Eckhart Mester- Beszédek

Eckhart Mester: Beszédek Tartalom

1. PRÉDIKÁCIÓ (Intravit Jesus in templum) 2. PRÉDIKÁCIÓ (Intravit Jesus in quoddam castellum) 3. PRÉDIKÁCIÓ (Omne datum optimum) 4. PRÉDIKÁCIÓ (Quasi Stella matutina) 5. PRÉDIKÁCIÓ (In diebus suis placuit deo) 6. PRÉDIKÁCIÓ (Qui audit me) 7. PRÉDIKÁCIÓ (Vidi supra montem Sion) 8. PRÉDIKÁCIÓ (Unus deus et pater omnium) 9. PRÉDIKÁCIÓ (Ave, gratia plena) 10. PRÉDIKÁCIÓ (In illo tempore) 11. PRÉDIKÁCIÓ (Haec dicit dominus) 12. PRÉDIKÁCIÓ (Beati pauperes spiritu) 13. PRÉDIKÁCIÓ (Videte, qualem caritatem) 14. PRÉDIKÁCIÓ (Intravit Jesus in quoddam castellum) Utószó (Adamik Lajos) 1. PRÉDIKÁCIÓ INTRAVIT JESUS IN TEMPLUM ET COEPTT EICERE VENDENTES ET EMENTES. MATTHAEI. (MT 21, 12)

Azt olvassuk a szent evangéliumban, hogy a mi Urunk bement a templomba, és kiűzte onnan, akik ott adtak-vettek, másokhoz pedig, akik galambokat és más efféle dolgokat árultak, így szólt: "Vigyétek innen, tüntessétek el innen ezeket!" (Jn 2, I6). Miért űzte ki Jézus, akik ott adtak-vettek, és azoknak, akik galambokat árultak, miért parancsolta meg, hogy tüntessék el őket onnan? Nem mást akart ő ezzel, mint hogy a templom kiürüljön, éppen mintha csak azt akarta volna mondani: Nekem jogom van ehhez a templomhoz, s egyedül akarok lenni és

uralkodni benne. Mit akarnak kifejezni ezek a szavak? A templom, ahol Isten erővel uralkodni akar akarata szerint, az emberek lelke, melyet az Úr éppen magához hasonlónak teremtett s alkotott, miként olvashatjuk, hogy így szólt a mi Urunk: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá!" (Ter 1, 16). S ezt ő meg is tette. Olyannyira hasonlóvá formálta az ember lelkét, hogy sem a mennyei birodalomban, sem a földön nincsen egyetlen sem Istennek olyan csodás módon teremtett, megannyi pompás teremtménye között, aki annyira hasonlítana rá, mint egyedül az ember lelke. Ezért akarja Isten, hogy a templom üres legyen, hogy aztán ne is legyen benne semmi más, csak egyedül ő. Azért van ez így, mert Istennek ez a templom, hogy annyira pontosan hasonlít rá, igen nagyon tetszik, s mert magát a templomban annyira jól érzi, ha egyedül van benne. Most pedig figyeljetek jól! Kik voltak ezek az emberek, akik ott adtak-vettek, és kik ők azóta is? Jól figyeljetek ide! Ezúttal kizárólag jó emberekről akarok prédikálni. De most az egyszer mégis meg akarnám mutatni, kik voltak és kik azóta is ezek a kufárok, akik ott adtak-vettek, s ezt teszik még ma is, akiket a mi Urunk kivert és kikergetett. S ezt teszi azóta is mindazokkal, akik ebben a templomban adnak-vesznek, ezekből nem akar benne meghagyni egyet sem. Látjátok, kufárok mindazok, akik a súlyos bűnöktől óvakodnak, s szívesen lennének jó emberek s végzik jó cselekedeteiket Istennek dicsőségére – mint a böjtöt, a virrasztást, imádkozást és mind, ami csak efféle van, mindenféle jó cselekedetet, és mégis azért teszik, hogy a mi Urunk adjon nekik érte valamit, vagy hogy tenne érte valami nekik kedveset, ezek mind kufárok. Nem szó szerint kell érteni ezt, mert az ilyenek valamit valamiért akarnak adni s ekképp kufárkodni a mi Urunkkal. Rá is szedik őket ennél az ő kufárkodásuknál. Mert adnák bár oda mindenüket Istennek kedvéért, amijük csak van s amit csak elérhetnek, s adnák ki magukból minden hatalmukat Istennek kedvéért, Isten ezért nem volna adósuk semmivel sem, s nem is tartozna nekik tenni semmit sem, hacsak nem akarná önszántából s ingyen. Mert Isten által azok ők, amik, s amijük van, az Istentől van, nem pedig a maguk erejéből. Ezért Isten cselekedeteikért és adományaikért nem tartozik semmivel sem, hacsak nem akarná azt önszántából, kegyéből, nem pedig cselekedeteikért vagy adományaikért, mert nem a magukéból adnak ők, nem is a maguk erejéből teszik, amit tesznek, amint maga Krisztus mondja: "Nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15, 5). Igen balga emberek az ilyenek, akik így akarnak alkudozni a mi Urunkkal, keveset ismernek fel ők az igazságból vagy semmit sem. Ezért verte ki őket a mi Urunk a templomból és űzte ki őket onnan. Nem férhet meg egymás mellett a fény és a sötétség. Isten az igazság s fény magamagában. Ha pedig Isten eljön ebbe a templomba, akkor elűzi belőle a tudatlanságot, ami a sötétség, s megnyilatkozik fényben és igazságban. Akkor eltűnnek a kufárok, amint az igazság felismerszik, az igazság pedig nem vágyik semmiféle kufárkodásra. Isten nem nézi, ami az övé, valamennyi cselekedetében kötetlen és szabad, s igazi szeretetből cselekszi mindet. Ugyanígy tesz az olyan ember is, aki eggyé vált Istennel, az is kötetlenül és szabadon áll valamennyi cselekedetében, s egyedül Istennek dicsőségére cselekszi őket, ami az övé, nem nézi, s Isten cselekszi azt őbenne. Még tovább megyek: amíg az ember bármelyik cselekedetével akar valamit mindabból, amit Isten adhat vagy adni akar, addig ezekhez a kufárokhoz hasonlatos. Ha teljesen meg akarsz szabadulni a kufárságtól, annyira, hogy Isten bent hagyjon téged a templomban, akkor amire cselekedeteidben képes vagy, azt mind egyedül Isten dicséretére kell tenned, s kötődni olyannyira nem szabad kötődnöd hozzájuk, mint amilyen semmihez-sem-kötődő a Semmi, amely nincs sem itt, sem ott. Nem szabad cserébe kívánnod semmit sem. Ha így teszel, akkor cselekedeteid szellemiek és isteniek, s akkor a kufárok egy csapásra kiűzettek a templomból, Isten pedig egyedül időzik benne, mert az ilyen ember nem gondol másra, csak Istenre. Látjátok, ekképpen szabadul meg ez a templom a kufároktól. Látjátok, az olyan ember, aki nem gondol se magára, se másra, hanem csakis és egyedül Istenre és Isten dicsőségére, az

igazán szabad és ment minden kufárságtól valamennyi cselekedetében, s nem nézi, mi az övé, amint ment és szabad Isten is valamennyi cselekedetében, s mi az övé, szintúgy nem nézi. Mondtam már azt is, hogy a mi Urunk így szólt az emberekhez, akik ott galambokat árultak: "Tűntessétek innen, vigyétek innen ezeket!" Ezeket az embereket nem űzte ki, még csak nem is feddte meg őket nagyon, hanem igen jóságosan ennyit mondott: "Vigyétek innen ezeket!" – mintha csak azt akarta volna mondani: ártani ez ugyan nem árt, de a színtiszta igazság elé mégis akadályt gördít. Ezek az emberek valamennyien jó emberek, akik cselekedeteiket egyedül Istennek kedvéért teszik, s ami az övék, cselekedeteikben nem keresik, s tenni őket mégis önösséggel, idővel és számmal, előbbel és utóbbal teszik. Ezekben a cselekedeteikben akadály áll közéjük és a legjobb igazság közé, miszerint szabadnak és kötetlennek kellene lennünk, miként szabad és kötetlen a mi Urunk Jézus Krisztus, s fogan újra mindenkor szüntelenül és időtlenül az ő mennybéli Atyja által, s születik bele újra és tökéletesen, ugyanabban a pillanatban, szüntelenül és hálatelt dicsérettel az atyai fenségbe, egyazon méltósággal. Ugyanilyennek kellene lennie annak az embernek is, aki a legmagasabb igazságot szeretné befogadni s szeretne benne élni, előbb és utóbb nélkül s mindama cselekedet és mindama kép akadályozó ereje nélkül, mely valaha is eszébe jutott, kötetlenül és szabadon fogadva be újra ebben az egy pillanatban az isteni adományt, s akadály nélkül szülve őt újra ugyanolyan fénnyel, hálatelt dicsérettel a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Így tüstént eltűnnének a galambok, vagyis eltűnne akadály volta és önössége mindazon cselekedeteknek, melyek egyébként jók, s melyekben az ember, ami az övé, nem nézi. Ezért szólt a mi Urunk annyira jóságosan: "Vigyétek innen, tüntessétek el innen ezeket!" – mintha csak azt akarta volna mondani: jónak ugyan jó, de akadályt támaszt. Ha ez a templom megszabadul minden akadálytól, vagyis önösségtől és tudatlanságtól, akkor olyan szépen ragyog és olyan fényesen és tisztán világít mindenen túl és mindenen át, amit csak Isten teremtett, hogy senki sem lesz képes hasonló ragyogással válaszolni rá, mint egyedül a teremtetlen Isten. S úgy igaz az: ehhez a templomhoz valóban nem hasonlít senki más, mint egyedül a teremtetlen Isten. Ami az angyaloknál alább van, az ehhez a templomhoz legkevésbé sem hasonlít. Még a legfelső angyalok is csak bizonyos fokig hasonlók a nemes léleknek ehhez a templomához, de ők sem teljesen. Mert hogy bizonyos fokig hasonlók a lélekhez, az áll a tudás és a szeretet tekintetében. Mégis, elébük cél van kitűzve, azon túlhaladni nem képesek. A lélek viszont bizony képes erre. Ha egy lélek – éspedig egy olyan emberé, aki még az időben él – a legfelső angyallal egy magasságban állna, akkor ez az ember szabad akarata szerint még mérhetetlenül magasabbra is feljuthatna, mint az angyal, minden pillanatban újra meg újra és szám, vagyis mérték nélkül, s tovább az angyalok és minden teremtett értelem mértékénél. Egyedül Isten szabad és teremtetlen, ezért egyedül ő hasonlatos a lélekhez a szabadság tekintetében – de nem a teremtetlenségében, merthogy a lélek teremtett. Ha a lélek eljut a vegyítetlen fénybe, akkor olyan messze vetődik Semmijébe a Semmiben teremtett Valamijéből, hogy saját erejéből semmiképp sem képes visszatérni teremtett Valamijébe. Isten pedig az ő teremtetlenségével odaáll a lélek Semmije alá, s a maga Valamijében tartja a lelket. A lélek mert megsemmisülni, s magától nem is képes visszajutni magához – ilyen messzire került magától, mielőtt Isten alája állott volna. Szükségképpen így kell ennek lennie. Mert ahogy az előbb mondottam: "Jézus bement a templomba és kiűzte, akik ott adtak-vedtek, másokhoz pedig így szólt: Vigyétek ezt innen!" Igen, látjátok, most pedig tekintem ezeket a szavakat: "Jézus bement és ekképp kezdett beszélni: Vigyétek ezt innen!" – s ők elvitték. Látjátok, most már nem volt ott senki más, mint egyedül Jézus, s beszélni kezdett a templomban. Látjátok, ezt nagyon kell tudnotok. Ha valaki más akar beszélni a templomban, vagyis a lélekben, mint egyedül Jézus, akkor Jézus hallgat, mintha nem volna otthon, s nincs is otthon a lélekben, mert annak idegen vendégei vannak, a lélek

azokkal társalog. Ha azonban Jézus akar szólni a lélekhez, akkor a léleknek egyedül kell lennie, s neki magának hallgatnia kell, ha Jézust akarja hallgatni. Most tehát bemegy Jézus és beszélni kezd. Mit mond a mi Urunk, Jézus? Azt mondja, ami ő. Hát mi ő? Ő az Atya igéje. Ebben az igében ugyanis az Atya magát mondja el, s az egész isteni természetet és mindent, ami Isten, ahogyan ő mindezt megismeri, ő pedig olyannak ismeri meg, amilyen. S mivel megismerésében és képességében tökéletes, ezért tökéletes szavaiban is. Míg az igét mondja, magát beszéli el, és mindent egy más személyben, s ruházza fel emezt ugyanazzal a természettel, ami az övé is, s mondja ki ugyanabban az igében az összes értelmes szellemi lényt, mint ugyanezzel az igével hasonlatosat a kép alapján, amennyiben belül maradó, mint ugyanezen igéhez nem hasonlatosat viszont minden módon, amennyiben kiveti fényét, amennyiben tehát mind-mind különvált léttel rendelkezik, ezek azonban megkapták azt a lehetőséget, hogy a kegyelem révén legyenek hasonlatossá ugyanezen igével. S ezt az igét, úgy ahogy magában van, mondta ki az Atya teljesen, az igét és mindent, ami benne van. Ha viszont az Atya ezt mondta, mit mond akkor Jézus a lélekben? Ahogy mondtam: az Atya az igét mondja el, és az igében szól, s másként nem, Jézus azonban a lélekben szól. Beszédének módja olyan, hogy magát és mindent, amit az Atya benne beszélt, kinyilatkoztatja olyan módon, ahogyan a szellem arra fogékony. Az atyai hatalmat hozzá hasonló, mérhetetlen erővel nyilatkoztatja ki a szellemben. Ha a Fiúban s a Fiú által a szellem ezt az erőt befogadja, akkor ő is hatalmas lesz mindenekben, úgyhogy hasonló és hatalmas lesz minden erényben és tökéletes világosságban, minek következtében sem szeretet, sem testiek, sem más, amit Isten az időben teremtett, nem tudja az embert megzavarni, sokkal inkább megmarad benne nagy hatalommal, mint valami isteni erőben, amellyel szemben minden tehetetlen és parányi. Másrészt megmérhetetlen bölcsességgel nyilatkozik meg Jézus a lélekben, amely ő maga, s ebben a bölcsességben az Atya felismeri egész magát az atyai hatalmában, s ama bizonyos igét, amely szintúgy maga a bölcsesség, s felismer mindent, ami benne van s egy. Ha ez a bölcsesség a lélekkel egyesül, akkor a lélek egészen megszabadul minden kételytől és sötétségtől s átemelődik egy ragyogó, tiszta fénybe, ami maga Isten, miként a próféta mondja: "Uram, a te fényednél látjuk meg a világosságot" (Zsolt 36, 10). Isten ekkor Isten által láttatik meg a lélekben, ezzel a bölcsességgel a lélek megismeri magát és mindent, s ugyanezt a bölcsességet ismeri meg Istennel együtt, s ugyanezzel a bölcsességgel ismeri meg az atyai hatalmat s termékeny nemző erejét, a lényegi létezést osztatlan egységben, minden különbözőség nélkül. Jézus mindehhez még azzal a mérhetetlen édességgel és gazdagsággal nyilatkozik meg, ami a Szentlélek erejéből fakad, s árad be valamennyi fogékony szívbe túlcsorduló, telt gazdagsággal és édességgel. Jézus ezzel a gazdagsággal és édességgel nyilatkozik meg s egyesül a lélekkel, s akkor a lélek ezzel a gazdagsággal és édességgel magában s magából kiárad, s át magán és minden dolgon Istennek kegyelméből, visszaárad eredetébe eszköz nélküli hatalommal. Akkor a külső ember belső emberének engedelmeskedik mindhalálig, s állandó békében és Isten szolgálatában mindenkoron. Jönne el bár Jézus a mi bensőnkbe is, hajítana ki s tüntetne el onnan minden akadályt s tenne minket eggyé, amint ő is egyként Isten az Atyával és a Szentlélekkel, hogy vele így egyek legyünk s örökké azok maradjunk, segítsen bennünket az Isten. Ámen. Tartalom Következő Tartalom Következő 2. PRÉDIKÁCIÓ

INTRAVIT JESUS IN QUODDAM CASTELLUM ET MULIER QUAEDAM, MARTHA NOMINE, EXCEPIT ILLUM IN DOMUM SUAM. LUCAE IL (LK 10, 38)

Mondottam néhány szócskát, először latinul, az evangéliumban állanak, és németül így hangzanak: "A mi Urunk, Jézus Krisztus betért egy váraskába, s ott befogadta őt egy szűz, aki asszony volt." Jól figyeljetek erre a szóra: szükségszerűen úgy kellett lennie annak, hogy az az ember, aki Jézust befogadta, szűz legyen. Hogy egy ember szűz, az annyit jelent: mentes minden idegen képtől, annyira, amennyire mentes volt tőlük akkor, amikor még nem létezett. Látjátok, azt kérdezhetné erre valaki, hogyan lehet egy olyan ember, aki megszületett és fölcseperedett értelmes életre, annyira ment minden képtől, mint amikor még nem létezett, mikor pedig sok mindent tud, és az mind kép, hogyan lehet akkor mentes tőlük? Figyeljetek hát a magyarázatára, szeretném azt most elébetek tárni: ha értelmem annyira átfogó volna, hogy benne lennének az összes képek, amit az emberek valaha is befogadtak, s még azok is, amelyek magában Istenben vannak, de úgy, hogy önösségemmel nem kötődnék hozzájuk, hogy sem cselekedeteimben, sem egyebekben nem ragadnék ki belőlük egyet sem a sajátomként – sem előbbel, sem utóbbal – , hanem sokkal inkább szabadon és kötetlenül állnék a jelen pillanatban, készen Istennek az ő legkedvesebb akaratára, azt teljesíteni szüntelenül, akkor igazán szűz lennék, nem akadályozna egyetlen kép sem – éppolyan bizonyosan, mint ahogy az voltam, amikor még nem voltam. Azt mondom viszont: az, hogy az ember szűz, nem semmit sem cselekedeteiből, amit csak valaha is véghez vitt, hanem mindettől még leányként és szabadon létezik, a legfelsőbb igazságban nem akadályozza semmi sem, aminthogy szabad és kötetlen Jézus is a maga leányságában. Miként a mesterek mondják, hogy csak hasonló és hasonló alapjai az egyesülésnek, akként kell az embernek is lánynak lennie, szűznek, aki a lány-Jézust befogadja. Most pedig ügyeljetek és figyeljetek jól ide! Ha az ember mindig szűz volna, akkor nem lenne gyümölcse. Ha gyümölcsöt akar hozni, akkor szükségszerűen asszonnyá kell lennie. Az a név, hogy "asszony", a legnemesebb, amit csak a 161-ekhez párosíthatunk, sokkal nemesebb, mint az, hogy "szűz". Az, hogy az ember Istent magába fogadja, jó, s ebben a befogadásában szűz. Azt azonban, hogy Isten gyümölcsöt hoz benne, még jobb, mert egyes-egyedül az adomány gyümőlcsözése hála az adományért, ilyenkor pedig a szellem újraszülő hálájában asszony, ahol újraszüli Jézust Isten atyai szívébe. Sok jó adomány fogan meg a szüzességben, de nem születik újra Istenben asszonyi termékenységgel, hálaadó dicsérettel. Az ilyen adományok elenyésznek, és mind semmivé lesznek, úgyhogy az ember soha boldogabb, sem jobb nem lesz tőlük. Szüzessége ilyenkor nem használ neki semmit, mert túl szüzességén nem asszony, aki tele volna termékenységgel. Ebben van a baj. Ezért mondtam: "Jézus betért egy váraskába, s ott befogadta őt egy szűz, aki asszony volt." Így kell ennek lennie szükségképpen, amint azt elébetek tártam. Házastársak évente alig hoznak egynél több gyümölcsöt. Én azonban ezúttal fajta önösségéről legyen is szó, amely lemetsz abból a szabadságodból, hogy ebben a mostani pillanatban készen állj Isten parancsára s hogy egyedül őt egy másikfajtájára gondolok a házastársaknak: mindazokra, akik önösségükkel kötődnek az imához, a böjthöz, a virrasztáshoz és mindenfajta

külsődleges gyakorlathoz és önsanyargatáshoz. Bármilyen cselekedeted bármilyen kövesd a fényben, amellyel téged tettedben-egyébben vezérel, szabadon és minden pillanatban újra, mintha mással nem bírnál, másként nem akarnál, nem is tudnál – mindenfajta önösségedet és mindenfajta szándékos cselekedetedet, ami ebből a mindenkor új szabadságból lemetsz, nos mindezt én egy évnek nevezem, mert lelked eközben nem hoz gyümölcsöt anélkül, hogy művét, amelybe önösségeddel belefogtál, bevégezte volna, s nincs is bizalmad sem Istenhez, sem magadhoz, csak ha cselekedetedet, amelybe önösségeddel belefogtál, véghezvitted, másként nincs megnyugvásod. Ezért nem hozol gyümölcsöt, csak ha cselekedetedet elvégezted. Ezt tekintem én egy évnek, s a gyümölcs mégis csekélyke, mert cselekedetből született, önösségben, nem pedig szabadságban. Az ilyen embereket nevezem én "házasok"nak, mert kötődnek önösségükhöz. Az ilyenek kevés gyümölcsöt hoznak, és az is csak csekélyke, ahogy mondottam. Az olyan szűz, aki asszony, szabad, önösséghez nem kötődő, az Istenhez és önmagához mindenkoron egyformán közel van. Az ilyen sok gyümölcsöt hoz, s azok nagyok, nem kevesebbek és nem többek, mint maga Isten. Ez a szülés és az ilyen gyümölcs hozza létre ezt a szüzet, aki asszony, aki most már mindennap százszor vagy ezerszer vagy akár számtalanszor hoz gyümölcsöt, az ilyen szülni s gyümölcsöt hozni a legnemesebb alapból lesz képes, még jobban mondva: abból az alapból, amelyből az Atya is szüli örök igéjét, abból lesz ő termékeny együtt-szülő. Mert Jézus, az atyai szív fénye és visszfénye – miként Szent Pál mondja, hogy dics- és visszfénye az atyai szívnek erővel világít át az atyai szíven (vö. Zsid 1, 3) – , ez a Jézus egyesült vele s ő Jézussal, s a szűz fénylik és ragyog vele egyetlen Egyként s mint színtiszta fény az Atyai szívben. Több ízben is mondottam már, hogy van a lélekben egy erő, amely nem érint szellemi. Ebben az erőben Isten olyan zöldellően és olyan virágzóan van jelen mind a sok örömben és mind a sok dicsőségben, ahogyan van önmagában is. Ez az öröm annyira szívbeli és annyira felfoghatatlanul nagy, hogy senki azt szegről-végre elmondani nem tudja. Mert az örökkévaló Atya ebben az erőben úgy szüli szüntelen újra örökkévaló Fiát, hogy ez az erő az Atya Fiát és magát az Atyát is ugyanazon Fiúként szüli meg egyszerre az Atya osztatlan erejében. Bírna bár egy ember egy egész királysággal vagy akár a földnek valamennyi javával, ha ezt egyedül Istennek kedvéért odaadná, s lenne belőle a legszegényebbek egyike, aki valahol is él a földön, s hozna rá aztán Isten még annyi szenvedést, amennyit valaha is emberre kirótt, s szenvedné el mindezeket egészen haláláig, s akkor Isten engedné őt csak egyetlenegyszer, csak egyetlen pillantásra is úgy látni, ahogyan ő ebben az erőben van: annak az embernek olyan nagy lenne az öröme, hogy ahhoz még mind ez a szenvedés és mind ez a szegénység is kevés lenne. Sőt ha Isten ezek után soha nem is juttatná őt a mennyországba, akkor is túl nagy jutalmat kapott volna ő mindazért, amit valaha is elszenvedett, mert Isten ebben az erőben úgy van, mint az örök egy pillanatban. Ha a szellem mindenkor egy volna Istennel ebben az erőben, akkor az ember nem öregedne meg, mert az a pillanat, amelyben Isten az első embert teremtette, s az a pillanat, amelyben az utolsó ember kipusztulni fog, valamint az a pillanat, amelyben most itt beszélek, Istenben mind ugyanaz és nem más, mint egyetlen pillanat. És látjátok, ez az ember egy fényben lakik Istennel, ezért nincs benne sem szenvedés, sem egymásután, hanem csakis a mindig ugyanaz maradó örökkévalóság. Ez az ember valóban megszabadult minden csodálkozástól, s minden dolog lényege szerint lakozik benne. Ezért nem fogad be semmi újat sem a jövőbéli dolgokból, sem pedig valamiféle véletlentől, mert egyetlen pillanatban létezik, mindenkoron megújulva és szünet nélkül. Ilyen isteni magasság lakozik ebben az erőben.

Van még egy erő, testetlen az is, ő is a szellemből ered, a szellemben marad, és mindenestül szellemi. Ebben az erőben Isten izzóan és égően van jelen szüntelenül minden gazdagságával, minden édességével és boldogságával. Bizony, ebben az erőben olyan nagy öröm és olyan nagy, olyan megmérhetetlen boldogság lakozik, hogy senki azt szegről-végre elmondani vagy kinyilatkoztatni nem tudja. Azt mondom megint csak: ha volna egy olyan ember, aki értelmével az igazságnak megfelelően csak egy pillanatra is meglátná az ebben lakó örömet és boldogságot – annak minden, amit elszenvedhetne és amit Isten szenvedésül neki szánna, csekélység, sőt semmi sem volna – még tovább megyek: egyesegyedül öröm és élvezet volna. Ha igazán tudni akarod, hogy szenvedésed a tiéd-e vagy Istené, azt ebből láthatod meg: ha a magad kedvéért szenvedsz, történjék az bármilyen módon is, akkor ez a te szenvedésed fájdalmas és nehezen elviselhető. Ha viszont egyedül Istenért és Istennek kedvéért szenvedsz, akkor ez a te szenvedésed nem is fáj és nem is esik nehezedre, mert a terhet Isten hordja. Úgy igaz az: ha volna egy olyan ember, aki egyesegyedül Isten kedvéért akarna szenvedni, arra ráomolhatna akár valamennyi szenvedés, amit az emberek valaha is kiálltak s amit az egész világ összesen hátán hord, az neki nem volna fájdalmas és nem is esne nehezére, mert a terhet Isten hordaná. Ha nekem valaki egy fél mázsát rakna a nyakamba, egy másik pedig meg is tartaná a nyakamban, én akkor éppolyan szívesen vennék fel százszor annyit is, mert nem volna nehéz és nem volna fájdalmas sem. Hogy rövidre fogjam: szenvedjen az ember bárhogyan is, ha azt egyedül Istenért és Isten kedvéért szenvedi, akkor Isten könnyűvé és édessé teszi számára azt. Ezért mondtam az elején is, amikor prédikációnkat kezdtük: "Jézus betért egy váraskába, s ott befogadta őt egy szűz, aki aszszony volt." Miért? Így kellett lennie ennek szükségszerűen, hogy szűz is volt ő és hozzá asszony is. Beszéltem tehát nektek arról, hogy Jézust befogadták, de nem mondtam még meg nektek, hogy mi az a "váraska", azért most erről akarok beszélni. Valamikor azt mondtam, hogy van a lélekben egy erő, egyedül ez az erő szabad. Volt, hogy azt mondtam, ez a szellem pásztora, máskor azt mondtam, ez a szellem fénye, megint máskor pedig azt mondtam, ez egy szikrácska. Most viszont azt mondom: sem egyik, sem másik, és mégis Valami, ami magasztosabb ennél is, annál is, ahogy magasztosabb a földnél a menny. Ezért most egy nemesebb módon nevezem el, mint ahogy valaha is neveztem, noha ő ebből a nemességből és ebből a módból is csak gúnyt űz, és magasztosabb náluk is. Szabad minden névtől és mentes minden formától, teljesen mentes és szabad, ahogy mentes és szabad Isten önmagában. Annyira teljesen Egy és osztatlan, mint ahogy Egy és osztatlan Isten is, úgyhogy az ember semmilyen módon nem képes belelátni. Az az erő ugyanis, amelyről beszéltem, amelyben Isten jelen van zöldellően és virágzóan egész istenségében s a szellem Istenben – ugyanebben az erőben szüli az Atya egyszülött Fiát olyan valóságosan, mint önmagában, mert Isten ebben az erőben lakik valóságosan, s a Szellem az Atyával szüli ugyanazt az egyszülött Fiút és magát ugyanezen Fiúként, s ebben a fényben ő is ugyanez a Fiú és maga az igazság. Ha képesek volnátok az én szívemmel látni, akkor megértenétek, amit mondok, mert igaz az, s maga az igazság az, aki mondja. Most pedig figyeljetek jól! Ez a "váraska" a lélekben, amelyről beszélek s amelyre gondolok, annyira egy és osztatlan, annyira magasztosabb minden mértéknél, hogy az a nemes erő, amelyről beszéltem, nem méltó arra, hogy akár csak egyetlenegyszer, egyetlen pillantásra is bepillanthasson ebbe a váraskába, s az a másik erő is, amelyről beszéltem, hogy benne Isten ég és izzik minden gazdagságával és boldogságával, az sem mer oda bepillantani soha, annyira egy és osztatlan ez a váraska és annyira magasztosabb minden mértéknél és erőnél ez az egységes Egy, hogy soha erő, sem mérték, de még maga Isten sem képes oda bepillantani. Az élő Istenre s mindenre ami igaz: maga Isten sem fog belesni oda még csak egy pillanatra

sem, s nem is lesett be oda még soha, amennyiben személyeinek mértékében és tulajdonságában létezik. Ez könnyen belátható, mert az egységes Egy mérték és tulajdonság nélkül való. Ezért pedig: ha Isten oda valaha is be akar látni, akkor azért oda kell adnia összes isteni nevét és személyeinek tulajdonságait, kint kell hagynia bizony mindent, ha valaha is be akar oda pillantani. Sokkal inkább: amennyire Isten osztatlan Egy, minden mérték és tulajdonság nélkül való, annyiban nem Atya, nem is Fiú, nem is Szentlélek ebben az értelemben, s mégis Valami, ami nem is ez és nem is az. Meglássátok: amennyire Isten egy és oszthatatlan, annyira jut be ebbe az Egybe, amit én a lélek váraskájának nevezek, s másképp nem jut be oda semmilyen módon sem, hanem csak így jut be oda, és csak így lehet benne. A lélek ebben a részében azonos Istennel, egyébként nem. Amit itt mondtam nektek, az igaz, ezért az igazságot teszem meg tanúnak, és lelkemet adom zálogul. Segítsen bennünket az Isten, hogy ilyen "váraska" legyünk, ahová Jézus betér, befogadtatik és örökkön bennünk is marad akképp, ahogyan mondottam. Ámen. 3. PRÉDIKÁCIÓ OMNE DATUM OPTIMUM ET OMNE DONUM PERFECTUM DESURSUM EST. JACOBI. (JAK 1, 17)

Szent Jakab apostol ezeket mondja levelében: "Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától." Figyeljetek hát ide! Tudnotok kell: az olyan emberek, akik átadták magukat Istennek, s minden igyekezetükkel egyedül az ő akaratát nézik, az ilyen embereknek Isten adhat bármit, az a legjobb, mint ahogy Isten él, úgy legyél biztos abban, hogy szükségszerűen a legjobb, s hogy más mód, amely jobb volna, nem létezhetne. Alakulna bár úgy, hogy valami más mégis jobbnak látsszék, számodra az akkor sem volna olyan jó, mert Isten éppen ezt a módot akarja, és nem másikat, s ennek a módnak számodra szükségszerűen a legjobb módnak kell lennie. Legyen pedig akár betegség, akár szegénység, akár éhezés, akár szomjúhozás vagy bármi is, amit Isten rád ró vagy nem ró rád, amit Isten neked ad vagy nem ad, neked mindaz a legjobb, legyen akár úgy, hogy nincs benned egyik sem – sem áhítat, sem bensőségesség, s legyen vagy ne legyen bármid is, csak arra ügyelj, hogy mindenekben Isten dicsőségét tartsd szem előtt, s akkor aztán művelhet veled akármit is, az a legjobb. Azt mondhatod erre esetleg: honnan tudom, hogy valami Isten akarata-e vagy sem? Tudjátok meg: ha nem Isten akarata volna, akkor nem is volna. Nem jut ki neked sem betegség, sem más, ha Isten nem akarja. S mivel pedig ekképp tudod, hogy Isten akarata, annyi gyönyörűséget és megbékélést kellene lelned benne, hogy semmi szenvedést szenvedésnek ne tekinthess, sőt még ha a kínok legkínzóbb kínja jutna is rád, s te ettől csak valami szenvedést vagy kínt éreznél is, az még mindig teljesen fonák valami volna, mert úgy kell azt fogadnod Istentől, mint a legjobbat, hisz szükségszerűen javadra kell lennie annak. Mert Isten léte mindenével azon van, hogy a javadat szolgálja. Ezért kell így akarnom nekem is, s nem létezhet semmi, ami kedvesebb volna nekem. Ha minden igyekezetemmel azt szeretném, hogy tetsszek valakinek, s biztosan tudnám, hogy ennek a valakinek jobban tetszenék szürke ruhában, mint bármilyen másban, még olyan pompásban is – nem volna akkor kétség afelől,

hogy ez a ruha jobban tetszene és kedvesebb lenne nekem bármilyen másiknál, még olyan pompásnál is. Ha pedig mindenkinek tetszeni akarnék: amiről tudnám, hogy valaki szereti – legyen az szó vagy tett – , azt tenném és semmi mást! Úgy, most pedig vizsgáljátok meg a saját lelketeket, hogy ti hogyan álltok a szeretet dolgában! Ha szeretnétek Istent, akkor semmi sem lehetne gyönyörűségesebb számotokra, mint ami neki a leginkább tetsző, s hogy akarata rajtunk beteljesüljön. Látsszék bár a kín vagy a nyűg bármilyen nehéznek is, ha nem találsz benne éppen olyan nagy élvezetet, akkor nincs rendjén a dolog. Gyakran szoktam mondani, s úgy igaz: mindennap hívjuk és kiáltjuk a Miatyánkban: "Legyen meg a te akaratod, Uram!" (Mt 6, 10). Aztán pedig, mikor meglett az akarata, haragra akarunk gerjedni, s nem is elégít ki minket az ő akarata. Pedig tegyen ő bármit is, annak tetszenie kellene nekünk mindenekfölött. Akik ekképp mint a legjobbat fogadják el, azok mindenben megőrzik a legtökéletesebb nyugalmat. Benneteket pedig elfog olykor a kísértés, s azt mondjátok: "Jaj, történt volna csak máshogyan, akkor jobb lett volna", vagy pedig: "Ha nem így történik, akkor talán jobb lett volna." Amíg így érzed, sohasem fogsz megbékélni. Úgy kell azt fogadnod, mint a legeslegjobbat. Ez az első értelme Szent Jakab szavainak. Van még egy másik értelme is, most azt gondoljátok át serényen! Azt mondja Szent Jakab: "Minden adomány." Csak ami mindennél jobb és mindennél fenségesebb, az csak a tulajdonképpeni és a legszorosabb értelemben vett adomány. Semmit nem ad Isten olyan szívesen, mint nagy adományokat. Azt mondtam egyszer ugyanitt, hogy Isten szinte szívesebben bocsátja meg a nagy bűnöket, mint a kicsiket. S minél nagyobbak, annál szívesebben és hamarabb bocsátja meg őket. És ugyanígy van ez a kegyelemmel, az adománnyal és az erénnyel is: minél nagyobbak, annál szívesebben adja őket, mert természete mindenestül azon van, hogy nagy dolgokat adjon. Ezért pedig a dolgok minél becsesebbek, annál több van belőlük. A legnemesebb teremtmények az angyalok, teljesen szellemiek, nem tapad hozzájuk semmi testiség, s belőlük van a legtöbb, többen vannak, mint valamennyi testi dolog összesen. A nagy dolgoknak igazában "adomány" a nevük s legsajátabb és legbensőbb tulajdonai Istennek. Azt mondottam valamikor: ami voltaképpeni értelme szerint szavakkal elmondható, annak belülről kell jönnie s a belső formán át kell kijutnia, nem kívülről hatolnia be, hanem belülről kell jönnie. Az ilyen igazában a lélek legbensejében lakozik. Ott minden dolog jelen van, bensődben él és keres, bensődben jut neki a legjobb s legmagasabb hely. Miért nem veszel mindebből semmit sem észre? Mert nem vagy otthon lelkedben. Minél nemesebb valami, annál általánosabb is. Érzékeim az állatokkal közösek, életem pedig a fákkal is. A lét még bensőbb sajátom, minden teremtménnyel közös bennem. Az ég átfogóbb mindennél, ami alatta van, ezért nemesebb is náluk. Minél nemesebbek a dolgok, annál átfogóbbak és általánosabbak is. A szeretet azért nemes, mert mindent átölel. Nehéznek látszik, amit a mi Urunk parancsolt nekünk: hogy felebarátunkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat (Mk 12, 31; Mt 22, 39). Bárdolatlan elméjű emberek azt szokták mondadani, ezt így kell érteni: az embernek felebarátait ugyanannak a jónak mértékében kell szeretnie, amelyért az ember szereti magát is. Nem, nem így van ez. Ugyanúgy kell szeretni őket is, mint magunkat, az pedig nem nehéz. Ha igazán meggondoljátok, a szeretet inkább jutalom, mint parancsolat. A parancs nehéznek látszik, a jutalom viszont kívánatos. Aki úgy szereti Istent, ahogyan szeretnie kell és ahogyan kénytelen is szeretni őt, akár akarja, akár ne s úgy, ahogyan valamennyi teremtmény szereti, annak felebarátját is úgy kell szeretnie, mint önmagát, s úgy kell örülnie az ő örömének, mint a sajátjának, s kell az ő dicsőségére törekednie, mint a sajátjára, s az idegent úgy kell szeretnie,

mint rokonát. Ekképp aztán az embernek mindenkoron része lesz mind örömben, mind dicsőségben, mind pedig kedvezményben, mintha csak a mennyországban volna, s többször lesz alkalma örülni, mintha csak saját java okozna néki örömet. S bizony megtudjátok: ha boldogabbá tesz a magad dicsősége, mint a másé, az nem igazságos. Tudd meg: bármikor is a magadét keresed, Istent mindaddig nem találod meg soha, mert nem egyedül Isten az, amit keresel. Te Isten segítségével keresel valamit, s pontosan úgy jársz el, mintha Istenből gyertyát csinálnál, hogy vele keresd meg azt a valamit, s mikor aztán az ember megtalálja, amit keresett, akkor a gyertyát sutba hajítja. Éppen így jársz el te is: keressél Istennel bármit is, semmi az, legyen akármi is – haszon vagy jutalom, bensőségesség vagy bármi; Semmit keresel, ezért találni is Semmit találsz. Hogy Semmit lelsz, annak az az oka, hogy keresni is Semmit keresel. Minden teremtmény a merő Semmivel egyenlő. Nem azt mondom, hogy csekélyek volnának, vagy hogy egyáltalán valamik is, a merő Semmi egytől egyig mind. Aminek nincs léte, az semmi. Márpedig egyetlen teremtmény sem bír léttel, mert létük Isten jelenlétén múlik. Ha Isten csak egy pillanatra is elfordulna a teremtményektől, semmivé lennének. Azt mondtam valamikor többek között, és úgy igaz: adná bár hozzá valaki az egész világot Istenhez, annak nem lenne többje, mintha egyes-egyedül Isten volna birtokában. Isten nélkül egyetlen teremtménynek sincs több léte, mint amennyi egy szúnyognak lenne Isten nélkül, éppen annyi – nem kevesebb, és nem is több. Most pedig figyeljetek igaz szavamra! Ha valaki ember ezer márka aranyat adna, hogy azon templomokat és kolostorokat építtessenek, az nagy dolog volna. Mégis sokkal többet adott volna az, aki az ezer márkát semmibe tudná venni, ez az ember sokkal többet tett volna, mint az a másik. Mikor Isten a teremtményeket megalkotta, annyira parányiak és szűkek voltak, hogy nem tudott bennük megmoccanni sem. A lelket azonban annyira hasonlóra és hasonmásra teremtette, hogy oda tudja magát adni neki, mert ha bármi mást adna neki, azt a lélek semmibe venné. Istennek annyira teljesen oda kell adnia magát nekem, mint amennyire ő magának tulajdona, vagy pedig semmi sem lesz részem és semmi sem lesz kedvem szerint. Aki ennyire teljesen be akarja őt fogadni, annak teljesen föl is kell adnia magát, s teljesen üressé kell válnia, az ilyen ember Istentől megkap mindent, amije Istennek van, annyira sajátjaként, mint amennyire sajátja Istennek, Miasszonyunknak és mindenkinek, aki a mennyországban lakik: az ilyeneknek éppolyan sajátja lesz. Akik enynyire egyformán kiürültek és föladták magukat, azok ugyanannyit fognak kapni is, nem kevesebbet. Most pedig tekintsük harmadik részét az Írásból vett szavainknak: "a világosság Atyjától". Arról a szóról, hogy "Atya", a fiúság jut az ember eszébe, az a szó, hogy "Atya", színtiszta szülést jelent, s egyenlő azzal, hogy mindeneknek élete. Az Atya az örök megismerésben szüli Fiát, s egészen úgy szüli az Atya Fiát a lélekben is, mint saját természetében, s a léleknek sajátjaként szüli, s léte mindenével azon van, hogy megszülje Fiát a lélekben, legyen az neki akár öröm, akár szenvedés. Egyszer arról kérdeztek, hogy mit csinál az Atya a mennyben. Akkor azt feleltem: szüli az ő Fiát, s ez a cselekvés olyannyira gyönyörűségére van s olyannyira tetsző neki, hogy sohasem tesz mást, csak szüli egyre Fiát, s ők ketten sarjasztják virágba a Szentlelket. Ahol az Atya bennem megszüli Fiát, ott én is ugyanaz a Fiú vagyok, nem más, különbözőek vagyunk ugyan ember voltunkban, ott azonban ugyanaz a Fiú vagyok és nem más. "Ha gyermekei vagyunk, akkor igaz örökösei is" (Róm 8, 17). Aki igazán megismeri az igazságot, az jól tudja, hogy ez a szó: "Atya", színtiszta szülést és azt hordozza magában: "Fiúval-bírni". Ezért vagyunk ebben a tekintetben mi is Fiúk, s vagyunk ugyanaz a Fiú.

Most pedig figyeljetek még ezekre a szavakra: "felülről szállnak alá". Nemrégen mondtam nektek: aki fölülről akar kapni valamit, annak szükségszerűen alul kell lennie, igazi alázatban. S megtudjátok: bizony, aki nincs egészen alul, annak nem is lesz része semmiben, az nem is kap semmit, legyen az a valami mégoly csekély is. Ha valamilyen módon is magadat vagy valaki mást tartottál szem előtt, akkor nem vagy alul és nem fogadsz be semmit sem, ha viszont egészen alul vagy, akkor teljesen és tökéletesen fogsz befogadni. Istennek természete, hogy adjon, s léte azon van, hogy adjon nekünk, ha alul vagyunk. Ha viszont nem vagyunk alul és nem fogadunk be semmit, akkor erőszakot teszünk rajta, és megöljük őt. Ha pedig rajta nem tehetünk, akkor teszünk magunkon és azon, ami minket érint. Ha azt akarod, hogy mindent odaadj neki, mint olyat, ami az övé, ügyelj rá, hogy igazi alázatban alacsonyodj le Isten előtt, s Istent szívedben és tudásodban fölemeld. "Isten, a mi Urunk elküldte Fiát a világba" (Gal 4, 4). Azt mondtam valamikor ugyanitt: Isten az idők beteljesedésekor küldte el Fiát a lélekhez, mikor a lélek már túljutott minden időn. Ha a lélek időtől és tértől független, akkor az Atya elküldi Fiát a lélekbe. És ezt jelenti az ige: "Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától." Segítsen bennünket a világosság Atyja, hogy készek legyünk a legjobb adomány befogadására. Ámen. 4. PRÉDIKÁCIÓ QUASI STELLA MATUTINA IN MEDIO NEBULAE ET QUASI LUNA PLENA IN DIEBUS SUIS LUCET ET QUASI SOL REFULGENS, SIC ISTE REFULSTT IN TEMPLO DEI. ECCLI. (SIR 50, 6/7)

"Mint a hajnali csillag a fellegek között, mint a telihold az ő napjaiban, mint Isten temploma fölött a ragyogó nap, úgy világított emez az Isten templomában." Tekintsük az utolsó szavakat: "Isten temploma" Mi az, hogy "Isten", és mi az, hogy "Isten temploma"? Összejött egyszer huszonnégy tudós mester, hogy megtanácskozza, mi is Isten. Összejöttek a megbeszélt időben, és mindegyikük elmondta a magáét, kettőt-hármat ragadok most ki mindebből. Egyikük azt mondta: "Isten olyan valami, amihez képest minden változó és időbeli dolog semmi, és minden, ami léttel bír, vele szemben parány." A második azt mondta: "Isten olyan valami, ami szükségszerűen fölötte van a létnek, aminek magában nincsen szüksége senkire, s amire mégis mindennek szüksége van." A harmadik azt mondta: "Isten olyan értelem, amely egyesegyedül önmagának megismerésében él." Az első és az utolsó állítástól most eltekintek, s a másodikról beszélek: arról, hogy Isten olyan valami, ami a létnek szükségszerűen fölötte kell hogy legyen. Aminek léte van, ideje vagy helye, az nem érintkezik Istennel, ő fölötte áll annak. Benne ugyan benne van minden teremtményben, amennyiben azok léttel bírnak, és mégis fölöttük van. Éppen azáltal, ami ő minden teremtményben, van mégis fölöttük, ami a számos dologban Egy, annak szükségszerűen fölötte kell lennie a dolgoknak. Néhány mester úgy vélte, hogy a lélek csak a szívben van. De nem úgy van az, és ebben sok mester tévedett. A lélek egészen és osztatlan teljességgel benne van a lábban, és teljességgel benne van a szemben és minden tagunkban. Ha egy bizonyos rész időt veszek, az nem lesz sem a mai nap, sem a tegnapi. Ha viszont a mostani pillanatot veszem, az minden időt magába foglal. Az a pillanat, amelyikben Isten a világot teremtette, ugyanolyan közel van ehhez az időhöz, mint az a pillanat, amelyikben most

beszélek, s az ítélet napja ugyanolyan közel van ehhez a pillanathoz, mint az a nap, amelyik tegnap volt. Azt mondja egy mester: Isten olyan valami, ami osztatlanul és egymagában működik örökké, aminek senkire, de még csak egy szerszámra sincsen szüksége s ami megmarad önmagában, aminek nincs szüksége semmire, de amire mindennek szüksége van s amihez mint végső céljához törekszik minden dolog. Ennek a végcélnak nincs meghatározott mértéke, túlnő minden mértéken, terjed és terebélyesedik egyre. Szent Bernát mondja: az, ahogy Istent szeretjük, a mérték nélküli mérték. Egy orvosnak, aki meg akarja gyógyítani a betegét, nincsen mértéke a gyógyításra, arra, hogy mennyire gyógyítsa meg a betegét, van ugyan mértéke arra, hogy mivel gyógyítsa meg a betegét, az azonban, hogy mennyire akarja meggyógyítani, mérték nélkül való, annyira, amennyira csak tudja. Hogy mennyire szeressük Istent, arra nincs mérték, annyira, amennyire csak tudjuk, vagyis mértéktelenül. Minden dolog létében hat, egyetlen dolog sem tud létén túl hatni. A tűz nem hathat sehol máshol, mint a fában. Isten a lét fölött hat, a tágasságban, ahol mozogni tud, a nemlétben hat. Mielőtt lett volna lét, azelőtt hatott Isten, létet hatott, mikor még nem volt lét. Bárdolatlan mesterek azt mondják, Isten a színtiszta lét, Isten olyan magasan fölötte van a létnek, mint amennyire a legfelső angyal fölötte van egy szúnyognak. Ha Istent létnek nevezném, ugyanúgy téveset állítanék, mintha a napot akarnám sápadtnak vagy feketének nevezni. Isten nem is ez és nem is az. Egy mester pedig azt mondja: aki azt hiszi, hogy megismerte Istent, s eközben meg is ismerne valamit, az nem ismerte meg Istent. Ha viszont én azt mondtam, hogy Isten nem lét, és fölötte van a létnek, akkor nem megtagadtam tőle a létet, hanem sokkal inkább fölemeltem benne. Ha a rezet az aranyban tekintem, akkor benne is van, és emelkedettebb mértékben is van benne, mint ahogyan önmagában van. Szent Ágoston mondja: Isten bölcs bölcsesség nélkül, jó jóság nélkül, erős erő nélkül. A kis mesterek azt tanítják az iskolában, hogy minden lény a létezés tíz mértékébe van elosztva, s ezeket Istentől mindet megtagadják. Istent a létezésnek ezen mértékei közül egy sem érinti, de nem is hiányzik belőle egy sem. Az első, amely a legtöbb léttel bír, amelyben minden dolog létet nyer, a szubsztancia, az utolsó pedig, amely a legkevesebb létet tartalmazza, a reláció, s ez Istenben egyforma a legmagasabbal, azzal, ami a legtöbb léttel bír, egyforma ősképük van Istenben. Istenben minden dolog ősképe egyforma, de az ősképek különforma dolgok ősképei. A legmagasabb angyalnak meg a léleknek meg a szúnyognak mind egyforma ősképük van Istenben. Isten nem lét és nem is jóság. A jóság kötődik a léthez, és nem is ér tovább, mint a lét, mert ha nem volna lét, nem volna jóság sem, a lét pedig még a jóságnál is tisztább. Isten nem jó, nem is jobb, és nem is a legjobb. Aki azt mondaná, hogy Isten jó, az éppúgy igazságtalan volna hozzá, mintha a napot nevezné feketének. Másfelől pedig maga Isten mondja: "Senki sem jó, csakis Isten egyedül." Mi jó? Jó az, ami közössé teszi magát. Azt nevezzük jó embernek, aki közös és hasznos. Ezért mondja egy pogány mester: a remete nem jó és nem is rossz ebben az értelemben, mert nem teszi magát közössé és nem is hasznos. A legjobban Isten teszi magát közössé. Egyetlen dolog sem a sajátját teszi közössé, mert egyetlen teremtmény sem a maga erejéből van. Adjanak bármit is, azt mind mástól kapták. Nem is magukat adják. A nap odaadja fényét, és mégis megmarad a maga helyén, a tűz odaadja hevét, és mégis tűz marad, Isten azonban a magáét teszi közössé, mert ő a maga erejéből az, ami, s minden adományában, amit ad, minden alkalommal legelőször is magát adja oda. Odaadja magát Istenként, úgy, ahogyan Isten, valamennyi adományában, már amennyiben ez attól, aki őt be akarja fogadni, függ. Szent Jakab mondja: Minden jó adomány fölülről van, a világosság Atyjától." (Jak 1, 7)

Ha Istent a létben tekintjük, akkor előudvarában tekintjük őt, mert a lét előudvar neki, ahol lakik. De hol van templomában, ahol ragyog szentségesen? Az értelem az, amely Isten temploma. Isten sehol sincs inkább otthon, mint templomában, az értelemben, miként az a másik mester mondta: Isten olyan értelem, amely egyesegyedül önmagának megismerésében él, egyedül időzvén ott, ahol soha semmi nem érintette őt, mert itt van Isten egyedül, a maga csöndjében. Isten magának megismerésében magát ismeri meg önmagában. Most pedig nézzük a megismerést úgy, ahogyan a lélekben van, amely rendelkezik egy csöppnyi értelemmel, egy "szikrácskával", egy "ággal". A léleknek vannak erői, amelyek a testben hatnak. Az egyik ilyen erő, amelynek a segítségével az ember emészt, ez inkább éjjel hat, mint nappal, ennek erejével gyarapszik és növekedik az ember. Van továbbá egy ereje a léleknek a szemben, ennek révén lesz a szem annyira érzékeny és kifinomult, hogy a dolgokat nem a maguk durva voltában, ahogy magukban léteznek, fogadja be; először meg kell őket szűrni és át kell finomítani őket a levegőben és a fényben, ez azért lehetséges, mert a szemnek segítségére van a lélek. Van egy harmadik erő a lélekben, ezzel gondolkozik. Ez az erő olyan dolgokat képzel el magában, amelyek nincsenek jelen, miáltal éppolyan jól felismerem őket, mintha a szememmel látnám, sőt még jobban is – egy rózsát nagyon jól el tudok képzelni télen is – , s ezzel az erővel hat a lélek a nemlétben, ígykövetve Istent, aki a nemlétben hat. Egy pogány mester mondja: az a lélek, amelyik szereti Istent, a jóság leple alatt fogadja be őt – ez ideig még minden szó, amit idéztünk, pogány mesteré volt, akik csak a természet fényében ismerték meg, amit megismertek, még nem jutottam el a szent mesterek szavaihoz, akik egy sokkal magasabb rendű fényben ismertek meg – , azt mondja tehát ez a mester: az a lélek, amelyik szereti Istent, a jóság leple alatt fogadja be őt. Az értelem azonban fölemeli Istenről a jóság leplét, és mezítelenül tekinti őt, kivetkőztetve jóságból, létből és minden nevéből. Azt mondtam az iskolában, hogy az értelem nemesebb, mint az akarat, s mégis mindkettő ugyanabba a fénybe tartozik. Azt mondta erre egy mester egy másik iskolában, hogy az akarat nemesebb, mint az értelem, mert az akarat úgy tekinti a dolgokat, ahogy magukban vannak, az értelem azonban úgy tekinti a dolgokat, ahogyan őbenne vannak. Ez igaz. Az a szem, amelyik magában van, nemesebb annál, amelyik a falra van odafestve. Én mégis azt mondom, hogy az értelem nemesebb, mint az akarat. Az akarat Istent a jóság ruhájában tekinti. Az értelem mezítelenül tekinti Istent, kivetkőztetve jóságból és létből. A jóság ruha, amely alatt Isten rejtőzik, s az akarat Istent a jóságnak ebben a ruhájában tekinti. Ha Istenen nem volna jóság, akkor akaratom nem akarná őt. Ha valaki föl akarna öltöztetni egy királyt királlyá választásának napján, s szürke ruhákat adna rá, az nem öltöztetné őt megfelelően. Nem attól vagyok én boldog, hogy Isten jó. Nem akarok soha arra vágyni, hogy Isten jóságával tegyen boldoggá, mert Isten erre nem is lenne képes. Boldog egyes-egyedül attól vagyok, hogy Isten értelemmel bír, s én ezt fölismerem. Azt mondja egy mester: Isten értelme az, amihez az angyal léte egészében kötődik. Azt szokták kérdezni, hol van igazában a kép létének helye: a tükörben, vagy abban, ahonnan kiindul? Inkább abban, ahonnan kiindul. A kép bennem van, tőlem és hozzám. Mindaddig, amíg a tükör arcommal pontosan szemben van, benne van a képem, ha a tükör felborulna, a kép megszűnne létezni. Az angyal léte attól függ, hogy az isteni értelem, amelyben megismeri magát, jelen van-e számára. "Mint hajnali csillag a felhők közepében." Most arra a szócskára irányítom figyelmemet, hogy "quasi", ami annyit jelent: "mint", ezt a szót a gyerekek az iskolában úgy nevezik: mellékszó. Ez az, amire én minden prédikációmban törekedtem. A legsajátabb, amit az ember Istenről

mondhat, az, hogy "szó" és hogy "igazság". Isten magát "szó"-nak nevezte. Szent János mondja: "Kezdetben volt a Szó" (Jn 1, 1), és ezzel kifejezi azt is, hogy az embernek mellékszónak kell lennie e mellett a Szó mellett. Miként a ,,szabad csillag", amelynek alapján a ,,szabad nap" el van nevezve, a Vénusz: ennek is több neve van. Ha a nap előtt jár s korábban jő fel az égre, mint a nap, akkor "hajnalcsillag" a neve, ha viszont követi a napot, úgy, hogy a nap előbb megy le, akkor "esthajnalcsillag"; néha fölötte halad a napnak, néha alatta. Ő az, aki minden csillagnál előbb, állandóan egyforma közel van a naphoz, sohasem távolodik tőle vagy közeledik hozzá, s ezzel láttatja, hogy az olyan ember számára, aki ezt el akarja érni, Istennek mindenkoron közel és jelen kell lennie, olyannyira, hogy semmi se tudja eltávolítani Istentől, sem szerencse, sem balszerencse, sem bármilyen teremtmény. Azt mondja továbbá az Írás: "Mint egy telihold az ő napjaiban." A Hold bír uralommal minden nedves természeten. Soha sincs olyan közel a Naphoz, mint amikor kikerekedett, s mikor fényét közvetlenül a Naptól kapja. Abból azonban, hogy minden más csillagnál közelebb van a Földhöz, két hátránya származik: hogy sápadt és foltos, meg hogy elveszíti a fényét. Sohasem olyan erős, mint amikor a legtávolabb van a Földtől, ilyenkor veti ki a legmesszebb a tengert; minél inkább van fogyóban, annál kevésbé tudja kivetni. Minél magasabbra emelkedett a lélek a földi dolgok fölé, annál erősebb. Aki nem ismerne meg semmi mást, mint a teremtményeket, annak egyetlen prédikációt sem kellene eszébe idéznie, mert valamennyi teremtmény telve van Istennel, és egy-egy könyv valamennyi teremtmény. Az az ember, aki szeretne eljutni oda, amiről az előbb beszéltem – ezt célozza az egész prédikáció – , annak olyannak kell lennie, mint egy hajnalcsillagnak: mindig jelen Isten színe előtt, mindig mellette s mindig egyformán közel hozzá, és fölülemel-kedve minden földi dolgon, s "mellékszóként" a "Szó" mellett. Van egy kiejtett Szó: az angyal, az ember és minden teremtmény. Van egy másik, elgondolt és kiejtett Szó, ez teszi lehetségessé, hogy elképzeljek valamit. Van azonban még egy másik Szó is, amely sem ki nem mondott, sem el nem gondolt, amely sohasem ejtődik ki, sokkal inkább megmarad örökké abban, aki mondja. Ez a Szó az Atyában van, ő mondja szüntelenül a fogantatásban s benne maradóan. Az értelem állandóan befelé hat. Minél kifinomultabb és minél szellemibb valami, annál erősebben befelé hat, minél erősebb és kifinomultabb az értelem, annál inkább egyesül és lesz egy vele az, amit megismer. Nem így van ez a testi dolgokkal: azok minél erősebbek, annál inkább kifelé hatnak. Isten boldogsága azonban az értelem befeléhatásában rejlik, aminek során a "Szó" belül marad. Ott kell a léleknek "mellékszó"-nak lennie s Istennel egy műben működnie, hogy boldogságot meríthessen az önmagában lebegő megismerésből: ugyanabból, ahol Isten lakozik. Hogy mindenkoron ilyen mellékszavak lehessünk a Szó mellett, abban segítsen minket az Atya, ez a Szó és a Szentlélek. Ámen. 5. PRÉDIKÁCIÓ IN DIEBUS SUIS PLACUIT DEO ET INVENTUS EST IUSTUS. ECCLI. (SIR 44, 16/17)

A szavak, amiket latinul mondtam, az episztolában állnak, olyan emberre lehet mondani őket, aki szent hitű, s lefordítva így hangzanak: "Igaznak találta őt belül, tetszett az Istennek az ő napjaiban." Igazságosságot talált belül az Úr. Inkább van testem a lelkemben, semmint lelkem volna testemben. Testem és lelkem inkább vannak Istenben, semmint önmagukban, az igazságosság viszont: minden dolgok oka az igazságban. Amint Szent Ágoston mondja: Isten

közelebb van a lélekhez, mint a lélek önmagához. Az Isten és a lélek közötti közelség nem ismer különbséget, a legkevésbé sem. Ugyanaz a megismerés, amelyben Isten magát megismeri, a megismerése minden különvált szellemnek is, s nem másik. A lélek létét közvetlenül Istentől kapja, ezért van Isten közelebb a lélekhez, mint emez önmagához, ezért van jelen Isten a lélek mélyén egész istenségével. Azt kérdezi mármost egy mester, hogy vajon az isteni fény éppolyan tisztán árad-e be a lélek erőibe, mint ahogy a lélek létében benne van, hiszen a lélek létét közvetlenül Istentől kapja, az erők pedig közvetlenül a lélek létéből áradnak. Az Isteni fény túl nemes ahhoz, hogy az erőkkel valamilyen közösségre léphetne, mert minden, ami érint vagy érintődik, attól Isten távol van s annak Isten idegen. Mivel pedig az erők érintődnek és érintenek, elveszítik szüzességüket. Az isteni fény nem világíthat beléjük, de gyakorlással és megtisztulással fogékonnyá válhatnak. Erről mondja egy másik mester, hogy az erők kapnak egy bizonyos fényt, amelyik hasonlít a belső fényre. Hasonlit ugyan a belső fényre, de nem a belső fény. Erről a fényről pedig benyomás marad bennük, aminek révén fogékonyak lesznek a belső fényre. Egy másik mester azt mondja, hogy minden olyan ereje a léleknek, amely a testben hat, a testtel együtt meg is hal, kivéve a megismerést és az akaratot, egyedül ők ketten maradnak meg a lélekben. Azok az erők, amelyek a testben hatnak, meghalni ugyan meghalnak, de azért gyökerükben fennállnak továbbra is. Szent Fülöp mondja: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk" (Jn 14, 8). Az Atyához pedig senki sem juthat el máshogyan, csakis a Fiún át (Jn 14, 6). Aki látja az Atyát, az látja a Fiút is (Jn 14, 9), s a Szentlélek kettejük szeretete. A lélek magában annyira osztatlan, hogy egyszerre mindig csak egy képet képes meglátni. Ha a kő képét látja, akkor nem látja az angyal képét, s ha az angyal képét látja, akkor másikat ugyanabban az időben nem lát, azt a képet azonban, amelyiket éppen látja, szeretnie is kell jelenlevőségében. Ha ezer angyalt látna meg, az ugyanannyi volna, mint két angyal, s mégsem láthatna többet, csupán egyetlenegy angyalt. Így kell az embernek is Eggyé fognia össze magát bensejében. Szent Pál mondja: "Ha megszabadítottak benneteket bűneitek alól, akkor szolgáivá lettetek Istennek" (Róm 6, 22). Az egyszülött Fiú megszabadított bennünket bűneinktől. A mi Urunk azonban sokkal találóbban mondja, mint Szent Pál: "Nem nevezlek benneteket szolgának, hanem sokkal inkább nevezlek benneteket barátaimnak" "A szolga nem ismeri az ura akaratát", a barát azonban tud mindarról, amiről barátja is tud. "Atyámtól amit hallottam, azt mind tudtul adtam nektek" (Jn 15, 15), és amit az én Atyám tud, azt mind tudom én is, és amit én tudok, azt mind tudjátok ti is, mert az én szellemem és az Atyámé egy. Az olyan ember pedig, aki tudja mindazt, amit Isten tud, az Isten-tudó ember. Ez az ember saját voltában, saját igazságában és saját jelenlétében fogja fel Istent, az ilyen embernek ugyancsak jól áll az ügye. Az olyan ember viszont, aki a belső dolgokból mihez sincs hozzászokva, az nem tudja, mi is Isten. Mint az olyan ember, akinek a bora ott áll a pincéjében, de nem ivott és nem kóstolt belőle semennyit sem, és nem tudja, jó-e. Így fest a dolog azokkal az emberekkel is, akik tudatlanságban élnek, nem tudják, hogy Isten mi, és mégis azt hiszik és képzelik, hogy élnek. Az ilyen tudás nem Istentől ered. Színtiszta, világos tudással kell rendelkeznie az embernek az isteni igazságról. Az olyan ember számára, akit cselekedeteiben igaz szándék vezet, szándékának kezdete Isten, szándékának véghezvitele is Isten s a színtiszta isteni természet, s torkollni is az isteni természetbe, magába Istenbe torkollik. Azt mondja mármost egy mester, hogy nincs oly ember, ki annyira balga volna, hogy ne vágyna bölcsességre. De miért nem leszünk bölcsek? Sok mindenen múlik ez. A legfontosabb, hogy az embernek túl kell jutnia minden dolgon és minden dolog okán is, s ez aztán kezdi kedvét szegni az embernek. Emiatt pedig megmarad korlátozottságában. Attól,

hogy gazdag ember vagyok, nem vagyok mindjárt bölcs is, de ha a bölcsesség lényege és természete belém pecsételődött, s én magam vagyok a bölcsesség, akkor már bölcs ember vagyok. Azt mondtam valamikor egy kolostorban: a lélek tulajdonképpeni képe az, amelyikbe nem kerül be és ahonnan nem is jut ki más kép, csak ami Isten maga. Két szeme van a léleknek, egy belső és egy külső. A lélek belső szeme az, amelyik a létbe lát, s amelyik létét egészen közvetlenül Istentől kapja: ez az ő tulajdon műve. Külső szeme a léleknek az, amelyik a teremtmények felé fordul s kép és erő módjára észleli őket. Az olyan ember azonban, aki magába megtér, úgyhogy megismeri Istent tulajdon ízében és tulajdon mélyében – az ilyen ember megszabadul minden teremtett dologtól, s bezáródik magába, az igazság igazi lakatja alá. Miként egykoron mondottam, hogy a mi Urunk Húsvét napján zárt ajtók mögött jött el tanítványaihoz; így van ez az olyan emberrel is, aki megszabadult minden idegentől és minden teremtettől: az ilyen emberbe Isten nem eljön, hanem benne is van már lényege szerint. "Tetszett Istennek az ő napjaiban." Ha azt mondjuk, "napjaiban", nemcsak egy napról van szó: a lélek napjáról is és Isten napjáról is. Azok a napok, amelyek hat vagy hét napja múltak el és azok, amelyek hatezer évvel ezelőtt voltak, éppolyan közel vannak a mai naphoz, mint a tegnapi nap. Miért? Mert itt az idő egyetlen jelen pillanatba foglalódik bele. Azáltal, hogy az ég pályán halad, első körbeérése adja az ég napját. Ebben zajlik le egyetlen pillanat alatt a lélek napja, s ennek természetes fényében, amelyben minden dolog benne van, benne van egy egész nap: itt nappal és éjjel egyek. Isten napja ezzel szemben ott van, ahol a lélek az öröklét napjában létezik egyetlen lényegi pillanatban, s itt szüli az Atya egyszülött Fiát egyetlen jelenbeli pillanatban, s születik újra a lélek Istenben. Ahányszor csak végbemegy ez a születés, annyiszor szüli meg a lélek az egyszülött Fiút. Ezért van sokkal több olyan fiú, akit szűz szült, mint akit asszony szült, mert azok az idő fölött, az örökkévalóságban szülnek. Mégis, akármennyi legyen is azokból a fiúkból, akiket a lélek az örökkévalóságban szült, még sincs belőlük több, mint egy, éppen mert ez az idő fölött, az örökkévalóság napjában megy végbe. Igen jól áll mármost annak az embernek az ügye, aki erények közt él, hiszen nyolc napja mondtam, hogy az erények Isten szívében laknak. Aki erényesen élés erényesen cselekszik, annak igencsak jól áll az ügye. Aki semmiben a magáét nem nézi, sem Istenben, sem a teremtményekben, az Istenben lakik, Isten pedig őbenne. Az ilyen embernek igen nagy gyönyör elhagyni és semmibe venni a dolgokat, s igen nagy gyönyör számára tökéletességük teljére vinni a dolgokat. Azt mondja Szent János: "Deus caritas est" – "Isten a szeretet", s a szeretet Isten, és aki a szeretetben lakik, az Istenben lakik, Isten pedig őbenne (Jn 4, 16). Aki Istenben lakik, az jó szállást választott, az Isten örököse, s akiben Isten lakik, az igen méltó társakkal osztja meg házát. Egy mester pedig azt mondja, a lélek Istentől kap egy adományt ez a belső dolgok felé tereli a lelket. Azt mondja egy mester, hogy a Szentlélek közvetlenül érintkezik a lélekkel, mert abban a szeretetben, amelyben Isten magát szereti, abban a szeretetben szeret engem is, a lélek pedig ugyanabban a szeretetben szereti Istent, amelyben szereti magát; ha azonban ez a szeretet, amelyben Isten a lelket szereti, nem volna, úgy nem volna Szentlélek sem. A Szentlélek heve és kivirágzása az, amivel Istent a lélek szereti. Azt írja mármost az egyik evangélista: "Ő az én kedves Fiam, akiben gyönyörködöm" (Mk 1, 11). A második evangélista viszont azt írja: "Ez az én kedves Fiam, akiben minden dolog gyönyörű szememnek" (Lk 3, 22). A harmadik evangélista pedig azt írja: "Ez az én kedves Fiam, akiben tetszem magamnak" (Mt 3, I7). Minden, ami Istennek tetszik, egyszülött Fiában

tetszik neki; mindent, amit Isten szeret, egyszülött Fiában szereti. Az embernek pedig úgy kell élnie, hogy az egyszülött Fiúval egy legyen, s ő legyen az egyszülött Fiú. Az egyszülött Fiú és a lélek között nincsen különbség. A szolga és az úr között sohasem lesz ugyanolyan szeretet. Mindaddig, amíg szolga vagyok, igen távol vagyok és igen különbözöm tőle. Ha szememmel akarnám látni Istent, azzal a szememmel, amelyikkel a színeket is látom, ugyancsak helytelenül járnék el, mert ez a látás időbeli, ami pedig időben való, az Istentől mind távoli és idegen. Az idő, még ha a legkisebb részét, a pillanatot veszszük is, mégiscsak idő s önmagában megálló valami. Mindaddig, amíg az ember idővel és térrel bír, meg számmal és sokasággal és tömeggel, helytelen úton van, s Isten távoli és idegen számára. Ezért mondja a mi Urunk: "Aki az én tanítványom akar lenni, annak meg kell tagadnia magát" (Lk 9, 23), senki sem hallhatja meg sem tanításomat, sem szavamat, csak ha magát megtagadta. Minden teremtmény önmagában semmi. Ezért mondtam: hagyjátok a semmit, és ragadjatok meg egy teljes létet, amelyben helyén van az akarat. Aki egész akaratát megtagadta, az megérzi tanításom ízét és meghallja szavamat. Egy mester pedig azt mondja, hogy minden teremtmény közvetlenül Istentől kapja létét; ezért van az a teremtményekkel, hogy igaz természetük szerint jobban szeretik Istent, mint magukat. Ha a szellem teljes elkülönültségét felismerné, akkor nem tudna elhajlani egy dolog felé sem, hanem kénytelen volna megmaradni teljes elkülönültségében. Ezért mondja az Írás: "Tetszett neki az ő napjaiban." A lélek napja és Isten napja különböznek egymástól. Ahol a lélek természetes napjában időzik, ott minden dolgot időn és téren túl ismer meg, semmi sincs számára távol vagy közel. Ezért mondtam, hogy ebben a napban minden dolog egyformán nemes. Egyszer azt mondtam, hogy Isten a világot ma teremti, s ezen a napon belül minden dolog egyformán nemes. Ha azt mondanánk, hogy Isten a világot tegnap teremtette vagy hogy holnap teremti, igen balgán viselkednénk. Isten a világot és mindent egyetlen jelenbeli pillanatban teremti, s az az idő, amelyik ezer évvel ezelőtt volt, Isten számára éppoly jelenvaló és közeli, mint az az idő, amelyik most van. A lélekbe, amelyik ott áll az egyetlen jelenbeli pillanatban, szüli bele az Atya egyszülött Fiát, s ugyanebben a szülésben születik újra a lélek Istenben. Egy születés ez: ahányszor csak a lélek megszületik Istenben, annyiszor szüli bele az Atya egyszülött Fiát. Beszéltem a lélek egyik erejéről: ez első kitörésében Istent nem mint jót és nem mint igazságot ragadja meg, elhatol egészen a mélyre, tovább kutat, s megragadja Istent egységében és egyedüllétében, megragadja pusztaságában és alapjában. Ezért nem elégszik meg semmivel, kutatja tovább, hogy mi az, ami Isten istenségében és természetének tulajdon mivoltában. Azt mondják mármost, hogy nincs nagyobb egyesülés, mint az, hogy a három személy egy Isten. Ezt követően – így mondják – nincs nagyobb egyesülés, mint az Isten és a lélek közötti. Ha az Istenség csókot ad a léleknek, a lélek teljes tökéletességben és boldogságban érzi magát, ilyenkor átöleli őt az egység. Az első érintésben, amelyben Isten a lelket mint teremtettet és mint nem teremthetőt megérintette és megérinti, a lélek Isten érintése révén éppolyan nemessé lesz, mint maga Isten: Isten maga után érinti meg őt. Egykor latin nyelven prédikáltam, mégpedig a Szentháromság napján, s azt mondtam: a különbözőség az egységből ered, mármint a Szentháromság különbözősége. Az egység a különbözőség s a különbözőség az egység. Minél nagyobb a különbözőség, annál nagyobb az egység, mert ez a különbség nélküli különbözőség. Lenne bár ezer személy, az sem lenne más, csak egység. Ha Isten a teremtményre néz, létet ad neki, ha a teremtmény Istenre néz, létét fogadja tőle. A lélek értelmes, megismerni képes léttel bír, ezért ahol Isten van, ott van a lélek is, és ahol a lélek van, ott van Isten. Azt mondja mármost az Írás: "belül találtatott". Belül az van, ami a lélek mélyén lakik, a lélek legbensejében, az értelemben, nem lép ki és nem is tekint ki semmilyen dologra. Itt a lélek

minden ereje egyformán nemes, itt "belül igaznak találtatott". Igazságos az, ami szeretetben és szenvedésben, keserűségben és édességben egyforma, és aminek egyetlen dolog sem állja útját abban, hogy magát az igazságosságban egynek találja. Az igaz ember Istennel egy. A hasonlóság az, amit szeretünk, a szeretet mindig a hasonlót szereti, ezért szereti Isten az igaz embert mint magához hasonlót. Hogy magunkat az értelem napján és idején és a bölcsesség napján, az igazságosság napján és az üdvösség napján belül találjuk, abban segítsen minket az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ámen. 6. PRÉDIKÁCIÓ QUI AUDIT ME. ECCLI. (SIR 24, 22)

A szavakat, amiket latinul olvastam, az Atya örök bölcsessége mondja, és így hangzanak: "Aki rám hallgat, nem szégyenül meg" – ha bármi miatt is szégyenkezik, azon szégyenkezik, hogy szégyenkezik – "aki engem követ, az nem vétkezik. Aki engem kinyilatkoztat és hirdet, annak része lesz az örök életben" (Sir 24, 30/31). A három mondat közül, amit most mondtam, bármelyik egymaga elég volna egy prédikációhoz. Legelőször is arról akarnék beszélni, hogy az örök bölcsesség azt mondja: "Aki rám hallgat, nem szégyenül meg." Aki az Atya örök bölcsességét akarja hallgatni, annak belül kell lennie, otthon kell lennie s Egynek kell lennie, akkor meghallhatja az Atya örök bölcsességét. Három olyan dolog van, ami bennünket akadályoz abban, hogy meghalljuk az örök Igét. Az első a testiség, a második a sokaság, a harmadik az időbeliség. Ha az ember ezen a három dolgon túljutott volna, akkor az öröklétben lakna, a Szellemben és az egységben s a pusztaságban lakozna, s ott meghallaná az örök Igét. Azt mondja mármost a mi Urunk: "Senki sem hallja meg Igémet, sem tanításomat, aki magát nem tagadta meg" (Lk 14, 26). Mert aki meg akarja hallani Isten Igéjét, annak teljesen meg kell tagadnia magát. Amit ilyenkor hall, az ugyanaz, mint amit az örök Ige hallgatása ad. Amit az örökkévaló Atya tanít, az mind az ő léte, az ő természete és az ő egész istenisége, ezt nyilatkoztatja ki nekünk mindenkoron egyszülött Fiában s tanít minket arra, hogy mi is ugyanez a Fiú legyünk. Az olyan ember, aki annyira üressé vált, hogy az egyszülött Fiú lett – az olyannak sajátja volna, ami az egyszülött Fiúnak is sajátja. Amit Isten tesz és tanít, azt mind egyszülött Fiában teszi és tanítja. Isten minden tettét azért teszi, hogy belőlünk az egyszülött Fiú legyen. Ha Isten látja, hogy egyszülött Fia vagyunk, akkor annyira hevesen vonzódik Isten mihozzánk, s annyira sürgős neki, s éppen úgy tesz, mintha isteni léte szét akarna hullani s meg akarna semmisülni, hogy istenségének egész végtelen mélységét s létének és természetének teljes gazdagságát kinyilatkoztathassa nekünk; igen sürgős az Istennek, hogy mindenestül a miénk legyen, ami az övé. Istennek ilyenkor telik kedve és öröme gazdagságában. Az ilyen ember Isten ismeretében és Isten szeretetében létezik, s nem is áll másból, mint ami az Isten maga. Ha magadat szereted, akkor valamennyi embert ugyanúgy szereted, mint magadat. Amíg csak akad egyetlenegy ember is, akit kevésbé szeretsz, mint magadat, akkor még sohasem szeretted magadat igazán – ha nem szereted valamennyi embert ugyanúgy, mint magadat, egy emberben minden embert: s ez az ember Isten is és ember is. Így fest a dolog az olyan emberrel, aki magát szereti s ugyanúgy szereti az összes embert, mint magát, s az ilyennek ugyancsak jól állt a szénája. Vannak mármost emberek, akik azt mondják: én azt a barátomat,

aki nekem jót tesz, jobban szeretem, mint a többit. Ez nincs rendjén, tökéletlen dolog az ilyen. De el kell fogadnunk, mint ahogy vannak emberek, akik fél széllel is átkelnek a tengeren s partot is érnek. Ekképp fest a dolog azokkal az emberekkel is, akik az egyik embert jobban szeretik, mint a másikat; ez természetes. Ha őt is ugyanúgy szeretném, mint magamat, akkor érné őt bármi is – öröm vagy bánat, halál vagy élet – , az nekem éppen olyan kedves volna, mintha engem ért volna ugyanaz, ami őt, s ez volna az igazi barátság. Ezért mondja Szent Pál: "Inkább azt kívánnám, hogy megváljak Istentől, barátaimért és Istenért" (Róm 9, 3). Istentől egy pillanatra is megválni, az annyi, mint örökre válni meg tőle, de Istentől megválni pokoli kín. Mit akar hát mondani Szent Pál, amikor azt mondja, hogy inkább kívánna megválni Istentől? Azt kérdezik erre a mesterek, hogy Szent Pál ekkor vajon még csak úton volt-e a tökéletesség felé, vagy már eljutott a teljes tökéletességbe. Én azt mondom, hogy már eljutott a teljes tökéletességbe, különben nem mondhatta volna azt, amit mondott. Most megmagyaráznám Szent Pálnak ezeket a szavait – mikor is azt mondta, hogy meg akar válni Istentől. A legmagasabb és legvégsőbb, amit az ember elhagyhat, az az, hogy Istent hagyja el Istenért. Márpedig Szent Pál Istent Istenért hagyta el, elhagyott mindent, amit Istentől kaphatott volna, s elhagyott mindent, amit Isten adhatott volna neki, s mindent, amit Istentől befogadhatott volna. Mikor ezeket elhagyta, akkor Istent hagyta el Istenért, s akkor megmaradt neki Isten, úgy, ahogy Isten magában létezik, nem a befogadás vagy az elnyerés útján, hanem a létben, amely a magában való Isten. Szent Pál Istennek soha nem is adott semmit, és soha nem is vett el tőle semmit sem, egyetlenegyről s színtiszta eggyéválásról van itt szó. Ilyenkor igazán ember az ember, s az ilyen embert nem éri szenvedés, aminthogy nem érheti az isteni létet sem, amint már több ízben is mondtam, van a lélekben valami, ami annyira rokon Istennel, hogy Egy – nem pedig eggyévált. Egy, nincs köze semmihez sem, s hozzá sincs köze semminek, ami teremtett. Ami teremtett, az mind semmi. Ez a valami pedig minden teremtettségtől távoli és idegen. Ha az ember egészen ilyen volna, teljesen teremtetlen és teremthetetlen volna, ha mindaz, ami testi és törékeny, ilyenképpen része volna az egységnek, akkor nem létezne semmi más, csak az egység maga. Ha egy pillanatra ebben a létben találnám magamat, akkor magammal annyira kevéssé törődnék, akár egy féreggel. Isten mindennek egyformán oszt, s amennyiben minden Istentől ered, annyiban egyforma is; igen, angyalok, emberek és valamennyi teremtmény egyformán erednek Istenből mint első forrásukból. Aki pedig a dolgokat ebben az első forrásukban szemlélné, az egyformaként szemlélné őket. S ha már az időben ennyire egyformák, akkor még sokkal inkább azok Istenben, az örökkévalóságban. Ha egy legyet Istenben nézünk, az Istenben sokkal nemesebb, mint akár a legfelső angyal önmagában Istenben minden dolog egyforma és maga Isten. Ebben az egyformaságban Isten olyannyira örömét leli, hogy benne teljesen szétárasztja természetét s magában létező létét. Ahhoz hasonló az ő öröme ebben, mint amikor egy paripát engednek szabadon futni a zöld mezőn, amely teljesen sík és egyenletes: a paripa természete szerint teljes erejével áradna ki magából a mezőn ugrándozva, ebben lelné kedvét s ez felelne meg természetének. Ugyanígy leli kedvét és boldogságát Isten abban, hogy természetét és létét teljesen kiárassza az egyformaságban, mert az egyformaság ő maga. Azt kérdezik mármost az angyalokról, hogy vajon azoknak az angyaloknak, akik itt nálunk laknak, bennünket szolgálnak és vigyáznak, kevésbé egyöntetű-e netán az örömük, mint azoknak, akik az örökkévalóságban laknak, vagy hogy a vigyázás és a szolgálat, amit értünk tesznek, megkurtítja-e őket valamiképpen is. Én azt mondom: nem, a legkevésbé sem! Örömük és egyöntetűségük ettől semmivel sem kevesebb, mert az angyal műve Isten akarata,

s Isten akarata az angyal műve, ezért nem akadályozza semmi sem örömében, sem egyöntetűségében, sem műveiben. Ha Isten azt parancsolná az angyalnak, hogy menjen el egy fához és szedje le róla a hernyókat, az angyal kész volna leszedni őket, s ez boldogság volna számára és Isten akarata. Az olyan ember, aki ekképp követi Isten akaratát, az nem akar semmi mást, mint ami Isten és ami Isten akarata. Ha beteg volna, nem akarna egészséges lenni. Minden kín öröm számára, minden sokrétűség egyöntetűség és egység, amennyiben igazán Isten akaratát követi. Bizony, járhatna vele akár pokoli kín, számára az is öröm és boldogság volna. Szabad az ilyen s önmagától megszabadult, s szabadnak kell lennie mindattól, amit be akar fogadni. Ha szemem a színt akarja látni, akkor mentesnek kell lennie valamennyi színtől. Ha kék vagy fehér színt látok, akkor szememnek, amelyik a színt látja, látása – az, ami lát, az ugyanaz, mint amit a szem lát. A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amelyben Isten engem lát; az én szemem és Isten szeme egy szem, egy látás, egy megismerés és egy szeretet. Az olyan embernek, aki ekképp Isten szeretetében leledzik, halottnak kell lennie a maga s minden dolog számára, úgy, hogy magával éppoly kevéssé törődjék, mint valaki olyannal, aki tőle ezer mérföldre van. Az ilyen ember megmarad az egyformaságban, megmarad az egységben és teljesen egyforma marad, nem hatol bele különbözőség. Az ilyen embernek meg kellett tagadnia magát is és az egész világot is. Ha volna egy olyan ember, akinek ez az egész világ birtokában volna, s ő arról Isten kedvéért lemondana, de annyira teljesen, mint ahogyan kapta tőle, annak a mi Urunk visszaadná az egész világot s hozzá még az örökkévalóságot is. S ha volna egy másik ember, akinek nem volna semmije, csak a jó akarata, s ez az ember azt gondolná: Uram, ha ez a világ az enyém lenne, s volna aztán még egy világ az enyém és még egy – az már három volna – , s ez az ember azt kívánná: Uram, én ezekről lemondanék, s lemondanék magamról is ugyanolyan teljesen, mint ahogy kaptam őket Tőled – ennek az embernek Isten ugyanolyan sokat adna, mintha mindent odaadott volna két kezével. S az a másik ember, akinek egyáltalán semmi testi vagy szellemi tulajdona sem volna, amiről lemondjon vagy amit odaadjon, az mondana le a legtöbbről. Aki magáról egy pillanatra is lemondana, annak megadatna minden. Ha viszont valaki húsz éven át lemondott volna magáról, s aztán csak egy pillanatra is visszatért volna magához, az sohasem mondott le magáról. Az olyan ember, aki lemondott és lemond, s aki arra, amiről lemondott, soha többé még csak egy pillantást sem vet, s állhatatos marad, magában mozdulatlan és nem változó – egyedül az olyan ember mondott le mindenről. Hogy ilyen állhatatosak s nem változók maradjunk, mint az örökkévaló Atya, abban segítsen bennünket Isten és az örök bölcsesség. Ámen. 7. PRÉDIKÁCIÓ VIDI SUPRA MONTEM SION AGNUM STANTEM ETC. APOC. (JEL 14, I)

Szent János egy bárányt látott Sion hegyén állni, s a Bárány homlokán viselte nevét és Atyjának nevét, s száznegyvennégyezer volt mellette. Azt mondja, ezek szüzek voltak mind, s egy új éneket énekeltek, amit rajtuk kívül senki sem tudott elénekelni, s követték a Bárányt, ahová csak ment (Jel 14, 1/4). A pogány mesterek azt mondják, Isten úgy rendezte el a teremtményeket, hogy egyik a másik fölött van, a legfelsők érintik a legalsóbbakat, a legalsók pedig a legfelsőbbeket. Amit ezek a

mesterek burkoltan mondtak, azt egy másik kimondja nyíltan, mikor is azt mondja, hogy az aranylánc a színtiszta, merő természet, amely fölemelkedett Istenhez s amelynek nem ízlik semmi, ami rajta kívül van, s amely végül Istent megragadja. Mindegyik teremtmény érintkezik a másikkal, s a legfelső lábával a legalsó feje búbján áll. Teremtettsége szerint egy teremtmény sem érintkezik Istennel, ami teremtve van, annak föl kell törnie, ami jó, annak ki kell jönnie belőle. A héjnak föl kell repednie, a magnak ki kell jönnie belőle. Minden arra törekszik, hogy önmagából kinőjön, mert a tiszta természeten kívül az angyal sem tud többet, mint ez a fa itt; bizony, az angyal e nélkül a természet nélkül nem több, mint amennyi egy szúnyog Isten nélkül. Azt mondja Szent János: "a hegyen". Melyik az az út, amelyik ehhez a tisztasághoz vezet? Szüzek voltak, fenn voltak a hegyen, ráhagyatkoztak a Bárányra, megtagadtak minden teremtményt, s követték a Bárányt, ahová csak ment. Vannak emberek, akik addig követik a Bárányt, amíg úgy megy, ahogy nekik tetszik, ha viszont nem az ő szándékuknak megfelelően megy, akkor visszafordulnak. Ezt azonban nem így kell érteni, mert Szent János azt mondja: "Követték a Bárányt, ahová csak ment." Ha szűz vagy, ráhagyatkozol a Bárányra és megtagadtál minden teremtményt, akkor követed a Bárányt, ahová csak megy – nem, ha barátaid vagy magad miatt, valamilyen kísértés következtében szenvedésed támad – nem, hogy akkor hitedben megrendülnél. Azt mondja Szent János: "fent" voltak. Ami fent van, az nem szenved attól, ami alatta van, csak akkor, ha fölötte van valami, ami magasabb nála. Egy hitetlen mester azt mondja: amíg az ember Isten mellett van, lehetetlen, hogy szenvedjen. Az olyan ember, aki magasan van s minden teremtményt megtagadott, Istenre viszont ráhagyatkozott, nem szenved; ha szenvednie kellene, az igen szíven ütné Istent. "Sion hegyén" voltak. "Sion" annyit jelent, mint "nézni"; "Jeruzsálem" anynyit jelent, mint "béke". Ahogy nemrég Szent Mária kertjében mondtam: ez a kettő kényszeríti Istent, ha velük rendelkezel, kénytelen megszületni benned. Elmesélek nektek egy részt egy történetből: a mi Urunk egyszer egy nagy sereglet közepén haladt. Odajött egy asszony, és így szólt hozzá: "Ha megérinthetném ruhád szegélyét, meggyógyulnék." Ekkor a mi Urunk azt felelte: "Megérintettél." "Isten őrizz – szólt Szent Péter – , hogyan mondhatod, Uram, hogy megérintettek?! Nagy tömeg követ és tolong körülötted." Egy mester azt mondja, a halál által élünk. Ha meg akarok enni egy tyúkot vagy egy marhát, annak előbb meg kell halnia. Az embernek magára kell vennie a szenvedést és követnie kell a Bárányt szenvedésben-szeretetben. Az apostolok egyformán magukra vették a szenvedést is, a szeretetet is, ezért volt számukra olyan édes minden, amit elszenvedtek; olyan édes volt nekik a halál, akár az élet. Egy pogány mester Istenhez hasonlitja a teremtményeket. Az Írás azt mondja, hasonlónak kell lennünk Istenhez (1 Jn 3, 2). "Hasonló" – ez hamis és csalóka. Ha valaki emberhez hasonló leszek, s találok egy embert, aki hozzám hasonló, akkor ez az ember úgy tesz, mintha ő én lenne, pedig nem az, és becsap. Vannak dolgok, amelyek hasonlitanak az aranyra, ezek hazudnak, nem aranyak. Így adja ki magát minden teremtmény is Istenhez hasonlónak, pedig hazudik, s egy sem az. Azt mondja az Írás, hasonlónak kell lennünk Istenhez. Egy pogány mester pedig, aki természetes felismeréssel jutott el ide, azt mondja: Isten ami hozzá hasonló, éppoly kevéssé tudja elviselni, mint azt, hogy nem Isten. A hasonlóság olyasvalami, ami Istenben nem létezik, az istenségben és az örökkévalóságban sokkal inkább egyként létezés

van, a hasonlóság viszont nem Egy. Ha Egy volnék, nem volnék hasonló. Az egységben nincs semmi idegen, az örökkévalóságban csak egyként létezés van, hasonlóság nincsen. Azt mondja Szent János: "Nevüket és Atyjuk nevét homlokukon viselték." Mi mármost a mi nevünk, és mi az Atyánké? A mi nevünk, hogy meg kell születnünk, az Atya neve pedig: "szülni", ott, ahol az istenség tüze az első tisztaságból kilövell, onnan, ami minden tisztaság telje, amint Szent Mária kertjében mondottam. Fülöp mondja: "Uram, mutasd meg nekünk a mi Atyánkat, s az nekünk már elég" (Jn 14, 8). Ezzel először is azt mondja, hogy Atyává kell lennünk, másodszor keggyé kell lennünk, mert az Atya neve: szülni, belém szüli hasonmását. Ha meglátok egy ételt, s az megfelel nekem, kívánság támad belőle, vagy ha meglátok egy embert, aki hasonló hozzám, abból vonzódás támad. Éppen így van ez: a mennybéli Atya belém szüli hasonmását, s a hasonlóságból szeretet fakad – ez a Szentlélek. Az, aki az atya, természetes módon nemzi gyermekét, aki a gyermeket a keresztvízből kiveszi, az nem az atyja. Boethius mondja: Isten olyan rezzenéstelenül nyugvó valami, ami minden dolognak mozgatója. Hogy Isten állhatatos, az hoz mozgásba mindent. Van valami igen üdvözítő, ez hoz mozgásba, indít meg s hajt minden dolgot, hogy visszatérjenek oda, ahonnan erednek, miközben őmaga mozdulatlan marad. S minél nemesebb valamely dolog, járása annál állandóbb. Az ősalap hajtja valamennyit. Bölcsesség is, jóság is, igazság is hozzátesznek valamit, az Egy nem tesz hozzá semmit, csak a lét alapját. Azt mondja mármost Szent János: "Ajkukon nem lelni hazugságot." Amíg a teremtmény tulajdonom, s amíg én a teremtménynek tulajdona vagyok, megvan a hazugság, az ő ajkukon pedig ebből nem lelni semmit. Jó emberre vall, ha valaki jó embereket dicsér. Ha pedig engem dicsér egy jó ember, akkor igazán megdicsértek; ha ellenben rossz ember teszi, akkor valójában szidalom ért. Ha viszont egy rossz ember szid, akkor valójában dicsértek. "Ami a szívet eltölti, arról szól a száj" (Mt 12, 34). Mindenkor jó emberre vall, hogy szívesen beszél Istenről, mert amivel az emberek foglalkoznak, arról szívesen beszélnek. Akik kézművességgel foglalkoznak, szívesen beszélnek a kézművességről, akik prédikációkkal foglalkoznak, szívesen beszélnek a prédikációkról. Egy jó ember semmi másról nem beszél szívesen, csakis Istenről. Van a lélekben egy erő, már többször beszéltem róla – ha a lélek egészen ilyen volna, akkor teremtetlen és teremthetetlen lenne. De ez nem így van. Maradék részével az időt tekinti s az időhöz kötődik, ezzel pedig érintkezik a teremtettséggel, és teremtett – az erő, amelyikről beszéltem, az értelem, annak számára nincs semmi távol és nincs semmi kívűl. Ami a tengeren túl vagy ezer mérföldre van tőle, az éppolyan igazán ismert és jelenlévő előtte, mint ez a hely itt, ahol állok. Ez az erő egy szűz, aki követi a Bárányt, ahová csak megy. Ez az erő teljesen lecsupaszítva, lényegi létében szemléli Istent, egy az egységben, nem pedig hasonló a hasonlóságban. Hogy mi is ilyenek legyünk, segitsen bennünket az Isten. Ámen. 8. PRÉDIKÁCIÓ UNUS DEUS ET PATER OMNIUM ETC. EPH. (EF 4, 6)

Mondottam néhány szót latinul, Szent Pál mondja őket levelében: "Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van." Veszek még egy

másik mondatot is az evangéliumból, ezt a mi Urunk mondja "Barátom, emelkedj följebb, menj magasabbra." (Lk 14, 10) Az első idézetben, amit Pál mond: "Egy az Isten, mindnyájunk Atyja", elhallgat ő egy szócskát, amelyik változást foglal magába. Mikor azt mondja: "Egy az Isten", azt akarja mondani, hogy Isten Egyként van magában és elkülönülve mindentől: Isten nem tartozik senkihez, és hozzá sem tartozik senki; Isten Egy. Boethius azt mondja: Isten Egy és nem változó. Amit Isten valaha is teremtett, azt mind mint a változásnak alávetettet teremtette. Ami dolog teremtve van, az mind a változás lehetőségét hordja hátán. Ennek pedig az az értelme, hogy Egynek kell lennünk, s magunkban elkülönültnek mindentől, s Istennel egynek állandóan és rendíthetetlenül. Istenen kívül nem létezik semmi sem, csak a Semmi. Ezért nem lehetséges, hogy Istent valamiféle változás vagy átalakulás érhetné. Ami magán kívül, valami más hely után kutat, az változik. Istenben minden dolog benne van maradéktalanul, ezért ő magán kívül nem kutat semmit, hanem csak abban a teljességben, ami Istenben benne van: Úgy, ahogyan Isten magában hordja, egyetlen teremtmény sem képes felfogni. Másik tanítás, mikor is azt mondja: "Mindenek Atyja, aki mindeneknek fölötte vagy." Ez az ige már magába foglalja a változást. Ha azt mondja: "Atya", akkor abba beleért minket is. Ha ő nekünk Atyánk, akkor mi neki a gyermekei vagyunk, s így dicsőítése és becsmérlése, amivel illetik őt, nekünk is szívűnkig hatol. Ha a gyermek belátja, mennyire kedves ő Atyjának, akkor tudja, miért tartozik neki azzal, hogy annyira tisztán és annyira ártatlanul éljen. Emiatt kell tisztán élnünk nekünk is, mert maga Isten mondja: "Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent" (Mt 5, 8). Mi a szív tisztasága? Az a szív tisztasága, ami elkülönült s megvált minden testi dologtól, ami magában összefogott és zárt, s ami aztán ebből a tisztaságból Istenbe veti magát s egyesül vele. Azt mondja Dávid: azok a cselekedetek tiszták és ártatlanok, amelyek kijutnak, s a lélek fényében teljesülnek be, de még ártatlanabbak azok, amelyek megmaradnak odabenn s a szellemben, s nem jutnak ki: "Egy az Isten, és Atyja mindeneknek." A másik mondat: "Barátom, emelkedj följebb, juss magasabbra." Egybeveszem a két mondatot. Ha azt mondja az Írás: "Barátom, emelkedj följebb, juss magasabbra", akkor a lélek társalog Istennel, s ezt a választ kapja: "Egy az Isten, és Atyja mindeneknek." Egy mester azt mondja: a barátság nyitja az akarat. Mindaddig, amíg a barátságnak az akarat a nyitja, nem egyesít. Mondottam már nektek, hogy a szeretet nem egyesít; egyesít ugyan a cselekedetben, de nem a létben. Csak ezért mondja: "Egy az Isten", "emelkedj fel, juss magasabbra". A lélek mélyére nem juthat be semmi más, csak a színtiszta isteniség. Még a legfelsőbb angyal is legyen Istenhez bármilyen közel s vele bármennyire rokon is, s legyen benne Istenből bármennyi is – cselekvése állandóan Istenben való, a létben és nem a cselekvésben egyesült Istennel, s Istenben állandóan benne marad: bármennyire nemes is az angyal, s bizony csoda ez – a lélekbe mégsem juthat be. Azt mondja egy mester: minden olyan teremtmény, amely különbözőséggel bír, méltatlan arra, hogy maga Isten hasson benne. A lélek magában van, ott, ahol fölötte van a testnek, s itt annyira színtiszta és annyira nemes, hogy nem fogad be semmit, csak a puszta, színtiszta isteniséget. S még maga Isten sem férkőzhet be hozzá, csak akkor, ha lehullott róla minden, amit neki tulajdonítottak. Ezért kapta a lélek a választ: "Egy az Isten." Azt mondja Szent Pál: "Egy az Isten." Az, hogy Egy, még tisztább, mint a jóság vagy az igazság. Jóság és igazság nem tesznek hozzá semmit, csak a gondolatban, ha valaki elgondol

valamit, azzal hozzátesz. Az Egy azonban, ott, ahol Isten, mielőtt kiárad a Fiúba és a Szentlélekbe, magában van, nem tesz hozzá semmit. Ezért mondja az Írás: "Barátom, emelkedj magasabbra" Egy mester azt mondja: az Egy a tagadás tagadása. Ha azt mondom, hogy Isten jó, azzal hozzáteszek valamit Istenhez. Az Egy tagadása a tagadásnak és nemlegelése a nemlegelésnek. Mi az, hogy "Egy"? Egy az, amihez nincs hozzátéve semmi. A lélek úgy veszi Istent, ahogy magában megtisztultan van, ahol nem tevődik a lélekhez semmi és nem gondolódik hozzá semmi. Az Egy tagadása a tagadásnak. Minden teremtményben rejlik valamennyi tagadás; az egyik tagadja, hogy ő a másik volna. Az egyik angyal tagadja, hogy ő egy másik lenne. Isten azonban a tagadás tagadása, Egy és tagad minden mást, mert Istenen kívül nincsen semmi. Minden teremtmény Istenben létezik, s valamennyi az ő színtiszta istensége, ez pedig, amint fentebb mondottam, a teljességet jelenti. Ő az Atyja az egész istenségnek. Azért mondom, hogy egy istenség, mert belőle nem szüremlik ki semmi, nem is érintődik meg, nem is gondolódik el semmi. Azzal, hogy Istentől megtagadok valamit – például megtagadom tőle a jóságot, igazában persze semmit sem tagadhatok meg tőle – , azzal tehát, hogy valamit megtagadok Istentől, olyasvalamit tagadok meg, ami nem ő, s éppen ennek kell eltűnnie. Isten Egy, ő a tagadás tagadása. Egy mester azt mondja, az angyal természete nem hat sem erőre, sem cselekvésre, jóllehet, tudni nemcsak Istenről tud. Ami másként van, arról ők nem tudnak semmit. Ezért mondja Pál: "Egy az Isten, Atyja mindeneknek", "Barátom, emelkedj följebb". Vannak a léleknek erői, amelyek kívülről fogadnak be, mint a szem; fogadjon be bármennyire finoman is, s válassza le a legdurvábbat is, akkor is csak kívülről fogad be valamit, ebben pedig kötődik az itthez és a mosthoz. A megismerés és az értelem azonban lehánt mindent, s azt fogadja be, ami nem ismer sem ittet, sem mostot, ebben a tágasságban érintkezik az angyali természettel. S mégis befogad az érzékektől is: az értelem befogad abból is, amit az érzékek kivűlről juttatnak be. Az akarat ezt nem teszi, ezen a ponton nemesebb, mint az értelem. Az akarat nem merít semmiből, egyes-egyedül a tiszta ismeretből, ahol nincs sem itt, sem most. Isten azt akarja mondani: legyen az akarat mégoly magasan, legyen mégoly tiszta is, még magasabbra kell emelkednie. Válaszol az Isten, amikor azt mondja "Barátom, emelkedj följebb, juss magasabbra." Az akarat üdvöt akar. Azt kérdezték tőlem egyszer, milyen különbség van a kegy és az üdv között. A kegy, ahogyan mi ebben az életünkben találkozunk vele, és az, amelyik később, az örök életben lesz részünk, úgy viszonyulnak egymáshoz, mint virág a gyümölcshöz. Ha a lélek egészen eltelt keggyel, s mindabból, ami benne van, nem marad meg semmi, ami nem a kegyet valósítaná meg s vinné tökélyre, akkor azért abból, ami a lélekben van, mégsem minden fejti ki úgy a hatását, hogy a kegy mindazt, amit a lélek el akar érni, beteljesítené. Mondtam már azt is: a kegy nem tesz semmit, a kegy minden gazdagságot teljesen átömleszt a lélekbe, ez a teljesség a lélek birodalmában. Azt mondom: a kegy Istennel nem egyesíti a lelket, hanem sokkal inkább elvezeti hozzá egészen; ez az ő műve, hogy visszavezeti a lelket Istenhez. Ott a léleknek része lesz a virágból nőtt gyümölcs. Az akarat, amennyiben üdvét akarja és Istennel akar lenni s amennyiben ennyire fölemelkedett – egy ilyen tiszta akaratba Isten bizony beoson, s amennyiben az értelem éppolyan tisztán szemléli Istent, ahogyan Isten igazság, annyiban Isten bizonyára beoson az értelembe is. Mihelyt azonban behatol az akaratba, az akaratnak följebb kell emelkednie. Ezért mondja Szent Pál: "Egy az Isten", "barátom, kapaszkodj följebb." "Egy az Isten": abban, hogy Isten Egy, teljesedik be Isten Istensége. Azt mondom nektek, Isten sohasem tudná megszülni egyszülött Fiát, ha nem volna Egy. Abból, hogy Egy, merít Isten mindent, amit a teremtményekben és az istenségben tesz. Azt mondom továbbá: egyedül

Isten bír Egységgel. Isten jellegzetessége az egység, ebből meríti Isten azt, hogy Isten, másként nem volna az. Ami szám, az mind az Egytől függ, az Egy pedig nem függ semmitől sem. Isten gazdagsága, bölcsessége és igazsága Istenben mind egészen egy; nemcsak egy, de egység is. Istennek mindene, amije van, az Egyben van, Egy benne. Azt mondják a mesterek, az ég azért halad körbe, hogy valamennyi dolgot elvezesse az Egybe; ezért halad olyan sebesen. Istennek minden teljessége Egyként létezik, s Isten természete mindenével ezen van, a lélek üdvössége pedig, hogy Isten Egy, ékessége és dicsősége egyaránt. Így szólt a mi Urunk: "Barátom, emelkedj magasabbra, akkor dicsőségben lesz részed." A lélek ékessége és dicsősége, hogy Isten Egy. Isten úgy tesz, mintha azért volna csak Egy, hogy tessék a léleknek, s mintha avégből ékesítené föl magát, hogy a lelket magába bolondítsa. Ezért akarja az ember hol ezt, hol azt; egyszer a bölcsességben gyakorolja magát, másszor meg a művészetben. Mert nem birtokolja az Egyet, azért nem lesz a léleknek sohasem nyugalma, míg minden Egy nem lesz Istenben. Isten Egy; ez a lélek üdvössége, ékessége és megnyugvása. Azt mondja egy mester: Isten valamennyi tettében szem előtt tartja az összes dolgot. Az összes dolgok – ez a lélek. Ami a lélektől lejjebb valamennyi dologban a legnemesebb, a legtisztább, a legmagasabb, azt Isten mindenkor átárasztja bele. Isten minden és Egy. Hogy mi is ennyire Egyek legyünk Istennel, ahhoz segítsen bennünket az "Egy Isten, Atyja mindeneknek". Ámen. 9. PRÉDIKÁCIÓ AVE, GRATIA PLENA. LUCAE. (LK 1, 28)

A szavak, miket latinul mondottam, a szent evangéliumban állnak, és németül annyit tesznek: "Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Veled az Úr!" (Lk 1, 28) A szentlélek száll rád a legmagasabb trónról, az örökkévaló Atya fényéből (Lk 1, 35; Jak 1, 17; Bölcs 18, 15). Három dolgot tudhatunk meg ezekből. Először is azt, hogy az angyali természet milyen parányi. Másodszor, hogy az angyal belátta, méltatlan arra, hogy Isten Anyját nevén nevezze. Harmadszor, hogy amit mondott, azt nemcsak hozzá, hanem egy egész sereghez mondta: valamennyi jó lélekhez, aki Istenre vágyik. Azt mondom nektek: ha Mária Istent először nem szellemileg szülte volna meg, sohasem született volna meg tőle testileg. Így szólt egy nő a mi Urunkhoz: "Áldott a test, amely téged hordott." Urunk erre azt felelte: "Nemcsak az a test áldott, amelyik engem hordott; áldottak mindazok, akik Isten szavát meghallják és betartják" (Lk 11, 27/28). Becsesebb Istennek, ha szellemileg születik meg bármely szűztől avagy jó lélektől, mint az, hogy Mária megszülte öt testileg. Ezen azt kell értenünk, hogy nekünk is azzá az osztatlan egy Fiúvá kell lennünk, akit az Atya szült örökkévalóan. Mikor az Atya a teremtményeket szülte, akkor szült engem is, s kiáradtam minden teremtménnyel együtt, és mégis megmaradtam belül az én Atyámnál. Éppen úgy, mint az a szó, amit most mondok: belőlem fakad, aztán elidőzöm képzeténél, majd kimondom nektek, s ti valamennyien be is fogadjátok, és tulajdonképpeni értelemben mégis bennem marad. Így maradtam meg az Atyában is. Az Atyában benne van valamennyi teremtmény ősképe. Ez a fa itt Istenben szellemi őskép. Ebben nem pusztán értelem rejlik, ez maga a tiszta értelem.

A legnagyobb áldás, amit Isten az embernek valaha is részül adott, az az, hogy emberré lett. Elmondanék itt egy történetet, amely éppen ide illik. Volt egyszer egy gazdag ember és egy gazdag asszony. Egyszer az asszonnyal baleset történt, és elveszítette fél szeme világát, igen bánkódott emiatt. Akkor a férj odament hozzá, és így szólt: "Asszony, miért bánkódsz annyira? Amiatt, hogy egyik szemedet elveszítetted, nem kell bánkódnod." Mire ő azt felelte: "Uram, nem az bánt, hogy a fél szememet elveszítettem, hanem sokkal inkább az, hogy úgy érzem, most már ennyivel kevésbé is fogsz szeretni engem." Mire a férj azt felelte: "Asszony, én szeretlek téged." Nem sokkal ezután maga is kiszúrta egyik szemét, odament az asszonyhoz, és így szólt: "Asszony, hogy elhidd, szeretlek, egyformává tettem magam veled, most már nekem is csak egy szemem van." Ekként az ember is: alig tudta elhinni, hogy Isten annyira szereti őt, míg végül Isten maga is "kiszúrta fél szemét", és emberi alakot öltött magára. Ez azt jelenti: "testté lett" (Jn 1, 14). A mi Asszonyunk azt mondta: "Hogyan lehetséges ez?" Mire az angyal válaszolt: "A Szentlélek fog leszállni hozzád a legfelső trónról, az örök fény Atyjától." "In principio" (Jn 1, 1). "Gyermekünk született, fiú adatott meg nekünk" (Iz 9, 6), gyermek a természet kicsinysége szerint, fiú az örök istenség szerint. Azt mondják a mesterek: minden teremtmény arra törekszik, hogy szülhessen, hasonló akar lenni az Atyához. Egy másik mester azt mondja: Minden, ami hatni akar, végcélja kedvéért hat, azért, hogy pihenést és megnyugvást lelhessen végcéljában. Egy mester azt mondja: Valamennyi teremtmény eredendő tisztasága mértékében hat, s legeslegmagasabb tökéletessége szerint. A tűz mint tűz nem gyújt meg; annyira tiszta és annyira finom, hogy nem éget; sokkal inkább a tűz természete az, ami meggyújt és a száraz fába árasztja természetét és tisztaságát legmagasabb tökéletessége szerint. Ugyanígy tett Isten is. Megteremtette a lelket legmagasabb természete szerint, s beléöntötte valamennyi világosságát az eredendő tisztaságban, és mégis vegyületlen maradt. Azt mondtam nemrég valahol: mikor Isten a teremtményeket teremtette, s nem szült volna előbb valamit, ami teremtetlen volt, ami magában hordta valamennyi teremtmény ősképét – a szikra ez, ahogy nemrég a Szent Makkabeus-kolostorban mondtam, ha még vissza tudtok emlékezni – , ez a szikrácska Istennel annyira rokon, hogy egyetlen Egy, különbség nélkül való, s magában hordja a teremtmények ősképét, a kép nélküli és a képen túli ősképeket. Tegnap az iskolában jeles papok egy kérdésről vitáztak. "Én azon csodálkozom – mondtam én – , hogy az Írás annyira gazdag, s mégsem képes belőle senki a legkisebb szót sem megmagyarázni." S ha ti megkérdeztek engem, aki az egy Fiú vagyok, akit a mennyei Atya szült örökkévalóan, hogy vajon örökké Fiú voltam-e Istenben, azt felelem: igen is meg nem is, igen, mint az a Fiú, akit az Atya szült örökkévalóan, de nem voltam Fiú a meg-nemszületettségben. "In principio." Ez azt akarja tudtunkra adni, hogy az az egy Fiú vagyunk, akit az Atya szült örökkévalóan az örök rejtettség rejtett mélyéből s mégis megmaradva az eredendő tisztaság eredendő kezdetében, amely minden tisztaságnak teljessége. Itt nyugodtam s aludtam örökkévalóan az örökkévaló Atya rejtett ismeretében, megmaradva belül, kimondatlanul. Ebből a tisztaságból szült meg ő engem örökkévalóan mint egyszülött Fiát örök Atyaságának hasonmásába, hogy Atya legyek, és megszüljem azt, akitől én születtem. Mintha csak valaki egy nagy hegy előtt állna és kiáltana: "Itt vagy?", akkor a visszhang visszakiáltana: "Itt vagy?" Ha azt kiátaná: "Gyere elő!", a visszhang is azt kiáltaná:

"Gyere elő!" Igen, aki ebben a fényben venne szemügyre egy darab fát, akkor az a fa angyallá válna, s értelemmel megáldottá, s nemcsak értelemmel megáldott lenne, hanem színtiszta értelem is az eredendő tisztaságban, amely minden tisztaság teljessége. Így tesz Isten is: beleszüli egyszülött Fiát a lélek legmagasába. Ugyanazzal az erővel, ahogy ő szüli belém egyszülött Fiát, szülöm vissza én is őt az Atyába. Nincs ez másképp, mint ahogy Isten az angyalt szülte, míg ő viszont megszületett a szűztől. Az a gondolatom támadt egyszer – lehetett már egynéhány éve – , hogy vajon megkérdezik-e tőlem valamikor, miért, hogy minden fűszál annyira különbőzik a másiktól; s úgy is történt, hogy aztán megkérdezték tőlem: miért, hogy annyira különböznek egymástól. Erre én azt feleltem: még bámulatosabb az, hogy miért hasonlít minden fűszál annyira egymáshoz. Egy mester azt mondta: az, hogy a fűszálak annyira különböznek, Isten túláradó jóságából ered, amellyel túláradóan elönti valamennyi teremtményt, hogy annál jobban megnyilatkozzék hatalmassága. Akkor én azt mondtam: még ámulnivalóbb az, hogy minden fűszál annyira egyforma, és azt mondtam: amint az eredendő tisztaságban minden angyal egy angyal, egészen Egy, úgy Egy minden fűszál is az eredendő tisztaságban, s Egy ott minden dolog. Ahogy ide igyekeztem, az a gondolatom támadt, vajon képes-e az ember az időben eljutni oda, hogy Istent kényszeríteni tudja. Ha itt fönn állnék és azt mondanám valakinek: "Gyere föl!", annak nehéz lenne. Ha viszont azt mondanám: "Ülj csak le ide!", az könnyű lenne. Így tesz Isten is. Ha megalázkodik az ember, Isten az ő jóságában nem tudja megállni, hogy le ne szálljon és bele ne áradjon az alázatos emberbe, s a legcsekélyebbnek mutatkozik meg a legteljesebben és adja oda magát a legegészebben. Amit Isten ad, az az ő léte, léte az ő jósága, jósága pedig az ő szeretete. Minden szenvedés és öröm a szeretetből ered. Útközben, ahogy ide tartottam, az jutott eszembe, jobb volna, ha nem kellene ide jönnöm, mert bizonyára könnyek fognak elönteni a szeretettől. Hogy benneteket öntöttek-e el bármikor is a szeretet könnyei, azt most ne firtassuk. Öröm és szenvedés a szeretetből erednek. Az ember Istentől ne féljen, mert ha fél tőle, kerüli is őt. Az ilyen félelem ártó félelem. A helyes félelem viszont az, ha az ember attól fél, hogy elveszíti Istent. Az embernek nem félnie kell őt, hanem szeretnie, mert Isten és mert teljes, legmagasabb tökéletességével szereti az embert. A mesterek azt mondják, minden dolog arra törekszik, hogy szüljön, s hasonlóvá akarnak lenni az Atyához, s azt mondják: a Föld kerüli az Eget, ha lefelé kerüli, úgy lefelé jut el az Éghez, ha fölfelé kerüli, úgy legaljához jut el az Égnek. Nem tud a Föld annyira lefelé menekülni, hogy az Ég ne ömlene belé, és ne kényszerítené bele erejét s ne tenné őt termékennyé, legyen az neki kedves vagy fájdalmas. Így van ez az olyan emberrel is, aki azt hiszi, hogy elmenekülhet Isten elől, s mégsem tud elmenekülni előle; minden szeglet az ő megnyilatkozása. Azt hiszi, hogy menekül előle, s egyenesen az ölébe szalad. Isten megszüli benned egyszülött Fiát, akár kedves neked, akár fájdalmas, akár alszol, akár ébren vagy, teszi, ami a dolga. Arról beszéltem nemrég, mi a ludas abban, ha az ember ezt nem érzi, s azt mondtam: az a ludas benne, hogy nyelvére más szenny, azaz más teremtmény tapad; éppen így, mint az olyan ember esetében, akinek minden étel keserű, s nem ízlik neki egy sem. Mi a ludas abban, ha nem ízlik nekünk az étel? Az, hogy nincsen hozzá sónk. A só pedig az isteni szeretet. Ha isteni szeretettel bírnánk, akkor ízlene nekünk Isten és minden, amit Isten valaha is tett, s elfogadnánk Istentől mindent, s ugyanazt tennénk mi is, amit ő tesz. Ebben az egyformaságban mindannyian egyszülött Fiak vagyunk. Mikor Isten a lelket teremtette, a maga legmagasabb tökéletessége szerint teremtette őt, hogy mátkája legyen egyszülött Fiának. Mikor a Fiú ezt felismerte, ki akart jutni örökkévaló Atyaságának titkos kincseskamrájából, ahol szunnyadt örökkévalóan, megmaradva és

kimondatlanul. "In principio": az eredendő tisztaság első kezdetében, ott verte fel a Fiú örök dicsőségének sátrát s jött ki abból, ami a legmagasabb, mert föl akarta emelni kedvesét, akivel az Atya öröktől fogva eljegyezte, hogy visszavigye őt a legmagasabba, ahonnan jött. Egy másik helyen pedig az áll az Írásban: "Lásd, ím a király jött el hozzád" (Zak 9, 9). Ezért jött ki tehát s szökellt, mint egy őzgida, s szenvedte el kínját szerelemből, s nem ment ki úgy, hogy ne akart volna visszatérni mátkájával kamrájába. Ez a kamra a rejtett Atyaság csendes mélye. Ott, ahol a legmagasabból kilépett, ott akart bemenni újra mátkájával a tisztaság teljességébe s akarta kinyilatkoztatni neki rejtett istenségének rejtett titkát, amelyben nyugszik magával s minden teremtménnyel egyetemben. "In principio" – németül ez annyit tesz, mint kezdete minden létnek, ahogyan az iskolában mondottam volt. Azt is mondtam még: vége is minden létnek, mert a kezdet kezdete a legvégső végcél miatt létezik... Igen, maga Isten sem ott pihen, ahol a kezdet kezdete van, ott pihen ő, ahol végcélja és megnyugvása van minden létnek; nem mintha ez a lét megsemmisülne, sokkal inkább ekkor teljesedik be végső céljában, legmagasabb tökéletessége mértékében. Mi a végcél? Az örök istenség rejtett mélye, ismeretlen, nem ismerték soha és nem fogja megismerni senki soha. Isten ismeretlenül marad meg ott önnönmagában; az örökkévaló Atya fénye ugyan örökkévalóan bevilágított oda, de a sötétség nem fogja fel a fényt (Jn 1, 5). Hogy ehhez az igazsághoz eljussunk, abban segítsen bennünket az igazság, amelyről szólottam. Ámen. 10. PRÉDIKÁCIÓ IN ILLD TEMPORE MISSUS EST ANGELUS GABRIEL A DEO: AVE GRATIA PLENA, DOMINUS TECUM LUCAE. (LK 1, 26/28)

Ezeket írja Szent Lukács: "Abban az időben az Isten elküldte Gábriel angyalt." Melyik időben? "A hatodik hónapban", mikor Keresztes János anyja testében volt. Ha megkérdeznék tőlem: miért imádkozunk, miért böjtölünk, miért végezzük cselekedeteinket, miért lettünk megkeresztelve, miért lett Isten ember, ami a legtöbb volt – erre azt mondanám: azért, hogy Isten beleszülessen a lélekbe, a lélek pedig beleszülessen Istenbe. Ezért íródott az egész Írás, ezért teremtette Isten a világot s valamennyi angyali természetet: hogy Isten a lélekbe, a lélek Istenbe beleszülessen. Célja szerint minden mag természete búza, minden fém természete arany, minden születés ember. Ezért mondja egy mester: nem találni olyan állatot, amelyikben ne volna valami közös az emberrel. "Abban az időben." Kezdetben, mikor valamely szó elmémben befogadásra lel, annyira színtiszta és annyira finom, hogy igaz is – mielőtt gondolatommal elképzelném. Harmadszor, külsőleg kiejti őt a szám, ekképp pedig semmi más, mint a belső szó kinyilvánítása. Így ejtődik ki belsőleg az örök ige is, a lélek szívében, abban, ami a legbensőbb, ami a legtisztább, a lélek fejében, amiről nemrég beszéltem, az értelemben: ott belül megy végbe a születés. Akinek efelől csupa sejtése s erre csupa reménye volna csak és semmi más, annak jó megtudnia, hogyan esik meg ez a születés, és mi vezet el hozzá. Azt mondja Szent Pál: "Amikor elérkezett az idők teljessége, elküldte Fiát" (Gal 4, 4). Szent Ágoston megmagyarázza, mi az idők teljessége: "Ahol már nincs semmi idő, az az idők teljessége." Akkor telik ki a nap, ha már a napból nem maradt semmi. Úgy kell annak igaznak

lennie: minden időnek el kell tűnnie, ahol ez a születés megkezdődik, mert nincs semmi, ami ezt a születést annyira zavarná, mint az idő és a teremtmény. Bizonyos igazság az, hogy az idő természettől fogva nem képes érinteni sem az Istent, sem a lelket. Ha az idő megérinthetné a lelket, a lélek nem volna lélek, s ha Istent érinthetné az idő, Isten nem volna Isten. Ha viszont úgy lenne, hogy az idő megérinthetné a lelket, akkor Isten soha többé nem tudna megszületni benne, s ő sem tudna soha többé megszületni Istenben. Ahol Isten meg akar születni a lélekben, ott le kell hullania minden időnek, vagy a léleknek kell lehullania az időről akaratával vagy vágyával. Egy másik értelme az idők teljességének: ha valaki birtokolná tudományát és hatalmát annak, hogy az időt és mindazt, ami hatezer év alatt valaha is történt és ami még az idők végezetéig történni fog, össze tudja vonni egy jelenbéli pillanatba, az volna az idők teljessége. Ez az örökkévalóság pillanata, amelyben a lélek Istenben mindent újként, frissen és jelenbélien ismer meg, s olyan örömmel, mint ahogy most, e pillanatban jelenlévők előttem. Nemrég azt olvastam egy könyvben – bárcsak valaki is meg tudná fejteni az értelmét! – , hogy Isten a világot most alkotja, mint az első napon, amikor a világot teremtette. Ezt birtokolja Isten, ez Isten birodalma. Az olyan lélekről, amelyikben Isten meg akar születni, le kell hullania az időnek s neki az időről, és fel kell rugaszkodnia s meg kell maradnia Isten eme gazdagságának szemlélésében: itt tágasság van tágasság nélkül, szélesség szélesség nélkül, itt a lélek megismer mindent és tökéletességben ismeri meg. A mesterek azt írják, nem hihető, ha valaki megmondja, mekkora az ég, azonban a legcsekélyebb erő, amely a lelkemben lakozik, nagyobb, mint a tágas ég, hogy az értelemről ne is beszéljek, tág tágasság nélkül. A lélek fejében, az értelemben, ott ahhoz a helyhez, amelyik ezer mérföldekre van a tengeren túl, éppoly közel vagyok, mint ahhoz a helyhez, ahol most állok. Istennek ebben a tágasságában és ebben a gazdagságában ismer meg a lélek, itt nem hullik le róla semmi s nem veti szemét immár semmire. "Elküldte az angyalt." A mesterek azt mondják, az angyalok sokasága minden számok fölötti szám. Olyan nagy a sokaságuk, hogy semmilyen szám sem tudja átfogni őket, még csak elgondolni sem lehet az ő számukat. Aki a különbözőséget szám és sokaság nélkül tudná megragadni, annak száz annyi volna, mint egy. Volna bár az istenségben száz személy akár: aki a különbözőséget szám és sokaság nélkül volna képes megragadni, az mégsem ismerne föl többet, mint egy Istent. Hitetlen emberek s némely tanulatlan keresztények csodálkoznak ezen, s még némelyik pap is olyan keveset tud róla, akár egy kő: az ilyenek hármon három tehenet vagy három követ értenek. Aki azonban képes rá, hogy a különbözőséget Istenben szám és sokaság nélkül ragadja meg, az felismeri, hogy a három személy egy Isten. Az angyal annyira magasan áll, hogy a legjobb mesterek azt mondják, minden egyes angyal egész természettel bír. Mintha csak volna egy ember, aki mindazzal bírna, amit az emberek valaha is birtokoltak, amivel most bírnak és valaha is bírni fognak, hatalomban, bölcsességben és mindenben, az csoda lenne, s mégsem volna más, csak egy ember csupán, mert ennek az embernek ugyan birtokában volna mindaz, amit az összes ember birtokol, de az angyaloktól mégis igen távol lenne. Így tehát minden angyal egész természettel bír, s a másiktól teljesen elkülönült, mint egyik állat a másiktól, amelyik valamely másik fajtából való. Isten az angyaloknak ezt a sokaságát bírja, s aki ezt felismeri, az Isten birodalmát ismeri fel. Ez a sokaság láttatja Isten országát, ahogyan egy urat lovagjainak sokasága láttat. Ezért hívják úgy: a Seregek Istene-Ura. Bármennyire fenséges is az angyaloknak ez a sokasága, ha Isten a lélekben újraszületik, közre kell működniük és segíteniük kell, azaz: örömüket, kedvüket és boldogságukat lelik a szülésben, de tenni eközben nem tesznek semmit. Teremtmény végezte

cselekvés ilyenkor nincs, mert ezt a szülést egyedül Isten végzi, az angyalok dolga eközben, hogy szolgáljanak. Mindaz, ami benne közreműködik, szolgálat. Az angyalt Gábrielnek hívták. Tenni is úgy tett, ahogyan hívták. Olyan kevéssé hívták őt Gábrielnek, mint Konrádnak. Az angyal nevét nem tudhatja senki. Ahol az angyal nevén neveződik, oda mester vagy értelem még nem hatolt be soha, talán nincs is neki neve. Nincsen neve a léleknek sem. Amilyen kevéssé lehet voltaképpeni nevet találni Istennek, éppolyan kevéssé lehet voltaképpeni nevet találni a léleknek, még ha erről vaskos könyvek íródtak is. Amennyire azonban cselekedetekre fordítja figyelmét a lélek, annyiban nevet adnak neki. Az, hogy "ács", nem az ő neve, ezt a nevét sokkal inkább a tevékenységéről kapja, amelynek mestere. Azt a nevet, hogy Gábriel, tettéért kapta, amiért hírnök volt, mert Gábriel annyit jelent: erő (vö. Lk I, 35). Ebben a szülésben Isten erőteljesen hat vagy erőt hat. Mire irányul a természet valamennyi ereje? Arra, hogy önmagát újranemzze. Az én apám a maga apai természetében apát akart létrehozni. Amikor erre nem volt képes, létre akart hozni valamit, ami hozzá mindenben hasonló. Mikor erejéből erre sem futotta, létrehozta a lehető leghasonlatosabbat, amire csak képes volt: ez pedig egy fiú volt. Ha azonban még kevesebbre telik az erőből, vagy valami félresikerül, akkor egy még kevésbé hasonló embert hoz létre. Istenben viszont teljes erő lakozik, ő az ő szülésében ezért hasonmását hozza létre. Ami Istenben hatalom, igazság és bölcsesség van, azt teljesen beleszüli a lélekbe. Azt mondja Szent Ágoston: "Amit a lélek szeret, ahhoz lesz hasonló. Ha földi dolgokat szeret, földivé lesz. Ha Istent szereti – kérdezhetné az ember – , akkor Isten lesz?" Ha ezt mondanám, az hihetetlenül hangzana azoknak, akik túl gyenge értelemmel bírnak, s ezt nem fogják fel. Ágoston azonban azt mondja: "Nem én mondom ezt: sokkal inkább az Írást állítom elébetek, amely azt mondja: Azt mondtam, istenek vagytok (Zsolt 82, 6)." Aki a gazdagságból, amelyről az előbb beszéltem, csak valamit is birtokolna, egy pillanatát vagy akár csak reményét vagy bizodalmát is, az megértené ezt! Soha születés által annyira rokon, annyira hasonló vagy annyira eggyé vált nem lett semmi, mint ahogy a lélek lesz az ebben a születésben Istennel. Ha úgy fordul, hogy valamiben akadályozódik, és a lélek nem lesz mindenben hasonlatos hozzá, akkor az nem Isten hibája; annyira, amennyire tökéletlenségei lehullanak róla, hasonlatossá teszi magához. Hogy az ács a szúette fából nem képes szép házat építeni, az nem az ő hibája, a fa a ludas benne. Így van ez Isten hatásával is a lélekben. Ha akár csak a legalsó angyal is képes volna belehelyezni képmását a lélekbe vagy újraszületni benne, ahhoz képest ez az egész világ is semmi volna, mert az angyalnak egyetlenegy szikrácskájától is zöldell, lombba borul és fénylik minden, ami csak a világban van. Ezt a születést azonban Isten maga hozza létre, az angyal ehhez nem tehet hozzá mást, mint egyedül szolgálatot. "Ave" – ez azt jelenti: "fájdalom nélkül". Aki teremtmény nélkül való, az fájdalom nélkül és pokol nélkül való, s aki a legkevésbé teremtmény s akiben teremtményből a legkevesebb van, abban van a legkevesebb fájdalomból is. Azt mondottam olykor: aki a világból a legkevesebbet birtokolja, az birtokolja belőle a legtöbbet. Senkinek sem olyan sajátja a világ, mint annak, aki az egész világot föladta. Tudjátok, mi által Isten Isten? Isten azáltal Isten, hogy teremtmény nélkül való. Ő sohasem nevezte meg magát az időben. Az időben teremtmény van, bűn és halál. Ezek bizonyos értelemben rokonok egymással, s mivel pedig a lélek aztán lehullott az időről, ezért ott nincsen sem fájdalom, sem kín; igen, még a gyötrelem is örömmé lesz ott számára. Ha az ember mindazt, ami gyönyörűséget és örömöt, boldogságot és kedveset valaha is elképzelhetne, összeveti azzal a boldogsággal, amelyik ebben a születésben rejlik, akkor mind az előbbi már nem is öröm.

"Kegyelemmel teljes." A kegyelem legkisebb műve is magasabb, mint valamennyi angyal a maga természetében. Szent Ágoston mondja, hogy valamely tett, amely Isten kegyelméből való – így, ha egy bűnöst megtérít és jó emberré tesz – , az nagyobb, mintha egy új világot teremtene. Istennek annyira könnyű megfordítania az eget vagy a földet, mint amennyire nekem az megfordítanom egy almát a kezemben. Ahol a kegyelem ott van a lélekben, ott annyira tiszta, annyira hasonlatos és annyira rokon Istennel s a kegyelem annyira cselekvés nélkül való, mint amennyire nincsen cselekvés a születésben, amelyről az előbb beszéltem. A kegyelem nem cselekvésben hat. Szent János ugyan nem vitt véghez egyetlen csodát sem. Az a tett azonban, amit az angyal Istenben tesz, olyan magas, hogy soha mester vagy értelem nem volna képes eljutni odáig, hogy ezt a tettet megértse. Erről a tettről azonban lehullik egy szálka – mint mikor egy gerendáról hullik le egy szálka, mikor faragják – , egy felvillanás, éspedig ott, ahol az angyal legalsó létrétegével érinti az eget: ezáltal zöldell és virágzik és él minden, ami ezen a világon van. Olykor két kútról szoktam beszélni. Bármilyen csodásan hangzik is, nekünk a mi értelmünk szerint kell beszélnünk. Az egyik kút, amelyikből a kegyelem fakad, ott van, ahol az Atya szüli ki egyszülött Fiát; éppen ebből fakad a kegyelem, s éppen itt árad ki a kegyelem ugyanebből a kútból. A másik kút ott van, ahol a teremtmények áradnak ki Istenből: ez attól a kúttól, amelyikből a kegyelem fakad, olyan messze van, mint az ég a földtől. A kegyelem nem hat. Ahol a tűz a maga természetében leledzik, ott nem is árt, nem is vet tűzet. A tűz heve az, ami e földön lángra lobbant: S még maga a hév is ott, ahol a tűz természetében rejlik, ott nem gyújt meg és nem is ártalmas. Igen, ott, ahol a hév a tűzben rejlik, ott a tűz igazi természetétől olyan messze van, mint az ég a földtől. A kegyelem nem hoz létre művet, túl nemes ahhoz; a cselekvés olyan messze áll tőle, mint az ég a földtől. A kegyelem benne-levés, hozzá-tapadás és eggyé-levés Istennel, s itt "Isten veled van", mert közvetlenül utána ez következik. "Veled van az Isten" – itt történik meg a születés. Senki számára sem tetszhet lehetetlennek, hogy ide jusson. Mit árthat nekem, ha mégoly nehéz is, ha egyszer ő teszi? Könnyű betartanom valamennyi parancsát. Parancsolhatna nekem bármit, amit csak akarna, azt én mind semmibe veszem, az mind csekélység nekem, ha kegyelmét is hozzáadja. Vannak, akik azt mondják, ők nem kapták meg. Erre én azt mondom: "Sajnálom. De vágyol-e rá?" – "Nem!" – "Ezt még jobban sajnálom." Ha birtokolni nem birtokolhatod, akkor legalább vágyjál rá a vágyódásért. Dávid mondja: "Lelkem eleped a vágytól, mert folyvást törvényed után vágyakozik" (Zsolt 118, 20). Hogy mi is vágyjunk arra, hogy bennünk megszülessék, abban segítsen minket az Isten. Ámen. 11. PRÉDIKÁCIÓ HAEC DICIT DOMINUS , HONORA PATREM TUUM ETC. EX. (KIV 20, 12)

A szavak, amiket latinul mondottam, az evangéliumban állanak, a mi Urunk mondja őket, és németül így hangzanak: "Tiszteld atyádat és anyádat." És mond még egy másik parancsolatot is a mi Urunk, az Isten: "Ami a felebarátodé, azt ne kívánd meg, sem házát, sem jószágát, semmit, ami az övé." A harmadik részlet azt mondja el, mikor a nép odament Mózeshez, és így szólt: "Beszélj velünk te, mert mi nem tudjuk meghallani az Istent." A negyedik pedig az, mikor a mi Urunk, az Isten így szólt: "Mózes, állíts nekem oltárt a földből és a földbe, s amit föláldozol rajta, azt égesd el egészen mind." Az ötödik: "Mózes odament a felhőhöz és

fölment a hegyre; ott találta Istent, s a sötétségben találta meg az igazi fényt." (Kiv 20, 12, 17, 19, 24, 21) Azt mondja Szent György: Ahol a bárány fenékig süllyed, ott az ökör vagy a tehén úszik, s ahol a tehén úszik, ott az elefánt futva hagyja le őt, s neki csak fejéig ér a víz. Igen szép értelem rejlik ebben, ugyan sokat fejthetünk ki belőle. Szent Ágoston urunk mondja, hogy az Írás egy mély tenger, s a kis bárány olyan alázatos, együgyű embert jelent, aki képes mélyére hatolni az Írásnak. Viszont az ökrön, aki úszik benne, durva értelmű embereket értűnk, ezek mind azt veszik ki belőle, ami nekik elegendő. Az elefánton viszont, aki ide-oda szaladgál benne, azokat az okoskodó embereket kell értenünk, akik az Írást bőréből kifordítják, s egyre futkároznak benne erre-arra. Én azt csodálom, hogy az Írás annyira gazdag, a mesterek pedig azt mondják, hogy leplezetlen értelme szerint nem lehetséges megfejteni, s azt is mondják, ha valami durva értelem van benne, azt fel kell tárni, ehhez viszont a hasonlatra van szükség. Az elsőnek a bokájáig hatolt, a másodiknak a térdéig, a harmadiknak az övéig, a negyediknek a fejénél is tovább, s teljesen elsüllyedt benne. Nos, mi is ennek az értelme? Szent Ágoston azt mondja: az Írás először rámosolyog az ifjú gyermekekre, s magához csalogatja a gyermeket, végül viszont, mikor valaki meg akarja magyarázni az Írást, gúnyolódik csak a bölcs fejeken, és nincs senki annyira együgyű, hogy ne találná meg benne, ami neki való, s ugyanakkor senki sincs olyan bölcs, hogy ha meg akarja magyarázni, ne találná még mélyebbnek és még többnek. Mindaz, amit itt meghallhatunk s amit nekünk mondhatnak, az Írásban tágabb, rejtettebb értelemmel bír. Mert amit itt megértünk, az mindattól, ami magában való s attól, ami Istentől való, annyira elüt, mintha egyáltalán nem is létezne. Most viszont térjünk vissza ahhoz az igéhez: "Tiszteld atyádat és anyádat." Közönséges értelemben az atyát és az anyát jelenti ez, azt, hogy tisztelnünk kell őket; ezenfelül tisztelnünk kell mindazokat, akik szellemi hatalommal bírnak, s valamivel magasabb fokon kell kimutatnunk tiszteletünket velük szemben; s ugyanígy azokat is, akiktől valamennyi múlandó javunk van. Ebben lehet "gázolni", s ebben lehet "talajt fogni"; mégis ugyancsak kevés az, amink tőlük van. Azt mondta egy asszony: "Ha tisztelni kell azokat, akiktől külső javaink vannak, akkor még inkább kell tisztelnünk azokat, akiktől mindenünk van. Mindenünk, amink emitt külsőleg van, a sokféleségben, az amott belsőleg való s egy. Ebből már kihallhatjátok, hogy ez a hasonlat az Atyához van igazítva. Tegnap este az jutott eszembe, hogy minden hasonlat mennyire, de mennyire csak azért van, hogy az Atya számára hasonlat legyen. így kell egy második értelemben "tisztelned Atyádat", vagyis mennyei Atyádat, akitől létedet kaptad. Ki az, aki tiszteli az Atyát? Nem teszi ezt senki más, csak a Fiú: egyedül ő tiszteli őt. S ugyanígy nem tiszteli a Fiút sem senki, egyedül csak az Atya. Az Atya minden öröme, kedveskedése és mosolya egyedül a Fiúnak szól. A Fiún kívül az Atya nem tud semmiről. Annyira nagy öröme telik a Fiúban, hogy nincsen szüksége semmi másra, mint hogy Fiát megszülje, mert az tökéletes hasonlata és tökéletes képe az Atyának. Azt mondják mestereink: amit megismerünk vagy ami megszületik, az mind kép; ennek megfelelően azt mondják: ha arról van szó, hogy az Atya megszülje egyszülött Fiát, akkor úgy kell megszülnie képét, hogy az megmaradjon benne, a forrásban. A kép úgy, ahogy örökkévalóan benne volt, az ő benne magában megmaradó formája. A természet arra tanít, s nekem ez nagyon helyesnek tetszik, hogy az embernek Istent hasonlatokkal kell szemléletessé tennie, ilyennel vagy olyannal. Ő azonban nem is ez, nem is az, s így az Atya nem elégszik meg ezzel, sokkal inkább viszszaszökken az eredetbe, a legbensőbe, az alapba s magjába az Atyaságnak, ahol volt örökkévalóan önmagában, Atyaságában, s ahol gyönyörködik magában,

Atyaként az Atya magában az egységes Egyben. Itt minden fűszálacska, minden fadarab minden kő és valamennyi dolog Egy. Ez a legeslegjobb, s én ennek lettem bolondja. Ezért: minden, amit a természet létrehozhat, az őt oda bezárja, az az Atyaságba belezuhan, hogy Egy legyen, egy Fiú legyen s kinőjön mindenből s csak az Atyaságban létezzék, és ha Egy nem lehet, legalább hasonlata legyen az Egynek. A természet, amely Istentől való, nem keres semmit, ami rajta kívül van; igen, a természetnek, amely ekképp magában létezik, semmi dolga a külső látszattal, mert a természet amely Istentől való, nem keres semmi mást, mint az Istennel való hasonlóságot. Az a gondolatom támadt ma éjszaka, hogy minden hasonlat előzetes mű csupán. Nem láthatok semmit, ami nem hasonlit hozzám; felismerni sem ismerhetek fel semmit, ami nem hasonlit hozzám. Isten valamennyi dolgot magába foglalja rejtélyes módon, de nem mint ezt vagy azt a különbözőségben, hanem mint Egyet az egységben. A szemben magában nincsen szín, a szem a színt befogadja, de nem a fül. A fül a zajt fogadja be, a nyelv pedig az ízt. Egyik is, másik is azzal rendelkezik, amivel egy. S ebben van a lélek képének és Isten képének egy-léte: ott, ahol Fiúk vagyunk. S ha történetesen nem volna sem szemem, sem fülem, létem akkor is volna. Ha valaki megfosztana fél szememtől, az még nem fosztana meg sem létemtől, sem életemtől, mert az élet székhelye a szív. Ha valaki a szemembe akarna ütni, akkor elé tartanám a kezemet, s az fölfogná az ütést. Ha viszont a szívemet akarná eltalálni valaki, akkor föláldoznám az egész testemet, hogy az életemet megvédjem. Ha valaki a fejemet akarná lecsapni, akkor egész karomat odatartanám eléje, hogy életemet és létemet megvédjem. Többször is mondtam már: a héjnak föl kell törnie s annak, ami benne van, ki kell jönnie; mert ha a magot akarod, szét kell törni a héjat. S ekképp: ha leplezetlenül akarod találni a természetet, akkor szét kell törnie minden hasonlatnak, s minél beljebb hatol aztán az ember, annál közelebb van a léthez. Ha a lélek megleli azt az Egyet, amiben minden egy, akkor meg is marad ebben az Egyben. Ki "tiszteli" Istent? Aki minden dologban Isten tiszteletét tartja szem előtt. Sok évvel ezelőtt még nem voltam; nem sokkal azután apám és anyám húst ettek, kenyeret és füveket, ami a kertben nőtt, s ebből én ember lettem. Apám és anyám ebben közreműködni nem tudtak, hanem közvetlenül Isten alkotta meg testemet és teremtette meg lelkemet a legfelsőbb minta szerint. Ekkor birtokosa lettem életemnek. A mag arra tört, hogy rozs legyen, természete, hogy búza is lehet, ezért nem pihen, amíg ezt a természetet el nem éri. A búzamag természete, hogy minden dolog lehet belőle, ezért megfizet, és magára veszi a halált, hogy minden legyen belőle. S az érc, amelyik réz, annak természete, hogy ezüst lehet, s az ezüstnek természetében van, hagy arany lehet, ezért mindaddig nem nyugszik, míg éppen ehhez a természetéhez el nem jut. Igen, a fának természete, hogy kő lehet, sőt még többet mondok: bizony minden dolog lehet belőle, átadja magát a tűznek, és engedi, hogy elégjen, hogy átalakuljon a tűz természetébe, s egyesül az Eggyel és örökkön egy léttel bír. Igen, ott az őskezdetben a fa, a kő, a csont és minden füvecske együttvéve és külön-külön Egy volt. Ha viszont a földi természet így tesz, mit nem tesz akkor az a természet, amelyik egészen tisztán leledzik önmagában, amelyik nem kutatja sem ezt, sem azt, amelyik sokkal inkább kinő minden másból, s igyekszik elérni az eredendő tisztaságba! Az a gondolatom támadt tegnap este, hogy bizony sok-sok menny van. S vannak olyan hitetlen emberek, akik nem hiszik, hogy a kenyér az oltáron átváltozhat, hogy a mi Urunk nemes teste lesz belőle, s hogy Isten ezt véghezviheti. Ó, ezek a gonosz emberek, hogy nem tudják elhinni, hogy Isten ezt véghezviheti! Ha pedig Isten a természetnek megadta, hogy minden lehet belőle, mennyire inkább lehetséges akkor az ő számára, hogy a kenyér az oltáron az ő testévé legyen! S ha a gyenge természet odáig viszi, hogy egy levelecskéből

embert tud csinálni, akkor Isten még sokkal inkább képes arra, hogy a kenyeret testévé változtassa. Ki "tiszteli" Istent? Aki minden dologban Isten tiszteletét tartja szem előtt. Ez az értelmezés még nyilvánvalóbb, igaz, az első jobb. A negyedik értelem: "Távol állottak Mózestől, és így szóltak hozzá: Beszélj velünk te, mert mi nem tudjuk meghallani Istent." Távol álltak, s ez volt az ok, amiért nem tudták meghallani Istent. "Mózes odament a felhőhöz és fölment a hegyre, ott találta Istent, s a sötétségben találta meg az igazi fényt." A fényt igazában a sötétségben találni meg, így ha szenvedünk s bajunk van, akkor van hozzánk a legközelebb a fény. Tegye Isten akár legjavát, akár legrosszabbját hozzá, muszáj neki odaadnia magát, még ha fáradsággal és bajjal is. Volt egy szent asszony, akinek sok fia volt, s akit meg akartak ölni. Nevetett ekkor, és így szólt: "Ne bánkódjatok, hanem örvendjetek, gondoljatok mennyei Atyátokra, mert semmitek sem tőlem való" (2 Mak 7, 22 skk.); mintha csak azt akarta volna mondani: "Léteteket közvetlenül Istentől kaptátok." Jól illik ez a mi gondolatainkhoz. Így szólt a mi Urunk: "Homályod – vagyis szenvedésed – világos fényben fog felragyogni" (Iz 58, 10). Én azonban nem törekedhetem erre s nem vágyhatom rá. Más helyütt azt mondtam: az örökkévaló Isten láthatatlan fényének rejtett sötétsége nem ismert és nem is lesz ismert soha. S "az örökkévaló Atya fénye örökkön bevilágított ebbe a sötétségbe, de a sötétség nem fogja fel a fényt" (Jn 1, 5). Hogy mi is eljussunk ehhez az örök fényhez, abban segítsen bennünket az Isten: Ámen. 12. PRÉDIKÁCIÓ BEATI PAUPERES SPIRITU, QUIA IPSORUM EST REGNUM COELORUM. MATTHAEI. (MT 5, 3)

Az üdvösség szóra nyitotta a bölcsességnek ajkát, s így szólt: "Boldogok a szellemnek szegényei, mert övék a mennyeknek országa." Valamennyi angyalnak, valamennyi szentnek és mindennek, ami valaha is született, hallgatnia kell, ha az Atyának ez az örök bölcsessége szól, mert az angyaloknak és a teremtményeknek összes bölcsessége is puszta Semmi Isten végtelen mély bölcsességével szemben. Ez a bölcsesség szólt így: boldogok a szegények. Szegénység mármost kétféle van: egy külső, amelyik jó és igen dicséretes az olyan embernél, aki készakarva veszi magára a mi Urunk, Jézus Krisztus iránti szeretetből, mert szeretettel volt Krisztus is a Földön. Erről a szegénységről most nem akarok tovább beszélni. Van azonban egy másik fajta szegénység is, egy belső, ezt kell érteni a mi Urunk szaván, mikor azt mondja: "Boldogok a szellemnek szegényei." Arra kérlek mármost benneteket, hogy ti is ugyanilyenek legyetek, hogy beszédemet megérthessétek, mert az örök igazságra mondom nektek, ha nem vagytok olyanok, mint ez az igazság, amelyikről most beszélni szeretnék, nem tudtok megérteni engem. Néhányan azt kérdezték tőlem, mi is a szegénység magában véve, s mi is egy szegény ember. Erre akarok most válaszolni.

Albert püspök azt mondja, az a szegény ember, aki nem éri be semmivel, amit Isten valaha is teremtett – s jól mondja. Mi viszont még jobban mondjuk s még magasabb értelemben tekintjük a szegénységet: az a szegény ember, aki nem akar semmit, nem is tud semmit s akinek nincs is semmije. Erről a három pontról akarok szólni, s kérlek benneteket Istenre, hogy ha csak bírjátok, ezt az igazságot felfogjátok. Ha mégsem értitek, amiatt se fájjon a fejetek, mert az igazság, amelyikről szólani szeretnék, olyan, hogy csak néhány jó ember fogja megérteni. Először is azt mondjuk: az a szegény ember, aki nem akar semmit. Némelyik ember ennek értelmét nem jól fogja fel: ezek azok az emberek, akik vezekléssel és külső gyakorlással hozzátapadnak önösségükhöz, s azt ők mégis nagyra tartják! Isten legyen irgalmas hozzájuk, hogy ilyen keveset ismernek fel az isteni igazságból! Az ilyen embereket külső látszat alapján nevezik szentnek, pedig belülről szamarak, mert az isteni igazság tulajdonképpeni értelmét nem fogják fel. Ezek az emberek mondani ugyan mondják, hogy az a szegény ember, aki nem akar semmit sem. Érteni azonban így értik: az embernek úgy kell élnie, hogy soha semmiben se teljesítse be a saját akaratát, hanem sokkal inkább arra törekedjen, hogy Isten legkedvesebb akaratát végezze be. Ezeknek az embereknek jól áll az ügyük, mert amit gondolnak, jó; ezért illesse őket dicséret. Ajándékozná bár nekik Isten az ő könyörületességében a mennyországot. Én azonban az isteni igazságra mondom, hogy ezek az emberek nem szegény emberek, és nem is hasonlítanak a szegény emberhez. Nagynak látszanak ők azoknak az embereknek szemében, akik semmi jobbat nem tudnak: Én mégis azt mondom, szamarak ők, akik az isteni igazságból nem fognak fel semmit sem. Jó szándékukért legyen ám jussuk a mennyország, de arról a szegénységről, amelyikről most akarok szólani, nem tudnak semmit sem. Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy akkor mi is az a szegény ember, aki nem akar semmit, annak megfelelek, s ezt mondom: mindaddig, amíg az emberben még megvan az, hogy az ő akarata Isten legkedvesebb akaratának betölteni akarása, az olyan embernek nincs meg az a fajta szegénysége, amelyikről mi akarunk szólani, mert az ilyen embernek még van akarata, amellyel Isten akaratának akar megfelelni, s ez nem az igazi szegénység. Mert ha az ember igazán szegény akar lenni, akkor saját teremtett akaratától annyira szabadnak kell lennie, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Mert az örök igazságra mondom nektek: mindaddig, amíg az az akaratotok, hogy Isten akaratát betöltsétek, megvan, amíg vágytok az örökkévalóságra és Istenre, addig nem vagytok igazán szegények. Mert csak az a szegény ember, aki nem akar semmit és nem is vágyik semmire sem. Mikor még első forrásomban léteztem, nem volt Istenem, s magam voltam forrása magamnak. Nem akartam semmit, nem vágytam semmire, mert nem kötődő lét voltam, s önmagamnak megismerője az igazság gyönyörűségében. Akkor csak magamat akartam, és semmi mást; amit akartam, az én voltam, s ami voltam, azt én akartam, s Istentől és mindentől szabadon léteztem. Mikor azonban a magam szabad akaratából innen kiléptem, s teremtett lényemet megkaptam, akkor már volt Istenem, mert mielőtt a teremtmények lettek, Isten nem "Isten" volt: sokkal inkább volt az, ami. Mikor a teremtmények meglettek s teremtett létüket megkapták, akkor Isten nem önmagában volt már Isten, hanem a teremtményekben. Azt mondjuk mármost, hogy amennyiben Isten "Isten", nem legvégső célja a teremtménynek, akkora gazdagsággal a legkisebb teremtmény is bír Istenben. S ha úgy lenne, hogy egy légynek esze volna s képes volna értelmével kutatni az isteni lét örök feneketlen mélyét, amelyből ered, akkor azt mondanánk, hogy Isten mindazzal együtt, ami ő "Istenként", sem volna képes eleget tenni s beteljesedést nyújtani a légynek. Ezért kérjük Istent, hogy "Istentől" mentesek legyünk, hogy az igazságot ott, ahol a legfelső angyalok meg a légy meg a lélek

egyek, megragadhassuk és örökkön élvezhessük, ott, ahol léteztem, s ahol azt akartam, ami voltam, és az voltam, amit akartam. Azt mondjuk tehát: ha az ember akaratban szegény akar lenni, akkor olyan keveset kell akarnia és vágynia, mint amennyit akkor akart és vágyott, amikor nem volt. S ekképp szegény az olyan ember, aki nem akar semmit sem. Másfelől az a szegény ember, aki tudni sem tud semmit. Valamikor azt mondottuk, az embernek úgy kell élnie, hogy ne éljen se magának, se az igazságnak, sem pedig Istennek. Most viszont máshogyan mondjuk, s tovább akarunk menni: annak az embernek, aki ilyen szegénységet akar, úgy kell élnie, hogy tudni se tudja: nem él sem magának, sem az igazságnak, sem pedig Istennek. Sokkal inkább: annyira mentesnek kell lennie minden tudástól, hogy ne is tudja, ne is ismerje fel, ne is érezze, hogy Isten benne él – mi több: mentesnek kell lennie valamennyi ismerettől, ami benne él. Mert mikor az ember Isten örök lényegében létezett, nem élt benne semmi más, ami akkor élt, az ő maga volt. Ezért mondjuk, hogy az embernek annyira mentesnek kell lennie saját tudásától, mint amennyire az volt, mikor nem volt, hagyja Istent, tegyen, amit akar, s maga legyen mindentől mentes. Mindaz, ami valaha is Istenből eredt, tiszta működés céljával eredt. Az ember tulajdon műve: hogy szeressen és megismerjen. Kérdés mármost, hogy melyikben rejlik inkább a boldogság. Egyes mesterek azt mondják, az ismeretben, mások, hogy a szeretetben, megint mások azt mondják, az ismeretben és a szeretetben rejlik, s ők már inkább beletalálnak. Mi viszont azt mondjuk, hogy nem rejlik sem a megismerésben, sem a szeretetben; sokkal inkább: van a lélekben valami, amiből ismeret és szeretet árad, ez maga nem ismer meg és nem is szeret, ahogyan a lélek erői teszik. Aki ezt megismeri, az felismeri, hogy miben rejlik a boldogság. Ennek nincs sem előbbje, sem utóbbja, nem vár semmi eljövendőre, mert nem nyerhet és nem is veszíthet. Ezért van megfosztva annak tudásától is, hogy Isten működik benne; sokkal inkább ő maga az, ami magában gyönyörködik ugyanúgy, ahogy azt teszi Isten is. Azt mondom tehát, hogy annyira szabadon és mentesen kell léteznie az embernek, hogy ne is tudja, ne is ismerje föl: Isten hat benne, s így lehet szegénysége valakinek. Azt mondják a tanítómesterek, Isten lét, értelmes lét, s minden dolognak tudója. Én viszont azt mondom: Isten nem lét, nem is értelmes lét, és nem is tudja sem ezt, sem azt. Ezért mentes Isten minden dologtól – s ezért minden dolog is egyben. Mármost aki szellemben szegény akar lenni, annak szegénynek kell lennie minden saját tudásban is, annyira, hogy ne tudjon semmiről, sem Istenről, sem a teremtményekről, sem pedig magáról. Emiatt szükséges, hogy az ember arra vágyjon: semmit se tudjon és ne is ismerjen meg semmit sem Isten műveiből. Ekképp képes szegény lenni az ember saját tudásban. Harmadszor az a szegény ember, akinek nincsen semmije sem. Sokan mondták már, hogy az a tökéletesség, ha az ember a Föld anyagi javaiból nem birtokol semmit, s ez bizonyára igaz is abban az értelemben, ha valaki szándékkal tesz így. De ez nem az az értelem, amelyikre én gondolok. Az előbb azt mondtam, az a szegény ember, aki Isten akaratát sem akarja beteljesíteni, hanem sokkal inkább úgy él, hogy annyira mentes saját akaratától és Isten akaratától, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Erről a szegénységről mondjuk, hogy a legmagasabb szegénység. Másodszor pedig azt mondtuk, az a szegény ember, aki mit sem tud arról, hogy Isten benne hat. Ha valaki ennyire megfosztott tudástól-ismerettől, az a legtisztább szegénység. A harmadik fajta szegénység viszont, s erről akarok most beszélni, az a legvégsőbb: az, hogy az ember bírni sem bír semmivel.

Most pedig figyeljetek ide buzgón és komolyan! Többször mondtam már s mondják nagy mesterek is: az embernek annyira mentesnek kell lennie minden dologtól és minden cselekvéstől, a belsőktől és a külsőktől egyaránt, hogy tulajdon helye lehessen Istennek, ahol Isten működni tud. Most másként mondjuk. Ha úgy fest a dolog, hogy az ember mentes minden teremtménytől, Istentől és magától is, s az még megvan benne, hogy Isten helyet lelhet benne, ahol működjék, akkor azt mondjuk: amíg ez az emberben megvan, addig nem a legigazabb szegénységgel szegény. Mert Istennek műveivel nem az a szándéka, hogy az ember magában hellyel bírjon, ahol Isten működni tud, hanem az a szellem szegénysége, ha az ember annyira mentes Istentől és valamennyi művétől, hogy Isten, ha a lélekben működni akar, akkor ő maga legyen az a hely, ahol működni akar – ezt pedig szívesen teszi. Mert ha Isten ennyire szegénynek találja az embert, akkor Isten saját művét műveli, s az ember így szenvedi el Istent magában, Isten pedig saját helye műveinek azáltal, hogy Isten önmagában műveli, amit művel. Itt, ebben a szegénységben jut el az ember ahhoz az örök léthez, ami volt, ami most és ami marad mindörökkön. Szent Pál mond egy mondatot: "Ami vagyok, az Isten kegyelme által vagyok" (1 Kor 15, 10). Úgy tetszik mármost, hogy ez az én beszédem itt fölötte áll kegyelemnek, létnek, értelemnek, akaratnak és minden vágynak is – akkor Szent Pál szava hogyan lehet igaz? Erre azt lehetne válaszolni, hogy Szent Pál szavai igazak: az, hogy Isten kegyelme benne legyen, szükség volt, mert Isten kegyelmének hatása volt benne az, hogy az esetlegesség lényeggé tökéletesedett. Mikor a kegyelem bevégeztetett s művét befejezte, akkor Pál az maradt, ami volt. Ezért mondjuk: annyira szegénynek kell lennie az embernek, hogy ö se legyen, benne se legyen helye Istennek, ahol működni tudna. Amíg az ember helyet őriz magában, különbözőséget őriz. Ezért kérem Istent, hogy fosszon meg "Istentől", mert lényegi létem Isten fölött való, amennyiben Istent a teremtmények kezdetének tekintjük, Istennek önnön létében ugyanis, ahol Isten fölötte van létnek és különbözőségnek, ott én magam voltam, magamat akartam s magamat ismertem föl, hogy ezt az embert megteremtsem. S ezért vagyok önmagam forrása létem tekintetében, amely örök, de nem keletkezésem tekintetében, amely időbeli, s ezért vagyok meg nem született, és születetlenségem mértékében nem halhatok meg soha. Születetlenségem mértékében voltam örökkön, vagyok most és leszek örökkön-örökké. Ami születettségem szerint vagyok, az meg fog halni és semmivé fog válni, mivel halandó, ezért el kell enyésznie az idővel együtt. Az én születésemben született meg minden dolog, s én voltam forrása magamnak és minden dolognak, s ha úgy akartam volna, akkor nem lennék én sem és nem lenne semmi más sem, ha viszont én nem lennék, akkor nem volna Isten sem; hogy Isten "Isten", annak én vagyok a forrása, ha én nem lennék, akkor Isten nem lenne "Isten". Tudni ezt nem szükséges. Egy nagy tanítómester azt mondja, hogy áttörése nemesebb, mint kiáradása, s ez így igaz. Mikor Istenből kiáradtam, akkor minden így szólt: Isten van. Ez azonban engem nem tehet boldoggá, mert ebben teremtményként ismerek magamra. Az áttörésben viszont, ahol mentes vagyok a magam akaratától és Isten akaratától és valamennyi művétől és magától Istentől is, ott fölötte vagyok minden teremtménynek, s nem vagyok sem Isten, sem teremtmény, sokkal inkább vagyok az, ami voltam s ami maradok most és mindörökkön. Ott benyomás hatol belém, amely följebb visz valamennyi angyalnál. Ezzel a benyomással akkora nagy gazdagságot kapok, hogy Isten nekem már nem lehet elég mindazzal együtt sem, ami ő "Istenként" s valamennyi isteni művével együtt, mert ebben az áttörésben az lesz részem, hogy én és Isten egyek vagyunk. Ott az vagyok, ami voltam, s ott nem apadok és nem gyarapodom, mert mozdulatlan ok vagyok, mozgatója mindeneknek. Itt Isten nem lel helyet

az emberben, mert az ember ezzel a szegénységgel azt szerzi meg, ami volt örökkön s ami marad mindig is. Itt Isten a lélekkel egy, s ez a legigazabb szegénység, amit az ember lelhet. Aki ezt a beszédet nem érti, az ne keserítse vele szívét. Mert amíg az ember nem olyan, mint ez az igazság, addig nem fogja megérteni ezt a beszédet sem. Mert leplezetlen igazság ez, amely Isten szívéből fakad egyenesen. Hogy így tudjunk élni, hogy örökké ezt tapasztalhassuk, abban segítsen minket az Isten. Ámen. 13. PRÉDIKÁCIÓ VIDETE, QUALEM CARITATEM DEDIT NOBIS PATER, UT FILII DEI NOMINEMUR ET SIMUS. JOH. (1 JN 3, 1)

Tudni való, hogy egy és ugyanaz: Istent megismerni és Isten által megismertnek lenni, Istent látni és Isten által látva lenni. Azzal ismerjük meg és látjuk Istent, hogy, ő megismerővé és látóvá tesz minket. S miként a levegő, amelyik megvilágítódik, nem más, mint az, hogy megvilágít, mert éppen azáltal világít meg, hogy megvilágítódik, akképp ismerjük meg, hogy megismerődünk s hogy Isten megismerővé tesz minket. Ezért mondta Krisztus: "Viszontláttok majd engem", azáltal, hogy látóvá teszlek benneteket, ismertek meg engem, majd azt mondja: "s akkor örvend majd szívetek", vagyis: látásom s megismerésem okán, "s örömötöket nem veheti el tőletek senki sem" (Jn 16, 22). Azt mondja Szent János: "Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk." Nem csupán azt mondja: "hívnak minket", hanem többet is: "vagyunk". Ugyanígy mondom én is amilyen kevéssé lehet az ember tudalmas tudás nélkül, éppolyan kevéssé lehet fiú Isten Fiának fiúi léte nélkül, hacsak nincsen meg benne Isten Fiának ugyanaz a léte, amely megvan Istenben is – éppen úgy, mint ahogy tudalmas lét sem lehetséges tudás nélkül. Ezért, ha Isten fia akarsz lenni, nem lehetsz az, csak ha megvan benned Istennek ugyanaz a léte, amelyik megvan Isten Fiában is. De ez "most rejtve van előttünk", ami után pedig ez áll írva : "Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk" (1 Jn 3, 2). És mit tudunk mi? Azt, amit még hozzátesz: "s hasonlók leszünk hozzá", vagyis: ugyanazok, ami ő, ugyanaz a lét, ugyanaz az érzék, ugyanaz az értelem, s mindenben ugyanazok, ami ő lesz akkor, mikor "látni fogjuk őt, amint Istenként van". Ezért mondom: Isten nem vihetné végbe, hogy Isten Fia legyek és ne legyen meg bennem Isten Fiának léte, éppoly kevéssé, mint ahogy nem tehetné azt sem, hogy tudalmas legyek és ne rendelkezzem tudalmas léttel: Hogyan vagyunk Isten gyermekei? "Még nem tudjuk; még nem nyilvánvaló", csak annyit tudunk róla, amennyit ő mond: "Hasonlók leszünk hozzá." Vannak bizonyos dolgok, amelyek ezt lelkeinkben elrejtik s ezt az ismeretet eltakarják előlünk. Van a lélekben valami, az értelemnek egy szikrácskája, amely nem huny ki soha, s ebbe a szikrácskába mint az érzület legfelső részébe helyeződik a lélek képe, s van aztán lelkünkben egy külső dolgokra irányuló megismerés is, az érzéki és az értelmi megismerés, amely képzetekben és fogalmakban való, s amely amazt eltakarja előlünk. Hogyan vagyunk "Isten Fiai"? Azáltal, hogy egy létünk van vele. Ahhoz azonban, hogy abból, hogy Isten Fiai vagyunk, megértsünk valamit, meg kell értenünk, mi a külső és mi a belső megismerés. A belső megismerés az, amelyik az értelem szerint van megalapozva lelkünk létében. Ez azonban nem a lélek léte, hanem sokkal inkább: benne gyökeredzik s része a lélek életének;

ha azt mondjuk, hogy ez a megismerés a lélek életének része, akkor az értelmes életre gondolunk, s ebben az életben fog az ember Isten Fiaként s az örök életre megszületni; s ez a megismerés idő és tér, Itt és Most nélkül való. Ebben az életben minden dolog egy, minden dolog egymással, és minden mindennel egyesült. Mondok egy hasonlatot. A testben a test minden része egyesült s úgy egy, hogy a szem a lábhoz, a láb a szemhez hozzá tartozik. Ha a láb beszélni tudna, azt mondaná, hogy az a szem, amelyik a fejben ül, inkább tartozik hozzá, mint az, amelyik a lábban ülne, s viszont csak ugyanezt mondaná a szem. S ugyanígy vélem azt is, hogy mindaz a kegyelem, ami Máriában van, inkább és sajátabban tartozik az angyalhoz és inkább van benne – az, ami Máriában van – , mintha őbenne lenne meg vagy a szentekben. Mert mindaz, ami Máriáé, az a szenteké is, s inkább az övék, s a kegyelem, amelyik Máriában van, inkább ízlik neki, mintha őbenne volna. Ez az értelmezés azonban még mindig túl durva és túl testi, mert testi hasonlathoz kötődik. Ezért mondok nektek egy másik értelmezést is, mely még tisztább és még szellemibb. Azt mondom: a mennyországban minden mindenben való, minden egy és minden a miénk. Ami kegyelme a mi Asszonyunknak van, az mind megvan bennem is – ha ott vagyok – , de nem úgy, mint ami Máriából kifakad s kiárad, hanem: mint bennem levő, mint sajátom, s nem idegenből eredő. S így mondom azt is: amije ott az egyiknek van, az megvan a másiknak is, s nem mint olyan valami, ami a másiktól volna vagy a másikban, hanem benne magában levőként, olyanképp, hogy a kegyelem, amely az egyikben van, teljesen benne van a másikban is, aminthogy megvan benne az ő saját kegyelme is. S ekképp van a szellem is a szellemben. Ezért mondom, hogy nem lehetek Isten Fia anélkül, hogy ne bírjak ugyanazzal a léttel, amellyel Isten Fia, s azzal, hogy ezzel a léttel bírunk, leszünk hozzá hasonlók s látjuk őt, amint Istenként van. De "az még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk". Ezért mondom: ebben az értelemben nincsen hasonlóság és nincsen különbözőség: minden különbözés nélkül leszünk ugyanaz a lét, ugyanaz a szubsztancia és természet, ami ő maga is. De "most ez még nem nyilvánvaló", akkor lesz csak nyilvánvaló, ha "látjuk őt úgy, amint Istenként van". Isten megismerteti magát velünk, s megismerőként tesz minket is megismerővé, s léte az ő megismerése, s ez ugyanaz, mint hogy ő engem megismerővé tesz s hogy én megismerek. S az ő megismerése ezért az enyém, amint a mesterben is ugyanaz, hogy ő tanít, s a tanítványban, hogy tanítják. S mivel az ő megismerése az enyém, s az ő szubsztanciája megismerése és természete és léte, ebből következik, hogy az ő szubsztanciája és léte és természete az enyém: S ha az ő szubsztanciája, léte és természete az enyém, akkor én Isten Fia vagyok: "Nézzétek" – testvéreim – , "mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk." Vegyétek eszetekbe, hogy minek révén vagyunk Isten Fiai: azáltal, hogy rendelkezünk ugyanazzal a léttel, mint a Fiú. Hogyan Fia az ember Istennek, vagy hogyan tudja, hogy az, mikor Isten nem hasonlit senkihez sem? Ez ugyan igaz. Izajás azt mondja: "Kihez hasonlítanátok az Istent, és milyen képmást alkotnátok róla?" (Iz 40, 18). Mivel Isten természete, hogy senkihez sem hasonlit, úgy szükségszerően arra kell jutnunk, hogy semmi vagyunk – avégett, hogy ugyanabba a létbe helyeztethessünk, ami ő is. Ezért, ha arra jutok, hogy magamat nem képzelem bele semmibe s magamba sem képzelek bele semmit, s ami bennem van, azt kivetem, akkor áthelyeződhetek Isten puszta létébe, ez pedig a szellem tiszta léte. Ekkor ki kell őznöm mindent, ami hasonlóság, hogy Istenbe áthelyeződve egy legyek vele, egy szubsztancia, egy lét és egy természet s Istennek Fia. Miután pedig ez megtörtént, Istenben nem lesz semmi rejtett, ami ne volna nyilvánvaló vagy az enyém. Akkor bölcs leszek és hatalmas és minden, ami ő, s vele egy és ugyanaz. Akkor Sion igazán látnok lesz, "igazi

Izráel", vagyis "Istenlátó ember", mert előtte nincs rejtve Istenben semmi. Ekkor az ember bevezetődik Istenbe. De ahhoz, hogy előttem semmi se maradjon rejtett Istenben, ami ne volna nyilvánvaló, nem szabad bennem lennie semmi hasonlónak és semmi képnek nyitottan, mert semmi kép sem nyitja meg nekünk sem az istenséget, sem az Isten létét. Ha még valamilyen kép vagy valami hasonló benned maradna, addig sohasem lennél Istennel egy. Ezért ahhoz, hogy Istennel egy legyél, nem szabad lennie benned semmilyen be- vagy kiképzelt dolognak, vagyis nem szabad lenni benned semminek sem eltakarva, ami ne lenne nyilvánvaló és kivetett. Vedd eszedbe, mi is a tökéletlenség! A semmiből ered az. Ezért: ami semmi az emberben van, azt ki kell irtani, mert amíg ilyen tökéletlenség van benned, nem vagy Isten Fia. Az, hogy az ember siránkozik és panaszos, mindig is csak a tökéletlenségből ered. Ezért kell kiirtani és kiőzni mindent ahhoz, hogy az ember Isten Fia legyen, hogy ne legyen benne semmi sirám és semmi panasz. Az ember nem kő és nem is fa, mert ezek tökéletlenek és semmik. Nem leszünk hasonlók hozzá, ha ezt a semmit nem őzzük ki, hogy minden legyünk mindenben, ahogyan Isten minden mindenben. Kétféle születés van az emberben: egy a világba és egy a világból, azaz: szellemileg bele Istenbe. Tudni akarod, hogy gyermeked megszületik-e és hogy kiürül-e, azaz, hogy Isten Fiának lettél-e teremtve? Amíg szenvedés van a szívedben bármiért is, még ha bőnért is, addig a gyermeked nem született meg. Ha szívbánatod van, akkor nem vagy anya, sokkal inkább vagy vajúdó s vagy a születéshez közel. Ezért ne ess kétségbe, ha magadért vagy egy barátodért szenvedsz: ha még nem is született meg, azért már közel van a megszületéshez. Teljesen azonban csak akkor született meg, ha az ember semmiért sem érez már szenvedést szívében: akkor az emberben megvan az a lét, az a természet, az a szubsztancia, az a bölcsesség, az az öröm és minden, ami megvan Istenben. Akkor Isten Fiának léte a miénk is lesz, bennünk is lesz, s eljutunk Istennek ugyanabba a létébe. Azt mondja Krisztus: "Aki engem követni akar, az tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen" (Mk 8, 34; Mt 16, 24). Azaz: vess ki szívedből minden szívfájdalmat, hogy ne legyen benne semmi más, mint szüntelen öröm. Így aztán megszületett a gyerek. Ha viszont megszületett bennem a gyermek, s akkor szemem láttára megölnék atyámat és valamennyi barátomat – szívemet az sem indítaná meg már. Viszont ha ez még szívemet megindítaná, akkor a gyermek nem született meg bennem, de talán közel van a megszületéshez. Azt mondom nektek: Istennek és az angyaloknak akkora örömük van egy jó ember minden egyes cselekedetében, hogy ahhoz nem hasonlitható semmilyen öröm sem. Ezért mondom: ha megtörtént, hogy a gyermek megszületett benned, akkor olyan nagy örömöd lesz valamennyi jó cselekedetben, ami csak a világon történik, hogy örömöd a legnagyobb állandósághoz jut, s nem változik. Ezért mondja Krisztus: "Örömötöket nem veheti el tőletek senki." S ha igazán áthelyeződtem az isteni létbe, akkor Isten és mindaz, amije neki van, az enyém lesz. Ezért mondja: "Én vagyok az Isten, a te Urad" (Kiv 20, 2). Akkor igazi az örömöm, ha nem tudja elvenni sem szenvedés, sem kín, mert ekkor áthelyeződtem az isteni létbe, ahol nincs helye szenvedésnek. Hisz láthatjuk, hogy Istenben nincsen sem harag, sem bánat, hanem egyedül csak szeretet és öröm. Ha úgy látszik is, hogy időnként megharagszik a bőnösökre: nem harag, hanem szeretet az, mert a nagy isteni szeretetből ered, akiket szeret, azokat bünteti, mert ő a szeretet, ami a Szentlélek. Így viszont Isten haragja a szeretetből fakad, mert ő keserűség nélkül haragszik. Ezért, ha odajutsz, hogy nem támadhat sem szenvedésed, sem aggodalmad semmi miatt sem, hogy tehát a szenvedés számodra nem szenvedés, s minden színtiszta békesség benned, akkor a gyermek valóban megszületett. Ezért serénykedjetek,

hogy a gyermek ne csak készüljön megszületni bennetek, de meg is szülessen, miként megszületett és születik Istenben is a Fiú mindenkoron. Hogy ezt megérjük, segítsen bennünket abban az Isten. Ámen. 14. PRÉDIKÁCIÓ INTRAVIT JESUS IN QUODDAM CASTELLUM ETC. LUCAE. (LK 10, 38-40)

Azt írja Szent Lukács az evangéliumban: Mi Urunk betért egy váraskába, egy Márta nevű asszony befogadta őt; ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott és szolgálta a kedves Krisztust. Három dolog volt, ami Máriát odaültette az Úr lábához. Az egyik ez volt: Isten jósága körülkarolta lelkét. A második egy nagy, kimondhatatlan vágy volt: vágyott, és nem tudta, mire, kívánt, és nem tudta, mit. A harmadik az az édes vigasz és öröm volt, amit a Krisztus ajkáról áradó örök szavakból merített. Mártát is három dolog késztette arra, hogy sürögjön-forogjon és a kedves Krisztust szolgálja. Az egyik érett kora volt és létének legvégső tökélyre vitt alapja. Ezért vélte úgy, hogy senkinek a tevékenykedés olyan jól nem állhat, mint őneki. A második bölcs megfontoltsága volt, amellyel a külső tevékenységeket a legtökéletesebben tudta elvégezni, amennyire csak a szeretet parancsolja. A harmadik a kedves vendég magas méltósága volt. Azt mondják a mesterek, Isten kész minden embernek megadni a legvégsőkig, amit csak kíván, mind szellemiekben, mind érzékiekben. Azt, hogy Isten eleget tesz nekünk szellemiekben s eleget tesz nekünk érzékiekben is, jól meg lehet különböztetni Istennek kedves barátain. Az érzékieknek eleget tenni annyi, hogy Isten vigaszt, örömöt és megelégedést ad nekünk, s hogy ebben el lennének kényeztetve, az az alsó érzékek tekintetében távol áll Istennek kedves barátaitól. A szellemiekben való elégtétel azonban a szellem mértéke szerinti. Akkor beszélek szellemi elégtételről, ha a lélek legfelső csúcsa nem hajlik meg megannyi örömtől sem, ha nem fullad bele az örömökbe, hanem sokkal inkább erősen áll fölöttük. Akkor elégedett az ember szellemiekben, ha a teremtmény teste-szenve nem képesek lehajlitani a legfelső csúcsot. Teremtménynek nevezek viszont mindent, amit Istennél lejjebb észlel és lát. Azt mondja mármost Márta: "Uram, szólj neki, hogy segítsen nekem." Ezt Márta nem gyűlöletből mondta, hanem szeretetteljes jóakaratból, amely át- meg átjárta őt. Azt kell rá mondanunk: szeretetteljes jóakaratból vagy szeretetteljes évődésből. Hogyan is? Erre figyeljetek! Márta látta, hogy Mária, lelke teljes megelégedésére, úszott a gyönyörűségben. Márta jobban ismerte Máriát, mint Mária Mártát, mert régóta és helyesen élt, mert az élet adományozza a legnemesebb ismeretet. Az élet jobban ismer meg, mint az öröm vagy a fény vagy bármi, amit az ember ebben az életében Istennél lejjebb fogadhat, s bizonyos értelemben az élet tisztábban ismer meg, mint ahogy azt az örökkévaló fény adhatja. Az örökkévaló fény magunknak és Istennek megismerését adhatja, de nem magunkét, Isten nélkül; az élet azonban a magunk megismerését adja Isten nélkül. Ahol az élet egyedül magát szemléli, tisztábban látja meg, mi egyforma és mi különböző. Ezt tanítja egyrészt Szent Pál, másrészt a pogány mesterek. Szent Pál elragadtatásában Istent és magát szellemi módon látta Istenben, és mégsem ismerte fel valamennyi erényt a lehető legszemléletesebben; ez pedig amiatt volt,

hogy nem gyakorolta őket előtte cselekedeteiben. A mesterek az erények gyakorlásával olyan magas ismeretre tettek szert, hogy minden erényt szemléletesebben ismertek, mint akár Szent Pál, akár bármelyik szent első elragadtatásában. Így festett a dolog Mártával is. Ezért mondta: "Uram, szólj rá, hogy segítsen nekem", mintha csak azt mondta volna: "Húgom azt hiszi, hogy amit csak akar, arra képes is, amíg csak vigaszod oltalmában ül. Tárd csak föl előtte, hogy így van-e ez, s szólj neki, hogy álljon föl és hagyjon ott téged." Másfelől gyengéd szeretet mondatta vele, még ha nem ilyen értelemben fejezte is ki magát. Mária annyira tele volt vággyal: vágyott, és nem tudta, mire, akart, és nem tudta, mit. Azt gyanítjuk, hogy ő, a kedves Mária, valamiképp inkább az öröm, mint a szellemi haszon végett ült ott. Ezért mondta Márta: "Uram, szólj rá, hogy álljon föl", mert attól félt, hogy megmarad ebben az örömben, és nem jut tovább. Ekkor Krisztus válaszolt neki, és azt mondta: "Márta, Márta, sok mindenre van gondod és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges; Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha." Ezeket a szavakat Krisztus nem feddő értelemben mondta, hanem sokkal inkább megválaszolt csupán Mártának, s megvigasztalta, hogy Mária lesz még olyan, amilyennek kívánja. Miért mondta Krisztus: "Márta, Márta", s nevezte meg őt kétszer? Izidor azt mondja: nem kétséges, hogy Isten az idők előtt, mikor ember lett, s az idők után, mikor ember lett, soha senki embert úgy néven nem nevezett, hogy valamelyik valaha is elveszett volna. Azokat illetően viszont, akiket nem nevezett meg, kétséges a dolog. "Krisztus megnevezése" – ezzel örökkévaló tudását illetem: örökkévaló, tévedhetetlen fennállását minden teremtmények teremtésének előtte az Atya, a Fiú és a Szentlélek élő könyvében. Akinek neve ebben szerepel s akinek nevét Krisztus szavakkal kiejtette, azok közül az emberek közül még soha egyetlenegy sem veszett el. Tanúsítja ezt Mózes, akihez maga Isten szólott így: "Felismertelek nevedről" (Kiv 33, 12), valamint Natanael, akihez a kedves Krisztus így szólott: "Láttalak, mikor a fügefa levelei alatt feküdtél" (Jn 1, 48). A fügefa Istent jelenti, benne létezett Natanael neve öröktől fogva. S ekképp bizonyos, hogy soha senki ember nem veszett el és nem is fog elveszni, akit a kedves Krisztus emberi ajkával az örök igéből néven nevezett. Miért nevezte meg kétszer Mártát? Arra célzott ezzel, hogy mindazzal, ami időbeli és örökkévaló jó létezik s amivel teremtménynek bírnia kellene, azzal Márta rendelkezik mind. Mikor először kimondta, hogy "Márta", akkor időbeli cselekedeteinek tökéletességére célzott. Mikor másodszor mondta azt, hogy "Márta", akkor arra célzott, hogy ami az örök üdvösséghez szükséges, abból sem hiányzik neki semmi. Ezért mondta: "mindenre gondod van", s ezzel arra gondolt: te mellette állsz a dolgoknak, de a dolgok nincsenek benned. Az igazi gondosságban viszont azok leledzenek, akik akadály nélkül valók minden tevékenységükben. Azok akadály nélkül valók, akik minden cselekedetüket igazán az örök világosság képe szerint igazítják, s az ilyen emberek a dolgok mellett állnak, s a dolgok nem állnak őbennük. Egészen közel állnak hozzájuk, s még sincs kevesebbjük, mintha ott fönn, az öröklét körében állnának "Egészen közel", mondom, mert minden teremtmény közt hoz létre. Köztesség kétféle van: az egyik az, amelyik nélkül nem juthatok el Istenhez; ez az időbeli cselekvés és tevékenység, ez az örök üdvösségből nem vesz el semmit. Cselekvés az, ha az ember kívülről gyakorolja magát az erény cselekedeteiben; a tevékenység viszont az, ha az ember belülről, értelmes körültekintéssel gyakorolja magát. A másik köztesség ez: hogy az elsőt feladjuk. Mert azért vagyunk az időbe helyezve, hogy az időbeli értelmes tevékenység által közelebb jussunk Istenhez s hasonlatosabbak legyünk hozzája. Erre gondolt Szent Pál is, mikor azt mondta: "Bírjátok le az időt, mert rossz napok járnak." "Lebírni az időt" annyit jelent: megszakítás nélkül, értelemmel emelkedni föl Istenbe, nem képi különbözőséggel, hanem: értelembeli, életteli igazsággal. S hogy "rossz napok járnak", azt így értsétek: a "nap

az éjt jelzi". Ha nem volna éj, akkor nem volna nap sem, és nem is hívnánk így, mert minden egyetlen fény volna, s erre gondolt Szent Pál is, mert egy fénylő élet is túl parányi, ha valamiféle sötétség is lehet még benne, amelyik egy fenséges szellem elől az örök üdvösséget eltakarja és beárnyékolja. Erre gondolt Krisztus is, mikor azt mondta: "Addig járjatok, amíg világosság van előttetek" (Jn 12, 35). Mert aki a világosságban cselekszik, az fölemelkedik Istenhez, szabadon és mentesen minden köztességtől: világossága az ő cselekvése és cselekvése az ő világossága. Ugyanígy festett a helyzet a kedves Mártával is. Ezért mondta neki Krisztus "Egy valami szükséges", nem kettő. Én és te, egyaránt körülfogva az örök világosságtól – ez Egy, s ez a kettő-egy égő szellem, fölötte van minden dolognak s alatta Istennek az öröklét körében. Ő kettő, mert Istent nem látja köztesség nélkül. Az ő megismerése és az ő léte vagy az ő megismerése és ismeretének képe sohasem lesznek egyek. Ők akkor látják csak Istent, ha szellemileg látják, egészen mentesen minden képtől. Az egy kettő lesz, a kettő egy; világosság és szellem, ez a kettő egy az örökkévaló világosság ölelésében. Most viszont vegyétek eszetekbe, mi is az öröklét köre. Három útja van a léleknek Istenhez. Az egyik: sokféle tevékenységgel, égő szeretettel keresni Istent minden teremtményben. Erre gondolt Salamon király, mikor azt mondta: "S mindenben a megbocsátást kerestem" (Sir 24, 11). A második út egy út nélküli út, szabad és mégis kötött, ahol az ember akarat és kép nélkül magasan fölötte van, s elrugaszkodott magától és mindenektől, még ha lényegi állandósággal nem rendelkezik is. Erre az útra gondolt Krisztus, mikor azt mondta: "Boldog vagy te, Péter. Nem a hús és a vér világítanak át téged", hanem az "értelembe-emelkedettség", ha azt mondod nekem, "Isten", "az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt veled". (Mt 16, 17). Szent Péter nem leplezetlenül látta Istent; túl minden teremtett felfogáson, a mennyei Atya erejével rugaszkodott fel az öröklét körébe. Azt mondom: a mennyei Atya fogta át szeretetteljes öleléssel, viharos erővel, tudatlanul, felfelé meredő szellemmel, amely fölébe ragadtatott minden értelemnek, föl a mennyei Atya hatalmába. Itt, fölülről oltódott be az ige Szent Péterbe, édes teremtett hangon, mégis mentesen minden érzéki élvezettől, Isten és ember egységének egyöntetű igazságában, a mennyei Atya-Fiú személyében. Merészen azt mondom: ha Szent Péter köztesség nélkül látta volna Istent, természetében, ahogyan látta később, s látta Pál, mikor a harmadik mennybe ragadtatott, akkor még a legfelső angyal szavai is túl durvák lettek volna számára. Így azonban szólt néhány édes szót, amilyenekre a kedves Jézusnak nem lett volna szüksége, mert ő a szív és a szellem mélyére néz, mivel minden köztesség nélkül áll Isten előtt igazi "Ők-voltuk" szabadságában. Erre gondolt Szent Pál, mikor azt mondta: "Tudok egy emberről, aki elragadtatott Istenbe, és titokzatos szavakat hallott, melyeket embernek nem szabad kimondani" (2 Kor 12, 3/4). Ebből láthatjátok, hogy Szent Péter az öröklét körénél állt, nem pedig az egységben, s a maga mivoltában látta Istent. A harmadik út neve út és mégis otthon, azaz: Isten látása köztesség nélkül, a maga voltában. Azt mondja mármost a kedves Krisztus: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14, 16), egy Krisztus – egy személy, egy Krisztus – egy Atya, egy Krisztus – egy szellem, három-egy, három "út, igazság és élet", egy a kedves Krisztus, akiben minden benne foglalódik. Ezen az úton kívül minden teremtmény körít és közít. Ezen az úton viszont, bevezetve Istenbe igéjének világossága által és átölelve kettejük szellemének szeretetétől: ez meghalad mindent, ami szavakba fogható.

Füleljetek most a csodára! Milyen csodálatos is az, kívül is állni és belül is, felfogni és átfogva is lenni, látni is és látva is lenni: ez a cél, ahol a szellem nyugalomban időzik, egyesülve a kedves örökléttel. Most térjünk vissza azokhoz a szavainkhoz, hogy a kedves Márta és vele együtt Isten minden barátja a gond mellett, de nem a gondban létezik, s eközben az időben való cselekedet éppolyan nemes, mint bármilyen elmerülés Istenbe, mert éppolyan mélyre visz minket Istenbe, mint a legmagasabb, ami csak részünk lehet, kivéve Isten szemlélését puszta természetében. Erről mondja Krisztus: "A dolgok mellett és a gond mellett állsz", s ezzel azt akarja mondani, hogy alsó érzékeivel gondterhelt volt és bánatos, mert nem elkényeztetve állott a szellem édességében. A dolgok mellett állt, nem a dolgokban, külön állott tőlük, külön álltak tőle ők. Három dolognak kell meglennie cselekedeteinkben. Ezek: hogy rendesen, hogy belátóan és hogy megfontoltan cselekedjünk. Rendesnek azt nevezem, ami minden ponton megfelel a legmagasabbnak. Belátónak azt nevezem, aminél jobbat az időben nem ismerünk. Megfontoltnak pedig azt nevezem, ha az ember a jó cselekedetekben megérzi az élettel teli igazságot annak boldogító jelenlétével. Ahol ez a három dolog megvan, ott azok éppoly közel visznek Istenhez és éppoly hasznosak, mint Mária Magdaléna valamennyi öröme a pusztában. Azt mondja mármost Krisztus: "Téged sok minden ejt gondba, nemcsak egy." Ez azt jelenti: Ha egy lélek színtiszta egyöntetűséggel, minden tevékenység nélkül létezik, egyenesen tekintve az öröklét körébe, akkor olyankor esik gondba, ha valami mint köztesség gátolja, és nem képes megmaradni fönt, az ő örömében. Az ilyen embert ez a valami "gondba ejti", ha belemélyed és a gond mellett áll: Márta azonban érett, megszilárdult erényben és szabad érzületben állott, nem akadályozta semmi. Ezért szerette volna, ha húga is ugyanebbe az állapotba kerül, mert látta, hogy nincsen lényegileg ott. Érett alap volt, amelyből azt kívánta, hogy volna bár Mária is mindabban, ami az örök üdvösséghez hozzátartozik. Ezért mondja Krisztus: "Egy valami szükséges" Mi ez? Ez az Egy, ez Isten. Ez az egy szükséges minden teremtménynek, mert ha Isten a magáét magához venné, a teremtmények mind semmivé lennének. Ha Isten Krisztus lelkéből ott, ahol szelleme az örökkévaló személlyel egyesült, elvenné a magáét, akkor Krisztus puszta teremtmény maradna. Ezért van tehát szüksége az embernek az Egyre. Márta félt, hogy húga megragad az örömben és az édességben, s azt kívánta, hogy lenne bár olyan, mint ő. Erről beszélt Krisztus, mikor azt mondta: Légy nyugodt, Márta, ő a jobbik részt választotta. Ezt (mostani ő-voltát. – A ford.) el fogja veszíteni. Ami legmagasabb egy teremtménynek része lehet, az része is lesz neki. Ő is olyan boldog lesz, akár te. Most viszont okuljatok az erények felől! Az erényes élet három akarati ponttól függ: Az egyik ez: feladni az akaratot Istenben, mert elengedhetetlen, hogy az ember, amit ott felismer, véghez is vigye, legyen az elhagyás vagy hozzátétel. Már most háromféle akarat van. Az egyik az érzéki akarat, a másik egy értelmi, a harmadik egy örök akarat. Az érzéki akarat okítást követel, igazi tanítókra akar hallgatni: Az értelmi akarat abban áll, hogy az ember lábát helyezi Jézus Krisztus és a szentek minden cselekedetébe, azaz, hogy egyforma legyen szava, változása és tevékenysége, a legmagasabbhoz igazodjon. Ha mindez teljesült, akkor Isten még valamit ad a lélek mélyébe, vagyis: egy örök akaratot a Szentlélek szeretetteljes parancsával: Akkor azt mondja a lélek: "Uram, sugalld meg nekem, hogy mi az örök akaratod. " Ha a lélek ekképp megfelel annak, amiről az előbb beszéltünk, s Istennek tetsző lesz, akkor az örökkévaló Atya beleoltja szavát a lélekbe.

Azt mondják mármost a derék emberek, annyira tökéletesnek kell lennünk, hogy semmilyen öröm ne legyen képes megindítani bennünket, s hogy érinthetetlenek legyünk öröm és bánat számára. Nincs igazuk. Én azt mondom, hogy még soha olyan nagy szent nem volt, aki ne lett volna megindítható. S azt is mondom ezzel szemben: az bizonyosan része lesz egy szentnek már ebben az életben, hogy semmi, de semmi Istentől nem tudja eltántorítani. Azt hiszitek, ameddig szavak örömre vagy szenvedésre tudnak késztetni benneteket, tökéletlenek vagytok? Ez nem így van. Krisztusnak sem volt ez sajátja; ezt megmutatta, mikor így szólt: "Halálosan szomorú a lelkem" (Mt 26, 38). Krisztusnak annyira fájtak a szavak, hogy ha valamennyi teremtmény fájdalma jutott volna is egyetlen teremtményre, az sem lett volna annyira rossz, mint amennyire Krisztusnak volt fájdalmas a szó; ez pedig természete nemes voltából s az isteni és az emberi természet szent egyesüléséből eredt. Ezért mondom, hogy soha még olyan szent nem létezett – és elérni sem fogja soha egyetlen sem azt – , hogy kin fájdalmas, öröm jóleső ne lett volna, ne legyen neki. A szeretet, a vonzalom és a kegyelem révén egyszeregyszer megtörténhet ugyan ilyesmi: hogy jönne valaki s azt mondaná a másiknak, hogy eretnek vagy amit csak akarjon – ha ezt a másikat kegyelem árasztaná el, bizony egy kedvvel állana örömben-szenvedésben. Arra pedig megint csak bizonyára képes valamely szent, hogy Istentől semmi, de semmi se tudja eltántorítani, úgyhogy – jóllehet szívét, hisz még nincs benne a kegyelemben, kín éri – akarata egyöntetűen megmarad Istenben, s így szól: "Uram, én a tiéd, te az enyém." Az ilyen embert érje aztán bármi is, örökkévaló üdvét az mindaddig nem gátolja, míg csak a szellem legfelső csúcsát nem érinti – ott fönn, ahol Isten legkedvesebb akaratával egyesülve létezik. Azt mondja mármost Krisztus: "Sok gond terheli szívedet." Márta annyira lényegi volt, hogy tevékenysége nem gátolta őt, cselekvése-ténykedése sokkal inkább elvezette őt az örök üdvösséghez. Igaz, üdve így valamelyest közített volt, mégis a nemes természet, az állhatatos szorgalom és az előbb tekintett erények ezzel együtt is előbbre visznek. Mária is, mielőtt Mária lett volna, Márta volt, mert amidőn a mi Urunk lábánál ült, nem volt Mária; az volt ugyan neve szerint, de nem volt az lényében, mert jó érzésben, édes kellemetességben ült ott, éppen most vették csak még föl az iskolába, és most tanulta az életet. Márta viszont egészen lényegileg állt ott, ezért mondta: "Uram, szólj rá, hogy álljon föl", mintha csak azt akarta volna mondani: "Uram, igen szeretném, ha nem a jó érzés végett ülne ott; azt akarnám, hogy tanuljon bele az életbe, hogy lényegileg is birtokába vehesse. Szólj rá, hogy álljon fel, hogy tökéletessé váljék." Mikor Krisztus lábánál ült, még nem hívták Máriának. Máriának én ezt nevezem: a megedzett testet, a bölcs tanítónak engedelmeskedőt. Engedelmeskedőnek pedig ezt nevezem: parancsoljon a belátás bármit is, az akarat azt véghezviszi. Azt hiszik mármost a mi derék embereink, képesek odáig vinni, hogy az érzéki dolgok jelenlevősége érzékeik számára ne jelentsen többé semmit. Csakhogy ez nem sikerül nekik. Hogy valamely bántó dörej éppoly kellemes legyen a fülemnek, mint a szelíd lantpengetés, azt sohasem fogom elérni. Meg kell viszont lennie bennünk annak, hogy józan, jól megformált akaratunk mentes legyen minden természetes örömtől, s ha aztán a belátás észleli a dörejt, ezt mondja: "Szívesen teszem!" Látjátok, ekkor a küzdés örömmé válna, mert amit az embernek nagy erőfeszítéssel kell megküzdenie, annak szíve örvendeni fog, s akkor az gyümölcsöző is lesz. Mármost némelyek olyan messze akarnak eljutni, hogy mentesek legyenek minden cselekedettől. Én azt mondom: ez nem lehetséges. A tanítványok azután kezdtek el erényesen cselekedni, hogy befogadták a Szentlelket. "Mária ült a mi Urunk lábainál s hallgatta szavait", s tanulta, mert csak most kezdett el iskolába járni s kezdte tanulni az életet. De mikor aztán megtanulta, Krisztus fölment a mennybe és Mária befogadta a Szentlelket, akkor kezdett csak

el szolgálni, kelt át a tengeren, prédikált és tanított s lett szolgálója és mosónője a tanítványoknak. Mikor a szentek szentekké lesznek, akkor kezdenek csak el erényesen cselekedni, mert ekkor gyűjtenek csak kincset az örök üdvösség számára. Mindaz, amit ezelőtt cselekedtek, vezeklés a bűnért s elhárítása a büntetésnek. Bizonyságát látjuk ennek Krisztusnál: kezdve attól, hogy az Isten ember s az ember Isten lett, kezdte el Krisztus cselekedeteit a mi üdvösségünkért, egészen ama végig, mikor meghalt a kereszten. Nem volt testének porcikája, mely ne gyakorolt volna kivételes erényt. Hogy igazában kövessük őt az igaz erények gyakorlásában, abban segítsen bennünket az Isten. Ámen.

UTÓSZÓ

"Bezárt", "elrejtett", "titkos" dolgokkal foglalkozik etimológiájának értelmében a misztika, azzal, ami közvetlenül nem meglátható, de meg sem érthető, érzékeken túli, ami ilyenként, mint titok előző korok számára létezett s annak számított: "a természeti és isteni rejtelmek kutatásával" (Franz Xaver von Baader szavai). Ennek a kutatásnak azonban csak részben módszere a ratio eszközeivel való fölfejtés, mert a misztika célja másrészt éppen az emberi ratio korlátainak meghaladásával eljutni az "eksztázis"-ig, a kilépésig ezekből a korlátokból, az "unio mysticá"-ig; sőt a kutatást magát is paradoxonok bilincsei kötik, hiszen tárgya, a legvégső titok, voltaképpen kimondhatatlan, nem is szólva arról, hogy ez a titok másrészt a mindenütt egyetlen, mindenütt jelenlévő és ható, a legvilágosabb valami, fölötte minden "valamiség"-nek: "tökéletesen benne van minden egyszerűben és osztatlanban, mivel végtelen középpont; kívül van mindenen és körbezár mindent, mert végtelen kerület; áthatol mindenen, mert végtelen átmérő; kezdete mindennek, mert középpont; vége mindennek, mert kerület; közepe mindennek, mert átmérő. Létrehozó ok, mert középpont; formáló ok, mert átmérő; végső ok, mert kerület. Életet ad, mert középpont; irányít, mert átmérő; magában foglal, mert kerület" – mondja róla Nicolaus Cusanus a De docta ignorantiá-ban, a Tudalmas tudatlanságban. A misztika így – amennyiben "kutatás" – érintkezik a filozófiával, azaz a teológiával, még közelebbről, Eckhart mester korát tekintve, a skolasztikával; amennyiben unio, annyiban viszont életforma, a vallásosság legbenső köre, s amennyiben "eksztatikus vallomás" erről az unióról, annyiban lírai – sokszor irodalmi rangú – közlés. Gyengébb, zavarosabb megnyilatkozásaiban miszticizmussá süllyedhet (szinte csak így tartotta őt számon a fölvilágosodás, Goethével bezárólag), s mert tárgya titok, olykor egy kalap alá veszik az okkultizmussal, a mágiával (így például Joseph von Görres ötkötetes monográfiájában a "keresztény misztikáról"), aminthogy – legalábbis a spekuláció síkján – ténylegesen is keveredhet a kettő egymással. Ezzel együtt is úgy kell megkülönböztetnünk egyiket a másiktól, mint tüzet a víztől, mert míg a misztika, akár mint spekuláció, akár mint eksztázis, tökéletesen – az átadhatatlanság határáig – belső út, addig a mágia valahol mindig "külső valóságok" meghódítására tör: hatalom-akarás. Eckhart mestertől elragadtatott vallomás nem maradt ránk; latin műveiben tomista skolasztikusként áll előttünk, német traktátusaiban és beszédeiben pedig egyik "első és bizonyosan legnevezetesebb" képviselőjeként a teológia mint szaktutomány kereteit

meghaladó misztikának, amely "megtisztulva némely zavaró elemektől, nemesebb alakban lépett elő, s a spekulatív gondolkodás számára új és életerős forrást nyitott" (Domanovszky Endre). Nem maradt fönn Eckhartról olyan portré sem, amelynek segítségével alakját valamelyest híven magunk elé idézhetnénk, mint például nagy elődje, rendtársa és közvetett szellemi mestere, Aquinói Tamás, vagy sokáig egyetlen igazi méltatója (tanítványait itt persze nem tekintjük), Nicolaus Cusanus esetében. Életének útját illetően is legalább annyi a bizonytalan, mint a biztosan tudott: Thüringiában, Erfurt vagy Gotha környékén született 1260-ban, egy Hochheim nevű helységben, nemesi családból. Fiatalon belép a Szent Domonkos által a század elején (1275-77-ben) alapított prédikáló rend erfurti kolostorába; Kölnbe, majd Párizsba küldik tanulni, 1293-ban már fölolvasásokat (lectiókat) is tart ugyanitt; még a század vége előtt kinevezik az erfurti kolostor perjelének, 1300 táján megszerzi Párizsban a magister címet (innen a "mester" megjelölés); Szép Fülöp és a Szentszék vitájának következtében föltehetően őt is kiutasítják – a többi külhoni szerzetessel egyetemben – Franciaországból. Rendje 1304-ben új tartományának, Saxoniának igazgatásával bízza meg, 1307-ben pedig még a cseh tartomány helynökségével is; 1310-ben a délnémet tartomány káptalanja megválasztja őt provinciáljává, ezt azonban a rend 1311-es főkáptalanja nem hagyja jóvá, hanem újra Párizsba küldi őt tanítani két évre; ekkor már a teológia professzora. 1316 és 1322 között elzászi és svájci kolostorok vizitátora és lelkipásztora; élete utolsó éveiben a rend kölni egyetemének vezetője. Itt, utolsó korszakában jegyzik föl prédikációit (saját kezű leirat egyről sem maradt ránk), melyeket rendjének templomában, de másutt is tart, s amelyek kihívják a város főpüspökének, Virneburgi (II.) Henriknek ellenszenvét, aki inkvizíciós pört indíttat ellene. Eckhart többször is tiltakozik, jelzi a püspök illetéktelenségét, hivatkozva a rend kiváltságaira, s ugyanakkor hajlandó tételeinek megvédésére is; a per végső eredményeként az eredetileg 150 bírált tételből XXII. János pápa 1329. március 27-i bullájában 28-at (26 bizonyíthatóan Eckharttól származót és két neki tulajdonítottat) – részben mint kimondottan eretnek, részben mint eretnekgyanús kijelentést – betilt. Eckhart ezt már nem éli meg; annyit tudni, hogy 1328 áprilisában már halott, de hogy pontosan mikor és hol halt meg, nem ismeretes. A per nem csupán azért kivételes a maga nemében, mert az első, amit a Domonkos-rend valamelyik szerzetese ellen egyáltalán indítottak, de azért is, mert voltaképpen az egész középkor folyamán az egyetlen ilyen eljárás egy "tekintélyes teológus és rendtag ellen" (J. Koch). Utóhatása mindenesetre kettős: Eckhartnak az évszázadok során mindig is akadnak követő hívei és elitélő ellenzői egyaránt; sőt nevének emlékezete, noha teljesen sosem huny ki, elhalványul közvetlen tanítványaié, Johannes Tauleré és Heinrich Seuséé mögött (nyomtatásban jó ideig csak Tauler műveinek függelékeként forog közkézen egy szűk válogatás Eckhart beszédeiből és traktátusaiból; Seuse – s vele, mint Szerb Antal írta, a "legszebb német misztika" – az, aki a Nagyszombati Kódex Mária-dicséretében ihletett magyar fordítóra talál). A népi hagyományon kívül, mely néhány legendában és dalban őrzi a bölcs mester emlékét, egyedül a már emlitett Nicolaus Cusanusban lel igazi értékelőjére; a kódex, melyet ő állíttatott össze Eckhart latin műveiből, egyik legfontosabb forrása a modern Eckhart-kiadásnak. Rajta kívül egészen a múlt századig egyedül Daniel Sudermannt, a barokk dalköltőt (1550-1631) lehet még említenünk, aki élete jó részét vallásos szövegek gyűjtésének, másolásának és kiadásának szentelte – így Eckhartnak is, akihez Tauleren keresztül jutott el, s aki szemében "szinte az Istentől legátvilágítottabb volt a régi tanítómesterek között".

Az Eckhart-mű igazi újrafölfedezését a romantikusoknak, mindenekelőtt Franz von Baadernek, majd – részben az ő hatására – Hegelnek köszönheti, aki csodálta dialektikus, paradox gondolkodás- és kifejezésmódjáért (vö. Jegyzetek, 74-75.l.). A múlt század közepe táján indult meg a források rendszeres gyűjtése és kiadása, s még erre a századra is vártak jelentős fölfedezések, míg aztán a harmincas években megindulhatott a kritikai szövegkiadás. A még ma sem teljesen lezárt munkát a század egyik legkiemelkedőbb filológiai teljesítményeként tartják számon. A latin művek – a töredékekben fönnmaradt Opus tripartitum ('Hármas könyv', egyfajta skolasztikai alapvetés), bibliakommentárok, beszédek és a párizsi tanítóévek idején, a tomisták és scotisták közötti viták során született questiók, kérdés-felelet formájában fölépített értekezések, továbbá a rendi élet és a pör dokumentumai – esetében kollektíva gondozza a kiadást, míg a német szövegek – száz-egynéhány prédikáció, az erfurti kolostorban tartott Reden der Unterweisung ('Útmutató beszédek'), a III. András feleségének, az apját gyilkosság miatt elveszített Magyarországi Ágnesnek írott Buch der göttlichen Tröstung ('Isteni vigasztalás könyve') és a vele együtt fönnmaradt beszéd Vom edlen Menschen ('A nemes emberről'), valamint a "megváltságról" szóló traktátus (Von der Abgeschiedenheit) – forrásainak összegyűjtése, az eredetiség kérdésének eldöntése, az egyes kéziratok rokonságának megállapítása, a szövegek kollációja, a kommentárok és a kritikai apparátus összeállítása, továbbá a középfelnémet szövegeket kiegészítő fordítások Josef Quint életműveként születtek meg (ez a monumentális életmű, sajnos, torzó maradt: a prédikációk utolsó, negyedik kötetét Quint már nem tudta elkészíteni). Amilyen gazdag hagyományba illeszkedik bele latin műveivel Eckhart mint skolasztikus gondolkodó – az újplatonizmus, Szent Ágoston, Aquinói Tamás, Nagy Albert, Maimonidész hatása követhető nyomon bennük mindenekelőtt – , annyira új és egyedülálló, amit német misztikusként teremt: voltaképpen magát a német misztikát, a mindenekfölötti egylényegűségről való gondolkodás német kifejezésének lehetőségét, nyelvileg-eszmeileg egyaránt messzeható kísérletét. Érdeme azonban nem pusztán a közvetítőé-tolmácsolóé; "nagyszabású monotonitással" (J. Quint szavai) visszatérő centrális gondolatai – Isten abszolút létként való tételezése, a teremtésnek mint (ön)megismerő szeretetnek a helye ebben az abszolútumban, az ember részesedése emebben a "lélekszikrácska" által, melynek megvalósulása az emberi élet lényegi tartalmát jelentő örök újjászületés (Tábor Béla szavával: pánreinkarnáció) – tisztaságukkal, végsőkig sarkított, merész paradoxonokba sűrített megfogalmazásukkal az egyetemes misztika legjelesebbjei közé emelik őt. Tanításait vetették már össze kínai, japán, indiai, sőt iráni misztikusokéval is (közöttük úttörőként Karl Eugen Neumann, Buddha beszédeinek német tolmácsolója). Nálunk ez ideig aránylag kevéssé figyeltek föl az eckharti gondolatvilágra. Akárcsak Hegel, a fiatal Lukács György is nagyra becsülte dialektikáját (egy korai recenziójában a német gondolkodás nagy korszakai közé sorolja őt, Böhme és Kant, Hegel mellé, hogy csak egy példát ragadjunk ki); a közeli barát, Balázs Béla tett először kísérletet Eckhart fordítására. Az általa átültetett négy prédikáció, mely a Szellem 1911-es évfolyamában jelent meg, kötetünkben nem szerepel. Válogatásunk utolsó prédikációja Kádár Imre – számunkra kissé túlzottan archaizáló – fordításában az Erdélyi Helikon 1929/6-os számában látott napvilágot. Eckhart mester életművének érdemi tárgyalására Domanovszky Endre összefoglaló méltatásánál (A bölcsészet története, III: A skolasztika kora, Budapest, 1878, 515-521.1.) jobb kísérlet mindmáig nem történt. Válogatásunknak teljes képet adni, igaz, nem lehetett szándéka – de igyekeztünk (s ezen igyekezetünkben nyújtott támogatásért itt mondunk köszönetet Peter Heydrich professzornak Rostockból) a lehető legárnyaltabban bemutatni e "nagyszabású monotonitás" izgalmas világát.

ADAMIK LAJOS