Ejfeli Gyors Lisszabonba by Pascal Mercier

PASCAL MERCIER

Éjféli gyors Lisszabonba

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2011

Fordította Zalán Péter

A fordítás alapjául szolgáló mű: Pascal Mercier: Nachtzug nach Lissabon

With the support of Pro Helvetia, Swiss Arts Council

Copyright © Carl Hanser Verlag München, 2004 Hungarian translation © Zalán Péter, 2011 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011 ISBN 978 963 254 449 6

Nuestras vidas son los rios Que van a dar en la mar, Qu 'es el morir Életünk folyói futnak tengeredbe, ó, halál, oda térünk Jorge Manrique: Don Jorge Manrique strófái apja halálára (Simor András fordítása)

Nous sommes tous de lopins et d'une contexture si informe et diverse, que chaque piece, chaque momant, faict son jeu. Et se trouve autant de difference de nous à nous mesmes, que de nous à autruy. Csupa törmelék vagyunk, olyan formátlan és változékony szerkezet, melynek minden darabja minden pillanatban külön mozog. És éppen annyira különbözünk önmagunktól, mint másoktól. Michel de Montaigne: Esszék. Második könyv. Első fejezet (Fordította Bajcsa András fordításának felhasználásával Csordás Gábor)

Cada um de nós é vários, é muitos, é urna prolixidade de si mesmos. Por isso aquele que despreza o ambiente nào é o mesmo que dele se alegra ou padece. Na vasta colónia do nosso ser há gente de muitas espécies, pensando e sentindo diferentemente. Mindannyian különb-különbfajta, sokféle, végtelen megsokszorozódásai vagyunk önmagunknak. Ezért az, aki megveti a környezetet, nem azonos azzal, aki örül neki vagy szenved tőle. Lényünk roppant birodalmában sokfajta személyiség található, akik különféleképpen gondolkodnak és éreznek. Fernando Pessoa: A kétségek könyve. Első kötet, 1932. december 30. (Pál Ferenc fordítása)

ELSŐ RÉSZ

Elindulás

1

Az a nap, amely Raimund Gregorius életében mindent megváltoztatott, hogy semmi se maradjon úgy, mint volt korábban, úgy kezdődött, mint számtalan más nap. Háromnegyed nyolckor a Bundesterrasse felől befordult a város központjából a gimnázium felé vezető Kirchenfeld hídra. Iskolaidőben így tett minden reggel, és mindig háromnegyed nyolckor. Amikor a híd egyszer le volt zárva, hibázott a görögórán. Ez korábban soha nem fordult elő. Aznap az egész iskola csak erről a hibáról beszélt. Minél tovább beszéltek róla, annál többen voltak, akik úgy gondolták, hogy félreértették, amit mondott. Végül azok a tanulók is erre a meggyőződésre jutottak, akik jelen voltak az esetnél. Hogy Mundus, így emlegette mindenki, hibázzon a görögben, a latinban vagy a héberben, ez elképzelhetetlen volt. Gregorius előrenézett, a berni Várostörténeti Múzeum tetőzetét díszítő hegyes tornyokra, majd föl a Gurtenra, aztán lepillantott az Aare gleccserzöld vizére. A szél időnként heves lökésekkel mélyre lógó felhőket kergetett el fölötte, kifordította ernyőjét, és arcába korbácsolta az esőt. Ekkor látta meg az asszonyt a híd közepén. Könyökével a korlátra támaszkodott, és az ömlő

7

esőben valami levélfélének látszó dolgot olvasott. Két kézzel kellett fognia a papírlapot. Amikor Gregorius közeledett feléje, összegyűrte a papírt, gombóccá gyúrta, és heves mozdulattal elhajította. Gregorius önkéntelenül is meggyorsította lépteit, és már csak néhány lépésre volt az asszonytól. A sápadt, esőverte arcra kiült a düh, de az a fajta düh, amely nem hangos szavakban tör utat magának, hogy azután elillanjon. Elkeseredett, befelé forduló düh volt ez, mely már régen rághatta az asszonyt, aki ebben a pillanatban kinyújtott karral a korlátra támaszkodott, a sarka már fölcsúszott rövid szárú csizmája szárába. Rögtön leugrik. Gregorius hagyta, hogy a szél elragadja az ernyőjét, és a hídkorlát fölött tovarepítse. Földre dobta iskolai füzetekkel teli táskáját, nagyot káromkodott, bár ezek a kifejezések egyébként nem tartoztak szókincséhez. A táska kinyílt, a füzetek kiestek a vizes aszfaltra. Az asszony megfordult. Néhány másodpercig dermedten bámulta, hogyan lesznek a füzetek egyre sötétebbek a víztől. Majd kabátja zsebéből elővett egy filctollat, tett két lépést, lehajolt Gregoriushoz, és számokat írt a homlokára. – Bocsásson meg – mondta franciául, elfúló hangon és idegen akcentussal –, ezt a telefonszámot nem szabad elfelejtenem, és nincsen nálam papír. Az asszony úgy nézett a kezére, mintha először látná. – Persze... – mondta, majd hol a kezére, hol Gregorius homlokára nézve ráírta a számot a kézfejére. – Nem akartam... nem akartam megjegyezni, el akartam felejteni, de aztán, amikor

8

láttam, hogy a szél elfújja a levelet... meg kellett jegyeznem... A szemüvege vastag lencséjére hullott esőcseppek miatt Gregorius alig látott, kezével ügyetlenül a füzetek után tapogatódzott, és mintha megint a filctoll hegyét érezte volna a homlokán. De aztán rájött, hogy csupán az asszony próbálta meg zsebkendővel eltüntetni a számokat. – Tudom, ez arcátlanság... – mondta az asszony, majd segíteni kezdett Gregoriusnak összeszedni a füzeteket. Gregorius hozzáért a kezéhez, a térdéhez, aztán amikor az utolsó füzet után nyúltak, fejük egymásnak ütközött. – Nagyon köszönöm – mondta Gregorius, ahogy szemben álltak egymással. A nő feje felé intett: – Nagyon fáj? Az lesütött tekintettel, mint aki nincs is jelen, csak a fejét ingatta. Az eső a haját verte, és lecsorgott az arcán. – Mehetek egypár lépést magával? – Oóó... hát persze, igen – dadogta Gregorius. Némán mentek egymás mellett egészen a híd végéig, majd tovább az iskola irányában. Időérzéke azt súgta Gregoriusnak, hogy nyolc óra elmúlt, és az első óra már el is kezdődött. Mennyi az az „egypár lépés”? Az asszony az ő járásához igazította a lépteit, és úgy baktatott mellette, mintha így lenne ez aztán egész nap. Kabátja széles gallérját olyan magasra hajtotta fel, hogy Gregorius oldalról csupán homlokát láthatta. – Oda tartok, a gimnáziumba – mondta Gregorius, és megállt. – Tanár vagyok.

9

– Elkísérhetem? – kérdezte az asszony halkan. Gregorius habozott, kabátja ujjával megtörölte a szemüvegét. – Ott mindenesetre nem esik – mondta végül. Fölmentek a lépcsőkön, Gregorius kinyitotta az asszony előtt az ajtót, majd ott álltak az előcsarnokban, amely üres és csöndes volt, ha az órák már elkezdődtek. – Várjon, kérem, itt – mondta Gregorius, és eltűnt a mosdóban, hogy hozzon egy törülközőt. A tükör előtt szárazra törölte a szemüvegét, és arcáról is fölitatta a vizet. Homlokán még mindig felismerhetők voltak a számok. A meleg víz alá tartotta a törülköző egyik sarkát, és éppen hozzá akart fogni a számok ledörzsöléséhez, amikor mozdulat közben megállt. Ez volt a mindent eldöntő pillanat, gondolta, amikor néhány óra múltával felidézte a történteket. Egy szempillantás alatt világos lett számára ugyanis, hogy a rejtélyes asszonnyal való találkozás nyomait egyáltalán nem akarja eltüntetni. Elképzelte, mi volna, ha telefonszámmal a homlokán lépne az osztály elé, ő, Mundus, a legmegbízhatóbb és legkiszámíthatóbb ember ebben az épületben és valószínűleg az iskola egész történetében, ő, aki már több mint harminc éve gyakorolja itt kifogástalanul a hivatását, aki az intézmény oszlopa, egy kicsit unalmas talán, de köztiszteletnek örvend, akinek még odaát az egyetemen is rettegik hatalmas tudását, annyira ismeri a klasszikus nyelveket, akit tanítványai szeretettel kigúnyolnak és minden évben próbára

10

tesznek, az éjszaka kellős közepén felhívják, hogy egy konjektúra, egy régi romlott formában áthagyományozott szöveg helyesen kiegészített változata felől érdeklődjenek, amire persze minden alkalommal kapásból száraz, de kimerítő tájékoztatást kapnak, beleértve a más elképzelésekre vonatkozó bíráló kommentárt is, és az egész magyarázat tökéletesen kerek, tökéletesen nyugodt előadásban, nyoma sincs rajta a mérgelődésnek, hogy ilyesmivel zavarják – ez Mundus, az a férfi, aki lehetetlenül régies, sőt ódivatú keresztnevet visel, amit egy rövidebbel kellett helyettesíteni, és amit csak ezzel a rövidítéssel lehetett helyettesíteni, mert ráadásul úgy emeli ki az ember lényegét, ahogyan arra egyetlen másik szó sem volna képes: ugyanis amit filológusként magával hordozott, az valóban maga volt az egész világ, azaz pontosabban szólva: az több egész világ volt, hiszen minden latin és görög szövegrész mellett ott volt a fejében a héber is, aminek már az Ószövetség tanszékének nem egy tanszékvezető professzora adózott csodálattal. Ha igazi tudóst akartok látni, szokta volt mondani a gimnázium igazgatója, amikor új osztálynak mutatta be: íme, itt áll előttetek. És ez a tudós, gondolta most Gregorius, ez a száraz ember, aki sokak számára úgy látszott, maga is csak holt kifejezésekből áll, és akit a népszerűségére irigy kollégái egyszerűen csak papirusznak neveztek – nos, ez a tudós most a homlokán azzal a telefonszámmal lép majd be az osztályba, amelyet egy nyilvánvalóan kétségbeesett,

11

düh és szerelem között hánykolódó asszony írt a homlokára, egy piros bőrkabátos asszony, aki mesésen lágy, délszaki puhasággal ejtette a szavakat, úgyhogy minden csak végtelenbe nyúló suttogásnak hallatszott, és ez a hallgatóját már önmagában cinkosává tette. Amikor Gregorius odanyújtotta neki a törülközőt, az asszony a foga közé vette a fésűjét, és dörzsölni kezdte hosszú, fekete, a kabátgallérján szétterülő haját. A gondnok lépett az előcsarnokba, és megpillantván Gregoriust, csodálkozó pillantást vetett a kijárat fölötti órára, majd a karórájára. Gregorius, mint mindig, biccentéssel köszöntötte. Egy lány rohant el mellettük, futás közben kétszer is megfordult, majd továbbrohant. – Ott fönt tanítok – mondta Gregorius az asszonynak, és az ablakon keresztül a másik épületszárny felé mutatott. Rohantak a másodpercek. Érezte, hogy ver a szíve. – Elkísér? Gregorius később nem akarta elhinni, hogy valóban ezt mondta; de biztosan így történt, mert egyszer csak együtt haladtak az osztályterem felé, hallotta, hogyan visít gumitalpa a linóleumon, és hogyan kopog járás közben az asszony rövid szárú csizmája. – Mi az anyanyelve? – ezt kérdezte előzőleg az asszonytól. – Português – hangzott a válasz. Fülében az o, amit meglepő módon u-nak ejtett, a furcsán és zártan képzett, fölfelé elnyújtott ê világossága, valamint a zöngétlen s a végén olyan dallammá állt össze, amelyik sokkal hosszabban

12

csengett, mint amilyen a valóságban volt, és amit akár egész nap elhallgatott volna. – Várjon csak – mondta Gregorius, jegyzetfüzetet vett elő zakójából, és kitépett belőle egy lapot. – Erre fölírhatja a számot. Már a kilincset fogta, amikor megkérte az asszonyt, hogy ejtse ki megint az előbb elhangzott szót. Az asszony megismételte, és akkor látta a férfit először mosolyogni. A zsivaj egy csapásra elnémult, amikor beléptek az osztályterembe. Az ámulat csöndje töltötte be a termet. Gregorius később pontosan emlékezett rá: élvezte a meglepetésnek ezt a csöndjét, ezt a minden arcból sütő néma hitetlenkedést, és élvezte az örömét is amiatt, hogy képes úgy érezni, ahogyan nem is feltételezte volna magáról. Hát ez meg mi? Ezt a kérdést olvashatta ki a több mint húsz diáknak az ajtóban megjelenő különös párra szegezett tekintetéből, a rámeredő tekintetekből. Mundus esőtől fénylő kopasz fejjel és átázott kabátban áll egy csapzott hajú sápadt asszony mellett. – Talán ott? – mondta Mundus az asszonynak, és rámutatott a sarokban álló üres székre. Aztán előrement, a szokásos módon köszöntötte a tanulókat, majd leült a katedrán álló asztalhoz. Fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna magyarázatképpen, így hát egyszerűen csak azt a szöveget fordíttatta, amivel éppen foglalkoztak. A fordítások csak akadozva csörgedeztek, miközben elkapott néhány kíváncsi pillantást. Volt, aki zavartan nézett maga elé, mert Mundus – Mundus,

13

aki még álmából felkeltve is észrevette a hibát – most elfogadta a hibás szövegeket, az ügyetlen és félmegoldásokat. Sikerült úgy tennie, mintha rá se nézne az asszonyra. Mégis minden pillanatban látta, hogyan simította félre arcából a csapzott hajtincseket, látta a görcsösen egymásba kulcsolódó fehér ujjakat, az ablakon túlra tekintő tétova és tanácstalan tekintetet. Az asszony papírt vett elő, és felírta a telefonszámot a cetlire. Majd ismét hátradőlt, és úgy tetszett, nem is tudja, hol van. Lehetetlen helyzet volt, Gregorius lopva az órájára nézett: még tíz perc a szünetig. Az asszony felállt, és csendben az ajtóhoz ment. A kinyitott ajtóban megfordult, és ujját az ajkára tette. Gregorius bólintott, mire az asszony mosolyogva megismételte a mozdulatot. Majd az ajtó alig hallhatóan becsukódott. Ettől a pillanattól fogva Gregorius semmit nem hallott abból, amit a diákjai mondtak. Úgy érezte, teljesen egyedül van, és bénító csönd veszi körül. Egyszer csak ott állt az ablaknál, tekintetével a piros kabátos asszonyt követte, míg a sarkon túl el nem tűnt. Érezte, hogyan csendesedik el bensejében a heves vágy, hogy utána menjen. Újból és újból látta a nő ajkára tett ujját, ami oly sokfélét jelenthetett: Nem akarok zavarni, és: A kettőnk titka marad, de azt is: Akkor most elmegyek, úgyse lehet folytatása. Gregorius kicsöngetéskor ott maradt állva az ablaknál. A háta mögött a diákok szokatlanul csöndesen hagyták el az osztályt. Később ő is kiment a teremből, a hátsó kapun elhagyta az

14

épületet, és beült az utca túloldalán lévő központi könyvtárba, ott senki se fogja keresni, gondolta. A dupla óra második felét olyan pontosan kezdte, mint mindig. Homlokáról letörölte a telefonszámot, majd egy pillanatnyi habozás után beírta a noteszába, és megszárította még megmaradt gyér ősz haját. Csak a zakóján és nadrágján látható nedves foltok árulkodtak arról, hogy valami rendkívüli történt. Táskájából kivette az átnedvesedett füzetcsomót. – Egy kis baleset – mondta röviden. – Megbotlottam, és a füzetek kiborultak a táskámból az esőbe. A javításokat valószínűleg ennek ellenére el lehet olvasni; különben konjektúrákkal kell dolgoznotok. Ilyennek ismerték, az osztályteremben hallható volt a megkönnyebbülés. Olykor-olykor elkapott még egy-egy kíváncsi pillantást, és némelyik diák hangja némi megilletődöttségről árulkodott. Különben minden úgy zajlott, mint máskor. A leggyakoribb hibákat fölírta a táblára. Majd hagyta, hogy a tanulók csendben, önállóan dolgozzanak. Döntésnek nevezhető-e az, ami a következő félórában megesett vele? Gregorius később újból és újból föltette magának ezt a kérdést, és soha nem volt biztos a válaszban. De ha nem döntés volt – akkor micsoda? Úgy kezdődött, hogy a füzeteikbe mélyedő diákjaira úgy nézett, mintha először látná őket. Lucien von Graffenriedre, aki az aulában évente megrendezett szokásos sakkbajnokságon, ahol Gregorius egy tucat diákkal játszott szimultánt,

15

titokban arrébb tolt egy figurát. A többi táblánál megtett lépést követően Gregorius ismét ott állt Graffenried sakktáblája előtt. Rögtön észrevette a csalást. Nyugodtan nézett a fiúra. Lucien arca lángolt. – Nincs szükséged erre – mondta, majd úgy játszott, hogy a parti döntetlenre végződjék. Sarah Winterre, aki hajnali kettőkor csöngetett be hozzá, mert nem tudta, mitévő legyen a terhességével. Teát főzött neki, és meghallgatta, semmi mást nem tett. – Úgy örülök, hogy megfogadtam a tanácsát – mondta egy héttel később –, túl korai lett volna, hogy gyermeket szüljek. Beatrice Lüscherre, aki rendkívül tisztán és gondosan írt, és a folytonos precíz munkavégzés közepette ijesztő gyorsan öregedett. És a mindenkor a bukás szélén álló René Zinggre. És természetesen Natalie Rubinra. Arra a lányra, aki fukarul osztotta kegyeit, és egy kicsit olyan volt, mint régi korok udvaraiban a nemeskisasszony, megközelíthetetlen, aki körül tolongtak a hódolók, és akitől féltek csípős nyelve miatt. Az elmúlt héten kicsengetés után felállt, nyújtózott egyet, mint aki jól érzi magát a bőrében, és szoknyája zsebéből elővett egy cukorkát. Elindult az ajtó felé, közben kicsomagolta a papírból a cukorkát, és épp akkor akarta a szájába dugni, amikor Gregorius elé ért. A cukorka épphogy érintette a lány ajkát, ő félbeszakította a mozdulatot, Gregorius felé fordult, és megkínálta az égővörös cukorkával: – Kéri? – Majd jól mulatva a meghökkent Gregoriuson, csengő hangon felkacagott, és úgy intézte, hogy keze hozzáérjen az övéhez.

16

Gregorius sorra vette mindegyiküket. Először azt gondolta, hogy csak átmeneti mérleget készít a hozzájuk fűződő érzelmeiről. A padsorok között aztán rájött, hogy egyre többször azt gondolta: Milyen hosszú élet van még előttük; mennyire nyitva még előttük a jövő; mi minden történhet még velük; mennyi mindent megélhetnek még! Português. Hallotta a dallamos kiejtést, maga előtt látta az asszony arcát, ahogyan csukott szemmel előbukkant a törülköző mögül, alabástromfehéren. Még egyszer utoljára végignézett a diákjain. Majd lassan fölállt, az ajtóhoz ment, leakasztotta átnedvesedett kabátját, és kiment a teremből, anélkül hogy még egyszer visszanézett volna. Aktatáskája a könyvekkel, melyek elkísérték egy életen át, ott maradt a tanári asztalon. A lépcső tetején megállt, és arra gondolt, hogy a könyveket néhány évenként mindig újraköttette, mindig ugyanabban az üzletben, ahol nevettek a megkopott, töredező oldalakon, amelyek szinte olyanok voltak már, mint az itatós. Amíg táskája a tanári asztalon hever, a diákok azt fogják hinni, visszajön. De nem azért hagyta ott a könyveket, és nem azért állt ellen a kísértésnek, hogy visszamenjen értük. Ha most elmegy, akkor ezeket a könyveket is ott kell hagynia. Ezt pontosan tudta, még ha ebben a pillanatban, útban a kijárat felé, fogalma sem volt arról, hogy mit is jelent elmenni. Az előcsarnokban arra a tócsára esett a tekintete, amelyik akkor gyűlt össze, amikor az asszony esőtől csöpögő kabátjában várta, hogy visszajöjjön

17

a mosdóból. Egy másik, távoli világból jött látogató nyoma volt, amit Gregorius olyan áhítattal szemlélt, ahogy régészeti leleteket szokott vizsgálni. Csak a gondnok csoszogó lépteire szedte össze magát és hagyta el gyorsan az épületet. Elment addig a sarokig, ahonnan úgy nézhetett hátra, hogy már nem vehette észre senki. Nem gondolta magáról, hogy képes egyáltalán ilyesmire, de hihetetlen hevességgel rohanta meg az érzés, hogy mennyire szereti ezt az épületet, és hogy mennyire szereti mindazt, amit jelképezett, és hogy mennyire fog hiányozni neki. Utánaszámolt: negyvenkét évvel ezelőtt tizenöt éves gimnazistaként boldog elfogódottsággal lépett be először az épületbe. Négy évvel később érettségi bizonyítvánnyal a zsebében lépett ki a kapuján, hogy további négy év elteltével annak a szerencsétlenül járt görögtanárnak a helyetteseként térjen vissza, aki annak idején bevezette az antikvitás világába. A még egyetemista helyettesből egy folyvást továbbra is tanuló állandó helyettes lett, aki már harminchárom éves volt, amikor végre egyetemi diplomát szerzett. Mindezt csak felesége, Florence unszolására tette. Hogy doktoráljon, arra nem gondolt soha; ha firtatták, csak mosolygott. Nem fontos az ilyesmi. Ami fontos, az valami egészen egyszerű dolog volt: minden részletükben ismerni a régi szövegeket, egészen minden grammatikai vagy stilisztikai apróságig, és ismerni minden egyes kifejezés történetét. Más szavakkal: hogy tudja a dolgát, hogy jó legyen. Ez nem jelentett szerénységet – a saját

18

magával szemben támasztott igényeket illetően, azokban teljes mértékig szerénytelen volt. Nem volt ez hóbortosság vagy egyfajta kificamodott hiúság. Csendes düh volt, gondolta egyszer később, a fontoskodó világgal szemben érzett legyűrhetetlen düh, amivel bosszút kívánt állni a felvágósak világán, akik miatt apja egy életen át szenvedett, hiszen csak múzeumi teremőrségig vitte. Hogy a többiek, akik nálánál, Gregoriusnál sokkal kevesebbet tudtak – nevetségesen keveset, ha ragaszkodunk az igazsághoz –, diplomát szereztek és állást kaptak: olyan volt ez, mintha egy másik, elviselhetetlenül felületes világhoz tartoznának, amelynek normáit elviselhetetlenül felületesnek tartotta és megvetette. Az iskola soha nem gondolt arra, hogy elbocsássa, és olyan valakit vegyen fel helyette, akinek van diplomája. A gimnázium igazgatója, maga is klasszika-filológus, tudta – sokkal jobban, mint ő maga –, milyen kiváló Gregorius, és hogy a diákok föllázadnának. Amikor végül mégis letette a záróvizsgát, Gregorius számára nevetségesen egyszerű volt, és már félidőben leadta a dolgozatot. Egy kicsit mindig orrolt Florance-ra, hogy végül rávette, adja fel makacs ellenállását. Gregorius megfordult, és lassan elindult a Kirchenfeld híd felé. Amikor megpillantotta a hidat, különös, de mégis megnyugtató és fölszabadító érzés fogta el, hogy ötvenhét éves korában végre először és egészen kezébe veheti az életét.

19

2

Ott, ahol az asszony az ömlő esőben a levelet olvasta, Gregorius megállt, és lenézett a mélybe. Először gondolt arra, hogy milyen mélyen folyik a víz. Tényleg le akart ugrani az asszony? Vagy csak elhamarkodott félelem volt, aminek az volt a magyarázata, hogy Florance bátyja is egy hídról vetette magát a mélybe? Azon kívül, hogy a portugál az anyanyelve, Gregorius nem tudott semmit az asszonyról. Még a nevét sem. Természetesen semmi értelme nem volt, hogy innen föntről meglássa az összegyűrt levelet. Ennek ellenére olyan erővel bámult lefelé, hogy a szeme könnyezni kezdett. Az a fekete pont ott, az volna az ernyője? Zakója zsebéhez nyúlt, hogy megbizonyosodjék, megvan-e a jegyzetfüzet, amibe följegyezte azt a telefonszámot, amit a névtelen portugál asszony a homlokára írt. Ezután végigment a hídon, bár nem tudta, hogy melyik irányba forduljon. Az volt a szándéka, kilép eddigi életéből. De hazamehet-e az, aki erre készül? Tekintete a város legrégebbi és legelőkelőbb szállodájára, a Hotel Bellevue-re esett. Sok ezerszer elment előtte, de egyetlenegyszer sem ment be. Mindig tudatában volt, hogy ott van az a szálloda, és most úgy érezte, valahogy fontos neki, hogy ott

20

van; felzaklatta volna, ha azt hallja, hogy lebontják a házat, vagy bezár, és nem szállodaként vagy akár csak nem Hotel Bellevue-ként működik tovább. De soha nem jutott volna eszébe, hogy neki, Mundusnak volna ott valami keresnivalója. Habozva indult a bejárat felé. Megállt egy Bentley, a vezetője kiszállt, és bement a szállodába. Gregorius követte, és az volt az érzése, hogy valami egészen forradalmi és voltaképp tilos dolgot cselekszik. Teremtett lélek sem volt a színes üvegkupolás foyer-ban, a süppedő szőnyeg minden zajt elnyelt. Gregorius örült, hogy elállt az eső, és a kabátjáról már nem csurgott a víz. Nehéz, kitaposott cipőjében egyenesen ment tovább, majd belépett az étterembe. A reggelihez megterített asztalok közül csak kettőnél ültek. Mozart egyik divertimentójának halk hangjai azt a benyomást keltették, hogy innen minden lármás, csúnya és nyomasztó dolog nagyon messze van. Gregorius levetette kabátját, és leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Nem, mondta a világos homokszínű zakót viselő pincérnek, nem a szálloda lakója. Érezte, ahogy végigmérik: kopott bőr könyökvédős zakó alatt vastag garbó; kitérdelt kordnadrág; hatalmas koponyáján ritkás haj, őszülő szakállában a már egészen ősz tincsek kicsit az ápolatlanság benyomását keltették. A pincér felvette a rendelést, majd elment. Gregorius ekkor gyors mozdulattal ellenőrizte, van-e nála elegendő pénz. Aztán rákönyökölt a keményített abrosszal leterített asztalra, és a híd felé nézett.

21

Nem lett volna értelme abban reménykednie, hogy az asszony újra felbukkan, mert visszament a hídon, majd eltűnt az óváros egyik utcájában. Gregorius látta maga előtt, ahogyan ott ül hátul a tanteremben, és révetegen kibámul az ablakon. Látta, miként fonta görcsösen egymásba az ujjait. És újra megjelent előtte kimerültséget és sebezhetőséget tükröző alabástromarca a törülköző mögül. Português. Gregorius tanácstalanul elővette a jegyzetfüzetét, és megnézte a telefonszámot. A pincér hozta a reggelit, Gregorius hagyta, hogy a kávé kihűljön az ezüstkannában. Egyszer fölállt, és a telefon felé indult. Félúton megfordult, és visszament az asztalához. Kifizette a reggelit, amihez hozzá sem nyúlt, és elhagyta a szállodát. Sok éve már, hogy a hirschengrabeni spanyol könyvesboltban járt. Néha átvett ott egy-egy könyvet, amit Florance rendelt meg a disszertációjához San Juan de la Cruzról. A buszban olykor belelapozott a könyvekbe, de odahaza nem nyúlt hozzájuk soha. A spanyol Florance felségterületének számított. Olyan volt, mint a latin, mégis egészen más, és ez zavarta Gregoriust. Nem volt ínyére, hogy a szavak, amelyekben a latin olyan erősen jelen van, a mai ember szájából hangozzanak el – az utcán, a szupermarketben vagy a kávézóban. Hogy Coca-Colát rendeljenek, alkudozzanak vagy káromkodjanak rajta. Nehezen elviselhetőnek találta ezt a gondolatot, és gyorsan kitörölte fejéből, ha véletlenül mégis rátámadt. Persze, alkudozni és káromkodni a rómaiak is alkudoztak és káromkodtak. De az valami egészen

22

más volt. Szerette a latin mondatokat, mert az elmúlt dolgok nyugalma sugárzott belőlük. Mert senkit nem kényszerítettek arra, hogy részt vállaljon belőlük. Mert fölötte álltak minden fecsegésnek. És mert szépek voltak a megmásíthatatlanságukban. Holt nyelvek – akik így emlegették őket, azoknak fogalmuk sem volt róluk, valóban semmi fogalmuk nem volt róluk, és Gregorius keményen és hajlíthatatlanul megvetette ezeket a tudatlan embereket. Ha Florance spanyolul telefonált, becsukta az ajtót. Ez sértette Florance-ot, és Gregorius nem tudott magyarázatot adni a viselkedésére. A könyvesboltban régi bőrkötések csodálatos illata lengedezett, és porszag. A tulajdonos, egy idősebb férfi, aki a latin nyelvek legendás ismerője volt, a hátsó helyiségben dolgozott. Elöl, az egyik sarokban egy fiatal nő ült, minden valószínűség szerint egyetemi hallgató. Az egyik sarokban ült egy asztalnál, és egy elsárgult borítójú könyvet olvasott. Gregorius szívesebben lett volna egyedül a boltban. Tanúk nélkül jobban el tudta volna viselni az érzést, hogy csak azért jött be ide, mert egy portugál szó dallama befészkelte magát az agyába. Meg hogy fogalma sem volt arról, hova is mehetne. Elsétált a polcok előtt, de valójában nem látta a rajtuk sorakozó könyveket. Olykor kicsit ferdén feltolta a szemüvegét, hogy a magasabb polcon lévő könyvek címét jobban el tudja olvasni; de alighogy elolvasta, már el is felejtette őket. Mint oly sokszor, egyedül volt a gondolataival, és szelleme képtelen volt kitárulkozni a külvilág számára.

23

Amikor kinyílt az ajtó, gyorsan megfordult, és csalódottan látta, hogy csak a postás volt. Ebből rájött, hogy elhatározása és minden józan megfontolás ellenére mégiscsak a portugál asszonyra várt. Az egyetemi hallgató becsukta a könyvét és felállt. De ahelyett, hogy a könyvet odatette volna az asztalon lévő többihez, megállt, szeme újból és újból végigsiklott a szürke kötésen, kezével is megsimogatta, és csak néhány másodperc elteltével tette vissza a könyvet az asztalra olyan puhán és óvatosan, mintha az nyomban porrá válna, ha megérintik. Azután még egy másodpercig ott maradt az asztalnál, és úgy látszott, hogy meggondolja magát, és mégiscsak megvásárolja a könyvet. Végül azonban kezét a zsebébe süllyesztve, fejét lehajtva kiment a boltból. Gregorius kézbe vette a kötetet: AMADEU INÁCIO DE ALMEIDA PRADO, PALAVRAS, LISBOA 1975.

U’M

OURIVES

DAS

Előkerült a könyvkereskedő, vetett egy pillantást a könyvre, és kimondta a címét. Gregorius csak egy sor sziszegő hangot hallott; az elnyelt és alig hallható magánhangzók, úgy tetszett, csak ürügyet szolgáltatnak ahhoz, hogy a szóvégi mámorító s hangot meg lehessen ismételni. – Beszél portugálul? Gregorius tagadólag rázta a fejét. – A szavak aranymívese, ezt jelenti. Hát nem gyönyörű könyvcím? – Halk és elegáns. Mint a fénytelen ezüst. Elmondaná, kérem, még egyszer portugálul?

24

A könyvkereskedő megismételte a címet. A szavak mellett azt is hallani lehetett, mennyire élvezi bársonyos hangzásukat. Gregorius felütötte a könyvet, és oda lapozott, ahol a szöveg kezdődött. Odanyújtotta a férfinak, aki csodálkozva, de elégedetten pillantott rá, és olvasni kezdett. Gregorius becsukott szemmel hallgatta. Néhány mondat után a férfi megállt. – Fordítsam? – kérdezte. Gregorius bólintott. Majd mondatokat hallott, melyek elbódították, mert úgy hangzottak, mintha kizárólag neki írták volna őket, és nem csak neki, hanem az aznap délelőtti valójának, az aznap délelőttnek, ami mindent megváltoztatott. Ezer tapasztalásunkból legfeljebb egyet ha nyelvi formába öntünk, és ezt is csak véletlenül tesszük, körültekintés nélkül, ami pedig megilletné. Néma tapasztalataink mélyén azok a tapasztalatok rejlenek, melyek észrevétlen adtak formát, színt és dallamot az életünknek. És ha a lélek archeológusaként e kincsek felé fordulunk, felfedezzük, mennyire zavarba ejtőek. A szemlélődés tárgya megtagadja, hogy vigyázzban álljon előttünk, a szavak leperegnek a tapasztalatokról, és a végén csupa ellentmondás áll a papíron. Sokáig úgy hittem, hogy ez egyfajta hiányosság, valami, amit le kell győznöm. Ma úgy vélem, hogy másként áll a dolog: a zavarodottság elfogadása jelenti a jól ismert és mégis rejtélyes tapasztalatok megértéséhez

25

vezető királyi utat. Tudom, ez különösen hangzik, sőt furcsán. De amióta így látom a dolgot, az az érzésem, hogy először vagyok ébren, most élek igazán. – Ez a bevezetés – mondta a könyvkereskedő, és lapozni kezdett. – És úgy tetszik, bekezdésről bekezdésre a mélyben rejlő tapasztalatait akarja feltárni. Önmaga archeológusa lesz. A könyvben vannak többoldalas bekezdések, és egészen rövidek is. Itt van például egy, amelyik egyetlen mondatból áll. – A könyvkereskedő lefordította a mondatot: Amennyiben valóban úgy áll a dolog, hogy csupán csekély részét élhetjük meg annak, ami bennünk rejlik – mi történik akkor a maradékkal? – Megveszem a könyvet – mondta Gregorius. A könyvkereskedő becsukta a kötetet, és ugyanolyan gyöngédséggel simított végig a borítón, ahogyan az imént az egyetemi hallgató. – A múlt évben Lisszabonban egy antikvárius leárazott könyvekkel teli ládájában bukkantam rá. És most megint eszembe jutott: azért hoztam el a könyvet, mert tetszett a bevezetője. Aztán valahogy szem elől tévesztettem. – Gregoriusra nézett, aki körülményesen a tárcája után kutatott. – Önnek ajándékozom. – Ez... – fogott bele Gregorius rekedt hangon, torkát köszörülve. – Szinte semmibe se került – mondta a könyvkereskedő, és átnyújtotta neki a könyvet. –

26

Most már emlékszem önre: San Juan de la Cruz. Nemde? – Az a feleségem volt – mondta Gregorius. – Akkor ön a kirchenfeldstrassei gimnázium klasszika-filológusa, a felesége beszélt önről. És később hallottam még valakit önt emlegetni. Mintha azt mondta volna, hogy ön valósággal két lábon járó lexikon. – Nevetett. – Egy kifejezetten kedvelt lexikon. Gregorius a kabátja zsebébe süllyesztette a könyvet, és kezet nyújtott. – Nagyon köszönöm. A könyvkereskedő az ajtóig kísérte. – Remélem, nem... – Egyáltalán nem – mondta Gregorius, és megérintette a könyvkereskedő karját. A Bubenberg téren megállt és körbenézett. Itt élte le egész életét, itt kiismerte magát, itt volt otthon. Olyasvalaki számára, aki annyira rövidlátó, mint ő, ez fontos volt. Mert a város, ahol lakott, az ő számára olyan volt, akár egy tok, egy lakályos barlang, egy biztonságos odú. Minden más veszélyt jelentett. Ezt csak az érthette meg, aki maga is ugyanolyan vastag szemüveget hordott, mint ő. Florance ezt nem értette. És talán ugyanazért nem értette, hogy Gregorius miért nem repül szívesen. Repülőgépre szállni, és néhány óra múlva úgy megérkezni egy egészen más világba, hogy az embernek arra sincs ideje, hogy az útközben látott képeket megeméssze – ezt nem szerette, és zavarta. Ez nem helyes, mondta Florance-nak. Hogy érted, hogy nem helyes? – kérdezte Florance ingerülten. Gregorius képtelen volt elmagyarázni, így azután

27

Florance egyre gyakrabban repült egyedül, vagy másokkal, többnyire Dél-Amerikába. Gregorius a Bubenberg mozi kirakatát tanulmányozta. Az esti előadáson egy fekete-fehér filmet játszottak, ami Georges Simenon L'homme qui regardait passer les trains című regényéből készült. Tetszett neki a cím, és a kirakott képeket is sokáig nézegette. A hetvenes évek végén, amikor már mindenkinek színes tévéje volt, napokig hiába járt egy fekete-fehér készülék után. Végül a lomtalanításból vitt haza egyet. A házasságkötésük után is makacsul ragaszkodott hozzá. A dolgozószobájában állt, és amikor egyedül volt, fütyült a nappaliban álló színes készülékre, a kis régi dobozt kapcsolta be, amelyiknek vibrált a képe, sőt olykor futott is. Mundus, lehetetlen egy alak vagy, mondta neki egyszer Florance, amikor a ronda és formátlan készülék előtt találta. Hogy úgy kezdte szólítani, mint a többiek, és őt magát otthon is úgy kezdte kezelni, mint Bern tótumfaktumát – ez volt a vég kezdete. Fellélegzett, amikor a színes televízió a válást követően eltűnt a lakásból. Csak évekkel később vásárolt magának egy új színes készüléket, amikor a fekete-fehér képernyő végképp kilehelte a lelkét. A mozi kirakatában látható képek nagyok és rendkívül élesek voltak. Az egyiken Jeanne Moreau igazította meg alabástromarcába hulló csapzott tincseit. Gregorius erőnek erejével otthagyta a képeket, és beült a legközelebbi kávézóba, hogy szemügyre vegye a könyvet, amelyikben a portugál nemes próbálta szavakba foglalni a tapasztalatait.

28

Amikor a régi könyvek szerelmeseinek megfontoltságával lapról lapra átnézte a könyvet, csak akkor fedezte fel benne a szerző képmását, egy régi, már a nyomtatás idején is elsárgult felvételt, amelyen az egykori fekete foltok sötétbarnává sápadtak, és a világos arc nagy szemcsés, árnyékszerűen sötét háttérből tekintett rá. Gregorius megtisztította szemüvegét, majd újra föltette. Az arcmás néhány pillanat alatt rabul ejtette. A férfi harmincas évei elején járhatott. Tekintetéből valósággal vakító intelligencia, magabiztosság és bátorság sugárzott. Nyílt tekintetű, magas homlokú férfiú volt, és dús, tompán fénylő sötét haját hátrafésülte, amely így olyan volt, akár egy acélsisak, lejjebb azonban lágy hullámok omlottak a fülére. Orra éles metszésű római orr, arca tiszta és okos, szemöldökét mintha erős, vastag ecsetvonással húzták volna meg, ám az arc széle felé mintha elfelejtették volna befejezni, következtésképpen minden középre összpontosult az arcán, oda, ahol a gondolatok rejtőztek. Telt, ívelt ajkait, melyek egy nő arcához is illettek volna, keskeny bajszocska és nyírt kecskeszakáll fogta közre. Ez utóbbi sötét árnyat vetett a vékony nyakra, így Gregorius arra gondolt, hogy az illető néha nyerses és kemény is tud lenni. Az arcot azonban alapvetően mégis a két fekete szem uralta. Karikásak voltak ezek a szemek, ám nem a fáradtság, a kimerültség vagy a betegség árnyéka volt ez, hanem a komolyságé és melankóliáé. A sötét tekintetben egyszerre tükröződött gyengédség, rettenthetetlenség és hajlíthatatlanság. Ez a férfi

29

álmodozó és költő volt, gondolta Gregorius, de egyben olyan ember is, aki jól tudja kezelni a fegyvert vagy a szikét is, olyasvalaki, akinek égő szemei láttán jobban tesszük, ha kitérünk az útjából, hiszen szemeivel akár egy csapat erős óriásnak is képes megálljt parancsolni – ugyanakkor volt valami szokványos is ezekben a szemekben. Ruházatából csak fehér ingének gallérja és nyakkendőjének boga látszott, mert kabátot viselt, amit Gregorius gérokk-nak képzelt. Majdnem egy óra volt már, amikor Gregorius felriadt a révületből, amibe ez a képmás taszította. Kávéja megint csak kihűlt. Azt szerette volna, ha hallhatná a portugál férfi hangját és láthatná a mozgását. 1975: ha a férfi akkor a harmincas évei elején járt, ahogy Gregorius képzelte, akkor most valamivel elmúlt hatvan. Português. Gregorius emlékezetébe idézte a névtelen portugál asszony hangját, és gondolatban mélyebbre transzponálta, de a nő hangja ettől mégsem lett olyan, mint a könyvkereskedőé. Olyan melankolikusan tiszta hanggá kellett változnia, amelyik pontosan illett Amadeu de Prado képmásához. Gregorius megkísérelte kimondani magában a könyv mondatait ezen a hangon. De nem sikerült; nem tudta, hogyan kell kiejteni az egyes szavakat. A kávézó előtt Lucien von Graffenriedet látta elmenni. Gregorius meglepődött, és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem rezzent össze. Követte tekintetével a fiatalembert, és a tanári asztalon heverő könyvekre gondolt. Várnia kellett, míg kettőkor újból elkezdődik a

30

tanítás. Csak akkor mehetett el a könyvesboltba, hogy vegyen magának egy portugál nyelvkönyvet.

31

3

Alighogy otthon föltette az első lemezt és meghallgatta az első mondatokat, megszólalt a telefon. Az iskola. És csak csöngött és csöngött. A készülék mellett állt, a mondatokat próbálgatta, mit mondhatna. Ma délelőtt óta érzem, hogy szeretnék még valami mást csinálni az életemből. Hogy többé nem akarok a Mundusotok lenni. Fogalmam sincs, mi lehetne ez az új. De nem tűr halasztást, a legcsekélyebb mértékben sem. Ugyanis időm fogytán, és előfordulhat, hogy nincsen már sok hátra. Gregorius magában beszélt. Azt tudta, hogy amit mond, igaz. Életében kevés fontos mondatot mondott ki, amelyek annyira igazak voltak, mint ezek. Mégis üresen és patetikusan csengtek, ha kimondták őket, és egy beszélgetés során nem lehetett csak úgy belemondani egy telefonkagylóba. A telefon elhallgatott. De bármikor újra megszólalhat. Aggódnak, és nem nyugszanak addig, amíg meg nem találják; hiszen baja eshetett, gondolta Gregorius. Előbb-utóbb az ajtaján fognak csöngetni. Most, februárban, még mindig hamar sötétedett. Nem szabad lámpát gyújtania. Menekült abban a városban, amelyik élete középpontja volt, és el kellett bújnia abban a lakásban, amelyikben már tizenöt éve élt. Furcsa volt, nevetséges, akár

32

egy vásári komédia. És mégis komoly, komolyabb majdnem mindennél, amit addig megélt és tett. De lehetetlen volt, hogy ezt elmagyarázza azoknak, akik keresték. Gregorius elképzelte, miként nyitja ki az ajtót és hívja be őket. Ez lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. Háromszor egymás után meghallgatta a portugáltanfolyam első lemezét, és lassan kezdte sejteni, mi a különbség a leírtak és a kimondottak között, és főleg, hogy a beszélt portugálban mit nyelnek el. A szavakat illetően működésbe lépett gyors és csalhatatlan emlékezőtehetsége. Időnként, ő legalábbis úgy érezte, hogy egyre hosszabb szünetekkel, megszólalt a telefon. A lakás előző bérlőnőjétől annak idején átvette annak özönvíz előtti, dugó nélküli készülékét, így most nem húzhatta ki a telefont. Ő maga ragaszkodott hozzá, hogy minden maradjon úgy, ahogyan volt. Most egy gyapjútakaróval kellett elfojtania a csörgést. A nyelvtankönyvön végigkalauzoló hangok felszólították, hogy a szavakat és a rövid mondatokat ismételje el. Amikor megpróbálta, ajakait és nyelvét nehézkesnek és ügyetlennek érezte. A klasszikus nyelveket mintha az ő berni szájformájához szabták volna, és ebben az időnek fittyet hányó univerzumban fel sem merült a gondolat, hogy az embernek sietnie kell. Ezzel szemben úgy tűnt, hogy a portugáloknak mindig sietős a dolguk, hasonlóan a franciákhoz, akikkel szemben úgy érzete, eleve alulmarad. Florance kedvelte ezt a száguldó eleganciát, és ha Gregorius

33

hallotta, hogy neki milyen könnyedén sikerül, elnémult. De egyszer csak minden másképpen volt: Gregorius utánozni akarta a férfihang szilaj tempóját és a női hangnak a piccolo fuvola hangját idéző táncos világosságát, és ugyanazokat a mondatokat ismételgette, így akarva csökkenteni a különbséget a saját komótos kiejtése és a csillogó minta között. Kis idő múlva rájött, hogy voltaképp azon igyekezett, hogy megéljen egy nagy fölszabadulást; önmaga fölszabadulását az önként vállalt korlátozás alól, az alól a lassúság és nehézkesség alól, ami már a nevéből is kihallható volt, akárcsak apja lassú lépteiből, amikor a múzeumban megfontoltan járt teremről teremre; megszabadulás volt ez az önmagáról alkotott képtől, aminek megfelelően, ha éppen nem olvasott is, az az ember volt, aki vaksi szemével poros könyvek fölé görnyed; és ezt a képet nem maga alakította ki önmagáról, hiszen lassan és észrevétlen alakult ki; Mundus volt ez, és ez a kép nemcsak saját keze nyomát, de sok másét is magán viselte, akik úgy találták, kellemes és kényelmes, ha ragaszkodnak ehhez a csöndes, múzeumba való figurához, mert kipihenhetik magukat nála. Gregorius úgy érezte, mintha kilépne ebből a képből, ebből a múzeum egyik elfelejtett szárnyában függő poros olajfestményből. A félhomályos lakásban fel és alá járkált, portugálul rendelt egy kávét, egy lisszaboni utca után kérdezősködött, megkérdezte valakitől, mivel foglalkozik és mi a neve, válaszolt a foglalkozása

34

iránt érdeklődő kérdésre, és rövid beszélgetést folytatott az időjárásról. És egyszer csak elkezdett beszélgetni a portugál asszonnyal, akivel reggel találkozott. Megkérdezte, miért haragszik a levél írójára? Você quis saltar? Le akar ugrani? Izgatottan tanulmányozta új szótárát és a nyelvtant, az ismeretlen kifejezéseket és igealakokat kereste bennük. Português. Mennyire másképp csengett immár fülében ez a szó! Ha eddig a távoli, megközelíthetetlen országból származó ékszer varázsával ragyogott, most inkább egyike volt azoknak a drágaköveknek, amelyeket ezrével rejt az a palota, melynek kapuját épp most tárta ki. Csöngettek. Gregorius lábujjhegyen odament a lemezjátszóhoz, és kikapcsolta. Fiatal hangokat hallott, diákokét, akik tanácskoztak odakinn. Az éles csöngetés még kétszer belehasított a tompa csöndbe, ahol Gregorius mozdulatlanul várakozott. Majd a lépések eltávolodtak a lépcsőházban. A konyha volt a lakásban az egyetlen helyiség, amelynek hátrafelé nyílt az ablaka, és redőny is volt rajta. Gregorius leeresztette, majd lámpát gyújtott. Áthozta a portugál nemes könyvét és a nyelvkönyveket, leült a konyhaasztalhoz, és elkezdte lefordítani a bevezető utáni szöveget. Olyan volt, mint a latin, mégis egészen más, ami most egy cseppet sem zavarta. Nehéz szöveg volt, és lassan haladt. Gregorius módszeresen, egy maratoni futó kitartásával kikereste a szavakat, és addig keresett az igetáblázatokban, amíg meg nem fejtette a bonyodalmas igealakokat. Néhány mondat után lázas izgatottság vett erőt rajta, papírt hozott,

35

hogy leírja rá a fordítást. Majdnem kilenc óra volt már, amikor végre elégedetten letette a tollat: PROFUNDEZAS INCERTAS. MÉLYSÉGEK. Titok rejlik-e

BIZONYTALAN

az emberek cselekedeteinek a felszíne alatt? Avagy az emberek valóban olyanok, mint amilyennek látható cselekedeteik mutatják őket? A lehető legnagyobb mértékben különös, de a felelet bennem úgy változik, mint a városra és a Tejóra hulló fény. Ha egy ragyogó, sugárzó augusztusi napon a varázslatos fény a tárgyak és árnyékuk közé éles határvonalat húz, különösnek tartom az ember rejtett mélységeire vonatkozó gondolatot, furcsa, de egyben megható fantazmagóriának, hasonlatosnak ahhoz a délibábhoz, amit akkor látok, ha hosszan figyelem az ilyen fényben megcsillanó hullámokat. Ám ezzel szemben, ha egy szürke januári napon a városra és a folyóra árnyék nélküli fény és az unalmas szürkeség kupolája borul, akkor nem ismerek bizonyosságot, mely ékesebben igazolná, hogy minden emberi cselekvés csupán egy hihetetlen mélységű belső élet végtelenül tökéletlen, sőt egyenesen nevetségesen gyámoltalan kifejeződéseként tör a felszínre, méghozzá úgy, hogy a legkevésbé sem képes arra, hogy e mélységet valaha is utolérje. És ítéletemnek ehhez a különös és nyugtalanító bizonytalanságához még az a

36

tapasztalat is hozzájárul, amely, mióta tudok róla, életemet mindig újabb bizonytalanságokba taszítja: hogy ebben a kérdésben, amelyen kívül az ember számára voltaképp nem is létezhet fontosabb, éppen olyan bizonytalan vagyok, mint amikor magamról van szó. Ha ugyanis kedvenc kávézóm előtt ülök, és hagyom, hogy rám süssön a nap, miközben az előttem elsétáló senhoras tisztán csilingelő nevetését hallgatom, akkor úgy érzem, ez a legutolsó szegletig kitölti egész belső világomat, és tökéletesen ismerem, ugyanis kimerül ezekben a kellemes érzésekben. Ám ha a varázslat elillan, mert kijózanító felhő takarja el a napot, akkor egy csapásra biztos vagyok benne, hogy bensőmben mélységeket, hihetetlen mélységeket rejtek, melyekből nem is sejtett dolgok bukkannak majd elő, és akár magukkal is ragadhatnak. Ilyenkor gyorsan fizetek, és valamilyen más szórakozás után nézek, azt remélve, hogy a nap hamarosan előbukkan, és ismét visszahelyezi jogába a megnyugtató felszínességet. Gregorius felütötte Amadeu de Prado képmását, és az asztali lámpának támasztotta a könyvet. A lefordított szöveget mondatról mondatra beleolvasta a merész és melankolikus tekintetbe. Egyetlenegyszer cselekedett valami hasonlót: amikor egyetemistaként Marcus Aurelius Elmélkedéseit olvasta. Az asztalon a császár gipsz

37

mellszobra állt, és ha a szövegen dolgozott, olyan volt, mintha a császár néma jelenlétének védelmében tenné. Az akkori idők és a jelen közötti különbséget Gregorius az éjszaka előrehaladtával egyre jobban érezte, de nem tudta volna szavakba foglalni, miben is áll ez a különbség. Csak azt az egyet tudta, hogy az óra kettő felé jár: a portugál nemes érzékelésének metsző élességével olyan éberséget és az érzés olyan pontosságát kölcsönözte neki, amire még a bölcs császár sem volt képes, pedig úgy falta elmélkedéseit, mintha közvetlenül hozzá intézte volna őket. Időközben Gregorius egy további feljegyzést is lefordított: PALAVRAS NUM SILÉNCIO DE OURO. SZAVAK ARANYLÓ CSENDBEN. Amikor újságot olvasok,

rádiót hallgatok, vagy a kávéházban arra figyelek, mit beszélnek az emberek, egyre többször elfog a csömör, sőt az undor, hogy mindig ugyanazokat a szavakat használják vagy írják le – mindig ugyanazokat a fordulatokat, szóvirágokat és metaforákat. A legrosszabb az, ha magamat figyelem, és meg kell állapítanom, hogy én is mindig örökké ugyanazt mondom. Olyan szörnyűségesen elkoptatottak és elhasználtak ezek a szavak. Elnyűtték őket a milliószoros használat során. Jelentenek még egyáltalán valamit? Természetesen a szavak cseréje működik még, az emberek a szavaknak megfelelően cselekednek, nevetnek és sírnak, balra fordulnak, vagy jobbra, a pincér kihozza a

38

kávét vagy a teát. De nem ez az, amit kérdezni akarok. A kérdés így hangzik: gondolatokat fejeznek-e ki még mindig? Vagy csak hatékony hangalakzatok azok, melyek az embereket ide vagy oda terelik, mivel a fecsegés bevésett pályái szakadatlanul felvillannak? Előfordul, hogy ilyenkor lemegyek a tengerhez, arcomat beletartom a szélbe, és azt szeretném, ha a szél jeges volna, hidegebb, mint mifelénk. Bárcsak kifújná belőlem mind az elkoptatott szavakat, mind a megszokott unalmas fordulatokat, úgy, hogy tiszta fejjel térhetnék vissza, amelyet megtisztítottak az állandóan ismétlődő fecsegés salakjától. Ám az első alkalommal, amikor mondanom kell valamit, minden olyan, mint annak előtte. A megtisztulás, amire vágyom, nem olyasmi, ami magától végbemegy. Tennem kell valamit, méghozzá szavakkal. De mit? Nem arról van szó, hogy el akarnám hagyni a nyelvemet és át akarnék költözni egy másikba. Nem, nem nyelvi dezertálásról van szó. És még valami mást is mondok magamnak: a nyelvet nem lehet újra feltalálni. De hát akkor mit szeretnék? Talán ezt: Szeretném újra definiálni a portugál szavakat. És azt szeretném, hogy az ennek az új meghatározásnak az alapján képzett mondatok ne legyenek rendkívüliek és nyakatekertek, ne legyenek túlfűtöttek,

39

modorosak és erőltetettek. A portugál nyelv olyan archetipikus mondatai legyenek, amelyek a nyelv magját alkotják, úgyhogy az embernek az legyen az érzése, egyenesen ennek a nyelvnek az átlátszó és tökéletesen tiszta gyémánt-lényegéből erednek. A szavaknak olyan makulátlannak kellene lenniük, akár a csiszolt márvány, és olyan tisztának, akár a hangoknak egy Bachpartitában, mert mindent tökéletes csenddé varázsolnak, ami más, mint ők. Olykor, ha marad még bennem egy cseppnyi türelem a nyelvi hordalékkal szemben, azt gondolom, lehetne ez akár a nappali szoba elégedett, jóleső csöndje, vagy akár a szerelmesek közt beálló csöndes nyugalom. De ha elragad a düh a ragacsos beszédszokásaink miatt, akkor nem érem be kevesebbel, csak a fény nélküli, fekete világűr tiszta, hűvös csöndjével, ahol én beszélek egyedül portugálul, és rovom némán pályám köreit. A pincér, a fodrászlány, a kalauz – ők mind meghökkennének, ha hallanák az újradefiniált szavakat. A mondatok szépsége váltaná ki csodálatukat, az a szépség, amit a ragyogó világosság kölcsönözne nekik. Ezek – úgy képzelem – kényszerítően következetes mondatok volnának, akár kérlelhetetlennek is nevezhetnénk őket. Megvesztegethetetlenül és megingathatatlanul adottak; és ennyiben hasonlítanak egy isten szavaira. Ugyanakkor nem volna bennük semmi túlzás, semmi

40

pátosz, annyira pontosak és szikárak, hogy egyetlen szóval sem lehetne megrövidíteni őket, egyetlen vesszővel sem. Ennyiben olyan költeményre hasonlítanának, melyet a szavak aranymívese írt. Gregorius gyomra megfájdult az éhségtől. Kényszerítette magát, hogy egyék valamit. Később egy csésze teával ült a sötét nappaliban. Most mi legyen? Még kétszer csöngettek, és a telefon elfojtott berregését röviddel éjfél előtt hallotta utoljára. Holnap bejelentik, hogy eltűnt, és akkor valamikor megjelenik nála a rendőrség. Még van visszaút. Háromnegyed nyolckor átmegy a Kirchenfeld hídon, belép a gimnáziumba, és a rejtélyes távollétére vonatkozó találgatásokat elaltatja valamilyen mesével, ami ugyan bohókás ember színében tüntetné fel, de ez lett volna minden, és illett is hozzá. Soha nem fogják megsejteni, milyen hatalmas utat tett meg a lelkében nem egészen huszonnégy óra alatt. Pedig pont erről volt szó. Megtette. És nem akarta, hogy mások arra kényszerítsék, hogy tegye meg nem történtté ezt a csöndes utazást. Elővett egy Európa térképet, és megnézte, hogyan lehet vonattal eljutni Lisszabonba. Telefonon megtudta, hogy az utastájékoztató csak hatkor nyit. Csomagolni kezdett. Majdnem négy óra volt, amikor már útra készen ült a fotelban. Kint havazni kezdett. Hirtelen elhagyta minden bátorsága. Őrült ötlet. Csak egy névtelen, érzelmeibe belezavarodott portugál

41

asszony. Egy portugál nemes elsárgult feljegyzései. Portugáltanfolyam kezdőknek. A fogytán lévő idő gondolata. A tél közepén ezért nem menekül az ember Lisszabonba. Gregorius öt óra felé felhívta a szemorvosát, Konstantin Doxiadest. Már sokszor beszélték meg az éjszaka közepén telefonon, hogy mennyire szenvednek mindketten az álmatlanságtól. Ez volt az aludni nem tudók néma szolidaritása. Ilyenkor néha egy parti villámsakkot játszott vakon a göröggel. Ezt követően Gregorius tudott egy kicsit aludni, mielőtt fel kellett kelnie, hogy az iskolába menjen. – Nincs igazán értelme, nemde – mondta Gregorius az akadozva előadott történet végén. A görög hallgatott. Gregorius ezt már ismerte. Most majd lehunyja a szemét, és hüvelyk- és mutatóujjával megnyomkodja az orra tövét. – De, van értelme – mondta a görög. – Föltétlenül. – Segít nekem, ha útközben elfog a tanácstalanság? – Csak hívjon nyugodtan. Akár nappal, akár éjjel. Vigyen magával pótszemüveget. Ez az, hangjából újra a lakonikus nyugodtság hallatszott. Az orvos nyugodtsága, ami egyben hivatása kötelezettségein messze túlmenő nyugodtság volt; egy olyan férfi nyugodtsága, aki időt szakított a gondolkodásra, hogy ítéletei maradandók legyenek. Gregorius húsz éve járt ehhez az orvoshoz, mert csakis Doxiades volt képes eloszlatni a megvakulástól való félelmét. Néha az

42

apjához hasonlította, aki teljesen függetlenül attól, hogy hol volt és mit csinált, a felesége korai halálát követően mintha mindenütt egy múzeum porlepte biztonságában élt volna. Gregorius korán megtanulta, hogy ez a biztonság bizony nagyon törékeny. Kedvelte az apját, és voltak pillanatok, amikor ez az érzés erősebb és mélyebb volt a puszta rokonszenvnél. De szenvedett attól, hogy apja nem az az ember volt, akire támaszkodni lehetett, akiben meg lehetett kapaszkodni, hogy nem olyan volt, mint a görög orvos, akinek sziklaszilárd ítéletére építeni lehetett. Utóbb e szemrehányás miatt rossz volt a lelkiismerete. A biztonság, amit nélkülözött, nem olyasmi volt, amit az ember a kezében tarthat, tehát hiánya vétségként nem róható fel senkinek. Az embernek, hogy biztonságot sugározhasson, az kell, hogy legyen szerencséje önmagával. És az apjának nem volt sok szerencséje, sem önmagával, sem másokkal. Gregorius a konyhaasztalhoz ült, és több levelet is megfogalmazott a gimnázium igazgatójának. Vagy túl gorombára sikeredtek, vagy alázatosan megértésért esengőre. Hat órakor fölhívta a vasúti információt. Az út Genftől huszonhat óráig tart Párizson és a baszkföldi Irúnon át, majd onnan éjszakai vonat megy Lisszabonba, ahová tizenegy óra körül érkezik meg. Gregorius megrendelte a jegyet. Genfbe fél nyolckor indult a vonat. Most már meg tudta írni a levelet. Igen tisztelt Igazgató úr, kedves Kägi kolléga, időközben bizonyára tudomására

43

jutott, bogy tegnap magyarázat nélkül félbeszakítottam a tanítást, és nem tértem vissza az iskolába, és nyilván azt is tudja, hogy nem találtak sehol. Jól vagyok, és nem esett bántódásom. Mindazonáltal a tegnapi nap folyamán olyan tapasztalatra tettem szert, ami sok mindent megváltoztatott. Túlságosan is személyes jellegű és túlságosan áttekinthetetlen ahhoz, semhogy most papírra vethetném. Arra kell kérnem, egyszerűen fogadja el váratlan és indokolatlan tettemet. Úgy vélem, elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, mindez nem könnyelműségből, felelőtlenségből vagy közömbösségből történik úgy, ahogyan történik. Hosszú útra indulok, és teljességgel nyitott kérdés, hogy mikor térek vissza, és mely értelemben. Nem várom el, hogy fönntartsa az álláshelyemet. Életem legnagyobb része összeforrt ezzel a gimnáziummal, és biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Ám most valami elüldöz innen, és meglehet, végérvényesen. Ön és jómagam Marcus Aurelius nagy csodálói vagyunk, és bizonyára emlékezik az Elmélkedések következő passzusára: „Csak piszkold magad, piszkold magad, lelkem! Nem sokáig lesz már módod önmagad tiszteletére. Mindenkinek csak egy élete van. A tiéd mármár a végét járja, s mégsem tiszteled magad, hanem a saját boldogságodat a mások lelkében keresed... Akik viszont a saját lelkük

44

rezdüléseit nem kísérik figyelemmel, azok ∗ szükségképpen szerencsétlenek.” Köszönöm a velem szembeni mindenkori bizalmát és a jó együttműködést. A tanulók számára – ebben bizonyos vagyok – megfogja találni a helyes szavakat, azokat a szavakat, amelyekből megtudják, milyen szívesen dolgoztam velük. Tegnap, mielőtt elmentem, őket figyeltem, és arra gondoltam: milyen sok idő van még előttük! Megértésében bízva Önnek és munkájához a legjobbakat kívánva maradok tisztelettel Raimund Gregorius Ui.: Könyveimet a tanári asztalon hagytam. Ugye megőrzi őket, és vigyáz arra, hogy ne essék bajuk? Gregorius a pályaudvaron adta fel a levelet. A pénzkiadó automatánál reszketett a keze. Megtörölte szemüvegét, és ellenőrizte, hogy nála van-e az útlevele, a jegyek és a notesza a címekkel. Talált ablak melletti helyet. Amikor a vonat Genf irányában elhagyta a pályaudvart, nagy pelyhekben lassan havazni kezdett.



Huszti József fordítása.

45

4

Ameddig csak lehetett, Gregorius tekintetét Bern városának utolsó házaira függesztette. Amikor végül visszavonhatatlanul eltűntek a szeme elől, elővette a jegyzetfüzetét, és elkezdte felírni mindazoknak a tanulóknak a nevét, akiket az idők folyamán tanított. Az előző évvel kezdte, és így haladt visszafelé a múltba. Igyekezett felidézni minden névhez a hozzá tartozó arcot, egy jellemző kézmozdulatot, egy árulkodó epizódot. Az utolsó három év esetében ez könnyen ment, aztán már egyre többször volt az az érzése, hogy valaki kimaradt. A kilencvenes évek közepén már csak néhány arcból és névből álltak az osztályok, azután meg összekeveredett az időrend. Csak egy-egy fiúra és lányra emlékezett, akikhez valami különös esemény fűződött. Becsukta a jegyzetfüzetét. A városban néha összefutott egy-egy fiúval vagy lánnyal, akit évekkel korábban tanított. Már nem kisfiúk és kisleányok voltak, hanem férfiak és nők, volt társuk, hivatásuk és gyerekeik. Látván az arcokon a változást, megdöbbent. Néha a változás eredménye volt megrendítő: túl korai megkeseredettség, űzött tekintet, komoly betegség nyomai. A legrémisztőbb azonban mégiscsak az az egyszerű tény volt, hogy a

46

megváltozott arcok az idő feltartóztathatatlan múlásáról és minden elevennek könyörtelen hanyatlásáról tanúskodtak. Ilyenkor a kezét nézte, az első májfoltokat, máskor fényképeket vett elő egyetemista korából, és megkísérelte napról napra, évről évre felidézni, hogyan is volt, milyen út vezetett idáig. Az ilyen napokon jobban gyötörte a félelem a megvakulástól, és előfordult az is, hogy bejelentés nélkül megjelent Doxiades rendelőjében, hogy az orvos megint egyszer kibeszélje fejéből a megvakulástól való félelmet. Leginkább az billentette ki a megszokott kerékvágásból, ha olyan diákjával találkozott, aki közben hosszú éveket töltött külföldön, egy más földrészen, más éghajlaton, más nyelvi közegben. És a tanár úr? Még mindig a kirchenfeldi gimnáziumban? – kérdezték, de látszott rajtuk, hogy szeretnének már továbbmenni. Az ilyen találkozásokat követő éjszakán először is ezzel a kérdéssel szemben akarta és kellett is megvédenie magát. És most, amikor mindez átsuhant a fején, már több mint huszonnégy órája ült álmatlanul a vonaton, és életében először tartott bizonytalan jövő felé. A vonat várakozott Lausanne-ban, és ez maga volt a kísértés. A peron másik oldalán épp befutott a berni vonat. Gregorius elképzelte, hogyan száll le a vonatról a berni pályaudvaron. Az órájára pillantott. Ha taxiba ül, még éppen elérné a negyedik óráját. A levél – másnap el kellene kapnia a postást, vagy arra kellene kérnie Kägit, hogy felbontatlanul adja vissza neki a borítékot. Kellemetlen, de nem

47

lehetetlen. Ekkor megpillantotta jegyzetfüzetét a fülke asztalkáján. Ki sem kellett nyitnia, így is maga előtt látta a diákok névsorát. Egy csapásra megértette: a kísérlet, hogy miután Bern utolsó házai is elsuhantak, megkapaszkodjon valami meghitten ismerősbe, az idő múlása egyre inkább kezdett hasonlítani a búcsúzáshoz. Hogy valamitől búcsút vehessünk, gondolta, miközben elindult a vonat, arra úgy kell tekintenünk, hogy megnövekedjék bennünk a távolság közte és köztünk. Ha valami szorongatóan, kimondatlanul és homályosan magától értetődő, akkor az embernek ezt olyan egyértelműséggé kell változtatnia, ami segít felismerni, hogy az a bizonyos dolog mit is jelent neki. Valahol le kell csapódnia, hogy határozott kontúrokra tehessen szert. Olyasmiben például, mint a névsor annak a sok diáknak a nevével, akik mindennél jobban meghatározták az életét. Gregorius úgy érezte, mintha a pályaudvarról kigördülő vonat belőle is maga mögött hagyna egy darabot. Egy kicsit olyan volt, mintha enyhe földrengést követően egy leszakadt jégtáblán a nyílt és hideg tenger felé sodródna. A vonat egyre sebesebben haladt. Gregorius elaludt, és csak akkor ébredt föl, amikor érezte, hogy a kocsik megállnak a genfi pályaudvaron. A francia nagysebességű vonat felé haladtában olyan izgatott lett, mintha többhetes utazásra készülne a transzszibériai vasúttal. Alighogy elfoglalta a helyét, a kocsi megtelt egy francia turistacsoporttal. Hisztérikusan elegáns kárálás töltötte be a vagont, és amikor valaki nyitott kabátban Gregorius feje

48

fölött akarta föltenni holmiját a csomagtartóra, leverte a szemüvegét. Erre föl Gregorius olyasmit tett, amit különben sohasem tett volna: fogta a csomagját, és átment az első osztályra. Eddig csak néhányszor utazott első osztályon, úgy húsz évvel ezelőtt. Florance erőszakolta ki, ő meg engedett, és a párnázott ülésen ülve úgy érezte, mintha valami szélhámosságot követett volna el. Unalmas alaknak tartasz? – kérdezte Florance-tól az egyik ilyen út után. Hogyan? De Mundus, hogy kérdezhetsz ilyet? – mondta Florance, és kezével beletúrt a hajába, úgy, ahogyan akkor szokott, ha teljesen tanácstalan volt. Amikor Gregorius a vonat mozgásba lendülésekor mindkét kezével végigsimított az elegáns, párnás ülésen, mozdulatát megkésett, gyerekes bosszúnak találta, aminek értelme azonban nem volt igazán világos a számára. Örült, hogy nem ült senki a közelében, aki megláthatta volna arcán ennek az érthetetlen érzelemnek a visszatükröződését. A kalauznak fizetendő pótdíj nagysága megijesztette, és amikor a kalauz elment, kétszer is megszámolta pénzét. Felidézte hitelkártyájának titkos kódját, és fölírta a noteszébe. Nem sokkal később kitépte a lapot és eldobta. Genfnél elállt a havazás, és hetek óta először pillantotta meg a napot, amely a vonatablakon keresztül melegen sütött arcára. Megnyugodott. Mindig túl sok pénzt tartott a számláján, ezt tudta. Miért nem fektet be? – mondta egyszer a tisztviselő a bankban, amikor látta, már megint mennyi pénz gyűlt össze a számlán, és milyen keveset emelt le róla. Kezdeni

49

kellene valamit a pénzével! A nő aztán befektette a pénzét, aminek köszönhetően az évek során jómódú ember lett Gregoriusból, bár ő erről mintha tudomást sem vett volna. Most arra a két latin könyvére gondolt, amelyeket előző nap, ugyanebben az időben a tanári asztalon hagyott. Anneli Weiss – ez volt elöl tintával gyerekes kézírással beléjük írva. Hogy új könyvet vegyen, erre nem volt pénzük odahaza, így azután végigkutatta a várost, míg egy antikváriumban talált két használt példányt. Amikor otthon bemutatta a szerzeményét, apja ádámcsutkája hevesen fel-alá kezdett járni, mint mindig, ha valami nyomta a lelkét. Gregoriust eleinte zavarta a könyvben található idegen név. Majd elképzelte, milyen lehetett a korábbi tulajdonos: fehér térdharisnyás kislány kibontott lobogó hajjal, és a használt könyveket hamarosan semmi pénzért nem cserélte volna be újakra. Ennek ellenére nagy élvezetet okozott neki, amikor mint helyettesítő tanár, a megkeresett pénzéből meg tudta venni a régi szövegeket új és drága kiadásban. Ennek immáron több mint harminc éve, és még ma is egy kicsit valószínűtlennek érezte. Nemrég ott állt a könyvespolcai előtt, és azt gondolta, hogy soha nem hitte volna, hogy megengedhet magának egy ilyen könyvtárat! Az emlékezés képei lassan átadták helyüket az álom képeinek, amelyekben az a keskeny könyvecske, ahova anyja bejegyezte, mennyit keresett a takarítással, kínzó lidércfényként ismételten felbukkant. Örült, hogy fölébredt a zajra,

50

amikor valaki előtt az asztalkáról leesett egy üvegpohár és széttörött. Egy óra még Párizsig. Gregorius átment az étkezőkocsiba, és nézte a ragyogó kora tavaszi napot. És akkor egyszer csak megvilágosodott előtte, hogy valóban úton van – hogy ez az utazás nem csupán lehetőség, olyasmi, amit egy álmatlan éjszakán kigondolt, és ami akár elő is fordulhatott volna, hanem olyan utazás, amire valóban és ténylegesen sor került. És minél inkább átadta magát ennek az érzésnek, annál inkább úgy tűnt a számára, hogy a viszonyok, már ami a valóságot és a lehetőségeket illeti, kezdenek a fejük tetejére állni. Nem az volt-e tulajdonképpen a helyzet, hogy Kägi, az iskola és a noteszében felsorolt tanulók valóban léteztek ugyan mindannyian, de csak olyan lehetőségekként, amelyek véletlenül megvalósultak, míg az, amit ebben a pillanatban átélt – a vonat tovasiklása és tompított dübörgése, a szomszéd asztalkán az egymáshoz érő poharak halk csörömpölése, a sokszor felhasznált olajnak a konyhából áradó rossz szaga, annak a cigarettának az illata, amelyet a szakács néha megszívott –, olyan valóság volt, ami nem mutatott semmi kapcsolatot sem a puszta lehetőségekkel, sem a megvalósított lehetőségekkel, mert maga volt az egyszerű és merő valóság, mely túlcsordult attól a lenyűgöző kényszerűségtől, ami tökéletesen valóságos volt? Gregorius ott ült a tányér előtt, amelyről mindent megevett, valamint a gőzölgő kávéscsésze előtt, és az volt az érzése, hogy egész életében nem volt

51

olyan éber, mint most. És hogy nem fokozatokról van szó, mint amikor valaki lassan lerázza magáról az álmot és egyre éberebb, míg a végén teljesen föl nem ébred. Ez másfajta, újfajta éberség volt, hisz olyan újfajta módon létezett a világban, amiről eddig nem is sejtette, hogy lehetséges. Amikor feltűnt a Gare de Lyon, visszament a helyére, majd amikor lelépett a peronra, úgy érezte, mintha életében először szállt volna le teljesen világos tudattal egy vonatról.

52

5

Az emlékek feltolulásának hevessége felkészületlenül érte. Nem felejtette el: ez volt az első pályaudvar, ahová együtt érkeztek meg, és hogy először érkeztek meg együtt egy idegen városba. Persze hogy nem felejtette el. De azzal nem számolt, hogy ha egyszer majd itt lesz, akkor úgy érzi, egy másodpercnyi idő sem múlott el közben. Zöld vasszerkezet és piros csövek. Boltívek. Fényáteresztő tető. – Menjünk Párizsba! – mondta Florance váratlanul Gregorius konyhájában az együtt elköltött első reggelinél, miközben kezével átkulcsolta felhúzott lábszárát. – Úgy gondolod... – Igen, méghozzá most. Most rögtön! Florance a tanítványa volt, csinos, többnyire kócos leány, aki megbabonázó kiszámíthatatlanságával mindenkinek elcsavarta a fejét. Egyik negyedévről a másikra egyszer csak eminens lett latinból és ógörögből, és amikor Gregorius először lépett be az évfolyam számára meghirdetett fakultatív héberórájára, ott ült az első sorban. Álmában sem gondolta volna, hogy ennek valami köze lehet a személyéhez.

53

Majd jött az érettségi, és aztán eltelt még egy év, mielőtt az egyetemi kávézóban egymásba botlottak volna; addig ültek ott, míg ki nem dobták őket. – Hogy te milyen vaksi vagy! – mondta Florance, amikor levette róla a szemüveget. – Semmit se vettél észre! Pedig mindenki tudta! Mindenki! Ebből annyi igaz, gondolta Gregorius a Montparnasse pályaudvar felé tartó taxiban, hogy ő olyan ember volt, aki ilyesmit nem vesz észre, olyan ember, aki önmaga számára is olyannyira jelentéktelen volt, hogy nem is gondolhatott arra, hogy valaki heves érzelmeket táplál iránta – iránta! És Florance esetében ennyiben igaza is volt. – Soha nem engem akartál igazán – mondta Gregorius ötéves házasságuk végén. Egész idő alatt ezek voltak egyedüli vádló szavai. Lángoltak, akár a tűz, és abban a pillanatban úgy tűnt, hogy minden hamuvá porlik. Florance a padlót nézte. Gregorius meg azt remélte, hogy tiltakozni fog. Nem tiltakozott. LA COUPOLE. Gregorius nem számolt azzal, hogy a taxi a Boulevard du Montparnasse-on megy majd végig, és látni fogja azt a vendéglőt, ahol anélkül, hogy valaha is szót váltottak volna róla, megpecsételődött az elválásuk. Megkérte a sofőrt, hogy álljon meg. Egy ideig némán nézte a vörös napellenzőt a sárga betűkkel, és a három-három csillagot jobb- és baloldalt. Kitüntetésnek számított, hogy a doktori értekezésen dolgozó Florance-ot meghívták a romanistáknak erre a konferenciájára. A telefonban nagyon feldobottnak hallatszott, szinte

54

hisztérikusnak, úgyhogy Gregorius először vonakodott is, hogy a megbeszélteknek megfelelően érte menjen. De aztán mégis érte ment Párizsba, és ebben a híres vendéglőben találkozott Florance új barátaival, ebben a híres étteremben, ahol válogatottan finom ételek és a legdrágább borok illata fogadta, és már amikor belépett, kétségtelen volt, hogy nincs itt semmi keresnivalója. – Egy pillanat még – szólt oda a sofőrnek, és átment a túloldalra a vendéglőhöz. Semmi nem változott, rögtön megpillantotta az asztalt, ahol a legkevésbé sem odaillő öltözékben tengelyt akasztott ezekkel a nagyhangú irodalomtudósokkal. Horatiusról volt szó, és Szapphóról, jutott most eszébe, amikor észrevette, hogy elállja az egyik serény és ideges pincér útját. Senki nem tudta fölvenni vele a versenyt, ahogy az egyik verset idézte a másik után, és a jól öltözött urak sziporkázó észrevételeit a maga berni kiejtésével sorra porrá zúzta, mígnem az asztalnál beállt a csend. A visszaúton Florance egyedül ült az étkezőkocsiban, mialatt Gregoriusban elültek dühének utórengései, és átadták a helyüket a szomorúságnak, hogy így kellett bizonyítania, mennyivel különb Florance-nál; ugyanis természetesen erről volt szó. A régvolt eseményekbe bonyolódva Gregorius megfeledkezett az időről, és a taxisnak csak nyaktörő mutatványok árán sikerült időben odaérni a Montparnasse pályaudvarhoz. Amikor kifulladva leült a helyére és a vonat Irún irányába elindult, újra

55

hatalmába kerítette az az érzés, ami már Genfben elfogta: nem ő, hanem a vonat döntötte el, hogy folytatódik ez a mindenre nagyon éberen figyelő és nagyon valóságos, eddigi életéből óráról órára, állomásról állomásra továbbvivő utazás. A vonat a Bordeaux-ig tartó három óra alatt egyszer sem áll meg, nincs tehát lehetőség a visszafordulásra. Az órájára nézett. Az iskolában először ért véget a nap nélküle. Ezekben a percekben a hat héberül tanuló diák várta. Hatkor, a dupla órát követően néha elment velük a kávézóba, és ilyenkor a bibliai szövegek történetileg szerves, illetve véletlenszerű kialakulásáról beszélt nekik. Ruth Gautschi és David Lehmann, akik teológiát készültek hallgatni és igen keményen dolgoztak, mindig találtak valamilyen kifogást, hogy miért nem tartanak velük. Egy hónappal ezelőtt elbeszélgetett velük erről. Az az érzésük, hangzott kitérő válaszuk, hogy valamitől megfosztja őket. Persze, mondták, ezeket a szövegeket is lehet filológiailag vizsgálni. De hát mégiscsak a Szentírásról van szó. Gregorius csukott szemmel ült, és zárt pillái mögött azt javasolta a gimnázium igazgatójának, hogy a héberórák megtartására egyik korábbi tanítványát kérje föl, aki jelenleg teológiát hallgat. A lánynak vörös haja volt, és ugyanazon a helyen ült, mint annak idején Florance. De ez csak véletlen volt. Néhány pillanatra tökéletes üresség költözött a fejébe, majd maga előtt látta, hogyan tűnik elő a portugál asszony fehér, szinte áttetsző orcája a frottírtörülköző mögül. Ott állt ismét az iskola

56

mosdójában a tükör előtt, és Gregorius érezte, hogy nem akarja letörölni homlokáról a telefonszámot, amit a titokzatos asszony írt rá. Megint fölállt a tanári asztal mellől, és a fogasról leemelte átázott kabátját, majd kiment az osztályteremből. Português. Gregorius összerándult, kinyitotta szemét, és kitekintett a sík francia tájra, a nap a látóhatár fölött állt. A szó, amely olyan volt, akár egy álomszerű messzeségbe vesző dallam, egyszer csak elvesztette varázserejét. Megkísérelte felidézni a hang elbűvölő melódiáját, de csak sápadt, gyorsan elhaló visszhangjáig jutott, és a hiábavaló erőfeszítés csupán azt az érzést erősített meg benne, hogy kisiklott a kezei közül az a számára becses szó, amelyre ezt az egész őrült utazást alapozta. És az sem segített rajta, hogy még pontosan emlékezett, hogyan ejtette ki ezt a szót a beszélő a nyelvtanfolyamhoz készült lemezen. Kiment a mosdóba, arcát hosszan a klórszagú víz alá tartotta. Amikor visszament a helyére, csomagjából elővette a portugál nemes által írott könyvet, és fordítani kezdte a következő bekezdést. Ezzel elsősorban előremenekült, hiszen görcsös kísérlet volt arra, hogy az éppen átélt ijedség ellenére továbbra is higgyen ebben az utazásban. És már az első mondat után ugyanolyan mélyen megragadta a szöveg, mint odahaza éjjel a konyhában. NOBREZA SILENCIOSA. HALK SZAVÚ NEMESSÉG. Tévedés, ha azt hisszük, hogy

azokra a döntő pillanatokra, amelyek egyszer

57

és mindenkorra új irányt szabnak életünknek, heves belső érzelmi hullámzás kísérte drámaiság a jellemző. Ez giccses mese, melyet a világban iszákos újságírók, valamint a rivaldafényre kórosan sóvárgó filmrendezők és írók terjesztenek, akiknek a fejében a világ úgy néz ki, akár egy bulvárlapban. Az életre szóló tapasztalat drámaisága valójában hihetetlenül halk szavú. Nem hasonlítható robbanáshoz, szúrólánghoz és vulkánkitöréshez, hiszen gyakran észre sem vesszük a pillanatot, amikor szert teszünk erre a tapasztalatra. Csendesen fejti ki forradalmasító hatását, és gondoskodik arról, hogy az élet teljesen új fényben tűnjék fel, hogy teljesen új legyen a melódiája, és ebben a csodálatos hangtalanságban rejlik különösen nemes volta. Gregorius időről időre felnézett a szövegből, és nyugat felé kitekintett az ablakon. A szürkületben, az égbolt maradék fényében úgy tűnt, hogy immár sejteni lehetett a tenger közelségét. Letette a szótárt, és behunyta szemét. Bárcsak láthatnám még egyszer a tengert, mondta anyja fél évvel a halála előtt, amikor már érezte, hogy a végét járja, de hát ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Hol az a bank, amelyiktől hitelt kaphatnék, hallotta Gregorius az apja szavait, méghozzá ilyesmire.

58

Gregorius haragudott az apjára, hogy ellenállás nélkül beletörődött az egészbe. Majd – akkoriban még a kirchenfeldi gimnázium tanulója volt – olyasmit tett, ami őt magát is annyira meglepte, hogy később nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valójában talán meg sem történt. Március vége volt, az első tavaszi nap. Az emberek a karjukra vetették a kabátjukat, a barakk ablakán langyos levegő áramlott az osztályba. Néhány évvel korábban állították fel a barakkot, mert a gimnázium központi épületében kevés volt a hely, és valahogy kialakult a hagyomány, hogy ott az érettségiző osztályt helyezték el. Ennek következtében az, hogy a barakkba jártak, az érettségi vizsga első lépésének számított. A szabadság és a félelem érzése egyensúlyban volt. Egy év még, és akkor végre vége... Egy év még, és akkor... Ezeket az ellentmondásos érzéseket tükrözte az is, ahogyan a tanulók az udvaron keresztül átballagtak a barakkhoz, egyszerre hanyag fesztelenséggel, de félősen. Gregorius még most, negyven évvel később, az Irúnba tartó vonaton ülve is érezte, hogy milyen is volt érettségiző diáknak lenni. A délutáni órák göröggel kezdődtek. A gimnázium igazgatója tanította, Kägi elődje. Az elképzelhető legszebb kézírással írta a betűket, sőt szinte rajzolta őket, különösen a görbületekre fordított nagy gondot – például az ómegánál vagy thétánál, vagy amikor az éta szárát lefelé húzta – ez maga volt a legtisztább kalligráfia. A tanár szerette a görögöt. De nem a megfelelő módon szereti,

59

gondolta Gregorius hátul az osztályban. A hiúság táplálta ezt a szeretetet. Ez nem azt jelentette, hogy celebrálta a szavakat. Ha ebben merült volna ki, Gregoriusnak még tetszett is volna. Ám amikor ez a férfiú virtuóz mozdulatokkal a legritkább és legnehezebb igealakokat felírta a táblára, akkor nem a szavak ünnepélyes bemutatása volt a cél, hanem önmaga fontosságának a celebrálása, hogy ő ismerte ezeket a szavakat. A szavak ilyeténképpen az ő személyét ékesítő dísszé váltak, olyasmivé, mint az elmaradhatatlan pöttyös csokornyakkendője. Amikor írt, a betűk szinte folytak pecsétgyűrűs kezéből, mintha ők is a pecsétgyűrű fajtájából valók volnának, a hiúság fölösleges ékszerei. És ennek következtében a görög szavak többé nem is voltak valódi görög szavak. Olyanok voltak, mintha a pecsétgyűrű aranypora megfosztaná őket görög voltuktól, ami csak az előtt tárulkozik fel, aki önmagukért szereti őket. A költészet az igazgató úr számára olyasmi volt, mint egy finom bútordarab, egy borkülönlegesség vagy egy elegáns frakk. Gregoriusnak az volt a benyomása, hogy ugyanez az önteltség volt a ludas abban, hogy ellopta tőle Aiszkhülosz és Szophoklész művészetét. Olybá tűnt, semmit nem tud a görög színházról. Vagy inkább: mindent tudott róla, sokszor járt arrafelé, művelődni vágyó utazókat kalauzolt görög színházakba, és az utazásokról mindig napbarnítottan tért meg. De megérteni nem értett meg az egészből semmit – még ha Gregorius nem is

60

tudta volna megmondani, mire gondol ezzel a kijelentésével. Kinézett a barakk nyitott ablakán, és anyja egyik megállapítására gondolt, egy mondatra, amellyel Gregoriusnak a gimnázium igazgatójával szembeni dühét a végtelenségig felszította, noha nem tudta volna megmagyarázni, hogyan függ össze a két dolog. Érezte, hogy torkában dobog a szíve. A táblára pillantva megbizonyosodott róla, hogy az igazgató úrnak a megkezdett mondat befejezéséhez még némi időre van szüksége, amíg majd a tanulók felé fordul, hogy megmagyarázza a mondatot. Gregorius csendben hátratolta székét, a többiek a füzetek fölé hajolva írtak tovább. Füzetét ott hagyta nyitva a padon. Feszült lassúsággal, mint aki lesből támad, két lépést tett a nyitott ablak felé, felült a párkányra, lábát átfordította fölötte, és már kint is volt. Utoljára a vörös hajú, szeplős és enyhén kancsal Eva kuncogva csodálkozó tekintetét látta, aki az őrületbe kergette, mert eddig másként, mint csúfondárosan, soha nem nézett rá, az olcsó keretbe foglalt erős szemüveget viselő fiúra. Eva a padszomszédja felé fordult, és súgott neki valamit. Valószínűleg ezt: – Hihetetlen! – Ezt mondta minden lehetséges alkalommal. Ezért csak A hihetetlennek hívták. – Hihetetlen! – mondta, amikor megtudta, mi a csúfneve. Gregorius gyors léptekkel a Bärenpaltzra sietett. Épp piacnap volt, egyik stand a másik mellett. Csak lassan lehetett haladni. Amikor a tömegben arra kényszerült, hogy megálljon, tekintete egy nyitott

61

kasszára esett, egy egyszerű fémdobozra, aminek egyik részében voltak a fémpénzek, a másikban vastag kötegben a bankjegyek. A kofa éppen lehajolt és a pult alatt matatott, durva anyagból varrt kockás szoknyájában széles fara az égnek meredt. Gregorius lassan a kassza felé nyomult, miközben tekintete körben az embereket fürkészte. Két lépéssel a stand mögött termett, a bankjegyeket egy mozdulattal kikapta a kasszából, és eltűnt a tömegben. Ahogyan zihálva, de nyugodt léptekre kényszerítve magát végigment a pályaudvar felé vezető utcán, folyton arra várt, hogy valaki utána kiabál, vagy erős marokkal megragadja. De nem történt semmi. A Länggasse nevezetű városrészben laktak egy piszkos vakolatú szürke bérházban, és amikor Gregorius belépett a reggeltől estig káposztaszagú lépcsőházba, látta magát, ahogy bemegy beteg anyja szobájába, akit azzal a hírrel akart meglepni, hogy hamarosan megpillanthatja a tengert. Csak a lakásuk bejárata előtti utolsó lépcsőfokon ébredt rá, hogy lehetetlen, sőt őrült dolog ez az egész. Hogyan tudná megmagyarázni anyjának és később apjának, honnan van hirtelenjében ilyen sok pénze? Ő, aki nem volt gyakorlott hazudozó? Útban a Bärenplatz felé vett egy borítékot, és beletette a bankjegyköteget. A kockás szoknyát viselő asszony kisírt arccal állt a standjánál, amikor odaért. Vett tőle gyümölcsöt, és amikor az asszony a másik saroknál a mérleggel foglalatoskodott, a zöldség alá dugta a borítékot. Még a szünet vége

62

előtt visszaért az iskolába, a nyitott ablakon keresztül bemászott a barakkba, és leült a helyére. – Hihetetlen! – mondta Eva, amikor megpillantotta, és ettől fogva nagyobb tisztelettel nézett rá. De ez kevésbé volt fontos, mint ahogyan gondolta. Fontosabb volt, hogy az elmúlt órában felfedezett magában valamit, ami nem megrökönyödést, hanem még hetekig tartó nagy ámulatot váltott ki belőle. A vonat a bordeaux-i pályaudvarról kigördült Biarritz irányába. Kint már majdnem éjszaka volt, és Gregorius látta az arcát az ablak üvegében. Mi lett volna belőle, ha az döntött volna az életéről, aki akkor a kasszából kivette a pénzt, a helyett az énje helyett, aki annyira beleszeretett a régi és hallgatag szavakba, hogy minden továbbit illetően szabad kezet adott neki? Mi volt a közös a két kitörésben? Volt egyáltalán bennük valami közös? Gregorius elővette Prado könyvét, és addig keresett benne, míg rá nem bukkant arra a mondatra, amit a hirschgrabeni spanyol könyvesboltban a kereskedő lefordított neki: Amennyiben valóban úgy áll a dolog, hogy csupán csekély részét élhetjük meg annak, ami bennünk rejlik – mi történik akkor a maradékkal? Biarritzban egy férfi és egy asszony jött be a vagonba, megálltak a Gregorius előtti üléseknél, és a helyfoglalásaikról beszéltek. Vinte e oito. Eltartott egy darabig, amíg az ismétlődő szavakat portugál

63

szavakként azonosította, és gyanúja beigazolódott: huszonnyolc. Arra összpontosította figyelmét, hogy ők ketten mit mondtak, és az elkövetkező félórában olykor sikerült is felismernie egy-egy szót, de csak ritkán. Holnap délelőtt kiszáll majd egy városban, ahol majdnem minden, amit az emberek mondanak egymásnak, az ő számára javarészt érthetetlen marad. A Bubenbergplatzra, a Bärenplatzra, a Bundesterrasséra, a Kirchenfeld hídra gondolt. Közben odakint teljesen sötét lett. Gregorius megtapogatta, megvan-e a pénze, a hitelkártyája és a pótszemüvege. Félt. A vonat befutott Hendaye, a francia határállomás pályaudvarára. A kocsi kiürült. Amikor ezt észrevették a portugálok, ijedten a csomagtartóban lévő holmijuk után kapkodtak. – Isto ainda não é Irún – mondta Gregorius: Ez még nem Irún. Ez a mondat szerepelt a nyelvtanfolyam lemezén is, csak abban egy másik helynév szerepelt. Ügyefogyott kiejtése és a szavak lassú sorba rakása miatt a portugálok habozni kezdtek, de aztán kinéztek az ablakon, és maguk is látták a pályaudvar feliratát. – Muito obrigada – mondta az asszony. – De nada – felelte Gregorius. A portugálok leültek, a vonat elindult. Gregorius ezt a jelenetet soha nem fogja elfelejteni. Ezek voltak első portugál szavai a valós világban, és el is érték hatásukat. Hogy a szavaknak következményeik lehetnek, hogy a szavak elérhetik, hogy valaki elinduljon vagy megálljon, hogy hatásukra valaki nevetni vagy sírni kezd: ezt már gyermekként is rejtélyesnek találta, és ezt a tényt

64

mindenkor figyelemre méltónak tartotta. Mivel érik el ezt a szavak? Nem hasonlít ez egy kicsit a mágiára? Ebben a pillanatban még nagyobbnak látta ezt a misztériumot, hiszen olyan szavakról volt szó, melyekről tegnap reggel még fogalma sem volt. Amikor néhány perccel később lábával az irúni peronra lépett, minden félelem elpárolgott belőle, és határozott, biztos lépésekkel indult a hálókocsi felé.

65

6

Tíz óra volt, amikor elindult a vonat, hogy másnap reggelre átszelje az Ibériai-félszigetet, és egymás után maga mögött hagyva a pályaudvar tompa fényű lámpáit, átsiklott a sötétségbe. A Gregorius melletti két fülkében nem utazott senki. Az étkezőkocsi felé, két fülkével arrébb egy sovány, magas és őszülő férfi támaszkodott fülkéje ajtajának. – Boa noite – mondta, amikor tekintetük találkozott. – Boa noite – mondta Gregorius is. Mosoly suhant át az idegen arcán, amikor meghallott Gregorius ügyefogyott kiejtését. Finom, de határozott vonású arcában volt valami nemes megközelíthetetlenség. Feltűnően elegáns, sötét öltönyt viselt, ami egy operaház előcsarnokát juttatta Gregorius eszébe. Csak meglazított nyakkendője nem illett a képbe. A férfi mellénye fölött keresztbe fonta karját, fejét az ajtónak támasztotta, és becsukta a szemét. Csukott szemű arca nagyon sápadt volt, és sugárzott róla a fáradtság. Fáradtság, aminek nyilván más oka is volt, mint az, hogy már későre járt. Amikor a vonat néhány perc múlva már teljes sebességgel robogott, a férfi kinyitotta szemét, majd biccentett Gregorius felé, és eltűnt a fülkéjében.

66

Gregorius mindent megadott volna azért, hogy el tudjon aludni, de nem segített a kerekek monoton és a fülkéjéig is elérő csattogása sem. Fölkelt, és homlokát az ablakhoz támasztotta. A vonat elhagyatott kis pályaudvarok mellett robogott el, tejszerű, szórt fénygömbök, helységnévtáblák mellett, melyeket a sebesség miatt el sem lehetett olvasni, félreállított poggyászkocsik mellett; az egyik bakterházban egy sapkás fej látszott, majd gazdátlan kutya, egy oszlopnak támasztott hátizsák, amelyre szőke hajfürtök borulnak. Lassan mállani kezdett róla a biztonság, amit az első portugál szavak kölcsönöztek neki. Csak hívjon nyugodtan. Akár nappal, akár éjjel. Hallotta Doxiades hangját, és a húsz évvel ezelőtti első találkozásukra gondolt, amikor az orvos még erős akcentussal beszélt németül. – Hogy megvakul-e? Nem. Csak rossz sorsjegyet húzott, már ami a szemét illeti. Rendszeresen ellenőrizni fogjuk a retináját. Ezenkívül van lézer is. Pánikra semmi ok. – Az ajtó felé menet megállt, és szigorú, vizsgálódó tekintetével ránézett Gregoriusra. – Egyéb panaszok? Gregorius némán ingatta a fejét. Csak néhány hónap múlva mondta meg az orvosnak, hogy már ekkor tudta: el fog válni Florance-tól. A görög férfi bólintott, nem látszott meglepődöttnek. Az ember néha azért fél valamitől, mert valami mástól fél, mondta. Röviddel éjfél előtt Gregorius átment az étkezőkocsiba. Az étkezőkocsi üres volt, csak az őszülő férfi ült benne, és a pincérrel sakkozott.

67

Voltaképp már zárva vannak, jelezte a pincér, de aztán mégiscsak kihozott Gregoriusnak egy üveg ásványvizet, és intett, hogy üljön oda az ő asztalukhoz. Gregorius rögtön látta, hogy a férfi, aki ekkor aranykeretes szemüveget viselt, mindjárt belesétál a pincér rafinált csapdájába. Keze már rajta volt a sakkfigurán, de mielőtt lépett volna, ránézett Gregoriusra, aki megrázta a fejét, mire a férfi visszahúzta a kezét. A pincér, ez a kérges tenyerű és durva arcvonású férfi, akiről senki nem hitte volna, hogy sakkozásra alkalmas agya van, meglepve nézett Gregoriusra. Az aranykeretes szemüveget viselő férfi ekkor Gregorius felé fordította a táblát, és intett, folytassa ő a partit. Hosszú, szívós küzdelem volt, és már majdnem kettőre járt, amikor a pincér feladta. Amikor utóbb fülkéje ajtajánál álltak, a férfi megkérdezte Gregoriustól, hova valósi, és ezt követően franciául társalogtak. Kéthetenként utazik ezzel a vonattal, mondta a férfi, és csak egyetlenegyszer sikerült nyernie ezzel a pincérrel szemben, míg a másikat rendszerint megveri. Bemutatkozott: José António da Silveira. Mint mondta, üzletember, és porcelánt ad el Biarritzba, és mivel fél a repüléstől, vonattal utazik. – De hát ki ismeri félelme igazi okait? – mondta egy kis szünetet tartva, és ekkor arcára újból kiült a kimerültség, melyet Gregorius már korábban észrevett. Amikor a férfi később elmesélte, hogyan vette át apja kis üzemét és fejlesztette nagy céggé, úgy beszélt önmagáról, akár egy másik személyről, aki

68

csupa belátható, de végeredményében mégis téves döntést hozott. És ebben a hangnemben beszélt a válásáról is, meg a két gyermekéről, akiket szinte alig lát. Hangja csalódott és szomorú volt, de Gregoriusra mély benyomást tett, hogy szavaiban nyoma sem volt az önsajnálatnak. – Az a baj – mondta Silveira, miközben a vonat a valladolidi pályaudvaron állt –, hogy nem látjuk át az életünket. Sem előre, sem visszafelé. Ha valami sikerül, akkor egyszerűen csak szerencsénk volt. Láthatatlan kalapácsütések ellenőrizték a fékeket. – És ön miért utazik ezen a vonaton? Silveira ágyán ültek, amikor Gregorius előadta a maga történetét. A Kirchenfeld hídról leugrani készülő asszonyt kihagyta. Ilyesmiről beszámolhatott Doxiadesnek, de nem egy idegennek. Örvendett, hogy Silveira nem mutatott érdekelődést Prado könyve iránt. Nem akarta, hogy más is kezébe vegye, olvassa és valamit mondjon róla. Csönd lett, amikor befejezte. Hogy Silveirát is foglalkoztatta, amit elmesélt, Gregorius abból látta, hogy az ujján ide-oda tekergette a pecsétgyűrűjét, és hogy rövid, bátortalan pillantásokat küldött feléje. – Egyszerűen csak felállt és elhagyta az iskolát? Csak úgy, egyszerűen? – kérdezte. Gregorius bólintott. Egyszerre sajnálni kezdte, hogy beszélt a dologról; úgy érezte, hogy ezzel valami számára értékes dolog került veszélybe. Megpróbál aludni, mondta. Ekkor Silveira elővett egy noteszt. Volna olyan kedves, és elismételné Marcus Aurelius szavait saját lelkünk rezdüléseiről?

69

Amikor Gregorius elhagyta a fülkét, Silveira a notesze fölé hajolt, és a ceruzát végigfuttatta a szavakon. Gregorius vörös cédrusokról álmodott. Nyugtalan álmát kísértetként újból és újból megzavarták a cedros vermelhos szavak. Így hívták azt a kiadót, amelyik megjelentette Prado feljegyzéseit, melyet eddig nem méltatott különösebb figyelemre. Csak Silveira érdeklődése, hogy miként akarja fellelni a szerzőt, emlékeztette arra, hogy először is ezt a kiadót kell felderítenie. Persze megjelenhetett a könyv magánkiadásban is, gondolta elalváskor, és akkor a vörös cédrusok jelentését csak Amadeu de Prado ismerhette. Álmában a titokzatos névvel az ajkán és a telefonkönyvvel a hóna alatt fáradságosan bolyongott Lisszabon egyre meredekebben emelkedő utcáin, elveszetten ebben az arc nélküli városban, amelyről csak annyit tudott, hogy dombokon fekszik. Amikor hat óra körül felébredt és fülkéjének ablakából a SALAMANCA nevet olvashatta, minden előzetes figyelmeztetés nélkül négy évtizede elfojtott emlékei előtt szakadt át a zsilip. Elsőnek egy másik városnak, Iszfahánnak a neve bukkant fel a mélyből. Egyszer csak eszébe villant ennek a perzsa városnak a neve, ahová az iskola befejezése után el szeretett volna menni. A város neve, amely oly sok titokzatos idegenséget rejtett magában, Gregoriusban annak a lehetséges másik életnek a rejtjeleként bukkant föl, amelyhez nem volt bátorsága. És amikor a vonat kigördült a

70

salamancai pályaudvarról, akkor hosszú idő múltán újra átélte azokat az érzéseket, amelyek annak idején egyrészt felmutatták előtte, de egyben el is zárták előle azt a bizonyos másik életet. Úgy kezdődött, hogy a hébertanár már egy év után Jób könyvét olvastatta velük. Gregorius szinte megmámorosodott, ahogy a mondatokat kezdte megérteni, és feltárult előtte az út, ami egyenesen Kelet szívébe vezetett. May Károlynál ez a Kelet nagyon németül csengett, nem csupán a német nyelv miatt. Most pedig, ebben a könyvben, amelyet hátulról olvastak előre, a Kelet keletnek hangzott. A témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naami Zófár. Jób három barátja. Már maguk a nevek is! Elbűvölő idegenségük mintha minden óceánok túljáról eredne. Micsoda csodálatos, álomszerű világ! Ezután egy darabig orientalista szeretett volna lenni. Olyan valaki, aki kiismeri magát Napkeleten; és szerette ezt a kifejezést, mert a Länggasse végén megcsillantotta a fényt. Az érettségi vizsga előtt nem sokkal megpályázott egy házitanítói állást Iszfahánban, ahol egy svájci gyáros gyermekeit kellett volna tanítani. Apja, aki folyton aggódott miatta, és nagyon félt attól is, hogy mekkora űr keletkezne otthon a távozásával, berzenkedve adta oda neki a tizenhárom frank harmincat a perzsa nyelvtanra, ő maga meg szobácskájában a kis falitáblát teleírta a Kelet új titokzatos jeleivel. Majd egy álom kezdte üldözni, egy olyan álom, melyet egész éjszaka álmodni vélt. Meglehetősen egyszerű álom volt, és a kínokat épp ez az

71

egyszerűség okozta, mert ahányszor csak visszatértek az álomképek, egyre csak egyszerűbbek lettek. Álmában voltaképp egyetlen képet látott: forró keleti homokot, sivatagi homokot, amely fehér és perzselő, és amelyet Perzsia forró lehelete fújt a szemüvegére, és izzó kéregként rátapadva teljesen megfosztotta a látásától, majd megolvasztva a lencséket a szemébe mart. Két-három hét múltán, mialatt ez az álom újból és újból, sőt nappal is gyötörte, visszavitte a perzsa grammatikát, és visszaadta apjának a pénzt. Három frank harmincat megtarthatott, amit aztán egy dobozkában őrzött, és úgy érezte, mintha perzsa pénzt birtokolna. Mi lett volna belőle, ha legyőzi a Kelet perzselő pora miatti félelmét, és elutazik. Gregorius arra a hidegvérűségre gondolt, amellyel a Bärenplatzon belenyúlt a kofa kasszájába. Elegendőnek bizonyult volna-e ahhoz is, hogy megbirkózzék mindazzal, ami Iszfahánban rontott volna rá? A papirusz. Miért fájt neki most ennyire az, amiben évtizedekig csak ártalmatlan tréfát látott. Amikor belépett az étkezőkocsiba, Silveira tányérja már üres volt, és a két portugál, akikkel életében először beszélt portugálul előző este, már a második csésze kávénál tartottak. Imént egy óra hosszat feküdt ébren az ágyán a postásra gondolva, aki kilenc óra felé majd belép a gimnázium előcsarnokába, hogy leadja a leveleket a gondnoknál, úgy, ahogyan szokta. Ma az ő levele is ott lesz a postában. Kägi nem hisz majd a szemének. Mundus elszökött az élete elől. Ezt

72

bárkiről feltételezték volna, csak őróla nem. A hír gyorsan bejárja az iskolát, fent és lent, és a diákok a kapu előtti lépcsőkön másról se fognak beszélni, csak erről. Gregorius gondolatban sorra vette a kollégáit, és elképzelte, mit gondolhatnak, érezhetnek és mondhatnak. Ezenközben felvillanyozó felfedezést tett: egyikükről sem tudta biztosan, hogy miként ítélnek majd. Először még másképp festett a dolog: Burri, őrnagy és buzgó templomba járó, például érthetetlennek, egyenesen perverznek és elvetendőnek tartaná a dolgot, mert mi lesz akkor a tanítással; a frissen elvált Anita Mühletaler elgondolkodva hajolna előre, ő ilyesmit el sem tudna képzelni, pláne önmagáról; a szoknyavadász Kalbermatten, ez a Saas Feeből jött titkos anarchista talán ezt mondaná a tanári szobában: – Miért is ne? –, míg a franciát tanító Virginie Ledoyen, akinek visszafogott megjelenése kiáltó ellentétben állt nevével, egy hóhér pillantásával nyugtázná a hírt. Mindez elsőre egészen világosnak látszott. Ám Gregoriusnak később eszébe jutott, hogy néhány hónappal korábban látta Burrit, ezt a bigott családapát egy szőke hölgy társaságában, aki rövid szoknyájában többnek látszott egyszerű ismerősnél; hogy Anita Mühletaler milyen kicsinyes tudott lenni, ha a diákok nem tudták, hol a határ; hogy milyen gyáva volt Kalbermatten, ha arról volt szó, hogyan tanúsítsanak ellenállást Kägivel szemben; és hogy Virginie Ledoyent egyes hízelgő diákok milyen könnyen az ujjuk köré tudták csavarni, és el tudták téríteni attól, hogy szigorú legyen velük.

73

Levonható volt ebből valamiféle következtetés? A többiek hozzá fűződő viszonyára és meglepő tettére vonatkozó következtetés? Gyanítani lehetette ennek alapján, hogy vannak, akik titokban egyetértenek vele, sőt esetleg irigylik is? Gregorius fölállt, és az olajfák ezüstösen csillogó zöldjébe merülő tájat bámulta. Az ő és kollégái közötti hosszú, éveken át tartó bizalmas viszony álságos megszokásnak helyet adó, megkövesedett tudatlanságként lepleződött le. És tényleg fontos volt számára – valóban fontos –, hogy tudja, mit gondolnak róla? A kialvatlanság volt az oka, hogy ezt nem tudta, vagy éppen ekkor tudatosodott benne idegensége, ami mindig is megvolt, de a társadalmi rítusok elfedték? Összehasonlítva azzal az arccal, amelynek bőre az éjszakai fülke pislákoló fényében áthatolható lett, áthatolható a belülről kifelé törő érzések számára, és áthatolható a kívülről behatolni vágyó pillantások előtt, melyek éppen ezeket az érzéseket akarták felderíteni, Silveira vonásai aznap reggel zárkózottak voltak. Első pillanatra olybá tűnt, megbánta, hogy a gyapjútakaró- és fertőtlenítőszerillatú fülke meghittségében feltárta lelkét egy vadidegen férfi előtt, amiért is Gregorius vonakodva foglalt helyet az asztalánál. De hamarosan megértette: szikár és gondosan ellenőrzés alatt tartott vonásai nem visszavonulásról és visszautasításról árulkodtak, hanem mérlegelő józanságról, ami elárulta, hogy találkozása Gregoriusszal Silveirában bonyolult, őt magát is

74

meglepő érzéseket keltett, és még kereste, milyen legyen a viszonya hozzájuk. A csészéje mellett fekvő telefonjára mutatott. – Foglaltam szobát önnek abban a szállodában, ahol az üzleti partnereimet szoktam elhelyezni. Itt a címe. Átnyújtott Gregoriusnak egy névjegykártyát, hátán a szálloda címével. A megérkezésig még néhány iratot kell áttanulmányoznia, mondta Silveira, és felállni készült. Ám mégis hátradőlt, és ahogyan Gregoriusra nézett, elárulta, valami elindult benne. Azt kérdezte, vajon nem bánta-e meg Gregorius, hogy életét a klasszikus nyelveknek szentelte. Ez bizonyára csendes, visszahúzódó életet jelentett. Unalmas alaknak találsz? Gregoriusnak eszébe jutott, hogy tegnap az utazás során gondolt erre a kérdésre, amelyet Florance-nak tett fel, és ennek valamelyest tükröződnie kellett arcán is, ugyanis Silveira ijedten megjegyezte, reméli, nem érti félre szavait, ő csak azt kísérelte meg elképzelni, milyen lehet az az élet, amelyik annyira különbözik az övétől. Azt az életet élte, amelyiket élni akart, mondta Gregorius, és mialatt a szavak formálódtak benne, ijedten vette észre, hogy a határozottságban, amellyel ezeket a szavakat kiejti, dac is volt. Két nappal ezelőtt, amikor befordult a Kirchenfeld hídra, és meglátta az olvasó portugál asszonyt, még nem lett volna szüksége erre a dacra. Pontosan ugyanezt mondta volna, de a szavakban nem lett

75

volna egy leheletnyi dac sem, hanem úgy hagyták volna el ajkait, akár egy nyugodt lélegzet. – És akkor miért ül most itt? – Gregorius félt ettől a kérdéstől, és az elegáns portugál férfiban egy pillanatra az inkvizítort látta. Mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki megtanuljon görögül, kérdezte most Silveira. Gregorius fellélegzett, és belevetette magát a kérdés megválaszolásába, ami túlontúl hosszúra is sikeredett. Írna héberül néhány szót erre a szalvétára, kérdezte Silveira. És monda Isten: Legyen világosság; és lőn világosság, írta le Gregorius, és le is fordította. Silveira telefonja megcsördült. Most el kell mennie, mondta, amikor véget ért a beszélgetés. A szalvétát zakója zsebébe tette. – Mi is volt a világosságot jelentő szó? – kérdezte már felállva, és az ajtó felé menet elismételte magában a szót. Kint a széles folyó már bizonyára a Tejo volt. Gregorius összerázkódott: ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkeznek. Visszament a fülkéjébe, melyet a kalauz időközben rendes párnás fülkévé alakított, és leült az ablak mellé. Nem akarta, hogy véget érjen az utazás. Mi keresnivalója van Lisszabonban? Szállodája volt. A londinernek majd ad borravalót, az ajtót bezárja, és kipiheni magát. De azután? Kicsit habozott, majd kézbe vette Prado könyvét, és lapozgatni kezdett benne. SAUDADE PARADOXAL. KÉPTELEN VÁGY. 1922 napon átjártam a liceuba, ahová apám

76

íratott be, és amelyik, ahogyan mondták, a legszigorúbb volt az egész országban. – Nem kell, hogy tudós legyen belőled – mondta az apám, és mosolyogni próbált, ami, mint rendszerint, ezúttal is félresikerült. Már a harmadik napon világos volt előttem, hogy számolnom kell a napokat, ha nem akarom, hogy felőröljenek. Mialatt Gregorius megkereste a szótárban a felőröl igét, a vonat befutott Lisszabon Santa Apolóniáról elnevezett pályaudvarára. Gregoriusnak már ez a néhány mondat is megragadta a képzeletét. Ezek voltak az első mondatok, amelyek valamit elárultak a portugál író hétköznapjairól. Szigorú gimnázium tanulója volt, aki számolta a napokat, és egy olyan apa fia, akinek mosolya többnyire félresikerült. Ez annak az elfojtott dühnek a forrása, ami a többi mondatából is árad? Gregorius nem tudott volna számot adni róla, hogy miért, de többet akart tudni erről a dühről. Most pillantotta meg valaki képmásán az első vonásokat, aki itt, ebben a városban élt. Olyasvalaki vonásait, akihez szerette volna, ha több köze van. Úgy érezte, a város ezekben a mondatokban tárulkozik föl előtte. Mintha épp ekkor, ettől a pillanattól kezdve a város már nem is lett volna teljesen idegen a számára. Fogta az utazótáskáját, és kilépett a peronra, ahol Silveira már várta. Elkísérte a taxihoz, és a sofőrnek megmondta a szálloda címét.

77

– Adtam önnek névjegyet – mondta Silveira Gregoriusnak, és kurtán búcsút intett.

78

7

Amikor Gregorius felébredt, késő délután volt már, és alkony ereszkedett a városra, amelynek egét felhők árnyékolták be. Megérkezése után rögtön, még ruhástul bebújt az ágyba, majd ólmos álomba zuhant, de alvás közben az az érzés tartotta fogva, hogy voltaképp nem volna szabad aludnia, mert ezernyi dolgot kell még elintéznie, bár ezeknek a dolgoknak nem volt nevük, de ez nem jelentette azt, hogy kevésbé sürgetően nehezednek rá. Ellenkezőleg, kísérteties megnevezhetetlenségük olyasmivé tette őket, hogy nyomban bele kellett fognia az embernek, ha meg akarta akadályozni, hogy valami még szörnyűségesebb történjék, valami, amit már nem is lehet megnevezni. Amikor a fürdőszobában megmosta az arcát, megkönnyebbülve érezte: tompa kábultságával elpárolgott a félelme is, hogy elmulaszt valamit, és emiatt bűnbe esik. Ezután az ablaknál ült vagy egy óra hosszat, és megkísérelte rendezni a gondolatait. Pillantása néha a sarokban álló, még kicsomagolatlan utazótáskájára tévedt. Már éjjel volt, amikor lement a recepcióhoz, és megérdeklődte, hogy indul-e még gép Zürichbe vagy Genfbe. Aznap már nem indult, és fölfelé a liftben csodálkozva vette tudomásul,

79

hogy mennyire megkönnyebbült. Majd a sötétben leült az ágya szélére, és megpróbálta megmagyarázni meglepő megkönnyebbülését. Feltárcsázta Doxiades számát, tízszer csöngetett, aztán visszatette a kagylót a helyére. Elővette Amadeu de Prado könyvét, és ott folytatta az olvasást, ahol a pályaudvaron abbahagyta. Mindennap hatszor hallottam a torony harangocskájának csilingelését, ami az óra kezdetét jelezte, és úgy hangzott, mintha szerzeteseket hívna imához. Tehát összesen 11 532-szer mentem vissza összeszított fogakkal az udvarról a sötét épületbe ahelyett, hogy képzeletemre hallgattam volna, amely az udvar kapuján át a kikötőbe küldött, egészen egy gőzös korlátjához, ahol azután lenyalnám a sót a szám széléről. Most, harminc év múltán mindig újból és újból visszatérek erre a helyre. Minden gyakorlatias ok nélkül. Akkor meg miért? Itt ülök a bejárat mohával benőtt málló lépcsőjén, és fogalmam sincs róla, miért dobog a szívem a torkomban. Miért fog el az irigység, ha látom, hogy napbarnított lábú és fényes hajú diákok úgy járnak itt ki és be, mintha otthon volnának? Mi az, amiért irigylem őket? Nemrég, amikor az ablakokat egy napon a forróság miatt kitárták, hallgattam a tanárokat, és hallottam a félénk diákok dadogó feleletét is olyan kérdésekre, amelyektől én is reszkettem. Hogy még

80

egyszer ott bent üljek – nem, nem ez volt az, ami után vágyódtam. A hosszú folyosók hűvösében belebotlottam a gondnokba, aki előrenyújtott madárfejével és bizalmatlan tekintettel közeledett felém. „Mi keresnivalója van itt?”, kérdezte, amikor már elhaladtam mellette. Sípoló, vékony, asztmás hangja olyan volt, mintha a végítélet bírája szólna belőle. Megálltam, de nem fordultam meg. Idejártam iskolába, mondtam, és mélyen megvetettem magamat, amikor hallottam, milyen rekedt a hangom. Néhány másodpercig tökéletes, kísérteties csönd ülte meg a folyosót. Majd a férfi csoszogó léptekkel tovaindult. Úgy éreztem, rajtakaptak. De min? A záróvizsga utolsó napján mindnyájan a padunk mögött álltunk, fejünkön az iskolai egyensapkával, feszesen, már majdnem vigyázzállásban. Senhor Cortês kimért léptekkel haladt egyik diáktól a másikig, és szokásos szigorú tekintetével kihirdette az átlagosztályzatot, majd szúrós tekintet kíséretében átadta a bizonyítványt. Törekvő padszomszédom bánatosan és sápadtan vette át a magáét, és úgy tartotta összekulcsolt kezében, mint valami Bibliát. Az osztály legrosszabb tanulója, a lányok napbarnított kedvence a magáét, mint valami szemetet, vigyorogva a padlóra ejtette. Majd kiléptünk a forró júliusi délbe. De mit kezdhettünk, mit kellett volna

81

kezdenünk az előttünk álló rengeteg idővel, amely ott várt ránk, szabadon, végtelenül, és szétfolyóan és pillekönnyűen, ám bizonytalanságában mégis ólomsúlyként nehezedett ránk. Sem korábban, sem később nem éltem meg semmit, ami meggyőzőbben és nyomatékosabban feltárta volna előttem, hogy mennyire különbözőek az emberek. A következő jelenet játszódott le. Az osztály leggyengébb tanulója vette le elsőnek a sapkáját, nagy lendülettel megpördült a tengelye körül, és sapkáját az iskola udvara fölött a szomszédos tóba hajította, ahol a sapka hamar teleszívta magát vízzel, és alámerült a tavirózsák között. Hármannégyen követték a sapkáját elhajító fiú példáját, de az egyik sapka fennakadt a kerítésen. Padszomszédom ijedtében vagy méltatlankodásból igazított a sapkáján, nem lehetett megállapítani, melyik érzés erősebb benne. Mit csinál holnap reggel, ha már nem kell feltennie a sapkát? De a legmélyebb benyomást mégis az tette rám, amit az udvar árnyas sarkában figyelhettem meg. Az egyik diák egy porlepte bokor mögött, félig takarásban próbálta meg sapkáját a táskájába rejteni. Nem akarta egyszerűen belegyűrni, ezt félreérthetetlenül elárulták óvatos mozdulatai. Próbált ezt is, azt is, hogyan szoríthatna helyet a sapkájának úgy, hogy az ne gyűrődjék össze; végül kivett a táskájából néhány könyvet, és tanácstalanul

82

és ügyetlenül a hóna alá szorította őket. Amikor megfordult, reménykedve nézett a többiek után, hogy senki nem látta, miként próbálta meg szégyenlősen eldugni a sapkáját. De szeméből annak a gyermeteg gondolatnak az utolsó és a tapasztalatok által kioltott szikrája is kiolvasható volt, hogy ha elfordítjuk a tekintetünket, akkor láthatatlanná válunk. Még ma is érzem, hogyan tekergettem átizzadt sapkámat, hol az egyik, hol a másik irányba. A bejárati lépcső meleg mohapárnáján ültem, és atyám határozott kívánságára gondoltam, hogy legyek orvos – olyan ember tehát, aki másokat, köztük őt is, képes megszabadítani a fájdalomtól. Szerettem a bizalmáért, és átkoztam, hogy megható kérése elviselhetetlen terhet ró rám. Közben a lányok is átjöttek a leányiskolából. –Örülsz, hogy vége? – kérdezte Maria Joào, és leült mellém. Áthatóan nézett rám. – Vagy a végén még szomorú vagy miatta? Most végre, tudom, mi kényszerít arra, hogy újból és újból kiutazzam az iskolához: azt a pillanatot ott az iskola udvarán szeretném újból átélni, amikor a múlt már lehullott rólunk, de a jövő még nem kezdődött el. Az idő megállt, visszatartotta lélegzetét, ahogyan később soha. Maria Joào barna térdéhez és világos ruhájának szappanillatához szeretnék visszatérni? Vagy arról a kívánságról – álomszerű, patetikus

83

kívánságról van-e szó, hogy még egyszer vissza akarok térni életemnek ehhez a pontjához, hogy egészen más irányba indulhassak el, mint arra, amelyik azzá tett, aki ma vagyok? Van valami különös ebben a kívánságban, mert paradoxnak és logikai furcsaságnak hat. Ugyanis az, aki ez után vágyakozik, az voltaképp nem olyan ember, aki útelágazáshoz érkezett, de még nem érintette meg a jövő. Sokkal inkább a végigjárt, de múlttá lett jövő által megviselt ember az, aki szeretne ide visszatérni, hogy visszavonja a visszavonhatatlant. Vissza akarná vonni, ha nem szenvedte el? Még egyszer a meleg mohán ülni, és kezemben tartani a sapkát – ebben áll az az értelemnek ellentmondó vágy, hogy a mögöttem hagyott időbe visszautazzam, és magamat, ezt az események által megbélyegzett egyént mégis magammal vihessem. És elképzelhető, hogy az akkori fiatalember szembeszegül atyja kívánságával, és be se teszi a lábát az orvosi fakultás előadótermébe – manapság néha ezt kívánom magamnak. Megtehette volna, és lehetett volna önmaga? Akkoriban nem rendelkeztem a megszenvedett tapasztalat semmiféle olyan támpontjával, amelynek alapján azt kívánhattam volna, hogy az útelágazásnál más irányba induljak. Mi hasznomra volna tehát, ha visszaforgatnám az időt, és egyik tapasztalatot a másik után kitörölve,

84

visszaalakulnék azzá a fiatalemberré, aki rabja volt Maria Joào barna térdének és a ruhájából áradó üde illatnak. Az iskolai sapkás fiúnak – hát neki aztán lényegesen másnak kellett volna lennie, mint amilyen én voltam, hogy úgy indulhasson el más irányba, ahogyan ezt ma szeretném. Akkor azonban, másvalakiként, nem lehetett volna azzá, aki utóbb visszavágynék a korábbi útelágazáshoz. Kívánhatom-e, hogy ő legyek? Úgy tűnik, elégedett lehetnék, amennyiben ő vagyok. Ám elégedett csak én lehetek, aki nem ő vagyok, csak azoknak a vágyaknak a beteljesedésében, amelyek nem az ő vágyai. Amennyiben valóban ő volnék – nem ezek volnának a vágyaim, melyeknek beteljesülése elégedettséggel tölthetne el, hogy annyira vagyok ő, amennyire ezt a vágyaim megengedik, és ameddig megfeledkezem arról, hogy ha beteljesednének, nem is lennének vágyaim. És mégis biztos vagyok benne, hogy hamarosan újból azzal a kívánsággal ébredek, hogy kimenjek az iskolához, és ezzel egy olyan vágyat teljesítsek be, amelynek egyáltalán nem is lehet tárgya, mert ezt még elgondolni sem lehet. Létezhet valami, ami még ennél is őrültebb dolog? Hogy ugyanis olyan vágy vezéreljen bennünket, amelyiknek nincsen elgondolható tárgya?

85

Már majdnem éjfél volt, amikor Gregorius végre biztos volt benne, hogy megértette a nehéz szöveget. Prado tehát orvos volt, és azért lett orvos, mert atyjának, akinek mosolya rendszerint félresikeredett, ez volt ellentmondást nem tűrő kívánsága, olyan kívánsága, amely nem diktatórikus önkényből vagy atyai hiúságból eredt, hanem a krónikus fájdalmakkal szembeni tehetetlenségből. Gregorius felütötte a telefonkönyvet. Tizennégyszer fordult elő benne a Prado név, de az Amadeu, Inácio vagy Almeida keresztnév egyszer sem. Miért gondolta, hogy Prado Lisszabonban él? Ezután a szakmai telefonkönyvben kereste a cedros vermelhos kiadót: eredménytelenül. Az egész országot végig kellene kutatnia? Van ennek értelme? Akár a legcsekélyebb is? Gregorius útnak eredt az éjszakai városban. Azóta lett a szokása, hogy éjfél után bemenjen a városba, mióta húszas éveinek közepétől képtelen volt lefekvés után rögtön elaludni. Számtalanszor rótta így Bern üres utcáit, időnként megállt, és akár a vakok, a néhány járókelő lépteire fülelt. Szeretett megállni a könyvkereskedések sötét kirakata előtt, és élvezte, hogy míg a többiek aludtak, csakis az övé volt a rengeteg könyv. Lassú léptekkel kanyarodott ki a mellékutcából, ahol a szálloda volt, a széles Avenida da Liberdadéra, és indult az alsóváros, Baixa irányába, ahol az utcák a sakktábla rendjét követték. Hideg volt, és az aranyfényű, régimódi utcai lámpák köré tejszerű udvart vont a köd. Talált egy gyorsbüfét, ahol állva megevett egy szendvicset és ivott egy kávét.

86

Prado újból és újból leült az iskolája lépcsőjére, és elképzelte, milyen lenne az, ha egészen más életet élne. Gregorius Silveira hozzá intézett kérdésére gondolt, amelyre dacosan azt felelte, hogy azt az életet élte, amelyet élni akart. Érezte, hogyan ingatja meg benne a mohos lépcsőkön ülő, kétségek gyötörte orvos képe és a vonaton utazó, kétségek gyötörte üzletember kérdése mindazt, amit a berni utcákon megingathatatlannak hitt. Ekkor a rajta kívül a gyorsbüfében fogyasztó egyetlen férfi fizetett, és kiment az utcára. Gregorius önmaga számára is érthetetlen sietséggel szintén fizetett, és követte a férfit. Idősebb ember volt, aki egy kicsit húzta az egyik lábát, és néha megállt, hogy kifújja magát. Gregorius meglehetős távolságra követte Bairro Altóba, azaz a felsővárosba, ahol a férfi eltűnt egy keskeny, rozoga ház ajtaja mögött. Az első emeleten felgyújtották a lámpát, a függönyt félrehúzták, és a férfi cigarettával a szájában megjelent a nyitott ablakban. Egy kapualj sötétjéből Gregorius a férfi mellett belátott a kivilágított lakásba. Egy pamlagon kopott gobelinpárnák voltak. Két darab, a pamlaghoz nem illő fotel. Egy vitrin, benne étkészlet és kis színes porcelánfigurák. A falon feszület. Könyv sehol. Milyen lehet az, ha valaki úgy él, mint ez a férfi? Miután a férfi becsukta az ablakot és behúzta a függönyt, Gregorius kilépett a kapualjból. Nem tudta, hol van, ezért befordult a következő lefelé vezető utcába. Még soha nem követett így senkit, azzal a gondolattal, hogy mi volna, ha a sajátja helyett ennek az idegen embernek az életét élné.

87

Egy egészen újfajta kíváncsiság tört fel benne, ami illett ahhoz az újfajta éberséghez, amelyet a vonatúton fedezett fel, és amellyel Párizsban a Gare de Lyonon leszállt a vonatról, tegnap vagy valamikor. Olykor megállt, és maga elé bámult. A régi szövegek, az ő régi szövegei, azok is tele voltak különböző alakokkal, akik élték a maguk életét, és aki ezeket a szövegeket el akarta olvasni és meg akarta érteni, annak – ahogyan mindenkor állították – ezt az életet kellett elolvasnia és megértenie. Akkor meg most miért volt mindez annyira új, ha a portugál nemes életéről vagy az iménti sánta férfiról volt szó. A meredek utca nedves kockakövein bizonytalanul lépkedett, majd fellélegzett, amikor felismerte az Avenida da Liberdadét. Az ütés váratlanul érte, mert nem hallotta közeledni a görkorcsolyást. Szálas férfi volt, aki előzéskor a könyökével eltalálta Gregorius halántékát és leverte a szemüvegét. Kábultan és hirtelenében vakon botladozott néhány lépést, és elborzadva érezte, hogy rálépett a szemüvegére, ami ropogva tört össze a talpa alatt. Pánikba esett. Vigyen magával pótszemüveget! – hallotta a telefonban Doxiades hangját. Percekbe tellett, mire újra képes volt egyenletesen lélegezni. Letérdelt az utcakőre, és az üvegszilánkok és a keret darabjai után tapogatott. A zsebkendőjébe söpörte, amit ki tudott tapogatni, és csomót kötött a zsebkendőre. A házak mentén lassan kitapogatta az utat a szállodáig.

88

Az éjszakai portás ijedten pattant fel a helyéről, és amikor Gregorius közelebb lépett a szállodai előcsarnok tükréhez, látta, hogy halántékáról csöpög a vér. A liftben a sebére szorította a portástól kapott zsebkendőt, majd végigsietett a folyosón, reszkető kézzel kinyitotta az ajtót, és odarohant az utazótáskájához. A megkönnyebbüléstől könnyezni kezdett, amikor keze rátalált pótszemüvege hideg fémtokjára. Föltette a szemüveget, lemosta a vért, és a halántékán felszakadt bőrt leragasztotta a portástól kapott tapasszal. Fél három volt. A repülőtéren senki nem vette föl a telefont. Négy óra felé elaludt.

89

8

Ha Lisszabon másnap reggel nem úszott volna abban az elbűvölő fényben, gondolta később Gregorius, talán a dolgok is egészen másképpen alakulnak. Talán akkor a repülőtérre vitette volna magát, és a legelső géppel hazarepült volna. Ám a fény nem engedte, hogy visszaforduljon. Tündöklése minden elmúlt dolgot nagyon távolinak, majdhogynem valótlannak tüntetett fel, ragyogásának ereje az akaratot megfosztotta a múlt minden árnyékától, és az embernek csupán egyetlen lehetősége maradt, mégpedig az, hogy elinduljon a jövő felé, jelentsen bármit is ez a jövő. Bern és a hópelyhek nagyon messze voltak, és Gregorius szinte el sem akarta hinni, hogy még csak három nap telt el azóta, hogy a Kirchenfeld hídon találkozott a rejtélyes portugál asszonnyal. A reggelit követően José António da Silveira számát tárcsázta, a telefonnál a titkárnő jelentkezett. Gregorius megkérdezte, hogy nem tudna-e ajánlani neki egy németül, franciául vagy angolul beszélő szemorvost. A titkárnő fél óra múlva visszahívta Gregoriust, átadta neki Silveira üdvözletét, és megadta annak az orvosnőnek a nevét, aki hosszú időn át dolgozott Coimbrában és Münchenben az egyetemi klinikán, és akihez Silveira nővére is jár.

90

A doktornő rendelője az Alfama negyedben, a városnak a vár mögötti legrégibb részében volt. A ragyogó napfényben Gregorius komótosan haladt előre, még idejekorán kikerült mindenkit, aki esetleg beléütközhetett volna. Néha megállt, és vastag szemüvege mögött megdörzsölte a szemét: Ez volt hát Lisszabon, az a város, ahová azért jött, mert diákjaira pillantva saját életét hirtelen a vége felől látta, és mert egy portugál orvos könyve került a kezébe, amelynek a szavai úgy hangzottak, mintha egyenesen hozzá intézték volna őket. A helyiségek, ahová egy órával később belépett, egyáltalán nem olyanok voltak, mint egy orvosi rendelő. A sötét faburkolat, az eredeti festmények és a vastag szőnyegek azt a benyomást keltették, mintha a látogató egy olyan előkelő család lakásában volna, ahol mindennek szigorú rendje van, és minden hangtalanul zajlik. Gregoriust nem lepte meg, hogy nem volt senki a váróban. Aki ilyen körülmények között él, annak nincs szüksége a betegektől kapott honoráriumra. Senhora Eça néhány perc múlva itt lesz, mondta az asszony a fogadópultnál. Nem látszott rajta, hogy ő az asszisztensnő. Csak a számítógép képernyőjén sorjázó nevek és adatok jelezték, hogy itt üzletről is szó van. Gregorius Doxiades józanul kopár, sőt egy kicsit elhanyagolt rendelőjére és csipkelődő asszisztensnőjére gondolt. Hirtelen úgy érezte, árulást követ el. Amikor föltárult az egyik magas ajtó és megjelent a doktornő, örült, hogy nem kellett hosszabban egyedül maradnia ezzel a lehetetlen érzéssel.

91

Doutora Mariana Conceicão Eça mindenekelőtt nő volt, bizalomgerjesztő, nagy sötét szemekkel. Silveira barátját folyékony németséggel üdvözölte, amibe csak itt-ott csúszott egy aprócska hiba. Azt is tudta már, miről van szó. Hogy jut eszébe az a különös gondolat, hogy bocsánatot kérjen azért, mert ideges az eltört szemüvege miatt. Magától értetődik, hogy valakinek, aki annyira rövidlátó, mint ő, szüksége van tartalék szemüvegre! Gregorius egy csapásra teljesen megnyugodott. Belesüppedt a doktornő íróasztala előtti fotelba, és arra vágyott, hogy soha többé ne kelljen fölállnia belőle. Az volt a benyomása, az asszony korlátlan ideig rendelkezésére áll, és ezt még egyetlen orvosnál sem tapasztalta, még Doxiadesnél sem, ez valószínűtlen volt, szinte álom. Arra számított, hogy a doktornő a tartalék szemüveghez először méretet vesz, majd végigcsinálja a szokásos látáspróbákat, és aztán a recepttel elküldi a látszerészhez. Ehelyett először elmeséltette vele rövidlátása történetét, fázisról fázisra, látási problémáról látási problémára. Amikor Gregorius a végén átnyújtotta neki a szemüvegét, a doktornő vizsgálódva nézett rá. – Nyugtalanok az álmai – mondta. Majd megkérte, hogy fáradjon a szoba másik részébe az eszközökhöz. A vizsgálat egy óránál is tovább tartott. Az eszközök másmilyenek voltak, mint Doxiadesnél, és Senhora Eça olyan alapossággal vizsgálta meg a szemfenekét, mint az, aki egy egészen új tájjal ismerkedik.

92

Gregoriusra az tette a legnagyobb hatást, hogy a doktornő háromszor is megismételte a látásélességi vizsgálatot. A vizsgálat közben szüneteket tartott, amelyek alatt Gregoriusnak fel és alá kellett járnia, miközben a doktornő a foglalkozása felől érdeklődött. – Hogy valaki mennyire lát jól, az nagyon sok dologtól függ – mondta mosolyogva, látván Gregorius csodálkozását. Végül olyan dioptriákat írt fel, amelyek jelentősen eltértek a megszokott értékektől, és a különbség is jóval nagyobb volt Gregorius két szeme között, mint máskor. Senhora Eça észrevette, hogy ez mennyire elbizonytalanította Gregoriust. – Próbáljuk meg – mondta, és megérintette Gregorius karját. Gregorius az elutasítás és a bizalom közt ingadozott. A bizalom győzött. A doktornő átnyújtotta neki egy optikus névjegyét, majd mindjárt föl is hívta. Amikor a doktornő ismét portugálul szólalt meg, visszatért az a varázslat, amelyet Gregorius akkor érzett, amikor a Kirchenfeld hídon a rejtélyes asszony kimondta a português szót. Hirtelen értelmet kapott, hogy miért volt ebben a városban, persze olyan értelmet, amit nem lehetett megnevezni, sőt ellenkezőleg: ennek az értelemnek az volt a lényege, hogy nem kísérelték meg erőszakkal szavakba foglalni. – Két nap – mondta a doktornő, amikor letette a kagylót –, César azt mondja, hogy ennél gyorsabban a legjobb akarattal sem megy.

93

Gregorius ekkor zakója zsebéből elővette Amadeu de Prado feljegyzéseinek vékonyka kötetét, megmutatta a doktornőnek a kiadó különös nevét, és elmondta, hogy hiába kereste a telefonkönyvben. Igen, mondta szórakozottan a doktornő, valóban magánkiadásnak látszik. – Vörös cédrusok... nem csodálkoznék, ha ez valaminek a metaforája lenne. Erre már Gregorius is gondolt: metafora vagy valami titokzatos, véres vagy szép dolognak a kódja, elrejtve egy élettörténet tarka, hervadt lapjai közt. A doktornő átment egy másik szobába, és egy címeket tartalmazó könyvecskével tért vissza. Fölütötte, és ujját végighúzta az egyik oldalon. – Itt van. Júlio Simões – mondta –, elhunyt férjem barátja, antikvárius, akiről mindig azt gondoltuk, hogy a könyvekről sokkal többet tud, mint bármely más halandó, annyira, hogy az már ijesztő volt. Majd felírta az antikvárius címét, és elmagyarázta Gregoriusnak, merre van. – Adja át neki üdvözletem. És jöjjön majd el az új szemüveggel, szeretném tudni, hogy jót írtam-e fel. Amikor Gregorius a lépcsőfordulóban visszafordult, a doktornő még mindig az ajtóban állt, egyik kezével az ajtókeretet támasztva. Mivel Silveira beszélt vele telefonon, a doktornő akkor talán azt is tudta, hogy ő, Gregorius otthagyott mindent. Szívesen mesélt volna neki erről. A

94

lépcsőházban úgy visszhangzottak léptei, mintha nem szívesen távozna innen. Az eget finom fehér fátyol borította, ami elmosódottá tette a napfény ragyogását. Az optikus boltja a Tejón közlekedő komp közelében volt. César Santarém mogorva arca felderült, amikor Gregorius megmondta neki, ki küldte hozzá. Ránézett a receptre, kezébe vette a szemüveget, amelyet Gregorius átadott neki, majd azt mondta tört franciasággal, az üvegeket könnyebb anyagból is el lehet készíteni, és könnyebb keretbe is beleilleszthetők. Rövid időn belül valaki másodszor vonta kétségbe Konstantin Doxiades munkáját, és Gregoriusnak úgy tűnt, mintha kivennék kezéből az eddigi életét, amely életben – ameddig csak az emlékezete terjedt – mindig nehéz szemüveget hordott az orrán. Elbizonytalanodva próbálta föl egyik keretet a másik után, és végül hagyta, hogy Santarém eladónője, aki csak portugálul tudott, és akiből úgy ömlött a szó, akár a vízfolyás, rábeszélje egy keskeny vöröses keretre, amit ő maga széles és szögletes arcához viszonyítva túlságosan divatosnak és hivalkodónak tartott. Útban odaátra, a Bairro Altóba, ahol Júlio Simões antikváriuma volt, folyton azt mondogatta magában, hogy új szemüvegét megtarthatja pótszemüvegnek, és egyáltalán nem is kell hordania. Amikor végre az antikvárium előtt állt, újra meglelte belső egyensúlyát. Senhor Simões szikár férfi volt élesen metszett orral és sötét szemmel, melyből higanymozgású

95

intelligencia sugárzott. Mariana Eça már fölhívta, és elmondta neki, hogy miről van szó. Úgy tetszett, fél Lisszabon azzal volt elfoglalva, hogy jelezze Gregorius jövetelét, vagy továbbküldje másokhoz, már szinte a bejelentések körtáncáról lehetett beszélni, ő maga meg nem emlékezett arra, hogy valaha is megélt valami hasonlót. CEDROS VERMELHOS – ilyen kiadó, mondta Simões, az alatt a harminc év alatt, mióta ő a könyvszakmában dolgozik, nem létezett, UM OURIVES DAS PALAVRAS – nem, erről a címről nem hallott sohasem. Lapozott, időnként elolvasott egy mondatot, és Gregoriusnak úgy tűnt, hogy arra vár, emlékezetéből mégiscsak felbukkan valami. Végül még egyszer a megjelenés évére pillantott. 1975 – akkor még Portóban tanulta a szakmát, és erről a könyvről, amely magánkiadásban jelent meg, nem is tudhatott vagy hallhatott, különösen nem, ha Lisszabonban nyomtatták, mondta az antikvárius. – Ha tudhatja valaki – folytatta, miközben megtömte a pipáját –, akkor csak az öreg Coutinho, ez az üzlet előttem az övé volt. Hamarosan eléri a kilencvenet, és bolond is, de a könyvekre hihetetlenül pontosan emlékszik, maga a csoda. Felhívni nem lehet, mert már szinte egyáltalán nem hall semmit; de adok önnek néhány ajánló sort. Simões a sarokban álló íróasztalához ment, írt valamit egy jegyzetlapra, amit aztán beletett egy borítékba. – Legyen türelmes vele – mondta, miközben átnyújtotta Gregoriusnak a borítékot –, sok

96

kellemetlenség érte az életben, megkeseredett öregember. De nagyon kedves is tud lenni, ha az ember megtalálja vele a megfelelő hangot. A baj csak az, hogy nem lehet előre tudni, melyik a megfelelő. Gregorius hosszan elidőzött az antikváriumban. Egy várost mindig azoknak a könyveknek az alapján ismert meg, amelyeket az adott város kínált. Egyetemistaként első külföldi útja Londonba vezetett. Visszafelé, a Calaisba tartó kompon lett számára világos, hogy a három nap alatt a diákszállón, a British Museumon és a környékén található sok-sok könyvesbolton kívül szinte semmit nem látott a városból. De hát ugyanazok a könyvek egészen máshol is megtalálhatók! – mondták a többiek fejcsóválva, mert Gregorius sok mindent elmulasztott. Persze, de igazában nem találhatók meg máshol, válaszolta nekik. És most itt állt a portugál könyvekkel teli, mennyezetig érő polcok előtt, a könyveket voltaképp el sem tudta olvasni, és érezte, miként kezdi megérinteni a város. Amikor reggel elhagyta a szállodát, úgy gondolta, itt-tartózkodásának értelmet kell adnia, és Amadeu de Pradót a lehető leggyorsabban meg kell találnia. De azután közbeszólt Mariana Eça sötét szeme, vöröses haja és fekete bársonykabátkája, meg ezek a könyvek, bennük korábbi tulajdonosaik nevével, amelyek eszébe juttatták Anneli Weiss aláírását a latinkönyvében. O GRANDE TERRAMOTO. Azonkívül, hogy 1755ben történt és lerombolta Lisszabont, semmit nem

97

tudott az egykori pusztító földrengésről, amely oly sok ember Istenbe vetett hitét rendítette meg. Levette a könyvet a polcról. Így egy kissé megdőlt a mellette lévő kötet, amelynek a MORTE NEGRA volt a címe, és a 14. és 15. század pestisjárványaival foglalkozott. E két könyvvel a hóna alatt Gregorius átment a helyiség másik oldalára, az irodalomhoz. Luís Vaz de Camões; Francisco de Sá de Miranda; Fernão Mendes Pinto; Camilo Castelo Branco. Egy univerzum, amelyről még semmit sem hallott, Florance-tól sem. José Maria Eça de Queirós, O CRIME DO PADRE AMARO. Vigyázva, mintha tilos volna, úgy vette le a könyvet a polcról, és hozzáfogta a két másikhoz. Majd egyszer csak előtte állt: Fernando Pessoa, O LIVRO DO DESASSOSSEGO. Voltaképp hihetetlen volt, de úgy érkezett ide Lisszabonba, hogy nem gondolt arra, hogy Bernardo Soares segédkönyvelő városába jön, aki a Rua dos Douradoresen dolgozott, és ebből kifolyólag feljegyezte Pessoa gondolatait, melyek magányosabbak voltak minden gondolatnál, amelyet a világ előtte és utána hallhatott. Ennyire hihetetlen volt? A földek zöldebbek, ha leírod, mint amennyire valójában zöldek. Ez a Pessoa-mondat vezetett az évek során közte és Florance között a leglátványosabb összetűzéshez. Florance kollégáival ült a nappaliban, hallani lehetett a nevetésüket és a poharak csörömpölését. Gregoriusnak erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy átmenjen abba a szobába, ugyanis az egyik könyvre volt szüksége. Amikor belépett, valaki éppen ezt a mondatot olvasta föl. Micsoda briliáns

98

mondat! – kiáltott fel Florance egyik kollégája. Ezt a mondatot csak nagyon kevesen fogják megérteni, mondta Gregorius. Hirtelen zavart csönd állott be a szobában. És te e kiválasztottak egyike vagy? – kérdezte Florance metsző hangon. Gregorius szándékolt lassúsággal vette le a kötetet a polcról, és szó nélkül kiment a szobából. Percekig is eltartott, míg odaátról újból eljutott valami a füléhez. Ha ezt követően valahol meglátta a kétségek könyvét, gyorsan továbbsietett. Az esetről nem beszéltek soha. Ez a jelenet is feldolgozatlan maradt, mint annyi más, mivel elváltak útjaik. Gregorius levette a könyvet a polcról. – Tudja, mi a véleményem erről a hihetetlen könyvről? – kérdezte Senhor Simões, miközben beütötte az árat a pénztárgépbe. – Olyan, mintha Marcel Proust írta volna Michel de Montaigne esszéit. Gregorius az összeesésig fáradt volt, amikor nehéz szatyrával odaért Camõesnek a felsővárosi Rua Garretten álló emlékművéhez. De nem akart visszatérni a szállodába. Igyekezett otthon érezni magát ebben a városban, és még többet akart ebből az érzésből, hogy biztosan tudja, aznap este nem hívja fel a repülőteret, hogy helyet foglaljon a visszaútra. Ivott egy kávét, majd felszállt a villamosra, ami akár egészen a Cemetério dos Prazeresig elviszi; annak közelében lakott Viktor Coutinho, a bolond öreg, aki talán tudott valamit Amadeu de Pradóról.

99

9

Gregorius a százéves lisszaboni villamoson utazott vissza gyermekkorának Bernjébe. A villamoskocsi, amelyik zötykölődve, rázkódva és csengetve közlekedett a Bairro Altóban, úgy tetszett, semmiben nem különbözik azoktól a régi villamoskocsiktól, amelyekkel – akkor még nem kellett jegyet vennie – órákon át keresztül-kasul utazott a berni utcákon. Ugyanolyanok voltak a lakkozott falécekből készült ülőhelyek, ugyanolyan csengetőszíj fityegett a tetőről lelógó kapaszkodók mellett, és ugyanolyan volt a fémkar, melyet a vezető a fékezéshez és a gyorsításhoz egyaránt használt, és amelynek működését Gregorius felnőttként éppúgy nem értette, mint kisgyerekkorában. Valamikor, amikor már az algimnázium sapkáját hordta, újakra cserélték a régi villamoskocsikat. Csöndesebben és kevesebb rángatással közlekedtek, a diákok meg törték magukat, hogy az új kocsikkal utazhassanak, és sokan elkéstek az iskolából, mert az új kocsira vártak. Gregoriusnak nem volt bátorsága, hogy kimondja, de zavarta, hogy a világ megváltozott. Összeszedte minden bátorságát, elvillamosozott a kocsiszínhez, és megkérdezte egy öreg munkástól, hogy mi lesz a régi kocsik sorsa. Eladják őket

100

Jugoszláviának, mondta a férfi. Nyilván látta arcán a szomorúságot, mert bement az irodába, és a régi villamoskocsik egyik modelljével tért vissza. Megvolt még ma is, és Gregorius úgy óvta, mint valami drága és pótolhatatlan leletet a történelem előtti időkből. Megjelent a szeme előtt, amikor a lisszaboni villamos a végállomáson csörömpölve és csikorogva megállt. Arra, hogy a rettenthetetlen tekintetű portugál meg is halhatott, Gregorius eddig nem gondolt. Csak most ötlött fel benne ez a gondolat, amikor a temető előtt állt. Lassan és elszorult szívvel haladt a holtak városának csupa kis mauzóleumokkal szegélyezett utcáin. Körülbelül fél óra telhetett el, amikor megállt egy fehér márványból épült magas sírkamra előtt, amin az időjárás már foltokat hagyott. A díszes sarkú és díszes peremű kőbe két táblát véstek, AQUI JAZ ALEXANDRE HORÁCIO DE ALMEIDA PRADO QUE NASCEU EM 28 DE MAIO DE 1890 E FALECEU EM 9 DE JUHNO DE 1954 volt olvasható a fölső táblán, valamint AQUI JAZ MARIA PIEDADE REIS DE PRADO QUE NASCEU EM 12 DE JANEIRO DE 1899 E FALECEU EM 24 DE OUTUBRO DE 1900 . Az alsó

táblán, amelyik lényegesen fehérebb volt és kevesebb moha nőtte be, ezt olvasta Gregorius: AQUI JAZ FÁTIMA AMÉLIA CLEMÉNCIA GALHARDO DE PRADO QUE NASCEU EM 1 DE JANEIRO DE 1926 E FALECEU EM 3 DE FEVEREIRO DE 1961 , alatta pedig kevésbé patinás betűkkel AQUI JAZ AMADEU INÁCIO DE ALMEIDA PRADO QUE NASCEU EM 20 DE DEZEMBRO DE 1920 E FALECEU EM 20 DE JUHNO DE 1973.

101

Gregorius rámeredt az utolsó számra. A zsebében lapuló könyv 1975-ben jelent meg. Amennyiben ez az Amadeu de Prado az az orvos, aki Senhor Cortês szigorú iskolájába járt, és később gyakran üldögélt a mohával benőtt meleg lépcsőfokokon, mert az a kérdés foglalkoztatta, milyen is volna az, ha másvalaki lehetne: nos, akkor a feljegyzéseit már nem saját maga adta közre. Valaki más gondoskodott róla, valószínűleg magánkiadásban. Egy barát, egy fivér, egy nővér. Ha létezik még huszonkilenc év után ez a személy, akkor ő az, akit meg kell találnia. Csakhogy a név a síremléken véletlen is lehet. Gregorius azt szerette volna, ha véletlen ez az egybeesés; minden erejével azt kívánta, hogy az legyen. Érezte, mennyire csalódott lenne, mennyire csüggedt, ha már nem találkozhatna ezzel a melankolikus férfiúval, aki a portugál nyelvet újra ki akarta találni, mivel régi formájában annyira elhasználódott. Ennek ellenére elővette a jegyzetfüzetét, és az összes nevet följegyezte, a születési és halálozási évszámokkal együtt. Ez az Amadeu de Prado ötvenhárom évet élt. Atyját harmincnégy éves korában vesztette el. Ő volt az az apa, akinek nevetése többnyire félresikeredett? Anyja akkor halt meg, amikor ő negyvenéves volt. Fátima Galhardo – Amadeu felesége lehetett, csak harmincöt évet élt, és meghalt, amikor a férje negyvenegy éves volt. Gregorius tekintetével még egyszer végsiklott a síremléken, és csak ekkor vette észre, hogy a talapzaton is van felirat, mert félig eltakarta a vadon

102

növő borostyán: QUANDO A DITADURA É UM FACTO A REVOLUÇÀO É UM DEVER. Ha a diktatúra tény, a forradalom kötelesség. A politika lelkén szárad ennek a Pradónak a halála? A vértelen piros szegfűs forradalomra, ami elhozta a diktatúra végét, 1974 tavaszán került sor Portugáliában. Ez a Prado tehát már nem élhette meg. A felirat úgy hangzik, mintha ellenállóként halt volna meg. Gregorius elővette zsebéből a könyvet, és a benne lévő képmást tanulmányozta: meglehet, gondolta, hogy amit ír, illik a tekintethez, és a minden mögött meghúzódó rejtett dühhöz is. Költő és a nyelv misztikusa, aki fegyvert ragadott és harcolt Salazar ellen. A kijáratnál megkérdezte a temető egyenruháját viselő férfit, hogyan lehet megtudni, hogy kié egy sír. Ám kevés portugáltudása nem bizonyult elegendőnek. Elővette hát a cédulát, amire Simões feljegyezte elődje címét, és útnak eredt. A ház, amelyben Viktor Coutinho lakott, úgy nézett ki, mintha bármely pillanatban összedőlhetne. Az utcától kicsit távolabb, a többi ház mögött bújt meg, alsó részét befutotta a borostyán. Csengő nem volt, és Gregorius egy darabig tanácstalanul álldogált az udvarban. Épp el akart indulni, amikor egy ugató hang lekiabált a fönti ablakok egyikéből: – O que é que quer? – Mit óhajt? Az ablakban megjelenő fejet ősz haj keretezte, amely ősz szakállban folytatódott. A férfi orrán vastag sötét keretes szemüveg.

103

– Pergunta sobre livro – kiáltott Gregorius olyan hangosan, ahogyan csak tudott, és kezében magasra tartotta Prado feljegyzéseit. – O qué? – kérdezte a férfi, és Gregorius megismételte előző szavait. A fej eltűnt, majd az ajtózár zümmögését lehetett hallani. Gregorius belépett a folyosóra, ahol a fal mellett mennyezetig érő polcok álltak, roskadásig könyvekkel, a vörös kőpadlón kopott keleti szőnyeg. A levegőben romlott étel, por és pipadohány szaga. A recsegő lépcsőn egy fehér hajú férfi jelent meg, megfeketedett fogai közt pipával. Agyonmosott, meghatározhatatlan színű nagy kockás ing lógott kitérdelt kordnadrágja fölé, lábán be nem csatolt szandál. – Quem é? – kérdezte kiabálva, mint a süketek. Óriási busa szemöldöke alól borostyánszínű szem villant elő; olyan sértődötten, mint akinek megzavarták a nyugalmát. Gregorius átadta neki a Simões üzenetét tartalmazó borítékot. Svájci, mondta portugálul, majd franciául hozzáfűzte: klasszika-filológus, és ennek a könyvnek a szerzőjét keresi. Amikor Coutinho nem válaszolt, hangosabban meg akarta ismételni az egészet. Nem süket, szakította félbe az öreg franciául, és a ráncos, időjárás cserzette arcon ravasz vigyor jelent meg. A süket embert játszani – ez kitűnő szerep, amikor annyit fecsegnek összevissza. Az öreg különös akcentussal beszélt franciául, a szavak, ha lassan is, de feszes rendben követték egymást. Átfutotta Simões sorait, a folyosó végén

104

lévő konyha felé mutatott, és előrement. A konyhaasztalon a kinyitott szardíniás doboz és egy félig kiivott pohár vörösbor mellett felütött könyv hevert. Gregorius az asztal másik végén álló székhez ment és leült. Ekkor az öreg odalépett hozzá, és valami egészen váratlan dolgot tett: levette Gregorius szemüvegét, és föltette magának. Hunyorgott, ide nézett, oda nézett, és közben kezében himbálta saját szemüvegét. – Ez tehát közös bennünk – mondta végül, és visszaadta Gregoriusnak a szemüvegét. Azoknak az embereknek a szolidaritása, akik vastag szemüveggel járják a világot. Coutinho arcáról egy csapásra eltűnt az ingerültség és elutasítás. Prado könyve után nyúlt. Percekig szótlanul tanulmányozta az orvos arcmását. Olykor, akár az alvajárók, felállt, és töltött Gregoriusnak egy pohár bort. Macska lopakodott be a konyhába, és az öreg lábához dörgölődzött. Az nem is ügyelt rá, levette a szemüvegét, és az orra tövét a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, ami Gregoriust Doxiades mozdulatára emlékeztette. A szomszédos szobából egy állóóra ketyegése hallatszott. Ekkor kiverte a hamut a pipájából, a polcról levett egy másikat és megtömte. Percek teltek el, mielőtt megszólalt volna, halkan, messzi emlékek hangján. – Nem volna igaz, ha azt mondanám: ismertem. Még csak találkozásról sem számolhatok be. De láttam, kétszer, fehér köpenyben a rendelője ajtajában, ahol szemöldökét felhúzva várt a következő betegre. A nővéremmel voltam ott, őt

105

kezelte. Sárgasággal. Magas vérnyomással. A nővérem esküdött rá. Sőt, azt hiszem, egy kicsit szerelmes is volt belé. Nem is csoda, jó kiállású férfi volt, ráadásul olyan kisugárzással, ami szinte hipnotizálta az embereket. Annak a híres Prado nevű bírónak volt a fia, aki öngyilkos lett, mondják, mert nem bírta elviselni a meggörbült gerince okozta fájdalmakat, mások meg azt gyanították, hogy képtelen volt megbocsátani magának, hogy a diktatúra alatt nem mondott le a hivataláról. Amadeu de Pradót, az orvost szerették, sőt tisztelték. Mindaddig, amíg meg nem mentette Rui Luís Mendesnek, a titkosrendőrség pribékjének az életét, akit az emberek csak mészárosnak neveztek. Ez a hatvanas évek közepén történt, nem sokkal az ötvenedik születésnapom után. Azután már kerülték az emberek. Ez megtörte. Ettől fogva az ellenállásnak dolgozott, anélkül hogy az emberek tudták volna; mintha bűnhődni akart volna az illető megmentéséért. De ez csak a halála után került napvilágra. Ahogy emlékszem, váratlanul halt meg agyvérzésben, egy évvel a forradalom előtt. Utolsó éveiben nővérével, Adrianával élt együtt, aki istenítette. Csak ő, a nővére lehetett, aki itt kinyomtattatta a könyvét, sejtem is, hogy kinél, de a nyomda már rég nem létezik. A kötet néhány év múlva felbukkant nálam is az antikváriumban. Az egyik sarokba tettem, nem olvastam el, ellenszenves volt nekem a könyv, bár voltaképp nem is tudom, miért. Talán mert nem kedveltem Adrianát, noha alig ismertem, ő nem csak a nővére volt, hanem az asszisztensnője

106

is, és mindkét alkalommal, amikor ott jártam, az idegeimre ment az a parancsoló hangnem, ahogyan a betegekkel bánt. Coutinho lapozott. – Úgy látom, jó mondatok. És jó a cím is. Nem is tudtam, hogy írt. Hogy került önhöz? És miért nyomoz utána? A történet, amelyet Gregorius ekkor elmesélt, másképpen szólt, mint amit az éjszakai vonaton José Antonio da Silveirának elmondott. Mindenekelőtt azért, mert most megemlítette a rejtélyes portugál asszonyt a Kirchenfeld hídon, és a homlokára írt telefonszámot is. – Emlékszik még a számra? – kérdezte az öreg, akinek a történet annyira tetszett, hogy felbontott egy újabb palack bort. Gregoriust egy pillanatra megkísértette, hogy előveszi a jegyzetfüzetét. De aztán mégis úgy érezte, hogy túlzás volna: amit a szemüvegével művelt, azok után úgy gondolta, az öregtől kitelik minden, még akár fel is hívja a számot. Simões azt mondta az öregről, hogy bolond. Ez nem azt jelentette, hogy Coutinho zavarodott volt; erről szó sem lehetett. Úgy látszott, magányos és macskával töltött életében már nem tudta, hogy mit jelent távolságot tartani, és mit nem. Nem, válaszolta Gregorius, már nincs meg a szám. Kár, mondta az öreg. Gregoriusnak egy szavát se hitte el, és hirtelenében újból úgy ültek egymással szemben, akár két egymásnak merőben idegen ember. A telefonkönyvben egyetlen Adriana de Almeida Prado sincs, mondta Gregorius némi szünet után.

107

Ez még nem jelent semmit, mondta Coutinho mogorván, Adriana, ha egyáltalán él még, nyolcvan felé lehet, és idős emberek gyakran lemondják a telefonelőfizetésüket, ahogyan nemrég ő is ezt tette. És ha Adriana meghalt volna, az ő neve is rajta lenne a síremléken. Hogy az orvos hol lakott és dolgozott, nem, a címet negyven év múltával már elfelejtette. Valahol a Bairro Altóban. Nem lenne túl nehéz megtalálnia a házat, mert a ház homlokzatát kék csempe borítja, közel és távol ez az egyetlen Kék Ház. Legalábbis akkoriban az egyetlen volt. O consultório azul, a Kék Rendelő, ezen a néven emlegették az emberek. Amikor Gregorius egy óra múlva eljött az öregembertől, már ismét közelebb kerültek egymáshoz. Couthino viselkedésében a goromba távolságtartást szabálytalan időközökben váratlan cinkosság váltotta fel, méghozzá úgy, hogy nem volt oka a hirtelen váltásnak. Gregorius ámulva járta be a házat, amelynek legeldugottabb sarkában is könyvek voltak. Az öreg rendkívül olvasott volt, és hihetetlenül sok első kiadást birtokolt. Kiismerte magát a portugál nevek között. A Pradók, tudta meg tőle Gregorius, törzsökös portugál nemzetség, amelyik Joào Nunes do Pradótól, III. Alfonz portugál király unokájától ered. Eça? I. Péter portugál király és Inês de Casto leszármazottja, ez az egyik legelőkelőbb család egész Portugáliában. – Az én nevem természetesen még régebbi, és szintén kapcsolódik a királyi házhoz – mondta

108

Couthino, és ezen az ironikus megjegyzésen persze átsütött a büszkeség. Irigyelte Gregoriust, hogy ismeri a klasszikus nyelveket, és amikor az ajtóhoz kísérte, hirtelen levette a polcról az Újszövetség görög-portugál kiadását. – Fogalmam sincs, miért ajándékozom ezt neked – mondta –, de hát neked adom. Amikor Gregorius áthaladt az udvaron, tudta, hogy ezt a mondatot soha nem fogja elfelejteni. S azt sem, ahogyan az öreg keze a hátán nyugodott, és finoman kitessékelte. A villamos átcsörömpölt a korai alkonyaton. Éjjel úgysem találná meg a Kék Házat, gondolta Gregorius. Ez a nap egy örökkévalóságig tartott, így most kimerülten nyomta fejét a kocsi párás ablakához. Lehetséges, hogy még csak két napja van ebben a városban? Hogy még csak négy nap, tehát még száz óra sem telt el azóta, hogy latinkönyveit ott hagyta a tanári asztalon? Lisszabon legismertebb terénél, a Rossiónál leszállt, és fáradtan vonszolta magát a szálloda felé a nehéz táskával, amelyet Simões antikváriumától cipelt.

109

10

Miért beszélt vele Kägi olyan nyelven, amelyik úgy hangzott, mintha portugál lett volna, de mégsem volt az? És miért szidta Marcus Aureliust úgy, hogy egy szót sem szólt róla. Gregorius az ágya szélén ült, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Aztán ott volt még a gondnok is, aki a gimnázium előcsarnokában locsolócsővel lemosta azt a helyet, ahol a portugál asszonnyal állt, miközben az asszony a haját szárította. Előtte vagy utána, ezt nem lehetett eldönteni, Gregorius Kägi irodájában járt az asszonnyal, hogy bemutassa neki. Ehhez ajtót sem kellett nyitniuk, egyszer csak ott álltak az óriási íróasztal előtt, kicsit úgy, mint a kérelmezők, akik elfelejtették, mit is akarnak előadni; de aztán az igazgató úr hirtelen eltűnt íróasztalával és a mögötte lévő fallal együtt, és tekintetük előtt feltárult a látóhatár egészen az Alpokig. Gregorius csak most vette észre, hogy a minibár ajtaja félig nyitva van. Az éhség valamikor felébresztette; csokoládét és földimogyorót evett. Előzőleg pedig berni lakásának teletömött postaládája gyötörte, a sok számla és reklám, és egyszer csak lángokban állt a könyvtára, majd

110

Coutinho könyvtárává változott, ahol a végtelen polcokon csupa elszenesedett Biblia sorakozott. A reggelinél Gregorius mindenből kétszer vett, majd ott maradt még az étteremben, a pincér bosszúságára, aki már az ebédhez terített. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább. Az imént egy német házaspárt figyelt, akik az aznapi turistaprogramjukat beszélték meg. Ezzel ő is próbálkozott, de csődöt mondott. Lisszabon nem mint látványosság, mint turisztikai díszlet érdekelte. Lisszabon az a város volt, ahová elmenekült az életéből. Egyetlen dolgot tudott csak elképzelni: fölszáll a Tejón közlekedő kompra, hogy a várost ebből a perspektívából is szemügyre vegye. De voltaképp ezt sem akarta. De hát akkor mit akart? Szobájában elrendezte az egyre sokasodó könyveket: a két kötetet a földrengésről és a fekete halálról, Eça de Queirós regényét, a Kétségek könyvét, az Újszövetséget és a nyelvkönyveket. Majd próbaképpen becsomagolta a kofferét, és odaállította az ajtóhoz. Nem, nem ezt akarta. Nem a szemüveg miatt, ami holnapra elkészül. Nem, többé már nem volt lehetséges, hogy Zürichben landoljon és Bernben kiszálljon a vonatból. De hát akkor mi? A fogyó idő és a halál gondolata az oka annak, hogy az ember egyszer csak nem tudja, mit akar? Hogy már a saját akaratát sem ismerte? Hogy elvesztette a saját szavaiba vetett természetes bizalmat? És ilyeténképpen idegenné lett, problémává?

111

Miért nem indult el és kereste meg a Kék Házat, amelyikben talán még mindig ott lakott Adriana de Prado, harmincegy évvel a fivére halála után. Miért vonakodott? Hirtelenében mi gátolta meg ebben? Gregorius azt tette, mint mindig, ha elbizonytalanodott. Elővett egy könyvet. Anyja, Bern környéki parasztok lánya, ritkán vett könyvet a kezébe, legfeljebb egyszer Ludwig Ganghofer egyik a népies regényét, amit aztán hetekig olvasott. Apja a múzeum üres termeiben felfedezte, hogy az olvasás elűzi az unalmat, és amikor így rákapott az olvasásra, mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Most te is a könyvekhez menekülsz, mondta az anyja, amikor a fia is felfedezte az olvasást. Gregoriusnak fájt, hogy az anyja ezt így látta, és hogy nem értette, ha ő a jó mondatok varázsáról, ragyogásáról és megvilágító erejéről beszélt. Voltak, akik olvastak, és voltak a többiek. Hogy valaki olvasó ember vagy sem, ez hamar kiderült. Az emberek között nem is létezik ennél nagyobb különbség. És csodálkoztak, amikor ezt mondta, egyesek még a fejüket is csóválták ekkora hóbortosság hallatán. De hát ez így volt. Gregorius tudta. Ő tudta. A szobaasszonyt elküldte, és a következő órák azzal teltek, hogy igyekezett megérteni Amadeu de Prado egyik feljegyzését, amelyiknek a címe lapozás közben ötlött a szemébe. O INTERIOR DO EXTERIOR DO INTERIOR. BELSŐ VILÁGUNK KÜLSŐ VILÁGÁNAK BELSŐ VILÁGA. Nemrég, egy vakító júniusi

112

délelőtt, amikor a reggeli világosság mozdulatlanul elárasztotta az utcákat, a Rua Garretten egy kirakat előtt álltam, amelynek üvegében a vakító fény miatt az áruk helyett a tükörképemet pillantottam meg. Idegesítő volt, hogy útjában állok saját magamnak – annál is inkább, mert az egész olyasfajta jelképi erővel bírt, ahogyan egyébként is viszonyulok önmagamhoz –, és épp árnyékot vető két tenyeremből formált tölcséren keresztül igyekeztem befelé pillantani, amikor a tükörképem mögött – a világot sarkából kifordító, fenyegető vihar árnyékaként – megjelent egy magas férfi alakja. Megállt, inge zsebéből elővett egy csomag cigarettát, és ajkai közé dugott egyet. Míg kifújta a füstöt az első szippantás után, tekintete körbevándorolt, és végül megállapodott rajtam. Mi, emberek, mit is tudunk egymásról? – gondoltam, és úgy tettem, mintha az üvegen át jól látnám a kirakatot. Az idegen a kirakat üvegében egy magas, sovány, őszülő férfit látott, keskeny, szigorú arcot, az aranykeretes szemüveg mögött sötét szemeket. Vizsgálódva néztem a tükörképemre. Mint mindig, egyenesebben tartottam magam az egyenesnél, és fejem is följebb szegtem, mint amennyire a termetem engedte, egy picit hátrahajtottam, és kétségtelenül igaz volt, amit még azok is állítottak, akik kedveltek: olyan voltam, akár egy gőgös embergyűlölő, aki minden emberit

113

lefitymált, egy mizantróp, aki mindenkit és mindent gúnyos megjegyzésekkel illetett. A cigarettázó férfinak is bizonyára ez volt a benyomása. Pedig mennyire tévedett! Olykor ugyanis azt gondolom: azért állok és azért járok túl egyenesen, hogy atyám visszavonhatatlanul meggörbült teste ellen tiltakozzam, a kínjai ellen, mert derékba hajlította a Bechterevkór, mert tekintetét a földre kell szögeznie, akár egy sokat sanyargatott szolgának, aki urával nem merészel felemelt fejjel találkozni és egyenes tekintettel szembenézni vele. Talán olyan ez, mintha büszke atyám hátát a síron túl is kiegyenesíthetném, ha én magam kinyújtózom, avagy egy visszafelé ható varázstörvény segítségével elérhetném, hogy élete kevésbé legyen megtört és fájdalmas, mint amilyen valójában – mintha jelenlegi erőfeszítéseimmel a gyötrelmes múltat ki lehetne szakítani a tények világából, és helyettesíteni lehetne egy jobbal, szabadabbal. És ez nem az egyetlen illúzió volt, amit látványom keltett a mögöttem álló idegenben. Végtelenül hosszú éjszaka után, mely nem hozott sem álmot, sem vigaszt, magam lettem volna az utolsó, aki lenézném a többieket. Előző nap egy betegemmel a felesége jelenlétében közöltem, hogy nincs már sok ideje hátra. Meg kell tenned, bizonygattam magamnak, mielőtt behívtam őket a

114

rendelőmbe, hiszen tudniuk kell, gondoskodniuk kell magukról és öt gyermekükről – és egyáltalán: az emberi méltóság bizonyos fokig abban áll, hogy képesek vagyunk szembenézni még oly nehéz sorsunkkal is. Kora este volt, a balkon ajtaján beáramló könnyű, meleg esti szellő magával hozta egy véget érő nyári nap zaját és illatát, és ha valaki képes volt feltétlenül és önmagát feledve átadni az elevenség e lágy hullámverésének, akkor ez akár a boldogság egy pillanata is lehetett volna. Ó, bárcsak éles, kegyetlen szél korbácsolná az esőt az ablakhoz, gondoltam, amikor a férfi és az asszony leült a székre, egészen a peremére, vonakodva és tele félénk, de mohó türelmetlenséggel, hogy hallják azt az ítéletet, amelyik megszabadítja őket a hamar bekövetkező halál borzalmától, úgyhogy ha lemennek, elvegyülhetnek a sétálók között, mert tengernyi idejük van még. Levettem a szemüvegem, a hüvelyk- és mutatóujjammal megfogtam az orrom tövét, mielőtt beszélni kezdtem. Mindketten a szörnyű igazság előhírnökét kellett hogy lássák ebben a mozdulatban, mert amikor felpillantottam, megfogták egymás kezét, bár - úgy tűnt, és ez a gondolat még jobban összeszorította a torkomat, úgyhogy a félelemmel teli várakozás még hosszabbra nyúlt - már évtizedek óta elszoktak attól, hogy egymást keressék. Lefelé beszéltem, a kezekhez, mert

115

olyan nehéz volt kibírni a tekinteteket, melyekből megnevezhetetlen rémület sugárzott. Kezük görcsösen egymásba fonódott, arcukból kifutott a vér, és a vértelen, összefonódó fehér ujjak csomója volt az, ami elrabolta az álmom, és ezt a látványt akartam elhessenteni, amikor fölkerekedtem és sétálni indultam, és ez a séta hozott a tükröző kirakat elé. (És a fénytől ragyogó utcákon még valamit szerettem volna elhessenteni: nem akartam emlékezni arra, hogy mivel ügyetlenül választottam meg szavaimat a kellemetlen hír közlésekor, dühöm később Adriana ellen fordult, csak mert ő, aki egy anyánál is jobban gondoskodik rólam, kivételesen megfeledkezett arról, hogy hozzon kedvenc kenyeremből. Bárcsak meg nem történtté tenné a délelőtt fehérarany fénye ezt az igazságtalanságot, ami sajnos olykor jellemző rám!) A lámpaoszlopnak támaszkodó cigarettázó férfi tekintete most köztem és az utca eseményei között vándorolt. Amit belőlem látott, az nem árulhatott el semmit sem önmarcangoló sebezhetőségemről, ami oly kevéssé volt összhangban büszke, sőt öntelt testtartásommal. Belehelyezkedtem a tekintetébe, önmagamban utánoztam, és ebből vettem át a tükörképemet. Úgy képzeltem, hogy soha, semmikor nem voltam olyan, mint amilyennek látszottam és amilyen

116

hatást keltettem. Sem az iskolában, sem az egyetemen, sem a rendelőben. A többiek esetében is így van ez: külső megjelenésükben nem ismernek magukra. Hogy nekik is talmi díszlet csupán a tükörkép, telis-teli torzításokkal? Hogy ijedten fedezik fel a szakadékot aközött, ahogy mások látják őket, és aközött, ahogyan önmagukat átélik? Akkora a különbség aközött, hogy valakit belülről vagy kívülről ismerünk, hogy szinte nem is mondhatjuk, hogy ugyanazt a dolgot ismerjük. A másoktól való távolság, melyet ez a tudat ránk kényszerít, még nagyobb lesz, ha tisztába jövünk azzal, hogy külső alakunk mások előtt nem olyannak látszik, mint saját magunk előtt. Az embereket nem úgy nézzük, mint a házakat, a virágokat, a csillagokat. Azzal az elvárással tekintünk rájuk, hogy egy bizonyos módon találkozhatunk velük, és ilyeténképpen bensőnk részévé tesszük őket. Képzelőerőnk átszabja őket, hogy összhangban legyenek a vágyainkkal és a reményeinkkel, de úgy, hogy félelmeink és előítéleteink egyben be is igazolódjanak. Biztosan és előítélet nélkül még a másik külső burkáig sem jutunk el. Tekintetünket útközben eltereli és elhomályosítja mind az a sok vágy és ábránd, ami bennünket azzá a mással összetéveszthetetlen emberré tesz, aki vagyunk. Még belső világunk külső világa is belső világunk egy része, és akkor még meg

117

sem említettük azt, hogy mit gondolunk belső idegen világunkról, mely annyira bizonytalan és állandóan oly mértékben átalakulóban van, hogy vele többet árulunk el magunkról, mint a másikról. Hogyan látja a cigarettázó azt a hangsúlyozottan egyenes tartású, sovány arcú, telt ajkú férfit, aki aranykeretes szemüveget visel éles metszésű egyenes orrán, amit én magam túlságosan hosszúnak és arcomat meghatározónak tartok? Miképpen illeszkedik alakja a tetszés és az elutasítás építményébe és lelke egyéb konstrukcióinak a rendszerébe? Mi az, ami megjelenésemben a tekintetét túlzásra és felnagyításra készteti, mit hagy el úgy, mintha nem is létezne? Elkerülhetetlenül torzkép lesz az, amit a cigarettázó idegen a tükörképemből kialakít, és a gondolatvilágomról kialakított gondolati képe torzképeket halmoz majd egymásra. Így aztán kétszeresen is idegenek leszünk egymásnak, ugyanis nem csupán a csalóka külvilág áll közöttünk, de az a csalóka kép is, mely e külvilágról belső világunkban különkülön kialakul. Baj-e ez az idegenség, és hogy messze vagyunk egymástól? Egy festőnek szélesre kitárt karokkal kellene-e ábrázolnia bennünket, mint akik kétségbeesett erőfeszítést tesznek arra, hogy elérjék a többieket? Avagy festménye olyan tartásban mutasson bennünket, amin átüt a megkönnyebbültség, hogy létezik ez a kettős

118

sorompó, amely egyben véderőmű is? Hálásnak kell-e lennünk azért a védelemért, amit az nyújt nekünk, hogy egymás számára idegenek vagyunk? És azért a szabadságért, ami lehetővé teszi? Milyen volna az, ba az értelmezett testtartás e kettős törése nélkül állnánk szembe egymással? Hogy ha – mivel nem volna közöttünk semmi, ami elválasztana és meghamisítana bennünket – mintegy egymásba omlanánk? Prado elmélkedéseinek olvasásakor Gregorius újból és újból a könyv elején található képmást tanulmányozta. Az orvos sisakszerű haját gondolatban ősznek látta, és aranykeretes kerek szemüveget ültetett az orrára. Mások gőgöt, sőt embergyűlöletet véltek benne felfedezni. Miközben, ahogyan Coutinho mesélte, közkedvelt, sőt mindenki által tisztelt orvos volt. Mindaddig, amíg meg nem mentette a titkosszolgálat emberének az életét. Attól fogva ugyanazok az emberek, akik addig szerették, kitaszították. Ez megtörte a szívét, és tettét azzal akarta jóvátenni, hogy az ellenállásnak dolgozott. Hogyan fordulhatott elő, hogy egy orvos vezekelni kívánt azért, amit minden orvos megtesz – meg kell hogy tegyen –, és ami a vétség szöges ellentéte? Valami valószínűleg nem úgy történt, ahogyan Coutinho elmesélte. Minden bizonnyal bonyolultabbak voltak a dolgok, szövevényesebbek. Gregorius lapozott. Nós homens, que sabemos uns dos outros? Mi emberek, mit tudunk mi egymásról?

119

Gregorius lapozgatott még egy darabig a könyvben. Hátha volt valamilyen feljegyzés az orvos életének erről a drámai és szenvedéssel teli fordulatáról? Miután nem talált semmi erre vonatkozót, alkonyatkor elhagyta a szállodát, és elindult a Rua Garrett felé, ahol Prado a kirakatban meglátta a tükörképét, és ahol Júlio Simões antikváriuma is volt. Már nem sütött a nap, ami tükrökké változtatta a kirakatokat. Kis idő múlva Gregorius talált egy jól kivilágított ruhaüzletet, egy óriási tükörrel, amelyben a kirakat üvegén át meg tudta nézni magát. Megkísérelt úgy tenni, ahogyan Prado cselekedett: belehelyezkedni egy idegen tekintetbe, majd ezt a tekintetet lemásolni önmagába, és ebből a lemásolt tekintetből megalkotni önmagában a saját tükörképét. Hogy úgy találkozzék önmagával, mint egy idegennel, akit éppen ekkor ismert meg. Így látták hát a diákjai és a kollégái. Ilyennek látszott az ő Mundusuk. És Florance is ilyennek látta őt, kezdetben az első padban ülő szerelmes diáklányként, később feleségként, aki számára mindinkább egy nehézkessé és unalmassá váló férfi lett, aki a tudományát egyre többször használta arra, hogy szétzúzza Florance romantikusan csillogó világának varázsát, felszabadult vidámságát és báját. Mindenki előtt ugyanaz a kép volt, és mégis, ahogyan Prado mondta, mindenki valami mást lát, mert az ember belső világának külső világa is belső világának egy része. A portugál férfi biztos volt abban, hogy életének egyetlen pillanatában sem volt

120

olyan, amilyennek mások látták; külső megjelenésében – lett légyen az számra mégoly ismerős is – nem ismert magára, és ez az idegenség mélyen megrendítette. Gregoriust egy mellette elrohanó fiatalember majdnem elsodorta, amitől megriadt. Ijedsége ugyanarról a tőről fakadt, mint az a nyugtalanító gondolata, hogy ő semmiben nem olyan biztos, mint az orvos. Miért volt Prado annyira biztos benne, hogy ő egészen másvalaki, mint amilyennek a többiek látják? Hogyan jutott el ehhez a bizonyossághoz? Úgy beszélt róla, mint belső világának erős fényéről, ami mindig is ragyogott benne, és ami egyben azt is jelentette, hogy nagyon jól ismerte önmagát, de nagyon idegennek látszott mások előtt. Gregorius lehunyta a szemét, és újra az étkezőkocsiban ült, útban Párizs felé. Az újfajta éberség, ami akkor lett nyilvánvaló számára, amikor rájött, hogy valóban úton van – nos, volt valami köze ennek az éberségnek ahhoz, ahogyan a portugál férfi önmagát szemlélte, ahhoz az éberséghez, aminek magányosság volt az ára? Avagy ez két teljesen különböző dolog volt? Úgy jár a világban, mintha mindig egy könyv fölé hajolna, mintha folyton olvasna, mondták az emberek Gregoriusnak. Most felegyenesedett, és megkísérelte megtapasztalni, milyen az, ha valaki hangsúlyozottan egyenes gerinccel és feltűnően magasra tartott fejjel akarja saját atyja fájdalomtól elgyötört hátát kiegyenesíteni. Az algimnáziumban volt egy tanára, aki Bechterev-kórban szenvedett. Az ilyen emberek hátravetik fejüket, hogy ne

121

kelljen folyton a földet nézniük. Ezáltal úgy néznek ki, mint amilyennek Prado leírta azt a gondnokot, akivel az iskola felkeresésekor találkozott: madárra hasonlítanak. Kegyetlen vicceket meséltek a meggörbült alakról, amit a tanár alattomos és szigorú büntetésekkel bosszult meg. Milyen volt az, ha az embernek olyan apja van, akinek az életét ebben a megalázó tartásban kellett leélnie óráról órára, napról napra, a bírói pulpitus előtt éppúgy, mint az ebédlőasztalnál, amelynél ott ültek a gyerekei is. Alexandre Horácio de Almeida Prado bíró volt, híres bíró, ahogyan Coutinho mesélte. Bíró, aki Salazar alatt ítélkezett – egy olyan férfi uralma alatt, aki felrúgott minden jogot. Bíró, aki ezt talán nem tudta megbocsátani magának, és ezért kereste a halált. Ha a diktatúra tény, a forradalom kötelesség, állt a Pradók síremlékének talapzatán. A fiú miatt állt ez rajta, aki az ellenállásnak dolgozott? Vagy az apa miatt, aki e mondat igazságát túlságosan későn ismerte fel? A nagy térre lefelé menet Gregorius érezte, hogy tudni akarja mindezt, és hogy másképpen, behatóbban kellene ismernie őket, mint azt a sok történelmi tényt, amivel a klasszikus szövegek révén egy életen át dolga volt. Miért? A bíró immár fél évszázada halott, a forradalomnak is harminc éve már, és a fiú is a messzi múltba távozott az élők sorából. Akkor hát miért? Mi köze volt mindehhez? Hogyan történhetett meg, hogy egyetlen portugál szó és egy homlokára írott telefonszám kiszakította élete megszokott kerékvágásából, és hogy Berntől

122

távol olyan portugál emberek életébe bonyolódott, akik már nem is éltek. A Rossión lévő könyvesboltban szemébe ötlött egy António de Oliveira Salazarról, arról a férfiról készült képes életrajz, aki döntő, talán halálos szerepet játszott a Pradók életében. A könyv külső borítóján egy teljesen feketébe öltözött férfi volt látható, akinek uralkodói, de nem érzéketlenséget tükröző arca kemény, sőt fanatikus, ám mindazonáltal intelligens emberről árulkodott. Gregorius lapozgatott. Salazar, gondolta, olyan ember volt, aki hatalomra tört, de nem olyan, aki a hatalmat vak kegyetlenséggel és dühödt önkénnyel ragadta magához, és olyan sem, aki úgy élvezte volna, akár a tobzódó banketten felkínált túlságosan is laktató ételek gazdag és mindent elborító kínálatát. Azért, hogy megszerezhesse és ilyen sokig megtarthassa, lemondott mindenről, ami nem a fáradhatatlan éberséget, a feltétlen fegyelmet és az aszketikus rituálékat szolgálta. Ez nagy ár volt, ez kiolvasható volt a szigorú vonásokból és a ritka mosolyok erőltetettségéből. És e sivár élet elfojtott szüségletei és impulzusai a kormányzás fényűzése közepette – az államrezon retorikája által a felismerhetetlenségig eltorzítottan – kegyetlen, hóhéri utasításokban szabadultak el. Gregorius ébren feküdt a sötétben, és arra a nagy távolságra gondolt, ami őt mindenkor elválasztotta a világ eseményeitől. Nem mintha nem érdeklődött volna a határon túli politikai események iránt. 1974 áprilisában, amikor Portugáliában véget ért a diktatúra, nemzedékéből néhányan odautaztak, és

123

rossz néven vették tőle, amikor azt mondta, hogy a politikai turizmus nem neki való. Tehát nem arról volt szó, hogy vak otthonülőként nem tudta, mi történik. De egy kicsit mindig úgy érezte, mintha Thuküdidészt olvasná. Egy Thuküdidészt, aki az újságnak nyilatkozott, és akit később a televízió híradójában látott. Svájccal függött ez össze, és azzal, hogy az országot semmi nem érintette? Vagy csak vele? Azzal, hogy lenyűgözték a szavak, melyek mögött, legyenek mégoly borzalmasak, véresek és igazságtalanok is, háttérbe szorult a valóság? Esetleg a rövidlátásával? Olyan volt ez, mint amikor az apja, aki csak a tiszthelyettességig vitte, arról az időről mesélt, amikor százada a Rajna mellett állomásozott, és ilyenkor neki, a fiának, mindig az volt az érzése, hogy valami nem is valódi, de némiképp mulattató dologról regél, aminek főleg az a jelentősége, hogy az ember valami izgalmasra emlékezhetett, valamire, ami kiemelkedett a hétköznapok banalitásából. Apja megérezte ezt, és egyszer elfutotta a méreg: Féltünk, pokolian féltünk, mondta, mert könnyen másképpen is történhetett volna, és akkor te talán meg se születtél volna. Kiabálni nem kiabált, ezt nem tette sohasem; ennek ellenére a düh beszélt belőle, amit fia szégyenkezve hallgatott, és soha nem felejtett el. Ezért akarta most tudni, hogy milyen is az, ha valaki Amadeu de Prado? Hogy ennek megértésével közelebb kerüljön a világhoz? Felgyújtotta a lámpát, és újra elolvasta az imént olvasott mondatokat.

124

NADA. SEMMI. Aneurysma. Minden pillanat az utolsó lehet. A legcsekélyebb előérzet nélkül, tökéletes tudatlanságban lépek majd át a láthatatlan falon, amely mögött nincsen semmi, még sötétség sem. Következő lépésemmel akár át is léphetem ezt a falat. Nem mond-e ellen a logikának, hogy félek tőle, holott életem hirtelen kialvását meg sem fogom élni, és tudom, hogy ez így van?

Gregorius fölhívta Doxiadest, és megkérdezte tőle, mi az aneurysma. – Tudom, hogy a szó maga tágulatot jelent. De mihez képest? – A verőérnek az érfal veleszületett vagy betegség következtében kialakult rendellenessége folytán fellépő kitágulását jelenti, mondta a görög. Igen, az agyban is, sőt gyakran. Az emberek általában nem is veszik észre, sokáig, akár évekig úgy tűnik, hogy minden rendben van. Majd az ér hirtelen felszakad, és ez a vég. Miért akarja ezt az éjszaka közepén tudni? Panaszai vannak? És hol tartózkodik egyáltalán? Gregorius megérezte, hogy hiba volt fölhívni a görögöt. Nem találta az évek alatt kialakult bizalmas viszonyukhoz illő kifejezéseket. Mereven és akadozva mondott valamit a régi villamosról, egy csodabogár antikváriusról és a temetőről, ahol a halott portugál férfi pihent. Mindebből nem kerekedett ki semmi értelmes dolog, ezt hallotta is. Kis szünet állt be a beszélgetésben. – Gregorius? – kérdezte végül Doxiades. – Igen?

125

– Hogy mondják portugálul azt, hogy sakk? Gregorius legszívesebben átölelte volna ezért a kérdésért. – Xadrez – mondta, és szájában megszűnt a kínzó szárazság. – A szemekkel minden rendben? Gregorius nyelve most ismét a szájpadlásához tapadt. – Igen. – Majd egy újabb szünetet követően Gregorius megkérdezte az orvost: – Mit gondol, olyannak látják az emberek önt, mint amilyen? A görög hangos kacagásra fakadt. – Természetesen nem! Gregoriust elbizonytalanította, hogy valaki, ráadásul Doxiades azon nevet, amitől Amadeu de Prado visszarettent. Kezébe vette Prado kötetét, hogy legyen miben megkapaszkodnia. – Tényleg minden rendben van? – kérdezte a görög megtörve az ismét beállt csöndet. Igen, mondta Gregorius, minden rendben. A beszélgetést a szokásos módon fejezték be. Gregorius zavartan feküdt a sötétben, és megkísérelt rájönni arra, hogy mi is lehetett az, ami közé és a görög közé ékelődött. Végtére is ő volt az, akinek a szavai arra bátorították, vállalkozzék erre az utazásra, annak ellenére, hogy Bernben már esni kezdett a hó. Doxiades Thesszalonikiben taxizással kereste meg a pénzt, hogy egyetemre mehessen. Meglehetősen durva egy társaság a taxisofőröké, mondta egyszer. Olykor-olykor belőle is előbukkant ez a durvaság. Például ha káromkodott, vagy erősen megszívta a cigarettáját. Sötét borostái és alkarján a

126

sűrű fekete szőrzet ilyenkor vadnak és megszelídíthetetlennek látszott. Tehát nem talált benne semmi különöset, hogy mások másmilyennek látták, mint amilyen. Előfordulhat, hogy ez valakit egyáltalán nem zavar? És minek mondanánk ezt, az érzékenység hiányának? Avagy elérendő belső függetlenségnek? Már pirkadt, amikor Gregorius végre elaludt.

127

11

Ilyen nincs, ez lehetetlen. Gregorius levette pillekönnyű új szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd újból föltette. De lehetséges volt: sokkal jobban látott, mint valaha is bármikor, ez különösen a lencsék felső részére vonatkozott, amelyen át a világot szemlélte. Úgy tetszett, a dolgok egyenesen nekitámadnak, olyan volt, mintha tülekedtek volna, hogy magukra vonják tekintetét. És mivel orrát nem nyomta a megszokott súly, ami védőbástyát csinált a szemüvegéből, a dolgok újdonatúj élességükben tolakodónak tetszettek, sőt fenyegetőnek. Az új benyomások egy kicsit szédülőssé is tették, ezért levette a szemüveget. César Santarém mogorva arcán mosoly suhant át. – És most nem tudja, melyik a jobb, a régi vagy az új – mondta. Gregorius bólintott, és újra a tükör elé állt. A keskeny vöröses keret és az új lencsék, amelyek szeme előtt nem képeztek harci akadályt, egy másik embert csináltak belőle. Valakit, aki elegánsan akart kinézni, divatosan. Jó, persze, ez túlzás volt, de mégis. Santarém eladónője, aki rábeszélte erre a keretre, a háttérben elismerő gesztust tett. Santarém észrevette. – Tem razão – mondta, igaza van a kisasszonynak. Gregorius érezte, hogy egyre inkább

128

elfogja a düh. Föltette a régi szemüvegét, az újat becsomagoltatta, és gyorsan fizetett. Mariana Eça rendelőjéig az Alfama negyedben gyalog fél óráig tartott az út. Gregoriusnak négy órára volt szüksége. Azzal kezdődött, hogy minden egyes alkalommal, ha talált egy padot, leült és szemüveget cserélt. Az új lencsékkel a világ nagyobb volt, és a teret először látta valóban három dimenzióban, amibe a dolgok akadálytalanul benyomulhattak. A Tejo többé már nem csupán barnás színű homályos felület volt, hanem egy folyó, és a Castelo de São Jorge igazi várként három irányban is az eget ostromolta. Ám a világ így fárasztó volt. A könnyű kerettel az orrán Gregorius járása is könnyebb volt, megszokott nehézkes járása nem illett a keret könnyűségéhez. De a világ közelebb került hozzá, jobban ránehezedett és követelődzőbb lett, anélkül hogy világos lett volna, miben is állnak követelései. Ha túl soknak érezte ezeket az átláthatatlan követeléseket, akkor visszavonult régi szemüvegének lencséi mögé, melyek mindent bizonyos távolságra tartottak tőle, és megengedték, hogy kételkedjen, a szavakon és szövegeken túl létezik-e egyáltalán valamiféle külvilág, és e kétkedés kedves és drága volt neki, az életét voltaképp el sem tudta képelni nélküle. De ahogy a szemüvegcsere után látott, arról sem feledkezhetett meg csak úgy egyszerűen: egy kis parkban elővette Prado feljegyzéseit, és kipróbálta, hogy mi a helyzet az olvasással.

129

O verdadeiro encenador da nossa vida é o acasoum encenador cheio de crueldade, misericórdia e encanto cativante. Gregorius nem hitt a szemének: ilyen könnyen eddig Prado egyetlen mondatát sem értette meg: Életünk valódi rendezője a véletlen – és ez a rendező csupa kegyetlenség, könyörület és elbűvölő kedvesség. Lehunyta a szemét, és átadta magát annak az édes képzeletnek, hogy új szemüvege a portugál férfi minden egyes további mondatát ilyen könnyen hozzáférhetővé teszi majd számára – mintha a lencsék mesébe illő varázseszközök volnának, melyek a szavak külső formáján kívül a jelentésüket is láthatóvá tennék. Megfogta a szemüvegét, és megigazította. Kezdte megkedvelni. Szeretném tudni, hogy jót írtam-e fel – ezek a nagy szemű és fekete bársonykabátkát viselő asszony szavai voltak; meglepték ezek a szavak, mert úgy hangzottak, mint egy törtető, de kevés önbizalommal rendelkező diáklány szavai, ami egyáltalán nem illett az asszonyból sugárzó önbizalomhoz. Gregorius egy görkorcsolyázó kislányt követett a szemével. Ha az első estén a görkorcsolyás férfi a könyökét egy kicsit is másként tartja – szorosan a halántéka mellett húzott el vele –, akkor most nem volna útban ehhez a doktornőhöz, ide-oda csapongva egy észrevehetetlenül elhomályosított és egy metszően éles látómező között, mely a világnak ezt a nem valós valóságot kölcsönözte. Egy ételbárban ivott egy kávét. Dél volt, és a helyiség megtelt a szomszédos irodaházban dolgozó

130

jól öltözött férfiakkal. Gregorius az új arcát vizsgálgatta a tükörben, majd egész alakját, így látja majd a doktornő is. Kitérdelt kordnadrágja, vastag, garbónyakas pulóvere és kopott széldzsekije kirítt a sok karcsúsított zakó és a színben harmonizáló ing és nyakkendő közül. Ruházata nem illett az új szemüvegéhez sem; egyáltalán nem. Gregoriust bosszantotta, hogy zavarta ez az ellentét, és minden korty kávéval egyre dühösebb lett. Arra gondolt, hogyan mustrálta menekülése reggelén a Hotel Bellevue pincére, és hogy akkor emiatt egyáltalán nem mérgelődött, ellenkezőleg, az volt az érzése, hogy kopott külseje ellenére is övé a győzelem a környezet üres eleganciájával szemben. Hova lett ez a biztonsága? Föltette a régi szemüvegét, fizetett és távozott. Amikor először kereste fel Mariana Eçát, már akkor is ott álltak a rendelővel szemben ezek az előkelő házak? Gregorius föltette új szemüvegét, és körülnézett. Orvosok, ügyvédek, borkereskedő cég, afrikai követség. Vastag pulóverében izzadt, de ugyanakkor arcán érezte a hűvös szelet, ami elkergette a felhőket az égről. Melyik ablak mögött van a rendelő? Hogy valaki mennyire lát jól, az nagyon sok dologtól függ, mondta a doktornő. Háromnegyed kettő volt. Beállíthat hozzá ebben az időpontban? Néhány utcával tovább ment, és megállt a férfiruhaüzlet előtt. Nyugodtan vehetnél magadnak valami új ruhát. Florance, az első padban ülő diáklány vonzónak találta, hogy nem törődik a külsejével. A feleségnek hamar az idegeire ment ez

131

a hozzáállása. Végtére is nem egyedül élsz. És a ruhát nem pótolhatja a görög nyelv. Abban a tizenkilenc évben, amikor újra egyedül élt, kétvagy háromszor volt ruhaüzletben. Élvezte, hogy ezt senki nem hánytorgatta föl neki. Tizenkilenc évnyi dac elegendő? Vonakodva lépett be az üzletbe. A két eladónő minden elképzelhetőt megtett érte, az egyetlen vevőért, a végén még előkerítették az üzletvezetőt is. Gregorius újból és újból megnézte magát a tükörben: először különböző öltönyökben, amelyek bankárt csináltak belőle, majd operalátogatót, az életet élvező dandyt, professzort, könyvelőt, majd különböző zakókban, a kétsoros blézertől a sportzakóig, ez utóbbi esetében az jutott az ember eszébe, hogy egy kastély parkjában lovagol majd; és végül különféle bőrből készült ruhadarabokban. A rázúduló elragadtatott portugál mondatokból egyetlen szót sem értett, mindig csak a fejét csóválta. Végül szürke kordbársony öltönyben hagyta el az üzletet. Bizonytalanul vizsgálgatta magát néhány házzal odébb egy kirakat üvegében. Illett-e a rátukmált finom borvörös garbó új szemüvegkerete vöröses színéhez? Aztán egészen hirtelen elvesztette a fejét. Gyors, dühödt léptekkel átment az utca túloldalán a vécéhez, ahol újra felöltötte a régi holmijait. Amikor elhaladt egy bejárat mellett, ami mögött szeméthegyek tornyosultak, letette a szatyrot az új ruhákkal. Majd lassan elindult abba az irányba, amerre a doktornő lakott.

132

Alighogy belépett a kapun, hallotta, ahogy fent becsukódik az ajtó, majd meglátta a doktornőt lefelé jönni lobogó kabátban. Azt kívánta, bárcsak ne vetette volna le az új öltönyt. – Ó, ön az – mondta a doktornő, majd megkérdezte, hogyan szolgál az új szemüvege. Mialatt Gregorius beszámolt neki az új szemüvegről, a doktornő hozzá lépett, megfogta a szemüveget, és ellenőrizte, jó helyen van-e. Gregorius érezte parfümjének illatát, és egy hajtincse is hozzáért az arcához, és a pillanat egy törtrészére a doktornő mozdulata eggyé olvadt Florance-éval, amikor először vette le szemüvegét. Amikor a dolgok hirtelen megjelenő nem valós valóságáról kezdett beszélni, a doktornő mosolygott és az órájára pillantott. – A komphoz tartok, látogatóba megyek. – Gregorius arca gondolkodóba ejthette, mert elmenőben megállt. – Járt már a Tejón? Nem akar velem tartani? Gregorius később egyáltalán nem emlékezett a komphoz vezető autóútra. Csak arra, hogy egy mozdulattal beálltak az egyetlen üres parkolóhelyre, amelyik előszörre túl szűknek látszott. Majd a komp felső fedélzetén ültek, és Mariana Eça a nagybátyjáról mesélt, az apja fivéréről, akit meglátogatni készült. Joao Eça odaát Cacilhasban élt egy idősek otthonában, alig szólalt meg, és egész nap híres sakkpartikat játszott újra. Egy nagyvállalatnál volt könyvelő, szerény, minden feltűnés nélküli, szinte láthatatlan férfi. Senkinek nem jutott eszébe, hogy

133

az ellenállásnak dolgozik. Az álcázás tökéletes volt. Negyvenhét éves volt, amikor Salazar verőlegényei elhurcolták. Mint kommunistát hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. Két évvel később Mariana, kedvenc unokahúga ment érte a börtönhöz. – Ez 1974 nyarán volt, néhány héttel a forradalom után, huszonegy éves voltam és Coimbrában tanultam – mondta félrefordított fejjel. Gregorius hallotta, ahogy a nő nyelt egyet, és hangja, az elcsuklást megelőzendő, most nyers lett. – A látványt soha nem bírtam kiheverni. Csak negyvenkilenc éves volt, de a kínzások öreg, beteg embert csináltak belőle. Zengő, telt hangja volt; de akkor rekedtesen és halkan beszélt, kezei, melyekkel Schubertet játszott, főleg Schubertet, megnyomorítva, és folyton reszkettek. – Mélyet lélegzett, és egészen egyenes derékkal ült. – Csak szürke szemének hihetetlenül egyenes, rettenthetetlen tekintete maradt töretlen. Évekig tartott, amíg képes lett rá, hogy meséljen arról, hogy izzó vasat tartottak a szeme elé, hogy szóra bírják. Egyre közelebb tartották, és azt várta, hogy melyik pillanatban nyeli el az izzó sötétség egyik hulláma. De tekintete nem tért ki a vas elől, áthatolt a keménységén és az izzásán, és túl rajta kettéhasította kínzóinak arcát. A doktornő, miután ezt elmondta, kis szünetet tartott. – Ettől fogva nem félek semmitől – mondta nagybátyám –, a szó legszorosabb értelmében: semmitől. És én biztos vagyok benne, hogy nem árult el semmit. Leszálltak a kompról.

134

– Ott – mondta Mariana, és hangja visszanyerte megszokott határozottságát –, ott van az otthon. Még mutatott Gregoriusnak egy kompot, ami hosszabb útvonalon közlekedett, úgyhogy a várost meg lehetett nézni másfelől is. Majd egy pillanatra tanácstalanul megállt, tétován, ami arról árulkodott, hogy bensőséges kapcsolat jött létre közöttük, meglepő gyorsasággal, de most, ezt tudta, nem lehet folytatása, és talán volt benne ijedség is, vajon helyes volt-e, hogy ennyit elárult Joàóról és magáról. Amikor aztán végül elindult az otthon irányába, Gregorius hosszan követte a tekintetével, és elképzelte, hogyan állhatott huszonegy éves korában a börtön előtt. Gregorius visszament Lisszabonba, és még egyszer megtette az egész utat a Tejón. Joào Eça részt vett az ellenállásban, Amadeu de Prado az ellenállásnak dolgozott. Resisténcia: a doktornő magától értetődő természetességgel a portugál kifejezést használta – mintha ezt az ügyet, ezt a szent ügyet nem is lehetne más szóval kifejezni. A csendes nyomatékkal elhangzó szó mámorítóan telt hangzású volt, amitől mitikus fényt és misztikus aurát kapott. Könyvelő és orvos, a köztük lévő korkülönbség öt év. Mindketten mindent kockára tettek, és mindketten tökéletes álca mögött tevékenykedtek, mindketten a hallgatás mesterei voltak, lepecsételt szájuk virtuóz őrzői. A kompról leszállván Gregorius vásárolt egy lisszaboni térképet a Bairro Alto különösen részletes térképével. Étkezés közben kidolgozta az útvonalat, amelyen felkeresi majd a Kék Házat;

135

Adriana de Prado talán még mindig ott lakik, öregen és telefon nélkül. Amikor kilépett a vendéglőből, már kezdett alkonyodni. Fölszállt az Alfama negyed irányába közlekedő villamosra. Kis idő után megtalálta a bejáratot a szeméthegyekkel. A szatyor az új ruháival még mindig ott volt. Felkapta, taxit fogott, és a szállodához vitette magát.

136

12

Másnap Gregorius szürke és ködös reggelre ébredt. Szokásával ellentétben előző este hamar elaludt, majd alámerült az álomképek özönében, amelyben hajók, öltönyök és börtönök követték érthetetlen zűrzavarban egymást. És bár érthetetlen volt az egész, de nem volt kellemetlen, nem volt rémálom, ugyanis a zavaros, egymást rapszodikusan követő epizódokat egy nem hallható hang kísérte mindent legyőző intenzitással, egy asszony hangja volt, akinek a neve után Gregorius olyan lázas sietséggel nyomozott, mintha az élete függne tőle. Pontosan abban a pillanatban jutott eszébe a keresett név, amikor felébredt: Conceição – a doktornő teljes, a rendelő bejáratánál réztáblán olvasható teljes nevének: Mariana Conceição Eça meseszép része. Amikor e nevet halkan kimondta, az elfeledett dolgok közül egy további álombeli jelenet merült föl benne, melyben egy identitását gyorsan változtató asszony úgy vette le Gregorius szemüvegét, hogy megnyomta az orrát, olyan erősen, hogy a nyomást még most is érezte. Éjjel egy óra volt, és hogy újra elaludjék, arra gondolni sem lehetett. Lapozgatta hát Prado könyvét, és közben megakadt a szeme egy feljegyzésen, aminek a következő volt a címe:

137

CARAS FUGAZES NA NOITE. FUTÓLAGOS ÉJSZAKAI TÖRTÉNET.

Ha emberek találkoznak, akkor az olyan – legalábbis gyakran így tűnik nekem –, mint amikor az éjszaka mélyén eszméletüket vesztett robogó vonatok keresztezik egymás útját. Futólag hajszolt pillantást vetünk a többiekre, akik a homályos üveg mögött pislákoló fényben ülnek, majd máris újból eltűnnek a szemünk elől, alighogy észrevettük őket. Tényleg egy férfi és egy nő volt az, akik látomásként elszáguldottak mellettünk egy kivilágított ablakkeretben, amelyik a semmiből bukkant fel, cél és értelem nélkül belehasítva a kihalt sötétségbe? Ismerték-e egymást? Beszélgettek? Nevettek? Sírtak? Mondhatjuk azt, hogy ha egymásnak idegen sétálók esőben és szélben elmennek egymás mellett, akkor lehet, hogy így van, és akkor talán van valami a fenti hasonlatban. De sokan vannak, akikkel ennél hosszabban ülünk egymással szemben, együtt eszünk, együtt dolgozunk, egymás mellett fekszünk, egy fedél alatt lakunk. Hol van ebben a futólagosság? Mert hát az, ami állandósággal, az ismerősségre alapozott bizalommal és azzal hiteget, hogy jól ismerjük a másikat, nem megnyugtatásunkra kitalált ámítás-e csupán, amivel csak reszkető és eszelős futólagosságunkat akarjuk elkendőzni és leküzdeni, mivel képtelenek volnánk minden pillanatban megküzdeni vele? Amikor megpillantunk egy másik embert, vagy ha egymásra nézünk, nem olyan-e mindig, mint amikor az egymás mellett elhaladó és

138

az emberfeletti sebességtől, a légnyomás kegyetlen ökölcsapásától, amelytől minden megrezeg és csörömpölni kezd, a kába utazók tekintete kísértetiesen rövid időre találkozik? Nem véti-e el pillantásunk folyton a másikat, ahogyan az éjszakai őrült találkozásokon, és nem hagy-e ott bennünket csupa feltételezéssel, gondolatszilánkokkal és másokra aggatott tulajdonságokkal? Nem úgy vane valójában, hogy nem az emberek találkoznak egymással, hanem a képzeletük vetette árnyékok? Milyen lehetett, gondolta Gregorius, olyasvalakinek a nővére lenni, akiből ilyen szédítően mély magányosság szólt? Olyasvalakinek a nővére, aki gondolkodásában ennyire kíméletlenül következetes, de úgy, hogy szavai ezért nem hangzottak sem kétségbeesettnek, de még csak felindultnak sem? Milyen lehetett asszisztálni neki, az injekciót nyújtani vagy a kötözéskor segíteni? Amit az emberek közötti távolságról és idegenségről írás közben gondolt: mit jelentett ez a Kék Házban uralkodó légkör szempontjából? Teljességgel megtartotta magának, avagy az a hely volt-e a Kék Ház, az egyetlen hely, ahol megengedte magának, hogy ezekbe a gondolatokba mások is bepillanthassanak? Oly módon például, hogy szobáról szobára járt, könyvet vett a kezébe, és eldöntötte, milyen zenét szeretne hallgatni? Milyen muzsika volt az, amelyikről úgy vélte, illenék a gondolataihoz, amelyek olyan világosak és kemények voltak, mintha üvegből való képződmények lettek volna? Olyan hangzatokat

139

keresett-e, melyek mintegy igazolták a gondolatait, avagy balzsamként ható dallamokra és ritmusokra volt szüksége, amelyek nem zsongították el és nem homályosították el ugyan a tudatát, de mégis csillapítólag hatottak rá? Reggel felé, ezekkel a gondolatokkal a fejében, Gregorius még egyszer könnyű álomba siklott át, egy valószínűtlenül keskeny kék ajtó előtt állott, csengetni szeretett volna, de egyben annak a tudata is kínozta, hogy fogalma sem volt arról, mit mondhatna az ajtót nyitó asszonynak. Ébredés után az új ruhájában és az új szemüvegével ment reggelizni. Megváltozott külsejét látva a pincérnő meglepődött, majd mosoly suhant át arcán. És most, ezen a szürke és ködös vasárnapi reggelen Gregorius elindult, hogy megkeresse azt a Kék Házat, amelyikről az öreg Coutinho beszélt. Az Óvárosnak még csak néhány utcáját járta végig, amikor látta, hogy az a férfi, akit az első este követett, cigarettázva az ablakhoz lép. Most, nappali fényben a ház még keskenyebbnek hatott, és még romosabbnak. A szoba belsejét az árnyéktól alig lehetett látni, de Gregorius tekintetével mégis elkapta a pamlag gobelinhuzatát, a színes porcelánfigurákat a vitrinben és a feszületet. Megállt, és a férfi tekintetét kereste. – Uma casa azul? – kérdezte Gregorius. A férfi a füléhez emelte a kezét, amelyből kagylót formált. Gregorius megismételte a kérdését. Semmit nem értett a válaszként rázúdított szóáradatból, amelyet a cigarettás kéz élénk

140

gesztusai kísértek. Míg a férfi beszélt, egy hajlott hátú öregasszony lépett mellé. – O consultório azul? – kérdezte most őt Gregorius. – Sim! – kiáltotta az asszony rekedt hangon, majd még egyszer: – Sim! Vézna karjaival és ráncos kezével izgatottan hadonászott, és Gregorius kis idő múltán megértette, hogy a házba hívja. Tétován lépett be a dohos és égettolajszagú házba. Úgy érezte, hogy rettenetes szagok vastag falán kell áthatolnia, hogy eljusson a szobaajtóig, amely mögött a férfi várta, szájában egy újabb cigarettával. A férfi sántított. Bevezette Gregoriust a nappaliba, és érthetetlen motyogással és bizonytalan kézmozdulattal hellyel kínálta a gobelinbevonatú pamlagon. A következő fél órában Gregorius azzal volt elfoglalva, hogy valahogy, fáradságosan, kiigazodjék az érthetetlen szavak és a többértelmű gesztusok között, melyekkel megkísérelték elmagyarázni neki, hogyan is volt negyven évvel korábban, amikor a negyed lakóit Amadeu de Prado kezelte. Tisztelettudóan beszéltek, olyan tisztelettel, amilyennel az emberek csak olyanokat illetnek, akik magasan fölöttük állnak. De emellett egy másik érzés is betöltötte a nappalit. Gregorius csak lassan ismerte föl benne azt a bátortalanságot, ami egy régóta elfojtott szemrehányásból ered, amit az ember legszívesebben letagadna, de az emlékezetéből mégsem törölné ki. Azután már kerülték az emberek. Ez megtörte – mondta Coutinho azután, hogy elmesélte, hogyan mentette

141

meg Prado Rui Luís Mendesnek, Lisszabon mészárosának az életét. A férfi ekkor felhúzta nadrágszárát, és megmutatott Gregoriusnak egy sebhelyet. – Ele fez isto – ezt ő csinálta, mondta, és nikotintól sárga ujjbegyét végighúzta rajta. Az asszony ráncos ujjaival a halántékát dörzsölte, majd kezével egy eltűnő madár szárnycsapásait utánozta: Prado megszüntette állandó fejfájását. Majd ő is egy heget mutatott az egyik ujján, valószínűleg a szemölcse volt ott. Ha Gregorius később néha föltette azt a kérdést, mi adta neki a döntő lökést, hogy végül becsöngessen a kék ajtón, akkor mindenkor ennek a két embernek a mozdulatai jutottak az eszébe, akiknek testén az előbb tisztelt, majd megvetett és végül újra tisztelt orvos keze hagyott nyomot. Olyan volt, mintha a kezei újra megelevenedtek volna. Ekkor Gregorius megkérdezte, merre kell menni Prado egykori rendelőjéhez, majd távozott. Az asszony és a férfi utánanézett az ablakból, és Gregorius úgy érezte, mintha tekintetükben irigység volna, érhetetlen irigység, hogy ő megtehette azt, ami nekik többé nem állt módjukban: úgy kötni vadonatúj ismeretséget Amadeu de Pradóval, hogy feltárja a múltjába vezető utat. Lehetséges, hogy az ember úgy ismerheti meg önmagát a legjobban, ha megismer és megért valaki mást? Valaki mást, aki egészen más életutat járt be és egészen más logika szerint gondolkodott, mint ő?

142

Hogyan illett egy másik élet iránti kíváncsisága ahhoz, hogy tudta, az ő ideje lejár? Gregorius egy kis bár pultjánál állt és kávét ivott. Már másodszor volt itt. Egy órával ezelőtt talált rá a Rua Luz Sorianóra, és néhány lépés után Prado Kék Rendelője előtt állt, egy háromemeletes ház előtt, amelyik egyrészt a csempék miatt hatott egészében kéknek, másrészt sokkal inkább amiatt, hogy az ablakok fölötti magas boltívek élénk ultramarin színnel voltak kifestve. Régen festették ki, a festék málladozott, és voltak nedves foltok is rajta, melyeket vastagon benőtt a sötét moha. Az ablakok alatti kovácsoltvas rácsokról is pattogzott a kék festék. Csak a kék bejárati kapu festése volt hibátlan, mintha valaki azt akarta volna közölni: a bejárat a fontos. A csengő mellett nem volt névtábla. Gregorius hevesen dobogó szívvel szemlélte a sárgaréz kopogtatót. Mintha egész jövőm e mögött az ajtó mögött volna – gondolta. Néhány házzal odébb bement egy bárba, és megkísérelte legyűrni magában a fenyegető érzést, hogy most siklik ki az élete. Órájára nézett: hat nappal ezelőtt történt, hogy az osztályteremben körülbelül ebben az órában leemelte átázott kabátját a fogasról, és hátra se nézve megszökött biztonságos és áttekinthető életéből. Kabátja zsebét tapogatta, berni lakásának kulcsait kereste. És váratlan hevességgel, az emberre hirtelen rátörő éhséghez hasonlóan és fizikailag is érezhetően megrohanta a csillapíthatatlan vágy, hogy egy görög vagy héber szöveget szeretne olvasni, hogy maga előtt lássa az

143

idegen, de szép betűket, melyek negyven év múltával sem vesztették el mesés eleganciájukat; mert meg akart bizonyosodni arról, hogy az eltelt hat zűrzavaros nap alatt nem vesztett el semmit abból a képességéből, hogy megértse azt, amit kifejezésre akarnak juttatni. A szállodában ott volt az Újszövetség görög és portugál nyelvű kiadása, amit Coutinho ajándékozott neki; csakhogy a szálloda messze volt, és ő itt és most szeretett volna olvasni a Kék Ház közelében, amelyik azzal fenyegette, hogy elnyeli, még mielőtt kinyílik az ajtaja. Sietve fizetett, és nekieredt, hogy keressen egy könyvesboltot, ahol ilyen szövegek találhatók... Ám vasárnap volt, és az egyetlen könyvesbolt, amit talált, egyházi könyvesbolt volt, az is zárva, a kirakatában görög és héber nyelvű könyvekkel. Homlokát a ködtől nedves kirakatüveghez szorította, és érezte, hogy megint egyszer megrohanja a kísértés, hogy kimenjen a repülőtérre, és a következő géppel Zürichbe repüljön. Megkönnyebbülve érezte, hogy sikerült úgy átélnie ezt a feltoluló vágyat, mint egy hirtelen kitörő, majd gyorsan újra elmúló lázat, és türelmesen kivárni, míg túljut rajta. Végül lassan visszament a Kék Ház közelében lévő ételbárba. Új zakója zsebéből elővette Prado könyvét, és a portugál férfi merész és rettenthetetlen képmását tanulmányozta. Orvos, aki vaskövetkezetességgel gyakorolta hivatását. Ellenálló, aki vétkéért, ami nem is volt vétek, élete veszélyeztetése árán kívánt bűnhődni. A szavak aranymívese, akinek

144

legnagyobb szenvedélye az volt, hogy az emberi lét szótlan tapasztalatait kiszakítsa némaságukból. Hirtelen félelem rohanta meg Gregoriust, hogy időközben valaki egészen más lakhat a Kék Házban. Kapkodva a pultra tette a kávéért járó pénzt, és sietős léptekkel átment a házhoz. A kék ajtó előtt kétszer mélyet lélegzett, és csak lassan engedte ki tüdejéből a levegőt. Majd megnyomta a csengőt. A csörömpölő hang úgy szólt, mintha a középkor távolából érkeznék, és túlságosan hangos visszhangja betöltötte az egész házat. Semmi. Se fény, se lépések. Gregorius nyugalmat erőltetett magára, majd másodszor is megnyomta a csengőt. Semmi. Megfordult, és kimerülten az ajtónak támaszkodott. Berni lakására gondolt. Boldog volt, hogy elmúlt. Prado könyvét lassan a zsebébe süllyesztette, közben hozzáért a hideg lakáskulcshoz. Majd kiegyenesedett, és távozni készült. Ebben a pillanatban bentről lépéseket hallott. Valaki lefelé jött a lépcsőn. Az egyik ablak mögött fény látszott. A lépések közeledtek az ajtóhoz. – Quem é? – kérdezte egy mély, rekedt női hang. Gregorius csendben várt. Néhány másodperc múlva megfordult a kulcs a zárban, és kinyílt az ajtó.

145

M ÁS O D I K R É S Z

Találkozás

13

Az előtte álló magas, tetőtől talpig feketébe öltözött asszony szigorú, apácaszerű szépségével olyan volt, mintha egy görög tragédiából lépett volna elő. Sovány, sápadt arcát horgolt fejkendő fogta keretbe, a kendőt az álla alatt az egyik kezével fogta össze, keskeny, csontos kéz volt, kidudorodó sötét erekkel. Az asszony keze jobban árulkodott magas koráról, mint fiatalos arca. Mélyen ülő, fekete gyémántragyogású szemének keserű, nélkülözésről, önuralomról és önmegtagadásról árulkodó pillantásával méregette Gregoriust, olyan pillantással, amilyennel a mózeshitűek intik mindazokat, akik ellenszegülés nélkül hagyják, hogy az élet csak úgy sodorja őket. Hogy lángolhattak ezek a szemek, gondolta Gregorius, ha valaki szembe mert helyezkedni ennek az asszonynak néma és rendíthetetlen akaratával, aki szálegyenesen tartotta magát és fejét egy kicsit mindig jobban felszegte, mint ahogy a magassága megengedte volna. Dermesztő izzás áradt belőle, és Gregoriusnak fogalma sem volt róla, hogyan állhatna helyt előtte. Már azt se tudta, hogyan mondják portugálul: – Jó napot. – Bonjour – mondta rekedten, amikor az asszony továbbra is szótlanul nézett rá. Gregorius zakója

147

zsebéből elővette Prado könyvét, kinyitotta a képmásnál, és megmutatta neki. – Tudom, hogy ez a férfi, egy orvos, ebben a házban élt és dolgozott – folytatta franciául –, és... látni akartam, hol lakott, és beszélni szerettem volna valakivel, aki ismerte őt. Nagyon hatásosak ezek a mondatok, amelyeket itt leírt. Bölcs mondatok. Csodálatos mondatok. Szeretném tudni, milyen volt az a férfi, aki ilyen mondatokat tudott írni. Milyen lehetett vele együtt lenni. Alig árult el észrevehető változást az asszony szigorú, sápadt fehér arca, amelynek fénytelen ragyogását a kendő feketesége még jobban kiemelte. Csak különleges éberséggel megáldott valaki ismerhette fel – és Gregorius ebben a pillanatban rendelkezett ezzel a különleges éberséggel –, hogy a feszes vonások egészen kicsit, egy parányira megenyhültek, és hogy egy csöppet veszítettek elutasító keménységükből. De az asszony továbbra sem szólalt meg, és a csönd egyre hosszabb lett. – Pardonnez-moi, je ne voulais pas... – kezdett bele Gregorius, két lépésre ellépett az ajtótól, és a zakója zsebénél babrált, ami hirtelen kicsinek tűnt ahhoz, hogy újra befogadja a könyvet. Megfordult, hogy elmenjen. – Attendez! – mondta az asszony. Hangja most nem volt olyan ingerült, melegebb volt, mint az imént az ajtó mögül hallatszott. És a francia szóban ugyanaz az akcentus volt felismerhető, mint a Kirchenfeld hídon a portugál asszony beszédében. Ennek ellenére úgy hangzott, akár egy parancs,

148

aminek az ember nem mer ellenszegülni, és Gregoriusnak eszébe jutott, mit mondott Coutinho Adriana parancsolgató természetéről és arról, ahogyan a betegeket kezelte. Újra az asszony felé fordult, a makacskodó könyvvel még mindig a kezében. – Entrez – mondta az asszony, és hátralépett az ajtóból, majd a felfelé vezető lépcsőre mutatott. Egy régi, talán évszázados nagy kulccsal bezárta az ajtót, és követte Gregoriust. Amikor fönt elengedte a korlátot és Gregorius mellett elhaladva bement a szalonba, Gregorius hallotta zihálását, és fanyar illat csapta meg, ami lehetett gyógyszeré, de akár parfümé is. Ehhez fogható szalont Gregorius még nem látott soha, még filmen sem. Kitöltötte a ház teljes hosszát, és olyan volt, mintha nem lenne vége. A hibátlanul fénylő parketta rozettákból állt, amelyekben egymást váltogatták a különböző fafajták és színárnyalatok, és ha az ember úgy gondolta, hogy már az utolsót is látta, akkor még egy következett utána. A végén a szem egészen a kert ősi fáiig szaladt, melyek ekkor, februárban, az ólomszürke égig felnyúló fekete ágak összevisszaságát mutatták. A szalon egyik sarkában kerek asztal és francia stílbútorok álltak – egy pamlag három fotellal, ülésükön olajzöld, ezüstösen fénylő huzattal, az ívelt karfák és a lábak vöröses fából –, a másik sarokban egy fényes fekete állóóra, melynek aranyingája nem mozdult, és a mutatók is megálltak hat óra huszonhárom percnél. Az ablak melletti sarokban zongora, melyet a billentyűzet

149

fedeléig súlyos, arany- és ezüstszálakkal átszőtt fekete brokátterítő takart. Gregoriusra nem ezek a dolgok tették a legnagyobb hatást, hanem az okkerszínű falba süllyesztett végtelen könyvespolcok. Fönt kis szecessziós lámpácskákban végződtek, fölötte faltól falig húzódó kazettás mennyezetben folytatódott a falak okkerszíne, sötétvörös geometrikus mintákkal tarkítva. Akárcsak egy kolostor könyvtárában, gondolta Gregorius, ilyen egy gazdag családból származó és klasszikus műveltségű egykori növendék könyvtára. Nem mert végigmenni a falak mentén, de szeme gyorsan megtalálta a görög klasszikusok sötétkék, aranyfeliratos oxfordi kiadású köteteit, majd hátrébb Cicero, Horatius műveit, az egyházatyák írásait és San Ignacio OBRAS COMPLETAS-át, azaz Szent Ignác összes műveit. Még tíz perce sem tartózkodott ebben a házban, de már most azt szerette volna, hogy sohase kelljen elhagynia. Ez csak Amadeu de Prado könyvtára lehetett. Az volt? – Amadeu szerette ezt a helyiséget, a könyveket. „Oly kevés az időm, Adriana”, mondta gyakran, „túlságosan kevés az olvasáshoz, talán mégis inkább papnak kellett volna tanulnom”. De azt akarta, hogy a rendelője mindenkor nyitva álljon, reggeltől későig. „Akinek fájdalmai vannak, az nem tud várni”, szokta volt mondani, ha láttam kimerültségét és megkíséreltem fékezni. Olvasni és írni éjjel olvasott és írt, ha nem tudott aludni. De az is lehet, hogy talán azért nem tudott aludni, mert az volt az érzése, olvasnia, írnia, gondolkodnia kell,

150

nem tudom. Álmatlansága átok volt, és biztos vagyok benne: ha nincs ez a kín, és ha nem ilyen tanácstalan, ha nem keresi örökösen, felfokozottan és nyughatatlanul a szavak értelmét, akkor az agya sokkal tovább működhetett volna. Talán még mindig élne. Ebben az évben lenne nyolcvannégy éves, december 20-án. Egyetlenegy szóval nem kérdezte meg Gregoriust, hogy kicsoda ő, csak beszélt neki a fivéréről, a fivére szenvedéséről, odaadásáról, szenvedélyéről és haláláról, úgy, hogy Gregorius be sem mutatkozott neki. Beszélt mindazokról a dolgokról, amelyek – és efelől szavai és arcjátéka semmiféle kétséget nem hagyott – az ő, Adriana életében a legfontosabbak voltak. És olyan közvetlenül beszélt róluk, mintha magától értetődően igényt tartana arra, hogy Gregorius villámgyors és nem e világi, időtlen metamorfózis által az ő képzeletvilágának lakójává és emlékeinek mindentudó tanújává váljon. Gregorius egyike volt azoknak, akik a cedros vermelhos, a vörös cédrusok titokzatos jelével ellátott könyvet magánál hordta, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen gondolatainak megszentelt körzetébe. Hány évig várt arra, hogy olyan valaki jöjjön el hozzá, mint ez a férfi, valaki, akinek beszélhetne halott fivéréről? Az elhalálozás éveként a síremléken 1973 állt. Adriana tehát harmincegy évig egyedül élt ebben a házban, harmincegy évig volt egyedül az emlékekkel és a fivére halálát követő ürességgel.

151

A fejkendőjét eddig összefogta az álla alatt, mintha rejtegetnie kellene valamit. Most azonban elvette kezét, a horgolt kendő szétnyílt, és látni engedte az asszony nyakán a körbefutó fekete bársonyszalagot. A szétnyíló kendő látványát, amely mögött láthatóvá vált a fehér nyak ráncai fölött a széles fekete szalag, Gregorius soha többé nem tudta felejteni, mert az emlékezés a részleteket aprólékos pontossággal őrző állóképpé merevedett, és később, amikor már tudta, hogy a szalag mit akar elrejteni, egyre inkább emlékeinek jelképes ikonjává vált, amihez hozzátartozott az a kézmozdulat is, amivel Adriana ellenőrizte, megvan-e még, nem csúszott-e félre a szalag, az az – legalábbis így látszott – inkább önkéntelen, mint tudatos mozdulat volt ez, ám egyúttal benne volt Adriana egész lénye is, és ami, úgy tetszett, többet árult el róla, mint mindaz, amit tervszerűen és tudatosan cselekedett. A kendő egy kicsit hátracsúszott, és Gregorius ekkor megpillantotta az asszony ősz haját, amelyben itt-ott még néhány magányos tincs emlékeztetett egykor volt fekete hajára. Adriana a lecsúszó kendő után kapott, megemelte, előrehúzta, és közben látszott rajta, hogy zavarban van. Aztán megállt egy pillanatra, dacos mozdulattal lekapta fejéről a kendőt. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és Adrianáé mintha azt mondta volna: Igen, megöregedtem. Előrehajtotta a fejét, egy hullámos tincs a szemébe hullt, és ő magába roskadtan, a sötétlila eres kezével lassan és szórakozottan végigsimított az ölét takaró kendőn.

152

– Ennyit írt Amadeu összesen? – kérdezte Gregorius, és letette az asztalra Prado könyvét. Ez a néhány szó csodát művelt. Adrianáról lehullt a kimerültség és a fásultság, fölállt, fejét hátravetette, két kezével végigsimított a haján, majd ránézett Gregoriusra. Arcán először jelent meg mosoly, csibészes és cinkos mosoly, ami húsz évvel megfiatalította. – Venha, Senhor. – Jöjjön, kérem. A parancsoló árnyalat eltűnt hangjából, szavai nem hangzottak utasításnak, még csak felszólításnak sem, inkább csak azt jelezték, hogy szeretne Gregoriusnak megmutatni valamit, hogy szeretné beavatni valami rejtett dologba, valami titokba. Jól illett a kilátásba helyezett meghittséghez és cinkossághoz, hogy látszólag megfeledkezett arról, hogy Gregorius nem tud portugálul. Az előszobán át a másik lépcsőhöz kísérte Gregoriust, ahhoz, amelyik a tetőtérbe vezetett, majd zihálva kapaszkodott fel egyik lépcsőfokról a másikra. A tetőtérben két ajtó volt, az egyik előtt megállt. Ezt úgy is lehetett érteni, hogy csupán pihenni akar, de amikor Gregorius később rendezni akarta az emlékeit, biztos volt benne, hogy habozás is volt ebben a megállásban, kétely, hogy valóban megmutassa-e az idegennek azt, ami neki, Adrianának a legszentebb. Végül lenyomta a kilincset, gyengéden, mint amikor valaki nagybeteget látogat meg, és az óvatosság, amivel az ajtót először csak egy résnyire nyitotta, hogy azután lassan egészen kitárja, azt a benyomást keltette, mintha a lépcsőn fölfelé jövet harminc évet utazott

153

volna vissza a múltba, és azzal a várakozással lépne be a szobába, hogy ott találja Amadeut az asztalnál, amint ír, olvas, elmélkedik, vagy talán épp bóbiskol. Tudatának mélyén, annak is egyik félreeső és egy kicsit elsötétített zugában Gregoriust megérintette a gondolat, hogy olyan asszonnyal van dolga, aki egy olyan hegygerinc keskeny peremén vándorolt, amelyik a jelenlegi, látható életét elválasztotta egy másik, láthatatlan élettől, attól az élettől, amelyiknek a láthatatlansága és időbeli messzisége számára sokkal valóságosabb volt. Csak egy finom lökés, szinte csak egy lehelet kellett volna ahhoz, hogy lezuhanjon erről a peremről, és örökre eltűnjön bátyjával leélt élete múltjában. Az idő tényleg megállt abban a nagy szobában, ahová beléptek. A szoba aszketikus egyszerűséggel volt berendezve. A helyiség egyik végén, elejével a fal felé fordítva íróasztal állt egy székkel, a másik végén ágy, előtte egy kis szőnyeg, amely imaszőnyegre emlékeztetett, középen fotel az olvasáshoz, mellette állólámpa, amellett, a padlón rendezetlen hegyekben könyvek. Egyéb semmi. Szentély volt ez, Amadeu Inácio de Almeida Prado orvos, ellenálló és a szavak aranymívese gondolatainak a szentélye. A helyiségben egy katedrális hűvös és sokatmondó csöndje uralkodott, a megfagyott idővel kitöltött térség néma zúgása. Gregorius megállt az ajtóban; nem olyan helyiség volt ez, ahol egy idegen csak úgy mászkálhatott. És ha Adriana közben a kevés berendezési tárgy között járkált is, az ő járása sem volt fesztelen. Nem mintha lábujjhegyen járt volna

154

vagy affektáltan. De lassú lépteiben volt valami éteri, gondolta Gregorius, valami anyagtalan és szinte téren és időn kívüli. Ugyanígy mozgott a karja és a keze is, amikor odament a bútorokhoz, hogy gyengéden, szinte érintés nélkül végigsimítson rajtuk. Elsőnek az íróasztal melletti széket simogatta meg, amelyik kerek ülésével és hajlított háttámlájával jól illett a szalon székeihez. Ferdén állt az asztal előtt, mintha valaki sietősen állt volna fel az íróasztaltól, és hátralökte volna. Gregorius önkéntelenül is arra várt, hogy Adriana helyretolja, és csak amikor finoman végigjáratta kezét a széken, csak akkor értette meg: a szék azért áll ilyen ferdén, mert Amadeu harminc évvel és két hónappal ezelőtt így hagyta ott, tehát semmi áron nem volt szabad változtatni rajta, mert az prométheuszi tettnek számítana, hiszen a múltat kiszakítaná a megváltoztathatatlanság tartományából, vagy felborítaná a természet törvényeit. Ugyanaz vonatkozott az asztalon lévő tárgyakra is, mint a székre. Az asztal egy részén volt egy enyhén emelkedő pult, hogy könnyebben essen az olvasás és az írás. Ezen a könyvtartó állványon furcsa ferde helyzetben egy középütt nyitott óriási könyv feküdt, előtte egy köteg papír, a legfelsőn, amennyire Gregorius szemét megerőltetve kivette, csupán néhány feljegyzés. Adriana gyengéden végighúzta kézfejét a fán, majd megérintette a kék porceláncsészét és mellette a kandiscukorral teli cukortartót a rézvörös tálcán, meg a teli hamutartót. Minden ebből az időből származott? Harmincéves

155

kávézacc? Negyed évszázadnál régebbi cigarettahamu? A kinyitott töltőtollban a tinta valószínűleg már finom porrá lett, vagy fekete röggé száradt. A gazdagon díszített, smaragdzöld ernyőjű íróasztallámpában vajon világítana-e még az égő? Volt valami, amin Gregorius csodálkozott, de időbe telt, míg rájött, hogy mi az. Semmi nem volt poros. Lehunyta a szemét: Adriana már akár egy szellem mozgott a térben, jól hallható körvonalakkal. Ez a szellem törölt itt port rendszeresen, tizenegyezer napon át? És közben megőszült? Amikor újra kinyitotta szemét, Adriana egy toronymagas könyvoszlop előtt állt, amelyik bármelyik pillanatban ledőlhetett. Az oszlop tetején fekvő vastag, nagyalakú könyvre nézett lefelé, amelynek borítóján egy agy képe volt látható. – O cérebro, sempre o cérebro – mondta az asszony csendesen és szemrehányóan. Az agy, mindig az agy. – Porqué nào disseste nada? nem mondtál semmit? Most zsörtölődés hallatszott hangjából, beletörődő zsörtölődés, melyet elkoptatott az idő és a hallgatás, amivel évtizedek óta halott bátyja válaszolt a kérdéseire. Semmit sem szólt nővérének az aneurysmáról, gondolta Gregorius, sem a félelméről, sem arról, hogy tudatában volt, bármikor eljöhet a vég. A nővére csak a feljegyzésekből szerzett tudomást erről. És minden gyász ellenére dühös volt rá, hogy megtagadta tőle a tudás meghittségét.

156

Az asszony most feltekintett, és úgy pillantott Gregoriusra, mintha megfeledkezett volna róla. Szelleme csak lassan talált vissza a jelenbe. – Ó, persze, jöjjön csak – mondta franciául, és az előbbieknél határozottabb léptekkel odament az íróasztalhoz, majd kihúzott két fiókot. Vastag papírkötegek voltak, kartonlapok közé szorítva és vörös szalaggal többször átkötve. – Röviddel Fátima halála után fogott bele. „Így harcolok a belső bénultság ellen”, mondta, majd néhány héttel később: „Miért nem kezdtem el ezt korábban! Az ember nem eléggé éber, ha nem ír. És fogalma sincs arról, kicsoda is valójában. Arról nem is szólva, hogy kicsoda nem.” Senki nem olvashatta, én sem. Lehúzta a kulcsot, és állandóan magánál tartotta. Nagyon... nagyon bizalmatlan tudott lenni. Adriana visszatolta a fiókokat. – Most egyedül szeretnék maradni – mondta hirtelen, majdhogynem ellenségesen, és mialatt lementek a lépcsőn, egy szót se szólt többé. Amikor a kulccsal kinyitotta a ház bejáratát, némán állt, szögletesen és mereven. Nem olyan asszony volt, akinek az ember kezet nyújt. – Au revoir et merci – mondta Gregorius, és tétován indulni készült. – Hogy hívják? Az asszony a kelleténél hangosabban tette fel a kérdést, egy kicsit rekedt ugatásnak hangzott, és Gregoriust Coutinhóra emlékeztette. Adriana aztán megismételte a férfi nevét: Gregorius, a végén s-sel. – Hol szállt meg?

157

Gregorius megmondta a szállodája nevét. Az asszony szó nélkül becsukta az ajtót, és megfordította benne a kulcsot.

158

14

A felhők visszatükröződtek a Tejóban. Őrületes sebességgel üldözték a naptól csillogó mezőket, átsiklottak fölöttük, elnyelték a fényt, és helyette máshol törtek elő szúrós villódzásukkal az árnyék sötétjéből. Gregorius levette a szemüvegét, és kezével eltakarta az arcát. A védtelen szemeknek gyötrelem volt a vakító világosság és a fenyegető árnyék lázas váltakozása, ami szokatlan élességgel hatolt át az új lencséken. Gregorius megint próbát tett imént a szállodában a régi szemüvegével, miután felébredt könnyű, de nyugtalan déli álmából. A régi szemüveg nyomasztó súlyát időközben azonban már zavarónak találta, olyan volt, mintha arcával valamiféle terhet kellene fáradságosan áttolnia a világon. Bizonytalanul és egy kissé önmagának is idegenül ült az ágy peremén; megkísérelte rendezni a délelőtt zavaros élményeit. Álmában, amelyben egy néma Adriana sápadt márványarccal kísértett, a fekete volt az uralkodó szín, az a fajta fekete, aminek megvolt az a nyugtalanító tulajdonsága, hogy rátapad a tárgyakra – minden tárgyra –, függetlenül attól, hogy egyébként milyen színűek, és hogy e más színekben mennyire ragyogtak. Úgy látta, hogy a bársonyszalag Adriana nyakán, amely

159

fölért egészen az álláig, mintha fojtogatná az asszonyt, mert állandóan rángatta. Majd fogta a szalagot, és a fejére tette, de ezzel a mozdulattal nem annyira a fejét védte, mint inkább az agyát. A tornyosuló könyvoszlopok egymás után ledőltek, és Gregorius egy pillanatig, amiben a feszült várakozás egy voyeur szorongásával és rossz lelkiismeretével keveredett, Prado íróasztalánál ült; az asztalon a tengernyi kövület kellős közepén egy félig teleírt lap, amelyen az írás villámgyorsan elhalványodott az olvashatatlanságig, ha rászegezte a tekintetét. Mialatt gondolatait ezek az álomképek foglalkoztatták, olykor az volt a benyomása, hogy valójában nem is volt a Kék Rendelőben, mintha az egész csak az emlékezetében különösen eleven élő álom lett volna, amelyben – az egymásra sorjázó képzelgések epizódja gyanánt – csak színleg különbözött egymástól az ébrenlét és az álom. Majd ő is a fejéhez kapott, és amikor újra elhitte, hogy a látogatása tényleg valóságos volt, és Adriana személyét minden álombéli kiegészítéstől megfosztva nyugodtan és világosan maga előtt látta, gondolatban – mozdulatról mozdulatra, szóról szóra – végigfutott a nála töltött majd egy órán. Néha megborzongott a hidegtől, ha az asszony szigorú és keserű tekintetére gondolt, amelyben az tükröződött, hogy képtelen megbékélni a múltbéli eseményekkel. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába, ha álmában látta Adrianát Amadeu szobáján átlebegni, nem törődve mással, mint a múlttá lett jelennel, már-már az őrület határán.

160

Ilyenkor Gregorius legszívesebben ismét az asszony fejére terítette volna a horgolt kendőt, hogy végre megpihentethesse megkínzott szellemét. Az Amadeu de Pradóhoz vezető út ezen az egyszerre kemény és törékeny asszonyon át vezetett, vagy jobban mondva: Prado vezetett át az asszonyon, emlékeinek sötét folyosóján át. Vállalkozzon-e erre? – tette fel magának a kérdést Gregorius. Vajon felnőtt a feladathoz? Ő, akit a kollégái gyűlölködve csak A papirusznak neveztek, mert inkább a régi szövegekben élt, mint a valóságban? Ez attól függött, hogy talál-e még más embereket is, akik ismerték Pradót; nem csupán látták, mint Coutinho, vagy csupán orvosként találkoztak vele, mint az aznap reggeli sánta férfi és az agg nő, hanem olyanok, akik igazán ismerték, talán még harcostársként az ellenállásból. Nehéz lenne erről megtudni valamit Adrianától, gondolta; Adriana a halott fivérét saját kizárólagos tulajdonának tekintette, ez legutóbb akkor derült ki, amikor hozzá beszélt, miközben az orvoslással foglalkozó könyvre nézett. Mindenki mást cáfolna, vagy minden eszközzel megkísérelné távol tartani Pradótól, aki a róla alkotott egyedüli helyes képet – és ez csakis az ő maga, Adriana által megalkotott kép lehetett – megkérdőjelezhetné. Gregorius kikereste Mariana Eça telefonszámát, majd hosszú percekig tétovázott, aztán mégis felhívta. Van-e valami ellenvetése, ha meg akarná látogatni nagybátyját, Joàót az otthonban? – kérdezte Marianát. Most már tudja, hogy Prado is

161

benne volt az ellenállásban, és Joào talán ismerte őt. Egy darabig csönd volt, és Gregorius már éppen bocsánatot akart kérni, hogy előhozakodott ezzel az ötlettel, amikor Mariana elgondolkozva a következőket mondta: – Természetesen semmi kifogásom ellene, ellenkezőleg, egy új arc talán felvillanyozza. Csak azon gondolkodom, hogy hogyan fogadná, gorombán elutasító tud lenni, és tegnap a szokásosnál is szótlanabb volt. Semmi esetre sem rohanhat ajtóstul a házba. Mariana elhallgatott, aztán így folytatta: – Azt hiszem, van egy ötletem, ami segíthet. Tegnap egy lemezt akartam neki vinni, Schubert szonátáinak új felvételét. Ha zongoradarabról van szó, akkor tulajdonképpen csak Maria Joao Pirest akarja hallgatni. Nem tudom, hogy a hangzás vagy az asszony miatt, vagy csupán a hazafiasság megnyilvánulásának bolondos formájáról van-e szó. De ez a lemez ennek ellenére tetszeni fog neki. Aztán elfelejtettem magammal vinni. Beugorhatna hozzám, és elvihetne neki. Mintegy az én megbízásomból. Talán akkor szerencséje lesz. Gregorius Marianánál teázott, aranylóan vörös asszámot ivott kandiscukorral, és Adrianáról mesélt. Szívesen vette volna, ha Mariana is hozzászól, de ő csak csendben hallgatta. Csak egyszer, amikor a használt kávéscsészéről és a teli hamutartóról beszélt, amelyek látszólag három évtized után sem mutattak semmi változást, csak ekkor szűkültek össze Mariana szemei úgy, mint azé, aki hirtelenében úgy véli, nyomon van.

162

– Legyen óvatos – mondta búcsúzáskor. – Már úgy értem, Adrianával. És mesélje majd el, hogy mentek a dolgok Joàónál. Gregorius aztán ott ült a Schubert-szonátákkal a hajón, és úton volt a túloldalra Cacilhasba egy férfihoz, aki anélkül járta meg a kínzatások poklát, hogy elveszítette volna egyenes tekintetét. Gregorius ismét eltakarta az arcát a kezével. Ha valaki egy héttel ezelőtt, amikor latinfüzeteket javítva ült berni lakásában, azt jósolta volna neki, hogy hét nappal később új öltönyben és új szemüveggel Lisszabonban egy hajón ül majd, hogy a Salazar-rezsim egyik megkínzott áldozatától megtudjon valamit egy portugál orvosról és költőről, aki már több mint harminc éve halott: nos, ezt az embert bolondnak tartotta volna. Még mindig ő volt ez, Mundus, a miopiában szenvedő könyvmoly, akit elfogott a félelem, csak mert Bernben lehullott néhány hópehely? A hajó kikötött, és Gregorius lassan az otthonhoz sétált. Hogyan fogják megérteni egymást? Joào Eça beszél a portugálon kívül más nyelveket is? Vasárnap délután volt, sok látogató jött az otthonba, ezt már az utcán is látni lehetett a sok virágcsokorról. Az otthon lakói takarókban ültek a keskeny balkonokon a napon, ami újra és újra eltűnt a felhők mögött. Mielőtt bekopogott, Gregorius néhányszor mélyet lélegzett, mert aznap már másodszor fordult elő, hogy dobogó szívvel állt egy ajtó előtt, mivel nem tudta, mi várja. Első kopogtatására nem válaszoltak, a másodikra sem. Már megfordult, hogy elmegy, mikor

163

meghallotta, hogy halk nyikorgással nyílik az ajtó. Arra számított, hogy a férfi elhanyagolt ruhában nyit ajtót, mert gyakran már nem is öltözik fel rendesen, csak fürdőköpenyben ül a sakktábla előtt. Az ajtórésben szótlanul megjelenő férfi egészen másmilyen volt. Ragyogóan fehér inge fölött sötétkék kötött kabátot viselt, hozzá piros nyakkendőt, nadrágjának éle kifogástalan, fekete cipője ragyogott. Kezét a kötött kabát zsebébe süllyesztette, kopasz fejét, amelyről csak kevés, rövidre vágott haj lógott elálló fülére, enyhén félrefordította, mint azok, akik nem kívánnak foglalkozni az elébük kerülő dolgokkal. Szürke, összehúzott szemével úgy nézett a világba, mint aki tekintetével legszívesebben mindent kettéhasítana, ami elébe kerül. Joào Eça öreg volt, talán beteg is, ahogyan az unokahúga mondta, de nem volt megtört ember. Jobb, gondolta Gregorius önkéntelenül, ha az ember nem ellenségként áll szembe vele. – Senhor Eça? – kérdezte Gregorius. – Venho da parte de Mañana, a sua sobrinba. Trago este disco. Sonatas de Schubert. – Azok a szavak voltak ezek, melyeket a hajón kikeresett, és többször elismételte magának. Eça mozdulatlanul állt az ajtóban, és nézte Gregoriust, akinek még soha életében nem kellett kibírnia ilyen tekintetet. Így hát egy idő után a földet kezdte nézni. Ekkor Eça kitárta az ajtót, és intett, lépjen be. Gregorius egy példás rendben tartott szobába lépett, amiben csak a legszükségesebbek voltak, valóban csak a

164

legszükségesebbek. Egy futó másodpercre eszébe jutottak azok a fényűző szobák, amelyekben a doktornő lakott, és azt kérdezte magától, miért nem él a nagybácsi kényelmesebb körülmények között. De szavait elsöpörték Eça első szavai: – Who are you? – halkan és rekedtesen mondta ki ezeket a szavakat, melyek ennek ellenére tekintélyről árulkodtak, egy olyan férfi tekintélyéről, aki mindent látott már, és akit nem lehetett becsapni. Gregorius, kezében a lemezzel, angolul adta meg a kívánt felvilágosítást, honnan jön, mi a foglalkozása, és hogyan ismerte meg Marianát. – Miért jött? Biztosan nem a lemez miatt. Gregorius letette a lemezt az asztalra, és mély lélegzetet vett. Majd zsebéből elővette Prado könyvét, és a benne lévő képmásra mutatott. – Az unokahúga azt gondolja, hogy talán ismerte. Eça rövid pillantást vetett a képre, majd lehunyta szemét. Egy kicsit megingott, aztán, még mindig csukott szemmel, odament a pamlaghoz, és leült rá. – Amadeu – mondta bele a csöndbe, majd megismételte: – Amadeu. O sacerdote ateu. A nem Istent szolgáló pap! Gregorius várt. Egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és Eça egy szót se szól többet. Átment a sakkasztalhoz, és megnézte a megkezdett partit. Kockáztatnia kellett. – Hastings 1922. Aljechin megveri Bogoljubovot.

165

Eça kinyitotta szemét, és csodálkozó tekintetet vetett rá. – Megkérdezték egyszer Tartakowert, kit tart a legnagyobb sakkozónak. Azt válaszolta, hogy ha a sakk párviadal, Laskert; ha tudomány, Capablancát, ha művészet, Aljechint. – Igen – mondta Gregorius –, a két bástya feláldozása olyasmi, ami egy művész képzelőerejéről árulkodik. – Ebből irigység szól. – Az is. Nekem ez a megoldás egyszerűen nem jutna eszembe. Eça időjárás cserzette, paraszti vonásain valamiféle mosoly jelent meg. – Ha ez megvigasztalja, nekem sem. Tekintetük keresztezte egymást, majd mindegyikük maga elé nézett. Eça most vagy tesz valamit, hogy a beszélgetést folytassák, vagy vége a találkozásnak, gondolta Gregorius. – Ott az alkóvban van tea – mondta Eça. – Én is szívesen innék egy csészével. Az első pillanatban Gregorius nem értette, hogy neki kell azt tennie, ami egyébként a vendéglátó dolga. De akkor meglátta, hogy Eça keze kötött kabátjának zsebében ökölbe szorul, és ekkor rájött: nem akarta, hogy Gregorius meglássa elcsúfított és reszkető kezét, a borzalmak maradandó nyomait. Gregorius tehát mindkettejüknek kitöltötte a teát. A két csésze gőzölgött. Gregorius várt. A szomszédból áthallatszott a látogatók hangos nevetése. Majd újra csend lett.

166

Eça végül szótlanul kivette kezét a zsebéből, és a csészéért nyúlt, és ez a szótlanság Gregoriust arra emlékeztette, ahogyan Eça röviddel ezelőtt megjelent az ajtóban. Majd becsukta a szemét, mintha azt hinné, ezáltal eltorzított keze láthatatlanná válik a másik ember számára. A kézfeje tele volt az ott eloltott égő cigaretták nyomával, két körme hiányzott, és a keze úgy reszketett, mint a Parkinson-kórban szenvedőké. Eça ekkor Gregorius arcát vizsgálta: elviseli-e a látványt. Gregorius igyekezett palástolni, hogy mennyire elborzadt, és úrrá lenni az egész lényét megrázó gyengeségen. Látszólag nyugodtan emelte szájához a teáscsészét. – Az én csészémet csak félig szabad tölteni – Eça ezt halkan és fojtott hangon mondta, és Gregorius soha többé nem felejtette el ezeket a szavakat. Érezte, ég a szeme, mindjárt könnyezni fog, majd olyasmit tett, ami örökre meghatározta a viszonyt közte és e megkínzott ember között: fogta Eça csészéjét, és a forró tea felét kihörpintette. A tea égette a nyelvét és a torkát. Nem számított. Nyugodtan visszatette a félig teli csészét a tányérra, és a csésze fülét Eça hüvelykujja felé fordította. A férfi most hosszan nézte, és ez a tekintet mélyen bevésődött Gregorius emlékezetébe. Ebben a tekintetben kételkedés és hála keveredett, hála, de csak kísérletképpen, mert Eça már nagyon régen feladta, hogy másoktól bármi olyant várjon, amiért az ember hálás lehet. Reszkető kézzel emelte szájához a csészét, megvárta a kedvező pillanatot, majd sietős kortyokkal inni kezdett. Kezében a

167

csésze ütemesen zörgött, amikor visszahelyezte a tányérra. Zsebéből elővett egy csomag cigarettát, egyet a szájába vett és reszkető kézzel meggyújtotta. Mély, nyugodt szippantásokkal dohányzott, ettől egy kicsit enyhült a keze reszketése. Kezét a cigarettával úgy tartotta, hogy nem lehetett látni hiányzó körmeit. A másik keze újra eltűnt a zsebében. Kinézett az ablakon, így kezdett el beszélni. – 1952 őszén találkoztam vele először, Angliában, a Londonból Brightonba menő vonaton. Az üzem nyelvtanfolyamra küldött, azt akarták, hogy idegen nyelvű levelező legyek. Az első hét utáni vasárnap volt, és én Brightonba utaztam, mert hiányzott a tenger, ugyanis a tenger mellett nőttem fel északon, Esposendében. Kinyílt a fülke ajtaja, és bejött rajta ez a férfi, fényes haja úgy simult a fejére, akár egy sisak, és fantasztikus szemei voltak, pillantása merész, gyengéd és mélabús. Mennyasszonyával, Fatimával tett nagy utazást. A pénz nem játszott szerepet az életében, sem akkor, sem később. Megtudtam, hogy orvos, akit leginkább az agy bűvölt el. Kőkemény materialista volt, aki eredetileg pap akart lenni. Számos dologgal kapcsolatban meghökkentő nézeteket vallott, nem őrült, hanem meghökkentő, paradox nézeteket. Huszonhét éves voltam, ő öt évvel volt idősebb nálam. Mindenben toronymagasan fölöttem állt. Legalábbis az akkori úton így éreztem. Ő lisszaboni nemesi család sarja, én északi parasztfiú. Együtt

168

töltöttük a napot, sétáltunk a tengerparton, együtt ettünk. Valamikor aztán a szó a diktatúrára terelődött. Devemos resistir, meg kell szerveznünk az ellenállást, mondtam, még ma is emlékszem a szavaimra, de csak azért, mert valahogy otromba szavaknak tűntek nekem akkor egy olyan férfival szemben, akinek finom vonású költőarca volt, és néha olyan szavakat használt, melyeket korábban sohasem hallottam. Lesütötte a szemét, majd kinézett az ablakon és bólintott. Olyan témát érintettem, amit önmagával sem tisztázott. Ez nem volt megfelelő téma egy olyan ember számára, aki a menyasszonyával világ körüli úton volt. Elkezdtem másról beszélni, de többé nem figyelt igazán, a beszélgetést ránk hagyta, Fátimára és rám. „Igazad van”, mondta a búcsúzáskor, „természetesen igazad van”. Egyértelmű volt, hogy az ellenállásról beszél. Amikor visszafelé tartottam Londonba, rá gondoltam, úgy éreztem, hogy útjuk folytatása helyett ő maga, vagy legalábbis egy része igazából szívesebben visszatérne velem Portugáliába. Elkérte a címemet, méghozzá úgy, hogy az több volt, mint udvariasság egy úti ismeretségen. És valóban: hamar megszakították az utazást, és visszatértek Lisszabonba. De ennek nem volt semmi köze hozzám. A nővére elhajtatta a magzatát, és ebbe majdnem belehalt. Utána akart nézni a dolognak, mert nem bízott az orvosokban. Egy orvos, aki nem bízik az orvosokban. Ilyen volt, ez volt Amadeu. Gregorius maga előtt látta Adriana keserű, megbékíthetetlen tekintetét. Kezdte megérteni a

169

dolgokat. De mi történt a húggal? Ez azonban még váratott magára. – Tizenhárom év telt el, mire viszontláttam – folytatta Eça. – 1965 telén, abban az évben, amikor a titkosrendőrség meggyilkolta Delgadót. A cégtől, ahol dolgoztam, megszerezte az új címemet, és az egyik este ott állt az ajtóban, sápadtan és borostásan. Valaha fekete aranyként csillogó haja elvesztette fényét, tompa lett. Tekintete fájdalmas volt. Elmesélte, hogyan mentette meg a Lisszabon hóhérjának nevezett Rui Luis Mendeznek, a titkosrendőrség magas rangú tisztjének az életét, és hogy ezért korábbi betegei elpártoltak tőle, úgy érzi, megvetik. „Az ellenállásnak szeretnék dolgozni”, mondta. Jóvátételképpen?” Zavartan nézte a földet. „Semmiféle bűnt nem követtél el”, mondtam, „hisz orvos vagy”. „Tenni akarok valamit”, mondta, „tenni, érted? Mondd meg, mit tehetek. Te kiismered magad ebben.” „Honnan veszed ezt?” „Tudom”, mondta. „Brighton óta tudom.” Ez veszélyes volt. Számunkra sokkal inkább, mint saját maga számára. Ugyanis ahhoz, hogy ellenálló legyen, nem rendelkezett – hogyan is mondjam csak – a megfelelő belső alkattal. Türelmesnek kell lenned, tudnod kell várni, olyan keményfejűnek kell lenned, mint amilyen én vagyok, mint egy paraszt, és nem lehet lelked, nem lehetsz finom idegzetű álmodozó. Különben túl

170

sokat kockáztatsz, hibázol, és mindent veszélyeztetsz. Hidegvérűség, az volt benne, majdnem túl sok is, hajlamos volt a vakmerőségre. De hiányzott belőle a kitartás, a konokság, a képesség, hogy ne csináljon semmit, akkor sem, ha az alkalom kedvezőnek látszik. Érezte, hogy ez a véleményem róla, a másik ember gondolatát már akkor megérezte, amikor az még el sem kezdett gondolkodni. Ez rosszul érintette, azt hiszem, először fordult elő az életében, hogy valaki azt mondta neki: Erre képtelen vagy, ehhez nincs meg a képességed. De tudta, hogy igazam van, egyáltalán nem lehet mondani, hogy elvakult lett volna, ha saját magáról volt szó, és elfogadta, hogy az első időkben csak apróbb, jelentéktelen feladatokat kapott. Többször is a lelkére kötöttem, hogy mindenekelőtt annak a kísértésnek álljon ellen, hogy a betegei megtudják, nekünk dolgozik. Hiszen ő éppen ezt akarta: megbékélni Mendez áldozataival, akik elvesztették a lojalitásukat iránta. De az egész tervnek csak akkor lett volna értelme, ha azok, akik szemére hányták a tettét, értesülnének is arról, hogy mit tervez. Ha el tudta volna érni, hogy megváltoztassák elutasító ítéletüket. Hogy úgy tiszteljék és szeressék, mint azelőtt. Ezt mindennél jobban szerette volna, tudtam. Önmaga legnagyobb ellensége volt, és a mi legnagyobb ellenségünk. Felfortyant, ha ezt szóba hoztam, és úgy tett, mintha alábecsülném értelmi képességeit, én, aki csupán könyvelő voltam, és ráadásul öt évvel fiatalabb is, mint ő. De tudta, hogy ebben a kérdésben igazam

171

volt. „Gyűlölöm, ha valaki olyan jól ismer, mint te”, mondta egyszer. És kacsintott. Sikerült legyőznie a vágyát, azt az esztelen vágyát, hogy megbocsássák neki, ami egyáltalán nem volt vétségnek tekinthető, és nem követett el hibát, legalábbis olyat nem, ami következményekkel járt volna. Mendez a háttérből rajta tartotta, életének megmentőjén, védelmező kezét. Amadeu rendelőjében üzeneteket adtak át, pénzes borítékok cseréltek gazdát. Soha nem tartottak nála házkutatást, pedig a házkutatások napirenden voltak. Amadeu őrjöngött emiatt, de hát ilyen volt ő, a nem Istent szolgáló pap azt akarta, vegyék komolyan, a kímélet sértette a büszkeségét, amiben volt valami a mártírok büszkeségéből. Ez egy darabig újabb veszélyt jelentett: azt a veszélyt, hogy egy vakmerően pimasz cselekedettel provokálja Mendezt, aki aztán tovább már nem tudja megvédeni. Beszéltem vele erről. Barátságunk hajszálon függött. Ezúttal nem ismerte be, hogy igazam van. De ettől fogva jobban uralkodott magán, és megfontoltabban cselekedett. Nem sokkal később mesteri módon oldott meg két kényes akciót, amelyeket csak olyan ember tudott így véghezvinni, aki a legapróbb részletekig ismerte a vasúti hálózatot, és Amadeu ilyen ember volt, bolondja volt a vonatoknak, a vasúti pályáknak és váltóknak; ismert minden mozdonytípust, de főleg ismerte Portugália összes pályaudvari épületét, még a legeldugottabb kis fészek esetében is tudta, hogy van-e ott váltóház, ugyanis ez

172

megszállottan érdekelte: hogy egy kar átfordításával el lehetett dönteni, melyik irányba közlekedik tovább a vonat. Végtelenül lenyűgözőnek találta ezt az egyszerű mechanikai műveletet, és a végén a vasútnak ez a bolond imádata mentette meg az embereink életét, az, hogy ismerte ezeket a dolgokat. A bajtársak, akik nem nézték jó szemmel, hogy felvettem közénk, ugyanis egzaltált szépléleknek tartották, ekkor megváltoztatták a véleményüket róla. Mendez végtelenül hálás volt neki. A börtönben nem fogadhattam látogatót, Marianát sem, bajtársakat meg kivált nem, akik esetében fennállt a gyanú, hogy az ellenálláshoz tartoznak. Egyetlen kivétellel, és ez a kivétel Amadeu volt. Havonta kétszer látogathatott meg, és ráadásul megválaszthatta a napot és az időpontot is, ami ellentmondott minden szabálynak. És ő jött. Mindig jött, és tovább maradt a megengedettnél, a felügyelők féltek haragvó tekintetétől, ha figyelmeztették, hogy lejárt az idő. Gyógyszert hozott nekem, gyógyszert a fájdalmak ellen, és gyógyszert, hogy tudjak aludni. Beengedték a gyógyszerekkel, csak utólag vették el tőlem őket, ezt soha nem mondtam meg neki, mert még megpróbálta volna visszaadatni. Sírt, amikor meglátta, hogy mit tettek velem. A könnyek természetesen az együttérzés könnyei voltak, ugyanakkor a tehetetlen dühé is. Nem sok hiányzott, hogy az őrökkel szemben tettlegességre ragadtassa magát, könnyáztatta arca vöröslött a dühtől.

173

Gregorius látta Eçán és maga is elképzelte, hogy nézett szembe szürke, metsző tekintetével az izzó vasdarabbal, amelyik sistergő izzásával szeme világának a kioltásával fenyegetett. Érezte ennek a férfinak a hihetetlen erejét, akit csak úgy lehetett legyőzni, ha fizikailag megsemmisítik, mert még a hiánya is maga lett volna az ellenállás, amitől az ellenségnek álmatlan éjszakái lesznek. – Amadeu elhozta nekem a Bibliát, az Újszövetséget. Portugálul és görögül. Az Újszövetség és a mellé tett görög nyelvtan volt az a két könyv, amit a két év alatt egyáltalán beengedtek hozzám. „Te ebből nem hiszel el egy szót sem”, mondtam neki, amikor jöttek, hogy visszakísérjenek a cellámba. Ő csak mosolygott. „Szép szöveg”, mondta. „Csodálatos nyelvezet. És figyelj a metaforákra.” Csodálkoztam. Igazából soha nem olvastam el a Bibliát, és mint általában az emberek, csak a szállóigéket ismertem belőle. Csodálkoztam a találó és a bizarr megállapításoknak ezen a különös keverékén. Olykor beszélgettünk is erről. Azt a vallást, amelyiknek a középpontjában egy kivégzési jelenet áll, visszataszítónak tartom, mondta egy alkalommal. Képzeld el, ha ismerték volna már a bitófát, a guillotine-t vagy a garottét. Milyenek lennének akkor vallási szimbólumaink? Még soha nem gondoltam ilyen szemmel ezekre a dolgokra, egy kicsit meg is ijedtem, már csak azért is, mert ez a mondat ezek között a falak közt különös súlyt kapott.

174

Ilyen volt ő, az ateista pap: végiggondolta a dolgokat. Mindenkor végiggondolta őket, függetlenül attól, milyen súlyosak voltak a következmények. Olykor volt benne valami brutalitás, ahogyan akár magamagát is marcangolta. Talán ez volt az oka annak is, hogy rajtam és Jorgén kívül nem volt egyetlen barátja sem, illetve, hogy az embernek egyet s mást el kellett tudni viselni tőle. Boldogtalan volt, hogy Mélodie kerülte, mert szerette a kishúgát. Én csak egyetlen alaklommal láttam a kislányt, könnyed és vidám volt, olyan kislány, akinek lába nem is érinti a földet, és el tudom képzelni, hogy nem boldogult bátyjának mélabús felével, aki egyébként néha olyan volt, akár a kitörni készülő vulkán. Joào Eça becsukta a szemét. Arcán látszott a kimerültség. Utazás volt ez az időben, és talán évek óta nem beszélt ilyen sokat. Gregorius persze szívesen kérdezte volna még tovább és tovább: a különös nevet viselő húgról, Jorgéról és Fátimáról, és azt is megkérdezte volna, hogy belefogott-e akkoriban a görög tanulásába. Lélegzetvisszafojtva hallgatta Joào Eça szavait, és közben megfeledkezett égő torkáról. Most újra égetően fájt, és a nyelve megdagadt. Története elbeszélése közben Eça cigarettával kínálta. Úgy érezte, nem utasíthatja vissza, mert ezzel talán eltépné a kettejük között kialakult láthatatlan kapcsolat szálait, nem ihatott teát a csészéjéből, és nem utasíthatta vissza a dohányt, ez nem ment, ki tudja, miért, de ez egyszerűen lehetetlen lett volna, így aztán szájába dugta élete első cigarettáját, félve figyelte a

175

reszkető lángot Eça kezében, majd óvatosan és lassan pöfékelni kezdett, nehogy elfogja a köhögés. Megtapasztalta, hogy a forró füst mennyire meggyötri az égő szájat. Átkozta az őrültségét, de ugyanakkor csodálkozva tapasztalta, hogy nem szerette volna, ha másképpen találkozik ezzel az égető füstös érzéssel. Gregorius összerándult a jelzés éles hangjára. – A vacsora – mondta Eça. Gregorius az órájára nézett: fél hat. Eça meglátta, hogy csodálkozik, és megvetően kacsintott. – Túlságosan korán. Mint a börtönben. Nem az itt lakók ideje a fontos, hanem a személyzeté. Meglátogathatja-e más alkalommal is, érdeklődött Gregorius. Eça ránézett a sakkasztalra. Majd némán bólintott. Olyan volt, mintha épp ekkor zárulna be körülötte a szótlanság páncélja. Amikor rájött, hogy Gregorius kezet akar fogni vele, mindkét kezét határozottan kabátja zsebébe dugta és a földet nézte. Gregorius úgy ment vissza a túlpartra, Lisszabonba, hogy szinte semmiről nem vett tudomást. A Baixa sakktáblaszerűen elrendezett utcáinak közepén a Rossióig ment. Úgy érezte, ez volt élete leghosszabb napja. Később, már a szállodaszobában az ágyon fekve az jutott eszébe, hogyan támasztotta fejét reggel az egyházi könyvesbolt ködtől nedves kirakatüvegéhez, és várt arra, hogy elmúljon az az érzése, hogy nyomban a repülőtérre kell mennie. Majd megismerkedett Adrianával, itta Mariana Eça

176

aranylóan vörös teáját, akinek nagybátyjánál leforrázott szájjal elszívta első cigarettáját. Ez a sok minden valóban egyetlen nap leforgása alatt esett meg vele? Kinyitotta a könyvet Amadeu de Prado képmásánál. Az a sok új, amit ma megtudott róla, megváltoztatta Prado vonásait. Élni kezdett, az ateista pap élni kezdett.

177

15

– Voilà. Ça va aller? Nem éppen kényelmes, de... – mondta Agosthina, a DIARIO DE NOTÍCIAS, Portugália nagy és gazdag hagyományokkal rendelkező újságjának gyakornoka. Jó, mondta Gregorius, majdcsak elboldogulok valahogy, és leült a sötét sarokba a mikrofilmolvasóval. Agosthina, akit egy türelmetlen újságíró történelem és francia szakos egyetemi hallgatóként mutatott be neki, még nem akarta ott hagyni. Gregoriusnak már az imént is az volt az érzése, hogy odafönt, ahol a telefonok szünet nélkül csöngtek és a képernyők vibráltak, inkább csak megtűrték a lányt, mint dolgoztatták. – Voltaképpen mit keres? – kérdezte Agosthina. – Persze, nekem semmi közöm hozzá... – Egy bíró öngyilkossága érdekel – mondta Gregorius. – Egy híres bíró öngyilkossága 1954. június 9-én. Aki talán azért ölte meg magát, mert Bechterev-kórban szenvedett, és nem bírta tovább a hátfájásokat, de lehet, hogy azért, mert az volt az érzése, hogy bűnös, mert a diktatúra alatt továbbra is ítéleteket hozott, és nem szállt szembe az igazságtalanság uralmával. Hatvannégy éves volt, amikor megölte magát.

178

Tehát nem kellett volna már sokáig várnia, hogy nyugdíjazzák. Valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudta kivárni. Valami történhetett vagy a hátával és fájdalmaival, vagy a bíróságon. Ezt szeretném kideríteni... – És... és miért szeretné kideríteni? Pardon... Gregorius elővette Prado könyvét, és odatartotta a lánynak, hogy olvassa: PORQUÊ, PAI? APA, MIÉRT? – Ne gondold, hogy olyan fontos vagy! – mondogattad, ha valaki panaszkodott. Ott ültél a fotelodban, ahová más nem ülhetett le, sovány lábaid között a bot, köszvénytől eltorzult kezed a bot ezüstfején, a te fejed meg, mint mindig, mereven felszegve. (Édes istenem, csak egyszer láthatnálak egyenes tartással magam előtt, a büszkeségedhez illően emelt fővel!! Csak egyetlenegyszer! De meggörbült hátadnak ezerszeres látványa kioltott bennem minden más emléket, sőt megbénította a képzeletemet is.) A sok fájdalom, melyet életedben el kellett viselned, hitelesítette mindig ugyanazt a figyelmeztetésedet. Aminek senki nem mert ellentmondani. És nem csak látszatra volt ez így, a lelkünkben is elfojtottad az ellentmondást. Mi, gyermekek természetesen kifiguráztuk a szavaidat, ha nem voltál jelen, gúny és nevetség tárgya voltál, és bár szidott minket ezért, még a mamát is elárulta halvány mosolya, amire mi persze mohón lecsaptunk. De a felszabadultság látszat volt csupán, akár az istenfélő ember ügyefogyott istenkáromlása.

179

A te szavaid mindig érvényesek voltak. Érvényesek voltak egészen addig a reggelig, amikor elfogódottan kimentem az iskolába, és a szél arcomba fújta az esőt. Voltaképp miért nem számított egyáltalán, hogy a komor osztálytermektől és a sivár biflázástól olyan rosszkedvű voltam? Miért nem tarthattam fontosnak, hogy Maria Joào levegőnek néz, holott másra se tudtam gondolni? Miért a te fájdalmaid és a fájdalmaktól rád kényszerített nyugalom volt minden dolgok mértéke? – Az örökkévalóság felől nézve – mondtad egyszer – ennek nincs jelentősége. Maria Joào új barátja miatti dühömben és féltékenységemben otthagytam az iskolát, és eltökélt lépésekkel hazamentem, majd ebéd után leültem veled szemben egy fotelba. – Másik iskolába akarok járni – mondtam olyan hangon, ami eltökéltebbnek hangzott, mint amennyire valójában az volt –, a mostani elviselhetetlen. – Túl fontosnak tartod magad – mondtad, és a bot ezüstfogantyúját markolásztad. – Mit tartsak fontosnak, ha nem magamat? – kérdeztem. – És az örökkévalóság... nos, az nem létezik. Pattanásig feszült csönd ülte meg a szobát. Ez még soha nem fordult elő. Hallatlan dolog történt, és a legszörnyűbb az volt, hogy ezt éppen a kedvenc gyermeked mondta. Mindenki azt várta, hogy most jön a dühkitörés, amikor a hangod szokás szerint megfog bicsaklani. Nem történt semmi. Mindkét kezedet rátetted a bot fogantyújára. A mama arca olyan kifejezést öltött, amilyent még soha nem láttam. Ebből az arckifejezésből értettem meg –

180

gondoltam később –, hogy a mama miért ment hozzád, te szótlanul felálltál, és csak egy halk sóhajt lehetett hallani, valószínűleg a fájdalmaid miatt. A vacsoránál nem jelentél meg. Amikor másnap leültem az ebédhez, nyugodtan néztél rám, egy kicsit szomorúan. – És melyik iskolára gondolsz? – kérdezted. Maria Joào a szünetben azzal fordult hozzám, nem kérek-e egy narancsot. – Már tárgytalan – mondtam. Hogyan teszünk különbséget, hogy komolyan vegyünk-e egy érzést, avagy csak könnyű szeszélyt lássunk benne? Miért nem beszéltél velem, papá, mielőtt megtetted? Hogy legalább tudnám, miért tetted meg. – Értem – mondta Agosthina, majd a mikrofichek között keresgélni kezdte a Prado bíró haláláról szóló jelentést. – 1954-ben a legszigorúbb cenzúra volt érvényben – mondta Agosthina –, ebben kiismerem magam, a sajtócenzúra volt a diplomamunkám témája. Ami a DIARIO-ban megjelent, az nem biztos, hogy úgy is volt. Ha politikai öngyilkosság volt, akkor meg kivált nem. Elsőnek a gyászjelentést találták meg, ami június 11-én jelent meg. Agosthina szerint az akkori portugál viszonyokhoz képest rendkívül szűkszavú, annyira szűkszavú, hogy szinte néma üvöltésnek hat. Faleceu, ez a szó Gregorius számára már a temetőből ismerős volt. Amor, recordaçào, a szokásos rövid formulák. Alatta a legközelebbi hozzátartozók neve: Maria Piedade Reis de Prado;

181

Amadeu; Adriana; Rita. Majd a lakcím. A templom neve, ahol a gyászmisét tartják. Ez volt minden. Rita, gondolta Gregorius – ő az a Mélodie, akit Joào Eça említett? Aztán egy beszámoló után kutattak. A június 9ét követő héten nem találtak semmit. – Nem, nem, keressük tovább – mondta Agosthina, amikor Gregorius már készült föladni. A hírt a június 20-i számban találták meg, egész hátul a helyi hírek között: Az Igazságügyi Minisztérium ma hírül adta, hogy Alexandre Horácio de Almeida Prado, aki hosszú éveken át a Legfelsőbb Bíróság kiváló bírája volt, az elmúlt héten hosszan tartó betegség következtében elhunyt. Mellette a bíró meglepően nagyméretű képmása, ugyanis a kép mérete nem illett a hír rövidségéhez. Szigorú arcvonások, csíptető lánccal, kecskeszakáll és bajusz, magas homlok, nem kevésbé magas, mint a fiáé, őszülő, de még mindig dús haj, fehér állógallér visszahajtott sarkokkal, fekete nyakkendő és a valószínűtlenül fehér kézre támasztott áll; minden egyebet elnyelt a sötét háttér. Ügyesen készített felvétel, nyoma sincs rajta a meggörbült hátnak, de még köszvény gyötörte, fájó kéz sem látszott tisztán; a fej és a kéz kísértetszerűen bukkannak elő a sötétből, fehéren és parancsolóan, tiltakozást vagy kivált ellentmondást nem tűrően; olyan felvétel volt ez, amelyik egy lakást, egy egész házat képes volt a bűvöltében tartani és fojtó

182

tekintélyével megmérgezni. Egy bíró. Egy bíró, aki nem is lehetett volna más, csak bíró. Vasszigor és megingathatatlan következetesség; önmagával szemben is. Olyan férfi, aki önmagát is elítélné, ha vétkezett volna. Apa, akinek mosolya rendszerint félresikeredett. Olyan férfi, akiben volt valami António de Oliveira Salazarból: nem a kegyetlenségéből, nem a fanatizmusából, nem a becsvágyából és hataloméhségéből, de a szigorúságából, a kíméletlenségéből. Ezért szolgálta oly sokáig a feszült tekintetű, fekete öltönyt és keménykalapot viselő férfit? És a végén nem tudta megbocsátani magának, hogy ezzel a kegyetlenséget támogatta, azt a kegyetlenséget, ami látható volt Joào Eça kezein, amelyek egykor Schubertet játszottak? Hosszan tartó betegség következtében elhunyt. Gregorius érezte, hogy önti el dühében a forróság. – Ez semmi – mondta Agosthina –, ez semmi ahhoz képest, hogy milyen hamisításokat olvastam. A hallgatás hazugságait. Felfelé tartva a szerkesztőségi szobákba, Gregorius az után az utca után érdeklődött a lánynál, amelyik a gyászjelentésben állt. Látta, hogy Agosthina szívesen elkísérné, de örült neki, hogy aztán a szerkesztőségben mégiscsak szükség volt a lányra. – Hogy ennek a családnak a története ennyire... hogy ennyire fontos magának ennek a családnak a története... ez... – mondta a lány, miután már kezet fogtak.

183

– Úgy gondolja, hogy különös? Igen, különös. Nagyon különös. A magam számára is az.

184

16

Nem palota, de tehetős ember háza, ahol a családnak bőségesen van helye, hogy egy szobával több vagy kevesebb, az nem számít, és a házban valószínűleg két vagy három fürdőszoba van. Itt lakott a meggörbült hátú bíró, ebben a házban közlekedett ezüstfogantyús botjára támaszkodva, és összeszorított fogakkal küzdve az örökös fájdalmak ellen attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az ember ne tartsa magát olyan fontosnak. A szögletes toronyban volt a dolgozószobája, amelynek boltíves ablakait oszlopocskák választották el egymástól. A zegzugos homlokzaton annyi erkély volt, hogy az embernek az volt a benyomása, meg se lehet számolni őket, mindegyiket finoman cizellált kovácsoltvas rács díszítette. Gregorius úgy gondolta, hogy az ötfős család mindegyik tagjának volt egy vagy két balkonja, és eszébe jutottak azok a szűk és rosszul hangszigetelt helyiségek, amelyekben ők laktak, a múzeumőr és a takarítónő a rövidlátó fiukkal, aki szobácskájában egyszerű faasztalnál bonyolult görög igealakokkal kísérelte meg felvenni a harcot a szomszéd rádiójából átszűrődő tinglitangli zenével. Túlságosan keskeny balkonjukon napernyő nem fért volna el, nyáron izzott a forróságtól, és egyébként is alig ment ki rá,

185

mert mindenfelől állandóan konyhai illatok ostromolták. A bíró háza ezzel szemben tágas, árnyas és csöndes paradicsom volt. Mindenütt sudár és terebélyes, göcsörtös törzsű tűlevelű fák, melyeknek ágai árnyékot adó kis tetőkké fonódtak össze, olykor pedig pagodákra emlékeztettek. Cédrusok. Gregorius összerezzent. Cédrusok. Cedros vermelhos. Valóban cédrusok voltak? Azok a cédrusok, melyek Adriana szerint vörös színekben játszottak? Ezek azok a fák, amelyek képzelt színükkel olyan jelentésre tettek szert, hogy nyomban őket látta maga előtt, amikor az elképzelt kiadó nevét kereste? Gregorius járókelőket állított meg, hogy megkérdezze őket, vajon cédrusok-e ezek a fák. A furcsa külföldi kérdésére vállvonogatás, felhúzott szemöldök és csodálkozás volt a válasz. Igen, mondta végül egy asszony, cédrusok, különösen nagyok és szépek. Gregorius ekkor gondolatban bement a házba, hogy onnan nézzen ki a telt, sötétzöld fákra. Mi történhetett? Mi az oka, hogy a zöldből vörös lett? Vér? A toronyszoba ablakai mögött egy világos ruhába öltözött asszony jelent meg feltűzött hajjal, és könnyedén, szinte lebegve járt ide-oda, serényen, de sietség nélkül, valahonnan égő cigarettát vett a kezébe, a füst felszállt a magas mennyezetig, majd kitért egy napsugár elől, amely a cédrusokon keresztül mégis utat talált a szobába, és egy pillanatra elvakította az asszonyt, aki ezután nyomban el is tűnt. Egy kislány, akinek lába nem is érinti a földet, így emlegette Joào Eça Mélodie-t, akit a valóságban Ritának hívtak. Amadeu kishúga.

186

Lehetett ekkora a korkülönbség közöttük, hogy az asszony még ma is olyan ruganyosan és puhán mozog, mint az ott a toronyszobában? Gregorius továbbsétált, és a következő utcában bement egy kávézóba, ahol csak állva lehetett meginni a kávét. A kávéhoz egy csomag cigarettát is kért, ugyanazt a fajtát, amit tegnap Eçánál szívott. Pöfékelt, és maga előtt látta kirchenfeldi diákjait, amint néhány utcával arrébb a pékség előtt álltak, cigarettáztak, és papírpohárból kávét ittak. Mikor vezette be Kägi a dohányzási tilalmat a tanáriban? Gregorius megpróbálta letüdőzni a füstöt, a fojtogató köhögési rohamtól nem kapott levegőt, új szemüvegét letette a pultra, köhögött, és kitörölte szeméből a könnyeket. Az asszony a pult mögött, egy matróna, aki egyik cigarettáról gyújtott a másikra, kacsintott. – É melhor nào começa, jobb nem is rászokni, mondta, és Gregorius boldog volt, mert megértette, még ha csak késve is. Nem tudta, hova tegye a cigarettát, végül a csésze melletti vizespohárban oltotta el. Az asszony megértő fejcsóválással szedte le a poharat, abszolút kezdő, gondolta Gregoriusról. Lassan közeledett a cédrusos ház bejáratához, lélekben felkészülve rá, hogy ismét bizonytalanságtól gyötörve fog becsöngetni egy kapun. Éppen nyílott a kapu, és az előző asszony jött ki rajta, pórázon vezetve egy nyugtalan farkaskutyát. Most farmernadrágot viselt és tornacipőt, csak a sportos, világos kiskabát volt ugyanaz. A néhány lépést a kapuig lábujjhegyen tette meg, és hagyta, hogy a kutya húzza maga után.

187

Egy kislány, akinek lába nem is érinti a földet. A hamvasszőke hajába vegyülő ősz szálak ellenére az asszony még most is kislányos volt. – Bom dia – mondta, és kérdőleg felvonta a szemöldökét, és nyílt tekintetével ránézett Gregoriusra. – Én... – fogott bele Gregorius franciául, de bizonytalanul, érezve a cigaretta kellemetlen utóízét – hosszú évekkel ezelőtt egy bíró lakott itt, egy híres bíró, és szeretnék... – Az apám volt – mondta az asszony, és kifújt az arcából egy hajtincset, amely a feltűzött hajából szabadult ki. Világos, tiszta hangja illett a vizenyősen szürke szeméhez és a francia szavakhoz, amelyeket szinte akcentus nélkül ejtett ki. Már a Rita név is jól illett hozzá, de a Mélodie egyszerűen tökéletesen. – Miért érdeklődik iránta? – kérdezte Gregoriust. – Mert ennek a férfinak volt az apja – mondta Gregorius, és megmutatta Prado könyvét a nőnek, akit a kutya ismét rángatni kezdett. – Pan – mondta Mélodie –, Pan. A kutya leült. A nő a póráz végét a karja hajlatába szorította, és felütötte a könyvet. – Cedros ver... – olvasta, és hangja szótagról szótagra egyre jobban elhalkult, végül egészen elnémult. Lapozott, és a bátyja képmását nézte. Tiszta, apró szeplőkkel telihintett arca elsötétült, és úgy tűnt, hogy még a szó is a torkán akadt. Rezzenéstelenül, mint egy időn és téren kívüli szobor nézte a képmást, majd egyszer csak nyelve hegyével megnedvesítette száraz ajkát. Továbblapozott, elolvasott egy-két

188

mondatot, aztán visszatért a képmáshoz, végül a könyv fedőlapjához. – 1975 – mondta –, akkor már két éve halott volt. Erről a könyvről nem tudtam semmit. Hogyan került önhöz? Mialatt Gregorius elmondta a történetet, az asszony végigsimított a szürke kötésen, és a mozdulat Gregoriust a berni spanyol könyvesboltban látott egyetemi hallgató lányra emlékeztette. Az asszony mintha már nem is hallotta volna, mit beszél, ezért Gregorius elhallgatott. – Adriana – mondta ekkor az asszony. – Adriana. És egyetlen szó nélkül. É próprio dela, ez jellemző rá – mondta. Szavai kezdetben csak csodálkozásról árulkodtak, később már keserűségről is, és az asszony dallamos neve egyszerre csak nem illett már hozzá. A messzeségbe nézett, el a vár mellett, a mélyebben fekvő Baixán túlra, a Bairro Alto dombjáig. Mintha dühös pillantásával el akarta volna találni a nővérét odaát a Kék Házban. Az asszony és Gregorius némán álltak egymással szemben. Pan lihegett. Gregorius betolakodónak érezte magát, voyeurnek. – Jöjjön, igyunk egy kávét – mondta az asszony, ami úgy hangzott, mintha épp könnyedén átsiklott volna a haragja fölött. – Jobban meg akarom nézni a könyvet. Pan, peched van – szólt a kutyához, erősen megfogta a pórázát, és visszavitte a házba. Ezt a házat élet lengte be, a lépcsőn játék hevert, kávéillat, cigarettafüst és parfümillat, portugál újságok és francia magazinok az asztalokon,

189

kinyitott CD-tokok, macska, amelyik a reggelizőasztalon a vajat nyalogatja. Mélodie elzavarta a macskát, és kávét töltött. Az imént elsötétült arca visszanyerte eredeti színét, csak néhány vörös folt árulkodott a korábbi izgalomról. Az újságon fekvő szemüvegért nyúlt, és olvasni kezdett, mit írt a bátyja, itt is beleolvasott, ott is beleolvasott a könyvbe. Olykor az ajkába harapott. Hirtelen, anélkül hogy tekintetét fölemelte volna a könyvből, levette a kabátkáját, és oda se nézve kihalászott egy cigarettát a cigarettásdobozból. Nehezen vette a levegőt. – Az az eset Maria Joàóval és az iskolaváltással... a születésem előtt történhetett; tizenhat év volt közöttünk. De papá – ő olyan volt, ahogyan itt áll, pontosan olyan. Negyvenhat éves volt, amikor én megszülettem, tévedésből, az Amazonas mellett nemzettek, a kevés utak egyikén, ahová mama el tudta csábítani. El sem tudom képzelni papát az Amazonas partján. Tizennégy éves voltam, amikor a hatvanadik születésnapját ünnepeltük, és úgy vagyok vele, mintha csak öreg embernek ismertem volna, öreg, hajlott hátú szigorú embernek. Mélodie megállt, rágyújtott egy új cigarettára, és maga elé bámult. Gregorius abban reménykedett, hogy rátér majd a bíró halálára is. De ekkor az asszony arca felvidult, gondolatai más irányt vettek. – Maria Joào. Tehát már kisfiúként is ismerte. Nem is tudtam. Egy narancsot. Amadeu nyilván már akkor szerelmes volt belé. Ahogyan haláláig. Ez volt élete nagy, tiszta szerelme. Nem

190

csodálkoznék, ha meg se csókolta volna. Nem volt senki, aki felért volna hozzá. Aztán férjhez ment, gyermekei születtek. Mindez nem számított. Ha Amadeu gondokkal küzdött, igazi gondokkal, akkor felkereste. Bizonyos értelemben csak ő, csak Maria Joào tudta, ki is volt ő. Amadeu tudta, hogyan lehet megosztott titkokkal meghitten bizalmas viszonyt kialakítani, ennek mestere volt, virtuóz művésze. És tudtuk: ha valaki ismeri minden titkát, akkor az Maria Joào. Fátima szenvedett ettől, és Adriana gyűlölte Maria Joàót. Él-e még Maria, kérdezte Gregorius. Legutóbb kint, Campo de Ourique-ben lakott, a temető közelében, mondta Mélodie, de már sok év eltelt azóta, hogy ott, Amadeu sírjánál összefutottak, barátságos, de valahogy mégis hűvös találkozás volt. – Maria parasztok gyermeke volt, és mindig tartotta a távolságot velünk, nemesekkel szemben. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Amadeu is közénk tartozott. Vagy mintha ez csak valami véletlen, külsődleges dolog lenne, amihez Amadeunak semmi köze. Mi volt a vezetékneve? Mélodie nem tudta. – Nekünk egyszerűen csak a Maria Joào volt. A toronyszobából átmentek a ház egy másik részébe, ahol egy szövőszék állt. – Ezer dolgot csináltam – nevetett Mélodie, amikor meglátta Gregorius csodálkozó tekintetét –, mindig én voltam a legnyughatatlanabb és a legkiszámíthatatlanabb, ezért sem tudott papá mit kezdeni velem.

191

Tisztán csengő hangja egy pillanatra elsötétült, mint amikor egy kis felhőcske takarja el a napot, de ez gyorsan elmúlt, és a falakon függő fényképekre mutatott, amelyek a legkülönbözőbb környezetben mutatták. – Pincérnő egy bárban; lógok az iskolából; kiszolgálóként egy benzinkútnál; és ezt nézze: a zenekarom. Nyolc lányból álló utcai zenekar volt, mind hegedűs, mindegyiken vászonsapka, melynek ellenzője jobbra állt. – Megismer? Nálam balra áll az ellenző, ez azt jelenti, hogy én vagyok itt a főnök. Pénzt kerestünk, jó pénzt kerestünk. Játszottunk esküvőkön, partikon; titkos favoritok voltunk. Hirtelen elfordult, odament az ablakhoz, és kinézett rajta. – Papá nem szerette ezt a tinglitangli zenekarosdit. Röviddel a halála előtt történt – a moças de balãóval játszottunk, ez volt a nevünk –, amikor az utca túloldalán egyszer csak megpillantom papá szolgálati autóját a sofőrrel, aki mindennap tíz perccel hat óra előtt jött érte, hogy a bíróságra vigye, mindig ő volt az első az Igazságügyi Palotában. Papá, mint mindig, most is a hátsó ülésen ült, és bennünket nézett. Könnyek szöktek a szemembe, játék közben folyton hibáztam. Kinyílt az autó ajtaja, és papá mászott ki belőle, körülményesen és fájdalomtól elgyötört arccal. Botjával intett az autósoknak, hogy álljanak meg – ekkor is a bírói tekintély sugárzott az arcáról –, átjött hozzánk, egy darabig egészen hátul állt,

192

majd utat tört magának a nyitott hegedűtokhoz, és anélkül, hogy rám pillantott volna, egy marék aprópénzt dobott bele. Potyogtak a könnyeim, és a számot a többieknek nélkülem kellett befejezniük. Az utca túloldalán elindult az autó, és ekkor papá köszvényes kezével integetett, én visszaintettem neki, leültem egy kapualjban a lépcsőre és bőgtem, nem tudtam, hogy az örömtől-e, hogy eljött, vagy a bánattól, hogy csak most jött el. Gregorius tekintetével végigsiklott a fényképeken. Mélodie olyan kislány volt, akit mindenki dédelgetett, és akinek láttán mindenkinek nevetni kellett, és ha sírt, olyan gyorsan abba is tudta hagyni, mint ahogy ragyogó nyári napon elmúlik a zápor. Az iskolából lógott, mégis sikerrel elvégezte, mert elbűvölő pimaszsága megbabonázta a tanárokat. Jól illett ehhez, hogy azt mesélte, egyik napról a másikra tanult meg franciául, és magát egy francia színésznő után Élodie-nak nevezte, amit a többiek rögtön Mélodie-ra változtattak, mert ez a szó olyan, mintha csak neki találták volna ki, hiszen jelenléte olyan szép volt és zsongító, akár egy dallam, mindenki belészeretett, és mindenkinek kisiklott a kezéből. – Szerettem Amadeut, vagy mondjuk inkább így: szerettem volna szeretni, ugyanis az nem volt egyszerű dolog, mert hogyan szeressünk egy emlékművet, mert ő emlékmű volt, amikor még kicsi voltam, már akkor föltekintett rá mindenki, még papá is, de főleg Adriana, aki féltékenységével elrabolta őt tőlem. Amadeu kedves volt hozzám,

193

ahogyan az ember a kishúgához kedves. De szívesen vettem volna, ha komolyan vesz, nemcsak megsimogat, akár egy babát. Erre várnom kellett, míg huszonöt éves lettem, és nem sokkal az esküvőm előtt, csak akkor kaptam tőle ezt a levelet Angliából. Kinyitott egy szekretert, és kivett belőle egy degeszre tömött borítékot. Az elsárgult levélpapírokat a szélükig telerótták fekete tintával kalligrafikusan megrajzolt betűkkel. Mélodie egy darabig némán olvasott, majd elkezdte lefordítani, mit írt neki Amadeu Oxfordból néhány hónappal a felesége halála után. „Kedves Mélodie, hiba volt vállalkozni erre az utazásra. Azt gondoltam, segít rajtam, ha még egyszer látom mindazt, amit Fátimával együtt láttam. De csak fájdalmat okoz, így a tervezettnél hamarabb utazom vissza. Hiányzol, és ezért elküldöm neked, amit az utolsó éjszakán feljegyeztem. Talán így a közeledbe kerülhetek a gondolataimmal. OXFORD: JUST TALKING. A kolostori épületek közt honoló éjszakai csönd miért tűnik oly tompának, vigasztalannak és sivárnak, minden szellemtelennek és unalmasnak? Egészen másmilyennek, mint a Rua Augusta, amelyik még hajnali háromkor vagy négykor is, amikor már emberfia sincs az utcán, tele van élettel. Hogyan lehetséges ez, mikor a világos, földöntúlian ragyogó kőből szentek nevét viselő épületeket emeltek, a tudós gondolkodás celláit, válogatott könyvtárakat, poros bársonyból

194

lévő csenddel teli termeket, ahol mesterien megfontolt és megformált mondatok hangzanak el, melyeket megcáfolnak és megvédenek? Hogyan lehetséges ez? »Come on«, hívott a vörös hajú ír, amikor az előtt a plakát előtt álltam, amely a LYING TO LIARS címmel tartandó előadásra invitált, »let's listen to this; might be fun«. Bartolomeu páter jutott eszembe, aki Szent Ágostont így vette védelmébe: hazugságot hazugsággal megtorolni ugyanaz volna, mintha a rablást rablással, a szentségtörést szentségtöréssel, a házasságtörést házasságtöréssel torolnánk meg. Ezt állította, noha látta, mi történt akkoriban Spanyolországban és Németországban! Vitatkoztunk, mint oly sokszor, de ő soha nem vesztette el szelídségét, egyetlen alkalommal sem, és amikor az előadóteremben leültem az ír mellé, rettenetesen hiányzott nekem Bartolomeu, és honvágyam támadt. Hihetetlen előadás volt. Az előadó, egy hegyes orrú spinster, egy banyaszerű aggszűz károgó hangon felvázolta a hazugság olyan kazuisztikáját, ami a valóságtól már nem is rugaszkodhatott volna el jobban. Egy asszony, akinek soha nem kellett egy diktatúra hazugságainak szövevényes rendszerében élnie, ahol élet-halál kérdése, hogy tud-e valaki jól hazudni. Teremthet-e Isten akkora követ, melyet nem bír felemelni? Amennyiben nem, akkor nem mindenható, ha igen, akkor sem, mert mégiscsak létezik a kő, amelyet nem bír felemelni. Ez volt az a skolasztika, amely az asszonyból áradt és a termet

195

betöltötte, ebből a pergamenszerű asszonyból, aki ősz haját művészi fészekké tűzve hordta a fején. De valójában nem ez volt a hihetetlen. A valóban felfoghatatlan a vita volt, vagy az, amit annak neveztek. A brit udvariassági formulák szürke ólomkeretébe foglalva és szorítva az emberek tökéletesen elbeszéltek egymás mellett. Szünet nélkül hangoztatták, hogy megértik egymást, és hogy egymásnak válaszolnak. De nem így volt. Senki, a vita résztvevői közül egyetlenegy sem mutatta a legcsekélyebb jelét sem annak, hogy az előadott érvek alapján megváltoztatta volna a véleményét. És hirtelen döbbent rémülettel állapítottam meg, hogy fizikailag is érzem: így van ez mindig. Ha mondunk valamit a másik embernek: hogyan várhatjuk, hogy lesz következménye? A gondolatok, a képek és az érzések rajtunk mindenkor keresztülfolyó áramlása olyan erős, akár egy zúgó folyó, hogy már az is csodának számítana, ha nem ragadná magával mindazt, amit valaki más mond nekünk, ha mindez nem lenne a feledés martalékává, hanem véletlenül, egészen véletlenül találkoznék saját szavainkkal. Nem így vagyok-e ezzel én is?, kérdeztem magamat. Meghallgattam-e valaha is valakit igazából? Hagytam-e, hogy szavai belém hatoljanak, és ennek következtében belső áramlásaim más irányba terelődjenek? »How did you like it?«, kérdezte az ír, amikor végigmentünk a Broad Streeten. Nem mondtam el neki mindent, csak annyit, hogy kísértetiesnek tartottam volna, ha mindenki csupán önmagához

196

beszélt volna. »Well – mondta – well.« Majd kis idő elteltével: »It's just talking, you know; just talking. People like to talk. Basiccaly, that's it. Talking.« »No meeting of minds?«, kérdeztem. »What!«, kiáltott fel, majd torokhangon nevetni kezdett. »What!« Majd az aszfalthoz csapta a futball-labdát, amit egész idő alatt magához szorított. Szívesen lettem volna ez az ír, ez az ír, aki vette magának a bátorságot, hogy az Ali Souls College estjén az előadáson ezzel az élénkpiros labdával jelenjék meg. Mit nem adtam volna érte, ha én lettem volna ez az ír! Úgy vélem, most már tudom, hogy az éjszaka csöndje itt, ezen az illusztris helyen miért rossz csönd. A szavak, melyekre mind a feledés vár, elhangzottak és elhalnak. Nem tesz semmit, a Baixában is elhangzanak és elhalnak. Csakhogy ott nem állítja senki sem, hogy többről volna szó, mint a beszédről, az emberek beszélnek, és élvezik, hogy beszélnek, élvezik, hogy fagylaltot esznek, hogy aztán nyelvük megszabaduljon a szavak súlyától. Míg itt mindenki állandóan úgy tesz, mintha ez másként volna. Mintha hallatlanul fontos volna az, amit mondanak. De fontosságuk ellenére nekik is kell aludniuk, és akkor fennmarad valami csend, amelyik bűzlik, mert mindenütt a fontoskodás tetemei hevernek, és némán árasztják a bűzt magukból.” – Gyűlölte őket, a fontoskodókat, os presunçosos, akiket os enchouriçadosnak is nevezett, azaz felfuvalkodottaknak – mondta

197

Mélodie, és visszatette a levelet a borítékba. – Gyűlölte őket mindenütt: a politikában, az orvostársadalomban, az újságírók között. És kérlelhetetlen volt az ítéletében. Szerettem ítélőképességét, mert megvesztegethetetlen volt, kíméletlen, akár önmagával szemben is. De nem szerettem, ha hóhérként ítélt, megsemmisítően. Ilyenkor kitértem az útjából, ha úgy viselkedett, mint egy emlékmű. Mélodie feje mellett egy fénykép lógott a falon, amelyen együtt táncoltak, ő és Amadeu. Amadeu mozgása nem volt merev, gondolta Gregorius; de mégis látszott, hogy ez nem az ő világa. Amikor később elgondolkodott ezen, rálelt a találó szóra: a tánc olyan valami volt, ami nem illett Amadeuhoz. – Az ír és az élénkpiros labda a megszentelt college-ban – törte meg Mélodie a csöndet –, a levélnek ez a helye mélyen megérintett. Mintha valami vágyakozásról árulkodna, amiről egyébként nem beszélt: hogy egyszer labdázó gyerek lehessen. Már négyéves korában tudott olvasni, és ettől fogva mindent elolvasott, összevissza, az elemiben halálra unta magát, a líceumban pedig kétszer is átugrott egy osztályt. Húszévesen voltaképp mindent tudott, és azt kérdezte magától, mi várhat rá még. És közben elfelejtett labdázni. A kutya ugatni kezdett, majd gyerekek rontottak be, minden bizonnyal Mélodie unokái, aki a kezét nyújtotta Gregoriusnak. Tudta, hogy Gregorius sokkal többet szeretett volna megtudni tőle, például a vörös cédrusokról és a bíró haláláról. Az asszony tekintete elárulta, hogy tisztában van ezzel.

198

Ahogyan azzal is, hogy aznap nem volna hajlandó akkor sem többet mondani, ha nem jöttek volna a gyerekek. Gregorius a Castelónál leült egy padra, és elgondolkodott a levélen, amit Amadeu küldött a kishúgának Oxfordból. Meg kell találnia Bartolomeu pátert, ezt a szelíd lelkű tanárt. Pradónak volt füle a csend különböző fajtáira, olyan füle, amilyennel csak az álmatlanok rendelkeznek. És az est előadónőjéről azt mondta, pergamenből van. Gregoriusban csak most tudatosult, hogy erre a megjegyzésre összerándult, és lelkében elhúzódott a nem Istent szolgáló paptól, a hóhérként ítélkező Pradótól, méghozzá először. Mundus, a papirusz. Pergamen és papirusz. Gregorius a szálloda irányába leereszkedett a dombról. Az egyik üzletben vett egy sakkjátékot. A nap hátralévő részében, késő éjszakába nyúlóan megkísérelt nyerni Aljechinnel szemben, méghozzá másképpen, mint Bogoljubov, mert nem áldozta fel a két bástyát. Hiányzott neki Doxiades, ezért feltette régi szemüvegét.

199

17

Nem szövegek, Gregorius. Amit az emberek kimondanak, nem szövegek. Beszélnek csupán. Nagyon rég volt, amikor ezt mondta neki Doxiades. Oly sokszor összefüggéstelen és ellentmondásos, amit az emberek beszélnek, panaszkodott neki a görög, és meghatónak tartotta, hogy oly hamar elfelejtik a mondottakat. Ha valaki, mint ő, taxisofőr volt Görögországban, ráadásul Thesszalonikiben, akkor tudja, méghozzá oly biztosan, mint kevés dolgot ezen a földön, hogy nem lehet eligazodni azon, amit mondanak. Gyakran csak azért beszélnek, hogy beszéljenek. És nemcsak a taxiban. Ha az embereket szavukon akarjuk fogni – az ugyebár olyan dolog, ami csak egy filológusnak juthat az eszébe, nevezetesen egy klasszika-filológusnak, aki álló nap csak megváltoztathatatlan szavakkal van elfoglalva, szövegekkel, méghozzá olyanokkal, amelyekhez ezernyi kommentár létezik. Amennyiben az embereket nem lehet szavukon fogni: akkor mi egyebet kellene tennünk a szavaikkal? – kérdezte Gregorius. A görög hangosan felkacagott: – Hát tekintsük jó alkalomnak arra, hogy magunk beszéljünk! Úgy, hogy mindig folytatódjék, mármint a beszéd. – Nos,

200

Pradónak a kishúgához intézett levelében az ír valami hasonlót mondott, és az nem a görög taxik vendégeire vonatkozott, hanem az oxfordi All Souls College professzoraira. És olyan férfinak mondta ezt, aki annyira undorodott az elhasznált szavaktól, hogy újra fel akarta találni a portugál nyelv szavait. Odakint két napja már úgy esett, mintha dézsából öntenék. Olyan volt, mintha egy varázsfüggöny védené Gregoriust a külvilágtól. Nem Bernben volt, mégis Bernben volt; Lisszabonban volt, és mégsem volt Lisszabonban. Egész nap sakkozott, és elfelejtette az állásokat és lépéseket, ami korábban még soha nem fordult elő vele. Néha azon kapta magát, hogy egy sakkfigurát szorongat a kezében, de nem tudta, hogyan került oda. Lent az étkezésnél a pincérnek mindig újra meg kellett kérdeznie, mit parancsol, és egyszer a desszertet a leves előtt kérte. A második napon fölhívta Bernben a szomszédasszonyát, és megkérte, ürítse ki levélszekrényét, kulcsa a lábtörlő alatt van. Küldje utána a postáját? Igen, mondta, majd újra fölhívta, hogy ne. Jegyzetfüzetében lapozgatva rábukkant arra a telefonszámra, amelyet a portugál asszony írt a homlokára. Português. Felvette a kagylót és tárcsázott. Amikor meghallotta, hogy a telefon kicsöng, letette a kagylót. A koiné, az Újszövetség görög nyelve untatta, túl egyszerű volt, csak ha a Coutinhótól kapott kiadás portugál oldalát is nézte, csak annak volt némi varázsa. Felhívott több könyvesboltot, és Aiszkhülosz és Horatius után érdeklődött, de lehet

201

Hérodotosz és Tacitus is, mondta. Nehezen értették, és amikor végül sikerült megértetnie magát, nem hozta el a könyveket, mert esett. A szaknévsorban nyelviskolákat keresett, ahol portugálul tanulhatna. Felhívta Mariana Eçát, hogy beszámoljon neki a Joàónál tett látogatásáról, de Mariana sietett, és nem figyelt rá. Silveira Biarritzban volt. Az idő megállt, és a világ is megállt, éspedig azért, mert az ő akarata is megállt, méghozzá úgy, ahogyan eddig még soha. Néha üres tekintettel állt az ablaknál, és gondolatban végigfutott azon, amit mások mondtak Pradóról – Coutinho, Adriana, Joào, Eça, Mélodie. Egy kicsit olyan volt ez, mint amikor egy táj körvonalai lassanként kirajzolódnak a ködből, még homály fedi őket, de már felismerhetők, akár egy kínai tusrajzon. Ezekben a napokban egyetlenegyszer lapozott Prado feljegyzéseiben, és ezen a részen akadt meg a szeme: AS SOMBRAS DA ALMA. A LÉLEK ÁRNYÉKAI.

A történetek, amelyeket mások mesélnek valakiről, és azok, amelyeket az ember maga mond el: melyikük áll közelebb a valósághoz? Annyira egyértelmű, hogy ezek a történetek velünk, magunkkal estek meg? Van, aki saját magát is tekintélynek tartja? De valójában nem ez a kérdés foglalkoztat. A tulajdonképpeni kérdés a következő: megkülönböztethető-e ezeknek a történeteknek az esetében, mi igaz és mi nem? Ami a külsőnkre vonatkozó történeteket illeti, igen. De ha azt szeretnénk, hogy valakit belülről értsünk meg?

202

Olyan utazás-e ez, amelyik véget érhet valaha is? A lélek olyan valami, ahol lényekre bukkanhatunk? Avagy a vélt tények csak történeteink csalóka árnyékai csupán? Csütörtökön reggel Gregorius a felhőtlen kék égbolt alatt elment az újság szerkesztőségébe, és arra kérte a gyakornok Agosthinát, hogy járjon utána, hol volt a harmincas években olyan líceum, ahol klasszikus nyelveket is lehetett tanulni, és ahol papok is tanítottak. Agosthina a nők buzgalmával kutatott, és amikor megtalálta, megmutatta Gregoriusnak a város térképén, hogy hol. Megtalálta az egyház illetékes irodáját is, és Gregorius nevében érdeklődött egy Bartolomeu páter iránt, aki akkoriban, 1935 körül tanított a líceumban. Ez csak Bartolomeu Lourenço de Gusmào atya lehet, mondták neki. Jóval túl van a kilencvenen, és már csak ritkán fogad látogatót, miről volna szó. Amadeu Inácio de Almeida Pradóról? Majd megkérdezik a pátert és telefonálnak. A hívás már néhány perc után befutott. A páter kész beszélni azzal, aki ilyen hosszú idő után Prado után érdeklődik. Késő délután várja a látogatót. Gregorius kiment az egykori líceumhoz, ahol Prado iskolás gyerekként Bartolomeu atyával vitatkozott Ágostonnak a hazugságra vonatkozó konok tilalmáról, de vita közben a páter sohasem vesztette el szelídséget. A líceum a város keleti felén volt, tulajdonképpen már kívül a városon, magas és öreg fák között. Sápadt sárga színű falai

203

miatt a 19. századból való grand hotelnak is hihette az ember, csak hiányoztak a balkonok, és a keskeny harangtorony sem illett volna hozzá. Az épület teljesen romos állapotban volt. A vakolat málladozott, az ablakok vakok voltak vagy betörték őket, a tetőről sok cserép hiányzott, az ereszcsatorna berozsdásodott, az egyik sarkon már le is szakadt. Gregorius leült a bejárati lépcsőkre, melyeket már Prado nosztalgikus látogatásaikor is benőtt a moha. Ez a hatvanas években lehetett. Prado itt ült, és azt kérdezte magától, milyen lett volna, ha harminc évvel korábban egy útelágazásnál egészen más irányba indult volna el. Ha szembeszegült volna atyja megható, de parancsoló óhajával, és be se teszi a lábát az orvosi kar előadótermébe. Gregorius elővette Prado feljegyzéseit, és lapozgatott bennük. ... arról a kívánságról – álomhoz hasonlatos, patetikus – kívánságról van-e szó, hogy még egyszer vissza akarok térni életemnek ehhez a pontjához, hogy egészen más irányba indulhassak el, mint az az irány, amelyik azzá tett, aki ma vagyok? ... Még egyszer a meleg mohán ülni, és kezemben tartani a sapkát – ebben áll az az értelmetlen vágy, hogy a mögöttem maradt időbe visszautazzam, és mégis magammal vihessem magamat, ezt a történtektől megbélyegzett egyént. Ott a korhadt kerítés, ami körbefogta az iskolaudvart, és ami fölött hatvanhét évvel ezelőtt az osztály legrosszabb tanulója sapkáját a tóba hajította a tavirózsák közé. A tó régen kiszáradt, a

204

helyén csak egy mélyedés maradt, melyet benőtt a borostyán. A fák mögötti épület lehetett a leányiskola, ahonnan Maria Joào átjött, a barna térdű kislány, akinek világos ruhájából szappanillat áradt, az a kislány, aki Amadeu életének nagy és érintetlen szerelme lett, az az asszony, aki Mélodie véleménye szerint az egyetlen volt, aki tudta, ki is volt valójában Amadeu, az az asszony, aki annyira kizárólagos szerepet játszott Amadeu életében, hogy Adriana gyűlölte, noha Amadeu talán meg se csókolta soha. Gregorius lehunyta a szemét. Annak a kirchenfeldi háznak a sarkánál állt, ahonnan észrevétlenül visszanézhetett a gimnáziumra, amikor az óra kellős közepén elmenekült. Még egyszer elfogta az az érzés, amelyik tíz nappal ezelőtt hihetetlen erővel tört rá, és megmutatta neki, nyilvánvalóvá tette, mennyire szereti ezt az épületet és mindazt, amit jelentett, és hogy mennyire hiányzik majd neki. Ugyanaz az érzés volt, és mégis már egy másik, mert nem az volt, ami korábban. Fájdalmasan érezte, hogy ez már nem az az érzés, nem ugyanaz az érzés. Felállt, tekintetével végigsiklott a málló vakolatú homlokzaton, és többé már nem is érzett fájdalmat, mert azt kíváncsiság váltotta föl. Belökte az éppen csak betámasztott ajtót, amelynek pántjai úgy csikorogtak, akár egy horrorfilmben. Nedves, korhadt szag csapta meg az orrát. Néhány lépés után majdnem elcsúszott, mert az egyenetlen és kopott kőpadlót nedves por és moha

205

födte. Lassan, kezével a korlátba kapaszkodva ment föl a széles lépcsőfokokon. A magasföldszintre nyíló csapóajtó szárnyain annyi volt a pókháló, hogy tompa hang hallatszott, amikor az ajtószárnyakat belökve elszakította őket. A folyosón végigrepülő felriasztott denevérek zajára összerezzent. Majd ismét olyan csend ült a folyosóra, amilyen csendet nem hallott még sohasem. Évek hallgattak e csönd mélyén. Az igazgatóság ajtaja a finom faragásokról könnyen felismerhető volt. Ezt az ajtót is sűrű pókháló fedte, és csak többszöri taszításra nyílt ki. Olyan terembe lépett, amelyikben úgy tűnt, mintha csak egy berendezési tárgy lenne: egy görbe lábú, óriási fekete íróasztal. Mellette a többi bútor, az üres könyvespolcok, a kopár teázóasztal a korhadó hajópadlón, a spártai egyszerűségű ülőalkalmatosságok szinte eltűntek. Gregorius letörölte az egyik szék ülőkéjét, és odaült az íróasztalhoz. Cortêsnek hívták az akkori igazgatót, a kimért léptű és szigorú tekintetű férfiút. Gregorius felkavarta a port, a finom porszemcsék táncot jártak a napsugarak fénycsóvájában. A hallgatag idő azt az érzést keltette benne, hogy betolakodó itt, és egy hosszú pillanatra megfeledkezett arról, hogy akár levegőt vegyen. Majd győzött a kíváncsiság, és sorban kinyitotta az íróasztal fiókjait, egyiket a másik után. Egy darabka madzagot, egy ceruzahegyezéskor lehullott penészes forgácsot, egy 1969-ből származó hullámossá vált bélyeget és dohszagot talált. Majd a legalsó fiókban egy vastag és súlyos, szürke

206

vászonba kötött, kifakult, sokat forgatott héber nyelvű Bibliát, melynek kötése a nedvességtől felhólyagosodott, és a kötésen helyenként elfeketedett aranybetűkkel az állt: BIBLIA HEBRAICA.

Gregorius meglepődött. A líceum, mint Agosthina kiderítette, nem volt egyházi iskola. Marquês de Pombal a jezsuitákat a 18. század közepén elüldözte Portugáliából, és valami hasonló ismétlődött meg még egyszer a 20. század elején. A negyvenes évek végén az olyan rendek, mint a Maristas, saját iskolákat – colégios – alapítottak, de ez már arra az időszakra esett, amikor Prado befejezte iskolai tanulmányait. Addig csak állami iskolák léteztek, melyek a klasszikus nyelvek tanítására olykor papokat alkalmaztak. Akkor meg mit keres itt ez a Biblia? És éppen az iskola igazgatójának az íróasztalában? Jelentéktelen félreértés, egyszerű véletlen? Láthatatlan, néma tiltakozás azok ellen, akik bezárták az iskolát? Felforgató, a diktatúra ellen irányuló feledékenység, amit a diktatúra kiszolgálói nem vettek észre? Gregorius olvasott. Óvatosan lapozta a vastag, hullámossá lett nyirkos és málló oldalakat. A napfény csóvája továbbvándorolt. Gregorius begombolta a kabátját, a gallért fölhajtotta és kezét a kabát ujjába dugta. Majd egy kis idő múltán rágyújtott egyre a reggel vásárolt cigarettából. Néha köhögnie kellett. Kint, a behajtott ajtó előtt valami elszaladt, bizonyára egy patkány. Jób könyvét olvasta, méghozzá dobogó szívvel. Témáni Elifáz, súahi Bildád és naami Zófár.

207

Iszfahán. Hogy is hívták azt a családot, ahol ott tanítania kellett volna? Akkoriban a Francke könyvkereskedés kirakatában ki volt téve egy album Iszfahánról, benne képek a mecsetekről, a terekről és a környék homokviharainak fátyla mögött rejtőzködő hegyeiről. Nem tudta volna megvenni, ezért mindennap elment a könyvkereskedésbe, hogy lapozgasson benne. Azután, hogy álma az őt megvakító izzó homokról arra kényszerítette, hogy pályázatát visszavonja, hónapokig nem ment a Francke környékére. Amikor végül elment, az album már elkelt. A héber betűk elmosódtak Gregorius szeme előtt. Nedves arca fölött a szemüvegéért nyúlt, megtisztította, majd tovább olvasott. Maradt valami az életében Iszfahánból, a káprázat városából: a Bibliát kezdettől fogva irodalomnak olvasta, költészetnek, olyan muzsikáló nyelvezetnek, amelyet beragyog a mecsetek kékje és aranya. Az a benyomásom, hogy nem veszi komolyan a szöveget, mondta Ruth Gautschinak, amire David Lehmann bólintott. Ez tényleg csak a múlt hónapban történt? Létezhet-e olyan komolyság, ami komolyabb a költői szövegek komolyságánál? – kérdezte a két tanulótól. Ruth a padlót nézte. Kedvelte Gregoriust. Nem úgy, mint Florance akkoriban, amikor az első padban ült; Ruth soha nem akarná levenni a szemüvegét. De kedvelte Gregoriust, csak maga se tudta, minek higgyen, annak, hogy kedveli, vagy hogy csalódott benne, sőt talán meg is botránkozott azon, hogy Isten szavait megszentségteleníti, mert

208

úgy olvassa őket, akár egy hosszú költeményt, illetve úgy hallja őket, akár keleti szonáták sorát. A nap eltűnt Senhor Cortês szobájából, és Gregorius fázni kezdett. A szoba elhagyatottsága mindent hosszú órákra múlttá varázsolt, a tökéletes világnélküliség közepén ült, amelybe csak a héber betűk furakodtak be kétségbeesett álmodozás rúnái képpen. Ekkor fölállt, merev derékkal kiment a folyosóra, majd a lépcsőkön föl az osztálytermekhez. Mindenütt csak por és csönd. Ha volt is közöttük különbség, akkor csak a hanyatlás jegyében. Az egyik teremben óriási vízfolt éktelenkedett a mennyezeten, egy másikban a mosdó volt ferde, mert az elrozsdásodott csavar leszakadt, a harmadikban a lámpabura cserepei borították a padlót, a pucér égő egy szál dróton lógott a mennyezetről. Gregorius föl akarta kapcsolni a lámpákat, de a kapcsoló sem itt, sem a többi teremben nem működött. Valahol az egyik sarokban egy leeresztett focilabda hevert, és a déli napon megcsillantak a bezúzott ablak hegyes üvegcserepei. És közben elfelejtett labdázni, mondta Mélodie a bátyjáról, aki ebben az épületben kétszer is osztályt ugrott, ugyanis már négyévesen belefogott, hogy egész könyvtárakon rágja át magát. Gregorius oda ült le, ahol a berni gimnázium tanulójaként a barakkban a helye volt. Innen át lehetett látni a lányiskolához, de az épület felét eltakarta egy óriási pínea törzse. Amadeu de Prado más helyet keresett volna magának, olyat, ahonnan az összes ablakot láthatta volna. Hogy láthassa

209

Maria Joàót a padjában, függetlenül attól, hogy hol ül. Gregorius leült arra a helyre, ahonnan a legjobb volt a kilátás, de erőlködnie kellett, hogy átláthasson a másik oldalra. Mégis láthatta Maria Joàót világos, szappanillatú ruhájában. Nézhették egymást, és ha Maria Joàó dolgozatot írt, azt szerette volna, ha vezetheti a kezét. Használt színházi látcsövet? A Legfelsőbb Bíróság tórájának nemesi házában kellett lennie színházi látcsőnek. Alexandre Horácio persze nem használta volna, ha ült valaha is operaházi páholyban. De talán a felesége, Maria Piedade Reis de Prado. Az alatt a hat év alatt, amelyet még megélt a férje halála után? Vajon a férje halála szabadulás volt-e az asszony számára? Avagy megállította az időt, és az érzéseket a lélek megkövült lávájává formálta, mint Adriana? A szobák kaszárnyára emlékeztető hosszú folyosókra nyíltak. Gregorius végigment rajtuk, egyiken a másik után. Egyszer megbotlott egy döglött patkányban, remegve megállt, és kezeit, amelyek hozzá sem értek a tetemhez, beletörölte a kabátjába. Amikor újra a földszintre ért, kinyitott egy magas, dísztelen ajtót. Itt étkeztek a tanulók, volt ételkiadó, és mögötte az egykori konyha kicsempézett helyisége, amiről már csak a falból kilógó elrozsdásodott csövek árulkodtak. A hosszú ebédlőasztalokat itt hagyták. Volt az iskolának aulája is? Az aulát az épület másik oldalán találta meg. Padlóhoz csavarozott padok, színes üvegablak, melyekből hiányzott két színes üvegdarab, elöl egy

210

emelvényen pulpitus, rajta lámpácska. Külön pad is volt. Valószínűleg az iskola vezetésének. Templomi csönd, vagy mégse, egyszerűen csak csönd, amelyben volt valami fontos, olyan csönd, amelyet nem lehetett megtörni akármilyen szavakkal. Olyan csönd, amely a szavakból szobrot faragott, a dicséret, a figyelmeztetés, avagy a megsemmisítő ítélet emlékművét. Gregorius visszament az igazgatói szobába. Tanácstalanul tartotta kezében a héber Bibliát. Aztán a hóna alá csapta, és a kijárat felé tartott, amikor mégis megfordult. A nedves fiókot, amelyben előzőleg volt a Biblia, kibélelte a pulóverével, és visszatette rá a könyvet. Majd elindult Bartolomeu Lourenco de Gusmào páterhez, aki Belemben, a város másik végén lakott egy egyházi öregotthonban.

211

18

– Ágoston és a hazugság – ez csak egyike volt annak az ezer dolognak, amiről vitatkoztunk – mondta Bartolomeu páter. – Sokat vitáztunk, de soha nem veszekedtünk. Mert tudja, Amadeu forrófejű volt, egy lázadó, ráadásul higanyfürgeségű intelligenciával megáldott fiú, és rendkívülien tehetséges szónok, aki a hat év alatt úgy söpört végig a líceumon, mint a forgószél, és aki arra született, hogy legenda legyen belőle. A páter a kezében tartotta Prado könyvét, és keze fejével végigsimított a képmáson, mintha valamit ki akart volna simítani vagy valakit meg akart volna simogatni. Gregorius maga előtt látta Adrianát, ahogyan keze fejét végighúzta Amadeu íróasztalán. – Itt idősebb már – mondta a páter –, de ő az. Ilyen volt, pontosan ilyen. A könyvet a takaróra tette, amelybe bebugyolálta a lábát. – Akkoriban, amikor a tanára voltam, húszas éveim közepén jártam, és hihetetlen kihívást jelentett számomra, hogy vele szemben megálljam a helyem. Megosztotta a tanári kart, voltak, akik a pokolra kívánták, mások pedig szerelmesek voltak belé. Igen, ez a helyes kifejezés: néhányan szerelmesek voltunk belé – a zabolátlanságába, a

212

túlcsorduló nagylelkűségébe és konok makacsságába, világot megvető merészségébe, fanatikus buzgalmába és vakmerőségébe. Hihetetlenül vakmerő volt, kalandor, akit az ember jól el tudott képzelni valamelyik történelmi hajónkon, ahogyan énekel, prédikál, és eltökélten védelmébe kívánja venni távoli földrészek lakóit a megszállók megalázó túlkapásaival szemben, szükség esetén akár karddal is. Kész volt rá, hogy mindenkit kihívjon párviadalra, az ördögöt is, sőt a Jóistent is. Nem, ez nem nagyzási hóbort volt nála, ahogyan ellenfelei állították, hanem csak a kiviruló élet és a benne szunnyadó erők vulkánszerű, tomboló kitörése, sziporkázó ötleteinek szikraesője. Ez a fiatalember kétségkívül önhitt volt. De önhittsége olyan féktelen volt, annyira mértéktelen, hogy az ember megfeledkezett mindenfajta ellenállásról, és csodálkozva bámulta, akár egy öntörvényű természeti csodát. Azok, akik szerették, nyers drágakövet, csiszolatlan gyémántot láttak benne. Akik elutasították, megütköztek a tiszteletlenségén, ami persze akár sértő is lehetett, és néma, de nem észrevehetetlen önteltségén, ami azoknak a sajátja, akik gyorsabbak, értelmesebbek és ragyogóbbak, mint a többiek, és ezt tudják is. A nemesi származású nyikhajt látták benne, a sors kegyeltjét, akinek nemcsak pénzből jutott sok, de tehetségből, szépségből és kedvességből is, és ráadásul ellenállhatatlanul melankolikus is volt, ami arra predesztinálta, hogy a nők kedvence legyen. Maga volt az igazságtalanság, hogy egyvalakinek ennyivel szerencsésebb sors jusson, mint a

213

többieknek, ez egyszerűen tisztességtelen volt, ami sok irigyet és ellenséget szerzett neki. Ám akik így éreztek, azok is csodálták titokban, mert mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy Amadeu olyan fiatalember, aki képes akár az eget is megostromolni. Az emlékezés messzire elragadta a pátert a szobából, ahol ültek, a szobából, amely tágas volt ugyan és tele könyvvel, de nem volt hasonlítható Joào Eça szobájához odaát Cacilhasban, mert mégiscsak egy öreg és beteg emberek számára fenntartott otthonban lévő szoba volt, amit rögtön látni lehetett az orvosi eszközökből és az ágy fölött lógó csengőből. Gregorius az első pillanattól kezdve megkedvelte a magas, szikár, hófehér hajú, mélyen ülő okos szemű férfit. Ha Pradót tanította, akkor már jóval kilencven fölött kellett lennie, mégsem volt benne semmi, ami öreg emberre emlékeztetett volna, semmi sem utalt arra, hogy valamicskét is elvesztett volna abból az éber figyelméből, amivel hetven évvel ezelőtt Amadeu szilaj kihívásaival szembenézett. Keskeny keze volt, hosszú, finom ujjakkal, melyeket mintha csak arra teremtettek volna, hogy kincset érő könyveket lapozzanak. Ezekkel az ujjakkal forgatta most Prado könyvét. De nem olvasott, a papír érintése inkább csak szertartás volt, hogy visszahozza a távoli múltat. – Hogy mi mindent olvasott már, amikor tízévesen méretre szabott kis szalonkabátjában átlépte a líceum küszöbét! Néhányunk azon kapta magát, hogy titokban azt ellenőrizte, bírja-e vele a

214

versenyt. Majd a tanítás után ott ült a könyvtárban, és bámulatos emlékezőtehetségével meg sötét szemének hallatlanul összpontosított, a világról megfeledkezett tekintetével, amelyet még a leghangosabb csattanás sem rendíthetett volna meg, magába szívta mind az összes vastag kötetet, sorról sorra, oldalról oldalra. „Ha Amadeu elolvas egy könyvet – mondta egy másik tanár –, akkor nem marad benne betű. Nemcsak a könyv tartalmát falja be, de a nyomdafestéket is.” Ez így is volt: mintha a szövegek teljesen eltűntek volna benne, és a polcon csak az üres hüvely maradt. Szemtelenül magas homloka mögött szellemi látóköre lélegzetelállítóan gyors ütemben tágult, eszmék, asszociációk és fantasztikus nyelvi ötletek hétről hétre folyamatosan megújuló újabb alakzatai újra és újra csodálatra késztettek bennünket. Előfordult, hogy elrejtőzött a könyvtárban, és egész éjjel egy zseblámpa fényénél olvasott. Édesanyja pánikba esett, amikor a legelső alkalommal nem ment haza. Aztán bizonyos fokú büszkeséggel egyre inkább hozzászokott, hogy a fia túltette magát a szabályokon. Némelyik tanár félt Amadeu átható tekintetétől. Pedig ez a tekintet nem volt kihívó vagy harcias. Mindössze csak egyetlen lehetőséget adott arra, hogy valaki helyesen magyarázzon el valamit. Ha valamelyik tanár hibázott vagy elbizonytalanodott, Amadeu tekintete nem állt lesben, ugrásra készen, és nem árulkodott megvetésről sem, nem, ilyenkor egyszerűen elfordította a tekintetét, mert nem akart senkivel semmi ilyesmit éreztetni, és az

215

osztályteremből kifelé menet udvarias, barátságos volt. De éppen maga a tény volt megsemmisítő, hogy nem akarta a tanárt megsérteni. Magam is megéltem, és mások is igazolták: amikor az ember az órájára készült, mindig maga előtt látta ezt a vizsgálódó tekintetet. Voltak olyanok, akik a tekintetében azt a vizsgabiztost látták, aki helyére küldi a tanulót, és voltak olyanok, akik annak a sportolónak a szemével néztek rá, akit sorsa egy számára túl erős ellenféllel hozott össze. Senkit nem ismertem, aki ezt nem élte volna át: a híres bíró koraérett és mindenre élénken figyelő fia, Amadeu Inácio de Almeida Prado ott volt, amikor az ember valami nehéz anyagot készített elő, valamit, aminél ő maga, a tanár is hibázhatott. Mégis: Amadeu nem csupán kihívást jelentett. Egyáltalán nem faragták minden részét ugyanabból a fából. Voltak tulajdonságai, amelyek nem illettek egymáshoz, amelyek közt törés vagy szakadék húzódott, és olyankor úgy érezte az ember, hogy egyáltalán nem ismeri ki magát rajta. Ha Amadeu rájött, hogy zabolátlan és kevély természete hova vezetett, akkor keservesen csalódott volt, megdöbbent, és megkísérelt mindent jóvátenni. És létezett még egy másik Amadeu, a jó és segítőkész bajtárs. Képes volt éjszakákon át a diáktársainál ülni, hogy felkészítse őket egy zárthelyi dolgozat megírására, és közben annyi szerénységet és annyi angyali türelmet mutatott, ami megszégyenített mindenkit, aki addig csak szapulta. A búskomorság rohamai egy másik Amadeuhoz tartoztak. Ha elkapták ezek a rohamok, akkor

216

majdnem olyan volt, mintha egy egészen más kedélyvilág költözött volna belé. Ilyenkor nagyon ijedős lett, már a legkisebb zajra is úgy összerándult, mintha ostorcsapás érte volna. Ilyenkor mintha azt testesítette volna meg, hogy milyen nehéz élni. És jaj volt annak, aki vigasztaló vagy bátorító szavakkal próbálkozott. Ilyenkor dühös sziszegéssel esett neki a másiknak. Oly sok mindent tudott ez a tehetséggel gazdagon megáldott fiatalember. Csak egy dolgot nem tudott: ünnepelni, felszabadultan vidámnak lenni, elengedni magát. Ebben önmaga gátja volt a túlzott ébersége miatt, és hogy mindent meg akart érteni és ellenőrzése alá akart vonni. Alkoholt nem ivott. Nem is cigarettázott, erre csak később szokott rá. De hihetetlen mennyiségű teát ivott, erős, aranyvörös asszámot. Otthonról hozott hozzá egy ezüstkancsót, amit a végén a szakácsnak ajándékozott. – Kellett lennie egy kislánynak is, Maria Joàónak hívták – vetette közbe Gregorius. – Igen. És Amadeu szerelmes volt belé. Utánozhatatlanul szűzies módon volt szerelmes belé, amin mindenki nevetett, bár az irigységüket nem tudták palástolni, hogy létezik ilyen szerelem, melyre egyébként csak a mesében van példa. Szerelmes volt belé, és imádta. Igen, imádta, még ha gyerekekkel kapcsolatban nem is szoktuk ezt a szót használni. De hát Amadeu esetében oly sok minden volt másképpen. És a kislány nem is volt különösebben csinos, nem volt hercegkisasszony, attól messze volt. És ahogyan tudom, nem is tanult

217

jól. Senki sem értette a dolgot, a legkevésbé a többi lány a másik iskolából, akik mindent odaadtak volna azért, ha a nemes herceg rájuk veti szemét. Lehet, hogy csak annyi volt az egész, hogy ezt a kislányt nem vakította el, hogy kicsoda is ő, Amadeu, mint a többieket. És meglehet, hogy Amadeunak pont ez kellett: hogy valaki magától értetődően egyenrangúként kezelje, olyan szavakkal, pillantásokkal és mozdulatokkal közeledjen hozzá, amelyek természetessége és visszafogottsága megváltja önmagától. Ha Maria Joào átjött és a lépcsőn leült Amadeu mellé, akkor Amadeu mintha egyszeriben megnyugodott volna: egyszeriben megszabadult éberségének és gyorsaságának, az állandó szellemi készenlétnek a terhétől, attól a gyötrelemtől, hogy a lelke mélyén folyton saját magát kell lehagynia és legyőznie. Ha Maria Joào mellette ült, előfordult, hogy nem hallotta a harangocska órára szólító csilingelését, és az az érzése volt az embernek, hogy a legszívesebben többé fel sem állna mellőle. Ilyenkor Maria a vállára tette a kezét, és oly drágán megszerzett figyelmetlenségének paradicsomából visszahozta a földre. Mindig Maria volt az, aki megérintette; nem láttam soha, hogy Amadeu keze valaha is hozzáért volna a lányhoz. Amikor Maria visszaindult az iskolájába, gumival lófarokká fogta össze fényes fekete haját. Amadeu ezt mindig megbabonázva figyelte, még századszorra is, bizonyára nagyon szerette ezt a mozdulatát. Az egyik napon aztán már nem az egyszerű gumival

218

fogta össze a haját, hanem egy ezüstcsattal, és Amadeu arcán látszott, hogy ez az ő ajándéka volt. Akárcsak Mélodie, a páter sem tudta, hogy mi a leány vezetékneve. – Most, hogy kérdezi, az az érzésem, mintha nem akartuk volna tudni a nevét; mintha zavarónak találtuk volna, ha tudjuk, hogy kicsoda – mondta. – Ahogyan a szentek esetében sem kérdezzük, mi volt a vezetéknevük. Vagy Diána, vagy Elektra esetében sem. Egy nővér jött be apácaruhában. – Most ne – mondta a páter, amikor a nővér a vérnyomásmérő mandzsettája után nyúlt. Szelíd határozottsággal mondta ezt a páter, és Gregorius hirtelen megértette, hogy miért volt Pradónak oly nagy szerencséje ezzel a férfival: pontosan az a tekintély sugárzott belőle, amelyre Pradónak szüksége volt ahhoz, hogy megbizonyosodjék arról, hol vannak a határai, és talán ahhoz is, hogy kiszabadítsa magát bíró atyja rideg szigorúságának a fogságából. – De szívesen innánk egy teát – mondta a páter, és egy mosollyal letörölte a nővér arcáról a feltoluló mérgét. – Egy asszámot. És erősre csinálja, hogy ragyogjon az aranyló vörös színe. A páter lehunyta a szemét, és hallgatott. Nem akart visszatérni abból az időből, amikor Amadeu de Prado Maria Joàónak egy hajcsatot ajándékozott. Egyáltalán, gondolta Gregorius, továbbra is a kedvenc diákjánál akar elidőzni. Akivel Ágostonról és ezer más dologról vitatkozott. Annál a fiatalembernél, aki képes volt akár az eget is

219

megostromolni. Annál a fiatalembernél, akinek ő is szívesen a vállára tette volna a kezét, akárcsak Maria Joào – Maria és Jorge – folytatta a páter lehunyt szemmel –, ők voltak a védőszentjei. Jorge O'Kelly. Benne, a későbbi patikusban Amadeu megtalálta a barátját. És nem csodálkoznék, ha, eltekintve Mariától, Jorge lett volna az egyetlen valódi barátja. Sok vonatkozásban tökéletes ellentéte volt Amadeunak, és néha úgy hittem, azért van rá szüksége, hogy meglegyen a másik fele is, hogy egész lehessen. Parasztos fejével, bozontos, örökké fésületlen hajával, nehézkes és körülményes modorával ostobának tűnt, és a nyílt napokon láttam, hogy más tanulók előkelő szülei csodálkozva fordultak utána, amikor szegényes öltözékében elhaladt mellettük. Mert elegánsnak egyáltalán nem volt nevezhető gyűrött ingében, formátlan zakójában az örök fekete nyakkendőjével, amit a kötelező nyakkendőviselés elleni tiltakozásból mindig félrecsúszva hordott. Az iskola folyosóján egyszer Amadeu és Jorge szembe jött velem és az egyik kollégámmal. A kolléga később azt mondta: – Ha egy lexikonban kellene elmagyaráznom az eleganciának és tökéletes ellentétének a fogalmát, akkor csak ezt a két fiatalembert írnám le. Minden további kommentár fölöslegessé válna. Jorge volt az, akinél Amadeu erőt gyűjthetett és kipihenhette azt az őrült tempót, ahogyan élt. Ha együtt voltak, egy idő után Amadeu is lelassult. Átragadt rá Jorge megfontoltsága. Például a sakkozásnál. Kezdetben majd megőrült attól, hogy

220

Jorge egy örökkévalóságig gondolkozott a következő lépésen, nem illett a világképébe, higanyfürgeségű metafizikájába, hogy hogyan nyerhet az, akinek ennyi időre van szüksége a gondolkodáshoz. De aztán elkezdte belélegezni a másik nyugalmát, egy olyan ember nyugalmát, aki mintha mindig is tudta volna, hogy kicsoda is valójában, és hova tartozik. Őrültségnek hangzik, de úgy vélem, Amadeunak szüksége volt arra, hogy rendszeresen alulmaradjon Jorgéval szemben. Boldogtalan volt, ha kivételesen nyert, ez olyan lehetett számára, mint amikor leomlik az a sziklafal, amelyikben az ember egyébként meg tud kapaszkodni. Jorge pontosan tudta, hogy ír felmenői mikor érkeztek Portugáliába, és büszke volt a benne csörgedező ír vérre: jól tudott angolul, még ha nem is állt rá a szája az angol szavak kiejtésére. Valójában senki sem csodálkozott volna, ha egy ír parasztgazdaságban vagy egy vidéki pubban fut össze vele, és amikor az ember ezt így elképzelte magának, akkor hirtelen olyannak látta, mintha az ifjú Samuel Beckett lett volna. Jorge már akkor kőkemény ateista volt, bár nem tudom, hogy ezt honnan vettük, de tudtuk. Ha ezt szóba hoztuk, közönyösen csak a család címerében ∗ szereplő jelszót idézte: Turris fortis mihi Deus. Olvasta az orosz, az andalúziai és katalán anarchistákat, és eljátszott a gondolattal, hogy átmegy a határon, és beáll a Franco ellen harcolók közé. Később részt vett az ellenállásban; ha mást 

Erős vár nekem az Isten.

221

tett volna, igencsak meglepett volna. Egész életében illúziók nélküli romantikus volt, ha létezik ilyen egyáltalán, persze léteznie kell. És ennek a romantikusnak két álma volt: hogy patikus legyen, és hogy egy Steinway-n játszhasson. Az első álmát megvalósította, a Rua dos Sapateiroson még ma is a pultnál áll fehér köpenyben. Másik álmán mindenki nevetett, ő maga a legjobban. Repedezett körmű, széles ujjbegyű durva keze jól illett az iskola saját nagybőgőjéhez, amellyel egy teljes hétig próbálkozott, mígnem egyszer a tehetségtelensége miatti kétségbeesésében olyan erővel fűrészelt a húrokon, hogy a vonó eltörött. A páter iszogatta a teáját, és Gregorius csalódottan vette tudomásul, hogy az ivás egyre inkább szürcsölésnek hallatszott. A páter egyszer csak öregemberré változott, akinek az ajkai már nem mindig engedelmeskedtek. Hangulata is megváltozott, szomorúság és fájdalom csengett hangjában, amikor arról az ürességről beszélt, amit Prado hagyott maga után, amikor befejezte az iskolát. – Természetesen tudtuk mindnyájan, hogy ősszel, amikor a forróság alábbhagy és arany árnyék borul a fényre, már nem találkozunk vele a folyosókon. De erről senki nem beszélt. Búcsúzóul mindnyájunknak kezet adott, senkiről sem feledkezett meg, finom, meleg szavakkal mondott köszönetet, máig emlékszem, hogy egy pillanatra azt gondoltam, hogy most olyan, akár egy államelnök.

222

A páter egy darabig tétovázott, majd mégis kimondta. – Talán jobb lett volna, ha a mondatai nem lettek volna annyira jól formáltak. Ha egy kicsit akadozva, ügyetlenebbül beszélt volna, ha keresi a szavakat. Ha nem egészen olyan, mint a faragatlan kő. És egy kicsit kevesebb, mint a csiszolt márvány. És tőle, Bartolomeu atyától másképpen búcsúzott volna el, mint a többiektől, gondolta Gregorius. Más, személyesebb szavakkal, talán egy öleléssel. Fájt a páternak, hogy úgy bánt vele, mint eggyel a sok közül. Ez még most is, hetven évvel később is fájt neki. – Az új iskolaév első napjaiban kábultan jártam a folyosókon. Kábult voltam hiányától. Újra és újra el kellett mondani magamnak: hiába várod, hogy megláthasd a fejére sisakszerűen tapadó haját, nem reménykedhetsz, hogy büszke alakja befordul a sarkon, vagy hogy láthatod, miként magyaráz el valakinek valamit, utánozhatatlanul beszédesen használva közben a kezét. És biztos vagyok benne, hogy a többiek ugyanezt érezték, noha ekkor sem beszéltünk róla. Csak egyszer hallottam valakit, amint ezt mondta: „Azóta minden annyira másképpen van.” Nem volt kérdéses, Amadeu hiányáról beszélt. Arról, hogy szelíd baritonját nem lehetett hallani a folyosókon. Nem csupán arról volt szó, hogy nem lehetett látni, hogy nem találkoztak vele. Lehetett látni, hogy nincs ott, és hiánya kézzelfogható volt. Hogy nem volt ott, ez olyan volt, mint egy éles ollóval kivágott üres lyuk egy fényképen, aminek következtében a hiányzó alak

223

meghatározó lesz, minden másnál fontosabb. Pontosan így hiányzott nekünk Amadeu. Csak évek múltán találkoztam vele újra. Fönt, Coimbrában tanult, és csak olykor-olykor hallottam róla valamit egy barátomtól, aki egy orvosprofesszornak asszisztált az előadásoknál és a boncolásoknál. Amadeut ott is hamarosan legendák övezték. Természetesen nem ilyen ragyogóak. Tapasztalt, díjakkal kitüntetett professzorok, szakmájuk korifeusai érezték úgy, hogy vizsgáznak előtte. Nem mintha többet tudott volna náluk, nem, erről persze szó se volt. Kielégíthetetlenül szomjazott magyarázatokra, és az előadóteremben drámai jelenetek zajlottak le, ha kérlelhetetlen kartéziánus éleslátásával rámutatott arra, hogy az, amit magyarázatképpen adtak elő, valójában nem magyarázat. Egyszer egy különösen hiú professzort azzal tett nevetségessé, hogy magyarázatát egy Molière által kigúnyolt orvosi felvilágosításhoz hasonlította, amikor is az orvos egy szer altató hatását annak virtus dormitivájával magyarázta. Amadeu kegyetlen tudott lenni, ha hiúsággal találkozott. Ilyenkor kinyílott a zsebében a bicska. A butaság félreismert formája, szokta volt mondani, hogy el kell felejtenünk egész tevékenységünk kozmikus hiábavalóságát, hogy hiúk lehessünk, és ez a butaság legdurvább formája. Amikor ilyen hangulat tört rá, akkor jobb volt, ha nem ő volt az ember ellenfele. Ezt Coimbrában hamar felismerték. És még valamire rájöttek: hogy hatodik érzékkel rendelkezett, ha mások megtorló

224

intézkedéseket fontolgattak. Ehhez Jorgénak volt érzéke, és Amadeunak sikerült átplántálnia és ápolnia ezt az érzéket önmagába. Ha megsejtette, hogy valaki meg akarja szégyeníteni, akkor megkereste, melyik az a legváratlanabb sakkhúzás, amit erre a célra fel lehet használni, és a lehető legnagyobb körültekintéssel felkészült rá. Valószínűleg így volt ez a coimbrai orvosi fakultáson is. Ha az előadóteremben kihívták a táblához, hogy huszadrangú dolgokat kérdezzenek tőle élvezettel, akkor nem fogadta el a krétát, amit a bosszúálló professzor maliciózus mosolygással feléje tartott, hanem zsebéből kivette a saját krétáját. „Vagy úgy, csak erről van szó”, mondta állítólag megvetően ilyenkor, majd telerajzolta a táblát anatómiai rajzokkal, fiziológiai egyenletekkel vagy biokémiai képletekkel. „Muszáj ezt tudnom?”, kérdezte egyszer, amikor elszámította magát. A többiek kárörvendő vigyora nem volt látható, csupán kuncogásuk volt hallható. Egyszerűen nem lehetett rajta kifogni. Az utolsó fél órát sötétben töltötték. A páter csak egy jó fél óra múlva gyújtott lámpát. – Én temettem. A nővére, Adriana akarta így. A Rua Augustán, ezen az általa állítólag annyira szeretett utcán esett össze reggel hat órakor, amikor gyógyíthatatlan álmatlansága űzte a városon át. Az egyik házból egy asszony hozta le a kutyáját, ő hívta ki a mentőket. De ekkor már halott volt. Agyában elpattant egy aneurysma, és a kiömlő vér oltotta ki örökre tudatának ragyogó fényét.

225

Vonakodtam, mert nem tudtam, ő hogyan fogadná Adriana kérését. A temetés a többiek dolga; a halottnak semmi köze hozzá, mondta egyszer valamikor. Ez volt legridegebb mondatainak egyike, amelyek oly sokakat félelemmel töltöttek el. Vajon érvényben volt még? Adriana, aki olyan is tudott lenni, mint egy sárkány, és sárkányként védte Amadeut, a halál dolgaiban olyan tanácstalan volt, akár egy kislány. És ezért úgy döntöttem, elvállalom a felkérést. Olyan szavakat kell majd találnom, amelyek Amadeu elnémult szelleme előtt megállják a helyüket. Azon évtizedek múltán, amikor már nem ügyelt a vállam fölött arra, hogyan készítem elő a szavaimat, újra itt volt. Élete tüze kialudt, de az volt az érzésem, hogy fehér és immár visszavonhatatlanul néma arca még többet vár tőlem, mint a korábbi arca, ami eleven sokszínűségével oly gyakran tett próbára. A sír fölött elhangzó szavaimnak nem csak a halott előtt kellett megállni a helyüket. Tudtam, ott lesz O'Kelly is. Az ő jelenlétében mégse használhattam azokat a szavakat, amelyek Istennel foglalkoztak, sem azokat, amelyekről Jorge azt szokta volt mondani: üres ígéretek. Az volt a kiút, hogy Amadeuval kapcsolatos tapasztalataimról beszéltem, és azokról a kitörölhetetlen nyomokról, amelyeket ő hagyott mindazokban, akik ismerték, még ha ellenségei voltak is. A temetőben hihetetlenül nagy tömeg gyűlt össze. Csupa olyan ember, akiket kezelt, kisemberek, akiknek soha nem küldött számlát.

226

Egyetlenegy vallásos szót engedtem meg magamnak: Ámen. Azért mondtam ki, mert Amadeu szerette ezt a szót, és ezt tudta Jorge is. A szent szó elhalt a sírok némaságában. Senki nem mozdult. Esni kezdett. Az emberek sírtak, átölelték egymást. Senki nem távozott. Megnyíltak az ég csatornái, és az emberek bőrig áztak. De ott maradtak. Ott álltak. Azt gondoltam: ólmos lábaikkal fel akarják tartóztatni az időt, meg akarják gátolni abban, hogy továbbmenjen, hogy ne tudja magával vinni szeretett orvosukat, hogy ne rabolhassa, ne idegeníthesse el tőlük úgy, ahogyan ezt teszi minden másodpercben mindazzal, ami előzőleg történt. A tanácstalanságban talán már egy fél óra is elmúlt, amikor kezdtek elindulni az emberek, az idősek mozdultak először, mert nem bírtak már tovább ácsorogni. Még egy órába telt aztán, míg kiürült a temető. Amikor végül már magam is indulni akartam, valami rendkívüli történt, valami, amiről később álmodtam is néhányszor, és ami szürrealitásában egy Bunuel-jelenetre emlékeztetett. Két ember, egy férfi és egy finom vonású, szép fiatal nő indult el az út két vége felől a sírhoz. A férfi O'Kelly volt, a nőt nem ismertem. Tudni nem tudtam, de éreztem: a két ember ismerte egymást. Úgy tűnt, hogy szoros, bensőséges ismeretségről van szó, és hogy ehhez az intimitáshoz valami szörnyűség is tartozik, egy tragédia, amelybe Amadeu is belebonyolódott. A sírig körülbelül egyforma hosszú utat kellett megtenniük. Lépéseik gyorsaságát egymáséihoz igazítják, hogy egyszerre érjenek oda. Útközben

227

egyszer sem néztek egymásra, tekintetüket a földre szegezték. Hogy kerülték egymás tekintetét, sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mintha tekintetük egymásba fonódott volna. Akkor sem néztek egymásra, amikor már egymás mellett álltak a sír előtt, és úgy látszott, mintha egyszerre vennének lélegzetet. A halott most már csak egyedül az övéké volt, és éreztem, hogy távoznom kell. A mai napig sem tudom, milyen titok köti össze a két embert, és hogy mi köze ehhez Amadeunak. Megszólalt egy harang, amelyik minden bizonnyal a vacsoraidőt jelezte. A harag árnyéka futott át a páter arcán. Heves mozdulattal lerántotta lábáról a takarót, odament az ajtóhoz, és kulcsra zárta. Foteljába visszaülve a kapcsoló után nyúlt, és eloltotta a lámpát. Csörömpölő edényekkel egy kocsit toltak végig a folyosón, majd elült a zaj. Bartolomeu atya megvárta, míg újra csönd lett, majd folytatta az elbeszélést. – Vagy talán mégis tudok vagy inkább sejtek valamit. Halála előtt egy jó évvel Amadeu az éjszaka kellős közepén megjelent az ajtóm előtt. Elhagyta minden magabiztossága; az arca, a lélegzetvétele, a mozdulatai mind arról árulkodtak, hogy mennyire hajszolt ez az ember. Teát készítettem, és arcán mosoly futott át, amikor kandiscukrot hoztam, mert diákként bolondult érte. Majd arcán ismét megjelent a gyötrelem. Világos volt, hogy nem zaklathatom, még csak nem is kérdezhetem. Önmagával harcolt, ahogyan csak ő tudott magával harcban állni: mintha e harcban a győzelem vagy vereség életről és halálról

228

döntene. Talán így is volt. Hallottam olyan híreszteléseket, hogy az ellenállásnak dolgozik. Mialatt nehezen szedve a levegőt maga elé bámult, azt figyeltem, mennyire meglátszik rajta a kora: keskeny kezén megjelentek az első májfoltok, kialvatlan szeme alatt fáradt táskák, hajában ősz tincsek. És akkor ijedten állapítottam meg, hogy mennyire elhanyagolt. Nem úgy, mint egy koszos hajléktalan. Elhanyagoltsága kevésbé volt szembeötlő, szelídebb volt: szakálla ápolatlan, orrából és füléből szőrök kandikáltak ki, körmei hanyagul voltak levágva, fehér gallérja megsárgult, cipője piszkos. Mintha napok óta nem lett volna otthon. És szemhéja szabálytalan időközökben megrándult, ami az állandó feszültségét jelezte. „Egy élet sok életért. Így nem lehet számolni. Vagy mégiscsak lehet?”, préselte ki magából Amadeu a hangokat, szavai mögött felháborodás rejlett, és félelem, hogy rosszul cselekszik, hogy valami megbocsáthatatlant követ el. „Tudod, hogyan gondolkodom erről”, mondtam. „A véleményem azóta nem változott.” „És ha nagyon sokan volnának?” „Neked kellene megtenned?” „Ellenkezőleg, nekem kell megakadályozni.” „Túl sokat tud?” „Nem ő. A leány. Veszélyt jelent. Nem bírná ki. Köpne. Legalábbis a többiek így gondolják.” „Jorge is?” Ez vaktában leadott lövés volt, de talált. „Erről nem akarok beszélni.”

229

Hallgattunk. Múltak a percek. A tea kihűlt. Amadeu gyötrődött. Szerette a leányt? Vagy egyszerű volt a dolog, mert a leány is ember volt? „Mi a neve? A nevek láthatatlan árnyékok, amelybe a többiek öltöztetnek bennünket, és mi őket. Emlékszel még erre?”, kérdeztem. Ezek az ő szavai voltak az egyik dolgozatában, amelyekkel mindnyájunkat elképesztett. Az atya egy rövid pillanatra megkönnyebbült az emlékezéstől, és elmosolyodott. „Estefânia Espinhosa. Olyan ez a név, akár egy költemény, nemde?” „És hogyan akarod megtenni?” „A határon túl. A hegyekben. Ne kérdezze, hogy hol.” Eltűnt a kertkapun át, és ekkor láttam utoljára élve. A temetőben történtek után többször eszembe jutott ez az éjszakai beszélgetés. Estefânia Espinhosa volt az az asszony? Spanyolországból jött, ahol elérte Amadeu halálának híre? És amikor O'Kelly felé ment, akkor a felé a férfi felé lépkedett-e, aki fel akarta áldozni? Annak a férfinak a sírja előtt álltak, aki életre szóló barátságát áldozta fel azért, hogy a poétikus nevű asszonyt megmentse? Nem néztek egymásra, és meg sem érintették egymást. Bartolomeu páter lámpát gyújtott. Gregorius felállt. – Várjon, kérem, még egy pillanatot – mondta a páter. – Most, miután elmeséltem önnek mindezt, ezt is el kell olvasnia – és ekkor elővett a

230

könyvszekrényből egy ősrégi mappát, amit kifakult szalagok fogtak össze. – Ön klasszika-filológus, tehát el tudja olvasni. Ez annak a beszédnek a másolata, amit Amadeu az érettségi banketten mondott el, a másolatot saját kezűleg készítette el számomra. Latinul van. Nagyszerű. Hihetetlen. Azt mondja, látta a pulpitust az aulában. Ott mondta el a beszédet, pontosan ott. Mindenre fel voltunk készülve, de erre nem. Az első mondattól kezdve lélegzet-visszafojtva hallgattuk. És ez a csönd egyre mélyebb lett, lélegzetünk egyre visszafojtottabb. A mondatok a tizenhét éves képromboló tollából, aki úgy beszélt, mintha mögötte volna már az élet, olyanok voltak, akár a pörölycsapások. Azt kérdezgettem magamtól, mi történik majd, ha elhangzik az utolsó szó. Féltem. Őt féltettem, aki tudta, mit cselekszik, de mégsem tudta, hogy mit cselekszik. Féltettem ezt a rendkívül érzékeny kalandort, akinek sérülékenysége semmiben sem maradt el kifejezőkészségének hatalmas ereje mögött. De féltettem magunkat is, akik talán nem birkózunk meg a feladattal. A tanárok úgy ültek ott, mintha karót nyeltek volna. Némelyikük becsukta a szemét, és úgy tűnt, azzal van elfoglalva, hogy belsejében véderőművet építsen ki a szentségtörő vádak e pergőtüze ellen, egy erődítményt azzal az istenkáromlással szemben, amelyről egyébként azt gondolták volna, hogy ebben a teremben nem kerülhet rá sor. Egyáltalán, szóba állnak-e még Amadeuval? Ellenállnak-e a kísértésnek, hogy azzal védjék meg magukat, hogy leereszkedően ismét gyermekké teszik?

231

Az utolsó mondat, de hát ezt látni fogja, fenyegető volt, megható, de egyben félelmetes is, mert mögötte tüzet okádó vulkánt lehetett sejteni, ami ha nem törhet ki, talán saját izzásába pusztul bele. Amadeu nem hangosan és ökölbe szorított kézzel mondta el ezt a mondatot, hanem halkan, szinte szelíden, és a mai napig sem tudom, hogy számításból-e, hogy szavainak nagyobb súlyt adjon, vagy pedig a határozottság után, amellyel ezeket a merész és kíméletlen mondatokat belemondta a csöndbe, hirtelen elhagyta a bátorsága, és hangjának szelídségével mintegy előre bocsánatot akart kérni, biztosan nem eltervezetten, hanem csak azért, mert belül elfogta ez a vágy, hiszen ekkor még kifelé figyelt nagyon, és nem befelé. Elhangzott az utolsó szó. Senki se mozdult. Amadeu a pultra szegezte tekintetét, és a lapokat rendezgette. Aztán már nem volt mit rendezgetni. Már semmi tennivalója nem volt ott elöl. De egy ilyen pulttól, egy ilyen beszéd után nem lehet csak úgy otthagyni a szónoki emelvényt, akárhogyan vesszük is. A legszörnyűbb vereség lett volna, olyan, mintha semmit sem mondott volna. Fel akartam állni, hogy tapsoljak. Már csak azért is, mert briliáns volt ez a nyaktörő beszéd. De aztán éreztem: istenkáromlásnak nem tapsolhatok, legyen bár mégoly cizellált. Ezt senki sem teheti meg, kivált egy páter, Isten szolgája nem. Így aztán ülve maradtam. Másodpercek teltek el. Sok nem lehetett, mert az maga lett volna a katasztrófa, számára is, számunkra is. Amadeu fölemelte a fejét, kihúzta

232

magát. Tekintete a színes ablakot kereste, és meg is állapodott ott. Ebben nem volt semmi szándékos, ez nem a színész hatásvadászó gesztusa volt, ebben biztos vagyok. Önkéntelenül nézett oda, és – ahogyan látni fogja – csak a beszédét szemléltette. Azt mutatta, ez az ő beszéde volt. Talán ez elég is lett volna ahhoz, hogy megtörjön a jég. Majd olyasmi történt, amit a teremben lévők Isten létének humoros bizonyítékaként éltek át: kint ugatni kezdett egy kutya. Kezdetben rövid, száraz vakkantásokkal szidott bennünket kicsinyes, a humorérzék legkisebb nyomát is nélkülöző hallgatásunkért, majd az ugatás először hosszú, elnyújtott vonításba ment át, aztán hangos csaholásba, ami ennek az egész nyomorúságnak szólt. Ekkor Jorge O'Kelly hangos nevetésben tört ki, és egyetlen másodpercnyi ijedség után követték a többiek. Azt hiszem, Amadeu egy pillanatra visszahőkölt, arra számított a legkevésbé, hogy beszédére vidámság lesz a válasz. De hát Jorge volt az, aki kezdte, és akkor rendjén volt. Amadeu arcán a mosoly erőltetett volt egy kissé, de tartotta magát, és mialatt a többi kutya is csatlakozott a vonításhoz és csaholáshoz, lelépett az emelvényről. Senhor Cortês, az igazgató, döbbenetéből csak ekkor tért magához. Felállt, odament Amadeuhoz, és megrázta a kezét. Vajon kiérezhető egy kézfogásból, hogy valaki annak örül, hogy ez lesz az utolsó? Senhor Cortês néhány szót szólt Amadeuhoz, amit a kutya csaholásától nem lehetett

233

érteni. Amadeu válaszolt neki, és míg beszélt, visszanyerte önbizalmát, ez a mozdulatain is meglátszott, ahogyan a botrányos kéziratot szalonkabátjának zsebébe süllyesztette; ugyanis ezek nem olyan mozdulatok voltak, ahogyan valaki szégyenlősen eldug valamit, hanem olyanok, amelyekkel valaki a számára értékes dolgot biztonságba helyezi. Végül meghajtotta a fejét, egyenesen a szemébe nézett az igazgatónak, és csak ezután fordult az ajtó felé, ahol O'Kelly már várta. Kezét O'Kelly vállára tette, és kitessékelte a teremből. Később a parkban láttam a két fiatalembert. Jorge beszélt, és közben hadonászott. Arra gondoltam, hogy az edző így elemzi neveltjével lépésről lépésre az imént lezajlott csatát. Majd szembejött velük Maria Joào. Jorge mindkét kezével megérintette a barátja vállát, és nevetve a leány felé tolta. A tanárok nemigen vitatták meg a beszédet. Nem mondanám, hogy egy szó se esett róla. Inkább az volt a helyzet, hogy nem találtuk a szavakat, illetve azt a hangnemet, ahogyan beszélhettünk volna róla. És néhányan talán örültek, hogy azokban a napokban elviselhetetlen volt a forróság. Nem kellett azt mondanunk: Elképesztő! Vagy: Talán van benne némi igazság. Ehelyett ezt mondhattuk: Micsoda rettenetes hőség!

234

19

Hogyan lehetséges, gondolta Gregorius, hogy a százéves villamoson utazott az esti Lisszabonon keresztül, és közben az volt az érzése, mintha harmincnyolc év késéssel most mégis elindult volna Iszfahánba? Bartolomeu atyától jövet útközben leszállt a villamosról, hogy a könyvesboltból végre elhozza Aiszkhülosz drámáit és Horatius költeményeit. A szállodához vezető úton zavarta valami, egyre lassabban lépkedett. Percekig állt egy grillcsirkét árusító bódé előtt, és dacolt az égett zsír undorító szagával. Hallatlanul fontosnak tűnt, hogy éppen most álljon meg, és rájöjjön, mi került a tudata felszínére. Megkísérelte-e korábban valaha is, hogy ennyire összpontosítva eredjen önmaga nyomába? Ekkor még kifelé figyelt nagyon, és nem befelé. E szavak egészen magától értetődőek voltak, amikor Bartolomeu atya Pradóval kapcsolatban kimondta őket. Mintha minden egyes felnőtt minden további nélkül tisztában volna azzal, hogy mennyire figyel belülre és kívülre. Português. Gregorius maga előtt látta a portugál asszonyt a Kirchenfeld hídon, ahogyan kinyújtott karral a híd korlátjára támaszkodott, és sarka már felcsúszott rövid szárú csizmája szárába.

235

Estefânia Espinhosa. Olyan ez a név, akár egy költemény, mondta Prado. A határon túl. A hegyekben. Ne kérdezze, hol. És Gregorius ekkor hirtelen rádöbbent, hogy mit érez, bár maga se értette, hogyan fogta el ez az érzés, amelyről tulajdonképpen nem akart tudomást venni: Prado beszédét nem a szállodaszobában akarta elolvasni, hanem kint, az elhagyott líceumban, ott, ahol Prado elmondta. Ott, ahol a héber Biblia a fiókban a pulóverén feküdt. Ott, patkányok és denevérek közt. Miért jutott eszébe ez a talán bolondos és ártatlan kívánság, mintha valami fontos dolog függne ettől? Mintha messzire ható következményei lehetnének, ha most nem halad tovább a szálloda felé, hanem visszafordul a villamos irányába? Röviddel zárás előtt besurrant egy vasáruboltba, hogy megvegye a kapható legerősebb zseblámpát. És most megint a régi villamoson ült és a metróhoz zötykölődött, ami majd kiviszi a líceumhoz. Az iskola épülete egészen eltűnt a park sötétjében. És olyan elhagyatottnak látszott, mint amilyen elhagyatottnak épület még nem látszott soha. Amikor az imént felkerekedett, Gregorius szeme előtt a napsugárnak az a csóvája jelent meg, amelyik délben Senhor Cortês irodájának a falán vándorolt végig. Most egy olyan épület előtt állt, amelyik a tenger fenekére süllyedt hajóhoz volt hasonlatos: az emberiség számára elveszett és az idő számára elérhetetlen. Leült egy kőre, és arra a diákra gondolt, aki nagyon régen egyszer éjszaka betört a berni gimnáziumba, és az igazgatói szobából bosszúból

236

több ezer frankot eltelefonált szerte a világba. Hans Gmürnek hívták, és nevét fojtogató nyakvasként viselte. Gregorius kifizette a számlát, és rábeszélte Kägit, álljon el a feljelentéstől. A városban találkozott Gmürrel, és megpróbálta megtudni tőle, hogy mit akart megbosszulni. Nem sikerült megtudnia. – Csak azért, mert bosszút akartam állni – hajtogatta a gyerek. Kimerültnek látszott, ahogy ette az almatortát, úgy tetszett, valamilyen fájó emlék mardosta, amelyik legalább annyi idős volt, mint ő maga. Mikor elváltak, Gregorius hosszan utána nézett. Valahogy egy kicsit csodálta is a fiatalembert, mondta később Florance-nak, talán irigyelte is. „Képzeld el: ott ül a sötétben Kägi íróasztalánál, és Sydneybe, Belembe, Santiagóba, sőt Pekingbe telefonál. Mindig a követségeket hívta, ahol beszélnek németül. Nem akart semmit se mondani, a világon semmit. Egyszerűen csak hallani akarta kapcsoláskor a vezeték sustorgását, és érezni, hogy múlnak el a méregdrága másodpercek. Hát nem nagyszerű ez valahol?” „És ezt pont te mondod? Aki a számláit a legszívesebben már akkor kifizetné, amikor még ki se állították őket? Nehogy előforduljon, hogy tartozol valakinek?” „Hát épp ezért”, mondta Gregorius, „hát épp ezért”. Florance megigazította hangsúlyozottan modern szemüvegét, ahogyan mindig, amikor Gregorius ilyesmit mondott.

237

Gregorius bekapcsolta a zseblámpát, és követte a fényt a bejáratig. A sötétben az ajtó jóval hangosabban nyikorgott, mint nappal, és ez sokkal inkább úgy hangzott, mint valami tilalom. A házat betöltötte a felriasztott denevérek repülésének zaja. Gregorius csendben állt, amíg a zaj elült, és mielőtt áthaladt a magasföldszint felé vezető csapóajtón, seprűként mozgatta a lámpa fényét a folyosó kőpadlóján, nehogy rálépjen egy döglött patkányra. A kihűlt falakból jeges hideg áradt. Elsőnek az igazgatói szobába ment, hogy elhozza a pulóverét. A héber Bibliát nézte. Bartolomeu atyáé volt. 1970-ben, amikor bezárták az iskolát, mert állítólag vörös kádereket nevelt, a páter és Senhor Cortês utóda ott állt az igazgatóság üres irodájában, és majd szétvetette őket a tehetetlen düh. „Akartunk valamit tenni, valami jelképeset”, mesélte a páter. Akkor tette a Bibliáját az íróasztal legalsó fiókjába. Az igazgató ránézett, majd kacsintott. „Tökéletes. Az Úr majd megmutatja még nekik”, mondta. Az aulában Gregorius leült az iskola vezetőségének fenntartott padra, ahol Senhor Cortês kővé dermedt arccal hallgatta Prado beszédét. A könyvesbolti szatyorból kivette Bartolomeu atya irattartóját, megoldotta a szalagokat, és elővette azt a kéziratköteget, amelyet Amadeu a meglepetés és a megdöbbenés csöndjében beszéde után elöl az olvasópultnál rendezgetett. Ugyanazok a koromfekete tintával írott kalligrafikus betűk voltak, melyeket már ismert abból a levélből, amelyet Prado küldött Oxfordból Mélodie-nak.

238

Gregorius a sárgás fényű papírra irányította a zseblámpa fényét, és olvasni kezdett. TISZTELETTEL ÉS ISZONYATTAL GONDOLOK ISTEN IGÉJÉRE

Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincsenek katedrálisok. Szükségem van a szépségükre és magasztosságukra. Szükségem van rájuk a világ megszokott hétköznapiságával szemben. Föl akarok tekinteni a templomok ragyogó ablakaira, és hagyom, hogy a földöntúli színek elvakítsanak. Szükségem van a fényükre. Szükségem van a fényükre az egyenruhák piszkos és egyforma színével szemben. Azt akarom, hogy a templomok rideg hűvöse takarjon be. Szükségem van parancsoló hallgatásukra. Szükségem van rájuk a kaszárnyaudvarok tébolyult üvöltésével és híveik szellemes fecsegésével szemben. Orgonazúgásra vágyom, arra, hogy elárasszanak a földöntúli hangzatok. Szükségem van rá a katonazene nevetséges harsányságával szemben. Szeretem az imádkozó embereket. Szükségem van rá, hogy lássam őket. Szükségem van az imádkozó emberre a felületesség és gondolatnélküliség alattomos mérgével szemben. A Biblia igéző szavait akarom olvasni. Szükségem van a bennük rejlő költészet nem valóságos erejére. Szükségem van rájuk a nyelv lezüllése és a szólamok diktatúrája ellen. Az a világ, amelyből ezek a dolgok hiányoznak, olyan világ lenne, ahol nem szeretnék élni.

239

De létezik egy olyan másik világ is, amelyikben szintén nem akarok élni: ez az a világ, ahol ördögöt látnak a testben és az önálló gondolkodásban, és azokat a dolgokat állítják pellengérre, amelyek a legszentebbek azok között, melyeket átélhetünk. Az a világ, ahol azt várják tőlünk, szeressük a zsarnokokat, az embernyúzókat és orgyilkosokat, akkor is, ha a földhöz csapódó, menetelő csizmák brutális zajának fülsiketítő visszhangja tölti meg az utcákat, de akkor is, ha a macskák puha némaságával gyáva árnyként lopódznak az utcákon, és a felvillanó vasat hátulról döfik áldozatuk szívébe. A leghihetetlenebb az, hogy a szószékről azt prédikálják az embereknek, bocsássanak meg ezeknek a nyomorúságos teremtményeknek, sőt: szeressék őket. Még ha valaki valóban képes volna is erre: példátlan képmutatás volna, és kegyelmet nem ismerő önmegtagadás, amiért tökéletes elkorcsosulás lenne a fizetség. Az ellenség szeretetének parancsa, ez az őrült és természetellenes parancs csak azt szolgálja, hogy megtörjék az embereket, elvegyék minden bátorságukat és minden önbecsülésüket, hogy képlékennyé váljanak a zsarnokok kezében, és ne legyen erejük fellázadni ellenük, szükség esetén akár fegyverrel is. Tisztelem Isten igéjét, szeretem költői erejét. De iszonyodom Isten igéjétől, mert gyűlölöm a kegyetlenségét. A szeretet, igen, az nehéz szeretet, mert folyamatosan különbséget kell tennie az ige sugárzó ereje, és az igének a szavakat ügyesen forgató és az öntelt Isten általi leigázása között. A

240

gyűlölet, igen, az nehéz gyűlölet, ugyanis hogyan engedheti meg magának valaki, hogy gyűlölje a szavakat, melyek a földnek ezen a felén részben az élet melódiáját alkotják? A szavakat, amelyek segítségével kicsi korunk óta megtanultuk, mi is a tisztelet? A szavakat, amelyek számunkra olyanok, akár az őrtüzek, mióta érezni kezdtük, hogy a látható élet nem lehet az egész élet? A szavakat, amelyek nélkül nem azok volnánk, akik vagyunk? De ne feledjük: azok csak szavak, amelyek azt követelik Ábrahámtól, hogy mészárolja le a fiát, mint egy állatot. Mihez kezdünk a dühünkkel, amikor ezt olvassuk? Mit tartsunk egy ilyen Isten felől. Egy ilyen Isten felől, aki szemére veti Jóbnak, hogy vele vitázik, pedig ő nem tehet semmiről és nem ért semmit sem? Hát ki volt az, aki őt ilyennek teremtette? És miért számít kisebb jogtalanságnak az, ha Isten ok nélkül hoz valakire szerencsétlenséget, mint ha egy földi halandó teszi ugyanezt? Nincsen meg Jóbnak minden oka arra, hogy vádoljon? Isten igéinek költészete olyannyira lenyűgöző, hogy előtte minden elnémul és minden ellenvetés hitvány ugatássá lesz. Ezért nem lehet a Bibliát csak úgy félretenni, hanem egyszerűen félre kell hajítani, ha az embernek elege van pimasz feltételezéseiből és a szolgasorból, amelyet a nyakunkba varr. Az életet távolról figyelő, az örömöt nem ismerő Isten szól belőle, aki a hatalmas pályát befutó emberi életet – azt a nagy kört, amelyet képes leírni, amennyiben biztosítják a szabadságát- az engedelmesség egyetlenegy

241

kiterjedés nélküli pontjára akarja korlátozni. A keserűségtől megtörten, a bűnök alatt roskadozva és a gyónás megalázkodása és méltatlansága által erőtlenül és homlokunkon a hamuval rajzolt kereszttel kellene sírunk felé haladnunk az Úr oldalán reánk váró jobb élet ezerszer megcáfolt reményében. De hogyan lehetne jobb az élet annak az oldalán, aki már korábban megfosztott bennünket minden örömtől és szabadságtól? És mégis varázsaltos szépségűek a Tőle jövő és a Hozzá szálló szavak. Mennyire szerettem őket ministránsként! Mennyire megittasultam tőlük az oltáron álló gyertyák fényében! Mennyire világos volt, a napnál is világosabb, hogy ezek a szavak jelentik minden dolgok mértékét! Mennyire érthetetlennek tetszett nekem, hogy az embereknek más szavak is fontosak voltak, pedig e más szavak mindegyike csak a megvetendő szórakozást és a lényeg elvesztését jelenthette! Még ma is megállok, ha gregorián éneket hallok, és elővigyázatlanságomban egyetlen másodpercig szomorúsággal tölt el, hogy a korábbi megittasultság helyébe visszavonhatatlanul a lázadás lépett. Az a lázadás, amely akár egy láng csapott fel bennem, amikor először hallottam ezt a két szót: sacrificium intellectüs. Hogyan legyünk boldogok kíváncsiság nélkül, kérdések, kétségek és érvek nélkül? A gondolkodás öröme nélkül? A két szó, amelyek olyanok, akár a kardcsapás, amellyel fejünket veszik, ez a két szó nem jelent kevesebbet, mint annak megkövetelését, hogy érzéseink és cselekedeteink ne legyenek

242

összhangban a gondolkodásunkkal, mintegy átfogó meghasonlást kényszerítve ránk; azt a parancsot jelentik, hogy éppen azt áldozzuk föl, ami minden boldogság magja: életünk belső egységét és önmagával való összhangját. A gályarab, aki rabszolgaként oda van láncolva a gályához, azt gondolhat, amit akar. De az, amit Ő, a mi Istenünk követel tőlünk, az nem más, mint hogy saját rabszolgasorba taszításunkat mi magunk alapozzuk meg legbensőbb bensőnkben, ráadásul önként tegyük és örömmel. Létezik ennél maróbb gúny? Az Úr, aki mindenütt jelenvaló, éjjel és nappal figyel bennünket, minden percben, minden másodpercben nyilvántartja, mit teszünk és gondolunk, soha nem hagy békén bennünket, nem ajándékoz meg egyetlen pillanattal sem, amikor önmagunkban lehetnénk. Mi az ember, ha nincs titka? Ha nincs olyan gondolata és vágya, amelyet egyedül ő ismer? A kínvallatók, az inkvizíció kínvallatói és a maiak tudják: el kell vágni a visszavonulás útját befelé, ne oltsd el soha a lámpát, hogy ne lehessen soha egyedül, foszd meg álmától és a csöndtől, ekkor beszélni fog. Hogy a kínzás ellopja a lelkünket, azt jelenti: megsemmisíti egyedüllétünk magányát, amire ugyanúgy szükségünk van, akár a levegőre. Urunk, Istenünk nem gondolta meg, hogy fékezhetetlen kíváncsiságával és undorító bámészkodásával a lelkünket lopja el, azt a lelkünket, amelyik állítólag halhatatlan? Ki gondolja komolyan, hogy halhatatlan szeretne lenni? Ki akarna az örökkévalóságig élni?

243

Milyen unalmas és sekélyes volna tudni, hogy nincs jelentősége annak, mi történik ma, ebben a hónapban, ebben az évben: még végtelenül sok nap, hónap és év van előttünk. A szó szoros értelmében: végtelenül sok. Ha így volna, számolnánk még egyáltalán valamit? Az idővel sem kellene számolnunk, semmit nem mulaszthatnánk el, sietnünk sem kellene. Közömbös lenne, hogy valamit megcsinálunk-e ma, vagy csak holnap, teljesen közömbös. Az örökkévalóság előtt semmivé foszlana milliónyi mulasztásunk, és nem volna értelme sajnálni valamit, mert mindig maradna idő arra, hogy pótoljuk. Még csak naplopók se lehetnénk, ugyanis a naplopó boldogsága az idő múlásának tudatából táplálkozik, a halál tudatában a mihaszna kalandornak tetszenék, a sietség parancsával szembeszálló keresztes lovagnak. Ha mindig és mindenhol mindenre van időnk, hogy jutna hely az idő elpazarlása miatt érzett örömnek? Egy érzés már nem ugyanaz, ha másodszor éljük át. Visszatérésének észlelésekor elszíneződik. Belefáradunk érzéseinkbe, és elegünk lesz belőlük, ha túl sokszor és túl hosszan találkozunk velük. A halhatatlan lelket végtelen undor és üvöltő kétségbeesés kerítheti hatalmába annak a bizonyosságnak a láttán, hogy ez sohasem fog véget érni, sohasem. Az érzések fejlődni akarnak, és velük együtt mi is. Az érzések azért érzések, mert lerázzák magukról azt, ami egykoron voltak, és mert olyan jövő felé áramlanak, ahol újból eltávolodnak majd önmaguktól. Amennyiben ez a folyam a végtelenbe torkollnék: akkor bennünk ezerféle érzésnek kellene

244

támadnia, amit, mivel áttekinthető időmennyiséghez vagyunk szokva, el sem tudnánk képzelni. Ilyeténképpen egyáltalán nem tudjuk, mire vonatkozik az ígéret, ha az öröklétről hallunk. Milyen lenne az, ha az örökkévalóságig úgy lennénk mi magunk, hogy nem számíthatnánk a vigaszra, hogy majdan megváltanak bennünket attól a kényszertől, hogy mi mi magunk legyünk? Nem tudjuk, és áldás, hogy sohasem fogjuk megtudni. Mert egy dolgot mégiscsak tudunk: a halhatatlanság paradicsoma maga volna a pokol. A halál az, ami a pillanatnak szépséget és rettenetet kölcsönöz. Az idő csak a halál által lesz eleven idő. Ezt miért nem tudja az ÚR, a mindenható Atyaúristen? Miért fenyeget bennünket a végtelenséggel, ami elviselhetetlen pusztaságot kellene hogy jelentsen? Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincsenek katedrálisok. Szükségem van ablakaik ragyogására, hűvös csöndjükre, parancsoló hallgatásukra. Szükségem van az orgonazúgásra és az imádkozok szent áhítatára. Szükségem van a szavak szentségére, a nagy költészet fennköltségére. Erre mind szükségem van. De ugyanilyen szükségem van a szabadságra és arra, hogy szembeszálljak minden kegyetlenséggel. Mert az egyik a másik nélkül semmi. És senki se próbáljon arra kényszeríteni, hogy válasszak közülük. Gregorius háromszor elolvasta a szöveget, és csodálata egyre nőtt. Csodálta a latin szavak erejét és azt a stilisztikai eleganciát, ami semmiben nem

245

maradt el Ciceróé mögött. A gondolatok magával ragadó lendületét és az érzések őszinteségét, ami Szent Ágostonra emlékeztetett. És mindezt egy tizenhét éves fiatalember írta! Ha valaki hasonló tökéllyel játszott volna egy hangszeren, gondolta, akkor csodagyereket emlegettek volna. A zárómondatot illetően Bartolomeu páternek igaza volt: ez a fenyegetés megható volt; de vajon kinek szólt? Ez a fiatalember mindig azt választaná, hogy szembeszáll a kegyetlenséggel. E cél érdekében szükség esetén föláldozná a katedrálisokat is. Az ateista pap saját katedrálisokat építene, hogy szembeszálljon a világ hétköznapiságával, még ha ez a hétköznapiság arany szavakból állna is. A kegyetlenség elleni harc ettől csak még elkeseredettebb lenne. A fenyegetés esetleg mégsem volt annyira üres fenyegetés? Amadeu, amikor ott elöl állt, anélkül, hogy tudta volna, előre elmondta, hogy mit csinál majd harmincöt év múlva: hogy szembeszáll az ellenállás elképzeléseivel, Jorge terveivel is, és megmenti Estefânia Espinhosát? Gregorius szerette volna, ha hallhatná hangját, és látná az izzó lávát, amint szavait továbbviszi. Elővette Prado feljegyzéseit, és ráirányította a zseblámpa fényét. Ministráns volt, gyermek volt, aki elsőnek az oltár gyertyáiba és a Biblia igéibe szeretett bele, mert világos fényükkel érinthetetlennek látszottak. Ám aztán más könyvekből más szavak furakodtak közéjük, szavak, amelyek elburjánzottak benne, méghozzá addig, amíg olyan ember nem lett belőle, aki

246

minden idegen szót patikamérlegre tett, a sajátjait pedig kikovácsolta. Gregorius begombolta a kabátját, hideg kezét a kabátja ujjába dugta, és lefeküdt a padra. Kimerült volt. Kimerült volt a megerőltető figyeléstől, és hogy lázasan meg akarta érteni a dolgokat. De kimerült attól a befelé figyelő éberségtől is, amivel ez a láz járt, és ez az éberség néha olyannak tetszett a számára, mintha maga a láz volna. Először hiányzott az ágya, ami a berni lakásában volt, ahol olvasás közben arra a pillanatra várt, amikor végre el tud aludni. A Kirchenfeld hídra gondolt, milyen volt, amikor még nem lépett rá a portugál asszony, és amikor még nem változtatta meg ezzel. Az osztályteremben a tanári asztalon lévő latinkönyveire gondolt. Immár tíz nap telt el azóta. Ki tanította meg helyette az ablativus absolutust? Ki magyarázta el az Iliász felépítését. Az osztályban, ahol hébert tanított, Luther szóválasztásáról beszéltek, arról, miért döntött úgy, hogy Istent féltőn szerető Istennek nevezi. Elmagyarázta a tanulóknak, milyen óriási, sőt lélegzetelállító a különbség a német és a héber szöveg között. Vajon ki folytatja most ezt a beszélgetést? Gregorius fázott. Az utolsó metró már régen elment. Sehol egy telefon, sehol egy taxi, órákig tartana, ha gyalog akarna visszamenni a szállodába. Az aula ajtaja előtt a denevérek halk fészkelődésének zaja hallatszott. Néha egy patkány fütyült. A kettő között síri csönd.

247

Szomjas volt, és örült, hogy a zsebében talált valami cukorkát. Amikor a szájába dugta, Natalie Rubin keze jelent meg előtte, aki annak idején odakínálta neki égővörös cukorkáját. A pillanat törtrészéig úgy nézett ki, mintha maga akarná az ő szájába dugni a cukorkát. Vagy csak képzelte mindezt? A lány kinyújtózott és nevetett, amikor azt kérdezte tőle, hogy hogyan találja meg Maria Joàót, hiszen senki nem ismeri a vezetéknevét. Napok óta a grillcsirkés kioszknál álltak a prazeresi temetőnél, ő és Natalie, mert Maria ott látta utoljára Mélodie-t. Tél volt, és havazni kezdett. A genfi vonat lassan elindult a berni pályaudvarról. Hogyhogy felszállt a vonatra, kérdezte a szigorú kalauz, ráadásul az első osztályra. Gregorius fázósan kereste zsebében a jegyét. Amikor fölébredt és merev tagokkal fölült, kint hajnalodni kezdett.

248

20

Az első metróban egy darabig ő volt az egyetlen utas, és úgy érezte, mintha a szerelvény egy további epizódot jelentene a liceu csöndes, képzelt világában, ahol kezdett már berendezkedni. Majd portugálok szálltak föl, munkába menő portugálok, akiknek semmi közük nem volt Amadeu de Pradóhoz. Gregorius hálás volt, hogy ezeket a józan és mogorva arcokat kellett néznie, amelyek rokonságot mutattak azoknak az embereknek az arcával, akik a Länggasse városrészben szálltak fel kora reggel a buszra. Tudna itt élni? Élni és dolgozni, legyen az bármi? A szálloda portása gondterhelten nézett rá. Jól van? Nem történt vele semmi? Majd átadott neki egy vastag papírból készült borítékot, melyet vörös pecsétviasszal zártak le. Tegnap délután hagyta egy idősebb asszony, aki késő éjszakáig várt rá – mondta a portás. Adriana, gondolta Gregorius. Azok közül, akiket itt megismert, csak ő lehet az, aki pecsétviasszal zár le egy levelet. De a portás leírása nem illett rá. És ő nem jött volna maga, egy olyan asszony, mint ő, nem. A házvezetőnője lehetett, az az asszony, akinek a feladataihoz tartozik, hogy Amadeu tetőtéri szobáját portalanítsa, nehogy valami is az

249

idő múlására emlékeztessen. Minden rendben, biztosította Gregorius még egyszer a portást, és fölment a szobájába. Queria vê-lo! Szeretném látni. Adriana Soledade de Almeida Prado. Csupán ennyi állt a drága levélpapíron. Ugyanazzal a fekete tintával írva, amit már Amadeu írásaiból ismert, és olyan betűkkel, amelyek egyszerre hatottak görcsösnek és fennhéjázónak. Mintha a sorok írója csak nehezen tudta volna felidézni a betűket, hogy aztán berozsdásodott grandezzával vesse papírra őket. Talán elfelejtette, hogy a címzett nem tud portugálul, és franciául beszéltek egymással? Gregorius egy pillanatra megijedt a parancsként hangzó lakonikus szavaktól, amelyekkel a Kék Házba citálták. De aztán megjelent előtte a sápadt arc és a fekete szemek keserű pillantása, és hogy Adriana úgy járkált a fivére szobájában, mintha egy szakadék szélén lépkedne, hiszen Amadeu haláláról nem volt szabad beszélni, és ekkor szavai már nem voltak annyira parancsolóak, hanem inkább egy fekete, titokzatos bársonyszalaggal összefogott torokból származó rekedt, segítség utáni kiáltásnak hangzottak. A levélpapír felső részének közepére préselt fekete oroszlánt nézte. Nyilvánvalóan a fekete oroszlán volt a Pradók címerállata. Az oroszlán illett az apa szigorúságához, komor halálához, illett Adriana fekete alakjához, és illett Amadeu lényének kérlelhetetlen bátorságához is. Ezzel szemben semmi köze nem volt Mélodie-hoz, ehhez a könnyű léptű és nyughatatlan leányhoz, aki az Amazonas

250

mentén elkövetett szokatlan könnyelműségből született. És az anyához, Maria Piedade Reishez? Őt miért nem említi senki? Gregorius lezuhanyozott, majd aludt délig. Élvezte, hogy sikerült először magára gondolnia, és Adrianát megvárakoztatnia. Képes lett volna erre Bernben? Később, útban a Kék Ház felé, benézett Júlio Simões antikváriumába, és megérdeklődte, hol kaphatna egy perzsa nyelvtant. És hogy melyik nyelviskolához forduljon, ha úgy döntene, hogy meg akarna tanulni portugálul. Simões nevetett. – Mindent egyszerre, portugálul is és perzsául is? – kérdezte. Gregorius csak egy pillanatig mérgelődött. A férfi nem tudhatta, hogy életének ezen a pontján nem volt különbség a portugál és a perzsa között; hogy ezek a nyelvek számára bizonyos értelemben ugyanazt a nyelvet jelentették. Simões még megkérdezte, mire jutott Prado keresésében, és hogy Coutinho tudott-e neki segíteni. Egy órával később, négy óra tájékán Gregorius becsöngetett a Kék Házba. Az asszony, aki ajtót nyitott, ötvenes évei közepén járhatott. – Sou Clotilde, a criada – mondta, én vagyok a szolgáló. Egy életen át végzett házimunka nyomait viselő kezével végigsimította őszülő haját, és ellenőrizte, hogy a kontya nem lazult-e meg. – A Senhora está no salão – mondta, és előrement.

251

Ahogyan az első alkalommal is, a szalon tágassága és eleganciája most is lenyűgözte Gregoriust. Tekintete az állóórára esett. Még mindig hat óra huszonhárom percet mutatott. Adriana a sarokban ült az asztalnál. A helyiséget most is a gyógyszerek vagy a parfüm kesernyés illata töltötte be. – Későn jön – mondta. A levél felkészítette Gregoriust, hogy szigorúan és köszönés nélkül fogják fogadni. Amikor leült az asztalhoz, csodálkozva tapasztalta, hogy remekül viseli ennek az öreg asszonynak a fanyar modorát. Hogy milyen könnyedén veszi tudomásul a viselkedését, ami árasztja magából a fájdalmat és magányosságot. – De most itt vagyok – mondta. – Igen – mondta Adriana. Majd hosszabb szünet után megismételte: – Igen. Gregorius nem is vette észre, hogy a szolgáló csendben odalépett az asztalhoz. – Clotilde – mondta Adriana –, liga o aparelho, kapcsold be. Gregorius csak most lett figyelmes a nagy dobozra. Ősrégi magnetofon volt, egy őslény, akkora szalagtárcsákkal, mint egy tányér. Clotilde befűzte a szalagot, majd rögzítette az üres tárcsán. Aztán lenyomott egy kapcsolót, és a tárcsák forogni kezdtek. Aztán kiment. Egy darabig csak recsegés és zúgás hallatszott. Majd megszólalt egy női hang: „Porque não dizem nada? Miért nem szólaltok meg?”

252

Gregorius a többit már nem értette meg, a készülékből számára kaotikus hangok összevisszasága jött ki, amit ráadásul elfedett valamiféle zúgás és a mikrofon helytelen kezelése miatti recsegés. – Amadeu – mondta Adriana, amikor hallani lehetett az egyetlen férfihangot. Szokásos rekedtsége a név kiejtésekor még erősebb lett. Kezét a nyakához emelte, megfogta a fekete bársonyszalagot, mintha még szorosabbra akarta volna húzni. Gregorius egészen közel hajolt a hangszóróhoz. Más volt a hang, mint amilyennek Amadeu hangját elképzelte. Bartolomeu páter szelíd baritont emlegetett. A hang fekvése valóban bariton volt, csak a színe volt rideg, az embernek az volt az érzése, ez a férfi képes arra, hogy metszően éles hangon beszéljen. Ez nyilván azzal függött össze, hogy Gregorius csupán annyit értett meg: não quero, nem akarom? – Fátima – mondta Adriana, amikor a hangzavarból egy új hang vált ki. Az a lekicsinylő hangnem, ahogyan a nevet kiejtette, elárult mindent. Fátima zavaró volt. Nem csak ebben a beszélgetésben. Mindegyikben. Amadeuval nem lehetett egy napon említeni. A drága fivért jogtalanul sajátította ki. Jobb lett volna, ha soha nem találkoznak. Fátimának lágy és sötét színű hangja volt, ami elárulta, hogy az akaratát nem tudta könnyen érvényesíteni. Talán szelídsége miatt hallgattak rá olyan különös figyelemmel és megértéssel? Vagy

253

csupán a felvétel zúgása keltette ezt a benyomást? Senki sem szakította félbe, és amit mondott, a végén elenyészett a semmibe. – Mindig mindenki annyira tapintatos vele, olyan átkozottul tapintatos – mondta Adriana, még mialatt Fátima beszélt. – Mintha a selypítés olyan szörnyű sorscsapás volna, amiért mindent meg kellene bocsátani neki, minden vallásos giccset, egyszerűen mindent. Gregorius nem hallott semmiféle selypítést, mert elnyomták a kísérő zajok. A következő hang Mélodie-é volt. Rettenetesen hadart, és mintha szándékosan belefújt volna a mikrofonba, majd hangos nevetésben tört ki. Adriana undorodva elfordult, és kinézett az ablakon. Amikor meghallotta a saját hangját, kezét gyorsan a kikapcsológombra tette, és le is nyomta. Aztán még percekig nézte azt a gépet, amelyik a múltat jelenné tette. Ugyanúgy nézett, mint vasárnap, amikor Amadeu könyvére tekintett és a halott fivéréhez beszélt. Százszor meghallgatta a felvételt, talán ezerszer is. Tudott minden szót, ismert minden zajt, minden kattanást és zúgást. Olyan volt az egész, mintha a többiekkel együtt még most is ott ülne odaát a család házában, ahol most Mélodie lakott. Miért beszéljen erről más formában, mint jelen idejűben, vagy abban a múlt idejű formában, amelyik úgy tesz, mintha csak tegnap történt volna? – Nem hittünk a szemünknek, amikor mama hazahozta ezt a dolgot. Gépekkel egyáltalán nem tudott mit kezdeni. Félt tőlük. Mindig azt gondolta,

254

mindent elrontana. És akkor beállít egy magnetofonnal, a legelsők egyikével, amit egyáltalán kapni lehetett. „Nem, nem”, mondta Amadeu, amikor később erről beszélgettünk, „nem arról van szó, hogy meg akarja örökíteni a hangunkat. Egészen másról van szó. Azt szeretné, hogy újra figyeljünk rá.” Igaza van. Most, hogy pápá már nem él és a rendelő meg itt van, úgy érzi, üres az élete. Rita egész nap csavarog, és ritkán látogatja meg. Bár Fátima kimegy hozzá minden héten. De ez nemigen segít rajta. „Inkább téged szeretne látni”, mondja Fátima Amadeunak, amikor hazaérkezik. Amadeu meg nem akar kimenni többé oda. Nem mondja, de tudom. Elgyávul, ha mamáról van szó. Ebben az egyben gyáva. Ő, aki egyébként szembenéz minden kellemetlenséggel. Adriana a nyakához nyúlt. Egy pillanatra úgy tetszett, mintha beszélni akarna arról a titokról, amit eltakar a fekete bársonyszalag, és Gregorius visszafojtotta a lélegzetét. Ám a pillanat elmúlt, és Adriana tekintete visszatért a jelenbe. Hallhatná még egyszer, amit Amadeu a szalagon mond, kérdezte Gregorius. – Não me admira nada, ezen nem csodálkozom – kezdte idézni Adriana, és emlékezetből megismételte Amadeu minden szavát. Több volt ez annál, hogy idézte a szavait. Több volt annál is, mint amikor egy jó színész a legjobb pillanatában utánoz valamit. Az egész sokkal közelebb volt. Tökéletes volt. Adriana maga volt Amadeu.

255

„Não quero”, ezt újra megértette Gregorius, és még valami mást is: „ouvir a minha voz de fora, kívülről hallani a hangomat”. A felvétel végéhez érve Adriana lefordította, hogy mit hallottak. Persze, lehetséges, nem, ezen nem csodálkozik, mondta Prado. A technikát ismeri az orvostudományból. De nincs ínyemre, amit ez a masina a szavakkal művel. Ő nem akarja kívülről hallgatni a saját hangját, ennek nem akarja kitenni magát, már így is épp eléggé ellenszenves saját magának. És hogy a kimondott szavakat befagyasszák: ugyan, hiszen általában abban a felszabadító tudatban beszélünk, hogy a javát úgyis elfelejtik. Rettenetesnek tartja még a gondolatát is, hogy mindent megőriznek, minden meggondolatlanul kimondott szót, minden ízléstelenséget. Őt ez arra emlékezteti, hogy Isten titkokat fecseg ki. – Ezt csak magában mormogja – mondta Adriana –, mama nem szereti az ilyesmit, és Fátimát elgyámoltalanítja. Ez a gép lerombolja a felejtés szabadságát, mondta még Prado. De nem teszek neked szemrehányást, mama, mert ugyanakkor nagyon vicces is. Nem szabad mindent annyira komolyan venned, amit a rettentő okos fiad itt összefecseg. „Mi az ördögnek képzeled mindig, hogy meg kell vigasztalanod a mamát és vissza kell vonnod mindent?”, fortyant fel Adriana. „Mikor ő a maga szelíd módján agyongyötört! Miért nem vállalod egyszerűen azt, amit gondolsz? Amikor különben mindig ezt teszed! Mindig!

256

Meghallgathatná még egyszer a felvételt, csupán Amadeu hangja miatt, kérdezte Gregorius. A kérés meghatotta Adrianát. Amikor visszatekerte a szalagot, kislányarca lett, mint aki csodálkozik és örül, hogy a felnőttek is fontosnak tartják, ami neki fontos. Gregorius többször is meghallgatta Prado szavait. A könyvet a benne lévő fényképpel letette az asztalra, és a hangot belehallotta az arcmásba, mindaddig, amikor már valóban az archoz tartozott. Majd rápillantott Adrianára, és megijedt. Kétségtelen, Adriana egész idő alatt le nem vette róla a szemét, és eközben megnyílt az arca, eltűnt róla a szigorúság és a keserűség, és ezzel az új arckifejezéssel, szívélyesen üdvözölte Gregoriust Amadeu iránt érzett szeretetének és csodálatának a világában. Legyen óvatos. Már úgy értem, Adrianával, hallotta Mariana Eça hangját. – Jöjjön, kérem – mondta Adriana –, szeretném megmutatni önnek, hol dolgozunk. Léptei határozottabbak és gyorsabbak voltak, mint eddig, amikor levezette Gregoriust a földszintre. A fivéréhez ment le a rendelőbe, szükség volt rá, Adrianára, sietnie kellett, mert akinek fájdalmai vannak, az nem tud várni, szokta volt Amadeu mondani. Adriana biztos mozdulattal dugta a kulcsot a zárba, kinyitott minden ajtót és meggyújtott minden lámpát. Prado harmincegy évvel ezelőtt itt kezelte az utolsó betegét. A vizsgálóasztalra friss papírlepedőt terítettek. Az orvosi eszközök tartóján olyan injekciós tűk feküdtek, amelyeket Gregorius

257

látogatása idején már nem használtak. Az íróasztal közepén a betegek kartotékjai, az egyik karton ferdén félig kihúzva. Mellette a sztetoszkóp. A szemetesben vattacsomók akkori vérnyomokkal. Az ajtó mellett két fehér köpeny. Sehol egy porszem. Adriana leakasztotta az egyik köpenyt, és felvette. – Az övé mindig baloldalt lóg, hiszen balkezes – mondta, miközben begombolta a köpenyt. Gregorius attól a pillanattól kezdett félni, amikor Adriana a jelennek képzelt múltban, amiben úgy mozgott, akár egy alvajáró, már nem fogja tudni, mitévő legyen. De ez még odébb volt. Adriana a munka lázától kigyúlt, bomlott tekintettel kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és ellenőrizte a készleteket. – Szinte teljesen elfogyott a morfium – mormogta –, fel kell hívnom Jorgét. Becsukta a szekrényt, végigsimította a papírlepedőt a vizsgálóasztalon, lábával helyére lökte a mérleget, ellenőrizte, hogy tiszta-e a mosdókagyló, majd megállt az asztal előtt, amin a kartoték volt. Meg sem érintette, pillantásra sem méltatta a ferdén kihúzott kartont, de beszélni kezdett a betegről. – Miért ment ehhez a sarlatánhoz, ehhez az angyalcsinálóhoz. Jó, nem tudja, hogy milyen borzasztó volt az én esetemben. De hát mindenki tudja, hogy ilyen esetben Amadeunál jó kezekben van. Hogy fütyül a törvényre, ha egy asszony bajba került. Etelvina és még egy gyerek, ez tejességgel

258

lehetetlen. A jövő héten el kell döntenünk, hogy szüksége van-e kórházi utókezelésre. Prado idősebbik nővére elhajtatta a magzatát, és ebbe majdnem belehalt, emlékezett Gregorius Joào Eça szavaira. Gregorius megborzongott. Itt lent Adriana még mélyebbre süllyedt a múltba, mint fent, Amadeu szobájában. Fönt, az a múlt volt, amelyet csak kívülről kísérhetett figyelemmel. A könyvvel utólag állított a múltnak emlékművet. Amikor Amadeu cigarettázva ült kávéjával ott az íróasztalnál, kezében a régimódi töltőtollal, akkor elérhetetlen volt Adriana számára, és Gregorius biztos volt benne, hogy az asszony csak úgy izzott a magányban megfogalmazódó gondolatok miatti féltékenységétől. Itt, a rendelőben ez másképpen volt. Itt mindent hallott, amit Amadeu mondott, beszélhetett vele a betegekről, és asszisztált is neki. Akkor egészen az övé volt. Sok éven át itt volt életének központja, ez volt a legélőbb jelen központja. Arca ebben a pillanatban az öregedés ellenére – bizonyos értelemben a megöregedett külső mögött – fiatal és szép volt, és azt a vágyat tükrözte, hogy örökkön-örökké ebben a jelenben élhessen, hogy ne kelljen kilépnie ezeknek a boldog éveknek az örökkévalóságából. Az ébredés pillanata már nem volt messze. Adriana végigtapogatta fehér köpenyét, hogy be van-e gombolva. Szemének fénye lassan kihunyt, öreg arcán a bőr megereszkedett, a múlt boldogsága elillant a helyiségekből. Gregorius nem szerette volna, ha felébred és visszatér az élet rideg magányosságába, ahol

259

Clotilde-nak kellett számára befűznie a magnószalagot. Most még ne, túlságosan kegyetlen volna. És ekkor megkockáztatta. – Rui Luís Mendes. Itt kezelte Amadeu? Akárha egy előkészített injekciós tűből gyorsan ható kábítószert fecskendezett volna Adriana sötét ereibe. Az asszony egész testében megremegett, mintha láz rázta volna meg, és nehezen vette a levegőt. Gregorius megijedt, elátkozta a tolakodását. De a görcsök aztán oldódni kezdtek, Adriana teste megfeszült, csapongó pillantása megállapodott, majd odament a vizsgálóasztalhoz. Gregorius arra a kérdésre várt, hogy honnan tud Mendesről. Ám Adriana már rég megint a múltban járt. Rátámaszkodott a papírlepedővel leterített vizsgálóasztalra. – Itt kezelte. Pontosan itt. Látom, hogy itt fekszik, mintha csak percekkel ezelőtt lett volna. És ekkor mesélni kezdett. Szavainak olyan ereje és szenvedélye volt, hogy hirtelen élet lengte be a múzeumi helyiségeket, a rendelőben megint olyan forróság volt, mint azon a hajdani napon, a szörnyűség napján, amikor Amadeu Inácio de Almeida Prado, a katedrálisok szerelmese és minden kegyetlenség kérlelhetetlen ellensége olyasmit tett, amit soha többé nem tudott lemosni magáról, olyasmit, amit értelmének kérlelhetetlen tisztánlátásával sem tudhatott legyőzni vagy megnyugtatóan lezárni. Olyasmit, ami letörölhetetlen árnyékot vetett izzásban elhamvadó életének utolsó éveire.

260

1965 augusztusának egyik forró, párás napján történt, nem sokkal Prado negyvenötödik születésnapja után. Februárban meggyilkolták Humberto Delgadót, a balközép ellenzék egykori, az 1958-as elnökválasztásokon induló jelöltjét, amikor vissza akart térni algériai száműzetéséből, és a spanyol határon át megkísérelt bejutni az országba. A felelősséget a gyilkosságért a spanyol és a portugál rendőrségre hárították, de mindenki meg volt győződve arról, hogy a gyilkosságot a titkosrendőrség, a P.I.D.E., azaz a Polícia Internacional de Defesa do Estado követte el, amely mindent ellenőrzése alatt tartott, amióta António de Salazar szenilitása nyilvánvaló lett. Lisszabonban illegálisan kinyomtatott röplapok keringtek, amelyeken Rui Luís Mendest, a titkosrendőrség rettegett tisztjét tették felelőssé a véres merényletért. – A mi postaládánkba is bedobták ezt a röplapot – mondta Adriana. – Amadeu úgy bámult Mendes képmására, mintha a tekintetével akarta volna megsemmisíteni. Aztán kis darabokra tépte a röplapot, és lehúzta a vécén. Kora délután volt, tikkadt forróság ült a városon. Prado ledőlt, mindennap aludt ebéd után, szinte percnyi pontossággal fél órát. Mindegy volt, hogy éjjel van-e vagy nappal, ez volt az egyetlen időpont, amikor minden további nélkül sikerült elaludnia. Ilyenkor rendszerint mélyen aludt, nem is álmodott, semmiféle zajt nem hallott meg, és ha valami fölriasztotta, egy darabig olyan kába volt, hogy nem

261

is tudta, hol van. Adriana úgy vigyázta álmát, mintha valami szent dolog fölött őrködött volna. Amadeu épp csak elaludt, amikor Adriana meghallotta, hogy éles kiáltás hasít a déli csöndbe. Az ablakhoz rohant. A szomszédos ház bejárata előtt egy férfi feküdt a járdán. Az emberek, akik körbeállták és eltakarták Adriana tekintete elől, kiabáltak és hadonásztak. Adriana úgy látta, mintha egy asszony belerúgott volna a fekvő testbe. Két tagbaszakadt férfinak aztán sikerült visszaszorítani az embereket, fölemelték a földön fekvő embert, és Prado rendelőjének a bejáratához vitték. Ekkor ismerte fel Adriana, hogy ki a földön fekvő férfi, és elállt a szívverése: Mendes volt az, akinek fényképe alatt a röplapon ez állt: o carnicerio de Lisboa, a lisszaboni mészáros. – Ebben a pillanatban pontosan tudtam, mi fog történni. A legapróbb részletekig, olyan volt, mintha a jövő már meg is történt volna – mintha rémületemben a jövő már igazi, megtörtént eseményeit láttam volna, és már csak arra várnánk, hogy ezek időben egymás után sorra megtörténjenek. Még azt is ijesztő világossággal láttam előre, hogy az elkövetkezendő óra Amadeu életében vízválasztó lesz, és életének legnehezebb próbatétele. A Mendest cipelő emberek vadul csöngettek, és Adriana úgy érezte, hogy az ismétlődő és az elviselhetetlenségig fokozódó csöngetéssel az az erőszakos és brutális diktatúra tör magának mégis utat házának előkelő és védett csöndjébe, amelyet eddig – némi lelkifurdalással – távol tudtak tartani

262

maguktól. Két-három másodpercig azt fontolgatta, hogy egyszerűen úgy tesz, mintha nem hallaná. De tudta: Amadeu ezt soha nem bocsátaná meg neki. Így kinyitotta az ajtót, és ment fölkelteni Amadeut. – Egy szót se szólt, tudta: nem keltettem volna föl, ha nem élet vagy halál kérdéséről lett volna szó. Csak annyit mondtam: „A rendelőben.” Mezítláb szaladt le a lépcsőn, odarohant a mosdóhoz, ahol hideg vizet csapott az arcába. Majd ide lépett, ehhez a vizsgálóasztalhoz, amelyen Mendes feküdt. Kővé dermedt, két-három másodpercig hitetlenkedve bámulta a sápadt és ernyedt arcot, homlokán a finom izzadságcseppekkel. Elfordult, és kérdő tekintettel nézett rám, hogy jól látja-e. Bólintottam. Egy pillanatra kezébe temette az arcát. Aztán megrázkódott. Letépte Mendesről az inget, a gombok csak úgy spricceltek szanaszét. Fülét a szőrös mellkasra tette, majd meghallgatta a sztetoszkóppal is. „Digitáliszt!” Ezt az egyetlen szót mondta, és ahogyan kipréselte magából, abban benne volt mind az a gyűlölet, amivel küzdött, acélkeménységű gyűlölete. Mialatt felszívtam az injekciót, Mendes szívét masszírozta, és hallottam a bordák tompa reccsenését, ahogyan eltörtek. Amikor átadtam neki az injekciót, tekintetünk egy szempillantásnyi időre összetalálkozott. Mennyire imádtam ebben a pillanatban a fivéremet! Hajlíthatatlan vasakaratának hallatlan erejével próbálta meg legyűrni azt a vágyát, hogy a vizsgálóasztalon fekvő férfit, aki minden

263

valószínűség szerint azzal gyanúsítható, hogy kínzások és gyilkosságok száradnak a lelkén, és aki kövér és izzadó testében hordta az egész kíméletlen állami elnyomást, egyszerűen csak hagyja meghalni. Milyen könnyű is lett volna, milyen hihetetlenül könnyű! Elegendő lett volna, ha néhány másodpercig nem tesz semmit. Egyszerűen nem tesz semmit! Semmit! És valóban: miután Amadeu Mendes mellkasán a kijelölt helyet fertőtlenítette, láttam rajta a szinte legyűrhetetlen ellenkezést. Aztán becsukta a szemét. Még soha, sem előbb, sem utóbb nem láttam senkit, aki így küzdött volna magával, és aki ilyen erővel győzte volna le önmagát. Amadeu akkor kinyitotta a szemét, és a tűt közvetlenül Mendes szívébe döfte. Azzal a lélegzetelállító biztonsággal tette, mint minden injekció beadásánál, az embernek az volt az érzése, hogy az ilyen pillanatokban az emberi test számára szinte üvegből volt. Nem reszketett a keze: hihetetlenül egyenletesen fecskendezte Mendes szívének izomzatába a hatóanyagot, hogy a szív újra verni kezdjen. Amikor kihúzta a tűt, teljesen nyugodt volt. Tapaszt ragasztott a szúrás helyére, és sztetoszkóppal meghallgatta. Majd rám nézett és bólintott. „Az ambulanciát”, mondta. Jöttek, és hordágyon kivitték Mendest. Még az ajtó előtt magához tért, kinyitotta a szemét, és pillantása találkozott Amadeuéval. Csodálkozva figyeltem, hogy fivérem milyen nyugodtan, egyenesen tárgyilagosan nézett rá. Talán a kimerültség is szerepet játszott ebben, mindenesetre

264

olyan tartásban dőlt az ajtófélfának, mint aki éppen súlyos válságon jutott túl, és immár nyugalomra számíthat. De ennek épp az ellenkezője történt. Amadeu semmit sem tudott azokról az emberekről, akik az imént az összerogyott Mendes köré gyűltek, és én is elfeledkeztem róluk. Ezért aztán felkészületlenül ért bennünket, amikor hisztérikus kiabálásra lettünk figyelmesek: „Traidor! Traidor!” Látták, hogy a mentősök hordágyán fekvő Mendes él, és most minden dühüket arra zúdították, aki megmentette a megérdemelt haláltól, és akiben az igazságos büntetés árulóját látták. Akárcsak az imént, amikor Mendest felismerte, Amadeu a kezébe temette az arcát. Csak most lassan tette ezt, és ha előzőleg, mint mindig, felszegte a fejét, akkor most lehajtotta, és ez semminél nem fejezhette volna ki jobban a fáradtságát és szomorúságát, amivel az eljövendők elé tekintett. Ám sem fáradtsága, sem szomorúsága nem volt képes elhomályosítani szellemének éberségét. Határozott mozdulattal akasztotta le fehér köpenyét a fogasról, amelyet az imént nem volt ideje fölvenni, és magára öltötte. Csak később értettem meg, hogy miért tette ezt egy alvajáró biztonságával: ösztönösen tudta, hogy orvosként kell szembenéznie az emberekkel, és hogy azok csak akkor látják majd a leginkább orvosnak, ha az ennek megfelelő fehér köpenyt viseli. Amikor megjelent a ház kapujában, az emberek abbahagyták az ordítozást. Egy darabig csak állt ott,

265

fejét lehajtva, kezét köpenye zsebébe süllyesztve. Mindenki azt várta, hogy felhoz valamit a mentségére. Ő felvetette fejét, és körbenézett. Úgy tűnt, mintha mezítelen lábai nem egyszerűen csak állnának a kövezeten, hanem szinte belemélyednének. „Suo médico”, mondta, majd még egyszer könyörögve: „Suo médico.” Felismertem három-négy betegünket a szomszédságból, akik zavarukban a földre bámultak. „É um assassino!”, kiáltotta ekkor valaki. „ Carniceiro!”, így másvalaki. Láttam, hogy Amadeu milyen nehezen vette a levegőt, hogyan emelkedtek és süllyedtek a vállai. „É um ser humano, uma pessoa, emberi lény, személy”, mondta hangosan és érthetően, de valószínűleg csak én, aki hangjának minden rezdülését ismerem, hallottam a halk reszketést, amikor megismételte: „Pessoa.” Ebben a pillanatban egy paradicsom loccsant szét a fehér köpenyen. Amennyire tudom, ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor valaki Amadeut fizikailag megtámadta. Nem tudom megmondani, e támadásnak mekkora része volt abban, ami ezután történt vele, hogy mennyivel járult hozzá ahhoz a mély megrendüléshez, ami a ház bejáratánál történt vele. De gyanítom, hogy ez semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután történt: egy asszony kivált a tömegből, eléje lépett és arcul köpte. Ha csak egyszer köpte volna arcul, Amadeu ezt talán azzal magyarázta volna, hogy pusztán csak

266

rövidzárlat állt be az asszonynál, dühödt, lebírhatatlan rángatódzáshoz hasonló állapot. De az asszony egymás után többször is leköpte, mintha a lelkét akarta volna kiköpni, hogy Amadeut megfojtsa undorának nyálában, ami lassú csíkokban csorgott le arcán. Amadeu becsukott szemmel állt ellen az ismétlődő rohamoknak. Az asszonyt bizonyára ismerte, ahogyan én is felismertem: egyik betegének a felesége volt, és ehhez a rákos emberhez éveken át járt ki, haláláig számtalanszor volt nála, de egyetlen centavót sem fogadott el. Micsoda hálátlanság, gondoltam először. De aztán láttam az asszony szemében a fájdalmat és a kétségbeesést. Dühe láttán megértettem: éppen azért köpte le, mert hálás volt azért, amit Amadeu tett. Számára Amadeu olyan volt, mint egy hős, egy védőangyal, egy Isten küldte hírvivő, aki végigkísérte őt a betegség sötét évein; ha egyedül marad, elveszett volna. És épp ő volt az, aki az igazságosság útjába állt, mert az igazságosság azt kívánta volna, hogy Mendes ne élhessen tovább. Ennek az elformátlanodott, egy kissé korlátolt asszonynak a lelkében ez a gondolat akkora felzúdulást okozott, hogy már csak az segíthetett rajta, ha kiadja magából, és minél tovább tartott ez a kitörés, annál inkább mitikus jelentőséget kapott, olyan jelentőséget, amely messze túlmutatott Amadeun. Mintha a tömeg megérezte volna, hogy valaki ezzel átlépett egy határt, feloszlott, és az emberek szemüket lesütve elvonultak. Amadeu megfordult,

267

és odalépett hozzám. Egy zsebkendővel a köpések nagyját letöröltem az arcáról. A mosdónál aztán a vízsugár alá tartotta arcát, és annyira kinyitotta a csapot, hogy a víz a mosdó fölött minden irányba szétspriccelt. Megtörölte az arcát. Sápadt volt. Azt hiszem, ebben a pillanatban mindent odaadott volna, ha tudott volna sírni. Ott állt, és arra várt, hogy a könnyei eleredjenek, de egyetlen csepp sem buggyant ki a szeméből. Fátima négy évvel azelőtti halála óta egyszer sem sírt. Mintha újra kellett volna járni tanulnia, néhány bizonytalan lépést tett felém. Aztán ott állt előttem, szemében a könnyek, amelyek nem akartak eleredni, mindkét kezével megfogta a vállamat, és még nedves homlokát az enyémhez érintette. Három vagy négy perecig álltunk így ott, és ezek a pillanatok életem legféltettebb kincsei közé tartoznak. Adriana elhallgatott. Újra átélte azokat a perceket. Arca összerándult, de az ő könnyei sem eredtek el. A mosdóhoz ment, vizet engedett a tenyerébe, majd belemártotta arcát. A kendővel lassan megtörölte a szemét, az arcát és a száját. Mintha az elbeszélés azt kívánná, hogy a mesélő maradjon a helyén, így mielőtt folytatta volna, visszament oda, ahol eddig tartózkodott, és ismét rátámaszkodott a vizsgálóasztalra. Amadeu, mesélte, sokáig zuhanyozott. Majd leült az íróasztalhoz, elővett egy üres lapot, és lecsavarta a töltőtoll kupakját. Nem történt semmi. Egyetlen szót sem tudott leírni.

268

– Ez volt a legszörnyűbb – mondta Adriana –, látni, hogy a történtek úgy elnémították, hogy szinte megfulladt. Amikor megkérdeztem, folytatta Adriana, hogy nem kíván-e enni valamit, bólintott, de úgy, mint aki nincs is ott. Majd bement a fürdőszobába, és kimosta a paradicsomfoltot a köpenyéből. Az étkezéshez köpenyben ült le, ami korábban soha nem fordult elő, és állandóan a köpések helyét törölgette. Adriana sejtette, hogy nagyon mélyről jönnek ezek az önkéntelen mozdulatok, és nincs semmi határozott céljuk. Attól tartott, hogy Amadeu a szeme láttára veszti el az eszét, és örökre itt marad ülve; üres, tétova tekintetű ember, aki gondolatban újra és újra megpróbálja letörölni a mocskot, amivel azok dobták meg, akiknek éjt nappallá téve odaajándékozta a tudását és az erejét. Amadeu evés közben egyszerre csak felpattant, kirohant a fürdőszobába, és hányni kezdett, görcsösen, fuldokolva csak hányt és hányt, az ember azt gondolhatta, hogy soha nem fogja abbahagyni. – A legszívesebben a karomba vettem volna – mondta Adriana –, de nem lehetett, mert olyan volt, mintha lángolna, és mindenki megégetné magát, aki túlságosan közel lép hozzá. A következő két nap úgy telt el, mintha mi sem történt volna. Prado csak egy kicsit volt feszültebb a szokásosnál, és a betegekkel valami éteri és valószerűtlen kedvességgel bánt. Néha megállt egy mozdulat közepén, és üres vagy tétova tekintettel bámult maga elé, akár egy epileptikus a rohama

269

közben. És amikor elindult a várószoba ajtaja felé, volt benne valami bizonytalanság, mintha attól félne, hogy talán ül ott kint valaki a tömegből, amely árulással vádolta meg. A harmadik napon megbetegedett. Hajnalban Adriana a konyhaasztalnál talált rá. Amadeu remegő térdekkel állt ott, és mintha éveket öregedett volna. Senkit nem akart látni. Hálásan átengedte Adrianának, hogy intézkedjék mindenben, majd mély, kísérteties közönyösségbe süppedt. Nem borotválkozott, nem öltözött fel. Csak egyetlen látogatót fogadott: Jorgét, a patikust. De hozzá is alig szólt, és Jorge elég jól ismerte ahhoz, hogy ne ostromolja kérdésekkel. Adriana mesélte el neki az előzményeket, és Jorge csak némán bólintott. – Egy hét múlva levél érkezett Mendestől. Amadeu felbontatlanul az éjjeliszekrényre tette. A levél ott hevert két napig. A harmadik nap kora reggel Amadeu beletette a felbontatlan levelet a feladónak címzett borítékba. Ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vigye a postára. A posta csak kilenckor nyit, akadékoskodtam. Ennek ellenére kiment az üres utcára, kezében a nagy borítékkal. Utána néztem, majd az ablaknál vártam, míg végre órák múlva visszajött. Tartása egyenesebb volt, mint amikor elment. A konyhában kipróbálta, hogy tud-e megint kávét inni. Igen, ismét jól bírta. Majd megborotválkozott, felöltözött, és leült az íróasztalához. Adriana elhallgatott, tekintetében kihunyt a fény. Zavartan nézett a vizsgálóasztalra, ami mellett

270

Amadeu állt, amikor Mendes szívébe szúrta a halálos döfésre emlékeztető életmentő injekciót. Azzal, hogy a történet véget ért, Adriana számára véget ért az idő is. Az első pillanatban Gregorius is úgy érezte, mintha az idő fonalát az orra előtt elvágták volna, és ezért csak rövid ideig pillanthatott bele abba a nyomorúságba, amellyel Adriana immár több mint harminc éve együtt élt: abba a nyomorult helyzetbe, hogy oly korban kénytelen élni, amelyik már régesrég véget ért. Adriana ekkor felemelte kezét a vizsgálóasztalról, már nem támaszkodott rá, és ezzel a mozdulattal mintha eloldozta volna magát a múlttól, amely számára az egyetlen, létező jelen volt. Először nem tudta, mitévő legyen kezével, majd beledugta a fehér köpeny zsebébe. Ezzel valami különleges tárggyá avatta a köpenyt, Gregoriusnak úgy tűnt, mintha valami mágikus védőburok lenne, amelybe Adriana azért menekült, hogy kiléphessen csöndes és unalmas jelenéből, és újra feltámadjon a távoli, lángoló múltban. Mivel ez a múlt, íme, elhamvadt, a köpeny olyannak tűnt rajta, mintha egy néhai színház kelléktárából származó elkallódott jelmezt vett volna fel. Gregorius nem bírta tovább ezt a látványt, az eleven élet hiányának a látványát. A legszívesebben elfutott volna, ki a városba, egy vendéglőbe, ahol nevetnek, fecsegnek és zene szól. Oda, valami olyan vendéglőbe, amit egyébként a legszívesebben elkerült.

271

– Amadeu leült az íróasztalához – mondta. – De mit írt? Adriana arcán ismét megjelent egykori életének izzása. Ám az örömbe, hogy továbbra is Amadeuról beszélhet, valami más is elegyedett, valami, amit Gregorius csak lassan ismert fel. A düh. Nem valami csekélység miatti, hirtelen fellobbanó, majd gyorsan elhamvadó heveny bosszankodás, hanem mélyről jövő, lopakodó, hamu alatt izzó düh. – Az lett volna a legjobb, ha Amadeu ezt az egészet nem írja meg. Vagy egyáltalán eszébe se jutott volna. Olyan volt, mint egy alattomos méreg, ami ettől a naptól fogva ott lüktetett az ereiben. Megváltoztatta. Elpusztította. Nem akarta megmutatni, amit írt. De utána annyira más lett. Míg aludt, kivettem a fiókjából és elolvastam. Először és utoljára fordult elő, hogy ilyet tettem. Mert most már bennem is dolgozott a méreg. A megsértett tisztelet, a lerombolt bizalom mérge. Ettől fogva már közöttünk sem volt semmi olyan, mint régebben. Bárcsak ne lett volna önmagával szemben is olyan kíméletlenül becsületes! Bárcsak ne harcolt volna olyan megszállottan az önámítás ellen! Az embereknek meg lehet mondani saját magukról az igazságot – szokta volt mondani Amadeu. Ez olyan volt, akár egy hitvallás. Eskü, ami Jorgéhoz kötötte. Krédó, ami végül ezt a szent barátságot is lerombolta, ezt az átkozottul szent barátságot. Részletekbe menően nem tudom, hogy hogyan történt, de az önmegismerés fanatikus eszményképével függött össze, amit az

272

őszinteségnek ez a két papja már diákként is maga előtt hordozott, akár a keresztes lovagok a zászlaikat. Adriana odament az ajtó melletti falhoz, homlokával nekidőlt, kezét összekulcsolta a hátán, mintha valaki megkötözte volna. Némán hadakozott Amadeuval, Jorgéval és magamagával. Nem akarta tudomásul venni azt a megmásíthatatlan tényt, hogy Mendes megmentésének drámája, amelytől a fivérével való bensőséges kapcsolat drága perceit kapta ajándékba, nemsokára olyan valamit indít majd az útjára, ami mindent megváltoztat. Teljes súlyával dőlt neki a falnak, bizonyára fájt már a feje a nagy nyomástól. Majd egészen váratlanul felemelte a kezét, és mindkét öklével ütni kezdte a falat, újra és újra, a kétségbeesés tompa ütéseinek pergőtüze volt ez a falon, az eszeveszett harag kitörése, kétségbeesett küzdelem a boldog idők elvesztése ellen. Az ökölcsapások kezdtek elgyengülni és lelassulni, Adriana mintha lassan-lassan megnyugodott volna. Még egy darabig kimerülten nekitámaszkodott a falnak. Majd visszahátrált a szobába, és leült egy székre. A vakolat fehér morzsái leperegtek a homlokáról, és végiggurultak az arcán. Megint a falat nézte. Gregorius követte a pillantását, és meg is látta, hogy ott, ahol előzőleg Adriana állt, egy nagy, a falnál világosabb négyzet látszott. Egy korábban ott függő kép nyoma. – Sokáig nem értettem, hogy miért vette le a térképet – mondta Adriana. – Az agy térképe volt. Tizenegy évig függött ott, azon a helyen, azóta,

273

mióta a rendelőt berendeztük. Sűrűn tele latin elnevezésekkel. Nem mertem megkérdezni, hogy miért vette le, mert fölfortyant, ha valami olyant kérdeztek tőle, ami nem tetszett neki. Semmit nem tudtam az aneurysmájáról, hiszen elhallgatta előttem. Ha az ember agyában időzített bomba ketyeg, látni se bír egy ilyen térképet. Gregorius meglepődött attól, amit ekkor tett. Odament a mosdóhoz, fogta a törülközőt, és Adrianához lépett, hogy megtörölje a homlokát. Adriana először mereven ült, elutasító tartással, de aztán kimerülten és hálásan ejtette fejét a törülközőbe. – Elvinné, amit akkor írt? – kérdezte, amikor fölegyenesedett. – Nem akarom, hogy tovább is itt legyen a házban. Míg Adriana fölment, hogy lehozza a papírokat, amelyek szerinte oly sok mindenért felelősek, Gregorius az ablaknál állt és kinézett az utcára, oda, ahol Mendes összerogyott. Elképzelte, hogy ott áll a bejárati ajtóban, előtte a feldühödött tömeg. Az a tömeg, amelyikből előrelépett egy asszony, és leköpte, nem egyszer, hanem sokszor. Egy asszony, aki őt, aki mindenkor oly sokat követelt magától, árulással vádolta. Adriana beletette a papírokat egy borítékba. – Gyakran megfordult a fejemben, hogy elégetem őket – mondta, és átadta a borítékot Gregoriusnak. Szó nélkül az ajtóhoz kísérte, még mindig fehér köpenyben. És akkor egészen váratlanul, mikor Gregorius már félig kilépett az ajtón, meghallotta

274

annak a kislánynak a félénk hangját, aki szintén Adriana volt: – Ugye visszahozza őket? Kérem, hiszen az övé. Gregorius már kint az utcán elképzelte, hogy Adriana valamikor majd leveszi a fehér köpenyt, és felakasztja Amadeué mellé a fogasra. Aztán eloltja a lámpát és bezárja az ajtót. Fent Clotilde vár rá.

275

21

Gregorius lélegzet-visszafojtva olvasta Prado feljegyzéseit. Először csak átfutotta őket, hogy lehetőleg hamar rájöjjön, hogy Adriana szerint miért nehezednek rá átokként Prado gondolatai az elkövetkezendő évekre. Aztán nekiállt, és minden egyes szót kikeresett a szótárban. Végül lemásolta az egész szöveget, hogy jobban megértse, mit érezhetett Prado, amikor papírra vetette őket. Érte tettem? Úgy volt-e, hogy az ő érdekében akartam, hogy tovább éljen? Őszintén állíthatom, hogy ezt akartam? Betegeim esetében ez így van, azoknál is, akiket nem kedvelek. Legalábbis ezt remélem, és nem szeretném, ha azt kellene gondolnom, hogy cselekedeteimet a hátam mögött egészen más dolgok motiválják, nem azok, amelyekről úgy vélem, hogy ismerem őket. De az ő esetében? A kezemnek, úgy tetszik, saját emlékezete van, és úgy tűnik, mintha ez az emlékezet méltóbb volna a bizalomra, mint bármely más forrás, amelyikből az önelemzés táplálkozik. És a kéznek az az emlékezete, amely Mendes szívébe szúrta a tűt, ezt mondja: zsarnokölő keze hozta vissza a zsarnokot érthetetlen tettével az életbe.

276

(És ez is csak azt igazolja, amire a tapasztalat gondolkodásom eredeti természetével szemben ismételten tanít: a szellem kevésbé vesztegethető meg, mint a test. A szellem az önbecsapások bájos színtere, melyeket szép és csillapító szavakból szövünk, és azzal ámítanak, hogy önmagunkkal szembeni bizalmunk mentes a tévedésektől, és közel vagyunk annak a felismeréséhez, ami megvéd bennünket attól, hogy saját magunknak okozzunk meglepetést. Mily unalmas is volna, ha ilyen könnyed magabiztosságban élnénk!) Valójában tehát magamért tettem? Hogy önmagam előtt jó orvos és bátor ember legyek, akinek volt ereje ahhoz, hogy legyűrje a gyűlöletét? Hogy önuralmam győzelmét ünnepelhessem, és önmagam legyőzésének a mámorában úszhassak? Tehát morális hiúságból, vagy ami rosszabb: egészen közönséges hiúságból? Azoknak a másodperceknek a tapasztalata – ez nem a hiú önimádat tapasztalata volt, ebben bizonyos vagyok – éppen az ellenkezője volt annak a tapasztalatnak, hogy milyen az, ha önmagam ellenére cselekszem, milyen az, ha nem érzek elégtételt, sem kárörvendő nem vagyok, holott ez lenne a természetes. De ez talán semmit nem bizonyít. Talán létezik olyan hiúság is, amelyről az ember nem tud, és amelyik a homlokegyenest ellenkező érzések mögött búvik meg? Orvos vagyok – erre hivatkoztam a felháborodott emberek előtt. Azt is mondhattam

277

volna, hogy letettem a hippokratészi esküt, ezt a szent esküt, és soha nem fogom megszegni, soha, alakuljanak a dolgok bárhogyan is. Érzem: szívesen hivatkozom erre, szeretem ezt mondani, ezeket a szavakat, a szavakat, amelyek fellelkesítenek, megrészegítenek. Azért van-e így, mert ezek a szavak olyanok, akár egy papi eskü szavai? Lehetséges, hogy vallásos tett volt, amikor megmentettem Lisszabon mészárosának az életét? Olyan ember cselekedete, aki titokban sajnálja, hogy többé már nem élvezheti a dogma és a liturgia védelmét? Aki még mindig sóvárogva emlékezik az oltáron álló gyertyák földöntúli fényére? Tehát nem volt felvilágosult cselekedet? Rövid, de heves harc dúlt lelkemben, amelyről nem volt tudomásom, elkeseredett harc a papok egykori neveltje és az eleddig cselekvésre nem vállalkozó zsarnokölő között? Olyan tett volt-e, hogy a tűt az életmentő méreggel a szívébe szúrtam, amikor kezet adott egymásnak a pap és a gyilkos? Olyan mozdulat volt-e, amelyben mind a kettő megkapta azt, amire vágyott? Ha Inês Salomão helyében én lettem volna az, aki engem leköpött: mit mondhattam volna magamnak? – Nem gyilkosságot vártak el tőled – mondhattam volna –, tehát nem bűntényt, sem büntetőjogi, sem erkölcsi értelemben. Ha hagyod meghalni, egyetlen bíró sem vádolhatott volna, és senki nem citált volna a mózesi törvénytábla elé, amelyen ez áll: Ne ölj! Nem, amit

278

elvárhattunk tőled, az nagyon egyszerű dolog volt, sima és kézenfekvő. Csak annyit vártunk volna, hogy ne akard minden eszközzel életben tartani azt az embert, aki szerencsétlenséget, szenvedést és halált hozott ránk, és akitől az irgalmas természet végre megszabadított volna, tehát nem gondoskodtál volna arról, hogy véres uralmát továbbra is gyakorolhassa. Mivel védekezhettem volna? – Mindenkit megillet, hogy segítsenek rajta, hogy életben maradjon, méghozzá függetlenül attól, hogy mit tett. Ez jár neki személyként, ez jár neki emberként. Mi nem dönthetünk életről és halálról. – És ha ez egy másik ember halálát jelenti? Nem lövünk-e valakire, akit lőni látunk valakire? Nem akadályoznád meg a láthatóan gyilkolásra kész Mendest a gyilkolásban, szükség esetén akár gyilkosság árán is? És nem megy ez lényegesen messzebbre a semmin, amit megtehettél volna? Mi lenne most a sorsom, ha hagyom meghalni? Ha a többiek, ahelyett hogy leköpdösnek, most ünnepelnének halált okozó mulasztásomért? Ha az utcákból féktelen megkönnyebbülés áradna felém a csalódás dühödt háborgása helyett. Egyben biztos vagyok: álmaiban is kísértett volna. De miért? Mert nem élhetek valami feltétlen, abszolút dolog nélkül? Vagy csak egyszerűen azért, mert az, ott, akkor önmagam megtagadását jelentette

279

volna, ha hidegvérrel hagyom meghalni? Csakhogy ami vagyok, az véletlenül vagyok. Képzeletben átmegyek Inéshez, becsöngetek, és azt mondom: – Nem tehettem másképp, ilyen vagyok. Másképpen is történhetett volna, de nem történt másképpen, és vagyok, aki vagyok, nem tehettem másképpen. – Nem az a fontos, hogy te hogy érzed magad a magad bőrödben – mondhatná –, ez teljesen lényegtelen. Egyszerűen képzeld csak el: Mendes felépül, felölti az egyenruháját, és továbbra is kiadja gyilkos parancsait. Ezt képzeld el. Ezt képzeld el egészen aprólékosan. És azután dönts magad. Mit válaszolhatnék neki. Mit? MIT? Tenni akarok valamit, mondta Prado Joào Ecának, tenni, érted. Mondd meg, mit tehetek. Mi volt az pontosan, amit jóvá akart tenni? Semmiféle bűnt nem követtél el, mondta Eça, hisz orvos vagy. Prado maga is ezt mondta a vádoló tömegnek, és saját magának is ezt mondogatta, százszor is. De ettől nem nyugodott meg. Túlságosan egyszerűnek tartotta ezt a magyarázatot, túlságosan simának. Prado mélyen bizalmatlan volt minden felületes és egyszerű dologgal szemben; megvetette az olyan gépies mondatokat, mint hogy: Orvos vagyok. Lement a tengerpartra, és várta a jeges szelet, ami mindent elsöpör, az elcsépelt nyelvi fordulatokat is, mert megakadályozza a gondolkodást, midőn annak

280

az illúzióját kelti, mintha már megvalósult volna valami, holott ezek csak üres szavak. Amikor Mendes ott feküdt előtte, akkor csak az egyszeri és megismételhetetlen embert látta benne, akinek az élete forgott kockán. Nem tekinthetett erre az életre úgy, mint amelyet számításba kell venni más életekkel kapcsolatosan is, amikor elérkezik a nagy elszámolás ideje. És éppen ez volt az, amiért az asszony szemrehányást tett Pradónak, amikor az magában vívódott. Tehát hogy nem gondolt a következményekre, amelyek szintén egyszeri és megismételhetetlen életeket érintettek, sokak életét. Hogy nem volt hajlandó ezt az egyszeri életet sokak egyszeri életéért feláldozni. Amikor csatlakozott az ellenálláshoz, gondolta Gregorius, akkor ez azért is történt, hogy elsajátítsa ezt a fajta gondolkodást. Hiszen csődöt mondott. Egy élet sok élettel szemben. Így nem lehet számolni. Vagy mégiscsak lehet? – kérdezte évekkel később Prado Bartolomeu pátertől. Azért kereste fel egykori mentorát, hogy az igazolja a feltételezését. De úgyse tudott volna másként cselekedni. És ezután átjuttatta Estefânia Espinhosát a határon, hogy messzire kerüljön azoktól, akik úgy vélték, fel kell áldozniuk, hogy megakadályozzanak valami még rosszabbat. Az a belső erő, ami azzá tette, ami volt, nem engedte Pradót másképp cselekedni. Ám továbbra is voltak kételyei, mivel az erkölcsi tetszelgés vádját nem tudta elaltatni magában, és ez súlyos vád volt egy olyan férfi esetében, aki a hiúságot úgy gyűlölte, akár a pestist.

281

Adriana pedig ezt a kételkedést gyűlölte. Kizárólag csak magának akarta a fivérét, de érezte, hogy senki olyan nem lehet csakis a miénk, aki nincs tisztában önmagával.

282

22

– Ezt nem hiszem el! – mondta Natalie Rubin a telefonba. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hol van? Lisszabonban, mondta Gregorius, könyvekre van szüksége, német nyelvű könyvekre. – Persze, könyvekre – nevetett Natalie Rubin –, mi másra is! Gregorius sorolta: a létező legnagyobb németportugál szótárra; részletes portugál nyelvtanra, száraz legyen, mint egy latinkönyv, a tanulást állítólag megkönnyítő hadovára nincsen szüksége; és egy Portugália történelmét bemutató könyvre. – És még valamire, ami talán nem is létezik: a Salazar alatti portugál ellenállás történetére – folytatta Gregorius. – Ez nagy kalandnak hangzik – mondta Natalie. – Az is – válaszolta Gregorius. – Bizonyos értelemben mindenképpen. – Faço o que posso – mondta Natalie. Megteszem, amit tudok. Gregorius ezt előszörre nem értette, majd megrázkódott. Szinte hihetetlen, hogy az egyik tanítványa tud portugálul. Ez eltünteti a távolságot Bern és Lisszabon között. Az egész útját megfosztja

283

a varázsától, ettől az őrületes varázstól. Elátkozta a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy telefonál. – A vonalban van még? Anyám portugál, ha netán csodálkozna. Ezenkívül szüksége van még egy újperzsa nyelvtanra is, mondta Gregorius, és megnevezte Natalie-nak azt a könyvet, amelyik akkoriban, negyven évvel ezelőtt, tizenhárom frankba került. Persze csak ha megvan a könyv, ha nincs, akkor egy másikat kér. Úgy mondta ezt, mint egy dacos kisfiú, aki nem akarja, hogy megfosszák álmaitól. Majd elkérte Natalie címét, és megadta neki a szállodájáét. A pénzt még ma postára adja, mondta. Ha még marad belőle valami – nos, akkor talán később még fölhasználja valamire. – Szóval számlát nyit nálam? Nagyon jó. Gregoriusnak tetszett, amit Natalie mondott. Csak ne tudna portugálul! – Jó nagy felfordulást okozott itt – mondta Natalie, amikor nem kapott választ a telefonon. Gregorius erről nem akart hallani. Bern és Lisszabon között kell neki ez a fal, a nem tudás fala. Miért, mi történt, kérdezte. „Ez nem jön vissza” – mondta Lucien von Graffenried bele a meglepett csöndbe, amikor Gregorius azon a bizonyos napon becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját. „Meg vagy őrülve – mondták a többiek. – Mundus nem lóg meg csak úgy, Mundus aztán nem, soha az életben.” „Nem tudtok olvasni az emberek tekintetéből” – válaszolta Graffenried.

284

Ezt Gregorius nem nézte volna ki Graffenriedből. – Jártunk a lakásánál, és csöngettünk – mondta Natalie a telefonba. – Megesküdtem volna, hogy otthon van. Kägi csak szerdán kapta meg Gregorius levelét. Kedden folyamatosan érdeklődött a rendőrségnél, nem érkezett-e hír balesetről. A latin- és görögórák elmaradtak, a diákok tanácstalanul rostokoltak kint a lépcsőkön. Minden összezavarodott. Natalie habozott. – Azt az asszonyt... hogy is mondjam... azt valamiképp izgalmasnak tartottuk. De bocsánat – fűzte hozzá, amikor Gregorius ismét csak hallgatott. – És szerdán? – kérdezte aztán – A nagyszünetben a hirdetőtáblán találtunk egy hirdetményt. Bizonytalan ideig nem tanít, olvastuk rajta, és maga Kägi veszi át az órákat. Kägihez küldöttség ment, és érdeklődött. Az íróasztalánál ült, kezében a tanár úr levele. Egészen másmilyen volt, mint különben, sokkal szerényebb, szelídebb, semmi nem volt benne az igazgató úrból. „Nem tudom, hogy szabad-e ezt megtennem”, mondta, de aztán felolvasta azt, amit ön Marcus Aureliustól idézett. Úgy gondolja-e, hogy ön beteg, kérdeztük tőle. Hosszan hallgatott, és kibámult az ablakon. „Nem tudhatom”, mondta végül, „de voltaképp nem hiszem. Inkább azt gondolom, hogy hirtelen érzett valamit, valami újat. Valami csöndeset, de forradalmit. Olyan lehetett, akár egy hangtalan robbanás, ami mindent megváltoztatott.”

285

Meséltünk neki... meséltünk neki az asszonyról. „Igen”, mondta Kägi erre, „iiiigen”. Az volt az érzésem, hogy Kägi valahogy irigyelkedik. „Kägi baromian cool”, mondta később Lucien, „ezt nem hittem volna róla”. „Így van. De olyan unalmasan tanít.” Jó volna... jó volna, ha visszakapnánk önt – mondta Natalie. Gregorius úgy érezte, hogy ég a szeme, és levette a szemüvegét. Nyelt egyet. – Ezzel... ezzel kapcsolatban most nem tudok nyilatkozni – mondta. – De ugye... ugye nem beteg? Már úgy értem... Nem, mondta Gregorius, nem beteg. Egy kicsit talán bolond, de nem beteg. Natalie úgy nevetett, ahogyan Gregorius még soha nem hallotta nevetni, nem volt benne semmi a hercegi udvarok kisasszonyából. Natalie nevetése átragadt Gregoriusra is, és meglepetéssel állapította meg, eddig nem is ismerte a lány nevetésének ezt a könnyedségét. Egy darabig együtt nevettek, Gregorius őt ösztönözte nevetésre, és ő Gregoriust, csak nevettek, már nem is tudták, hogy min nevetnek, csak a nevetés volt fontos, olyan volt, mintha vonaton ülnének, mintha a kerekek csattognának a síneken, meghitt hangok, a jövő hangjai, bárcsak soha ne érne véget. – Ma szombat van – mondta Natalie gyorsan, amikor abbahagyták végre a nevetést –, a könyvesboltok csak négyig vannak nyitva. Azonnal indulok. – Natalie? Szeretném, ha köztünk maradna ez a beszélgetés. Mintha nem is beszéltünk volna. Natalie nevetett. – Melyik beszélgetés? Até logo.

286

Gregorius azt a cukorkapapírt nézte, amit a liceuban éjjel dugott a zakója zsebébe, és ezen a reggelen megint a kezébe akadt, amikor zsebébe nyúlt. Levette a telefonkagylót a villáról, megfordította, és úgy tette vissza a helyére, ahogy kell. A tudakozó a Rubin névhez három számot adott meg. A második volt a jó. A tárcsázáskor az volt az érzése, mintha egy szikláról a semmibe ugrana. Nem lehet azt állítani, hogy meggondolatlanul cselekedett, vak érzelmek sugallatára. Többször is kezébe vette a kagylót, majd ismét visszatette a helyére, és az ablakhoz lépett. Hétfőn volt március elseje, és a fény aznap reggel egészen más volt, először volt olyan, mint amilyennek Gregorius elképzelte, amikor a vonat a hófúvásban kigördült a berni pályaudvarról. Semmi sem szólt amellett, hogy fölhívja a lányt. A zakója zsebében lapuló cukorkapapír nem indokolta, hogy csak úgy felhívjon egy diáklányt, akivel még soha nem váltott személyes szavakat. Különösen nem telefonál az ember akkor, ha megszökött, és a telefonhívás valóságos kis drámát idézhet elő. Lehetséges, hogy azért döntött úgy, hogy mégis felhívja a lányt, mert semmi nem szólt a telefonálás mellett, viszont ellene volt minden. És tessék, most együtt nevettek, percekig. Olyan volt az egész, mint egy érintés. Könnyed, lebegő érintés, ellenállás nélküli, olyasmi, amihez képest minden testi érintés durva, egyenesen nevetséges műveletnek látszik. Az újságban olvasott egyszer egy beszámolót egy rendőrről, aki futni hagyta a már elkapott tolvajt. Együtt nevettünk, mondta a

287

rendőr mintegy bocsánatkérően, ezért aztán már nem zárhattam be. Egyszerűen nem tehettem meg. Gregorius felhívta Mariana Eçát és Mélodie-t. Nem vették fel a telefont. Elindult a Baixa, a Rua dos Sapateiros felé, ahol Jorge O'Kelly, ahogyan Pater Bartolomeu mondta, még mindig patikája pultja mögött áll. Mióta Gregorius megérkezett, ez volt az első alkalom, hogy kigombolt kabátban lehetett járni az utcán. Arcán érezte a levegő enyheségét, és megállapította, örül, hogy az asszonyok közül egyiket sem érte el telefonon. Fogalma sem volt arról, hogy mit is akart mondani nekik. A szállodában megkérdezték tőle, mit gondol, meddig marad még. – Não faço ideia. Fogalmam sincs, mondta, majd kifizette addigi számláját. A recepciós hölgy a kijáratig kísérte a tekintetével, Gregorius ezt jól látta az oszlopon lévő tükörben. Lassan elsétált a Praca do Rossióig. Maga előtt látta Natalie Rubint, ahogyan elmegy a Stauffacher könyvkereskedéshez. Vajon tudta-e, hogy a perzsa grammatikát a falkenplatzi Hauptnál kell keresni? Az egyik kioszknál egy olyan lisszaboni térkép volt kiterítve, amelyen minden templom képe látható volt. Gregorius megvette a térképet. Prado – ezt Pater Bartolomeu mesélte el neki – ismerte az összes templomot, és mindent tudott róluk. Némelyikükben a páterrel együtt járt. Ezeket ki kellene innen rámolni! – mondta, amikor elmentek a gyóntatószékek mellett. Micsoda megalázás! O'Kelly patikájának az ajtaja és a portálja sötétzöldre és aranyszínűre volt festve. Az ajtó

288

fölött ott volt Aesculap pálcája, a kirakatban egy régimódi patikamérleg. Amikor Gregorius belépett, több harangocska is megcsendült szelíd dallammal. Boldogan bújt el a sok ember mögött. És olyasmit látott, amit különben nem hitt volna el: a pult mögött a patikus dohányzott. Az egész patikának füst- és gyógyszerszaga volt, és O'Kelly épp egy új cigarettára gyújtott rá az előzőről. Majd egy korty kávét ivott a pulton lévő csészéből. Ezen senki nem akadt fenn. Rekedtes hangján magyarázott a vevőknek, vagy talán viccelődött velük. Gregoriusnak az volt a benyomása, hogy mindenkit tegez. Tehát ez volt Jorge, a kőkemény ateista és illúziók nélküli romantikus, akire Amadeunak szüksége volt ahhoz, hogy teljes ember lehessen. Az a férfi, akinek fölénye a sakkban olyan fontos volt a számára, az ő számára, aki a többiekkel szemben mindig úgy érezte, hogy fölényben van. Az a férfi, aki ugató kutyára emlékeztetően elsőnek kezdett hahotázni a Prado istenkáromló beszédét követő megilletődött csendben. Az a férfi, aki addig fűrészelt a nagybőgőn, míg eltörte a vonót, mert érezte, hogy reménytelenül tehetségtelen. És az a férfi, akivel Prado szembeszállt, amikor rájött, hogy halálra ítélte Estefânia Espinhosát, az asszonyt, aki felé – amennyiben Pater Bartolomeu feltételezése helytálló – évekkel később a temetőben úgy közeledett, hogy nem nézett a szemébe. Gregorius kiment a patikából, és beült a szemközti kávézóba. Tudta, hogy Prado könyvében van egy rész, amelyik Jorge telefonhívásával

289

kezdődik. Amikor most az utca zajában és olyan emberek között lapozgatott a szótárban és kezdte fordítani a szöveget, akik vagy beszélgettek, vagy a tavaszi napsütésben arcukat csukott szemmel a nap felé tartották, érezte, hogy valami nagy és példátlan dolog történik vele: írott szöveggel foglalkozott beszélgető emberek, zenélő utcai muzsikusok és kávéillat közepette. De hát néha a kávéházban is elolvasod az újságot, tiltakozott Florance, amikor elmagyarázta neki, hogy a szövegek olyan falak védelmére számítanak, amelyek távol tartják az olvasót a világ zajától, mint például egy föld alatti archívum megbízhatóan vastag falai. Ja, vagy úgy, újságot, válaszolta, én szövegekről beszélek. És most hirtelenében nem hiányoztak neki a falak, az előtte lévő portugál szavak egybeolvadtak a mellette és mögötte elhangzó portugál szavakkal; el tudta képzelni, hogy Prado és O'Kelly a szomszédos asztalnál ülnek, és amikor a pincér félbeszakította a beszélgetést, az nem ártott a szavaknak. AS SOMBRAS DESCONCERTANTES DA MORTE. A HALÁL MINDENT ÖSSZEKUSZÁLÓ ÁRNYAI. –

Felriadtam álmomból, és halálfélelmem volt – mondta Jorge a telefonba –, még most is szörnyű pánik gyötör. Ez nem sokkal éjjel három óra előtt volt. Jorge hangja nem úgy csengett, mint máskor, ahogyan én ismertem, ahogyan a patikában beszélt a vásárlókkal, amikor itallal kínált vagy sakkozáskor azt mondta: – Te jössz.

290

Azt nem lehetett mondani, hogy remegett volna a hangja, de fakó volt, mint amikor a kirobbanni készülő érzelmeket csak nehezen tudjuk kordában tartani. Azt álmodta, hogy a színpadon egy új Steinway hangversenyzongoránál ült, és nem tudott játszani. Nem olyan rég történt, hogy ő, a megszállott észember észbontó bolondságot csinált: abból a pénzből, amit szerencsétlenül járt fivére hagyott rá, egy Steinwayt vett, noha még soha egyetlen ütemet sem játszott zongorán. Az eladó csodálkozott, hogy egyszerűen csak rámutatott az egyik fénylő zongorára, és még csak a billentyűk fedelét sem nyitotta fel. A múzeumba való fényes zongora azóta az elhagyatott lakásában állt, és olyan volt, akár egy hatalmas síremlék. –Felébredtem, és hirtelen rájöttem, hogy soha életemben nem fogok úgy játszani a zongorán, ahogyan megérdemli. – Reggeli köntösében ült velem szemben, és úgy tűnt, hogy a szokásosnál is mélyebbre süllyedt a fotelban. Zavarában örökké hideg kezeit dörzsölte. – Most biztosan azt gondolod, hogy ez az első pillanattól fogva világos volt. És természetesen ezt valahol magam is tudtam. De látod: amikor felébredtem, akkor értettem meg először, hogy ez az igazság. És most szörnyen félek. – Félsz? De mitől? – kérdeztem, és vártam, mikor néz rám félelmet nem ismerő egyenes tekintetével. – Pontosan mitől is? Arcán mosoly suhant át: máskor ő volt az, aki engem pontosságra akart szorítani, és analitikusan iskolázott agyával, kémiai szakértelmével szállt

291

szembe velem, aki hajlamos voltam a végső dolgokat lebegő bizonytalanságban tartani. Képtelenség, hogy egy gyógyszerész megijedjen a fájdalmaktól és a haldokló agóniájától, mondtam, és ami a megalázó testi és szellemi hanyatlást illeti – nos, elégszer beszélgettünk a lehetséges szerekről és módozatokról arra az esetre vonatkozóan, ha már átléptük az elviselhetőség határát. Mi lehet akkor hát félelmének tárgya? – A zongora ma éjszakától arra emlékeztet, hogy vannak dolgok, amelyeket már soha nem végezhetek el idejében – mondta Jorge. Becsukta a szemét, mint mindig, ha elébe akart vágni néma tiltakozásomnak. – Nem lényegtelen apró örömökről és futó élvezetekről van szó, mint amikor a poros forróságban ledöntünk egy pohár friss vizet. Olyan dolgokra gondolok, amelyeket az ember szeretne megtenni és megélni, mert csak ezek tehetik kerek egésszé ezt a nyavalyás életet, mert az élet nélkülük nem lehetne teljes élet, csupán félbemaradt torzó. A halál beálltának pillanatától azonban már egyáltalán nem lesz módja arra, hogy elszenvedhesse és megsirathassa ezt a befejezetlenséget, mondtam neki. Hát éppen ez az, mondta Jorge kissé sértődötten, mint mindig, ha olyasmit volt kénytelen meghallgatni, amit nem tartott fontosnak. Csakhogy most, mondta, az tudatosult benne, nagyon is elevenen, hogy az élet lehet töredékes és lezáratlan, és széthullhatna darabokra, anélkül hogy fel tudná mutatni azt az egységet, amiben reménykedünk. Ezt

292

tudni, ez a legrosszabb, ez maga a haláltól való félelem. De nem az-e a baj, hogy az élete most, amikor beszélgetünk, még nem rendelkezik ezzel a belső lezártsággal. Vagy mégis? Jorge a fejét rázta. Nem azt mondja, hogy sajnálja, hogy még nem tapasztalt meg mindent, aminek életéhez kellene tartoznia, hogy kerek egész legyen. Ha saját életünk pillanatnyi befejezetlenségének a tudata már önmagában is a boldogtalanságot jelentené, akkor, tekintettel életünk szükségszerű viszonylataira, mindig boldogtalanok lennénk. Ezzel szemben a nyitottság tudata, éppen fordítva, annak a feltétele, hogy élő, eleven és nem már halott életről van szó. Következésképp a boldogtalanság valami más: ebben az esetben tudjuk, hogy a jövőben már nem tehetünk szert azokra a tapasztalatokra, amelyek lekerekítenék, tökéletesebbé tennék az életünket. Ám ha egyetlen pillanatra sem igaz, mondtam, hogy a saját életének a lezáratlansága ezt a pillanatot egyetlen boldogtalan pillanattá tehetné – akkor ez miért ne volna igaz mindazokra a pillanatokra is, melyekben tudván tudja, az élet tökéletes befejezettsége már elérhetetlen? Minden arra mutat, hogy az élet annyira vágyott teljessége csupáncsak a jövőre kivetített vágy, valami, ami felé törekszünk, de soha el nem érjük. – Ezt szeretném még másképpen is kifejezni – tettem hozzá. – Mely szempontból nézve kell elsiratnunk az el nem ért teljességet, és ez mikor képezheti a félelem lehetséges tárgyát? Ha már most ez

293

mégsem a jelen pillanatainak a szempontja, amely szerint a teljesség hiánya nem baj, hanem csupán a vonzó, elven élete jele? Ugyanakkor, mondta Jorge, ahhoz, hogy valaki azt a fajta félelmet érezze, mint amire ő ma felriadt, el kell fogadnia a szokásos, a jövő felé nyitott pillanat álláspontjától eltérő, másmilyen álláspontot: azt kell felismernie, hogy nem jó az, ha az élet nem alkot teljes egészet, az élet teljességét kell szem előtt tartanunk, hogy úgy mondjam: az életet a vége felől kell szemlélnünk, pontosan úgy, mint amikor a halálra gondolunk. – De ez a szemlélet miért adna okot pánikra? – kérdeztem. – Ha átéled élted jelenlegi hiányos teljességét, az nem baj, ebben megállapodtunk. Szinte úgy tűnik, hogy csak annak a teljességnek a hiánya a baj, amit már nem fogsz átélni, annak a teljességnek a hiánya, amit az ember csak a síron túlról láthat meg. Mert te, mint aki végül is átéli a dolgokat, nem szaladhatsz előre a jövőbe, hogy egy még be sem következett vég felől nézve essél kétségbe életed meg nem lévő teljessége miatt, ami csak azon a bizonyos megelőlegezett végső ponton jelenik majd meg. Így hát halálfélelmed tárgya meglehetősen különös: a be nem teljesült életed, amit viszont soha nem fogsz átélni. – Szívesen lettem volna az, aki meg tudja szólaltatni a zongorát – mondta Jorge. Valaki, aki – mondjuk – el tudja játszani rajta Bach Goldbergvariációit. Estefânia el tudja játszani, eljátszotta, csak nekem, és azóta hordozom magamban a vágyat, hogy én is el tudjam játszani. Egy órával

294

ezelőttig, legalábbis úgy tűnt, még abban a meghatározatlan, soha végig nem gondolt érzésben éltem, hogy lesz még időm megtanulni. Csak az álmomban megjelenő színpad láttán lettem biztos benne és ébredtem ra. úgy fog véget érni az életem, hogy nem játszom el a variációkat. Rendben van, mondtam, de miért a félelem? Miért nem egyszerűen fájdalom, csalódás, szomorúság? Vagy akár düh? – Attól félünk, ami még csak ezután fog bekövetkezni, ami még csak vár ránk; de te már most tudod, hogy a zongora örökre néma marad, erről úgy beszélünk, mint valami jelen idejű dologról. Ez a baj eltarthat még, de nagyobb már nem lehet, nem lehet akkora, hogy ésszerű lenne félni tőle, vagy attól, hogy még tovább növekszik. Ennél fogva az általad meglelt új bizonyosság lehet nyomasztó és fojtogató, de pánikra semmi ok. Ez félreértés, tiltakozott Jorge: nem ettől az új bizonyosságtól esett pánikba, hanem az üzenetétől, még csak a jövőben bekövetkező, de életének már most megállapítható tökéletlenségétől, amely már most érzékelhető, mint nagy hiányosság, és ettől alakult át a belső bizonyosság vad félelemmé. Mit jelent az élet teljessége? Az a teljesség, ami – ennyi már előre is nyilvánvaló – nem valósul meg, és ezért homlokát kiveri a veríték. Mit jelent az élet teljessége, ha meggondoljuk, hogy életünk, a külső és a belső egyaránt, mennyire rapszodikus, változó és szeszélyes? Nem vagyunk egy tömbből faragva, a legkevésbé sem. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy szeretnénk a megcsömörlésig

295

élni az életet? Vagy az az elérhetetlen vágy, ami Jorgét gyötörte, hogy ott üljön a csillogó Steinwaynél, és eggyé olvadjon Bach zenéjével, amelynek hangjai az ő keze nyomán szólalnak meg? Vagy szeretnénk sok mindent megélni, hogy életünket teljes életként mesélhessük el? A végén az önmagunkról alkotott képnek, az önmagunkat réges-régen meghatározó elképzelésnek a kérdése-e, hogy mire kellett volna vinnünk, és mit kellett volna megélnünk ahhoz, hogy olyan legyen az életünk, amivel egyet tudunk érteni? Úgy tűnik, rajtam múlik, hogy a halálfélelem a beteljesületlenségtől való félelem lesz-e, mert hiszen én magam alkotom meg a képet a saját életemről olyannak, amilyennek lennie kell. Mi lehetne akkor kézenfekvőbb, mint az, hogy megváltoztatom a képet, méghozzá úgy, hogy az életem már most megfeleljen neki – és akkor nyomban elfog tűnni félelmem a haláltól. Ha ennek ellenére ez továbbra is kísért, akkor ennek a következő az oka: a képet, noha én gondoltam el és nem másvalaki, és nem önkényesen, pillanatnyi hangulatomból született, nem lehet tetszőlegesen megváltoztatni, mert bennem gyökerezik, mert azoknak az érzéseknek és gondolatoknak küzdelméből született, aki vagyok. Így a félelmet a haláltól úgy írhatjuk le, mint a félelmet attól, hogy nem lehetünk az, aki lenni szeretnénk. Jorgéban az éjszaka kellős közepén tudatosult a napnál is világosabban, hogy az élet véges, és ez a megrázó érzés, amit némelyik betegemnél a halálos diagnózist közlő szavak váltanak ki, minden másnál

296

jobban megzavar bennünket. Ugyanis gyakran nem is tudjuk, hogy ennek a teljességnek a jegyében élünk, és mivel minden pillanat, amelyik számunkra több életet tartogat, azért oly élettel teli, mert a fel nem ismert teljesség kirakós játékának egy darabja. Ha váratlanul ránk tör a biztos tudat, hogy életünk teljességét már soha nem fogjuk elérni, akkor hirtelenében nem tudjuk, hogy miként éljünk akkor, amikor életünket már nem élhetjük ennek jegyében. Ez az alapja annak a különös és megrendítő tapasztalatnak, amivel néhány betegemnek, aki már magában hordozza a halált, szembe kell néznie: azzal, hogy rövidre szabott idejükkel nem tudnak mit kezdeni. Mikor a Jorgéval folytatott beszélgetés után kiléptem az utcára, épp felkelt a nap, és a néhány szembejövő ember az ellenfényben árnyképnek látszott, arc nélküli halandónak. Leültem egy földszinti ablak párkányára, és vártam, hogy ahogy közelednek felém, arcuk feltárulkozik. Az első, aki közelebb jött, egy ringatózó járású asszony volt. Orcáján még az álom fátyla, de könnyű volt elképzelni, hogy a napfényen mennyire kinyílna, és mily nagy reményekkel és várakozásokkal nézne szembe a nap eseményeivel. Másodiknak egy idős férfi haladt el mellettem a kutyájával. Megállt, cigarettára gyújtott, és szabadon engedte a kutyát, hogy átfuthasson a szemközti parkba. Vonásai egyértelműen elárulták, hogy szerette a kutyát és az életet a kutyával. Aztán jött egy öregasszony, vállán horgolt kendő, rajta is látszott, hogy ragaszkodik az életéhez, noha dagadt lábaival már nehezére esett a

297

járás. Szorosan fogta egy hátitáskás kisfiú, talán unokája kezét, akit ezen az első tanítási napon korán elvitt az iskolába, nehogy elmulassza ennek a jövője szempontjából oly fontos napnak a kezdetét. Mindannyian meg fognak halni, és mindnyájan féltek a haláltól, amikor eszükbe jutott. Valamikor meghalni – csak ne most. Megkíséreltem emlékezni a kérdések és válaszok labirintusára, ahol egy fél éjszakán át bolyongtam Jorgéval, valamint arra a világosságra, amely kézzelfogható közelségbe került, de az utolsó pillanatban aztán mégis kisiklott a kezemből. Utánanéztem a fiatalasszonynak, aki épp nyújtózott, aztán az öregembernek, aki jókedvűen játszott a kutya pórázával, a bicegő nagymamának, aki megsimogatta a gyerek fejét. Nem volt nyilvánvaló, egyszerű és világos, hogy vajon mennyire és hogyan rémülnének meg, ha ebben a pillanatban értesülnének arról, hogy hamarosan meghalnak? Az ébren töltött éjszaka fáradtságának nyomait viselő arcomat a reggeli nap felé tartottam, amelyen még ott voltak az ébren töltött éjszaka kimerültségének a nyomai, és azt gondoltam: egyszerűen csak élvezni akarják még az életüket, mindegy, hogy könnyű-e vagy nehéz, gazdag-e vagy szegény. Nem akarják, hogy véget érjen, még ha a vég után az elvesztett életet többé már nem hiányolhatják – és ezt tudják is. Hazamentem. Miben áll az összefüggés a bonyolult, analitikus gondolkodás és a szemléletes bizonyosság között? Melyiknek higgyünk inkább?

298

A rendelőben kinyitottam az ablakot, és a tetők, a kémények és a száradó ruhák fölött a sápadt kék eget bámultam: hogyan alakul a kapcsolatunk Jorgéval ez után az éjszaka után? Szemben ülünk egymással, és sakkozunk, mint mindig, vagy másképpen? Mit tesz velünk a halál meghittsége? Késő délután volt, amikor Jorge kilépett a patikából és bezárta maga mögött az ajtót. Gregorius már fázott vagy egy órája, és egyik kávét itta a másik után. Mikor meglátta Jorgét, egy bankjegyet csúsztatott a csésze alá, és követte. A patika előtt elhaladva feltűnt neki, hogy bent ég még a lámpa. Benézett az üvegen: senki, az özönvíz előtti pénztárgép le volt takarva. A patikus befordult a sarkon, és Gregoriusnak ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy ne veszítse szem elől. A Rua da Conceiçáón mentek át a Baixán, majd tovább az Alfama negyedbe. Három templom mellett haladtak el, amelyekben egymás után kezdtek harangozni. A Rua de Saudadén Jorge a harmadik csikket taposta el, aztán eltűnt egy kapuban. Gregorius átment az utca másik oldalára. Egyik lakásban sem gyújtottak lámpát. Tétovázva visszament a másik oldalra, és belépett a sötét kapualjba. Jorge valahol hátul, a nehéz faajtó mögött tűnhetett el. Nem látszott lakásajtónak, inkább kocsmaajtó, de kocsmának semmi jele. Szerencsejáték? Feltételezhető volt ez Jorgéról mindazok után, amit tudott róla? Gregorius megállt az ajtó előtt, keze a kabátzsebben. Majd bekopogott.

299

Semmi. Amikor végül lenyomta a kilincset, az olyan volt, mint ma reggel, amikor Natalie Rubin számát tárcsázta: ugrás a semmibe. Sakk-klub volt. Egy alacsony helyiségben, ahol vágni lehetett a füstöt és a lámpa csak pislákolt, egy tucat asztalnál játszottak. Csak férfiak. Az egyik sarokban egy kis pult italokkal. Fűtés nem volt, a férfiak kabátban vagy meleg kötött kiskabátban ültek, néhányukon baszk sapka. Ide várták O'Kellyt, és amikor Gregorius egy füstfelhő mögött felismerte, partnere épp az öklét tartotta oda neki a figurákkal. A mellettük lévő asztalnál egy férfi ült egyedül, aki épp az órájára nézett, majd ujjaival az asztalon dobolt. Gregorius megijedt. A férfi úgy nézett ki, mint az az ember a Jura hegységben, akivel tíz óra hosszat játszott, és a végén mégiscsak veszített. Ez egy versenyen történt, Moutierban, egy hideg decemberi napon, amelyiken nem is világosodott ki igazán, és a hegyek erődként borultak a település fölé. Az odavalósi férfi úgy beszélt franciául, akár egy értelmi fogyatékos, és ugyanolyan négyszögletes arca volt, mint annak a portugál férfinak a szemközti asztalnál, olyan kefefrizurája, amit mintha fűnyíróval nyírtak volna, és a homloka is ugyanolyan lapos volt, a fülei ugyanúgy elálltak. A portugál férfinak csupán az orra volt másmilyen. És a tekintete. Fekete, koromfekete szem, dús szemöldök, üres, sötét tekintet. Ezzel a tekintetével nézett most Gregoriusra. Ez ellen a férfi ellen nem akarok játszani, gondolta Gregorius, ez ellen a férfi ellen semmiképp. A férfi

300

odaintette magához. Gregorius közelebb lépett hozzá, így láthatta, hogyan játszik O'Kelly a szomszédos asztalnál. Itt feltűnés nélkül figyelhette. Ez volt az ára. Ez az átkozottul szent barátság, hallotta Adriana hangját. Leült. – Novato?- kérdezte a férfi. Gregorius nem tudta, hogyan értse: egyszerűen csak annyit jelent, hogy új itt, vagy azt, hogy kezdő? Az első mellett döntött, és bólintott. – Pedro – mondta a portugál férfi. – Raimundo – mondta Gregorius. A férfi még lassabban játszott, mint hajdanán a jurabeli. Már az első lépés is ilyen lassú volt, ólmos és bénító lassúság. Gregorius körbepillantott. Senki nem játszott órával. Az órák nem is lettek volna idevalók, ebbe a terembe. A sakktáblákon kívül itt semminek nem volt helye. A beszédnek sem. Pedro rátette a karját az asztalra, állát a kezére támasztotta, és alulról nézett fölfelé a táblára. Gregorius nem tudta, mi zavarja jobban: ez a feszült epilepsziás tekintet, vagy az állandó ajakharapdálás, ami már a jurabeli férfinál is majdnem megőrjítette. Ez harc lesz, harc a türelmetlenséggel. A jurabeli férfi ellen elvesztette ezt a csatát. Átkozta a sok kávét, amit megivott. Először néztek egymásra a szomszédos asztalnál játszó Jorgéval, aki annak idején halálfélelemmel ébredt, de Pradót harmincegy évvel élte túl. – Atençào! – mondta O'Kelly, és állával Pedro felé bökött. – Adversário desagradével. Kellemetlen ellenfél.

301

Pedro anélkül, hogy felemelte volna a fejét, kacsintott, és tényleg értelmi fogyatékosnak látszott. – Justo, muito justo, helyes, nagyon helyes, mormogta, és szája sarkában nyálából apró hólyagocskák képződtek. Amíg csak a lépések egyszerű kiszámítására lesz szükség, Pedro nem fog hibázni, ezt Gregorius egy óra elteltével már tudta. Mert tévedett, aki hagyta, hogy a lapos homlok és az epilepsziás tekintet félrevezesse: Pedro mindent kiszámított előre, ha kellett, akár tízszer is, legalább a következő tíz lépésig mindent kiszámított előre. Az volt a kérdés, mi történik akkor, ha valaki váratlan húzással áll elő. Olyan húzással, amelyik nem csak értelmetlennek látszik, de az is. Gregorius ezzel már sok ellenfelét megzavarta. Csak Doxiadesnél nem működött ez a stratégia. – Hülyeség – mondta egyszerűen a görög, és így szerzett előnyét nem is hagyta kisiklani a kezéből. Újabb óra telt el, amikor Gregorius elhatározta, azáltal kelt zavart, hogy feláldozza az egyik gyalogot, de úgy, hogy ezzel a játszma állását tekintve mégsem jut előnyhöz. Pedro többször is beszívta, majd kitolta az ajkát, aztán felemelte fejét, és ránézett Gregoriusra. Gregorius azt szerette volna, ha a régi szemüvege van rajta, amelyik az ilyen tekintetektől mindig megvédte. Pedro hunyorgott, megdörzsölte a halántékát, rövid és vaskos ujjaival beletúrt rövid hajába. És nem vette le a gyalogot. – Novato – mormogta –, diz novato. – Gregorius ekkor már tudta, a novato azt jelenti: kezdő.

302

Hogy Pedro nem vette le a gyalogot, mert az áldozatot cselnek vélte, Gregoriust olyan helyzetbe hozta, amelyből kiindulva támadhatott. Lépésről lépésre előbbre tolta seregét, és Pedro védekezése előtt elvágott minden utat. A portugál férfi percenként hangosan fölszívta a taknyát, de Gregorius nem tudta, szándékkal-e vagy a megadás jeleként. Jorge kacsintott, amikor látta, hogy ez az undorító zaj mennyire bosszantja Gregoriust, a többiek, úgy látszott, ismerik már Pedrónak ezt a szokását. Minden alkalommal, amikor Gregorius még azelőtt meghiúsította Pedro valamely tervét, hogy világossá vált volna, mit akar, Pedro tekintete egy árnyalatnyit keményebb lett, a szeme már úgy csillogott, akár a fényes pala. Gregorius hátradőlt, és nyugodtan áttekintette a parti állását: akár órákig is elhúzódhat még, de történni nem fog már semmi. Tekintetét látszólag az ablakra függesztve, amely előtt egy utcai lámpa szelíden himbálódzott, Gregorius O'Kelly arcát kezdte tanulmányozni. Pater Bartolomeu elmondása szerint kezdetben csupán kiváló ember volt, kiváló ember, de egyáltalán nem feltűnő, olyan, aki nem akarja elkápráztatni a többieket, mindazonáltal megvesztegethetetlen és félelmet nem ismerő fiatalember, aki nevükön nevezte a dolgokat. De a történet végén ott volt Prado éjjeli látogatása a páternál. A leány. Veszélyt jelent. Nem bírná ki. Köpne. Gondolják a többiek. Jorge is? Erről nem akarok beszélni. O'Kelly megszívta a cigarettáját, majd a futóval keresztben végighaladt a táblán, és levette ellenfele

303

bástyáját. Ujjai sárgák voltak a nikotintól, körme alatt gyászkeret. Húsos, nagy orrát a tág pórusokkal Gregorius visszataszítónak találta, a kíméletlenség túlburjánzó kinövésének. Jól illett az előző kárörvendő kacsintáshoz. De mindazt, amit valaki visszataszítónak találhatott, a fáradt barna szeméből áradó jóságos tekintet ismét jóvátette. Estefânia. Gregorius összerándult, majd érezte, elönti a forróság. Ez a név Prado ma délután olvasott szövegében állt, de ő valahogy nem kötötte össze a dolgokat... a Goldberg-variációk... Estefânia – el tudja játszani, eljátszotta, csak nekem, és azóta hordozom magamban a vágyat, hogy én is el tudjam játszani. Ő volt az az Estefânia? Az az asszony, akit Pradónak kellett megmentenie O'Kellytől? Az az asszony, aki miatt kettejük között kettétört az az átkozottul szent barátság? Gregorius lázasan számolni kezdett. Igen, lehetséges volt. Akkor ez volt az elképzelhető legszörnyűbb dolog: valaki kész volt arra, hogy az ellenállásért föláldozza azt az asszonyt, aki Bach zenéjével megerősítette csodálatos és elbűvölő Steinway-vágyában, amelyet már a líceumban is magában hordozott. Mi történt közöttük akkor ott a temetőben, miután a páter távozott? Estefânia Espinhosa visszatért Spanyolországba? Fiatalabb O'Kellynél, legalábbis annyival fiatalabb, hogy Prado beléje szerethetett volna akkor, tíz évvel Fátima halála után. Ha ez így volt, akkor a Prado és O'Kelly

304

között lejátszódó dráma nem csupán az eltérő erkölcsi felfogás drámája, de szerelmi dráma is volt. Mit tudott Adriana erről a drámáról? Egyáltalán megfordulhatott-e ilyesmi a fejében? Avagy ezzel szemben éppúgy érzéketlenné vált, ahogyan oly sok mással szemben is? Vajon ott állt-e még O'Kelly lakásában az érintetlen, eszelős Steinway? Az utolsó húzásokat Gregorius a gyakorlott sakkozónak azzal a felületes összpontosításával tette meg, ahogyan a kirchenfeldi gimnáziumban játszott a tanulói ellen a szimultán versenyeken. És Gregorius most azt látta, hogy Pedro alattomosan kacsint, és miután gondosan tanulmányozta a táblát, megijedt. Gregorius elvesztette az előnyét, a portugál férfi meg veszélyes támadást indított. Gregorius lehunyta a szemét. Ólmos fáradtság kerítette hatalmába. Miért nem állt föl egyszerűen és távozott? Mi is volt az előzménye annak, hogy most Lisszabonban egy elviselhetetlenül alacsony helyiségben fojtogató füstben ül, és egy undorító ember ellen játszik, akihez az égvilágon semmi köze, és akivel egy szót sem tud váltani? Feláldozta az utolsó futóját, és ezzel megnyitotta a végjátékot. Nyerni már nem tudott, de legalább egy döntetlent elérhet. Pedro kiment a vécére. Gregorius körülnézett. Már csak néhányan maradtak ott, ők odaléptek az asztalához. Pedro visszajött, leült és fölszívta a taknyát. Jorge ellenfele már elment, és ő maga úgy ült, hogy a szomszédos asztalnál folyó végjátékot követhesse. Gregorius hallotta fújtató lélegzését. Ha nem akart veszíteni, meg kellett feledkeznie Jorgéról.

305

Aljechin egyszer úgy nyert meg egy végjátékot, hogy három bábuval volt kevesebbje. Gregorius, aki akkor még iskolás gyerek volt, hitetlenkedve játszotta le utána maga is a partit. Azt követően hónapokig minden feljegyzett végjátékot lejátszott. Azóta első pillantásra látta, hogyan kell a partit befejezni. Most is látta. Pedro fél óráig gondolkodott, de mégis belesétált a csapdába. Meg is látta, miután már lépett. Már nem nyerhetett. Előretolta az ajkát, majd beszívta. Dermedt tekintettel fixírozta Gregoriust. – Novato – mondta – novato. Majd gyorsan felállt, és távozott. – Donde és? – kérdezte valaki a körben állók közül. Hová való vagy? – De Berna, na Suiça – mondta Gregorius, és hozzáfűzte: – Gente lenta, lassú emberek. Nevettek és megkínálták sörrel. Jöjjön el máskor is. Az utcán melléje lépett O'Kelly. – Miért követett? – kérdezte angolul. Amikor látta Gregorius arcán a meglepetést, nyersen fölnevetett. – Voltak idők, amikor attól függött az életem, észreveszem-e, hogy követ-e valaki. Gregorius tanácstalan volt. Mi történne, ha hirtelen a férfi elé tartaná Prado képmását? Harminc évvel azután, hogy a sírnál elbúcsúzott tőle? Lassan elővette kabátja zsebéből a könyvet, kinyitotta, és Kelly elé tartotta. Jorge hunyorított, kivette Gregorius kezéből a könyvet, az utcai lámpa alá állt, és egészen közelről megnézte a képet. Gregorius soha nem felejtette el a jelenetet:

306

O'Kellyt, aki az imbolygó lámpa fényében elvesztett barátjának a képmását nézte, hitetlenkedve, rémülten, és azt az arcot sem felejtette el, amelyik mintha szét akart volna hullani. – Tartson velem – mondta Jorge nyersen, ami csak azért hallatszott parancsolónak, mert a megrendülését akarta leplezni –, itt lakom nem messze. Előrement, léptei merevebbek lettek, bizonytalanabbak, hirtelen megöregedett. Lakása akár egy barlang, telefüstölt barlang, a falak zongoristák fényképeivel voltak kitapétázva. Rubinstein, Richter, Horowitz, Dinu Lipatti, Murray Perahia. És ott lógott Maria Joào Pires, Joào Eça kedvenc zongoristájának óriási arcképe is. O'Kelly átment a nappalin, egymás után gyújtotta meg a lámpákat, és mindig volt még egy újabb kapcsoló, amit ha felkattintott, a lámpa fénye egy újabb képmást világított meg. A szoba egyetlen sarkában nem gyújtott fényt. Ott állt a zongora is, amelynek hallgatag feketesége beárnyékolta a lámpák fényét, és sápadtan verte vissza. Szívesen lettem volna egy másik ember, aki meg tudja szólaltatni a zongorát... Úgy fog véget érni az életem, hogy nem játszom el a Variációkat. A zongora már évtizedek óta ott állt fényes eleganciájú fekete délibábként, a lekerekített és teljes élet beteljesíthetetlen álmának fekete emlékműveként. Gregorius a Prado szobájában lévő érinthetetlen dolgokra gondolt, ugyanis úgy vette

307

észre, Kelly zongoráján sem látható egyetlen porszem sem. Az élet nem az, amit élünk, hanem az, amiről úgy képzeljük, hogy éljük, írta Prado a könyvében. O'Kelly abban a fotelban ült, ahol mindig. Amadeu képmását nézte. Csak ritkán rebbent meg a szeme, és tekintete még a bolygókat is megállásra késztette volna. A szobát betöltötte a zongora fekete hallgatása. Ha kint felbőgött egy motorkerékpár, a csend visszaverte a lármát. Az emberek nem viselik el a csendet, olvasható Prado feljegyzései közt, mert az azt jelentené, hogy elviselnék önmagukat. Hogyan került hozzá a könyv, kérdezte ekkor Jorge, és Gregorius elmesélte. Cedros vermelhos, olvasta Jorge hangosan. – Ez Adrianára vall, az ő melodramatikus beállítottságára. Amadeu ezt nem szerette, de mindent megtett azért, hogy Adriana ne vegye észre. „A nővérem, és segít, hogy a saját életemet élhessem”, mondta. És Gregorius tudja-e, kérdezte Jorge, hogy mit jelentenek a vörös cédrusok? Mélodie, mondta Gregorius; az volt a benyomása, hogy Mélodie tudja. Honnan ismeri Mélodie-t, és miért érdekli mindez, kérdezte O'Kelly. A kérdés voltaképp nem volt ellenséges, de Gregorius kihallotta belőle a nemtetszést, ami korábban valamikor meghatározta ezt a hangot, akkoriban, amikor arról volt szó, hogy vigyázni kell, ébernek kell lenni, ha valami különösnek tűnt. – Azt szeretném tudni, milyen volt az, ha valaki ő volt – mondta.

308

Jorge meglepetten nézett rá, tekintetével lefelé, a képmásra nézett, majd behunyta a szemét. – Lehetséges ez? Tudni, hogy milyen az, ha valaki – másvalaki. Anélkül, hogy a másik volna? Legalábbis ki lehet deríteni, milyen az, ha az ember elképzeli magának, hogy ő a másik, mondta Gregorius. Jorge felnevetett. Biztos, hogy így nevetett akkor is, amikor a líceumban a záróünnepélyen a kutyán nevetett. – És ezért szökött meg? Hát, nem mondom... De tetszik. A imaginação, o nosso último santuário, a képzelőerő az utolsó szent mentsvárunk, szokta volt mondani Amadeu. Prado nevének kimondásakor O'Kelly megváltozott. Évek óta nem mondta ki a nevét, gondolta Gregorius. Jorge ujjai reszkettek, amikor rágyújtott. Köhögött, majd ott ütötte fel Prado könyvét, ahol Gregorius délután a kávézóban a blokkot a lapok közé tette. Beesett mellkasával nehezen és zajosan vette a levegőt. Gregorius a legszívesebben magára hagyta volna. – És én még mindig élek – mondta, és letette a könyvet. – Az akkori félelem, az akkori meg nem értett félelem is gyötör még. És a zongora is megvan még. Már nem figyelmeztet semmire, egyszerűen csak zongora, egyszerűen csak önmaga, üzenetet nem hordoz, néma társ. Arra a beszélgetésre, amit Amadeu említ, 1970 végén került sor. Még akkor is, hát igen, megesküdtem volna, hogy sohasem veszíthetjük el egymást, ő és én. Olyanok voltunk, akár a testvérek.

309

Emlékszem, amikor először találkoztam vele. Iskolakezdéskor, egy nappal később került az osztályunkba, már nem tudom, miért. És még az óráról is elkésett. Már akkor is szalonkabátot hordott, ettől látszott rajta, hogy gazdag házból származó fiú, mert szalonkabátot nem kapni a boltban. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt iskolatáskája. Mintha azt akarta volna mondani: Minden a fejemben van. Ez illett is utánozhatatlan magabiztosságához, ahogyan leült az üres helyre. Egyáltalán nem volt sem dölyfös, sem közönyös. De sugárzott belőle a magabiztosság, hogy nincsen olyasmi, amit ne volna képes könnyedén megtanulni. És nem hiszem, hogy tudatában volt ennek a magabiztosságnak, mert az elvett volna belőle valamit, nem, ő maga volt ez a magabiztosság. Ahogyan felállt, ahogyan megmondta a nevét, látszott rajta, hogy ez az ifjú nem szerepelni akar, és nincs is rá szüksége, mert mozdulataiból maga a szépség, a merő kecsesség áradt. Pater Bartolomeu szava el is akadt, amikor meglátta, és egy darabig nem is tudta, mitévő legyen. Olvasta Amadeu búcsúbeszédét, mondta Gregorius, amikor O'Kelly hallgatásba merült. Jorge felállt, kiment a konyhába, és egy üveg vörösborral tért vissza. Töltött, két pohárral megivott, nem mohón, de úgy, mint akinek erre most szüksége van. – Éjszakákon át dolgoztunk rajta. Időnként elhagyta a bátorsága. Akkor a düh segített. „Isten csapásokkal sújtotta Egyiptomot, mert a fáraó

310

megátalkodottan ragaszkodik akaratához”, kiáltott fel ilyenkor, „pedig Isten maga volt az, aki ilyennek teremtette! És azért teremtette ilyennek, hogy azután látványosan bemutathassa rajta a hatalmát! Micsoda egy hiú és öntetszelgő Isten! Micsoda egy hetvenkedő alak!” Imádtam Amadeut, amikor így elöntötte a méreg és szembeszállt Istennel. – Azt akarta, hogy a beszédnek az legyen a címe: Tisztelet és iszony Isten haldokló igéje előtt. Ez patetikus, mondtam, patetikus metafizika, és a végén lemondott róla. Hajlamos volt a pátoszra, de nem akarta belátni, bár tudott róla, és ezért harcolt minden giccses ellen, ahogyan csak bírt, bár közben igazságtalan is tudott lenni, rettenetesen igazságtalan. Fátima volt az egyetlen, akivel kivételt tett. Fátima bármit tehetett. Házasságuk nyolc éve alatt tenyerén hordozta. Szüksége volt valakire, akit a tenyerén hordozhat; egyszerűen ilyen volt. Fátima ettől nem volt boldog. Fátimával erről nem beszéltem, nem kedveli különösebben, talán egy kicsit féltékeny is volt kettőnk bizalmas viszonyára. Egyszer találkoztam vele a városban egy kávéházban, az álláshirdetéseket tanulmányozta egy újságban, néhányat be is keretezett. Eltette az újságot, amikor meglátott, csakhogy én hátulról érkeztem, és már megláttam. „Szeretném, ha Amadeu jobban megbízna bennem”, mondta a beszélgetés közben. Csak hát Maria Joàónak hívták az egyetlen asszonyt, akihez Amadeu valóban bizalommal volt. Maria, istenem, hát igen, Maria.

311

O'Kelly újabb üveget hozott. A szavak kezdték elveszíteni számára határozott körvonalaikat. Ivott és hallgatott. Mi volt Maria Joào vezetékneve, kérdezte Gregorius. – Ávila. Mint Ávilai Szent Teréz. Az iskolában ezért csak így is emlegették: a santa, a Szent. Később, amikor férjhez ment, egy teljesen hétköznapi nevet vett fel, amit sajnos elfelejtettem. O'Kelly ivott és hallgatott. – Valóban úgy gondoltam, hogy nem veszíthetjük el egymást – mondta egyszer csak úgy bele a csöndbe. – Azt képzeltem, ez lehetetlen. Egyszer valahol azt olvastam: A barátságoknak megvan a maguk ideje, és véget érnek. Nem a mi esetünkben, gondoltam akkor, de nem a mi esetünkben. O'Kelly most egyre gyorsabban ivott, és olykor képtelen volt beszélni. Erőlködve felállt, és bizonytalan lábakon kiment a szobából. Kis idő múlva egy papírlappal tért vissza. – Tessék. Ezt egyszer együtt írtuk össze. Coimbrában, amikor azt hittük, miénk az egész világ. Egy lista volt, fölötte a cím: LEALDADE POR. Alatta Prado és Kelly felírták a hűséghez, a lojalitáshoz vezető okokat. A másikért érzett felelősség; együtt nevelkedés; közös szenvedés; közös öröm; a halandók szolidaritása; közös nézetek; kifelé közösen folytatott harc; ugyanazok az erősségek

312

és gyengeségek; egymás közelsége iránti vágy; egyforma ízlés; közös gyűlölet; közös titkok; közös vágyak és álmok; közös lelkesedés, hasonló humor, közös hősök, közösen meghozott döntések; közös sikerek és sikertelenségek, győzelmek és bukások; közös csalódások; azonos hibák. Hiányzik a listáról a szerelem, mondta Gregorius. O'Kelly teste megfeszült, és mámora ellenére újra teljesen észnél volt. – A szerelemben nem hitt. Még a szót is kerülte. Giccsesnek tartotta. Csak ez a három dolog létezik, szokta volt mondani: testi vágy, megelégedettség és biztonság. És mind a három mulandó. A leggyorsabban a testi vágy múlik el, őt követi a megelégedettség, és sajnálatosan úgy áll a dolog, hogy a biztonság, az az érzés, hogy valaki megvéd bennünket, valamikor szintén összeomlik. Az élet túlságosan sok és súlyos tehertételt tartogat számunkra, amivel meg kell birkóznunk, ahhoz, hogy az érzelmeink károsodás nélkül átvészelhetnék őket. Ezért van szükség hűségre, lojalitásra. Ami nem érzelem, mondta, hanem akarat, elhatározás, a lélek állásfoglalása. Olyasmi, ami a véletlen találkozások és az érzelmek véletlenszerűségéből szükségszerűséget csinál. Egy leheletnyi örökkévalóságot, mondta Amadeu, csak egy leheletnyit, de mégis. Csalódnia kellett. Mindketten csalódtunk. Később, amikor mindketten ismét Lisszabonban éltünk, az a kérdés foglalkoztatta, hogy létezik-e

313

önmagunkkal szembeni hűség. A kényszer, hogy ne meneküljünk el önmagunk elől. Sem a képzeletben, sem a cselekedeteinkben. Az, hogy vállaljuk magunkat akkor is, ha már nem szeretjük magunkat. Önmagát szerette volna költészetté formálni, majd gondoskodni arról, hogy a költészet valósággá váljék. Már csak akkor viselem el magam, ha dolgozom, mondta. O'Kelly elhallgatott, testében alábbhagyott a feszültség, tekintete elhomályosodott, lélegzete olyan lassú lett, akár egy alvóé. Egyszerűen nem lehetett most elmenni. Gregorius felállt, és a könyvespolcokat tanulmányozta. Egy teljes polcot foglaltak el az anarchizmust, az orosz, az andalúz és a katalán anarchizmust taglaló könyvek. Sok könyv címében szerepelt a justiça szó. Dosztojevszkij, és még több Dosztojevszkij. Eça de Queirós, o CRIME DO PADRE AMARO, az a könyv, amelyet Júlio Simões antikváriumában vásárolt meg, amikor először járt ott. Sigmund Freud. Zongoraművészek életrajza. A sakk egyes kérdéseit elemző irodalom. És végül egy kis mélyedésben tankönyvek a líceumból, köztük néhány már majdnem hetvenéves. Gregorius kivette a latin és a görög nyelvtant, és lapozgatta a törékennyé vált tintapacás oldalakat. Szótárak, gyakorlószövegek. Cicero, Livius, Xenophón, Szophoklész. A Biblia. Ronggyá olvasva, teli megjegyzésekkel. O'Kelly felébredt, de amikor beszélni kezdett, olyan volt, mintha azt folytatná, amit éppen álmodott.

314

– Ő vette nekem a patikát. Egy egész gyógyszertárat a város legjobb helyén. Csak úgy. Találkozunk a kávézóban, és mindenféléről beszélgetünk. Egy szóval sem említi a patikát. Nagy titkolódzó volt, egy istenverte és szeretetre méltó titkolódzó. Nem ismertem mást, aki úgy értett volna a titoktartás művészetéhez, mint ő. Ebben nyilvánult meg az ő hiúsága – még akkor is, ha erről hallani sem akart. A visszaúton egyszer csak megállt. „Látod azt a patikát?, kérdezi. „Persze hogy látom”, válaszolom, „miért, mi van vele?” „A tiéd”, mondja, és az orrom elé tart egy kulcscsomót. „Mindig szerettél volna egy saját patikát. Most megvan.” És aztán még az egész berendezést is kifizette. És tudja, mi az érdekes? Egyáltalán nem tartottam kínosnak. Le voltam nyűgözve, és kezdetben minden reggel meg kellett dörzsölnöm a szememet. Néha felhívtam telefonon, és azt mondtam neki: „Képzeld el, itt állok a saját patikámban.” Ilyenkor nevetett, felszabadult, boldog nevetéssel, amit évről évre ritkábban hallottunk tőle. Keserű és bonyolult volt a viszonya ahhoz, hogy a családjának sok pénze volt. Előfordult, hogy színpadias gesztussal szórta a pénzt, míg apja, a bíró nem engedett meg magának semmit. Amadeu meglátott egy koldust, és máris zavarba jött. Minden alkalommal ugyanaz játszódott le. „Miért adok csak filléreket neki?”, mondta. „Miért nem adok neki egy köteg pénzt? Miért nem adok oda neki mindent? És miért épp neki, és nem a többinek? Tiszta és vakvéletlen, hogy éppen e

315

mellett mentünk el, és nem egy másik mellett. Egyáltalán: hogy vehet valaki magának fagylaltot, hogy aztán néhány lépés után elviselje ezt a megalázást? Ez képtelenség! Hallod: képtelenség.?' Egyszer annyira méregbe gurult ettől a megmagyarázhatatlan dologtól, ettől az átkozott, ragacsos megmagyarázhatatlan dologtól, ahogyan mondta, hogy lábával dobbantott, visszament, és a koldus kalapjába egy nagy címletű bakjegyet dobott. O'Kelly tekintete, amelyből az emlékezés közben eltűnt a feszültség, újból elsötétült és megöregedett. – Amikor elveszítettük egymást, először el akartam adni a patikát, hogy visszaadjam neki a pénzt. De aztán rájöttem: ez olyan lett volna, mintha egy vonással áthúznék mindent, ami volt, hosszú barátságunk boldog időszakát. Mintha visszamenőleg megmérgezném elmúlt közelségünket és korábbi bizalmas viszonyunkat. Megtartottam a patikát. És néhány napra e döntés után valami különös történt: sokkal inkább a saját patikám lett, mint volt korábban. Nem értettem. És máig sem értem. A patikában égve felejtett egy lámpát, mondta Gregorius búcsúzáskor. O'Kelly nevetett. – Szándékosan. A lámpa mindig ég. Tiszta pazarlás. Hogy megbosszuljam azt a szegénységet, amiben felnőttem. A lámpa csak egy helyiségben égett, lefeküdni sötétben feküdtünk le. A pár centavóból álló zsebpénzemet elemre költöttem, mert éjjel zseblámpa mellett olvastam. A könyveket loptam. A könyveknek ingyenesnek

316

kellene lenniük, gondoltam akkoriban és gondolom még ma is. A kifizetetlen számlák miatt állandóan kikapcsolták nálunk az áramot. Cortar a luz, ezt a fenyegetést soha nem fogom elfelejteni. Egyszerű dolgok azok, amelyeken az ember nem tud túljutni. Például, hogy milyen szag volt; hogy égetett a lekevert pofon; hogy milyen volt, amikor a házat hirtelen beborította a sötétség; milyen durván hangzott apám káromkodása. Kezdetben a patikabeli fény miatt néha kiszállt a rendőrség. Most már mindenki tudja, és békén hagynak.

317

23

Natalie Rubin háromszor telefonált. Gregorius visszahívta. Azt mondta, hogy szótár és a portugál nyelvtan semmiféle problémát nem jelentett. – Ezt a nyelvtant imádni fogja! – mondta. – Olyan, akár egy törvénykönyv, és egy csomó lista a kivételekkel. A szerző bolondul a kivételekért. Ahogyan a tanár úr is. Bocsánat! Portugália történetével már nehezebb volt, több is van, és ő a legrövidebb összefoglalás mellett döntött. Már fel is adta a könyveket. A megadott perzsa nyelvtan forgalomban van még, a Haupt-féle könyvkereskedés a hét közepére ígérte. A portugál ellenállás története, nos, ez igazi kihívás. A könyvtárak már zárva voltak, mire odaért. De hétfőn újra megpróbálhatja. A Hauptnál azt tanácsolták neki, hogy a romanisztikai tanszék könyvtárában érdeklődjék, és már tudja is, hogy hétfőn kihez kell fordulnia. Gregoriust megrémítette ez a nagy buzgalom, noha sejtette, hogy így lesz majd. A lány legszívesebben eljönne Lisszabonba, hogy segítsen neki az anyagfeltárásnál. Gregorius az éjszaka közepén felriadt, és nem volt biztos benne, hogy Natalie csak álmában mondta ezt neki, vagy a valóságban is. Cool,

318

mondta egész idő alatt Kägi és Lucien von Graffenried, amikor Pedro ellen, a Jurából való férfi ellen játszott, aki homlokával tolta a figurákat előre a táblán, és fejét dühében az asztalhoz csapta, ha Gregoriusnak sikerült megtévesztenie. Natalie ellen játszani, ez különös volt és borzongató, ugyanis Natalie sakkfigurák nélkül és sötétben játszott. – Én tudok portugálul, és segíthetnék neked! – mondta Gregoriusnak, aki megpróbált portugálul válaszolni neki, és úgy érezte, mintha vizsgázna, és közben nem jutnak eszébe a szavak. Minha Senhora, kezdte mindig elölről, Minha Senhora, de aztán elakadt. Felhívta Doxiadest. Nem, nem ébresztette fel, mondta a görög, megint nagyon rosszul alszik. És gondokkal küzd egyébként is. Gregorius ezt még soha nem hallotta tőle, meg is ijedt. Mi a baj, kérdezte. – Ó, semmi – mondta a görög –, egyszerűen csak fáradt vagyok, a rendelésen hibázom, abba szeretném hagyni az egészet. Abbahagyni? Ő és abbahagyni?! És aztán mi lesz? – Például elutazom Lisszabonba – mondta Doxiades, és nevetett. Gregorius Pedróról mesélt, a lapos homlokáról és az epileptikus tekintetéről. Doxiades emlékezett a jurabeli férfira. – A jurai parti után egy darabig nagyon rosszul játszott – mondta a görög. – Mármint önmagához képest. Már világosodott, amikor Gregorius újra elaludt. Amikor két óra múlva felébredt, Lisszabon fölé

319

tiszta égbolt feszült, és az emberek kabát nélkül járkáltak. Hajóra szállt, és Cacilhasba ment Joào Eçához. – Gondoltam, hogy ma eljön – mondta Joào, és amikor kimondta ezt a néhány szót, azok úgy sziporkáztak, akár egy tűzijáték. Teáztak és sakkoztak. Eça keze reszketett, amikor a figurákat tologatta a táblán, és ha letette őket, kis koppanás hallatszott. Gregorius minden húzásnál elborzadt a kézfején látható égési sebektől. – Nem a fájdalom és a sebek a legrosszabbak – mondta Eça. – A legrosszabb a megalázás. A megalázás, amikor érzed, hogy becsinálsz. Amikor kijöttem, égett bennem a bosszúvágy. Izzott. Lesben álltam, amikor a kínzólegények a szolgálat után elhagyták a börtönt, mint bármelyik kispolgár, mint a hivatalnokok, kabátban és aktatáskával. A lakásukig követtem őket. Szemet szemért. Az undor mentett meg. Elfogott volna az undor, ha hozzájuk érek. És ez elkerülhetetlen lett volna, mert ha lelövöm őket, az túlságosan könnyű halál lett volna. Mariana azt mondta, erkölcsi fejlődésen mentem keresztül. Szó sincs róla. Mindig is visszautasítottam, hogy, mint mondták, érettebb lettem. Nem szeretem az érett embereket. Ebben az úgynevezett érettségben megalkuvást látok, avagy pusztán elfáradást. Gregorius vesztett. Már néhány lépés után érezte, hogy ez ellen a férfi ellen nem akar nyerni. Az volt a művészet, hogy Eça ezt ne vegye észre, tehát nyaktörő manőverekbe bonyolódott,

320

amelyeket egy olyan játékos, mint Eça, úgyis átlát. De csak egy olyan játékos, mint ő. – Legközelebb ne úgy játsszon, hogy hagy nyerni – mondta Eça, amikor a csengő jelezte, hogy ebédidő van. – Különben megharagszom. Megették az agyonfőzött és ízetlen ebédjét. Igen, mindig ilyen az étel, mondta Eça, és amikor meglátta Gregorius arckifejezését, szívből felnevetett. Gregorius megtudott egyet és mást Joàó fivéréről, Mariana apjáról, aki gazdagon nősült. És a doktornő tönkrement házasságáról is megtudott ezt-azt. Most miért nem kérdez egyáltalán Amadeuról, érdeklődött Eça. – Ön miatt vagyok itt, nem őmiatta – mondta Gregorius. – Még ha nem miatta jött is – mondta Eça estefelé –, van itt valami, amit szeretnék megmutatni. Amadeu akkor adta nekem, amikor egyszer arról érdeklődtem, hogy miket ír. Amit kaptam tőle, azt olyan sokszor elolvastam, hogy szinte kívülről tudom. És lefordította Gregoriusnak a kétoldalnyi szöveget. O BÁLSAMO DA DESILUSÃO. A CSALÓDÁS BALZSAMA. A csalódást rossz dolognak tartják. Ez

végig nem gondolt előítélet. Mert minek a révén fedezzük fel, hogy mi az, amit vártunk vagy amiben reménykedtünk, ha nem a csalódás révén? És miben, ha nem ebben a felfedezésben rejlik az

321

önismeret? Csalódás nélkül hogyan jöjjön valaki tisztába önmagával? A csalódást nem sóhajtozva kellene elviselnünk, mint olyan valamit, ami nélkül bizony jobb volna életünk. Keresnünk, kutatnunk és gyűjtenünk kellene a csalódásokat. Miért érzem úgy, hogy csalódtam, mert ifjúságom imádott színészei immár az öregség és a hanyatlás jegyeit viselik magukon? Arra tanít-e ez a csalódás, hogy mily keveset ér a siker? Van, akinek egy életre van szüksége ahhoz, hogy bevallja magának, csalódott a szüleiben. Mert hát mit is vártunk tőlük valójában? Azok az emberek, akik szűnni nem akaró, kíméletlen fájdalmak közepette élik le az életüket, gyakran csalódnak a többiek viselkedésében, azokéban is, akik kitartanak mellettük és beadják nekik a gyógyszereket. Túl keveset tesznek és mondanak, és az is túl kevés, amit éreznek. – Hát mire számítanak? – kérdezem én. Megmondani nem tudják, és kétségbeesnek, hogy éveken át cipeltek magukkal egy olyan elvárást, amellyel, anélkül hogy többet tudtak volna róla, önmagukat csapták be. Ha valaki valóban tudni szeretné, kicsoda is ő, annak szakadatlanul, fanatikusan gyűjtenie kellene a csalódásokat, és mindenkor szenvedélyesen szembe kellene néznie a csalódásokkal, ugyanis akkor válna teljesen világossá a számára, hogy a csalódás nem forró és megsemmisítő méreg, hanem hűs és nyugtató balzsam, amely föltárja előttünk önmagunk valódi határait.

322

És nem csupán azok a csalódások lennének fontosak számára, amelyek másokra vagy a körülményekre vonatkoznak. Amikor valaki fölfedezte, hogy a csalódások vezérfonalát követve eljuthat önmagához, akkor mohón vágyik arra is, hogy megtudja, mennyire csalódott önmagában: például abban, hogy hiányzik a bátorsága és fogyatékos őszintesége, de abban is, hogy érzéseink, tevékenységünk és mondanivalónk milyen rettentően szűk határok közé van beszorítva. Mert mi volt az, amit elvártunk magunktól, amiben önmagunkat illetően reménykedtünk? Hogy nem ütközünk határokba, de legalábbis egészen másmilyenek leszünk, mint amilyenek, vagyunk? Elképzelhető, hogy valaki abban reménykedik, hogy ha nem támaszt olyan nagy igényeket, akkor valóságosabb lesz, és hogy kemény, megbízható magjára zsugorodik, és ezáltal megmenekül a fájdalmaktól és csalódásoktól. De milyen élet lenne az, amely megtilt minden telhetetlen és mohó vágyat, amelyben csupán olyan közönséges vágyak volnának lehetségesek, mint hogy jöjjön a busz? – Nem ismertem még egy embert, aki ilyen gátlástalanul át tudta volna adni magát az álmodozásnak – mondta Eça. – És aki ennyire gyűlölte, hogyha csalódnia kellett. Amit itt leírt, azt önmaga ellen írta. Mint ahogyan gyakran önmaga ellenében is élt. Jorge ezt vitatná. Megismerkedett Jorgéval? Jorge O'Kelly-vel, a patikussal, akinek üzletében éjjel-nappal ég a lámpa. Sokkal régebbről ismerte Amadeut, mint én, sokkal régebbről. Mégis.

323

Jorge és én... hát, igen. Egyszer sakkoztunk egymással. Egyetlenegyszer. Döntetlen lett. De ha akciók megtervezéséről volt szó, és különösen agyafúrt megtévesztő manőverekről, akkor verhetetlen csapatot alkottunk, akár az ikrek, akik szavak nélkül is értik egymást. Amadeu féltékeny volt erre a szavak nélküli megértésre, és érezte, hogy képtelen fölvenni a versenyt hétpróbás gátlástalanságunkkal. A falanx – csak így emlegette a szövetségünket, ami olykor a néma hallgatás szövetsége volt, még vele szemben is. És érezhető volt, hogy szívesen áttörte volna ezt a falanxot. Ilyenkor találgatott. Néha bele is talált a közepébe. Néha meg teljesen mellétrafált. Különösen, ha olyasmiről volt szó, amiben... amiben ő maga is érintve volt. Gregorius hallgatott. Még a lélegzetét is visszatartotta. Esetleg most megtud valamit Estefânia Espinhosáról? Sem Eçát, sem O'Kellyt nem kérdezhette róla, ez kizárt dolog volt. Végül is tévedett Prado? Olyan veszély elől menekítette az asszonyt biztonságba, amelyik valójában nem is létezett? Avagy Eça tétovázása valamilyen egészen más emléknek szólt? – Mindig gyűlöltem itt a vasárnapokat – mondta Eça a búcsúzáskor. – A süteménynek semmi íze, a tejszínnek semmi íze, ízléstelen ajándékok, ízléstelen szóvirágok. A konvenciók pokla. De most... ezek az önnel töltött délutánok... hozzá tudnék szokni. Kezét kivette a kabátzsebből, és Gregorius felé nyújtotta. Az a keze volt, amelyről hiányoztak a

324

körmök. A határozott kézszorítást Gregorius az egész hajóúton is érezte még.

325

H AR M A D I K R É S Z

Kísérlet

24

Gregorius hétfőn reggel Zürichbe repült. Napfelkelte táján felébredt, és azt gondolta: A legjobb úton vagyok ahhoz, hogy elveszítsem önmagam. Nem úgy történt, hogy előbb fölébredt, és az ébrenlét olyan semleges állapotában fogalmazta volna meg ezt a gondolatot. Fordítva történt: a gondolat volt először, és csak azután jött az ébrenlét. Úgyhogy ez a különös, áttetsző ébrenlét, ami új volt számára és attól az ébrenléttől is különbözött, ami útban Párizs felé valami újjal töltötte el, bizonyos értelemben nem volt más, mint maga ez a gondolat. Nem volt biztos benne, hogy voltaképp mire is gondolt, és mi volt az, ami ezt vele elgondoltatta, mégis a gondolat a maga tisztázatlansága ellenére is parancsolóan határozott volt. Gregoriust elfogta a pánik, és reszkető kézzel csomagolni kezdett, könyveket és ruhaneműt dobált nagy összevisszaságban a kofferba. Amikor elkészült, nyugalmat erőltetett magára, és egy darabig az ablaknál álldogált. Gyönyörű nap lesz, gondolta. Adriana házának szalonjában ragyogni fog a parketta. A reggeli fényben Prado íróasztala még elhagyatottabbnak látszik majd, mint különben. Az íróasztal fölött a falon cédulák lógtak, kifakult, alig olvasható

327

szavakkal, és a távol álló csak néhány pontot ismert fel belőlük, amelyeknél a tollat erősebben megnyomták. Szerette volna tudni, hogy ezeknek a szavaknak mire kellett volna emlékeztetniük az orvost. Holnap vagy holnapután, de lehet, hogy még aznap Clotilde talán eljön majd a szállóba, hogy átadja Adriana új meghívását. Gregorius arra gondolt, hogy Joào Eça meg arra készül, hogy vasárnap sakkozni megy hozzá, O'Kelly és Mélodie is csodálkoznának, hogy soha többé nem hallottak felőle semmit, arról a férfiról, aki a semmiből bukkant elő, és úgy érdeklődött Amadeu felől, mintha a lelki üdve függne attól, hogy megértse, ki is volt ez a férfi. Bartolomeu atya különösnek fogja tartani, hogy Prado búcsúbeszédének másolatát a postával küldi neki vissza. És Mariana Eça sem fogja érteni, miért tűnt el a föld színéről. És Silveira. És Coutinho. Reméli, hogy nem valami kellemetlen dolog az, ami arra készteti, hogy ilyen gyorsan elutazzék, mondta az asszony a recepciónál, amikor kifizette a számláját. A taxis portugál beszédéből egy szót sem értett. Amikor a repülőtéren fizetett, a kabátja zsebében megtalálta azt a cédulát, amire Júlio Simões, az antikvárius felírta a nyelviskola címét. Egy darabig nézegette, majd az indulási csarnok bejáratánál egy papírkosárba dobta. A tízórás gép félig üres, mondták neki a pultnál, és ablak melletti helyet kapott. Az utashídnál csak portugál beszédet hallott. Egyszer megütötte a fülét a português szó. Most

328

félelemmel töltötte el ez a szó, de nem tudta volna megmondani, miért. Szeretett volna a Länggasséban a saját ágyában aludni, keresztülmenni a Bundesterrassen és a Kirchenfeld hídon, az ablativus absolutusról szeretett volna beszélni, az Iliászról, a Bubenbergpaltzon akart állni, ott, ahol kiismerte magát. Haza akart menni. A leszállás előtt a kloteni repülőtérre az egyik portugál légi kísérő kérdésére ébredt. Hosszabb kérdés volt, amit minden további nélkül megértett, és portugálul is válaszolt rá. Lepillantott a Zürichitóra. A táj nagy részét koszos hó borította. A repülőgép szárnyait eső verte. Nem Zürichbe akart jönni, hanem Bernbe, gondolta. Örült, hogy nála volt Prado könyve. Ahogy a kerekek földet értek és a többi utas eltette az újságjait és a könyveit, ő elővette Prado könyvét, és olvasni kezdte. JUVENTUDE IFJÚSÁG.

IMORTAL.

HALHATATLAN

Amikor fiatalok vagyunk, úgy élünk, mintha halhatatlanok lennénk. Halandóságunk tudata úgy ölel körül bennünket, akár egy merev papírszalag, ami alig érinti a bőrünket. Mikor változik ez meg az életben? Mikor kezd szorosabban ránk tekeredni a szalag, hogy a végén már fojtogasson is? Hogyan ismerhető fel finom, de makacs szorítása, ami tudatja velünk, hogy sohasem fog alábbhagyni? Hogyan ismerhető fel mások esetében? Hogyan magunkon?

329

Gregorius azt kívánta, bárcsak busz volna a repülőgép, ahol az ember a végállomáson ülve maradhat, tovább olvashat, hogy azután visszafelé utazzon. Ő szállt ki utolsónak. A jegypénztárnál tétovázott, úgyhogy a jegykiadó már a karóráját kezdte tekergetni. – Másodosztályra – bökte ki végül Gregorius Amikor a vonat elhagyta a zürichi főpályaudvart és teljes sebességre kapcsolt, eszébe jutott, hogy Natalie Rubin ma a könyvtárakban könyvet keresett a portugál ellenállásról, és hogy a többi könyv már útban van Lisszabonba. A hét közepén, amikor már megint rég a Länggasse negyedben lesz, Natalie elmegy majd a csak néhány háznyira lévő könyvesboltba, és aztán majd elviszi a postára a perzsa nyelvtant. Mit mondhatna neki, ha véletlenül összetalálkozik vele? Mit mondhatna a többieknek? Käginek és a többi kollégának? A diákoknak? Doxiades lenne a legegyszerűbb eset, de mégis: melyek lennének a megfelelő, a leginkább oda illő szavak? Amikor megpillantotta a berni székesegyházat, úgy érezte, hogy néhány perc múlva a tiltott várost fogja elérni. A lakásban dermesztően hideg volt. Gregorius a konyhában fölhúzta a redőnyt, amelyet két héttel ezelőtt engedett le, hogy elbújhasson a világ szeme elől. A nyelvtanfolyam hanglemeze még a lemezjátszón volt, a borítója az asztalon. A telefonkagyló fordítva volt a villán, és ez eszébe juttatta a Doxiadesszel folytatott éjjeli beszélgetését. A múlt lenyomataitól miért leszünk

330

szomorúak, még akkor is, ha valami vidám dolog lenyomatai? – tette fel magának a kérdést Prado az egyik szűkszavú feljegyzésében. Gregorius kicsomagolta a bőröndöt, a könyveket az asztalra tette. O GRANDE TERRAMOTO, A MORTE NEGRA. Minden helyiségben felcsavarta a fűtést, bekapcsolta a mosógépet, majd a 14. és 15. századi portugáliai pestisjárványról kezdett olvasni. Könnyű portugál szöveg volt, gyorsan haladt előre. Kis idő múlva rágyújtott az utolsó cigarettára abból a dobozból, amit a Mélodie házának közelében lévő kávézóban vett. Tizenöt éve lakott ebben a zürichi lakásban, de először úszott a levegőben cigarettafüst. Olykor-olykor, ha egy szakasz végére ért, eszébe jutott első látogatása Joào Eçánál, és ekkor a torkában érezte a forró teát, amit magába öntött, hogy Eça reszkető kezének könnyebb legyen a feladat. Amikor odament a szekrényhez, hogy elővegyen egy vastagabb pulóvert, eszébe jutott az a pulóver, amelyikbe a líceumban beletekerte a héber Bibliát. Jó volt ott ülni Senhor Cortês szobájában, és olvasni Jób könyvét, mialatt a napsugarak kévéje átvonult a helyiségen. Gregorius a témáni Elifázra, a súahi Budádra és a naami Zófárra gondolt. Maga előtt látta a pályaudvar feliratát: Salamanca, és ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor Iszfahánba készülődve szobácskájában az első perzsa szavakat írta a falitáblára, alig néhány száz méterre innét. Hozott egy papírlapot, és kipróbálta, mennyire emlékszik a keze a furcsa betűkre. Néhány vonás,

331

hurok, és pontok a magánhangzók jelölésére. Aztán vége. Összerázkódott, amikor csöngettek az ajtón. Loosliné volt, a szomszédasszonya. A lábtörlő megváltozott helyzetéből látta, hogy itthon van, mondta, és átadta a postáját és a postaláda kulcsát. És kellemesen telt a szabadság? Mostanában már az év elején is iskolai szünet van? Gregoriust a postájából csak egy dolog érdekelte, Kägi levele. Szokásától eltérően nem a papírvágó késsel vágta fel a borítékot, hanem gyorsan és türelmetlenül feltépte. Kedves Gregorius, nem szeretném megválaszolatlanul hagyni nekem küldött levelét. Ahhoz túlságosan is közelről érintett. És feltételezem, hogy akármilyen messzire vezetett is az útja, a postáját valamikor majd elküldik maga után. A legfontosabb, amit mondani szeretnék, a következő: gimnáziumunkban furcsamód űr tátong, mióta elment. Hogy mekkora ez az űr, azt jól mutatja az is, hogy Virginie Ledoyen ma a tanáriban egyszer csak azt mondta: – Néha gyűlöltem a kíméletlen, bárdolatlan modoráért; és valóban nem ártott volna, ha néha egy kicsit jobban öltözködött volna. Mindig csak a kopott, kitérdelt holmijait hordta. De meg kell mondanom, ki kell mondanom, hogy valahogyan hiányzik. Étonnant. – És amit a tisztelt francia kolléganő mond, az semmi ahhoz képest, amit a diákjainktól hallunk. És, ha szabad

332

hozzátennem, a diáklányainktól. Amikor most az ön osztálya előtt állok, távolléte nagy, sötét árnyékként nehezedik rám. És mi lesz akkor most a sakkbajnoksággal? Marcus Aurelius: így van valóban. Nekünk, a feleségemnek és jómagámnak, amennyiben terhelhetem ezzel a bizalmas közléssel, az utóbbi időben egyre inkább az a benyomásunk, hogy mindkét gyermekünket elveszítjük. Nem betegség vagy baleset folytán, sokkal rosszabb: teljesen elutasítják, ahogy mi élünk, és a kifejezéseikben sem válogatósak, ahogyan ezt tudtunkra adják. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy a feleségem szétesik. A legjobbkor jött, hogy a bölcs császárra emlékezett. És ehhez szeretnék még hozzátenni valamit, amit, remélem, nem tart tolakodásnak: Akárhányszor csak ráesik pillantásom a borítékra, benne a levelével, belém nyilall az irigység. Egyszerűen fölállni és elmenni: micsoda kurázsi? – Egyszerűen felállt és elment – ezt ismétlik a diákok. – Egyszerűen felállt és elment! Tudnia kell, hogy a helye egyelőre természetesen betöltetlen marad. A legtöbb óráját részben én magam vettem át, a többire meg találtunk helyettesnek egyetemi hallgatókat, még a héberórák esetében is. Ami a pénzügyeket illeti, a szükséges nyomtatványokat majd az igazgatóság megküldi. Mit írhatnék zárásképpen, kedves Gregorius? A legjobb, ha csak ennyit: Mindnyájan azt kívánjuk önnek, hogy az utazása valóban oda

333

vigye el, ahova el szeretne jutni, mind helyileg, mind lelkileg is. Az ön Werner Kägije Ui.: Könyvei itt vannak nálam a szekrényemben. Nem eshetik bajuk. Ami a gyakorlati dolgokat illeti, van egy kérésem: alkalomadtán – nem sürgős –, kérem, juttassa vissza kulcsait. Kägi még hozzáfűzte kézírással: Vagy szívesebben megtartaná őket? Hiszen soha nem lehet tudni. Gregorius sokáig ült ott. Kint besötétedett. Ezt nem gondolta volna, hogy Kägi egy ilyen levelet ír neki. Már jó ideje, hogy látta egyszer a két gyerekkel a városban, nevettek, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben van. Amit Virginie Ledoyen mondott a ruházatáról, tetszett neki, és egy kicsit boldogtalannak érezte magát, amikor végignézett az utazáskor viselt új nadrágján. Kíméletlen, ez rendben van. De hogy bárdolatlan? És Natalie Rubinon és talán egy kicsit Ruth Gautschin kívül kik lehettek azok a diáklányok, akiknek hiányzott? Visszajött, mert megint ott akart lenni, ahol kiismerte magát. Ahol nem kellett portugálul beszélnie, vagy franciául vagy angolul. Miért tűnt Kägi levele után egyszeriben bonyolultnak ez a szándéka, minden szándékai közül a legegyszerűbb? Miért volt Gregorius számára most még fontosabb, mint az imént a vonatban, hogy éjszaka volt, amikor lement a Bubenbergplatzra?

334

Amikor egy óra múlva a Bubenbergplatzon állt, az volt az érzése, hogy képtelen megérinteni. Igen, bár különösnek hangzik, ez volt a találó kifejezés: képtelen volt többé megérinteni a Bubenbergplatzot. Már háromszor körbejárta a teret, várt a közlekedési lámpáknál, és nézegetett körbe, mindenfelé, a mozi, a posta, az emlékmű, a spanyol könyvesbolt felé, ahol Prado könyvére bukkant, majd előre, a benzinkút irányába, a Szentlélek temploma és a LOEB áruház felé is. Félrehúzódott, becsukta a szemét, és arra összpontosította a figyelmét, hogy milyen erővel nehezedik teste az útburkolatra. A talpa meleg lett, az utca mintha felelt volna neki, de ez nem változtatott a dolgokon: képtelen volt megérinteni a teret. Nem csak az utca, de az egész tér is hozzánőtt az évtizedek alatt felgyülemlett meghittségével, de most az utcának és az épületeknek, a fényeknek és a zajoknak nem sikerült eljutniuk hozzá, nem tudták legyőzni a köztük lévő utolsó, leheletnyi űrt, ami ahhoz kellett volna, hogy teljesen eljussanak hozzá, és úgy jelenjenek meg az emlékezetében, mint amelyeket nem csupán ismert, alaposan ismert, hanem úgy is, mint egykori önmaga, de hogy milyen volt valójában akkor, az csak most tudatosult benne, ebben a kudarcban. Ez a makacs és megmagyarázhatatlan űr nem nyújtott neki védelmet, mert ez az űr nem védte meg, nem volt olyan ütköző, amelyik biztosította volna a távolságot és a higgadtságot. Inkább pánikot keltett, ugyanis Gregoriust elfogta a félelem, hogy a jól ismert dolgokkal együtt, amelyeket azért idézett

335

meg, hogy újra megtalálja önmagát, akár el is veszítheti önmagát, és ugyanúgy jár, mint a hajnali Lisszabonban, csak alattomosabb és sokkal, de sokkal nagyobb veszély leselkedik rá, mert Lisszabon mögött ott volt Bern, de az elvesztett Bern mögött nem volt semmi, nem volt másik Bern. Ahogyan pillantását a szilárd, de mégis visszahúzódó földre szegezve belebotlott egy gyalogosba, hirtelen elszédült, egy pillanatig forgott vele a világ, majd mindkét kezével megfogta a fejét, mert attól tartott, hogy elveszíti, és amikor újra megnyugodott és biztonságban érezte magát, észrevette, hogy egy asszony nézett utána, kérdően, hogy nincs-e szüksége segítségre. A Szentlélek templomának órája már majdnem nyolcat mutatott, a forgalom is kezdett elcsitulni. A felhőtakaró kettévált, előbukkantak a csillagok. Hideg volt. Gregorius végigment a Kleine Schanzén, majd továbbhaladt a Bundesterrasse irányába. Izgatottan várta a pillanatot, amikor majd befordul a Kirchenfeld hídra, ahogyan évtizedeken át tette reggelente háromnegyed nyolckor. A híd le volt zárva. Éjszaka, egészen reggelig, a villamos vágányait javítják. – Szörnyű baleset volt – mondta valaki, aki látta, hogy Gregorius meglepődve bámul a táblára. Belépett a Hotel Bellevue ajtaján, és közben úgy érezte, hogy olyasmi vált szokásává, ami egyébként idegen volt tőle. Egyenesen az étterembe ment. Halk zene, a pincér világos homokszínű zakója, ezüst. Rendelt. A csalódás balzsama. „Gyakran mulatott azon – mesélte Eça Pradóról –, hogy mi,

336

emberek olyan színháznak nézzük a világot, ahol rólunk és vágyainkról van szó. Úgy tartotta, hogy ez az önámítás a forrása az összes vallásnak. – Közben egy szó sem igaz belőle – szokta volt mondani Prado. – A világegyetem egyszerűen létezik, és számára teljesen közömbös, valóban teljesen közömbös, hogy mi történik velünk. Gregorius elővette Prado könyvét, megkereste benne azt a részt, aminek címében szerepelt a cena szó. Amikor hozták az ételt, addigra meg is találta, amit keresett: CENA CARICATA. NEVETSÉGES SZÍNHÁZ. Olyan színház a világ, amelyik arra vár, hogy eljátsszuk benne képzeletünk fontos és szomorú, komikus és jelentéktelen drámáit. Milyen megható és bájos ez az elgondolás! És mennyire elkerülhetetlen!

Gregorius lassan sétált a Monbijou felé, majd onnan a hídon át a gimnáziumhoz. Az épületet sok évvel ezelőtt látta ebből a szemszögből, és különösen idegennek találta. Mindig a hátsó bejáratot használta, és most a főkapu előtt állt. Mindenre sötétség borult. Valahol egy templomtoronyban fél tízet ütött az óra. A férfi, aki leállította kerékpárját az épület mellett, a bejárathoz ment, kulcsával kinyitotta, majd eltűnt a kapu mögött. Burri volt, az őrnagy. Néha erre járt esténként, hogy a másnapi órájára előkészítsen egy fizikai vagy kémiakísérletet. Hátul, a laborban fény gyulladt.

337

Gregorius besurrant az épületbe. Fogalma sem volt róla, hogy mit akar itt. Lábujjhegyen fellopódzott az első emeletre. Az osztálytermek ajtaja kulcsra volt zárva, és az aulába nyíló ajtót se lehetett kinyitni. Úgy érezte, kizárták, bár ennek most nem volt a legcsekélyebb értelme sem. Gumitalpú cipője halkan csikorgott a linóleumpadlón. A hold besütött az ablakon. Sápadt fényénél Gregorius úgy rácsodálkozott mindenre, ahogyan eddig még soha, sem tanárként, sem diákként. A kilincsekre, a lépcsőkorlátokra és a diákok szekrényeire, melyek ezerszeresen visszaverték a múltbéli tekinteteket, és mögöttük úgy jelentek meg a tárgyak, mint amilyennek Gregorius még soha nem látta őket. Kezét rátette a kilincsekre, és érezte hűvös ellenállásukat, majd hosszú, lusta árnyékként továbblopkodott a folyosókon. A földszinten, az épület másik végén Burri leejtett valamit, és a folyosókon végigsöpört a törött üveg csörömpölése. Az egyik ajtó engedett. Gregorius abban a helyiségben állt, ahol diákként először látott görög szavakat a táblán. Negyvenhárom évvel ezelőtt. Mindig baloldalt hátul ült, és most is erre a helyre ült le. Akkoriban Eva, a Hihetetlen, aki két sorral ült előtte, vörös haját lófarokként hordta, és ő órák hosszat el tudta nézni, hogy hogyan himbálódzott a lófarok a blúza vagy a pulóvere fölött egyik vállától a másikig. Beat Zurbriggen, aki az iskolás évek alatt végig mellette ült, tanítás közben gyakran elaludt, amiért ugratták is. Később kiderült, hogy ez valami

338

anyagcsere-betegséggel függött össze, amibe fiatalon bele is halt. Amikor Gregorius kilépett a helyiségből, rájött, miért érezte olyan furcsának, ahogy az iskolában van: úgy járkált a folyosókon és önmagában is, mint az egykori diák, megfeledkezve arról, hogy aztán évtizedeken át tanárként járt itt a folyosókon. Vajon a korábbi énje el tudta-e feledni a későbbit, noha a későbbi fellépett azon a színpadon, amelyen a korábbi drámáit adták elő. És ha ez nem feledékenység volt, akkor meg mi? Lent Burri ment végig szitkozódva a folyosón. Aztán minden bizonnyal a tanári szoba ajtaját csapta be. Gregorius ekkor meghallotta, hogy becsukódik a bejárati kapu is. A kulcs megfordult a zárban. Bezárták. Erre mintha hirtelen felébredt volna. De nem tanárként ébredt fel; nem tért vissza Mundushoz, aki ebben az épületben élte le az életét. Ébrenléte annak a titkos látogatónak ébrenléte volt, akinek ezen az estén előzőleg nem sikerült megérintenie a Bubenbergplatzot. Gregorius lement a tanáriba, amelynek ajtaját Burri mérgében elfelejtette kulcsra zárni. Azt a széket nézte, amelyen Virginie Ledoyen ül mindig. De meg kell mondanom, ki kell mondanom, valahogyan hiányzik. Egy darabig az ablaknál állt, és kibámult az éjszakába. O'Kelly patikáját látta maga előtt. A zöldarany ajtó üvegtábláján ez állt: IRISH GATE. A telefonhoz ment, fölhívta a tudakozót, és kapcsoltatta a patikát. Azt akarta, hogy az üres, kivilágított patikában egész éjjel csörögjön a

339

telefon, míg Jorge kialudva mámorát belép a patikába és rágyújt az első cigarettára. Ám kis idő múlva a foglalt jelet lehetett hallani, és Gregorius visszatette a kagylót a helyére. Aztán újra telefonált a központba, és az iszfaháni svájci követséget kérte. Egy nem német anyanyelvű, rekedt férfihang jelentkezett. Gregorius visszatette a kagylót. Hans Gmür, gondolta, Hans Gmür. A hátsó kijárat mellett kimászott az ablakon, és leesett a földre. Amikor szeme előtt elfeketedett minden, megkapaszkodott a biciklitartóban. Aztán átment a barakkhoz, és odalépett ahhoz az ablakhoz, amelyen át annak idején a görögóra alatt kimászott. Látta, hogy a Hihetetlen hogyan fordul szomszédjához, hogy felhívja figyelmét a hihetetlen eseményre. Lélegzetétől meglebbentek a szomszédja fürtjei. Szeplői a csodálkozástól még nagyobbra nőttek, és kancsi szemének pupillája kitágult. Gregorius elfordult, és elindult a Kirchenfeld híd irányába. Elfelejtette, hogy a hidat lezárták. Mérgelődve ment a Monbijou felé. Amikor a Bärenpaltzra ért, éjfélt ütött az óra. Másnap reggel piac volt, piac kofákkal és pénztárakkal, bennük pénzzel. A könyveket loptam. A könyveknek ingyenesnek kellene lenniük, gondoltam akkoriban, és gondolom még ma is – hallotta O'Kelly hangját. Gregorius továbbment a Gerechtigkeitsgasse felé. Florance lakása sötét volt. Egy óra előtt soha nem feküdt le. Egy óra előtt soha nem bújt ágyba. Gregorius átment az utca túloldalára, és egy oszlop mögött várt. Legutoljára tíz évvel ezelőtt tett ilyet.

340

Florance akkor egyedül jött haza, lépései fáradtak voltak, hiányzott belőlük a lendület. Most egy férfi kíséretében jött. Nyugodtan vehetnél magadnak valami új ruhát. Végtére is nem egyedül élsz. Ezt a görög nem pótolja. Gregorius végigpillantott új öltönyén: a másiknál jobban volt öltözve. Amikor Florance az utca felé tett egy lépést és a lámpa fénye a hajára hullott, Gregorius visszahőkölt: Florance az eltelt tíz év alatt megőszült. És negyvenes éveinek közepén úgy volt öltözve, mintha legalább ötven volna. Gregorius érezte, egyre jobban méregbe gurul: nem volt többé Párizsban? A slampos pasas, aki úgy festett mellette, akár egy koszos kis adóhivatalnok, kiölte belőle az elegancia iránti érzéket? Amikor Florance fönt kinyitotta az ablakot, Gregorius csak nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kilép az oszlop mögül és fölinteget neki. Később átment a csengőtáblához. Florance de l’Arronge volt a leánykori neve. Ha jól értelmezte a csöngők sorrendjét, akkor most Meier volt a vezetékneve. Még csak nem is y-nal! Milyen elegáns volt az egykori doktori szigorlatára készülő ifjú hölgy a COUPOLE-ban! És mennyire nyárspolgári és szürke volt az imént fönt az ablakban! Útban fölfelé a pályaudvar és tovább a Länggasse felé Gregorius egyre inkább belelovalta magát a dühébe, amelyet minden lépéssel egyre kevésbé értett. Dühe csak akkor csillapodott, amikor megállt az előtt a rozoga ház előtt, ahol felnőtt.

341

A ház bejárata zárva volt, de az egyik üvegtáblából hiányzott egy darabka. Gregorius a nyíláshoz tartotta az orrát: most is káposztaszag terjengett. Annak a kis szobácskának az ablakát kereste, amelyben a perzsa szavakat a falitáblára írta. Az ablakot megnagyobbították, és új keretet kapott. Gregoriusban forrt a méreg, ha anyja az ebédhez parancsolta, amikor ő éppen az érdekfeszítő perzsa nyelvtant olvasta. Látta az éjjeliszekrényét és rajta Ludwig Ganghofer népies regényeit. A giccs minden börtönök közt a legálnokabb, jegyezte fel Prado. A rácsok leegyszerűsített és hamis érzelmekkel vannak bearanyozva, ennélfogva bennük egy palota oszlopait látják. Gregorius keveset aludt ezen az éjszakán, és amikor felébredt, az első pillanatban nem is tudta, hogy hol is van. Végigrángatta a gimnázium összes ajtaját, és bemászott minden ablakon. Amikor a város reggel felé fölébredt és ő az ablaknál állt, nem volt egészen biztos benne, hogy valóban járt-e a Kirchenfelden. Az egyik nagy berni újság szerkesztőségében nem fogadták valami barátságosan, és Gregorius nem bánta volna, ha ott is van valaki, aki úgy fogadja, mint Agosthina a DIÁRIO DE NOTÍCIÁ-nál. Egy 1966. áprilisi hirdetés? Kelletlenül hagyták magára az archívumban, de délre megtalálta annak a gyárosnak a nevét, aki annak idején házitanítót keresett a gyermekei mellé. A telefonkönyvben három Hannes Schnydert talált, de közülük csak egy volt mérnök. Elfenauban lakott.

342

Gregorius kiutazott Elfenauba, és azzal az érzéssel csöngetett be a kapun, hogy valami egészen képtelen dolgot csinál. A Schnyder házaspár a gondosan rendben tartott villában láthatóan szívesen fogadott kellemes változatosságként élte meg, hogy azzal a férfival teázzon, aki valamikor majdnem a gyermekeik házitanítója lett. Mindketten közel voltak a nyolcvanhoz, és a sah alatti csodálatos éveket emlegették fel, amikor meggazdagodtak. És miért vonta vissza pályázatát? Egy fiatalember, akinek érettségije van a klasszikus nyelvekből – pontosan ilyen embert kerestek. Gregorius édesanyja betegségét említette, és egy darabig más irányba terelte a beszélgetést. És milyen az időjárás Iszfahánban, kérdezte végül. Forróság van? Homokviharok? Semmi olyasmi, amitől félni kellene, nevetett a házaspár, legalábbis ha olyan körülmények közt lakik az ember, mint ahogyan ők laktak. Majd fényképeket szedtek elő. Gregorius egészen estig maradt. Schnyderék csodálkoztak, de boldogok is voltak, hogy érdeklődött az emlékeik iránt. Egy albumot ajándékoztak neki Iszfahánról. Mielőtt lefeküdt, Gregorius az iszfaháni mecseteket nézegette és a portugál nyelvtanfolyam lemezét hallgatta. Azzal az érzéssel aludt el, hogy számára sem Lisszabon, sem Bern nem a megfelelő hely. És hogy nem tudja már, milyen az, ha valaki a megfelelő helyen van. Amikor négy óra körül felébredt, úgy érezte, fel kell hívnia Doxiadest. De mit is mondhatott volna neki? Hogy itt van és nincs is itt? Hogy a

343

gimnázium tanári szobáját zavaros vágyaiból kifolyólag illetéktelenül telefonközpontként használta? És hogy nem is egészen biztos abban, hogy mindez meg is történt? De hát ki másnak mesélhette volna el mindezt, ha nem a görögnek? Gregorius arra a furcsa estére gondolt, amikor kipróbálták, milyen volna, ha tegeznék egymást. „Konstantinnak hívnak”, mondta egyszer csak a görög sakkozás közben. „Engem meg Raimundnak”, válaszolta Gregorius. Nem pecsételték meg a tegeződést, nem ittak pertut, nem fogtak kezet, még csak nem is néztek egymásra. „Ez azért pimaszság volt tőled”, mondta a görög, amikor Gregoriusnak szépen sikerült becsalnia a csapdájába. De valahogy hamisan csengett ez az egész, érezték is mind a ketten. „Ne becsüld le a pimaszságomat”, mondta Gregorius. Az este hátralévő részében kerülték egymás megszólítását. „Jó éjszakát, Gregorius”, mondta a görög búcsúzáskor, „aludjon jól”. – „Ön is, doktor úr”, mondta Gregorius. És ebben maradtak. Ez volt az oka annak, hogy nem mesélt a görögnek arról a szédült zavarodottságáról, ahogyan átbukdácsolt Bernen? Avagy a kettejük közötti távolságtartó közelségre lett volna szüksége egy

344

ilyen történet elmondásához? Gregorius tárcsázott, majd a második csöngés után letette a kagylót. A görög néha eléggé nyers tudott lenni, ahogyan ez Thesszalonikiben a taxisok között bizonyára megszokott dolog. Elővette Prado könyvét. Ugyanúgy, mint két hete, most is leeresztett redőnyök mellett ült a konyhaasztalnál és olvasott, és az volt az érzése, hogy azok a mondatok, amelyeket a portugál nemes a Kék Ház padlásszobájában jegyzett fel, segítenek neki abban, hogy a megfelelő helyen legyen majd: nem Bernben, de nem is Lisszabonban. Itt és most élünk, mindaz, ami korábban és máshol történt, az már a múlt, nagyrészt el is felejtődött, és a maradékhoz csak az emlékezés kicsinyke és rendezetlen morzsáin keresztül férhetünk hozzá, amennyiben ezek az emlékek rapszodikus véletlenszerűséggel felvillannak, majd kihunynak. Megszoktuk, hogy így gondolkodjunk magunkról. És ez a természetes gondolkodásmód akkor is, ha másokra irányítjuk a figyelmünket: valóban itt vannak előttünk, most vannak itt előttünk, sehol másutt és nem máskor, és hogyan gondolhatjuk el kapcsolatukat a múlttal, ha nem annak az emlékezésnek a belső epizódjaiban, melyeknek kizárólagos valósága az emlékezés megtörténésének a jelenében keresendő? Ám saját benső életünk szemszögéből mégis egészen másként áll a dolog. Ilyenkor a figyelmünk nem korlátozódik kizárólag saját jelenünkre, hanem AMPIDÀO INTERIOR. BELSŐ TÁGASSÁG.

345

messze kiterjed a múltunkra is. Ez érzéseink révén működik, nevezetesen mély érzéseink révén, tehát azok által, amelyek meghatározzák, hogy kik is vagyunk és milyen is az, ha mi mi vagyunk. Mert ezek az érzések nem ismernek időt, nem ismerik és nem is ismerik el az időt. Természetesen tévedés volna, ha azt mondanám: még mindig az a fiatalember vagyok, aki ott ült az iskolához vezető lépcsőn, az a fiatalember vagyok, aki kezében tartja a sapkáját, akinek pillantása abban a reményben siklik át a leányiskolára, hátha megpillanthatja Maria Joàót. Ez természetesen tévedés, hiszen több mint harminc év telt el időközben. És mégis igaz. A nehéz feladatok előtti szívdobogás ugyanaz a szívdobogás, mint ami elfogott, amikor Senhor Lanções, a matematikatanár lépett az osztályterembe; a tekintéllyel szembeni elfogódottságomban ott vannak agyongyötört apám mindent eldöntő szavai is; és ha tekintetem találkozik egy asszony sugárzó tekintetével, akkor ugyanúgy eláll a lélegzetem, mint amikor tekintetem ablakról ablakra járt, hátha találkozik Maria Joàóéval. Az időben még mindig ott vagyok, azon a távoli helyen, soha nem jöttem el onnan, ott élek abban a múltban, de azt is mondhatnám, abból a múltból élek. Ó, ez a múlt – a jelen, és nem csupán a felvillanó emlékezés rövid epizódjainak formájában. Az ezer meg ezer változás, amelyek előrevitték az időtők, az érzékelés időtlen jelenéhez mérve, futólagosak és nem valóságosak, akár egy álom, de csalókák is, akár az álomképek: azt tükrözik számomra, hogy mint orvos, olyan valaki

346

vagyok, aki mesébe illő bizonyossággal és félelemnélküliséggel rendelkezik, és akihez a fájdalmaikkal és a gondjaikkal fordulnak az emberek. És a segítséget keresők tekintetéből áradó félénk bizalom arra kényszerít, hogy ebben higgyek, ameddig ott állnak előttem. De alighogy eltávoztak, szeretnék utánuk kiáltani: én még mindig az a félénk kisfiú vagyok az iskolához vezető lépcsőn, és semmi jelentősége, sőt voltaképp hazugság, hogy ebben a fehér köpenyben ülök a hatalmas íróasztalnál és tanácsokat osztogatok, ne engedjétek, hogy becsapjon benneteket az, amit nevetséges felületességből jelennek nevezünk. És nem csupán az időben terjedünk ki. A térben is messze túlterjedünk azon, ami látható. Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre. Közelítünk magunkhoz, önmagunkhoz utazunk, amikor a kerekek egyhangú csattogása egy olyan hely felé visz bennünket, ahol otthagytuk életünk egy szakaszát, legyen az bármennyire rövid is. Amikor lábunkkal másodszor lépünk az idegen pályaudvar peronjára, és halljuk a hangosbeszélőt, és összetéveszthetetlen illatokat érzünk a levegőben, akkor nem csak idegen helyre érkeztünk, de bensőnk messzi vidékeire is, önmagunk egyik talán legtávolabbi szegletébe, amelyik, ha máshol vagyunk, teljesen rejtve és láthatatlan marad. Miért fogna el különben az izgatottság, amikor a kalauz kiejti a helység nevét, ha halljuk a fékek csikorgását

347

és az az érzésünk, hogy elnyel a pályaudvari csarnok hirtelen felbukkanó árnyéka? Miért volna különben mágikus esemény, hangtalan drámaisága pillanat, amikor a vonat egy utolsó rándulással végleg megáll? Azért, mert az első lépésektől fogva, amelyeket az idegen és már nem is idegen peronon teszünk, azt az életet folytatjuk, amelyet megszakítottunk, és amelyből kiléptünk, amikor az induló vonat első rándítását éreztük. Mi lehet izgalmasabb annál, mint folytatni egy félbeszakított életet összes kecsegtető ígéretével együtt? Hiba, értelmetlen erőszakos tett, ha abbéli meggyőződésünkben, hogy általa a lényeget ragadjuk meg, csak az 'itt és most'-ra összpontosítjuk figyelmünket. A fontos az volna, hogy nyugodtan és magabiztosan, a megfelelő humorral és a megfelelő melankóliával mozogjunk önmagunk időben és térben kiterjedt belső vidékein, amelyek mi magunk vagyunk. Miért sajnáljuk azokat, akik nem utazhatnak? Mert ők azáltal, hogy külsődlegesen nem képesek kiteljesedni, erre belsőleg sem képesek, képtelenek megsokszorozódni, és így elvették tőlük a lehetőséget, hogy nagy kirándulásokat tegyenek önmagukon belül, és felfedezzék, hogy ki és mi más is lehettek volna még. Amikor kivilágosodott, Gregorius lement a pályaudvarra, és fölszállt az első, a Jurában lévő Moutierba menő vonatra. Valóban voltak olyanok, akik Moutierba utaztak. Valóban. Moutier nem csak az a város volt, ahol a négyszögletes arcú és kefefrizurás férfi ellen veszített, mert nem bírta

348

elviselni azt a lassúságát, ahogyan a lépéseket megtette. Moutier igazi város volt városházával, szupermarketekkel és teeroomnak nevezett teázókkal. Gregorius két óra hosszán át hiába kereste az akkori bajnokság helyszínét. Nem lehet valamit keresni, amiről az ember nem tud semmit. A felszolgáló az egyik teeroomban csodálkozott zavaros, összefüggéstelen kérdésein, majd összesúgott a kolléganőjével. Kora délután ismét Bernben volt, és a felvonóval fölment az egyetemhez. Vizsgaidőszak volt. Beült az egyik üres előadóterembe, és a fiatal Pradóra gondolt, és coimbrai előadótermekre. Bartolomeu páter szavai szerint Prado kíméletlen tudott lenni, ha hiúsággal találkozott. Kíméletlen. A zsebében kinyílt a bicska. És volt nála mindig saját kréta arra az esetre, ha valaki kihívta a táblához, és le akarta járatni. Sok éve már, hogy Gregorius egy szép napon az egyetemisták csodálkozó pillantásai közepette beült ebbe az előadóterembe, hogy meghallgasson egy Euripidésszel foglalkozó előadást. Csodálkozva hallgatta, hogy micsoda elszállt halandzsa az egész előadás. – Miért nem olvassa el újra a szöveget? – a legszívesebben ezt kiáltotta volna oda a fiatal előadónak. – El kell olvasni! Egyszerűen csak el kell olvasni! Amikor a férfi egyre többször szőtt előadásába olyan francia fogalmakat, amelyeket talán azért találtak ki, hogy passzoljanak a rózsaszínű ingéhez, Gregorius egyszerűen felállt és elment. Kár, gondolta most, hogy nem kiáltotta ezt valóban oda ennek a nyikhajnak.

349

Kint néhány lépés után megállt, és visszafojtotta lélegzetét. Odaát Natalie Rubin lépett ki a Haupt könyvkereskedés ajtaján. A csomagban, gondolta, a perzsa nyelvtan van, és Natalie most elmegy a postára, hogy feladja Lisszabonba. Csupán ez mégsem lett volna elegendő, gondolta később Gregorius. Talán ennek ellenére is maradt volna, és addig állt volna a Bubenbergpaltzon, amíg újra meg tudta volna érinteni a tér kövezetét. De akkor, mivel borús idő volt, a korai sötétedés miatt minden patikában felgyújtották a lámpákat. Cortar a luz, hallotta O'Kellyt, és amikor a szavak nem akartak kimenni a fejéből, Gregorius elment a bankjához, és egy nagyobb összeget átutalt O'Kelly számlájára. – Na végre, felhasznál valamit a pénzéből! – mondta az asszony, aki a megtakarításait kezelte. Looslinénak, a szomszédasszonyának azt mondta, hogy hosszabb időre el kell utaznia. Ugye továbbra is összegyűjti a postáját, és utána küldi, ha telefonon megmondja, hova? Az asszony nem bánta volna, ha többet is megtud, de nem volt bátorsága kérdezősködni. – Nincs semmi baj – mondta Gregorius, és kezet adott neki. Fölhívta Lisszabonban a szállodát, és kérte, hogy meghatározatlan időre tartsák fenn számára az eddigi szobáját. Jó, hogy telefonál, mondták, mert csomagja érkezett, és az idős asszony, aki korábban ott járt, ismét hozott számára egy levelet. Telefonon is érdeklődtek utána, följegyezték a telefonálók telefonszámait. Egyébként a szekrényben találtak egy sakkot. Az övé?

350

Gregorius este a Bellevue-be ment vacsorázni, ez volt a legbiztosabb, hogy nem találkozik senkivel. A pincér olyan előzékeny volt vele, akár egy régi ismerőssel. Majd újra a Kirchenfeld híd felé vette útját, amely már nem volt lezárva. Elment addig, ahol a portugál asszony olvasta a levelet. Ahogyan lepillantott, elszédült. Odahaza késő éjszakáig a portugál pestisjárványról szóló könyvet olvasta. Azzal az érzéssel lapozott a könyvben, hogy ő is egyike azoknak, akik tudnak portugálul. Másnap reggel felszállt a zürichi vonatra. A lisszaboni gép röviddel tizenegy óra előtt indult. Amikor kora délután megérkezett, a nap sütött, az ég felhőtlen volt. A taxis nyitott ablakkal közlekedett. A londiner, aki a kofferjét és Natalie Rubin csomagját felvitte a szobájába, megismerte, és úgy dőlt belőle a szó, akár a vízfolyás. Gregorius egy szót sem értett belőle.

351

25

„Quer tomar alguma coisa? Nem inna velem valamit?”, állt a levélben, amit Clotilde kedden elhozott. És ezúttal az aláírás egyszerűbb és bizalmasabb volt: Adriana. Gregorius a három cédulát nézte a telefonhívásokról. Hétfőn este Natalie Rubin telefonált, és nem értette, amikor azt a választ kapta, hogy elutazott. Akkor a perzsa nyelvtant, amivel tegnap látta, talán nem is adta föl a postán? Fölhívta a lányt. Félreértés volt, mondta, csak egy kis utazást tett, és már ismét a szállodában lakik. Natalie beszámolt róla, hogy eredménytelenül keresett szakirodalmat a resistênciáról. – Ha Lisszabonban volnék, fogadok, hogy találnék valamit – mondta Natalie. Gregorius nem szólt semmit. Túl sok pénzt küldött, mondta Natalie a beállt csöndben. Majd: Gregorius perzsa nyelvtanát még ma postára adja. Gregorius hallgatott. – Ugye nincsen ellenére, ha én is megtanulom? – kérdezte Natalie, és egyszerre csak félelem remegett a hangjában, ami egyáltalán nem illett ehhez a nemeskisasszonyhoz, még kevésbé, mint a múltkori nevetése.

352

Nincsen, nincsen, mondta Gregorius, és igyekezett vidám hangot megütni, miért is lenne. – Até logo – mondta Natalie. – Até logo – mondta Gregorius is. Kedd éjjel, amikor Doxiadesszel beszélt telefonon, és most, amikor a leánnyal, miért viselkedett úgy, mint egy analfabéta, ha két ember közelségéről, illetve a köztük lévő távolságáról volt szó. Vagy mindig ilyen volt, csak nem vette észre? És miért nem volt soha olyan barátja, mint amilyen Jorge O'Kelly volt Pradónak? Akivel olyan dolgokról beszélgethetett volna, mint lojalitás vagy szerelem vagy halál? Mariana Eça is telefonált, de nem hagyott üzenetet. Ezzel szemben José António da Silveira azt üzente, szívesen meghívja magához vacsorára, ha egyszer visszajön Lisszabonba. Gregorius kinyitotta a csomagot a könyvekkel. A portugál nyelvtan annyira hasonlított egy latinkönyvhöz, hogy nevetnie kellett, és sötétedésig tanulmányozta. Akkor a Portugália történetét lapozta fel, és megállapította, hogy a Prado születése és halála közötti időszak meglehetősen pontosan egyezett az Estado Novo korszakával. Olvasott a portugál fasizmusról, a P.I.D.E.-ről, azaz a titkosrendőrségről, amelynek Rui Luís Mendes, a lisszaboni mészáros is tagja volt. Megtudta, TARRAFAL-nak hívták a politikai foglyok legszörnyűbb börtönét. A Zöld-foki-szigetekhez tartozó Santiago-szigeten volt, és neve az emberek számára egyet jelentett a kíméletlen politikai üldözéssel. Gregoriust a leginkább azonban mégis

353

az érdekelte, amit a Mocidade Portuguêsáról olvasott, erről a német és olasz minta alapján létrehozott paramilitáris szervezetről, amelyik a fasiszták példájára átvette az ún. római köszöntést, vagyis a karlendítést. Az elemi iskolásoktól az egyetemistákig az egész ifjúságnak be kellett lépnie ebbe a szervezetbe. Ez 1936-ban kezdődött, a spanyol polgárháború idején, amikor Amadeu de Prado tizenhat éves volt. Ő is hordta a mindenki számára kötelező zöld inget? És magasba lendítette a karját, úgy, ahogy Németországban tették? Gregorius a képmást nézte: elképzelhetetlen. De hogyan vonhatta ki magát mindebből? Apja érvényesítette a befolyását? Az a bíró, aki Tarrafal ellenére továbbra is tíz perccel hat óra előtt indult munkába, ekkor jött érte a sofőr, hogy ő legyen az első az Igazságügyi Palotában? Gregorius késő éjszaka ott állt a Praça do Rossión. Meg tudja-e valaha is érinteni úgy, ahogyan megérintette a Bubenbergplatzot? Mielőtt visszatért a szállodába, elment a Rua dos Sapateirosba. O'Kelly patikájában égett a villany, látta az özönvíz előtti telefont a pulton – ez volt az a telefon, amelyet hétfő éjjel Kägi irodájából felcsörgetett.

354

26

Pénteken reggel Gregorius felhívta Júlio Simòest, az antikváriust, és még egyszer elkérte annak a nyelviskolának a címét, amit eldobott, mielőtt visszarepült volna Zürichbe. Az iskola vezetése egy kicsit csodálkozott a türelmetlenségén, amikor kifejtette, hogy nem várhat hétfőig, és ha lehet, nyomban kezdene. A tanárnő, aki nem sokkal ezután megjelent az egyéni tanításra kijelölt teremben, zöld ruhát és zöld vállkendőt viselt, és még a szemét is a ruhájához illő színnel festette ki. Leült a jól fűtött helyiségben a tanári asztalhoz, és fázósan összehúzta vállkendőjét. Cecília a neve, mondta világosan és dallamosan, ami egyáltalán nem illett mogorva és álmos tekintetéhez. Mondja meg neki, kicsoda, és miért akarja megtanulni a nyelvet, kérdezte Gregoriust. Portugálul természetesen, fűzte hozzá aztán olyan arckifejezéssel, amelyből sütött a mélységesen mély unalom. Amikor Gregorius három óra múlva a kimerültségtől zúgó fejjel az utcára lépett, világos lett számára, hogy abban a percben mi is játszódott le benne: a mogorva hölgy pimasz kihívását elfogadta, akárcsak egy váratlan megnyitást a sakktáblán. Miért nem küzdesz az életben soha,

355

holott a sakkban olyan szívósan tudsz küzdeni? – mondta neki Florance többször is. Mert az életben nevetségesnek találom a küzdelmet, felelte, hiszen az embernek saját magával is eleget kell küzdenie. És tessék, most belement a küzdelembe a zöld ruhás nővel, aki szinte hihetetlen éleslátásával mintha megérezte volna, hogy életének ebben a pillanatában így kell vele viselkednie? Gregoriusnak néha úgy tűnt, hogy ez így van, különösen, ha a mogorva felszín mögött felsejlett valamiféle diadalittas mosoly, ami azt jelezte, hogy örül a portugál nyelvben tett előrehaladásának. – Nào, nào – tiltakozott, amikor Gregorius elővette a nyelvtankönyvet –, tem que aprender falando, beszéd közben kell megtanulnia. Gregorius a szállodában lefeküdt az ágyra. Cecília megtiltotta, hogy a nyelvtankönyvet használja. Megtiltotta neki, Mundusnak. Sőt elvette tőle. Szünet nélkül beszélt, és ő is beszélt, noha fogalma sem volt, honnan veszi a szavakat, mais doce, mais suavel, mondta a nő folyton, és ha leheletfinom zöld vállkendőjét a szája elé húzta, és az kidagadt a leheletétől, amikor beszélt, akkor Gregorius arra a pillanatra várt, amikor újra megláthatja az ajkait. Amikor fölébredt, sötétedett már, és amikor Adrianánál becsöngetett, éjszaka volt. Clotilde bekísérte a szalonba. – Merre járt? – kérdezte Gregoriust, alighogy az belépett az ajtón.

356

– Visszahoztam fivére feljegyzéseit – mondta Gregorius, és átnyújtotta Adrianának a borítékot a teleírt papírlapokkal. Adriana vonásai megkeményedtek, keze nem mozdult az ölében. – Miért, mit várt? – kérdezte Gregorius, aki úgy érezte magát, mint egy merész húzás előtt a sakktáblán, amelynek következményeit még nem látta át. – Hogy egy olyan férfi, mint ő, nem mérlegelné, mi a helyes? Egy ilyen megrendülést követően? Egy olyan szemrehányás után, ami mindent megkérdőjelezett, amiért addig síkraszállt? Hogy egyszerűen napirendre tér fölötte? Ezt nem gondolhatja komolyan! Megijedt utolsó szavainak szenvedélyességétől. Felkészült rá, hogy Adriana ki fogja dobni. Az asszony vonásai azonban kisimultak, szinte boldog csodálkozás suhant át arcán. Kinyújtotta kezét, és Gregorius odaadta neki a borítékot. Adriana végigsimított rajta kézfejének a hátával, ahogyan Gregorius első látogatásakor Amadeu szobájában a bútorokon. – Azóta ahhoz a férfihoz jár, akivel sok évvel ezelőtt találkozott Angliában, amikor Fátimával utazott arrafelé. Mesélt nekem róla, amikor... korábban hazajött, méghozzá miattam. Joào a neve, valamilyen Joàó. Most gyakran jár hozzá. Éjjel nem jön haza, ezért a betegeket el kell küldenem. Fönt fekszik a padlón, és a sínpályák útvonalát tanulmányozza. Mindig is bolondult a vasútért, de nem ennyire. Nem tesz jót neki, ez látszik is rajta,

357

arca beesett, lefogyott, borotválatlan, a halálba fogja vinni, érzem. A végén megint nyafogósra váltott a hangja, hallhatóan nem volt hajlandó arra, hogy annak ismerje el, ami: visszavonhatatlanul elmúlt dolognak. Ám azelőtt, hogy rátámadtak az emlékek, arcán megjelent valami, amiből azt lehetett kiolvasni, hogy hajlandó, sőt egyenesen vágyik rá, hogy lerázza magáról az emlékek zsarnoki uralmát, hogy kiszabadulhasson a múlt börtönéből. És ezért Gregorius megkockáztatott valamit. – Már régóta nem tanulmányozza a sínpályákat, Adriana. Már régóta nem jár Joàóhoz. És már régóta nem is rendel. Amadeu halott, Adriana. És ön tudja is ezt. Egy aneurysmába halt bele. Harmincegy évvel ezelőtt, egy fél emberöltővel ezelőtt. Kora reggel. A Rua Augustán. Telefonon értesítették és hívták önt. – Gregorius a homokórára mutatott. – Hat óra huszonhat perckor. Így volt, nemde? Gregorius szédülni kezdett, megkapaszkodott a fotel karfájában. Úgy érezte, nincs annyi ereje, hogy elviselje az öregasszony újabb kitörését, ahogyan az elmúlt héten a rendelőben. Ha elmúlt a szédülés, el fog menni, örökre elmegy innen. Miért gondolta, az isten szerelmére, hogy az ő feladata kiszabadítani ezt az asszonyt a múlt börtönéből, és visszahozni a jelen eleven életébe? Miért tartotta önmagát annak, akire az a sors várt, hogy feltörje Adriana szellemének pecsétjét? Hogyan juthatott eszébe ez az őrültség?

358

A szobában továbbra is csönd honolt. A szédülés enyhült, és Gregorius kinyitotta a szemét. Adriana magába roskadva ült a pamlagon, kezét az arca elé tette, és sírt, sovány teste rángott, sötét vénákkal erezett keze reszketett. Gregorius leült mellé, karját a vállára tette. Adrianának újult erővel patakzottak a könnyei, és belekapaszkodott Gregoriusba. Zokogása aztán lassan alábbhagyott, és helyére a kimerültség nyugalma lépett. Amikor az asszony felegyenesedett és a zsebkendőért nyúlt, Gregorius felállt, és odament az órához. Lassan, akár egy lassított felvételen, kinyitotta a számlap előtti üveget, és a mutatókat beállította az igazi időre. Nem mert megfordulni, egy rossz mozdulat, egy rossz tekintet mindent lerombolhatott. Az üveg halk cuppanással csukódott vissza a számlapra. Gregorius kinyitotta az inga szekrényét, és mozgásba lendítette az ingát. Az óra hangosabban járt, mint várta. Az első másodpercekben olyan volt, mintha a szalont teljesen kitöltené az óra járása. Új időszámítás kezdődött. Adriana úgy nézett, akár egy hitetlenkedő gyermek. Tekintetét az órára szegezte, keze a zsebkendővel félúton megállt, és olyan volt, mintha hirtelen kiesett volna az időből. Aztán történt valami, amiről Gregorius azt gondolta, hogy rengés nélküli földrengést él meg: Adriana tekintete vibrált, elhamvadt, kialudt, majd megnyugodott, és egyszer csak olyan biztonság és fény sugárzott ebből a tekintetből, amelyik azt jelezte, hogy Adriana ismét a jelenben van. Tekintetük

359

találkozott, és Gregorius igyekezett a lehető legmegnyugtatóbban viselkedni, hogy Adriana erőt meríthessen belőle, ha netán újra hatalmába kerítené a nyugtalanság. Clotilde jelent meg a teával, és megállt az ajtóban, tekintetét a járó órára szögezte. Graças a Deus! – mondta halkan. Ránézett Adrianára, és amikor a teát letette az asztalra, a szemében könny csillogott. Milyen zenét hallgatott Amadeu, kérdezte Gregorius kis idő múlva. Először úgy tűnt, mintha Adriana nem értette volna a kérdést. Figyelmének minden bizonnyal hosszú utat kellett megtennie, mielőtt megérkezett a jelenbe Az óra járt, és minden ütésével azt az újdonságot hirdette, hogy minden megváltozott. Aztán Adriana egyszer csak felállt, és feltett egy lemezt Hector Berlioztól. Les Nuits d'Été, La Belle Voyageuse, La Captive, La Mort d'Ophélie. – Órákig el tudta hallgatni – mondta. – De mit is mondok: napokig. – Újra leült a pamlagra. Gregorius biztos volt benne, hogy Adriana akar még valamit mondani. Úgy szorította a lemez borítóját, hogy elfehéredett a keze. Nyelt egyet. Szája sarkában finom nyálhólyagocskák jelentek meg. Nyelvével végigsimított ajkán. Majd fejét hátratámasztotta a pamlagon, mint aki megadja magát a fáradtságnak. A fekete bársonyszalag fölcsúszott, és egy darabon látni engedte a sebhelyet. – Ez volt Fátima kedvenc zenéje – mondta.

360

Amikor a zene elhallgatott, a csöndet ismét megtörte az óra ketyegése. Adriana egyenes derékkal leült, és megigazította a bársonyszalagot. Hangjából annak az embernek a nyugodt csodálkozása és megkönnyebbült biztonsága csendült ki, aki éppen leküzdött egy komoly belső akadályt, amit eladdig legyőzhetetlennek vélt. – Szívszélhűdés. Alig volt harmincöt éves. Amadeu képtelen volt felfogni. Fivérem, aki hihetetlen, szinte embertelen gyorsasággal rá tudott állni minden újra, és szellemi készenléte ugrásszerűen megnőtt, amikor észlelte a hirtelen kihívást, olyannyira, hogy úgy tűnt, akkor él csak igazán, ha egyszerre csak szembe találja magát egy váratlan, lavinaszerűen lezúduló eseménnyel, ez az ember, akinek a valóság soha nem volt eléggé valóságos, képtelen volt elhinni, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Fátima arcának fehér némasága nem a múló álom csöndje. Megtiltotta, hogy felboncolják, elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy késekkel felszabdalják, a temetést is egyre halogatta, és ráordított az emberekre, akik a valóságra akarták emlékeztetni. Azt se tudta, mit csinál, megrendelte a gyászmisét, majd lemondta, aztán elfelejtette, hogy lemondta, és lehordta a papot, amikor nem történt semmi. Tudnom kellett volna, Adriana, mondta, szívritmuszavarai voltak, és én nem vettem komolyan, orvos vagyok, de nem vettem komolyan; bármelyik betegemnél komolyan vettem volna, de nála az idegek rovására írtam, nézeteltérése volt a többi asszonnyal az otthonban, hiszen nem képzett óvónő, mondták a többiek,

361

hanem csak egy jó házból való elkényeztetett úrilány, egy gazdag orvos felesége, aki azt se tudja, mivel üsse agyon az idejét, és ez szörnyen bántotta, hiszen olyan jól értett hozzá, isten áldotta tehetsége volt hozzá, a gyerekek a tenyeréből ettek, és a többiek irigyek voltak rá; sikerült a szomorúságát elterelnie, hogy nem volt gyermeke, és ez valóban jól sikerült neki, ezért is bántották annyira a támadások; védtelen volt ezekkel szemben, amelyek felemésztették, és ezért kezdett akadozni a szíve, néha úgy látszott, tachycardiáról van szó, komolyan kellett volna vennem, Adriana, miért is nem küldtem egy specialistához, ismertem is egyet, akivel együtt tanultam Coimbrában, híres orvos lett, csak föl kellett volna hívnom, miért is nem tettem meg, még csak meg se hallgattam, képzeld el, meg se hallgattam. Mama halála után egy évvel tehát újból gyászmisén voltunk, ő is így akarta volna, mondta, és egyébként is, a halálnak formát kell adni, legalábbis ezt mondják a vallások, de nem tudom, Amadeu gondolatai hirtelenében elbizonytalanodtak, nào sei, nào sei, egyre csak ezt mondogatta. A mama lelki üdvéért mondott misén egy sötét sarokba ült, hogy ne tűnjék fel, hogy nem követi a liturgiát, Rita nem is értette, hiszen ezek gesztusok csupán, egyfajta keret, mondta, ministráltál is, és a papánál is így volt. De most, Fátima halála esetében annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy az egyik pillanatban részt vett a liturgiában, a másikban mereven ült, és ami a

362

legszörnyűbb volt, hibázott a latin szövegben. Ő! Hibázott! Nyilvánosság előtt soha nem sírt, tehát a sírnál sem. Február harmadika volt, az időjárás rendkívül enyhe, de folyton dörzsölte a kezét, mert a keze fázós volt, majd amikor a koporsót kezdték leengedni a sírba, a zsebébe dugta a kezét, és olyan tekintettel követte a koporsót, ahogy sem ez előtt, sem ez után nem láttam nézni. Annak az embernek a tekintete volt ez, aki akkor és ott mindenét eltemette, amije volt, a szó szoros értelmében mindenét. Egészen másképpen állt ott, mint ahogyan a papá és a mamà sírjánál, mert akkor úgy állt ott, mint aki hosszasan felkészült erre a búcsúra, és tudja, hogy ez egyben egy lépés a saját élete felé is. Mindenki érezte, hogy még egyedül szeretne maradni a sírnál, így elindultunk. Ahogy visszapillantottam, Fátima apja mellett állt, aki szintén ott maradt, papá egyik régi barátja, az ő házában ismerte meg Amadeu Fátimát, és szinte hipnotikus álomban jött haza. Amadeu átölelte a magas férfit, aki kabátja ujjával törölgette a szemét, majd hangsúlyozottan határozott léptekkel távozott. A fivérem lehajtott fejjel, becsukott szemmel és összekulcsolt kézzel állt a nyitott sír előtt, legalább egy negyedóráig. Esküdni mernék, hogy imádkozott, biztos, hogy imádkozott. Szeretem az imádkozó embereket. Szükségem van arra, hogy lássam őket. Szükségem van az imádkozó ember látványára a felületesség és a gondolatnélküliség alattomos mérgével szemben.

363

Gregorius maga előtt látta Pradót, az iskolás gyereket, ahogyan a liceu aulájában arról beszélt, hogy szereti a katedrálisokat. Hallotta, amint Joào Eça ezt mondja: O sacerdote ateu. Gregorius arra számított, hogy a búcsúzáskor először nyújtanak egymásnak kezet Adrianával. Ám akkor az idős asszony, akinek egy ősz tincs az arcába hullott, lassan odament hozzá, egészen szorosan megállt előtte, így Gregorius érezte a parfüm és gyógyszer illatának különös keverékét. Szeretett volna hátralépni, de volt valami parancsoló abban, ahogyan Adriana lehunyta szemét és kezét Gregorius arcához emelte. Akár egy vak, úgy simított végig Gregorius arcán hideg és reszkető ujjaival, amelyek épp csak érintették az arcát. Keze a szemüveghez érve megállt. Prado aranykeretes kerek szemüveget hordott. Ő, Gregorius volt az az idegen, aki véget vetett az idő mozdulatlanságának és megpecsételte a fivér halálát. De ő volt egyben a fivér is, aki a történet elmondásakor újra életre kelt. Az a fivér – és Gregorius e pillanatban biztos volt ebben –, akinek valahogyan köze volt a sebhelyhez, amelyet a bársonyszalag rejtett el és köze volt a vörös cédrusokhoz is. Adriana zavartan állt előtte, a földre pillantott. Gregorius mindkét kezével megfogta a vállánál. – Újra eljövök majd – mondta.

364

27

Még félórája sem feküdt az ágyon, amikor a portás jelezte, hogy látogatója érkezett. Nem hitt a szemének: Adriana volt, aki botra támaszkodva a szálloda előcsarnokának a közepén állt, hosszú fekete kabátba burkolódzva, fején a horgolt kendővel. Annak az asszonynak a megható és patetikus látványát nyújtotta, aki házát évek óta először hagyta el, és egy olyan világba keveredett, amelyiket már nem ismert, és ezért le sem mert ülni. Kigombolta a kabátját, és két borítékot vett elő. – Szeretném... szeretném, ha ezt elolvasná – mondta mereven és bizonytalanul, mintha kint a világban a beszéd is nehezebb volna vagy legalábbis más, mint otthon a négy fal között. – Az egyik levelet akkor találtam meg, amikor mamà halálát követően rendet csináltunk a házban. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem került Amadeu kezébe, de elfogott valami sejtés, amikor kivettem papá íróasztalának titkos rekeszéből, és eldugtam. A másikat Amadeu halála után találtam íróasztalában a papírok között egy nagy összevisszaságban. – Félénken nézett Gregoriusra. – Én... én nem szeretném, ha én lennék az egyetlen, aki ismeri ezeket a leveleket. Rita, hát igen, Rita, ő nem értené őket. És rajta kívül nincsen senkim.

365

Gregorius egyik kezéből a másikba tette a borítékokat. Kereste a szavakat, de nem találta. – Hogy jött el egyáltalán ide? – kérdezte végül. Clotilde kint a taxiban várt. Amikor Adriana belesüppedt a párnázott hátsó ülésbe, úgy látszott, hogy ez a kirándulás felemésztette minden erejét. – Adeus – mondta Gregoriusnak búcsúzóul, mielőtt beszállt a taxiba. Közben kezet nyújtott Gregoriusnak, aki érezte csontjait, és a vénákat a keze fején. Csodálkozva érezte, milyen erős és határozott az asszony kézszorítása, majdnem olyan, mint azoké, akik reggeltől estig kint élnek a mozgalmas világban, és naponta tucatszor szorítanak kezet valakivel. Ezt a meglepően erős, szinte rutinszerű kézszorítást Gregorius még akkor is érezte, amikor az induló taxi után nézett. Gondolataiban az a negyvenéves asszony jelent meg, amilyennek Coutinho lefestette, amikor arról a parancsoló hangról beszélt, ahogyan Adriana a betegekkel bánt. Ha nem élte volna át a magzatelhajtás sokkját, és ha aztán a fivére élete helyett a saját életét élhette volna, mennyire más ember volna most! Gregorius a szobájában először a vastagabb borítékot nyitotta ki. Amadeu levele volt az apjához, a bíróhoz. Soha nem küldte el, és hosszú éveken át mindig átdolgozta, ez látszott a sok javításból, amelyeken nemcsak az látszott, hogy különböző tintákat használt, de az is, hogy miképp fejlődött kézírása. Tisztelt Apám, így szólt az eredeti megszólítás, amelyből később Tisztelt és félt Apám lett, majd

366

még később Amadeu hozzáfűzte: Szeretett Papám, majd az utolsó módosítás: Titokban szeretett Papám. Amikor a sofőrje ma reggel kivitt a pályaudvarra, és én a kényelmes ülésen, amelyen különben Apámuram szokott reggelente ülni, már tudtam, hogy mindazokat az ellentmondásos érzéseket, amelyek úgy érzem, szétszakítanak, szavakba kell majd foglalnom, ha nem akarok továbbra is áldozatul esni nekik. Úgy vélem, valamit kifejezni azt jelenti, hogy megőrizzük az erejét, de megfosztjuk ijesztő voltától, írja Pessoa. Levelem végén tudni fogom, igaza van-e. Mindazonáltal sokáig eltart majd, míg szert teszek erre a tudásra; ugyanis már most érzem, pedig még csak alig fogtam bele, hogy hosszú és nehéz lesz az út addig a tisztánlátásig, amit most, e levelet írva meg akarok találni. És elfog a félelem, ha arra gondolok, amit Pessoa elfelejtett megemlíteni: annak a lehetőségét, hogy közben elvéthetjük a dolgot. Mi történik akkora dolog erejével és ijesztő voltával? Sikeres félévet kívánok neked, mondta Apámuram, mint mindig, amikor visszamentem Coimbrába. Sem e búcsúzásokkor, sem más alkalommal Apámuram soha nem használt olyan szavakat, melyekkel azt az óhaját kívánta volna kifejezésre juttatni, hogy a kezdődő félév az én megelégedettségemre, sőt örömömre szolgáljon. Amikor az autóban a finom kárpitozáson

367

végigsimítottam, az jutott eszembe: ismeri-e egyáltalán ezt a szót: prazer? Volt-e valaha is fiatal? Valamikor aztán találkozott a Mamával. Noha minden úgy történt, mint máskor mindig, ez alkalommal valahogyan mégis másképpen, Papá. Még egy év, és akkor remélhetőleg visszatérsz, mondtad, amikor már kint voltam. Ez a mondat fojtogatni kezdett, az volt az érzésem, elbotlom. Ezt a mondatot egy meggörbült hátú, elgyötört férfi mondta ki, és nem a bíró. Az autóban ülve aztán megpróbáltam kihallani belőle az egyszerű és tiszta szeretetet. Mert a mondat valahogyan félresikerültnek hangzott, ugyanis tudtam: mindenekelőtt azt szeretné, ha fia, az orvos a közelében lenne, és segítene neki a fájdalmak elleni küzdelemben. – Beszél néha rólam? – kérdeztem a kormánynál ülő Enriquét. Sokáig nem válaszolt, és úgy tett, mint aki a forgalmat figyeli. – Azt hiszem, nagyon büszke magára – mondta végül. A portugál gyerekek szüleiket egészen az ötvenes évekig ritkán tegezték, többnyire inkább közvetett formában szólították meg őket: o pai, a màe, ezt Gregorius Cecíliától tudta, aki először őt is vocêval szólította meg, hogy azután egy idő elteltével javasolja, hogy térjenek át a tura, mert a másik megszólítás olyan merev, hiszen végül is a vossa marcê, azaz a kegyelmes uram rövidülésével jött létre. A tegezéssel, illetve az Apámuram megszólítással az ifjú Prado mind a bizalmas, mind

368

pedig a szertartásos megszólításban túllépett a szokásos formákon, és úgy döntött, hogy váltogatja őket. Vagy talán nem is volt szó döntésről, csupán a bizonytalan érzés keresett magának megfontolatlanul természetes kifejezést? A sofőrnek feltett kérdéssel ért véget a levélnek ez az oldala. Prado nem számozta meg az oldalakat. A folytatás váratlan volt, és más tintával is írták, vagy Adriana döntött a sorrendről? Apámuram bíró – tehát olyan ember, aki megítél, elítél és büntet. „Már nem tudom, hogy miért – mesélte nekem egyszer a bátyja, Ernesto –, de az az érzésem, hogy ez már a születésekor eldöntetett. „Igen, gondoltam akkor, pontosan. Elismerem: odahaza Apámuram nem viselkedett bíróként: más apákkal összehasonlítva, nem ítélkezett gyakrabban, inkább kevesebbszer. És mégis, Apa, a szótlanságát, a néma jelenlétét gyakorta éreztem ítélkezőnek, bíróinak, sőt bíróságinak. Apámuram – így képzelem –, igazságos bíró, teli jóindulattal, nem olyan bíró, akinek kemény és megbocsátani nem tudó ítéletei saját életének nélkülözései és sikertelensége miatti haragból születnek, de nem is saját eltitkolt vétségei miatt érzett, de titkolt rossz lelkiismeretéből. Apámuram nyilván kimeríti a megértés és a lágyszívűség törvény adta lehetőségeit. Ennek ellenére mindig szenvedtem attól, hogy olyasvalaki vagy, aki mások fölött törvényt ül. „A bírók azok az emberek, akik másokat

369

börtönbe küldenek?”, kérdeztem tőled az iskolában töltött első nap után, amikor mindenki előtt kellett válaszolnom az apám foglalkozására vonatkozó kérdésre. A szünetben ugyanis erről beszélgettek a többiek. Amit mondtak, nem hangzott sem megvetően, sem vádlón; inkább csak a kíváncsiság és a szenzáció hajhászásának az a fajtája szólt belőlük, amelyik alig különbözik, a kíváncsiságtól, és ami csak akkor ébredt föl bennük, amikor egy másik diák azt mondta, hogy apja a vágóhídon dolgozik. Ettől fogva mentem kerülő utakon, csak hogy ne kelljen elmennem a börtön előtt. Tizenkét éves voltam, amikor az őrök mellett belopództam a bírósági tárgyalóterembe, hogy lássalak, miként ülsz talárban a bírói emelvényen. Akkor még egyszerű bíró voltál, még nem a Legfelsőbb Bíróságon dolgoztál. Büszkeséget éreztem, de egyben rettenetesen meg is ijedtem, ítélethirdetésről volt szó, egy notórius tolvaj, egy nő ítéletének kihirdetéséről, akit börtönbüntetésre ítéltek, visszaesőként próbaidőre való felfüggesztés nélkül. Az asszony középkorú volt, arca elgyötört, csúnya és visszataszító. Ennek ellenére minden összerándult bennem, úgy éreztem, minden egyes sejtem görcsbe rándul és megmerevedik, amikor elvezették és eltűnt a bíróság épületének katakombáiban, amelyeket sötétnek, hidegnek és nedvesnek képzeltem el. Úgy találtam, a védő nem végezte jól a dolgát, feltehetőleg kirendelt védő volt, aki

370

mondatait csak érzéketlenül elhadarta, semmit nem lehetett megtudni az asszony indítékairól, ő maga sem szolgált magyarázattal, nem csodálnám, ha írástudatlan lett volna. Később ébren feküdtem a sötétben, és védőbeszédet tartottam az érdekében, amiben nem az államügyészt akartam megcáfolni, hanem veletek szemben megvédeni az asszonyt. Rekedtre beszéltem magam, és a végén a hangom is elment, és elapadt a szavak áradata is. Kiürült fejjel álltam előttetek, bénultan attól, hogy elfogytak a szavaim, ami nekem akkor éber öntudatlanságnak tetszett. Amikor fölébredtem, világos lett a számomra, hogy a végén egy olyan vád ellen védekeztem, amelyet Apámuram soha nem mondott ki. Istenített fiadat soha nem vádoltad semmiféle súlyos vétséggel, soha, egyetlenegyszer sem, és néha azt gondolom, hogy mindazt, amit tettem, ezért tettem: hogy megelőzzem azt a vádat, amelyről azt gondoltam, ismerem, holott semmit sem tudtam róla. Nem ez a végső oka annak, hogy orvos lettem? Hogy megtegyek minden embertől telhetőt hátad csigolyaízületeinek pokoli kórja ellen? Hogy megvédjem magam a szemrehányásoktól, mert nem viseltetem elég részvéttel néma szenvedésed iránt? Meg akartam védeni magam attól a szemrehányástól, amellyel elüldözted magadtól Adrianát és Ritát, mert végül is jogos volt a szemrehányásod. De hadd térjek vissza a bírósághoz. Soha nem fogom elfelejteni azt a hitetlenséget és

371

megrökönyödést, ami annak láttán fogott el, hogy az államügyész és a védő az ítélet kihirdetését követően odament egymáshoz és együtt nevettek. Azt hittem, hogy az ilyesmi nem lehetséges, és a mai napig sem értem. A javatokra írom a következőt: amikor az iratokkal a hónotok alatt elhagytátok a termet, arcotok komoly volt, szemetekben látni lehetett a sajnálkozást. Mennyire vágytam aztán, hogy valóban munkáljon bennetek ez a sajnálat, hogy a cella súlyos ajtaja bezárul a tolvaj mögött, hogy óriási, elviselhetetlenül hangos csörömpöléssel ráfordítják a kulcsot a zárra. Soha többé nem tudtam elfelejteni ezt a tolvaj asszonyt. Sok évvel később egy áruházban láttam egy másik tolvajt, egy káprázatos szépségű fiatalasszonyt, aki művészi ügyességgel tüntetett el csupa csillogó holmit a kabátja zsebében. Azon kaptam magam, hogy örülök a látványnak, és megzavarodva követtem a tolvajt merész rabló hadjáratán emeletről emeletre. Csak nagyon lassan fogtam föl, hogy képzeletemben ez az asszony a másik tolvajt bosszulja meg, akit Apámuramék a börtönbe küldtek. Amikor láttam, hogy az áruházi detektív közeledik feléje, odasiettem hozzá, és gyorsan odasúgtam neki: „Cuidado!” Lélekjelenlétére elállt a lélegzetem. „Vem, amor”, mondta, és belém karolt, fejét a vállamra hajtva. Az utcán rám nézett, és ekkor megjelent szemében a félelem, amely meglepően ellentmondott fesztelen hidegvérrel elkövetett cselekedetének.

372

„Miért?” A szél arcába fújta dús haját, és egy pillanatra eltakarta a tekintetét. Kisimítottam a haját a homlokából. „Hosszú történet”, mondtam, „de hogy rövid legyek: szeretem a tolvaj nőket. Föltéve, hogy tudom a nevüket”. Ajkával csücsörített, és egy pillanatig gondolkodott. „Diamantina Esmeralda Ermelinda.” Mosolygott, csókot nyomott a számra, és eltűnt a sarkon túl. Ezt követően az asztalnál diadalittasan és a titkos győzelem érzésével ültem szembe Apámurammal. És abban a pillanatban a világ összes női tolvaja gúnyt űzött a világ összes törvénykönyvéből. A törvénykönyveitek: amióta csak gondolkodni tudok, a fekete bőrbe kötött egyforma kötetek tiszteletet ébresztettek bennem, mózesi tiszteletet. Nem olyan könyvek voltak, mint a többiek, és ami bennük állt, annak különleges rangja volt, és egyedülálló méltósága. Annyira távol álltak a megszokott dolgoktól, hogy meglepődve tapasztaltam, hogy portugál szavakat találok bennük – még ha nehézkes, barokkos és cikornyás kifejezések voltak is, melyeket, úgy tűnt, egy másik, egy hideg bolygó lakói találtak ki. Idegenségüket és távoli voltukat tovább fokozta a polcok felől áradó szúrós porszag, ami azt a homályos gondolatot ébresztette bennem, hogy ez a könyvek lényegéhez tartozik, hogy soha senki le

373

nem veszi őket a polcról, és hogy magasztos tartalmukat megtartják maguknak. Sokkal később, amikor már kezdtem sejteni, hogy miben áll egy diktatúra önkénye, néha magam előtt láttam gyermekkorom használatlan törvénykönyveit, és ilyenkor gyermeki gondolataimban szemrehányást tettem, hogy Apámuram nem fogta e köteteket, és vágta Salazar pribékjeinek arcába. Apámuram soha nem tiltotta meg, hogy e köteteket levegyük a polcról, nem, ez nem hangzott el soha, a nehéz és méltóságteljes kötetek maguk tiltották meg drákói szigorúsággal, hogy akár csak egy milliméterrel is arrébb toljuk őket. Milyen gyakran surrantam kisgyermekként dolgozószobádba, és küzdöttem heves szívdobogások közepette azzal, hogy egy kötetet a kezembe vegyek, és belepillantsak e könyv szent tartalmába! Tízéves voltam, amikor ezt végre megtettem, reszkető ujjakkal, és többször az előcsarnok felé pillantva, nehogy rajtakapjanak. Foglalkozásod misztériumának akartam a nyomára lelni, meg akartam érteni, hogy ki vagy, amikor nem a családoddal vagy, hanem kint a nagyvilágban. Óriási csalódás volt, amikor rájöttem, hogy a könyv fedelei között lapuló csikorgó, sablonos fordulatokból álló nyelvezet nem tartalmaz semmiféle kinyilatkoztatást, semmi olyasmit, amibe az ember egyszerre reménykedve és félve beleborzonghatna.

374

Mielőtt a tolvaj asszony tárgyalását követően Apámuram felállt volna, pillantásunk találkozott. Nekem legalábbis így tűnt. Reméltem – és még hetekig élt bennem ez a remény –, Te magad leszel az, aki ezt szóba hozod. Végül aztán színt váltott ez a remény, és csalódásnak adta át a helyét, amely tovább feketedett, egészen addig, hogy már majdnem lázadássá és haraggá fajult: túl fiatalnak tartottál ehhez, túlságosan korlátoltnak? De ez nem illett ahhoz, hogy különben sokat követeltél, és magától értetődően sokat vártál tőlem. Kínos volt ez Apámuram számára, hogy a fia talárban látta? De nekem soha nem volt az az érzésem, hogy röstelled a foglalkozásodat. A végén féltél a kételyeimtől? Akkor is voltak kételyeim, amikor még félig gyermek voltam; ezt tudta Apámuram, ehhez elég jól ismert engem, legalábbis remélem. Gyávaságról volt tehát szó – egyfajta gyengeségről, amit egyébként soha nem hoztam kapcsolatba Apámurammal? És én? Én miért nem hoztam ezt magam szóba? A válasz egyszerű és világos: Apámuramat kérdőre vonni, ez olyan dolog lett volna, amit egyszerűen nem lehetett megtenni. Ez romba döntötte volna a család egész kapcsolatrendszerét, egész építményét. És ez nem csak hogy olyasmi volt, amit nem lehetett megtenni, hanem olyasmi, amit még csak elgondolni sem lehetett. Ahelyett, hogy elgondoltam és megtettem volna, képzeletemben a két képet egymásra helyeztem: a szeretett

375

családapáét, a némaság urát, és a taláros férfiét, aki kimért szavakkal, túlcsorduló ékesszólással és zengő, érinthetetlen hangon beszélt a bíróság termében, egy olyan teremben, amelyben minden úgy visszhangzott, hogy engem a hideg rázott. És ahányszor végigmentem a képzelőerőnek ezen az exercitiumán, megijedtem, mert nem volt semmiféle ellenvélemény, amelyik megvigasztalhatott volna, hanem a maga egyöntetűségében jelent meg előttem. Ez kemény dolog volt, Atyám, hogy minden ezen a rendíthetetlen módon kapcsolódik egymásba, és ha már egyáltalán nem bírtam elviselni, hogy ott volt bennem Atyám, akár egy kőszobor, akkor azt a gondolatot hívtam segítségül, amitől különben eltiltottam magamat, azt, hogy Neked és Mamának olykor mégiscsak ölelkeznetek kellett. Miért lettél bíró, Papá, és nem védő? Miért álltál a büntetők oldalára? Bíráknak is kell lenniük, valószínűleg ezt mondtad volna, és természetesen tudom, hogy ez ellen a mondat ellen nincs mit csinálni. De miért lett éppen az apám az egyikük? Eddig tartott a még élő apához írott levél, az a levél, amit Prado, az egyetemi hallgató írt Coimbrában, és könnyen elképzelhető volt, hogy nyomban az említett visszatérést követően írta meg. A következő lapon változott a tinta és a kézírás is. A tollvezetés most öntudatosabb volt, lazább és kiírtabb volt az orvosi feljegyzések foglalkozási

376

rutinja folytán. És az igealakok elárulták, hogy a bíró halála után készültek. Gregorius utánaszámolt: Prado tanulmányainak befejezése és az apa halála között tíz év telt el. Ilyen hosszú időre bennrekedt volna a fiúban az apával megkezdett néma párbeszéd? Az érzések mélységes mélyén tíz év szempillantás csupán, és ezt Pradónál senki sem tudta jobban. A fiúnak meg kellett várnia, amíg apja meghal, hogy folytatni tudja a levelet? Az egyetemi tanulmányok után Prado visszatért Lisszabonba, és a neurológiai klinikán dolgozott, ezt Gregorius Mélodie-tól tudta. – Én kilencéves voltam, és boldog, hogy megint köztünk van; ma azt mondanám, ez hiba volt – mondta Mélodie. – De hát honvágya volt Lisszabon után, mindig is honvágya volt, alighogy elment valahova, már vissza is akart jönni, egyrészt bolondult a vasútért, másrészt mindig honvágya volt, teli volt ellentmondással az én nagy és ragyogó bátyám, egyrészt szívesen utazott, vonzotta a messzi táj, lenyűgözte a transzszibériai vasút, Vlagyivosztok szent városnévként hangzott a szájából, de ott volt a másik fele is, az, akit gyötört a honvágy, olyan ez, szokta volt mondani, mint a szomjúság, hogy ha kitör rajtam a honvágy, akkor az olyan, mint akit elviselhetetlen szomjúság gyötör, talán ismernem kell minden vasútvonalat, hogy bármikor hazatérhessek, Szibériában nem bírnám ki, képzeld el négy napon és négy éjjelen át a kerekek zakatolása, egyre messzebbre vinne Lisszabontól, egyre messzebbre.

377

Már világos volt, amikor Gregorius félretette a szótárt, és megdörzsölte égő szemét. Behúzta a függönyt, és lefeküdt ruhástul. El fogom veszteni magam. Ez a gondolat járt a fejében, és arra sarkallta, hogy utazzon el, és menjen el a Bubenbergplatzra, amelyet többé nem tudott megérinteni. Mikor volt ez? És ha el akarom veszíteni magamat? Gregorius könnyű álomba merült, amelyen azonban viharzó gondolattöredékek söpörtek végig. A zöld Cecília a bírót állhatatosan kegyelmes úrnak szólította, drága és csillogó tárgyakat lopott, gyémántokat és más drágaköveket, mindenekelőtt azonban neveket, neveket és csókokat, amelyeket zakatoló vonatok szállítottak Szibérián át egészen Vlagyivosztokig, ahonnan túlságosan messze volt Lisszabon, a bíróságok és a fájdalmak városa. Meleg szél csapott az arcába, amikor déltájban széthúzta a függönyöket és kinyitotta az ablakot. Percekig ott állt, és érezte, hogy arca miként lesz száraz és forró a sivatagi szélviharban. Életében másodszor fordult elő, hogy szobájába rendelt valami ennivalót, és amikor maga előtt látta a tálcát, az a régi utazás jutott az eszébe, Párizs és az a bolondos utazás, amelyet Florance javasolt a konyhában elköltött első közös reggelijük után. Testi vágy, megelégedettség és biztonság. A leginkább mulandó a testi vágy, mondta Prado, majd a megelégedettség követi, és a végén a biztonság érzése is lerombolódik. Ezért van szükség lojalitásra, a léleknek az érzelmeken túli pártfogására. Egy leheletnyi örökkévalóság. De

378

valójában sohasem rám gondoltál, mondta a végén Florance-nak, aki nem cáfolta meg. Gregorius felívta Silveirát, aki meghívta estére vacsorázni. Majd becsomagolta az Iszfahánról készült albumot, amit Schnyderék ajándékoztak neki Elfenauban, aztán a szobapincérrel elmagyaráztatta magának, hol vásárolhat ollót, rajzszöget és ragasztószalagot. Épp indulni akart, amikor Natalie Rubin kereste telefonon. Csalódott volt, hogy a perzsa nyelvtan még nem érkezett meg, pedig expressz adta fel. – A legjobb lett volna, ha magam viszem el! – mondta, majd saját szavaitól megijedve és egy kicsit zavarban azt kérdezte, mit csinál Gregorius a hét végén. Gregorius nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Egy iskolában ülök majd, ahol nincs villany, de vannak patkányok, és arról olvasok, hogy milyen nehezére esett egy fiúnak szeretni az apját, aki – fájdalmai vagy bűnei miatt – öngyilkos lett, de ezt senki nem tudja. – A tanár úr most... – mondta Natalie. – Nem – mondta Gregorius –, nem űzök tréfát magából. Pontosan úgy van, ahogyan mondtam. Csak: képtelenség megmagyarázni, egyszerűen képtelenség, és akkor még itt van ez a sivatagi szél is... – Rá se... rá se ismerek a tanár úrra. Ha én ezt... – Nyugodtan kimondhatja, Natalie, néha én magam sem hiszem. Persze, rögtön telefonál, amint megérkezik a nyelvtan, mondta aztán Gregorius.

379

– Perzsául is ebben a híres-nevezetes patkányiskolában fog tanulni? – És a lány maga is nevetett saját szóalkotásán. – Természetesen. Hiszen Perzsia ott van. – Föladom. Nevettek mindketten.

380

28

Papá, miért nem beszéltél nekem a kételyeidről, a belső harcaidról? Miért nem mutattad meg nekem az igazságügyi miniszterhez írott leveleidet, a szolgálatból való elbocsátás iránti kérvényeidet? Miért semmisítetted meg őket mind, aminek következtében most úgy fest a dolog, mintha soha nem is írtad volna meg őket? Miért csak Mamàtól hallhattam a nekibuzdulásaidról, aki szégyenkezve mesélt róluk, noha büszkeségre adnának okot? Ha a fájdalmak kergettek végül a halálba, akkor rendben van, ellenük én sem tehettem volna semmit. Fájdalmak esetén a szavak ereje hamar semmivé foszlik. Ám ha mégsem a fájdalmak kényszerítettek erre a végső lépésre, hanem az a tudat, hogy vétkes vagy és csődöt mondtál, mert a végén nem volt erőd ahhoz, hogy szakíts Salazarral, és többé ne hunyj szemet a vér és a kínzások fölött, akkor miért nem beszéltél velem? A fiaddal, aki valamikor pap akart lenni? Gregorius felnézett a papírokból. A forró afrikai levegő beáramlott Senhor Cortês irodájának nyitott

381

ablakán. A rothadásnak indult hajópadlón vándorló fénypászmák ezen a napon sárgának látszottak, nem úgy, mint legutóbb. A falakon kivágott képek Iszfahánról. Ultramarinkék és arany, arany és ultramarinkék, és még több belőlük, kupolák, minaretek, piacok, bazárok, és a lefátyolozott nők éjfekete és az élet után sóvárgó tekintete. Témáni Elifáz, súahi Bildád és naami Zófár. Elsőként a pulóverébe tekert Bibliát kereste; a pulóvere már penész- és dohszagú volt. Isten csapásokkal sújtotta Egyiptomot, mert a fáraó megátalkodottan ragaszkodik akaratához, mondta Prado O'Kellynek, pedig Isten maga volt az, aki ilyennek teremtette! És azért teremtette ilyennek, hogy azután látványosan bemutathassa a hatalmát rajta! Micsoda egy hiú és öntetszelgő Isten! Micsoda egy hetvenkedő alak! Gregorius kikereste a történetet: így volt. Fél napon át vitatkoztak erről, mesélte O'Kelly, hogy Prado Istent a beszédében valóban hetvenkedőnek, gabarolának vagy fanfarràónak nevezze-e. Hogy ez talán mégiscsak túlságosan messzire menne, ha az Urat – még ha csupán egy pimasz szó elhangzásának időtartamára is – egy szintre helyeznék egy nagypofájú utcagyerekkel. Jorge meggyőzte Amadeut, aki hagyta is ezt. Gregorius egy pillanatra csalódott O'Kellyben. Gregorius végigment a házon, kikerülte a patkányokat, leült arra a helyre, amelyről nemrég azt gondolta, hogy ott ült Prado, és tekintete találkozik Maria Joàóéval. A pincében végül megtalálta az egykori könyvtárat, ahol az ifjú

382

Amadeu – Bartolomeu atya beszámolója szerint – hagyta, hogy rázárják az ajtót, mert egész éjszaka olvasni akart. Ha Amadeu elolvas egy könyvet, akkor nem marad benne betű. A polcok üresek voltak, porosak, piszkosak. Az egyetlen könyv, amelyik megmaradt, az egyik polcot támasztotta alulról, hogy nehogy leessen. Gregorius a korhadt hajópadlóból tört egy darabot, és a könyv helyére tolta. Majd kiporolta a kötetet, és lapozott benne. Juana la Loca életrajza volt. Magával vitte Senhor Cortês irodájába. Antonio de Oliveira Salazar, a nemesi származású professzor esetében sokkal könnyebben lépre mentek az emberek, mint Hitler, Sztálin vagy Franco esetében. Ezzel a söpredékkel Te soha nem álltál volna szóba, ettől megóvott volna az intelligenciád és csalhatatlan érzéked a stílus iránt, Te soha nem lendítetted volna üdvözlésre a karodat, erre mérget veszek. De a feketébe öltözött ember intelligens és koncentrált arckifejezésével a keménykalap alatt, az más, néha azt gondoltam, talán úgy érezted olykor, hogy rokonok vagytok. Természetesen nem a kegyelmet nem ismerő becsvágyban és az ideológiai elvakultságban, hanem az önmagatokkal szembeni szigorúságban. De hát, apám: Salazar lepaktált a többiekkel! És eltűrte mindazokat a bűntetteket, amelyekre az embereknek soha nem lesz szavuk. És létezett egy Tarrafal is! Tarrafal létezett, apa! TARRAFAL! Képtelenek voltatok

383

elképzelni? Láttatok volna magatok előtt csak egyszer is olyan kezet, mint amily Joào Eçáé: megégett, sebhelyes és csonka kezet, pedig egykoron Schubertet zongorázott. Miért nem néztél meg magadnak soha ilyen kezeket, apa? Egy beteg ember félelméről volt szó, aki testi gyarlósága miatt nem akart összetűzésbe kerülni az államhatalommal? És ezért elfordította a fejét? Meggörbült hátad akadályozott meg abban, hogy gerinces legyél? De nem, tiltakozom az ilyen magyarázat ellen, mert igazságtalan volna, ugyanis épp ott fosztana meg a méltóságtól, ahol arra a méltóságra van szükség, amiről számtalanszor tanúbizonyságot tettél, attól az erőtől fosztana meg, hogy sem gondolataidban, sem tetteidben soha nem adod meg magad a szenvedéseidnek. Egyszer, apa, egyetlenegyszer örültem annak, hogy a jól öltözött cilinderes bűnözők köreiben összeköttetéseid vannak, ezt el kell ismernem: amikor elérted, hogy ne kelljen belépnem az ifjúsági mozgalomba, a Mocidadéba. Láttad arcomon az elszörnyedést, amikor elképzeltem, hogy föl kell húznom a zöld inget és üdvözlésre kell lendítenem a karomat. Nem fog megtörténni, mondtad egyszerűen, és a szemedből sugárzó szeretetteljes kérlelhetetlenség boldogsággal töltött el, mert nem szerettem volna, ha ellenségeddé leszek. Persze, Te magad sem szeretted volna, ha el kell képzelned, fiad a prolikkal proliként ül a giccses tábortűz mellett. Mindezek ellenére a közbenjárásodat –

384

bármiben nyilvánult is meg, ezt nem akarom tudni – az irántam érzett szereteted jelének vettem,ó, és a hazajövetelem után, amely egyben a megszabadulást is jelentette számomra, irántad érzett heves szeretetrohamok kaptak el. Ennél bonyolultabb volt, amikor Apámuram megakadályozta, hogy az Adriana ellen elkövetett súlyos testi sértés miatt bíróság elé állítsanak. A bíró fia: nem tudom, hogy Apámuram mely kapcsolatokat mozgatott meg, milyen beszélgetéseket folytatott. De ma kimondom: szívesebben álltam volna a bírák elé, és küzdöttem volna azért az erkölcsi jogért, hogy az életet a törvénynél előbbre valónak tarthassam. Ennek ellenére nagyon megrendített, amit tettél, lett légyen az akármi. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de biztos voltam benne, hogy tettedben az általam elfogadhatatlan két dolog egyike sem vezetett: a gyalázattál való félelem vagy az öröm, hogy képes vagy érvényesíteni a befolyásodat. Egyszerűen azért tetted, mert meg akartál védeni. Büszke vagyok rád, mondtad, amikor megmagyaráztam neked a dolgok orvosi állását, és a tankönyvben megmutattam az odavágó részt. Ezután átöleltél, először, amióta már nem voltam gyerek. Éreztem a ruhádból felszálló dohány illatot, és arcodon a szappanét. Még ma is az orromban érzem őket, és még mindig érzem karjaid ölelését, ami tovább tartott, mint vártam. Álmodtam e karokról, ezekről az esdeklően kinyújtott karokról, mert azzal az esdeklő kéréssel

385

nyújtottad a fiad felé, hogy jóságos varázslóként szabadítson meg a fájdalmaktól. Ebbe az álomba belejátszott az a valószínűtlenül nagy várakozás és remény is, ami mindig megjelent az arcodon, amikor betegséged mechanizmusát magyaráztam Neked, a gerincoszlop visszafordíthatatlan meggörbülését, ami Vlagyimir Bechterevről kapta a nevét, illetve ha a fájdalmak misztériumáról cseréltünk eszmét. Végtelenül meghitt pillanatok voltak ezek, amikor tekinteteddel ajkaimon csüngtél, és kinyilatkoztatásként magadba szívtad a kezdő orvos minden szavát. Ekkor én voltam a tudás birtokában lévő apa, és Te a segítségre szoruló fiú. Milyen volt a Te apád, és milyen volt hozzád, kérdeztem Mamàt az egyik ilyen beszélgetés után. „Büszke, magányos és elviselhetetlen zsarnok volt, aki a kezemből evett”, mondta a Mamà. „A kolonializmus fanatikus védelmezője volt. Forogna a sírjában, ha tudná, hogyan gondolkodsz te erről.” Gregorius visszament a szállodába, és átöltözött a vacsorához, amire Silveira meghívta. A férfi egy villában lakott a Belém negyedben. A cselédlány nyitott ajtót, majd Silveira jött elé az óriási hallban, ami csillárjaival inkább egy követség előcsarnokára emlékeztetett. Észrevette, ahogyan Gregorius csodálkozva körbenézett. – A válást követően, és amikor már a gyerekek is elköltöztek, hirtelenében minden túl tágas lett. De

386

elköltözni sem akartam – mondta Silveira, akinek arcán Gregorius ugyanazt a fáradtságot fedezte fel, mint első találkozásukkor éjjel a vonatban. Gregorius később már nem tudta, hogyan is alakult ez így. A desszertnél ültek, és ő Florance-ról mesélt, Iszfahánról, és bolond látogatásairól kint a liceuban. Egy kicsit olyan volt, mint akkor a hálókocsiban, amikor ennek a férfinak elmesélte, hogy miként állt fel és távozott az osztályteremből. – A kabátja csuromvíz volt, amikor leakasztotta a fogasról, pontosan emlékezem, mert esett – mondta Silveira a levesnél –, és arra is emlékszem még, hogy hogyan mondják héberül azt, hogy fény: ör. És ekkor Gregorius a névtelen portugál asszonyról mesélt, akit a hálókocsiban nem említett. – Jöjjön, kérem – mondta Silveira a kávé után, és a pincébe vezette Gregoriust. – Ez itt a gyerekek kempingfelszerelése. Minden a lehető legjobb minőség. De ez sem használt, egy napon itt hagytak mindent, nem érdekelte őket tovább, elmentek köszönet és minden nélkül. Fűtőtest, állólámpa, kávéfőző, minden akkumulátorról működik. Miért nem viszi egyszerűen magával? Ki a liceuba. Szólok a sofőrnek, majd ellenőrzi az akkumulátorokat, és ki is viszi. Nem egyedül Silveira nagyvonalúsága volt feltűnő. A liceuról esett szó. Már az imént kérte, írja le részletesen az elhagyott iskolát, és egyre több dolgot akart tudni. De ez mind lehetett volna még puszta kíváncsiság, az elhagyatott mesebeli kastélynak szóló kíváncsiság. De a kempingfelszerelésre vonatkozó ajánlat Gregorius

387

hóbortos vállalkozása iránti megértésről tanúskodott – vagy ha nem megértés volt, akkor legalábbis e vállalkozás tiszteletben tartása –, amit Gregorius nem várt volna senkitől, a legkevésbé egy olyan üzletembertől, akinek élete a pénz körül forgott. Silveira látta a meglepődését. – Egyszerűen tetszik nekem ez a dolog a liceuval és a patkányokkal – mondta nevetve. – Valami egészen más, valami, ahol nem kell arra gondolni, kifizetődik-e. Tetszik nekem, mert mintha valami köze volna Marcus Aureliushoz. Amikor egy darabig egyedül maradt a nappaliban, Gregorius megnézte magának a könyveket. Rengeteg könyv a porcelánról. Kereskedelmi jogról. Útikönyvek. Angol és francia kereskedelmi szótár. Gyermeklélektani lexikon. És egy polc összevissza mindenféle regénnyel. A sarokban álló asztalkán fénykép a két gyermekkel, egy fiú és egy leány. Gregoriusnak eszébe jutott Kägi levele. Reggel a beszélgetés során Natalie Rubin megemlítette, hogy az igazgató úr nem tart meg minden órát, feleségét beszállították a waldaui klinikára. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, a feleségem szétesik, olvasta Kägi levelében. – Egy üzleti barátommal telefonáltam, aki gyakran jár Iránban – mondta Silveira, amikor visszajött, csak vízumra van szükség, különben nem jelent problémát elutazni Iszfahánba. Meghökkent, amikor látta, milyen kifejezés ül ki Gregorius arcára.

388

– Ja, persze – mondta aztán lassan –, persze. Természetesen. Nem erről az Iszfahánról van szó. És nem is Iránról, hanem Perzsiáról. Gregorius bólintott. Mariana Eçát a szemei érdekelték, és meglátta bennük a kialvatlanságot. De egyébként Silveira volt itt az egyetlen ember, aki igazán érdeklődött iránta. Iránta. Az egyetlen, aki számára nem csupán egy mindent tudó tükör volt, mint Prado világának lakói számára. Amikor búcsúzáskor megint a hallban álltak és a cselédlány Gregorius kabátját hozta, Silveira tekintete fölszaladt a karzatra, ahonnan több helyiség is nyílt. Majd a padlóra tekintett, aztán megint föl. – Ebben a szárnyban laktak a gyermekek. Ebben a valamikori szárnyban. Meg szeretné nézni? Két tágas, világos helyiség, külön fürdőszobával. A könyvespolcokon több méter Georges Simenon. Fönt álltak a karzaton. Silveira hirtelenében nem tudta, mitévő legyen a kezeivel. – Ha úgy gondolja: ellakhatna itt is. Ingyen természetesen. Korlátlan ideig. – Nevetett. – Ha nincs éppen Perzsiában. A szállodánál jobb. Itt nem zavarja senki, sokat vagyok távol. Holnap reggel is indulok. Julieta, a lány gondoskodik önről. És egyszer, egyszer majd megnyerek egy sakkpartit önnel szemben. – Chamo me José – mondta, amikor az egyezséget egy kézfogással megpecsételték. – E tu?

389

29

Gregorius csomagolt. Olyan izgatott volt, mintha világ körüli útra indulna. Gondolatban a fiú könyvespolcáról leszedett néhány Simenont, és helyükre a saját könyveit tette: a két kötetet a pestisről, illetve a földrengésről, azt az Újszövetséget, amit Coutinho ajándékozott neki egy örökkévalósággal ezelőtt, Pessoát, Eça de Queirost, Salazar életrajzát és a Natalie Rubin küldte könyveket. Még Bernben becsomagolta Marcus Aureliust és régi Horatius-kötetét, a görög tragédiákat és Szapphót. És az utolsó pillanatban még Szent Ágoston Vallomásait is. Könyvek az út következő szakaszára. A táskát nehéznek érezte, és amikor levette az ágyról és az ajtóig cipelte, elszédült. Lefeküdt. Néhány perccel később elmúlt a szédülés, így tovább tudta olvasni Prado levelét. Reszketek már a puszta gondolatától is, hogy a szülők milyen véletlenszerű, ismeretlen, mégis kikerülhetetlen és feltartóztathatatlan erővel hagynak az égési sebekhez hasonlóan örökre kitörölhetetlen nyomot gyermekeikben. A szülői akarat és a szülői félelmek körvonalait izzó irónnal írják a gyermekek lelkébe, akik

390

tökéletesen tehetetlenül és tudatlanul kénytelenek elviselni azt, ami velük megtörténik. Egy élet kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megfejtsük a belénk égetett szöveget, és soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy meg is értettük. Látod, Papá, így jártam veled én is. Nem is volt olyan régen, amikor végre derengeni kezdett, hogy én is örökül kaptam egy ilyen hatalmas szöveget, ami mindent uralt, amit éreztem és tettem, egy rejtett izzó szöveget, amelynek álnok hatalma abban áll, hogy minden iskolázottságom ellenére soha nem jutott eszembe, hogy talán nem is rendelkezik azzal az érvényességgel, amit én neki tulajdonítottam. Ez a szöveg rövid és végérvényessége ószövetségi: A MÁSIK EMBER A TE TÖRVÉNYSZÉKED.

Bizonyítani nem tudom, hogy egy bíróság elfogadná-e a rá való hivatkozást, de tudom, hogy kiskoromtól fogva ezt olvastam ki Apámuram tekintetéből, azokból a szemekből, melyek Apámuram szemüvege mögött csupa nélkülözésről, fájdalomról és szigorról árulkodtak, és amelyek, úgy tetszett, menjek bárhova is, mindenhova követnek. Az egyetlen hely, ahová nem tudtak követni, az a liceu könyvtárának nagy karosszéke volt, ami mögött éjszakára elbújtam, hogy tovább olvashassak. A karosszék szilárdsága a sötétséggel együtt olyan áthatolhatatlan falat alkotott, amely megvédett mindenféle tolakodástól. Oda nem ért el a tekinteted, ennélfogva nem létezett semmiféle

391

törvényszék sem, aminek felelősséggel tartoztam volna, amikor hókarú asszonyokról olvastam, és mindarról, amit az emberek csak titokban csinálhattak. Nem tudom, Apámuram el tudja-e képzelni, mennyire feldühödtem, amikor Jeremiás prófétánál a következőket olvastam: Vajon elrejtőzhet-é valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt?, azt mondja az Úr, vajon nem töltömé én be a mennyet és a földet?, azt mondja az Úr. „Mit akarsz”, mondta Bartolomeu atya, „ő az Isten „. „Persze, és épp ez az, ami isten ellen szól: hogy Isten”, válaszoltam. A páter nevetett. Soha semmit nem vett rossz néven tőlem. Szeretett. Milyen szívesen vettem volna, Papá, ha olyan apám van, akivel beszélgethettem volna ezekről a dolgokról! Istenről és önimádatának kegyetlenségéről, a keresztről, a guillotine-ról és a nyakvasról. A tartsd oda a másik orcádat őrültségéről, igazságosságról és bosszúról. A hátad nem viselte el a templomi padokat, így csak egyetlenegyszer láttalak térdelni, az Ernesto lelki üdvéért mondott misén. Kínoktól gyötört tested körvonalait nem tudom feledni, valahogy Dantét és a tisztítótüzet juttatta eszembe, amire mindig mint a megaláztatások lángtengerére gondoltam, hiszen létezik-e szörnyűbb dolog a megaláztatásnál, amihez képest semmiség a legszörnyűbb fájdalom is. És

392

így soha nem került sor arra, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk egymással. A Deus szót csak elcsépelt fordulatokban hallottam Tőled, sohasem igazán, sohasem úgy, hogy abból a hit szólhatott volna. És mégsem tettél semmit az ellen a néma látszat ellen, hogy nem csupán a világi törvénykönyveket hordod magadban, de az egyházéit is, azokat, amelyekre az inkvizíció támaszkodott. Tarrafal, apa, TARRAFAL!

393

30

Silveira sofőrje késő délelőtt jött Gregoriusért. A kempingberendezések akkumulátorait feltöltötte, két pokróc is volt a kocsiban, rajtuk kávé, cukor és keksz. A szállodában sajnálták, hogy Gregorius elmegy. – Foi um grande prazer – mondták. Éjjel esett, és az autókat finom sivatagi por borította. Felipe, a sofőr kinyitotta Gregorius előtt a nagy és csillogó autó ajtaját. Amikor az autóban a finom kárpitozáson végigsimítottam – ekkor született meg Pradóban az apjához írandó levél gondolata. Gregorius a szüleivel egyetlenegyszer ült taxiban, amikor nyaralásból jöttek haza a Thunitótól, ahol apja kificamította a lábát, és a csomagok miatt másképpen nem tudtak volna hazamenni. Apja tarkóján hátulról is látszott, hogy milyen nehezen tűri az utat. Az anyja számára meg olyan volt, mint a mese, ragyogott a szeme, és ki se akart szállni a kocsiból. Felipe először a villához hajtott, majd a liceuhoz. Az utat, amelyen korábban a kocsik ellátták az iskola konyháját, teljesen benőtte a gaz. Felipe, a sofőr megállt a kocsival. – Itt? – kérdezte riadtan. A nehézsúlyú férfi, aki olyan erősnek látszott, akár egy bika, lelve kerülte ki a patkányokat. Az

394

igazgatói irodában lassan haladt el a falak előtt, kezében sapkájával, és az iszfaháni képeket nézte. – És itt mit fog csinál? – kérdezte. – Persze nem tartozik rám, de... – Nehéz megmondani – felelte Gregorius. – Nagyon nehéz. Maga tudja, mi az ábrándozás. Valami olyasmi. De azért egészen más. Komolyabb. Őrültebb. Ha valakinek kevés ideje van hátra, más szabályok érvényesek. És akkor úgy néz ki, hogy az a valaki elveszítette a józan eszét, és megérett arra, hogy bevigyék a diliházba. Ám alapjában véve fordítva van: azoknak van ott a helyük, akik nem akarják tudomásul venni, hogy idejük lassan lejár. Azok, akik úgy tesznek, mintha nem változna semmi. Érti? – Két évvel ezelőtt infarktusom volt – mondta Felipe. – Utána furcsának találtam, hogy újra munkába állok. Ez csak most jutott eszembe, egészen elfelejtettem. – Igen – mondta Gregorius. Amikor Felipe elhajtott, az ég beborult, hűvös lett és sötét. Gregorius bekapcsolta a fűtőtestet, villanyt gyújtott és kávét főzött. Cigaretta. Kivette a táskából. Milyen márkájú volt a cigaretta, amire életében először rágyújtott, kérdezte tőle Silveira. Majd felállt, és egy ilyen márkájú paklival tért vissza. Tessék. Ezt szívta a feleségem is. Évek óta az éjjeliszekrény fiókjában hevert. Az ágynak azon az oldalán, ahol ő aludt. Nem bírtam kidobni. A dohány már biztosan porszáraz. Gregorius föltépte a paklit és rágyújtott. Időközben már nem kellett köhögnie, ha leszívta a füstöt. A fűst erősen csípett,

395

és parázsló fára emlékeztetett az íze. Egy darabig úgy érezte, szédülés környékezi és megáll a szíve. Elolvasta Jeremiásnál azt a verset, amiről Prado írt, majd visszalapozott Ézsajáshoz. Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szólt az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, aképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál. Prado komolyan vette, hogy Isten olyan személy, aki gondolkodni, akarni és érezni tud. Meghallgatta, mint mindenki mást, hogy mit mondott, és úgy találta: egy ilyen felfuvalkodott alakhoz semmi köze. Csakhogy: Istennek volt-e jelleme? Gregorius Ruth Gautschira és David Lehmannra gondolt, és saját szavaira a költői komolyságról, amelyen túl nem létezik nagyobb komolyság. Bern nagyon messze volt. Méltóságos Megközelíthetetlenség, Apámuram. Mama volt a tolmács, akinek tolmácsolnia kellett Apámuram némaságát. Miért nem tanult meg beszélni önmagáról és az érzéseiről? Megmondom Méltóságtoknak: túlságosan is kényelmes volt, csodálnivalóan kényelmes, el lehetett bújni a délszaki nemesi családfejének szerepe mögött. Ehhez jött még aztán a szótlanul szenvedő szerepe, akinek szófukarsága erény, a nagyság ismertetőjegye, hogy nem panaszkodik a fájdalmaira. Ilyeténképpen a fájdalmak feloldoztak az alól, hogy nem akartad megtanulni, miként közölj

396

valamit magadról. Ez arrogancia: tanulják meg a többiek kitalálni, mi vagy Te ebben a szenvedésben. Apámuram nem vette észre, hogy eljátssza az önrendelkezését, amivel valaki csak annyira rendelkezik, amennyire megfogalmazza önmagát. Papá, soha nem gondoltál arra, hogy esetleg mindannyiunk számára terhes, hogy Te nem beszéltél fájdalmaidról és a meggörbült gerinc megalázó voltáról? Hogy abban, hogy Te némán és hősiesen viselted el a fájdalmat, hiúság is volt, és hogy nekünk e némaságot nehezebb volt elviselnünk, mint ha káromkodtál volna egyszer, vagy az önsajnálat könnye buggyant volna ki szemedből, amit le lehetett volna törölni? Ugyanis ez a következőt jelentette: nekünk, a gyermekeidnek, mindenekelőtt nekem, a fiadnak, nekünk, mivel bátorságod bűvkörének foglyai voltunk, nem állt jogunkban panaszkodni, ugyanis minden egyes ilyen jogot, még mielőtt hivatkoztunk volna rá – sőt még azelőtt, hogy valamelyikünk akár csak arra gondolt volna, hogy hivatkozzon rá –, bátorságod és bátran viselt szenvedésed már magába szívta, elnyelte és megsemmisítette. Nem akartál fájdalomcsillapítókat szedni, nem akartad tiszta gondolkodásodat elveszíteni, és ehhez határozottan ragaszkodtál. Egyszer, amikor úgy gondoltad, hogy nem lát senki, a résnyire nyitott ajtó mögül meglestelek. Bevettél egy tablettát, majd rövid küzdelem után még

397

egyet a nyelvedre tettél. Amikor kis idő elteltével újra benéztem, hátradőltél a karosszékben, fejed a támlán, szemüveged az öledben, szád félig nyitva. Milyen szívesen bementem volna hozzád, és megsimogattalak volna! Egyetlenegyszer sem láttalak sírni, mozdulatlan arccal nézted, hogyan temetjük el Carlost, szeretett – általad is szeretett – kutyánkat. Nem voltál lelketlen ember, ez biztos. Miért tettél mégis egy életen át úgy, mintha a lélek szégyellni való, illetlen dolog volna, a gyengeség birodalma, amit el kell titkolni, szinte minden áron? Általad kora gyermekkorunktól fogva megtanultuk, hogy testi voltunk az elsődleges, és hogy semmi olyan nem létezik a gondolatainkban, amit előtte ne érzékeltünk volna testünkkel. Majd – micsoda paradoxon! – nem engedted, hogy gyakoroljuk magunkat a gyengédség bármilyen formájában is, így nem akartuk elhinni, hogy annyira közel kerülhettél a Mamàhoz, ami ahhoz kellett, hogy bennünket nemzhess. Nem ő volt, mondta Mélodie egyszer, hanem az Amazonas. Csak egyszer éreztem, hogy tudtad, mit jelent egy asszony: amikor Fátima belépett. Semmi nem változott rajtad, és mégis mindenben megváltoztál. Hogy mi a mágneses mező – ekkor értettem meg először. Itt ért véget a levél. Gregorius visszahelyezte a lapokat a borítékba. Ekkor fölfigyelt egy ceruzával az utolsó lap hátára írt megjegyzésre. Mit tudtam a képzeletedről? Miért tudunk olyan keveset a

398

szüleink fantáziájáról? Mit tudunk valakiről, ha nem ismerjük azokat a képeket, amelyeket a képzelete rak elé? Gregorius félretette a borítékot, és elment Joào Eçához.

399

31

Eça játszott a fehérrel, de nem kezdett. Gregorius teát főzött, és mindkettejüknek töltött egy fél csészével. Rágyújtott egy cigarettára abból a dobozból, amit Silveira felesége felejtett a hálószobában. Joào Eça is dohányzott. Cigarettázott és ivott, és nem mondott semmit. A város fölött besötétedett, mindjárt csöngetnek a vacsorához. – Ne – kérte Eça, amikor Gregorius a kapcsolóhoz ment. – De zárja kulcsra az ajtót. Gyorsan besötétedett. Eça cigarettájának parazsa felizzott, majd elhamvadt. Amikor végül beszélni kezdett, olyan volt, mint amikor a hangszerre tompítót tesznek, szavai nemcsak csendesebbnek és sötétebbnek hangzottak, de egy kicsit nyersebbnek is. – A leány. Estefânia Espinhosa. Nem tudom, mit tud erről. De abban biztos vagyok, hogy hallott már róla. Már engem is régóta kérdezni akar felőle. Érzem. De nem meri. A múlt vasárnap óta gondolkodtam rajta. Jobb, ha elmesélem, ahogyan én látom az esetet. Úgy gondolom, csak része az igazságnak. Ha létezik itt egyáltalán igazság. De ezt a részt meg kell ismernie. Mondjanak a többiek akármit.

400

Gregorius újra töltött még teát. Eça kezei reszkettek, ahogyan ivott. – A postán dolgozott. A posta fontos volt az ellenállás számára. Fiatal volt, amikor O'Kelly megismerte. Huszonhárom vagy huszonnégy. Ez 1970-ben volt, tavasszal. A lánynak hihetetlen emlékezőtehetsége volt. Nem felejtett el semmit, mindegy, hogy látta vagy hallotta. Címet, telefonszámot, arcot. Azzal vicceltek, hogy a telefonkönyvet is tudja kívülről. De erre nem volt beképzelt. „Nem értem, hogy ti erre miért nem vagytok képesek?”, mondta. „Nem értem, hogyan lehet valaki ennyire feledékeny.” Az anyja lelépett vagy korán meghalt, nem tudom már, és az apját egy reggelen letartóztatták és elhurcolták, vasutas volt, és szabotázzsal gyanúsították. A lány Jorge szeretője lett. Jorge belehabarodott, és gondban is voltunk emiatt, az ilyesmi mindig veszélyes. Szerette Jorgét, de nem igazi szenvedéllyel. Jorge gyötrődött emiatt, ideges lett, és betegesen féltékeny. „Nyugalom”, mondta, ha töprengve ránéztem. „Nem te vagy az egyetlen, aki nem kezdő.” Az írni-olvasni nem tudók tanításának ötlete a lánytól származott. Briliáns ötlet. Salazar kampányt kezdett az írástudatlanság ellen, hazafias kötelesség megtanulni olvasni. Szereztünk egy helyiséget, berendeztük régi padokkal és egy tanári asztallal. A falra óriási tábla került. A lány beszerzett mindent, tananyagot, a szavak kezdőbetűjéhez illő képeket, ilyesmit. Az írástudatlanok osztályában bárki ülhet, bármilyen korú ember. Ez volt a trükk. Kifelé

401

senkinek nem kellett igazolnia, miért van itt, és a szaglászókat azzal lehetett leszerelni, hogy a diszkrécióra hivatkoztunk, mert senki se szereti, ha megtudják, hogy még olvasni se tud. Estefânia küldte szét a meghívókat, és ellenőrizte, hogy a postán nem nyitották ki őket, noha csak ez állt benne: Látjuk egymást pénteken? Csók, Noëlia, jelszóként ez a fantázianév. Találkoztunk. Akciókat beszéltünk meg. Arra az esetre, ha valaki föltűnne a P.I.D.E.-től, vagy egy ismeretlen arc: a lány egyszerűen csak a kréta után nyúl, a tábla mindig olyan képet mutatott, mintha a tanítás kellős közepén volnánk. És az is a trükkhöz tartozott, hogy a nyilvánosság előtt találkozhattunk, nem kellett elbújnunk. Az orruknál fogva vezettük a disznókat. Az ellenállás nem vidám dolog, de mi néha jókat nevettünk. Estefânia emlékezőtehetsége egyre fontosabb lett. Semmit nem kellett felírnunk, nem hagytunk semmiféle írásos nyomot. Az egész hálózat benne volt a fejében. Néha arra gondoltam: mi lesz, ha elkapják? De olyan fiatal volt, és olyan szép, maga a virágzó élet, az ember elhessentette magától a gondolatot, tovább dolgoztunk, és az egyik sikeres akciót hajtottuk végre a másik után. Az egyik este, ez 1971 őszén volt, Amadeu lépett a helyiségbe. Ránézett a lányra, és el volt bűvölve. Amikor vége lett a találkozónak, Amadeu odament hozzá, és beszélt is vele. Jorge az ajtóban várt. Alig nézett Amadeura, fejét rögtön lehajtotta. Láttam, mi következik.

402

De nem történt semmi. Jorge és Estefânia együtt maradtak. Amadeu többet nem jött el a találkozókra. Később megtudtam, hogy Estefânia elment hozzá a rendelőbe. Belebolondult. De Amadeu visszautasította. Lojális volt Jorgéhoz. Az önmegtagadásig. Egész télen át tartott ez a feszült nyugalom. Néha látták Jorgét Amadeuval. Valami megváltozott, valami megfoghatatlan. Ha egymás mellett mentek, úgy látszott, mintha nem lépnének egyszerre, mint régebben. Mintha erőfeszítésükbe kerülne. És O'Kelly és a lány között is megváltozott valami. O'Kelly uralkodott magán, de néha váratlanul kitört köztük az ingerültség, O'Kelly kijavította a lányt, amit a lány kiváló emlékezetére támaszkodva megcáfolt, majd kiment. Talán e nélkül is drámaian alakultak volna a dolgok, csak ártalmatlanabbul, ha arra gondolok, hogy mi is történt. Február végén Mendes pribékjeinek egyike toppant be a találkozóra. Észrevétlenül nyitotta ki az ajtót, és ott állt a helyiségben, egy intelligens és veszedelmes férfi, akit ismertünk. Estefânia lélekjelenléte egyszerűen hihetetlen volt. Alighogy meglátta, abbahagyta a mondatot, amiben egy veszélyes akcióról volt szó, krétáért nyúlt és a mutatópálcáért, és a c betűről kezdett beszélni. Badajoz – így hívták a pribéket, mint a spanyol várost – leült, még ma is hallom, hogyan recsegett a pad a lélegzet-visszafojtott csöndben. Estefânia levette a kabátkáját, noha a teremben hűvös volt. Mindenesetre a találkozókon mindig csábítóan volt felöltözve. A meztelen karja és az átlátszó blúza...

403

az ember ott helyben eszét vesztette. O'Kelly hogy gyűlölné ezt! Badajoz keresztbe tette lábát. Estefânia kacéran megfordult, és befejezte az állítólagos tanórát. – A viszont látásra – mondta. Az emberek felálltak. Hogy csak nehezen uralkodnak magukon, ez szinte tapintható volt. A zenetanár is felállt, akinél Estefânia tanult, és aki mellettem ült. Badajoz odalépett hozzá. „Tanár és analfabéta”, mondta Badajoz, és arca közönségesen, undorítóan eltorzult, „az ember mindig tanul valami újat, gratulálok a tanulmányi sikereihez”. A tanár elsápadt, és megnyalta kiszáradt száját. A körülményekhez képest egész jól kivágta magát. „Nemrég megismerkedtem valakivel”, mondta, „aki soha nem tanult írni, olvasni. Tudtam Senhora Estefânia tanfolyamáról, aki a tanítványom, és szerettem volna látni, hogyan tanít, mielőtt ajánlottam volna valakinek a tanfolyamát.” „Vagy úgy”, mondta Badajoz. „És hogy hívják az illetőt?” Örültem, hogy a többiek eltűntek. Nem volt nálam a bicskám. Átkoztam magam ezért. Joào Pinto”, mondta a zenetanár. „Milyen ritka név”, kacsintott Badajoz. „És hol lakik?” Az a cím, amit a tanár megadott, nem létezett. Beidézték, és ott tartották. Estefânia nem ment többet haza. Megtiltottam neki, hogy O'Kellynél lakjon. „Térj észre”, mondtam O'Kellynek, „ez túl veszélyes, ha lebukik, te is lebuksz”. Egy öreg nagynénémnél helyeztem el a lányt.

404

Amadeu a rendelőjébe kéretett. Beszélt Jorgéval. Tökéletesen zavarodott volt. Teljesen magánkívül volt. A maga csöndes, sápadt módján. „Meg akarja ölni”, mondta színtelen hangon, „nem ezekkel a szavakkal mondta, de világos: Estefániát meg akarja ölni. Hogy kioltsa az emlékezetét, mielőtt elkapják. Képzeld el: Jorge, a régi barátom, Jorge, a legjobb barátom, az egyetlen, igazi barátom. Megőrült, fel akarja áldozni a szerelmét. Sok életről van szó, ezt mondogatja állandóan. Egy élet sok élettel szemben, ez az ő képlete. Segíts nekem, segítened kell, ez nem történhet meg.” Ha nem tudtam volna mindig is, legkésőbb ez a beszélgetés ráébresztett volna: Amadeu szerelmes a lányba. Természetesen nem tudhattam, hogy hogyan él Fátimával, hiszen csak akkor, Brightonban láttam, de mégis biztos voltam benne: ez itt valami egészen más, sokkal vadabb, izzó láva a kitörés előtt. Amadeu maga volt a két lábon járó ellentmondás: magabiztos, bátor fellépés egyrészt, másrészt azonban állandóan magán érezte mások pillantását, és szenvedett ettől. Ezért is jött közénk, meg akarta védeni magát a Mendes miatti vádakkal szemben. Estefânia jelentette számára a lehetőséget, hogy végre otthagyja az emberek ítélőszékét, és kilépjen az élet szabad és forró terére, hogy végre egyszer saját vágyai szerint élhessen, hogy saját szenvedélyét követhesse: ördögbe a többiekkel. Tudta, hogy itt a lehetőség, ebben biztos vagyok, hiszen eléggé jól ismerte magát, jobban, mint a legtöbb ember, de mégis, ott volt ez a korlát benne,

405

a Jorgéval szembeni lojalitás kényszerének korlátja. Amadeu volt az egész földkerekség leglojálisabb embere, a lojalitás volt a vallása. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy a lojalitás küzdött a szabadsággal, és egy kis boldogsággal. Szembeszállt a testi vágy mindent elborító belső lavinájával, és elfordította mohó tekintetét, ha meglátta a lányt. Azt akarta, hogy a szemébe tudjon nézni Jorgénak, nem szerette volna, hogy negyvenéves barátságuk egy ábránd miatt tönkremenjen, legyen ez az ábránd mégoly perzselő is. És ekkor Jorge el akarta venni tőle azt a lányt, aki soha nem volt az övé. Szét akarta zúzni a lojalitás és a megtagadott remények között felépített ingatag belső egyensúlyt. Ez túl sok volt. Beszéltem O'Kellyvel. Tagadta, hogy mondott volna valami ilyesmit, vagy akár csak utalt volna rá. Vörös foltok jelentek meg borotválatlan arcán, és nem lehetett tudni, hogy ez most Estefâniának szól vagy Amadeunak. Hazudott. Tudtam, és ő is tudta, hogy tudom. Inni kezdett, érezte, kezdi elveszíteni Estefâniát, Amadeuval vagy nélküle, és ezt nem bírta elviselni. „Ki tudjuk juttatni a lányt az országból”, mondtam. „Elkapják”, mondta, „a professzor jó szándékú, de nem elég erős, köpni fog, és akkor megtudják, hogy minden a lány fejében van, akit ekkor üldözni kezdenek, minden elképzelhető eszközzel, ezen dolgoznak, mert ez egyszerűen nagyon fontos, képzeld el, az egész lisszaboni hálózat, senki nem

406

hunyja le a szemét addig, amíg el nem fogják, és ezek rengetegen vannak.” Az ápolónők bekopogtak az ajtón, hogy kész a vacsora, és hívták is Eçát, aki nem vett róluk tudomást, és tovább beszélt. A szobában sötét volt, Gregorius úgy hallgatta Eçát, mintha egy másik világból beszélt volna hozzá. – Meg fog döbbenni azon, amit most fogok mondani: értettem O'Kellyt. Értettem őt, és értettem az érveit, mert ez két különböző dolog volt. Ha beadnak a lánynak valamilyen injekciót és így szóra bírják, akkor mi mind elvesztünk, mintegy kétszáz ember, de sokkal több is lehet, ha mindenkit elővesznek. Ezt még elképzelni is szörnyű volt. Elegendő volt, ha az egésznek csak egy kis részletét képzelte el az ember, és máris azt gondolta: a lánynak meg kell halnia. Ebben az értelemben értettem meg O'Kellyt. Még ma is ezt gondolom: elfogadható gyilkosság lett volna. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az túlságosan leegyszerűsíti a maga számára a dolgokat. Hiányos a képzelete. Leghőbb vágyunk, a vezérelvünk: maradjon csak tiszta a kezünk. Undorító. Úgy gondolom, hogy Amadeu ebben a kérdésben nem tudott világosan gondolkodni, a ragyogó szemeket látta maga előtt, bőrének szokatlan, szinte ázsiai színét, ringó járását, és hallotta ragályos, magával ragadó kacagását, és nem is akarta, hogy ez egyszerűen csak eltűnjön az életéből, ezt nem akarhatta, és boldog vagyok, hogy nem is tudta megtenni, mert ha bármi mást tesz,

407

mint amit tett, szörnyeteggé vált volna, az önmegtagadás szörnyetegévé. O'Kelly ezzel szemben... Igen, nála arra gyanakodtam, hogy ő ebben megváltást lát, megváltást attól a kíntól, hogy esetleg nem tudja megtartani a lányt, és kénytelen tudomásul venni, hogy a lány is Amadeuhoz vonzódik. Még ebben is megértettem őt, csak egészen más értelemben, mert nem értettem egyet vele. Megértettem őt, mert érzéseiben a magaméira ismertem. Régen volt, de én is elvesztettem egy asszonyt, aki a másikhoz vonzódott, egy asszonyt, aki megismertetett a zenével, nem Bachhal, mint O'Kelly esetében, hanem Schuberttel. Tudtam, mit jelent, ha az ember ilyen megváltásról álmodik, és tudtam, hogy milyen hevesen kutat ürügyek után, ha efféle tervet forgat a fejében. És épp ezért meggátoltam O'Kellyt terve megvalósításában. A lányt elhoztam onnan, ahol bujkált, és elvittem a Kék Rendelőbe. Adriana ezért meggyűlölt engem, de már korábban is gyűlölt, mert én csábítottam fivérét a mozgalomba. Beszéltem emberekkel, akik kiismerték magukat a hegyekben a határnál, és kioktattam Amadeut. Egy hétre eltűnt. Amikor visszajött, megbetegedett. Estefâniát soha többé nem láttam. Engem nem sokkal ezután elkaptak, de ahhoz Estefâniának semmi köze nem volt. Állítólag ott volt Amadeu temetésén. Sokkal később azt hallottam, hogy Salamancában dolgozott, történelmet tanított az egyetemen.

408

O'Kellyvel tíz évig nem álltam szóba. Ma már szóba állnánk egymással, de nem keressük egymást. Tudja, hogy mit gondoltam akkor, és ez nem teszi egyszerűvé a dolgokat. Eça erősen megszívta a cigarettáját, a parázs jó darabot felfalt a cigaretta papírjából, ami fehéren felizzott a félhomályban. – Amikor Amadeu meglátogatott a börtönben, minden alkalommal kísértésbe estem, hogy O'Kelly és a barátságuk felől érdeklődjem. De nem volt bátorságom. Amadeu soha senkit nem fenyegetett. Ez hozzátartozott a hitvallásához. De ő maga, anélkül hogy tudott volna róla, már ő maga fenyegetés volt. Maga volt a fenyegetés, hogy ott helyben, mások szeme előtt darabokra hullik. Jorgét természetesen szintén nem kérdezhettem meg. Talán ma, több mint harminc év múltán, talán... Kibír egy barátság ilyesmit? Amikor szabadultam, elkezdtem keresni a zenetanárt. Letartóztatását követően senki nem hallott felőle semmit. Ezek a disznók. Tarrafal. Hallott már valamit Tarrafalról? Arra számítottam, hogy én is oda kerülök. Salazar szenilis volt, és a P.I.D.E. azt csinált, amit akart. Azt hiszem, a véletlennek köszönhetem, hogy nem kerültem oda, és a véletlen, mint tudjuk, az önkény testvére. Arra az esetre, ha Tarrafalba akartak volna vinni, elhatároztam, hogy fejjel nekimegyek a cella falának, addig, míg a koponyám szét nem törik. Hallgattak. Gregorius nem tudta, mit mondhatna. Végül Eça felállt, és felgyújtotta a villanyt. Megdörzsölte a szemét, és megtette azt a nyitó

409

lépést, amivel mindig kezdeni szokott. A negyedik húzásig játszottak, amikor Eça félretolta a táblát. A két férfi fölállt. Eça kivette kezét a kötött kabát zsebéből. Átölelték egymást. Eça teste megrándult. A tehetetlenség vad kiáltása szakadt fel torkából állati erővel. Aztán elernyedt, és belekapaszkodott Gregoriusba. Gregorius megsimogatta a fejét. Amikor halkan kinyitotta az ajtót, Eça az ablaknál állt, és kibámult az éjszakába.

410

32

Gregorius Silveira házának szalonjában állt és fényképeket nézegetett, egy nagy ünnepségen készült elkapott pillanatfelvételeket. A legtöbb férfin cut, a hölgyeken hosszú estélyi ruha, melynek uszálya a fényes parkettát söpörte. José Antonio da Silveira is látható volt a képeken, sok évvel fiatalabban és felesége társaságában, aki egy dús idomokkal megáldott szőke nő volt és Gregoriust Anita Ekbergre emlékeztette a Trevi-kútnál játszódó jelenetben. A gyerekek, talán hét- vagy nyolcévesek lehettek, a végtelenül hosszú büféasztal alatt kergetik egymást. Az egyik asztal fölött a család címere, ezüstmedve vörös vállszalaggal. Egy másik képen mindnyájan egy szalonban ülnek, és egy fiatal hölgyet hallgatnak zongorázni, alabástrombőrű szépség, aki távolról a Kirchenfeld hídon látott névtelen portugál asszonyra hasonlított. Gregorius miután megérkezett a villába, egy jó darabig az ágyon ült, és várta, hogy csendesedjék a megrázkódtatás, amit a Joào Eçától való búcsúzáskor élt át. Az Eça torkából feltörő nyers hang, a néma zokogás, a segítségkiáltás, a kínzás felidézése – mindezt soha nem fogja elfelejteni. Azt kívánta, bárcsak tudna annyi forró teát magába

411

dönteni, hogy az kimossa Eça lelkéből a fájdalmakat. Lassacskán ismét felidéződtek benne az Estefânia Espinhosáról szóló történet egyes részletei. Salamanca, Salamancában egyetemi oktató. Megjelent előtte a salamancai pályaudvar táblája a középkorian sötét névvel. Majd eltűnt a tábla, és az a jelenet jutott eszébe, amit Bartolomeu atya mesélt el neki: ahogyan O'Kelly és az asszony, anélkül hogy egymásra pillantottak volna, elindultak egymás felé, majd ott álltak Prado sírjánál. Az, hogy kerülték egymás tekintetét, sokkal közelebb hozta őket egymáshoz, mintha tekintetük egymásba fonódik. Végül Gregorius kicsomagolta a kofferét, és a könyveket a polcra tette. A házban nagy volt a csönd. Julieta, a szolgálólány elment, egy cédulát hagyott neki a konyhaasztalon, hogy hol találja az ennivalót. Gregorius még soha nem tartózkodott egy olyan házban, mint amilyen ez volt, ahol úgy érezte, hogy minden tilos, még lépteinek zaja is. Kapcsolóról kapcsolóra felgyújtotta a lámpákat. Az ebédlőben, ahol együtt ültek. A fürdőben. Még Silveira dolgozószobájába is bekukkantott egy pillanatra, hogy azután nyomban ismét becsukja az ajtót. És most itt állt a szalonban, ahol kávéztak, és csak úgy belemondta a levegőbe ezt a szót: nobreza, tetszett neki, rettenetesen tetszett neki, és újból és újból elismételte. Az a szó, hogy Adel, nemesség, jutott eszébe, az is mindig tetszett neki, olyan szó volt, amelybe a dolog beleköltözött, vagy

412

fordítva. De l'Arronge – Florance lánykori nevéről soha nem jutott eszébe a nemesi származás, és Florance nem is csinált belőle ügyet. Lucien von Graffenried: az más eset volt, régi berni nemesi család, és a név hallatán nemes és makulátlan homokkő épületekre gondolt, a Gerechtigkeitsgasse kanyarulatára és arra, hogy volt egy olyan von Graffenried is, aki Bejrútban kétes szerepet játszott. És természetesen Eva von Muralt, a Hihetetlen. Az csak egy iskolai bál volt, semmiképpen nem hasonlítható össze Silveira fényképfelvételeivel, de mégis, hogy izzadt izgalmában a magas termekben. „Hihetetlen!”, mondta Eva, amikor az egyik fiú megkérdezte, hogy a nemesi rang megvásárolhatóe. És akkor is hangosan ezt mondta – hihetetlen! –, amikor Gregorius a végén mosogatni akart. Silveira lemezgyűjteménye egy kicsit porosnak tűnt. Mintha életének az a szakasza, amelyben a zene is szerepet játszott, már régen elmúlt volna. Gregorius Berlioz-felvételeket talált: Les Nuits d'Été, La Belle Voyageuse és La Mort d'Ophélie, azt a zenét, amit Prado is szeretett, mert Fátimára emlékeztette. Estefânia jelentette számára a lehetőséget, hogy végre otthagyja az emberek ítélőszékét, és kilépjen az élet szabad és forró terére. Maria Joào. Meg kell végre találnia Maria Joàót. Ha valaki tudta, hogy mi történt a meneküléskor, és Prado miért lett beteg hazatérése után, akkor ez ő volt. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, felriadt minden szokatlan zajra. Az egymással keveredő álomképek

413

hasonlítottak egymásra: mindenütt rengeteg nemes hölgy, limuzinok és sofőrök. És mindenki Estefâniát kereste. Hajszát indítottak utána, ő meg egyetlen képet sem látott róla. Gregorius heves szívdobogással ébredt, szédüléssel küszködött, majd öt óra tájban az Adrianától kapott másik levéllel odaült a konyhaasztalhoz. Nagyra becsült és kedves fiam, az évek hosszú során oly sok levélbe belefogtam, hogy írjak neked, és aztán eldobtam, hogy már nem is tudom, hányadik ez a levél. Miért esik nekem ez ennyire nehezemre? El tudod képzelni, milyen az, ha valakinek olyan fia van, aki ennyi éber figyelemmel és ilyen sok tehetséggel van megáldva? Ha a fiú olyan bámulatosan jól forgatja a szavakat, hogy az apjának az az érzése, neki csak a némaság marad, különben még kontárnak tartják? Joghallgatóként az a hír járta rólam, ügyesen bánok a szavakkal. És a Reis családba, édesanyád családjába ügyes beszédű jogászként vezettek be. Az egyenruhás gáláns szédelgőt, Sidónio Paist, és a villamoson esernyővel utazó Teófilo Bragát vádoló beszédeim feltűnést keltettek. Hogyan történhetett tehát, hogy elnémultam? Négyéves voltál, amikor odajöttél hozzám az első könyveddel, hogy felolvasd nekem belőle ezt a két mondatot: Fővárosunk Lisszabon. Gyönyörű város. Vasárnap délután, eső után volt, a nyitott ablakon nehéz, fülledt, nedves

414

virágok illatával teli levegő áramlott a szobába. Kopogtál, bedugtad a fejed, és ezt kérdezted: „Van egy perced?” Akár egy nemesi házból való felnőtt fiatalember, aki tisztelettel járul a család feje elé és kihallgatást kér. Tetszett nekem ez a koravén viselkedés, de ugyanakkor meg is ijedtem. Mit rontottunk el, hogy nem törtél rám, mint más gyermekek? Édesanyád nem árult el nekem semmit a könyvről, és csak bámultam, amikor mondatokat olvastál föl nekem, minden akadozás nélkül és egy hivatásos előadó tiszta hangján. És ez a hang nem csupán tiszta volt, hanem szeretettel teli a szavak iránt, aminek következtében a két egyszerű mondat költészetként hangzott. (Ostoba dolog, néha mégis arra gondoltam, hogy ebben keresendő a honvágyad, a legendás honvágyad eredete, amiben tetszelegtél, anélkül hogy honvágyad ezáltal veszített volna valódiságából; noha még soha nem voltál Lisszabonon kívül, és nem is tudhattad, mi a honvágy, már akkor honvágyad kellett hogy legyen, mielőtt egyáltalán honvágyad lehetett, bár ki tudja, Rólad minden feltételezhető, még az is, amit az ember el se tud képzelni.) Sugárzó intelligencia ragyogta be a szobát, és még emlékszem rá, hogy ezt gondoltam: mennyire nem illik a mondatok egyszerűsége az okosságához. Később, amikor már újra egyedül voltam, a büszkeség átadta helyét egy másik gondolatnak: szelleme ettől fogva olyan lesz, akár egy erős reflektor, amelyik kegyetlenül

415

rávilágít minden gyengeségemre. Azt hiszem, ekkortól kezdtem el félni tőled. Mert bizony így van, féltem tőled. Milyen nehéz is egy apának megállni a helyét a gyermekei előtt! És milyen nehéz elviselni a gondolatot, hogy az ember minden gyengeségével, vakságával, tévedésével és gyávaságával együtt belevési a nyomát gyermekei lelkébe! Ez a gondolat eredetileg akkor jutott eszembe, amikor a Bechterev-kór öröklésének lehetősége foglalkoztatott, ami, Istennek hála, megkímélt benneteket. Később többet gondoltam a lélekre, belső valóságunkra, amely olyan érzékeny a benyomásokkal szemben, mint a viasztábla, és a szeizmográf pontosságával mindent regisztrál. A tükör előtt álltam, és arra gondoltam, hogy mit vált ki bennük ez a szigorú tekintet! De mit tehetünk arról, milyen az arcunk? A semminél többet, mert most nem az egyszerű fiziognómiára gondolok. De sokat nem. Nem vagyunk sem arcvonásaink szobrászai, sem komoly gondolkodásunk, nevetésünk vagy sírásunk színházi rendezői. Az első két mondatból százak, ezrek, milliók lettek. Néha már az volt a benyomásom, hogy úgy tartoznak hozzád a könyvek, mint a két kezed, amelyek a könyvet tartják. Egyszer, amikor kint a lépcsőn olvastál, a játszó gyerekek labdája tévedésből hozzád gurult. Kezed elengedte a könyvet és visszadobta a labdát. Mennyire idegen volt ez a kézmozdulatod!

416

Szerettelek, ahogyan olvasol, nagyon szerettelek. Még akkor is, ha ijesztővé vált számomra önemésztő dühödt olvasásod. Ennél még ijesztőbbnek láttalak, amikor odaadó áhítattal vitted a gyertyákat az oltárhoz. Édesanyáddal ellentétben én egy másodpercig sem hittem, hogy pap lehetne belőled. A te természeted egy lázadó természete, és lázadókból nem lesznek papok. Mire irányulhatna végül ez az odaadó áhítat, milyen tárgyat keres majd magának? Hogy ebben az odaadó áhítatban robbanóerő lakozik, ez kézzelfogható volt. Féltem a robbanásoktól, melyeket adott esetben előidéz. Ez a félelem fogott el, amikor megláttalak a tárgyalóteremben. A tolvaj nőt elkellett ítélnem és börtönbe kellett csukatnom, ezt követelte a törvény. Miért néztél aztán rám az asztalnál úgy, mint egy verőlegényre? Tekinteted megbénított, ezért nem tudtam erről beszélni. Van esetleg jobb ötleted, hogy mit lehetne a tolvajokkal csinálni? Van jobb ötleted? Figyeltem, hogyan nősz fel, csodáltam szikrázó szellemed, hallottalak Istent átkozni. Jorge barátodat nem szerettem. Az anarchisták félelemmel töltenek el, de örültem, hogy van egy barátod, aki fiatalember, mint te, de másként is alakulhatott volna. Anyád álmaiban sápadtnak és csöndesnek látott az intézet falai között. Mélyen megrendítette az iskolában elmondott búcsúbeszéded szövege. „Egy istenkáromló! Miért büntet ezzel az Úr?!”, mondta.

417

Én is elolvastam a beszédet. Büszke voltam rád! És irigy. Irigyeltem a minden egyes sorodból kitetsző önálló gondolkodásodat, és hogy emelt fővel jársz a világban Ez volt az a ragyogó cél, amit én is szerettem volna elérni, de amit soha nem érhetek el, mert túlságosan visszafog neveltetésem ólomsúlya. Hogyan magyarázhattam volna el neked irigy büszkeségemet? Úgy, hogy nem alacsonyítom le magamat, hogy nem teszem kisebbé és nyomorultabbá magam, mint amilyen egyébként is voltam? Őrült egy dolog volt, gondolta Gregorius: a két férfi, apa és fia, a város egymásra néző dombjain lakott, akár az ellenfelek egy antik drámában, és az egymástól való félelem kötötte őket össze, valamint a szeretet, amit képtelenek voltak szavakba foglalni, ezért leveleket írtak, amelyeket aztán nem mertek elküldeni a másiknak. Összekötötte őket a némaság is, amit egyikük sem értett a másikban, és nem voltak hajlandók tudomásul venni azt sem, hogy egyikük némasága szülte a másikét. – A nagyságos asszony is ült itt néha – mondta Julieta, mikor késő délelőtt visszajött és ott találta Gregoriust a konyhaasztalnál –, de könyveket nem olvasott, csak folyóiratokat. Julieta bizalmatlanul méregette Gregoriust. Talán nem aludt jól? Vagy nem jó az ágy? Jól van, mondta Gregorius, már régen nem volt ilyen jó dolga.

418

Julieta azt mondta, örül, hogy van még valaki a házban, Senhor da Silveira olyan csöndes lett és zárkózott. – Gyűlölöm a szállodákat – mondta nemrég, amikor segített neki bepakolni, mondta Julieta. – És miért csinálom tovább? Meg tudod ezt nekem mondani, Julieta?

419

33

Ő a legkülönösebb diákja, akit valaha is tanított, mondta Cecília Gregoriusnak. – Maga több irodalmi kifejezést ismer, mint a legtöbb ember a villamoson, de ha káromkodni, bevásárolni vagy egy nyaralást akarna befizetni, akkor megáll a tudománya. Nem is beszélve a flörtölésről. Vagy tudod, hogy mit kellene nekem mondanod? Fázósan összehúzta a zöld stóláját a vállán. – Ráadásul, még nem találkoztam emberrel, aki csak ilyen lassan képes slágfertig válaszra. Lassan válaszol, de akkor slágfertigen – soha nem hittem volna, hogy van ilyen. De a maga esetében... Az asszony rosszalló tekintetének súlya alatt Gregorius elővette a nyelvtant, és rábizonyított egy hibát. – Így van – mondta Cecília, és szája előtt meglebbent a zöld kendőcske. – Csakhogy néha a slampos beszéd a helyes. Ez a görögöknél is biztosan így volt. Silveira háza felé tartva Gregorius O'Kelly patikájával szemközt ivott egy kávét. Olykor a kirakatüvegen át megpillantotta a pultnál dohányzó patikust. Szerette Jorgét, de nem igazi szenvedéllyel. Jorge gyötrődött emiatt, ideges lett,

420

és betegesen féltékeny... Amadeu lépett a helyiségbe. Ránézett, és el volt bűvölve. Gregorius elővette Prado feljegyzéseit, hogy ellenőrizze, jól emlékezik-e rájuk. De ha azért indulunk el, hogy valakit belülről, a lélek felől szeretnénk megérteni? Olyan utazás ez, amelyik véget érhet valaha is? Olyan valami-e a lélek, ahol tényekre bukkanhatunk? Avagy a vélt tények csak történeteink csalóka árnyékai csupán? A Belembe menő villamoson egyszer csak úgy találta, hogy érzései a várossal kapcsolatosan kezdenek megváltozni. Eleddig kizárólag csak kutatásainak helye volt, és az időt, ami keresztülfolyt a városon, az a szándéka alakította, hogy egyre többet tudjon meg Pradóról. Ott ült a villamoskocsiban, nézett ki az ablakon, és az idő, mialatt a kocsi csikorogva és erőlködve továbbhaladt, most teljes egészében csak az övé volt, egyszerűen az az idő volt, amelyben Raimund Gregorius új életét élte. Ismét a berni remízben látta magát, amint ott áll, és a régi villamoskocsi iránt érdeklődik. Három héttel ezelőtt az volt az érzése, hogy itt gyerekkorának Bernjén utazik keresztül. Most Lisszabonban villamosozott, és csak Lisszabonban. Érezte, hogy a mélyben átrendeződik valami. Silveira házából felhívta Looslinét, és lediktálta neki új címét. Majd a szállodával beszélt, és megtudta, hogy megérkezett a perzsa nyelvtan. A

421

balkon fürdött a meleg tavaszi napfényben. Hallgatta az emberek beszédét az utcán, és meg volt lepve, hogy milyen sokat megért. Valahonnan étel illata szállt. Gyerekkorának aprócska kis balkonjára gondolt, amelyre undorító konyhai szagok telepedtek. Amikor később Silveira fiának szobájában a takaró alá bújt, néhány pillanat alatt elaludt, és egy olyan versenyben találta magát, amelyben az volt a győztes, aki a leglassabban replikázott. Eva von Muralttal, a Hihetetlennel állt a mosogatónál, és a partin használt műanyag edényeket mosogatta el. Végül Kägi irodájában ült, ahonnan órák hosszat telefonált idegen országokba, ahol senki nem vette fel a telefont. Az idő Silveira házában is lassan a saját idejévé vált. Mióta Lisszabonban volt, először kapcsolta be a televíziót, hogy megnézze az esti híradót. Egészen közel ült a készülékhez, hogy minél kisebb legyen a távolság közte és a szavak között. Csodálkozott, hogy mi minden történt időközben, és hogy itt mennyire mást tartottak fontosnak megmutatni a világból. Másrészt meglepő volt, hogy itt is ugyanaz számított ismerősnek, mint odahaza. Ezt gondolta: Itt lakom. Vivo aqui. A hírek utáni filmet nem tudta követni. A szalonban föltette azt a lemezt Berlioz zenéjével, amit Prado Fátima halálát követően napokig hallgatott. A zenétől visszhangzott az egész ház. Egy idő után a konyhában leült az asztalhoz, és befejezte annak a levélnek az olvasását, amit a bíró írt a fiának, akitől félt.

422

Néha, voltaképp egyre többször, az az érzésem, fiam, hogy olyan vagy, akár egy önmagában nagyon biztos bíró, aki azt veti a szememre, hogy én magam továbbra is felöltöm a talárt. Hogy úgy tűnik, szemet hunyok a rendszer kegyetlensége fölött. Ilyenkor érzem magamon égető pillantásodat. És Istenhez szeretnék imádkozni, hogy több megértést küldjön rád, és törölje el szemedből a rögtönítélő bírák szemének szikrázását. Miért nem adtál neki élénkebb képzeletet, amikor rám gondol, szeretném odakiáltani neki, méghozzá dühösen. Mert lásd: bármilyen élénk, sőt túlcsorduló a képzelőerőd, még sincs fogalmad arról, mivé tehetik az embert a fájdalmak és egy meggörbült hátgerinc. Rendben, úgy tűnik, hogy a betegségben szenvedőkön kívül senkinek sincs fogalma róla. Senkinek. Csodálatosan el tudod nekem magyarázni, mire jött rá Vlagyimir Bechterev. És nem szeretnék lemondani ezekről a beszélgetésekről, mert drága órák ezek számomra, hisz biztonságban tudom magam nálad. De aztán véget ér a beszélgetés, és vissza kell térnem a meggörbültség és a betegség elviselésének poklába. Te pedig mintha nem gondolnál egyvalamire, arra, hogy a megalázó meggörbülés és az állandó fájdalmak rabszolgáitól nem várható el ugyanaz, mint azoktól, akik megfeledkezhetnek a testükről, hogy amikor visszatérnek hozzá, kéjesen élvezzék. Tehát, hogy nem várható el tőlük

423

ugyanaz, mint más emberektől! És hogy szükségük van arra, hogy ezt ne kelljen bevallani maguknak, mert az számukra újabb megaláztatást jelentene. Az igazság – igen, az igazság, az egészen egyszerű: nem tudnám, hogyan viselném el az életet, ha Enrique nem jönne értem minden reggel hat óra előtt tíz perccel kocsival. A vasárnapok – el se tudod képzelni, micsoda tortúrát jelentenek számomra. Szombat éjjel néha nem alszom, mert sejtem, milyen nap vár rám. Vicceket gyártanak arról, hogy szombatonként is belépek az üres épületbe negyed hétkor. Néha azt gondolom, abból, hogy az emberek nem gondolkodnak, több szörnyűség ered, mint az emberek összes többi gyengeségéből. Ismételten folyamodtam azért, hogy a vasárnapokra kaphassak kulcsot. Elutasították. Néha azt szeretném, ha csupán egyetlenegy napig olyan fájdalmaik lennének, mint nekem, talán akkor megértenék kérésemet. Ha belépek a hivatalomba, a fájdalmaim némiképp enyhülnek, olyan, mintha a helyiség testemben valamiféle támasztékká alakulna át. Röviddel nyolc óra előttig csönd honol az épületben. Többnyire az aznapra fontos aktákat tanulmányozom, ugyanis biztosra kell mennem, hogy nem lesz semmiféle meglepetés, amitől a hozzám hasonló emberek félnek. Előfordul, hogy verseket olvasok, ilyenkor a lélegzetem nyugodtabb lesz, olyan, mintha a tengert

424

nézném, és ez néha segít a fájdalmakkal szemben. Érted már? De Tarrafal, mondod erre. Igen, Tarrafal, tudom, tudom. Adjam vissza ezért a kulcsot? Megpróbáltam, és nem is egyszer. Levettem a kulcscsomóról, és az asztalra tettem. Aztán elhagytam az épületet, és úgy sétáltam az utcákon, mintha valóban megtettem volna. Mélyeket lélegeztem, egészen a hátamig, ahogyan az orvos javasolta, de egyre hangosabhan és hangosabban vettem a levegőt, zihálva mentem át a városon, és elöntött a forróság, hátha egy napon valóság lesz ez a jelképes cselekedet. Később átizzadt ingben ültem a bírói székben. Érted már? Nem csak neked írtam számtalan levelet, amelyeket aztán eltüntettem. A miniszternek is írtam, újból és újból. Az egyik levelet feladtam a főpostán. Az utcán kaptam el a levélkihordót, aki elvitte volna a miniszterhez. Méltatlankodott, hogy át kell kutatnia a zsákját, és azzal a megvető kíváncsisággal vizsgált, amivel az emberek az őrülteket szokták figyelni. A levelet aztán oda dobtam, ahová a többit: a folyóba. Hogy eltűnjön az árulkodó tinta. Érted most már? Maria Joào Flores, hűséges barátnéd az iskolából, ő megértette. Egy napon, amikor már nem bírtam elviselni, ahogy rám nézel, találkoztam vele. „Azt szeretné, hogy tisztelhesse”, mondta Maria Joào, és rátette a kezét az enyémre,

425

„tisztelhesse és szerethesse, ahogyan az ember a példaképét szereti. – Nem a beteget akarom látni benne, akinek mindent megbocsátanak – mondta Amadeu. – Mert különben ez olyan, mintha az apám volna. – A lelkében mindenkinek megvan a maga szerepe, és ha az nem felel meg neki, akkor kegyetlenné válik”, folytatta Maria Joào „Ez az önimádat emelkedettebb fajtája.” Rám nézett, és megajándékozott a mosolyával, amely egy éberen élt élet tágas pusztaságából jött. „Miért nem próbálja meg dühösen?” Gregorius kezébe vette az utolsó oldalt. A rajta lévő néhány mondatot más tintával írták, és a bíró ráírta a dátumot is: 1954. június 8. – egy nappal a halála előtt. A küzdelemnek vége. Mit mondhatok Neked búcsúzóul, fiam? Miattam lettél orvos. Mi lett volna, ha nem nehezedik rád szenvedésem árnyéka, amiben felnőttél? Én tartozom Neked. Nem vagy felelős azért, hogy a fájdalmak megmaradtak, és íme, megtörték ellenállásomat. A kulcsot ott hagytam az irodámban. Mindent a fájdalmakra tolnak majd. Hogy a kudarc is tud ölni – ez a gondolat idegen tőlük. Elég Neked, hogy meghalok? Gregorius fázott, és feltekerte a fűtést. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem került Amadeu kezébe,

426

de elfogott valami sejtés, és eldugtam – hallotta Adriana hangját. A fűtés nem használt. Bekapcsolta a televíziót, és ott ragadt egy szappanopera előtt, amiből nem értett egy szót sem, kínai is lehetett volna. A fürdőszobában talált egy altatótablettát. Amikor hatni kezdett, kint már világosodott.

427

34

Campo de Ourique-ben két Maria Joào Flores is lakott. A következő napon Gregorius a nyelviskola után kiutazott ebbe a kerületbe. Az első lakásban, ahova becsöngetett, egy fiatalabb asszonyt talált, akinek szoknyáját két kisgyermek húzta. A másik házban azt a felvilágosítást kapta, hogy Senhora Flores két napra elutazott. A szállodából elhozta a perzsa nyelvtant, és kiutazott a liceuhoz. Az elhagyott épület fölött költöző madarak röpködtek. Azt remélte, hogy visszatér az afrikai szél, de maradt az enyhe márciusi időjárás, amiben még érezni lehetett a tél leheletnyi erejét. A nyelvtanban megtalálta Natalie Rubin céduláját: Én már eddig átrágtam magam rajta! Az írás eléggé bonyolult, mondta Natalie, amikor Gregorius fölhívta, hogy tudassa a könyv megérkezését. Napok óta nem is foglalkozik mással, folytatta Natalie, a szülei csodálkoznak is, hogy ennyire szorgalmas. Mikorra tervezi Gregorius az iráni utat? Nem veszélyes ez manapság egy kicsit? Gregorius egy éve olvasott az újságban egy férfiról, aki kilencvenévesen kezdett kínaiul tanulni. A glossza szerzője gúnyolódott az öregemberen.

428

Halvány fogalma sincs – ezekkel a szavakkal kezdte Gregorius olvasólevelének vázlatát. „Miért rontja el ilyesmivel a napját?”, mondta Doxiades, amikor látta, hogy mennyire emészti a méreg. A levelet végül nem adta postára. Bosszantotta Doxiades odavetett megjegyzése. Amikor néhány napja Bernben kipróbálta, mennyire emlékszik még a perzsa írásjelekre, kevésnek találta, amit fel tudott idézni. Ám most, hogy előtte volt a könyv, könnyen ment. Az időben még mindig ott vagyok, azon a távoli helyen, soha nem jöttem el onnan, ott élek abban a múltban, de azt is mondhatnám, hogy abból a múltból élek – jegyezte föl Prado. Az ezer meg ezer változás, amelyek előrevitték az időt, az érzékelés időtlen jelenéhez mérve csak futólagosak és nem valóságosak, akár egy álom. Senhor Cortês irodájában továbbvándorolt a fénypászma. Gregorius halott apjának végleg megnyugodott arcára gondolt. A perzsa homokvihar előtti félelmében szívesen fordult volna hozzá. De az apja soha nem volt olyan apa, akihez fordulni lehetett volna. A Belembe vezető hosszú utat gyalog tette meg, és úgy intézte, hogy elhaladjon az előtt a ház előtt, ahol a bíró élt a némaságával, fájdalmaival és a félelmeivel a fia ítéleteitől. A cédrusok az éjszaka sötét égboltjáig értek. Gregorius Adriana bársonyszalaggal eltakart sebhelyére gondolt. A kivilágított ablakok mögött Mélodie járt szobáról szobára. Ő tudta, vajon ezek voltak-e azok a vörös cédrusok. És hogy mi közük volt ahhoz a tetthez,

429

ami miatt a bíróság testi sértéssel vádolhatta volna Amadeut. Gregorius már a harmadik estéjét töltötte Silveira házában. Vivo aqui. Gregorius a házon és a sötét kerten át kiment az utcára. Sétálgatott a negyedben, és látta az embereket főzés, étkezés és televíziózás közben. Amikor visszaérkezett kiindulópontjához, a halványsárga homlokzatot és az épület kivilágított kiugró oszlopos részét nézte. Előkelő ház a gazdagok negyedében. Itt lakom. A szalonban leült az egyik fotelba. Mit akart ez jelenteni? Nem érinthette meg többé a Bubenbergplatzot. Lisszabon földjét vajon sokáig megérintheti majd? Miképpen fogja megérinteni majd? És hogyan lépked majd ezen a talajon? A pillanatnak élni: ez annyira igaznak és olyan szépnek tűnik – áll Prado rövid feljegyzéseinek egyikében –, ám minél inkább vágyódom utána, annál kevésbé értem, hogy mit is jelent. Gregorius még soha életében nem unatkozott. De hogy valaki ne tudja, mihez kezdjen életével; kevés olyan dolog volt, ami előtt annyira értetlenül állt, mint ez előtt. Most sem unatkozott. Amit a csöndes és túlságosan nagy házban érzett, az valami más volt: megállt az idő, vagy mégsem, de nem vitte tovább magával a jövő felé, közömbösen és érzéketlenül elfolyt mellette. Bement a fiú szobájába, és Simeon regényének címére bámult. L'homme qui regardait passer les trains. Ez az a regény volt, amiből az a film készült, amelynek a képeit a bubenbergi mozi kirakatában látta: fekete-fehér képeken Jeanne Moreau-t. Ennek

430

tegnap volt három hete, hétfőn, amikor elszökött. A filmet a hatvanas években forgathatták. Negyven évvel ezelőtt. Milyen rég volt ez? Gregorius habozott, hogy kinyissa-e Prado könyvét. A levelek elolvasása megváltoztatott valamit. Az apa levele inkább, mint a fiúé. Végül mégiscsak lapozgatni kezdett a könyvben. Nem volt már sok hátra, amit még nem olvasott el. Mi lesz, ha elolvasta az utolsó mondatot is? Mindig félt az utolsó mondattól, és egy könyv közepétől rendszerint az a gondolat gyötörte, hogy elkerülhetetlen, hogy legyen egy utolsó mondat. Ám ezúttal sokkal nagyobb bonyodalmat okoz majd az utolsó mondat. Olyan lesz, mintha elszakadna az a láthatatlan szál, ami eddig összekötötte a spanyol könyvek Hirschgrabenen lévő könyvesboltjával. Nem sietne az utolsó oldallal, és amennyire csak lehet, lelassítaná az olvasást is, hiszen képtelenek vagyunk az egészet kemény kézzel magunk irányítani. Az utolsó keresés a szótárban a szükségesnél alaposabb lesz. Az utolsó szó. Az utolsó pont. Akkor érkezik majd meg igazán Lisszabonba. Lisszabonba, Portugáliába. Egy évre volt szükségem ahhoz, hogy megtudjam, milyen hosszú egy hónap. Ez a múlt év októberében, a hónap utolsó napján következett be. Az történt, ami minden évben, és ami ennek ellenére minden évben feldühít, mintha még soha nem éltem volna át: az új nap reggelének sápadt fénye a tél eljöveteléről hozott hírt. Semmi égető TEMPO ENIGMÁTICO. REJTÉLYES IDŐ.

431

ragyogás, semmi szemet fájdítóan vakító fény, semmi izzó fuvallat, ami elől az ember árnyékba szeretne menekülni. Lágy, megbékélő fény, ami láthatóan magában hordja a nappalok elkövetkező rövidségét. Szó sincs róla, hogy ellenségesen viseltettem volna az új fénnyel szemben, vagy komikus tanácstalanságomban elutasítottam és küzdöttem volna ellene. Hiszen megkíméli az erőinket, ha a világ elveszíti a nyár éles kontúrjait és elmosódottabb körvonalakat mutat, ami kevesebb határozottságot követel meg tőlünk. Nem, nem az új fények sápadt és tejszerű fátyla volt az, ami engem megijesztett. Attól rezzentem össze, hogy a tört és erőtlen fény ismét visszavonhatatlanul jelzi a természet és életem egy szakaszának végét. Mit csináltam március vége óta, amikor a kávézó asztalán a napfényben a csésze újra olyan forró lett, hogy visszarántottam a kezemet? Sok idő telt-e el azóta, avagy kevés? Hét hónap – mennyire volt ez hosszú? Általában elkerülöm Ana birodalmát, a konyhát, ahogyan a serpenyőkkel zsonglőrködik, abban van valami, amit nem szeretek. De a fent említett napon szükségem volt valakire, akivel szemben kifejezésre juttathatom néma rémületemet, még ha ez úgy történik is, hogy nem teszek róla említést. „Milyen hosszú egy hónap?”, kérdeztem Anát minden bevezetés nélkül.

432

Ana, aki épp a gázt akarta meggyújtani, elfújta a gyufát. „Már hogy érti?” Homlokán összefutottak a ráncok, mint akinek megoldhatatlan rejtéllyel kell szembenéznie. „Ahogyan mondom: Milyen hosszú egy hónap?” Szemét a padlóra szegezve zavarában kezét tördelte: „Nos, néha harminc napos, néha... „ „Ezt tudom”, mondtam morcosan, „a kérdés az: milyen hosszú?” Ana a főzőkanál után nyúlt, hogy legyen valami a kezében. „Egyszer a lányomat majdnem egy hónapig ápoltam”, mondta tétován és egy lélekgyógyász óvatosságával, aki attól tart, szavai lerombolnak valamit a betegben, amit aztán soha többé nem lehet helyrehozni. „Sokszor le s föl jár az ember a lépcsőn a levessel, amire vigyázni kellett, nehogy kilötyögjön, hát ez bizony, hosszú egy nap volt.” „És milyen hosszú volt akkor, amikor visszagondolt rá?” Ana most megkockáztatott egy mosolyt, ami tükrözte megkönnyebbülését, hogy felelete nem volt teljesen félresikerült. „Még mindig hosszú. De aztán valahogy egyre rövidebb lett, nem is tudom...” „És a leveshordással töltött idő – hiányzik most ez az idő?”

433

Ana ide-oda forgatta a főzőkanalat, majd zsebkendőt vett elő a kötényéből, és belefújta az orrát. „Természetesen szívesen ápoltam a gyereket, hiszen akkor egyáltalán nem is volt durcás. Mégsem szeretném, ha még egyszer át kellene élnem, állandóan féltem, mert nem tudtuk, mi a baja, és hogy nem veszélyes-e.” „Valami másra gondolok: sajnálod-e, hogy eltelt az a hónap; hogy elmúlt az az idő, hogy már nem használhatod fel semmire.” „Hát igen, elmúlt”, mondta Ana, és már egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha egy gondolataiba mélyedő orvos lenne, hanem egy félénk vizsgázó. „Minden rendben van”, mondtam, és már fordultam is az ajtó felé. Elmenőben még hallottam, hogy új gyufát gyújt. Miért válaszoltam mindig ilyen kurtán, élesen és hálátlanul mások szavaira, ha valami számomra valóban fontos dologról volt szó? Honnan bennem ez az igyekezet, hogy a fontosat dühödten védelmezzem másokkal szemben, holott nem is akarták elvenni tőlem? Másnap reggel, az első novemberi napon a szürkületben a Rua Augusta, a világ legszebb utcájának a végén álló diadalívig mentem. A tenger a kora reggeli bágyadt fényben sima volt és ezüstösen fakón csillogott. Különös éberséggel átélni, milyen hosszú egy hónap – ez a gondolat ugrasztott ki ágyamból. A kávéházban én voltam az első vendég. Amikor a csészében már csak néhány kortynyi kávé volt,

434

lassabban ittam belőle. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, ha a csésze már üres lesz. Nagyon hosszú lesz ez az első nap, ha egyszerűen csak ülve maradok. És nem azt akarom megtudni, hogy milyen hosszú egy hónap annak számára, aki nem csinál semmit. De hát akkor mi volt az, amit meg akartam tudni? Néha olyan lassú vagyok. Csak ma veszem észre, amikora kora novemberi fény újra meg törik, hogy az Anának föltett és az elmúlás visszavonhatatlanságára, a mulandóságra, a sajnálatra és a szomorúságra vonatkozó kérdés egyáltalán nem az a kérdés volt, ami engem foglalkoztatott. Egy egészen más kérdést akartam föltenni neki: mitől függ az, hogy egy hónapot értelmesen eltöltött időnek élünk-e meg, vagy olyan időnek, ami csak elfolyt mellettünk, amit csak elszenvedtünk, ami kipergett az ujjaink között, aminek következtében úgy érezzük, elvesztett, elvesztegetett idő, és nem is bánjuk, hogy elmúlt, mert nem tudtunk vele mihez kezdeni? Nem az volt tehát a kérdés: Milyen hosszú egy hónap?, hanem az, hogy mihez kezdjünk egy hónapnyi idővel? Mikor érzem úgy, hogy ez a hónap egészen az enyém volt? Tévedek tehát, amikor azt mondom: egy évre volt szükségem ahhoz, hogy megtudjam, milyen hosszú egy hónap. Másképpen történt: egy évre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, mit is akartam megtudni, amikor föltettem a kérdést, hogy milyen hosszú egy hónap.

435

Másnap kora délután, amikor a nyelviskolából jött, Gregorius összetalálkozott Mariana Eçával. Amikor látta, hogy befordul a sarkon és feléje tart, egyszerre megvilágosodott előtte, miért tartózkodott attól, hogy felhívja: szédülési rohamairól mesélne neki, Mariana hangosan gondolkodna, hogy mi minden lehet ez, és ő ezt nem akarta hallani. Mariana javasolta, igyanak egy kávét, majd Joàóról mesélt. „Egész vasárnap délelőtt rá várok”, mondta neki Joào Gregoriusról. „Nem tudom, miért, de úgy érzem, neki kiönthetem a szívemet. Nem mintha ettől elmúlnának a bajaim, de legalább egypár órára könnyebb lesz.” Gregorius Adrianáról és az óráról, Jorgéról és a sakk-klubbról, valamint Silveira házáról mesélt. Már majdnem megemlítette a berni útját is, de aztán úgy érezte, hogy ezt nem mesélheti el. Amikor befejezte, Mariana az új szemüveg felől érdeklődött, majd összehúzott szemmel nézte Gregoriust, mintha vizsgálná. – Túl keveset alszik – mondta. Gregorius arra a délelőttre gondolt, amikor Mariana megvizsgálta, és neki egyáltalán nem akaródzott felállni a Mariana íróasztala előtti karosszékből. Az alapos vizsgálatra gondolt. Majd arra, hogy együtt utaztak a hajón Cacilhasba, és az aranylóan vörös asszam teára, amit Marianánál ivott. – Az utóbbi időben néha szédülök – mondta. Majd egy kis szünet után: – Félek. Egy óra múlva távozott Mariana rendelőjéből, aki megint ellenőrizte a látása élességét, megmérte

436

vérnyomását, többször leguggoltatta, egyensúlyozási gyakorlatokat csináltatott vele, továbbá egészen pontosan elmondatta vele, hogy milyen az, amikor szédül. Majd fölírta neki egy ideggyógyász címét. – Nem hiszem, hogy komoly lenne a dolog – mondta –, és nem is kell csodálkozni rajta, ha meggondolom, rövid idő alatt mennyi minden megváltozott az életében. De hát a szokásos vizsgálatokat el kell végezni. Gregorius szeme előtt megjelent Prado rendelőjének falán az üres négyzet, ott, ahol az agy térképe függött. Mariana látta rajta, hogy elfogta a pánik. – Egy daganat egészen másfajta tünetekkel járna – mondta, és végigsimított Gregorius karján. Mélodie háza nem volt messze. – Tudtam, hogy vissza fog jönni – mondta Mélodie, amikor ajtót nyitott Gregoriusnak. – Miután itt járt, Amadeu emléke néhány napig nagyon eleven volt. Gregorius odaadta neki az apához, illetve a fiúhoz írott leveleket, hogy olvassa el őket. – Ez igazságtalan – mondta Mélodie, amikor elolvasta az apa levelének utolsó szavait. – Igazságtalan. És nem méltányos. Mintha Amadeu kergette volna a halálba. Az orvosa világos fejű ember volt. Az altatókat csak kis adagokban írta fel. Csakhogy papá tudott várni. A türelme volt az erőssége. Olyan türelmes volt, akár a néma szikla. Mamà előre látta. Mindig mindent előre látott. Nem tett semmit, hogy megakadályozza. „Most már

437

nincsenek fájdalmai”, mondta, amikor a nyitott koporsó mellett álltunk. Imádtam ezekért a szavaiért. „És nem kell gyötörnie magát”, mondtam. „Igen”, mondta anyám, „nem kell”. Gregorius Adrianánál tett látogatásairól mesélt. Amadeu halálát követően ő sem járt többet a Kék Házban, mondta Mélodie, de nem csodálkozik, hogy Adriana múzeumot és templomot csinált belőle, ahol megállt az idő. – Már kisleányként is rajongott érte. Ő volt a felnőtt fivér, aki mindenre képes volt. Aki még a papának is ellent mert mondani, a papának! Egy évvel azután, hogy Amadeu Coimbrába ment az egyetemre tanulni, Adrianát a liceuval szemközti leányiskolába íratták át. Ugyanabba az iskolába, ahová Maria Joàó is járt. Ott Amadeut hősként tartották számon, és ő élvezte, hogy ennek a hősnek a húga. Mindazonáltal: a dolgok másként, normálisabban alakultak volna, ha nem került volna sor arra a drámára, amelyben Amadeu megmentette az életét. Akkor történt, amikor Adriana tizenkilenc éves volt. Amadeu, aki odahaza készült az államvizsgára, éjjel-nappal csak tanult. Csak az étkezésekkor jött le a szobájából. Egy ilyen alkalomkor, amikor a család az asztalnál ült, Adriana félrenyelt valamit. – Mindnyájan ettünk, és először semmit nem vettünk észre. Egyszer csak Adriana felől különös hangokat hallottunk, szörnyűséges hörgést, nyakát mindkét kezével átfogta, és lábával iszonyú sebességgel toporzékolt a padlón. Amadeu mellettem ült, gondolataiban a vizsgáira készülve,

438

már megszoktuk, hogy úgy ült ott, akár egy néma kísértet, aki az ételt vakon lapátolja magába. Könyökömmel meglöktem, és Adrianára mutattam. Zavartan nézett fel. Adriana arca ellilult, nem kapott levegőt, és segélykérően nézett Amadeu felé. Amadeu arcára az a kifejezés ült ki, amelyet mindnyájan ismertünk, a dühödt összpontosítás arckifejezése, mindig így nézett, ha valami nehéz dologgal került szembe, amit nem látott át rögtön, ugyanis megszokta, hogy mindent azonnal megért. Fölugrott, a szék feldőlt, és ő néhány lépéssel Adrianánál termett. A hóna alá nyúlt, felállította, és háttal maga felé fordította, majd átfogta a vállát, mélyet lélegzett, és Adriana felsőtestét hatalmas erővel hátrafelé rántotta. Adriana torkából a fuldokló hörgése hallatszott. Nem változott semmi. Amadeu másodszor is hátrarántotta, de a húsdarab, amelyik beszorult Adriana légcsövébe, most sem mozdult. Ami ezután történt, azt soha nem fogja elfelejteni egyikünk sem, másodpercről másodpercre, mozdulatról mozdulatra. Amadeu visszaültette Adrianát a székre, engem meg magához parancsolt. Hátrahajtotta Adriana fejét. „Tartsd erősen!”, mondta fojtottan. Majd fogta a tányérja mellett fekvő éles kést, és megtörölte a szalvétában. Megdermedtünk. „Ne!”, kiáltotta mamà. „Ne!” Úgy hiszem, Amadeu ezt nem is hallotta. Lovagló ülésben ráült Adriana ölére, és a szemébe nézett.

439

„Meg kell tennem”, mondta, és még ma is csodálom, hogy milyen nyugodt volt a hangja. „Különben megfulladsz. Vedd el innen a kezed. Bízzál bennem.” Adriana elvette kezét a torkáról. Amadeu a mutatóujjával kitapogatta a rést a pajzsporc és a gyűrűporc között. Majd a kés hegyét odahelyezte a rés fölé. Mély lélegzetet vett, becsukta a szemét, majd szúrt. Arra összpontosítottam a figyelmemet, hogy Adriana fejét úgy tartsam, mintha satuba fogtam volna. Nem láttam, hogy a vér spriccelt volna, csak Amadeu ingén láttam meg később a foltokat. Adriana teste összerándult. Hogy Amadeu megtalálta az utat a légcsőhöz, azt abból a sípolásból lehetett tudni, ahogyan Adriana az új nyíláson beszívta a levegőt. Kinyitottam a szemem, és borzadva láttam, hogy Amadeu a kés pengéjét forgatja a sebben. Brutális tettnek látszott, és csak később értettem meg, hogy a légcsövet nyitva kellett tartania. Ekkor az inge zsebéből előhalászott egy golyóstollat, a fogai közé vette, és szabad kezével lecsavarta a kupakját, majd kitépte a tollbetétet, és az alsó részt kanülként betette a sebbe. A pengét lassan kihúzta, és tartotta a golyóstollat. Adriana löketekben, sípolva vette a levegőt, de élt, és a fulladás színe is lassan eltűnt az arcáról. „Mentőt!”, adta ki Amadeu a parancsot. Papá felocsúdott, és odament a telefonhoz. Adrianát, akinek nyakából fölfelé meredt a

440

golyóstoll, a pamlagra fektettük. Amadeu megsimogatta a haját. A néhány perc múlva megjelenő mentőorvos Amadeu vállára tette kezét. „Csak hajszál híján múlt”, mondta. „Micsoda lélekjelenlét. Micsoda bátorság. Az ön korában.” Amikor a mentő elvitte Adrianát, Amadeu vérfoltos ingében visszaült a helyére az asztalhoz. Senki sem szólalt meg. Azt hiszem, az volt a legszörnyűbb számára, hogy senki nem mondott semmit. Az orvos röviden megállapította, hogy Amadeu helyesen cselekedett, és megmentette Adriana életét. És ennek ellenére nem szólalt meg senki sem, és az ebédlőre rátelepedett csöndben a családtagok elszörnyedve csodálkoztak azon, hogy Amadeu milyen hidegvérrel képes cselekedni. „A csönd holmi mészárosnak tüntetett fel”, mondta évekkel később, az egyetlen alkalommal, amikor az esetről beszélgettünk. Hogy ekkor teljesen magára hagytuk, ezen soha nem tudta túltenni magát, és ez mindörökre megváltoztatta viszonyát a családhoz. Ritkábban jött haza, és akkor is úgy viselkedett, mint valami udvarias vendég. Majd hirtelen elpattant a csönd, és Amadeu remegni kezdett. Arcát a kezébe temette, és még ma is hallom könnytelen zokogását, amitől az egész teste rázkódott. És ekkor újra magára hagytuk. Megsimogattam ugyan a karját, de ez túlságosan kevés volt, és én csak a nyolcéves húga voltam, valami egészen másra lett volna szüksége.

441

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez a valami, ami elmaradt. Egyszer csak felugrott, fölrohant a szobájába, és egy orvosi tankönyvvel jött vissza, amit teljes erőből az asztalra vágott, úgyhogy az evőeszközök nekiütődtek a tányéroknak, a poharak meg csörömpöltek. „Itt”, kiabálta, „ebben benne van. Koniotomiának hívják ezt a beavatkozást. Mit bámultok így rám? Úgy ültetek itt, mint a faszentek! Ha nem lettem volna itt, koporsóban kellett volna kivinnünk!” Adrianát megoperálták, két hétig maradt a kórházban. Amadeu mindennap meglátogatta, mindig egyedül, nem akart velünk jönni. Adriana végtelen, szinte már vallásos hálát érzett Amadeu iránt. Bekötött nyakkal feküdt a fehér párnák között, és újra és újra átélte a drámai jelenetet. Amikor egyszer egyedül voltam nála, beszélt erről. „Röviddel azelőtt, ahogy szúrt volna, az ablak előtti cédrusok vörösek lettek, vérvörösek”, mondta. „Aztán elájultam.” Adriana azzal a meggyőződéssel tért haza a kórházból, mondta Mélodie, hogy életét a bátyjának kell szentelnie, aki megmentette az ő életét. Amadeu számára ez rémisztő volt, és mindent megtett azért, hogy kibeszélje Adriana fejéből. Egy darabig úgy tetszett, ez sikerült is neki, mert Adriana találkozott egy francia férfival, aki belészeretett, és úgy tűnt, hogy a drámai epizód elhalványult benne. Ám ez a szerelem zátonyra futott, amikor Adriana terhes lett. És újra csak Amadeu volt az, aki felügyelte ezt a testi beavatkozást. Föláldozta érte Fátimával tett útját, és

442

hazatért Angliából. Adriana az iskola után orvosi asszisztensnőnek tanult, és amikor Amadeu három év múlva megnyitotta a Kék Rendelőt, egyértelmű volt, hogy ő lesz ott az asszisztensnő. Fátima nem járult hozzá, hogy Adriana is a házban lakjon. Drámai jelenetekre került sor, amikor távoznia kellett. Fátima halála után még egy hét sem telt el, amikor Adriana már beköltözött. Amadeu teljesen összeomlott Fátima elvesztése miatt, képtelen volt az ellenállásra. Adriana győzött.

443

35

– Néha arra gondoltam, hogy Amadeu szelleme mindenekelőtt maga a nyelv volt – mondta Mélodie a beszélgetés vége felé. – Hogy a lelke szavakból építkezett, úgy, ahogyan ezt senki másnál nem láttam. Gregorius megmutatta neki az aneurysmáról készített feljegyzéseket. Mélodie sem tudott róluk. De volt valami, ami épp ekkor jutott az eszébe. – Amadeu mindig összerázkódott, ha valaki olyan szavakat használt, amelyek az elmúlásra, a megsemmisülésre, a pusztulásra utaltak, emlékeim szerint correr és passar voltak ezek a szavak. Egyáltalán, olyan ember volt, aki nagyon hevesen reagált a szavakra, mintha fontosabbak volnának, mint maguk a dolgok. Ha valaki meg akarta érteni a bátyámat, akkor ez volt a legfontosabb, mindenekelőtt ezzel kellett tisztában lennie. A hamis szavak diktatúráját és a helyes kifejezések szabadságát emlegette, a nyelvi giccs láthatatlan börtönét és a költészet ragyogását. Megszállottja volt a nyelvnek, a nyelv által elvarázsolt ember volt, aki jobban szenvedett egy hamis szótól, mint egy késszúrástól. Hirtelen és szenvedélyesen reagált azokra a szavakra, amelyek a mulandóságra és tünékenységre vonatkoztak. Egyik látogatása után,

444

amikor erről az új ijedősségéről beszélt, a férjemmel együtt fél éjszaka ezen tanakodtunk. „Ne ezeket a szavakat használd, kérlek, ne ezeket a szavakat!”, mondta. Nem mertük megkérdezni, miért. A fivérem olyan tudott lenni, akár egy vulkán. Silveira szalonjában Gregorius leült az egyik fotelba, és Pradónak azokban a szövegeiben kezdett elmélyedni, amelyeket Mélodie adott oda neki, hogy olvassa el. – Páni félelem töltötte el arra a gondolatra, hogy esetleg rossz kezekbe kerülnek – mondta Mélodie. – Azt mondta, hogy jobb volna, ha megsemmisítené őket. De aztán átadta nekem megőrzésre. A borítékot csak a halála után volt szabad kinyitnom. Mintha hályog hullott volna le a szememről. Prado anyja halálát követően a téli hónapokban írta a szöveget, és Fátima halála előtt nem sokkal, tavasszal adta át Mélodie-nak. Három szövegrészből állt, mindegyiküket új lapon kezdte, és a tinta árnyalata is különböző volt. Noha búcsúlevéllé álltak össze a szövegek, anyjától való búcsúvá, nem kezdődött megszólítással. Helyette címet adott a szövegnek, akár a könyv számos más feljegyzése esetében. DESPEDIDA FALHADA À FÉLRESIKERÜLT BÚCSÚ A MAMÁTÓL.

MAMÀ

A búcsú Tőled, Mama, akármit csinálok is, félresikerült. Te már nem vagy itt, és az igazi búcsúzásnak mindenkor találkozásnak kell lennie. Túl sokáig vártam vele, és ez természetesen nem véletlen.

445

Mi különbözteti meg a bátor búcsút a gyávától? Tőled bátran elbúcsúzni – ez kísérlet lett volna, hogy egyetértésre jussunk abban, hogy milyen is volt az élet velünk, veled és velem. Mert a szó teljes és súlyos értelmében ez a búcsú lényege: két egymástól elváló ember arról cserél eszmét, hogyan látták, hogyan élték meg egymást. Hogy mi sikerült nekik, és mi nem. Ehhez bátornak kell lenni: el kell tudni viselni a fájdalmat amiatt, hogy nem értünk egyet sok mindenben. Arról van szó, hogy elfogadjuk azt is, ami nem volt lehetséges. Elbúcsúzni olyasmi, amit az ember önmagával is megtesz: Hű marad magához a mások pillantásának a kereszttüzében is. A búcsú gyávasága a felmagasztalásban keresendő: a próbálkozásban, hogy ami elmúlt, azt aranyfénybe vonjuk, és ami sötét, azt lehazudjuk. Ezzel nem kevesebbet játszhatunk el, mint önmagunk elfogadását, akár még azokban a tulajdonságainkban is, amelyek éppen ezt a sötétséget idézték elő. Mesterművet alkottál, Mamà, az én kontómra. És most leírom, amit már régóta el szerettem volna mondani neked: álnok egy műalkotás volt az, és akkora terhet rakott rám, mint semmi más. Tudomásomra juttattad – és az üzenet tartalmát illetően a legcsekélyebb kételynek sem volt helye –, hogy te tőlem, a fiadtól, a te fiadtól nem kevesebbet vársz el, mint hogy ő legyen a legkiválóbb. Hogy miben, az nem volt annyira lényeges, de az eredményeknek, amelyeket el kellett érnem, fölül kellett múlniuk mindenki más

446

teljesítményeit, méghozzá nem csak úgy egyszerűen, hanem toronymagasan. Az álnokság ebben állt: ezt te soha nem mondtad nekem. Soha nem fogalmaztad meg világosan, hogy mit vársz tőlem. Ez ugyanis lehetővé tette volna számomra, hogy állást foglaljak, elgondolkodjam erről, hogy érzelmileg esetleg szembeszálljak vele. Mégis tudtam róla, mert létezik ilyesmi: egy védtelen gyermekbe nap mint nap belecsepegtetjük, úgy, hogy a csendben felnövekvő gyermek mit sem észlel belőle. Ez a láthatatlan tudás hatni kezd benne, akár egy alattomos méreg, beleivódik testének és lelkének szöveteibe, és meghatározza életének színét és árnyalatait. Ebből a titokban ható tudásból, amelynek ereje rejtett voltában van, fejlődött ki bennem a magammal szemben támasztott hajlíthatatlan és kegyetlen elvárások végtelen, láthatatlan és felfedezhetetlen szövedéke, amelyet a félelem szülte becsvágy kegyetlen pókjai szőttek. Milyen gyakran, milyen kétségbeesetten és micsoda furcsa és nevetséges módon hadakoztam egész környezetemmel, csak hogy megszabadítsam magamat – meg hogy még inkább a dolgok foglya legyek! Képtelenség volt védekezni az ellen, ahogyan jelen voltál bennem: a műalkotás tökéletesre sikerült, hibátlanra, a lenyűgöző és lélegzetelállító tökéletesség mesterműve volt. A tökéletességhez tartozott az is, ahogyan fojtogató elvárásaidat nem csak hogy nem mondtad ki, de elrejtetted őket olyan szavak és

447

mozdulatok mögött, amelyek az ellenkezőjét sugallták. Nem állítom, hogy tudatos, galád és álnok terv volt. Nem, Te magad is hittél csalárd szavaidnak, és annak az alakoskodásnak lettél az áldozata, amelynek intelligenciája messze fölülmúlta a tiedét. Azóta tudom, hogy az emberek lelkük legmélyéig egymásba vannak fonódva, hogy jelen lehetnek a másikban úgy is, hogy erről fogalmuk sincs. És még valami tartozott ahhoz a művészien tökéletes tetthez, ahogyan te – egy idegen lélek bűnös szobrásza – akaratod szerint megteremtettél engem: vagyis hogy mely nevekre kereszteltettél. Amadeu Inácio. A legtöbb ember nem is gondol semmire, ha hallja ezt a két nevet, olykor valaki megemlíti dallamosságukat. De én ezt mindenkinél jobban tudom, mert fülemben cseng a hangod, ahogyan hiú áhítattal kimondtad őket. Azt szeretted volna, legyek lángelme. Rendelkezzem isteni könnyedséggel. De ugyanakkor – ugyanakkor! – testesítsem meg Loyolai Szent Ignác gyilkos szigorúságát, és lelki vezetői képességeit mintegy hadvezérként gyakoroljam. Gonosz a szó, de minden másnál találóbb: az életemet megszabta, hogy anyám megmérgezte. Őbenne is rejtve, de életét meghatározó módon jelen vannak-e a szülei, talán álarcban és ellentétükbe fordulva? Vagy akár ellentétes alakban? – ezt kérdezte magától Gregorius, miközben Belém csöndes utcáin sétált. Maga előtt

448

látta azt a vékony könyvecskét, amelybe az anyja feljegyezte, mennyit keresett a takarítással. Az ócska szemüveget, a biztosító által térített legolcsóbb kerettel és az örökké piszkos lencsékkel, amelyek fölött fáradtan nézett rá. Bárcsak láthatnám még egyszer a tengert, de hát ezt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak. Volt benne valami szép, valami sugárzó, amire Gregorius már régen nem is gondolt: a méltóságra, ahogyan azokkal az emberekkel találkozott az utcán, akik után takarított. Semmi megalázkodás nem volt benne, tekintete egy vonalban volt azokéval, akik azért fizették, hogy térden csúszva sikáljon náluk. Szabad neki ezt? – kérdezte kisfiúként magától, hogy később aztán büszke legyen anyjára, ha megint így látta dolgozni. Ha nem csupán Ludwig Ganghofer népies regényeihez menekült volna az olvasás ritka óráiban. Most te is a könyvekhez menekülsz. Az anyja nem volt olvasó ember. Ez fájt, de tény, nem volt olvasó ember. Hol az a bank, amelyiktől hitelt kaphatnék, hallotta Gregorius apja szavait, méghozzá ilyesmire. Maga előtt látta apja nagy kezeit a rövidre vágott körmökkel, ahogyan a tizenhárom frank harmincat érmenként leszámolta a kezébe. Biztos vagy benne, hogy oda akarsz utazni? – mondta. Az nagyon messze van, az nagyon messze van attól, amit mi megszoktunk. Gondolj csak a betűkre, annyira mások, egyáltalán nem olyanok, mint a betűk. Semmit nem fogunk hallani rólad. Amikor Gregorius visszaadta neki a pénzt, apja nagy

449

tenyerével, amely csak nagyon ritkán árulkodott gyengédségről, megsimogatta a fejét. Az öreg von Muralt, Éva, a Hihetetlen apja, aki bíró volt, rövid időre benézett a diákbálra. Milyen lett volna, gondolta Gregorius, ha ő egy szigorú, fájdalmaktól elgyötört bíró és egy becsvágyó, fiát istenítő anya gyermekeként nőtt volna fel? Mindezek ellenére Mundus lehetett volna belőle, a Papirusz? Lehet ezt tudni? Amikor Gregorius a hideg éjszakából visszatért a fűtött házba, szédülni kezdett. Leült a fotelba, ahol az imént ült, és megvárta, míg elmúlik a szédülés. Nem hiszem, hogy veszélyes, és nem is kell csodálkozni rajta, ha meggondolom, rövid idő alatt mennyi minden megváltozott az életében – mondta Mariana Eça. Egy daganat egészen másfajta tünetekkel járna. Gregorius elhessegette a doktornő hangját, és tovább olvasott. Első nagy csalódásomat akkor okoztad, amikor hallani sem akartál azokról a kérdésekről, amelyek engem papá foglalkozása kapcsán nagyon foglalkoztattak. Azt kérdeztem magamtól: háttérbe szorított asszonyként úgy döntöttél-e a maradi Portugáliában, hogy kijelented, képtelen vagy ezen elgondolkodni? Mivel jog és bíróság olyan területet jelentettek, amihez csak férfiaknak lehetett közük? Vagy még rosszabb volt a helyzet: papá munkája nem keltett benned se kérdéseket, se kételyeket. Hogy a Tarrafalban sínylődő emberek sorsa egyszerűen nem foglalkoztatott?

450

Miért nem kényszerítetted papát arra, hogy beszélgessen velünk, hogy ne csak egy emlékművet lássunk benne? Szeretted azt a hatalmat, amivel ennek következtében rendelkeztél? Mestere voltál annak, hogy gyermekeid néma, sőt tagadott tettestársa légy. És utolérhetetlenül diplomatikusan közvetítettél köztünk és papá között. Élvezted ezt a szerepedet, és nem minden hiúság nélkül játszottad el. Így álltál bosszút azon, hogy a házasságodban szűk volt a mozgástered? Ezzel kárpótoltad magad a társadalmi elismertség hiánya és apánk fájdalmainak terhe miatt? Miért adtad be már a legkisebb ellenállásra is derekad? Miért nem szegültél szembe és tanítottad meg nekem, hogyan kell elviselni a konfliktusokat? Így nem tanulhattam meg játszva, mintegy cinkosan odakacsintva, hanem igen fáradságosan kellett elsajátítanom, mintha tankönyvből tanulnám, elkeseredett alapossággal, aminek gyakran az lett az eredménye, hogy eltévesztettem a mértéket és túllőttem a célon? Miért raktad rám a kivételezettség terhét? Miért vártatok, papá és te, oly keveset Adrianától és Mélodie-tól? Miért nem láttátok, hogy milyen megalázó a bizalom hiánya? De igazságtalan lennék, Mamà, ha csupán ennyit akarnék mondani neked búcsúzóul. A papá halálát követő hat évben új érzésekkel néztem rád, és boldog voltam, hogy átélhetem ezeket az új érzéseket. Mélyen megérintett,

451

milyen elveszetten álltál a sírjánál, és boldog voltam, hogy a vallásban megtalálod a vigaszod. Igazán boldog voltam, amikor láttam rajtad a felszabadulás első jeleit, sokkal hamarabb, mint gondoltam volna. Olyan volt, mintha először ébredtél volna a saját életedre. Az első évben gyakran átjöttél a Kék Házba, és Fátima attól tartott, hogy belém, belénk fogsz kapaszkodni. De nem így történt. Most, hogy életednek az a tartószerkezete összeomlott, amelyik a belső erőviszonyokról is döntött, úgy tetszett, ez segített felfedezni, hogy mitől fosztott meg a túl korai házasság: attól, hogy a családon kívül saját életed legyen. Könyvek után kezdtél érdeklődni, és úgy lapozgattad őket, mint egy kíváncsi iskolás lány, ügyetlenül, tapasztalatlanul, de csillogó szemmel. Egyszer megláttalak egy könyvkereskedésben – te nem vettél észre engem –, ahogyan ott állsz a polc előtt, kezedben kinyitott könyvvel. Imádtalak ebben a pillanatban, Mamà, és arra gondoltam, hogy odamegyek hozzád. De ez tökéletesen elhibázott lépés lett volna: visszakényszerítettelek volna a régi életedbe.

452

36

Gregorius föl és alá járkált Senhor Cortês irodájában, és minden egyes tárgyat megnevezett berni tájszólásban. Majd végigment a liceu sötét és hideg folyosóin, és ott is ezt csinálta mindennel, amit meglátott. Hangosan és dühödten beszélt maga elé, a torokhangon kimondott szavak visszhangoztak az egész épületben, és egy csodálkozva szemlélődő azt gondolta volna, hogy egy teljesen megbolondult ember tévedt az elhagyott épületbe. Reggel kezdődött, a nyelviskolában. Egyszer csak a legegyszerűbb dolgokat sem tudta portugálul, olyasmit sem, amit már a nyelvtanfolyam első lemezéről ismert, még mielőtt elindult volna. Cecília, aki migrénje miatt késve érkezett, gúnyos megjegyzést tett, várt egy kicsit, majd megnyugtatólag legyintett. – Sossega – mondta –, nyugodjon meg. Ez mindenkivel megtörténik, aki idegen nyelvet tanul. Egyszer csak semmi sem megy. Elmúlik. Holnap majd megint jól megy minden. Majd a perzsánál sztrájkolt az emlékezete, az a nyelvi emlékezőtehetsége, amire mindenkor nyugodtam ráhagyatkozhatott. Zavarodottságában Horatiust és Szapphót mondta fel, majd Homérosz

453

által használt ritka szavakat, és lázasan lapozgatta Salamon király Énekek énekét. Mindenre pontosan emlékezett, ahogyan mindig is, egyáltalán nem volt szó hirtelen emlékezetkiesésről. És mégis úgy érezte magát, mint valami földrengés után. Szédül. Szédül és emlékezetkiesése van. Nem volna meglepő. Csöndesen állt a liceu igazgatójának irodájában az ablaknál. Aznap egyetlen fénypászma sem vándorolt a falon. Esett. Hirtelen nagyon mérges lett. Heves, izzó düh fogta el, amibe kétségbeesés is vegyült amiatt, hogy dühének nem volt semmilyen felismerhető oka. Csak nagyon lassan jött rá, hogy felkelést élt át, lázadást mindennel szemben, ami nyelvileg idegen volt számára, noha maga vállalta ezt a szembenézést a nyelvi idegenséggel. Először úgy gondolta, hogy ez a lázadása csak a portugál nyelvre vonatkozik, és esetleg a franciára és az angolra, amelyeket itt beszélnie kellett. Majd fokozatosan és vonakodva kénytelen volt bevallani magának, hogy a lázadás pusztító hulláma kiterjedt azokra a klasszikus nyelvekre is, amelyekben már több mint negyven éve élt. Megdöbbent, amikor felismerte, milyen elemi ez a lázadás. Ingott lába alatt a talaj. Tennie kellett valamit, kapaszkodót kellett keresnie, behunyta a szemét, és a Bubenbergplatzra képzelte magát, és minden egyes tárgyat megnevezett berni tájszólásban. A tájszólás lassú, világos mondataival beszélt a tárgyakhoz és önmagához is. A földrengés lecsillapodott, újra szilárd talajt érzett a lába alatt. Ám az ijedségnek volt utójátéka is, és annak az

454

embernek a dühével szállt szembe vele, akire nagy veszély leselkedett, így azután mint egy őrült rótta az épület folyosóit, amelyben teremtett lélek sem volt, mintha csak az lett volna a feladata, hogy a sötét folyosók szellemeit a berni tájszólás segítségével kergesse el. Két óra múlva, amikor már Silveira szalonjában ült, úgy emlékezett az egészre, mint valami kísértetjárásra, amelyet talán csak álmodott. A latin és görög szövegeket úgy olvasta, mint mindig, és amikor fölütötte a portugál nyelvtant, megint tudott mindent, és jól haladt a kötőmód szabályainak elsajátításakor. Csak az álom képei emlékeztették arra, hogy valami fölszakadt benne. Amikor a fotelban egy pillanatra elbólintott, egy óriási tanteremben ült, egyetlen tanulóként, és tájszólásban elmondott mondatokkal védekezett az idegen nyelvű kérdésekkel és felszólításokkal szemben, amelyeket valaki, akit nem láthatott, valahonnan elölről intézett hozzá. Átizzadt ingben ébredt, lezuhanyozott, majd elindult Adrianához. Clotilde azt mondta, hogy Adriana megváltozott, mióta a szalon órájának ütésével együtt az idő és a jelen is visszatért a Kék Házba. Gregorius a villamoson futott össze Clotilde-dal, amikor a liceutól jött vissza. – Előfordul – mondta Clotilde, és készséggel megismételte a szavait, ha Gregorius nem értett valamit –, hogy úgy áll meg az óra előtt, mintha újból meg akarná állítani. De aztán továbblép, és a járása is gyorsabb és határozottabb. Korábban kel.

455

Olyan, mintha nem csak... igen, mintha már nem csak elszenvedné a nappalokat. Többet is eszik, és egyszer arra kérte Clotilde-ot, menjenek sétálni. Amikor belépett a Kék Házba, meglepetés várt Gregoriusra. Adriana nem viselt fekete ruhát. Csak nyakán fedte fekete szalag a sebhelyet. A szoknya és a kabátka világosszürke, keskeny kék csíkos anyagból volt, és Adriana hófehér blúzt viselt hozzá. Halvány mosoly suhant át az arcán, jelezve, hogy élvezi a Gregorius arcára kiülő elképedést. Gregorius visszaadta neki Amadeu leveleit, amelyeket az apjához írt, illetve amelyeket az apja írt őhozzá. – Hát nem őrület ez az egész? – kérdezte Adriana. – Hogy hallgattak. Éducation sentimentale, szokta volt mondani Amadeu, abba a művészetbe kellene beavatni bennünket, hogy tudjunk beszélni az érzelmeinkről, és hogy a beszéd által csak gazdagodnak az érzelmek. Mennyire nem sikerült ez neki papá esetében! – Adriana a földre szegezte tekintetét. – És mennyire nem az én esetemben! Szívesen elolvasná a cédulákra írott jegyzeteket, amelyek Amadeu íróasztalán hevernek – mondta Gregorius. Amikor beléptek a padlásszobába, akkor érte Gregoriust a következő meglepetés: a szék és az íróasztal nem zárt be ferdeszöget. Adrianának harminc év eltelte után sikerült a széket kimozdítania a megmerevedett időből, és a helyére tennie, aminek következtében nem keltette azt a látszatot, mintha a fivére épp most állt volna fel

456

róla. Amikor Gregorius rápillantott, Adriana lesütött szemmel állt, keze a kabátka zsebében, egy önfeláldozó öregasszony, aki ugyanakkor arra a diáklányra emlékeztetett, aki szégyenlős büszkeséggel várja a dicséretet. Gregorius egy pillanatra átölelte a vállát. A vörösréz tálcán lévő kék porceláncsészét elmosták, a hamutartót kiürítették. Csak a kandiscukor volt még benne a tartóban. A régi töltőtollat Adriana becsukta, és most meggyújtotta a smaragdzöld ernyőjű lámpát. Hátrább tolta az íróasztal melletti széket, és némileg habozva intett Gregoriusnak, hogy foglaljon helyet. Az óriási, korábban középütt fölütött könyv még mindig az olvasóállványon hevert, és a jegyzetlapok is ott voltak még. Gregorius kérdő tekintettel nézett Adrianára, majd megemelte a könyv fedelét, hogy elolvashassa a szerző nevét és a könyv címét. JOÀO DE LOUSADA DE LEDESMA, O MAR TENEBROSO , a sötét, félelmetes tenger. Nagy, kalligrafikus betűtípussal szedték, rézmetszetek ábrázolták a tengerpartot, tusrajzok a hajósokat. Gregorius újra Adrianára nézett. – Nem tudom – mondta Adriana –, nem tudom, hogy ez miért foglalkoztatta, de szenvedélyesen érdekelték azok a könyvek, amelyek a középkor emberének félelmével foglalkoztak, ami akkor kerítette hatalmába őket, ha Európa legnyugatibb pontján álltak, és azt kérdezték, mi lehet a végtelennek tűnő tengeren túl. Gregorius odahúzta magához a könyvet, és ez a spanyol idézet ötlött a szemébe: Más allá no hay

457

nada más que las aguas der mar, cuyo término nadie más que Dios conoce. Ezen túl nincsen más a tenger vizein kívül, melyeknek határát Istenen kívül senki nem ismeri. – Cabo Finisterre – mondta Adriana –, fönt Galíciában. Ez Spanyolország legnyugatibb pontja. A megszállottja volt. Ez volt az akkori világ vége. De nálunk Portugáliában létezik egy pont, mondtam, ami még nyugatabbra van, de miért emlegetik akkor Spanyol országot, és megmutattam neki a térképen. De hallani ő sem akart róla, mindig csak Finisterréről beszélt, az volt a fixa ideája. A tekintete üldözött, lázas volt, ha erről beszélt. SOLIDAO, MAGÁNY, ez állt a papírlap tetején, amin Prado utoljára dolgozott. Adriana követte Gregorius pillantását. – Az utolsó évében sokat panaszkodott arra, hogy nem érti, tulajdonképpen mi is a magány, amitől mi mindnyájan annyira rettegünk. Mi az, amit mi magánynak nevezünk, mondta, mert nem egyszerűen csak a többiek távolléte, lehetünk egyedül, de attól még nem leszünk magányosak, és lehetünk emberek közt úgy, hogy ugyanakkor magányosak vagyunk, mi hát a magány? Mindig újból és újból foglalkoztatta, hogy a nyüzsgés közepette is lehetünk magányosak. Jó, mondta, nem arról van szó, hogy ott vannak mások is, hogy betöltik mellettünk a teret. Még akkor is, ha bennünket ünnepelnek vagy baráti beszélgetésben tanácsot adnak, okos, együtt érző tanácsot. Még akkor is előfordulhat, hogy magányosak vagyunk. A magány tehát nem olyasmi, ami egyszerűen a

458

mások jelenlétével függ össze, de még csak nem is azzal, hogy mit tesznek. Akkor meg mivel? Mivel, az ég szerelmére? Fátimáról és a hozzá fűződő érzelmeiről velem soha nem beszélt, az intimitás a legbensőbb szentélyünk, szokta volt mondani. Csak egyetlenegyszer ragadtatta magát egy ezzel kapcsolatos megjegyzésre. Mellette fekszem, hallom a lélegzetét, érzem testének melegét – és mégis szörnyen magányos vagyok, mondta. Mi ez? MI? Solidào por proscrigào, magány kiközösítés folytán, jegyezte föl Prado. Ha a többiek megvonják tőlünk a szeretetüket, a figyelmüket és az elismerésüket, akkor miért nem vagyunk képesek egyszerűen azt mondani nekik: Erre nincs is szükségem, elég vagyok magamnak? Nem szörnyű rabságunk nyilvánul meg ebben, hogy erre nem vagyunk képesek? Nem tesz ez bennünket mások rabszolgájává? Melyik érzéssel szállhatunk szembe ezzel, melyikből építhetünk ellene gátat, bástyát? Milyen legyen a belső szilárdság? Gregorius előrehajolt az íróasztal fölött, és elolvasta a falra szegezett cédulákon a kifakult szavakat. Zsarolás a bizalom révén. – A betegek a legintimebb dolgokat is elmondták neki, és a legveszedelmesebbeket is – mondta Adriana. – Úgy értem, a politikailag veszedelmeseket. És aztán azt várták, hogy ő is áruljon el nekik valamit. Hogy ne kelljen oly pucérnak érezni magukat. Amadeu gyűlölte ezt. A lelke mélyén gyűlölte. Nem akarom, hogy bárki is várjon tőlem bármit is, mondta

459

ilyenkor, és dobbantott is hozzá. És az ördögbe is, miért esik olyan nehezemre, hogy elbarikádozzam magam? Mamà – akartam mondani –, mamà. De aztán nem mondtam. Tudta azt ő is. A türelem veszélyes erény. – Paciência: életének utolsó idejében valóságos allergia alakult ki benne ezzel a szóval szemben, arca egy csapásra elborult, ha valaki vele szemben a türelemre hivatkozott. Semmi több, mint hibáink jóváhagyása, mondta idegesen. Félelem a bennünk esetleg föltörő szökőkutaktól. Ezt csak akkor értettem meg, amikor az aneurysmáról hallottam. Az utolsó cédulán sokkal hosszabb följegyzés volt, mint a többin. Ha nem lehetünk befolyással a lélek háborgására, mert erősebb nálunk, minek akkor a dicséret és a korholás? Miért nem mondjuk egyszerűen: szerencsém volt, vagy: balul ütött ki a dolog? Márpedig ez a háborgás hatalmasabb nálunk, és mindenkor az. – Valamikor az egész falat ellepték a cédulák – mondta Adriana. – Mindig készített jegyzeteket, majd felszegezte őket a falra. Egészen a szerencsétlen spanyolországi útjáig, másfél évvel a halálát megelőzően. Azután már csak ritkán ragadott tollat, gyakran csak itt ült az íróasztalnál, és csak bámult maga elé. Gregorius várt. Olykor Adriana felé pillantott, aki a karosszékben ült, mellette a padlón könyvkupacok, amelyeken semmit nem változtatott, az egyik kupac tetején még mindig a nagy könyv feküdt az agy ábrájával. Összekulcsolta kék vénákkal erezett kezét, majd elengedte, hogy aztán

460

újra összefonja őket. Látszott az arcán, hogy küzd valamivel. Végül az emlékekkel szembeni ellenállás győzött. Szívesen megtudna egy s mást erről az időszakról is, mondta Gregorius. – Hogy még jobban megérthessem. – Nem is tudom – mondta Adriana, majd ismét hallgatásba burkolódzott. Amikor újból beszélni kezdett, mintha nagyon messziről érkeztek volna a szavak. – Azt hittem, ismerem. Igen, akár ki is jelentettem volna, hogy ismerem kívül-belül egyaránt, végtére is hosszú évek óta mindennap láttam, hallhattam, amint a gondolatairól és az érzelmeiről, sőt álmairól beszél. De aztán hazatért erről a találkozóról. Ez két évvel a halála előtt volt, decemberben lenne ötvenegy éves. Ez olyan találkozó volt, amelyen Joàó is részt vett, valamilyen Joào. Az a férfi, aki nem volt rá jó hatással. Jorge is ott volt, gondolom, Jorge O'Kelly, a szent barát. Azt szerettem volna, ha nem megy el ezekre a találkozókra. Rossz hatással voltak rá. – De hiszen az ellenállás tagjai találkoztak ilyenkor – mondta Gregorius. – Amadeu benne volt az ellenállásban, ezt tudnia kellett. Tenni akart valamit, tenni akart valamit az olyanok ellen, mint Mendes. – Resistência – mondta Adriana, majd még egyszer: – Resistência. – Úgy ejtette ki a szót, mintha soha nem hallotta volna, és nem is akarná elhinni, hogy ilyesmi létezhet.

461

Gregorius átkozta magát, hogy Adrianát a valóság elfogadására akarja kényszeríteni, ugyanis egy pillanatra úgy látszott, mintha Adriana nem volna hajlandó többé beszélni. De aztán eltűnt arcáról a bosszúság, és ismét a bátyjánál volt, aki éjszaka tért vissza a végzetes találkozóról. – Semmit nem aludt, és amikor reggel találkoztam vele a konyhában, még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, mint előző este. Tudtam, hogy milyen, ha nem aludt. De ezúttal másképpen viselkedett. Nem volt elgyötört, mint máskor, bár karikásak voltak a szemei. És olyasmit tett, amit különben soha: hátradőlt a székkel és hintázott. Később, amikor elgondolkodtam rajta, ezt mondtam magamnak: Olyan, mintha valami nagy útra indult volna. A rendelőben könnyedén és gyorsan dolgozott, szinte magától ment minden, és mindenkor beletalált a használt eszközök számára odakészített kosárba. Szerelmes lett, talán erre fog gondolni, mert nem egyértelmű jelei ezek annak, hogy szerelmes lett? Természetesen én is erre gondoltam. De egy olyan találkozón szeretett volna bele valakibe, ahol csak férfiak jöttek össze? És aztán annyira más volt, mint annak idején, Fátima esetében. Vadabb lett, felszabadultabb, mohóbb. Hogy úgy mondjam, nem ismert korlátokat. Megijedtem tőle. Idegen lett a számomra. Különösen, miután megláttam a nőt. Már ahogyan belépett a váróba, éreztem, hogy nem egyszerűen csak páciens. Olyan húsz-, huszonöt éves lehetett. Az ártatlan kisleány és a vamp különös keveréke volt. Csillogó szemek, a bőre,

462

mint az ázsiaiaké, ringatózó járás. A férfiak a váróban lopva pillantgattak felé, az asszonyok szeme összeszűkült. Bevezettem a rendelőbe. Amadeu éppen kezet mosott. Megfordult, és mintha a villám csapott volna belé. Elvörösödött. Aztán visszanyerte a nyugalmát. – Adriana, ő Estefânia, egy pillanatra magunkra hagynál bennünket, meg kell beszélnünk valamit. Ez még soha nem fordult elő. Ezekben a szobákban nem hangzott el soha semmi, amit ne hallhattam volna. Semmi. A lány aztán újra eljött, négyszer vagy ötször. A fivérem mindenkor kiküldött, amikor beszélt vele, majd az ajtóig kísérte. Amadeunak minden alkalommal kivörösödött az arca, a nap hátralévő részében szétszórt lett, rosszul adta az injekciókat, ő, akinek istenítették a biztos kezét. A lány az utolsó alkalommal nem a rendelőbe jött, hanem idefönt csöngetett, úgy éjfél körül járt. Amadeu fogta a kabátját, és lekísérte. Láttam, amint befordulnak a sarkon, Amadeu hevesen beszélt hozzá. Egy óra múlva jött vissza zilált hajjal, és csak úgy bűzlött. A lány ezután elmaradt. Amadeu ki-kihagyott. Mintha valami titokzatos erő húzta volna le a mélybe. Ideges volt, és néha goromba, olykor még a betegekkel is. Először fordult elő, hogy arra gondoltam, már nem szereti a hivatását, már nem gyakorolja jól, legszívesebben elszökne. Egyszer összefutottam Jorgéval és a lánnyal. Jorge átkarolta a lány derekát, és ez mintha nem

463

tetszett volna a lánynak. Én zavarban voltam, Jorge meg úgy tett, mintha nem ismerne meg, és a lánnyal befordult egy mellékutcába. Nagy volt a kísértés, hogy elmeséljem ezt a találkozásomat Amadeunak. De nem meséltem el. Szenvedett. Egyszer, egy különösen rosszul sikerült estén azt kérte, játsszam el neki Bach Goldberg-variációit. Csukott szemmel ült ott, és tökéletesen biztos voltam benne, hogy a lányra gondol. Az Amadeu életritmusát megszabó sakkpartik Jorgéval elmaradtak. Jorge egész télen egyetlenegyszer sem jött el hozzánk, a karácsonyi ünnepeken sem. Amadeu nem beszélt róla. Az első márciusi napok egyikén este O'Kelly jelent meg az ajtóban. Hallottam, ahogyan Amadeu kinyitott. „Te”, mondta. „Igen, én”, mondta Jorge. Lementek a rendelőbe, hogy semmit se halljak abból, amit beszélnek. Kinyitottam a lakás ajtaját, és hallgatóztam. Semmit nem hallottam, egyetlen szót se. Később hallottam, ahogyan becsukódik a ház kapuja. O'Kelly, aki kabátgallérját fölhajtotta, és akinek szájában cigaretta fityegett, eltűnt a sarkon. Csönd. Amadeu nem és nem jött. Végül lementem. Ott ült a sötétben, mozdulatlanul. „Hagyjál”, mondta, „nem akarok beszélni”. Amikor később éjjel feljött, sápadt volt, szótlan és teljesen zavart. Nem mertem megkérdezni, mi van. Másnap a rendelő zárva maradt. Joào jött. Nem tudtam meg, miről beszéltek. Amióta feltűnt a lány,

464

Amadeu csak úgy élt mellettem, a rendelőben végzett közös munkából eltűnt az élet. Gyűlöltem ezt a személyt, hosszú fekete haját, ringó járását, rövid szoknyáját. Nem is zongoráztam. Én már nem számítottam. Ez... megalázó volt. Két vagy három napra rá, az éjszaka kellős közepén, Joào és a lány állt az ajtó előtt. „Azt szeretném, hogy Estefânia itt maradhasson”, mondta Joào. Úgy mondta, hogy nem lehetett neki ellentmondani. Gyűlöltem, és azt, ahogyan másokon uralkodott. Amadeu a lánnyal lement a rendelőbe, egy szót se szólt, amikor meglátta, de összekeverte a kulcsokat, és a kulcscsomót a lépcsőre ejtette. A heverőt alvásra alkalmassá tette; ezt láttam később. Reggel felé feljött, lezuhanyozott és reggelit készített. A lány kialvatlannak látszott, és félt, valami overallszerű volt rajta, és eltűnt belőle minden izgató szépség. Uralkodtam magamon, még egy kanna kávét készített, és még egyet az útra is. Amadeu nem magyarázott meg nekem semmit. „Nem tudom, mikor érek vissza”, csak ennyit mondott, „ne aggódj”. Néhány dolgot becsomagolt, gyógyszereket is tett a táskába, majd kiléptek az utcára. Meglepetésemre Amadeu egy autó kulcsait vette elő a táskából, és kinyitotta annak az autónak az ajtaját, amelyik tegnap még nem állt ott. Nem tud autót vezetni, jutott eszembe, de a lány ült a kormányhoz. A lányt ekkor láttam utoljára.

465

Adriana ülve maradt, keze az ölében, fejét a szék támlájára hajtotta, szemét lehunyta. Kapkodta a levegőt, az akkori események kerítették hatalmukba. Nyakán a fekete bársonyszalag fölcsúszott, Gregorius látta a seb helyét, csúnya, szürkés színű, kidudorodó girbegurba sebhely. Amadeu lovagló ülésben ül az ölére. Meg kell tennem, mondta, különben megfulladsz. Vedd el innen a kezed. Bízzál bennem. És akkor szúrt. És egy fél emberöltő után Adriana azt látta, hogyan ült be egy fiatal lány mellé egy autóba, hogy minden magyarázat nélkül bizonytalan időre elutazzon. Gregorius megvárta, míg Adriana nyugodtabban veszi a levegőt. Mi volt akkor, amikor Amadeu visszajött, kérdezte ezután. – Taxiból szállt ki, amikor véletlenül az ablaknál álltam. Biztosan vonattal jött vissza. Egy hét telt el közben. Egyetlen szót sem szólt erről az időről, sem akkor, sem később. Borotválatlan volt, arca beesett, úgy gondolom, azokban a napokban alig evett valamit. Mohón megevett mindent, amit elébe tettem. Majd lefeküdt arra az ágyra ott, és egy napot és egy éjszakát átaludt, altatót vett be, mert később megtaláltam a dobozát. Hajat mosott, megborotválkozott, gondosan felöltözött. Én, míg távol volt, kitakarítottam a rendelőt. „Ragyog itt minden”, mondta, és mosollyal kísérletezett. „Köszönöm, Adriana. Ha te nem volnál.” Tudattuk a betegekkel, hogy a rendelő újra kinyitott, és egy óra múlva tele volt a váró. Amadeu

466

lassúbb volt, mint máskor, talán ez még az altató utóhatása volt, de talán már a betegség jelentkezett. A betegek érezték, hogy nem olyan, mint máskor, és bizonytalanul tekintettek rá. Délelőtt kávét kért, ami még soha nem fordult elő. Két napra rá belázasodott és őrületes fejfájásai támadtak. Egyetlen gyógyszer sem használt semmit. „Pánikra semmi ok”, nyugtatgatott engem, aki a kezemet a homlokára tettem, „a test egyben lélek is”. De ahogyan titokban figyeltem, láttam a félelmet, mert ekkor biztosan az aneurysmára gondolt. Kérte, tegyem fel a Berlioz-lemezt, Fátima muzsikáját. „Vedd le!”, kiáltott néhány ütem után. „Azonnal vedd le!” Talán a fejfájása miatt, de mégis inkább talán azt érezte, hogy a lánytól nem tud olyan egyszerűen visszatérni Fátimához. Aztán elkapták Joàót. Egy betegünktől tudtuk meg. Amadeu feje olyan hevesen fájt, hogy itt fönt mint egy bolond járt fel és alá, miközben mindkét kezével a fejét fogta. Az egyik szemében elpattant egy ér, a vér bíborvörösre festette a szemét, rettenetesen nézett ki, kétségbeesettnek látszott, és egy kicsit eldurvultnak. Ne menjek-e el Jorgéért, kérdeztem tanácstalanságomban. „Ne merészeld!”, kiabálta. Ő és Jorge csak egy év múlva találkoztak, Amadeu halála előtt néhány hónappal. Ez alatt az év alatt Amadeu megváltozott. Két-három hét után elmúlt a láz, és a feje sem fájt már. Úgy kaptam

467

vissza a bátyámat, mint aki mély melankóliába zuhant. Melancolia – már kisfiúként is kedvelte ezt a szót, és később könyveket olvasott róla. Az egyikben az állt, hogy jellegzetesen újkori jelenség. „Oktalan beszéd!”, szitkozódott. A melankóliát az időtől független jelenségnek tartotta, és azon a véleményen volt, hogy a legértékesebb tapasztalatok egyikéről van szó, amivel az emberek egyáltalán rendelkeznek. „A maga teljességében megmutatja, mennyire törékeny is az ember”, mondta. Ebben volt valami veszedelmes. Természetesen tudta, hogy a melankólia és a beteges búskomorság nem ugyanaz. Ám ha egy búskomorságban szenvedő beteg került elé, néha túl soká habozott, mielőtt a pszichiátriára küldte. Beszélgetett vele, mintha melankóliáról volna szó, és hajlott rá, hogy az ilyen emberek állapotát megszépítse, és e betegség iránti különös lelkesedése által megbántsa őket. A lánnyal tett utazást követően ez felerősödött, néha már-már a durva hanyagság határát súrolta. A betegek testi bajainak diagnózisát mindvégig helyesen állította fel. De ő maga egy beteg ember volt, és ha egy személyiségét tekintve nehéz beteggel került szembe, néha már nem birkózott meg a feladattal. Nőkkel szemben egyszer csak elfogult lett, és a korábbihoz képest hamarabb küldte őket specialistához. Akármi történt is azon az utazáson: zavartabb lett, mint korábban bármikor, zavartabb, mint akár Fátima halála után. Olyan volt, mintha a mélyben

468

földrengés következett volna be, és lelkének legmélyebb rétegei mozdultak volna el helyükről. Mindaz, ami ezeken a rétegeken nyugodott, ingataggá vált, és már a legkönnyebb szellő is megrengette őket. A ház egész légköre megváltozott. El kellett szigetelnem, és védenem kellett, mintha szanatóriumban éltünk volna. Szörnyű volt. Adriana egy könnyet törölt ki szeméből. – És csodálatos. Újra... újra az enyém lett. Illetve az enyém lett volna, ha egy este nem állt volna Jorge az ajtóban. O'Kelly Bali szigetéről egy sakktáblát hozott faragott figurákkal. „Már régóta nem játszottunk”, mondta. „Nagyon sokáig nem játszottunk. Túl sokáig.” Az első alkalmakkor keveset beszéltek, ha játszottak. Adriana teát szolgált fel. – Erőltetett hallgatás volt – mondta. – Nem ellenséges, de magukra erőltetett. Egymást keresték. Annak lehetőségét kutatták magukban, hogy megint barátok lehessenek. Olykor egy-egy viccel kísérleteztek, vagy egy az iskolában használt fordulattal. Nem sikerült, a nevetés még azelőtt elhalt, hogy kiülhetett volna arcukra. Prado halála előtt egy hónappal a sakkozás után lementek a rendelőbe. A beszélgetés mélyen az éjszakába nyúlt. Adriana egész idő alatt a lakás nyitott ajtajában állt. – Nyílott a rendelő ajtaja, ők jöttek. Amadeu nem gyújtott lámpát, és a rendelő ajtajából odaszűrődő fény csak halványan világította meg az

469

előteret. Lassan mentek, akár a lassított felvételen. Nekem úgy tűnt föl, természetellenesen nagy távolságot tartanak egymás közt. És aztán már a ház előtt álltak. „Hát akkor”, mondta Amadeu. „Igen”, mondta Jorge. És ekkor... igen, és ekkor egymás karjába estek, nem tudom, hogyan lehetne ezt jobban kifejezni. Bizonyára úgy volt, hogy át akarták ölelni egymást, még egyszer utoljára, de akkor a már megkezdett mozdulat mégis lehetetlennek tűnhetett, de már nem lehetett egészen megállítani, egymás felé botlottak, mint a vakok, ügyetlenül próbálkoztak kezükkel támaszt találni, fejük beleütközött a másik vállába, majd felálltak, hátraléptek, és nem tudták, mihez kezdjenek karjukkal és kezükkel. A rettenetes zavarodottság egy vagy két másodpercig tartott, amikor Jorge feltépte az ajtót és kirohant. Az ajtó becsapódott. Amadeu a fal felé fordult, homlokával nekitámaszkodott, és zokogni kezdett. Mély, vad, szinte állati hangok hallatszottak, amelyeket az egész test rángása kísért. Emlékszem, azt gondoltam: Milyen mélyen összeforrt vele, egy életen át! És ez így is marad, e búcsút követően is. Ekkor találkoztak utoljára. Prado álmatlansága tovább rosszabbodott. Szédülésre panaszkodott, a betegek fogadása közé szünetet kellett beiktatnia. Arra kérte Adrianát, hogy a Goldberg-variációkat játssza neki. Kétszer is kiutazott a liceuhoz, és olyan ábrázattal tért vissza, amelyen meglátszott, hogy sírt. Adriana a temetésen

470

tudta meg Mélodie-tól, hogy templomból látta kijönni. Volt néhány olyan nap, amikor tollat ragadott. Ezeken a napokon nem evett semmit. A halála előtti estén fejfájásra panaszkodott. Adriana vele maradt, amíg hatni kezdett a gyógyszer. Amikor eljött tőle, úgy tűnt föl, elalszik. De amikor reggel ötkor meg akarta nézni, ágya üres volt. Szeretett Rua Augustája felé tartott, ahol egy órával később összeesett. Adrianát hat óra huszonháromkor értesítették. Amikor hazaért, visszatekerte a mutatókat és megállította az ingát.

471

37

Solidào por proscrição. Magány a kiközösítés miatt, ez foglalkoztatta Pradót utoljára. Hogy szükségünk van arra, hogy mások tiszteljenek és szeressenek, és ezért függünk is tőlük. Milyen hosszú volt az út, amelyet Amadeu megtett! Gregorius Silveira szalonjában ült, és még egyszer elolvasta a korai feljegyzéseket a magányról, amelyeket Adriana fölvett a könyvbe. SOLIDÀO

FURIOSA.

DÜHÖDT

MAGÁNY.

Valóban igaz-e, hogy mindazt, amit teszünk, a magánytól való félelmünkből tesszük meg? Ez az oka annak, hogy lemondunk mindarról, amit életünk végén megbánnánk? Ez az oka annak, hogy oly ritkán mondjuk azt, amit gondolunk? Különben miért ragaszkodnánk ehhez a sok megromlott házassághoz, hazug barátsághoz vagy unalmas születésnapi ebédhez? Mi történnék, ha mindezt felmondanánk, ha véget vetnénk a lopakodó zsarolásnak, és vállalnánk magunkat? Hogyha hagynánk, hogy vágyaink szolgasorba vetése és a leigázásuk miatti dühünk szökőkútként törjön föl belőlünk? Mert miben is áll valójában a rettegett magány? Az elmaradó szemrehányások miatti csöndben? Vagy hogy

472

nem akarunk mindenáron visszafojtott lélegzettel lopakodni a házastársi hazugságok és baráti féligazságok aknamezején? Abban a szabadságban, hogy étkezéskor nem kell senkivel sem szemben ülnünk? A rengeteg felszabadult időben, ha már nem vagyunk kitéve elnémult találkozók pergőtüzének? Hát nem csodás dolgok ezek? Paradicsomi állapot? Mitől félünk akkor? Végül is nem olyan félelem-e ez, mely csak azért gyötör bennünket, mert nem gondoltuk végig a tárgyát? Nem olyan félelem-e, amelyet gondolkodni lusta szülők, tanárok és papok ültettek el bennünk? És miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy nem irigyelnének bennünket a többiek, ha látnák, mekkora szabadságra tettünk szert? És hogy éppen ezért nem keresnék-e a társaságunkat? De Amadeu ekkor még nem ismerte a kiközösítés jeges szelét, ami később kétszer is szembefújt vele: amikor megmentette Mendest és amikor a határon túlra juttatta Estefânia Espinhosát. Ez a korai följegyzése még olyan képrombolónak mutatta, aki nem engedte, hogy egyetlen gondolatot is megtiltsanak neki, olyan valakinek, aki nem átallott a tanárok gyülekezete előtt, amelyben papok is voltak, istenkáromló beszédet tartani. Akkoriban az a védettség tette számára lehetővé, hogy ilyen dolgokat írjon, ami a Jorgéhoz fűződő barátságából eredt. Ez a védettség segített neki bizonyára abban is, gondolta Gregorius, hogy elviselje, amikor a felizgatott tömeg leköpdöste. És aztán ez a

473

védettség egyszer csak elillant. Az élet oly sok mindent és oly nagy dolgokat vár el tőlünk, hogy érzéseink károsodása nélkül nem élhetnénk túl őket, mondta később Amadeu egyetemi tanulmányai idején Coimbrában. Méghozzá éppen Jorgénak. Nos, éleslátásról árulkodó jóslata beigazolódott, és itt maradt az elviselhetetlen elszigetelődés jeges magányában, amivel nővére gondoskodása sem tudott megküzdeni. És a lojalitás is, amiben pedig az érzelmek árapálya elleni mentőhorgonyt látta – nos, az is törékenynek bizonyult. Soha többé nem ment el az ellenállók találkozójára, mesélte Adriana. Csak Joào Eçát látogatta a börtönben. A látogatási engedély volt a hála egyetlen jele, amit Mendestől elfogadott. „És ezek a kezek, Adriana”, mondta, amikor visszajött, „ezek a kezek valaha Schubertet játszottak”. Megtiltotta Adrianának, hogy a rendelőben szellőztessen, aki ezzel akarta elűzni a füstöt, amely Jorge látogatása után ott maradt. A betegek panaszkodtak. Az ablakok napokig zárva voltak. Amadeu drogként szívta magába a megsavanyodott levegőt. Amikor már nem lehetett tovább halogatni a szellőztetést, magába roskadva ült egy széken, és olyan volt, mintha a füsttel együtt az ő életkedve is távozna a helyiségből. – Jöjjön – mondta Adriana Gregoriusnak –, mutatni akarok valamit. Lementek a rendelőbe. A padló egyik szegletét egy kis szőnyeg borította, amelyet Adriana félretolt a lábával. A kötőanyagot feltörték, és az egyik nagy csempe padlólapot kibontották. Alatta mélyedést

474

vájtak a padlóba, amiben egy összecsukható sakktábla és egy doboz feküdt. Adriana kinyitotta a dobozt, és megmutatta Gregoriusnak a faragott figurákat. Gregorius nem kapott levegőt, kinyitotta az ablakot, és beszívta az éjszakai hűvös levegőt. Szédülni kezdett, ezért megkapaszkodott az ablakkilincsben. – Rajtakaptam – mondta Adriana. Újra lefedte a nyílást, és odalépett Gregoriushoz. – Amadeu arca égővörös lett. „Én csak...”, akarta mondani. Nem kell szégyellned, válaszoltam. Azon az estén védtelen volt, és olyan sérülékeny, mint egy gyermek. A padlóba vájt mélyedés természetesen olyannak látszott, mintha egy sír lenne, Jorge sírja, a barátságuk sírja. De, mint rájöttem, Amadeu egyáltalán nem érezte így. A dolog bonyolultabb volt. És valahogy reménytelenebb is. A játékot nem eltemetni akarta. Csak saját világának határain kívül akarta tudni úgy, hogy nem pusztította el, és biztos akart lenni benne, hogy bármikor újra előveheti. Világa most Jorge nélküli világ volt. De Jorge létezett még. Jorge létezett még. „Most, hogy már nem létezik – olyan, mintha én sem léteznék”, mondta egyszer valamikor régebben. Ezután napokon át olyan volt, mint aki nincs egészen magánál, és velem szemben majdhogynem szervilisen viselkedett. „Micsoda giccs, milyen giccses dolog ez a játékkal”, mondta végül, amikor számon kértem rajta. Gregoriusnak eszébe jutottak O'Kelly szavai: „Hajlamos volt a pátoszra, de nem akarta belátni,

475

bár tudott róla, és ezért harcolt minden giccs ellen, ahogyan csak bírt, és közben igazságtalan is tudott lenni, rettenetesen igazságtalan.” Most, itt Silveira szalonjában még egyszer elolvasta, mit jegyzett föl Prado könyvében a giccsről: A giccs minden börtönök közt a legálnokabb. A rácsok leegyszerűsített és hamis érzelmekkel vannak bearanyozva, ennélfogva bennük egy palota oszlopait látják. Adriana átadott neki egy köteg jegyzetet, a Prado íróasztalán lévő két kartonlap közé szorított és piros szalaggal átkötött kötegek egyikét. – Olyan dolgok ezek, amelyek nincsenek benne a könyvben. A világnak nem kell tudnia róluk – mondta. Gregorius megoldotta a szalagot, és olvasni kezdett: Jorge sakkja. És ahogyan átadta nekem. Ezt csak ő tudja így. Senki mást nem ismerek, akiből így sugározna a kényszerítő erő. Az a kényszerítőerő, amiről a világ minden kincséért sem mondanék le. Mint kényszerítő húzásai a táblán. Mit akart jóvátenni? Helyes-e egyáltalán, ha azt állítom: valamit jóvá akart tenni? Nem azt mondta, hogy Estefânia dolgában akkor félreértettem. Nem, ő ezt mondta: – Arra gondoltam akkor, hogy mindenről beszélhetünk egymással, ami eszünkbe jut. Mindig is így tettük, ha nem emlékeznél rá. – E szavakat követően, néhány másodpercig, de tényleg csak néhány másodpercig azt gondoltam, újra egymásra

476

találhatunk. Csodás, melengető érzés volt. De aztán kihunyt. Óriási orra, könnyzacskói, barna fogai! Valamikor bennem volt ez az arc, az enyém volt, hozzám tartozott. Most kívül maradt, idegenebb volt a legidegenebb arcoknál, melyek soha nem voltak az enyémek. Ebbe belefacsarodott a szívem, rettenetesen fájt. Miért volna az giccs, amit a sakkjátékkal tettem? Csak egy egyszerű, de őszinte gesztus volt. És csak a magam számára tettem, nem közönség előtt. Ha valaki valamit kizárólag csak önmaga számára tesz meg, miközben anélkül, hogy tudomása volna róla, milliók néznék, és milliók törnének ki gúnyos kacagásban, mert ők giccsnek tartanák: hogyan ítélnénk meg ezt? Amikor Gregorius egy órával később belépett a sakk-klub ajtaján, O'Kelly éppen egy bonyolult végjátékba volt belegabalyodva. Pedro, az epilepsziás tekintetű, taknyát szívó férfi is ott volt, aki Gregoriusnak az elveszített moutier-i versenyt juttatta eszébe. Nem volt szabad tábla. – Üljön ide hozzánk – mondta O'Kelly, és az asztalához húzott egy széket. A klubhoz vezető úton Gregorius azt kérdezte magától, hogy mit vár ettől a találkozástól. Hogy mit akar O'Kellytől. Hiszen világos volt, őt nem kérdezhette, mi történt közte és Estefânia Espinhosa között, és hogy tényleg komolyan gondolta-e, hogy feláldozza a lányt. Kérdésére nem találta a választ, de vissza se fordulhatott.

477

Most, cigarettája füstjébe burkolózva, hirtelen ráébredt: még egyszer meg akart bizonyosodni arról, hogy milyen az, ha a mellett a férfi mellett ül, akit Prado egy életen át hordozott magában, akire, mint Bartolomeu atya mondta, szüksége volt, hogy egész ember lehessen. A mellett a férfi mellett akart ülni, akivel szemben Amadeu élvezettel veszített, és akinek egy egész patikát ajándékozott, nem számítva a hálájára. A mellett a férfi mellett akart ülni, aki először fakadt hangos nevetésre, amikor a kutya ugatása megtörte a botrányos beszéd után beállott kínos csöndet. – Játsszunk? – kérdezte O'Kelly, miután megnyerte a végjátékot és elköszönt játékostársától. Gregorius így még soha nem játszott senkivel. Így, hogy nem a sakkozás volt a cél, hanem a másik fél jelenléte. Kizárólagosan a másik fél jelenléte. Az érdekelte, milyen lehetett az, hogy valakinek az életét betöltötte ez a férfi, akinek nikotintól sárga ujjain a körmök gyászkeretesek, és aki a sakktáblán a figurákat kíméletlen pontossággal állította hadrendbe. – Amit nemrég meséltem önnek Amadeuról és magamról, felejtse el. Amikor O'Kelly Gregoriusra nézett, a tekintetében félelem és dühös elszánás keveredett. Szeretett volna mindent eldobni magától. – A bor. Minden másképpen történt. Egészen másképpen. Gregorius bólintott, és remélte, hogy arcáról leolvasható volt az a tisztelet, ahogyan erre a mély és bonyolult barátságra gondolt. Hiszen Prado azt a

478

kérdést tette fel magának, mondta Gregorius, hogy a lélek valóban tények gyűjteménye-e, avagy az, amit tényeknek gondolunk, csupán azoknak a történeteinknek a csalóka árnyéka, amelyeket másokról és magunkról elmeséltünk? Igen, mondta O'Kelly, ez olyan valami, ami egész életében foglalkoztatta Amadeut. Az emberek lelkében, mondta Amadeu, ezek a dolgok sokkal bonyolultabban játszódnak le, mint ahogyan azt sematikus és lapos magyarázatainkkal el akarjuk hitetni magunkkal. Minden sokkalta bonyolultabb. Minden másodpercben bonyolultabb. – Összeházasodnak, mert szeretik egymást és meg akarják osztani életüket; a nő lopott, mert pénzre volt szüksége; a férfi hazudott, mert nem akarta megsérteni a másikat. Micsoda nevetséges történetek! Rétegekből álló lények vagyunk, mélységekkel rendelkező lények, lelkünk nyugtalan higany, és a természetünk a színét és a formáját egy örökös forgásban lévő kaleidoszkóphoz hasonlóan változtatja, amelyet állandóan rázogatnak – mondta Amadeu. Ez úgy hangzik, vetette ellene ő, Jorge, mintha mégiscsak léteznének lelki tények, csak éppen rendkívül bonyolultak. Nem, nem, tiltakozott Amadeu, a magyarázatainkat a végtelenségig finomíthatjuk, mégsem tudnánk megfejteni a dolgot. És ebben az a csalóka, hogy itt föltehetően igazságokat kellene föltárni. A lélek, Jorge, merő kitaláció, legzseniálisabb találmányunk, aminek zseniális volta annak sugalmazásában, annak lenyűgözően

479

kézenfekvő sugalmazásában áll, hogy a lélekben éppúgy valamit fel kell fedezni, akár a világ egy valós szeletében. Azért találtuk fel a lelket, hogy legyen beszédtémánk, hogy legyen valami, amiről beszélgethetünk, amikor találkozunk egymással. Képzeld el, ha nem beszélhetnénk a lélekről: Mihez kezdenénk akkor egymással? Ez maga volna a pokol! – Ha erről beszélt, egészen megmámorosodott, szinte kigyúlt, és ha látta rajtam, hogy élvezem a mámorát, ezt mondta: Tudod, a gondolkodás a második legszebb dolog a világon. A legszebb a költészet. Ha létezne poétikus gondolkodás és gondolkodó poézis – ez maga volna a paradicsom. Szerintem amikor később belefogott, hogy feljegyzéseket készítsen, arra tett kísérletet, hogy utat találjon magának a paradicsomba. O'Kelly szeme bepárásodott. Nem látta, hogy a királynőjére veszély leselkedik. Gregorius jelentéktelen lépést tett. Ők voltak az utolsók a teremben. – Egyszer aztán a gondolkodó játék keserű valóságnak adta át a helyét. Nem tartozik önre, hogy miről volt szó, senkire sem tartozik. Az ajkába harapott. – Joàóra sem odaát Cacilhasban. „Túl sokat képzelsz magadról”, mondta nekem Amadeu, „te nem azért akarod, amivel áltatod magad”. Ezek voltak a szavai, az átkozott, sértő szavai: amivel áltatod magad. El tudja képzelni, milyen az, ha valaki azt mondja magának, hogy csak áltatja

480

magát? El tudja képzelni, milyen az, ha ezt a barátunk mondja. A BARÁT? „Honnan veszed ezt?”, kezdtem el vele kiabálni, „nem hiszem, hogy ebben az esetben van igaz meg álságos, vagy már nem vállalod?” O'Kelly borostás arcán vörös foltok jelentek meg. – Tudja, egyszerűen hittem abban, hogy mindenről tudunk beszélni egymással, ami csak az eszünkbe jut. Mindenről. Romantikus egy dolog. Átkozottul romantikus, tudom. De hát így volt ez köztünk, több mint negyven éven át. Attól a naptól fogva, hogy drága szalonkabátban és iskolatáska nélkül megjelent az osztályban. Mert hiszen ő volt az, aki nem félt egyetlen gondolattól sem. Ő volt az, aki a papok jelenlétében Isten elhaló szaváról akart beszélni. És amikor én egy merész és megengedem szörnyű gondolatot akartam kipróbálni – akkor rájöttem, hogy őt is, a barátságunkat is túlbecsültem. Úgy nézett rám, akár egy szörnyre. A gondolatkísérletet mindenkor meg tudta különböztetni a bennünket ténylegesen mozgósító gondolattól. Ő volt az, aki engem megtanított erre a különbségre, erre a felszabadító megkülönböztetésre. És hirtelen nem akart többé tudni róla. Arcából kifutott a vér. Ebben az egyetlen másodpercben arra gondoltam, hogy megtörtént a legszörnyűbb: azt hittük, hogy vonzódásunk életfogytig tart majd, és lám, most gyűlöletbe fordult. Ez volt az a pillanat, az a szörnyűséges pillanat, amikor elveszítettük egymást.

481

Gregorius azt akarta, hogy O'Kelly nyerje meg a partit. Azt akarta, hogy mattot kényszerítsen rá. Ám Jorge már nem talált vissza a partiba, és Gregorius úgy intézte, hogy döntetlenül végződjék. – Egyszerűen nincs, nem lehetséges a határtalan nyíltság – mondta Jorge, amikor az utcán kezet fogtak. – Meghaladja az erőnket. Az elhallgatás kényszerből eredő magány; létezik ilyen is. Kifújta a füstöt. – Mindez régen történt, több mint harminc éve. Mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Örülök, hogy megtartottam a patikát. A patikában a barátságunkban élek. És néha sikerül elhinnem, hogy nem is veszítettük el egymást. Hogy egyszerűen csak meghalt.

482

38

Gregorius már egy jó órája ott ólálkodott Maria Joào háza körül, és azt kérdezte magától, miért van ilyen szívdobogása. Maria Joàót Amadeu élete nagy és tiszta szerelmének mondta Mélodie. Nem csodálkoznék, ha meg se csókolta volna. Nem volt senki, aki felért volna hozzá. Ha valaki is ismerte minden titkát, akkor az Maria Joào volt. Bizonyos értelemben csak ő, csak Maria Joào tudta, ki is volt ő. És Jorge meg azt állította, hogy ő volt az egyetlen asszony, akiben Amadeu valamelyest megbízott. Maria, istenem, igen, Maria, mondta. Amikor Maria Joào ajtót nyitott neki, Gregorius számára minden egy csapásra világos lett. Az asszony az egyik kezében egy csésze gőzölgő kávét tartott, másik kezét meg melegítette rajta. Barna, tiszta szemével kérdőn, egyáltalán nem barátságtalanul nézett rá. Nem volt sugárzó szépség. Nem olyan asszony volt, aki után megfordulnának. De Gregorius még soha nem találkozott senki olyan asszonnyal, akiből ennyire sugárzott volna a tökéletes biztonság és önállóság. Biztos, hogy már nyolcvan fölött volt, de nem lett volna csoda, ha még mindig gyakorolta volna a hivatását. – Attól függ, mit akar – válaszolta Gregorius kérdésére, hogy bejöhet-e, aki nem akart megint

483

megállni az ajtóban és igazolványképpen felmutatni Prado képmását. A nyugodt és nyílt tekintet arra bátorította, hogy egyenesen, kertelés nélkül adja elő a kérését. – Amadeu de Prado életével és feljegyzéseivel foglalkozom – mondta franciául. – Tudomásomra jutott, hogy ismerte őt. Mindenki másnál jobban ismerte őt. Az asszony szemén látszott, hogy semmi sem képes kihozni a sodrából. Most mégis ez történt, de nem a felszínen. Sötétkék gyapjúruhájában olyan biztonsággal és nyugalommal támaszkodott az ajtófélfának, mint az imént, és szabad keze továbbra is a csészét simogatta, csak egy kicsit lassabban. Ám a szempillái gyorsabban verdestek, és homlokán megjelentek az összpontosítás ráncai, amire az embernek akkor van szüksége, ha váratlanul olyasmivel kerül szembe, aminek következményei lehetnek. Nem mondott semmit. Néhány másodpercre lehunyta a szemét. Majd visszanyerte önuralmát. – Nem tudom, hogy szeretnék-e visszatérni ezekhez a dolgokhoz – mondta. – De hát semmi értelme, hogy itt kint álljon az esőben. Folyékonyan beszélt franciául, kiejtése egy portugál asszony álmosan elegáns kiejtése volt, akinek nem esik nehezére úgy beszélni franciául, hogy közben az anyanyelvétől egy másodpercre sem távolodik el. Letett Gregorius elé egy csésze kávét, de nem a figyelmes vendéglátó szertartásos mozdulataival, hanem egyszerűen, mint akinek természetes, hogy

484

vannak dolgok, amelyeket el kell végezni. Aztán megkérdezte Gregoriust, hogy voltaképpen kicsoda is ő. Gregorius mesélt neki a berni spanyol könyvesboltról és azokról a mondatokról, amelyeket a könyvkereskedő lefordított neki. Ezer tapasztalásunkból legfeljebb egyet ha nyelvi formába öntünk, idézte. Néma tapasztalataink mélyén azok a tapasztalatok rejlenek, melyek észrevétlen adtak formát, színt és dallamot az életünknek. Maria Joào lehunyta a szemét. Repedezett ajkai, amelyeken még ott volt a láz hólyagjainak a nyoma, szinte észrevétlenül remegni kezdtek. Egy kicsit mélyebbre süppedt a fotelban. Kezeivel átfogta az egyik térdét, majd újra elengedte. Nem tudta, hogy hova tegye a kezét. Sötét erezetű szemhéja kicsit rángatózott. Aztán kezdte nyugodtabban venni a levegőt. Kinyitotta a szemét. – Maga hallotta ezt, és megszökött az iskolából – mondta. – Megszöktem az iskolából, és hallottam ezt – mondta Gregorius. Maria Joào elmosolyodott. Rám tekintett, és megajándékozott mosolyával, amely egy éberen élt élet tágas pusztaságából jött, írta Prado, a bíró. – Jó. Ez passzolt, ez jókor jött magának. És annyira jókor jött, hogy meg is akarta ismerni azt, aki írta. Hogyan jutott el hozzám? Amikor Gregorius befejezte a történetét, Maria Joào rápillantott. – A könyvről nem tudtam. Szeretném látni.

485

Fölütötte, nézte a képmást, és úgy tűnt, mintha a nehézkedési erőnél legalább kétszer nagyobb erő nem engedné felállni a fotelból. Az erekkel átszőtt, szinte áttetsző szemhéjak mögött a szeme őrült gyorsasággal járt. Majd összeszedte magát, kinyitotta a szemét, és tekintetét a kép egy pontjára szegezte. Ráncos kezével lassan végigsimított a képen egyszer, aztán még egyszer. Kezével a térdére támaszkodott, felállt, és szó nélkül elhagyta a szobát. Gregorius kezébe vette a könyvet, és az arcmást tanulmányozta. Arra a pillanatra gondolt, amikor a bubenbergplatzi kávéházban ült és először látta a képet. Prado hangjára gondolt, hogyan hangzott Adriana régi magnetofonfelvételén. – Most tehát mégiscsak visszatértem ezekbe az időkbe – mondta Maria Joào, amikor újra helyet foglalt a fotelban. – „Ha a lélekről van szó, akkor legalább van valami a kezünkben”, szokta volt mondani. Arca összeszedettebb lett, és a rakoncátlan hajtincseket ujjival kifésülte az arcából. Elkérte a könyvet, és a képet nézte. – Amadeu. Az ő szájából egészen másképpen hangzott a név, mint a többiekéből. Mintha egy egészen más név lett volna, amelyik nem is tartozhatott ugyanahhoz az emberhez. – Olyan sápadt volt és csöndes, olyan borzasztóan sápadt és csöndes. Talán azért, mert annyira csak maga a nyelv volt. Nem tudtam, nem akartam elhinni: soha nem hallom már beszélni.

486

Soha többé. A felrobbant érből kiömlő vér elmosta a szavakat. Mindet. Pusztító erejű véres gátszakadás. Nővérként sok halottat láttam. De soha nem találtam ilyen borzalmasnak a halált. Olyannak, aminek egyszerűen nem lett volna szabad bekövetkeznie. Olyannak, ami teljességgel elviselhetetlen. Elviselhetetlen. A közlekedés ablakon át beszűrődő lármája ellenére csend ült a szobára. – Látom magam előtt, ahogyan odajön hozzám a kórházi jelentéssel a kezében, sárgás borítékban volt. Szúró fejfájás és szédülés miatt vizsgáltatta ki magát. Daganattól tartott. Angiográfia, kontrasztanyag. Semmi. Csak egy aneurysma. „Ezzel megérheti a százat is!”, mondta neki a neurológus. De Amadeu sápadt volt, akár egy hulla. „Bármelyik pillanatban elpattanhat, bármelyikben, hogyan éljek ezzel az időzített bombával az agyamban”, kérdezte. Levette a falról az agy térképét, mondta Gregorius. – Tudom, hogy ez volt az első, amit megtett. Hogy mit jelentett, ezt csak akkor mérhetjük fel, ha tudjuk, milyen határtalanul csodálta az emberi agyat és rejtélyes teljesítményeit. „Istenbizonyíték”, mondta, „ez istenbizonyíték. Csakhogy Isten nem létezik.” És ezzel olyan élet kezdődött a számára, amelynek során elkerült minden, az aggyal kapcsolatos gondolatot. Minden olyan betegség esetén, amelyiknek akár csak távolról valamilyen köze lehetett az agyhoz, nyomban specialistához küldte a beteget.

487

Gregorius maga előtt látta az aggyal foglalkozó hatalmas könyvet, ami Prado szobájában a könyvkupac legtetején feküdt. O cérebro, sempre o cérebro, hallotta Adriana szavait. Porquê não disseste nada? – Rajtam kívül senki nem tudott a dologról. Adriana sem. Még Jorge sem. A büszkeséget alig lehetett kihallani szavaiból, de büszke volt. – Később ritkán beszéltünk róla, és akkor se hosszan. Sokat nem lehetett mondani. De élete utolsó hét évében mindig ott volt a fenyegetés, hogy az agyát elárasztja a vér. Voltak olyan pillanatok is, amikor azt szerette volna, ha végre bekövetkezik. Hogy ez megváltsa a félelemtől. Az asszony Gregoriusra nézett. – Jöjjön. – Előrement a konyhába. Egy szekrény legfelső fiókjából elővett egy lapos lakkozott fadobozt, melynek tetejét intarzia díszítette. Leültek a konyhaasztalhoz. – Néhány feljegyzését nálam írta a konyhában. Az egy másik konyha volt, de az asztal még ugyanaz. „Amit itt írok, azok a legveszedelmesebb dolgaim”, mondta. Nem akart beszélni róluk. „Az írás néma dolog”, mondta. Előfordult, hogy egész éjjel itt ült, és alvás nélkül innen ment a rendelőbe. Rablógazdálkodást folytatott az életével. Adriana gyűlölte ezt. Mindent gyűlölt, aminek hozzám köze volt. „Köszönöm”, mondta Amadeu, amikor elment, „olyan nálad, mint egy védett, csendes kikötőben”. Mindig a konyhában őriztem a feljegyzéseit. Ott van a helyük.

488

Kinyitotta a doboz cizellált zárját, és kivette a három legfelső papírlapot. Miután magában elolvasott néhány sort, odatolta Gregoriushoz a papírokat. Gregorius olvasott. Ha valamit nem értett, ránézett az asszonyra, aki aztán lefordította a kérdéses helyet. A kolostor sötét falai, lehajtott fő, hóborította temető. Így kell ennek lennie? Gondoljunk csak arra, hogy mit is szeretne az ember voltaképp. A korlátozott, elfolyó idő tudatából merítjük az erőt, hogy szembeszálljunk saját szokásainkkal és vágyainkkal, de főleg mások vágyaival és fenyegetéseivel. Tehát gondoljunk csak arra, ami megnyitja és nem bezárja előttünk a jövőt. Így értelmezve a mementó veszélyt jelent a hatalmasokra, az elnyomókra, akik megpróbálják az életet úgy rendezni, hogy senki ne hallja meg az elnyomottakat és vágyaikat, még ők maguk sem. – Miért gondoljak arra, hogy a vég az vég, hogy akkor jön el, amikor eljön, miért mondjátok nekem ezt, hiszen ez semmin sem változtat. Mi a válasz? – Ne pazarold el az idődet, kezdj vele valami használhatót. De mit jelent ez: használhatót? Hogy végre belefogjunk régi vágyaink megvalósításába. Hogy felvegyük a harcot azzal a tévképzettel, hogy később lesz még rá időnk. A mementó az MEMENTO MORI.

489

elkényelmesedés, az öncsalás és a szükséges változtatásoktól való félelem elleni harc eszköze. Hogy felkerekedjünk arra az útra, amiről régóta álmodozunk, hogy megtanuljuk még ezt a nyelvet, elolvassuk azt a könyvet, hogy megvegyük azt a bizonyos ékszert, és abban a híres szállodában szálljunk meg. Hogy ne tévesszük szem elől magunkat. Nagyobb dolgok is tartoznak ide: hogy feladjuk állítólagos hivatásunkat, hogy kitörjünk egy adott, gyűlölt környezetből. Hogy azt tegyük, ami hozzásegít, hogy megvalósíthassuk valódi énünket, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. A mementóra úgy is válaszolhatunk, hogy reggeltől estig a tengerparton heverünk, vagy a kávéházban ülünk, és az válaszolna így, aki eddig mást se csinált, csak dolgozott. – Arra is gondolj, hogy egyszer meg kell halnod, talán már holnap. – Erre állandóan gondolok, ezért lógok a hivatalból és fekszem ki a napra. Ez a látszólag szomorú figyelmeztetés nem rekeszt be bennünket a behavazott kolostorkertbe. Feltárja előttünk a kivezető utat, és ráébreszt a jelenre. A halál tudatában rendeznünk kell viszonyunkat a többiekhez. Az ellenségeskedésnek véget kell vetni, az elkövetett igazságtalanságokért bocsánatot kell kérni, ki kell mondani azokat az elismerő szavakat, amelyekre kicsinyes okokból nem voltunk hajlandóak. Azokat a dolgokat, amelyeket eddig

490

túl komolyan vettünk, ne tartsuk olyan fontosnak: így a mások piszkálódásait, fontoskodását és általában a rólunk alkotott szeszélyes ítéleteiket. A mementó felszólítás, Pókerezzünk másképpen. A veszélyek: a kapcsolatok már nem igaziak és élők, mert hiányzik belőlük a pillanat komolysága és az, ami bizonyos távolságot tételez föl. Továbbá: az átélt dolgok esetében sokszor az a döntő, hogy nincs kapcsolatban a végesség gondolatával, hanem inkább azzal az érzéssel, hogy még hosszú jövő áll előttünk. Ezt az érzést csírájában el kell fojtanunk, ha a leselkedő halál gondolata kezd beszivárogni a tudatunkba. Gregorius arról az írről mesélt, aki az oxfordi All Souls College-ban élénkpiros labdával jelent meg az esti előadáson. – Amadeu azt jegyezte fel: Mit nem adtam volna érte, ha én lehetek az ír! – Igen. Ez így van – mondta Maria Joàó –, ez pontosan így van. És mindenekelőtt így volt a kezdeteknél, első találkozásunknál, amikor, ahogyan ma mondanám, már minden el volt rendezve. Az első évben történt, amikor a liceu melletti lányiskolába kezdtem járni. Pokolian respektáltuk a fiúkat odaát. Latin és görög! Aztán az egyik nap, meleg májusi reggel volt, egyszerűen átmentem hozzájuk, elegem volt ebből az eszement respektusból. Játszottak, nevettek, és újra játszottak. Csak ő nem. A lépcsőn ült, karját a térde köré fonta

491

és a szemembe nézett. Mintha már évek óta csak rám várna. Ha nem így nézett volna, nem ültem volna le mellé. De így ez tűnt a világon a legtermészetesebbnek. „Te nem játszol?” – kérdeztem. Csak megrázta a fejét, majdnem haragosan. „Ezt a könyvet olvastam”, mondta egy diktátor szelíd és ellenállhatatlan hangján, aki még maga sem tudja, hogy mi lesz belőle, és bizonyos értelemben soha nem is fogja tudni, „ezt a szentekről szóló könyvet, Lisieux-i Szent Terézről, Ávilai Szent Terézről stb. Ehhez képes minden, amit teszek, olyan banálisnak tűnik. Egyszerűen nem eléggé fontosnak. Érted?” Nevettem. „Engem Ávilának hívnak, Maria Joàó Ávilának”, mondtam. Ő is nevetett, de kényszeredett volt a nevetése, azt hitte, hogy nem veszem komolyan. „Nem lehet minden mindig fontos”, mondta, „ez szörnyűséges volna”. Rám nézett, és már nem nevetett kényszeredetten. Megszólalt a liceu harangocskája, és elváltunk. „Holnap is idejössz?”, kérdezte. Nem telt el több öt percnél, és mi már olyan bizalmas viszonyban voltunk, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Természetesen másnap is átmentem, és akkor már mindent tudott a vezetéknevemről, előadást tartott Vasco Ximenóról és Raimundo de Borgohna grófról, akiket VI. Alfonz, Kasztília királya küldött a helységbe, majd Antào és Joàó Goncalves de

492

Áviláról, akik a 15. században hozták el a nevet Portugáliába, és így tovább. „Elutazhatnánk együtt Ávilába”, mondta. Másnap, amikor az osztályteremből kinéztem a liceura, két vakító pontot láttam az ablakon. A napfény tükröződött színházi látcsövének lencséjében. Nagyon gyorsan történt, nála mindig minden gyorsan történt. A szünetben megmutatta a látcsövet. „A mamàé”, mondta, „szeret operába járni, de papá…” Jó tanulót akart belőlem faragni. Hogy orvos lehessek. „Nem szeretnék orvos lenni”, mondtam, „nővér szeretnék lenni”. „De te...”, kezdte. „Nővér”, mondtam, „egyszerű nővér”. Évekbe telt, míg ezt elfogadta. Mivel ragaszkodtam az elképzelésemhez, és nem hagytam, hogy rám erőltesse a magáét – ez meghatározta a barátságunkat. Mert hát ez volt: életre szóló barátság. „Olyan szép barna térded van, és a ruhád olyan jó szappanillatú”, mondta két-három héttel az első találkozásunk után. Egy narancsot ajándékoztam neki. Az osztályban a többiek mérhetetlenül irigykedtek. A nemesúrfi és a parasztok lánya. „Miért éppen Maria?”, kérdezte egyikük, amikor nem tudta, hogy ott voltam a közelben. Kiszínezték a dolgokat. Bartolomeu atya, Amadeu számára a legfontosabb tanár nem szeretett engem. Ha meglátott, megfordult, és a másik irányba ment tovább.

493

A születésnapomra új ruhát kaptam. Kértem mamàt, hajtsa fel egy kicsit. Amadeu észre se vette. Ekkoriban néha átjött a mi iskolánkba, és a szünetben sétáltunk. Az otthonáról mesélt, apja hátáról, a mama kimondatlan vágyairól. Mindenről tudtam, ami foglalkoztatta. Bizalmasa lettem. Igen, ez a jó szó rá: életfogytig a bizalmasa lettem. Az esküvőjére nem hívott meg. „Csak unatkoznál”, mondta. Elbújtam egy fa mögé, amikor kijöttek a templomból. Egy nemesember drága esküvője. Nagy, csillogó autók, és hosszú, fehér uszály. A férfiak frakkban és keménykalapban. Ekkor láttam Fátimát először. Arányos, szép arc, fehér, akár az alabástrom. Hosszú fekete haj, fiús alak. Nem mondanám babaszerűnek, bár valahogy... visszamaradottnak hatott. Nem tudom bizonyítani, de azt hiszem, hogy Amadeu gyámkodott fölötte, de ezt ő maga észre se vette. Nagyon uralkodó típusú férfi volt. Nem uralkodni vágyó, nem, az egyáltalán nem, de uralkodott másokon, magabiztos volt, és mindig ő kerekedett felül. Tulajdonképpen nem is fért bele egy asszony az életébe. Fátima halála azonban mélyen megrendítette. Maria Joào elhallgatott, és kinézett az ablakon. Amikor folytatta, elbizonytalanodott, mint akinek rossz a lelkiismerete. – Ahogy mondtam: mélyen megrendítette. Semmi kétség. És mégis... hogy is mondjam? Nem volt akkora megrendülés, ami elhatolt volna a végső, a legmélyebb mélységekig. Az első napokban sokat ült nálam. Nem azért, hogy

494

vigasztaljam. Tudta, hogy ő... hogy ő ezt nem várhatja tőlem. De, igen, tudta. Tudnia kellett. Csak annyit akart, hogy ott legyek. Így volt ez gyakran: mellette kellett lennem. Maria Joàó fölállt, odalépett az ablakhoz, és kifelé nézett. Kezét összekulcsolta a háta mögött. Amikor tovább beszélt, a titkok halk hangján mesélt. – A harmadik vagy negyedik alkalommal végül összeszedte a bátorságát, túl nagy volt benne a feszültség, és el kellett valakinek mondania. Nem tudott gyermeket nemzeni. Megoperáltatta magát, hogy semmi esetre se lehessen apa. Ez sokkal korábban történt, mint hogy találkozott volna Fátimával. „Nem akarom, hogy legyenek olyan védtelen kisgyermekek, akiknek az én lelkem terhét kell viselniük”, mondta. „Tudom, hogyan volt ez az én esetemben – illetve hogyan van még mindig.” A szülői akarat és a szülői félelmek körvonalait izzó irónnal írják a gyermekek lelkébe, akik tökéletesen tehetetlenül és tudatlanul kénytelenek elviselni azt, ami velük megtörténik. Egy élet kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megfejtsük a belénk égetett szöveget, és soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy meg is értettük. Gregorius elmesélte Maria Joáónak, mit tartalmazott az apához írott levél. – Igen – mondta Maria Joào –, igen. Nem a sebészi beavatkozás nyomasztotta lelkét, mert azt nem bánta meg soha. Az nyomasztotta, hogy nem mondta el Fátimának. Fátima szenvedett, hogy nem

495

lett gyermeke, és Amadeut a rossz lelkiismerete majdnem megfojtotta. Pedig ő bátor férfi volt, rendkívüli bátorságú férfi. De ebben a kérdésben gyáva volt, és soha nem bocsátotta meg magának ezt a gyávaságot. Elgyávul, ha mamáról van szó, mondta Adriana. Ebben az egyben volt gyáva. Ő, aki egyébként szembenézett minden kellemetlen dologgal. – Én megértettem – mondta Maria Joào –, igen, azt hiszem, elmondhatom: megértettem. Hiszen én megtapasztaltam, milyen mélyen benne éltek ők, az apa és az anya. Hogy mennyi kárt okoztak benne. Es mégis: meg voltam zavarodva. Fátima miatt is. De még jobban megzavart döntésének radikális, sőt, mondhatom, brutális volta. Húszas éveinek közepén jár, és végérvényesen dönt ebben a kérdésben. Örökre. Nekem körülbelül egy évbe tellett, míg napirendre tértem fölötte. Amíg azt tudtam mondani magamnak: nem volna ő, ha nem lenne képes ilyesmire. Maria Joào kezébe vette Prado könyvét, föltette a szemüvegét, és lapozni kezdett benne. Ám gondolataival még mindig a múltban időzött, és levette a szemüvegét. – Soha nem beszéltünk hosszasabban Fátimáról, arról, hogy mit jelentett neki Fátima. Fátima és én egyszer egy kávézóban találkoztunk, bejött, és úgy érezte, kötelessége, hogy odaüljön hozzám. Még mielőtt a pincér odajött volna, már tudtuk mind a ketten, hogy ez hiba volt. Szerencsére csak egy eszpresszót ittunk.

496

Nem tudom, hogy megértettem-e az egészet – folytatta Maria Joào –, vagy nem értettem meg. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy Amadeu megértette. És íme, itt van az én gyávaságom: soha nem olvastam el, amit Fátimáról írt. „Csak a halálom után szabad elolvasnod”, mondta, amikor átadta nekem a lepecsételt borítékot. „De nem szeretném, ha Adriana kezébe kerülne.” Nem is egyszer kezemben volt már a boríték. De egyszer mindörökre eldöntöttem: nem akarom tudni, hogy mi van benne. És így még mindig itt van ebben a dobozban. Maria Joào visszatette a fenyegető halálról szóló szöveget a helyére, és félretolta a dobozt. – Egyvalamit tudok: amikor megtörtént az eset Estefâniával, a legkevésbé sem voltam meglepve. Van ilyen: az ember nem tudja, kinek mi hiányzik, míg az illető meg nem kapja, és akkor egy csapásra világos, hogy ez volt az. Megváltozott. Negyven év alatt először volt zavarban előttem, és akart elrejteni valamit előlem önmagából. Csak annyit tudtam meg, hogy van valaki, valaki az ellenállásból, akinek valami ügye volt Jorgéval is. És hogy Amadeu ezt nem akarta, nem tudta eltűrni. De én ismertem őt: állandóan arra a lányra gondolt. A hallgatásából megértettem: nem szabad látnom a lányt. Mintha pillantásából megtudhatnék valamit Amadeuról, amit nem volna szabad megtudnom. Amit senkinek nem szabad megtudnia. Hogy úgy mondjam, még neki magának sem. Odamentem, és a ház előtt várakoztam, ahol

497

az ellenállók találkoztak. Csak egyetlen nő jött ki onnan, és én rögtön tudtam, hogy ő az. Maria Joào végignézett a helyiségen, és tekintete egy távoli ponton megállapodott. – Nem szeretném leírni önnek, hogy milyen volt az a nő. Csak annyit akarok mondani: rögtön el tudtam képzelni, mi történt vele. Hogy hirtelen egészen megváltozott számára a világ. Hogy fölborult az eddigi rendje. Hogy egyszeriben egészen más dolgok számítottak. Ilyen nő volt az. Pedig még csak húszas éveinek közepén járt. Nem csak a college-beli élénkpiros ír labda volt. Sokkal több volt, mint az összes élénkpiros ír labda együttesen: Amadeu érezte, hogy számára ő volt a lehetőség, hogy egész, teljes ember legyen. Már úgy értem, férfiként. Csak ezzel magyarázható, hogy mindent kockára tett: a többiek megbecsülését, Jorgéhoz fűződő barátságát, ami szent dolog volt számára, sőt, még az életét is. És aki aztán visszajött Spanyolországból, az olyan volt... mint akit megsemmisítettek. Megsemmisítettek, igen, ez a helyes kifejezés. Lassú lett, nehezen összpontosította a figyelmét. Nem volt többé olyan, mint akinek higany folyik az ereiben, nem volt benne többé semmi a korábbi bátorságából. Életének izzása kihunyt. Arról beszélt, hogy egészen újra kell tanulnia az életet. „Kint voltam a liceuban”, mondta egyszer. „Annak idején még minden előttem volt. Annyi minden volt még lehetséges. Minden nyitva állt előttem.”

498

Maria Joào gombócot érzett a torkában, megköszörülte, és rekedtes hangon beszélt tovább. – Mondott még valamit: „Miért is nem utaztunk el soha együtt Ávilába.” Azt gondoltam, hogy ezt már elfelejtette. De nem felejtette el. Sírtunk. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor együtt sírtunk. Maria Joào kiment. Amikor visszajött, nyakában sál volt, karján vastag kabát. – Szeretnék kimenni önnel a liceuba – mondta. – Megnézni, hogy mi van meg még belőle. Gregorius elképzelte, hogyan nézi majd Maria Joào Iszfahán képeit, és milyen kérdéseket tesz majd fel. Csodálkozott, hogy nem volt zavarban. Maria Joào előtt nem.

499

39

Nyolcvanévesen olyan nyugodtan és körültekintően vezette az autót, akár egy taxisofőr. Gregorius azt figyelte, hogyan kezeli a kormányt és a sebességváltót. A keze nem volt elegáns kéz, és nem is fordított sok időt az ápolására. Kezek, amelyek betegeket láttak el, kiürítették az ágytálat, kötést cseréltek. Olyan kezek, amelyek tudják, mit csináltak. Miért nem tette meg Prado asszisztensnőjének? Megálltak, gyalog mentek át a parkon. Maria Joàó először a lányiskola épületébe akart bemenni. – Harminc éve nem jártam itt. Az ő halála óta. Akkoriban majdnem naponta itt voltam. Azt gondoltam, hogy a közös helyünk, az első találkozásunk helye talán megtanítja nekem, hogyan búcsúzzam el tőle. Nem tudtam, hogy csináljam: hogy búcsúzzam el tőle. Hogy kell elbúcsúzni valakitől, aki az életünket úgy meghatározta, mint senki más? Olyasmivel ajándékozott meg, amit korábban nem ismertem és utána sem tapasztaltam: a beleérzés hihetetlen képességével. Sokat foglalkozott magával, és a kegyetlenségig önző tudott lenni. De ugyanakkor, ha másokról volt szó, a képzelőereje olyan gyors és olyan hihetetlenül

500

pontos volt, hogy az ember szédült tőle. Előfordult, hogy pontosan megmondta, hogyan érzem magam, még mielőtt elkezdtem volna keresni a szavakat a mondandómhoz. Az volt a szenvedélye, hogy másokat megértsen, ez volt a passziója. De ő nem lett volna ő, ha nem vonta volna kétségbe, lehetséges-e egyáltalán az efféle megértés, és ilyenkor olyan erősen kételkedett benne, hogy az ember ekkor a másik irányba kezdett szédülni. Hihetetlenül, lélegzetelállítón közel tudott kerülni hozzám, amikor ilyen volt. Nálunk odahaza nem uralkodott különösebben durva hangnem, de nagyon józanul bántunk egymással, célszerűen, hogy így mondjam. És akkor jön valaki, aki képes arra, hogy belém lásson. Ez olyan volt, mint valamiféle kinyilatkoztatás. És én kezdtem reménykedni. Ott álltak Maria Joào egykori osztálytermében. Itt már nem voltak padok, már a tábla sem volt meg. Vak ablakok, amelyekből itt is, ott is hiányzott az üveg. Maria Joào kinyitotta az egyik ablakot, évtizedek csikorgását lehetett hallani. A liceura mutatott. – Ott. Odaát a harmadik emeleten látszott a színházi látcső lencséinek a csillogása. – Nyelt egyet. – Hogy valaki, egy jó házból való fiú színházi látcsővel keresett engem: ez... ez már valami. És, ahogyan mondtam, reménykedni kezdtem. Ez a remény gyerekes remény volt még, és természetesen nem volt világos, hogy mit is remélek. Ennek ellenére kezdetleges formában a közös élet reményét ígérte.

501

Lementek a lépcsőn, amelyet, akárcsak a líceuban, nedves por és elkorhadt moha vékony, csúszós rétege borított. Míg átmentek a parkon, Maria Joào hallgatott. – Ebből aztán valahogy lett is valami. A közös életre gondolok. Közös és egymással megosztott élet a közeli távolságban; a távoli közelségben. Maria Joào fölnézett a liceu homlokzatára. – Ott, az ablaknál ült, mivel már tudott mindent, és unatkozott, rövidke üzeneteket írt kis cédulákra, melyeket aztán a szünetben odadugott nekem. Semmi... billets doux. Nem az állt rajtuk, amiben reménykedtem, minden egyes cédulánál újból reménykedtem. De nem, a gondolatait írta fel a cédulákra, Ávilai Szent Terézről és sok minden másról. A gondolatvilágának a lakójává tett. „Rajtam kívül csak te laksz ott”, mondta. És csak sokkal később fogtam fel, hogy ennek ellenére mi volt a célja: nem akarta, hogy belebonyolódjak az életébe. Nagyon nehéz elmagyarázni, de bizonyos értelemben azt akarta, hogy maradjak kívül az életén. Arra vártam, hogy megkérdezi, nem akarok-e a Kék Rendelőben dolgozni. Álmomban ott dolgoztam, sokszor, és csodálatos volt, szavak nélkül értettük egymást. De soha nem kérdezte meg, még csak nem is utalt rá. Szerette a vonatokat, az élet jelképét látta bennük. Szívesen utaztam volna vele az egyik fülkében. De nem akarta, hogy ott legyek. Azt akarta, hogy a peronon álljak, azt akarta, hogy bármikor lehúzhassa az ablakot, hogy tanácsot kérhessen tőlem. És azt akarta, hogy a peron is

502

menjen vele, ha a vonat elindul. Nekem, akár egy őrzőangyalnak, a vele haladó peronon kellett volna állnom, az angyalok peronján, amelyiknek pontosan ugyanazzal a sebességgel kellett volna haladni, mint a vonatnak. Beléptek a liceuba. Maria Joào körülnézett. – Lányok ide tulajdonképpen nem léphettek be. De a tanítás után becsempészett, és mindent megmutatott nekem. Bartolomeu atya egyszer elkapott bennünket. Forrt a dühtől. De mivel Amadeu volt a tettes, nem mondott semmit. Ott álltak Senhor Cortês irodája előtt. Gregorius ekkor félni kezdett. Maria Joào kacagásban tört ki. Egy diáklány életörömmel teli kacagása volt. – Maga? – Igen. Maria Joàó odament Iszfahán falon függő képei elé, és kérdőn nézett Gregoriusra. – Iszfahán, Perzsia. Diákként oda akartam menni. Napkeletre – mondta Gregorius. – És most, hogy megszökött, ezt pótolja. Itt. Gregorius bólintott. Nem tudta, hogy léteznek ilyen gyors felfogású emberek is. Le lehetett húzni a vonat ablakát, és az angyalt meg lehetett kérdezni. Maria Joàó ekkor valami meglepőt tett: odalépett Gregorius mellé, és átölelte a vállát. – Amadeu ezt megértette volna. És nemcsak megértette volna, hanem szerette is volna ezért. „A imaginaçào, o nosso último santuário”, szokta volt mondani. A képzelőerő és a meghittség, a nyelven kívül ez volt az a két terület, amelyeket elismert.

503

„És nagyon sok közük van egymáshoz, nagyon sok”, mondta. Gregorius habozott. De aztán mégis kihúzta az íróasztal fiókját, és megmutatta Maria Joàónak a héber bibliát. – Fogadok, ez a maga pulóvere! Maria leült az egyik fotelba, és a lábát betakarta Silveira egyik takarójával. – Olvasson fel nekem belőle valamit, kérem. Ő is felolvasott. Természetesen semmit sem értettem, de csodálatos volt – mondta az asszony. Gregorius a világ teremtését olvasta föl. Ő, Mundus, egy romos portugál gimnáziumban egy nyolcvanéves asszonynak, akit előző nap még nem is ismert, és aki egy szót se tudott héberül, a világ teremtését olvasta föl. Ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha is megtett. Úgy élvezte, mint még soha semmit. Olyan volt, mintha lerázna magáról minden béklyót, hogy ez egyszer úgy csapkodhasson akadálytalanul maga körül, mint az, aki tudja, hamarosan itt a vég. – És most lemegyünk az aulába – mondta Maria Joào – Az akkoriban zárva volt. Leültek az első sorba, közvetlenül a szónoki emelvény elé. – Itt mondta el tehát a beszédét. A hírhedt beszédét. Imádta ezt a beszédét. Olyan sok volt benne belőle. Ő maga volt a beszéd. De volt benne valami, ami megijesztett. Nem abban a változatban, amit felolvasott, azt a részt kivette belőle. Emlékszik a beszéd végére, amikor azt mondja, hogy mind a két dologra szüksége van, a szavak

504

szentségére és arra, hogy minden szörnyűséggel szembeszálljon. Majd ez következik: És senki se próbáljon arra kényszeríteni, hogy válasszak közülük. Ez volt az utolsó mondat, amit felolvasott. Ezt az utolsó mondatot eredetileg még egy követte: Seria uma corrida atrás do vento, a szél után kapkodnának csak, azaz hiábavaló lenne. „Micsoda gyönyörű költői kép!”, kiáltottam fel. Amadeu ekkor elővette a Bibliát, és Salamon, a prédikátor könyvét idézte: Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és imé minden csak hiábavalóság, hasztalan erőlködés. Megijedtem. „Ezt nem teheted!”, mondtam. „Ezt a páterek mind ismerik, és a te nagyzási hóbortodat látják majd benne!” Egyet nem mondtam: hogy abban a pillanatban féltettem, féltettem lelkének egészségét. „De miért”, kérdezte csodálkozva, „hiszen ez csak költészet”. „Te nem beszélhetsz a Biblia költészetének a nyelvén! A Biblia költészetének a nyelvén! A magad nevében!” „A költészet fölötte áll mindennek”, mondta, „érvénytelenít minden szabályt”. De elbizonytalanodott, és kihúzta ezt a mondatot. Érezte, hogy féltem őt, mindig megérzett mindent. Soha többé nem beszéltünk erről. Gregorius elmesélte Maria Joàónak, hogyan vitatkozott Prado O'Kellyvel Isten haldokló igéjéről. – Erről nem is tudtam – mondta Maria Joào, és hallgatott egy darabig. Összekulcsolta a kezét, majd elengedte, és ismét összekulcsolta.

505

– Jorge. Jorge O'Kelly. Nem tudom. Nem tudom, hogy szerencsét hozott-e Amadeura, vagy szerencsétlenséget. Létezik olyan, hogy a nagy szerencsétlenség szerencsének álcázza magát. Amadeu vágyódott Jorge ereje után, a nyers erő után. Egyáltalán, vágyódott a durvaságára, ami már Jorge durva, repedezett bőrű kezén is látszott, fésülhetetlen, kócos haján és a filter nélküli cigarettáin, már akkoriban egyiket szívta a másik után. Nem szeretnék igazságtalan lenni hozzá, de nekem nem tetszett, hogy Amadeu kritikátlanul lelkesedett érte, és én aztán tudtam, milyenek a parasztfiúk. Semmi alapja a romantikának. Ha élesben mennének a dolgok, Jorge először magára gondolna. Amadeut ez ragadta magával és mámorította el: Jorgénak nem okozott gondot, hogy elhatárolja magát másoktól. Egyszerűen nemet mondott, és hunyorított a nagy orra fölött. Amadeu ezzel szemben úgy küzdött ezekért a határokért, mintha az üdvösségéről lett volna szó. Gregorius mesélt Maria Joàónak Prado apjához írt leveléről, és arról a mondatról: A többiek jelentik számodra a törvényszéket. – Igen, pontosan erről van szó. Ez tette őt mélységesen elbizonytalanodott emberré, az elképzelhető legérzékenyebb emberré. Mindent legyőzött benne a bizalom utáni vágy, illetve, hogy elfogadják. Úgy vélte, rejtegetnie kell a bizonytalanságát, és sok minden, ami bátorságnak és merészségnek tűnt nála, egyszerűen csak előremenekülés volt. Végtelenül sokat követelt

506

magától, túlságosan sokat, és ezért lett beképzelt, és ítélt meg másokat úgy, akár egy hóhér. Mindenki, aki közelebbről ismerte, arról számolt be, hogy soha senki nem tudott megfelelni neki és az elvárásainak. És hogy nem sokra tartotta magát, ez még inkább rontott a dolgon. Mert így még azzal sem védekezhetett az ember, hogy Amadeu beképzelt. Milyen türelmetlen volt a giccsel szemben! Főleg a szavakban és gesztusokban megnyilvánuló giccsel szemben. És mennyire rettegett attól, hogy saját maga is giccses! „Hogy szabadok lehessünk, el kell fogadnunk, hogy mi magunk is giccsesek vagyunk”, mondtam. Ilyenkor egy darabig nyugodtabban vette a levegőt, szabadabban. Hihetetlen emlékezőtehetsége volt. Ám az ilyen dolgokat gyorsan elfelejtette, és akkor megint kegyetlen vasmarokkal szorította a fojtott levegővétel. Harcolt a törvényszék ellen. Istenem, mennyire harcolt ellene! És veszített. Igen, úgy hiszem, ki kell mondani: veszített. Nyugodtabb időkben, amikor csak a rendelőben dolgozott és az emberek hálásak voltak neki, akkor mintha mégis sikerült volna neki. De akkor történt ez a dolog Mendesszel. Hogy arcul köpték, ez üldözte, haláláig kísértett álmában. Ez kivégzés volt. Elleneztem, hogy részt vegyen az ellenállásban. Nem volt oda való ember, nem voltak hozzá idegei, bár az esze megvolt hozzá. És nem láttam be, hogy jóvá kellene tennie valamit. De tehetetlen voltam.

507

Ha a lélekről van szó, akkor legalább van valami a kezünkben, szokta volt mondani, de hát erről már beszéltem. És hát Jorge is benne volt az ellenállásban. Jorge, akit éppen ezért veszített el. Magába roskadva, szótlanul gondolkozott ezen nálam a konyhában. Fölmentek a lépcsőn, és Gregorius megmutatta Maria Joàónak a padot, ahová gondolataiban Pradót ültette. Nem az az emelet volt, de különben majdnem minden stimmelt. Maria Joào az ablaknál állt, és átnézett a saját helyére a leányiskolába. – A többiek törvényszéke. Ezt maga is így élte meg, amikor felvágta Adriana torkát. A többiek ott ültek az asztalnál, és úgy néztek rá, akár egy szörnyetegre. Pedig csak az egyedüli helyes dolgot cselekedte. Amikor Párizsban éltem, jártam mentős tanfolyamra, ott megmutatták. Koniotómia. A ligamen conicumot kell átmetszeni, és a gégecsövet egy tracheális kanüllel nyitva kell tartani. Különben a beteg bolushalált hal. Én nem tudom, hogy képes lennék-e erre, és hogy eszembe jutna-e, hogy golyóstollat használjak kanül gyanánt. Nem akaroke ott dolgozni, kérdezték az orvosok, akik később Adrianát operálták. Adriana életére ennek rettenetes következményei voltak. Ha valaki megmenti egy másik ember életét: akkor gyorsan, könnyedén el kell búcsúznia tőle. Az élet megmentése a másik ember számára egy másik ember által önmagában olyan terhet jelent a megmentett számára, amit nem képes elviselni. Ezért úgy kellene kezelni, mint a természet

508

szerencsés közbeavatkozását, mint például, ha valaki magától meggyógyul. Valamifajta személytelen dologként. Amadeura rátelepedett Adriana vallásos, szinte fanatikus hálája. Néha viszolygott tőle, mert Adriana olyan alázatosan odaadó tudott lenni, akár egy rabszolga. És ott volt a boldogtalan szerelme, a magzat elhajtása, és hogy végül egyedül maradt. Néha megkíséreltem bebeszélni magamnak, hogy Amadeu Adriana miatt nem hívott a rendelőjébe. De nem ez volt az igazság. Mélodie-val, a húgával, akinek egyébként Rita volt a neve, egészen más volt a kapcsolata, könnyed és felhőtlen. Volt egy fényképe, amelyen Mélodie-n egy leányzenekar vászonsapkáját viselte. Irigyelte a húgát, hogy volt bátorsága a nyughatatlansághoz. Örült neki, hogy mint nem tervezett késői gyermek, kevesebbet szenvedett a szülők lelki terheitől, mint az idősebb testvérei. De dühöngeni tudott, ha eszébe jutott, hogy ha a húga fiúnak születik, mennyivel könnyebb sora lehetett volna. Csak egyszer voltam nála az otthonában. Még amikor iskolába jártunk. Nem kellett volna meghívnia. Mindenki kedves volt hozzám, de mindnyájan éreztük, hogy nem tartozom közéjük, a gazdag, nemesi házba. Amadeu boldogtalan volt e délután miatt. „Remélem...”, mondta, „nem tehetek. „Nem olyan fontos”, mondtam. Sokkal később találkoztam egyszer az apjával, a bíróval, ő kérte, hogy találkozzunk. Érezte, hogy Amadeu rossz néven veszi, hogy az alatt a kormány

509

alatt vállalt tisztséget, amelyiknek Tarrafal száradt a lelkén. „Megvet, a saját fiam megvet engem”, szakadt fel belőle. És aztán beszélt a fájdalmairól, és hogy mennyit segít neki a hivatása abban, hogy tovább éljen. Szemére hányta Amadeunak, hogy nincs benne elegendő empátia. Elmeséltem neki, mit mondott Amadeu nekem: „Nem a beteget akarom látni benne, akinek mindent megbocsátanak. Mert akkor ez olyan lenne, mintha nem volna az apám.” Azt nem mondtam el a bírónak, hogy Amadeu mennyire boldogtalan volt Coimbrában. Mert Amadeu nem hitte igazán, hogy orvosként jövője van. Mert nem volt biztos abban, hogy nem csupán az apja kívánságát teljesítette, amikor orvosnak tanult, és hogy közben nem szalasztja-e el saját akaratának a megvalósítását. Lopott a város legrégebbi áruházában, és majdnem elkapták. Idegösszeomlást kapott. Meglátogattam. „Tudod, hogy miért tetted?”, kérdeztem. Bólintott. De soha nem mondta el nekem. Mégis úgy gondolom, hogy összefüggött az apjával, a bírósággal és az elítéléssel. Egyfajta tehetetlen és kódolt lázadás volt. A kórház folyosóján O'Kellybe botlottam. „Ha legalább valami valóban értékeset csórt volna el!”, mondta O'Kelly. „Ez a selejt!” Nem tudtam, hogy ebben a pillanatban kedveltem-e O'Kellyt, vagy éppen ellenkezőleg. Még ma sem tudom.

510

A vád, hogy Amadeuban nem volt semmi empátia, minden volt, csak nem jogos. Milyen gyakran vette föl Amadeu a jelenlétemben egy Bechterev-kóros tartását, és maradt úgy addig, amíg a háta görcsölni nem kezdett! És akkor görnyedt csak előre igazán, a fejét madárként előrenyújtva, és összeszorított fogakkal. „Fogalmam sincs, hogy bírja ki”, mondta ilyenkor. „Nem csupán a fájdalmakat. A megaláztatást!” Ha valahol csődöt mondott a képzelete, akkor az anyja esetében. Kapcsolata az anyjával számomra misztérium maradt. Bájos, ápolt asszony volt, de semmi különös. „Igen”, mondta, „igen. Hiszen épp ez az. Senki se hinné el.” Annyi mindenért okolta, hogy az tulajdonképpen nem lehetett igaz. A félresikerült elhatárolódásáért, a munkadühéért, hogy mindig teljesíthetetlen dolgokat követelt magától, hogy képtelen volt táncolni és játszani. Mindez valahogy összefüggött szelíd anyja diktatórikus természetével. De erről nem lehetett beszélni vele. „Nem akarok beszélgetni. Dühös akarok lenni! Egyszerűen csak dühös akarok lenni! Furioso! Raivoso! Kezdett sötétedni. Maria Joào bekapcsolta az autó lámpáit. – Ismeri Coimbrát? – kérdezte. Gregorius a fejét rázta. – Imádta az egyetem könyvtárát, a Bibliotheca Joaninát. Nem múlt el hét anélkül, hogy ne járt volna ott. És a Sala Grande dos Actost, ahol átvette

511

a diplomáját. Később is többször visszament oda, hogy lássa a helyiségeket. Amikor Gregorius kiszállt az autóból, szédülni kezdett, és meg kellett kapaszkodnia az autó tetejében. Maria Joào összehúzott szemmel fürkészte. – Gyakran előfordul? – kérdezte. Gregorius habozott. Aztán hazudott egyet. – Csak ne vegye félvállról – mondta Maria Joào – Ismer egy neurológust? Gregorius bólintott. Maria Joào lassan indult el az autóval, mintha azt fontolgatta volna, visszaforduljon-e. Csak a kereszteződésnél adott gázt. Gregoriusszal forgott a világ, és meg kellett kapaszkodnia a kilincsben, mielőtt ki tudta volna nyitni az ajtót. Silveira jégszekrényéből kivette a tejet, ivott egy pohárral, majd lassan, lépcsőről lépcsőre fölment a szobájába.

512

40

Gyűlölöm a szállodákat. Miért csinálom ezt tovább? Meg tudod nekem mondani, Julieta? Amikor Gregorius szombaton délben hallotta, hogy Silveira megfordítja az ajtózárban a kulcsot, ezekre a szavaira gondolt, amelyeket a lány mesélt neki. Illett e szavakhoz, hogy Silveira kofferét és kabátját egyszerűen csak leejtette, majd az előcsarnokban leült az egyik fotelba, és a kimerültségtől becsukta a szemét. Amikor látta, hogy Gregorius lefelé jön a lépcsőn, arca felderült. – Raimundo. Te nem vagy Iszfahánban? – kérdezte nevetve. Silveira meg volt fázva, és náthásan sípolva szedte a levegőt. Nem sikerült Biarritzban olyan üzletet kötnie, mint amilyet szeretett volna, kétszer veszített a hálókocsi kalauzával szemben, és Felipe, a sofőr sem volt ott pontosan a pályaudvaron. Ráadásul Julieta ma szabadnapos volt. Kimerült volt, a kimerültsége nagyobb és mélyebb volt, mint akkor a vonaton, amikor találkoztak Gregoriusszal. „Az a baj”, mondta Silveira, miközben a vonat állt a valladolidi pályaudvaron, „hogy nem látjuk át az életünket. Sem előre, sem visszafelé. Ha valami sikerül, akkor egyszerűen csak szerencsénk volt.”

513

Azt ették, amit Julieta egy nappal korábban előkészített, majd a szalonban kávéztak. Silveira látta, hogy Gregorius tekintete az előkelő fogadáson készült fényképekre téved. – Az ördögbe is – mondta Silveira –, erről teljesen megfeledkeztem. Az ünnepségről, az átkozott családi ünnepségről! Azt mondta, nem megy el, egyszerűen nem megy el, mondta, és a villával kopogott az asztalon. Gregorius arckifejezésében valami meghökkentette. – Hacsak nem jössz velem – mondta. – Nemesemberek nyársat nyelt családi ünnepsége. Nincs ennél rosszabb! De ha szeretnél... Nyolc óra felé járt, amikor Felipe az autóval előállt, és csodálkozva látta, hogy Gregorius és Silveira állnak az előcsarnokban, és szívből nevetnek. Nincsen megfelelő öltözéke, mondta Gregorius egy órával korábban. Akkor felpróbálta Silveira néhány öltönyét, de azok feszültek rajta. És most épp a földig érő tükörben nézte magát: a nadrág túl hosszú, a hozzá egyáltalán nem illő otromba cipőn harmonikázott, a szmoking zakóját nem bírta begombolni, az ing gallérja meg fojtogatta. Megijedt, amikor meglátta magát, de aztán Silveira harsány kacagása magával ragadta, és erre föl ő is élvezni kezdte a bolondozást. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de úgy érezte, ezzel a maskarával bosszút áll Florance-on. Ez a homályos bosszú igazán akkor szabadult el, amikor beléptek Silveira nagynénjének villájába. Silveira élvezte, hogy az orrukat fenn hordó rokonoknak bemutathatja tudós svájci barátját,

514

Raimundo Gregoriust, aki számtalan nyelven beszél. Amikor Gregorius meghallotta az erudito szót, összerezzent, akár egy szélhámos nem sokkal a leleplezése előtt. De az asztalnál beléje bújt az ördög, és annak bizonyítására, hogy milyen sok nyelvet beszél, vadul keverte a hébert, a görögöt és a berni dialektust, élvezte a szavak legabszurdabb kombinációit, amelyek percről percre bolondosabbak lettek. Nem is sejtette, hogy ennyi nyelvi humor szorult belé, olyan volt, mintha a képzelete merész és messzi hurokban egy üres térbe röpítette volna, méghozzá egyre magasabbra, míg egyszer aztán le fog zuhanni. Szédülés fogta el, egy bolondos szavakból, vörösborból, cigarettafüstből és háttérzenéből összetevődő kellemes szédülés, és ő akarta is ezt a szédülést, mindent megtett, hogy ne múljon el, ő volt az este sztárja, Silveira rokonai boldogok voltak, hogy nem maguk között kell unatkozniuk. Silveira egyik cigarettáról gyújtott a másikra, és élvezte a színjátékot, a hölgyek bámulták Gregoriust, amihez ő egyáltalán nem volt hozzászokva, és nem volt biztos benne, hogy mit is jelentenek ezek a pillantások, de hát ez mindegy is volt, az volt a fontos, hogy ezek a sokat sejtető pillantások rá irányultak, Mundusra, e merev pergamenből lévő férfiúra, akit Papirusznak neveztek. Éjjel valamikor a konyhában állt és mosogatott, Silveira rokonainak konyhája volt, de ugyanakkor von Muralték konyhája is volt, és Eva, a Hihetetlen szörnyülködve nézte, mit csinál. Megvárta, amíg a két felszolgáló lány elment, akkor a konyhába

515

osont, szédülve és imbolyogva ott állt a mosogatónak támaszkodva, és a tányérokat mosta tisztára. Nem akart félni a szédüléstől, élvezni akarta a bolond estét, ami negyven év elteltével pótolta, amire képtelen volt a diákbálon. Lehet-e Portugáliában nemesi címet vásárolni, kérdezte a desszertnél, de a remélt kínos helyzet nem következett be, mert a kérdést a nyelvet nem beszélő ember értelmetlen dadogásának vélték. Csak Silveira kacsintott. Gregorius szemüvege bepárásodott a forró mosogatólétől, a semmibe nyúlt, és leejtett egy tányért, amelyik a kőpadlón darabokra tört. – Espera, eu ajudo – mondta Aurora, Silveira unokahúga, aki hirtelen ott állt a konyhában. Együtt guggoltak le és szedték össze a porceláncserepeket. Gregorius még mindig nem látott semmit, és összeütközött Aurorával, akinek parfümje, gondolta később, jól illett az ő szédüléséhez. – Não faz mal – mondta Aurora, amikor Gregorius elnézést kért, és aki meglepődve érezte, hogy csókot nyomnak a homlokára. És egyáltalán, mit csinál itt, kérdezte Aurora, amikor már felálltak, és kuncogva mutatott a kötényre, amit Gregorius maga elé kötött. Mosogat? Ő? A vendég? A több nyelvet beszélő tudós? – Incrível! – Hihetetlen! Táncoltak. Aurora levette Gregoriusról a kötényt, bekapcsolta a konyhai rádiót, kezét a vállára és a kezébe tette, csak úgy suhantak a konyhában a keringő zenéjére. Gregorius annak idején másfél óra után menekülésszerűen otthagyta a tánciskolát. Most úgy forgott, akár egy medve,

516

elbotlott a nadrág túl hosszú szárában, a forgástól elszédült, mindjárt elesem, megkísérelt megkapaszkodni Aurorában, aki, úgy tetszett, nem vett észre semmit, együtt fütyülte a dallamot a zenével; Gregoriust nem tartották meg a térdei, csak Silveira szilárd marka akadályozta meg, hogy elessen. Gregorius nem értette, mit mondott Silveira Aurorának, de a hanglejtés elárulta, hogy ráripakodott. Segített Gregoriusnak leülni, és hozott egy pohár vizet. Fél óra múlva otthagyták az ünnepséget. Ilyet még nem éltem meg, mondta Silveira a kocsiban, Gregorius az egész nyársat nyelt társaságot a feje tetejére állította. Rendben, Aurorának amúgy is ilyen a híre... na de a többiek... És a lelkére kötötték, hogy legközelebb is feltétlenül hozza magával Gregoriust! Hazavitették magukat a sofőrrel, majd Silveira ült a volánhoz, és kimentek a liceuhoz. – Valahogy most ezt kell tennünk, nemde? – szólalt meg Silveira útközben váratlanul. A kempinglámpa fényénél Silveira megnézte az iszfaháni képeket. Gregoriusra pillantott, és újra bólintott. Az egyik fotelon ott feküdt a takaró, ahogyan Maria összehajtotta. Silveira ráült a takaróra. Olyan kérdéseket tett fel Gregoriusnak, mint amilyeneket itt eleddig senki, még Maria Joàó sem. Miért tanulta a klasszikus nyelveket? Miért nincsen az egyetemen? Mindenre emlékezett még, amit Gregorius Florance-ról mesélt neki. És hogy azután volt-e asszony az életében?

517

Majd Gregorius beszélt neki Pradóról. Most fordult elő először, hogy olyasvalakinek beszélt róla, aki nem ismerte. Csodálkozott, hogy mennyi mindent tud Pradóról, és milyen sokat foglalkozott vele gondolatban. Silveira úgy hallgatta, hogy egyszer se szakította félbe. Végül azt kérdezte, megnézheti-e a könyvet a vörös cédrusokról. Sokáig nézte Prado arcmását. Elolvasta a bevezetőt az ezer néma tapasztalásról. Aztán még egyszer elolvasta. Majd lapozgatni kezdett a könyvben. Nevetett, és felolvasta: Kicsinyes kimutatás a nagyvonalúságról: ilyen is van. Lapozott, megállt, majd visszalapozott, és felolvasta: Ha már megértettük, hogy minden erőfeszítésünk mellett merőben szerencse kérdése, hogy sikerül-e valami vagy sem; tehát ha már megértettük, hogy minden cselekedetünkben és érzésünkben csupán futóhomok vagyunk önmagunk előtt és önmagunk számára: mi történik akkor az összes többi jól ismert és fennen dicsért érzéssel, mint amilyen a büszkeség, a bűntudat vagy a szemérmesség? AREIAS MOVEDICAS. FUTÓHOMOK.

Silveira ekkor felállt a fotelból, és szeme előtt tartva Prado szövegét fel-alá kezdett járkálni. Mintha csak elkapta volna valamilyen láz: Önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés? Lapozott, majd újból felolvasott: Van olyan ember, aki valóban irántam érdeklődik, és

518

nem csak a hozzám fűződő érdeke iránt? Egy terjedelmesebb szövegszakaszra bukkant, leült Senhor Cortês íróasztalának szélére, és rágyújtott. PALAVRAS TRAICOEIRAS. SZAVAK. Amikor önmagunkról,

ÁRULKODÓ

másokról vagy egyszerűen csak a dolgokról beszélünk, akkor az – így mondhatnók – szavakban megfogalmazott kinyilatkoztatás önmagunkról: azt akarjuk mások tudomására hozni, hogy gondolkodunk és érzünk. A többieknek lehetővé tesszük, hogy bepillantsanak a lelkünkbe. (We give them a piece of our mind, ahogyan angolul mondják. Egy angol mondta ezt nekem, amikor egy hajó korlátjánál álltunk. Ezt az egyetlen jó dolgot hoztam magammal ebből a képtelen országból. Ezenkívül talán még azt az emléket, hogyan jelent meg az ír a piros labdájával az Ali Soulsban.) Önmagunk kitárulkozását illetően a dolognak ebben az értelemében vagyunk önmagunk szuverén rendezői és öntudatos dramaturgjai. De nem hamis beállítás-e ez teljes egészében? Öncsalás? Mert nem csupán szavakban megfogalmazott kinyilatkoztatás ez, hanem önmagunk elárulása is. Sokkal többet elárulunk magunkból, mint amit e kinyilatkoztatással közölni akartunk, néha épp az ellenkezőjét. És a többiek szavainkat talán annak szimptómájaként értelmezhetik, amiről mi magunk egyáltalán nem is tudunk. Annak a betegségnek a szimptómájaként, ami abban áll, hogy mi – mi vagyunk. Szórakoztató lehet, ha a

519

többieket így szemléljük, türelmesebbé tehet bennünket, de muníciót is ad a kezünkbe. És ha abban a pillanatban, amikor beszélni kezdünk, arra gondolunk, hogy a többiek velünk szemben ugyanígy járnak el, akkor torkunkra forrhat a szó, és az ijedelem örökös némaságra kárhoztathat bennünket. Visszafelé az úton megálltak egy csupa acél és üveg épület előtt. – Ez itt a cég – mondta Silveira. – Szeretném lemásolni magamnak Prado könyvét. Kikapcsolta a gyújtást, és kinyitotta az autó ajtaját. Ahogy rápillantott Gregoriusra, megállt. – Hát persze. Igen. Ez a szöveg és a fénymásoló – valahogy ellentmondanak egymásnak. – Végighúzta a kezét a kormánykeréken. – És azt szeretnéd, ha a szöveg egészen a tiéd lenne. Nem csak a könyv. A szöveg. Később, amikor Gregorius ébren feküdt, újból és újból eszébe jutottak ezek a mondatok. Miért nem ismert korábbi életében senkit, aki ilyen gyorsan és ilyen könnyűszerrel megértette volna? Mielőtt aludni tértek, Silveira egy pillanatra átölelte. Ő volt az a férfi, akinek tudna beszélni a szédüléseiről. A szédüléseiről és arról, hogy fél az ideggyógyásztól.

520

41

Amikor Joàó Eça vasárnap délután az otthonban szobája ajtajában állt, Gregorius észrevette az arcán, hogy történt valami. Eça habozott, mielőtt behívta. Hideg márciusi nap volt, ennek ellenére tárva volt az ablak. Eça mielőtt leült, megigazította nadrágját. Viaskodott magával, míg reszkető kézzel felállította a figurákat. Gregorius később úgy gondolta, hogy egyrészt az érzéseivel viaskodott, másrészt, hogy beszéljen-e róluk. Eça a gyaloggal lépett. – Ma éjjel összecsináltam magam az ágyamban – mondta ridegen. – És észre se vettem. – Lefelé nézett, a táblára. Gregorius lépett. Túl sokáig nem hallgathatott. Tegnap este a szédüléstől egy idegen konyhában tántorgott, és majdnem egy harsányan jókedvű asszony karjaiban landolt, akarata ellenére, mondta. Az más, mondta Eça idegesen. Mert nem altesti dolog? – kérdezte Gregorius. Pedig mindkét esetben arról van szó, hogy elvesztették testük fölött az uralmat. Eça ránézett. Ez dolgozott benne. Gregorius teát készített, és öntött neki egy fél csészével. Eça észrevette, hogy Gregorius egy pillantást vet a reszkető kezére. – A dignidade – mondta.

521

– A méltóság – mondta Gregorius. – Fogalmam sincs, hogy mi is az tulajdonképpen. De nem hiszem, hogy olyasmi, amit csak azért veszítünk el, mert a testünk csődöt mond. Eça elrontotta a megnyitást. – Amikor elvittek, hogy megkínozzanak, összecsináltam magam, és ők nevettek. Szörnyű megalázás volt; de nem éreztem, hogy elveszítettem volna a méltóságomat. De hát akkor meg mi a méltóság? Azt hiszi, hogy elveszítette volna a méltóságát, ha beszél, kérdezte Gregorius. – Nem beszéltem, egy szót se szóltam. A lehetséges szavakat... elzártam magamban. Igen, ez a helyes kifejezés: elzártam őket, és az ajtót visszavonhatatlanul berekesztettem mögöttük. Ezáltal kizárt dolog volt, hogy beszéljek, többé nem volt miről tárgyalni. Ennek különös következménye volt: többé a kínzást nem mások cselekedeteként éltem át, nem cselekvésként. Csak testként ültem ott, egy kupac húsként, amelyre jégesőként záporoztak a fájdalmak. A verőlegényeket nem tartottam többé cselekvő személyeknek. Nem tudtak róla, de lefokoztam őket egy vak történés színterévé. Ez segített nekem abban, hogy a kínzást agóniává változtassam. És mi lett volna, ha valami drog segítségével megoldják a nyelvét? Ezt sokszor megkérdezte magától, mondta Eça, és álmodott is róla. Arra az eredményre jutott, hogy ezzel tönkretehették volna, de ezen a módon nem foszthatták volna meg a méltóságától. Csak úgy

522

veszíthetjük el a méltóságunkat, ha magunk játsszuk el. – És akkor még felizgatja magát, mert összepiszkította az ágyát? – mondta Gregorius, és becsukta az ablakot. – Hideg van, nincs büdös, egyáltalán nincs büdös. Eça megtörölte a szemét. – Nem kellenek a csövek, a pumpák. Csak hogy néhány héttel tovább tartson. Vannak dolgok, amit valaki semmi áron nem hajlandó megtenni vagy elviselni: lehet, hogy ez a méltóság, mondta Gregorius. Nem kell, hogy erkölcsi akadályok legyenek, fűzte még hozzá. Az ember más módon is eljátszhatja a méltóságát. A szexuálisan függő tanár, aki a varietében kakasként kukorékol. Aki azért talpnyaló, mert karriert akar csinálni. A határtalan megalkuvás. A hazudozás és a konfliktusok kerülése, mert valaki meg akarja menteni a házasságát. Ilyesmik. – És a koldusok? – kérdezte Eça. – Koldulhat valaki méltósággal? – Talán, ha élettörténetében van valami kényszerűség, valami elkerülhetetlen, amiről nem tehet. És ha vállalja. Ha vállalja önmagát – mondta Gregorius. Hogy valaki vállalja magát – ez is a méltósághoz tartozik. Méltósággal túlélheti, hogy nyilvánosan megsemmisítik. Galileo, Luther. De az is, aki vétkezett, és ellenáll a kísértésnek, hogy letagadja. Tehát az, amire a politikusok állítólag képtelenek. Őszinteség, bátran őszintének lenni. A bátorság mások előtt és önmaga előtt az őszinteségre.

523

Gregorius szünetet tartott. Hogy mit gondolt valaki, csak akkor tudjuk meg, ha kimondta. – Van olyan undor – mondta Eça –, egy egészen különleges undor, amit akkor érez az ember, ha olyan valaki áll előtte, aki szünet nélkül hazudik önmagának. Talán ilyen undorral gondolunk arra, aki nem viselkedik méltósággal. Az iskolában a padszomszédom a ragacsos kezét mindig a nadrágjába törölte, méghozzá eléggé különös módon, még ma is magam előtt látom: mintha nem volna igaz, hogy beletörölte. Szívesen barátkozott volna velem. De nem ment. Nem a nadrág miatt, hanem mert ő ilyen volt, teljes egészében. Búcsúzáskor és bocsánatkéréskor is fölmerül a méltóság kérdése. Amadeu néha beszélt erről. Különösen a megbocsátás fajtái közötti különbség foglalkoztatta, a megbocsátás egyik fajtája nem fosztja meg a másik felet a méltóságától, a másik fajtája viszont igen. „Ne legyen olyan a megbocsátás, ami a másik megalázkodását követeli meg”, mondta. „Tehát ne olyan legyen, mint a Bibliában, ahol Isten és Jézus szolgája vagy.” – Ha dühös volt, egészen elsápadt – mondta Eça. – És ilyenkor gyakran beszélt a méltatlanságról, amelyet az Újszövetség a halálhoz fűződő viszonyunkban határoz meg. „Méltósággal meghalni azt jelenti, hogy valaki úgy hal meg, hogy elfogadja: ez a vég. Küzdeni kell a halhatatlanságra vonatkozó minden giccs ellen.” Prado rendelője áldozócsütörtökön nyitva volt, és ilyenkor többet dolgozott, mint máskor.

524

Gregorius a Tejón utazott vissza Lisszabonba. Ha már megértettük, hogy minden cselekedetünkben és érzésünkben csupán futóhomok vagyunk... Mit jelent ez a méltóság szempontjából?

525

42

Hétfő reggel Gregorius vonatra ült és Coimbrába utazott, abba a városba, ahol Pradót az a kínzó kérdés gyötörte, hogy nem nagy hiba-e, ha orvosi tanulmányokat folytat, amivel elsősorban apja kívánságát teljesíti, és így esetleg szem elől téveszti saját akaratát. Egyik nap a város legrégebbi áruházába ment, és olyasmit lopott, amire nem volt szüksége. Ő, aki megengedhette magának, hogy barátjának, Jorgénak egy patikát ajándékozzon. Gregorius arra a levélre gondolt, amelyet Prado írt az apjának, és a szép tolvajra, Diamantina Esmeralda Ermelindára, akire Prado képzeletvilágában az a szerep hárult, hogy bosszút álljon a tolvajért, akit az apja elítélt. Utazás előtt Gregorius még felhívta Maria Joàót, és megkérdezte, melyik utcában lakott Prado. A szédüléseire vonatkozó aggodalmas kérdésre kibúvó választ adott. Aznap reggel még nem szédült. Valahogyan másképp érezte magát. Olyan volt, mintha egy légpárna nagyon enyhe ellenállását kellene leküzdenie, hogy kapcsolatba kerülhessen a dolgokkal. Ezt a légréteget, amelyen át kellett volna hatolnia, védőrétegnek is tarthatta volna, ha nem tört volna fel benne újra a félelem, hogy e mögött a légpárna mögött feltartóztathatatlanul kisiklik

526

kezéből a világ. A lisszaboni peronon határozott léptekkel járt fel és alá, hogy megbizonyosodják a kövek ellenállásáról. Ez segített rajta, és amikor leült az üres vonatfülkében, már megnyugodott egy kissé. Prado számtalanszor megtette ezt az utat. Maria Joào a telefonban arról beszélt, hogy Prado szenvedélyesen vonzódott a vasúthoz, amit Joào Eça is említett, amikor arról mesélt, hogy az effajta dolgok ismerete, például a vasútnak ez a bolond imádata az ellenállás hány emberének az életét mentette meg. Különösen a váltók átállítása nyűgözte le, mondta. Maria Joào mást emelt ki: az utazást a vonaton, ami a képzelőerő folyamának a medre, olyan mozgás, amelyben a fantázia cseppfolyóssá válik, és a lélek zárt kamráinak képeit teszi láthatóvá. Az aznap reggeli beszélgetés Maria Joàóval hosszabbra sikerült, mint Gregorius gondolta volna, megőrződött az a különös és értékes bizalom, ami előző nap alakult ki közöttük, amikor Maria felolvasott a Bibliából. Gregorius újra hallotta O'Kelly sóhajtását: Maria, istenem, igen, Maria. Éppen huszonnégy óra telt el azóta, hogy Maria ajtót nyitott neki, és máris tökéletesen világos volt számára, hogy Prado a legveszedelmesebbnek tartott gondolatokat miért az ő konyhájában vetette papírra. Mi volt az oka? Hogy Maria nem ismerte a félelmet? Az a tudat, hogy egy olyan asszony ül előtte, aki élete során megtalálta azt a belső elhatárolódást és függetlenséget, amiről Prado legföljebb csak álmodhatott?

527

Úgy beszéltek egymással a telefonon, mintha még mindig Senhor Cortês irodájában ülnének, ő az íróasztalnál, Maria a fotelban, lábán a takaróval. – Ami az utazást illette, furcsa, felemás viszonya volt hozzá – mondta Maria. – Utazni akart, mindig tovább, el akart veszni azokban a térségekben, amelyeket képzelete feltárt előtte. Mégis, alig hagyta el Lisszabont, rettenetes honvágy tört rá, még látni is rossz volt, mennyire szenvedett. Jó, jó, hiszen Lisszabon is szép, de...”, mondták neki az emberek. Nem értették, hogy voltaképp nem Lisszabonról volt szó, hanem róla, Amadeuról. A honvágya ugyanis nem volt azonos az ismert és szeretett dolgok iránti vágyódással. Mélyebb dolog volt, olyasmi, ami lelkének mélyét érintette: a vágyat, hogy belső életének szilárd és kipróbált gátjai mögé meneküljön, ami megvédi lelkének veszélyes háborgásától és a mélyben meghúzódó alattomos áramlásoktól. Az volt a tapasztalata, hogy ezek a belső védőfalak a leginkább akkor megingathatatlanok, ha Lisszabonban van, a szülői házban, a liceuban és legfőképpen a Kék Rendelőben. „Védettségem színe a kék”, mondta. Önmagát akarta megvédeni önmagától, és ezért volt a honvágyában mindig érezhető a félelem valamiféle katasztrófától. Ez a félelem váratlanul és hirtelenül rontott rá, ilyenkor vágott neki az utazásnak egyik percről a másikra – valósággal menekült otthonról. Hányszor, de hányszor keserítette el Fátimát ezzel a viselkedésével!

528

Maria Joào elgondolkodott egy kicsit, aztán hozzáfűzte: – Az rendben van, hogy Fátima nem értette, miért van ez a megmagyarázhatatlan honvágya. Ha tudta volna, nyilván azt gondolta volna, én képtelen vagyok, hogy levegyem róla ezt a félelmet. Gregorius fölütötte Prado könyvét, és ismét elolvasott egy bejegyzést, amelyik úgy tűnt, hogy minden másnak a kulcsa. ESTOU A VIVER EM MIM PRÓPRIO COMO NUM COMBOIO A ANDAR. ÚGY LAKOZOM ÖNMAGAMBAN, AKÁR EGY ROBOGÓ VONATBAN. Nem önszántamból szálltam föl

erre a vonatra, nem volt más választásom, és nem ismerem a célállomást. A távoli múltban egy napon felébredtem a fülkémben, és éreztem a kerekek zakatolását. Izgató volt hallgatni ezt a hangot, fejemet kitartottam a szélbe, élveztem a sebességet, ahogyan a dolgok elsuhantak mellettem. Azt szerettem volna, bárcsak ne állna meg a vonat sohasem. Semmiképpen nem akartam, hogy valahol megálljon mindörökre. Coimbrában, az előadóterem kemény padján tudatosult bennem: nem tudok kiszállni. Nem tudom megváltoztatni a síneket és az irányt. Nem én szabom meg a sebességet. Nem látom a mozdonyt, és nem látom, ki vezeti, és hogy a mozdonyvezető megbízhatónak látszik-e. Nem tudom, hogy helyesen értelmezi-e a jelzőket, és észreveszi-e, ha rossz irányba állították a váltót. Más fülkébe se mehetek. Látom, hogy a folyosón

529

emberek haladnak el a fülke előtt, és arra gondolok, hogy az ő fülkéjük talán egészen más, mint az enyém. De nem tudok odamenni, hogy megnézzem, egy kalauz, akit én nem láttam soha, és nem is fogok látni, lezárta és lepecsételte a fülkém ajtaját. Kinyitom az ablakot, messzire kihajolok, és látom, hogy a többiek is ugyanezt teszik. A vonat enyhe kanyarban fut. Az utolsó kocsik még az alagútban vannak, és az elsők már újból. Talán a vonat körjáratban közlekedik, újra és újra, és ezt senki nem veszi észre, még a mozdonyvezető sem? Fogalmam sincs, milyen hosszú a vonat. Látom a többieket, ahogy nyújtogatják a nyakukat, hogy valamit lássanak és megértsenek. Köszönök nekik, de a vonat szele elnyeli a szavaimat. A fülke világítása megváltozik, de erről nem én döntök. Nap és felhők, naplemente, majd napfelkelte. Eső, hó, vihar. A mennyezeti világítás homályos, hol világosabb lesz, hol vakító, majd ingadozik, kihuny, visszatér, csak pislákol, csillárfényű, harsány neonlámpa, és mindez egyszerre. A fűtés megbízhatatlan. Előfordul, hogy kánikulában fűt, majd télen csődöt mond. Ha a kapcsolót működtetem, kattog és csattog, de semmi nem változik. A különös csak az, hogy a kabátom sem egyformán melegít. Kint a dolgok a szokásos és ésszerű rend szerint zajlanak. Lehet, hogy a többiek fülkéjében is? Az enyémben mindenesetre másképp mennek a dolgok, mint vártam, egészen

530

másképpen. Részeg volt a tervező? Bolond? Ördögi sarlatán? A fülkékben oda van készítve a menetrend. Meg akarom nézni, hol fogunk megállni. A lapok, üresek. Az állomásokon, ahol a vonat megáll, nincsenek táblák az állomások nevével. A peronon álló emberek kíváncsi pillantásokat vetnek a vonatra. A gyakori viharoktól homályosak az ablakok. Azt gondolom: eltorzítják a fülke belső képét. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a helyükre tegyem a dolgokat. Az ablak szorul. Rekedtre kiabálom magam. A többi utas felháborodottan dörömböl a válaszfalon. Az állomás után alagút. Nem kapok levegőt. Az alagút után azt kérdezem magamtól, valóban megálltunk-e. Mit lehet tenni útközben? Rendet lehet csinálni a fülkében. Meg lehet húzni a csavarokat, hogy ne zörögjön minden. De aztán azt álmodom, hogy olyan gyorsan megyünk, hogy a szél benyomja az ablakot. Minden szerteszét repül, amit gondosan összeraktam magamnak. Egyáltalán, sokat álmodom a végtelen utazás közben, álmodom az el nem ért csatlakozásokról, a menetrend hibás adatairól, állomásokról, amelyek semmivé fosztanak, amikor befut a vonat, a pályaőrökről és állomásfőnökökről, akik vörös sapkájukban hirtelen felbukkannak a semmiből. Néha egyszerűen elunom, és elalszom. Az elalvás veszélyes, és csak ritkán ébredek felfrissülten és

531

örülök a változásoknak. Általában zavar, amivel ébredéskor találkozom, belül éppúgy, mint kívül. Olykor fölriadok, és azt gondolom: bármikor lehetséges, hogy a vonat kisiklik. Igen, többnyire megijedek ettől a gondolattól. De ritka és fehéren izzó pillanatokban mint valami villám hasít belém. Felébredek, és elhúznak mellettem a többiek vidékei. Néha olyan őrült sebességgel, hogy nem is tudok lépést tartani a szeszélyeikkel és szikrázó bolondosságukkal; majd aztán megint kínzóan lassú lesz minden, amikor egyre csak ugyanazt mondják és teszik. Boldog vagyok, hogy üveg választ el bennünket egymástól. Így megismerem a terveiket és a vágyaikat, de közben nem vehetnek közvetlenül tűz alá. Örülök, ha a vonat teljes sebességre kapcsol, és ők eltűnnek. A többiek vágyai: mit csinálunk ezekkel a vágyakkal, ha mi vagyunk e vágyak tárgyai? Homlokomat a fülke ablakához szorítom, és teljes erővel összpontosítok. Egyszer, egyetlenegyszer szeretném felfogni, mi történik odakint. Valóban felfogni. Úgy, hogy ne csússzon ki a kezemből. Nem sikerül. Minden túl gyorsan történik, még akkor is, ha a vonat a nyílt pályán áll. A következő benyomás kitörli az előzőt. Az emlékezet gépezete túlpörög, azzal vagyok elfoglalva, hogy az események futó képeit lélekszakadva olyasmivé szerkesszem össze, ami utólag némiképp érthető. Mindig elkésem, akármilyen gyorsan követi is utólag a figyelem

532

fénye a dolgokat. Mindig minden elmúlt már. Mindig lemaradok. Soha nem vagyok ott. Akkor sem, ha éjszaka az ablak üvegében a fülke belseje tükröződik vissza. Szeretem az alagutakat. A remény jelképei: Valamikor majd kivilágosodik. Ha nincsen éppen éjszaka. Néha meglátogatnak a fülkében. Nem tudom, ez hogyan lehetséges, amikor az ajtó be van zárva és le van pecsételve, de így van. Többnyire alkalmatlan időpontban jön a látogató. Emberek a jelenből, de gyakran a múltból is. Jönnek és mennek, ahogyan nekik tetszik, nincsenek tekintettel rám, és zavarnak. Beszélgetnem kell velük. Minden csak úgy körülbelüli, semmire nem kötelező, eleve feledésre szánt; beszélgetés utazás közben a vonaton. Néhány látogató nyomtalanul eltűnik. Mások ragacsos, bűzlő nyomokat hagynak hátra, ami ellen a szellőztetés semmit nem használ. Ilyenkor szeretném kitépni az egész fülke berendezését, és vadonatújra cserélni. Hosszú az utazás. Vannak napok, amikor azt szeretném, ha végtelen volna. Ezek ritka és becses napok. De vannak olyan napok is, amikor annak örülök, hogy tudom, lesz egy utolsó alagút is, amelyben a vonat örökre megáll. Késő délután volt, amikor Gregorius leszállt a vonatról. A Mondego túlsó partján álló szállodában vett ki szobát, kilátással az Alcáçova-dombon lévő óvárosra. A nap utolsó sugarai meleg aranyfénybe

533

vonták az egyetem méltóságteljes épületét, amely kiemelkedett a többi ház közül. Odaát fönt, egy meredek szűk utcában lakott Prado és O'Kelly a Repúblicában, a már a középkorban is létező diákotthonok egyikében. – Nem akart másképp lakni, mint a többiek – mondta Maria Joào –, bár a szomszédos szobákból jövő zaj, amihez nem volt hozzászokva, néha a kétségbeesésbe kergette. Súlyos terhet jelentett számára a család vagyona, amelyet az elődei szereztek. Volt két szó, amitől az arca pulykavörös lett: colónia és latifundário. Ilyenkor azt hihette az ember, hogy mindjárt fegyvert ragad és lő. Amikor meglátogattam, hangsúlyozottan hanyagul volt öltözve. Miért nem viseli, mint a többi orvostanhallgató, a kar sárga szalagját, kérdeztem. „De hát tudod, hogy ki nem állhatom az egyenruhát, már a liceu egyensapkáját is utáltam”, mondta. Amikor vissza kellett jönnöm, és ott álltunk a pályaudvaron, egyszer csak ott állt a peronon egy irodalom szakos hallgató, karján a szak kék szalagjával. Amadeura néztem. „Nem a szalaggal van a baj”, mondtam, „hanem az a baj, hogy sárga. Te a kék szalagot szeretnéd hordani.” „Tudod”, mondta, „hogy nem szeretem, ha átlátnak rajtam. Gyere el újra hamar. Kérlek.” Úgy tudta mondani: por favor, hogy a világ végére is elmentem volna, csak hogy halljam. Az utcát, ahol Prado lakott, könnyen meg lehetett találni. Gregorius egy pillantást vetett a

534

diákotthon folyosójára, föl is ment néhány lépcsőfoknyit. Coimbrában, amikor úgy látszott, hogy miénk a világ. Így írta le Jorge az itt töltött időszakot. Ebben a házban jegyezte föl tehát ő és Prado, hogy mi lehet az, ami az emberek közt megteremti a leadadét, a lojalitást. Azt a listát, amiről hiányzik a szerelem. Testi vágy, hogy örömöt lelünk a másikban, hogy elrejtőzhetünk a másiknál. Ezek mind múló érzelmek. Egyedül a lojalitás tartós. A lélek akarata, elhatározása, rokonszenve. Olyasmi, ami képes a véletlen találkozást és az érzések véletlenszerűségét szükségszerűséggé alakítani. „Egy leheletnyi örökkévalóságot, csak egy leheletnyit, de mégis”, mondta Prado. Gregorius előtt megjelent O'Kelly arca. „Csalódott. Mindketten csalódtunk”, mondta egy részeg lassúságával. Gregorius az egyetemen a legszívesebben rögtön a Biblioteca Joaninát és a Sala Grande dos Arcost kereste volna föl, amelyek miatt Prado újból és újból idejött. De ez csak meghatározott órákban volt lehetséges, és azok ezen a napon már elmúltak. A Capela de Sào Miguel nyitva volt. Gregorius egyedül volt, és a lenyűgöző szépségű barokk orgonát csodálta. Orgonazúgásra vágyom, arra, hogy elárasszanak a földöntúli hangzatok. Szükségem van rá a katonazene nevetséges harsányságával szemben, mondta Prado a beszédében. Gregorius felidézte azokat az alkalmakat, amikor elment a templomba. Amikor a konfirmációra készítették fel, és a szülei temetésekor. Miatyánk... Milyen tompán,

535

örömtelenül és nyárspolgárian hangzott az ima! És – gondolta most – ennek semmi köze nem volt a görög és a héber szöveg végtelen költészetéhez. Semmi, de semmi köze nem volt! Gregorius összerázkódott. Nem akarta, de öklével mégis rácsapott az előtte lévő padra, és most szégyellte magát, körbepillantott, de még mindig egyedül volt. Letérdelt, és azt tette, amit Prado tett apja meggörbült gerincével: megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet ez a tartás belülről. „Ezeket ki kellene innen rámolni!”, mondta Prado, amikor elhaladt Bartolomeu atyával a gyóntatószékek mellett. „Micsoda megalázás!” Gregorius felegyenesedett, és a kápolna őrült gyorsasággal forogni kezdett körülötte. Megkapaszkodott a padban, és megvárta, amíg elmúlik a roham. Majd, miközben a hallgatók elrohantak mellette, lassan végigment a folyosókon, és belépett egy előadóba. Leült az utolsó sorba, és arra az Euripidészről tartott előadásra gondolt, amikor elmulasztotta, hogy hangosan megmondja a véleményét az egyetemi oktatónak. Majd gondolataiban felidézte azokat az előadásokat, amelyeket egyetemi hallgatóként látogatott. Végül maga elé képzelte Pradót, az egyetemi hallgatót, aki fölállt az előadóban, és kritikus kérdéseket tett föl. Meglett, díjakkal kitüntetett professzorok, szakmájuk korifeusai vélték úgy, hogy vizsgázniuk kell, mondta Bartolomeu atya. Ám Prado nem arrogáns, mindenkinél mindent jobban tudó hallgatóként ült e padokban. Kételyek tisztítótüzében élt, és gyötrődött: félt, hogy esetleg

536

elszalasztja, hogy önmaga legyen. Coimbrában, az előadóterem kemény padjában ébredtem rá, hogy nem tudok kiszállni. Éppen jogtudományi előadás zajlott, Gregorius egy szót sem értett belőle, és kiment. Egészen éjszakáig ott maradt az egyetem területén, és ismét megpróbált tisztába jönni a benne feltoluló zavaros érzésekkel. Miért éppen itt, Portugália híres egyetemén jutott hirtelen az eszébe, hogy talán mégis szívesebben állt volna egy egyetemi előadóban, és osztotta volna meg átfogó filológiai tudását a hallgatókkal? Talán mégis elszalasztott egy lehetséges másfajta életet, amit képességei és tudása alapján könnyedén leélhetett volna? Korábban soha, egyetlen percig sem tartotta hibának, hogy egyetemi hallgatóként néhány félév után nem látogatta az előadásokat, és minden idejét a szövegek fáradhatatlan olvasásának szentelte. Miért épp most ez a különös szomorúság? És egyáltalán, szomorúságról van-e szó? Amikor kihozták az ételt, amit egy kiskocsmában rendelt, megundorodott, és ki akart menni a friss esti levegőre. A légpárna, ami reggel leheletvékonyan körülzárta, ismét ott volt, egy kicsit vastagabb talán, és ezért valamivel nagyobb ellenállást kellett leküzdenie. Ahogyan a lisszaboni peronon, keményebben lépett, és ez most is segített. JOÀO DE LOUSADA DE LEDESMA, O MAR TENEBROSO. A nagyalakú kötet rögtön a szemébe

ötlött, amikor az antikváriumban végigment a polcok előtt. A könyv, amely Prado íróasztalán

537

hevert. Amit utoljára olvasott. A kalligrafikus nagy betűtípus, a tengerpartról készült rézmetszetek, a tusrajzok a hajósokról. Cabo Finisterre, hallotta Adriana hangján, fent Galíciában. Ez volt a fixa ideája. Tekintete üldözött, lázas volt, ha erről beszélt. Gregorius leült a sarokban, és lapozgatott, míg egyszer csak rábukkant a 12. századi mozlim geográfus, El Edrisí szavaira: Santiagóból – ahogyan a parasztok mondják – Finisterre felé utaztunk, ami a világ végét jelenti. Csak eget és vizet lehet látni, semmi mást, és azt állítják, a tenger olyan viharos, hogy senki sem képes rajta hajózni, ennélfogva nem is tudjuk, mi van rajta túl. Azt mesélték nekünk, hogy néhányan, akik nagyon vágytak megismerni, hajóikkal együtt eltűntek, és soha senki nem tért onnan vissza. Eltartott egy darabig, míg Gregoriusban testet öltött a gondolat. Sokkal később azt hallottam, hogy Salamancában dolgozott, történelmet tanított az egyetemen, mesélte Joào Eça Estefânia Espinhosáról. Amikor az ellenállásnak dolgozott, a postánál volt. Prado segítette a meneküléskor, aztán Spanyolországban maradt. És történelmet tanult az egyetemen. Adriana nem látott semmiféle összefüggést Prado spanyolországi útja és a Finisterre iránti fanatikus érdeklődése között. Mi van akkor, ha a két dolog kapcsolatban van egymással? Ha Prado és Estefânia Espinhosa Finisterrébe utaztak, mert a lányt mindig is érdekelte a középkor emberének félelme a végtelen és viharos tengertől, és ez az érdeklődése vezetett oda, hogy beiratkozzék az egyetemre? Mi van

538

akkor, ha ezen az utazáson a világ végére történt meg az, amitől Prado teljesen összezavarodott és elhatározta, hogy hazatér? De nem, ez képtelenség, és túlságosan szokatlan volna. És az már egyenesen őrült merészség, ha feltételezzük, hogy az asszony írt egy könyvet a félelmetes tengerről. Gregorius úgy gondolta, hogy ezzel már valóban nem rabolhatja az antikvárius idejét. – Nézzük csak – mondta az antikvárius. – Ugyanaz a cím – ez szinte kizárt. Megsértené a becsületes egyetemi szokásokat. Próbáljuk meg a nevével. A számítógép szerint Estefânia Espinhosa két könyvet írt, mind a kettő a reneszánsz kezdeteivel foglalkozik. – A téma nem is esik olyan messzire, nemde? – mondta az antikvárius. – De ezt még pontosabban is megtudjuk, figyeljen csak – és beütötte a keresőbe a salamancai egyetem történettudományi karát. Estefânia Espinhosának saját honlapja volt, és a publikációs lista elején két tanulmány szerepelt Finisterréről, az egyik portugál nyelven, a másik spanyolul. Az antikvárius kacsintott. – Nem szeretem a számítógépet, de néha... Felhívta az ilyen dolgokra szakosodott könyvesboltot, és ott megvolt a két könyv egyike. Az üzletek nemsokára zárnak. Gregorius, hóna alatt a nagy könyvvel a sötét tengerről, rohant, ahogy csak bírt. A borítón nem egy asszony arcmása volt látható? Szinte kitépte az eladónő kezéből a könyvet, és megfordította.

539

Estefânia Espinhosa 1948-ban született Lisszabonban, jelenleg a salamancai egyetem kora újkori spanyol és olasz történeti tanszékének a professzora. És egy arcmás, ami mindent megmagyarázott. Gregorius megvásárolta a könyvet, és a szálloda felé menet néhány méterenként megállt, hogy a képmást tanulmányozza. Nem csak a college-beli élénkpiros ír labda volt. Sokkal több volt, mint az összes élénkpiros ír labda együttesen: Amadeu érezte, hogy számára ő volt a lehetőség, hogy egész, teljes ember legyen. Már úgy értem, férfiként. És Joào Eça szavai sem lehettek volna találóbbak: Estefânia jelentette számára a lehetőséget, hogy végre otthagyja az emberek ítélőszékét, és kilépjen az élet szabad és forró terére, hogy végre egyszer saját vágyai szerint élhessen, hogy saját szenvedélyét követhesse, vigye el az ördög a többieket. Estefânia tehát huszonnégy éves volt, amikor a Kék Ház előtt odaült a kormányhoz, és Pradóval, a huszonnyolc évvel idősebb férfival átment a határon, maga mögött hagyva O'Kellyt, a veszélyt, és belépett egy új életbe. Visszafelé a szállodához Gregorius elment a pszichiátriai klinika mellett. Arra gondolt, hogy Prado idegösszeomlást kapott azután, hogy lopott. Maria Joào azt mesélte, hogy az osztályon főleg azok a betegek érdekelték, akik vakon önmagukba gabalyodva, fel és alá járkáltak és magukban beszéltek. Később is rögtön felismerte, hogy valaki ebben a betegségben szenved, és csodálkozott, hogy

540

milyen sokan vannak, akik az utcán, a buszban, a Tejo folyón kiabálnak a képzelt ellenfelükkel. – Nem lett volna Amadeu, ha nem szólította volna meg őket, és nem hallgatta volna végig a történetüket. Velük ez még soha nem fordult elő, és ha elkövette azt a hibát, hogy megadta nekik a címét, akkor másnap megrohamozták a rendelőt, úgyhogy Adrianának ki kellett őket dobnia. A szállodában Gregorius Prado egyik feljegyzését olvasta azon kevesek közül, amelyeket még nem ismert. O VENENO ARDENTE DE DESGOSTO. A BOSSZÚSÁG IZZÓ MÉRGE. Ha mások elérik,

hogy bosszankodunk rajtuk – a pimaszságukon, az igazságtalanságukon, a kíméletlenségükön –, akkor hatalmukban vagyunk, burjánzanak, és beleeszik magukat a lelkünkbe, mert a bosszankodás izzó méreg, ami felfal minden szelíd, nemes és kiegyensúlyozott érzést, és elrabolja az álmunkat. Ha nem tudunk aludni, lámpát gyújtunk, és mérgelődünk a bosszúságunkon, ami élősködő kártevőként befészkelte magát a lelkünkbe, kiszívja vérünket és legyengít bennünket. Nem csak az okozott kár miatt dühöngünk, hanem amiatt is, hogy egészen egyedül burjánzik bennünk, hiszen míg mi sajgó halántékkal ülünk az ágy szélén, addig mérgünk távol lévő okozóját nem gyötri a bosszankodás bomlasztó ereje, aminek mi áldozatává lettünk. A néptelen belső színpadon, a néma düh ránk hulló vakító fényében egyedül játsszuk el magunk előtt

541

a drámát, árnyékfigurákkal és árnyékszavakkal, melyeket tehetetlen, a beleinkben lobogó jeges lánggal égő dühünkben vágunk árnyékellenségeink arcába. És minél inkább kétségbeesünk, hogy ez csak merő árnyjáték és nem valódi küzdelem, amelyben a másiknak akár árthatnánk is, amivel helyreállíthatnánk a szenvedések egyensúlyát, annál vadabbul táncolnak a méreggel teli árnyak és üldöznek bennünket még álmaink sötét katakombáiban is. (Ezt még visszafizetjük, gondoljuk ádázul, és éjszakákon át készítjük a szavakat, amelyek a másikban gyújtóbombaként robbanhatnának, és aminek következtében ez a másik lenne az, akiben a felháborodás tűzvésze pusztítana, míg mi, lecsillapodva a kárörömtől, vidám nyugalommal iszogatnánk a kávénkat.) Mit jelenthetne az, hogy helyesen bánunk a bosszankodással? Hiszen nem akarunk lélek nélküli lényekké válni, akik teljesen és tökéletesen érintetlenek maradnak mindattól, ami elébük, kerül, olyan lényekké, akiknek minősítő ítéletei hűvös, sápatag megállapításokban merülnek ki, és képtelenek bárkit is felzaklatni, mivel semmi nem érdekli őket igazán. És éppen ezért nem kívánhatjuk komolyan, hogy egyáltalán ne is tapasztaljuk meg, mi a bosszúság, és helyette az egykedvűség legyen osztályrészünk, amit amúgy nem lehet megkülönböztetni az érzéketlenségtől. Hiszen a bosszúság azzal kapcsolatban is megtanít valamire, hogy kik vagyunk. Ezért szeretném

542

tudni, vajon mit jelenthetne az, hogy úgy neveljenek és iskolázzanak bennünket a bosszúságra, hogy az általa szerzett felismerést a hasznunkra fordítsuk úgy, hogy ne legyünk mérgének rabja? Bizonyosak lehetünk abban, hogy halálos ágyunkon a végső mérleg részeként elkönyveljük – és ez a rész keserű lesz, akár a cianid –, hogy sok, túl sok erőt és időt fordítottunk arra, hogy bosszankodjunk, és másoknak egyfajta tehetetlen árnyjátékban visszafizessük azt, amiről, mivel tehetetlenül elszenvedtük, tudtunk egyáltalán. Mit tehetünk azért, hogy javítsunk egy kicsit ezen a mérlegen? Miért nem beszéltek erről nekünk a szüleink, a tanáraink és más nevelőink? Miért nem hozták soha szóba, milyen óriási jelentősége van ennek? Miért nem adtak kezünkbe iránytűt, amelyik segíthetett volna nekünk annak elkerülésében, hogy lelkünket a haszontalan és önpusztító bosszúságra pazaroljuk? Gregorius sokáig feküdt ébren. Olykor felkelt, és az ablakhoz lépett. Az egyetemmel és a harangtoronnyal a felsőváros most, éjfél után kopár szent helynek és egy kicsit fenyegetőnek látszott. El tudott képzelni egy olyan földmérőt, aki hiába vár arra, hogy bebocsássák a titokzatos körzetbe. Fejét magasra felpolcolta a párnákkal, és újra elolvasta azokat a mondatokat, amelyekben Prado nyíltabban vallott magáról, mint az összes többiben: Olykor fölriadok, és azt gondolom: bármikor lehetséges, hogy a vonat kisiklik. Igen, többnyire

543

megijedek ettől a gondolattól. De ritka és fehéren izzó pillanatokban villámként hasít belém. Nem tudta, honnan ötlött föl benne a kép, mégis egyszer csak maga előtt látta ezt a portugál orvost, aki a Paradicsomról mint a költői gondolkodás helyéről álmodozott, hogy egy kerengő oszlopai között ül annak a kolostornak a kellős közepén, amelyik kisiklott emberek néma menedéke volt. Az ő kisiklása abban állott, hogy meggyötört lelkének izzó lávája észveszejtő robajjal mindent fölperzselt és elsodort, ami őbenne béklyó és mérhetetlen teher volt. Csalódást okozott az elvárások teljesítésében, és átgázolt minden tabun; ezáltal üdvözült. Végre nyugalma volt, már nem zavarta meggörbülten bíráskodó atyja, becsvágyó anyja szelíd diktatúrája és nővére életfogytig tartó fojtogató hálája. És végül önmaga előtt is nyugtot lelt. A honvágy megszűnt, nem volt többé szüksége Lisszabonra és a védettség kék színére. Most, amikor teljesen átadta magát a belső viharok felkorbácsolta dagályoknak és eggyé vált velük, nem maradt semmi, ami ellen védőgátat kellett volna építenie. Önmaga már nem gátolta, utazhatott hát a világ végére. Végre Vlagyivosztokba utazhatott a hófödte sztyeppéken át úgy, hogy a kerekek zakatolásakor nem kellett mindig arra gondolnia, hogy eltávolodott kék Lisszabonjától. A napsugarak most beütöttek a kolostor kertjébe, az oszlopok kivilágosodtak, és végül egészen kifakultak, úgyhogy már csak valami fénylő mélység maradt utánuk, amelybe Gregorius belerogyott.

544

Fölriadt, imbolyogva a fürdőszobába ment, és megmosta az arcát. Majd fölhívta Doxiadest. A görög arra kérte, hogy részletesen mondja el, milyen a szédülése. Majd hallgatott egy darabig. Gregoriuson kezdett elhatalmasodni a félelem. – Ez bármi lehet – mondta végül megnyugtatólag a görög orvos. – Többségük ártalmatlan dolog, semmi olyasmi, amivel nem tudnánk könnyedén megbirkózni. De el kell végezni néhány vizsgálatot. A portugálok ugyanolyan jól el tudják végezni, mint itt valaki. De az érzésem azt súgja, hogy haza kellene jönnie. Az orvosokkal az anyanyelvén kellene beszélnie. A félelem és az idegen nyelv nem jó társak. Amikor Gregorius végül elaludt, az egyetem mögött megjelentek a hajnal első sugarai.

545

43

Körülbelül háromszázezer kötet, mondta az idegenvezető, miközben tűsarkai kopogtak a Biblioteca Joanina márványpadlóján. Gregorius hátramaradt, és körülnézett. Ilyet még nem látott. Arannyal díszített és trópusifa-burkolatú dísztermek, amelyeket diadalívre emlékeztető boltozatok kötnek össze egymással, felettük a könyvtárat a 18. század elején megalapító V. János király címerével. Barokk polcok vékony lábazat hordozta karzattal. V. János képmása. Vörös futószőnyeg, ami csak emeli a pompát. Akár a mesében. Homérosz, az Iliász és az Odüsszeia, különböző kiadásban és olyan díszkötésben, ami szent szövegekké avatja őket. Gregorius pillantása továbbsiklott. Egy idő után azt érezte, pillantása már érdektelenül pásztázza a polcokat. Gondolatai odaát Homérosznál időztek. Olyan gondolatok voltak ezek, amelyektől gyorsabban dobogott a szíve, csak arra nem jött rá, mire is vonatkoztak. Az egyik sarkon befordult, levette a szemüvegét és becsukta a szemét. A következő teremből elhallatszott hozzá az idegenvezető éles hangja. Tenyerét a fülére

546

szorította, és a tompa csöndre figyelt. Másodpercek teltek el így, hallotta ereiben a vér lüktetését. Igen. Önkéntelenül egy szó után kutatott, amelyik egyetlenegyszer fordul elő Homérosznál. Olyan volt, mintha valami a háta mögött, az emlékezés díszletei közt elbújva ellenőrizni akarta volna, hogy még mindig olyan jó-e az emlékezőtehetsége. Gyorsabban szedte a levegőt. És a szó nem jutott eszébe. Nem jutott eszébe. Az idegenvezető a csoporttal áthaladt a termen, az emberek fecsegtek. Gregorius ellopakodott mellettük a leghátsó részbe. Hallotta, hogyan csukódik a könyvtár ajtaja, és hogy a kulcsot megfordítják a zárban. Kalapáló szívvel odarohant a polchoz, és levette róla az Odüsszeiát. Az öreg, megkeményedett bőr éles széleivel felsértette a tenyerét. Lefújta a port a könyvről, majd kapkodva lapozott benne. A szó nem volt ott, ahol gondolta. Nem volt ott. Próbált nyugodtan lélegezni. Mintha fátyolfelhők sávja vonulna keresztül rajta, úgy érezte a szédülést, jött, majd elmúlt. Módszeresen végigment gondolatban az egész eposzon. Egyetlen más előfordulási hely sem jöhetett szóba. Ám az exercitiumnak az lett a következménye, hogy az a vélt bizonyosság is málladozni kezdett, amivel a keresést kezdte. Lába alatt ingadozni kezdett a talaj, és ezúttal nem a szédülés miatt. Lehetséges, hogy a lehető legcsúnyábban tévedett, és az Iliászban van? Levette a polcról az Iliászt, és csak úgy lapozgatni kezdett benne. A lapozó kéz mozdulata üressé és mechanikussá vált, célja pillanatról pillanatra egyre

547

inkább feledésbe merült, és Gregorius egyre inkább úgy érezte, hogy fojtogatja a levegőpárna, dobbantani próbált, kezével csapkodott, a könyv kihullott a kezéből, térdre rogyott, és szelíd, erőtlen mozdulattal elterült a földön. Amikor magához tért, a szemüvegét kereste, karnyújtásnyira volt tőle. Az órájára pillantott. Még egy negyedóra sem telhetett el. Felült, és a falnak támasztotta a hátát. Percek múltak el, csak lélegzett, és örült, hogy nem sebesült meg, és a szemüvege sem tört el. És aztán, egészen hirtelen, pánik fogta el. Ez a felejtés valaminek a kezdete volt? A felejtés első, aprócska szigete? Növekedni fog majd, és újabbak jönnek hozzá? A felejtés törmelékhányói vagyunk, írta valahol Prado. Mi lenne, ha maga alá temetné egy ilyen törmeléklavina, és magával ragadná az értékes, drága szavakat is? Tenyerébe szorította a fejét, és azt gondolta, így talán megakadályozhatja, hogy további szavak tűnjenek el. Tárgyról tárgyra vette szemügyre a dolgokat, mindegyiket megnevezte, előbb az általa beszélt tájnyelven, majd irodalmi német nyelven, franciául, angolul és végül portugálul. Egyik szó sem hiányzott, így lassan megnyugodott. Amikor kinyitották az ajtót a következő csoport előtt, Gregorius egy sarokban várakozott, majd az alkalmas pillanatban elvegyült az emberek közt, hogy aztán kisurranjon az ajtón. Coimbrára mélykék ég borult. Az egyik kávézóban lassan kortyolgatva megivott egy kamillateát. Gyomra megnyugodott, így ehetett már valamit.

548

Az egyetemi hallgatók a meleg márciusi napon hevertek. Egy egymásba fonódott lány és fiú hirtelen hangosan felkacagott, eldobták a cigarettáikat, és könnyedén felálltak, majd lazán, szinte repülve táncolni kezdtek, mintha nehézkedési erő nem is léteznék. Gregoriust megrohanták az emlékek, és átadta magát nekik. Hirtelen maga előtt látta azt a jelenetet, amire már évtizedek óta nem gondolt. Hibátlan, bár egy kicsit nehézkes, mondta a professzor, amikor Gregorius az egyetemi előadóban Ovidius Metamorphoseséből fordított. Délután decemberben, hópelyhek, lámpafény. Kacsingató lányok. Többet kellene táncolni! – mondta a csokornyakkendős úr, aki a zakójához vörös sálat viselt. Gregorius úgy érezte, egész súlyával ránehezedik a padra. Ha megmozdult, a pad recsegett. Tompa kábulatban ült ott addig, amíg a többiek is sorra kerültek. A kábulat még akkor is tartott, amikor a karácsonyi díszben pompázó árkádok alatt haladt. Az ünnepnapokat követően nem ment többé órára. A vörös sálas férfi útjából kitért, és a többi professzort is kerülte. Ettől fogva otthon folytatta a tanulmányait. Most fizetett, és a Mondego fölött, amit itt az emberek O Rio dos Poetasnak hívtak, visszament a szállodába. Unalmas alaknak találsz? Hogyan? De Mundus, hogy kérdezhetsz ilyet tőlem! Miért fájtak neki ezek a dolgok még most is ennyire? Miért nem sikerült mindezt lerázni magáról az elmúlt húszharminc évben?

549

Amikor Gregorius két óra múlva felébredt a szállodában, a nap épp lemenőben volt. Natalie Rubin kopogó tűsarkakkal közlekedett a berni egyetem folyosóinak márványburkolatán. Ő egy üres előadóteremben elöl állva tartott előadást azokról a szavakról, amelyek a görög irodalomban csak egyszer fordulnak elő. Fel akarta írni a szavakat a táblára, ám a tábla annyira szappanos volt, hogy a kréta csúszott rajta, és amikor a szavakat ki akarta mondani, akkor épp elfelejtette őket. Estefânia Espinhosa is felbukkant nyugtalan álmában, egy olívzöld bőrű, ragyogó szemű jelenség, aki először meg se szólalt, majd egyetemi oktatóként tartott egy óriási, arannyal borított kupolájú teremben előadásokat olyan témákról, amelyek nem is léteztek. Doxiades szakította félbe. Jöjjön haza, mondta, majd megvizsgáljuk a Bubenbergplatzon. Gregorius az ágy szélén ült. A szó Homérosznál most sem jutott eszébe. És újra gyötörni kezdte, hogy nem tudja pontosan, hol is fordul elő. Nem volt semmi értelme, hogy kézbe vegye az Iliászt. Az Odüsszeiában szerepel. Ott volt. Tudta. De hol? Lisszabonba legközelebb másnap reggel indult vonat, derítették ki a recepciónál. Elővette a sötét tengerről szóló könyvet, és tovább olvasta, amit El Edrisí, a mozlim geográfus írt: Senki nem tudja – mondták –, hogy mi található ebben a tengerben, és nem is lehet megvizsgálni, mert az utazást a hajóval túl sok akadály gátolja: a mélységes sötétség, a gyakori viharok, a benne élő számtalan tengeri szörny és a heves szélviharok. Szívesen csináltatott

550

volna fotómásolatot Estefânia Espinhosa két tanulmányáról Finisterréről, de a könyvtár személyzetével nem boldogult, mert nem találta a megfelelő szavakat. Egy darabig még elüldögélt ott. El kell végezni néhány vizsgálatot, mondta Doxiades. És Maria Joào hangján ezt hallotta: Csak ne vegye félvállról! Lezuhanyozott, csomagolt és a hüledező recepcióssal taxit hívatott. A pályaudvari autókölcsönző még nyitva volt. A mai napot is föl kell számítaniuk, mondta a férfi. Gregorius bólintott, és aláírta az autóbérlést két további napra. A parkolóba ment. Egyetemi hallgatóként szerzett jogosítványt abból a pénzből, amit óraadással keresett. Harmincnégy évvel ezelőtt. Azóta egyszer sem vezetett, az elsárgult jogosítvány a fiatalemberről készült fényképpel és azzal a vastag betűkkel szedett előírással, hogy vezetéskor kötelező szemüveget viselnie, valamint hogy éjszaka nem vezethet, használatlanul lapult úti papírjai mellett. A férfi a kölcsönzőben a homlokát ráncolta, amikor hol a fényképfelvételt, hol a valódi arcot nézte, de nem mondott semmit. A nagy autó kormánya mögött Gregorius addig várt, amíg lélegzetvétele lecsillapodott. Lassan végigpróbálgatta az összes gombot és kapcsolót. A keze jéghideg volt. Elindította a motort, felengedte a kuplungot, mire a motor lefulladt. A hirtelen rángástól megijedve becsukta a szemét, és újra megvárta, míg lélegzete lecsendesedik. A második kísérletnél a kocsi rángatódzott, de a motor nem állt

551

le, és Gregorius kifarolt a parkolóhelyről. A kijárathoz vezető kanyarokban lépésben haladt. A városból kivezető úton egy közlekedési lámpánál a kocsi még egyszer lefulladt. Majd egyre jobban ment a vezetés. Az autópályán két óra alatt megtette az utat Viana do Castelóig. Nyugodtan ült a kormánynál, és a külső sávban maradt. Kezdte élvezni az utazást. Sikerült annyira a háttérbe szorítania a homéroszi idézet kérdését, hogy már majdnem megfeledkezett róla. Elbízta magát, és a padlóig nyomta a gázpedált, és kinyújtott karral tartotta a kormányt. A szemközti sávban egy autós nem kapcsolt tompított fényszóróra. A világ táncolni kezdett Gregorius szeme előtt, levette a lábát a gázról, kisodródott a jobb oldali leállósávba, legyalulta a füves részt, és centiméterekkel a szalagkorlát előtt állt meg. Rohanó fénycsóvák száguldottak el mellette. Később, a következő parkolóban kiszállt és óvatosan beszívta a hideg éjszakai levegőt. Haza kellene jönnie. Az orvosokkal az anyanyelvén kellene beszélnie. Egy óra múlva, Valença do Minho után ért a határhoz. A Guardia Civil két embere géppisztollyal intett neki, hogy átmehet a határon. Tuitól autópályán ment Vigo, Pontevedra, majd északi irányba Santiago felé. Éjfél előtt megállt, és evett valamit, közben a térképet tanulmányozta. Nem volt más megoldás: ha nem akart óriási kerülő utat tenni Santa Eugenia felé, akkor Padrónnál a Noia felé vezető hegyi útra kell ráhajtania, tovább már világos, mindig a tengerparton egészen Finisterréig.

552

Hegyi úton még soha nem vezetett, és megjelentek előtte a svájci hágók, ahol a postabuszok vezetői a kormányt állandóan hol teljesen jobbra tekerték, hogy aztán azonnal balra rántsák. Körülötte az emberek galíciai tájszólásban beszéltek. Egy szót sem értett belőle. Fáradt volt. Elfelejtette a szót. Ő, Mundus, elfelejtette Homérosz egyik kifejezését. Hogy a légpárnát elhessentse, az asztal alatt lábát a földhöz nyomta. Félt. A félelem és az idegen nyelv nem jó társak. Könnyebben ment, mint gondolta. Az éles, beláthatatlan kanyarokban lépésben vezetett, de éjjel a szembejövő autók fényszórói miatt jobban tudott tájékozódni, mint nappal. Egyre kevesebb autó volt úton, éjjel kettő is elmúlt már. Ha eszébe jutott, hogy a szűk utakon nem tud csak úgy egyszerűen megállni, ha rátör a szédülés, pánik fogta el. De aztán amikor egy tábla Noia közelségét jelezte, elbizakodott lett, és levágta a kanyarokat. Egy kicsit nehézkes. De Mundus, hogy kérdezhetsz ilyet tőlem! Miért nem hazudott Florance! Te – unalmas alak? Hát, ezt egyáltalán nem mondanám! Létezik egyáltalán olyasmi, hogy az ember egyszerűen csak lerázza magáról a sértést? Mélyen gyökerezünk a múltban, írta Prado. Ez érzéseink révén jut kifejezésre, nevezetesen a mély érzéseink révén, tehát azok által, amelyek meghatározzák, kik is vagyunk és milyen is az, ha mi mi vagyunk. Mert ezek az érzések nem ismernek időt, nem ismerik és nem is ismerik el az időt. Noiától Finisterréig százötven kilométer jó út vezetett. A tengert nem lehetett látni, de érezni

553

lehetett, hogy ott van. Lassan négy óra felé járt. Gregorius olykor megállt. Nem szédült, alkalomszerűen döntött a megállás mellett, mindig akkor, ha a fáradtság miatt kábának érezte fejét. Sok kivilágítatlan benzinkút után végül talált egyet, amelyik nyitva volt. Milyen Finisterre, kérdezte az álmos benzinkutast. – Pues, el fin del mundo! – mondta az nevetve. Amikor Gregorius Finisterrébe ért, a felhős ég lassan derengeni kezdett. Egy büfénél első vendég volt, ivott egy kávét. Teljesen éberen és szilárdan állt a kőpadlózaton. Eszébe fog jutni a szó, méghozzá akkor, amikor a legkevésbé sem számít rá, mert ilyen az emlékezet, ezt tudjuk. Élvezte, hogy megcsinálta ezt az őrült utat, hogy most itt van, és elfogadta a cigarettát, amivel a büfés megkínálta. Amikor másodszor is letüdőzte, könnyű szédülés fogta el. – Vértigo – mondta a férfinak –, szakértője vagyok a szédüléseknek, nagyon sokféle van, és mind ismerem. – A büfés nem értette. Szorgalmasan tisztította a pultot. A Finisterre-fokig hátralévő néhány kilométert Gregorius letekert ablakkal tette meg. Csodálatos volt a sós tengeri levegő, egészen lassan ment, mint aki már előre ki akarja élvezni a rá váró örömöt. Az út a halászhajók kikötőjénél ért véget. A halászok nemrég tértek vissza útjukról, cigarettázva álldogáltak csoportokban. Később nem emlékezett már rá, hogy hogy történt, de egyszer csak ott állt a halászok között, és az ő cigarettájukat szívta; mintha egy törzsasztal mellett álldogált volna, a szabad ég alatt.

554

Elégedettek-e az életükkel, kérdezte. Mundus, a berni klasszika-filológus kérdezi a világ végén a galíciai halászokat, hogyan látják az életüket. Gregorius élvezte, végtelenül élvezte, és a helyzet abszurditása összekeveredett a fáradtságával, az eufóriájával és a korlátok lehullásának határtalanul felszabadító érzésével. A halászok nem értették kérdését, amit Gregoriusnak a maga tört spanyolságával kétszer is meg kellett ismételnie. – ¿Contento? – kiáltott fel végül az egyik halász. – Nem ismerünk más életet! – Nevettek, és mindaddig nevettek, míg hangos röhögés nem lett belőle, amiből Gregorius is szorgalmasan kivette a részét, úgyhogy a végén még a könnyei is potyogtak. Az egyik halász vállára tette a kezét, és a tenger felé fordította. – ¡Siempre derecho, más y más – nada! – kiáltotta bele valamelyikük a szélbe. – ¡America! – kiáltotta a férfi. – ¡America! Dzsekijének belső zsebéből elővette egy farmert, csizmát és cowboykalapot viselő lány fényképét. – ¡Mi bija! A lányom! – És a tenger felé mutogatott. A többiek kikapták a kezéből a fényképet. – ¡Qué guapa es! Milyen csinos! – kiabálták összevissza. Gregorius nevetett és gesztikulált és nevetett, a többiek a vállát csapkodták, jobbról és balról és jobbról, kemény ütések voltak, Gregorius megingott, a halászok forogtak, a tenger forgott, a szél zúgása fülzúgássá lett, erősödött, egyre

555

erősödött, majd hirtelen eltűnt a mindent elnyelő csöndben. Amikor fölébredt, egy csónakban feküdt egy padon, fölötte ijedt tekintetek. Felült. Fájt a feje. A pálinkásüveget elutasította. Most már jól van, mondta, és hozzáfűzte: – ¡El fin del mundo! – Megkönnyebbülten nevettek. Kérges, repedezett bőrű tenyerekkel rázott kezet, lassan, egyensúlyát keresve kiszállt a csónakból, és beült az autóba. Boldog volt, hogy a motor azonnal indult. A halászok zsebre tett kézzel néztek utána. A településen egy panzióban kivett egy szobát, és aludt délutánig. Közben kitisztult az ég, és a levegő felmelegedett. Gregorius ennek ellenére fázott, amikor a szürkületben kiautózott a Finisterre-fokig. Leült egy sziklára, és figyelte, hogyan halványodik el egyre jobban, majd huny ki nyugaton a fény. O mar tenebroso. A fekete hullámok nagy robajjal csapódtak a partnak, az ár világos habja fenyegető zúgással söpört végig a parton. A szó nem jutott eszébe. Nem jutott eszébe. Létezett ez a szó egyáltalán? És a végén ez a finom szakadás nem az emlékezetben, hanem az értelemben következett be? Hogyan történhetett meg, hogy egy ember majdnem eszét vesztette, mert elfelejtett egy szót, egyetlen szót, amelyik csak egyetlenegyszer fordult elő? Valószínűleg gyötörte magát, amikor az előadóteremben ült, és a zárthelyi dolgozatot vagy a vizsgadolgozatot akarta megoldani. De a tomboló tenger láttán? Vajon a tenger fekete vizének, amelyik ott a távolban átmenet nélkül olvadt bele a délutáni égboltba, nem

556

kellett volna egyszerűen elsöpörnie az efféle gondokat, mint valami teljességgel jelentéktelen, nevetséges dolgot, hogy csak azzal törődjön, aki teljesen elvesztette arányérzékét? Gregoriusnak honvágya volt. Lehunyta a szemét. Háromnegyed nyolckor a Bundesterrasse felől befordult a Kirchenfeld hídra. Majd a Spitalgasse, a Marktgasse és a Kramgasse árkádjai alatt lement a Bärengrabenre. A székesegyházban meghallgatta a Karácsonyi oratóriumot. Bernben leszállt a vonatról, és belépett a lakásába. Levette a portugál nyelvtanfolyam lemezét a lemezjátszóról, és betette a takarítószekrénybe. Lefeküdt az ágyra, és örült, hogy minden úgy van, ahogy hagyta. Tökéletesen valószínűtlen volt, hogy Prado és Estefânia Espinhosa ideutaztak. Több mint valószínűtlen. Semmi nem szólt mellette, egyszerűen semmi. Gregorius fázósan és nyirkos kabátban ment az autóhoz. A sötétben a kocsi óriásinak tetszett. Akár egy szörny, amivel senki sem térhetett volna vissza épségben Coimbrába, a legkevésbé ő. Később megpróbált enni valamit a panzióval szemben, de nem bírt enni. A recepción kért néhány ív papírt. Majd a szobában leült a parányi asztalhoz, és lefordította latinra, görögre és héberre, amit a mozlim geográfus írt. Abban reménykedett, hogy a görög betűk leírásakor eszébe jut az elvesztett szó. De nem történt semmi, az emlékezés tere néma és üres maradt. Nem, nem úgy volt, hogy a tenger zúgó messzisége láttán lényegtelenné lett, hogy

557

megjegyezte-e vagy elfelejtette-e a szövegeket. Vagy megjegyzett-e vagy elfelejtett-e szavakat. Ez nem így volt, egyáltalán nem így volt. Egyetlen szó a szövegekben, egyetlen szó a sok szó között, és érinthetetlen volt mindegyik, teljességgel érinthetetlenek a vak és néma víztömeg számára, és ez akkor is így lenne, ha az egész univerzum máról holnapra végeláthatatlanul sok özönvízből állna, ahol az ég csatornáiból folyamatosan esne az eső. Ha az univerzumban csupán egyetlen szó léteznék, akkor az nem is szó volna, nem is ige volna, de ha mégis, akkor a látóhatár mögötti minden áradásnál hatalmasabb volna és messzibbre ragyogna. Gregorius lassanként megnyugodott. Mielőtt aludni tért volna, az ablakból lenézett az utcán parkoló autóra. Holnap, világosban, menni fog a vezetés. Ment. Nyugtalanul aludt, az utat kisebb szakaszokban kimerülten és félve tette meg. Amikor pihenőt tartott, rendszerint kísértették az éjszaka álomképei. Iszfahánban volt, és a tengerparton feküdt. A város minaretjeinek és kupoláinak szikrázó ultramarinja és csillogó aranya élesen elvált a világos látóhatártól, ezért megijedt, amikor a tengerre nézett, amelyik feketén és tajtékosan tombolt a sivatagi város előtt. A forró száraz szél nyirkos, nehéz levegőt fújt az arcába. Először álmodott Pradóval. A szavak aranymívese mozdulatlan volt, és csupán némán, előkelően volt jelen az álom tágas arénájában, és Gregorius a fülét

558

Adriana óriási magnetofonjára tapasztva kutatta a hangját. Viana do Castelónál, röviddel a Portóba és Coimbrába vezető autópálya előtt Gregorius úgy érezte, hogy a nyelve hegyén van a szó, amelyet az Odüsszeiában keresett. A kormánynál önkéntelenül is behunyta a szemét, hogy minden erejével megakadályozza, hogy miden újra a feledés mélyére süllyedjen. Vad dudálásra riadt föl. Az utolsó pillanatban sikerült visszarántania az ellenkező oldalra sodródott autót, és megakadályoznia a frontális ütközést. A következő pihenőhelynél megállt, és megvárta, amíg csökken fejében a vér fájdalmas lüktetése. Majd egy lassú teherautó mögött ment egészen Portóig. Az autókölcsönzőben az asszony nem lelkesedett, hogy ott és nem Coimbrában akarja leadni a kocsit. De miután hosszan nézte Gregorius arcát, végül is hajlandó volt. Amikor a vonat elindult Coimbra és Lisszabon felé, Gregorius kimerülten hajtotta fejét az ülés támlájára. A Lisszabonban rá váró búcsúzkodásokra gondolt. Mert a szó teljes és súlyos értelmében ez a búcsú lényege: két egymástól elváló ember arról cserél eszmét, hogyan látták, hogyan élték meg egymást, írta Prado az anyjához intézett levelében. Elbúcsúzni olyasmi, amit az ember önmagával is megtesz: Hű marad magához mások pillantásának a kereszttüzében is. A vonat teljes sebességgel robogott. Lassan elmúlt ijedsége, hogy hajszál híján balesetet okozott. Lisszabonig már semmire sem akart gondolni.

559

Pont abban a pillanatban, amikor a kerekek monoton zakatolása közepette épp sikerült megfeledkeznie a dolgokról, váratlanul eszébe jutott az elveszett szó: Λιστρσυ, a termek padlójának tisztításakor használt vasból készült vakarókés. És most már azt is tudta, hol használta Homérosz ezt a szót, a 22. ének vége felé. Nyílt az ajtó, és egy fiatal férfi ült le a fülkében, aki hatalmas betűkkel nyomtatott bulvárlapot olvasott. Gregorius felállt, fogta a csomagját, és a vonat végére ment, ahol talált egy üres fülkét. Λιστρσυ mondogatta magában, Λιστρσυ. Amikor a vonat megállt a coimbrai pályaudvaron, a domb jutott az eszébe, melyen az egyetem áll, és a földmérő, aki elképzelése szerint ósdi orvosi táskával ment át a hídon, egy sovány, előrehajló férfi szürke munkaköpenyben, aki azon gondolkodott, hogyan bírhatná rá a kastélybelieket arra, hogy bebocsássák. Amikor Silveira este hazajött a cégtől, Gregorius az előcsarnokban elébe ment. Silveira meghökkent és összehúzta a szemét. – Te elutazol haza. Gregorius bólintott. – Mesélj!

560

44

– Ha időt adott volna rá, igazi portugált faragtam volna magából – mondta Cecília. – Gondoljon csak erre, ha megint rideg, torokhangú hazájában lesz: doce, suave, hogyan szökdécselünk mi a magánhangzókon. Cecília a szája elé húzta a zöld sálját, ami libegett, amikor beszélt. Felnevetett, amikor meglátta Gregorius pillantását. – Ugye szereti ezt a játékot a sállal? – És egészen hevesen belefújt a sálba, aztán a kezét nyújtotta Gregoriusnak. – Hihetetlen emlékezőtehetsége van. Már csak ezért sem fogom elfelejteni. Gregorius addig fogta a kezét, ameddig csak lehetett. Habozott. Végül mégis rászánta magát. – Van valami oka, hogy miért... – Úgy érti, miért öltözöm mindig zöldbe? Igen, ennek megvan az oka. Majd megtudja, amikor visszajön. Quando voltares. Amikor visszajön. Quandót mondott, és nem set. Útban Viktor Coutinhóhoz Gregorius elképzelte, mi lenne, ha hétfőn reggel megjelenne a nyelviskolában. Milyen arcot vágna Cecília. Hogyan mozogna a szája, amikor elmesélné neki, miért jár örökké zöld ruhákban.

561

– Que quer? – harsogott Coutinho ugató hangja egy óra múlva. Az ajtónyitó zümmögött, az öreg lejött a lépcsőn, szájában pipával. Egy pillanatra kutatnia kellett az emlékeiben. – Ah, c 'est vous – mondta aztán. Aznap is mindenütt állott étel, por és pipadohány szaga terjengett, és Coutinho ezen a napon is egy meghatározhatatlan színű, agyonmosott inget viselt. Prado. O consultório azul. Sikerült-e Gregoriusnak megtalálnia? Fogalmam sincs, miért ajándékozom ezt neked, de neked adom, mondta neki az öreg, amikor nekiajándékozta az Újszövetséget. Ott volt most Gregoriusnál. A táskájában maradt. Nem is említette, nem találta a megfelelő szavakat. A bensőségesség futó és hamis délibáb csupán, írta Prado. Siet, mondta Gregorius, és kezét nyújtotta az öregnek. – Csak egy kérdést még – kiáltotta oda neki az öreg az udvaron át. – Ha megint otthon lesz, felhívja a telefonszámot? Azt, amelyiket a homlokára írtak? Gregorius tanácstalan mozdulatot tett és integetett. A Baixába villamosozott, és végigjárta a sakktáblaszerűen elrendezett utcákat. O'Kelly patikájával szemben a kávézóban evett valamit, és folyton arra várt, hogy hátha feltűnik az ajtó üvege mögött a dohányzó patikus alakja. Akart vele még egyszer beszélni? Akart vele beszélni?

562

Már egész délelőtt érezte, hogy valamit nem csinál jól ezekkel a búcsúzásokkal. Hogy valami hiányérzete van. Most rájött, mi hiányzik neki. Átment a szemben lévő fotós boltba, és vett egy fényképezőgépet teleobjektívvel együtt. Újra a kávézóban ülve a patika bejárati ajtajára irányította az objektívet, aminek lencséjében megjelent O'Kelly, Gregorius ráközelített, és elfotózott egy egész tekercs filmet, mivel rendszerint lemaradt az exponálással. Később újból elment Coutinho Cemetério dos Prazeres mellett lévő házához, és lefényképezte az omladozó, borostyánnal befuttatott épületet. Az objektívval közelebb hozta az ablakokat, de az öreg egyikben sem tűnt fel. Végül föladta, és elment a temetőbe, ahol több képet csinált a Pradók családi sírboltjáról. A temető közelében újabb filmeket vásárolt, majd az öreg villamossal átutazott a városon Mariana Eçához. Aranylóan vörös asszam tea kandiscukorral. A nagy, sötét szemek. A vöröses haj. Igen, mondta, jobb, ha az anyanyelvén tud az orvosokkal beszélni. Gregorius egy szóval sem említette, hogy elájult Coimbrában a könyvtárban. Joào Ecáról beszélgettek. – Kicsit szűkösen van a szobájában – mondta Gregorius. Mariana arca egy pillanatra elfelhősödött a méregtől, de aztán újra visszanyerte az önuralmát. – Javasoltam neki, hogy költözzék másik otthonba, komfortosabba. De ő ezt akarta. Kopár

563

legyen, mondta. Mindazok után, ami történt, kopárnak kell lennie. Gregorius elment, még mielőtt a teáskanna kiürült volna. Nem bánta volna, ha nem mondott volna semmit Eça szobájáról. Bolondság volt úgy tenni, mintha négy délután alapján ő közelebb állna hozzá, mint Mariana, aki már kisleányként is ismerte. Értelmetlen volt. Még ha igaz is. Amikor délután Silveira házában kipihente magát, föltette régi, nehéz szemüvegét. Tiltakozott a szeme. A fényképezéshez már túlságosan sötét volt, mire Mélodie házához ért. Villanófényt használt, amikor mégis csinált egypár képet. Aznap nem lehetett látnia Mélodie-t a kivilágított ablakok mögött. Kislány, akinek a lába mintha nem is érintené a földet. A bíró kiszállt a kocsiból, és botjával feltartóztatta az autókat, utat nyitott magának a zenét hallgatók között, és anélkül, hogy vászonsapkás lányára egy pillantást is vetett volna, egy marok érmét dobott a nyitott hegedűtokba. Gregorius felpillantott a cédrusokra, amelyek, miként Adriana látta, mielőtt a fivére a torkába döfte volna a kést, vérvörös színbe borultak. Gregorius most egy férfit pillantott meg az ablak mögött. Ez eldöntötte a kérdést, hogy becsöngessen-e. A kávézóban, ahol járt már egyszer, ivott egy kávét, és mint akkor, elszívott egy cigarettát. Majd átment a vár teraszára, és emlékezetébe véste az éjszakai Lisszabon látványát. O'Kelly éppen bezárta a patikát. Amikor néhány perccel később kilépett az utcára, Gregorius olyan messziről követte, hogy ezúttal nem fedezhette fel.

564

Befordult abba az utcába, ahol a sakk-klub működött. Gregorius visszament a gyógyszertárhoz, hogy felvételeket készítsen a kivilágított patikáról.

565

45

Szombaton reggel Felipe Gregoriusszal kiment a liceuhoz. Becsomagolták a kempingfelszerelést, és Gregorius a falakról levette az iszfaháni képeket. Majd elküldte a sofőrt. Napos, meleg nap volt, a következő héten már beköszönt az április. Gregorius a bejárat előtt leült a mohás lépcsőre. A bejárati lépcső meleg mohapárnáján ültem, és atyám határozott kívánságára gondoltam, hogy legyek orvos – olyan ember tehát, aki másokat, köztük őt is, képes megszabadítani a fájdalomtól. Szerettem a bizalmáért, és átkoztam, hogy megható kérése elviselhetetlen terhet ró rám. Gregorius hirtelen sírni kezdett. Levette a szemüvegét, térdei közé rejtette fejét, és hagyta, hogy könnyei a mohára potyogjanak. Em vão, hasztalan, Maria Joào szerint ez volt Prado egyik kedvenc kifejezése. Gregorius kimondta ezt a szót, majd megismételte, lassan, aztán egyre gyorsabban, amíg a szavak és könnyek egymásba nem folytak. Később fölment Prado osztálytermébe, és lefényképezte a kilátást a leányiskolára. A leányiskola felől meg az ellenkező irányba készített képet: arról az ablakról, ahonnan Maria Joào a

566

napfényt látta Prado színházi látcsövében tükröződni. Délben a konyhájában ülve mesélt Maria Joàónak a felvételekről. És aztán egyszer csak kitört belőle, beszámolt arról, hogy Coimbrában elájult, mesélt az elfelejtett homéroszi szóról, és hogy páni félelem fogja el, ha az ideggyógyászati vizsgálatra gondol. Később együtt ültek a konyhaasztalnál, és olvasták, mit ír Maria Joào lexikonja a szédülésről. Egészen jelentéktelen okai lehettek, Maria Joào megmutatta neki a mondatokat, ujjával végigsiklott rajtuk, lefordította őket, megismételte a legfontosabb szavakat. Tumor. Gregorius némán bökött erre a szóra. Igen, persze, mondta Maria Joào, de azt is el kell olvasnia, hogy mit írnak még ezzel kapcsolatban, mindenekelőtt azt, hogy ilyen esetben a szédülés nem egyedül jelentkezik, hanem más súlyos tünetek kíséretében, márpedig nála, Gregoriusnál nem ez a helyzet. Maria Joào búcsúzáskor azt mondta, örül, hogy Gregorius magával vitte erre az utazásra a múltba. Mert így átérezhette a közelségnek és távolságnak azt a különös keverékét, ami benne kavarog, ha Amadeuról van szó. Majd odament a szekrényhez, és elővette az intarziás nagy dobozt. Átadta Gregoriusnak a lepecsételt borítékot Prado Fatimával kapcsolatos feljegyzéseivel. – Ahogyan említettem, nem fogom elolvasni – mondta. – És úgy hiszem, önnél jó helyen lesznek.

567

Mindnyájunk között talán ön az, aki a legjobban ismeri Amadeut. Köszönöm, ahogyan beszél róla. Amikor Gregorius később a kompon átkelt a Tejón, maga előtt látta Maria Joàót, ahogy búcsúzóul integetett neki, míg el nem tűnt a szeme elől. Maria Joàót ismerte meg legutoljára, és ő fog hiányozni neki a legjobban. Vajon megírja-e majd neki, hogy milyen eredménnyel zárult a vizsgálat? – tette fel a kérdést önmagának.

568

46

Amikor megpillantotta Gregoriust az ajtóban, Joào Eça összevonta a szemöldökét, vonásai megkeményedtek, akár azé az emberé, aki nagy fájdalmakkal szemben szeretné felvértezni magát. – Szombat van – mondta. Leültek a megszokott helyükre. A sakktábla hiányzott, az asztal üresnek hatott. Gregorius mesélt a szédüléseiről, a félelmeiről és a világvégi halászokról. – Tehát nem jön többet – mondta Eça. És ahelyett, hogy Gregoriusszal és a bajaival foglalkozott volna, magáról beszélt, és Gregorius ezt mindenki más esetében zokon vette volna. De ettől a megkínzott, zárkózott és magányos embertől nem. Szavai a legbecsesebbek voltak az itt hallottak közül. Ha a szédülés csak ártalmatlan kellemetlenségnek bizonyul és az orvosoknak sikerül megszüntetniük, akkor visszajön, mondta Gregorius. Hogy tökéletesen megtanuljon portugálul, és megírja az ellenállás történetét. Ezt egészen határozottan mondta, ám a szavaiból kivehető bizakodás erőltetettnek és üresnek hangzott, és Gregorius biztos volt benne, hogy Eça számára is az.

569

Eça reszkető kezekkel vette le a polcról a sakktáblát és állította fel a figurákat. Egy darabig lehunyt szemmel ült. Majd fölállt, és előhozott egy sakkjátszmagyűjteményt. – Itt. Aljechin és Capablanca. Szeretném, ha lejátszanánk. – A művészet a tudomány ellen – mondta Gregorius. Eça mosolygott. Gregorius szerette volna, ha ezt a mosolyt meg tudná örökíteni filmen. Néha megpróbálja elképzelni, milyenek lehetnek az utolsó percek azután, amikor az ember már bevette a halálos tablettákat, mondta Eça a játszma közben. Először talán megkönnyebbülést érez, hogy végre vége lesz, és hogy megmenekül a méltatlan végelgyengüléstől. És egy árnyalatnyi büszkeséget is, hogy volt hozzá bátorsága. És sajnálatot, hogy máskor nem volt ennyire bátor. Az utolsó mérleg elkészítése és a végső megbizonyosodás, hogy helyesen cselekedett, és hogy nem szabad kihívni a mentőket. És mindvégig a reménykedés a lelki nyugalom megőrzésében. Várakozás az eszmélet elhomályosodására, az ujjbegyek és ajkak elzsibbadására. – És akkor hirtelen őrült pánik, tiltakozás, és őrült vágy, hogy még ne jöjjön el a vég. Az élni akarás forró és heves árja mindent félresöpör, mindent eláraszt, művinek láttatva mindenfajta gondolkodást és döntést, papírízűnek és nevetségesnek. És azután? Mi van azután? Nem tudja, mondta Gregorius, majd elővette Prado könyvét, és olvasni kezdett belőle:

570

Nem volt nyilvánvaló, egyszerű és világos, hogy vajon mennyire és hogyan rémülnének meg, ha ebben a pillanatban értesülnének arról, hogy hamarosan meghalnak? Az ébren töltött éjszaka fáradtságának nyomait viselő arcomat a reggeli nap felé tartottam, amelyen még ott voltak az ébren töltött éjszaka nyomai, és azt gondoltam: egyszerűen csak élvezni akarják még az életüket, mindegy, hogy könnyű-e vagy nehéz, gazdag-e vagy szegény. Élvezni életük folyását, legyen ez az életük bármennyire könnyű vagy nehézkes, szűkös vagy bővelkedő. Nem akarják, hogy véget érjen, még ha a vég után az elvesztett életet többé már nem is hiányolhatják – és ezt tudták is. Eça elkérte a könyvet, és maga is olvasni kezdte, előbb csak az imént idézett részt, majd az egész beszélgetést Jorgéval a halálról. – O'Kelly – mondta végül. – Halálra dohányozza magát. „Igen, és?”, mondta, ha valaki szóvá tette. Magam előtt látom az arcát: Nyazsgem! De a végén őt is elkapta a félelem. Merda. Szürkült már, amikor a sakkparti Aljechin győzelmével véget ért. Gregorius fogta Eça csészéjét, és kiitta belőle az utolsó korty teát. Aztán megálltak egymással szemben. Gregorius érezte, hogy az egész belseje remeg. Eça megfogta a vállánál, és Gregorius az arcát az arcán érezte. Eça hangosan nyelt egyet. Gregorius érezte, hogyan

571

mozog le s fel az ádámcsutkája. Aztán Eça ellökte magától Gregoriust, aki megingott, Eça kinyitotta az ajtót, és nem nézett Gregoriusra. Gregorius mielőtt befordult a folyosó végén, visszanézett. Eça a folyosó közepén állt, és őt követte a tekintetével. Ilyet még soha nem tett. Az utcán Gregorius egy bokor mögé bújt és várt. Eça kilépett a balkonra, és rágyújtott egy cigarettára. Gregorius elfényképezte az egész filmet. Semmit nem látott a Tejóból. Eçát látta és őt érezte. A Praça do Comérciótól lassan sétált a Bairro Alto felé, és a Kék Ház közelében beült egy kávézóba.

572

47

Hagyta, hogy az egyik negyedóra teljen a másik után. Ez lesz a legnehezebb búcsúzás. Ő nyitott ajtót, és rögtön leolvasott mindent Gregorius arcáról. – Valami történt – mondta. Rutinvizsgálat berni orvosánál, mondta Gregorius. Igen, meglehet, hogy visszajön. Gregorius meglepetten vette tudomásul, milyen nyugodtan fogadta Adriana a hírt. Gregorius ezért egy kicsit még meg is sértődött. Adriana nem kapkodta a levegőt, de mélyebbeket lélegzett, mint korábban. Majd erőt vett magán, felállt, és hozott egy köteg jegyzetlapot. Szeretné – mondta –, ha Gregorius megadná neki berni telefonszámát. Gregorius meglepődve húzta fel a szemöldökét. Ekkor Adriana odamutatott a sarokban álló asztalkára, azon volt a telefon. – Tegnap óta – mondta. És még meg szeretne mutatni Gregoriusnak valamit. Előrement a tetőtérbe. Amadeu szobájából eltűntek a könyvhegyek a padlóról. A sarokban álló polcon sorakoztak. Adriana várakozóan nézett Gregoriusra. Gregorius

573

bólintott, odament Adrianához, és megérintette a karját. Adriana kihúzta Amadeu íróasztalának a fiókját, megoldotta a kartonlap fedelet összefogó szalagot, és kivett három oldalt. – Akkor írta, a lány után – mondta. Sovány mellkasa megemelkedett, majd visszasüllyedt. – Egyszer csak nagyon kis betűkkel kezdett írni. Amikor megláttam, arra gondoltam: maga előtt is titkolni akarja. Szemével végigfutott a szövegen. – Mindent elpusztít. Mindent. A lapokat egy borítékba tette, és átadta Gregoriusnak. – Többé nem volt ő maga. Azt szeretném... kérem, vigye magával. Messzire. Nagyon messzire. Gregorius később nem győzte átkozni magát. Még egyszer szerette volna azt a helyiséget látni, ahol Prado megmentette Mendes életét, ahol az agy térképe lógott a falon, és ahol eldugta Jorge sakkkészletét. – Olyan szívesen dolgozott itt lent – mondta Adriana, amikor a rendelőben álltak. – Velem. Velem együtt. – Végigsimított a vizsgálóasztalon. – Mindenki szereti. Szeretik és tisztelik. Kísértetiesen, könnyedén mosolygott, mint aki nagyon távol van. – Vannak, akik akkor is eljönnek, ha semmi bajuk. Kitalálnak valamit. Csak hogy láthassák. Gregorius fejében egymást kergették a gondolatok. Odament az asztalhoz, amelyen a régmúlt injekciós tűi hevertek, és egyet a kezébe

574

vett. Igen, ilyenek voltak akkoriban az injekciós tűk, mondta. Mennyire másmilyenek manapság! A szavak nem jutottak el Adrianához, a vizsgálóasztal papírterítőjét tépdeste. Az előbbi nevetés nyomai még ott voltak az arcán. Tudja-e, mi történt az agy térképével, kérdezte Gregorius. Hiszen ma már ritkaságnak számít. „Voltaképp minek kell neked ez a térkép”, kérdeztem néha, „hiszen úgy belelátsz a testbe, mintha üvegből volna”. „Mert térkép”, válaszolta. Szerette a térképeket. A domborzati térképeket, vasúti térképeket. Coimbrában, egyetemi tanulmányai idején egyszer egy szentnek tartott anatómiai atlaszt bírált. A professzorok nem szerették. Olyan tiszteletlen. Olyan fölényes. Gregorius csak egyetlen megoldást látott. Az órára pillantott. – Késésben vagyok – mondta. – Telefonálhatok? Gregorius kitárta az ajtót, és előrement a ház előterébe. Adriana arca zavarodott volt, amikor kinyitotta az ajtót. Mély függőleges ránc barázdálta a homlokát, és ettől olyan lett a tekintete, mint akiben sötétség és zavar honol. Gregorius elindult a lépcső felé. – Adeus – mondta Adriana, és kulcsával kinyitotta a ház kapuját. Azon a fanyar, elutasító hangján mondta ezt, amit Gregorius az első látogatásairól ismert. Adriana szálfaegyenesen állt ott, és szembeszegült az egész világgal.

575

Gregorius lassan odament hozzá, és megállt előtte. A szemébe nézett. Adriana tekintete zárkózott és elutasító volt. Gregorius nem nyújtott neki kezet. Úgysem fogadná el. – Adieu – mondta Gregorius. – Minden jót. – És már kint is volt.

576

48

Gregorius átadta Silveirának a Prado könyvéről készült fénymásolatot. Több mint egy órát bolyongott a városban, míg talált egy még nyitva tartó áruházat, ahol másolatokat lehetett készíteni. – Ez... – mondta Silveira rekedten – én... Majd Gregorius szédüléseiről beszélgettek. Szembeteg nővére, mesélte Silveira, évtizedek óta szédül, de az okát nem sikerült megtalálni, egyszerűen megszokta. – Voltam vele egyszer egy ideggyógyásznál. Azzal az érzéssel hagytam el a rendelőt: kőkorszak. Tudásunk az agyról még kőkorszaki. Néhány mező, néhány működési minta, néhány anyag. Többet nem tudunk. Az volt az érzésem: még azt sem tudják, hogy mit is kellene keresniük. Arról a félelemről beszélgettek, amelyik a bizonytalanságból táplálkozik. Gregorius hirtelen úgy érezte, valami nyugtalanítja. Eltartott egy darabig, amíg rájött: tegnapelőtt, visszatérésekor Silveirával beszélgetett az útjáról, ma Joào Eçával, és most újból Silveirával. Elképzelhető, hogy két bizalmas viszony egymást gátolja, blokkolja, megmérgezi? Örült, hogy Eçának nem mesélt az ájulásáról a coimbrai könyvtárban, így volt valami, amit csak Silveirával osztott meg.

577

Melyik volt az a homéroszi szó, amelyiket elfelejtett, kérdezte ekkor Silveira. Λιστρσυ, mondta Gregorius, az a vas, amivel a termek padlózatát tisztították. Silveira felnevetett, amihez Gregorius is csatlakozott, harsányan kacagtak, két férfi, akik ebben a pillanatban képesek voltak elfeledkezni összes félelmükről, szomorúságukról, csalódásukról és életuntságukról. Akiket ez a nevetés egészen különös módon kapcsolt össze, még ha félelmeik, szomorúságuk és csalódásaik csakis a maguk félelme, szomorúsága és csalódása volt is, megteremtve kinek-kinek a saját magányát. Mikor nevetése elült és a világ súlyát ismét magán érezte, Gregorius arra gondolt, mekkorát nevetett Joào Eçával az öregotthon pocsék ebédjén. Silveira bement a dolgozószobájába, és egy szalvétával tért vissza, amire Gregorius az éjszakai vonatban a héber szavakat írta. És monda Isten: Legyen világosság; és lön világosság. Újra olvassa föl neki e mondatokat, kérte Silveira. Majd arra kérte, írjon le valamit neki a Bibliából görögül. Gregorius nem tudott ellenállni a kísértésnek, és ezt jegyezte le: Kezdetben vala az ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. Silveira odavitte Gregoriushoz a Bibliáját, és felolvasta János evangéliumának első verseit.

578

– Tehát az Ige, a szó, az emberek világossága – mondta. – És a dolgok valójában csak akkor léteznek, ha szavakba foglalják őket. – És a szavaknak ritmusuk van – mondta Gregorius –, ritmusuk, mint például János evangéliumában. Csak a már költészetté vált szavak vetnek valódi fényt a dolgokra. A szavak váltakozó fényében a dolgok különböző arcukat mutatják. Silveira rápillantott. – És ezért szédülni kezd az ember, ha háromszázezer könyv láttán egy szó nem jut az eszébe. Nevettek és újra nevettek, egymásra néztek, és tudták egymásról, hogy korábbi nevetésükön is nevettek, valamint azon is, hogy az ember a legjobban a legfontosabb dolgokon tud nevetni. Hogy nekiajándékozza-e az Iszfahánról készült fényképeket, kérdezte később Silveira. Együtt akasztották föl őket a dolgozószobájában. Silveira az íróasztalához ült, cigarettára gyújtott, és a képeket nézte. – Azt szeretném, ha az elvált feleségem és a gyermekeim is látnák ezeket a képeket – mondta. Mielőtt aludni tértek, rövid ideig csendben álldogáltak a hallban. – Hogy már ennek is vége! – mondta Silveira. – Az ittlétednek. Hogy itt voltál a házamban. Gregorius nem tudott elaludni. Elképzelte, hogyan indul el reggel a vonata, érezte az első rántását. Átkozta a szédülését, és hogy Doxiadesnek megint igaza volt.

579

Meggyújtotta a lámpát, és elolvasta, mit írt Prado a bensőséges viszonyról. INTIMIDADE IMPERIOSA, PARANCSOLÓ BENSŐSÉGES VISZONY. A bensőségességben

egymásba olvadunk, és a láthatatlan kötelékek béklyók lesznek, melyek felszabadítanak. Ez az egymásba olvadás parancsoló, kizárólagosságot követel magának. Ha megosztunk valakivel valamit, az árulás. De nem csupán egyetlen embert kedvelünk, szeretünk és érintünk meg. Mi a teendő? A céloknak megfelelően uraljuk a bensőségesség különböző fajtáit? Készítsünk pedáns könyvelést a témákról, a szavakról és a gesztusokról? A közös tudásról és a közös titkokról? Ez hangtalanul csepegő méreg volna. Már hajnalodott, amikor Gregorius nyugtalan álomba merült és a világvégéről álmodott. Hangszerek és hangok nélküli dallamos álom volt, napsugárból, szélből és szavakból. A durva tenyerű halászok durva dolgokat kiáltottak egymásnak, és a sós szél elfújta a szavakat, azt a szót is, ami kihullott az emlékezetéből, már a vízben volt és egyre gyorsabban süllyedt alá, Gregorius minden erejével egyre mélyebbre úszott, és élvezte, ahogyan izmai nekifeszültek a hidegnek, dolgoznak és felmelegednek. El kellett hagynia a banánt szállító gőzöst, sietős volt, és biztosította a halászokat, hogy nem miattuk, de védekeztek, és barátságosan figyelték, amikor tengerészzsákjával a

580

nap, a szél és szavak kíséretében a szárazföldre lépett.

581

NEGYEDIK RÉSZ

Hazatérés

49

Már régen nem látta Silveirát, de Gregorius még mindig integetett. – Van Bernben olyan cég, amelyik porcelánt gyárt? – kérdezte a peronon. Gregorius a leengedett vonatablakból fényképezett: Silveira a széltől védte a cigarettát, hogy rágyújthasson. Lisszabon utolsó házai. Tegnap még egyszer elment az egyházi könyvek boltjához a Bairro Altóba, ahol homlokát a ködtől nedves üveghez nyomta, mielőtt először becsöngetett volna a Kék Házba. Akkor az ellen a kísértés ellen küzdött, hogy kimenjen a repülőtérre, és a következő géppel Zürichbe repüljön. Most az ellen a kísértés ellen küzdött, hogy leszálljon-e a következő állomáson. Ha minden méterrel, amit a vonat megtett, elszállna egy emlék, és ezenkívül a világ is apránként visszaváltoznék, úgyhogy akkor, amikor a berni pályaudvarra megérkezik, már minden úgy volna, mint korábban: akkor ezzel megsemmisülne az az idő is, amit ő Portugáliában töltött? Gregorius elővette a borítékot, amit Adriana adott oda neki. Mindent elpusztít. Mindent. Amit most mindjárt elolvas, azt Prado a spanyolországi útját követően írta. A lány után. Gregorius arra gondolt, hogy Adriana mit mondott

583

Spanyolországból való visszatéréséről: borostásan és beesett arccal szállt ki a taxiból, kiéhezetten, mindent megevett, amit elé tettek, bevett egy altatót, és egy nap, egy éjszakát átaludt. Mialatt a vonat Vilar Formoso felé tartott, ahol majd áthaladnak a határon, Gregorius lefordította azt, amit Prado nagyon apró betűkkel jegyzett föl. CINZAS DA FUTILIDADE. A HIÁBAVALÓSÁG HAMUJA. Ezer éve már, hogy Jorge felhívott az

éjszaka kellős közepén, mert elfogta a halálfélelem. Nem, nem ezer éve, mert egy másik időszámításban történt. Egy teljesen másik időszámításban. És közben csak három év, egészen normális, unalmas naptári év telt el azóta. Estefânia. Estefâniáról beszélt. A Goldberg-variációkról. Estefânia játszotta el neki, és maga is szívesen eljátszotta volna. Estefânia Espinhosa. Micsoda varázslatos, elbűvölő név, gondoltam azon az éjszakán. Soha nem akartam látni őt, mert egyetlen asszony sem képes beváltani azt, amit egy ilyen név ígér, tehát csalódni fogok, gondoltam. Honnan tudtam volna, hogy fordított a helyzet: a neve maradt el mögötte. A félelem attól, hogy az élet nem lesz tökéletes egész, torzó marad; az a tudat, hogy az ember már nem lehet azzá, akinek eltervezte magát, és aminek a jegyében az életét elképzelte. Végül is ezzel magyaráztuk a haláltól való félelmet. De hogyan félhetünk attól, hogy az életünk nem lesz kerek, összefüggő egész, ha ezt

584

a beteljesedést nem is élhetjük át, mert hiánya immár visszavonhatatlan tény? Jorge értette. Mit mond ő? Miért nem lapozok, miért nem nézek utána? Miért nem akarom tudni, hogy mit gondoltam és írtam akkor? Honnan ez a közöny? Vagy nagyobb a veszteség, mélyebb? Az, hogy tudni akarjuk, hogyan gondolkodtunk korábban, és hogyan alakult ki ebből az, ahogyan ma gondolkodunk: ez is hozzátartoznék, ha létezne, az élet teljességéhez és egészéhez. Elveszítettem volna azt, ami félelmetessé teszi a halált? A hitet abban, hogy az élet logikusan összefüggő egészet alkot, amiért érdemes küzdeni, és amit a haláltól akarunk elperelni, kicsikarni? Lojalitás, mondtam Jorgénak, lojalitás. A lojalitás segítségével találjuk meg, hogy mi az életünk logikus összefüggése. Estefânia. A véletlen hullámverése miért nem vetette máshol partra? Miért küldte hozzánk? Miért kellett erőinket meghaladó próbára tennie? Olyan próbára, amelybe mindketten belebuktunk, mindegyikünk a maga módján? „Túlságosan ki vagy éhezve. Csodálatos veled. De túlságosan ki vagy éhezve. Nem akarhatok, veled menni erre az útra. Lásd, ez a te utazásod lenne, egyedül a tiéd. Nem lehetne a mi utazásunk.” És igaza volt. Nem szabad a másikat a saját életünk alkotóelemévé tenni, hogy ő legyen az, aki a pálya széléről a vizet

585

nyújtsa, amikor versenyt futunk a saját üdvösségünkért. Finis terrae. Soha nem voltam annyira éber, mint ott. És annyira józan. Azóta már tudom: az én versenyemnek vége. Olyan verseny volt, amiről nem tudtam, hogy részt veszek benne, hogy mindig is részt vettem benne. Verseny – versenytársak, cél és díj nélkül. Tökéletes egész? Espejismo, mondják a spanyolok. Csak annyit tudok, hogy a szót azokban a napokban olvastam az újságban. Délibáb. Fata morgana. Életünk futóhomokba írt átmeneti alakzatok összessége, amelyeket egy széllökés teremtett, és a következő majd megsemmisíti. A hiábavalóság képződményei, melyeket a szél még azelőtt elfúj, hogy igazán kialakulhattak volna. Többé nem volt ő maga, mondta Adriana. És az idegennel, az elidegenedett fivérével semmiféle kapcsolatot nem akart. Messzire. Nagyon messzire. Ki mikor önmaga? Ha olyan, mint mindig? Vagy ahogyan önmagát látja? Vagy olyan, mint amikor a gondolatok és érzések izzó lávája maga alá temette az összes hazugságot, álarcot és öncsalást? Gyakran a többiek voltak azok, akik arra panaszkodtak, hogy valaki már nem önmaga. Talán ez a valóságban azt jelentette, hogy nem olyan, mint amilyennek szeretnénk? Tehát a végén az egész nem volt sokkal több, mint egyfajta harcos jelszó a megszokott dolgok megrendítő változásával szemben, amit mások állítólagos jólétéért való aggódásként leplezünk?

586

Útközben Salamanca felé Gregorius elaludt. És akkor olyasmi történt, amit eddig még nem ismert: már szédült, amikor felébredt. Zaklatott idegállapota úgy csapott át rajta, akár egy rossz irányba tartó áradat. Attól tartott, hogy a mélybe zuhan, ezért görcsösen kapaszkodott ülése karfájába. Ha becsukta a szemét, akkor még rosszabb lett az egész. Arcát a kezébe temette. Elmúlt. Λιστρσυ. Minden rendben. Miért nem repült? Korán reggel, tizennyolc óra múlva Genfben volt, három óra múlva otthon. Délben Doxiadesnél, aki majd mindet elintéz. A vonat lassított, SALAMANCA. Majd egy második tábla: SALAMANCA. Estefânia Espinhosa. Gregorius felállt, levette a súlyos koffert a csomagtartóból, és szilárdan tartotta magát, míg a szédülése elmúlt. A peronon határozott léptekkel haladt, hogy széttapossa a fojtogató légpárnát.

587

50

Ha később visszagondolt az első estéjére Salamancában, úgy emlékezett, hogy szédüléssel küzdve órákon át botladozott keresztül-kasul katedrálisokon, kápolnákon és kerengőkön, a szépségükre vakon, de sötét hatalmasságuktól lenyűgözve. Oltárokat, kupolákat és kanonoki stallumokat látott, az egyik képe emlékezetében kioltotta a másikét, misére kétszer is betévedt, és végül ott maradt egy orgonahangversenyen. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol nincsenek katedrálisok. Szükségem van a szépségükre és magasztosságukra. Szükségem van rájuk a világ megszokott hétköznapiságával szemben. Föl akarok tekinteni a templomok ragyogó ablakaira, és hagyni, hogy a földöntúli színek elvakítsanak. Szükségem van a fényükre. Szükségem van a fényükre az egyenruhák piszkos és egyforma színével szemben. Azt akarom, hogy a templomok rideg hűvöse takarjon be. Szükségem van parancsoló hallgatásukra. Szükségem van rájuk a kaszárnyaudvarok tébolyult üvöltésével és híveik szellemes fecsegésével szemben. Orgonazúgásra vágyom, arra, hogy elárasszanak a földöntúli hangzatok. Szükségem van rá a katonazene nevetséges harsányságával szemben.

588

Ezt a tizenhét éves Prado írta. Egy fiatalember, aki izzott a lelkesedéstől. Az a fiatalember, aki nem sokra rá Jorge O'Kellyvel Coimbrába ment, ahol úgy látszott, hogy az egész világ az övék, és ahol kiigazította a professzorokat. Egy olyan fiatalember, aki még semmit sem tudott a véletlen pusztító árjáról, a szélhordta futóhomokról és a hiábavalóság hamujáról. Évekkel később az alábbi sorokat írta Pater Bartolomeunak: Vannak dolgok, amelyek számunkra, emberek számára túl nagyok: a fájdalom, a magány és a halál, de a szépség, a fennköltség és a boldogság is. Ezért találtuk ki a vallást. Mi történnék, ha elveszítenénk? Az előbb felsorolt dolgok még akkor is túl nagyok számunkra. Számunkra egyetlen dolog marad, az egyes ember életének a poézise. Elég erős-e ahhoz, hogy megtartson bennünket? Szállodai szobájából Gregorius a Régi és az Új Katedrálisra látott. Ha az óra egészet ütött, az ablakhoz lépett, és nézte a kivilágított homlokzatokat. San Juan de la Cruz itt élt. Amikor Florance vele foglalkozott, többször ideutazott. Florance más egyetemi hallgatókkal kelt útra, neki nem akaródzott csatlakozni hozzájuk. Nem kedvelte, ahogyan áradoztak a nagy költő misztikus verseiről, Florance és a többiek. Költészetről az ember nem áradozott. Olvasta. A nyelvével ízlelte. Vele élt. Érezzük, mire ösztönöz, hogyan változtat meg. Hogyan járult hozzá ahhoz, hogy a saját életünk is formát kapjon, színárnyalatot, dallamot. Nem beszélünk róla, és

589

főképp nem használjuk föl ágyúgolyóként az egyetemi karrierünk érdekében. Coimbrában Gregorius azt kérdezte magától, hogy talán mégis elszalasztott egy lehetséges egyetemi pályafutást. A felelet erre a kérdésre az volt, hogy nem. Újra érezte, hogy berni beszédmódjával és berni tudásával miképpen taposta földbe Florance fecsegő kollégáit. Nem. Később azt álmodta, hogy Silveira konyháját orgonamuzsikára táncolta körbe Aurorával, majd a konyha kitágult, ő meredeken úszott a mélybe, egy áramlat sodorta tova, míg elveszítette az eszméletét és felébredt. A reggelinél ő volt az első. Majd bement az egyetemre, és addig kérdezősködött, míg megtalálta a Történettudományi Kart. Estefânia Espinhosa előadása egy óra múlva kezdődött: Isabel la Católica. Az egyetem belső udvarán az árkádok alatt mindenütt hallgatók tülekedtek. Őrülten gyors spanyol beszédjükből Gregorius egy szót sem értett, ezért korán beült a kopár, kolostori előkelőségű faborításos előadóterembe; elöl magasított felolvasópult. A terem lassan megtelt. Nagy terem volt, ám az előadás kezdete előtt már az utolsó hely is foglalt volt, oldalt a hallgatók a padlón ültek. Gyűlöltem ezt a személyt, hosszú fekete haját, ringó járását, rövid szoknyáját. Adriana húszas éveinek közepén járó fiatal nőnek látta Estefânia Espinhosát. Aki most bejött az ajtón, ötvenes éveinek végén járt. A ragyogó szemeket látta maga előtt, bőrének szokatlan, szinte ázsiai színét, ringó

590

járását, és hallotta ragályos, magával ragadó kacagását, és nem is akarta, hogy ez egyszerűen csak eltűnjön az életéből, ezt nem akarhatta, mondta Joào Eça Pradónak. Ezt senki nem akarhatta, gondolta Gregorius. Ma sem. És különösen akkor nem, ha hallotta beszélni. Sötét, füstös alt hangja volt, és a kemény spanyol szavakat a maradék portugál lágysággal ejtette. A mikrofont már az elején kikapcsolta. Hangja akár egy katedrálist is betöltött volna. És tekintete azt a reményt keltette, hogy az előadása talán soha nem ér véget. Amit mondott, abból Gregorius alig értett valamit. Úgy hallgatta, akár egy hangszert, hol behunyt szemmel, hol a mozdulatait figyelve: a kezét, amelyik kisimította a homlokából az őszülő hajtincseit, a másik kezét, amelyik egy ezüstös pálcát tartott, amivel a fontos dolgokat mintegy aláhúzta a levegőben, a könyökét, amivel rátámaszkodott az előadópultra, és kinyújtott karját, amivel, ha valami újba kezdett bele, megfogta a pultot. A fiatal lány, aki a postánál dolgozott, a fiatal lány, aki rendkívüli emlékezőtehetséggel rendelkezett, és aki fejében őrizte az ellenállás minden titkát, a felnőtt asszony, akinek nem tetszett, ha O'Kelly az utcán átfogta a derekát, az asszony, aki a Kék Ház előtt a kormányhoz ült, hogy életét mentse és akár a világ végére meneküljön, az asszony, aki visszautasította, hogy Prado magával vigye útjára, ez a csalódás és visszautasítás Prado életének legnagyobb és legfájdalmasabb felismerését váltotta ki, és

591

ráébresztette, hogy a boldogságáért vívott küzdelmet végérvényesen elveszítette, és ettől fogva Prado úgy érezte, hogy izzó lelkesedéssel induló élete kialszik és hamuvá lesz. Gregoriust a helyükről felkászálódó hallgatók zajongása riasztotta fel. Estefânia Espinhosa elrakta a papírjait egy mappába, és lejött az emelvény lépcsőjén. A hallgatók köréje sereglettek. Gregorius kiment és várt. Úgy helyezkedett, hogy majd messziről lássa, ha az asszony közeledik. Hogy akkor dönthesse el, megszólítja-e. Jött, egy másik asszony kísérte, akihez úgy beszélt, mint egy tanársegédhez. Gregorius szíve a torkában dobogott, ahogy elhaladtak mellette. Követte őket a lépcsőn fölfelé és végig egy hosszú folyosón. A tanársegéd elköszönt, és Estefânia Espinhosa eltűnt az egyik ajtó mögött. Gregorius elment az ajtó előtt, amin Estefânia Espinhosa neve állt. A neve maradt el mögötte. Lassan visszament, és a lépcsőkorlátba kapaszkodott. A lépcső alján megállt egy pillanatra. Majd újra fölszaladt a lépcsőkön. Megvárta, míg helyreáll a lélegzete, és akkor bekopogott. Kabát volt rajta, éppen indulni akart. Kérdően nézett rá. – Én... beszélhetek önhöz franciául? – kérdezte Gregorius. Estefânia Espinhosa bólintott. Gregorius dadogva bemutatkozott, majd – mint ekkoriban oly sokszor – elővette Prado könyvét.

592

Estefânia Espinhosa világosbarna szeme összeszűkült, a könyvre meredt, de nem nyúlt utána. Másodpercek teltek el. – Én... Miért... Jöjjön be, kérem. Odament a telefonhoz, és portugálul azt mondta valakinek, hogy most nem ér rá. Aztán levette kabátját. Hellyel kínálta Gregoriust, majd cigarettára gyújtott. – Rólam is szó van benne? – kérdezte, és kifújta a füstöt. Gregorius a fejét rázta. – Akkor honnan tud rólam? Gregorius mesélt Adrianáról és Joào Eçáról. A sötét tengerről szóló könyvről, amit Prado utoljára olvasott. Az antikvárius kutatásairól. Estefânia könyveinek a fülszövegéről. O'Kellyt nem említette. Az apró betűs, kézzel írt feljegyzésekről is hallgatott. Az asszony ekkor szerette volna látni a könyvet. Beleolvasott. Új cigarettára gyújtott. Majd a képmást nézte. – Ilyen volt tehát fiatalabb korában. Soha nem láttam képet ebből az időből. Nem volt szándékában, hogy kiszálljon itt, mondta Gregorius. De aztán mégsem tudott ellenállni a kísértésnek. A Pradóról készült kép... nem teljes nélküle. Természetesen tisztában van vele, hogy milyen lehetetlen dolog, hogy így egyszerűen csak beállít hozzá. Az asszony az ablakhoz lépett. Csöngött a telefon. Nem vette fel.

593

– Nem tudom, akarom-e – mondta. – Mármint úgy értem, akarok-e beszélni az akkori dolgokról. Itt semmi esetre sem. Elvihetem a könyvet? Szeretnék beleolvasni. Elgondolkodni a dolgokon. Jöjjön el este hozzám a lakásomra. Akkor majd megmondom, mire jutottam. Átnyújtotta névjegyét. Gregorius vásárolt egy útikalauzt, és végiglátogatta a kolostorokat, egyiket a másik után. Nem az az ember volt, aki vadászott az idegenforgalmi látványosságokra. Ha tolongtak valami előtt az emberek, ő csak azért is kint szokott maradni; ez felelt meg szokásainak, a bestsellereket is csak egy év múlva olvasta el. Így most sem a turista mohósága hajtotta. Egész késő délutánig eltartott, mire kezdte megérteni: mióta Pradóval foglalkozik, azóta más a viszonya az egyházhoz és a kolostorokhoz. Létezhet-e olyan komolyság, ami komolyabb a költői szövegek komolyságánál? – hozta fel Ruth Gautschival és David Lehmann-nal szemben. Ez fűzte őt Pradóhoz. Talán ez kötötte össze őket a legszorosabban. Mégis, az a férfi, aki izzóan lelkes ministránsból ateista pappá lett, továbbment egy lépéssel, azzal a lépéssel, amit Gregorius megkísérelt megérteni, amikor a kerengőket látogatta. Sikerült-e Pradónak kiterjeszteni a költői szövegek komolyságát a Biblia igéin túl azokra az épületekre is, amelyeket e szavakból alkottak? Ez lett volna az? Pradót a halála előtt néhány nappal Mélodie látta kijönni a templomból. A Biblia igéző szavait akarom olvasni. Szükségem van a bennük rejlő

594

költészet nem valóságos erejére. Szeretem az imádkozó embereket. Szükségem van rá, hogy lássam őket. Szükségem van az imádkozó emberre a felületesség és gondolatnélküliség alattomos mérgével szemben. Ez ifjúságának az érzelmeit tükrözi. Milyen érzésekkel lépett az a férfi a templomba, aki a fejében lévő időzített bomba felrobbanására várt? Az a férfi, aki számára, miután elutazott a világ végére, minden hamuvá lett? A taxinak, amelyik Estefânia Espinhosához vitte, várakoznia kellett egy közlekedési lámpánál. Egy utazási iroda kirakatában Gregorius megpillantott egy plakátot kupolákkal és minaretekkel. Milyen lett volna, ha a kék, aranykupolás napkeleten minden reggel a müezzint hallotta volna? Ha a perzsa költészet melódiája is meghatározta volna életét? Estefânia Espinhosán farmer volt és sötétkék tengerészpulóver. Az ősz tincsek ellenére olyannak látszott, mint aki negyvenes éveinek a közepén jár. Szendvicseket készített, és teát töltött Gregoriusnak. Időre volt szüksége. Amikor látta, hogy Gregorius tekintete a könyvespolcra téved, azt mondta, menjen nyugodtan közelebb. Gregorius a vastag történeti munkákat vette kézbe. Milyen keveset tud az Ibériai-félszigetről és történetéről, mondta. Majd a lisszaboni földrengésről és a fekete pestisről szóló könyveket említette. Estefânia Espinhosa arra kérte, a klasszikafilológiáról meséljen, és egyre újabb kérdéseket tett fel. Azt akarja tudni, gondolta Gregorius, hogy

595

miféle ember az, akinek a Pradóval tett utazásról mesél majd. Vagy csak még több időre volt szüksége? A latin, mondta végül az asszony, bizonyos értelemben a latinnal kezdődött. – A postán kisegítőként dolgozott egy fiatalember, egy egyetemi hallgató. Félénk volt, belém szeretett, és azt hitte, nem veszem észre. Latin szakos volt. Finis terrae, mondta egyik nap, amikor kezébe akadt egy Finisterrébe feladott levél. Aztán elmondott egy hosszú latin költeményt, amely egyebek közt a világ végéről szólt. Tetszett nekem, ahogyan a latin verset szavalta, miközben tovább szortírozta a leveleket. Érezte, hogy tetszik nekem, és egész délelőtt folytatta. Titokban elkezdtem latinul tanulni. Ő nem tudhatott róla, mert félreértette volna. Ez annyira valószerűtlennek tűnt föl, hogy olyan valaki, mint én, aki a postánál dolgozik és az iskolában rosszul tanult, most latinra adja a fejét. Annyira valószerűtlennek tűnt! És nem tudom, mi izgatott inkább, a nyelv vagy ez a valószerűtlenség. Gyorsan ment, jó az emlékezőtehetségem. Róma történelme iránt kezdtem érdeklődni. Mindent elolvastam, amit meg tudtam szerezni, később aztán könyveket a portugál, spanyol és olasz történelemről. Anyám meghalt, amikor én még gyerek voltam, apámmal éltem, egy vasutassal. Soha nem olvasott könyvet, és kezdetben furcsállotta, hogy én igen, majd később büszke volt rá, meghatóan büszke. Huszonhárom éves voltam,

596

amikor elhurcolta a P.I.D.E., és a Tarrafalba vitte. Erről sem tudok beszélni, még ma sem. Jorge O'Kellyt néhány hónappal később ismertem meg az ellenállás egyik találkozóján. Papá letartóztatásának híre elterjedt a postán, és a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy egy sor kollégám benne volt az ellenállásban. Ami a politikát illeti, papá letartóztatásának következtében egy pillanat alatt kinyílt a szemem. Jorge a csoport fontos embere volt. Ő és Joào Eça. Jorge egy szempillantás alatt belém szeretett. Ez hízelgő volt rám nézve. Megpróbált sztárt csinálni belőlem. Az én ötletem volt az analfabéták iskolája, ahol mindenki találkozhatott a másikkal anélkül, hogy gyanús lett volna. És ekkor történt. Egyik este Amadeu lépett be a terembe. Minden más színben tűnt föl. Neki is, ezt éreztem már az első estén. Akartam. Nem tudtam aludni többé. Elmentem a rendelőbe, a nővére gyűlölettől szikrázó tekintete ellenére. Karjába akart zárni, belsejében lavina, amelyik bármely pillanatban lezúdulhatott. De mégis visszautasított. Jorge, mondta, Jorge. Kezdtem gyűlölni Jorgét. Egyszer éjfélkor becsöngettem Amadeuhoz. Mentünk néhány utcát, és akkor behúzott egy kapualjba. A lavina lezúdult. „Ez nem történhet meg még egyszer”, mondta utána, és megtiltotta, hogy újra felkeressem. Hosszú, gyötrelmes tél következett. Amadeu nem jött el többé a találkozóra. Jorge meg beteg volt a féltékenységtől.

597

Túlzás volna, ha azt mondanám: előre láttam, hogy így lesz. Igen, ez túlzás volna. De foglalkoztatni foglalkoztatott, hogy egyre inkább az emlékezetemre hagyatkoztak. „Mi lesz, ha történik velem valami”, kérdeztem. Estefânia kiment. Amikor visszajött, mintha megváltozott volna. Akár egy verseny előtt, gondolta Gregorius. Megmosta az arcát, a haját lófarokba kötötte. Megállt az ablaknál, és gyors, rövid szippantásokkal elszívott egy cigarettát, mielőtt tovább beszélt. – A katasztrófa február végén következett be. Az ajtót túlságosan is lassan nyitották ki. Hangtalanul. Csizmát viselt. Egyenruhát nem, de csizmát. Az ajtórésben a csizmáit láttam meg legelőször. Majd okos, fürkésző arcát, amit ismertünk, Badajoz volt, Mendes egyik embere. Azt tettem, amit többször megtárgyaltunk, az ç-ről kezdtem beszélni, kezdem elmagyarázni az analfabétáknak. Később hosszú ideig nem tudtam anélkül az ç-re nézni, hogy ne jutott volna eszembe Badajoz. Joào Eça figyelmeztetően nézett rám, és megértettem a figyelmeztetést: Most minden rajtad múlik. Mint mindig, ekkor is az áttetsző blúzom volt rajtam, azt is mondhatnám: a munkaruhám. Jorge gyűlölte. Ekkor levettem a kabátkámat. Annak kellett volna megmenteni bennünket, hogy Badajoz a testemet nézi. Badajoz keresztbe vetette a lábát. Undorító volt. Befejeztem az órát. Amikor Badajoz odalépett Adriàóhoz, a zongoratanáromhoz, tudtam, hogy mindennek vége.

598

Nem hallottam, mit beszéltek, de Adriào elsápadt, Badajoz meg alattomosan kacsingatott. A kihallgatásról Adriào nem tért vissza többé. Nem tudom, mit tettek vele, soha többé nem láttam. Joào ragaszkodott hozzá, hogy ettől fogva a nagynénjénél lakjam. A biztonság, mondta, arról van szó, hogy biztonságban legyek. Már az első éjszaka rájöttem: ez igaz volt, de nem én voltam a fontos, hanem az emlékezetem. Az, amit elárulhatna, ha elkapnak. Ezekben a napokban egyetlenegyszer találkoztam Jorgéval. Nem értünk egymáshoz, még a kezünkkel sem. Kísérteties volt, mert nem értettem. Csak akkor értettem meg, amikor Amadeu elmondta, miért kell külföldre mennem. Estefânia visszajött az ablaktól, és leült. Gregoriusra nézett. – Amit Amadeu Jorgéról mondott, az iszonyatos volt, elképzelhetetlenül kegyetlen, úgyhogy én először csak egyszerűen nevettem rajta. Amadeu a rendelőjében ágyazott meg nekem, mielőtt a következő napon útnak indultunk. „Egyszerűen nem hiszem el”, mondtam. „Hogy meg akar ölni.” Ránéztem. Jorgéról beszélek, a barátodról”, mondtam. „Hát ez az”, mondta. Hogy mit mondott pontosan, ezt akartam tudni, de nem volt hajlandó megismételni szavait. Amikor aztán egyedül feküdtem a rendelőben, végiggondoltam mindent, amit Jorgéval átéltem. Képes volt ilyesmit gondolni? Komolyan ilyesmit gondolni? Elfáradtam és elbizonytalanodtam. Azok a pillanatok jutottak eszembe, amikor erőszakos és

599

kíméletlen volt, még ha nem is velem. Már nem tudtam. Nem tudtam semmit. Amadeu temetésekor egymás mellett álltunk a sírnál, ő meg én. A többiek már elmentek. „De te nem hitted el valójában, vagy igen?”, kérdezte egy idő múlva. „Félreértett. Félreértés volt, egy egyszerű félreértés.” „Most már nem érdekes”, mondtam. Különböző irányba indultunk, még csak meg se érintettük egymást. Soha többé nem hallottam róla. Él még? Miután Gregorius válaszolt, egy darabig csönd volt. Aztán Estefânia fölállt, és a polcról levette az O MAR TENEBROSÓ-t, annak a nagy könyvnek egy példányát, ami Pradónál az olvasópulton feküdt. „És az utolsó percig ezt olvasta?”, kérdezte, majd leült, és az ölébe tette a könyvet. – Ez egyszerűen sok volt, túl sok volt egy olyan huszonöt éves fiatal lánynak, mint amilyen én voltam. Badajoz, az éjszaka leple alatt Joào nagynénjéhez, éjjel Amadeu rendelőjében, a szörnyűség, ha Jorgéra gondoltam, és az úton a mellett ülni, aki miatt egykor nem tudtam aludni éjjel. Teljesen meg voltam zavarodva. Az első órát úgy tettük meg az autóban, hogy nem is szóltunk egymáshoz. Örültem, hogy lefoglal a kormány és a sebességváltó. „Északon, Galíciánál keljünk át a határon”, mondta Joào. „Akkor Finsiterrébe megyünk”, mondtam, és elmeséltem Amadeunak a történetet a latin szakos egyetemistával.

600

Kérte, álljunk meg, és átölelt. Majd újból és újból, egyre gyakrabban kérte. A lavina lezúdult. Engem akart. Igazából azonban arról volt szó, hogy nem engem akart, az életet akarta. Egyre többet akart belőle, és egyre hamarabb és egyre mohóbban. Nem, nem volt durva vagy erőszakos. Ellenkezőleg, előtte nem is sejtettem, hogy létezik ilyen gyengédség. De e gyengédségben elnyelt, magába szívott, olyan mohó éhséget táplált az élet, az élet tüze és a vágy iránt. És a lelkemre sem vágyott kevésbé, mint a testemre. A néhány óra alatt egész életemet meg akarta ismerni, az emlékeimet, a gondolataimat, a képzeletemet, az álmaimat. Mindent. És olyan gyorsan és pontosan felfogott mindent, hogy a kezdeti boldog csodálkozás után félni kezdtem, mivel hihetetlenül gyors felfogásával lerombolta az összes védőfalat. Az elkövetkező években mindig menekülőre fogtam, ha valaki kezdett megérteni. Ez aztán elmúlt. De egy dolog megmaradt: nem akarom, hogy valaki teljesen megértsen. Úgy akarom leélni az életemet, hogy ne ismerjenek meg. A többiek vaksága egyenlő a biztonságommal és szabadságommal. Noha ez most úgy hangzik, mintha Amadeu valóban szenvedéllyel érdeklődött volna irántam, ám ez valójában nem így volt. Ugyanis ez nem volt találkozás. Mindazzal, amit megtudott, mindenekelőtt az éltető anyagot akarta magába szívni, amiből nem tudott eleget kapni. Én magam, hogy ezt másképpen fejezzem ki, nem voltam igazán valaki a számára, hanem az élet egyik

601

színtere, ami után úgy kapott, mintha eddig megfosztották volna tőle. Mintha még egyszer teljes életet akarna élni, mielőtt utoléri a halál. Gregorius beszélt az aneurysmáról és az agytérképről. – Istenem – mondta erre halkan az asszony. Finisterrében a tengerparton ültek. A tengeren egy hajó úszott el. „Szálljunk hajóra”, mondta, „a legjobb, ha egy olyanra, amelyik Brazíliába megy. Belém, Manaús. Az Amazonas. Ahol minden forró és nedves. Szívesen írnék róla, a színekről, a szagokról, a ragacsos növényekről, a csöpögő őserdőről, az állatokról. Eddig mindig a lélekről írtam.” A férfi, akinek a valóságból sohasem volt elég, mondta róla Adriana. – Ez nem kamaszromantika volt, és nem is egy öregedő férfi giccses gondolata. Igazán és valóban így gondolta. De megint csak semmi köze nem volt hozzám. El akart vinni egy útra, ami teljes egészében az ő útja lett volna, az ő belső utazása lelke elhanyagolt vidékeire. „Túlságosan ki vagy éhezve”, mondtam, „erre képtelen vagyok; képtelen”. Amikor behúzott a kapualjba, kész voltam követni a világ végére is. De akkor még nem ismertem ezt a szörnyű kiéhezettségét. Mert hát, igen, valahogyan szörnyű volt ez az élet utáni éhsége. Elemésztő, pusztító. Félelmetes. Szörnyűséges. Biztos, hogy borzasztóan megsértettem. Rettenetesen. Többé nem akart közös szobát

602

kivenni, két külön szobáért fizetett. Amikor később találkoztunk, már átöltözött. Tekintete hűvös volt, és mereven állt ott, nagyon korrektül. Ekkor értettem meg: a szavaim azt az érzést keltették benne, hogy elveszítette a méltóságát, és a merevség és korrektség ügyefogyott kísérlet volt arra, hogy úgy tegyen, mint aki visszaszerezte. Pedig én ezt egyáltalán nem így láttam, szenvedélyében nem volt semmi méltatlan, testi vágyában sem, hiszen a testi vágynak nem eleve a sajátja, hogy méltatlan. Halálosan kimerült voltam, ennek ellenére nem tudtam lehunyni a szemem. Ő néhány napra még itt marad, mondta másnap reggel kurtán, és belső visszavonulását semmi sem érzékeltethette volna jobban, mint ez a szófukar kijelentés. Búcsúzóul kezet fogtunk. Sarkon fordult, visszament a szállodába, és mielőtt ráléptem volna a gázpedálra, hiába vártam, hogy ad valami jelt az ablakból. Mintegy fél órát mentem az autóval. Elviselhetetlen volt. Visszafordultam. Kopogtam. Nyugodtan állt az ajtóban, egyáltalán nem ellenségesen, szinte érzelem nélkül. Kizárt a szívéből. Örökre. Fogalmam sincs, mikor utazott vissza Lisszabonba. – Egy hét múlva – mondta Gregorius. Estefânia visszaadta neki a könyvet. – Egész délután olvastam. Először megdöbbentem. Nem rajta. Magamon. Hogy fogalmam se volt arról, hogy kicsoda. Hogy milyen

603

éberen figyelte saját magát. És milyen őszintén. Kíméletlenül őszintén. És ehhez járult még a szavai kifejezőereje. Szégyelltem magam, hogy egy ilyen embernek azt mondtam: „Túlságosan ki vagy éhezve.” De aztán lassan rájöttem: mégis helyes volt, hogy ezt mondtam. Akkor is helyes lett volna, ha ismertem volna a mondatait. Éjfél felé járt. Gregorius nem akart elmenni. Bern, a vasút, a szédülés – mindez oly messze volt. Azt kérdezte az asszonytól, hogyan lett egy latinul tanuló postai alkalmazottból professzor. Az röviden, majdnem elutasítóan válaszolt. Van ilyen: valaki teljesen feltárulkozik a messzi múltat illetően, de szótlanná válik, ha az utána következőkre vagy a jelenre terelődik a szó. Az intimitásnak, a bensőségességnek megvan a maga ideje. Az ajtónál álltak. És Gregorius ekkor döntött. Elővette a borítékot Prado utolsó feljegyzéseivel. – Úgy hiszem, ezek a mondatok a leginkább önt illetik – mondta.

604

51

Gregorius egy ingatlanközvetítő kirakata előtt állt. Három óra múlva indult a vonata Irúnon át Párizsba. Csomagja az automata megőrzőben. Szilárdan állt az utca burkolatán. Az árakat tanulmányozta, és a megtakarításaira gondolt. Megtanul spanyolul, azon a nyelven, amit eddig átengedett Florance-nak. Szívesen lakna Florance szent hősének a városában. Estefânia Espinhosa egyetemi előadásait hallgatná. A számtalan kolostor történetét tanulmányozná. Lefordítaná Prado feljegyzéseit. A mondatokat megbeszélné Estefânia Espinhosával, egyiket a másik után. A lakások megtekintéséhez az ügynökségen három időpontot is egyeztettek a következő két órán belül. Gregorius üres, visszhangzó lakásokban járt. Nézte a kilátást, ellenőrizte, mekkora a közlekedés zaja, elképzelte, hányszor járna naponta le s fel a lépcsőkön. Két lakást szóban elfogadott. Majd taxival keresztül-kasul utazott a városon. – ¡Continué? – mondta a sofőrnek. – ¡Siempre drecho, más y más! Amikor aztán újra a pályaudvaron volt, eltévesztette a csomagmegőrző szekrényt, úgyhogy végül rohannia kellet, hogy elérje még a vonatot.

605

A fülkében elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor a vonat megállt Valladolidban. Egy fiatalasszony jött be a fülkébe. Kofferét Gregorius föltette a csomagtartóba. – Muito obrigada – mondta a nő, majd leült az ajtó mellé, és egy francia könyvet kezdett olvasni. Világos, selymes súrlódással tette keresztbe a lábát. Gregorius azt a lepecsételt borítékot nézegette, amelyiket Maria Joào nem akart felbontani. Csak a halálom után szabad elolvasnod, mondta Prado. Nem szeretném, ha Adriana kezébe kerülne. Gregorius föltörte a pecsétviaszt, kivette a teleírt papírlapokat, és olvasni kezdett. PORQU TU, ENTRE TODAS? AZ ÖSSZES ASSZONYOK KÖZT MIÉRT ÉPPEN TE? Ez a

kérdés valamikor mindenkiben felmerül. Miért veszélyes, ha elfogadjuk ezt a kérdést, még ha csak titokban is? Mi annyira ijesztő a véletlenszerűség e kérdésben megfogalmazódó gondolatában, ugyanis ez a gondolat nem ugyanaz-e, mint a tetszőleges kicserélhetőség gondolata? Miért nem fogadjuk el tehát ezt a véletlenszerűséget, és miért nem tréfálkozunk rajta? Miért gondoljuk azt, hogy a vonzalmat csökkentené, sőt voltaképp keresztül is húzná, ha elfogadjuk magától értetődőnek. A szalon túlsó felén láttalak, fejek és pezsgőspoharak között. „A lányom, Fátima”, mondta az apád. „El tudnám képzelni, hogy szobáimban járkál”, mondtam neked a kertben. „Még mindig el tudod képzelni, hogy szobáidban

606

járkálok?”, kérdezted Angliában. Majd a hajón: „Tényleg úgy gondolod, hogy egymásnak vagyunk teremtve?” Senki sincs a másik számára teremtve. Nem csak azért, mert nem létezik gondviselés, és egyébként se létezik senki olyan ember, aki ezt el tudná intézni. Nem. Azért nem létezik, mert az emberek között a véletlenszerű szükségleteken és a megszokás óriási hatalmán kívül egyszerűen nem áll fenn semmiféle kényszerűség. Öt év klinika volt mögöttem, olyan öt év, amikor senki nem járt a szobáimban. Egészen véletlenül itt álltam, te egészen véletlenül ott, köztünk a pezsgőspoharak. Így volt, és nem másképpen. Jó dolog, hogy amit most írok, te nem fogod elolvasni. Miért gondoltad úgy, hogy istentelenségem ellen szövetkezned kell mamával? Mert valaki a véletlenszerűség szószólója, azért még nem szeret kevésbé. És nem is kevésbé lojális másokkal. Sőt. A fiatal nő, aki a francia könyvet olvasta, levette a szemüvegét és megtisztította. Arca egyáltalán nem hasonlított a Kirchenfeld hídon álló névtelen portugál asszonyéhoz. De egyvalami közös volt bennük: szemöldökük nem volt egyforma, az egyik rövidebb volt, mint a másik. Ha szabad, kérdezne tőle valamit, mondta Gregorius. Hogy a portugál glória szó hírnéven kívül boldogságot is jelent-e? A fiatalasszony elgondolkodott, majd bólintott. És hogy egy nem hívő ember használhatná-e ezt a szót, ha arról szeretne beszélni, ami fennmarad, ha

607

a vallási értelemben vett boldogságból kivonjuk a vallási értelemben vett boldogságot? A fiatalasszony nevetett. – Que c'est drôle! Mais... out. Oui. A vonat elhagyta Burgost. Gregorius tovább olvasott. UM MOZART DO FUTURO ABERTO. A NYITOTT JÖVŐ MOZARTJA. Lefelé jöttél a

lépcsőn. Ahogyan addig is több ezerszer, azt néztem, hogy lesz belőled egyre több látható, míg fejedet az ellenkező irányú lépcső fokai még eltakarják. Ami még nem volt látható, azt a képzeletemben mindenkor kiegészítettem. És mindig azonnal egyértelmű volt, ki az, aki lefelé jön. Ma reggel ez hirtelenében egészen másképpen történt. Előző nap az utcán játszó gyermekek a színes ablaknak dobták a labdát, és az üveg eltört. A lépcsőre másképpen hullt a fény, mint egyébként – a templomira emlékeztető fátyolos, aranyló fény helyett a nappali fény akadálytalanul ömlött be a nyíláson. Olyan volt, mintha ez az új megvilágítás rést ütne megszokott elvárásaimon, mintha feltépne valamit, ami új gondolatok megfogalmazására kényszerítene. Hirtelen kíváncsi lettem arra, milyen lenne az arcod ebben a fényben. A váratlan kíváncsiság boldoggá tett, de össze is rezzentem tőle. Évek teltek el azóta, hogy az udvarló kíváncsisága elmúlt, és közös életünk mögött becsukódott az ajtó. Miért kellett,

608

Fátima, egy ablaknak betörnie ahhoz, hogy újra kíváncsian nézhessek rád? Veled is megkíséreltem, Adriana. De a köztünk lévő bizalom ólmossá vált. Miért esik oly nehezünkre az őszinte, nyílt pillantás? Lusta lények vagyunk, akiknek szüksége van a bizalomra. A kíváncsiság ritka luxus a megszokások birodalmában. Szilárdan állni, és tudni játszani a nyitottsággal, méghozzá minden pillanatban, ez maga volna a művészet. Mozartnak kellene lennünk. A nyitott jövő Mozartjának. San Sebastian. Gregorius a menetrendre pillantott. Irúnban hamarosan át kell szállnia a Párizsba menő vonatra. A fiatalasszony egyik lábát átvetette a másikon, és tovább olvasott. Gregorius kivette a lepecsételt borítékból az utolsó lapot. MINHA QUERIDA ARTISTA NA AUTO – ILUSÀO. AZ ÖNCSALÁS ÁLTALAM IMÁDOTT VIRTUÓZA. Azt mondják, hogy a vágyainkat és a

gondolatainkat önmagunk előtt is sötét homály fedi, a kívülállók néha jobban kiismerik magukat bennük, mint mi. Ki hitte valaha is, hogy ez másképpen van? Senki. Senki, aki együtt él és lélegzik valakivel. A test legutolsó porcikájáig ismerjük egymást, a legutolsó szavakig. Tudunk, és gyakran nem akarjuk tudni, amit tudunk. Különösen akkor nem, ha látjuk, hogy a különbség a között, amit mi látunk, és a között,

609

amit a másik hisz magáról, elviselhetetlenül nagy. Isten bátorsága és ereje szükséges ahhoz, hogy tökéletes őszinteségben éljünk együtt önmagunkkal. Annyit tudunk önmagunkról is, amennyit tudunk. Semmi okunk nincs arra, hogy megbízzunk önmagunkban. És mi van akkor, ha az öncsalás valóságos virtuózáról van szó, aki egy csellel mindig előttem jár? Szembe kellett volna szállnom vele, és ezt kellett volna neki mondanom: Nem, te most önmagadat csapod be, te nem ilyen vagy. Ezzel tartozom neked. Ha egyáltalán tartoztam vele neked. Honnan tudja valaki, hogy ebben az értelemben tartozik-e valamivel a másiknak? Irún. Isto ainda não Irún, ez még nem Irún. Ezek voltak azok az első portugál szavak, melyeket valakinek mondott. Öt héttel ezelőtt, szintén vonatban. Gregorius leemelte a fiatalasszony kofferét. Röviddel azután, hogy Gregorius a párizsi vonaton elfoglalta a helyét, a fiatalasszony elhaladt a fülke előtt. Már majdnem továbbment, de aztán megállt, visszafordult, ránézett Gregoriusra, habozott egy pillanatig, majd bejött a fülkébe. Gregorius föltette kofferét a csomagtartóra. Azért döntött e lassú vonat mellett, válaszolta a fiatalasszony Gregorius kérdésére, mert el akarja olvasni ezt a könyvet, LE SILENCE DU MONDE AVANT LES MOTS. Sehol nem tud olyan jól olvasni, mint vonaton. Sehol sem annyira nyitott az új

610

dolgokkal szemben. Már szakértője a lassú vonatoknak. Ő is Svájcba utazik, Lausanne-ba. Igen, pontosan, holnap reggel lesznek Genfben. Ezek szerint mind a ketten ugyanazt a vonatot választották. Gregorius az arca elé húzta a kabátját. Ő más okból döntött a lassúbb vonat mellett. Nem akart Bernben hazaérkezni. Nem akarta, hogy Doxiades fogja a telefont, és lefoglaljon számára egy kórházi ágyat. Genfig huszonnégy állomás. Huszonnégy lehetőség a kiszállásra. Meredeken süllyedt lefelé. A halászok nevettek, ahogy Estefânia Espinhosával táncolt Silveira konyhájában. És a kolostorok, amelyekből az ember ezekbe az üresen kongó, visszhangos lakásokba jut. Az üresség kioltotta Homérosz szavát. Felriadt. Λιστρσυ. Kiment a mosdóba, és megmosta az arcát. Míg aludt, a fiatalasszony kikapcsolta a mennyezeti világítást, és ülésénél felkattintotta az olvasólámpát. Olvasott és olvasott. Amikor Gregorius visszajött a mosdóból, röviden fölnézett, és mosolygott, mint aki nincs is ott. Gregorius az arca elé húzta a kabátját, és elképzelte az olvasó fiatalasszonyt. Egészen véletlenül itt álltam, te egészen véletlenül ott, köztünk a pezsgőspoharak, így volt, és nem másképpen. Mehetnének együtt taxival a Gare de Lyonig, mondta a fiatalasszony, amikor röviddel éjfél után befutottak Párizsba. LA COUPOLE. Gregorius belélegezte a mellette álló asszony parfümjének az

611

illatát. Nem akart a klinikára menni. Nem akarta belélegezni a klinika levegőjét. Azt a levegőt, amin keresztülküzdötte magát, amikor meglátogatta haldokló szüleit a rossz szagú, túlfűtött háromszobás lakásban, ahol szellőztetés után is vizeletszag terjengett. Amikor hajnali négykor felébredt az arca elé húzott kabátja mögött, a fiatalasszony a könyvvel az ölében aludt. Kikapcsolta feje fölött az olvasólámpát. A fiatalasszony oldalra fordult, és fejére húzta a kabátját. Kivilágosodott. Gregorius nem akarta, hogy világos legyen. Az étkezőkocsi pincére jött az italos kocsijával. A fiatalasszony felébredt. Gregorius átnyújtott neki egy pohár kávét. Némán figyelték, hogyan kel föl a nap a finom fátyolfelhők mögött. Különös, mondta a fiatalasszony, hogy a glória szó két ennyire különböző dolgot jelentsen: a külső, zajos hírnevet, és a belső, csendes boldogságot. Majd egy kis szünet után: – Boldogság – miről beszélünk tulajdonképpen? Gregorius végigcipelte az asszony súlyos bőröndjét a genfi pályaudvaron. Az emberek a svájci vasút termes kocsijában hangosan beszélgettek és nevettek. A fiatalasszony látta, hogy Gregoriust ez bosszantja, a könyve címoldalára mutatott, és nevetett. Nevetett még, amikor a hangszóróból bejelentették, hogy megérkeztek Lausanne-ba. A fiatalasszony fölállt, és levette a kofferét. Ránézett Gregoriusra. – C'était bien, ça – mondta. Majd leszállt a vonatról.

612

Fribourg. Gregorius úgy érezte, mintha fojtogatnák. Fölment a várba, és lenézett az éjjeli Lisszabonra. A Tejón átkelő kompon utazott. Maria Joàónál ült a konyhában. Felkereste Salamanca kolostorait, és beült Estefânia Espinhosa egyetemi előadására. Bern. Gregorius leszállt a vonatról. Letette a bőröndjét, és várt. Amikor újra fölemelte és továbbment, úgy érezte, ólomfolyamon kell átgázolnia.

613

52

Letette a koffert a hideg lakásban, majd elment a fotóüzletbe. Most a nappaliban ült. Két óra múlva elhozhatja az előhívott képeket. Mit csináljon addig? A telefonkagyló még mindig fordítva volt feltéve a villára, és a Doxiadesszel folytatott éjszakai beszélgetésére emlékeztette. Ennek öt hete. Akkor havazott, most az emberek kabát nélkül jártak az utcán. De a fény még sápadt volt, nem is hasonlítható a Tejo fölötti fényekhez. A nyelvtanfolyam lemeze még mindig a lemezjátszón volt. Gregorius bekapcsolta. A hangokat összevetette a lisszaboni öreg villamoson hallott hangokkal. Belemből utazott az Alfama negyedbe, majd a metróval tovább a liceuhoz. Csöngettek. A lábtörlő, a lábtörlőről mindig tudja, mikor van itthon, mondta Loosli asszony. Átadta neki az iskola igazgatóságának előző nap érkezett levelét. A többi postája útban van Silveira címére. Sápadtnak látszik, mondta az asszony. Minden rendben van? Gregorius elolvasta az iskola igazgatósága által közölt számokat, majd még olvasás közben elfelejtette őket. Túl korán ment a fotóüzletbe, várnia kellett. Visszafelé szinte rohant.

614

Egy teljes tekercs film csak O'Kelly patikájának kivilágított bejáratáról. Szinte mindig későn exponált. Háromszor sikerült, és rajta volt a cigarettázó patikus. A torzonborz haja. A nagy, húsos orra. Az örökké félrecsúszott nyakkendője. Kezdtem gyűlölni Jorgét. Mióta ismerte az esetét Estefânia Espinhosával, gondolta Gregorius, valahogy alattomosnak látja O'Kelly tekintetét. Alantasnak. Mint akkor, amikor a szomszéd asztalnál ülve figyelte, hogyan bosszankodik azon, ahogyan a sakk-klubban Pedro pár percenként felszívja a taknyát. Gregorius egészen közel tartotta a szeméhez a képeket. Hova lett az a fáradt és jóságos tekintet, amit korábban ennek a parasztarcnak tulajdonított? A szomorú tekintet, mert elvesztette a barátját. Olyanok voltunk, akár a testvérek. Többek, mint testvérek. Tényleg úgy gondoltam, hogy nem veszíthetjük el egymást. Gregorius már nem találta a korábbi tekinteteket. Egyszerűen nincs, nem lehetséges a határtalan nyíltság – mondta Jorge, amikor az utcán kezet fogtak. – Meghaladja az erőnket. Az elhallgatás kényszerből eredő magány, Létezik ilyen is. És akkor újra előjöttek a másféle tekintetek. Olyan valami-e a lélek, ahol tényekre bukkanhatunk? Avagy a vélt tények csak történeteink csalóka árnyékai csupán? – kérdezte Prado önmagát. Ez igaz, gondolta Gregorius, a tekintetek esetében is. A tekintetek nem voltak jelen, és mégis olvastak bennük. A tekintet mindig

615

is olyan, amibe beleolvasnak valamit. Csak e beleolvasás által léteznek. Joào Eça, szürkületben az otthon balkonján. Nem kellenek a csövek, a pumpák. Csak hogy néhány héttel tovább tartson. Gregorius a szájában érezte azt az égetően forró teát, amelyet Eça csészéjéből ivott meg. A Mélodie házáról sötétben készült felvételek egyáltalán nem sikerültek. Silveira, ahogyan a peronon cigarettáját védi tenyerével a szél ellen, hogy meggyújthassa. Ma megint Biarritzba utazott, és azt fogja magától kérdezni, mint annyiszor, miért csinálja tovább. Gregorius még egyszer végignézte a képeket. Majd még egyszer. Ahogy nézegette őket, kezdett a múlt megfagyni. Az emlékezet válogat, szerkeszt, retusál, hazudik. A dologban az volt a ravasz, hogy a kihagyásokat, torzításokat és hazugságokat később már nem lehetett felismerni. Nem létezett más nézőpont, csak az emlékezés. Egy átlagos szerda délután abban a városban, ahol leélte életét. Mihez kezdjen vele? El Edrisí, a mozlim geográfus szavai a világ végéről. Gregorius elővette azokat a lapokat, amelyeken e szavakat Finisterrében lefordította latinra, görögre és héberre. Egyszerre csak tudta már, hogy mit is akart csinálni. Le akarta fényképezni Bernt. Hogy rögzítse, hogy hol élt hosszú éveken át. Az épületeket, utcákat, tereket, amelyek sokkal többet jelentettek azoknál a díszleteknél, amelyek közt az élete lejátszódott.

616

A fotósboltban filmeket vásárolt, és sötétedésig járta a Länggassei városrész utcáit, ahol a gyerekkorát töltötte. Most, amikor különböző szögből és a fotográfus szemével nézte őket, egészen másmilyenek voltak ezek az utcák. Egészen addig fényképezett, amíg el nem aludt. Néha fölébredt, és nem tudta, hol van. Amikor aztán az ágy szélén ült, már azt sem tudta biztosan, hogy ahhoz, hogy egy élet teljességét meghódítsa, legmegfelelőbb-e a fotográfus távolságtartó, számító pillantása. Csütörtökön folytatta. Az óvárosba tartva az egyetemnél beszállt a liftbe, majd átment a pályaudvaron, így ki tudta kerülni a Bubenbergplatzot. Egyik filmet fotózta tele a másik után. Olyannak látta a székesegyházat, mint még soha. Egy orgonista gyakorolt benne. Gregoriust a megérkezése óta először fogta el a szédülés. Megkapaszkodott egy templomi padban. A filmeket elvitte előhívatni. Amikor aztán a Bubenbergpaltzra ért, olyan volt, mintha lendületet akarna venni valami nagy és nehéz dologhoz. Az emlékműnél megállt. A nap eltűnt, és egyenletesen szürke ég borult a városra. Arra várt, vajon megérzi-e, hogy újra megérintheti a teret. Nem érzett semmit. Nem olyan volt, mint korábban, és nem olyan volt, mint amikor három héttel ezelőtt rövid látogatáson járt itt. Milyen volt? Gregorius fáradt volt és indulni akart. – Hogy tetszett az aranymíves könyve? A könyvkereskedő volt az, a spanyol könyvek boltjából. Kezet adott Gregoriusnak.

617

– Beváltotta a hozzá fűzött reményeit? Igen, mondta Gregorius, teljességgel. Nagyon szófukar volt. A könyvkereskedő is észrevette, hogy nincs beszédes kedvében, és gyorsan elbúcsúzott. A bubenbergi moziban új filmet adtak, a Simenon regényéből Jeanne Moreau-val készült filmet levették a műsorról. Gregorius türelmetlenül várta, hogy előhívják a filmjeit. A sarkon a gimnázium igazgatója, Kägi fordult be. Gregorius az egyik üzlet bejáratában bújt el. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy a feleségem szétesik, írta Kägi. Most fáradtnak látszott, úgy tetszett, nem is érzékeli, mi zajlik körülötte. Gregorius egy pillanatig úgy érezte, hogy beszélnie kell vele. De ez az érzése aztán elmúlt. Megkapta a filmeket, beült a Hotel Bellevue éttermébe, és kinyitotta a borítékokat. Idegen képek voltak, neki semmi köze nem volt hozzájuk. Visszatette őket a borítékokba, és evés közben hiába próbált meg rájönni, hogy miben is reménykedett voltaképpen. Fölfelé menet a lakásába a lépcsőn heves szédülés fogta el, mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia a korlátba. Egész este a telefon mellett ült, és elképzelte, hogy mi történne nagy valószínűséggel, ha felhívná Doxiadest. Elalvás előtt röviddel mindig elfogta a félelem, hogy elszédül vagy elájul, és emlékezetét elvesztve ébred fel. Míg a város fölött lassan kivilágosodott, összeszedte minden bátorságát. Amikor Doxiades

618

asszisztensnője megérkezett, Gregorius már a rendelő előtt állt. A görög néhány perccel később jött. Gregorius arra számított, hogy bosszankodva csodálkozik majd az új szemüvegén. Ám a görög csak egy pillanatra vonta össze szemöldökét, majd előrement a rendelőbe, és részletesen elmeséltetett magának mindent az új szemüvegről és a szédülésekről. Ijedségre egyelőre semmi ok, mondta végül. De el kell végezni egy sor vizsgálatot, és egy hétre be kell feküdni a klinikára megfigyelésre. A telefonkagylóért nyúlt, de mielőtt felvette volna, ránézett Gregoriusra, aki mélyet sóhajtott, majd beleegyezően bólintott. Vasárnap este fölveszik, mondta a görög, miután letette a kagylót. Közel és távol nincs orvos, aki jobb volna annál, akivel beszélt, mondta. Gregorius lassan sétált a városban, sok olyan tér és épület mellett ment el, amelyek fontosak voltak a számára. Így volt ez rendjén. Ott evett, ahol többnyire étkezett, és kora délután elment abba a moziba, ahol diákként az első filmjét látta. A film unalmas volt, de a moziban még mindig ugyanaz a szag uralkodott, mint akkoriban, ezért a film végéig ott maradt. Útban hazafelé összetalálkozott Natalie Rubinnal. – Új szemüveg! – mondta Natalie üdvözlésképpen. Egyikük sem gondolt rá, hogy összefuthatnak. Régen beszéltek telefonon, és csak annyira voltak

619

elevenek ezek a beszélgetések, mint egy elmúlt álom. Igen, mondta Gregorius, meglehet, hogy ismét visszamegy Lisszabonba. A vizsgálat? Nem, nem, csak valami ártalmatlan dolog a szemével. Elakadt a perzsával, mondta Natalie. Gregorius bólintott. Megszokták-e már az új tanárukat, kérdezte végül. Natalie nevetett. – Unalmas egy alak az istenadta! Néhány lépés múlva mindketten megfordultak és integettek. Szombaton Gregorius hosszú órákat töltött azzal, hogy sorra kezébe vegye latin, görög és héber könyveit. Nézte a sok lapszéli jegyzetet, és hogy az évtizedek során mennyit változott a kézírása. Végül egy egész kupac könyv maradt az asztalon, amit bepakolt a kis kofferébe, amivel a klinikára készült. Majd felhívta Florance-ot, hogy megkérdezze, meglátogathatja-e. A gyereke halva született, és néhány évvel ezelőtt rákkal operálták. A betegsége nem újult ki. Fordítóként dolgozott – mondta Florance. Egyáltalán nem volt olyan fáradt és kiégett, mint ahogyan legutóbb Gregorius gondolta, amikor látta hazafelé menni. A salamancai kolostorokról mesélt neki. – Akkoriban nem akartál odamenni – mondta Florance. Gregorius bólintott. A klinikáról nem mondott semmit. Amikor később a Kirchenfeld híd felé ment, már megbánta.

620

Egyszer körüljárta a gimnázium sötét épületét. Közben eszébe jutott a héber Biblia, ami pulóverébe csomagolva ott feküdt Senhor Cortês íróasztalának a fiókjában. Vasárnap délelőtt felhívta Joào Eçát. Hogy akkor ő most mit fog csinálni ma délután, kérdezte Eça, és Gregorius legyen olyan kedves, mondja meg neki. Ma este bevonul a klinikára, mondta Gregorius. – Nem feltétlenül jelent rosszat – mondta Eça kis szünet után. – És ha mégis, senki sem tarthatja ott fogva. Délben Doxiades telefonált, és megkérdezte, hogy nem megy-e át hozzá sakkozni, utána elvinné autóval a klinikára. Hogy még mindig azt gondolja-e, hogy abbahagyja, kérdezte Gregorius a görögöt az első parti után. Igen, válaszolta a görög, gyakran megfordul a fejében. De talán elmúlik, a jövő hónapban mindenesetre elutazik Thesszalonikibe, több mint tíz éve nem volt ott. A második partit is lejátszották, és ideje volt indulni. – Mi van akkor, ha valami szörnyűséget találnak nálam? – kérdezte Gregorius. – Valamit, amitől elvesztem magam? A görög nyugodtan és határozottan nézett rá. – Fölírok valamit – mondta. A szürkületben szótlanul ültek egymás mellett, aztán elmentek a klinikára. Az élet nem az, amit élünk, hanem az, amiről úgy képzeljük, hogy éljük, írta Prado a könyvében.

621

Doxiades kezet adott neki. – Valószínűleg ártalmatlan dolog az egész – mondta –, és az orvos, ahogyan mondtam, a legjobb. A klinika bejárata előtt Gregorius hátrafordult és integetett. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, eleredt az eső.

622

T A R T AL O M

ELINDULÁS........................................6