Ek 293006

A

jelenkor nyugati civilizációja megkezdte elfordulását a kereszténységtől. Ez az elfordulás nem a Szellem felé irányul, hanem a legsötétebb tompaság és a démoni erők által való mozgatottság felé – afelé, amit a kereszténység, a keresztény Nyugat hozott létre, hívott életre, idézett meg a szubterresztriális világból. Az ateizmus és a materializmus, az agnoszticizmus és a pozitivizmus, a demokratizmus és a kommunizmus – voltaképpen keresztény produktumok. A történelmi kereszténység hozta létre ezek előfeltételeit, és végső megformálásukat egy judeokeresztény áramlat hajtotta végre. A tudati kondicionáltság az általános, Nyugaton pedig fokozott degradáció folytán kedvezett ennek a hanyatlási stádiumnak és e stádium álcivilizációs megnyilvánulásainak. A klerikális kereszténység voltaképpen konzerváció, érvényessége pedig legfeljebb illuzórius. A kereszténység végeredménye sui generis az ateista materializmus: nem csupán a ’naiv realiz-

Kereszténység és hagyomány

ÉSZAKI KORONA ² XXIX-XXX

mus’ megfogalmazásaként, hanem ördögi propagandaként, korlátozásként és terrorként. Ez a kereszténység igazi és végső – mivoltához illő – „reformációja”. A katolikus teológia képviselőinek körében kialakult vita a szekularizmust illetően elsőrendű példa a klerikális-történelmi kereszténység felbomlására. A modernisták – így például Schillebeekx – a szekularizációt jellegzetesen keresztény folyamatnak tekintik, míg a konzervatívok – köztük Daniélou – „alapvető eretnekségnek”. Mindkét irányzat állítása figyelemreméltó: a szekularizmus valóban eretnekség, de nem a kereszténységgel, hanem a spiritualitással szemben, és éppen a destruktívabb szárny mondta ki a szimptomatikus és tartalmi tényt – a történelmi kereszténység valóban a szekularizáció folyamata, de nem pozitívumként és nem értékként, hanem mint az antispiritualitás felülkerekedése az ehhez affinitást mutató kereszténységben. A szekularizmus végérvényesen győzni fog a teológiában, mint ahogyan már régen győzött az élet egyéb területein, és

ÉSZAKI KORONA ² 35 ezáltal megszünteti azt a vegetáló teológiát is, amelyet önigazolása folytán kizsákmányolt; a konzervatív irányzat erőtlen és értelmetlen próbálkozásai indirekt módon a modern és modernista destrukciót támogatják. A történelmi kereszténység felbomlása és szellemi szétzüllése kizárólag azért értékelhető negatívumként, mert az általános alászállás folytán ment és megy végbe, annak lett kiszolgáltatva és azt erősítette. Nem egy magasabb szellemi impulzus pusztította el, nem az győzte le, és az, ami a történelmi kereszténység után következik, az éppen a tényle­ges modern produktumok, irányzatok, mozgalmak és struktúrák világa lesz. Ahhoz, hogy világos kép alakuljon ki a kereszténység és a Nyugat szellemi útját illetően, elég rápillantani az első ’keresztény évszázadok’ elsőleges motiváló tényezőire, de mindenekelőtt arra a folyamatra, ami a történeti kereszténységet korszakokkal megelőzte, és amelyből lényegileg eredt.

² A Tradíció az egyetlen és örök Metafizika Kinyilatkoztatása. A Tradíció a Centrumból ered – és ez a Centrum a Nap. A Nap mint égitest: a földi Nap, a földi tudat által felfogott és ’elsötétült’ Nap. A centrális Nap ’ősnemű’. Megnyilatkozva a teremtő Fény Napja, és vele szemben van a visszavert Világosság Holdja. A Nap önnön középpontjában, a Cor Solisban megőrzi ’ősnemű’ voltát; a Sol in se Helios Androgynos, in alio – elsősorban – a teonikus és heroikus princípiumok kettősségé­nek egységeként: Helios Andreios. A Hold nem androgün, hanem günandromorf: in se a ’felső’ értelemben vett Lunus-Luna, és in alio Lunus vagy Luna, az ’alsó’ értelemben vett Lunus-Luna: nem a kettősség egysége, hanem az összekötött, de lényegileg kettősségként megmaradt kettősség. A Tradíció első és végső lényege in se Szoláris. A megnyilvánult Hagyomány pedig Szoláris-Lunáris, ami azt jelenti, hogy mindenekelőtt Lux Solaris, de a Lunáris Világosságot is teljesen magába foglalja és megnyil­vánítja; megnyilvánítja önmagát az originális Fényben és a tükrözött Vi­lágosságban, és megnyilvánítja önmagában a Fényt és a Világosságot. A Tradíció az emberfeletti-isteni emberiséggel együtt szállt alá a Centrumból az égi szférákon át a még ’égi’ uralom alatt álló Földre, és itt – a ’polárishyperboreus’, ’felülről jött’ és ’felső’ emberiség metafizikai-spirituális Tudásaként manifesztálódott. Ez a Tradíció a Nap tiszta Bölcsesége volt. Tiszta szolaritás, amely magába ­foglalta a szolaritás és lunaritás egységét, a merkuriális, a planetáris és a sziderikus princípiumok összességét. A már korábban bukott emberalatti-kakodémo­ ni emberiség, amely Lemuria kísértet-embereit és fan­tomlényeit jelentette, antispirituális sötétség­ként szállt szembe a Fény ’felső’ világával. A szub­ter­reszt­

ri­ális lárva-világ befolyásai érintkeztek a ’felső’ világgal, és annak esszenciáit megmérgezték. Az ember és a világ involúcióját részben az általános és egyetemes alászállás, részben az ezzel szembeszegülő és szabad emelkedés, részben pedig a már mélyebbre szállt erők által megvalósuló kontamináció határozza meg elsősorban, a pozitív és negatív retardáció mellett. A lemuriai megfertőződés következtében a hy­per­­ boreus emberiség nagy része alásüllyedt, és Hyper­ borea és Lemuria után létrejött Atlantis, a spirituális Tradíció már halványabb megnyilatkozásának történelemelőtti világa. Atlantis után az emberiség titáni aiónja következett, a Fény és a Sötétség erőinek személyek közötti és személyen belüli titáni háborúja, a titáni emberiség korszaka, és végül a Sötétség jelenlegi kora. A lemuriai befolyás és keveredés a Sötétség jelenlegi korszakában egy olyan emberiséget hozott létre, amelyben a tudati elhomályosodás egy­re fokozódik. Az emberiség útja lefelé nyitott: az infernalitás külön­ böző fokozatai és minőségei felé és az animalitás felé, amely utóbbi lehetőség már nem a természeti állat fokához, hanem a természetalatti szörnyszülött létszintjének megvalósulásához vezető út nyitottságát jelenti. Az ’alulról jött’ és ’alsó ember’ voltaképpen nem ember. A sötét korszak emberisége emberalatti lényekkel és erőkkel keveredik. Bizonyos rasszok – elsősorban a negrid, az ausztralid nagyrasszokhoz és az europid valamint mongolid nagyrasszokhoz tartozó rasszok egyes népei,1 amelyek az előbbiekkel keveredtek – a sötét és ’alsó’ emberiség emberalatti, infernális-állati erőit kifejezetten reprezentálják.

² A Tradíció alászállása a konkrét szóbeliség, majd az írásbeliség szintjére nem jelentett lényegi devalvációt és megmásulást. Az erede­ti Tradíció, az eredeti Paradosis a kozmoszfeletti Centrummal való összeköttetés bizonyos tudatosságát jelentette, nem csupán a szellemi Tudás bir­toklását. A Lemuria-emberiség a tradíció nélküli és tradíció-ellenes erők révén fordult szembe a tradicionális világgal, és olyan hatást gya­korolt a hagyományos szellemiség körében élő emberi tudatra, amely megtör­te annak kapcsolatát eredetével. A szolaritás útja az alászállás során kétfelé ágazik: vagy fokoza­tosan elhalványodik, vagy átmegy a szolaritástól eltávolodott lunáris szellemiségbe, amelynél szintén több fokozat különböztethető meg, majd a szub­lunaritásba száll alá, és onnan a folyamat átsiklik a földiség síkjára: a tellurikus, végül a földalatti-pokoli tudat- és létállapotokba, az alsó káoszban való ’megsemmisülés’ felé. Nincs olyan tradicionális-religionális Tanítás, Kul­ tusz vagy Beavatás, amely teljesen mentes lenne a ’negatív autonómia’ lunáris-tellurikus befolyásától: a hinduizmus, a bon, a taoizmus vagy a buddhizmus

36 ² ÉSZAKI KORONA is igen sok vonatkozásban áthatott ezektől az ’alulról jövő’ erőktől – ennek ellenére ezekben még mindig a romlatlan szoláris-lunáris túlsúly uralkodik a degradatív tendenciák felett.2 A Nap-spiritualitástól elfordult, a Hold-szellemiség uralma alatt álló religionális formák egyfelől a tradicionális világ körén belül maradnak, másfelől azonban a félhagyományos és álhagyományos tendenciák világába kerülnek. Ide tartozott az exoterikus judaizmus valamennyi fő- és mellékvona­ la, a félezoterikus és exoterikus kereszténység, és ide tartoztak a különböző judeo-keresztény szekták; a későbbiekben az exoterikus iszlám is ilyen vonásokat mutatott. (Természetesen a későbbi és a jelenkori profán judaizmus vagy a klerikális mezben járó profán kereszténység – akárcsak a profán iszlám – ­már nem lunáris, hanem tellurikus.) A kereszténység legeredetibb és legbensőbb ezoterikumát tekintve – ­ahogyan René Guénon is látta – Beavatás volt: Baptismos. Ez a beavatási kereszténység – mint tiszta szellemiség – részben egyesült különböző gnosztikus áramlatokkal, részben – szinte a kezdet kezdetén – lefokozódva feloldódott a fél- és álezoterikus kereszténységben, és a kereszténység, a judaizmus valamint a másodrendű gnózis érintkezési pontjai körül kialakult szekták ezoterizmusában. A kereszténység szent irataiban már megmutatkozik, hogy a krisztianizmus első Beavatottjai is csak bizonyos vonatkozásban lépték túl a lunáris szellemiség felső határait, vagyis a kereszténység – megnyilatkozásában – ­nagyon kevéssé állt a tiszta szolaritás jegyében, sokkal inkább kifejeződik a lunáris-szublunáris princípium jelenléte, sőt a földies-földalatti erők bizonyos befolyása is. Mindez nem zavarja Jézus Krisztus in se lényegének intaktságát, de a legmagasabbról leszakadt és a legmagasabbal ellentétben működő tendenciák megnyilatkoznak Jézus Krisztusnak a kialaku1ó kereszténység tudatában megjelenő alakjával kapcsolatban. Ez legvilágosabban – mint erre Julius Evola is nyomatékosan utal – Jézus Krisztusnak Jeruzsálembe való bevonulásánál mutatkozik meg. A szamár Seth és Typhon állata, Seth ’alsó’, infernális-diabolikus aspektusának állata, kapcsolatban Hekaté lunáris-szublunáris és alvilági princípiumának szimboli­kájával. A judaizmus félezoterizmusában is szerepe volt a szamárnak.­ Jézus Krisztus ura a SethTyphon-Hekaté-erőknek, ezt mutatja az, hogy lovagol a szamáron, de ebben a képben nem az ellentét- és alvilág-erők feletti győzelemből származó teljes uralom fejeződik ki, hanem – és ezt éppen a bevonulás demonstrálja – az, hogy Jé­zus Krisztus (a keresztény beavatottsági tudatban) önmagát és önmaga misszióját a Seth-Typhon- és Hekaté-tendenciák hordozójával ’viteti’, vagyis azokkal köti össze.

² A római szellemiség – ellentétben a közkeletű törté-

nelmi és kultúrfilozófiai felfogással – a legmagasabb rendű tradicionális-spirituális formák egyike volt Nyugaton. A kereszténység kibontakozásának idején már erős dekadenciában volt Róma, de ez a dekadencia még mindig sokkal tisz­tább és magasabbrendű volt, mint az, amire a kereszténység – kultúraalakí­ tása során – egyáltalán képes lett volna. A római hagyományos-vallásos életnek megvoltak mind az ezoterikus, mind az exoterikus, mind a laikus szintjei. A görög tradicionális-religionális szimbólumok, kultuszok és miszté­riumok – az eredeti rómaiakkal szintézisben – sugárzó elevenségben éltek. A pythagoreus-neopythagoreus, a platonikus-neo­ pla­tonikus áramlatok mellett az orphikus és ele­usisi misztériumok, a Dionysos-misztériumok – ­szigorú exkluzivitás, sőt titkosság körében – szabadon működtek. Megjelen­tek a gnózis különböző formái, a hermetika és az egyiptomi szellemiség kultikus-beavatási alakjai. Kétségtelen, hogy a Római Birodalomban – bizo­nyos korokban (pl. Augustus és Tiberius idejében) – volt szembenállás az egyip­tomi szellemiséggel, de Antonius, Julius Caesar, Nero, Caligula, Caracalla, Domitianus, Philippus Arabs például kifejezetten pártolták azt. Ezek a szembenállások egyébként össze sem hasonlíthatók azzal, ahogyan a kereszténységgel szemben viseltetett Róma. Általában a nagyfokú tolerancia, sőt az átfogó szinopszis jellemezte a vallás és a hagyomány terén a rómaiakat. Szabadon tanított Tyana-i Apollónios, és szabadon – noha mivoltukból (és nem üldöztetésükből) adódóan a legnagyobb titokban – működtek az egyip­tomi Osiris-Sarapis- és Isis-misztériumok, vagy az iráni eredetű Mithras-kultusz és Mithras-misztérium. Azt mindenki tudta, hogy ezek működnek, ilyen értelemben egyáltalán nem voltak titkosak – de azt, hogy a misztérium-beavatás milyen, a kultuszkörön kívül nem tudhatták. A kibontakozó kereszténységgel szemben kialakult magatartás oka nem az intolerancia volt, és még kevésbé az, hogy valami magasrendűt érez­tek meg abban, amitől tudatosan vagy ösztönösen tartottak volna. Ezt telje­sen világosan és elfogulatlanul kell látni. A kereszténységben voltak meg – mégpedig annak sötét tartalmaiban – azok az okok, amelyek miatt a rómaiak magas rétegei elzárkóztak, és miután a kereszténység – elsősorban a plebs, sőt a csőcselék körében – epidemikusan terjedt, az adekvát (néha eltúlzott) ellenintézkedéseket megtették.

² A beavatásnak lehet olyan formája, amely ellenirányban működik a metafizikai realizációval. Az ellenbeavatás folyamataiban a lemuriai fantom-tendenciák valósulnak meg. Az ellenbeavatás olyan tudatállapotokat realizál, amelyek a tradíciókban szereplő megsemmisítő-feloldó és elsötétítő ’istenek’ vagy ’démonok’ princípiumai szerint alakulnak. Az ellen-

ÉSZAKI KORONA ² 37 beavatás ’istene’ mindig a Diabolos, az Antipodos, a Mammon: függetlenül attól, hogy ennek esszenciálisan tudatában van vagy sem. A kereszténység – álezoterikus fokán – az ellenbeavatás közössége volt, exoterikumában az ’alsó’ erők vallása, profán-laikus szinten plebejus- és rabszolgakonfesszió. Ezzel a rómaiak tökélete­sen tisztában voltak. A tiszta ezoterikumnak csak halvány nyomai vol­tak, és ezek is egyre inkább és végérvényesen ös�szemosódtak a fél-ezoterikus, démoni motívumok körében. A judaizmus, a krisztianizmus és egy egyiptomi eredetű fél-gnoszti­cizmus között jött létre a Sethkultusz, a sethianizmus közössége. Ebben a közösségben Seth alakját összekötötték Seth-Typhon alakjával. A szamár­fejű isten imádása és kultusza ebben a közösségben középponti jelentőségű volt. Jézus Krisztust pedig Seth utódjának tekintették.3 A szamárfejű isten a judaizmus bizonyos irányzataitól sem volt idegen, és a szorosabban vett kereszténységben – amely a sethianizmussal érintkezésben állt – is jelen­volt. A szamárfejű isten és Jézus Krisztus azonosítása nem csupán a rómaiak álláspontja volt, de nem is a csak tágabb értelemben vett kereszténységhez tartozó sethiánusoké, hanem – bizonyos mértékben – a félezoterikus kifejezett kereszténységé is. A szamárfejű isten kultuszának számos nyoma maradt fenn, köztük olyanok is, amelyek annak keresztény voltát igazolják.4 A rómaiak szemében – a reális helyzetnek megfelelően – a kereszténység Seth-Typhon és Hekaté ellenbeavatásának és vallásának egy speciálisan módosult formája volt, egy démon-vallás, a lemurok vallása. Az exoterikus és a profán kereszténységet pedig az emberi alacsonyrendűség és értéktelen­ség álkultúrájának minősítették. Az utóbbi is nagyon lényeges vonás, mert a történelmi kereszténység során, de főleg a protestantizmusban egyre inkább előtérbe lépett ez a mindig meglevő és jellegzetesen keresztény elem – kialakítva az új- és legújabb kor sötét és korcs álcivilizációját.

² Constantinus, aki a Nyugat szellemi életére nézve a legnagyobb alávalóságot követte el, amikor a római vallást és a tradicionális szinopszist felváltotta a csőcselék hitével: összehasonlíthatatlanul gonoszabb és vérszomjasabb volt, mint Caligula vagy Nero a legsötétebb pillanataikban. A pogány római császárok mindegyikében volt szellemi méltóság és nagyság – még a legdekadensebbekben is. Constantinusban és Constantiusban nem voltak meg az igazi uralkodó tulajdonságai. Legélesebb ellentétük volt ez utóbbi unokaöccse, a valóban nagy uralkodó, a Mithrasbeavatott Julianus császár. (Megvetendő és nevetséges Constantinust „Nagynak”, Julianust pedig aposztatának nevezni – amitől különben az extraklerikális történet­írás is csak ritkán tekint el.)

A kereszténységre nem gyakorolt egyértelmű hatást az, hogy államvallás, hogy birodalmi vallás lett. A keresztény gnózist rövid úton kiküszöbölték a kor szellemi tényezői közül, majd kiirtották. Az ál­ezoterikus, démoni kereszténység formális fenntartása a Római Birodalom­ban képtelenség lett volna. Az exoterikus kereszténység a teljesen profán szintre süllyedt. Ugyanekkor viszont egy ezzel ellentétes folyamat is meg­indult: a római szellemiség utolsó impulzusának felvétele, a kereszténység romanizációja, amiben – például a liturgia terén – még az Isis-kultusz bizonyos befolyása is érvényesült. A Kelet-Római Birodalom kibontakozó ke­reszténységében is végbement egy halványabb romanizáció, keverve a görög bizantizációval. A patrisztikában – amelynek tagadhatatlanul voltak magas­rendű vonásai és megnyilatkozásai – érvényesülni kezdett a görög-latin spiritualitás és filozófia; a keleti patrisztikában elsősorban a neoplatonizmus. Ennek ellenére mindaz, amit a kereszténység elsőrendű pozitívumaiban produkált, mérhetetlenül fénytelenebb volt, mint a pogány Római Birodalom tradicionális kultúrája. A keresztény vagy a keresztény hatás alatt alakult történetírás nem győz a „keresztényüldözések” egyhangú kérődzésével betelni, de óvatosan elhallgatja a keresztények bestiális és gyávaságból táplálkozó pogányüldö­zéseit. A történelmi kereszténységben – néhány elszigetelt mozzanat kivételével – a halovány lunaritásnál magasabb rendű spirituális megnyilvánulás egyáltalán nem jött létre, és még ez is kereszténységen kívüli impulzusok­ra vezethető vissza. A kereszténység soha elsőrendűt nem alkotott: a patrisztika kasztrált neoplatonizmusa vagy a skolasztika deformált arisztotelianizmusa – értékeik ellenére – Európa és a Nyugat mentális erőit inkább csökkentették. A skolasz­tika – noha mind normatív, mind jelenségértéke a filozófiában kétségbe­vonhatatlan – az újkori és a legújabb kori (szubracionális) racionalizmus effektív előfutára és alapvető előkészítője volt, ily módon közvetett ­előkészítője a pozitivizmusnak és az ateista materializmusnak is. A történelmi kereszténység vagy kiirtott minden magasrendű szellemi megnyilvánulást, vagy megrontva felhígította azokat. Az előbbire példa az, amit a kereszténységtől – eléggé nem értékelhetően – elszakadni készülő (és bensőleg függetlenné is vált) Templomos Renddel tettek, 5 a másodikra példa a Grál és a Rózsakereszt manipulált elkeresztényiesítése, amely utóbbi az egyházi kereszténységnek még így is túlságosan sok és túlságosan veszélyes volt. A kereszténység lunáris-tellurikus mivoltából következett, erőtlen­ségéből szükségszerűen adódott jellegzetes rettegése a mágiától. A kereszténység történetében minden mágikus momentum kereszténységen kívüli eredetű. A kereszténység számára a legmagasabb szellemi megvalósítást a misztika jelentette.

38 ² ÉSZAKI KORONA Az igazi ezotériának, az igazi mágiának van ugyan misztikus vonatkozása, de a misztikát általában (amelynek különben tényleges mágikus vo­natkozása nincs) elutasítja. A misztika6 – amennyiben valóban az – a teljes feloldódást, a teljes és minden erőről, hatalomról lemondó önátadást jelö­li meg céljaként. Ha a cél az Istenben vagy éppen a Nirguna-Brahmában va­ ló teljes feloldódás: a legmagasabb esetben NirgunaPrakritiben való felol­dás valósulhat meg. A kereszténység – mind a Római Katolikus Egyházban, mind a keleti ortodoxiában (vagy a monofizita-színezetű ágban) – a misztikát tekintette a legmagasabb rendű, ugyanekkor – és ez is jellemző – egyálta­lán nem nélkülözhetetlen útnak.

² Az ősi Rómában a rex állt mindenek és mindenki felett; személyében egyesült az isteni és a hősies, a kontemplatív és harcias, a pap és a lovag. A legfőbb pap, a pontifex maximus a király alatt állt. A Res Publica idejében is volt pontifex maximus, voltak flamenek és volt egy tisztség, a rex sacrorum tisztsége, amelynek viselője olyan szertartásokat végzett, amelyek a rex számára voltak fenntartva. A császárkorban az imperator (és princeps, majd dominus) viselte a pontifex maximus tisztségét is, de ez császári mivoltából adódó joga volt és nem volt szükségszerű, ­tehát a császár mindenképpen a pontifex maximus felett állt mint imperator; a rex sacrorum ugyan a császár és a pontifex maximus alatt állt, de fennmaradt tisztsége arra utalt, hogy a császár nem volt teljesen ekvivalens a királlyal. (Ennek elsősorban személyi okai voltak; egyébként az imperator ideálja több szempontból személyfeletti volt.)­ A birodalmi vallássá lett kereszténységben Róma püspökei megkapták a császártól a pontifex maximus címet, hogy ezzel a legfőbb papi méltóságát jelezzék a Birodalom központja püspökének. Ezt a címet a pápa a mai napig viseli, és ez foglalja össze azt, hogy Krisztus vagy Isten vikáriusaként a Katolikus Keresztény Egyház feje (a Katolikus Egyház egyetemes püspöke), Nyugat pátriárkája, Itália prímása, Rómatartomány metropolitája és Róma püspöke. Lényeges, hogy ezt a méltóságot a császártól kapta Róma püspöke, tehát ezt a császár fenntarthatta volna magának – másfelől lényeges, hogy a ponti­fex maximus ’vallásváltásáról’ volt szó, nem pedig valami merőben új méltó­ságról. Semmiféle jogalapja nem volt annak, hogy a későbbiekben a pápák a császárral egyenrangúnak, sőt még később a császár felett állónak deklarálták magukat. 777-ben tette közzé Hadrianus pápa azt a koholmányt, amely szerint Constantinus 337-ben, halála előtt a császári hatalmát Silvester pápának (és rajta keresztül a pápáknak) adományozta.7 Constantinus adománylevele – amelyről azt, hogy 750 és 774 között hamisította egy pap, a hivatalos­ egyháztörté-

net is egyértelműen elismeri – azt jelentette, hogy a pápa akkor ragadhatja magához a császári hatalmat, amikor akarja, majd úgy állították be, hogy a pápa egyébként eleve a császár felett áll, akár ő gyakorolja a császári hatalmat, akár nem. A ghibellinek és welfek (guelfek) harca a császárság és a pápaság primátusának alternatívája miatt lobbant fel, és nyilvánvaló, hogy a ghibellin felfogás volt a jogosult. (Ez egyébként szorosan összefügg a Hohenstaufok magasabbrendűségével a welfekkel szemben.) A protestantizmus – ahogyan Evola is megállapítja – az ’eredeti’ kereszténység visszaállítása volt. Pontosabban egy meglehetősen sikeres ­visszaállítási kísérlete mindannak, amit a korai (profán) ke­resz­ tény­­ségről egyáltalán tudtak és megragadtak. A leg­­eredetibb ’beavatási’ kereszténység már a korai időkben megszűnt, és átment ál-ezoterikus lárvakereszténységbe, a gnosztikus kereszténység részben erőtlensége, részben az üldözés és a mellőzöttség következtében elenyészett, maga az ál-ezoterikus és az exoterikus kereszténység romanizálódott, tehát csak a profán-laikus (tehát az exoterikusnál külsőbb és alsóbb) rabszolga- és csőcselék-kereszténység újjáéledése volt a protestantizmus. Az úgynevezett reformáció – legekla­tánsabban annak kálvini ága – kiirtotta mindazt, ami Róma szellemiségéből a katolicizmusban még megmaradt. A lutheri ág pedig az antilatinizmus terén járt elöl. A protestáns uralkodók, akik elszakadtak a pápa­ ság szellemi és hatalmi körétől, ahelyett, hogy az egész kereszténységet visszautasítottak volna­– resta­ urálva a pogány római-frank-német Birodalmat –, megmaradtak a kereszténységnek a katolicizmusnál lényegesen alacsonyabb rendű formájánál, és felbom­ lasztották a német-római birodalmat.

² Ahogyan a katolicizmus – éppen a benne levő keresztény elem miatt – ­előkészítette a protestantizmust, az egész kereszténység előkészítette a materializmust és a demokratikus társadalomszemléletet – mint a protestantizmus folytatásának különböző, de egymásnak tökéletesen megfelelő produktu­mait. A kereszténység távolról sem a szeretet vallása, a kereszténység a gyengeség igazolása. Az ’alsó’ erők megidézését az alsó erők által történő teljes mozgatottság követte. A keresztény gyengeséget sohasem váltja fel a hatalom igazi ereje. A „keresztény alázat” és a „jámborság” messze túllépi azt a mértéket, amely ezeknek a tulajdonságoknak a jogosultsági foka. A dicsőséghez és győzelemhez szükség van az alázat elemére is, de az alázat nem cél, sőt nem is elsőleges eszköz vagy követelmény. Az alázatosságtól, a „jámborságtól”, a puritánságtól és a pietizmus­tól nem áll távol a tébolyult vagy éppen hideg bestializmus – mindig ott lappang ezek hátterében, mint szignifikáns „keresztény jelenség”.

ÉSZAKI KORONA ² 39 Érdemes összehasonlítani az azték emberáldozatokat az inkvizíció eljárásával. Az azték kultúra – Cortez partraszállása idejében – már súlyos és mély dekadenciában volt. Az azték, maya és quiche-maya kultúrák dekadenciája nem volt független bizonyos elsötétült rasszokkal való részle­ges keveredéstől. Az emberáldozat és annak az a formája, amely az azték kultuszban megvalósult, sötét erők kifejeződése volt. Mindazonáltal az azték spiritualitás őseredetileg magasrendű, tradicionális világból szárma­zott. Az emberáldozatokban pedig – minden sötétségük ellenére – megvolt a szakrális-eredeti kultusz maradványa. Közönséges szinten egyértelmű, nyílt, kendőzetlen tettet hajtottak végre. – Az inkvizíció tevékenységében nyoma sem volt szakrális vagy kultikus elemnek.8 Közönséges bestializmus volt (­kivételes méretekben), átitatva tömény képmutatással és rossz lelkiismerettel. Az inkvizítoroknak szükségük volt ’feloldozásra’. Szükségük volt arra, hogy meg­kínzott áldozataikat világi bíróság ítélje halálra és végeztesse ki; ők csupán keresztény-hipokrita indítványt tettek, kérelmi indítványt, hogy „vére ne hulljon” – és fellobogtak a máglyák. Gyengeség, hitbizonytalanság, lelkiismereti gátlásosság, keresztény „jámborság” keveredett a hipokrízissel és az aljas kegyetlenséggel. Jean Chauvin – ha módjában állt volna – messze túltett volna az egész katolikus inkvizíción. A „keresztényi alázat és szeretet” azonban Szibériában érte el virágkorát.

² A kora-újkor keresztény (katolikus és protestáns) felfogása szerint nem minden „megkereszteletlen” volt egyszersmind ’pogány’. A zsidókat pél­dául nem tekintették szigorúan véve pogánynak, de a muszlimokat annál inkább, és mindazoknak a vallásoknak a követőit, amelyekről Nyugatra hír érkezett. A kabbalah-ban viszont pogány elemeket láttak, és visszatekintve a keresztény gnózisban is, a mágiát pedig kifejezetten pogánynak minősítették. Ez pedig azt jelenti, hogy mindazt pogánynak tartották, ami a tradicionális szellemből származott. Voltak a kereszténységnek valóban nagy alakjai, például Eckehart, Tauler, Böhme, Saint-Martin, Baader és még néhányan. Ha ezeknek a tanítá­saival valaki elmélyülten foglalkozik, azt fogja tapasztalni, hogy ezek az egyértelműen keresztény gondolkozók vagy látnokok – őszinte és elmélyült kereszténységük ellenére – legmagasabb rendű kijelentéseikben és szemléletükben egyáltalán nem keresztények, hanem a kereszténységen túl­lépve: tradicionálisak. A katolicizmus Eckehartot csaknem teljesen elutasítja, Böhmét elveti, szembehelyezkedik Baaderrel és Saint-Martin­nal, Taulert ugyan elfogadja, de bizonyos fenntartással. A protestantizmus Taulert is elveti, és nem fogadja el az antikatolikus Böhmét sem.

²

Európa uralkodói (Julianus óta) igazi és erőből származó reakciót nem fejtettek ki a kereszténység ellen. Még egy olyan ténylegesen uralko­dói szellem is, mint Nagy Károly, hagyta magát 800-ban III. Leo által megkoronázni, amivel elismerte – ha részlegesen is – a pontifex maximus9 primátusát. Nagy Péter cár, aki véget vetett annak a szokásnak, hogy Virágvasárnapon vezesse azt a szamarat, amelyen a moszkvai pátriárka ül, inkább felfüggesztette a pátriarkátust, mintsem egyértelműen deklarálta a pátriárka feletti teljes uralmát. I. Napóleon volt az egyetlen, aki – ha világi kevélységből is – kivette VII. Pius kezéből a császári koronát, és megkoronázta önmagát. De a kereszténységgel I. Napóleon sem tudott szakítani. És most következik a keresztény történelmiség legkülönösebb és legdöntőbb mozzanata. Mindaddig senki sem tudott leszámolni a keresztény­séggel, amíg ki nem nőtt a kereszténységből az, aminek szükségszerűen ki kellett sarjadnia, amíg meg nem jelent a demokrácia, az anarchizmus, a forradalmiság, a „felvilágosodás”. Vagyis: leszámolás nem is történt, csupán a kereszténység „modern” verziójának átvétele. A „korszerű” kereszténység ma az ateizmus, az agnoszticizmus, a „liberalizmus”, a terrorizmus, az anarchizmus, a demokratizmus.

² Felvetődhet a kérdés, hogy a kereszténység egyáltalán a Tradíció megnyilvánulásának tekinthető-e; továbbá kérdéses a kereszténység és a Tradíció ös�szefüggésének egész mibenléte. A tradicionális gondolkozók közül Julius Evola tekinti legkevésbé a Hagyomány megnyilatkozásának a kereszténységet, és elsősorban antitradicionális vonatkozásait tartja kifejezetten és tisztán kereszténynek. René Guénon és a hagyományos szemléletet képviselő szerzők többsége nem zárja ki a kereszténységet a Tradíció köréből, de világosságát és spirituális intenzitását másodlagosnak tekinti. Hamvas Béla volt az egyetlen, aki a kereszténységet a Hagyomány betetőzésének tartotta. E sorok szerzőjének álláspontja e kérdésben megközelítőleg Evola és a Guenon-kör felfogása között van. Nézete szerint a kereszténység éppen megszületett ezoterikumában volt egy abszolúte magasrendű centrális elem, de ezt Jézus Krisztuson kívül senki sem realizálta adekvát fokon, és azt megközelítően is csak igen kevesen. A szerző szerint Jézus Krisztus önmagában intakt volt minden ’alsó’ erőtől, de missziója – még a beavatottak látásában is (éppen e látás mivoltából adódóan) – az ’alsó’ erők jelenlétének körében, sőt azok­nak érvényesülése mellett ment végbe. Ez pedig meghatározta a kereszténységet. A szerző nem zárja ki a tradicionalitás köréből a kereszténység minden elemét, sőt számos ponton nagyra értékeli a gnosztikus kereszténységet – általánosan azonban az egész történelmi kereszténységet antitradicionális áram­latnak tekinti.

40 ² ÉSZAKI KORONA A kereszténység nem tekinthető a Hagyomány betetőzésének. Az, ami a kereszténységben egyedülálló: az Istenember ideális egyensúlyi helyzete az isteni és az emberi lét között, de a hinduizmus, a buddhizmus, a hermetikus gnózis lényegesen több ponton éri el a legmaga­sabb Tradíció fokát. A betetőzés azt jelentené, hogy a Tradíció le­zárul, és ami elkezdődik, az a hagyományfeletti kereszténység. Ez az álláspont teljesen hibás. (Ezt vallotta l945-től Hamvas Béla, de a halála előtti években a kereszténységet nem választotta el a Tradíciótól, mint olyant, ami lényegileg a Hagyomány felett áll, noha a betetőzés elvét sohasem vetette el, és nem tért vissza a Scientia Sacra első kötetének teljesen tradicionális felfogásához.) A kereszténység telített olyan elemekkel, amelyek kvalitásaik szerint az antitradíció lemuriai világából erednek. Ez nem zárja ki ugyan a kereszténység részben tradicionális voltát, de prioritása teljes abszurdum.

² A kereszténység – korai állapotában – nem egy vonatkozásban ál-­ezoterikus, exoterikus és profán szinteken megvalósuló judaista szektának tekinthető. Egy olyan judaista produktum-jellege is van a keresztény­ ségnek, amely a kabbalán kívüli judaizmus bizonyos céljainak a megva­lósításához szellemileg-lelkileg megfelelően preparált civilizációt és konfesszionális életet biztosítana. Tévedés lenne azt állítani, hogy ez a kereszténység, de kétségtelen az, hogy van ilyen jellege is. A kereszténységet principiálisan szembeállítani a judaizmussal bűnös naivi­tás. A kereszténység bizonyos kabbalán kívüli, de főleg kabbala-ellenes judaista körök számára nélkülözhetetlen volt, de most már kevésbé az. A keresztény­ség konfesszionálisklerikális alakjában agonizál. Ebből nem jön létre egy „új és igazabb” kereszténység, de létrejött belőle az antikonfesszionális, antiklerikális, a vallási szurrogátum-jellegét is merőben nélkülöző ateiz­mus és materializmus, továbbá a demokratizmus és a többi, hasonló áramlat. Ez volt a szükségszerű, és ez volt bizonyos körök célja is. A kereszténység agóniáját kizárólag azért nem lehet, sőt nem is szabad pozitívumnak minősíteni, mert nem egy magasabb és dicsőbb szellemiség rombolta le érvényét teljesen, felépítve a Tradíció igazi templomát (amint kellett volna), hanem immanens sötétsége bomlasztotta fel, helyet adva egy még sokkal sötétebb infernális ellenmegvalósításnak. Fájdalommal kell tudomásul venni a kereszténység felbomlását, de tudomásul kell venni; ennek a folyamatnak a retardálása értelmetlen lenne. Sőt, be kell kapcsolódni a kereszténységnek mint kulturális

tényezőnek a teljes lerombolásába; nem bomlasztásába, mint azt némelyek szeretnék, hanem a rombolásába, lerombolva a bomlasztó erők ural­mát is, a modern civilizáció keresztényellenességét is, az ateizmust is, a titkos irányító körök valamennyi megvalósítási tervével együtt, ­építve az új és archaikus világot, a kiválasztott ember Aranykorát.

André D’ArsÈne

Jegyzetek Az itt említett kategóriák a modern tudományos antropológiában hasz­nálatosak, és érvényük erősen bizonytalan; mindazonáltal még ezek is ki­fejezhetik a reális rasszok némely külső jellemzőit. Az amerikai indián népek mongolid, negrid és ausztralid népek keveredéséből alakultak ki, amelyhez még hozzá kell számítani bizonyos europid keveredést is; a magaskultúrák népeiben eredetileg csak a mongolid és az europid dominálhatott, a másik kettő nem. 2 A legutóbbi időkben – részben az egyetemes alászállás, részben a nyugati modernizmus hatására – a nagy keleti hagyományos formák világában is ro­hamos süllyedés figyelhető meg – mindazonáltal a hinduizmus vagy a buddhizmus még alászállítva és eltorzítva sem válhat a hagyománytalan és hagyományellenes áramlatok antispirituális tevékenységének eszközévé. 3 Egyébként a sethianizmus – ezotériájának bizonyos pontjai alapján – a szorosan vett kereszténységnél magasabb rendű volt, több volt benne a gnosztikus elem, noha démoni jellege is fokozottabb volt. 4 Például a Palatinuson találtak olyan falkarcolatot (ez most a Museo Nazionale gyűjte­ményében látható), amely keresztre feszített szamárfejű emberalakot ábrázol, mellette pedig egy azt imádó ifjút. A hivatalos keresztény művészettörténet persze ezt római gúnyrajznak tekinti, pedig a gúnyrajzok mindig megkülönböztethetők a valóban vallásos ábrázolásoktól; nem beszélve arról, hogy a „gúny” erősen megalapozott is lehet (és az is volt, mert a rómaiak valóban kigúnyolták a keresztényeket, amire azok minden okot megadtak). 5 A Templomos Rend bizonyos benső vonalai csaknem teljesen szakítottak a kereszténységgel, attól el akartak szakadni, vagy – és ez még valószínűbb – a kereszténységet akarták (egészében) egy magasabb szellemiség felé vezetni. 6 Mint negatív vagy passzív (feloldó) misztika. 7 Ez az úgynevezett Donatio Constantini. 8 Noha a szerző elítéli az inkvizíciót, ezt nem a szokásos modern, protestáns, „felvilágosult” vagy szentimentális oldalról teszi. A szokásos felfogás ítélete jogosulatlan, és a szerző ezekkel az általános ítéletekkel szemben az inkvizíció oldalán áll. 9 Trivialitás az, hogy Róma püspöke minden időben bitorolta a pontifex maximusi rangot. 1