Elizabeth Oldfield - Különös Karnevál

Elizabeth Oldfield Különös karnevál Ellen boldogságban úszik, amikor Roberto meghívja a riói karneválra. Azt reméli, hogy a rég nem látott férfi végre megbocsátott neki. Hamarosan kiderül, hogy Roberto csupán az apja végakaratát teljesíti. A daliás brazil még tíz év elteltével is úgy tudja, hogy az akkor tizenhat éves Ellen hiúsította meg anyja és az ő apja házasságát…

1. FEJEZET Azonnal felismerte! Ellen az érkezési csarnok felé igyekezve hirtelen megtorpant. A türelmetlen várakozók tömegében ott állt ő – Roberto de Sa Moreira! A lány tíz éve nem látta, és megdöbbentőnek, szinte ijesztőnek érezte, hogy mégis őt pillantotta meg elsőként. Vagy nem is annyira meglepő? A férfi magas termetével, elegáns megjelenésével kitűnt a sokadalomból. Parancsoló, már-már gőgös testtartása is közrejátszott ebben. Váratlanul rámosolygott a lányra. Sötétbarna szemében megnyerő, kissé tartózkodó derű csillant fel. Ellen visszamosolygott rá. Bár utolsó találkozásuk emléke elbizonytalanította, úgy vélte, a meghívás Rióba egyértelműen kibékülési szándékra utalt. A lány hevesen integetni kezdett. Roberto jobbra-balra tekingetett, mint aki nem biztos benne, neki szól-e az üdvözlés, majd alig észrevehetően bólintott. Ellen az érkezők kígyózó sorának végére állt, málhás kocsiját maga előtt tolva. A tizenegy órás repülés kifárasztotta az utasokat, nem csoda, hogy szinte vánszorogtak. A lány megint Robertóra nézett, aki – még mindig mosolyogva – feléje indult, és közben le nem vette róla a szemét. Leplezetlen érdeklődéssel mérte végig Ellent. A lány a vállára igazította nehéz fotóstáskája szíját. Búzaszőke, dús haja, nádszálkarcsú termete, csinos arca – akár akarta, akár nem – mágnesként vonzotta a férfiak tekintetét. Végre a zárókötél végéhez ért, és táskákkal telipakolt kocsijával egyenesen Roberto irányába tartott. Sűrű, sötét hajával, római arcélével, határozott állával Moreira ellenállhatatlanul vonzó látványt nyújtott. Annak idején is csinos fiatalembernek tarthatta magát, de a mostani érett férfi még jobban tetszett Ellennek. Minél közelebb ért hozzá a lány, annál sebesebben vert a szíve. Úgy vélte, Roberto tekintetében többet lát érzéki fellángolásnál: olyasmit, ami mélyebb ennél. Szellemi, lelki rokonságot vélt felfedezni benne. – Itt vagyok, ragyogok! – szólalt meg elfulladva. A férfi felvonta sötét szemöldökét. – Maga aztán mindenre elszánt ifjú hölgy!

Minthogy Cambridge-ben végezte az egyetemet, tökéletesen beszélt angolul. A hangja mély, bársonyos bariton… Cseppnyi délies hanghordozása hihetetlenül érzéki hatást keltett. – Mindig mindenre elszánt vagyok – vágott vissza Ellen. – Úgy! És mi következik ebből? – kérdezte Roberto csúfondárosan. Ám hirtelen a fejéhez kapott, és portugálul morgott valamit. – Hiszen ez te vagy! – kiáltotta elképedve. Ellen felháborodva kapkodott levegő után. Azt hitte, Moreira mosolya neki, a szívesen látott vendégnek szól, holott Roberto egy merőben ismeretlen szőke nővel kacérkodott! Megkívánt egy rózsaszínű pólóban, testhez simuló farmerben integető idegen nőt. Ennyit a lelki rokonságról! – Azt hitted, ki akarok veled kezdeni? – förmedt a férfira. – Nos… igen. – Nem szokásom. – Ellen megsemmisítő pillantást vetett vendéglátójára. A férfi szája sarka nevetésre rándult. – Pedig megpróbálhatnád. Szerintem száz férfi közül kilencvenkilencnél sikert aratnál. Őszintén szánom-bánom, hogy nem ismertelek meg már messziről – folytatta Roberto. – Bocsáss meg, de egészen másképp festesz, mint régen. A lány idegesen mosolygott. Valóban nagyot változott tíz év alatt. – Ugye egy fogszabályozós, dundi leányzót vártál? – A hajad rövid volt, esetlen, bő ruhákat viseltél, és nem festetted magad. Nem éppen hízelgő kép maradt meg rólam benne, gondolta Ellen. – Annak idején egészen természetes akartam lenni. – Vajon miért? A lány hátravetette szőke sörényét. – Kamaszkorában az ember különböző szakaszokon esik át. – Ám most már huszonhat éves vagy. – A férfi tekintete elidőzött Ellen leli ajkán, majd lejjebb vándorolt a formás keblen és a karcsú derékon át a hosszú lábakra. – Álomszép az alakod, a többiről nem is beszélve. Egyébként… odakint áll az autóm. A lány megörült a témaváltásnak. – Ne told tovább a kocsit! – Roberto máris széles vállára vette a kézitáskát, és leemelte a dugig tömött, jókora bőröndöt. – Elég lesz egy hétre ennyi holmi? – tudakolta csipkelődve. Ellen tétovázott. Megmondja-e, hogy hosszabb ideig szeretne maradni?

Majd később… Nem sürgős, hiszen épp csak hogy megérkezett. – Nagyszerű volt a repülőút! – terelte másra a szót a kijárat felé menet. – Mielőtt leszálltunk, láttam a nagy Krisztus-szobrot. Lélegzetelállító látványt nyújtanak a közeli hegyek, a tenger és a szigetek! Nemhiába tartják Riót a világ legszebb városának. Ide vágyódtam, mióta az eszemet tudom. Különösen a híresnevezetes karnevál izgatott. Köszönöm szépen a meghívásodat. Igazán nagyvonalú vagy! Soha nem utaztam még első osztályon, és… – Soha? – szakította félbe csodálkozva a férfi. – Nem én! Pompás dolog, ha kényeztetik az embert. – Örülök, hogy élvezted. – Roberto kivezette a lányt a terminálból a parkolóba, ahol vad összevisszaságban álltak a kocsik. Elegáns, ápolt, áramvonalas limuzinok, ócska, roskatag kis teherautók és rengeteg sárga Volkswagen-bogár taxi között vergődtek előre, míg végül egy csillogó, skarlátvörös, nyitható tetejű csodaautónál álltak meg. – Íme, a batárom! – Roberto kinyitotta a csomagtartót, és berakta a málhát. – Finom meleg van itt! – jegyezte meg Ellen, jóízűen nyújtózkodva. Élvezte meztelen karján a lágy szellő simogatását. – Igazi strandidő – helyeselt a férfi. – De neked… ugye dolgoznod kell? – Az ám! Épp egy fontos, halaszthatatlan üzleti tárgyalásom van, úgyhogy most leteszlek, és estig egyedül hagylak. – Nem baj – nyugtatta meg a lány. – Utóvégre időközben felnőtt lettem. Roberto elismerően mérte végig. – Veszem észre! Beszélgetés közben a lány önkéntelenül kihúzta magát, aminek következtében feszes keble – felkeltve Roberto heves érdeklődését – kellőképp érvényre jutott. – Holnap is dolgom lesz, meg pénteken is – folytatta a férfi, és ruganyosan a kormány mögé pattant –, de utána szabad leszek. A karnevál alatt zárva az iroda. Ellen beült a csodaautóba. A márkájára eddig nem nagyon figyelt, de most megállapította, hogy ez a kabriolet kerekeken guruló, luxuskivitelű álom. Az áramvonalas karosszéria törtfehér bőrkárpitot, fényes mahagóniból készült műszerfalat rejtett,

amelybe a rádión kívül telefont meg fedélzeti komputert is beépítettek. A lány a hátsó ülésre rakta behemót fotóstáskáját. – Azt hittem, a Moreira cég Sao Paulóban működik – jegyezte meg, miközben becsatolta a biztonsági övet. – Ott a Moreira Vasérc Társaság telephelye van – felelte kissé szórakozottan Roberto. – Az itteni autógyárat néhány éve alapította az apám, és most nekem kell megbirkóznom a vezetésével. Hetenként legalább két napot töltök Rióban. Ellen elkomorult, amikor a férfi az apját említette. – Borzasztóan megdöbbentett a leveled. Conrado halála szörnyű megrázkódtatás lehetett. – Az volt. Kiváló egészségnek örvendett, és még be sem töltötte a hatvanat. – Roberto beindította a motort. – Percek alatt végzett vele a szívroham. – Annyira sajnálom. – A lány kék szemében könnyek csillogtak. – Nagyszerű ember volt. Én… nagyon szerettem. – Ó, valóban? – Moreira hátrafordította a fejét, és kikormányozta a kocsit a zsúfolt parkolóból. A csípős kérdés úgy hangzott, mintha kétségbe vonná Ellen szavait. – Nekem nagyon sokat jelentett az apád. Mikor történt…? Roberto egyesbe kapcsolt, a motor halkan zümmögött, s az autó úgy lendült előre, mint egy hatalmas párduc. – Tavaly szeptemberben – válaszolta. – Tavaly szeptemberben? – ismételte meglepődve a lány. Roberto levelét két hete kapta meg, s ezért azt feltételezte, hogy Conrado csak nemrég hunyt el. A férfi bólintott. – Megmondtad Vivienne-nek? – kérdezte. – Meg, és anyám megkért, hogy tolmácsoljam neked őszinte részvétét. – Köszönöm. Hogy van Vivienne? – Jól. – Ellen habozott. Tisztában volt vele, hogy most nagyon bizonytalan talajon mozog. – Három éve férjhez ment egy franciához. Az ura kastélyában élnek, Toulouse közelében. – Akkor bizonyára nagyon boldog. – A férfi hangja újra gunyorossá vált. – Az anyám elégedett – válaszolta óvatosan Ellen. – Tehát az új férj nem élete nagy szerelme? – Azt nem mondhatnám, de Bernard és Vivienne régi jó barátok, és azok is maradnak. – Ellen valamilyen oknál fogva úgy érezte, védekeznie kell.

– Remek! –jegyezte meg Roberto. A lány a homlokát ráncolta. A férfi kurta-furcsa kérdései és feleletei valahogy nem illettek ehhez a beszélgetéshez. Roberto bosszúsnak látszott mintha minden szavából kimondatlan rosszallás, szemrehányás csendült volna ki. Még mindig nem békélt meg a múlttal? – ötlött fel a lányban, de tüstént el is hessegette a gondolatait. Nem, rémeket lát. Még ha Conrado elmondott is a fiának olyasmit, ami megdöbbentette annak idején Robertót, Moreira tetőtől talpig úriember és világfi. Soha nem hívott volna meg magához, ha nem a barátjaként akarna fogadni. Más oka lehet a haragjának… de vajon mi? Ellen a percről percre növekvő forgalmat figyelte. Éppen a legnagyobb reggeli csúcsba kerültek. Nyilván több időbe telik az út, futott át az agyán, mint amennyit Roberto feltehetően rászánt. – Látod? Az ott a híres Cukorsüveg! – szólalt meg hirtelen a férfi. Pálmafákkal, gondosan nyírt pázsittal szegélyezett fasorba értek. A bal oldalon álló épületek között türkizkéken csillogott a tenger. Jobb felől szelíd lankák emelkedtek, rajtuk hófehér, piros tetős házak. A távolban egy hegy körvonalai derengtek át a reggeli párán. Vékony, fekete vonalak kötötték össze a mélyebben fekvő dombokkal, s a napsütésben felvillant a kötélvasút kis fülkéje. – Mindig szerettem volna drótkötélpályán… – Ebben a pillanatban vette csak észre Ellen, mi zajlik körülötte, és rémülten kapaszkodott a biztonsági övbe. A gépkocsik előzésbe kezdtek a kétsávos fasorban, és egy ütött-kopott taxi közvetlenül az ő kabrioletjük és a mellette futó Mercedes közé furakodott be. Hanyagnak látszó sofőr vezette, mélyen a homlokába húzott baseballsapkában és napszemüvegben. Alig néhány centiméter választotta el őket a taxitól. Ellen szoborrá dermedt. Csupán Roberto ügyességének és jó idegeinek köszönhették, hogy nem ütköztek össze. – Most legalább láthatod, miért ad Brazília olyan sok autóversenyzőt a világnak – jegyezte meg Roberto. – Azt is látom, miért van Brazíliában olyan rengeteg forgalmi dugó és autóbaleset. – Ellen arra az ütközésre gondolt, amelyről egyszer Conrado mesélt, és visszafojtotta a lélegzetét. A taxi leeresztett ablakából hangos szamba hallatszott, és a vezető – a lány legnagyobb megdöbbenésére – vidáman himbálta magát a zene ütemére. – Nem azért repültem át az óceánt, hogy a

Grand Prix próbafutamában fejezzem be az életemet. – Viccelődni próbált, de a hangja remegett. – Nem kell félned, querida – nyugtatta meg Roberto, megfogva a kezét, és csókot lehelve Ellen ujjaira. Amíg a férfiszáj melegét érezte, megszűnt egy pillanatra Ellen félelme, de sietve visszahúzta a kezét, és aztán újból remegni kezdett. – Jobban szeretném, ha mindkét mellső végtagoddal a kormányt fognád. – Ahogy a hölgy parancsolja – nevetett Roberto. A taxi ekkor lassított, és besorolt mögéjük. Ellen ölébe ejtette a kezét, és szorosan összekulcsolta ujjait. Nyugodj meg, parancsolt magára. Rosszak az idegeid. És… még ha Roberto queridának szólított is, ami azt jelenti, drágám, a kézcsók nem volt más, mint egy latinamerikai férfi elragadó, ám szokványos gesztusa. Nincs semmi jelentősége! Ennek ellenére érzékei újra felbolydultak. Roberto szemének villanása különös, szinte fájó vágyakozást keltett benne. Pedig máskor nem szokott ilyen könnyen áldozatul esni efféle epekedésnek. Hormonjai tréfálkozását nyilván a hosszú utazás és a vele járó kimerültség okozza. – Tehát kötélvasúton szeretnél utazni? – zavarta fel gondolataiból a férfi. – És még mihez volna kedved? – Corcovadón közelről megnézni a Krisztus-szobrot – felelte hálásan a lány. Örült a tárgyilagos témának. – Bejárni a híres partokat, meg… – Sorolni kezdte az útikönyvben említett nevezetességeket. Roberto más látványosságokat is ajánlott, és sok értékes felvilágosítással szolgált. – Ugye az apád nem nősült meg újra? – érdeklődött Ellen, mikor a kirándulási lehetőségek listájának a végére értek. Nem szívesen tette fel a kérdést, hiszen nem akarta feltépni a múltbeli sebeket. Vannak témák, amelyeket jobb nem feszegetni. Roberto felvette a napszemüvegét. – De, megházasodott. – Ó, ez nagyszerű! – mosolyodott el Ellen. – Ennek igazán örülök. – Tétovázott, arckifejezése komollyá vált. – Volt elég ideje Conradónak és a feleségének egymás számára, mielőtt meghalt az apád? – Több mint kilenc évig éltek együtt. – Kilenc évig? – csodálkozott a lány.

– Conrado röviddel azután nősült meg, hogy az anyáddal való viszonya… – Roberto kereste a megfelelő szavakat – abbamaradt. – Reméltem, hogy megtalálja a boldogságát, de kicsit kételkedtem benne. Azt semmi esetre sem hittem volna, hogy ilyen hamar… – Ellen hallgatott egy sort. – Milyen a felesége… illetve az özvegye? – Yolanda sötét hajú, mint a legtöbb brazil nő. Sokkal fiatalabb, mint az apám volt… és egészen más, mint Vivienne. – Roberto hangjában ismét érezhetővé vált a furcsa mellékzönge. – Sajnálom szegény fiatalasszonyt. Biztosan vigasztalhatatlan. A férfi a fasorból egy sziklák közt kanyargó útra fordult. – Elfoglalják a gyerekei. – Gyerekei születtek az apádtól? – Három is. – Roberto arca felderült. – Luiz kilencéves, Júlia hét, Natalya pedig hat. Micsoda meglepetés! Ellen tudta ugyan, hogy a korán özvegyen maradt Conrado mennyire szerette volna gyarapítani a családját, de erre nem számított. – Korán vesztették el az édesapjukat – sajnálkozott. – Én még náluk is korábban… – sóhajtott fel önkéntelenül. – Nem is tudtam. – Egyéves sem voltam, úgyhogy nem is emlékszem rá. – A lány szomorúan bámulta az utat, amelyen egyre zűrzavarosabbá vált a helyzet. A piros lámpákkal alig törődött valaki, a kocsik vezetői szüntelenül sávot váltogattak, üzemképtelenné vált, leállított autók akadályozták és veszélyeztették a forgalmat, de a kocsifolyam csodálatosképpen mégsem akadt meg. – És te? Nős vagy? – kérdezősködött tovább Ellen. A férfin nem volt karikagyűrű, de az nem sokat jelent. Roberto de Sa Moreira, akár házas, akár nem, rendkívül kívánatos és nem utolsósorban dúsgazdag férfiú. – Nem – felelte Roberto. – Együtt élsz valakivel? – Most éppen nem, de akadt az idők során néhány szeretőm. – Gondolom, jó néhány. – Ellen megjegyzése élesebben hangzott, mint akarta. – Tévedsz. Nem vagyok nőcsábász – helyesbített visszautasítóan a férfi. – De már a harmincötödik évemet taposom, és vannak természetes igényeim, szükségleteim.

– Úgy érted, nem vágyódsz hosszabb kapcsolatra? Csak a futó viszonyok érdekelnek? – Úgy értem, még nem találtam meg az igazit. – Kérlek, ne traktálj efféle közhelyekkel! – Ez az igazság. – Szabad érdeklődnöm, milyennek képzeled az igazit? A férfi egy pillanatig gondolkozott. – Okosnak, műveltnek, érzékinek. Legyen az enyémtől független érdeklődési területe, ne általam és ne csak értem éljen. Okvetlenül hűnek kell lennie, ahogy én is az leszek hozzá. Pillanatnyilag azonban… – Roberto megvonta a vállát – felnőtt, szabad ember vagyok. Bűn az, ha időnként örömöm lelem a szexben? Ahányszor ez a kényes téma kerül szóba, a legtöbben mintha tudathasadásosak lennének. Őrülten kívánják a szexet, ám a legkülönfélébb aggályok gyötrik őket a szeretkezéssel kapcsolatban. Olyanok… mint például te. – Hogy én? Ezt meg honnan veszed? – Kiderül a kérdéseidből. Túlzottan szemérmes angol lány vagy. Ellen az ajkába harapott. Barátai, munkatársai sokszor ugratták, értésére adva, milyen érdekes, izgalmas szerelmi élete lehetne, ha engedne a sűrűn kínálkozó alkalmaknak. A lányt bosszantotta, hogy Roberto is a bigottan erkölcsös leányzót látja benne. Jó, talán tartózkodóbb kicsit, mint a többi nő, de nem érzéketlen! – Hol vagyunk most? – kérdezte, hogy másra terelje a beszélgetést. Miután átkocsiztak a belváros utcáin, ahol az ötvenes években épült irodaházak régi templomokkal és vadonatúj bevásárlóközpontokkal váltakoztak, egy alakú kereszteződéshez értek. Csillogva tárult ki előttük a végtelen óceán. Roberto csak ennyit mondott: – Ez a Copacabana. Ellen izgatottan nézte a nevezetes, négy-öt kilométer hosszú partszakaszt, amely lágy ívben veszett a távolba. A szárazföld felőli oldalon pompás, fényűző felhőkarcolók magasodtak, előttük elegáns üzletek és szállodák sora. Az épületeket széles, fekete-fehér mozaikkal kirakott sétaút választotta el a mérhetetlenül hosszú, hófehér homokparttól. Még csak reggel kilenc óra volt, de a strandélet már vidáman zajlott. Kocogok taposták a homokot, fiatalok röplabdáztak lelkesen, nekivetkőzött napimádók kenegették magukat és egymást fényvédő krémekkel. A legkülönbözőbb bőrszínek kavalkádja

kavargott mindenfelé a világos északitól a szurokfekete afrikaiig. – Brazíliában az a mondás járja, hogy a paulisták, vagyis Sao Paulo lakosai dolgoznak és fizetik az adót, míg a cariocák Rióban szambáznak a strandokon. – Íme a bizonyíték! – nevetett Ellen. – Csak hogy tudd: nem volt könnyű hirtelenjében otthagyni csapot-papot, és iderepülni – folytatta, miközben szinte itta szemével a mozgalmas látványt. – Még egyszer köszönöm, hogy lehetővé tetted nekem ezt a csodálatos utazást. – A hála nem engem illet, hanem az apámat. – Conradot? – csodálkozott a lány. – Hagyott nekem egy levelet, amelyben rólad is megemlékezett. Azt írta, mindig is látni kívántad Rio de Janeirót. – Tehát… te csak az apád végakaratát teljesíted? – Egyetértettem a javaslatával. Ellen mereven bámulta a partot. Ezúttal csak nézett, de nem látott. Így minden egészen más, gondolta. Roberto csak azért hívott meg, mert Conradonak ez volt a kívánsága. Úgy látszik, szó sincs békülésről. Eddigi elmélete egy csapásra semmivé lett. A lány méregbe gurult. Kisemmizettnek, rászedettnek érezte magát. Csak a dühe akadályozta meg, hogy sírva ne fakadjon. – Mondd, Conrado utasítására… bocsáss meg, a javaslatára küldtél nekem első osztályra szóló repülőjegyet, és… – Ellen kinézett a kocsi ablakán, és éppen megpillantotta a születésnapi tortára emlékeztető Copacabana Palace-t – …az ő akarata szerint helyezel el ötcsillagos szállodában? – Ajka kényszeredett mosolyra húzódott. – Talán még egy köteg bankót is tett a borítékba, hogy ne a sajátodból légy kénytelen rám költeni? – Az első osztály az én ötletem volt, és én vettem meg a jegyet – nézett rá metszően Roberto a napszemüveg kerete fölött. Leemelte a szemüveget az orráról, s betette a zakója zsebébe. – Egyébként nem szállodában fogsz lakni, hanem nálam. – Nálad? – Ellen megköszörülte a torkát. – Hol? – A Rióban bérelt lakásomban. Elég tágas. Két hálószoba van benne. – De… – Amikor felhívtalak, és tisztáztuk, mikor érkezel, említetted, hogy megfeszítetten, éjt nappallá téve dolgozol. Ebből arra

következtettem, hogy nincs férjed, aki kifogásolhatná, ha néhány napig egy agglegénynél laksz. Az az érzésem, a szeretőddel sem élsz együtt – nézett csúfondárosan Ellenre. – Se férjem, se szeretőm. – Éltél már együtt valakivel? – Nem. – Amint kimondta, Ellen már legszívesebben visszaszívta volna. Roberto biztosan reménytelenül régimódinak tartja. – Sejtettem. Barátod van-e? – Most éppen nincs. – A lány ezt a választ is rögtön megbánta. Hazudnia kellett volna! Miért is nem dicsekedett egy szerelmi viszonnyal vagy akár kettővel, hárommal ahelyett, hogy a szemérmetes, erkölcsös Blanchard kisasszonyról szóló elméletet erősítené meg? – De azért már nem vagyok szűz! – szaladt ki a száján. – Halleluja! Ellen elvörösödött. Mi a jó fene késztette rá, hogy ilyen személyes, bizalmas dolgot áruljon el? – Akkor sem hiszem, hogy sok szeretőt fogyasztottál már – csipkelődött nevetve Moreira. – Kettőt. – Na tessék! Ezt is pontosítania kellett? – Bizonyára kényelmes a lakásod – terelte ismét gyorsan más irányba a beszélgetést, mielőtt további bizalmas, csak rá tartozó adalékokat fecsegne ki –, és igazán önzetlen az ajánlatod, de… – Úgy viselkedsz, mintha Iván lennék, a Rettegett – vágott a szavába türelmetlenül Roberto. – Nem, dehogy! – Ellen nem érezte fenyegetőnek a férfit, csupán a saját kiszolgáltatottsága okozott neki gondot. Úgy vélte, bonyodalmakkal jár majd a gyakori együttlét, a szoros közelség. Ha volna az életében valaki más, nem tennék bizonytalanná ingadozó érzései, könnyebben védekezhetne Roberto meg az általa kiváltott érzések ellen. – Mégis úgy gondolom… – próbált újra ellenkezni. – Értsd már meg: karnevál idején az utolsó egérlyukat is kiadták a szállodákban! – Honnan tudod? Próbáltál szobát foglalni? Mindegyik szállóban? – A titkárnőm felhívta valamennyi félig-meddig elfogadható hotelt. Ellen most már végleg nem értette önmagát. Nem akart Robertónál lakni – mégis bosszantotta a férfi, illetve a titkárnő

fáradozása. Mindent megtettek azért, hogy másutt találjanak neki szállást! – Korábban kellett volna meghívnod! – támadt Robertóra. – Conrado levelét, gondolom, már régen megtaláltad. Hónapokkal előbb intézkedhettél volna! Fogalmam sincs, miért vártál ilyen sokáig. Azt remélted, ha csak két hetet adsz, nem jöhetek el? Azt mondom: köszönöm, de sajnos ilyen hamar nem tudok felkészülni, és ezzel megúszod az egészet? Roberto halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér. – Amennyiben képes lennél felnőtt módjára gondolkodni, rájönnél, hogy ha nem értenék egyet a jelenléteddel, semmi nem kényszerítene, hogy fogadjalak Rióban, és megmutassam a látnivalókat. Hiszen azt sem tudtad, hogy meghalt az apám, és főleg azt nem, hogy hagyott egy levelet, amelyben… Moreira hatásszünetet tartott – …kifejezte az óhaját. Ha nem mesélem el, soha nem értesülsz róla. Ezért abbahagyhatnád a gyanúsítgatást. Mint már említettem, tavaly ősz óta minden időmet ingázással töltöttem Sao Paulo és Rio között, és mindennap tizennégy óra hosszat dolgoztam. Csoda, ha nem maradt időm, hogy más dolgokkal vesződjek? Ellen morcos képpel fogadta a magyarázatot. Csöppet sem tetszett neki, de belátta, hogy hihetően hangzik. – Még ha így volt is, csakis Conrado kedvéért hívtál meg. – Hangja sértődötten, szemrehányóan csengett. – Ó, te szegény! Most aztán a nyakadon vagyok, miután az egész városban hiába kerestettél nekem szállodaszobát. – Túl fogom élni. – Ne félj, alig leszek otthon. Fotóriporter vagyok, újságíró és fényképész egy személyben. – Ez megmagyarázza a profi felszerelést – pillantott hátra a fotóstáskára Roberto. – Úgy bizony! Elsősorban ezért vagyok itt. Fényképeket készítek a városról, a karneválról. Illusztrációkat a cikkeimhez. – Ezért lelkesedtél az utazásért? A lány jobbra nézett. Az egyik mellékutcában kifeszített köteleken száradó lepedőket, tarka ruhákat lengetett a szél. Mindig is vágyódott Rióba, ráadásul ez a kiruccanás nagyszerű lehetőség. Cikkeivel, fotóival a vezető lapoknál is jelentős sikereket arathat. Ám főleg azért készült fel rekordidő alatt a tengerentúli útra, mert azt hitte, hogy Roberto megbocsátott neki, és kibékül vele. Hosszú idő után végre pontot tehetnek a múltra. Nos, úgy látszik, tévedett.

– Ezért – válaszolt a kérdésre. – Melyik lapnak dolgozol? – Három évig a Reporternél voltam állásban, a tudósítócsoport tagjaként. Sok érdekességet, változatosságot kínált a munkám. Beutaztam egész Nagy-Britanniát, meg jó néhány európai országot. A múlt hónap közepén mégis felmondtam. Ez tette lehetővé, hogy ilyen hirtelen eljöhessek Londonból. Ellen magabiztosan tette hozzá: – Szabadúszó leszek. Eleinte otthon kell majd előhívnom a képeimet, de amint lehetséges, önálló fotólabort nyitok. Sajnos elég sokba kerül. – Mennyibe? – Helyiségeket bérelni a megfelelő városnegyedben, sötétkamrát berendezni, részidős titkárnőt alkalmazni – ehhez számításaim szerint kereken harmincezer font kell. Van valamennyi megtakarított pénzem, és ha sikerül a Rióról készített anyagaimat eladnom néhány képes magazinnak, megvolna a tőkém az induláshoz. Szenzációs felvételeket akarok készíteni a karneváli felvonulásról. – Vannak rá jegyeim – hencegett Roberto. – Jaj de jó! – kiáltotta boldogan Ellen, aztán hozzátette: – Ez is az apád ötlete volt? – Nem! Az enyém. – A férfi összevonta szemöldökét. – Hónapokkal előre elkapkodták a jegyeket, úgyhogy csak az összeköttetéseim révén jutottam hozzá néhányhoz. Gondoltam, kedved lesz majd részt venni többek közt egy álarcosbálon. – Éljen és hála! – kuncogott Ellen. – Mondd csak, tudja egyáltalán Conrado felesége, hogy itt vagyok? És ha igen, mit szól hozzá? – Yolanda nem tud sem a levélről, sem a látogatásodról. Úgy véltem, tapintatosabb, ha hallgatok rólad. – És az anyámról? Róla tud valamit? – Csupán a létezéséről – felelte a férfi. – Conrado elmesélte nekem, hogy egy este, mikor többet ivott a kelleténél, említette Yolandának a barátságát Vivienne-nel. Aztán másnap reggel, kijózanodva közölte vele, hogy merőben üzleti volt a kapcsolatuk. – Tehát az özvegye nem is tud a szerelmükről? – Nem. Az apám sejtette, hogy Yolanda nem örülne neki. Conrado békességet akart. Egyébként Yolanda Rióban él, de nem fogunk vele találkozni. Mint az itteni lakosság finnyásabb

fele, ő is elmegy a városból karneválkor. Campo do Jordaóban van a családjának villája. A féltestvéreim szeretnek ott lenni. – Ha nem jövök, te is visszautaztál volna Sao Paulóba? – Igen. – Hálás vagyok, amiért itt maradtál – mondta szárazon Ellen. – Részemről a szerencse! Most pedig a néhány háztömbnyire lévő ipanemai parttal párhuzamosan folytatjuk utunkat – magyarázta Roberto. Árnyas, fákkal szegélyezett széles úton gurultak végig, s a férfi az előttük kéklő vízre mutatott. – Ez a Lagoa Rodrigo de Freitas. A lakásomból éppen idelátni. Tükörsimán nyúlt el előttük a lagúna. Az út félkör alakban vezetett fölötte. Lent a parton gyalogösvény kanyargott. – Amott, a szárazföld belseje felé, a hegy lábánál láthatsz majd egy autóversenypályát, és a botanikus kerten kívül egy vidámparkot is – folytatta az idegenvezetést Roberto. A lány éppen felfedezte a távolban az óriáskereket, amikor vendéglátója befordult az egyik előkelő lakótömb udvarára. Mielőtt a mélygarázsba hajtott, Ellen futó pillantást vethetett a főbejárat oszlopaira, s megcsodálhatta a dúsan burjánzó bougainvilleákat, amelyek lila, bíbor, piros, narancssárga, rózsaszín és fehér zuhatagként omlottak le az erkélyek mellvédjeiről. Roberto egy hatszintes épület legfelső emeletét lakta. A felvonóból kiszállva kinyitotta a tölgyfa ajtót, és betessékelte a lányt a márványpadlós előtérbe. – Ez a konyha, ez meg a hálószobám – mutatott két ajtóra, majd kinyitotta a harmadikat. A helyiségben a padlószőnyeg fehér, a függönyök meg a fényes szatén ágynemű barackszínűek, a bútorok pedig szintén hófehérek voltak. – Ez meg a te szobád, külön fürdőszobával. De mielőtt nekiállsz kicsomagolni, mondanom kell valamit. Letette a csomagokat, és határozott léptekkel felment néhány lépcsőfokon a tágas nappaliba. A lány követte, és körülnézett. A jókora, teraszra nyíló ajtó fáradt rózsaszín függönyén keresztül besütött a nap. A márványpadlót vajszínű szőnyegek borították, az egyiken halványzöldrózsaszín csíkos kerevet állt, hozzáillő fotelekkel és kis asztalkával. A falon a négy olajfestmény a gyarmati idők Riójának egy-egy részletét ábrázolta. A velük szemben lévő falhoz szép, régi fiókos íróasztal, úgynevezett szekreter támaszkodott. Mint a bérlakásokban

általában, itt is kevés bútorral rendezkedtek be, a szoba mégis meghitt, otthonos hangulatot árasztott. – Foglalj helyet! – mutatott Roberto a kanapéra, míg ő egy fotel karfájára ült. – Conrado hagyott rád néhány részvényt – közölte minden bevezetés nélkül. Ellen tágra nyílt szemmel ismételte: – Részvényt? – Azután megkérdezte: – Mifélét? – A riói autógyárunk kötvényeinek tíz százalékát. – Milyen autókat gyártotok? – Éppen az imént ültél az egyikben. – Ilyen pompás, nyitható tetejű kabrioleteket? Roberto bólintott. – A részvényeknek számodra nem nagy az értékük, de az eladási áruk feltehetően érdekelni fog. Kereken ötvenezer fontot érnek. – A mindenit! – szisszent fel meghökkenve a lány. – Csak alá kell írnod az adásvételi szerződést, aztán hitelesíttetjük az aláírásodat, és… – Kinek adjam el? – vágott közbe Ellen. – Nekem. A többi kilencven százalékot ugyanis én örököltem. – A férfi türelmetlenül nézett az órájára. – Este, amikor hazajövök, hozok magammal az irodából két tanút… – Ne fáradj! Nem kell elhamarkodnunk a döntést. – Bocsáss meg, de nem értelek… – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom-e adni a részesedésemet – vetette oda mintegy mellékesen Ellen.

2. FEJEZET Roberto hitetlenkedve előrehajolt. – Nem vagy benne biztos, hogy el akarod-e adni a részvényeidet? – ismételte döbbenten. – Hiszen az ötvenezer fontból bőven megvalósíthatnád a tervedet! Olyan fotófelszerelést vehetnél, amilyet csak akarsz. – Tudom. – Az egyik tanú, akit ma este idehozok, a vállalat adószakértője. Ő is megerősítheti mindazt, amit elmondtam. – A férfi arca elsötétült. – Azt hiszed, be akarlak csapni? – Ilyesmi eszembe sem jutott.

– Vagy arra gondolsz, hogy megvárod, amíg emelkedik a részvények értéke? Sajnos, arra nem számíthatsz. A cég alig hozott eddig nyereséget, és tekintettel a növekedő költségekre, a következő év is veszteséges lesz. Hónapok óta próbálok kiutat keresni, de úgy látszik, zsákutcába kerültünk. Hacsak nem emelkednek váratlanul és erőteljesen az eladási mutatók, nem fog javulni a helyzetünk. – Lehetséges – vélekedett Ellen –, de mielőtt bármit is aláírnék, volna néhány kérdésem. Roberto újra az órájára pillantott. – Halljam, mit akarsz tudni. – Milyen a vállalat felépítése? – Nos kérlek – szólt türelmetlenül a férfi –, nem hinném, hogy érdekelnének a számodra unalmas részletek. – Nem vagyok analfabéta üzleti ügyekben. – Csak a saját fejed után tudsz menni? – És te? Miért akarod rám kényszeríteni az akaratodat? – makacskodott a lány. – Látom, most sietsz. Nem tartóztatlak, szívesen várok estig a kérdezősködéssel. Majd ha hazajössz, beszélgetünk. Tanúk nélkül – tette hozzá mézédesen. Roberto habozott egy pillanatig, majd felállt. – Kívánságod számomra parancs – hajolt meg udvariasan, de a tekintete rácáfolt szavaira. – A konyhában találsz reggelire- és ebédrevalót. Megkértem a takarítónőt, hogy rakja tele a hűtőszekrényt. – Ciánkálival és üvegcseréppel? – Attól tartok, mindkettő hiánycikk az élelmiszer-áruházban. – Pocsék gazdálkodás? –jegyezte meg komoran a lány. – Ma is eljön a takarítónőd? – kérdezte, az ajtóhoz kísérve vendéglátóját. – Nem. Egy hét szabadságot adtam neki. Így szokás karnevál idején. Amennyiben kedved támad, hogy megnézd a strandot, indulj a kaputól balra! Körülbelül húszpercnyi sétával eléred az Ipanemát. A lagúnához vezető út is csodaszép – buzgólkodott az udvarias házigazda –, viszont ne feledkezz meg róla, hogy Rio, mint minden nagyváros, veszélyes hely. Ne viselj ékszert, ne legyen nálad nagyobb összeg, és fogd jó szorosan a fényképezőgépedet! – Úgy lesz, bár ma délelőtt már nem megyek sehová. Inkább elkezdem a kicsomagolást, és jól kialszom magam. – Nem aludtál a repülőn?

– Keveset. – Ellen a füle mögé igazította egyik szőke fürtjét. – Elálmosodtam. – Sajnálom – nézett le rá a férfi. – Figyelmetlen voltam, és nem vettem tekintetbe, hogy elfáradtál. Ráértem volna később is szóba hozni az üzleti ügyeket. Meg tudsz nekem bocsátani? – mosolygott megnyerően. Először jól leszid, aztán minden átmenet nélkül elbűvölő, gondolta Ellen, de hűvösen csak ennyit mondott: – Talán… Majd, valamikor. Roberto a lány vállára tette a kezét. – Nem, most! – Váratlanul lehajolt, és szájon csókolta Ellent. Az ajka meleg volt, és lágy… Ellen elkábult a karcsú, izmos test közelségétől. Tehetetlenül az elragadtatás örvényébe süllyedt, de ekkor Roberto hirtelen elengedte, és hátralépett. – Aludj jól! – Kifürkészhetetlen arccal sarkon fordult, és hallatszott, amint becsukódik mögötte a lakosztály ajtaja. A lány feldúltan szorította keze fejét égő ajkára. Azt hitte, ma már kevésbé védtelen ezzel a férfival szemben, mint tizenhat évesen. Miért hagyta hát, hogy akarat nélküli bábként megcsókolja? És miért simult Robertéhoz, amikor tudta, hogy csak eszköz a mosolya, a csókja? Így akarja megpuhítani, rávenni, hogy adja el neki minél hamarabb a részvényeit. Ő meg még csak nem is tiltakozott! Fáradtan rogyott az ágyra. Éjszaka, a repülőgépen mindig újra és újra kiszínezte, milyen lesz a találkozás. Biztosan félreteszik a múltat, hiszen már feledésbe merült a nézeteltérésük. Párbeszédeket játszott el képzelete színpadán, könnyed, elfogulatlan, tréfás szócsatákat – és mi történt ehelyett? Mindent tönkretett a köztük felszikrázó érzéki vonzalom. Ez pedig legalább annyira zavarja a barátságukat, mint Roberto megmagyarázhatatlan elutasító viselkedése annak idején. De miért haragudott rá a fiatal Moreira? Hiszen tudhatta, hogy Vivienne a bűnös! Most meg… Talán átvetíti bosszúságát az anyáról a lányára? Rá, Ellenre, aki teljesen ártatlanul került a történetbe? Nem ismerte jól Robertot, de sosem hitte volna, hogy ilyen igazságtalan tud lenni. Levetkőzött, és ágyba bújva eltöprengett. Roberto jogosan hiszi, hogy merő dacból nem akarom neki eladni a részesedésemet. Kérdéseket tettem fel a cégről, de

mindketten tudtuk, hogy ez csupán halogató hadművelet. Hogy csodálkozott! – nevette el magát Ellen. Azt hitte, ellenkezés nélkül azt teszem, amit javasol. Eszemben sincs! Engedelmeskedjem neki, amikor csak azért hívott meg, hogy a megboldogult apja végakaratát teljesítse? Álláig húzta a paplant. Gondolatai visszakalandoztak a múltba. Conrado de Sa Moreirát egy nyári estén látta először. A férfi Ellen anyjáért jött el a londoni lakásukba. Asztalt foglalt két személyre egy előkelő étteremben, és ahelyett, hogy az előcsarnokban várta volna meg Vivienne-t, feljött az emeletre, és becsöngetett. Ellen nyitott neki ajtót. – Máris hozom a pénzedet… – kezdte mondani, ám a várt pattanásos kamasz helyett egy feltűnően jól öltözött, sötét hajú, ősz halántékú úr állt az ajtó előtt. – Ó, elnézést! Azt hittem, az ablaktisztító. – Ilyesmi bárkivel megeshet – válaszolta vidáman csillogó szemmel a vendég. – Hadd mutatkozzam be! A nevem Conrado de Sa Moreira. – Nahát! Nem hittem volna, hogy percre pontos leszel! – kiáltotta Ellen édesanyja a hálószobája ajtajából. – Fel sem tételeztem egy brazilról, hogy ismeri a pontosság szó jelentését. – Igazad van. Fehér holló vagyok, kivételes eset – nevetett Conrado –, de már alig vártam, hogy lássalak. Ellen az ég felé fordította szemét. Íme, a Vivienne Blanchardrajongók klubjának egy új tagja, gondolta gúnyosan. Az anyja feltűnő szépség volt. Finom vonású arcával, ibolyakék szemével, lazán hátrafésült szőke hajával, amelyet a tarkója alatt kontyba fogott össze, fölényes előkelőséget sugárzott. – Elnézést, várnod kell egy kicsit. – Vivienne a lányához fordult. – Kedvesem, ültesd le Conradót a nappaliban, és kínáld meg egy itallal! Ez merőben szokatlan fejlemény volt. Az asszony, aki negyvenévesen is úgy vonzotta a férfiakat, mint gyertyafény az éjjeli lepkét, szigorúan különválasztotta üzleti életét az otthonától. Soha nem beszélt a lányának kísérőiről, s még kevésbé fogadta őket a lakásukban. Ezúttal azonban… Ellennek feltűnt, milyen fesztelenül cseveg anyja a brazil üzletemberrel, s szinte kivirul a jelenlétében. A serdülő lányka ebből arra következtetett, hogy ez az ember többet jelent Vivienne-nek, mint az őt körülzsongó férfiak bármelyike.

Ami nem is csoda. Conrado tetőtől talpig úriember volt, érdekes és érdeklődő egyszerre. Mindenkit figyelmesen meghallgatott, még Ellent, a jelentéktelen kamasz lányt is. Ettől az estétől kezdve szokásává vált, hogy minden adandó alkalommal feljöjjön hozzájuk egy italra. Ilyenkor elbeszélgetett Ellennel, néha tanáccsal is ellátta, a kislány pedig egyre jobban megkedvelte őt. Conrado ekkor hat hetet töltött Londonban. Miután lebonyolította üzleti ügyeit, és visszarepült hazájába, Ellen és az édesanyja szürkének, üresnek érezte az életet. Ám néhány hónap múlva a férfi visszatért Angliába. Ezúttal mindkettejüket elvitte egy cornwalli hétvégére. Ellen sokáig őrizte emlékezetében ezt a két különleges napot. Olyanok voltak ők. hárman, mint egy igazi család. A következő hónapokban a brazil férfi egyre gyakrabban jött Angliába, és többször is együtt töltötték hármasban vidéken a hétvégeket. Szép volt, jó volt… Aztán egy napon Conrado felhívta Vivienne-t, és közölte, hogy rövid ideig újra Londonban lesz, és ezúttal magával hozza a fiát, Robertot is. Az asszony elgondolkodva tette vissza helyére a kagylót. – Conrado velünk szeretne vacsorázni holnap. A fia is vele lesz – közölte Ellennel. A kislány elhúzta a száját. Conrado sokat mesélt egyetlen fiáról, akit rajongásig szeretett, és aki akkor már tanulmányai végeztével a családi cégnél dolgozott. Ellen látatlanban elutasította az elkényeztetettnek képzelt aranyifjút. Úgy vélte, biztosan megzavarja majd összeszokott, családias triójukat. Ám hamar kiderült, hogy a rokonszenves, jóképű fiatalember ugyanolyan ellenállhatatlanul kedves ember, mint az apja. Ellen percek alatt behódolt neki, és minthogy a fiatal Moreira egész este vele foglalkozott, nyomban fülig beleszeretett. A negyedik négyesben töltött este után Vivienne megemlítette a lányának, mennyire örül Conrado, amiért mindnyájan ilyen remekül megértik egymást. – Igen, valóban csodálatosan – helyeselt Ellen, és tovább ábrándozott a brazil királyfiról. Számára Roberto lett a közős vacsorák fénypontja. S ekkor hirtelen átvillant az agyán valami, amitől kilelte a hideg. – Conrado talán megkéri a kezedet, mama. Gondoltál már erre? Vivienne felvonta ívelt szemöldökét.

– Megmondtam neki, hogy nálam szó sem lehet tartós kapcsolatról, de… – Figyelmeztetlek mama, hogy Conrado olyan férfi, akinél a szerelem együtt jár a házassággal, és ő halálosan szerelmes beléd. A szépasszony nevetett. – Ne légy már így felháborodva, kicsim! – Nem mehetsz hozzá! – kiáltotta Ellen. – Hát… talán nem. – Egész biztosan nem! – Valószínűleg igazad van – sóhajtott fel Vivienne. – Ha feleségül kér, azt mondom majd, nem mehetek férjhez, mert megfogadtam, hogy hű maradok apád emlékéhez. – Azt gondolod, elhiszi? Gyenge kifogás! Nézz szembe a tényekkel, mama! Conrado mindent megtesz majd, hogy megváltoztassa az elhatározásodat. És ettől minden csak bonyolultabb lesz! – Ellen hangja elcsuklott. Vivienne megrémült. – Azt várod tőlem, hogy mondjam meg neki az igazat? – Van más lehetőséged? Tudom, nagyon nehéz, de jobb, ha tőled hallja, mint valaki mástól. Ha te nem mondod el neki, bármikor, bárkitől megtudhatja. Ellen anyja megrendülten hunyta le a szemét. – Nem bírom neki megmondani. – Mama, már több mint egy éve vagy a barátnője. Teljes őszinteséggel tartozol neki. Akkor megérti legalább, miért nem lehetsz a felesége, ha pedig megbocsát… – Igazad van – ismerte be hosszú, feszült hallgatás után Vivienne –, de… neked kell elmondanod helyettem. A lánya tiltakozott: – Ez igazán nem az én… – Holnap hazaindul Robertóval Brazíliába. Délelőtt beszélhetnél vele. Szeretnék még egy szép estét tölteni vele kettesben. Mondj el neki mindent, míg én a galériában dolgozom. Kérlek, drágám! – esdekelt Ellen anyja könnyben úszó szemmel. Aznap este Vivienne megkérte Conradót, hogy jöjjön el hozzájuk másnap délelőtt a kensingtoni lakásba. A férfit Ellen fogadta. Elhaló hangon leplezte le anyja múltját, mire Moreira – mi mást mondhatott volna? – kijelentette, hogy kénytelen szakítani Vivienne-nel. Egyedül maradva Ellen sírva fakadt. Elkeseredetten színezte ki magában, milyen szép lehetett volna az életük Brazíliában –

és ekkor egyszerre csak felberregett a kaputelefon. Azt hitte, az anyja jött haza, de a készülékből Roberto hangja hallatszott. Szíve hevesen dobbant meg. Azért jön, hogy kifejezze részvétét? – találgatta, miközben a liftet várta. Azt akarja mondani, hogy megért engem, és eljött, hogy vigasztaljon? Megsimogat, megölel, magához szorít? Ám egészen más történt. Roberto dühöngve rontott be. – Önző, szívtelen kis bestia vagy! – kiáltotta. – Tönkretetted a szüleink szerelmét! Ellen szomorúan bámulta Roberto vendégszobájának mennyezetét. A fiatalember dühkitörése porig sújtotta annak idején. Noha nem régóta ismerte Robertot, az első találkozásuktól kezdve rajongott érte. Életében először volt szerelmes. Azon a borzalmas napon Roberto úgy tombolt haragjában, hogy a lány azt hitte, megveri. Egy szót sem tudott kinyögni ijedtében. Főleg attól félt, amit a fiatal Moreira Vivienne-ről fog mondani. Hamar kiderült azonban, hogy Roberténak fogalma sincs a valódi tényállásról. Amint felidézte a hajdani délelőttöt, Ellen szívében felébredt a régi fájdalom. A tragédia után sokáig remélte, hogy Roberto – miután megtudja apjától az igazat – bocsánatot kér tőle. Ám hónapokig hiába várta a levelét, a telefonhívását. Most, tíz év múltán pedig kibékülésre számított, vagy legalábbis fegyverszünetre – de Roberto még mindig ellenséges. Keze ökölbe szorult. Jól mondta vendéglátója, ő, Ellen tényleg megváltozott, méghozzá nem csak külsőleg. Keményebb lett. Elmúltak azok az idők, amikor magára vállalta az áldozat szerepét. Felnőtt nő, most már ő irányítja a saját életét, és a maga módján intézi a dolgokat. Ma már nem vagyok védtelen. Szemet szemért, fogat fogért! – gondolta harciasan. Ha Roberto bocsánatkérése még mindig várat magára, nos, akkor nekem sem sürgős, hogy eladjam neki a részvényeimet. Nem várakoztatom tíz évig, de egy ideig mindenesetre… Most rajta a sor: kínlódjon ő! Ellen felriadt mély álmából. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van. Ó, hiszen ez Roberto riói lakása! Úgy látszik, alaposan kimerítették a hosszú utazás fáradalmai. A behúzott sötétítő függöny résén napfény szűrődött a szobába. Meddig alhatott? Nehéznek érezte a fejét, mint aki napokig tartó eszméletlenségből tér magához. Felkelt, és

álomittasan kibotladozott a fürdőszobába, azt remélve, hogy a zuhanyozástól majd felfrissül. Megtörülközött, és éppen csuromvizes haját kezdte dörzsölgetni, amikor rájött, hogy eleped a szomjúságtól, és sürgősen innia kell valamit. A tartóra akasztotta a nedves fürdőlepedőt, maga köré csavart egy kisebb, száraz törülközőt, és kiment a konyhába. Korszerű háztartási gépeket látott, meg simára csiszolt fenyőfa burkolatú konyhabútort. Vajon melyik ajtó mögött lehet a hűtőszekrény? A felső sorban hiába kereste. Lehajolt, hogy az alsókkal próbálkozzék, amikor zajt hallott. Zavartan fordította hátra a fejét – és megpillantotta a belépő Robertot. A férfi meglepődve állt meg. – Ejnye! – vigyorgott. – Meztelenül mászkálunk a konyhában? Ki hitte volna a magadfajta erkölcsös angol hölgyről? Ellen felegyenesedett, és rézsút maga elé húzta a törülközőt. Elöl legalább nem látszik semmi, gondolta megkönnyebbülten, ám a következő másodpercben fülig pirulva vette észre, hogy a kis textildarab véget ér a csípőjénél. Kétségbeesetten próbálta kezével elfedni a combjai közötti szőke háromszöget. – Függőlegesen – javasolta Roberto. – Tessék? – nézett rá értetlenül a lány. – Ha nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartanád a törülközőt, többet takarna el belőled – magyarázta a férfi türelmesen, mintha kisgyereket oktatna. – Pontosabban azon testtájaidat, amelyeket oly elkeseredetten igyekszel elrejteni. Ellennek most már minden vére a fejébe tódult. – Ó… – hebegte zavartan. – De… mit keresel te itt? – Hazajöttem. Már hat óra. – Tényleg? Csak nemrég ébredtem fel. Roberto hanyagul az ajtófélfának dőlt. – Mintha keresnél valamit. – Igen, a frizsidert. Nagyon megszomjaztam. A férfi egy kettős ajtóra mutatott a mosogató mellett. – Balra van a mélyhűtő, jobbra a hűtőszekrény. Találsz benne kólát, narancslevet, ásványvizet, bort és sört. Szolgáld ki magad! – Köszönöm. – Ellen meg sem mozdult. Ha kinyitná a hűtőt, a meztelen hátsóját kellene mutatnia Robertónak.

– Nyugodtan megfordulhatsz. Nem most látok először csupasz női popsit. Vagy vegyem elő én? – Légy szíves! – Mit kérsz? – Valami alkoholmenteset. Jó lesz a kóla. – Az alkoholfogyasztás ugyebár szintén elítélendő? – Nem arról van szó – bosszankodott Ellen. – Olyat kívánok most, ami felfrissít. Roberto kinyitott egy doboz kólát, és átnyújtotta. A lány a melléhez szorította a dobozt. Háttal a falhoz lapulva surrant ki vele a konyhából. A szobájába érve már nem nagyon értette, miért igyekezett olyan görcsösen eltakarni magát, amikor nem is rossz az alakja. Vajon miért viselkedtem úgy, mint egy múlt századbeli hisztérikus vénlány? Még mindig gátlásos vagyok? – Ugye nem vagy vegetáriánus? – Roberto egy üveg Chardonnayt bontott ki. – Nem. Miért kérded? – Mert a szomszédságunkban van egy étterem, amelynek különlegessége a pácolt hús. Sonka, pulyka- csirke- és disznóhús faszénen grillezve. A pincér az asztalhoz hozza a nyársat, és levágja a kívánt falatokat a vendégnek. Rengeteg fajta salátát szolgálnak fel hozzá. Gondoltam, ott kiválaszthatnál valami jellegzetes brazil fogást. Ellennek összefutott a szájában a nyál, de látta, milyen fáradt a férfi, milyen karikás a szeme. – Azt mondtad, találok itthon alapanyagot. Készítek magunknak valami harapnivalót. – Szívesen teszed? – Roberto hangjából kihallatszott a megkönnyebbülés. – Igen, szeretem a kedélyes, konyhában elköltött vacsorákat. – Ellen az ajtóhoz lépett. – Csak előbb kicsomagolok. Nem tart sokáig. Moreira meglazította nyakkendőjét. Nála még ez a hétköznapi mozdulat is férfiasnak, érzékinek hatott. – Én meg átöltözöm. Félóra múlva Ellen a nappalin át a terasz felé indult, de a küszöbön megállt. Odakint Roberto hosszú lábait kinyújtva feküdt egy nyugágyon. Fekete pólója rásimult erős mellkasára, régi, fakó farmernadrágot viselt, lábán kényelmes papucscipőt.

Ebben az öltözékben még sokkal jobban érvényesült testének férfias kisugárzása, mint a nappal hordott kifogástalan öltönyben. A lány kilépett a teraszra, és a mellvédre könyökölt. A hőség alábbhagyott, a levegő lágy lett, és langyos. A nap már lement, arany- és tizianvörös csíkokat felejtve az égen, s a lagúna csillogó vize visszatükrözte a színeket. Távolról gyémántként szikráztak a nagyváros fényei. A mesebeli látványt a sziklán álló hatalmas Krisztus-szobor koronázta meg. – Csodaszép! – suttogta Ellen. – Te vagy csodaszép. A lány odafordult a hangra Roberto mellette állt. Zavarba jött, mint mindahányszor, amikor bókot kapott, pedig igencsak sokszor volt benne része. Moreira két borral telt poharat emelt fel az asztalról az egyiket a lány kezébe adta. Koccintottak. – Isten hozott Rióban! – szólt Roberto, majd belekortyolt az italba. – Érdeklődtél az itteni vállalatról – emlékeztette Ellent, miközben leültek. – Tehát? Mire vagy kíváncsi? – Nem sokat értek az autókhoz… Ugye a te kocsid első osztályú? – Az. – Akkor miért nem nyereséges a vállalat? – Mert… Az elején kezdem. Azt ugye tudod, hogy az apám azért választotta a gépkocsicég telephelyének Riót, mert Yolanda nem akart innen elköltözni? És… – Conrado teljesítette a felesége minden kívánságát? – szólt közbe a lány. Nagyon szerethette, futott át az agyán, ha új helyen kezdett vállalkozásba a kedvéért, holott Sao Paulo mindössze egyórányi repülőútra van Riótól. – Amikor elvette a mostohádat, nem gondolt arra, hogy visszavonul? – Dehogynem! Néhány hónapra abba is hagyta a munkát, de hamarosan elfogta a nyugtalanság – mesélte Roberto. – Azért is választotta a gépkocsiszakmát, mert az új volt számára. Addig egészen más területen dolgozott, de… talán beleunt. – A férfi a homlokát ráncolta. – Lassacskán átengedte nekem a döntéseket, míg végül nélküle vezettem az egész üzletet. Tulajdonképpen szórakozásból alapította az autócéget – folytatta Roberto mosolyogva. Elsősorban azért, hogy legyen mivel foglalkoznia, másodszor pedig, mert egész életében

rajongott az autókért. Az első két-három évben, amíg felépíttette a gyárat, és megterveztette az első modellt, lelkesedett érte, de később fontosabbak lettek neki a gyerekei. Egyre gyakrabban maradt otthon délelőttönként, aztán Natalya születése után szinte minden idejét és energiáját a gyerekeire fordította. Ellen megpróbálta elképzelni Conradót fiatal feleségével és kései gyerekeivel. Igazi, boldog család lehettek. Éppen ilyenben szeretett volna ő is felnőni. – Conradót nem zavarta, hogy rosszul megy a bolt? – Tudta, hogy előbb-utóbb tennie kell valamit, de mielőtt sor került rá, a szíve felmondta a szolgálatot. – A férfi kortyolt egyet a borból. – így aztán az autógyár is az én nyakamba szakadt. – Conrado felesége… tudja, hogy én is örököltem részvényeket? – Hallhatta a végrendelet hivatalos felolvasásakor. – És mit szólt hozzá? Ha azt hitte, hogy az anyám csupán üzletfél volt, biztosan csodálkozott. – Lehetséges, de soha nem tett említést erről. Ellen kétkedő arckifejezéssel simította hátra selymes sörényét. Roberto tekintete megigézve követte a lány mozdulatát. Egy pillanatig úgy bámult maga elé, mint akit elvarázsoltak, aztán összeszedte magát, és felállt. – Tehát – szólt, és hangjából érződött, hogy most tér a lényegre –, te Angliában élsz, ezért az itteni autócég nem lehet neked érdekes. És minthogy a részvényekből sem remélhetsz hasznot… Ellen egy kézmozdulattal félbeszakította. – Álljon meg a menet! A kabrioletek gyönyörűek, és hajók is, miért nem emelkednek az eladási mutatók? Reklámkampányt kell indítani, egy- vagy kétéves jótállást, ingyenes karbantartást vagy más, hasonló vonzó dolgokat kínálni… – Már megtörtént. Hidd el, mindent megpróbáltunk – vágott a lány szavába Roberto. – Az a baj, hogy azok a brazilok, akik ilyen színvonalú kocsit engedhetnek meg maguknak, inkább Európából hozatják a járgányukat. Nálunk státusszimbólum az európai autó. Olyan kötelezőnek tartott külsőség, amely a magasabb társadalmi helyzetet fejezi ki. Ezzel vágnak fel az előkelősködő jómódúak. Inkább kifizetik a drágább kocsi árát, no meg a szállítást. Pedig a mi gyártmányaink legalább olyan szépek és jók, mint a külföldiek. Reklámszakembereink, ahogy

mondani szokás, körbejárták a témát. Minden elképzelést elemeztek, figyelembe vettek, de megoldás nem született. – Neked mi a terved a gyárunkkal? Roberto összerezzent. – Ami gyárunkkal? – Talán nem vagyok társtulajdonos? – nézett a férfira nagy, kék szemekkel Ellen. – Nos? Hogy képzeled a vállalatunk jövőjét? – Vevőt keresek rá. – El akarod adni? – Szeretném, de egyelőre senkit sem érdekel. Tételes felmérést kell készítenem a tényleges vagyonról. Az úgynevezett állóalapot meg a telkeket egyenként árusítom ki. – A férfi sóhajtva túrt sötét üstökébe. – Semmi kedvem elbocsátani a munkásaimat, de… – Köszönöm a tájékoztatást – szólt Ellen. – Mindent át kell gondolnom, aztán meglátom, egyetértek-e a terveiddel. – Mit akarsz ezzel mondani? – fortyant fel Roberto. – Miért foglalkozol a konszern jövőjével? A döntés joga az enyém. – Így igaz, de mint a tíz százalék tulajdonosának, nekem is van beleszólásom. Tiéd a zöm, de a fontos döntéseknél mostantól fogva nekem is jogaim vannak. – Azt mondod? – A férfi úgy festett, mint aki legszívesebben kitekerné a társtulajdonos nyakát. – Az egész csak formaság. Én, a szakember majd meggyőzlek… – Ugye egyedül szeretnéd intézni a formaságokat? – Ellen titokban élvezte a helyzetet. Tíz évvel ezelőtt ő rémült meg Roberto haragjától, most meg már-már hatalmi harcot vívnak! – Én pedig, ha már itt vagyok, szeretném megnézni azt a gyárat. Moreira ökölbe szorított kezén kifehérlettek az ízületek. – Mit akarsz tulajdonképpen, Ellen? Kellemetlenkedni? – Dehogy! De úgy látszik, te a gyár bezárásán kívül nem látsz más lehetőséget. Ilyen helyzetben négy szem többet lát, mint kettő – hívta fel a lány barátságosan Roberto figyelmét. – Ki tudja, hátha éppen nekem támad mentő ötletem? Akkor – toldotta hozzá derűsen – talán szakmát váltok. Szögre akasztom a fényképezőgépet, és a konszernünk igazgatója leszek. Roberto mormolt valamit portugálul, ami olyasmit jelenthetett: csak a holttestemen keresztül. – Ha jól meggondolom, tiszta haszon lennék a cégnek – kuncogott Ellen. – Képes lennél itt élni, Brazíliában?

– Miért ne? Máris tudok egy kicsit portugálul. – Tíz évvel ezelőtt nem akartál idejönni. – Nem igaz! – tiltakozott a lány. De Roberto már nem figyelt rá, csak mondta a magáét: – Egy hétre jöttél Rióba! Aztán szépen visszarepülsz Londonba. – Egy hónapig maradok – öntött tiszta vizet a pohárba Ellen. – Egy hónapig? – ismételte elhűlten a férfi, Ellen felnevetett. – Ne félj, nem szándékozom egész idő alatt nálad lakni. Mihelyt vége a karneválnak, beköltözöm egy motelbe. Láttam néhányat a reptérről jövet. – Rajta! Próbáld ki, de figyelmeztetlek, hogy Rióban nem turistáknak építették a moteleket, hanem szerelmespároknak. – Garniszállók? – futotta el a pír a lány arcát. – Főleg olyan fiatal szerelmeseknek szánták a szobákat, akik még a szüleiknél laknak – világosította fel Roberto. – Néha házaspárok is igénybe veszik, akik két-három óra hosszat kettesben akarnak lenni, a gyerekek nélkül. Meg persze olyan hölgyek és urak, akik a bűn oltárán áldoznak. – Roberto szája sarkában mosoly bujkált. Ellen dacosan nézett rá. – Ha így áll a dolog, keresek másféle szállást. S ha kedvem támad egy vakációs kalandra, legalább tudom, hova menjek. – Képes lennél valami futó kalandba bocsátkozni? – háborodott fel Roberto. – Miért is ne? Nekem is vannak egészséges igényeim és szükségleteim – idézte a férfi szavait Ellen. Nem gondolta komolyan, csupán dacból játszotta meg a szexturistát. Vendéglátója szemének kaján villanását látva pirulva felállt. – Megyek a konyhába. Kitalálom, mit főzzek vacsorára.

3. FEJEZET Ellen az arcát süttette a nappal, élvezte a trópusi meleget. Hosszú haját könnyű szellő lobogtatta, miközben a nyitott tetejű kocsiban végigrobogtak az ipanemai parton. Azt hitte, az előző délutáni alvás meg a kiadós éjszakai pihenés után nagyon korán ébred reggel. Tévedett. Már dél is elmúlt, mire kinyitotta a szemét. Lezuhanyozott, felöltözött, és letelepedett a teraszon. Éppen a kávéját kezdte iszogatni,

amikor egyszer csak felbukkant Roberto. Ellen csodálkozva nézett rá. – Nem azt mondtad, hogy ma rengeteg a dolgod? – Úgy volt, de sikerült már mindent elintéznem. – Látod! Megmutathattad volna a gyárat! Roberto nem vett tudomást a lány megjegyzéséről. – Lemegyünk Ipanemára, aztán megebédelünk a Copacabanán. Ellen feltolta a homloka fölé napszemüvegét. A hosszú, ezüstös partot csodálta, háttérben a zöld gránithegyekkel, meg a szélben lágyan hajladozó pálmafákat. A parti utat előkelő bérházak, helyenként luxusszállodák szegélyezték. Itt-ott feltűnt egy-egy bár, de üzletek sehol. Olyan volt az egész, mint egy színes, képes levelezőlap. – A boltok két utcával beljebb vannak – magyarázta Moreira. – Ipanemán több a lakóház, mint a Copacabanán. Ez az előkelőbb part, de amint látod, itt is lüktet az élet. Ipanema indián szó, azt jelenti: veszélyes víz – játszotta az idegenvezetőt. A habkoronás kék hullámokon szörfözők fitogtatták ügyességüket. Távolabb számtalan szivárványszínű vitorlás lebegett pillangóként a tengeren. – Tényleg veszélyes errefelé az óceán? – tudakolta Ellen. – Erősek az alsó áramlatok. Biztonságosabb a sekély vízben maradni. Ipanema főleg az értelmiségieket vonzza. Költők, írók, képzőművészek, tudósok, egyetemi tanárok járnak ide alkotnak, vitatkoznak, előadásokat tartanak. – Meg koktélpartikat – mutatott Ellen a fehér homokon nyüzsgő, napbarnított, fürdőruhás társaságra. Férfiak, nők kezükben italokkal, sokan cigarettázva, csoportokba verődve, élénk taglejtések kíséretében társalogtak egymással. Rio legendás varázsa, az örök nyár, a helybéliek vendégszeretete, a vérpezsdítő muzsika mindenkit visszatérésre csábít – ahogy a lány az útikönyvben olvasta. – Tetszik itt nekem! –jelentette ki csillogó szemmel. – Te meg tetszel az ittenieknek. A forgalmat elakadt teherautó zárta el. Amíg vesztegeltek, a járdáról néhány vizes fürdőnadrágos csinos fiatalember meregette feléjük a szemét. – Nem engem bámulnak, hanem a kocsidat.

– Lehetséges – ismerte el Roberto. – A Moreira-féle kabrioletet mindenki csodálja, de sajnos az elismeréstől hosszú az út a vásárlásig. – Kérlek, magyarázd el nekem a meseautód műszaki jellemzőit! – kérte Ellen. – Miért vagy rá kíváncsi? – Cikket szeretnék közölni róla. A kocsi jó tulajdonságairól – női szemmel. – Ó, azt biztosan világszerte olvasni fogják! Ezrével dől majd a megrendelés! – A férfi szája sarka gyanúsan megrándult. – Nem is értem, miért nem jutott ez még az eszembe! – Te csak ne gúnyolódj! A kisujjamban van az újságírás. Roberto fölényesen mosolygott. – Odahaza találsz reklámfüzetet a kabrioletről. Ráadásul megkérem a titkárnőmet, állítsa össze neked a technikai adatok teljes lajstromát… bár attól tartok, nem készül el vele, mielőtt véget ér a vakációd. – Nem baj. – A lány oldalról Robertóra lesett. Úgy tesz a férfi, mintha minden kívánságát teljesítené… Ellen azonban tisztában volt vele, hogy nem akarja ugyan elrontani a hangulatát, viszont igyekszik távol tartani őt az üzleti ügyeitől. – Én csak segíteni próbálok neked. – Tehát nem csak arról van szó, hogy bele akarod ütni az orrodat a dolgaimba? – Roberto kétkedő pillantást vetett a lányra. – Valahogy nehezemre esik elhinni… Végre mozgásba lendült a teherautó, megindulhatott a forgalom. Továbbrobogtak a parton, és átkeltek a csatorna fölött, amely Ipanemát elválasztja Leblontól. – Meg tudnál itt állni? – Ellen fölfedezett egy üres helyet a járda mentén parkoló autók között. – Szeretnék néhány felvételt készíteni. Roberto ügyesen két kocsi közé kormányzott, és leállította a motort. – Keressünk olyan helyet, ahonnan jól látszik a strand? – kérdezte. – Olyat, ahol mutatós háttér előtt fényképezhetem az autódat. A cikkemhez kell. – Ellen lehajolt az ülés alá tolt fotóstáskájáért. – Ne álljon mellette más kocsi! Roberto újra indított, és visszatolatott az úttestre. – Háromra rendeltem asztalt a Copacabanán. Ne vesztegessük ilyesmivel az időt! – Legfeljebb öt percbe telt volna – dohogott a lány.

– Végtelenül sajnálom… Ellen méregbe gurult. Roberto szándékosan gátolja a munkáját! A gyárlátogatást is elszabotálta. Kétség sem fér hozzá, hogy ezután is akadályokat gördít az útjába! Nekem pedig kell a felvétel a kabrioletről! Megcsinálom, ha a fene fenét eszik is, esküdözött magában. A fényűző étterem sötétkék abrosszal megterített asztalai hatalmas, nyolcszögletű üvegépületben, fehér csempével kirakott padlón álltak. A vendégeket tetőredőny védte a tűző naptól. Az épület ridegségét mázas cserépedényekbe ültetett színpompás növények oldották fel. – Megkóstolhatnánk a caipirinhát – ajánlotta Roberto, amikor a fiatal pincér odajött hozzájuk, hogy felvegye az italrendelést. – Nem egészen ártalmatlan keverék cukornádpálinkából, citromléből és jégtörmelékből. – Jöhet. Pillanatokon belül felszolgálták az italt. A pincér várta a további rendelést. – Mai ajánlatunk svédasztal a tenger gyümölcseiből – közölte, majd Ellen felé fordulva angolul folytatta: – Kedvük szerint állíthatják össze a tálat. A svédasztal festői látványt nyújtott. – Valóságos csendélet! – lelkesedett a lány. Középen felhalmozott homárok, rózsaszínű mélytengeri és egyéb rákok piramisai gyönyörködtették a szemlélőt. Mellettük művészi elrendezésben halakkal, osztrigával és füstölt lazaccal telt tálak kínálták ínycsiklandó tartalmukat, meg különféle mártások, salátás edények paradicsommal, apróra vágott avokádóval és sok egyéb zöldséggel. Külön asztalról választhattak a desszertekből. Volt csokoládétorta, kókuszos mangókrém, trópusi gyümölcsök, karamellpuding, aprósütemény… minden, mi szem-szájnak ingere. Az étel kitűnő volt, és a lánynak el kellett ismernie, hogy Roberto, aki az imént már majdnem kihozta a sodrából, a lehető legkellemesebb kísérő. Falatozás közben a férfi Ellen eddigi újságírói megbízásairól kérdezősködött. Látva őszinte érdeklődését, a lány részletesen beszámolt munkásságáról. Később egymás szavába vágva, élénken beszélgettek utazásaikról, könyvekről, filmekről.

Miközben a kávéjukat itták, Ellen sűrűn pillantgatott kifelé, ahonnan kezdetben halk, majd egyre erősödő dobszó hallatszott. Aztán feltűntek a zenészek is. Csapatnyi fiatal nő és férfi követte őket. Mintegy százan lehettek, egyformán öltözve. A lányok aranyszínű melltartót, combjukra tapadó ezüstös rövidnadrágot és ezüstcilindert viseltek, a férfiak aranyszínű inget, hosszú, ezüst lurexnadrágot és frakkot – meg persze a fejükön ők is ezüstcilindert. Olyan tökéletesen egyszerre mozogtak, akár egy Broadway-revü tánckara. Ellen elragadtatva bámulta őket. – Ez a szambaiskola – tájékoztatta vendégét Roberto. – A karneváli felvonulásra gyakorolnak. A zenészek és táncosok az úttest mindkét oldalát elfoglalták, a kocsiforgalom megállt. Egyszer csak egy kövérkés rendőr jelent meg. Ellen azt várta, hogy a járdára tereli a csoportot, ám ehelyett tenyerével a gyomrán riszálni kezdte csípőjét a muzsika ütemére. A ritmus, a talp alá való zene magával ragadta a nézőket. Mindenki ringatózott, a gyerekek az autók tetején doboltak. Ellen lába önkéntelenül mozgásra lendült, Roberto meg ujjaival verte a taktust az asztalon. Mindenfelé mosolygó arcok… – Lélegzetelállító! – suttogta csillogó szemmel Ellen. A férfi a keze után nyúlt. – Ilyet Rión kívül sehol másutt nem látsz. – Nem engedte el, sőt szorosan tenyerébe zárta a lány ujjait. Ellen egész testében szokatlan bizsergést érzett. Elragadta a város könnyed, gondtalan, forróvérű hangulata. Ebben a pillanatban még az a bizonyos vakációs kaland sem tűnt lehetetlennek. Miért is ne dobhatná sutba belé nevelt óvatosságát? Hiszen felnőtt nő, távol megszokott környezetétől, szabadságon van, egyedül. Nem ártana egy romantikus közjáték – sőt némi kis csillogást hozna pillanatnyilag színtelen szerelmi életébe. Igen ám, de ki legyen a megfelelő alany? Egy harminc év körüli férfi volna jó. .. Sötét, sűrű haja hulljon néha a homlokába, legyen borostás az álla… az a fajta, akinek naponta kétszer kell borotválkoznia. Nem árt, ha széles a válla, keskeny a csípője. Szellemi és testi erőnléte legyen elsőrangú. Okos, tréfás természetű, akit nem lehet egykönnyen becsapni. Olyan valaki, mint… – Bravó! – kiáltotta valahonnan egy női hang.

Ellen kizökkent a gondolatmenetéből. A szambaiskolások új, még élénkebb zeneszámba kezdtek, de a lány már nem figyelt rájuk, csak Robertot nézte. A lehetséges szerető tulajdonságai egytől egyig illenek rá, kapott észbe rémülten. Úgy látszik, fejembe szállt az ital! – Okvetlenül meg kell örökítenem őket! – Gyorsan elhúzta a kezét, hogy kinyithassa a fotóstáskát. Kisietett az étteremből, és a számtalan műkedvelő fotós közé vegyülve sűrűn kattintgatta gépét. Lekapta a táncosokat nézőikkel, egy-egy táncost külön is, közelképet készített az egyik cilinderről, amelyet viselője épp akkor emelt fel fürtös fejéről. Az előadás végén a szambaiskolások meghajolva köszönték meg a tapsot. Ellen hátrább lépett, hogy az egész csoport beleférjen a képbe. A nagy látószögű objektívet ugyanis már nem volt ideje elővenni és becsavarni. – Látom, elérted a célodat – jegyezte meg Roberto, mikor a lány visszaült az asztalhoz. – Remélem, mindenkit lefőzök! – bólintott elégedetten Ellen. – A sok ezüst- és aranyjelmez meg a nézők tarka ruhái… Meglátod, sikeresek lesznek a fotók! Egyébként, jut eszembe, azt mondtad, hogy jelmezbálba megyünk. Nekünk is maskarába kell öltöznünk? – Csak annak, aki akar. Vagy estélyi ruhában és szmokingban jelenünk meg, vagy az est témájához illő jelmezben. Ez pedig idén az arany húszas évek, de ehhez nem kell szigorúan alkalmazkodnunk. Legtöbben úgy öltöznek… vagy vetkőznek, ahogy kedvük tartja – felelte Roberto. – Voltál már ilyen bálon? – Nem, még soha – rázta a fejét Moreira. – Ezen az eseményen ott lesznek a barátaim is, Marco és Nilson a feleségükkel. Tizenegy tájban kezdődik a buli, és hajnalig tart, vagy még tovább. – Hűha! – Az ám! – kuncogott a férfi. – Remélem, jól bírod az éjszakázást. A rióiak csak éjfél előtt kezdenek igazán belelendülni. Egyébként, ahogy Annától, Marco feleségétől hallottam, a mostani bál lesz az idei legfényűzőbb ünnepség. Hírességeket várnak a tévétől, meg rocksztárokat is. Olyan hollywoodi nagymenőkre is számítanak, mint például Roscoe Chard. – Tudnám nélkülözni azt a beképzelt alakot – vonta meg a vállát Ellen. Chard Hollywood ügyeletes férfi sztárja volt. – Van

egy nyaralója Rio közelében. Valamelyik pletykalapban olvastam. – Ennek ellenére igaz. – Roberto elhúzta a száját. – Imádja a feltűnést! Ahányszor idejön, tele vannak a fényképeivel a lapok. Ellennek nem volt estélyi ruhája, az itteni kirakatokban látottak pedig túlságosan hóbortosak, különcködők voltak, ráadásul valószínűleg méregdrágák. Ha rá is szánná magát, és megvenné valamelyiket, soha többé nem lenne alkalma felvenni. Esti öltözékként mindössze egy elefántcsontszínű, hosszú ujjú hímzett blúzt és flitteres mellényt hozott bő, fekete selyemnadrágjához. Úgy vélte, ezekkel a szerény, minden feltűnéstől mentes darabokkal nem aratna valami nagy sikert a farsangi bálon. – A barátaid… nagyon kiöltöznek? – tudakolta. Mi az ördögöt vegyek föl? – motoszkált a fejében. – Valószínűleg – válaszolta Roberto –, de emiatt ne fájjon a fejed. Anna megadta egy üzlet címét, amelyben szép ruhákat kapni ilyesfajta alkalmakra. Kölcsönözni is lehet. Nincs messze innen. Odamegyünk, mihelyt megittad a kávédat. Ellen sietve hörpintette fel a maradékot. Izgatta, mibe öltözik majd első bálján. Az említett üzlet berendezése, hatalmas előcsarnoka a legelőkelőbb angol belvárosi szalonokét is felülmúlta. A földszinten utcai és estélyi ruhákat, az emeleten pedig jelmezeket árultak. Odafent meglepődve torpantak meg. Míg lent számos vevőt szolgáltak ki, itt üresen tátongott a terem. – Jó napot? –jött elő egy sötét bőrű, elegáns fekete ruhába öltözött, középkorú hölgy. Roberto portugálul mondta el, mit keresnek. Az asszony arca egyre komorabb lett. Rámutatott a majdnem üres ruhatartó állványokra és polcokra. Szavait a férfi tolmácsolta Ellennek. – Azt mondja, már nem nagy a választék. Előbb kellett volna jönnünk. – Akkor mit vegyek fel? – kesergett a lány. Az elárusítónő egy merev, flitteres, szilvakék krinolint hozott elő. – Ehhez mit szól? – kérdezte idegenszerű angolsággal. Ellen mosolyogva nemet intett. A ruha egyáltalán nem nyerte meg a tetszését. A terjedelmes abroncsszoknyában be

sem tudna ülni az autóba, és az ajtókban is forgalmi akadályt képezne. Az asszony most egy másik jelmezt mutatott Roberto alig bírta visszatartani a nevetését a láttán. – Ez igazán tökéletes – gúnyolódott. Ellen felkacagott. – Nem foglalkoztam behatóan ruhatörténettel, de szerény ismereteim szerint a rózsaszínű párducnak nincs sok köze az arany húszas évekhez. – Ó, hát húszas évekbeli öltözéket keresnek? Azt hiszem, akkor szolgálhatok valamivel. – Az elárusítónő egy függönnyel elválasztott helyiségre mutatott. – Kérem, kövessen! – Menj vele a próbafülkébe – biztatta Ellent a férfi. – Senor, ön addig foglaljon helyet a kereveten! Mire a hölgy visszajött, Ellen már bugyira, melltartóra vetkőzött. – Kérem, vesse le! – szólt az asszony határozottan az angol lány melltartójára mutatva. Ellen engedelmeskedett, és az elárusítónő izgalmas szabású fűzőt nyújtott át neki. – Kérem felvenni! – A lány újra ellenkezés nélkül szót fogadott, és a csokoládészínű nő odaadta a tartozékokat is. Mikor már minden a lányon volt, a senora hátralépett, és elragadtatva csapta össze a tenyerét. – Csodás! – kiáltotta. Ellen bizalmatlanul nézte a nagy tükörben a lélegzetelállító, fekete csipkével borított fehér fűzőt. A rafinált ruhadarab többet sejtetett, mint amennyit látni engedett. Csillogó strasszokkal kirakott széles homlokpánt fogta össze a lány feltűzött, aranyszőke fürtjeit, lábán fekete neccharisnyát feszített ki a harisnyakötő. A lány szóhoz sem jutott. Életében először érezte magát észbontóan csábítónak. Az elárusítónő Ellen lábára pillantott, majd kilépett magas sarkú körömcipőjéből, és jelezte, hogy a kedves vevő vegye fel. Kicsit nagy volt a lánynak, de ettől lett tökéletes a jelmez. – Jöjjön, megmutatjuk a férjének! Ellen kihúzta magát – vállat hátra, mellet ki! Úgy vonult ki a fülkéből, mint a manökenek a divatbemutatón. Roberto elmélyülten olvasott egy folyóiratot. Amint felnézett, torkán akadt a szó. – Hát nem fantasztikus? – Az asszony cinkos pillantást vetett Ellenre.

– Kérem a repülősót! Elájulok! – kapott a fejéhez Roberto. A fekete hölgy nem értette a bonyolult angol szavakat, annál jobban a férfi kifejező mozdulatát. Fülig szaladt a szája. A jól sikerült átváltozás hatását személyének szóló bóknak fogadta. Ebben a másodpercben csengeni kezdett a telefon. – Elnézést! – Az asszony elsietett. – Nahát! A derék, bájos leányzóból percek alatt izgalmas démon lett? –jegyezte meg halkan Roberto. – Tetszik neked? – Mondhatom, jócskán felülmúlja a rózsaszínű párducot! – nevetett a férfi. Felállt és Ellenhez lépett. Tekintete a kecses vállról a süllyedő-emelkedő kebelre vándorolt. Jobbját a lány állához emelte, s lassan csúsztatta egyre lejjebb, egészen a fűző mellkivágásáig. Ellen idegei vibráltak, amint Roberto ujjai gyengéden cirógatták a szelíd gömbölyűségeket. Sokszor elképzelte már, milyen érzés lenne, ha Moreira megérintené. Most már tudta… Mennyei! – Ez a ledér jelmez tulajdonképpen nem is a húszas évekből való – rebegte fátyolos hangon. Roberto a lány szemébe nézett. Kissé kábultnak látszott… – Igazad van. Inkább a tizenkilencedik századi vadnyugatot idézi. Csak egy pár fűzős, magas sarkú cipő hiányzik… – Mindkét kezével megfogva Ellen derekát, távolabb tartotta magától a lányt, hogy jobban szemügyre vehesse. – Ilyenek a rosszlányok a cowboyfilmek saloon-jaiban. Ellen megsértődött. – Miféle rosszlányok? – tudakolta bizonytalanul. – Olyan vagy most, mint egy elragadó, osztályon felüli örömlány – szólt rekedten a férfi. – Rettentően izgató… Ellen határozottan hátralépett, úgyhogy Roberto kénytelen volt elengedni őt. – Szeretnék inkább a korszaknak megfelelően öltözni. – Senki nem ragaszkodik mereven a huszadik század húszas éveihez. – Én viszont ragaszkodom! – szólt vissza Ellen, és amilyen gyorsan csak a lötyögő, magas sarkú cipő engedte, visszamenekült a próbafülkébe. Kibújt a fűzőből, s mire az elárusítónő visszatért, felöltözött. – Ezeket kérem – nyomta a kezébe a homlokpántot meg a neccharisnyát.

Kötelességének érezte, hogy legalább valamit vásároljon a barátságos, segítőkész asszonytól. – Meggondolta magát? – csodálkozott az eladónő, miközben féltő gonddal emelte fel a fűzőt. – Még nem tudtam eldönteni, mit veszek fel a bálra – magyarázkodott Ellen. – Minél kevesebbet, annál jobb. Melltartót, csipkebugyit és neccharisnyát pikáns harisnyakötővel. – Semmi mást? – kérdezte felháborodva a lány. – Mi kell még? Az alakja tökéletes. Bátran mutogathatja magát. A strandon még ennyi sincs magán. Addig élvezze az életet, amíg fiatal! – Szeretnék még fényképezni, Roberto. Visszamehetünk egy kicsit a Copacabanára? – Persze. Lesétáltak a mozaikjárdán a partra. – Nincs merszed? – kérdezte némi gúnnyal a férfi. Ellen éppen megállt, hogy lencsét cseréljen. – Mármint mihez? – Viselni azt a merész fűzőt, vagy minek hívják azt az izgalmas ruhadarabot. – Igenis van hozzá merszem, de annak a fűzőnek semmi köze a húszas évekhez. Csakis ezért nem vettem meg. – Jól van, hiszek neked – vont vállat Roberto, de a vak is láthatta, hogy nem mond igazat. – Az elárusítónő azt ajánlotta, viseljek a bálban csak bugyit, melltartót és neccharisnyát. – Remek ötlet. Meglátod, éjfél után már mindenki fulladozik a hőségtől. Az jár jól, akin kevés a ruha. – A férfi egy pillantást vetett Ellenre. – Fogadjunk, hogy nem követed a tanácsát! A lány elképzelte magát célszerű, de cseppet sem izgató fehérneműjében. – Nyertél. – Ha akarod, nem fogadjuk el a meghívást. Úgy értesültem, féktelenné szokott fajulni a mulatozás. Nem éppen félősöknek, szemérmeseknek való. Ellent bosszantotta a csipkelődés. – Nem vagyok sem félős, sem szemérmes, és szeretnék elmenni a bálba! Moreira ünnepélyesen meghajolt. – Ahogy óhajtja, Hamupipőke!

– Kíváncsi vagyok, te mit veszel fel. Csak nem női fehérneműt? – Maradok az unalmas ingnél és rövidnadrágnál. – Mi lenne, ha csupán fekete csokornyakkendőt kötnél, és hozzá úgynevezett fecskét? – Ellennek egy éjszakai lokál plakátja jutott az eszébe. – Azt már nem! – tiltakozott a férfi. – Játékrontó! – szidta a lány. Lelki szemei előtt érzéki kép jelent meg: Roberto anyaszült meztelenül fekszik az ágyon. Moreira bizonyára csodálatos szerető… Hogy bűnös gondolatait elhessegesse, gyorsan lencsevégre kapott egy mellettük elhaladó autót, amelyből tarka léggömböket eregettek az ég felé, majd lefényképezte a fogatlan öreg papírsárkányárust, aki a hőség ellenére sálat viselt. Rikító lila színűt. – Nem is értem, miért nem ismertelek meg rögtön a repülőtéren – merengett Roberto, miközben Ellen arra várt, hogy a sárkányárus közelebb jöjjön. – Hihetetlenül hasonlítasz az édesanyádhoz. – Sokan mondták már. – A lány kis szúrást érzett a szívében. – De a szájam… – A tiéd duzzogóbb. Csuda szexi! – Az orrom sem egészen szabályos. – Észre sem vettem. – Azonkívül az anyám mindig tipp-topp, mintha skatulyából húzták volna ki. – Ellen hátravetette szélfútta haját. – Hozzá képest én egyenesen lompos vagyok. – Lehet, de a természeted is más. Sokkal rámenősebb. Jól kiismered magad a gyakorlati életben. Afféle harcos amazon vagy. – A férfi elgondolkozott. – Vivienne viszont gyakran süllyedt mélabúba. Talán azért, mert az apád oly fiatalon és tragikusan vesztette el az életét. – Talán – hagyta rá Ellen. Kínosan ügyelt, nehogy bármit is eláruljon az anyjáról. – Azt mondtad, Vivienne régebbről ismerte a mostani férjét. Még Párizsból? – Onnan. – A lányt nyugtalanság fogta el. Felkészült rá, hogy Roberto igyekszik megtudni valamit Vivienne múltjáról. Arra azonban nem számított, hogy ilyen hamar kerül rá sor. Méghozzá nyilvános helyen! Idegesen igazgatta a Nikon keresőjét. Semmi kedve nem volt már most, séta közben az anyjáról beszélni. Mielőtt ezzel a témával, amelyet a férfi

fegyverként használhat ellene, behatóan foglalkoznak, össze kell szednie magát. Hideg fejjel akarta végiggondolni a vallomás esetleges következményeit. – Hogy tetszett neked a párizsi élet? – érdeklődött tovább Moreira. – Soha nem vitt magával a mamám. A nagyszüleimnél éltem Kentben. – Mennyi ideig? – Tizennyolc hónapos koromban kerültem hozzájuk, és tizenkét éves voltam, mikor eljöttem onnan. – Olyan soká? – Roberto meglepődött. – Conrado mesélte, hogy ezekben az években Vivienne-t gyakran Spanyolországba, Görögországba meg a Közel-Keletre szólította a munkája. Ellen gyomra lázadozott, keze-lába reszketett. – Igen, elég sokszor… – A sárkányárus alakja élesen látszott a keresőben. – Magával vitt néha az útjaira? A lány éppen exponálni készült, de a kérdés hallatán leengedte a gépet. – Mihez kezdett volna egy gyerekkel? Dolgozni ment, nem vakációzni. – Azért mégis furcsa. Így gyakrabban lehettetek volna együtt, mint egy közös vakáción. Egyszerűen nem fér a fejembe. Biztosan senkit sem zavart volna, ha néha elkíséred egy-egy útjára. Ellen kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. – Lehet, de mégsem kísérhettem el soha – felelte túl gyorsan és túl hangosan. Szórakozottan ellőtt még néhány filmkockát a már távolodó sárkányos öregre. Be sem állította a gépet. Egyetlen gondolat foglalkoztatta: Roberto nem tudja, mi az igazság. Így egészen más a helyzet! Gondolatai vadul kavarogtak. Eddig abból indult ki, hogy Conrado mindent elmondott a fiának, de úgy látszik, képtelen volt rá. Ha pedig Roberto nem is sejti a tényeket, nincs oka elítélni Vivienne-t. Ellen megdöbbent. Nem bizony, gondolta. Kizárólag rám haragszik – immár tíz éve. Elrakta a gépet a fotóstáskába. Ha Conrado ennyi éven át titkolta az igazságot, akkor az az élete végéig fájdalmas lehetett számára. A lány tiszteletben tartotta a szívből szeretett ember emlékét. S ha Conradónak az volt a kívánsága, hogy a fia ne tudja meg a titkot, ő is hallgatni fog.

4. FEJEZET Ellen benézett az autószalon üvegfalán át a kiállítóterembe. Aznap csupa kellemes élményben volt része – és most merőben véletlenül olyasmire akadt, aminek mindennél jobban megörült. Roberto a belvárosban tette ki munkába menet. A lány először a tarka piaci bódékat fényképezte, majd érdekes jelenetet sikerült elkapnia: görkorcsolyás srácot, amint egy teherautó hátsó sárhányójába kapaszkodva potyautasként száguldozik. Később Ellen taxiba ült, és Santa Teresába vitette magát. A csendes, vadregényes városnegyed gyarmati stílusú, ódon villáival, macskaköves sikátoraival a festők és fotósok valóságos paradicsoma volt. Ezután a Roberto lakásához közeli, 1808-ban alapított Botanikus kertet nézte meg. Az útikönyvben azt olvasta, hogy itt látható a világ legszebb növénygyűjteménye. Kényelmesen ballagott a hatalmas pálmafák szegélyezte utakon, fényképezgette a színpompás trópusi virágokat, bokrokat. Végül elfáradt a sok járkálásban, és visszament a lakásba. Szendvicset készített magának, narancslevet és kávét ivott hozzá, majd cédulát hagyva Robertónak, lement Ipanemára. Pihent egyet a félárnyékban, azután egy másik útvonalon indult hazafelé. Egyszer csak megpillantott az egyik autószalonban egy metálzöld, lenyitható tetejű Moreira kabrioletet. Habozás nélkül lépett be a lengőajtón. A fény elég is lett volna a fényképezéshez, ám a kocsi a lehető legrosszabb helyen állt: az utolsó sor közepén, két másik autó között. Ellen beljebb sétált a helyiségbe. – Boa tarde! – köszöntötték portugálul. Fiatal férfi állt fel íróasztala mellől. Előresietett, hadarni kezdett valamit. Ellen egy szavát sem értette. Rámosolygott, és minden portugál nyelvtudását elővéve megkérdezte, ért-e angolul. – Természetesen – bólintott büszkén az eladó. – Szeretnék felvételeket készíteni arról a kocsiról – mutatott a Moreirára a lány. – Megengedi? A kereskedő szemlátomást zavarba jött. – Csak fényképezi? – kérdezte.

– Igen. Azért, mert ültem egy hasonlóban. Tetszik nekem, de nem veszem meg. – Nem veszi meg? – szajkózta a fiatalember. – Ugyanis Angliából jöttem, és… – Hogyan értesse meg vele a legegyszerűbben, mit akar? – Én… üzlettárs vagyok egy autógyártó cégben, és… – Üzlettárs? – visszhangozta az eladó. – Igen. Részvénytulajdonos. – Ó, értem már! – A fiatalember szeme felcsillant. – Kérem, fényképezzen nyugodtan. Minél többet, annál jobb. – Köszönöm, de van egy kis gondom. Kivezetné, kérem, ezt az autót – mutatott ismét a lány a kabrioletre – a szabadba? – Sugárzó mosollyal ajándékozta meg az autókereskedőt. – Hogyne, hölgyem, máris! – Az eladó valószínűleg az amerikai akciófilmekből merítette angol nyelvtudását. – Hozom a kulcsokat – mentette ki magát, mielőtt eltűnt egy ajtó mögött. Ellen a kocsik közt sétálgatva várta vissza. A kiállítóterem utcai frontjához érve hangos fékcsikorgást hallott. Az odakint megálló autó láttán összerándult a gyomra. A skarlátszínű kabrioletből már ki is szállt a vezetője, és az üzlet bejárata felé igyekezett. Amitől Ellen félt, bekövetkezett: Roberto volt az. A férfi belökte a lengőajtót, és a lány szívverése felgyorsult. – Mindenütt kerestelek! Mi történt? Eltévedtél? Bejöttél megkérdezni… Nem fejezte be a mondatot, mert felfedezte a zöld Moreirát. – Mi az ördögöt művelsz itt? – kérdezte gyanakodva. – Én… csak egy-két felvételt készítek a Moreira-féle csodaautóról. – Már csak ez hiányzott! Csak akkor vagy boldog, ha mindenbe beleütheted az orrodat? Azzal nem törődsz, mekkora kárt okozol másoknak? Született bajkeverő vagy! Egészen biztosan a tíz évvel ezelőtti eseményekre céloz, tépelődött Ellen. A mostani helyzet nem indokolhat ekkora felháborodást. – Ugye most legszívesebben kiporolnád a fenekemet? Roberto merev arccal, fenyegetően morogta: – Ne ébreszd fel bennem az alvó oroszlánt! Az autószalon alkalmazottja ekkor egy idősebb úrral tért vissza. A kabriolet felé menet széles mosollyal integetett Ellennek. Portugálul hadart valamit, amiből a lány csupán a Rolls-Royce, a Jaguar és Bentley szavakat ismerte fel.

– Azt mondtad neki, hogy részesedésed van az angol autóiparban? – fortyant fel Roberto. – Dehogy! – Pedig azt hiszi, hogy valamelyik világhírű cég főrészvényese vagy! – Egy szóval se mondtam ilyesmit! – tiltakozott a lány. – Félreértett! – Ráadásul meg van róla győződve, hogy vizsgálóbizottsági tagként méred fel a brazil autóipar fejlettségét. Úgy nézek ki? Gyékénnyel a hónom alatt, sortban, kócosan? – De hát… ez képtelenség! – Semmivel sem képtelenebb, mint beállítani ide Moreirát fényképezni! – Nem volt más lehetőségem – védekezett Ellen. – Igenis volt! – förmedt rá a férfi. – Könyörögnöm kellett volna, hogy engedd megörökíteni a kocsidat? Egyszer már megkértelek, de hiába. – Megmondom, mi a véleményem. Mondj le az ötletedről! Megkértelek, hogy ne írj cikket a Moreira kabrioletről! – dühöngött Roberto. – De neked hiába beszél az ember! Ha itt és most sikerül megakadályoznom, keresel egy másik autókereskedést. Bedobod a bájmosolyodat, és ráveszel egy másik barmot, hogy teljesítse a kérésedet. – A férfi megvetően legyintett. – Úgyhogy feladom… – Feladod? – hitetlenkedett Ellen. – Tehát lefényképezhetem a kocsidat? Nincs ellene kifogásod? – Nincs. Fényképezd jobbról, balról, elölről, hátulról, alulról, felülről, querida – gúnyolódott Roberto. Az autószalon készséges alkalmazottja éppen akkor ült be az egyik, Moreira mellett álló sportkocsiba, hogy helyet csináljon a kihajtáshoz. Az idősebb férfi irányította. – Légy szíves, szólj nekik, hogy ne fáradjanak! – kérte a lány Robertot. – A kellemetlen feladatokat bezzeg én végezzem! – lázadozott a férfi, de azért odakiáltott valamit a két kereskedőnek, mire azok abbahagyták a hadműveletet. – Ugye azt mondtad nekik, hogy elhamarkodottan zaklatta őket a bolond szőke csaj? – kérdezte kifelé menet Ellen. – Olyasmit. A lány lesújtó pillantást vetett Robertóra, majd a skarlátvörös kabrioletre.

– Csupa por! Szeretném, ha csillogna a felvételen. Akad itt valahol autómosó? – Néhány háztömbnyire innen. – Roberto felrántotta a kocsiajtót. – Ahogy téged ismerlek, azt akarod, hogy hajtsunk oda most rögtön. – Nem túl nagy fáradság? – Teérted mindent! Az autómosó bejáratánál a férfi megvette a bilétát, visszaszállt, és egy gombnyomással becsukta a kocsi tetejét. – Gondolj az ablakra! – figyelmeztette Ellent, mielőtt az önműködő mosószerkezethez hajtott. Amint odaért, elszabadult a pokol. A lányt hideg, szappanos szökőár öntötte nyakon. Kezét az arca elé kapta, védekezni próbált, de hasztalan. Bőrig ázott. Ám az ezután következő művelet még a vízsugárnál is iszonyúbb kínokat okozott. A balerinaként forgó-pörgő piros henger nem ismert kíméletet. Ellent mintha egyszerre ezernyi kutya ragacsos nyelve nyaldosta volna. A lehető legmesszebb csúszott balra, de nem menekülhetett az egyre gyorsabban forgó henger csapkodó rojtjai elől. – Csukd be az ablakot! – utasította a hasát fogva Roberto. – Azt hogy kell? – kiabált rémülten a lány. – Nem látok semmit! – Nyomd meg a gombot! – Hol? – Ellen vakon tapogatózott az elektromos ablakemelő felé. – Megvan! Miközben a borzalmas henger – a megvadult táncosnő – ezernyi rajtjával a kocsit verdeste, a jobb oldali ablak lágyan, hangtalanul becsukódott. Az egész rémálom egy percig sem tartott, de a szerkentyű tetőtől talpig vizes tisztítószerrel fröcskölte össze Ellent. Haja habos lett, mint egy samponreklámé, blúza, sortja lucskos felmosóronggyá vált. Karján-lábán koszos lé csurgott, s ha megmozdult, cuppogott alatta az ülés. Oldalra fordult, szemügyre vette Robertot. Az ingén nedves foltok, sötét hajában habpamacsok mutatták, hogy ő sem úszta meg szárazon, de távolról sem zúdult rá annyi trutymó, mint a lányra. – Balszerencse! – A férfi megpróbálta visszafojtani a nevetést. – Szó sincs balszerencséről! – tajtékzott Ellen. – Nagyon jól tudtad, hogy nem zártam be az ablakot! Tétlenül nézted a

szenvedésemet! Te… te undok! Csuromvizes lettem! – cibálta átnedvesedett blúzát, sortját. – Tocsog a lé a cipőmben, a hajamat meg kell mosnom, hacsak nem marta még le tövig a lúg. Ki tudja, milyen kárt okozott bennem ez a maró mosófolyadék! Ha a szemembe megy, megvakulok! Mi volt ez? Leckéztetés? – tombolt tovább. – Jól mulattál? Micsoda aljas ötlet! – Befejezted? – Még nem. – Ellen ökölbe szorított kézzel a férfi bordái közé akart bokszolni, de Roberto lefogta a csuklóját. – Bocsánat! – A lány mélyet lélegzett. – Nyugodtan elengedhetsz. Különben is megvetem az erőszakot. Soha életemben nem próbálkoztam ilyesmivel. Rendes körülmények között nem vagyok ilyen… – …szenvedélyes? – szólt közbe Roberto, miközben Ellen az odaillő szót kereste. – Olyasféle – suttogta a lány, miközben lenézett magára. Két dolognak ébredt egyszerre tudatára: hogy a szenvedélyes szónak szexuális jelentése is van, és hogy vizes blúza mint második bőr tapad a testére, élesen kirajzolva a hideg zuhanytól keményen ágaskodó mellbimbóit. A férfi arcán látszott, hogy figyelmét nem kerülte el Ellen szenvedélyének árulkodó jele. A lány kínosan érezte magát, és csak azt remélte, hogy Roberto nem tesz rá célzást. – Muris volt! – A férfi letörölte hajáról a habot. – Előre figyelmeztettelek, hogy zárd be az ablakot. Nem vettem észre, hogy nyitva hagytad. Ellen a strandtáskájából törülközőt vett elő, megszárogatta az arcát, a nyakát, majd gombolgatni kezdte a blúzt, és lehúzta sortján a cipzárt. – Mit csinálsz? – csodálkozott a férfi. – Levetkőzöm. – De… – Bikini van rajtam. Más is autózik fürdőruhában Rio utcáin. – Ellen a vizes holmit begyömöszölte a táskába, hátradőlt az ülésen, és haját dörzsölgette a törülközővel. – Az imént bajkeverőnek neveztél. Áruld el, mit árthat bárkinek is egy a Moreira kabrioletről szóló cikk? – Mindenki reklámnak fogja tekinteni – magyarázta higgadtan Roberto. A hirdetési kampányunkat abbahagytuk, ugyanis túl sokba került, és nem mentünk vele semmire. Ha megjelenik az írásod, elolvassák a munkásaim, és reménykedni

kezdenek. A fuldokló még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Nem akarom, hogy csalódjanak. – Én sem akarom. Igazad van. Nem írom meg a cikket. – Végre egy jó hír! Győzött az értelem! – Roberto megkönnyebbülten tette hozzá: – Köszönöm! – Miért nem figyelmeztettél előbb? – Mert úgy gondoltam, hiába is tenném. – Mégis minek nézel? Nem vagyok szenzációéhes sajtócápa, aki fütyül mások érzéseire. Soha nem tettem olyat, amivel bárkinek is kárt okoztam volna. – Biztos? – érdeklődött Roberto. Megint a múltra céloz, feltételezte a lány. – Egészen biztos – felelte határozottan. A férfi Ellenre szegezte tekintetét. Szavaira szemlátomást már nem is figyelt. – Indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül a lány. A lámpa zöldre váltott, de Roberto észre sem vette. Még mindig Ellent bámulta. Végre észbe kapott, és indított. A lány titokban jól mulatott rajta. Smaragdzöld bikinijében sokkal szemérmesebb látványt nyújtott, mint a tangát viselő nők a strandokon, ám még így is eleget tárt fel a testéből ahhoz, hogy elbűvölje Moreirát. – Tedd a válladra a törülközőt! Úgy jobban melegít – javasolta hazafelé menet a férfi. – Jól vagyok. Cseppet sem fázom. Ellen megemelte dús, szőke sörényét. Enyhe szellő fújdogált, és kellemesen hűtötte a nyakszirtjét. A társaság kint ült a holdfényben, a nagy úszómedence mellett. A táncparketten izgő-mozgó tömegből azonban érezhetően áradt a forróság. A zene vad ritmusa meg a sok félmeztelen test érzékivé hevítette a levegőt. A karnevál hangulata Ellent is magával ragadta. Tekintete Robertóra tévedt, akivel az imént még szorosan összefonódva táncoltak, önfeledten nevetgéltek. A férfi most Annával társalgott, de közben az ő kezét fogta. Fehér, konyákig felgyűrt ujjú inget, kék farmeranyagból szabott rövidnadrágot viselt, keskeny csípője, napbarnított, fekete pihés combja, lábszára felháborítóan vonzó látvány volt. Ellen érverése felgyorsult, amint lopva rápillantott a szeme sarkából. Homlokába hulló haja kissé vad külsőt kölcsönzött Robertónak, s ez soha nem tapasztalt vágyakozó izgalmat keltett a lányban.

Hogy elterelje a gondolatát, figyelmét újra az ünnepélyesen kivilágított táncparkettre fordította. A csillogásnak és féktelenségnek ez a keveréke új jelentést kölcsönzött az éjszakai élet kifejezésnek. Némelyik nő csupán melltartót és harisnyakötős nadrágocskát vagy fűzőt és merész tangabugyit viselt. Az áttetsző harisnya egyikükről sem hiányzott. A férfiak közül is sokan mutogatták a testüket. Akadt köztük nőnek öltözött vagy álarcos, meg néhány önjelölt Tarzan, aki mindössze a férfiasságát takarta el tenyérnyi leopárdbőr vagy fügefalevélutánzattal. Némelyik fiatal nő csupán festékbe öltözködött, és csak a legkényesebb helyekre ragasztott flittert. Az angol lányt eleinte megbotránkoztatta a sok pucérság, de lassanként hozzászokott. Akármit akartak is ábrázolni a jelmezek, egy dolog közös volt mindegyikben: sokkal többet mutatott meg viselőjéből, mint amennyit elleplezett. Karcsú és telt idomú hölgyek egyaránt nagylelkűen mutogatták bájaikat. – Tölthetek még egy pohár bort? – tette fel a szónoki kérdést a mellette ülő, barátságos Marco. A zömök, harmincas évei végén járó férfi kötelességének érezte, hogy gondját viselje Ellennek. – Köszönöm, de most jobban esne egy pohár hideg ásványvíz. – Ma éjjel tilos vizet inni. Itt mindenki többé-kevésbé kapatos. – Marco megtöltötte Ellen poharát. – Az a fontos, hogy jól mulass. – Jobban már nem is lehet – felelte őszintén a lány. A bálra készülődve attól tartott, kívülállónak érzi majd magát Roberto régi barátai között, de mindnyájan tárt karokkal fogadták. Az egyik házaspár, Leila és Nilson – akik angyalnak és ördögnek öltöztek – Angliában élt egy ideig, s boldogan elevenítették fel ottani emlékeiket. A melegszívű, jó humorú Annát és Marcót is tökéletes felszabadultság jellemezte. Ellen újra Robertóra lesett, aki az autómosóban történt baleset óta sokkal kedvesebb, vidámabb volt… Vajon azért, mert lemondtam a Moreira-féle autókról szóló cikk megírásáról? Vagy mert barátok veszik körül? – töprengett a lány. Valószínűleg mindkettő közrejátszott benne. Meg volt győződve róla, hogy a férfi még mindig haragszik rá, de ma este, félretéve a fenntartásait, bűbájos kísérőnek bizonyult. Udvarol, cseveg, szórakoztatni igyekszik őt.

Kapcsolatuk továbbra is ellentmondásos, de pillanatnyilag elásták a csatabárdot. – Miért engedted Robertot ingben és sortban a bálba? – érdeklődött Marco, aki Al Caponénak öltözött. Fekete inget, fehér nyakkendőt, fekete nadrágot és fehér szalagos fekete kalapot viselt. – Nekünk, olaszoknak állandóan emlékeztetnünk kell magunkra a világot, nehogy megfeledkezzen rólunk. – Olaszok? – csodálkozott a lány. Kérdően nézett Robertóra, aki éppen feléjük fordult, talán mert meghallotta Marco megjegyzését. – Conrado portugál származású volt, de az anyám szülei Rómából jöttek Brazíliába – mesélte. – Az én nagyszüleim Németországból vándoroltak ki. Nem azért, mintha háborús bűnösök lettek volna. – A vörös hajú Anna lila bébidollt viselt ugyanolyan színű hajszalaggal. Jelmezében tulajdonképpen Barbie-babát akart ábrázolni, de gömbölyű idomaival cseppet sem hasonlított a kislányok soványka kedvencéhez. Az asztal túloldalán ülő Leila is tisztázta eredetét. – Félig portugál vagyok, félig szíriai. – Az én őseim egyik ágon spanyolok, másikon meg brazíliai indiánok. A kiálló pofacsontú, tompafekete hajú Nilson le sem tagadhatta volna az indián beütést. – És te, Ellen? – érdeklődött Marco. – Sajnos nem dicsekedhetem ilyen érdekes felmenőkkel. – A lány megint Robertóra pillantott. – Százszázalékos, nyársat nyelt angol vagyok. Zárkózott és tartózkodó. – Ma este otthon hagytad a nyársat – karolta át Roberto nevetve Ellen vállát. Igaza van, gondolta a lány. Senki sem hinné el rólam most, hogy valójában zárkózott és tartózkodó a természetem. Hosszas fontolgatás után vékony vállpántos fekete selyemruháját vette fel. A húszas éveket a csillogó homlokpánt meg a dereka helyet a csípőjére illesztett aranyöv jelezte. A lágyan leomló kelme a térde felett végződött, a mély kivágás pedig szabadon hagyta hátát, formás vállát, hangsúlyozva keblének tökéletes gömbölyűségét. A jelmezt fekete neccharisnya és magas sarkú szandál egészítette ki. – Szabad egy táncra? – kérte fel Roberto.

– Igen! – pattant fel csillogó szemmel a lány. Lovagja kézen fogva vezette a táncparkettre. A latin-amerikai muzsikát most éppen rockzene váltotta fel, s Ellen mindkét karját felemelve forgott körbe táncosa előtt. – Igazán figyelemreméltó a popsid! – súgta Roberto, miközben a lány érzékien ringatta a csípőjét. – Nincs rajtad bugyi? – tudakolta, amint újra szembe kerültek egymással. – Nincs. A férfi a csuklójánál fogva magához rántotta Ellent. – Szemérmetlen perszóna! – súgta a fülébe. – Te meg álszemérmes vagy! – nevetett a lány. Szíve dobogása felgyorsult. Tánctól, bortól, Robertótól felhevültén mindenről megfeledkezett. Meglepődött, csalódást érzett, mikor a rockmuzsika hirtelen abbamaradt, és a zenekar vezetője bejelentette a szünetet. Vonakodva követte Robertot az asztalhoz, ahol Anna és Leila már várta. – Kicsit rendbe hozzuk magunkat – szólt Anna. – Velünk tartasz? – Persze! Örömmel. – Ellen elengedte a férfi kezét, és felkapta gyöngyökkel kivarrott estélyi táskáját. A három nő a hölgyeknek berendezett pompás mosdó- és pihenőhelyiségbe vonult. A lány a hideg vizes csap alá tartotta csuklóját, aztán megnézte magát a nagy tükörben. A bálra készülődve rájött, hogy ruhája nem takarja el hátul a melltartót, megszabadult hát a felesleges ruhadarabtól, azután merész ötlettel a zavaróan kirajzolódó bugyit is levette. Ez volt életében az első eset, hogy nem viselt alsóneműt. A ruha most megizzadt testére tapadt, s még a keble bimbói is átsejlettek a vékony anyagon. Bármikor, bárhol másutt szégyellte volna magát, de Rióban, a karneváli bálon arra gondolt, amit az üzletben mondott az elárusítónő: Addig élvezze az életet, amíg fiatal. Közben Anna és Leila is előkerültek a mosdóból, és leültek egy-egy pipereasztalhoz fésülködni, a szájukat kirúzsozni. – Leila meg én annyira örülünk! Roberto végre talált magához illő barátnőt. Méghozzá milyen rokonszenveset! – Nem vagyok a barátnője – helyesbített Ellen. – Nem? – Anna és Leila csodálkozva nézett össze. – Pedig Roberto valósággal rajong érted! – A látszat csal. Én csupán… a család régi barátja vagyok.

– Roberto sokat mesélt rólad. Kislánykorod óta ismer – vette át a szót Anna. – Mi meg azt gondoltuk… – Az asszony zavartan mosolygott. – Ne haragudj! – Eszemben sincs! – nyugtatta meg Ellen. – Bár találna már magának valakit Roberto! – sóhajtott fel a karcsú, sötét hajú, őzikeszemű Leila. – Azt állítja, semmi kifogása a házasság ellen. Meg is nősül – majd egyszer. Az a baj, hogy óvatossá tették az apja tapasztalatai. – Hogyhogy? – tudakolta Ellen. Vajon ez valami burkolt szemrehányás? – kérdezte magában. – Conrado első házassága nagyon boldognak indult – folytatta a beszélgetést Anna –, de amikor Roberto tíz-tizenkét éves volt, az édesanyja megbetegedett. Ágyhoz kötötték az idegpanaszai. Tíz évet szenvedett, mielőtt jobblétre szenderült. Akkor mindenki azt remélte, Conrado talál új feleséget, aki megédesíti az életét, ugyanis Mariával már évek óta csupán plátói volt a viszonya. Ugye érted? Nem éltek házaséletet – mesélt tovább a teltkarcsú, vörös hajú asszony. – Végül az a szegény ember Yolandánál kötött ki. – Yolanda nem édesítette meg az életét? – kérdezte Ellen. – Ha azt vesszük figyelembe, hogy három gyerekkel örvendeztette meg, akkor igen, de mint nő… egész biztosan nem. – Úgy véljük, Yolanda soha nem volt szerelmes Conradóba – pletykált Leila. – Csak férjhez akart menni, hogy gyerekeket szülhessen. Meglátta Roberto apjában a nagy lehetőséget, és lecsapott rá. Sokkal fiatalabb volt Moreiránál, de a hozzá illő fiatalemberek még nem akartak családot alapítani. – Leila felsóhajtott. – Az is kétséges, szerette-e valaha Conrado Yolandát. Ellen meglepődött. Ő boldognak képzelte Conrado második házasságát. – De hát… Conrado a második felesége kedvéért költözött Rióba! Anna hevesen rázta a fejét. – Csak azért, mert tudta, hogy a fiatalasszony így is, úgy is itt töltené a legtöbb időt. Yolanda az egyetlen lány a családjukban. Öt bátyja van. – Elkényeztetett, kései gyermek – fűzte hozzá Leila. – ...és nem tud meglenni a családja, különösen az anyja nélkül. Még mindig a mama szoknyájába kapaszkodik – gúnyolódott Anna.

– Conradót és Yolandát semmi más nem fűzte össze, csak a gyerekek – szólt Leila. Anna helyeselt. – Szerintem Conrado nagyon elkeseredett lehetett. Yolanda kihasználta a kellő lélektani pillanatot. Roberto egyszer azt mondta, hogy az apja csak azért nősült meg, mert vigasztalódni próbált. Egy másik nőbe volt reménytelenül szerelmes. – Akármiért házasodott meg, egy biztos: nem volt észnél, amikor Yolandát választotta – szögezte le Leila. Anna hátratolta a székét, és felállt. – A férfiak már biztosan aggódnak. Gyertek, menjünk vissza! A három hölgy visszatért az asztalhoz. A zenekar éppen egy halk, ábrándos számot játszott. Roberto a táncolókra, majd kérdőn Ellenre nézett. A lány bólintott. Moreira szó nélkül a táncparkettre vezette, és magához ölelte. A szaxofon füstös, csábos hangjának hatására a lány átkarolta a férfi nyakát. Szorosan összesimulva táncoltak – kapóra jött a zsúfoltság. Roberto a lány hajába temette arcát, mellük, csípőjük összeért. Az érzéki feszültség már-már elviselhetetlenné fokozódott. A férfi ekkor lehajolt, és megcsókolta Ellent. A lány úgy érezte, minden elsüllyedt körülöttük. A hosszú csók egyre forróbbá vált. Aztán Roberto hirtelen elengedte Ellent, és hátralépett attól félt, hogy elveszti az önuralmát. – Mit szólnál, ha hazamennénk… az ágyba? – kérdezte halkan. A lány szíve kihagyott egy dobbanásnyit. Kábultan nézett fel Robertóra. Miért is ne? – gondolta. Lábujjhegyre állt, arcon csókolta a férfit. – Gyerünk! – lehelte.

5. FEJEZET Sietve elbúcsúztak a csodálkozó társaságtól, és Roberto már a mélygarázsból a lakásig suhanó liftben újra magához ölelte és forró csókokkal borította el a lányt. A felvonóból kilépve Ellen elbizonytalanodott. Csak most döbbent rá, mibe is bocsátkozott. Vajon nem vall érzelmi sekélyességre, ha most lefekszik Robertóval?

Még nem egyeztem bele, gondolta kétségek között vergődve, miközben a férfi kinyitotta az ajtót. Most még nemet mondhatok… Ő dühös lenne, szeszélyességgel vádolna, de nem kényszerítene semmi olyasmire, amit nem akarok. Igen ám, de mit mondjak, miért gondoltam meg magam? Tettesse, hogy úgy értette a férfi szavait: ki-ki a saját ágyába bújjon? Vagy hivatkozzék hirtelen támadt fejgörcsre? Esetleg legyen pimasz, és vesse oda fölényesen: Szeretkezni? Sajnálom, de nem tartom valami jó ötletnek? – Láttad a bálban a Michael Jackson-utánzatot? – kérdezte, hogy időt nyerjen. – Tessék? – Roberto bezárta az ajtót. – Arra a fiatalemberre gondolok, aki Michael Jacksonnek öltözött… – mosolygott Ellen. – Fekete puhakalapban, az elmaradhatatlan kesztyűvel, ezüsttel kivert bőrdzsekiben és a jellegzetes, szemébe lógó hajfürttel. – Igen, észrevettem. – Robertot mintha meglepte volna a lánynak a karneváli jelmezek iránti váratlanul támadt érdeklődése. – A Holdsétát táncolta – csacsogott tovább Ellen a falhoz támaszkodva. – Ugye fantasztikus volt? Bárcsak én is úgy tudnék táncolni! A férfi mindkét kezét kétoldalt a lány feje mellé, a falra tapasztotta. – Igazán? Ez a leghőbb vágyad? – Az egyik… – mosolygott bizonytalanul Ellen. Fogalma sem volt, hogyan tovább, csak azt tudta, hogy beszélnie kell beszélnie, beszélnie, míg eszébe nem jut valami értelmes kibúvó. Táncolni lenne jó, gondolta. A nappali ajtajára pillantott, de Roberto a szó szoros értelmében fogva tartotta őt. – Mindig is szerettem volna ír táncokat tanulni – folytatta egy szuszra. – Láttál már olyat? Dobálják a lábukat, és… A férfi közelebb rukkolt hozzá. – Nem fognád már be azt a gyönyörű szádat? – szólt, és már csókolta is. Ellen ha akart volna, sem védekezhetett. Roberto szája erősen, ellenállhatatlanul tapadt az övére. A lány ajka szétnyílt, mint tulipán a napfényben. Teste lángra lobbant, minden kételye, feszültsége semmivé foszlott. Önkéntelenül magához húzta a férfit. Igenis szeretkezni akart vele, igenis az övé kívánt lenni!

Roberto megérezhette, mi megy végbe a lányban. Hüvelykujjával Ellen nyakszirtjét cirógatta, s egy újabb csók után ajka a fülcimpájára, onnan gömbölyű vállára vándorolt. – Fekete, finom, érzéki – simított végig a vékony selyemruhán. Keze végigsiklott a feszes keblen, a lapos hason, a csípőn. Ellent most már a leheletvékony ruha is zavarta. Elepedt érte, hogy a bőrén érezhesse a férfi tenyerét. Vedd le rólam, mondta a tekintete – és Roberto megértette. Kikapcsolta az aranyövet, s lassan, szinte centiméterenként húzta fel a fekete selymet. A ruha a fehér márványpadlóra, az öv mellé hullott. A lányon már csak a harisnyakötő, a fekete neccharisnya meg a magas sarkú szandál maradt. Roberto hátralépett. Az előteret aranyfénybe vonta a fiókos szekrényen álló sárga ernyős lámpa. A férfi most tekintetével vette birtokába a zilált hajat, a gömbölyű mellet, az ingerlőén sima hasat… Ellen kihúzta magát. Néhány napja még menekült volna Roberto pillantása elől, most viszont büszke volt kívánatos testére. – Csodálatos vagy – szólt rekedten a férfi. Ujjaival lassan körözni kezdett az egyik mellbimbón. A lány az ajkába harapott, teste íjként feszült hátra. Roberto érintése a kín és gyönyör határára juttatta. Hol a mennyországban, hol valamiféle kéjes pokolban érezte magát. Szemét lehunyta, lélegzete felgyorsult. Keserédes fájdalom nyilallt az ágyékába, miközben a férfi tenyere a mellére borult. – Roberto! – suttogta könyörögve a már-már elviselhetetlenné fokozódó sóvár vágyában. Remegő ujjaival a férfiing gombjain matatott. Roberto lefogta a kezét, homlokát Ellenéhez támasztotta. – Megizzadtam. – Hangja vágytól rekedten csengett. – Isten a tanúm, nem akarom félbeszakítani, ami ilyen gyönyörűen kezdődik, de előbb… Mit szólnál, ha együtt zuhanyoznánk? – Jó, csak feltűzöm a hajam. – A lány lehajolt, felvette a táskáját. – Randevú egy perc múlva a zuhany alatt. Nehogy meggondold magad! Ellen visszanézett. – Ez a veszély nem fenyeget – szólt mosolyogva, és eltűnt, csak cipője sarkainak távolodó kopogása hallatszott. A szobájába érve összefogta és feltűzte a haját. Úgy döntött, ennyi elég, nem veszi fel az idétlen zuhanysapkát.

Lerúgta a szandált, megszabadult a harisnyájától, s mezítláb ment Roberto hálószobáján keresztül a férfi tojáshéjszínű csempével kirakott fürdőszobájába. Habozva állt meg a nyitott ajtóban. A zuhanyfülke üvegfalán át látta, amint Roberto szappanozza magát. Ellen szíve vadul vert. Két eddigi szeretője, egyetemi évfolyamtársa meg a kollégája az újságnál világos bőrű volt. Roberto viszont egyenletesen barna. Milyen szép, milyen erőteljes az alakja! Elvarázsoltan legeltette rajta a szemét. A férfi – tetőtől talpig habosán felnézett, és kinyitotta a fülke ajtaját. – Gyere! Gyere már! – sürgette. Alig lépett be Ellen, máris szenvedélyesen összeölelkeztek. Aztán Roberto végigkente a lány hátát, karját, fenekét az illatos levendulaszappan habjával. A legtöbb gondot azonban a keblére fordította. A mosdatást forró csókok szakították félbe. – A szád… olyan csábító! Már a repülőtéren felfigyeltem rá – vallotta be a férfi, lágyan harapdálva Ellen telt alsó ajkát, majd folytatta a szappanozást a lány hasán, le a combokig. – Első pillanattól kezdve az járt az eszemben, hogyan hurcolhatnálak az ágyba. Próbáltam küzdeni a vágyam ellen, de téged lehetetlen nem megérinteni. Megőrjítesz, Ellen! Roberto már a göndör háromszögnél tartott. A lány ösztönszerűen a kezéhez feszült. – Én is ugyanezt éreztem – válaszolta elfúlva. A férfinak mintha hirtelen kifogyott volna a türelme, gyors mozdulattal visszatette a szappant a helyére, és sietve lemosta magáról a habot. – Most te vagy soron. – Ezzel a zuhany alá állította Ellent, majd jóformán azonnal elzárta a csapot. Ám ahelyett, hogy a törülköző után nyúlt volna, combját a lány lábai közé feszítette. – Ugye jobb itt, mint az autómosóban? – suttogta mosolyogva, a rózsás bimbókra hajolva. Ellen lélegzete akadozott, a férfi nyelvének érintése ezernyi apró, érzéki áramütésként érte minden idegszálát. – Sokkal jobb… – lehelte elragadtatva. Roberto combja még mindig az övét feszegette. A lány először lassan, óvatosan, majd egyre szaporábban, ütemesebben dörgölőzött hozzá. A férfi ősi ösztönt, soha nem tapasztalt szenvedélyt keltett életre benne szájával, nyelvével, ujjaival. Ahogy az ajka helyett a hüvelyk- és mutatóujjával izgatta mellbimbóját, Ellen gyönyöre

szinte elviselhetetlenné fokozódott. Duzzadó melléből gyötrően édes fájdalom áramlott lefelé, a kéj központjába. – Szeress! Itt… most… azonnal! – sürgette zihálva Robertot. – Itt? – Igen! Gyere! Kérlek, gyere! A férfi tétovázott egy pillanatig, aztán a zuhanyfülke széles, csempézett belső peremére ültette a lányt. Ellen hívogatóan tárta szét a combjait, mohón fogadta magába szerelmesét. – Ez az! Így kell! Ilyen epekedve, ilyen türelmetlenül! – súgta elragadtatva Roberto. Ellen a férfi vállába kapaszkodott, hogy minél mélyebben érezze az erőteljes lökéseket. Egyetlen, lüktető testté olvadtak össze, Roberto egyre hevesebben mozgott, majd megremegett, és szemét lehunyva rekedten felnyögött. A megváltó beteljesülést egyszerre élték át. Ellen ellazult, fejét pihegve hajtotta Roberto vállára, s a férfi gyengéden ölelte magához. – Sajnos kicsit gyorsak voltunk, de sebaj. Annál nyugodtabban folytathatjuk az ágyban. – Arca hirtelen elkomorult. – Óvatosabbaknak kellett volna lennünk. Teljesen elvesztettem a fejemet. Nem használtam óvszert. – Annyi baj legyen! – nyugtatta meg a lány. – Biztos, ami biztos, szedem a tablettát. – Köszönöm! – szólt megkönnyebbülten Roberto. Újra lezuhanyoztak. Utána a férfi levett a rúdról egy bolyhos fürdőlepedőt. – Most megszárítalak, és te is engem. Ellent már a gondolat is lázba hozta. Hamarosan újra úrrá lett rajtuk a vágy, telhetetlenül ölelték, csókolták, simogatták egymást. A törülközés fölöslegessé vált, forró testük máris megszáradt. Végtelennek tűnő, boldog percekig álltak szorosan összesimulva, egyazon fürdőlepedőbe csavarva. Roberto ezután a hálószobába vezette a lányt. Nem kellett villanyt gyújtania, a tompa hajnali fény már beszűrődött a függönyön át. Ellen nekikészült, hogy leengedje feltűzött haját. – Majd én! – A férfi kihúzogatta a hajtűket, és ábrándos tekintettel nézte, hogyan hull a búzaszőke zuhatag a lány vállára. – A bőröd mint a bársony, a hajad selymes arany… – Roberto felhajtotta a paplant, és beemelte Ellent az ágyba. Kezével, szájával újra bejárta a kecses hajlatokat,

végigcirógatta a gömbölyű kebleket, és szopogatni kezdte az izgalomtól merev bimbókat. – Még! Még! Folytasd! – kínálta oda a mellét Ellen hátrafeszülve. – Ó, igen! – sóhajtotta. Mintha megállt volna az idő. Átadta magát az érzéki élvezetnek, magával ragadták a kéj hullámai. A férfi aztán a párnákra dőlt, Ellen pedig föléhajolt. Hosszú hajával csiklandozta, keblével simogatta az izmos mellkast. Roberto megborzongott a gyönyörtől. A lányt meglepte, örömmel és izgalommal töltötte el, hogy képes ilyen heves vágyakozást kiváltani. Könyökére támaszkodott, másik kezét a férfi mellére, hasára, majd még lejjebb csúsztatta. Roberto kéjesen felnyögött. A hatástól Ellen felbátorodott. .. – Ez… ezt… nem bírom elviselni! – lihegte rekedten a férfi. Ellen föléhajolt, s megérintette a nyelvével. – Tudom! – suttogta nevetve. – Elég! Akarlak! Most! – követelőzött remegő hangon Roberto. Felült, és gyengéd erőszakkal hanyatt fektette a lányt. Árnyként magasodott föléje, majd a legmeghittebb helyet kezdte becézni, ingerelni. Ellen egész testében remegett. Soha nem tapasztalt ennél elsöprőbb gyönyört. Aztán a férfi ráereszkedett, s óvatosan széjjelfeszítette a karcsú combokat. Ellen homorítva fogadta magába. Szédítő magasságokba emelkedett, lélegzetelállító mélységekbe hullott… – Roberto! – szakadt ki torkán a sikoly, amikor egyszerre értek a csúcsra. Ellen kidörzsölte szeméből az álmot, és boldogan, kielégülten nagyot nyújtózkodott. A nap besütött a függönyök résein, az óra az éjjeliszekrényen már délután kettőt mutatott. A lány óvatosan fordult meg, hogy fel ne ébressze a mélyen alvó Robertot. A férfi melle egyenletesen emelkedett és süllyedt, sötét haja a homlokába hullott, hosszú, selymes pillái árnyékot vetettek barna arcára. Ellen elmosolyodott. Roberto most egészen fiatalnak, szinte kiszolgáltatottnak látszott. Megtestesíti mindazt, amit a déli szerető jelent, gondolta. Érzéki, parancsoló, gyöngéd és szenvedélyes – tökéletes társ a szerelemben. Most legyőztük végre a múltnak minden kettőnk közé tornyosuló akadályát, nyugodtan nézhetünk a sokat ígérő jövő elé.

Újra az órára pillantott. Keltsem fel gyengéd csókokkal? Akkor… Ellen elpirult. Akkor talán újra szeretkezhetnénk… Nem, hadd aludjon! Megérdemli a pihenést. Fontolgatását telefoncsengés szakította félbe. Zavartan ült fel. Roberto még mindig csukott szemmel megmozdult. A második csengetésre Ellen felvette a kagylót. – Buona tardel – mondta halkan. Büszke volt portugál nyelvtudására. – Kivel beszélek? – kérdezte egy női hang. – Ellen Blanchard vagyok, Mr. de Sa Moreira egy barátja – felelte halkan a lány. – Kihez van szerencsém? – Itt Yolanda. – Mrs. Moreira? – Ellen meglepődött. Ebben a pillanatban Roberto felült, és kezét nyújtotta a telefon felé. A lány nem akarta zavarni a beszélgetést. Kiment a fürdőszobába, lezuhanyozott, felöltözött, megfésülködött. Minthogy Roberto még mindig beszélt, amikor visszatért, a konyhában kezdett foglalatoskodni. Kettévágott egy grapefruitot, majd rozskenyeret pirított a házigazdának. Éppen feltette a kávét, amikor a férfi megjelent. Rövid ujjú kockás inget, farmernadrágot, kényelmes papucscipőt viselt. Nedves haja elárulta, hogy már ő is zuhanyozott. Ellen csalódást érzett. Azt remélte, a férfi ágyban marad, és megkéri, sőt ragaszkodik hozzá, hogy ismételjék meg az éjszakai szerelmi játékot. Ám Roberto szemlátomást semmi ilyesmit nem tervezett. – Kávét? – kérdezte a lány. – Kérek. – Roberto lezökkent egy székre. Ellen megtöltötte a bögréket, majd leült, szemben a férfival. Természetesnek találta volna, ha a történtek után Roberto csókkal üdvözli, de erre sem került sor: Moreira úr álmosan, komoran bámult maga elé. – Mi a baj? A férfi felnézett. – Hogy érted…? – kérdezte élesen. – Hát… Yolandával. – Vagy úgy! Julia köhög, és Yolanda nem tudja, hívjon-e orvost. – Ezért hívott fel? – Ellen kanalával piszkálgatta a fél grapefruitot.

– Ezért. Általában az anyjának vagy valamelyik bátyjának telefonál, de most a szülei az Egyesült Államokban üdülnek, és egyik fivére sem veszi fel a kagylót. – A férfi rosszkedvűen tette hozzá: – Ilyenkor én következem. Ivott egy korty kávét. – Yolanda tudta, hogy Rióban vagyok az ünnepek alatt, de meglepődött, amikor te szóltál a telefonba. Ellen rosszallást hallott kicsendülni Moreira hangjából. – Csak azért vettem fel, mert aludtál – mentegetőzött. – Jól tetted… Csakhogy megmondtad a vezetéknevedet is. Yolanda nem fűzött hozzá megjegyzést, de bizonyára rájött, hogy a rokona vagy Vivienne-nek. – És ez akkora baj? – Kíváncsi lesz, mit keresel Rióban. Ha rájön, hogy Conradónak köze van az itt-tartózkodásodhoz, nem lesz éppen elragadtatva. Sőt! Talán még egy hatásos dührohamtól sem riad vissza, különösen, ha gyanítani kezdi, hogy Vivienne többet jelentett üzleti barátnál a férjének. Nekem meg mostanság épp elég az elintéznivalóm, semmi szükségem Yolanda látogatására, kérdezősködésére. Képes, és rikácsolva szemrehányást tesz nekem a tíz évvel ezelőtti dolgokért, amelyekhez semmi közöm. – Roberto elvett egy szelet pirítóst. – Ezért azt tartanám a leghelyesebbnek, ha már csütörtökön, a karnevál után elutaznál, ahogy eredetileg terveztem. – De hát… így is, úgy is kiköltözöm a lakásodból. A mostohádnak sejtelme sem lesz róla, hogy Rióban vagyok – érvelt Ellen. – Jobban érezném magam, ha elutaznál. Ellen letette a kanalat. Gombócot érzett a torkában. Azt hitte, a múlt éjszaka után jóra fordulnak a dolgok kettejük között. Roberto viselkedése azonban félreérthetetlenül jelezte, mekkorát tévedett. – El tudom képzelni, mennyivel jobban éreznéd magadat, ha elutaznék, de nincs szerencséd. Itt maradok! –jelentette ki. Roberto a homlokát ráncolta. – Értsd meg, ha Yolanda… – Ne gyere nekem Yolandával! – szakította félbe csípősen Ellen. – Nem ő a te bajod! Te nem akarod, hogy itt legyek. Ezért halogattad a meghívást is. – A lány kék szeme villámokat szórt. Elejétől fogva érezte, hogy nem szívesen látott vendég, ám mégsem volt hajlandó összeomlani emiatt. – Talán nem így volt? Roberto nagyot sóhajtott.

– Részben – ismerte be. – Nagy részben – helyesbített a lány. – Barátságos érzelmeid sajnos rövid ideig tartottak. Szeretnél minél hamarabb megszabadulni tőlem! – Ellen hangja elcsuklott. – Nagyon jól emlékszem, mit mondtál Londonban, az utolsó találkozásunkkor. Hogy soha többé nem akarsz látni. – Elvesztettem a fejemet. Kissé méregbe gurultam. – Nem kissé, hanem nagyon – szögezte le Ellen. – Lehet. Fiatal voltam, és heves, de hasonló helyzetben most sem viselkednék sokkal szelídebben. – Roberto farkasszemet nézett a lánnyal. – Te vagy az oka mindennek. Most már, felnőttként, el tudod képzelni, mit érzett az apám, amikor rábeszélted Vivienne-t, hogy szakítson vele? Megtört emberként tért vissza a szállodába. Mint aki tíz évet öregedett. Anyám halála után csak nagy sokára szeretett meg valakit. Nyüzsögtek körülötte a nők, de egyik sem érdekelte. S akkor találkozott az anyáddal… Minél többet látta, minél többet beszélgettek, annál több értéket fedezett fel benne, annál jobban belebolondult. – Tudom – szólt Ellen, de Roberto oda sem figyelt. Mondta a magáét. – Újra tudott nevetni! Új életet kezdett volna. Soha nem láttam öt olyan boldognak, mint akkor! London felé a repülőn elárulta nekem, hogy megkéri Vivienne kezét. Lelkesen beszélt a házasságukról! – Moreira jéghideg pillantást vetett a lányra. – És nem sokra rá elvette Yolandát. – Szerinted én vagyok az oka? – A kérdés inkább állításnak hangzott. – Soha rá sem nézett volna az apám Yolandára, de amikor találkozott vele, magánkívül volt fájdalmában. Élete nagy szerelme… – …az anyám volt – vetette közbe Ellen. – Ilyen szerelemmel csak egyszer találkozik az ember életében. Őket egymásnak teremtették! – Roberto akkorát csapott öklével az asztalra, hogy táncoltak az edények. – Vivienne korban is illett hozzá. Mindketten imádták az operát, a bécsi klasszikus zenét, rajongtak az impresszionista festőkért. Vivienne megnevettette az apámat. Művelt, okos asszony, sokat utazott, tud németül, franciául, spanyolul. Yolanda még angolul is csak Conrado kedvéért tanult meg valamennyire. Soha nem láttam igazi olvasnivalót a kezében, csak a női magazinokat lapozgatja. Ha például Bulgáriát említed, azt sem tudja, eszik-e, vagy isszák.

Roberto még mindig nem fejezte be. Rövid szünet után hevesen folytatta: – Vivienne mindenütt megállta volna a helyét. Legyen az kerti ünnepség Conrado barátaival vagy fogadás az elnöki palotában. Yolanda viszont… – A férfi megvetően legyintett. – Hiába riói, az észjárása, a viselkedése egy vidéki libáé! Ellen most már kezdte érteni, miért nem bocsátott meg neki Roberto még tíz évvel az apja és Vivienne szakítása után sem. Conrado második, boldogtalan házassága állandóan egy tizenhat éves lány – feltételezett – önzésére emlékeztette a fiát. Ezért ellenséges vele még most is. – Megmondtad Conradónak, hogy nem tartod jó választásnak Yolandát? – Megpróbáltam – felelte ridegen Roberto –, de az apámnak sürgősen kellett valaki, aki némi reményt nyújt neki, aki segít túlélni a csalódását. Ezért nem hallgatott rám. Aztán hamar belátta, mekkora baklövést követett el. Néhány Yolandával töltött hónap után már majd megőrült. Kétségbeesetten kereste a kiutat. Akkor vágott bele az autógyártásba.– – Anélkül, hogy alaposan átgondolta volna – jegyezte meg Ellen. – Ez az igazság. Mélabúja, levertsége ezután sem múlt el. Haláláig nem heverte ki Vivienne elvesztését. – Ennek is én vagyok az oka? – Ellen meg sem várta a választ. – Persze! Szerinted a második házasságában is én vagyok a bűnös. – Ránézett a gyümölcsre, felvette a kanalat, majd újra letette. – Nem én kényszerítettem az anyámat, hogy hagyja cserben Conradót – mondta ki a kulcsmondatot. – Ne akard nekem bebeszélni! – ripakodott rá Roberto. – Már csitrikorodban is te voltál kettőtök közül az erősebb. – Talán. Ámbár… – Te határoztad el, hogy véget kell vetni a kapcsolatuknak. Talán nem ez történt? Ellen tétován felelte: – De, csakhogy… – Én rögtön tudtam, honnan fúj a szél. Sejtetted, hogy Conrado megkéri az anyád kezét, de neked nem volt kedved feladni a megszokott életedet. Nem akartál Brazíliába költözni! A lány meglepődve kapta fel a fejét. – Tényleg azt hiszed, ilyesmit mondtam azon a reggelen Conradónak?

– Elképzelhetőnek tartom. Apám nem válaszolt a kérdéseimre, úgyhogy feltételezésekre kell szorítkoznom. Mi más lehetett a szakítás oka, mint a te önzésed? – Nem gondolod, hogy rossz nyomon indultál el? – vitatkozott Ellen. – Te is tudtál a régi álmomról. Mindig is szerettem volna Rióba utazni. Hogy egyezteted ezt össze a Brazília iránti állítólagos idegenkedésemmel? – Egy dolog turistáskodni egy országban, és más végleg odatelepedni. Az is lehet, hogy tévedek. – Roberto türelmetlenül dörzsölgette borostás állát. Talán attól féltél, hogy Vivienne az esküvő után itt él majd az apámmal, neked meg Angliában kell tovább tanulnod, egyedül. – Gyermekkoromban évekig külön éltünk – emlékeztette Robertot a lány. – Gondolom, éppen azért. Nehogy újra anya nélkül maradj. Nem akartad megosztani Vivienne-t Conradóval. De hát mindez csupán elmélet… Ne kerülgessük a forró kását! – nézett szigorúan Ellenre a férfi. – Itt az ideje, hogy elmondd végre az igazat. A lány megrémült. Tulajdonképpen ő idézte elő ezt a helyzetet, ő hozta szóba a múltat, úgyhogy neki kell belőle valahogy kimásznia. Elhatározta, hogy tiszteletben tartja Conrado hallgatását – de más oka is volt annak, miért nem vallott be mindent Robertónak. Túlságosan fájdalmas lenne… – Conrado nem akarta elárulni neked, miért szakítottak, és te beletörődtél. Fogadd el hát, hogy én sem akarok erről beszélni. A férfi hosszasan, némán nézett a lányra, majd megrázta a fejét. – Nem! – Miért nem? – Mert az apámat mindenkinél jobban szerettem, és végig kellett néznem, mit műveltél vele. Megjárta a poklokat az anyám mellett, aztán amikor végre elérhető közelségbe került hozzá a boldogság, te mindent tönkretettél. Ellen tiltakozásra nyitotta a száját, de Roberto nem hagyta szóhoz jutni. – Soha nem mondott rólad rosszat – bocsátotta előre –, egyszerűen érthetetlen a számomra… Mindig szeretettel emlegette az édes kis Ellent, aki azt tette, amit tennie kellett. – Neked pedig meg sem fordult a fejedben, hogy tényleg ártatlan vagyok, és Conradónak semmi oka gyűlölni engem? Elfogult vagy, Roberto. Mégis mit gondolsz, miért hagyott rám

az apád örökséget? Fel sem merül benned, hogy sosem tett volna ilyet, ha szándékosan teszem tönkre a boldogságát? – Erre is gondoltam – felelte megfontoltan a férfi. – Úgy vélem, az apám szeretett volna valamit Vivienne-re hagyni. Nehogy felkeltse Yolanda gyanakvását, bölcsebbnek tartotta, ha a részvényeket a szeretett asszony lánya örökli. – Azt hiszed, az anyám megértette volna ezt a síron túli üzenetet? – Valószínűleg – bólintott Roberto. – De lehetséges, hogy pillanatnyi elmezavarban cselekedett az apám. Mint már említettem, soha nem heverte ki Vivienne elvesztését. Gyakran viselkedett úgy, mint akinek elment a józan esze. – Akármilyen okból emlékezett meg rólam a végrendeletében, te mindenesetre a fejedbe vetted, hogy én vagyok minden baj okozója. S egy tapodtat sem tágítasz az elméletedtől. Moreira hűvös pillantást vetett Ellenre. – Mindaddig, amíg mániákusan titkolod, mi tette szerencsétlenné az apámat. A lány nem válaszolt. – Miért szégyenkezel? – faggatta Roberto. – Csak tizenhat éves voltál. Később bizonyára megbántad, amit tettél. – Semmit sem bántam meg. – Nem?! – Jó okom volt… A mai eszemmel sem mondhatnék egyebet Conradónak, mint akkor. A férfi felpattant, hátralökte székét. – Megyek kocogni. – Dühödten vágta be maga után ajtót. Ellen az asztalra könyökölt, tenyerébe temette az arcát. Fel nem foghatta Roberto hangulatának hirtelen változását. Oly gyengéden, oly szenvedélyesen szerette! Hogyan lett egyszerre ennyire rideg, elutasító? Miért nekem kell bűnhődnöm az anyám múltjáért? – gondolta, visszanyelve könnyeit. Képzeletében újra és újra átélte az éjszaka történteket. Alig néhány órája megtapasztalhatta, milyen csodálatos lehet a kölcsönös odaadás. Úgy érezhette, féktelen szenvedélyt képes kelteni… Felejthetetlen élmény volt! Persze a férfiaknál ez másképp működik. Ők szerelem nélkül is tudnak szeretkezni. Hangtalanul zokogott. Talán mégis az lenne a legegyszerűbb, ha már csütörtökön elutazna?

Nem, gondolta dacosan. Azért is megírom a cikket a riói karneválról! Maradok, és nagyszerű felvételeket készítek. Zavarja a jelenlétem Roberto de Sa Moreirát? Sebaj! Sikeres akarok lenni, és legyőzök minden akadályt!

6. FEJEZET A zenekar tagjai rikító vörös-arany egyenruhában meneteltek a muzsika ütemére. Ellen magasra emelte Nikonját, hogy lencsevégre kaphassa a napfényben csillogó hangszereket meg persze a muzsikusokat. Még egy utolsó exponálás – sikerült lekapnia a csillámporos bőrű, ragyogó sárga szárnyakat viselő kislányt. Amerre nézett, mindenütt csupa érdekes, izgalmas fotótémát látott, de egyelőre megelégelte a fényképezést. Egy ideig csak bámészkodni akart, élvezni a látnivalókat. A tarkabarka, zajos, látványos karneváli felvonulás igazán minden képzeletet felülmúlt! Robertóval végignézték a szambaiskolások előadását. – Zenéjüket, táncaikat a brazil kultúra történelméből merítik – a férfi megint buzgón játszotta az idegenvezető szerepét –, habár alkalmazkodnak a mai zenei divatokhoz is, mint nyilván észrevetted. – Ezt hívják művészi szabadságnak – mosolygott Ellen. Az együttes most az amazonasi őserdő jeleneteivel szórakoztatta a nagyérdemű közönséget. Hatalmas, feldíszített teherautókon papírmasé pálmák között igazi tüzet fúvó, pettyes gumikígyók tekeregtek. A parádét a mókázáson, vidámságon kívül izgató érzékiség jellemezte: minden felvonuló kocsin gyönyörű, meztelen keblű fiatal lányok mutogatták magukat. A tömeg nagy része – ahogy Roberto mesélte – a favelák, a Rio mögötti dombok nyomornegyedeinek lakóiból került ki, emlékezett Ellen, miközben a karneváli menetet fényképezte. A Föld legszegényebbjei évente egyszer jelmezeikben az élet királyainak érzik magukat. Noha hamarosan visszatérnek nyomorúságos viskóikba, a karnevál fékevesztett tombolásában elfelejtik nélkülözéssel teli hétköznapjaikat. Ellen egy pillantást vetett kísérőjére. A lenyűgöző látvány sem tudta teljesen elvonni figyelmét a férfiról. Ahányszor Roberto véletlenül a karjához ért, zavarba jött, izgatott lett. Ám kénytelen volt tudomásul venni, hogy Moreira

megközelíthetetlen, udvariassága jéghideg. Tartózkodó modora félreérthetetlenül jelezte, hogy számolja már a napokat vendége távozásáig. Nem várom el tőle, hogy azt mondja, én vagyok élete nagy ajándéka, gondolta boldogtalanul Ellen. Megelégednék annyival is, ha csupán jó barátok lennénk, de úgy látszik, még ennyire sem érdemesít. Bánatos hangulatából a közvetlenül a tribünjük alatt táncoló csoport ragadta ki. A legkülönbözőbb korú nők és férfiak rafiaszoknyákban, tarka, csillogó nyakékekkel fáradhatatlanul mozogtak, tapsoltak a dobok ütemére. Lobogó életörömük láttán Ellen is feloldódott valamelyest. – Egész éjjel el tudnám őket nézni – fordult Robertóhoz csillogó szemmel. – Hajnalig tart a műsor, de én már most majd éhen halok – panaszkodott Moreira. – Pedig még éjfél sincs… – Ma este először mosolyodott el. Úgy látszik, őt is magával ragadta a karnevál derűje. – A szám éppen véget ért. A többiről lemondok a kedvedért – közölte vidáman a lány. – Máris indulhatunk. Rióban karnevál idején szinte lehetetlen helyet találni egy kocsinak, ezért Roberto a néhány háztömbbel távolabbi üzletközpont parkolójában hagyta autóját. – Senor! Senor de Sa Moreira! – kiáltott valaki utánuk az utcán. A tömegből alacsony, kövérkés, sötét bőrű asszony integetett hevesen. Roberto barátságosan visszaintett. – Ő Teresa, a bejárónőm – világosította fel Ellent. – A lánya a szambaiskola egyik táncosnője. Meséltem neked a múltkor. Emlékszel? Az asszony hozzájuk furakodott, és vidám szóáradattal üdvözölte őket. Mondókáját a gazda tolmácsolta a lánynak. Az asszony boldog volt, hogy találkozott Roberto úrral. Tudakolta, látták-e a táncolók közt a lányát, majd széles mosollyal Ellen felé fordulva érdeklődött: – Ugye maga az a vendég, aki de Sa Moreira úrnál vakációzik? Roberto kedvesen és türelmesen válaszolgatott Teresa kérdéseire, ám szemlátomást kelletlenül, merev arckifejezéssel erősítette meg, hogy igen, a hölgy a vendége. Teresa megragadta, erőteljesen rázogatta a lány kezét. Tört angol nyelven beszélt hozzá, de izgalmában újra meg újra az

anyanyelvére váltott. Szatyrából fényképezőgépet halászott elő, és ragaszkodott hozzá, hogy megörökítse a szép párt. – Inkább ne! – ellenkezett Roberto, de Teresa nem hagyta magát lebeszélni. Először azt akarta, fogják meg egymás kezét, aztán hogy az úr ölelje át a szép hölgy vállát, s végül rájuk parancsolt: csókolják meg egymást. – Nao – rázta a fejét a férfi. – De igen! Te az ő férj, ő a te feleség! Legyen most csók! Roberto kelletlenül fordult Ellenhez. – Nincs értelme vitatkozni – legyintett. Annak a bizonyos éjszakának a csókjaihoz képest a mostani alig volt több puszinál. Roberto ajkának érintése azonban még így is felzaklatta a lányt. Szíve hevesen vert, térde elgyengült. – Köszönöm szépen! – Teresa élénken csevegett tovább. Elmesélte Ellennek, milyen csodálatos, nagylelkű ember a kenyéradója. Ám hirtelen észrevette az utca túloldalán türelmetlenül integető barátnőit, és gyorsan elbúcsúzott. A parkoló felé menet a lány fennhangon gondolkodott. – Teresa a férjemnek nevezett, akár az elárusítónő a ruhaüzletben. Anna és Leila is azt hitték, összetartozunk. – Marco meg Nilson szintén szerelmespárnak nézett minket – fűzte hozzá Roberto. Ellen arca elsötétült. – Nem értem, honnan vették ezt a képtelenséget. – Én sem – felelte a férfi. Ettől kezdve feszült hangulatban folytatták útjukat. Roberto megállt a mélygarázs bejáratánál, beütötte a kódszámot, majd a villanykapcsoló felé tapogatózott. Hiába kattintottá fel, alig lehetett valamit látni a gyér világításban. A kocsihoz érve elengedte Ellen kezét, derékon kapta a lányt, a másik kezével pedig sűrű, szőke hajába markolva magához húzta a fejét. Szenvedélyesen, követelőén, vágyakozva szorította ajkát a szájára. Egészen másképp, mint Teresa parancsára. – Ez mire való volt? – A lány nem tudta, mit tegyen. Felháborodjon Roberto arcátlanságán, vagy utasítsa vissza hűvösen, közömbösen? Egyik sem sikerült. – Semmire! Kívánlak! – válaszolta a férfi rekedten. Szája újra vészesen közeledett… Ellen el akarta taszítani, de a keze lehanyatlott, ellenállása megtört, és viszonozta a csókot. Ez már nem a karnevál hatása,

gondolta kábultan, hanem Robertóé. Csakis az övé! Az íze, az illata, az érintése… megbabonáz. Átölelte a férfi nyakát, olyan szorosan simult Robertéhoz, mintha soha nem akarná elengedni. A csók után mindketten zihálva kapkodtak levegő után. Moreira kinyitotta az autó ajtaját. – A hátsó ülésre! – szólt. Ellen összerezzent. Miért nem engedi, hogy melléje üljek? Aztán felfogta… Roberto most, azonnal magáévá akarja tenni. Itt, a garázsban! – Azt… azt mondtad, éhes vagy – dadogta a lány. Fejében vadul kergetőztek a gondolatok, érverése felgyorsult. – Igaz, de rád még jobban éhezem. Szüntelenül az előszobában látlak, büszkén, meztelenül a fekete neccharisnyádban. Mondtam már: kívánlak! Ellen tágra nyílt szemmel nézett a férfira. Ő is hevesen sóvárgott Roberto után. – Megláthatnak – rebegte. – Sötét van. Nincs itt senki. – De… jöhet valaki az autójáért! Roberto betuszkolta a lányt a kocsiba. Nem éppen bölcs dolog, gondolta Ellen, de a teste csak a vágyának engedelmeskedett. – Ha netán jönne valaki, időben meghalljuk – nyugtatta meg Roberto, miközben ő is beszállt. Alig csukta be az ajtót, megragadta a lányt. Vadul, kétségbeesetten csókolóztak. A férfi feljebb ráncigálta a szoknyát, mohón csúsztatta kezét Ellen combjára, majd a blúzát kezdte gombolgatni. – Kérlek, ne! – Meghalok, ha nem érinthetlek mindenütt – suttogta Roberto. A kék selyemblúz a kocsi padlóján kötött ki, s hamarosan a melltartó is követte. Ellen üdvözülten élvezte a férfi kezét a bőrén, becéző ujjait a mellén. Önkéntelenül ráncigálni kezdte Roberto ingét. Neki is érintenie kellett kezével, keblével az izmos, szőrös férfimellet. Roberto szélsebesen levetkőzött. Ledöntötte Ellent a bőrülésre, s egyetlen lökéssel mélyen, keményen belehatolt. A lány felsikoltott a gyönyörtől. Úgy érezte, most… most minden tökéletes, csak most lett teljes egésszé.

Mámorosan, szenvedélyesen mozgott a lökések ütemére. Megint egyszerre érték el a lélegzetelállító beteljesülést. A karnevál kavargásától távol, a csendes parti úton autóztak a csillagokkal teleszórt ég alatt. Egész idő alatt nem találkoztak más kocsival. Némán ültek egymás mellett. Ellen a nyakában viselt vékony aranyláncon függő gyöngyszemmel játszott. Szerelmes éjszakájukat nem bánta meg, hiszen akkor még nem tudta azt, amit most, hogy Roberto még mindig ellenséges érzéseket táplál iránta. Annál jobban szégyellte a mai gyors ölelkezést. Hogy lehettem ennyire ostoba? Miért adtam magam oda ilyen készségesen? – tépelődött boldogtalanul. Igaz, nehéz ellenállni az érzéki fellobbanásnak, de akaraterő és önuralom is van a világon. Robertóra pillantott. A férfi hallgatása, komorsága elárulta, hogy ő sem tartja helyénvalónak azt, ami a kocsi hátsó ülésén történt. Szeretkezés után minden élőlény szomorú, jutott Ellen eszébe a latin mondás. Akármit is érez vagy nem érez irántam Roberto, én sajnos fülig szerelmes vagyok belé… Már kamasz lány koromban is rajongtam érte. Nem csak a testem kívánja. Több annál ez az érzés … Az üres strandot ezüsttel vonta be a holdfény. A lány búcsúpillantást vetett a tengerpartra. Mégsem marad Rióban, határozta el. Pillanatnyi nyugta se lenne a férfi közelében. Jobb lesz pontot tenni a kaland végére. A részvényeket eladja Robertónak, és – de Sa Moreira kívánsága szerint – csütörtökön hazarepül. – Ott az étterem – mutatott Roberto egy hosszan elnyúló épületre. – Remek! – Ellennek nem volt étvágya, de úgy érezte, felelnie kell valamit. Megálltak a parkolóban. – A biztonság kedvéért szeretném a fotóstáskámat a csomagtartóba betenni. – Persze. – Roberto kiszállt, kinyitotta a csomagteret. Éppen elvette volna Ellentől a táskát, amikor egy hosszú hajú fiú bukkant elő a sötétből. Egyenesen feléjük tartott. – Porfavor – szólt mosolyogva, és a fotós felszerelés után nyúlt. Ellen mozdulni sem tudott meglepetésében, de Roberto kikapta a kezéből a táskát, berakta a csomagtartóba, és

rácsapta a fedelet. A fiatal tolvaj, akinek meghiúsult a terve, bizonytalanul pillantott a lányra, majd hirtelen mozdulattal letépte Ellen nyakából a láncot, és elrohant. – A gyöngyöm! – kiáltotta Ellen. – Az egyetlen értékem! – Visszaszerzem! – Roberto a rabló nyomába eredt. A lány egy pillanatig bénultan nézett utánuk, majd ő is futni kezdett. A fiú észrevette, hogy üldözik. Gyorsított, de Roberto már majdnem utolérte. A srác ekkor két parkoló autó közé vetette magát – és nyoma veszett, mintha levegővé vált volna. – Hova szaladhatott? – lihegte Ellen. – Itt kell lennie valahol. – Roberto még a kocsik alá is benézett. Motorindítás hallatszott, és a következő másodpercben nyitott tetejű, áramvonalas kupé száguldott feléjük. Kormányánál a tolvaj ült egyenesen Robertónak hajtott. – Vigyázz! – sikoltotta a lány. A kocsi súrolta Robertot, aki nekivágódott egy terepjárónak. A fiú nem fékezett, kirobogott a parkolóból az országútra. Ellen Robertóhoz rohant, de a férfi már lábra állt. – Jól vagy? – kérdezte a lány aggódva. Látta, amint Roberto teljes súlyával a dzsipnek vágódott. Moreira összegörnyedt, kezét az oldalára szorította. – Azt hiszem, eltörött a bordám, de élek. – Megfogta a lány karját, és együtt rohantak a kabriolethez. – Elfogjuk a gazfickót! – ígérte. Hamarosan visszafelé száguldottak a parti úton. Ellen a műszerfalra nézett, és elhűlt. – Százhatvannal megyünk! – figyelmeztette rémülten a férfit. – Üres az út! – Roberto olyan gyakorlottan, nyugodtan vezetett, hogy a lány a sebesség dacára biztonságban érezte magát. – Utolérjük! – mutatott Moreira a kupé közvetlenül előttük felvillanó hátsó lámpájára. – Biztosan lopta a kocsit. Roberto bólintott. – A legújabb, legdrágább olasz modell. – A férfi hunyorgott. – Ugye ibolyakék? Ellen a sötétben nem tudta megállapítani a színét. Roberto gyorsított.

Most már olyan közel voltak, hogy a fényszóró megvilágította az üldözött kocsit. – Ibolyakék – mondta Ellen. – Akkor valószínűleg Roscoe Chard puccos járgánya. – Roberto összegörnyedt fájdalmában. A lány szorongva nézett rá. – Figyelj! Felejtsük el a gyöngyöt! Nem túl értékes, csak… – Mindjárt elkapjuk a taknyost! – Fütyülök rá! Az egészséged sokkal fontosabb. A fiú pánikba esett. Elrántotta a kormányt, és a kupé farolni kezdett. A következő pillanatban kilőtt, és az útpadkán át a parlagföld homokbuckái között bukdácsolt tovább. Roberto habozás nélkül hajtott utána a hepehupás talajon. – Megőrültél? – kiáltott ijedten Ellen. A férfi összerándult. A kocsi rázkódása fokozta fájdalmait. – Elkapjuk, ahogy ígértem! – felelte türelmetlenül. Követte az előtte cikcakkban menekülő kupét. Ellen megrémült. Tudta, hogy Roberto soha nem cselekszik felelőtlenül, de azt nem, hogy mit tervez a tolvaj. Hátha hirtelen megfordul, hogy összeütközzenek? Vagy oldalról próbál nekik jönni? Moreira mint egy megszállott folytatta az üldözést – de a kormányt csak fél kézzel fogta. A lány éppen újra szólni akart, hogy hagyják a fenébe az egészet, amikor a kupé fennakadt egy buckán. Homok és kavics záporozott, csikorgás hallatszott, a lopott kocsi motorja bedöglött. Véget ért a hajtóvadászat. Robert megállította a kabrioletet. Bal kezével a jobb vállát markolászta. – Nagyon fáj? – tudakolta Ellen. A férfi megvetően legyintett, kiszállt a kocsiból, és a lerobbant kocsihoz sietett. A kupé vezetőülésének ajtaja benyomódott. A fiú megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Végül a nyitott tetőn keresztül kiugrott az autóból. Zavarodottan álldogált, de sebesülés nem látszott rajta. Vajon most megint megpróbál elfutni? – találgatta Ellen. A fiatal tolvaj a zsebe felé nyúlt. – Ne mozdulj! – parancsolt rá Roberto. Ellen megdermedt. Talán pisztolya van? Lelő minket, miután szerencsésen elkerültük az autóbalesetet? A fiú azonban tréningnadrágja zsebére ütögetve jelezte, hogy fegyvertelen,

majd elővette Ellen aranyláncát a gyönggyel, és átnyújtotta tulajdonosának. – Köszönöm! – szólt mutáló hangon. – Elnézést! – folytatta lefegyverző mosollyal portugálul. – Nem mehettem el üres kézzel. Az autós üldözés… csuda jó balhé volt! Éppen olyan, mint a filmeken. – És ha felfordult volna a kocsi, és kigyullad? – ripakodott rá Roberto. – Ha fejre áll, nem tudsz kimászni belőle, hacsak előbb ki nem repültél. Kitörik a nyakad, vagy bennégsz! A megnyerően kedves suhanc elgondolkozott egy pillanatig, majd hányavetin vállat vont. Az átélt veszély, meg hogy nyakon csípték, mellékes volt. Most már kizárólag a kabriolet érdekelte. – Meglepte a kocsim sebessége – tolmácsolt Roberto. – Sokszor látott már Moreirát, de soha nem jutott eszébe, hogy ellopja. – A férfi nevetett, de látszott, hogy ettől fokozódnak fájdalmai. – Legközelebb azonban keres magának egy ilyen modellt. Rendkívül megtisztelő! – Roberto tréfásan meghajolt. Közölte a kamasszal, hogy ő senor de Sa Moreira, az autógyár tulajdonosa. A srácnak szemlátomást imponált új ismerőse azonnal faggatni kezdte a kocsi technikai részleteiről. Ellen megvárta a két autómániás beszélgetésének végét, mielőtt megkérdezte: – Tényleg Roscoe Chardé a kupé? – Igen – bólintott a fiú. – A szálló elől lovasítottam meg, míg a tulaj odabenn bulizott. – Nem fog örülni, ha meglátja, mit műveltél a kocsijával. – Roberto a benyomott ajtót, a horpadt motorháztetőt nézegette. – Majd vesz magának másikat – vetette oda közönyösen a kis vagány. – Telik rá. Ellen közbeszólt: – Újságíró vagyok. Megírom az esetedet. Hajlandó vagy nyilatkozni? – Még szép! – vigyorgott a srác. – Le is fényképez a kupé mellett? – Miért ne? – A lány elővette a fényképezőgépét. Készített néhány felvételt a kocsi mellett büszkén feszítő kölyökről. – Hogy hívnak? – kérdezte, miközben előkereste noteszét. – Pepe. – A fiú élvezte a helyzetet. Részletesen beszámolt autólopási munkamódszereiről. Egyszer csak szirénahang ütötte meg a fülüket. A hepehupás talajon villogó fényszórókkal közeledett egy rendőrautó.

– Na, ez gyorsan ment! – Pepe meg sem próbált elmenekülni a kocsiból kiszálló két rendőr elől. Úgy tűnt, örül, hogy elmesélheti nekik legújabb kalandját. – Valaki a mobiljáról hívott fel minket – magyarázta a fiatalabbik rendőr. Az idősebb, meglátva Pepét, az ég felé fordította szemét. – Látom, rossz pénz nem vész el. Mi történt, senor? – kérdezte Robertot. Moreira vázolta a helyzetet. Arca közben eltorzult a fájdalomtól, sápadtan tapogatta a vállát. Ellen, aki mostanáig buzgón jegyzetelt, ijedten lépett hozzá. – Egész biztosan csonttörés. – Meglehet. – A férfi mosolyogni próbált. – Hívom a mentőket! – sietett az idősebbik zsaru a rendőrkocsihoz. – Mi lesz a kabriolettel? – kérdezte Roberto a lányt. – El tudod vezetni hazáig? Vagy félsz a forgalomtól? – Inkább téged féltelek. Elkísérlek a kórházba. – Mi majd hazavisszük az autót a lakásához – ajánlotta fel az egyik rendőr. Sokáig tartott, míg megérkezett a mentő. A baleseti osztályon viszont Roberto annál gyorsabban sorra került. – Eltörött a válla meg két bordája – tájékoztatta Ellent portugál nyelven egy ápolónő. – Fennáll még a késleltetett sokk veszélye, ezért itt tartjuk a beteget éjszakára. Holnap délben érte jöhet. – Kérdeznék még valamit, Ellen. – Roberto a hordágyon fekve várta, hogy begipszeljék. – Miért olyan fontos neked az a gyöngyszem? Sokat jelent a számodra az, akitől kaptad? – Igen. Conrado ajándéka.

7. FEJEZET Roscoe Chard megigazította drága selyeminge gallérját, előnyösebb arcélét fordította a fényképezőgép felé, majd megragadta s rázogatni kezdte Roberto ép balját. – Felvétel indulhat! – szólt Ellennek, fölemelve állát. Remélte, a képen feszes, ránctalan lesz a nyaka. A lány alig bírta visszafojtani a nevetést, látva, mennyire igyekszik a színész fiatalabbnak látszani a koránál.

A magát negyvenévesnek valló, magas, napbarnított Chard napvilágnál meglepően kiéltnek látszott. Miközben a teraszon fényképezte, Ellen azon törte a fejét, vajon a közelképek felvételekor lágyító szűrőt használnak-e az operatőrök. Hogy a moziplakátokon, újságokban látható képeket retusálják, abban biztos volt. – Átkozottul jó autókat gyárt, barátom? –jelentette ki a filmcsillag a fotózás után. – Nagyvonalú tervezés, egészen különlegesen csendes motor: puha, mint a vaj, és lóerő minden mennyiségben! – Tisztában vagyunk a kocsijaink kiváló minőségével – jelentette ki minden álszerénység nélkül Roberto. – Láttam már néhány Moreirát a városban. Kabrioletjei áramvonalas eleganciája felülmúlhatatlan – folytatta a dicshimnuszt Roscoe Chard, miközben lepöckölt egy láthatatlan porszemet tökéletes szabású blézeréről. – Ám akkor értettem meg igazán, mennyire nagyszerű, amikor hallottam, milyen könnyen érte el vele a kocsimon menekülő tolvajt. Megjegyzem, az én társadalmi helyzetemben megszokja az ember, hogy a világ legdrágább autóin száguldozzon. – Köszönöm! – Roberto sokatmondó pillantást vetett Ellenre. A lány rámosolygott. Mostanáig minden terv szerint haladt. – Tölthetek még egy kis pezsgőt? – kérdezte a vendéget. – Elragadó ötlet, aranyoskám! – A filmszínész jobban szemügyre vette Ellent, aki az asztalhoz lépett, hogy töltsön Chard ajándékba hozott francia pezsgőjéből. Elbűvölő teremtés a szőke hajával, tökéletes alakjával, gondolta a filmcsillag. – Említette, hogy a sajtóban tevékenykedik – folytatta, átvéve a teletöltött poharat. – Ugye maga írta az autólopásról szóló cikket? Olvastam az újságban. Ellen visszaült az egyik fotelba. Chard fesztelenül terpeszkedett el a heverőn. – Nem egészen. Elvittem a tudósítást a szerkesztőségbe, és megkérdeztem, érdekli-e őket… – Bizonyára kapva kaptak rajta – szólt közbe a színész, mielőtt Ellen folytathatta. – A média él-hal a híres emberekről szóló friss hírekért. – Chard újra nagyot kortyolt a pezsgőből. – Minél ismertebb a név, annál jobban örülnek. Beképzelt alak, gondolta a lány. Ellen főleg időszerű napi eseményekről, politikai válságokról szokott tudósítani. Munkája során a szórakoztatóipar kiválóságaival is készített alkalomadtán interjút, ám alanyai között soha nem találkozott

még senkivel, aki olyan nagyra tartotta volna magát, mint Roscoe Chard. – Minthogy nem tökéletes a portugál nyelvtudásom, az olvasószerkesztő változtatott egy kicsit a fogalmazványon, de a tartalma csorbítatlan maradt. Chard felvillantotta híres fogpasztareklám-mosolyát. Neki csak az volt fontos, hogy minél többet írjanak, beszéljenek róla. – Maga rendkívül érzékeny, fogékony tollforgató, Ellen. A rajongóim hálásak minden rólam szóló hírért. – Beszéltem néhány Los Angeles-i és londoni szerkesztővel. Ők is átveszik a cikkemet – fűzte hozzá Ellen. A tökéletes, hófehér műfogsor újból felragyogott. – Angliában is sok a hűséges tisztelőm. El ne felejtsen küldeni nekik a képekből, amelyeket a kabriolet mellett készített rólam! – Semmi esetre sem! – szólt komoly képpel Roberto. A lány hősiesen elfojtotta kuncogását. – Kapcsolataim révén világszerte leközlik a tudósítást – tett rá még egy lapáttal Ellen. – Persze, csak ha beleegyezik. Chard elragadtatva bólogatott. – Remek ötlet! A híresség elégedetten gondolt az odalent, a garázs előtt készült felvételekre. Jóképű, közismert férfi gyors luxusautó mellett. Szerinte nincs is ennél érzékibb látvány. Ragaszkodjam hozzá, hogy csak azokat a képeket közöljék, amelyeken egyedül vagyok? – forgatta a fejében. Az íróasztalra nézett, ahol a magával hozott ajándékok sorakoztak. Nem, ez a kérés nem keltene jó benyomást, döntötte el. – Végtelenül hálás vagyok magának, amiért elfogta a tolvajt – fordult Robertóhoz. – A kocsim javítása egy hónapig is eltarthat – sóhajtott fel mesterkélten. – Sejtettük, hogy nem lesz készen egyhamar. Engedje meg, hogy a javítás idejére egy Moreirát bocsássunk rendelkezésére! Természetesen költségmentesen. – Roberto a lányra nézett. – Többes számot használok, ugyanis Ellen az üzlettársam. – Igazán nagylelkű ajánlat! Mindenki tudja, milyen elfoglalt ember vagyok. Köszönettel fogadok minden szívességet, amely megkönnyíti az életemet – magyarázta Roscoe Chard. – Amennyiben óhajtja, ibolyaszínűre dukkóztatunk önnek egy kabrioletet. A lány kérdően nézett Robertóra, az meg beleegyezően bólintott.

– Köszönöm, de nem ragaszkodom hozzá. A volt barátnőm választotta ezt a színt. – A filmcsillag elhúzta a száját. – Időközben ráuntam a nőre meg a színre is. Az egyéniségemhez, úgy vélem, jobban illik a skarlátvörös. – Intézkedünk, hogy holnap reggel pontban tizenegykor megkapjon egy skarlátvörös kocsit. Megfelel az időpont? – Tökéletesen! – Ha esetleg a régi autóját is megunta, és kedve támad venni egy Moreirát, kedvező árajánlattal állunk rendelkezésére. A filmszínész szürke szeme felcsillant. Noha filmjeivel milliókat keresett, és fényűző életet élt, minden kedvezmény megörvendeztette. – Fontolóra veszem a dolgot – ígérte komolyan. – Más is akad, ami talán érdekli. – Roberto elmélázott. – Pepe, aki igénybe vette a kocsiját egy kiruccanás erejéig, bolondul az autókért. Ráadásul a kisujjában van a vezetés minden csínja-bínja. Kitűnőek a reflexei! Arra gondoltam, elintézhetné, hogy a srác, ha letöltötte a büntetését, végignézhessen egy autós üldözést az egyik filmforgatáson, sőt esetleg részt is vehessen benne. Ha Pepe látja majd az ottani biztonsági intézkedéseket, és megismeri a száguldás veszélyeit, bizonyára felébred benne valamelyest a felelősségérzet. Roscoe Chard szórakozottan játszott a nyakláncán függő aranyéremmel. Önmagán kívül az égvilágon semmi sem érdekelte, de hirtelen eszébe jutott az ügynöke figyelmeztetése. Az utóbbi időben a közvéleményben róla alkotott kép – érthetetlen okokból – nem a legkedvezőbb. Bebizonyíthatná a nyilvánosság előtt nagylelkűségét, ha támogatná a fiatal autótolvaj beilleszkedését a társadalomba. Másrészt viszont… a dolog anyagi áldozatokkal járna. – Nos… – Chard azon törte a fejét, hogyan utasíthatná vissza legügyesebben a kérést. – Magamra vállalnám Pepe repülőjegyének és hollywoodi megélhetésének költségeit – ajánlotta fel Roberto. Roscoe Chard szívéről nagy kő esett le. A látványos emberbaráti cselekedet ezek szerint nem kerül pénzébe. – Szívesen közbenjárok az érdekében egy barátomnál, aki a kaszkadőröket szervezi. Megkérem őt, alkalmazza dublőrnek. – Pepe örökké hálás lesz magának. – Bármikor kész vagyok segíteni a mostoha sorsúaknak – nyilatkozott szokásos fellengzős modorában a filmszínész. Kiitta

az utolsó csepp pezsgőt, majd feltápászkodott. Jobbulást kívánt Robertónak, aztán legsugárzóbb mosolyával fordult Ellenhez. – Szívemből örülök, hogy megismerhettem magácskát. Ugye nem felejti el megemlíteni a cikkében az utolsó filmem címét? Nem hiszem, hogy újabb Oscar-díj nevezést hoz nekem, bár jól értesült körökben szilárdan meg vannak győződve… – Természetesen megemlítem a filmet – vágta el a szóáradatot a lány. Ellen kikísérte Chardot a taxihoz, majd visszament a nappaliba. – Nos, mit szólsz Mr. Csodálatoshoz? – vigyorgott Roberto. – Nem szép dolog kinevetni elaggott embertársainkat. – A felvarrt ráncaira célzói? Vagy a fűzőjére? – Főleg arra, hogy nem sikerül letagadnia a korát. Viszont úgy látszik, rajong a kabrioletért. Nem csodálkoznék, ha venne magának egyet. – Reméljük. Egy csapásra megismerné a világ a gyártmányunkat! Tisztában vagy vele, hogy Roscoe Chard olasz járgányának meg a mi kabrioletünknek teljesen egyforma a lóereje, a gyorsasága? Csakis azért értem utol a kupét, mert Pepe nem ismeri olyan jól Chard kocsiját, mint én az enyémet. – Tudom, de ezt nem hangsúlyozom a cikkemben. Csupán a mi kocsink erényeire utalok. Ingyen reklám, sőt hatásosabb, mint egy hirdetési kampány. Kapós lesz a Moreira. – Különösen, ha ország-világ látja a felvételeidet, amelyeken Roscoe Chard áll a kabriolet mellett – jegyezte meg ironikusan Roberto. – Azért kedves volt tőle ez a köszönő látogatás. – Teljesítette a kötelességét. Erre mondják: ápolja az imázsát. – Rosszmájú vagy, Roberto! A férfi mosolygott. – Jó ötlet volt, hogy felkínáltad a tetszés szerinti színre dukkózást. – A tiéd sem volt rossz. Közbenjártál Pepe érdekében. Nagyszerű lenne, ha munkát szerezne a fiúnak. Egészében véve sokkal jobban sült el ez a találkozó, mint reméltük. – Hála a nagyszerű ötletednek, a hajtóvadászatról írt cikknek. – És hála a te nagyvonalúságodnak. Az ingyen felajánlott kölcsönkocsira gondolok. – Egész jó kis csapat vagyunk mi ketten – jelentette ki Roberto.

Ellen ivott egy korty pezsgőt. Balesete óta a férfi levetette hűvös udvariasságát, tartózkodását. Nem is nagyon játszhatta a megközelíthetetlent, hiszen időközben Ellen afféle mindenes lett nála, ápolónő, szakácsnő és titkár egy személyben. Halált megvető bátorsággal vezette a kocsit az utcai forgalomban az élelmiszer-áruházba és vissza, ebédet, vacsorát főzött, felaprította az ételt Roberto tányérján, segített neki öltöznivetkőzni. Csupán az alsónadrággal való harcot kellett Moreirának egyedül megvívnia. Tényleg jól tudunk együttműködni, gondolta a lány. Csakhogy a hangsúly nem az együtt-ön van. Roberto csak úgy tesz, mintha eltemette volna mélyen gyökerező ellenségességét. Jómagam meg az érzelemmentes nő szerepét játszom, aki soha nem veszíti el az önuralmát. Micsoda képmutatás! Kész cirkusz! A lelke mélyéig felkavart, szerelmes Ellen néha csak erőszakkal tudta magát visszatartani. Legszívesebben Roberto lába elé borult volna, hogy bevallja neki, milyen őrülten szereti. – Azt mondtad Chardnak, hogy üzlettársak vagyunk. Kedves tőled, de én úgy határoztam, mégis eladom a részvényeimet. Megbeszélheted az időpontot a jegyzővel. – Jó, jó, majd intézkedem – mormolta szórakozottan Roberto. – Feltárcsázzam neked a kereskedelmi igazgatódat? Szólj neki, hogy szállíttasson holnap egy kocsit kedvenc filmszínészünknek! – Ellen már hozta is a készüléket. – Köszönöm. Utána meg kell borotválnod. Amíg a férfi beszélt, Ellen a fürdőszobába sietett. A sérült Roberto a borotválkozásnál is segítségre szorult. A lány elővette a tükrös szekrénykéből a szükséges kellékeket, és langyos vizet eresztett a csapból. Néhány perc múlva Roberto is megjelent. – Tisztáztunk mindent. Később beszélnem kell a Sao Pauló-i vezérigazgatóval is. Megmondom neki, hogy harcképtelen vagyok, és egyelőre itt kell maradnom. Légy szíves, gombold ki az ingemet! Mint minden hasonló alkalommal Ellen szívverése felgyorsult, de nyugalmat parancsolt magára. – Itt maradsz Rióban? – kérdezte, miközben levette a férfiról az inget. Nehezen állta meg, hogy közben bele ne túrjon Roberto dús, hullámos hajába. – Ilyen állapotban nem utazhatom haza. – A férfi visszadugta jobb karját a nyakába akasztott háromszögletű kendőbe. – Az ám! Ki fog nekem holnaputántól kezdve segíteni?

Ellen ugyanis közölte, hogy másnap, csütörtökön elutazik, pedig nehezére esett, hogy elhagyja Robertot. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy a keserves döntést meghozza. – Teresa bizonyára szívesen lesz az ápolónőd – felelte végül hűvösen. – Talán a barátaid közül is akad olykor valakinek ideje. Legrosszabb esetben felfogadhatsz egy ápolónőt. – Legjobb lenne, ha egy ideig még maradni tudnál – nézett a lányra kérőn Roberto. – Megtennéd… – Meg – vágta rá gondolkodás nélkül Ellen, de rögtön észbe kapott, hogy árulkodóan gyorsan válaszolt! – Úgy értem… nos, utóvégre a gyöngyöm visszaszerzésekor sebesültél meg. Kutya kötelességem veled maradni, míg meg nem gyógyulsz – próbálta saját maga előtt is igazolni a sietős beleegyezést. – Ülj le, kérlek! – húzott egy fürdőszobaszéket a mosdó elé. Érthető, hogy ilyen körülmények között nem utazhatom el, győzködte magát. De miért nem költözöm el a lakásából? Miért ápolgatom, amikor felkavar a közelsége? Persze a választ jól tudta. Élvezi, hogy gondozhatja… Törülközőt terített a férfi vállára. Tovább töprengett. Ha maradok, kemény próbára teszem az érzéseimet. Szexuális szempontból nem fenyeget veszély. Roberto sajgó vállát, bordáit még legalább három hétig rögzítik, utána meg hazautazom. Nincs hát rá esély, hogy forró szerelmi viszonyba bonyolódjunk, gondolta a lány. Szíve közben belső bordatöréssel fenyegetve rúgkapált. – Meglásd, lesz időd mászkálni, fényképezni a városban. Akkor is, ha mellesleg a gondomat viseled – ígérte Roberto. Vajon miért akarja, hogy maradjak? – találgatta Ellen. Így dolgoztatja le velem utólag az utazás és a riói tartózkodás költségeit? Észrevette, hogy a férfi tekintete a keblére téved. Nyilván arra is számít, hogy a mutatós szőkeség elűzi lábadozása unalmát. Borotválás után Roberto megnézte magát a tükörben. – Nagyon jó! Most már csak dörzsöld be egy kis arcvízzel! Ellen egész testében megremegett. – A múltkor nem kértél – tiltakozott. – Mert megfeledkeztem róla. Szándékosan kínoz, tudja, hogy zavarba hoz, ahányszor megérintem, bosszankodott a lány, miközben kivette az üveget a szekrényből. Ebben a szempillantásban csengettek.

– Megmentett a csengő – állapította meg Roberto. – Talán Mr. Csodálatos jött vissza. Rászánta magát az autóvásárlásra. – Reméljük. – Ellen hálásan sietett ajtót nyitni. Odakint azonban Chard helyett egy kövérkés, pisze orrú nő várakozott. A harmincas évei elején járhatott, de öltözködése, dauerolt frizurája idősebbnek mutatta. Mellette komoly tekintetű, sötét szemű fiú állt, mögöttük pedig két, virágos ruhácskákat viselő, kuncogó kislány. Ellen jobban szemügyre vette a kisfiút. Éppen ilyen lehetett Roberto kisiskolás korában, gondolta. – Ugye maga Yolanda? – kérdezte portugálul. – Az vagyok. Maga pedig bizonyára Ellen Blanchard – szögezte le az asszony, átható tekintettel mustrálva a lányt, majd egy kézmozdulattal befelé tessékelte a gyerekeket. – Ola! – üdvözölte a társaságot Roberto. Éppen a fürdőszobából lépett ki. Valahogy sikerült egyedül belebújnia az ingébe. Mostohaanyja kurta bólintással köszönt vissza, a fiúcska pedig szélesen mosolygott. – Roberto! Roberto! – rohantak hozzá kiáltozva a kislányok. – Óvatosan! – figyelmeztette őket a bátyjuk. Ép kezével védte magát a viharos ölelések ellen, de a puszikat viszonozta. – Eltörött a vállam meg néhány bordám. Nagyon fáj! – Roberto a fiúra nézett, aki mozdulatlanul állt. Sokkal érettebbnek tartotta magát, semhogy olyan gyerekesen viselkedjék, mint a húgai. – Hogy van, Luiz úr? – Roberto bal karjával átfogta a fiú vállát. – Jól! – felelte örvendezve Luiz. – Olvastunk rólad az újságban. – Először én! – kiabált a kisebbik lány. – Tudok ám már olvasni! – Én láttam meg a nevedet! – dicsekedett Luiz. Ellen figyelte Robertot, aki rögvest békét teremtett közöttük. Tudta, hogy a férfi nagyon szereti a féltestvéreit, de meglepte, milyen meleg, bensőséges a kapcsolatuk. Apró, szúró fájdalmat érzett a szívében. Roberto kicsit apapótlék a gyerekeknek. Biztosan jó apa lesz majd egyszer, ha eljön az ideje! – Hoztunk neked valamit! – Az egyik lányka a mamájához szaladt, s egy nyalókát vett elő a nagy bevásárló zacskóból. A nővére cukrot hozott Robertónak, Luiz pedig csokoládétojást. – A zsebpénzükből vették – mondta büszkén Yolanda.

– Minden egyes falatot áhítattal fogok elszopogatni – ígérte a felnőtt fivér, mire újabb puszikat kapott. – Megkínálhatom egy kávéval? – kérdezte Ellen az asszonyt. – Talán innának valamit a gyerekek… – Köszönjük – bólintott Yolanda. – Kértek kólát? Mindhárman lelkesen kiáltották: – Igen! – Fáradjanak a nappaliba! Hozom az innivalót. – Köszönöm, Ellen! – mosolygott hálásan Roberto. A lány megmelegítette odakint a kávét, tálcát vett elő, s éppen csokoládés aprósüteménnyel töltött meg egy tálat, amikor Yolanda lépett a konyhába, – Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, a férjem részvényeket testált magára, kíváncsi voltam, hogy milyen – szólt élesen, meglepően jó angolsággal. Ellen óvatosságra intette magát. Yolanda már a lakásajtóban is barátságtalanul nézett rá. Egyértelmű, hogy kellemetlenkedni akar. – Soha nem számítottam tőle örökségre – válaszolta, de az asszonyt szemlátomást más foglalkoztatta. – Nagyon fiatal lehetett, amikor megismerkedett Conradóval – jegyezte meg. – Tizenöt éves. – Én huszonkettő voltam, amikor bemutatták. – Yolanda jelentőségteljes szünetet tartott. – Akkor kezdődött a mi szerelmünk. Ellen sejtette, mit akar ezzel mondani az asszony. – Conradónak meg nekem egészen más jellegű volt a kapcsolatunk – tisztázta. Yolanda a homlokát ráncolta. – Nem volt a szeretője? – Dehogy, az ég szerelmére! Hiszen még gyerek voltam! – Akkor az anyja… Igen, ő lehetett! Ugye Conrado Vivienne-t szerette már akkor is? Mindhalálig… A lány hallgatott. Úgy tűnt, a sötét hajú asszonyt kevésbé dúlta fel, hogy a férje a házasságuk alatt végig mást szeretett, mint az, hogy tévedett, és nem Ellen volt Conrado szeretője. – Igen – bökte ki végre nagy nehezen. – Mindig is Vivienne-re gyanakodtam, de amikor felolvasták a végrendeletet... – Yolanda tanácstalanul vonta meg a vállát.

– Natalya inkább narancslevet kér kóla helyett – hallották ekkor Roberto hangját. A férfi a kisebbik lánykával állt az ajtóban. – Viszek narancslevet is – váltott ismét portugálra Ellen. Yolanda nem maradt tovább a konyhában. Miután könnyített a szívén, visszament ő is a nappaliba. Ellen megrakta és utánuk vitte a tálcát. Mrs. Moreira harapdálni kezdett egy süteményt. Esze ágában sem volt, hogy mostohafia sérüléséről, hogylétéről érdeklődjön, rögtön Júlia lánya köhögéséről kezdett beszélni. Ezután részletes beszámoló következett a három gyerek tavalyi kanyarójáról meg Campo do Jordao-i nyaralásukról. Utána a szülei USA-beli vakációjáról mesélt kínos részletességgel. – Naponta beszélünk telefonon – dicsekedett, majd végre felállt és elbúcsúzott. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss Blanchard. – Nem hangzott éppen szavahihetően. Yolanda valóban egészen más, mint Vivienne, gondolta Ellen, miközben leszedte az asztalt. Ez az asszony nemcsak kicsinyes, de szívtelen és ostoba is. Önmagán kívül semmi és senki nem érdekli. S ami a legszomorúbb, bizonyára nem becsülte meg Conradót úgy, ahogy az megérdemelte volna. Sejtelme sem volt róla, milyen nagyszerű, értékes ember a férje. – Túl szigorúan ítéltelek meg – szólt komolyan Roberto, amikor Ellen visszajött a nappaliba. A lány kérdőn nézett rá. Vajon most mi következik? – Annak idején, tíz évvel ezelőtt, elhamarkodottan alkottam rólad véleményt. Ugyanebbe a hibába estem Rióba érkezésed után is. Bocsáss meg! A férfi nehézkesen az egyik fotel karfájára telepedett. – Téged tettelek felelőssé Conrado boldogtalanságáért. Olyan régóta haragudtam rád, hogy merő megszokásból itt is folytattam az ellenségeskedést. Most azonban, miután közelebbről megismertelek, rájöttem, hogy te soha nem taposnál bele mások érzéseibe. Nem lennél képes szándékosan megbántani valakit. Most már tudom – folytatta elgondolkodva –, hogy senki sem hibátlan. S ez rám is érvényes. Bizonyos helyzetekben az ember a körülmények foglya. – Bűnbánóan nézett a lányra. – Meg tudsz nekem bocsátani? Elfelejthetjük a múltat? – Azt hiszem, menni fog. – Ellen a heverőre ült. Végre békét kötnek! Azt sem tudta, sírjon-e, vagy nevessen örömében. – Yolanda azt hitte, az apám szeretője voltál – folytatta Roberto.

– Hallgatóztál? – Akaratlanul… Szerencsére Natalya nem ért angolul. – A férfi tétovázott. – Nagyon szeretted Conradót? – Teljes szívemből. – Ugye ez volt az akadálya a szüleink házasságának? – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy Vivienne felismerte az érzéseid mélységét. Azt gondolta, a házassága Conradóval elrontaná a veled való kapcsolatát – magyarázta Roberto. – Amúgy is adósodnak érezte magát, mert gyerekkorodban magadra hagyott. – Szó sem volt ilyesmiről! – tiltakozott Ellen. – Conradót apámként szerettem. Az igazi helyett, akit nem ismertem. – Komolyan? – A férfi meghökkent. – Persze! Ahányszor elutaztunk hétvégeken Londonból, mindig azt reméltem, családnak néznek hármunkat. Ha pedig a kedves lányának tartottak, Conrado soha nem helyesbített, mert látta, mennyire örülök neki. Borzasztóan hiányzott, amikor eltűnt az életünkből. Nemcsak az anyámnak, nekem is. Hetekig úgy aludtam el, hogy álomba sírtam magam. – A lány szemébe most is könnyek szöktek. – Amikor megírtad a halálhírét, úgy éreztem, az apámat veszítettem el. Roberto a lány mellé ült. – Ő is nagyon szeretett téged. – Vigasztalóan tette kezét Ellen karjára. – Jólesik hallani. Most pedig, miután az újabb elméleted sem bizonyult helyesnek, biztosan tudni szeretnéd, miért vetettem véget a szüleink szerelmének. A férfi megrázta a fejét. – Jó volna, ha őszinte lennél hozzám, drágám, de ha nem akarsz beszélni róla, jogod van hozzá. Én a magam részéről elhatároztam, hogy soha többé nem ítélkezem elhamarkodottan. Maga sem tudta, miért, Ellennek kedve támadt, hogy elmondja Roberténak az igazságot. Talán azért, mert a férfi nem ragaszkodott a vallomáshoz, vagy azért, mert drágámnak szólította, de az is lehetséges, hogy egyszerűen mert szerelmes volt belé. – Az anyám kérésére tettem… Vivienne ugyanis a Párizsban töltött években call girlként dolgozott. Roberto megdöbbenve meredt Ellenre. – Mit mondtál?

– Az anyám a legősibb mesterséget folytatta – vallotta be a lány. – Prostituált volt.

8. FEJEZET – Ez… ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Roberto. – Ugye meg sem fordult a fejedben? – Ha ezer évig élek, akkor sem! – Sem Conrado, sem más soha nem feltételezett volna ilyesmit az anyámról. Rendkívül tehetségesen tudta feddhetetlen úrinőnek tettetni magát. – De hát… oly finom, olyan művelt asszony! – Kizárólag válogatott, előkelő körökben működött. Nem afféle kis utcasarki lotyó volt, hanem költséges kurtizán. Most már érted, hogy meg kellett mondanom apádnak az igazat? – kérdezte félénken Ellen. – Hát persze! A lány végtelenül megkönnyebbült. Roberto szavai gyógyírként hatottak sebzett szívére. – Köszönöm – suttogta. A férfi összevonta szemöldökét. – Miért nem Vivienne vallotta be apámnak? – Azt mondta, képtelen rá, nem élné túl. Ezért… – Ezért inkább a tizenhat éves lányára bízta. Cselekedjen helyette más! Neked kellett elviselned minden átkot, szemrehányást. – Conrado nem átkozódott, nem tett szemrehányást. – De én igen! – szégyenkezett Roberto. – Rettenetesen viselkedtem. – Volt is rá okod. – Ellen megértően mosolygott. – Nem tudhattad, mi az igazság. Szegény Conrado! Szinte összeroskadt a csalódás súlya alatt, de nem dühöngött. Nagyon mélyen megrázta az, amit megtudott. Látszólag nyugodtan hallgatott végig, feltett néhány kérdést, aztán hirtelen felpattant és elrohant. – Halottsápadtan, kábultan ért vissza a szállodába – számolt be Roberto. Megijedtem, azt hittem, infarktust kap. Hiába kérdeztem, mi történt, mi a baja, csak annyit tudott kinyögni, hogy tőletek jön, veled beszélt, és hogy szakítania kell Vivienne-nel. Nem értettem az egészet, hiszen az előző estét is

remek hangulatban, boldogan töltötték együtt. El sem tudtam képzelni, mi lehet az oka, hogy a szerelmük egyik percről a másikra véget ért. A te rejtélyes szereped végleg megkavart. Conrado nem válaszolt a kérdéseimre, csak azt hajtogatta, nem lehet közös jövője Vivienne-nel, a szerelme tévedés volt, és a szegény kis Ellen nem akart semmit elrontani, de rákényszerült. – Ezért hitted, hogy mindennek én vagyok az oka? – Persze – bólintott Roberto. – Azért támadtam úgy rád. Tulajdonképpen csak azt akartam megkérdezni tőled, miről beszéltetek, de útközben folyton az apám nyomorúságos állapota járt a fejemben. Mire hozzád értem, forrt bennem a düh – sóhajtotta –, és kiborultam. – Attól féltem, kitekered a nyakamat. – Nem sok hiányzott hozzá. – Mondott valamit Conrado az anyámról? – Nem, soha többé nem vette a szájára a nevét. Ahányszor megpróbáltam, hogy megtudjam tőle, mi volt a szakítás oka, mindig hallgatással válaszolt, de soha egyetlen rossz szót sem szólt Vivienne-ről. – Azért, mert még mindig szerette – vélekedett szomorúan Ellen. – Ha te nem vagy, Vivienne képes lett volna elhallgatni a múltját? – Határozatlan volt – felelte a lány. – Azt gondolhatta… illetve remélte, hogy fátylat boríthat rá. – Hozzáment volna az apámhoz anélkül, hogy… Ellen felsóhajtott. – Talán. Nagyon szerette Conradót, és férjhez akart menni. Szeretett volna végre révbe érni, megnyugodni. Én tudtam, mennyire felkavarja majd Conradót az, amit mondanom kell neki, de mégsem épülhetett hazugságra a házasságuk. – Nem vitás – helyeselt Roberto. – Azt hiszem, az anyám úgy gondolta, ha csak az esküvő után rukkol majd elő vele, Conrado elfogadja az igazságot – folytatta Ellen. – Nem akartam bűnrészes lenni, nem akartam, hogy apádnak állandóan rettegnie kelljen, mikor kerül napvilágra a felesége múltja. Akkor az egész életét rettegés árnyékolta volna be. Hiszen bármikor leleplezhették… Képzeld el, mi történik, ha felbukkan valaki, aki régebben pénzért kapta meg Vivienne-t, és felismeri. – Conrado nem az a fajta volt, aki beletörődik az ilyesmibe – bizonygatta Roberto. – Más férfiak fizettek a felesége kegyeiért!

Elképzelni is szörnyű, mi lett volna, ha mindez az esküvő után derül ki. Micsoda elviselhetetlen szégyen! Akármennyire imádta Vivienne-t, ettől egész biztosan tönkrement volna a házasságuk. Ezt bizonyítja az is, hogy amint megtudta, véget vetett a viszonyuknak. Ellen bólintott. – Mihelyt elmondtam neki, kerek perec kijelentette: soha többé nem akarja látni az anyámat. Egyetlen másodpercig sem gondolt arra, hogy folytassa a kapcsolatot. Még házasság nélkül sem. – Az a férfi, aki később feleségül vette Vivienne-t… tud a múltjáról? – kérdezte kíváncsian Roberto. – Igen, Bernard régebben az ügyfele volt. Ne feledd, Bernard francia.Talán ezért fogja fel elnézőbben az ilyen dolgokat. – Ellen hangjából némi megvetés csendült ki. – Sok asszony, aki a testének áruba bocsátásával kereste meg a vajat a kenyerére, később valamelyik szeretőjéhez ment feleségül, és az ilyen házasságok legtöbbje meglepően jól sikerült. Az egyik kurtizánt például egy New York-i bankár vette el, a másikat egy spanyol herceg, és nemrég hallottam valakiről, akinek most volt az esküvője egy görög hajógyár örökösével. Amint látod, ahány ház, annyi szokás. – De… ugye te is utálod, ha egy nő pénzért fekszik le? – Undorodom tőle. – Ellen szája kiszáradt, nagyot nyelt. Igyekezett tárgyilagos maradni, de elég nehezére esett. Utóvégre az anyja viselt dolgai az életét is tragikusan befolyásolták. – Vivienne próbálta nekem megmagyarázni, miért kényszerült erre, mégsem értem, hogyan volt képes… – Én sem értem – sóhajtott Roberto. – Te mióta tudod, hogy… prostituált volt az anyád? Mikor mondta el neked? – Soha. Véletlenül derült ki. Tizennégy éves voltam, és Vivienne akkor már évek óta a galériában dolgozott. Az egyik osztálytársnőm terjesztette az izgalmas hírt az iskolában. – Ó, szegénykém! – sajnálkozott a férfi, átkarolva Ellen vállát. Bekötözött melléhez szorította a lányt, mintha ezzel visszamenőleg is megvédhetné a világ minden szörnyűségétől. – Akarsz, bírsz beszélni róla? – kérdezte gyengéden. Ellen nehezen szánta rá magát. Elég sok fájó titkot árult már el, de Roberto olyan megértő! Egy kaján belső hang figyelmeztette: hátha a férfi csak színleli a részvétet. Nem, az nem lehet, gondolta. Érzem, hogy őszinte.

– Eddig csupán egyszer meséltem erről egy barátomnak. Csak úgy nagyjából – mosolygott szabadkozva a lány. – Köztudottan gyógyhatású, ha az ember szavakba önti azt, ami fáj. Roberto puha párnát rakott Ellen háta mögé, és ép karjával újra átölelte a lányt. – Mesélj! Mesélj el mindent! – bátorította. – Ugye az apád családjánál éltél? És az anyád szülei? – Elváltak. Vivienne akkor húszéves volt. Az apja egy távoli országban kapott munkát, meg is szakadt vele a kapcsolatuk. Egy évvel később meghalt az anyja. Egyedül maradt, mint az ujjam. Elég könnyelműek lehettek a szülei, afféle bohém népség. Nem sokat törődtek a lányukkal. Az apai nagyszüleim viszont testestől-lelkestől a családnak szentelték magukat. – Boldog voltál náluk? – Igen, nagyon – derült fel Ellen. – Gyakran látogatom meg a kis öregeket. – Elhallgatott, rendezni próbálta gondolatait. – Az anyám mindig azt akarta járjak különlegesen jó iskolába. Ez pedig nála magánintézményt jelentett. Amíg Vivienne Franciaországban élt, Kentben tanultam, a nagyszüleim házához közeli iskolában, de amikor az anyám hazajött Angliába, beíratott a felső tízezer egyik híres londoni leányintézetébe. Annak idején volt egy Priscilla nevű beképzelt, gőgös osztálytársnőm. Egyik reggel egy fényképet adott körbe a tanteremben. A fotó a bátyját, Torquilt ábrázolta az anyám társaságában. Priscilla kikürtölte, hogy az anyám Párizsban városszerte ismert szajha. – Ó, borzasztó lehetett! – Kiderült, hogy Torquil három vagy négy évvel előbb Párizsban járt a barátaival – folytatta Ellen. – Meglátta az anyámat egy étteremben, és fülig beleszeretett. – A lány ivott egy korty vizet Roberto poharából. – A barátai egy darabig élvezettel figyelték, hogyan ostromolja Vivienne-t, aztán megmondták neki, hogy a hölgy bérelhető. Priscilla előadása szerint a haverok röhögve világosították fel a szerelmes ifjút: nem kell megvennie egy pohár tej kedvéért az egész tehenet. Elég, ha felmutatja a hitelkártyáját, és máris övé lehet álmai asszonya. Egyik barátja lefényképezte Torquilt az anyámmal, a fiú pedig megmutatta a fotót a húgának. Priscilla látta néhányszor anyámat az iskolai ünnepélyeken, és persze felismerte. – Mire te…?

– Eleinte felháborodva tiltakoztam. Rosszindulatú hazudozónak neveztem Priscillát. Az anyámtól úgy tudtam, a párizsi években egy előkelő éjszakai klubban lépett fel táncosnőként. Priscilla viszont ragaszkodott a maga igazához. Azt mondta, kérdezzék csak meg a bátyját. Akkor gondolkodóba estem. Aznap, amikor hazamentem, megemlítettem a fényképet az anyámnak. Azt is elmondtam, mit terjeszt róla Priscilla. Roberto gyengéden masszírozni kezdte Ellen nyakát, vállát, hogy enyhítse a lány feszültségét. – Bizonyára nehezedre esett. – Nagyon. Emlékszem, a szívem mélyén azt reméltem, az anyám mindent megmagyaráz, és kiderül az ártatlansága. Ehelyett tétovázás nélkül elismerte, hogy telefonon hívható örömlányként dolgozott Párizsban. Az volt az érzésem, megkönnyebbült. Megörült annak, hogy megtudtam legalább nem neki kellett elmesélnie. – Milyen érzés volt? – Mintha ezer darabra tépett volna egy kézigránát – mosolygott keservesen Ellen. – Attól kezdve minden megkérdőjeleződött bennem. Senkiben sem tudtam többé megbízni. Gyűlöltem az anyámat! Nem mertem vele kimozdulni otthonról, attól féltem, valamelyik volt vendége felismeri. Arra kértem, soha többé ne tegye be a lábát az iskolába. Piszkosnak éreztem magamat is. Mások jelenlétében mégis kedves, barátságos maradtam hozzá, nehogy a nagyszüleim vagy mások gyanút fogjanak, hogy valami nincs rendben nálunk. – És otthon? Kettesben? – Sokáig duzzogtam. Csak akkor nyitottam ki a számat, ha az anyám kérdezett valamit. Csakhogy… nem lehet gyűlöletben élni. Lassanként megoldódott a nyelvem. Vivienne párizsi korszakáról azonban soha többé nem esett szó. Nem bírtam volna elviselni. – A nagyszüleidnek nem tűnt fel, honnan van annyi pénze Vivienne-nek? – Nem mondták, legalábbis előttem nem. Talán azt feltételezték, hogy jómódú barátra tett szert, aki támogatja. – Soha nem utaztak Párizsba, hogy megnézzék a menyüket a színpadon? Ellen a fejét rázta. – Örültek, hogy náluk vagyok, de az anyámért nem rajongtak. Tudták, hogy miatta adósodott el az apám. Ráadásul

rossz néven vették, hogy képes évekig másokra hagyni a gyerekét. – És most? Tudnak valamit a múltjáról? – Szerencsére nem, és tőlem nem is fogják megtudni. Felháborodnának, akár Conrado. – Meg te, Ellen. A lány keserűen folytatta beszámolóját: – Másnap az iskolában megint hallgatnom kellett Priscilla gúnyos megjegyzéseit. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt. – Hogy viselted el? – Fütyültem rá. Azt mondtam, gondoljon, amit akar. Egyszerűen semmibe vettem a bestiát. – Otthon viszont nem tehettél úgy, mintha mit sem tudnál. – Roberto vigasztalóan simogatta a lány haját. – Évekig együtt élni ezzel… pokoli lehetett! – Az volt. – Most is szenvedsz még emiatt? Ellen ajka megremegett, szeme könnyel telt meg. Nem tudott tovább uralkodni magán. – Igen, még mindig fáj – vallotta be sírva. Sokáig, féktelenül zokogott. Siratta magát, a kamasz lányt, aki évekig hurcolta vállán az anyja szennyes titkát. A titkot, amely boldogtalanná tette őt és Conradót. A titkot, amelyről most beszélhetett valakivel először egészen őszintén, részletesen. Roberto magához ölelte, vigasztaló szavakat duruzsolt a fülébe. – Folytassam? Folytathatom? – kérdezte Ellen. A férfi előhúzott a nadrágzsebéből egy tiszta zsebkendőt. – Tessék! Most pedig számolj be mindenről! Hogy került az anyád egyáltalán ebbe a… szakmába? – Eleinte csak a pénz érdekelte. De az nagyon. Amikor megismerkedtek, az apám egy londoni luxusszálloda üzletvezetőjeként dolgozott. Fiatal volt, jóképű, daliás és lendületes. Vivienne egy sikeres musical balettkarában táncolt. Az esküvőjük előtt három hónappal terhes lett velem, és abbahagyta a munkát. – Emiatt házasodtak össze? – Nem, csak előbbre hozták az esküvő időpontját. Szerelmesek voltak egymásba, mindenképpen férj és feleség akartak lenni. Az anyám ragaszkodott hozzá, hogy önálló éttermet nyissanak – folytatta a lány. – Az apámnak is ez volt a vágya, de várni akart vele, Vivienne azonban addig rágta a

fülét, míg végül hagyta magát rábeszélni. Forgalmas, előkelő negyedben kerestek helyiségeket, persze méregdrágán. A tatarozás, a berendezés is rengetegbe került. Az anyám szórta a pénzt. Mindenből csak a legjobb volt neki elég jó… – Az apád pedig teljesítette a kívánságait, mert imádta – szólt közbe Roberto. Ellen bólintott. – A fényűző berendezést kölcsönből vásárolta, de Viviennenek nem mondta meg, hogy nyakig eladósodott. – Az anyád nem is sejtette? – Nem, ő csak azzal törődött, hogy az éttermük egyike legyen a legelőkelőbbeknek. Aztán néhány hónap múlva egy teherautó halálra gázolta az apámat. Huszonnyolc éves volt – mondta szomorúan Ellen. – A halála után derült ki, hogy adósságot adósságra halmozott. Vivienne-nek nem volt más választása, potom áron eladta az éttermet, a berendezést, az öröklakást, az autót… Ő pedig – talán a férje hirtelen elvesztése okozta megrázkódtatás váltotta ki belőle – bebeszélte magának, hogy az apám becsapta, cserbenhagyta. – Pedig Vivienne legalább annyira felelős volt a szerencsétlen helyzetért, mint a férje – fűzte hozzá Roberto. – Így igaz, de az anyám ezt soha nem látta be. Az apám a pénz nagy részét uzsorásoktól kérte kölcsön. Azok a gazemberek revolverezték Vivienne-t, verőembereket küldtek a nyakára. Az anyám egyezkedni próbált. Azt mondta a gengsztereknek, kész a követelésüknél nagyobb összeget fizetni, csak adjanak egy kis időt. A zsarolók belátták, hogy másképp nem jutnak a pénzükhöz, és hosszas könyörgésre belementek. Röviddel ezután Vivienne felfedezett egy újsághirdetést, amelyben egy párizsi éjszakai klub táncosnőket toborzott. Magas, nagyon magas fizetést ígértek. Jelentkezett, és megkapta az állást. – Téged soha nem akart magával vinni Párizsba? – Nem. Megkérte a nagyszüleimet, vegyenek magukhoz egy évre, hogy dolgozhasson, visszafizethesse az adósságot. Tudod, ő soha nem volt igazi anyatípus. – Ellen kesernyésen mosolygott. – Nem esett nagyon nehezére megválni tőlem. Eleinte csak kisebb összegeket tudott törleszteni, de három év alatt minden tartozását kiegyenlítette. Hála Madame Lydiának. – Ő alkalmazta Vivienne-t? – Igen. A madám elegáns fiatal nőket közvetített diplomatáknak, iparmágnásoknak, közel-keleti sejkeknek.

– Vivienne tehát azért utazgatott, hogy találkozzon ezekkel a férfiakkal. – Úgy, ahogy mondod. Conradónak azt mesélte, akkoriban a műkereskedelemben tevékenykedett, festményeket, szobrokat adott el külföldön. Ellen gombóccá gyűrte markában a zsebkendőt. – Pedig saját magát bocsátotta áruba. – Madame Lydiának is szépen hozhatott a műkereskedelem a konyhára – jegyezte meg a férfi. – A vállalkozásának az volt a különlegessége, hogy leányai mind előkelő dámáknak látszottak. Tökéletesen beleillettek a felső tízezer köreibe. Kizárólag feltűnően szép, kifogástalan modorú nőket futtatott. Az anyámat külsőleg mintha erre teremtették volna, de akadt még tanulnivalója. Elsajátította a nagyvilági viselkedést, az idegen nyelveket. Madame Lydia intézményének hölgyeitől nem csak azt várták el, hogy az ágyban legyenek jók. Feltétel volt a műveltség, az olvasottság is. Szellemesen tudtak csevegni politikáról, művészetekről, tudományról. – Vivienne nem riadt vissza a szexuális követelményektől? – Nem hiszem. Szerintem élvezte. – Úgy, ahogy te a szexet? – tette fel kicsit szorongva a kérdést Roberto. – Én csak veled élvezem – suttogta szégyenlősen Ellen. – Előzőleg senkivel… – Nem úgy, ahogy veled. Feleannyira sem… Előző kedveseim nem hoztak különösen lázba. Azonkívül… gátlásos voltam. Azt hiszem, attól féltem, hogy kéjsó várnak tartanak. – Ugye azért, mert nem akartál olyan lenni, mint Vivienne? – Valószínűleg… – Anyád ugyebár a pénzért tette? – kérdezősködött Roberto. – Miért nem hagyta abba, mikor már lerótta az adósságát? – Akkor is kellett neki a pénz. Ráadásul szórakoztatta a dolog. – Szórakoztatta? – csodálkozott a férfi. – Nézd, megszokta a fényűző életmódot. Madame Lydiának dolgozni felemelkedést jelentett a gazdagok, az előkelőek világába. Főleg ez csábíthatta az anyámat. Az ügyfelei mind a legmagasabb társadalmi osztályokba tartoztak. – Akkor miért hagyta mégis abba ezt a ragyogó életet? – Idősebb lett, és elég pénze gyűlt össze a bankban. Az egyik londoni műkereskedő állást kínált neki a kiállítótermében.

Vivienne akkor már visszavágyott Angliába, és talán szeretett volna férjhez menni, révbe jutni. – Akart még gyerekeket is? – Hiába akart volna. Párizsban megszakították egy terhességét, és orvosi műhiba miatt nem lehetett több gyereke. – Ellen a nyakláncán függő gyöngyöt babrálta. – Ezért sem tartottam tisztességesnek, hogy férjhez menjen Conradóhoz. – Tudta az apám, hogy Vivienne-nek nem lehet gyereke? – Nem. Néha célzott rá, hogy szeretne új családot, de az anyám ilyenkor nem szólt semmit, csak titokzatosan mosolygott. Roberto összepréselte az ajkát. – Tehát ezt is elhallgatta? – El. Ennek ellenére szerette Conradót… amennyire képes volt rá. – Mondd, Ellen, hogy viselkedett Vivienne a szakítás után? – Lelki beteg lett. Mielőtt megismerkedtek, mozgalmas társasági életet élt, de miután elhagyta az apád, több mint egy év telt el, míg újra társat talált. – Szereti a mostani férjét? – Nem szerelmes belé, de tiszteli, becsüli, Bernard pedig beéri ennyivel. – Conrado többre vágyott. Neki Vivienne szerelme, teljes odaadása kellett vélekedett Roberto. Az is mutatja, mennyire visszataszítónak tartotta anyád egykori mesterségét, hogy a szakításuk után soha, egyetlen szóval sem említette őt. Még előttem sem. – Nem is csoda. Minden férfinak nehezére esne beszélni egy asszonyról, akit szeretett, és aki pénzért adta oda magát másoknak. – Ellen felpattant. Eszébe jutott, hogy Roberto telefonálni akar Sao Paulóba. – Tárcsázom neked az igazgatód számát. Amíg beszélsz, kiviszek valami hűsítőt a teraszra. Mit kérsz? Ásványvizet, mint mindig? – Igen, köszönöm. Olyanok vagyunk már, mint egy összeszokott öreg házaspár – nevetett a férfi. – Csakhogy… te dolgozó, becsvágyó nő vagy. Ellen visszafordult. – Szívvel-lélekkel! – hangsúlyozta. Mire a lány kihozta az innivalókat, Roberto éppen befejezte a telefonbeszélgetést.

– Azért lettél ilyen erkölcsös leányzó, mert ezzel igyekszel jóvátenni Vivienne múltját – állapította meg, visszatérve a félbehagyott témához. – Van benne valami. Serdülőkoromban rá sem mertem nézni a fiúkra, nehogy könnyen kapható nőcskének nézzenek. Nem festettem magam, bő göncökben jártam. – Azért nem voltál éppen csúnya – tiltakozott a férfi. – De nem is dobogtattam meg a szívedet – gúnyolódott Ellen. – Bevallom, akkor, Londonban még nem. Alig voltál tizenhat éves. Még iskolába jártál – magyarázkodott Roberto. – Egy nagyon édes kis csitrire emlékszem. – Légy szíves, ne csúfolódj! – Őszintén mondtam. Aranyos kis cica voltál. – A férfi elgondolkodva nézett Ellenre. – Mondd csak, most hogy érzel? Szereted Vivienne-t? – Szeretem. Egészen furcsán… valahogy mintha védenem kellene őt, bár az erkölcsi nézeteink homlokegyenest ellenkezőek. – Egyébként… – Roberto kényelmesen hátradőlt –, azt ne hidd, hogy csak az úgynevezett prostituáltak árusítják a testüket. Minden nő, aki szerelem nélkül megy férjhez gazdag emberhez, pénzért adja el magát. Csak szerencsésebb, mint a hivatásosak, mert nem kell váltogatnia az ügyfeleit. – Igaz – helyeselt a lány. – Vivienne-nek magányos gyermekkora volt. A szülei, ahogy mesélted, nem törődtek vele. Ne ítéljük el őt túlságosan szigorúan! Ellent csodálatos nyugalom járta át. Véget ért a hosszú évek során átélt rémálom. – Köszönöm a megértésedet – suttogta hálásan.

9. FEJEZET Ellen lendületes léptekkel sietett végig a lagúna menti ösvényen. A távoli, erdővel borított hegyeket aranyló fénybe vonták a felkelő nap első sugarai. Valahol egy madár dalolt, s a víz színe fölött szivárványszínű szitakötők táncoltak. A lány mélyen, egyenletesen lélegzett, élvezte a hűvös, virágillatú levegőt. Rápillantott a mellette kocogó Robertóra, aki fekete rövidnadrágjában férfiasabb látványt nyújtott, mint valaha.

– Hogy van a bordád meg a vállad? – kérdezte kissé elfúlva. – Köszönöm, jól – nyugtatta meg Moreira. A lány óhaja végül is teljesült: jó barátok lettek. Órák hosszat beszélgettek, autóztak, strandoltak, brazil ételkülönlegességeket lakmároztak, vagy ki-ki végezte a maga munkáját. Kapcsolatukat tökéletesnek lehetett volna mondani, ha nem hiányzik belőle a testi szerelem. Roberto három hete szigorúan betartotta a három lépés távolságot. Ellennek tulajdonképpen elégedettnek kellett volna lennie, hiszen évek óta erre vágyott. Most azonban már többet akart. Forró, szerelmes éjszakájuk megismétlését – legalább még egyszer, mielőtt visszarepül Angliába. Eleinte azt hitte, a férfit sebesülése tartja vissza az ölelkezéstől. Ám Roberto már meggyógyult, de továbbra is tartózkodó maradt. Vajon miért? – tépelődött Ellen. Mióta mindent elmeséltem neki Vivienneről, megváltozott. Bár megértőnek és együtt érzőnek mutatkozott, azóta másképp érez. Jobb barát már nem is lehetne, de a szenvedélye semmivé lett. A lány a napfényben csillogó vízre pillantott. Igazán furcsa! – gondolta. Már nem kínoz az anyám múltja, de drágán megfizettem érte. Roberto nem kíván azóta… A nap feljebb kúszott az égen. Ellen és Roberto hazafelé tartott. – A kocogás emeli az adrenalinszintet – jegyezte meg a férfi a liftben. – Nagyon hiányzott már a mozgás. – Nekem is jólesett – felelte Ellen. Észrevette, hogy Roberto le nem veszi róla a szemét. Szorosan egymás mellett álltak a szűk felvonóban, a jóképű, karcsú, félmeztelen férfi s a sortba bújt szőke bombázó, ujjatlan mellénykében. – Légy szíves, ne bámulj így! – bosszankodott Ellen. – Hogy bámullak? – kérdezte ártatlan képpel Roberto. – Tudod te azt! – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Kérlek, fejtsd ki bővebben! – Felejtsd el! – legyintett a lány. – Nem felejtem! – A férfi bosszúsnak látszott. – Bocsáss meg, de mostanában rosszul alszom. Ezért vagyok ingerlékeny. – Akár jómagam. – A lakásba érve Ellen a szobájába ment, levetkőzött, felvette a zuhanysapkát, majd a fürdőszobájába

indult. Tehát ő sem alszik jól, gondolta kárörvendve. A lány minden éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. Akár akarta, akár nem, folyton a szomszéd szobában fekvő Robertóra kellett gondolnia. Lezuhanyozott, szárazra dörgölte magát, aztán öltözködni kezdett. Robertónak bizonyára jó oka van, hogy távol tartsa magát tőlem, fűzte tovább gondolatait. A végére kell járnom a dolognak. Ő maga mondta, hogy harcos amazon vagyok. Küzdeni fogok! Éppen azt fontolgatta, hogyan csábítsa el a férfit, amikor az kopogtatás nélkül benyitott a szobájába. – Két fontos hírem is van – jelentette be vidáman. – Először is felhívott egy amerikai tévéállomás gyártásvezetője. Műsort készít az autópiac újdonságairól, és… Csak most vette észre, hogy Ellen csupán melltartót és cseppnyi bugyit visel. A lány a ruhája után nyúlt, de a mozdulat félbemaradt. Roberto a szeretőm volt, gondolta. Miért szégyenkezzem előtte? Felizgatom a pucérságommal? Annál jobb! – És mit mondott az illető? – kérdezte nyugodtan. – Olvasott a Moreiráról, és szeretné a következő műsorában más csúcsmodellekkel egyetemben bemutatni. Jövő héten küldi a forgatócsoportot Rióba. – Nagyszerű! – örvendezett Ellen. – A másik jó hír: Roscoe Chard két Moreirát is vesz. Egyet itteni használatra, egyet meg otthonra. – A jó öreg Roscoe Chard! – A lány lelkendezve ölelte meg Robertot. – Neked köszönhetem, Ellen! – Mindketten beleadtunk apait, anyait! – Ellen lábujjhegyre állt, és könynyed csókot nyomott Roberto szájára. A férfi magához szorította, s a lány érezte a testéből áradó forróságot… meg fokozódó érzéki izgalmát. Ettől szinte elszédült, érverése felgyorsult. – Megyek zuhanyozni – lépett az ajtó felé Roberto. – Hideg vizet javasolnék – szólt utána Ellen. – Igazad van, mint mindig. – A férfi a kilincs után nyúlt. – Hé! Hogy tetszik az új fehérneműm? – mutatott a lány borostyánszínű melltartójára meg a hozzáillő tangabugyira. – Nagyon csinos. Ekkor megszólalt a lakáscsengő.

– Ez biztosan Teresa! – mondta Roberto megkönnyebbültén, és sietett ajtót nyitni. A konyhában Teresa Ellen kezébe nyomott egy tarka borítékot. – Ezt magának hoztam. Elkészültek végre a karneváli felvételek. – Köszönöm! A házvezetőnő megitta reggeli kávéját, majd ágyazni indult. – Gondoskodtál már tanúkról? – kérdezte Robertot reggeli közben Ellen. – Úgy értem, az adásvételi szerződéshez. – Kiment a fejemből. – Pedig figyelmeztettelek! Alig maradt rá időnk. – Talán mégse add még el a részvényeidet! – tanácsolta Roberto. – Feltehetően emelkedni fog az értékük. Anyagi szempontból valószínűleg bölcsebb volna, ha megtartanám a papírokat, gondolta a lány, de ha továbbra is résztulajdonos leszek, elkerülhetetlenül kapcsolatban kellene maradnom Robertóval. Ellen pedig úgy döntött, hogy nemcsak Brazíliának, hanem Mr. de Sa Moreirának is végleg hátat fordít, és otthon gyógyítgatja sebzett lelkét. – Sürgősen kell nekem a pénz! Az lesz az indulótőkém az önálló műteremhez. – Jó – sóhajtotta Roberto, és felállt. – Még ma elintézem valahogy. Szia, vár a munka. Délelőttönként, miközben Teresa takarított, mosott, vasalt, legtöbbször a munkának szentelték magukat. Roberto a nappaliban, az íróasztala mellől intézte üzleti ügyeit, Ellen pedig a konyhában dolgozta át, egészítette ki előző napi jegyzeteit, vagy írta a cikkét. Aznap a lány rosszkedvűen lapozgatta jegyzetblokkját. Mi a csudának neki önálló műterem? Már a fényképezés meg a riói adatok gyűjtése sem érdekelte. Úgy érezte, mindent tud már a városról, de mégsem volt kedve cikket írni róla. Miután Teresa elbúcsúzott, Ellen félretette a papírokat, és nekiállt, hogy elkészítse a salátát az ebédre szánt hideg sült csirkéhez. – Ma délután elviszlek megint városnézni – lépett Roberto a konyhába. – Kösz, inkább ne! Elég felvételem van már Rióról. Inkább napozni szeretnék. Roberto meglepődött.

– Ahogy parancsolod. Melyik strandon? – Egyiken sem. Itt maradok, a teraszon. – Itt? – Remélem, nincs ellene kifogásod. – Ellen fel sem nézett a paradicsomaprításból. – Nekem mindegy. – Nem kell velem maradnod – jegyezte meg mintegy mellékesen a lány. – Ha dolgod van, nyugodtan menj be a gyárba! Roberto megrázta a fejét. – Itthon van elintéznivalóm. Ebéd után Ellen felvette a bikinijét, és kiment a teraszra. Roberto már üzleti iratokat lapozgatva ült az asztalnál, a napernyő árnyékában. A lány a napozóágyra terített fürdőlepedőre feküdt. Olvasni kezdett egy puha fedelű regényt. – Bekennéd a hátamat? – kérdezte egy idő múlva. – Légy szíves! Egy szempillantásig úgy tűnt, mintha a férfi vonakodna, de aztán felállt. Ellen hasra fordult, Roberto pedig lehajolt, és bedörzsölte napolajjal a hátát. – Várj egy kicsit! – Ellen kikapcsolta a bikini felsőrészét, aminek következtében oldalt bizonyos ingerlő gömbölyűségek váltak láthatóvá. – Te aztán nem könnyíted meg az ember életét! Ellen az éles hang hallatán mérgesen megfordult és felült. – Meg kellene? – kérdezte csípősen. – Szándékosan csinálod? – förmedt rá a férfi. – Mit? – A lány követte Roberto tekintetét. Noha kezével magához szorította a bikinifelsőt, az lecsúszott az egyik oldalon, szabadon hagyva meztelen, tökéletesen gömbölyded mellét. – Nem akartam – mentegetőzött, de nem sietett, hogy eltakarja magát. – Azért nem kell pánikba esned! – Hogyhogy? – Azt hiszed, nem vettem észre? Nem szívesen vagy velem kettesben, félsz a közelembe jönni. Kihűlt a szenvedélyed? Mi rossz lenne abban, ha ne adj isten az ágyban kötnénk ki? – Ellen a férfi nyakába borult. – Nem jelentené a világ végét! Akkor sem, ha szerinted folt esett a becsületemen. – Folt? A becsületeden? – Roberto csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Kérlek, légy őszinte! Megértően fogadtad, amit az anyámról meséltem, de ugye nem akarod, hogy közöd legyen egy szajha lányához? – Ellenkezőleg! Nagyon is szeretném, ha közöm lehetne hozzád! – Mégsem fekszel le velem. Mikor még nem tudtál semmit Vivienne-ről, akkor bezzeg, de most… – Ellen haragja szomorúságnak adta át a helyét. – Megértelek, hiszen egyszer már megtörtént ez velem. – Beszéltél a barátodnak Vivienne-ről? És szakított veled emiatt? – Igen. Végleg. Egy gyenge pillanatomban, amikor nagy szükségem volt valakire, aki megért, akivel megoszthatom a bánatomat, meséltem neki az anyámról. Akkor már egy éve együtt jártunk. Mindig bizonygatta, mennyire szeret… – És te? – szakította félbe Roberto. – Te szeretted? – Legalábbis akkor azt hittem. Most már tudom, hogy tévedtem. Megértést vártam tőle, de ehelyett… Vivienne története jócskán meghaladta a fiú tűréshatárát. Előzőleg el akart jegyezni, bemutatni a szüleinek, de a vallomásom után szó sem lehetett ilyesmiről. Nem kért többé találkát, a szerkesztőségben is csak akkor szólt hozzám, ha elkerülhetetlen volt. A napnál is világosabb lett, minek tart: alja népnek. Pedig nem vagyok olyan, mint az anyám – folytatta Ellen. – A génjeimet tőle örököltem, külsőleg is hasonlítok rá, de az egyéniségem más. Nekem nincs mit szégyellnem. – Szerintem sem. – Nem hiszek neked! Három hete egyszer sem érintettél meg. – Három hete egyre csak arra figyelmeztetem magam, milyen fontos neked a karriered. Nem akartalak megbéklyózni – védekezett a férfi. – Megmagyaráznád pontosabban…? Roberto leült a lány mellé. – Már azon a bizonyos karneváli éjszakán észrevettem, hogy tétovázol. Mégis magamévá tettelek, nem vettem figyelembe a kételyeidet. Pár nappal később, a kocsimban újra… Nem volt más választásod. Lerohantalak. – Nemet is mondhattam volna. – Nem tagadtad meg magad tőlem, mert ugyanúgy kívántál, mint én téged – szögezte le Roberto. – Csakhogy azt is tudom, mennyire becsvágyó vagy. Megértelek, mert én is az vagyok.

Azért jöttél Rióba, hogy képes tudósítást készíts a karneválról. A karriered érdekében. – Nem igaz! Miattad jöttem! – Énmiattam?! – Azt akartam, legyünk végre jó barátok. – Most már azok vagyunk, de többek nem lehetünk. Te a hivatásodnak élsz. Amikor rájöttem, milyen fontos vagy nekem, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjem. – Fontos vagyok neked? – Ellen szíve majd kiugrott a helyéről. – Sejtelmed sincs, mennyire – nézett melegen a lányra Roberto. – Mit gondolsz, miért maradtam a baleset után Rióban ahelyett, hogy hazautaztam volna? Miért játszottam a szegény, segítségre szoruló beteget? – Fölöslegesen ápoltalak? – Nem voltam én teljesen magatehetetlen. Azt akartam, hogy mindig a közelemben légy. Akkor is, ha számomra gyakran kész kínszenvedés volt, annyira vágytam rád. Ezért vagyok még mindig itt. Melletted akarok lenni. Ugyanis szeretlek. – Szeretsz? – nézett Robertóra félig hitetlenkedve, félig boldogan a lány. – Teljes szívemből, querida! Ellen szerelmese térdére tette a kezét. – Én is szeretlek. Észre sem vetted? – Néha úgy éreztem, mintha… de nem akartalak belekergetni olyasmibe, amit később esetleg megbánsz. Tudod, nekem évek óta fontos dolgokról kell döntenem, de a mi esetünkben nem lehettem határozott. Mégis azt reméltem, egyszer majd mellettem kötsz ki. Ezért próbáltalak lebeszélni a részvények eladásáról – magyarázta Roberto. – Önzésből. Gondoltam, ezáltal kapcsolatban maradhatunk. Szívesen adok pénzt a fotóműtermedre, csak ne szabadulj meg a részvényeidtől! Bármikor elutazhatok hozzád Angliába, vagy te jöhetsz ide. – A férfi zavartan sütötte le a szemét. – Ezúttal minden egészen más… – Nem értem. – Eddig mindig a nők indítványoztak nekem házasságot. Most fordult a kocka. Ellen nem hitt a fülének. – Ez… ez… lánykérés akar lenni? – Igen, drágám. – Roberto magához ölelte a lányt. – Kész vagyok akár évekig várni, de…

– Én viszont nem várok – jelentette ki Ellen. – Utóvégre itt is dolgozhatok a szakmámban – mosolygott szerelmesen a férfira. – Míg meg nem születik az első babánk. – Tehát igent mondasz? A lány átkulcsolta Roberto nyakát, arcát a férfiéhoz simította. – Igen, querido! – Ellen legjobb barátja, legcsodálatosabb szeretője szemébe nézett. – Igen! Holtomiglan-holtodiglan…