Elisabetta Gnone Fairy Oak 01 Az Ikrek Titka

Elisabetta Gnone: Az ikrek titka A mű eredeti címe: II Segreto Delle Gemelle A Fairy Oak trilógia 1. kötete Művészi koncepció: Elisabetta Gnone © Elisabetta Gnone, 2005, szöveges illusztrációk [email protected] www.fairyoak.com Fordította Mátyás Dénes és Katona Ildikó A verseket fordította Arató Dániel Lektorálta Bosnyák Viktória A fordítást gondozta Süveges Anna Magyar fordítás © Könyvmolyképző Kiadó, 2007 Színes oldalak tördelése: Francesco Gemelli

Illusztrációk: Alessia Martusciello, Giada Perissinotto közreműködésével Színek: Barbara Bargiggia Poppy úr képeit Antonella Iozzolino és Miriam Pagliaro gondozta Tervezés és tördelés: Marco Volpati és Francesco Gemelli Borító: Alessia Martusciello, Barbara Bargiggia, Alessandro Barbucci és Francesco Gemelli ISBN 978-963-9708-91-4 Nyolcéves kortól ajánljuk © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó 2007-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Bágyoni József Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen 2

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.

3

Elisabetta Gnone

Az ikrek titka

Könyvmolyképző Kiadó

Willnek, aki imád az almafa árnyékában olvasni a padon, miközben Naninak dobálja a labdát. És Naninak, aki megtanulta kivárni, hogy Will az oldal végére érjen.

Köszönet Rey Castellinek a 360 fokos segítségéért; apának, Robynak, Matnek, Laurának, Annának, Vittoriónak, Elenának, Piginek, Mike-nak, Hellennek, Ariannának, Lucának és Enzónak, hogy kérdezősködés nélkül válaszoltak a legabszurdabb kérdésekre is; Gianlucának és Serenának… egy mulatságos történetért és az éjszakai műszakbeli segítségért; Marionénak, aki hagyta, hogy ezerszer is Fairy Oakba ráncigáljam; valamint Matteónak és az egész csapatnak, amiért úgy viselkedtek, mintha már jártak volna ott. Nektek, anya és Guido, mélységes és külön köszönettel tartozom, amiért térképet és iránytűt adtatok a kezembe, hogy el ne tévedjek utamon.

Már vagy ezer éve mindig, amikor éjjelt üt az óra, varázslatos dolog történik Fairy Oak házaiban: parányi, fényes tündérek gyermekekről mesélnek a jóságos tekintetű boszorkáknak, akik izgatottan csüggnek minden szavukon. Különös, ugye? Köztudott, hogy a tündérek és a boszorkányok nem szívelik egymást, s hogy a boszorkányok ki nem adhatják a gyerekeket. Csakhogy mi Zöldiapályvölgyben járunk, Fairy Oak falujában, ahol a dolgok mindig is egy kissé másképp zajlottak…

Megérkezés Fairy Oakba

A

lányok éppen akkor születtek, amikor Fairy Oakba érkeztem. Hosszú utat tettem meg, és számos varázslatos birodalmat szeltem át, hogy eljussak a Bűvös Tölgy falujába. A szárnyaim elfáradtak, de az izgalomtól tovább remegtek. Érthető, hiszen ez volt az első állásom! – Jó napot kívánok! A nevem: Haboldogleszekfelismeredmertelmondomrögtönneked. Én vagyok a dajkatündér, akit a Nagy Tanácstól kértek! – mutatkoztam be az ajtóban megjelenő idős hölgynek. A haja fehér volt, mint a kertjében nyíló rózsák. Keze keskeny és hosszú, megjelenése királynői. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Egy pillanatra azt hittem, kőből van, mert válasz helyett csak állt némán és mozdulatlanul, mint egy szobor. Aztán hirtelen összerezzent, hunyorított, hogy jobban értse, majd így szólt: – Hogyan…??? Nem volt időm újra bemutatkozni, mert máris egy haaaaaalmasat sóhajtott, rám mosolyogott, és így üdvözölt: – Örülök, hogy megismerhetlek, Oldószerek, azaz… Mertelbotlom… egyszóval, Isten hozott! Mutasd csak magad! Szebb vagy, mint gondoltam! Gyere, foglalj helyet ezen a cseresznyés lepényen! Nemrég vettem ki a sütőből, még langyos. Ezen kényelmesen kifújhatod magad. A szép hölgy egy hatalmas, nyikorgó hintaszékben foglalt helyet, nagy gonddal megigazgatta gyönyörű zsályazöld ruháját, majd ünnepélyes hangon így folytatta: – Ahogy a Nagy Tanácsnak is mondtam, kedves tündérke, a béred havi tíz rózsaszirom, valamint két narancskenyér az 7

ünnepnapokon. És… ha nincs ellenedre, szívesen hívnálak Felinek. Ó, havi tíz szirom csudajóleszköszönöm! A narancskenyérről nem is beszélve: egyszerűen imádom! De hogy Feli… elszorulószívem! Mit tett az én csodaszép nevemmel? Igyekeztem a tőlem telhető legkomolyabb és legünnepélyesebb hangon válaszolni: – Megtisztelő, hogy Önnek dolgozhatom, Lalla Tomelilla főboszorka – mondtam egy szuszra. És ez igaz is volt. Lalla Tomelilla minden idők leghíresebb és legtöbbre tartott boszorkája volt. Számomra pedig maga a megtestesült legenda! HÁROMSZOR kapta meg a Jóság Aranypelyhét, a varázslás terén tett felfedezéseiért pedig már minden fontos kitüntetést elnyert. Ezer meg ezer történet keringett róla. Azt beszélték, hogy egyszer egy szárnyas sárkányt is meglovagolt, hogy tekintetével képes lecsendesíteni az óceán hullámait, és a tűzifa is kivirágzik, ha ő úgy akarja… Hogy vajon mi igaz ebből? Soha nem tudtam meg. Valami a szeme csillogásában azt súgta, hogy valóban meg tudna lovagolni egy sárkányt, de még mennyire! Ki tudja, mennyi igazság volt azokban a történetekben? Tomelilla soha nem dicsekedett. Szerény volt és nagyon bölcs, talán a legbölcsebb a Fény Boszorkái közül. Valóban nagy megtiszteltetés volt, hogy neki dolgozhattam. És ahogy hamarosan kiderült, szerencse is.

8

A Bűvös Tölgy

F

airy Oak bűbájos falucska volt. A kőházak előtt veranda és virágoskert húzódott. Az udvarokat szederrel és vadrózsával befuttatott falak óvták. Lakói szinte mind nagyon kedvesek voltak, és a faluban rengeteg gyerek élt. De igazán egy dolog tette a falut kivételessé: egy ősi varázslat miatt, vagy talán az Északi Csillagok akaratából, Fairy Oak volt az egyedüli hely az összes valóságos és elvarázsolt világ közül, ahol emberek és mesebeli lények tökéletes egyetértésben éltek már ősidők óta. Boszorkányok, tündérek és varázslók egyszerű lakosokként éldegéltek Fairy Oak házaiban, és a falubeliek nem is tartották őket másnak. A Varázstudók – ahogy ők nevezték magukat – már jóval a varázshatalom nélküli emberek – a Nembűvölők – megérkezése előtt a vidék vitathatatlan urai voltak. Az emberek megjelenésekor pedig nem harcoltak ellenük, hanem segítettek nekik letelepedni. A Varázstudók vezetője egy nyugalmas völgyet jelölt ki a Nembűvölők vezérének, amely egy széles és mély tengeröböl nyugodt vizéhez vezetett. Ez volt Zöldiapály völgy. Az Adum hegye és a magas erdők megvédték a fagyos keleti szelektől, dús földjét pedig két kristálytiszta vizű folyó táplálta. Álomszép hely volt. Olyannyira, hogy valaki már korábban lakhelyéül választotta: egy tölgyfa! Ott állt egymagában egy tisztás közepén. A legnagyobb fa volt, amit ember valaha látott. De nem termete volt a legmeglepőbb tulajdonsága: a Tölgy beszélt! Sőt, hogy pontosabbak legyünk, sosem maradt csendben. Bármit vett a fejébe (ha beszélhetünk egyáltalán fejről), azt hangosan ki is mondta; pont úgy, ahogy a magányos emberek szokták.

9

Tölgy nagyon boldog volt, hogy végre társasága akadt. Így a Varázstudók és a Nembűvölők köréje építették a vidék első faluját, amelyet iránta való tiszteletből Fairy Oaknak neveztek el. Ez épp Bűvös Tölgyet jelent. Teltek-múltak az évek. A szövetségből barátság lett, és a két nép hamar eggyé olvadt. Ismereteiket megosztottak egymással, és ez rendkívüli eredményeket hozott. A Nembűvölők megtanították a Varázstudókat a halászat, a földművelés és az állattenyésztés mesterségére, és megosztották velük matematika-, történelem- és földrajztudásukat is. A Varázstudók pedig káprázatos előadásokat rendeztek, melyek során bemutatták elképesztő varázstudományuk minden csínját-bínját. Ezek közül néhány igen hasznosnak bizonyult a közösség számára. Két dologban azonban soha nem jutottak egyetértésre: a természetismeret kérdéseiben és az orvoslásban. Ezen a téren mindegyikük a maga elképzeléseit követte. Évekig ez volt minden idők egyik leggazdagabb és legboldogabb világa. Egészen addig, amíg egy szörnyű nyári napon kezdetüket nem vették a támadások. Nem más népek támadásáról volt szó, hiszen mások nem éltek arrafelé. Maga a Gonosz vette célba Fairy Oak világát. Arcnélküli, lélektelen ellenség, mely csupán azért rombol, mert örömét leli a pusztításban. Szívesen mesélnék többet róla, de csupán annyit tudok, hogy a Völgy Népének valaha többször is meg kellett küzdenie vele, és mindig sikerült visszaverniük. Akkoriban azonban még nagyon fiatal tündérke voltam, a saját birodalmamban éltem, a nagyok pedig nem szívesen beszéltek előttünk ilyesmiről. Ezért nem tudom, hogyan is történtek a dolgok. Annyi biztos, hogy amikor Fairy Oakba értem, már évek óta béke és nyugalom honolt a faluban, harcoknak pedig nyoma sem volt. Az idők során az Emberek és a Varázstudók különös szokásai úgy összekeveredtek, hogy szinte már meg sem lehetett különböztetni őket egymástól. Mondok nektek egy példát: 10

Ginestrella Gill! Egy szép nyári délutánon egyszerűen eltűnt a kerti karosszékéből. Csak egy csokoládélabdát hagyott maga után és egy cédulát, amin ez állt: „GÓÓÓÓÓL!” Hogy mi történt Ginestrella Gillel? Vajon ember, azaz Nembűvölő volt, aki elszökött, mert elege lett, és a férjének hátrahagyta azt a két dolgot, ami miatt elhanyagolta őt: a csokoládét és a futballlabdát? Vagy esetleg boszorkány volt, aki születésnapi ajándékként azzá változott, amit az ura a legjobban szeretett? Sosem derült ki. Amíg a nagyok erről vitatkoztak, a gyerekek megették a labdát, Ginestrella Gill pedig soha nem került elő, hogy magyarázatot adjon. Hogy Lalla Tomelilla boszorkány, azt mindenki tudta. Tisztelte is mindenki. Talán Fairy Oak legmegbecsültebb polgára volt, és a tiszteletből, amellyel őt illették, nekem is jutott. Szinte mindenki kényeztetett és figyelmes volt velem. És ez nem minden. Sok barátnőm is lett, mivel Fairy Oakban minden Varázstudó, akiknek unokaöccse vagy unokahúga volt, hozzám hasonló dajkatündért fogadott. Mindannyian apró, jövendőbeli varázslófiúcskákra és boszorkánylánykákra vigyáztunk. Az én lánykáimat Vaníliának és Pervinkának hívták. Lalla Tomelilla unokahúgai voltak, testvérhúga, Dahlia Periwinkle kislányai.

11

A Periwinkle család

D

ahlia asszony mindig nagyon kedvesen bánt velem. A férje, Cicero úr egy kicsit morgós, de nagyon udvarias Nembűvölő volt. – Feli, a csápjaid zavarják a rádióadást mondta mindig. – Csinálj velük valamit, légy szíves! De mit tehettem volna? A tündérek hosszú csápja éppen arra szolgál, hogy vegye a különböző jeleket! Persze nem a rádióét, hiszen az újfajta találmány, hanem a segélykérést, a vészjelzéseket, az öröm jeleit… Mégsem vághattam le őket! A kislányok olyan szépek voltak, mint a virágok, amelyekről a nevüket kapták, és szinte mindig jól viselkedtek. A világ legszerencsésebb tündére voltam. Egyetlen dolog zavart olykor Fairy Oakban: a koromszag. Pfuj! Tudtam, hogy a nagyvárosok borússzürkebűzbűzösek, de én, aki az Ezüstharmat Országából származom, néha a falu legenyhébb szürke szagát is kellemetlennek találtam. Ezért Lalla Tomelilla nekem ajándékozott egy majdnem üres, de még nagyon illatos szederlekváros üveget. Ez lett az én kis otthonom. Dahlia néni kenyérágyat készített nekem, amit mindennap frissen sültre cserélt ki. Cicero úrtól kaptam egy üres gyufásdobozt, ez lett a szekrényem, Tomelilla pedig cérnaorsóból a legszebb íróasztalt készítette el, amit tündér valaha is kapott. Icipici ház volt, de nekem tökéletesen megfelelt. Most már biztosan kitaláltátok: mi, dajkatündérek olyan nagyok, pontosabban olyan aprók vagyunk, mint egy kisgyermek tenyere. A családom háza is igazán otthonos volt, már az első napon nagyon megszerettem! A famennyezet, a padló és a bútorok meleg, barátságos hangulatot árasztottak. Különösen este, 12

amikor égtek a lámpák, és a nappaliban begyújtottak a nagy kandallóba. Nappal pedig a fehér és rózsaszínű kőből készült falak fogadták a nagy ablakokon keresztül beáradó napsugarakat: a ház ilyenkor aranyfényben úszott. Kilenc szoba volt, de mintha száz lett volna! Ajtók, lépcsők és folyosók bonyolult rendszere kötötte össze őket, és mind más-más szinten helyezkedett el. Kívülről nézve háromszintes háznak tűnt, de belül csupa nyikorgó lépcsőfok, csupa le és fel. Igazi labirintus! A házat finom faillat lengte be, de elég volt egy figyelmesebb szippantás a levegőből, hogy kiderüljön, minden helyiség sajátos aromát áraszt: a konyha például alma- és juharillatú volt. A lányok szobájában a kihegyezett ceruzák és epres kakaóvaj illatát lehetett érezni. Cicero úr dolgozószobájának jó könyvszaga volt, a nappalinak konyakaromája, Tomelilla szobájában pedig a frissen mosott ruha illata érződött. Könnyű volt tájékozódni. Csupán az orromra kellett bízni magam, nem pedig a szememre! Sok-sok évet töltöttem abban a házban, és emlékszem minden pillanatra, mert életem legszebb és legkalandosabb évei voltak ezek.

13

A Mese Órája

M

inden éjjel, mikor a Tölgy terének órája éjfélt ütött, Fairy Oak boszorkái és varázslói magukhoz hívták a dajkatündéreket, hogy megérdeklődjék, mi mindent csináltak napközben kis rokonaik. Mi ezt egyszerűen csak „A Mese Órájának” hívtuk… – Feli, gyere ki a lekvárból, légy szíves! Itt az idő! Tomelilla a télikertben várt rám: kezében kerti szerszámok, szemei kérdőjellé váltak (a boszorkányok erre is képesek!). Miközben én beszéltem, ő gondosan nyesegette, öntözte vagy cserépbe ültette a növényeket, leszedegette az elhervadt virágokat, fényesítette a leveleket… Azt mondta, így jobban tud rám figyelni, én pedig szerettem nézni őt. Az első néhány év gyorsan és derűsen telt el. A kilencedik év környékén azonban valami megváltozott. Tomelilla egyre kíváncsibb lett minden apróságra, amely unokahúgai varázserejére utalhatna. A boszorkák ereje általában az első őrlőfogak kibújásakor mutatkozik meg, de sosem azután, hogy mind a nyolc előbújt volna. Ezért amikor Pervinka hetedik őrlőfogának kis fehér pontjai is megjelentek, Vanília pedig a hatodiknál tartott, Tomelilla mindig ugyanazt a kérdést tette fel A Mese Óráján: – Nos, Feli? Varázsoltak ma? Aggódott a szegény nagynéni, és nem is ok nélkül. A boszorkányok és varázslók Varázskódexében az Abc cikkely; D szakasz; 23,5+6-1-es pont alatt szó szerint ez áll: Kimondatik, hogy a varázslók és boszorkányok varázserejét kizárólag nagybácsik, illetve nagynénik örökíthetik át unokaöccseikre, illetve unokahúgaikra. A szabályt megszegők büntetése 14

élethosszig tartó száműzetés a Zengerdőbe, a földbe mélyen nyúló gyökerű fa vagy bokor alakjában. De vannak kivételek is, és az egyik különösen aggasztotta Lalla Tomelillát (Varázskódex, Abc cikkely; D szakasz; 23,5+61 pont – b széljegyzet): …ikrek nem örökölhetik a varázserőt. Ugye kitaláltátok? Vanília és Pervinka ikrek voltak! Mármint egy napon születtek, de pontosan 12 óra eltéréssel! Nagyon különös eset…

15

Majdnem ikrek

A

falu orvosa előre látta, hogy a lányok október 30-án születnek majd meg. Így pontosan azon a napon meg is jelent nálunk kis orvosi táskájával. – Nos, öregem, felkészültél? – kérdezte Cicero úrtól, amikor megérkezett, és jól vállon veregette. – Ööö, nem… nem én fogok… hanem Dahlia… – Igen, Cicero, tudom, hogy Dahlia fog szülni. Csak arra voltam kíváncsi, hogy felkészültél-e az apaságra. Izgulsz, ugye? Meg tudom érteni. Nos, hol a kismama? Cicero bekísérte Penstemon Chestnut doktor urat Dahlia szobájába, ahol Tomelilla már várt rá, majd becsukta mögötte az ajtót. Mi ketten odakint várakoztunk, és úgy éreztük, mintha megállt volna az idő. Fel-alá járkáltunk a folyosón. Ezerlegtöbbedszer megfordultunk már, mire Tomelilla végre kidugta a fejét a szobából: – Mindjárt megleszünk! Cicero úr megtorpant, rágyújtott a pipájára (már rég égett!), majd zsebre tett kézzel dobolni kezdett a lábával és mereven bámult maga elé. A kandalló órája elütötte az éjfélt, és… október 31-én, pontban éjfél után egy másodperccel… – Kislány! – kiáltotta az orvos. – És makkegészséges! – Phűűű! – sóhajtott megkönnyebbülten Cicero úr, majd fáradtan rogyott egy karosszékbe. – Megyek és megnézem – mondtam aztán. Az izgalomtól alig szálltam a szárnyaimon. Dahlia mosolyogva tartotta karjában a kislányt. – Gratulálok, Cicero úr! Gyönyörű kislány! – kiáltottam. – Fahéjszínű a haja. A bőre olyan fehér, akár a tej, és

16

bársonypuha. A szemét nem látom, mert nem hajlandó kinyitni. De hallja? Visít, mint egy vércse. Amikor Tomelilla felemelte a kislányt, hogy megmosdassa, bájos kis dolgot vettem észre rajta. Nyomban odarepültem Cicero úrhoz, hogy személyesen újságolhassam el neki. – Egy kis pervinkavirág-színű anyajegy van a pociján, és… – …és Dahlia azt üzeni, hogy szeretné Pervinkának hívni a kislányt, ha te is egyetértesz! – mondta Tomelilla. Az ajtóban állt, karjában a picivel. Cicero úr szóhoz sem jutott. – Amíg gondolkozol a dolgon, vigyázz rá egy kicsit! – folytatta Tomelilla, és sietve Cicero úr karjába fektette a kis Pervinkát. – Az anyukája még egy babát vár… – magyarázta, majd ismét eltűnt a szülőszobában. Visszatértünk az őrhelyünkre. Cicero úr (csakúgy, mint én) fel-alá járkált a folyosón, kezében a kis Pervinkával, aki édesapja karjai között végre álomba szenderült. Kishúga azonban csak nem akart előbújni. Már kezdtünk aggódni, de az orvos – egy tapasztalt és türelmes öreg varázsló – megnyugtatott minket, hogy a kicsi csak arra vár, hogy megláthassa a napvilágot. És ezt szó szerint értette. A második baba csak akkor volt hajlandó megszületni, mikor a Nap már magasan járt az égen! És ez így is történt. Ugyanazon a napon, pontban délben, világra jött Vanília. Kimerülten, de nagyon boldogan koccintottunk az örömteli eseményre a finom töklikőrrel, amit Tomelilla erre az alkalomra készített. Aztán, immár megnyugodva, megcsodáltam a második újszülöttet is. A pici sok mindenben hasonlított Pervinkára. Ugyanolyan pisze orra és szép formájú kis pofija volt, és pontosan három kiló tíz dekát nyomott, mint a nővére. Vaníliának azonban kenyérhéj színű volt a haja, és tágra nyílt szemekkel tekintett a világra. Az ő pociján nem volt anyajegy, ezt alaposan

17

megfigyeltem. Sírás és visítás helyett pedig mindenkire mosolygott a kis késve érkezett. Azért a Vanília nevet kapta, mert… Ez egy mókás történet, egyszer majd el is mesélem, de nem most. Elég, ha annyit tudtok, hogy amikor Pervinka meglátta a kishúgát, elvörösödött, és így kiáltott: – BABÚ! Persze nem bóknak szánta, de ettől kezdve Vaníliát Babúnak becéztük. Véssétek jól az eszetekbe! A Varázstudók törvénye tiltja, hogy ikertestvérekből boszorkák váljanak! Ennek ellenére Tomelilla még táplált némi reményt. Talán tizenkét órányi eltérés elég ahhoz, hogy ki-kivételnek számítsanak, vagyis a szabály alóli kivétel kivételének: „Ha két ikertestvér nem tökéletes iker, akkor örökölheti a boszorkányerőt.” Talán. Hiszen a ki-kivételekben sosem szabad túlságosan bízni.

18

A repülés, az varázslat!

M

ár nem emlékszem pontosan, mi mindent eszeltem ki akkoriban, hogy megnyugtassam Lalla Tomelillát. Teltmúlt az idő, a lányok csak nőttek, növekedtek és napról napra szebbek lettek. Varázserőnek azonban jelét sem adták. Már szinte minden őrlőfoguk kibújt – ennek ellenére Vanília és Pervinka továbbra is úgy viselkedett, ahogy a Nembűvölő gyerekek szoktak. Későn keltek (főleg Pervinka) és elkéstek az iskolából, nem szerettek öltözni, és mindenkinek adtak puszit, mielőtt elindultak otthonról. Az iskolában folyton összevesztek Scarlet Pimpernellel (tündérbecsületszóra, vele tényleg nem lehetett kijönni!). Tanulás közben az orrukat beledugták a könyvbe, és olyan görnyedt háttal ültek, mint egy meggörbült faág. Belehabarodtak a helyes fiúkba és nevetgéltek a barátnőikkel az iskola előtt. Főleg Vanília. Kettejük közül neki volt vidámabb és kedvesebb természete. És meg kell valljam, ő volt a kedvencem. Természetesen Pervinkát is nagyon szerettem, de hozzá nem tudtam olyan közel kerülni, lázadóbb természete és a szemében időnként megcsillanó nyugtalanság miatt. Ezt leszámítva imádnivalók voltak mindketten. És – sóhajoksóhaja! – tökéletesen normálisak. Legalábbis így gondoltam, egészen a háromezer-nyolcszáznyolcvanadik éjszakáig. Ó, jól emlékszem rá. Hiszen akkor változott meg minden. Langyos júniusi éjszaka volt. A mezőkről a frissen kaszált fű finom illata érződött és a tücskök vidám zenéje hallatszott. Dahlia néni levette a lányok ágyáról a takarót, a kandalló szépen ki volt tisztítva, Lalla Tomelilla pedig újra hordani kezdte kék lenkötényét. 19

Épp hozzá készültem a télikertbe, s miközben szobáról szobára repültem, újra átgondoltam, miről is fogok neki mesélni. Valahogy izgalmassá akartam tenni a mondókámat. Ekkor jutott eszembe először, hogy valami apró részlettel kicsit „kiszínezzem” a történteket, hátha ez megvigasztalja az én boszorkámat. „Lássuk csak! Pervinka ma későn ébredt (mint mindig), dee… hmm… ébredezés közben… dúdolt! Igen, ez jó lesz. Egy olyan dalt dúdolt, ami… egész biztosan varázslatos volt, mert még a madarak és a pillangók is felfigyeltek rá. Hát Babú? Természetesen ő is tett valami varázslatosat a… a hajával! Bizony ám: amikor felkelt, zöld színűnek tűnt a haja, azaz kéknek, nem is, inkább… aranyszínűnek. Igen, ez jó lesz. Babú haja aranyszínben pompázott. Az iskolában aztán…” Azon gondolkodtam, hogyan lopjak egy kis színt a tanítási órákon történtekbe is, amikor Tomelilla egyszeriben ott termett előttem a télikert ajtajában. – Nos, Feli? Varázsoltak ma? – kérdezte nyomban. Még nem voltam felkészülve. – Nem – válaszoltam, elfeledve minden jó szándékom. – Sajnos nem. Igazából semmi szokatlan nem történt. Hét órakor, mint mindig, megszólalt az ébresztőóra. Vanília nem hallotta meg, ezért Pervinka hozzávágott egy párnát, Dahlia néni pedig felkiabált, hogy: „FELKELNIIII!” Vanília végül kikászálódott az ágyából, odaröppent a papucsához, majd… CSATTT! Mesémet fülsiketítő lárma szakította félbe. – Jajkéknekem! De megijedtem! Mi… mi történt? – sápadtam el a rémülettől. A legszebb cserép – a jerikói lonccal – kicsúszott Tomelilla kezéből, és ezernyi apró darabra tört a padlón. De Tomelilla 20

nem ezzel foglalkozott: tátott szájjal, felkiáltójelet formáló szemekkel meredt rám. Mondani próbált valamit, a nyelve azonban nem engedelmeskedett. Csupán érthetetlen hangok jöttek ki a torkán. Még sosem láttam ilyennek! Már kezdtem aggódni, de hirtelen ugrándozni, táncolni kezdett a cserepek között, és ezt a dalt énekelte: Babú, Babú repkedett, Ős varázs tudója lett! Szállj te, szállj csak kisleányka, Föld felett, felhők felett! Boszorkány jött a világra. Öröm volt nézni! Végre kimondtam azt, amire évek óta várt. Bár sejtettem volna! Úgy értem, hogy ha korábban rájöttem volna, hogy ezt szeretné hallani, már rég szóltam volna, hiszen Vanília már jó ideje tudott repülni! Amikor aztán belefáradt az ugrándozásba, szuszogva állt meg előttem, és tágra nyílt szemekkel kérdezte: – És Vini? Hát, igen. Tomelilla mesterien értett ahhoz, hogy mások nevét lerövidítse, és ennek Pervinka is áldozatául esett. – Ő nem – válaszoltam kissé ijedten. – Vini nem repült? Úgy érted, csak az egyik lányka örökölte a varázserőmet? Különös… – mondta, s közben az egyik szemével felkiáltójelet, a másikkal pedig kérdőjelet formált. Így meredt rám, én pedig már azt sem tudtam, melyik szemébe nézzek. – Boldog vagyok, hogy Babú repül – mondta – de Vini miatt most még inkább aggódom. Már majdnem teljesen kibújt az utolsó foga is. Csak órák kérdése a dolog, akár már holnap… 21

– Tudom – bólogattam. – Tudom. – De legalább Babú boszorka – sóhajtott egy nagyot. – Úgy tűnik, igen. – És repült. – Bizony! – Most először. – Hát, nem egészen. – NEM EZ VOLT AZ ELSŐ ALKALOM? – kiáltott fel Tomelilla, és ismét rám szegezte a tekintetét. – Há… hát, nem igazán. Szóval, nem egészen… – ÉS MÉGIS MIKOR REPÜLT ELŐSZÖR? – Ta… talán néhány évecskével ezelőtt? Lássuk csak… – NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT?? Csápjaimat ájulás környékezte. – BABÚ MÁR ÉVEK ÓTA TUD REPÜLNI, ÉS TE NEM SZÓLTÁL??? – Sárkányforma szemekkel közeledett felém. Arca lilára vált a méregtől. Amikor a Fény Boszorkái dühbe gurulnak, akár hamuvá is változtathatnak. Aztán persze bocsánatot kérnek (merthogy a Fény Boszorkái udvarias lények). De csakis utána. Ezért hátrálni kezdtem, de szárnyaim mindenféle levelekbe és ágakba akadtak. Végül a télikert hideg ablakának ütköztem. Csapdába estem. Karomat az arcom elé emeltem és összeszorított szemmel vártam, hogy elvarázsoljon: „Cakk!” Eltelt egy másodperc. Majd még egy, és még egy. Mivel semmi nem történt, úgy döntöttem, kinyitom a szemem. Lalla Tomelilla karba tett kézzel állt előttem, és komoly arccal meredt rám… de legalább visszanyerte eredeti színét. – Hagyd abba ezt az idétlenkedést! Tudod, hogy úgysem bántalak – mondta, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Lehet, hogy inkább felfal! – gondoltam. Ehelyett beletett egy cserépbe, egy bokornyi puha kék virág közé. – Tulajdonképpen nem csak a te hibád – mondta. Közben naaaagyot sóhajtva, kényelmesen elhelyezkedett a 22

hintaszékben. – Van néhány dolog, amit még nem mondtam el neked. Most azonban, kérlek, töviről hegyire meséld el, mi is történt ma! És még azt is, hogy mi minden történt azon a napon, amikor Babú először repült. Épp nyitottam a számat, amikor ismét félbeszakított. – Egy pillanat! Vajon most mit csináltam? – gondoltam aggódva. – Haboldogleszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem – folytatta mielőtt belekezdenél, légy szíves repülj át a dolgozószobába, fogd a szótárt, és olvasd el ezerötszázszor a „semmi” és a „szokatlan” szavak jelentését! Biztos szeretnék lenni benne, hogy a jövőben felfigyelsz majd az olyan mindennapos dolgokra, mint például a házban repkedő sárkányok vagy a konfettivé változó zöldségleves. És Feli, hogy még világosabb legyek: ebben a világban nem mondhatjuk egy repülő kislányra, hogy „semmi különös”. Ha egy kislány repül, akkor vagy lenyelt egy léggömböt, vagy pedig boszorka! – zárta le a mondandóját. A tündérek törvénye így szól: ha valaki a teljes neveden szólít, és nem hibázza el, engedelmeskedned kell. Ezért is választunk hosszú és kacifántos neveket. Pedig én tudtam, hogy mit jelent a semmi és a szokatlan szó, és aznap tényleg semmi szokatlan nem történt. Vanília már jó ideje tudott repülni, csakhogy én azt hittem, hogy ez teljességgel természetes! No de rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Például ha Tomelilla valóban dühbe gurul, akkor aztán ég veled Fény Boszorkája, tiszteletem Sötétség Boszorkája. Cakk! Cakk! Cakk! A dolgozószobából visszajövet a szokatlan szó jelentését ismételgettem hangosan. Tomelilla mosolyogva rendezgette a cserepeket. Ujjaival a vállán dobolt, így kínált helyet.

23

Lecsüccsentem hát puha kendőjére. Aztán nyugodt hangon újra belekezdtem a mesélésbe.

24

Babú repül

M

ilyen volt, amikor Babú először repült? Jól emlékszem rá, a bejárat előtti lépcsőre libbent fel. Éppen az iskolából jött hazafelé. Lassan ballagott, a kavicsokat rugdosta az úton. Gondolataiba merülve ért a lépcsőhöz (ez igen gyakori volt nála), megfogta hátizsákja vállpántját, majd – akár a pitypang pelyhe a szélben – felemelkedett a levegőbe. Felröppent az ajtóhoz, és könnyedén leszállt a lábtörlőre. Lábujjhegyre érkezett, mint egy balerina. Egy szót se szólt, csöppet sem volt meglepve. Kinyitotta az ajtót, és belépett a házba. Senki sem látta. Rajtam kívül. Én pedig teljesen természetesnek tartottam, hogy így jusson fel valaki a lépcsőn… akár nyolcévesen is! – Szóval nyolcéves volt – jegyezte meg halkan Tomelilla. – Igen, és attól kezdve mindennap repült. – MINDEN EGYES NAP? – Úgy bizony. Rövideket. Hogy visszategyen egy könyvet a könyvszekrény legmagasabb polcára, hogy beállítsa az ingaóra mutatóját, hogy visszajuttasson a fészkébe egy kipottyant madárkát. Olykor pedig, ha mezítláb van, odaröppen a papucsához, hogy ne fázzon meg a lába. – Ahogy ma reggel is? – kérdezte Tomelilla. – Pontosan! – Hogyan lehetséges, hogy Vini nem szólt erről egyikünknek sem? Nem tudtam, hogy a lehető legrosszabb választ adom erre a kérdésére: – Pervinka sosem látta Vaníliát repülni. – SOHA?

25

– Most, hogy belegondolok, tényleg különöskés… De, amikor Babú repül, Pervinka mindig éppen másfelé néz – tettem hozzá. Mileszvelem? – Jaj ne! – ugrott fel Tomelilla. – Ez nagyon rossz jel! Abból, amit mondasz, úgy tűnik, hogy Pervinka ki van zárva a varázserőből. De hogyan lehet ez? Hiszen ő született elsőként, neki kellett volna hamarabb… hacsak… Nem, nem, nem, nem! Az borzalmasan nagy csapás lenne, maga a katasztrófa! – Mi, micsoda lenne maga a katasztrófa? – kérdeztem aggódva. – Kis tündérkém, ha Babú boszorka, Vini viszont nem az, akkor EL KELL ŐKET VÁLASZTANI EGYMÁSTÓL. A boszorkapalánták különleges nevelésben részesülnek. Másfélében, mint a varázserő nélküli kislányok. A Nembűvölők nem ismerhetik meg a boszorkák szertartásait, varázslatait és titkos fortélyait. Tilos egy házban boszorkát és Nembűvölőt nevelni. – Tomelilla hirtelen halkabban kezdett beszélni, mintha valaki kihallgathatná a szavait. – Te is tudod, hogy a nagynénik feladata az utódok kitanítása. El tudod képzelni, mi történne, ha nekem és Babúnak EL KELLENE KÖLTÖZNÜNK? A puszta gondolattól is majd’ elájultam. Vinit és Babút elválasztani egymástól? Siralmasdolgoklegsiralmasabbika! Nem, ezt el sem tudtam képzelni. Próbáltam megnyugtatni Tomelillát, és egyúttal magamat is. – Az Idő nagy hatalmú varázsló – mondtam a legeslegmélyebb meggyőződéssel. – Csak ő tudja, mi fog történni. Hagyjuk, hadd végezze a dolgát! Várjunk még egy kicsit!

Aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam. Ha rögtön elmeséltem volna Tomelillának, hogy Babú tud repülni, talán még időben segíthetett volna Pervinkának is. Most pedig, az én 26

hibámból, a legkisebb remény is szertefoszlik, hogy az elsőszülött valami varázslatosat tegyen. Csak forgolódtam az ágyamban, és az elmúlt nap eseményein gondolkodtam. Azon, hogy nem történt-e esetleg olyasvalami – akár a legapróbb dolog, amit nem vettem észre. Többször végiggondoltam mindent az elejétől, attól a pillanattól kezdve, hogy megszólalt az ébresztőóra…

27

Micsoda reggel! CSÖRRR!

P

ervika ébresztőórája pontban hétórakor törte meg a csendet, mint mindig. És mint mindig, görcsberiasztott mindenkit. Kivéve persze Vinit. Ő aludt tovább, mint egy mormota. Egyikünk sem értette, hogy lehetséges, hogy nem ébred föl erre az őrült csörömpölésre. Vanília egy könyvekkel telitömött zömök szekrény mögött aludt, Vini ágya ellenben faborítású szobájuk kis beugrójában volt. A kuckó boltíves mennyezete kitűnő akusztikát adott: úgy tűnt, mintha egy zenekar zendített volna rá, nem egy vekker. Befogott füllel próbáltam kijönni a házacskámból. Pervinka azonban egyik szokásos tréfáját űzve – valamikor rácsavarta a lekvárosüvegre a tetejét. – VINI, KELJ MÁR FEL!! – kiáltotta Vanília az ágyából. – ANYA! VINI NEM ÁLLÍTJA LE A VEKKERT! – LÁNYOK, TESSÉK FELKELNI! – szólt Dahlia néni a konyhából. – ENGEDJETEK KI! ENGEDJETEK KI! – kiabáltam én is az üvegből. – Drágám, hol van a kék zoknim, és MIÉRT NEM SZÜNTETI MÁR MEG VALAKI EZT A FÜLSIKETÍTŐ RICSAJT?? – hallatszott Cicero úr kiabálása a hálószobából. Pervinkát azonban senkinek sem sikerült felébresztenie. Amikor már vagy tizedszer csörrent meg az ébresztőóra, Vanília elvesztette a türelmét. Láttam, ahogy célba veszi nővérét, majd hozzávágja a párnáját. Erre Vini, még párnával a fején, végre kinyújtotta a kezét, és elhallgattatta a ricsaj forrását. – Mosd ki a füledet, Vini! – mormogta Babú. 28

– Mmmrr! – hangzott a válasz. Mivel Vini szeretett a legeslegutolsó pillanatig lustálkodni, mindig testvére mosakodott meg elsőnek. Babú tehát odaröppent a papucsához, és bevonult a fürdőszobába. – Fevehetem azs ipolyavivágof vuhádat? – kérdezte fogkrémmel teli szájjal. – NEM! – csattant fel Vini, majd átfordult a másik oldalára. – Miévt? – Mert az ibolyavirágos ruhát én veszem fel! – Sak azsét vefed fe, mevt mekkévdezstevek! – Gondolj, amit akarsz! – Éf ha má fevettem? Pervinka kidugta fejét az ágynemű alól, készen arra, hogy jól leteremtse testvérét. Amikor azonban látta, hogy az még mindig pizsamában van, megelégedett a figyelmeztetéssel: – Meg ne próbáld, Babú! És hagyj aludni! – Vanília! Pervinka! Kérlek szépen, ENGEDJETEK KI!!! – kiabáltam szakadatlanul, és öklömmel vertem a lekvárosüveg falát. Pervinka folytatta a durmolást, Vanília pedig eltűnt a szekrény mélyén, megfelelő ruha után kutatva. Beletörődtem hát sorsomba, leültem az ágyam szélére, és csendben vártam, hogy eszébe jussak valakinek. – Ha nem keltek fel azonnal, felküldöm apátokat! – kiáltotta Dahlia néni a lépcsőről. Bárcsak megtenné! Ő legalább kiengedne! – gondoltam. De rögtön ezután hallottam (nekünk tündéreknek nagyon kifinomult a hallásunk!), ahogy Cicero úr fojtott hangon ellenkezik: – Dahlia, ne engem használj mumusnak! Próbálj meg inkább egy kis tekintélyt szerezni a lányok előtt! Most már biztos voltam benne, hogy bezárva kell eltöltenem az egész napot. És ehelyett: 29

– Hol van Feli? – nézett körül Babú a szobában. Na, végre eszébe jutottam valakinek! Pervinka úgy pattant ki az ágyból, mint a szöcske. – Te jó ég! Tegnap este bezártam a lekvárosüvegbe! Teljesen kiment a fejemből! JÖVÖK MÁR! JÖVÖK, FELI! Hallottam, ahogy elfordítja a tetőt, és éreztem, ahogy beáramlik a friss levegő. De nem mozdultam, még csak fel se néztem. – Nagyon haragszol? – kérdezte Pervinka bűnbánóan. Nem feleltem. Ellentmondásnak tűnhet, de a csönd olykor többet mond minden szónál. És valóban. Pervinka egyre nyugtalanabb lett. – Kérlek, Feli, mondj valamit! Nem akartalak ilyen hosszú időre bezárni, csak elaludtam. Gyere, szívj egy kis friss levegőt! Apró kezével benyúlt az üvegbe, és gyengéden kiemelt. – Ugye jól vagy? Nagyon borzasztó volt? – Él? – lépett közelebb Babú. – Persze hogy él, te bolond. Hiszen tündér! – Egy vérig sértett tündér! Szerintem szóba sem áll veled többé, és igaza van! Pervinka könyörgőre fogta: – Hibáztam, tudom. Megígérem, hogy többé nem teszek ilyet! És… tudod mit? Kölcsönadom az ibolyás ruhámat ennek a kis kötözködőnek! Látod? Gyorsan felöltözöm, és ma időben elindulunk az iskolába. Jó lesz így, Feli? Mondj már valamit, kérlek! – ROSSZCSONTROSSZCSONTROSSZCSONTROSSZCSONT! Az vagy, tudod? – kiáltottam hirtelen új életre kelve. – Ha ezt még egyszer megcsinálod, olyan jujdefájcsípést kapsz az orrodra, amikor alszol, hogy megemlegeted! Hallod, Vini? Komolyan beszélek! A lányok fél nyolckor lejöttek a konyhába. Pervinka éjszínű pamuttunikát viselt, amit Dahlia kötött neki, és azt a fodros 30

nadrágot, amit én hímeztem ki. Vanílián pedig finom, égszínkék bársonyruhácska volt, könnyű kis vászoncipővel. A virágos ruha végül a szekrényben maradt. Miközben rózsakekszet mártogattunk a tejeskávénkba, Dahlia néni elismételte szokásos intelmeit. Plusz még egyet: – Vigyétek magatokkal a Tomelilla néni születésnapjára szóló meghívókat, és adjatok mindenkinek, akit szeretnétek vendégül látni! De azért ne essetek túlzásba! Nem akarjuk, hogy az egész falu eljöjjön, rendben? – mondta. – És ne felejtsétek el megmondani a barátaitoknak, hogy holnap természetesen a szüleiket, a nagynénjeiket és a nagybátyjaikat is szeretettel várjuk! Tomelillának egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy ennyi vendéget hívjanak a születésnapjára. – Túl sok ember, túl sok fecsegés! Ugyanazok az emberek, ugyanaz a fecsegés! – mormogta magában. Pedig általában szeretett ünnepelni. A sok pletyka azonban nem volt ínyére, a pletykák terjesztői pedig még kevésbé. De aznap reggel még valami aggasztotta. Mint mondta, barátnője, Primula Pull napok óta dermesztőeket csuklik. Szegényt olyan erőteljes rohamok kapják el, hogy azt még húszméteres távolságból is tisztán lehet hallani! Nem mondom, valóban rém kellemetlen lehet, de mi köze ennek a zsúrhoz? Tomelilla furcsa és titokzatos magyarázatot adott… – De még mennyire, hogy van hozzá köze! – mondta mármár haragosan. Képzeld csak el, mit beszélhet a háta mögött az a két pletykafészek, Petula Penn és Edera Dhella! Micsoda felfuvalkodott, ostoba liba mindkettő! Szerinted emlékeznek még arra, hogy mi történt legutóbb, amikor Primulára rájött a csuklás? Ugyan, dehogy! Nem emlékeznek ők semmire, és biztos vagyok benne, hogy még számolni sem tudnak! Ahogyan egyébként senki nem tartja számon ebben a faluban, hogy hány év telt el azóta. HOLNAP lesz pontosan 121 éve! Láttál te bárkit is, akit ez aggasztana? Senkit. Mindenkinek 31

csak az ünneplésen jár az esze, mintha meg sem történt volna… Á, jobb, ha nem szólok egy szót sem! Inkább szorítok, hogy semmi baj ne legyen. Vajon miért mond ilyeneket Tomelilla? Százhuszonegy év telt el, de MI óta? És vajon mi történt legutóbb, amikor Pull nénit elkapta a csuklás? Azt nem árulta el… Fogtuk a meghívókat, és pontban nyolckor elindultunk az iskolába.

32

Talbooth kapitány és a csemegék

A

z időjárás rosszabbra fordult, s a felhők esővel fenyegettek. A lányok köpönyegük zsebébe dugták a meghívókat, és nekivágtunk az emelkedőnek. – Elmegyünk Floxért és Fuvalláért? – kérdezte Babú. – Hát persze! – feleltem. – Már ha időben odaérünk – szólt közbe Pervinka. – Én egy lépést haladok előre, kettőt hátra. Ilyen ködös időben mindig olyan csúszós lesz a macskakő, mint a szappan… JAJAAAJ! Eleseeeeem… Igaza volt szegénykének. A régi fehér utcakövek felett bizony eljárt már az idő. Olyan simára csiszolódtak, hogy ha esett, egészen a kikötőig lecsusszanhatott az ember, anélkül, hogy egyetlen lépést tett volna. Babú éppenséggel repülhetett volna, mint én, de Pervinka… nem voltam biztos benne, hogy neki sikerülne. – A fal mellett menjetek, ott kevésbé csúszós! – tanácsoltam. A domb tetején az utca egy terecskébe torkollott, melynek közepén egy almafa kis kútra vetette árnyékát. Erre a térre nyíltak Fairy Oak legrégibb, dúsan zöldellő, virágzó kertjei. Az egyik – hamisítatlan trópusi hangulatú kert – a Pollimon család házához tartozott. Itt lakott Flox Pollimon, a lányok legjobb barátnője. És itt élt Flox dajkatündére, Fuvalla is (ő pedig az ÉN legjobb barátnőm!). A kapuban szoktak ránk várni, és mindig együtt tettük meg az utat a jó öreg Horace McCrips Iskoláig. Aznap azonban Flox nagynénje azzal a hírrel fogadott, hogy már elindultak, nehogy elkapja őket az eső. – Én megmondtam! – szólt Pervinka. 33

Felmentünk a nyolcfokú kőlépcsőn, amely a térről – egy nyirkos boltíven át – a főútra vezetett. Ezután balra fordultunk, a Tölgy tere felé. Csak pár lépést tehettünk, amikor a tér felől kiabálást hallottunk. – SEMMIREKELLŐ KALÓZOK VAGYTOK, SEMMI TÖBB! CSAK TEKEREGTEK, ÉS HÁBORGATJÁTOK AZT, AKI DOLGOZIK! HORGONYOKAT FELHÚZNI ÉS EL INNEN! INDULÁS! Fogadni mertem volna, hogy az öreg Talbooth kapitányt bosszantotta fel egy csapat rakoncátlan kölyök. A völgyben élő gyerekek gyakran szórakoztak azzal, hogy bolondot űztek az öreg, hóbortos tengerészből. Ő folyton arról mesélt, hogy valaha egy igazi hajó kapitánya volt, és hogy soksok kalózt csípett nyakon a világ minden tengerén. De senki nem hitt neki. A legkisebbek féltek tőle, mert hatalmas termetű volt, akár egy hegy. Sűrű, tömött szakállát kifehérítette a tengeri só, óriási szájából rég kipotyogtak a fogak, hangja pedig egy hollóéra hasonlított. A faluban mégis mindenki kedvelte, még a nagyobbacska gyerekek is, amivel ő tisztában is volt. Akkora kerek pocakja volt, hogy az ember azt hihette, egészben lenyelt egy görögdinnyét. A gyerekek többek között ezzel is csúfolták. Ilyenkor reggel pedig sok kölyök volt kint Fairy Oak utcáin, és Talbooth kapitánynak komoly erőfeszítésébe került, hogy elkerülje a velük való találkozást. – Hát ti ketten merre oldalaztok? – fordult mogorván a lányok felé (valószínűleg úgy értette, hogy „merre kószáltok”, mert az a hajó szokott oldalazni, amelyet a szél eltérít az egyenes útiránytól). – Iskolába! – válaszolta Pervinka hetykén. – Iskolába? HA! HA! HA! – Talbooth öblös hangon nevetett. Közben a lányok nyugodtan megszámolhatták a fogait: egy! Egyetlen hosszú és keskeny foga volt. – Ez aztán 34

szép! – folytatta a kapitány. – Ma már a lányok is tanulnak! Az én időmben a nők még otthon maradtak, és a szövőszéknél dolgoztak vagy főzték a tőkehalat. Túl kicsi az ő fejecskéjük ahhoz, hogy olyan komoly dolgokkal tömjék tele, mint a matematika, a történelem vagy a földrajz. Félő, hogy a végén még megfullad az agyuk! Jobb az úgy, ha a szél fúj odabenn – magyarázta a lányok kobakjára mutatva – és jut oda egy kis oxigén! – Talbooth kapitány újra harsány hahotára fakadt, ami hirtelen véget nem érő köhögésbe fulladt. Aztán köhécselve elvonult. Szerencsére időben elindultunk otthonról, így ráértünk betérni Burdockékhoz, a CsemegeFalodába, hogy a lányok vehessenek valamit tízóraira. Babú szó szerint berontott az üzletbe. CSINGILING! – Jó napot, Burdock úr! Milyen finomság készült ma? – Szép jó napot nektek is! – válaszolta Burdock úr, és feltekintett a számlakönyvéből. – Martha épp most veszi ki a sütőből azt az epres habos süteményt, amit annyira szerettek. Ha tudtok várni egy picit, mindjárt… – Kész! – lépett be ebben a pillanatban Burdockné asszony, kezében egy nagy tálca, illatozó finomsággal. Babú megnyalta a szája szélét. Pervinka ellenben továbbra is a vitrinben levő édességeket vizsgálta, és nem tudta eldönteni, melyiket válassza. – Azt hiszem, ezt fogom megkóstolni! – jelentette ki végül, és egy gőzölgő csokoládés fánkra mutatott. – Jó ízlésre vall! – mondta Burdock úr. Beletette a fánkot egy kis papírzacskóba, majd megjegyezte: – Grisam is bolondul érte. Bábunak tágra nyílt a szeme.

35

– Ó, akkor én is abból kérek! – kiáltotta, és visszaadta az epres süteményt Burdockné asszonynak. Pervinka pajkos pillantást vetett rá. – Tényleg, Grisam hol van? – kérdeztem szórakozottan. – Szeretnénk átadni neki egy meghívót. – Az a kis csavargó! Esküdni mernék, hogy a téren labdázik, ahelyett, hogy az iskolába sietne – válaszolta Burdock úr, és beütötte az árat a pénztárgépbe. Burdockné asszony felfortyant: – Te nem akartad, hogy dajkatündére legyen, aki vigyázna rá! Akkor most miért panaszkodsz? – De ő fiú, Martha! Nincs szüksége dajkatündérre! – válaszolta mogorván. – Ezt persze nem sértésnek szántam, Feli… – fordult felém Burdock úr, mire én elmosolyodtam. – Ha lenne dajkatündére, mint mindenkinek – folytatta Grisam anyukája –, tudhatnánk, merre jár és mit csinál. Nem beszélve arról, hogy én is nyugodtabb lennék. – Nekem nem volt dajkatündérem, és a testvéremnek, Duffnak sem. Nagy csirkefogók voltunk mi is, mégis mindig jól elboldogultunk, Martha! Persze ezt sem sértésnek szántam, Feli! Újra elmosolyodtam. – Most már mennünk kell – mondtam. – Ne aggódjanak Grisam miatt! Rendes gyerek, helyén van az esze, s nekem egyáltalán nem tűnik csirkefogónak. Persze ezt nem sértésnek szántam, Burdock úr! – kacsintottam oda Grisam anyukájának, mielőtt kiléptünk a boltból.

36

A lány a kisegérrel

A

tér gyerekek és tündérek hadától zsongott. Voltak, akik füzetet vásároltak, mások megálltak a falnál labdázni, megint mások beszélgettek. De voltak olyanok is, akik szökni próbáltak, hogy ne kelljen iskolába menniük. Éppen indulni akartunk, amikor Babú se szó, se beszéd, faképnél hagyott bennünket. Azt hittem, észrevette valamelyik ismerősét, netán Grisamot. Ehelyett úgy sétált el Bűvös Tölgy alatt, mint valami holdkóros, még köszönni sem köszönt neki. Aztán nagy sebbellobbal kikerülte a játszadozó gyerekcsapatokat is, míg végül a kézimunkabolt előtt állt meg, ahol egy kislány játszott egymagában. Az arca ismerős volt, de fogalmam sem volt, ki lehet. – Ismered? – kérdeztem Tölgyet. Ő általában mindenkit ismert. És valóban: – IIIGEEN… – szólalt meg a tölgyfákra jellemző öblös, vontatott hangján. – BIZONYÁÁÁRA A FAFARAGÓÓÓ LÁÁÁNYA, SHIIIRLEY POPPYNAAAK HÍÍVJÁÁÁK… DERÉÉÉK LEÁÁÁNY, BIZOOONY… Ahá, Shirley Poppy. Hallottam már róla. Nem volt az ikrek barátnője, sőt, igazából Babú nem is ismerte. De már máskor is felfigyelt rá a faluban, és néha egymásra is mosolyogtak. Szép kislány volt, kerek, csupa szeplő arcát vörös hajzuhatag keretezte. Szeme hatalmas, csillogó, medvecukor fekete. Mindenkire mosolygott, még az ismeretlenekre is. Egy barátságos kutya kísérte mindenhová, és egy kisegér ült a jobb vállán, ami állandóan a nyelvét nézegette. Hallottam, miről beszélgetnek. Nem is kellett túlságosan közel mennem hozzájuk. Eleinte tulajdonképpen nem is szóltak semmit. 37

Shirley Krétakastélyt játszott, ami olyasmi, mint az Ugróiskola. Babú megállt a földre rajzolt kastély mellett, és csak figyelte a lányt. Eltelt pár perc, majd Shirley néhány kavicsot adott Babú kezébe, és kedvesen mosolyogva játszani hívta. Babú ugrott egyet az első négyzetbe, majd a másodikba, harmadikba, negyedikbe… Végül, amikor páros lábbal beleugrott az utolsó négyzetbe is, felkiáltott: – Sikerült! Vanília van a trónon! – Láttad, Mr. Berry? Most te jössz! – mondta Shirley az egérkére nézve. Mr. Berry kiöltötte a nyelvét. – Imádja az áfonyaízű cukorkát – magyarázta Shirley. – Dobozszámra eszi, pedig állandóan kék tőle a nyelve. A nagynénémet, Malvát várom. Bement a boltba. Engem Shirleynek hívnak. Ő pedig Barolo – mutatott a kutyára. Babúnak rettentően tetszett Shirleyék hármasa. – Szia Shirley, Mr. Berry, Barolo! – mondta, és mókásan meghajolt. Mr. Berry továbbra is csak a nyelvét nézte. Barolo nyomban csóválni kezdte a farkát, majd nagyot szökkent, így viszonozta a köszönést. Rendkívüli találkozás volt ez. Úgy tűnt, mintha Shirley és Babú mindig is ismerték volna egymást. Sőt, mintha már régóta barátnők lettek volna. Pedig, tündérbecsületszóra, korábban még csak köszönést sem váltottak. Amíg arra várt, hogy rá kerüljön a sor a játékban, Babú kíváncsian faggatta Shirleyt. – Te merrefelé laksz? Nem a faluban, ugye? – Nem, én Erdőmelléken lakom, a szomszéd völgyben… az Aberduri világítótorony közelében – mondta, s közben összegyűjtötte a krétákat. – De jó! Az az egyik kedvenc helyem! Ha nagyok a hullámok, gyakran megyek oda, és hagyom, hogy a víz 38

összefröcsköljön. De eddig még sosem láttalak arra – folytatta Babú lelkesen. – És hova jársz iskolába? – Én nem járok iskolába. Rannock Moor tanár úr ad nekem órákat. Ismered? – kérdezte Shirley. Babú elgondolkodott egy picit. – Hát… nem, sosem hallottam róla! Beszélgetés közben kiderült, hogy számtalan dolog van, amit mindketten szeretnek: az állatok, a kék virágok, a szél, a színes ceruzák, a romos várak… A nagy hullámok azonban nem tartoztak ezek közé. Shirley nem szerette a hullámokat, sőt, kifejezetten tartott tőlük. – Félek, hogy elragad a tenger – mondta halkan. Hát ezért nem találkozott vele Babú a szikláknál. – Egyszer majd kimegyünk együtt, és megnézzük, hogyan játszanak a sirályok az áramlatokkal. Meglátod, mennyire tetszik majd, s hogy nincs ott semmi félnivaló! – ígérte Vanília, majd eszébe jutott a zsúr. – Holnap lesz a nagynénink születésnapja, s mindig megengedi, hogy meghívjuk a barátainkat is. Van kedved eljönni? A Kicsi Ork utcában lakunk, a fehér rózsás házban. – Tényleg jöhetek? Hát ez nagyszerű! Nem, nem is nagyszerű. Ez több mint nagyszerű, ez… ez… – Én csodafantasztikusnak mondtam volna, Shirley viszont így szólt: – … csodálatos. Hát nem csodálatos, Mr. Berry? – Azzal megölelte Babút és egy puszit nyomott az arcára. – Köszönöm – mondta Babú kissé meglepve. Ki tudja, miért örül Shirley annyira, hogy részt vehet az ő kis zsúrjukon? A helyében Vanília szívesebben ment volna ki az Arran-partra. Ott június 21-én minden évben ragyogó varázslatokkal szórakoztatják egymást a varázslók és a boszorkák, a felnőttek pedig hatalmas máglyákat raknak. Az ám a szórakozás!

39

Pervinka felel

A

becsengetés után fél órával értünk az iskolába! Pervinka nagyon morcos volt. De még nála is morcosabb volt Margherita de Transvall tanárnő, aki a matematikát és a természetismeretet tanította. – Pervinka Periwinkle, gyere ki a táblához? – szólt éles hangján, még mielőtt leülhettünk volna a helyünkre. Beleremegtek a csápjaim. Nem mintha Pervinka nem készült volna (épp ellenkezőleg, szeretett tanulni), de az évek során már megtanultam, hogy egyes tanárok örömüket lelik abban, ha kínos helyzetbe hozhatják diákjaikat. Ki tudja, mit fundált ki de Transvall tanárnő, amivel csőbe húzhatja az én kis Pervinkámat. – Elmondanád, kérlek, az osztálytársaidnak, mi fog történni holnap? – kérdezte, és megigazgatta az orrán aranykeretes szemüvegét. A vonalzó széléről nézve, ahol én ültem, Pervinka olyan sápadtnak látszott, mint a fal. Otthon azt kérték, ne verjük nagydobra a zsúrt. Lehetséges, hogy a tanítónő most mégis arra kéri, hogy az egész osztály előtt beszéljen róla? – Pervinka, a nyári napforduló. Ez volt mára a lecke. A NAPFORDULÓ! Hát persze! Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel mindketten: a nyári napforduló június 21-ére esik. – A napforduló. Hát persze, készültem – felelte Vini megkönnyebbülten, és lassan visszanyerte eredeti arcszínét. – Tehát, egy ősi csillagvarázslat következtében június 21-én a Nap az északi féltekén a lehető legmagasabban jár az égen, míg a délin a lehető legalacsonyabban… – kezdett bele határozottan.

40

– Jobb szeretném, ha „csillagászati jelenségről” beszélnél, Pervinka, nem pedig csillagvarázslatról – szakította félbe a tanárnő. – Rendben – válaszolt nyugodtan. – Egy ősi csillagvarázslat következtében, amit az iskolában jobb szeretünk „csillagászati jelenségnek” hívni, június 21-én északon a Nap az év leghosszabb napját, délen pedig a csillagok az év leghosszabb éjszakáját ünneplik. Mi pedig a nyár kezdetét köszöntjük tánccal, énekekkel, varázslatokkal és fáklyás felvonulással. De Transvall tanárnő négyes alát adott neki, pedig tündérbecsszóra jobbat érdemelt volna! Amikor kicsengettek, mindhárman a lánymosdóba mentünk, hogy megszervezzük a meghívók kiosztását. – Scarlet Pimpernelnek semmi esetre sem szabad meglátnia bennünket. Értetted, Babú? – erősködött Pervinka. – Vini, ezt már vagy tízszer elmondtad!! Én sem szeretném, ha ott lenne a zsúron az a gúnykirálynő!

41

Ne hívjátok meg az egész falut! S carlet Pimpernel apja volt a polgármester. – Hát persze – mondta volna bármelyik Fairy Oak-i lakos. Hiszen a Pimpernel a vidék egyik legősibb családja. Férfi tagjai generációról generációra követték egymást a polgármesteri székben. Mindig is fő feladatuk volt tehát, hogy mások dolgába üssék az orrukat. Scarlet pedig a jelek szerint örökölte ezt a családi vonást. Tizenegy éves volt, és nem boszorka. Neve jelentése „Vörös Tikszem”, pedig csak a varázslatos lények viselnek virágneveket. Őbenne aztán szemernyi varázslatosság sem volt. Nevét egyik ük-ük-ük-üknagynénje után kapta, akit Scarlet Violet Pimpernelnek hívtak, és boszorkány volt. Egy éjjelen, amikor őrült vihar tombolt, eltűnt a sötétben, és magával vitte a Pimpernelek utolsó csepp varázserejét is. Az igazat megvallva mindenki egyetértett abban, hogy cseppet sem baj, hogy Scarlet nem boszorka. Nehéz természete miatt az egész közösség számára veszélyt jelenthetett volna. Csak Tomelilla kelt mindig a védelmére. – Két ilyen szülővel kész csoda, hogy nem harap az a szegény kislány! – mondogatta. – Anyukája mást sem csinál, mint kiabál reggeltől estig. Azzal a sok hajcsavaróval a hajában és fácánkrémmel az arcán pedig még a férjét is halálra rémiszti. Talán éppen ezért olyan ork-komor mindig a polgármester úr. Hogy ne kockáztassák a szülinapi zsúr hangulatát „Fácánarc-asszonyság-és-Ork-családja” jelenlétével, Pervinka és Vanília úgy döntöttek, hogy a szünetben osztják ki a meghívókat. Ez a nagy zűrzavarban kevésbé szúr szemet a többieknek, és a vendégeket is könnyebb megtalálni. Vanília az udvaron adta át meghívóit, Pervinka pedig a játszószobában és a folyosókon. Negyed óra sem kellett, hogy 42

végezzenek, minden a tervek szerint haladt. Éppen visszaindultak az osztályterembe, amikor Babú váratlanul épp Scarlet Pimpernellel találta szembe magát! – Periwinkle Egy, mi ez a dolog a zsúrral? – ordított Scarlet vörösre vált arccal. Megtudta! De vajon kitől? És hogyan? Mivel Babú meg sem szólalt, Scarlet előkapta a zsebéből Flox Pollimon meghívóját, és fenyegetően legyezett vele Vanília orra előtt. – Talán süket vagy? Ez micsoda? – erősködött Scarlet, és még jobban kivörösödött. Ha egy picivel kevésbé lettem volna apró, jól ellátom a baját ennek a szörnyű kis orkcsemetének, aki számok szerint merte szólítani a lányaimat. Az iskola első éveiben kezdte. Akkoriban Vaníliát és Pervinkát szinte lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól, ha sapka volt rajtuk, vagy felhajtották a kapucnijukat. Ezért Pimpernel elkezdte Periwinkle Egynek nevezni azt, amelyikükkel először találkozott, és Periwinkle Kettőnek, akivel azután futott össze. És nem szokott le róla, pedig már évek óta könnyen fel lehetett ismerni a lányokat. Elég volt rájuk nézni. – Nekem úgy tűnik, hogy ez Flox Pollimon meghívója – felelte Babú. – Pontosan! Valóban Flox meghívója. Azért adta nekem, mert ő nem tud elmenni. Én viszont azt szeretném megtudni, hogy hol van az ÉN MEGHÍVÓM. Vajon miért nem kaptam meg? Szóval, miért is?? – Mert te nem vagy meghívva – hangzott a rideg válasz. De nem Babú volt, aki így felelt. Ha valaki kiabált vele, ő inkább csendben maradt, és megvárta, amíg elvonul a „vihar”. Pervinka viszont az ablakon át az egész beszélgetést hallotta, és odafutott, hogy szembeszálljon a „szörnyeteggel” Babú helyett. A kis Vini! Ő aztán képes volt tiszteletet kelteni, de még mennyire!

43

– Itt valami tévedés lesz – tiltakozott Scarlet most már halkabban. – Ó, nem, nincs itt semmilyen tévedés! – folytatta Pervinka. – Látod? Nem vagy rajta – mondta újra, és megmutatta neki a vendégek névsorát. vendégeknévsora névsora AAvendégek FloxPollimon Pollimon Flox CelastroButtercup Buttercup Celastro Emma Trotter Grass Emma Trotter Grass Grisam Burdock Grisam Burdock AcantiBugle Bugle Acanti Elsa Marsinlake Elsa Marsinlake NapetaRose Rose Napeta Campanula Cocleri Campanula Cocleri Hibiscus Castle Hibiscus Castle HellenBlackberry Blackberry Hellen Cicerbita Blossom Cicerbita Blossom SophieLittlewalton Littlewalton Sophie Gabriel Garlendel Gabriel Garlendel Billie Ballatel Billie Ballatel

– Akkor hát magyarázd meg, Periwinkle Kettő, hogy az én nevem és jeles családomé hogyhogy nem szerepel a listán! – lendült újra támadásba Scarlet. Amint meghallotta, hogyan nevezte Scarlet a nővérét, Babú is összeszedte a bátorságát. – Megmagyarázhatom? – szólt fél kezét a magasba emelve, ahogy az iskolában jelentkezik az ember. – Kedves Scarlet, 44

azért nem vagy rajta a vendéglistán, mert hallottuk, hogy egy másik ünnepségen veszel részt, ami sokkal, de sokkal fontosabb a miénknél. Vagy talán nem családi hagyomány, hogy a Pimpernelek díszvacsorával ünnepelik meg a nyári napfordulót? A nagynénink egyszerű kis születésnapja minden bizonnyal nem kelhet versenyre egy ilyen előkelő eseménnyel. Scarletet majd szétvetette a méreg. Úgy felfújta magát, mint egy pulyka. – Először is, szépségem, az egy szuperdíszes díszvacsora lesz. Másodszor pedig, akkor sem mennék el a ti nyamvadt kis zsúrotokra, ha térden állva könyörögnétek. Harmadszor pedig, viszlát! Azzal megfordult, és felhúzott orral odébbállt. Babú és Vini összekacsintottak. Sikerült megszabadulniuk ettől a minden-lében-kanál nőszemélytől! De alulértékelték Scarlet Pimpernelt. Ez a fura lány ugyanis pár perc alatt száz és száz másolatot készített Flox Pollimon meghívójáról, és szétosztotta az egész iskolának. És ezt nem csak úgy mondom. Tényleg végigjárta az egész iskolát, és mindenkinek – de komolyan, mindenkinek – adott egyet! Ezzel aztán óriási zűrzavart okozott! Iskola után a Fairy Oak-i gyerekek és szüleik mind megköszönték a Periwinkle testvéreknek a meghívást. Vini és Babú döbbenten próbált legalább néhányat visszaszerezni a meghívók közül, a legvalószerűtlenebb kifogásokkal. – Sajnálom, de elmarad a zsúr, anyukámnak sárgapestise van! – A nénikém dinoszaurusszá változtatta aput, és nem jut eszébe az ellenszer, de azért csak gyere nyugodtan. Még Tölgy is próbált segíteni nekik. – NEEEM HALLOOTTÁÁÁTOOK, MIT MONDTAAAK AZ IIIKREEEK? RAAAJTAAA, SZÉÉÉPEEEN ADJÁÁÁTOOK VIIISSZAAA AAA MEGHÍÍVÓÓÓKAAAAT – dörgött öblös hangján, s közben ágait kinyújtva szedegette vissza a meghívókat a hívatlanok kezéből. 45

Fairy Oakban azonban futótűzként terjedtek a hírek. Sejthettük, hogy a sok meghívó és a szóbeszéd hatására hamarosan az egész falu úgy érzi majd, hogy hivatalos a zsúrra. Tomelilla fortyogott mérgében. – Nem megmondtam, hogy írjunk varázsmeghívókat, amiket csak azok tudnak elolvasni, akiket valóban meghívunk, az illetéktelenek kezében viszont láthatatlanná válnak? De nem, Cicero és Dahlia csak ment a saját feje után: „Jobb lesz, ha RENDES meghívókat készítünk” mondták. „Úgy udvariasabb.” Remek! Fantasztikus! Most aztán százszámra fogadhatjuk udvariasan a vendégeket… A boszorka – kertészkesztyűvel a kezén, metszőollójával hadonászva – fel-alá járkált a télikertben. – De azért ne essünk kétségbe! – szólt hirtelen nyugodtabb hangon. – Holnap az öbölben is ünnepség lesz. Az Arran-part nappali fényben fürdik majd a máglyáktól és a boszorkák varázslataitól; lesz ének és tánc, mécsesek úsznak a vízen, és tűzokádó sárkányok repdesnek a levegőben. Mindig is rengeteg embert vonzott ez a látványosság. Őrizzük meg a nyugalmunkat! Nem is jönnek el olyan sokan. Legalábbis nem több százan. Feli, meg tudod nekem mondani, körülbelül hányan kaptak végül meghívót? – Úgy háromszázan, plusz-mínusz egy-kettő. Tomelilla majd elájult. – Reméljük, legalább esni nem fog!

46

Előbb az eső…

P

edig bizony, hogy esett. Sőt, szakadt. Míg Dahlia néninek segítettem rendezkedni, láttam, ahogy Tomelilla aggodalmas arccal jön fel a Varázsszobából. – Próbáltam elhessegetni a felhőket és előcsalogatni a Napot, de úgy tűnik, erre az esőre nem hat a varázserőm. Attól tartok, a napforduló ünnepe is elmarad – mondta az ablakon kinézve. – Mindjárt eláll – felelte Dahlia néni, aki hasztalan próbálta szárazra törölni a padlót. Az erős szél ugyanis befújta az esőcseppeket a tetőcserepek közé, s a házunk vízgyűjtő vödrök és edények rengetegévé változott. – Hallottad, hogy Primula már vagy egy hete csuklik? – sóhajtott Tomelilla aggodalmasan. – Szegényke! Micsoda gyötrelem – felelte Dahlia szórakozottan. – Az… gyötrelem – mondta Tomelilla. Majd – mintha valami komor gondolatot próbálna elhessegetni magától – megkérdezte: – Hány órakor érkeznek a vendégek? – A meghívóra három órát írtunk. – Szóval egy óra múlva. Szerinted mindenki eljön? – Remélem, nem. Cicero épp most állítja fel a sátrat a kertben, de az egész falu biztosan nem fér be alá. Cicero úr ebben a pillanatban lépett be az ajtón. – Feladom – jelentette ki. – Túl erősen fúj a szél, és azt mondják, nagy vihar közeleg – azzal már hámozta is le magáról csuromvizes esőkabátját. Tomelilla újra kinézett az ablakon: az eső verte az üveget, a távolban pedig villámok cikáztak.

47

– Shirley Poppy kisegerének már megint kék a nyelve – sóhajtott és a kezeit tördelte. – Hogyhogy megint?! Mindig kék a nyelve, mert egész nap csak áfonyát majszol! – felelte Dahlia most már türelmetlenül. – Malva pedig már másodszor jött el cérnáért. Ezt Felitől tudom. – Talán elfogyott a cérnája. Mi lelt téged, Tomelilla? Reggel óta félmondatokban motyogsz. – Elfogyott?! Nagyon jól tudod, hogy Shirley nagynénje évente csak egyszer jön Fairy Oakba, akkor is csak azért, hogy cérnát vásároljon. Egyébként pedig mást se csinál tíz éve, csak varr, az ég tudja, miket. Nem, nem hinném, hogy kifogyott a cérnából. Attól tartok, hogy inkább feltölti a készleteit. Tudja, hogy hamarosan már nem lesz biztonságos kimenni az utcára. Hirtelen akkorát dördült az ég, hogy a ház fényei is beleremegtek, a kertből pedig hatalmas reccsenés hallatszott. – BELECSAPOTT EGY VILLÁM AZ ÖREG SZILVAFÁBA! – kiáltotta Pervinka a szobájukból. – Jaj ne! – futott az ablakhoz Dahlia. A villám kidöntötte a fát. A levelei mozdulatlanul hevertek a sárban. – Ó jaj, én óriásom! Micsoda szerencsétlenség! Két vagy három… – Három évszázadot élt! – pontosított mellette Tomelilla. Pár másodpercig mindketten szótlanul bámultak kifelé. Majd Tomelilla – anélkül, hogy megfordult volna – nyugodt hangon így szólt: – Dahlia, valamit el kell mondanom neked… – Hm, ez komolynak hangzik. Miről van szó? – Babú tud repülni. – Tudom. Feli épp ma reggel kopogott be a szobánkba, hogy elmesélje – felelte Dahlia, majd újra kézbe vette a felmosórongyot. Úgy tűnt, nem különösebben érdekli a dolog. – Nem akarlak felizgatni – folytatta Tomelilla –, de előbbutóbb szembe kell néznünk a tényekkel. Ha Pervinka nem lenne… 48

Dahlia nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Kérlek, Tomelilla, szóba se hozd ezt! A lányaimat senki nem fogja elválasztani egymástól! Ha Pervinka nem boszorka, akkor is találunk valami megoldást. És kérlek, ne emlegesd folyton ezeket a furcsaságokat, mert megbolondulok! Azzal megfordult, mert a vállára cseppent valami. – Babú, hozz még egy vödröt! Már a konyhaszekrény előtt is esik – kiáltotta, és ezzel pontot is tett a beszélgetés végére. – Anya, elveszett az egyik ceruzám! – lépett be Babú régi homokozóvödrével a kezében. – Szegény most odakint ázhat egyedül. Kimehetünk megkeresni? Azt hiszem, tudom, hol hagytam. Floxék előtt. Kérlek… – Jaj, kincsem! Majd holnap megkeressük. Mindjárt jönnek a vendégek – felelte Dahlia néni. – Úgysem jön senki ebben az esőben. Babú még be sem fejezte a mondatot, amikor valaki dörömbölt az ajtón. BUMM, BUMM, BUMM. – Ki lehet az ilyen korán? – kérdezte Dahlia néni aggodalmasan. – Amennyi víz befolyik, csak valami tengeri szörny lehet – jelentette ki Babú, és indult ajtót nyitni. Szíve mélyén azt remélte, hogy a ceruzáját hozta vissza valaki. Ehelyett: – Nem tűnik kifejezett strandidőnek! – Scarlet Pimpernel állt az ajtóban, és megvetően méregette Babú kezében a homokozóvödröt. – Bejöhetnénk? Bábunak a torkán akadt a szó. Félreállt az ajtóból, és csak nézte, ahogy bevonul az egész Pimpernel család. – Ki az, kincsem? – kérdezte Tomelilla. – HŰ, TE JÓ ÉG, A PIMPERNELÉK! – szaladt ki a száján, ahogy meglátta őket. – A Pimpernelééék!??? – Dahlia, Cicero és Pervinka hüledezve néztek egymásra. 49

– Inkább jött volna a tengeri szörny! – sziszegte a fogai között Vini. Az első meglepetésből felocsúdva Tomelilla méltóságteljes arckifejezést öltött, és jó háziasszonyként bevezette a vendégeket a szobába. – Micsoda meglepetés, hogy eljöttetek! Akarom mondani… korán jöttetek, és micsoda ítéletidőben… Szegénykéim, bőrig áztatok!

50

…majd Pimpernelék… H ogy bőrig áztak, az nem kifejezés! Pimpernelné kalapja úgy megszívta magát vízzel, hogy karimája egészen az arcához tapadt. Eső áztatta ruháján pedig átlátszott a derekát elszorító fűző. Pont úgy festett, mint egy kötözött sonka. Az esőkabát Scarlet ruháját némiképp megvédte, a cipőjét azonban már nem: csak úgy csorgott belőle a víz. Kék hajszalagja pedig ázottan lógott a jobb szemére. A legsiralmasabban a polgármester festett. Úgy nézett ki, mint egy érett füge: lógtak rajta a ruhái, inge hozzátapadt a zakójához, s úgy ragadt a testére, akárcsak a nadrágja, ami még ki is nyúlt az esőtől. Pimpernel úr kénytelen volt a kezével tartani, hogy le ne essen róla, de még így is folyton elbotlott a szárában. Az egyik cipője hiányzott. – Elvitte egy hullám – dörmögte. Egy hullám? Dahlia néni elképedve nézett rá. – Segítsetek neki meghámozódni, akarom mondani, levetkőzni! – helyesbített sietve. A gyerekekből kitört a nevetés. – Hozzatok egy pár cipőt Scarletnek! És harisnyát is! Egykettő! – szólt rájuk Tomelilla. Dahlia közben kerített valamit a polgármester úrnak és feleségének. – Nagyon kedves tőletek, hogy eljöttetek. De szembenézni ezzel a viharral… Főleg, hogy senki nem hívta meg őket! – dünnyögték a gyerekek, miközben előkeresték Scarletnek a legcsúnyább holmijukat. Egy pár rémes lila harisnyát hoztak, meg egy régi, gesztenyebarna cipőt. Ha egy pofont adtak volna neki, az sem 51

lett volna sértőbb. Scarlet közölte is, hogy inkább a saját ruháiban marad… – Még ha lángolnának, akkor is! – Úgy kell neki! – sziszegte Pervinka. Tomelilla hellyel kínálta Pimperneléket a díványon. – Bocsássatok meg a rendetlenségért, de ez az eső annyira bezavart. – Jó régi lehet az a tető – csicsergett Pimpernelné, és méla undorral nézett végig a szobában sorakozó vödrökön. – Nem régi, antik! – javította ki Cicero. – Ez a ház már több mint hatszáz éves! – közölte ingerülten. Scarlet anyukája fintorogva válaszolt. – Valóban? Érezni is valami furcsa szagot… a penészét! Te nem érzed, drága Dahlia? – Majd hozzátette: – De égett szagot is érzek! Főztök? – Ó, nem, Adelaide. Ez a kandalló! – válaszolta Dahlia mosolyogva. – Télen mindig be van gyújtva, és a bútorok magukba szívták a pattogó farönkök illatát. De, az időt elnézve… mi a véleményed Cicero, nem kellene begyújtani? Szerintetek nem nyirkos itt a levegő? Cicero úr nagyon örült, hogy ezzel az indokkal felállhat Fácánarc-asszonyság mellől. Akkor is nehezen tudta elviselni, ha csendben volt. Képzelhetitek, mikor még meg is szólalt azon a fülsértő hangján! Ráadásul azért, hogy gúnyolódjon! Fogta hát a fáskosarat, és elindult, hogy megtöltse. Az ajtóban azonban egy óriási pokróc ütötte el, és hajszál híján feldöntötte. Nem viccelek: egy csuromvizes takaró vágódott be nagy erővel a bejáraton. Nekicsapódott a falnak, azután a földre toccsant. – Mi az ördög… – emelte fel Cicero óvatosan a pokróc egyik szélét. – GRISAM! – ujjongott Babú. Bizony, ő volt az. Grisam Burdock, a szürke szemű varázslófiú, aki annyira tetszett Vaníliának! De nem egyedül érkezett! A pokróc alól csaknem az egész Pollimon család 52

előbújt. Csupán Hortensia néni és Flox tündérkéje, Fuvalla hiányzott. – Gondoltuk, megviccelünk egy kicsit benneteket – magyarázta Flox. – De apa megbotlott, és mindent elrontott! Még a rózsámat is tönkretette! – pillantott csalódottan a kezében maradt tüskés rózsaszárra. – Tomelilla néninek szántam, de sajnos… – Ó, hiszen ez egy gyönyörű rózsaszál, Flox! Milyen kedves tőled! – válaszolta Tomelilla, és elvette tőle a virág maradékát. – Sajnos már egyetlen szirma sincs! – Hogyhogy nincs? Nézd csak! – nyújtotta Tomelilla a kislány elé a tüskés kis szárat. A rózsa hófehéren viruló szirmai ismét a helyükön pompáztak. – HŰŰ! Hortensia néni ilyet sosem varázsolt! Ezt elmesélem anyának! – kiáltott fel Flox. A szoba közepén toporgott. A takarónak hála, csak a cipője ázott el. – Felvehetem ezeket? – kérdezte, és kézbe vette a Scarletnek szánt harisnyát és régi cipőt. Dahlia és Cicero hoztak még néhány száraz ruhát és törülközőt. – Őrültség ilyen időben útnak indulni, de nagyon örülünk, hogy itt vagytok – mondta Tomelilla. – Egy másodperccel sem tudtuk volna tovább otthon tartani Floxot! – válaszolta Rosie Pollimon, Flox anyukája. – Tegnap óta csak a születésnapi zsúrról beszél. Képzeljétek, valahol elhagyta a meghívóját, és attól félt, hogy emiatt nem engeditek majd be. Babú és Pervinka jelentőségteljes pillantást váltottak, majd barátnőjükhöz siettek, és nagy puszit nyomtak az aranyszívűFlox-pofira. Scarlet Pimpernel megvető pillantást vetett rájuk. De hiszen ő tépte ki a meghívót Flox kezéből, az a kis hülye mégsem árulja be! De miért? Motyogott valami elnézésfélét, felállt a díványról, és elindult körülnézni a házban. – És Hortensia merre jár? – kérdezte Tomelilla. 53

– Ó, ne is törődj vele! Otthon maradt Fuvallával. El sem mondhatom, miket kiabáltak utánunk, amikor útnak indultunk. Szörnyen ellenezték, hogy eljöjjünk! – mesélte Pollimonné. – Azért nem alaptalanul! Égszakadás-földindulás, ami odakint van! – vágott közbe férje, Bernie. – Grisam szülei próbálják megóvni a CsemegeFalodát a víztől, de nincs könnyű dolguk! Tomelillának hirtelen elsötétült az arca, bocsánatot kért, és a Varázsszobába sietett.

54

…végül a sötét…

– H

ová megy, Tomelilla? A gyerekek már alig várják, hogy elfújhassák a gyertyákat! – kiáltoztam boszorkám sarkában repülve. Tomelilla mintha meg sem hallotta volna. Feltette varázskalapját, és egy „Sötét varázslatok és borús előjelek” című vaskos könyvet kezdett tanulmányozni. – Na szóval, lássuk csak… előjelek… előőjeleeek… igen, ez az: „ELŐJELEK A NYÁRI NAPFORDULÓN!” – olvasta. – Első fejezet: „ENYHE ELŐJELEK”: „Bíborköd”, ez nem az… „Mennydörgő tüsszentés”, ez sem… „Egyenes szőrű macska bodros farokkal”, nem, nem, nem, ezek nem azok… – pár sorral lejjebb csúsztatta a mutatóujját, és onnan folytatta: – „RIASZTÓ ELŐJELEK!” Mik is tartoznak ide? Lássuk csak: „Napeső”, nem, ez nem az… „Fogatlan boszorka fogfájása”, ez sem… „Fülét hegyező süket tőkehal”, ugyan már… ezek sem azok. Pontosan ettől tartottam! Nem maradt más hátra, mint… A völgy minden orkjára! – kiáltotta. – Épp, a „TRAGIKUS ELŐJELEK” fejezete hiányzik! Valaki kitépte ezt az oldalt! Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg a völgyet. Beleremegett a ház, a pincétől a padlásig. Egy rejtélyes irányból jövő szélfuvallat pedig eloltotta a gyertyát. – Átkozott vihar! – mormogta Tomelilla. Csettintett egyet az ujjával, és a gyertya újra meggyulladt. Ugyanekkor éles sikoltás hallatszott az emeletről. – JAAAJ, A KISLÁÁNYOOOM! Felrohantunk a lépcsőn, és a kétségbeesett Pimpernelnét találtuk ott. – Az én kis Scarletem! Hirtelen minden elsötétült, és mire újból világos lett, ő már sehol sem volt!

55

– Biztos vagy benne, Adelaide? Én néhány perce láttam kijönni a szobából. Talán az emeleten lesz – próbálta megnyugtatni Tomelilla, akinek még mindig a fején volt a varázskalap (a nagy sietségben elfelejtette levenni!). – Próbáltátok hívni? – Én mondom neked, hogy eltűnt! Az anyja vagyok, és vannak dolgok, amiket egy anya megérez! – mondta Pimpernelné könnyeivel küszködve. – Gyerekek, ti nézzetek körül odafönn! Én megnézem a dolgozószobában. Dahlia, te a konyhát ellenőrizd! – adta ki az utasításokat Cicero úr. – Egy útvesztő ez a ház! Biztosan eltévedt szegénykém! – sírdogált Scarlet anyukája. Szétszóródtunk a szobákban. A gyerekek úgy tettek, mintha kincs után kutatnának, és nagyon élvezték a játékot. – Scarletecske, itt vaaagy? – kérdezgették folyvást, és amerre jártak, mindenhol kopogtattak: ajtókon, szekrényeken, ládákon, de még a fiókokon is. Közben nagyokat nevettek. Elismerem, ez nem volt szép tőlük, de Scarlet Pimpernel nem volt egy kedves lány, és biztosan nem fenyegette semmi veszély. Legalábbis mi így gondoltuk. Egészen addig, míg egyórányi keresés után egyszer csak ott nem találtuk magunkat, ahonnan elindultunk. A polgármester felesége könnyekben úszott, Dahlia pedig már nemigen tudta, mivel vigasztalhatná meg. Hol lehet az a lány? Ekkor Pervinkának támadt egy ötlete. – Tudom már, hol van! – kiáltotta. Letérdelt a lépcső alatti ajtócska elé, és bekiáltott: – Scarlet, odabent vagy? – Igen. Nyisd ki, de azonnal! – jött a válasz bentről. Scarlet hangja alig hallatszott, de felismertük sajátos hanglejtését! – Nem tudom kinyitni, mert ráfordítottad a kulcsot – kiáltott ismét Pervinka az ajtó elől. – Neked kell kinyitnod!

56

– Nahát, megjött a lángész! Ha innen is ki tudnám nyitni, szerinted nem lennék kint már régen? Pervinka ösztöne ekkor azt súgta, hogy inkább hagyja ott aszalódni a drágalátos Scarlet kisasszonyt, míg le nem esik a hó. De az az ő rejtekhelyük volt, amit mindenképpen meg kellett tisztítania az „élősködőktől”! – Fordítsd el a kulcsot az óra járásával ellentétes irányban, mintha bezárkóznál! – magyarázta Pervinka. – Aztán vedd ki, és jó erősen rántsd az ajtót magad felé! Hallani lehetett, ahogy Scarlet munkálkodik odabenn. Majd egy másodperc múlva… klikk!, az ajtó kinyílt! – Jaj, kicsi lányom, ki zárt be oda téged? – kérdezte Pimpernelné, és megölelte lányát. – Miért gondolod, hogy bezárta valaki? – fortyant föl Cicero úr. Scarlet szép kis jelenetet rendezett: elmesélte, hogyan tévedt el a házban, mennyire megijedt a mennydörgéstől, és hogy bújt be ijedtében a lépcső alá, ahonnan sehogy sem sikerült kijönnie. Vanília és Pervinka azonban mást gondoltak: szerintük a minden lében kanál Scarlet szándékosan kutatott a rejtekhelyükön, aztán pedig valahogyan sikerült magára zárnia az ajtót. Úgy kellett neki!

57

…és a sötéttel együtt a mennydörgés is!

T

omelilla születésnapi krémtortája segített megnyugtatni a kedélyeket, és mindenkit kibékített egymással. Akkora volt, mint egy kormánykerék, és – finomságokfinomsága! – sűrűn beborította az erdei szamóca, amit a lányok szedtek. A gyerekek körbeülték a tortát, és elfújták a gyertyákat – ahogy ez a Periwinkle-házban szokás. Dahlia mindenkinek adott egy szeletet. Amikor Pervinka beleharapott, feljajdult fájdalmában, és az arcához kapott. – Aúúú! Tomelilla a szívéhez kapott, és én is. Tehát már jön az utolsó őrlőfoga is! Lassan elhalványul a remény, hogy a mi kis Vinink boszorka lenne. De azért volt még hátra egy kis idő. Egy újabb, még nagyobb dörrenés kizökkentette gondolataiból Tomelillát, és csak hajszál híja volt, hogy le nem estem a válláról. – Hű! Ez aztán közel volt – szólt Dahlia erőltetett mosollyal. Próbálkozása azonban, hogy csökkentse a feszültséget, nem sok sikerrel járt. A szél egyre erősebben tombolt, az ajtók és az ablakok pedig egyre rémisztőbb hangon nyikorogtak. – Nem szívesen mondom, de ez a vihar nagyon hasonlít a… – kiáltott fel ijedtében Pimpernelné. KLIKK! Ismét kialudtak a fények. Tomelilla csettintett az ujjával, de semmi sem történt. Újra megpróbálta, majd még egyszer és még egyszer. Mindhiába: sötét maradt. Pedig egy Fény Boszorkája számára ez rutin varázslatnak számít! Kinézett az ablakon – a sötétség az egész völgyre rátelepedett. BUMM, BUMM, BUMM 58

Előbb Tomelilla pattant fel a helyéről, aztán mi is mindannyian. Valaki irtózatosan verte az ajtót. – KI AZ? – kiáltotta Cicero úr. – NYISSÁÁÁTOOOK KIII! A POKOL MINDEN VIZÉRE, HAMAR! MEG FOGOK FULLADNIII!!! – hallatszott odakintről. Cicero sietve ajtót nyitott, mire Duff Burdock, Grisam nagybátyja esett be az előszobába. Patakokban folyt róla a víz, mintha egy egész tengert szívott volna magába a ruhája. – Itt az özönvíz! – hebegte, miközben Cicero segített neki feltápászkodni. – Dahlia, hozz száraz ruhákat, kérlek! Duffnak át kell öltöznie, különben tüdőgyulladást kap! Cicero bekísérte Burdock urat a konyhába, mi pedig követtük őket. – Gyere, főzök neked egy forró teát. De megtudhatnánk, mi az ördögöt csináltál odakinn ebben a cudar időben? – kérdezte. Közben már mindenki helyet foglalt az asztal körül. Mivel én maradtam az egyetlen fényforrás a házban, a csillárra ültem, és onnan figyeltem. – A kikötőből jövök, Cicero… ez rettenetes! – mesélte Burdock úr. – A vihar északon lerombolta a gátat, a hullámok pedig horgonyostul ragadták el a hajókat. Sok hajó darabokra tört a sziklákon, másokat magával sodort a tenger… Talbooth kapitányt is majdnem elnyelte a víz. Ha nincs Cardo és Meum, a tengerbe veszik. Sok tengerész még most is a hullámokkal küzd… Ez… ez rettenetes! Ez maga a borzalom! Dahlia néni közben megérkezett a száraz ruhával. – Lehet, hogy kicsit szűk lesz rád, de talán felmelegít – mondta, és odanyújtott egy inget és egy nadrágot. Burdock úr szálfa termetű varázsló volt. Cicero holmija tényleg szűk lett, és egy jó arasznyival rövidebb is a kelleténél.

59

Ha valaki akkor találkozik vele, amikor már átöltözött, azt hihette volna, hogy az esőtől mentek össze rajta a ruhák. – Nem érdekes. Kitűnő lesz, köszönöm – mondta. – Viszont fontos megbeszélnivalónk van… magunk közt! Rögtön megértettem. – Gyerekek, gyertek! – szóltam. – Menjünk fel játszani! Felkísértem őket a lányok szobájába, Cicero úr pedig becsukta utánunk a konyhaajtót. – Szerintetek miről kell beszélniük? – kérdezte Flox felfelé menet. – Á, csupa unalmas felnőtt dologról – legyintett Grisam, és máris másfelé jártak a gondolatai. – Megvan még a pókod? – kérdezte Pervinkától. – Hát persze! Mindjárt megmutatom – felelte Vini, és előreszaladt. Pár hónappal azelőtt talált egy apró pókot. Odakint reszketett a hidegben. Megfogta, és egy papírdobozban felvitte a szobájába. A pókocska viszont jobban szerette a kislány ágya feletti könyvek közé fonni hálóját, ami Vininek irtóborzasztóan tetszett. – Egy pókkal laktok egy szobában? Fúj, de undorító! – kiáltott fel Scarlet, és megállt az ajtóban. – Én ide ugyan be nem teszem a lábam! – Akkor maradj kinn nyugodtan! – mondta Pervinka, és kezébe vette a pókot, hogy megmutassa Grisamnak. – Nahát, hogy megnőtt! Mivel etetitek? – Ó, Rex bármit megeszik, igazán jó étvágyú állatka! Döglött legyet szokott kapni, meg szárított húsdarabokat… – Mindjárt hányok! – kiáltott Scarlet. – Ne félj, nem bánt. Sőt, biztos vagyok benne, hogy jobban fél ő tőled, mint te őtőle – szólt közbe Flox. Scarlet a falhoz tapadva odaoldalazott Babú ágyához. – Jól van, bejövök, de ha megmoccan, esküszöm, hogy hozzávágom a cipőmet! 60

Babú csak hallgatott. Jól ismerte Rexet, és bár a pókok nem tartoztak a kedvenc állatai közé, azért őt elfogadta és kedvelte is. Most azonban egy kicsit féltékenynek látszott, mivel a legjobb barátai minden figyelmüket Pervinkának és a pókjának szentelték. Ott üldögélt magában egy sarokban. Közben Scarlet összevissza fecsegett – azt hitte, hogy Vanília figyel rá. Aztán olyasvalamiről kezdett beszélni a kis pletykafészek, ami tényleg felkeltette Babú érdeklődését. – Tudjátok, hogy Poppy bácsi lánya cigánylány? Legalábbis ezt beszélik róla, és szerintem igaz is. Találkoztatok már vele? Elég kis szerencsétlen. Egy undorító egér van a vállán és egy… – Egyáltalán nem szerencsétlen! Mr. Berry pedig nem is undorító! – csattant fel Babú kivörösödve. – Semmit nem tudsz Shirleyről, úgyhogy inkább tartsd azt a pletykás szádat! – Á, hirtelen milyen kis érzékenyek lettünk! Hadd találjam ki! Barátkoztok, igaz? Nem vagyok meglepve! – folytatta Scarlet undok vigyorral. Babú készen állt rá, hogy megtépje. – Oda se figyelj! – állt közéjük hirtelen Grisam. – Csak cukkolni akar. – Törődj a magad dolgával, Grisam Burdock! – szólt fenyegetően Scarlet. Grisam viszont rá se nézett. Belenyúlt a zsebébe, és egy apró tárgyat húzott elő. – Ezt ma találtam. Azt hiszem, a tied – mondta, és odanyújtotta Babúnak. – Már előbb oda akartam adni, de az eső miatt kiment a fejemből. Egy kis ceruzavég volt. Vanília viszont úgy örült neki, mintha gyémánt lenne. – Ó! Feli, nézd, megtalálta! – kiáltott fel meghatódva. Vanília minden tollat, ceruzát (és ceruzacsonkot), radírt (és radírdarabot) megőrzött, ami akár csak pár percig is a tolltartójában „lakott”. – Ők együtt egy nagy család! – mondogatta mély meggyőződéssel. – Baj lenne, ha csak egyet is elveszítenék!

61

Szerette, ha a nap végén minden a helyén van: a biciklik a tárolóban, a tiszta ruhák összehajtogatva, a tollcsalád a tolltartóban, az állatok az odújukban, a kismadarak a fészkükben, a személyes dolgai pedig a közelében. Ha valami elöl maradt, ha kutyaugatást hallott, vagy ha a szél elfújt egy ruhadarabot, egész éjjel álmatlanul forgolódott. Reggel pedig Dahlia néninek és nekem kellett az elveszett dolgok keresésére indulnunk. Grisam ennél szebb ajándékot nem is adhatott volna Babúnak! Örömében a fiú nyakába ugrott, és a szobában ismét vidám lett a hangulat. A lányok játékai és Rex mellett a gyerekek egykettőre megfeledkeztek a viharról és a felnőttek titkos megbeszélnivalójáról. Nem úgy én… Az emeleten is hallottam, mi zajlik a konyhában, és borzongással töltött el mindaz, ami a fülembe jutott.

62

Tragikus előjelek

– L

ehet, hogy tévedek, de felettébb gyanús a dolog – mondta Burdock úr. – A jelek mindenesetre ugyanazok! – Már te is kezded?! – kiáltott fel Dahlia néni. – Mi ütött ma belétek? Tomelilla reggel óta különös dolgokról motyog, és… Most Pimpernelék dünnyögtek valamit, amit nem értettem, Burdock úr viszont szinte felujjongott: – Hát te is gyanakszol! – kiáltotta Tomelillának. – De jó hallani! Már azt hittem, egyedül vagyok vele! Mindenki csak közönséges viharnak tartja, szerintem viszont… Dahlia néni erre már kijött a sodrából. – Szerinted MI? Szabadna megtudnom, mi jár a fejetekben egész nap? – Hagyd, hadd beszéljen, drágám! Ülj csak le! – szólt közbe Cicero úr. Ekkor Duff Burdock előhúzott egy papírlapot – gondolom, ez történhetett, mert hallottam, ahogy Tomelilla felkiált: – A HIÁNYZÓ OLDAL! TE TÉPTED KI A KÖNYVEMBŐL! – De Lilla, hát nem emlékszel? – szólt a varázsló meglepetten. (A valódi nevén szólította Tomelillát. Ez pedig csak igazán komoly helyzetben fordult elő!) – Te adtad nekem AZON a napon, hogy én is felismerhessem a jeleket, ha eljön az idő. Hallottam, ahogy Tomelilla ilyesmit mormog: – Tényleg, ne haragudj… kiment a fejemből… – Akkor te ismerted fel elsőként a jeleket, és figyelmeztetted is a többieket – folytatta Duff. – De senki nem hallgatott rád. S ezért történt, ami történt. Most azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket: ne kövessük el még egyszer 63

ugyanazt a hibát! Mert szerintem megint erről van szó. Attól tartok, hogy… szóval… hogy a Rettenetes 21 visszatért! E szavak hallatán a polgármester majd leesett a székéről. Ezt azért tudom, mert hallottam, ahogy Pimpernelné felkiált: – PANCRAZIO, NEM TUDNÁL NYUGTON MARADNI? A többiek viszont mind elnémultak. A Rettenetes 21! Már régóta nem beszéltek róla. Senki sem emlegette szívesen azt a borzasztó június 21-ét, amikor visszatért, hogy elfoglalja a völgyet. Dahliának eszébe ötlött, miket mormogott reggel Tomelilla, s alig jutott szóhoz: – Pri… Primula csuklik… – dadogta. – Pontosan! Ez volt az első jel! – mondta Burdock úr. – Gondoljatok bele! Hisz minden csuklása egy-egy mennydörgés! Boszorkányereje megérezte a vihart, és figyelmeztetni próbált bennünket. Pontosan, ahogyan legutóbb is, emlékeztek? – És Poppy kisegerének a nyelve… – tette hozzá Dahlia. – Kék színű! – bólintott Duff. Cicero úr azonban ellenkezett. Még ő is tudta, milyen falánk kis állat Mr. Berry. – Ez nem jelent túl sokat – mondta. – Valaha ez az egér tényleg pontosan jelezte, ha közelgett a veszély. De manapság, mióta Shirley áfonyás cukorkával kényezteti, a nyelve többször kék, mint rózsaszín! – Ez igaz – szólt közbe Tomelilla. – Néhány napja azonban Mr. Berry folyton a nyelvét nyújtogatja mindenkire! Malva is látta, ezért jött el megint cérnáért. – És ez a vihar, amit semmilyen varázslat nem képes lecsillapítani… – tette hozzá végül Burdock úr, és Tomelilla szemébe nézett. Néhány pillanatig csak a vihar tombolása hallatszott. Aztán Pollimon úr vette át a szót. – Tegyük fel, hogy igazatok van! Akkor mi a teendő? 64

– Össze kell hívnunk a Varázstudók Legfőbb Tanácsát! – jelentette ki Tomelilla. – Én is gondoltam már erre. De hogyan tudunk ilyen gyorsan egybehívni mindenkit? És hol? – kérdezte Duff. – Ha valóban arról van szó, amitől tartunk, akkor pontban éjfélkor eláll az eső, és eljön a második vihar előtti csend. Találkozzunk éjfél után negyed órával a Zengerdőnél! Ha esetleg tévednénk, és még éjfél után is esik, akkor nyugodt szívvel fekhetünk le aludni! De a gyerekeknek egy szót se! – tette hozzá befejezésül Tomelilla. – Rendben van. De hogyan értesítjük a Tanács többi tagját? – világos volt, hogy Duff Burdock nem azért kérdezi ezt, mert önként szeretne vállalkozni a feladatra. – Elküldhetnénk Felit! – javasolta Tomelilla. Ez meg miféle ötlet?! Egy olyan mákszemnyi kis fényforrást, mint én, hányódjon a tomboló viharban? Eszemben sincs! Sietve bebújtam inkább Babú zsebébe, és onnan szóltam ki a gyerekeknek: – Ha valaki keresne, nem láttatok! – Á, nem sikerülne neki. Szegénykét elfújná a szél – jegyezte meg Dahlia néni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – A Tündértelegráf!! Az mindig működik – kiáltott fel ekkor Tomelilla. Ez már sokkalta okosabb ötlet volt. Kiröppentem hát Vanília zsebéből, és mire feljöttek értem: – Készen állok! – jelentettem ki büszkén, hogy ilyen fontos szerep jutott nekem. Míg a többiek az alsó szinten várakoztak, én felmentem Tomelillával és Duff Burdockkal a toronyba. – Kinek szóljunk először? – kérdezte Burdock úr. – Fuvallának, Pollimonék tündérkéjének – válaszoltam.

65

A Tündértelegráf

O

daröppentem az ablakhoz, és elkezdtem leadni a fényjelzéseket. Az ablakokat elfüggönyözte a zuhogó eső, és alig tudtam kivenni a tükörképemet. Vagy egy óra hosszat próbálkoztam, Fuvalla azonban nem válaszolt. – Attól tartok, hiába minden – mondtam csüggedten. – A nagy eső miatt úgysem fog észrevenni. – Folytasd csak, Feli, ne add fel! – biztattak a többiek, és orrukat az ablaküveghez nyomták. Egy újabb órán át kísérleteztem, de sajnos eredmény nélkül. Aztán egyszerre, amikor már csaknem feladtuk a reményt, mintha fény villant volna a távolban. – Fuvalla az!! – kiáltottam. – Válaszolj neki, Feli, gyorsan! Sürgős üzenet A VLT minden bölcse számára Rendkívüli gyűlés a Zengerdőnél éjfél után negyed órával Gyertek mind, de csak, ha nem esik Küldi L. T. és D. B. Az eső eléggé megnehezítette a kommunikációt, így jó néhányszor meg kellett ismételnem az üzenetet, mire Fuvalla az egészet megértette. Megkapta – jelentettem ki végül kimerülten. – Nincs más hátra, mint hogy reménykedjünk. 66

Fuvalla továbbította az üzenetet Vivivinek, Blossomék tündérének. Vivivi jelzett Bizsikének, Bizsike Nefelejcsnek, Nefelejcs Szépszinek és így tovább, házból télikertbe, télikertből toronyba, toronyból verandára… Lassan ugyan, de annál biztosabban terjedt az üzenet az esőben, mígnem bevilágította egész Zöldiapály völgyet. Aztán egyszer csak Burdock úr felkiáltott: – Nézzétek! Fuvalla megint jelez valamit! Odarepültem az ablakhoz. Egy hosszú és két rövid jelzés, egy villódzás és még egy. – Sikerült! Az összes bölcs megkapta az üzenetet! – fordítottam. A Tündértelegráf működött, Burdock úr pedig megdicsért az ügyességemért. – Légy szíves, köszönd meg mindenkinek a nevünkben! – tette hozzá, majd felsorolta az összes tündért. Valamennyiüket a teljes nevén nevezte. Veletek viszont csak azokét szeretném megosztani, akiket örökre mélyen a szívembe zártam: Tizenkétszélfúvófuvallat, vagyis Fuvalla Virulóvirágravigyázok, azaz Vivivi Szépszívalakbannégyszirommindegyiketnekedhozom, nekünk csak Szépszi Ujjambegyemindbizsereg, Bizsike Nemfelejtlekelnefelejts, számunkra csak Nefelejcs

de

Apró, fényes kis tündérek voltak, akárcsak én, és hozzám hasonlóan ők is távoli birodalmakból származtak. És mind olyan bátrak voltak, hogy örökre sikerült beírniuk magukat Fairy Oak történelmébe.

67

A Rettenetes 21 21-ének az év leghosszabb napjának kellene lennie, J únius ehelyett most végeláthatatlan éjszaka lett belőle. És micsoda éjszaka! Fenyegető feketén borult az égbolt a házak fölé, jégesőt zúdítva mindenre. Dörgött az ég, a villámok dühös sárkányok módjára kígyóztak odafent. Az őrjöngő szél egyre csak tombolt, és hatalmas víztömeg ömlött a sötétbe borult, feldúlt völgyre. A konyhában az asztal körül ülő felnőttek és gyerekek csüggedten meredtek az öreg faliórára. Én újra elfoglaltam a helyemet a csilláron. Vajon meddig tombol még ez a pokoli förgeteg? – Mindjárt abbahagyja, meglátjátok – mondogatta olykor Dahlia, pedig ő sem igen hitt már benne. Valójában pedig jobb is lett volna, ha nem áll el az eső, hiszen ha éjfélkor véget ér a vihar, az azt jelenti, hogy Duffnak és Tomelillának igaza van: a Rettenetes 21 visszatért, és itt is marad! Az ég akkorákat dördült, hogy az egész ház beleremegett, a gyerekek pedig már annyira féltek, hogy még egy pohár vízért sem mertek elmozdulni a szüleik mellől. – Majd én hozok nektek inni – szólt Dahlia néni, és felállt az asztaltól. Ekkor azonban hirtelen kicsapódott a háta mögötti ablak, a szél felkapott engem és belesodort a cserépkancsóba, mire sötétség lepte el a szobát. Cicero és Burdock úr felpattantak, hogy becsukják az ablakot, de a szél olyan erős volt, hogy újra kicsapta. – SZEDJÉTEK KI FELIT ABBÓL A KANCSÓBÓL! GYORSAN! – kiáltotta Cicero úr. Nem látunk így semmit! – Minden erejüket megfeszítették, hogy csukva tartsák az ablakot, de sajnos hasztalan. Hiába voltak nagyok és nehezek, a

68

vihar náluk is erősebbnek bizonyult. A két férfi ide-oda csúszkált, mert a szél befújta az esőt a padlóra. – TALÁN DESZKÁVAL ÉS SZÖGEKKEL SIKERÜLNE… – kiáltotta Duff. – Talán. De valakinek ide kellene hoznia! – felelte a csuromvizes Cicero úr. Hát igen, de kinek? Mindannyiunk lelkét megülte a félelem. Vajon ki mer kimenni a sötétbe? – Majd én! – állt fel a polgármester (amivel három család elismerését sikerült kivívnia egyetlen pillanat alatt). – Nem mész sehova, Pancrazio! – kiáltott rá a felesége, és megragadta az inge ujját. Pimpernel úr lerázta magáról, és tapogatózva indult meg az ajtó felé. El azonban nem érte! Alig tett meg három lépést, a következő mennydörgés fülsiketítő robaja megbénította. A bejárati ajtó kivágódott az orra előtt, és egy bőrig ázott, halálra rémült sötét alak tántorodott elé így kiabálva: – ELRABOLTA A BOSZORKÁNYOKAT! KETTŐT MAGÁVAL RAGADOTT KÖZÜLÜNK! Tomelilla rögtön felismerte. Flox nagynénje volt az, Hortensia Pollimon. Köpönyegbe burkolózva állt az ajtóban, és csak úgy reszketett a félelemtől. A polgármesternek az utolsó pillanatban sikerült elkapnia, még mielőtt a földre zuhant volna. – Ki és kit rabolt el? – kérdezte, de úgy tűnt, Hortensia nem is hallja. Összefüggéstelenül hebegett, és alig kapott levegőt. Aztán végre kimondta: Edera Dhellát és Fragraria Frest. Végül nagy nehezen elmesélte, hogy látta, amint a szél elröpítette őket az Adum hegye felé. – Arrochar Vára! – szisszent fel Tomelilla. Többet nem mondhatott, mert hirtelen az összes ajtó és ablak megadta magát a dühöngő viharnak. Őrjöngő széllökés söpört végig a 69

házon, s magával hozta mindazt, amit útja során összegyűjtött. Csipkebokorágakat, tüskét és tövist, bogáncsleveleket, mérges gombákat. Töméntelen sár és svábbogarak őrült hada sodródott vele, sőt, még halakat is hozott magával. Csíptek, szúrtak, karmoltak, haraptak, és ellepték az egész házat. – ITT VAN!!! – kiáltotta Hortensia, majd ájultan rogyott az asztal alá. Eluralkodott a rémület. A svábbogarak megtámadták Pimpernelnét: előbb a lábfejét borították el teljesen, majd egyre feljebb és feljebb másztak. – SZEDJÉTEK LE RÓLAM! SZEDJÉTEK LEEEE!!! – sikítozta halálra váltan, miközben a férje igyekezett megszabadítani őt a bogaraktól. A szoba másik végében Duff Burdock fuldoklóit az őt ellepő undorító sár- és gilisztaegyvelegben. Cicero szerencsére egy pillanatra szabaddá tudta tenni Burdock úr száját, így a varázsló kimondhatta azt a varázsigét, amely rettenetes sárevő lénnyé változtatta. Ekkor hallottam meg Babú kiáltását. Egy tüskeraj támadott Babú és Flox felé. A segítségükre repültem, de egy széllökés odébb hajított. Amikor magamhoz tértem, Fuvallát láttam Flox oldalán. Majd kezét-szárnyát törte, úgy sietett pártfogoltja védelmére. Közben Babú lábába már belefúródott néhány tüske. Rémülten figyeltem. De Babú nem adta meg magát, még csak nem is sírt, hanem felvette a harcot. Igazi boszorkaként küzdött! Varázsütésekkel virágszirmokká és pihékké változtatta a repülő tüskéket. Közben Hortensia néni az asztal alól igyekezett meglágyítani a Babú elől megmenekülteket. Ekkor hirtelen égett szagot éreztem…

70

Pervinka elrablása A nappaliban lángra kaptak a függönyök. – TŰZ VAN! TŰZ VAN! – kiáltott Grisam, akit éppen két termetes hal ütlegelt, míg a többi a tűz felé próbálta vonszolni szegény fiút. A füst ellepte a szobát. Semmit sem láttam, de összeszedtem magam, és azonnal tüsszögni kezdtem. Csak tüsszögtem és tüsszögtem, vagy százhuszonhatszor egymás után, míg végül sikerült eloltanom a tüzet. (Ez egyedülálló tündérvarázslat. Csak mi vagyunk rá képesek!) – Szép volt! – kiáltott elismerően Burdock úr. Pollimonék egyszerre szaladtak Grisamhez. A ruhája itt-ott megpörkölődött, és csupa korom volt, de szerencsére nem esett komoly baja. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és reménykedtem, hogy talán végre elmúlt a veszély. – SEGÍTSÉÉÉG! – hallottam hirtelen Dahlia néni kiáltását. – TOMELILLA BAJBAN VAN! Kihasználva, hogy nem látunk a füsttől, mérges gombák támadták meg boszorkámat, és éppen a szájába próbáltak beférkőzni. – Ki ne nyisd! Ki ne nyisd! – kiabált neki Dahlia, és kétségbeesetten próbálták kiszabadítani Cicero úrral. Bogáncsforgatag kerítette körbe Tomelillát; szurkálta és karmolászta, hátha fájdalmában felkiált és kinyitja a száját. – Tarts ki, Tomelilla! Ne sikíts! Majd mi segítünk! – Pollimonék is odarohantak, de minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult. Aztán Tomelillának nagy erőfeszítések árán sikerült végre kiszabadítania az egyik karját a levelek szorításából, és a száját egy mágikus mozdulattal virággá változtatta. Most már ha akart volna, sem tud sikoltani! A gombák és levelek ernyedten hullottak a földre. Dahlia néni

71

pedig megragadta a seprűt, és egykettőre kisöpörte őket az ajtón. Csak ekkor vették észre… A szél csipkebokorágak fogságába zárva próbálta kiröpíteni Pervinkát az ablakon. Duff úr is meglátta. Lenyelte az utolsó sárcsomót is, és odarohant hozzá. Együttes erővel ragadtuk meg Vinit a lábánál fogva. – TARTSD ERŐSEN, DUFF, NE ENGEDD EL! – kiáltotta Tomelilla. De a csipkebokorágak a kezünket csapdosták, a szél pedig – minden erejét összeszedve – most a másik irányból támadt ellenünk. Kétségbeesett kötélhúzáshoz hasonlított az egész, melynek közepén ott sírt Pervinka, s mindent megtett, hogy kiszabaduljon, de minél jobban próbálkozott, annál inkább karmolták a tüskék. – Ne mozogj, kincsem! Mindjárt kiszabadulsz – próbálta nyugtatni Tomelilla. Ám abban a pillanatban kitépte őt a kezünk közül egy minden addiginál erősebb széllökés. Futottunk utána a kertbe. – A SZÉL AZ ADUM HEGYE FELÉ FÚJ, ARRA VISZI PERVINKÁT! – kiáltotta Duff Burdock. Tomelilla utána akart repülni, a varázsló azonban megállította: – Várj! Nem tudjuk, mi vár ránk a felhőkön túl. Lehet, hogy csapda, és mi csak hárman vagyunk. Rémülten figyeltük, ahogy Pervinka eltűnik a felhők között. Tomelilla nyomban ráparancsolt a közelben álló fákra: Kiknek hosszú karja eléri az eget, Mentsétek meg őt, a boszorkánygyermeket!

E varázsszavak hallatára a fák az ég felé nyújtották leghosszabb ágaikat, és kutatni kezdtek a sötét felhők között. A torkunkban dobogott a szívünk, úgy figyeltük, ahogy észak és 72

dél, kelet és nyugat felé is próbálkoznak. Reménykedtünk, hogy újra meglátjuk a mi kis Vininket. De egyik ág a másik után húzódott vissza a magasból, s Pervinkának nyoma sem volt. A fák nemsokára visszanyerték eredeti formájukat. Tomelilla azonban nem adta fel. – Ez nem létezik! Ott KELL lennie valahol! Gyorsan, fel a Toronyba! Lóhalálában siettünk a Régi Városháza tornyához. Ódon, magas és düledező épület volt. – HÚZD KI MAGAD! – utasította Tomelilla. A Torony, dermesztő csikorgás közepette felegyenesedett, mi pedig felmásztunk a régi, csúszós lépcsőfokokon. Amint felértünk a tetejére, a párkányba kapaszkodva fürkésztük az eget Pervinka után. De csak a felhőket, villámokat és az esőt láttuk magunk körül. Tomelilla kétségbeesésében fényvarázslatot lövellt a viharfelhők felé. Az eget nappali világosság árasztotta el. A felhők áttetszővé váltak, mintha selyemfátyolból lennének. Pervinka pontosan a fejünk felett lebegett. A csipkebokorágak még mindig gúzsba kötve tartották, ő pedig hangosan sírt és jajveszékelt. Tomelilla megpróbált a szél lelkére beszélni: Csipkebokor karmai, hatalmas szél karjai, felőletek fáj dalomról, iszonyatról hallani. Bűntelen a kislány, kit elraboltatok, hatalmáról mit sem tehet áldozatotok! Tévedésben van atyátok, rossz úton halad, s keze nyomán rettegés és pusztulás marad. Hirtelen villanást láttunk. Pervinka eltűnt, és helyette egy apró teremtés röppent elő a tüskés ágak közül. Csak nagy nehezen tudtuk kivenni a körvonalait. Az esőben és sötétségben 73

olykor el is tűnt a szemünk elől. Síri csendben és visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy újra feltűnjön valahol. – Ott van! Ott van! – kiáltottunk néha izgatottan. De aztán megint elnyelte a sötétség. Felénk tartott, de nagyon fáradtnak és megviseltnek tűnt. – MEGYEK, SEGÍTEK NEKI! – kiáltottam, azzal belevetettem magam a viharba. – FELI, NEE! – Tomelilla megpróbált visszatartani, de hiába. Addigra már messze jártam. Nem láttam és nem hallottam semmit, a szél pedig úgy dobált, mint egy muslicát. Csápjaim mégis odavezettek Pervinkához. Egyszer csak ott volt előttem. – GYERE MÖGÖTTEM! – kiáltottam neki olyan hangosan, ahogy csak bírtam. Visszafordultam a Torony irányába, a vihar azonban ismét új erőre kapott. – Gyerünk, picikéim! – biztattam a szárnyaimat. – Mutassátok meg a szélnek, mire vagytok képesek! Lejjebb ereszkedtem és megcéloztam az egyetlen fénylő pontot, amit láttam: Tomelillát. Csuromvizesen és halálosan fáradtan, szárnycsapásról szárnycsapásra, centiméterről centiméterre haladtunk a megmenekülés felé, míg végre sikerült kivennem Tomelilla arcát és kitárt karjait. Aztán kimerülten roskadtam Burdock úr tenyerébe. – Megmenekültünk! – ziháltam. Tomelilla röptében kapta el az apró teremtést, és csak ekkor látta, mi is az: egy kék dongó. – Ó, Feli, igazi hős vagy! Köszönöm, köszönöm, kis tündérkém! – hálálkodott Tomelilla, és elborított csókjaival. – És te, drága Duffom… megmentetted Vinit a varázslatoddal! – Én? Hiszen én nem csináltam semmit. Te beszéltél a széllel. Én azt hittem, az egész a te érdemed? – jelentette ki Burdock úr csodálkozva. – Dehogy! Jól tudod, hogy bizonyos átváltoztatásokra nem vagyok képes – tiltakozott Tomelilla. Közben felnyitotta tenyerét, hogy még egy pillantást vessen a kis dongóra. 74

Hosszasan szemlélte, majd amikor újra tenyerébe zárta, csupa könny volt a szeme. – Vini volt az… – szólt meghatottan. – Vini tette egyedül, Duff… Akkor hát mégis boszorka… a… a Sötétség Boszorkája. Torkunkon akadt a szó, de legjobban Tomelilla képedt el. Meg is volt rá minden oka. Pervinka a Sötétség Boszorkája! Hogyhogy eddig nem vette észre? Hiszen már a születésétől fogva különös kislány volt: az a hajszín, az a nyughatatlan, lázadó tekintet; az éjszaka iránti bizalma, az elszántsága, az olyan rémisztő állatok iránti lelkesedése, mint a pókok és a baglyok… Hirtelen mindez új értelmet nyert. Ugyanakkor ijesztő is volt. A Rettenetes 21 lesben áll – ez a legeslegrosszabb alkalom, hogy valakiről kiderüljön: az éj varázslatos teremtménye. A Toronyból lefelé menet végignéztem Fairy Oak esőtől csillogó háztetőin. Némelyik még a csillagokat is visszatükrözte. Ahogy Tomelilla megjósolta, a vihar lecsendesedni látszott. Pontban éjfélkor a Rettenetes 21 visszavonul, de csak azért, hogy új, elsöprő erőre tegyen szert. Burdock úr karjában tartotta a kislánnyá visszaváltozott Pervinkát. – Szent ég, csupa-csupa karmolás szegény! – suttogta az elénk szaladó Dahlia. Cicero úr elsietett fekete nadálytőbalzsamért a sebekre, Babú pedig nővére homlokát simogatta. – Ebből ennyi elég is volt mára! – jelentette ki a polgármester. – Ne haragudjatok, de nem vagyunk hozzászokva az ilyen égszakadásokhoz! Adjátok át üdvözletünket Pervinkának! – Azzal a Pimpernel család távozott. Rosszabb állapotban, mint amikor megérkeztek. – Ugye rendbe jön? – kérdezte Grisam. A dívány karfáján ült, amióta csak visszaértünk a házba. Tapodtat sem mozdult Pervinka mellől. – Persze, ne aggódj! – felelte Dahlia néni. – Látod? Már a szemét is nyitogatja. 75

– Mi… Mi történt? – kérdezte Pervinka elhaló hangon. – A szél el akart ragadni magával, de Tomelilla és Duff megmentettek – magyarázta Babú. Mindent azonnal el szeretett volna mesélni neki, de Tomelilla úgy vélte, jobb, ha most lepihennek, és másnapra halasztják a beszámolót. – Már majdnem itt az éjfél, és mindannyian nagyon fáradtak vagyunk. Gyere, Grisam! – mondta Burdock úr, és a fiú vállára tette a kezét. – Holnap majd meglátogatjuk Pervinkát. Miután a vendégek elmentek, Tomelilla letelepedett Pervinka mellé, és a többieket is arra kérte, hogy üljenek le. – Ma este sok minden történt – mondta. – És bár mindenki halálosan kimerült, szeretnék megmagyarázni nektek néhány dolgot, most, hogy magunk maradtunk. Kezdjük a legelején…

76

Eljött a boszorkányok ideje

D

ahlia, Vanília, Pervinka és Cicero úr mind Tomelilla köré gyűltek, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kendője ráncai között. A kandallóban ropogó tűz mellett Tomelilla mesélni kezdte családja történetét. Felidézte boszorkány és varázsló elődeit, és elmondta, hogyan öröklődött generációról generációra a varázserő. Megemlítette a Családi Boszorkánykódexet is, és elárulta, hogy valamikor régen Dahlia is boszorka volt; egy napon azonban lemondott varázserejéről, hogy a Nembűvölők életét élje Cicero úr oldalán. Cicero ekkor a magasba emelte a tekintetét, mintha azt mondaná: „Hála az égnek!” A lányok ámuldoztak: – Anya tényleg boszorka volt?!! Tomelilla komolyabb hangon folytatta. – Ami a ma estét illeti, szörnyű gyanúnk támadt. De mielőtt erről mesélnék nektek, két hivatalos bejelentést kell tennem. Megfogta Babú kezét, és ünnepélyes hangon megerősítette azt, amit már sejtettünk: – Vanília, te a Fény Boszorkái közé tartozol! A Fény Boszorkáinak hatalmában áll a teremtés. Elővarázsolhatják azt, ami nincs, de nem tüntethetik el a létezőt. A rútat széppé tudják változtatni, a szépet pedig gyönyörűvé. De sohasem fordítva. Teremthetsz, de nem pusztíthatsz. Gyógyíthatsz, de nem tudsz sebeket ejteni. Te a Fény vagy! Babúnak a torkán akadt a szó, Cicero bácsinak pedig talán bogár mehetett a szemébe, bár inkább arra esküdnék, hogy sírással küszködött! 77

Tomelilla most Pervinkához fordult. Mindenkit nagyon meglepett, amit neki mondott. – Igen, kedvesem, te is boszorka vagy. Ritka és nagyhatalmú boszorka, az első ilyen a családunkban. Pervinka, te a Sötétség Boszorkája vagy! E szavak hallatán Dahlia és Cicero kis híján leszédült a díványról. Pervinka tiltakozni próbált, de Tomelilla nem engedte. – Figyelj rám! – szólt kedves hangon. – Mindent, amit a Sötétség Boszorkáiról tudsz, minden rosszat, amit eddig hallottál róluk, csak szóbeszédből tudod, amelyek e ritka teremtményekről keringenek. Ezek csak legendák, hiszen kevesen mondhatják, hogy ismerik az igazságot a Sötétség Mágusairól. Én annyit tudok, és ezt el kell hinned nekem, hogy nagy hatalmú és gyönyörűséges lények. Olyan rítusok és varázslatok tudói, melyek a Fény Boszorkái előtt ismeretlenek. Sötétben is jól látnak, képesek a dolgok mögé nézni, és belelátnak az emberek szívébe. Eljutnak oda, ahova mi nem láthatunk, és nem juthatunk. Varázserejük hatalmas és kiszámíthatatlan. Dühtől és félelemtől hajtva akkor mutatkozik meg, amikor úgy tűnik, minden elveszett. Rá kellett volna jönnöm. Meg kellett volna értenem a viselkedésedből. Ehelyett hagytam, hogy bajba kerülj, és egymagad ébredj rá a varázserődre. Pervinka lesütötte a szemét. Hát ezért nem félt sohasem a sötétben. Ezért nem rémült meg, amikor dörgött az ég, ha szólt az „égi dobszó”, ahogy ő szokta mondani. Úgy gondolta, hogy ez csak az ütemet adja a természetnek, hogy ritmusosan változtassa az évszakait. – Ki rabolt el engem? – kérdezte nagynénjétől. – Még nem vagyok benne egészen biztos. Attól tartok, ősi Ellenségünk tért vissza, hogy elégtételt vegyen. – De hát ki ő? És miért az ellenségünk? – szólt közbe Babú.

78

– Azért, kincsem, mert gyűlöli a békét és a nyugalmat. A szépség, a harmónia ellen harcol. Az igazságosság és az egyetértés ellensége ő. Nem tűrheti az örömöt és a boldogságot. Amerre csak jár, rettegés, bánat és pusztulás marad a nyomában. – És hogy néz ki? Te láttad, Pervinka? – kérdezte Babú a nővéréhez fordulva. Pervinka a fejét rázta. – Nincsen arca – magyarázta Tomelilla. – Akárhányszor eljön, mindig abban reménykedünk, hogy csupán egyszerű vihar lesz, semmi más, és nehezen ismerjük fel. Aztán a levelek idő előtt elszáradnak a fákon, az eső elveri a termést, és a letört ágak eltorlaszolják az utakat… de akkor már túl késő. Százhuszonegy évvel ezelőtt meg is haltak néhányan közülünk. A szél és a tenger hullámai elragadták őket, mire Fairy Oak lakosai belátták végre, hogy a Rettenetes 21 visszatért. – A Rettenetes 21? Így hívják? Elég furcsa név. – Még elődeink nevezték el így, mert a 21-es visszatérő száma: mindig a nyári napforduló estéjét választja az első támadásra. A legrémisztőbb rohamokat pedig csakis este kilenc óra után indítja. Mindez számomra is újdonság volt. Nem éppen örömteli újdonság. – Eddig hogy sikerült legyőzni? – kérdeztem nyugtalanul. – Ahogy a többieknek is előttünk – felelte Tomelilla. – Minden varázstudományunkat latba vetve, együttes erővel harcoltunk ellene. És Tölgy segítségével, aki a kezdetektől fogva szövetségesünk volt. Tudjátok, kik nyerték meg nekünk a legutóbbi csatát? – Kik? – Éppen a Sötétség Mágusai! – Tényleg? Hogyan? – kérdezte Pervinka. – Úgy tettek, mintha szövetségre lépnének az ellenséggel: csúf szörnyekké változtattak bennünket, a völgyet pedig kopár,

79

kietlen síksággá. Mivel nem talált semmi szépet, amit elpusztíthatna, a Rettenetes 21 odébbállt. – És most miért tért vissza mégis? – kérdezte Babú. – Gondolom rájött, hogy becsapták. – Szóval főként a Sötétség Mágusaira dühös – vonta le a következtetést Pervinka. – Hát ezért rabolt el engem. – Azért próbált meg elrabolni, Vini, mert boszorka vagy. De most elég már a kérdésekből. Érjétek be azzal, amit eddig hallottatok! Már így is túl sok mindent meséltem el… – zárta le a beszélgetést a nagynéni. Elhatározta, hogy nem árul el többet arról a számtalan veszélyről, amit a sötét ellenség jelent a kis Vini számára. Nos, igen, különösen az ő számára.

80

A Varázskódex P ervinka azonban nem tágított. – Mi az az Arrochar Vára? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy nagynénje ezt a nevet említette a két elrabolt boszorkával kapcsolatban. – Semmi olyan, amiről most tudnod kellene! – mondta Tomelilla. – Ellenben tudjátok meg, hogy holnap elkezdődnek a varázsóráitok! Tanulnotok és gyakorolnotok kell. Én leszek a tanárotok. A lányok tapsikoltak izgalmukban. – És természetesen nagyon szigorú leszek, és követelni fogok. Erre abbahagyták a tapsolást. – Szeretném, ha ezt ma este elolvasnátok! Azzal Tomelilla egy pergamentekercset adott a gyerekek kezébe. A „Varázskódex” volt. – …Boszorkákra vonatkozó szabályok? – csodálkozott Babú. – Hű, de sok! – Most mennem kell – mondta végül nagynénjük, és megpuszilta őket. – Menni? Hova? Hiszen éjjel van… és esik! – kiáltott fel Babú, akinek egyáltalán nem tetszett az ötlet, hogy nagynénje éjnek évadján, ilyen ronda időben bárhová is elinduljon. – Biztosíthatlak, Vanília, hogy nemsokára eláll az eső, én pedig hamar visszajövök – nyugtatta meg Tomelilla. Amikor Dahlia néni feljött egy jóéjt puszira, kihasználtam az alkalmat, és odaröppentem a boszorkámhoz. – Nem mehetnék én is? – kérdeztem. – Nagyon kedves vagy, Feli, de jobb szeretném, ha a lányokkal maradnál. Sose veszítsd szem elől Pervinkát, megértetted? 81

A kandalló feletti óra éjfélt ütött, én pedig nagyot sóhajtottam. – Ez az első alkalom, hogy elmarad a Mese Órája. – Igazad van. De nézz csak ki az ablakon! – Elállt az eső! – kiáltottam fel. – Most egy ideig nyugalom lesz. Ki kell használnom ezt az időt, hogy találkozzam a bölcsekkel, és megnézzem, jól vannak-e Poppyék. Babú örülni fog neki. Most siess vissza hozzájuk, Feli! Tomelilla magára kanyarította fekete köpönyegét, én pedig figyeltem, ahogy eltűnik a sötétben. Amikor felértem az emeletre, a lányok már buzgón böngészték a Varázskódexet. – Hát ez jó nehéz lesz – sóhajtott fel Babú. – De minek a varázserő, ha itt azt írja, hogy nem is használhatod? – Pervinka kissé csalódottnak tűnt. – Ezeket a szabályokat sok-sok évvel ezelőtt közösen alkotta egy Nembűvölő és egy Varázstudó teremtmény, hogy népeik békében és boldogságban élhessenek – magyaráztam mosolyogva. – Aki nem tartja tiszteletben, nagy bajba kerül. Ezért sose feledkezzetek meg a szabályokról! És csak akkor használjátok a varázserőtöket, ha valóban szükség van rá, és csakis jó célokra! Babú, adj egy puszit Vini sebére az arcán, így holnapra megérti, mire szolgálnak a szabályok. És most, szép álmokat! – Úgysem tudunk elaludni, Feli, túlságosan izgatottak vagyunk! – ellenkeztek. – Mesélj inkább valamit, légy szíves! Sok mesét ismertem, most azonban úgy döntöttem, hogy egy igaz történetet mondok el nekik. – Rendben – mondtam. – Hallgassátok meg Vanília nevének történetét…

82

A várakozás percei

M

iután a lányok elaludtak, az ablakhoz röppentem, és vártam, hogy Tomelilla visszajöjjön. A Hold elfoglalta szokásos helyét az égen. Úgy őrködött a falu felett, ahogy a tündérek virrasztanak fényükkel a gyerekek mellett, és óvják őket a rossz álmoktól. Eszembe jutott a saját birodalmam. Milyen régen eljöttem már onnan! Vajon jól vannak a barátaim? A tündérek ilyenkor vagy a magnóliafák nagy virágai között pihennek, vagy a tavirózsák puha levelein, melyeket békésen ringat a lagúnák vizének nyugodt lélegzése. De szívesen lettem volna most ott velük! Csak hogy kifújhassam magam egy picit. Mert egyébként jól éreztem magam a faluban, és nem vágytam el onnan. Megismerkedtem más tündérekkel, akik őszinte és hűséges barátnőim lettek, és mindegyiküktől tanultam valamit. Még Bizsikétől is, attól a kis önfejűtől. Ő volt köztünk a legfiatalabb. Vidám, kedves tündérke, aki igazán jóízűeket tudott kacagni. Ugyanakkor meglehetősen sértődékeny is volt – mi pedig szerettük ugratni. – Bizsike, elmondanád újra a teljes nevedet? – kérdeztük néhanapján. – Ujjambegyemindbizsereg! – felelte morcosan, mi pedig nevetésben törtünk ki. Ez volt a legfurcsább tündérnév, amit valaha hallottunk. – Ha kicsit többet olvasnátok, tudhatnátok, hogy ez egy híres idézet! – puffogott. – Különben is, a nevemnél nagyobb gondom is van. Ti pedig egyáltalán nem segítetek! – Jaj, Bizsike, már megint a régi nóta? – kérdeztük, továbbra is kacarászva. – Meglátod, menni fog. – Csak gyakorolnod kell. 83

Bizsike félt a repüléstől. De nagyon! Ezért mindig mindenhová gyalog ment! Mi már megszoktuk, hogy gyalog közlekedik, de ő másként gondolkodott a dologról. – Tudod, miket szoktak mondani otthon? – hajtogatta mindig. – „ÓVATOSAN, NEHOGY VÉLETLENÜL RÁLÉPJETEK BIZSIKÉRE!” meg „Az a kétbalszárnyas kis Bizsike”. – Naa, ezt biztos csak te tetted hozzá! Senki sem mond rád ilyet! – Jól van. Nem szoktak kétbalszárnyasnak nevezni, de akkor is elég megalázó. – Bizsike, azért mondják, mert törődnek veled és szeretnek. Hiszen olyan kicsike vagy, hogy alig lehet észrevenni. – És különben is, nézd a dolog jó oldalát: gyalogosan egy csomó érdekes dolgot láthat az ember! – Ó, igen? Például? – Hát, újabban olyan sok cuki varangyos béka mászkál mindenfelé… De Bizsikét nem lehetett meggyőzni. Mi pedig képtelenek voltunk komolyan venni a problémáját, és néha sikerült is megnevettetnünk a tréfáinkkal. Máskor viszont csak megrázta a fejét, aztán nagyot rúgott egy kőbe, félrevonult, és csak üldögélt egymagában. Ilyenkor Fuvalla lépett közbe. Ő volt az egyetlen, aki mindig meg tudta vigasztalni Bizsikét. – Bizsike! – mondogatta. Tudtad, hogy a dongók elvileg nem is tudhatnának repülni? Túl kicsi a szárnyuk a súlyukhoz képest. És mégis repülnek. Ujjambegyemindbizsereg, te igazából tudsz repülni, csak nem tudod elhinni magadról! És sosem gyakorolsz! Bizsike mindig olyan jókedvre derült, amikor Fuvallával beszélgetett, mint egy mézben tobzódó méhecske.

84

Ilyenkor aztán napokig ugrált lépcsőfokokról, ablakpárkányokról, faágakról, de még a háztetőkről is. – Innen lentről nincsen elég lendületem, magasról kell próbálkoznom! – vélekedett. Hamarosan úgy megdagadt keze-lába az esésektől, hogy úgy nézett ki, mint egy jól megtömött pehelypárna. – Járunk egyet? – kérdezte tőlünk. – Szívesen! – válaszoltuk kórusban. Sokat sétáltunk Bizsikével, és számtalan dolgot láttunk, amelyről elképzelésünk se lett volna, ha mindig csak repülünk – a serkenő fűszálakat, a hangyák orrocskáját és az aranyló homokszemeket. És persze találkoztunk néhány cuki varangyos békával is. Bizsikétől tanultam meg, hogy jó alacsonyan közlekedni olykor-olykor.

85

Tündérek a ködben

É tündérekkel találkoztam, hogy megismerkedtem Tomelillápp azon merengtem, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen

val, Pervinkával, Vaníliával, és az egész Periwinkle családdal, meg kedvesnél kedvesebb barátaikkal… amikor hirtelen eltűnt az égről a Hold szép fénye. Sűrű köd ereszkedett az ablak elé. Kinéztem a szabadba, és csodálkozva láttam, hogy az egész vidéket beborítja. Ebben az évszakban??? Ez naaagyon furcsa. Egy szempillantás alatt tűnt el a szemem elől az ég, a völgy, a hegyek, a házak… minden. Az ablakból látszottak a kiteregetett, frissen mosott ruhák. Úgy lebegtek a kötélen, mint valami szellemek, és ijesztően fehérlettek. Döbbenten meredtem a kísérteties világra, amikor hirtelen… BANG! Valami az orrom előtt csapódott neki az üvegnek. – JUJUJUJ! – kiáltottam, s ijedtemben lepottyantam az ablakpárkányról. – Feli, én vagyok az, Fuvalla! – hallatszott a suttogás. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Az ég szerelmére, Tizenkétszélfúvófuvallat, megkérhetnélek, hogy egy kicsit kíméletesebben látogass meg ezekben a különös napokban?! – förmedtem rá, amikor kinn találkoztunk. – De nyúlszívű vagy! – Ez nem igaz…! De inkább mondd, van valami hír a boszorkákról? – Nincs. – Szerinted történt már valami?

86

– Nem hinném. Idekint vagyok már egy pár órája, de semerre nem láttam harci fényeket vagy varázsvillanásokat. Ez jó jel. Így gondoltam én is, de Fuvallától hallani igazán szívderítő volt. Sosem láttam nála bölcsebb tündért. Megnyugtatott, hogy ott van mellettem, hisz olyan különös, feszült volt a légkör. – Úgy érzem… olyan boszorkányos ez a hely – suttogtam körbetekintve. – Mert az is! – felelte Fuvalla. – Persze, de Fairy Oak boszorkái jóságosak. Úgy értem… olyan hirtelen… borongós lett minden! – Az csak a köd – jegyezte meg Fuvalla. – Csak a köd… Hát, lehet. De a Legfőbb Tanács mágusai mégsem értek még haza, pedig már közeledett a hajnal. A kismadarak is hallgattak, a sirályoknak pedig, akik ekkortájt már izgatottan szoktak társalogni, szintén hangjuk sem volt. A Nembűvölők úgy mondták volna, hogy „még egy tündér lélegzését is meg lehetne hallani”. És én hallottam is. Fuvalláét, miközben a körülöttünk kavargó ködfoltokat figyeltem. Ekkor három fénylő pontot vettem észre a távolban. Felénk közeledtek. – Nefelejcs, Vivivi és Szépszi! – kiáltottam boldogan. – Talán híreket hoznak. – Nem, nem, semmit nem tudunk. Még mindig nem jöttek vissza – jelentette ki Szépszi, aki meghallotta a kiáltásom. Már ők is aggódtak. – Hol van Bizsike? – kérdeztem. Csak ő hiányzott közülünk. – Nem tudjuk. Elmentünk hozzá, de nem volt otthon. – Itt vagyooook! – hallatszott ebben a pillanatban. – Hol itt, Bizsike? Nem látunk! – Jövök már, jövök. – PUFF! – Csak az orromig sem látok idelent. PAFF! – Két órája gyalogolok, és már vagy háromszor eltévedtem. JAJ! – Mi az? Mi történt? 87

– Nekimentem egy csigának! Mind előbújtak inni, ezek a bestiák. Motoszkálás hallatszott mellettünk, majd egyszer csak előbukkantak a ködből Bizsike csápjai. Felmászott a kerítésünkre a kis ducó. – Látom, mind egy hajóban evezünk! – szólt, és kimerülten foglalt helyet. – Szóval? Van valami hír róluk? – csuromvíz volt, és didergett! – Á, dehogy – feleltem, és megdörzsöltem a kezét, hogy ne reszkessen annyira. – Meg kell mondjam, lányok, hogy nagyon aggódom – vallotta be Bizsike, és kinyújtotta felém fagyos lábacskáit. – Nekünk mondod? – felelte Vivivi. – Javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem nagy veszélyben vannak! – jelentette ki Nefelejcs, csapatunk „legderűlátóbb” tagja. Fuvalla csendre intett bennünket. – Elhallgatnátok egy kicsit?! – szólt ránk határozott hangon. – Azt hiszitek, a Legfőbb Tanács mágusai azért gyűltek össze, hogy megszervezzék a tökfesztivált? Hát nem. Tervet kell kovácsolniuk, ha meg akarják védeni a falut a Rettenetes 21től. Az ilyen döntések pedig időbe telnek. Egyszóval… nyugalom! Fuvallának nem mindig volt igaza, de nagyon meggyőzően tudott beszélni. Még sokáig vártunk ott csendben. Aztán egyszer csak Vivivi felkiáltott: – Nézzétek! Ők azok! – mutatott a ködből elősejlő fényekre. Azon röptünkben megnyugodtunk. Elmosódott körvonalú alakok közeledtek felénk hosszú sorban, csendesen. Néhányan közülük – a Fény Mágusai – lámpásokat tartottak a kezükben. – Mind ott vannak? Látjátok őket? – kérdezte Bizsike a kerítés tetejéről. – Úgy látom, igen – feleltem hunyorogva. – Ott jön Hortensia. Igen, az ő, mögötte pedig… Burdock úr! Aztán ott 88

van az én Tomelillám is. Az ott pedig Meum McDale lehet. Őt követi Cardo Pitlorchy, Lilium Martagon, Butomus Rush, Tulipa Oban, Matricaria Blossom, Magnolia Drowner, Ganfora Luke… és ott van a te Verbenád is, látod, Vivivi? Jön mindenki. Lassan haladnak; fáradtnak tűnnek. Csendben vártuk őket. Amikor aztán közelebb értek, Lalla Tomelilla döbbent hangját hallottuk: – Mit keresnek ilyenkor ezek a tündérek idekint?

Váratlan vendég B ementünk a házba. Elöl Tomelilla, utána pedig én. – Nem lett volna szabad kijönnöd a házból, Feli! – teremtett le, mikor beléptünk. – Hányszor mondjam még, hogy nem szeretem, ha egyedül kószálsz odakint a sötétben? De úgy aggódtam! – akartam válaszolni. Mégis csendben maradtam, ő pedig így folytatta: – Sötét idők járnak, és rátok, fényes kis tündérkékre is nagy veszély leselkedik! El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha bajod esne. Ígérd meg, Feli, hogy többé nem teszel ilyet, legalábbis a beleegyezésem nélkül nem! Ígérd meg! – Ígérem – mondtam félénk hangon. Beléptünk a télikertbe, Tomelilla pedig becsukta mögöttünk az ajtót. Még mindig rajta volt a köpönyege, és titokzatos légkör vette körül. – A lányok alszanak? – Igen – feleltem lesütött szemmel. – Azt hiszem, felkelthetnénk őket. Biztos vagyok benne, hogy ha meglátják, kit rejtegetek a köpenyem alatt, boldogan ugranak ki az ágyukból. Valami megmozdult Tomelilla köpönyege alatt, a következő pillanatban pedig előbukkant egy fejecske: 89

– SHIRLEY POPPY! – Pontosan. Ez a kis kém az egérkéjével egy fa mögül hallgatózott. Mindent hallottak, ami a Gyűlésen elhangzott, még mielőtt rajtakaptam volna őket. Amikor aztán megtudták, hogy Vanília és Pervinka is boszorkák, mindenáron velem akartak jönni – magyarázta Tomelilla. Shirley mosolyogva figyelt nagy fekete szemével. – Biztosan te vagy Feli! – mondta, és odalépett hozzám. – De gyönyörű vagy! A hajad mint a harmatcseppek! A ruhácskád pedig egy fényfelhő! Sosem láttam még nálad szebbet! – Köszönöm – feleltem pirulva. – Sokat hallottam már rólad, tudod? És Mr. Berryről is – szorítottam meg a kisegér mancsát. Mr. Berry kiöltötte rám a nyelvét. – Tudom, tudom, hogy veszélyben vagyunk – nyugtattam meg. – Nem vagytok éhesek? – Bizonyára azok – felelte Tomelilla. – Shirley apukája azt mondta, hogy tegnap este semmit nem ettek a vihar miatt. Úgyhogy kérlek, Feli, ébreszd fel a lányokat! Öltözzenek és jöjj… – még be sem fejezte a mondatot, amikor feltárult az ajtó. – Már itt is vagyunk! – kiáltotta Vanília és Pervinka, és besiettek a télikertbe. Még pizsamában voltak, a hajuk pedig kócos volt az alvástól. – Hallottuk, hogy megjöttetek, és… – Gondolhattam volna! – sóhajtott Tomelilla. A lányok megölelték egymást. – De jó, hogy itt vagy, Shirley! Jól vagy? Nálatok is járt a Rettenetes 21? – Shirley bólintott, Mr. Berry pedig kinyújtotta a nyelvét. – Igazad van, kicsi egér, nagy veszély leselkedik ránk – simogatta meg Vanília Mr. Berryt, aki bekapott egy áfonyacukrot. – Menjetek és öltözzetek fel! – kérte őket Lalla Tomelilla. – Mi addig tejeskávét és kekszet készítünk mindenkinek. Utána 90

pedig nem vesztegetjük tovább az időt, hanem elkezdjük az első varázsórát. A lányok felvillanyozva szaladtak a szobájukba. – Milyen izgalmas ez a vasárnap! – kiáltott Babú a fürdőszoba felé repülve. Pervinka csodálkozva meredt rá. – HE! Hát ezt meg hogy csináltad? – Micsodát? – A repülést! Ki… ki tanított meg rá? – Senki. Miért, te nem tudsz repülni? – Én… nem is tudom… sosem próbáltam. – Hát akkor próbáld meg most! Gyere, repüljünk oda a szekrényhez! Igazán nem nehéz – biztatta Babú. Pervinka becsukta a szemét, és ugrott egy nagyot. – Nem, ez így nem jó. Nem így kell csinálni? – mondta nevetve Vanília. – Gondold azt, hogy lepke vagy, vagy szitakötő, esetleg kolibri. – Könnyebb egy bagolyra, hollóra vagy dongóra gondolnom. – Az mindegy, csak olyan állat legyen, ami tud repülni. Szóval… így sétálsz a szobában, érted? Aztán egyszer csak azt gondolod: „Bagoly vagyok!”, vagy holló, vagy amit akarsz. Mondd ezt: „Súlytalan vagyok, és most felemelkedem!”, és már repülsz is. Na? „Súlytalan vagyok, és most felemelkedem!” Gyerünk! Pervinka beállt a szoba legtávolabbi sarkába, széttárta a kezét, akár egy sólyom a szárnyait, és rohanni kezdett a szekrény felé. – Súlytalan vagyok, és most felemelkedem! – kiáltotta. Szerencsére Bábunak sikerült megállítania, mielőtt a szekrényajtónak ütközött volna. – Valahogy félresikerül – vigasztalta. – Talán nem koncentráltál eléggé… – Vagy talán a Sötétség Boszorkáinak más a repülési technikájuk, mint a Fény Boszorkáinak – szóltam közbe ekkor. 91

– És mivel nem tudjuk, hogy milyen, azt javaslom, Pervinka előbb kérdezze meg Tomelillát, mielőtt újra próbálkozna. Most viszont öltözzetek fel gyorsan! Már biztosan készen van a reggeli, és Shirley is vár. Vidáman, könnyed hangon beszéltem, nehogy Vini túlságosan a szívére vegye az iménti kis kudarcot. Kipirult arca azonban sértett önérzetről árulkodott. De amint kinyitotta a szekrényt, mindjárt megváltozott az arckifejezése. – NAHÁT, IDENÉZZETEK! – kiáltott fel. Egy jól látható helyen két vadonatúj ruha várta szépen felakasztva, hogy valaki felvegye. – Biztosan a varázsórákra valók. Egyformák – mondta Babú, és kivette azt, amelyiken az ő neve állt. – Milyen furcsák! Odaröppentem a ruhákhoz, és feltűnt, milyen durva szövésű, vastag anyagból készültek. Láttam már ilyet valahol, csak más színben. A lányoké fekete volt, mint a holló. A szoknyarészen körbeérő nagy zseb terpeszkedett, amelyből egy-egy pálca meredt elő. Egy kis cédulát ragasztottak rájuk: „NE NYÚLJ HOZZÁ!”, szólt a felirat. – Hát persze – mormogta Pervinka. A lányok belebújtak vadonatúj egyenruhájukba, majd begombolták egymás hátán. Nagyon bájosan festettek. Pervinka egyszer csak a pálca után nyúlt. – No-no! – szóltam rá még éppen idejében. – Az egy nagyon érzékeny szerszám, várjuk meg vele Tomelilla nénit! Ő erre összevonta a szemöldökét, és a ruha felső részének kisebb zsebeit kutatta át. – Van itt egy levél! – mondta. – Ez Tomelilla néni kézírása: Ügyesek vagytok! Megtaláltátok a boszorkatanoncok egyenruháját. Jobbra az első fiókban találjátok a többi holmit.

92

– Hű, boszorkatanoncok lettünk! A levél utasításait követve Vanília kihúzta a szekrényfiókot; két pár új harisnyát és két kerek, fekete szaténpárnát talált benne. – Normál harisnyának tűnnek, csak zöldek, mint a kertünk… – jegyezte meg. – Sőt, a kertünkben nyíló virágok is bele vannak hímezve – folytatta Pervinka, és felhúzta az egyiket. – Ez vajon mire való? – Vanília csodálkozva nézegette az egyik párnát. Puha volt és nagyjából akkora, mint Babú feje. Alul-felül megnézte, de nem sikerült rájönnie, mire szolgálhat. – Hát… vigyük magunkkal, Tomelilla néni majd megmondja! – szólt végül, és beledugta a kispárnát a nagy zsebbe. Lefelé menet Pervinka csalódott arcot vágott. – Valami baj van? – kérdeztem. – Á, nem, semmi. Csak valahogy többre számítottam. Azt hittem, földig érő ruhákat kapunk, nagy köpennyel és hegyes kalappal, meg ezüstpálcát és repülő seprűt. Az jól is jönne, hiszen még repülni sem tudok! Fairy Oak boszorkái ilyeneket szoktak hordani a napforduló éjszakáján. – Az már véget ért – próbáltam megmagyarázni neki. – Te pedig még csak tizenkét órája vagy boszorka, úgyhogy légy türelemmel. Viszont látom, begyógyultak a sebek… – Igen, és már meg is köszöntem Bábunak, ha erre vagy kíváncsi. – Haragszol rám, Vini? – Én nem haragszom, Feli, csak unom, hogy mindig mindenre várnom kell. Legalább ne lenne olyan nehéz a várakozás, amire kértek. Beléptünk a konyhába, és ott találtuk Shirleyt. Nagy meglepetésünkre ugyanolyan ruhát viselt, mint a lányok. A harisnyája viszont más volt: kerti virágok helyett mezei növények voltak ráhímezve. Szépséges, hegyes kalap volt a fején. Pervinka meg is jegyezte nekem a dolgot. 93

– Végre-valahára! – kiáltott Tomelilla. Már kezdtünk aggódni. Reggelizzetek meg gyorsan, de vigyázzatok, le ne egyétek az új ruhátokat! Úgy látom, mindent sikerült megtalálnotok – mondta széles mosollyal, amelyből látszott, milyen jól ismeri unokahúgai kíváncsi természetét. – De hol a kalapotok? – Nem találtunk semmiféle kalapot, és épp mondtam is Felinek, hogy… – Nem találtátok meg a kalapokat?! – Nem. A fiókban csak a harisnyák voltak, meg két furcsa párna. – De hiszen azok a kalapok! Babú és Pervinka előhúzták a zsebükből a fiókban talált fekete párnákat. – Igen, ezek azok. Vegyétek fel őket! A lányok tétován néztek egymásra, majd szép lassan a fejük fölé emelték a párnákat. – Szerintem ugrat bennünket – morogta Pervinka. Alig fejezte be a mondatot, amikor… HOPP! Kinyílt a fején a kispárnája, és egyszeriben gyönyörűszép boszorkánykalap lett belőle. Ugyanez történt Vaníliával is. – Ha leveszitek, magától összecsukódik – magyarázta Tomelilla. Tíz perccel később indultunk a Varázsszobába.

94

A sötéten túl

A

lányoknak eddig tilos volt a Varázsszobába lépniük, és ezt a szabályt be is tartották. No nem mintha olyan szófogadóak lettek volna, hanem mert egy végtelenbe vesző, sötét folyosón kellett végigmenni, hogy a szobához érjen az ember. Ezt Vanília és Pervinka csak „Lehetetlen Kalandnak”nak hívta. Ha csak egy kicsit is bátrabbak, rájöhettek volna a folyosó titkára. Húsz lépést kellett megtenni vakon, hogy fény derüljön rá. Kárpótlásul azért a rövidke borzongásért csodálatos látvány tárult a látogató elé: a huszadik lépésnél a kőfalak egyszeriben ragyogó fénybe borultak. A kövek között megbújó, több ezer apró mécses egyszerre lobbant lángra a folyosón, és világította meg a szobába vezető utat. Fele úttól a mennyezet egyre alacsonyabb lett, a folyosó elkanyarodott, majd egy kis faajtóban végződött. Le kellett hajolni, ha az ember be akart lépni rajta, és persze le kellett venni a kalapokat is, de ha sikerült bejutni, pompás szoba tárult fel. A mennyezetről lelógó hatalmas csillár pislákoló fénye nem engedte azonnal kibontakozni a szoba valódi méreteit. Középen egy diófából készült masszív íróasztal terpeszkedett lakatlan sziget módjára az azonosíthatatlan tárgyak tengerében, amiket a család boszorkái és varázslói az évszázadok folyamán felhalmoztak. Soha senki nem dobott ki semmit. Voltak ott halászhálók, horgonykötelek, sómarta vitorlák, különböző méretű és formájú kosarak és szépséges arcképek, amelyek vásznát már kifakította az idő. Mindez varázskönyvek halmai és óriási fekete üstök között hevert szerteszét. Az íróasztal mellett egy kottaállványon volt Tomelilla boszorkánykalapja. Mindjárt mögötte pedig, a polcokon 95

mindenféle könyvek sorakoztak: kalandregények, mesekönyvek, legendákról szóló kötetek, receptesfüzetek, életrajzok, valamint kedvenceim, a varázsbirodalmak térképei. Ott hevertek az ezerféle üveg és lombik között. Tomelilla néha kiválasztott közülük egyet-egyet, és felolvasta nekem a kandallónál. Volt ugyanis a szobában egy nagy kandalló. Tomelilla nagynénje sok-sok évvel ezelőtt két kényelmes kis padot helyezett el a tűz mellett. Ezeken üldögéltünk beszélgetés vagy olvasgatás közben, az izzó fahasábok melegében. Az egész szobát átitatta a padok fölött csüngő gyógynövénycsokrok erős illata. És kis idő múltán minket is. Ezért Tomelilla mindig átöltözött, mielőtt lement a szobába. Vastag, jutából készült ruhát viselt. Hasonlót, mint amilyet a lányoknak ajándékozott, csak éppen hamuszürke színűt. A kandalló mellett egy óriási láda állt, dugig tele mindazzal, amit Tomelilla csak „Családi Irattárnak” nevezett. Voltak ott jegyzetekkel teletömött mappák, varázstanulmányok, régi füzetek, családi iratok, fényképalbumok, pergamenek, oklevelek és néhány a rengeteg díjból, amit Tomelilla az évek során kapott. Sosem nézegette ezeket, de ha mégis szüksége volt valamire, fél kézzel a mélyére nyúlt, s úgy kutatott benne vakon. Mivel a varázskönyvek sosem kerültek vissza a helyükre, a falak mentén húzódó polcokon sok üres hely tátongott. Már csak néhány régi, rozsdás üst és egypár csúfoncsúf ketrec versengett a pókokkal és pókhálókkal ezekért a helyekért. A ketreceket hosszú idők óta nem használta senki, mivel a modern varázstudomány már sok új kelléket és hozzávalót ismert, amely felváltotta a varangyosbéka-farkat és más hasonló furcsaságokat. Engem mindig borzongással töltöttek el, úgyhogy próbáltam is minél távolabb tartani magamat tőlük.

96

Nem volt könnyű feladat a nagy felfordulásban helyet szorítani az iskolapadoknak. Tomelillával egy álló napon át kellett dolgoznunk, hogy sikerüljön. A régi táblára jegyeztük fel teendőinket: * * * *

*

leszedni a magas könyvrakásokat, és az íróasztal mellé rendezni a könyveket rendet rakni a ládában, bezárni, és rátenni a képeket letakarítani az íróasztalt visszatenni a jobb oldali fiókokba a tollakat, radírokat, füzeteket, körzőket, tintatartókat, bélyegzőket és a varázsporos fiolákat berakni a bal oldali kisszekrénybe a varázskellékeket

Az egész napos munkának köszönhetően azonban – miután sorban kipipáltuk az összes pontot –, a tárgyak tengeréből végül mégis előbukkant egy kisebbfajta osztályterem. – Kitűnő munkát végeztünk, Feli! Nem gondolod? – szólt elégedetten Tomelilla, és csillagot formált a szemeivel. – Szerintem is. Már csak az utolsó simítás hiányzik…

97

A varázsfelszerelés

A

mikor a lányok elindultak a folyosón, a szárnyaim csak úgy remegtek az izgalomtól. Vajon mit szólnak majd a Varázsszobához? Olyan lett-e, amilyennek már oly sokszor elképzelték? És vajon megértik-e majd a lényegét? Beléptünk a sötétbe, mire Vanília reszketni kezdett. – Tomelilla néni, felkapcsolnád a lámpát? – kérdezte elhaló hangon. – Psssszt! Figyelj csak! – válaszolta ő. …Tizenhét… tizennyolc… tizenkilenc… A huszadik lépésre feltárult szemük előtt a folyosó titka. – Óóóóóó… – ámultak el mindketten. A mécsesek ragyogása elfeledtette minden félelmüket, és szapora léptekkel indultak el a Szoba felé. Amikor az ajtóhoz értünk, Tomelilla megparancsolta a varázskalapoknak, hogy csukódjanak össze. Aztán lehajolt, és úgy lépett be a Szobába. – Nahát! Szóval ez az a híres Titkos Szoba! – kiáltott fel Pervinka és elégedetten mosolygott. – Csuda jól néz ki! – De hát itt nincsenek ablakok – aggodalmaskodott Babú. Tomelillára pillantottam, s úgy láttam, mintha bántotta volna kissé ez az észrevétel. – Az elődeitek a sziklába vájták ezt a szobát, hogy megvédjék az illetéktelen behatolóktól. Ezért nincsen ablaka – mondta már-már mentegetőzve. – De meggyújthatunk még egy-két gyertyát, ha gondolod. – Ó, nagyon szép szoba – állapította meg Vanília körbetekintve –, de azt hiszem, a télikertet azért jobban szeretem. – És mit csinálunk? Feladatokat fogunk megoldani, meg írunk és olvasunk? – kérdezte Shirley izgatottan. – Azt fogjátok megtanulni, hogy hogyan kell boszorkaként 98

viselkedni – felelte Tomelilla kedvesen. – De mi csak hárman vagyunk. Ki ül majd a többi helyre? – kérdezte Vanília, és közelebb lépett a padokhoz. Mindegyik helyen egy név állt. – Flox Pollimon!… Grisam Burdock!… Vanília Periwinkle: ez az én helyem! Tomelilla néni, ez azt jelenti, hogy ők is járni fognak az óráinkra? – Pontosan. Nem mindegyikre, de egyszer-egyszer ők is eljönnek majd. – És Flox padján miért vannak már könyvek is? – MERT A MAI EGY OLYAN ÓRA LESZ, TE KIS KÍVÁNCSI BOSZI! – hallatszott Flox Pollimon hangja, ahogy egy nagy ugrással az ajtóban termett. – FLOX! – Én bizony, személyesen, kalapban és boszorkaruhában. Hogy nézek ki? – Mint egy feketerigó az esernyő alatt – jelentette ki Pervinka, és leült a helyére. Tomelilla könyörgőn tekintett az égre, Flox azonban nem izgatta magát. Már hozzászokott Vini gúnyos modorához. – Te hogyan találtál ide? – kérdezte Babú. – Hortensia néni kísért el. Hé! Biztos te vagy az a titokzatos Shirley Poppy! Babú másról se tud beszélni, csak rólad. Végre megismerhetlek. Szia! – Flox olyan lelkesedéssel rázta meg a vörös hajú kislány kezét, hogy Mr. Berry lepottyant a válláról. Flox lehajolt, hogy felsegítse. – Nahát, milyen szép a harisnyád! – jegyezte meg. – Néha akár cserélhetnénk is. – ÁLMOTOKBAN SE JUSSON ESZETEKBE! – pattant fel a székéről Tomelilla. – Ezek a növénytan-harisnyák! Segítenek beleolvadni a környezetbe, amikor virágot szedtek a kertetekben. Nagyon fontos, hogy a gilisztákat, katicabogarakat, méheket és pillangókat ne zavarja a jelenlétetek! Ezért mindegyikőtöknek olyan virágok vannak a harisnyájába hímezve, amilyenek a 99

kertjében, földjén, vagy tudom is én hol, de körülötte nyílnak… Felállt, és pálcájával az óra harmadik témakörére mutatott a táblán: Varázslatok, 1. lecke: Alapkellékek és beszerzésük Majd így folytatta: – Az apró állatok, melyekről az imént beszéltem, nagyon fontosak a növények számára. Ezért amikor a házi feladatot készítitek, mindig a SAJÁT harisnyátokat viseljétek! Most pedig minden boszorkatanonc legyen szíves és foglalja el a helyét! Elkezdjük az órát. A lányok leültek a helyükre. – Más nem jön? – kérdezte még Babú. – Ma nem, kedvesem. Ma nem – válaszolta a nagynénje, és felcsapta az osztálynaplót. Babú nagyot sóhajtott. Ha Flox itt van, akkor jogosan várhatta, hogy Grisam is jöjjön, nem igaz? Tomelilla megkérte a lányokat, hogy alaposan vegyék szemügyre az asztalukon lévő tárgyakat: ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒ ‒

három könyv: minden órára egy-egy tiszta muszlinanyag egy kis váza sötét üvegből egy kis metszőolló egy pár kertészkesztyű két füzet (az egyik csíkos, a másik kockás) egy ceruza különböző méretű és színű szövetzsákocskák egy lepkeháló egy mérőszalag egy kis táska fogantyúval és vállszíjjal egy lezárt dobozka.

100

Első óra * Varázstudomány, 1. lecke A Boszorkányok Varázskódexe 1. cikkely: Tilos a varázslóknak és a boszorkányoknak varázserejükkel beleavatkozniuk a hétköznapi dolgokba, kivéve, ha írásos engedéllyé] rendelkeznek erre vonatkozólag, vagy ha ezt a szükség megköveteli, de csakis jó célok érdekében. 1. cikkely/egyes számú kiegészítés: Tilos a 25 évnél fiatalabb varázslóknak és boszorkányoknak varázserejüket az iskolában használni vagy azzal valós tanulmányi eredményüket megváltoztatni. 1. cikkely/kettes számú kiegészítés: Tilos a 18 évnél fiatalabb varázslóknak és boszorkányoknak másokon átváltoztatóvarázslatot alkalmazniuk, ideértve a Varázstudókat és a Nembűvölőket egyaránt.

* Földrajz, 1. lecke A Völgy határai és a tiltott területek

101

* Varázslatok, 1. lecke Alapkellékek és beszerzésük

102

Kellemes és kellemetlen meglepetések

– E

bben meg mi van? – kérdezte Flox, és jól megrázta a dobozát. – Gyanítom, hogy már csak egy törött ajándék! – sóhajtott fel Tomelilla. Flox elvágta a doboz zsinórját, majd felnyitotta a fedelét. – Nincs is benne ajándék, csak egy levél. Ez állt rajta: Tomelilla ajándékát, lásd, féltettem tőled, elrejtettem azt a szobádba előled. Megmaradt egészben, nem kell tehát félni. Hortensia néni – Ó, de kár! – bosszankodott Flox. – Az enyémben egy iránytű van! – mondta Vanília. – De nem olyan, mint Talbooth kapitányé! – forgatta a kezében a kis aranytárgyat. – Nincsenek rajta az égtájak, csak egy kis házikó! – Úgy bizony. És el tudod olvasni, mi van a házikó alá írva? – kérdezte Tomelilla. – Igen: „A legjobb helyen a legjobb időben.” Ez mit jelent? – Azt, hogy a kellő pillanatban eldöntheted majd, hogy arra indulsz-e el, amerre a házikó mutat, ami minden bizonnyal a helyesebb út lesz, vagy inkább a saját fejed után mész. – Jaj, eltűnt a házikó! – kiáltott fel Babú. – Ez jó jel! Kétség nem fér hozzá, hogy „a legjobb helyen vagy a legjobb időben”! – mondta Tomelilla, már-már túlzott büszkeséggel a hangjában. – Ez minden, amit az iránytűdről 103

tudnod kell. Most rajtad a sor, Shirley! Nem nyitod ki a dobozodat? Pár pillanatnyi habozás után Shirley Poppy kibontotta az ajándékát. Ahogy felemelte a doboz tetejét, rögtön fülig pirult! – Mit találtál? – kérdezte Vanília kíváncsian. Mr. Berry a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson, de hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és kis gazdája zsebébe pottyant. – Mondd már, mi az? – sürgette Flox. Shirley viszont mintha meg sem hallotta volna őket. Aztán egyszeriben, mint akit elbűvöltek, előhúzta a dobozból a titokzatos tárgyat… – A királyság összes sárkányára! EGY LÚDTOLL! Már kezdtem azt hinni, hogy egy dinoszaurusz van abban a dobozban! – jegyezte meg Pervinka szokásos stílusában. – Az nem lúdtoll, kisasszony – javította ki Tomelilla –, hanem egy fülesbagoly tolla! Illetve, hogy pontos legyek, a fülesbaglyok királyáé! Nagyon ritka darab! Próbáld ki, Shirley, ne félj! Shirley kővé dermedten meredt a hófehér tollra. Tomelilla tovább biztatta. – Mártsd bele a tintába, és firkants pár sort! Így meglátod, hogy jól ír-e. Shirley szép lassan kinyitott egy füzetet, épp csak belemártotta a toll hegyét a tintatartóba, és visszafojtott lélegzettel egy gyönyörű baglyot rajzolt. – Köszönöm, kitűnően működik – mondta, és sietve visszatette ajándékát a szép fadobozba. – Sosem volt még tollam. Pervinka döbbenten kapta fel a fejét, de aztán a saját ajándéka miatt morgolódott. – Hát ez remek! Én csak egy rossz iránytűt kaptam! – kiáltott fel. – Biztos vagy benne? – kérdezte Tomelilla. – Mutasd csak!

104

– Hasonlít Bábuéra, csak ennek teljesen fekete a lapja, és semmit nem látni rajta. Tomelilla elmosolyodott. – Nem rossz az. Csak még túl korán van. Próbáld ki újra ma este, miután lement a nap! – Úgy érted, ez az iránytű csak sötétben működik? – kérdezte Pervinka. – Úgy értem, hogy ha majd megnézed ma este, amikor jönnek fel a csillagok, meglepetésben lesz részed. – Más szóval, várnom kell! – harsogta Vini, azzal csalódottan ült vissza a helyére. – De jó hír! Várnom kell, hogy repülhessek, várnom kell, hogy használhassam a varázspálcát, várnom kell a meglepetésre… – Varázspálca?! – kiáltott fel Tomelilla elámulva. – Milyen varázspálcáról beszélsz? – Arról, amelyiket a zsebünkben találtunk, és amihez „nem nyúlhatunk hozzá”! – felelte Pervinka gúnyosan. – Megmutatnád, kérlek? Vagyis, NE! VÁRJ! Ne érj hozzá! Majd én. Tomelilla megkerülte az íróasztalt, és odament Pervinkához. Óvatosan megvizsgálta a zsebéből kimeredő tárgyat, majd elmormolt néhány varázsszót. A pálca megremegett, felemelkedett a levegőbe, és leszállt a kislány padjára. – Erről semmit sem tudok szólt – Tomelilla komoly hangon. – Ki talált még hasonlót? Babú feltette a kezét. Tomelilla ismét elmormolt pár varázsszót, Vanília pálcája pedig odaröppent a másik mellé. Néhány pillanatig, amíg Tomelilla a két titokzatos tárgyat vizsgálta, csönd volt a teremben. – Zöldiapály völgy boszorkái és varázslói nem használnak varázspálcát – mondta végül. – A varázserőnk belülről fakad. Aki a pálcát a ruhátok zsebébe tette, ezt nyilvánvalóan nem tudta.

105

– Úgy érti, hogy valaki besurrant a lányok szobájába AZ ÉJJEL? – kiáltottam. – Ó, TEBALGATÜNDÉR! BALGA! BALGA! BALGA! MINDENBALGÁLEGBALGÁBBIKA! EZ A TE HIBÁD, A TIED, A TIED, A TIED… – fakadtam ki saját magamra, dühösen ide-oda röpködve. Magukra hagytam a lányokat, és valaki kihasználta az alkalmat. – Balga! Balga! Balga! – Elég, Feli, fejezd be! Senki nem hibás. Valószínűleg így is, úgy is megtörtént volna a dolog – mondta Tomelilla. – Most az a fontos, hogy rájöjjünk, ki tette! Ki, és miért dugta a ruhák zsebébe ezeket a pálcákat? Te csak nyugodj meg szépen! Attól, hogy boszorkám ilyen elnézően viselkedett velem, még rosszabbul éreztem magam. Olyan komoly a dolog, hogy az én balgaságom mellékes hozzá képest. És mindez az én hibámból történt! Mélységes rossz kedvem támadt, el is rejtőztem Vanília zsebében. – Ha bántani akart bennünket – kérdezte Pervinka – akkor miért volt ott az a cédula, amin rajta áll, hogy „NE NYÚLJ HOZZÁ”? – Mert ha egy gyereket rá szeretnénk venni valamire, akkor a legjobb, ha megtiltjuk neki azt a dolgot! – felelte Tomelilla, és határozott léptekkel visszament az íróasztalához. – Bárki volt is az, nagyon jól ismeri a gyerekeket, az egyszer biztos. És ez éppen megfelelő alkalom arra, hogy „A völgy tiltott területeiről” beszéljünk. – Vannak tiltott területek errefelé? – kérdezte csodálkozva Pervinka. – Érdekes. – Éppen ezt próbálja elmondani! – motyogtam Babú zsebéből. – Pontosan. Úgyhogy ne vágj ilyen szórakozott képet, kisasszony! – mordult rá nagynénje. – Ha hozzáértél volna ahhoz a pálcához, minden bizonnyal valamiféle szörnyeteggé, vagy talán még annál is rosszabbá változtatott volna! Ugyanígy 106

azzal is az életeteket kockáztatjátok, ha azokra a helyekre merészkedtek, amiket most elsorolok nektek. Arrochar Vára. Pervinka, erről szerettél volna hallani, ugye? Nos, ez a hely a legveszélyesebb az összes közül. A Rettenetes 21 ide hurcolja fel a foglyait, majd minden eszközt felhasznál, hogy meghajoljanak az akarata előtt. Aki áldozatául esik és szövetkezik vele, az más emberként tér vissza a faluba: viszályt szít és bajt okoz. – És aki ellenáll? – kérdezte Shirley félve. – Aki ellenáll… Nos, erről majd egy másik alkalommal beszélünk. Most viszont véssétek jól az emlékezetetekbe a következő helyeket: 1. a Vár: semmiféle okból ne menjetek a közelébe! 2. a régi Városháza kertje: soha be ne tegyétek oda a lábatokat! 3. a régi kelta temető: messziről kerüljétek el azt is! – Különben sem mentem volna oda – jegyezte meg Babú. – 4. az Aberduri világítótorony: mostantól kezdve tilos a közelébe menni. 5. az Arran-part: napnyugta után most már oda sem szabad kimennetek – fejezte be a felsorolást Tomelilla. – De a rákok este jönnek ki a partra – panaszolta Vanília. – Hogy adjak így nekik enni? Várni fognak rám. – Sajnálom, Babú, de mától kezdve ezek a helyek nagyon veszélyesek számotokra. Most pedig menjetek! A növénytanórátok Burdockék illatkertjében lesz! Feli majd elkísér benneteket. Nekem mindenképpen többet kell megtudnom ezekről a pálcákról. A Varázskódexről a következő alkalommal beszélünk! Míg a lányok bepakolták a holmijukat a kis piros táskába, Tomelilla magához intett. – Egy pillanatra se veszítsd őket szem elől! Megértetted, Feli? – mondta halkan. – Értesítem Burdockékat, hogy odamentek. Az óra végén győződj meg róla, hogy Poppy úr a kertkapuban várja Shirley-t! Aztán kísérjétek haza Floxot, de utána egyenesen haza gyertek! 107

– Nyugodjon meg, Tomelilla főboszorka, mindent úgy teszek, ahogy parancsolja – mondtam katonásan. Majd hozzátettem: – Ha jól értem, tartanunk kell tőle, hogy a Rettenetes 21 már nappal is veszélyes? – Megeshet. A jelek ugyanazok, mint az előző támadások alkalmával, ellenségünk azonban furcsán viselkedik. Nagyonnagyon furcsán. Azzal Tomelilla visszatért a pálcák alapos vizsgálatához, és nem szólt többet. – Lányok, indulunk! – szóltam halkan.

108

A Vár titka

A

folyosóról kiérve elvakított bennünket a napfény. Ragyogó idő volt. – Ebben a ruhában megyünk? – kérdezte Pervinka az orrát húzva. – A kalapot levehetitek – mondtam. – De a ruha marad. Grisamon is egyenruha lesz. – Ott lesz Grisam? – kérdezte Babú, és elpirult. Hirtelen megpördült, és felszaladt a lépcsőn. – Várjatok meg, mindjárt jövök! Amikor visszaért, láttam, hogy megfésülködött. – Most már mehetünk! – mondta. Az ajtó előtt Fuvalla várta Floxot. – Én is veletek megyek – jelentette be. – Manapság minél többen vagyunk, annál biztonságosabb. – Kitűnő! Akkor indulhatunk? A kert felé menet meséltem Tizenkétszélfúvófuvallatnak a varázspálcákról, meg a kalamajkáról, amit előző esti óvatlanságom okozott. – Szerinted az ablakon mászott be? – kérdezte. – Hát, az ajtó kulcsra volt zárva, az ablak viszont… ááá!, ha rá gondolok, legszívesebben bezárnám magam egy ketrecbe, de örökre! Hogy lehettem ilyen naiv? Pedig éppen az ablak előtt álltunk… – Gyanakodtok valakire? – Nem, nem, senkire. De bárki volt is az, nagyon ügyesen és gyorsan kellett felmásznia, az egyszer biztos – mondtam. – Talán láthatatlanná vált – súgta Flox. – És mászás helyett repült! – Én csak annyit tudok, hogy ma este anyáékkal alszom! – jelentette ki Babú. 109

– Nem lesz rá szükség, kincsem. Ma éjjel, és ezután minden este ott fogok őrködni mellettetek a másodperc minden egyes töredékében, az ablakot pedig tündérvarázslattal zárom be! – De előbb-utóbb majd elálmosodsz. Hiszen a tündérek is alszanak, láttalak! – mondta Pervinka. – Ez igaz, de ha úgy döntenek, ébren tudnak maradni, minden különösebb erőfeszítés nélkül – magyaráztam. – A boszorkák is képesek erre? – kérdezte Vanília. – Mert ha igen, akkor többet én sem alszom. Ha pedig valaki megpróbál bejönni a szobánkba, kolibrivé változtatom! – mondta. – Helyes! Én pedig hamuvá! – folytatta a nővére. – PERVINKA! – kiáltottam elképedve. – Ó, arra úgysem lesz szükség, mert akkorra már csak egy ártalmatlan madárka lesz – folytatta Babú. – Igaz, de esetleg visszaváltoztathatja magát, úgyhogy jobb, ha még azelőtt végzek vele! – LÁNYOK! – szóltam rájuk ismét. – Ugyan már! Nem tudnál te hamuvá változtatni egy kolibrit, megesne rajta a szíved. – Bolond vagy! Hiszen nem is lenne igazi kolibri, hanem még mindig az ellenség, és… – MOST AZTÁN ELÉG LEGYEN? – kiáltottam. – Senki nem változtat hamuvá senkit! Még csak az kellene! Ha hazaértünk, szeretném, ha újra elolvasnátok és kívülről megtanulnátok a Varázskódexet. A varázserő komoly dolog, nem pedig valamiféle csúzli, amivel lövöldözhettek, akire kedvetek tartja. Egyébként is, a boszorkányok nem tudnak örökké ébren maradni. Ők is emberi lények, akárcsak a varázslók. Enniük kell és aludniuk, éppúgy, ahogy a Nembűvölőknek is, de ezt igazán tudnotok kellene. – Miért, ti mik vagytok, Feli? – kérdezte Shirley, akinek nem volt dajkatündére. – A tündérek csodálatos lények! – feleltem kissé túl nyersen. Nem csoda, hiszen még mindig fel voltam dúlva az imént 110

hallottak miatt. Hamuvá változtatni, végezni vele! Szörnyűszégyen! – És ti örökké éltek? – kérdezősködött tovább Shirley. – Hát, az embereknél jóval hosszabb ideig – szólt közbe Fuvalla kedvesen. – Ő 1435 éves! – kiáltott büszkén Flox. – Úgyhogy nagyon bölcs is, látott már mindenfélét. Igaz, Fuvalla? – Az Arrochar Várnál is voltál már? – kérdezte Pervinka. – Hogy jön ide ez a kérdés? – Tomelilla mesélt róla a mai órán – mondtam. – Aha, értem. Akkor a völgy azon részeiről volt szó, amiket a Legfőbb Tanács „tiltottnak” nyilvánított. Hát, Arrochar kétségkívül ezek közé tartozik! – Tényleg olyan félelmetes, ahogy a nagynénénk mondja? – kérdezte Vanília. – Félelmetes? Ó, igen, félelmetesnek is nagyon félelmetes. De van valami, ami még a félelemnél is rosszabb, valami, amit csak annak á szörnyűséges toronynak a közelében érez az ember. – Rosszabb a félelemnél? Mi lehet még annál is rosszabb? – Bármilyen hihetetlennek tűnhet, de a félelem valójában nem is olyan rossz dolog: figyelmeztet a veszélyre, és olykor megmentheti az életedet. Amit azonban a várhoz felfelé menet érzel, az elragadja az életedet! A lányok összerezzentek. – Hogy tudja egy vár el… elragadni a… az életedet? – kérdezte Pervinka. – Ez csak egy kifejezés, Vini. Azt jelenti, hogy… – Fuvalla azonban félbeszakította a mondókámat. – Jó kérdés – mondta –, amit már sokan feltettek maguknak. Ez azonban rejtély: a Völgy legősibb rejtélye. Az történik, hogy miközben a vár felé haladsz, fészket rak a szívedben valami különös érzelem iránta: egy ellenállhatatlan vonzalom, amely arra késztet, hogy mindig magasabbra és magasabbra 111

kapaszkodj. Az ösvény tüskés és tövises, a végén pedig nagy sziklák állják el az utat. Ennek ellenére, aki egyszer elindult ezen az úton, az végig is ment rajta, és soha többé nem tért vissza. Hát ezért kell óvakodnotok a Vártól. – De te mégis visszajöttél! – Hé! De ő Fuvalla! A világ legerősebb és legbátrabb tündére, és… – Kicsi Floxom, tündér vagyok, és kész. A csodálatos teremtményekre pedig nem hat a Vár hívó szava. – Legközelebb tündérnek szülétek! – dünnyögte Babú. Amikor Burdockékhoz értünk, a lányok még mindig a Várról beszélgettek, meg azokról az alkalmakról, amikor a közelébe merészkedtek. Ki jobban, ki kevésbé. Martha Burdock a CsemegeFaloda ajtajában várt ránk. Amellett virult az illatkert.

112

Egy sajgó szív

– G

yertek! Duff és Grisam már a kertben vannak – mondta Martha néni. Babú fülig pirult, amit Flox észre is vett. – Kapaszkodj! – súgta a fülébe, és tréfásan oldalba bökte. Kedveskedő mozdulat volt, mégis elég ahhoz, hogy megtörténjen a baj: Babú, aki túláradó érzelmei miatt amúgy is bizonytalanul állt a lábán, megbotlott az első lépcsőfokban, és épp Grisam Burdock lába előtt landolt. – Elvesztettél valamit? – vigyorgott a kis varázsló. Ha a méltóságot és az életkedvet „valaminek” lehet nevezni, akkor Vaníliának most mindkettőt sikerült elvesztenie. Legalábbis ő így érezte. Bizonytalanul elmosolyodott, és feltápászkodott. Térde, álla és tenyere csupa piszok lett. Flox bocsánatot kért tőle, és segíteni akart, hogy rendbe szedje magát, de Babú ellökte magától, és egész nap durcáskodott vele. Pedig ha csak észrevette volna, milyen idétlenül áll Grisamon a varázslóruha… – Duff bácsié volt. Anya megígérte, hogy holnap majd kicsit felhajtja az alját – mentegetőzött, amikor megérkeztünk. Egy kis felhajtásnál többre lesz itt szükség – gondoltam magamban. Grisam tunikája több mint két arasszal súrolta a földet, és folyton tartania kellett, nehogy elbotoljon az aljában. Tényleg nagyon nevetségesen festett! Burdockné egy-egy pár csizmát hozott a lányoknak. Mindegyiket a kertben nyíló virágok és növények díszítették. – Jobb lesz, ha ezt felhúzzátok a harisnyátokra – mondta. – A katicabogaraink meglehetősen sértődékenyek. Grisamon is ilyen csizma volt, de mivel tunikája a lábbeli nagy részét eltakarta, körülötte mindenfelé nyugalmukból felzavart tücskök ugrándoztak és lepkék, meg katicabogarak 113

repdestek nagy dühödten. Kár, hogy Babú mindezt nem vette észre, mert rögtön jobb kedvre derült volna. Duff úr megkérte a lányokat, hogy vegyék elő táskájukból a kis metszőollókat és a kertészkesztyűket. Azután mindenkinek adott egy kosarat. – Babú és Shirley kamillát fognak gyűjteni – mondta. – Próbáljátok megtalálni a már kinyílt vagy éppen nyiladozó virágokat, és rázzátok meg a virágok fejét, hogy lepotyogjanak róluk a rovarok! Azután kössétek kis csokrokba, de ne szorosan, hogy maradjon elég levegőjük! – Grisam, te Pervinkának segítesz feketenadály-leveleket vagdosni és ürömgyökeret gyűjteni. Figyeljetek oda, hogy a levelek frissek és sértetlenek legyenek! Amarra találjátok, a kert sarkában. – Mire kell az ürömgyökér? – kérdezte Pervinka. – Anya megszárítja, aztán az ágyneműtartóba teszi – magyarázta Grisam. – Azt mondja, távol tartja a molyokat. Duff bácsi pedig valami rémes kotyvalékot főz belőle. Ezt issza mindig, mikor valami rettenetes szörnnyé akar változni. – Kóstoltad már? – Azt nem szabad. Tizennyolc éves korunk előtt tilos átváltozni. Hacsak nem… hacsak nem vagyunk veszélyben, és nincs más választásunk. Ahogy az veled is történt. Nem féltél? – Csak egy kicsit. Vagyis, egy kicsit nagyon – felelte Pervinka mosolyogva. – Szerintem nagyon bátor voltál. Gyere, megmutatom, hol vannak a „mi” leveleink! – ragadta meg Grisam Vini kezét. A két gyerek nevetgélve és viccelődve indult a levelek keresésére, Vanília pedig egészen addig követte őket a szemével, míg el nem tűntek egy nagy rododendron mögött. – Flox… hol van Flox? – tekintett körbe Duff Burdock.

114

– Itt van – válaszolt Fuvalla a kert másik végéből. – És ha nem segít, nem hiszem, hogy valaha is sikerül elvonszolnom innen. – Pffft, kémtündév! Én if gyűvtögetek, nem? – Flox beszédén hallatszott, hogy tele van a szája. – Tényleg? És mit gyűjtögetsz? – kérdezte Duff, de már előre sejtette a választ: Flox a szamócabokrok között heverészett. – Gyűjtögetés helyett úgy látom, inkább eszegetsz, kis Pollimon! Inkább gyere ide, és segíts! Meg kell találnunk a mezők királynőjét, a réti legyezőfüvet, vagyis a Filipendula ulmariát, hogy jobban értsd. Burdock úr éber jelenlétét kihasználva felültünk Fuvallával egy hársfaágra, és csendben figyeltük, milyen derűsen telik a délután Burdockék napsütötte kertjében. Milyen távolinak tűnt az előző esti vihar és baljós hangulat! Lehet, hogy az ellenség már el is takarodott? Szívem mélyén reméltem, hogy így van. Ekkor azonban váratlanul nagyot dörrent, majd még egyet, amitől mindketten összerezzentünk. – Jajkéknekemhagyjelhagyj! – kiáltottam. Zuhanórepülésben indultunk a gyerekek felé Fuvallával. Abban a pillanatban a harmadik dörej épp a kert közeli kőfala mellől hallatszott. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel. – Ó, ez csak Primula Pull – fújtatott Fuvalla, és újra elhelyezkedett az ágon kényelmesen. – A bolondját járatja velünk a csuklásával. Valóban „csak” Primula Pull volt. Dermesztő csuklása miatt azonban elszállt minden reményem. Ha még mindig csuklik, az azt jelenti, hogy a Rettenetes 21 nem ment el. Sőt, a közelben van, és talán már készen is áll egy újabb támadásra. Szegény Pull néni! És szegény mindannyiunk!

115

Tölgy „suvaaallata” órakor Martha néni jött ki a kertbe, egy édességekkel és Ö thideg szörppel megrakott tálcával. A gyerekek lehúzták

kesztyűjüket, és odaszaladtak hozzá. Kivéve Babút. Ő lekuporodott a hársfánk alá. – Mikor megyünk már? – kérdezte, ahogy lehuppant a földre. Szegényke már nem bírta tovább. Grisam egész nap csak Pervinkával foglalkozott. Versenyeztek azon, hogy ki tudja hamarabb megmászni a kert legmagasabb fáját, aztán meg hogy ki mer leugrani róla. Nevetgéltek és beszélgettek, s Grisam le sem vette a szemét Pervinkáról. Miközben gyűjtögettek, a fiú keze gyakran hozzáért a lányéhoz, egyszer pedig még a vállát is átölelte, úgy gratulált neki, hogy milyen erős és ügyes. – Majdnem olyan vagy, mint egy fiú! – mondta. Ez a legszebb bók, amit egy lány egy fiútól kaphat! Hát igen. Babú szíve belesajdult. Több mint egy órát töltöttünk az illatkertben. Babú számára végtelen hosszúnak tűnt ez az idő. A bolt előtt Poppy úr várta Shirleyt, mellette Barolo. A kocsin ültek, ami elé Bess, Poppy úr kancája volt befogva. Elköszöntünk Shirleytől, és elindultunk Floxék felé. Már éppen átértünk a tér túloldalára, amikor Bűvös Tölgy egyik ágával elállta az utunkat. – Ó, szervusz, Tölgy! Hogy vagy? Tudod, nagyon szívesen megállnánk veled beszélgetni, de késésben vagyunk, és haza kell érnünk vacsorára – mondtam. Ő azonban meg sem hallgatott. – OLYAAAN TIITKOKAAAT TUDOOOK, AMIKEEET TIII NEEEM TUDTOOOK! – dörgött érdes hangján. – Már ezerszer megmondták neked, hogy nem szép dolog pletykálkodni! – szóltam rá. 116

– ÓÓÓ,

EZ NEEEM SUVAAALLAAAT!

PLEEETYKAAA.

INKAAÁBB

EEGY

– Mi az a suvallat? – kérdezte Vanília fintorogva. – Pletyka, amit susogva mondanak, és éppúgy nem szép dolog – mondtam. – MÉÉÉG MINDIIIG JOOOBB, MIIINTHAAA KIAABÁÁÁLNÉÉÉK, NEEEM?! GYEEERTEEEK KÖZELEEEBB, HOOGY MEGSUUSOOOGHASSAAAM… SZÓÓÓVAAAL, KÉÉÉT NAPPAAL EEEZEEELŐŐŐTT A FAAÖÖLŐÖŐ EELMEEENT OOTTHOONRÓÓÓL… – Elég ebből, Tölgy! Kiabálhatsz, mondhatod vagy suttoghatod, a pletyka mindenképp ronda dolog! Most indulunk, légy szíves… – DEEE A FAAAÖLŐŐŐ… – Tölgy! McDoc úr favágó tisztességes varázsló. Nem öl meg ő senkit, csak kivágja a beteg vagy halott fákat. És bármit tett is, biztosan jó oka volt rá. – HÁÁÁT PEEERSZEEE, OKAAA AZ VAAAN RÁÁÁ, DEEE A FELEESÉÉGÉÉÉNEEEK MÉÉÉG TÖBB… – Viszlát, Tölgy! Majd máskor elmeséled – mondtam határozott hangon. Tölgy visszahúzta az ágát, és utunkra engedett bennünket. Közben még dörmögött valamit, de nem figyeltem oda. Egy ideje a szokottnál is többet beszélt, és olyan lassú lett, hogy az embernek szabadnapot kellett kivennie, ha csak pár szót szeretett volna váltani vele. Ráadásul mivel a falu közepén lakott, mindenkiről mindent tudott, pár hónapja pedig még rájött a pletykálhatnék is.

117

Fényvadászat

H

azaérve a lányok a szobájukba mentek, én pedig csatlakoztam Tomelillához a kertben. – Minden rendben ment? – kérdezte. – Igen, minden. Leszámítva… – Leszámítva mit? – hagyta abba a rózsák nyesegetését. – Azt hiszem, Vaníliának fáj a szíve – mondtam. – Grisam Burdock miatt? – Pontosan. Attól tartok, Babú szerelmes Grisamba. Ő viszont… szóval, úgy tűnik, jobban érdeklődik Pervinka iránt. – És Pervinka is viszonozza? – Azt hiszem, igen. – Értem. Szólj nekik, légy szíves, hogy jöjjenek vacsorázni! És hozzanak magukkal vastag, fekete pulóvert! Jaj, Tomelilla kitalált valamit – rezzentem össze. Attól tartottam, hogy tudom, mi vár rám. Vacsoránál Babú alig evett pár falatot, és ez szemet is szúrt a nagynénjének. – Hoztatok pulóvert? – kérdezte a lányoktól. – Igen, de nincs is olyan hideg. Mindenképp fel kell vennünk? – kérdezte Pervinka. – Idebent nem, csak majd odakint! Gyorsan egyétek meg a süteményt, vadászni megyünk! – Mire? – Szentjánosbogarakra! Tudtam! Már abból megéreztem, hogy erről van szó, ahogyan rám nézett. Nem szerettem az efféle vadászatokat. Valójában semmi rossz nem történt ilyenkor az állatokkal, de nagyon megijedtek szegények. – Jaj ne! Muszáj? – kérdeztem. – Muszáj bizony – felelte Tomelilla, és felállt. 118

– Én nem megyek! – Dehogynem jössz, Haboldogleszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem. Szükség van rád, hogy hozzánk csalogasd őket. – Nem ér erre kényszeríteni! – háborogtam. – Nem szép dolog egy tündért csak azért a valódi nevén szólítani, hogy csali legyen egy ilyen ostoba vadászaton! Míg kifelé mentünk a kertbe, végig abban reménykedtem, hogy az összes állat elköltözött onnan. Ehelyett olyan élet volt odakint, mint még soha! A tücskök mintha versenyre hívták volna a békákat. Azok ugyanis teli torokból brekegtek, a tücskök pedig elhívták legtávolabbi barátaikat is, hogy felvehessék velük a versenyt. Nehéz lett volna megmondani, ki állt nyerésre a nagy lármában! Felettük, a növények között többezernyi apró fényes pont járta csendes táncát. – Feli, adj jelt nekik! – súgta Tomelilla. – Én majd nyitva tartom az üveget. – Ez nem igazság! – Gyerünk! Elhelyezkedtem egy azálea mögött, és gyors, rövid fényjeleket kezdtem kibocsátani, ami a hím szentjánosbogarak gyülekezőjele. Kis idő múlva láttam is, ahogy mind megindulnak felém. Amikor már elég közel voltak, Tomelilla előugrott a bokrok közül, és elfogott egyet az üveggel. Szegényke kétségbeesett segélyjelzéseket adott ki. – Most aztán tessék igyekezni! – mondtam bosszúsan. Tomelilla megmutatta az üveget a lányoknak. – Csak a hím szentjánosbogarak repülnek. Tanuljátok meg a nyelvüket, és hasznos szövetségeseitek lesznek majd a veszélyes pillanatokban. Nézzétek a fényjelek ritmusát! Így figyelmezteti a társait, hogy meneküljenek. Ha legközelebb ezt a jelet látjátok, meneküljetek ti is. Értitek? 119

Tomelilla hagyott egy kis időt, hogy megjegyezzék a villanások sorozatát. Aztán kinyitotta az üveget. Szegény bogárka fejvesztve menekült, és csak hajszál híján nem jött nekem. – Remek. Most szereztem magamnak egy ellenséget! – mondtam. – Bemehetünk végre, vagy gyötörjünk még valaki mást is? – Igen! Fogjunk még egyet! – kérte Vanília. Szerette közelről szemügyre venni az állatokat, főleg azokat, amelyeket nem ismert. – Nem gyötrünk már senkit, de nem is megyünk még vissza – mondta Tomelilla. – Valamit ki kell még próbálnunk. Pervinka, itt van az iránytűd? Vini egy piros lenvászonnal bevont dobozt nyújtott oda nagynénjének. – Ne add ide! Inkább nézd meg! Pervinka elővette a kis tárgyat, és csodálkozva látta, hogy a lapján kirajzolódott a csillagos ég. Úgy ragyogtak rajta az égitestek, mint az igazi csillagok a fejünk felett. Megérte hát várakozni! – Ez az iránytű segít majd eligazodni repülés közben, amikor a felhők és a vihar eltakarják előled az eget és a hazafelé vezető utat – magyarázta Tomelilla. Pervinka meghatottan vizsgálgatta az iránytűt. Aztán – mint akinek eszébe jutott valami – tágra nyílt a szeme. – Én nem tudok repülni! – kiáltott. – Boszorka vagy! Minden boszorka tud repülni? – árulta el Tomelilla felkiáltójelet formáló szemmel. – Nem, nem! Komolyan beszélek. Ma reggel megpróbáltam, és ha Babú nincs ott, a szekrényben végzem! – A reggel az reggel volt. Próbáld meg most! – Persze, most majd a rózsák és a csalánok közé zuhanok. Köszönöm, inkább nem! Azzal meghajolt, és elindult a ház felé. 120

– Próbáld meg! – erősködött a nagynénje. – Ha Tomelilla néni mondja, akkor nincs mitől félned – biztattam én is. Pervinka megállt. – Csak akkor próbálom meg, ha Babú megint odaáll elém, mint reggel – mondta. Vaníliának komisz mosoly jelent meg az arcán. – És ki mondta neked, hogy van hozzá kedvem? – Senki! – Akkor megteszem – mondta Babú, és készenlétbe helyezkedett a pázsiton. Pervinka pár métert hátrált. – Hová mész? – kérdezte Tomelilla. – Gondoltam, nekifutok! – De mi a csudának? Nincs szükség semmiféle nekifutásra! Emelkedj fel, és repülj! Rajta! Pervinka nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és… – Repülök? Most repülök? – kérdezte csukott szemmel. – Nyisd ki a szemed, te hibbant, és nézd meg magad! – nevetett Babú. Pervinka két méter magasan volt a föld felett, és úgy lebegett, mint egy szentjánosbogár. – REPÜLÖK! REPÜLÖÖÖK! – kiáltotta boldogan. A lányok kiabálása Dahlia nénit is kicsalta a kertbe. – Gyere, drágám! Nézd csak, Vini repül! – kiáltotta boldogan a férjének. Cicero is kisietett az ajtón. – Ördöngös világunk összes varázslényére! Vigyázz magadra, kislányom! – Ne aggódj, apa, nagyon egyszerű! – nyugtatta meg Pervinka. – Babú, gyere te is! – Babú is tud repülni??? – harsogta Cicero bácsi, és majd elájult. – Egek, hát milyen család jutott nekem!? – Felnőnek, szerelmem, és mi nem tehetünk ellene semmit – vigasztalta Dahlia néni, és gyengéden belekarolt. – Tudod, én is sajnálom a dolgot, de ez a természet rendje. 121

– És tényleg nagyon könnyű repülni! Nézd, apa! – Vanília megpróbált felemelkedni, de a lábai egy centit sem mozdultak a talajtól. Ekkor újra próbálkozott, de mivel ismét nem történt semmi, döbbenten fordult a nagynénjéhez. – De hát én is tudok repülni, miért nem sikerül felemelkednem? – Mert este van, kicsim, és te a Fény Boszorkája vagy. Vaníliának a torkán akadt a szó. Aztán amikor látta, nővére hogyan kering a levegőben a fák ágai között, halkan így szólt: – Ez azt jelenti, hogy sosem fogok tudni együtt repülni vele? – Tudsz majd – felelte nyugodt hangon Tomelilla. – Ha kicsit nagyobb leszel, és jobban érted a varázserőnkben rejlő hatalmat. Mert az óriási, Babú. Nagyobb, mint gondolnád. Vanília újra nővérére nézett, és a szeme vágyakozással volt tele. A vállán ülve hallottam, ahogy mélyeket sóhajt és halkan megjegyzi: – Ez a legszebb dolog a világon, és nem csinálhatjuk együtt. Önkéntelenül visszagondoltam arra a tizenkét órára, ami elválasztotta őket születésükkor: a sors az első naptól kezdve különbözőnek szánta őket. Majd néhány évig lehetővé tette, hogy életük párhuzamosan haladjon. Most aztán újra elválasztja őket egymástól. Egyformák voltak, de ellentétes erők rejlettek bennük: fény és sötétség, mint az érem két oldala. Örökre egymáshoz kötve, de örökre el is választva a másiktól. Vajon miért? A választ megkaptuk, de csak sok-sok idő múltán. Akkor, ott csupán annyit tehettem, hogy csendesen megsimogattam Vanília haját.

122

Vasárnap Fairy Oakban

V

asárnap reggelenként Fairy Oakban a falu halászai a házak bejáratánál hagytak egy kosár frissen fogott halat; a pékek egy vekni illatozó kenyeret; a tejesemberek egy pint frissen fejt tejet; a nagymamák egy szelet házi süteményt; a virágárus egy csokor illatos virágot; a parasztok egy zacskó gyümölcsöt és egy doboz friss tojást. Az asztalosok pedig egyegy ruhacsipeszt, amibe hetente más völgylakó képét faragták bele. Ettől a kiteregetett ruhák hada egy valódi kis Fairy Oakhoz hasonlított. Szerettem a vasárnap reggeleket. A lányok ébredés után izgatottan szaladtak az ajtóhoz az ajándékokért, miközben Dahlia néni és Tomelilla a reggelit készítették. Bár kevés lenne reggelinek nevezni, sokkal inkább kiadós ebéd volt az. Édes ételekkel kezdődött, és a sósakkal végződött. Cicero úr feladata volt a palacsintasütés, mert palacsintában igazi mesternek számított! Úgy forgatta a levegőben – egyszer, kétszer, háromszor vagy akár négyszer is –, hogy egyet sem ejtett le soha! Igazi látványosság volt! És találjátok ki, kire várt az a megtisztelő feladat, hogy leszedje a mennyezetről az odaragadt palacsintákat? De ilyenből nem sok akadt. A támadás utáni első vasárnap arra számítottunk, hogy nem találunk semmit a házunk előtt. Fairy Oak lakosai jóformán ki sem mozdultak otthonról, és a halászok is ritkábban merészkedtek ki a vízre éjjelente. Kivéve Talbooth kapitányt. Senki nem tudta volna megakadályozni őt, hogy a holdvilágnál kihajózzon a Szentemberen. – Nem perzselhet annyira a sárkány tüze – mondogatta. – Éjszaka jó halászni, és nincs senki, aki idegesítené az embert. És lám: a bejárat előtt Vini és Babú valóban egy egész kosár friss halat talált. Nagy meglepetésünkre nem hiányzott a szokásos tojás, sütemény, virág, meleg kenyér, de még a 123

ruhacsipesz sem, amibe most éppen Grisam apukájának képét faragták. Az egyik kosárban Tomelilla egy cédulát talált. – Dufftól jött. Azt írja, hogy beszélnie kell velünk, és egy óra tájban átjön. Cicero úr kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett még néhány tojást a palacsintatésztához. – Amilyen falánk, jobb, ha dupla adagot csinálunk! – mormogott. – Én pedig leszedem azokat, amik fennragadnak – mondta Vanília, majd felröppent, és megérintette a mennyezetet. – Legyen tiéd a megtiszteltetés! – hajoltam meg. – Pervinka hol van? – Ellen-Varázskódexet ír – jelentette ki Vanília, és bekapott egy kekszet. – Azt mondja, a mostani téves. Egyetértek vele. – Ellen-kódexet? – ámult el Tomelilla. – És mik a tervei vele? – Mik a terveINK vele? Mondd nyugodtan többes számban, mert én is segíteni fogok neki. Aláírásokat gyűjtünk, utána pedig beterjesztjük a Varázstudók Legfőbb Tanácsához. Így kénytelenek lesznek megváltoztatni azt a régi, ostoba szabályzatot. – Vigyázz, mit beszélsz, kisasszony! – korholta a nagynénje. – Az a régi, ostoba szabályzat, ahogy te nevezed, két bölcs által íródott, közösségünk javára. És megszabja, hogy… – …NEM LESZ TILOS AZ ISKOLÁBAN HASZNÁLNI A VARÁZSERŐT! – visszhangzott a lépcsőről Pervinka ünnepélyes hangja. – Nem azért, hogy megváltoztassuk a jegyeket, vagy hogy feleléskor segítsen, hanem, hogy játszhassunk vele a szünetekben, és hogy távol tartsuk magunktól azokat, akik az agyunkra mennek. – Éljen! – kiáltotta Vanília. Pervinka folytatta. – Kettes szabály: bármit és bárkit átváltoztathatunk, amivé csak akarjuk, és amikor csak akarjuk. Kivéve húsevő 124

szörnyekké és lapostetvekké. Érthető okokból ez továbbra is tilos. Tomelilla a fejét fogta. Szegény füleim, miket kell hallanotok! – gondolta. – Hármas szabály: mindenki akkor repülhet, amikor csak kedve tartja, akár éjjel van, akár nappal. Főleg ha testvérekről van szó… hm, ezt egy kicsit részletesebben ki kell fejteni… – mondta, és valamit feljegyzett a lapra. – Mielőtt folytatnád a felsorolást, felhívnám a figyelmedet, hogy a repülést nem a kódex szabályozza, hanem varázserőnk természete – jegyezte meg Tomelilla. – A Legfőbb Bölcsek majd találnak rá megoldást! – felelte Pervinka határozott hangon. – Négyes szabály: ha valaki szeretetből szegi meg a szabályokat, az jutalmat kap a közösségtől, és fát ültetnek a tiszteletére Zengerdőben. Tomelilla mintha megint szólni akart volna, de aztán mégis csendben maradt. Pervinkát figyelte, majd eszébe juthatott valami, mert sarkon fordult, és gondolataiba merülve távozott. – Ötös szabály… – Pervinka már készült volna kimondani az ötödiket is, amikor Duff Burdock kopogott. – Majd én kinyitom – mondta Dahlia néni. – Ti ketten pedig spuri, mosakodjatok meg, öltözzetek fel és terítsétek meg az asztalt! Miközben szaladtak fel a lépcsőn, Vanília hangját hallottam, ahogy nővérének gratulál. – Tökéletes! Nagyon ügyes vagy, Vini. És mi az ötödik szabály? – Óóó, ez tetszeni fog. – Az az én ceruzám? – Igen, de majd visszaadom…

125

A hazugság szaga D uff Burdock egy dobozzal a hóna alatt érkezett. – Ó, szervusz, Dahlia – mondta, amikor belépett. – Kicsit korábban jöttem, de ezt oda akartam adni Cicerónak, még mielőtt… – Gyere, foglalj helyet! A konyhában van! – üdvözölte Dahlia néni. – Szervusz, Feli! – Mit hozott, Burdock úr, tojást? – Még a végére sem értem a kérdésnek, már hallatszott a konyhából Cicero úr hangja. – No, mit gondolsz, hány palacsintát csináljunk, hogy meg tudd tölteni azt a feneketlen bendődet, te csodaevő varázsló?! Burdock úr felkapta a fejét. – Ó, hát már bekeverted a tésztát? – kérdezte a konyhába lépve. – Ezeket a tojásokat még hozzáadhatnád. Hm, kevés cukrot tettél bele. – El innen, és hagyj dolgozni, nagyokos! – mordult rá Cicero, és a kezére koppintott a fakanállal. – Nahát, Duff, már meg is jöttél? – kiáltott fel Tomelilla a konyhába lépve. – Tojást hoztam Cicerónak, de nem csak ezért jöttem korábban. Eszembe jutott, hogy nem tudok sokáig maradni. Megígértem Talboothnak, hogy délután segítek neki helyrehozni egy repedést a Szentemberen. Tegnap este az ivóban kifundáltunk egy tervet, hogy hogyan védhetnénk éjjelente a falut. Ezt akartam elmondani nektek. Dahlia néni bejött a konyhába, és behajtotta maga után az ajtót. – Őrjárat! – jelentette ki Duff Burdock. – Őrjárat?

126

– Pontosan. Három-három férfi, akik háromóránként váltják egymást. A falu utcáin köröznének, meg a külső falak mentén. Ketten a Sötétség Varázslói közül, és egy Nembűvölő, aki támadás esetén riasztaná a falut. – Hogyan? – Félreveri az öreg Torony harangjait, mert azok Gogoniantig is elhallatszanak! – Nem rossz ötlet. Kezdetnek legalábbis. Hogyhogy ez a Gyűlésen nem jutott eszünkbe? – Mert mint mindig, most is azzal voltunk elfoglalva, hogy egymással veszekedjünk. – Persze, mert mindenkinek volt valami kételye az ellenség kilétével kapcsolatban – sóhajtott Tomelilla. – És azon gondolkoztatok már, hogy kik legyenek az őrjáratban? – Igen. Mi leszünk Meummal az elsők ma este. A bátyám, Vick lesz a Nembűvölő a csapatban. Grisam apukája! A lányok mindent hallottak a lépcsőről. – Nem szép dolog hallgatózni! – szóltam rájuk, de hiába. Egy ilyen beszélgetésről a világ minden kincséért le nem maradtak volna. A hír hallatán Pervinka felpattant, és felsietett az emeletre. – Szólni kell Grisamnak! – jelentette ki. – De nem mehetünk el itthonról anélkül, hogy szólnánk apának és anyának – mondta Vanília. – HÁT PERSZE HOGY NEM MEHETTEK! – szögeztem le. Pervinka felvette a hátizsákját. – Ha nem jöttök velem, akkor egyedül megyek? – jelentette ki. – De észre fogják venni, és egy évig büntetésben leszel! – figyelmeztette Vanília. – Akkor gyere velem, és legalább együtt leszünk büntetésben.

127

– Ez aztán jó ötlet! – sóhajtottam. De Pervinka komolyan beszélt. – Figyeljetek! – mondta. – Grisam apukája veszélyes feladatot vállal, amiről Grisamnak joga van tudni, vagy nem? – Rosszul gondolod! – feleltem. – Biztosan tud róla. Valószínűleg beszéltek már erről otthon, és különben sem a te dolgod, hogy ilyesmiről dönts! – Szerintem viszont semmiről sem tud! A felnőttek sosem mondanak el nekünk semmi fontosat. Úgy bánnak velünk, mint az óvodásokkal! Nem hagyott választási lehetőséget. – Sajnálom, Vini – mondtam komolyan –, de nem mentek sehova! – Varázslattal zártam be az ajtót, és a biztonság kedvéért még rá is ültem a kilincsre. Pervinka nagyon csúnyán nézett rám. Megpróbált félretolni és kinyitni az ajtót, de emberi lény nem törheti meg a tündérvarázst. Végül csüggedten rogyott az ágyra. – Hát jó – mondta, és letette a hátizsákját. – Győztél, nem megyek. Talán igazad van, már biztosan tud róla… Ennél a mondatnál különös, édes és csípős szag árasztotta el a szobát. – Megbízhatok benned? – kérdeztem az orromat dörgölve. – Igen, bízhatsz bennem. Menjünk reggelizni, mielőtt még megharagszanak ránk odalenn. Feloldottam a zárvarázslatot, de a szagtól tüsszentenem kellett. Beröppentem a lekvárosüvegembe egy zsebkendőért, és… KLIKK! Hallottam, ahogy az üveg teteje bezárul a fejem felett. Egyszeriben felismertem a szagot, ami az orromat csípte: a hazugság bűze volt! – NYISD KI! NYISD KI AZONNAL! – kiabáltam magamból kikelve. Pervinka felkapta a kabátját és a hátizsákját, majd eltűnt a lépcsőn. Egy pillanat múlva Vanília is utánaeredt. 128

– Bocsáss meg, tündérkém! Muszáj vele mennem, de ígérem, hamar visszajövünk. Ami ezután történt, azt javarészt mások elbeszéléséből tudom, mivel egyetlen tündér sem képes kinyitni az alattomban bezárt üveget. Amit ebből a szörnyűséges napból láttam, az már csak a harc volt!

129

Aggodalom

E

gész idő alatt, amíg a befőttesüvegben raboskodtam, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan voltak felöltözve a lányok, és hogy miket vittek magukkal. Tudat alatt talán azt reméltem, hogy ha veszélybe kerülnének, távolról is sikerülne felismernem a ruhájuk színét, vagy egy útközben elejtett tárgyat. Furcsa gondolat volt, és akkor még nem értettem. Tisztában voltam vele, hogy ha a lányok veszélybe kerülnének, csápjaim érzékelnék a segélyjeleket, és nem kellene látnom őket ahhoz, hogy rájuk leljek. Ennek ellenére még ma is pontosan le tudom írni, mit viseltek azon a napon, amikor kezdetét vette a második támadás. Pervinkán szilvaszínű felső volt hímzett napraforgóval a közepén és vékony selyemharisnya, ami hasonló színű volt, mint a felsője, csak picit sötétebb. Magával vitte a kabátját és az iskolatáskáját. Babú apró, csillogó hímzésekkel díszített muskátliszínű ruhácskát viselt vászonköténnyel. Hogy mit vitt magával? Úgy rémlett, semmit. De rosszul emlékeztem…

130

A veszekedés

A

lányok együtt haladtak Grisamék háza felé, a szökőkúthoz érve azonban vitatkozni kezdtek. – Szörnyű dolgot tettél, Vini – mondta Babú nővére után loholva. – Feli sosem fog neked megbocsátani. – Nem volt más választásom. Úgy látszik, nem érted – válaszolt Pervinka szárazon. – De akkor minek jöttél velem? Otthon is maradhattál volna! – És mit mondtam volna anyának meg apának? – Az igazat, hisz te úgyis mindig csak igazat mondasz. – És azzal mi a baj? Te meg sosem mondasz igazat! Még most sem! Nem azért mész Grisamhoz, mert az apukája miatt aggódsz. – Tényleg? Hát akkor miért, hadd halljuk! – Azért mész oda, mert látni akarod, és kész! – Te tiszta bolond vagy, Babú! Semmit sem értesz! – Szerintem meg nagyon is jól értek mindent. Láttam, ahogy egymáson lógtatok és nevetgéltetek. – Te féltékeny vagy! Hát ezért piszkálsz folyton! Menj inkább haza, és ne lábatlankodj itt! – Tudod mit? Inkább maradok, és meglátjuk, kinek van igaza. És remélem, nagyon is zavarlak. – Menj innen, Babú! Menj haza, és számolgasd a ceruzáidat, vagy rakj rendet a szobában, ahogy a jó kislányok szokták! – Vagy inkább szép kis brosstűvé változtatom Rexet. Na, ehhez mit szólsz, menjek? – Ugyan, Babú, egy varangyos békát se tudnál levelibékává változtatni. Egyszerűen nem vagy hozzá sem elég ügyes, sem elég bátor. Ahogy ahhoz sincs merszed, hogy megmondd Grisamnak, hogy szerelmes vagy belé, és nem akarod, hogy ő meg én barátok legyünk! 131

Vanília érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. – Gyűlöllek, Vini! Teljes szívemből gyűlöllek, és remélem, hogy sosem látlak többé! – kiáltotta. Pervinka futásnak eredt. Rohant, ahogy csak tudott, és eltűnt a kis utcák útvesztőjében. Miután egyedül maradt, Vanília nem tudta, mihez kezdjen. Hogy a nővére után menjen, arra gondolni sem akart, otthon pedig nagy szidás várt rá. Úgy döntött, leül egy kicsit a Téren. Ebben az órában és ilyen forróságban biztosan nincs ott senki, nem látják, ahogy sírdogál. Tölgyet kivéve. Az öreg fa rögtön észrevette a kislányt. – MIIII AAAZ, KIICSIII PEEERIWIIINKLE ? MIIÉÉÉRT RÁÁÁNCOLOOOD A HOOOMLOKOOOD? ÚÚGY NÉÉÉZEL KIII, MIIINT EGY SZÁÁÁRAAAZ FAKÉÉÉREEEG… – Összevesztem a nővéremmel – felelte Vanília bágyadtan. – NAHÁÁÁT, ÉPP MOOOST FUTOOOTT EL EEERRE. ÚÚÚGY SZALAAADT, MIIINTHA TŰŰŰZ KEEERGETNÉÉÉ! – Tudom. – GYEEERE, KIICSIII PEEERIWIIINKLE, ÜÜÜLJ IDEEE AZ ÁÁÁRNYÉKBAAA! HA OOOTT MARAAADSZ A NAAAPOOON, MÉG FEEELFORRNAAAK KÖÖÖNNYCSEPPEEEK…

AZ

AAARCODOOON

A

Vanília leült az egyik padra Tölgy törzse mellett. A tövénél még látszottak a vihar nyomai. – Jó néhány ágadat megtépázta, ugye? Nagyon fájt? – HOGY FÁÁÁÁJT-EEEE? HÁÁÁT, IGEEEN, EGY KICSIIIT, DEE MIIINT LÁÁÁTOOOD, VÉÉKOOONY ÁÁÁGAK, HAMAAAAR PÓÓÓTOOLOOOM ŐŐŐKEEET. DEE HAALLOOTTAAAM, MI TÖRTÉÉÉNT NÁÁÁLAATOOOK MÚÚÚLT SZOOOMBAAAT EEESTEEE. SZÖÖÖRNYŰŰŰ LEHETEEETT. – Az volt! Már majdnem egyedüli gyerek maradtam, de a szerencse az utolsó pillanatban elfordult tőlem!

132

– HÉÉÉ,

MIIILYEEEN BESZÉÉÉD EEEZ? ÚÚÚGY HASZNÁÁLOOOD A NYELVEEDEEET, MIIINT A BALTÁÁÁT! AAZ AZTÁÁN FÁÁÁJ ÁÁÁM!

– Nem én kezdtem, hanem ő, az a vérszívó Pervinka! – NEEEM MONDOOOTT IIIGAZAAAT? – Persze hogy nem, ahogyan máskor sem szokott! – ÉRTEEEM. AKKOOOR VISZOOONT NEEEM BÁÁÁNTHATTAAAK MEG NAGYOOON A SZAAVAAIII. Vanília úgy döntött, ideje témát váltani. – Tudtad, hogy Pervinka a Sötétség Boszorkája? – kérdezte, s ölébe vett egy kiscicát, ami a Téren lakott. – HÁÁÁT PEERSZEEE, MÁÁSKÜLÖÖNBEEEN A RETTEENEETEEES HUSZOONEEEGY NEEEM PRÓÓÓBAÁLTAAA VOOLNAAA EEELRABOOOLNIII…

– Nem értem. – AZ ELLEENSÉÉÉG EEELRABOOOLJAAA A SÖÖTÉÉÉTSÉÉG MÁÁÁGUSAAAIIIT, HOGY A SAJÁÁÁT OOLDALÁÁRAAA ÁLLÍÍTSAAA ŐŐKEEET. NEEEM TUDTAAAD? – Dehogynem. De nem csak őket rabolja el – válaszolta rá Vanília, majd kiszabadította a kismacska egyik karmát köténye szálai közül. – DEEE ÁÁLTAALÁÁBAAAN IIGEEEN! MÚÚÚLTKOOR BIIZTOOOS KIVÉÉTEEELT TEETT, VAAGY AAZ IIS LEEHEEET, HOOGY CSAAAK TÉÉÉVEDEEETT. Vanília döbbenten nézett Tölgyre. – FRAGRAAARIA FREEES A FÉÉÉNY BOSZOORKÁÁÁJAAA, MÚÚÚLT HÉÉÉTEEN MÉÉGIIIS EELRABOOLTAAA ŐŐŐT IIS! – És azt mondod, hogy korábban sosem rabolt el senkit a Fény Mágusai közül? – Neeem, sooohaaa! – Tomelilla néni ezt nekünk nem is mondta. – NEEEEM? AKKOOOOR VEEEEDD ÚÚÚGY, HOGY ÉÉÉN SEEEM MOOONDTAM SEEEMMIIIIT . MOST PEDIIIIG MEEENJ HAZAAAA! APROPÓÓÓÓ, HOOOOGYHOOOGY ÍÍÍGY 133

EEEGYEDÜÜÜL KÓÓÓBOROOOLSZ? TÜNDÉÉÉRKÉÉÉD?

HOOOL

VAN

A

– Jön ő is, csak biztos lemaradt valahol. – HMMM, KÜÜLÖÖNÖÖÖS… A napsütötte téren hamisan nyekergő hegedű hangjai visszhangoztak. Eszerint McMike, a lantkészítő vasárnap is dolgozik. Vanília nem akarta, hogy meglássa ott egyedül. Amit viszont Tölgy mesélt a rablásokról, az túl érdekes volt ahhoz, hogy ne hallgassa végig. Még többet kellett megtudnia, és minél hamarabb. – Milyen buta vagyok! – mondta, és a homlokára csapott. – Hát persze hogy mesélte! Hiszen Tomelilla néni mindent elmondott nekünk Arrochar Váráról. Még azt is, hogy az ellenség ott kínozza a foglyait, hogy szövetségre lépjenek vele. Akik pedig nem hajlandóak rá, azokat… Hogy is mondta? Nem emlékszem pontosan. – AAZOOKAAAT KŐŐŐVÉÉÉ VÁÁLTOOZTAATJAAA. EEZÉÉÉRT LEEESZ A VÁÁÁR MIINDIIIG EEEGY AARAASSZAAAL MAAAGA SAAABB, HA EEELRABOOOL VAAALAKIIIT ! – felelte Tölgy, mert bedőlt Babú furfangjának. Vanília csak nehezen tudta palástolni meglepődését. – Hűűű! Hm, hát igen, persze. Szö-szörnyű, igaz?! – IIGEEEN, SZÖÖRNYŰŰŰ. A NEMBŰŰVÖÖLŐŐK NEEEM HISZNEEEK EEBBEEEN, PEEDIIIG ELÉÉÉG CSAAK KÖÖZEELEEEBB MEENNIII A VÁÁRHOOOZ, HOOGY HAALLJUUUK A SZEREENCSÉÉTLEENEEEK SIRÁÁNKOOZÁÁÁSÁÁÁT. AAAZT MOONDJÁÁÁKK, CSAK A SZÉÉÉL FÚÚÚJ A HEGYOORMOOOK KÖZÖÖÖTT. ÉÉÉN AZOONBAAAN ISMEEREEEM A SZELEEET: FÚÚÚÚJ, ÜVÖÖÖLT, SÜVÍÍÍT, DE NEEEM SÍÍÍR. AZ ADUUUM HEGYÉÉÉN FEELFELLÉÉÉ MENEEET PEDIIIG A SÖTÉÉÉT VARÁÁZSLÓÓINAAAK ÉS BOSZOORKÁÁINAAAK SÍÍRÁÁSAAA HAAALLATSZIIIK : ŐŐK MÁÁR ÖRÖÖKREEE FOOGLYOOOK MARAADNAAAK. HÁÁT TEE EEZT TUDTAAAD?

134

– Figyelmeztetnem kell Pervinkát! – kiáltott fel Vanília, és felpattant a padról. Ennek a kiscica egyáltalán nem örült. – TEEESSSÉÉÉÉK? – Hát, izé… meg kell keresnem a testvéremet… Anya vár minket enni és már késő van… Köszönöm az inform… izé, a társaságot. Viszlát! Tölgy búcsúzásképpen meglibbentette az ágait. HMMM, FUURCSAAA SZAGOOOT ÉÉRZEEEK – gondolta magában. Vanília futásnak eredt Burdockék háza felé. Már nem érdekelte a veszekedés, csak egyet akart: megtalálni a nővérét és elújságolni neki a legújabb híreket. Amikor azonban odaért, jó szándéka egykettőre elpárolgott. A kerítés lécein át látta, ahogy Pervinka előhúzza hátizsákjából a Varázskódex pergamenjét, Grisam pedig papírt és tollat tart a kezében… Vini úgy döntött, hogy vele írja meg az ellenkódexet!? De hát miért? Amikor Babút kérdezte, hogy van-e kedve segíteni, ő lelkesen csatlakozott. Ezerszer megdicsérte az ötletért, és megígérte, hogy sokat segít majd az aláírásgyűjtésben is. Hitt a tervükben, és örült, hogy együtt valósítják meg. Miért hagyja ki Pervinka a dologból? Szóval tényleg szerelmes Grisamba. És Grisam? Vajon szerelmes Pervinkába? Vanília a falat borító nagy hortenziavirágok közt bújt meg. Onnan látta, ahogy a varázslófiú előhúz valamit, amit a háta mögött rejtegetett. Egy piros dobozka volt, szép aranyozott masnival átkötve. Grisam átnyújtotta a dobozt Vininek. Amikor Pervinka kinyitotta, egy apró tárgy csillant meg a napfényben: egy ékszer volt! Vanília szíve a torkában dobogott, gyomra összerándult, s úgy érezte, mintha valaki tőrt forgatna a szívében. Hanyatthomlok elszaladt, mielőtt még sírva fakadt volna. Csalódottan, cserbenhagyva és megszégyenítve úgy döntött, elbujdosik, és

135

soha többé nem jön vissza. Elindult hát a sziklaszirt felé. Nem is sejtette, hogy mindez idő alatt nem volt egyedül…

136

Eközben otthon…

A

z üvegbe zárva hallottam, ahogy a felnőttek reggelihez hívják a gyerekeket. – LÁNYOOOK! ELKÉSZÜLT! Reménykedtem, hogy valaki feljön értük. Jöttek is, de későn, nagyon későn. Addigra a kelepce már készen állt.

137

Az ismeretlen kisasszony Babú végigsétált a part menti ösvényen, át a Baran-patak feletti kőhídon, majd felkapaszkodott a sziklaszirtre. Amikor megpillantotta a világítótornyot, eszébe jutott, hogy Shirley arrafelé lakik. Úgy döntött hát, hogy megkeresi. Eltávolodott a tengerparttól, és belevetette magát a bozótosba, a hanga és a virágzó rekettye közé. Gondolataiba merült és nem figyelte, merre járhat, vagy hogy mennyi idő telik el. Követte a pásztorok ösvényeit, és simogatta a virágzó pázsitot. Egyszerre azonban észrevette, hogy valami megváltozott. A völgyben nyíló virágok és fák helyén olyan növények bólogattak a szélben, amilyeneket azelőtt sohasem látott. Illatuk erős és bódító volt. Míg tájékozódni próbált, s azon tűnődött, mióta is van úton, egy alakot vett észre a távolban. Aprócska volt és csendben táncolt a hófehér liliomok között, amik majdnem a feje búbjáig értek. Különös ruhát viselt. Tűzpiros selyemtunika-féle volt rajta, derekánál széles szalaggal átkötve, ami a hátán szép, rendezett csokrot formált. A ruha bő ujjai elrejtették a kislány kezecskéit. Összefogott hajába petúniákat tűzött és két hosszú, aranyozott selyemszalag keretezte fehérre festett arcát. Babú a földhöz lapult, és egy ideig figyelte az ismeretlent, aki valahogy mégis ismerősnek tűnt. Egyszer csak hirtelen megmozdult valami a fűben! Talán egy fogoly, egy nagy gyík vagy egy nyúl? Vanília visszatartotta a lélegzetét. Bármi is az, egyenesen feléje tart, sebesen és hangtalanul. Aztán egyszer csak – nem tudni, melyik irányból – rávetette magát Babúra. – Barolo! Hagyd abba, csiklandozol! – kiáltotta Babú, amikor felismerte Poppyék kutyáját. Barolo az arcát nyalogatta, nagy büszkén, hogy rátalált, és örömében, hogy újra látja. 138

Amikor sikerült feltápászkodnia, az ismeretlen lány már ott állt mellette. – Te vagy az?!! Szent ég! Meg sem ismertelek. Olyan… máshogy nézel ki…, olyan… – Pillangókisasszony vagyok! – jelentette ki Shirley Poppy. A ruha övszalagja alól kidugta fejét Mr. Berry. – Milyen kisasszony? – Egy opera főszereplője! – magyarázta a lány. – Az anyukám nagyon sokszor játszotta, amikor együtt szerepelt apával és Malva nénivel. – Az… az anyukád… művész volt? – Vanília össze volt zavarodva. Shirley ellenben, úgy tűnt, nagyon jól érzi magát a furcsa környezetben. Vanília kérdésére bólintott, majd elegáns kézmozdulattal eltüntette a körülötte lévő, egzotikus virágokkal borított tájat. Egy másikkal pedig visszavarázsolta a hangákat és a virágos cserjést. – Ki vagy te valójában? – kérdezte Babú. – Boszorka vagyok, akárcsak te – felelte Shirley. – Amióta csak az eszemet tudom, mindig is az voltam. Születésemtől kezdve. Nagyon bonyolult varázslatokat is tudok. Szeretnéd látni? – Születésedtől kezdve? Nem kellett megvárnod, míg kibújnak az utolsó fogaid? De furcsa! És ez a ruha is furcsa, meg a varázslataid is azok. Teremteni is tudsz, meg eltüntetni is dolgokat? Ez elvileg lehetetlen! Vagy a Fény Boszorkája vagy és akkor teremteni tudsz, vagy a Sötétség Boszorkája, és akkor csak eltüntetni. De a kettőt egyszerre… Én már semmit nem értek! – Gyere, mutatok valamit – mondta Shirley, és megfogta Babú kezét. A két lány az ugrándozó Barolo kíséretében átszelte a mezőt. Majd egy patakban sétáltak tovább, bokrok között vezetett az útjuk, végül pedig egy tanyaépület mögött lyukadtak ki. 139

Shirley átmászott a kerítésen, Babú pedig követte.

140

Én eközben…

M

ikor Dahlia, Tomelilla és Cicero feljöttek a lányokért, olyan biztosak voltak benne, hogy velük vagyok, hogy a lekváros üvegbe bele sem néztek. És olyan izgatottak voltak, hogy a kiabálásomat sem hallották meg. Dahlia elsietett, hogy megnézze őket Floxéknál. Jaj, ne, ne! – gondoltam. – Ne Pollimonékhoz! Amikor meghallottam, hogy Cicero és Duff Grisamékhoz készül, felkiáltottam: – Igen, ott vannak! – Aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Nyilván hamar megtalálják őket, és minden megoldódik egy szokásos büntetéssel. De akkor miért remegnek még mindig a csápjaim? Valamit éreznek… valami veszélyt… Babú! Babú veszélyben van! – Gyorsan! Gyorsan! – kezdtem kiabálni újra. – Keressétek meg Babút! BABÚ VESZÉLYBEN VAN!!!

141

Poppyék tanyája

S

ok-sok állat volt a tanyán: ludak, jércék, kislibák. Babú szívesen játszott volna velük, de Shirley mindenáron meg akarta neki mutatni a nagy lakókocsit, mely elhagyatottan állt a ház előtti réten. – A szüleimé volt – magyarázta. – Faluról falura járták a világot a vígjátékokkal és tragédiákkal, amiket előadtak. Az emberek tolongtak, és jegyet váltottak, hogy lássák az előadásaikat: „TESSÉK CSAK, TESSÉK, HÖLGYEIM ÉS URAIM, NÉZZÉK MEG A GYÖNYÖRŰSZÉP, TEHETSÉGES ABERDEENT ESMERALDA, A CIGÁNYLÁNY SZEREPÉBEN!” kiabálta apa. Ő tervezte a díszleteket, Malva néni pedig anya jelmezeit varrta. Itt vannak bent – Shirley egy hatalmas ládát mutatott Vaníliának, tömve különféle ruhákkal. Voltak köztük jobb állapotban levő és rongyosabb darabok egyaránt. – Azt mesélték, hogy nagyon szép volt, és hogy tökéletes volt minden szerepében. Bármit el tudott játszani: királynőt, hercegnőt, cigánylányt… Én nem ismertem. – Nem ismerted az anyukádat? Shirley megrázta a fejét. – Eltűnt azon a napon, amikor megszülettem. Utoljára a világítótorony közelében látták, a sziklaszirteknél. Szerintem elragadta a tenger. Azért nem megyek soha a tenger közelébe, mert ő rabolta el az anyukámat. – Nagyon sajnálom – simogatta meg Babú barátnője kezét. Shirley visszazárta a ládát, és leugrott a kocsiról. – Mutatok még valamit. Bementek a házba. Ha a színészek kocsija ámulatba ejtette Babút, a háztól teljesen elképedt. A legkülönfélébb tárgyakkal volt telezsúfolva, amiket Vanília valaha látott: homokfúvott 142

üvegű lámpák, lakkozott vázák, egy méternél is hosszabb pipák, királyok képei és címerei, képtelen formájú teáskannák, festményekből származó vászondarabok, hajból font kosarak… Egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon abban a házban. És mindenhol tarka függönyök és párnák. Némelyiket ékes aranypénzérmék díszítették, mások gyönggyel és drágakővel voltak kirakva. Shirley azt mesélte Vaníliának, hogy a házban található dolgok java része Messzi-Keletről származik, s családja hercegektől és császároktól kapta őket ajándékba. – Tudod, így mondtak köszönetet a kellemes szórakozásért – magyarázta Shirley. – Képzeld, még Maltélia maharadzsája előtt is felléptek! – Nahát! És hol van Maltélia? – kérdezte Babú. – Ó, nagyon messze. Sok-sok ÓRÁBA telik, mire az ember odaér! Vaníliának az az érzése támadt, hogy Shirley csak kitalálta az egészet. Hiszen hónapokba – és nem órákba – telt, mire az ember a Messzi-Keletre ért. De az is lehet, hogy tévedett. Nem is kérdezett többet, csak követte a kislányt fel egy meredek falépcsőn. – Itt alszom én – mondta Shirley, és büszkén mutatta meg a padlástérben számára kialakított kis zugot. Vanília nagyon kényelmesnek és otthonosnak találta. – Bárcsak nekem is lenne egy ilyen szép külön szobám! – mondta. – Várj csak, mutatok még valamit – bújt be Shirley az ágy alá. – Itt tartom, mert apa szerint csak az időt vesztegetem vele. De szerintem nincs igaza. – Kis idő múlva előbújt. Arcát pókháló borította, s egy papírokkal teletömött mappát tartott a kezében. – Te vagy az első, akinek megmutatom… – mondta, és átnyújtotta a papírköteget Vaníliának. – Mik ezek? – Rajzok! Nyisd csak ki!

143

Babú épp csak kioldotta a szalagot, a mappa szélesre nyílt és több száz lap szóródott szét a padlón. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom. De kétbalkezes vagyok! Mindjárt összeszedem. – Semmi baj. Velem is mindig ez történik – nyugtatta meg Shirley. – Lehet, hogy egy másik mappára lenne szükségem, hogy rendesen beleférjenek. Vanília azonban nem hallotta. Felszedett néhány lapot, s azokat bámulta elragadtatva. Még sosem látott ilyen szép rajzokat, ilyen… gyönyörűeket! Állatokat ábrázoltak, főleg a tanyán élőket. De azért volt közöttük erdei állat is: mókusok, szarvasok, harkályok, sündisznók és egy nagy, terpeszkedő varangyos béka. Az egyik kép pedig egy szép fűzfát ábrázolt. – Olyan gyönyörűek, hogy szinte életre kelnek – mondta Babú. A földön talált egy pár portrét is: Poppy úrról, amint elmélyülten farigcsál valamit, Malva néniről, amint éppen varrogat, és… saját magáról! – Ez én vagyok!!? Mikor rajzoltál le? – Tegnap este. Te vagy rajta, a szirteknél. Hasonlít, ugye? – Mi az hogy! Mintha fénykép lenne! Nekem adod? De előbb írd alá! – Felesleges. Úgyis tudod, hogy én rajzoltam. – Az igaz, de a művész aláírása még értékesebbé teszi a művet. Naa, írd alá! – Inkább majd máskor. – De mikor máskor?! Van egy tollad? Légyszi, írd ide, hogy „Shirley”! – Ne, tényleg! Nem szeretném. – De hát miért nem akarod aláírni? – Nem arról van szó, hogy nem akarom… – sóhajtott nagyot Shirley, Mr. Berry pedig közelebb húzódott hozzá, és megsimogatta. – Talán nem szereted a neved?

144

– Én… nem tudok írni! – vallotta be Shirley lesütött szemmel.

145

A neved te vagy!

V

anília hallgatott. Eszébe jutott, milyen arcot vágott Shirley, amikor megkapta Tomelillától az ajándékát. – Semmi baj. Majd én megtanítalak – mondta. – Te meg cserébe megtaníthatsz rajzolni, meg azokra a jó kis varázslatokra, amiket a mezőn mutattál. Rendben? Shirley mosolyogva bólintott. – Először is, megtanuljuk leírni a nevedet. Fogd csak a tollat, amit Tomelillától kaptál! – Ó, az… nem fog! – Tegnap, amikor kipróbáltad, még fogott! – Igen, de aztán megpróbáltam leírni egy szót, és… ha csak mondom, úgysem hiszed el. Jobb lesz, ha látod – mondta Shirley, és kezébe vette a fülesbagolytollat. Babú belemártotta a hegyét a tintába, és leírta a nevét: VANÍ-LI-A. – Kitűnően működik! – mondta, és megmutatta Shirleynek. – Igen? Akkor ezt nézd! Shirley a papírhoz érintette a toll hegyét, és egy kövér asszonysághoz hasonló figurát firkantott rá. Erősen koncentrált, olykor még a nyelvét is kidugta, hogy jobban menjen. – …BBBBB – betűzte. Majd egy háztetőszerűséget rajzolt. Ez volt minden bizonnyal az A. Vanília felismerte, mert barátnője írás közben az ajkaival is megformálta. – BA… – mondta Shirley, majd nekiveselkedett, hogy leírja a harmadik betűt is. Egy újabb kövér asszonyságot kezdett rajzolni a papírra, de túl hamar hagyta abba, s így az B helyett P-nek sikeredett. A toll ekkor nagy lendülettel kiugrott a kezéből, egy méretes X-szel áthúzta a P-t, majd dühöngve visszabújt a dobozba, és magára zárta a tetejét. Vanília döbbenten meredt rá. 146

– Láttad? Tegnap is ugyanezt csinálta! – magyarázta Shirley. – Hát ez zseniális! – kiáltott fel Babú. – Nem érted? Ez a toll nem hajlandó hibásan írni! Sőt, még meg is mutatja, hogy hol van a hiba. Így ki tudod javítani! – Aztán harsány nevetésben tört ki. – Ha Pervinkának is lenne ilyen tolla, biztos jól összevesznének egymással. Vini folyton azzal szórakozna, hogy szándékosan rosszul ír, csak hogy láthassa, amint méregbe gurul a tolla! Ezen aztán együtt nevettek, majd Babú rátette a kezét Shirleyére. – Mit akartál írni tegnap este? – Az nem számít – felelte. – Segíts inkább aláírni a rajzodat! Vanília segítségével Shirley elkezdte leírni a nevét: … S… H… I… R… L… E…Y! – Na tessék! – mondta végül Vanília. – Ez itt te vagy! – A nevem! – Abból, ahogy Shirley ezt kimondta, úgy tűnt, mintha hét kicsi betű helyett az egész világot fedezte volna fel éppen. Ekkor megszólalt az egyik óra a földszinten. Vanília felpattant. – Hét óra? Nagyon késő van. Haza kell mennem. A szüleim azt sem tudják, hogy itt vagyok! Csak üdvözlöm a családodat és indulok is. – Ó, apa nincs itthon. Malva néni pedig varr. Olyankor pedig se lát, se hall. És persze mindig varr! – mondta Shirley. – Igen, hallottam már róla. És miket szokott varrni? – kérdezte Vanília, és követte barátnőjét lefelé a lépcsőn. – Ki tudja? Sosem mutatja meg senkinek. Egész napra bezárkózik a műhelyébe, és csak éjnek évadján jön ki onnan. – És ki vigyáz rád napközben? – Barolo! Meg Mr. Berry, és Antenna, a daru, aki a tetőnkön alszik. – Igen, de… ki főz, ki mos, és ki vasal? A Periwinkle házban mindez Dahlia néni feladata volt. 147

– Hát én! – felelte Shirley. – Meg néha apa. Bár inkább ne tenné… – Te főzöl? – Vanília azt hitte, újdonsült barátnője már megint füllent. – A sarjadzó fű-rántotta és a madársóska szuflé a specialitásom. Ha akarod, főzök egyszer neked is. Babú alig akart hinni a fülének. Ő és a nővére még a tejet is alig tudják felforralni! – Elkísérlek egy darabon – mondta Shirley, és elindult az út felé.

148

A Zengerdő

Á észrevette, milyen magasan szállnak a sirályok. Ez annak thaladtak a szérűn. A Nap a felhők mögé bújt, Babú pedig

a jele, hogy esni fog. Aggódni kezdett. Főleg amikor látta, hogy Shirley a faluba vezető út helyett az erdő felé tartó ösvényen indul el. – Hova megyünk? – Csak gyere utánam, tudok egy rövidebb utat! – felelte határozottan a lányka. Kiértek egy tisztásra, ahol Shirley megállt. – Gyakran jövök ide rajzolgatni – mondta. – Apa nem szereti, mert azt mondja, hogy a Zengerdő nem gyerekeknek való hely. Nekem viszont tetszik, és… – A ZENGERDŐBEN VAGYUNK? De hát… te nem tudod? Ezek a fák a völgy azon lakói, akik megszegték a törvényt. Menjünk innen! – kiáltott Babú rémülten. – De hát miért? Nem bántanak – mondta Shirley. – Az igaz, hogy megszegték a törvényt, de többségük szeretetből tette. Örülni fognak egy kis társaságnak. Nézd meg például őt! – mutatott Shirley egy fa lombjára. – Biztos vagyok benne, hogy semmi rosszat nem tett. Ha pedig mégis, akkor valaki másnak akart vele segíteni! Olyan kecses és szép, nem gondolod? Ő a kedvencem! Vanília felismerte a fát a rajzról. – Igen, igazad van, nem úgy fest, mint valami elvetemült bűnöző! Ki tudja, ki lehetett korábban… De, mi ez a zúgás? Te is hallod? – Nekem éneknek tűnik. – Pedig nem az: a szél fúj a levelek között.

149

– Apa szerint is. Malva néni viszont azt mondja, hogy az Erdő foglyai dalolnak altatót szeretteiknek. Ezért hívják ezt a helyet Zengerdőnek. Én hiszek neki. – Most már tényleg késő van. Mennem kell – mondta Vanília. Hirtelen Barolo és az addig áfonyás cukrot majszoló Mr. Berry is megtorpant. Mindketten a levegőt szaglászták. – Elkísérlek még egy darabon, és megmutatom az utat – mondta Shirley. Kisegere felmászott a vállára, és kiöltötte kék nyelvét. – Elrontod a gyomrod, kis barátom! – figyelmeztette Shirley. – És ha azért kék a nyelve, mert veszély közeleg? – kérdezte Babú, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Félsz? Akarod, hogy hazáig kísérjünk? – És akkor veled mi lesz? Nem, nem. Jobb, ha ti maradtok. De siessünk! Alkonyodik, és ilyenkor már nem tudok repülni. – Akkor Barolo elkísér. Ő mindig megtalálja a haza vezető utat. Barolo vakkantott valamit. – Remek! Azt mondta, szívesen veled megy! – El tudom képzelni! – De tényleg. Barolo sosem hazudik! – Ezt meg honnan tudod? Értesz az állatok nyelvén? – Hát persze! – felelte Shirley komolyan. – Nem értem minden szavukat, de a lényegét gyakran megértem annak, amit mondanak. – Most viccelsz? – Nem, miért viccelnék? – Akkor te tényleg nagyon különleges boszorka vagy, Shirley Poppy. Nekem feleannyi varázserőm sincs, mint neked. – Ideje indulni! – mondta Shirley, és megölelte a barátnőjét. Barolo előreszaladt, és a földet szaglászva mutatta Vaníliának az utat.

150

Scarlet hazudik

P

ollimonéknál Flox és Rosie néni felajánlották Dahliának, hogy segítenek neki a keresésben, Hortensia néni pedig kész tervvel állt elő. – Persze lehet, hogy elrabolták őket, de az sincs kizárva, hogy csak valami gyerekcsínyről van szó, s amíg nem tudjuk biztosan, szerintem felesleges riasztani az egész falut. Úgyhogy egyelőre ne verjük nagydobra! Fuvalla, te járd végig az utcákat és a tereket, és próbálj meg kapcsolatba lépni Felivel! Amint megtudsz valamit, siess és szólj nekem! Rosie, ti járjátok körbe Dahliával a külső falakat! Flox és én a kikötő felé megyünk, és szétnézünk a parton is. Ha Cicero és Duff Burdockékhoz mentek, akkor biztosan jártak a téren is. Úgyhogy oda felesleges visszamennünk. Kitűnő terv volt, Hortensia néni azonban egyvalamiben tévedett: Duff és Cicero nem jártak a téren. Attól tartottak, hogy Tölgy feltartóztatja őket a fecsegésével, ezért másik utat választottak. – Menjünk a piac felé! Kicsit hosszabb az út, az igaz, de nem sokkal – javasolta Burdock úr. Már éppen elhagyták volna a piacteret, amikor egy hang a nevükön szólította őket. – Periwinkle úr, Burdock úr, jó napot! – A polgármester lánya volt az. Ki tudja, honnan bukkant elő. – Scarlet! Jó, hogy jössz. Nem láttad a lányaimat? – kérdezte nyomban Cicero. – Az ikreket? Hát, talán… – És merre? Sürgősen meg kell találnunk őket! – Jaj, Periwinkle úr, az olyan lenne, mintha árulkodnék rájuk… Ugye megérti? – Ugyan, ne aggódj, nem mondjuk el senkinek! Szóval, merre láttad őket? 151

– Nem, nem. Lakat van a számon! Vanília és Pervinka a barátnőim, és a világ minden kincséért sem szeretném bajba keverni őket. – Dehogy! Nem kevered őket semmiféle bajba. Csak beszélni szeretnék velük. – Cicero úr, ha elárulnám hol vannak, nagyon mérgesnek tetszene lenni, és már a puszta gondolata is annak, hogy a barátnőim büntetést kapjanak miattam… – Nem kapnak büntetést, és nem fogok megharagudni sem, megígérem! – Akkor sem, ha… – nyilvánvaló volt, hogy Scarlet a bolondját járatja velük – esetleg egy kis büntetés mégis jót tenne nekik? Duff Burdock elvesztette a türelmét. – Scarlet Pimpernel! Ha nem mondod meg azonnal, hol vannak a Periwinkle lányok, a hajadnál fogva hurcollak anyukád elé, és megmondom neki, hogy ahelyett, hogy Guenda nénéddel lennél, ahogyan ígérted, egyedül lófrálsz és más gyerekek után szaglászol! Tehát, hol vannak? – Nem merné megtenni! – sziszegte Scarlet a fogai között. Ilyen szavak hallatán a Sötétség Varázslójának macskaösztöne a bajszát nyalogatja. – Csak tégy próbára! – mondta Burdock úr, és olyan kifejezés ült ki az arcára, amilyen a cicáéra szokott, amikor játszani kezd a kisegérrel. – Addig elkezdek számolni: egy… kettő… – Jól van, rendben! Elmondom! – harsant fel Scarlet a háromnál. – De előre szólok, hogy nem lesznek tőle boldogok! Szerelmes kisasszony, vagyis Pervinka Burdock úr bátyjának a kertjében van, és az ön unokaöccsével, Grisammal csókolódzik, aki eljegyzési gyűrűt ajándékozott neki. A gyűrű egyébként szerintem bizsu. Bánatos kisasszony, vagyis Vanília pedig néhány perce még utánuk szimatolt, aztán zokogva elszaladt. 152

– De hova szaladt? Babú nem jött haza! – Nyilvánvaló volt, hogy Cicero urat abban a pillanatban nem érdekelte, hogy ki csókolt meg kit. Inkább érdekelte az, hogy a lányainak ne essen baja. – Azt hiszem, a Vár felé vezető ösvényen indult el – felelte Scarlet szórakozottan. – De lehet, hogy tévedek. Végül is, az az ösvény sok érdekes helyre elvezet, nem igaz?! Most viszont elnézést kérek, de haza kell mennem. Au revoir, a viszontlátásra! Scarlet egy grimasszal fejezte be a beszélgetést, Burdock úr pedig viszonzásul kinyújtotta rá a nyelvét.

153

Egyikük biztonságban…

N

em sokkal ezután a két férfi odaért a Burdock-házhoz. Pervinka nem csókolódzott Grisammal. Igazság szerint már a hátán volt a hátizsákja, és éppen akkor lépett ki a kertkapun, hogy hazamenjen. Addigra viszont már éppen elég bajt kevert, nem is kicsit. – Kérlek, papa, ne Grisam előtt! – könyörgött halkan. De hiába. – MEGTUDHATNÁM, MI JUTOTT AZ ESZETEKBE? – ordította Cicero úr magából kikelve.– HOL A HÚGOD? – Azt hittem, hazament – hebegte Vini. – Hát otthon nincs. Scarlet azt mondta, hogy a Vár felé vezető úton látta elindulni. – Scarlet? Ő meg mit tud az egészről? – Bizony, hogy tud róla. Scarlet nagyon sok mindenről tud, elhiheted!!! Szóval, akkor most Babú elindult a Vár felé vagy sem, miután meglátott titeket? – Meglátott? A Vár felé? Ti meg miről beszéltek? Jó egy órája nagyon összevesztünk Babúval. Aztán én idejöttem Grisamhoz, ő pedig fogalmam sincs, hova ment! – Nyugodj meg, Cicero! – szólt közbe Burdock úr. – Feli vele van, majd ő észre téríti. – Feli nincs vele! – szakította félbe Pervinka. – Ezt meg hogy érted? Hát persze hogy vele van! – Nem, nem hiszem. – Pervinka, figyelmeztetlek, hogy fogytán a türelmem. Mondd el, amit tudsz, de azonnal! Vini azonban nem magyarázkodott tovább. Apja szemébe nézett egy pillanatra, majd futva indult hazafelé. Csak ennyit kiáltott: – Megyek és kiszabadítom. Ti keressétek meg Babút! 154

– Kiszabadítod? – Burdock úr semmit nem értett. – Kit szabadítasz ki? – Jaj ne! Már megint bezárták a lekvárosüvegbe! – kiáltott fel Cicero, és a homlokára csapott. Grisam Pervinka után indult, nagybátyja azonban a vállánál fogva visszatartotta: – Most elmehetsz, fiam! De mi ketten még számolunk!

155

Újra szabadon! Kiáltásokat hallottam, majd sietős lépteket a lépcsőn. Kinyílt az ajtó, és Pervinka rontott be hozzám. Mögötte ott jött Dahlia és Tomelilla is. – Babú elveszett! – kiáltotta Vini könnyes szemmel. – Tudom! – mondtam. – Nincs vesztegetni való időnk. – Azt is tudod, hol lehet? – kérdezte Tomelilla. – Azt hiszem, igen. Kövessetek! Odakinn Hortensia néni és Fuvalla már vártak ránk. – Feli, már mindenhol kerestelek, de valami zavarta a jeleket. Csak nemrég jöttem rá, hogy itthon vagy – mondta Fuvalla, és odarepült hozzám. – Kutya bajom! Most viszont gyerünk, keressük meg Babút! – Te menj előre, én a gyerekekkel rohanok figyelmeztetni Duffot és Cicerót. Majd utolérünk! Merre indultok? – Erdőmellék felé! – szóltam a kutatócsapat élére állva. – Erdőmellék felé? De hiszen Scarlet Pimpernel azt mondta apának, hogy Babút a Vár felé látta menni! – szólt Pervinka. – Scarlet Pimpernel egy hazug! – közöltem, és elrepültem a boszorkányokkal. – És mi mit tegyünk? – kérdezte Rosie Pollimon és Dahlia a földön maradva. – Riaszd a falut, Rosie! – felelte Hortensia néni. – Szólj, hogy verjék félre a Torony harangjait! Hátrafordultunk, hogy búcsút intsünk nekik. Dahlia a szívére szorított kezekkel, mozdulatlanul állt az ajtóban. – És én? – kérdezte elhaló hangon. – Világítsd ki a hazafelé vezető utat, Dahlia, készíts fekete nadálytő-balzsamot és meleg tejet! – kiáltotta neki Tomelilla. – Hamar visszajövünk… mindannyian, ezt megígérem!

156

Az ellenség árnyéka

V

illámok cikáztak meg a felhők közt a láthatáron, a széllökések pedig egyre nehezebbé tették a haladást. A két vándor megérezte a közelgő eső szagát. Leszállt az este. – Te hallasz tücsökciripelést, Barolo? – kérdezte Babú, hogy megtörje az őket körülölelő csendet. – Én nem. Még jó, hogy itt vagy velem, máskülönben már meghaltam volna a félelemtől. Hű de mérges lesz anya és apa! Eleredt az eső. Barolo megtorpant egy furcsa hangra. Babú megrémült. – Talán egy róka – mondta. – Sok van belőlük errefelé, de nem veszélyesek, tudod? Hát persze, hogy tudod. Most mit tegyünk? Barolo Vaníliára nézett, Vanília pedig rögtön megértette. – Futás! Lélekszakadva rohantak. Hátuk mögött léptek zaja hallatszott. Sietős lépteké. Emberi lépteké! – Várj meg! Várj meg! – kiáltotta Babú. Barolo visszafordult és mellette futott, így biztatta, hogy gyorsabban szaladjon. Az ösvény azonban hepehupás volt, és Babú elesett a sötétben! Lebukfencezett egy végeláthatatlan lejtőn, csipkebokrok és sziklák között. Csak gurult, gurult és még mindig csak gurult. Amikor megállt, egy fal mellett találta magát, egyedül. A távolban Barolót hallotta ugatni. – Itt vagyok! – mondta, majd feltápászkodott, és megpróbálta lesöpörni ruhájáról a ráragadt sarat és leveleket. Szerette volna odahívni Barolót. Kiáltani szeretett volna neki, de félt, hogy valaki meghallja. Vajon ki követte? Körülnézett,

157

de nem látott mást, csak a sötétséget. Tapogatózva haladt végig a fal mentén, míg egy rozsdás kapuhoz nem ért. És akkor rájött: a régi kelta temető közelébe gurult le. Lába megbénult a félelemtől. Most mihez kezdjen? Ismét hallotta Barolót, amint őt hívja, utána pedig újabb kiáltások következtek. Vérfagyasztó kiáltások. Egyszer csak eszébe jutott az iránytűje: – Merre induljak? Áruld el, gyorsan! – kérdezte tőle. Az iránytű lapján lévő házikó sebesen pörögni kezdett. Megtett nyolc, kilenc, tíz kört. Aztán megállt! – Arra? – kérdezte Vanília csodálkozva. – Tévedsz. Fairy Oak a másik irányban van. Arra a Zengerdő fekszik, én pedig oda vissza nem megyek. Babú zsebre vágta a műszert, és elindult a falu felé. Az iránytű erősen vibrálni kezdett az oldalán. – Megmondtam, hogy nem megyek vissza abba az erdőbe, fejezd be! – kiáltott Vanília, majd megragadta az iránytűt, hogy valahogy lecsendesítse. Amikor újra felnézett, megnyugodott attól, amit maga előtt látott. – Egy szentjánosbogár! Szóval igazam volt! Ez az út biztonságos! Még be sem fejezte az utolsó mondatot, amikor hallotta, ahogy Barolo egyre vadabbul csahol, hogy elhallgattassa a vérfagyasztó kiáltásokat. Éppen ott voltak valahol Vanília előtt, nem is olyan messze tőle. Megállt. Ha baj van, akkor hogyhogy nem menekült el a szentjánosbogár? Jobban szemügyre vette, és látta, hogy apró köröket írva táncol éppen az orra előtt. Vaníliának eszébe jutottak az órán tanultak, és megszámolta a villanásokat! Három rövid, három hosszú, majd megint három rövid. VESZÉLY! Szóval arra próbálta figyelmeztetni a bogárka, HOGY VESZÉLYBEN VAN! Vanília előhúzta az iránytűt, és látta, hogy a házikó még mindig azt mutatja, hogy forduljon vissza.

158

Sarkon fordult, és minden további gondolkodás nélkül futásnak eredt a Zengerdő felé. Közben az ugatás és a kiáltások eggyé olvadtak: Barolo küzdött, hogy mentse Babú életét. Ő pedig ismét hallotta háta mögött a lépéseket, sőt, már hangok is hallatszottak. Olyan közelről, hogy értette is, amit kiabálnak: – KAPJÁTOK EL! KAPJÁTOK EL, DE ÉLVE! A csápjaim jelzését követve elrepültünk a sziklaszirtek felett, majd Erdőmellék felé vettük az irányt. – Itt járt! – kiáltottam, amikor a régi temető fölé értünk. – Látod? – kérdezte Tomelilla. – Nem, még nem. – Aztán egyszer csak: – Ott lent! Az a nagy zűrzavar… úgy látom, az ott Barolo. És verekszik valakivel! Árnyakkal… sötét árnyakkal! – Azok nem árnyak, hanem az ellenség küldöttei! – mondta Hortensia néni lejjebb ereszkedve. – Fekete ruhás Varázstudók, az ő szövetségesei. Megyek, és segítek Barolónak! Ti keressétek meg Babút! Utolérlek benneteket. Egy sólyom villanásával vált el tőlünk, és zuhanórepülésben indult Barolo irányába, hogy irtóztató földi harcba szálljon mellette. Egy ideig figyeltük őt, de aztán az eső egyre sűrűbben zuhogott, és a temető eltűnt a szemünk elől. – Most merre tovább? – kiáltotta Tomelilla. Sejtelmem sem volt róla. Hirtelen elvesztettem a vészjelet. – Van valami előttünk, valami… hatalmas erő, ami megakadályozza, hogy felfogjam a jelzést – dadogtam. Láttam, ahogy Tomelilla megáll a levegőben, és kétségbeesett tekintettel néz körül, árulkodó nyom után kutatva. Védtelennek és rémültnek tűnt. Furcsa volt őt ilyennek látni. Ostobának és feleslegesnek éreztem magam. Bármennyire próbáltam, semmilyenjelet nem érzékeltem, csak a sajátomat. 159

Míg kétségbeesve próbáltam összeszedni a gondolataimat és valami ötlettel előállni, kiáltás ütötte meg a fülemet. Vékony, távoli hang. – Feliiii! Feliiii, itt vagyoook! Itt leeeeenn!!! – hallatszott. – BIZSIKE?! Hol vagy? – Itt vagyoook leeent, nem lááátsz? Hoztam nektek valamiiiiit! Lejjebb ereszkedtem, remélve, hogy meglátom Bizsike fényét, a szemem azonban tele ment vízzel, az esőcseppek pedig ide-oda taszítottak a levegőben. – Nem látlak, Bizsike, semerre se látlak – nyöszörögtem csüggedten. – Itt vagyok – hangzott hirtelen a válasz a közelemből. Odafordultam, s egy pillanatra azt hittem, álmodom: Bizsike repült felém a viharban. – Követtelek benneteket, és ezt találtam a földön – mondta, és felém nyújtott valamit. Megpróbáltam megfogni, de Bizsike zuhant néhány métert. Össze-vissza repdesett, és csak többszöri próbálkozásra sikerült elvennem tőle a kis tárgyat: Babú iránytűjét. Biztosan elvesztette! – A Zengerdő felé mutat. Menjetek, gyorsan! – sürgetett Bizsike. Meghatottan köszöntem meg, majd visszarepültem Tomelillához.

160

A harc

A

z iránytű jelzését követve a Zengerdő felé indultunk az esőben. Alacsonyan repültünk, hátha sikerül meglátnunk Babút. És sikerült: – OTT SZALAD! – kiáltottam, amikor felismertem a ruhája színét. – VALAKI KÖVETI! Kilőttünk feléje, de hirtelen egy óriási fekete felhő termett előttünk, és elválasztotta tőlünk. Mikor Tomelilla megpróbált áthatolni rajta, egy láthatatlan erő megragadta és vadul visszalökte. – TARTSKIBOSZORKA! – kiáltottam ijedten, mert majdnem nekivágódott egy vastag fatörzsnek. Megpördült és megállt. Haja borzas volt, ruhája nehéz az esővíztől, de nem adta fel. Összeszedte az erejét, és újra megindult a felhő ellen. De ugyanabban a pillanatban a fekete massza villámoktól cikázó őrjöngő gomolyaggá alakult át. Túl gyorsan repül… nem fog tudni megállni, beröpül a felhőbe, és eltalálják a villámok! gondoltam. Becsuktam a szemem, és végső kísérletként tündérfúvást küldtem felé. Ha jól számítom ki az időt és a mértéket, akkor megmenthetem az életét. – BOSZORKAÉSVILLÁMKÖZÉ! – parancsoltam. Vakító fénynyaláb ölelte körül Tomelillát, én pedig úgy éreztem, elájulok. Visszatartottam a lélegzetem, és elkezdtem számolni: – Egy… kettő… három… – Ekkor megborzongtam és egyszer csak… ott volt! – NEM FÉLEK TŐLED! ÚJ MÓDON HARCOLSZ, DE ISMERLEK, ÉS TUDOM, MIT AKARSZ. NEM FOGSZ GYŐZNI! – kiáltotta az ellenség felé dühödten Tomelilla. Életben volt, és úgy harcolt, mint még soha! 161

Engem azonban megbénított a félelem! A Rettenetes 21! Most találkoztam vele másodszor, és újra fel kellett vennem vele a harcot, hogy megvédjem kegyetlenségétől mindazokat, akiket szeretek. Pedig nem tudtam, ki is ő, és ő sem ismert engem. A szememben pedig ez mindent még félelmetesebbé tett. Tomelilla hangja villámcsapásként ért. – FELI, VÁLJ LÁTHATATLANNÁ, ÉS KERESD MEG BABÚT! – parancsolta. Azon nyomban magamhoz tértem. – LÉGTÜNDÉR! – kiáltottam. Rögtön eltűntem az ellenség szeme elől. Közben láttam, ahogy Tomelilla pompás szitakötővé változik. Összeszorítottam a szemem, és belevetettem magam a viharba. Kijátszottam a villámok kavalkádját, és újra Vanília kutatására indultam. Elrepültem az erdő felett, s közben mindenfelé körülnéztem, de úgy tűnt, Babúnak nyoma veszett. Aztán hirtelen aprócska alak tűnt fel a széltépázta fák között. Menekült, és gyanús, sötét alakok üldözték. – FUSS, BABÚ! FUSS! – kiáltottam. – FUSS, AHOGY CSAK BÍRSZ! Nem hallhatott, mert az ég fülsiketítően csattogott, dörgött, én pedig még túl távol voltam tőle. Mégis tovább kiabáltam, és még gyorsabban repültem, bár tudtam, hogy úgysem sikerül megelőznöm az üldözőit. Ekkor Babú hirtelen eltűnt. A sötét alakok épp utolérték volna, s most tanácstalanul néztek körbe. Végül megérkeztem én is, és körberepültem őket. Hortensiának igaza volt. Varázstudók voltak, talán épp a falu lakosai. Fekete ruhát viseltek, fejüket is fekete csuklya takarta. Közelről jól hallottam a hangjukat, mégsem sikerült felismernem egyiküket sem. De hol van Babú?

162

Egy fűzfa ága megsimogatta a hátamat. Lehetséges, hogy lát engem? Nyilván igen, hiszen intett is, hogy kövessem. Együtt haladtunk fel, a lombok közé, majd mikor már csaknem a csúcsra értünk, megállt. Félrehajtott néhány levelet, hogy láthassam: a többi ág között, egy puha, védett kis fészekben ott volt Vanília. Összekuporodva feküdt, arcát eltakarta, és reszketett a félelemtől. A fűzfa ágai kapták fel, és emelték a magasba, erre a biztonságos helyre. – Babú, én vagyok az, Feli! – suttogtam, miután ismét láthatóvá váltam. – Feli? Tényleg te vagy az? – mondta kikukucskálva az ujjai között. Amikor meglátott, határtalan lett az öröme, az enyém pedig… Szerettem volna megvigasztalni és hazakísérni, de erre sajnos most nem volt mód! – Vissza kell jutnom Tomelillához – mondtam. – Te maradj itt, és el ne mozdulj, amíg meg nem hallod újra a hangomat! Értetted? Semmiképp se mozdulj el innen, Babú! Fűz majd megvéd téged! Azzal nyomtam egy puszit a homlokára, és visszarepültem a harc színterére. A viharon átrepülve, újra láttam az égen vonagló villámgomolyagot. Nagyobb lett és sűrűbb, mint az imént volt, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem… Elmenekülhettem volna, sorsára hagyva a boszorkámat, de erre sosem lettem volna képes! Így hát szárnycsapásról szárnycsapásra folytattam utamat, s közben csak úgy nyeltem a félelmemet. Igyekeztem nem gondolni azokra a tűzcsapokra, amelyek vérfagyasztó dörgés közepette, eszeveszetten csapkodtak a kis szitakötő körül. Megsérültek a szárnyai, de ő tovább küzdött: ide-oda cikázott a villámok között, és aranyozott selyemfonállá változtatott, amennyit csak tudott. 163

Oda kellett jutnom hozzá, el kellett mondanom neki, hogy Vanília biztonságban van. Ez új erőt és reményt adhat neki. Újra láthatatlanná váltam, majd ezernyi tündérfúvás segítségével sikerült Tomelilla mellé kerülnöm. Épp jókor, hogy közölhessem vele a hírt. Aztán egy újabb villámcsapás ismét elválasztott minket egymástól, távolról azonban láttam, hogy a szitakötő mosolyog. A harctér közepén hirtelen elszállt belőlem minden félelem. Küzdöttem, s sikerült néhány súlyos csapást mérnem az ellenségre, magamban azonban folyton csak arra gondoltam: Vajon meddig sikerül még ellenállnunk? Hirtelen olyan robaj támadt, amilyet még soha életemben nem hallottam. Beleremegett az egész völgy. Egy hatalmas állat üvöltése volt. Nem mertem megfordulni. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy eljöjjön a vég… Nem tudom, végül mi nyittatta ki velem, hisz az üvöltés most már a fejem fölül hallatszott, de hihetetlenül boldog voltam, hogy megtettem, mert amit láttam, az minden képzelőerőmet, a fiatal fejemben lakozó összes ábrándot felülmúlta: Dum fenséges fehér sárkánya tűnt fel előttem, hátán pedig büszkén és kecsesen lovagolt az én boszorkányom! A sárkány elegánsan és biztosan repült a villámok között, s nem törődött a csapásaikkal. A tűzzápor hozzá érve egyszerűen kialudt, és úgy látszott, már Tomelillának sem tud ártani. Olyan volt, mintha láthatatlan pajzs venné körül. A gomolyag őrjöngve és tehetetlenül süvöltött, s vonaglott a dühtől. Majd hirtelen átalakult! A villámlás és a mennydörgés abbamaradt, s egy pillanatra azt hittük, ellenfelünk ismét felhővé változik. A fülsiketítő zúgás azonban ráébresztett bennünket, hogy valami új dolog következik. Valami, amit eddig nem ismertünk, és soha nem is szerettünk volna megismerni! 164

Egy szempillantás alatt borotvaéles lábú fekete sáskák félelmetes raja vett körül minket. A következő pillanatban ránk támadtak. Életem egyik legszörnyűbb küzdelme volt. Tomelilla a sárkány hátán lovagolva pillangó-varázslatokat lövellt, de ahány sáskát sikerült átváltoztatnia, ugyanannyi (ha nem még kétszerannyi) fordult ellene. Úgy tűnt, hogy a sárkány tüze sem árt nekik, mert lángolva is nekünk rontottak. Ruháinkat tépték, bőrünket szaggatták. Tomelilla azonban mintha észre sem vette volna. Sebei pillanatok alatt beforrtak, az ereje pedig végtelennek tűnt. Az ellenség azonban jól választotta meg fegyverét. Tudva, hogy a Fény Boszorkái nem képesek eltűnni, apró és éles fegyvereket küldött ellene. Bármivé is változna át Tomelilla, akár a legapróbb lénnyé, a sáskák akkor is meg tudnák sebezni. – NE TÜZET, HŰSÉGES NAIMOM, HANEM SZELET ELLENÜK! – kiáltotta a sárkánynak, és még jobban belekapaszkodott a gyeplőbe. A sárkány nagyokat csapott a szárnyaival, erősen, egyre erősebben… A sörényébe kellett kapaszkodnom, nehogy elsodorjon a szél. De az ötlet működött. A hatalmas szárnycsapások óriási örvényt keltettek, mely rést nyitott a sáskarajban, s így sikerült kimenekülnünk a szorításukból. De nem sokáig örülhettünk. A rovarok gyorsan rendbeszedték csapataikat, majd áradatként eredtek a nyomunkba. A falu felé menekültünk. Aztán Tomelilla hirtelen meghúzta Naim gyeplőjét. – Ha erre megyünk, a házainkhoz vezetjük a rajt. Meg kell állítanom őket! – mondta, és szembefordult az ellenséggel. Megállítanom? És én? A tekintetét kerestem, hogy megtudjam, mi a szándéka velem. Miért „megállítanom”-ot mondott, és miért nem 165

„megállítanunk”-ot? Miért nem parancsolt rám, hogy harcoljak, vagy hogy meneküljek el? Csak néztem rá, ő azonban sehogy sem akart felém fordulni. Sárkánya nyergében ülve büszkén várta a sáskaraj érkezését. A távolban már látszottak a falu fényei, mivel Dahlia az összes lámpát felgyújtatta. Mély lélegzetet vettem, és én is szembefordultam az ellenséggel. – Itt vagyok, Tomelilla, számíthat rám – szóltam, és felzárkóztam mellé. Nem emlékszem, mi járhatott a fejemben, amikor azt figyeltem, ahogy a sáskaraj egyre nagyobb és nagyobb lesz. A legcsodálatosabb lényekkel voltam, akiket valaha megismertem, és ez különös nyugalmat adott. Persze a szívem vadul vert, hiszen hárman voltunk milliók ellen. Győzelemre nem volt esély. De lelassíthattuk a rohamot, hogy a többi Varázstudónak legyen ideje felkészülni a támadásra. Micsoda bátorságot ad a remény! És íme… újra támadtak. A szívverésem elállt, és már nem hallottam zajt magunk körül. Készen álltam. Hirtelen azonban kiáltások riasztottak meg a hátunk mögül. Megfordultam, és a szívem majd kiugrott örömömben: Duff, Hortensia, Fuvalla, Szépszi és Vivivi repültek felénk. És nem voltak egyedül! Mögöttük a Varázstudók egész serege repült segítségünkre: Calicanto Winter, Butomus Rush, Matricaria Blossom és Cardo, és Meum, Serenella Beldell, Verbena Well, Regina Strelizia, Lilium Martagon… de még Margherita de Transvall, a tanárnő is… Mindenki, mindenki ott volt! Így már volt esély a győzelemre! Hosszú és elkeseredett csata vette kezdetét. A harc egész éjjel és egész nap dúlt. Zöldiapályvölgy számára pedig egy korszak végét jelentette. És egyben egy másiknak a kezdetét. 166

Fairy Oak gyermekei kívülről fújják falunk történetének ezt a fejezetét, és még ma is lelkesen olvassák elődeik, a régi varázslók és boszorkányok hőstetteiről szóló történeteket, akik vállvetve harcoltak Völgyük megmentésén. Nem részletezem, most nem. Inkább elmondom, hogy végződött a harc, és rögtön megértitek, miért volt olyan fontos az az ütközet.

167

Újra együtt

M

egnyertük a csatát. Ismét béke és csönd honolt a völgyben. Az ütközet nyomai azonban igazolták Tomelilla szörnyű gyanúját, ami a kezdetektől fogva gyötörte. Míg a varázslók és boszorkányok a győzelmet ünnepelték, és a sebesülteket ápolták, én odarepültem Fűzhöz és Vaníliához. Babút könnyek között találtam. Talán az öröm, talán a fáradtság, vagy talán mindkettő miatt. Letöröltem az arcáról egy könnycseppet és rámosolyogtam. – Mindannyian jól vagyunk – mondtam neki. Fűz ágai szétváltak felettünk, majd óvatosan lesegítettek minket a földre, ahol már várt rá Tomelilla és Cicero, hogy újra megölelhessék a kislányt. – Ép és egészséges! – szólt könnyek között Cicero úr, és hosszan ölelgette Vaníliát. Barolo is megérkezett, és körbeugrálta, Vanília pedig hálásan köszönetet mondott neki: – Nélküled nem sikerült volna, igazán bátor barát vagy! – simogatta meg a kislány, majd Tomelilla karjaiba ugrott. – Jaj, nénikém, annyira féltettelek! – Hát, nehéz volt – válaszolta ő. – Szerencsére győztünk, de csak egy fúváson múlt. Méghogy egy fúváson! – gondoltam. – Talán egymillión. – Menjünk haza! Előbb azonban még valakinek köszönetet kellene mondanod. Nagynénje kezét szorongatva Babú megsimogatta Fűz törzsét. – Shirleynek igaza van! Igazán jó barát vagy! – Vagy barátnő! – jegyezte meg Tomelilla. – Igaz. Köszönöm, hogy megmentettél! Meglátogatlak, ahányszor csak lehet! – mondta Vanília. 168

Elindultunk a hazafelé vezető ösvényen. Tomelilla azonban kicsit lemaradt, mintha még várna valakit. Egyszer csak elmosolyodott, és egy csókot dobott az ég felé. Felnéztem, és megláttam Dum fehér sárkányát, amint felette köröz. Naim búcsúzóul suhintott a szárnyával, és elrepült. Tomelilla rám nézett és kacsintott egyet. – Most menjünk haza! – súgta, én pedig kimerülten pottyantam be Babú zsebébe.

169

Az ölelés

A

z egész falu kijött a falak elé, hogy találkozzon velünk. Komoly és csendes sokaság volt. Elöl a férfiak haladtak fáklyákkal, mögöttük pedig az asszonyok és a gyerekek. Nem hangzott sem örömrivalgás, sem taps, de mindenkitől kaptunk valamit utunk során: egy kehely forralt bort, takarót, vállveregetést, néhány kedves szót. – Köszönjük! – Szívből köszönjük! – Mi lett volna velünk nélkületek? – Jól vagytok? – Vannak sebesültek? – Szörnyű csata volt! Egyszer csak egy kislány kiáltásait hallottuk a tömegből: – Engedjenek oda! A húgom az! Vanília kibontakozott Cicero karjaiból, és Pervinka elé szaladt. A két ikerlány egymás nyakába ugrott. – Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem, Babú! – zokogott Pervinka. – Nem, az én hibám, te semmit sem csináltál! – mondta Babú, és még jobban magához szorította nővérét. Grisam a közelből nézte őket. Vanília őt is megölelte. Mielőtt a varázslók szétszéledtek volna, Duff tenyerébe fogta Lalla Tomelilla arcát, és cuppanós csókot nyomott a homlokára. – Te vagy a legcsodálatosabb boszorkány, akit valaha is ismertem, Ösvények Lillája, és mindig büszkén fogok melletted állni! – mondta. Láttam, ahogy Tomelilla válaszként rámosolyog. Fáradt mosoly volt, de csupa elismerés és szeretet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy milyen szép pár lennének. Ki tudja, ők gondoltak-e már valaha erre.

170

A szörnyű gyanú

A

znap csendben zajlottak a vacsora és az esti búcsúzkodás szokásos rítusai. Cicero és Tomelilla csak néhány kanál húslevest ettek, majd rögtön jó éjszakát kívántak. Dahlia mézes tejet melegített a lányoknak, és vágott nekik egy-egy szelet csokitortát. Egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Vacsora után pedig felkísérte őket a szobájukba. Én a télikertbe repültem, bár tudtam, hogy ezen az éjszakán egyedül leszek. Csendben beröppentem a sötétbe, és leszálltam egy hófehér orchideára, ahonnan zavartalanul gyönyörködhettem az égboltban. Újra ragyogtak a csillagok. A virágok illata elbódított, a sok izgalomtól kimerülten lehunytam a szemem. Végre megnyugodtam. Már majdnem elaludtam, mikor nyikorgó zajra riadtam fel. Megfordultam, és egy árnyat láttam felkelni Lalla Tomelilla székéből. – ÁÁÁÁÁÁÁ! – kiáltottam ijedtemben. Az árnyék ugrott egyet, összetört néhány vázát, majd mint egy csapdába esett állat, a télikert üvegéhez lapult. Akkor ismertem csak fel, mivel a Hold megvilágította az arcát: – Tomelilla! – Jaj a szívem! Te vagy az, Feli?! Meg akarsz ölni? – Ne is mondja, Tomelilla! Azt hittem, a szobájában van. A tündérmindenit! Ezer évet öregedtem egy pillanat alatt! – Hogyhogy nem a lányokkal vagy? – Velük van Dahlia néni! – Hogy vagy, tündérkém? Nem is kérdeztelek. És még meg sem köszöntem a határtalan bátorságod. Köszönöm, Haboldog-

171

leszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem. Nagy kitüntetés, hogy itt vagy velünk. Holnap dupla adag narancskenyeret kapsz! – Még akkor is, ha azon az éjjelen olyan nagy bajt okoztam? – kérdeztem. – Jaj, tényleg! Te még nem is tudod! – mondta Tomelilla, és visszaült a helyére. – Fuvalla beszélt ma Tölggyel, miközben téged és a lányokat kereste. Találd ki, mit tudott meg! – Mit? – Megtudta, ki tette a lányok zsebébe a pálcákat! – Tényleg??? És ki volt az? – Cicero! – Cicero? – Ő bizony. És McDoc, a favágó segített neki. – Jaj én buta! Nem voltam hajlandó meghallgatni! Pedig belekezdett valamibe, de azt hittem, csak pletykál! – Cicero jelképes ajándékot akart adni Vininek és Babúnak első varázsórájuk alkalmából, ezért nagy titokban megkérte a favágót, hogy keressen két hibátlan diófaágat, és faragjon belőlük két azonos méretű varázspálcát. Éjjel aztán, mivel tudta, hogy odavarázsoltam az egyenruhákat a szekrénybe, beosont, és beletette a pálcákat a zsebükbe. Akkor történhetett, amikor te kimentél az udvarra, de csak a véletlenen múlt, hogy elkerültétek egymást. – Szegény Cicero úr! Éppen most kellett valami… varázslatosat kigondolnia! – mondtam. – Hát igen. Azt azonban még nem mondtad el, hogy hogy érzed magad. – Jól vagyok, Tomelilla, ne aggódjon miattam! Kicsi vagyok és törékenynek látszom. A tündéreknek azonban ezer életük és ezer erőforrásuk van. Addig fogok harcolni a Rettenetes 21 ellen, míg végleg el nem takarodik, ezt megígérem! Ugye győzni fogunk? – Remélem, hogy igen. De az a gyanúm, valójában nem a Rettenetes 21 ellen harcolunk, Feli… 172

– Neeem?! Hát akkor ki ellen? – Az eljövetelére utaló jelek ugyanazok voltak, és június 21én csapott le ránk, de ez az ellenség nem akarja elpusztítani a völgyünket! – Tényleg nem? – Nézz körül, Feli! A támadásai után hátramaradt néhány letört faág, eltört néhány váza, elsüllyedtek a hajóink és a harangok most hamisan konganak, de lényegében minden megmaradt. A Rettenetes 21-gyel járó jégvihar ezzel szemben elverte a termést, szele gyökerestől csavarta ki a fákat és letépte a házak tetejét, az eső pedig hegyoldalakat mosott el. Nem, kis tündérkém! Azt hiszem, ez az ellenség magának akarja az egész Völgyet, mégpedig olyan gyönyörűnek és virágzónak, amilyen most! Azért rabolja el a Fény Mágusait is, hogy másnap újra felépítsék azt, amit ő elpusztított. – Ó, értem amit mond, de hogyan lehet legyőzni egy ilyen ellenséget? – Ez bizony jó kérdés, de sajnos nem tudom rá a választ. Még nem… – Hát – mondtam bizakodó hangon – most azért megmutattuk ennek a… hogy hívjam ezt az új ellenséget? – Aki a szépséget akarja birtokolni anélkül, hogy ismerné az értékét? Én BARBÁRNAK hívom? – felelte Tomelilla. – Barbár… – ismételtem. – Valóban elég rosszul hangzik. Most, hogy tudom a nevét, könnyebb lesz harcolni ellene.

173

Az ikrek titka

A

mikor visszaértem a lányok szobájához, egy pillanatra megálltam hallgatózni. Gondoltam, biztosan sok megbeszélnivalójuk lehet, és nem szerettem volna megzavarni egy kényes beszélgetést. Mivel csak a ház lélegzését hallottam, bementem. Egy éjjeli lámpa még égett, de a lányok már aludtak. Mindketten Pervinka ágyában feküdtek. Vini egyik kezével Vanília kezét szorította. A gyűrűsujján egy gyűrű ragyogott. Vajon beszéltek róla? Valószínűleg igen, és sikerült megegyezniük. Az őket összekapcsoló mélységes szeretet ezt is elsimította. Mit nem adtam volna érte, ha hallhatom a szavaikat abban a pillanatban! De mindaz, amit mondtak, örökre titok marad. A lányok titka, és ez így is van jól. Babú ágya mellé tettem az iránytűt, jó éjt kívántam a mellettük szundikáló Rexnek, majd leoltottam a lámpát. Megfogadtam, hogy minden aprópercpillanatban mellettük fogok virrasztani, így meg sem próbáltam elaludni. Elővettem egy tollat a fiókomból, és elkezdtem írni ezt a naplót.

174

Már több mint tíz éve éltem együtt a Periwinkle családdal, de életünk közös nagy kalandja csak azokban a napokban kezdődött, és még számos meglepetést tartogatott számunkra…

175

Tartalom Megérkezés Fairy Oakba...........................................................7 A Bűvös Tölgy...........................................................................9 A Periwinkle család.................................................................12 A Mese Órája...........................................................................14 Majdnem ikrek.........................................................................16 A repülés, az varázslat!............................................................19 Babú repül................................................................................25 Micsoda reggel!.......................................................................29 Talbooth kapitány és a csemegék.............................................35 A lány a kisegérrel...................................................................40 Pervinka felel...........................................................................45 Ne hívjátok meg az egész falut!...............................................47 Előbb az eső….........................................................................52 …majd Pimpernelék…............................................................56 …végül a sötét….....................................................................61 …és a sötéttel együtt a mennydörgés is!..................................64 Tragikus előjelek......................................................................70 A Tündértelegráf......................................................................74 A Rettenetes 21........................................................................77

Pervinka elrablása....................................................................81 Eljött a boszorkányok ideje......................................................91 A Varázskódex.........................................................................95 A várakozás percei...................................................................99 Tündérek a ködben.................................................................102 Váratlan vendég.....................................................................107 A sötéten túl...........................................................................113 A varázsfelszerelés.................................................................116 Kellemes és kellemetlen meglepetések..................................120 A Vár titka..............................................................................126 Egy sajgó szív........................................................................131 Tölgy „suvaaallata”................................................................135 Fényvadászat..........................................................................137 Vasárnap Fairy Oakban..........................................................143 A hazugság szaga...................................................................146 Aggodalom.............................................................................151 A veszekedés..........................................................................152 Eközben otthon…..................................................................159 Az ismeretlen kisasszony.......................................................160 Én eközben….........................................................................164 Poppyék tanyája.....................................................................165 A neved te vagy!....................................................................169 A Zengerdő............................................................................173 177

Scarlet hazudik.......................................................................176 Egyikük biztonságban…........................................................180 Újra szabadon!.......................................................................182 Az ellenség árnyéka...............................................................184 A harc.....................................................................................188 Újra együtt.............................................................................195 Az ölelés................................................................................196 A szörnyű gyanú....................................................................199 Az ikrek titka.........................................................................204

178