E. K. Blair - Fekete Lótusz 1 - Bang

E. K. Blair Bang

Művelt Nép Könyvkiadó Budapest A mű eredeti címe: Bang Fordította Medgyesi Csilla Copyright © E.K. Balir, 2014 Hungarian translation ©Medgyesi Csilla, 2016 ©Művelt Nép Könyvkiadó, 2016

Cathynek Mert az élet nem tündérmese, de mindegyikünknek szüksége van valakire, aki életben tartja az álmot. Számomra te vagy ez az ember. „Attól tartok, nem tudom kifejezni magam. Mert nem vagyok önmagam, tudod?” Lewis Caroll

Előszó AZT MONDJÁK, hogy elveszíted az ártatlanságodat, amikor bosszút állsz valakin. De én nem vagyok ártatlan. Méghozzá már nagyon hosszú ideje. Elrabolták az ártatlanságomat. Elvették az életet, amelyet élnem kellett volna. A lelket, amellyel születtem. A rubinszívet, ami reményekkel és álmokkal teli életbe ágyazódott. Vége. Eltűnt. Soha nem volt választásom. Gyászolom azt az életet. Gyászolom a mi lett volna ha-kat. De még nem végeztem. Készen állok rá, hogy visszavegyem, ami mindig is az enyém kellett volna legyen. Bosszúra szomjazom, hogy visszaszerezzem azt, amit gonoszul eloroztak tőlem. Szóval, most mi lesz? Most tervet szövök. Most átveszem az irányítást. Most felteszem a gyűlölet koronáját.

Egy (JELEN) – Édesem, kész vagy már? – kérdezi a férjem a másik szobából. A tükörben nézem, ahogy a gyöngy fülbevaló a helyére csúszik. – Igen – suttogom magamnak. Felegyenesedem, lesimítom magamon a ruhát, végighúzom az ujjaimat hosszú, vörös hajamban. Kármin takaró. Laza hullámokban omlik meztelen vállamra. Az éjkék selyemruha hűvösen öleli körbe apró testem kerekded idomait. A sztoikus, jó feleség. A férjem, csodálatom jelzőtüze, legalábbis látszólag. – Elragadó. Bennettre emelem a tekintetemet a tükörben, figyelem, ahogy besétál a gardróbomba, a fiókos szekrényhez, amely mellett állok. Oldalra húzza a hajamat, hogy meg tudja csókolni a nyakamat. – Mmm – hümmögöm, aztán megfordulok a karjaiban, és megigazítom fekete csokornyakkendőjét. Nem veszi le rólam a szemét, miközben a nyakára koncentrálok, és amikor felnézek rá, lágyan rám mosolyog. Viszonzom a mosolyát. Nagyon vonzó férfi szépen metszett arccal, szögletes állal, gesztenyebarna hajjal, amelyben itt-ott felcsillan egy-egy ősz szál. Harmincnégy évének és befolyásos státuszának a jele. Mogul. A világ legnagyobb acélipari vállalatának a tulajdonosa. Ő az erő. Én pedig a befogadó. – Baldwin már előállt az autóval – közli, és megcsókolja a homlokomat. Fogom a retikülömet, Bennett rám segíti a kabátot, aztán a lifttel lemegyünk a földszintre. Bennett a derekamon tartja a kezét, míg átsétálunk a The Legacy előterén, ami az utóbbi három évben az otthonomul szolgál, ki a csípősen hideg téli éjszakába. – Mr. Vanderwal – Baldwin, a sofőrünk és a férjem régi jó barátja biccentéssel üdvözli őt, majd felém fordul. – Mrs. – Jó estét! – felelem, a kezébe csúsztatom a kezemet, és besegít a Land Rover hátsó ülésére. Bennett beül mellém, és az ölébe veszi a kezemet, Baldwin pedig becsukja az ajtót, aztán bepattan az első ülésre. Felcsendül Bennett kedvence, a Glass Metamorphosisa, és betölti az autót. Felemelem a szabad kezemet, a jéghideg ablakra tapasztom, és érzem, ahogy a nedvesség és a hűvösség a bőrömbe ivódik.

– Imádom a havat – mormogom, inkább magamnak, mint a férjemnek, de mégis válaszol. – Minden télen ezt mondod. Megfordulok, ránézek, aztán le az összefonódó kezeinkre. Halkan hümmögök, de már témát is vált. – Szóval, Richard azt mondta, beugrott múltkor abba a szállodába, és szerinte remek helyszín lenne az idei újévi partinak. – Mi a neve? – Lótusz. – Érdekes – jegyzem meg. – McKinnon szállodája, nem? – Valójában a fiáé. Még nem találkoztam vele. – Hm. Finoman megszorítja a kezemet. – Mit jelent ez a nézés? – McKinnon néha egy kicsit, nos… – Seggfej? Elmosolyodom. – Igen. De nem is tudtam, hogy vannak gyerekei, ez minden. Miután átverekedjük magunkat a szombat esti chicagói forgalmon, megérkezünk végre az újonnan épült boutique szállodához, ami a város elitjének kedvence lesz. Monotonná vált az egész, olyan sok hasonló eseményen veszünk részt. Bennett nem csupán ebben a városban, de világszerte nagy tekintélynek örvend, a jelenlétére ezért reklám célból és egyéb szempontok miatt is igényt tartanak. Bennett azonban az elmúlt években több üzletet is kötött Calum McKinonnal, ezért a mai estét semmiképpen sem hagyhattuk ki. Miután Baldwin kinyitja az ajtót, és kisegít az autóból, kiegyenesedem, és megigazítom hosszú ruhámat, mielőtt Bennett bevezet az üvegajtón a Lótusz előterébe. Magamra hagy, míg leadja a kabátjainkat, én pedig addig felmérem a vendégsereget, és az ajkamba harapok. Tudom, hogy a leggazdagabb jelenlévő férfival vagyok, az idegességtől mégis összeszorul a gyomrom, eltűnődöm, nem látnak-e át rajtam ezek az emberek. Egy pohár pezsgővel köszöntenek, és magamon érzem néhány olyan nőnek a pillantását, aki valamelyik jótékonysági szervezetnek dolgozik, amelynek a vezetőségéhez tartozom. – Készen állsz, édesem? A férjem átöleli a csípőmet, és odavezet a sok közül az első társasághoz, akikkel szóba kell elegyednünk. Ragyogó mosolyt varázsolok az arcomra, felemelem a fejemet, és eljátszom a szerepemet. A szerepet, amelyet azóta játszom, hogy megismerkedtem Bennett-tel. Szerető férj, mindig is az volt. Az üzletben kemény, de velem olyan nagyon

gyengéd, mintha törékeny lennék. Talán valaha az is voltam, de többé már nem vagyok. Olyan erős vagyok, mint bárki más. A gyengeség a lélekből fakad. Szinte mindenkinek van gyengéje, ami fegyvert ad a hozzám hasonló nők kezébe. Fegyvert ahhoz, hogy a kedvünkre játszadozzunk az emberekkel, ahogyan én is teszem. – Nina! – hallom, ahogy az egyik barátnőm elnyújtva kiáltja a nevemet. – Jacqueline, milyen csinos vagy – mondom, ahogy felém hajol, hogy megpuszilja az arcomat. – Nos, veled nem kelhetek versenyre. Csodálatos vagy, mint mindig – feleli, mielőtt Bennett felé fordulna, és elpirulva köszöntené a férjemet. Biztos vagyok benne, hogy összepisilte a bugyiját is. Kétségbeesetten flörtöl mindenkivel. A férje egy szerencsétlen alak, de Bennett üzleti partnere, ezért aztán elviselem a pasas nőgyűlölő baromságait, és sajnálom a szerencsétlen libát, akit feleségül vett. Jacqueline azóta próbál a férjem ágyába bújni, amióta csak megismertem őt. De egy szót sem szóltam, mert Bennett nem igazán találja vonzónak a kétségbeesést. Míg Jacqueline a férjemmel flörtöl, én felmérem a terepet. Mindenki a legjobb ruháját viseli, iszik és beszélget. Elfordulok az ostoba tömegtől, és szemügyre veszem a szálloda leegyszerűsített, modern vonalait. A stílus minimalista, de látszik mindenen, hogy sokba került. Ahogy a tekintetem végigsiklik a helyiségen, beleakad egy szempárba, amely engem figyel. A szempár felkelti az érdeklődésemet. Egy férfi – egy megdöbbentően vonzó férfi – mered rám egy kis csoport közepéből, amelynek egyetlen tagjára sem pazarol figyelmet. Még akkor sem fordítja el a tekintetét, amikor ránézek a helyiség másik végéből; csak apró vigyorra húzódik a szája széle, aztán kortyol egyet a poharából. A kapcsolat megszakad, amikor egy karcsú szőke megsimogatja a karját. A férfi kifogástalanul fest méretre készített öltönyében, mégis olyan érzést kelt, mintha nem fordítana különösebb gondot a külsejére. A haja laza fürtökben omlik le, mintha csak beletúrt volna a vastag tincsekbe, mondván, hogy leszarom, szép vonású állát egynapos borosta borítja. De az az öltöny… igen, az az öltöny nyilvánvalóan jól karbantartott testet takar. A szabás kiemeli széles vállát, keskeny csípőjét. – Édesem? Elkapom kósza tekintetemet, és visszafordulok a férjem felé; kíváncsian figyel, és észreveszem, hogy Jacqueline már nem áll mellette. – Mi ragadta meg a figyelmedet? – kérdezi. – Ó. Csak próbálok mindent magamba szívni. Ez a hely csodálatos, hm? – Éppen a partiról kérdeztelek, de úgy tűnik, hogy teljesen kikapcsoltál. Szóval, mit gondolsz? – Igen, egyetértek. Nagyszerű helyszín lenne, és kellemes változatosság – mondom neki, és miközben ezt teszem, látom, hogy a leszarom fickó közeledik

felénk. Van valami laza gondtalanság a járásában, és ezt a teremben tartózkodó többi nő is észreveszi. – Maga biztosan Bennett – szólal meg selymes, érdes skót akcentussal, ami az apáméra emlékeztet, ahogy kezet nyújt a férjemnek. – Declan McKinnon vagyok. Az apám nagyon nagy elismeréssel beszél magáról. – Örülök, hogy végre megismerhetem, Declan. Nem láttam még Calt ma este – mondja Bennett, és kezet ráz a leszarom fickóval, akinek végre van már neve. – Nincs itt. Miamiba kellett repülnie, hogy elintézzen egy üzleti ügyet. – A vén gazember soha nem áll le, nem igaz? – nevet fel Bennett, és Declan csatlakozik hozzá, megcsóválja a fejét, és hozzáteszi: – Hatvanéves, de még mindig parancsokat ugat mindenkinek, aki engedelmeskedik. Az ördögbe, annak is, aki nem. Mikor Declan rám néz, a férjem elnézést kér, és bemutat. – Declan, ő a feleségem, Nina. Declan megfogja a kezemet, lehajol, és megpuszilja az arcomat, majd felegyenesedik. – Örülök, hogy megismerhetem. Már a terem túlsó feléről is észrevettem. – Bennettre néz. – Maga igazán szerencsés fickó – teszi hozzá. – Én is mindennap ezt mondom a feleségemnek. Mosolygok, ahogy egy jó feleségnek illik. Évek óta csinálom, már meg sem hallom a nevetséges bókokat, amelyeket ezek a férfiak be szoktak dobni, béna kísérletként arra, hogy úriembernek látsszanak. De nyilvánvaló, hogy Declan nem erőlködik. Lazán tartja a vállát. Nem stresszel. – Ez a hely igazán csodálatos. Gratulálok – mondja neki Bennett. – Köszönöm. Csak pár évet vett el az életemből, de – mondja, és körülnéz – pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem – folytatja, mielőtt ismét rám nézne. Ez a pasas egyértelműen flörtöl, és elcsodálkozom, hogy Bennett nem veszi észre, hanem folytatja a beszélgetést. – Éppen mondtam Ninának, hogy a szállodája tökéletes helyszín lenne az újévi parti számára, amelyet a barátainknak rendezünk. Vigyorogva szólok bele a beszélgetésbe. – Ez egy évente egyszeri esemény, amikor a férjem átengedi nekem a gyeplőt, és hagyja, hogy olyan partit rendezzek, amelyik megmutatja az anyagi hatalmát, emlékeztet mindenkit, hogy ki az úr. Fogalmazhatunk úgy is, hogy péniszhosszabbítás, és közeledik Bennett éves kezelésének ideje – incselkedem gyengéd nőiességgel, a fiúk pedig hangosan felnevetnek csípős szavaim hallatán. Együtt nevetek velük, miközben kihívó pillantást vetek a férjemre.

– A felesége aztán tud hízelegni – jegyzi meg Declan. – Fogalma sincs, mennyire – feleli Bennett, és vigyorogva lenéz rám. – De annak ellenére, amit mondott, szereti megszervezni ezt az éves eseményt, én pedig élvezettel figyelem, ahogy szórja a nehéz munkával megkeresett pénzemet. De most kényszerhelyzetben vagyunk, mert a helyet, amelyet pár hónapja kiválasztottunk, most újítják fel, és nem lesz kész időben. – Mikor rendeznék a partit? – Ez egy újévi bál – feleli Bennett. – Azt hiszem, megoldható a dolog – jegyzi meg Declan, és elővesz egy névjegykártyát a belső zsebéből, de ahelyett, hogy Bennettnek nyújtaná, nekem adja. – Mivel ezek szerint maga lesz az a hölgy, akinek felelni fogok, itt van a telefonszámom. Elveszem az ujjai közül a kártyát, és figyelem, ahogy a férjem felé fordul. – Ellenőrizni fogom az előkészületeket, hogy Nina biztosan mindent megkapjon, amit kér. – Úgy látszik, idén nagy csekket fogok aláírni – viccelődik a férjem. – Nos, Declan, örülök, hogy végre arc is kapcsolódik a névhez, de ha megbocsát, szeretnék dicsekedni a feleségemmel a táncparketten. Amikor Bennett a zsúfolt táncparkettre kísér és átölel, kihasználom a lehetőséget, és átpillantva a válla fölött látom, hogy Declan feszülten figyel engem. Ez a fickó nem csinál titkot abból, hogy érdeklem, és izgatott jókedv önt el, ahogy a férjem könnyed eleganciával vezet a zene lassú ritmusára. Elvegyülünk a tömegben, könnyed csevegéssel töltjük az estét a barátokkal és üzletfelekkel, aztán visszavonulunk, elindulunk vissza a The Legacyba. Kilépünk a liftből, egyenesen a tetőlakás előterébe, amely már akkor is Bennetté volt, amikor négy évvel ezelőtt megismerkedtünk, aztán végigsétálunk a sötét nappalin. Az egyetlen fényforrást a hold biztosítja, a hófelhők mögül bekukucskál a két falat betöltő, padlótól mennyezetig érő ablakokon keresztül. Belépek Bennett mögött a hálószobába, leveszem a cipőmet, és látom, hogy a férjem már kikötötte, de nem vette le a csokornyakkendőjét, és éppen kigombolja fehér szmokingingjét. Elragadtatott tekintete végigsiklik a testemen. Csak állok ott, ő pedig lassan közeledik, aztán végigsimít az oldalamon, és végül előttem térdel. Végighúzza a két kezét a lábamon a ruha hasítékán keresztül, és mihelyt az ujjai a bugyimhoz érnek, azonnal kikapcsolok. Az acélketrec bezárul a szívem körül, és kikapcsolok, mielőtt felfordulna a gyomrom. Zsibbadt. Üres.

Lehúzza a bugyit a lábaimon, kilépek belőle, és aztán megérzem a meleg nyelvét, ahogy végigsiklik a csiklóm hegyén, de képes vagyok arra, hogy az intimitás legcsekélyebb jelét se érezzem. Évek óta lefekszem a férjemmel, de megtagadom magamtól a gyönyört, csak elhitetem vele, hogy élvezem az együttléteinket. Miért? Megmondom, miért. Azért, mert gyűlölöm őt. Ebben a pillanatban azt hiszi, hogy szeretkezünk. A farka lassan belém hatol, ahogy alatta fekszem. A karjaimat a nyaka köré fonom. A lábaim szélesre terpesztve csalogatják egyre mélyebbre, miközben falja a cicimet. Elhisz mindent, amit csak akarok. Mindig is így volt. De ez az egész csupán játék a számomra. Játék, amelyet ő ostoba módon komolyan vesz. Soha nem kérdőjelezi meg az iránta érzett szerelmemet, és most a testem vonaglik alatta, nyögdécselek a tettetett gyönyörtől, miközben ő vadul elélvez, a csípője megrándul, ismét elmondja, mennyire szeret, és viszonzom a szavait. – Istenem, Bennett, annyira szeretlek – lihegem. A fejét a nyakamba fúrja, levegő után kapkod, és amikor feltámaszkodik, beletúrok a hajába, masszírozni kezdem izzadt bőrét, miközben a szemembe néz. – Olyan csodálatos vagy ilyenkor. – Milyenkor? – kérdem lágyan. – Kielégülve. Idióta.

Kettő (JELEN) MEGFORDULOK AZ ÁGYBAN, és egyedül találom magam. Nincs ebben semmi új. Bennett aftershave-jének illata még érződik a levegőben, és miután megmosakodom és kisétálok a nyitott nappaliba, meglátom, hogy a konyhában ül a pultnál. Egy dossziét olvasgat, miközben a kávéját issza. Megkötöm selyemköntösöm övét, a háta mögé lépek, átkarolom a vállát, és megcsókolom. – Jó reggelt! – köszönt vigyorogva; örül, hogy lát. – Korán keltél – felelem, és látom, hogy háromrészes öltönyét viseli. Leteszi a dossziét, szétterpesztett combjai közé húz. – Dubajba utazom. Elfelejtetted? – Hát persze hogy nem. De pár óráig még nem kell elindulnod – jegyzem meg, lehajtom a fejemet, és megjátszott szomorúsággal hozzáteszem. – Bárcsak itthon maradhatnál! Megcsókolja az ajkamat, hátrébb húzódik, beletúr hosszú hajamba, és kisimítja az arcomból. – Csak pár napról van szó. Különben is, lesz elég dolgod. – Dolgom? – Szeretném, ha elkezdenéd szervezni a partit. Már csak egy hónap van hátra, és hamarosan ki kell küldeni a meghívókat. Richard nem jön velem, szóval kéznél lesz a héten, ha bármire szükséged van. Richard Jacqeline férje és Bennett üzleti partnere. Mindig is bosszantott, de Bennett kedvéért megjátszom, hogy kedvelem őt. Ascotot hord, az isten szerelmére! – Oké. Nos, akkor ma itthonról dolgozom, aztán felhívom a szállodát, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Készítek magamnak egy csésze forró teát, Bennett pedig folytatja a munkát, mielőtt indulnia kell a repülőtérre. Kis idő múltán Baldwin leviszi a csomagjait, míg mi elbúcsúzunk egymástól. – Hiányozni fogsz – mormolom. – Mindig ezt mondod, édesem – feleli. Hozzádörgölőzöm, a szájára szorítom az ajkaimat. – Mert mindig így is van. Mosolyog.

Mosolygok. – Hívj fel, mihelyt megérkeztél, hogy tudjam, minden rendben. – Szeretlek. Kikísérem a liftig, még egyszer megcsókolom, mielőtt elmenne, aztán bemegyek a dolgozószobába, és leülök a laptop elé. Kényelmesen elhelyezkedem, kinyitom a gép fedelét, és beírom a keresőbe, hogy Declan McKinnon. Linkek sora jelenik meg a képernyőn. Rákattintok az egyikre, és olvasni kezdem: Declan Alexander McKinnon A skóciai Edinburghben született Kora: 31 év Calun McKinnon és a néhai Lillian McKinnon fia MBA tanulmányait a skóciai St. Andrews Egyetemen végezte Tovább olvasom, ahogy felsorolják különböző tanulmányi és üzleti érdemeit és elismeréseit. Többször is találkoztam az apjával, és tudom, hogy a család nevét nagy tisztelet övezi, így el tudom képzelni, milyen nyomás nehezedett rá, hogy folytassa a hagyományt. Rákattintok a képkeresőre, és több száz fotó jelenik meg róla különböző nőkkel a karján. Nyilvánvalóan kiélvezi az agglegény életet, de úgy tűnik, nem régóta van Chicagóban. Nem sokat foglalkozom vele, becsukom az internetablakot, megnyitom Bennett címjegyzékét, és munkához látok. Bennett ismertsége miatt extravagáns éves partink egocentrikusok tömegét vonzza. Már csak emiatt is létfontosságú a biztonság és a titoktartás. A férjem iránt érzett szokásos undort félretéve a javára kell írnom, hogy önállóan ért el mindent. A semmiből építette fel a több milliárd dolláros céget, és tette csodálnivalóvá a Vanderwal nevet. A nevet, ami ékesít, miután a korábbin folt esett. Miután elkészülök a vendéglista első, elnagyolt változatával, elküldöm Bennettnek, hogy nézze át. Kisétálok a dolgozószobából, és meglátom Clarát. Éppen kiüríti a bevásárlószatyrokat a konyhában. – Nem is hallottam, hogy megjött – jegyzem meg. – Helló, Mrs. Vanderwal – köszönt kedvesen. – A férje ragaszkodott hozzá, hogy ma eljöjjek, mivel ő üzleti útra megy. Itt van még? – Nem, elkerülték egymást. – Közelebb lépek, besétálok a konyhába, és segíteni kezdek neki az élelmiszer elpakolásában. – Ne vacakoljon ezekkel – szid játékosan, és elmosolyodom, amikor kihesseget

a konyhából. Soha nem volt anyám, és bár Clara csak alkalmazott, olyan melegséggel tölti meg az otthonunkat, amilyenre csupán egy erős anyai érzésekkel megáldott nő képes. – Kér egy csésze teát? – Nem, köszönöm. Már ittam egyet. Leülök az étkezőpulthoz, mikor megkérdezi: – Éhes? Megrázom a fejemet. – Azt hiszem, ma itthon maradok. Bennett azt akarja, hogy kezdjem szervezni a bált, szóval valószínűleg leheveredem, és végigkutatom az internetet ötletek után. – Már itt az ideje? – Mhm. – Milyen gyorsan repülnek az évek! Amikor majd annyi idős lesz, mint én, jobban teszi, ha pislogni se mer. Soha – jegyzi meg lágy mosollyal az arcán, és kezdi előszedegetni a lábosokat a főzéshez. Az ablakhoz sétálok, figyelem, ahogy a hó beborítja a várost. A hetvenötödik emelet magasságából valódi királynőnek érzem magam. Egy pillanatig élvezem a látványt, aztán munkához látok, miközben Clara a konyhában serénykedik, elkészíti az ételt a következő pár napra. Észre sem veszem az idő múlását, és mire észbe kapok, az ég sötétedni kezd, és Clara búcsút int. MIUTÁN MÁSNAP REGGEL felébredek, nem sietek a készülődéssel. Az ablakhoz sétálok, lenézek a hétfő reggeli nyüzsgő utcára, és a teámat szürcsölgetem éppen, amikor megszólal a telefonom. Látom, hogy Bennett az, így azonnal válaszolok. – Szia, édesem – köszöntöm, miközben a szófához sétálok, és helyet foglalok. – Szia. Próbáltalak hívni tegnap, miután megérkeztem. – Bocsánat. Korán ágyba bújtam. – Ennyire nehéz volt a napod, hm? – kérdi nevetve. – Igen, valami olyasmi. Biztos a folyamatos havazástól van. Ellustít – felelem. – Szóval, hogy mennek a dolgok? – Jól. Éppen az új kliensünkkel találkoztam egy kései ebédre. A szállodába tartok, hogy lezuhanyozzak, mielőtt megvacsoráztatom ezeket a gazembereket, de beszélni akartam veled, mert hiányzott tegnap este a hangod. – Hiányzott a hangom, mi? – Nem csak a hangod hiányzott – teszi hozzá flörtölve. Nagyot sóhajtok. – Nekem is hiányzik, hogy nem vagy mellettem az ágyban.

Mindig magányosnak érzem magam nélküled. Túl nyugodt és csöndes ez a hely. – Clara nem ugrott be tegnap? – De. Nem vagyok anyámasszony katonája, tudod? Nagylány vagyok. – Szeretek… hogy is fogalmaztál? Úgy bánni veled, mintha anyámasszony katonája volnál? – Hallom a nevetést a hangján, és én is felnevetek. – Igen. Anyámasszony katonája. Nem árt, ha egy olyan nagyvilági férfi, mint te, bővíti a szótárát. – Valóban? Nos, ha hazatérek, talán nem árt majd megmutatnom neked, milyen széleskörű a szótáram. Felnevetek. Meg kell hagyni, Bennett nem szereti a csúnya szavakat. – Hm… talán hamarabb kellene hazajönnöd – incselkedem vele. – Bárcsak megtehetném. Bár kétségtelenül élvezem, hogy itt meleg van. Meleg és napos az idő. – Ha iriggyé akarsz tenni, nem fog működni. Tudod jól, hogy én a hideget és szürkét szeretem. Okot ad rá, hogy hozzád bújjak melegségért minden éjjel. – És tegnap éjjel mi tartott melegen? – Megtömtem a hasamat Clara zitijével, aztán jól beburkolóztam a takarókba. – Nemsokára otthon leszek, hogy melegen tartsalak, édesem – mondja selymes hangon. – Mi a programod mára? – Felhívom a szállodát, hogy kiderítsem, összehozhatok-e egy találkozót, hogy újra megnézzem a helyet. – Most jártunk ott. – Igen, de látni akarom üresen is, Chicago felső tízezre nélkül. Felnevet. – Kedvesem, ne felejtsd el, hogy te is ehhez a felső tízezerhez tartozol. – És ez csak neked köszönhető, drágám – incselkedem. – De komolyra fordítva a szót, látni akarom, hogy néz ki a hely üresen, és beszélni a menedzsmenttel, vannak-e új beszállítók. Valami mást akarok, mint amit az elmúlt években csináltunk. – Ha a te kezed van benne, akkor biztosan csodás lesz. Minden tökéletessé változik, amihez csak hozzáérsz. Nézz meg engem! – Tökéletes, mi? Nos, nem vitatkozom az egóddal. Semmit nem változtatnék rajtad. – Én sem rajtad – bókol. – Az autó megérkezett a szállodához, mennem kell. – Oké. Próbálj nem túl keményen dolgozni. Hiányzol.

– Te is nekem, szerelmem. Szép napot! Bontjuk a vonalat, és hosszan kifújom a levegőt. Az elején nehéz volt így beszélnem vele, de mára már olyan természetessé vált, mint letörölni a kutyaszart az ember cipőjéről. Belépek a gardróbszobába a köpenyért, amelyet a parti estéjén viseltem. Kiveszem belőle Declan névjegykártyáját, aztán visszamegyek a nappaliba telefonálni. – Lótusz – dorombolja egy női hang. – Beszélhetnék Declan McKinnonnal? – Ki keresi? – Nina Vanderwal. Csak egy pillanatig várakoztat, aztán újra beleszól a telefonba. – Mr. McKinnon éppen befejez egy tárgyalást. Óhajt üzenetet hagyni? – Nem akarom megzavarni a napirendjét, de partit szervezek, és szeretném megnézni a báltermet és megvitatni a beszállítókat. – Természetesen. Hadd kapcsoljam a menedzserünket – mondja és kapcsol. Egy rövid beszélgetés után megállapodom egy találkozóban a menedzserrel egy órával későbbre. Leteszem a telefont, felhívom Baldwint, hogy hozza az autót, és a szállodába vigyen. Készen állok, mire megérkezik, felsegíti rám a kabátot; elefántcsontszínű selyemblúzt viselek méretre készült, fekete gyapjúpantallóba tűrve. – Készen van? – kérdezi Baldwin, mikor fogom a retikülömet. – Igen. Lemegyünk a lifttel, átsétálunk az előtéren, az autó már a bejárat előtt áll. – Vigyázzon, hová lép – figyelmeztet Baldwin, ahogy a tűsarkú cipőben kerülgetem a befagyott tócsákat. Amikor megérkezünk a Lótuszhoz, besétálok, és a menedzser fogad. Bevezet a bálterembe, én pedig felmérem a helyiséget. Kényelmesen el fognak férni az asztalok, és nyílik belőle egy másik, sötét mahagónival burkolt szoba is, ahol különböző szivarok és italok sorakoznak. A bárpult széles és férfias, a fa kidolgozása mesteri. Micsoda szégyen, hogy eltakarta a megnyitón jelenlévő embertömeg! Bár a helyiség nagy, a berendezés mégis intim hangulatot varázsol. A táncparketthez le kell menni néhány lépcsőfokon, ami elválasztja az ebédlőtől, így az atmoszféra kevésbé hektikus. Körbesétálok, jegyzeteket készítek a füzetembe, így váratlanul ér, amikor meghallom az ismerős akcentust. – Hogy tetszik? – A hangja betölti a termet.

Megfordulok, a tekintetünk egymásba fonódik. – Tessék? Körbepillant. – Úgy értem, a tér. Másképpen néz ki üresen, nem igaz? Elfordítom a fejemet, hogy megcsodáljam a díszítést. – Igen. Éppen azon tűnődtem, milyen sok részletet nem vettem észre a múltkor a vendégek miatt. Hozzám sétál, választékosan néz ki a pantallóban és ingben, nyakkendő és zakó nélkül. Halvány vigyorral az arcán kezet nyújt. – Örülök, hogy újra látom, Nina. Nem tagadhatom, pokolian szexin hangzik a nevem azzal az akcentussal. Megcsókolja a kezemet, a borostája végigsiklik a kezem puha bőrén. Nem válaszolok, de elhúzom a kezemet, amikor egy szívdobbanással tovább tartja a markában a kelleténél. A gúnyos vigyor nem tűnik el az arcáról, mintha mulattatná a reakcióm. Lezseren a másik férfi felé fordul, aki körbevezetett, és elbocsátja. Visszafordul felém, zsebre dugja a kezét. – Nos, mit gondol? – Azt hiszem, a férjemnek igaza volt; ez a tökéletes helyszín a partira. – Nagyszerű. Akar még körülnézni? – Azt hiszem, egyelőre eleget láttam. Szemlátomást jól mulat valamin, talán rajtam, kiveszi a kezét a zsebéből, és a derekamra teszi, ahogy kivezet a teremből. – Akkor menjünk az irodámba megbeszélni a részleteket. Bemegyünk az irodájába, megállok a túlságosan nagy helyiség közepén, miközben Declan laza magabiztossággal az íróasztalhoz sétál, és megfogja a laptopját. A bőrkanapé felé int a fejével. – Foglaljon helyet. Leülök, kinyitom a jegyzetfüzetemet, a naptárhoz lapozok, és hirtelen megérzem magamon a tekintetét. – Miért néz rám így? – kérdem tettetett bosszankodással, mikor felnézek rá. – Hol lehet még egyáltalán papír menedzsernaptárt venni? – kérdezi incselkedve. – Rengeteg helyen. – Évek óta nem láttam már ilyesmit. Tudja, manapság már léteznek ezek a tabletnek nevezett cuccok. Elmosolyodom az évődése hallatán. – Igen. Olykor-olykor képes vagyok kikúszni a szikla alól, hogy tudomást szerezzek a modern technológiáról, köszönöm. Megcsóválja a fejét, felnevet, zöld szeme is mosolyog, ráncok jelennek meg a

sarkánál. – És van is olyanja? – kérdezi még mindig vigyorogva. – Nincs. Nem reagál, de nem veszi le rólam a szemét, ezért válaszolok a ki nem mondott kérdésre. – Szeretem a magánélet szentségét. A technológia tönkreteszi. A papírt elégethetem, és kidobhatom a hamut, mintha soha nem is létezett volna. Követhetetlen. – Visszavigyorgok rá. – De maga? Nem gondolja, hogy ostobaság védtelenül hagynia magát? Kiszolgáltatottan? – Ez egy találós kérdés akar lenni? Felnevetek, válaszra sem méltatom a kérdését, belelapozok a naptáramba. – Szabad a bálterem december 31-én, igaz? Felsóhajt, testhelyzetet vált, majd a laptopjára néz. – Igen. – Nagyszerű. Bennett azt szereti, ha a bál kicsi, úgy kétszáz vendéggel. A biztonság fontos a számára… – Akárcsak maga? – vág közbe. Ellágyítom az arcomat, és elmosolyodom. – Igen. Akárcsak én. Ahogy mondtam, a vendégeknek be kell csekkolniuk, vállalják ezt az emberei? – Bármit, amit csak akar. A következő egy órában megvitatjuk az elrendezést és megtervezzük a beszállítókkal való megbeszéléseket a következő néhány hétre, aztán felhívom Baldwint, hogy jöjjön értem. Declan jólneveltsége érzékiségbe csap át, amikor búcsúképpen megcsókol. Megragadja a karomat, az ajka végigsiklik az arcomon a fülemig. – A legközelebbi alkalomig – suttogja.

Három (JELEN) DECLAN FELHÍVOTT két napja, hogy megerősítse, mikor találkozom a virágossal. Egy andersonville-i céget ajánlott, amelyik a szálloda hallját szokta díszíteni, ezért hát beleegyeztem a találkozóba. Reggel megbeszéltem Benett-tel az álarcosbál ötletét, és zöld utat adott, ami boldoggá tett. A telefonbeszélgetéseink alapján meg tudom állapítani, hogy hiányzom neki – nem sietett bontani a vonalat –, de holnap este visszatér Dubajból. Bár magányos, örült neki, hogy sikerült megszereznie a gyárat az ottani cégtől, amelyik a csőd szélén áll. Az időjárás miatt tovább tart az út Andersonville-be a szokásosnál. A telek brutálisak Chicagóban, de én élvezem ezt a brutalitást. Így hát azon kapom magam a hátsó ülésen, hogy figyelem, amint a hó csapkodja az ablakot, aztán lassan elolvad, és lecsorog az üvegen. Megérkezünk a Marguerite Gardenshez, és besétálok a rusztikus üzletbe. Téglafalak, kopott faparketta, extravagáns virágköltemények a gyalulatlan faasztalokon és ő. Szénfekete pantallót és világoskék inget visel, elfordul a nőtől, akivel beszélgetett, és rám mosolyog, amikor elindulok feléje. Dühösen. – Maga meg mit keres itt? – Hát eljött – jelenti ki Declan nyugodt hangon, de látható ingerültséggel, aztán futólag megcsókolja a kezemet. – Nem tudtam, hogy maga is itt lesz. – Megígértem a férjének, hogy ellenőrizni fogok mindent, mert biztos akarok lenni benne, hogy pontosan azt kapja, amit szeretne. Hát itt vagyok – jelenti ki, aztán lehalkítja a hangját. – Hogy pontosan azt kapja, amit szeretne. – Miért csinálja ezt? – Mit? – Ezt – felelem. – Faragatlanul flörtöl velem. – Kényelmetlenül érzi magát miatta? – Próbál kényelmetlen helyzetbe hozni? Totálisan figyelmen kívül hagyja a kérdésemet, megfordul, és elkiáltja magát. – Betty, mutasd, mid van! A hölgy, akivel beszélt, mikor megérkeztem, most az egyik asztal mögött áll.

Declan kihúz nekem egy széket, leülök, majd Betty üdvözöl. – Úgy értesültem, hogy egy újévi bált tervezünk. Van már valami elképzelése arról, hogy mit szeretne? – Úgy vélem, döntöttünk az álarcosbál mellett. Sötét narancssárgára és fehérre gondoltam. Bettyvel átnézünk néhány dossziét, feljegyzünk néhány virágnevet és kompozíciót, s közben Declan némán ül mellettem. Végül több kompozíciót is kiválasztunk rozsdavörös dáliából, illatos mentából és rózsából, hortenziából, boglárkából és fikuszból. Miután Betty elköszön tőlünk, előveszem a telefonomat, hogy küldjek egy SMS-t az autóért, de mielőtt írni kezdhetnék, Declan kikapja a mobilt a kezemből. – Éhen halok. – Jó tudni – csattanok fel dühösen, és nyúlnék a telefonomért, de elhúzza, hogy ne érjem el. – Adja ide a telefonomat! – Ebédeljen velem. – Nem, köszönöm – vágom rá gúnyos udvariassággal. Megfogja a kezemet, felhúz a székről, ahogy feláll. – Nem kérés volt – jelenti ki. Szinte dühösen elharapja a szavakat, ezért nem ellenkezem, amikor felveszi a kabátomat, és rám adja. Nem tudom, mit gondoljak a viselkedése hirtelen megváltozásáról. Általában laza és flörtölő, de ma csöndes és szigorú. A jeges szél szinte csípi az arcomat, amikor kivezet fekete sport Mercedeséhez. Még szép, hogy ő egy ilyen luxusautót vezet. Illik a titokzatos, szexi képhez. Becsusszanok a hideg bőrülésre, és figyelem, ahogy megkerüli az autó elejét, aztán kinyitja az ajtót, és beszáll. – Hová megyünk? – kérdezem. – Nem mondom meg – feleli, és nem tudom értelmezni a testbeszédét, ahogy kihajt a parkolóból. – Miért? – Mert túl sokat vitatkozik. Úgy érzem magam, mint egy megszidott kisgyerek, és bár legszívesebben visszautasítanám a szavait, csak hogy felbosszantsam, inkább belemegyek a játékba. Együttműködöm, ha azt akarja. Ideje kezdeni a puhatolózást. Az autóút rövid és csöndes, és meglepődöm, amikor bekanyarodik a Könnyen Kész kávézó parkolójába. Képtelen vagyok elfojtani a mosolyt, akkora a kontraszt a luxusautó és a szerény kis kávézó között.

– Van valami vicces benne? – kérdezi, miközben leállítja a motort. Összehúzott szemmel nézek rá. – A hangulata komolyan kezd zavarni. Nem tudom, miért van ennyire kiakadva, de szeretném, ha abbahagyná a szarakodást – vágom oda, aztán kinyitom az ajtót, és elindulok az épület felé. Visszanézek, és látom, hogy még mindig ugyanott áll, szinte büszke vigyorral az arcán. Mi a fene? Képtelen vagyok kitalálni, mit akar ez a fickó, pimaszságot-e vagy szófogadást. A hely tele van, kisegítők takarítják le az asztalokat, a vendégek hangosan beszélgetnek evés közben. Gyorsan megkapjuk a kávénkat, és amikor felveszem az asztalról az étlapot, Declan végre megszólal. – Úgy sejtem, régóta nem evett már ilyen helyen, ezért arra gondoltam, hogy valami nem puccos helyre viszem. Ne aggódjon; ízleni fog a kaja. Rendeljen ropogós fekete áfonyás palacsintát. A tekintete lágy, ahogy a hangja is. – Miért lett hirtelen ilyen kedves? – kérdezem. – Abbahagyom a szarakodást. Értékelje, míg tart, mert nem az a fajta férfi vagyok, aki szereti, ha parancsolgatnak neki. És immár minden világos. Mosolyogva nyújtom neki az engedelmesség morzsáját. – Akkor ropogós fekete áfonyás palacsintát kérek. Megjön a pincérünk, hogy felvegye a rendelést, és elábrándozzon arról, hogy Declan farkán lovagol, aztán kuncogva odébbáll. – Gyakran előfordul? – kérdem. – Hogy nők táplálják az egóját, miközben figyeli, ahogy irulnak-pirulnak a társaságában? – Mindig így kiveséz mindent? – Mindig kitér a válasz elől? Az asztalra támaszkodik. – Nem gyakrabban, mint maga. – Ugye, tisztában van vele, hogy csak a szánkat jártatjuk, amikor éppen nem üzleti ügyekről beszélünk? – Rendben. Semmi mellébeszélés. Kérdezzen – sürget, iszik egy korty kávét, és kíváncsi tekintettel figyel. Sötét pillák keretezik smaragdzöld szemét. Nem vethetem a pincérnőnk szemére a viselkedését. Azon tűnődöm, vajon hány nő megy haza a vele való találkozás után, és dugja meg magát az ujjaival vagy a vibrátorával, mielőtt a szánalmas férje hazatér a munkából. Elhessegetem a gondolatot, és a legártatlanabb kérdést teszem fel, ami csak eszembe jut, bár tudom rá a választ. – Honnan származik? – Ez a kérdés? – Felnevet, és mikor haragosan rámeredek, nagyot nyel, majd válaszol. – Edinburgh-ből.

– Skóciából? – Tud másikról? Okostojás. – Azt hittem, abbahagyta a szarakodást és kedves lesz – közlöm, hátradőlök, és felemelem a kávéscsészét. – Egy pillanatra kiestem a szerepből. Én jövök. Mennyi ideje van férjnél? – Valamivel több mint három éve. – Milyen régóta vannak együtt? – Négy éve. És ez két kérdés volt – szekálom. – A szabályok követése sem az erősségem – vágja rá, és folytatja, mielőtt időm lenne megszólalni. – Eszerint gyorsan eljutottak az oltárig. – Mit mondhatnék? Ha Bennett akar valamit, akkor nem vesztegeti az idejét, hogy megszerezze. Visszatér a pincérnőnk, és figyelem, ahogy idegesen Declan tekintetét keresi, miközben leteszi elénk az ételt. Felnevetek, Declan észreveszi, és megcsóválja a fejét. – Érti már, mire gondoltam? – kérdem, miután a pincérnő távozott. – Zavarja? – Miért zavarna? – kérdezek vissza, és felveszem a villát, hogy vágjak egy falat palacsintát. – Akkor miért hozta egyáltalán szóba? – Szájjártatás, Declan. Már megint nem mondunk semmit – figyelmeztetem, aztán bekapok egy falat müzlivel töltött palacsintát, miközben Declan nem veszi le rólam a szemét. – Oké, semmi mellébeszélés. Vannak gyerekei? – Nincsenek. – Akar gyereket? – Nem lehet gyerekem, vagyis nem igazán számít, mit akarok. Egy darabig nem szólal meg, nyilván nem ezt a választ várta, de aztán folytatja. – Miért nem lehet gyereke? – Semmi köze hozzá – felelem, és iszom még egy korty kávét. – Szereti őt? Nagyot nyelek. – A férjemet? – pontosítok.

– Igen. Bekap egy falat tojást, miközben kihúzom magam, és egyenesen a szemébe nézek. – Sértő a feltételezése, hogy erre a kérdésre egynél több válasz is létezhet. Észreveszem, hogy egy picit felkunkorodik a szája széle, de nem szakítja meg a szemkontaktust. – Vicces, hogy nem válaszolt a kérdésre, hanem inkább elkerülte. – Természetesen szeretem őt. Hazugság. – Szóval ő az igazi? Tétovázom, vigyázok, hogy Declan is észrevegye. – Igen – felelem egyszerűen, de gondoskodom róla, hogy egy kicsit megremegjen a hangom. Érti az utalást, és le sem veszi rólam a szemét, én pedig fészkelődni kezdek, megjátszom, hogy kényelmetlenül érzem magam, és tudom, hogy bevette, amikor témát vált. Az étkezés fennmaradó részét üres fecsegéssel töltjük mindenféléről, és ahogy távozunk, és az autó felé sétálunk, megcsúszom egy jeges folton, és elveszítem az egyensúlyomat. Declan kezei azonnal rajtam vannak, ahogy elcsúszom, és háttal az autójának zuhanok. Közel van. A mellkasa a mellemhez ér. Pára gomolyog a szánkból minden lélegzetvételnél. Nem szólalok meg, és nem próbálok elhúzódni. Azon tűnődöm, vajon belemegy-e a játékba, mert látom rajta, hogy gondol rá. De tökösnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tettekre váltsa a gondolatokat, és remélem, hogy ő az. – Lökjön el magától, Nina – sürget halkan, mintha tesztelni akarna. De én vagyok az, aki tesztel; csak nem tud róla. – Miért? – kérdezem. – Mert szereti a férjét. Meglököm, eltaszítom magamtól. – Igenis szeretem – felelem dühösen. Mintha mi sem történt volna, kinyitja nekem a kocsiajtót. – Hol lakik? – kérdezi, miután kihajtottunk a főútra. – Miért? – Mert hazaviszem – feleli, és felém fordítja a fejét. – A The Legacyben. Szinte kézzel tapintható a csönd, és azon tűnődöm, vajon mire gondol, de nem merem megkérdezni. Nem hagyja, hogy elmerüljek a gondolataimban, bekapcsolja a rádiót. Nyilvánvaló, hogy a gondolatait akarja elterelni a zenével, a szemét pedig nem veszi le az útról. Engem nem zavar a zene, végigveszem, milyen gondolatok futnak át az agyán. Ez a rész azonban nem rajtam múlik, mert nem fogok erőszakoskodni. Magától kell elbuknia. Én csupán az üzemanyag vagyok, amelyik táplálja a járművet; ő az, aki vezeti. És az is tőle függ, hogy merre

tartunk. Megáll az épület előtt, üresbe teszi az autót, aztán rám néz. Egész úton nem szólt egy szót sem, és most is csöndben van. Hogy lecsendesítsem rossz érzéseit, hátradőlök az ülésen, felsóhajtok, és feléje fordítom a fejemet. A tekintetünk egymásba fonódik, a két keze még mindig a kormánykeréken, aztán halkan, mindenféle hátsó gondolat nélkül megszólalok. – Jól éreztem magam. Declan meggyőződés nélkül bólint, ezért hízelgek még neki egy kicsit. – Nincs túl sok barátom. A szavaim hallatán lassan lesiklik a keze a volánról az ölébe, és félig felém fordul. – És mi van azzal a kétszáz emberrel, aki a partijuk vendéglistáján szerepel? – Ha Bennett nem lenne, azok az emberek egy pillantásra sem méltatnának engem. És nem is akarnám, hogy ne így legyen. – Miért? – Mert egy csöppet sem hasonlítanak rám. – Hogyhogy? Lehajtom a fejemet, a kezemet bámulom, és nem válaszolok azonnal. – Árulja el, Nina. A szemébe nézek, amikor megrázom a fejemet, és válaszolok végre. – Azt hiszem, erre még nem jöttem rá. – És a férje? – kérdezi. – Nem tudja. Azt hiszi, hogy élvezem az ebédeket a feleségekkel, pedig gyűlölöm őket. – Akkor miért erőlködik? Nagyot sóhajtok. – Mert boldoggá akarom tenni a férjemet. Hozzám hajol, egészen közel, a középső konzolra támaszkodik. – És mi van magával, Nina? Magát ki akarja boldoggá tenni? – Bennett boldoggá tesz – felelem, miközben a tekintete az arcomat kutatja az őszintétlenség jelei után, és gondoskodom róla, hogy megtalálja, amit keres. Egy gyors másodpercre elkapom a tekintetemet, gyorsan pislogok. Bólintok, mintha meg akarnám győzni magam a szavaim igazságáról. Erőtlenül rámosolygok. Tudom, hogy bevetette, amikor gyengéden megszólal. – Hazudik. Meggyőzi magát, hogy igaza van, amikor nem is tagadom, ehelyett lehajtom a fejemet, aztán elfordulok, és kinézek az ablakon.

– Mennem kell. – Ránézek, bólint, én pedig kinyitom az ajtót, és kiszállok. Már a bejárati ajtó felé tartok, amikor utánam szól. – Nina! – Megfordulok, mire lehúzza az anyósülés melletti ablakot, és megismétli, amit korábban mondtam. – Én is jól éreztem magam. Rámosolyodom, aztán elsétálok. Amikor belépek a lakásba, lehajítom a retikülömet és a kabátomat az ebédlőasztalra, aztán felhívom Baldwint, hogy tudassam, Declan hazahozott, és ma már nem lesz rá szükségem. Aztán bemegyek a konyhába, és látom, hogy friss gyümölcs van a hűtőben, ami reggel még nem volt ott, vagyis Clara már járt itt, és el is ment. Mivel tudom, hogy senki más nem jön majd, nem vesztegetem az időt, újra felveszem a kabátomat, fogom az egyik autó kulcsait és a retikülömet, és kifelé indulok. Kihajtok a garázsból, rá az I-55-ös útra, dél felé az egyetlen emberhez, aki mindig mellettem állt. Már hetek óta nem láttam Pike-ot, és hiányzik. Hagyom, hogy elöntsön az izgalom, hogy végre láthatom őt – az embert, aki nyolcéves korom óta a legjobb barátom. Lekanyarodok az államközi útról, behajtok Justice városába, aztán ráfordulok a 79. utcára, amelyik a lakókocsiparkhoz vezet. Bekanyarodok a lakókocsihoz, leparkolok, előveszem a kulcsot, amelyet egy rúzskupakban tartok a táskámban. Valakinek az autójában olyan hangosan szól a zene, hogy a basszus megremegteti az ablakokat. Kinyitom az ajtót, belépek, a vállam ellazul, nagyot sóhajtok, és besétálok egyenesen Pike karjaiba. Hálásan fogadom a melegséget, a nyugalmat és minden mást, amit kínál, amikor a karjaiban tart. – Hiányoztál – lehelem, szorosan a karjaimban tartva őt. – Majdnem három hét volt – közli, és hátralép, hogy rám tudjon nézni, és látom rajta, hogy nem valami boldog. – Hol a francban voltál, Elizabeth?

Négy (MÚLT) – ELIZABETH – SZÓLÍT AZ APUKÁM odakintről. – Kell segítség? A hálószobámban küszködöm a csillogó hercegnő ruhával, próbálom megtalálni a nyílást, hogy bedugjam a karomat. – Nem, apuci – kiáltok vissza lihegve, tekergetem és csavargatom a karomat, de végül megtalálom a nyílást. – Kész vagy? A játékos dobozomhoz sétálok, kihúzom a rózsaszín műanyag cipellőt, ami illik a csillogó ruhához. Felveszem, az ajtóhoz lépek, és kinyitom. Felnézek az apukámra, aki egy kis csokor rózsaszínű margarétát tart a kezében. – Soha nem unom meg ennek a gyönyörű mosolynak a látványát – mondja, aztán megfogja a kezemet és megpuszilja. Aztán a kezembe nyomja a virágokat. – A hercegkisasszonyomnak. – Köszönöm, ap… Akarom mondani, herceg. – Beléphetek a kastélyodba? – kérdezi, és megragadom a kezét, behúzom a szobámba, ami ma délután játékból a kastélyom lesz. – Kérsz egy kis teát? – kérdezem, miközben az ablak alatt álló asztalhoz megyünk, amelyen már meg van terítve. – Nagyon jólesne. Igen sokáig tartott az utazás a királyságomból. – Figyelem, ahogy helyet foglal az apró széken, kuncogni kezdek, amikor a térde a mellkasának verődik. Gyakran játsszuk ezt apucival, rendezünk tündérmeséből vett teapartikat. Nincs anyukám, sem pedig fivéreim és nővéreim, akikkel játszhatnék, de ez nem is baj, mert így apuci egyedül az enyém. Neki vannak a világon a legcsinosabb kék szemei, de azt mondja, hogy az enyém még szebb. Leteszem a virágokat, felveszem a teáskancsót, és úgy teszek, mintha töltenék a csészébe, apuci pedig közben a műanyag sütikkel szemezget, mozgatja fölöttük az ujjait, mintha nem tudná eldönteni, melyiket szeretné. – Csak válassz egyet, apuci! Izgatottan felhúzza a szemöldökét, és lecsap egy színes cukorral megszórt sárga muffinra. – Ah, ez itt nagyon finomnak látszik – jegyzi meg, úgy tesz, mintha beleharapna, és aztán megnyalogatja az ujjait. Fintorba rándul az arcom. – Fúj! A hercegek nem nyalják az ujjukat!

– Tényleg? – Tényleg. Szalvétát használnak. Körülnéz. – Nos, nincs szalvétám, és nem akartam elpocsékolni az ujjamra ragadt cukormázat. Úgy teszek, mint aki erősen töri a fejét, az ujjaimmal az arcomat ütögetem, aztán beleegyezően bólintok. – Igazad van. Rendben, lenyalhatod az ujjaidat. Üldögélünk a napsütötte szobában, teázgatunk, mint a mesében, és repülő lovakról beszélgetünk, amelyekkel majd a varázserdőbe utazunk. – Meséltem már neked Carnegie-ről, a hernyóról, akivel a minap találkoztam? – kérdi apuci. – Találkoztál egy hernyóval? – Igen, amikor legutóbb elvittem a paripámat az erdőbe. Volt nála némi bogyó, amelyet megosztott velem, és közben elárult egy titkot is – feleli halkan, aztán leteszi a csészéjét. – Micsoda? – kiáltok fel izgatottan. – Találkoztál egy beszélő hernyóval? – Igen. Akarod tudni, mit árult el nekem? – Mhm – hümmögök, és határozottan bólogatni kezdek. – Rendben, szóval, azt mesélte, hogy már évek óta él a varázserdőben, de valaha herceg volt. – Tényleg? És mi történt? Összefonja a karjait a térdén, ráhajol, és suttogva válaszol, mintha tényleg titkot árulna el. – A király varázslója átkot szórt rá, és hernyóvá változtatta. – Ó, nem! – kapok levegő után. – Miért? – Kiderült, hogy a király megharagudott Carnegie-re, mert hiába mondta neki, hogy ne lopakodjon ki éjszakánként a szobájából és lopkodjon gyümölcslevet a hűtőből, ezért megparancsolta a varázslónak, hogy változtassa hernyóvá. – Apuci! Játékos mosoly önti el az arcát. Tudom, hogy csak ugrat, mert állandóan korhol, amiért felkelek és gyümölcslevet iszom éjszakánként. Múlt éjjel megijesztett, amikor felkapcsolta a konyhában a villanyt, és rajtakapott, hogy almalevet iszom. – Nem fogsz elvarázsolni, ugye? Nem akarok hernyóvá változni! – Miért nem? Bemutathatnálak Carnegie-nek. – De hiányoznál nekem – duzzogok. Kinyújtja értem a karjait. – Gyere ide, babuci – mondja, és megfordul az apró

széken, aztán kinyújtja a lábait. Az ölébe vesz, átölel hatalmas karjaival, és kuncogni kezdek, amikor megpuszilja az orrom hegyét. – Soha nem varázsolnálak és küldenélek el. Te vagy az én pici lányom, ugye, tudod? – Azt hittem, már nagylány vagyok, mióta ötéves lettem. – Bármilyen idős is leszel, mindig a kislányom maradsz. Jobban szeretlek a világon mindennél. – Mindennél? Még a csokoládénál is? Figyelem, ahogy felnevet, a mosolygástól ráncok jelennek meg a szeme sarkában. – Még a csokoládénál is jobban. Az arcára fektetem a tenyeremet, a borostája csiklandozza a bőrömet. – Én is jobban szeretlek a csokoládénál – vallom be. Apró puszit nyom a számra. – Akarod tudni, hogy mi édesebb a csokoládénál? – kérdezi. – Aha. Mielőtt sikerülne leugranom az öléből, játékosan a nyakamra támad, csiklandozni kezd, és hangos puszikat fúj a hasamra, aztán mindketten a földre zuhanunk, gurulok a nevetéstől, hangosan sikoltozom. Nem hagyja abba, míg meg nem szólal a csengő. Levegő után kapkodok, apuci feltérdel. – Ugorj fel! – szól rám. Felkelek a földről, és a hátára ugrom, így masírozunk az ajtóhoz. Hallották már a mondást, hogy „óvakodj attól, ami a túloldalon van”, igaz? Valószínűleg egyikünk sem tudta elképzelni, mennyire meg fog változni az életünk örökre, amikor kinyitotta az ajtót. Sokáig azt kívántam, bárcsak elvarázsolt volna valaki, és örökre hernyóvá változtatott volna. Akkor jó életem lehetett volna Carnegievel a varázserdőben. Bogyókat keresgéltünk volna, gondtalanul lebeghettünk volna a liliomleveleken a tóban. Ehelyett ötévesen rá kellett döbbennem, milyen kemény az élet. Amikor kisgyerek vagy, eltitkolják előled az igazságot, hagyják, hogy elhidd, igazak a tündérmesék… pedig nem azok. Ahogy varázslat sincs. – Cook megyei rendőrség – csak ennyit hallok, ahogy férfiak rontanak be a házba. Káosz. Zajos káosz. – Apuci! – sikítom rémülten, pánikban, erősen szorítom a nyakát, amikor egy férfi megragad. – APUCI! – Minden rendben, kicsim – hallom apám hangját, de közben egy másik férfi is beszél. – Le van tartóztatva. Fogalmam sincs, mit jelentenek ezek a szavak, de jeges félelem áraszt el,

erősen markolom az apukám ingét, nem akarom elereszteni. – Minden rendben, kicsim. Minden rendben lesz – ismételgeti, de a hangja megváltozott, és azt hiszem, ő is halálra van rémülve. – Velünk kell jönnöd – mondja a férfi, aki megragadott. – Nem! Eresszen el! Rugdalózni kezdek, amikor kiragadnak az apukám karjaiból, húzom magammal az ingét, mert az ujjaim görcsösen szorítják az anyagot. Meglátom az apukám szemeit – kék szemek –, ahogy felém fordul. – Minden rendben – mondja nyugodtan, de nem hiszek neki. – Ne félj. Minden rendben. – Nem, apuci! – kiáltom, és potyogni kezdenek a könnyeim. Fogom az ingét, míg el nem húznak tőle olyan messzire, hogy az anyag kicsúszik a kezemből. Abban a másodpercben elcipelnek onnan, ahogy nem érek többé hozzá ahhoz az emberhez, aki énekel nekem éjszakánként, lófarokba fésüli a hajamat, táncol velem, míg a lábfején álldogálok. A férfi vállán keresztül, aki elcipel, látom, hogy a hercegem térdre hullik. – APUCI! – sikítom, ég a torkom, miközben valamivel összefogják az apukám kezeit a háta mögött. Nem veszi le rólam a tekintetét, megállás nélkül ismételgeti: – Szeretlek, kicsim. Olyan nagyon szeretlek, kicsi lány. És életemben először látom az apukámat sírni, mielőtt becsukódik az ajtó mögötte, és nincs többé. – Engedjen el! APUCI! NE! – Rúgok és csapkodok, de képtelen vagyok kiszabadulni a karjaiból. – Minden rendben. Nyugodj meg, kölyök – mondja, de nem vagyok rá hajlandó. Az apukámat akarom. A férfi leül az apám ágyára, miközben még mindig küszködöm a karjaiban. Próbál rábeszélni, hogy nyugodjak meg, de addig folytatom a sikítozást és rángatózást, míg el nem fáradok. Petyhüdten dőlök a mellkasának. – Elárulod a nevedet? – kérdezi. Nem szólalok meg. Eltelik egy perc, mire újra megszólal. – Harp vagyok. Michael Harp. Rendőrtiszt. Tudod, mi az, ugye? Bólintok a mellkasára borulva. – Elárulod a nevedet? Még mindig rémült vagyok, elcsuklik a hangom, amikor megszólalok. – Elizabeth. – Elizabeth. Szép neved van – mondja. – Nekem is van egy lányom, a középső

neve Elizabeth. De ő sokkal idősebb nálad. Tovább beszél, de nem figyelek arra, amit mond. Halálra vagyok rémülve, és nem akarok mást, csak az apukámat. Lehunyom a szememet; magam előtt látom, ahogy térdel és sír. Ugyanúgy meg volt rémülve, mint én. Egy idő múlva kinyílik az ajtó, felemelem a fejemet, és látom, hogy belép egy pufók hölgy. Azt hiszem, láttam már őt korábban, de nem emlékszem, hogy hol. Közelebb lép. – Gyönyörű vörös a hajad. Mondták már neked? – Hol van az apukám? – Azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk – feleli. – Lenne kedved kijönni velem a konyhába? Nassolhatunk valamit, vagy adhatok neked inni. – Hm… R-rendben – motyogom, és a rendőr talpra állít. Követem őket ki a hálószobából a konyhába, kinézek a nyitott bejárati ajtón, de már nincs ott senki. – Miért nem ülünk le? – kérdezi a hölgy, így odamegyek az asztalhoz, és leülök. – Kérsz valamit inni? Bólintok, mire tovább faggat. – Elárulod, mit szeretnél? – Gyümölcslés doboz. A rendőrre néz, aki kinyitja a kamra ajtaját. – A hűtőben van – mondom neki. Hozzám lép, beledugja a dobozba a szívószálat, leteszi elém a dobozt, aztán kimegy a konyhából. – Zavarba ejtő nap, mi? – kérdezi a hölgy, és összefonja a kezeit az asztalon. – Hogy hívnak? – Barbara – feleli, de ez nem segít eszembe idézni, honnan ismerem. – Mikor jön vissza az apukám? Mély lélegzetet vesz. – Erről akarok beszélni veled. Az édesapád megszegett néhány nagyon komoly szabályt. Mi történik, amikor te csinálsz ilyesmit? – Bajba kerülök. Bólint. – Nos, az apukád is bajba került, így most nem jöhet haza. – Mit csinált? – Még nem tudom pontosan. De egyelőre velem kell jönnöd. A gyerek- és családvédelmi szolgálatnál dolgozom, ami azt jelenti, hogy keresek neked egy otthont igazán kedves emberekkel, és velük maradsz, apád, az édesapád bajban van, és nem lehet itt veled, rendben? – D-de én nem akarok elmenni. – Sajnos nem maradhatsz itt egyedül. De pár holmidat magaddal hozhatod. Mit szólsz? – kérdi mosolyogva, de ez nem segít, így is összerándul a gyomrom.

Szép csöndben lesiklom a székről, és elindulok a szobám felé. Odamegyek a teáskészlethez, és felveszem az asztalról a rózsaszín margarétákat. A hercegkisasszony virágaim. Leülök a székre, amelyiken apukám ült, visszanézek a vállam fölött, és látom, hogy Barbara belép a szobába. – Van valami táskád? A gardróbra mutatok, és figyelem, ahogy keresgélni kezd a fiókos szekrényben, összepakolja a ruháimat. Fel-alá mászkál, oda és vissza a hálószoba és a fürdőszoba között, míg én csak ücsörgök, a mellemhez szorítom a virágokat. – Mehetünk? – kérdezi, mikor visszatér a szobába, de nem akarok ránézni, mert nem akarok elmenni. Kinézek az ablakon, a kék égre. – Mikor jöhetek vissza? – kérdezem. – Nem tudom biztosan – feleli. – Valószínűleg egy darabig nem. A szemem sarkából látom, ahogy keresztüljön a szobán, és letérdel mellettem. Feléje fordulok, mire megszólal. – Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Lepillant a margarétákra. – Szép virágaid vannak. Szeretnéd magaddal hozni őket? Elhagyjuk a házat, kisétálunk az autójához, és beugrom a hátsó ülésre. Kinézek az ablakon, és látom, hogy a rendőr becsukja az otthonom ajtaját, aztán valami fekete dobozt erősít a kilincsre. – Mi az? – kérdem Barbarát, aki elől ül. – Micsoda, kedvesem? – Az a valami, amit az ajtóra tett. Odanéz, hogy lássa, miről beszélek. – Csak egy zár, mivel nincsenek nálunk a kulcsok – feleli, aztán beindítja a motort, és elindulunk, én pedig erősen szorítom a virágaimat.

Öt (MÚLT) HÁROM ÉV TELT EL, mióta elvittek az otthonomból, és állami gondozásba helyeztek. Három éve nem láttam az apukámat. Azt mondták, hogy fegyvert csempészett Dél-Amerikába. Még mindig nem értek mindent, de hiszen csak egy nyolcéves kölyök vagyok. Illinois állam gyámsága alatt. Három év telt el, és még mindig hiányzik az apukám minden nap. Senki sem visz el meglátogatni, mert hatórás autóútra van, a kilencéves büntetését tölti a menardi börtönben. A szobámban ülök, és várom, hogy a szociális gondozóm, Barbara megérkezzen, és elvigyen az új otthonomba. Három év telt el, és az ötödik otthonomat hagyom el a hatodikért. Az első hely Northbrookban volt, abban a városban, ahol korábban éltem. De miután párszor rajtakaptak, hogy éjszaka kilopóztam a hálószobám ablakán, közölték, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, így hát eljöttem. Ugyanez történt minden egyes helyen, ahol laktam. Eleinte halálra voltam rémülve. Sokat sírtam. Hiányzott az apukám, visítva hívogattam, de soha nem jött. Akkor nem értettem a dolgot, de most már igen. Nem fogom látni addig, míg nem szabadul. Addigra tizennégy éves leszek. A tizennégyes az új szerencseszámom. Mindent tizennégyes csoportokba osztok, csak hogy emlékeztessem magam, eljön majd az idő, amikor újra láthatom őt, és visszatérhetünk a közös életünkhöz a szép kis házunkban, a kellemes szomszédságunkhoz. Hiányzik a mosolya és az illata. Nem tudom megmagyarázni, de halványan emlékszem, hogy az óvodában néha felemeltem a blúzomat, hogy beszívjam az apukám illatát, amikor hiányzott nekem. Az apukám illata. Biztonság. Otthon. Meghallom a csengőt, és tudom, hogy itt az idő. Jó néhány költözésen túl vagyok már. Azt hihetnék, hogy meg vagyok rémülve, de már hozzászoktam. Megragadom hát a táskámat, és elindulok az ajtó felé. Barbara ott áll, és Mollyval beszélget, a nevelőanyával, aki többé nem akar velem bíbelődni. Mindketten megfordulnak a közeledtemen. – Helló – köszönök. – Kész vagy, Elizabeth? – kérdezi Barbara. Bólintok, elmegyek Molly mellett, de a vállamra teszi a kezét. – Várj – mondja. Letérdel mellém, hogy megöleljen, de nem viszonzom az ölelést. Szomorú vagyok, de nem sírok; csak szeretnék elmenni végre, így amikor elenged, akkor

pontosan ezt is teszem. Az anyósülésen ücsörgök, figyelem a házakat, amelyek mellett elhaladunk. Barbara kikapcsolja a rádiót. – Beszélj hozzám, kölyök – mondja. Utálom, amikor kölyöknek nevez, mintha nem lennék eléggé különleges ahhoz, hogy a nevemen szólítson. Azt csak akkor használja, ha mások is vannak a közelben, de amikor kettesben vagyunk, akkor csak kölyök vagyok. – Ezt hogy érti? – kérdezem. – Öt jó otthont is találtam a számodra, de mindegyikből sikerült kirúgatnod magadat. Nem hagyod, hogy lazítsak, ugye, tudod? Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg vár-e választ a kérdésre, ezért csöndben maradok, és folytatja a mondandóját. – Nem osonhatsz ki éjszakánként. Egyébként is, mi az ördögöt csinálsz az utcán az éjszaka kellős közepén? – Semmit – motyogom, csakhogy megbékítsem. Az igazság az, hogy azért kezdtem kilopózni, hátha megtalálom Carnegie-t. Most már butaságnak hangzik, de amikor ötéves voltam, azt hittem, ott lesz valahol, várja, hogy rátaláljak. Ezért aztán kilopóztam, sétálgattam, reménykedve, hátha belebotlok a varázserdőbe. Soha nem történt meg, és most már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, a tündérmesék nem valóságosak, de még mindig kilopózom, és keresem az erdőt. – Szóval, ide hallgass, nem találtam neked új otthont errefelé, ezért egy másik városba mégy. Nem fogunk többet találkozni, mivel én nem ott élek. Változatlanul én kezelem majd az ügyedet, de Lucia lesz a kapcsolatod. Valamikor a héten meg fog téged látogatni. De adok neked egy jó tanácsot: ne okozz több bajt, különben a következő megálló a csoportotthon lesz. – Szóval többet nem találkozunk? – Valószínűleg nem, kölyök – feleli, miközben a szemembe néz. Majdnem két órát utazunk, mire végre letér az autópályáról. – Üdvözlet Posenben – mondja Barbara, és egypár perccel később már be is fordul egy lepusztult környékre. Lánckerítés fut a repedezett járda mentén. A házak öregek és kicsik, nem is hasonlítanak a hatalmas téglaépületre, amelyikben az apukámmal laktam. A legtöbb előtt autók parkolnak az elhanyagolt füvön, pattogzik róluk a festék, és a látvány könnyeket csal a szemembe. Összeszorul a gyomrom, és Barbara felé fordulok. – Nem hiszem, hogy szeretnék itt élni, Barb. – Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor figyelmeztettelek, hogy ne szökdöss ki éjszakánként. – Megígérem. Soha többé nem teszem. Bocsánatot kérek Mollytól – könyörgöm, és amikor befordul egy mocskos, öreg, kétszintes ház felé, amin

látszik, hogy mindjárt összedől, sírni kezdek. – Kérem! Nem akarok itt élni. Haza akarok menni. Leállítja a motort, és rám néz. Úgy érzem, bármit megtennék, hogy meggyőzzem, forduljon meg, és vigyen vissza Northbrookba. – Meg van kötve a kezem. Nyolcéves vagy, állandó problémákkal. Ez a család évek óta nevel gyerekeket. Most is van náluk egy fiú, aki pár évvel idősebb nálad – mondja. – A minap beszéltem velük. Lesz saját szobád, és abba az iskolába fogsz járni, ahová a másik nevelt gyerekük. Csukva tartom a számat, és figyelek. Nem akarok itt lenni. Legszívesebben elfutnék, csak kinyitnám az ajtót, és rohannék, amilyen gyorsan csak tudok. Eltűnődöm, vajon el tudna-e kapni. – Figyelsz? – kérdezi, és ismét visszafordítom feléje a figyelmemet. Bólintok. – Gyere. Hosszú az út hazáig – jegyzi meg, és kiszáll a kocsiból, aztán kinyitja a hátsó ajtót, hogy kivegye a holmimat. Reszkető kezekkel kinyitom a kocsi ajtaját, és követem Barbarát a koszlott behajtón a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőre. A rozsdás külső ajtó hangosan nyikorog, amikor kinyitja, és párat kopog. Csak ácsorgok mellette, a körmömet piszkálom, imádkozom, hogy senki ne nyisson ajtót. Hogy ez az egész egy nagy tévedés legyen és rossz háznál kopogtassunk. De nem tévedés, és valaki válaszol. Egy egyszerű, hosszú farmerszoknyába és világoslila pulóverbe öltözött asszony nyit ajtót. Csak bámulok rá, míg Barbara beszélni kezd. Az asszony nem tűnik ijesztőnek, mégis úgy érzem, hogy mindjárt menekülőre fogom. Lenéz rám, és lágyan elmosolyodik. Kócos lófarokba van kötve hosszú, barna, göndör haja. Beljebb lép, beinvitál minket a házba, ami állott cigarettaszagtól bűzlik. Keresztülvezet minket az apró nappalin, hátra a konyhába, ahol folytatják a beszélgetést, míg én körülnézek. Falambériával borított falak, barna szőnyeg, szedett-vedett bútorok, és kacsák mindenhol. Mindenhol. Kacsák a párnákon, fából faragott kacsák, porcelánkacsák, üvegkacsák. Ott sorakoznak a polcokon, beborítják az asztalokat, és amikor felnézek, látom, hogy a konyhaszekrények tetején is kacsák vannak. – Elizabeth. Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy Barbara a nevemet mondja, és amikor ránézek, erőltetetten rám mosolyog. – Mrs. Garrison azt mondja, hogy az emeleten van a szobád. – Remélem, szereted a lilát – szól oda nekem az asszony. Ránézek lila felsőjére, aztán vissza az arcára. – Te vagy az első lány, akit kaptunk, és egy kicsit elragadott a hév.

Barbara bosszúsan rám pillant, és biccent, hogy szólaljak már meg. – Igen – mondom végül. – A lila szép. Az asszony elmosolyodik, és a kezemre fekteti a kezét. Legszívesebben kirántanám alóla, de nem teszem. Nem teszek semmit, amit az agyam sikongatva követel. Csak ülök ott. – Rendben, hadd segítsek felvinni a holmidat, mielőtt elmegyek – mondja Barbara. Hármasban felsétálunk a lépcsőkön, amelyek nyikorognak a lábunk alatt, és be a lila szobába. A falak színe hasonló Mrs. Garrison pulóveréhez, és figyelem, ahogy megmutatja a gardróbot, aztán a két oldalról nyíló fürdőszobát, amelyik összeköti a szobámat a másik oldalon lévővel. – Remeknek tűnik a szoba, nem igaz? – kérdezi Barbara, és lehajítja a táskáimat a lila ágyra. – Mhm. – Nos, ideje indulnom – közli velem, és azonnal potyogni kezdenek a könnyeim. Hirtelen úgy érzem, soha nem voltam még ennyire magányos. Ennyire üres. – Nem kell sírni. Jól elleszel. Tudom, hogy a változás nehéz lehet, de minden rendben lesz. Ahogy mondtam, Lucia meglátogat pár nap múlva, oké? – Oké. – A válaszom automatikus, mert nagyon messze vagyok az okétól. Barbara gyengéden megpaskolja a vállamat, aztán otthagy egyedül a lila szobában a kacsás hölggyel. – Akarod, hogy segítsek kipakolni? – kérdezi. – Megcsinálom. – Nem vagy éhes? Csinálhatok neked egy szendvicset. Könnyes szemmel felpillantok rá, és bólintok. – Remek. Általában a konyhaasztalnál eszünk, de felhozom neked, ha akarod. – Oké – felelem, és elkezdem kicipzározni a táskáimat. – Elizabeth – szól vissza a hallból. – Remélem, hogy tetszeni fog neked itt. Carl, a férjem sokat dolgozott, hogy kifesse neked ezt a szobát. Elment, hogy elintézzen pár dolgot, de hamarosan itthon lesz. Mikor nem válaszolok, kimenti magát, és elindul lefelé, magamra hagy, hogy kipakoljak. Az ágy mellett van egy kis ablak, ami a ház utcai frontjára néz. Minden ház egyforma, csak a színük más. Minden korhadni látszik. Nem sietek a pakolással, és végül megeszem a mogyoróvajas szendvicset,

amelyet Bobbi hozott. Azt mondta, hogy inkább így hívjam, mint Mrs. Garrisonnak. Egy kis fiókos szekrénytől, asztaltól és faliújságtól eltekintve a szoba meglehetősen üres. Bemegyek a fürdőszobába, és a mosdókagyló szélét elfoglalják a másik kölyök cuccai. Eltűnődöm, vajon olyan-e, mint én, hány éves, kedves-e. Úgy érzem, soha nem volt még ennyire szükségem egy barátra. Olyan messze vagyok az otthonomtól, és annyira egyedül. Hangos zörömbölés vonja magára a figyelmemet, az ablakhoz megyek, hogy kinézzek. Egy öreg, szürke, ócska pickup fordul be a felhajtóra. Figyelem, ahogy egy idősebb, kövér fickó kikászálódik az ülésről, és elindul a ház felé. Aztán kiszáll egy fiú is, de nem látom, hogy néz ki, mert baseballsapkát visel. A szobámban maradok, hallgatom, ahogy besétálnak, beszélnek egymáshoz, aztán meghallom a lépcső recsegését. Először Bobbit látom meg, aztán a férjét, aki követi. – Elizabeth, hogy megy a pakolás? – kérdi Bobbi. – Jól – felelem, és a férfira nézek. Hatalmas hasa van, az inge foltos, a haja hosszú és kócos. – Nagyszerű. Ő itt Carl, a férjem – mutatja be a férfit. – Elizabeth, igaz? – kérdezi Carl. Bólintok. – Berendezkedtél már? Bólintok. – Nem beszélsz valami sokat, igaz? Úgy érzem, mondanom kell valamit. – Csak fáradt vagyok – motyogom. – Rendben, akkor magadra is hagyunk – mondja erre. – Örülök, hogy itt vagy. Bobbi mosolyog, miközben Carl kisétál a szobából, aztán megkérdi, hogy érzem magam, szükségem van-e valamire, én pedig hazudok, és megnyugtatom, hogy jól vagyok. Becsukja maga mögött az ajtót, és abban a pillanatban meglátom a fürdőszobán keresztül, hogy a másik szobában felkapcsolták a villanyt. Figyelek, és meglátom a fiút a baseballsapkában. Felém fordul. – Szia – mondja, és megáll a fürdőszoba másik végében. – Szia. Leveszi a sapkáját, az ágyra hajítja, beletúr izzadt, sötétbarna, majdnem fekete hajába. Aztán átsétál a fürdőszobán, be a szobámba, és körülnéz. – Rosszul vagyok ettől a színtől – jegyzi meg, és hosszú idő óta először mosolyog rám valaki őszintén.

– Hazudtam – árulom el neki. – Azt mondtam neki, hogy szeretem a lilát, de nem igaz. – Régóta vagy már a rendszerben? – Három éve. – Én már kilenc. Csak pár hete vagyok itt. – Kedvesek? – kérdem. Leül mellém az ágyra; cigarettafüst és szappanszaga van. – Bobbi nem sokat volt itt. Éppen csak visszatért valami kézműves bemutatóról. – Kézműves bemutató? – Ja, fakacsákat meg ilyen vackokat csinál, és búcsúkon, bolhapiacokon meg ilyen szarságokon árulja, úgyhogy sokat van távol. Carl az autószerelő műhelyben dolgozik az utca végén. – Egy pillanatra elhallgat. – Sokat iszik. Nem szólok semmit, és egy darabig csöndben ücsörgünk, mielőtt megkérdi: – Hány éves vagy? – Nyolc. Te? – Tizenegy. Majdnem tizenkettő. A neved? – Elizabeth. – Félsz, Elizabeth? Ránézek, felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, átkarolom a lábaimat, aztán bólintok. – Igen – suttogom. – Minden rendben lesz. Megígérem. Figyelem, ahogy halvány mosoly ömlik el az arcán, és valami azt súgja, hogy hihetek neki. – Engem egyébként Pike-nak hívnak.

Hat (JELEN) – HOL A FRANCBAN voltál, Elizabeth? – Sajnálom – mondom, mihelyt Pike szorítása enyhül. – Nem tudtam elszabadulni, de most itt vagyok. Pike hátralép, beletúr sűrű, borzas, sötét hajába, aztán hosszan kifújja a levegőt az orrán keresztül. – Pike, ne csináld. Ne bánjam meg, hogy eljöttem. Csak a ma éjszakám maradt, mielőtt Bennett hazajön. – Egyszerűen csak hányingerem van, hogy itt kell laknom ezen a szemétdombon, miközben te a fényes kis életedet éled a kibaszott tetőlakásban. Már több mint három éve tart – vágja oda, aztán lehanyatlik a kanapéra. Lenézek rá, próbálom megbékíteni. – Tudom. Sajnálom, de te is tudtad, hogy ez lesz. Tudtad, hogy nem fog sikerülni, ha elkapkodjuk a dolgot. – Csinálsz egyáltalán valamit, Elizabeth? Mert innen úgy tűnik, hogy egész kényelmesen berendezkedtél az új életedben. – Ne légy fasz, Pike – vágok vissza emelt hangon. – Ennél jobban ismersz. Tudod jól, hogy tiszta szívemből gyűlölöm azt a seggfejet. Előredől, a térdére támaszkodik, lehajtja a fejét. Odalépek hozzá, leülök melléje a kanapéra, és simogatni kezdem görcsbe feszült vállát. – Sajnálom – suttogja, hátradől, magához húz, és megölel. Szükségem van a kontaktusra, szükségem van az érintésére. Mindig is így volt, ezért egy darabig kiélvezem, átkarolom a derekát. Utálok távol lenni tőle, de tudom, hogy ő még jobban utálja. Nem hibáztatom érte. Ez a legpocsékabb hely, ahol valaha is élt, de feketén fizet a lakókocsi tulajdonosának, hogy ne maradjon semmi nyoma. Alig él meg, és akkor itt vagyok én, a karjaiban, és az átkozott Hermés kabátom valószínűleg többe került, mint ez az egész redves lakókocsi. – Minden rendben – nyugtatom. – Sajnálom, hogy ide kényszerültél, de nem tart örökké. – Kezdem azt hinni, hogy igen. Átvetem a lábaimat a combján, hogy a mellkasához szoríthasson, kényelmesen elhelyezkedem. – Megismerkedtem valakivel – mondom neki. – Tényleg?

– Tényleg. Azt hiszem, érdekli a dolog. – A többiekről is ezt mondtad. Miből gondolod, hogy most másképpen lesz? – faggat. – Nem tudhatom biztosan, de megér egy próbát, nem? Nem válaszol, és amikor hátrahajtom a fejemet, hogy ránézzek, a tekintetünk egymásba fonódik. – Nem adom fel – jelentem ki határozottan. – Ezt tudnod kell. Megteszek mindent, hogy újrakezdhessük. Megcsókol, a keze a tarkómra siklik, hogy közel húzhasson magához. Kretek cigarettájának ismerős íze olyan biztonságot nyújt számomra, mint egy kisgyereknek a kedvenc takarója. Ő a vigaszom. Kislány korom óta tőle függök. Ő védett meg, amikor nyolcéves voltam, és teszi ezt azóta is, bár már huszonnyolc éves, felnőtt nő vagyok. Érdes, meleg nyelve lassan végigsiklik az enyémen, ahogy hátrahúzódik, befejezi a csókot. – És ki ez a szerencsétlen flótás? – Declan McKinnonnak hívják. Bennett-tel egy fogadáson voltunk, amikor megismerkedtem vele. – Milyen fogadáson? – A szállodája megnyitóján. Puccos partit rendezett, ott volt mindenki, aki számít – mesélem. – Nem sokat tudok róla, de azt igen, hogy az apja ingatlanfejlesztő, és egy csomó luxushotel az övé. Nem vagyok benne biztos, hányban van benne Declan keze, de ebben az egyben biztosan. – Túlságosan nagy névnek tűnik – jegyzi meg, letesz az öléből, és kimegy a konyhába. – Sört? – Igen. Kinyitja az üvegeket, az egyiket felém nyújtja, aztán visszaül mellém. – Tudom, hogy nem ő a tökéletes választás, és nem is szórakoznék vele, de együtt dolgozunk egy parti szervezésén, és sok időt töltünk majd együtt. Nem ’tom… – Iszom egy korty sört. – Csak az idő mondja majd meg, de az máris világos, hogy felkeltettem az érdeklődését. De csak most találkoztunk, ezért még nem ismerem őt eléggé. – De mit gondolsz róla? – Azt hiszem, az a fajta pasas, aki szeret mindent az ellenőrzése alatt tartani. Ugyanakkor mintha szórakoztatná, amikor pimaszkodom vele. Már elültettem a fülében a bogarat, hogy szükségem lenne megmentőre. – Felnevetek, ahogy eszembe jut, mi történt, mikor alig pár órája az autóban ültünk. – Eléggé biztos

vagyok benne, hogy bekapta a horgot. Ostoba fajankó. – Hozzád ért? – kérdi összeszorított fogakkal. – Nem, Pike. Csak egy hete ismerem a fickót; tudod jól, hogy ez nem az én stílusom. A férfiak élvezik a hajszát, és addig fogom ingerelni, míg képtelen lesz majd ellenállni a kísértésnek. – Gondolod, hogy beléd zúghat? – Remélem – felelem. – Én is. Rosszul vagyok ettől az élettől, bébi. Fogalmad sincs, mennyire. – A két kezébe fogja az arcomat, és végignéz rajtam. – A tudat, hogy az a fasz hozzád ér… – Nem érzek semmit. – Ne hazudj nekem! – Nem hazudok – felelem, pedig így van. Nagyon igyekszem, hogy ne érezzek semmit, amikor Bennett hozzám ér. Küszködöm, hogy ne élvezzek el, és gyűlölöm magam, amikor a testem nem bizonyul elég erősnek, és Bennett mégis kielégít. Egyszer-egyszer megtörténik, és a torkomat szorító gombóc ilyenkor emlékeztet arra, hogy mélyen legbelül még mindig gyenge vagyok. Folyamatosan próbálok leszámolni ezzel a gyengeséggel, de Pike kiakadna, ha tudomást szerezne róla, ezért hazudok neki, hagyom, hogy azt higgye, hogy ez a részem csak az övé. A tekintete elárulja, hogy most is akarja ezt a részemet. – Mondd, hogy gyűlölöd őt, Elizabeth! – csikorogja, miközben rám mászik, leszorít a kanapéra. – Gyűlölöm őt. Felmordul, a száját az ajkamra tapasztja, a sörösüveg kicsúszik a kezemből, és a padlón koccan. A nyelve becsusszan a számba, belemarkol a hajamba, a teste szorosan hozzám nyomul. Teljesen rajtam fekszik, kemény farkát az ölemhez dörzsöli, gyorsan elkezdem hát kigombolni a farmerét. Mihelyt végeztem, letolom a combjára a nadrágot, ő pedig lerántja az enyémet. Gyorsan mozgunk, nem törődünk a ruháinkkal. A sarkára ül, lerántja a nadrág szárát az egyik lábamról. – Mutasd a cicidet – parancsol rám, és végigmér. Lehúzom a felsőmet, kikapcsolom a melltartómat, és félredobom, és érdes tenyere máris a melleimen van. Aztán megmarkolja a farkát, párszor keményen a markába pumpál, miközben megtekeri az egyik bimbómat, amitől mintha villám csapna végig a testemen. – Akarod, hogy mindent elfeledtessek veled? – Igen – lehelem.

– Mondd ki! Mondd, hogy szeretnéd, ha mindent elfeledtetnék veled! Tovább kínozza a bimbómat, aztán elereszti, és a másikat fogja az ujjai közé. Pike tudja, hogy szükségem van rá, hogy elzsibbasszon. Mindig megengedte, hogy erre használjam. Hogy zsibbadttá tegyen a fájdalommal szemben. A múlttal szemben. A jelennel szemben. Kefélni Pike-kal az én személyes kábítószerem, és már régen szükségem lett volna a következő adagra. Kész agónia, mikor végre kimondom, amit hallani szeretne. – Te vagy az egyetlen, aki képes elfeledtetni velem, Pike. Lehajtja a fejét, a szájába veszi megkínzott bimbómat. – Ó, istenem, Pike. Dugj meg! Gyerünk! – könyörgök. Sebesen letépi magáról az inget, így láthatóvá válik a mellét és a karjait borító tetoválás, aztán félrehúzza a bugyimat, és belém hatol. A testünk egymáshoz csapódásának hangjai betöltik a szobát. Megmarkolom a seggét, hogy keményebb döfködésekre bíztassam, és engedelmeskedik. Lehunyom a szememet, ellebegek egy olyan helyre, ahol semmi más nem létezik, csak a testem mélyén erősödő gyönyör. Kéjes nyögései meleg leheletek a fülemen, ahogy a fejét a nyakamba fúrja. Úgy baszunk, mint az állatok. A farmerje dörzsöli a combom hátulját, a lökései erejétől a seggem kezd lecsúszni a kanapéról. Sóváran viszonzom a döféseit. Megragadja a csípőmet, feltérdel, és felhúz magával, a döfései már brutális erejűek. – Bassza meg, Pike – lihegem, és két kézzel megragadom a kanapé karfáját. Közeledik a csúcshoz, a farka megduzzad, amitől tűzfolyam önti el az ereimet, ahogy elélvezek. Megmerevedem, az egész testem megfeszül az orgazmustól, a csiklómat az öléhez dörzsölöm. Pár másodperc múlva rám zuhan, mozdulatlanná dermed, a torka mélyéről felszisszen, ahogy elárasztja a bensőmet nyugtató betegségével. Izzadt mellkasa a mellemhez nyomódik, mindketten levegő után kapkodunk, de békés vagyok. Jól vagyok mindaddig, amíg lecsukva tartom a szememet, és nem látom a legjobb barátomat, akit éppen most használtam ki. Pike olyan beteges hatalmat ad nekem, amelyre szívemből vágyom. Hatalmat, hogy átvehessem az irányítást, még ha csak egy pillanatra is. Hatalmat, hogy arra használjam őt, hogy megtisztuljak a rothadástól, ami megfertőz. És élvezi, hogy ő az egyetlen, aki képes erre. Hogy ő az egyetlen, aki képes velem mindent elfeledtetni, aki segít, hogy a testem sírbolttá változzon. De most, ahogy puha farka kisiklik belőlem, meleg ondója lecsorog a combjaimon, amikor felülök, lealacsonyodva érzem magam, és ezt ő is tudja. Mindig ez történik. Felhúzza a nadrágját, leül, és a karjaiba von. A hátamat simogatja, én pedig nagyot nyelek, és próbálom elhessegetni a szégyen érzését.

– Miért érzel még mindig így? – kérdezi, mert túlságosan jól ismer. Nem válaszolok. Megszokta, hogy szex után mindig csöndes vagyok. Mit is mondhatnék, amit még nem tud? Az a helyzet, hogy tudom: Pike úgy szeret engem, amit nem viszonzok. A bátyám és a legjobb barátom. De a számára én több vagyok. Soha nem vallotta ezt be nyíltan, de én akkor is tudom. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy más lányokat is megkeféljen, de tudom, hogy szüksége van rá. Pike odavan a szexért; sokra van belőle szüksége. Azt hiszem, többre, mint egy átlagos férfinak. De ez engem soha nem zavart, mert valahogy úgy tekintek a szexre, ahogy más a vécépapírra. Arra való, hogy az ember letörölje az élet szarfoltjait, és amikor végre tisztának érzi magát, lehúzza a vécén és odébbálljon. – Nem kell így érezned magadat. Nem bánom, hogy használsz. Szeretlek, ezért megadom neked, amire szükséged van. Ha jobban érzed magad tőle, akkor csak fogadd el – győzköd. – Inkább én adjam meg neked, mint bárki más. A szavaitól csak még rosszabb lesz az egész, ezért elhúzódom tőle, és felveszem rendesen a nadrágomat. Figyeli, ahogy felkapom a többi ruhadarabot, és elindulok a fürdőszoba felé. Miután megtisztálkodtam, és felöltöztem, arra megyek vissza a nappaliba, hogy Pike törölgeti a kiömlött sört. – Sajnálom – mondom. – Nem érdekel a sör – jegyzi meg, ahogy elmegy mellettem, hogy kidobja a nedves papírtörölközőt. – Nem csak a sört sajnálom – felelem. – Bárcsak több pénzt adhatnék neked. – Tudtam, mire vállalkozom. Mindketten tudtuk. Túl veszélyes, ne foglalkozz a baromságaimmal – mondja, ahogy visszasétál a kanapéhoz, és int, hogy üljek le mellé. Elővesz egy szál cigarettát, meggyújtja, és nagyot szív belőle. – Egyszerűen csak hiányoztál. – A füst kilibeg a szájából, ködként gomolyog az arca előtt. – Mikor tudsz majd újra eljönni? – Újév után már gyakrabban. Bennett sokat utazik, és biztos vagyok benne, hogy most még elfoglaltabb lesz. – És ugyan miért? – A hét elején vett meg egy újabb gyárat Dubajban, szóval gondolom, vissza fog térni, hogy ellenőrizze az átállást – magyarázom. – Ami jó nekünk – nevet fel, és csatlakozom hozzá. – Én is pontosan erre gondoltam – jegyzem meg mosolyogva. A mosoly azonban gyorsan lehervad az arcomról. – Mi volt veled? – kérdem tőle. – Tudod, hogyan mennek a dolgok. Nálam semmi változás – feleli. Pike mindig megtalálta a módját, hogy ellavírozzon valahogy apróbb stiklik révén. De

a legtöbb pénzt kábítószer eladásából szerzi. Ahogy egyébként annak idején én is. Miután kikerültünk az állami gondozásból, az egyik barátjánál éltünk, akinek Pike dolgozott, akinek a kábítószert terjesztette. Pike volt a közvetítő, ő árulta a drogot az utcán, és elég szép pénzt keresett vele. – Szükséged van valamire? – Arra, hogy rendesen koncentrálj. – Rendesen koncentrálok, Pike. – Utálom, ha így beszél velem. Mintha nem tudnám, mi az ördögöt csinálok, mikor pedig az enyém a nagyobb felelősség. – A figyelmem soha nem terelődött el. De bíznod kell bennem. Tudom, mit teszek. – Csak legyél óvatos! Ne feledd: maradjon tiszta a kezed! Bólintok, Pike pedig a távirányító után nyúl. A következő pár órát egyszerűen csak együtt töltjük, ahogy régen, de tudom, hogy vissza kell mennem a városba, mielőtt túl késő lenne. – Mivel jönnek az ünnepek, ne légy mérges, ha nem tudok elszabadulni, oké? Igyekezni fogok, de januárig nem lesz könnyű. – Megértem. Ne csinálj semmi ostobaságot, csak azért, hogy meglátogass – figyelmeztet, miközben felállunk, és az ajtóhoz megyünk. Fogom a kabátomat, belebújok, aztán megfordulok, és hosszan ölelem. Nehéz itt hagyni őt, amikor tudom, hogy ezen a szemétdombon él. Ő az egyetlen családom, és félelmetes számomra, hogy nem tarthatjuk a kapcsolatot, amióta tudom, milyen könnyen elveszítheti az ember a családját. A mellkasához szorítom az arcomat, beszívom az illatát, és magamhoz szorítom, miközben ő a hajamat és az arcomat simogatja. Megfogja az államat, és felemeli a fejemet. – Kemény, mint az acél? – kérdezi; barna szeme figyelmesen kutatja az arcomat. – Igen – lehelem. Ő tanított arra egészen kicsi koromtól kezdve, hogyan lehet érzelmek nélkül élni. Hogyan tekerjem azt az acélketrecet a szívem köré, mert mindig azt hajtogatta, hogy soha senki sem bánthat, ha nem tudsz érezni. És én nem tudok. Pike-on kívül senki iránt nem érzek semmit, mert az érzelmek gyengévé teszik az embert. És nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. A szív fegyver – önveszélyes fegyver –, ami tönkreteheti az embert, ha nem edzik megfelelően.

Hét (JELEN) FIGYELEM BENNETTET, ahogy fel-alá járkál a hálószobában, felöltözik háromrészes öltönyébe, hogy bemenjen az irodába. Késő éjjel érkezett haza pár napja, és ahogyan sejtettem, a napirendje tele van utazással a legújabb üzlet miatt. Bár most éppen itthon van, gyakorlatilag az irodában lakik, és a hétvégén megint el fog utazni. Hideg van a szobában, bebújok hát a takaró alá. – Akarod, hogy feljebb csavarjam a termosztátot? – kérdezi, és közelebb lép az ágyhoz. – Te nem fázol? Leül mellém a matracra, lehajol, hogy megpuszilja az orromat, aztán elmosolyodik. – Mi az? – kérdem, mikor elhúzódik. – Hideg az orrod. Gyere ide! Felülök, és átölel, hogy felmelegítsen. Bedugom a kezemet a zakója alá, átkarolom a derekát, és hozzábújok. – Hiányzott ez – lehelem. – Az, hogy itt legyél velem. – Tudom. Nekem is hiányzott – feleli, és hátrahajol, hogy a szemembe tudjon nézni. – Bármikor velem jöhetsz, ugye, tudod? Nem kell egyedül maradnod. – Tudom, de Declan már megszervezte a találkozókat a beszállítókkal a partihoz. Elfoglalt leszek a következő hetekben. – Hogy sikerült múltkor a látogatás a virágosnál? – faggat. Végigsimítok selyem nyakkendőjén. – Jól. Azt hiszem, majdnem mindent sikerült kiválasztani. – Remek. Beletúr a hajamba, aztán közelebb hajol, hogy megcsókoljon. Lassan és finoman, nem siet. Bennett mindig különlegesen gyengéd minden egyes útja után, amit soha nem hárítok el, most is feltérdelek, és a két tenyerem közé fogom az arcát. Megragadja a csípőmet, belemarkol a szatén hálóingbe, én pedig vadul csókolni kezdem. Az ölébe húz, érzem, ahogy megkeményedik a farka. – Istenem, bébi. Nem tudok betelni veled – motyogja a nyakamba két csók között.

– Akarsz engem? – Mindig akarlak – feleli. – De el fogok késni. Találkozóm van. Rávigyorgok. – Gyors leszek – vágom rá, lecsúszom az öléből, és térdre hullok a lábai előtt. Sebesen kigombolom a nadrágját, aztán lerántom róla. Az ágy szélén ül, a számba veszem a farkát, és leszopom, miközben a nevemet nyögdösi. Miután kielégült, mélyen megcsókol, aztán kikísérem, ő pedig távozik. – Utállak magadra hagyni, amikor más vágyam sincs, mint egész nap szeretkezni veled. A telefonom csörgése félbeszakít minket, és Bennett vár, míg felveszem a konyhapultról, és fogadom a hívást. – Halló? – Nina, Declan vagyok. – Helló! – Azon tűnődtem, beugrana-e a szállodába valamikor a nap folyamán. Betty a Marguerite Gardenstől hoz néhány virágkompozíciót, hogy megnézhesse – mondja. – Hm… persze. Egyáltalán nem gond. Mikor lenne alkalmas? – Délre itt kell hogy legyenek. – Oké, akkor később beugrom – felelem, és bontom a vonalat. – Ki volt az? – kérdi Bennett, mikor visszamegyek hozzá. – Declan. A virágos átküld néhány kompozíciót, de elvihetem az egyik autót, ha Baldwin veled lesz. – Biztos vagy benne? Lábujjhegyre állok, és megpuszilom a száját. – Igen. – Felhívlak, ha végeztem az irodában. Mit szólnál egy kellemes vacsorához az Everestben? – Csodásan hangzik – felelem mosolyogva. A hüvelykujjával végigsimít az ajkaimon, aztán megcsipkedi az államat. – Szép napot! – Neked is! Mihelyt távozik, kimegyek a konyhába, hogy feltegyem a teáskannát a tűzhelyre, és míg várom, hogy felforrjon a víz, kinézek az étkezőasztalra. Az asztal közepén áll az extravagáns váza a csokor bíborlila rózsával, amelyet Bennett hozott nekem tegnap éjszaka. A látvány fizikai reakciót vált ki belőlem. Összeszorul a gyomrom, csikorgatni kezdem a fogaimat. Gyűlölöm a bíborlilát. De

azt mondtam neki, hogy ez a kedvencem, vagyis csak a figyelmességét akarja kimutatni, amikor virágot ad nekem, és ez eszembe idéz mindent, amit gyűlölök. A lelki szemeim előtt megjelennek a szobám lila falai, és csak tovább erősítik a magam köré épített acélfalakat. Bennett minden, aminek egy férjnek lennie kell, létfontosságú volt tehát, hogy réseket üssek a tökéletességén. Például a bíborlila virágokkal. A kanna sípolása kirángat a bíborból, vissza a jelenbe. Elkészítem a teámat, és bemegyek a hálószobába készülődni. Tudom, hogy Declannel találkozom, ezért csinosan akarok kinézni, leteszem hát a bögrémet a gardróbszoba közepén álló asztalkára, és keresgélni kezdek a ruháim között. Egy egyszerű fekete ingruhát választok fekete tűsarkú cipővel és fehér, térdig érő gyapjúkabáttal. Szép lassú készülődéssel telik a reggel, közben Jacqueline felhív, és megbeszélünk egy ebédet a lányokkal, s végül fogom a retikülömet, és elindulok a garázsba. Az ebédidei forgalom miatt beletelik egy kis időbe, mire eljutok a szállodához, a parkolófiú elviszi az autómat, én pedig besétálok Declan irodájához. Ahogy közeledem az ajtajához, meghallom a hangját a túloldalról. Dühösnek hangzik, parancsokat ugat a vonal túlsó végén lévő valakinek, de én csak Declan hangját hallom. Várok, és amikor hallom, hogy befejezte a beszélgetést, finoman megkopogtatom az ajtót. – Szabad – szól ki. Kinyitom az ajtót; a laptopot nézi, dühösen veri a billentyűket. – Rosszkor jöttem? – kérdezem tétován, és mihelyt meghallja a hangomat, felkapja a tekintetét, és ellöki magát a számítógéptől, hogy szembefordulhasson velem. – Visszajöhetek később. – Nem – jelenti ki határozottan, feláll, hozzám lép, megfogja a könyökömet, és vezetni kezd. – Erre. Bosszantott, hogy milyen lekezelően viselkedett múltkor a virágosnál, de most érdekes módon nincs rám ugyanolyan hatással, mert tudom, hogy nem miattam ilyen pocsék a hangulata, az a bűnös, akivel az imént beszélt. Követem ki az irodából, be egy fényűzően berendezett privát étkezőbe, ahol éppen nincs senki. Kitár egy duplán maratott üvegajtót, és bevezet egy sötét helyiségbe, amelyet alig világít be a pár csillár. Az étterem hátsó részén magányos asztal áll, tele sötét, gazdag zöldekkel díszített narancsszínű és fehér virágokkal. Némelyik kompozíciót spirálba tekert szőlőkacsok emelnek ki, másokat fekete moha díszít. Declan még mindig fogja a karomat, így vezet az asztalhoz. – Le vagyok nyűgözve – mondom, és csak ekkor enged el. Ránézek, és látom, hogy összeszorítja a fogait, az álla megfeszül. Az asztalt figyeli, nem engem. – Declan? – szólítom meg lágy hangon. – Rám néz. – Biztos benne, hogy nem jöttem rosszkor? Elmehetek.

Ellazul az arca, megsimítja a tarkóját, aztán enyhén borostás állát. Felsóhajt. – Maradjon. Bólintok, elfordulok tőle, közelebb lépek a virágkompozíciókhoz, és egyesével tanulmányozni kezdem őket. Öt van belőlük, mindegyik gazdagon díszített, tökéletesen összeállított. A kompozíció egyedi, és pontosan olyan, amilyet elképzeltem. Mozdulatlanná dermedek, amikor Declan végigsimít az ujjai hegyével a nyakam oldalán, elfordítom a fejemet, és látom, hogy közvetlenül mögöttem áll, a keze a kabát nyakához ér, és kezdi levenni rólam. Mozdulok, hogy lesegíthesse rólam a kabátot, és figyelem, ahogy ráteríti az egyik szék hátára. – Köszönöm – mormogom. – Mit gondol? Nem veszem le róla a tekintetemet, és nem is válaszolok azonnal. Fenn kell tartanom a szemkontaktust, hogy lássam, miképpen reagál. Nem telik sok időbe, és megjelenik a szexi vigyor az arcán. – Tökéletesek. Nem is tudom, hogyan válasszak közülük. – Akkor kérje mindegyiket – mondja. – Mindegyiket? – Miért ne? Ki mondta, hogy választania kell? – Talán nem kell mindig választani? – kérdezem olyan hangsúllyal, ami világossá teszi, hogy nem csak virágokról beszélünk. – Nem, ha valaki Vanderwal. – Tényleg ezt gondolja? – kérdem kicsit sértetten. – Hogy a nevem miatt elvehetek bármit, amit akarok? – Kérdően felvonja a szemöldökét, de nem szólal meg, hát folytatom. – Maga talán ezt csinálja? Mert javítson ki, ha tévednék, de a McKinnon név sem olyan, amelyiket nem ismernék az emberek. – Személyes dolgokról beszélünk, vagy üzletről? – kérdezi. – Az üzlet is személyes, ha magáról van szó, és ha jól tudom, ez a szálloda a maga nevén van. Az egyik asztalhoz sétál, és leül melléje. Hátradől, az asztalra támaszkodik. – Igen. Elveszem, amit akarok. Nem moccanok, továbbra is a virágos asztal mellett állok. – Melyik esetben? – Minden esetben. Ne ácsorogjon ott, jöjjön, üljön ide mellém! – Ilyen, amikor elvesz valamit? A jól ismert szexi vigyorral az arcán válaszol. – Szabad a pálya?

– Nem – vágom rá kurtán. – És ezek a játékok, amelyeket a jelek szerint annyira élvez játszani velem, kezdenek unalmassá válni, és őszintén szólva nem szeretem, ha játszadoznak velem, mintha kizárólag a maga szórakoztatására lennék itt. Szóval, Declan, csak ismételni tudom, fejezze be a szarakodást. – Fogom a kabátomat, elindulok az ajtó felé, és remélem, úgy reagál majd, ahogy elvárom tőle. Megragadja a kezemet, mihelyt a kilincsre fonódik, én pedig lehajtott fejjel mozdulatlanná dermedek. – Ne menjen el – kéri, de nem szólalok meg, ezért folytatja. – Maga nem játékszer, Nina, és bocsánatot kérek, ha a viselkedésem miatt így érezte. – Akkor mi ez az egész? – Én vagyok, aki egyszerűen csak szeretné megismerni magát – feleli, és amikor felnézek rá, hozzáteszi: – Azt mondta, hogy nincsenek barátai, igaz? Elfordítom a fejemet, hogy ne tudjon a szemembe nézni. – Mindenki érdemel barátokat, Nina. Még maga is. – És azt hiszi, hogy maga tölti majd be ezt az űrt? – kérdem, és visszanézek rá. – Miből gondolja, hogy szükségem van rá? – Akkor árulja el, kivel beszéli meg azokat a dolgokat, amiket nem mondhat el a férjének? Kihúzom a kezemet a tenyere alól, és szembefordulok vele. – Maga kivel beszéli meg? Csönd. – Azt képzeli, hogy kiadom magam, amikor semmit nem tudok magáról? És mit ad cserébe, hm? – kérdezem. – Ugyanazt – feleli. – Akkor hát kezdjük! Mielőtt pár perce bekopogott az ajtómon, telefonon beszéltem az apámmal. Kibaszott bütykös volt, mint mindig, kigúnyolta a döntéseimet, amelyekbe nincsen beleszólása, és az őrületbe kergeti, hogy nincs hatalma felettük. Tessék, most már tudja, hogy az apám gazemberként viselkedik velem. A tekintete éles, miközben ezt mondja, szinte kézzel tapintható a dühe, és úgy érzem, haladunk végre. De nem akarom, hogy most dühös legyen, ezért oldom a feszültséget, mosolyt erőltetek az arcomra. – Kibaszott bütykös? Ez valami skót szitokszó, amit maguk, fiúk egymás fejéhez vágnak, mert még soha nem hallottam, hogy valakit bütykösnek neveztek volna. – Igen, kedvesem, az, de ha valami autentikusabbra vágyik, nevezhetem löttyedt herezacskónak is, de egy átlag amerikai számára valószínűleg valami olyasmi, mint a puhapöcs.

Felnevetek a szavaira, de a nevetésem elhal, ahogy lenézek a földre, és elhallgatok. – Mi az, Nina? – kérdezi, mert megérezte a hangulatváltozásomat. Mikor nem válaszolok azonnal, megfogja a kezemet, az egyik asztalhoz vezet, és leülünk mellé. – Mondjon valamit magáról! – Nem tudom, mit akar hallani. – Bármit. Csak adjon valamit – feleli, de látja, hogy még mindig tétovázom. – Árulja el, miért nincsenek barátai! Kifújom a levegőt, és megadom neki, amire vágyik. – Azért, mert nem ebbe a világba való vagyok. Más vagyok, mint azok a nők, mert… – Elharapom a mondat végét, várok egy darabig, mielőtt suttogva folytatom. – Attól félek, hogy ítélkeznek fölöttem, ezért inkább megteszek mindent, hogy inkább féljenek tőlem, mert így könnyebb. – Magam is meglepődöm, hogy van némi igazság a szavaimban. – Vagyis rejtőzködik? – Azt hiszem. – Magányos? – Magányosnak látszom? – kérdezek vissza. – Jelen pillanatban? Igen. Visszaterelem rá a témát, hogy eltérítsem a további faggatózástól. – És maga? Maga magányos? – Akkor költöztem ide, amikor leraktuk a szálloda alapkövét. Kizárólag arra koncentráltam, hogy minden rendben legyen a megnyitóra, szóval, igen. – Mikor jött el Skóciából? – kérdezem. – Az Államokban töltöttem a nyarakat, amikor otthon egyetemre jártam. Ideutaztam, dolgoztam az apám mellett, megtanultam tőle az üzlet csínjátbínját, de hivatalosan nem csomagoltam össze és költöztem ide, míg meg nem szereztem a diplomámat – meséli. – Ez hét éve történt. – Hiányzik? – Skócia? Bólintok, mire válaszol. – Igen. – Aztán megkérdezi: – Hová valósi? – Kansasbe. – Mi szél fújta ide? Mocorogni kezdek a széken, hogy érezze, kényelmetlen a kérdése, de mielőtt válaszolhatnék, megszólal a telefon a táskámban. Kiveszem, látom, hogy Bennett

keres, és fogadom a hívását. – Szia, Bennett – mondom, hogy Declan tudja, kivel beszélek. – Csak jelentkezem. Sokkal korábban véget ért a megbeszélésem, mint vártam, és azt reméltem, hogy találkozhatunk – mondja kedvesen. – Csak nemrég váltunk el. – Ezzel azt akarod mondani, hogy túlságosan el vagy foglalva? – Nem, soha nem lehetek túl elfoglalt, ha rólad van szó. Még az irodában vagy? – kérdem. Gyorsan Declanre pillantok, és látom a bosszúságot a szemében. Remek. Legyél csak féltékeny. – Aha. Éhes vagy? Hozathatok valamit. – Csodásan hangzik, édesem – mondom neki, és direkt negédessé változtatom a hangomat, hogy Declan idegeire menjek, és működik is a dolog, elárulja, ahogy megfeszülnek az izmok a nyakán és az állán. – Azonnal indulok, rendben? – Rendben. Szeretlek. – Én is szeretlek. Declanre nézek. – Találkoznom kell Bennett-tel. – Ja, hallottam – mondja összeszorított fogakkal. Megsimogatom az asztalon fekvő öklét. – Köszönöm. – Mit? – Hogy beszélgetett velem. Köszönöm. – A szemébe nézek, ahogy megismétlem, hogy érezze az őszinteséget a szavaimban. Ellazul a keze az enyém alatt, aztán felfelé fordítja a tenyerét, hogy megfoghassa a kezemet. – Hadd kísérjem ki – mondja mosolyogva. Ahogy felsegíti rám a kabátot, végre úgy érzem, hogy megtaláltam azt, amit kerestem. Volt pár férfi Declan előtt, de egyetlen olyan se, aki megtehette volna az ígéretet, amelyet érzéseim szerint talán Declan igen, ezért hagyom, hogy egy pillanattal tovább fogja a kezemet, mint ahogy szabadna, ahogy kikísér a szálloda elé, ahol már vár az autóm. Becsusszanok a volán mögé, Declan pedig lenéz rám. – Pénteken találkozunk az élelmiszerszállítóval. Négykor – emlékeztet. – Benne van a naptáramban. – A papírnaptárra gondol, ami jelzi a találkozók idejét? Felnevetek. – Igen, arra. De a jelek szerint nincs is többre szükségem, mivel szokásává vált emlékeztetni.

– Akkor pénteken látom? – Pénteken lát – erősítem meg, mielőtt becsukja az ajtót, és elindulok a Willis Tower felé, hogy találkozzam a férjemmel egy kései ebédre. Hosszú ideje először optimistán tekintek a jövőbe.

Nyolc (MÚLT) EGYMAGAMBAN ÜLDÖGÉLEK az iskola lépcsőjén, Pike-ot várom, hogy hazamehessünk. Bajba keveredett az egyik tanárával, ezért büntetésben van, és kihasználom az időt, hogy kisírjam magam, és ne lásson zokogni. Annyira belemerültem a sírásba, hogy váratlanul ér, amikor meghallom, hogy kivágódik a fémajtó, és ahogy felkapom a fejemet, látom, hogy Pike jön lefelé a lépcsőkön. Gyorsan megtörlöm az arcomat, de így is észreveszi a könnyeimet. – Miért sírsz? – kérdezi, de nem felelek, csak felállok, és felveszem a hátizsákomat. – Elizabeth? Mi történt? – Semmi. Mehetünk végre? – Nem. Addig nem, míg el nem mondod, miért vagy szomorú. Lehajtom a fejemet, és rugdosni kezdem a kavicsokat. – A gyerekek az osztályban kicsúfolnak. – Mit mondtak? – kérdezi kemény hangon. – Nem számít – felelem. Pár hónapja járok ebbe az iskolába. Ezalatt hirtelen nagyot nőttem, és már nem jók rám azok a ruhák, amelyeket az előző nevelőszüleim vettek, és most azokban kell járnom, amelyeket Bobbi a filléres boltokban vásárol, a többiek pedig kinevetnek amiatt, ahogyan kinézek. – Nekem igenis számít – jelenti ki. – Csúfolnak – mondom, ahogy felnézek rá. – Azt mondják, úgy nézek ki, mintha kukából szedném a holmimat. – Érzem, hogy ismét elerednek a könnyeim, ahogy folytatom. – Szemtől-szemben csúfolnak, és hallom, hogy sugdolóznak és nevetnek. – Seggfejek. – Nincsenek barátaim, Pike – mondom sírva. – Teljesen egyedül vagyok, és haza akarok menni. Hiányzik az apukám, és haza akarok menni. Egy szempillantás alatt a karjaiban találom magam, eláztatom az ingét a könnyeimmel. Minden éjszaka imádkozom az istenhez, akinek a létezésében nem is vagyok biztos, hogy ébredjek fel végre ebből a rémálomból, de még mindig itt vagyok. Majdnem kilencéves vagyok, és közel négy éve nem láttam az apámat, nem hallottam a hangját, nem éreztem az ölelését – semmit. A szociális gondozómat összesen kétszer láttam, amióta itt vagyok, és mindkét alkalommal sírtam és könyörögtem, hogy vigyen el az apámhoz, de nem hajlandó rá. Kezdem azt hinni, hogy soha nem is fogom őt visszakapni, mert egy örökkévalóságnak

tűnik, mire tizennégy éves leszek. – Sajnálom – mondja Pike végül, ahogy ott ácsorgunk a járdán egymást ölelve. – De nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked. Igaza van. Rajta kívül nincsen másom, de ő egy tizenkét éves fiú, és jövőre középiskolába megy, én pedig itt maradok egyedül. Egyedül olyan kölykökkel, akik nem kedvelnek. Hátrahúzódik, lenéz rám, és megrándul az arcom, mikor meglátom a zöldes zúzódást, amelyet Carl ökle okozott. Hamar megtanultam, hogy Carl félig-meddig elviselhető, amikor Bobbi itthon van, de azonnal elkezd inni, mihelyt a felesége kiteszi a lábát. Ilyenkor igyekszem eltűnni szem elől, mert ijesztő, amikor részeg. Állandóan üvölt, és irtó mérges lesz, ha Pike-kal túl nagy zajt csapunk, és olyankor általában megver minket. Az első pofont egy héttel az érkezésem után kaptam. Bobbi elutazott a hétvégére, Carl lenn nézte a tévét, én pedig fenn voltam az emeleten. Találtam egy rádiót a gardrób legfelső polcán, felálltam egy székre, hogy levegyem, de megcsúsztam, a szék eldőlt, a rádió pedig a földre esett. Carl berontott az ajtón, és meglátta a törött rádiót. Mielőtt rádöbbentem volna, mi történik, felrántott a karomnál fogva, és pofon vágott. Sokáig égett utána az arcom, és órákig sírtam a párnámba temetkezve. Pike és én nem sietünk, lassan sétálunk hazafelé, és amikor megérkezünk, Bobbi kocsijának hűlt helye, egyedül Carl teherautója parkol a ház előtt. Összeszorul a gyomrom. Mivel hétvége van, hármasban leszünk. Bobbi soha nem árulja el előre, mikor megy el, de úgy tűnik, újabban ez egyre gyakrabban fordul elő. Már soha nincs itthon. – Menj fel egyenesen a szobádba – mondja Pike, ahogy felsétálunk a bejárati ajtóhoz. – Viszek majd fel valamit enni. – Oké. De nem így lesz. Ehelyett újabb fekete lyukat ismerek majd meg, amelyik lefarag egy darabkát az emberi tisztességbe vetett hitemből. – Hol a pokolban voltatok? – üvölt ránk Carl, mihelyt belépünk az ajtón, és reszelős hangja hallatán félelmemben Pike karjába kapaszkodom. – Büntetésben voltam. Mondtam Elizabethnek, hogy várjon meg, hogy ne kelljen egyedül hazajönnie – magyarázza Pike. – Azt hiszitek, nincsen más dolgom, mint azon agyalni, hogy ti, szarosok hol jártok? – bömböli, aztán megragadja Pike ingét, kirántja a szorításomból, és arrébb löki. Aztán az arcomba hajol, megcsapja az orromat a sör és a cigaretta bűze. – Te meg… – köpi, mire sírni kezdek, ami csak még jobban feldühíti. – Bassza meg! Mi a faszért sírsz állandóan? Nem fogok még egy hétvégét itt tölteni veletek

és hallgatni a szarságaitokat! – Amikor felemeli koszos ingét és elkezdi kioldani az övét, a félelmem rettegésbe csap át, jeges áradatként fut végig az ereimen. Pike felpattan a földről, Carl felé ugrik, de Carl egyetlen ütéssel leteríti, aztán elkapja a csuklómat, mire visítani és rángatózni kezdek. Hirtelen felkap a földről a derekamnál fogva. – Engedj el! – sikítom. – Hagyd abba! Engedj el! Csattanást hallok, és a könnyeimen keresztül meglátom, hogy lerúgtam Bobbi néhány kacsáját, és összetörve hevernek a padlón. – Te kis szaros! – üvölti Carl, de a kiáltása összekeveredik Pike sikításaival, és pánikba esem. Színtiszta pánik önt el. Sikongatok, sírok és rugdalózom, és a következő pillanatban azon kapom magam, hogy betaszít az apró előszobaszekrénybe. Carl teljes erőből a szekrény aljához vág, aztán a csuklómnál fogva felránt, és az övével a rúdhoz kötöz. Minden kaotikus ködbe vész. Mindenki üvöltözik, a testemet elöntő rettegés miatt alig kapok levegőt, sikongatva zokogok segítségért. Hallom Pike-ot, és a hangjába kapaszkodom reményért, amikor Carl ököllel az arcomba vág. DURR. KATT. Sötétség. – Ne! Eressz ki! – zokogom. – Pike, segíts! Eressz ki! Kérlek! Végighallgatom a verést, amit Pike kap. Morgás. Lihegés. Sikongatás. Rángatom a csuklóimat, de a bőr a húsomba vág, és nem érek el semmit, csak megsebesítem magam. Az arcom fájdalmasan lüktet, ahol Carl megütött, a szekrény aljára zuhanok, a kezemet húzza az öv, és csak sírok. Úgy tűnik, hogy évek telnek el, amíg a sötétben sírdogálok. A testem elfárad és elgyengül. A kezeimet hidegnek érzem, és kezdenek elzsibbadni. Felállok, behúzódom a fal és az akasztórúd közé, és érzem, ahogy ismét melegség önti el a karjaimat. Az ujjaimat az öv köré fonom, de túlságosan sötét van, nem látok semmit, és az ujjaim túlságosan kicsik. Egyébként is, mit tehetnék? Szabadítsam ki magam, és lépjek ki a szekrényből? Carl megölne, akkor meg minek erőlködni? Hallgatom a tévé fojtott hangját kiszűrődni a nappaliból, a fejem kezd lebukni, annyira álmos vagyok, de a kezem nagyon fáj, ha leülök, és állva nem tudok aludni. Nem tudom, mit tegyek, ácsorgok hát tovább a falnak szorulva, bóbiskolok, felriadok minden alkalommal, amikor a fejem lebukik. A gondolataim ködösek. Próbálok bebújni a sarokba, de képtelen vagyok kényelmes pozitúrát találni. Nemsokára hallom, hogy Carl kikapcsolja a tévét, és kimegy a szobából. Ó, istenem. Nem fog kiengedni.

Potyognak a könnyeim, égetik a bőrömet, ahogy végigfolynak az arcomon, ami nem jelenthet mást, mint, hogy Carl felsértette a bőrömet, amikor megütött, de semmi nem állíthatja meg a zokogást. FELÉBREDEK, a karjaim jéghidegek. Nyilvánvalóan elaludtam, mert a földön ülök. Fogalmam sincs, éjszaka van-e vagy nappal, de nagyon kell pisilnem. Felállok, hogy enyhüljön a fájdalom a karjaimban, összeszorítom a combjaimat, nehogy összepisiljem magam. Sírni kezdek, tűnődöm, vajon mit tegyek, de ebben a pillanatban meghallom Pike hangját az ajtó túloldalán. – Elizabeth? – suttogja. – Pike? – nyöszörgöm. – Ss! Carl alszik. Próbálom visszafojtani a sírást, hogy csöndben maradjak. – Kérlek, Pike. Eressz ki! – Nem tudlak – feleli. – Csak belülről lehet kinyitni. – Micsoda? – A kulcs nélkül csak belülről lehet kinyitni – feleli. – Összekötözte a kezeimet. Nem tudok megmozdulni, és nem látok semmit. – Kezdek pánikba esni, és Pike meghallja a hangomon. – Ne sírj, oké? Itt vagyok – próbál megnyugtatni. A testem rángatózni kezd, olyan erősen szorítom össze a combjaimat. – Pike? – Igen? – Pisilnem kell – árulom el. – Nagyon. – A francba! – hallom fojtott káromkodását. Ez az a pillanat, amikor a fájdalom és a szükség átveszi az uralmat, és érzem, ahogy a melegség szivárogni kezd, eláztatja a nadrágomat, és lecsordogál a lábamon. Halálra vagyok rémülve. Szégyellem magam. Lecsúszok a földre, és olyan halkan kezdek sírdogálni, ahogy csak tudok. – Jól vagy? – kérdezi Pike, de nem válaszolok, csak sírok tovább. PIKE ÓRÁKIG az ajtó túloldalán maradt múlt éjszaka, beszélt hozzám, próbálta tartani bennem a lelket. Valószínűleg ismét elaludhattam, mert nem emlékszem, mikor ment el. Megint szól a tévé, innen tudom, hogy Carl ébren van. A gyomrom korogni kezd, de túlságosan félek ahhoz, hogy szóljak neki. Lassan telik az idő, próbálom álmodozással elterelni a figyelmemet, elképzelni, hogy bárhol máshol vagyok, csak nem itt. Elképzelem, hogy az apámmal vagyok, együtt lovagolunk a hófehér paripáján, amelyikről mesélt nekem, mikor játszottunk. Átlovagolunk a mezőkön, és a varázserdőben találjuk

magunkat. Carnegie is ott van, és együtt megyünk bogyókat szedni. Bizonyos bogyók különleges hatalmat adnak, mások egyszerűen csak finomak. Amikor elered az eső, bebújunk a gombák kalapja alá, hogy menedéket találjunk a vihar elől, és tündér pillangókkal is találkozunk, akik csillognak, amikor repülnek. A gondolataimat gyakran megszakítja a fájdalom, ami a kezeimbe és a karjaimba mar. Annyira fáradt vagyok, de képtelen vagyok rendesen aludni, és most már az éhségtől a gyomrom is görcsben van. Állandóan változtatom a testhelyzetet, hol leülök, hol felállok. – ELIZABETH? Pike hangja ébreszt fel a bóbiskolásból, és megpróbálom megmozgatni a csuklómat, de a bőr a húsomba vág. – Hány óra van? – kérdem. – Szombat éjszaka van. Mindjárt éjfél – feleli. – Éhes vagyok. – Várj! Felállok, hogy enyhüljön a fájdalom a karomban. Gusztustalannak érzem magam a pisitől átázott nadrágban. Bűzlik, és tudom, hogy Carl dühös lesz, ha végre úgy dönt, hogy kienged innen, ami remélhetőleg holnap megtörténik, mert hétfőn iskolába kell mennem. Ráadásul Bobbi hamarosan hazajön. Legalábbis remélem. Hallom, hogy Pike bedug valamit az ajtó alatt. Térdre ereszkedem, de nem gondoltam végig a dolgot, hiszen a kezem össze van kötve. – Pike, nem tudom elvenni, amit bedugtál. – A fenébe! Ne haragudj, nem gondolkodtam – suttogja. – Nem tudsz annyira lehajolni, hogy felvedd a száddal? – Nem. Túl magasan van a rúd. – Próbáld visszatolni a lábaddal – utasít. – Nem akarom, hogy Carl megtudja, hogy ételt csempésztem be neked. Körbetapogatózom a lábammal, de nem érzek semmit, így hát csak az ajtó felé csúsztatom a talpamat, hátha kilököm, amit Pike bedugott. – Megvan – hallom egy pillanat múlva. – Mi volt az? – Csak egy tortilla – feleli. – Hallottam, hogy Carl Bobbival beszélt. Holnap délután jön haza. – Rosszul vagyok. – Mi a baj? – Csak fáradt és éhes vagyok – felelem. – És nagyon fáj a két karom. Túl

szoroson kötözte össze az övvel. – Mocskos gazember! – Pike? – Igen? – Kérlek, ne hagyj egyedül. Rajtad kívül nincs senkim. – Ismét elerednek a könnyeim, és meg sem próbálom elfojtani a sírást. Annyira reménytelen minden. – Nem hagylak egyedül. A húgom vagy. Nem vagyunk vérrokonok, de a húgom vagy. – A szavai megérintik a szívemet, mert tudom, hogy ő az egyedüli családom. – Meséltem már neked arról, amikor leestem az előző nevelőszüleim házának a tetejéről? – Nem. Leülök, és hallgatom Pike-ot, aki egyik történetet meséli a másik után. Még az anyukájáról is beszél, aki drogos volt, így került kétévesen állami gondozásba. Órák telnek el, de folyamatosan beszél hozzám, nem hagy magamra, és végül nyugtalan álomba merülök. AMIKOR MEGHALLOM, hogy valaki matat a zárral, gyorsan talpra állok, és nekiszorítom magam a falnak. Világosság vág a szemembe, hát gyorsan összeszorítom a szemhéjamat. – Mi a fasz ez a bűz? – vicsorog rám Carl, ahogy lassan próbálom kinyitni a szememet, hogy hozzászokjon a fényhez. Kikötözi az övet. Azt hihetnék, örülök, hogy végre kiszabadulok a szekrényből, de annyira fáradt vagyok, hogy nem érzek semmit. – Összehugyoztad magadat? – kérdezi dühösen. Bólintok. – Jobb lesz, ha összetakarítod ezt a mocskot – üvölti. Végre lekerül rólam az öv, és szabadok a kezeim. Megfogom az egyik csuklómat a kezemmel, de csak ácsorgok, nem merek megmozdulni, míg rám nem üvölt, hogy takarodjak ki onnan. Feltakaríttatja velem a padlót, amelyet összepisiltem, mielőtt felmehetek az emeletre. Végre megnézhetem, hogy néz ki a két csuklóm, és látom, hogy tiszta vér, mert az öv felsértette a bőrömet. Mikor felérek, Pike-ot az ágyamon ülve találom, de túlságosan szégyellem magam, ezért egyenesen a fürdőszobába megyek, becsukom magam mögött az ajtót, és leveszem magamról az összepisilt ruhákat. Mielőtt beállnék a zuhany alá, belenézek a tükörbe, és látom a zúzódást, amelyet Carl ökle okozott. Beállok a vízsugár alá, és darabjaimra hullok. Befejezem a zuhanyozást, magamra tekerek egy törülközőt, és visszamegyek a szobámba. Pike még mindig az ágyamon ül, fogok hát néhány ruhát, és visszamegyek a fürdőszobába, hogy felöltözzek. Visszamegyek, és végre alaposan megszemlélem az arcán lévő zúzódásokat, ahogy kinyújtja felém a kezét. Az

ágyhoz lépek, megfogom a kezét, hagyom, hogy lehúzzon maga mellé, és átöleljen. Az ölelése az egyetlen vigasz, amelyet az élet pillanatnyilag kínálni tud a számomra. Lehunyom a szememet. Két napig voltam bezárva abba a szekrénybe minden nélkül – csak Pike volt velem, aki minden éjszaka leosont, hogy az ajtón keresztül beszéljen hozzám, hogy ne legyek egyedül. A tudat, hogy megtette ezt értem, arra késztet, hogy még szorosabban öleljen, hát megteszem. – Köszönöm – motyogom a mellkasába. – Mit? – Hogy éjszaka velem voltál. – Ahogy mondtam, mindegy, mi történik, a húgom vagy. – Te pedig a bátyám – felelem.

Kilenc (JELEN) BENNETT MA VISSZAREPÜL Dubajba, hogy megkezdje a cég átvizsgálását, kibelezését és ellátását pontosan azokkal a berendezésekkel, amelyek az Államokban meglévő gyáraiban is működnek. Mikor megmondtam neki, hogy ma találkozom a cateringessel, a titkárnőjével felhívatta a charter pilótáját, és elhalasztotta az indulást, hogy elkísérhessen. Kissé ideges leszek a gondolattól, hogy egy szobába zárva lesz Declannel. Különösen, mivel tegnap találkoztam Declannel utoljára egy kávéra. Folyamatosan Bennettről faggat, és remek alakítást nyújthattam, mert a jelek szerint azt hiszi, hogy egyáltalán nem vagyok boldog, és csak őrzöm a látszatot. De nem akarok semmiféle kínos jelenetet ma, amikor a szállodájában találkozunk vele, szóval trükkös lesz a dolog. Szeretném a két férfit távol tartani egymástól, ezért a legkevésbé sem optimális, hogy Bennett ráadásul kapcsolatban áll Declan apjával, Callel. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan férfit vegyek célba, mint Declan, de eddig ő volt az egyetlen, aki bekapta a horgot. Egyszerűen csak óvatosan kell kezelnem a helyzetet. Egyetlen apró botlás is katasztrofális következményekkel járna, és már túlságosan sok időt fektettem a dologba ahhoz, hogy fatális tévedést kövessek el. – Kész vagy, édesem? – kérdezi Bennett, amikor belép a nappaliba, ahol ülök. Felállok, lesimítom szűk szoknyámat, aztán melléje lépek. – Igen. Csak fel kell vennem a kabátomat. – Én vezetek, hogy nálad maradhasson az autó. Baldwin felvesz, és kivisz a repülőtérre. – Remélem, nem okozott túl nagy gondot elhalasztani az indulást – jegyzem meg, miközben belebújok a kabátba, és felveszem a táskámat. – Egyáltalán nem. Egyszerűen csak utálom, hogy ismét el kell utaznom ilyen kevéssel karácsony előtt. Kilépünk a lakásból, és elindulunk a lift felé. – Mellesleg – kezdi. – Beszéltem a szüleimmel. Azt akarják, hogy elmenjünk a karácsonyi partijukra. Magamban összerándulok a gondolatra, hogy azokkal a seggfejekkel töltsem az időt, de elmosolyodom. – Rendben. Már fel akartam hívni anyádat, csak egy kicsit lefoglalt minden egyéb. És most megint elutazol. A két tenyerébe fogja az arcomat, és megpuszil. – De csak rövid időre.

– Tudom. – Egy ideig sok lesz a dolog, de mihelyt minden megy, mint a karikacsapás, kevesebb lesz vele a teendő. Kinyílik a lift ajtaja, és lemegyünk a garázsba. A Land Roverrel megyünk, és még több hó fogad, amikor kifordulunk az utcára. – Állítólag elromlik az idő – jegyzi meg Bennett. – Majd igyekszem hazaérni a vihar előtt. – Vehetek fel még egy sofőrt, ha gondolod. Félrebiccentett fejjel rámosolygok. – Korábban is megvoltam sofőr nélkül, Bennett. Ezután is megleszek. Baldwin ezúttal elkíséri Bennettet, így nem fog tudni fuvarozni engem. Egy emberrel kevesebb, aki miatt aggódnom kell. – Olyan sokat vagyok távol, és az idén brutális a tél, ezért aggaszt a tudat, hogy magad vezetsz ebben a nagy hóban. A combjára fektetem a kezemet. – Nem lesz baj – nyugtatom. – Túl sokat aggodalmaskodsz. Megfogja a kezemet, és megcsókolja. – Csak nem akarom, hogy bármi történjen veled. Nem tehetek róla, hogy aggódom, amikor a világ másik végén leszek. Összekulcsolom az ujjainkat, és magamban hálát adok, hogy ez az új gyár hosszabb ideig tartja távol tőlem őt, így módom van megdolgozni Declant. Jobb nem is lehetne a helyzet. Míg Bennett és Baldwin távol van, jöhetek-mehetek kedvem szerint, és senkinek sem kell magyarázkodni. Megállunk a Lótusz előtt, a parkolófiú kinyitja nekem az ajtót, és kisegít az autóból. – Vigyázzon, hová lép, kisasszony. – Köszönöm – felelem. Bennett megkerüli az autót, megfogja a kezemet, és bevezet a szállodába. Mutatom neki az utat a privát ebédlőhöz, ahová Declan a hét elején a virágokat vitette, és amikor belépünk, Declan már ott van, a séffel beszélget. – Nina – köszönt mosolyogva, és az idegességtől összerándul a gyomrom. Megfogja a kezemet, ártatlan csókot lehel az arcomra, aztán a férjemet is köszönti. – Bennett – mondja, és határozottan megrázza a kezét. – Örülök, hogy újra látom. – Úgy hallom, a feleségem gondoskodik róla, hogy ne unatkozzon. – Nina tudja, mit szeretne – kuncog fel Declan, és Bennett is vele nevet. – De

még nem rúgott ki, szóval valamit helyesen csinálhatok. – Azért még ne bízza el magát – vágom rá pimaszul, mert tudom, hogy Bennett szereti, ha kihívó vagyok, Declant viszont néha felbosszantja. Most jól fogadja, nem hervad le a vigyor az arcáról. Féltékennyé akarom tenni, de vigyáznom kell Bennett jelenlétében, ezért figyelem Declan testbeszédét, nehogy túlfeszítsem a húrt. Declan bemutat minket Marcónak, a séfnek, akit kinéztem a partira, és helyet foglalunk az egyik asztalnál. – Szóval, Bennett, Nina azt mondja, hogy mostanában a nyakáig ér a munka. – Ez még nem is fejezi ki pontosan a helyzetet, és a legkevésbé sem ideális, hogy mindez éppen az évnek ebben a szakában történik – feleli Bennett, és megfogja az asztal tetején pihenő kezemet. – Az a szerencsém, hogy ilyen megértő feleségem van. Bennettre mosolygok, a séf pedig elénk tesz egy szépen megformázott caprese salátát. – Hogyan került az acéliparba? – kérdi Declan, és csöndben maradok, míg beszélgetnek. – Valamikor üres épületeket vásároltam és újítottam fel, amikor az utamba akadt egy csődbe ment gyár. Fillérekért szereztem meg, és a tulaj megúszta a fizetésképtelenséget. Feldobtam a helyet, és egyszerre csak azt vettem észre, hogy remekül megy minden, kialakult egy megbízható vevőkör. – Vagyis a semmiből kezdte – jelenti ki Declan. – Ahogy az apja – teszi hozzá Bennett. Látom, hogy megfeszül Declan álla, ahogy összeszorítja a fogait. Iszik egy korty bort, mielőtt megszólal. – Mindketten biztosan büszkék magukra – mondja leereszkedően, mert valószínűleg sértésnek vette Bennett megjegyzését, hiszen ő bizonyos értelemben tényleg az apja nyomába lépett, amikor beszállt a családi üzletbe. De én ismerem Bennettet, és tudom, hogy ez eszébe sem jutott. Bennett elérti Declan utalását, és másra tereli a témát. – Holnap Jacquelinenel találkozol? – fordul felém. – Mintha Richard valami ilyesmit említett volna. – Mhm. – Megtörlöm a számat, mielőtt válaszolok. – A lányok a Neimanban akarnak tölteni egy napot, és keresnem kell egy ruhát a partira. – Azt hittem, ki nem állhatja őket – vág közbe Declan, és azonnal elönt az égető düh, egyrészt, mert teljességgel helytelen kihasználni valamit, amiről azt hitte, hogy bizalmasan elárultam egy barátnak, másrészt, mert nincs rá szükségem, hogy felkeltse Bennett gyanakvását. Rámeredek, hogy megértse, túllépett a határon.

– Nem kedveled őket? – kérdezi Bennett zavarodottan. – Hm, nem… Úgy értem… Declan csak… – A francba! – Nos, megemlítettem Declannek, hogy a lányok néha egy kicsit erőszakosak. Ennyi az egész. – A szemébe nézek, és el kell tűnődnöm, vajon felzaklatja-e, hogy elárulok ilyesmit Declannek. Valami olyasmit, aminek semmi köze az üzlethez, amivel elméletileg foglalkoznunk kell, amikor együtt vagyunk, ezért gyorsan magyarázkodni kezdek. – Összefutottam Jacqueline egyik barátnőjével a virágosnál, amikor Declannel ott jártunk. Meglehetősen leereszkedően viselkedett velem, ezért jegyeztem meg a dolgot Declannek. Valószínűleg csak a frusztráció beszélt belőlem. Kedvelem a lányokat, de te is tudod, milyen az, ha összezárnak minket egy szobába. A következő szavai arról árulkodnak, hogy bevette a mesét. – Soha nem állítottam, hogy megértem a nők gondolkodását – feleli, könnyedén felnevet, én pedig visszamosolygok rá. – Ahogy én sem – viccelődöm. – Pedig én is az vagyok. – Fogom a villát, beledöföm egy bazsalikomlevélbe, és vigyorogva hozzáteszem, mielőtt bekapnám: – Mocskos ribancok. Bennett felnevet a durvaság hallatán, én pedig helytelenítően Declanre meredek. Egyre növekszik a feszültség Declan miatt, és a második fogás közepén járunk, amikor Richard felhívja Bennettet. A férjem kimenti magát, kimegy a teremből, elindul a folyosón, és mihelyt eltűnik a szemünk elől, Declan felé fordulok. – A játszadozása egyáltalán nem vicces – csattanok fel. – Az volt az érzésem, hogy a darabkák, amelyekkel szolgáltam és amelyekért maga könyörgött, kettőnk között maradnak, és nem fogja felhasználni, amikor úgy véli, hogy valaki kínos helyzetbe hozta. Oldalra hajol, megragadja a székem karfáját, és hirtelen maga felé ránt. – Nem helyénvaló a szájalása, Nina, úgyhogy vigyázzon, hogyan beszél velem – suttogja összeszorított fogakkal. – És senki nem hoz kínos helyzetbe, különösen nem a férje – akiről azt állítja, hogy szereti, de aki nem tud magáról szart se. – Azt hiszi, hogy cuki, ahogy viselkedik? – Úgy nézek én ki, mint aki nem szarja le, hogy cuki-e? Összehúzom a szememet. – Úgy néz ki, mint egy féltékeny férfi, de még csak gondolnia sem szabad ilyesmire velem kapcsolatban. – És ugyan miért nem? – Mert férjes asszony vagyok, és a gyerekes vádaskodásai sértőek. Semmit sem tud a férjemről, és arról sem, hogy mit tud vagy mit nem rólam. – Hazudik – vágja a szemembe. – Tessék?

Még közelebb hajol, már csak centiméterekre van az arcomtól. – Szerintem tetszik magának, hogy féltékeny vagyok. Igazam van? – Nem – felelem lágyan, és vigyázok, hogy megremegjen a hangom. – Nem hiszek magának. – Mit akar tőlem? – Őszintén? – Őszintén, Declan. Mit akar? Szinte villámokat szór a szeme, amikor válaszol. – Magát. Tökéletes válasz, idióta. Felállok, az asztalra hajítom a szalvétát, és sarkon fordulok, hogy megkeressem Bennettet, bár eszem ágában sincs elhagyni a helyiséget, és Declan nem is okoz csalódást: megragadja a karomat, megfordít, és magához ránt. Lenéz rám, én pedig elfordítom a tekintetemet. – Nézz rám – parancsolja, és amikor nem engedelmeskedem, megfogja az államat, és maga felé fordítja az arcomat. – Azt mondtam, hogy nézz rám, Nina! – Seggfej vagy. – Neked meg nagy a szád – jelenti ki, mielőtt a száját az ajkaimra szorítja. Egy csöppet sem gyengéd, a borostája durván kaparja a bőrömet, ahogy a nyakam köré fonja a karját. Erősen szorít, és gondoskodom róla, hogy érezze, nem hagy hidegen a dolog, mert egy pillanatra az ajkaim együtt mozognak az övével, de aztán durván ellököm magamtól. Arrogáns mosollyal az arcán hátrább lép, eltávolodik tőlem. – Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezem éles hangon. – Tesztellek. – Arcátlan faszfej! – Akkor miért csókoltál vissza? – kérdezi. – És ne hazudj nekem, mert éreztem. – Nem éreztél semmit, ahogyan én sem. – Visszasétálok az asztalhoz, kihúzom a székemet, leülök, és egyenesen magam elé nézek. – Meg ne próbáld még egyszer. Pár pillanattal később Declan is visszaül a helyére, és tökéletes az időzítés, mert megjelenik Bennett. A helyzet eléggé veszélyes, nagy megkönnyebbülésemre azonban Bennett megszólal. – Elnézést kérek, de úgy tűnik, hogy korábban kell távoznom, mint gondoltam. – Tessék? – kérdezek vissza.

– Sajnálom, édesem. A charter indulásra kész. Valami hiba csúszott az információáramlásba, és indulnunk kell. – Azonnal? Kinyújtja felém a kezét, megfogom, és közben felállok. – Declan – fordul Declan felé, aki szintén felállt. – Elnézést, hogy el kell rohannom. Örülök, hogy újra találkoztunk. Declan nem szól semmit, csak Bennett felé biccent, miközben kezet ráznak. – Ha megbocsát nekünk egy pillanatra – mondja neki Bennett, átkarolja a vállamat, és elindulunk kifelé. Visszanézek a vállam fölött, és látom, hogy Declan még mindig áll, nem veszi le rólunk a szemét, ahogy elhagyjuk a termet. Istenem, mennyire egyértelmű a viselkedése. Kikísérem Bennettet az előtérbe, és amikor megtorpan az ajtó előtt, eljátszom a szomorú feleséget. Átölelem a derekát, a mellkasára hajtom a fejemet, és szorosan magamhoz ölelem. – Nem akarom, hogy elmenj. Megpuszilja a fejem búbját, csak aztán válaszol. – Tudom. Hazajövök, amilyen hamar csak tudok. Felnézek rá, és a száját az ajkaimra szorítja, az ajkakra, amelyeket az előbb még Declan csókolt. Hosszan, lassan, lágyan csókol. Egy ideig még az ajkamra szorítja a száját, aztán elhúzódik, és lenéz rám. – Olyan gyönyörű vagy. – Ne csináld. – Mit? – kérdez vissza. – Ne mondj ilyen kedves dolgokat, mert csak még jobban hiányozni fogsz. Elmosolyodik, és ahogy kinézek a szálloda elé, látom, hogy Baldwin bekanyarodik. Nagyot sóhajtok, és visszafordulok Bennett felé, amikor megszólal. – Mennem kell. – Rendben – felelem tétován, és bólintok. – Felhívlak, mihelyt megérkeztem – mondja, aztán viccelődve hozzáteszi: – Használd ki az időt arra, hogy jó sok karácsonyi ajándékot vegyél nekem. – Borzasztóan el foglak kényeztetni – nevetek. – Már rég elkényeztettél. Még egy csók, aztán elköszönünk egymástól, és figyelem, ahogy az autó elindul, és boldog vagyok, hogy végre elment.

Tíz (JELEN) MIUTÁN A FÉRJEM ELINDULT a repülőtérre, hogy a következő két hetet a világ másik felén töltse, újra felveszem a pókerarcot, és visszamegyek Declanhez, aki még mindig az ebédlőben ül. – Mi volt ez az egész? – kérdezi, mihelyt belépek, és helyet foglalok. – Csak elbúcsúztunk egymástól. – Szomorú vagy? Kényelmetlenül fészkelődöm a széken. – Lehetne, hogy nem beszélünk róla? Declan nem erőlteti tovább, többnyire csöndben marad, csupán semleges témáról váltunk szót a kóstoló végeztéig. A partiról beszélgetünk, bevonjuk Marcót is, és kibontunk egy üveg bort, miután megegyeztünk, hogy őt bízom meg azzal, hogy gondoskodjon az ételről, és ráérősen kiválasztjuk, mi legyen a menü. Miután az üzlettel végeztünk, és Marco elköszönt, követem Declant az előtérbe, és kéretem az autómat. – Ó, ne – lehelem, ahogy kipillantok az utcára. – Mennyi ideig beszélgettünk Marcóval? – Odakinn minden fehér, sűrű hó esik, már olyan magasan áll, hogy nem tudok hazamenni. – Pár órát – feleli Declan. – Ilyen időben nem vezethetsz, Nina. – Igen, tudom – mondom, és megrázom a fejemet. – Csak… Megígértem Bennettnek, hogy elindulok, mielőtt kitörne a vihar. – Teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Nem tehetünk róla. De nyugodtan itt maradhatsz. – Nincs nálam semmi – felelem, mire Declan felnevet. – Mi az? – Nina, a város egyik legelegánsabb szállodájában vagy. Előkerítek bármit, amire szükséged van. – Bármit? Rám mosolyog. – Gyere – mondja, és visszakísér az irodájába. Felveszi a telefont, és közli azzal a valakivel, aki a vonal másik végén van, hogy készítse elő a tetőlakosztályt minden létezővel, aztán hozza be neki a kulcsot. – Szükségtelen volt – mondom neki, miután letette a telefont. – Nincs szükségem a tetőlakosztályra. – Így a közvetlen közelemben leszel. És nem fog csábítani a gondolat, hogy

kilopózz, és játszadozz a liftben – viccelődik, mint egy tini. – A közvetlen közeledben? – Az egyik tetőlakosztály az enyém. – Itt laksz? – Nem – feleli. – Van egy tetőlakásom River Northban, de itt is fenntartok magamnak egy lakosztályt arra az esetre, ha túlságosan fáradt lennék hazamenni, vagy mint most, elkap a hóvihar. – River Northban? Azt hittem, itt laksz a belvárosban. – Túlságosan puccos. Már elnézést. – Mondja a férfi, aki puccos autót vezet – ugratom mosolyogva, és ahogy viccelődünk egymással, hirtelen mintha elfújták volna a korábbi feszültséget és dühöt. – Nos, a kocsit illetően igazad van, de jó érzés esténként magam mögött hagyni az eleganciát, és menedéket találni egy kevésbé feltűnő helyen. Ahogy ezt mondja, eszembe jut a bisztró, ahová múlt héten vitt. Declan nyilvánvalóan megállja a helyét a legjobb társaságban, és nem hoz szégyent a nevére, de eltűnődöm, vajon mennyire játszik szerepet. River North is gazdag környék lett, de abban igaza van, hogy egyáltalán nem puccos. Hamarosan megérkezik a kulcsom, és követem Declant, hogy megmutassa a szobát. Csak két lakosztály van a legfelső szinten, amelyet csak a benne lakók közelíthetnek meg – vagyis Declan és én. – Ez a tiéd – mondja, és a bal oldali ajtóhoz vezet. – Köszönöm. – Én a másik oldalon vagyok. Szóval, ha szükséged van valamire… – Megleszek – nyugatom meg. – Együtt vacsorázunk később? – Meglehetősen tele vagyok a kóstoló után – felelem. – Azt hiszem, korán ágyba bújok. – Ahogy mondtam, ha szükséged van valamire, csak szólj – mondja, ahogy elfordulok, hogy kinyissam az ajtót. – Jó éjt, Declan – köszönök el tőle, belépek a szobába, és hagyom, hogy az ajtó becsukódjon mögöttem. Körülnézek; a falak helyén padlótól plafonig érő ablakok, látom a hó takarta város fényeit. A lakosztály hatalmas, egyetlen helyiségben van a nappali, az étkező és a konyha. Fényes kárpit és finom bőr borítja a bútorokat. A kandalló egy

kisebb nappaliszerűségben van, amelyet pár lépcső választ el a helyiség többi részétől. A hálószobát is panorámaablakok határolják. Ledobom a kabátomat és a táskámat a hófehér plüss ágyneműre, és bemegyek a fürdőszobába. Felnevetek, mikor meglátom, mennyire kitettek magukért Declan emberei: elláttak minden létező piperecikkel, amire az embernek egyáltalán szüksége lehet, és találok egy kétrészes pizsamát is szépen összehajtogatva egy Roslyn Boutiqe-os reklámszatyorban. Kiveszem; az egyik legnevesebb divattervező modellje. Mindennapos figyelmesség csupán, amit tapasztalok. A Lótusz híres az exkluzivitásáról és arról, hogy kivételesen őrzi a vendégek magánszféráját. Ide nem sétálhat be csak úgy akárki, hogy kivegyen egy szobát. Kényelembe helyezem magam, felveszem a pizsamát, készítek magamnak egy forró teát, letelepszem a padlóra, a térdemet a hideg ablaküvegnek támasztom, és figyelem, ahogy hullik a hó az alattam elterülő városra. Azon gondolkodom, hogyan fordítsam a javamra ezt az éjszakát Declannel. Tudom, hogy valahogy be kell jutnom a szobájába, ezért magamban végigveszem, milyen indokkal kopogtathatnék az ajtaján. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem az idő múlását, és amikor az egyik asztalkán álló órára pillantok, látom, hogy mindjárt fél tizenegy lesz. Lerakom magam mellé a bögrét, eszembe jut Pike, és hirtelen elönt a lelkiismeret-furdalás a tudatra, hogy abban a hideg, rozzant lakókocsiban kénytelen élni, miközben én itt ücsörgök a város fölött. A nyíló ajtó zaja riaszt fel a gondolataimból, hátranézek a vállam fölött, és meglátom Declant. – Mit csinálsz a sötétben ott lenn a földön? – kérdezi, és elindul felém. – Szokásod betörni a vendégek szobájába? – Ha szó szerint vesszük, akkor nem törtem be – feleli vigyorogva, és felmutatja a kártyakulcsot, aztán menet közben lehajítja a kávézóasztalra. – Kopoghattál volna. Megáll mellettem, és hátra kell hajtanom a fejemet, hogy ránézhessek. Zsebre tett kézzel kinéz az ablakon. – Imádom a havat – mormogja, és gondolkodás nélkül rávágom: – Én is. Lepillant rám, nem látom tisztán az arcát a sötétben. – Jól vagy? – kérdezi, és valami miatt aggodalmasnak tűnik. – Miért? – Mert bejöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, és a földön talállak az ablak előtt a töksötét szobában. Ez a szomorúság jele. Visszafordulok az ablak felé, mielőtt válaszolnék. – Szeretem nézni, ahogy hull a hó.

Mellém telepszik, a térdünk összeér. Pár percig mindketten hallgatunk, aztán megszólalok. – Köszönöm. – Mit? – A szobát – felelem. – Gyönyörű. – Ez csak egy szoba, Nina – mondja, mintha nem is egy luxusszállodáról lenne szó, és nem veszi le a szemét a hóesésről. – Lótusz – jegyzem meg. – Érdekes névválasztás. Miért Lótusz? – Van valami abban a gyönyörű, szinte tökéletes virágban, ahogy lebeg a zavaros víz tetején. – Hm. – Egy pillanatra elhallgatok. – Ez rád is illik – jegyzem meg. Oldalra biccenti a fejét, hogy rám nézzen, érzem a leheletét az arcomon. – Boncolgatni próbálsz? – Van valami talán a külső alatt, amit kereshetek? – Mindenki rejteget valamit – feleli. Próbál belém látni. Legalábbis szeretné, ha ezt hinném, de én nem vagyok kiismerhető. De hagyom, hogy azt higgye, nagy hatással van rám. Pislogok, kényelmetlenül fészkelődni kezdek, mintha ideges lennék. – Szóval, mi az? – folytatja. – Áruld el, hogy szerinted mit találtál. Mély lélegzetet veszek, és hosszan kifújom. – Undorodsz az üzlettől, amelyik a nevedet viseli. Nem moccan, hát folytatom. – Vagy talán az apádtól. – Érdekes teória. Miért hoztad szóba az apámat? – Ugyan már – felelem mosolyogva. – Mindketten ismerjük őt. Egy gazember, te is annak nevezted a minap. Declan halkan felnevet. – Nem finomkodsz a szavakkal, igaz? – Olyan látszatot keltettem talán, hogy finom vagyok? Hümmög, kutatóan rám néz. – És mi a helyzet a te apáddal? A kérdése kissé készületlenül ér. Tőrdöfésként azon a ponton, amelyet képtelen voltam megkeményíteni. Kíváncsi vagy rá, hogy mi a gyenge pontom? Hát tessék. Hiányzik az apám. Gyorsan elterelem hát a figyelmét. – Nem rólam beszélünk, elfelejtetted? – Persze hogy nem. – Kijösz egyáltalán vele?

– Ahogy bárki más – feleli. – Ez egy nagyon politikus válasz volt. Finoman végigsimít az arcomon, a fülem mögé igazít egy kósza tincset. – Akár politikával foglalkozik az ember, akár nem, minden politika. Mindannyian megjátsszuk magunkat, hogy a többiek a lehető legjobb színben lássanak. Semmi sem valóságos mindaddig, amíg az ember le nem dönti a falakat, és meglátja a mögötte rejtőző csúfságot. – Csúfságot – ismétlem, és ránézek. – Az emberek legigazibb része mindig a legcsúnyább. És mivel annyira próbálsz hárítani, fogadni mernék, hogy te bizony nagyon rút vagy a fényes felszín alatt. Szeme sem rebben, ahogy ezt mondja, és bosszant a szavai mögött rejlő igazság. Tudom, hogy rút vagyok. Csúfabb, mint a legtöbb ember. Fakó és silány vagyok, de átkozott legyen, ha hagyom, hogy Declan vagy bárki más megtudja, milyen nyomorult szív lakozik bennem. – Seggfej vagy – köpöm. – Bébi, ennél sokkal csúnyább szavakkal is illettek már, úgyhogy ha meg akarsz sérteni, akkor valami jobbat kell kitalálnod. – Nem értelek téged meg a sértéseidet – meredek rá. – Azt hittem, hogy azt akarod, legyünk barátok. Közelebb hajol. – Nem akarok a barátod lenni, Nina – mormogja. Nagyot nyelek, mintha ideges lennék. – Menned kell – suttogom, de Declan egyre közelebb hajol, fölém magasodik, hátrahanyatlom a földre, és a két kezét a fejem mellé támasztva fölébem tornyosul. – Declan, ez nem helyes – lehelem. – Miért? – Jól tudod, hogy miért. – Mondd, hogy szereted a férjedet – mondja gúnyos hangon. – Szeretem a férjemet. – Mondd, hogy nem kívánsz engem – folytatja, és a tekintetét az enyémbe fúrja. – Nem kívánlak. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, ahogy a könyökére támaszkodva rám nehezedik, végighúzza az egyik kezét a két mellem között. – Mondd, hogy nem hazudsz nekem. – Nem hazudok neked. Hirtelen körém fonja a lábait, benyúl a pizsamanadrágomba, a bugyim alá,

szétnyitja az ajkaimat, és végighúzza az ujját a résen. Lemosolyog rám, amikor megérzi, milyen nedves vagyok, aztán hirtelen elhúzza a kezét, az ajkaimhoz emeli, és bedugja az ujját a számba. – Ízleld meg a hazugságodat, Nina. Az arcomon érzem a leheletét, és megadom magam, egy rövid, de észrevehető pillanatra az ujja köré fonom a nyelvemet, hagyom, hadd élvezze az engedelmességet, amelyre annyira vágyik, de közben halálosan meg vagyok rémülve, és undorodom. Gyűlölöm, hogy a testem így reagál – nedves lesz e férfi miatt. Elhúzom és félrerántom a fejemet, nem vagyok hajlandó ránézni, de érzem, hogy az orrával végigsimít a nyakamon, hallom, ahogy beszívja az illatomat. – Declan… – Hm…? Feléje fordulok, egyenesen a szemébe nézek. – Szállj le a francba rólam. Mivel nem mozdul azonnal, ökölbe szorítom a két kezemet, erőtlenül püfölni kezdem a mellkasát, de vigyázok, hogy leolvashassa a bűntudatot az arcomról. – Szállj le rólam, most azonnal, Declan! Felemelkedik, a sarkára ül, én pedig felülök, és elhúzódom a közeléből. – Kérlek, csak menj el – motyogom. – Hagyj magamra. – Nina… – Nem teheted ezt velem. Én nem vagyok egy olyan nő. Bocsánatkérő kifejezéssel az arcán felém nyújtja a kezét. – Nem akarlak megbántani; egyszerűen csak nehezen türtőztetem magam, ha a közeledben vagyok. – Miért csinálod ezt? – Mert kedvellek. Mert tudom, hogy nem vagy boldog. Látom, hogy rejtőzködsz, és nem akarom, hogy ezt tedd, amikor velem vagy. – Nem rejtőzködöm – jelentem ki határozottan. – Oké – vágja rá dühösen. – Azt akarod, hogy elhiggyem, amikor pedig mind a ketten tudjuk, hogy hazugság? – Nem rejtőzködöm – ismétlem meg, mire feláll, és kisétál az ajtón. A kurva életbe! Egy részem legszívesebben győzelemittasan kiáltozni kezdene, mert tudom, hogy elkaptam a tökeit, a másik részem viszont úgy érzi, szüksége lenne egy italra, mert olyan átkozottul izgalomba jött. Megismerkedtem néhány pasassal az elmúlt egy évben, de egyik sem mutatott ilyen fokú érdeklődést. Mindegyik eltűnt, még mielőtt bármi elkezdődhetett volna, ezért a lelkesedés, amelyet Declan miatt érzek, kellő erőt ad ahhoz, hogy továbblépjek a tervvel.

FORGOLÓDOM és hánykolódom az ágyban, képtelen vagyok elaludni, mert a gondolataim nem hagynak nyugodni. Már éjjel egy óra is elmúlt, mire végre úgy döntök, hogy a Declannel töltött éjszakának nincs vége. Szeretné azt hinni, hogy hazudok neki a Bennetthez fűződő kapcsolatomról, megadom hát neki a megerősítést. Lehajítom magamról a takarót, átsétálok a szobán az ajtóhoz. Mivel ezen a szinten nem laknak vendégek, elmegyek a liftek előtt Declan szobájához. Megállok az ajtaja előtt, mély lélegzetet veszek, és hagyom, hogy a gondolataim egy olyan lelkiállapotba hozzanak, amelyre szükségem lesz, amikor kinyitja az ajtót, és rám néz. Azt kell hinnie, hogy mélységes fájdalom kínoz legbelül, visszautazom hát huszonhárom évet az időben. Kiragadtak az apám karjaiból, figyeltem, ahogy térdre hull, és megbilincselik. Látom, ahogy a könnyei végigfolynak az arcán, és amikor megérzem, hogy a fájdalomtól égni kezd az arcom, és könnyek öntik el a szememet, bekopogok. Világítás. Kamera. Csapó. Kinyílik az ajtó, és amikor felnézek, meglátom Declant egy szál pizsamanadrágban, széles, izmos mellkasa meztelen. Könnyek csillognak a szememben, de nem kezdenek potyogni. Közelebb lép, a karjaiba von, az arcát a fejem búbjára hajtja, és szorosan magához ölel. Egyikünk sem szól egy szót sem, csak bevisz a szobába, és becsukja az ajtót. Nem eresztem el a derekát, miközben bemegyünk a hálószobába, odaérünk az ágyhoz. A két tenyerébe fogja az arcomat, és amikor felnézek rá, aggodalom csillog a szemében. – Maradj. Bólintok, mire visszahajtja a takarót, és bebújok a még meleg ágyba. Mellém fekszik, a karjaiba zár. Szorosan hozzám simul, a mellkasára hajtom a fejemet, és hagyom, hogy vigaszt nyújtson. Gondolatban nem Declannel vagy Benett-tel vagyok ebben az egész elbaszott helyzetben, hanem az apámmal. Egy pillanatra megnyitottam a gátakat, hogy csapdába csaljam Declant, és most megint ötéves vagyok – rémült és elveszett. Potyogni kezdenek a könnyeim, és átkozottul gyűlölöm, hogy felfedtem ezt a gyengeségemet. Csalás kedvéért fájdalmat tettetni egy dolog, de az apám nagyon is valóságos, és ez fáj. Nem akarok túl sokat gondolkodni, ezért hát, amikor Declan vigasztalni próbál Bennett miatt, az apámért fogadom el a vigasztalást. Egyikünk sem beszél, csöndesen próbálom elfojtani a sírást, Declan pedig végig szorosan ölel. Hozzábújok, és hagyom, hogy szép lassan magával ragadjon az álom.

Tizenegy (JELEN) AZ ABLAK ELŐTT ÁLLOK, lenézek az utcára, és figyelem, ahogy a hókotrók átrágják magukat a városon, megtisztítják az utcákat. Kora reggel jöttem el Declan szobájából, amikor még aludt. Fenn akartam tartani a titokzatosság és nehezen kaphatóság látszatát, és túl könnyű lett volna a dolga, ha a karjaiban ébredek fel, márpedig annak alapján, amit megtanultam a férfiakról, a könnyű siker pirruszi győzelemhez vezethet csupán. Arra van szükségem, hogy Declan teljes mellszélességgel belevesse magát a dologba, ha sikerrel akarok járni, ezért csöndesen kilopóztam a szobájából. Felnevetek, amikor meghallom a kopogást, mivel tegnap éjjel figyelmeztetés nélkül tört rám. De nem Declan áll az ajtóban, hanem egy pincér. – Mr. McKinnon rendelt önnek reggelit – mondja, és betolja a fehér terítővel borított kiskocsit, rajta egy dugattyús kávéfőző géppel, egy tányér friss gyümölccsel és fánkkal. – Mikor szólt? – kérdem. – Úgy egy órával ezelőtt, Mrs. Vanderwal – feleli. – Tölthetek kávét? – Nem, köszönöm. – Kíván még valamit? – Úgy tűnik, Mr. McKinnon mindenről gondoskodott. De köszönöm – mondom neki, mire távozik. Összerándul a gyomrom, a látványnak tetszenie kellene, de ehelyett elönt a düh. Soha nem lett volna szabad vigasztalásért fordulnom hozzá tegnap éjszaka. Ostoba lépés volt a részemről, és most haragszom magamra. Hozzá sem nyúlok az ételhez és a kávéhoz, megyek zuhanyozni. Mivel nincs nálam más ruha, csak az, amelyet előző nap viseltem és a pizsama, újra felveszem hát a ruhámat, bepúderezem az arcomat, és megszárítom a hajamat. Bennett kora délelőtt telefonál, aggódott, nem kapott-e el a vihar tegnap, de megnyugtatom, hogy jól vagyok, és nemsokára hazamegyek, most, hogy már járható a város. Beszélgetünk egy ideig, és amikor újra kopogást hallok, elbúcsúzunk egymástól, és bontom a vonalat. Kinyitom az ajtót, és Declan besétál rajta; sokkal összeszedettebbnek tűnik, mint én a méretre készített öltönyében, nyitott nyakú ingben és nyakkendő nélkül. – Mi az, ma nem törsz be? – kérdem, és a hangomon még érződik a korábbi

harag. – A dohányzóasztalodon felejtettem a kulcsot tegnap éjjel – feleli, és a kiskocsihoz lép. – Hozzá sem nyúltál semmihez. – Nincs szükségem arra, hogy etess, mintha tudnád, mit szeretek reggelire, vagy egyáltalán jogod lenne feltételezésekbe bocsátkozni velem kapcsolatban – csattanok fel, besétálok a konyhába, és felteszem a teavizet. – Ezek szerint visszatértünk az acélosan ribanc Ninához? Visszafordulok feléje. – Iszom egy csésze teát, aztán szeretném, ha készen állna az autóm, hogy hazamehessek. – Még mindig havazik. – A hókotrók már jártak erre. Bejön a konyhába, megáll a pult mellett. – Mi történt veled ma reggel? Felébredtem, és nem voltál sehol. – Megsértettem a férfiúi büszkeségedet? – kérdem leereszkedő vigyorral, amitől felmegy benne a pumpa. Mellém lép, nekiszorít a pultnak, úgy sziszeg az arcomba. – Itt az ideje, hogy te is abbahagyd a szarakodást. – A teáskanna sípolni kezd, de mielőtt a tűzhely felé fordulhatnék, odakap, lecsapja a kannát a másik égőfejre, amitől összerezzenek, és kikapcsolja a gázt. A kezeit a pultra támasztja a két oldalamon. – A játékaid kezdenek felbosszantani, és nem szeretem, ha játszadoznak velem. – És mi van a te játékaiddal, Declan? Azokkal, amiket te játszol azóta, hogy megismerkedtünk? – Talán nem kértem bocsánatot? – kérdezi. – Ne felejtsd el, hogy te jöttél át hozzám tegnap éjjel. – Pillanatnyi gyengeség volt. Nem fordul elő többé. Szóval, ha azt reméled… – Istenem, átkozottul dühítő vagy. – Az érzés kölcsönös – felelem, és megpróbálom hátralökni, de meg sem rezzen. – Engedj el – ugatom. – Nem. Megtaszítom izmos mellkasát, és egyre bosszúsabb leszek. – Komolyan beszélek, Declan. Hátrább az agarakkal! – Nem. – Engedj el! – Nem, amíg abba nem hagyod a szórakozást. Ne hazudozz, és áruld el, miért jöttél át hozzám múlt éjjel.

Újra megpróbálom ellökni magamtól. Összehúzom a szememet. – Már mondtam. Pillanatnyi gyengeség volt. Megragadja a karomat, és durván megszorítja. – Én pedig megmondtam, hogy ne hazudj. Ökölbe szorítom a kezemet, kirántom magam a szorításából, és ezúttal elenged. Nem jön a közelembe, amikor átsétálok a szobán, hogy tartsam a távolságot. Az ablakhoz lépek. – Azt hiszed, attól élvezek el, hogy férjes asszonyokat csábítok el? – kérdezi. A derekam köré fonom a karjaimat, és nem fordulok feléje. – Azt hiszed, hogy seggfej vagyok? – folytatja. – Üdvözöllek a klubban! Kibaszott fasz vagyok, de nem tehetek róla, hogyan érzek, amikor a közelemben vagy. Érzem a teste melegét, amikor mögém lép. A vállamra teszi a kezét, és gyengéden maga felé fordít, de a tekintetemet nem emelem fel a padlóról. – Mondd, hogy nem csak én érzek így, vagy mondd azt, hogy igen, mert abban a pillanatban, amikor már azt hiszem, hogy ismerem a gondolataidat, hirtelen pont az ellenkezőjét teszed, mint amit várok. – Felnézek rá, és látom, hogy reménykedve várja a válaszomat. – Áruld el, miért jöttél át hozzám tegnap éjjel. – Mert… – kezdem, de elharapom a mondat végét. – Áruld el! – Mert nem akartam egyedül lenni. – Miért? – Declan… – tétovázom, nem fejezem be a gondolatot. – Miért, Nina? Lehajtom a fejemet, és a hangom pont olyan tökéletesen csuklik el, ahogy terveztem. – Mert magányos vagyok. – Végigsimít a vállamon, fel a nyakamon egészen az arcomig, és felemeli a fejemet. – Magányos vagyok, akár itthon van, akár nincs – mondom, és közben egyenesen a szemébe nézek. – És amikor én vagyok itt? – kérdezi. – Akkor nem érzem annyira egyedül magam. Kifújja a levegőt, amit eddig visszatartott, a homlokát az enyémhez szorítja, én pedig megragadom a csuklóját. – Sajnálom – mondja. – Fasz voltam veled tegnap. – Én sem voltam túlságosan kedves. Felemeli a fejét. – Ne menj el. Maradj itt. Hadd tegyek mindent jóvá.

– Nem tehetem. Haza kell mennem. – Miért? Felnevetek. – Hát, először is, tiszta ruhára van szükségem. – Akkor menj haza, és öltözz át. Érted megyek. – És mit fogunk csinálni? – kérdezem. – Mikor szórakoztál jól utoljára? – kérdi, mire megvonom a vállamat. – Akkor hát menjünk mulatni. PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB ismét otthon vagyok. Declan hívott az előbb, hogy szóljon, úton van, és öltözzek fel melegen. Így is tettem, mert még mindig hideg van, és folyamatosan esik a hó. Mikor a kapus felszól, hogy Declan megérkezett, fogom a gyapjúkabátomat, sálat, kesztyűt és kötött sapkát. Mihelyt kinyílik a lift ajtaja, meglátom Declant, aki az előtérben vár, és most először látom sötét farmerben, szürke pulóverben és fekete gyapjúkabátban. Jól néz ki, és az arcán elömlik a mosoly, amikor felém fordul. – Kész vagy? – kérdezi, ahogy elindulunk egymás felé. – Nem vagyok biztos benne – felelem óvatosan. – Nem tudom, mit fogunk csinálni. – Gyere! Követem az utcára, és meglátom az autóját, de az ellenkező irányba indul. – Nem kocsival megyünk? – Nem. Felhúzom csontszínű sapkámat, a sálat még néhányszor a nyakam köré tekerem, ő pedig mosolyogva figyeli, aztán kinyújtja felém a kezét. Nem fogom meg, mert félek, hogy valaki meglát minket, így amikor elindulok, a derekamra teszi a kezét, és átvezet az utca túloldalán lévő Millennium Parkba. – Ugye, tudod, hogy zárva van? – kérdem, ahogy a jégpálya felé tartunk. – Túl sok a hó. – Zárva van minden más városlakó előtt, de előtted nem. – Mi? – Mr. McKinnon – köszönti egy fiatalember, amikor a pályához érünk. – Köszönöm, Walter – mondja Declan, és kezet fognak. – Bármikor, öregem – feleli a férfi, aztán felém fordul. – Készen áll? – Korcsolyázni fogunk?

Declan felnevet, ezért Walter válaszol. – Ebben állapodtunk meg. Még soha nem próbálta? – Igazából… nem. Soha – vallom be kissé zavartan. – Soha? – kérdez vissza Declan. Megrázom a fejemet. – De hát itt élsz a parkban. – Vállat vonok. – Ez jó móka lesz – viccelődik, és elmosolyodom pajkos vigyora láttán. Felvesszük a korcsolyát, Walter pedig kinyitja a jégpálya kapuját. Erősen megragadom a fémkorlátot, Declan viszont könnyedén kisiklik a jégre. – Fogd meg a kezemet – utasít az idegességemet látva. – Ez olyan kínos – mondom neki. – Jó. – Jó? – Te mindig olyan feszült vagy, Nina – feleli. – Gyere, fogd meg a kezemet! – Seggre fogok esni. Mellém siklik, és kinyújtja a két kezét. – Engedd el a korlátot, és fogd meg a kezemet! Megfogom az egyik kezét, és kilépek a jégre, mielőtt elengedem a korlátot, és megfogom a másik kezét is. Nem telik el egy szempillantásnál több, és máris elveszítem az egyensúlyomat, és nekizuhanok a mellkasának. Átkapja a derekamat, és felnevet. – Lazíts! Túlságosan merev vagy. – Iszonyúan hideg van, és a jégpályára hoztál. Képtelen vagyok lazítani – morgok. – Ne nyavalyogj! – Ismét megfogja a kezemet, és siklani kezd hátrafelé, miközben magával húz. – Próbáld meg mozgatni a lábadat. – Naaa! El fogok esni. Elvigyorodik. – Miért vagy ilyen csökönyös? – Ezt komolyan kérdezed? Ezt én is megkérdezhetném tőled. – Miért nem próbálsz meg bízni bennem, csak most az egyszer? Nem engedi el a kezemet, húz maga után, miközben hátrafelé korcsolyázik, és teljesen ellenőrzése alatt tartja a helyzetet. – Ezt szereted? Valakit, aki egyszerűen csak engedelmeskedik neked, és soha nem ad hangot a véleményének? – Nem, Nina. Ez nem az engedelmességről szól, hanem a bizalomról, ami olyan valami, amit szerintem te nem adsz könnyedén. – A bizalom sokba kerülhet – vetem ellen.

– Vagy vigasztaló lehet. Nem veszi le rólam a szemét, és végül megadóan felsóhajtok. – Oké, jól van. Egy napra. Pimaszul elmosolyodik, én meg csak megcsóválom a fejemet. – Hogyan intézted el, hogy kinyissák nekünk a jégpályát? – Walter dolgozott a szálloda építésén. Így aztán felhívtam, adtam neki egy kis pénzt, és tessék, itt vagyunk! – Neked minden ilyen könnyen megy? – Nem – feleli, és áthatóan rám néz. – Vannak dolgok, amelyekért keményen meg kell dolgoznom. A szavai hallatán lesütöm a szememet, hogy oldjam a feszültséget, és abban a pillanatban elveszítem az egyensúlyomat, és megbotlom. A kabátja után kapok, ahogy az oldalamra esem, és lerántom magammal. Nevetve fölém hajol, miközben a hátamon fekszem a jégen. – Vizes lesz a seggem – jegyzem meg, és próbálok felülni, de nem enged, és rám gurul. Beletúr a hajamba. – Gyönyörű a vörös hajad, amikor ráhullik a hó – mormogja. Végigfut a hátamon a hideg a pálya jegétől, Declan pedig felemelkedik, feláll, aztán engem is felsegít. – Elég volt? Bólintok, és segít lekorcsolyázni a jégről a padhoz. Leülünk, az ölébe veszi a lábamat, és elkezdi kikötni a fűzőt. Lehúzza a lábamról a korcsolyát, aztán a hüvelykujjait erősen végighúzza a talpamon, megmasszírozza, aztán megismétli ugyanezt a másik lábfejemmel is. Figyelem közben, és egyetlen másodpercig sem fordítja el a tekintetét. Szinte tapintható a csodálata; szégyen, hogy olyan valakire pocsékolja, mint én, de kihasználom, és a javamra fordítom. Felvesszük a cipőnket, köszönetet mondunk Walternek, aztán visszasietünk a házunkhoz. A kocsihoz lép, előveszi a kulcsát, és kinyitja nekem az ajtót. – Szállj be! – Hová megyünk? – Ez az a napom, amikor megbízol bennem – figyelmeztet. – Szállj be! Ellépek mellette, becsusszanok a Mercedes bőrülésére, és becsukja az ajtót. Ő is beszáll, beindítja a motort, és elindul a kihalt utcákon. Csöndben maradok, miközben haladunk észak felé a Michigan Avenuen River North felé. Declanre pillantok, mire felém fordul. – Mi van? – kérdezi. – A lakásodba viszel?

Rám kacsint, de belém fojtja a szót, mielőtt megszólalhatnék. – Egy nap, Nina – emlékeztet. A Superioron befordul az épület alatti garázsba, belépünk az épületbe, elindulunk a liftekhez. Becsúsztatja a kártyáját, aztán megnyomja a P betűt. – Ideges vagy? – kérdezi, miközben a lift elindul velünk a legfelső szint felé. – Kellene? Hozzám lép, és amikor kinyílik az ajtó, megfogja a kezemet, és együtt kilépünk egy lenyűgöző nappaliba. A lakása elfoglalja az egész legfelső szintet, és ahogy végignézek a hatalmas nappalin, a boltíves mennyezeten, a modern építészet káprázatos részleteit fedezem fel. Gyakorlatilag az egész fal ablakokból áll, és szemben van a hatalmas, profi séfek becsületére váló konyha. Észreveszek egy rozsdamentes acél lépcsőt. – Az hová vezet? – A saját tetőteraszomra. – Elképesztő ez a hely – mondom, és beljebb lépek. Bár lenyűgöző és tágas, ugyanakkor meleg és barátságos is, amit igazán tudok értékelni, mert olyan nagyon távol áll a saját otthonomtól. – Kávét? – kérdezi. – Kérek. – Leveszem a kabátomat és a sálamat, lerakom az egyik kanapéra, aztán odamegyek a kandallóhoz legközelebbi kanapéhoz. Hamarosan Declan csatlakozik hozzám, a kezembe nyom egy bögrét, aztán bekapcsolja a kandallót, mielőtt leül mellém. – Mióta laksz itt? – Mióta Chicagóba költöztem, úgy két éve. – Elég nagy egyetlen embernek. – Mondja a nő, aki a The Legacy tetőlakosztályában lakik – jegyzi meg vigyorogva, és felnevetek. – A férjem lakása volt, mielőtt megismerkedtünk – védekezem. – Szeretsz ott lakni? – Megszoktam – felelem. – Többnyire egyedül vagyok, mivel Bennett olyan sokat dolgozik és utazik. Nem válaszol, iszik egy korty kávét, aztán leteszi a bögrét a kisasztalra, majd felém fordul. – Szeretnélek jobban megismerni – mondja. – Mit akarsz tudni? – Jártál egyetemre? Dolgoztál, mielőtt férjhez mentél? Tudni akarom, ki vagy a feleségen kívül – sorolja, és úgy ül, hogy szemben legyen velem.

Átfogom a bögrét, hogy megmelegítse a kezemet. – A Kansasi Egyetemen tanultam művészettörténetet, harmadéves voltam, amikor meghaltak a szüleim. – Hogyan haltak meg? – kérdezi. Nem úgy reagál, ahogy mások, amikor valakinek a haláláról hallanak. Nem mondja, hogy sajnálom, nem kér bocsánatot valami miatt, ami nem az ő hibája, és ezt értékelem, bár hazugságokkal etetem őt. – Jött egy tornádó, és elsöpörte a házat, ahol felnőttem. Pár nappal később találták meg őket a romok alatt – mondom. – Egyetlen gyermek voltam, és amikor kiderült, hogy egy második jelzálogot is felvettek a házra, hogy fizetni tudják a tandíjamat, nem volt pénzem, hogy folytassam az egyetemet. A következő szemesztert halasztanom kellett, és aztán már nem is kezdtem újra a tanulást. – Mit csináltál? Felhúzom a lábamat a kanapéra. – Teljesen egyedül maradtam, megtettem hát mindent, amit kellett, hogy megéljek. Mindenfélét dolgoztam, de alig kerestem annyit, hogy elég legyen a lakásbérletre és a közüzemi számlákra. – Hogyan kerültél Chicagóba? – kérdezi. – Pár év elteltével teljesen depressziós lettem, és nem jutottam semmire. Addigra már minden barátom lediplomázott, és továbblépett az életben, csak én maradtam ott, ahol voltam. Változásra volt szükségem, összepakoltam hát azt a kevés holmit, amim volt, és ide jöttem. Igazából nem volt különösebb okom, hogy Chicagót válasszam. Éppen csak annyi pénzem volt, hogy kifizessem a lakásért a letétet, és elhelyezkedtem egy cateringes cégnél. Puccos estélyeken dolgoztam, és bár csak felszolgáltam, azt képzeltem, hogy ahhoz a világhoz tartozom. Ahhoz a világhoz, amelyiknek semmi gondja, megengedheti magának, hogy csinos ruhákban járjon és drága pezsgőt szopogasson. Egy olyan világhoz, amelyiknek soha nem lehettem volna a része, amíg fel nem béreltek, hogy dolgozzam egy partin Bennett Vanderwal részére. – Hát így ismerkedtetek meg? – Szánalmas, mi? Olyan színben tüntet fel, mintha hozományvadász lennék, de egyáltalán nem így volt – mondom. – Hosszú idő után először nem éreztem magam annyira elveszettnek. És amikor rám nézett, nem a szegény kansasi lányt látta bennem, aki elmenekült a nyomorúságos élete elől. Hazudok Declannek, de az arcáról szánalom sugárzik, pedig szinte mindent megadtam volna azért az életért, amelyért most annyira sajnál. Istenem, ha tudná az igazat arról, hogyan nőttem fel, sikongatva menekülne. Épelméjű ember nem szívesen hallaná azt a történetet. Az egy olyan történet, amelyről az emberek azt szeretnék hinni, hogy nem is létezik, mert túl nehéz megemészteni. Annyira sötét, hogy az emberek a létezéséről sem szeretnének tudni. – És most?

Lenézek a bögrére, figyelem, ahogy a gőz párolog a kávéból, és elenyészik a levegőben, miközben megjátszott felindulással válaszolok a kérdésére. – És most már tudom, hogy tényleg az a szegény lány vagyok, aki menekült. Az a lány, akinek soha nem látott. Olyan, mintha felébredtem volna egyik reggel, és hirtelen rádöbbentem volna, hogy nem igazán illek ebbe a képbe. Hogy már nem vagyok biztos az ebben a világban betöltött helyemben. Declan kiveszi a bögrét a kezemből, leteszi az asztalra, aztán közelebb húzódik. Megfogja a két kezemet. – Szereted őt? – Igen – mormolom félénken, és bólintok. Kérdően félrebiccenti a fejét. – Szeret engem. Gondoskodik rólam – teszem hozzá. – De egyedül érzed magad – jelenti ki. – Ne! – Mit ne? – Ne akard, hogy rosszat mondjak róla – felelem. – Nem akarom. Csak azt akarom, hogy őszinte legyél velem. – Azt csinálom, de… – Lehajtom a fejemet, tétovázom. – De…? – sürgeti a választ. – Helytelennek érzem így beszélni veled. – Helytelennek érezted, amikor tegnap éjjel mellettem feküdtél az ágyban? – kérdezi. – Igen. – Mikor érezted helytelennek? – kérdezi halkan, de sürgetően. – Amikor befeküdtél mellém, vagy amikor kilopóztál? Nem válaszolok azonnal, nagyot nyelek. – Amikor kilopóztam. Beletúr a hajamba, megfog egy tincset, és az arcomhoz húzza, miközben a másik keze még mindig fogja a kezemet. – Szeretnélek most megcsókolni – mondja elhaló hangon. Megfogom a csuklóját, lehunyom a szememet, és gyengén tiltakozom. – Ne. – Miért? – Mert nem akarom. – Miért? Kinyitom a szememet. – Mert helytelen. – Akkor miért nem érzem annak?

– Talán most még nem, de előbb-utóbb így lenne. Elereszti a kezemet, és hátradől. Azért utasítom el, mert most csak éhes, én viszont azt akarom, hogy éhezzen – mohó legyen. Az kell, hogy belém szeressen. Jobban, mint amire szerintem most képes lenne. Ezért sakkban tartom még egy kicsit, mert úgy tűnik, hogy ez működik.

Tizenkettő (JELEN) SZOKÁS SZERINT Bennett mindennap felhív. Hiányzom neki. Nincs ebben semmi újdonság. Hadd hiányozzak neki. Hadd hiányozzak Declannek is. Mindkét férfi az álnok tenyeremből eszik. Élő bábok. Bolond bábok. Hosszú az út Justice-be, mert rengeteg hó esett az utakra. A várost díszítő bájos karácsonyi dekorációktól a gettó tompa nyomoráig – mindegy, hol vagyok, hiányzik Pike. Leparkolok, előveszem a kulcsomat, és belépek a lakókocsiba. A hálószobából egy nő szinte színpadias nyögései hallatszanak. Az ágy fémkeretének nyikorgása adja hozzá a ritmus, ahogy Pike keféli őt. Majdnem elhányom magam, visszamegyek hát az autóhoz, hogy megvárjam, míg a tyúk lelép. Tévednek, ha azt hiszik, hogy féltékeny vagyok. Nem érdekel, hogy Pike kit kefél meg. A szex számomra undorító. Csak eszköz ahhoz, hogy elérjem a célomat. Nincs értelme, ha nem szenvedsz. Régebben a testem elutasította az aktust, hánytam utána. A pokolba, néha még szex közben is hánytam. Mára képes lettem visszafojtani a hányingert, de attól még az aktus ugyanolyan mocskos maradt. Zsibbadt és üres vagyok, amikor Benett-tel szeretkezünk. Eleinte úrrá lett rajtam a gyűlölet, amikor belém hatolt, de ezt gyorsan elfojtottam, és ma már teljesen beleéli magát az illúzióba, hogy nem egyszerűen szexelünk, hanem szeretkezünk. Ja, jó színész vagyok. Figyelem, ahogy a hó egyre vastagabb lesz a szélvédőn, és amikor meghallom az ajtónyikorgást, a lakókocsi felé fordulok, és látom, hogy egy szánalmasan kinéző nő jön le a lépcsőn undorító, lila műszőrme kabátba burkolózva. Nyilván azt hiszi magáról, hogy divatos, de valójában úgy néz ki, mint egy szajha. Beszáll a rozsdás Buickjába, én pedig megfordulok, és meglátom Pike-ot, aki az ajtófélfának támaszkodik, a nadrágja kigombolva, a mellkasa meztelen, minden tetoválása közszemlére téve. Rám néz, elmosolyodik. – Régóta itt vagy? – kérdezi, amikor kiszállok az autóból. – Nem túl régóta. Oldalra lép, hogy elférjek mellette, az ajtó bevágódik mögöttünk. – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra eljössz. – Bennett elutazott. Még egy hétig nem is jön haza – magyarázom, és közben

leteszem a kabátomat és a táskámat a kanapéra. Rágyújt, beleszív a cigarettába, én pedig odalépek hozzá, és megölelem. Átkarol, de hirtelen megcsap a parfümillat. Ellököm magamtól. – Mi az? – Érzem rajtad az olcsó pacsuliját. Felnevet, megcsóválja a fejét. – Mitől vagy így kiakadva? Felsóhajtok, a kanapéhoz lépek, leülök, és hosszan kifújom a levegőt. – Egyszerűen csak fáradt vagyok. – Gondolom – motyogja, és leül mellém. – És, hogy megy a dolog a pasassal? – Declannel? Jól. Nagyon jól. – Hol tartotok? – kérdi. – Dolgozom rajta – felelem. – Féltékeny Bennettre. – Ennyi? Gyerünk, Elizabeth, világosíts fel! – Elég sok időt töltünk együtt. Mit akarsz, mit mondjak? Kedvel engem, ez nyilvánvaló. Tegnap az egész napot együtt töltöttük. – És mit csináltatok? – Elvitt korcsolyázni – mondom mosolyogva, mire Pike arca összerándul a dühtől. – Mi a fasz? – Mi van? – sikkantom döbbenten. – Baszakodsz velem, ugye? Korcsolyáztatok, mint az átkozott kölykök, miközben az lenne a dolgod, hogy elcsábítsd azt a seggfejt. És míg te odakinn szórakozol, én itt élek ezen a szemétdombon. A hangnemtől elborul az agyam. Felpattanok, megfordulok, és lebámulok rá. – Baszódj meg, Pike – sziszegem. – Szart se tudsz arról, hogy mit csinálok, úgyhogy maradj csak szépen nyugton, dugjál meg mindenkit, aki besétál ide, és hagyd, hogy irányítsam a dolgokat. – Irányítsd a dolgokat? – vicsorogja. – Tik-tak, tik-tak. – Fel akarod gyorsítani ezt a szart? Belefáradtál a várakozásba? Akkor béreld fel az egyik gengszter haverodat, hogy intézze el a dolgot, és ne pocsékold az időmet – vágom oda neki. – Túl sokáig húzod az időt. Átsétálok a szobán, a két kezemet ökölbe szorítom az oldalam mellett, és mély levegőt veszek, mielőtt visszafordulnék feléje. – Emlékezz, mindketten egyetértettünk abban, hogy tiszta kell, maradjon a kezünk. Ha felbérelünk valakit,

akkor összekapcsolhatnak minket a tervvel. Abban állapodtunk meg, hogy ki sem ejtjük a szánkon a szavakat, egyszerűen csak addig provokálunk valakit, míg elvégzi a piszkos munkát. Azt hiszed talán, hogy te jobban csinálnád nálam? Elnyomja a cigarettát a kávézóasztalon lévő tálcán, aztán feláll. – Nem, hacsak nem kedvelik jobban a faszt a pinánál. – Istenem, Pike – háborgok, dühömben belemarkolok a hajamba, aztán leeresztem a karomat. – Elegem van az állandó vitatkozásból. Mintha mást sem csinálnánk az utóbbi időben, és már belefáradtam. – Ezzel jár, ha az embernek bátyja van – vág vissza nagyképű vigyorral. – Gondolom – motyogom a bajszom alatt, csípőre teszem a kezemet, és visszanézek rá. Csak áll a kanapé mellett, és rám mered, és nem tehetek róla, de elnevetem magam a beképzeltségén. – Tényleg az őrületbe kergetsz – mondom neki. – Tudom. Megcsóválom a fejemet. – És fejezd be a kételkedést. Kiakaszt. – Tudom – ismétli megadóan. – Gyere ide! Felnyögök, mint egy kisgyerek, de odamegyek hozzá, és hagyom, hogy megöleljen. – Komolyan, viszket az orrom az olcsó parfümjétől – ugratom. – Olyan dölyfös lettél. Ne felejtsd el, honnan jöttél. – Hogyan is tudnám elfelejteni? Jó darabig ácsorgunk csak ott, hagyom, hogy vigasztaljon, mert hiányzott, mióta legutóbb találkoztunk. – Jó érzéseim vannak vele kapcsolatban, Pike – szólalok meg végre. – Hm. – Már kezd belém esni. És nem titkolja valami jól. – Aggódom miattad – mondja, és hátrahajtom a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. – Miért? – Mert tudom, milyen nehéz neked Bennett-tel lenni. Aggódom, hogyan hat majd rád, ha ezt a másik fickót is el kell viselned. Tudom, hogy Pike érzelmei őszinték. Egy család vagyunk, és megértem, hogy aggódik. Mindig ezt tette. – Kemény, mint az acél, igaz? – emlékeztetem. Bólint, átkarolja a vállamat, miközben bemegyünk a hálószobába. Mostanra már rutinná vált – a szex kettőnk között. Minden alkalommal sor kerül rá, amikor meglátogatom, mert emlékeztet rá, ki az egyetlen ember a világon, akiben bízhatok, az egyetlen, aki mindig gondoskodni fog rólam.

Mivel a nadrágja még mindig ki van gombolva, így egyetlen mozdulattal lerántja magáról, és kilép belőle. Lefekszem az ágyra – az ágyra, ahol egy másik lányt kefélt meg, de ez egy csöppet sem izgat. A testem teljességgel értéktelen, ezért gond nélkül odaadom. Leveszem a nadrágomat, miközben figyelem, ahogy néhányszor végigsimít a farkán, és amikor odanyúl, hogy megnézze, készen álloke, érzi, mennyire száraz vagyok. Akarom vele a szexet, de legtöbbször kész kínszenvedés elérni, hogy nedves legyek. Akkor nem volt probléma, amikor Declan nyúlt hozzám a minap, de általában szükségem van egy kis segítségre. Pike széttárja a combjaimat, rám köp, hogy benedvesítsen, széthúzza az ajkaimat. Amikor bólintok, marokra fogja a farkát, és belém hatol. Szorosan összezárom a szememet, erősen magamhoz szorítom őt, miközben kefél, kitisztítom a fejemet, eltakarítom Bennett és most már Declan mocskát. AMIKOR HAZAÉREK, Clara a konyhában főz. Letekerem a sálat a nyakamról, és bemegyek hozzá, hogy üdvözöljem. – Helló, Clara – mondom, és a tűzhelyre kukucskálok, hogy lássam, mit készít. – Hát itt van végre. Olyan érzésem van, mintha állandóan elkerülnénk egymást. – Jó az illata – jegyzem meg a Sztroganoff marhatokány felé intve. Melegen rám mosolyog. – Gondoltam, jól fog esni valami finomság ebben a hidegben. Kinyitom a hűtő ajtaját, kiveszek egy üveg gyömbéritalt. – Tökéletes lesz. Az igazat megvallva, egész nap nem ettem semmit. Megfordul, és meglátja a kezemben az üveget. – Rossz a gyomra? – Egy kicsit. Egy kissé mindig émelygek a Pike-nál tett látogatásaim után. A szex utáni szomorúságot az elválás bánata váltja fel. Ez mindig rossz hatással van a gyomromra, amikor eljövök tőle, és visszatérek az érzéketlen gép léthez, amelyet magamra kényszerítettem egészen kiskorom óta. – Érkezett egy csomag Mr. Vanderwaltól. A nappaliban van. Reggel hozták, miután elment itthonról – mondja Clara, és amikor bemegyek a nappaliba, egy hatalmas, fehér dobozt találok, aranyozott szaténszalaggal átkötve. Összerándul a gyomrom, és gyorsan lenyelek még egy korty gyömbért. Felemelem a dobozt – könnyű –, kibontom a szalagot, hagyom, hogy lehulljon az asztalra. Egy álarc van a dobozban. Fekete, lézervágott fém, amitől szinte ördöginek, csábítónak tűnik. Fekete, mindkét oldalán szaténkötő lóg le róla, amikor kiemelem a dobozból. Valószínűleg tökéletesebb, mint bármi, amit magamtól találhattam volna, és feldühít, hogy Bennett olyan jó szinte mindenben, amit csinál. Belenézek a dobozba, hogy van-e hozzá üzenet, de nem

találok semmit, ezért Clara felé fordulok. – Volt valami üzenet hozzá? – Nem, kedvesem – szól hátra a válla fölött, és ebben a pillanatban csörögni kezd a telefonom. Megrándul az arcom, mikor meglátom, ki keres, de negédesen szólok bele a telefonba. – Helló, Jacqueline! – Hol voltál? – kérdi sértődötten. – Hogy érted? – A Neimannél? Vásárolni? Tegnap? Totálisan kiment a fejemből, hogy tegnap találkoznom kellett volna a lányokkal. Annyira elvonta a figyelmemet a szállodában töltött éjszaka, aztán a Declannel töltött idő, hogy eszembe se jutott, hogy helyette a Neimanben kellett volna lennem. – Sajnálom, biztosan elfelejtettem. Nem haragusztok rám, ugye? – Én nem, de Catherine panaszkodik, hogy milyen szemét módon viselkedsz vele. És pontosan ez az, amit utálok ezekben a nőkben. Az égvilágon semmi közös nincsen bennünk. Túlságosan sok a ráérő idejük, amit szemlátomást pitiáner drámázással szeretnek kitölteni. Mindegyik elkényeztetett és beképzelt, és kénytelen vagyok mosolyogva elviselni őket. – Nem is beszéltem Catherine-nel azonkívül, amikor mindnyájan együtt vagyunk – védekezem. – Pontosan. Azt hiszi, hogy azt hiszed, jobb vagy nála. Az is vagyok. Lehet, hogy beteg vagyok, de még így is jobb ezeknél a sekélyes nőszemélyeknél. – Jacqueline, tudod, hogy nem szeretek pletykálni, ezért, ha mást nem akartál mondani, akkor mennem kell. – Reméltem, hogy hamarosan összefutunk. Régen nem találkoztunk – azt hiszem, a Lótuszban tartott parti óta. – Természetesen. Megnézem a naptáramat, aztán felhívlak – felelem, majd elköszönünk egymástól. Visszamegyek Clarához, mosolyogva figyelem, ahogy tesz-vesz a konyhában. Egy pillanatra eltűnődöm, vajon milyen életem lett volna, ha lett volna anyám. Először is, nem kerültem volna állami gondozásba, amikor az apámat letartóztatták. Soha nem találkoztam az anyámmal. Semmit nem tudok arról, hogy mi történt vele, mivel az egyetlen ember, aki elmagyarázhatta volna, az apám volt, de túl kicsi voltam még, amikor bekerült a börtönbe. Képeket láttam róla, ezért tudom, hogy tőle örököltem a vörös hajamat. Ő rövidre vágva hordta, az én hajam viszont hosszú, és egy kicsit hullámos. Csinos

nő volt. Régebben, amikor be voltam zárva abba a gardróbszekrénybe, gyakran elképzeltem, hogy együtt él az apámmal. Mosolyogna, és megcsókolná apámat, én meg összerándulnék, de titokban imádnám figyelni, amikor ezt csinálják. Anyám éjszakánként a karjaiban tartana és ringatna, míg apám énekel nekem. Mindig énekelt nekem éjszakánként. Soha nem felejtem el a hangját, elkísért, amikor elaludtam. Az orrom bizseregni kezd, amikor apámra gondolok, és észre sem veszem, milyen erősen összeszorítom a fogaimat, míg Clara meg nem szólal. – Jól van? Ellazítom az izmaimat, hogy válaszolni tudjak, és belenyilall a fájdalom az ínyembe. – Itt maradna vacsorára? Meleg mosolyától elillannak szomorú gondolataim, és visszamosolygok rá. – Szívesen – feleli, és benyúl a szekrénybe a tányérokért. – És most árulja el, mit küldött az a kedves férje? – Egy gyönyörű maszkot a bálra. – Megvette már a ruhát? Kitálalja az ételt, és beszélgetni kezdünk a partiról, amelyet szervezek. Eszünk, beszélgetünk és nevetünk, és egy pillanatig azt képzelem, hogy Clara az anyám. De csak egy pillanatra.

Tizenhárom (MÚLT) HOLNAP LESZ A SZÜLETÉSNAPOM. Azt hihetnék, hogy izgatott vagyok, amiért tízéves leszek, de ez is csak újabb emlékeztető arra, hogy az élet nem lesz jobb. Régebben azzal a gondolattal feküdtem le esténként, hogy holnap új nap kezdődik, új reményekkel, hogy a csillagok teljesítik a kívánságaimat. De a csillagok nem teljesítenek kívánságokat. Már majdnem két éve élek ebben a házban Pike-kal, és most már tudom, hogy a holnap is csak az előző nap megismétlődése lesz, a csillagok pedig nem mások, mint égő kődarabok. Azon tűnődöm, vajon kieresztenek-e egyáltalán a szekrényből a születésnapomra. Aligha. Szinte minden hétvégét itt töltök azóta, hogy Carl másfél éve ide kötözött. Amikor elmondtam Bobbinak, hogy mi történt, azt válaszolta: – És mit műveltél, amivel kiprovokáltad? Ja, kiderült, hogy leszarja, mi van velem vagy Pike-kal. Nem jelentünk többet a számára egy csekknél. Fizetésnél, hogy megéljen, befizesse a számlákat és ételt tegyen az asztalra, ételt, amiből én ritkán eszem, mivel állandóan be vagyok zárva összekötözött kezekkel. Úgy érzem, több időt töltök a sötétben, mint világosban. Pike minden éjjel lelopózik, hogy beszéljen hozzám. Egyetlen éjszaka sem volt, amit nem töltött volna velem ennek az ajtónak a másik oldalán. Hamar megtanultam, hogyan aludjak napközben, hogy ébren tudjak maradni, amikor Pike meglátogat. Soha nem akarok egyedül lenni és nélküle. Carl szeret néhányszor pofon csapni, mielőtt a rúdhoz kötözne, és egy lakatot is felszerelt az ajtó külső oldalára. Elmondanám a szociális gondozómnak, mi történik, de rettegek tőle, hogy elveszíteném Pike-ot. És semmi garancia nincs arra, hogy a következő helyen jobb lenne; itt legalább van egy bátyám. Így aztán, amikor a semmirekellő szociális gondozóm megjelenik, úgy havonta egyszer, csukva tartom a számat. Felállok, hogy a vér visszafolyjon a karjaimba. Bepisilek, miközben Pike-ot várom. Már egyáltalán nem hoz zavarba a mocsok, napokon keresztül összevizelem magam. Korábban nagyon zavart, de most már szinte természetes. – Elizabeth – hallom Pike suttogását, és megkönnyebbülök, hogy végre itt van vele a kikapcsolódásom. – Szia. – Jól vagy?

– Fogalmam sincs, miért kérdezed ezt meg még mindig – felelem. – Bocs – mondja. – Boldog születésnapot! Éjfél elmúlt, vagyis most már hivatalosan is a születésnapod van. – Majd akkor kívánj nekem boldog születésnapot, ha tizennégy leszek – mondom neki. – Az már csak négy év. – Inkább négyszáznak tűnik – mondom leverten. Egyre inkább úgy érzem, hogy soha nem fogok kiszabadulni ebből a pokolból, és újra látni az apámat. Nem hiszem, hogy az élet ennyire jó lehet. – De akkor sem négyszáz, csak négy – mondja Pike. Visszaülök a földre, a karjaim a fejem fölött összekötözve. – Mivel születésnapom van, választhatok most én játékot? – kérdezem. – Gyerünk! – Hm… legyen, mondjuk, étel, de csak egészségtelen lehet – mondom. Pike és én abc játékot játszunk. Az egyikünk választja a témát, és amilyen betűvel végződik egy szó, azzal kell kezdődnie a következőnek, amit a másik mond. Ha nem jut eszedbe megfelelő szó, akkor veszítettél. Pike ötlete volt, hogy játsszunk. Mindig csak ültem és sírdogáltam, amikor lejött hozzám éjszakánként, és így foglaltuk le a gondolataimat. – Oké, gyorskaja – kezdi. – Nuggets. – Sertés McFarm. – McReggeli. – Az nem étel, Pike. Hanem menü – nevetek. – Igen, és miből áll a menü? Ételből – védekezik. – De akkor sem igazi étel, mert kiválaszthatod, hogy mit kérsz hozzá. – Igaz, de mindegy, mit választasz, akkor is gyorskaja. Pike halálos komolysággal érvel, amitől ismét nevetnem kell. Erős a kapcsolat kettőnk között. Megtestesít mindent, aminek egy bátynak lennie kell: védelmező, gondoskodó, idegesítő és minden más, amit egy testvérről feltételezek. – Aha. Akkor sem használhatod ebben a játékban – figyelmeztetem. – Rendben – mondja, és érzem a bosszankodást a hangján. – Akkor legyen mini pavlova. – Az annyira finom! – Tudom – kuncogja.

Tovább játszunk, és a végén én nyerek, amit persze az orra alá dörgölök, mert az utolsó két alkalommal elvert. Egy idő után Pike kénytelen visszamenni a szobájába, és megint egyedül maradok. A falnak támasztom a fejemet, lehunyom a szememet, és próbálok ellazulni, hogy legalább szendereghessek, ha aludni nem is tudok. Felriadok, amikor felkapcsolódik a lámpa. Kinyitom a szememet, de gyorsan be is csukom megint a fájdalomtól, mert három napot töltöttem a sötétben. Ki hitte volna, hogy a fény ilyen fájdalmas lehet? Pedig az. Mindig kell pár óra, mire alkalmazkodik hozzá a szemem. A pisi mellett érzem Carl bűzét is, és megdöbbenek, amikor elkezdi kioldani a bőrövet, amellyel megkötözött. Végig kilyukasztotta, hogy szorosan meg tudjon kötözni, és ne kelljen aggódnia, hogy esetleg kiszabadítom a kezemet. A két karom élettelen súlyként hanyatlik az oldalam mellé. A meleg lassan kezd visszatérni a kezeimbe, bizseregnek elzsibbadt végtagjaim. – Istenem, de büdös vagy, kölyök – morogja, én pedig letérdelek, hunyorogva kitapogatom a hipósüveget, amelyet a gardrób sarkában tart. Rutinszerűen feltisztítom a padlót, mihelyt kikötöz. Felmegyek az emeletre, egyenesen a zuhany alá, hogy megmosakodjam. Nem hittem, hogy holnapnál előbb kiereszt, ezért szentül megfogadom, hogy csöndes és láthatatlan maradok, nehogy Carl meggondolja magát, és megint visszalökjön abba a sötét lyukba. Miután megtisztálkodtam, visszatérek a szobámba, és látom, hogy Pike az ágyamon fekszik. Mindig itt van, hogy megvigasztaljon, miután kieresztettek a gardróbszekrényből. Odasétálok hozzá, a karjaiba bújok, és hagyom, hogy átöleljen. – Van valamim a számodra – suttogja. Felemelem a fejemet a melléről. – Mi az? – kérdezem. – Szülinapi ajándék. Visszahajtom a fejemet a mellkasára, és felsóhajtok. – Nem kellett volna. – Mindegy, már megvan, legyél hát udvarias, és csinálj úgy, mintha boldog lennél. Felülök, keresztbe teszem a lábamat, Pike pedig átszalad a szobájába, és egy műanyag bevásárlószatyorral tér vissza. Átnyújtja, aztán visszaül az ágyamra. A zacskóban egy baba van, fonalból készült, ragyogó vörös hajjal. Mosoly ömlik szét az arcomon. – A haja a tiédre emlékeztet – jegyzi meg. Biztos vagyok benne, hogy Pike egy boltból lopta, de nem érdekel. Ez lesz idén az egyetlen szülinapi ajándékom, és imádom őt, amiért megajándékozott vele,

hiszen nagyon kevés dolgot mondhatom a sajátomnak. – Szeretlek, Pike – mondom, ránézek, és látom, hogy szinte aggódó arccal figyel. – Nem gondolod, hogy hülye ajándék? – Nem. Tökéletes, és imádom. Kinyújtja a karját, hogy megöleljen, én pedig hozzá bújok, a baba kettőnk közé szorul. – Nem akartam, hogy szomorú legyél ma – mondja. – Mindennap szomorú vagyok, de rosszabb lenne, ha nem lennél itt te nekem. – Pike – halljuk Carl ordítását a földszintről. – Gyere ide! Görcsbe rándul a gyomrom, amikor meglátom, hogy Pike arca megmerevedik. Ugyanúgy gyűlöli a pasast, mint én. – Egy pillanat – feleli és felül. – Csináltál valamit? – kérdezem, és eltűnődöm, vajon miért hangzik Carl dühösnek. – Kell talán neki bármi indok? – csak ennyit kérdez, aztán kimegy a szobából. Hányingerem van, ahogy követem, és megállok a lépcső tetején, míg Pike elindul lefelé. Carl megragadja Pike nyakát, és magához rántja. – Alagsor, te kis szaros. Pike lehajtja a fejét, és amikor Carl kinyitja az ajtót, lemegy a lépcsőn. Gyűlölöm, hogy Pike állandóan odalenn van. Azt mondta, hogy Carl azért viszi le oda, hogy megverje, és utálom, hogy nem tehetek semmit, hogy megvédjem. Minden alkalommal, amikor lemegy az alagsorba, én csak ülök és várom, hogy visszajöjjön, és amikor ez megtörténik, soha nem néz rám. Mintha haragudna rám. Egyszer megkérdeztem, így van-e, de megesküdött, hogy soha nem lenne képes haragudni rám. Ez teljesen más kettőnk között, mert amikor engem kieresztenek a szekrényből, Pike mindig ott van, hogy megöleljen. De amikor Pike feljön az alagsorból, akkor nem akarja, hogy vele legyek. Kerül engem, és elrejtőzik a szobájában. Ami szörnyű, amikor semmit nem szeretnék jobban, mint megölelni, hogy jobban érezze magát, ahogy ő is csinálja velem, de nem engedi. Lefekszem az ágyamra, felteszem a fülhallgatót, magamhoz szorítom a babámat, miközben zenét hallgatok, és próbálom elnyomni a fájdalmat, ami a szívemet szorítja. Lehunyom a szememet, fáradtnak érzem magam, és már éppen álomba merülnék, amikor hirtelen kikapja valaki a babát a kezemből. Kinyitom a szememet, és látom, hogy Carl hajol fölém. Leveszem a fülhallgatót. – Húzd le a segged az alagsorba – csattan fel. Túlságosan meg vagyok rémülve, hogy kérdéseket tegyek fel, csak követem őt, miközben a rettegéstől végigfut a hideg a hátamon. Kinyitja az alagsor ajtaját, és

reszkető lábakkal lemegyek a lépcsőn. Soha nem voltam még itt lenn, és soha nem tapasztalt pánik önt el, amikor meglátom Pike-ot egy szál bokszerben, a ruhái halomban a földön. Halálra rémít Pike arckifejezése. Soha nem nézett még így rám, mintha ő is halálra lenne rémülve. De Pike soha nem fél. Megállok egypár méterre tőle, idegesen hátrafordítom a fejemet, és meglátok egy koszos matracot a cementpadlón. Visszafordulok Pike felé, elkerekedik a szemem, a szívem hevesen ver, könnyek öntik el a szememet, és meghallom Carl hangját. – Hány éves lettél ma? Szembefordulok vele; egy összehajtható fémszéken ül a sarokban. – Mm… t-tíz – felelem elhaló, remegő hangon. Nem reagál, csak lassan bólint. Eltelik egy kis idő, mire újra megszólal. – Félsz? Gyorsan Pike-ra pillantok, aki a földre szegezi a tekintetét, aztán vissza Carlra, és bólintok. A következő szavai örökre megváltoztatták az életemet. A tízedik születésnapom volt, és elég idős voltam már ahhoz, hogy ne higgyek a tündérmesékben. Tudtam, hogy a szőke herceg, a repülő paripa és a beszélő hernyó nem létezik, de ami ezután történt, az rádöbbentett, hogy szörnyetegek viszont valóban vannak. És én véletlenül együtt éltem eggyel. Egy Valódi Létező Szörnyeteggel. – Vedd le a ruhádat – parancsol rám halk, de kemény hangon. A szívem a torkomban ver, egész testemben reszketni kezdek. Jéggé dermedek. Képtelen vagyok reagálni, csak állok ott. Nesz sem hallatszik, aztán Carl keményebben megismétli: – Vedd le a ruhádat. Mindent! Pike felé kapom a tekintetemet, aki most egyenesen rám néz. Tudom, hogy halálra kellene rémülnöm attól, hogy könnyek patakzanak az arcán, és szomorúság sugárzik a szeméből. Nem is pislogok, érzem, ahogy az arcomon csorogni kezdenek a könnyek. Zavartan megrázom a fejemet, de Pike biccent, azt üzeni, hogy engedelmeskednem kell. Reszkető kezekkel, lassan megfogom a blúzom alját, és ahogy megfogom az anyagot, fájdalmas kiáltás tör fel elszorult torkomból. Visszahangzik a betonfalakon és padlón. Szorosan összezárom a szememet, lehúzom a blúzt a

fejemen keresztül, aztán a mellem elé tartom, bár még nem kezdenek nőni a cicijeim. – A nadrágot! – parancsol rám. Nem nézek rá. A szemem csukva marad, ahogy lehúzom a farmer cipzárját, letolom magamról a nadrágot, és kilépek belőle, de a blúzt közben még mindig magam elé szorítom. – Dobd le! Megrémít a hangjából áradó hidegség, kinyitom hát az ujjaimat, és hagyom, hogy a ruhadarab leessen a földre. – Jó kislány – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – Most pedig az alsóneműt. Istenem, ha létezel, kérlek, segíts rajtam! Kilépek a bugyimból, és próbálom eltakarni magam a karjaimmal, ahogy ott állok. És amikor végre kinyitom a szememet, Carl megszólal. – Láttál már faszt életedben? – kérdezi, ahogy lehúzza a cipzárját, és lerángatja magán a nadrágot. Az övé az első, amelyet látok, és a torkomat égetni kezdi a feltörő epe. – Érintettél már egyet? Egyre gyorsabban potyognak a könnyeim, és nem tudom visszafojtani a zokogást. – Kérlek, ne bánts. Bármit megteszek. – Bármit? A szavaira még hangosabban kezdek sírni. – Megmondom, mit akarok. Hagyni fogod, hogy Pike megbasszon. Én pedig nézem. Ha megteszed ezt a kedvemért, akkor egy ujjal sem érek hozzád. Hevesen rázom a fejemet, nem értem, mire gondol, és amikor Pike-ra nézek, egy pillanatig nem mozdul, aztán két lépést tesz felém, és elcsukló hangon suttogja: – Nem akarod, hogy hozzád érjen. Egyfolytában rázom a fejemet, és képtelen vagyok abbahagyni a sírást. – Nnem tudom, mit a-akar – dadogom. Megadóan felsóhajt. – Azt akarja, hogy szexeljünk. – Látja rajtam, hogy zavarban vagyok, ezért hozzáteszi: – Tudod, hogy mi az? – A-azt hiszem. Úgy értem… Én n-nem, khm… – Képtelen vagyok beszélni a belsőmet marcangoló rettegéstől. Hallottam már a szexről. Tudok a szexről. Csak nem értem, hogy pontosan mi is az. – A matracra! – bődül el Carl, és összerezzenek a hangjától.

Pike suttogva könyörögni kezd. – Kérlek, ne félj tőlem. – Megfogja a kezemet, és odavezet a mocskos matrachoz. – Feküdj a hátadra – mondja, és olyan halkan suttog, hogy csak én halljam a szavait. Leveszi az alsónadrágját, aztán rám fekszik, és kétségbeesett sikolyaim betöltik a helyiséget. A fülemhez szorítja a száját. – Minden rendben lesz – mondja halkan. – Ne is nézz rá! Nem kell rám sem nézned, de kérlek, ígérd meg, hogy nem nézel rá! Bólintok, hogy érezze a válaszomat. – Annyira sajnálom, Elizabeth – ezek az utolsó szavai, mielőtt elvesztem az utolsó reményt is, hogy az élet valahogy mégis jó lesz.

Tizennégy (MÚLT) AZ ÉLETEM ÁLLANDÓ pusztaság. Egyszerűen nincs értelme megpróbálni a jót látni többé semmiben. Már tizenkét éves vagyok. Egyetlen reménysugárba kapaszkodom, hogy két év múlva visszakapom az apámat. De ez a remény is hamuvá égett, amikor tegnap beugrott a szociális gondozóm. – Már csak két év – mondom neki. – Mi történik két év múlva? – kérdez vissza értetlen arccal. – Visszakapom az apámat – felelem. – Hazamehetek. Bosszúsnak tűnik, ahogy megrázza a fejét, majd felsóhajt. – Ez nem így működik. – Ezt hogy érti? – Az állam végérvényesen átvette a nevelésed jogát. Ha szabadul, akkor sem mehetsz haza. Semmiféle kapcsolatot nem tarthat veled. Ez az új otthonod – itt, Carllal és Bobbival – teszi hozzá, és az arcom lángba borul a színtiszta haragtól. Sarkon fordulok, és otthagyom. Képtelen lennék elrejteni előle a reménytelenség és vereség érzését, de nem akarom, hogy szomorúnak lásson. Szar alak, az egész világ szar, az életem is szar. Korábban imádkoztam istenhez, hogy segítsen rajtam, de egyszer sem tette, vagyis ő is egy kalap szar, amiért itt hagyott, ebben a rémálomban. Engem – a sötétségben élni, bőrövekkel megkötözve, amitől sebhelyek jelentek meg a csuklóm vékony bőrén. Engem – megalázva és lealacsonyítva –, amint szexelek a bátyámmal, miközben Carl kiveri a farkát, mintha a személyes pornó show-ja volnánk. Ez maga a pokol. Eleinte még sírtam, amikor szexre kényszerített a bátyámmal, a horror miatt, ami a tízedik születésnapomon kezdődött. Mikor először vége lett, bezárkóztam a szobámba, a párnámba fúrtam a fejemet, és kiáltoztam, zokogtam. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot; beleégett az emlékezetembe. Az volt az a nap, amikor végérvényesen úgy éreztem, hogy elrabolták az ártatlanságomat. Felveszem a ruháimat, Carl nevet rajtam, és felszaladok a lépcsőn, be a szobámba, magamra zárom az ajtót. Undorítónak érzem magam, és ahogy az ágyra zuhanok, megfogom a vörös hajú babát, amelyet korábban Pike adott nekem, és ahogy csak az erőmből telik, nekivágom a falnak, és közben ráz a zokogás. Képtelen vagyok elfojtani a könnyeket és a fájdalmat, ami megtölti a bensőmet. Nem vagyok más, csak könnyek és takony és nyál – ocsmány –, és a sós könnyektől hamarosan égni kezd az arcom. A testem erőtlen a megkötözve töltött három nap és az összeomlás után. Végül megszabadulok a szenvedéseimtől, ahogy feldagadt szemekkel

álomba merülök. Amikor felébredek, Pike mellettem ül az ágyon, a hátát a támlának támasztja. Felnézek rá. Szomorú és vörös a szeme, és rettentően megrémülök. Képtelen vagyok ránézni. Nem akarom, hogy lásson, ezért lehunyom a szememet, és elfordulok tőle. Lágy és feszült a hangja, amikor megszólal. – Annyira sajnálom. Sírok. Csupán egy szempillantás, és elborít a mindent elsöprő fájdalom – a magáévá tesz. A testemet rázza a zokogás, de nem ér hozzám, ahogy szokott, amikor sírok. Múlik az idő, a zokogás lassan csöndes nyöszörgéssé változik. – Kérlek, nézz rám – szólal meg ismét. – Mondd, hogy nem gyűlölsz. Megrázom a fejemet, nem fordulok feléje, de érzem, hogy lejjebb csúszik, és mögém fekszik. A homlokát a hátamhoz szorítja, hallom, ahogy szipog, és csöndesen belekezd a vallomásba. – Nem vagy egyedül. Nem mondtam el neked az igazat. Carl nemcsak megver, amikor lenn vagyok vele az alagsorban. – Nyöszörgés szakad fel belőle, és fájdalmasan összeszorul a torkom, mikor meghallom ezt a hangot. – Arra kényszerít, hogy beteges dolgokat tegyek vele. – Elakad a hangja; sírni kezd, és azt nem bírom elviselni. Megfordulok, és látom, hogy csukva van a szeme, de a keze megtalálja az arcomat. – Kérlek, ne gyűlölj engem – mondja, miután kinyitotta a szemét. – Ne engedd, hogy tönkretegye azt, ami kettőnk között van. Ne add meg neki a hatalmat, hogy elszakítson minket egymástól. – Szaggatottan veszi a levegőt. – Mindig azt mondogatod, hogy egyedül csak én vagyok neked, de ez fordítva is igaz. Semmim sincs rajtad kívül. Te vagy az egyetlen családom, Elizabeth. Kérlek, ne hagyd, hogy elvegyen tőlem. Átkarolom a derekát, a nyakába szorítom az arcomat, és együtt sírunk. Félek egyedül lenni ebben a világban, amelyről már tudom, hogy hideg és sötét hely. Szükségem van Pike-ra, és az bír végül szóra, hogy tudom, neki is szüksége van rám. Soha nem hittem volna, hogy valaha ilyesmit mondok majd, de hirtelen nyitott könyv vagyok, amikor belesírok nedves nyakába. – Nem gyűlöllek; szeretlek. De fájdalmat okoztál. Nagyon fájt. – Sajnálom. – És most szomorú vagyok és rémült, és szégyenkezem, és egyedül érzem magam. – Én is – ismeri be. – Félek, hogy el foglak veszíteni. – Soha nem hagylak el. Esküszöm. Pike soha nem hagyott el. Bár nem ugyanabba az iskolába jártunk, az életem

része maradt, fenyegetés a többiek számára. Még mindig csúfolnak, de már nem olyan sokat. Hamarosan vége lesz a nyárnak, hatodikos leszek, Pike pedig középiskolába megy. Azt kívánom, bárcsak vele mehetnék. Csak akkor érzem valamivel könnyebbnek a folyamatos szenvedést, amikor vele vagyok. Valahogy eléri, hogy képes legyek levegőt venni a titkos világban, amelyben ketten élünk. Ha valaki megtudná, hogy szexuális életet élünk Pike-kal, nyilván megdöbbenne, de a számunkra ez az életünk része. Eleinte megrémített, sírásra késztetett, de megtanultam kikapcsolni az érzéseket abban az alagsorban. Addig szexelünk, míg Carl ki nem elégül, aztán felmenekülünk a szobánkba. Bobbi tudja, mi folyik itt, de a közömbösséget választja, gyártja tovább az ócska kis vacakjait, és gyűjtögeti az ostoba kacsákat. Alig várom az iskolakezdést, mert akkor legalább nem kell folyamatosan abban az istenverte gardróbban élnem. Most, hogy megint iskolába járok majd, tudom, hogy csak hétvégenként kell visszatérnem a sötétségbe. Szinte bármit hajlandó vagyok elviselni, hogy Pike-kal maradhassak, ezért nem árulom el senkinek, mi folyik abban a házban, mert félek, hogy akkor elvinnének – el Piketól. Ha elveszítem őt, akkor nem lesz senkim, és nincs rá garancia, hogy nem egy olyan helyre visznek-e, ahol szintén bántalmaznának, csak ott éppen teljesen egyedül lennék. Maradok hát, és a hallgatásom apránként felemészt minden jót, ami még maradt bennem. EGÉSZ NAP ÁGYBAN VOLTAM, mert nagyon fájt a hasam. Hánykolódtam és forgolódtam, próbáltam zenehallgatással elterelni a figyelmemet a fájdalomról, de pocsékul érzem magam. Összerándulok, és felülök hirtelen, amikor valami meleget érzek a két combom között. Berohanok a fürdőszobába, és megrándul az arcom, amikor meglátom, hogy véres a bugyim. Leülök a vécére, pisilek, megtisztogatom magam, aztán felveszek egy tiszta bugyit, és belegyűrök egy marék vécépapírt. Zavarban vagyok, mert tudom, hogy pénzre lesz szükségem, hogy elmenjek a drogériába, és csak egyetlen ember van, akitől kérhetek, bár nagyon nem szeretném. Megfogom a Pike szobájába vezető ajtó kilincsét, lehunyom a szememet, nagyot nyelek, lenyomom a kilincset, és várom a kattanást. Bekukucskálok, látom, hogy az ágyon fekszik, és egy sportújságot olvas. – Hm… Pike? – szólítom meg halkan és félénken. Felnéz rám, lehajtja az újságot a mellére. – Mi van? – Én… khm, szükségem lenne pár dollárra – dadogom lehajtott fejjel. – Pár napja adtam neked pénzt – veti a szememre. – Tudom, de én… – gyorsan felpillantok rá, aztán elkapom a tekintetemet, és az arcom lángba borul. – Azt hiszem… azt hiszem, hogy menstruálok. – Ó – feleli, szemlátomást készületlenül érte a vallomás. – Hm, ja. Úgy értem, hát persze – habogja, felpattan az ágyról, és a fiókos szekrényhez megy.

Istenem, ez olyan kínos! – Mennyi kell? – Nem… Nem tudom. Látom, hogy két láb közeleg, és tétován felnézek rá. Felém nyújt egy tízdollárost. – Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezi. Megrázom a fejemet, aztán gyorsan visszaugrom a fürdőszobába. Miután visszatérek a drogériából, bedugom a zacskó maxi betétet a fiókomba, aztán leteszem a visszajárót Pike mosdókagylójára. Tényleg nem hiszem, hogy képes lennék most a szemébe nézni. A hasam még mindig fáj, ezért úgy döntök, hogy visszamászom az ágyba. Lehunyom a szememet, az oldalamra fordulok, és hallom, hogy Pike bement a fürdőszobába. – Jól vagy? – kérdezi. – Mhm. – Ezért fáj a hasad? Azt kívánom, bárcsak befejezné a kérdezősködést. Fogalma sincs, mennyire szeretnék eltűnni, de azért válaszolok neki. – Nem tudom – mert tényleg fogalmam sincsen. Bobbi ötödikes koromban nem volt hajlandó aláírni a szexuális felvilágosításhoz szükséges engedélyt, és nincs senki, akivel beszélhetnék, vagyis nem tudok többet nála. Benyomódik a matrac, és amikor hátranézek a vállam fölött, látom, hogy lefeküdt mellém, és ugyanazt az újságot olvassa, mint az előbb. Visszafordulok, és elmosolyodom a tudattól, hogy történhet bármi, Pike mellettem van. Egy idő után megjelenik Pike néhány cimborája. Bepattan melléjük az autóba, és egy időre eltűnik, egyedül hagy a házban. Lemegyek a földszintre, körülnézek a konyhában. Csinálok magamnak egy szendvicset, leülök, hogy megegyem, és hallom, hogy nyikorogva kinyílik, aztán bevágódik a bejárati ajtó. Előrehajolok a széken, látom, hogy Carl az. Undorítóan néz ki az olajfoltos ingben, amelyik éppen csak eltakarja a dagadt, lelógó hasát. Hátradőlök, és folytatom az evést, Carl bemasírozik a konyhába, és előkap egy sört a hűtőből. – Hol van a bátyád? – kérdezi, mielőtt belekortyol. – Nem tudom. Elment a barátaival. Nem akarok egy helyiségben maradni vele, ezért betömöm a szendvics maradékát a számba, és felszaladok az emeletre. Hallom, hogy Pike éppen hazaér, és mihelyt feljön, bemegyek a szobájába, és figyelem, ahogy előkotor egy marék bankjegyet, majd bedugja a fiókba. – Honnan szedted azt a pénzt? – Ss, nem akarom, hogy bárki megtudja, oké?

Lehalkítom a hangomat. – Honnan szedted? – kérdezem megint. – Dolgozom már egypár hónapja, próbálok összegyűjteni egy kis pénzt, hogy ne kerüljek az utcára, amikor tizennyolc éves leszek. – Dolgozol? Harminc percig voltál csak távol! Megáll előttem. – Ha elmondom, nem árulhatod el senkinek – suttogja. – Pike, én rajtad kívül nem beszélek senkivel. – Kábítószert szállítok egy fickó megbízásából, akit ismerek. Elkerekedik a szemem. – Hogy érted azt, hogy szállítasz? – Árulok – vallja be. – Meg vagy őrülve? Mi lesz, ha elkapnak? – Nem fognak elkapni. Nyugi! – Mit műveltek ti ketten odafönn? – bömböli Carl a földszintről. – Semmit – kiált vissza Pike. – Jó, akkor húzzátok le a kibaszott seggeteket az alagsorba! – Ba-a-asszus – sóhajt Pike, és megfogja a kezemet. Egy pillanatra érzem, ahogy elszorul a szívem, de nincs ebben semmi új. Hetente legalább egyszer lenn vagyunk abban az alagsorban, ha nem többször. Pike sokat segített nekem, hogy eltompuljak, mély levegőt veszek hát, benntartom egy pillanatig, aztán lassan kifújom a levegőt. – Jól vagy? – kérdezi, és megszorítja a kezemet, amikor bólintok, aztán lemegyünk a lépcsőn. Soha nem tudhatom előre, hogy Carl mire kényszerít minket, ezért felfordul a gyomrom, amikor eszembe jut, hogy menstruálok. Megrántom Pike kezét, felém fordul, de mielőtt bármit súghatnék neki, Carl megszólal. – Le a ruhákkal, és baszd meg őt az ágyon! – ugatja Pike-nak. Pike elengedi a kezemet, és vetkőzni kezd, de én csak ácsorgok, mert nem akarom ezt csinálni, amikor vérzek. – Azt mondtam, hogy le a ruhával! – É-én… Pike rám néz, és gyorsan rázni kezdem a fejemet, nem akarom, hogy megtörténjen, de Pike a szemével sürget. – Mi a fasz folyik itt? – üvölti Carl, és megáll előttem. Halálosan meg vagyok rémülve, amikor kinyitom a számat, és dadogni kezdek. – K-kérlek, én… menstruálok.

Kéjes vigyor ömlik el az arcán, a látványtól is rosszul vagyok. Hátrál pár lépést. – Vérzel? – kérdezi. Bólintok. – Akkor jó – közli, és leül a székre. – Vetkőzz le, és feküdj az ágyra! – Micsoda? – lehelem. – Ne aggódj, Pike seggbe fog kúrni. – Micsoda?! – Döbbent Pike hangja, és kezdek pánikba esni. Reszketni kezd a kezem. – Nem. S-sajnálom. Minden rendben, szexelhetünk. – Nekem jobban tetszik a saját ötletem, úgyhogy vedd le a kibaszott ruháidat, aztán ereszkedj négykézlábra. – Mi a fasz? Ezt képtelen vagyok megtenni – mondja Pike, amikor elkezdek vetkőzni. Olyan, mintha por folyna az ereimben vér helyett, mert nem érzek mást, csak jeges hideget. Nagyot nyelek, és dermesztő félelem önt el, amikor Carl felpattan a székről, és megragadja Pike nyakát. – Kibaszottul dühít, hogy ti, szarosok megpróbáltok dacolni velem – sziszegi. Pike hangosan felnyög, amikor Carl ököllel állon vágja, kis híján a földre teríti. – Csináljátok, amit baszottul mondok, különben egy hétre bezárom a szekrénybe, miután szarrá vertelek mindkettőtöket! A lábaim annyira reszketnek, hogy alig tartanak meg, ahogy négykézlábra ereszkedem. Hirtelen kimegy a fejemből, hogyan kell eltompítani az érzékeimet, sírva fakadok, a zokogás rázza a testemet, rettegek attól, ami történni fog. Lehajtom a fejemet, amikor megérzem Pike-ot magam mögött. De semmi nem történik. Nem hallok mást, csak a lihegését. Egy ideig még ebben a pozícióban maradok, de aztán hátra fordítom a fejemet, és látom, hogy Pike szinte fájdalmas arckifejezéssel simogatja a péniszét. Aztán elereszti, nagyot fújtat, és megszólal: – Képtelen vagyok rá. Fel sem áll a farkam. Megkönnyebbülten felülök a sarkamra, de az érzés nem tart sokáig, és színtiszta rettegés önt el, amikor meghallom, hogy Carl dühösen felmordul. Olyan erővel áll fel, hogy a szék a padlóra dől, a fém hangosan a betonhoz csapódik, és az élet hirtelen megáll. Minden lassított felvételként történik. Carl egyenesen felém indul, és közben lerántja magáról az övet. A szívem jéghideg lesz, olyan erősen ver, hogy belereszket az egész testem. Olyan hangosan dobog, hogy tisztán hallom. Gyilkos düh árad Carl szeméből, és Pike sikolyai szinte belém hatolnak, ahogy Carlnak ugrik, ököllel belevág az arcába.

Nem kapok levegőt, de valahogy mégis sikongatni kezdek, amikor Carl megfordul, egyetlen ütéssel a földre teríti Pike-ot, aztán brutális erővel oldalba rúgja. Pike fetreng a fájdalomtól. – Hozzá ne merj érni! – lihegi újra meg újra, míg végül már nem hallom a hangját, a szeme pedig fátyolosan mered. Carl visszafordul felém, kicipzározza a nadrágját, mire elönt az adrenalin. Egy szempillantás alatt talpon vagyok, a lépcső felé ugrok. Pár lépés után azonban térdre hullok, mikor éles fájdalom hasít a hátamba. CSATT! Átható jajszó szakad ki belőlem, és még időben nézek hátra a vállam fölött, hogy lássam, ahogy a bőröve lecsap a hátamra. CSATT! A színtiszta agóniától ívbe hajlik a hátam, felsikoltok, és könnyek szöknek a szemembe. A bőr újra meg újra a húsomba mar, aztán Carl négykézlábra lök, az arcomat a betonpadlóra szorítja, és hátulról megerőszakol.

Tizenöt (MÚLT) CARL TÁMADÁSA UTÁN Pike egy ideig nem jön be a szobámba. Legszívesebben meghalnék, hogy megszabaduljak a kínszenvedéstől. Azt sem tudom, hogy fogjam fel, mi történt odalenn. Minden olyan gyorsan történt, és soha életemben nem éreztem még ilyen rettenetes fájdalmat. A hátamban égő fájdalom mintha eltűnt volna, amikor a testem egy olyan részén erőszakolt meg, amire soha nem gondoltam volna. Most a hasamon fekszem, az arcomat a párnába fúrom, hogy ne hallatsszon a zokogásom. A blúzomat nem vettem fel, annyira fáj a hátam. Túlságosan félek megnézni, mit tett velem. – Ó, istenem! – hallom a síráson átszűrődni, és amikor felemelem a fejemet, látom, hogy Pike lenéz rám. El van borzadva, de nem kérdezem meg, hogy miért, annyira szégyellem magam. Fájdalmas nyögéssel mellém térdel az ágyra, a karomra teszi a kezét, és reszkető hüvelykujjával simogatni kezdi. Az arca egyik fele dagadt, és csúnya zúzódás ékteleníti. – Mondd, mit tehetnék. – Aggodalom érződik a hangján, a szeméből sugárzik a szánalom. Meg sem tudok szólalni, a könnyeim teljesen átáztatták a párnát. Megfogja a kezemet, összekulcsolja az ujjainkat, megszorít, és az érintésétől csak még jobban sírni kezdek. – Olyan kibaszottul sajnálom – mondja könnybe lábadt szemmel. Erősen szorítom a kezét, és jó ideig el sem engedem. Egy idő után Pike megpuszilja a kezemet, és feláll. – Mindjárt visszajövök – mondja, és bemegy a fürdőszobába. Egy nedves törülközővel tér vissza. – Nem akarok fájdalmat okozni neked, de alvadt vér borítja a hátadat. Csak feküdj mozdulatlanul, oké? Bólintok, mire gyengéden ráteríti a meleg, nedves törülközőt a hátamra. Összerándulnak az izmaim, nyöszörögni kezdek, annyira szúr. Rányomja a kezét a törülközőre, mire felkiáltok. – Aú! – Sajnálom. – H-hogy néz ki? – kérdem, bár félek megtudni. – Van egypár csúnya vágás a hátadon, és egy csomó hurka.

– Fáj. Felsóhajt, és fogja a kezemet, miközben óvatosan letisztogatja a vért a hátamról. – Ígérem, hogy egy nap az a faszfej meg fog fizetni ezért – mondja összeszorított fogakkal, én pedig csak bólintok, és azon kezdek gondolkodni, milyen érzés lenne megölni Carlt. Mennyire beteg vagyok? Egy tizenkét éves kislány, aki arról fantáziál, hogyan ölne meg valakit? Mi történik velem? ELTELT EGYPÁR HÉT, és elkezdődött a tanítás. Carl azóta nem ért hozzám, de három nappal később, amikor ismét lenn voltunk az alagsorban, arra kényszerített, hogy leszopjam Pike-ot. Aztán kikötözött a gardróbban, és ott hagyott két napra. Pike és én most a járdaszegélyen ülünk a ház előtt. Bobbi odabenn tévét néz, Carl pedig még munkában van. Lassan véget ér a nyár, a levegőben már érződik az ősz illata. Ismerik azt az illatot, ugye, a halál illatát. Nem tudom miért, de imádom. A levelek halottan hullnak a hideg, nedves betonra, hogy aztán lassan jég és hó borítsa be őket, amikor beköszönt a tél. Hallgatom, ahogy Pike egy felsőbb éves lányról mesél, aki állandóan a nyomában van. Nem lep meg. Mindig is úgy gondoltam, hogy Pike helyes fiú, és most, hogy már tizenhat éves, még helyesebb lett, nem mintha belé lennék zúgva, vagy valami; egyszerűen ez az igazság. De senki nem tudja, milyen szánalmasak vagyunk mi ketten. Néha felébred bennem a kíváncsiság, vajon hogy reagálnának az emberek, ha tudnák. Úgy értem, el tudják képzelni, hogy egy lány megkéri Pike-ot, hogy meséljen magáról, mire azt válaszolná: Majdnem tizenhat vagyok, és, ó, igen, szexelek a tizenhárom éves húgommal. Ja, az emberek erre nyilván azt hinnék, hogy beteg. – Az nem a szociális gondozód autója? – kérdezi Pike, és amikor végignézek az utcán, valóban meglátom Lucia kocsiját. – Mit keres itt? – Ki nem állhatom a szociális gondozómat. Csak évente párszor néz be, azért kicsit aggódom, mert legutóbb egy hónapja járt itt. Megáll a járdaszegély mellett, ahogy Pike és én talpra kecmergünk. – Mit csináltok idekinn? – kérdezi. – Ó, tudja, csak élvezzük a pompás kilátást ezen a csodálatos környéken, amiről úgy vélte, hogy remek hely lesz egy nagyszerű gyerekkorhoz – feleli Pike gúnyosan. Lucia dühösen Pike-ra mered. – Nem bánod, ha kettesben maradok Elizabethtel?

– A szobámban leszek – fordul felém Pike, aztán bemegy a házba, és magamra hagy Luciával a gyepen. – Miért nem ülünk le? – kérdezi, és a veranda lépcsőjéhez sétálunk. – Mit keres itt? – Van néhány dolog, amit el kell mondanom neked. – Elvisz innen? – kérdem idegesen, mert nem tudok Pike nélkül élni. Már a tudattól is könnyek öntik el a szememet. – Nem. Az apádról van szó – feleli. Feléled bennem a remény, amelybe oly sokáig kapaszkodtam. – Hamarabb szabadul? Találkozhatok vele? Megrázza a fejét, és amikor látom, hogy eltorzul az arca, el is rabolja tőlem ezt az utolsó reménysugarat. – Sajnálom. Az édesapád meghalt. És ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy a remények és az álmok ugyanolyan kibaszottak, mint a tündérmesék. Lehajtom a fejemet, és figyelem, ahogy a könnyeim ólomgolyókként hullnak a mocskos betonra. Szétloccsannak, és felissza őket a lyukacsos föld, amely a poklot jelenti a számukra. De nem maradnak sokáig egyedül, mert a szívem elviselhetetlenül nehéz, mintha bármelyik pillanatban kész lenne kiszakadni a testemből. Sikítani szeretnék. Rugdalózni, és megütni valamit. Toporzékolni, mint egy kisgyerek, és olyan világraszóló hisztit csapni, amilyenre csak egy korombeli lány képes, azt üvölteni a világnak és mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, hogy gyűlölöm őket. Olyan hangosan szeretnék sikítani, hogy folyni kezdjen a vérem. Ezt mind szeretném, de nem teszem. Háború dúl a belsőmben, de jól titkolom. Mi értelme lenne felfedni? Ettől még nem változna semmi. Senki nem jön, hogy megmentsen. Így hát csak ülök a lépcsőn, és csendesen sírdogálok. Milliónyi kérdés ötlik fel bennem. – Hogyan? – kérdezem végül. – Úgy tűnik, hogy néhány rab összeverekedett, és az apádat megszúrták. Lezárták a szárnyat, és mire az őrök képesek voltak kihozni, már késő volt. – Miért? Úgy értem, é-én… – Alig tudok beszélni, képtelen vagyok visszafojtani a zokogást, ami már rázza az egész testemet. – Biztos benne, hogy ő volt az? Úgy értem, mi van, ha tévednek? – Tévedésről szó sincs, Elizabeth – mondja gyengéden. – Annyira sajnálom. – De nekem nincs más családom. Úgy értem, m-mi lesz m-most? – Semmi sem változik. Dühösen rámeredek. – Minden megváltozik. – Lehajtom a fejemet, és újra

sírni kezdek, a tenyerembe rejtem az arcomat. Az ösztönöm azt súgja, hogy meneküljek, de nincs hová mennem, és az halálosan feldühít. Nem akarok itt maradni. Nem akarom ezt az életet. Nem akarok mást, csak az apukámat. Felpattanok. – Kibaszottul gyűlöllek! – köpöm a semmirekellő gondozómnak. – Mindent utálok benned! Le se szarsz engem vagy az apámat. Csak egy hülye kurva vagy! – Bemegyek a házba, teljes erőből bevágom magam mögött az ajtót, és felszaladok az emeletre. De nem a saját szobámba megyek; hanem egyenesen Pike-éba. Hangos vagyok, úgy ordítok, mint egy kisbaba. Azonnal felpattan az ágyról, és egy szempillantás alatt ott áll előttem. – Mi a baj? Mi történt? A mellére vetem magam, szorosan magához ölel, miközben úgy zokogok, mint még soha életemben. Olyan erősen szorítom az ingét, hogy mindjárt eltörnek az ujjaim, de élvezem a fájdalmat. Szükségem van a fájdalomra. Szükségem van valamire – akármire –, hogy elterelje a figyelmemet a legelviselhetetlenebb kínról. Ez nem lehet igaz. Nem lehet halott. Egyszerűen nem lehet. – Elizabeth – szólal meg Pike, és úgy érzem, mindjárt felöklendezem az ürességet, ami eltelít, mert, ha apám meghalt, én is halott vagyok. Észre sem veszem, hogy átmegyünk a szobán, amíg ki nem nyitom a szememet, és azt látom, hogy az ágyon fekszünk. – Mit mondott? – kérdezi. – Gyűlölöm őt, Pike. Mindenkit gyűlölök – szakad ki belőlem a fájdalom ködén át. – Áruld el! Fáj minden egyes szó. – A-az apukám. Azt mondta, hogy meghalt az apám, Pike. Hogy valaki leszúrta, és meghalt. – Mélyen a lelkembe vágnak a kimondott szavak, és hirtelen Pike ezerszer erősebben szorít magához. – A francba – mormogja a bajsza alatt. – Nem igaz. Nem lehet! – kiáltom. Zsibbadtnak éreztem magam, amikor Lucia elmondta a hírt, de most, hogy itt vagyok Pike-kal – az őrzőmmel –, hatalmába kerítenek az érzelmek. Megfulladok, nem kapok levegőt. Képtelen vagyok bármit tenni, csak sikítozom és sírok, mint egy tehetetlen kisbaba, és egy másodpercre sem engedem el Pike ingét. Mintha az inge lenne a mentőkötél, és ha elengedem, akkor belehullok a semmibe. És most itt fekszem, és millió darabra hullok. Soha többé nem leszek egész.

Soha nem bocsátom meg ezt a világnak. Az apámat akarom. Most. A borostáját akarom, ahogy dörzsöli az arcomat, amikor megpuszil, a selymes hangját akarom, hogy ismét énekeljen nekem, az érintését akarom, az ölelését, a szeretetét, a gyógyító erejét, a mosolyát, a meséket, a csiklandozást, a nevetést, a szemét, a kezeit, az illatát – mindent. Azt akarom, hogy megmentsen. A hercegemet akarom. Pike a mellkasához szorít, újra meg újra megpuszilja a fejem búbját. A hangok lassan elhalkulnak, ahogy elfáradok, és lecsendesedem. Olyan nehéznek érzem a testemet, lüktet a fejem, még az is fáj, ha kinyitom a szememet. Pike megmegsimogatja a hátamat, hogy vigasztaljon, de semmi sem képes enyhíteni a fájdalmat. – Gondolsz néha a halálra? – suttogom a csöndbe. – Néha – feleli halkan. – Félsz tőle? – Nem. És te? – Többé már nem – mondom. – Gondolod, hogy az apukám félt? – Nem – vágja rá habozás nélkül. – Honnan tudod? – Mert ha halott, akkor mindig veled lehet. Kétlem, hogy félt volna, amikor tudta, hogy újra láthat téged. A szavaira csöndesen elerednek a könnyeim, eláztatják az ingét. – Ez nem igazságos, Pike. – Nem, tényleg nem az. Csupa jót érdemelnél az élettől, és esküszöm, mindent meg fogok tenni, hogy meg is kapd. Egy nap majd, amikor kikerülünk ebből a szarságból, megtalálom a módját, hogy boldoggá tegyelek. – Nem hiszek a boldogságban – zokogom. – Már nem hiszek semmiben. Kisimítja a hajat az arcomból, és lejjebb csúszik, hogy a szemembe nézhessen. – Higgyél bennem. Sötét szeme szigorúan csillog, és ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy ő a túlélésem egyetlen esélye. Pike mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy megvédjen; mindig gondoskodott rólam. Az első perctől kezdve a bátyám volt. Azonnal, mihelyt megérkeztem ide. És most nincs más választásom, mint elhinni mindent, amit mond, mert az életemben ő az egyetlen állandóság. Lehajol, megpuszilja a homlokomat, és nem is gondolkodom, csak közelebb

bújok, és megcsókolom a nyakát. Nem veszi le az ajkait a homlokomról, nem is mozdul, de a tenyerét az arcomra szorítja, hogy magához húzzon. Mielőtt észbe kaphatnék, az ajkaimra szorítja a száját. Megragadom a csuklóját, és hirtelen, úgy, hogy észre se vettük, együtt mozognak az ajkaink. Soha nem csókoltam még meg Pike-ot – soha még csak eszembe sem jutott –, de most valahogy helyesnek tűnik. Ő az első fiú, akit megcsókoltam. Már két éve élünk szexuális életet, ezért azt hihetnék, hogy a csókolózás semmiségnek tűnik, de nem így van. Pike váratlanul elterelte a figyelmemet minden rosszról, mert csak rá koncentrálok. Úgy érzem, hogy végre tudok lélegezni. Rám hengeredik, lehúzza magáról az inget, és én is leveszem a blúzomat. Mikor végre meztelenek vagyunk, ránk húzza a takarót, melegbe burkolózunk. Minden másmilyennek érződik, mint a több száz alkalommal, amikor ezt csináltuk. Ha Carl figyel minket, akkor minden olyan hideg és mocskos. – Ne gondolj rá – ránt ki Pike a gondolataimból. – Mire? – Ne gondolj Carlra. Semmi köze ehhez. Nem azon a matracon fekszünk ott lenn; itt vagyunk az ágyamban. Biztonságban vagy. – Csak mi ketten? – kérdezem. – Csak mi ketten – feleli, ahogy belém hatol, és most először rátalálok a csodára, amiben többé nem hittem. Kiderült, hogy végig Pike-nál volt, mert ebben a pillanatban nem érzek több fájdalmat és szenvedést. Csak mi ketten vagyunk, és biztonságban vagyok.

Tizenhat (MÚLT) VACOGNAK A FOGAIM, ahogy hazafelé tartok az iskolából. Bajba kerültem, mert hajba kaptam egy lánnyal, aki kicsúfolt, ezért büntetésből a következő két hétben nem maradhatok benn a délutáni foglalkozásokon. Pike egyre többet és többet dolgozik, ezért az utóbbi időben ritkán mentünk együtt haza, és nem hagyja, hogy vele lógjak. Azt mondja, nem akarja, hogy a barátai közé keveredjek, de arra vigyáz, hogy mindig Carl előtt érjen haza, és ne kelljen vele egyedül maradnom. Az élet nem sokat változott. Tizennégy éves vagyok – egy kicsit magasabb, bögyösebb, és a hajam hullámosabb lett, mint korábban volt, a csuklómon pedig még több a heg. Úgy néz ki, mintha megpróbáltam volna felvágni, de ezt teszi, ha az embert hat éven keresztül megkötözik egy apró gardróbszekrénybe zárva. De elég ügyesen rejtegetem a sebhelyeket, a ruháim ujja eltakarja a csuklóimat, és szokásommá vált még lejjebb is húzni. Eléggé zsibbadtan élek át mindent, amióta két éve tudomást szereztem az apám haláláról. Általában úgy érzem magam, mint egy élő, lélegző gép. Meglehetősen könnyedén képes vagyok ki- és bekapcsolni magam. Az idő nagy részében ki vagyok kapcsolva. Csak Pike-nak engedem meg, hogy átsegítsen a helyzeten. Ő az egyetlen megváltásom, az egyetlen, aki tudja, ki vagyok valójában. Azóta a délután óta, amikor megtudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni az apámat, Pike és én rendszeresen szeretkezünk, zárt ajtók mögött, a szobájában. Rádöbbentem, hogy önzően viselkedem vele, arra használom őt, hogy elhessegessen minden rosszat. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni, de amikor együtt vagyunk az ágyában, úgy érzem, mintha megtisztulnék. Őszintén bevallottam neki, mihelyt rájöttem, mit teszek. Hatalmába kerített a bűntudat, és azt hittem, dühös lesz, amikor elmagyaráztam neki, mit érzek, de nem így lett. Azt mondta, vegyek csak el nyugodtan mindent, amire szükségem van. De még mindig bánt a bűntudat. Emészt a szégyen, amiért önző módon kihasználom őt, és magamba fordulok, gyakran sírok is, amikor vége van. Pike minden tőle telhetőt megtesz, hogy vigasztaljon, a karjaiban tart, nyugtatgat, hogy rendben van – minden rendben van. Kész roncs vagyok, de ez nem is csoda azok után, amilyen brutális bemutatót kaptam abból, milyen őrült, elbaszott az élet. Tizennégy éves vagyok – túl fiatal ahhoz, hogy ilyen keserű és dühös legyek. Amikor megláttam egy gyereket a szüleivel, egy ideig azt kívántam, bárcsak meghalnának a szülei. Azt akartam, hogy minden gyerek ugyanazt a kínt érezze, amit én, mert ezt tartottam volna korrektnek.

Az élet könyörtelen, és a ribanca vagyok. És Carl ribanca is. Újabban megdug, és azt akarja, hogy Pike nézze. Pike megígértette velem, hogy soha nem nézek olyankor Carlra, ezért mindig egymás szemébe nézünk, akárki is kefél éppen. Úgy egy éve éltem át az első orgazmust. Carl a sarokban maszturbált, miközben Pike és én szexeltünk. Soha korábban nem volt rá példa, ezért aztán halálra rémültem, mikor hirtelen élvezetbe fordult az, ami korábban mindig olyan beteges tett volt. Képtelen voltam utána Pike szemébe nézni; túlságosan szégyelltem magam. Mikor pár órával később végre kinyitottam a fürdőszobába vezető ajtót, Pike átjött, és megbeszéltük a dolgot. Megalázó volt hallgatni, hogy a bátyám elmagyarázta, mi történt. Elmondta, hogy ez a szex természetes része, de nekem egyáltalán nem tetszett a dolog. Mocskosnak és megalázottnak éreztem magam tőle. Most pedig, miután tudom, hogy megtörténhet, minden erőmmel harcolok azért, hogy megelőzzem. Ezt Pike is tudja, ezért igyekszik minél gyorsabban kielégülni, amikor együtt vagyunk az ágyában, nehogy véletlenül ismét megtapasztaljam. Ami nagyon furcsa, mert szeretek Pike-kal szeretkezni, amikor magunk vagyunk, de ugyanakkor riasztó is, mert nem akarom élvezni – nem szabadna élvezni. De közben akarok is vele lenni, mert ilyenkor nem érzem nyomorultnak és ocsmánynak az egészet. Hála neki, egy pillanatra ugyan csak, de szabadnak érzem magam. Befordulok a sarkon, és látom, hogy Pike a járdaszegélyen ücsörög és cigarettázik. – Pike! – kiáltom az utca végéről, mire rám néz, és feláll. – Hol a pokolban voltál? – kérdezi dühösen. – Bajba kerültem, és megbüntettek. Beleszív a cigarettájába, a füst lustán kavarog a szájából, ahogy kitör belőle a védelmező báty. – Mi történt? – Az a lány, akiről már meséltem neked, tudod, az, aki pokollá teszi az életemet? A menzán voltunk, és egyszerűen nem állt be a szája, elmondott mindenfélének. Nem bírtam tovább, egyszerűen elborult az agyam. – Mit csináltál? – Az asztalom másik végén ült, fogtam hát az almámat, és a fejéhez vágtam. Mielőtt még észbe kaphattam volna, már felpattantunk mindketten, és a padlóra birkóztam. – Nem kamuzol? – kérdi elégedett vigyorral. – Hát, nem látok rajtad zúzódást, vagyis te győztél. – Nem meccs volt, Pike – vágom rá, és igazi vesztesnek érzem magam, aminek a gyerekek hívnak a suliban.

– Mi a baj? Szétrúgtad a seggét, örülnöd kellene. – Jaj, ti fiúk! – sóhajtok fel, és lehajtom a fejemet. Átkarolja a vállamat. – Utálok itt – mondom neki. – Nincs egyetlen barátom sem. – Hülye ribancok, Elizabeth. Fiatal, ostoba ribancok. – Én vagyok fiatal és ostoba. Pike elhajítja a csikket, mielőtt bemegyünk a házba. – Igen, fiatal vagy. De ostoba nem – mondja, miközben felmegyünk a lépcsőn. – Már csak pár hónapot kell kibírnod. Jövőre megint egy suliba járunk. – Ja, persze – gúnyolódom. – De te végzős leszel, én meg egy ütődött gólya. Leveti magát az ágyra, összekulcsolja a karjait a feje alatt. – Nincs benned semmi ütődött. Higgy nekem. Azok a lányok egyszerűen féltékenyek, mert csinosabb vagy náluk. Elpirulok a bóktól, de hirtelen eltölt valami legbelül. Ötéves voltam, amikor utoljára hallottam, hogy csinos vagyok, méghozzá az apám szájából. Mindig azt mondogatta, hogy gyönyörű és csinos vagyok, hogy nekem van a világon a legszebb vörös hajam. Tudom, hogy sekélyes az ember kinézetével foglalkozni, de eddig nem is sejtettem, mekkora szükségem volt erre a bókra. – Mi a baj? – kérdezi, mihelyt észreveszi a szememből áradó szomorúságot. – Gyere ide! Az ágyhoz lépek, és leülök melléje. – Mi a baj? – kérdezi újra. – Csúnyának érzem magam belül – vallom be. – Ne tedd! – feleli, és ő is felül. – Nincs benned semmi csúnya. – Tényleg, Pike? – kérdem gúnyosan. Szemlátomást nem tetszik neki a hangsúly. – Senki nem ismer minket – védekezik. – Senki nem tud rólunk. Rajtad múlik, hogyan érzel azzal kapcsolatban, amit mások gondolhatnak vagy mondanak. – De ez az, amit érzek, Pike – vetem ellen, és megbicsaklik a hangom. – De csak rajtad áll, hogy ez megváltozzon. Attól függ, mit érzel, hogy mit hagysz magadnak érezni. – Vagyis az én hibám? Az én hibám, hogy így érzek? – Lehetsz szomorú. Lehetsz dühös. Gyűlölhetsz, akit csak akarsz. Hibáztass, akit csak akarsz, de soha, egyetlen pillanatra se gondold, hogy kevesebb vagy, mint valójában. Nem vagy csúnya, vagy mocskos, vagy bármi, aminek hiszed magadat. – Kemény és szigorú a hangja, de ellágyul, amikor folytatja. – Nincs semmi, amit ne tennék meg érted. Még mindig bízol bennem?

Bólintok. – Helyes. Mert nem lesz mindig így. – Nem? – Nem. – Áruld el, Pike! Milyen lesz? Mondj egy tündérmesét – kérem gúnyosan. – Hála nekem, ismét hinni fogsz a tündérmesékben. Halkan felnevetek elszánt szavai hallatán, ő pedig rám mosolyog. A következő néhány órát bolondozással és leckeírással töltjük. Carl nemrég jött haza, de egy szót sem szólt hozzánk, ami nagy megkönnyebbülés, és lassan elönti a házat a készülő étel illata. Bobbi szinte soha nem főz. Pontosabban soha. – Gondolod, hogy mi is kapunk belőle? – kérdi Pike a vacsorára utalva, bármi legyen is az. – Kétlem – felelem a szememet forgatva, és egymásra mosolygunk. – Pike – kiált fel Bobbi a földszintről, miután valaki csöngetett. – Mindjárt jövök – szól oda nekem. Ülve maradok az ágyon, és amikor meghallom, hogy becsukódik a bejárati ajtó, kinézek az ablakon, és látom, hogy Pike a szociális gondozóval beszélget a ház előtti füvön. Bármiről van is szó, Pike szemlátomást dühös, erős kezével beletúr a hajába. Csak azt hallom, hogy kiabálnak, de nem értem, hogy mit. Összeszorul a gyomrom, amikor Pike elfordítja a fejét, és felnéz az ablakomra. Az arckifejezése elárulja, hogy minden okom megvan az aggodalomra. Felpattanok az ágyról, amikor bejön a házba. Felszalad a lépcsőn, az ajtónál várom. A vállamra teszi a kezét, visszatol a szobába, és becsukja mögöttünk az ajtót. – Mi folyik itt? – faggatom, ahogy elönt a pánik. Lenéz rám, megrázza a fejét, aztán magához húz, és szorosan átölel. És most már tényleg nagyon aggódom. – Pike, mi folyik itt? Megrémítesz. – Annyira sajnálom – mondja, és egyből tudom, hogy nagy a baj. Csak akkor mondja ezt, ha valami rossz fog történni. Nem enged el, csak állunk ott, egymást átkarolva. Nem hittem volna, hogy még rosszabbra fordulhat az életem – de ez történt. Mindig csatáztam a remény eszméjével. Mindig csalatkoztam a reményben, de valami okból kifolyólag mégis kétségbeesetten kapaszkodtam egy apró darabkájába. Rettegtem a tudattól, mi lenne, ha elereszteném. De Pike következő szavai belülről döfnek belém – fehér horror –, és eláraszt az élet kegyetlen valóságának vére. „A remény a tudatlanoknak való, kicsi lány. Add fel!”

Pike elereszt, a két tenyerébe fogja az arcomat, kihúzza a tőrt, és a szavaival beviszi a halálos szúrást. – Rendben leszel, Elizabeth. Egész testemben reszketek, zavarodottságomban remeg a hangom. – Mi? A homlokomra hajtja a homlokát, én pedig minden erőmmel szorítom a csuklóit. – Elmegyek – mondja. Ez az egyetlen szó kiszívott minden levegőt a tüdőmből, megfagy a vér az ereimben, vadul rázni kezdem a fejemet. – Mennem kell. Csoportotthonba visznek. – Nem. – Annyira sajnálom – leheli fájdalommal az arcán. – Nem – könyörgöm. Pike a homlokomra szorítja az ajkait. – Nem! – kiáltok fel. – Nem! – kiáltom, ahogy remegni kezd a teste. – Nem! – Mindent elintéztek. Nyilvánvaló, hogy Carl kérte. Meg akar szabadulni tőlem. – Ne menj! Nem mehetsz el. – Nincs választásom – feleli, és ahogy elhúzódik, látom a rettegést a szemeiben, és tudom, hogy miattam aggódik. Mindketten tudjuk, mi fog történni nélküle. Egyedül maradok, hogy Carl azt tegyen velem, amit csak akar. – Nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz itt vele – könyörgöm kétségbeesetten. Hátrál egy lépést, belemarkol a hajába. – Baaassza meg – csikorogja összeszorított fogakkal. Járkálni kezd, miközben én moccanatlanná dermedtem a sokktól, és sírni kezdek. Egy idő múlva felém fordul. – A tizennegyedik akkor is a te éved lesz. Az apád nem fog visszajönni érted, de én igen. – Ne csináld ezt! – mondom neki. – Ne merészelj reményt kelteni bennem. A szeme olyan, mint az izzó széndarab. – Megesküszöm neked. Megkapod tőlem azt a tündérmesét. Hadd töltsem be a tizennyolcat. Visszajövök érted. – Az még egy év! Pike, ne hagyj itt egy évre! – Most nem szökhetünk el. Gondolj csak bele – rizikós lenne, ha együtt lépnénk le. De csak az egyikünk – te – elmenekülhet. Nem egészen egy év, és megszabadulsz innen. Egy év egyedül, és tizennégy évesen kiszállsz; meg tudod tenni – biztat, miközben folynak a könnyeim a rettegéstől, milyen lesz az életem nélküle. – Olyan kibaszottul erős vagy – bizonygatja. – Vissza fogok jönni érted. Átkarolom a nyakát, és tovább könyörgök neki, hogy ne hagyjon itt. Rettegek, hogy soha többé nem látom majd őt, az egyetlen barátomat, az egyetlen

családomat – a bátyámat. Ki fog engem megvédeni? – Pakolnom kell – suttogja. – Máris? – A gondozóm odalenn vár. – Ó, istenem – motyogom magamban. Nem hiszem el, hogy ez történik. A szívem olyan, mint egy rombológolyó, eldübörög, és maga mögött hagyja szánalmas életemet. Odabotladozom Pike ágyához, lerogyok rá, megmarkolom a matrac szélét, és figyelem, ahogy gyömöszölni kezdi a ruháit a táskájába. Megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Abban a reményben vesztettem el az apámat, hogy egyszer majd újra találkozunk, és most azzal a tudattal veszítem el Pike-ot, hogy az életben semmire nincs garancia, bármennyire akarod is. Becsukja a táskát, aztán letérdel elém, és a lábamra teszi a kezét. Elmosódottan látom csak az arcát a könnyeimen keresztül. – Rajtad kívül nincs senkim – mondja. – Te vagy az egyetlen. Nem foglak elveszíteni, és te sem fogsz elveszíteni engem. – Kérlek – könyörgöm, nem is tudom pontosan, miért. – Azt akarom, hogy figyelj, oké? – Letörli a könnyeket az arcomról. – Valóban figyelj rám. Bólintok. – Veled vagyok – biztat. – Amikor benn vagy abban a szekrényben, veled vagyok. Amikor abban az alagsorban vagy, veled vagyok. Mindig veled vagyok, oké? De muszáj, hogy megígérj valamit. Muszáj, hogy megígérd, hogy ki fogod kapcsolni magadat. Csak kapcsolj ki! Nem tud fájdalmat okozni neked, ha nem érzel. Az életben azok az emberek éreznek fájdalmat, akik megengedik maguknak, hogy érezzenek. Patakzanak a könnyeim, szabadesésben zuhannak a halálukba, záporoznak a térdemre. Lenézek Pike-ra, és anélkül, hogy sokat gondolkodnék rajta, megcsókolom. Eddig csak akkor csókoltuk meg egymást, amikor szexeltünk, de most megcsókolom, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Szorosan magához ölel, visszacsókol, miközben belesírok az ajkaiba, és nem vagyok hajlandó elengedni őt. Miután az ajkaink elváltak egymástól, mélyen a szemembe néz. – Szeretlek – mondja. – Én is szeretlek. Feláll, megragadja a táskáját. – Visszajövök érted – ígéri meg újra. És ezzel, anélkül hogy lett volna bármi beleszólásom, a bátyám, a mentőkötelem magamra hagy.

És teljesen egyedül maradok.

Tizenhét (MÚLT) SZÜKSÉGTELEN ELMONDANOM, mi történt ezek után. Már úgyis tudják. Az élet Pike nélkül borzalmasabb volt, mint a pokol posványa. Egyedül. Vigasztalanul. Olyan élet volt, amiről senki sem akarja elhinni, hogy a valóságban lehetséges – pedig az. Sötét lettem belül. Nem. Ez nem igaz. Színtelenné váltam. Senki sem tudott volna portrét festeni rólam, mert többé nem léteztem. Ahhoz, hogy létezz, az kell, hogy legyen életed, és én nem voltam több mint egy robot – egy gép –, mondd meg, mit akarsz, és én megteszem, érzelemmentesen és következmények nélkül. Baszódj meg, élet. Gyűlöllek. Mihelyt Pike kitette a lábát az ajtón, Bobbi bejött a szobámba. Sírtam, könyörögtem neki, hadd használjam a telefont, amikor baj van. Közölte velem, hogy tudja, Pike és én szexeltünk, és ha bárkinek elárulom, vagy megpróbálok elszökni, akkor megmondja a gyermekvédelmiseknek, és bezárnak majd egy állami kórház pszichiátriájára. Közölte azt is, hogy akkor Pike-ot letartóztatják, és bebörtönzik gyermekkorú elleni nemi erőszakért, mert Illinois államban tizenhét év a beleegyezési korhatár. Ennyi volt; csukva tartottam a számat. Nem hallottam Pike felől, mióta több mint három hónapja elköltözött. Eltűnt, talán boldogabb is most, és itt hagyott engem, hogy egyedül gondoskodjam magamról. Nem vetem a szemére. Menekülj, Pike! Menekülj el tőlem és ettől az élettől! Elfogadtam, hogy nem fog visszajönni értem. Az első hónap végén borultam ki először, nagyon hiányzott, és eltűnődtem, vajon nem hazugság-e az egész, és látom-e még valaha. Ez az első hónap volt valójában az egyetlen időszak, amikor találkozhattunk volna. Akkor még iskolába jártam, de mihelyt beköszöntött a nyár nem sok időt töltöttem a gardróbon kívül. Többé nem volt ott Pike, hogy beszélgetéssel keresztülsegítsen az éjszakákon; nem volt senkim. A múlt héten kezdődött meg újra a tanítás. Nagyon aggódtam, izgultam, hogy újra láthatom Pike-ot, miután mindketten középiskolába járunk. Vajon elkap, és megölel, vagy egyenesen keresztülnéz majd rajtam, mintha nem is léteznék? De nem kellett volna annyit aggodalmaskodnom, mert nem volt ott. Végigkutattam a folyosókat, aztán végül bementem az irodába, és kiderült, hogy másik iskolába íratták. Azt azonban nem árulták el, hogy melyikbe. Ahogy kisétáltam aznap az irodából, arra gondoltam: talán ez az a pont, ahol feladod, Elizabeth. Talán ez az a pont, amikor elfogadod, milyen sorsot tartogat neked az élet. Talán ez az a pont, amikor végre feladod a harcot valami olyasmiért, ami egyszerűen nem volt megírva a

számodra. Mindez a múlt héten történt, de még nem döntöttem el, mit tegyek ezekkel a gondolatokkal. Így hát folytatom gépies életemet. Felkelek, elmegyek az iskolába, hazatérek, megdug a zsíros, dagadt nevelőapám, lezuhanyozom, megírom a leckét, aztán lefekszem aludni. Ez utóbbi mindig változó; hol valóban ágyba bújok, hol a bőrövvel megkötözve, a gardróbba zárva alszom. Az undor ellenére hiperérzékeny vagyok a megjelenésemre. Eddig szerencsém volt, és elkerültem a kamaszkorral járó pattanásokat; a bőröm puha és hibátlan a nyakamtól felfelé. Az már egy teljesen más történet, ami a ruha alatt van – különböző színű új és gyógyulófélben lévő zúzódások, hurkák és vágások. A csuklóim úgy néznek ki, mintha túl lennék néhány sikertelen öngyilkossági kísérleten. Vörös hajam ragyogó, laza hullámokba omlik le keskeny vállam alá. Az arcom mindenkit megtéveszt, senki sem mondaná meg, milyen borzalmakat rejteget. Mindegy, milyen rondának érzem magam, igyekszem gondját viselni a testemnek. Megszólal a tanítás végét jelző csengő, betuszkolom a könyveimet a hátizsákomba, és kisétálok a folyosóra. Nincsenek itt barátaim; talán az én hibám, talán a többieké. Nem keresem a társaságot. Soha nem szólalok meg, csak ha felszólít egy tanár, és akkor sem mondok többet a szükségesnél. Jók a jegyeim, nem mintha bármiféle terveim lennének a végzést követően. Biztos vagyok benne, hogy hamburgereket fogok sütni valahol, vagy strichelni, leszopni férfiakat attól függően, mennyi pénzt akarok keresni. Cinikus? Ja, az vagyok. Lassan mozgok, hagyom, hogy mindenki megelőzzön, lökdössön, ahogy igyekeznek kifelé az iskolából, a szabadság felé. De nekem ez a szabadság – itt az iskolából, távol otthonról. Nem sietek hát, és amikor végre kilépek a dupla fémajtókon, összehúzom magamon a kabátot, és elindulok hazafelé. Mielőtt elhagynám az iskola területét, megáll mellettem egy fekete, klasszikus Mustang, és azt hiszem, hogy képzelődöm, amikor meghallom az ismerős hangot. – Elizabeth, hála istennek! Pike kiszáll az autóból, és egy szempillantás múlva már a karjaiban vagyok. Elönt a vigasz, és nem telik bele sok időbe, hogy eláztatom a könnyeimmel az ingét. – Basszus, annyira hiányoztál – leheli a hajamba, én pedig belebólintok a mellkasába. – Jól vagy? Hátrahajolok, felnézek rá, de nem válaszolok a kérdésre. – Hol voltál? – Nem tudtam, hol keresselek. Megpróbáltam párszor a ház körül ólálkodni nyáron, de soha nem voltál ott. – Ott voltam – felelem. – Carl a nyár nagy részében bezárva tartott. Tudott

rólunk… hogy mi… tudod. Teljesen kiakadt, azt mondta, hogy ezért szabadult meg tőled. – A francba! Magamba omlok, és most erednek csak el igazán a könnyeim. – Azt hittem, hogy lemondtál rólam. – Soha. Az autó felé fordul, és amikor kikukkantok mögüle, meglátom a sofőrt. Idősebb pasas, talán a húszas évei közepén járhat, mind a két karja tele van tetoválásokkal. – Gyere velem! Így tudunk beszélni – mondja Pike, miután visszafordult felém. – Nem maradhatok sokáig. Carl általában öt körül ér haza. – Ne aggódj! Időben hazaviszlek – nyugtat, aztán kinyitja nekem az ajtót, hogy bemásszak a hátsó ülésre, és nyújtja a kezét. – Egyébként ő Matt – mutatja be a sofőrt. – Jó haverom. – Szia – köszönt Matt, felém biccent a visszapillantó tükrön keresztül, majd kihajt az útra. – Szia – suttogom, és Pike a karjaiba ölel. – Beszélj hozzám! Nem veszem le a szememet Mattről, nem akarok egy idegen előtt beszélni. – Ne aggódj miatta – mondja Pike. – Okés a srác. – Féltem, hogy soha többé nem látlak – vallom be csöndesen. – Mondtam, hogy higgy bennem. Nem hagylak el. A helyen, ahol lakom, szigorúak a szabályok. Gyakorlatilag csak iskolába mehetünk, és nyolcra otthon kell lenni. – Milyen? – kérdezem. – Mármint a csoportotthon. – Oké. De nem vagy ott, ezért a legtöbb időt azzal töltöm, hogy aggódom miattad. – Itt jó lesz, haver? – kérdi Matt, ahogy behajt egy lepukkadt bevásárlóközpont hátsó parkolójába. – Ja. Csak adj nekünk egy órát – mondja neki Pike, ahogy Matt leparkol, és kiszáll az autóból. – Hová megy? – Magunkra hagy egy kicsit. Beszélni akarok veled. Tudni akarom, hogy jól vagy-e.

Megrázom a fejemet, néhány könnycsepp gördül le az arcomon. – Rettenetes, Pike. Annyira pocsék. – Rendben leszel. Ismét megrázom a fejemet. – Tudom, hogy te nem így látod, de erős lány vagy. Rendben leszel. – Borzalmas dolgokat művel velem. Olyasmiket, amiket korábban soha – vallom be. Pike a mellkasához szorít, megpuszilja a fejem búbját, én pedig beléje csimpaszkodom. – És már nem vagy ott, hogy elhessegesd. Felemeli a fejemet, és megcsókol, a száját az ajkaimra szorítja, és ellazulok a karjaiban. Megmozdul, felém hajol, lefektet a hűvös bőrülésre. – Mit csinálsz? – motyogom az ajkaiba. – Elhessegetem. – De a barátod… A keze már a nadrágom gombján van. – Nem jön vissza még egy darabig. – Kigombolja a nadrágomat, aztán lenéz rám. – Oké? Bólintok. – Igen, csak hessegess el mindent – motyogom. És megteszi, egyenesen ott a barátja autójának a hátsó ülésén. Pike megtisztít az elmúlt három hónaptól, lepucolja a mocskot, amelyet Carl hagyott, és beteríti a belőle áradó jósággal. PIKE RENDSZERESEN értem jött az iskolába az elmúlt hét hónap során, de csak hetente egyszer vagy kétszer. Legtöbbször Mattel jön, de egyszer-egyszer Matt kölcsönadja neki az autóját, és olyankor Pike meg én magunk lehetünk. Imádom ezeket az alkalmakat. Rájöttem, hogy Pike és Matt együtt dolgozik, kábítószert terítenek. Miután megismertem, Mattnek nem kellett hozzá sok idő, hogy kérdőre vonja Pike-ot, amiért egy tizennégy évest kefél minden héten az autójában. Soha nem láttam még Pike-ot annyira dühösnek és védekezőnek, megfenyegette Mattet, hogy kiveri belőle a szart, ha még egyszer kérdőre vonja őt. Matt nyálkás alak, kiráz tőle a hideg. Állandóan méreget, mintha arra várna, mikor lesz alkalma neki is a lábaim közé jutni. Nem szólok erről Pike-nak, de nem bízom a pasasban. Akárhányszor találkozunk, Pike-nak van egy újabb tetoválása. Utálom, hogy ilyen sok jel van rajta. Olyan érzés, mintha minden egyes tetoválással elvenne egy darabot abból a Pike-ból, akit ismerek, és felcserélné egy új Pike-ra – egy olyan Pike-ra, akivel csak hetente egyszer találkozom annak a Mustangnak a hátsó ülésén, mikor szexelünk. Nincs sok időnk beszélgetni, ezért úgy érzem, csupán arra használom őt, hogy meneküljek. Most már nyomasztó, amit utána érzek. Egyre többet sírok, amikor végzünk. Ez aggasztja Pike-ot. Próbál beszélni

hozzám, én pedig igyekszem megmagyarázni neki, hogy egyre nagyobb bűntudatot érzek, de megnyugtat, hogy minden rendben. Így aztán a szex után én sírok, Pike pedig a karjaiban tart, megtesz mindent, hogy jobban érezzem magam. De Pike már két hete nem jött értem. Azt mondta, adjak neki időt, hogy kitalálja, mihez kezd, miután betöltötte a tizennyolcat, én pedig igyekeztem türelmesnek lenni. A múlt héten volt a születésnapja, én pedig tűkön ültem, alig várom, hogy minél messzebbre kerüljek Carltól és Bobbitól. Carl az utóbbi időben egyre durvább velem, ütlegel szex közben, beleköp az arcomba. Ököllel az arcomba vágott tegnap éjszaka, mielőtt a hasamra fordított, és hátulról hatolt belém. Ezt nem túl gyakran csinálja, csak olyankor, amikor igazán dühös valami miatt. De tegnap éjjel minden nagyon rosszra fordult, és elveszítette az önuralmát. Csukva tartottam a számat, hagytam, hogy a gondolataim olyan messze szálljanak, amennyire csak tudnak, vártam, hogy vége legyen. Még mindig ugyanazt a matracot használja. Most már csupa folt a vértől, hányástól, izzadságtól és Carl vizeletétől. Ezért várom olyan türelmetlenül, hogy Pike értem jöjjön. Így hát, miután ismét alaposan bekenem a felrepedt szemhéjamat, leülök az ágyamra, kinézek az ablakon, és várom, hogy megpillantsam Matt fekete Mustangját. Gyorsan elfáradok attól, hogy a sötétségbe bámulok. Csalódottan bebújok a takaró alá, percekig meredek a lila falakra, aztán lekapcsolom a villanyt, és álomba szenderülök. Súly nehezedik a karomra, mire felpattan a szemhéjam. Ijedten meredek a sötétbe, hevesen ver a szívem, mikor meghallom a nyugtató csitítást. – Sss. – Pike? – suttogom, ahogy felülök, és kinyújtom feléje a karomat. Végigsimít az arcomon. – Még mindig bízol bennem? – leheli. – Igen. Pike lerántja rólam a takarót, és elönt az adrenalin. Mintha milliónyi méhecske zsizsegne a mellkasomban, a szívem majd kiugrik a helyéből, ahogy Pike-kal együtt gyorsan belegyömöszöljük a ruháimat és a kevéske egyéb holmimat egy táskába. Minden összefolyik, mint egy gyorsított felvételen, és úgy érzem, mindjárt hányok. A gyomrom görcsbe rándul a félelemtől és az izgalomtól, hogy másodperceken belül kiszabadulok a pokolból, amelyben az elmúlt hat évben éltem. Pike behúzza a cipzárt, a vállára veti a táskát, aztán megfogja a kezemet. A hold fényében látom, hogy egyre szélesebben mosolyog, és képtelen vagyok megállni, hozzá hajolok, megcsókolom, odaadom neki a szívem minden darabkáját cserébe az ajándékért, amelyet kapok tőle. A tündérmeséért, azért, hogy megszabadít a sátáni szörnyetegtől, amelyik a kazamatában ólálkodik. – Nagyon szeretlek, Pike.

– Én is szeretlek – mormogja csöndesen. – Készen állsz? – Igen. Megfogja a kezemet, odavezet az ablakhoz, amelyen bemászott, kicsusszan rajta, aztán engem is kisegít. Óvatosan végigbillegünk a tető széléig, ahonnan Pike ledobja a táskát Mattnek, aki a gyepen vár. Gyorsan az autóhoz szalad, behajítja a táskát, miközben Pike leugrik a tetőről a fűre. Azt hihetnék, hogy félek leugrani, de kész lennék tízemeletes magasságból belevetni magam egy döghalomba, ha ez azt jelentené, hogy megszabadulok innen. Ezért amikor Pike kinyújtja a karjait, én ugrom, egyenesen bele abba az életbe, ami a másik oldalon vár rám. Mihelyt az autóban vagyunk, Matt elindul, én pedig visszanézek arra az ócska, fehér házra, amelyik fogságban tartott nyolcéves korom óta. Az életemnek majdnem a felét abba az apró gardróbba zárva töltöttem, vagy az alagsorba kényszerítve. Az autó végül elfordul, és mihelyt eltűnik a ház a szemem elől, Pike mellére vetem magam, és zokogni kezdek, mint egy kisbaba. Szabad vagyok. Megkönnyebbült. Megmentett. Pike megesküdött, hogy a tizennegyedik lesz az én évem. Hinni akartam neki, de mindig voltak kétségeim. Soha semmi nem alakult jól a számomra, semmi egészen idáig. Hangosan zokogok, de senki nem beszél, és lassan Pike ölébe gömbölyödök, lehunyom a szememet, miközben Matt vezet tovább az éjszakában.

Tizennyolc (JELEN) ELMÚLT A KARÁCSONY, és Bennett itthon töltötte az utóbbi két hetet. Az ünnepek miatt kevés időm volt Declanre. Megittunk azonban egy kávét együtt, még mielőtt Bennett visszatért Dubajból. A találkozó kellemesebb volt, mint a szokásos feszült együttléteink. Egyszerűen csak beszélgettünk, és mesélt arról, milyen volt az élet Skóciában, és hogyan szállt be az apja üzletébe. Szinte sajnáltam, hogy manipulálom – szinte. A célom világos, és senki nem akadályozhatja meg, hogy helyrehozzam a rosszat. Azért, hogy megbékítsem Jacqueline-t, beleegyeztem, hogy együtt ebédelek vele és a lányokkal. Mikor Baldwin kitesz a La Sardine, egy helyi francia bisztró előtt, látom, hogy a lányok már az egyik fehér abrosszal borított asztalnál ülnek. – Hát itt van végre! – jegyzi meg Jacqueline, ahogy közeledem, és helyet foglalok. – Bocs, hogy késtem. El kellett intéznem egypár telefonhívást. – Minden rendben az újévi bállal? – kérdezi Marcia, miközben iszom egy kortyot a vizespohárból. – Azt hiszem. Örülök, hogy Bennett itt van. Attól féltem, hogy megint el kell utaznia. – Ugyan, kérlek. Soha nem hagyja ki ezt az alkalmat, vagy bármilyen lehetőséget, hogy büszkélkedjen veled – jegyzi meg Jacqueline. – Őrülten odavan érted. Egy kicsit féltékeny is vagyok. Kit akar vajon becsapni? Jacqueline borzasztóan féltékeny, és nem is képes leplezni a férjem iránti vonzalmát, de elbűvölő mosollyal válaszolok. – Egyszerűen csak örülök, hogy újra itthon van. Marcia az étterem bejárata felé pillant, megfordulok, hogy lássam, mi köti le a figyelmét, és egy pillanatra megfeszül a testem. – Olyan szívesen megbasznám – mormogja a bajsza alatt. – Marcia! Szentséges isten! – szalad ki Jacquline száján. – Mi van? – kérdez vissza Marcia. – Nézz rá, és merd azt mondani, hogy kirúgnád az ágyadból. Figyelem, ahogy Declan a hostesshez lép. – Férjes asszony vagy – válaszol közben Jacqueline.

– Nem érdekel. Megérné a rizikót, nem? – Ninát kérdezd. – Mit kérdezzen? – fordulok Jacqueline felé. – Róla – feleli Jacqueline, és Declan felé biccent. – Miből gondolod, hogy tudok róla bármit is? – Ne szemérmeskedj! Az övé a szálloda, ahol a partit rendezed – jelenti ki. – Ez még nem jelenti azt, hogy személyesen is ismerem őt – védekezem. – De abból, amit valóban tudok róla, úgy tűnik, hogy kedves ember. – Miközben ezt mondom, Declan elkapja a tekintetemet, és apró mosollyal az arcán elindul vissza a konyha felé. Hátratolom a széket, és udvariasan kimentem magam. – Ha már itt tartunk, mindjárt visszajövök. – Hová mész? – kérdi Marcia. – Köszönök neki – felelem, lehajítom a szalvétát az asztalra, és elindulok a terem vége felé. Declan felém fordul, én pedig rámosolygok, és lehuppanok melléje a hideg gránitpult mellé, ami elválasztja az éttermet a konyhától. – Követsz engem? – kérdem flörtölve. – Akarod, hogy kövesselek? Nem válaszolok azonnal, aztán belemegyek a játékba. – Talán. Nevet a szeme, ahogy rám néz. – Egy ideje már nem hallottam felőled – jegyzem meg. – Azt gondoltam, hogy leköt a család. Nem tudtam, hogy hallani szeretnél felőlem – ugrat. – Élveztem a múltkori randinkat – vallom be. – Szeretek beszélgetni veled. Hiányzott, ennyi az egész. – Csak ez hiányzott? – Declan – korholom gyengéden. – Igen, tudom. Férjes asszony vagy. – Hiányzik, hogy nem tölthetek veled több időt – suttogom, hogy megtörjem őt. Egy pillanatig tétovázást olvasok ki a szeméből, aztán megragadja a könyökömet, mire ösztönösen hátrafordulok, de látom, hogy a lányok éppen nem felénk néznek. Declan gyorsan beránt magával a mosdókhoz vezető folyosóra. – Mit művelsz? – kérdezem, és próbálok kiszabadulni a szorításából, de a

falnak nyom, mielőtt többet mondhatnék. Egészen közel hajol, egymás szemébe bámulunk. A szívem hevesen ver a félelemtől, hogy valaki megláthat minket. – Senki sem láthat minket – nyugtat meg, mintha olvasna a gondolataimban. – Mit művelsz? – ismétlem meg. – Te mit művelsz? – Semmit. – Flörtölsz velem, Nina. Az orromnál fogva vezetsz. – Nem igaz. A tekintete a számra téved. – Ne merészelj hazudni nekem – mondja halk torokhangon. – Nem tudom, mit akarsz hallani – suttogom. – Mit érzel? – kérdezi, és szorosan hozzám simul, nekiszorít a falnak. – Áruld el, mit érzel… Közelebb nyomakodik. – …éppen… Még közelebb. – …most. – Szeretem a férjemet. – Engem akarsz meggyőzni, vagy saját magadat? Szaggatottan felsóhajtok, és amikor látom, mennyire elsötétül a szeme, megteszem a következő lépést. – Nem tudom. A nyakamhoz emeli a kezét, szinte durván megszorítja, birtoklóan, de gyengéden a falnak nyomja a fejemet. Egy pillanatig csak a szemembe néz, és végre felfedezem a tekintetében az éhséget, aztán megcsókol, kiszívja a levegőt egyenesen a méhemből. A szája az enyémre tapad, liheg, de nem enyhít a szorításon. Reagálok az agresszióra, megmarkolom az ingét, miközben Declan átveszi az irányítást. Bedugja a nyelvét a számba, és megérzem a jég hidegét a leheletén, de az is lehet, hogy a saját lelkem íze ez. Beljebb csalogatom a csapdába, a nyelvünk csatázni kezd, mire a számba morog, érzem a vibrálást egymáshoz szoruló mellkasunkon. Hirtelen elhúzódik, egy lépést hátrál, de nem ereszti el a nyakamat. Csak bámul; nem szól egy szót sem, csak rám mered, figyeli a reakciómat. De a reakcióm eleve kiszámított, egyenesen a forgatókönyvemből veszem. Reszkető, vággyal teli pihegés.

Emelkedik és süllyed a mellkasom, hogy jól lássa. Kicsúszik a számon egy erotikus, de ideges hümmögés. Elernyesztem az izmaimat, ellazulok a szorításában. – Mondd ki! – követeli. Megrázom a fejemet, nem vagyok hajlandó engedelmeskedni, mire megszorítja a nyakamat. – Áruld el, hogyan érzel! – sürget. Sebesebben kezdek pihegni, és sikerül egy álnok könnycseppet is kicsikarnom. Lassan kicsordul a szememből, érzem a nedvességet, ahogy lepereg az arcomon, de még mielőtt az államhoz érne, Declan lenyalja. A gyengéd érintés meglepetésként ér, és amikor lehajtom a fejemet, Declan végre elereszti a nyakamat, a két kezébe fogja az arcomat, és felemeli a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. A tekintete ellágyul, és kimondom végre a szavakat, amelyeket hallani vágyik. – Nem tudom, milyen szó fejezné ki, amit érzek irántad, de érzem. – Akarod ezt? Úgy teszek, mintha tétováznék, de a játék elkezdődik, mikor válaszolok végre. – Igen. Mosolyra húzódik a szája sarka, gyengéden megcsókol. Lágyak az ajkai, de gyorsan elhúzódik. – Gyere a szállodába, miután végeztél itt. – Oké – vágom rá ellenkezés nélkül, mire megfordul, és eltűnik. Kell egy pillanat, hogy összeszedjem magam, mielőtt visszamegyek az asztalunkhoz, és amikor visszasétálok az étterembe, gyorsan körbepillantok, és látom, hogy Declan már nincs itt. – Hol voltál? – kérdezi Marcia, pletykára éhesen. – A mosdóban. – Kivel? – faggat tovább. Összehúzom a szememet. – A gyanúsítgatásod mérhetetlenül kínos és sértő. Ha mocskos pletykára vágysz, azt máshol keresd. – Sajnálom. Nem gyanúsítgatásnak szántam – védekezik. Kinyitom az étlapot, de a gondolataim még mindig Declannél járnak, miközben Jacqueline és Marcia visszatér a beszélgetéshez, amelyet a visszatérésem előtt folytatott. Üres fecsegéssel töltjük a fennmaradó időt, aztán Jacqueline belekezd a szokásos szónoklatába az ügynevezett barátnőinkről. Ülök a helyemen, belemegyek a játékba, bólogatok, mintha érdekelne, ami elhangzik. Fizetünk, megpusziljuk egymást, aztán távozunk. Baldwin az étterem előtt

parkol. – Kellemes volt az ebéd? – kérdezi, amikor kinyitja előttem az ajtót. – Pompás – válaszolom szarkasztikusan, és amikor beül a kormány mögé, és tűnődő tekintettel rám néz a visszapillantó tükörben, muszáj rámosolyognom. – Oké, lehet, hogy nem a pompás rá a megfelelő szó. Felnevet, és kikanyarodik az útra. – Mielőtt hazamegyünk, be kell ugranom a Lótuszba. Úgy tűnik, alá kell írnom néhány számlát, és meg akarom nézni, hogy rendben van-e a terem. – Természetesen. Mihelyt megáll a szálloda előtt, kiszállok az autóból, és egyenesen besétálok Declan irodájába. Az íróasztal mögött ül, de feláll, mihelyt belépek. – Csukd be az ajtót! Engedelmeskedem. Egyenesen hozzám lép, a két tenyerébe fogja az arcomat, és megcsókol. Átkarolom, és visszacsókolok. Izgatott várakozás önt el, de lehet, hogy csak adrenalin, mert végre biztos vagyok benne, hogy megtörténik a dolog. Mozgásba lendült a terv, amelyet Pike és én négy éve dolgoztunk ki. Mennyi idő telt el, de végre megtörténik. Legszívesebben Declanre vetném magam, de okosnak kell lennem, nem elfelejtkezni a játékról, nem koncentrálni másra, csak amit tennem kell. Ezért hát fékezem magam, és elhúzódom tőle. – Mi az? – kérdezi. – Én csak… – Csak mi? Egy pillanatig tétovázom, mielőtt válaszolnék. – Félek. – Tőlem? Megrázom a fejemet, de közben nem ereszt el, még mindig fogja az arcomat. – Ettől? – Igen. – Lehajtom a fejemet, a mellkasára szorítom a homlokomat. – Férjes asszony vagyok. Nem tudom, mit teszek. – Férjnél vagy, igen. De boldog is vagy-e? Felnézek a szemébe. – Nem vagyok benne biztos, hogy mi vagyok. Csak azt tudom biztosan, hogy ez jó érzés. Jó érzés veled lenni. A szeme csillogása elárulja, mennyire örül őszinte szavaimnak, és azonnal kihasználom a kínálkozó alkalmat, átkarolom a nyakát, és megcsókolom, hogy mutassam neki: ő az, akit akarok – mert az igazat megvallva, tényleg ő az, akit

akarok, akire szükségem van. – Gyere el hozzám – mondja, mikor vége a csóknak. – Mikor? – Ma éjjel. – Nem tudok. Vacsorát adunk – felelem. – Azt akarom, hogy elgyere hozzám. Hátrébb lépek, kicsúszom a kezei közül. – Nem is tudom. Reszketni kezd egy izom az állán, gondolom, a frusztrációtól vagy dühtől. – Ne habozz, Nina! – Könnyű ezt mondanod, nem igaz? – csattanok fel. – Mert nem te vagy az, aki belekeveredhet egy olyan szituációba, amikor Machiavelliként kell lavíroznia. Hanem én. – Én is. Tudom, mit akarok. És akkor is akarom, ha manipulációhoz kell folyamodnom miatta. – Nem is tudom – mondom, és nagyot sóhajtok. – Én nem vagyok ilyen, Declan. Hűséges és jó vagyok. Már ez – az, hogy megcsókoltalak – is fájdalmat okoz. De… – Mondd ki! – követeli. – De ez a dolog máris kezdi betölteni az ürességet bennem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Én csak… Csak egy kis időre van szükségem, hogy végiggondoljam. – Nem vagyok türelmes ember, Nina. – Tudom. De, kérlek, csak… Hozzám lép, megragadja a karomat. – Mind a ketten tudjuk, hogy mit akarsz. Hazudsz magadnak, ha azt állítod, hogy Bennett az, különben nem jöttél volna ide. – Hagyd abba! – Nem. Próbálom elhúzni a karomat, de csak erősödik a szorítása, és vigyor ömlik el az arcán. – Declan, fejezd be! Engedj el! – Nem – vágja rá keményen. – Én nem játszadozom, te viszont igen. – Nem játszadozom, Declan. Ez nem játék; ez az életem, az élet, amelyet a férjemmel alakítottunk ki, és most éppen tényleg össze vagyok zavarodva. Engedd, hogy gondolkodjam.

Elereszt, az ajtóhoz lép, és kinyitja. Figyelem őt, próbálok olvasni a tekintetében, de csak haragosan rám mered. – Akkor menj, és gondolkozz – közli, és némán várja, hogy távozzam. Nem aggódom különösebben amiatt, hogy felbosszantottam. Szerelemben és háborúban mindent szabad, nem igaz? Kihúzom magam, az ajtóhoz sétálok, egy pillanatra megtorpanok, és lágyan a szemébe nézek, aztán távozom. Ez a dolog soha nem fog működni, ha én futok utána; neki kell közelednie. Ezért hát féltékennyé fogom tenni. Kiprovokálom, hogy támadjon.

Tizenkilenc (JELEN) NÉHÁNY DOLGOT MÉG EL KELLETT INTÉZNEM a mai parti előtt, és amikor hazaérek, meghallom Bennett üzleti partnerének, Richardnak a bosszantó kuncogását a dolgozószobából. Lehajítom a szatyrokat az ebédlőasztalra, aztán kimegyek a konyhába. – Édesem, te vagy az? – kérdezi Bennett a lakás másik végéből. – Igen, drágám. Előkapok egy palack hideg Chardonnay-t a borhűtőből, és kinyitom, miközben a fiúk előbukkannak a sarok mögül. Bennett mögém lép, felmosolygok rá, és felé fordítom az arcomat, hogy megcsókolhasson. – Miről beszélgettetek? – kérdezem. – Csak egypár vállalategyesítési lehetőségről. – Nem is tudtam, hogy ilyesmi is érdekel – jegyzem meg, és leteszem a palackot. – Nem is – vágja rá Richard. – Egyik ajánlattal sem foglalkozunk. Bennett felé fordulok, aki szemlátomást nem is hallotta, amit Richard mondott, mert apró mosollyal az ajka körül csak engem figyel. Richard nem szólal meg ismét, míg lábujjhegyre nem állok, hogy megcsókoljam a férjemet. – Jacqueline említette, hogy a lányokkal együtt ebédeltetek tegnap. Azt mondta, egy másik férfi figyelmét is megragadtad. Micsoda seggfej! – Kiét? – kérdi Bennett. – Declanét – mondom neki, és ellépek tőle, hogy szembeforduljak Richarddal. – Ő a szálloda tulajdonosa, ahol ma este a partit rendezzük, de ez az apró részlet biztosan kimaradt a pletykából, amelyet hallottál. Biztos vagyok benne, hogy tisztában vagy azzal, milyen fontos jó kapcsolatot ápolni azokkal az emberekkel, akikkel üzletelsz, igazam van? – Szükségtelen védekezned, édesem – jegyzi meg Bennett. – Nem védekezem, csak zavarnak a félvállról odavetett vádaskodások – védekezem, és közben nem veszem le a szememet Richardról. – Tudod, milyenek a nők – kacsint rám.

A tőlem telhető legkedvesebb mosolyt varázsolom az arcomra. – Bármilyen elbűvölő is ez a beszélgetés, bocsássatok meg nekem, de el kell készülnöm a partira. – Bennetthez fordulok, nyomok egy puszit az állára, és csábítóan suttogom: – Gyere utánam a fürdőszobába. Menet közben még odavetem Richardnak: – Alig várom, hogy találkozzam veled és a feleségeddel ma este. Bármi volt is Jacqueline szándéka, amikor úgy döntött, hogy megosztja a férjével a hírt, hogy összefutottam Declannel, tudom, hogy úgy kell tennem Bennett előtt, mintha semmiség lenne az egész, és ma este a legjobb formámat kell hoznom, nehogy neszét vegye, mit művelek. Így hát, amikor pár perccel később bejön utánam a fürdőszobába, feléje fordulok, és némán levetkőzöm, miközben figyel. Az erekciója szemmel látható a nadrág alatt, leülök hát a mosdókagylóra, széttárom a lábaimat, felkínálva neki, hogy elvegye, amit akar. Figyelem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét, és amikor kigombolja az ingét, megnyalom az ujjaimat, lenyúlok a csiklómhoz, és finoman körözni kezdek rajta. Mindenre gondolok, csak Bennettre nem, eleresztem a fantáziámat, próbálom elérni, hogy nedves legyek. Hátrahajtom a fejemet a tükörhöz, felhúzom a lábaimat a mosdó szélére, és behunyom a szememet. Megjelenik a szemem előtt Declan képe, ahogy azon az éjszakán a szállodában fölém hajolt, a kezével a bugyimban, és felpattan a szemhéjam. Bassza meg! Nem gondolhatok rá! Bennett egy szempillantás múlva már előttem kuporog, szétfeszíti a lábaimat, és belém nyal. Tovább simogatom magamat, miközben úgy nyalogat, mintha én lennék az egyetlen, aki csillapíthatja a szomját. Rosszul vagyok a gondolattól, és mihelyt megérzem, ahogy éledni kezd bennem a gyűlölet, kikapcsolom magam, és egyszerűen csak hagyom, hogy végigmenjek a mozdulatokon, amelyekről tudom, hogy szereti. Immár csak egy jól olajozott, tökéletesen működő szerkezet vagyok. Fogalma sincs, hogy csontig hatoló méreg vagyok, ami beköltözött a lelkébe. Bebújtam a bőre alá, nem gyanakszik, elhiszi, amit el akarok hitetni vele, de pokollá tette az életemet, és a bosszú egy gonosz ribanc, amelyet én testesítek meg. Én vagyok a sátán, aki beszivárog a repedésein. Azt azonban nem tudja, hogy miatta vagyok az, aki, és ostoba módon belegabalyodott a hazugságaim hálójába. Azt hiszem, szeretnem kellene emiatt, mert amikor a legkevésbé várja, akkor fog megadni nekem mindent, amire vágyom – a bosszút. – FELHÚZNÁD A CIPZÁROMAT? – szólok ki Bennettnek a gardróbszobából. Az egyik falat betöltő bekeretezett tükör előtt állok. A pánt nélküli, fekete szaténruhát kristálygyöngyökkel kirakott fűző díszíti, a szűk szoknya a földig ér. Bennett mögém lép, széles vigyorral az arcán megfogja a húzókát, és lassan felhúzza a cipzárt a hátamon.

– Gyönyörű vagy – mondja, aztán végigcsókolja a meztelen vállamat. – Ez csiklandoz, Bennett – kuncogom, és arrább siklom. A tükörből figyelem, ahogy felnevet. – Segítenél megkötni az övemet? – kérdezem. Lepillant a széles, karamellsárga szaténövre, ami a derekamat övezi, és lenyúlik a csípőmig. Megcsóválja a fejét, ahogy megfogja a két végét. – Mit csináljak vele? – Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen okos fiú elboldogul egy csomóval – ugratom. Rákacsintok, kihúzom magam, és elmondom, mit csináljon. – Csak kösd lazára. Azt szeretném, ha lazán lelógna a derekam alá. Miközben dolgozik, a gondolataim visszatérnek Declanhez. Tegnap óta nem beszéltünk, de tudom, hogy ott lesz ma a partin. Egyre türelmetlenebb velem, ami jó, de ideges vagyok, mint mindig, ha Bennett és Declan egymás társaságában van. Azt nem bánom, ha Bennett azt hiszi, hogy viszonyom van, de fatális lenne ebben a korai stádiumban felkelteni a gyanakvását. Gondoskodnom kell róla, hogy Bennett ne tudjon semmiről, és csak azt feltételezze, hogy a parti szervezése közben összebarátkoztunk Declannel, de senki másnak a közelségére nem vágyom, csak a férjemére. – Milyen? – kérdezi, és hátrébb lép. Megfordulok, hátranézek a vállam fölött, és elmosolyodom. – Tökéletes. Köszönöm. Átkarol, és magához húz. Fekete szmokingot és csokornyakkendőt visel – klasszikusan Bennett. A szemébe nézek, lágyan felsóhajtok, és ellazulok az ölelésében. – Hiányzol – suttogom. – A tiéd vagyok, édesem. Itt vagyok veled. – Most, igen. De akkor is hiányzol, mintha soha nem lennék képes elég közel lenni hozzád, hogy elég legyen – mondom neki, de a szavaim álnokak. – Istenem, tudod te egyáltalán, mit teszel velem? – Hm… áruld el. – Ha elárulom, akkor ki fogom kötözni ezt az övet, és lehámozom rólad ezt a ruhát. Szélesen elmosolyodom, és Bennett megpuszilja a szám sarkát, mert mindig vigyáz, hogy ne maszatolja el a rúzsomat. Percekig csak átölelve tartjuk egymást, aztán felvesszük a kabátunkat, és elindulunk lefelé az autóhoz. Mikor megérkezünk a szállodához, Baldwin leparkol a bejárat előtt, Bennett pedig felkapja a dobozt a maszkommal. Kinyitja, kiveszi a fekete fémmaszkot. – Hol találtad? Igazán egyedi darab. A megjegyzése készületlenül ér, mert azt hittem, tőle származik az ajándék,

de hirtelen rádöbbenek, hogy ezért nem volt mellette levél, mert Declantől kaptam. – Ó – felelem, és egy pillanatra elhallgatok, mielőtt kibukna a számon a hazugság. – Az interneten találtam, onnan rendeltem meg. – Gyere ide! – mondja, és közelebb hajolok. Gyengéden felteszi az arcomra, aztán hátrahúzza a szalagokat, és masnira köti. El sem hiszem, hogy Declan ezt tette, és említést sem tett róla. – Jól nézek ki? – kérdezem. – Tökéletes vagy. Kinyújtom a kezemet a maszkjáért – aranyozott darab karamellszínű berakással és mélyvörös lángokkal. Megkötöm, aztán gyengéden az ajkaira szorítom a számat. – Menjünk – mondja. – Azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű vagy ma este. Felnevetek. – Mint egy trófea? – Sokkal több vagy annál. Megfogja a kezemet, és divatosan késve belépünk a már zsúfolt terembe. Megállok egy pillanatra, hogy magamba szívjam a látványt: a sötét helyiséget a falakon elhelyezett rusztikus fáklyák világítják meg, az asztalokat pompás narancssárga és vörös virágok és zöld levelek borítják, a vendégek a legjobb ruhájukat és szmokingjukat viselik, a maszkok az est témájához illenek – ördögök, bohócok, szegekkel kivert fekete bőrök, és természetesen ott van az én fekete fém álarcom is. – Nem hittem volna, hogy túl tudsz tenni magadon, de ez csodálatos, édesem – mondja Bennett. A helyiség tele van barátokkal, a férjem kollégáival, a pincérek különböző italokat és előételeket kínálnak, a zenekar játszik, az emberek táncolnak és beszélgetnek. – Mehetünk? – kérdi Bennett, és bevezet a sötét, fáklyákkal megvilágított terembe. Hamarosan elvegyülünk a tömegben, üdvözöljük a vendégeinket. Gyorsan felkapok egy pohár pezsgőt az egyik ezüsttálcáról. Belekortyolok, és meghallom a hátam mögött Jacqueline hangját. – Le vagyok nyűgözve, Nina. Feléje fordulok. – Ezt úgy mondod, mintha kétségeid lettek volna. – A szavaim kissé csípősek, de nem sértődik meg. – Soha. Mindig te rendezed a legjobb partikat – feleli. – Mellesleg

fantasztikusan nézel ki. Szeretem a narancssárgát. – Köszönöm. Volt szerencsém ma már találkozni a férjeddel. Úgy tűnik, ő és a férjem képtelen szabadnapot kivenni. – A fiúk már csak ilyenek – jegyzi meg, majd gúnyosan elvigyorodik. – Különösen, ha pénzről és hatalomról van szó. Mindketten felnevetünk a kijelentés igazságán, és hirtelen megérzem Bennett karját a vállamon. – Min nevettek, lányok? – Tényleg kérdezned kell? – ugratom. – Gondolod, hogy el tudsz szabadulni a rólam való pletykálástól annyi időre, hogy forduljunk egyet a táncparketten? – De amikor olyan vicces kibeszélni az életünkben lévő férfiak nehéz sorsát – gúnyolódom vigyorogva. – El tudom képzelni – feleli, majd odabiccent Jacqueline-nek. – Csinos vagy ma este, Jacqueline. – Te is, Bennett – feleli Jacqueline a szokásos flörttel. – Ha megbocsátotok, meg kellene keresnem Richardot. Mihelyt elsétál, Bennett kivezet a zsúfolt táncparkettre, és végre meglátom Declant a szemem sarkából. Egy kisebb csoportban áll, nagyon jól néz ki a fekete szmokingban, de nem visel nyakkendőt, és inge sincs végig begombolva. Az arcát arannyal és fekete gyémánttal tarkított bohócmaszk fedi, de megismerem az erős állát borító egynapos borostáról. Mikor Bennett közelebb von magához, a válla fölött figyelem Declant, miközben táncolunk. A tekintete végre megtalál, éppen abban a pillanatban, amikor egy dús idomú barna lép melléje, és Declan átkarolja a derekát. Nem veszi le rólam a szemét, miközben a nő valamit belesúg fülébe, aztán szélesen elmosolyodik, szemlátomást tetszik neki, amit hall. Összerándul a gyomrom, de nem a féltékenységtől, mert én soha nem vagyok féltékeny, hanem a félelemtől, hogy esetleg mindent elszúrtam azzal, hogy túlságosan nehezen kaphatónak adtam elő magam. Talán rosszul olvastam a gondolataiban, és a húzd meg, ereszd meg inkább lelombozta, ahelyett hogy felizgatta volna. De az is lehet, hogy csak megpróbál féltékennyé tenni, hogy tettekre sarkalljon. Mindegy, hogy a két lehetséges forgatókönyv közül melyik az igaz, egyetlen lehetőségem maradt, mégpedig az, hogy a saját játékában győzzem le őt. Ezért hát, miközben Declan a karjaiban lévő nővel flörtöl, a szemét még mindig nem véve le rólam, én hagyom, hogy lecsukódjon a szemem, és végighúzom az orrom hegyét Bennett állán, míg az ajkunk össze nem ér egy gyengéd csókban. A tarkójára teszem a kezemet, beletúrok a hajába, miközben csókolózunk. Bennett visszahúzódik, végigsimít a kézfejével az arcomon, lágyan rám néz,

majd ismét a karjaiba von. Amikor Declanre nézek, látom, hogy nem szentel nekem figyelmet, kortyolgatja az italát, miközben lassan simogatja a nő meztelen karját. A vereség vastag fellege lassan betakar, és még a világ legjobb színésznője sem lenne képes elrejteni a hangulatváltozást. Rosszul vagyok, a torkom fájdalmasan elszorul a tudattól, hogy talán soha nem érem el a célomat. Hogy újabb éveket vesztegettem el ez életemből fölöslegesen. A következő néhány órában kizárólag Bennettre összepontosítok, igyekszem elterelni a figyelmemet, lenyelni a pocsék hangulatot, de a gyomorgörcs nem hazudik – örökös emlékeztető. De senkinek sincs fogalma a bennem dúló viharról, miközben elvegyülünk a tömegben, beszélgetünk, köszöntjük az újévet, nevetünk, iszogatunk, mosolygunk, kérkedünk, bókolunk, megjátszuk magunkat… És aztán én leszek a legnagyobb színésznő, amikor Bennett észreveszi Declant, és magához inti. – Bennett – nyújtja hosszan a férjem nevét Declan a szokásos skót kiejtéssel. – Örülök, hogy újra találkozunk. – Én is. Nagyszerű az estély. – Nos, mindketten tudjuk, hogy ez Nina érdeme – jegyzi meg Declan, és dicsérően felém biccent. Halványan elmosolyodom, átkarolom Bennett derekát, és visszabiccentek. – Catherine – fordul a partneréhez. – Hadd mutassam be neked Mr. Vanderwalt és a feleségét, Ninát. Képtelenség nem észrevenni az éles hangot, ahogyan a felesége szót kiejti, de nem árulom el magam, és kedvesen kezet nyújtok. – Örülök, hogy megismerhetem – mondom. – Csodálatos ez a parti. – Nos, örülök, hogy élvezi – felelem, majd Bennett felé fordulok. Szeretetteljesen megsimogatom az arcát, és kimentem magam. – Gondolod, hogy elszabadulhatok egypár percre? Egy kicsit melegem van, és nem is érzem túl jól magam. – Jól vagy? – Minden rendben lesz. Csak egy kis levegőre van szükségem. Mindjárt visszajövök – mondom neki, melegen megcsókolom Declan orra előtt, és nem sietek, illetlenül hosszúra nyújtom a búcsút. Szerencsére ismerem Bennettet, szeret kérkedni velem, így hát kihasználom az alkalmat, hogy kicsit jobban érezzem magam a kolosszális kudarc után, amelyet okoztam.

Az üresség egyre nő bennem, ahogy kisétálok a teremből, végig a folyosón Declan irodája felé, ahol tudom, hogy találok egy magánmosdót. Egyedüllétre van szükségem, hogy összeszedjem magam, elhessegessem a gondolatokat, amelyek egymást kergetik a fejemben. Újabb tőrdöfés egy szertefoszló álomba. Odalépek az elegáns női mosdó közepén terpeszkedő hatalmas bőrottománhoz. Lángba borul az arcom, ahogy eszembe jut Pike, és hátranyúlok, hogy kilazítsam a maszkot tartó szalagokat. A földre ejtem az álarcot, és a hűvös levegő megcsapja a bőrömet. Ritkán engedem meg magamnak a gyengeséget, de most megteszem, ahogy ott ücsörgök, de hirtelen kinyílik az ajtó, és ahogy hátrafordulok, látom, hogy Declan az. Némán figyelem, ahogy bezárja az ajtót. Aztán szembefordul velem. Megfeszül az álla, ahogy leveszi magáról a maszkot, és látom, milyen sötét, majdnem fekete a szeme. – Elegem van a kibaszott játékokból – vakkantja, és hozzám lép. Még mindig nem szólalok meg, nem igazán értem, mi folyik itt. – Te jelenetet rendeztél a szemem előtt azzal a férfival, akiről mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy vele boldog. Így akarsz féltékennyé tenni? – kérdi, és fölém hajol, úgy néz le rám. – Én is feltehetném neked ugyanezt a kérdést – csattanok fel. Totál ki van akadva – és féltékeny. Hirtelen elönt a megkönnyebbülés, hogy a játéknak még nincsen vége. Megadom neki pontosan azt, amiről tudom, hogy vágyik rá: behódolok a követelésének. Összerezzenek, amikor hirtelen megragad, és felránt az ottománról, aztán megfordít a karjaiban, hogy mind a ketten a tükör felé forduljunk. Az egyik kezével a karomat szorítja, a másikkal megragadja az államat, és arra kényszerít, hogy a tükörképünkre nézzek. – Nézz rám! Engedelmeskedem. – Akarsz engem? Elönt az idegesség, levegő után kapkodok, de nem válaszolok a kérdésére. – Válaszolj! – Igen – felelem rekedten. – Mondd ki! – csattan fel, elereszti az arcomat, lecsúsztatja a kezét a torkomra, erősen megragadja, hátrafeszíti a fejemet. – Mondd ki! – Akarlak.

Abban a szempillanatban, ahogy a szavak elhagyták a számat, Declan villámsebesen előredönt, és mire észbe kapok, már fel is hajtotta a ruhám alját, felfedve a hátsómat. Megkapaszkodom a mosdókagyló szélében, miközben oldalra húzza a bugyimat. – Nézz rám! – parancsolja kemény hangon, és azt teszem, amit mond, felemelem a fejemet, és a tekintetünk találkozik a tükörben. – Nem vagyok különösebben gyengéd, Nina. Bólintok, és látom, hogy ő is bólint, hogy mindketten megértettük a szavait, aztán kicsatolja az övét, és elkezdi kigombolni a nadrágját. Lekapcsolok, messze elterelem a gondolataimat attól, ami történni fog. – Told hátra a seggedet! Engedelmeskedem, és minden figyelmeztetés nélkül erőteljesen belém hatol, összekapcsolódik a testünk, amitől fájdalmas nyöszörgés szakad ki a számon. Mindkét kezével megragadja a csípőmet, fölébem hajol, nekiszorít a mosdókagylónak, ahogy újra meg újra belém nyomja a farkát, hogy bizonyítsa, ő a főnök, én pedig hagyom, és közben erősen kapaszkodom. – Nézz rám! – vicsorogja a fülembe. A szemhéja félig lecsukódva az elemi vágytól, én pedig figyelem, ahogy hátulról megkefél. Harcolok a bensőmben forrongó vággyal, összeszorított foggal próbálom elterelni a figyelmemet az érzéstől, ahogy a golyói minden egyes erőteljes döféssel nekicsapódnak a csiklómnak. De Bennettel ellentétben Declan nem engedi, hogy elkalandozzak. – Mondd, milyen elkeseredetten akarsz engem! Gyorsan megrázom a fejemet, nem akarok beszélni. – Mondd el nekem, Nina! – Mmm mmm. Az engedetlenségnek erotikus fájdalom a büntetése, ami belenyilall a lábam közé, végigszáguld a gerincemen, amikor Declan fájdalmasan az ujjai közé csippenti a csiklómat. Felsikoltok, az egész testem megrándul, próbálok szabadulni tőle, de az egyik karjával átfogja a derekamat, olyan erővel szorít magához, hogy mozdulni sem tudok. Nem adja fel. – Mondd el! – sziszegi a fülembe, és közben egy másodpercre sem veszíti el a döfködések ritmusát. – Kérlek – sikítom, és könnyek szöknek a szemembe, amikor erősebben csíp belém, húzogatja legérzékenyebb testrészemet. A fejem lehanyatlik, újabb fájdalmas kiáltás szakad fel a torkomból, és végre megadom magam. – Akarlak. – Hangosabban! – Akarlak. Kérlek. – A szavaim már inkább csak könyörgések, de tovább sarkallják, egyre durvábban döfköd. Aztán hirtelen élvezni kezd, erőteljes nyögés kíséretében belém lövelli forró magját.

Ott állok, remegő lábakkal, Declan a nyakamba fúrja az arcát. A farka még mindig kőkemény bennem, amikor felemeli a fejét, én azonban lehajtva tartom a magamét, nem értem, mi történt. Azon tűnődöm, vajon a magáévá akart-e tenni, vagy az egész csupán büntetés volt, amiért játszadoztam vele. Amikor végül kihúzódik belőlem, hagyja, hogy a ruha alja kicsússzon a kezéből, és ismét eltakarjon. Zihál, akárcsak én, és amikor megigazítom magamon a ruhát, a tükrön keresztül elkapom, ahogy bedugja a farkát a nadrágjába, és gyorsan elfordítom a tekintetemet. – Ne tedd ezt – mondja, és szembefordulok vele. – Ne fordítsd el rólam a tekintetedet. Nem szólalok meg, mert halvány fogalmam sincs, mit mondhatnék ebben a pillanatban, de Declan megtöri a csendet, miután visszadugta az ingét a nadrágjába, és becsatolta az övét. Elindul felém, én pedig megragadom a mosdókagyló szélét. – Soha ne próbálj meg ismét féltékennyé tenni, megértetted? – Igen – mormogom. – Most pedig menj vissza a férjedhez, de ne feledd, kinek a gecije van a testedben – közli, aztán megragadja az államat, keményen megcsókol, majd sarkon fordul, kisétál a mosdóból, és magamra maradok, egy rakás szerencsétlenség. Megfordulok, belenézek a tükörbe, gyorsan rendbe hozom magam, hogy visszatérhessek a partira. Néhány lassú, mély lélegzetet veszek, hogy lecsillapítsam heves szívverésemet, lesimítom a hajamat, és egy törülközővel letörlöm az izzadságot a homlokomról. Nincs időm rá, hogy végiggondoljam, mi történt, mert már így is túlságosan sokáig voltam idebenn, és vissza kell térnem Bennetthez. Gyorsan még egyszer ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e, aztán felkapom az álarcot a földről, és kisétálok. Mihelyt visszatérek a partira, a szememmel Declant keresem, de nem látom sehol. – Jobban érzed magadat? – kérdezi Bennett, és ijedtemben megugrom. – Jól vagy? – Igen, csak megijesztettél – lehelem. Kutató tekintete végigsiklik az arcomon. – Miért vetted le az álarcot? – Melegem volt – felelem. – Segítenél felvenni? Odanyújtom neki, aztán megfordulok, és miközben Bennett megköti a szalagot, észreveszem Declan partnerét, de egyedül van. Még egyszer körbepillantok a teremben, de sehol nem látom őt. – Kész van – mondja Bennett, és átkarolja a vállamat. – Gyere, keressünk egy

csöndes helyet, és üljünk le egy kicsit. – Jól vagyok. Tényleg – nyugtatom meg. – Táncolj velem! Elmosolyodik, és az este további részét táncolással és mulatozással töltjük. A visszaszámlálás után körbe állunk, pezsgővel és jó sok csókkal köszöntjük az újévet, de mivel Declant azóta sem láttam, úgy tűnik, itt hagyta a partit, miután megkefélt a mosdóban. Csak akkor játszom le ismét magamban, mi történt Declannel, miután hazatértünk, és fekszem az ágyban. Ahogy összerakom a kirakós darabjait, meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az egésszel azt akarta bizonyítani, hogy az övé vagyok, bár meglehetősen primitív és alpári módon. Mivel Bennett pár nap múlva Miamiba utazik, azt tervezem, hogy egyelőre a háttérben maradok, és minden figyelmemet a férjemre koncentrálom, mielőtt megkeresném Declant. Persze, ha ő nem keres meg először engem.

Húsz (JELEN) – ÉDESEM! – Igen? – felelem, leakasztok még néhány inget Bennett gardróbjában, és kiviszem a hálószobába, hogy bepakoljam a bőröndjébe. – Beszélni akartam veled Baldwinról. Rendszeresen magammal kell vinnem őt Dubajba. Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy nem bánod. – Ezt már megbeszéltük, mondtam, hogy rendben van. De most miért kell magaddal vinned? – kérdezem. – Nagyon szigorúak arrafelé a szabályok, és szeretem, ha velem van, és rajta tartja mindenen a szemét – magyarázza. – Egyszerűen biztonságosabb, ha nem vagyok egyedül. Becipzározom a bőröndöt, odalépek hozzá, és átkarolom a derekát. – Aggódnom kellene érted? – Nem. Nem akarom, hogy bármi miatt is aggódj, ezért viszem magammal Baldwint. – Már az is aggaszt, hogy egyáltalán szóba hoztad. – Az a helyzet, hogy amikor legutóbb ott jártam, felmerült egy kis probléma egy párral, akikkel egy szállodában laktam, és megosztoztak egy taxin. Akkor döbbentem rá, hogy milyen keveset tudok az ottani törvényekről – mondja, és odavezet az ablak előtt álló egyik székhez. – Mi történt? – kérdezem, ahogy leül, és az ölébe húz. – Barátok voltak, akik megosztoztak egy taxin, és letartóztatták őket. A sofőr szerint fogták egymás kezét, és csókolóztak, ami, mint kiderült, törvényellenes, mert nem házasok. A boy, aki felvitte a csomagjaimat, azt mondta, hogy valószínűleg börtönbe zárják őket közszeméremsértésért. Szóval, csak szeretném, ha nagyobb biztonságban lennék, amíg ott vagyok, ennyi az egész. – Ez őrület! – jegyzem meg fejcsóválva. – Tudom, hogy felvetettem, hogy elkísérj, de most már nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Túlságosan aggódnék, ezért azt hiszem, jobb, ha itt maradsz, ahol tudom, hogy biztonságban vagy. – Beletúr a hajamba, mielőtt hozzáteszi: – Nem tudom, mit tennék, ha történne veled valami. – Bébi, semmi sem fog történni velem. Itt maradok, és várok rád – mondom

neki, aztán mosolyogva hozzáteszem: – Türelmetlenül. Felnevet, és magához húz, hogy megcsókoljon. – Szóval, mit tervezel a következő pár napra, míg távol vagyok? – kérdezi. – Be kell ugranom a Tribune Towerbe, hogy beszéljek Mr. Bersteinnel azzal a cikkel kapcsolatban, amelyet kértek tőlem. – Ezek szerint elvállalod? – Azt hiszem. Úgy értem, remek reklám lenne a jótékonysági intézményeknek, amelyek számára dolgozom. Úgy gondolom, rá tudnánk irányítani a figyelmet azokra a kisebb alapítványokra, amelyekkel kapcsolatban vagyunk – magyarázom. – Tudom, hogy nem vagyok író, vagy ilyesmi, de azért megpróbálhatom, nem igaz? – Büszke vagyok rád, ugye, tudod? Ráadásul lesz szerkesztőd is, de kétségem sincs afelől, hogy képes vagy megírni egy nagyszerű cikket. – Hát, legalább elfoglalom magam, míg távol leszel. – Három nap. Csak három nap – emlékeztet vigyorogva. – Igen. Három nap, és pár nappal később megint elutazol – mondom neki, és finoman megcsiklandozom. Felnevet, belefúrja a fejét a nyakamba, és gyengéden megharapdálja. Nem eresztjük el egymást, beszélgetünk egészen addig, míg Baldwin fel nem szól, hogy előállt az autóval, aztán elbúcsúzunk egymástól, és Bennett elindul Miamiba üzleti útra. Mihelyt kilép a lakásból, megkeresem a telefonomat, kíváncsi vagyok, Declan próbált-e kapcsolatba lépni velem, de nincs új üzenetem. Eltelt pár nap az újévi parti mosdóbeli incidense óta, és azóta nem is hallottam felőle. De most, hogy Bennett elutazott, úgy döntök, hogy meglátogatom a lakásán. Clara feltart egy ideig, segítek neki a konyhában elkészíteni a heti ételadagot. Megosztozunk egy palack boron, beszámolok neki a partiról, ő pedig mesél a lánya esküvőjéről, amelyet pár hónap múlva tartanak. Mikor minden kész, fel van címkézve, és betéve a mélyhűtőbe, Clara elköszön, én pedig gyorsan lezuhanyozom. Hétköznapi öltözetet választok, dús, vörös hajam laza hullámokban omlik a vállamra, és csak egy leheletnyi sminket teszek fel. A River Northba vezető úton felkészítem magam arra, hogyan közelítsem meg Declant; erőteljesen kell hatnom az érzelmeire, hogy belecsábítsam egy olyan kapcsolatba, amiről azt hiszi, hogy csak egy szokványos viszony. Ezért meghallgatok néhány dalt, ami segít, hogy szomorú hangulatba merüljek, és amikor nem sokkal kilenc óra után leparkolok Declan felhőkarcolója előtt, megkönnyebbülve fellélegzem, mert

látom, hogy égnek a lámpák az épület legfelső emeletén. Még egyszer ellenőrzöm a külsőmet a visszapillantó tükörben, aztán besétálok az épületbe, és felcsöngetem Declant. – Ki az? – szólal meg egy hang a hangszóróból. – Én vagyok – felelem csöndesen. Pár pillanatig csönd van, aztán megszólal: – Azonnal lent vagyok. Mivel külön belépőkártya kell ahhoz, hogy valaki feljusson a legfelső emeletre, a lift előtt várok rá. Amikor az ajtó végre kinyílik, Declan kilép, én pedig pontosan azt teszem, amit elterveztem, csak állok, nézek rá, kényszerítem magam, hogy ellepjék a szememet a könnyek. – Mit keresel itt? – kérdezi végül. Finoman megrántom a vállamat, reszkető hangon válaszolok. – Nem tudom. Hozzám lép, a két tenyerébe fogja az arcomat, de nem hagyok neki időt, hogy megszólaljon. A tekintetemet elhomályosítják a könnyek. – Szeretnék dühös lenni rád – szólalok meg elhaló hangon. – Azért, amit a múltkor tettél. De… valami ok miatt képtelen vagyok gyűlölni téged. – A mellére hajtom a fejemet, és szorosan átkarol. – Én csak… Félek, de itt akarok lenni veled – teszem hozzá. A fejem búbjára szorítja az ajkait, és szorosan átölelve tart, ahogy belépünk a liftbe, és felmegyünk a lakásába. Amikor kinyílik az ajtó, bevezet a szobába, ahhoz a kanapéhoz, amelyen a múlt héten is ültünk, a lobogó tűz mellé. Összegömbölyödöm, a vállára hajtom a fejemet. – A legutolsó dolog, amit szeretnék, az, hogy gyűlölj, Nina – töri meg végre a csendet. – Akkor mi volt az az egész a mosdóban? – Én. Felemelem a fejemet, látom, hogy összeráncolja a homlokát, de a tekintete határozott, ahogy kijelenti: – Nem fogok bocsánatot kérni. Aprót biccentek. – Oké – suttogom. – Ahogy mondtam, nem vagyok különösebben gyengéd. Nem akarom, hogy azt hidd, ez érzelemmentességet jelent, mert nem tagadom, máris erősen érzek irányodban. – Félek. – Tudom – jelenti ki csöndesen.

– Tényleg? Végigsimít az arcomon a hüvelykujjával. – Soha nem foglak bántani. – De… Bennett… – Nem kell tudnia semmiről, amíg készen nem állsz arra, hogy elmondd neki. Itt, az otthonomban ő nem létezik. Csak mi ketten vagyunk, te és én – mondja, aztán gyengéden megcsókol. Ez egy nagyon nem declanes csók. Gyengéd, és amikor felemelem a kezemet, hogy megérintsem az arcát, megragadja a csuklómat, és az ölébe ültet. A combjaim átfogják a csípőjét, érzem az erekcióját, ahogy a lábam közének feszül. A két keze egy szempillantás alatt megtalálja a melleimet, fájdalmasan megszorítja, én pedig beletúrok a hajába, belemarkolok a tincseibe. Megrántom, mire belemorog a számba, és felhúzza a topomat. Hívogatóan felemelem a karjaimat, és lehúzza rólam a pulóvert. Kecses mozdulattal talpra áll, én pedig belecsimpaszkodom, a lábaimmal átkarolom a derekát, és Declan végigsétál a folyosón, be a hálószobájába. Sötét van, csak a város fényei világítják be a szobát. A hátam a puha ágyneműhöz ér, ahogy lefektet. Végigcsókolja a testemet, le a nyakamon, a mellemen, a köldökömig. Kikapcsolja a nadrágomat, lehúzza rólam, a cipővel együtt. Felnézek rá, fölöttem tornyosul, végigmér, ahogy ott fekszem egy szál bugyiban és melltartóban. Lassan kigombolja az ingét, aztán a szoba végébe hajítja. A vállain és a karjain kidagadnak az izmok. Szőrtelen mellkasa széles és kőkemény, a dereka karcsú. Kicsatolja a bőrövet, aztán kihúzza a pantalló hurkaiból, aztán két kézzel megragadja, mintha használni akarná. Végigfut rajtam a hideg, felülök. – Mit akarsz tenni? – kérdem tétován. – Ne tegyél fel nekem kérdéseket, Nina! Nem tudom levenni a szememet a bőrövről, és hirtelen elönt a hányinger a gondolattól, a gondolattól, hogy napokig be voltam zárva összekötözve egy gardróbszekrénybe, a gondolattól, hogy megvertek, a bőr csattanásától, ahogy belevágott a hátamba, a gondolattól, ahogy a bőröv fojtogatott, miközben kénytelen voltam leszopni a nevelőapámat. Képtelen vagyok elkapni a tekintetemet a kezéről, ahogy szorítja az övet, a karjain kidagadó erekről. Nem hallok mást, csak a vér dübörgését a füleimbe, és nagyot nyelek. – Nézz rám! – mondja, és képtelen vagyok elrejteni a rettegést, ami minden bizonnyal kiült az arcomra. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, soha nem foglak bántani, de nem vagyok olyan, mint a többi pasas. Bólintok. Nem tudom, mi mást tehetnék, mert nem veszíthetem el őt most, amikor már eddig eljutottunk. – Szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat. Tudod, hogy ez mit jelent? –

kérdezi határozott hangon, amikor a szemébe nézek. – Nem akarom, hogy bánts. A lábaim közé lép, és megérinti az arcomat. – Ez nem a fájdalomról szól, Nina. Hanem a bizalomról. Bízol bennem? Nem bízom senkiben, de ezt nem árulom el neki. – Igen. – Valóban? – Igen. – Jó kislány. Ez a két szó, olyan sokszor hallottam őket attól a szemétláda Carltól. Mindig ezt mondta, amikor kielégítettem. Carl óta soha senki nem mondta nekem ezeket a szavakat, egészen mostanáig. És ez most el fog pusztítani engem, de mi más választásom van? Ezért hát eljátszom a szerepemet, és gyengéden rámosolygok, pedig legszívesebben elhánynám magam. – Istenem, gyönyörű vagy – leheli, aztán lehajol, hogy megcsókoljon, bedugja a nyelvét a számba, mélyen megízlel. A hátam mögé nyúl, és könnyedén kikapcsolja a melltartómat. Aztán a combjaim közé térdel, végigsimít a térdemen, a lábaimon, és forró szájába szívja a bimbómat. Körbesiklik rajta a nyelve, aztán kivillantja a fogait, a szájába fogja a mellemet, és megharapja, én pedig nyöszörögni kezdek, ahogy belemélyeszti a fogait a húsomba. Egy gyors mozdulattal szélesre terpeszti a lábaimat, lehajol, a szájába veszi a puncimat, a csipkebugyin keresztül nyalogatni kezd, aztán végighúzza a fogait a nagyajkakon, mielőtt elhúzódik, végignéz rajtam, és feláll. – Van róla fogalmad, milyen édes az ízed, vagy milyen érzés számomra látni téged, ahogy itt fekszel? – Declan – sóhajtom, miközben rám parancsol: – Feküdj vissza! Teszem, amit mond, mire megfogja a csípőmet, és a hasamra fordít. Erőteljes mozdulatokkal megragadja a két karomat, a hátam mögé feszíti, és érzem, ahogy a hűvös bőrrel fájdalmasan összekötözi a könyököm fölött. Durván megrántja az övet, mire a lapockáim egymáshoz nyomódnak, és a játéknak vége, ahogy a bőr könyörtelen szorítással a bőrömbe mar. Nincs menekvés, körbetekeri, és megköti rajtam az övet. A szívem a torkomban dobog, lihegve kapkodom a levegőt. Amikor kitörnek belőlem a pánik hangjai, hirtelen megérzem a leheletét a fülemen, ahogy a száját odaszorítja. – Sss, bébi. Bízz bennem – suttogja. Kisimítja a hajat az arcomból, ahogy ott fekszem, a fejem oldalra fordítva. Bólintok, de egy hang azt ismételgeti a fejemben, hogy ez túl sok lesz. Aztán hirtelen felkel az ágyról, megragadja a csípőmet, felemeli a levegőbe, és térdre állít, miközben a mellkasom a matracba nyomódik. Lerántja a bugyimat a

térdemhez, szétfeszíti a seggemet, és a száját a meztelen puncimra szorítja. Nedves nyelve gyengéden nyalogatja a csiklómat, miközben durván markolássza a seggemet, aztán a szájába fogja, és szívogatni kezdi a csiklómat, a keze pedig keményen csattan a seggemen. Felkiáltok a fájdalomtól, úgy fekszem ott, mint egy állat, tehetetlenül valaki másnak a kezében, és hirtelen megint ott vagyok abban a kibaszott alagsorban, amelyre soha többé nem akartam gondolni, de ott vagyok, azon a mocskos matracon, ahogy megaláz a nevelőapám. Összeszorítom a szememet, és összeszedem minden akaraterőmet, hogy kikapcsoljak, hogy bármi másra gondoljak, mint ami éppen történik, de Declan megakadályozza ezt, amikor bedugja a nyelvét a puncimba, végighúzza az ujjait a seggem alján, mire megfeszülök. De aztán az a keze alám nyúl, megragadja a mellemet, az ujjai közé csippenti a bimbómat, miközben tovább döfköd a nyelvével. Próbálok a karomban lévő fájdalomra koncentrálni, de eltereli a figyelmemet, amikor elveszi a száját a puncimról, megfogja az övet, és annál fogva felránt, hogy előtte térdeljek. Feléje fordítom a fejemet, és odakínálja a száját. – Kóstold meg magadat – mondja, és megcsókol, a nyelvével a nyelvemet simogatja. Legszívesebben visítanék, hogy fejezze be, mert nem akarom ezt csinálni vele, de nem teszem. Kényszerítem magam, hogy arra gondoljak, mire használom őt, mire van tőle szükségem. Meg tudod tenni, meg tudod tenni, ismétlődnek a szavak a fejemben, de van valami intenzitás Declanben, amilyent soha nem tapasztaltam más férfinál. Könnyű kikapcsolni magam Bennette-tel, de Declannek hatalmában áll arra kényszeríteni, hogy a jelenben maradjak, ami szinte lehetetlenné teszi a menekülést. – Mondd, mit akarsz – mondja. – Kérjed! – Téged akarlak – hazudom. – Mit akarsz, mit tegyek? – Dugj meg. – Kérj meg rá! – parancsolja, és bár a kérés halálosan felbosszant, lenyelem a dühömet. – Lennél olyan szíves megdugni engem, Declan? Végighúzza a kezét a seggemen, a lábam között, és bedugja egy ujját a puncimba. – Itt akarod? – kérdezi, az arcát az enyémhez szorítja, a mellkasa a hátamhoz simul. – Igen. – Hallani akarom, hogy kimondod – kéri, és azt kívánom, bárcsak abbahagyná a kibaszott szövegelést, hogy legalább megpróbálhassak elzsibbadni.

– Kérlek, Declan. Csak kefélj meg végre. Magamban akarlak. A puncimban akarlak érezni. Azt akarom, hogy teljesen betölts – mondom, megadom neki a szavakat, amelyeket, úgy érzem, hallani akar, csak hogy végre vége legyen. És hallom is, ahogy a nadrágja a padlóra hullik, és várom a következő lépését, ami nem is várat magára. Belemarkol a hajamba, és újra belenyomja az arcomat a matracba. Aztán elereszt, szélesebbre tárja a két térdemet, felemeli a seggemet, még egyszer végignyal a puncimon, aztán tövig belém hatol, a lökés erejétől előrecsúszom az ágyon. Hirtelen megragadja a két csuklómat, a másik kezével pedig megmarkolja az övet. A matrac felé fordítom az arcomat, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kikapcsoljak, de a hangja a tudatomba hatol, arra kényszerít, hogy ismételgessem, hogy akarom őt, hogy ezt akarom, hogy élvezem ezt, hogy jó érzés. Képtelen vagyok elmenekülni. Itt vagyok, ebben a jelenben. Soha nem történt ez meg, de most, ebben az átkozott pillanatban jelen vagyok, és a gyomromból a torkom felé kúszik az undorító epe, és imádkozom, hogy ki ne törjön. – Engedd el magad, Nina. Ne harcolj ellenem – mondja, mintha tudná, hogy minden erőmmel próbálom megakadályozni az orgazmust. A testem annyira feszült; idióta vagyok, ha azt hiszem, képes vagyok elkerülni. Tudni fogja, ha csak megjátszom, de akkor is harcolok tovább. – Ne harcolj ellenem – sziszegi, az akcentusa egyre erősebb, ahogy közeledik a csúcshoz. Aztán előrenyúl, kisimogatja a nedvességet a hüvelyemből, és lassan masszírozni kezdi a csiklómat. Fogalma sincs, hogy mindent elpusztít bennem. Visszatartom a lélegzetemet, és erősen beleharapok az ajkamba. Képtelen vagyok megtagadni tőle, amit követel. Túlságosan sokat kérdez, olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre soha nem fogok tudni válaszolni, ezért feladom, hagyom, hogy megadja nekem az undorító gyönyört, amelyet gyűlölök átélni. Együtt növekszik a hányingerrel, és amikor a farka megduzzad bennem a közelgő orgazmus jeleként, megtörök végül. És hirtelen a semmiből tesz egy gyengéd gesztust, összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, és fogja a kezemet, miközben elélvezek. Vad robbanással tör ki belőlem az orgazmus, átjárja minden egyes porcikámat. Képtelen vagyok elfojtani a nyögéseket, amelyek kiszakadnak belőlem, megaláznak, aztán egyek vagyunk Declannel, ahogy ő is elélvez. Érzem, ahogy a farka lüktet bennem, a hüvelyem görcsbe rándul körülötte, ahogy elnyújtja az élvezetet, bár azt kívánom, bárcsak már vége lenne, de keresztülhullámzik rajtam, a mögöttem térdelő férfi fogságában tart. A kezünk végig szorosan összeszorítva, mintha tudná, milyen nehéz ez nekem, és így nyújtana gyengéd támogatást. Egy pillanattal később elenged, sebesen eloldja az övet, mire a két karom élettelenül az ágyra hullik, és Declan teste rám zuhan. Képtelen vagyok ránézni. Még a szememet is képtelen vagyok kinyitni. Az orgazmusom lassan

elhalványodik, de a két lábam között a gyönyör emlékeztet arra, ami történt. Össze kell szednem magam – méghozzá gyorsan –, miközben Declan az oldalára fordul, és a karjaiba von. Felhúzom a térdemet, mire az ölelésébe zár, és dúdolni kezd a fülembe. A hangjára koncentrálok, hogy megnyugtassam hevesen zakatoló szívemet és háborgó gyomromat. Lassú, mély lélegzeteket veszek, és azon tűnődöm, hogyan leszek képes még egyszer lefeküdni vele. Túlságosan kiszolgáltatott – túlságosan eleven – túlságosan vágyakozó – túlságosan érzékeny – túlságosan jelenlévő vagyok vele. Legszívesebben sírva fakadnék, de nem teszem, csak fekszem ott, a fejem Declan mellkasán, és önző módon elfogadom a vigaszt, amelyet kínál, mert nincs más lehetőségem. A karjaiban tart, vigasztal a dúdolásával, én pedig hallgatom erős szívverését. – Beszélj hozzám – követeli. – Nincs kedvem beszélni. – Szükségem van rá, hogy beszélj hozzám. Mondd el, miért harcoltál ellenem. – Nem harcoltam – próbálom tagadni. Az oldalára fordul, hogy szemben legyünk egymással, átfogja a térdemet, és a csípőjére húzza a lábamat, hogy még közelebb legyünk. – Éreztem rajtad, Nina – mondja. – Szükségem van rá, hogy beszélj hozzám. Megijesztettelek? Igen. – Nem. – Fájdalmat okoztam? Igen. – Nem. – Akkor mi a baj? – kérdezi gyengéden, és az arca aggodalmasan összeráncolódik. Próbálom kiverni a fejéből, bármi kavarog is benne, ezért átkarolom a nyakát, és magamhoz húzom. – Csak nagyon heves vagy, és azt hiszem… igen… talán egy kicsit tényleg megijesztettél. – Sajnálom – mondja, és arrébb mozdul, hogy a homlokomra szorítsa a homlokát. – Nézz rám! Kinyitom a szememet, és látom, hogy rám mered, az orrunk összeér, olyan közel van. – Soha nem akartalak megrémíteni. Soha nem akarlak bántani. Csak közel akarok lenni hozzád, és ez az egyetlen mód, amelyet ismerek. – Nem kell bocsánatot kérned amiatt, aki vagy – lehelem. – Ez. Itt lenni a

karjaidban. Soha nem éreztem még ilyen biztonságban magam. Csak ölelj át, rendben? És megteszi, hosszú ideig, miközben próbálom kitisztítani a fejemet. Csak átkarolva tartjuk egymást, aztán egy idő múlva megfogja a kezemet, megnyalja a tenyeremet, aztán megpuszilja, és a mellére szorítja. – Elemésztesz, ugye tudod, Megrázom a fejemet. – Azt hittem, legtöbbször inkább idegesítelek. – Így igaz – nevet. – A szemtelenséged idegesít, de szeretem is benned. Nem nyeled le a faszságaimat, és ez tetszik. De ugyanakkor szükségem is van arra, hogy lenyeld a faszságaimat. Követelőző és makacs vagyok; és ezen nem szívesen változtatnék, mert ragaszkodom hozzá, hogy az enyém legyen az irányítás. – Miért? Nagyot fújtat. – Erről inkább ne beszéljünk. Ne ma este. – De majd egyszer? – Majd egyszer, kedvesem – mondja, és közelebb húz meztelen testéhez. – Itt tudsz maradni velem éjszakára? – Mhm hmm. Bennett Miamiba ment pár napra. A tiéd vagyok, amíg vissza nem tér. Hátrahajtja a fejét, egyenesen a szemembe néz, a hangja maró, mikor rávágja: – Nem. – Nem? – Az enyém vagy, akárhol van is. Itt vagy nem. Nem osztozom másokkal. Egy pillanatig habozom, mielőtt válaszolnék. – Ez nem ilyen egyszerű. Bennett nem az, akinek látszik. – Ez meg mit jelent? – Csak, hogy… Ez nem olyan könnyű. Értetlenül megcsóválja a fejét, mire suttogva megismétlem: – Egyszerűen csak nem olyan könnyű. Finoman az ajkaimhoz érinti a száját, és érzem a jeget a leheletén, amikor azt suttogja: – Nem várom, hogy bármi is könnyű legyen veled, de ez nem elég ahhoz, hogy megakadályozzon benne, hogy az enyém legyél. És a szavai hallatán megcsókolom, hagyom, hogy élvezze édes mérgemet. Lehet, hogy hatalma van fölöttem az ágyban, olyan hatalma, ami minden bizonnyal szenvedést fog nekem okozni, de végül el fogom viselni a fájdalmat,

mert tudom, hogy képes leszek eléggé tönkretenni őt ahhoz, hogy megmentsem magam, hogy visszaszerezzek mindent, amit elraboltak tőlem, amikor ötéves voltam.

Huszonegy (JELEN) BÉKÉS VOLT másnap reggel felébredni Declan ágyában. Morbid módon békés. Végigsimogatta az egész testemet, aztán belefúrta az arcát a lábaim közé, majd az ölébe emelt. A csuklómnál fogva a hátam mögé szorította a két karomat, hogy ne tudjam megmozdítani, miközben megdugtam. És ismét fogta a kezemet, miközben elélveztem. Ha őszinte akarok lenni, úgy érzem, tényleg szükségem van tőle erre a támogatásra, mert színtiszta kínszenvedés és aggodalom vele a szex. Nem akarom, hogy a szex jó legyen. Nem szabadna, hogy jó legyen. De nem ad nekem választási lehetőséget, ezért hazudtam neki, azt állítottam, hogy Clara jön hozzánk, és otthon kell lennem, hogy ne aggódjon miattam, és ne faggasson, hogy hol jártam. Pedig egyszerűen csak el kellett szabadulnom tőle. Mihelyt hazaérek, veszek egy tűzforró zuhanyt, minden testrészemet alaposan megmosom, de semmi sem képes úgy megtisztítani, mint Pike. Érzem, hogy megtörök, és elég időre abbahagyom a harcot, hogy kieresszem magamból. Soha életemben nem akartam azt érezni, amit Declan éreztet velem. Ahogy az előző éjszaka és a ma reggel képei leperegnek a lelki szemeim előtt, az arcomon könnyek csorognak végig, a gyomrom összerándul az undortól. Képtelen vagyok elfojtani, gyorsan kilépek hát a zuhany alól, térdre hullok a vécékagyló előtt, és megállíthatatlanul öklendezni kezdek. Nyál, hányadék és könnyek fájdalmas elegye tör fel belőlem. Meg emlékképek Declanről, Carlról, bőrről, húsról, ondóról, arról a mocskos matracról, annak az alagsornak a szagáról, Declan illatáról, Bennett iránt érzett pokoli gyűlöletemről, a magányomról, mert hiányzik Pike, az apám fejfájáról. Elemésztenek. Hallom, látom, érzem őket, az illatokat, és újabb erőteljes hányingerroham rándít görcsbe. Ebben a szent pillanatban gyűlölöm az életemet. Gyűlölök mindent, amit ez a lepra élet jelent, amelytől oly kétségbeesetten szeretnék megszabadulni. Fájdalmas zokogás tör föl belőlem, ahogy hátrahanyatlok a hűvös kőre, és csak fekszem, vizesen és meztelenül, és a hányás szaga betölti a fürdőszobát. És amikor kinyitom a szememet, meglátom az apámat. – Mit művelsz, hercegnő? – motyogja álmos hangon, ahogy bebújok melléje az ágyba. – Félek. Betakargat, átölel. – Soha semmi nem fog bántani. Mindig megvédelek. Most pedig áruld el, hogy mitől ijedtél meg. – Nem emlékszem. Csak felébredtem és féltem.

– Rosszat álmodtál? Belebólintok a mellkasába, és mélyebbre bújok a takaró alá. – Aludhatok veled ma éjjel, apuci? – Nem akarsz visszamenni a saját ágyadba? – Nem. Csak téged akarlak. Izmos karjait szorosabban fonja körém. – Hogyan mondhatnék erre nemet? – kérdezi, aztán megpuszilja a homlokomat, és kuncogni kezdek, mert a borostája csiklandozza a bőrömet. – Apuci! Ez csikiz – visítok, mire apám felnevet, belefúrja az arcát a nyakamba, mintha fel akarna falni. Mindketten hangosan nevetünk a sötét szobában, hengergőzünk a széles ágyon. Csipkedni kezdem az oldalát, mire a hátára fordul, széles vigyorral az arcán. – Győztél – kuncogja. – Győztél. Feladom. – Te sosem adod fel – mondom neki. – Egy férfinak néha tudnia kell, mikor hagyjon egy hölgyet győzni – felel. – Most pedig adj egy puszit ide! Az arcára bök, én pedig odahajolok, és nyomok egy puszit borostás arcára, érzem, ahogy a szőrszálak szurkálják puha ajkaimat. – Gyere ide! – mondja, és visszafekszem a karjai közé, ő pedig megpuszilja a fejem búbját. – Most pedig hunyd le szépen a szemedet. Nincs mitől félni. Nem engedem, hogy bárki is bántson. Mindig biztonságban leszel. – Szeretlek, apuci. – Én még annál is sokkal jobban szeretlek, hercegnő. Gyerünk, keress meg az álmaidban! A látomás elhalványul, és az oldalamra fordulok, összegömbölyödöm, és siratom mindazt, amit megígért, de ami soha nem történt meg. Soha nem voltam biztonságban, és ez a világ több fájdalmat okoz nekem, mint hittem volna. Mindez mind Bennett miatt van. És most itt fekszem a fürdőszobájában, a fürdőszobánkban. Ő a férjem. Megosztozunk az otthonunkon, az ágyon, az életen. Tudtam, mit teszek, amikor befurakodtam ebbe a világba, de szeretnék elmenekülni azután, ami az imént Declannel történt. Olyan messzire futni, hogy soha ne kelljen visszanéznem, és emlékeznem minderre. Visszamenekülni az időben. Vissza Northbrookba, a házba, ahol éltem, be a bejárati ajtón, a szobámba, ahol az apám még mindig vár rám annál a kicsi asztalnál, a rózsaszínű margarétákkal, és csatlakozni hozzá a hercegnő teapartiján. Talán, ha elég erősen sírok, a világ megsajnál majd, kifordul a sarkaiból, és minden álmom valóra válik. Az apukámat akarom.

E hosszú évek után is csak az apukámat akarom. ELTELIK PÁR ÓRA, és most itt ülök a nappaliban, és nézem a hóesést. Minden porcikám fáj, kifárasztott a sírás. Több eszem lehetne, mint hagyni, hogy azok az érzések kivéreztessenek. Régóta nem sírtam már így, sajnáltam magam ennyire az életem miatt. Most tehát itt ülök, és újra uralkodom a tűz fölött, ami a bensőmet emészti. A tűz fölött, amelyet korábban szabadjára eresztettem. Érzem, ahogy izzik az ereimben. Újjáélesztem a célt, ami miatt itt vagyok. A célt, hogy visszaszerezzem, amit elraboltak tőlem. Visszavegyem, ami az enyém lett volna, mielőtt elszakították tőlem az apámat és meggyilkolták a börtönben. Képes vagyok Declant kezelni; csak volt egy gyenge pillanatom ma éjszaka, de immár újraépítettem az acélfalakat. Baszódjon meg Declan. Baszódjon meg Bennett. Minden arról szól, hogy jóvátegyük a rosszat. Ez a bosszú, és én készen állok. Nem vesztegetek több időt, fogom a kabátomat és a kulcsaimat, és lemegyek a garázsba, hogy induljak Justice-be. Látnom kell Pike-ot. Amikor befordulok a lakókocsihoz, meglátom Matt autóját. Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor Pike bemászott az ablakomon az éjszaka közepén. Matt is ott volt. Pike órákig tartott a karjaiban, míg sírtam Matt autójának a hátsó ülésén, úton Észak-Illinois felé, ahol egy ócska lakást bérelt Pike-kal. Pár évig együtt éltünk mi hárman, aztán Pike-kal kerestünk egy saját helyet magunknak. Soha többé nem jártam iskolába. Szökevény voltam, de nem hagytam, hogy ez határozza meg az életemet. Pike adott pénzt, hogy tankönyveket vegyek, otthon tanultam meg a középiskolai tananyagot. Ez nem jelenti azt, hogy tudatlanabb lennék másoknál, függetlenül attól, van-e érettségim. Mindig szerettem iskolába járni, új dolgokat elsajátítani. Megnéztem a helyi egyetem tankönyv-katalógusát, és megvettem magamnak azokat, amelyek érdekeltek, és otthon elolvastam mindet. Pike mindig ugratott, de nem hagytam, hogy bosszantson a tudat, hogy kimaradtam a középiskolából. Nem mertem állást vállalni, míg be nem töltöttem a tizennyolcat, ezért segítettem Pike-nak kimérni és bezacskózni az anyagot, amelyet Matt hozott. Soha nem tágítottam Pike mellől a fickók miatt, akikkel dolgozott. Biztonságosabb volt vele együtt árulni az utcán, mint egyedül maradni a lakásban. De soha nem kedveltem Mattet, hiába Pike barátja. Párszor meg kellett küzdenem vele, amikor részeg volt, és le akart fektetni. De ő volt az, aki ott volt velem azon a végzetes éjszakán, az éjszakán, amikor ő és Pike megadták nekem a legnagyobb ajándékot, amit csak kérhettem. Matt és Pike a halál képében állt bosszút. Mindketten ott álltak mellettem, amikor meggyújtottam a gyufát, és a

tintafekete éjszakában megöltem Carlt és Bobbit. Csak tizenöt éves voltam, amikor megéreztem a bosszú édes ízét, ahogy az esdeklő sikolyaikat elnyelték a pokol lángjai. Bosszant, hogy most itt látom, mert bármennyire is nem kedvelem, örökké az adósa leszek. Becsukom a kocsiajtót, besétálok a lakókocsiba, és Matt megvetően elmosolyodik, mert tudja, mit teszek Bennett-tel. – Lám, lám, lám, milyen drogon él a szaros felső osztály? – Igazán lenyűgöző. – Micsoda? – kérdezi. – Hogy mennyit javult a szókincsed az évek folyamán – vetem oda, miközben leveszem a kabátomat, aztán Pike felé fordulok. – Beszélnünk kell. – Lépj le, haver – mondja Mattnek. – Mi a fasz? – Ne szarakodj, tudod, milyen nehéz Elizabethnek elszabadulnia – figyelmezteti, ahogy feláll, és odalép hozzám. Megölelem, és figyelem, ahogy Matt fogja a kabátját, és elindul az ajtó felé. – Hívj fel, ha elment. – Oké, öreg. Majd később dumálunk. Matt az ajtóból még visszanéz rám a válla fölött, aztán távozik. Szorosabban magamhoz ölelem Pike-ot, szinte megfojtom. – Nahát! Mi folyik itt? – kérdezi, és nem ereszt el. – Nagyon hiányoztál – felelem elszorult torokkal. – Minden rendben van? Történt valami? – faggat, miközben a kanapéhoz vezet, és leülünk. – Tegnap éjjel lefeküdtem Declannel. Nem lepődöm meg Pike aggódó arckifejezése láttán. Carlt kivéve Pike volt az egyetlen férfi, akivel szexeltem, egészen Bennettig. De Bennett semmi Declanhez képest. – A francba – sóhajtja. – Jól vagy? – Megkötözött az övével – vallom be. – Mi a fasz? – Ő ilyen. Agresszív. Az újévi partin is megdugott. Az volt az első alkalom. Mocskos baszás volt a mosdóban. – Várjunk csak! Kezdd elölről – mondja értetlenkedve.

– Megpróbáltam féltékennyé tenni a partin, és a jelek szerint működött a dolog. Követett a mosdóba, és keféltünk. Nem találkoztunk, és nem is beszéltünk egymással tegnapig, amikor elmentem hozzá. Bennett Miamiban van, így Declannel töltöttem az éjszakát. Rettenetes vele a szex. Képtelen vagyok kikapcsolni, mert végig annyira követelőző. Ma reggel mentem haza, mert undorodtam. – Gyere ide – leheli, és magához ölel. Egy darabig csak csöndben ülünk, aztán újra megszólal. – Mit gondolsz? – Nem szállhatok ki. Tudom, hogy ő a megfelelő pasas. – Hogyan lehetsz ebben annyira biztos? Megrázom a fejemet. – Tudom. Egyszerűen érzem. Nem tudom megmagyarázni; de így érzem. – Nem is tudom – mondja, kételkedik a szavaimban. – Mi? – kérdezem dühösen. – Gondolod, hogy képes rá? – Erre a kérdésre aligha van válasz, de igen, azt hiszem, hogy képes rá. – Mi lesz, ha rájön? – Nem fog. Bizalmatlanul méreget. – Ne legyél ebben annyira biztos. Veszélyes dolog az önhittség. Kibújok az öleléséből, és hátradőlök. – Rendben – pufogok. – Mi van, ha rájön? Nem is tudom, Pike. Számít ez? Nem történt bűncselekmény. – És mi van Benett-tel? Ha Declan rájön, vagy nem képes megtenni, akkor te igen? Dühösen felnevetek, és szembefordulok Pike-kal. – Hülye vagy, ha kételkedsz bennem. Szeretem az apámat, és ő fizetett meg, amikor megölték. Ha nem hiszed, hogy képes vagyok rá, akkor nem ismersz – teszem hozzá szigorú tekintettel. – Ismerlek. Jobban, mint bárki más. De emberölésről beszélünk, Elizabeth. – Tudom, hogy miről beszélünk, Pike. Négy éve játszom ezt a játékot. Megosztom annak a rohadéknak az ágyát – csattanok fel. Pike beletúr a hajába, nagyot sóhajt, és hátradől. – Tudom. Istenem, de még mennyire tudom. Csak, már olyan régóta tart. Az ember valahogy hozzászokik az élethez, amelyet él. – Igen – felelem csöndesen. – Tudom. Velem is ez a helyzet, csak a szerepem miatt egy kicsit talán jobban zavar, mint téged. De úgy érzem, végre megtörténik a dolog. Még mindig ezt akarjuk, igaz?

– Megígértem neked, hogy megteszek bármit, hogy jobb életed legyen. Nem változott a véleményem. Az a rohadék meg fog fizetni azért, amit tett. Bólintok, mosoly ömlik szét az arcomon, ahogy arra gondolok, hogyan fog Bennett megfizetni azért a sok szarért, ami történt velem. Az apám haláláért, a pusztításért, amelyet ő és a szülei okoztak. Én pedig élvezni fogom mindazt, ami Bennett után marad – a pénzt és a hatalmat. Elkerülhetetlen, hogy közben Declan életét is tönkretegyük, ha Pike és én azt akarjuk, hogy tiszta maradjon a kezünk. Ez van; ragaszkodunk a tervhez. Évek óta ezt a pillanatot vártuk Pike-kal. Egész este a tervet és az időzítést vitatjuk meg, és megbeszéljük, hogy pár nap múlva visszajövök, miután Bennett elutazik Dubajba. Miután mindent megtárgyaltunk, Pike megtisztít, és újra úton vagyok. Úton a megtorlás felé.

Huszonkettő (JELEN) A MR. BERSTEINNEL való találkozóm után a Chicago Magazine szerkesztőségében ma délután a cikken dolgoztam, amelyet a februári számban terveznek megjelentetni. A magazin Valentin nap alkalmából néhány fontos társadalmi szerepet betöltő házaspárról ír, és minket azzal akarnak kiemelni, hogy engem kértek meg a rólunk szóló rész megírására. Azt kérték, arról írjak, hogyan tartjuk életben a kapcsolat tüzét, és közben tegyek említést azokról a jótékonysági intézményekről és alapítványokról is, amelyeket támogatunk. Bennett izgatottnak tűnt, amikor pár órája felhívtam, hogy beszámoljak a részletekről és a Mr. Bersteinnel való találkozóról, aki a szerkesztőm lesz. Mihelyt befejezem a munkát, készülődni kezdek. Declan végre beadta a derekát, és alig huszonnégy óra elteltével küldött egy SMS-t. Nem lepett meg, hogy képtelen volt tovább várni. Az üzenet rövid és velős volt, lényegre törő, és beleegyeztem, hogy beugrom hozzá. Bár ideges vagyok amiatt, hogy újra szexelnem kell Declannel, igyekszem más dolgokra összpontosítani, de hiába, mert nem tudom kiverni a dolgot a fejemből. Felöltözöm, és elindulok Declanhez. Mosolyogva lép ki a liftből, és felém nyújt egy belépőkártyát. – Tessék – mondja. – Miért kapom? – Hogy ne kelljen mindig lejönnöm érted, amikor erre jársz. Fogd! – Gondot okozok? – kérdezem flörtölve. – Te? Soha. Miközben felfelé megyünk, hozzám lép, nekiszorít a tükörnek, és megcsókol. A nyakamra fonja mindkét kezét, a csók minden egyes részletét ő irányítja, ahogy a nyelve szétnyitja az ajkaimat, hogy minél többet vegyen el. Egymáshoz simulunk, a testéből áradó forróság túl sok, így kissé felhevültnek érzem magam, amikor végre elhúzódik. – Hiányoztál – jelenti ki, és lenéz rám. – Tényleg? – Örökké. Amikor kinyílik az ajtó, megfogja a kezemet, és érzem a készülő étel illatát. Követem az étkezőpulthoz, ahol előhúz nekem egy bárszéket. – Mi ez? – kérdem, miközben leülök.

– Vacsora. – Te tudsz főzni? – kérdezem vigyorogva, mire fog egy palack bort, és tölt nekem egy pohár Pinot Noirt. – Miért vagy annyira meglepve? Megcsóválom a fejemet, és iszom egy korty bort. – Mivel nem sokat tudok rólad, biztos egy csomó dolog van veled kapcsolatban, ami meglepne. Elmosolyodik a szavaimra, bemegy a konyhába, és darabolni kezdi a zöldségeket. – Mit főzöl? – Pezsgős-mandulás csirkét sült zöldséggel és újkrumplival. – Csodásan hangzik – mondom, és szopogatom a boromat, ahogy figyelem, milyen könnyed eleganciával mozog a konyhában. – Ki tanított meg főzni? – Az anyukám. Emlékszem, amikor kicsi voltam, egy széket húzott nekem a tűzhely elé. Figyeltem, mit csinál, és segítettem, amikor kavargatni kellett valamit. Aztán már azt is megengedte, hogy feltörjem a tojásokat, és elvégezzem az egyszerűbb feladatokat – meséli, miközben beleborítja a zöldségeket egy fémtálba. – És ahogy idősebb lettem, együtt készítettük el ezeket a bonyolult ételeket. – Csodálatos anya lehet. – Az volt. – Volt? – kérdezek vissza, mire rám néz. – Majd egy másik alkalommal – ismétli meg, amit akkor mondott, amikor megkérdeztem tőle, miért akar az ellenőrzése alatt tartani mindent. – És te? – kérdezi. – Szeretsz főzni? – Soha nem tanultam meg. – Anyukád nem tanított meg rá? – kérdezi. Megrázom a fejemet, mert soha nem volt édesanyám, de Declan csak a hazugságokat ismeri, amelyeket mondtam neki a családomról. – Nem – mondom tehát. – Sokat dolgozott, nem sokat volt otthon. De szeretem nézni Clarát, amikor főz. Néha-néha engedi, hogy segítsek, de nem túl gyakran. Nagyjából azt csinálom, amit az anyukád megengedett neked, amikor a széken álltál. Csak kavargatok, meg mindenbe beleszimatolok. Figyelem, ahogy Declan szeme körül elmélyednek a ráncok, ahogy rám néz, és elneveti magát. – Kértem Bennettet, hogy csökkentse Clara munkaidejét, és több házimunkát végezhessek én magam, de nem hajlandó rá. Clara már régóta dolgozik neki, és

szereti tudni, hogy a lakásban van. Amikor elhallgatok, Declan egy darabig csak mered rám, aztán megtöri a csendet. – Gyere ide! – mondja, és int, hogy csatlakozzam hozzá. – Miért? – kérdezem gyanakodva. – Mert megtanítalak főzni, kedvesem. Elmosolyodom, leugrom a bárszékről, és csatlakozom hozzá. Kinyújtja a kezét, megfog egy fej fokhagymát, leteszi a vágódeszkára, aztán a kezembe nyom egy kést. – Ezt már megsütöttem. A fokhagyma mindig finomabb, ha megsüti az ember – magyarázza, mire ránézek, és bólintok. – Válassz le róla két gerezdet, aztán fektesd rá a kés lapját. Teszem, amit mond, leválasztok egypár gerezdet. Declan mögém áll, a kezemre teszi a kezét, a kés lapját az egyik gerezdre fekteti, aztán megragadja a másik csuklómat. – Most pedig szorítsd ökölbe a kezedet, és csapj rá a késre, hogy összezúzd a fokhagymát – utasít. A csuklómmal a markában ökölbe szorítom a kezemet, rávágok a kés lapjára, és összezúzom a fokhagymagerezdet. – Tökéletes – mormogja a fülembe. – Most csináld meg ugyanezt a másik gerezddel. Nem veszi le rólam a kezét, miközben megismétlem a folyamatot. Aztán segít nekem elkészíteni a mártást a csirkéhez, megpirítani a mandulát és felaprítani a mogyoróhagymát és a gombát. Miután beleöntöttem a pezsgőt, segít beletenni a csirkét és ráönteni a tetejére a mártást. – Bekapcsolnád a sütőt? Automatikusan 350 fokra melegszik, csak állítsd be sütésre. – Oké – felelem, odalépek a sütőhöz, és bekapcsolom. Figyelem Declant, ahogy elvégzi az utolsó simításokat, és amikor a sütő sípol, beleteszi a tálat, és beállítja az órát harminc percre. – Min mosolyogsz? – kérdezi, és elém lép. – Rajtad. – És miért? Átkarolom a derekát. – Tetszik, amikor ilyen vagy – vallom be őszintén. – Milyen? – kérdez vissza, és még közelebb lép, beletúr a hajamba, és fel kell emelnem a fejemet, hogy rá tudjak nézni. – Hát ilyen. Lazán farmerbe és pólóba öltözve, ahogy valami újra tanítasz.

Kedvelem az édes Declant – mondom lágyan, és belenézek smaragdzöld szemébe. – Azt akarod mondani, hogy nem vagyok mindig édes? Felnevetek, mielőtt válaszolnék. – Általában seggfej vagy. Hátrahajtott fejjel nevet, és a nevetése hallatán még hangosabban kacagok. Széles mosollyal néz vissza rám. – Nekem is tetszik, amikor ilyen vagy – vallja be. – Félek még megkérdezni is – ugratom. – Soha ne félj – mondja, aztán hozzáteszi: – Lágy vagy. Nem mutatod ki gyakran, de amikor megteszed, az tetszik. A szavai hallatán azonnal megmerevedik az arcom. Végigsimít rajta. – Szeretem, amikor lágy vagy velem – teszi hozzá. – Nem könnyű. – Tudom, de ezt akarom. Fogalma sincs róla, hogy a vallomását arra fogom kihasználni, hogy megalkossam a tökéletes mérget, amelyet beléje fecskendezek. Megértően bólintok, a nyaka köré fonom a karjaimat, ahogy lehajol, hogy megcsókoljon. Megmarkolja a seggemet, felemel a földről a karjaiba. Átfogom a lábaimmal, és odavisz a kanapéhoz, az ölébe ültet. Tovább csókolózunk, a vágyának az íze a számba szivárog. Keményen, gyorsan, lágyan, lassan, nyalogatva, harapdálva, szívogatva – az idő szinte megáll. De mindketten felkapjuk a fejünket, amikor megszólal a tűzjelző, és odakozmált étel szaga tölti be a lakást. – Bassza meg – leheli Declan nevetve, ahogy elnéz a vállam fölött, és amikor hátrafordulok, látom, hogy füst tölti be a konyhát. Felpattanok az öléből, kiszaladok, és látom, hogy vastag füst gomolyog kifelé a sütőből. – A francba! – sikítom, feltépem a sütő ajtaját, és hirtelen nem látok semmit a gomolygó füsttől. Declan mellém lép, benyúl az edényfogóval, és előhúzza a koromfekete, szénné égett csirkét. Döbbenten bámulom a tönkrement ételt, de Declan felnevet. A tűzhely tetejére hajítja a tálat, aztán szalad, hogy kinyissa a franciaajtót, hogy kiszellőzzön a lakás, majd lekapcsolja a visító tűzjelzőt. – Mit rontottam el? – kérdezem, amikor visszatér a konyhába, és még mindig nevet. – Ne szarakodj, és ne nevess ki! – csattanok fel. A sütőhöz hajol, megnézi a beállítást. – A francba, Nina – kuncogja. – Mi van? – Grillezésre állítottad a sütőt, nem sütésre. Elszégyellem magam, és meg sem szólalok, nekidőlök a pultnak, és bámulom a vacsorát, amelyet szénné égettem.

– Nos – szólal meg és felém fordul. – Úgy látszik, nem vicceltél, amikor azt állítottad, hogy nem tudsz főzni. – Annyira sajnálom, Declan. – Ne sajnáld. Minden rendben – nyugtat, és végigsimít a karomon. – Hagyd abba! – Mit hagyjak abba? – A vigyorgást. Megalázó. – Miért? – kérdezi. – Mert nem vagy tökéletes? Összehúzom a szememet. – Vannak dolgok, amelyeket tökéletesen meg tudok főzni. – Tényleg? Kíváncsivá tettél. – Kifelé! – parancsolok rá, és elkezdem kifelé lökdösni. – Helyrehozom. Csak adj egypár percet. Megfordul. – Semmit nem kell helyrehoznod – mondja negédesen. – Az összes házhoz szállító étterem étlapja benn van a hűtő melletti fiókban. – Nem. Okot adtál rá, hogy bebizonyítsak neked valamit, és meg is fogom tenni – mondom neki. – Csak… tüntesd el a szénné égett csirkét, kérlek. – Oké – kuncogja, és mihelyt a szemétbe került a vacsora, végigtúrom a konyhát, hogy megtaláljam azt a pár dolgot, amire szükségem van. Az az igazság, hogy őszinte voltam vele. Fogalmam sincs, hogyan kell főzni. Mihelyt Pike-kal magunk voltunk, alig volt elég a pénzünk a lepukkadt lakásunk bérleti díjára. A pokolba, az esetek felében kilakoltatás lett a vége. Egész életünkben éppen csak kijöttünk valahogy, mivel kiderült, hogy az ital jobb befektetés, mint a biztonságos otthon. Ha az ember részeg, akkor legalább elmenekülhet a valóságtól. Ahogy ott állok a tűzhely előtt, spatulával a kezemben, hátranézek a vállam fölött, és látom, hogy Declan becsukja a franciaajtókat. Hazudnék magamnak, ha azt állítanám, hogy nem vonzódom hozzá. Nagy kár, hogy nem találkozhattunk egy másik életben, de csak végtelen csalódottsághoz vezetne ezen elmélkedni, hiszen ez az élet, amelyben találkoztunk. Miután kitálaltam az ételt, azon kevesek egyikét, amelyet képes vagyok elkészíteni, leteszem a tányérokat az ebédlőasztalra. – Idehoznád a bort? – szólok oda Declannek, és amikor az asztalhoz lép, a kezében a palackkal, felmosolygok rá, ő pedig lenéz a tányérjára, és felnevet. – Nagyon büszkének látszol magadra, pedig még meg sem kóstoltam – jegyzi meg, és a tekintete rám villan.

– Mert tudom, hogy kizárt, hogy ne találd finomnak – vágok vissza, miközben leül, és az ölébe teríti a szalvétát. – És mindezt az a lány mondja, aki ugratott, amiért a Könnyen Kész kávézóba vittem – veti oda, aztán felveszi a grillezett sajtos szendvicset, és beleharap. Belekortyolok a boromba, és végül bevallja: – Életemben nem ettem még ilyen jó sajtos szendvicset. Mindketten felnevetünk, én is megfogom a szendvicsemet, és enni kezdek. Régen fordult elő utoljára, hogy ilyen jól éreztem magam. Pike-kal minden más, valószínűleg azért, mert ismeri minden undorító részemet, de Declan úgy néz rám, mintha tiszta és jó lennék. Ez mind hazugság, de ebben a pillanatban a hazugság boldoggá tesz, és talán egy kicsit teljessé. Így hát csak ülünk itt, a több millió dollárt érő tetőlakásában, és élvezzük a sajtos szendvicsből és Pinot Noirból álló vacsorát. Vacsora után Declan segít elmosogatni. Rendbe rakjuk a konyhát, és amikor minden ismét a helyén van, észreveszem, hogy még mindig nem tűnt el teljesen az égett szag. Belemarkolok a hajamba, és megszagolom, Declan pedig figyel. – Mit csinálsz? – kérdezi. – A hajam bűzlik a füsttől. – Az enyém is? – kérdezi, odalép hozzám, és lehajol. Beletúrok sűrű hajába. – Igen, a tied is. Megfogja a kezemet, végigvezet a folyosón a hálószobájába. Felkapcsolja az egyik lámpát, aztán bemegyünk a hatalmas fürdőszobába, amelyben van egy méretes márvány, ajtó nélküli zuhanyozó, az egyik oldalán széles üvegfallal. A kétszemélyes, hófehér mosdó két falat foglal el, körülöttük sötét szekrények. A faltól falig érő ablak előtt egy extra nagy, csillogó, téglalap alakú jacuzzi van a földbe süllyesztve. A helyiség modern és férfias, akárcsak a lakás többi része. Declan felé fordulok, aki vizet ereszt a kádba, aztán megáll a fürdőszoba közepén. – Vedd le a ruhádat, Nina. – Megfürdünk? Lehúzza az ingét, és félrehajítja, mielőtt válaszol. – Igen, megfürdünk – feleli, majd hozzám lép, és megragadja a felsőm alját. – Emeld fel a karodat! Leveszi a blúzomat, aztán lecsúsztatja a nadrágot a derekamról. A vállába kapaszkodom, míg kilépek belőle. Letérdel elém, és lassan lehúzza a bugyimat. Aztán végigsimít a lábamon az ölemig. Az egyik keze besiklik a lábaim közé, ráfekteti a puncimra és a hasam aljára, aztán felnéz rám. – Olyan gyönyörű. Az akcentusa miatt különlegesen hangzik ez a két szó. Soha senki nem nézett

még rám úgy, ahogyan ő, és ettől rosszul érzem magam, mert irtózattal töltené el, ha tudná, min ment ez a test keresztül. Miután levetkőzünk, megfogja a kezemet, és besegít a forró vízzel teli kádba. Declan is beül, és elhelyezkedem a két lába között, a hátamat a mellkasának döntöm. A karja a mellemen fekszik, ahogy szorosan magához húz, és eláraszt a teste meg a víz melege. Mély sóhaj szakad ki belőlem, lehunyom a szememet, és belebújok az ölelésébe, ahogy ellazul a testem. – Áruld el, mire gondolsz – mormogja a fülembe. – Mmm. Érzem, ahogy a melle rázkódik a néma nevetéstől. – Csak ennyit kapok? Egy mmm-öt? Elsimítja a hajamat az egyik vállamról, és csókolgatni kezdi a vizes nyakamat, az ajkát az érzékeny bőrre szorítja, amitől libabőrös leszek, de tudom, hogy ez tetszik neki, mert kuncog. Egy ideig így maradunk, egyszerűen csak élvezzük a forró fürdőt, szinte összeolvadunk. – Aggódnom kéne? – kérdezi Declan, megtörve a hosszú csendet. – Mi miatt? – kérdezek vissza. A szemem még mindig lehunyva, az arcomat a mellére szorítom. – Hogy óvszer nélkül keféltelek meg. – Már mondtam neked, nem eshetek teherbe – emlékeztetem. Egypár pillanatig csöndben marad. – Áruld el, miért. Mély lélegzetet veszek, és kissé oldalra fordulok, hogy rá tudjak nézni. – Harmadik stádiumú endometriózisom van. – Nem… – kezdi, és látom a zavart az arcán, ezért elmagyarázom, miről van szó. – Gyakorlatilag azt jelenti, hogy abnormális sejtnövekedés alakul ki a méh belső falán. Szóval szinte lehetetlen, hogy teherbe essek. – Bébi, én… – kezdi, megrázza a fejét, szemlátomást kényelmetlenebbül érzi magát, mint én. – Mikor tudtad meg? – A húszas éveim elején – mesélem. – Akkoriban kezdtek fájdalmasak lenni a menstruációim. Egyre rosszabb és rosszabb lett, és végül annyira erős lett a fájdalom, hogy kórházba vittek, mert nem tudtam, mit csináljak. Egy csomó vizsgálatot végeztek el, és egypár hónappal később végre kiderítették, hogy mi a baj. – Nem lehet rajta segíteni?

– Nem. Ha valakinek ilyesmije van, kénytelen együtt élni vele. Nincs gyógymód vagy ilyesmi. – És a fájdalom? – kérdi aggódó hangon. – Kipróbáltam pár hormonterápiát, de elég súlyosak voltak a mellékhatások, ezért abba kellett hagynom. Receptre írt fájdalomcsillapítót szedek, de nem igazán használ. Beletúr a hajamba, a másik kezét az arcomra fekteti. – Istenem, bébi, sajnálom. Nem is tudom, mit mondjak. – Semmi baj – próbálom megnyugtatni. – Számomra már nem újdonság. Évek óta tudok már róla. Semmi baj. – Akarsz gyereket? Vállat vonok. – Számít egyáltalán, hogy mit akarok? Úgy értem, ebben a kérdésben nincs választásom. – Persze hogy számít. – Soha nem leszek anya, semmi értelme olyasmit kívánni, ami nem lehetséges. – Éppen eleget próbálkoztam már ezzel. Emlékszem, hogy Pike mellettem ült, amikor az orvos közölte, hogy soha nem leszek képes gyereket szülni. Soha még csak eszembe sem jutott egészen addig, míg azt nem mondta, hogy képtelen leszek rá. Napokig sírtam Pike karjaiban. Olyan volt, mintha annak az elvesztését siratnám, ami soha nem is volt az enyém. De ez már több mint hat éve történt, és közben rádöbbentem, hogy egyébként is pocsék anya lennék. Mit adhatnék én egy gyereknek? Mielőtt hozzámentem Bennetthez, Pike és én kábítószer-terjesztésből éltünk, és alig volt mit ennünk. Nem ilyen életet akartam, akkor mi az ördögért kívánnám ezt a gyerekem számára? – Ettől még lehetsz anya, tudod? – mondja Declan gyengéden. Nem akarok durva lenni, és teljesen kirekeszteni őt, ezért bágyadtan rámosolygok, és halkan kérlelem: – Beszélhetnénk valami másról, kérlek? – Sajnálom. – Minden rendben. Csak nem szoktam erről gyakran beszélni, így hát… – Nem kell többet mondanod – nyugtat meg, aztán megcsókol, és újra a karjaiba zár.

Huszonhárom (JELEN) AZNAP ÉJJEL otthagytam Declant, miután kiszálltunk a kádból. Bennettet másnapra vártam haza Miamiból, és otthon akartam lenni, ha esetleg korábban érkezne. Óvatosan tartom a kapcsolatot Declannel, míg a férjem itthon van. Többnyire csak e-mailt váltunk, mert azt könnyű kitörölni, a telefonhívásokat viszont nyilvántartják. Legszívesebben levelet sem küldenék neki, de Declan ragaszkodik hozzá, hogy kapcsolatban legyünk. Míg Bennett zuhanyozik, beülök a dolgozószobába, és látom, hogy már érkezett is levelem. Küldő: D. McKinnon Címzett: Nina Vanderwal Küldés időpontja: január 10. 13:23 Tárgy: Kívánlak Mikor utazik el? Látni szeretnélek. D. Gyorsan válaszolok, míg Bennett nem végez a zuhanyozással. Küldő: Nina Vanderwal Címzett: D. McKinnon Küldés időpontja: január 10. 13:58 Tárgy: Re: Kívánlak Egyesek szerint az udvariasság megköveteli, hogy egy levél köszönéssel kezdődjön, még ha az csak egy egyszerű „Helló” is. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, fél négy körül utazik el. Nina Szinte azonnal érkezik is a válasz. Küldő: D. McKinnon Címzett: Nina Vanderwal Küldés időpontja: január 10. 14:00 Tárgy: A kért köszönés – HELLÓ Találkozzunk a szállodában?

D. Küldő: Nina Vanderwal Címzett: D. McKinnon Küldés időpontja: január 10. 14:01 Tárgy: Re: A kért köszönés – HELLÓ Javítanunk kell a modorodon. Az is udvariatlanság, ha a tárgy megjelölése a köszöntés. 4 körül ott tudok lenni. N. Küldő: D. McKinnon Címzett: Nina Vanderwal Küldés időpontja: január 10. 14:04 Tárgy: Nem érdekel az etikett Legyen 4. Gyere a szobámba. A lift kulcsát ott hagyom a recepción. D. Küldő: Nina Vanderwal Címzett: D. McKinnon Küldés időpontja: január 10. 14:05 Tárgy: Lealacsonyító Vajon miért érzem magam úgy, mint egy prostituált, vagy, ami még rosszabb, egy alkalmi numera? Nina Küldő: D. McKinnon Címzett: Nina Vanderwal Küldés időpontja: január 10. 14:06 Tárgy: Lealacsonyító? Alkalmi numera? Mi az ördög? Mindegy, átkozottul jól tudod, hogy sokkal több vagy bármelyiknél. De nem szépítek; szükségem van rád, és egyre türelmetlenebb és fickósabb vagyok minden egyes pillanattal, amikor nem érezlek magam alatt. Pontban 4! D. Felnevetek a szóhasználatán, aztán gyorsan kitörlöm a leveleit a bejövők közül, majd a szemétkosárból is. Lecsukom a laptop tetejét, bemegyek a hálószobába, éppen akkor, amikor Bennett kilép a fürdőszobából, egy szál törülközővel a derekán. Mosolyogva odasétálok a bőröndjéhez.

– Minek köszönhető ez az önelégült vigyor? – kérdezi, ahogy közelebb lép. – Neked. – Nekem? – Nem szép dolog azzal hergelni a feleségedet, hogy vizesen, egy szál törülközőben grasszálsz előtte – ugratom. – Ugyan miért? – Mert hetekre elutazol, és ez a kép marad majd meg bennem. – És azzal mi a helyzet, amit pár órája adtam? – kérdezi a hosszú szeretkezésünkre utalva. – Arra fogok majd gondolni, amikor éjszaka fekszem az ágyban… magányosan. – Jobban teszed, ha felhívsz, amikor magányosnak érzed magad – jegyzi meg sokat sejtető vigyorral, mire felnevetek. – Hagyd abba! Igyekezned kell, nehogy elkéss – zsémbelek. – Majd én befejezem a csomagolást. – Ahogy parancsolod, főnök – viccelődik, gyengéden megcsókol, és visszamegy a fürdőszobába. Összeszedem a holmiját a gardróbból, gondoskodom róla, hogy minden szükséges dolog bekerüljön a bőröndbe. Bennett és Baldwin Dubajban tölti a következő két hetet Richarddal együtt. Most akarják kiválasztani az új munkaerőt, amíg még tart a felújítás. Megváltoztattam Clara időbeosztását, hogy szabadabban jöhessek-mehessek. Mikor Bennett kijön végre a fürdőszobából egy félórával később, úgy döntök, hogy igazi jó feleség módjára veszek tőle búcsút. Lehet, hogy a lelkiismeretem bánt, vagy csak nem akarom, hogy gyanút fogjon, de nem számít, a lényeg, hogy meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy azt higgye, szilárd a kapcsolatunk. Ezért hát odasétálok hozzá, és közben lehúzom a ruhám cipzárját. Nem moccan, csak merően néz, ahogy keresztüllibegek a szobán. Mikor megállok előtte, lehúzza a vállamról a pántot, és a ruha a lábaim köré omlik. – Kívánlak – mondom neki. – Csak még egyszer, mielőtt elutazol. – Megkapsz, ahányszor csak akarsz. És így is lesz. Lehet, hogy túlkompenzálok, de szükségesnek érzem, és megáll az idő. Amikor elhitetem vele, hogy teljesen kielégültem, összeszedjük magunkat, és felöltözünk. Az órára pillantok, és látom, hogy négy óra van, és már Declannél kellene lennem a szállodában. Mihelyt belép Baldwin, hogy segítsen Bennettnek levinni a csomagokat, kikapom a kabátomat a gardróbból, és felveszem. – Hová mész? – kérdezi Bennett.

– Megígértem Marciának, hogy megiszom vele egy kávét, miután elindultál – hazudom. – De most késésben vagyok miattad – teszem hozzá, és rákacsintok. – Úgy hiszem, hogy én vagyok késésben ön miatt, Mrs. Vanderwal. – Panaszkodsz? – Egyáltalán nem, és kérlek, nyugodtan intézd el, hogy még többet késsek, ha úgy tartja a kedved. Látom, hogy Baldwin mosolyogva hallgatja a beszélgetésünket. – Perverz alak vagy – fordulok Bennetthez. – De csak, ha rólad van szó – nevet. – Hiányozni fogsz. A liftben elbúcsúzunk egymástól. Bennett őszintén szomorúnak látszik, hogy itt kell hagynia, míg én türelmetlen vagyok, mert nagyon sokat fogok késni. De titkolom előle, ráérősen eljátszom a szerető feleséget, aki máris hiányolja a férjét, aki pedig még el sem ment. Gyengéd csókokat váltunk, aztán Bennett végre kimegy az autóhoz, ahol Baldwin várja, én pedig lesietek a garázsba. A Lótusznál a parkolófiúra bízom az autót, és elkérem a kulcskártyát a recepción. Amikor felérek a legfölső emeletre, azzal nyitom ki Declan tetőlakásának ajtaját. – Hol a faszban voltál? – kiáltja, amint belépek, és megriaszt csikorgó hangja. – Sajnálom. – Hol voltál az elmúlt egy órában? A szoba másik végéből ugat rám. Méretre készített öltönyt és nyakkendőt visel, hatalmasnak látszik, és az összehúzott szeméből és összeszorított állkapcsából látszik, hogy nagyon dühös. – Sajnálom, Declan – magyarázkodom halkan. – Bennett késésben volt, és csak most ment el. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ökölbe szorított kézzel elindul felém. – Nem szeretem, amikor nem tudom, hol vagy – jelenti ki. – Ha azt ígéred, hogy négyre itt vagy, akkor jobban teszed, ha pontban négykor itt állsz előttem. Nyitom a számat, hogy válaszoljak, de nem jön ki hang a torkomon. Csak még jobban felbosszantanám, ha vitatkozni kezdenék vele. Felemeli a kezét, és megragadja az államat. Közel hajol az arcomhoz. – Aggódtam, hogy történt valami veled – vallja be. – S-sajnálom – lehelem. A homlokomra hajtja a fejét, egy pillanatra lehunyja a szemét, és mély lélegzetet vesz az orrán keresztül. Ijedten megugrom, amikor az ujjai hirtelen belemarnak az államba, és érzem, milyen feszült az egész teste, ahogy kinyitja a

szemét, és egy lépést hátrál, de nem ereszti el az arcomat. Dühösen megvillan a szeme, amitől hevesen verni kezd a szívem, és halk nyöszörgés tör föl a torkomból. – Érzem rajtad az illatát – köpi undorodva. – É-én… – Keféltél vele, mielőtt idejöttél? – kérdezi összeszorított fogakkal. – Igen – lehelem az igazat. Lehullik rólam a keze, színtiszta harag árad a tekintetéből. – Az ágyra! – ugatja. – És vedd le ezt a kibaszott ruhát, nem akarom érezni rajtad az illatát, amikor megbaszlak. – Kérlek, Declan. – Feküdj a kibaszott ágyra! AZONNAL! Pánikba esem a hangjából áradó dühtől, félek, mit fog tenni, de nem tétovázom, azonnal elindulok a hálószoba felé. Gyorsan lehúzom magamról a ruhát, leülök az ágy szélére, és a sötétben várom Declant. Eltart egy ideig, mire megjelenik az ajtóban. Meztelen a felsőteste, a nadrág lóg a derekán, az övet a markába szorítja. Az epe keserű íze égeti a torkomat, lehunyom a szememet, úgy könyörgök. – Declan, kérlek. – Egy szót se, Nina! A félelemtől csukva tartom a szememet, és próbálok kikapcsolni, elérni, hogy a bosszú tüze elemésszen, és Declannek ne legyen hatalma fölöttem. Tudom, hogy ott áll előttem; érzem a bőrömön a testéből áradó meleget. – Nem vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, nem fekszel le azzal a férfival, de elvárom tőled, hogy tiszta legyél, amikor hozzám jössz, megértetted? Bólintok, mire felcsattan: – Válaszolj! – Igen. – Nyisd ki a szemedet, és válaszolj! Kinyitom a szememet, és látom, hogy a karjain és a vállán megfeszülnek az izmok. – Igen – mormogom. – Próbáltál féltékennyé tenni? – Nem – vágom rá gyorsan. – Nem… Nem gondolkodtam, Declan. Sajnálom. Leül mellém. – Meg foglak büntetni. Nem azért, mert bántani akarlak, hanem azért, mert nem akarom, hogy elfelejtkezz róla.

– Kérlek – könyörgöm, és megrázom a fejemet, és amikor a szemembe néz, látom a csüggedtséget a tekintetében. – Soha többé nem akarom érezni rajtad az illatát. – Megígérem. – Hasalj az ölembe – parancsol rám határozott hangon. Kinyújtom a kezemet, gyengéden megszorítom a térdét, mielőtt engedelmeskedem, és ráhasalok a combjára. Lehunyom a szememet, és hallom az öv fémes csattanását, ahogy a csat a padlóra esik, aztán kiveszi a zsebéből a nyakkendőjét, összekötözi a csuklómat a hűvös selyemmel, és megszorítja a csomót. Simogatni kezdi pucér fenekemet, amelyet csak egy csipkés tanga fed, aztán eltűnik a keze. Megfeszülök, várom az elkerülhetetlen csapást, és amikor megérzem az első könyörtelen ütést a húsomon, vérfagyasztóan felsikoltok, ahogy a fájdalom szétsugárzik a bőrömön. A következő másodpercben már érkezik is az újabb fájdalmas ütés, és Declan hangosan felmordul. És egy újabb. Egy újabb. Csatt. Csatt. Csatt. – Aú – kiáltok fel az égető fájdalomtól. Erős kezének minden egyes megtorló ütésétől egyre jobban elszorul a torkom. Próbálom lefeszíteni a kezemről a nyakkendőt, de egyszer csak megragadja a derekamat, határozott mozdulattal a hátamra fordít, és az ágy közepére hajít. Gonosz mosoly önti el az arcát, élvezi, hogy megalázhat. Letépi rólam a bugyit, mint egy dühöngő állat, szétfeszíti a combjaimat, és fájdalmas ütést mér a puncimra. Felsikoltok a fájdalomtól, könnyek szöknek a szemembe. De puha nyelve azonnal égő húsomon van, lassú nyelvcsapásokkal végignyalogat. Őrjítő hatással van rám az érintései közötti éles ellentét, gyenge nyöszörgés tör ki a torkomból. Mindent érzek, amit csinál, ugyanakkor ki is léptem a testemből, egyetlen porcikám fölött sincs többé hatalmam. Eluralkodnak rajtam az érzések – félelem, gyönyör, fájdalom, elégedettség, szomorúság, vigasz. Csatáznak bennem, átveszik fölöttem az irányítást, ahogy megadom magam Declannek, csak fekszem itt, miközben csókolgatja és nyalogatja a lábam közét, felderíti minden zugát, ahogy a számmal szokta. Aztán a hátam alá csúsztatja a kezét, megfogja és megszorítja a kezemet, az elmém pedig kavarogni kezd, mint egy kaleidoszkóp színei és fényei, és megadom magam az élvezetnek, beleveszek, ahogy Declan a

szájába veszi a csiklómat, miközben az ujjával pumpálni kezd bennem. Kudarcra ítélt vállalkozás ellenállni az orgazmusnak, ahogy fekszem itt, megkötözve, tehetetlenül, és végül megérzem a lábam között a nedves forróságot, darabjaimra hullok, a tiszta meleg végigsugárzik a hüvelyemben, a karjaimon és a lábaimon. Tüzes lángok száguldanak végig az ereimen, rabul ejtik a testemet, vonaglok az érintése alatt, a kezünk szorosan egymásba fonódik. Egyetlen dologra tudok csak gondolni ebben a pillanatban, arra, mennyire obszcén ez a férfi. Esélyt sem ad rá, hogy összeszedjem a darabkákat, amelyekre széttört, hirtelen felránt, feltérdeltet, és elém térdel. Két kézzel belemarkol a hajamba, hátrarántja a fejemet, és lenéz rám. – Szopjál le azzal az édes száddal – parancsol rám, aztán lenyomja a fejemet, de boldogan veszem a számba. Nem engedi át az irányítást, a hajamnál fogva rángatja föl-le a fejemet a farkán. Próbálok küzdeni, a kezének nyomom a fejemet, szeretnék lassabban haladni, de sokkal erősebb nálam, mivel a kezem hátra van kötve. – Ne harcolj ellenem, Nina – nyögi, de én azt akarom. Harcolni akarok ellene, és ezt ő is érzi, dühösen rám üvölt. – Add meg magad nekem! De nem engedelmeskedem, ezért még erősebben húzza a hajamat. – Add meg magad! Bízz bennem, bébi! – sürget éles hangon. Kihallom a könyörgést a szavaiból. Nem tudja, hogy hallom, és ettől valami arra bír, hogy engedelmeskedjem, átadjam neki az irányítást, amelyre valami ok miatt oly kétségbeesetten vágyik. Mozgatja a számat forró, hatalmas farkán, és hagyom, hogy a nyelvem végigcsússzon a selymesen sima húson. Állati vágyról tanúskodnak a torkából feltörő hangok, és amikor megérzem, hogy duzzadni kezd a számban, ismét hátrahajít az ágyon, fölém térdel, néhányszor végigsimít a farkán, aztán a hasamra és a mellemre spricceli a magját. Nem veszi le rólam a szemét, miközben rám hanyatlik, és közben tovább simogatja magát. Figyelem őt – gyönyörűen brutális. Lefekszik mellém, de nem kötözi ki a kezemet, csak magához húz, és szorosan erős testéhez ölel. Totálisan ki vagyok neki szolgáltatva meztelenül és megkötözve, de nem félek. Megbüntetett, igen, de nem okozott valódi fájdalmat. Állandóan azt ismételgeti, hogy bízzam benne, és valóban bízom a tudatban, hogy biztonságban vagyok mellette, így még megkötözve is ellazulok, belesimulok az ölelésébe. Egymás mellett fekszünk, a spermája lassan a bőrömre szárad, ahogy simogatja a hajamat. – Csak a saját illatomat akarom érezni rajtad – mondja, majd a hátam mögé nyúl, és kioldja a nyakkendőt. Mihelyt kiszabadul a karom, átölelem a nyakát, mert vigaszra van szükségem, és nem tudom, mit tegyek azok után, ami történt. A tarkómra fekteti a tenyerét, a fülemhez szorítja a száját, úgy suttogja:

– Vigyázok rád, kedvesem. Bólintok, és tovább csimpaszkodom beléje. – Imádlak – leheli a bőrömbe. Elárasztanak az érzelmek, és nem tudom, mit kezdjek velük. Betegesen jólesik. Utálom, hogy élvezi, amit tesz velem, hogy úgy néz rám, ahogy. De azt utálom a legjobban, hogy képtelen vagyok kikapcsolni mellette. Nem adja meg nekem ezt a szabadságot, és ez piszkosul megrémít. Még mindig hevesen ver a szívem, és ezt ő is érzi, ahogy magához szorít, és csitítgat. Gondoskodóan ölel, és bár Declan sokkal inkább állatias, mint gondoskodó, de az ilyen pillanatokban valahogy mégis eltűnnek ezek a határok. – Hiányoztál – mondja végül. – Te is nekem – sóhajtom. – De elutazott, és most teljesen a tiéd vagyok. – Nem csak akkor akarom, hogy az enyém legyél, amikor távol van, Nina. Állandóan akarom. – Ez bonyolult, de most itt vagyok veled, és most csak téged akarlak. Ne beszéljünk Bennettről, kérlek. Declan közelebb hajol, hogy megcsókoljon, az érintései gyengédek és szeretetteljesek, ahogy lassan csókolózunk. – Hogy érzed magad? – motyogja az ajkaimba. – Nem okoztam fájdalmat? – Nem. – Tudnod kell, hogy örökké védelmezni foglak – mondja, és a szavai apámra emlékeztetnek, és amikor hátrahajolok, és a szemébe nézek, látom, hogy igazat mond. – Tudom – felelem. – Nehezen bízom meg valakiben, de igyekszem. – Örömmel hallom. Elmosolyodom azon, milyen könnyű őt manipulálni. Mintha nem is kellene gondolkodnom vagy erőlködnöm; csak mondok valamit, és máris azt teszi, amit akarok. Lassan álomba merülünk, aztán pár órával később felébredünk. Declan vacsorát rendel, de azt hazudom neki, hogy haza kell mennem, mert Bennett később Skype-on felhív, és észre fogja venni, ha nem a lakásunkban vagyok. Declan dühös, de megígérem, hogy másnap találkozunk, és annyi időt töltünk együtt a következő két hétben, amennyit csak lehet. De az igazság az, hogy Pikehoz kell mennem ma este. Mielőtt elmennék, Declan telepít egy alkalmazást a telefonomra, ami lehetővé teszi, hogy a híváslistából lenyomozhatatlan legyen, ha SMS-ezünk egymással. Nevetnem kell a birtoklási vágyától, de kíváncsivá is tesz, vajon mitől lett ilyen.

Huszonnégy (JELEN) MAJDNEM ÉJFÉL VAN, és görcsbe rándul a gyomrom, mikor leparkolok Pike lakókocsija mellett. Leállítom a motort, és egy darabig csak ücsörgök; a csendet csak a hóborította táj fölött fújó szél éles hangja töri meg. Minél tovább várok, annál idegesebb leszek. Tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a nap, de belenyilall a gyomromba a tudat, hogy végre elérkezett. Kiszállok az autóból, és bemegyek a lakókocsiba, és Pike egy szót sem szól, miközben odajön hozzám. Az arca rezzenéstelen. – Szia – köszönt végül lágy hangon. – Szia. – Szóval…? – Szóval… – Kezdem, aztán bólintok. – Ennyi. – Biztos vagy benne? – Igen. Pike tétován végigsimít az államon. – Szóval megcsináljuk? – Igen. – Remeg a hangom, de összeszedem minden erőmet, ellenállok az érzelmeknek, amelyek körülöttünk örvénylenek. – Félsz? Bólintok, mert a kemény külső ellenére ez az igazság, és visszabólint, hogy megnyugtasson, nem vagyok egyedül, bár mindketten tudjuk, hogy minden tőlem függ. – Ne félj! Ne feledd, miért tesszük – mondja, és határozottság csillog a szemében. – Az apádért. Érted és mindazért, amitől megfosztottak. Új életet akartál; már majdnem a célnál vagyunk, Elizabeth. Érzed? A tündérmesét? – Igen – lehelem. – Akkor először legyőzzük a szörnyeket – mondja, és gyengéden a számra szorítja az ajkait, és amikor hátrahúzódik, leveszem a kabátomat, félrehajítom, aztán felnézek Pike-ra, és nagyot nyelek. – Készen állok. – Mondd újra! – Készen állok.

– Hunyd le a szemedet – utasít, és engedelmeskedem. Ott állok, és érzem Pike kezének melegét, ahogy végigsimít az arcomon. – Érted tesszük – suttogja, aztán elveszi vigasztaló kezét. A szívem majd kiugrik a helyéből, ahogy várok, és aztán jön is, Pike ökle belecsap az arcomba és a szemembe. Fájdalom robban az arcomban, az orromban, és a földre zuhanok. Pike megragadja a csuklómat, elhúzza az arcomról a kezemet, és az ökle ismét fájdalmasan becsapódik. Fojtottan felsikoltok, és Pike azonnal betakar a testével, a karjaiba ölel, a mellére húzza a fejemet, miközben zokogok a fájdalomtól. Forró az arcom, sajog, és érzem, hogy duzzadni kezd. Pike a karjaiban tart, ringat, újra meg újra emlékeztet, hogy miért csináljuk mindezt, de nem kell meggyőznie; tudom, miért csinálom. Ahogy lassan felszáradnak a könnyeim, az egyre erősödő fejfájás háttérbe szorítja a lüktetést az arcomban. Nem is kell semmit mondanom, Pike felemel a padlóról, és az ágyba visz. – Mindjárt visszajövök – mondja, és kimegy a szobából, aztán pár pillanattal később egy pohár vízzel és két Tylenollal a kezében tér vissza. – Tessék. Vedd be! Lenyelem a tablettákat, leteszem a poharat, aztán visszahajtom a fejemet a párnára. – Mennyire fáj? – faggat Pike. – Nagyon fáj a fejem. – És a szemed? – Az is fáj, de nem gond. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, vagy bocsánatot kérj – figyelmeztetem, amikor lefekszik mellém. – Hogy néz ki? Kinyújtja a kezét, hogy megérintse az arcomat, és hátrarándulok a fájdalomtól. – Sajnálom – motyogja. – Bedagadt, és már rózsaszín. Kezd megjelenni a zúzódás. Ha holnap reggel felébredsz, rondán fekete lesz a szemed. Bólintok, és képtelen vagyok megakadályozni az ördögi mosolyt, ami kiül az arcomra, aztán nevetésbe csap át. Pike habozik, aztán ő is elmosolyodik, mire a hátamra gurulok, és még hangosabban nevetek. A hasamra szorítom a kezemet, úgy érzem magam, mint aki megháborodott, de közben mintha a világ ura is lennék, ünneplem az ördögi tervünket, és élvezem a monoklit a szemem alatt. Az elmúlt pár év azzal telt, hogy kialakítsam egy boldog házasság látszatát két odaadó ember között, akik szerelmesek egymásba. Úgy tűnt, soha nem jön majd el a pusztítás pillanata, de most végre kézzelfogható közelségbe került. És most a sok stressz, magányosság, kétség és elhatározás szinte kirobban belőlem ezzel a morbid nevetőrohammal.

Végre abbahagyjuk a hisztérikus röhögést, összeszedjük magunkat, és szembefordulok Pike-kal. – Őrült vagyok? – kérdezem. – Nem vagyunk talán mindnyájan őrültek egy kicsit? – Egy sima nem is elég lett volna – mondom mosolyogva. – Nem. Elkomolyodom. – Szeretlek – emlékeztetem, mikor felém fordítja a fejét. – Tudom. – Nem – vágom rá. – Soha nem inogtál meg, ha rólam volt szó. E sok év alatt te voltál az egyetlen biztos pont az életemben, attól a pillanattól kezdve, hogy nyolcéves koromban megismerkedtünk. Te vagy a legjobb báty, akit az ember kívánhat magának, és tényleg szeretlek. Az oldalára fordul, az ujjai hegyét finoman végigsimítja a duzzadt arcomon, aztán hozzám hajol, és megcsókol, végighúzza a nyelvét az alsó ajkamon. Közelebb húzom magamhoz, összekulcsolódik a lábunk, ahogy fölébem gördül. Levetkőztetjük egymást, és kész vagyok elvenni azt, amit csak Pike képes megadni nekem. Meztelen testéhez simulok, lenyúlok, megfogom kemény farkát, és magamba vezetem. És végre képes vagyok megszabadulni mindattól, ami körülvesz. AMIKOR MÁSNAP REGGEL felébredek a saját ágyamban, az arcom a szívverésem ütemére lüktet. Nem tettem rá jeget, hogy lelohassza a duzzanatot, mert a lehető legborzalmasabban akarok kinézni. Tudom, milyen szarul érezte magát Pike tegnap éjjel, azok után, ahogy megütött – ahogy meg kellett ütnie –, de igyekeztem megnyugtatni, hogy jól vagyok. Miközben besétálok a fürdőszobába, megnézem magam a tükörben. Igaza volt Pike-nak, valóban ronda fekete és kék zúzódás van a szemem körül és az arcomon. Odanyúlok, hogy megérintsem, és összerándul az arcom a fájdalomtól. Érzékeny a duzzanat, és az arcom egyik fele borzalmasan néz ki. Tökéletes. Gyorsan lezuhanyozom, felöltözöm, farmert és egy hosszú kasmírpulóvert veszek fel, és csak egy csöpp púdert és rúzst teszek fel. Ahogy vártam, a telefonom jelzi, hogy üzenet érkezett Declantől. Hiányzol. Bepötyögöm a választ. Te is nekem. Gyere át hozzám. Meg kell, hogy érintselek. Ördögi mosoly önti el az arcomat, miközben írom a választ. Nem tudok. Nem érzem jól magam.

Jól vagy? Csak beteg. Elmegyek érted, és idehozlak. Pontosan úgy reagál, ahogyan számítottam, ezért tovább piszkálom. Kösz, de inkább itt maradok. Kerülsz engem? Nem. Csak nem érzem jól magam. Hadd gondoskodjam rólad. Éppen írom a következő üzenetet, amikor csörögni kezd a kezemben a telefon, és Declan neve villan fel a kijelzőn. – Miért hívsz? – kérdem. – Miért próbálsz kerülni? – Nem teszem. Már mondtam, nem érzem jól magam. – Akkor a saját ágyad helyett feküdj az enyémben. Jövök érted. Csomagolj össze – sürget nyugodt hangon, de ellenszegülök. – Nem, Declan. Felsóhajt. – Mi folyik itt? – kérdezi. Habozom, aztán fojtottan, kevés meggyőződéssel a hangomban azt mormolom: – Semmi. Csak… csak semmi. – Hazudsz. – Kérlek, Declan. – Úton vagyok – csattan fel, és bontja a vonalat, még mielőtt válaszolhatnék. Hamarosan itt lesz, nincs vesztegetni való időm, hogy izgatott legyek. Fel kell készülnöm a szerepemre, ezért arra az egyetlen dologra koncentrálok, ami mindig romba dönt – az apámra. Leülök az egyik kanapéra a nappaliban, kibámulok a szürke, hófelhőkkel terhes égre, és hagyom, hogy a gondolataim elvigyenek hozzá, a gyerekkoromba, mindahhoz, ami fájdalmat okozott. A rózsaszínű margarétákra gondolok, arra, milyen érzés volt, amikor az apám borostája szurkálta az arcomat, amikor megpuszilt. Aztán az első alkalomra gondolok, amikor ellátogattam a sírjához, és főbe kólintott a valóság, hogy valóban halott. Egy idő után már eszembe sem jut Declan. Teljesen elemészt a fájdalom és a szomorúság, ahogy a kezembe temetem az arcomat, és zokogok. Eláraszt a nyomorúság, összeszorul a torkom, de felriadok, amikor megszólal a belső telefon, és tudom, hogy Declan megérkezett.

– Halló? – szólok a kagylóba. – Manuel vagyok, Mrs. Vanderwal. Egy bizonyos Mr. McKinnon van itt. – Khm, igen. Engedje fel, kérem. – Rendben. Jó napot, kisasszony. Leteszem a kagylót, és még pár könnycsepp buggyan ki a szememből, de hagyom, hogy lefolyjanak az arcomon, és várom a kopogást, amikor pedig meghallom, belenézek az előszobai tükörbe, látom a maszatos arcomat, a véreres szememet, a zúzódásokat, lehajtom a fejemet, az ajtóhoz lépek, és lassan kinyitom. – Declan, nem szabadna itt lenned. – Engedj be, Nina! Elfordítom az arcomat, besétálok a nappaliba, és hallom, hogy követ. – Mi folyik itt? – kérdezi, és amikor nem válaszolok, megragadja a karomat, és maga felé fordít. – A kurva életbe – nyögi ki elborzadt arccal, mihelyt meglátja a monoklit a szemem körül. – Mi történt? A tenyerembe temetem az arcomat, és sírva fakadok. Pillanatnyi lelkiállapotomban ez nem nehéz. A karjaiba von, és átölel, miközben csendesen sírdogálok, eláztatom az ingét a könnyeimmel. – Mi történt, kedvesem? – Bennett itt volt, amikor múlt éjjel hazajöttem – hazudom. Megragadja a vállamat, eltart magától, hogy az arcomba tudjon nézni, az arcát elönti a düh. – Ő tette ezt veled? A könnyek csorognak az arcomon, lassan bólintok, miközben figyelem, ahogy hatalmába keríti a harag, a szorítása erősödik a karomon. – Megölöm azt a kibaszott gazembert – morogja. – Csomagolj össze. Velem jössz. – Declan… – Most, Nina. Képtelen vagyok gondolkodni. Pakold össze a szarjaidat! Nem maradsz itt – csattan fel, és nem szólok egy szót sem, sarkon fordulok, bemegyek a hálószobába, aztán a gardróbszobába. Gyorsan becsomagolok a táskákba, és amikor kilépek, látom, hogy Declan fel-alá járkál. Felnéz, odasiet hozzám, kiveszi a kezemből a táskákat, és magához húz. – Hol a kabátod? – kérdezi, az előszobaszekrény felé intek, és nem veszteget egy pillanatot sem. Előveszi a kabátomat, felsegíti, aztán a kezembe nyomja a retikülömet. Gyorsan az orromra biggyesztem a napszemüvegemet, mielőtt kilépnénk az ajtón.

Nem beszél, miközben lefelé tartunk a lifttel, és kimegyünk az autójához. Behajítja a táskákat a csomagtartóba, és már indulunk is a lakása felé. Erősen szorítja a volánt, belefehérednek az ujjai, megfeszülnek az izmai. Nem veszi le a szemét az útról, de látom, hogy megfeszül az álla, ahogy összeszorítja a fogait. Csöndben marad akkor is, amikor felmegyünk a lakásba. Fogja a kezemet, bevezet a hálószobába. Ledobja a földre a táskákat, leültet az ágyra, és gyengéden leveszi rólam a napszemüveget. Kutató tekintete végigpásztázik az arcomon, alaposan megnézi duzzadt arcomat és a monoklit a szemem körül. Összerándul az arcom, amikor megérinti, mire gyorsan bocsánatot kér. – Komolyan beszélek, Nina. Legszívesebben megölném, amiért ezt tette veled. – Nem annyira rossz, mint amilyennek látszik – motyogom, és lehajtom a fejemet. – Láttad, hogy néz ki a kibaszott arcod?! Kibaszottul rosszul! – Elhallgat, párszor mélyen beszívja a levegőt, aztán gyöngédebb hangon folytatja. – Sajnálom. Nem akarok kiabálni veled. Csak… Miért nem dőlsz le egy kicsit. Mindjárt visszajövök, rendben? – Rendben. Declan kimegy a szobából, és amikor visszatér egy csomag jéggel, leül mellém az ágyra, ahol fekszem, és óvatosan az arcomra teszi. Fájdalmasan megrándul az arcom, lehunyom a szememet, és ráfektetem a kezemet az övére. – Meséld el, mi történt – suttogja, és lenéz rám. – Ott volt, amikor tegnap este hazaértem. Azt mondtam neki, hogy a délutánt egy barátnőmmel töltöttem, de rájött, hogy hazudtam, és elhalasztotta az utazást ma reggelig – magyarázom, és csak akkor folytatom, amikor pár könnycsepp kibuggyan a szememből, és legurul az arcomon. – Dühös volt, és csak… – Megütött? Bólintok, mire megkérdezi: – Máskor is tett már ilyet? Amikor ismét bólintok, látom, hogy kidagadnak az izmok a nyakán. Felülök, a fejtámlának dőlök, és sírni kezdek. – Annyira félek, Declan. Ha egyszer tudomást szerez rólunk, én nem… – Nem fog – vágja rá. – De lehetséges. – Nem fog. – Nem az az ember, akinek hiszik. – Mennyi ideje tart ez? – faggat.

– Nem sokkal azután kezdődött, hogy összeházasodtunk. Eleinte nem volt nagyon rossz, de mostanában… – Gyere ide! – mondja, mellém húzódik, átkarol és magához von. Megpuszilja a fejem búbját. – Nem engedhetlek vissza hozzá. – Vissza kell mennem. – Semmit nem kell megtenned, Nina. – Ez nem olyan egyszerű. Rettegek attól, hogy mit fog tenni, mert bármire képes – mondom neki, és a könnyek tovább patakzanak az arcomon. – Ez a monokli semmiség ahhoz képest… – Mihez? Krisztusom, Nina, úgy nézel ki, mintha valaki a szart is kiverte volna belőled egy baseballütővel. Fogalmad sincs, mit tennék legszívesebben azzal a faszfejjel. Már maga a tudat is megbénít, hogy hozzád ért. Tisztán kihallatszik a harag a hangjából, a dühtől kitágultak a pupillái. – Sajnálom. Nem akartam, hogy lásd… – Téged? Az igazi Ninát? – Egy pillanatra lehunyja a szemét, megszorítja az orrnyergét, aztán rám néz, és őszinteség sugárzik a tekintetéből. – Soha ne rejtőzz előlem. Egyetlen átkozott apróságot se próbálj rejtegetni! Nem válaszolok, de nem is várja el, átkarolja a derekamat, és becsúszunk a takaró alá. Lehunyom a szememet, miközben apró kis csókokkal hinti tele zúzódásos arcomat és szememet. – Belebetegszem, hogy ilyesmi történhetett veled – suttogja a bőrömbe. – Nem akarom, hogy fájdalmat érezz miattam. – Pedig bármikor megteszem. Meg akarom tenni érted, hogy átvállaljam tőled, és én viseljem mindkettőnk helyett – suttogja, aztán szenvedélyes csókba forr az ajkunk. De nem tudja átvállalni a fájdalmamat. Senki sem tudja. Pike próbálja, de soha nem tart egyetlen rövid pillanatnál tovább. A fájdalmam összefonódott a létem rostjaival. Örökre itt marad. Emlékeztetőül arra, hogy mindnyájan különbözőképpen vagyunk nyomorékok. Declan elhúzza a száját. – Nyisd ki a szemedet! – mondja. Engedelmeskedem, és belenézek smaradgzöld szemébe, miközben azt mondja: – Hagyd el őt. – Ez nem olyan egyszerű. – Hagyd el őt. – Ez nem ilyen egyszerű – ismétlem meg, mert muszáj megértetnem vele, hogy nem sétálhatok csak úgy el, de belevág a szavamba.

– Nem akarom, ami egyszerű. Téged akarlak. – Én… – Mondd el, mit érzel irántam – mondja, széttárja a lábaimat, és elhelyezkedik a combjaim között. – Nem tudom, van-e rá megfelelő szó, mert erős érzés, de nem lehet szerelem. – Miért nem? – kérdezi, és a farka minden egyes kimondott szóval egyre keményebb lesz. – Mert csak pár hónapja ismerlek. Őrület belegondolni, máris milyen erősen érzek irántad. Őrült vagyok, amiért azt érzem irántad, amit. – Miért? – Mert alig ismerlek. – Ismersz – jelenti ki, és mozgatni kezdi a csípőjét, hozzám nyomja a farkát. – Valóban? – Imádlak. Mi mást kellene még tudnod? Szaggatottá válik a lélegzetem, ahogy nekem dörzsölődik. – Nyílj meg nekem! Áruld el, hogyan érzel. Add meg nekem a szavakat – erősködik. – Nem tudom – sóhajtom. – De tudod. Csak félsz. – Akkor hagyd, hogy féljek – kérem, de elhárítja a könyörgést. – Soha nem fogom hagyni, hogy félj, bébi. Felemeli a kezét, lehúzza az ingét, aztán a sarkára kuporodik. – Gombold ki a nadrágomat! Felülök, kikapcsolom az övét, és kicipzározom a nadrágját. Figyeli, ahogy benyúlok a bokszerjébe, a kezembe fogom kemény farkát, és megmarkolom a vastag szerszámot. A tekintetünk egymásba mélyed, ahogy simogatni kezdem a selymesen sima bőrt kőkemény farkán. Amikor a lélegzése kezd szaggatottá válni, megragadja az öv egyik végét, és kirántja a hurkokból. – Vedd le rólam a kezedet, és emeld a fejed fölé! A hátamra fekszem, és felemelem a két karomat, ahogy parancsolta. Leveszi a pulóveremet, kikapcsolja a melltartómat, és a földre hajítja, aztán átfűzi az övet a fejtámla lécei között, összekötözi a csuklómat, és kioldhatatlan csomóba köti. – Mondd el, hogy érzed magad ebben a pillanatban. Mélyen egymás szemébe nézünk. – Biztonságban – vallom be csöndesen, és

egy részem nem hiszi, hogy ez hazugság lenne. – Mondd ki újra! – Biztonságban. Lehajol, gyengéden megcsókolja a zúzódásaimat. – Örökké így lesz – mondja, aztán végighúzza meleg ajkait a két mellem között, majd mindkettőt a kezébe veszi, így néz fel rám. – Örökké biztonságban leszel velem.

Huszonöt (JELEN) ARRA RIADOK FEL, hogy valami hideg ér az arcomhoz. – Csak én vagyok az, kedvesem – csitít Declan, és jégtömlőt szorít az arcomra. – Nem akartalak felébreszteni, de duzzadtnak tűnik a zúzódás. Felnézek rá, miközben gondomat viseli, és figyelem, ahogy tanulmányozza az arcomat. – Jól vagy? – Álmos vagyok – motyogom és felülök. Declan halkan felmordul, amikor a takaró a derekamra hullik, felfedve pucér mellemet. – Perverz disznó – ugratom vigyorogva, és felhúzom a takarót a nyakamig, de lerántja rólam. – Ne takard el magadat, ahhoz túlságosan gyönyörű vagy. – És veled mi van? Azt várod, hogy meztelen legyek, miközben te teljesen fel vagy öltözve? – kérdem mosolyogva. A párnára ejti a jégtömlőt, felegyenesedik, és lenéz rám. – Azt akarod, hogy levetkőzzek? – kérdezi, és rám parancsol, amikor az ajkamba harapva bólintok: – Akkor vetkőztess le! – Nahát, nemcsak perverz vagy, hanem ocsmány is. – De neked így tetszik. – Mmm… talán. – Mondd ki! Mondd, hogy tetszik! – sürget. – Nem – sikkantok nevetve, mire szigorúan rám szól: – Soha ne mondj nekem nemet! – Nem – ismétlem meg, és kihívóan rákacsintok. Bemászik az ágyba, rám hengeredik. – Rossz kislány – mordul fel. – Azt hittem, jó kislány vagyok. – Csak amikor szót fogadsz – feleli, és mellém gurul. – Gyere közelebb! Ölelj át!

Engedelmeskedem, átkarolom a mellkasát, átfogom a lábaimmal is, ő pedig magához ölel. – Olyan jó érzés – sóhajt nagyot. – Micsoda? – Amikor úgy ölelsz, mintha akarnál. – Azt hiszed, hogy akarlak? – Képtelen vagyok rájönni, mit akarsz – leheli. – Gyűlölöm, hogy nem látok bele a gondolataidba. Nem reagálok a megjegyzésére, csak öleljük egymást, és egy idő után Declan töri meg a csendet. – Miért rejtőzködsz előlem? – Úgy néz ki, mintha rejtőzködnék előled? – ugratom vigyorogva, hiszen meztelenül fekszem mellette. – Ezt rejtegeted előlem – feleli rezzenéstelen arccal, és a szívem fölé fekteti a tenyerét. – Honnan tudod? – Mert néha egy futó pillanatra belelátok. Megpillantom a fájdalmat, ami benned lakozik. Megengedted magadnak valaha is, hogy érezd? A fájdalmat? – Miért akarna bárki fájdalmat érezni? – suttogom. – Ha kimutatod, azzal a sebezhetőségedet bizonyítod, és a sebezhetőség a lélek gyengesége. – Az emberek gyengék, Nina. Ez tény. – Nem akarok gyenge lenni. – Te is csak ember vagy – feleli. – Vérzel, éppen úgy, mint bárki más, csak te ezt eltitkolod. – És mi a helyzet veled? Szereted ellenőrzés alatt tartani az életed minden részletét. Nem tennéd, ha nem próbálnál rejtegetni valamit. – Igazad van – ismeri be készségesen. – Azért van szükségem a kontrollra, hogy megbirkózzam a fájdalommal, de higgy nekem, amikor azt mondom, hogy érzem azt a fájdalmat. Képes vagyok mérsékelni, de mindig jelen van – mondja, aztán érzékeny pontot érint, amikor megkérdezi: – Hiányoznak a szüleid? És eláraszt az apám emléke. – Igen – suttogom fájdalmas sóhajjal, ahogy érzem apám jelenlétét sajogni a mellkasomban. Elöntik a szememet a könnyek, viszketni kezd az orrom, lehunyom hát gyorsan a szememet. Declan azonban átlát rajtam. – Nyisd ki a szemedet.

De nem teszem. Csukva tartom, és őszintén bevallom neki: – Azt akarod, hogy mutassam ki előtted a fájdalmamat, de nem tudom, hogyan csináljam – mondom, és amikor kinyitom a szememet, kibuggyannak belőle a könnyek. – Most éppen azt csinálod. Könnyáztatta arcomra bökök. – Ez gyengeség. A tenyerét a tarkómra szorítja. – Ez… ez az erő jele – ellenkezik, aztán lenyalja az arcomról a sós fájdalmat. Megszorítom a csuklóját, miközben összeér a homlokunk e gyengéd pillanatban. Úgy érzem, kihasználom Declant, hogy vigaszt találjak, amiben korábban soha nem volt igazán részem. Másképpen nyújtja nekem, mint Pike, és ez jó érzés. Békés. Tudom, hogy a Declannel töltött időm véges, így akár el is vehetem mindazt, amire szükségem van, míg együtt vagyunk. És tőlem szokatlan módon lenyúlok, megfogom az inge alját, és felhúzom, lehámozom róla, és a földre hajítom. Két hatalmas tenyere közé fogja az arcomat, moccanatlanul tart, miközben lenéz rám, és esküszöm, hogy képes belém látni. Kezdem kigombolni a nadrágját, és amikor végre meztelen, a mellemre ejti a fejét, borostás állát finoman végighúzza a bimbómon. Aztán megérzem a nyelve lágy simítását a lábaim között, a szájába veszi a csiklómat, miközben tovább becézget a nyelvével. Finomak az érintései, nem a dominancia szokásos megnyilvánulásai, és ebben a pillanatban gyengédségre van szükségem. Ezért beletúrok sűrű hajába, felemelem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ne kötözz meg – lehelem. – Ezúttal ne. Soha nem fordult elő, hogy ne kötözött volna meg, ne érintett volna meg erőteljesen, ezért kicsit meglep, amikor bólint. Ez az első alkalom, amikor megengedi, hogy megérintsem szex közben, és a gyengédség e rá nem jellemző megnyilvánulását kihasználva hagyom, hogy a kezem felfedezze izmos testét. Lassan szeretkezünk, a keze végigsimít minden porcikámon. Aztán elhelyezkedik a két lábam között, megmarkolja a farkát, lassan végighúzza a puncimon a csiklómig, aztán vissza. – Ki fog ugrani a szíved a helyéből – ígéri, és belém hatol, teljesen kitölt, és lecsukódik a szemem. Lassú, egyre mélyülő lökésekkel kefél. Nincs döfködés, se fesztültség. Csak mi ketten, ahogy gyengéd ritmusra mozgunk. – Nyisd ki a szemedet. Hagyd, hogy összekötődjünk. Engedelmeskedem, és egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Soha nem éreztem még őt ennyire valóságosnak, mint most, ebben a szent pillanatban.

Bűntudat ébred bennem, pedig nem szabadna. Nem szabadna éreznem a szikrát, ahogy markolom a karjain végigfutó masszív izmokat. Nem szabadna éreznem a gyönyört, ami lassan növekszik bennem. Nem szabadna megengednem, hogy ezt tegye velem, megengedni, hogy ezt tegyem magammal. Túlságosan sok, túlságosan életteli. Elveszek valóság és fantázia között, és muszáj visszakapaszkodnom. Nem hittem volna, hogy Declan képes ilyen közel juttatni a csúcshoz úgy, hogy ilyen lassan mozog, behunyom hát a szememet, gyenge kísérletet teszek, hogy elűzzem magamtól az érzést. Hogy elfojtsam az ismeretlen érzelmeket, amelyek éledeznek bennem. Nem fogsz érezni. Nem fogsz érezni. Nem fogsz érezni. – Ó, istenem – szakad ki belőlem a nyögés. – Engedd el magadat – sürget, megfogja a kezemet, összekulcsolja az ujjainkat, és remegni kezdek, belezuhanok a színtelen fény robbanásába. A másik karommal beléje csimpaszkodom, és egy pillanatra sem engedi el a kezemet. Szorosan magamhoz szorítom, miközben vonaglom, a hátam ívben megfeszül, ahogy átadom magam a kéjnek, elélvezek a farkán. Amikor felnézek rá, látom, hogy az arca grimaszba torzul, ahogy tovább mozog bennem, aztán kihúzódik belőlem. – Mit csinálsz? – kérdezem, mert tudom, hogy nem élvezett el. Rám fekszik, feltámaszkodik a könyökére, és lenéz rám. – Miért? – lehelem. – Mert ez most rólad szólt. Ne hagyd magadat érezni. Ne hagyd magadat érezni. A szavak lassan elhalnak összeszoruló mellkasomban. Elszorul a torkom, nem kapok levegőt, és tudom, hogy észrevette, mert gyengéden megszorítja a kezemet, amelyet még mindig nem eresztett el. – Ne rejtőzz! Nem baj, ha sírnod kell. A szavai hallatán azonnal elöntik a szememet a forró könnyek, elhomályosítják a látásomat, színek kavargó prizmájává változtatják az arcát, aztán kibuggyannak, és legurulnak az arcomon. Az oldalamra fordít, de közben még mindig nem engedi el a kezemet, én pedig csöndesen zokogok meleg bőréhez simulva. Egész délelőtt ágyban maradunk. Declan elkészíti a kései reggelit, míg

lezuhanyozok és elkészülök. Megcsapja az orromat a tojás illata, amikor átsétálok a nappalin Declanhez, aki a tűzhely előtt áll. – Jó illata van – dicsérem, ahogy melléje lépek, és figyelem, ahogy ráfordítja az omlett egyik felét a paradicsomból és spenótból álló keverékre. – Éhes vagy? – Mindjárt kilyukad a gyomrom – felelem, mire lehajol, hogy megcsókoljon, a nyelve mohón a számba hatol. Abba sem hagyja, míg meg nem érezzük az odakozmáló tojás szagát. – Bassza meg – kiált fel, lekapja a serpenyőt a tűzhelyről, átrakja egy üres korongra. Nevetve nyitogatni kezdem a szekrényajtókat. – Mit keresel? – Egy bögrét. Mellém lép, kinyitja az egyik szerkényt, és levesz nekem egy bögrét. – Találsz kávét a French pressben – biccent a pulton álló üvegkancsóra. – Kösz, de reggelenként jobban szeretem a teát. Elmosolyodik, és felteszi a kannát a tűzhelyre. Miközben várom, hogy felforrjon a víz, észreveszem a retikülömet az előszobaasztalon, és mihelyt előveszem a mobilomat, látom, hogy két nem fogadott hívásom van Bennettől. Az órára pillantok, számolni kezdek, és rájövök, hogy este nyolc felé járhat Dubajban. Nem jellemző rám, hogy nem fogadom a hívásait, de az események alakulása elterelte a figyelmemet. Tudom, hogy fel kell őt hívnom, a mobillal a kezemben visszamegyek hát a konyhába. – El kell intéznem egy telefont. Nem bánod, ha itt hagylak? – kérdezem kedvesen, mert nem akarom felkelteni a gyanakvását. De egyáltalán nem izgatja a dolog. – Hát persze. A dolgozószobám a folyosó másik végén van – feleli, és a hálószobával ellenkező irányba int. – Kösz. Nem fog sokáig tartani. Bemegyek a dolgozószobájába, ami majdnem olyan hatalmas, mint a háló. Masszív fa könyvespolc borítja padlótól plafonig a hátsó falat. Az íróasztal a helyiség közepén áll. Tekintélyes mahagóniasztal, mellette antik sárgaréz szögekkel kivert terebélyes bőr karosszék. Nem ülök az asztal mögé, inkább a bojtos fekete bőr Chesterfield szófára telepszem a könyvespolc elé. Beszívom a bőr pézsmaillatát, és körbepillantok. A szobában minden Declan férfiasságát sugározza. Gyorsan végighúzom az ujjamat a kijelzőn, és felhívom Bennettet. Azonnal

felveszi a telefont. – Édesem, annyira aggódtam – szól bele. – Annyira sajnálom. Le volt némítva a telefonom, és a táskámban felejtettem. – Mit csináltál egész reggel? – Írtam. A cikken dolgoztam – hazudom. – Úgy tűnik, mégsem vagyok tehetséges. Bezárkóztam a dolgozószobába, és elszaladt az idő. Sajnálom, hogy nem válaszoltam, és aggódnod kellett miattam. – Nem akarom, hogy bocsánatot kérj. Minden rendben. Csak hiányzol, ennyi az egész – mondja kedvesen, és meg sem fordul a fejében, hogy becsapom. Elmosolyodom a gondolatra, mekkora bolondot csinálok mindkét férfiból, és tovább adom Bennett alá a lovat. – Te is hiányzol nekem – felelem negédesen. – Milyen volt a napod? – Ki kellett rúgnom néhány embert. Stresszes volt. – Mi történt? – A vállalkozó nem tartotta be a határidőket, megszegték az előírásokat és más egyebek, amelyekkel inkább nem untatnálak – magyarázza, és érzem a hangján a dühöt és a fáradtságot. – Bárcsak ott lehetnék. Sajnálom, hogy ennyire nehéz napod volt. Tehetek bármit, hogy segítsek? – Csak mondd el, mennyire szeretsz. – Bennett… – lehelem. – Mi az, édesem? – mormogja lágyan. – Hiányzol, és annyira szeretlek. Gyűlölöm, amikor nem vagy itt, amikor nem vagy mellettem. Ez… – elharapom a mondat végét, mikor észreveszem, hogy Declan a szobába vezető dupla ajtóban áll. Gyilkos tekintettel mered rám, mire kihúzom magam a székben. Forr benne a harag, semmi kétség, de a legjobb formámat hozom. Az egyik férfi számára eljátszom a szerető és odaadó feleséget. A másik szemében bántalmazott nő vagyok, aki egy borzalmasan erőszakos és nagyhatalmú férfival kötött házasság csapdájában vergődik. Bennett hangja visszaránt a valóságba. – Mi az, édesem? – veszi fel a fonalat. Nem veszem le a szememet Declanről, miközben válaszolok a férjemnek. – Magányos vagyok – mondom, és Declan nem fogadja jól a szavaimat, mert összeszorítja a fogait, megfeszül az álla. – Én is ezt érzem – feleli, én pedig lehajtom a fejemet, hogy elkerüljem Declan haragos tekintetét. Gyorsan be kell fejeznem a beszélgetést, mielőtt Declan kijön a sodrából. – Édesem, folytathatnánk később? – kérdezem Bennettől.

– Persze, semmi gond. Éppen az autóban vagyok Baldwinnal. Együtt vacsorázom a projektmenedzserrel és az egyik építésszel. – Oké, nos, remélem, kellemes estéd lesz. Este felhívlak lefekvés előtt. – Szeretlek. Még mindig lehajtott fejjel viszonzom a szavait. – Én is szeretlek, Bennett. Bontom a vonalat, majd lassan felemelem a fejemet, és látom, hogy Declan felém tart. Megáll előttem, felnézek rá, de nem ül le, árad belőle az erő, ahogy lebámul rám, a fogai még mindig összeszorítva. – Dec… – Hallgass – csattan fel a szavamba vágva, de nem engedelmeskedem. – Még mindig ő a férjem – közlöm csöndesen. – És amit mondtál neki? – Azok csak szavak – suttogom megjátszott félelemmel. – Hiányzik neked? – kérdezi feszült hangon. – Nem. – Szereted őt? – Nem. – Magányos vagy? – Nem – vágom rá határozottan. Nem enyhül benne a feszültség, mozdulatlanul áll, miközben némán peregnek a másodpercek. Végül megtöri a csendet, rekedt a hangja, amikor megszólal. – Legszívesebben megbüntetnélek, amiért az otthonomból hívtad fel azt a faszfejet, de… Elharapja a mondat végét, lehunyja a szemét, nagyot fújtat, a száját szorosan összezárja. Adok neki egy percet, és végül lassan megcsóválja a fejét, aztán térdre hullik előttem. Megragadja a derekamat, a fejét a térdemre hajtja, aztán felnéz, de nem a szemembe, hanem a zúzódásaimra. Egyszerre nyitjuk a szánkat, hogy megszólaljunk, de hagyom, hogy ő beszéljen elsőként. – Fogalmad sincs, milyen nehezemre esik uralkodni magamon, miután tudom, mi folyik itt. És akkor itt talállak, hogy beszélsz vele… Legszívesebben ököllel vágnék a falba. – Felemeli a kezét, és a tenyerébe fogja fájó arcomat. – De aztán ránézek erre – utal a zúzódásokra –, és félek, hogy megijesztelek. – Nem ijedek meg olyan könnyen – lehelem. – Azt hiszem, hogy ez hazugság. Azt hiszem, azt akarod, hogy elhiggyem.

Lehet, hogy te magad is elhiszed, de ez akkor is hazugság. Csak próbálod… meggyőzni magadat. Nagyot nyelek, idegesít, hogy minden próbálkozásom ellenére a jelek szerint átkozottul átlát rajtam. Bármennyire szeretném is tagadni, ha mélyre ásunk, van valami igazság abban, amit lát bennem. Gyűlölöm ezt benne. – Akarlak – jelenti ki prózaian, én pedig bólintok. – Nem tagadhatom az érzelmeimet, bár egy részem megtenné, mert tudom, hogy nem kaphatlak meg, de akarlak. Birtokolni akarlak, azt akarom, hogy az enyém legyél, azt akarom, hogy a tulajdonom légy. Lehunyom a szememet, a homlokára hajtom a fejemet, és nekidőlök. Declan magához ölel. – Mindenedet akarom, és kibaszottul fáj a tudat, hogy nem kaphatom ezt meg. De nem akarok távol maradni sem tőled. – Nem tudom, mit tegyek, mert… – Mit, bébi? Hátrahúzódom, hogy a szemébe tudjak nézni, amikor megmagyarázom. – Oka volt annak, hogy olyan gyorsan összeházasodtunk. Akkoriban nem értettem, de… nem sokkal az esküvő után vettem észre, milyen megszállottan ragaszkodik hozzám. – Szabadjára engedem az érzelmeimet, érzem, hogy összeszorul a torkom. Feszült a hangom, amikor folytatom. – Soha nem fog elengedni. És ha tudomást szerez rólunk, akkor tönkre fog tenni téged. Elég hatalma van hozzá, hogy megtegye. – Hadd tegyen tönkre. – De rólam van szó – teszem hozzá reszkető hangon. Aggódó tekintettel mered rám, és visszafojtok egy halk nyöszörgést. – Mitől félsz? – faggat. Tartok egy kis szünetet, mielőtt kimondanám a szavakat, amelyeknek a hallatán védelmezően felvillan a szeme. – Meg fog ölni engem.

Huszonhat (JELEN) DECLAN MAJD FELROBBANT A DÜHTŐL, amiért tegnap hazajöttem. Az utóbbi két hetet nagyrészt a lakásán töltöttem, csak egypárszor jöttem haza, amikor tudtam, hogy Clara itt lesz. Megérttettem azonban vele, hogy csak így mehetnek a dolgok, és Bennett nem szerezhet tudomást rólunk. A lehető legtöbb időt töltöttük együtt, és nyilvánvaló, hogy Declan egyre jobban belém szeret. Őszinte az érzelmeit illetően, és nem kér miattuk bocsánatot. Ahhoz képest, hogy egy olyan férfiról van szó, aki megmutatja a hatalmát és az erejét nem csupán velem, hanem szinte mindenki mással szemben is, akivel kapcsolatba kerül, sebezhető, amelyet azonban igyekszik rejtegetni. Mire Bennett ma reggel hazaérkezett, a zúzódások gyakorlatilag el is tűntek az arcomról. Órákat töltöttünk együtt az ágyban, hogy behozzuk a külön töltött két hetet. Nem örült neki, amikor el kellett mennem, hogy leadjam a cikket, amelyet be tudtam fejezni, míg Declan dolgozott, így rengeteg időm volt, míg a lakásában rejtőzködtem. Végül is, nemigen mehettem ki az utcára, amíg olyan pocsékul nézett ki az arcom. De Bennett megértette, még azt is javasolta, hogy foglalkozzam egy kicsit magammal, mert kezdte érezni a hosszú repülőút és a kilencórás időkülönbség hatásait. Míg Bennett otthon volt, Baldwin elvitt a North Michigan Avenue-ra, ahol a nap nagy részét különböző boltokban töltöttem, hogy megvegyek néhány régóta szükséges holmit. Beugrom a Neiman’sba, hogy vegyek Bennettnek egy új inget és néhány nyakkendőt. Be kell szaladnom még valahova, mielőtt felhívnám Baldwint, hogy vegyen fel. Körültekerem a sálat a nyakamon, mert fagy, és elindulok a La Perla felé. Míg Declannél voltam, rájöttem, hogy a fehérnemű a gyengéje. Mindent megteszek, mivel még mélyebbre bele kell rántanom a dologba. Összerándul a gyomrom, mihelyt belépek az üzletbe. Az ilyen boltokban mindig mocskosnak és undorítónak érzem magam. Ez mindig is így volt. Tudom, hogy nem viszonyulok normálisan a szexualitáshoz; nem vagyok vak, tisztában vagyok vele, milyen nyomokat hagyott rajtam a gyerekkorom. Már maga a gondolat is undorít, hogy felékesítsem a testet, amelyet visszataszítónak tartok – a testet, amelynek semmi értéke sincs a szememben. De ez most nem rólam szól, hanem Declanről. Végigböngészem a selyem és csipke fehérneműk őrülten drága kínálatát, és végül kiválasztok pár selyembugyit, amelyeket kézzel vert csipke díszít. Amilyen perverz Declan a hálószobában, szereti, ha finom és nőies holmikat viselek, biztosra veszem hát, hogy tetszeni fognak neki ezek a francia darabok. Választok melléjük néhány csipkés bugyit és melltartót.

– Kívánja, hogy megmutassam a próbafülkét? – kérdezi az eladó. – Nem. Ezeket megveszem – felelem, mert úgy érzem, hogy minél gyorsabban ki kell jutnom innen, mielőtt megfojtana az egyre erősödő hányinger. Miután fizetek és beletuszkolom az elefántcsontszínű zacskót a Neiman’s nagyobb táskájába, SMS-t küldök Baldwinnak, hogy hozza az autót, és találkozzunk az utcán lejjebb található Starbucksban. Még csak az hiányzik, hogy megtudja, fehérneműt vásároltam. Baldwin feltűnően csendes a rövid úton hazafelé. Amikor kilépek a liftből, meglepetten látom Jacqueline-t, aki a kisbabájával a csípőjén sétál keresztül a nappalimon. – Jacqueline, micsoda kellemes meglepetés – köszöntöm, amikor közelebb lép, Bennett-tel a nyomában. – Richard aludni akart, és nekem kellett elintézni helyette néhány üzleti ügyet – mondja. Bennett megpuszilja az arcomat, elveszi a kezemből a szatyrokat. – Alá kellett írnom néhány dokumentumot, amely Richardnál volt, és azonnal el kell faxolni – magyarázza. – Értem – motyogom, aztán Jacqueline és a fia felé fordulok. – Milyen gyorsan nő! – Tudom. Csodálatos, nem igaz? – Gondolom – felelem, mert eszem ágában sincs az anyaság varázslatáról beszélgetni. – Nos, jobb lesz, ha megyünk. Richard éhes lesz, amikor felébred, szóval… Az a pasas olyan egy lusta gazember! Mindig is az volt. Inkább szolgálónak tekinti Jacqueline-t, mint feleségnek. A szerencsétlen nőszemély pedig eltűri, de végül is ez az ő választása. – Milyen kár, hogy nem maradhattok még egy kicsit. Olyan elfoglalt voltam az utóbbi időben, de valamikor együtt kellene ebédelnünk – mondom, mintha valóban izgatna nem létező barátságunk. – Remekül hangzik. Majd hívlak – feleli, aztán Bennett felé fordul. – Sajnálom, hogy Richard nem tudott eljönni. – Semmi gond, Jacqueline. Majd találkozunk – mondja, és kikíséri. Elköszönnek egymástól, aztán Bennett visszatér hozzám, és megfogja a karomat. – Kellemes volt a vásárlás? – Igen. Egész idő alatt dolgoztál? – Nem. Jacqueline csak pár perce ugrott be – feleli. – Szundítottam egy kicsit,

és kipakoltam. – Te? Kipakoltál? – ugratom. – Le vagyok nyűgözve. – Bízhatnál kicsit jobban is bennem – vágja rá nevetve, aztán lehajol, hogy megcsókoljon. – Mellesleg Cal odaszólt az irodámba, míg távol voltam. Hallott a dubaji átépítésről, és érdekli a befektetési lehetőség. – Ó – jegyzem meg, és eltűnődöm, vajon Declan tud-e róla, hogy az apja beszállna Bennett cégébe. – Találkozni akar velem, de sűrű a programja, nem tud elszabadulni New Yorkból, ezért lerepülök hozzá egypár napra. Szeretném, ha velem jönnél. – Természetesen. Mikor? – Egypár hét múlva. Előtte vissza kell ugranom Miamiba pár napra. – Miamiba? – kérdezek vissza, és vigyázok, hogy kiüljön az arcomra a csalódottság. – Erről nem tudtam. – A beszállító hívott, míg vásárolni voltál. Végre eljutottunk az eladásról szóló tárgyalásokig. – Végre. Bennettnek több ingatlana is van, az egyik egy tengerparti ház Miamiban. Évekkel korábban vette, de soha nem használta, mióta ismerem. Bár gyakran utazik a városba üzleti ügyben, mindig szállodában száll meg, mert a ház kiesik az útból. – Szóval… New York? – Csodásan hangzik – felelem mosolyogva. – Remélhetőleg nem foglal majd le teljesen az üzlet; szeretném, ha jutna egy kis idő kettőnkre is. – Gondoskodom róla, hogy így legyen, de egyelőre maradjunk a jelenben. Foglaltattam asztalt vacsorára. – Akkor jobb lesz, ha készülődni kezdek. Azt hiszem, beülök egy kád forró vízbe. – Csatlakozhatom? – kérdi selymes hangon, mire bólintok, és nyomok egy puszit az állára. A nap további részét együtt töltjük, és egy extravagáns vacsora után hazafelé indulunk. Nem kell sok idő, és Bennett bezuhan az ágyba, részben a tápláló vacsora, részben az időkülönbség miatt. Fekszem mellette az ágyban, és bámulom. Halványan emlékszem rá gyerekkorából. Az arca tisztán előttem van, mert rengeteg gyerekkori képet láttam róla a szülei házában. Békésen alszik, miközben visszaemlékszem arra, milyen volt játszani vele a hátsó kertünkben. Nem sokra emlékszem, de arra igen, hogy mindig meglökött,

amikor a hintán ültem. Mindig sürgettem, hogy lökjön magasabbra, fel a felhők közé, és olyankor jó nagyot taszított a hintán, aztán alászaladt, miközben én felfelé repültem. Egyszer nem sikerült időben elugornia, és nekicsapódtam. Azt mondta, hogy nem fájt, de tudtam, hogy nem igaz. Soha nem voltunk jó barátok, csak szomszédok, akik néha együtt játszottunk, amikor mindketten egyszerre voltunk odakinn. Idősebb volt nálam, már általános iskolába járt. Nem sokkal azután, hogy óvodába mentem, elvittek onnan, és többé nem láttam őt. Egészen addig, míg Pike pár éve rá nem bukkant. Éppen csak betöltötte a harmincat, amikor újra találkoztunk. Semmi ismerőset nem láttam rajta, egészen addig, míg az anyja meg nem mutatott néhány régi fényképalbumot. Akkor kezdtem egyre több mindenre visszaemlékezni a gyerekkorunkból. És most itt fekszem, és arra gondolok, milyen szerepet játszott abban a rémálomban, amivé az életem vált, és hagyom, hogy felgyűljön bennem a gyűlölet. Meg akarom őt ölni. De még ennél is jobban akarom, hogy szenvedjen. Szeretnék rákiabálni és visítani, elárulni neki, hogy ki vagyok valójában. Elmondani neki, hogyan tette tönkre az életemet, és hogy miatta halott az apám. Azt akarom, hogy tudja, milyen pusztítást okozott, amikor kinyitotta az ostoba száját. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne zárjam ökölbe a kezemet és verjem szét a kibaszott arcát. Hirtelen halvány fénysugár jelenik meg a plafonon, megfordulok, és látom, hogy a telefonom az. Oldalra gördülök, és látom, hogy Declantől érkezett üzenet. Fogom a telefont, kicsusszanok az ágyból, átmegyek a lakáson, be a dolgozószobába, hogy elolvassam az üzenetét. Hiányzol. Leülök az íróasztalhoz, és válaszolok. Dettó. Jól vagy? Egyfolytában aggódom miattad. Kibaszottul utálom ezt. Jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. Soha ne mondd nekem, hogy ne aggódjak. Észreveszem, hogy hajnali két óra van. Miért vagy fönn ilyen későn? Mondtam neked. Nem tudlak kiverni a fejemből, és azt, hogy jól vagy-e. Megszoktam, hogy itt vagy mellettem az ágyban, és most magam elé képzelem, hogy mellette fekszel. Nem tudom, mit mondjak. Mit akarsz, mit mondjak? Hogy ugyanazt érzed, amit én. Így van.

Mondd el. Én… téged. Ez meg mit jelent? Nem jut eszembe egyetlen szó sem, ami pontosan kifejezné, mit érzek irántad, de érzem, és nagyon erős. Szóval, te… engem, hm? Igen. Én… is téged. Látni akarlak. Holnap. Oké. Napközben el tudok szabadulni. Gyere a 31. utcai kikötőbe. K dokk. 47-es sólya. Van egy hajód? Igen. Mikorra tudsz odaérni? Délelőtt tízre. Délelőtt tíz. Ne késs. Megcsóválom a fejemet az irányításmániája miatt, aztán elvigyorodom, miközben bepötyögöm a választ. Bízz bennem, nem fogok. A seggem és a puncim még mindig haragszik rád. A segged talán, de kizárt, hogy a puncid még mindig haragudna rám a rengeteg orgazmus után, amit azóta kapott. Gondolod? Tudom. Izgalomba jövök, ha csak eszembe jut, ahogy az isteni puncid szorosan a faszom köré fonódik. Nem lep meg a durva szóhasználat. Declannek mocskos szája van, és néha nem fogja vissza magát. Olyan nyers és őszinte az ágyban, soha nem érzi szükségét, hogy bármilyen formában mérsékelje a szavait. Mmm. Komolyan mondom. Uralkodnom kell a gondolataimon, mert mihelyt eszembe jutsz, azonnal kőkemény leszek. Majd vigyázok, hogy extra különlegesen gondoskodjam rólad holnap. Nem hagyhatom, hogy így járkálj fel-alá. A nők már így is állandóan megbámulnak, ábrándoznak róla, milyen lehet meglovagolni azt a farkat. Senki nem lovagolhatja meg rajtad kívül. Felnevetek, és megízleltetem vele, milyen a birtoklási vágy, ahogy írom a választ.

Az ÉN farkam! Bassza meg. Megölsz. Olyan mélyen beléd fogom fúrni magamat holnap. Nem akarlak majd elereszteni. Máris borzasztóan hiányzol. Ennek örülök. Az én csajom. A te csajod. Beletelik egy kis időbe, mire válaszol, a sötét szobában ülök, míg végre megérkezik a következő üzenete. Megdugott ma? Declan, nem kérdezhetsz ilyet tőlem. Gondoskodj róla, hogy tiszta légy, és ne dugd meg, mielőtt eljössz hozzám holnap. A parancsból kristálytisztán kiviláglik, hogy féltékeny. Bármit hajlandó vagyok mondani, amitől jobban érzi magát, de ezután is le fogok feküdni Bennett-tel. Vele szemben is fenn kell tartanom a látszatot. Kérlek, ne bánj így velem. Komolyan beszélek. El fog borulni az agyam, ha megérzem rajtad az illatát. Nem fogod. Most pedig fejezd be a baszakodást, és legyél kedves velem. Kinyílt a csipád? Mosolyogva megcsóválom a fejemet. Ez nem újdonság. Tudom. Dolgoznunk kell rajta. Nem fogok behódolni!!! Pedig megtehetnéd J Próbálsz kihozni a sodromból. Rájöttem ám, mit játszol, McKinnon. Addig erősködsz, míg dacolni nem kezdek veled, hogy kiélvezhesd, amikor „megleckéztetsz”. Kiismertél, nem igaz? Zavar? Az, hogy kiismertelek? Nem. Imádom, hogy olvasol a gondolataimban. Már csak azt kellene kitalálnom, én hogyan olvassak a tiédben. Hm… Talán szeretek titokzatos lenni. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy egészen jól átlátok a falaidon. Rejtőzködj, ahogy csak akarsz, kedvesem, de mindig rád találok. Gondolod?

Tudom. Ha akarok valamit, akkor megteszek mindent, hogy meg is szerezzem. Szóval, McKinnon. áruld el nekem. Mi az, amit akarsz? Téged. Ezt már tudod, de örülök, hogy ennek ellenére megkérdezted, csak, hogy megerősítést nyerj, ami mindent elárul, amit tudnom kell. És mi lenne az? Hogy te is akarsz engem. Talán. Ne légy szemérmes. Velem nem kell ezt a játékot játszanod, mert már felkeltetted az érdeklődésemet. Értem, hogy félsz, de velem nem kell. Biztos vagy benne? Kétségem sincs. Neked? Tétovázom, végiggondolom, hogyan válaszoljak a kérdésére. Nem akarok túlságosan egyenes lenni, és egyszerű igennel felelni. Félek. Mitől? Attól, hogy fájdalmat fogsz okozni nekem. Soha. Ne mondd, hogy soha, mert igenis képes vagy rá. Majd átölellek, ha félsz. És mi lesz, ha pánikba esem? Akkor még szorosabban ölellek majd. Ebben a pillanatban döbbenek csak rá, hogy széles mosoly volt az arcomon a beszélgetésünk nagy része alatt. Függetlenül attól, ami történik, vicces Declannel társalogni. Mindig az volt. Az ördögi szerep ellenére, amelyet játszom, és hogy hazudok neki, úgy érzem, barátra találtam benne. Játszadozom vele, akárcsak Bennett-tel, de Bennettet megvetem, Declannel szemben viszont soha nem voltak negatív érzéseim. Az egyetlen hiba, hogy ő az a szerencsétlen gazember, aki belém esett. Ajánlom, hogy erős legyen a szorításod. Nincs senki, aki nálam szorosabban ölelne. Egész éjjel képes lennék fenn maradni, hogy beszélgessek veled, de randim van holnap reggel, amiről nem késhetek el. S ugyan miért? Ezúttal édes szavakat választok a sikamlósak és csípősek helyett, amelyeket

általában használok vele. Aggódni szokott, ha kések. Ideges lesz. De tényleg kedvelem ezt a fickót, ezért gondoskodni akarok róla, hogy kipihent legyek és időben érkezzem, mert kedvelem őt, és nem akarom, hogy aggódjon. Imádlak. Én… téged. Délelőtt 10? Délelőtt 10. ’Éjszakát. ’Éjszakát, kedvesem. Mikor visszamegyek a hálószobába, Bennett még mindig ugyanabban a testhelyzetben fekszik, mélyen alszik. Csak egy másodperc kell, és a kellemetlen érzések visszatérnek, ezért amikor bebújok az ágyba, az oldalamra fekszem, hátat fordítva neki, hogy ne kelljen ránéznem. A gondolataim visszatérnek a Declannel folytatott beszélgetésre, és gyorsan álomba merülök.

Huszonhét (JELEN) – NEM VOL NEHÉZ idetalálni? – kérdezi Declan, mihelyt fellépek luxusjachtja fedélzetére. – K dokk. 47-es sólya. Pont ott volt, ahol mondtad – felelem, és összerázkódom, ahogy a víz felett zúgó szél belém mar. – Menjünk be. Követem Declant a szalonba, ahol fehér vászon kárpitos szófa és fotelek vesznek körbe egy hatalmas faasztalt. – Körbevezesselek gyorsan? – kérdi, és megfogja a kezemet, én pedig mosolyogva biccentek, és átmegyünk a konyhán, le a lépcsőkön. Megmutatja a jobb oldali kabint és a hozzá tartozó fürdőszobát, majd a vendégkabint és fürdőt, aztán levezet a luxuslakosztályba és hálószobába. A helyiséget gazdag cseresznyefa burkolat díszíti, az egyik oldalon fotelek, középen pedig egy méretes ágy. Declan egy másodpercet sem veszteget, a karjaiba zár, és megcsókol. Elengedem magam, hagyom, hogy azt tegyen, amit akar, és elvigyorodom, amikor végre kihúzza a nyelvét a számból. – Mi olyan vicces? – Semmi beszélgetés? – viccelődöm. Birtoklóan végigsimít a nyakamon, le egészen a mellemig, és megszorítja, mielőtt válaszol. – Majd beszélgetünk, miután beléd nyomtam a farkamat. Azzal megragadja a derekamat, felemel, és az ágyra hajít. Rám mászik, mély nyögéssel elhelyezkedik a lábaim között, én pedig a két tenyerem közé fogom az arcát, és megcsókolom. Az ajkaink szenvedélyesen összeforrnak, kapkodva lerángatjuk egymásról a ruhát. Ahogy lehúzza a ruhát a fejemen keresztül, és félrehajítja, nyilvánvaló lesz számomra, hogy nem volt hiábavaló a vásárlás, mert tűz villan a szemében, mihelyt meglátja a francia bugyit és a hozzáillő melltartót. Mindketten térdelünk, a tekintete végigsiklik rajtam, magába issza a látványt. Kínos, amikor egy férfi úgy néz rám, ahogy most Declan, ilyen elsöprő bujasággal és vággyal. – Van róla fogalmad, hogy milyen gyönyörű vagy? – kérdezi lágy hangon, felemeli a kezét, és lassan végighúzza az oldalamon, le a csípőmig, és finoman megrántja a selyembugyit.

– Hagyd abba – suttogom, mert nem akarom, hogy igaz legyen, amit mond. – Mit hagyjak abba? – Amikor ilyeneket mondasz… – kezdem, és lehajtom a fejemet, hogy elszakadjak égő tekintetétől –, akkor kényelmetlenül érzem magam. – Újra belenézek a szemébe. – Nem tudom, hogyan válaszoljak – teszem hozzá. – Nincs szükségem válaszra, kedvesem. De ne érezd magadat kényelmetlenül, velem ne. Szeretek rád nézni. Szeretem, ahogy kinézel meztelenül, a hibátlan, tejfehér bőrödet – mondja, és lassan simogatni kezd. – A tökéletes cicidet – folytatja, kikapcsolja a melltartómat, és lehúzza rólam. – A rózsaszínű bimbóidat. Olyan kibaszottul kemény leszek, amikor látom, hogy megmerevednek miattam. – A szájába veszi az egyik kis göböt, megszívja, körözni kezd rajta a nyelvével, aztán a másikkal is eljátssza ugyanezt. Beletúrok selymes hajába, és Declan lefektet az ágyra. Az ujjait finoman végighúzza a melleimen, a hasam érzékeny bőrén, és beleremegek. – És aztán itt van még ez is – jegyzi meg lágyan és halkan, beleakasztja az ujjait a bugyimba, és lehúzza rólam. – Nyisd szét nekem a lábaidat! Engedelmeskedem, széttárom a combjaimat, és felfedem neki pucér ölemet. Nem veszi le róla a szemét, mély torokhangon felmordul. A lábaim közé kuporodik, a két kezét a térdemre fekteti, úgy issza magába a látványt. – Nyúlj magadhoz! Megnedvesítem a számban az ujjamat, és a szemébe nézek, miközben lenyúlok, be a két lábam közé, benedvesítem a csiklómat, és lassan körözni kezdek. Figyelem, ahogy Declan pupillája kitágul a vágytól. Felemelkedik, leveszi az alsónadrágját, aztán visszatérdel a combjaim közé, marokra fogja a farkát, és pumpálni kezdi. Maga a látvány elég ahhoz, hogy még nedvesebb legyek, ami alaposan meglep. A múltban mindig küzdenem kellett magammal, de Declannel más a helyzet. A testem mindig reagál rá, még akkor is, amikor harcolok ellene. – Dugd be az ujjadat, hadd kóstoljalak meg! – parancsolja, és engedelmeskedem, benyomom az ujjamat nedves puncim forróságába, aztán a szájához emelem. Megragadja a csuklómat, lehajtja a fejét, és a szájába szívja az ujjamat. – Bassza meg, szükségem van rád. Lenyúl, és felkapja félrehajított nyakkendőjét. – Bízol bennem? – kérdezi, lenéz rám, én pedig bólintok. Már hozzászoktam ahhoz, hogy Declannek szüksége van rá, hogy megkötözzön és kontrolláljon. Csak egyszer fordult elő, hogy szeretkeztünk, és megkértem rá, hogy ne tegye, de ez volt az egyetlen alkalom. – Mondd ki! – Bízom benned, Declan – mondom neki, mire körbetekeri a nyakkendőt a

fejemen, beköti vele a szememet. – Emeld fel a fejedet! – suttogja, majd megkötözi, és bezár vele a sötétbe. Ekkor érzem meg, hogy zakatolni kezd a szívem. Klausztrofóbiás lettem, miután majdnem az egész gyerekkoromat egy sötét gardróbszekrénybe zárva töltöttem. Hallom, ahogy mozog, érzem, hogy Declan felkel az ágyról, de néhány másodperccel később már vissza is tér. – Ki foglak kötözni, rendben? – kérdezi, és érzem a teste melegét felettem, miközben fekszem az ágyon. Megfogja a két kezemet, egymáshoz szorítja, és érzem, hogy egy szúrós, durva kötelet teker a csuklóim köré. Miközben összekötözi a kezemet, és a fejtámlához erősíti, elmagyarázza, mi történik. – Ez egy természetes rostból készült kötél. Nincs itt más, szóval, ha próbálsz kiszabadulni belőle, akkor csak felsérted a bőrödet. Megértetted? – Igen – felelem, és mihelyt végzett, próbálom mozgatni a csuklómat, de a durva kötél azonnal belevág a bőrömbe. – Mindjárt visszajövök – közli, és érzem, ahogy mozdul az ágy, majd hallom, hogy becsukódik az ajtó. Elment, és a sötétség kezd magába szívni. Nem hallok mást, csak a hullámok zaját, ahogy nyalogatják a hajó oldalát. A csuklómat dörzsölni kezdi a merev kötél, amikor mocorogni kezdek. Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, végül már lihegek, és a szívem mind gyorsabban zakatol. Hirtelen úgy érzem, hogy a falak rám omlanak, elnyel a szoba, és egyre sűrűbb a levegő. A talpamat a matracra támasztom; képtelen vagyok tovább nyugodtan ülni. És aztán megérzem a szagot. Carl cigarettájának az ismerős bűzét. – Declan? – mormogom, de nem hallok mást, csak a tévé tompa zaját átszűrődni a bezárt ajtón keresztül. Összezavarodom, a fejem elviselhetetlenül kavarogni kezd az erősödő cigarettaszagtól. Eláraszt a félelem és zavar, mikor rádöbbenek, hogy meztelen vagyok. Carl soha nem zárt még be meztelenül, és rángatni kezdem a karomat, próbálom kiszabadítani. Az egész testem elzsibbad, és bizseregni kezd, ahogy rángatózni kezdek, kétségbeesetten próbálok menekülni, kijutni a fényre. Semmi sem tűnik valóságosnak, kavarog a fejem, hallom a sikolyok visszhangját. A rám zuhanó falak olyan nehezek, összeszorítják a mellkasomat. Nem kapok levegőt, rángatózom és dobálom magam, kétségbeesett pánikomban mindent megteszek, hogy kiszabaduljak. Valaki megragadja a kezemet, és fény szűrődik be. Kinyitom a szememet, és rádöbbenek, hogy a nyomása a mellemen egy férfi, a sikolyok pedig az én torkomból törnek elő. Hevesen rángatom a karomat. – Engedj el! – visítom. – Maradj nyugton, Nina! Nyugodj meg!

Ki a fasz az a Nina, és ki ez a fickó? Hol vagyok? Hol van Carl? – Szállj le rólam! – üvöltöm a sikolyok közben. Felpattanok az ágyról, mihelyt kiszabadult a karom, de azonnal lebirkózik. – Lélegezz, Nina! – ordítja a férfi, és leszorít. Próbálok kiszabadulni az öléből, de hátulról erősen fog. – Engedj el! – Lélegezz, bébi! Kérlek, csak lélegezz! Szorosan magához ölel, és csak beszél, lassan visszahoz a valóságba. Elenyészik a fejemben a köd, és lassan visszaemlékszem rá, hogy hol vagyok. Ahogy kibotorkálok az emlékek alagútjából, visszatérek a jelenbe, és rádöbbenek, hogy hallucináltam. Az egész testem rázkódik, olyan hevesen ver a szívem, és ahogy lenézek, látom, hogy csupa vér vagyok, amitől ismét elönt a pánik. – Ó, istenem! – suttogom reszkető hangon. – Minden rendben, bébi. Jól vagy – nyugtatgat Declan. – De ez vér. – Sss, bébi. Minden rendben – suttogja. – Csak lélegezz velem együtt. Hátrahanyatlok a karjaiba, szégyellem, ami történt és azt is, hogy Declan a szemtanúja volt. Lenyúl a paplanért, betakarja meztelen testemet. Aggodalom sugárzik a szeméből, amikor végignéz rajtam. Megfogja a csuklóimat, és ekkor veszem csak észre, hogy azokból jön a vér. – Le kell ezt tisztítani. – Declan szavai gyengédek. – Van egy elsősegélycsomag a fürdőszobában – teszi hozzá, és amikor bólintok, megy, hogy idehozza. Felülök, nekitámaszkodom az ágytámlának, és eltűnődöm, hogy mi a fene történt az imént. Tinédzser koromban, miután elszöktem, rendszeresen voltak ehhez hasonló pánikrohamaim. De ennek már nagyon hosszú ideje. Zsibbadtnak érzem magam, kába vagyok. Declan nyilván faggatni fog majd, de túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy izgassam magam emiatt. Visszatér, leül elém, és kezdi letisztítani a vért a kezeimről és a karjaimról egy meleg törülközővel. – Fáj? – kérdezi, miközben én csak a kezeit figyelem, ahogyan a horzsolódásokat kezeli. Megrázom a fejemet, nem akarok beszélni, Declan pedig tovább tisztogat, aztán bekötözi a vágásokat egy gézzel. Mikor végez, mindent visszatesz a helyére, leül mellém, és a mellkasára szorít. Percekig ölel, mielőtt megszólal. – Mit történt? – Sajnálom.

– Bassza meg, nekem kellene bocsánatot kérnem, nem neked. Soha nem lett volna szabad így magadra hagynom téged. – Hová mentél? – kérdem. – Bezárni a hídra vezető ajtót – magyarázza, aztán hátradől, hogy rám nézhessen, megsimogatja a hajamat, kisöpör egy tincset az arcomból. – Áruld el, miért estél pánikba. Mély lélegzetet veszek, és úgy döntök, hogy néhány részletet kivéve őszinte leszek vele. – Klausztrofóbiás vagyok. Azt hiszem, hogy mivel bekötötted a szememet, és képtelen voltam mozogni, én… Úgy éreztem, hogy megfulladok. – De úgy néztél rám, mintha nem tudtad volna, hogy ki vagyok. Lehunyom a szememet, nekidőlök a mellkasának. – Nem tudom. Olyan volt, mintha hallucináltam volna. Megpuszilja a fejem búbját, és amikor felnézek rá, nyom egy puszit a homlokomra is. A borostája szúrja az arcomat, és egy futó pillanatra olyan, mintha az apám lenne. Ismét lehunyom a szememet, elárasztanak az érzelmek, amelyektől nem tudok megszabadulni, és bevallom neki: – A borostád az apámra emlékeztet. Szorosabban magához von, ahogy gondolkodás nélkül áradni kezdenek belőlem a szavak. – Mindig megpuszilta a homlokomat, úgy, ahogy te is. – Elhallgatok, és egy kis idő múlva hozzáteszem: – Szeretem, hogy ezt csinálod. – Közel álltatok egymáshoz? Fájdalmasan összeszorul a torkom. – Igen – lehelem reszkető sóhajjal. Visszafojtom az előtörni készülő könnyeket, miközben Declan a fejemen nyugtatja az arcát. Az idő lustán telik, és csak akkor szólalok meg ismét, miután a szomorúság hulláma végre lecsendesült. – Miért csinálod ezt? – Mit? – Megkötözöl. Mindig ezt csinálod a nőkkel? Hátrahúzza a fejét, amikor felnézek az arcába. Bólint, aztán a szemembe néz. – Miért? – Kontroll. – Beszélnél róla? – kérdem halkan, és hátrahőkölök, amikor elismeri: – Soha senkinek nem beszéltem még erről. – Miért nem?

– Mert fájdalmas – mondja, és ez tisztán leolvasható az arcáról is. Végigsimítok az állán, magam felé fordítom az arcát. – Gondolod, hogy képes vagy elmondani nekem? Segítene, hogy jobban megértselek. Zöld szeme ragyogó, ragyogóbb, mint általában, ami annak a jele, hogy elöntötték a könnyek. – Gyere közelebb – mondja, és engedelmeskedem, belefúrom a fejemet a mellkasába. Egy ideig csak hallgatom a szívverését, aztán beszélni kezd. – Apám sokat utazott, amikor fiatalabb voltam. Mindig gondoskodott róla, hogy tudjam, én vagyok ilyenkor a férfi a háznál, és az én dolgom, hogy a gondját viseljem az anyámnak. Mindig meg is tettem. Tizenöt éves voltam, amikor apám üzleti ügyben ideutazott az Államokba. Anyám a dolgozószobában volt, olvasott, én pedig egy filmet néztem a szüleim szobájában. Nyitva volt az ajtó, így láttam, ahogy összegömbölyödik apám kedvenc régi bőr karosszékében. Anyu mindig panaszkodott, milyen ocsmány egy darab, de amikor az apám elutazott, mégis mindig abban ült, amikor olvasott. Imádta azt a széket, de valami miatt szerette zrikálni apámat miatta. Halkan felnevetek. – Vicces – mormolom. – Anyám az volt – vágja rá. – Tele volt élettel, és soha nem hagyta, hogy a megpróbáltatások megtörjék. – Elhallgat, és érzem, ahogy megfeszülnek a karjában az izmok, ahogy magához ölel, amikor folytatja. – Aznap éjjel az ágyukban aludtam el, és hangos vitára ébredtem. Rémisztő volt az anyám kiabálása, és amikor felemeltem a fejemet, hogy kinézzek a dolgozószobába, egy férfit láttam, ahogy pisztolyt fog a fejéhez. A legkevésbé sem erre számítottam, és ahogy felnézek rá, Declan összeszorítja a fogait. Lehajtja a fejét, rám néz, és szégyenkezés süt a szeméből. – Gyáva voltam. Megrázom a fejemet. – Miért? – faggatom. – Mert amikor megláttam azt a fegyvert, bebújtam az ágy alá. – Declan… – De így is láttam az egészet. Az anyám sírt, és az életéért könyörgött, miközben én nem tettem semmit, hogy megvédjem őt. Meg sem próbáltam segíteni neki – vallja be, és könnyek csillognak a szemében. – Csak feküdtem ott, mint egy gyáva nyúl, féltem megmozdulni, és néztem, ahogy az a férfi meghúzta a ravaszt, és fejbe lőtte az anyámat. – Jézusom. Declan arca merev, próbálja megfékezni a fájdalmat, de egy könnycsepp kibuggyan a szeméből, és legurul az arcán. Felnyúlok, végighúzom a hüvelykujjamat a nedvességen, miközben Declan figyel, és hirtelen, a semmiből

megérzem a saját forró könnyeimet az arcomon. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy hasonló fájdalmon osztozunk. Mindkettőnk szülőjét meggyilkolták, elvették őket tőlünk, és nem volt semmi beleszólásunk az egészbe. – Annyira sajnálom – suttogom a szívem mélyéből, mert valóban együtt érzek vele. – Az anyukám volt – elcsuklik a hangja. – És semmit sem tettem. – Gyerek voltál. Megrázza a fejét, nem hajlandó elfogadni ezt mentségképpen, és pontosan tudom, hogy senki nem lenne képes meggyőzni, ezért meg sem próbálom. – Apám engem hibáztat a halála miatt. Mindig is így volt. – Ez nevetséges! – Tényleg? – Igen – jelentem ki határozottan. – Mi lett volna, ha próbálod őt megvédeni, és téged lőnek le? Akkor az anyád szenvedett volna, gyászolta volna az egyetlen gyermeke halálát. Morbid gondolat, tudom, de te melyiket választanád? Egy egész életet gyászban, vagy a gyors halált? A két keze közé fogja az arcomat, és látom, ahogy a torka megfeszül, amint nagyot nyel. Amikor végre megszólal, a hangjából minden más hiányzik a komolyságon kívül. – Kontrollra van szükségem. Tudnom kell, hogy a kezemben van az irányítás, hogy semmi nem történik a beleegyezésem nélkül. És soha nem éreztem még akkora vágyat a kontrollra, mint veled. A kezére fektetem a kezemet. – Dolgok ezután is történnek majd, Declan. Ez az élet szar része, hogy semmibe sincs beleszólásunk. – A szavaim igazsága a szívembe mar, mert magam is túlságosan megtapasztaltam ezt az ocsmányságot. – A világ soha nem fogja tőlünk megkérdezni, hogy mit akarunk. Nem érdekli, hogy mit akarunk. Rossz dolgok ezután is történnek majd, de ez nem akadályozza meg a földet abban, hogy forogjon tovább. És ami az anyáddal történt… annak semmi köze sincs hozzád. – A józan eszemmel én is tudom, de akkor is hazugságnak érzem – vallja be. – És mi a helyzet az apáddal? – Minden alkalmat megragad, hogy emlékeztessen rá, hogy soha nem leszek elég. Hogy elbuktam férfiként. Tehát az egész életemet azzal töltöttem, hogy kitegyem a lelkemet is, és bebizonyítsam neki, hogy téved. De igazad volt. – Miben? – Abban, amit akkor éjjel mondtál a szállodában. Hogy gyűlölöm a nevet, amely birtokol. Igazad van. Csak újabb eszköz a kezében ellenem az a tény, hogy beszálltam az üzletébe, ahelyett hogy magam dolgoztam volna meg a sikerért.

– De a Lótusz a tiéd. Az apádnak nincs benne a keze – emlékeztetem. – Nem kell, hogy benne legyen a keze ahhoz, hogy joga legyen felette. Az is osztozik a McKinnon néven. – El kell, mondjak neked valamit – mondom, mert szeretném, ha tudna arról az információról, amelyet hallottam az apjáról. – Apád szeretne befektetni a férjem cégébe. Bennett New Yorkba utazik, hogy találkozzon vele, és én is elkísérem. – Mikor? – Valamikor a jövő héten. Látszik rajta, hogy dühíti az üzleti kapcsolat lehetősége Bennett-tel, és okkal. A karjaiba von, a fejemet a mellkasára hajtja, hátradől, és nagyot sóhajt. – Minél távolabb akarlak tudni attól az embertől – mondja összeszorított foggal. – Tudom, de ismerem őt, tisztában vagyok vele, hogy mire képes. A karjai megfeszülnek körülöttem, ahogy közelebb bújok hozzá. – Kibaszottul belebetegszem, hogy otthon ülök, és azon jár az agyam, mikor emel rád kezet. Van róla fogalmad, milyen érzés ez? Semmirekellő gazembernek érzem magam, hogy visszaküldelek hozzá. – Ne. Nem vagy az. Megfogja a kezemet, az ajkaihoz húzza, és megcsókolja a kötést a csuklómon, aztán rám néz. – Gazember vagyok emiatt. – Szólnom kellett volna, amikor bekötötted a szememet, hogy könnyen pánikba eshetek. – Azt akarom, hogy mindig őszinte legyél velem, különösen szex közben. Aggaszt, hogy fájdalmat okozhatok neked. Bólintok, mire lehajol, gyengéden megcsókol, a fogai közé szívja az alsó ajkamat, aztán elhúzódik. De nem távolodik el, az orrunk hegye összeér, a szemem még mindig csukva van. – Szeretlek – leheli reszelős hangon. Izgatottan megremeg a szívem a tudatra, hogy így érez irántam, de egyszersmind fáj is, mert kedvelem őt. Gyűlölöm, hogy a saját érdekemben tönkre fogom tenni ezt az embert, de ennek így kell lennie. Szinte bűntudatot érzek, ismerve az érzelmeit, amelyeket nem viszonzok, de ez is része a játéknak. Része a bosszúnak. Bennettet soha nem sajnáltam, de Declan jó ember. Szomorú, hogy ezt kell tennem vele, de megteszem. Felnyitom a szememet, összeforr a tekintetünk, végigsimítok az ujjaim hegyével a tarkóján, beletúrok a hajába, és viszonzom az érzelmeit, csak éppen az enyém édes méreggel átitatott. – Én is szeretlek.

Huszonnyolc (JELEN) A CSUKLÓMON LÉVŐ HORZSOLÁSOK gyorsan begyógyultak. Bennett a kiborulásom utáni reggelen elutazott Miamiba, így el tudtam rejteni előle a csuklóimat arra az egyetlen éjszakára azzal, hogy felvettem az egyik hosszú ujjú pólóját, és azt mondtam neki, hogy valami bujkál bennem. Mindig szeretkezünk, mielőtt elutazik, de mivel azt hitte, hogy rosszul érzem magam, így képes voltam elrejteni előle a hegeket, mert csak összebújtunk az ágyban. Declannel töltöttem azt a pár napot, amíg távol volt. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, mind jobban megnyílik előttem, mesél arról, milyen volt felnőni, miután meghalt az anyja. Az apja egy rakás szarként bánt vele, mindig leszólta, azt éreztette vele, hogy értéktelen, és ezt kompenzálja most túl az agresszivitással. Többször találkoztam már Callel, és mindig is gazembernek gondoltam. De mindazok után, amiket Declan elmondott nekem, összerándul a gyomrom a tudattól, hogy kedvesnek kell majd lennem vele ma este. Két napja érkeztünk meg New Yorkba, és bár Bennettnek volt vele pár találkozója, én soha nem voltam eddig jelen. Ma este Cal meghívott minket magához vacsorára. Így, míg Bennett megbeszéléseken volt ma, én azzal töltöttem az időt, hogy vegyek magamnak egy új ruhát estére. Semmi flancosat, csak egy nőies, tengerészkék darabot csipkeborítással, amelyhez papucscipőt veszek fel harisnya nélkül. Bennett úgy öltözött fel, mint mindig, méretre szabott öltönyt és nyakkendőt visel, és amikor az ajtó kinyílik, egy nő fogad minket, aki nem lehet sokkal idősebb nálam. – Üdvözlöm önöket – köszönt minket melegen. Választékosan van öltözve, elefántcsontszínű pantallóba és lila selyemtopba, aminek a színétől megrándul az arcom. Hollófekete haja kontyba fogva a tarkóján. – Önök biztos Bennett és Nina. Köszönöm, hogy megtisztelnek bennünket vacsorára. Cal nagyon nagyra tartja mindkettőjüket. Egyébként Camilla vagyok. Bennett kezet fog vele, és megpuszilja az arcát, aztán felém nyújtja a kezét, amelyet udvariasan megrázok, miközben köszöntjük egymást. – Gyönyörű ez az otthon, Camilla – jegyzem meg, amikor belépünk az előtérbe. – Köszönöm. Éppen csak befejeztük az átalakítást. Az elmúlt pár hónapban valóságos építkezésen éltünk – mondja megjátszott bosszankodással a hangjában.

Felvihogok eltúlzottan bosszús arca láttán, mire mosolyogva felém fordul. – El sem tudja képzelni, mennyi nadrágból kilógó mocskos segghajlatot láttam közben. Mindketten felnevetünk a durva megjegyzésre, miközben végigvezet a lenyűgöző házon. – Cal, megjöttek Vanderwalék – jelenti be, amikor belépünk a hatalmas dolgozószobába, ami egyben könyvtár is, de majdnem orra bukom, mikor meglátom, hogy Declan az apja mellett áll a méretes kandalló előtt, amelyben ég a tűz. – Bennett – kiált fel Cal, és hozzánk lép, de nem veszem le a szememet Declanről. Mi a faszt keres itt? Az aggodalomtól szinte azonnal elönti a pír a nyakamat, ahogy ott állok kart karba öltve a férjemmel. Declan sötét tekintettel méreget, én pedig igyekszem a lehető legkifejezőbb Mi az ördögöt csinálsz te itt? tekintettel nézni rá anélkül, hogy felhívnám magamra a többiek figyelmét. – Nina – üdvözöl Cal, megszakítva a fiával folytatott hangtalan beszélgetésemet, és mosolyogva fordulok az ezüstös hajú férfi felé. – Örülök, hogy újra látom, Mr. McKinnon. Túlságosan régen találkoztunk utoljára. – Elég a formalitásokból. Tegyen egy szívességet egy öregembernek, hívjon Calnek – mondja, és kitárja a karját, hogy megöleljen. Megölelem, és a válla fölött látom, hogy Declan nagyot kortyol a brandyjéből. Cal elégedett vigyorral az arcán visszahúzódik, majd Bennett felé fordul. – Szerencsés fickó. – Abszolút egyetértek – jegyzi meg Bennett. – Nina csodálatos asszony. Declanre pillantok Bennett rajongó szavai hallatán. Kemények a vonásai, hozzánk lép, és kemény hangon azt mondja Bennettnek, miközben nem veszi le rólam a szemét: – Valóban csodálatos. Mégis magához ment feleségül. Összehúzott szemmel nézek rá, mire Bennett felé fordul. Nagy veszélyt okozhat ebben a kényes helyzetben, ha nem fékezi meg a féltékenységét, de szerencsére Bennett férfias ugratásként fogja fel a dolgot. – Valóban – vágja rá. – Talán egy gyenge pillanatában mondott igent, amikor megkértem a kezét, ezért is házasodtunk össze hónapokon belül. Nem kockáztathattam meg, hogy észhez térjen, és elveszítsem őt. Bármilyen kínos is, fenn kell tartanom a látszatot, ezért feléje fordulok, megjátszott jókedvvel felnevetek, és ugratni kezdem, amit annyira élvez. – Ugyan, kérlek, mire kimondtuk a boldogító igent, már rég rájöttem, hogy te is

csak egy tehetetlen férfi vagy, akinek szüksége van egy asszony befolyására. – És mégis hozzám jöttél – nevet. – Okos asszony – jegyzi meg Cal. – S ugyan miért? – Nos – kezdi, aközben odalép Bennetthez, és megpaskolja a vállát –, a legtöbb férfi erőlködik, hogy a felét elérje annak, amit ő, de nem sikerül nekik. Csak csodálni tudok egy olyan férfit, aki keményen megdolgozott mindenért, amije van. Nem pedig ajándékba kapta. Világosan kiérződik a szavaiból a passzív-agresszív vád. Hogy azt sugallja: Declan az utóbbiak közé tartozik. Irritál a megjegyzése, és szükségét érzem, hogy megszólaljak, megvédjem a férfit, akit a barátomnak tartok. – Ha senki nem fogadná el ezt az ajándékot, Cal, akkor minden egyszerűen pusztulásra lenne ítélve – csattanok fel. – Ezt akarja? Pusztulni mindent, amiért olyan keményen megdolgozott? Vagy inkább büszke lehetne arra az emberre, akit érdekel a dolog annyira, hogy csatasorba lép, és gondoskodik róla, hogy az álmai tovább éljenek. Úgy tűnik, a prioritásai egy icipicit félrecsúsztak, és ideje lenne megadnia a tiszteletet azoknak, akik nem követik a maga macsó dolgozz magadért hozzáállását. Cal eltátja a száját a döbbenettől, hogy ilyen durván merészeltem beszélni vele. Farkasszemet nézünk, végül Bennett szólal meg. – Édesem… – Ne! – vágok a szavába élesen. – Ne védd a gondolkodásmódját. Sekélyes. – Kérem, nézze el neki. Ninának éles a nyelve – jegyzi meg Bennett, hogy oldja a feszültséget. Declanre nézek, és a levegő hirtelen túl sűrűnek érződik. – Értékelem, ha egy menyecske tüzes – feleli Cal, és rám kacsint, ami csak még jobban felbosszant. – Camilla – fordulok a nő felé, aki sztoikusan álldogál Cal oldalán, és végig összeszorítja a száját. – Megmondaná, merre van a mosdó? Miután elmagyarázza, hol találom a fürdőszobát, kimentem magam, hogy végre lélegzethez jussak. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és lehajtom a fejemet. Nem is tudom, mi jutott eszembe, hogy bolondot csináltam magamból az előbb egy olyan fickó miatt, aki nem több számomra egy bábunál. Több mint egy bábu – súgja egy hang a fejemben. De az a helyzet, hogy mindegy, minek tartom Declant, végeredményben valóban nem több bábunál, amelyet én mozgatok. Nem ideális, hogy bizonyos kérdésekben őszinte lehetek vele, de ez sem változtat a végeredményen. Össze kell kapnom magam, előadni a szerető feleséget most, majd Declannel foglalkozni később. Lehetőleg majd csak, ha visszatértünk Chicagóba.

Ijedtemben megugrom, amikor a hátam mögött elfordul az ajtógomb. – Mi az ördögöt keresel itt? – sziszegem a fogaim között, amikor Declan belép a fürdőszobába, majd becsukja és bezárja maga mögött az ajtót. – Miért jöttél egyáltalán? A füle botját sem mozdítja, a szavamba vágva faggatni kezd. – Miért nézel rá úgy? – Mi van? A lehető leghalkabban suttogunk, bár mindkettőnk hangja dühös. – Ahogyan rá nézel, Nina. Ne játszd meg magad előttem, a francba! – Tisztázzunk valamit, Declan. Bennett. A. Férjem. Közelebb lép, a két karját a falhoz támasztja a fejem mellett, a szeme fenyegetően villog, skót akcentusa egyre erősödik minden elsziszegett szóval. – Ne etess ezzel a szarral! Áruld el, hogyan vagy képes így ránézni? Az a faszszopó ver téged! – Azért, mert ha pocsékul bánnék vele, mi az ördögöt gondolsz, mi lenne a büntetés? – Dühömben szinte köpöm a szavakat. – Adok egy tippet: ugyanaz, mint amit te teszel, amikor megbüntetsz. Azonnal megbánom a szavaimat, mert a bűntudat rettegése árad szét az arcán. Amiért arra céloztam, hogy Declan ilyen hitvány alak lenne. – Sajnálom – visszakozom gyorsan, és ellágyul a hangom. – Nem úgy értettem… Befogja a számat, hogy belém fojtsa a szót, és szarul érzem magam amiatt, amire utaltam. Declan soha nem emelt rám kezet gyűlöletből. Tudom, hogy őszintén törődik velem, és én is így vagyok ezzel. Így, amikor elönti a bűntudat az arcát, megfogom a csuklóját, elhúzom a kezét, és suttogni kezdek. – Igazságtalan voltam. Egyáltalán nem hasonlítasz rá. Tudom én is. Csak elborult az agyam, és dühös voltam. – Igazad van. – Nem, Declan. Nincs igazam. Te szeretetből büntetsz. Ez nem ugyanaz. Sajnálom, hogy arra céloztam, mintha nem így lenne – magyarázkodom. – Nem okozol olyan fájdalmat, mint ő. Vele nincs más, csak félelem, de veled… amikor veled vagyok, az az egyetlen idő, amikor valóban biztonságban érzem magam. – Teljesen össze vagyok zavarodva. Különösen, amikor látom, hogyan nézel rá. Amikor látom, hogyan érint meg téged. Van róla fogalmad, mi a szart csinál ez velem, amikor semmi mást nem akarok, csak téged? A két tenyerem közé fogom az arcát. – Szeretlek, Declan – erősítgetem szenvedélyesen. – Téged. Nem őt. Nem őt választom, hanem téged.

– Mondd újra! – Szeretlek – hazudom. – Csak téged. – Ez nem tarthat örökké, ugye, tudod? Hogy félreállok, és ülök otthon, miközben tudom, hogy azzal a szar alakkal kefélsz. – Tudom. De egyelőre… Declan, ott van a másik szobában. Vissza kell mennünk. Majd beszélünk erről Chicagóban. Pár nap múlva elutazik Dubajba. Az ajkaimra szorítja a száját, hevesen csókolni kezd, a nyelvét a számba dugja. Sürgető és szenvedélyes, a tenyerét a mellemre szorítja, keményen megmarkolja. Megragadom a vállát, amikor hozzám szorítja a csípőjét. – Érzed ezt? Hogy mit teszel velem? – Igen – lehelem, ahogy nekem dörzsöli az erekcióját. – Húzd fel! – parancsol rám, és gyorsan megragadom és felrántom a ruhám alját, miközben Declan sebesen kigombolja a nadrágját. Megmarkolja a seggemet, felemel, és nekiszorít a falnak, benyúl kettőnk közé, oldalra rántja a bugyimat, és belém hatol. – Olyan nedves vagy, bébi. Mindig készen állsz rám – nyögi, és fájnak a szavai, eltűnődöm, vajon miért árul el így a testem. Ellenállhatatlan aurája miatt teljesen elveszítem a koncentrációmat, ahogy dönget, így fejezi ki brutálisan a szerelmét. Szorosan átkarolom a vállát, beléje csimpaszkodom, belefúrom a fejemet a nyakába, miközben könyörtelenül kefél. A szűk helyiséget megtölti a zihálásunk hangja és a szex ismerős illata. Declan ezzel fejezi ki állatias vágyát arra, hogy megjelöljön, mielőtt visszaküld a férjemhez. Fontos számára a birtoklás, és nem kér miatta elnézést. – Dugd az ujjaidat a számba, aztán nyúlj magadhoz – utasít, és engedelmeskedem, átnyomom két ujjamat az ajkai között, hogy benedvesíthesse őket, aztán benyúlok kettőnk közé, és dörzsölgetni kezdem már egyébként is sikamlós csiklómat. – Ó, istenem – lehelem. – Ez az. Áraszd el a nedveddel a farkamat. – Declan… – Csináld! – parancsol rám, és éhesen nagyot döf, pont a megfelelő ponton dörzsöl, és belezuhanok egy alternatív valóságba. Hullámokban összerándul az orgazmustól a puncim a farka körül, nem kapok levegőt, olyan mindent elsöprő a kielégülés. – Bassza meg, igen – morogja, és forró magja belém lövell, hogy a birtokaként megjelöljön. A feje a mellemre hanyatlik, egyre lassabban és kisebbeket lök előre. Hagyom, hogy a fejem nekiütődjön a falnak. Declan felnéz rám, és a kérése

egyértelmű, amikor megszólal. – Add nekem – mondja, és visszadugom az ujjaimat a szájába, hogy érezhesse a vágyam ízét. Talpra állít, magához ölel, míg elbír végre a lábam, és érzem, ahogy a spermája lassan szivárog belőlem, benedvesíti a bugyimat, ahogy eligazítom magamon a ruhát. Nem beszélünk, gyorsan rendbe szedjük magunkat. Megnézem magam a tükörben, végighúzom az ujjaimat a szemem alatt, aztán beletúrok a hajamba, hogy lesimítsam. Declan begombolja a nadrágját, hátulról átölel, gyengéden megcsókolja a fülem tövét, érzem az ajkait a bőrömön, amikor megszólal. – Szeretlek. Olyan kibaszottul nagyon. Zakatol a szívem, és nemcsak a kapkodó szextől, hanem a félelemtől is, hogy Bennett közben végig a másik szobában volt. Megfordulok Declan karjaiban, még mindig zihálok, és próbálom megnyugtatni őt, mielőtt kilépek a fürdőszobából, és visszamegyek a férjemhez. – Én is szeretlek. Ha rajtam múlna, elbújnék itt veled egy örökkévalóságig. A nyakamra szorítja a száját, aztán kinyitja az ajtót. – Menj előre. Adj nekem még pár percet. Megsimogatom az állát, élvezem a borostája érintését, aztán lágyan rámosolygok, mielőtt kilépek az ajtón. – Hát itt vagy! Már éppen indultam, hogy megkeresselek – mondja Bennett, amikor visszasétálok oda, ahol korábban hagytam őt. A kanapéhoz lépek, és leülök melléje. – Sajnálom. Szükségem volt pár percre egyedül. – Minden rendben? – Igen – felelem, aztán Cal felé fordulok, aki a mellettünk lévő kanapén ül Camillával. – Bocsánatot kérek faragatlan kitörésemért. Nem tudom, mi ütött belém. – Nincs szükség bocsánatkérésre. Éles a nyelve, de ezzel nincs semmi baj – közli, aztán Camilla felé biccent. – Csak hallaná őt, amikor gyutacsot dugnak a seggébe. – Calum! – sikkant fel Camilla, és Cal térdére csap, de közben nevetni kezd. Bennett-tel együtt nevetünk a csipkelődésükön, amikor Declan belép a szobába. Egy gyors pillantást vet felém, és elkomorodik az arca, amikor meglátja, hogy Bennett karja a vállamon nyugszik, és odabújok hozzá. – Hát itt vagy, fiam. Hol jártál? – kérdi Cal bosszúsan. – El kellett intéznem egy telefonhívást – feleli Declan. – Sajnálom, de el kell mennem. Jó volt látni téged, apa – teszi hozzá, az apjához lép, elbúcsúzik tőle és Camillától, aztán felém fordul. Bennett feláll, hogy kezet rázzon vele, halvány fogalma sincs róla, hogy Declan percekkel korábban még a testemben volt. Én is

felállok, kissé idegesen, és miután a két férfi gyorsan és lanyhán kezet fog, Declan megfogja a kezemet, és szemérmesen megcsókolja. – Mindig öröm találkozni önnel, Nina. – Részemről az öröm – felelem a lehető leglazábban. Declan elengedi a kezemet, és figyelem, ahogy sarkon fordul, majd távozik. Az este további része probléma nélkül telik, de képtelen vagyok megállni, hogy Declanről tűnődjem. Nem kellett volna azzal pocsékolni az időmet, hogy aggódjam az érzelmei miatt, mégis ezt tettem. Miután távozunk, és visszatérünk a szállodába, megvárom, míg Bennett zuhanyozni kezd, előveszem a telefonomat, megnyitom az üzenetküldő programot, amelyet feltöltött. Hol vagy? Gyorsan érkezik a válasz. Nem otthon. Felzaklat az üzenet szűkszavúsága, de ugyanakkor fáj is a tudat, hogy kihoztam a sodrából. Annyira sajnálom, ami ma este történt. Az én hibám, hogy odamentem. Értetlenül bámulom a kijelzőt, nem vagyok biztos benne, mit kellene válaszolnom, de a telefon újabb üzenet érkezését jelzi. Jól vagy? Nem. Hiányzol. Te is hiányzol nekem, kedvesem. Hallom, hogy Bennett elzárja a vizet, gyorsan bepötyögöm a következő üzenetet. Mennem kell. De szeretlek. Azt akarom, hogy tudd. Tudom. Én is szeretlek. Kikapcsolom a telefonomat, miután elolvastam az utolsó üzenetet, és visszadugom a táskámba. Mihelyt Bennett bebújik az ágyba, azonnal simogatni kezd. S bár alig pár órája még Declannel voltam, nem mondok nemet Bennettnek. Szeretkezünk hát, és elzsibbasztom magam. Teszem, amit mindig, de legbelül mindent kikapcsolok. Egyetlen gondolatot engedek szabadjára, ami sötét elégedettséggel tölt el, mert tudom, hogy ez a férfi, akit annyira gyűlölök, egy másik férfi gecijébe mártogatja a farkát, miközben megkefél.

Huszonkilenc (JELEN) – MOST NE az arcomat. – Miért? – Mert Bennett egy hét múlva jön haza. Addigra semmi nyom nem maradhat az arcomon – magyarázom Pike-nak. – Ja, oké. Akkor a hátadat? Idegesen bólintok. – Félsz? – kérdezi. – Egy kicsit. Múltkor pár napig fájt az arcom. De minden rendben – nyugtatom meg. – Csak csináld! Hátat fordítok Pike-nak, és megfeszül a testem, várom az ütést, de előbb egy gyengéd érintést kapok, megnyugtatóan megsimogatja a karjaimat. De a várakozástól csak még tovább erősíti a félelmemet. – Kérlek, Pike. Most! Az ökle a lapockám mellett landol, az éles fájdalom végigsugárzik az egész karomon. Az ütés erejétől előretántorodom, térdre zuhanok, megtámaszkodom a kezeimen, és az arcom összerándul a fájdalomtól. – Az oldaladra! – parancsolja Pike, és azonnal eldőlök, amint újra lecsap. – Aúúúú! – kiáltom, amikor bakancsos lábával belerúg ugyanabba a lapockámba, de már érkezik is a következő csapás, aztán a következő. – PIKE! – sikítom gyötrelmesen, a hátam ívbe feszül, arrébb gurulok a padlón, zihálva kapkodok levegő után. Pike mellém kuporodik, kisimítja a hajat az arcomból, miközben még mindig rángatózom a fájdalomtól. Az ölébe emel, szorosan magához ölel, és a fülembe suttog. – Lélegezz! Nyugodj meg és lélegezz! – biztat újra meg újra, és ringat, mint egy kisgyereket. – Fáj, ha lélegzem – bököm ki nagy nehezen. A beszéd is fáj, mintha valaki a mellemre taposott volna. – Beszélj hozzám. – Túl nagy a nyomás a mellkasomon és a hátamon. Felemel a padlóról, bevisz a hálószobába, és lefektet a hátamra. – Lassú, mély lélegzeteket vegyél, rendben? – mondja, és próbálok

egyenletesebben lélegezni. – Ez az. Próbálj ellazulni. Jó darabig csak fekszem, míg a fájdalom végre kezd folyamatos, égető sajgássá tompulni. Bekapok pár Tylenolt, az oldalamra fordulok, hogy a fájós vállam legyen fölfelé, és ne érje akkora nyomás. Pike mögém heveredik, felhúzza a blúzomat, hogy megnézze a vállamat. – Bassza meg – mormogja. – Mi az? – Nagyon pocsékul néz ki. – Ez volt a cél, nem igaz? – nyögöm. – Ja – feleli. – Már most is nagyon csúnya. Gyengéden megpuszilgatja a hátamat, ahol fáj, aztán végighúzza a kezét az oldalamon, le a hasamra. Ellököm a kezét, amikor a mellemhez ér. – Ma este ne – mondom neki. – Mi folyik itt? – kérdezi. Soha nem mondok nemet a szexre Pike-kal. Mindig szükségem is volt rá. Ő az én fájdalomcsillapítóm, aki kitisztítja belőlem a mocskot, de valami ok miatt most nem érzem, hogy szükségem lenne erre. – Nem tudom – vallom be őszintén. – Csak… Jól vagyok. Nem értem, miért érzem így, de ez az igazság. – Gyere ide! – mondja, és gyengéden segít, hogy szembe forduljak vele. – Mi folyik itt? Látom az arcán, hogy nem érti, de én is össze vagyok zavarodva. Pike mindig szinte olvasott bennem, megrántom hát a vállamat, és próbálom elmagyarázni a helyzetet. – Nem tudom. Egyszerűen csak minden olyan őrült mostanában. Lehet, hogy csak szórakozott vagyok, de úgy érzem, jól vagyok, és nincs rá szükségem, hogy szeretkezzünk. – Biztos vagy benne? Mert aggódom miattad. Ez aggaszt veled kapcsolatban. – Jól vagyok – nyugtatom meg ismét. – Korábban mindig szükséged volt rám. – Még mindig szükségem van rád, Pike. És mindig szükségem is lesz rád – mondom neki, és megcsókolom. Egy ideig csak csókolózunk, aztán visszahúzódik. – Szóval, szerinted még mennyi idő? – Elég egyértelműen azt akarja, hogy az övé legyek – magyarázom. – Ki nem állhatja Bennettet, szóval nem hiszem, hogy túl sokáig húzná a dolgot. Persze nehéz megmondani, de Declan nagyon heves. Azt hiszem, hogy el fog benne pattanni a húr, ha a megfelelő pillanatban feszítjük túl.

– Vagyis szerinted képes rá, hogy megölje Bennettet? Nagyot nyelek, végiggondolom, mit tudok Declanről, és őszintén felelek. – Igen. De összerándul a gyomrom a tudattól, hogy tönkre fogom tenni ennek a férfinak az életét azzal, hogy ráveszem egy gyilkosságra. Pike-kal a kezdet kezdete óta egyetértettünk abban, hogy valaki más vigye el a balhét. Ez az egyetlen mód arra, hogy biztonságban legyünk, és megkezdhessük az új, gazdag és elégedett életünket. Amíg csak Bennettről volt szó, addig könnyű volt a dolog, de most, hogy Declan is bekerült a képbe, egyre nehezebb fenntartanom a koncentrációt. DECLAN FÉL ÓRÁJA ment fel a tetőteraszra. Összerándultam a fájdalomtól, amikor megérkeztem, és lesegítette rólam a kabátot. Látni akarta a hátamat, és azonnal elveszítette az eszét, amint meglátta a fekete-bíbor zúzódásokat, amelyek beborítják a hátam felső részét. Soha nem láttam még őt ennyire dühösnek. Aztán bocsánatot kért, azt mondta, szüksége van egy kis egyedüllétre, hogy megnyugodjon. Fogta a kabátját, és felment a tetőteraszra, és azóta is ott van, én pedig a kanapén ülök és várok. De fagy odakinn, és aggódom. Felveszem a kabátomat, és felsétálok a lépcsőn a teraszra vezető ajtóhoz. Az ablakon keresztül látom, hogy az egyik fonott székben ül. A kezébe temeti az arcát, a térdére támaszkodik, miközben betemeti a hó. Szarul érzem magam. Mi a franc baj van velem? Szedd össze magadat; dolgod van! De nem enyhül a lelkiismeret-furdalásom. Törődöm Declannel, nem akarok fájdalmat okozni neki, de muszáj. El kell érnem, hogy így érezze magát annak érdekében, hogy rávegyem: ölje meg Bennettet. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve arra, hogy így fogok érezni. Mikor észreveszem, hogy reszket a keze, kinyitom az ajtót, és odalépek hozzá. Nem mozdul még akkor sem, amikor letérdelek előtte, és a térdére támaszkodom. – Declan – szólítom meg lágy hangon. – Nagyon hideg van idekinn. Megbetegszel. Felemeli a fejét, a két tenyerébe fogja az arcomat. – Már beteg vagyok. Elég volt látni, mit tett veled. – Ne hagyd, hogy tönkretegye az együtt töltött időnket – mondom neki, felállok, és megfogom a kezét. – Gyere be velem! Bemegyünk, le a hálószobájába. Declan egy szót sem szól, miközben belép a gardróbba, hogy levegye átfagyott, nedves ruháit, és amikor visszatér, csak egy pizsamanadrág van rajta. Lefekszik az ágyra, bebújik a takaró alá.

– Vedd le a ruhádat, és gyere ide – mondja. Megállok előtte, és figyeli, ahogy levetkőzöm. Nehéz olvasni az arckifejezéséből. Lerúgom magamról a bugyit, felhajtom a takarót, és bemászom melléje. Szorosan átöleljük egymást, a bőre jéghideg meleg testem mellett. – Olyan jó érezni téged – motyogja a hajamba, és fürge kezei bejárják az egész testemet. Erős bennem a vágy, hogy megvigasztaljam, hozzá bújok hát, hogy felmelegítsem. Magára gördít, az egész testünk összeér, és a farka azonnal megkeményedik. Gondolkodás nélkül mozogni kezdünk, felemelem a fejemet, hogy megcsókoljam. El akarom űzni a fájdalmát. A fájdalmat, amelyet én okoztam. Puha ajkai lágyan simogatják a számat csókokkal – érzéki csókokkal –, és nem sietünk, élvezzük egymás érintését. Megfogja és felemeli a fejemet, lenézek őszinte zöld szemébe. Nem szól semmit – nincs is rá szükség –, így is tisztán hallom őt a néma csendben. Tényleg szeret engem. Bólintok, a tudomására hozom, hogy tisztában vagyok vele, mire gondol, hogy együtt vagyunk ebben. Ahogyan simogat, és a csendnek hála könnyű lenne elmenekülnöm a valóságtól, de nem akarok. Itt akarok lenni vele. Ebben a pillanatban – vele. Hagyom, hogy elsodródjam egy olyan helyre, ahol még soha nem jártam. Elmerülök Declanben, aki felül, finoman harapdálja a bimbómat, míg megkeményedik, aztán a másikat is ugyanilyen becézésben részesíti. Megízlel, és én hagyom. – Olyan gyönyörű vagy – suttogja a mellembe. Belemarkolok a hajába, magamhoz szorítom, miközben felemeli a csípőjét, és lehúzza magáról a nadrágot, és egy másodpercet sem akarok várni. Feltérdelek, marokra fogja magát, aztán leereszkedem forró, kőkemény farkára. Mindketten felnyögünk, amikor teljesen betölt, a karjait a derekam köré fonja, magához ölel, az arcát a mellemre fekteti. Egy ideig egyikünk se mozdul, csak öleljük egymást, aztán végre ellazul a szorítása, hanyatt dől, és felnéz rám. – Nézni akarom, ahogy a magadévá teszel. Declan lemond az irányításról, és átadja magát nekem. A szavai hallatán lassan felemelkedem a farkán, és mihelyt megérzem, hogy a makk kicsúszik belőlem, szép lassan visszaereszkedem, a testem melegébe szippantom. Olyan, mintha a testem magától értetődően vágyna rá, sóvárogna utána. A mellkasára támaszkodom, és tovább mozgok rajta, miközben figyel. Végigsimít a combomon, a hasamon, fel egészen a mellemig, gyengéden becéz. Megfogom a csuklóit, belekapaszkodom, és lecsukódik a szemem. Soha nem éreztem még ilyesmit egyetlen férfival sem. De ez nemcsak erre a pillanatra igaz,

így van minden alkalommal, amikor vele vagyok. Valahogy mindig eléri, hogy megmaradjon köztünk a kapcsolat, nem engedi, hogy elkalandozzanak a gondolataim, hogy érzéketlenné váljon a testem. Korábban harcoltam ez ellen. De most? Meg sem próbálom. Declan emelgetni kezdi a csípőjét, a testünk tökéletes összhangban mozog. Érzem a nyomást a mellkasomban, egy ismeretlen fájdalmat, ami egyre erősödik. Az érzelmeim zavarodottan rajzanak. Kérdések töltik meg a fejemet; mindegyik a leglágyabb részemet támadja, azt a részt, amelyről eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy létezik. Miért nem érzem ezt mocskosnak? Miért nem próbálok elmenekülni előle? Miért hagyom, hogy meglássa a gyengeségemet? Miért fáj? Miért kezdek hirtelen kételkedni mindenben, amiben eddig biztos voltam? Miért nem kapok levegőt? És amikor felpattan a szemhéjam, mindent érzek, amiről azt hittem, hogy nem vagyok rá méltó. Szeretem őt. A felismerés a szívembe mar, úgy érzem, mindjárt megfulladok. Tényleg szeretem őt. És aztán meglátom, egy hullócsillagot, amint millió csillogó darabból álló gyémántporrá robban szét. Csillámló pöttyök záporoznak rám, és amikor lenézek, látom, hogy Declan aranyló mellkasára hullnak. Apró kristályok villognak prizmaként a bőrén, és akkor Declan felemeli a kezét, és az arcomra fekteti. Még mindig fogom a csuklóit, ahogy letöröli a nedvességet az arcomról. – Bébi – suttogja, de nem szólalok meg. Túlságosan szorítja a mellemet a fájdalom. Nem hagyjuk abba a mozgást, miközben a könnyeim a mellkasára potyognak. És amikor minden túl sok lesz, a tudat, hogy egyre jobban beleszeretek abba a férfiba, akitől a leginkább kellett volna tartanom a távolságot, hirtelen kibukik belőlem a fájdalmas zokogás. Declan azonnal lehúz magához, és megtörök, patakzanak a könnyeim a nyakára, ahogy magához ölel. Ez soha nem érződött rendben lévőnek – az, hogy megmutatom a sebezhetőségemet, amelyet mindig mélyen magamba zártam –, de amíg nem találkoztam Declannel, soha nem éreztem eléggé biztonságban magam ahhoz, hogy felfedjem. Vele mindig biztonságban voltam. Hogyan lehettem ennyire vak, hogy nem láttam, mi történik kettőnk között? Még mindig mélyen bennem van, de már nem mozog, csak becézget. Gyengéden simogatja a hátamat, a hajamat, miközben teljesen elárasztanak az

érzelmek, amelyeket soha korábban nem tapasztaltam. Mélységes kapocs köt valakihez, akitől távolságot kellett volna tartanom, de valahogy mégis megtalálta az utat a szívemhez. – Beszélj hozzám – kéri, és kissé megemelem a fejemet, hogy ránézhessek, miközben kimondom a szavakat, amelyek oly sokszor elhagyták már az ajkamat, de ezúttal komolyan is gondolom őket. – Szeretlek, Declan. – Tudom, kedvesem. Lehajtom a homlokomat az övére, megsimogatom borostás állát, mert éreznem kell a vigasztaló szurkálást a tenyeremen. – Úgy értem… Tényleg szeretlek. A vallomásom hallatán hevesebben kezd verni a szíve. Érzem, ahogy a mellkasom alatt dübörög. Lassan és mélyen megcsókol, megízlel, mielőtt visszahúzódna, hogy megszólaljon. – Ez az, amire vártam. – Mi? Becsúsztatja a kezét a testünk közé, és a mellkasomra szorítja, szaporán dobogó szívem fölé. – Ez. – A tiéd. A tiéd is volt. – De nem éreztem igazán egészen mostanáig – feleli, mire én is kettőnk közé nyúlok, és a szívére teszem a kezemet. Dübörög a tenyerem alatt. – Nem akarok mást, csak téged – folytatja. – Megteszek bármit, amit kell, de tudnod kell, hogy teljes biztonságban vagy mellettem. Soha nem foglak bántani; nem akarok mást, csak szeretni téged. Ismerve a hazugságok hálóját, amelyet szőttem, tudom, hogy ez a dolog nem teljesedhet ki úgy, ahogyan szeretném. Reménytelen helyzetet hoztam létre egy olyan helyen, ahol soha nem hittem, hogy reményre lelek. De megtaláltam, méghozzá ebben a férfiban – a férfiban, akibe engedtem a szívemet beleszeretni. A valóság mellbevágó, a tudat, hogy ugyanazzal jövök majd ki belőle, amit mindig ismertem – megszakad a szívem az élet kegyetlensége miatt. Ám mégsem akarok harcolni ellene többé, mert ugyanazt érzem, amit ő. Óvatosan a hátamra fordít, és mélyen belém hatol, de vigyáz, hogy nem fájjon zúzódásokkal teli hátam. – Mondd, hogy te is érzed – sürget, lenéz rám, és bólintok. Visszahúzódik, kihúzza belőlem vastag szerszámát, aztán a következő lökéssel még mélyebbre hatol. – Mondd, hogy érzed, mennyire szeretlek! – Érzem. Erőteljes, lassú lökésekkel kefél tovább, egyre mélyebbre és mélyebbre hatol. Megragadom a karjait, hogy megkapaszkodjak, az izmai megmerevednek, ahogy

megfeszül a teste minden egyes heves lökésnél, és érzem, hogy egyre közelebb kerülök a csúcshoz. Végigfut a tűz az ereimben, és remegni kezdek alatta. A homlokomra hajtja a fejét, a farka még jobban megkeményedik, megvastagszik bennem, a hüvelyem falának feszül, az izmaim összerándulnak körülötte, és vadul elélvezek. – Ó, bassza meg – morogja, és minden kontrollt elveszítve keményebben döfköd. Színtiszta eufória áraszt el, és minden egyes lüktetéssel hangosabban nyögök. Átölelem a lábaimmal a derekát, összeszorítom körülötte a puncimat, szinte fejem a farkát, vágyakozással fogadom magamba magjának minden egyes cseppecskéjét. Soha nem éreztem még ennyi szeretetet, szinte elemészt, ahogy teljesen átadom magam Declannek. Szükségem van rá, hogy az egész testemet beborítsa vadállatias illata, ahogy magáévá tesz, mert a részévé akarok válni. Nem veszi le rólam a szemét, és tudom, hogy látja a tekintetemben az éhséget, mert még vadabbul kezd kefélni, nem hajlandó abbahagyni, pedig már elélvezett. Kitágulnak a pupillái, birtoklási vágy csillog a szemében. – Az enyém vagy – sziszegi. – Igen. Lökés. Lökés. – A tulajdonom vagy. Lökés. – Teljesen – lehelem megadóan. Lökés. – A személyes tulajdonom. Lökés. – Igen – nyávogom eksztázisban, ahogy újra elélvezek, belezuhanok az érzéki élvezetek spiráljába. Olyan, mint egy vadállat, még jobban széttárja a lábamat, belenyomja a térdemet a matracba, nagyot lök a csípőjével, tövig belém nyomja a farkát. Érzékien felnyögök, érzem, ahogy forró nedvesség áraszt el, és kiszivárog összefonódott testünk közé. – Declan – lehelem döbbenten, ahogy megtölt a vizeletével – a lehető legállatiasabb módon jelöl meg és tesz a magáévá. Elengedi a térdemet, a hátam alá csúsztatja a kezét, közel húz magához, aztán mindkettőnket az oldalunkra fordít. Szaggatottan kapkodok levegő után, ahogy egymás szemébe nézünk. Talán undorodnom kellene attól, amit tett, figyelembe véve, hogy mit művelt velem Carl, de nem így történik. Biztonságban vagyok – eléggé biztonságban ahhoz, hogy teljesen átadjam magam neki, és tudjam, hogy

gondomat fogja viselni –, hogy soha nem fog bántani. Szeretem őt, és legbelül arra vágyom, hogy a lehető legmeghittebb közelségbe kerüljek hozzá. – Hozzám tartozol – szólal meg végül, mikor a testünk már lenyugodott, de még mindig össze vagyunk fonódva, és beterít az illata. – Igen. Beletúr a hajamba. – A hátad? Fájt, amit csináltam? – kérdezi. Finoman megrázom a fejemet. – Rendbe hoztad a dolgokat. Pontosan azt akarom megadni neked, amire vágysz. Nem is kell elvenned. Élvezheted, mert a tiéd – vallom be őszintén, és figyelem, ahogy megemészti a szavaimat. Ellágyul az arca, és életem legszeretőbb csókjával jutalmazom. Életemben először csókolok meg valakit önző érdek nélkül. Elvárások nélkül. Gonosz szándék nélkül. Szívem megmaradt legtisztább darabját adom neki, és a legőszintébb módon nyújtom át neki, amire csak képes vagyok az engem körülvevő ördögi ellenére. Ebben a pillanatban, amelyet megosztok vele, szeretni akarom őt és odaadni neki a legjobb részeimet. Érezni akarom ezt – az életnek azt a részét, ami jó, az életnek azt a részét, amelyről soha nem hittem, hogy részem lesz benne. Annak, amit érzek, minden egyes darabkáját oda akarom adni Declannek, mert valahogy, valami varázslatos módon elérte, hogy úgy érezzem: érdemes élni.

Harminc (JELEN) GAZDAG, RÉSZEGÍTŐ illatra ébredek. Megfordulok Declan ágyában, egyedül vagyok, kivéve a több tucatnyi hófehér lótuszvirágot, amelyek beborítják az ágyat és a testemet. Lehetetlen lenne megállni mosolygás nélkül, hát meg sem próbálom. A gyümölcs, az eső és a föld illatának kábító keveréke betölti a szobát, ahogy magamba szívom a finom virágok szépségét – Declan kedvenc virágjáét. Elfordítom a fejemet, és meglátok egy összehajtogatott papírlapot az éjjeliszekrényen. Kinyújtom érte a kezemet, felülök, széthajtogatom a papírt, hogy elolvassam a kézzel írt üzenetet. Nina! Próbáltalak elárasztani valamivel, ami ugyanolyan tiszta és gyönyörű, mint te vagy, de nem sikerült. A lótusz volt a legjobb ötletem, de még az sem közelíti meg azt a tökéletességet, ami a szemem elé tárul minden alkalommal, amikor rád nézek. Tudom, azt ígértem, hogy együtt töltjük a napot, de egy kis időre be kellett szaladnom az irodába. Hívj fel, ha felébredtél. Máris hiányzik az édes hangod. Senki sem szerethet jobban nálam. D. Mire végzek a levéllel, már csöng is a telefon, várom, hogy felvegye. – Jó reggelt! – köszönt. – Mikor csináltad? – Titok, kedvesem – ugrat, és magam elé képzelem a mosolyát, ahogy a szeme sarkán megjelennek a ráncok. – Akkor tartsd meg magadnak a titkaidat, nem bánom, míg én vagyok a haszonélvezője – fordítom tréfára a szót. – Imádlak. – Mikor jössz haza? – kérdezem, és elnevetem magam, amikor válaszképpen felmordul. – Ez meg mi volt? – Kibaszottul felizgat, hogy otthonnak nevezed a lakásomat. – Rossz fiú – kuncogom. – Arról neked fogalmad sincs. – Szerintem van.

– Nem – vágja rá, majd kis szünet után folytatja. – Nem hiszem, hogy valaha is megérted, milyen mélyen érzek irántad. Majdnem két hét telt el azóta, hogy végre bevallottam magamnak, hogy szeretem Declant. Annyi időt töltök vele, amennyit csak tudok, és bár Bennett nem tűnt el a képből, olyan szorossá vált kettőnk között a kapcsolat, amilyent korábban el sem bírtam képzelni. – Fejezd be a munkádat, és gyere haza. Meg akarom mutatni neked, milyen mélyen érezhetsz bennem. – Krisztusom. Nem segít a farkamon, ha ilyeneket mondasz. Egész nap félig keményen és sajgó golyókkal mászkálhatok majd. Felnevetek. – Remek. Legalább lesz, ami ösztönözzön, hogy siess vissza. – Felhívlak, mikor elindulok. Azt akarom, hogy meztelenül térdelve várj. Kiválaszthatod az övet, mert terveim vannak veled – mondja parancsoló, de halk hangon, amitől izgatóan bizseregni kezd az ölem. – Azt választom, amelyet éppen viselsz, mert azt akarom, hogy minden alkalommal, amikor ránézel, én jussak eszedbe, meztelenül, térden állva – ugratom nevetve. – Rossz kislány. – Szeretlek. – Szeretlek – feleli, és letesszük a telefont. Visszahanyatlom a párnára, a virágokon legeltetem a szememet, és rettegek a holnaptól, amikor Bennett visszatér, és haza kell mennem a másik otthonomba. Szeretek itt lenni Declannel. Életemben először boldog vagyok. Igazán boldog. Az igazság az, hogy össze vagyok zavarodva. Tényleg nem értek semmit. Boldog és zavart vagyok. Gyűlölöm, amit Declannel tettem – hazudtam és manipuláltam. Szeretném őszintén bevallani neki, hogy ki vagyok. Azt akarom, hogy engem ismerjen, Elizabethet, nem pedig Ninát. De ez lehetetlen. Elindítottam a lavinát, és nem tudom, hogyan állíthatnám meg. Nem hiszem, hogy sikerülne, de szeretném. Szeretném megállítani az időt, meglendíteni a varázspálcát, hogy a múlt eltűnjön, és mindent újra kezdhessek Declannel. Megmutassam neki a valódi arcomat. De kibasztam magammal. Az élet kibaszott velem – ahogy mindig. És most kénytelen vagyok feladni az egyetlen dolgot, amihez szeretnék foggalkörömmel ragaszkodni, mert azt akarom mindennél jobban, hogy több időm legyen vele.

Felveszem az egyik virágot, ami arról nevezetes, hogy zavaros vízben születik, mégis a tisztaság jelképe. Azt kívánom, bárcsak olyan lennék, mint ez a virág. A szerencsések egyike, aki mindent újrakezdhet. Soha nem éreztem magam olyan tisztának, mint amikor Declannel vagyok. Még Pike sem képes annyira megtisztítani, mint Declan. De a valóság az, hogy az új kezdet is rothadással lenne tele. Két férfi pusztulása – egy ártatlané és egy olyané, aki megérdemli a pusztulást – kell a megtorláshoz. Csak éppen a bosszú ízét örökre megkeseríti majd annak az emléke, mit tesz mindez minden bizonnyal Declannel. Végigsimítok a puha szirmokkal az ajkaimon, lehunyom a szememet, és magam elé képzelem az apámat. A tisztaságomat. Az üdvözítőmet. A hercegemet. Eltűnődöm, vajon nem az apám küldte-e Declant. Vajon nem az ő ajándéka-e a számomra. Valami jó a sok rossz után. Declan eleinte megrémített. Carlra emlékeztetett az erélyes fellépésével, a bőröveivel, azzal a mániájával, hogy megkötözzön. De amióta kezdtem jobban megismerni, belátni a felszín alá, azóta egyre jobban emlékeztet az apámra. Mert végre képes vagyok Declanre nézni, és látni azt, hogy ő is az én tisztaságom, az üdvözítőm, a hercegem. Még a szeme sarkában nevetéskor megjelenő ráncok és a borostája is az apámra emlékeztetnek. Az apám mindig énekelt nekem, és most Declan is halkan a fülembe dúdol, amikor félek, vagy szomorú vagyok. Ugyanúgy vigasztal, ahogyan az apám tette annak idején. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy hamarosan vissza kell mennem, és Bennett-tel megosztani az ágyat. Ez a dolog Declannel és a tudat, hogy soha nem lehet igazán az enyém, csak még tovább növelte a gyűlöletemet Bennett iránt. Csinálnom kell valamit, hogy eltereljem a gondolataimat. Összeszedem a virágokat, és kiviszem mindet a konyhába. Kiveszek pár fehér tálat a szekrényből, megtöltöm őket vízzel, hogy a virágok úszkálhassanak bennük, és elhelyezem a tálakat a lakás különböző pontjain. Az illatuk elárasztja az összes szobát, mire végzek a zuhanyozással, rendbe szedem magam és felöltözöm. Úgy döntök, hogy felhívom Bennettet, mivel nála már öt óra múlt, és valószínűleg úton van a szállodába Baldwinnal. A hívás a szokásos, és majdnem egy órán keresztül beszélgetünk. A dolog most trükkösebb lesz egy időre, mert Bennett közölte velem, hogy nem tervez utazásokat, vagyis többet lesz itthon. Lehangoló a tudat, hogy el kell hagynom Declan ágyát, és Bennett-tel kell töltenem az éjszakákat. Fogalmam sem volt, hogy mennyire szükségem van a vigaszra, és Declan tökéletesebben képes ezt nyújtani, ráadásul úgy, ahogy Pike soha nem volt képes. Nem akarom magam azon emészteni, hogy holnap el kell mennem, úgy döntök hát, hogy meglepem Declant, és megpróbálok főzni valamit. Bemegyek a dolgozószobába, hogy keressek az interneten valami könnyen elkészíthető receptet, amelyet még én sem leszek képes odaégetni. A bőrszék őrzi az illatát, és elönti a bánat a szívemet, ahogy ott ülök az íróasztalánál, a dolgozószobájában, körbefogva Declan holmijával. Találok egy tésztafélét, amiről úgy tűnik, hogy

elboldogulok vele, gyorsan kinyomtatom a receptet, hogy kiszabaduljak végre innen, mert kétségbeesetten vágyom friss levegőre. Jó melegen felöltözöm, és kimegyek a piacra. Kell egy kis segítség, hogy megtaláljam az összes hozzávalót, ellenőrzöm a listát, és amikor minden a kosárban van, ami kell, fizetek, és távozom. – Csodálkozom, hogy a városnak ezen a részén futunk össze – hallok egy ismerős hangot, és amikor lecsukom a csomagtartó tetejét, meglátom Richard csalafinta mosolyát. Hevesen verni kezd a szívem, elvörösödik a nyakam, mert váratlanul ér, hogy látom. Hála istennek tél van, és a sál elfedi a vörösséget. Gyorsan összeszedem magam, és ismét a megszokott formámat hozom. – Richard. A számból vetted ki a szót. Mi szél hozott River Northba, ráadásul éppen egy élelmiszerboltba? – vágok vissza. – Itt van az ügyvédem irodája. Végeztünk a megbeszéléssel, és vennem kellett a kicsinek tápszert. – Nem kellene neked Dubajban lenned Bennett-tel? – Korábban vissza kellett jönnöm – feleli, majd visszatér az eredeti kérdésre. – Mit keresel errefelé? – Túl sokáig voltam otthon bezárva, muszáj volt kiszabadulnom, gondoltam, benézek néhány galériába – magyarázom, mert ez bevehető hazugságnak tűnik, miután River North a divatos művészeti galériákról nevezetes. – És ehelyett mégis itt vagy, és élelmiszert vásárolsz – jegyzi meg szarkasztikusan. – Kezdesz rájönni végre, mit jelent háziasszonynak lenni? Istenem, micsoda egy macsó fasz! – Nem mintha közöd lenne a dolgaimhoz, de ha már ennyire aggódsz a háziasszonyi kötelezettségeim iránt, elárulhatom, hogy igen, megpróbálok főzni, mert már elegem van Clara fagyasztott ételeiből. – Hm – hümmög, és gyanakodva méreget. Feldühít kételkedő pillantása. Elmegyek mellette, kinyitom az ajtót, és visszaszólok. – Van még valami, amit szeretnél megkérdezni? – Jacqueline azt mondta, beugrott hozzátok párszor, mióta Bennett elutazott. Azt mondta, nem voltál sokat otthon. – Mondd meg Jacqueline-nek, hogy van saját életem és tennivalóim, és ha találkozni akar velem, akkor jobban teszi, ha felhív vagy küld egy SMS-t, ahelyett hogy csak úgy vaktában beugrik, és kénytelen szembesülni vele, hogy más kötelezettségeim elszólítottak otthonról – csattanok fel, hogy megmagyarázzam valahogy a távollétemet. Gyűlölködő arccal bólint. – Gondoskodom róla, hogy megkapja a baráti

üzenetedet. – Tedd azt, Richard. Beszállok az autóba, becsukom az ajtót, a szívem hevesen zakatol az aggodalomtól, és azon tűnődöm, vajon mit keres Richard valójában a városnak ezen a részén, mert pontosan tudom, hogy ugyanaz az ügyvédünk, és az ő irodája nem River Northban van. Egész úton Declan lakása felé a visszapillantó tükröt lesem, hogy Richard nem követ-e. Mikor biztos vagyok benne, hogy senki nem figyel, befordulok a garázsba, és leparkolok a Declan számára fenntartott egyik helyen. Leállítom a motort, hátrahajtom a fejemet, dühös vagyok magamra, amiért ilyen vigyázatlan voltam. De ezt gyorsan felváltja a harag, amiért egyáltalán vigyáznom kell, mit teszek. Amiért a hazugságok ilyen szövevényes hálóját szőttem, amelyet egyszerűen képtelenség eltakarítani. Ahhoz már túlságosan mélyen benne vagyok. Pike-ra gondolok, és mindarra, amit feláldozott értem. Mindarra, amiről lemondott az elmúlt években, miközben én ezen a cselszövésen ügyködtem. Ahogy itt ülök, hirtelen kételkedni kezdek abban, amit csinálunk, de egyből elönt a bűntudat amiatt, amit Pike-kal tenne, ha feladnánk. Nem mintha olyan könnyedén kiléphetnék az egészből. Férjes asszony vagyok. Ha kiszállnék – ha eltűnnék –, akkor Bennett keresni kezdene. Túlságosan szeret engem, és tönkretenné, ha elveszítene. De nem Bennett miatt aggódom – hanem Declan miatt. És amiatt, hogy hogyan léphetnék ki ebből az egészből anélkül, hogy felfedném előtte az álnok csalást. Senki sem képes szemet hunyni, megbocsátani, amit eddig tettem. Egyetlen lehetőséget látok, ez pedig az, hogy folytassam, amit csinálok, és drága kincsként élvezzek minden percet, amelyet vele töltök, mielőtt Pike-kal együtt lelépünk. MEGKEVEREM A SZÓSZT, miután Declan felhívott, hogy szóljon, úton van hazafelé. Eddig sikerült elkerülnöm, hogy bekapcsoljon a füstjelző. Odalépek a bortartóhoz, kiválasztok egy kellemes fehéret, ami illik a vacsorához, és berakom a palackot a hűtőbe. Declan nem sokkal később megérkezik, és felnevetek döbbent ábrázata láttán, ahogy belép a lakásba, és meglát a konyhában ügyködni. – Mire készülsz? – kérdezi érdeklődve. – Minek látszik? – Nos, meztelenül, térden állva kellene várnod, ehelyett főzöl. Amiről remélem időben értesítetted a tűzoltókat, hogy készenlétben álljanak – kuncog, megkerüli a reggelizőpultot, és mellém lép, hogy megöleljen. Rácsapok a karjára. – Közlöm veled, hogy egyelőre semmit nem égettem oda. – Valóban? – kérdezi gúnyosan, megragadja a csuklóimat, a mellkasához ránt,

és szexi vigyorral az arcán lenéz rám. – Igen. Valóban. A szája a nyakamra tapad, végignyalja a fülem tövéig, finoman harapdálja a cimpámat, amitől libabőrös lesz az egész karom. Reszketek az ölelésében, a reakcióm büszke morgást csal a torkába. Átkarolom széles vállát, amikor lenyúl, megragadja a combjaimat, és felemel, felültet a pultra. Átfogom a lábaimmal, érzem, ahogy a farka megkeményedik, ahogy hozzám simul. – Csak hogy tudd, ha legközelebb azt mondom, hogy térden állva várj, akkor jobban teszed, ha térden állva vársz. De nem foglak megbüntetni az engedetlenségedért, mert szeretem, hogy főztél nekem – mondja, miután alaposan megcsókolt. – Valóban? Az ajkaimba nevet. – A farkam nyilvánvalóan egyetért, és szeretné neked megköszönni – mondja, és vele együtt nevetek. – Olyan dinka vagy. – Dinka, mi? – Igen. – Ötödikes korom óta senki sem nevezett így – ugrat. – Vagy csak a hátad mögött – kuncogom. A nyakamba fúrja az arcát, megharap, és felmordul, de ettől csak még jobban felizgulok. Összefonom a bokámat a háta mögött, közelebb húzom magamhoz, hogy az ölemhez dörgölőzzön. – Kanos vagy. – Nem is tudod, mennyire. Oldalra hajol, kikapcsolja a tűzhelyet, aztán felhúzza a ruhám alját. A két lábam közé hajol, hallom, ahogy mély lélegzetet vesz az orrán keresztül, beszívja az illatomat. – Bassza meg, imádom az illatodat, amikor a tested készen áll rám – mondja, aztán hevesen letépi rólam a bugyit, a csipkés anyag szakadtan lóg az egyik combomon. Belemarkolok Declan hajába, amikor letérdel elém, széttárja a combjaimat. Lenézek rá, figyelem, ahogy a tekintete végigsiklik az ölemen. – Olyan kibaszottul gyönyörű vagy – mondja, miközben a szemembe néz. Aztán bedugja az ujjait már nedves puncimba. – Ez… – Mmm. – Ez olyan kibaszottul gyönyörű – suttogja, aztán belém nyomja az ujját.

Kéjesen felnyögök, erősebben markolom a haját. Összefonódik a tekintetünk, miközben lassan döfköd az ujjával, a szemében tűz lángol. – Szereted, ha benned vagyok? – Igen – felelem. – Ez az enyém. Beleegyezően felnyögök, mire a hüvelykujjával lágyan körözni kezd duzzadt csiklómon. Aztán begörbíti az ujját, hogy elérje a legérzékenyebb pontomat, mintha villám csapna belém, és elveszítek minden kontrollt a testem felett. De igazán akkor van végem, amikor forró ajkát az ölemre szorítja, és hagyom, hogy úgy tegyen magáévá, ahogyan csak akar. A nyelvével gyengéden masszírozza a csiklómat, aztán kivillantja a fogait, borotvaéles végük összezáródik, és belém harap. – A francba – sziszegem, és a testem összerándul a fájdalomtól, de megragadja a csípőmet, erős markába szorít, nem engedi, hogy elhúzódjam. A fogai helyét újra átveszi a nyelve, enyhítően simogat, és összeolvad a határ kéj és fájdalom között. A fájdalmat enyhítő gyengédség miatt feléled bennem a vágy a szeretetteljes kínzásra, és ezt pontosan tudja, mert elhúzódik. – Mondd, hogy akarod – sürget. – Add meg nekem! – Mondd ki, mit akarsz. – Tudod, hogy mit akarok. – Mondd ki! – parancsolja. – Harapj meg! – Kérj meg rá – mondja. – Könyörögj érte. Az arca felé lököm a csípőmet, a vágy tűzként árad szét a testemben. – Kérlek, Declan – nyöszörgöm. – Harapj meg, aztán kergesd el a fájdalmat. Érezni akarom. – Jó kislány – mordul fel elégedetten, aztán lehúzza a nadrágján a cipzárt, kiszabadítja masszív, nagy, kemény erekcióját. – A te csajod – lehelem, amikor ismét a szájába vesz. Képtelen vagyok levenni róla a szememet, figyelem, ahogy kiveri a farkát, miközben kielégít a nyelvével.

Harmincegy (JELEN) BENNETT HETEK ÓTA itthon van, ami megnehezíti, hogy lássam Declant. Mindenféle légből kapott kifogással kellett előállnom, hogy elszabadulhassak és meglátogathassam őt. Így hát hazudok, azt mondom neki, hogy a Chicago Magazine újabb cikket kért tőlem, a szerkesztővel kávézom, vagy találkoznom kell vele a szerkesztőségben, hogy megbeszéljük a témát, vagy szépségszalonba megyek, esetleg vásárolni. Azt mondom, ami éppen az eszembe jut. Declan és én a jachtján töltjük a legtöbb időt. Semmi más nem létezik, amikor vele vagyok – boldog és elégedett vagyok. Tudom, hogy súlyos hibát követtem el, és minél több időt töltök vele kitárt szívvel, annál jobban beléje szeretek. De nem tehetek róla. Declan intenzív, megsemmisítő, addiktív és teljes mértékben felemésztő. Amikor nem vagyok vele, akkor vágyom a társaságára. Újabban egy órát is alig bírok ki anélkül, hogy ne akarjak beszélni vele. Ennyire vágyom rá. Éppen emiatt halogatom a találkozást Pike-kal. Rettegek bevallani neki az igazat arról, mi folyik Declan és köztem, és életemben először kénytelen leszek hazudni neki. Már majdnem egy hónap eltelt, mióta találkoztunk, így amikor Bennett munkában van, Declannek pedig egész nap megbeszélései vannak a londoni telek megvásárlásával kapcsolatban, amelyen építkezni akar, vállalom a rizikót, és kimegyek Justice-ba, hogy beszéljek Pike-kal. Általában megvárom, míg Bennett elutazik, de a jelenlegi helyzetben úgy érzem, muszáj jelentkeznem. A lakókocsit átitatja a cigarettájának az illata, az oly ismerős illat, amelyben mindig vigaszt találok. De mostanában egy másik illat vigasztal leginkább, az édes, földes esőé – a lótuszvirágé. – Négy hét, Elizabeth – mondja Pike kifejezéstelen hangon, mihelyt leül a kanapéra. Nem lep meg a haragja, odasétálok, és leülök melléje. – Sajnálom. Bennett itthon van. Mostanában nem utazik olyan sokat, mint szokott – próbálok magyarázkodni, de nincs olyan hangulatban, hogy érdekeljék a kifogásaim. – Csak áruld el, mi történik. – Pike. – Mondd, hogy haladnak a dolgok azzal a fickóval! – Declannek hívják, és igyekszem. Csak kicsit tovább tart, mint gondoltam – hazudom, mivel csak azért húzódik a dolog, mert több időt akarok tölteni vele. Pike-nak szemlátomást elege van. – Mi a fenét jelent ez? – fordul felém. –

Amikor legutóbb láttalak, azt mondtad, hogy mélyen benne van a pasas, és nem adtad jelét annak, hogy ilyen sok időt vesz majd igénybe. – Nem tudom – felelem. – Azt hiszem, túlságosan izgatott voltam, de úgy érzem, nem áll még készen. – Hogyan reagált a legutóbbi zúzódásokra? – Ki volt akadva. Egész ideig vele maradtam, míg Bennett távol volt. Bólint, elnyomja a cigarettát. – Szóval, mit gondolsz, mi kell még? – Nem tudom biztosan. – Most mennyi időre utazott el Bennett? – kérdezi. – Nem utazott el. Még mindig a városban van. Csak eltelt már egy kis idő, mióta láttalak. – Vagyis szükséged van rá, hogy gondoskodjam rólad – mondja, és átkarolja a vállamat, mert azt hiszi, hogy a szex miatt jöttem. De már nincs erre szükségem tőle. És bármilyen furán hangzik is ez, mivel férjnél vagyok, de úgy érzem, ha lefeküdnék Pike-kal, azzal megcsalnám Declant. Elcseszett gondolat, de akkor is így érzem. – Nem. Csak jelentkezni akartam. Nem akartam, hogy aggódj – mondom neki, és figyelem, ahogy összehúzza a szemét. – Mi a fasz folyik itt? Mit nem mondasz el nekem? – csattan fel. – Semmi. – Majdnem tizenhat évig mindig a szex miatt volt rám szükséged, és most hirtelen már nincs. – Senki nem mondta, hogy nincs rád szükségem, Pike. – Nem volt rám szükséged legutóbb, amikor itt jártál, és ma sincs – jegyzi meg gyanakodva, és elhúzza a karját. Nem szólalok meg, amikor feláll, tesz pár lépést, aztán ismét szembefordul velem. – Azt mondod, hogy szerinted Declannek több időre van szüksége, hogy még nem áll készen. De kénytelen vagyok eltűnődni, vajon nem te vagy-e az, aki nem áll készen. Felpattanok és védekezni kezdek. – Azt hiszed, nem állok készen arra, hogy Bennettet holtan lássam? Hogy lássam azt a seggfejet két méter mélyen a föld alatt, ahová való? – Nem Bennettről beszélek. Nem kétlem, hogy mit akarsz vele kapcsolatban. Declanről beszélek. Próbálom haraggal leplezni az idegességemet. Összefonom a karjaimat a mellemen. – Ne szórakozz velem – csattanok fel. – Mondd ki, amire gondolsz. Nem szólal meg azonnal, feszült figyelemmel méreget, mintha próbálna

olvasni a gondolataimban. – Nem szereted azt a fickót, ugye? – kérdezi végül leereszkedően. – Mi?! Dehogy! – bököm ki, de tudom, hogy nem vette be, mert oldalra biccenti a fejét. – Akkor áruld el, miért nincs rám szükséged. – Pike. Ne csináld! – Becsapod magadat, ugye, tudod? Ne feledd, hogy a számára nem vagy több hazugságnál. Nem kell Pike-tól hallanom, amit már úgyis tudok. – Fejezd be! De nem teszi. Csak mondja és mondja. – Szóval, amikor azt mondja, hogy szeret, akkor nem gondolja komolyan. A képzelt alakba szerelmes, akit létrehoztál, Nina. – Komolyan beszélek, Pike – üvöltöm, mert kijöttem a sodromból. – Hagyd ez a szarságot! – Te és én is tudjuk, hogy ha igazán ismerne téged, akkor nem mondaná azokat a szavakat. – Baszódj meg! – Nem! Te baszódj meg! – bömböli gyűlölködve. – Van egy kibaszott tervünk. És akkor tessék, beleesel abba az átkozott gazemberbe! A szavai szíven ütnek, és ettől kiül az arcomra az igazság, amelyet szeretnék elrejteni. Bármennyire szeretném, hogy hazugság legyen, amit mond, nem az, amitől elborul az agyam. – Én nem vagyok olyan, mint te! – ordítom. – Rajtam vannak repedések, nem tudom mindig kizárni az érzelmeket, ahogy te, elfogadni az életet olyannak, amilyen! Ne felejtsd el, hogy nekem is ez jutott! Megrándul az arca a szavaim hallatán, és megdöbbenek, amikor lágyabb hangra vált. – Szóval ez az, amit valójában gondolsz? Hogy nekem nincsenek érzéseim? Hogy én nem siratom az életet, amelyet élnem kellett volna? Hogy nem tűnődöm el azon, milyenek lehettek a szüleim, akiket nem ismertem, hogy nem hiányoznak nekem? – Tesz egy lassú lépést felém, megfeszül az álla, és megkeményedik a hangja, amikor folytatja. – Neked volt apád, akit ismertél. Megvolt mindened. Nekem soha nem volt semmim. De pontosan ez az, amiért az olyanok, mint te meg én harcolnak, mert ez ad valamit, amiért élhetünk, amikor már semmi más nem maradt. Azt hittem, osztozunk ezen. Az arckifejezése és a hangjából sütő fájdalom mélyen megérint. Szeretem Pike-ot. Mindig szerettem, és nem könnyű látni, hogy fájdalmat okoztam neki. Közelebb lépek hozzá. – Igenis osztozunk rajta.

A két tenyerébe fogja az arcomat. – Meg tudjuk csinálni – biztat. – Te és én együtt meg tudjuk csinálni. Ne mondj le róla csak azért, mert egy pasas képessé tesz rá, hogy érezz valamit. Az igazi kérdés, amelyet fel kell tenned magadnak: Elizabeth milyen érzéseket keltene benne? Igaza van. Declan azt állítja, hogy szeret engem, de amit szeret, az nem valóságos. Legalábbis nem teljesen az. Hagyom, hogy lássa a valódi érzelmeimet, de azt hiszi, hogy Nina vagyok, egy lány Kansasből. Kizárt, hogy ugyanígy érezne iránta, ha Elizabethet ismerné. Azt nem tagadhatom, hogyan érzek iránta, de Pike-nak igaza van, azt nem tudhatom biztosan, ő hogyan érez irántam – a valódi személyem iránt. Képtelen vagyok megszólalni, csak ácsorgok, magamba szívom a szavait, de Pike hamar megtöri a csendet. – Ne hagyj magamra ebben a dologban – könyörög. Átkarolom a derekát, szeretném megvigasztalni. Pike ritkán tárulkozik ki ennyire előttem, és amikor megteszi, azzal mindig nehéz megbirkóznom. Pike az én kősziklám. A gerincem olyankor, amikor gyengének érzem magam. Állunk egymást átkarolva. – Soha nem hagylak el, Pike. – Amikor azt mondom, hogy szeretlek, azt komolyan is gondolom – Téged szeretlek – Elizabethet – mondja. – Ezt soha nem kell kétségbe vonnod. És hiszek neki, de Pike mindig úgy szeretett, amit nem viszonzok. A szeretete mindig majdnem intim volt, miközben én a bátyámként szeretem. De ha valaki úgy nő fel, ahogyan mi, egy olyan világban, ahol semmi sem fekete vagy fehér, akkor nehéz megkülönböztetni a szürkét, és többé nem létezik helyes és helytelen. Soha nem kérdeztem az irántam való érzelmeivel kapcsolatban, mert világossá tette, hogyan érez, de soha nem tettem helyre a feltételezéseit a saját érzelmeimet illetően. De az érzések, amelyeket vár tőlem, nem neki szólnak; egy olyan férfiéi, aki azt hiszi, hogy valóságos vagyok, csak ez éppenséggel nem igaz. Nem vagyok más, mint a neki szánt méreg az édenkertben. ABBAN A PILLANATBAN, ahogy meglátom Declant, elfelejtkezem Pike korábbi szavairól. Figyelem őt, ahogy elkészíti a teámat a jacht konyhájában, beleönt egy löttyintésnyi tejet, és felém fordul, hogy átnyújtsa a bögrét. – Már régen meg akartam kérdezni tőled valamit – mondja, ahogy levezet a lakosztályába. Bemászom az ágyába, egymásra rakom a lábaimat, és magamhoz szorítom a forró bögrét. Declan elterpeszkedik mellettem, a fejtámlának dől, és kinyújtja a kezét. – Add ide a kezedet! Odanyújtom neki, megfordítja, és végighúzza az ujjait a csuklómon. – Ezek – suttogja, a halvány fehér vonalakra utalva, amelyek a csuklóm belső felét csúfítják. Már alig láthatóak, így kissé meglep, hogy észrevette őket. Bennett-tel ez nem történt meg. Declan a szájához emeli a csuklómat, rászorítja az ajkait az apró hegekre,

amelyek a gyerekkoromra emlékeztetnek, amikor meg voltam kötözve és bezárva. Gyengéd az érintése, a mozdulat édességétől elolvadok. – Áruld el, hogyan szerezted ezeket? – kérdezi, és szeretném elmondani neki. Valami ok miatt azt akarom, hogy ismerje meg a bennem rejlő csúfságot. Ehelyett elkerülöm a választ, mert nem akarok hazudni neki, ha nem muszáj. Lassan megrázom a fejemet, tudatva, hogy nem akarok beszélni róla. – Fájt? – folytatja a faggatózást. Nem válaszolok azonnal, belenézek a szemébe, a szemébe, amelyből árad az aggodalom irántam, a szerelme és a gondoskodó természete, ami már nem ismeretlen előttem. – Igen – válaszolom végül, és ismét megcsókolja a hegeket. – Mondhatok neked valamit? – Mi lenne az? – kérdezek vissza, és belekortyolok a teámba. – Azt akarom, hogy elhagyd Bennettet – közli egyenesen. – Declan, már mondtam, hogy nem tehetem. – Van egy birtokom Skóciában – vallja be. – Edinburgh közelében. Gyere velem! Ott eltűnhetünk. – Meg fog találni. – Felbérelek embereket, hogy figyeljék a mozgását. Tudni fogjuk, ha repülőjegyet vesz. Tudni fogunk mindenről, amit tesz. Nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzön. Csábító, hogy ez a férfi ilyen messze menne a kedvemért. Lehet, hogy Bennett rám találna, de soha nem bántana, mint ahogyan elhitettem Declannel. Azonnal járni kezd az agyam azon, hogy milyen lenne elszökni tőle. Magam mögött hagyni mindent, és új életet kezdeni Declannel, távol a múltamtól. Soha nem kellene tudomást szereznie róla, semmi sem fenyegetne azzal, hogy kiderül az igazság. De aztán eszembe jut Pike. Nem tűnhetek el az életéből. Ő a családom. Kellemes dolog ábrándozni, de nem válhat valósággá. – Nem tűnhetek el csak úgy – mondom Declannek. Kiveszi a kezemből a bögrét, leteszi az éjjeliszekrényre, aztán megfogja mind a két kezemet. – Miért nem? – Mert… – Megrázom a fejemet, úgy teszek, mintha ellenállhatatlan lenne az ajánlata. – Úgy értem, azt kéred tőlem, hogy hagyjak magam mögött mindent, amit ismerek. Hogy elsétáljak, és soha többé ne nézzek vissza. – Mi van itt, amire vissza akarsz nézni? – Nem… Nem tudom.

– Együtt élhetnénk – mondja lágy hangon. – De… Mi lenne a munkáddal? – Az enyém a szálloda; nem én irányítom. Csak egy hely, ahol voltam, míg tartott az építkezés. Ha nyélbe ütjük az üzletet, hamarosan a londoni ingatlanon dolgozom tovább. Tétovázom, megadó sóhajjal lehajtom a fejemet. – Nem is tudom. – Szeretsz, igaz? Felemelem a fejemet, a szemébe nézek, és bólintok. – Teljes mértékben. – Nézd, tudom, hogy mit kérek tőled. És értem, hogy félsz, de tudom, hogy mit akarok, és ez: együtt élni veled. Bármit megteszek, hogy így legyen. Megfogja a derekamat, és lovagló ülésben az ölébe húz, aztán felnéz rám. – Soha nem hittem volna, hogy képes leszek szeretni valakit úgy, ahogyan téged szeretlek, de fáj tudnom, hogy nem vagyok képes biztonságban tartani téged, amikor nem vagy velem. Értéktelen szarnak érzem magam, amikor hazaküldelek ahhoz a gazemberhez. – Nem vagy értéktelen – nyugtatom, és beletúrok a hajába. – De sokat kérsz tőlem. – Tudom. – Én is azt akarom, amit te, de ennek ára van. – Bármit megteszek, hogy az enyém légy. Mindent kockára teszek. A szavai boldoggá kellene, hogy tegyenek, de ehelyett fájnak. Könnyedén hazudhatnék neki, mondhatnám azt, hogy Bennett rendszeresen megerőszakol, vagy valami hasonló baromságot, és tudom, hogy Declan elveszítené a fejét, és azon nyomban kinyírná a kurafit, de nem teszem. Nem akarom elveszíteni őt, bár tudom, hogy ez lesz a vége. Elkerülhetetlen, de úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, ragaszkodom ahhoz, ami boldoggá tesz, kétségbeesetten próbálom nem elveszíteni. A gondolataim a szívembe marnak, könnyek öntik el a szememet. – Ne sírj, bébi. A fájdalom a szívemből átterjed az egész testemre. Siratom annak az elveszítését, ami itt ül előttem, a tudat mély sebet vág rajtam, amelyen keresztül kivérzik a nyomorom. Declan némán figyeli, ahogy potyognak a könnyeim. A karjaiba zár, miközben a testemet rázza a sírás. – Mondd el, mit érzel – sürget, és mihelyt kinyitom a számat, könnyedén ömleni kezd belőlem a szó. – Utálom ezt. Utálok minden pillanatot, amikor nem vagyok veled. Te vagy az,

akit akarok, és utálom, hogy az élet nem tisztességes velünk. És félek. Mindentől félek, de legjobban attól, hogy elveszítelek. Te vagy az egyetlen jó dolog, ami valaha történt velem. Ebben az elbaszott világban neked valahogy sikerül eltüntetni minden ocsmányságot. – Nem fogsz elveszíteni – jelenti ki szigorú hangon. – Akkor miért érzem úgy, hogy máris kezd ez az egész kicsúszni a kezemből? – zokogom. – Nem így van. Esküszöm neked. Csak félsz, de most már itt vagyok én neked. Minden félelmedet elűzöm, minden egyes darabkáját, amelyet eddig hordoztál. Elűzöm. Megadok neked mindent, amit megérdemelsz az élettől. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kárpótoljalak a szenvedéseidért. Hagyom, hogy a szavai beivódjanak a legsötétebb részeimbe, azokba a részeimbe, amelyek már nem hittek a reményben, de a szavai valahogy felébresztik azt, ami elveszett. Ha elhagyom Bennettet, lemondok a tervről, és megkímélem az életét, de ha ez azt jelenti, hogy új életet kezdhetek Declannel, akkor megteszem. De túlságosan zavar, hogy mi lesz akkor Pike-kal. Úgy érzem, kilátástalan helyzetben vagyok. Mindegy, mit teszek, valaki szenvedni fog. Szeretnék önző módon viselkedni. Meg akarom tartani magamnak Declant. Tündérmesét akarok, de ismét csak szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy ilyesmi csak a könyvekben létezik. Néha, bizonyos emberek számára egyszerűen nem adatik meg a boldog vég. A könnyeim záporán át megcsókolom Declant, szükségem van a közelségére. Mint egy sebnél, Declan kell hogy puszival gyógyítsa hogy felszárítsa a könnyeimet. Nem hagyom abba a sírást, miközben a szánk vágyakozva összefonódik. Declan a hátamra fordít, erős markába szorítja a csuklóimat, és a fejem fölött az ágyra nyomja. A térdével szétfeszíti a combomat, és csak annyi időre húzza ki a nyelvét a számból, míg szavakban is alávetem magam neki. – Tegyél a magadévá, Declan. Ahogyan csak akarsz. De muszáj, hogy magamban érezzelek. Alighogy kimondom ezt, a hasamra fordít, fájdalmasan összekötözi a kezeimet a hátam mögött, a magasba emeli a seggemet, és vadul megkefél. Durva, és mindent ő irányít, húzza a hajamat, üti a seggemet és a combjaimat, aztán, akárcsak az összes többi alkalommal, szorosan fogja a kezemet, miközben felérek a csúcsra, és olyan heves orgazmus áraszt el, amelyet egyedül csak ő képes kicsikarni belőlem. De nem áll meg itt. Miután kioldoz, a hátamra fordít, a vállára teszi a lábaimat, és lassú, szeretetteljes könnyedséggel falni kezdi a puncimat, nem siet, tökéletesen játszik a testemmel, míg újra el nem élvezek. És amikor végeztem, akkor feltérdel, és simogatni kezdi magát, beteríti a magjával a mellemet, beborít az illatával. Mikor végre lelassul a szívverésem és biztonságban fekszem Declan karjaiban, kimerültnek érzem magam. A mellkasának a melegsége, az ölelő karjai álomba

ringatnak, álmosan felsóhajtok, mielőtt elbóbiskolnék. Declan az oldalára fordul, egymással szemben fekszünk. – Olyan fáradt vagyok – motyogom, miközben Declan lustán simogatja a gerincemet, szinte transzba ejt. – Áruld el, miről álmodsz – mondja, és nem veszi le rólam a szemét. – Miért akarod tudni, hogy mit álmodok? – Mert gyönyörű vagy, amikor alszol. Csak olyankor látszol igazán békésnek. Halkan hümmögök, de tovább erősködik. – Áruld el! – Carnegie-ről – csúszik ki az igazság a számon, mielőtt még meggondolhatnám, mit mondok. – Mi? Egy pillanatig várok, aztán úgy döntök, hogy elárulok neki ennyit az igazi önmagamból. – Carnegie egy hernyó, aki a varázserdőben él. Nos, valójában herceg, de az apja megparancsolta az udvari varázslónak, hogy változtassa hernyóvá. – És ugyan miért? – kérdezi, és a vállam mögé simítja a hajamat. – Mert a királyt dühítette, hogy a fia éjszakánként kiszökik az ágyából, hogy gyümölcslét lopjon a konyhából. – Valóban? – ugrat, de amikor nem mosolygok vissza rá, ő is elkomorodik, és figyeli az arcomat. – Én is hernyó vagyok; Carnegie a barátom. – Nehéz kiejteni a szavakat, érzem, ahogy a borotvaéles fájdalom belemar a szívembe, és a szememből ömleni kezd a könny. – Miért sírsz? – kérdezi, és nézi, ahogy lefolynak a könnyek az arcomon. – Mert ez hazugság. – Micsoda? – Az álmok. Nem mások, csak hazugságok, amelyek arra csábítanak, hogy elhiggyem, az élet igazából is ilyen lehet. – Inkább tündérmesének hangzik, mint hazugságnak. – A tündérmese nem több mint szép szó a hazugság helyett, hogy becsapják vele a kisgyerekeket – mondom neki. – A valóság hamis illúziója, amit arra használnak, hogy reményt adjanak nekik egy reménytelen világban. Kénytelen vagyok lehunyni a szememet, hogy ne lássam a tekintetéből sugárzó szánalmat. A valóság egy elbaszott illúzió, amelybe belezsibbasztottam magam, de ha az apámról volt szó, akkor soha nem tudtam uralkodni az

érzelmeimen. Mindig is ő volt az egyetlen és igazi gyenge pontom – egészen mostanáig – Declanig. – Azt kívánod, bárcsak hernyó lennél? – kérdezi, és érzem meleg hüvelykujjának az érintését, ahogy végigsimít az arcomon, letörli a könnyeimet. – Igen. Declan a karjaiba zár, szorosan hozzábújok. – Akkor aludj el, kedvesem – suttogja, megpuszilja a fejem búbját, és a mellkasához szorít. – Menj, legyél hernyó.

Harminckettő (JELEN) ÚJABB HÁROM HÉT telt el, mióta láttam Pike-ot. Bennett az idő nagy részében itthon volt, és Declannel töltök minden időt, amikor el tudok szabadulni. Még mindig nem adtam neki végleges választ azzal kapcsolatban, hogy elköltözöm-e vele Skóciába, de egyre jobban dühíti a tétovázásom. A fagy végre enyhült valamelyest, bár a városban még a legkellemesebb napokon sem emelkedik tíz fok fölé a hőmérő higanyszála. Egy heves szélroham szinte kitépi a kezemből az ajtót, amikor kinyitom, hogy belépjek az épületbe, ahol dr. Leemont rendelője található. Mintegy tíz éve szenvedek elviselhetetlen fájdalmakkal a menstruációim idején; emiatt vizsgáltattam ki magam, így derült ki, hogy endometriózisom van. Úgy hat hónapja eldöntöttem, hogy ismét megpróbálkozom a hormonterápiával, hátha enyhül a fájdalom, de pár hónappal később kénytelen voltam abbahagyni a kezelést a mellékhatások okozta komplikációk miatt. December óta sokkal elviselhetőbb volt a fájdalom, de az elmúlt pár napban úgy éreztem, mintha borotvával hasogatnának, gyakorlatilag nem is tudtam felkelni az ágyból. Bennett halálra izgulta magát, otthon maradt velem, megtett minden tőle telhetőt, hogy minél kényelmesebben érezzem magam. Ma reggel volt a legkorábbi szabad időpont az orvosnál, ami nagyon elkeserítette, mert Miamiba kellett utaznia üzleti ügyben. Már pár napja el kellett volna mennie, de nem volt hajlandó magamra hagyni, elhalasztotta a megbeszéléseit, de tovább már nem odázhatta az utazást, így múlt éjjel elrepült. Bejelentkezem, leadom a vizeletmintát a nővérnek, vért vesznek tőlem a laborban, végül levetkőzöm, felveszem a kikészített köntöst, és a vizsgálóasztalon ülve várom az orvost. Mihelyt bevallottam Bennettnek, hogy mi a bajom, megkereste dr. Leemontot, aki a legjobb nőgyógyász az egész államban. Már több mint három éve járok hozzá, és amikor végre belép és meglátom ismerős mosolyát, nagyot sóhajtok, mert remélem, hogy tud tenni valamit a fájdalom ellen. – Nina, örülök, hogy látom, bár úgy hallom, kellemetlenül érzi magát – mondja, ahogy az elektronikus jegyzettömbbel a kezében odasétál hozzám, és leül az íróasztal mögé. – Igen – felelem. – Az elmúlt pár napban. Lenéz a jegyzeteire. – Oké, úgy látom, négy hónapja fejezte be a hormonkezelést, így van?

– Igen. November vége felé, ha jól emlékszem. – Ezt mutatja a kórlapja is – jegyzi meg, aztán felnéz rám. – Tapasztalt más fájdalmat vagy görcsöt, mióta nem szedi a gyógyszert? – Egy kicsit, de csak gyengéket. Semmi olyasmit, amire ne lett volna elég a fájdalomcsillapító. – Emlékszik, hogy mikor volt az utolsó menstruációja? – Hm, nos, pont mielőtt szedni kezdtem volna a hormonokat. Vagyis… augusztusban vagy szeptemberben – felelem. – Amit tapasztalt, az valószínűleg a hormonok kiürülése a szervezetéből – kezdi magyarázni, amikor belép a nővér. – Megérkeztek Mrs. Vanderwal laboreredményei. Mindketten elhagyják a helyiséget, majd dr. Leemont visszatér a kezében a papírokkal, odamegy az íróasztalhoz, és nekidől. A tekintete a papírokról rám siklik, és szinte suttog. – Maga terhes. Kiszakad belőlem a levegő, a hitetlenkedéstől jéggé dermedek. – Mit mondott? – A vizelet- és vérvizsgálat eredménye szerint maga terhes. Hitetlenkedés – pillanatnyilag ez az egyetlen, ami elárad bennem, nem érzek mást, az agyam üres. Csak ülök itt, bámulok a doktornőre, aztán kezd elönteni a félelem és a zavarodottság. – Hogyan? – kérdezem, és a szívem hevesen verni kezd az aggodalomtól. – Úgy értem, valami tévedésnek kell lennie, mert nekem nem lehet gyerekem. Nem eshetek teherbe. – A hangom szinte felismerhetetlenül remeg. Dr. Leemont felém nyújt egy zsebkendőt, és csak ekkor döbbenek rá, hogy sírok. Leül a székre, mellém gurul vele, a kezét a térdemre teszi. – El sem tudom képzelni, milyen sokkot jelent ez magának – mondja, és ránézek, teljesen zavarodottan rázom a fejemet. – Néha előfordul ilyesmi. Ritkán, és általában csak olyankor, ha előtte műtéti úton eltávolították a csomókat és összenövéseket. Igen. – De nem is menstruáltam. – Nos, az első peteérés valószínűleg valamikor a teherbeeséssel egy időben történhetett, ezért nem menstruált – magyarázza, és totális pánikba esem, lezsibbadok, és megdermedek belül a felismeréstől, hogy azóta három különböző férfival feküdtem le. Szent szar! Mibe keveredtem? – Őszinte leszek magával – mondja, és a hangja változatlanul kedves és megnyugtató, tökéletes ellentétben a bennem kavargó káosszal. – A méh külsején

található nyálkahártya miatt az átlagosnál alacsonyabbak lehetnek az esélyei arra, hogy kihordja a babát. Emiatt ez veszélyeztetett terhesség. A szavai szomorúsággal töltenek el, amitől csak még jobban összezavarodom. Mi a fene a baj velem? A hírnek boldoggá kellene tennie, nem? Nem lehet gyerekem, vagyis, ha a testem magától elutasítja a magzatot, akkor minden probléma megoldódik. De akkor miért szomorít el a gondolat, hogy ez megtörténhet? – Szüksége van egy percre? – kérdezi, amikor nem reagálok. – Egy percre? Bólint. – Igen. Szeretnék készíteni egy ultrahangot, hogy lássuk, mennyi idős a terhessége, és meg akarom mérni a babát. – A babát – suttogom, ízlelgetem az ismeretlen fogalmat. – De, ha szüksége van egy percre… – Nem. Jól vagyok – vágok a szavába. – Akkor jó. Szólok a nővérnek, hogy hívja a technikust. Van mobil ultrahangunk, így nem kell átmennie másik helyiségbe. Dr. Leemont megigazítja a vizsgálóasztalt, hogy lefeküdhessek, amíg várakozom. A szívem olyan hangosan zakatol, hogy nem is hallok mást, ahogy próbálom végiggondolni a dolgokat. Képtelen vagyok elkapni akár egyetlen koherens gondolatot is, ahogy kergetik egymást a fejemben, és csupán egyetlen dolog világos, mint a nap: terhes vagyok. Kinyílik az ajtó, és egy fiatal technikus begurít rajta egy jókora gépet. Bemutatkozik, de csöndben maradok, csak figyelem, ahogy mindent előkészít, miközben Leemont doktornővel megbeszélik a laboreredményeket. Mihelyt minden készen áll, és lefekszem, a technikus szétnyitja rajtam a köpenyt, és meleg zselét nyom a hasamra. Rányomja a vizsgálófejet, és magyarázni kezd. – Mivel nem tudjuk, mennyi ideje terhes, szeretném alaposan megvizsgálni kívülről a babát. Általában belső ultrahangot végzünk, de először ezt próbálom meg. – Oké – lehelem, és le sem veszem a szememet a monitorról. Nyomogatni kezdi a billentyűzetet, s közben határozottan, szinte fájdalmasan a hasam aljához nyomja a vizsgálófejet. – Meg is van – közli, és egy pillanatra eláll a szívverésem. – Látja? – kérdezi, és egy fehér mogyoróra mutat a képernyőn, de azonnal megállítja a képet, mihelyt kicsit arrébb mozdította a műszert. – Ó, istenem. – Hadd mérjem meg, mennyi idős – mondja, és szent szar, tisztán kiveszek egy fejet és egy hasat. Egyáltalán nem egy aprócska jel, amilyenről hall az ember, de

nem hasonlít semmihez. Tisztán látok egy babát: a fejét, a hasát és négy apró dudort, ami a karja és a lába. Nem kell, hogy elemezze a képet, mert a látvány önmagáért beszél. Soha nem kólintott még főbe a valóság ilyen tagadhatatlan igazsággal. – Kilenc hét, öt nap – közli, aztán mosolyogva rám néz, mielőtt visszafordul a monitoron elhelyezett fogamzási naptárra. – Úgy tűnik, hogy újévi baba. Képtelen vagyok megszólalni. Csak Bennettre, Declanre és Pike-ra tudok gondolni. Már több mint egy hónapja nem feküdtem le Pike-kal, de kilenc héttel ezelőtt mind a hárommal szeretkeztem. Istenem, micsoda beteges alak vagyok, olyan gyereket hordok a szívem alatt, aki bármelyiküké lehet. – Október tizedikét jelölöm meg a szülés dátumaként – mondja, aztán megnyom egy gombot, és hangos sutty sutty sutty sutty hallatszik fel a hangszóróból gyors ütemben. – Mi ez? – A kisbabájának a szívverése. – Ó, istenem – suttogom megint. Szívverés? Így már annyira valóságos. Annyira eleven. Szinte túlságosan is sok hallgatni a belőlem jövő gyors szívverést, ahogy itt fekszem, és próbálok nem kiborulni. – Jó és erős – mondja, aztán kikapcsolja a hangot, és mihelyt elenyészik, lehunyom a szememet, és tovább játszom a nyugtató szívveréseket a fejemben. Miután végez, felülök, összehúzom magamon a köpenyt, a technikus közben kinyomtat nekem néhány képet, és boldog mosollyal felém nyújtja – Gratulálok! De ismerve a helyzetemet és azt, amit Leemont doktornő mondott a terhességemet fenyegető súlyos veszélyekről, nem sok ok van a gratulációra. A kezembe nyomja a képeket, és a doktornővel együtt kimennek a szobából, hogy felöltözhessek, de nem teszem. Csak ülök itt, és lenézek az egyik fotóra, ami a legjobb képet adja: a fejet, a hasat és a négy dudort. Hátborzongató nevetés szakad fel a torkomból a könnyeimen keresztül, mert a baba pont olyan, mint egy mályvacukor. A hasamra téved a kezem. El sem hinném ezt az egészet, ha nem a saját szememmel láttam volna. Egy kisbaba. Az én kisbabám. Soha nem hittem volna, hogy akarok gyereket. Soha nem hittem, hogy egyáltalán lehetséges. De most terhes vagyok, és nem tudom, hogyan érzem magam, mert túl sok mindent érzek. Félek és szégyellem magam, de mindezek alatt mindent elsöprő vágyat is érzek arra, hogy megoltalmazzam őt. Soha nem volt semmim, ami kizárólag az enyém lett volna, és ezt az elbaszott világot ismerve vigasztal a tudat, hogy ez a baba biztonságban van a testemben.

Miután felöltözöm, és megbeszéljük a következő vizsgálat időpontját, elindulok kifelé. Mihelyt megcsap a hideg levegő, hirtelen félek folytatni az életemet – folytatni a hazugságokat. Egy kisbaba. Mit jelent ez a számomra? Vajon megéri-e egyáltalán, hogy világra jöjjön? Akarom, hogy így legyen? Egyre több kérdés ébred bennem, ahogy itt állok a járdán, emberek kerülgetnek, taxik dudálnak, zajlik az élet. Felerősödik a szél, és sírva fakadok, bármelyik vadidegen láthatja, de senki nem veszi észre. A zűrzavar sötét felhője fölém telepedik. Hagyom az autót, ahol van, és gyalogolni kezdek. Nem tudom, hová megyek, de muszáj mozgásban maradnom. Telik-múlik az idő, ahogy bolyongok a belváros utcáin, és egyfolytában sírok. Elmondjam Bennettnek? Eltitkolhatok vajon előle ilyesmit? Ha tudomást szerezne a gyerekről, feltételezné, hogy az övé. És mi van, ha ez az igazság? Istenem, Bennett nem maradhat az életem része. De képes lennék megölni? A gyerekünk apját? Igen. Képes lennék. Kénytelen vagyok, mert felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy mindezt megosszam vele. Beteggé tesz a gondolat, hogy az arcába nézzek, adjak neki egy gyereket, boldogságot és örömet okozzak neki. Kétségbeesetten szükségem van valakire, aki segít. Aki magához ölel, és megnyugtat, hogy minden rendben lesz. Valakire, aki törődik velem, fogja a kezemet, és elhessegeti az összes aggodalmamat. Elegem van már abból, hogy örökké ennyire magányosnak érzem magam. Lelépek a járdáról, és elindulok keresztbe az úttesten, amikor hirtelen meghallom az autódudát. Megriadok, félrekapom a fejemet, és a könnyeimen keresztül látom, hogy egy autó közeledik egyenesen felém, és teljesen ledermedek. – NINA! – kiált fel pánikban egy férfihang. Lehunyom a szememet, még jobban patakzani kezdenek a könnyeim, amikor valami nekem vágódik. Már nem állok többé a földön, cipelnek, és amikor végre a talpam ismét a járdához ér, az illatból tudom, hogy biztonságban vagyok. Declan. – Jól vagy? – kérdezi, amikor kinyitom a szememet, és felnézek rá, aztán körbepillantok. A szállodájának az előterében vagyok. – Mi történt? – suttogom, és kinézek az üvegajtón az autóktól hemzsegő utcára. – Az irodámban voltam, mikor megláttam, hogy erre sétálsz. Kimentem, hogy elkapjalak, és pont akkor léptél egy autó elé. Mi az ördögöt képzeltél?

– Nem… – reszket a hangom, és aztán hirtelen a darabjaimra hullok, mint egy halálába zuhanó porcelánfigura. A karjaiba vetem magam, és kitör belőlem a zokogás. Declan gyorsan a karjaiba kap, a mellére ölel, és végigrohan velem az előcsarnokon a liftekhez. Egy szót sem szól, miközben belezokogok a mellébe, kétségbeesetten kapaszkodom a nyakába. Úgy ölel, mint egy kisgyereket, és vigasztal, ahogyan csak ő képes. – Ssss, bébi. Vigyázok rád – suttogja lágyan a fülembe. Kinyílik a lift ajtaja, és bevisz a tetőlakosztályába, letesz a kanapéra, és lekuporodik elém. A tenyerembe temetem az arcomat, de elhúzza a kezeimet, és képtelen vagyok abbahagyni a sírást, ahogy lenézek rá. Aggodalom sugárzik az arcáról, és tudom, hogy lehetetlenség eltitkolni előle, ami történt, mert rettentően szükségem van rá most. Ő az, akitől megnyugtatást várok. Ő az egyetlen, akit akarok – örökké. Így hát, amikor megkérdezi: – Bébi, mi a baj? Megrémítesz, nem habozom egy másodpercig sem. – Terhes vagyok. Figyelem, ahogy fájdalmasan összerándul az arca, és a látványtól meghasad a szívem. Lehunyja a szemét, kétségbeesetten ráncolja a homlokát. – Kérlek, mondd, hogy nem az övé – könyörög. Megtört a hangja, akárcsak a szívem, és megadom neki azt, amiről tudom, hogy akarja, amit én is kívánok – a tündérmesét, ami soha nem valósul meg. – Nem az övé – mondom. Kinyitja a szemét, és potyogni kezdenek a könnyei. – Honnan tudod? – Mert akkor kezdtem lefeküdni veled, és abban a hónapban elhárítottam Bennett közeledését. Sokat volt távol, így nem faggatott, miért kerülöm – magyarázom, és totális hazugság minden szavam. – De azt hittem, hogy nem eshetsz teherbe. – Tudom – kiáltok fel. – Ennek soha nem kellett volna megtörténnie. Nem lett volna szabad megtörténnie, de megtörtént, és annyira félek. – Ne sírj – leheli, leül mellém a kanapéra, és a karjaiba von. – Mikor tudtad meg? – Épp az imént. Most jövök az orvostól. Azért mászkáltam céltalanul. Muszáj volt sétálnom. – Halálra rémítettél. Majdnem elütött az az autó. – Sajnálom. – Beszélj hozzám! Magyarázd el, hogyan történt. Hátradőlök, kibújok az öleléséből, és nagyot sóhajtok. – Az elmúlt napokban

nagy fájdalmaim voltak, elmentem hát az orvosomhoz. Kipróbáltam egy hormonterápiát, hátha segít a fájdalmon, de le kellett állítani. A doktornő azt mondta, hogy azért jelentkezett a fájdalom, mert eltart egy ideig, amíg a hormonok kiürülnek a szervezetemből. – Miért nem mondtad, hogy fájdalmaid vannak? – faggat. – Mert állandóan aggódsz, és tudtam, hogy valószínűleg most sincs többről szó, mint amivel eddig meg kellett birkóznom. – Azért aggódom, mert szeretlek. Tudni akarom, mi történik veled. Nem akarom, hogy bármit is eltitkolj előlem – mondja, szembefordul velem, megfogja a két kezemet, és az ölébe húzza. – Szóval, mit mondott az orvos? – Semmit. Ránézett a laboreredményekre, és akkor közölte velem, hogy terhes vagyok. – Elcsuklik a hangom, és ismét sírva fakadok. Declan a két tenyerébe fogja az arcomat. – Minden rendben lesz – nyugtat. – Tudom, hogy most meg vagy rémülve, de nem hagylak el. – De azt is mondta, hogy a baba valószínűleg nem bírja majd a terhesség végéig. – Miért? – Mert túl sok összenövésem van. Azt mondta, hogy állandó orvosi ellenőrzésre lesz szükség. Két hét múlva lesz a következő vizsgálat. – Elkísérlek. – Nem teheted, Declan – figyelmeztetem. – Bennett találta ezt az orvost. A doktornő tudja, hogy ő a férjem. Összeszorítja a fogait, amitől megfeszülnek az izmok az állán. – De az én kibaszott gyerekem, nem? – sziszegi. – Igen. – Elárultad Bennettnek, hogy terhes vagy? – Nem – felelem. Aztán lehajtom a fejemet. – Félek, Declan – vallom be. – Rettegek tőle, hogy megtudja. – Felnézek, próbálom visszafojtani a kitörni készülő könnyeket. – Nem mondhatom meg neki. Nem tudhatja meg. – Rá fog jönni, de nem fogod megmondani anélkül, hogy ne lennék melletted – közli, és csak most kezdem igazán felfogni ezt az egészet. – Tudom, hogy félsz, de kénytelen leszel otthagyni őt. – Declan… – Otthagyod őt – utasít. – Csak adj nekem egy kis időt.

– Bassza meg, Nina. Eddig sem tettem mást, mint időt adtam neked. – Tudom. Sajnálom, de ez nem olyan könnyű. Otthagyom őt; tényleg – mondom, próbálom meggyőzni Declant, de már magam sem tudok különbséget tenni igazság és hazugság között. Nem tudom, mi a faszt csinálok. Pillanatnyilag csupán pánikban vagyok, miközben valójában nem akarok mást, mint megszökni Declannel. Skóciába menni vele, megszülni a gyereket, és magam mögött hagyni ezt a rémálom életet. – Nem akarom, hogy még egyszer kibaszottul hozzád érjen, megértetted? A gyerekemet hordod a szíved alatt. Az a faszfej nem ér többet hozzád – közli rekedten, és szemem sem rebben, amikor bólintok. – Elutazott már? – Tegnap késő este – felelem. – A héten már nem is jön haza. Bólint, és hagyom, hogy a testem magától nekidőljön, a mellére hajtom a fejemet. Megfogja a tarkómat, aztán a keze a hajamba siklik. – Tényleg félek, Declan – motyogom. – Tudom, kedvesem. De gondodat fogom viselni – biztat, és amikor hátrahajolok, és felemelem a fejemet, a tenyerét lapos hasamra fekteti, és hozzáteszi: – Mind a kettőtökről gondoskodom. Elmosolyodom a szavai hallatán. Végigsimítok a kezén, és minden erőmmel hinni akarom, hogy tényleg az övé ez a gyerek. – Hallottam a szívverését – mormogom. – Tényleg? – kérdezi, és a hangja alig több suttogásnál. – Igen. Nagyon gyors – mondom neki. – És adtak róla képeket is. A táskámért nyúlok, előveszem a mályvacukor képét, és odaadom Declannek. Lebámul rá, figyelem, ahogy elhomályosítják a szemét a könnyek. Nem is próbálja leplezni az érzelmeit, belefeledkezik a képbe. – Nem is hittem volna, hogy ilyen valóságosnak látszik majd, karokkal és lábakkal – szakad ki belőle a könnyein keresztül. – Majdnem tízhetes terhes vagyok, vagyis lemaradtunk arról az időszakról, amikor úgy néz ki, mint egy paca – mondom, és szomorú nevetés szakad fel belőlem. – Tízhetes? – Októberre vagyok kiírva – felelem, és végre felemeli a tekintetét a fotóról. Nedves az arca, eléje térdelek, a tenyerembe fogom az állát, és gyengéden lecsókolom a könnyeit, ahogyan ő szokta az enyéimet.

Harminchárom (JELEN) MA VAN AZ UTOLSÓ napom Declannel, mielőtt itt kell őt hagynom. Bennett ma este jön haza, és egész délelőtt kész idegroncs voltam. Félek, és ideges vagyok, hogy Bennett meg fogja tudni, hogy terhes vagyok, hogy valamiképpen képes lesz meglátni rajtam. De szomorú is vagyok, mert e pár napban, mióta megmondtam Declannek, megengedtem magamnak, hogy elhiggyem: az övé ez a gyerek, és valahogy működni fog majd ez a dolog. De ez mind hazugság. Nem tudom, mit teszek majd, de bármi legyen is, Declannel együtt akarom csinálni. El sem akarom képzelni, hogy visszatérjek az élethez, amelyben ő nem létezik. Soha nem találkoztam még senkivel, aki hozzá hasonló lenne. Mindent elemésztő az intenzitása, és amikor nem vagyok vele, csak arra tudok gondolni, hogyan szökhetnék meg, hogy vele lehessek. Mintha ő lenne az oxigén, amire szükségem van a túléléshez, és fulladozom, amikor nincs velem. Nem tudom, hogy ilyennek kell-e lennie a szerelemnek, de csak ezt ismerem, és ezt is csak vele. – Hogy érzed magad, kedvesem? – kérdezi Declan, amint belép a fürdőszobába. – Jobban. A meleg vizespalack valahogy nem ér annyit, mint egy forró fürdő. – Már régóta áztatod magadat. Belemerülök a forró vízbe, felnézek Declanre, ahogy ott áll fölöttem, és csodálom őt. Szögletes állát, amelyet egynapos borosta fed, az ingen keresztül is kivehető kemény mellkasát, izmos vállát és karjait. Gyönyörű férfi, aki sötét farmerben és mezítláb is pompásan mutat, és hirtelen siratni kezdem az elveszítését, ahogy elöntik a szememet a könnyek, és elmosódik előttem az arca. Lekuporodik a kád mellé, összefonja a karjait a térdén. – Mi a baj? – kérdezi kedvesen, és a homloka aggodalmas ráncokba húzódik. – Nem akarok elmenni. – A hangom csupán halk suttogás, és lehunyom a szememet, hogy elfojtsam a könnyeket. Soha nem fedtem fel még ezt a sebezhető részemet senki előtt, csak Declannel fordul elő. Mindig büszke voltam rá, hogy képes vagyok acélfalakat emelni magam köré. Sztoikus és higgadt voltam; mindenki irigységének a tárgya. De vele? Az kellett, hogy felélesszen valamit, amiről nem hittem, hogy megvan bennem. Bizalmat. Valahogy… valamikor az események során elérte, hogy bízzam benne, és ennek eredményeképpen közel engedtem magamhoz. Most elfoglalja bennem azt

a részt, amelyet korábban csak Pike számára tartottam fenn, de Pike is csupán ennek egy részét töltötte be. Declan az, aki teljesen kitölt, feszegeti a határokat, és sorra elfoglalja az összes üres teret bennem. A víz hullámzani kezd, és amikor kinyitom a szememet, látom, hogy Declan, immár meztelenül, belép a hatalmas kádba. Előrecsúszom, hogy mögém telepedhessen, átkarol, én pedig belesimulok az ölelésébe. Lassan fésülgeti nedves hajamat az ujjaival, és jólesően hümmögök, annyira vigasztaló az érintése. Végigsimítok az erős lábain, amelyek közrefognak, és ismét lehunyom a szememet. – Dőlj előre – mondja, és miután engedelmeskedem, gyengéden masszírozni kezdi a derekamat. – Milyen érzés? – Nagyon jó – vallom be. A hasamba nyilalló és a hátamat görcsbe rántó fájdalomtól szenvedtem, ugyanolyan görcsöktől, amilyenek miatt a hét elején elmentem az orvoshoz. A múlt éjszaka Declan komolyan aggódott, mert arra ébredt, hogy a félig forró vízzel teli kádban alszom. Addig győzködött, míg felhívtam az orvost, hogy megkérdezzem, nem írhat-e fel fájdalomcsillapítót, de mivel terhes vagyok, nincs olyan gyógyszer, amelyik ne ártana a babának. Ezért az időm nagy részét forró vízben ázva töltöm, mert ez tűnik az egyetlen dolognak, ami valódi enyhülés nyújt. A doktornő azt mondta, hogy az ilyen görcsök meglehetősen általánosnak mondhatóak az endometriózisos terhességek alatt. – Gyűlölöm, hogy elmész, amikor ilyen fájdalmaid vannak – mondja, miközben tovább gyúrja a hátamat. – Nem akarok elmenni. – Akkor ne menj. Maradj itt. Képtelen leszek funkcionálni azzal a tudattal, hogy vele vagy. Felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, átölelem a lábaimat. – Beszélj hozzám – kérem, mert szükségem van rá, hogy csináljon valamit, amivel eltereli a gondolataimat a szomorúságomról. – Mit akarsz, mit mondjak? – Mesélj a skóciai otthonodról. Milyen arrafelé? Visszahúz a mellkasára, megfogja a mosdókesztyűt, belemártja a vízbe, a vállamra és a nyakamra csavarja belőle a vizet. – Általában esik – kezdi, és lehunyom a szememet, a mellére szorítom az arcomat, és hallgatom, ahogy mesél. – De a zölden elterülő hegyek kárpótolnak a napsütés hiányáért. Gyönyörű a vidék. – Ott van a házad? Vidéken? Végighúzza a mosdókesztyűt a nyakamon, le a mellemre, miközben válaszol. – Igen. Edinburghtól délre, Galashielsben.

– Hogy néz ki? – faggatom tovább, a szemem továbbra is csukva, miközben tovább nyugtatgat a hangjával és az érintésével. – Brunswickhillnek hívják a birtokot. A XIX. század közepén-végén épült, neoklasszikus viktoriánus kúria, de teljesen felújították, mielőtt pár éve megvettem. – De te közben itt voltál. – Tudom. – Töltöttél ott akár egyetlen éjszakát is? – Nem. Felfogadtam valakit, hogy rendezze be a házat, de soha nem jártam még ott – vallja be. – Akkor miért vetted meg? – kérdezem. – Mert miután az apám eladta a házát, hogy végleg New Yorkba költözzön, úgy éreztem, semmi nem köt többé oda az anyámon kívül – feleli. Kinyitom a szememet, és ránézek, miközben felteszem a következő kérdést. – Ott van eltemetve? – Igen – mormogja. – Azért vetted meg a birtokot, hogy kapcsolatban maradj vele? Bólint, miközben lenéz rám, aztán megcsókolja a homlokomat, mielőtt folytatná. – Szeretnél ott élni. A birtok hat holdon terül el, vagyis békés és nyugodt, csodálatos kilátással a Tweed folyóra. – Mesélj még róla! – Van egy hatalmas kert és egy viktoriánus grottó klinkertéglából, hatalmas üvegkupolával. – Sok virág van a kertben? Beleejti a mosdókesztyűt a vízbe, átfog a karjaival, a fejemet az álla alá hajtja. – Igen, kedvesem. Több tonnányi vörös és lila virág. – Lila? – kérdezek vissza, és a lelki szemeim előtt hirtelen megjelennek gyerekkorom lila falai. – Mhm. – Nem szeretem a lilát – motyogom halkan, és egy szempillantás sem telik el, mielőtt válaszol. – Akkor kitépjük őket. Halkan felnevetek, de már folytatja is. – Nem is mondtad még, hogy melyik a kedvenc virágod. Nem válaszolok azonnal, pedig pontosan tudom a választ, de már magától a

gondolattól összeszorul a torkom. – A margaréta. A rózsaszínűt szeretem. – Margaréta? – kérdez vissza csodálkozva. – De az egy olyan egyszerű virág. Azt hittem, valami pazar virágot mondasz majd. – És ugyan miért? – Egyszerűen csak olyan lánynak látszol, aki szereti a szép dolgokat, ennyi az egész – feleli lazán, és hátradől, magával húz, és kényelmesen elhelyezkedünk. – A margaréta szép. Egyszerű és szép, ezért szeretem. – Tudni akarok mindenről, amit szeretsz. – Tényleg? – ugratom, mire megpuszilja a homlokomat. – Mondj pár dolgot, amit szeretsz. – Hm – hümmögök, aztán sorolni kezdem. – Szeretem a teát, és szeretem a színes cukorral meghintett muffint. Az almalét, de csak akkor, ha kis dobozban van. És szeretem a margarétát. – A rózsaszín margarétát – tisztázza. Bólintok. – A rózsaszín margarétát – ismétlem meg. – És még mit szeretsz? Oldalra biccentem a fejemet, hogy lássa az arcomat. – Szeretem érezni a borostádat, amikor megcsókolsz. – És ugyan miért? – Arra emlékeztet, milyen lenne egy herceg csókja. – A hercegek álla nem sima? – kérdezi, és széles mosoly ömlik szét az arcán. Kinyújtom a kezemet, végigsimítom a tarkóján. – Az én álmaimban nem – mondom, és lehúzom magamhoz egy csókra. Az ajkai gyengéden mozognak a számon, a nyelvével kinyitja a számat, mélyen megízlel. A nyelvünk összefonódik, magamba szívom szája jeges ízét. Megragadja a derekamat, maga felé fordít, átfogom a combjaimmal. A farka egy szempillantás alatt megkeményedik, és azonnal elönt a vágy, hogy minél közelebb legyek hozzá, felemelkedem hát, megmarkolom masszív erekcióját, és magamba vezetem. Lecsukódik a szeme, ahogy lassan leereszkedem, aztán mozdulatlanná dermedek. Egyikünk sem mozog, csak kapaszkodunk egymásba – ölelkezünk – hús a húson. – Mondd, mit akarsz – leheli a mellembe, és apró csókokat hint a domborulatra, aztán az egyik bimbómra, míg hegyes göbbé nem keményedik. – Ezt. – Mondd ki – sürget.

– Csak ezt. Egyszerűen csak arra van szükségem, hogy magamban érezzelek ebben a pillanatban – felelem, és őszinte vagyok, mert kétségbeesetten vágyom rá, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá most. – Benned vagyok – mondja, lazít az ölelésen, becsúsztatja a kezét kettőnk közé, és a hasamra fekteti a tenyerét. – Ez itt én vagyok benned. A szememet elöntik a könnyek, bólintok, hinnem kell, hogy belőle nő bennem egy rész, nem pedig Bennettből vagy Pike-ból. Azt akarom, hogy ő legyen, mert nem akarok semmi mást, csak egyszerűen őt. Patakzanak a könnyeim, ahogy belenézek gyönyörű zöld szemébe. A szemébe, ami irántam való imádattal van tele, és én is ugyanennyire imádom őt. Szeretem őt. És immár mindenben kételkedem, mert nem látok magam előtt mást, csak Skócia hömpölygő hegyeit, egy XIX. századi birtokot és Declant a gyermekünkkel a karján. Belehasít a szívembe a fájdalom a tudattól, mit jelentene elpusztítani mindent, ami jó ebben a férfiban, és gyilkossá változtatni őt a beteges játék kedvéért, amelyet Pike-kal kiterveltünk. Próbáltam a célra koncentrálni, igyekeztem bezárkózni, hogy ne érezzek semmit Declan iránt, próbáltam tartani magam a tervhez. De nem tudom megtenni. Ez nem játék; ez ennek a férfinak az élete. Egy jó ember élete. Egy férfié, akit mélységesen szeretek. Képtelen vagyok tönkretenni és szörnyeteggé változtatni őt. Bár azt akarom, hogy Bennett szenvedjen amiatt, amit tett velem, ha az életének a megkímélése azt jelenti, hogy Declané nem megy tönkre, akkor megteszem. Bennett meggyilkolása nem éri meg, hogy feláldozzam Declant. Kibuggyannak a szememből a könnyek, patakzanak az arcomon. – Szeretlek – suttogom. – Nem akarok mást, csak téged. Téged és ezt a babát. Minden egyes kimondott szóval érzem, hogy egyre jobban megvastagszik bennem a szerszáma, de nem sürget, hogy mozogjak végre, csak így maradunk összekapcsolódva, intimen egymásba fonódva. Tudom, mit kell tennem, és nem lesz könnyű. Pike olyan sok mindent adott fel az elmúlt években, mióta hozzámentem Bennetthez. De képtelen vagyok megtenni. Nem fogom ezt csinálni Declannel. Az igazság az, hogy nem kell megölnöm Bennettet ahhoz, hogy valóvá váljon a tündérmesém – hogy kapjak egy második esélyt –, mert az a tündérmese itt van a karjaimban. Ez az a boldogság, amelyet egész életemben hiányoltam. Elmegyek hát Pike-hoz, és megmondom neki, hogy vége. Megmondom neki, hogy végigjátszom a dolgot, elválok Bennettől, és bedobom a lapjaimat. Ninaként élem le az életemet, a Kansasból jött lányként, ha ez azt jelenti, hogy nem veszítem el Declant. Eltemetem a múltamat. – Birtokolni akarom minden porcikádat – mordul fel, és a szemében tűz villan, az ujjai belevájnak a bőrömbe, ahogy megmarkolja a seggemet.

– Már a tiéd. – Kapaszkodj meg a vállamba, és mozogj! – parancsolja, és engedelmeskedem, felemelkedem a farkán, aztán visszacsúszom rajta. Ritmikusan mozgok rajta, a puncim szorosan magába zárja őt, izzó vággyal szorítja, és a víz lágyan hullámzik körülöttünk. Megmarkolja az egyik mellemet, húzgálni kezdi a kemény bimbót, miközben a nyelvével végigsimít a másik mellemen, aztán durván a szájába szívja. A fogait végighúzza az érzékeny bőrön, aztán teljes erőből belém harap. Felsikoltok, a kéj és a fájdalom izgatóan keveredik, meglovagolom őt, forgatom a csípőmet. A meleg víz simogatja duzzadt csiklómat, egyre közelebb juttat a csúcshoz. Declan nem tágít a cicimtől, a nyelvével hűsíti, úgy fal, mintha én lennék az utolsó vacsora, és a túléléshez lenne rám szüksége. Aztán két kézzel megmarkolja a csípőmet, magához ránt, miközben még mélyebben belém döfi a farkát, minden lökéssel izgatja azt az idegcsomót, amelyet senki más nem talált meg rajta kívül, és képtelen vagyok tovább várni. Hátrahanyatlik a fejem, mire gyorsan megfogja a kezemet, összefonja az ujjainkat, és erősen megszorít. Lüktetek és rángatózom körülötte, elvakít a színtelen robbanás, ahogy elérem a csúcsot. Vonaglok, de Declan a derekam köré fonja a másik karját, és durván lerántja a testemet a farkán. Lüktet bennem, egyre nő, összerándul minden egyes lökettel, amelyet belém ürít. – Bassza meg – nyögi állatiasan, ahogy együtt élvezünk el. Szorosan magához ölel, és egész testemben remegni kezdek az orgazmus erejétől. Átkarolom Declant, aztán lassan hátrahúzza a fejét. Mind a ketten zihálunk, levegő után kapkodunk. – Azzá akarlak tenni, amiről álmodtál – lihegi. És a szavai után nincs szükségem más érvre. Baszódjon meg Bennett Baszódjon meg a bosszú. Baszódjon meg minden. Mindenem megvan, amit valaha is akarhatok, ebben a gyönyörű férfiban.

Harmincnégy (JELEN) MÉG MINDIG NEM mentem el Pike-hoz. Tudom, hogy muszáj leszek, de féltem, hogyan reagál majd a hírre, hogy ki akarok szállni. Bennett itthon volt az elmúlt pár napban, és azon kapom magam, hogy egyre kevésbé izgat, hogy megjátsszam a feleségét. Számomra már vége a dolognak, de addig nem hagyhatom ott, míg nem beszéltem Pike-kal. Mindennap találkoztam Declannel, mióta Bennett hazaérkezett, és az nem kifejezés, hogy egyre türelmetlenebb. Kifogytam a kifogásokból, készülődöm hát, hogy kimenjek Pike-hoz, és elmondjam neki az új tervet – a tervet, ami miatt most először marad magára. Elemészt a bűntudat. Hogyan mondod meg a férfinak, aki valószínűleg szerelmes beléd, aki az elmúlt húsz évben a védelmeződ volt, hogy többé nincs közötök egymáshoz? Hogy szerelmes lettél, és egy másik férfival akarod leélni az életedet? Pike és én örökké együtt voltunk, mindig őszinték voltunk egymáshoz, egészen mostanáig. Azt mondtam neki, hogy nem szeretem Declant, de tudtam, hogy átlát rajtam. Mélyebbre látott, mint én magam. Tudtam, hogy kedvelem Declant, hogy a barátom, akihez vonzódom, de akkor még nem jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléje. Pike viszont már akkor is tudta; ebből is látszik, milyen erős közöttünk a kapocs. Éppen a pulóveremet veszem fel, amikor megszólal a házi telefon; Manuel hív a portáról. – Elnézést a zavarásért, Mrs. Vanderwal, de egy úr van itt, aki azt állítja, hogy az unokatestvére. – Mi? – kérdezek vissza, és azon tűnődöm, ki az ördög lehet az, amikor meghallom Pike hangját. – Engedj már fel végre, haver! – Igen, kérem, Manuel – vágok közbe gyorsan, és elönt a rettegés. – Küldje fel nyugodtan. Reszketek az idegességtől, el sem tudom képzelni, Pike mi a csodáért jönne ide. Soha nem járt még nálunk. A kezdetek kezdetén megállapodtunk, hogy soha nem találkozunk Justice-on kívül, próbálom hát összeszedni a gondolataimat és magam is, míg az előszobában fel-alá mászkálva várom, hogy bekopogjon, bár pontosan tudom, mit kell mondanom neki. Felhangzik végre a kopogás, felrántom az ajtót, megragadom a karját, és berántom a lakásba. – Mi a faszt keresel itt? – csattanok fel.

De nem néz a szemembe, a tekintete körbepásztázik a szobán, felméri a lakást, ami az elmúlt négy évben az otthonom volt. – Szent szar – mormogja. – Szóval ez az a hely, ahol élsz, miközben én egy szemétdombon rohadok? – Mit keresel itt, Pike? Megőrültél? Mi lett volna, ha Bennett itthon van? – Nyugi, Elizabeth. Egész reggel odakinn vártam, hogy az a szar alak elmenjen – feleli, elmegy mellettem, be az étkezőbe. – Szóóóval… – nyújtja el a szót, ahogy végighúzza az ujját a cseresznyefa ebédlőasztalon – … hol a faszban voltál az elmúlt egy hónapban? – kérdezi, és a hangjából világosan kicseng a csalódottság. – S-sajnálom. Én csak… – Ne szarozz velem! Azt mondtad, Bennett a múlt héten távol lesz, de egyszer sem látogattál meg. Miért? – Kérlek, Pike – könyörgök remegő hangon, végigfut rajtam a hideg, halálosan megrémít, amit be kell vallanom neki. – Kérlek? Mi a fasz van veled, Elizabeth? – ordítja, és az asztalra csap, a hangja visszhangzik az egész lakásban. – Régebben azonnal rohantál hozzám, mihelyt Bennett kitette a lábát, könyörögtél a farkamért, de most, amikor végre kidugod hozzám a képedet, már szaladsz is ki az ajtón. – Miért kiabálsz velem? – süvöltöm. – Mert feladatod van, de nem történik semmi! – Az asztal végéhez lép, aztán visszaindul felém, de hátrálok egy lépést, mikor a közelembe ér. – Miért nem történik semmi? A szívem majd kiugrik a helyéből. – M-mert… – dadogom, mert félek bevallani az igazat. – Mert micsoda? – sziszegi és rám mered. Nagyot nyelek, aztán kikényszerítem magamból a szavakat. – Mert ki akarok szállni. Megfeszül az álla, ritmikusan összeszorítja, majd elernyeszti az öklét az oldala mellett. Eltelik egy perc, mire megtöri a csendet. – Mit értesz azon, hogy ki akarsz szállni? – háborog. – Kérlek, Pike, ne akadj ki rám – kérlelem, és próbálok nyugodt maradni. – Mit értesz azon, hogy ki akarsz szállni? – Nem tudom… Nem tudom többé megtenni. – Ég az arcom, könnyek szöknek a szemembe. – Declanről van szó, igaz? – Sajnálom, Pike. Nem gondoltam volna… – Nem vagy több számára illúziónál, Elizabeth – vág a szavamba.

– Szeretem őt. A vallomásom hallatán harag lobban a szemében, és teljesen kiakad, amikor teszek egy lépést hátrafelé, mihelyt elindul felém. – És akkor most mi lesz? Azt hiszed, hogy viszontszeret? – Igen – lehelem. – Nevetséges vagy. Fogalmad sincs, mit beszélsz. Annyira belebonyolódtál a hazugságokba, hogy már magad is elhiszed őket. De az életed hamis, Elizabeth. Nem ez a valóság. – De igen. – Nem. Nem Nina vagy. Nem látod? – És Elizabeth kicsoda? Ha? Úgy értem… ki ő valójában? Én? – kérdezem, ahogy átszakad a gát, és patakzani kezdenek az arcomon a könnyek. – Mert nem úgy érzem, mintha én lennék. Mert soha nem szabadott volna, hogy én legyek! – Most már kiabálok. – Ő csak Bennett miatt létezett! – Így van, Elizabeth! – vakkantja dühösen. – Bennett! Érezd azt a kibaszott gyűlöletet! Mindennek ő az oka! Ne felejtkezz el róla, hogy mit tett az életeddel! Az apád életével! Ugyanolyan dühös vagyok már, mint ő, de az én haragom végtelen szomorúság és kétségbeesés formáját ölti. – Tudom! – visítom. – Istenem, tudom, de képtelen vagyok megtenni. Nem tudom tönkretenni Declant. – A picsába Declannel! Ő csak egy bábu. Mindig csak egy gyalog volt, te pedig a királynő. – De néha a királynő is elbukik. – Te nem – jelenti ki szigorúan, és megragadja reszkető vállamat. – Nem hagyom, hogy elbukj. – Már elbuktam, Pike. Ki akarok szállni. Véget vetek ennek; elválok Bennetttől, és soha senkinek nem kell tudomást szereznie az egészről. Az ujjai fájdalmasan belemarnak a vállamba. – Nem szereted őt – suttogja, és hiába érzem a hangjából sugárzó fájdalmat, képtelen vagyok hazudni. – De szeretem – lehelem, mire lehajtja a fejét, de azonnal fel is emeli ismét. Jéghideg a tekintete, hátralép, lehullik rólam a keze. Megráz a hirtelen hangulatváltása, figyelem, ahogy megcsóválja a fejét. – Titkolsz előlem valamit? – kérdezi. – Ezt hogy érted? – Úgy értem, hogy az elmúlt percekben nem vetted le a kezedet a hasadról –

közli, mire lepillantok, és látom, hogy a jobb kezem tényleg ott van, ahol mondja – öntudatlan cselekedet, hogy védelmezzem, ami bennem van –, és hirtelen minden csepp vér kifolyik az arcomból, rettegve figyelem, ahogy gonosz gyűlölet villan fel a szemében. Hallottál már Newton első törvényéről, ugye? Arról, ami arról szól, hogy egy mozgásban lévő test mozgásban marad mindaddig, míg egy mozdulatlan testtel nem találkozik? Ez tudományos tény, nem lehet vele vitatkozni, és mivel a lavina elindult, hamarosan megtanulom, milyen katasztrofális következményekkel jár ez a törvény. – Pike – kérlelem, mert le kell őt nyugtatnom. – Mondd, hogy nem őrültem meg. Hogy nem gondolkodom világosan. Hogy nem… A hasamra szorított kézzel próbálom nyugtatgatni, lassan ejtem a szavakat. – Kérlek, Pike. Szeretném, ha… És akkor elveszíti a fejét, felrobban, mint egy gránát. – Mondd, hogy nem vagy kibaszottul terhes!! – bömböli gyűlölködve. – Pike! – kiáltok fel, amikor durván megragadja a karomat. Vörös a feje a dühtől. – Mi a faszt tettél? – köpi az arcomba. – Semmit! Engedj el! – kiáltom rémülten, és próbálom kirántani a karomat a szorításából. – Áruld el! – Igen! – üvöltöm, mire azonnal elereszt. Elfordul, dühösen beletúr a hajába, én meg csak állok, idegesen várom, mi lesz. Még mindig háttal áll nekem, amikor megszólal. – Kibaszottul terhes vagy. Jézus Krisztus! És nem lehet az enyém, mert nem keféltél velem. Nem javítom ki, nem árulom el, hogy korábban estem teherbe, mint feltételezi. Ez a baba nyugodtan lehet akár az övé is. Megpördül, és a tekintetétől kiráz a hideg. Nem látom a szemében Pike-ot, csak a bátyámnak valami szörnyszülött változatát. És elönt a rettegés, amikor elindul felém, az összes izma megfeszül. – Ennek most vége. Túl sok évet áldoztam rá ahhoz, hogy elkúrd az egészet. – Ezt hogy érted? – kérdem, és hátrálni kezdek. És hirtelen minden olyan, mint egy lassított felvétel. Felemelkedik ökölbe szorított keze. A hasam köré fonom a karjaimat. Lecsap az ökle.

Szorosan összezárom a szememet, és elrántom a fejemet. Az ökle belevág az államba. Könyörtelenül ütlegel, és élettelenül a padlóra zuhanok. A fény halványulni kezd, a sikolyaim beleringatnak a sötétségbe. A tüdőm kiürül minden egyes rúgással, ami a hasamat éri, és nem tehetek semmit, csak tehetetlenül fekszem e szörnyeteg lábai előtt. Égető fájdalom hasogat, holttá dermeszt, és érzem, ahogy minden szétszakad bennem. A sikolyaim elhalnak, és minden eltűnik, miközben Pike morog, mint egy vadállat, a bakancsával újra és újra belerúg a méhembe, ami a legtisztább részemet hordozza. Fekete tinta terít be, ahogy belezuhanok a semmibe. Csupán üres sír vagyok. Felnézek, és sötét eget látok, amelyen gyémántok csillognak. Több ezer. Nincs többé fájdalom – nincs semmi ennek a tiszta, halálos csöndnek a magányában, ahogy fekszem itt, és belebámulok a végtelen fekete lyukba. Kívánságok. Végtelen sok mindent kívánhatnék, olyan rengeteg csillag ragyog le rám. De nem a földön fekszem. Semmit nem érzek, ahogy lebegek a negatív űrben. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? És akkor meglátom őt. Öreg barátomat. Soha nem változik, és ez az állandóság enyhíti a kétségbeesést, ami soha nem hagyott el. Zöld-sárga csíkos teste fölébem siklik, és csak most veszem észre, milyen apró vagyok, mert akkorának tűnik, mint én. – Hiányoztál – mondja ékes angol akcentussal. – Te is nekem, Carnegie. – Hol jártál? – A pokolban. – Ezért jöttél vissza? – kérdezi. – Azt sem tudom, hogy kerültem ide – vallom be, mire elmosolyodik. – Talán valaki tudta, hogy szükséged van egy kis kiszabadulásra a pokolból – biccent a mennyország felé. – Talán – suttogom, és a hasamra fordulok. Ekkor tudatosul csak bennem, hogy hol vagyok. Hatalmas zöld fűszálak magasodnak a föld fölé. Gigantikus fák veszik körbe a tengernyi sötét vizet. Masszív, pompás szirmokat világítanak meg a hold sugarai, ezer színben pompáznak az egzotikus virágok – rózsaszínek, narancssárgák, sárgák, de nincs köztük egyetlen lila sem. És amikor lefelé fordítom a tekintetemet, elakad a lélegzetem a csodálkozástól, mihelyt rádöbbenek, miért nem tűnik Carnegie olyan picinek. A testem rózsaszín és

fekete csíkokkal tarkított henger, és Carnegie felnevet, amikor visszanézek rá. – Gyönyörű, nem igaz? – Hernyó vagyok! – jegyzem meg ámulattal. – Látod ezt, Carnegie? – Látom. És akkor hirtelen minden világossá válik. Végre sikerült. Itt vagyok… a varázserdőben… és hernyó vagyok, egy tó közepén lebegek, ami óceánnak tűnik számomra, olyan picike vagyok. Nevetni kezdek, ahogy lebegünk a vízen, liliomlevél csónakunkon. – Jó látni, hogy mosolyogsz – mondja, miközben körbearaszolok a hatalmas zöld levélen, kiélvezem új alakomat. Nem torpanok meg addig sem, míg válaszolok. – Jó régen volt, mikor utoljára ilyen szabadnak éreztem magam. – Kérdezhetek tőled valamit? Összegömbölyödöm, boldogan kuncogok, hogy képes vagyok gurulni, bolondozom egy ideig, mielőtt válaszolnék a kérdésére. – Természetesen – mondom végül, kiegyenesedem, és araszolni kezdek feléje. – Miért érzed úgy, mintha a pokolban lennél? A kérdése lelohasztja a lelkesedésemet. Kinyújtózom a liliomlevélen. – Mindig maga volt a pokol, Carnegie. De az utóbbi időben különösen. – Mi történt? – Ez egy hosszú történet. – Nézz körül! – biztat. – Semmi másom nincs, csak időm. – Elhiszem, de nem szívesen élem át újra az egészet. – Akkor azt meséld el, mi történt legutóbb. Pislogok, aztán felnézek a csillagokkal teleszórt fekete égre. – Szerelmes lettem – vallom be. – Ah, szerelem – sóhajt fel, mintha sokat tudna a dologról. – Te voltál valaha szerelmes? – Én? – kérdez vissza, és kinéz a vízre. – Nem. Hernyóvá változtattak, még mielőtt lett volna alkalmam megtapasztalni ezt az érzést. De azon tűnődöm, vajon miért érzed magad a pokolban. – A szerelem ennek a történetnek az egyetlen olyan része, ami nem pokoli. – Meséld el, milyen érzés. A szerelem. Néhány szentjánosbogár eltereli a figyelmemet, nézem, ahogy apró

lámpásokként cikáznak a levegőben. – Csodálatos – felelem végül. – Mint a szükség, amelyet soha nem lehet kielégíteni, mert soha nem elég, amit kapsz. Éled az életedet, azt hiszed, hogy elégedett vagy, hát, legalábbis amennyire lehet, aztán egy nap hirtelen úgy érzed, valami a helyére kattan, és megízleled a szerelem ízét, és akkor rádöbbensz, hogy egész életedben éheztél, de nem is tudtál róla. És az a másik ember az egyetlen, akire szükséged van ahhoz, hogy igazán elevennek érezd magadat. – És te megtaláltad ezt? Carnegie felé fordulok. – Igen – felelem. – Fogalmam se volt, milyen érzés lélegezni, míg nem találkoztam vele. – Akkor mi a pokol? – faggat. – A férfi, akihez feleségül mentem. – Aki lehetővé teszi számodra, hogy lélegezz? – Nem, az, aki a nyakamra tekerte a kötelet, és kész szenvedéssé tette az életemet – mondom neki, és látom, hogy elkerekedik a gombszeme. – Nem értem. – Az ellenségemhez mentem feleségül – magyarázom. – És a férfi, akibe beleszerettem, olyan valaki, akit rá kellett volna vennem, hogy ölje meg a férjemet. – Miért akarod a férjed halálát? – Mert elragadtak az apámtól, amikor ötéves voltam. Letartóztatták és börtönbe zárták őt, ahol végül meggyilkolták, én pedig borzalmas nevelőszülőkhöz kerültem. – Mi köze ehhez a férjednek? – Minden – mondom, ahogy tovább lebegünk a sima vízen. Nagyot sóhajtok, és elmesélem neki az apám letartóztatását, azt, hogy Pike milyen megszállottan kereste a válaszokat, mikor idősebbek lettünk. – Eltartott egy ideig, de miután átnéztük az apámmal kapcsolatos rendőrségi jelentéseket, és Pike kizsarolta az egykori szociális gondozójától az aktámat, végre rájöttünk, hogy az egész egy gyermekbántalmazási váddal kezdődött. Tovább kutattunk, mert az apám volt a legkedvesebb ember, akit valaha ismertem, és soha nem ért hozzám egy ujjal sem. És aztán megtaláltuk. A Vanderwal családtól érkezett a telefonhívás a gyermekvédelemhez. – Kik ők? – Adok egy kis segítséget. Amikor hozzámentem a férjemhez, Bennetthez, felvettem a nevét. – Vanderwal – jut a helyes következtetésre. – De miért ő, amikor a szülei

tették a bejelentést? – Mert volt az akták között egy interjú. Egy interjú Bennett-tel. – Ő tette a feljelentést? – Igen – felelem, és érzem, ahogy forrni kezd bennem a gyűlölet. – Mit állított? – Egyik délután a barátjától tartott hazafelé, és amikor elhaladt a házunk mellett, verekedés zaját és kiabálást hallott bentről. Az ablakon keresztül látta, hogy az apám megütött valakit, de nem látta, hogy ki az. Azt hitte, hogy engem vert meg, ezért amikor hazaért, elmesélte a szüleinek, akik felhívták a gyermekvédelmet. – Ki volt az, akit az apád megütött? – Biztos nem voltam otthon aznap délután, különben hallottam volna, mi történik. Valószínűleg még az óvodában voltam, vagy mi. De így visszatekintve, és tudva, amit most már tudok, valószínűleg az egyik ember lehetett, akivel üzletelt. Talán rosszul sült el valami; ki tudja? – magyarázom. – A lényeg, hogy megvizsgálták az ügyet. Nem találták azonban bántalmazás vagy elhanyagolás semmi jelét. Ugyanakkor az is szerepel az anyagokban, hogy a szociális munkás gyanús aktivitást észlelt a házban, mikor arrafelé járt, ezért átadták az ügyet a rendőrségnek, ők pedig felderítették a fegyverkereskedelmet. Letartóztatták apámat, és soha többé nem láttam őt. Az utolsó szavaknál elszorul a torkom, fájdalom nyilall a szívembe, ahogy megjelenik a lelki szemeim előtt az utolsó képem az apámról. Soha nem halványult el; az apám, térden állva, könnyek patakzanak az arcán, próbál megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Amikor Carnegie elindul felém, új helyet keres a liliomlevélen, elhessegetem a szomorú emléket. – Miért mentél hozzá feleségül? – kérdezi. – Égető vágyat éreztem, hogy megbosszuljam az apám halálát, hogy Bennett megfizessen azért a bántalmazásért, amelyet el kellett szenvednem a nevelőszüleimtől, mindenért, amit elraboltak tőlem. Az ártatlanságomért. A hitemért. A gyerekkoromért. A bizalomért. Az apámért. A jövőmért.

Mindenért. – Bennett az oka, hogy kutatni kezdtek az apám után. Bennett volt az, aki kinyitotta a száját, hamis váddal állt elő, és tönkretett két életet, ő pedig élt tovább, mintha mi sem történt volna, boldogan, egészségben, és minden arannyá változott a keze alatt. Az én életemnek kellett volna ilyennek lennie. De miatta nem így lett, elvette tőlem a lehetőséget, ő az oka, hogy megerőszakoltak, molesztáltak, szekrénybe zártak, megkötöztek, hagyták, hogy napokig bűzölögjek a saját vizeletem és ürülékem mocskában. Ezt az életet adta nekem Bennett. Azt akartam, hogy megfizessen azért, amit tett. Bosszút akartam. – De szerelmes lettél – jelenti ki. – Szerelmes lettem – vallom be suttogva. – És most? – És most meg akarom menteni Declant a pusztulástól. Még mindig meg akarom ölni Bennettet. Még mindig azt akarom, hogy megfizessen, de nem annak a férfinak a jóságos lelke árán, akit szeretek. – Hadd kérdezzek tőled valamit! Hány éves volt Bennett, amikor elmondta a szüleinek, hogy azt hiszi, téged látott bántalmazni? – Tizenegy. Carnegie nem reagál azonnal. – Csak egy kölyök – jegyzi meg végül. – Egy fiatal, ártatlan kölyök, aki látott valamit, ami valószínűleg megrémítette, azt hitte, hogy téged vernek meg, és az volt az első reakciója, hogy segítsen rajtad. – De nem segített, és az apám meghalt – vetem ellen. – Csak egy kölyök volt, aki megpróbált helyesen cselekedni – vág vissza, mégsem dühödöm fel, mert a hely nyugalma és Carnegie jelenléte kordában tartja a frusztrációmat. – Kérdezhetek még valamit? Bólintok. – Mi az apád felelőssége ebben az egészben? – Az apám jó ember volt – jelentem ki. – Ezt nem is vitatom. De mindenkinek két oldala van, és az apád fegyvercsempész volt, nem igaz? – Igen – ismerem el némi szünet után. – Az volt. De soha nem bántott senkit. – De azzal tisztában volt, hogy az illegális fegyverek bántani fognak valakit. Lehet, hogy nem ő maga húzta meg a ravaszt, de bizonyos szempontból mégis csak ő húzta meg azt a ravaszt – mondja, majd folytatja. – És nem számított volna, hogy Bennett mit mond, tény, hogy ha az apád nem csinált volna semmi törvényelleneset, akkor Bennett vádját ejtették volna, és nem történt volna semmi.

– Tudom ám, mivel próbálkozol. A józan ész hangját igyekszel képviselni, de soha nem állítottam, hogy racionális vagy észszerűen gondolkodó ember lennék. – Volt valaha valakid, aki a józan észt képviselte volna? – Mindig csak Pike volt ott nekem, de ő ugyanolyan elbaszott, mint én, vagy még rosszabb. Mindketten betegek vagyunk; én is tudom. De amikor úgy nősz fel, ahogyan mi, akkor nem várhatod el tőlünk a józan gondolkodást – figyelmeztetem. – Az apám jó ember volt. Nem érdemelte meg azt az életet, ami a sorsául jutott azután, amit Bennett tett. Én sem ezt érdemeltem. Az a helyzet, hogy mindig lesz valaki, aki az apám helyébe lép. A fegyvercsempészetnek soha nem lesz vége, akkor meg mi az egésznek az értelme: a világ nem lett hirtelen jobb attól, hogy az apám már nem él. – Szóval gyilkosságot tervezel? – Sokat ábrándoztam arról gyerekkoromban, hogy milyen érzés ölni – ismerem be. – A gondolat bizonyos mértékű kielégülést adott és fellelkesített. Megkönnyebbülést hozott. Szabadságot. Békét. A tudat, hogy eltakarítsam az igazán rosszat, eltüntessem, hogy többé ne létezhessen a világban. – Nem élhetsz így. Gyilkossággal, a múlthoz való ragaszkodással. – Nem ragaszkodom hozzá, hanem próbálom elengedni. – Nem engedted el. Ehelyett hozzámentél feleségül, és most ellenőrzés alatt tartja az életed minden aspektusát. Találkoztál egy férfival, akit szeretsz, de Bennettnek hatalma van fölötted, mert ő a férjed, és kénytelen vagy hazugságokkal etetni ezt a másik férfit… Bennett miatt – a múlt miatt, amelyet nem vagy hajlandó elereszteni. Keményen érintenek a szavai. De hogyan eresztesz el egy sebet, amely olyan mélyre vág, hogy esélye sincs valaha is begyógyulni, legalábbis úgy, hogy ne maradjon utána egy csúnya heg, hogy örökké emlékeztessen rá? – Hogyan engedjem el? – kérdezem hát végül egyszerűen. – Tulajdonképpen könnyű. Találd meg, mi tesz boldoggá, és indulj el feléje, magad mögött hagyva a múltat – mondja. – Azt a kérdést kell tehát feltenned magadnak, hogy mi tesz boldoggá? – Declan – vágom rá gondolkodás és tétovázás nélkül. – Akkor menj el hozzá. Menj, keresd meg őt, és ne nézz vissza! A boldogság hamarosan elég lesz ahhoz, hogy elgyengüljön a múlt hatalma rajtad, és nem fog annyira fájni, mint most. – De itt vagyok. Hogyan térjek vissza? – kérdezem, és figyelem, ahogy a levél szélére araszol, és amikor elhaladunk egy fatörzs mellett, kimászik rá, mihelyt a kéreg eléri a liliomlevelet. – Várj, Carnegie! Hogyan jutok vissza? – kérdezem, miközben lassan ellibegek

a törzs közeléből. – Mindenhol ott vannak a jelek. Csak keresned kell őket – mondja. – Gyere majd vissza látogatóba, rendben? – Persze. Minden éjjel az álmaimban. – De azok csak álmok. – Ez talán nem álom? – kérdezem, és hirtelen teljesen összezavarodom, és a válasza sem segít. – Ez az ébredésed – mondja, aztán learaszol a fatörzsön, és végül eltűnik az erdőben. Céltalanul lebegek tovább a tóban, felbámulok az égre, és azon gondolkodom, amit Carnegie mondott. Igaza van; el kell hagynom a múltamat, ha nem akarom, hogy kövessen. Órák telnek el, miközben élvezem a környezetem békés nyugalmát, és amikor meglátom, hogy a nap felkel a fák mögött a távolban, a csillogó sugaraitól felragyog az iszapos víz. És ekkor meglátom a jelet. A víz felszínén úszó zöld gumók nyílni kezdenek, több százan. Egymás után nyílnak ki a lótuszvirágok, tiszta fehér szirmokkal borítják be az iszapos vizet. Gyönyörűek, és ahogy belibegek a virágok közé, hunyorognom kell a ragyogó fény miatt, ami bevilágítja ezt az illatos, fehér mennyországot.

Harmincöt (JELEN) SÖTÉTSÉG. Semmi más, csak sötétség, ahogy itt fekszem, bár nem vagyok ébren. Érzem, ahogy egy meleg kéz simogatja a karomat, és belélegzek egy ismerős illatot. Bennett. Az egész testem sajog, tompa fájdalommal lüktet, és meg akarok mozdulni, de nem tudok. Próbálom kinyitni a szememet, de nem tudom. De érzem Bennett érintését. Az illatát. Hallom a gép egyenletes csipogását, ami rádöbbent, hogy kórházban vagyok. Az utolsó dolog, amire emlékszem az, hogy tehetetlenül fekszem az ebédlőm padlóján, miközben Pike brutális rúgásai egymást érik a hasamon. A hasam! A kisbabám! Képtelen vagyok felébredni. De vajon akarok egyáltalán? Máris hiányzik Carnegie. Tényleg fel akarok ébredni a borzalomra, ami rám vár? Mi történt Pikekal? Miért tette? – Mr. Vanderwal – szólal meg egy lágy női hang, de semmit sem látok, ahogy itt fekszem kómás állapotban. – Végre – mondja Bennett sürgető hangon. – Mi folyik itt? Meg fog gyógyulni? – Stabilizáltuk az állapotát, de nagyon súlyos belső vérzése volt. Magzati vérzése volt, és sajnos, mire kiért a mentő, már elveszítette a babát. Ne! Istenem, ne! Minden erőmmel mozdulni próbálok, csinálni bármit, de semmi sem történik. Mindenre képtelen vagyok, se egy hang, se egy kiáltás, se egy mozdulat, semmi, ami enyhíthetné a borzalmat, ami elönt. – Baba? – kérdez vissza Bennett. – Milyen baba? Ó, istenem! – A felesége terhes volt. – Nem. Itt valami tévedés kell, legyen. A feleségemnek endometriózisa van. Nem eshet teherbe – ellenkezik. – Annyira sajnálom. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz időszak, de a

nőgyógyászati kartonja szerint, amelyet átfaxoltak, a múlt héten megerősítették a terhességét. A papírok szerint ultrahangos vizsgálatot is végeztek, és akkor tízhetes terhes volt. Nem hallom, hogy Bennett reagálna, de el tudom képzelni, mekkora sokkot kapott. Szólalj meg, Bennett! Mondj valamit! – Magukra hagyom önöket egypár percre – mondja a nő. – Majd később visszajövök, hogy ellenőrizzem őt. Csak nyomja meg a hívógombot, ha bármire szüksége van, rendben? – Igen – leheli Bennett, és mihelyt meghallom az ajtó csukódását, elhúzza a kezét a karomról, és csönd borul a szobára. Képtelen vagyok Bennettre gondolni, csak a kisbabám jár a fejemben. A baba, akit Pike elvett tőlem. A baba, akit Pike meggyilkolt. Pontosan tudta, hogy mit tesz, amikor olyan brutálisan megrugdosta a hasamat. Gyűlölöm őt. Mániákusan rángatózom odabenn, próbálok kiszabadulni, de a testem nem reagál. Bénán fekszem az ágyon. – A kórházban van – mondja Bennett, de senki mást nem hallok a szobában. – Azt akarom, hogy azonnal ide gyere – folytatja parancsolóan. – Hozzál mindent, amid van róla. Biztosan telefonon beszél valakivel, de mi az ördögről beszél? Kivel beszél, és milyük van rólam? Bassza meg. Mi folyik itt? Ki kell innen szabadulnom. Meg kell találnom Declant. Ó, istenem, pánikban vagyok, nem kapok levegőt. A gépek élesen sivítani kezdenek, hangos pittyegéssel töltik meg a szobát. – Nővér! – bömböli el magát Bennett, és pár pillanattal később hideg folyadék árad szét az ereimben, és elönt a békesség. – MI AZ ÖRDÖG történt? – hallom egy férfi hangját. Ismerősnek hangzik, de a fejem annyira zavaros, hiszen csak most ébredtem fel egy mély álomból. – Clara felhívott. Amikor odaért a lakásba, Ninát összeverve, öntudatlan állapotban találta. Nem tudom, mi történt. Beszéltem a rendőrökkel, már nyomoznak – magyarázza Bennett. – Mondd el, amit tudsz. – Itt? – kérdez vissza a férfi. – Ja. – Nem Ninának hívják. Ó, ne! Ne, ne, ne, ne! – Miről beszélsz? – csattan fel Bennett.

– Elizabeth Archer a neve. Egy szökött lelenc – sorolja a hang. – Ez mind benne van a dossziéban. – Archer? Ismerősen hangzik. Még szép, te seggfej! – Az apját nemzetközi fegyvercsempészés miatt tartóztatták le. – Ismerem őt. – Úgy tűnik, egyenesen rád vadászott. Egy jó tanács… hívd fel az ügyvédedet. – Teljes megfigyelést akarok, mihelyt el tudod intézni – utasítja Bennett, de szükségtelen. Végeztem vele, és semmi másban nem vagyok bűnös, csak személyiséglopásban. – Valóban van viszonya, ahogy sejtetted. A pasas neve Declan McKinnon. – Bassza meg – sziszegi Bennett. – Miben mesterkedik? – Itt a dosszié. Minden benne van. – Hosszú szünet következik, mielőtt a fickó ismét megszólalna. – Megszervezem a biztonságiakat. Holnapra, legkésőbb holnaputánra minden a helyén lesz. Becsukódik az ajtó, és tudom, hogy egyedül maradtam Bennett-tel, ami megrémít, mert már nem én irányítom a dolgokat. Bennett nem ostoba. Ha még nem jött rá, hamarosan fog. Bassza meg! Miért nem vagyok képes felébredni? – Elizabeth – suttogja, és a hangjából világos, hogy minden világos előtte. – Mindig is tűnődtem, hogy mi történt veled. Baromság. – Rick – szólítja az ügyvédjét. – Jobbak is lehetnének a dolgok. Nézd, van valami, ami nem várhat. Mikor tudsz fogadni? Mit fog tenni? A francba! Bármennyire gyűlölöm is most Pike-ot, szükségem van rá. – Nem, az jó lesz. Azonnal indulok. Hallgatom, ahogy mozog a szobában, aztán megszólal egy női hang. – Ki kell cserélnem a kötéseit. – Rendben. Éppen indultam – feleli Bennett. – Itt a névjegykártyám. Azt akarom, hogy felhívjon abban a pillanatban, amikor felébred, és úgy értem, hogy abban a szempillanatban. Távozik, én pedig csak fekszem tovább kómás állapotban, képtelen vagyok bármire reagálni. Nem tudom, mit teszek, mi fog történni velem. Menekülnöm kell, meg kell találnom Pike-ot. Gyűlölöm, hogy még mindig szükségem van rá, de a dolgok rosszra fordultak, méghozzá igen gyorsan.

TUDOM, HOGY itt van. Érzem a lótuszvirágok illatát, és ez már önmagában elég, hogy enyhüljön bennem a szorongás, és azonnal biztonságban érzem magam. A keze a hasamon nyugszik, a másik a hajamat simogatja, és kényszerítem magam, hogy kinyíljon a szemem. Hogy megmozduljak, hogy tegyek bármit, ami a tudomására hozza, hogy érzem őt. Az egész testem annyira fáj, hogy az izmaim megfeszülnek, rángatózni kezdenek. Ez az! Gyerünk; ébredj fel! Ébredj fel! – Nina? – szólal meg, megfogja a kezemet, és végre érzem, hogy megmozdulnak az ujjaim. – Kérlek, bébi, ébredj fel! Csak nyisd ki a szemedet! Hadd tudjam, hogy még itt vagy velem. Belekapaszkodom a szavaiba, és végre meglátom az első halvány fénysugarat. Pislogok, engedelmeskedem a testem parancsának. – Hála istennek – sóhajt fel megkönnyebbülten, és a látásom tisztulni kezd. Fölém hajol, megcsókolja a homlokomat, én pedig felnyúlok, hogy megragadjam, ahol csak érem. – Itt vagyok, kedvesem – nyugtatgat, ahogy belecsimpaszkodom az ingébe, és a kezemre teszi a kezét. – Itt vagyok – csitít, és amikor beszélni próbálok, azonnal öklendezni kezdek. – Sss, nyugi! Légcső van a torkodban. Csak nyugodj meg, oké? Bólintok, veszek néhány mély lélegzetet, hagyom, hogy lágy, suttogó hangja megnyugtasson, és észreveszem, hogy egyetlen fehér lótuszvirág hever az ágyon mellettem. – Sajnálom, hogy nem értem ide előbb. Körbetelefonáltam, amikor nem hallottam felőled, míg ki nem derítettem, hogy itt vagy. Felnyúlok, megérintem a számból kilógó csövet, megrázom a fejemet, muszáj tudatnom vele, hogy vele megyek haza, ha kimehetek innen. A tudomására kell hoznom, hogy Bennett-tel vége mindennek, hogy csak őt akarom, de elhúzza a kezemet, mert kitalálja a gondolataimat. – Minden rendben. Nem kell semmit mondanod – mondja, és a tekintete megkeményedik és elkomolyodik, amikor folytatja. – Soha többé nem mész vissza ahhoz a gazemberhez. Hazajössz velem. Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy elhagyd a lakásomat. Bólintok, minden szóval egyetértek. – Soha többé nem érhet hozzád. A tenyeremet a kezére fektetem, amelyik még mindig a hasamon nyugszik, és az üresség hirtelen olyan nyomasztó lesz, hogy sírva fakadok. Nem veszi le a szemét a hasamról, megmarkolja a kórházi hálóinget. Megrándul az arca, mintha felkészülne a legrosszabbra, és rekedt a hangja, mikor megszólal. – Kérlek, mondd, hogy a babánk jól van.

És amikor végre a szemembe néz, érzem, hogy a só a bőrömbe mar, és elerednek a könnyeim. Lecsuklik a feje, szívbemarkoló zokogás szakad fel a torkából, és megteszem, ami tőlem telik, hogy megvigasztaljam, beletúrok a hajába, erősen belemarkolok, miközben a fejét a hasamon nyugtatja. Elviselhetetlen kínlódni látni őt, ezt az erős férfit, aki mindig mindent az ellenőrzése alatt tart. Begörbíti a vállát, rázza a hangtalan zokogás. Azt kívánom, bárcsak elnyelne valami, kiragadna ebből az életből, de Declant magammal akarom vinni. Örökre magam mellett akarom tudni őt, és amikor felemeli a fejét, meglátom a sötétséget a szemében. Megfeszíti az állát, figyelem, ahogy összerándulnak az izmok a karján. Rázni kezdem a fejemet, miközben figyelem az átalakulását – azt, amelyet elő akartam idézni benne. A szívem hevesen ver törött bordáim alatt, és megragadom a kezét, amikor felcsattan. – Ki fogom nyírni azt az anyabaszót. Ne, ne, ne! Megrázom a fejemet, és gyorsan megpuszilja a szám sarkát, mélyen a szemembe néz, szinte belém gyömöszöli a szavait. – A mi babánk volt. Az én babám. Kétségbeesetten magamhoz szorítom, szükségem van rá, hogy velem maradjon, de elhúzódik. – Nem foglak elveszíteni. Olyan nagyon szeretlek, de az a faszfej fizetni fog. Próbálom kitépni a csövet a számból, kirántani a torkomból, de öklendezni és fulladozni kezdek, s közben figyelem, ahogy Declan kisétál a szobából. Declan, NE! Te nem vagy szörnyeteg; ne tedd ezt! Gyere vissza! Hánykolódni kezdek, aztán öklendezve felsikítok, amikor belém hasít a fájdalom a törött bordáim miatt. A gépek megvadulnak, pittyegnek és villognak, és két nővér rohan be a szobába, miközben próbálom letépni magamról a csöveket és vezetékeket. DECLAN!!! – Maradjon nyugton. Meg kell nyugodnia – szid a nővér, de képtelen vagyok. Meg fogja ölni Bennettet. Nem ölheti meg! Nem teheti. Fulladozom a csővel a számban, lefognak, míg az egyik nővér eltávolítja a torkomból, és mihelyt kinn van, fájdalmasan felüvöltök, kétségbeesetten kiabálni kezdek. – Declan! NE! Állítsák meg őt! – Kit? – Kérem! – kiáltom, de még mindig lefognak, és elönt a rémület, mikor meglátom az injekciós tűt. – Ne! Ne! Kérem!

Egy pillanat, és máris olyan vagyok, mint egy kőszikla, mázsányi súly húz le az ágyra. Próbálok küzdeni az álom ellen, zokogok, de a testem és a hangom minden múló másodperccel egyre gyengül. Sírok, nem tehetek semmit, hogy megakadályozzam, ami elkerülhetetlenül történni fog. Nem veszíthetem el azt a Declant, akit ismerek, a Declant, akit szeretek, mert ha ezt megteszi, akkor soha többé nem lesz ugyanaz az ember. És a végén senki mást nem hibáztathatok majd, csak magam. Mit tettem? Végül nem bírok tovább küzdeni, belezuhanok a vigasztalan sötétségbe. Egyedül.

Harminchat (JELEN) KÉT NAPPAL KÉSŐBB Alig pár óra telt el, amikor felébredtem a nyugtatásból. És miután megérkeztek a rendőrök, hogy közöljék, a férjemet meggyilkolták az otthonunkban – kétszer fejbe lőtték –, ismét le kellett szedálniuk. A tudat, mit tett Declan – miattam –, elviselhetetlen. Bűntudat… Nem hallottam felőle, és nem is láttam őt. Hiányzik. Aggódom miatta. Rettegek érte. Nem hívtam, mert félek felhívni magamra a figyelmet, de küldtem neki SMS-eket az üzenetküldő alkalmazás segítségével, amelyet feltöltött a telefonomra. Egyelőre azonban semmi válasz. Pike is eltűnt. Én pedig itt vagyok, fogalmam sincs, mit tegyek, és egyedül vagyok egy olyan életben, amelyet nem akarok többé. Képtelen voltam hazamenni, amikor ma reggel kiengedtek a kórházból; túlságosan féltem attól, mit látnék. A rendőrök azt mondták, hogy az egyik lakó hívta őket, miután hallotta a lövéseket. Nem volt azonban jele erőszakos behatolásnak, és a rendőrség többek között lefoglalta Bennett számítógépét és dokumentumait a nyomozás során. Itt ülök hát egy szállodai szobában, kibámulok az ablakon, lenézek az emberektől nyüzsgő városra, de soha életemben nem éreztem még ennyire magányosnak magam. Hol lehet Declan? Miért nem jött értem? Nem csináltam semmit, csak sírtam. Az emberek feltételezik, hogy Bennett elvesztését siratom, de nem így van. A beteg részem elégedett a halála miatt. A könnyeim a kisbabámért és Declanért hullnak. Soha nem voltam még olyan közel a boldog tündérmeséhez, most pedig egy hajszálba kapaszkodom, miközben várom, hogy Declan felvegye velem a kapcsolatot. Jelek után kutattam, jelek után, amelyekről Carnegie azt mondta, hogy mindenhol ott vannak, de nem látok túl a veszteség okozta fájdalmon és újdonsült gyűlöletemen a bátyám iránt. Az iránt, aki megígérte, hogy mindig védelmezni fog, és örökre harcol majd a boldogságomért. De mihelyt elérhető közelségbe került ez a boldogság, azonnal elszakította tőlem. Nem tudom, képes leszek-e neki valaha is megbocsátani azért, amit tett, mert egyelőre képtelen vagyok bármi másra, csak a halálát kívánom. Egy részemnek ugyanakkor szüksége is van rá. A tudatra, hogy maradt még valakim ezen a világon.

Mi van, ha mindent elveszítettem? Mi van, ha senki nem jön értem? A gondolat okozta szenvedés erősebb minden fájdalomnál, ami a testemet kínozza Pike verése nyomán. El sem hittem, hogy mit tett velem, míg meg nem láttam végre magam a tükörben. Először ösztönszerűen el akartam takarni az arcomat, de aztán rájöttem, hogy nincs ki elől rejtőzködnöm. Egyedül vagyok. Felriaszt a dörömbölés az ajtómon, odarohanok, hogy kikukucskáljak a lyukon, és a gyomrom azonnal összerándul a félelemtől és megkönnyebbüléstől. – Pike – lehelem, amikor kinyitom az ajtót, és köréje fonom a karjaimat, kitör belőlem a zokogás az elbaszott érzelmektől. A szeretet és gyűlölet keserű elegyétől. Berúgja maga mögött az ajtót, és szorosan magához ölel, aztán elhúzódik tőlem. Az arca hófehér a rettegéstől, reszket a keze, ahogy beletúr a hajába. – Mi folyik itt? Hogyan találtál meg? – Elmentem a kórházba, hogy meglátogassalak, de nem voltál ott, és amikor otthon sem találtalak, telefonálni kezdtem mindenfelé Nina Vanderwal után – mondja, és süt a pánik a hangjából. – Nagy baj van. – Ezt hogy érted? Pike járkálni kezd, mint egy ketrecbe zárt vadállat. – Declan tudja. – Mit tud? Felém fordul, látszik rajta, hogy közel van a kiboruláshoz. – Rólad. Tudja a nevedet. Tudja, hogy Elizabeth vagy. – Mi?! Hogyan? – Megmerevedek, és az első gondolatom az, hogy máris elveszítettem őt. Pike azonban nem ad időt, hogy végiggondoljam a dolgokat. – Nem tudom, de amikor reggel hazafelé tartottam, a rohadék a lakókocsinál várt. – A francba! Mit mondott? – Semmit. Mihelyt megláttam, azonnal tudtam, hogy kicsoda, és megállás nélkül továbbhajtottam. Egyenesen Matthez mentem, aki azt mondta, hogy egy akcentussal beszélő férfi felhívta előző nap, és rólad meg rólam kérdezősködött. – Ó, istenem – kapkodok levegő után. – Hogyan tudta meg? – Nem tudom, de meg kell szabadulnod tőle. Túl sokat tud. Lehet, hogy már úton van a rendőrségre. – Nem – szakad ki belőlem, és próbálom összeszedni a gondolataimat. – Nem tenne ilyesmit, igaz? Úgy értem, ő az, aki megölte Bennettet. – Kész lennél megbízni egy emberben, akit csak pár hónapja ismersz, egy emberben, akit csapdába csaltál, egy emberben, akit rábírtál, hogy megöljön

valakit? Ez nem vicc. Börtönbe kerülhetsz, ha ez kiderül. Féktelen rettegés önt el, teljesen beleszédülök, és muszáj leülnöm. Képtelen vagyok józanul gondolkodni, csak bámulom a padlót, próbálom kitalálni, hogyan jöhetett rá Declan a dologra. A legsúlyosabb, hogy becsaptam, és hogy mit gondol, hogy rádöbbent, egy hazugság miatt ölt meg egy embert – mert pontosan ez történt. – Elizabeth, nem ücsöröghetsz itt várakozva. Meg kell találnod őt. – És aztán mit tegyek? – kérdezem, és felnézek rá. A kanapé mellett áll, amelyen ülök. Határozottság csillog a szemében. – Meg kell ölnöd őt – közli. – Nem! – csattanok fel, felpattanok a kanapéról, de belém szúr a fájdalom, és megbotlom. Pike csak áll ott, nem mozdul, úgy figyel. Az oldalamra szorítom a kezemet. – Nem – vitatkozom. – Nem teszem. – Nincs más választásod! Nem figyelsz arra, amit mondok? Tud rólunk. – Nem ölöm meg őt, Pike. Nem teszem meg. – Hagyd abba a szarakodást, és ébredj fel végre! Nem érted, mit jelenthet ez a számunkra! – kiabál. – Szeretem őt. – Nem szereted. És végül magad is rájössz majd, hogy ez az egész csupán álmodozás. Fantázia, amelyet te meg én alkottunk a számodra. De nem ez az életed. – Ez volt az életem! De aztán jöttél te, és elvetted tőlem! – üvöltöm az eszemet vesztve, és hagyom, hogy eluralkodjanak felettem az érzelmek. – Igenis szeretem őt, és ő is szeret engem. Végre közel jártam ahhoz, hogy meglegyen mindenem, amit valaha akartam. Terveket szőttünk a magunk számára, a kisbabánk számára, de te tönkretetted az egészet! Gyűlöllek! Kibaszottul gyűlöllek, Pike! Arcizma sem rebben a szavaim hallatán, csak áll itt. – Volt egy tervünk, és ez a terv mind a kettőnket érintett. Bennettnek meg kellett halnia – érted! Ha nem tettem volna meg, amit tettem, ha nem bírtam volna cselekvésre Declant, akkor Bennett még mindig élne, és soha nem lennél képes megbocsátani magadnak, hogy engedted, hogy megússza azt, amit veled tett. – Tesz egy lépést felém, de amikor folytatja, leereszkedő hangsúlya csak tovább szítja a gyűlöletemet iránta és az egész életem iránt. – Emlékeztesselek talán arra, Carl hogyan erőszakolt meg, hogyan pisált arra a matracra, és kényszerített arra, hogy ráfeküdj a foltra, miközben a mocskos farkát beléd döfködte? – Baszódj meg! – visítom, és ököllel csépelni kezdem, ahogy forr bennem a harag.

Nyomban megragadja a csuklóimat, lenyom a kanapéra, és az arcomba hajol. – Vagy te ölöd meg, vagy én – sziszegi. – Ne, Pike! Lehet, hogy nem is fog csinálni semmit. Talán csak fél, és csukva tartja a száját – buknak ki belőlem a szavak, gyengébbnél gyengébb érvekkel hozakodom elő, de kétségbe vagyok esve. – Egy rettegő ember nem jelent volna meg nálam egy szál magában – vág vissza, aztán elereszt, és az ajtóhoz lép. Felpattanok a kanapéról, rávetem magam, próbálom leütni, de villámgyorsan megfordul, és ököllel belevág már amúgy is összevert arcomba. Az ütés erejétől hátrahanyatlom, és a földre zuhanok. Mire talpra kászálódom, már nincs sehol. – A francba! Hevesen száguld bennem az adrenalin, elzsibbasztja az összes fájdalmat, ahogy berohanok a hálószobába, hogy felkapjam a kulcsaimat. Kiszaladok a szobából, nem pocsékolom az időt azzal, hogy a liftre várjak, mint az őrült lerohanok a lépcsőn, egyik emeletet hagyom el a másik után, és végül leérek az előtérbe. Minden lélegzetvétel égeti a torkomat, ahogy az autómhoz szaladok. Sehol nem látom Pike-ot, és két választásom van, amikor kihajtok a garázsból: a Lótusz vagy River North. Gyorsan úgy döntök, hogy Declan tetőlakásával próbálkozom először, és imádkozom mindenkihez, aki kész meghallgatni, hogy ott legyen, Pike viszont nem. Szinte repülők a zsúfolt utakon, átrobogok a stoptáblákon, ügyet sem vetek a piros lámpákra. – Bassza meg! – szakad ki belőlem, amikor meglátom Pike leparkolt autóját egy házsaroknyira Declan tömbjétől. Beletaposok a fékbe, mihelyt az épület elé érek, fájdalom hasogatja összetört testemet, ahogy rohanok, mint az őrült, ügyetlenül kutatok a kulcskártya után, amelyet Declan adott, és mihelyt kinyílik a lift ajtaja, kétségbeesetten csapkodom az emeletét jelző gombot, miközben egész testemben remegek a félelemtől és aggodalomtól. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk. GYERÜNK MÁR, A FRANCBA! – visítom minden egyes emelettel, amelyet elhagyok, és amint felérek a legfelső szintre, és kinyílik az ajtó két pisztolylövés hangja visszhangzik fel gyors egymásutánban. Képtelenség lenne megszólalni, kirontok a liftből, berohanok Declan nappalijába, és látom, ahogy Pike keresztülrobog a nyitott téren, aztán lenézek, és megpillantom a hatalmas vértócsát, ami élettelen hercegem teste alatt növekszik. Undorítóan vulgáris sikoly szakad fel a szívem legmélyéből, Declanhez szaladok, térdre hullok a vértócsában. Megérintem az arcát, próbálom magamba inni ennek a tökéletesen megformált férfinak a szépségét, ahogy fájdalmasan jajveszékelek fölötte.

– Megvan – hallom Pike hangját, ahogy visszaszalad a szobába, a dzsekije belső zsebébe gyömöszöl egy dossziét. A kezei egy szempillantás múlva már rajtam vannak, ráncigál, de küzdök ellene, sikongatok és zokogok. – Mennünk kell! – sürget pánikban. De képtelen vagyok megszólalni; a kínszenvedésem nem hagyja, fojtogat a zokogás. – Gyerünk! Mennünk kell! AZONNAL! Declan testére vetem magam, az ajkaimat a szájára tapasztom egy fojtogató csókban, miközben kiszáll belőle az élet. És akkor… Mindennek vége. Pike a mellkasom köré fonja a karját, felemel a padlóról, és rohanni kezd. – Eressz el! – sikítom, összerázkódom a fájdalomtól, rángatózom a karjaiban, rugdosok, kétségbeesetten próbálok kiszabadulni a markából. – El kell tűnnünk, mielőtt a zsaruk ideérnek. Pike kirobog az ajtón, és csak akkor tesz le, miután beértünk a lépcsőházba, a falnak taszít, és nem ereszt a szorításon. – Hallgass ide – suttogja nyögve. – Szedd össze magadat, mielőtt mindketten börtönben kötünk ki. – Megölted őt! – kiáltom, a szavak vérként buggyannak ki darabokra szaggatott szívemből. – Hogy megmentsem kettőnket. Azért öltem meg, hogy megmentsem kettőnket – védekezik. – Le kell nyugodnod, hogy koncentrálni tudj. Nézz a szemembe, és koncentrálj! Engedelmeskedem. – Velem vagy? – kérdezi. Nem válaszolok, mire gyorsan folytatja. – Szükségem van rá, hogy velem legyél, oké? Csak én vagyok neked. Hallgass ide! Pontosan azt kell tenned, amit mondok – hadarja szinte őrjöngve. – Ülj be az autódba! Menj haza, pakolj össze pár bőröndöt, és a lakókocsiban találkozunk. Ne vedd fel a telefont! Ne beszélj senkivel! Megértetted? – Mit fogunk csinálni? – Menekülünk. Ne baszakodj, Elizabeth! Most pedig gyere, mennünk kell! És igaza van, ha nem tűnünk el innen nyomban, akkor vége az életünknek. Menekülünk, vagy meghalunk, gondolkodás nélkül leszaladok hát a lépcsőn, Declan vére teljesen beborít, rohanok a szabadság felé, ami talán nem is létezik.

De azért csak rohanok. Teljes erőmből szorítom a kormánykereket, a kezem vörös annak az egyetlen férfinak a vérétől, akiről azt hittem, hogy megmenthet önmagamtól. De talán a hozzám hasonlóknak nem az a sorsuk, hogy megmentsék őket. Talán arra vagyok kárhoztatva, hogy viseljem a démonok súlyát, akik a jók között rejtőznek. Mikor visszaérek a tetőlakásba, belépek az ajtón, immár egyedül, mert nem él bennem többé a reménysugár, tűnődni kezdek: Mi értelme? Még a babát sem voltam képes megvédeni, akinek biztonságban kellett volna lennie ettől a világtól. Az élet kegyetlen tréfája volt, hogy adott végre nekem valami tisztát és örömtelit, de csak azért, hogy egy másodperc alatt el is szakítsa tőlem. Nem vesztegetem azonban az időt, egyenesen beszaladok a hálószobába, ahol még minden őrzi Bennett illatát. Eltűnődöm, vajon figyel-e ebben a pillanatban, nevet-e a bukásomon, élvezi-e a szenvedésemet. Érzem az epe keserű ízét a torkomban, de mint egy robot, elkezdek ruhákat gyömöszölni egy táskába, ügyet sem vetve arra, mit csomagolok be. Egyszerűen csak mozgok a mozgás kedvéért, de a cselekedeteim teljesen önkéntelenek, a szememet elöntik a keserű könnyek, belemarnak a bőrömbe, a húsomig égnek. Akár egy metafora, arra emlékeztetnek, hogy bármit is teszek, soha többé nem szabadulok meg ettől a fájdalomtól, mert abban a pillanatban, ahogy a testem megpróbál megszabadulni tőle, azonnal vissza is szivárog. Kibaszott élet. Gyűlöllek! A világ nem más, mint színek és villogó fények forgószele, kavarog körülöttem, ahogy visszarohanok az autómhoz, nem tudva, mi lesz a következő lépés – merre megyek innen – , mit tartogat számomra az élet. Behajítom a táskát a csomagtartóba, és odapillantok a mellette álló Roverre – Bennett autójára. És arra gondolok, hogy ha Bennett nevet rajtam ebben a pillanatban, megérdemelten teszi-e vajon? Valószínűleg igen. Nem tudom, lehet-e szánalmasabb valaki, mint amilyen én vagyok most. Talán megmutatom neki, mennyire szánalmas tudok lenni; adok neki egy újabb okot arra, hogy kinevessen. Beütöm a biztonsági kódot az ajtón, és kinyitom az autót. Kinyitom a jobb oldali ajtót, lehajtom a kesztyűtartó fedelét, és kiveszem a pisztolyt, amelyet mindig ott tartok. Mindent visszazárok, a fegyvert a mellettem lévő ülésre hajítom, és elindulok Justice felé. Vezetés közben kizárólag Declan körül járnak a gondolataim, autókat kerülgetek, ahogy haladok a jövő felé, amelyet talán már nem is akarok többé. Nem látok mást, csak vibráló, zöld szemeket, a gyönyörű mosolyát, amitől ráncba fut a szeme sarka. A válla és a karjai vonalát, a vállaiét, amelyekbe belecsimpaszkodtam, és a karjait, amelyekkel vigasztalt. Az érintése senki

máséhoz nem volt fogható. Erős, vigasztaló, meleg, enyhet adó. A lelke reményt adott nekem arra, hogy talán megtalálhatom a boldogságot, és amikor rádöbbentem, hogy már az enyém, hogy szenvedő szíve mélyén nyugszik, képes volt megadni nekem azt, amit senki más – valamit, aminek előre örülhettem. Befordulok Pike lakókocsijához, ahhoz a helyhez, ahol mindig vigaszt találtam, mert tudtam, hogy mindig ott vár az ajtó túloldalán. De most csak félelem vár rám az ajtó mögött. De talán ez a félelem szükséges ahhoz, hogy megtaláljam végre a szabadságot. Becsúsztatom a pisztolyt a nadrágomba a derekamnál, és elindulok befelé. – Végre. Már kezdtem aggódni – mondja, és az ablakhoz lép, hogy kilessen. – Nem látott vagy követett senki? – Senki nem látott – mormogom, és erőt kell vennem magamon, hogy ne omoljak a földre, és zokogjak, mint egy csecsemő. Ehelyett állok, gyászosan zsibbadt vagyok. – Mi a faszért vagy még mindig beborítva a vérével? Az ég szerelmére, Elizabeth! Menj, mosd le magadról ezt a szart! Lenézek a kezeimre, amelyek még mindig remegnek; Declan élete barna kárminná száradva beborítja mindkettőt. Szinte robot módjára indulok a fürdőszoba felé, és becsukom magam mögött az ajtót. Riasztó arc néz vissza rám a tükörből. Zúzódások és felhasadt száj Pike verésétől, de a csúfságot Declan vére ékesíti. Szét van maszatolva az ajkaimon és az államon, emlékeztetőül a csókunkra. A halál csókjára. Kinyújtom a nyelvemet, lenyalom, hogy még egyszer utoljára megkóstoljam azt az életet, azt a halált. A halálomat. Megnyitom a csapot, de képtelen vagyok rábírni magam arra, hogy lemossam a vért. Hogy letisztítsam magamról, és figyeljem, ahogy lefolyik Pike mocskos csapjának a lefolyóján. Lehet, hogy nem vagyok normális, de gyönyörrel tölt el a gondolat, hogy lenyaljam magamról megalvadt vérének utolsó cseppjét is, mint egy állat. Hogy magamhoz vegyem és elraktározzam őt mélyen magamban. Kisétálok hát, vissza a nappaliba, ahol Pike táskái hevernek a padlón. Megfordul, hogy rám nézzen, oldalra biccenti a fejét, és együtt érző arccal elindul felém. – Képes vagy megtenni – mondja lágyan, és simogatni kezdi a két karomat. Magam sem tudom, hogy vagyok képes egyáltalán lélegezni a nyakamra tekeredett kötéltől, ami lassan araszol felfelé, és a nyakam bármelyik pillanatban elroppanhat egy finom hanggal, hogy eljuttasson Csodaországba. – Szeretlek. Tudod, ugye? – kérdezi gyengéden. – Igen – sóhajtom. Tudom, hogy szeret. De Pike egy hitvány emberi lény, akárcsak én, és az egymás iránti szeretetünket megfertőzte a kór, amelyet csak mi ismerünk. – Én is szeretlek.

– Meg kell mosakodnod, mielőtt elindulunk. – Nem akarok – nyöszörgöm, mint egy kisgyerek. – Tudom. De vége van. És most nincs időnk azon tanakodni, hogy milyen érzés. Soha nem volt még ennyire szükségem arra, hogy kikapcsolj annyi időre, amíg eltűnünk innen a pokolba. – Hová megyünk? – El a megyéből. Nem tudom. De valahová el kell mennünk elég hosszú időre ahhoz, hogy végiggondolhassuk a dolgot. Megrázom a fejemet, aztán lehajtom, érzem, ahogy a könnyek lepotyognak az arcomról. Beleivódnak a mocskos szőnyegbe a lábam alatt, és tudom, hogy képtelen vagyok így folytatni. – Nem tudom megtenni, Pike. Képtelen vagyok. – Képes vagy. Csak félsz. Olyan sok mindenen túljutottunk már, túl leszünk ezen is. Csak bízz bennem! Bizseregni kezd a két karom, az érzés lassan végigfut rajtam egészen a mellkasomig, ahogy magamhoz térek. – Nem tudom, képes vagyok-e még rá. Pike hátralép, leejti a két karját az oldala mellé. – Mit akar ez jelenteni? – Nem akarok menekülni. Járkálni kezd a szobában, és érzem. A véget. És kibaszottul belehalok, mert tényleg szeretem Pike-ot. Mindig is szerettem. – Vadászni fognak rád, ugye, tudod? – fenyeget. – Nem, nem fognak. Nem tettem semmit – vágok vissza. – Te csináltad az egészet. – Tényleg ezt hiszed? Hogy a te kezed tiszta? – kérdezi, és egyre dühösebb rám, szikrát hány a szeme. – Én csak egy láthatatlan láncszem vagyok. Te leszel az, akire vadászni fognak. A feleség. A hűtlen feleség. Neked is volt indítékod. – És mi lenne az? Nem felel azonnal, vár egy kicsit, aztán ravasz vigyor árad szét az arcán. – A baba. Már maga az utalás is fizikai reakciót vált ki belőlem, a szívem hevesebben ver, vadul zakatol. – Így van. A rendőrség már valószínűleg tud is róla. A hazugságaid igazságok lesznek, mert mindenkit rávettél, hogy elhiggye őket. – Miért teszed ezt velem? – Te teszed. Te vagy az önző alak, aki kész elhajítani mindent, mert nem

képes tovább csinálni. És mi lesz velem? El akarsz hagyni engem? – Nem tudom, mi az, amit akarok, mert elvetted tőlem a választás lehetőségét. – Nem engedem, hogy elhagyj – követelőzik. – Túl sokat adtam neked. – Nem tettél mást, csak elvettél. – Neked adtam az átkozott életemet! – ordítja, ökölbe szorítja a kezét, és lyukat üt a falba. Egész testemben remegni kezdek a félelemtől, amikor a tekintetét az enyémbe fúrja. – Mindent neked adtam – háborog. – Szeretlek. Mindig szerettelek. És ez az. A világosság pillanata. Soha nem fogom megérteni, mit jelent az új kezdet kifejezés, mert nem kezdhetsz új életet – egy új kezdetet –, amikor a múlt ott van közvetlenül a sarkadban. És Pike? Ő nem megy sehová. Soha nem fog elhagyni engem, és soha nem fogja engedni, hogy elhagyjam. De nem vagyok benne biztos, hogy valaha is valóban ott hagyhatnám őt, mert ha a dolgok mélyére ásunk, akkor szeretem őt. Annyira szeretem a bátyámat. – Szeretlek, Elizabeth – mondja immár halkabb hangon, szinte könyörögve. – Tudom, hogy szeretsz. – Nem hagyhatsz el. Tudod, hogy túl sok adu van a kezemben – fenyeget. – Tudom – zokogom, patakzanak a könnyek a szememből, lefolynak az arcomon, ahogy hátranyúlok, és megérzem a jeges, hideg acél jóleső érintését a tenyeremen. – Kérlek, Elizabeth. Ne mondj le rólam – rólunk. – Sajnálom, Pike. Soha nem leszünk távol egymástól. A szívünk örökké összekapcsolódik. És amikor a tekintetében csillogó kétségbeesés rettegéssé változik, elkerekedik a szeme, úgy figyeli, ahogy előrehúzom a kezemet, hirtelen pánikba esik. – Mit csinálsz? Néma kiáltás tör fel a torkomból. – Szeretlek, Pike. (bang) A szerzőtől A történetek, amiket írok, olyan közel állnak hozzám, hogy úgy érzem, mintha a szívemből kiserkedő vér lennének. Köszönöm, amiért megengeditek nekem, hogy feltárjam ezt – az érzés több mint felszabadító! Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Sorozatszerkesztő Kepets András Nyomás és kötés (nyomdai adatok) A nyomda igazgatójának neve