope-nak, aki azonnal pezsgőt bontott, és beosztottjait körbeküldte az asztal körül, hogy szétosszák a pezsgés kelyheket. Millicent még vetett egy elítélő pillantást Darbyra, amelyben azt üzente, hogy lenyisszantja a férfiasságát, ha nem tartja magát a szerephez, majd ziháló mellkassal visszaült a székre. Darby úgy érezte, mintha csak külső szemlélője volna az eseményeknek, és ha nem tévedett, Henrietta is hasonló cipőben járt. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a lány valóban elájult. Legalábbis nehéz lehet úgy elájulni, hogy az ember közben nyílegyenesen tartja a gerincét. Odahajolt a lányhoz. – Mit vár tőlem, mit tegyek? – kérdezte halkan. Henrietta szemmel látható döbbenettel nézett rá, de nem válaszolt. – Esküszöm, hogy nem én írtam azt a levelet. – Valamilyen oknál fogva fontosnak tartotta, hogy a lány tudja, soha nem rombolná le szándékosan a hírnevét. Henrietta bólintott. – Nos, csak annyi a dolgunk, hogy kiderítsük, ki írta – közölte Darby, és furcsa hála érzése járta át. Nyilvánvaló volt, hogy Henrietta habozás nélkül hisz neki. Mert az a hihetetlenül kék szempár semmit sem tudott előle titkolni. – Nem kell aggódnia. Mert a mostohaanyja azonnal visszavonja majd a követelését, amint kiderül, hogy semmi közünk egymáshoz. Azt javaslom, vonuljunk vissza egy másik helyiségbe, ahol négyszemközt meg tudjuk beszélni a dolgot. Van valami fogalma arról, hogy ki írhatta a levelet? A lány újra bólintott. – És ki írta? – Én – suttogta.

Harmincadik fejezet A vallomás magánügy Saját magának írt levelet? – Igen – felelte a lány. – Magányos voltam. – Kezét tördelte az ölében. – Soha nem vezettek be a társaságba, hiszen nem volt rá ok, az állapotomat ismerve. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem voltak barátaim, vagy hogy nem kaptunk meghívást bálokra… Én csak annyit akartam… – Hogy kapjon egy levelet. – Nem. Egy szerelmes levelet. Nem hittem, hogy valaha is kapok ilyen levelet, ezért… írtam egyet magamnak. Nem hibáztathatta a lányt. Inkább szívszorítónak tartotta az egészet, mint csalásnak. ELOISA JAMES

98

BOLOND SZERELEM

– De én magamnak írtam azt a levelet – erősködött Henrietta. – Honnan tudhattam volna, hogy illetéktelen kezekbe kerül? Az egész csak buta álmodozás volt. – Csakhogy ez az álmodozás tönkretette az életemet – mutatott rá Darby. Henrietta nagyot nyelt. – Azért a tönkretette egy kicsit erős kifejezés, nem gondolja? – kérdezte. – Nyilvánvalóan nincs tönkretéve. Lett egy felesége, de bizonyára maga is úgy gondolta, mint a férfiak általában, hogy előbb-utóbb megnősül. Darby felemelte a fejét, és ránézett. Meleg barna szemei elsötétültek. Henrietta öntudatlanul is észlelte a színváltást, és figyelmeztető jelnek tudta be. – Éppen ezért, elég erős kifejezésnek tartom, hogy tönkrement – ismételte meg. – Én pedig nem. Szándékomban állt a jövőben valamikor megházasodni, de ennek időpontját inkább magam kívántam volna kitűzni. – És miért olyan rossz dolog most megnősülni, és nem később? – szegezte könyörögve tekintetét a férfira a lány. Soha életében nem érzett még ilyen émelygést a gyomrában. Darby röviden felnevetett, ami inkább ugatásnak tűnt, mint nevetésnek. – Mert szívesebben vettem volna el valakit… – kezével végigszántotta haját –, akivel együtt hálhatok. Henrietta arca vörösbe fordult. – Érti, hogy mire gondolok? A lány bólintott. – Mi az ördögöt tegyek egy olyan feleséggel, akit nem vihetek ágyba? Ha hiszi, ha nem, biztosan tudtam, hűséges leszek a feleségemhez, ha majd rátalálok. De ez így lehetetlen. – Nagyon sajnálom – szólalt meg a lány. – A levelet még az előtt írtam, mielőtt mindent tudtam volna. Mielőtt még teljesen megértettem volna a házasság ezen oldalát. – Kétségbeesetten gondolkozott azon, hogyan hozhatná szóba a védekezést, de a téma egész egyszerűen zavarba ejtő volt. – Önnek a házasságon kívül is viszonyt kell majd folytatnia, ez az egyetlen logikus megoldás. Darby brutális hangon felnevetett. – Még hogy logikus megoldás? Azt akarja, hogy szeretőt tartsak? – Nem értem, miért lenne baj. Még ha szerelemből is házasodtunk volna össze, akkor sem lett volna másképp. Sok férfinak… – Henrietta tétovázott. – Sok férfinak van szeretője. – Ez igaz – felelte Darby. – Csakhogy én nem akartam közéjük tartozni. Ezt Henrietta nemigen hitte el. Talán Darby attól félt, hogy a felesége majd kellemetlen botrányt csap, olyat, amilyet Lady Witherspoon tett a kormányzó tavaszi bálján. – Engem egyáltalán nem zavarna a dolog – magyarázta Henrietta vigasztaló hangon. – Ígérem, hogy rendkívül együttérző leszek. – Együttérző? Maga? Henrietta elpirult. – Igen, tényleg az vagyok! És nagyon jó anyja leszek a kislányoknak. Soha, egyetlen szóval sem említem majd az ön szeretőjét… – Akkor sem, ha maga előtt mutatkozom vele? És ha netán egy olyan nőt választok, akit ön is ismer? Ha például az ön orra előtt táncolok vele? – Én nem szoktam táncolni. És ígérem, semmilyen érzelmet nem fogok mutatni. Őszintén sajnálom, hogy megírtam azt a levelet. De sohasem gondoltam volna, hogy rajtam kívül bárkinek a kezébe kerülhet. Még akkor sem, ha talán így a legjobb mindenkinek. Darby a lány szabályos, ovális arcát nézte, amelyet selymes haj keretezett, és a legszívesebben megrázta volna: – Maga nem ért semmit! – szólalt meg hevesen. – Semmit! – Mit nem értek? Az teljesen világos, hogy ön csalódott. – Szűz házasság nem létezik! Én ilyen körülmények között nem tudok magával élni, Henrietta. Miközben a választ várta, Henrietta tekintete elhomályosult a könnyektől. Nyelt egyet, de egy könnycsepp mégis végiggördült az arcán. – A mostohaanyám elmagyarázta, milyen elvárásaik vannak a férfiaknak az intim együttlét során – szólalt meg végül. ELOISA JAMES

99

BOLOND SZERELEM

– Nem tudom elképzelni, hogy külön hálószobákban éljünk együtt – makacskodott Darby. – Értem – harapott az ajkába Henrietta, de még mindig nem sírt. Ez a végtelen önuralma az őrületbe kergette a férfit, mert le akarta rombolni. Abban sem volt biztos, hogy ő képes lesz-e tartani magát. Mert a fejében ott motoszkált a gondolat, hogy feleségül veszi Henriettát, de közben nem hál vele… vagy talán mégis vele hál… – Miért nem gondolkodott, mielőtt csapdába csalt volna ezzel a hazug játékkal? – sziszegte Darby, immár teljesen összezavarodva. – Csak magára gondolt? Henrietta a könnyeit nyelte. – Persze hogy nem. De mivel a levél az enyém volt, soha nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül más is elolvassa majd. – Amikor Lady Rawlings az ebédlőben olvasni kezdte, mindent beismerhetett volna – förmedt rá a férfi. – Megmenthetett volna engem ettől… a látszatházasságtól! – Teljesen igaza van – felelte egyenletes hangon a lány. – Azért tettem, mert önző vagyok. Tudja, soha nem volt senkim. – Igen, tudom – felelte Darby, és kezdett fáradni. – Ezért lecsapott rám és a kishúgaimra. Látta, ahogy a lány parányi kezei ökölbe szorulnak a kesztyűben. – Nem sajnálom, hogy megírtam azt a levelet, sőt azt sem, hogy kiderült mások előtt a tartalma. Nagyon fogom szeretni a húgait. Mintha a saját gyerekeim lennének. Nálam jobban senki sem fogja őket szeretni. A lány hangja eltökélten csengett. A szemében szenvedély csillogott. De csak ilyenkor, amikor a gyerekekről beszélt, és nem róla. – Nem látom értelmét a további vitának – közölte Darby. – Akkor most összefoglalnám a ránk váró életet: ön a húgaim dajkájaként fog közreműködni, én pedig házon kívül keresem a szerelmet. Időnként majd találkozunk a folyosón, vagy a vacsora alatt. – Maga annyira kegyetlen! – mondta a lány. – Ez nálunk családi vonás. – Nem látom okát, miért ne lehetnénk barátok. – Barátok? – Igen, én szívesen lennék a barátja, Mr. Darby. Nagyobb szerepet óhajtok betölteni egy dajkáénál. – Soha nem barátkozom olyanokkal, akik meglopnak engem – felelte Darby. Henrietta testében ekkor valahol sűrűsödni kezdett az indulat. – Úgy látom, nagyon neheztel rám a történtek miatt. De történetesen, ha én leszek a dajka, akkor a fizetésemet a saját örökségemből fizeti majd. Mert ha nem tévedek, önnek nagy szüksége van pénzre a húgai neveléséhez. Legalábbis eddig így tudtam. Reszketve várta a folytatást. Vajon kirobbanó haraggal szólal majd meg, vagy… A férfi szája sarka azonban lassan mosolyra fordult. Henrietta folytatta: – Ön jól tudta, minden esély megvan rá, hogy Lady Rawlings fiúgyermeket szül. És a rossznyelvek szerint az ön apjának a vagyona nem volt túlságosan… – Tetemes – fejezte be Darby. – A rossznyelvek jól ismerik az apám hazárdjátékait. – Akkor mindenképpen szüksége lett volna egy gazdag feleségre – nézett rá Henrietta. – Nem lett volna más választása. – Nos, ha hozományvadásznak állok, szívesebben választottam volna ki magam a hozomány birtokosát. – Az angol úriemberek gyakran házasodnak abból a célból, hogy megszabaduljanak adósságaiktól – magyarázta Henrietta a tőle megszokott iróniával. – Önnek nagy valószínűséggel egy kereskedő lányát kellett volna elvennie. Darby vállat vont. – Ebben teljesen igaza van, hölgyem. Elképzelhető, hogy egy alsóbb osztálybeli lányt kellett volna nőül vennem. De azt legalább ágyba vihettem volna. Ez ismét elhallgattatta a lányt. – A rossznyelvek azonban nem teljesen pontosan tájékoztatták önt az anyagi helyzetemről – ELOISA JAMES

100

BOLOND SZERELEM

jegyezte meg Darby. – Mert úgy áll a dolog, hogy pontosan kétszer annyi a vagyonom, mint az ön apjának volt. Henrietta szájtátva bámult a férfira. – Több befektetéssel rendelkezem a csipkeiparban – magyarázta Darby halkan. – Ha netán aranycsipkét méltóztatik rendelni a kocsijára, azt a saját szállítmányomból hozattuk volna. Az a csipke, ami a ruháján van, az én importomból származik, a mostohaanyja retiküljén található csipke pedig egy kenti gyárból, amely történetesen az enyém. – Erről senki sem tud, még Esme sem! A lány megjegyzése nem tűnt fontosnak, Darby azonban egy bólintással nyugtázta. – Ez így igaz. Mert sohasem akartam fitogtatni a vagyonomat. Az emberek azt gondolták, a nagybátyám pénzéből élek. De az igazság épp az ellenkezője: az elmúlt öt évben én tartottam el a nagybátyámat. – Ez esetben a helyzet egészen más – szólalt meg lassan a lány. Az állát magasra felszegte. – Azonnal tájékoztatom a mostohaanyámat, hogy ön nem kompromittált engem, és elmondom, hogy én írtam a levelet. Igaza van: Lady Holkham vissza fogja vonni a kérését, hogy nőül vegyen engem. A férfi egy pillanatig nem szólt semmit, csak mereven nézte Henrietta eltökélt arcát. Hogy lehet egy ilyen törékenynek tűnő lány ennyire makacs? Akadt már dolga olyan nőkkel, akik külsőre katonásan szigorúnak tűntek, de belül gyöngék voltak, akár egy kiscica. De furcsán erotikus volt egy olyan nővel szemben állni, aki úgy festett, mint egy kiscica, de közben könyörtelen volt, akár egy ezredes. Henrietta felemelkedett. – Most azonnal közölni fogok vele mindent. Kérem, fogadja bocsánatkérésemet, Mr. Darby. Darby még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon, csak ültében felnyúlt, és lehúzta a lányt maga mellé a kanapéra. – Bizonyára igaza van – mondta –, mert valóban nagyon dühös vagyok… de túl fogom magam tenni rajta. – Az nem érdekes. Megfelelő kompromisszum lett volna, hogy magának a vagyonom kell, nekem pedig a gyerekek. Így azonban semmi okát nem látom annak, hogy összeházasodjunk, hiszen önnek mégis van vagyona. Majd talál egy másik anyát Josie és Anabel számára, talán a báli szezon kezdetekor, de akár még előbb is. Akkor pedig teljesülhet a kívánsága: együtt tud hálni a feleségével. – Hadd ajánljak én is egy alkut – szólt közbe Darby. – A húgaimért cserébe… – Nekem nincs mit adnom cserébe – szólalt meg Henrietta halkan. Kezeit szorosan összekulcsolta az ölében. – Nem fogadhatok el olyan alkut, amelyben ön csak fontos dolgokról mond le. A szíve hirtelen mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Darby szeme újra elsötétült. Ez veszélyt jelent, gondolta. Veszélyt. Ám ez most egy egészen másfajta veszély volt. Darby egyik kezét előrenyújtva, finoman végighúzta ujját a lány arcán, a homlokától az orrán át, egészen… az ajkáig. – Azt hiszem – kezdte, ám a hangja már csöppet sem volt érzelmektől mentes –, beleőrülnék, ha magát venném feleségül, Henrietta. A lány összerezzent. A férfi ujja kissé bizonytalanul lejjebb vándorolt, Henrietta puha alsó ajkáig. – Ugye érti, hogy mire gondolok? Henrietta halkan felsóhajtott. A férfi ujjával most felemelte az állát, kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen. Testét forró reszketés járta át. – Nem érezhet így… irántam – felelte sietve. – Igazán? És miért nem? A kéz most már a nyakát simította. – Talán inkább azt akarja mondani, hogy nem lenne szabad így éreznem maga iránt. Mert ebben igaza van: nem lenne szabad. – Ő azonban még közelebb hajolt. Henrietta megérezte a tiszta, férfias illatot. A férfi elvette a nyakáról a kezét, és a tarkójára tette. – Tehát, miért nem lenne szabad? ELOISA JAMES

101

BOLOND SZERELEM

Henrietta kinyitotta a száját, és pihegve válaszolt, olyan hangon, amit ő maga sem állhatott. – Azért… mert én… gyenge vagyok. – Tudom – ám közben egészen mást gondolt: gyönyörű, érintetlen és tiszta. És meg kell maradnia ilyennek. Elvégre ez a lány lesz a dajkája. Egy dajkát pedig sohasem környékezhet meg. Meglehetősen gyenge érv… A legszebb száj, amit valaha is látott: finoman ívelt, dúsan telt, és csókra éhező. Szinte az egész teste kívánta a csókot. A dolog rákfenéje csak az, hogy egy évszázados hasztalan vágyakozásra kárhoztatta magát. Száz éven át figyelheti majd a feleségét, a saját feleségét, olyan erotikus vágyódással, amely szinte égeti az ereit. Aztán további gondolkodás nélkül előrehajolt, és száját a lány szájára tapasztotta. Egy pillanatra még érezte, hogy megőrzi józanságát. A lány ajkán meglepetés ízét érezte. Henrietta mereven tartotta a testét, mintha attól félne, hogy elesik, és ettől zavarban lesz. Darby, csak hogy megnyugtassa, finoman végigsimította a lány karcsú hátát. Olyan volt a teste, mint egy kismadáré: karcsú, törékeny, kiszögellő, vékony csontok és törékeny vonalak. Darby nem vette le róla a kezét, amely akkora volt, hogy szinte a lány egész hátát beborította. Nehogy el találjon repülni az ő kis madárkája. Aztán fejét újra felé fordította, és hevesen csókolni kezdte. És addigra minden józanságát elvesztette. Henrietta nyitott szájjal üdvözölte a csókot. Darby eleinte azt gondolta, majd ő tanít neki valamit, a lány azonban úgy csókolta vissza, mintha ő még jobban vágyott volna erre-, mintha benne is égett volna az a lángoló, mindent elsöprő vágy, amely a férfit egy életre nyomorulttá tette, valahányszor csak meglátta őt. Nyelvük most összeért. Darby gerincén végigfutott a forróság. Henrietta zihálva szedte a levegőt. A férfi ágyékát átjárta a vágy, és ott pumpált a fejében. Úgy vette birtokba a lány parányi száját, mintha egy világot akarna legyőzni. Ő pedig engedte… de még hogy! Hangosan felnyögött. A férfi a szájában érezte a nyögés erejét. Aztán újra levegőért kapkodott, de Darby elnyelte a levegőjét. Az a fajta parázsló, mindent elsöprő buja vágy lett úrrá rajta, amely nem akart mást, csak hogy megízlelje, megérinthesse a lányt. Kezét széttárta a hátán. Henrietta nem hajolt közelebb hozzá, ahogy más nők szoktak a csók közben, hanem továbbra is egyenes háttal ült, akár egy kőszobor. Ám a légzése egyre szaporább lett. A szemét behunyta, de még mindig nem érintette meg a férfit. Kezét még csak fel sem emelte az öléből. – Henrietta – szólalt meg Darby. A lány lassan kinyitotta a szemét. Olyan volt, akár az éj kékje, egy homályos, vágytól teli tó. – Fond át a nyakamat a kezeddel! A lány most pillantott csak le a kezére, mintha elfelejtette volna, hol hagyta. – Ahogy kívánod – nyögte, majd kezét a férfi nyakára tette. A háta olyan karcsú volt, hogy minden izmának mozdulatát érezni lehetett. Aztán csak némán nézett rá. Ez kész őrület! Soha, senkit nem akart még így Darby. A lány arcát közelről szemügyre véve, magában elraktározta a vonásait: finom, vékony orr, a legintelligensebb szempár, amit nőn eddig valaha látott, szépen ívelt szemöldök, és rubinvörös ajkak. A bőre rendszerint porcelánfehér, most azonban mindkét orcáján egy-egy rózsaszín folt. – Szeretnék valamit mondani… – tört ki a lányból végül. Darby megcsókolta az orra hegyét, majd ajkával végigsúrolta behunyt szemhéját. – Egészen elbűvölsz – mondta halkan. – Átkozott ez a helyzet, ahogy van! Veled vagy nélküled, de átkozott vagyok. – Esme mesélt valamit egy bizonyos dologról, egy bizonyos szivacsról – hadarta el lélegzetvétel nélkül. A férfi egy pillanatra megállt, majd újra csókolni kezdte a lány arcát. – Ez a valami megakadályozza a teherbeesést – suttogta Henrietta csóktól ittas hangon, ELOISA JAMES

102

BOLOND SZERELEM

miközben maga is megrémült attól, amit most mondott. – Hallottam már róla – közölte a férfi semleges hangon. Ám a fejében zakatoltak a gondolatok. Henrietta, az ő jól nevelt, tisztelettudó Henriettája, olyan témát hozott most szóba, amelyet ő csak a házasságuk után akart volna felvetni. Meg akarta várni a megfelelő pillanatot, a nászéjszakáig várni akart vele, hogy majd akkor könyörögjön, ha kell térden állva, csak hogy kipróbálják. – Esme… – kapkodta a levegőt a lány, de ekkor érezte, hogy Darby nyalogatni kezdte a nyakát, úgyhogy elfelejtette, amit mondani akart. – És van neked ilyen? – kérdezte a férfi kicsit később. – Tudod, hogy kell használni? Henrietta arca mélyvörös lett. – Esme majd mindent elmagyaráz. – Ó, a rossz hírű Esme! – jegyezte meg Darby. – Nem is rossz hírű! – ellenkezett erélyesen Henrietta. – Hm… – ujjaival játszani kezdett a lány ruhájának gombjaival, majd lassan, folyamatosan a szemébe nézve lehúzta róla a ruhát. Henrietta egy pillanatra tiltakozni akart, de közben teste minden porcikája ujjongott, hogy a férfi talán meggondolta magát. Talán mégis feleségül fogja venni. Hatalmas kezét a mellére csúsztatta, majd szája követte a kezeit, és a fűző vonala alatt csókolgatni kezdte. Henrietta gondolatban túlságosan el volt foglalva annak megvitatásával, vajon elfogadhatja-e tőle ezt az áldozatot, ezért nemigen törődött vele, mi történik. Na, nem mintha ne lett volna tisztában a testén vándorló hatalmas kéz érintésével, fejében azonban még mindig a csipkebirodalom problematikája visszhangzott. Darbynak nem kellett a pénze, tehát rá sincs semmi szüksége. Majd talál valahol egy másik anyát, aki dajka lesz. És a nő, akit majd elvesz, gyermeket szülhet neki. Hirtelen annyira szerencsétlennek érezte magát, ám a fájdalom közben édeskésnek tűnt, észrevétlenül költözött belé. És sok minden elkerülte a figyelmét addig. Darby olyan mélyen lehúzta róla a fűzőt, hogy csupasz mellei teljesen fedetlenek maradtak. Kezével úgy fogta a lány mellét, mintha valami édes gyümölcs lenne, amit éppen befalni készül. Henrietta olyan döbbenettel nézte, hogy szólni sem bírt, de a férfi közben lehajtotta a fejét, és ajkával végigsúrolta mellének krémfehér bőrét, átsuhant a mellbimbóján, majd a másik oldalra hajolt. Henrietta érezte, ahogy egész teste megfeszül. Teste közepét hullámokban járta át a forróság. Darby újra finoman végighúzta száját a mellbimbóján. Henrietta úgy érezte, szinte beleszédül abba, hogy nem vesz levegőt, de amikor kifújta a levegőt, szörnyű hangnak tűnt, rekedtesnek és szakadozottnak, mintha beteg lenne. Ám a hangtól a férfi még bátrabb lett. Boldog és kéjes pillantást vetett rá, majd újra visszatért fejével oda, ahol addig volt, és ott is maradt… a mellbimbón, finoman ízlelgetve, szopogatva addig, amíg Henrietta már nem bírta tovább levegő nélkül. De közben mozdulni sem tudott. Csak egy helyben ülve igyekezett visszanyerni lélegzetét, miközben érezte, ahogy a gyönyör villámcsapásszerűen fut végig egész testén, a férfi szájának minden mozdulata, kezének minden érintése nyomán. Darby boldogan legeltette rajta a szemét. Életében először látott ilyen tökéletesen formált melleket, és most látta csak, hogy ez a lány minden képzeletét felülmúlja a tökéletességben. És a tudatalattijában egy hang azt súgta: ezt akarod! Aztán a szíve tájékán valahol óriási megkönnyebbülést érzett. – Téged akarlak – szólalt meg, miközben szájával tovább ízlelgette a puha melleket. – Az ördögbe is, Henrietta, annyira tetszel nekem! Erre a kijelentésre a lány arcán halvány mosoly jelent meg. – Feleségül veszlek – jelentette ki Darby kissé rekedtes hangon. – Igen, a feleségem leszel!

ELOISA JAMES

103

BOLOND SZERELEM

Harmincegyedik fejezet Az anyaság ideális állapot… néha Esme öt nappal ezelőtt megrendezett vacsorája óta nem találkozott jövendőbelijével Henrietta. Másnap reggel kapott egy üzenetet, amelyben az állt, hogy Darby külön engedélyt kér Salisbury érsekétől, ám azóta semmi hír nem érkezett felőle. – Darby most próbál úrrá lenni a sokkon – magyarázta Esme. – A férfiak meg tudnak őrülni, ha felborítja valami a normál hétköznapjaikat. De jegyezd meg: amikor már házasok lesztek, kordában kell tartanod őt azzal, hogy hetente legalább egyszer meggondolod magad, vagy változtatsz a terveiteken. Nem hagyhatod, hogy megőrizze ezt az udvariatlan szokást. Henrietta egész éjszaka azon gondolkozott, milyen lesújtott kifejezés ült Millicent arcán, amikor rádöbbent, hogy mostohalánya ilyen gyalázatos tettet követett el: együtt hált valakivel még a házassága előtt. A mostohaanyja egyetlen szót sem szólt hozzá. Hazafelé menet, a kocsiban csak annyit mondott: – Bizonyára tudod, Henrietta, milyen csalódott vagyok. Majd még megbeszéljük ezt a dolgot. Henrietta csak forgolódott az ágyában álmatlanul, azon tűnődve, vajon el kell-e mondania az igazat a mostohaanyjának. Millicent azonban olyan átkozottul erkölcsös asszony volt, hogy Henrietta biztosra vette volna, azonnal elmondaná Darbynak, hogy Esme szándékosan olvasta fel a levelet. Mert az még nem minden, hogy Henrietta bevallotta Darbynak, ő írta a levelet. Hiszen azt elfelejtette hozzátenni, hogy ő is részese volt annak a cselszövésnek, amellyel belekényszerítették őt ebbe a házasságba. Darby ezért csak azt hitte, a levelet tévedésből összekeverték egy másikkal a kézbesítés során. De vajon hiba volt egy házasságot ilyen hazugsággal kezdeni? Persze, ha elmondaná az igazságot, Darby egy közönséges csalónak tartaná, és talán nem is menne bele a házasságba. A gond csak az volt, hogy Henrietta nagyon akarta ezt a házasságot. Teste minden porcikája ezt kívánta, és ennek semmi köze nem volt Josie-hoz vagy Anabelhez. Ezt a szörnyű igazságot kellett beismernie magának azon az éjszakán. Házasságba kényszerített egy férfit, akire olyannyira vágyott, ám ezért hitvány alaknak tartotta magát. Pedig ő is akar engem, gondolta, bár ez nem volt túl jó ellenérve. Darby, a londoni elit elegáns divatdiktátora, soha nem vett volna feleségül egy közönséges vidéki lányt, ha nem kényszerítik rá. Ha legalább ne lett volna vagyona! Mert Henrietta nem látott semmi kivetnivalót a tervükben, amit Esmével kiagyaltak. Akkor még azt hitték, Darbynak nincs pénze, és szüksége van Henrietta vagyonára. Henrietta akkor még önelégült módon arra is gondolt, hogy a két kislány, Josie és Anabel hozományához kell a pénz. Darbynak azonban nem kellett az ő öröksége. Tehát őrá sincs szüksége. Henrietta véletlenül meghallott egy beszélgetést Darby és Rees Holland között, ami csak megerősítette ezt a tényt. A vacsora után, amikor mindenki hazafelé készülődött, Henrietta éppen búcsút vett Esmétől, amikor a teremből meghallotta Rees Holland éles hangját. – Az isten szerelmére, képes vagy elvenni feleségül úgy, hogy még ágyba sem vitted? – Darby válaszát nem hallotta. A gróf azonban továbbment: – Csak ne azért tedd, mert annak a nőnek nagy vagyona van! Majd én támogatom Josie-t meg a kisbabát is. Henrietta keze megállt a levegőben, miközben kesztyűjét húzta. Esme megvonta szemöldökét, de mindketten mozdulatlanok maradtak. – Persze, bizonyára – felelte Darby higgadt és érdektelen hangon. – Nem azt mondtam, hogy támogathatnám, hanem hogy fogom! – ellenkezett Rees. – Elvégre van nekem elég pénzem, nem igaz? A feleségem meg úgysem fog örököst szülni… – A lányok hozománya nem probléma. ELOISA JAMES 104 BOLOND SZERELEM

– Én úgy tudtam, azt Rawlings örökségéből fogod fedezni. – Ez igaz. – Akkor meg… – Rees, hát te is abba a tévhitbe kergetted magad, hogy a ruházkodáson kívül semmi más nem érdekel? – kérdezte halkan Darby, de hangjában indulat csengett. Henrietta el tudta képzelni a szemében izzó tüzet. – Ne légy már ilyen fafejű! – parancsolt rá Rees. – Pontosan azt gondolom rólad, amit kisfiú korod óta, amióta csak ismerlek. Egy jóképű divatmajom, aki kardhalként is tud viselkedni. Nem tudom, mitől lennél te hirtelen vagyonos ember. – A csipkéből, Rees, a csipkéből. – Azt hittem, a csipkeüzletet csak hobbiból űzöd. Hát nem Franciaországból importáltad a nagy részét? Manapság egyre nehezebb lehet. – Amióta a háború miatt nem jutnak el a szállítmányok ide Franciaországból, a csipkét Belgiumból importálom. Az elmúlt öt évben pedig új vállalkozásokba fogtam. Az enyém például Madame Franchon üzlete a Bond Streeten. Lumley-ben pedig a Madame de Lac… – A Franchon? – vágott közbe Rees. – A tiéd az az alsóneműket árusító üzlet? Akkor jó helyre fektetted a csipkéből befolyt pénzedet. – Meghiszem azt! – Amennyit a nők manapság ruhákra költenek, többet érhet a vagyonod az enyémnél. Te, aki úgy értesz a divathoz, még a kereskedelembe is beleártod magad? – A pénznek semmi köze a döntésemhez… megházasodom – felelte Darby, majd a két férfi elhallgatott. Esme nevetéstől csillogó szemmel nézett Henriettára. – Rees valószínűleg inkább megölné a barátját, csak hogy megmentse attól, ami rá vár – súgta neki. – Mert az az ember gyűlöli a házasság intézményét. – Nem hinném, hogy Darby túl sokra tartaná. – Ebben nem vagyok annyira biztos – felelte Esme. Henrietta azonban jól tudta az igazságot. Darby rossz üzletet köt ezzel a házassággal. Nem lesznek gyerekei. És pénze sem, mert nincs rá szüksége. Henrietta naponta legalább tizennégyszer elhatározta, hogy levelet ír Darbynak, amelyben felbontja az eljegyzésüket, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, ami köztük történt. Azután tizennégy alkalommal meg is gondolta magát, gondolatban felkészült a jövőre: el kell érnem, amit szeretnék. Már így is elég nagy csapás, hogy nem lehet gyerekem, megérdemlem, hogy szerethessem Josie-t és Anabelt. Csontig hatoló fájdalommal vágyott arra a két kislányra. Magában folyton arról ábrándozott, hogyan tanítja majd Josie-t olvasni, és milyen altatódalt éneke! Anabelnek lefekvés előtt. Szükségük van rám, mondogatta magának. Ez adott némi megnyugvást neki. Josie-nak és Anabelnek anyára volt szüksége. Henrietta pedig szinte biztosra vette, hogy nála jobban senki sem fogja őket szeretni, mert egy másik nőnek lenne saját gyermeke is. Akkor pedig el fogja hanyagolni a két kislányt, és többet foglalkozik majd a sajátjával. Henriettát már a gondolat is elborzasztotta. Jóllehet, neki szerencséje volt, hogy nevelőanyja nagyon szerette, azért tisztában volt az ellenkező lehetőséggel is. Mindennap ellátogatott Esme házába, hogy együtt játszhasson a két kislánnyal. Anabel igazi kis angyalka volt, két kis karját folyton az égnek emelte, ölelésre várva. Josie-t a legnagyobb jóindulattal sem lehetett kis angyalkának nevezni, de nagyon érdekes személyiség volt. A nap nagy részét hol hisztirohamokban, hol pedig Esme bátyjának ólomkatonáival töltötte. A gond csak az volt, hogy míg Josie-nak és Anabelnek anyára volt szüksége, Henriettának kezdett megrendülni saját anyai képességeibe vetett bizalma. Persze, nem öntött több pohár vizet Josie fejére. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem is érzett rá késztetést. És már maga a gondolat is rémisztőén hatott. Talán Josie mégiscsak boldogabb lenne egy másik anyával? Esme dajkája egész egyszerűen vállon veregette Josie-t, valahányszor a kislány hisztérikus ELOISA JAMES

105

BOLOND SZERELEM

rohamokban tört ki, és csak annyit mondott neki: – Majd beszélgetünk, ha lenyugodtál, kicsim. Henrietta igyekezett hasonlóképpen tenni. Ám a szíve majd megszakadt, amikor Josie belekezdett a szokásos „anyátlan kislány” zsarolásba. Mert mi van akkor, ha Henrietta tényleg rossz anyának bizonyul? Kétségbeesetten lapozgatta Bartholomew Batt kézikönyvét a gyereknevelésről, de Josie dühkitöréseire abban sem talált semmi okosat. Mr. Batt olyasmiről is írt, hogy a szoptatós dajkák túl sokat ittak, ezért alkoholista viselkedésük a gyerekekre is átragadt. Henrietta ezzel nem tudott mit kezdeni, hiszen ő nem szoptatta Josie-t, bár a vele eltöltött idő alatt úgy érezte, ráférne egy pohár szíverősítő. Josie azonban nagyon szerette, amikor mesélt neki. Talán csak idő kérdése, hogy összeszokjanak, gondolta ilyenkor. A vacsorát követő ötödik nap délutánján Henrietta éppen egy sámlin üldögélve játszott az ólomkatonákkal, és egy támadást vert vissza a csatamezőn, amely a szoknyája volt, amikor Darby belépett a szobába. Fakózöld, egysoros kabátot viselt, aranyozott gombokkal, bézs színű nadrággal. A mellénye sötétzöld csíkos selyemből készült, kezében pedig egy borostyánvégű sétabotot tartott, amelynek színe egyezett a nadrágjával. Josie felugrott és felkiáltott: – Simon! – Átszaladt a szoba másik végébe. Darby arcára hihetetlen megkönnyebbülés és hála ült ki, amikor a kislány néhány centire a nadrágjától megállt. – Nagyon köszönöm, Josie – szólalt meg. – Igazán értékelem a figyelmességedet. A kislány összevont szemöldökkel gondolkozott, hogy mit tegyen ezután. Darby hatalmas sóhajjal lehajolt hozzá, és a karjába vette, vigyázva, nehogy összerúgja világos színű nadrágját. A kislány mintha megnőtt volna a múlt hét óta, ha ez lehetséges. A hosszú, vézna, csizmás lába veszélyes közelségben rúgkapált Darby ágyékához. A kislány nyugtalanító őszinteséggel nézett a férfi szemébe. – Te a bátyám vagy, Simon – jelentette ki. – Ezt mindketten tudjuk. – Darby most Henriettára pillantott. Miért nem jön oda, hogy kimentse? Mégis miért vette fel ezt a gyereket a karjába? Darby nem kedvelte a gyerekeket. Akkor meg mit keresett itt, a gyerekszobában? – Én egy szegény, anyátlan… – Azt is tudom – szakította félbe Josie-t a férfi. Josie alsó ajka lebiggyedt. – Miért kell neked anya? – kérdezte Darby. – Hiszen van egy bátyád. A kislány a homlokát ráncolva tűnődött el azon, vajon ez változtat-e a helyzeten. De Darby látta, hogy a válasza nemleges. – Jól van, kapsz egy anyukát! Lady Henrietta lesz az. Mit szólsz hozzá? Josie megfordult, és Henriettára nézett, aki még mindig a kis sámlin üldögélt, arcán enyhe döbbenettel. Darby nem értette, mit tart Henrietta olyan meglepőnek, hiszen a hír aligha volt újdonság. – Lady Henrietta leöntött vízzel – emlékeztette őt Josie. Aztán közelebb hajolt, és hangosan a fülébe súgta: – Nem hiszem, hogy Anabel különösebben kedveli őt. Darbynak eszébe jutott, hogy Anabel képes vadidegen embereket megcsókolni, és mamának nevezni. – Anabel majd hozzá fog szokni – mondta Josie-nak. – De tényleg leöntött engem vízzel, Simon! Hát nem emlékszel? – Megérdemelted. – Miért nem lehet Esme néni az anyukám? – suttogta Josie hangosan. – A dajka szerint hamarosan kisbabája születik. Akkor lenne egy új kistestvérem. Egy olyan, aki nem bukizik annyit – nézett most Anabelre vádlón. Anabel totyogva elindult Darby felé. Elég tisztának tűnt, de az ember soha nem tudhatja. Darby inasa nem fűzött túl sok reményt a tejnyomok eltüntetéséhez a csizmájáról. – Nos, nekem most már mennem kell – közölte sietve, majd Josie-t letette a földre. – Szép napot, ELOISA JAMES

106

BOLOND SZERELEM

gyerekek! Lady Henrietta, beszélhetnénk pár szót négyszemközt? Henrietta vonakodva követte. A férfi levezette a nappali szobáig, Henrietta pedig útközben semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy remeg a lába. A férfi úgy fogta a karját, mintha észre sem venné bizonytalan lépteit. Amint beléptek a szobába, minden bevezetés nélkül közölte: – Megszereztem a külön engedélyt az érsektől. Amikor csak akarja, megtarthatjuk az esküvőt. Henrietta azonban, amint Darby belépett a gyerekekhez, tudta, hogy nem lesz képes végigcsinálni. Ez a férfi túlságosan jóképű hozzá. Úgy fest, mint valami görög isten, ő pedig csak egy sántikáló, vidéki lány. Már a férfi előkelő arca is túlságosan sok volt neki. Túl tökéletes, túl szabályos. Egyetlen testi hibának sem volt nyoma rajta. Darbynak pont egy olyan tökéletes nőt kell találnia magának, amilyen ő. Valakit, aki olyan gyerekeket szül majd neki, akik öröklik ezt az elegáns, sportos alakot és mélyen ülő szempárt. Henrietta egyenes háttal ült a kanapén, nem törődve a csípőjébe hatoló fájdalommal. Hiba volt ráülni arra a sámlira Josie mellé. Habár a fájdalom egyfajta tiszta gondolkodást is adott neki. Ő gyenge. A férfi nem az. Már ez a tény is magáért beszélt. Meg kell tőle szabadulnia, hogy találhasson magának egy hasonlóan tökéletes embert. – El fogom mondani anyámnak az igazságot… – jelentette be a lány. A mondatot azonban nem fejezte be, mert nem érezte helyénvalónak a hanghordozását. A férfi mintha mit sem vett volna észre az egészből. – Az jó ötlet. Megkönnyebbülnék, ha az anyósom nem neheztelne rám, valahányszor találkozunk. – Nem jól értetted: azért mondom el az anyámnak az igazat, hogy ne érezd kötelességednek ezt a házasságot. – De hiszen már meg is szereztem az engedélyt. Miért táncolsz most mégis vissza? – ráncolta a homlokát a férfi. – Mert jobbat érdemelsz nálam. Ahogy ott állt, Darbyra árnyékot vetett az ablakon beszűrődő délutáni nap halovány fénye. Henrietta nem akart most a szépségére gondolni. Tényleg nem. Olyan vonzó, hogy bármikor visszamehet Londonba, ahol találhat valaki mást. – Nem értem, mire gondolsz – jegyezte meg Darby. Kezébe vette borostyánvégű botját, és vizsgálgatni kezdte a követ, karcolásokat keresve azon. De nem volt rajta. – Mi ketten nem illünk össze – mondta Henrietta. – Szerintem pedig igen. Erre mégis mit válaszolhatott. Semmit nem szólt. Darby lassan odalépett a lányhoz, maga volt a megtestesült önuralom. – Alkut kötöttünk, Henrietta. És elvárom, hogy tartsd magad hozzá. – Fejét most a mennyezet felé fordította. – Az a két kislány a tiéd, attól a naptól fogva, hogy kimondtuk az eskünket. Te mondtad, hogy akarod őket, most már meg is kapod. – De egy napon majd talán te is szeretnél saját gyermeket. – Ezt engedd meg, hogy én döntsem el. Én úgy döntöttem, kedvemre való az általad felvázolt kapcsolatunk. És véleményem szerint mindketten sokat nyerünk az alkunkkal. Mert a látszattal ellentétben, én nagyon is kedvelem a húgocskáimat – közölte tétovázva. – Azt látom. – Az a gyanúm, hogy meg kell tanulnunk őszintének lennünk egymással – folytatta Darby. – Az anyámnak komisz természete volt, Henrietta. A leghíresebb kirobbanása éppen a kormányzó egyik előkelő vacsoráján történt Buxtonban, amelyről azóta is beszélnek – itt szünetet tartott, hogy megvárja, Henrietta ismeri-e a szóban forgó affért. Henrietta igyekezett kérdőn, de mégsem túl kíváncsian nézni rá. – Azon a bizonyos vacsorán anyám átdobott az asztalon apámra egy darab marhasültet. A sültet sajnos tormával kenték be – tette hozzá Darby érzelemmentes hangon. – A torma pedig belement egy Cole nevű úriember jobb szemébe, aki történetesen Cole érsek ifjabb fia volt. Nem sok idővel később a fiú súlyos látássérülést szenvedett. – Értem – felelte Henrietta. ELOISA JAMES

107

BOLOND SZERELEM

Darby a csizmája sarkán hintázva magyarázott tovább. – Az anyámmal nem volt túl könnyű együtt élni. Nem bírta türtőztetni magát, és rendszeresen dobált szét tárgyakat a szobában. Az apámat ez látszólag nem zavarta, hiszen nem sokkal anyám halála után egy újabb heves vérmérsékletű nőt vett feleségül. A mostohaanyám legutóbbi emlékezetes karácsonya azt volt, amikor egy levesestálat öntött a plébános nyakába. Kicsit aggódom ezért Josie miatt. Minden jelét mutatja, hogy az anyjára ütött. Henrietta nyelt egyet. – Emlékeztetnélek, én voltam az, aki vizet öntött Josie fejére. Kétlem, hogy ezek után tőlem tanul majd engedelmességet. – Épp ellenkezőleg. Te minden körülmények között képes vagy betartani az illendőség határait. Fantasztikus önuralmad van. Talán egyszerűen megtaníthatnád Josie-t arra, hogyan érje el más módszerekkel azt, amit akar. Emlékezz csak vissza arra az elegáns ájulásodra a vacsorán. – Most azt a mosolyt villantotta rá, amitől a lány egész testében elolvadt. Henrietta elpirult. – Akkor az tűnt a legillendőbb megoldásnak. – Taníts meg Josie-nak is néhány ilyen hangtalan technikát. Hálás lennék, ha csak évente egy vagy két alkalommal hozakodna elő az árva kislány fondorlattal. – Megpróbálhatom. – Bartholomew Batt szerencsére éppen nemrégiben adott ki egy újabb könyvet, amelyet Henrietta azonnal meg akart rendelni. Abban talán több információt kap majd a heves dührohamok kezeléséről. – Remek! – Darby tekintete olyan hirtelen ragyogott fel, hogy Henrietta egy pillanatra elgondolkodott, vajon tényleg olyan nemtörődöm-e, amilyennek tűnik. Még mindig a helyzet igazságtalanságát mérlegelte, és újra távolságtartóvá vált: – Valóban biztos ön abban, hogy feleségül akar venni, Mr. Darby? Nem túl tisztességes ez önre nézve. Mert én két gyönyörű gyermeket nyerek az alkuval. De, ha mondjuk felfogadna melléjük egy dajkát, talán jobb anyjuk lehetne, mint én. – Tekintetét most a kezére szegezte. – Az én vérmérsékletem sem a legnyugodtabb. Darby leült mellé a padra. Henrietta a szeme sarkából látta, hogyan ráncolódik a nadrág az izmos combjain. – De azért én is nyerek ám valamit ezzel a házassággal? –szólalt meg. – Te egy gyönyörű szép, intelligens nő vagy, és nekem nagyon tetszik az a kegyetlen őszinteség, amellyel időnként megnyilvánulsz. De most már tényleg szólíthatnál Simonnak. Mivel mást nem mondott, Henrietta végre ránézett. A férfi szemében olyan pajkosság csillogott, hogy Henrietta egész testét forróság járta át. Hogy lehet, hogy egy ilyen férfi akarja őt? Eddig soha senki… A férfi most olyan gyöngéden csókolta meg, mint egy finom virágszálat, de a lány testén mégis perzselő forróság futott végig. Ez az ember tényleg akarja őt.

Harminckettedik fejezet Méz… az istenek nektárja Nem volt mit tenni, Esme nem bírt elaludni. Soha nem tűnt még ilyen hatalmasnak és magányosnak az ágya. És ráadásul éhes is volt. Folyton farkaséhséget érzett, ami persze nem volt nagy meglepetés. Ez azonban valami egészen másfajta gyötrő éhség volt, amely nem hagyta nyugodni, és azt súgta neki, addig nem fog tudni elaludni, amíg nem eszik egy vajas pirítóst. Természetesen csöngethetett volna, hogy felébressze szegény Slope-ot, aki azonnal felcaplatott volna a lépcsőn, majd vissza a konyhába, hogy elkészítse a pirítóst. Ő azonban soha nem volt ez a ELOISA JAMES

108

BOLOND SZERELEM

fajta úrnő. De hogy mégis miért fontolgatja a kérdést, nem is értette. Hiszen van neki itt egy rabszolgája, nem igaz? Elvégre ő nem más, mint Kalüpszó nimfa, és odakint, azon a kis szigeten, a kertészlakban pedig… majd a kertész készít neki egy pirítóst. Majd ő panaszkodhat, hogy felébresztette, vagy a háta mögött megvádolhatja azzal, hogy kegyetlen úrnő. Annyi baj legyen, legfeljebb elüldözi a szigetről, ha rosszul viselkedik. Beletelt néhány pillanatba, amíg Esme a gyertyafénynél megtalálta a kabátját, de végül sikerült neki. A csizmahúzás viszont annál is nehezebbnek bizonyult – egy ideje csak a szobalány segítségével tudta felhúzni a csizmát, mivel a hasa miatt már nem érte el a lábát, de ez is sikerült, bár a gombokat nem tudta begombolni. Végül lopva előbújt a szobájából. A ház az éjszakai sötétségben még nagyobbnak és üresnek tűnt. Esme végigment a folyosón, majd elérte a bejárati ajtót. A padló fekete-fehér márványköve kísértetiesen csillogott a holdfényben. Az ajtóhoz érve megállapította, hogy Slope éjszakára lelakatolta. Megfordult, és a rózsaszín szalon irányába vette útját, ahol a télikert ajtaján halkan kisurranhatott, mint egy éjszakai kisegér. Odakint nem volt teljesen sötét, mert a hold alaktalan citromként világított. Előtte terült el a lejtős gyep, és ellátott egészen a rózsalugasig, amely így, a holdfényben egészen varázslatosnak tűnt. Valahol rekedtes hangon énekelni kezdett egy madár, időnként újrakezdve, mintha elvesztette volna a hangot. Esme elindult a lejtőn a lugas felé, csizmája sötét foltokat hagyott a deres füvön. A kunyhóban természetesen koromsötét honolt. Az asszonyt egy pillanatra elfogta a bűntudat. Sebastian bizonyára nincs hozzászokva az egész napos fizikai munkához. Szüksége volt az alvásra. Esme azonban nem azért jött ilyen messzire, hogy vajas pirítás nélkül távozzon. Odalépett az ajtóhoz, és bekopogott. Semmi válasz nem érkezett. Hát persze, biztosan alszik, gondolta. Újra kopogtatott. Semmi válasz. Talán bement a faluba? Nem, a kocsma már régen bezárt. De akkor mégis hol lehet? Esme a homlokát ráncolta. Talán elhozott magával egy kis cafkát, hogy bővítse ismereteit… Ekkor további gondolkodás nélkül benyitott, és belépett a kunyhóba. Szinte félelmetes megkönnyebbülés járta át, amikor megpillantotta a takaró alatt magasodó alakot a sarokban. A nyitott ajtón át a válla felett beszűrődő hold fénye megvilágította a durva pokróc alól kilógó, kócos szőke hajcsomót, és az ágy mellett fekvő Odüsszeia-kötetet. Esme elindult az ágy felé, még csak nem is lábujjhegyen. – Sebastian! – szólította. – Sebastian! A takaró egy pillanatra megmozdult, de a férfi csak aludt tovább. Esme megérintette a vállát. – Sebastian! Ébredj fel, éhes vagyok! – Hmm – érkezett a válasz. Esme most megrázta a vállát. Ez mélyebben alszik, mint egy gyerek, gondolta. – Ébredj fel, Sebastian! A férfi végre felült az ágyban, és pislákolva meresztgette szemeit a sötétben. Csupasz felsőtesttel aludt, és a holdfény kiemelte tökéletesen kirajzolódó izmait. Az asszony egy pillanatig megbéklyózva bámulta. Sebastian is meglepetten nézett rá, aztán egyik kezével előrenyúlt, és lehúzta maga mellé az ágyra. – Jó, hogy jöttél – szólalt meg álmatag hangon. Azzal nagy hasával együtt lefektette maga mellé, majd fölé hajolt, és nyelvét minden bevezető nélkül belecsúsztatta Esme szájába, még mielőtt az szólni tudott volna. Az asszony begombolatlan csizmái lecsúsztak a lábáról. Az egyik hangos koppanással landolt a padlón. Esme a férfi nyaka köré fonta karját. Most már tudta, nem kellett neki semmiféle vajas pirítós! Csak őt akarta, ezt a füstös, férfias ízt, és a melleihez simuló széles mellkast, meg azt a kérges kezet, amely úgy vette birtokba egész testét, mintha sohasem lenne neki elég. A férfi addig csókolta, amíg vonaglani nem kezdett alatta, mígnem ELOISA JAMES

109

BOLOND SZERELEM

teste verejtékben úszott a vágytól, és minden egyes idegszálával csak azt kívánta, még közelebb lehessen hozzá. Aztán egy idő múlva visszahúzódott, és végigmérte. Az arca teljesen komoly maradt. Esme egy pillanatra azt gondolta, mondani fog valamit az illemről, de közben rájött, hogy itt most nem a márki, hanem a kertész Sebastian fekszik mellette. – Le kell vennem a kabátodat – közölte a férfi. – Meg akarlak ölelni, Esme. – A tekintetében elszántság villant, az asszony pedig hirtelen tüzes forróságot érzett combjában. – Meg akarlak csókolni. Mindenütt. – Azzal egy pillanat alatt levette Esméről a kabátot. Az asszony egy halvány rózsaszínű, lenge selyem hálóinget viselt, amelyet Helene hozott neki Londonból. A férfi mintha észre se vette volna, elkezdte húzni felfelé, mintha le akarná húzni a fejéről. Esme ekkor azonnal észhez tért. – Mit művelsz? – kérdezte éles hangon. Semmi szín alatt nem engedhette, hogy Sebastian ilyen állapotban lássa a testét. A csípőjére szorította a selymet, nehogy a férfinak sikerüljön levetkőztetnie. Sebastian keze megállt a levegőben. – Látni akarlak, Esme – mondta rekedtes hangon. – Látnom kell… – Aztán a hangja elfulladt. Az asszony melleit nézte, amelyek körvonala buján kirajzolódott a vékony selyem alatt. Esme egészen zavarba jött. A terhesség alatt mellbimbói kitüremkedtek, akár két kis kőszikla, nem olvadtak úgy bele a bőrébe, ahogyan egykor. A mellei pedig mintha megereszkedtek volna. Nem domborodtak olyan büszkén, ahogy régen, amikor mély kivágású báli ruhákban mutogatta őket. Akkoriban elég volt egy pillantás a halvány rózsaszínű bimbókra, és minden férfit az őrületbe kergetett. Mellbimbói azonban most mélyvörösek voltak, és kiálltak tehén-tőgyszerű melleiből. Soha nem lett volna képes beletuszkolni őket azokba a szűk fűzőkbe, amelyeket korábban hordott. Esme nyelt egyet. Mégis mit keres itt, a kertészlakban? Teljesen elment az esze? Annyira zavarba ejtő ez a helyzet! Megpróbált feltápászkodni, de a férfi egyetlen erős kézmozdulattal megállította. – Sebastian – szólalt meg a lehető leghatározottabb hangon. – Nagyon sajnálom, de félreértetted a látogatásomat. – Csitt! Esme nem az a fajta nő volt, akit csak úgy el lehetett hallgattatni. Küzdeni próbált. A férfi azonban kisimította a mellén a selymet, és tudomást sem véve az asszony tiltakozásáról, lehajtotta a fejét. Esme akaratlanul is beleborzongott. A férfi szája rátapadt a mellbimbójára, és szopogatni kezdte, mire az asszony halkan fel-sikoltott. Sebastian ekkor felemelte a fejét, és szélesen rámosolygott, majd újra rásimította a selymet a bimbóra. A hálóing anyaga most már nedves volt, sötét folt tátongott a vékony rózsaszínű selymen. A nedvesség gondolatára Esme elektromos forróságot érzett lábaiban. A férfi egyik hüvelykujjával hanyagul dörzsölgetni kezdte a mellét, még mindig mélyen a szemébe nézve. Esme szólni próbált, de nem jött ki hang a száján. – Esme? – kérdezte a férfi halkan. – Kívánsz valamit? Sebastian most fel-alá húzogatta-dörzsölgette a nedves selymet a mellén, amitől Esme úgy érezte, gőzölögni kezd a bőre. Még mielőtt válaszolhatott volna, a férfi újra előrehajolt, és visszavette a szájába a mellbimbót. A nő testét hihetetlen érzések járták át. Szinte az őrületbe kergette, ahogy a férfi a szájával a nedves selymet szopogatta, amelynek másik felén a mellbimbója ágaskodott felé. Esme torkát rekedtes gyönyörkiáltás hagyta el, és testét a férfi felé tolta. – A hálóing nélkül akarlak csókolni, Esme – kérte a férfi, és Esme magában megállapította, hogy a hangja fátyolos. Ám most nem akart semmire gondolni, ezért mintha észre sem vette volna, hogy a hálóing egyre feljebb csúszik a testén, fölfedve egykor formás, most inkább tömör lábait, majd hatalmas hasát is, amelyen az utóbbi hetekben vékony fehér csíkok jelentek meg. ELOISA JAMES

110

BOLOND SZERELEM

Mire a hálóing lekerült a fejéről, Esme teste megfeszült a szégyentől és a megalázottságtól. Soha életében nem érezte még így magát férfi előtt. Bár sokan úgy tartották, mégsem volt sok kapcsolata, viszont addig minden alkalommal, akár a férjével, akár más férfival, testét buja ajándékként kínálta fel partnerének. Mindig is tudatában volt testi adottságainak, amellyel romokba dönthetett minden férfit. Vagy talán mégsem? – gondolta hirtelen. Sebastiannal más volt, hiszen az ő teste mindenkiénél tökéletesebb. És ez még most is így van. A férfi négykézláb térdelt az ágyon fölötte, és tetőtől talpig végigmérte a testét, amelyet bizonyára egy hatalmas bálnának gondolt. Esme nagyot nyelt, és gondolkodás helyett inkább a férfi testén legeltette szemét. Egyetlen deka súlyfölösleg nem volt rajta, minden porcikája erőtől és izmoktól duzzadt. Sebastian meg se mozdult. Talán annyira elborzasztotta a látvány, hogy azt fontolgatja, hogyan menekülhetne innen? Esme kétségbeesett pillantást vetett oldalra. Vajon hová eshetett a hálóinge? Most még visszavehetné, és halkan távozhatna, mindkettőjüket megkímélve egy kellemetlen incidenstől. Ám ahhoz előbb fel kellett ülnie, a férfi azonban most a hasára tette a kezét. Volt valami csodálatos abban, ahogy az a hatalmas férfikéz a hasát simogatja. – Gyönyörű vagy, Esme – szólalt meg halk, ünnepélyes hangon. – Gyönyörű! – Nem, nem vagyok gyönyörű! – szisszent rá az asszony, de örült a bóknak. Mert bár a testét utálta így látni, azért a hasára titkon nagyon büszke volt. – De igen, az vagy! Ez itt olyan, mint a hulló csillagok, vagy mint a hold sugarai. – Kezével végigkövette a hasán húzódó csíkokat. – Nem zavar, hogy megérintem? – Nem, dehogy – felelte az asszony belenyugvó hangon. Hát persze! A nagy csábításból végül egy anatómialecke marad. Mégis mit várt? Épeszű férfi ilyen állapotban nem találhat kívánatosnak egy nőt. Ahogy a férfi kezével végigsimította a hasát, csiklandozó érzés futott végig egész testén, finoman emlékeztetve rá ott, a lába között, hogy ő egyáltalán nem bánná, ha több is történne ennél, még ilyen állapotban sem. Ahogy Sebastian a hasát simogatta, egyszer csak kisebb dombocska jelent meg a keze alatt. A férfi arcán látott döbbenet olyan viccesnek tűnt, hogy Esme hangosan felnevetett. – Az ott a kisbaba – magyarázta. – Igen, tudom – felelte a férfi, és hangjában olyan tisztelet csengett, amely szinte jóvátette azt bűnt, hogy a teste iránt már nem vonzódik. – És most hová lett? – Csak rúgott egyet – magyarázta élvezettel Esme. Az igazat megvallva, ez még neki is újdonságnak számított, hiszen eddig csak Helene-nel tudta megosztani ezeket a dolgokat. – Ez azt jelenti, hogy a baba ébren van, és… A következő rúgást most erősebbnek érezte, mert a férfi keze a hasán pihent. Jó tizenöt percig fekhettek így, hármasban, Sebastian lassú, körkörös mozdulatokkal cirógatva Esme hasát, hátha a baba válaszképpen rúg egyet. – Nem téged rugdos, te bolond! – korholta Esme. – Csak éppen aktív időszakban van. Aztán a baba egy idő után abbahagyta a rugdosást, mintha elaltatta volna őt Sebastian gyöngéd simogatása. A férfi vonakodva visszahúzta a kezét, és Esmére nézett. A tekintete hirtelen pajkosan megvillant. – Hol is tartottunk, mielőtt a baba felébredt? – kérdezte mézédes hangon. – Jaj, ne! – rázta a fejét az asszony. – Sehol nem tartottunk. – Az elmúlt negyedórában valahogy elpárolgott belőle minden szégyenérzet, és csak feküdt a férfi mellett puffadt lábaival és megereszkedett melleivel. Sebastian keze újra a mellére vándorolt, és érdes hüvelykujjával birtokba vette mellbimbóit. Esme gondolatait azonnal átjárta a vágy, ami megmagyarázta, miért nem kelt föl, és miért nem vette vissza hálóingét. Sebastianban továbbra is tombolt a vágy, még mindig az a perzselő, kétségbeesett érzés járta át, ami ELOISA JAMES

111

BOLOND SZERELEM

bármikor, amikor Esme közelében volt. Az ő gyönyörű Esméje mellett. – Kívánlak, Esme! – suttogta. Elkezdte nyalogatni a fülét, majd lejjebb vándorolt a nyakán, egészen a puha ajkakig, miközben kezével birtokba vette testét. Ahogy nyelvük lassan összetalálkozott, Sebastian érezte, hogy ez a nő az övé. Most megint az övé, talán csak egy pillanatig, de az a pillanat elérkezett. Kertészként megtanulta, hogy értékeljen minden ilyen pillanatot. Az asszony kezével végigszántotta a férfi haját, és még szorosabban magához vonta. Sebastian végül a nyakát végigcsókolva, a hívogató mellek felé vette útját. Újra négykézlábra ereszkedve legeltette szemét a gyönyörű látványon. – Olyan másnak tűnsz így – állapította meg fájdalmas hangon, majd szája birtokba vette, ami az övé. Néhány percig mámortól ittasan élvezte a krémes selymességet és a figyelméért könyörgő rózsabimbókat, miközben az asszony pihegve szedte a levegőt. Keze ekkor lejjebb vándorolt, végigsimította a csodás csípőt, majd elérkezett tömör, gömbölyű fenekéig, amelyet a férfiak szívesen megmarkoltak, miközben a nő combjai közé csúsztatták magukat. Mindössze egyetlen gondolat fészkelte be magát a fejébe a ködösség burkában, ez azonban fontos gondolat volt. Hogyan tud a combjai közé süppedni úgy, hogy ne nyomja össze a hasát? Egy férfi azonban az ilyen extrém helyzetekben is feltalálja magát. Sebastian két kezével erősen megfogta az asszony kerek, tömör fenekét, kissé felemelte, és lassan az ágy végébe húzta, majd újra visszatért mellé. Nem végzett még a főétellel, és a desszert ideje sem jött még el. Kezével felfedezőútra indult az asszony combján, majd becsúsztatta két lába közé, és most már abban sem volt biztos, hogy képes lesz majd felállni. A vére hevesen pulzált ereiben. Egy hang azt mondogatta, álljon fel, és temetkezzen bele az asszony csodás ölébe, újra és újra, amíg mindketten megváltásért nem könyörögnek. Száját még mindig Esme mellére tapasztotta, ágyékában forró lüktetést érzett… de még nem volt itt az ideje. Sebastiant még mindig nem hagyta nyugodni valami. Ez az asszony nem ugyanaz a buja, kéjvágyó Esme volt, aki egykor egyetlen francia csipkefűzőben sétált a kanapéhoz, és egyetlen pillantással térdre kényszerítette őt. Nem, ez az Esme nem parancsolta meg neki, hová tegye a kezét, és nem tanította meg, hogyan érintse és hogyan mozduljon, majd később, amikor ő érintette, hogyan könyörögjön még többért. Ez az asszony nem nézte csupasz testüket azzal az őszinte élvezettel, amit legutóbb látott az arcán. Most behunyt szemmel feküdt mellette, és bár a légzése szaggatottnak tűnt, és teste vonaglott a keze alatt, mintha vágyna a férfira, semmi mást nem tett, csak kezét a mellkasán pihentette. Sebastian az asszony fölé hajolt, egy pillanatig bizonytalanul várva a folytatást. Aztán az oldalára gurult, és felkönyökölve várta, hogy Esme kinyissa a szemét. Néhány rémült pillanat múlva meg is tette. Mereven bámult a mennyezetre, majd fejét a férfi felé fordította. Sebastian lustán elmosolyodott, mint egy prédájára váró vadállat. – Sebastian? – szólította az asszony, a férfi legnagyobb megelégedésére, kissé fátyolos hangon. – A parancsodat lesem, ó nimfám! – felelte komoly hangon. Esme kissé értetlenül pislogott. – Csak a parancsaidnak élek – mondta a férfi sokatmondó hangon, szája szögletében alig halványló mosollyal. – Csak egy szavadba kerül, és mindent megteszek. Esme elmosolyodott, és ö is felkönyökölt, de a mozdulatra érezte, hogy súlyos mellei elmozdulnak, és ettől újra zavarba jött. Pedig a férfi mindennek ellenére kívánta őt. Hatalmas teste úgy feküdt mellette, akár egy hím tigris. Esme végigjártatta tekintetét a férfi izmos combján, majd a szeme megakadt egy ponton. Te jó ég, ezt el is felejtette Sebastianról… – Megérinthetsz, nimfám – szólalt meg a férfi, ezúttal kissé sürgetőbb hangon. – A rabszolgád vagyok, testem a tiéd. – A szavai visszhangoztak a levegőben. Esme kinyújtotta felé a karját. Szinte szentségtörésnek érezte, hogy egy ilyen tökéletes test fekszik az övé mellett. Ám kezét mégsem húzta vissza, a férfi pedig megugrott az érintését érezve. Az asszony finoman ELOISA JAMES

112

BOLOND SZERELEM

végighúzta ujjait a férfi mellbimbóján, Sebastian torkából pedig mély nyögés tört fel. Aztán keze tovább vándorolt a férfi lapos hasán, és hallotta, ahogy elakad a lélegzete. Végül a kéz átfogta a férfi forró, sima férfiasságát… Sebastian végig őt nézte, élvezettel legeltette szemét az asszony testén, ő pedig igyekezett nem zavarban lenni ettől. – Sokkal szebb vagy, mint tavaly nyáron voltál – mondta a férfi, és kezével finoman végigsimította a nő combját. Aztán ujjaival ingerlő táncot járt a combok közötti domborulatokon. Esme mintegy néma köszönetképpen, szintén megmozdította a kezét. A férfi behunyta a szemét az élvezettől, hosszú pillái feketén megcsillantak az arcán. – Beszélj még! – parancsolt rá az asszony. – Biztosan érzékelted a változást a melleiden – nyitotta ki a szemét a férfi, Esme pedig látta a tekintetében, hogy mire gondol. Egy igazi férfiban a dús keblek látványa sohasem okozott aggodalmat. Inkább fürdőztek a látványban. A férfi sötétkék szeme elfátyolosodott, ahogy ujjai a krémszínű bőrre tapadtak. A nő hátrahajolt, és torkából rekedtes hang tört fel. Amikor Sebastian keze megérintette sötétvörös mellbimbóját, felnyögött a gyönyörtől. – Még! – követelte. – Más szögből is látnom kell – felelt a férfi, és villámgyorsan leszállt az ágyról, hogy a végébe álljon. A férfi testének ilyen látványa szirénszerű erőket szabadított fel az asszonyban. Lassan felhúzta egyik lábát, és ujjait végigvezette a combján. A bőrét selymesen puhának érezte… szinte tökéletesnek. A férfi tekintete addigra sötét volt a mohó vágytól. – Nos? – kérdezte Esme, és lábát egészen finoman szétnyitotta. – Megérinthetlek, nimfám? – kérdezte a férfi érzelmektől fojtott hangon. – Nem hiszem – felelte a nő, és ujjait közelebb vitte a lába között göndörödő fürtökhöz, ahhoz a helyhez, amely szinte égett a férfiért. Sebastian ezúttal nem engedelmeskedett, hanem kezével megragadta Esme tömör fenekét, és még közelebb húzta az ágy végéhez. – Nehogy eltűnjenek rólad ezek a párnák, Esme – parancsolt rá rekedt hangon, miközben ujjával a húsba vájt. Esme magában elraktározta, hogy a férfiaknak igenis tetszenek a telt, kerek hátsók. Annak ellenére, hogy egy magas derekú estélyi ruhában szörnyen mutatna. A férfit mindez nem érdekelte, Esme pedig ajándékul még szélesebbre tárta lábait. Sebastian most már szinte reszketett. Esme most megérintette magát. – Vannak testrészek, amelyek sohasem változnak… – suttogta. Ekkor azt érezte, hogy két erős kéz széthúzza a lábait, és keze helyén csak szőke hajfürtöket látott. Képtelen volt már gondolkodni, nem kapott levegőt, teste tűzben égett. A szerelem tüzében. A férfi csókjától dalra fakadt a szíve, és amikor fejét felemelte, magához vonta őt, hogy szájuk összeérjen. Testét ívben a magasba emelte, hogy a férfit magába fogadhassa, mert abban a pillanatban csak az számított az egész világon. A világ megszűnt létezni, csak a nevét hallotta kiáltozni, miközben testük egy ritmusra mozdult… és mindez egy olyan férfitól, aki a legutóbb még teljesen tapasztalatlan volt… Ám a gondolat elsuhant mellette, mert az izzó forróságban az asszony a férfihoz szorította testét, Sebastian két keze pedig végig a mellét simogatta, miközben a nő úgy érezte, fel fog sikoltani a gyönyörtől – pedig soha életében nem sikoltott, mert az nem volt hölgyhöz méltó. De kiderült, hogy időnként még az úrinők is megszeghetnek néhány illemszabályt. Pedig csak egy vajas pirítósért jöttem – suttogta Esme kis idő múlva, kezével ráérősen simogatva a férfi hasát. – Kérésed számomra parancs – felelte a férfi, és a hangjában csengő vágy hallatán Esme újra megborzongott. Sebastian tüzet rakott, és úgy, anyaszült meztelenül elkészítette a pirítóst, Esmének ezzel megadva ELOISA JAMES

113

BOLOND SZERELEM

azt az örömet, hogy nézhesse. – A kertészek nem esznek vajat – jelentette ki, miután odavitte a pirítóst. – És lekvárt? – vidult fel Esme arca. – Az effajta luxust nem engedhetik meg maguknak. Tudod, a ház úrnője nagyon szigorú, nem fizeti túl jól a munkásait. – Akkor mégis mit tesznek a pirítósra a kertészek? – kérdezte Esme. – Mézet – felelte a férfi, és egy mézescsuporból fából készült csurgatót szedett elő, majd a levegőbe emelve vékony sugárban csorgatni kezdte a kenyérre az édes nedűt. Az ágyon ülve, egymás mellett fogyasztották el a pirítóst. Sebastian keze végig Esme hasán pihent, és bár a baba még mindig aludt, Esmének fogalma sem volt, hogyan tudta átvészelni az elmúlt egy órát. – Miért csinálod ezt? – kérdezte végül a férfit elégedett hangon, miután teste minden igényét kielégíthette. – Úgy teszek, mintha az enyém lenne – felelte Sebastian, majd Esmére mosolygott. – Ne aggódj, tudom, hogy a gyerek Milesé. Csak éppen eljátszom a gondolattal, hogy az enyém. – Lehajolt, és ajkával leheletfinom csókot nyomott az asszony fülére. Esme torkát elszorították az érzelmek, és alig bírta megenni a maradék pirítóst, de végül sikerült, és ezután azon gondolkozott, hogyan tudna sírás nélkül távozni. Csakhogy az elmúlt hónapokban jellemző balszerencse most sem hagyta el, így egy hirtelen ötlettől vezérelve, épp az ellenkezőjét tette annak, amit akart. Elvette a férfi kezét a hasáról, és hátratolta az ágyon. Sebastian tiltakozás nélkül tűrte, de tekintete meglepettnek tűnt. És ekkor Esme átnyúlt az asztalon álló mézescsupor felé, és kivette belőle a csurgatót. Aztán a már korábbról ismert, hírhedt Esme mosolyával, azzal a mosollyal, amellyel egész Londont rabul tudta ejteni, a magasba emelte a csurgatót. Az aranyló mézcseppek lassan potyogtak alá a csurgatóról, egy sima, forró és férfias dologra. Még szerencse, hogy Esme mostanában mindig éhes volt. A terhesség teszi ezt a nőkkel.

Harmincharmadik fejezet Gógyír bűn és paráznaság ellen Az esküvőt eredetileg csöndesre tervezték, amelyet a Holkham-házban tartanak, a szertartást pedig egy parányi oltárral és fekete tölgy padsorokkal berendezett, tizennegyedik századi kápolnában. A kápolna meglehetősen sötét, dohos helyiség volt, ám Lady Holkham ragaszkodott hozzá. – Nem fogom hagyni, hogy a falubeliek bámészkodjanak… ha a St. Maryben tartanánk az esküvőt, akkor ezt tennék – jelentette ki az asszony. Millicent nem fogadta túl lelkesen a levél történetének valódi verzióját, de megkönnyebbült attól, hogy nevelt lánya mégsem dobta el minden tisztességét az esküvő előtt. – Darbynak természetesen feleségül kell vennie – szögezte le végül. – Nem számít, hogy mi az igazság, mert a hírnevedet porig rombolták. Henrietta az esküvő előtti éjszakán alig egy-két órát aludt. A bizonytalanság szörnyű hálójában forgolódott ágyában, és azon tűnődött, vajon élete legnagyobb hibáját készül-e elkövetni. Mire azonban elérkezett a pirkadat, átjárta egy zsibbasztó érzés, hogy nincs más választása. Amikor másnap reggel belépett a kápolnába, elsőként Darbyt pillantotta meg, a plébánossal, Mr. Fetchammel beszélgetve. A férfi természetesen maga volt a megtestesült elegancia. Henrietta ELOISA JAMES

114

BOLOND SZERELEM

végigmérte saját ruháját. Egy krémszínű szaténruhát viselt, amelynek elejére szénasárga kötényt varrtak. Ez volt a legjobb, amit talált, bár a közelébe sem ért egy előkelő londoni ruhának. Darby megcsókolta a kezét, majd egy pillanatra megállt, hogy végignézzen rajta. Aztán megkérdezte: – Készen állsz, Henrietta? A lány csak bólintott, mert abban a pillanatban nem bírt megszólalni. – Biztos vagy benne, hogy el akarsz velem jönni Londonba a szertartás után? Nekem muszáj visszamennem, de téged nem akarlak elszakítani a családodtól. – Erről szó sincs – felelte a lány, és titkon azt kívánta, bárcsak ő is elmehetne egy olyan pazar nászúira, amelyről a húga mesélt neki. Ám ők nem az a fajta házaspár voltak, és neki ráadásul a kislányokra is gondolnia kellett, akiket nem akart addig magukra hagyni, amíg nem találnak megfelelő dajkát melléjük. – Nem is tudtam, hogy a testvéreddel közös a szobalányotok – ráncolta a homlokát Darby. Henrietta magába fojtott egy mosolyt. Hát persze! Darby el sem tudja képzelni, hogy bárkivel is osztozzon saját inasán! – Csak mert arra gondoltam, a szobalányod együtt utazhatna a kislányokkal, hiszen még nem vettünk fel dajkát – magyarázta tovább Darby. – Azért majd megkérdem Lady Holkhamet… – Ne aggódj, majd én együtt megyek Josie-val és Anabellel – közölte Henrietta határozottan. – Nem szükséges kölcsönkérni a nevelőanyám szolgálóját. – Tudom, hogy nagyon jó anya akarsz lenni, Henrietta, és ezért minden tiszteletem a tiéd. Anabel gyomorproblémái azonban nagyon megkeseríthetik az utazást. És attól tartok, Josie sem a legkedvesebb oldalát fogja majd mutatni. Henrietta büszkén a magasba emelte fejét. – Ők ezentúl az én gyermekeim. Ekkor előbukkant Darby modortalan barátja. Henrietta meghajolt előtte. – Jó reggelt, Lord Godwin! – Jó reggelt – dünnyögte vissza a férfi, majd félrevonta Darbyt, és Henrietta hallotta, amint megjegyzi: – Még nem késő… Henriettát a megkönnyebbülés hulláma járta át Darby hangos nevetése hallatán. A parányi kápolna kezdett megtelni a gyülekezőkkel, habár Millicent senkit sem akart meghívni. A gyerekeket az első sorba ültették, oldalukon Esme dajkájával, Lady Holkham és Imogen pedig a másik oldalon kaptak helyet. Helene és a férje, Lord Godwin is természetesen a kápolna két ellentétes oldalán foglaltak helyet. A lelkész, Mr. Fetcham a fejével intett Henriettának, aki félrehúzódott a kápolna egyik oldalszárnyába. Neki ott kellett várakoznia, amíg nem szólítják. A kripta hideg kövének támaszkodva várt, és igyekezett nem gondolni arra, ami ezután következik majd. A kriptát lakójáról készült szobor díszítette, aki a hátán fekve, magasra emelt kézzel imádkozott az örökkévalóságnak. Kegyetlenül hideg volt a sírhely. A dohos hideg Henrietta csontjáig hatolt, és ugyanolyan merevnek érezte magát, mint a szobor. Aztán végül kinyílt az ajtó, és megjelent Lord Godwin, hogy az oltár elé vezesse a lányt. – Rees a legjobb barátom – mondta Darby korábban. – Mivel az apád már nem él, őt kértem meg, hogy vezessen helyette az oltár elé. Henrietta agyán átfutott a gondolat, hogy Lord Godwin neki talán azt fogja mondani, hogy már túl késő, a férfi azonban egyszerűen csak elé tartotta a karját. Ahogy elindultak a kápolna végéből, odabent mindenki felállt. A hideg megtette kellő hatását: Henrietta erősen sántikált. Hogy lehet, hogy nem gondolt erre az oltárig vezető sétára? Örülhet, hogy Darby nem gondolja meg magát, és nem rohan el, hiszen Henrietta szinte tántorog egy olyan pillanatban, amikor egy nőnek legelegánsabb járását kellene mutatni. Mr. Fetcham olyan vidám képet vágott, mintha legalábbis nem két bűnös lelkűt készülne összeadni, bár titkon bizonyára ezt gondolta Darbyról és Henriettáról. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük egy férfi és egy nő egybekelését. Henrietta csak remélni tudta, hogy a családja Josie hangos sutyorgása mellett is hallja a pap szavait. Egyensúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, miközben úgy érezte, a lábai nemsokára felmondják a szolgálatot, és a földre fog rogyni. ELOISA JAMES

115

BOLOND SZERELEM

A lelkész kiemelte, hogy a házasság célja nem az, hogy a férfi bűnös vágyait és étvágyát szabadon kiélhesse benne, akár egy primitív vadállat. Henrietta azonnal értette, miért éppen ezeket a szavakat választotta megosztani ma a pap a hallgatósággal. Nem mintha az ő jövendőbelijét különösebben érdekelte volna, hogy a házasság gyógyírként szolgái a bűn és paráznaság ellen. A paráznaság voltaképpen nagyon is illő kifejezés volt: kellően trágár és éles. A lelkész egy darabig ellovagolt még a témán, Henrietta azonban nem hallgatta tovább, miután Mr. Fetcham kiemelte, hogy a házasság célja a gyereknemzés. A ceremóniát innentől kezdve nem értelmezte magára vonatkozónak, hiszen ő egyenesen felajánlotta jövendőbeli férjének, hogy fogadjon szeretőt. Ehelyett inkább az első sorokban ülő Josie éles kommentárját próbálta kihallgatni. Azt azonban csak találgatni tudta, vajon miről is beszélhet a kislány. Josie Esmét akarta új anyukájának, nem pedig Henny nénit, aki vizet öntött a fejére. Henrietta igyekezett nem érezni sértődöttséget. Josie majd idővel megszereti, gondolta. Lábát áramütésszerű fájdalom járta át egészen jobb térdéig. Darby bizonyára észrevette, hogy egyensúlyt vált, mert homlokát ráncolva pillantott rá. Henrietta igyekezett mozdulatlan maradni. Amikor már férjként és feleségként fordultak hátra az oltártól, Josie és Rees arcán szemmel látható neheztelés ült. Csupán Esme tűnt felhőtlenül boldognak láttukon. – Gratulálok, Darby – rázta meg barátja kezét Rees. Most, hogy már túl késő megmenteni a barátját szörnyű sorsától, gondolta Henrietta, Lord Godwin bizonyára úgy gondolta, akkor a lehető legjobbat hozza ki a helyzetből. – Biztos vagy benne, hogy a gyerekekkel akarsz utazni? – ismételte meg a kérdést Darby, miután fogadták a gratulációkat. – Nem feltétlen egy kocsi a legmegfelelőbb hely az ismeretség elmélyítésére, főként Anabellel. – Nem! – jelentette ki Henrietta határozottan. – Nem akarom, hogy a gyerekeket egy vadidegen ember kísérje, és jobb, ha már most nekiállok a nekem kiszabott feladatnak. – Ez esetben talán magam mellé vehetném a kocsimba Reest. Mielőtt elutaztunk Londonból, vettem egy utazókocsit, úgyhogy te meg a gyerekek kényelmesen elfértek benne. – Semmi kifogásom ellene – mondta Henrietta, összegyűjtve minden büszkeségét. Gyanította, hogy Rees egész úton házassági tanácsokkal látja majd el Darbyt, de ezt aligha tudta volna megakadályozni. Henrietta vetett egy futó pillantást a kocsira, majd előrement, hogy megnézze a lovakat. Szilaj, erős állatok voltak, akik képesek elhúzni egy vándorcirkusznak is elegendő méretű kocsit. – Hogy hívják őket? – kérdezte a lány Darbyt. – Fogalmam sincs – felelte a férfi. – Kimondottan az úthoz vásároltam őket. – Nagyon vidámnak tűnt, bizonyára azért, mert saját kocsiját férfitársasággal oszthatta meg. Josie-t Esme dajkájába kapaszkodva hozták ki, és torka szakadtából üvöltött. – Nem akarok elmenni! Utálom Londont! Utálom Londont! – A kislány megpillantotta Darbyt, és azonnal hangsúlyt váltott. – Utálom Simont! – Parányi arcocskája vörös volt és duzzadt, és a hangja kissé rekedtesnek tűnt. – Kicsit gyorsabban megyünk majd nálatok – magyarázta könnyedén Darby, ügyet sem vetve a kislányra. – Mire odaértek az első pihenőhöz, a Medve és Bagoly fogadóhoz, én már mindent előkészítek. – Semmi kétségem afelől, hogy előttünk fogtok odaérni – felelte Henrietta, a másik kocsi elé kötött lovakat elnézve. – Kényelmesen elfértek majd a kocsiban. – Josie kiabálása kiszűrődött a kocsi belsejéből. – Bár talán jobb, ha gyakrabban megálltok majd, mert attól kicsit megnyugszik Anabel gyomra. Henrietta… A lány azonban félbeszakította. – Semmi baj nem lesz: a gyerekekkel megyek. A férfi előrehajolt, és csókot nyomott az arcára. – Nagyon örülök ennek a helyzetnek. – A „helyzet” szó alatt a házasságunkat, vagy az utazás körülményeit érted? – kérdezte a lány, hangjában némi csipkelődéssel. – Természetesen a házasságunkat! – vágta rá Darby, majd a férfiak krízishelyzetekre jellemző könnyedségével, újra meghajolt. ELOISA JAMES

116

BOLOND SZERELEM

– Akkor a fogadóban találkozunk! Miután Henriettát a férje ily módon megfelelően elhelyezte a kocsiban, a lány hátradőlt az ülésben. Josie a két ülés között a földön ült, és vigasztalhatatlanul szipogott. Henrietta ki-kivette néhány szavát, amelyből az „anyátlan” kifejezés többször is megismétlődött, ezért inkább nem kezdett kérdezősködni. Anabel ezzel szemben vidáman ült a Henriettával szemközti ülésen. Vézna lábacskáit maga előtt lóbálva éppen húspástétomot eszegetett. Az arca csupa maszat volt. Esme dajkája a két ülés közé egy hatalmas, ronggyal letakart kosarat tett, majd Henriettához fordult, és a szemében meglepő együttérzés ült. – Itt egy nagy adag élelem, asszonyom! A dajka ekkor lehalkította hangját. – Miután Anabel kisasszony elfogyasztotta az uzsonnáját, talán majd szunyókálhat egy kicsit. Azután viszont megint éhes lesz. Tettem a kosárba törlőkendőt meg pelenkát, és két váltás ruhát is a babának. – Kettőt? – Mr. Darby úgy tájékoztatott, hogy Londonból idefelé többször is hányt a kislány. Lehet persze, hogy túlzott kissé, hiszen a férfiak már csak ilyenek! – mosolygott bátorítóan Henriettára. – Kár, hogy még nincs dajkája a gyerekek számára. Bartholomew Batt a könyvében azt írta, a gyerekeket határozottan és szeretettel kell kezelni. És ha már így áll a dolog, Henrietta akár tehetne is valamit a földön szipogó kislánnyal. A kocsi nyikorogva elindult velük a kavicsos úton. Lassabban haladt, mint Henrietta eredetileg gondolta. A lovak mintha nem is ügettek volna, csak lassan poroszkáltak. Josie figyelemre méltó kitartással szipogott tovább. Henrietta odahajolt hozzá: – Nem akarsz mellém ülni? Josie felnézett rá könnyáztatta arcával, és érdes hangon válaszolt: – Én vissza akarok menni! Vissza akarok menni Esme nénihez! Nagyon megszerettem a dajkát. Ott akarok maradni! – Sajnálom, Josie. Tudod, én is kedvelem Esme dajkáját. Mi lenne, ha keresnénk egy hozzá hasonlót? Josie kissé dorgálóan nézett rá. – Esme néni azt mondta, nála jobb nincs a földön. – Arcán ismét patakokban kezdett folyni a könny. – És én nagyon boldog voltam Esme néninél! Gyűlölöm Simont, amiért elvisz bennünket! Haza akarok menni! Henrietta voltaképpen nem is tudta, hol van most a kislányok otthona. Talán Esme házában, hiszen a két szegény kislány aligha nevezhette azt a házat otthonnak, ahol a vizes ruhás, gonosz Peeves dada felügyelt rájuk. – Kérlek, ülj ide mellém, Josie! – kérte a kislányt vigasztaló hangon. Josie azonban csak szipogott tovább. Henrietta eltűnődött, vajon Batt ilyenkor mit tenne. A könyvét azonban sajnos a szolgák becsomagolták a bőröndök valamelyikébe. Ráadásul Henrietta nem sok jó tanácsot talált benne a hisztirohamokról. Pedig sokat forgatta már azt a könyvet! Előrehajolt Josie-hoz, és megpróbálta felhúzni magához az ülésre, de a kislány gyenge teste ellenállt. Josie még hangosabban bömbölni kezdett. Henriettának végül mégis sikerült szorosan megfognia, és felhúzni maga mellé az ülésre. Ehhez azonban lábával ki kellett támasztania, amitől olyan éles fájdalom hasított belé, hogy felszisszent. Mindenesetre, Josie-t szorosan fogta. A kislány ekkor mintha végre kiengedte volna a gőzt, de félórás kiabálás után ez nem is volt annyira meglepő. – Tudom, hogy aggódsz az új dajkád miatt – csitítgatta Henrietta. – És biztosíthatlak, hogy a bátyád és én igyekezni fogunk… – Nem szeretlek téged! – közölte erre Josie barátságtalan hangon. – Nem szeretlek, és nem akarom, hogy te legyél az anyukám! A kocsi zötykölődve haladt velük az úton, miközben Henrietta karjával átölelve a kislányt, eltűnődött, vajon mitévő legyen ezután. Josie azonban megoldotta a problémát azzal, hogy kitépte magát Henrietta karjából, és átmászott a szemközti ülésre. Henrietta csak felemelte a fejét, és próbált nem törődni vele. ELOISA JAMES

117

BOLOND SZERELEM

Épp idejében fordult Anabelhez, hogy észrevegye: a kislány holtsápadt. És Anabel eközben elkezdett azzal a furcsa, száraz köhögéssel köhögni, amelyet Henrietta már ismert, majd a következő pillanatban a korábban megevett húspástétom maradványait kihányta a kocsi padlójára és Henrietta cipőjére. Josie mintha varázsütésre tenné, újra rákezdett: – Nem akarom, hogy te legyél az anyukám! – kiabálta. – És Anabel sem akarja!

Harmincnegyedik fejezet Kisbabák kosárban és családok kocsikban Darby és Rees délután háromkor érkeztek meg a Medve és Bagoly fogadóhoz. Rees egész úton a sarokban gubbasztott, dallamtalan zenerészleteket dudorászva magában. Ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy az ember a pohárhoz nyúljon. Aztán miután a kocsi végre megállt, Rees határozottan elindult az úton, valami orgonát és falusi templomot emlegetve. Darby kivette a szobákat, talált egy asszonyt, aki éjszakára ellátja Anabelt és Josie-t, aztán kiment a fogadó elé, és figyelte az utat, ahonnan jöttek. Az elmúlt egy-két órában enyhe bűntudat fogta el. Nem kezelte jól ezt az utazást. Az igazat megvallva, Darby sértőnek érezte, hogy Henrietta inkább érdekházasságnak tartotta frigyüket, amelyben neki úgy sikerült megszereznie a férfi féltestvéreit, mintha örökségül kapta volna őket. Ennek ellenére hiba volt egyedül hagynia újdonsült feleségét a kocsiban a két gyerekkel, bármennyire is szerette volna bizonyítani, hogy jó anya lesz. Elvégre még egy szakképzett dajka sem volt képes megbirkózni Josie szélsőséges viselkedésével és a kis Anabel gyomorproblémáival. És mivel az út Londonból idefelé kész rémálom volt, a visszaút sem lehetett különb. Darby nagyot sóhajtva megkereste a fogadóst, és alkudozni kezdett vele egy bérkocsira. Öt perccel később már a kocsin ügetett vissza, ahonnan jött. Jó félóra múlva végül megpillantotta a saját kocsiját. Egyenletes iramban zötyögött felé az úton, és pontosan olyannak festett, mint ami volt: egy férfi családját szállító hintó. Darby odaintette magához a kocsit, mögé kötözte a kisebb bérkocsit, és némi félelemmel mászott fel rá, amely csak erősödött a kocsi belsejében érzett szagtól. Az első dolog, amit megpillantott, az ülések között álló hatalmas kosár volt, benne nagy halom, gyűrött lepedő és gyerekruha. Világos volt, hogy Anabel már nem azt a ruhát viseli, amelyet aznap reggel felvett. A körülményekhez képest azonban meglepően békés kép fogadta. Henrietta az egyik sarokban ült, Anabel az ölében, és mindketten mélyen aludtak. Darby a kislány duzzadt szeméből arra következtetett, hogy elalvás előtt hatalmas jelenetet rendezett. Josie a másik oldalon ült, egyik lábát maga alá húzta, és a hüvelykujját szopta. Amint megpillantotta a férfit, kivette ujját a szájából, és rászólt: – Csitt! Anabel alszik! – Azt én is látom – felelte Darby, majd leült mellé, és intett a kocsisnak, hogy zárja be az ajtót. A kocsi lassan és zötykölődve újra elindult. – Gondoltam, elétek jövök, hátha Henriettának segítenem kell. Jól utaztatok? Volt valami gyanús abban, ahogy Josie szófogadóan szopta az ujját, és közben folyamatosan a csizmáját bámulta. – Ugye, nem is volt olyan rossz az út? A kislány még mindig nem felelt. – Josie? Josie ekkor végre kivette szájából az ujját, és így felelt: – Ugye, szólíthatom Henriettának, mert most már a feleséged? – Persze – pislogott Darby értetlenül. – Elég hamar dühbe gurul – jegyezte meg a kislány félvállról. – Ezt nézd! – mutatott a kocsi falára erősített lámpásra. Darby nem látott rajta semmit, Josie azonban elégedett arccal tanulmányozta. Talán a lámpaernyő kicsit viseltesebbnek tűnt. ELOISA JAMES

118

BOLOND SZERELEM

Nos, az anyám annak idején marhasültet dobált. A repülő lámpaernyőkre ezek után fel tudok készülni. Josie-t látszólag semmi sem zavarta. Sőt, a hisztérikus viselkedés láttán minden bizonnyal otthon érezte magát. Darby halványan emlékezett arra, amikor néhány évvel korábban karácsonykor Josie is ott volt, amikor a saját anyja egy levesestálat öntött a lelkész fejére. Az apja pedig csak ennyit mondott: – Ez azért egy kicsit túlzás volt. Akár én is felvehetném az effajta közönyt, gondolta Darby. Most, hogy már néhány perce a kocsiban ült, alig érezte azt az undorító bűzt. Henrietta haja kicsúszott a pánt alól, amitől szokatlanul fésületlennek tűnt, Darbyt viszont mindez arra emlékeztette, hogy egyszer minden út véget ér, az övé pedig a nászéjszakával fog beteljesedni. Josie már nagyokat pislogott, ezért Darby arra tippelt, hogy bármelyik pillanatban elaludhat. Egy pillanatig tétovázott, aztán a kezébe kapta Anabelt, és beletette a padlón álló bélelt kosárba. Mintha kimondottan erre a célra szolgált volna: a gyermek moccanás nélkül aludt tovább. Darby ezután odaült a felesége mellé, és vállát átkarolva, magához vonta. Henrietta rövid időre kinyitotta a szemét, és félálomban annyit mondott: – Én figyelmeztettelek – majd újra elaludt. Darby ezután maga is hátradőlt, és nézte, ahogy Josie lassan elalszik. Mire a kislány behunyta a szemét, Darby úgy döntött, magának is kedvez valamivel, ezért finoman lefejtette Henrietta hajáról a hálót, amellyel a frizuráját rögzítette. Aztán lassanként elkezdte kiszedegetni a felesége hajtűit, de óvatosan, nehogy felébressze. Nem csoda, hogy ilyen könnyen kezelhetőnek tűnt a haja. Jóval több hajtűt viselt, mint amennyit Darby szükségesnek tartott. Aztán végül sikerült leszednie a fejtetőre tűzdelt hálót, amit egy mozdulattal félredobott. Az ő felesége nem fog úgy öltözködni, mint egy nagymama. Két perccel később már pontosan tudta, hogy Henrietta Maclellan miért használt olyan temérdek sok hajtűt, amennyit még egy selyemkereskedő üzletében sem tartanak. A haja súlyos zuhatagként omlott a vállára, a hosszú tincseket arany- és borostyánszínű csíkok borították. A hajat nem nevezte volna göndörnek, mert a göndör szó hallatán az embernek a fürtök és a kislányok jutnak az eszébe. A lány haja hatalmas hullámokban omlott le, rendezetlenül és rakoncátlanul a derekáig. A férfi kezével végigsimította a selymes hajkoronát. Henrietta természetesen úti kosztümöt viselt, amely csöppet sem emelte ki nőies vonalait. Vastag anyagában a varratok egyetlen helyen sem simultak a testéhez. Darby kísérletezve végighúzta kezét Henrietta mellkasán, de az anyagon kívül semmi mást nem érzett. Vagyis, talán érzett két kis dombocskát, amely bizonyára a melle lehetett, de a formáját nem tudta kitapintani. Nem mintha szüksége lett volna az érintésre ahhoz, hogy emlékezzen, gondolta. Többször is álmodott már a lány melleiről. Álmában az ujjaival végigkövette a vastag gyapjúfűző vonalát. A gyapjú alatt simuló mellek viszont a leggyönyörűbb krémfehér színűek, és mindennél puhábbak… És a krémfehérségből két halvány rózsaszín mellbimbó emelkedik ki. Josie felhorkant álmában, Darby pedig magához tért. Nem volt illendő dolog kisgyerekek előtt tapogatni a feleségét, akik ráadásul a saját húgai! Kezét még mindig Henrietta jobb mellének meleg foltján – vagy legalábbis a mellet borító vastag anyagon – tartotta, amíg gondolkodott. Azután abbahagyta a gondolkodást, és újra tapogatni kezdte a lány testének körvonalait. Olyan érzése volt, mintha sötétben kellene kitalálnia, milyen gyümölcsöt eszik. Csakhogy most semmi mást nem érzett, csak a ruháit. Tisztán ki tudta tapintani fűzője minden egyes csontját, amiből arra következtetett, hogy felesége olyan szigorú és szoros alsóneműt visel magán, amilyet még Darby nagyszülei hordtak. Darby hanyagul vándorolt végig a fűző valamennyi halcsontján, amit csak ki tudott tapintani a vastag gyapjúszövet alatt. Nem csoda, hogy Henrietta mindig mereven tartja a hátát. Nem volt más választása. Henrietta a maga részéről túlságosan is élvezte a játékot ahhoz, hogy kinyissa a szemét. Furcsán megnyugtató érzés volt, hogy ébredéskor első élménye az, hogy Darby keze a mellein babrál, majd végigsimítja a derekát. A lány majdnem beleborzongott, de végül nem adta fel magát. Teste még így, a több réteg lenvászon és gyapjú alatt is tudta, hogy a férfi keze hol jár. A férfi abban a pillanatban mintha a fűzőjével játszott volna. Henrietta szemei reszketni kezdtek, és kis híján kinyitotta őket, olyan erős késztetést érzett, hogy megkérdezze, mit művel. Szinte ELOISA JAMES

119

BOLOND SZERELEM

mámorító érzés volt, ahogy a férfi végigcsúsztatta kezét a mellein. Már a gondolatra is majd kiugrott a szíve a helyéből, és lábai között heves reszketés fogta el. Olyan volt, mintha a férfi a víz felszínén siklott volna, miközben ő a víz alatt. És alig várja, hogy lejöjjön hozzá a mélybe. A melleiben enyhe csiklandozást érzett, és szinte könyörgött, hogy folytassa. Halk zihálással nyitotta ki a szemét. A férfi azonnal abbahagyta, és úgy tett, mintha csak meg akarta volna támasztani alvás közben, és kezét véletlenül a mellén felejtette volna. A tekintete egy pillanatra mintha felégette volna. Henrietta azonban a szempár mélyén némi humort vélt felfedezni. Darby tudta, hogy nem alszik. Valahogy kitalálta. Henrietta képtelen titkot tartani. – Élvezed az utazást, drágám? – hajolt a lányhoz olyan közel, hogy homlokán érezte a leheletét. Most le kellene mindent tagadnia… mondhatná, hogy aludt… viselkedhetne úgy, mint egy dáma. Henrietta felült, és azon tűnődött, mit tegyen. – Kényelmesen ülsz? – kérdezte a férfi olyan fátyolos, szinte álmatag hangon, hogy a lány legszívesebben újra nekidőlt volna. Darby pedig mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nem akarsz hátradőlni? Henrietta soha, de soha nem ernyesztette el a hátát. „Ha a hátát egyenesen tartja, kevésbé feltűnő a testi hibája”, tanácsolta egyszer neki egy orvos. Ezt a tanácsot pedig soha nem felejtette el. Most azonban hirtelen felállt. – A gyerekek! – sikkantott fel. – Mindkettő alszik – nyugtatta meg Darby, visszahúzva magához. Henrietta egyensúlyát elvesztve egyenesen a férfi ölébe pottyant. Darby lehelete mintha simogatná a nyakát. – Mi történt a frizurámmal? – kérdezte, és ahogy fejét hátrafordítva megpillantotta a hátára omló súlyos hajzuhatagot, Darby valami furcsa, fojtott hangot hallatott. – Csak nincs valami baj? Darbynak ki kellett találnia egy választ. Mert a kegyetlen tervezők, akik a fűzőt megalkották, megfeledkeztek az alsótest takarásáról, így Henrietta formás hátsója puhán és mámorítóan mélyedt a férfi ölébe. A lánynak azonban szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, mi az a kiszögellés odalent. De valamit azért biztosan észrevett, mert nem hagyta abba a mocorgást, hogy kényelmes testhelyzetet találjon. Darby két kezével megfogta a lány derekát, és maga mellé helyezte az ülésre. A felesége csak nézett kutató pillantással, a hajtűit keresve. Aztán a tekintete elkerekedett, mintha most észlelne valamit, ami eltűnt. – Hol van Anabel? – Itt – emelte föl büszkén a piknikkosár fedelét Darby. Milyen tökéletes babahordozó alkalmatosság, gondolta. – Te beraktad Anabelt egy piknikkosárba? És még a fedelet is rácsuktad? – Ne félj, nem fullad meg benne – magyarázta a férfi. – A lazán fonott kosárba bejut elég levegő. Henrietta tátott szájjal meredt rá, és Darby biztosra vette, hogy ha lett volna a közelben egy darab marhasült, az most felé repülne. Ezért jobbnak látta, ha megelőzi a bajt. Csakhogy ez nem udvarias csók volt. Inkább figyelmeztetésnek hatott arra, hogy mi várható még ma este. Mert ha a lány nem is tudta, miért lett ő hirtelen olyan kényelmetlenül kemény, Darby tökéletesen tisztában volt vele. Valamilyen ismeretlen oknál fogva, ez az ő rosszul öltözött felesége olyan hasogató vágyat ébresztett benne, amit még azelőtt soha senki más. Primitív, ösztönös vágy volt ez, szenvedélyes, akár a gyász vagy a harag. A férfi nyelve olyan erővel szállta meg a lányt, ahogy a kozák seregek szálltak meg kis falvakat: előbb a megszállás, utána a kérdések. A csókban benne volt a mezítelenség, a fűző nélküli mellek és a nadrág nélküli alsótestek ígérete. A felesége pedig, az ő mindig kihúzott hátú felesége pontosan értette ezt az üzenetet. Kezét a férfi vállának támasztotta, és valami érthetetlen dolgot mormolt. Bizonyára valami figyelmeztetésfélét. Darby azonban érezte őt minden ízében… érezte benne a szenvedélyt, még úgy is, hogy közben a ELOISA JAMES

120

BOLOND SZERELEM

vállánál fogva tolta el magától. Egyszerűen csak fogta, és visszahúzta a lányt az ölébe, miközben ágyékát tüzes forróság járta át, ahogy a lány hátsóját megint a combján érezte. Akkor újra birtokba vette a száját, és még szorosabban magához vonta. A lány nyelve hirtelen találkozott az övével, eleinte talán félénken, de mindenképpen szándékosan. Felfoghatatlan volt az a buja vágy, amely végigfutott a testén. Simon Darby azelőtt sohasem veszítette el a fejét. Soha. Már kora gyermekkorában eljutott addig a következtetésig, hogy a kontrollálatlan érzelmek nem sok jóra vezetnek. Végignézte, ahogy a nevelőanyja éktelen haragra gerjed, miközben az apja, aki mindig rabja volt gyönyörű feleségének, meg sem pisszent. Darby később azt is végignézte, ahogy az apját rabul ejti a hazárdjáték tüze, és egyre csak emeli a téteket, még akkor is, amikor a lapjainak már nincs értéke. Darbynak még idejében sikerült megfelelő válaszokat találnia az effajta viselkedésre. Most azonban, valahol a tudata legmélyén tisztában volt azzal, hogy a felesége talán az ő elméletét is megdöntheti. Mert szó szerint reszketett a vágytól. Soha nem érzett még ilyet, amikor nőt tartott a karjában, és ez nyomasztó volt. Meg akarta neki mondani, elmagyarázni neki, hogy ő nem olyan… – Mit csináltok, Henrietta? – csendült fel egy vékony hangocska a kocsi másik végéből. A felesége rekedtes hangot hallatott, majd olyan gyorsan kibontakozott a karjából, hogy kis híján a padlón landolt. Darby kiegyenesedett, és a kishúgára pillantott. Vajon mióta lehetett ébren Josie? A szemközti ülésen ült, és ujjával a szájában érdeklődve figyelte őket. – Csak üdvözöltem Henriettát – felelte Darby. – Engem sohasem üdvözöltél még így – szűkült össze a kislány tekintete. – Mert te nem vagy a feleségem. Josie szája abban a pillanatban keskeny csík lett. Darby felkészült egy dühkitörésre, Henrietta azonban elébe ment a dolgoknak. – Emlékszel, mit beszéltünk meg, kedvesem? – intett fejével a lámpaernyőre. Josie a férfi legnagyobb meglepetésére kiegyenesedett, és csak pislogott. Az a lámpaernyő bizonyára valami vészes fenyegetést rejtett. – A bátyád nem akar veled szigorú lenni – magyarázta Henrietta tovább. Közben hatalmas haját összefogta, és szorosan becsavarta, mintha hajtű nélkül sikerülne a feje tetején tartani; mert persze a hajtűket Darby szépen a zsebébe rejtette, csak nem mondta el neki. A kocsi azonban addigra szerencsére még jobban zötyögött a kockaköves úton, ami azt jelentette, hogy hamarosan megérkeznek a fogadóhoz. – A bátyád és én csak üdvözöltük egymást – magyarázta Henrietta. Közben feladta, hogy összerendezze haját, és csak egyszerűen rábiggyesztette főkötőjét. – Tudod, a házaspárok szokták egymást csókkal üdvözölni, amikor váratlanul találkoznak. Josie nem tűnt meggyőzöttnek, Henrietta azonban higgadtan magyarázta tovább, hogy majd ha odaértek a fogadóba, fejfedőt fog cserélni. Darby éppolyan értetlennek tűnt, mint a húgocskája. Vetett egy pillantást saját ölére. Ha ez csak egy üdvözlés volt, mit fog majd a felesége gondolni az éjszakáról? Ahogy Henriettára nézett, elégedetten látta a lány arcán megjelenő vörös foltokat, illetve alsó ajkának enyhe duzzanatát, amelyek mohó csókjairól árulkodtak. A kocsi mellett apró pelyhekben hullani kezdett a hó, ahogy Darby lelépett róla a kőre. Még csak kora este volt, de az ég sötétlett a közelgő vihartól. Henrietta a kezébe adta a még félálomban lévő Anabelt. Darby keresett egy inast, de csak egy ügyetlen, félnótás legény álldogált ott, akinek inkább nem adta kezébe a kislányt, nehogy elejtse. Ezért maga is meglepődött, amikor a kisbabát ő cipelte be a fogadóba. Anabel felébredt, rámosolygott azzal a fogatlan kis szájacskájával, és azt mondta neki, hogy mama. Furcsán jó érzés volt azt a kis meleg csomagot szorongatni, főleg amikor nem bűzlött a hányástól. Henrietta tüzes hajzuhatagára is szállingóztak a hópelyhek, de azonnal eltűntek, bizonyára megperzselődtek a forróságtól. – Nem hiszem, hogy holnap tovább tudunk majd menni – jegyezte meg Darby, utolérve ELOISA JAMES

121

BOLOND SZERELEM

feleségét, aki Josie-t kézen fogva vezette a fogadó felé. – Te jó ég! – szólalt meg a lány az égre pillantva. Darby nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze: – Lehet, hogy az egész napot ágyban kell majd töltenünk – hajolt közelebb a lány füléhez. – Persze, csak hogy ne fázzunk. Henrietta most ránézett, csókoktól duzzadt ajkával, és újra sikerült meglepnie a férfit. A szemében szikrázó vidámság csillant, amely még a rózsaszínű szája szegletét is elérte. A haját és szempilláit hópelyhek lepték el, ám nyoma sem volt a tekintetében fagyos hidegnek. Darby némán követte őket a fogadóig, mert nem tudott mit szólni. Félelmetes volt, hogy ennek a lánynak már egy mosolyától ilyen járványszerű forróság járja át egész testét.

Harmincötödik fejezet Vacsora hármasban Érdekesnek találta a falubeli orgonát, Lord Godwin? – érdeklődött Henrietta, szándékosan nem véve tudomást újdonsült férjéről. Darby mintha megbolondult volna, folyton az övéhez préselte a combját az asztal alatt, és közben úgy mosolygott rá, mintha… De a lány inkább nem is gondolt rá. Ekkor bejött a fogadós, és ő maga szolgálta fel a vacsorát: vadhúsból készített sültet zöldségekkel. – Nem annyira – felelte Lord Godwin, és a felelet szinte dörmögésnek hatott. Henrietta kezdett dühös lenni. Közel harminc perce üldögélt itt, és mindent megtett, hogy a férje legjobb barátjának tartott emberrel társalogjon, ő pedig elképesztően udvariatlanul viselkedett vele. Szinte nem talált szavakat. Most például unottan piszkálgatta a vacsoráját, mintha csöppet sem találná érdekesnek a beszélgetésüket. Henrietta ivott egy korty bort, és próbálta türtőztetni magát, nehogy valami heves megjegyzést tegyen. Semmi köze hozzá, ha egy ember szűkszavú és goromba, és… Na jó, ad neki még egy esélyt. – Mi a véleménye Napóleon száműzetéséről Elba szigetére, Lord Godwin? Ön szerint ott fog maradni, azon a szigeten? – Nekem aztán olyan mindegy! Henrietta vetett egy pillantást a férjére. – Ne aggódj, drágám – mondta neki Darby: – Rees már olyan régóta nem társalgott úrinőkkel, hogy elfelejtette, hogyan kell velük udvariasan társalogni. Henrietta azonban ennél kitartóbb volt. – Nem gondolja, hogy az elmúlt év nagyon érdekes volt Franciaországban, Lord Godwin? – Inkább Ausztriában volt az. – Ausztriában? – Igen, Beethoven operáját, a Fideliót az ősszel mutatták be a kongresszusi képviselőknek – magyarázta Rees közömbösen. –Nézze, Mrs. Darby: ha most a nemzetközi ismereteivel próbálja lenyűgözni a férjét, megköszönném, ha ezt inkább négyszemközt tenné. – Azzal kiitta poharát, és hangos puffanással visszaült a helyére. – Biztosíthatom, hogy részemről csodálom az ön képességeit, amelyet a házassága elérésével is bizonyított. Henrietta tekintete összeszűkült. Ez a férfi most ki akarja hozni a sodrából, csak hogy bizonyíthassa Darbynak az egyik rögeszméjét, miszerint a nők mind ilyenek. Henrietta számított rá, hogy a kettesben töltött kocsiút alatt a fejébe vesz majd valami ilyesmit. Egy pillanatra elgondolkodott, majd rebegő pillái alól mézédes pillantást vetett Reesre. – Boldog vagyok, Lord Godwin, hogy végre beszédesebb lett. Rees óvakodva nézte a lányt. Talán azt hitte, meg akarja környékezni. Rees a férjed legjobb ELOISA JAMES

122

BOLOND SZERELEM

barátja, figyelmeztette magát Henrietta. Légy vele kedves! – Attól tartok, nem is gondoltam arra, hogy önnek nehezére esik férjezett asszonyokkal társalognia. Habár azt megfigyeltem, hogy Lady Rawlings vacsoráján valóban nehézségei akadtak a társalgásban Mrs. Cable-lel – mosolygott kedvesen a férfira Henrietta. – Próbáljuk könnyedebben venni ezt az egészet, hiszen semmi esetre sem akarnám zavarba hozni önt, főleg miután már látom, milyen korlátozottak az önnel való társalgásban a társalgás lehetséges témái. Darbynak a torkán akadt a falat. – Meg is értem, hogy megerőltető feladat egy tiszteletre méltó hölggyel társalognia. De mégis, mi lehet az, ami önt is érdekli? Lássuk csak… úgy tudom, legutóbbi vendége, akit a házában fogadott, egy opera-énekesnő volt. Milyen érdekes vendég lehetett! Rendszeresen megvitatták Beethoven operáit? Rees Godwin tovább rágcsálta az ételét, Henrietta azonban látta rajta, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését. Magában elmosolyodott. Hirtelen hatalmas energia áradt szét benne. – Igen, valóban operaénekesnő az illető – szólalt meg végül Godwin. Aztán szinte azzal egy időben, amint Henrietta meglátta, milyen ravaszul felcsillant a szeme, még hozzátette: – És előszeretettel énekel az ágyban. – Ó, azt bizonyára a fiatalsága teszi! – felelte higgadtan a lány. – Tudja, nekem is volt az életemben egy olyan időszak, amikor reggelente énekelve ébredtem. Voltak kedvenc dalaim. Várjunk csak, hogy is volt az a dalocska arról a kisfiúról? – Volt benne valami egy hiányzó ruhadarabról, nem? – szólt közbe a lány férje. A hangjában nevetés csengett. – Talán harisnya nélkül feküdt le aludni, vagy valami hasonló. – Gondolom, ezzel Lord Godwin kis barátnője is dicsekedhet. Ó, milyen szép emlék, amikor az ember énekelve tud még felébredni! – Nem is olyan fiatal már az a hölgy! – dünnyögte Godwin, és Henrietta az elismerés halvány jelét vélte fölfedezni zord ábrázatán. – Nem kell mentegetőznie – nyugtatta Henrietta. – Ha valakinek ilyen nehézséget okoz a felnőtt nőkkel való társalgás, gondolom, szerencsésebb, ha nálánál jóval fiatalabb partnert választ. Ha jól tudom, ön jó harminc évvel idősebb annál a hölgynél, nem igaz? A gyermekek nagyon szórakoztatóak tudnak lenni. – Nincs is köztünk harminc év korkülönbség! – háborodott fel Godwin. – Hiszen én magam is a harmincas éveimben járok! Henrietta a szívéhez kapta a kezét. Most kezdte csak élvezni a dolgot. – Te jó ég! Remélem, nem sértettem meg! – Tetőtől talpig végigmérte a férfit. Godwin szokása szerint ápolatlannak tűnt, a hosszú haja a vállát verdeste, ingén számtalan tintafolt éktelenkedett. – Önnek teljesen igaza van: most látom csak, hogy nem is annyira öreg. – Henrietta itt kis szünetet tartott, mintha gondolkozna iménti kijelentésén. – Mindenesetre az idő megoldja az effajta problémákat, uram! Gondolja csak végig, öt év múlva az ön hölgyismerőse is érett nő lesz, és akkor ön kénytelen lesz hozzászokni az ilyen nehéz társalgási feladatokhoz. Henrietta kortyolt egyet az italából, és ragyogó mosolyt villantott Godwinre. Elégedett volt, hogy végre két felnőtt férfival vacsorázhat, és nem a nevelőanyjával és a húgával. Soha életében nem gondolta volna, hogy valaha is éles szócsatát vív majd egy férfival. Már attól is hangos nevethetnékje támadt, ahogy most Darby barátja nézett rá. – Attól félek., Lord Godwinnek még ez a mi kis könnyed csevegésünk is nehezére esik – fordult most a férjéhez a lány. – Mit szólna hozzá, ha bemutatnánk neki egy udvarias beszélgetést, Darby? Segítségképp! Lord Godwin, kérem, hallgassa figyelmesen, mert talán tanulhat néhány dolgot a párizsi békeszerződésről. Rees azonban itt közbevágott. – Darby, te aztán jó alkut kötöttél! – szólalt meg ugató nevetéssel. Azzal áthajolt az asztalon, és megragadta Henrietta kezét. Miközben a lány meglepetten figyelte, a szájához emelte a kezét, szemében gálánsán udvarias kifejezéssel. – Sikerült meglepetést okoznia, hölgyem. És nyugodtan szólítson Reesnek. Ki nem állhatom a nemesi címeket. ELOISA JAMES

123

BOLOND SZERELEM

Henrietta elhúzta a kezét, és újra a szívére tette. – Darby, élessz fel, ha netán elájulnék! Percről percre fiatalabbnak érzem magam. A gróf úr hozzám szólt! Attól tartok, beléptem az ifjú kurtizánok tiszteletbeli világába! Darby kissé közelebb hajolt hozzá. – Ezt a címet majd csak a ma este után fogod elnyerni, drágám. A férfi mély hangja visszarántotta Henriettát a valóságba, az iménti kevésbé illendő viccelődésből hirtelen zavarba ejtő melegségjárta át. Szinte érezte, amint az arca vörösbe fordul, miközben a férfi szemébe nézett. A szempár mélyén bűnös komiszság ült. Rees az asztal másik végében nevetni kezdett. – Te jó ég, Darby! Még a végén irigykedni fogok rád! – Meghiszem azt – felelte Darby, és az ajkához emelte a lány kezét. Furcsa, amikor Rees csókolta kézen, Henrietta semmit sem érzett, Darbynak viszont elég volt csak súrolnia szájával a kezét, és a gyomrát lüktető forróság járta át. – Visszavonuljunk, drága arám? Henrietta elhúzta a kezét. – Még ne! Hiszen még nem ettünk végig minden fogást? – mondta megkönnyebbülten, mert a fogadós abban a pillanatban benyitott, és intett a mögötte jövő inasoknak, hogy hozzák be a desszertet. Rees újra nevetni kezdett, de nem szólt semmit. Csak miután az ajtót bezárták, akkor szólalt meg: – Azt hiszem, az udvariasság úgy kívánja, hogy én vessek fel egy társalgási témát. Henrietta elismerő mosollyal nézett rá. – Látja, milyen egyszerű a dolog! Rees felhorkant. – Mégis, hogyan élte túl ezt az utat? Mert engem személy szerint már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy egy kocsiban utazzam azzal a gyomorbeteg kis Anabellel. Amikor egyszer Londonban meglátogattam őket a gyerekszobában, a kislány összehányta a csizmámat. – Ó, nekem igazán kellemesen telt – felelte Henrietta, majd elhallgatott. Semmi értelme nem volt szépítgetni az igazságot. – Helyesbítek: szörnyű volt az út. – Villájával négyfelé vágta az almás lepényt. – Josie úgy visított, mint aki megbolondult, és a végén azt hittem, kilyukad a tüdeje, ha ez egyáltalán lehetséges. A lány hirtelen a hátán érezte a férje meleg kezét. – Micsoda hálátlan kis szörnyeteg – jegyezte meg. – Nem, dehogy! – ellenkezett Henrietta. – Inkább talán… elhagyatott. Nem is tudom, hogy segíthetnék neki. – Én meg még azt hittem, Anabel gyomra fogja az igazi problémát jelenteni – vágott közbe Rees. – És mégis miért kiabált Josephine? Henrietta próbált nem venni tudomást Darby kezének melegségéről. – Folyton azt kiabálja, hogy ő egy anyátlan árva gyermek. – És? Mondja meg neki, hogy most már van anyja – tanácsolta Rees. – De én nem vagyok az anyja – magyarázta Henrietta. – Arról azonban tájékoztattam, hogy amióta a bátyja felesége vagyok, hivatalosan az anyjaként nevelhetem. Mr. Bartholomew Batt, híres gyermekpszichológus is azt tanácsolja, hogy a gyermekeknek mindig az igazságot mondjuk. – Botorság! – jegyezte meg Darby. – Én túl sok igazságot hallottam a saját anyámtól. Mondd csak azt Josie-nak, hogy te vagy az anyja, és kész. Henrietta kissé hitetlenkedve nézett a férjére, de az nem mondott mást. – Egyetértek Darbyval – szólalt meg Rees. – Utána pedig magyarázza el a kislánynak, hogy fejezze be az indulatos viselkedését, mert így sohasem fog férjet találni magának. Egyetlen férfi sem viseli el a pörlekedő feleséget. – Na, persze! Ezt mindenképpen el fogom neki mondani! Elvégre egy jó férj irigylésre méltó dolog. Elég, ha csak önre nézünk, uram! Rees ugatásszerű hangot hallatott, aztán kezével az asztalba kapaszkodva felállt. Henrietta meglepetten látta, hogy mélyen meghajol. Egy pillanatra szinte vonzónak is tűnt, ahogy szigorú arcán széles mosoly jelent meg. ELOISA JAMES

124

BOLOND SZERELEM

– Lady Henrietta, nagyon jól szórakoztam ma este. Darby, mindent visszavonok, amit a kocsiban mondtam. Miután Rees távozott, Henrietta Darbyhoz fordult. – Tudtam, hogy szörnyű dolgokkal tömte tele a fejed a kocsiban! A férje válasz helyett talpra segítette a lányt. – Nem is figyeltem oda – felelte, és mélyen a szemébe nézett. Henriettában ekkor tudatosult, hogy kettesben vannak. Nincs már szüksége kísérőre, hiszen házasok. – Tudod, teljesen más dolgok jártak a fejemben.

Harminchatodik fejezet Nászéjszaka A nászéjszakák sok mindent jelenthetnek: a vonakodók számára félelmetesnek tűnhetnek, míg a sóvárgók számára túl hamar véget érnek. Henrietta olvasmányélményei alapján tudta, vannak nők, akik sóvárogva várják. Ott van például Júlia, aki epekedve vágyott Rómeóra, amíg az fel nem mászott hozzá a szobájába… s ez Henrietta számára igen fontos különbség. Júlia nem volt tisztában vele, miből áll a házastársi aktus, míg ő, Henrietta pontosan tudta. És a másik probléma abban állt, hogy ő, Henrietta túlságosan is sokat tudott ahhoz, hogy sóvárogva várja. Olyannyira, hogy ha az ő ablakából himbálózna egy kötélhágcsó, azonnal leereszkedett volna rajta. Még akkor is, ha a kötélhágcsókon nehéz mászkálni. Most azonban csak sóvárogva nézett kifelé az ablakon, és nem látott mást, mint egy téglafalat és néhány kavargó hópelyhet. – Csak feküdj ott mozdulatlanul – tanácsolta neki Millicent aznap reggel. – Ha mozdulatlanul fekszel, sokkal gyorsabban véget ér. Gondolj valami másra. Én gyakran az aznapi feladataimat vettem számon. Úgy nem fog bosszantani a dolog. – Ezek után még adott néhány jó tanácsot arról, hogy mit kell csinálni a kifolyt nedvekkel, amit Henrietta nem egészen értett. Az egész úgy hangzott, mintha legalább olyan szennyes művelet volna, mint amilyen a havivérzés, ami történetesen nem volt Henrietta kedvenc időszaka. Ha előre tudja, hogy a házastársi intimitást követően az embernek napokig ki kell bélelnie alsóneműjét valamivel, talán sohasem egyezik bele a házasságba. Csakhogy Anabel aznap este, lefekvés előtt mamának szólította. Josie pedig alig egyetlen könnycseppet ejtett, azt is csak azért, mert a kis Anabel leokádta a hálóingét. Henrietta úgy vélte, ezért megengedhető, hogy elveszítse a fejét. A két kislány azóta mélyen aludt, és egy Jenny nevű lány vigyázott rájuk. Jenny még arra is hajlandó volt, hogy elkísérje őket egészen Londonig. Az ifjú házasok, Henrietta és Darby pedig most a fogadó legnagyobb hálószobájában tölthették az éjszakát. Csakhogy Henrietta egyelőre egyedül volt odabenn. A lány nem tudta eldönteni, hogy levesse-e köpenyét, vagy sem. Amíg Londonba érnek, nem volt szobalánya, így olyan egyszerű úti öltözéket viselt, amelyet egyedül is könnyedén le tudott venni magáról. Végül aztán megfürdött, hogy lemossa magáról Anabel vacsorájának maradékát, majd hálóinget húzott, arra pedig egy házikabátot. Éppen az ablak mellett üldögélt, és búslakodva gondolkozott Rapunzel történetén, aki a haját létrának tudta használni, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Darby. – Jó estét! – köszöntötte a férfi. A kezében egy üveg bort és két poharat tartott. Henrietta kissé keserűen nézett rá. Hiszen a férfi kéjvágya miatt kellett neki most itt ülnie, és egy ilyen kellemetlen eseményre várnia. Az a tény, hogy Darby ilyen elegánsan felöltözött, csak még inkább zavarba ejtette. Hosszú napjuk volt, ám ő, mint mindig, most is tökéletesen nézett ki. A haja úgy volt kusza, hogy közben jól ELOISA JAMES

125

BOLOND SZERELEM

fésültnek tűnt, hosszú ujjaival pedig elegánsan húzta ki az üvegből a dugót. Hogy lehet, hogy neki, Henriettának el kell tűrnie a nedvek és a vér okozta megaláztatást, miközben Darby ugyanolyan jól fésült és tökéletes marad, mint mindig? A férfi most a kezébe adott egy poharat, ő pedig kortyolt egyet belőle. Akaratlan kíváncsiság furdalta, hogy a férjét végre ruha nélkül láthassa. Persze a gondolat egyáltalán nem volt illendő. – Lementem a fogadóba, és a fogadós megerősítette, hogy valóban be vagyunk havazva – közölte Darby a lány számára fölöslegesnek tűnő hangsúllyal. Henrietta még egyet kortyolt a borból. – Hogy van a csípőd? – kérdezte, és leült vele szemben. Henrietta érezte, hogy elpirul. Hát erről szól a házasélet? Hogy a férjed szégyenkezés nélkül emlegeti a testrészeidet? – Pontosan úgy, ahogy szokott – felelte, mint aki nem kíván többet foglalkozni a témával. Darby végigmérte a feleségét, és eltűnődött, hogyan fogjon hozzá. Szüzekkel még sohasem akadt dolga, hiszen Molly, a harmadik szolgálólány annak idején ellenállt a közeledésének. Henrietta nyílegyenes háttal ült, akár egy marionettbábu. Kihúzott háta pontosan követte az egyenes támlájú szék vonalát, feje úgy ült a nyakán, akár egy kőpillér a lépcső tetején. Darby gondolhatta volna, hogy a lány nevelőanyja ellátta őt mindenféle jó tanáccsal a nászéjszakát illetően. Lady Holkham világossá tette, milyen érzésekkel viseltetik az aktus iránt. Ha azonban Darby enged az első késztetésnek, és egyszerűen lehúzza a lányról a hálóinget, és az ágyra löki, Henrietta azonnal megdermedne. Meg aztán ő egyáltalán nem olyan, mint Lady Holkham. Ez a lány kívánja őt. Darby még most is élvezte, ahogy pillantása végigsiklik rajta. Felállt, és így szólt: – Elküldtem lefeküdni az inasomat – mondta könnyed hangon. Nem arra számított, hogy a lány majd felpattan, és lesegíti róla a ruhát, de… Henrietta azonban még csak meg se szólalt. Ehelyett gyanakvó tekintettel vizslatta, mintha azt várná, hogy Darby letépi magáról a ruhákat. – Nem volna kedved hozzáfogni házastársi feladataidhoz? – kérdezte a férfi. A felesége szemmel láthatóan zavarban volt, Darby azonban jól szórakozott. Talán még jobban, mint amikor Madame Bellini bevezette őt Aphrodité játékaiba. Henrietta egész lénye csupa ellentétből állt: oroszlánsörényszerű hajzuhatagát most szoros fonatba kötötte (amelyet Darby a lehető leggyorsabban ki akart bontani), arca egészen kicsinek tűnt, de a szeme acélos határozottsággal csillogott. És az a szenvedély, amely ott izzóit, abban a merev, hajszálvékony testben. Biztosan nem visel fűzőt, de mégis úgy tartja magát, mintha abban lenne. A férfi a lelke mélyén valahol sajnálta a lányt, de aztán eszébe jutott, hogy ő is akarja. Darby érezte a lány testéből áradó vágyat. Csak éppen Henrietta még nem értette, mit jelentsen ez. Még a férfi testével sem volt teljesen tisztában. – Házastársi feladatok – szólalt meg lassan a lány. – Értem. Ekkor felállt, és levette a háziköpenyt magáról. Ám még mielőtt Darby egy pillantást vethetett volna a lány hálóingén átsejlő, izgalmasan szabadon hagyott mellekre, Henrietta megfordult, felmászott az ágyra, és nyakig betakarózott. A férfi egy pillanatig csak döbbenten állt a szoba közepén. Aztán odament az ágyhoz, és a feleségére nézett. A lány holtsápadtnak tűnt, úgy feküdt az ágyban, állig a takaró alatt, mintha egy koporsóban lenne. – Henrietta! – szólította a férfi. – Most meg mit művelsz? A lány nagyra nyitotta a szemét. – Készen állok a feladatom teljesítésére, Darby. Hozzáfoghatsz. – Azzal újra behunyta a szemét. – Szóval készen állsz – ízlelgette a szót a férje. Ez egyenesen szenzációs. Úgy néz ki a lány, mint valami római kori mártír. Darby előrenyújtotta a kezét, és végigsimította a lány nyakát, egészen a takaróig. Aztán leült az ágy szélére, egy kicsit arrébb tolva Henriettát. Kezével megkereste a melleit, és nem tett semmi mást, mint megpihentette ott a kezét. Aztán csak várt, ellenállva a késztetésnek, hogy megmozduljon, mintha legalábbis nem a világ legtökéletesebb formájú melleit tartaná kezében. Annyit meg kellett hagyni, hogy Henrietta nem volt könnyű eset. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ELOISA JAMES

126

BOLOND SZERELEM

újra kinyitotta a szemét, és ránézett a férfira. Darby elfojtott magában egy mosolyt a lány rémült arca láttán. Azért megjutalmazta azzal, hogy egyik mellbimbóján végigsimított a hüvelykujjával. Ezt többször megismételte egészen addig, amíg a lány pulzusa hevesebben kezdett verni, ő pedig alig várta, hogy megcsókolhassa. Aztán hirtelen abbahagyta. Henrietta értetlenül nézett. Darby nem mozdult, egyetlen szót sem szólt. Fogadni mert volna, hogy a lány tesz majd egy megjegyzést, amilyen átkozottul őszinte tud lenni. Henriettának először vissza kellett nyernie a hangját, ettől pedig Darbynak még jobb kedve lett. – Most tennem kéne valamit? – érdeklődött a lány. – Én azt hittem, hogy majd egyszerűen… elvégzed a dolgot. – Neked is kell segédkezned. A lány összevonta szemöldökét. Szemmel láthatóan azt fontolgatta, mennyire ízléstelen dolognak tartja egy ilyen dologban segédkezni. – Mit kell tennem? – kérdezte belenyugvó hangon. – Segíts levetkőzni – felelte a férfi, hangjában éppen elegendő pátosszal. Henrietta gyanakvó pillantást vetett rá, de végül kiszállt az ágyból. Mivel a takaró alatt mocorgott egy darabig, Darby arra következtetett, hogy a nevelőanyja bizonyára azt tanácsolta neki, húzza fel derékig a hálóinget magán. És azt is egész biztosan hozzátette, hogy a férje majd úgy fog ráugrani, mint valami vadállat. – Tudod, Henrietta – magyarázta a férfi társalogva –, a férfiak segítség nélkül nem tudják ellátni házastársi kötelezettségüket. – És miért nem? – értetlenkedett a lány, és közelebb hajolt férje mandzsettagombjaihoz. – Én azt hittem, hogy ez… – itt hirtelen megállt, és újrakezdte: – Szóval, hogy a férfiak élvezik ezt. – És mivel nem tagadhatta meg önmagát, hangjában nem is próbálta leplezni a rosszallást. – Ez nem minden férfira igaz – felelte Darby. – Miért kellene élveznem azt, ha fájdalmat okozok a feleségemnek? – A lány arcára nézve felbátorodott. – Azt hiszed, meg akarlak alázni? Vagy kényelmetlenséget akarnék neked okozni? – Nem, dehogy! – felelte Henrietta, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel. – Tudtam, hogy Millicent tévedett veled kapcsolatban, Darby. – Ekkor ragyogó mosoly jelent meg az arcán. – Én mindig is mondtam neki, hogy te… – kis szünetet tartott, mintha bizonytalan lenne, hogyan fejezze ki magát – nem vagy olyan romlott, mint amilyennek gondolt. – Mi lenne, ha végre Simonnak szólítanál? – ajánlotta Darby, igyekezve nem venni tudomást az ágyékában feléledő vadállatról, amely arra ösztökélte, hogy teljesítse be a nevelőanya jóslatát. – Már többször is kértelek. A lány enyhén elpirult. – Sajnálom. Tudod, a nevelőanyám apámat a haláláig a vezetéknevén szólította. Így nem vagyok hozzászokva az effajta informális megszólításhoz. – Ha akarod, nyilvánosan hívhatsz Darbynak – ajánlotta a férfi. – De akkor mit fogunk csinálni helyette? – kérdezte hirtelen a lány. Világos volt, hogy arra a következtetésre jutott, Darby úriemberhez méltóan eltekint a ma esti házastársi kötelezettségektől. A lány arca ragyogott a boldogságtól. Darby azonban magára parancsolt, nehogy nevetni kezdjen. – Azért segíthetnél levenni a ruháimat – kérte komoly hangon. – Én is le szeretnék feküdni. Természetesen nem fogom minden este a segítségedet kérni. Csak a mai estére már elküldtem az inasomat. Henrietta azonban annyira el volt ragadtatva a ma esti felmentéstől, hogy akár egy ágytálat is kiürített volna, ha arra kérik. – Tudod, a mai divat a szűk ruhák viseletét kívánja meg tőlem. Henrietta azonnal a férfi mellett termett, és gyönyörű ajkába harapva koncentrált a feladatra. – Az inasom egyszerűen csak letépi rólam ezeket – magyarázta, majd lassan hámozni kezdte karjáról a kabát ujját. A lány szorgos kis keze már ott is volt, és segített neki lehúzni a vastag kabátot. A férfi úgy tett, mintha reménytelenül ügyetlen lenne, és többször is a lány mellét súrolta, miközben kiszabadult a kabátjából. ELOISA JAMES

127

BOLOND SZERELEM

– Jaj! – kiáltott fel, miközben a lány a kabátot hajtogatta. – Mi történt? – Megsértett az egyik gomb – nyögte a férfi. – Le kell vennem az ingemet, hogy megnézzem. Segítenél? – Kezével ügyetlenül babrálni kezdett az inggombjain. Henriettának egész közel kellett állnia hozzá, amíg kigombolkozott. Darby orrát megcsapta a lány finom rózsaparfümjének illata. Kis híján elcsábult az illattól, de sikerült ellenállnia, és csak szótlanul tűrte, hogy a lány levegye róla az inget, és fölfedezze, miért nincs szüksége válltömésre. Nagyon lassan ment végig a gombokon, miközben ujjával a bőrét súrolta, a férfi pedig fejét elfordítva, mereven nézte a falat, mintha transzba esett volna. Miután a lány végzett a gombokkal, Darby lehúzta magáról az inget, és félredobta. – Mutasd, hol fáj! – bámult a mellkasára Henrietta. – Nem is tudom. Talán ha végigtapogatnál, meg tudnám mondani, pontosan hol fáj. Henrietta egyenesen a szemébe nézett. – Miért éppen én tudnám behatárolni a testeden azt a fájó pontot, amit te sem érzel? Akkor biztos nem fáj annyira! A férfi felsóhajtott, és feladta a reményt, hogy a lány végigcirógatja a testét. Ehelyett a nadrágja felé irányította. A lány szeme elkerekedett, de engedelmesen csatolni kezdte az övét. Ahogy vékony ujjával megérintette a hasát, a férfi beleborzongott. Henrietta arca rózsaszínbe fordult, de eltökélten folytatta. Bizonyára azt gondolta, ha nem engedelmeskedik, akkor a férje még meggondolja magát, és mégis követeli a házastársi intimitást. Darby majdnem hangosan felnyögött, ahogy a lánynak végül sikerült megszabadítania a nadrágtól, amelyet egy váratlan akadályon is át kellett húznia. Ránézett a lány lehajtott fejére, és azon tűnődött, vajon tisztában van-e az alsónemű alatti test mibenlétével. Mivel a lány arca rózsaszínből mélyvörös lett, arra következtetett, hogy igen. Aztán végül, miután sikerült a nadrágot a padlóig lehúzni, a lány felállt, és olyan arcot vágott, mint aki azt mondja, most már végre mindennel végzett, amit a férje feladatul kitűzött neki. Darby figyelte, ahogy a nadrágot a székre hajtja. A vékony hálóingen át szinte látta a hosszú, vékony combjait. – Henrietta – szólalt meg lágy hangon. – Én ruha nélkül szoktam aludni. A lány tekintete összeszűkült. – Az nem túl udvarias szokás! Darby most beismerte, hogy ha egy szikrányi lelkiismerete lenne, akkor sajnálatot kellene éreznie a lány iránt. De ő mégis vállat vont. Henrietta néhány pillanatig a száját harapdálta, majd olyan gyorsan lerántotta róla az alsóneműt, hogy a férfi felszisszent, és előrehajolt. – Az ördögbe is! – csattant fel, a családi gyémántokat szorongatva. – Ez fájdalmas ám! Az ő édes kicsi felesége szemmel láthatóan kezdte elveszteni a fejét, és Darby csak remélni tudta, hogy az egyre gerjedő vágy teszi. – Aki nem képes egyedül levetkőzni, készüljön fel a kellemetlenségekre! – jelentette ki. Darby erre kénytelen volt nevetni. Aztán lassan elvette a kezét, hogy Henrietta is lássa, mire gondolt. A lány szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Honnan tudhattam volna, hogy az… az ott így kiáll a testedből? – kérdezte ártatlan hangon. – Ugyanúgy kiáll, ahogy neked ez itt – felelte Darby, és kezét újra a lány mellére tette, hüvelykujjával finoman dörzsölgetve a mellbimbóját. A bimbók pedig már duzzadva várták az érintését. Egy pillanatra semmi mást nem lehetett hallani a szobában, mint azt a halk dörzsölést, ahogy a hüvelykujja a mellbimbót simogatta. – Ugye, te most el akarsz csábítani? – kérdezte a lány meglepetten. A szemét azonban képtelen volt levenni róla. Mármint arról a testrészről, ami a lényeg volt. – Teljes mértékben igaz – felelte a férfi, és enyhén megszorította a mellét. Olyan érzékinek tűnt, hogy Darby úgy érezte, ha nem tapaszthatja rá a száját, nem fog felelni azért, ami ezután következik. A lány beleborzongott, és a karjaiba borult. Úgy illeszkedett hozzá, mintha egymásnak teremtette volna őket az ég, a lány finom, puha teste a férfi kemény, férfias idomai mellett. Lehajolt, és nyelvét ELOISA JAMES

128

BOLOND SZERELEM

végighúzta a füle érzéki vonalán, a lány pedig megremegett. – Te most azt akarod csinálni, ugye? – szögezte neki a lány egyenesen a kérdést, ahogy mindig, meglepve őt az őszinteségével. – És ha neked is tetszeni fog? – Lehelete forrónak tűnt a fülében. A férfi most száját csúsztatta végig a lány nyakán, miközben ujjai táncot jártak mellein, újra és újra kitapintva minden görbületét. – Az lehetetlen! – vágta rá a lány erőlködve. – Ígérem, hogy semmi olyat nem teszek, amit nem kérsz – ígérte Darby. – Miért kérne egy nő olyasmit? Nem értem, mi értelme van a dolognak, ha az ember nem is akar gyereket. A férfi most fedezte csak fel az állának íves vonalát. – A gyönyör az értelme – magyarázta rekedtes hangon. – Mert a nők is tudják élvezni, Henrietta. Itt egy pillanatnyi csönd lett, ahogy a férfi leheletfinom csókokkal borította el a lány arcát, egészen a szája sarkáig. Mert az ő Henriettája igenis képes volt élvezni a dolgot. Csak éppen még maga sem tudta. Amikor a férfi ajka az ajkára tapadt, habozás nélkül nyitotta szét előtte, ezzel is bizonyítva, hogy csak erre várt. Hangosan belesóhajtott Darby szájába, és a nyelvük összeért. A férfi hevesen birtokba vette, ami az övé, miközben hangosan felnyögött. A lány nem hagyta, hogy karcsú testét magához vonja, és kezét birtoklóan a hátára tegye, szinte magába olvasztva finoman ívelt testét. Ekkor követelő, hullámzó mozgással jelezte a lánynak, hogy világosan érezze szándékát. – Mit szólnál hozzá, ha most lefeküdnénk az ágyra, Henrietta? – tette fel a kérdést, szinte fuldokló hangon. – Nem bánnám – érkezett a válasz kissé tétovázva, ami arról árulkodott, hogy még nem áll készen teljesen. Még mindig túl sokat gondolkodik. Nehéz dolog nevetni, amikor az ember kezében egy nagy csomag illatos asszonytestet tart, de Darbynak még ez is sikerült. Finoman letette a lányt az ágyra. Az első dolog, aminek el kellett tűnnie, a hajfonat volt. Időbe telt, amíg kiszabadította hajtincseit, mert a fonás egészen a derekáig leért. Darby látta, hogy a lány feje zakatol, így a segítségére sietett, és beállt a lába közé, hogy folyamatos kontaktusban maradjanak. – Tényleg nem teszel olyat, amit nem kérek? – kérdezte végül Henrietta. Darby visszafordult a hajfonat mellől, és megcsókolta a lány szemhéját. – Megígérem – mondta fojtott hangon. – Ha nem kéred, nem teszem meg. – De én soha nem foglak arra kérni, hogy… – a lány elhallgatott, mert bizonytalan volt, milyen szóval írja le a közösülést. – Értem. De ha esetleg mégis kérni fogod, elhoztad magaddal azt, amiről Esmével beszéltetek? A lány hevesen elpirult. – Nem lesz rá szükségem, mert ez lesz az első alkalom. – Biztos vagy benne? – Esme szerint egy nő az első alkalommal soha nem esik teherbe – bólogatott Henrietta. – És ráadásul nem is biztos, hogy sikerülne felvennem… van ott valami akadály… – itt elhallgatott, mert szemmel láthatóan porig alázta ez a beszélgetés. Darby végiggondolta a dolgot. Bizonyára a szüzessége miatt nem tudná feltenni. Mindenesetre szükség lesz arra, hogy őszintén megvitassák a dolgot, amíg még józanul tudnak beszélgetni. Megvárta, amíg a lány kibontja a hajfonatát, aztán csak úgy, saját szórakoztatására, néhányszor végigszántotta kezét a selymes hajzuhatagon. Uramisten, milyen szép ez a lány! A gyertyafényben a haja mintha aranylóan csillogott volna, és olyan puha volt, mint a vaj. Darby ekkor felállt, és a táskájából elővett egy üvegcsét. Henrietta a kezébe vette az átlátszó üveget, és kérdő pillantással nézett rá. – Ez egy gyógynövény, ami állítólag megakadályozza a terhességet – magyarázta Darby. – Ezt meg hogy érted? – Ha netán teherbe találnál esni, megiszod ezt a főzetet, és megakadályozza a terhességet. Ez amolyan biztonsági tartalék, Henrietta. A lány arcára aggodalom ült ki. – Soha nem tudnék ilyet tenni. – Pedig gondolnunk kell rá – mondta vigasztaló hangon Darby. ELOISA JAMES

129

BOLOND SZERELEM

– Nem olyan könnyű teherbe esni, ha azt nem tesszük… Ennek a valószínűsége nulla. Darby fogta az üveget, és az asztalra tette. – Csak egyszerűen azt akartam, hogy ne félj az intimitástól a terhesség miatt. – Ó, attól én egyáltalán nem félek – felelte a lány, és elhallgatott. – Csak éppen nincs kedvem hozzá. Tudod, nem szeretem a piszkos dolgokat. A férfi halványan emlékezett rá, hogy Henrietta már a csípője kapcsán is beszélt ilyesmiről. Most finoman hátratolta, felhúzta a hálóingét, és minden bevezetés nélkül bedugta alá a fejét. A lány keze azonnal a vállán volt, és tolta el magától, a férfi azonban megelőzte, és szájával megkereste a melleit, még mielőtt előnybe kerülhetett volna. Csodálatosak voltak! Henrietta melle maga volt a tökély, csodásán telt és tömör, de egyben őrjítően puha és lágy. Darby hallotta még a lány tiltakozását, de már túl késő volt. Innen már nem volt visszaút. A férfi a hálóing nyújtotta lepel alatt lakmározott az elé táruló női test látványából. Egyik melléről a másikra vándorolt, majd megint vissza. A lány mellbimbói duzzadtan sötétlettek előtte. Kezével kitapogatta íveit, majd eljátszott a bőrén, és néhány pillanat múlva a lány abbahagyta az ellenállást, és vonaglani kezdett, felkínálva neki melleit. A tiltakozás hangjait pedig a gyertyafényben szálló sóhajok váltották fel. Darby elmosolyodott. A pokolba is Aphroditével! Sehol máshol nem akart most lenni, mint odabent, a hálóing árnyas sötétjében, miközben az ő kis felesége fokozatosan rájön, hogy a teste nem tisztátalan, hanem egyenesen élvezetes. Darby intim jelenléte Henrietta életének egyik legrémületesebb élménye volt. Amikor a férfi először bebújt a hálóinge alá, hirtelen úgy érezte, mintha erőszakot tettek volna rajta. Millicent elmondta ugyan, hogy a férfiak a takaró alatt végzik el piszkos munkájukat, de azt sohasem említette, hogy a férje majd megnézi a testét, sőt még a szájával is megérinti! Ez bizonyára egy újfajta londoni perverzió, amit csak néhányan ismernek. Amikor azonban a férfi szája elérte a mellét, Henrietta képtelen volt logikusan gondolkodni. Az erős inger hatására teste szinte elernyedt, és mozdulni sem tudott. És minél tovább időzött ott el, annál gyengébbnek érezte magát, combja köze pedig mintha vízben úszott volna, és alig kapott levegőt. Megalázó módon reszketett az egész teste. Ennek eredménye pedig az volt, hogy amikor a férfi végül kibújt a hálóing alól, és nagyon lassan kezdte róla levenni, Henrietta még csak nem is tiltakozott. Engedte, hogy a férfi fölfedje lábait, miközben ő a hasában tüzelő forróságot próbálta megfékezni, és a rátörő szégyenletes reszketegséget. És ahelyett, hogy a napi teendői felsorolására gondolt volna, meg akarta érinteni a férjét. Sőt mi több, ő is szerette volna megízlelni aranyló bőrét. Minden erejét össze kellett szednie, nehogy ilyen mélységekig ereszkedjék. Kezét szorosan az oldalán tartotta, nehogy véletlenül… – Mindkettő pontosan ugyanolyan – szólalt meg ekkor Darby. Henrietta felemelte a fejét, és akkor látta csak, hogy a hálóinge valahogy lekerült a fejéről, és félredobva feküdt. A férje négykézlábra ereszkedve állt fölötte, izmos, barna lába az ő fehér lábait súrolja. Darby a lány jobb csípőjét simogatta, mintha el akarná űzni a fájdalmat. Henrietta nem bírt tiszta fejjel gondolkodni. Az a tény, hogy a férfi kezét bőrén érezte, elég volt hozzá, hogy a lába között valami tátongó ürességet érezzen. Egyfajta pilledt, lanyha mozdulatlanság lett úrrá a testén, így csak feküdt a helyén, és hagyta, hogy… hogy azt tegye, amit akart. Először megérintette a vállát, azután lágy csókokat lehelt a bordáira, majd nyelvét végigvezette a hasán. Egyik kezével kutatóan végigsimította a lábát, és Henrietta még ilyen szédült állapotban is tudta, hogy mit akar, mert ő maga is arra vágyott. Hagyta, hogy lábai szétnyíljanak a keze alatt, és halványan még hallotta, ahogy a férfi azt mormolja: ,Jó kislány!”, mert ekkor a keze már ott volt, és ez olyan érzéseket keltett benne, hogy lihegő, ziháló, hangos kiáltás tört fel torkából. A férfi ekkor abbahagyta, visszavonult. Mintha megbabonázta volna a lány haja. A saját hajával cirógatta a melleit, néhány hajtincset végighúzva a bimbókon, amíg a lány reszketve többért nem könyörgött. A férfi ekkor egy utolsó, erősebb mozdulattal végigsimította a melleit. ELOISA JAMES

130

BOLOND SZERELEM

– Nem szabad… – hagyta el a száját a döbbent kiáltás, de már későn. Elviselhetetlenül izgalmas, durva és egyben gyöngéd érzés volt, amit a lába között érzett, különösen akkor, amikor a férfi hirtelen előrehajtotta fejét, és nyalogatta és cirógatta… Henrietta mindkét lábát felhúzta, ahogy a férfi akarta, és eszébe sem jutott, hogy fáj-e a csípője, mert nem fájt, hanem pontosan úgy maradt, ahogy a férfi megkövetelte. – Simon! – hörögte, nem is figyelve, hogy most először szólítja így. – Simon, kérlek! – Lábai között mintha fájó üresség tátongott volna, és a férfi csókjai csak tetézték, nem apasztották a tüzet. Sóvárgása olyan mértékűvé fajult, hogy Henrietta kinyitotta a szemét, és karját nyaka köré fonta. A férfi a kezére támaszkodva hajolt fölé, és akkor látta csak, hogy arcáról eltűnt minden higgadtság. A haja összekuszálódott, a tekintetében vad tűz égett. – Édes feleségem! – szakadt fel a torkából, de Henrietta nem is hallotta, mert azzal volt elfoglalva, hogy testét macskaszerűen hozzádörgölte, mintha valami korábban ismeretlen viszketegségre próbálna gyógyírt keresni nála. – Henrietta, kérjél meg rá! – könyörgött a férfi fájdalmas hangon. A lány levette mellkasáról a kezét, és visszakérdezett: – Tessék? – Hangja mintha nem is a sajátja lett volna. – Kérj meg rá, Henrietta! – A férfi szemében sötét szenvedély égett, és egész enyhen közelebb tolta magát. A lány átfogta karjaival, és közelebb húzta magához. – Kérlek! – kiáltott reménytelen hangon. – Kérlek, tedd meg! – Mit kérsz? Henrietta Maclellan mindig is bátor lány volt. Mindennap szembenézett a világgal sérült csípőjével együtt. Akadt már dolga megrovó tekintetű hölgyekkel, sőt egyszer még egy részeggel is a faluban. Ám soha semmi nem volt ahhoz fogható, amit most tett: kezét lefejtette férje nyakáról, és határozott mozdulattal megragadta férfiasságát. – Add nekem ide ezt, Simon! – szólalt meg vágyakozó hangon. Kis kezében forrón és simán lüktetett a férfi. Henrietta megcsókolta az állát, majd a vállát is, és testét felemelve, szorosan hozzábújt. – Add nekem ide magadat. Elvette a kezét, Darby pedig még egy utolsó, mámorító csókra hajtotta le a fejét. És amikor a lány már egész testében reszketett, óvatos mozdulattal belecsusszant, és közben figyelt, hogy nehogy elveszítse a fejét. De a lány még valóban szűz volt. Darby elérte az akadályt, és megállt. Fejét újra előrehajtva, megcsókolta a csókoktól duzzadt ajkakat. – Ez egy kicsit fájni fog – suttogta. A lány válaszul csak nyöszörgött, de nem a fájdalomtól. Olyan erővel szorította a férfi felkarját, hogy kék-zöld foltokat ejtett rajta. – Mit érzel, Henrietta? – suttogta a férfi. Soha életében nem érdekelte még ennyire, mit érez a partnere, ha az megfelelő elégedettséget mutatott, Henrietta arcáról azonban nem bírta levenni a szemét: az a puszta vágytól homályos, gyönyörű szempár! Ha a feleségéről volt szó, mindent tudni akart róla. Amikor kinyitotta a szemét, sóvárgó vágyat látott benne, semmi mást. Meg sem várta a választ, hanem továbbment, a lány kiáltását a szájába fojtotta, és saját hangos kiáltásával nyomta el. Volt egy villanásnyi szünet, ha egyáltalán annak lehetett nevezni ezt, amíg Darby próbált hozzászokni élete legédesebb, legszűkebb élményéhez… – Ez annyira jó, Henrietta! – kiáltott fel utána. – Nekem nem annyira – válaszolt a lány, és a férfi majdnem nevetett az őszinteségén. – De… – Henrietta fészkelődni kezdett, és akkor elakadt a lélegzete. – Talán… A férfi visszavonult, majd újra belehatolt. – Ez jó neked? – suttogta, leheletfinom csókokat nyomva a szája szegletére. Most valamit tanít, gondolta halványan Henrietta. De közben nem tudott másra gondolni, mint a mozdulatai nyomán a testében szétáradó kéjes gyönyörre. Soha nem írta volna így le a gyönyört. Túlságosan égető volt, mindent felperzselő, túl sok. Szinte fájdalmas vágyat ébresztett föl benne. – Ezt csináld még tovább! – kiáltotta. A férfi karjába kapaszkodott, de az sem volt elég, semmi sem volt elég. Kezét most a hátára csúsztatta, kitapintva férfias izmait, aztán… nem volt abban semmi szégyen, hogy a férfi hátsóját is megfogta, azok után, amit már megfogott. Hevesen kapaszkodott az izmos hátsóba, aztán ráparancsolt a férjére, valami olyasmit mondott, hogy még… ELOISA JAMES

131

BOLOND SZERELEM

mélyebbre… hatoljon belé. Amikor megérintette, a férfi beleborzongott. Henrietta valahol homályosan érzékelte, hogy ő is képes olyan heves kiáltozást és forróságot kiváltani férjéből, amilyet a férje őbelőle. Még közelebb húzta, és testét felemelve elmerült benne, míg úgy nem érezte, hogy az a tátongó üresség a testében most már megtelt, és a karja szorosan ölelte, és a szíve… Igen, az is együtt dobogott vele.

Harminchetedik fejezet, amelyben Lady Rawlings rájön, hogy a tisztesség és az illem még érvényes az angol társasági körökben A férfi a tűz mellett üldögélt, éppen a kerti szerszámokat élesítette. Felpattant, amikor Esme belépett. – Esme! – Tudtál róla, hogy a barátnőm, Henrietta hozzáment Simon Darbyhoz? – kérdezte az asszony minden bevezetés nélkül, helyet foglalva a szemközt álló, düledező pádon. Sebastian újra kezébe vette a szerszámokat, és tartózkodóan válaszolt. – Hallottam pletykákat egy esküvőről a faluban. – És mikor voltál utoljára esküvőn, Sebastian? Olyan szépeket mondott a pap! – Esme gyorsan elhallgatott, mielőtt még remegni kezdett volna a hangja. – Nem is emlékszem, mit mondtak, amikor hozzámentem Mileshoz. Volt egy olyan rész, amire nem emlékszem pontosan, de valami olyasmiről szólt, hogy a házasság orvosság a bűn és a paráznaság ellen. – Te már nem vagy férjnél, Esme. – Sohasem tiszteltem a férjemet a házasságunk alatt – felelte az asszony könnyes szemmel. – Ezért a legkevesebb, amit tehetek, hogy a halála után tisztességesen viselkedem. Sebastian félretette a kezében lévő szerszámot. Letérdelt Esméhez a pad elé, és minden tudatosság nélkül megszólalt: – Gyere hozzám feleségül, Esme! Tisztelj engem! Én úgy foglak tisztelni, ahogy a férjed soha. A mi házasságunk gyógyír lesz a bűnre, ha egyáltalán a szerelmet bűnnek lehet nevezni. Esme csak a fejét rázta, és a torkát könnyek fojtogatták. – Nem tehetem. Tegnap éjjel Milesról álmodtam – magyarázta. – Álmomban boldog voltam a babával. És Miles is életben volt. – Nem mondom, hogy bárcsak életben lenne, de nagyon sajnálom, hogy az emléke a gyászt idézi fel benned. – Nem annyira az emléke, legalábbis nem egészen. Undorodóm magamtól, amiért meggyalázom az emlékét. Elvégre még gyászban állok. Gyászban! Mi pedig… Gyűlölöm magamat! – De miért? – Mert megcsaltam Milest, a férjemet! – Nem értek veled egyet – mondta Sebastian, most olyan hangsúlyra váltva, ahogyan egykor Bonnington márki beszélt. – Lord Rawlings halott. Neked nincs férjed. Te özvegy vagy, én pedig még nem vagyok nős. És bár a kapcsolatunk nem nevezhető szokványosnak, nem értem, hogy csalhattál meg egy halottat. – Úgy, hogy az emléke még mindig a szívemben él – felelte lassan Esme. – Folyton csak rá gondolok. És a babára. A kisbabára is sokat gondolok. – Nagyon sajnállak a férjed halála miatt. De nem mi öltük őt meg. Gyenge volt a szíve. Bármikor meghalhatott volna. Te magad mondtad, hogy már volt két rohama, és az orvosok nem jósoltak neki többet a nyár végénél. ELOISA JAMES

132

BOLOND SZERELEM

– Nem erről van szó, Sebastian. Pusztán arról, hogy nem lehetek ilyen kegyetlen. A férfi szólni akart, de Esme megelőzte. – Tavaly nyáron, Lady Troubridge házában úgy nyitottál be a hálószobámba, mintha egy kurtizán lennék, akinek az ajtaja nyitva áll. – Hangjában nem volt harag, mindössze tárgyilagosság. – De azért jöttél, mert tényleg úgy viselkedtem, mint egy prostituált. – Nem! Esme azonban újra csöndre intette. – Akár egy prostituált – ismételte meg higgadtan. – Aki repesve borult a karjaidba a társalgó kanapéján. Nem csoda, hogy minden figyelmeztetés nélkül bejöttél a szobámba, és arra számítottál, tárt karokkal fogadlak majd. Én tettem magamat ilyen könnyű prédává. – Esme most csodák csodája, nem sírt. A fájdalom valahogy elnyomta a könnyeket. – Sebastian, kérlek, hogy menj el! Utazz vissza Olaszországba! Most másodszorra adom oda magamat, mint egy utcanő. Kérlek, ne hagyd, hogy harmadszorra is megtegyem. – Soha többé ne mondj ilyesmit magadról! – parancsolt rá a férfi, és tekintetében határozottság villant. – Csak az igazat mondtam – emlékeztette az asszony. – Majd a világ eldönti, hogyan ítél meg, amikor kiderül az igazság. És a te jelenléted itt, a birtokon, bármelyik pillanatban felfedheti ezt. A gyermekem jövője forog kockán, ha kiderül. A férfi tekintete sötéten izzott, de Esme látta, hogy komolyan veszi a kérését. – Amikor Miles és én megegyeztünk, hogy kibékülünk, annyit kért csak tőlem, hogy éljünk együtt, és legyünk diszkrétek. Mert a gyerek jövője szempontjából fontosnak tartotta ezt. És azóta folyton azt álmodom, hogy még itt él velem, és könyörög nekem, hogy legyek jó anya. Esme végignézett Sebastianon, aki mellette térdepelt. Nemcsak Miles foglalta el a helyet a szívében. – Ha miattam nem, Milesért tedd meg! – kérte Esme elfúló hangon. – Ennyivel tartozol a gyermekének. A férfi most Esme karjára hajtotta a fejét, és életében először látta őt kétségbeesettnek. Egyik kezét a férfi fejére tette, és hajának egyik szőke fürtje az ujja közé csavarodott, mintha ott akarná tartani azt. Az asszony felállt, és kisétált az ajtón anélkül, hogy visszanézett volna.

Harmincnyolcadik fejezet Az ételért folyó csatát nem csak gyerekek folytatják A hóvihar három napig tartott. Anabel gyomra épp a legújabb fogást is visszautasította. Josie pedig dührohamban tört ki, és elővette szokásos „szegény anyátlan kislány” frázisát, majd gyorsan elhallgatott, amikor észrevette, hogy Henrietta éppen mesélt valamit Anabelnek, amit nem szívesen hagyott volna ki. A kedvenc meséje volt arról a dühös lámpaernyőről, aki egészen Párizsig utazott. Henrietta úgy tett, mintha nem venné észre, hogy mi történt, csak szívélyesen üdvözölte az ölébe kuporodó Josie-t. Josie mostanában szinte rémisztően jól kezdett viselkedni. Az egyetlen incidens az volt, amikor krumplipürét dobott a kishúgára, de persze nem ő volt az egyetlen, aki az étellel játszott a Medve és Bagolyban töltött három nap alatt. A második estén például Henrietta és Darby a hálószobájukban fogyasztották el a vacsorát. A férfi pedig minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak belecsúsztatott egy kanál fagylaltot Henrietta dekoltázsába. A lány egy pillanatig csak egy helyben ült, és a szája tátva maradt a csodálkozástól, miközben a jeges fagylalt olvadozva folydogált mellei közé, és megállt a fűzője tetején. ELOISA JAMES

133

BOLOND SZERELEM

Darby a tőle megszokott előkelőséggel állt fel a helyéről: – Csak nem történt valami baj, drágám? Hadd segítsek! – Azzal gyorsan kioldotta a lány háziköpenyét, miközben az értetlenül nézte, mi történik. Talán csak véletlenül pottyant le a kanálról az a fagylalt… vagy mégsem? Henriettának csak akkor sikerült alaposabban szemügyre vennie a férje arcát, amikor az már a fűzőjét bontogatta. A férfi selymes, barna haja kicsúszott a szalag alól, amellyel hátra volt kötve. És milyen csintalanul viselkedett! A keze oldozás közben ide-oda járt, nyomon követve a jeges fagylalt útját. – Milyen kár – szólalt meg. – Attól tartok, mostantól fűző nélkül kell majd utaznod. Henrietta összehúzta a szemét. – Van másik fűzőm, uram. – De hát ez a szörnyű darab – mutatta fel a fűzőt Darby – egészen eldeformálta a tested, mintha egy marionettfigura lennél, és azok a ruhák csak úgy lógtak rajtad anélkül, hogy bármit is megmutattak volna ebből a két csodás kebelből – simította végig a lány mellét, forróságot árasztva szét bennük. – Nem tehetsz olyanná, amilyen te vagy – felelte a lány. – Milyen ember vagyok én? – kérdezte a férfi selymes hangon. – Elegáns – vágta rá Henrietta. – Rajtam sohasem fognak úgy állni a ruhák, mint rajtad. Én sánta vagyok és kicsi. Darby elnevette magát, és kimondottan élvezte a beszélgetést. – A ruhák arra valók, hogy a férfiak átlássanak rajtuk, és meglássák a nő valódi testét. A magasságnak semmi köze ehhez, sem a gyenge csípőknek. – Darby, a ruhák arra valók, hogy az ember tisztességesen elfedje velük a testét – jegyezte meg Henrietta. – Tegnap éjjel még Simonnak szólítottál – érkezett a válasz, majd a lányról lekerült az alsóing is. Henrietta elpirult, ahogy a tegnapi éjszakára gondolt. – Akkor nem voltam magamnál. A férfi rámosolygott, arcán bűnös pajzánság. – Az ember a szenvedély hevében sok olyat mond, amire másnap reggel nem akar emlékezni. Addigra sikerült megtalálnia a ragacsos fagylalt útjának kezdőpontját, a lány kulcscsontjánál, és elkezdte nyalogatni. Aztán egyre lejjebb vándorolt, a felesége pedig szótlanul tűrte, pedig a férfi már előtte térdepelt, még mindig a fagylalt útját követve. És az a fránya édesség még lejjebb eljutott… A lány térde hirtelen megroggyant, és rákiáltott: – Simon! Nem is a hálószobában vagyunk! – A férfi erre felállt, hanyagul kulcsra zárta az ajtót, és visszament. Henrietta azonban ezt a kis időt kihasználta arra, hogy elvegyen egy tányért az asztalról. Amikor Darby visszament, ott találta a lányt nevetve, csodálatos haja a vállára omolva, fűzője és alsóinge a földön hevert kis kupacban. A lábán lévő halványkék papucstól és a térdnél masnira kötött harisnyától eltekintve anyaszült meztelen volt. Darby soha nem látott még nála elegánsabb nőt meztelenül. A lány tányérján egy adag fagylalt volt, de a férfi nem vette észre. – Eláll a lélegzetem, olyan szép vagy – szólalt meg lassan. – Hihetetlen, hogy még mások előtt rád találtam. Pedig még azok a fajankók is láthatták Limpley Stoke-ban, milyen gyönyörű vagy! Henrietta ragyogó mosolyt villantott rá, egy pillanatra letette a tányért a kezéből, és kibontotta a férfi nyaksálát, amit gondosan félrerakott. Azután kibontotta az ingét a nyakánál, és még mielőtt bármit is tehetett volna, egy nagy kanál fagylaltot tett bele. Ezután szinte sokkolta, amikor a férje ellentámadásba lendűlt: a ragacsos, cukros édességet szorongató jéghideg ujjak hirtelen teste legforróbb részére tapadtak. De ezzel valami szédült könnyedség fogta el… ami elég volt ahhoz, hogy a földön kössenek ki. Henriettában csak akkor tudatosult valójában, miről is szól a házasság, amikor visszatértek Londonba, és berendezkedtek Darby házában. A házasság gyakorlatilag abból állt, hogy az emberről az összes ruhát lefejtették, és még annyi mást is. A lány úgy érezte, fölfedte előtte mindent titkát. Darby előtt teljesen meztelen maradt. A férje meglepő módon előszeretettel járkált a hálószobájukban meztelenül. Ő, aki mindig tökéletesen öltözött selyembe és bársonyba, nagyon jól érezte magát ruha nélkül. Ám a meztelenséget nem csak magától várta el. Úgy kívánta, hogy a lány is hasonlóképpen járjon el. Aztán az a szivacskérdés még több fátylat felfedett a lány titkaiból. Először is, nyíltan beszéltek róla. Henrietta álmában se gondolta volna, hogy ez így lesz. Amikor ELOISA JAMES

134

BOLOND SZERELEM

megérkeztek Londonba, Henrietta diszkréten visszavonult a szobájába, ecetbe mártotta a burkot, és felhelyezte. Nem volt túl kellemes, de nem is volt annyira kellemetlen, hogy ne érje meg a Darbyval töltött csodás intim együttlét miatt. Aztán az egyik este a lány még ott maradt a vacsora után, és a férje ölében kötött ki. A ruhája alatt éppen nem viselt fűzőt, mivel a férje az utóbbi időben szabotálta az olyan alsóneműit, amelyek viselését nem hagyta jóvá. Henrietta furcsának találta, amikor rájött, hogy a férje kezében teste úgy viselkedik, akár a viasz. Elég volt, ha csak ránézett azzal a vidám, barna szemével, mire ő – Ő, aki tizenhét éves korára már egy iskolát és egy háztartást vezetett – kész volt teljesíteni bármilyen őrült parancsát. Aznap este a férje éppen azt a csintalanságot találta ki, hogy húzza fel a ruháját, és üljön az ölébe, Henrietta pedig az érintésétől annyira elvesztette a fejét, hogy teljesítette a kérést, ám egyszer csak eszébe jutott valami, és eltolta a férfi kezét! – Simon! A szivacs! A férfi a karjaiba kapta a lányt, és felcipelte az emeletre. Ott lefektette az ágyra, és azt kérte: – Engedd, hogy ma este én csináljam. Henrietta döbbenten nézett rá. – Szó sem lehet róla! – Miért nem? – kérlelte Darby. Ujjaival közben bevándorolta a lány testét. – Biztos, hogy én is fel tudom neked rakni. Igaz, az ujja már többször járt ott, ahová a szivacs tartozik, gondolta a lány, és akaratlanul is felnyögött. – Nem – tiltakozott halkan. – Az olyan személyes dolog. – A te tested az én testem is – felelte Darby a lány fölé hajolva. Hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. – Már nem emlékszel, Henrietta? Férj és feleség vagyunk. Nem hallgattad a papot a ceremónia alatt? Én a magam részéről nagyon érdekesnek találtam, különösen az a rész tetszett, amikor a lelkész arról beszélt, hogy egy testben egy lélek vagyunk. Henrietta döbbenten nézett rá. Darby arcán halvány mosoly futott át, mintha csak várna valamit. – „Úgy kell a férfiaknak szeretni az ő feleségöket, mint az ő tulajdon festőket. A ki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte; hanem táplálgatja és ápolgatja azt…”6 A választ meg sem várta, hanem felállt, és odament az asztalhoz, ahol a felesége szobalánya ott hagyott egy pohár ecetet és a szivacsot. – Nem hiszem, hogy így kellene értelmezni a házassági eskünket! – háborgott a lány. – És hol a magánszféra? – Sehol! – Darby akkor már újra a lány mellett volt. Egyik kezét a mellére tette, amitől Henriettának nehezére esett a beszéd. A másikkal pedig… hát, ahogy mondta, valóban jól ismerte a test anatómiáját. Később már egymás karjaiban feküdtek, keresztbe font végtagokkal. A férfi finoman megsimogatta a lány hátsóját. – Nem fáj a csípőd, amikor szeretkezünk? A lány a fejét rázta. – És mitől fáj? Mert ma délután fájdalmaid voltak, jól láttam? – Csak egy picit – felelte a lány meglepetten. Pedig biztos volt benne, hogy sikerült lepleznie. – Elfáradtam. – Szólnod kellett volna. Madame Humphries annyira élvezi, hogy felöltöztethet téged, hogy akár egész délután állhattál volna nála. Henrietta elmosolyodott. Őt aztán egyáltalán nem érdekelték a ruhák, mégis furcsa volt a fölfedezés, amikor rájött, mennyire másképp fest ezekben a ruhákban, mint amiket Mrs. Pinnock varrt neki. – Nagyon érdekesnek találom, hogy a sérült csípőd külsőre épp ugyanolyan, mint az egészséges

6

Pál levele az efézusiaknak 5.28-29.

ELOISA JAMES

135

BOLOND SZERELEM

oldalad – jegyezte meg Darby. – Nem értem, miért gondolják az orvosok, hogy nem tudnál kihordani egy gyermeket, Henrietta. Semmi különbséget nem látok e között – simította végig újra a hátsóját – és más nők csípője között. Henrietta a homlokát ráncolta. Nem szerette, amikor a férje más nők csípőjét emlegeti. Darby természetesen tudta. – Nem mintha bárkivel össze akarnám hasonlítani a te gyönyörű fenekedet és csípődet – súgta a fülébe. – Mi lenne, ha itt, Londonban is felkeresnénk egy orvost, Henrietta? Van egy híres orvos a St. James Streeten, akinek a szülészet a specialitása. Azt hiszem, valami Ortolon a neve. – Akár látszik, akár nem, a probléma létezik. Kész csoda, hogy én egyáltalán életben maradtam – felelte őszintén Henrietta. – Anyámnak már nem volt ekkora szerencséje. – És nem voltak kegyetlenek az emberek, amikor kislány voltál? – Nem voltak azok – felelte a lány tűnődve. – Inkább a valóság tűnt kegyetlennek. Mivel egy kis faluban nőttem fel, mindenkiről tudták, milyen jövő vár majd rá. Billy Lent például rossz gyerek volt a középiskolában, és mindenki tudta, hogy elküldik majd a ferencesekhez, és úgy is lett. Mivel én sánta voltam, rólam mindenki tudta, hogy sohasem fogok férjhez menni. Henrietta szemében ekkor ragyogó mosoly csillant. – Ha tudtam volna, hogy majd egyszer te fogsz végigsétálni Limpley Stoke főutcáján, akkor talán kegyetlenebbnek gondoltam volna a sorsomat. – A férfi sűrű, barna haja kibontva takarta el a fülét. A derekára kötött fehér lepedőben úgy festett, mint valami római szenátor. – De azért csak gondoltál a házasságra! – Persze hogy gondoltam. De azt hittem, talán majd egy idősebb férfit fogok találni, egy özvegyet, akinek már van gyermeke. Aki egy társra vágyik, de… A férfi abbahagyta a csókolgatását. – De nem egy ágyastársra. – Azt akkor nem tudtam, hogy pontosan mi lehet – ismerte el Henrietta. – Azt látom! Nem gondoltad, hogy a házastársi örömök és a gyereknemzés azonos tőről fakadhat, igaz? Henrietta a fejét rázta, aztán tréfálkozva hozzátette: – De még mindig nem értem, miért olyan fontos ez a férfiaknak! – Hát, egy olyan csoszogó, vén trotlinak, akihez hozzá akartál menni, már bizonyára nem lett volna fontos. – Nem is akartam csoszogót! De mégis milyen választásom lehetett volna? – Ez esetben óriási szerencsém volt, hogy én voltam az első, aki besétált abba a faluba, Henrietta. A barátaim közül egyet sem ismerek, aki ne csapott volna le rád, akár sántikálsz, akár nem. – Rees megtette volna – jegyezte meg a lány. – Azt meghiszem! Nehezen tudja megemészteni, hogy egy személyben vagy intelligens, szórakoztató és gyönyörű – mondta Darby, miközben ajkaival forró nyomot hagyott a lány bőrén. – Forog vele a világ, amióta megismert téged! – Ugyan, dehogy! – tiltakozott Henrietta. – Szegény ördög. Ő már lekésett rólad, mert az enyém vagy. – Közelebb vonta magához a lányt. Henrietta megmarkolta a férfi karját. – És mi van a gyerekekkel? Az a sok londoni arisztokrata nem akart volna gyereket? – Hacsak nem ők az elsőszülöttek, nem hiszem – magyarázta Darby, de gondolatban már egész máshol járt. – Nekem nincs a hátamra kötve egy földbirtok. És vagyunk még jó néhányan, akik ilyen cipőben járunk. De most, ha megbocsátasz… Henriettának azonban sikerült még kinyögnie az alatt, amíg a férfi a lábai közé ereszkedett, és testén szétáradt az ismerős forróság: – Azért szerintem ők akartak volna gyereket. A férfi vállában megrándult egy izom. Henrietta a nyelvével csókot nyomott rá. – Nem érdekelte volna őket – mondta Darby. – Semmi sem érdekelte volna őket, ha megadatik nekik, hogy együtt lehetnek veled. – Olyan hévvel nézett a lány szemébe, hogy az érezte, igazat beszél. – De nekik nem adatott meg – tette hozzá még a férfi a szájába lehelve. – Rajtam kívül soha senki nem kaphat meg. Az enyém vagy, Henrietta. ELOISA JAMES

136

BOLOND SZERELEM

Erre már nem volt mit tenni, csak mosolyogni.

Harminckilencedik fejezet Ismerd az ellenséged… Nem úgy kell a csapatokat előretolni – magyarázta Josie hajthatatlanul, és kezét előrenyújtva megállította Henrietta ólomkatonáit. Az egyik bábu eldőlt, a kislány pedig óvatosan visszatette a helyére. – Ha itt felmész velük a hegyre, akkor az egyik őrszemem észrevesz. És nem láthatnak meg. Ez a szabály. Henrietta értetlen arcot vágott. Az ő emlékezete szerint a húgával játszott játékokban nem volt ennyi szabály. – Hagyd, hogy úgy játsszam, ahogy akarok, még ha hibázom is – kérte a kislányt. – Úgy legalább gyorsabban legyőzöl. – Josie csapata mindig győzött, mivel Henrietta az ideje nagy részében azon gondolkozott, hogyan tudná feláldozni saját katonáit, és megúszni a háborút. – De az úgy nem jó! Ha nyugat felé fordítod a katonáidat, akkor a kastélyt hátulról tudnák megtámadni. Henrietta nagyot sóhajtva elkezdte „nyugat” felé fordítani csapatait, felkészülve egy hátsó támadásra. Annyira unalmasnak találta a játékot, hogy közben reménykedve pillantott Anabel kiságya felé. Talán már felébredt a délutáni alvásból. Az ólomkatonák most viseltesebbnek tűntek, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor Josie rájuk talált Esme házában. A piros katonákat most már csak halvány rózsaszínnek lehetett mondani, és a festék csupán a derekuk tájékán látszott, a többi lekopott. A kék katonák valamivel jobb állapotban voltak, mivel azokat Josie nem szerette annyira. Akadt köztük olyan is, amelyiken még látszott az uniformis. Őket nem fürdették naponta, és nem kellett együtt aludniuk a parancsnokukkal, ahogyan a pirosaknak. Henrietta kezdett hozzászokni ahhoz, hogy Josie ágyában esténként kemény ólomkatonák szúrják az oldalát. A kislány azonban sohasem tudakolta, hogyan élték túl a katonák, amikor éjnek évadján átmásztak az éjjeliszekrény tetejére. – Ha hátulról támadsz – magyarázta most Josie, szép sorba rendezve saját piros csapatát –, akkor valószínűleg forró viasszal foglak leönteni. – Őszintén nézett Henrietta szemébe. – Ezt csak azért mondom, hogy figyelmeztesselek. – Micsoda vérszomjas ötlet! – háborgott Henrietta. – Kitől tanultad ezt a szörnyű módszert? – A bátyám, Simon tanította. Ő pontosan ezért sohasem támad hátulról. De persze, ő sok mindent jobban tud nálad – nézett sajnálkozva Josie Henriettára. – Aha – dünnyögte a lány. – És mégis mikor tanította neked Simon ezt az érdekes módszert, hogy viaszt önts az ellenfél nyakába? – Ma reggel – szólalt meg egy mélyebb hang a feje fölött. Henrietta meglepetten kapta fel a fejét. – Nem is tudtam, hogy ilyen jó stratéga vagy – jegyezte meg, ellenállva a késztetésnek, hogy a férje karjába vesse magát, és őrülten csókolózni kezdjen vele. – Sok mindent nem tudsz még rólam – felelte Darby, és leguggolt a kislányok mellé. – Miért állítottad ezeket a katonákat dupla sorba, Josie? Ha véletlenül ide esik egy tüzes nyíl, akkor egyetlen csapással minden emberedet elveszítheted. Josie egy pillanatig tűnődve bámulta a katonákat. – Akkor majd a pillér mögé sorakoztatom fel őket – közölte, egy üres helyre mutatva. – Jó ötlet – felelte Darby, mire a kislány óvatosan rakosgatni kezdte a katonáit. – Nem tudnál kitalálni ezeknek a szegény ördögöknek valamilyen ruhát? – fordult a férjéhez Henrietta, és felemelt egy kék katonát. – Ez a szegény ember szinte teljesen csupasz. ELOISA JAMES

137

BOLOND SZERELEM

– Tetszene, ha lenne egy váltás csipkeruhája? – kérdezett vissza Darby. – Az isten szerelmére, asszony, ezek itt kemény katonák! Különben sem tetszene rajtuk a ruha. – Inkább a csipke, mint a semmi – jegyezte meg Henrietta. – Rees kérdezted, hogy nem lenne-e kedvünk elmenni az új operája megnyitójára. Ezt vedd hatalmas bóknak a részéről. Engem még soha nem kért meg ilyesmire. – Ez csodálatos! Mikor lesz a bemutató? – Ma este – felelte vigyorogva Darby. – Attól tartok, kicsit későn szólt. Henriettának az arcára fagyott a mosoly. – Ma este? Akkor nem vagyok biztos benne, hogy el tudok menni. Darby felvonta a szemöldökét. – Madame Humphries biztosan elkészített már legalább egy estélyi ruhát a sok közül, nem? – Henriettának ma fáj a lába – vetette oda Josie félvállról. – Sétálni sem tudott eljönni velünk. De most már forr a viasz. Vagyis itt az ideje, hogy nyakon öntsenek, gondolta Henrietta, és engedelmesen felsorakoztatta katonáit a felülről jövő forró viasz alá. Egy nagyobb kéz segített neki befejezni az áldozatok felállítását. – Sajnálom, hogy fájdalmaid vannak – mondta Darby, Josie csata kiáltásai közben. A forró viaszt óriási kiáltások közepette zúdították le. – Semmi baj – felelte Henrietta, és segített Josie-nak az utolsó katonát is eldönteni. – Josie, ne kiabálj olyan hangosan, még felébreszted Anabelt. Henrietta Darby segítségével tápászkodott fel a földről. – Szóljak Fanningnek, hogy előbb készítse el a vacsorát? Úgy talán lesz elég időd. – Csak nem gondolod, hogy nélküled elmegyek? – kérdezte a férfi, mintha vizsgáztatná. Henrietta a homlokát ráncolva válaszolt. – El kell menned. Rees számára nagyon fontos lehet ez a megnyitó, különösen, ha most először hív meg rá. – És azt gondolod, hogy bárhová is elmennék a feleségem nélkül? – csókolta meg az ujjait a férfi. – Az most nem fontos – felelte Henrietta, igyekezve szigorúságot csempészni hangjába. – El kell menned Rees megnyitójára, mert különben még sérültebbnek fogom érezni magam, mint egyébként. Most Darbyn volt a sor, hogy megrökönyödjön. – El kell menned – ismételte meg a lány határozottan. – Majd megvárom, amíg haza nem érsz, és elmeséled, hogy sikeres volt-e az opera. Darby közelebb hajolt. – Az sem baj, ha elalszol. Szeretem felébreszteni az alvó nőt. – Ahogy mosolyogni tudott! Henrietta gyorsan elfordult, hogy megnézze, mit csinál Josie. Néhány óra múlva Henrietta csatlakozott a férjéhez a házuk társalgójában. A férfi ajkát egy szitokszó hagyta el. Henrietta kicsit félve nézett végig magán. Kezdetben úgy tűnt, élvezni fogja, hogy megfeleljen Darby kényes ízlésének, és az előbb, a hálószobája magányában még úgy látta, sikerülni is fog. – Nem tetszik a ruhám? – kérdezte. A férje tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Gondolom, ez az estélyi ruha, amit Madame Humphriestől rendeltünk? – Igen – felelte a lány. És mivel a férje szemében megcsillant valami, amitől felbátorodott, körbefordult. A ruha nem volt túl hosszú, alatta fehér szatén alsószoknya, amelyből gyönyörűen kivillantak a bokái, ahogy forgott. A ruha legszebb része azonban minden kétséget kizáróan a halvány színű, kreppselyem míder volt. Elején szorosan összefűzve, elöl és hátul is mélyen dekoltálva. – A francba! – ismételte meg a férfi. – Amikor megismertelek, nem is gondoltam volna, hogy ilyen kifejező tudsz lenni. – Henrietta igazított egyet fehér kesztyűjén, így éppen a könyöke fölé ért. – Mit szólsz a fátylamhoz? Madame Humphries biztosított, hogy a saját csipkédből készült. – Madame Humphries Henrietta valamennyi új ruhájához Darby csipkéjét használta fel. Mivel ezen a ruhán nem volt csipkevarrás, ezért külön készített hozzá egy kis fátylat, amelyet a karjára vehetett. ELOISA JAMES

138

BOLOND SZERELEM

Ahogy Darby a lányhoz lépett, volt valami párducszerű a mozgásában. – Nagyon szép. Tetszenek a gyöngyök rajta. – Madame Humphries szerint szokatlan megoldás ilyen levél formájú mintába rakni őket. – És látom, hogy a minta megismétlődik a ruha ujján. – Ha ezt ujjnak lehet nevezni – tette hozzá a lány. – Soha nem volt még ilyen szűk ujjú ruhám. – És a felső rész is szűkebb, mint az eddigi ruháid, amiket volt szerencsém látni rajtad. Henrietta elfojtott egy mosolyt. – A fűzők teszik – magyarázta. – Látod, itt az elején össze van fűzve. A férfi egyik kezét végigjártatta a fűzőkön. – Igen, látom. – Ezek szerint tetszik ez a ruha – állapította meg Henrietta, miközben a férfi keze elidőzött a fűzőkön. – Akkor miért szitkozódtál, amikor beléptem? A férfi addig előrehajtott fejjel állt, most viszont felemelte a fejét, és mélyen a lány szemébe nézett. – Ez nem az a fajta ruha, amelyben az ember szívesen otthon hagyja a feleségét – felelte. Henrietta lába sajgott a sok állástól, Darby pedig mintha érezte volna, hirtelen a karjába kapta, és odavitte az ablaknál álló székhez. – Sajnálom – mondta a lány. Nem bírta szavakkal kifejezni, mennyire sajnálja, hogy gyengesége miatt képtelen részt venni Darby legjobb barátjának megnyitóján. Sem azt, hogy milyen féltékenység fogja el, amikor eszébe jut, hogy a férje egy teremben ül majd azzal a sok gyönyörű, londoni nővel. Ez a féltékenység vette rá, hogy egy egyszerű vacsorához estélyi ruhába bújjon. A férfi most leült, és Henrietta úgy omlott az ölébe, mintha mindig is ott lett volna a helye. – Azon gondolkodtam, Henrietta, hogy talán a csípődnek nem tesz túl jót, amikor a lábadat a vállamra teszem. – Nem szabad hangosan beszélni ilyesmiről! – intette a lány erőtlenül. Kezdett ugyanis hozzászokni, hogy a férje nem ad az illemszabályokra. Darby vállat vont. – Ez itt a saját házam, kedvesem, és nincs a közelben senki. – A tekintetében újra megvillant a pajzánság. – Jó néhány élvezetes pozíció létezik még, amit kipróbálhatunk. Ahogy erre a fűzőre nézek, szinte örülök, hogy nem kísérsz el ma este az operába. Nem hagyhatom, hogy London összes férfija azon álmodozzon, hogyan fűzze ki a ruhád. – De én sohasem leszek olyan tökéletes, mint te – vágta rá Henrietta, és az arca vörösbe fordult. Miért nem volt képes tartani a száját? – Ezt meg miért mondod? – állt meg a férfi keze a levegőben, és kérdő pillantással nézett rá. Henrietta dühös lett. – Mintha nem tudnád, hogy én sánta vagyok. Gyenge és tökéletlen. Te pedig tökéletes. A te testeden egyetlen hiba sincs. – Én a tiéden sem látok hibát. Henrietta nyelt egyet. – Hát nem érted, Darby? Nem csak a csípőmről van szó. Ha egy nő nem szülhet gyermeket, akkor ő egy senki… Bartholomew Batt szerint a gyerek a nő legnagyobb ajándéka. – Kezdem utálni ezt a Bartholomew-t. – Én pedig egyetértek vele. Az anyaság… – Nem is tudta szavakba önteni, amit gondol. – Amikor az apám eljátszotta a birtokot, ahol felnőttem – szólalt meg Darby, csókot nyomva a lány fülére –, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Hiszen csak egy nagybirtok vezetéséhez értettem. Ráadásul csak ahhoz a birtokhoz, amelyet még a dédapám alapított. És minden elveszett. – Elveszett? Hogy vesztette el az apád? – Eljátszotta. – Darby most abbahagyta a csókokat, és a szája helyén jeges hidegséget hagyott. – Hazárdjátékban. A házunkat és a földünket négy kockával játszotta el. Még mindig őrzöm a kockákat. Apám hazahozta őket, és megesküdött, hogy megöli magát. Persze, nem tette meg, de annyit megtett, hogy felébresztett, és átadta a kockákat azzal, hogy ennyi az örökségem. – Hány éves voltál? – Tizennégy. – Ó, Simon, ez borzasztó! – Henrietta odafordult, és megcsókolta. Amikor kettesben voltak, már ELOISA JAMES

139

BOLOND SZERELEM

Simonnak szólította a férfit, de a nyilvánosság előtt még mindig nem tudta rávenni magát. – Most viszont már van saját birtokom – szólalt meg Darby. – Nem az, ahol a nagyapám élt, de mégis az enyém. És én boldog vagyok itt. Te boldog vagy, Henrietta? A lány értetlenül nézett rá. – És hogy van az a zsivány kis kölyök? – csókolta meg újra a fülét Darby. – Ma is kirakta az ebédet a kis Anabel? Henrietta fanyar mosollyal jelezte, hogy úgy volt. – Tudod, a család olyan, amilyenné tesszük – folytatta Darby. – Tudtad, hogy van két bátyám is, Henrietta? A lány érdeklődve rázta meg a fejét. – Fogalmam sem volt. És hol vannak? Hogy hívják őket? – A nevük Giles és Tobiás. Ikrek. De azt, hogy hol vannak… senki sem tudja. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a lány. – Hol lehetnek? – A világ veszélyes hely – felelte Darby, és kezét végigcsúsztatta a felesége vállán, egészen a hátáig. – Tizennyolc évesen elhagyták Angliát. – De csak van valami fogalmad róla, hogy hol lehetnek! – Nincs. Az apám minden évben kerestette őket, és én is folytattam. Apám szerint a tengerbe vesztek, de én ennél borúlátóbb vagyok. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem akarok gyereket. Az ember sohasem tudhatja, mi történik holnap. Henrietta a férje nyaka köré fonta karját, és arcát a vállához dörzsölte. – Annyira sajnálom! Biztosan nagyon hiányoznak a testvéreid. Remélem, nem vesztek a tengerbe. – Én is remélem – felelte a férfi. Egy darabig csöndben üldögéltek a félhomályban, Henrietta pedig az elvesztett testvérekre és a megtalált gyerekekre gondolt. Aztán eszébe jutott, hogy egy jó feleségnek kötelessége felvidítani a férjét, amikor az rossz hangulatban van. Ezért egy hang nélkül felállt, rámosolygott Mr. Simon Darbyra, és lassan, nagy gonddal elkezdte kioldani Madame Humphries ruhájának szoros fűzőjét. Simon Darby végül nem ment el a barátja operamegnyitójára. Másnap küldött egy levelet Reesnek azzal a kifogással, hogy hirtelen gyengeség fogta el, ami napokra a szobájába köti. Amikor Rees elolvasta a levelet, horkantott egyet. Az ember csak remélni tudta, hogy Darby testét bárányhimlők borítják. Abban viszont biztos volt, hogy Darbyt nem fogják ágyhoz kötni a parányi, viszkető foltok.

Negyvenedik fejezet A hajnali tündérek és más meglepő lények Henrietta nem számolta a napokat vagy a heteket, mindenfajta rutin nélkül élte hétköznapjait. Egy reggel azonban félálomban feküdt az ágyban, és éppen Millicent házassági tanácsain tűnődött, meg azon, milyen szomorú, hogy nevelőanyja ilyen kellemetlen élménynek találta az intim együttléteket, úgy gondolt rájuk, mint valami szennyes, piszkos dologra. És erre a gondolatra hirtelen megfagyott benne a vér. Nem jött meg a vérzése! Úgy érezte, mintha kiszivattyúzták volna belőle a levegőt, elkezdett számolni visszafelé. Már majdnem négy hete házasok voltak. Ez azt jelenti, több mint hat hete nem menstruált. Késett a vérzése. Végtagjait ólomsúlynak érezve feküdt a hátán, igyekezve visszanyerni lélegzetét. Hogy ELOISA JAMES

140

BOLOND SZERELEM

történhetett? Hiszen mindvégig betartotta Esme utasításait, és figyelt arra, hogy védekezzen. Most újra kiszámolta a napokat, majd megismételte, mintha valamit is számítana. A szobalány nyitott be, karján az aznapi ruhájával. A lány intett neki, hogy menjen ki. Miért is öltözne fel, ha éppen most mondták ki a halálos ítéletét? Ez volt Henrietta életének egyik legszörnyűbb reggele. Darby éppen üzleti megbeszélésen volt. A gyerekek a szobájukban játszottak a dajkával. Soha nem érezte még magát ilyen egyedül. Egész délelőtt csak ágyban feküdt, és a feje fölött lévő csipkebaldachint bámulta. Nem sírt, csak próbált egyenletesen lélegezni. Aztán végül felkelt, levette magáról a hálóinget, és szemügyre vette a testét a tükörben. Pontosan ugyanolyannak tűnt, mint máskor. Nem volt nagyobb a hasa. A tükörből rámeredő arcon a szemek alatt sötét karikák ültek. Henrietta arra számított, hogy a hasa percről percre nagyobb lesz. Akadt a faluban néhány asszony, akinek sikerült elrejtenie terhességét néhány hónapig, de az olyan vékony alkatúak, mint ő, már kezdettől fogva hatalmasnak tűntek. Henrietta a hasára tette a kezét, és veszélyes gondolatok tolultak a fejébe. A testében ott növekszik egy parányi kis lény. Egy kisbaba. Az ő saját gyermeke. Talán egy kislány, aki örökli majd Darby sötétbarna haját. Szinte mámorító érzés volt ez a gondolat. Bárcsak… Ha viszont a férje előtt kiderül az igazság, ő azonnal arról a kis üvegcséről fogja kérdezni, amit a nászéjszakájukon adott neki, az a gyógynövény, ami megakadályozza a terhességet. Darbynak pedig tökéletesen igaza lesz, győzködte magát Henrietta. Mindenki azt mondogatta: kész csoda, hogy ő életben maradt. Képes lenne feláldozni a saját életét, és kockáztatni egy kisbabáét is? Mi értelme volna? Semmi értelme, súgta a szíve. Semmi értelme. Henrietta szíve hevesen vert, minden egyes ütésre azt mondogatva, hogy nincs más választása. Szinte hallotta, ahogy a fülében zúg az üzenet. Úgy érezte, felforr benne a vér, de a szíve csak lüktetett tovább, és a fejében zakatoltak a gondolatok. Aznap este nem engedte be a férjét, azt hazudta, hogy megfázott. Darby egy másik szobában aludt. Olyan kedvesen érdeklődött a hogyléte felől, hogy Henrietta majdnem mindent bevallott neki, de ha megteszi, azzal mindennek vége. Még nem bírta rávenni magát. Nem bírta még meginni azt a folyadékot, és végezni a kisbabával. Még nem. Aztán jó egy órával később, miután a férje visszavonult a másik szobába, Henrietta rájött, hogy ha az embernek már csak hónapok vannak hátra az életéből, nincs értelme egyedül tölteni egyetlen éjszakát sem. Szinte eksztázisban bújt be a férje mellé az ágyba, és elrebegett egy hálaimát, ahogy hozzáért az ismerős, izmos lábakhoz, és a férje félálomban a karjaiba zárta. Úgy bújt a férje karjaiba, mintha pontosan beleillene, akár egy dió a héjába. Aztán csak forgolódott álmatlanul. Eleinte azt hitte, csak álmodik. A férje egyszer csak gyöngéden megérintette, és határozott mozdulattal a hátára fektette. Henrietta álmosan tiltakozni akart, de valami miatt szinte mindent engedett a férjének. A nevelőanyja biztosan nem hagyta volna… Aztán hirtelen felvillant benne a felismerés, hogy mit művel vele a férje. Hát az embernek semmi titka nem lehet egy házasságban? – Simon Darby! – förmedt rá, és felült az ágyban. – Mégis mit művelsz? A férfi csak vigyorgott rá. – Gondoskodtam róla, hogy védekezzünk, kedvesem. És ezek után már… – A karjába kapta a lányt, és a kertre néző ablakhoz vitte. Henrietta erre már tiltakozni kezdett. Nem volt hideg a szobában, mert a kandallóban még parázslott a tűz, de tél volt, ő pedig meztelen, mivel valaki álmában lehúzta róla a hálóinget. A férfi azonban nem vett tudomást a tiltakozásról, csak odaültette az ablak melletti fotelba: – Nézd, Henrietta! A kert olyan volt, mint tündérország. A fák és rózsabokrok helyén most minden egyes vékony ágra ráfagyott a dér. A holdfény ezüstösen csillogott a fagyos mesevilágon. Még az ablakot is deres jégvirágok díszítették. – Itt jártak a jégtündérek – érintette meg kezével Henrietta az üveget. – Ó, Simon, ez gyönyörű! – Ühüm – csókolta meg a férfi a vállából kitüremkedő csontot. – Sírhatnékom támad ettől – suttogta a lány. A kert szinte földöntúlinak tűnt, akár egy óriásnak ELOISA JAMES

141

BOLOND SZERELEM

kidekorált esküvői torta. A férfi meleg teste a hátához simult. Henrietta már jól ismerte ezt a keménységet, és mohón hátradőlve fogadta magába. – Szerintem a sírás fölöslegesen szomorú reakció egy ilyen szép és fagyos éjszakához – jegyezte meg Darby. A hangjában vágy reszketett, kezét olyan magabiztosan tapasztotta a lány mellére, hogy az fejét hátravetve, halkan felsóhajtott a néma éjszakában. A férfi most végighúzta ujját a jeges ablakon, majd finoman körözni kezdett vele a lány mellbimbója körül. Henrietta lélegzete szaggatott lett, és vonaglani kezdett. Hihetetlen érzés volt! Darby megint az ablakot érintette, majd ujját a lány hasán csúsztatta végig a finom redőkig, amelyek tűzben égtek az érintéséért. Az ablakon az ujjai nyomán megolvadt a jég, és a fekete foltban visszatükröződött a lány karcsú teste. Henrietta most feltérdelt az ablakpárkányra, és koncentrált, nehogy fellármázza az egész házat, miközben a férfi jeges ujjai teste minden tájékán végigcsúsztak. Még az ajkát is az ablakhoz préselte, majd hideg csókot lehelt nevetve a lány nyakára, miközben az megpróbált elhúzódni előle. Később már nem nevettek, csak sóhajokat hallattak, és a jeges hidegséget forróság váltotta fel. A férfi izmos teste megfeszült mögötte. Henrietta egyszer még az arcát is a jeges ablaküveghez ütötte, de nem számított, mert a teste tüzes lázban égett, a férfi minden mozdulatára folyékony hullámokban öntötte el a forróság. Később Darby a karjában vitte vissza feleségét az ágyhoz. Ahogy Henrietta az ágyban szorosan hozzábújt, a hasán érezte, hogy férfiassága újra feléled. Kezével megérintve, magába fogadta az erőt és a melegséget. A férfi két kezébe fogta Henrietta arcát, és úgy csókolta mindenütt: a szemét, a száját és az orcáit. – Szeretlek – zihálta a lány a csókok között. – Szeretlek, Simon! – A férfi most birtokba vette ajkait, és belefojtotta a szót, de a szívében tovább zakatolt a mondat. Henrietta azt álmodta, hogy gyereket szült, egy kisfiút. A gyermek haja ugyanolyan fürtös volt, mint az övé, és a nevetése olyan vidám, mint Anabelé. Henrietta éppen teázott a lelkésszel, a varrókor hölgytagjai pedig virágokat hoztak egy temetésre. A lelkész felállt, és elment, ő pedig bement a gyerekszobába, hogy kihozza a kisfiát, de a dajka nem látta sehol. Henrietta pedig nem emlékezett rá, hol hagyta aznap reggel. Rohanni kezdett, ruhakupacokat dobált szét, kétségbeesetten kereste a fiát, de nagyon picike volt. Nem találta sehol. A szíve majd kiugrott a helyéről. Még sírni sem bírt a rémülettől, üvölteni akart, de nem kapott levegőt. Amikor rémülten felriadt, bordái fájtak a levegőtlenségtől. Egész délelőtt az ágyban fekve bámulta a baldachint. Az ajtón hallott kaparászástól bizonytalanul felült, mert azt hitte, a szobalány, Keyes az, hogy forró fürdőt készítsen neki. De nem Keyes jött be, hanem Josie. – Helló – suttogta Josie hangosan, és bejött a szobába. – Helló – üdvözölte mosolyogva Henrietta. – Millie dada azt mondta, beteg vagy. Nem fogsz reggelizni? – kérdezte Josie, még mindig az ajtóban toporogva. Henrietta nem értette, miért nem akar bejönni a kislány. – Nem hiszem – nyugtatta meg Josie-t, és kinyújtotta felé a kezét. – Csak egy kicsit megfáztam. De gyere ide, és meséld el, mit csináltatok tegnap. Josie mosolya melegséggel árasztotta el a lány szívét. – Csak azért jöttem be hozzád, mert a dada éppen most takarítja fel Anabel reggeli tejének nyomait – pattant fel az ágyra Henrietta mellé. A lány egyik karját a kislány köré fonta. – Mit gondolsz? Anabel gyomra meg fog erősödni? – Nem – felelte Josie, néhány pillanatig fontolgatva a választ. – Pedig hamarosan abba fogja hagyni a bukizást, mert egyetlen felnőttet sem ismerek, akinek ilyen szokásai lennének. – Én nem vagyok benne biztos – jelentette ki Josie azzal a furcsa felnőttes viselkedéssel, gyerekes hangján, amelytől Henriettának mindig nevethetnékje támadt. ELOISA JAMES

142

BOLOND SZERELEM

Ekkor újabb kopogás hallatszott, és megjelent Keyes, nyomában két szolgával, akik a forró vizet hozták. Josie megrángatta Henrietta karját. – Itt maradhatok? Kérlek, hadd maradjak még itt! – Amíg megfürdök? Josie a száját biggyesztve nézett rá. – Elvégre én is hölgy vagyok. Millie dada együtt szokott minket fürdetni Anabellel, mert mindketten hölgyek vagyunk. Henrietta azonban még ahhoz sem szokott hozzá teljesen, hogy a férje gyakran beront hozzá fürdés közben. – Nem hiszem, hogy jó ötlet, Josie – magyarázta gyöngéd hangon. – A kislányok, mint te és Anabel, még fürödhetnek együtt. De a felnőtt hölgyek már egyedül fürdenek. Henrietta végül Josie-t fürdette meg. Elvégre van valami hívogató egy kád gőzölgő vízben, és miután Keyes még rózsaolajat is öntött a vízbe, Josie fél lábon ugrándozva könyörögni kezdett, hogy beülhessen. A kislány teste erős volt, és alig volt már nyoma rajta a babahájnak. Henrietta megpróbálta lemosdatni, Josie azonban folyton ficánkolt, és a vizet locsolta mindenhová. És közben egész idő alatt be nem állt a szája, még lélegzetet sem vett. Megmutatta Henriettának a sebhelyet, amit akkor szerzett, amikor leesett a lépcsőn. (Peeves dada szerint ő volt a hibás, mert nem kellett volna egyedül lemennie.) Háromszor is elmondta, hogy a születésnapjára szeretne egy anya kiskutyát. Henriettának nem sikerült elmagyaráznia, hogy a két fogalom, az anya és a kiskutya nem lehet ugyanaz. Aztán később bejött a dajka, Millie is, miután rájött, hogy eltűnt a rábízott kislány. Henrietta elküldte, bízza csak rá Josie-t. A kislány egészen addig a vízben maradt, amíg az ki nem hűlt, és libabőrös volt már a lába. És csak beszélt és beszélt és beszélt… Josie még akkor is beszélt, amikor Henrietta kiszedte a kádból, és törülközőbe csavarta. Elmesélte, hogy tavaly nyáron látott egy békát a kerti tóban, és mesélt a kiskacsákról is, akik beköltöztek az istállóba. Aztán mindent elmondott arról a karácsonyi vacsoráról, amelyen az anyja állítólag a lelkész nyakába öntött valamilyen ételt. És elmondta Henriettának, hogy Anabel úgy nézett ki, mint egy kopasz csirke, amikor megszületett, és hogy az anyja rábízta a dajkára, és meghagyta, hogy addig ne hozza vissza, amíg ki nem nő a haja. Josie-nak nagyon tetszett ez a történet, Henriettának azonban egyáltalán nem. Csak miután Josie lehiggadt, és teljesen kimerült, az után tudatosult Henriettában, hogy mit kell tennie: meg fogja inni azt a folyadékot, mert Josie-nak és Anabelnek szüksége van rá. És mert szerette őket. Neki itt van feladata, és nem gondolhat most a saját kisbabájára, egyszerűen nem teheti. Mert azért a kisbabáért ő semmit sem tehet. Ha a szülés közben meghal, akkor sem tarthatja életben a gyerekét. Az nem lehet! De talán ha még ezerszer elmondaná, akkor valami csoda folytán mégis megtörténne. – Ideje visszamenni a gyerekszobába – mondta Josie-nak, miután megfésülte a haját. A kislány alsó ajka reszketni kezdett. – Nem akarok visszamenni! – Anabelnek hiányozni fogsz. – Nem érdekel! Henrietta már jól ismerte a figyelmeztető jeleket. Josie harminc másodperc múlva olyan hangos kiabálásba kezd, amit még kétutcányira is hallani fognak. És elhangzik majd az ismerős mondat: „én egy szegény…”. Josie szaggatottan szipogni kezdett, ezért a mondatot nem fejezte be, de Henrietta így is tudta a végét. Most hirtelen lehajolt, felvette Josie-t, és az ágyra tette. Elég volt ebből! – Josephine Darby! – kiáltott rá csípőre tett kézzel. – Maradj csöndben, és figyelj ide! – Josie azonban sohasem fogadott szót az effajta parancsnak. Sőt, mintha egy árnyalatnyival hangosabban kezdett volna sírni. – Én vagyok az anyukád! Josie tovább kiabált. – Én vagyok az anyukád! – kiáltotta Henrietta hisztérikus hangon. Josie szeme elkerekedett, és hirtelen elhallgatott. – Nem vetted még észre, Josie? – kérdezte Henrietta. – Neked van anyukád: én vagyok az! ELOISA JAMES

143

BOLOND SZERELEM

Josie némán meredt rá a csodálkozástól. Henrietta letérdelt az ágy elé, és kisimította a kislány nedves haját az arcából. – És nagyon szeretlek, Josephine Darby. És én vagyok a te anyukád, ha akarod, ha nem. Josie makacs kis arcocskáján döbbenet látszott. Henrietta kézen fogta, és elindult vele a szobából kifelé. – Én vagyok a te anyukád, Simon pedig az apukád. Nem kell így szólítanod, de akkor is az anyukád vagyok. Josie még mindig nem szólt semmit, Henrietta pedig továbbsétált vele a gyerekszoba felé. Amikor elérték a harmadik emeleti folyosót, Henrietta orrát sajtos pirítós illata csapta meg, Josie pedig kirántotta kezét a kezéből, és berontott a szobába. – Anabel! – kiabálta. – Odalent voltam, és megfürödtem? – Néhányszor körbeszaladt a szobán, mintha az iménti beszélgetés nem történt volna meg. Henrietta az ajtóban állva nézte. Mégis mit várt? Hogy Josie majd egyszer csak anyának fogja szólítani, és minden rendben lesz? – Remélem, nem tartottam magamnál túl sokáig, Millie – szólt oda a kislányok dajkájának. – Nagyon jól szórakoztunk. – Semmi baj, asszonyom – felelte Millie. – Miss Josephine úgyis mindig ki akar szökni magához. Éppen ideje volt, hogy végre sikerüljön neki. – Igazán? – Hát persze! – felelte a dada elnéző hangon. – Folyton körülöttem szaladgál, és nem hagy békén. Hadd menjek már az anyához! Hadd menjek már az anyához! Hányszor hallottam már ezt a mondatot! – Ahogy a kislány elszaladt mellette, sikerült elkapnia, hogy megigazítsa a ruháján a masnit. – Most pedig ülj ide, kisasszony, és mutasd meg az anyukádnak, milyen udvarias tudsz lenni! Henrietta szívét olyan melegség járta át, hogy szinte elolvadt tőle. – Most megyek, és én is megfürdök – szólalt meg. – Fogadjatok szót Millie-nek! Josie felnézett a kisszékről, ahol udvarias ifjú hölgyként elfoglalta helyét. – Eljössz majd jóéjt-puszit adni? – Mostantól mindig eljövök – mosolygott rá Henrietta. – És mesélsz is? – Hát persze! Azzal visszament a szobájába, és csengetett, hogy hozzanak neki másik fürdővizet. Amióta férjhez ment Simonhoz, egészen más érzés volt a testét szappanozni. A férje az ő vállát és könyökét csókolta. Henrietta nem bírta végighúzni a testén a szivacsot anélkül, hogy ne gondolt volna rá. Henrietta mindig is büszke volt arra, hogy képes logikusan gondolkodni. Képes a problémák mélyére látni. De hol van ennek a problémának a mélye? Világos, hogy a védekezésben rontotta el valahol. Ezek után vajon ő és Darby már nem is szeretkezhetnek soha? Úgy vegye be azt az üvegcsét, hogy ne is szóljon róla Darbynak? Az nem tűnt túl tisztességesnek, meg aztán értelme sem volt. Ha a védekezés nem használt, akkor a következő hónapban ugyanezzel a problémával fog szembenézni. És abba beleőrülne. Vagy Darby esetleg találhatna egy szeretőt. Visszatérnének ahhoz a tervhez, amelyben eredetileg megállapodtak, amelyben ő, Henrietta valójában a gyerekek dajkájaként dolgozna, míg a férje szeretőt tart. Vagy akár többet is. Csakhogy már a gondolattól is forogni kezdett a gyomra, hogy Darby más nővel lehet. De a szűziesség intézménye nem való Darbynak. Ő nem az a fajta férfi, aki kibírja nő nélkül. Egy idő után meggyűlölne, gondolta Henrietta. Éles fájdalom hasított belé. Darbynak szeretőt kell találnia. Muszáj. Mert ha szeretőt tartana, akkor legalább tovább láthatná, egy fedél alatt lakhatna vele. És azok az ellopott pillanatok elég erőt adnának… a túléléshez. De ha gyűlölné… Nem, az nem lehet, inkább meghalok, gondolta Henrietta, és hirtelen elfogyott a levegő körülötte. Jobb is, hogy most jött rá a védekezés hiányosságára, mert hamarosan megkezdődik a báli szezon. A szezon még nem vette teljesen kezdetét, Darby azonban azt mesélte, hogy London már tömve van, és mindenki részt fog venni azon a bálon, amelyet aznap este Savington hercegnő ad. ELOISA JAMES

144

BOLOND SZERELEM

Darby azonban ma bizonyára azt kéri, hogy maradjon otthon. Elvégre mit keressen egy feleség a férje mellett, amikor az szeretőt keres? Abból kiindulva, hogy éjszakánként rendre felkereste őt, sokszor nem is egyszer (még a gondolatába is belepirult), Henrietta nevelőanyjának igaza volt. Darby heves vágyakkal megáldott férfi. Talán még két szeretőt is elbír majd. Henrietta egy pillanatra azzal kínozta magát, hogy elképzelte a férje sima mellkasán végigsuhanó női kezet… aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot.

Negyvenegyedik fejezet Egy újabb szerelmes levél Esme úgy sejtette, hogy egy búcsúlevélről van szó. Egy búcsúlevél, amelyben azt is elmondja, mennyire szereti. A bontatlan levelekkel egyetlen probléma volt: hogy az ember nem tudta, mi áll bennük. Esme a kezében forgatta a borítékot, aztán lassan bontani kezdte. Henrietta panaszkodott, hogy egész életében csak egyetlen szerelmes levelet kapott, azt is saját maga írta. Esme többet is kapott, talán vagy százat is, mégis ez volt az egyetlen, ami igazán számított. Igaz, ő küldte el a férfit. De ezt a levelet a haláláig őrizni fogja. A boríték felbontását azonban már nem tudta sokáig elodázni. A levelet durva írólapra írták, olyan papírra, amilyet egy kertész használna, ha egyáltalán írni tudna. A kézírás azonban egy márkié volt, határozott és egyenletes. Esme, állt a megszólításban. Az asszony szeme megakadt az első szón. Miért nem Kedves Esme? Esme, Mielőtt kertésznek álltam, nehezemre esett, sőt szinte lehetetlenség volt megtagadni egy hölgy kérését. Talán ezért sem tartottam soha szeretőt, barátaimat mindig lenéztem, hogy őrültek, amiért minden szeszélyes kérést teljesítenek. Ha viszont nem teszik, akkor nem úriemberek. Most azonban, hogy már nem márkiként, csak egyszerű kertészként élek, jóval könnyebb helyzetben vagyok. Visszautasítom az ön kérését, drága hölgyem. Nem fogok önként felmondani. Tisztában vagyok azzal, hogy jelenlétemmel kockára teszem az ön jó hírnevét. Az én mentségem viszont az, hogy nekem már régóta nincs jó hírnevem. Mert a hírnév számomra értéktelen. Nem hagyhatlak el téged, Esme. Talán ha nem lennél állapotos… de az vagy. Én pedig nem vagyok olyan ostoba. Minden részletére emlékszem annak az éjszakának, amelyet Lady Troubridge házában együtt töltöttünk. Akkor azt mondtad, még nem békültél ki a férjeddel, én pedig kihasználtam ezt. A gyermek, akit a szíved alatt viselsz, akár az enyém is lehet. Ha netán ideküldeted az inasodat, hogy távolítson el a birtokról, akkor építek magamnak egy kalyibát a kapu előtt, ami minden bizonnyal nagy botrányt fog okozni. De a botrány kellős közepén talán majd megengeded nekem, hogy elvigyelek innen, a kisbabáddal együtt. Majd keresünk egy édeni szigetet, és gránátalmán és banánon élünk. A te Sebastianod Esme hatalmasat sóhajtott. Ha az ember életében csak egyetlenegy szerelmes levelet kapna, talán ez lenne, amire vágyik. A szívében halvány melegség áradt szét. Sebastian nem hajlandó elmenni. Ő pedig nem kényszerítheti, hogy térjen vissza Olaszországba. Esme ezután újra elolvasta élete első igazi szerelmes levelét.

ELOISA JAMES

145

BOLOND SZERELEM

Negyvenkettedik fejezet Nem szívesen fogadott hírek a vacsoránál Aznap este Keyes az egyik legvékonyabb alsóinget adta Henriettára, amelynek csipkéje olyan finom volt, hogy ha beleakadt a körme, szétszakadt. A lány nem viselt fűzőt, Darby minden fűzőjét kidobatta. Az alsóing után fehér szaténból készült alsószoknya következett, amelynek alját csillogó ezüstgyöngyök díszítették. A ruha felső része ugyanazokkal a gyöngyökkel televarrt selyemből készült. És erre Henrietta még rávett egy fehér csipkével kivarrt ruhát, amely könnyed redőkben omlott a földre, akár egy hosszú, görög tóga. A ruha hihetetlenül elegánsan festett rajta. Minden benne volt, ami Henriettában nem volt meg. Még a sántikálás is szinte siklásnak tűnt ebben a ruhában, mintha a föld felett lebegett volna. Henrietta zsibbadtan figyelte, ahogy Keyes ügyesen megfésüli a haját. A szokásos feje tetejére tűzött konty helyett azonban most egyenesen leengedte a hátára, egy gyöngyös fejdísszel szorítva hátra arcából a tincseket. – Biztos vagy benne? – kérdezte Henrietta gyanakvóan, a válla fölött hátranézve. – Azt hittem, mostanában a feltűzött haj a divat, és csak egyetlen tincset hagynak lelógni. – Asszonyomnak olyan gyönyörű a haja, hogy vétek lenne követni a divatot. Henrietta fintorogva vizsgálgatta tükörképét. Neki úgy tűnt, mintha egy unalmas nebántsvirág lenne. Keyes közelebb hajolt. – A férje soha nem törődik a divattal, amikor a csipkékről van szó, asszonyom. – Akkor inkább maradjon így – nyugodott bele a lány, bár még mindig nem látta igazolva, miért kell nebántsvirág-frizurát viselnie. Végtére is mit számít? Még mindig nem hitte el, hogy Darby közszemlére teszi sántikáló feleségét, hiszen hamarosan szeretőt kell találnia. Elvégre mostantól kezdve ő nem lesz más, mint a házi dajka. Ahogy a férje fogalmazott. Az sem segített, hogy Henrietta érezte, mennyire gyerekes, mert közben egyre rosszabb kedve lett. Kislány kora óta nem volt ilyen borús hangulatban, miközben egyre inkább tudatosult benne a valóság. Darby a vacsora második fogásánál kiküldte az inasát, Fanninget. Miután Fanning vetett még egy utolsó pillantást az asztalra, majd távozott, Henrietta ivott egy nagy kortyot az italából. A bor a szokásosnál erősebb volt, és forogni kezdett tőle a feje. Ma este azonban szüksége volt a bátorságra. Komor hangulata egyre inkább eluralkodott rajta. Volt idő, amikor kislányként egész álló nap rossz sorsa miatt lázongott. Amikor nem bírta elviselni a szerepet, amit neki szánt a sors. Most azonban még keserűbbnek érezte a dolgot, hiszen már tudta, milyen érzés Darby karjaiban feküdni. – Mondanom kell valamit – szólalt meg. A férje ma a megszokottnál is vonzóbbnak tűnt. Az asztalon álló gyertyák fényei kiemelték arcéleit, és szinte keleties vonásokat kölcsönöztek neki, mintha nem is lenne igazi angol arisztokrata. Darby összevonta szemöldökét. Henrietta gyűlölte, hogy szinte perzselte a férfi tekintete, mintha egy virág lenne a szikrázó napsütésben. Nagy levegőt vett, majd megint kortyolt az italból. – Én is akartam neked valamit mondani, Henrietta. Tegnap éjjel azt mondtad nekem, hogy szeretsz. A reggel fényében Henrietta már azt kívánta, bárcsak magában tartotta volna ezt a mondatot. Nem lett volna szabad minden büszkeségét feladni. – Én nem sokat tudok a szerelemről. Őszintén szólva kétlem, hogy bárkit is szeretni tudnék. Engem nem úgy neveltek. De azt szeretném, ha tudnád, nagyra értékelem az irántam táplált érzelmeidet. És… nagyon örülök neki. Hát ez remek! – gondolta a lány. Így legalább nem kell attól félnie, hogy összetöri a férje szívét, miután közli, hogy többé nem tud vele ágyba bújni. Majd talál máshol örömet. Itt inkább ő lesz az, aki az üres ágyban végigzokogja majd az éjszakákat. A szívében tátongó feketeség most haragba ELOISA JAMES 146 BOLOND SZERELEM

csapott át. – Állapotos vagyok – közölte kereken. A férfi a borospoharával babrált, és áthatolhatatlan tekintettel nézett rá, mintha számított volna rá, hogy valami megdöbbentőt fog mondani – de nem ezt. – Micsoda? Henrietta megmagyarázta: – Amióta összeházasodtunk, nem jött meg a vérzésem. – Három hete vagyunk házasok. – Holnap lesz négy hete. És eddig nagyon rendszeres volt. Itt kis szünet következett. – Az ördög vigye el! Henriettának is nagyjából ez volt a véleménye. Darby felállt, odament a tálalóhoz, és kezébe vette a borosüveget. Aztán mindkettőjüknek töltött még egy pohárral. Henrietta remegő kézzel nyúlt a pohárért. – Hol van az a gyógyszer, amit adtam neked? – kérdezte Darby. Egyenletes hangon beszélt, mintha nem is érintette volna meg a nemrég hallott hír. A pillanatnyi indulat, amely először elfogta, elpárolgott, mintha ott se lett volna. – A hálószobámban, a polcon. Ahogy a tekintetük találkozott, a lányt meglepte a férfi szemében látott őszinte együttérzés. – Nagyon sajnálom, Henrietta. Tudom, mennyire szeretnél gyereket, ezért el tudom képzelni, milyen poklokat jársz meg. – Nincs más választásom – jelentette ki a lány határozott hangon, mintegy magát is győzködve. – Felelősséget vállaltam Josie és Anabel iránt. De miért, számodra nem ijesztő a gondolat? A férfi csak pislogott. – Természetesen nem szívesen látom, ha szenvedsz. – De hisz a te gyerekedről van szó! – emelte fel a hangját Henrietta. – Én nem… – Darby hirtelen elhallgatott. – Ide hallgass: én soha nem áltattalak, hogy jó apa leszek. Azzal viszont tisztában vagyok, mennyire vágysz egy gyermekre. Mi lenne, ha felkeresnénk egy orvost, mielőtt még bármilyen döntést hoznánk? Talán a Királyi Orvoskollégium valamelyik tagját. Londonban vannak a világ legjobb orvosai. – Már éppen elég doktort láttam – sziszegte a lány. – Ránéztek a csípőmre, és a fejüket rázták. Aztán hallották, hogyan halt meg az anyám, és úgy néztek rám, mint akire hasonló végzet vár. – A lány hangja egyre jobban remegett, ezért gyorsan elhallgatott. A férfi eltolta maga elől a tányért. – Ez esetben javaslom, hogy halasszuk el a bált, és tegyük meg, amit kell. – Nem! – kiáltott fel hisztérikusan a lány. – Nem ihatok meg valamit, amivel kiontom a gyermekem életét. Nem tudom megtenni! Inkább meghalok. Egész életemben vágytam erre a babára! – Nos, akkor… – A férfi a szavakat kereste. – Talán majd holnap reggel folytathatjuk ezt a beszélgetést. – Nem, most kell megbeszélnünk! Darby higgadtan a feleségére nézett. Henrietta számára egyet jelentett a baba elvesztése azzal, hogy soha többé nem hálhat együtt Darbyval. Olyan fájdalmat érzett, mintha egy vadállat marcangolná a szívét. A férje azonban látszólag nyugodt volt. Most már tudta, hogy a férfiak valóban más bolygóról jöttek, mint a nők. – Úgy tűnik, az Esme által javasolt módszer nem nyújt elég védelmet – jelentette ki. – Minden jel erre utal. – És most mit fogunk tenni? – szakadt ki a kérdés a lány szívéből. Darby hallgatott. – Mit fogunk tenni, Simon? – Épp azon gondolkozom – felelte a férje nyers hangon. Hát persze, egy ilyen finom modorral megáldott úriember, mint Darby, nem fogja csak úgy közölni a feleségével, hogy mostantól a gyerekszobában lesz a helye. – Nincs túl sok választási lehetőségünk – felelte a lány borotvaéles hangon. – Nyilvánvaló, hogy be ELOISA JAMES

147

BOLOND SZERELEM

kell szüntetnünk minden olyan tevékenységet, amely ezt eredményezte. Darby hatalmasat kortyolt a borból. Arcán azonban még mindig nem volt nyoma semmi érzelemnek. – Be kell majd érned egy szeretővel – tette hozzá a lány indulatosan. – Én inkább mást javasolnék… Henrietta azonban a szavába vágott. – Én kényszerítettelek ebbe a házasságba. – Én pedig úgy mentem bele ebbe a házasságba, hogy tisztában voltam annak minden korlátjával – felelte Darby. – Te még mindig nem érted – csattant fel a lány. – Én írtam azt a levelet… – itt elhallgatott. Túlságosan szörnyű lett volna elmondani az igazat. Még akkor is, ha a férje nem szerette, csak értékelte az iránta érzett érzelmeit. Mi értelme volna most elmondani az igazat? Ha akar, majd szerez magának egy szeretőt. – Ezt én is tudom – felelte Darby türelmesen. – Hidd el, Henrietta, teljesen tisztában voltam a kockázatokkal, amikor elvettelek. A lány azonban nem tágított, mintha valami vak megszállottság lenne úrrá rajta: – Te még mindig nem érted, mire gondolok. Én írtam azt a levelet, Esme pedig úgy intézte, hogy a vacsoránál felolvassák. –A férfi arca rezzenéstelen maradt. – Hát nem érted? Én akartam hozzád menni, ezért csapdába ejtettelek! Nem volt más választásod, mint hogy elvegyél. Hirtelen nyomasztó csend telepedett az ebédlőre, amelyet Fanning belépése tört meg. De a férfi jó szolgaként tudta, mikor kell diszkréten távoznia, ezért nem hozta még be a következő fogást. Darby egy fejmozdulattal jelezte, hogy majd csönget, ha szüksége lesz rá. Henrietta az utolsó cseppig kiitta a poharát. – Szándékosan kompromittáltalak. – Miért mentél el ilyen messzire, hogy elvegyelek feleségül? – kérdezte végül Darby. – Mert meg akartam szerezni a gyerekeket – felelte a lány. De a válasz túl egyszerűnek és igaztalannak tűnt. – És téged – tette hozzá. Henriettában tombolt a düh. Dühös volt a sorsra, saját testére és a férjére is, de legfőképpen magára. Ha soha nem követi el azt az ostoba hibát, hogy hozzámegy Darbyhoz, akkor most nem kellene azt a kis kék üvegcsét fontolgatnia. – Értem – válaszolt a férfi. – És miért akartál? – kérdezte érdektelenséget színlelve. – Mert más voltál, mint a többi férfi Limpley Stoke-ban – fakadt ki a lány. – Mert te megcsókoltál. Nekem kellettek a gyerekeid, neked pedig kellett az örökségem. – Azzal megvonta a vállát. – De mit számít ez? – Talán semmit. De megkérdezhetem, hogy ez a meglehetősen ízléstelen vallomás hogyan érinti majd a házasságunk következő éveit? Még ha mérges is volt, a hangján nem hallatszott: inkább csalódottság, mint harag égett benne. Óriási csalódottság. Henriettának olyan érzése támadt a gyomra mélyén, mintha valami hihetetlenül törékeny dolgot tört volna össze ott, amelyet olyan könnyen tönkre lehetett tenni, mint az ablakra fagyott jégvirágot. De mit számított most a házasságuk ahhoz képest, amit az üvegcsében lévő folyadék elfogyasztása jelentett? – Esme vacsorája után, mielőtt még megbeszéltük volna, hogy védekezni fogunk, te azt javasoltad, hogy élhetnénk olyan házasságban is, ahol te szeretőt tartasz, én pedig felügyelek a gyerekekre. – Emlékeim szerint te voltál az, aki a szerető lehetőségét felvetetted. Henrietta mintha meg se hallotta volna. – Most újra elővehetjük ezt az ötletet. Nem kérhetem tőled, hogy áldozd fel magad, hiszen én csaltalak bele fondorlatos úton ebbe a házasságba. Most felemelte a fejét, és könnyek nélkül nézett szembe a férjével. – A mai este után – és ez alatt azt értette: miután kiitta az üveget – már nem lehetünk többé egy test, ahogy fogalmaztál. Visszakapom a saját testemet. – Ez volt az egészben a legszörnyűbb. Miután megtapasztalta, milyen érzés Darby testébe bújni, az ő része lenni, csakis kétségbeesetten tudott az ellenkezőjére gondolni. – Úgy látom, mintha dühös lennél rám, Henrietta. És közben nekem is okot adsz arra, hogy haragudjak rád. De miért? ELOISA JAMES

148

BOLOND SZERELEM

A lány most újra ránézett, és gyűlölte, amiért ilyen higgadt tud maradni. Miért nem dühös rá, hogy belecsalta egy házasságba? Mert az egész nem érdekli. Mit számít, ha nem hálhat vele, így legalább anyát talált a gyerekek mellé. Henrietta sosem volt erős a hazugságban. – Nem haragszom rád – felelte, de közben ott érezte a hangjában az indulatot. – Az anyám mindig azt akarta, hogy apám ugyanúgy tomboljon, mint ő. De nem sikerült neki, és ebben a tekintetben én sem fogom túlszárnyalni az apámat, Henrietta. Nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz. Ha valamivel megbántottalak, akkor beszéljük meg. – Talán az anyád valamilyen reakciót próbált kipréselni az apádból – felelte Henrietta kissé hisztérikus hangon. – Nekem mindig úgy tűnt, mintha meg akarná neki szabni, hogy mit érezzen. – A férfi ujjaival a borospohár talpával játszott. Nem sikerül áthatolnom a nyugalmán, gondolta a lány. Olyan, mintha semmit sem érezne irántam. – Semmi kétségem afelől, hogy ezt a házasságot mindketten megbántuk – folytatta, meglepődve saját gorombaságán. – Én a magam részéről sajnálom, hogy megírtam azt a levelet. De nem fogok jelenetet rendezni, Darby. Ne aggódj, nem fogok úgy viselkedni, mint az anyád. Felkészültem rá, hogy elfogadjam, ha a házon kívül keresel magadnak örömöket. A férfi tekintete sötétlett a gyertyafényben. – És mi történt a szerelmi vallomásoddal? Azt gyorsan visszavonod, csak hogy egykedvűen figyeld a szeretőimet? – Az ember sokszor mond elhamarkodott dolgokat a szenvedély hevében, amit másnap reggel megbán. Te magad mondtad. – A lány hangja keményen csengett az indulattól. – Ez így igaz – tette le kezéből a poharat Darby. – Hozathatom a kocsit? Vagy még bepúderezed magad, mielőtt elindulunk a bálba? – A bálba? – Természetesen. Hiszen jeleztük, hogy ott leszünk. – De azt hittem, nem akarod, hogy elmenjek, mert úgyis… – Mert úgyis szeretőt kell találnom magamnak? Azt már nem, kedvesem! Semmi okát nem látom, hogy megfosszalak a szórakozás örömétől. – Azzal kihúzta a széket a felesége alól, és ha történetesen nem Darby teszi, Henrietta talán azt gondolta volna, kissé indulatos volt a mozdulata.

Negyvenharmadik fejezet Őrülten táncolni Lady Felicia Saville szívében örömfény villant. Savington hercegnő bálján minden józan ember számára ő volt a legfontosabb vendég. Az Almack londoni elitklub hét patronálója közül – akik életeket tehettek tönkre vagy virágoztathattak fel – ő volt az egyetlen, aki a szezon elején már Londonba érkezett. Csakis rajta múlott, és senki máson, hogy a társasági életbe bevezetni kívánt vidéki fruskák jövője milyen irányt vesz majd. A bál eleddig meglehetősen szegényes felhozatalt kínált az ilyen pillangókban, mindössze egyetlenegy belépőigényt utasított el az elit Almack Klubba, azt sem kellett túlságosan sokáig mérlegelnie. Mrs. Selina Davenport ugyanis nem rendelkezett túl sok ajánlással, és Felicia szinte érdektelenséget érzett, amikor kénytelen volt megtagadni tőle a belépőt. Az a nő gyakorlatilag ruhátlan volt, és hogy a többi előkelő patronáló hölgy mit gondolna Mrs. Davenportról, afelől Feliciának nem volt semmi kétsége. Még ha most ad is neki egy lehetőséget a belépőre, a másodikat már soha nem kapta volna meg. ELOISA JAMES

149

BOLOND SZERELEM

A terem másik végéből Felicia unokatestvére közeledett a tömegben. – Bunge! – Nyújtotta a kezét a férfinak. – Annyira örülök, hogy látlak. – Ez persze nem volt igaz, csakhogy a méltóságos Gerard Bunge rendszerint remek pletykákkal érkezett, és ez a tény emelte társasága értékét. – Felicia, képzeld, az én drága Simon Darby barátom megnősült! Az asszony unottan legyezgette magát, mintha a hír nem is lenne érdekes. Pedig a lelke mélyén majd megpukkadt a kíváncsiságtól. Fia az előkelő londoni hölgytársaságot összesen hét hölgy tartotta kezében, akkor a férfiakat Darby egy személyben. Darby külső megjelenése és öltözködése alapján, ha ő kiszemelt magának egy nőt, az csakis valami különleges nőszemély lehetett. – Bevallom, meglep a hír. Azt hittem, Darby lelkes ellenzője a házasság intézményének – jegyezte meg Felicia bágyadtan. – Megfogadta a tanácsomat – húzta ki magát Bunge. – Én mondtam neki, hogy keressen egy gazdag örököst, és ő pontosan ezt tette. De még nem láttam a nőt. Azt hiszem, ma este mindketten itt lesznek. – Most már értem! – kiáltott fel Felicia, miután összerakta magában a kirakós részleteit. – Én is hallottam Lady Rawlings állapotáról! – Pontosan! – simította ki Bunge karmazsinvörös harisnyáját. – Bármiben lefogadnám, hogy a születendő gyermek fiú lesz. – Ez nevetséges! Hogyan tudná bárki is megjósolni egy születendő gyermek nemét? – Nos, az apára fogadni sokkal izgalmasabb. A dolgok legutóbbi állása szerint Rawlings még egy fejhossznyival vezetett, de csak miután a felesége hálószobájában érte a halál! – Gondolom, Darbynak nem volt nehéz találnia egy gazdag feleséget – jegyezte meg Felicia. – Milyen kár, hogy nem várta meg a bálszezon kezdetét! Érdekes lett volna figyelni, ahogy udvarol. Gondolod, hogy az újdonsült ara apja kereskedő? – Én is a gyapjú kereskedő lányát ajánlottam neki – felelte Bunge nevetésben törve ki. – De nem így lett. Holkham gróf lányát vette feleségül. A gróf állítólag a lányára hagyta wiltshire-i birtokát. Felicia az Almack Klub háziasszonyaként egyik érdekes feladatának tartotta az etikett szabályainak bemagolását. – Lássuk csak – szólalt meg lassan –, akkor az bizonyára az idősebbik lánya lesz, hacsak Darby nem csalta magával a fiatalabbikat az iskolából. – A koráról nem tudok semmit – felelte Bunge. – De biztosan az idősebb lány, mert ő örökölte a vagyont. – De hiszen a lány sérült! – szisszent fel meglepődve Felicia. – Ezért nem hozták soha Londonba, hogy debütáljon. – Talán szerelmi házasság volt – vetette föl Bunge. – A szenvedély hevében elnézte testi hibáját. Vagy ha nem is a szenvedély… hát a nagy vagyon tette… – Most már abbahagyhatnád ezt a kuncogást – szólította fel Felicia a férfit egy unokatestvér jóindulatával. – Olyan rossz szokás. Ha legalább eszembe jutna, mit is hallottam arról a lányról… Ám abban a pillanatban mindenki a bálterem bejárata felé fordult, mert az inas éppen bejelentett két vendéget: – Lady Henrietta Darby és Mr. Darby! – Látszólag semmi baj nincs vele – jegyezte meg Bunge. –Szép kis teremtés. – Lady Henrietta a férje mellett állt, és ruhájának finom fátyolszövete hosszú uszályként lebegett mögötte. Arcát aranyló fürtök övezték. És még a terem távolabbi részéből is jól látszott, hogy gyönyörű kék szeme van. Bunge szinte érezte a féltékenységet a szájában. – Darby mája hízik a büszkeségtől. Lady Felicia szintén korán ment férjhez, és néhány évig sokan úgy hitték, jó házasságot csinált. Mostanra azonban mindenki tudta, hogy Henry Saville egy őrült. A jéghegy csúcsa az volt, amikor fellovagolt a Szent Pál-katedrális lépcsőjén, és követelte, hogy a lovat haladéktalanul kereszteljék meg, mivel az az ő bátyja. Felicia ezért kicsit irigykedve nézte Darbyt. Őszintén beismerte, hogy a kicsattanóan boldog házaspárok társaságát ki nem állhatja. Ám miután néhány percig megfigyelte Darbyt, a féltékenység helyébe inkább kíváncsi érdeklődés költözött. – Nekem itt valami nem stimmel – szólt oda Bunge-nak. ELOISA JAMES

150

BOLOND SZERELEM

– Igen, és micsoda? – Felicia azt tartotta Bunge-ról, hogy bár nagyon érdeklik a pletykák, mégis hihetetlenül rossz megfigyelő. – A boldog házasok – magyarázta lassan az asszony. – Lady Henrietta mintha nem lenne… de nézd csak! Darby otthagyta a feleségét, és Mrs. Ravensclannel táncol. Milyen arcátlan sértés a feleségére nézve! Alig hiszem el. – Felicia egyre boldogabbnak érezte magát. – Gyere, Bunge – kérlelte türelmetlenül a férfit. –Barátkozzunk össze azzal a szegény asszonnyal. Darbynak nehezére esett teljes mértékben megfeledkezni éles nyelvű kis feleségéről. Mielőtt megérkeztek a bálba, volt még egy primitív terve: úgy tervezte, a lehető legdurvábban magára hagyja majd, aztán az orra előtt flörtölni fog. Attól bizonyára ő is éppen olyan szerencsétlennek fogja érezni magát, ahogyan Darby az egész vacsora alatt. Mégis hogy képzelhette azt róla, hogy miután végighallgatja, amit mond, becstelen módon szeretőt keres magának… Azok után, amit az éjjel mondott. Hogy beszélhet valaki szerelemről, miközben azt tartja róla, hogy őbenne nincs becsület! Henrietta mégsem ismer. És nem is szeret, gondolta. Darby álla megfeszült. Jobb, ha a felesége most megtapasztalja, mekkora hatalommal rendelkezik ő ebben a társaságban. Hogy Darby nem egy vidéki ficsúr, akit csak úgy belerángathatnak egy házasságba. Őt itt mindenki tiszteli. És egész Londonban befolyással bír, sőt az egész civilizált világban, ami nagyjából ugyanaz. Miután táncpartnerét végigvezette egy táncon, hátrapillantott, hogy megbizonyosodjék felesége szenvedéséről. Ekkor azonban elnyomott magában egy szitkot. A semmiből előbukkant Felicia Saville, és éppen azt a senkiházi Lord Bellingtont mutatta be Henriettának. Véget ért a tánc. Talán vissza kellene mennie Henriettához. Semmi kétség, a viselkedését a bálterem fele észre fogja venni, hiszen Lady Saville most az ő szerepét játszotta. Darby tekintete összeszűkült. Henrietta ragyogó mosolyával üdvözölte Lord Bellingtont, azzal a mosollyal, amelytől elolvadt minden férfiszív. Darby sarkon fordult, és szembetalálta magát a dús keblű Selina Davenporttal. A nő olyan tekintettel üdvözölte őt, amilyet az ember csak a feleségétől vár el. Egy órával később Darby felesége viharos sikert aratott a teremben. Az ismerősök egymás után gratuláltak Darbynak a lány szépsége, okossága és öltözködése miatt. A szemükben rosszindulatú fény villant, amint megjegyezték, hogy Darby miért nincs nője oldalán. Aztán az arcába nevettek, miután Darby nem tudott olyan frappáns választ adni erre, amilyen megjegyzésekkel ők bombázták. Gerald Bunge volt a legrosszabb, folyton körülötte téblábolt, mint egy pimasz légy, és áradozott, hogy ennél jobb feleséget ő sem találhatott volna. Bunge vézna teste pedig szinte reszketett a kíváncsiságtól, hogy kiderítse, miért tartózkodik a házaspár a terem két ellentétes végében. Darby úgy érezte, hogy elhagyja minden higgadtsága, amiről olyan híres volt. Henrietta elérte, amit akart. Elérte, hogy olyan legyen, mint az anyja. Darby önuralma borotvaélen táncolt. Aztán Darby egy idő után inni kezdett. Sokat ivott. Rees úgy hajnali egy körül jelent meg a bálteremben, és ott találta Darbyt, amint whiskey-s pohárral a kezében járkált. Miután Darbyt kisfiú kora óta ismerte, Rees azonnal tudta, mit jelent a barátja szemében látott szenvedés, és ahogy finnyásan kóborolt a táncparketten. A legutóbb, amikor Rees ilyen állapotban látta Darbyt, akkor volt, amikor az anyja – aki mellesleg egy szipirtyó volt – tetőtől talpig végigmérte a fiát egy londoni bál előtt, és nevetve megjegyezte a férjének, micsoda piperkőc fia van. Azon az estén Darby olyan mélyen meghajolt, hogy majdnem eltört a dereka, utána pedig a sárga földig leitta magát, és az estét az istállóban fejezték be, ahol Rees tartotta Darby fejét. Akkor persze még csak tizenöt éves volt, és nagyon büszke sárga nadrágjára, amelyben úgy megalázta az anyja. Rees mindig is sajnálattal gondolt rá, hogy Darby anyja az incidens után néhány hónappal meghalt. Most is minden bizonnyal egy nő miatt került ilyen állapotba. – De hol az a nő? – érdeklődött Rees, kivezetve barátját a terem közepéről. – A feleségem? – kérdezte szédelegve Darby. – A jó ég tudja, hol van! Rees körbepillantott. ELOISA JAMES

151

BOLOND SZERELEM

– Az elmúlt fél órában Henry Piddlertonnal csevegett – árulta el Darby, hogy valójában pontosan tudja, hol van Henrietta. – Az a szegény ördög úgy bámul a szemébe, mintha ott lenne benne a Szent Grál. Meg persze a dekoltázsába is. Rees sóhajtva betolta Darbyt a kártyaszobába. – Mégis mi történt? – tette fel a kérdést, az ajtónak támaszkodva, nehogy Darby kimenekülhessen. – Egyszerű az egész. Meg kellett volna fogadnom a tanácsodat a házassággal kapcsolatban – magyarázta Darby, kerülve Rees tekintetét. Közben járkálni kezdett a szobában, és amit a kezébe vett, olyan erővel csapta vissza a helyére, hogy kis híján eltört. – A feleségek ördögi lények! Rees kinyitotta az ajtót, és elküldött egy szolgát, hogy hozzon egy jó erős kanna kávét. Beletelt egy kis időbe, amíg sikerült mindent kiszednie Darbyból. Csak három csésze kávé után tudott értelmes mondatokban beszélni. – Egyetértek veled – szólalt meg lassan Rees. – Mindenképpen látnia kellene őt egy specialistának. – Nagyon akarja a gyereket. És szerintem a testi hibája nem lenne akadálya, hogy kihordja. – Te semmit nem tudsz a szülésről – jegyezte meg Rees. – A csípője semmiben sem különbözik más nőkétől. És ki tudja, mi történhetett, amikor az anyja őt szülte? Csak mert néhány vidéki orvos arra a következtetésre jutott, hogy a gyenge ízületek okozták a halálát. Ez nekem nem kellő bizonyíték. Ő azonban elhiszi, amit mindenki mondott neki. – Akkor beszélj vele másként. – De mégis mit mondjak neki? Azt várja tőlem, hogy keressek szeretőt helyette. Eldöntötte, hogy ezentúl nem lehetünk együtt, és úgy látom, más hasznomat nem veszi, csak az ágyban! Azt hiszi, az a fajta férfi vagyok, aki képes lenne megcsalni őt. – Darby itt elhallgatott, mert ezt nem kívánta Rees orrára kötni. – Ugyan már – fordult most Rees rosszallóan Darbyhoz. – Ostobaság, ha ezt elhiszed. Te sem vagy jobb nála! Biztosan elhitették vele, hogy ha egy férfi nem viheti óránként ágyba a feleségét, akkor az a nő semmit sem ér, ő pedig elhiszi. Te pedig azt hiszed, nem érdekelné, ha szeretőt tartanál. Mindketten ostobák vagyok! – Rees kis szünetet tartott. – Tudod, nekem soha nem jutott ki ilyen házasság, mint a tiéd. Darby a barátjára meredt. Rees úgy festett, mint egy dörmögő medve. – Én nem tartom sokra a nőket. De ha Henrietta lenne a feleségem… – Rees ekkor az ajtó felé indult, de a válla fölött még visszaszólt: – Nehogy… – Megállt, és egyenesen a barátja szemébe nézett. – Nehogy elveszítsd! Darby összetörve lépett ki a kártyaszobából. Hosszú ideje ismerte már Reest, de még sohasem látta ilyennek. Mintha… mintha magányos lett volna. Alig egy percbe telt, amíg megtalálta Henriettát. A bálterem egyik sarkában ült, egy kerek puffon, két férfi társaságában. A férje közeledtére felpillantott. – Felkérhetlek egy táncra? – kérdezte Darby meghajolva. A lány körül álló férfiak hangosan felszisszentek, Darbynak pedig csak akkor jutott eszébe, hogy a felesége sántít. És nem tud táncolni. Erre még sohasem gondolt vele kapcsolatban. Henrietta az arca elé tartotta legyezőjét, de Darby szinte érezte, ahogy mögötte izzik a düh. – Bizonyára nem emlékszel – búgta mézédes hangon de én nem táncolok. Inkább keress másik táncpartnert. Én nagyon jól megvagyok itt. – Azzal meglobogtatta legyezőjét, és ragyogó mosolyt villantott a balján ülő James Landow-ra. Az a szegény ördög meg úgy mosolygott vissza rá, mintha a holdat ígérte volna oda neki. – Éppen arról a régi szokásról diskuráltunk, amikor a hölgyek meginvitálják budoárjukba az urakat, hogy segítsenek az öltözködésben. Darby számára meglepő felfedezés volt, amikor Henrietta dühös. Hol volt már az a szürke vidéki kisegér! Olyan csillogó érzékiség áradt belőle, amely minden közelében lévő férfi figyelmét felkeltette. – Éppen azt mondtam Lady Henriettának, hogy érdekes lenne feleleveníteni ezt a régi szokást – szólalt meg Landow, és lopott pillantást vetett Darbyra. – A férjem miatt ne aggódjék, uram – magyarázta Henrietta huncut mosollyal. Becsukta a ELOISA JAMES

152

BOLOND SZERELEM

legyezőjét, és megpaskolta vele Darby karját. – Mi egy modern házasságban élünk. Tulajdonképpen alig ismerjük egymást. Hiszen éppen most kért fel egy táncra. – Hirtelen hangosan elnevette magát, de a nevetés hamisan csengett. A két mellette ülő férfi is nevetni kezdett, bár egyikük sem merte tekintetét Darbyra emelni. – Ugyan, asszonyom! – szólalt meg Frescobaldi gróf, Henrietta kezéhez közelítve bajszos száját. – Biztos vagyok benne, hogy a férje csak legmélyebb óhaját akart kifejezni ön előtt. Ahogyan én is megtenném, ha arra kérném, táncoljon velem egyet. –A hangja mélyen és selymesen csengett. Darby ökölbe szorította a kezét. De mi értelme lenne most megütni Frescobaldit? Henrietta arcára döbbenet ült ki. Talán mert megértette, mi állhat Frescobaldi legmélyebb óhaja mögött. – Azt hiszem, alulértékeled, mennyire ismerjük egymást – közölte Darby Henriettával összeszorított szájjal. – Mármint miben, kedves férjuram? Felvilágosítanál bennünket? Darby tekintete találkozott Frescobaldi és Landow mohó tekintetével, és érezte, hogy nagy gonddal ápolt hírneve higgadtságáról már a múlté. Az arcán idegesen rángatózni kezdett egy izom. Szinte üvölteni akart. És már semmi nem érdekelte. – Azt hiszem, alulbecsülöd a tánctudásodat. – A zenekar éppen egy keringőt kezdett játszani. Még mielőtt a felesége mozdulni tudott volna, Darby talpra húzta, átkarolta, és bekísérte a táncparkettre. Henrietta annyira megdöbbent, hogy először nem tudott mit reagálni. Darby érezte, milyen mereven tartja a testét, és ahogy hátrahúzza magát. De ő már ismerte. Testének minden porcikáját jól ismerte, akárcsak a sajátját. Henrietta egyáltalán nem sántikált ma este. Egyszerűen csak bizonytalanul ment. És tudott táncolni, de még mennyire! A férjével tudott táncolni! Darby kezét a lány vékony derekára tette, és belelendült a keringőbe. Elvégre ezek csak lépések, semmi több. Lépések erre a gyönyörű zenére, lépések olyan ritmusra, amelyről az ágyuk jutott az eszébe. Néhány percig a férfi nem is nézett a feleségére. Csak forgatta magával, hatalmas köröket róva vele a teremben. Amikor aztán végül rápillantott, a lány arca rózsaszínben égett, és a szeme csak úgy ragyogott – de már nem a haragtól, hanem a boldogságtól. – Hiszen én táncolok – suttogta a lány olyan remegő hangon, hogy a férfi szíve belesajdult. Közben a zene ritmusára lélegzetelállító köröket írt le vele a teremben. – Ó, Simon! Tudok táncolni! A zene kicsit lelassult, így ők is lassítottak, egy-két-hár, egy-két-hár. – Túl hosszú ideig hitted el, amit az emberek mondtak neked – mondta Darby. Hangjából némi indulat érződött. – Elhitted, amikor azt mondták neked, soha nem mehetsz férjhez, és soha nem fogsz táncolni. – És mégis férjhez mentem… – Hozzám – vágott közbe a férfi. – Hozzám jöttél férjhez. Az enyém vagy, Henrietta. Én pedig a tiéd. Érted, amit mondok? Nem teheted meg velem, hogy visszadobsz a folyóba, mint valami kifogott halat – folytatta a férfi érzelmektől elfúló hangon. – Mi egyek vagyunk, Henrietta. Túl késő már. Érted? Nem bírt olvasni a lány arcán. – Én nem vagyok az a férfi, aki valaha is megcsalná a feleségét – folytatta. – Soha nem tennék ilyet. – Ekkor észrevette, hogy a lány szeme megtelt könnyekkel. – Ostoba voltam, Simon – érintette meg a kezével férje arcát. – Kérlek, bocsáss meg! A férfi bólintott. Néhány pillanatig együtt suhantak, annyira belefeledkeztek a zenébe, hogy még a levegő is édesnek tűnt körülöttük. – Azt mondták, soha nem fogsz férjhez menni, Henrietta. És férjhez mentél. A lány bólintott, de az álla reszketett a sírástól. – Azt mondták, soha nem táncolhatsz. És táncolunk. A kék szempárban most felcsillant egy reménysugár. Darby jól látta. – És azt is mondták, soha nem lehet gyermeked. De én ismerlek. Tudom, hogy akarod ezt a kisbabát. És ha kell, Anglia minden orvosához elmegyünk. És találni fogunk valakit, aki megmenti a babádat. És téged is. ELOISA JAMES

153

BOLOND SZERELEM

– Úgy érzem, mintha olvasni tudnál a szívemben – suttogta a lány. Darby most ránézett, és ahogy haja a szemébe lógott, nála szebbet még nem látott a föld. – És te tudsz olvasni az enyémben? A lány nyelt egyet, a férje pedig egy pillanatra attól félt, nem érti. – Szeretlek! A zene éppen véget ért, és abbahagyták a táncot, de Darby továbbra is karjában tartotta a lányt. – Szeretem a feleségemet – jelentette ki a férje, tekintetében és hangjában ugyanazzal a hévvel. – És, Henrietta… – Én is szeretlek – felelte Henrietta megtört hangon. Lady Felicia éppen akkor pillantott rájuk, és megállt egy pillanatra. Milyen kár, hogy már felajánlotta Lady Henriettának az Almack Klubba azt a belépőt! Mert most inkább arra hajlana, hogy megtagadja tőle. Sőt, valóban meg is tenné. Mert miféle példát állít Lady Henrietta a fiatalabb, fogékony hajadonok előtt, amikor nyilvánosan csókolózik a férjével? Mégis volt valami abban, ahogy Darby a feleségét átölelte, hevesen, de mégis gyöngéden, mintha valami hihetetlenül értékes és imádott dolgot tartana karjában, amitől Lady Felicia tekintete elhomályosult. Irigy fintorral az arcán fordult el a látványtól.

Negyvennegyedik fejezet Szaktanácsadás Dr. Ortolont London egyik legelismertebb szülésorvosaként tartották számon. És a doktor, amikor egyedül volt, a világ legjobbjának tartotta magát. Oxfordi diplomával rendelkezett, és az edinburgh-i orvosi egyetemen végezte szakmai gyakorlatát. Ő volt az egyetlen szülészeti tagja az angol Királyi Orvoskollégiumnak. Ritkán veszített el pácienst, mert nem engedhette meg magának. A doktor annak is tudatában volt, hogy méltóságteljes pocakja, szögletes állkapcsa és domború homloka (amely azt a híres-neves Ortolon-agyat rejtette) sokakat meggyőzött az ő szakmai kiválóságáról. Mindemellett olyan hanggal áldotta meg a sors, mint egy ugató fókáé, amely csak emelte tekintélyét. – A tények azok tények – ugatta a doktor az előtte ülő házaspárnak. – Csak és kizárólag a tényekre támaszkodhatunk. És a rendelkezésünkre álló tények száma ezúttal csekély. A legfontosabb tény, hogy ön, Lady Henrietta gyermeket vár. Ebben biztosak lehetünk. Az asszony bólintott, nyilvánvalóan lenyűgözte, ahogy a doktor hangja a tudatlanság levegőjében rezonált. – Az a tény azonban, hogy az ön édesanyja szülés közben halt meg, nem biztos, hogy nekünk most fontos. Az ön édesanyjának óriási balszerencséje volt, ha megengedi, hogy ezt mondjam, mivel az ön édesapja nem vitte el Londonba. Ha az ön megboldogult édesanyja az én kezeim közé kerül, fiatal korom ellenére is egészen más végkifejlete lett volna a történetének. Hogy rövid legyek: talán ebben a pillanatban is itt ülne velünk, szeretett gyermeke körében. Ortolon szúrós szemmel végigmérte a hölgy férjét, aki furcsa módon folyton mosolygott. A doktor azonban jól tudta, hogy az izgalom is kifejeződhet ilyen érdekes módon egy embernél. Több korábbi páciense esetében látott már ilyet. – Talán több gyermeke körében is – ismételte meg, kissé megemelve állát. – A második tény, amit érdemes megjegyeznünk, Lady Henrietta, az a következő: ön az édesanyjához hasonló gyenge csípőízülettel rendelkezik, bár ennek a ténynek az édesanyja sorsához vajmi kevés köze lehet. – Homlokát ráncolva járkálni kezdett a szobában. – Az ön végtagjainak alapos vizsgálata után megállapíthatom, Lady Henrietta, hogy bár ízülete valóban gyenge, az nem feltétlenül jelent deformitást. Semmi okát nem látom annak, miért ne hozhatna világra egy gyermeket, amely az ön esetében is pontosan annyi kockázattal járna, mint más nők esetében. ELOISA JAMES

154

BOLOND SZERELEM

Itt egy pillanatra megállt, hogy ellenőrizze, minden szavát értik-e. – Szilárd meggyőződésem, hogy az ön anyja sajnálatos halálát a szülés körülményei okozták, nem az ízületi problémája. Ebben fontos tényként játszhatott közre, hogy ön, Lady Henrietta farfekvéssel jött világra. Jómagam egyike vagyok azon specialistáknak, akik az ilyen problémás szülést le tudják vezetni, jóllehet, a nemrégiben megjelent könyvemben igyekeztem több más kollégámmal is megosztani tudásomat. Darby gondolatai elkalandoztak. Ez a vén doki minden bizonnyal el fogja vállalni Henriettát páciensének, és szemmel láthatóan érti a dolgát. Ortolon meglepően meggyőzőnek tűnt. Darby szinte biztosra vette, hogy a doktor semmi szín alatt nem fogja hagyni, hogy Henriettának baja essék, hiszen azzal jó hírnevét tenné kockára. – És a végső válaszom – fejezte be monológját Ortolon –, hogy ha én vezetem le önnél a szülést, Lady Henrietta, akkor önnek semmilyen negatív mellékhatástól nem kell tartania, ahogyan a kis Darby csemetének sem. – Arcán olyan magabiztos és önelégült mosoly jelent meg, hogy Darbynak tapsolni lett volna kedve. Henrietta úgy szegezte a doktorra tekintetét, mintha valami űrlényt látna maga előtt. Darbynak az a sejtelme támadt, hogy Bartholomew Batt éppen most lett trónfosztott a Darby-házban, és helyét doktor Jeremy Ortolon vette át. Darby arcán mosoly suhant át. Nem azért, mintha ő akarta volna ezt a gyereket, de Henrietta akarta. És amilyen őrülten szerette ezt a lányt, azt akarta, hogy boldog legyen. Darby hét hónappal később már nem volt ennyire magabiztos. Ahogy a felesége a teljesen eseménytelen terhesség végéhez közeledett, a férfiban egyre növekvő aggodalom ébredt. Nem volt különösebb oka. Ortolon napi jelentése a felesége állapotáról szinte már arrogánsán magabiztos volt. A baba megfelelő helyzetben feküdt, Ortolon pedig nem várt semmilyen komplikációt. A gyermekük bármelyik pillanatban megszülethetett. Hacsak Darby ki nem talál valamit, hogy késleltesse. Őszintén szólva Darby túl későn döbbent rá, hogy élete egyik legrosszabb döntését hozta meg. Soha nem lett volna szabad hallgatnia a doktorra. Könyörögnie kellett volna Henriettának, hogy igya ki a kék üvegcsét. Sőt, talán soha életében nem lett volna szabad Limpley Stoke-ba mennie. Mert ha soha nem ismeri meg Henriettát, az elviselhetőbb lett volna annál, mint hogy elveszítse. Az aggodalom nem is volt a legjobb szó. Nem is annyira aggodalmat, mint inkább félelmet érzett: hatalmas, megemészthetetlen és borzalmas félelmet. Pedig a férfiak, azt mondják, ilyesmit sohasem éreznek. Ezt a gyomorba markoló érzést, ami az embert éjjel verejtékben úszva ébreszti fel álmából, hogy szinte üvölteni tudna tőle. Darby úgy érezte, majd szétveti a kétségbeesés, hogy visszafordíthassa az időt. Éjjelente azt álmodta, hogy virágot visz egy sírra, és egyszer még azt is, hogy két sírra tesz virágot: egy kisebbre és egy nagyobbra. Álmában folyamatosan újraélte azt a pillanatot, amikor Henrietta bejelentette, hogy terhes. Egyszer azt álmodta, hogy a lány nevetni kezdett, és azt mondta, csak viccelt. És Darby elsírta magát a megkönnyebbüléstől. Elkezdte figyelni a feleségét, mintha egy művész figyelné a múzsáját, a folyosón kémkedett utána, amíg öltözködött, végignézte, ahogy fürdik, és szinte még a toalettre sem akarta egyedül elengedni. Úgy tett, mintha azért maradna folyton a közelében, mert segíteni akar felállni a székről, vagy lekísérni, nehogy leessen a lépcsőn. Pedig a lány átlátott rajta, Darby jól látta abban a tiszta kék szempárban, hogy átlát rajta. De mivel szerette őt, semmit sem szólt az ostoba viselkedése miatt. Ahogy egyre közeledett a szülés időpontja, Darby járkálni kezdett éjszakánként, és gyertyát gyújtva figyelte, ahogy a felesége alszik. Henrietta szebb volt állapotos testtel, mint valaha. Egyfajta Madonna-szerű, tiszta ragyogás áradt belőle, mintha a fiatalsága alatti kétségbeesett vágyakozás most valami óriási hálába torkollott volna, amiért egy új élet növekedhetett testében. Napról napra szebb lett, és egyre biztosabb volt benne, hogy a szülés komplikációmentesen fog lezajlani. Darby ezzel ellentétben nem bírt öt percnél tovább egy helyben maradni. Folyton a szolgákkal kiabált, akik szinte féltek elmenni mellette a folyosón. Őt azonban nem érdekelte. Lehet, hogy ez a felesége életének utolsó hete vagy talán utolsó napja, és ezek nem látják! Az egyik este nem bírt elaludni. Mégis mit művelt? Hagyta, hogy Henrietta kockára tegye a saját ELOISA JAMES

155

BOLOND SZERELEM

életét egy gyerekért, aki talán nem is fog életben maradni? Mi történik majd Josie-val a felesége nélkül? Az a szegény anyátlan kislány egyenesen imádta Henriettát. Anabel pedig most már sohasem szólította az idegeneket anyának. Pontosan tudta, hogy ki szereti őt a legjobban. Vajon a gyerekek túlélik majd, ha újra elvesztik az anyjukat? Végül felhagyott azzal, hogy aludni próbáljon, és felült. A fagyos éjjeli levegő valósága szinte mellbe vágta. Henrietta nélkül a világ olyan lenne, mint a világ minden melegség nélkül. A lány ott feküdt mellette, arcát szürkés fénybe vonta az éjjeli félhomály, és porcelánfehér bőre olyan volt, mintha csak… Darby egész finoman megérintette a lány arcát. Lélegzett. Az érintés nyomán ajka mosolyra fordult, és álmában mozgolódni kezdett a kezében. Ez volt Henrietta: annyira szerette Josie-t, Anabelt és Darbyt, meg persze a születendő kisbabát, hogy úgy tűnt, mintha egész életét csak a szeretet irányítaná. Henrietta kinyitotta a szemét, majd a száját is, de hirtelen mintha belefagyott volna a szó, amit ki akart mondani. Darby aggódva nézett rá. – Mi történt? – kérdezte, és meglepetten hallotta, milyen higgadt a hangja. Henrietta arcán ragyogó mosoly jelent meg. Sohasem tudott titkot tartani. – Szülési fájdalom – szólalt meg a férfi. – Talán igen. – Hívatom Ortolont – csattant fel idegesen Darby, és azonnal kikelt az ágyból. Henrietta karon ragadta. – Nem kell, Simon. Várj még! Hiszen alig éreztem valamit. – Szó sem lehet róla! Kiderült, hogy Ortolonnak semmi dolga ott. Sőt, Darby megítélése szerint a doktor teljességgel haszontalan volt, csupán néhány egyértelmű tényt közölt arról, milyen jól alakul minden, majd visszament a klubba. Darby kikísérte az ajtóig, és gorombán megragadta a karját. – Én az ön helyében nem innék semmit ma este a klubban, doktor. – Nem érdekelte a gorombasága. Már-már azon volt, hogy erőszakkal ott fogja a doktort. Ortolon kitépte karját a szorításból, és ráförmedt: – Szedje össze magát! – Azzal távozott. Henrietta visszafeküdt az ágyba. Nem zavarta túlságosan a fájdalom. – Tudod, Simon – szólalt meg álmosan –, megszoktam már az életben bizonyos fokú fájdalmat. – És a férfi legnagyobb megdöbbenésére, elaludt. Darby csak feküdt mellette, és az arcát figyelte. Nem volt az a klasszikus szépség. De a férfi úgy érezte, hogy teste minden rezdülésével hozzá van láncolva: ahhoz a pisze orrocskához, és azokhoz a hatalmas kék szemekhez, amelyek nem tudtak titkolni semmit. Henrietta időnként fintorgott egyet, mintha testét fájdalom járná át. Aztán az éjszaka közepén felébredt, és Darbyt szólította. – Itt vagyok. – Te meg miért vagy fent? – Azon a versen gondolkozom, amit abban a levélben írtál. – A John Donne-versen? – mosolygott rá a lány. – Hogyan is felejthetném el azt a verset, amivel tőrbe csaltalak, hogy elvegyél? – Erősen megszorította a férfi kezét. – Hűha, ez most mintha… de már el is múlt. – Hívatom Ortolont. – Nem tud mit tenni, Simon. Ki kell várnunk az időt. Szóval, melyik versen gondolkoztál? – Azon a John Donne-versen – vonta közelebb magához a lányt Darby. – Tudod, a költő attól félt, hogy el kell hagynia szerelmét. És ha valami történne a lánnyal, akkor a lelkét örökre magával vinné. Henrietta meghatottan nézett rá. – Velem semmi nem fog történni! Hát nem figyeltél oda arra, amit Ortolon mondott? Darby mintha meg sem hallaná. – A költő azt mondja: „Te vagy a mindenem.” És ez így igaz: te vagy a mindenem. – Én meg még azt hittem, ebben a családban én írom a szerelmes leveleket – suttogta Henrietta, ELOISA JAMES

156

BOLOND SZERELEM

férje felé fordítva arcát. A férfi most megérintette ajkával az ajkát. – És azt mondja szerelmesének, hogy tegyen úgy, mintha a külön töltött idő csak egy hosszú álom volna. Jaj, istenem, Henrietta, ha valami történne veled, azt nem élném túl, olyan lenne az életem, mintha aludnék. – Aludnál? Hiszen te szörnyen festesz, Darby! – nézte meg alaposabban a lány. – Hát nem aludtál? A férfi végigsimította felesége haját. – Nem. – Miért nem? – kérdezte a lány, majd kezét ökölbe szorítva összeráncolta a szemét. – Te jóságos ég! Azt hiszem, ezek a fájdalmak egyre erősebbek. De miért nem aludtál? – Mert ha elalszom – suttogta a lány hajába Darby akkor talán elmulasztok még pár órát, amit… – nem tudta befejezni a mondatot. – Ugyan! – kiáltott fel Henrietta. – Én egyáltalán nem érzem azt a borzalmas fájdalmat, amiről a nők annyit panaszkodnak. Talán mert hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz. Azt hiszem, Simon, egyáltalán nem fogok fájdalmat érezni… Keze hirtelen ökölbe szorult, és felkiáltott: – Áááááá!

Negyvenötödik fejezet Neveletlen viselkedés Dr. Ortolon nem tudta eldönteni, mi a nehezebb: a szülés levezetése, vagy a férj kordában tartása. Persze, az ilyesmi gyakran előfordult. London első számú szülészeként a doktor gyakran találkozott olyan férjekkel, akik a feleségüknél is nehezebben viselték a szülést. Ez a férj azonban mindenkin túltett, még az olyan királyi hercegeken is, akik a szentimentalitást és a konokságot ötvözték magukban. Pedig Mr. Darby a terhesség során meglehetősen józan férfinak mutatta magát. A vizsgálatok alatt racionálisan viselkedett, és csupán némi aggodalmat mutatott felesége állapota iránt. Az elmúlt egy-két hét folyamán azonban mintha elszabadult volna vele a pokol. Sőt, mintha azt mondta volna, nem is akarja már ezt a terhességet. – Attól tartok, ehhez már késő – jegyezte meg dr. Ortolon rekedtes nevetéssel. A nevetéssel azonban magára maradt. Mr. Darby úgy járkált a bejárati előcsarnokban, mint egy vadállat. És amikor Ortolon elindult a lépcsőn felfelé, a férj hangos fenyegetések közepette loholt a nyomában. Azután pedig egyenesen követte a doktort a szülőszobába! Lady Henrietta fájdalmai addigra meglehetősen erősek voltak, bár az asszony jól bírta. Mr. Darby az ágy fejtámlájához döngetett, és beszélni kezdett a feleségéhez. Amikor Ortolon azt merte javasolni, hogy Darbynak talán el kellene hagynia a szobát, amíg ő megvizsgálja a feleségét, a férfi olyan képet vágott a doktorra, amilyet civilizált úriember arcán az még sosem látott. – Ne merészeljen kiküldeni! – förmedt rá. Ortolon mintha vicsorgó fogakat látott volna maga előtt, ezért inkább belenyugodott. Ráadásul a férje jelenléte inkább elvonta páciense figyelmét a fájdalmairól, ami csak javított a helyzeten. A szülés rendben ment a maga útján, miközben Lady Henrietta a férjét szidta goromba viselkedéséért, és amiért elkövette azt az udvariatlanságot, hogy a szobában maradt. Később, amikor a szülés egy újabb fázishoz érkezett, a doktor páciense azzal múlatta az időt, hogy a férjével üvöltözött. Az anyajelöltek az effajta kiabálást rendszerint az orvosra zúdították, Ortolonnak pedig ez gyakran az idegeire ment. Nos, gondolta magában, a férjek talán tényleg hasznosak lehetnek a szülőszobán, ha valaki túl tudja magát tenni a helyzet szokatlanságán. A végén minden rendben lezajlott. Szinte csalódottan vette ezt tudomásul a doktor. Ortolon ugyanis, mint szakmája nagy művésze, inkább azt a szülést élvezte, ahol élet-halál forgott kockán. ELOISA JAMES

157

BOLOND SZERELEM

– Minden a legnagyobb rendben – közölte páciensével. Az asszony felnézett rá, és ismerős képet látott maga előtt. Henrietta haja kuszán a homlokába lógott a verejtéktől. Arca falfehér volt a kimerültségtől, szemei alatt sötét karikák. Ám a tekintete csak úgy ragyogott, ahogy kezébe vette a kis csomagot, azt a foltos, ráncos kis emberpalántát, aki azonnal lelkesen szopni kezdett. – Mi legyen a kisfiú neve? – kérdezte Ortolon, miközben kezet mosott, és távozni készült. – A neve? Lady Henrietta mintha meg se hallotta volna a kérdést, miközben ujjával végigkövette a kisbaba fülecskéjének vonalát. Ezért a gyermek apja adta meg a választ. – John – közölte. – A neve John, mint John Donne. Még hogy egy költőről elnevezni egy gyermeket! Micsoda istentelen ötlet! Dr. Ortolon szinte elborzadva látta, hogy a férfi szeme csupa könny. Egy mozdulattal becsukta orvosi táskáját, és a lehető leggyorsabban távozott.

Negyvenhatodik fejezet A kis Johnny szeretete Henrietta hallotta, amint a lányok végigtrappolnak a folyosón. Hangjukat visszaverték a falak, ahogy az izgatott kislányok hangja általában a kelleténél hangosabb. Anabel sikoltozott a nevetéstől, aztán hallotta, amint Millie rászól: – Most már nyugodjatok meg, lányok! Nehogy megijesszétek a kistestvért! Hiszen még csak egy kisbaba. A baba éppen akkor fejezte be a szopást, és annyi tejet megivott, hogy a hasa úgy feszült, mint egy dob. Elégedetten feküdt az anyja karjában, és szinte részegnek tűnt, akár egy szabadságon lévő tengerész. Az apja éppen akkor lépett be a szomszédos gardróbszobából, amikor Josie és Anabel berontottak. Anabel még nem tudott ügyesen szaladni, de amit a stabilitásban nem tudott, behozta gyorsaságban. Ő ért először a bölcsőhöz. – Anya! – kiáltotta. – Nehogy felébreszd a kisbabát! – figyelmeztette Josie, de túl későn. John Darby kinyitotta a szemét, és álomittasan körbepillantott. Már kezdte felismerni az arcokat. A lányok fejüket összekoccintva fölé hajoltak, Josie pedig gügyögni kezdett. – Johnny! Johnny! Mosolyogj rám! Mosolyogj rám! A kisbaba persze engedelmeskedett. Ki ne tette volna? A két testvérke arcán boldogság és büszkeség ragyogott. A kisfiú pocakja tele volt. Valahol a háttérben még egy mélyebb hangot is felismert, ahogy mondott valamit. A baba elhúzta a száját egy széles, fogatlan mosolyra – aztán böffentett egyet. És tovább mosolygott, miközben szája sarkából csorogni kezdett a tej. Kicsit meglepődött, amikor a fölé hajoló két kis arc eltűnt, és hirtelen sipítozást hallott. De az anyukája letörölte a szájáról a tejecskét. – Csak bukizott egy kicsit – nyugtatta meg a lányokat Henrietta, aztán az a mély hangú ember a karjába vette Johnnyt. John igyekezett fókuszálni homályos látását, de egy kisbaba még nem fogta fel, milyen elegáns férfi tartja a karjában. – Ne, Darby, kérlek, ne! – hallatszott Henrietta aggódó hangja. – Az udvari ruhád van rajtad! Tudod jól, hogy… – Ugyan már! – nyomott egy puszit Darby a fia pici orrára. – John csak büfizett egyet, nem igaz? És ELOISA JAMES

158

BOLOND SZERELEM

most már minden rendben. – Aligha – jegyezte meg az anyja. – És már többször is akartam neked mondani, hogy ez csakis a te hibád. Mert az én családomban senkinek nem volt gyenge az emésztőrendszere. – Nekem az volt! – szökdécselt az ágy mellett Anabel. – Még mindig az! – javította ki a nővére. Anabel sértődötten duzzogni kezdett. Henrietta rámosolygott. – A te gyomrod az elmúlt hat hónapban sokat javult, Anabel. Az a kis probléma már a múlté. – Anabel már elmúlt egyéves, mire rendbe jött a gyomra – jegyezte meg Josie azzal az éleslátó intelligenciával, amely még a nevelőnőjét is próbára tette. – Ez azt jelenti, hogy Johnnynak még hónapok vannak hátra, hogy megváltozzon! Fúj! Simon Darby rámosolyogott a kishúgára, majd a feleségéhez fordult. – Mennem kell – mondta. – A kormányzó… Abban a pillanatban azonban a kis Johnny torkát kényelmetlen érzés szorította el. Kinyitotta a száját, és furcsán száraz köhögést hallatott. – Simon! – kiáltott fel figyelmeztető hangon Henrietta. – A francba! – dörmögte a baba apja. És az enyhén alvadt tej egy ágyúgolyó erejével lövellt ki a kiesi szájából, majd egyenesen az aranyhímzéssel díszített kabáton landolt. Henrietta nevetett, a lányok sikoltoztak, az apa szitkozódott. A selyemmel bélelt kabáton végigcsorgott a tej. John értetlenül grimaszolt. Üresnek érezte a gyomrát. Éhes volt. Parányi szemöldökét összevonta, és üvölteni kezdett. – Ez nem igazság! – szólalt meg Henrietta. Darby a kezébe nyomta a gyereket, és finoman rázogatta csipkemandzsettáiról a tejet. – Mi nem igazság? Talán az, hogy az inasom negyvenöt percig öltöztetett az udvari látogatásra, és most az egészet kezdheti elölről? – Nem. Az nem igazság, hogy John Josie éles hangját és Anabel gyenge gyomrát örökölte. A férje odahajolt, és a füle mögé tűrt egy hajfürtöt. – De a te gyönyörű szemedet – mondta, és szájára csókot nyomott. Henrietta szíve megdobbant. – Szeretlek – suttogta. Darby egyik ujjával végigsimította a lány arcát. – Én még annál is jobban szeretlek.

_____________________

ELOISA JAMES

159

BOLOND SZERELEM

Rövid eszmefuttatás a kisgyermekek neveléséről 1815 körül

Korábban azt hittem, minden, amit a gyereknevelésről tudni kell, benne áll dr. Spock könyvében. Én legalábbis abban nőttem fel, hogy Spock minden idők első számú kisgyerekszakértője. A családomban az egyik leggyakrabban emlegetett történet az volt, amikor apám egy Vietnam-ellenes tüntetést követően egy börtöncellában töltötte az éjszakát, ahol a cellatársa nem volt más, mint maga Spock doktor. A családi legendák szerint én azért lettem olyan jó alvó, mert a rövid bebörtönzés alatt a doktor kiokosította apámat arról, hogyan kell a babákat elaltatni. A valóságban azonban dr. Spock gyereknevelési elveit kézikönyvek hosszú sora előzte meg. A reneszánsz kor óta számon tartanak hasonló témájú könyveket. Bartholomew Batt „A keresztény emberek ruhásszekrénye” (csupa jó tanács gyakorló apáknak), vagy az „Útmutató a megfelelő neveléshez, avagy hogyan irányítsuk őket kora gyerekkorban” című könyve akkoriban bestsellerek voltak. A leghasznosabb idézet talán mégis a kicsapongó életű Rochester grófé, aki 1647-1680-ig élt. A gróf állítólag azt mondta: „Mielőtt megnősültem, hat elméletem volt a gyereknevelésről. Most pedig van hat gyerekem, és egyetlen elméletem sincs.” Azoknak, akik esetleg dr. Spock híres könyvére hivatkozva azt állítják, hogy a kisbabák az első három hónap után már nem bukiznak: Anabel szerencsétlen hajlamát a valós életből merítettem. A lányom, Anna élő bizonyíték arra, hogy a gyenge emésztőrendszer akár egyéves kor után is okozhat tüneteket.

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató ELOISA JAMES

160

BOLOND SZERELEM