Durrell Gerald Madarak Vadak Rokonok

GERALD DURRELL

MADARAK, VADAK, ROKONOK

FORDÍTOTTA RÉVBÍRÓ TAMÁS A FEDÉLRAJZOT ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓKAT RÉBER LÁSZLÓ készítette EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987 KÖTETÜNK A KÖVETKEZŐ KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: GERALD DURRELL: BIRDS, BEASTS AND RELATIVES COLLINS, LONDON. 1969 © GERALD DURRELL 1969 HUNGARIAN TRANSLATION © RÉVBIRÓ TAMÁS, 1974 MÁSODIK KIADÁS

VIDÁM KÖNYVEK KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE ÉS NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3048.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN A SOROZATOT BORBÁS MÁRIA SZERKESZTI A FORDÍTÁST AZ EREDETIVEL GÉHER ISTVAN VETETTE EGYBE SZAKLEKTOR: SOMLYÓ BÁLINT FELELŐS SZERKESZTŐ: BORBÁS MARIA MŰSZAKI SZERKESZTŐ: MACZÓ ZSUZSANNA MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 58 500 PÉLDÁNYBAN, 15,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4240 3

Tartalom TÁRSALGÁS ELSŐ RÉSZ LONDON; ELŐJATÉK KACÉRKODÁS A SZELLEMEKKEL MÁSODIK RÉSZ Perama A FELAVATÁS AZ OLAJFÁK ÖBLE MIRTUSZERDŐK HARMADIK RÉSZ Kontokalli A TÖRPE DZSUNGEL TINTAHALAK ÉS RÁKOK AZ OLAJMALOM EGY BAGOLY MEG EGY FŐNEMES NEGYEDIK RÉSZ Criseda SÜNÖK ÉS TENGERI MEDVÉK A BESZÉLŐ FEJ A MÉRGES HORDÓK

EPILÓGUS Theodore Stephanidesnek, hálából a nevetésért és a nevelésért TÁRSALGÁS KEMÉNY VOLT A TÉL, s az első kökörcsinek (melyek, úgy tetszett, meghatóan, rendíthetetlenül bíznak az évszakok szabályos váltakozásában), még akkor is vékony hórétegen küzdötték át magukat, mikor már minden emberi számítás szerint a tavasznak kellett volna beköszöntenie. Az égbolt szürkén, alacsonyan függött a fejünk felett láthatólag arra készült, hogy bármelyik percben újabb havazást zúdítson a nyakunkba, s hozzá még harapós szél is üvöltött a ház körül. Mindent egybevetve: az időjárás nem kedvezett a családi összejövetel megtartásának különösen, mivel az én családomról volt szó. Milyen kár, gondoltam, hogy amikor végre együtt van a család, a háború óta először, Anglia zimankóval fogadja őket. Mert mondhatom, ez az időjárás nem vált előnyükre: a szokásosnál is ingerlékenyebbek, sértődékenyebbek lettek, s még kevésbé hajlottak rá, hogy a magukén kívül más szavára hallgassanak. Rosszkedvű oroszláncsapatba verődve gunnyasztottak a tűz körül, mely akkora burjánzó lángokat vetett, hogy attól kellett tartani: kigyullad a kémény. Nővérem, Margo, éppen most rakta meg, azzal az eredeti módszerrel, hogy bevonszolta a kertből egy kis gyümölcsfa csontvázát, és az egyik végét a kandallóba dugta, míg a törzs többi része kint hevert a szőnyegen. Mama horgolt, de szórakozott arckifejezéséből, és abból, hogy ajka időnként megmozdult, mintha imát mormolna, tudni lehetett, hogy a másnapi ebéden töri a fejét. Leslie bátyám egy ballisztikai kézikönyv mögé bújt, nagyobbik bátyám, Lawrence pedig, magas nyakú pulóverben, amilyet a halászok viselnek (több számmal nagyobb volt a kelleténél), az ablak mellett állt, és rendszeresen, tartalmasan beletüsszögött egy vörös zsebkendőbe. – Komolyan mondom, félelmetes ez az ország – mondta, és harciasan felénk fordult, mintha mi volnánk felelősek az uralkodó légköri viszonyokért –, alighogy partra lép az ember, már Dovernél a náthabacilusok zárótüze fogadja… Tudjátok azt, hogy húsz éve most vagyok először náthás? Csupán csak azért, mert mindmostanáig volt annyi eszem, hogy elkerüljem ezt a Puding-szigetet. Akivel csak találkoztam eddig, mind meg van fázva. Azt hiszem, a Brit-szigetek lakói nem is

csinálnak mást Újévtől Szilveszterig, mint csoszognak körbe-körbe, és kéjesen beletüsszentenek egymás arcába… Megy a nátha vándorútra, vagy hogy hívják azt a játékot. Van itt az embernek egyáltalán esélye az életben maradásra? – Azt hiszed, mert meg vagy fázva, mindjárt itt a világ vége – mondta Margo. – Nem értem, a férfiak mit nyavalyognak annyit. Larry nedvező szemei hervasztó pillantást lövelltek Margóra. – Az a ti bajotok, hogy szeretitek a mártírt játszani. Akinek nincsenek mazochista hajlamai, az nem marad ebben a… vírusparadicsomban. Ti meg valahogy megrekedtetek itt: már szeretitek is a hempergést a fertőben. Megérteném, ha olyanokról lenne szó, akik nem tudnak jobbat, de hát ti ismeritek a görög napsugár ízét, lehetne több eszetek. – Úgy is van, kedvesem – mondta mama békítőleg –, csak éppen rosszkor jöttél. Néha nagyon szép itt. Tavasszal például. Larry rámeredt. – Rosszul esik, hogy fel kell ébresszelek Csipkerózsika-álmodból – mondta –, de ezt hívják tavasznak… és nézd csak meg! Kutyaszánra van szüksége az embernek, ha be akar dobni egy levelet. – Ez túlzás! – horkant fel Margo. – Egy centis a hó! – Egyetértek Larryvel – mondta Leslie, felbukkanva a könyv mögül. – Rohadtul hideg van odakint. Az embernek semmihez sincs kedve. Még vadászni se lehet tisztességesen. – Ez az – vágta ki Larry –, mikor egy normális helyen, például Görögországban, kint lehetne reggelizni a kertben, aztán lemenni a tengerhez egy délelőtti fürdésre. Itt meg úgy vacog az ember, hogy kész csoda, ha ki nem ejti a szájából a falatot. – Szeretném, ha nem emlegetnéd annyit azt a Görögországot – mondta Leslie idegesen. – Erről mindig Gerrynek az a nyamvadt könyve jut eszembe. Úgyis évekig tartott, míg sikerült túltennem magam rajta. – Neked tartott évekig? – szólt Larry epésen. – És én mit szóljak? El tudod képzelni, mit ártott ez a dickensi karikatúra a jó híremnek? – Abból, amit rólam írt, azt lehet hinni, hogy másra se tudok gondolni, mint hajókra meg puskákra. – Hát, nem is nagyon gondolsz másra, mint hajóra meg puskára? – Én szenvedtem tőle a legtöbbet – szólt közbe Margo. – Egyébről se írt, mint a pattanásaimról. – Én úgy találtam, hogy titeket jól ábrázolt – vélte mama –, hanem engem tökéletes hülyének állított be.

– Én nem bánom, ha tisztességes stílusban gyaláznak – mutatott rá Larry, indulatosan kifújva az orrát –, de hogy még ráadásul rossz angolsággal gyalázzanak, az már arcpirító. – Már a címe is kész inzultus – mondta Margo. – Családom és egyéb állatfajták. Utálom, hogy állandóan azt kérdezgetik tőlem: "És te melyik állatfajtához tartozol?" – Pedig én úgy találtam, hogy a címe elég mulatságos, drágám – mondta mama. – Csak az a baj, hogy nem vette bele a legjobb történeteket. – Ebben egyetértek – szólt Leslie. – Hogyhogy a legjobb történeteket? – gyanakodott Larry. – Hát, például amikor Max jachtjával körülhajóztátok a szigetet. Az rém mulatságos volt. – Ha az az eset megjelenik nyomtatásban, én bepereltem volna az öcsémet. – Nem értem, miért, az valóban mulatságos volt – mondta Margo. – És amikor szellemet idéztetek? Örülnél, ha azt is megírta volna? – tudakolta Larry epésen. – Na nem! Azt azért mégse – rémüldözött Margo. – Na látod – diadalmaskodott Larry. – És Leslie bírósági kalandja? – Nem tudom, minek akarsz engem is belekeverni! – mondta Leslie harciasan. – Te mondogattad, hogy nem írta meg a legjobb eseteket – érvelt Larry. – El is felejtettem már ezeket – kuncogott mama. – Pedig tényleg érdekesebbek, mint amiket megírtál, Gerry. – Örülök, hogy ez a véleményed – mondtam elgondolkodva. – Ugyan miért? – meredt rám gyanakvóan Larry. – Mert elhatároztam, hogy írok még egy könyvet is Korfuról, és beleírom az összeset – magyaráztam ártatlanul. Kórusban hördültek fel. – Megtiltom – bömbölte Larry, vadul tüsszögve. – Megtiltom egyszer s mindenkorra! – Nem írhatsz a szellemidézésemről – harsogott Margo. – Mama, mondd neki, hogy nem írhat! – Se a törvényszéki dologról – acsargott Leslie. – Nem tűröm! – És ha csak említeni mered a jachtot… – kezdte Larry. – Larry, kedvesem, ne kiabálj – szólt közbe mama. – Jó, akkor tiltsd meg te, hogy megírja a folytatást – kiabált Larry. – Ne butáskodj, drágám – mondta mama. – Én nem akadályozhatom meg.

– Megint végig akarod csinálni az egészet? – kérdezte Larry rekedten. – A bank azt írja, hogy szíveskedj kiegyenlíteni a tartozásodat, a kereskedők görbe szemmel néznek rád, ismeretlen tettesek papírba csomagolt kényszerzubbonyt hagynak a küszöbödön, és a rokonok megszakítanak veled minden kapcsolatot. Úgy tudom, te vagy a családfő, tiltsd meg neki! – Ez túlzás, drágám – mondta mama. – Én aztán nem tehetek semmit, ha egyszer meg akarja írni. De nem is hiszem, hogy bárkinek ártana velük, ezek a sztorik pedig tényleg a legjobbak. Nem tudom, miért ne írhatná meg a folytatást. A család egy emberként emelkedett szólásra, és hangosan, részletesen kifejtette, miért nem írhatom meg a folytatást. Megvártam, míg elül a zaj. – Ezeken kívül van még egy csomó más eset is – emlékeztettem őket. – Milyen más esetek, drágám? – érdeklődött mama. A család ziláltan, kivörösödött arccal, várakozásteljes csendben meredt rám. – Hát – mondtam elgondolkozva –, meg akarom írni például szerelmi kalandodat Creech kapitánnyal, mama. – Micsoda? – sikította mama. – Ezt nem teheted! Még hogy szerelmi kaland azzal az undok vénséggel! Nem tűröm, hogy ilyesmit leírj! – Hát, ami azt illeti, szerintem ez a legjobb történet mind között – mondta Larry kenetesen. – A vibráló szenvedélyű románc, a hősszerelmes archaikus bája… meg ahogy az ujjad köré csavartad szegény öreg pasast… – Jaj, hallgass már, Larry – mondta mama mérgesen –, komolyan megharagítasz, ha így beszélsz. Nem valami jó ötlet ez a könyv, Gerry. – Ezt aláírom – mondta Larry. – Ha ki mered adni, testületileg följelentünk. E kérlelhetetlen családi összeesküvéssel szemben, mely céljául tűzte, hogy mindenáron utamba álljon, csak egy választásom maradt. Leültem, és megírtam ezt a könyvet.

ELSŐ RÉSZ LONDON; ELŐJÁTÉK …Látsz-e mást még Az elhagyott időnek messze mélyén? SHAKESPEARE: A vihar Babits Mihály fordítása KACÉRKODÁS A SZELLEMEKKEL AKKOR KEZDŐDÖTT az egész, amikor Margo hirtelen hízásnak indult. Csakhamar, nagy rémületére, szabályos gömbalakot kezdett ölteni. Elhívtuk Androukhellit, a háziorvosunkat, hogy tekintse meg a rejtélyt. Margo terjedelmét szemügyre véve a doktor hosszas po-po-pózással fejezte ki sajnálatát, aztán kipróbált Margón mindenféle tablettát és cseppet, meg többfajta diétát, de mindhiába. – Azt mondja a doktor – avatott be bennünket Margo egy nap, ebédnél, könnyek között –, hogy szerinte mirigyes alapon hízom. – Mirigyes? – kérdezte mama rémülten. – Hogy hogy mirigyes? – Nem tudom – jajongott Margaret. – Muszáj mindig ebéd közben taglalni a kórságaidat? – tudakolta Larry. – Larry drágám, Androukhelli mondja, hogy mirigyes – csitította mama. – Halandzsa – vetette oda Larry. – Gyerekbetegség. – Gyerekbetegség! – siránkozott Margo. – Tudod, hány kiló vagyok? – Több testmozgás kéne neked – szólt Leslie. – Miért nem vitorlázol például? – Akkora hajó nincs – jegyezte meg Larry. – Dög – mondta Margo, és sírva fakadt. – Nem beszélnél így, ha tudnád, mit érzek. – Larry drágám – szólt mama békítőleg –, ez nem volt szép tőled. – Én nem tehetek róla, ha úgy néz ki, mint egy pattanásos görögdinnye – mondta Larry idegesen. – Ha titeket hallgat az ember, még azt hiheti, hogy én vagyok az oka. – Valamit tenni kell – mondta mama. – Holnap beszélek Androukhellivel. Androukhelli azonban csak megismételte, hogy szerinte Margo állapota mirigyes, és hogy Londonba kellene utaznia kezelésre. Így aztán, táviratok

és levelek özöne után Margót Londonba továbbítottuk, ahol mama unokatestvére, Prudence, és Fan néni (Prudence anyja) várta szerető gondoskodással: az a két megmaradt rokonunk, akikkel még beszélő viszonyban voltunk. Egyetlen rövid levéljött Margótól, melyben megírta, hogy épségben megérkezett, hogy Prueval és Fan nénivel Notting Hill Gate közelében, egy szállodában laknak, meg hogy járt egy jó orvosnál; ezután azonban sokáig nem hallottunk semmit felőle. – Bárcsak írna már – mondta mama. – Ne izgulj – nyugtatta Larry. – Miről írna, ha csak nem arról, hogy mennyit nőtt a kerülete az utóbbi időben? – Én pedig mégis szeretném tudni, mi van vele. Végül is Londonban van! – Mi köze ennek Londonhoz? – kérdezte Larry. – Egy ilyen nagyvárosban minden megtörténhet – mondta mama sötéten. – Mindenféléket hall az ember a nagyvárosba került lányokról. – Ugyan, mama! Fölöslegesen aggódsz – bosszankodott Larry. – Az isten szerelmére, mit gondolsz, mi történhet vele? Azt hiszed, valami bűnbarlangba csalták? Hiszen be se férne az ajtón. – Ez nem tréfadolog – mondta mama szigorúan. – De hát ha egyszer fölöslegesen esel pánikba! Kérdem én: melyik jóérzésű leánykereskedő vetne szemet Margóra, ha előtte csak egy pillantást is vetett rá? Mellesleg azt sem hiszem, hogy akad köztük olyan erős, aki el tudná rabolni. – Márpedig én aggódom – harciaskodott mama –, és fel is adok egy táviratot. Prudence-nek táviratozott, aki válaszában hosszasan elmagyarázta, hogy Margo olyan emberekkel került kapcsolatba, akik neki nem tetszenek, és hogy üdvösnek tartaná, ha mama oda utazna, és beszélne a fejével. Kitört a botrány. Mama őrült sietséggel utasította Spirót, önjelölt, de nélkülözhetetlen idegenvezető-filozófus barátunkat, hogy vegye meg a jegyeket, és lóhalálában csomagolni kezdett. Aztán hirtelen én is eszébe jutottam. Úgy érezve, hogy többet árt, mint használ, ha két bátyám gondjaira maradok, elhatározta, hogy magával visz. Így Spiro ismét útnak eredt, hogy további jegyeket vásároljon, és további csomagolások történtek. Én mennyből pottyant ajándéknak tekintettem a dolgot, mert akkoriban kaptam új házitanítót, Mr. Richard Kralefsky személyében, aki szilárdan eltökélte, hogy minden tiltakozásom ellenére megtanítja nekem a rendhagyó francia igéket, s ez az angliai út, úgy éreztem, a régóta várt megnyugvást jelenti.

A vonatút eseménytelen volt, nem számítva mama szakadatlan félelmét, hogy a fasiszta carabinierók letartóztatnak. Ez a félelem ezerszeresére fokozódott, mikor Milánóba a kupé párás ablakára felrajzoltam Mussolini karikatúráját. Mama teljes tíz percig dörgölte a zsebkendőjével az ablakot olyan szorgalommal, mint egy szakmai bemutatót tartó mosónő, míg úgy nem látta, hogy maradéktalanul sikerült eltávolítania a bűnjelet. Korfu nyugodt, verőfényes napjai után késő esti megérkezésünk Londonba bizony megrázó élmény volt. Sok-sok ember szaladgált a pályaudvaron, mind idegen, mind szürke arcú és gondterhelt. Aztán az az alig érthető nyelv, amit a hordárok beszéltek, s ráadásul London, a! vibráló fényben nyüzsgő embertömeg. A taxi, mely úgy fúrta magát keresztül a piccadillyn, mint egy tűzijáték közepébe tévedt bogár. A hideg levegő, melyben, ha megszólaltál, lélegzeted kis füstfelhőként bodorodott ki a szádból, úgyhogy olyannak érezted magad, mint egy képregény-figura. Végül a taxi a Balaclava Mansions koromlepte, korinthoszi utánzatú oszlopai elé kanyarodott. Itt egy idős, karikalábú, ír portás segítségével betelepítettük csomagjainkat a szállodába, ahol senki sem várt bennünket: úgy látszott, az érkezésünket hírül adó távirat nem érkezett meg. – A kisasszony – mondta a portás – összejövetelre ment, Miss Hughes és az idős hölgy pedig a kutyáikat eteti. – Mit mondott, drágám? – kérdezte mama, mikor a magunkra maradtunk, ugyanis a portás gombócos kiejtése olyan volt, mintha valami idegen nyelven beszélne. Lefordítottam, hogy Margo összejövetelre ment, Prue és Fan néni pedig a kutyákat eteti. – Hogyan?! – kérdezte mama elképedve. – Miféle összejövetelre? És miféle kutyákat? Mondtam, nem tudom, de abból a kevésből, amit eddig Londonból láttam, az derült ki, hogy nem ártana, ha valamivel több lenne itt a kutya. – Hát akkor – mondta mama, míg ügyetlenül a perselybe dobott egy shillinget, és begyújtotta a gázkandallót –, legjobb lesz, ha kényelembe tesszük magunkat, és megvárjuk, míg visszajönnek. Egy óra hosszat vártunk, mikor is felpattant az ajtó, Prue száguldott be kitárt karral, és azt kiáltozta: – Louie, Louie, Louie –, mint valami furcsa lápi madár. Mindkettőnket átölelt, és sötét, kökényszínű szemei szeretettől, izgatottságtól ragyogtak. Szép, jó illatú arca, mikor kötelességtudóan megcsókoltam, puha volt, mint az árvácska. – Már azt hittem, nem is jöttök – mondta. – A mama is jön már felfele. Szegénykémnek már nagyon fárasztó a lépcsőn járás. Hanem hogy ti

milyen jól néztek ki! Mindent el kell mesélnetek. Tetszik neked ez a szálloda, Louie? Olcsó és kényelmes, de roppant különös emberekkel van tele. Halk lihegés hallatszott a nyitott ajtón keresztül. – Ó, itt a mama – kiáltott Prue. – Mami! Mami! Louie megjött! Az ajtóban Fan nénikém jelent meg. Első pillantásra olyan volt, állapítottam meg tiszteletlenül, mint egy két lábon járó sátor. Hihetetlen szabású és méretű, rozsdavörös tweedkosztüm borult köréje. Fején olyan, kissé viharvert bársonykalapot viselt, olyat, amilyet a fáma szerint az erdei manók hordanak előszeretettel. Szeme bagolymód pislogott a csillogó szemüveg mögött. – Louie! – kiáltotta, szélesre tárva karját, és szemét az ég felé fordította, mintha mama valami mennyei jelenés volna. – Louie és Gerald! Hát megjöttetek! Mamát is, engem is megölelt, megcsókolt. Ez már nem a Prue pihekönnyű, szirompuha ölelése volt. Ez már szívélyes, bordaropogtató ölelés volt, és cuppanós csók, mely után égett az ember arca. – Ne haragudj, hogy nem vártunk, Louie drágám – mondta Prue –, de nem tudtuk biztosan, mikor érkeztek, és meg kellett etetnünk a kutyákat. – Miféle kutyákat? – kérdezte mama. – Hát az én Bedlington kutyusaimat, természetesen – felelte Prue. – Nem tudtad? Mami meg én kutyatenyésztők lettünk. – És szemérmesen, csilingelve kacagott. – Legutóbb valami mást tenyészettetek – mondta mama. – Kecskéket, vagy nem? – Ó, még ők is megvannak – mondta Fan néni. – Meg a méheim is, és a csirkék. De Prudence azt mondta, hogy érdemes kutyát tenyészteni. Nagyon ért az üzlethez. – Komolyan, ez jó befektetés, Louie drágám – mondta Prue lelkesen. – Megvettem Picikét, aztán Lucikát… – Aztán meg Macikát – vágott közbe Fan néni. – És Macikát – egyezett bele Prue. – És Lucikát – mondta Fan néni. – Jaj, mami. Lucikát már mondtam. – És ott van még Picike is – mondta Fan néni. – Mami kicsit rosszul hall – magyarázta Prue szükségtelenül –, és már mindegyiküknek születtek kicsinyei. Felhoztam őket Londonba, eladni, így egyúttal Margo is a szemünk előtt van. – Tényleg, hol van Margo? – kérdezte mama.

Prue lábujjhegyen az ajtóhoz ment, és halkan becsukta. – Összejövetelen van, drágám – mondta. – Ezt már tudom, de miféle összejövetelen? Prue idegesen tekingetett jobbra-balra. – Spiritiszta összejövetelen – suttogta. – Aztán még ott van Lucika is – mondta Fan néni. – Jaj, mamikám, ne szólj közbe! – Spiritiszta összejövetelen? – hüledezett mama. – Minek jár az én lányom spiritiszta összejövetelre? – Hogy kigyógyuljon a kövérségből meg a pattanásokból. De jegyezd meg, amit mondok, nem lesz ennek jó vége. Gonosz praktikák ezek. Láttam mamán, hogy kezd megijedni. – Nem értem – mondta. – Én azért küldtem haza Margót, hogy ahhoz a doktor Hogyishívjákhoz járjon. – Tudom, hogy azért küldted, drágám. Csakhogy mikor idejött a hotelba, annak a gonosz asszonynak a karmai közé került. – Miféle gonosz asszonynak? – Mama most már komolyan megrémült. – A kecskék is jól megvannak, csak a tejhozamuk csökkent az idén – tudatta Fan néni. – Jaj, mami, maradj már csendben! – intette le Prue. – Mrs. Fleckennek hívják azt az asszonyt. – Flekken, flekken – ismételgette a mama zavartan. Ha a konyhaművészet került szóba, gondolatmenete könnyen tévútra kanyarodott. – – Mrs. Flecken médium, kedvesem – magyarázta Prue. – És kivetette a hálóját Margóra. Azt mondta neki, hogy tud a számára egy vezetőt. – Vezetőt? – kérdezte mama erőtlenül. – Hogyhogy vezetőt? Láttam, hogy mostani, zaklatott állapotában kezdi azt hinni, Margo sziklamászásra, vagy hasonlóra adta a fejét. – Szellemi vezetőt – magyarázta Prue. – Mawakinak hívják. Azt mondják róla, hogy rézbőrű indián. – Tíz kaptáram van már – büszkélkedett Fan néni. – Így kétszer annyi mézet termelünk. – Mami, csend legyen! – mondta Prue. – Nem értem – siránkozott mama. – Miért nem jár Margo a doktorhoz injekcióra? – Mert Mawaki azt mondta, ne járjon – vágta rá Prue diadalmasan. – Három szeánsszal ezelőtt azt mondta (Margo szerint, és persze az egész dolog Mrs. Fleckentől ered, úgyhogy egy percig se kell elhinni), szóval

Margo szerint Mawaki azt mondta, több döfölésről szó sem lehet. – Döfölésről? – Azt hiszem, a rézbőrű indiánok így hívják az injekciót. – Örülök, hogy láthatlak, Louie – mondta Fan néni. – Azt hiszem, meg kellene teáznunk. – Ez nagyon jó gondolat – mondta mama bágyadtan. – Én ugyan le nem megyek teát rendelni, mami – tiltakozott Prue, és úgy bámult az ajtóra, mintha a pokol minden ártó szelleme nyüzsögne mögötte. – Nem én, amíg azok odalenn gyűléseznek. – Miért, akkor mi történik? – kérdezte mama. – Meg egy kis pirítós se ártana – folytatta Fan néni. – Jaj, mamikám, maradj már csendben! El sem tudod képzelni, mi folyik egy ilyen gyűlésen, Louise. Mrs. Flecken transzba esik, és egészen beborítja az ektoplazma. – Ektoplazma? – bámult mama. – Mi az az ektoplazma? – Van a szobámban egy köcsög saját termésű mézem – mesélte Fan néni. – Biztos, hogy ízleni fog neked, Louie. Sokkal tisztább, mint az a szintetikus vacak, amit manapság árulnak. – Ez valami olyan anyag, ami a médiumokból árad ki – tette hozzá Prue. – Olyan, mint… Szóval olyan, illetve úgy néz ki… én még sose láttam, de azt mondják, úgy néz ki, mint az agyvelő. Aztán meg trombiták röpködnek a levegőben, meg ilyesmik. Bizony, drágám, én soha le nem megyek a hotel alsó régióiba, amíg ezeknek összejövetelük van. Érdekelt ugyan a beszélgetés, mégis úgy éreztem, hogy egy agyvelővel borított, Flecken nevezetű nő, aki körül ráadásul még egy-két trombita is röpköd a levegőben, olyan látvány, amit vétek volna kihagyni, így hát jelentkeztem, hogy lemegyek, és megrendelem a teát. Csalódásomra a földszinten semmit nem láttam, ami csak távolról is emlékeztetett volna Prue leírására, viszont sikerült az ír portást rávennem, hogy hozzon fel teát. Ezt kortyolgattuk, s én éppen Fan néninek próbáltam elmagyarázni az ektoplazma mibenlétét, mikor Margo megérkezett egy alacsony, kövérkés, kidülledő szemű, kóchajú nő társaságában, hóna alatt egy hatalmas káposztával. – Anya – szólt Margo drámaian –, megérkeztetek hát! – Igen, kedvesem – mondta mama komoran. – És, úgy tűnik, épp idejében. – Ez itt Mrs. Flecken – mutatta be Margo a zömök hölgyet. – Egyszerűen csodálatos asszony. Azonnal feltűnt, hogy Mrs. Flecken

különös kórban szenved. Úgy látszott, képtelen beszéd közben lélegzetet venni. Ezért aztán szörnyűségesen hadart, szavai egymásba kapaszkodtak, mint a pitypangfüzér, mikor pedig kifogyott a levegője, elhallgatott és nagy lélegzetet vett, ami így hangzott: "höööööhhh". Ezt mondta mamának: – ÖrülökhogytalálkozhattamönnelMrsDurrell. Természetesenaszellemivezetőmmártudattavelemhogyönmegérkezik. Remélemkényelmesenutaztak… Hööööhhh. Mamát, aki eltökélte, hogy Mrs. Fleckent hűvös, tartózkodó fogadtatásban részesíti, kissé visszavetette ez a sajátos kijelentés. – Ó, igen. Csakugyan? – mondta idegesen, és hegyezte a fülét, hogy megértse, Mrs. Flecken mit beszél. – Mrs. Flecken spiritiszta – jelentette ki Margo büszkén, mintha legalábbis Leonardo da Vincit, vagy a repülőgép feltalálóját mutatná be. – Igazán? – kérdezte mama fagyos mosollyal. – Roppant érdekes. – Olymegnyugtatóérzéshogyazeltávozottakkapcsolatottartanakfennazem berrel… Hööööhhh – mondta Mrs. Flecken lelkesen. – Sokannemistudnak… Hööö-öhhh… aspirituálisvilágrólmelypedigolyközelvanhozzánk. – Látnod kellett volna ma a kutyuskákat, Margo – jegyezte meg Fan néni. – A kis csibészek mind összeszaggatták a vackukat. – Mami, maradj csendben – rebegte Prue, és közben úgy bámulta Mrs. Fleckent, mintha azt várná, hogy perceken belül szarva meg farka nő. – Akedveslányánakszerencséjevanmivel… Hööö-öhhh… sikerültszámáraegyigazánelsőrangúvezetőtszerezni – mondta az, mintha Margo a góthai almanachból keresett volna magának szellemi tanácsadót. – Mawakinakhívják – közölteMargo. – Egyszerűen csodálatos lény! – Nem úgy veszem észre, mintha túl sokat használt volna neked – mondta mama, nem minden él nélkül. – Dehogyisnem – sértődött meg Margo. – Már kilenc dekát fogytam. – Időkellehhezéstürelemmeghatártalanhitatúlvilágiéletben… Hööööhhh... kedvesMrsDurrell – és Mrs. Flecken émelyítő édesen mamára mosolygott. – Nem vonom kétségbe – mondta mama –, de mégis jobban örülnék, ha a lányom olyan orvos kezében volna, akit látni is lehet. – Nem hiszem, hogy rosszaságból tették – szólalt meg Fan néni. – Csak a foguk jön. Ilyenkor, tudod, érzékeny az ínyük. – Mami, most nem a kutyákról beszélünk – mondta Prue. – Most Margo vezetőjéről van szó.

– Az jól fog állni neki – mondta Fan néni, és sugárzó szeretettel nézett Margóra. – Aszellemekvilágasokkalbölcsebbmintbármelyikföldihalandó… Hööööhhh – szólt Mrs. Flecken. – Jobb kezekbennemislehetneakedveslánya. Mawakinagyvarázslóvoltatörzsében. Azegyiklegtudósabbegész Észak-Amerikában…Höööhhh. – És olyan remek tanácsokat adott – mondta Margo. – Ugye, Mrs. Flecken? – Döfölésrőlszósemlehet.Afehérlánynaknemkellsemmiféledöfölés…Hö ööööhhh – tolmácsolta Mrs. Flecken. – Na tessék – suttogta Prue diadalmasan. – Nem megmondtam? – Vegyetek egy kis mézet – mondta barátságosan Fan néni. – Ez nem olyan szintetikus vacak, mint amilyet manapság árulnak. – Mami, maradj csendben. – Kedves Mrs. Flecken, én mégis úgy érzem, hogy jobb volna, ha a lányom ehelyett a Mawaki helyett valami normális orvos kezelésében részesülne. – Igazán, mama, olyan szűk látókörű vagy és régimódi – dühöngött Margo. – Kedves MrsDurrellmegkelltanulniahogybízzékaszellemvilágroppanthatásábanhisze nvoltaképpencsaksegíteniésvezetniakarbennünket… Hööööhhh – mondta Mrs. Flecken. – Elkellenejönnievalamelyikösszejövetelünkreaholszemélyesenmeggyőződh etnearrólhogyaszellemekcsakugyanjótékonyerővelvezetnekbennünket… Hööööhhh. – Köszönöm szépen, de én már csak a magam szellemére bízom, hogy vezessen – mondta mama méltósággal. – A méz sem olyan már, mint régen – vetette közbe Fan néni, aki közben meghányta-vetette magában a kérdést. – Elfogult vagy, mama – próbálkozott Margo. – Eleve elítélsz valamit, anélkül, hogy kipróbálnád. – Biztosantudomhogyhaazédesanyjátsikerülneelhozniazegyikösszejövet elre… Hööööhhh – mondta Mrs. Flecken – egyegészújvilágnyílnamegelőtte. – Igen, mama – bizonygatta Margo –, el kell jönnöd egy gyűlésre, és biztos, hogy téged is meg fog győzni. Annyi mindent lát és hall az ember! Végül is nem csurog az eresz, ha nem fúj a szél. Láttam, hogy mama tusakodik magában. Hosszú évekig élénken

érdeklődött a babonák, népi mágiák, boszorkányságok iránt, nagy volt a kísértés, hogy elfogadja Mrs. Flecken meghívását. Lélegzet-visszafojtva vártam, remélve, hogy beadja a derekát. Semmit nem kívántam jobban, mint az agyvelővel borított Mrs. Fleckent látni, amint trombiták röpködnek a feje körül. – Hát – mondta mama határozatlanul –, majd meglátjuk. Holnap még beszélünk a dologról. – Bizonyosvagyokbennehogyhaegyszersikerültúllépnieakorlátokonakko rsoksegítségettudunkmajdönneknyújtani… Hööööhhh – szólt Mrs. Flecken. – Ó, persze – helyeselt Margo. – Mawaki egyszerűen csodálatos! – Holnapesteújabbösszejövetelttartunkittaszállodában… Hööööhhh – mondta Mrs. Flecken –, ésremélemhogyönéskedvesleányaisrésztveszrajta… Höööhhh. Halványan ránk mosolygott, mint aki, vonakodva bár, de megbocsátja nekünk bűneinket; megveregette Margo arcát, és elment. – Igazán, Margo – szólalt meg mama, mikor az ajtó becsukódott Mrs. Flecken mögött –, komolyan megharagítasz. – Jaj, mama, olyan maradi vagy – mondta Margo. – Az a doktor semmit nem használt az injekcióval, Mawaki meg egyenesen csodákat tesz. – Csodákat – morgott mama megvetően. – Szerintem ugyanolyan vagy, mint voltál. – Azt mondják, a lóhere a legjobb – mondta Fan néni, egy falat pirítóson keresztül –, de én mégis jobban szeretem a hangát. – Kislányom – mondta Prue –, ez az asszony a hatalmába kerített téged. Gonosz lelkű nőszemély. Fogadd meg a jó tanácsot, amíg nem késő. – Csak arra kérlek, hogy gyertek el egyszer egy gyűlésre, és nézzétek meg magatok – érvelt Margo. – Soha – borzongott Prue. – Nem bírnák az idegeim. – Érdekes az is, hogy vadméhek porozzák be a lóherét – jegyezte meg Fan néni. – Jó – mondta mama –, de most fáradt vagyok, hogy ezt megtárgyaljuk. Holnap reggel mindent megbeszélünk. – Segítenél feltenni a káposztámat? – kérdezte Margo. – Mit csinálni? – hüledezett mama. – Segíts nekem feltenni a káposztát, légy szíves – mondta Margo. – Sokat gondolkoztam azon, vajon miért nem lehet vadméheket tenyészteni – mondta Fan néni elgondolkodva. – Hová teszed a káposztádat? – kérdezte mama.

– Az arcára – sziszegte Prue. – Nevetséges! – Nem is nevetséges – mérgelődött Margo. – Nagyon jót tesz a pattanásaimnak. – Hogyan? – kérdezte mama. – Úgy érted, hogy megfőzöd a káposztát, vagy mi? – Nem – felelte Margo –, hanem ráteszem a leveleket az arcomra, te meg felkötözöd őket. Mawaki tanácsolta, és tényleg csodákat művel. – Nevetséges, Louie drágám. Ne engedd neki – mondta Prue, és a haja is égnek állt. – Ez színtiszta boszorkányság. – Fáradt vagyok most ezen vitázni – mondta mama –, különben sem hiszem, hogy ártana. Így hát Margo leült egy székbe, és nagy, fodros káposztaleveleket nyomott az arcára, melyeket aztán mama ünnepélyesen, rengeteg piros cérnával felkötözött. Úgy találtam, Margo egy egyiptomi zöldséges múmiájához hasonlít leginkább. – Ez pogányság, nem más – jajongott Prue. – Butaság, Prue, ne izgulj – szűrődött át Margo hangja a káposztán. – Néha csodálkozom – mondta mama, meghúzva az utolsó csomót –, miért nincs még az őrültekházában az egész család. – Margo álarcosbálba készül? – kérdezte Fan néni, aki végig érdeklődéssel követte a cselekményt. – Nem, mami – bömbölte Prue –, ez a pattanásaira kell! Margo felállt, és az ajtó felé tapogatózott. – Megyek lefeküdni. – Ha valakivel találkozol a folyosón, kileli a hideg – mondta Prue. – Érezd jól magad – tette hozzá Fan néni. – De ne maradj sokáig. Tudom, milyenek a fiatalok. Mikor Margo végre kitalált a szobából, Prue mamához fordult. – Látod, Louie drágám? Nem túloztam. Az a nő rossz hatással van rá. Margo már úgy viselkedik, mint egy őrült. – Hát – mondta mama, akinek elve volt: védd meg kicsinyeidet, bárhogy megtévedjenek is –, csakugyan ésszerűtlen, amit csinál. – Ésszerűtlen! – kiáltotta Prue. – Káposztalevelet rakni az arcára! Nem tesz már mást, csak amit Mawaki mond neki! Nem egészséges dolog ez! – Nem lennék meglepve, ha megnyerné az első díjat – kuncogott Fan néni. – Másnak biztosan nem jut eszébe, hogy káposztának öltözzön. A vita nőtt és dagadt, imitt-amott Fan néni közbevetéseivel megszakítva, aki hajdani, indiai jelmezbál élményeit elevenítette fel. Végül Prue meg Fan néni eltávozott, mama és én lefeküdtünk. – Néha azt hiszem – mondta mama, miközben magára húzta a takarót,

és eloltotta a lámpát –, néha azt hiszem, én vagyok egyedül ép elméjű az egész családban. Másnap reggel vásárolni akartunk, mivel egy csomó minden nem volt kapható Korfun, s mama úgy tervezte, hogy ezeket majd hazavisszük magunkkal. Prue azt mondta, kitűnő ötlet, legalább ő is be tudja adni útközben a Bedlington-kutyusokat új gazdájukhoz. Így hát reggel kilenckor a Balaclava Mansions előtti járdán összegyűltünk valamennyien. Kissé különös látványt nyújthattunk az arra járóknak. Fan néni, feltehetőleg megérkezésünk örömére, hatalmas tollal ellátott manósapkát vett fel. Úgy állt a járdán, mint egy felszalagozott májusfa, lába köré ugyanis nyolc póráz tekeredett, ezek túlsó végén pedig nyolc Bedlington-kölyök randalírozott, verekedett és kisdolgozott. – Talán taxiba kellene ülni – vélte mama, rémülten bámulva az ugrabugráló ebeket. – Ó, dehogy, Louie – mondta Prue. – Gondold el, micsoda költség! Mehetünk földalattival is. – Ezekkel a kutyákkal? – hitetlenkedett mama. – Persze – felelte Prue. – Mami már remekül tud bánni velük. Fan nénit, aki ekkorra már moccanatlanul, gúzsba kötve állt a pórázok sűrűjében, ki kellett göngyölnünk előbb, s máris indulhattunk a földalatti megállója felé. – Élesztő és juharszörp – mondta Margo. – Ne hagyd, hogy elfelejtsem, mama, élesztő és juharszörp. Mawaki azt mondja, az jót tesz a pattanásoknak. – Ha még egyszer említed azt az alakot, komolyan megharagszom – mondta mama. A földalattihoz vezető utat lassan jártuk meg, mert a kutyák körülözönlöttek minden útjukba kerülő akadályt, és ilyenkor meg kellett állnunk, hogy Fan nénit leoldozzuk a villanyoszlopokról, postaládákról és a járókelőkről. – Kis csibészek – kiáltotta ilyenkor, kihagyó lélegzettel –, de nem rosszaságból teszik. Mikor végre megérkeztünk a jegypénztárhoz, Prue hosszadalmas, késhegyig menő vitát folytatott arról, hogy mennyit fizessünk a Bedlingtonokért. – Hiszen még csak kéthónaposak – tiltakozott. – Három éven alul a gyerekekért sem kell fizetni. Végül, hogy, hogy nem, megvettük a jegyeket, és elindulhattunk a mozgólépcsőhöz, ahol megcsapta az arcunkat a föld gyomrából érkező meleg légáramlat, ami a kutyákra szemlátomást

serkentő hatással volt. Vakkantgatva és morogva előretörtek, az összegubancolódott pórázok végén maguk után vonszolva Fan nénit, mint egy hatalmas uszályt. Csak akkor kaptak észbe, mikor meglátták a mozgólépcsőket; ekkor jöttek rá, milyen kalandra indultak. Úgy tűnt, nem kívánnak olyan micsodára lépni, ami mozog a lábuk alatt, s ehhez az elhatározásukhoz egyöntetűen ragaszkodtak. Csakhamar valamennyien ott tömörültünk a mozgólépcső tetején, ádáz küzdelemben a hisztérikusan nyüszítő kutyákkal. Hosszú sor állt mögöttünk. – Ezt nem volna szabad engedélyezni – mondta egy fagyos tekintetű keménykalapos. – Kutyákat nem volna szabad felengedni a földalattira. – Fizettem értük – zihálta Prue. – Ugyanannyi joguk van utazni, mint magának. – Fészkes fenét – nyilatkozott egy másik. – Sietek. Nem engednének utat? – Kis csibészek – nevetett Fan néni. – Ebben a korban nagyon virgoncak. – Mi lenne, ha felvennénk a kutyákat? – javasolta mama, akit rémülettel töltött el a tömegharag. Ebben a pillanatban Fan néni hátrafelé rálépett a mozgólépcsőre, megtántorodott, és hatalmas tweedzuhatagban lehömpölyödött, maga után rántva a vonító kutyákat. – Hála istennek – mondta a keménykalapos. – Most már talán mi is elindulhatunk. Prue ott állt a lépcső tetején és lenézett. Fan néni már félúton járt, és semmiképpen nem tudta lerázni magáról a nyolc kutya terhét. – Mami, mami, nem történt bajod? – sikította Prue. – Bizonyára nem, drágám – csitította mama. – Kis csibészek – szólt Fan néni elhalóan, ahogy a mozgólépcső vitte lefelé. – Most, hogy az ebek már úton vannak, asszonyom – szólalt meg a keménykalapos –, nem tenné lehetővé, hogy mi is igénybe vehessük az állomás létesítményeit? Prue harcra készen sarkon fordult, de Margo és mama megragadták, és levitték a mozgólépcsőn, ahhoz a tweedből és Bedlingtonokból álló halmazhoz, mely Fan nénit rejtette mélyén. Talpra állítottuk a nénit, leporoltuk, lefejtettük róla a kutyákat, majd kimentünk a peronra. A kutyák most már modellt ülhettek volna az Állatvédő Liga plakátjai számára. A Bedlingtonok még legjobb pillanataikban sem valami megnyerő külsejűek, baj esetén azonban sokkal nyomorultabbnak tudnak látszani, mint bármely másik fajta. Reszketeg,

elhaló nyüszítést hallattak, egész testükben remegtek, és lépten-nyomon lekuporodtak, hogy a peront félelmük tárgyiasult következményeivel díszítsék. – Szegénykék – mondta egy kövér nő együtt érzően. – Szégyen, gyalázat, hogy bánnak egyesek az állatokkal. – O! Hallottátok ezt? – kérdezte Prue harciasan. – Nagy kedvem volna utánamenni, és megmondani neki a magamét. Szerencsére ebben a pillanatban nagy robajjal befutott a szerelvény, forró légáramlatot hajtva maga előtt, és ez elvonta rólunk a közfigyelmet. A vonat azonnali hatást gyakorolt a kutyákra. Az egyik pillanatban még reszketve és vinnyogva kuporogtak a lábunknál, mint megannyi kiéheztetett, szürke bárány, ám a következő percben lábra kaptak, és már vitték is Fan nénit, mint eszkimókutyák a szánkót. – Mami, mami, gyere vissza! – sivította Prue, ahogy üldözésükre indultunk. Elfeledkezett Fan néni kutyavezetési módszeréről, melyet a néni hosszasan magyarázott nekem: a pórázt soha ne húzd meg, mert megsértheti a kutyusok nyakát. Ezt az újszerű kutyaidomítási irányelvet követve Fan néni végigszáguldott a peronon, előtte pedig özönlöttek a kutyák. Végül sikerült utolérnünk, és megfékeznünk az ebeket is, úgyhogy éppen akkor érkeztünk vissza a földalattihoz, mikor az ajtók jóllakott sóhajjal bezárultak, és a szerelvény kidübörgött az állomásról. Így aztán, Bedlingtonok tengerében meg kellett várnunk a következőt. Mikor sikerült felrakni őket a kocsira, a kutyák virágos jókedve egy csapásra visszatért. Élvezettel, morogva és nyifogva marták egymást, az utasok lába köré csavarták a pórázt; egyikük duhaj kedvében felugrott, és kitépte a Times-t egy utas kezéből, aki olyan volt, mint az Angol Bank vezérigazgatója. Valamennyien fejfájással szálltunk le a földalattiról, kivéve Fan nénit, aki el volt bűvölve kutyuskáinak virgoncságától. Mama tanácsára megvártuk, míg megritkul az embertömeg a mozgólépcsőn, s csak azután indultunk neki. Meglepetésünkre a kutyákat szinte minden baj nélkül sikerült a lépcső tetejére szállítani. Szemlátomást rutinos utazókká edződtek. – Hála az égnek, ezen is túl vagyunk – sóhajtott mama, mikor felérkeztünk. – Bizony, kicsit nehéz ezekkel a kutyákkal – pihegte Prue ziláltan. – De hát, tudod, ők a vidékhez szoktak. A város nem jó hely nekik. – Mi? – kérdezte Fan néni.

– A város! – kiáltotta Prue. – A kutyáknak nem jó hely! – Kár – mondta Fan néni, és mielőtt megállíthattuk volna, a másik mozgólépcsőhöz vitte a kutyákat, és ismét eltűnt velük a föld gyomrában. Miután megszabadultunk a kutyáktól, elcsigázva bár, de eredményesen bevásároltunk. Mama megvett mindent, ami kellett, Margo megkapta az élesztőt és a juharszörpöt, és nekem, mialatt ők néhány egészen felesleges árucikket vásároltak, sikerült beszereznem egy szép kardinálislepkét, egy fekete foltos szalamandrát, mely kövér volt és fényes, mint egy pehelypaplan, továbbá egy kitömött krokodilt. Visszatértünk a szállodába, és ki-ki a maga módján örült az új szerzeményeknek. Margo addig erősködött, míg mama rá nem szánta magát, hogy este lemegy a szeánszra. – Ne tedd, Louie drágám – mondta Prudence. – Ne hívd ki magad ellen az ismeretlent. Mama figyelemre méltó logikával indokolta meg elhatározását: – Úgy érzem, személyesen is találkoznom kell ezzel a Mawakival. Végül is ő kezeli Margót. – Jól van, drágám – mondta Prue, látva, hogy mama hajthatatlan –, meggyőződésem ugyan, hogy őrültség, amit teszel, de veled kell tartanom. Nem engedhetem, hogy egyedül menj olyan helyre. Kikönyörögtem, hogy én is elmehessek velük, mondván: nemrég olvastam egy könyvet arról, hogyan lehet leleplezni a szélhámos médiumokat. Úgy éreztem, így szerzett tudásom még hasznosnak bizonyulhat. – Mamit talán ne vigyük – mondta Prue. – Rossz hatással volna rá. Így hát, este hat órakor, kis társaságunkban a frissen fogott madárként vergődő Prue-val, lementünk Mrs. Flecken földszinti birodalmába. Egész vendégkoszorút találtunk itt. Köztük volt Mrs. Glut, a szálloda igazgatónője; egy magas, mogorva orosz, akinek a kiejtése olyan volt, mintha egy jókora darab sajt volna a szájában; egy fiatal, nagyon élénk, szőke lány és egy enervált fiatalember, aki a szóbeszéd szerint színésznek tanult, bár eladdig csak a társalgó pálmái alatt láttuk szunyókálni. Nagy bosszúságomra mama nem engedte, hogy a szeánsz kezdete előtt átkutassam a szobát titkos zsinórok és hamis ektoplazma után. Mrs. Fleckennek mégis sikerült néhány szót ejtenem a könyvről, amit nemrég olvastam, mivel úgy gondoltam, ha valódi médium, akkor érdekelni fogja. A pillantás, amit a kiváló hölgy rám vetett, minden volt, csak jóindulatú nem. Körbe ültünk, megfogtuk egymás kezét, majd egy baljósjelre ismét

elengedtük: mikor a lámpát leoltották, Prue velőt rázó sikollyal kiugrott a székéből. Kiderült, hogy megcsúszott a retikülje, melyet a szék mellé támasztott, s ezért érezte lábán a hideg bőr baljós érintését. Miután megnyugtattuk, hogy nem a gonosz szellem támadta meg, visszatelepedtünk székünkbe, és ismét kezet fogtunk. A fény, mely egy kistányérban pislákoló, hunyorgó éjszakai mécsesből eredt vibráló árnyékokkal töltötte be a szobát, és olyanná tette valamennyiünk arcát, mintha mind azon frissiben keltünk volna ki egy-egy nagyon régi sírból. – Mostmárteljescsendetkérekéskéremönökethogy szorítsákerősenegymáskezétnehogyelveszítsünkvalamitisalényegből… Hööööhhh – mondta Mrs. Flecken. – Tudomhogyvannakkörünkbenhitetlenekismégiskéremhogyigyekezzenekn yugodtakésfogékonyaklenni. – Hogy érti ezt? – suttogta Prue mamának. – Én nem vagyok hitetlen. Épp az a baj, hogy túl sokat hiszek. Kiosztván tennivalóinkat, Mrs. Flecken helyet foglalt egy karosszékben, és csalóka könnyedséggel transzba esett. Nem akartam szem elől téveszteni az ektoplazmát. Eleinte csak ültünk, és Prue mocorgásán, vacogásán kívül semmi nem hallatszott, aztán Mrs. Flecken mély lélegzetet vett, és horkolni kezdett, hangosan, cifrázva. Úgy hangzott, mintha egy zsák krumplit öntenének szét a padláson. Ez nem tett rám különösebb hatást. Horkolást a legkönnyebb tettetni. Prue keze izzadtan kapaszkodott az enyémbe, és éreztem, hogy időnként remegés fut rajta végig. – Haaaaa – mondta hirtelen Mrs. Flecken, mire Prue ugrott egyet a székben, és kis sikolyt hallatott, mint akit megszúrtak. – Haaaaaaaa – mondta Mrs. Flecken, végsőkig kiaknázva e megjegyzés drámai lehetőségeit. – Nem tetszik ez nekem – suttogta Prue reszketegen. – Louie drágám, nem tetszik ez nekem. – Maradj csendben, vagy mindent elrontasz – pisszegett Margo. – Engedd el magad egészen, csak akkor leszel fogékony. – Idegeneket látok körünkben – szólalt meg Mrs. Flecken hirtelen, olyan erős indián akcentussal, hogy majdnem hangosan elnevettem magam. – Idegeneket, akik csatlakozni akarnak hozzánk. Azt mondom nekik: "isten hozott". Számomra csak az volt különös a dologban, hogy Mrs. Flecken már nem csomózta össze a szavait, és elmaradt az a bizonyos hörgő belégzés is. Egy percig érthetetlenül motyogott, dünnyögött, aztán tisztán ezt mondta: – Mawaki beszél.

– Ohó! – mondta Margo örömmel – Itt van! Tessék, mama! Ez Mawaki. – Azt hiszem, el fogok ájulni – közölte Prue. A gyenge, reszkető fényben Mrs. Fleckenre bámultam, de nyomát sem láttam ektoplazmának, se trombitának. – Mawaki azt mondja – jelentette ki Mrs. Flecken –, hogy a fehér lánynak nem kell semmiféle döfölés. – Tessék – mondta Margo diadalmasan. – A fehér lány Mawakinak engedelmeskedjen. Nem szabad a hitetlenekre hallgatnia. Hallottam, hogy mama harciasan felhorkan a homályban. – Mawaki azt mondja, hogy ha a fehér lány bízik benne, akkor két holdfogyta alatt meggyógyul. Mawaki azt mondja… Soha nem jutott tudomásunkra, mit is akart még Mawaki tudatni velünk, ugyanis ebben a pillanatban egy macska, mely eddig észrevétlenül gomolygott a szobában, akár a füstfelhő, váratlanul Prue ölébe ugrott. Prue talpra szökkent, azt visította: – Louie, Louie, Louie! –, azzal botladozni kezdett a csoport körül, mint egy elvakított éjjeli lepke, és valahányszor csak hozzáért valamihez, sikított. Szerencsére valakinek volt annyi esze, hogy felgyújtotta a villanyt, mielőtt még Prue rémületében valami kárt tehetett volna. – Ez már sok egy kicsit, mi? – szólt az enervált fiatalember. – Nagy bajt csinálhatott volna most – mondta a lány, és Pruera meredt, miközben zsebkendőjével Mrs. Flecken arcát legyezgette. – Hozzám ért valami! Hozzám ért! Az ölembe ugrott! – zokogta Prue. – Ektoplazma! – Mindent elrontottál – dühöngött Margo. – És éppen mikor Mawaki beszélt! – Azt hiszem, eleget hallottunk ebből a Mawakiból – mondta mama. – Legfőbb ideje, hogy abbahagyd ezt az ostobaságot. Mrs. Flecken, aki méltóságteljesen hortyogott az egészjelenet alatt, erre hirtelen felébredt. – Ostobaság? – mondta, és átható kék szemét mamára düllesztette. – Magaeztostobaságnakmerinevezni? Höööööhh! Egyike volt ez azoknak a ritka pillanatoknak, mikor mamát igazán dühösnek láttam. Teljes, egy méter harmincegy centis magasságában kihúzta magát, és szinte vicsorított. – Sarlatán! – vágta Mrs. Flecken szemébe. – Azt mondtam, hogy ostobaság, mert az is! Nem hagyom, hogy a családom ilyen hókuszpókuszokba keveredjen! Gyere, Margo, gyere, Gerry, gyere, Prue.

Elmegyünk. Úgy meglepődtünk azon, hogy egyébként béketűrő anyánk így kijött a sodrából, hogy engedelmesen követtük, átengedve a terepet a tajtékzó Mrs. Fleckennek és cinkosainak. Amint szobánk menedékébe értünk, Margo azonnal bőgni kezdett. – Elrontottad! Elrontottad! – tördelte a kezét. – Mrs. Flecken soha többé nem áll szóba velünk. – Tartom szerencsémnek – mondta mama komoran, és konyakot töltött a még mindig felzaklatott, reszkető Prue-nak. – Jól éreztétek magatokat? – kérdezte Fan néni, hirtelen felébredve, és bagolyszemével ránk hunyorogva. – Nem – mondta mama tömören. – Nem tudom azt az iszonyú ektoplazmát kiverni a fejemből – szürcsölte Prue a konyakot. – Olyan… szóval olyan puha volt… – Pont amikor Mawaki beszélt – bömbölte Margo. – Pont amikor valami fontosat akart mondani! – Jól tettétek, hogy hamar hazajöttetek – mondta Fan néni. – Errefelé még ilyenkor is hűvösek az esték. – Éreztem, hogy a torkom felé mászik – folytatta Prue. – Biztos, hogy a torkom felé indult. Olyan, olyan volt… mint egy nyirkos, puha kéz, vagy mi… – Mawaki volt az egyetlen, aki meg tudott volna gyógyítani! – Apám szokta volt mondogatni, hogy az évnek ebben a szakában nagyon csalóka az időjárás – mondta Fan néni. – Margo, hagyd abba a hülyeségeidet – mérgelődött mama. – És Louie drágám, ahogy éreztem azokat a nyirkos, puha ujjakat a torkom felé kaparászni… – mondta Prue, figyelmen kívül hagyva Margo jajveszékelését, s csak azon igyekezve, hogy élménybeszámolóját minél színesebbé tegye. – Apám télen-nyáron esernyőt hordott – emlékezett Fan néni. – Az emberek kinevették, de sokszor előfordult, még a legforróbb kánikulában is, hogy szüksége lett rá. – Mindig mindent elrontasz – sopánkodott Margo. – Mindig mindenbe beleavatkozol. – Épp az a baj, hogy nem avatkozom be elégszer – vágott vissza mama. – Csak annyit mondok, hagyd abba ezt a bolondságot és ne bőgj, holnap pedig mindnyájan visszamegyünk Korfura. – Ha nem ugrom fel idejében – fejtegette Prue –, elérte volna az ütőeremet. – Nincs hasznosabb, mint egy pár kalocsni, ezt szokta volt apám

mondogatni – mondta Fan néni. – Nem megyek vissza Korfura. Nem és nem. – Azt teszed, amit mondok. – Úgy körültekeredett a torkomon az az undokság. – A gumicipőt viszont soha nem szerette. Azt mondta, attól a fejébe száll a vér. Már nem figyeltem rájuk. Egész lényemet izgatottság töltötte el. Korfura megyünk! Itt hagyjuk ezt a nyomasztó, lélektelen abszurdumot, amit Londonnak neveznek. Visszamegyünk a bűvös olajfákhoz, a kék tengerhez, ahol várnak vidám barátaink, s a hosszú, aranyló, kedves napok.

MÁSODIK RÉSZ Perama … virágzó szép terebélyes fák növekednek, gránátalmafa, körte, s az alma, a drága gyümölcsű, s édes termésű fügefák, viruló nagy olajfák. És s gyümölcs sose pusztul e fákon, nem szűnik érni, télen, nyáron, az esztendőn át: fú szakadatlan ott a Zephir, s egy termést sarjaszt, másikat érlel. Körte a körte körül puhul, érik, az alma az almán, szőlőfürtre a szőlőfürt, füge nő a fügére. HOMÉROSZ: Odüsszeia Devecseri Gábor fordítása. A FELAVATÁS KORFU SZIGETE az albán és görög partok előtt fekszik, mint egy hosszú, rozsdacsipkézte jatagán. A markolatot hegyvidék alkotja, ennek legnagyobb része kopár, köves, vándorsólyom és kövirigó lakta sziklaormok rengetege. De találhatunk errefelé völgyeket is, ahol gazdagon tö r elő a v zí a v öösr és aranyszín sziklákból, mandulafaerdőket, szelídgesztenyefákat, melyeknek árnyéka hűvös, mint a kút mélye, ciprusok sűrű lándzsasorát és ezüst törzsű fügefákat: akkora a levelük, mint egy-egy tálca. A jatagán pengéjét óriás olajfák zöldes-ezüstös pihetengere borítja: ezek egyike-másika állítólag ötszáz évnél is idősebb, s mindegyik páratlan a maga göcsörtös, köszvényes formájával; törzsüket száz és száz odú járja át, mint a habkövet. A penge hegye táján fekszik Lefkimi, ragyogó, szemfájdító homokdűnéivel és a nagy, sós mocsárral, melyet nyikorgó, zörgő, egymás közt susmogó bambuszok erdeje díszít. Korfura visszamenni olyan volt nekem, mint a hazatérés. Egy-két évvel azelőtt érkeztünk oda először, és hamar be is költöztünk egy csillogó, szamócaszínű, zöld zsalus, tégla alakú villába. A ház egy katedrálisszerű olajfaligetben húzódott meg, mely a domboldalon egészen a tengerpartig tartott; a villát zsebkendőnyi kertecske vette körül, ahol a virágágyak azzal a mértani pontossággal illeszkedtek egymás mellé, mely oly kedves a viktoriánus szívnek, s az egészet magas, dús fuksziasövény őrizte, mely

rejtelmesen surrogott a madaraktól. Bármilyen pazar kertjeink voltak is Angliában, egyik sem nyújtotta számomra az élőlények ilyen gazdag választékát. A valószínűtlenség érzése töltött el, mintha csak most születtem volna. Abban a ragyogó, kápráztató fényben tudtam csak igazán megcsodálni a katicabogár szárnyának vadászkabát-vörösét, a fülbemászó csodálatos csokoládé- és borostyánszínét, vagy a hangyák mély tüzű agátját. És elképesztően sok ismeretlen teremtményen is legeltethettem a szemem. A nagy, bolyhos kékdongók, melyek úgy keringtek virágról virágra, magukban dudorászva, mint acélkék játékmackók a kénsárga, fekete csíkos, fecskefarkú lepkék, melyek a fuksziasövény körül elegáns zsakettjükben piruettezve bonyolult menüetteket járnak; a szenderlepkék, melyek egy helyben függtek a virágok előtt, verdeső szárnyaik ködében, míg hosszú, finom szívócsápjaikkal ízlelgették a virágkelyheket. Életük legalapvetőbb mozzanatait sem ismertem, és nem volt könyvem, hogy útba igazítson. A legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy figyeltem, amíg a kertben a dolguk után jártak, vagy foglyul ejtettem valamelyiket, hogy alaposabban, közvetlenül tanulmányozhassam. Hálószobám csakhamar megtelt befőttesüvegek és konzervdobozok ármádiájával, melyek a kertben összegyűjtött zsákmányomat tartalmazták. Ezeket titokban kellett becsempésznem a házba, mert a család, talán csak mamát kivéve, élénk riadalommal fogadta az állatvilág beszivárgását a villába. Minden ragyogó nap valami új, rejtélyes megnyilvánulást hozott, hogy az orrom alá dörgölje tudatlanságomat. Az egyik olyan rovar, mely különösen izgatott és bosszantott is, a ganajtúró bogár volt. Hasaltam a földön, Roger kutyám az oldalamnál kuporgott, mint egy lihegő, fekete szőrmekupac, és figyeltem két fényesfekete ganajtúrót, fejükön finoman metszett rinocéroszszarvacskákkal, amint elmélyülten görgettek egy szépen formált tehéntrágya-galacsint. Mindenekelőtt azt szerettem volna tudni: hogyan gyúrhatták a galacsint ilyen tökéletes gömb alakúra? Agyaggal és gyurmával végzett kísérleteimből tudtam, hogy ez roppant nehéz művelet, bármilyen gondosan nyomkodja, alakítja is az ember az anyagot. Ezek a bogarak pedig körző vagy bármilyen segédeszköz nélkül, pusztán karmos lábaik segítségével olyan kerekre tudták formálni ezeket a szép trágyagolyókat, akár a telihold. Azután volt egy másik probléma is: miért csinálják a galacsinokat, és hová viszik? Ezt a problémát, illetve egy részét sikerült végül megoldanom, de egy teljes délelőttöt rá kellett szánnom egypár ganajtúróra: feladatomtól nem tántoríthatott el sem a kert többi ízeltlábúja, sem pedig a Roger irányából

érkező nyöszörgés és ásítozás. Lassan; négykézláb, egyik küzdelmes centiméterről a másikra követtem őket, át a kerten, mely nekem oly kicsinek tűnt, a bogaraknak viszont a nagyvilágot jelentette. Egyszer egy kis bucka elé érkeztek a fuksziasövény alatt. A galacsint erre felhajtani sziszifuszi vállalkozás volt; többször előfordult, hogy egyik vagy másik bogár lábmunkájába hiba csúszott: a galacsin elszabadult, és visszagurult a dombocska aljára, a bogarak meg rohantak utána, s ahogy elképzeltem, válogatott szitkokat szórtak egymásra. Végül mégis felhajtották a golyót a kaptató tetejére, és elindultak lefelé. A lejtő aljában, most vettem csak észre, egy kerek lyuk vezetett a föld mélyébe, mint egy kút, a bogarak pedig éppen efelé tartottak. Mikor már csak pár centire voltak a lyuk szájától, az egyik bogár előreszaladt, és behátrált az üregbe; ott megállt, és vadul hadonászni kezdett első lábaival, míg a másik hatalmas erőfeszítések árán (már-már azt képzeltem, hogy hallom a zihálását) az odú szájáig gurította a galacsint. Egy ideig húzták-tolták a golyót, míg végül eltűnt a föld mélyében, és vele együtt a bogarak is. Bosszantott a dolog. Nyilván csinálni fognak valamit a trágyával, de honnan tudjam, mit, ha a föld alatt csinálják? Valami felvilágosítást remélve ebéd közben a család elé terjesztettem a problémát. – Mit csinálnak a ganajtúró bogarak a ganajjal? – kérdeztem. A kérdést rövid, döbbent csend fogadta. – Hát, kisfiam, bizonyára azt gondolják, hogy valamikor még hasznukra lehet – mondta mama tétován. – Remélem, nem akarod becsempészni őket a házba – jelentette ki Larry. – Nem vagyok hajlandó olyan villában lakni, amelyiknek a berendezéséhez padlón heverő trágyagolyók tartoznak. – Dehogyis, drágám, bizonyára nem akarja – hazudta mama békítőleg. – Csak figyelmeztettelek – szólt Larry. – Ami azt illeti, szerintem a kertben található legveszedelmesebb ízeltlábúakat már úgyis mind begyűjtötte a hálószobájába. – Talán melegszenek benne – mondta Leslie, aki időközben átgondolta a ganajtúró bogarak kérdését. – Jó meleg dolog a trágya. Fermentum, vagy mi. – Ezt jó lesz megjegyezni – mondta Larry. – Hátha egyszer központi fűtést akarunk. – Talán megeszik – vélte Margo. – Margo, légy szíves – mondta mama. – Ne ebéd közben! Családom biológiai tájékozatlansága, mint rendesen, most is elkeserített. – Olvasnod kéne – mondta Larry, miközben szórakozottan szedett magának még egy adagot abból a pörköltből, melyről csak az imént jelentette ki mamának, hogy nem elég ízletes –, olvasnod kéne valamit

Fabretól. Inkább csak udvariasságból kérdeztem meg, kicsodamicsoda az a Fabre, mert, tekintve, hogy az indítvány Larrytől eredt, meg voltam róla győződve, hogy valami homályos, középkori költő az illető. – Természettudós – mondta teli szájal Larry, villájával gesztikulálva. – A rovarokról írogatott. Megpróbálom megszerezni neked valamelyik könyvét. Bátyám nem remélt nagylelkűségétől lenyűgözve az elkövetkező két-három nap alatt nagyon ügyeltem, hogy haragját magam ellen ne fordítsam, de teltek a napok, és a könyvnek nyoma sem volt, így végül el is feledkeztem róla, és időmet a kert egyéb rovarjaira fordítottam. A "miért" szó azonban mindenütt felbukkant, és kínzó hiányérzetet okozott. Miért vágnak ki az erdei méhek kis kerek darabkákat a rózsa leveleiből, és hova repülnek el vele? Miért folytatnak a hangyák – úgy tűnt – szenvedélyes szerelmi viszonyt a kert sok növényét ellepő, zöld levéltetvekkel? Mik azok a furcsa, borostyánszínű, átlátszó rovarhullák vagy héjak, melyek a fűszálakon és az olajfákon lógnak? Törékenyek, mint a hamu; valami gömbölyű testű, gólyaszemű, karmos lábú élőlény üres héjai. Miért van mindegyik ilyen héjnak repedés a hátán? Megtámadták őket, és kiszívták belőlük a nedveket? Ha igen, mi támadta meg őket, és mik voltak ők? A kérdések túlcsorduló katlana lettem, s ezeket a kérdéseket a család nem tudta megválaszolni. Néhány nap múlva; egy reggel, mikor Spiro megérkezett, éppen a konyhában mutattam mamának a legújabb szerzeményemet, egy hosszú, vékony, karamell színű százlábút, mely (amint mama hitetlenkedése ellenére kitartóan bizonygattam) éjszaka fehér fénnyel világít. Spiro bedöcögött a konyhába, verítékezve, és mint rendesen, zord és aggódó kifejezéssel arcán. – Meghosztam a poszta, Mrs. Durrelsz – mondta mamának, azután, rám pillantva: – Jó reggel, Gerrysz úrfi. Ártatlanságomban azt hittem, hogy Spiro osztozni fog legújabb kedvencem iránti lelkesedésemben, így az orra alá toltam a befőttesüveget, és noszogatni kezdtem, hogy nézze csak meg. Spiro egy pillantást vetett csupán a százlábúra, amely az üveg alján tekergett körbe-körbe, mint egy játékvasút, aztán elejtette a postát, és sietve a konyhaasztal mögé hátrált. – Jesszusz, Gerrysz úrfi – hörögte. – Micsinálsz esszel? Reakciójától meglepve elmagyaráztam, hogy hiszen ez csak egy százlábú.

– Mérgeszek ezek a dögöksz, Mrs. Durrelsz – mondta mamának Spiro nyomatékosan. – Iszten biszony, Gerrysz úrfinak nem volna szabad megengedsz ilyeneket tartanisz. – Hát, bizonyára – mondta mama tétován. – Csak hát őt annyira érdeklik ezek a dolgok. Vidd ki valahova, drágám, ahol Spiro nem látja. – Félelmetesz – hallottam fél füllel, ahogy értékes üvegemmel elhagytam a konyhát. – Iszten biszonysz, félelmetesz, amit esz a fiú összeszedsz. Sikerült a százlábút anélkül a szobámba juttatnom, hogy közben a család valamelyik újabb tagjával találkoztam volna; és ágyat vetettem neki egy tálkában, melyet moha és fakéreg darabkákkal díszítettem ízlésesen. Biztos voltam benne, hogy a család értékelni fogja a százlábút, mely világít a sötétben. Úgy terveztem, hogy aznap este különleges pirotechnikai bemutatót tartok vacsora után. A százlábú és foszforeszkálása mégis kiment a fejemből, mert a levelek között egy vaskos, barna csomag érkezett, melyet Larry ebéd közben elém lökött. – Fabre – mondta tömören. Azonnal megfeledkeztem az ételről. Felszakítottam a borítékot: egy tömzsi, zöld könyv volt benne; a címe: A szent bogár és a többiek, írta Jean Henri Fabre. Örömmámorban úszva nyitottam ki, mert a címlapon két ganajtúró bogár képe díszelgett: olyan ismerősnek látszottak, hogy könnyen lehettek volna az én ganajtúróim első unokatestvérei. Egy gyönyörű trágyagalacsint gurítottak vállvetve. Megbűvölten, minden percet külön kiélvezve lapoztam a könyvet. Csodálatos volt a szöveg. Nem ám valami nagy-tudományos, zavarba ejtő kötet volt ez! Olyan egyszerű, lényegre törő stílusban írták, hogy még én is megérthettem. – Tedd el a könyvet, drágám. Edd meg az ebédet, mert kihűl – mondta mama. Kelletlenül ölembe tettem a könyvet, és olyan sebességgel, oly vadul támadtam az ételre, hogy egész délután emésztési zavaraim voltak. Ez persze nem vont le semmit a gyönyörből, hogy végre belemerülhettem Fabreba. Amíg a család sziesztázott, én kifeküdtem a kertbe, a mandarinfák árnyékába, és faltam a könyvet, egyik lapot a másik után, míg a délutáni tea idejére – nagy bánatomra – be nem fejeztem. Szó le nem írhatja lelkesedésemet. Birtokomban volt már a tudás fegyvere. Éreztem, hogy tudok már mindent, amit a ganajtúró bogárról tudni lehet. Nem voltak többé rejtelmes rovarok, erőlködve mászkáló, ismeretlen lények az olajfák alatt: meghitt barátaim voltak. Ekkortájt történt a másik dolog, ami kitágította, táplálta, élesztette

természettudományos érdeklődésemet noha nem mondhatnám, hogy már akkor fel tudtam fogni az értékét: első házitanítóm, George megjelenése. George Larry barátja volt; magas, langaléta, barna szakállú, csendes, gunyoros humorú, szemüveges fiatalember. Hetenként egy délelőttöt kizárólag a természetrajznak szenteltünk. Ez volt az egyetlen délelőtt, amikor eléje mentem. Elbandukoltam ilyenkor az olajfaligetben a kis házikójához vezető út feléig, ott aztán Rogerral elbújtunk egy mirtuszbokorban, és vártuk, hogy George előtűnjön. Kisvártatva meg is jelent, rendszerint nem viselt mást, mint egy pár szandált, egy kifakult sortot és egy hatalmas, rongyos szalmakalapot; hóna alatt egy halom könyvet cipelt, másik kezében pedig egy hosszú, vékony sétapálcát lengetett. Roger és én meglapultunk az édes illatú mirtuszok közt, és fogadásokat kötöttünk: vajon aznap reggel megvív-e George valamelyik olajfával? George kiváló vívó volt: szép számú serleg és medália tanúsította ezt – így aztán a párbajozás vágya gyakran elhatalmasodott rajta. Lépkedett az ösvényen, csillogó szemüveggel, lóbálta a sétabotját, mikor hirtelen az egyik olajfa rosszindulatú, gonosz lénnyé vált előtte, akit sürgősen móresre kell tanítani. Könyveit és kalapját az út szélére vetve ilyenkor óvatosan becserkészte a szóban forgó olajfát; sétabotját, mely ekkor karddá változott, jobb kezében, készenlétben tartotta, bal karját pedig elegánsan felemelte a háta mögött. Lassan, merev lábakkal, mint amikor a terrier a szelindekhez közelít, körözni kezdett a fa körül, résnyire húzott szemmel figyelve annak minden ellenséges mozdulatát. Azután hirtelen előrelendült és sétabotjának hegye eltűnt az olajfa törzsének egyik odvában. Ekkor örvendező "Hah!"-kiáltást hallatott, és fürgén hátraszökkent a fa hatósugarából, mielőtt az megtorolhatta volna a támadást. Megfigyeltem, hogy ha kardját az olajfa egyik kisebb odvába sikerült döfnie, az nem jelentett halálos sebet, csak enyhe karcolást, mely láthatólag a végletekig felhergelte ellenfelét, mert George a következő pillanatban már elkeseredetten küzdött az életéért: fürge lábbal táncolt a fa körül, támadva és védekezve, majd kardját lesuhintva félreugrott, ezzel hárítva el a halálos csapást, melyet az olajfa mért rá, de olyan gyorsasággal, hogy én észre se vettem. Némelyik fát egészen hamar kivégezte, egyetlen halálos döféssel valamelyik nagyobb odúba, melybe kardja szinte markolatig elmerült, de többször előfordult, hogy olyan fával mérkőzött meg, amely méltó ellenfélnek bizonyult; ilyenkor jó negyedórás, öldöklő tusa kezdődött: George ádáz arckifejezéssel harcolt, kipróbált minden fortélyt és cselt, hogy áttörje az óriás fa védelmét. Miután megölte az ellenfelet, George

kecsesen letörölte a vért szablyájáról, feltette a kalapját, felszedte könyveit, és magában dudorászva tovább ballagott az ösvényen. Én mindig jókora előnyt adtam neki, csak aztán mentem utána, nehogy megtudja, hogy figyeltem, és zavarba jöjjön. George mutatott be valakinek, aki azonnal főszerepet kapott az életemben: dr. Theodore Stephanidesnek. Számomra Theodore egyike volt a legkiválóbb embereknek, akikkel valaha találkoztam (és ma, harminchárom évvel később ugyanez a véleményem). Hamuszín hajával és szakállával, sasra emlékeztető, szép vonásaival olyan volt, mint egy görög isten, és olyan mindentudónak is tűnt előttem. Orvosi diplomája mellett biológus is volt, költő, író, műfordító, csillagász és történész, és sok irányú elfoglaltsága mellett még arra is talált időt, hogy egy röntgenlaboratóriumot vezessen: az egyetlen ilyen intézményt Korfu városában. Városi lakásán tett első látogatásom után puhatolózva megkérdeztem mamát, vajon meghívhatom-e Theodore-t teára. – Bizonyára, drágám – mondta mama. – De azért remélem, hogy tud angolul. Mama harca a görög nyelvvel vesztésre állt. Éppen előző nap történt, hogy egész délelőtt egy különösen finom leves elkészítésével fáradozott. Miután elégedetten konstatálta, hogy a leves kész, tálba töltötte, és átadta a szolgálólánynak. A lány kérdően nézett rá, mire mama azon görög szavak egyikét mondta ki, melyeknek sikerült megragadniuk emlékezetében. "Exo" – mondta, és intett is hozzá. "Exo." Aztán folytatta a főzést, és éppen idejében fordult meg, hogy lássa, amint a lány a leves utolsó cseppjeit önti a lefolyóba. Ez az eset, érthető módon, kétségeket ébresztett benne nyelvismerete iránt. Sértődötten kijelentettem, hogy Theodore kitűnően beszél angolul; voltaképp jobban, mint mi magunk. Mama megnyugodva azt tanácsolta, hogy írjak Theodore-nak egy levelet, melyben meghívom jövő csütörtökre. Vagy két gyötrelmes órát töltöttem aztán a kertben, várva, hogy megérkezzen, percenként kibámulva a fuksziasövényen, a legszörnyűbb érzések martalékaként. Mi van, ha a levelem nem jutott el hozzá? Vagy ha szépen zsebre vágta, és megfeledkezett róla, most pedig a sziget legdélibb csücskén csatangol? Vagy ha hallott valamit a családról, és egyszerűen nem is akar eljönni? Ha így állna a helyzet, fogadkoztam, nem bocsátok meg egyhamar a famíliának. De ebben a pillanatban már meg is láttam őt tetszetős tweed-öltönyében; Homburgkalapja akkurátusan ült a fején, amint az olajfák közt lépkedett, botját lóbálva, és magában dudorászva. Vállán

gyűjtődoboza lógott, amely annyira hozzá tartozott, akár a keze vagy a lába. Nagy örömömre Theodore azonnali, hatalmas sikert aratott a család körében. Szerényjólneveltséggel társalgott Larryvel a mitológiáról, a görög költészetről és Velence történetéről; Leslie-vel a ballisztikáról és a sziget legjobb vadászterepeiről; Margóval fogyókúrareceptekről és a pattanások kezeléséről; mamával pedig a helyi ételspecialitásokról és detektívtörténetekről. A család általában úgy viselkedett, ahogy én is viselkedtem, mikor nála voltam teázni. Theodore az ismeretek kimeríthetetlen tárházának bizonyult: a család a kérdések gépfegyvertüze alá vette, és ő, könnyedén, mint egy két lábon járó lexikon, valamennyit megválaszolta, jócskán megtetézve iszonyatosan rossz szójátékokkal meg a szigetről és lakóiról szóló vidám anekdotákkal. Egyszer csak, nagy bosszúságomra, Larry kijelentette: Theodore-nak tartózkodnia kellene attól, hogy természetrajzi érdeklődésem alá lovat adjon, mivel – mint kifejtette –, a villa elég kicsi, és máris a befogadóképessége határáig megtömtem mindenféle undok féreggel meg bogárral, ami csak a kezem ügyébe került. – Engem nem is ez aggaszt – mondta mama –, hanem ahogy össze tudja piszkítani magát. Komolyan mondom, valahányszor sétálni megy Rogerrel, utána mindig teljesen át kell öltöznie. Nem is tudom, mit csinálhat a ruháival. Theodore kuncogni kezdett. – Emlékszem – kezdte, egy süteményt pottyantva a, szájába, és módszeresen rágcsálva, míg szakálla borzolódott, és csillogott a szeme –, egyszer teázni indultam az egyik… khm… barátomhoz, ide Peramába. Akkoriban még a hadseregben szolgáltam, és elég büszke voltam arra, hogy nemrég léptettek elő kapitánnyá. Nahát… szóval… hivalkodásból fölvettem az egyenruhámat, amihez szép fényes, sarkantyús csizma is tartozott. A révnél átkeltem Peramába, és azon a kis mocsaras részen gyalogoltam át éppen, mikor észrevettem egy növényt, amit még nem ismertem. Elindultam, hogy leszedjem a gyűjteményem számára. Ráléptem egy… ööö… szóval azt hittem, hogy szilárd talaj, ahova lépek, s egyszer csak azt veszem észre, hogy hónaljig elmerültem. Szerencsére volt a közelben egy kis fa, így aztán sikerült belekapaszkodnom, és… ööö… kikecmeregnem. De most meg deréktól lefelé csupa büdös sár voltam. A tenger… ööö… egészen közel volt, és azt gondoltam, mégis jobb a tiszta tengervíz, mint a sár, így hát belegázoltam, és sétálni kezdtem fel és alá. Ebben a percben egy autóbusz jött arra a parti úton, és alighogy megláttak

ott csákóban és mundérban, ahogy a tengerben gyalogolok, a buszsofőr megállította a kocsit, hogy az utasok… ööö… szóval, hogy jobban lássanak. Meglepődtek alaposan, de még jobban megrökönyödtek, mikor kisétáltam a vízből, és meglátták, hogy sarkantyús csizma is van rajtam. Theodore méltósággal megvárta, hogy elüljön a nevetés. – Azt hiszem – mondta tűnődve, halálos komolyan –, hogy akkor teljesen aláástam a hadsereg ép elméjébe vetett hitüket. Ettől kezdve Theodore hetenként legalább egy napot velünk töltött, de néha többet is, ha bokros teendői közül el tudtuk csábítani. Ekkorra már számtalan barátunk volt a környéken lakó parasztcsaládok között, s ezek oly lármás vendégszeretettel vettek körül, hogy a legrövidebb sétánk is szinte a végtelenségig tartott, mivel minden kunyhónál le kellett ülnünk, hogy egy pohár bort igyunk, vagy egy kis gyümölcsöt együnk a háziakkal. Közvetve igen jót tett nekünk ez a körülmény, mert minden ilyen találkozás megtámogatta kissé ingatag görög nyelvtudásunkat, úgyhogy nemsokára már eléggé jól tudtunk beszélgetni parasztbarátainkkal, még meglehetősen bonyolult témákról is. Aztán elérkezett a felavatás: az a gesztus, amely bizonyította számunkra, hogy befogadott a közösség. Lakodalomba hívtak bennünket: szolgálónk, Maria húgának, Katerinának esküvőjére. Élveteg leány volt ez a Katerina, széles, ragyogó mosolyú; barna szeme nagy és lágy, mint az árvácska. Vidáman, kihívóan, dalolva törte rakásra a környék férfiszíveit életének rövid húsz esztendeje során. Végül is Stephanos lett a választottja: keménykötésű, jóképű legény, akinek, ha csak meglátta Katerinát, csomó kötődött a nyelvére, elállt a szava, és orcája csak úgy pirult a szerelemtől. Hamar felismertük, hogy ha itt az embert esküvőre hívják, nem végeznek félmunkát. Az első ünnepség az eljegyzés volt, mikor is valamennyien elcipeltük ajándékainkat a menyasszony házához, a menyasszony kedvesen megköszönte őket, és borral traktált bennünket. Miután így kellőképpen megpuhították a vendégeket, a jövendő ifiasszony és a vőlegény elindult jövendő otthonuk felé, előttük haladt a falu zenekara (két hegedűs, egy flótás, egy gitáros), és vidám dalokat játszott, mögöttük meg a vendégek az ajándékokkal. Katerina ajándékai elég vegyes képet mutattak. A legfontosabb darab egy óriási, dupla rézágy volt, Stephanos négy barátja cipelte a menet élén. Őket követték a vendégek, akik lepedőket, párnákat, cihákat vittek, egy karosszéket, hatalmas olajosüvegeket és egyebeket. Miután elhelyeztük az ajándékokat az új házban, ittunk az ifjú pár egészségére, s ezáltal fel is szenteltük új otthonukat. Ezután valamennyien hazatértünk, kissé pityókosan, s vártuk a

színjáték következő felvonását: magát az esküvőt. Félénken megkérdeztük, hogy Theodore nem jöhetne-e velünk az ünnepségre. A menyasszony és szülei el voltak ragadtatva a gondolattól, mert, mint kedves ártatlansággal magyarázták, a környéken nagyon kevés esküvő dicsekedhetett azzal, hogy a vendégek között egy egész angol család és ráadásul még egy valódi doktor is megjelent. Felvirradt a nagy nap, mi pedig felöltöttük legszebb ruhánkat, magunkhoz vettük Theodore-t, és átmentünk Katerina szüleinek házához, mely az olajfák között a csillogó tengerre nézett. Itt játszódott le a ceremónia. Mikor odaértünk, nyüzsgő méhkas volt már a ház. Még tíz mérföldnyire levő falvakból is érkeztek rokonok szamárháton. Körös-körül a ház mellett vénséges vénemberek, töpörödött öregasszonyok ültek, hatalmas mennyiségű bort pusztítottak, s oly odaadással és oly szakadatlanul pletykálkodtak, akár a szarkák. Számukra nemcsak a menyegző miatt volt ez nagy nap, hanem azért is, mert távol laktak egymástól, s húsz éve ez lehetett az első alkalom a hírek kicserélésére és az emberszólásra. A zenekar teljes hangerővel dolgozott, vonyítottak a hegedűk, robajlott a gitár, s a flóta időnként felnyafogott, mint egy mellőzött kiskutya: a fiatalabb vendégek a fák alatt táncoltak, valamivel odébb pedig négy bárány földi maradványai sercegtek és fortyogtak nyársra húzva, a faszénmáglya krizantémumlángjai felett. – Aha! – mondta Theodore, érdeklődéstől csillogó szemmel –, amit most táncolnak, az a korfui tánc. Ez is, meg… ööö… a zene is innen, Korfuról származik. Vannak persze bizonyos források, melyek szerint a tánc… azaz a lépések krétai eredetűek, de én a magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy ez… ööö… teljesen korfui készítmény. A lányok sármánytarka ruhájukban félkörben pörögtek-forogtak, előttük pedig egy barna képű fiatalember, piros zsebkendővel a kezében ropta nagy délcegen: lépkedve, ugorva, forogva, hajladozva, mint egy izgatott kiskakas, elragadtatott tyúkjai előtt. Katerina és családja elénk jött, hogy üdvözöljön, és a díszhelyre vezetett bennünket, egy rozoga asztalhoz, mely fehér abrosszal volt leterítve, mellette pedig egy csodálatos öreg pap ült, aki arra várt, hogy tisztét betöltve lebonyolítsa a ceremóniát. Bálnához méltó pocakja volt, hófehér szemöldöke, bajusza és szakálla pedig oly dús és burjánzó, hogy arcából szinte nem is látszott más, mint két hunyorgó, olajfekete szem és egy hatalmas, előreugró, borvörös orr. Meghallván, hogy Theodore orvos, merő jószívűségből aprólékos részletekbe menően ecsetelte neki számos betegségének számtalan tünetét (melyekkel az Úr jónak látta őt elhalmozni), és beszámolója végén nagyot nevetett Theodore

gyerekes diagnózisán, hogy egy kicsit kevesebb bor és egy kicsit több testmozgás enyhülést hozhatna nyavalyáira. Larry szemügyre vette Katerinát, aki fehér menyasszonyi díszben forgott a táncolók körében. Szűk, fehér szaténruhájában sokkal szembetűnőbb volt a hasa, mint egyébként. – Ezt az esküvőt egy perccel sem siették el – mondta Larry. – Maradj csendben, drágám – suttogta mama. – Lehet, hogy van köztük, aki ért angolul. – Különös tény – mondta Theodore, figyelmen kívül hagyva mama aggályait –, hogy sok esküvőn van a menyasszony… khm… szóval hasonló állapotban. Az itteni parasztok igencsak ómódi nézeteket vallanak. Ha egy fiatalember… ööö… szóval komolyan udvarol egy lánynak, egyik családnak se fordul meg olyasmi a fejében, hogy esetleg nem veszi el feleségül. Ha valahogy mégis megpróbálná, hogy… khm… kereket oldjon, azonnal a nyomába eredne az ő családja is, meg a lányé is. Ez aztán olyan helyzetekhez vezet, hogy ha egy fiatalember udvarol, akkor a környék összes legénye froclizni kezdi… szóval… azzal ugratják, hogy kétségbe vonják a képességeit, mint… khm… potenciális apáét. Olyan helyzetbe hozzák a szerencsétlent, hogy úgyszólván… khm… bizonyítani kényszerül. – Elég rossz szokás – mondta mama. – Nem, dehogyis – mondta Theodore, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kiigazítsa mama tudománytalan szemléletmódját. – Tulajdonképpen nagyon jó dolognak tekintik, ha a menyasszony terhes. Ez bizonyítja a… szóval a termékenységét. A pap testének hatalmas tömege hirtelen felemelkedett, s köszvényes lábain elindult a ház nagyszobája felé, melyet már előkészítettek a ceremóniára. Mikor a pap elkészült, a patakokban verítékező Stephanost (akinek ruhája fél számmal kisebb volt a kelleténél, s aki kissé kábultan figyelte jószerencséjét) egy nevető, tréfálkozó legénykompánia a ház felé penderítette, míg egy visongva cseverésző lánycsapat ugyanezt a feladatot teljesítette Katerina körül. A ház nagyszobája olyan apró volt, hogy mikor a hájas pap, mesterségének összes felszerelésével bevette magát, éppen csak annyi hely maradt, hogy a boldog pár megálljon előtte. Nekünk többieknek be kellett érnünk annyival, hogy az ajtón vagy az ablakokon bámészkodhattunk befelé. A szertartás hihetetlenül hosszú volt, és számunkra érthetetlen is, bár hallottam, hogy Theodore tolmácsol belőle egyes részleteket Larrynek. Nekem úgy tűnt, hogy fölös mennyiségű zsoltáréneklés jár a dologgal, meg

számtalan keresztvetés, és szökőárnyi szenteltvíz szétlocsolása. Azután két kis virágfüzért emeltek ikerglóriaként Katerina és Stephanos feje fölé, s a pap dünnyögése közepette ezeket többször megcserélték. A koszorúkat tartó személyek jó régen vehettek részt utoljára esküvőn, mert időnként félreértették a pap utasításait, úgyhogy az ifjú pár feje fölött valóságos koszorúkarambolok zajlottak, de végül is megtörtént a gyűrűváltás, a karikák felkerültek a barna, munkától kérges ujjakra: Katerina és Stephanos törvényesen és reméltük – végérvényesen férj-feleség lettek. A ceremónia közben szinte teljes csend uralkodott, csak néha törte meg egy-egy tyúk álmos kotyogása, vagy egy csecsemő éles, de azonnal elhallgattatott sivítása; most azonban, hogy a szertartás komoly része véget ért, ismét virágos kedvre derült a társaság. A banda kimeríthetetlen repertoárjához folyamodott, és még vidámabb, még derűsebb dalokat adott elő. Kacagás és rekedtes évődés hallatszott mindenünnen. A bor bugyogva ömlött a palackokból, a vendégek meg pörögtek-forogtak, körbe-körbe, kipirulva, boldogan, megállíthatatlanul, mint az óramutatók. A lagzi csak jóval éjfél után ért véget. Az idősebb vendégek már mind hazamentek szundikáló szamaraik hátán. A nagy tüzek, a birkák maradványaival, kialudtak már; a szürke hamuban csak itt-ott villant meg egy-egy hunyorgó, gránátvörös zsarátnok. Egy utolsó pohár bort ittunk még Katerinával és Stephanosszal, s hazaindultunk az olajfák között, melyeket ezüstbe borított a hold: nagy volt és fehér, mint egy magnóliavirág. A fülesbaglyok gyászosan huhogtak, és smaragdzölden hunyorgott ránk egy árva szentjánosbogár. A langyos levegőben a harmat, a százféle növény és a délutáni napfény illata szállt. A bortól kissé becsípve, a holdfény csíkozta olajfák alatt bandukolva, azt hiszem, mindnyájan tudtuk, hogy megérkeztünk: hogy befogadtak a szigeten. Most már felavatott korfuiak voltunk a hold csendes, szelíd tekintete előtt. Gyönyörű volt az éjszaka, és tudtuk, másnap egy újabb, tigris-arany nap vár ránk. Mintha Anglia nem is létezett volna.

AZ OLAJFÁK ÖBLE HA AZ EMBER ELINDULT a villából és végigsétált az olajfaligeten, végül elérte a vastag, selyempuha, fehér porréteggel borított utat. Ha ezen vagy félmérföldnyit gyalogolt, egy kecskecsapáshoz ért, mely a meredek lejtőn, az olajfák között, egy kicsi, félhold alakú öbölhöz vezetett; az öböl partját fehér homok és nagy kupacokban száradó szalaghínár szegélyezte.

A hínárcsomókat a téli viharok vetették partra, és úgy hevertek a homokon, mint megannyi hatalmas szarkafészek. A félhold szárait kis sziklák képezték, melyek tövében megszámlálhatatlan apró tócsában nyüzsgött és kavargott a tengeri élővilág. Mikor George rájött, hogy figyelmemnek rosszat tesz, ha minden áldott reggel a villa börtönében kell kuksolnom, bevezette a szabadtéri tanórák újszerű pedagógiai gyakorlatát. A homokpartból és a hínárok kusza halmaiból hamarosan tikkasztó sivatagok és áthatolhatatlan őserdők lettek, mi pedig, egy-két kétségbeesett tarisznya- vagy szöcskerák segítségével, melyek Marco Polo vagy Cortez szerepét játszották, szorgalmasan fel is derítettük ezt a vadont. Ilyen körülmények között roppantul élveztem a földrajzleckéket. Egyszer például elhatároztuk, hogy kődarabokból kirakjuk a világ térképét: a tengerparton, hogy legalább a tenger igazi legyen. A munka nagy figyelmet igényelt, hiszen Afrika, India, vagy Dél-Amerika formájú köveket nem volt könnyű találni; néha két-három darabot is egymás mellé kellett tennünk, hogy a kívánt kontinens kialakuljon. Ráadásul mikor az ember olyan követ talált, amely megfelelőnek látszott, először óvatosan felfordította, és alatta ismét csak a tengeri élővilág bukkant elő, mely azután vagy negyedórára lekötötte mindkettőnk figyelmét, míg George észbe nem kapott, hogy így bizony nem halad a térkép. Ez a kis öböl lett a kedvenc tanyám, s míg a család többi tagja sziesztázott, Roger és én majd minden délután elindultunk a hőségtől fuldokló, kabócák hangjától vibráló olajfaligetben, s amíg a poros úton baktattunk, Roger vadul tüsszögött, mert mancsával felkavarta a port, mely aztán az orrába szállt, mint a tubák. Mikor elértünk az öbölhöz, melynek vize oly nyugodt és átlátszó volt, mintha ott se lenne, begázoltunk a sekélybe, és úsztunk egy keveset, azután mindkettőnk ment a maga kedvtelése után. Roger számára ez abból állt, hogy merész, de sikertelen kísérleteket tett a sekély vízben fickándozó halak elfogására. Lassan osont előre, magában mormogott valamit, hegyezte a fülét, és meredten bámulta a vizet. Aztán hirtelen lemerítette a fejét, hallatszott, ahogy összecsattannak a fogai, majd ismét felbukkant, hevesen tüszkölve, és kirázta a vizet a bundájából, míg az áldozatul kiszemelt géb vagy nyálkáshal néhány méterrel távolabb libbent, megült egy sziklán, Rogerre tátogott, és kacéran billegtette a farkát. Számomra a kis öböl oly gazdag volt vadászzsákmányban, hogy azt se

tudtam, hol kezdjem a gyűjtést. A sziklák alatt és tetején a csövesféreg krétafehér alagútjai nyíltak, bonyolult alakzatokat képezve, mint a cukormáz a süteményen; a kicsit mélyebb vízben pedig öntözőcsőhöz hasonló valamik álltak ki a homokból. Ha nem mozdult az ember, és nagyon figyelt, akkor egy kis finom virágszerű csápnyaláb jelent meg az öntözőcső végén: szivárványos, kék-piros-barna tapogatók, melyek lassan körbe-körbe forogtak. Ezek a csövek soksertéjű férgek voltak: elég csúnya névnek tartottam ezt egy ilyen szép teremtés számára. Néhol kis csomókban nőttek s úgy néztek ki, mint egy mozgó virágokkal teliültetett ágyás. Végtelenül óvatosan kellett megközelíteni őket, mert ha az ember egy kicsit gyorsabban mozdította a lábát a vízben, örvényeket kavart, melyek előre jelezték érkezését, s a csápok ilyenkor összecsapódtak és villámsebesen visszahúzódtak a csőbe. Itt-ott, az öböl homokkal borított fenekén mint fekete tollboák, fekete szalaghínár félholdjai csillogtak a talajhoz horgonyozva, s ezek között tűhalakat lehetett látni, melyeknek feje olyan volt, mint a csikóhalé, csak valamivel hosszúkásabb; testük is hosszú volt és hajlékony. A tűhalak függőleges helyzetben lebegtek a szalaghínár között, melyre annyira hasonlítottak, hogy sokáig, feszülten kellett figyelnem, míg észrevettem őket. A part mentén, a sziklák tövében apró rákokat lehetett találni, vagy bíborrózsát, mely kis piros és kék fejű gombostűkkel telitűzdelt tűpárnához hasonlított; vagy kígyófürtű szellőrózsát, melynek karcsú, kávébarna törzse és hosszú, kígyózó tapogatói olyan hajzatot kölcsönöztek, hogy Gorgó is megirigyelhette volna. Valamennyi sziklát rózsaszín, fehér vagy zöld korall borította, és sűrűn tenyésztek rajtuk az apró tengeri moszat erdői, melyek között az Acetabularia mediterranea törékeny telepei is feltűntek: karcsú, cérnaszerű törzsek, s a tetejükön az a kis valami, akár egy zöld esernyő, amit egy tenger alatti szél kifordított. Egyik-másik követ nagy fekete tömegben szivacs nőtte be, melynek felületén kis vulkánokhoz hasonló, előreugró szájak tátongtak. Ezeket a szivacsokat le lehetett szedni a kőről, és borotvával kettévágni, mert a belsejükben néha különös élőlények rejtőztek, de a szivacs megtorlásként az ember kezét valami bűzös nyálkával vonta be: olyan volt a szaga, mint a rothadó fokhagymáé, és órákig megmaradt a bőrön. A parton és a pocsolyákban újfajta kagylókat találhattam gyűjteményem számára, s örömöm javát nem is annyira a kagylók héjának szép mintázata szerezte, mint inkább különös, fantáziadús nevük. Az egyik kihegyesedő csigát, melynek nyílását egy sor, úszóhártyás ujjakhoz hasonló nyúlvány

szegélyezte, "pelikánlábnak" hívták. Egy másik, majdnem szabályos kör alakú, kúpos tapadókagyló "kínai süvegcsiga" néven szerepelt. Volt azután bárkakagyló; ennek a furcsa, dobozszerű kagylónak két fele, ha különválasztotta őket az ember, csekély képzelőerővel két kis bárka belsejéhez volt hasonlítható. Voltak toronycsigák: hegyesek és spirál alakúak, mint a narvál agyara, és kúpcsigák, melyek vidám, piros, fekete vagy kék, cikcakkos mintát viseltek. A nagyobb kövek alatt néha kürtőscsigákat lehetett találni: a héjukon, amint nevük is mutatta, egy-egy különös, kulcslyuk alakú nyílás látszott, ezen keresztül lélegzett az állat. És, ha nagy szerencséje volt az embernek, mindezek tetejébe találhatott még szürke, lapos fülcsigát, melynek egyik felét egy sor lyuk díszítette, s ha az ember kinyitotta a kagylót, és eltávolította jog szerinti lakóját, a héj belseje gyönyörű, opálos, alkonyi színekben pompázott. Akkoriban nem volt még akváriumom, így aztán négy kővel elkerítettem magamnak az öböl sarkában egy két méter hosszú, egy méter széles medencét, s ebbe tettem különböző zsákmányaimat, hogy legalább hozzávetőlegesen tudjam, hol találom meg őket másnap. Itt, az öbölben fogtam az első tengeri pókot. Elmentem volna mellette, mert először csak holmi hínárral benőtt kőnek néztem, de vigyázatlanul megmoccant. A teste leginkább egy kis, lapos körtére hasonlított, és a keskenyebbik vége, melyet hegyes tüskék díszítettek, a szemek felett két, szarvszerű dudort viselt. Lábai és csápjai hosszúak, karcsúak és hajlékonyak voltak. De ami a legjobban megragadott: a hátán és a lábain látható moszattenyészet, mely mintha egyenest a páncéljából nőtt volna ki. Elbűvölve vittem ezt a rejtélyes lényt a medencémhez, és beletettem. Erős szorításomtól (mert amikor rájött, hogy kiléte napfényre derült, hevesen igyekezett szabadulni) moszatköntösének nagy része ledörzsölődött, míg a medencéhez értem vele. Bedobtam a sekély, tiszta vízbe, és hason fekve figyeltem, mit fog tenni. Lábujjhegyre magasodva, sietve iszkolt vagy kétarasznyit arról a helyről, ahová tettem, azután megmerevedett. Hosszú ideig ült így, már azt hittem, aznap nem is mozdul többet, míg az elfogatás megrázkódtatásából magához nem tér, mikor hirtelen kinyújtotta egyik hosszú, finom, karmokban végződő lábát, és igen kecsesen, szinte szégyenlősen lecsippentett egy darabka moszatot egy közeli kőről. A moszatot a szájába dugta, és láttam, hogy rágcsálni kezdi. Először azt hittem, megeszi, de hamar kiderült, hogy tévedek, mert lábát szögletes bájjal a hátához vitte, ügyetlenül körültapogatott, és a megcsócsált moszatdarabkát rányomta a páncéljára. Rájöttem, hogy nyálával, vagy valami hasonló váladékkal ragacsossá tette a moszatot, hogy jól

megtapadjon a hátán. Figyeltem, ahogy végiggyalogolt a medencén, és mindenféle moszatot összeszedett, mint a szenvedélyes botanikus, aki felderítetlen dzsungelben jár. Egy óra múlva a háta már olyan sűrű növényzettel volt borítva, hogy ha nyugton maradt, és egy pillanatra elfordítottam róla a tekintetemet, nehezen találtam meg újra. Izgatott ez a ravasz álcázási mód, ezért gondosan végigkutattam az öblöt, míg találtam egy másik tengeri pókot. Ennek egy különleges, homokos fenekű tavacskát építettem, melyben egyáltalán nem volt moszat. Beletettem, és a vendég nagy örömmel helyet is foglalt. Másnap visszatértem hozzá, egy körömkefével felfegyverkezve (melyről később kiderült, hogy Larryé), és kézbe kapva a boldogtalan tengeri pókot, addig dörzsöltem, amíg egy atomnyi moszat sem maradt rajta. Azután mindenféle tárgyakat dobáltam a medencéjébe: apró kagylóhéjakat, koralldarabkákat, kicsiny virágállatokat, még üvegdarabokat is, melyeket a tenger úgy kicsiszolt, hogy homályos drágakőnek tűntek. Azután leültem és figyeltem. Az állat, mikor visszakerült a medencébe, hosszú percekig mozdulatlanul ült: nyilván a körömkefétől elszenvedett megaláztatást heverte ki. Aztán, mintha nem hinné, milyen szörnyű végzet érte utol, két csápját a feje fölé emelte, és végtelenül gondosan végigtapogatta magát, nyilván abban az esztelen reményben, hogy legalább egy kevéske moszatot talál még. Csakhogy én alaposan megdolgoztam: a páncélja csupaszon csillogott. Ekkor néhány lépést előrebotorkált, letelepedett, és vagy félóráig duzzogott. Később felriadt letargiájából, a tavacska széléhez mászott, és egy kő árnyékába próbálta bevenni magát. Ott azután megült, keservesen siratva elveszett mimikrijét, míg végül eljött az ideje, hogy hazamenjek. Másnap reggel már nagyon korán visszatértem, és örömmel tapasztaltam, hogy a tengeri pók nem henyélt, míg távol voltam. Szűkös lehetőségeihez képest derekas munkát végzett: páncélját azokkal a törmelékekkel tapasztotta teli, amelyeket beszórtam a medencébe. Csíkos kúpcsigákat ragasztott fel, melyek közé imitt-amott koralldarabokat helyezett, és a nyaka környékén két bíborrózsát viselt, mint egy rendkívül kacér kis kalapot, szalagokkal. Nagyon feltűnőnek ítéltem első pillantásra, de érdekes módon, mikor kedvenc köve alá kúszott és letelepedett, úgy nézett ki, mint egy kupac kagyló- és koralltörmelék, melynek tetején egy pár szellőrózsa vert tanyát. A kis öböltől balra, vagy háromnegyed mérföldre a parttól, kis sziget feküdt, a neve Pondikonissi: Egérsziget. Alakja egyenlő szárú háromszöghöz hasonlított, és egy kis hófehér templomocska állt rajta,

parányi lakóépületekkel, melyeket öreg ciprusok és sűrű oleanderbokrok fogtak körül. A szigetet egy ősöreg szerzetes lakta; hosszú, fekete köntöst, kályhacsőszerű kalapot viselt, és legfőbb dolga láthatólag abból állt, hogy időnként megkongatta a harangot gyufásdoboz nagyságú templomában, és esetenként átevezett a szemközti földnyelven épült kicsi zárdába, melyben három vénséges vén apáca lakott. Itt ouzo-t kapott az öreg, meg egy bögre kávét, s alkalmasint megtárgyalta az apácákkal, hogy miként alakul a bűn helyzete napjainkban; majd, mikor a nap lenyugodott, és szigete körül a sima vizet szivárványos, színjátszó selyemmé változtatta, a remete visszaevezett kicsiny, nyikorgó, szivárgó lélekvesztőjén, mint egy görbe hátú varjú. Margo, aki belátta, hogy ha valami, akkor az állandó napfürdő csakugyan elmérgesíti a pattanásait, úgy döntött, hogy az anyatermészet egy újabb gyógymódját próbálja ki: a tengeri fürdőt. Minden reggel már fél hatkor talpon volt, engem is kirángatott az ágyból, és kettesben leballagtunk a partra, hogy belevessük magunkat a holdfénytől még mindig borzongatóan hűvös vízbe, s lassan, kényelmesen átússzunk Pondikonissibe. Itt Margo elhanyatlott egy sziklán, én pedig boldogan mászkáltam a parton, a sziklák közötti tavacskáknál. Sajnos, látogatásaink a szigeten kedvezőtlen hatással lehettek a szerzetesre, mert valahányszor Margo partra szállt, és kecsesen elrendezte magát a sziklán, már trappolt is az öreg a templomból vezető hosszú kőlépcsősoron, az öklét rázta Margo felé, és hosszú, torzonborz szakálla mélyéből érthetetlen görög szavak bugyborékoltak elő. Margo mindannyiszor széles mosollyal és barátságos integetéssel fogadta, amitől a szent ember haragja szinte a gutaütésig fokozódott. Csoszogott ide-oda, fekete csuhája suhogott, amint egyik piszkos, remegő ujjával az égre, a másikkal Margóra mutogatott. Mivel ez a jelenet többször megismétlődött, sikerült megjegyeznem néhányat a barát kedvenc kifejezései közül, mert szókincse amúgy sem volt valami változatos. Később megkérdeztem Philemona barátomat, mit jelentenek ezek a szavak. Philemona fetrengett a nevetéstől. Olyannyira, hogy alig tudta elmagyarázni, miről van szó, de végül sikerült megértenem, hogy a szerzetes válogatott szidalmakat zúdított Margóra, s ezek közül még a "fehér boszorkány" volt a legenyhébb. Csodálkozásomra mamát nagyon felkavarta az eset, mikor elmeséltem neki. – Igazán – mondta –, fel kellene jelentenünk valahol. Az angol egyház nem engedné meg az ilyesmit. Végül mégis valamiféle társasjáték lett a dologból. Mikor átúsztunk a szigetre, cigarettát vittünk magunkkal az öregnek. Ő meg végigszáguldott a

lépcsőkön, rázta az öklét, fenyegetett az Úr bosszuló haragjával, aztán, miután kötelességének eleget tett, felcsippentette köntösét, felkuporodott a fal tetejére, és nagy kedélyesen rágyújtott az ajándék cigarettára. Néha még vissza is csoszogott a templomhoz, hogy fügét hozzon nekünk, vagy egy marék friss, tejes mandulát, amit azután a part sima kövei között törtünk fel. Pondikonissi és kedvenc öblöm között egy sor zátony húzódott. A legtöbbjüknek lapos volt a teteje, némelyik asztal nagyságú, némelyik akkora, mint egy kis angol kert. Többségük néhány centivel a felszín alatt feküdt, úgyhogy ha felmászott rá az ember, és felállt a tetején, távolabbról úgy látszott, mintha a vízen járna. Régóta szerettem volna végigcserkészni ezeket a zátonyokat, mert egy sor olyan élőlény lakott körülöttük, amelyeket a part menti sekély vízben nem lehetett megtalálni. Csakhogy ez leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött, mert a felszerelésemet nem tudtam kivinni odáig. Megpróbáltam egyszer kiúszni az egyik zátonyhoz, egyik kezemben a hálóval, két befőttesüveget pedig madzaggal a nyakam köré kötve, de félúton az üvegek hirtelen gonoszul lemerültek, megteltek vízzel, és együttes súlyuk lehúzott engem is a víz alá. Eltartott néhány másodpercig, míg sikerült megszabadulnom tőlük, és lihegve, csapkolódva a felszínre emelkednem, de ekkorra már üvegeim egy ölnyi mélységben csillogtak alattam, éppoly hozzáférhetetlenül, mintha a holdban volnának. Ezután volt az a forró délután, amikor épp lent tanyáztam az öbölben, és köveket forgattam fel, abban a reményben, hogy sikerül találnom egyet a hosszú; sok színű zsinórférgekből, melyek ezen a terepen éltek. Úgy elmerültem a munkában, hogy meg sem hallottam a közeledő ladik evezőcsobbanását, amíg közvetlen közelembe nem ért. A csónakban állva, egyetlen evezőjére támaszkodva (melyet, mint az itteni halászok általában, úgy forgatott a vízben, mint a hal a farkát), egy szinte feketére égett fiatalember közeledett. Sötét, göndör hajbozontot viselt, a szeme fényes és fekete, mint a szeder, sötét arcából csodálatosan fehér fogak villogtak elő. – Yasu – mondta –, jó egészséget. Én is köszöntöttem, és figyeltem, ahogy fürgén kiugrik a csónakból, kezében egy kis, rozsdás horgonnyal, melyet az egyik parti hínárcsomóba akasztott. A fiatalemberen nem volt más, mint rongyos trikó és nadrág, mely valaha kék lehetett, de már szinte fehérré fakította a nap. Odajött hozzám, barátságosan mellém telepedett, és zsebéből egy bádogdobozban dohányt és cigarettapapírt húzott elő. – Meleg van ma – mondta, és elhúzta az orrát, miközben tömpe,

bütykös ujjaival hihetetlenül ügyesen cigarettát sodort. Szájába tette, nagy bádog öngyújtóval rágyújtott, mélyre szippantotta a füstöt, és felsóhajtott. Felhúzta egyik szemöldökét, a szeme úgy csillogott, mint a rigóé. – Maga is azok közül az idegenek közül való, akik a dombon laknak? – kérdezte. Ekkorra már elég folyékonyan beszéltem görögül, így beismertem, hogy valóban, én is az idegenek közé tartozom. – És a többiek? – kérdezte. – A többiek, akik a villában laknak? Ők kicsodák? Hamar megtanultam, hogy a korfuiak általában, de különösen a parasztok, szeretnek mindent tudni az emberről, hogy aztán cserébe kiszolgáltassák magánéletük legbizalmasabb részleteit is. Elmagyaráztam, hogy a villában anyám, két bátyám és a nővérem lakik még. Komolyan bólintott erre, mintha rendkívül fontos információkat szolgáltattam volna. – És az apja? – folytatta a kérdezősködést. – Hol van az apja? Elmagyaráztam, hogy az apám meghalt. – Szomorú – mondta együtt érzően. – És szegény anyjuknak egyedül kell négy gyereket felnevelnie. Bánatosan felsóhajtott érre a borzasztó gondolatra, azután felderült a képe. – Hiába – jegyezte meg filozofikusan –, ilyen az élét. Mit keres ott a kövek alatt? Képességeimhez mérten megpróbáltam elmesélni neki, bár mindig rendkívül nehéz volt a parasztokkal megértetnem, miért érdekelnek annyira ezek az élőlények, melyek vagy undorítóak, vagy semmi érdekes nincs rajtuk, de abban mind megegyeznek, hogy valamennyien ehetetlenek. – Mi a neve? – faggatott tovább. Azt mondtam: Gerasimos, mely még a legközelebb áll a Gerald névhez a görög nyelvben. A barátaim azonban – magyaráztam – Gerrynek neveznek. – Az én nevem Taki – felelte. – Taki Thanatos. Benitsesben lakom. Megkérdeztem, mit csinál ilyen messze a falujától. Erre vállat vont. – Benitsesből jövök – mondta –, és útközben halászom. Aztán eszem, meg alszom, és ha beesteledik, meggyújtom a lámpámat, visszamegyek Benitsesbe, és közben megint halászom. Ez a hír ugyancsak felizgatott, mert nem sokkal ez előtt történt, hogy késő este tértünk haza a városból, és a villához vezető ösvényről egy nagyon lassan haladó csónakot láttunk odalent, melynek orrára egy jókora karbidlámpa volt erősítve. Amint a halász végigevezett a sötét, sekély vízen, a lámpa fénytócsájának körében élesen megvilágosodott a

tengerfenék: citromsárgán parázsló zátonyok, rózsaszín, zöld és barna kövek ragyogtak fel, ahogy a csónak lassan áthaladt felettük. Már akkor arra gondoltam, hogy ez pompás foglalkozás lehet, de nem ismertem egyetlen halászt sem. Most tehát fokozódó érdeklődéssel figyeltem Takit. Lelkesen megtudakoltam, mikor szándékozik munkához látni, és vajon nem akarja-e megközelíteni a zátonyokat, melyek az öböl és Pondikonissi között fekszenek. – Körülbelül tízkor indulok – felelte. – Körüljárom a szigetet, azután irány Benitses. Megkérdeztem, nem lehetne-e, hogy engem is magával vigyen, mert akkor – magyaráztam lelkendezve egy csomó értékes példányt gyűjthetnék a zátonyokon élő állatok közül, melyeket csónak nélkül nem tudnék megközelíteni. – Miért ne? – mondta. – Lent leszek Menelaosban, maga odajön tízre. Elviszem a zátonyokhoz, aztán Menelaosban megint kirakom, mielőtt Benitsesbe indulnék. Lelkesen bizonygattam, hogy pontosan tízkor ott leszek. Azután, összekapkodva hálómat meg palackjaimat, és odafüttyentve Rogert, gyorsan visszavonultam, mielőtt még Taki meggondolhatta volna magát. Mikor már biztonságba, hallótávolságon kívülre kerültem, lelassítottam, és fontolóra vettem, vajon hogyan fogom a családot általában és mamát különösen rávenni arra, hogy este tízkor kiengedjen a tengerre. Mama mindig aggódott amiatt, hogy a déli hőségben nem vagyok hajlandó sziesztázni. Megmagyaráztam ugyan, hogy ez a legjobb időszak a rovarok és hasonlók megkörnyékezésére, de érveimet nem tartotta meggyőzőnek. Mindezek eredményeképpen esténként rendszeresen előfordult, hogy éppen mikor valami érdekes dolog történt (mint például Larry és Leslie szócsatái) mama a következő, kellemetlen megjegyzést tette: – Ideje, hogy lefeküdj, drágám. Délután úgy sem sziesztázol. Ez, úgy éreztem, megoldja az éjszakai halászat kérdését. Délután három óra lehetett, s tudtam, hogy a család ilyenkor csukott ablaktáblák mögött szendereg, és csak fél hat körül kezdenek majd egymás közt duruzsolni, álmosan, mint a napsütéstől kábult legyek. Lélekszakadva futottam vissza a házhoz. Mikor vagy százméternyire voltam, levettem az ingem, és belegöngyöltem a díszpéldányokkal telirakott befőttesüvegeket, nehogy a csörrenés eláruljon. Azután fejvesztés terhe mellett megparancsoltam Rogernek, hogy egy hangot se adjon ki, s így, nesztelenül, mint két árnyék, belopakodtunk a szobámba. Roger

lihegve leheveredett a szoba közepén, és megrökönyödve bámulta, amint levetkőzöm, és ágyba bújok. Egyáltalán nem tudta, helyeselheti-e ezt a lépésemet. Ő csak annyit tudott, hogy itt áll előttünk az egész délután, tele érdekesnél érdekesebb kalandokkal, én meg fogom magam, és aludni készülök. Próbaképpen vinnyogott egyet, de olyan elszánt szigorral csitítottam el, hogy lekonyult a füle, csonka farkát behúzta, bemászott az ágy alá, és panaszos sóhajjal összegömbölyödött. Elővettem egy könyvet, és olvasni próbáltam. A félig csukott zsalugáterek hűvös, zöld akváriummá festették a szobát, de igazában azért rezzenéstelen és forró volt a levegő: az oldalamon patakokban folyt az izzadság. Mi a nyavalya tetszhet a családomnak ebben az egész sziesztában, gondoltam magamban, ahogy kínkeservesen forgolódtam a máris lucskos lepedőn. Mire jó ez nekik? Voltaképpen az is rejtélyesnek tűnt előttem, hogyan tudnak egyáltalán elaludni? És ebben a percben már álomba is merültem. Fél hatkor ébredtem fel, és félálomban kitámolyogtam a teraszra, ahol a család teázott. – Jesszusom – mondta mama. – Csak nem aludtál? Azt feleltem, olyan hanyagul, ahogy csak tudtam, hogy aznap délután kivételesen szükségét éreztem a sziesztának. – Nincs valami bajod, drágám? – aggodalmaskodott. Dehogyis, feleltem, kutya bajom. Csak azért döntöttem úgy, hogy lefekszem, mert elő kellett készülnöm az estére. – Miért, mi lesz este? – kérdezte mama. A tőlem telhető legközönyösebben annyit mondtam, hogy tíz órakor kimegyek a tengerre egy halásszal, aki elvisz éjszakai halászatra, mert – mint magyaráztam vannak bizonyos fajok, melyek csak éjjel bújnak elő, és ez a legjobb módszer a befogásukra. – Remélem – mondta Larry baljósan –, ez nem jelenti azt, hogy reggel már polipok és angolnák fognak tekeregni a padlón. Komolyan, mama, ne engedd el, különben mire észbe kapsz, olyan lesz az egész ház, szemre és szagra, akár egy állatkert. Némileg felpaprikázva azt válaszoltam, hogy szerzeményeimet nem akarom behozni a házba, hanem egyenest a medencémbe teszem őket. – Tíz óra, bizony, eléggé késő, drágám – mondta mama. – És mikorra érnél vissza? Vitézül azt hazudtam, hogy körülbelül tizenegyre. – Hát jól van, de ne felejts el jó melegen felöltözni! mondta mama, aki meg volt győződve róla, hogy hiába olyan balzsamosan melegek itt az éjszakák, előbb-utóbb kétoldali tüdőgyulladást szerzek, ha nem viselek állandóan jéger alsót.

Buzgón megígértem tehát, hogy jó melegen felöltözöm, azután kihörpintettem a teámat, és bementem, hogy egy izgalmas és megnyugtató órát töltsek felszerelésem előkészítésével. Volt egy hosszú nyelű hálóm, egy hosszú, három dróthoroggal ellátott bambuszbotom, melynek segítségével érdekes hínárcsomókat lehetett felhúzni a víz alól, volt nyolc széles szájú befőttesüvegem és még sok kis dobozom, rákok, kagylók és hasonló apróságok számára. Megbizonyosodtam róla, hogy mama nincs a közelben, és sortom alá fürdőnadrágot húztam, gyűjtőzsákom fenekére pedig egy törülközőt rejtettem, mert biztos voltam benne, hogy néhány jó fogás érdekében víz alá kell majd merülnöm. Ha mama tudomást szerzett volna erről, tüdőgyulladás-komplexusa százszorosára fokozódik. Végül háromnegyed tízkor vállamra vettem a zsákot, és zseblámpával a kezemben végigmentem az olajligeten. A hold sápadt, foltos sarlóként derengett a csillagok között, és alig világított. Az olajliget sötét zugaiban szentjánosbogarak fénylettek, mint apró smaragdok, és hallottam, ahogy a baglyok huhogva szólongatják egymást a sötétben. Mikor leértem a partra, Taki már ott kuporgott a csónakban és dohányzott. A karbidlámpa javában égett, erős fokhagymaszagot árasztva, haragosan sziszegve, és ragyogó, fehér fénykört vetett a sekély vízbe, a csónak orra elé. Máris láthattam, micsoda nyüzsgő élettömeget vonzott oda. Gébek és nyálkáshalak bújtak elő üregeikből, leültek a moszatborította kövekre, és várakozóan tátogtak, mint a függöny felgördülésére váró színházi közönség. Néhány rák is téblábolt erre-arra, időnként megállva, hogy a kövekről lecsippentett moszatot a szájukba gyömöszöljék; és mindenfelé feltűntek a csigaházban császkáló, izgatott remeterákok, melyek lakásukat a jogos tulajdonosoktól bitorolták. Felszerelésemet elrendeztem a csónak fenekén, és elégedett sóhajjal leültem. Taki az evezővel eltaszította a ladikot, és átkormányozta a sekély vízen meg az alattunk susogó hínármezőn. Amint kiértünk a mély vízbe, helyére tette a lapátokat, és felállva evezni kezdett. Nagyon lassan haladtunk, mert Taki gondosan végigvizsgálta a csónak alatti vagy három méter sugarú fénykört. Az evezők dallamosan nyikorogtak, Taki dúdolgatott. A csónak oldala mentén kétméteres rúd feküdt, a végén öt ágú, veszedelmesen horgas végű szigony. Az orrban egy kis üveg olívaolajat vettem észre: igen fontos kelléke ez a halászoknak, mert ha a szellő felborzolj a víz tükrét, néhány csepp olaj varázslatosan kisimítja a nyugtalan felszínt. Lassan, egyenletesen haladtunk Pondikonissi fekete, háromszög alakú sziluettje felé, amerre a zátonyokat sejtettem. Mikor a közelükbe értünk, Taki egy percre letette a lapátokat, és rám nézett.

– Öt percig körözünk itt – mondta –, hogy foghassak valamit. Aztán még egyszer körbemegyünk, hogy maga is megfoghassa, amit akar. Örömmel ráhagytam, mert nagyon szerettem volna látni, hogyan halászik Taki a szigonnyal. Nagyon lassan megközelítettük hát a legnagyobb zátonyt, s a fény megvilágította a különös, tenger alatti sziklákat, melyeket parányi tölgyfákhoz hasonló, rózsaszínű és bíborvörös moszat borított. Ahogy lebámult a vízbe, az ember szinte sólyomnak érezte magát, mely kiterjesztett szárnyakkal suhan el a sokszínű, őszi erdő felett. Taki hirtelen abbahagyta az evezést, és a vízbe merítette a lapátokat, melyek most fékül szolgáltak. A csónak majdnem teljesen megállt, ő pedig felemelte a szigonyt. – Nézze – mondta, és lemutatott a homokos fenékrészre, egy nagy szikla bástyája alá. – Skorpió. Első pillantásra nem vettem észre semmit, azután hirtelen megláttam. Vagy hatvan centis hal feküdt a homokban, hátán hegyes tüskék sora, mint a sárkány taréja, és óriási, albatroszszárny méretű uszonyait kiterjesztette a homokon. Hatalmas, széles feje volt, aranyszínű szeme, és ernyedten tátogó szája. Mégis a színe lepett meg a legjobban, mert a pirosnak szinte minden árnyalatát viselte, a skarláttól a borvörösig, helyenként fehér foltokkal. Rendkívül magabiztosnak látszott, ahogy nagy büszkén feküdt a homokban… és rendkívül veszedelmesnek. – Ez ám a finom falat – suttogta Taki s ezen elcsodálkoztam, mert a külseje alapján a húsát is halálos méregnek képzeltem. Lassan, finoman beleeresztette a szigonyt a vízbe, centiméterenként közelítve a horgas ágakat a hal felé. Más hang nem hallatszott, csak a lámpa mérges sziszegése. Lassan, észrevehetetlenül mind közelebb és közelebb ért a szigony. Visszafojtottam a lélegzetem. Hogyhogy nem veszi észre ez a nagy hal a közelgő végzetet? Mire való az az aranypöttyös szeme? Nem kellene más, csak egy farkcsapás, egy kis kavargás a homokban, és már itt se lenne. De nem, ez csak feküdt, és módszeresen, gőgösen nyeldekelt. Mikor a szigony már csak harminc centire volt a haltól, Taki megállt. Láttam, hogy finoman fogást vált a nyélen. Mozdulatlanul állt vagy egy másodpercig, nekem úgy rémlett, a végtelenségig. Aztán hirtelen, olyan sebesen, hogy szemmel nem is tudtam követni, a szigony öt ágát beledöfte a hal lapos fejébe. Homok és vér kavarodott fel a vízben, a hal úgy tekergett, vonaglott a villás ágakon, hogy a hátán meredező tüskék belefúródtak a szigony nyelébe. Ám Taki ügyesen döfte be a fegyvert, az állat nem tudott elszabadulni. Gyorsan, egyik kezéből a másikba fogva felhúzta a rudat, s a hal, csapkodva és ficánkolva

már a csónakban volt. Előrehajoltam, hogy segítsek, de keményen visszalökött. – Vigyázat – mondta. – A skorpió gonosz hal. – Figyeltem, ahogy a lapát tolla segítségével kihúzza a szigonyt, s noha minden számítás szerint a halnak már régen el kellett volna pusztulnia, még mindig vonaglott, csapkodott, és megpróbálta tüskéit a csónak oldalába fúrni. – Nézze csak, nézze! – mondta Taki. – Láthatja most, miért hívjuk skorpiónak. Ha meg tudta volna szúrni azokkal a tüskékkel, Szent Spiridion, micsoda fájdalmai volnának! Gyorsan kórházba kellene szállítani. Az evező, a szigony, és néhány ügyes zsonglőrmutatvány segítségével felemelte a skorpióhalat, és belepottyantotta egy üres olajoshordóba, ahol már nem okozhatott bajt. Tudni szerettem volna, hogyan lehet megenni a skorpiót, ha egyszer mérges. – Ó – felelte Taki –, csak a tüskéje. Azt levágja az ember. A húsa édes, olyan édes, mint a méz. Magának is adom, vigye majd haza. Ismét az evezők fölé hajolt, és a csónak végignyikorgott a zátony pereme mentén. Aztán ismét lelassítottunk. Itt homokos volt a fenék, csak néhány elszórt, zöld szalaghínár csomó tarkította. Taki megint leállította a csónakot, és felemelte a szigonyt. – Nézze – mondta –, polip. A gyomrom összerándult izgalmamban, mert eladdig csak döglött polipot láttam, azt is a városi piacon, és éreztem, hogy az egyáltalán nem hasonlít az eleven állatra. De akárhogy meregettem a szemem, a homokban nyomát sem láttam élőlénynek. – Ott, ott – mutatta Taki, lágyan a vízbe engedve szigonyát. – Nem látja? Hová tette a szemét? Ott, ott! Nézze, már majdnem hozzáérek! Hiába, nem láttam semmit. Még harminc centivel mélyebbre eresztette a szigonyt. – Látja már, maga kelekótya? – kuncogott. – Ott van, a szigony hegyénél! Ekkor hirtelen észrevettem. Egész idő alatt azt bámultam, de olyan szürke és homokszerű volt, hogy a tengerfenék részének néztem. Csápjainak fészkében kuporgott és kopasz, domború homloka alól, hátborzongatóan emberi tekintettel, szomorúan bámult ránk. – Jó nagy – mondta Taki. Megigazította kezében a szigonyt, de a mozdulat nem volt eléggé óvatos: a polip piszkosszürke színe élénk, ragyogó zöldre váltott. Az állat vízsugarat lövellt ki tömlőjéből, és ennek nyomásától hajtva, kavargó

homokot hagyva maga után, felemelkedett a fenékről. Karjai hosszan lebegtek utána, és ahogy végigsuhant a víz alatt, olyan volt, mint egy elszabadult léggömb. – Ó, gammoto – mondta Taki. Ledobta a szigonyt, és az evezők után kapva, sebesen a polip nyomába eredt a csónakkal. A puhány, úgy tűnt, meghatóan bízik álcázásában; mert alig tízméternyire attól a helytől, ahol felriasztottuk, ismét leereszkedett. Taki megint föléje kormányozta a csónakot, és megint beleeresztette a szigonyt a vízbe. Ezúttal már nem kockáztatott, nem tett vigyázatlan mozdulatokat. Mikor az ötágú villa egylábnyira megközelítette a polip fejét, megerősítette szorítását a nyélen, és lecsapott. Abban a pillanatban felhővé kavarodott az ezüstös homok, ahogy a polip karjai csapkodni, vonaglani kezdtek, és körültekeregték a szigony nyelét. Testéből tinta tört elő, reszkető, fekete csipkefüggönyként lebegett a vízben, és lassan szétáradt a homok felett, mint a füst. Taki kuncogott örömében. Villámgyorsan húzta fel a szigonyt, de ahogy a polip a csónakba került, két csápja mégis hozzátapadt a ladik oldalához. Taki erősen megrántotta, és a karok elváltak a fától, olyan reszelős, szakadós hangot hallatva, mint amikor ragasztószalagot tép le az ember, csak épp ezerszeresére felnagyítva. Taki gyorsan megragadta a polip kerek, csúszós testét, és ügyesen leszedte a horgokról. Aztán, megdöbbenésemre, felkapta ezt a tekergő medúzafőt, és arcához emelte, úgy, hogy a csápok befonták a homlokát, arcát és nyakát, s a tapadókorongok fehér nyomokat szívtak a barna bőrön. Gondosan kiszemelt egy pontot, és hirtelen a polip testébe mélyesztette fogait, egy oldalirányú rándítással, mint amikor a kutya eltöri a patkány gerincét. Nyilván egy fontos idegközpontot haraphatott át, mert a karok szorítása azonnal meglazult; ernyedten lehulltak, már csak a legvégük kunkorgott egy kicsit. Taki beledobta a polipot a hordóba, a skorpióhal mellé, kiköpött a vízbe, majd áthajolt a csónak oldalán, merített egy marok tengervizet, és kiöblítette a száját. – Maga szerencsét hozott nekem – mondta vigyorogva, és megtörölte a száját. – Nem sokszor fordul elő, hogy egy éjszaka skorpiót is meg polipot is fogok. De úgy látszott, Taki szerencséje a polippal véget is ért, mert hiába kerültük meg többször is a zátonyokat, semmi egyebet nem fogtunk. Láttunk ugyan egy murénát, ahogy kikandikált egy üregből; a tekintete rendkívül gonosz, a feje akkora, mint egy kisebb fajta kutyáé. Mikor azonban Taki leeresztette a szigonyt, a muréna simán, méltóságteljesen,

hajlékony bájjal visszahúzódott a zátony üregének mélyébe, és nem láttuk többet. Ami engem illet, nem is nagyon bántam, mert a fejéből ítélve legalább két méter hosszú lehetett, és úgy éreztem, hogy egy rosszul világított csónakban, egy kétméteres murénával való birkózás élményét, bármilyen lelkes természetbúvár vagyok is, nélkülözni tudom. – No mindegy – mondta Taki filozofikusan. – Menjünk, fogjunk magának is valamit. Átevezett velem a legnagyobb zátonyhoz, s én teljes felszerelésemmel kimásztam a tetejére. A hálóval felfegyverkezve végigkúsztam a zátonyon, Taki pedig vagy kétméternyire mögöttem evezett, hogy megvilágítsa nekem az egész sziporkázó gyönyörűséget. Számtalan megfognivalóval találkoztam, fájt a szívem, hogy nem vihetem mindet haza. Törékeny arany- és skarlátszínű nyálkáshalakat láttam, meg apró halacskákat, fele akkorákat, mint egy gyufaszál; nagy, fekete szemük volt, a színük meg piros, mint a postaláda; meg másféle, ugyanekkora halacskákat, melyeknek színe átmenet volt a sötét berlini- és a kobaltkék között. Voltak vérvörös meg bíborszínű, törékeny tengeri csillagok: hosszú, karcsú, hegyes karjaik szakadatlanul tekeregtek, oldódtak, kötődtek. Ezeket a lehető legóvatosabban kellett a hálóba emelni, mert elég volt a legkisebb rázkódás, és hányaveti vidámsággal máris elhullatták karjaikat. Papucscsigák is voltak itt, melyeknek alját csak félig fedte a héj, úgyhogy ha felfordította őket az ember, úgy festettek, mint egy podagrás lábra szabott, bő, ormótlan szövetpapucs. Voltak kaurik, némelyik fehér, mint a hó, és finom bordázat díszítette őket, mások világos krémszínűek, sűrűn telepettyegetve vörös és fekete foltokkal. Voltak bogárcsigák, vagy hat centi hosszúak, melyek úgy csüngtek a sziklák hasadékaiban, mint óriási fatetvek. Láttam egy gyufásdoboz nagyságú tintahalcsecsemőt is, és igyekezetemben, hogy megfogjam, majdnem lepottyantam a zátony széléről, de mély bánatomra sikerült elillannia. Mindössze félórás gyűjtés után azt kellett látnom, hogy minden üvegem és dobozom színültig megtelt, és vonakodva bár, de beláttam, hogy abba kell hagynom a vadászatot. Taki kedélyesen átevezett velem kedvenc öblömbe, és jót mulatott, míg figyelte, ahogy gondosan kiürítgetem üvegeimet a tavacskába. Azután visszavitt a menelaosi mólóhoz. Itt áthúzott egy zsineget a mostanra már kiszenvedett skorpióhal kopoltyúján, és átnyújtotta. – Mondja meg édesanyjának – javasolta –, hogy erős paprikával, olajjal, krumplival és apró tökkel főzze meg. Megköszöntem az ajándékot és hozzám való szíves türelmét.

– Jöjjön ki máskor is halászni – felelte. – A jövő héten megint erre járok. Talán szerdán vagy csütörtökön. Ha megérkezem, majd üzenek. Ezt is megköszöntem, és biztosítottam arról, hogy számolni fogom a napokat. Eltaszította a csónakot, és a sekély vízen tovasiklott Benitses irányába. – Sok szerencsét – kiáltottam utána. – Pasto calo – felelte. – Minden jót. Megfordultam, és fáradtan felkaptattam a domboldalon. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy fél három van, és tudtam, mama már biztosra veszi, hogy megfulladtam, felfaltak a cápák, vagy valami hasonló végzet ért utol. Csak abban reménykedtem, hogy a skorpióhal talán kiengeszteli. MIRTUSZERDŐK A VILLÁTÓL MINTEGY FÉL MÉRFÖLDNYIRE északra megritkult az olajfaliget, és egy harmincharmincöt holdas sík medencét fogott közre; melyen nem volt fa. Itt csak a mirtuszbokrok hatalmas, zöld erdeje nőtt; ezt itt-ott füves-köves tisztások szakították meg, melyeket az élénk acélkék fényű bogáncskóró gyertyatartói és a csillagvirágok nagy, pelyhes csomói díszítettek. Egyike volt ez kedvenc vadászterületeimnek, mert rendkívül gazdag rovarvilág élt itt. Rogerrel lekuporodtunk a mirtuszbokrok nehéz illatú árnyékába, és figyeltük a körülöttünk vonuló ármádiákat, s néha az ágak közt zajló élet egy napja éppolyan mozgalmasnak bizonyult, mint egy nap a város főutcáján. A mirtuszerdőben rengeteg élénkzöld szárnyú imádkozó sáska tanyázott; némelyik megvolt hét-nyolc centiméter is. Karcsú lábaikon hintáztak a mirtuszbokrok között, veszedelmes, tüskés első lábaikat álszent imádságra emelve, míg kicsi, hegyes fejüket, kidülledő, szalmaszínű szemüket ide-oda forgatták, s az égvilágon mindent észrevettek, mint a megkeseredett, sovány vénkisasszonyok egy koktélpartin. Ha egy káposztalepke vagy egy gyöngyházlepke szállt le a fényes mirtuszlevelekre, a sáska végtelenül óvatosan megközelítette, szinte nem is látszott, hogy mozog; néha megállt, és lábain ide-oda himbálta magát, hogy a pillangó csak egy szélfútta levélnek higgye. Láttam egyszer egy imádkozó sáskát, amint becserkészett egy nagy fecskefarkú lepkét, amely a napon üldögélt, billegette a szárnyait és elmélkedett. A sáska rávetette magát, de az utolsó pillanatban elvétette az ugrást, és a lepkének csak az egyik szárnyát sikerült elkapnia. Amaz felrezzent ábrándozásából, és oly erősen kezdett csapkodni a szárnyaival,

hogy kis híján sikerült az egész sáskát a levegőbe emelnie. Még egy néhány erőteljes szárnycsapás, és a sáska bosszúságára a lepke bukdácsolva elrepült, noha egy jókora darab hiányzott a szárnyából. A sáska pedig leült, és sztoikus belenyugvással megette a szárnydarabot, mely a karmai között maradt. A bogáncsok alatt a kövek között meglepően sok élőlény nyüzsgött, annak ellenére, hogy a földet kőkeményre égette a nap, és a talaj olyan forró volt, hogy szinte rántottát lehetett volna sütni rajta. Itt olyan rovarok éltek, amelyektől mindig végigfutott a hátamon a hideg. Hét-nyolc centis, lapos százlábúak; testük mindkét oldalán hosszú, kihegyesedő lábak rengetege. Olyan laposak voltak, hogy a legkisebb repedésbe is könnyűszerrel becsusszanhattak, s oly hihetetlen sebességgel mozogtak, hogy nem is futni, inkább siklani látszottak a talaj felett, ahogy a lapos kavics csúszik a jégen. Scutaigeridae volt a nevük, s elképzelni sem tudtam volna olyan nevet, melynek hangzása ennél jobban kifejezte volna ezeknek a százlábúaknak szörnyen undorító mozgását. A kövek közt elszórva a kemény talajba fúrt lyukakat lehetett találni, melyek akkorák voltak, mint egy félkoronás pénzdarab, vagy még nagyobbak. A peremük selymes anyaggal volt borítva, és az üreg szája körül nyolc centi átmérőjű körben háló feszült. Ezek az üregek a tarantuláknak, a nagy, csokoládészínű, világosbarna foltos pókoknak barlangjai voltak. Kinyújtott lábaikkal körülbelül egy csészealj nagyságú területet borítottak be ezek a pókok, s a testük akkora volt, mint egy kisebbfajta dió. Vadászat közben rendkívüli erőt, gyorsaságot és kegyetlenséget s hozzá sátáni ravaszságot tanúsítottak. Többnyire éjszaka vadásztak, de néha nappal is előbújtak, és hosszú lábaikon, fürgén szaladtak a kórók között, prédára lesve. Általában, ha észrevették az embert, visszavonultak, és eltűntek a mirtuszok között, de egy nap találkoztam eggyel, amelyik annyira belemerült elfoglaltságába, hogy egészen közel mehettem hozzá. Vagy másfél-két méterre lehetett barlangjától, egy kék bogáncskóró szárán, félmagasságban ült, vizsla szeme fürkészve a környéket, első lábaival hadonászva, hogy ellenállhatatlanul emlékeztetett egy vadászra, aki felmászik a fára, hogy megnézze: nincs-e vad a közelben. Vagy tíz percig folytatta ezt, míg én lekuporodva figyeltem. Hirtelen, óvatosan leereszkedett a bogáncsról, és igen céltudatosan elindult. Egészen úgy viselkedett, mintha magasleséről észrevett volna valamit, de én akárhogy kutattam, a föld színén nyomát sem láttam az életnek, és különben sem hittem, hogy egy tarantula látása valami híresen jó volna. De a pók

rendíthetetlenül tört előre, míg egy nagy fűcsomóhoz nem ért – a finom szálú füvet Jób könnyének hívták, és terméstokjai olyanok voltak, mint megannyi kicsi, fonott kalács. Közelebb hajolva megláttam, mit szemelt ki magának a tarantula: a fűszálak finom, szökőkúthoz hasonló csomója alatt pacsirtafészek rejtőzött. Négy tojás volt benne. Az egyikből éppen most bújhatott ki a pici, rózsaszín, pelyhes fióka, mert még ügyetlenül küszködött a tojáshéj ráragadt darabkáival. Mielőtt bármit is tehettem volna a megmentésére, a pók már átkapaszkodott a fészek peremén. Feltornyosult a fióka fölé, egy darabig állt, rémületesen nagynak tűnt a kicsi fészekben; azután magához rántotta a remegő madárkát, és hosszú, hajlott rágószerveit belemélyesztette a hátába. A fióka két kicsi, alig hallható nyikkanást hallatott, szélesre tátotta a csőrét, és egyet-kettőt vergődött a pók szőrös karmai között. Azután a méreg megtette hatását: a kismadár megmerevedett egy pillanatra, majd ernyedten lehullottak a tagjai. A pók moccanás nélkül várt még, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy hatott a méreg, azután megfordult, és útnak eredt; a fióka ernyedten csüngött állkapcsai között. Olyan volt most a tarantula, mint egy különös, hosszú lábú vadászeb az idény első zsákmányával a szájában. Megállás nélkül barlangjához sietett, és eltűnt benne, a kismadár ernyedt, szánalomra méltó holttestével együtt. Két okból is meglepett ez az eset: egyrészt, mert nem hittem volna, hogy a tarantula egy madárfióka nagyságú élőlényt is meg mer támadni, másrészt pedig, mert nem értettem, honnan tudta, hogy ott van a fészek mert hogy tudta, nem lehetett kétséges, hiszen nyílegyenesen feléje tartott. A bogáncstól a fészekig tíz méter volt a távolság, leléptem, és biztos voltam abban is, hogy nincs az a pók, amelyik ekkora távolságról meg tudna látni egy ilyen jól álcázott fészket. Maradt tehát a szaglás, s noha jól tudtam, hogy az állatok megéreznek olyan gyenge szagokat is, melyeket a mi eltompult érzékelésünk már nem jelez, ez sem oszlatta el kételyeimet: egy ilyen rezzenéstelenül szélcsendes napon, tíz méter távolságról ennyire pontosan bemérni a pacsirtafiókát – ez a teljesítmény szinte hihetetlenül finom szaglóérzékre vallott volna. Végül tehát csak arra a meggondolásra juthattam, hogy a pók cserkészései során felfedezte már a fészket, és időnként utánanézett, vajon kikeltek-e már a kicsinyek. De ezt sem találtam kielégítő magyarázatnak, hiszen olyan gondolkodási folyamatot tételez fel egy pókban, amilyennel – ebben biztos voltam – nem rendelkezhet. Még a mindentudó Theodore sem tudta megnyugtatóan megoldani a kérdést. Maradt a tény, hogy az a pacsirtapár abban az évben

egyetlen fiókát sem tudott felnevelni. A mirtuszerdők lakói közül a hangyaleső lárvái is nagyon érdekeltek. A kifejlett hangyalesők a legkülönbözőbb méretűek, és unalmas szürkésbarna színűek. Rendkívül elhanyagolt és gyengeelméjű szitakötőhöz hasonlítanak. Szárnyaik aránytalanul nagyok testük méretéhez viszonyítva, s úgy csapkodnak velük, mintha minden erejükre szükség volna ahhoz, hogy le ne pottyanjanak. Derék, döngicsélő teremtések, teljesen ártalmatlanok. Ugyanez azonban nem mondható el a lárváikról. Ami a tavakban a vérengző szitakötőlárva, az a hangyaleső lárvája a száraz, homokos területeken, a mirtuszbokrok között. A lárvák jelenlétét a környéken csak egy sor különös, kúpos bemélyedés mutatta, a talaj puhább, könnyebben feltúrható részein. Amikor megpillantottam ezeket a mélyedéseket, töprengeni kezdtem, vajon mi áshatta őket. Arra gondoltam, hogy talán egerek kutathattak itt gyökerek után, és nem vettem észre, hogy a lyukak aljában tettre készen ott lapul maga az építész is. Aztán egyszer működésben láttam egy ilyen üreget, és rájöttem, hogy ez nemcsak otthona a lárvának, hanem egyúttal félelmetes csapda is. Jött például egy hangya (mindig úgy képzeltem, hogy dúdolgat magában, ahogy a dolga után szalad) – a kis sürgő-forgó fekete fajta vagy a nagy, magányos, vörös, melynek potroha úgy mered az ég felé, mint egy légvédelmi ágyú. Bármilyen fajból lett légyen az arra járó, ha az üreg peremére tévedt, azt tapasztalta, hogy a lejtős talaj megcsúszik alatta, és ő lefelé gurul, a kúp aljára. Megfordult ekkor, és fölfelé kapaszkodott, de a föld vagy a homok kis görgetegekben megindult a lába alatt. Amint az első ilyen görgeteg leért az üreg aljára, a lárva megkapta a jelzést, hogy támadásba lendüljön. A hangya hirtelen apró göröngyök vagy homokszemcsék géppuskatüzében találta magát, melyet a lárva hihetetlen sebességgel mozgó feje zúdított felfelé a lyuk aljáról. Lába alatt megindult a föld, a nyakába bombaeső hullott – a hangya elvesztette egyensúlyát, és szégyenszemre legurult a csapda fenekére. Ekkor a homokból villámgyorsan előbújt a hangyaleső lárvájának feje – két hatalmas, hajlott, sarlószerű állkapoccsal ellátott hangyafej. Ezek a rágószervek belemartak a szerencsétlen hangya testébe, és a lárva visszahúzta a fejét, a föld alá temetve a küszködő, kapálózó hangyát is. Mivel úgy ítéltem, hogy a lárvák tisztességtelen előnyt szereznek a meglehetősen tompa elméjű, szorgalmas hangyákkal szemben, nem éreztem lelkifurdalást, mikor kiástam és hazavittem őket, hogy sebtében összetákolt muszlinketrecükben kikeljenek – hátha egy újabb fajt sikerült így gyűjteményem számára beszereznem.

Egy nap vihar tört ki – az a különös égiháború, amikor az ég kékesfeketén sötétlik, és ezüst villámok csipkézik ki keresztül-kasul. Eleredt az eső, súlyos, nagy, meleg cseppekben, mint a vér. Mikor a vihar elvonult, az ég olyan világoskékre mosva tündökölt, mint a szürkebegy tojása. Az ázott föld csodálatosan gazdag, szinte étvágygerjesztő illatot árasztott, mint valami gyümölcspuding, és ahogy a napsütésben gőzölögve párolgott az esővíz az olajfákról, olyanok voltak a fatörzsek, mintha lángolnának. Szerettük Rogerrel ezeket a nyári zivatarokat. Jó volt caplatni a pocsolyák között, és érezni, hogy a ruhám egyre vizesebb lesz a meleg esőtől. Ráadásul Rogernek még az az öröme is megvolt, hogy megugathatta a villámokat. Mikor az eső elállt, átsétáltunk a mirtuszerdőn, abban a reményben, hogy az eső talán előcsalt néhány olyan állatot is, amelyik egyébként az árnyékban keresne menedéket a nappali hőség elől. És csakugyan. Egy mirtuszágon két nagy, méz- és borostyánszínű csiga kúszott egymás felé, szarvacskáikkal kihívóan integetve. Tudtám, hogy ilyenkor, nyár derekán ezek általában nyári álmot alusznak. Keresnek maguknak egy kényelmes ágat, házuk bejáratához valami papírszerű anyagból ajtót fabrikálnak, azután jó mélyre húzódnak a csigaházban, hogy testük nedveit megóvják a nap égető tüzétől. Ez a zivatar nyilván felébresztette őket, és most vidám, romantikus hangulatban vannak. Figyeltem, ahogy lassan egymás mellé csúsztak, és szarvaikat összeérintették. Ekkor megálltak, és hosszan, elmerülten egymás szemébe néztek. Azután az egyik megfordult és a másik mellé csúszott. Mikor párhuzamosan egymás mellett álltak, olyasmi történt, hogy alig akartam hinni a szememnek. Mert a két csiga oldalából egyszerre csak kibukkant egy-egy kicsi, törékeny szigonyhoz hasonló valami, a végén fehér fonállal. Csiga I. szigonya belefúródott Csiga II. oldalába, és eltűnt benne, míg Csiga II. szigonya ugyanezt a műveletet hajtotta végre Csiga I-en. És most ott vesztegeltek, egymás mellett, a két fehér fonalkával összekötve, mint két egymáshoz csáklyázott hajó. Már ez is elég meglepő volt, de a java még csak ezután következett. A fonalak egyre rövidültek, és egyre közelebb húzták egymáshoz a két csigát. Olyan közelről bámultam őket, hogy az orrom majdnem hozzájuk ért, és végül arra a megdöbbentő következtetésre jutottam, hogy a testükben rejlő csörlőszerkezet segítségével felcsévélik a kis fonalat, és így húzzák közel magukhoz a másikat, míg végül oldaluk szorosan összesimult. Tudtam, hogy ez csak párzás lehet, de testük annyira összesimult, hogy képtelen voltam kivenni a cselekmény részleteit. Vagy tizenöt percig így maradtak, megrészegülten,

egymás oldalán, azután se szó, se beszéd, még egy "köszönöm"-öt sem ejtve, elindultak, az egyik jobbra, a másik balra, és nyoma sem volt rajtuk szigonynak vagy zsinórnak, sem a szerelmi kaland szerencsés befejeztén érzett örömnek. Úgy megragadott ez a különös viselkedés, hogy alig vártam a következő csütörtököt, amikor Theodore teára jött, hogy megtárgyalhassam vele a dolgot. Theodore hallgatott, lassan, lábujjhegyen himbálva magát, és komolyan bólogatott, míg én érzékletesen előadtam, amit láttam. – Nos, igen… – mondta, mikor befejeztem. – Maga… khm… szóval… ööö… nagy szerencséje van, hogy ezt láthatta. Rengeteg csigát megfigyeltem már, de én még sohasem láttam. Megkérdeztem, vajon csak képzeltem-e a kis szigonyokat és a fonalakat. – Nem, nem – felelte Theodore. – Ez pontosan így van. A szigonyok valami… khm… kalciumos anyagból vannak, és ha behatoltak a csiga testébe, úgy… szóval… eltűnnek, feloldódnak. Feltételezhetően valami bizsergő érzést okoznak, amit a csigák, khm… kellemesnek találhatnak. Megkérdeztem, igazam volt-e, mikor azt gondoltam, hogy az állatok visszacsévélték zsinórjukat. – Igen, igen, nagyon helyesen gondolta – mondta Theodore. – Alighanem van bennük valamilyen… khm… szerkezet, amivel vissza tudják húzni a fonalat. Megjegyeztem, hogy talán sose volt még részem ilyen különös élményben. – No persze. Igen különös – mondta Theodore, és amit még hozzátett, attól a lélegzetem is elállt. – Amikor egymás mellé kerülnek, az egyik csiga khm… hím fele a másik csiga nőstény felével… ööö… kel egybe, és… szóval… viceverza. Egy teljes percbe került, míg megemésztettem ezt a megdöbbentő értesülést. Azt jelentené ez, hogy minden csiga egyszerre hím és nőstény? – Ööö… bizony – mondta Theodore. – Hermafrodita. Rám hunyorított, és a szakállát morzsolgatta. Larry, aki ezenközben is azt a fájdalmas arckifejezést viselte, amit mindig magára öltött, valahányszor Theodore és én természettudományos kérdésekről beszéltünk, most szintén megrökönyödve hallgatta a csigák különös szexuális életéről szóló előadást. – Ugye csak viccel, Theodore – tiltakozott. – Nem gondolhatja komolyan, hogy minden csiga egyszerre hím és nőstény!

– De bizony – erősködött Theodore, és mesteri nyelvérzékkel még hozzátette: – Jóllehet ez fölöttébb sajátságos. – Szent isten – tört ki Larry. – Ez nem járja. Ezek a nyamvadt, síkos mifenék csak úgy mászkálnak a bozótban, nyakra-főre elcsábítják egymást, és mind a kétféle örömből kiveszik a részüket. Miért nem adatott ez meg az embernek? Erre volnék én kíváncsi. – No igen. Csakhogy akkor magának is tojásokat kellene raknia – mutatott rá Theodore. – Ez igaz – szólt Larry –, de milyen jól jönne ez, ha az ember nem akar elmenni egy koktélpartira. "Nagyon sajnálom, de a tojásaimon kell ülnöm." Theodore felhorkantott nevettében. – Csakhogy a csigák nem ülnek ám a tojásaikon magyarázta. – Elássák őket a nedves földbe, és ott hagyják. – A legjobb módja a családi életnek – mondta mama váratlanul, de mélységes meggyőződéssel. – Bárcsak én is eláshatnálak benneteket a nedves földbe, és ott hagyhatnálak. – Nagyon durva és szeretetlen dolog ilyesmit mondani – méltatlankodott Larry. – Lehet, hogy Gerry lelkében most egy egész életre szóló törést okoztál. Még a végén komplexusai támadnak. De ha ettől a beszélgetéstől bármiféle komplexusom támadt, az csak a csigákkal kapcsolatos volt, mert már tervbe vettem, hogy hatalmas csigavadász expedíciókat indítok Rogerrel, tucatjával szállítom majd őket a villába, és dobozokba rakom, ahol szívem gyönyörűségére lövöldözhetik majd egymás felé szigonyaikat. Ám annak ellenére, hogy az elkövetkező hetekben csigák százait fogdostam össze, bedobozoltam, és féltő gondoskodásom minden jelével elhalmoztam őket (még zivatart is rendeztem nekik egy locsolókanna segítségével), párzásra sehogyan sem tudtam őket rábírni. Az első eseten kívül egyetlenegyszer sikerült még megfigyelnem ezt a különös szerelmi játékot, mikor beszereztem egy pár hatalmas éti csigát a Tíz Szent Hegyének sziklás oldalán, s az egyetlen oka annak, hogy fel tudtam jutni oda és meg tudtam fogni a csigákat, az a tény volt, hogy mama szívem legtitkosabb vágyát megérezve egy szamárcsikóval ajándékozott meg a születésnapomon. Korfura érkezésünk óta tudtam ugyan, hogy itt temérdek csacsi él – voltaképpen a sziget egész mezőgazdaságának terhét ők viselték –, mégsem figyeltem fel rájuk mindaddig, amíg el nem mentünk Katerina menyegzőjére. A vendégek szamaraival ugyanis több kiscsacsi is érkezett, némelyikük csak néhány napos volt. Nagyon megtetszettek nekem a csikók

gumós térdei, hatalmas fülük, támolygó, tétovajárásuk, és eltökéltem, hogy, ha törik, ha szakad, szert teszek egy csacsira magam is. Először mamát próbáltam megnyerni az ügynek. Elmondtam, hogy ha volna egy szamaram, és az cipelne engem meg minden felszerelést, akkor sokkal messzebbre is eljuthatnék, mint gyalog. Miért ne kaphatnék egy szamarat karácsonyra? Azért, felelte mama, mert egyrészt a szamár drága, másrészt pedig most éppen sehol nincs eladó csikó. De ha drága – érveltem –, akkor miért nem kaphatnám meg úgy, mint születésnapi és karácsonyi ajándékot egyszerre? Én szívesen lemondok minden egyéb ajándékról a csacsi érdekében. Mama azt mondta, majd meglátjuk, amiről már keserű tapasztalatok árán megtanultam, hogy azt jelenti: olyan gyorsan és tökéletesen megfeledkezik róla, ahogyan csak lehet. Születésnapom közeledtével ismét felelevenítettem a szamár beszerzése érdekében összegyűjtött érveimet, de mama ismét csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk. Azután, egy szép napon, Costas, a szolgálónk fivére jelent meg az olajligetben, épp a kertünk előtt, vállán egy nagy csomó hosszú bambusszal. Vígan fütyörészve lyukakat ásott a földbe, és beleállította a bambuszokat, ily módon egy kis négyszöget kerítve körül. A fuksziasövényen keresztül bámultam, és azon töprengtem, vajon mi a csodát művel, végül odafüttyentettem Rogert, és kimentem megnézni. – Házat építek – mondta Costas – a mamájának. Megkövültem. Mi az ördögnek építtet mama bambuszházat? Talán házon kívül akar aludni? Úgy éreztem, hogy ez merőben valószínűtlen. – Minek mamának bambuszház? – kérdeztem Costast. Kancsal szemét rám meresztette. – Ki tudhatja? – vonta meg a vállát. – Talán zöldséget vagy édesburgonyát akar eltenni télire. Ezt is igen valószínűtlennek tartottam, de ahogy egy fél óra hosszat bámultam Costas munkáját, lassacskán eluntam magam, és sétára indultam Rogerrel. Másnapra készen állt a bambuszház váza, és Costas gyékénykötegeket font a bambuszok közé, így csinált neki tömör falat és tetőt. Még egy nap, és el is készült: teljesen olyan volt, mint Robinson Crusoe egyik korai házépítési kísérletének eredménye. Mikor megkérdeztem mamát, miért építtette a házikót, azt felelte, még nem tudja, de egyszer talán hasznunkra lehet még. Ezzel a felvilágosítással kellett beérnem. A születésnapomat megelőző napon mindenki egy kicsit még a szokásosnál is furcsábban kezdett viselkedni. Larry valamilyen, csak általa

ismert okból "Hallali! Halihó!" és hasonló vadászkiáltásokat hallatott, amerre csak ment. Mivel ez a roham amúgy is elég gyakran elővette, nem figyeltem fel rá különösebben. Margo rejtelmes csomagokkal titokzatoskodott szerte a házban, és mikor egyszer a hallban szembetalálkoztunk, csodálkozva vettem észre, hogy a karjában egy nagy csomó tarka, karácsonyról megmaradt girlandot, miegyebet cipel. Mikor meglátott, rémülten felnyüszített, és olyan bűntudatosan perdült be a szobájába, hogy tátott szájal bámultam utána. Még Leslie és Spiro is áldozatul esett ennek a ragálynak; ők titokzatos kupaktanácsokat tartottak a kertben. Az elkapott beszédfoszlányokból azonban nem tudtam kivenni, mi folyik itt. – A hátsó ülésensz – mondta Spiro. – Iszten biszony, Lesliesz úrfi, nem először csinálomsz. – Hát, ha annyira biztos a dolgában, Spiro – felelte Leslie kétkedve –, de aztán ne legyen lábtörés vagy ilyesmi. Ekkor észrevette, hogy szemérmetlenül hallgatózom, és gorombán rám förmedt, mi a fenét képzelek már magamról, kihallgatni mások privát beszélgetését, és egyáltalán. Miért nem megyek inkább a legközelebbi sziklához, és mért nem vetem le magam a tetejéről? Megéreztem, hogy a család nincs valami barátságos hangulatban, s inkább kimentem Rogerrel az olajligetbe, hogy zöld gyíkok hiábavaló vadászatával töltsem a napot. Mikor este eloltottam a lámpát, és ágyba bújtam, harsány nevetés és rekedt énekszó ütötte meg a fülemet: az olajfák közül jött. Ahogy közelebb ért a ricsaj, felismertem Larry és Leslie hangját, meg a teljes hangzavarban itt-ott a Spiróét is: úgy tűnt, hárman háromféle nótát énekelnek. Nyilvánvaló volt, hogy egy kissé kirúgtak a hámból. A folyosóról érkező bosszús suttogás és járkálás azt jelezte, hogy mama és Margo ugyanerre a következtetésre jutott. Berontottak a házba, Larrynek valami szellemes megjegyzésén hisztérikusan hahotázva, de mama és Margo dühösen csendre intette őket. – Hallgassatok már – szólt mama. – Felébresztitek Gerryt. Mit ittatok? – Bort – jelentette ki Larry méltóságteljesen. Aztán csuklott egyet. – Bort – tette hozzá Leslie. – Aztán táncoltunk, és Spiro is táncolt, és én is táncoltam, és Larry is táncolt. És Spiro is táncolt, aztán Larry is táncolt, és én is táncoltam. – Azt hiszem, jó volna, ha lefeküdnétek – mondta mama. – Aztán Spiro is táncolt – magyarázta Leslie –, és Larry is táncolt. – Jól van, drágám, jól van – csitította mama. – Feküdjetek már le, az

isten áldjon meg! Igazán, Spiro, nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyit igyanak. – Spiro is táncolt – világította meg a kérdést Leslie. – Majd én lefektetem – mondta Larry. – Én vagyok az egyetlen józan ember a társaságban. Tétova lábak csoszogása hallatszott a kőpadlón, ahogy Leslie és Larry egymás karjába kapaszkodva végigtántorogtak a folyosón. – Most meg veled táncolok – szűrődött be hozzám Leslie hangja, ahogy Larry bevonszolta a szobájába, és lefektette. – Sajnálomsz, Mrs. Durrelsz – mondta Spiro, és mély hangja kásás volt a bortól –, de nem tudtam megakadályosz. – És elhozták legalább? – kérdezte Margo, – El ám, Missz Margo. Ne tessék aggódsz. Lent van Costasnál. Végül Spiro elment, és hallottam, hogy mama és Margo is lefeküsznek. Ezek a percek illő befejezését adták ennek a rendkívül zűrzavaros napnak. De csakhamar megfeledkeztem a család különös viselkedéséről, és azon töprengtem a sötétben, vajon milyen ajándékokat kapok, míg el nem aludtam. Másnap reggel, mikor felébredtem, egy darabig törnöm kellett a fejemet, miért is nevezetes nap ez a mai. Azután rájöttem, hogy ma van a születésnapom. Feküdtem, és élveztem a gondolatot, hogy ez az egész nap csak az enyém, hogy az emberek mind megajándékoznak majd, és a család kénytelen lesz teret adni minden ésszerű kívánságomnak. Már éppen fel akartam kelni, mikor egyszerre különös lárma szűrődött be a hallból. – Fogjátok a fejét! Fogjátok a fejét! – hallottam Leslie hangját. – Vigyázz, tönkreteszed a díszeket! – jajveszékelt Margo. – A fenébe azokkal a rohadt díszekkel – ordított Leslie. – Inkább a fejét fognád! – Ejnye, ejnye, gyerekek – mondta mama. – Ne veszekedjetek! – Atyaúristen – mondta Larry undorral. – Csupa gané az egész padló! És ehhez az érthetetlen társalgáshoz különös, kopogó zaj párosult, mintha valaki pingponglabdákat csapkodna a hall kőpadlójához. "Mi az ördögöt csinálhat már megint a családom?" – gondoltam. Más napokon ilyenkor még félig öntudatlanul hevernek, a reggeli teáscsésze felé tapogatózva. Felültem az ágyban, és elhatároztam, hogy bármilyen mókát eszeltek is ki, csatlakozott hozzájuk, mikor hirtelen felpattant az ajtó, és egy csacsi nyargalt be rajta: színes papírgirlandok és karácsonyfa díszek csüngtek róla; fülei között pedig három óriási toll díszelgett. Leslie a farkába kapaszkodva ordított: – Hó ha, hó, te rohadék!

– Hogy beszélsz, drágám! – szólt rá mama, aki izgatottan kandikált be mögöttük. – Tönkreteszed a díszeket! – sivított Margo. – Minél előbb kikotródik innen ez a dög, annál jobb – mondta Larry bosszúsan. – A hall már tele van trágyával. – Mert ráijesztettél – mondta Margo. – Nem is csináltam vele semmit – méltatlankodott Larry. – Csak megböktem egy kicsit. A csacsi lefékezett az ágyam mellett, és hatalmas, barna szemével rám bámult. Úgy látszott, mintha csodálkozna. Megrázta magát, olyan hevesen, hogy a tollak kiestek a fülei közül, azután, roppant ügyesen, a hátsó lábaival sípcsonton rúgta Leslie-t. – Az istenfáját – bömbölte Leslie, fél lábon ugrálva. Ez a dög eltörte a lábamat! – Leslie, drágám – szólalt meg mama. – Igazán nem szabadna így káromkodnod. Gondolj Gerryre. – Minél előbb kitakarodik ebből a szobából, annál jobb – hajtogatta Larry –, különben az egész lakás bűzleni fog, mint a trágyadomb. – Teljesen tönkretettétek a díszeket – lamentált Margo –, pedig órákba telt, amíg felraktam. De én nem figyeltem rájuk. A csacsi az ágyam széléhez jött, kérdően nézett rám egy darabig, aztán kacagásszerű torokhangot hallatva nyitott tenyerembe nyomta pofácskáját, mely puha volt, mint a selyemhernyó gubója, mint az újszülött kiskutyák, és bársonyos, mint a tengeri kavicsok, vagy mint a levelibéka. Leslie közben levetette a nadrágját, és folyékonyan káromkodva vizsgálta a zúzódást a sípcsontján. – Tetszik, drágám? – kérdezte mama. Hogy tetszett-e? Nem jutottam szóhoz. A csacsi színe mélybarna volt, helyenként szinte lila, mint a szilva, a füle óriási, akár egy-egy kontyvirág, és apró, lakkcipő fényességű patái felett kis fehér zoknikat viselt. Hátán ott volt a széles fekete kereszt, mely büszkén jelzi, hogy a fajtája vitte be Krisztust Jeruzsálembe (s azóta is egyike a legmegvetettebb háziállatoknak), és nagy, fényes szeme körül szép fehér karika hirdette, hogy Gastouri falujából származik. – Emlékszel Katerina szamarára, amelyik annyira tetszett neked? – kérdezte mama. – Nohát ez annak a kis csacsija. Ettől persze csak még becsesebb lett a csacsi a szememben. Úgy állt ott a díszeiben, mint aki a cirkuszból szökött meg, és egy selyemdarabkát rágcsált elmélyülten, míg én kikászálódtam az ágyból, és magamra kapkodtam a ruhámat. Elakadó

lélegzettel kérdeztem mamától, hol fogom majd tartani? A házba nyilvánvalóan nem hozhatom be, hiszen Larry éppen most jelentette ki, hogy ha mamának kedve tartaná, kiváló burgonyát tudna termeszteni a hallban. – Hát ezért építette Costas azt a házat – felelte mama. Örömöm nem ismert határt. Mily nemes, derék, jószívű családom is van nekem! Milyen ügyesen titkolták el előlem! Mennyit kellett dolgozniuk, míg ilyen szépen feldíszítették! Lassan, gyengéden, mintha porcelánból volna, kivezettem paripámat a kerten át az olajligetbe, kinyitottam a kis bambuszkunyhó ajtaját, és bementem vele. Gondoltam, a méretet ellenőriznem kell, hiszen Costas híresen rossz munkás. De a kis ház pompás lett. Épp elég nagy a csacsinak. Ismét kivittem, és egy hosszú kötéllel egy olajfához pányváztam, azután valami álomszerű transzban bámultam vagy fél óra hosszat, minden oldalról, míg ő békésen legelészett. Végül meghallottam, hogy mama reggelizni hív, s ekkor elégedetten felsóhajtottam. Úgy döntöttem ugyanis, hogy kétség és részrehajlás nélkül kimondható: ez a csacsi a legkülönb Korfu szigetének összes csacsija közt. Előttem is ismeretlen okból Sallynek neveztem el. Egy gyors puszit nyomtam a selymes pofájára, és bementem reggelizni. Reggeli után, mély megdöbbenésemre Larry nagylelkűen megkérdezte: akarom-e, hogy megtanítson szamaragolni? Azt feleltem, nem is gondoltam volna róla; hogy életében valaha is ült már nyeregben. – Hát persze – mondta hanyagul. – Mikor Indiában voltunk, mindig pónikon meg ilyesmin jártunk. Én is etettem, csutakoltam őket. Érteni kell ahhoz, amit csinál az ember, ugyebár. Így aztán, egy takaróval és egy hosszú hevederrel felszerelve kimentünk az olajfák közé, feltettük a takarót Sally hátára, és a hevederekkel felkötöztük. Sally érdeklődéssel figyelte az előkészületeket, de minden lelkesedés nélkül. Bizonyos nehézségek árán – mert Sally egy szűk területen belül, kitartóan körbe-körbe masírozott – Larrynek mégis sikerült végül feltuszkolnia a hátára. Ekkor kicserélte a pányvát egy kötélből készült kantárra és kötőfékre. – Most már – mondta – úgy kormányozhatod, mint egy csónakot. Ha azt akarod, hogy gyorsabban menjen, a sarkaddal rúgj a bordái közé. Ha ez minden, amit a szamaragolásról tudni kell gondoltam –, akkor ez a legegyszerűbb dolog a világon. Megrántottam a kantárszárat, és sarkamat Sally oldalába vágtam. Zuhanásomat sajnos egy nagy és rendkívül dús csipkebokor fogta fel.

Sally rám bámult, miközben előmásztam, és a pofáján csodálkozás látszott. – Talán – szólt Larry –, egy botot kellene használnod, akkor a lábaddal kapaszkodhatnál, és nem eshetnél le. Rövid pálcát vágott, s én megint felkapaszkodtam Sally hátára. Most már erősen körülöleltem a csacsi hordóhasát a lábaimmal, és a bottal ráhúztam az oldalára. Sally mérgesen kirúgott, kapálózni kezdett, de én kullancsként ragadtam rá, és nagy örömömre fél óra múlva már vígan kocogott velem fel s alá az olajfák között, szépen engedelmeskedve a kantár irányításának. Larry egy fa alatt hevert és figyelte fejlődésemet: Most, hogy a lovaglóművészetben kellő előmenetelt tanúsítottam, felállt, és zsebéből előhúzta a bicskáját. – Most – szólt, ahogy leszálltam a nyeregből – megmutatom, hogyan kell gondozni az állatot. Mindenekelőtt reggelenként le kell csutakolnod. A városban majd veszünk egy kefét erre a célra. Aztán ügyelned kell arra, hogy a patái tiszták legyenek. Mindennap meg kell pucolnod. – Hogy kell egy szamár patáját tisztítani? – kérdeztem csodálkozva. – Megmutatom – felelte Larry hanyagul. Sallyhez lépett, lehajolt, és felemelte a csacsi hátsó lábát. – Itt bent – mutatott a bicska pengéjével a patára rengeteg kosz gyűlik össze. Ez pedig mindenféle betegséghez, patarothadáshoz, ilyesmihez vezet. Nagyon, fontos, hogy az ember kitisztítsa. Azzal beleszúrta a bicskát Sally patájába. Amit kifelejtett a számításból, csak annyi volt, hogy Korfuban nem patkolják a szamarakat, meg hogy a szamárcsikó patája még viszonylag lágy, és nagyon érzékeny. Így aztán, mi sem természetesebb, mint hogy Sally úgy reagált, akárha tüzes vassal érintették volna. Kirántotta lábát Larry kezéből, aztán, ahogy kínzója felállt és csodálkozva odafordult, Sally kecses piruettet csinált, és két hátsó lábával egyszerre gyomorszájon rúgta. Larry lassan leült a földre, az arca elfehéredett, és testét kétrét görnyesztve a gyomrához nyúlt, s mindeközben különös, hörgő hangokat hallatott. Igazában mégsem miatta, hanem Sally miatt rémültem meg, mert biztos voltam benne, hogy bátyám szörnyű megtorlást vesz rajta, mihelyt magához tér. Sietve eloldoztam hát a kötőféket, botommal a csacsi hátsójára húztam, és megvártam, míg eltűnik az olajfák között. Azután beszaladtam a házba, és tudattam mamával, hogy Larryt baleset érte. Az egész család, Spirót is beleértve, rohanvást érkezett az olajligetbe, ahol Larry még mindig a földön vonaglott, és csukladozó, szörcsögő hangokat adott ki. – Larry drágám – mondta mama halálra váltan –, mit csináltál?

– Megtámadott – fuldokolta Larry két szörcsögés között. – Semmi oka… Megkergült… Lehet, hogy megveszett… Májrepedés… Egyik oldalán Leslie, a másikon Spiro, lassan feltámogatták Larryt a házba, mama és Margo pedig együtt érzően, de tehetetlenül csapongott körülöttük. Ha a családot ilyen mértékű csapás éri, az embernek jól össze kell szednie a sütnivalóját, különben elveszett. Gyorsan leszaladtam a konyhába, és elfúló hangon, de lehetőleg ártatlan képet vágva közöltem a szolgálónkkal, hogy házon kívül töltöm a napot, legyen szíves, adjon valami harapnivalót. Egy fél cipót, hagymát, olajbogyót és egy nagy darab sültet tett egy papírzacskóba, és átnyújtotta. Tudtam, hogy gyümölcsöt bármelyik helybeli barátunktól kaphatok. Az elemózsiával hónom alatt végigfutottam az olajligeten, Sallyt keresve. Egy mérfölddel odébb találtam rá, egy zamatos gyepsávon legelészett. Több sikertelen kísérlet után felkapaszkodtam a hátára, és hátulján a pálcát alkalmazva sebes ügetésre fogtam, olyan messze a villától, amennyire csak lehet: Később mégis vissza kellett térnem, mert Theodore-t vártuk teára. Mikor beléptem, Larryt takarókba bugyolálva, a kanapén heverve találtam, amint éppen Theodore-nak ecsetelte az incidenst, rendkívül szemléletesen. – És akkor, teljesen váratlanul, csattogó fogakkal nekem ront, mint a könnyűlovasság, ha rohamra indul. Itt megszakította mondókáját, mert észrevette, hogy beléptem. – Á, szóval úgy döntöttél, hogy visszajössz? És, ha kérdenem szabad, mit csináltál azzal a szamárbőr, be bújt istenverésével? – Megmondtam, hogy Sallyt elszállásoltam az istállóban, és hogy szerencsére úgy látszik, nem lett baja az esetből. – Örömmel hallom – mondta Larry maró gúnnyal. – Az a tény, hogy itt fekszem, három rendbeli zúzódással a lépemen, úgy veszem észre, csekély vagy épp semmilyen fontossággal nem bír. – Hoztam magának… ööö… egy kis khm… ajándékot – szólalt meg Theodore, és saját gyűjtődobozának pontos másolatát vette elő, kémcsövekkel és egy finom muszlinhálóval kiegészítve. Elképzelni sem tudtam volna szebbet. Lelkesen hálálkodtam. – Azt hiszem, Katerinához is el kellene menned megköszönni, kedvesem – mondta mama. – Nem szívesen vált meg a csacsitól. – Csodálom – jegyezte meg Larry. – Azt hittem volna, boldog lesz, ha megszabadulhat ettől a fenevadtól. – Most inkább ne menj Katerinához – mondta Margo. – Már nincs messze az ideje.

Felfigyeltem a különös kifejezésre, és megkérdeztem, mit jelent az, hogy "nincs messze az ideje". – Kisbabája lesz, drágám – mondta mama. – Az a legcsodálatosabb – szólt közbe Larry –, hogy az esküvőjén, ott a pap előtt le nem babázott. – Larry drágám – mondta mama. – Ne Gerry előtt. – Pedig így van – erősködött Larry. – Életemben – nem láttam még menyasszonyt ilyen előrehaladott állapotban. Közbeszóltam, mondván, hogy szerintem jobb volna most elmenni Katerinához köszönetet mondani, mert ha megjön a babája, bizonyára nagyon sok dolga lesz. Mama vonakodva bár, de beleegyezett, így másnap reggel Sally nyergébe szálltam, és az olajfák között elkocogtunk Gastouri irányába. Roger mögöttünk ügetett, és azt a játékot játszotta Sallyvel, amit együtt találtak ki. A játék abból állt, hogy Roger időnként rárohant, és ádázul morogva, de finoman belemart Sally bokájába, mire Sally negédesen szökkent egyet, és megpróbálta Rogert oldalba rúgni. Végül odaértünk az alacsony, fehér házhoz, mely előtt rozsdás bádogdobozokba ültetett virágok sorjáztak szép rendben. Csodálkozva láttam, hogy nem csak mi vagyunk itt látogatók. Több idős úr ülte körül a kis asztalt, borosüvegek fölé görnyedve, s hatalmas, tekintélyes, nikotintól sárgás bajuszuk ide-oda lengedezett, ahogy beszélgettek. A ház bejáratánál és egyetlen ablakánál összezsúfolódva és befelé bámészkodva a női rokonok tömege állt, fecsegett és hadonászott. A házból éles sikoltozás hallatszott, melyet időnként a Mindenhatóhoz, Szűz Máriához és Szent Spiridionhoz intézett segélykiáltások szakítottak meg. Az egész zűrzavarból és felfordulásból csakis azt a következtetést vonhattam le, hogy egy családi perpatvar kellős közepébe csöppentem. Ezek a családi belháborúk mindennaposak voltak a parasztok között, és én nagyon élveztem őket, mert mindegyik veszekedés, bármilyen apróságon kaptak is hajba a felek, ádáz elszántsággal zajlott, mindaddig, amíg a résztvevők a dráma minden lehetőségét ki nem használták – válogatott gorombaságokat ordítottak, és a férfiak időnként bambuszrudat ragadva kergették egymást az olajfák között. Kikötöttem Sallyt, és közelebb mentem, hogy megtudjam, ez a mostani csetepaté vajon mi körül folyik. Legutóbb ezen a környéken igen hosszú ideig (három hétig) tartott egy ilyen hadiállapot, amelyet egy kisfiú robbantott ki, mert azt mondta az unokatestvérének, hogy a nagyapja csal a kártyán. Keresztülnyomakodtam az ajtót eltorlaszoló emberbarikádon, és sikerült

is befúrnom magam a szobába, ahol úgy tűnt, minden talpalatnyi helyet Katerina rokonai foglalnak el, váll váll mellett, akár a futballtribünön. Már kora gyermekségemben kidolgoztam az egyetlen helyes módszert, mely ilyen helyzetben sikerre visz: az ember négykézlábra ereszkedik, és mászni kezd. Így is tettem, és ily módon sikeresen előrehatoltam a rokonok első soráig, mely már a nagy, kétszemélyes ágy mellett szorongott. Itt aztán láttam, hogy a családi perlekedésnél sokkal érdekesebb dolog történik. Katerina az ágyon feküdt, olcsó pamutruhája nagy, duzzadt melle fölé volt felgyűrődve, keze görcsösen markolta az ágy rézgombját, és fehér hegyként tornyosuló hasa, mintha külön életet élt volna, vonaglott és remegett; a lábát felhúzta, sikoltozott, a fejét jobbra-balra görgette a párnán, és patakokban folyt az arcán az izzadság. Az ágy mellett egy kicsi, piszkos, töpörödött banya állt, egyik kezében egy vödör vízzel – úgy tűnt, ő az események irányítója. Időnként egy mocskos rongyot mártott a vízbe, és letörölgette vele Katerina arcát és combjait. Az ágy mellett, a kis asztalon egy kancsó bor és pohár, a szipirtyó meg valahányszor befejezte a mosdatást, mindig töltött egy cseppet a pohárba, és Katerina szájába erőltette. Azután teletöltötte a poharat, és ő maga hajtotta fel: bábai minőségében nyilván neki is erőt kellett merítenie, akárcsak Katerinának. Gratuláltam magamnak azért, hogy idefelé jövet nem engedtem az úton a sok érdekes dolog csábításának. Ha például megálltam volna, hogy felmásszam egy fészekhez, mely lentről úgy látszott, mintha szarkafészek volna, talán lemaradok erről az egészjelenetről. Különös, de annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy a parasztok a legkisebb bajból is hatalmas hűhót csapnak, hogy Katerina éles sikolyait nem tulajdonítottam a fájdalomnak. Arca fehér, gyűrött és öreg volt ugyan, mégis, a sikoltozás kilencven százalékát mint túlzást, automatikusan levontam a végeredményből. Néha, amikor különösen éles kiáltást hallatott, és Szent Spiridionhoz fohászkodott segítségért, a rokonok együtt érzően vele visítottak, és szintén a szent beavatkozását sürgették. A lármát, ami a kis helyiségben ekképp keletkezett, nem lehet elképzelni, ha az ember maga nem hallotta. Most hirtelen Katerina még erősebben megszorította az ágy gombját, barna karján kidagadtak az izmok. Megvonaglott, felhúzta és szétvetette a lábait. – Jön már! Jön már! Áldott legyen Szent Spiridion zengték kórusban a rokonok, és észrevettem, hogy Katerina gubancos, csapzott szőrzetének közepén egy kerek, fehér dolog jelenik meg, mint egy tojás egyik vége. Egy percnyi szünet volt, Katerina megint megfeszítette az erejét, és

elfulladt lélegzettel felnyögött. És, végtelen ámulatomra, egy kisbaba feje bukkant elő belőle, mint nyuszi a bűvész kalapjából, s nyomban utána a baba rózsaszín, rángatózó kis teste. Arca és tagjai gyűröttek voltak és finomak, mint a rózsa szirma. De a legjobban az tetszett nekem, hogy ilyen pici az egész, és mégis milyen tökéletes. A bába előrecsoszogott, imákat és Katerinának szóló utasításokat mormolt, és kiemelte a babát Katerina vérfoltos combjai közül. Ekkor, nagy bosszúságomra, a rokonok gyűrűje előrenyomult egy lépést, hogy a gyerek nemét megállapítsa; így kimaradtam a dráma következőjelenetéből, mert semmi egyebet nem láttam, mint Katerina két nénikéjének hatalmas, jól kipárnázott hátsófelét. Mire átfurakodtam lábaik és terebélyes rokolyáik között, hogy ismét az első sorba kerüljek, a bába bejelentette – általános örömujjongás közepette –, hogy a gyerek fiú, és elvágta a köldökzsinórt is, egy nagy, és láthatólag özönvíz előtti bicskával, amit a szoknyája zsebéből húzott elő. Az egyik nagynéni előreperdült, és ő meg a bába elkötötték a köldökzsinórt. Azután, míg a nagynéni tartotta ezt a visító, tekergő, cseppnyi kis életet, a bába belemártotta a rongyot a vödörbe, és lemosta vele. Ezen is túlesvén, megtöltött egy poharat borral, néhány kortyot Katerinának adott belőle, aztán teleszívta magát, és fogatlan szájából a baba fejére köpködte a bort, miközben kereszteket rajzolt a gyerek fölött a levegőben. Azután melléhez szorította a kicsit, és vadul a rokonok gyülekezete felé fordult. – Jól van már, jól van – sipította. – Kész van, megjött. Menjetek most már. Menjetek. Nevetve és izgatottan fecserészve tódultak ki a rokonok a kis házból, és odakint azonnal inni kezdtek, keresztül-kasul gratulálva egymásnak, mintha csakis az ő érdemük volna, hogy a baba szerencsésen a világra jött. A levegőtlen, izzadság- és fokhagymaszagú kicsi szobában Katerina kimerülten feküdt az ágyon, és erőtlen kísérleteket tett, hogy ruháját lehúzva eltakarja meztelenségét. Odamentem az ágy széléhez, és ránéztem. – Yasu, kis Gerry – mondta, és ragyogó mosolyának sápadt visszfénye tűnt fel az arcán. Hihetetlenül öregnek látszott, ahogy ott feküdt. Udvariasan gratuláltam első fia születéséhez, és megköszöntem a csacsit. Ettől ismét elmosolyodott. – Menj most ki – mondta. – Kint adnak neked bort. Kimentem a kis szobából, és a bába után iramodtam, mert kíváncsi voltam, mit csinál még a babával. A ház mögött egy asztalra fehér lepedőt terített, és rátette a gyereket. Azután felvett néhány tekercs előre odakészített vásznat, és egy segítőkész és józan nagynéni segítségével körbetekerte ezzel a csecsemő kicsi testét, időnként megállva, és kitapogatva, hogy a baba karjai

egyenesen fekszenek-e az oldala mellett, és hogy a lábai együtt vannak-e. Lassan, módszeresen úgy bebugyolálták a gyereket, hogy csakugyan egyenes lett, mint egy gárdista. Ott feküdt, és csak a feje állt ki ebből a gubóból. Nagy izgalommal faggattam a bábát, hogy miért kötözi meg a gyereket. – Miért, miért – mondta, és deres szürke szemöldöke felszaladt a homlokára, ahogy hályogtól fátyolos szemével vadul rám meredt. – Azért, mert ha nem kötözöm be, akkor a tagjai nem nőnek egyenesen. Olyan puhák a csontjai, mint a tojás. Ha nem kötözném be, nyomorék maradna, vagy rugdalózás meg hadonászás közben úgy eltörne valamije, mint egy darabka faszén. Tudtam, hogy Angliában nem kötözik így be a gyerekeket, és azon tűnődtem, vajon azért van-e ez, mert az angolok keményebb csontúak? Különben – gondoltam – a Brit Szigeteket csupa nyomorék lakná. Megjegyeztem magamnak ezt az orvosi problémát, hogy alkalomadtán Theodore véleményét is kikérjem. Miután több pohár bort ürítettem az újszülött egészségére, és megettem egy nagy fürt szőlőt, felültem Sally hátára, és hazabaktattunk. Semmiért nem adnám ezt a reggeli élményt – gondoltam. De ahogy az olajfák fényfoltos árnyékában kocogtunk és elgondolkoztam a dolgon, egyre jobban csodálkoztam azon, hogy egy ilyen szép és tökéletes valami, mint ez a baba, hogyan teremhetett meg egy ilyen (mert nekem annak tűnt) öreg nő testében. Olyan ez – gondoltam –, mint amikor egy gesztenye öreg, fonnyadt, megbarnult héját feltöri az ember, és odabent megtalálja a gyönyörű, fénylő magot.

HARMADIK RÉSZ Kontokalli A vendégszeretet voltaképp az ókor óta változatlan – a szigetek lakói ma is szent kötelességüknek tekintik, s e kötelességnek mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesznek. ANSTEAD PROFESSZOR A TÖRPE DZSUNGEL MELEG tavaszi nap volt: kék, mint a szajkó szárnya, s én türelmetlenül vártam Theodore-t, mert úgy terveztük, hogy kimegyünk a két-három mérföldnyire fekvő kis tóhoz, egyik kedvenc vadászterületünkhöz. Ezek a Theodore-ral töltött napok (a "kirándulások", ahogy ő nevezte) lebilincselően érdekesek voltak számomra, de Theodore-t igencsak kimeríthették, mert megérkezése pillanatától távozásáig a kérdések szakadatlan özönével árasztottam el. Végül Theodore taxija becsörömpölt a ház elé, és Theodore kiszállt. Szokása szerint a gyűjtésre teljesen alkalmatlan ruhában jelent meg: jól szabott tweedöltönyt viselt, kifényesített, elegáns cipőt, és a fejébe szürke puhakalapot nyomott. E belvárosi úriemberhez méltó öltözék összhangját egyetlen tárgy törte meg: a vállára akasztott, kémcsövekkel és üvegekkel teli gyűjtődoboz meg a sétabotja végére erősített kis háló, melynek végén üvegcse himbálózott. – Ahkhm – köszöntött, és komolyan kezet fogott velem. – Hogy van? Úgy látom, khm… szép időnk van a kiránduláshoz. Az évnek ebben a szakában hetek teltek el úgy, hogy a szép napok egymást érték, ez tehát egyáltalán nem volt meglepő. Theodore mégis mindig megjegyezte, mintha valami különleges kiváltság volna, amellyel a gyűjtés istenei ajándékoztak meg bennünket. Gyorsan felkaptuk az elemózsiás csomagot meg a kis gyömbérsörös palackokat, melyeket mama készített ki nekünk, és a vállunkra vetettük. Én is felragadtam gyűjtőfelszerelésemet, mely valamivel terjedelmesebb volt Theodore-énál, mert minden, amivel csak találkoztam, kincs volt a számomra, így hát minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Azután füttyentettünk Rogernek, végigmentünk a napfényes, árnyéksávos olajligeten, és előttünk feküdt az egész sziget, tavaszi frissességében és ragyogva. Az évnek ebben a szakában az olajliget tele

volt virággal. Sápadt szellőrózsák nyíltak mindenfelé, a szirmuk hegye pirosra színeződött, mintha bort kóstolgattak volna; aztán orchideák, akár a rózsaszín cukormázból formázott tortadíszek; meg sárga sáfrányok, melyek olyan húsosak és viaszosan fényesek voltak, hogy úgy éreztem, ha égő gyufát érintenék hozzájuk, meggyulladnának, mint a gyertya. Végigballagtunk a terméskővel kirakott ösvényen, az olajfák között, azután az országutat követtük, melyet magas, vénséges-vén ciprusok szegélyeztek. Fehér porréteg borította ezeket a fákat, úgyhogy olyanok voltak, mint megannyi fehér festékbe mártott ecset. Végül letértünk az útról, s miután átvágtunk egy kis domb gerincén, előttünk terült el a tó, teljes kéthektárnyi terjedelmében; partját nádas borította, a vize zöld volt a vízinövényektől. Ezen a napon, ahogy leereszkedtünk a domboldalon, egy kicsivel Theodore előtt haladtam, és hirtelen megtorpantam, mert az ösvényen meglepő látvány tárult a szemeim elé. Az ösvény mellett egy kis csermely medre húzódott, s futott le kanyarogva a tóba. A patakocska olyan kicsi volt, hogy a kora tavaszi nap is szinte teljesen kiszárította, alig csörgedezett víz a mederben. És most, a patakmederből kilépve, keresztezve az ösvényt, majd ismét vissza a patakba, mintha egy eleven, mozgó kábel húzódott volna. Mikor lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem, kiderült, hogy a kábel apró, poros kígyók százaiból áll. Izgatottan kiáltottam Theodore-nak, s mikor odaért, elébe tártam ezt a különös jelenséget. – Aha! – mondta, s borzas szakálla felett érdeklődés csillant a szemében. – Mhm, igen. Nagyon érdekes. Igen. – Miféle kígyók ezek – kérdeztem –, és miért tartanak felvonulást? – Nem, nem – felelte Theodore. – Nem kígyók ezek, hanem… ööö… angolnacsecsemők, és úgy tűnik… khm… hogy a tóba igyekeznek. Csodálkozva hajoltam az angolnacsecsemők menetoszlopa fölé. Eltökélt határozottsággal tekeregtek a kövek, a fűszálak és a száraz bogáncsok között: a bőrük száraz volt és poros. Milliószám rajzottak, végeláthatatlan sorban: Ki hitte volna, hogy ezen a száraz, poros vidéken angolnákat talál az ember? – Az angolnák egész… ööö… története nagyon különös – mondta Theodore, és gyűjtőládáját a földre téve egy kényelmes sziklára telepedett. – Tudja, bizonyos időközönként az angolnák elhagyják a folyót vagy tavat, ahol élnek és… khm… lemennek a tengerbe. Az európai angolnák éppen úgy megteszik ezt, mint az észak-amerikaiak. Az, hogy hova mennek, sokáig rejtély volt. A khm… tudósok csak annyit tudtak, hogy soha nem jönnek vissza, hanem az utódaik jönnek meg, és ismét benépesítik ugyanazokat a folyókat. Jó néhány évbe telt, mire az emberek kiderítették,

hogy valójában mi történik velük. Elhallgatott, és elgondolkodva megvakarta a szakállát. – Minden angolna leúszik a tengerbe, át a Földközi-tengeren, keresztül az Atlanti-óceánon, amíg a Sargasso-tengerhez nem ér, tudja, ott Dél-Amerika mellett. A… khm… az észak-amerikai angolnáknak persze nem kell ennyit utazniuk, de azok is ugyanoda mennek. Itt párosodnak, lerakják az ikrákat, és elpusztulnak. Az angolna ivadéka, mikor kikel, nagyon furcsa, ööö… falevél alakú, egészen átlátszó teremtés, és annyira nem hasonlít a kifejlett angolnához, hogy sokáig külön állatfajnak hitték. No hát ezek az ivadékok szép lassan visszamennek arra a helyre, ahonnan a szüleik elindultak, és mire a Földközi-tengert vagy az észak-amerikai partokat elérik, olyanok lesznek, mint ezek itt. Elhallgatott, ismét megdörzsölte a szakállát, és botjának végét gyengéden a vonuló menet közepébe eresztette, mire az angolnák bosszúsan tekeregni kezdtek. – Úgy látszik, hogy nagyon erős a… ööö… szóval… a hazatérési ösztönük, tudja – magyarázott tovább Theodore. – Azt hiszem, vagy két mérföldnyire lehetünk a tengertől, és ezek a kis angolnák itt, a száraz talajon igyekeznek a tó felé, ahonnan a szüleik eltávoztak. Megint szünetet tartott, tekintetét fürkészve körbejártatta, és előremutatott a bottal. – Kockázatos egy utazás – jegyezte meg, és én is észrevettem, mire mondja ezt, mert éppen az angolnák menete fölött a levegőben, mint apró fekete kereszt, egy vércse lebegett, majd lecsapott, és mikor ismét felemelkedett, láttuk, hogy karmai között egy csomó kis angolna vergődik. Továbbhaladtunkban, mivel útirányunk megegyezett, az angolnafolyam mentén a ragadozók egész seregét láttuk tevékenykedni. Szarkák, csókák csapata és egy szajkópár rebbent fel közeledésünkre, és szemünk sarkából egy vörös villanást is észrevettünk: róka iszkolt el a mirtuszbokrok közé. A tó partjára elérve már megvolt a kidolgozott programunk. Először megvitattuk, melyik olajfa alá tegyük felszerelésünket és ebédünket, melyik fának van délben a legsűrűbb, legjobb árnyéka. Mikor a fát kiszemeltük, kis halomba raktuk alatta a cókmókunkat, s ezután, hálóinkkal is gyűjtődobozunkkal felfegyverkezve lementünk a partra. A délelőtt hátralevő részét itt töltöttük el, boldogan, lassan járkálva fel s alá, mint két halászó gém; hálónkat időnként belemerítve a hínár tarkázta vízbe. Theodore itt érezte magát igazán elemében. Míg feje körül a szitakötők nyílzápora zúgott, ő a tó mélyéből olyan varázslatos dolgokat csalt elő, hogy maga Merlin is megirigyelhette volna.

Itt, a nyugodt, aranyszín borhoz hasonló víz alatt terült el a törpe dzsungel. A tó fenekén, a tavalyi levelek rengetegében araszolva portyáztak a szitakötőlárvák ravasz ragadozók, mint a tigris. A sekély vizekben a karamellacseppekhez hasonlóan sima és fényes ebihalak úszkáltak, mint ormótlan vízilovak csordája egy afrikai folyóban. A növényzet zöld erdejében mikroszkopikus lények tarka csapatai rajzottak, mint egzotikus madarak, és a gyökerek között, a homályban, akár a falánk óriáskígyók, gőték és piócák tekeregtek. Itt mászkáltak tétován, a puha, fekete iszap hegyei és völgyei között, ágacskákból és hulladékból összefércelt, rongyos bundájukban a tegzeslégy lárvái is, mint a téli álomból ébredt medvék. – Aha, ez itt eléggé érdekes. Látja itt ezt a… khm… féregszerű dolgot? Ez a porcelánlepke lárvája. Azt hiszem, ilyen lepke már van a gyűjteményében, nem? Azért hívják egyébként porcelánlepkének, mert a szárnyának mintája nagyon hasonlít ahhoz a jelhez, amit a márkás porcelántárgyak aljára tesznek. A Spode-porcelánra például. No, ez a lepke azért érdekes, mert kevés olyan lepke létezik, amelyiknek vízben él a lárvája. Egészen addig él a víz alatt, amíg… ööö… fel nem készül a bebábozódásra. Ebben a fajtában még az is érdekes, hogy… khm… kétféle nősténye van. A hímnek persze szárnyai vannak, és repülni tud, mikor kikel, és ugyanilyen az egyik fajta nőstény is. De a másik nősténynek, mikor kikel, nincsenek szárnyai, továbbra is a víz alatt él, és a lábaival úszik. Theodore továbbment a parton, a tavaszi naptól száraz és repedezett iszapon. Egy közeli fűzfáról kék petárdaként egy jégmadár rebbent fel, a tó közepén meg egy csér suhant, siklott a levegőben, kecses, sarló alakú szárnyain. Theodore belemerítette hálóját a hínáros vízbe, és gyengéden ide-oda húzogatta, mintha egy macskát simogatna. Aztán kiemelte a hálót, magasra tartotta, és nagyítón keresztül szemügyre vette a zsák aljára erősített kis üvegcse tartalmát. – Mhm, igen. Néhány cyklops. Két szúnyoglárva. Aha, ez érdekes. Látja, ez a tegzeslárva apró csigahéjakból rakta össze a házát. Látja, milyen szép? Ohó! Itt bizony, igen, igen, itt bizony egy kerekesféreg van ám! Minden erőmmel azon voltam, hogy lépést tartsak ezzel az információáradattal, megkérdeztem hát, mi az a kerekesféreg, és Theodore utasítására a nagyítón keresztül megbámultam az üvegben tekergő, vonagló micsodát. – A régi természettudósok nevezték el kerekesféregnek, tudja, a különös végtagjai miatt. Úgy mozgatja a tagjait, hogy ööö… szóval… khm… az

óra kerekeihez hasonlít. Ha legközelebb meglátogat, megmutatom mikroszkópon is. Rendkívül tetszetős kis lények. Ez itt természetesen mind nőstény. Meg kellett kérdeznem, vajon miért természetes, hogy ez mind nőstény. – Ez is érdekes dolog a kerekesféregnél. A nőstény ugyanis ööö… szűz tojásokat rak. Illetve, anélkül, hogy a hímmel khm… találkozna. Valahogy úgy, mint a tyúk. Csak az a különbség, hogy a kerekesféreg tojásaiból újabb nőstények kelnek ki, és ezek idővel szintén tojásokat raknak, amelyekből… ööö… megint csak nőstények kelnek ki. De néha a nőstény kisebb tojásokat rak, és ezekből hímek lesznek. Meg fogja látni a mikroszkópban, hogy a nősténynek komplex szervezete van, tápcsatornával, satöbbivel. A hímnek meg nincs semmije. Nem is más voltaképpen, csak egy… khm… úszó spermazsák. Elállt a szavam a kerekesféreg magánéletének rejtelmeitől. – Még az is érdekes – folytatta Theodore könnyedén, csodát csodára halmozva –, hogy néha, ööö… hogyha nagyon forró a nyár, és a tó kezd kiszáradni, akkor ezek lemennek a fenékre, és egy kemény héjat alakítanak ki maguk körül. Ez amolyan felfüggesztett élettevékenység, mert a tó kiszáradhat… ööö… mondjuk hét-nyolc évre is, ők meg ott hevernek a porban. De amint az első eső leesik, és megtelik a meder, azonnal felélednek. Ismét továbbmentünk, hálónkkal a békapeték ballonszerű és a varangypeték gyöngysorhoz hasonló telepei közt kanalazgatva. – Ez itten, ööö… ha átvenné egy percre a nagyítót, és megnézné, egy kivételesen szép hidra. Az üvegen át életre kelt egy kis hínárdarabka, melyen egy hosszú, karcsú, kávébarna kis oszlop ágaskodott, tetején elegáns csápok nyüzsögtek. Ahogy figyeltem, egy kövér, lelkes kis cyklops úszott arra, két nagy, nehéz, rózsaszínű tojásokat tartalmazó zsákot cipelve, és görcsös igyekezetében túlságosan közel sodródott a hidra csapkodó karjaihoz. Egy pillanat alatt csapdába esett. Néhányszor erősen megrándult, azután a csípés végzett vele. Tudtam, hogy ha tovább figyelném, látnám a cyklopsot, amint lassan mozgó dudor formájában egyre lejjebb halad a hidra testének oszlopában. Nemsokára a nap állása és forrósága tudtunkra adta, hogy ebédidő van. Visszaballagtunk olajfánkhoz, megettük a magunkkal hozott elemózsiát, ittuk a gyömbérsört, az év első kabócáinak álmos cirpelése és az örvösgalambok gyengéd, érdeklődő turbékolása közepette. – Görögországban – kezdte Theodore, módszeresen majszolva a

szendvicset – az örvösgalamb neve dekaoctura, vagyis tizennyolcas. A története pedig arra az időre megy vissza, mikor Krisztus a… khm… keresztfát vitte a Golgotára, és egy római katona, látva, milyen fáradt, megsajnálta. Az út mellett egy öregasszony ööö… tejet árult. A katona odament hozzá, és megkérdezte, mennyiért ad egy köcsög tejet. Az asszony azt felelte, tizennyolc garasért. De a katonának csak tizenhét garasa volt. Ööö… könyörögni kezdett az asszonynak, adjon Krisztus számára egy köcsög tejet tizenhét garasért, de az kapzsiságában kitartott a tizennyolc mellett. Így aztán, mikor Krisztust megfeszítették, az asszony örvösgalambbá változott, és arra ítéltetett, hogy amíg csak él, állandóan azt ismételgesse: dekaocto, dekaocto, tizennyolc, tizennyolc. Ha valaha azt mondja, hogy dekaepta, tizenhét, akkor visszanyeri emberi formáját. És ha megátalkodottságában egyszer azt találja mondani, hogy dekaennaea, vagyis tizenkilenc, akkor vége lesz a világnak. A hűvös árnyékban apró, fényes, fekete, kaviárhoz hasonló hangyák kutattak morzsáink után a tavaly lehullott olajlevelek között, melyeket a nyár végi nap kiszárított és dióbarnára cserzett. Felkunkorodtak és szárazak voltak ezek a levelek, mint egy halom forgácsfánk. Mögöttünk, a domboldalon, kecskenyáj haladt el, a vezérbak nyakán panaszosan kongott a kolomp. Hallottuk állkapcsuk morzsolását, ahogy válogatás nélkül mindent lelegeltek, ami csak az útjukba akadt. A vezérbak odajött hozzánk, sárga szemével fenyegetően ránk bámult, és kakukkfűszagot szuszogott felénk. – Nem lenne szabad ezeket ööö… felügyelet nélkül hagyni – mondta Theodore, botjával gyengéden megbökve a kecskét. – A kecskék több pusztítást visznek véghez a környéken, mint bármi más. A bak gúnyosan felmekegett és odébbállt, nyomában a pusztító hordával. Egy óra hosszat heverésztünk, bóbiskoltunk, emésztettük az ebédet, és bámultuk a girbegurba olajágak között az eget, melyet apró, fehér felhők tarkáztak, mint befagyott, téli ablakot a gyerekek ujjnyomai. – No hát – szólalt meg végül Theodore feltápászkodva –, azt hiszem…, ööö… megnézhetnénk, mit mutat a tó másik oldala. Így ismét elkezdtük komótos őrjáratunkat a part szélén. Kémcsöveink, üvegcséink és palackjaink lassan, de feltartóztathatatlanul megteltek nyüzsgő, mikroszkopikus élőlényekkel, s dobozaim, zacskóim is dugig voltak már békával, teknősfiókával és temérdek bogárral. – Azt hiszem – mondta Theodore kelletlenül, a lefelé tartó napot nézve –, azt hiszem, tudja, ideje volna hazaindulni.

Nagy nehezen vállunkra vettük szörnyű súlyossá vált ládáinkat, és rogyadozó lábakkal hazacammogtunk; Roger józanul bandukolt előttünk, nyelvét kilógatva, mint egy rózsaszínű zászlót. A villához érve új szerzeményeink tágasabb lakosztályokba kerültek, én pedig Theodore-ral leültem megbeszélni a napi munkát; literszám ittuk a forró, frissítő teát, és degeszre tömtük magunkat a mama sütőjéből frissen kikerült, aranypirosan remegő vajas pogácsával. Mikor egyszer Theodore nélkül látogattam el a tó partjára, egészen véletlenül egy olyan állatot sikerült fognom, amellyel már régen szerettem volna megismerkedni. Ahogy kiemeltem hálómat a vízből, és átvizsgáltam a benne levő hínárcsomót, a legmeglepőbb élőlényt láttam ott kuporogni: egy pókot. Nagyon megörültem, mert olvastam már erről a különös teremtésről, amely bizonyára minden pókok legfurcsábbika, ugyanis víz alatti életet él. Ez a példány mintegy félhüvelyknyi hosszúságú lehetett; helyenként ezüst és barna foltok tarkázták. Diadalmasan beletettem egyik dobozomba, és vigyázva hazavittem. Itt felállítottam egy akváriumot, melynek homokos fenekét gallyakkal és hínárszálakkal díszítettem. A pókot ráültettem a víz színe fölé kiálló ágacskára, és figyelni kezdtem, mit csinál. Azonnal leszaladt az ágon, és a vízbe vetette magát, ahol ragyogó ezüstszínűvé változott, mert testének bolyhai között levegőbuborékok maradtak. Körülbelül öt percig fel s alá szaladgált a víz alatt, felderítve a gallyak és hínárszálak alkotta terepet, mielőtt nekiállt volna, hogy otthont teremtsen magának. Voltaképpen a vízipók a búvárharang feltalálója, ezért elmerülten figyeltem az akvárium előtt ülve, hogyan is csinálja. Először is több hosszú pókhálószálat húzott ki a hínártól az ágakig. Ezek lettek a tartókötelek. Azután, körülbelül a középről kiindulva szabálytalan tojás alakú hálót szőtt, nagyjából olyat, mint a közönséges pókháló, csak sűrűbb, finomabb szövésűt. Ez vagy kétórányi időt vett igénybe. Házának alapjait ily módon szerencsésen lerakva, most már a levegőellátást kellett megoldania. Ezt úgy végezte el, hogy többször feljött a felszínre, a szabad levegőre. Mikor ismét lemerült, teste ezüstösen csillogott a számtalan légbuboréktól. Lefutott ekkor a háló alá, és lábaival dörzsölni kezdte magát, miáltal a buborékok elszabadultak, felemelkedtek, és azonnal megakadtak a hálóban. Miután ötször-hatszor megismételte az eljárást, a háló alatt felgyülemlett apró buborékok egyetlen nagy buborékká álltak össze. Ahogy a pók újabb és újabb levegőt szállított a víz alá, ez a buborék nőttön-nőtt, ereje megemelte, és felpúposította a hálót; míg végül a pók munkáját siker koronázta. A tartókötelekkel lehorgonyozva, a hínár- és

ágdarabok között harang alakú, levegővel teli építmény állt. Ez volt most már a pók háza, amelyben kényelmesen eléldegélhetett, mert – ezt már tudtam – a harangban összegyűjtött levegőt a hínárok állandóan friss oxigénnel látják el, a pók által kilélegzett széndioxid meg átszüremlik a ház falán. Ahogy ott ültem, és figyeltem ezt a varázslatos építőművészetet, azon törtem a fejem, vajon az első vízipók (amelyik vízipókká akart lenni), hogyan tudta kidolgozni ezt a zseniális módszert a víz alatti életre. De a búvárharang-építés nem az egyetlen különös szokása ennek a póknak. A fajták túlnyomó többségével ellentétben a hímje körülbelül kétszer akkora, mint a nőstény, s ennek folytán a párzás után nem is esik áldozatul asszonya étvágyának, ami pedig a pókok házaséletében gyakorta előfordul. Méretéből megállapíthattam, hogy az én példányom nőstény, és úgy találtam, hogy a potroha meglehetősen duzzadt. Gondoltam, alighanem örvendetes családi eseménynek néz elébe, így mindig ügyeltem rá, hogy kellő mennyiségű és jó ennivalóhoz jusson. Szerette a kövér; zöld daphniákat, melyeket nagy ügyességgel kapott el, ha a közelébe kerültek, de kedvenc eledele talán mégis az újszülött tarajos gőte volt, melyet, noha meglehetősen nagy falat volt számára, sohasem mulasztott el megfogni. Bármilyen apró csemege tévedt a közelébe, elkapta, és harangjába vitte, ahol kényelmesen elfogyaszthatta. Azután eljött a nagy nap, mikor észrevettem, hogy toldalékot épít a haranghoz. Nem sietett vele, így két napba telt, míg elkészült. Aztán egy reggel a tartály fölé hajolva boldogan láttam, hogy a gyerekszobában egy kerek tojásokból álló gömb fekszik. Idővel ezek a tojások mamájuk apró másaivá fejlődtek. Hamarosan több vízipókom lett, mint amennyire szükségem volt, és nagy bosszúságomra azt kellett látnom, hogy a mama a szülői érzés teljes hiányával, kedélyesen felfalja leszármazottait. Így kénytelen voltam az apróságokat másik akváriumba költöztetni, de amint megnőttek, egymást kezdték eszegetni, úgyhogy a végén csak a két legintelligensebb külsejű példányt tartottam meg, a többit visszaeresztettem a tóba – menjenek, amerre a szemük lát. Ekkoriban történt, amikor a vízipókokkal voltam elfoglalva, hogy Sven Olson végre megérkezett. Larrynek szokásává vált, hogy – mama nagy megdöbbenésére – időnként festők, költők és írók hordáit hívta meg a villába, anélkül, hogy neki egy árva szót szólt volna. Sven Olson szobrász volt, és közelgő érkezéséről kivételesen tudomást szereztünk, mert már hetek óta ellentmondásos táviratokkal bombázott bennünket. Ezek végül teljesen kétségbe ejtették mamát, mivel naponta elő kellett készítenie és

ismét szétszednie a vendégszobai ágyat. Mama és én éppen békésen teáztunk a verandán, mikor egy kocsi tűnt fel, végigkanyargott az úton, és a ház előtt megállt. A hátsó ülésen egy óriás terpeszkedett, akinek arcvonásai élénken emlékeztettek a Neandervölgyi ősember rekonstrukciójára. Fehér atlétatrikót, vadul kockás, buggyos térdnadrágot és szandált viselt. Masszív koponyáján széles karimájú szalmakalap ült. A kalap tetején kétoldalt alkalmazott kivágások azt sugallták, hogy a fejfedő eredetileg lovak használatára készült. Nehézkesen kikászálódott a kocsiból, kezében egy óriási, viharvert utazótáskával és egy tangóharmonikával. Mama és én eléje mentünk, hogy üdvözöljük. Amikor meglátott, lekapta a kalapját, és meghajolt, kiderült, hogy nagy, kerek feje teljesen kopasz, csak a tarkója fölött viselt valami szürkés, tépett kis kacsafarkot. – Mrs. Durrell? – kérdezte, és nagy, gyermekien kék szemét mamára meresztette. – Boldog vagyok, hogy megismerhetem. A nevem Sven. Angolsága hibátlan volt, szinte minden akcentus nélküli, de a hangja rendkívül furcsán ingadozott a mély, zengő bariton és a fisztulás falsetto között, mintha, kora ellenére, még csak most mutálna. Hatalmas, fehér sütőlapát-tenyerét mama felé nyújtotta, és ismét meghajolt. – Én is örülök, hogy végre sikerült megérkeznie mondta mama sugárzó mosollyal, de távol az igazságtól. – Jöjjön, teázzon velünk. Felkaptam a harmonikát meg az utazótáskát, és valamennyien bementünk, és leültünk a verandán, és teát ittunk, és bámultuk egymást. Hosszú, hosszú hallgatásba merültünk, míg Sven pirítóst majszolt, s időnként barátságosan mamára mosolygott. Mama visszamosolygott, miközben elméjének minden zugát átkutatta, hogy valami kellően intellektuális beszédtémát találjon. Sven lenyelt egy darab pirítóst, és heves köhögés fogta el. A szeme könnybe lábadt. – Imádom a pirítóst – cikákolta. – Egyszerűen imádom, mégis mindig ezt teszi velem. Töltöttünk neki még egy csésze teát, míg végül köhögési rohama alábbhagyott. Előrehajolt ültében, ölében összekulcsolta hatalmas kezeit, melyek márványfehérnek tűntek nadrágjának borzasztó mintája mellett, és kérdően mamára nézett. – Nem érdekli – kérdezte, és elfojtott reménykedés csendült a hangjában –, nem érdekli véletlenül a zene? – Hát – mondta mama meghökkenve, és szemmel láthatólag az a szörnyű gyanú ébredt benne, hogy ha igennel válaszol, Sven még megkéri, hogy énekeljen valamit –, szeretni szeretem a zenét, de… ööö… nem játszom semmilyen hangszeren.

– Akkor talán – kezdte Sven bátortalanul –, nem veszi rossznéven, ha játszom valamit? – Ó, ööö, hogyne, persze – mondta mama. – Pompás lesz. Sven sugárzó, szeretetteljes mosolyt vetett rá, felvette a harmonikát, és kikapcsolta. Azután teljes, hernyószerű hosszúságában kihúzta, amitől a harmonika olyan hangot adott, mint a szamárordítás. – Még tengeri levegő van benne – mondta Sven, szeretettel megpaskolva a hangszert. Azzal széles mellén megigazította a harmonikát, virsliujjait gondosan elrendezte a billentyűkön, lehunyta a szemét és játszani kezdett. Rendkívül szokatlan és bonyolult dallam volt. Sven csúf arcára olyan elragadtatott kifejezés ült, hogy majd meghaltam a nevetéstől, és belülről haraptam az arcomat, hogy ki ne pukkadjak. Mama csak ült, az udvariasság ráfagyott az arcára, mintha egy világhírű karmesternek egy cukorsípon előadott zenedarabot kellene meghallgatnia. A szám végül egy hatalmas, disszonáns akkorddal véget ért. Sven nagyot sóhajtott a gyönyörűségtől, kinyitotta a szemét, és mamára mosolygott. – Bach oly gyönyörű – mondta. – Ó, hogyne – mondta mama, remekül színlelt lelkesedéssel. – Örülök, hogy tetszik – mondta Sven. – Játszom még. A következő órát, csapdába esve, a verandán töltöttük, és Sven egyik darabot a másik után játszotta el. Valahányszor mama kísérletet tett a menekülésre, Sven feltartotta óriási kezét, mintha valami láthatatlan forgalmat irányítana, huncutul azt mondta: "csak még ezt az egyet", és mama remegő mosollyal visszaült. Leírhatatlan megkönnyebbüléssel fogadtuk, mikor a család többi tagja megérkezett a városból. Larry és Sven ordítva körültáncolta egymást, mint két bika, időnként összeölelkeztek, aztán Larry bevonszolta Svent a szobájába, és a következő néhány órát ott töltötték; hozzánk csak a harsány nevetés hallatszott ki. – Na, milyen? – kérdezte Margo. – Nem is tudom, drágám – felelte mama –, egyfolytában játszott, amióta csak megérkezett. – Játszott? – kérdezte Leslie. – Mit játszott? – A kintornáján, vagy hogy is hívják – mondta mama. – Jesszusom – hüledezett Leslie. – Ki nem állhatom az ilyet. Remélem, nem fogja egész idő alatt azt nyaggatni. – Nem, nem, drágám. Bizonyára nem – nyugtatta meg mama, de a hangjában nem csengett őszinte

meggyőződés. Ebben a pillanatban Larry jelent meg a verandán. – Hol van Sven harmonikája? – kérdezte. – Játszani szeretne nekem valamit. – Úristen – mondta Leslie. – Itt van, ni. Megmondtam. – Remélem, nem akar állandóan harmonikázni, drágám – mondta mama. – Már egy órát kaptunk belőle, és hasogat tőle a fejem. – Természetes, hogy nem fog állandóan harmonikázni – morgott Larry, és felemelte a harmonikát. Csak egy számot akar nekem eljátszani. Nektek mit játszott? – Valami hátborzongató izét – magyarázta mama. Ki is írta… tudod, egy olyan… német nevű ember. A nap hátralevő része, enyhén szólva, megviselt bennünket. Sven repertoárja kimeríthetetlennek tűnt, és mikor vacsora közben meg akart ismertetni bennünket egy skót helyőrség hangulatával, e célból körbemasírozta az asztalt, és az egyik legzeneitlenebb skót indulót játszotta, láttam, hogy a család védővonalai kezdenek megtörni. Még Larry is mintha gondolkodóba esett volna. Roger, aki gátlások nélkül és őszintén bánt az emberekkel, úgy foglalta össze véleményét, hogy a fejét hátravetette, és panaszosan vonítani kezdett – korábban csak a nemzeti himnusz hallatán ragadtatta magát e cselekedetre. De ahogy múlt az idő, s Sven már vagy három napot eltöltött nálunk, többé-kevésbé hozzáedződtünk harmonikájához, ő maga pedig mindnyájunkat elbűvölt. Olyan ártatlanjóságról tett tanúságot, hogy bármit csinált is, nem lehetett rá jobban haragudni, mint amennyire egy csecsemőre haragszik az ember, ha benedvesítette a pelenkáját. Mamának hamar a szívébe lopta magát, mert, mint kiderült, lelkes szakács volt; nagy, bőrkötéses jegyzetfüzetet hordott magánál, amelyben recepteket gyűjtött. Órákat töltöttek mamával a konyhában, kedvenc ételeik elkészítésére tanították egymást, és ezek a konzultációk olyan dús és pazar ebédeket eredményeztek, hogy valamennyien máj- és kedélybetegnek kezdtük érezni magunkat. Körülbelül egy héttel érkezése után történt, hogy Sven egy reggel betévedt a szobába, melyet gőgösen a dolgozószobámnak hívtam. A hatalmas házban annyi helyiség állt rendelkezésünkre, hogy sikerült mamát rávennem: hadd legyen egy külön szobám, ahol a befogott állatokat tarthatom. Állatseregletem ekkorra már meglehetősen népes volt. Az ablak fölött, a karnison egész nap ott gubbasztott Ulysses, a bagoly; korhadó fatuskónak

álcázta magát, és időnként megvető arckifejezéssel egy kis golyócskát öklendezett az alatta kiterített újságpapirosra. A kutyák lélekszáma immár háromra emelkedett, mert egy parasztcsaládtól a születésnapomra két korcs kutyakölyköt kaptam, melyeket tökéletesen fegyelmezetlen viselkedésük miatt Csurinak és Büdinek kereszteltünk. Befőttesüvegek sorai álltak a szobában, metilalkoholban tartott példányokkal vagy mikroszkopikus lényekkel. Volt azután hat akvárium, melyek sokféle gőtének, békának, kígyónak, varangynak nyújtottak hajlékot. Üvegtetejű dobozok halmaza őrizte lepke-, bogár- és szitakötő-gyűjteményemet. Sven nagy csodálkozásomra mély és szinte áhítatos érdeklődést tanúsított gyűjteményem iránt. Örömömben, hogy valaki lelkesedik féltve őrzött menazsériámért, rögtön meg is hívtam egy részletesen kommentált tárlatvezetésre, és mindent megmutattam neki, sőt titoktartásra esketve, még azt a csokoládészínű skorpiófamíliát is elébe tártam, amelyet a családom tudta nélkül csempésztem a házba. Svent a legjobban a pók víz alatti harangja érdekelte: némán állt előtte, és nagy, kék szemét kimeresztve figyelte, hogyan fogja el táplálékát a pók, s hogyan viszi fel kis kupolájába. Egyáltalán, olyan lelkesedést tanúsított, hogy azt javasoltam neki, csak próbaképpen: mit szólna hozzá, ha kimennénk az olajligetbe, ahol néhányat ezek közül az állatok közül természetes környezetükben is megtekinthetne. – Nagyon kedves – mondta, és széles, rút arca felragyogott az örömtől. – De biztos, hogy nem fogok zavarni? Nem, feleltem, biztosan nem fog zavarni. – Akkor boldogan – mondta Sven. – Abszolúte boldogan. Így aztán nálunk tartózkodása hátralevő napjaiban, reggeli után rendszeresen eltűntünk a házból, és néhány órát az olajligetben töltöttünk. Az utolsó napon, mert az esti hajóval utazott el, egy kis búcsúebédet rendeztünk, melyre Theodore is eljött. Az új hallgatóság által felvillanyozva, Sven azonnal félórás Bach-koncertet adott Theodore-nak. – Khm – mondta Theodore, mikor Sven befejezte –, ööö… egyéb számokat is tud játszani? – Csak a címét mondja, doktor úr – tárta szét a karját Sven, felölelve az egész zeneirodalmat –, és már játszom is. Theodore elgondolkodva rugózott egy percig a lábujjhegyén. – Nem tudja… ööö… véletlenül… történetesen azt a dalt, hogy… khm… Van egy kocsma a városba? – kérdezte szégyellősen. – Ó, hogyne tudnám! – mondta Sven, és már rá is zendített az első taktusokra.

Theodore lelkesen énekelt, borzas szakálla felett a szeme vidáman csillogott, és mikor a dal végére értünk, Sven megállás nélkül folytatta az "Ó, te drága Klementina" kezdetű számmal. Theodore Bach iránt tanúsított barbár magatartása felbátorította mamát, és megkérdezte, nem tudná-e Sven eljátszani a Hogyha rigó volnék és A rokka mellett című dalokat, melyeket Sven azonnal, mesterien elő is adott. Aztán megérkezett a kocsi, hogy levigye a kikötőbe. Valamennyiünket szeretettel átölelt, és a szeme könnyel volt tele. Beült az ülésre, maga elé tette az utazótáskát, a féltett harmonika az ölébe került, és ahogy a kocsi elindult az úton, Sven vadul integetett. – Milyen férfias jelenség – mondta mama, mikor bementünk. – Ma nem teremnek ilyen férfiak. – Ezt neki is meg kellett volna mondanod – jegyezte meg Larry, elnyújtózva a díványon, és kezébe véve egy könyvet. – Nincs, aminek a melegek jobban örülnének, mint ha a férfiasságukat dicsérik. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte mama, feltéve a szemüvegét, és gyanakvó tekintettel méregetve Larryt. Larry leeresztette a könyvet, és csodálkozva nézett vissza. – A homoszexuálisok nagyon örülnek neki, ha a férfiasságukat dicsérik – magyarázta türelmesen, mintha egy szellemileg visszamaradt gyerekkel próbálna megértetni valami pofonegyszerű dolgot. Mama le nem vette róla a szemét, és azon gondolkodott, vajon nem újabb ugratásra készül-e Larry. – Csak nem azt akarod mondani – szólalt meg végül –, hogy az az ember… hogy az az ember… olyan? – Istenem, mama, hát persze! – mondta Larry idegesen. – Olyan homokos, mint a Szahara. Azért is kellett most visszamennie Athénba, mert együtt él egy gyönyörű, tizenhét éves ciprusi fiúval, és nem bízik benne. – Ez azt jelenti, hogy ezek féltékenyek egymásra? – kérdezte Margo tágra nyílt szemmel. – Persze – mondta Larry, és a témát befejezettnek tekintve ismét felvette a könyvet. – Jaj, de furcsa – mondta Margo. – Hallod ezt, mama? Ezek is félté… – Margo! – csapott le mama. – Ezt nem fogjuk megtárgyalni! Én csak azt szeretném tudni, Larry, hogy miért hívtad meg ide, ha tudtad, hogy ilyen… hajlamai vannak? – Miért ne? – kérdezte Larry tömören. – Hát legalább Gerryre gondolhattál volna – dohogott mama. – Gerryre? – lepődött meg Larry. – Mi köze ehhez Gerrynek?

– Még hogy mi köze hozzá! Larry, komolyan mondom, megharagítasz. Ez az ember nagyon rossz hatást tehetett volna a fiúra, ha véletlenül huzamosabban együtt vannak. Larry felült a díványon, és mamára nézett. Aztán ingerülten felsóhajtott, és letette a könyvet. – De hisz az utóbbi három nap alatt egyebet se csináltak – mondta. – Gerry minden délelőtt természetrajzórákat adott Svennek az olajligetben. És nem úgy néz ki, mintha ez bármelyikükben különösebb kárt tett volna. – Mi? – sikította mama. – Micsoda? Úgy éreztem, itt az idő, hogy beavatkozzam. Végtére is, megkedveltem Svent. Elmagyaráztam, hogy a kezdet kezdetén hogyan tévedt be a szobámba, és mennyire megtetszett neki a gyűjteményem. Úgy érezve, hogy egy megtért bűnös többet ér száz igaz embernél, felajánlottam, hogy kiviszem az olajligetbe, és megmutatom neki kedvenc helyeimet. Így esett, hogy minden reggel kimentünk a fák közé, és Sven órákat töltött hason fekve, a fűmagot cipelő hangyák útvonala előtt, vagy a csapóajtós pók odúját bámulva, vagy az imádkozó sáska tojást rakó nőstényét figyelve, miközben állandóan azt mormogta: "Csodálatos! Csodálatos!", méghozzá olyan fellelkesülten, hogy a szívem is átmelegedett tőle. – Hát, drágám – mondta mama –, ha legközelebb sétálni hívod Larry valamelyik barátját, jobb lesz, ha előtte szólsz nekem. TINTAHALAK ÉS RÁKOK REGGELENKÉNT, ha felébredtem, szobám tigriscsíkos volt a zsalugáteren besütő napsugaraktól. Általában azt kellett tapasztalnom, hogy a kutyák a tudtom nélkül már megint felmásztak az ágyra, és jogos részüknél jóval nagyobb területet elfoglalva, békésen szunyókálnak. Ulysses az ablaknál ült, és gonoszul összehúzott szemmel, megrovóan bámulta az aranyszínű napsugarakat. Kintről behallatszott a kiskakas rekedtes, sipító kukorékolása és a citrom- és narancsfák alatt kapirgáló tyúkok kotyogása (megnyugtató hang, mint a pöfögő kásáé); távolról kecskekolomp szólt, az eresz alatt élesen csiripeltek a verebek, és a könyörgő, csivogó hangok azt tanúsították, hogy az ablakom alatt fészkelő fecskeszülők ennivalót hoztak fiókáiknak. Ledobtam magamról a takarót, és a földre söpörtem a kutyákat, mire megrázkódtak, nyújtózni és ásítozni kezdtek, felkunkorított, rózsaszín nyelvük akár egy-egy egzotikus falevél; én pedig az ablakhoz mentem és

kitártam a zsalut. Az ablakpárkányra támaszkodva, elgondolkodva vakargattam a piros csípésnyomokat, melyeket a kutyák bolhái hagytak a bőrömön, szoktattam szememet a világossághoz, és élveztem a reggeli nap melegét meztelen testemen. Aztán az ezüstös olajfák fölött lenéztem a tengerpartra – a kék tengerre. Másfél mér földnyire lehetett tőlünk ez a partszakasz, s időnként megesett, hogy halászok itt húzták be a hálójukat, ami mindig különleges esemény volt nekem, mert a kék öböl mélyéből partra vont háló egy sereg olyan, érdekes élőlényt is tartalmazott, melyek egyébként elérhetetlenek voltak számomra. Ha a kis halászcsónakokat ott láttam a vízen bukdácsolni, nagy sietve felöltöztem, magamhoz vettem a gyűjtőfelszerelést, és rohanvást indultam az olajfák közt az útig, s tovább, le a partra. A legtöbb halászt név szerint ismertem, de egyikük a barátom volt – magas, erőteljes, vörös hajú fiatalember. Szokás szerint őt is Spirónak hívták, Szent Spiridion után; ezért, hogy megkülönböztessem a többi ismerős Spirótól, Kokinónak, vagyis vörösnek hívtam. Kokino nagy kedvvel gyűjtögette nekem a különféle állatfajtákat, s noha őt magát egy cseppet sem érdekelték, az én nem titkolt gyönyörűségemben ő is örömét lelte. Egy nap, mikor leértem a partra, a háló még csak félig volt kint a vízből. A gesztenyebarna bőrű halászok nekiveselkedtek a víztől csöpögő köteleknek, lábujjaikat szétterpesztették a homokban, ahogy a súlyos tömeget egyre közelebb vonszolták a parthoz. – Jó egészséget, kyrié Gerry – kiáltotta Kokino, nagy, szeplős kezét üdvözlésre emelve, és vörös hajbozontja égő fáklyaként vöröslött a napsütésben. – Ma biztosan találunk magának új állatokat, mert más helyen vetettük ki a hálót. Leguggoltam a homokon, és türelmesen vártam, míg a halászok tréfálkozva és nevetve húzták a hálót. Végül megjelent a háló felső része a sekély vízben, és ahogy felbukkant, látni lehetett a foglyul esett halak villogó ficánkolását. Mikor kihúzták a homokra, a háló mintha maga is eleven lett volna, úgy vonaglott a benne levő halaktól, melyeknek hiábavaló farkcsapkodása szakadatlan, berregő hangot adott. Előkerültek a kosarak, és a hálóból kiszedett halakat beléjük dobálták. Piros halakat, fehér halakat, csíkos halakat, és tapétamintás skorpióhalakat. Néha egy polip vagy tintahal bámult ki a hálóból, és emberszemében rémület ült. Mikor a háló tartalmának ehető része a kosarakba jutott, akkor jött el az én időm. A háló fenekén mindig nagy halom kő és hínár volt: itt rejtőztek az én zsákmányaim. Egyszer egy lapos követ találtam, melyen egy tökéletes,

fehér korallfa nőtt. Olyan volt, mint egy fiatal nyírfa télen, mikor nincs rajta levél, csak hó borítja az ágait. Néha találtam széles karú csillagot is – vaskosat, mint egy piskóta, még a nagysága is majdnem akkora volt –, melynek karjai nem hegyben végződtek –, mint a közönséges tengeri csillagé, hanem gömbölyűen. A színe világosbarna volt, és élénk skarlátvörös mintázat tarkította. Egyszer két fantasztikus rákra is szert tettem: ollóik és lábaik, ha szorosan magukhoz húzták őket, hajszálpontosan hozzáillettek ovális páncéljukhoz. Ezek a rákok fehérek voltak, a hátukon rozsdavörös mintával, mely némileg egy mongolos arcra emlékeztetett. Álcázásnak nem épp a legjobb azt hiszem, nagyon kevés ellenségük lehetett, hogyha ilyen feltűnő öltözékben meg mertek jelenni a tenger fenekén. Ezen a bizonyos reggelen egy hínárcsomóval szöszmötöltem éppen, mikor Kokino, befejezvén a kosarak megrakását, odajött segíteni. A szokásos társaságot találtuk a hálóban: gyufásdoboz nagyságú tintahalakat, tűhalakat, tengeri pókokat, és több apró halat, melyek, méreteik ellenére, valahogy nem tudtak a háló lyukain keresztül elillanni. Kokino hirtelen meglepett horkantást hallatott, kivett valamit a gubancos hínárhalmazból, és bütykös tenyerén elém tartotta. Alig hittem a szememnek: egy csikóhal volt. Zöldesbarna színű, kecses felépítésű – úgy hevert Kokino tenyerén, tátogva és farkát vadul tekergetve, mint egy ijesztő sakkfigura. Gyorsan felkaptam a tenyeréről, és egy tengervízzel telt befőttesüvegbe dobtam, magamban Szent Spiridionhoz fohászkodva, hogy a hal életben maradjon. Boldogan láttam, hogy felágaskodik, és kis csikófejének két oldalán elhelyezett uszonyaival sebesen verdesve ott függ az üveg közepén. Csak éppen addig vártam, míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy valóban minden rendben van, aztán visszamentem, hogy a hínár többi részét is átfésüljem, mint egy aranymosó, aki átszitálja az egész folyót, mert egy aranyrögöt talált a parton. Fáradozásomat siker koronázta: néhány perc múlva már hat csikóhal állt mintegy felfüggesztve a befőttesüvegben. Szerencsémtől elragadtatva gyorsan elbúcsúztam Kokinótól és a többi halásztól, és visszasiettem a villába. Minden teketória nélkül kilakoltattam tizennégy lábatlan gyíkot, és akváriumukat új szerzeményeim számára foglaltam le. Tudtam, hogy a befőttesüvegben levő oxigén nem tart sokáig, és ha életben akarom tartani a csikókat, villámgyorsan kell cselekednem. Lecipeltem az akváriumot a partra, gondosan kimostam, az alját homokkal töltöttem fel, és visszarohantam vele a házhoz; aztán még háromszor le kellett futnom a tengerhez, két vödörrel, hogy apránként felhordjam a szükséges

vízmennyiséget. Mire az utolsó vödör vizet öntöttem az akváriumba, annyira kimelegedtem és megizzadtam, hogy azon kezdtem gondolkozni, vajon megérik-e a tengeri csikók ezt a fáradságot. De amint beletettem őket az akváriumba, azonnal láttam, hogy megérik. A tartály fenekére, a homokba erősítve egy kis száraz, ágas-bogas olajágat tettem. Amikor a csikók belecsobbantak az akváriumba, azonnal felegyenesedtek, s akár egy szabadjára engedett pónicsapat a mezőn, körbenyargaltak az akváriumban – uszonyaik oly sebesen jártak, hogy nem is lehetett látni őket: úgy tűnt, mintha a csikókat valami belső motor hajtaná. Miután körbejárták új birodalmukat, valamennyien az olajág felé indultak, farkukat kényelmesen köré tekerték, és nagy komolyan, figyelve megálltak. A csikóhalak azonnali sikert arattak. Talán ez volt az egyetlen állatfajta, amelynek megjelenését a házban a család osztatlan egyetértése fogadta. Még Larry is be-besompolygott a szobába, hogy figyelje, amint ide-oda száguldoznak a tartályban. Az elkövetkező napokban időm jó részét nekik kellett szentelnem, mert úgy vettem észre, hogy a tengervíz hamar megposhad, s ezért, hogy tisztán és frissen tartsam, naponta négyszer-ötször is lementem a tengerhez a vödrökkel. Kimerítő feladat volt ez, de örültem, hogy végigcsináltam, mert különben nem lehettem volna szemtanúja egy igen-igen különös látványnak. Az egyik csikóhal, mely szemlátomást öreg lehetett, mert majdnem fekete volt, szépen fejlett pocakot cipelt, amit én pusztán hajlott korának számlájára írtam. Mindaddig, míg egy reggel észre nem vettem, hogy egy vágás húzódik végig a pocakon, mintha borotvával metszették volna el. Ezt figyeltem, és éppen azon gondolkoztam, vajon verekedtek-e, és ha igen, mit használhattak fegyverül (hiszen olyan védtelennek tűntek), mikor legnagyobb megdöbbenésemre a vágás kissé tágabbra nyílt, és kiúszott belőle a csikóhal pontos, kicsinyített mása. Alig hittem a szememnek, de amint az első csemete kiúszott és megállt a tiszta vízben, egy másik csatlakozott hozzá, majd még egy és még egy, míg végül húsz mikroszkopikus csikóhal lebegett óriás szülőjük körül, mint egy kis füstfelleg. Félelmemben, hogy a többi felnőtt csikó még meg találja enni a kicsinyeket, sietve felállítottam még egy akváriumot, és beletettem a mamát és csemetéit. Két akváriumot friss vízzel ellátni Herkuleshez méltó feladat volt, s már kezdtem málhás öszvérnek érezni magam, de eltökéltem, hogy csütörtökig, amikor Theodore eljön teára, folytatom a dolgot, hogy megmutathassam neki szerzeményeimet. – Aha – mondta, szakértői lelkesedéssel bámulva a tartályba –, ez csakugyan nagyon érdekes. A könyvek szerint persze élnek erre tengeri

csikók, de én magam… ööö… tudja, soha nem láttam még őket. Megmutattam Theodore-nak az anyát is; körülötte nyüzsgő kicsinyeivel. – Nem, nem – mondta Theodore. – Ez nem az anya, hanem az apa. Először azt hittem, csak ugrat, de megmagyarázta, hogy miután a nőstény lerakja az ikrát és a hím megtermékenyíti, a hím szedi fel és gyűjti be a hasán levő zacskóba, ahol a peték megérnek és kikelnek. Akit én büszke anyának gondoltam, valójában tehát a büszke atya volt. De csakhamar túl nagy megterheléssé vált tengericsikó-istállóm élelemmel és friss vízzel való ellátása, így, fájó szívvel bár, de le kellett vinnem őket a tengerhez, és szabadon engednem. Kokino, amellett, hogy hálójából utánpótlással szolgált gyűjteményemnek, ráadásul megismertetett a legeredetibb halfogási módszerrel is, amit valaha láttam. Egyszer, mikor a parton rátaláltam, éppen egy tengervízzel telt olajoshordót rakott ingatag kis csónakjába. A hordó fenekén egy nagy, emberi tekintetű tintahal pihent. Kokino zsinórt kötött rá, oda, ahol a fej a nagy, tojás alakú testtel találkozik. Megkérdeztem, mire készül; azt válaszolta, tintahalat fog halászni. Elcsodálkoztam, mert csónakjában nem volt sem horgászzsinór, sem háló, de még szigony sem. Hogy akar akkor tintahalat fogni? – Szerelemmel – válaszolta rejtélyesen. Kötelességemnek éreztem, hogy mint természetbúvár, megismerkedjem az állatok befogásának minden lehetséges módozatával, s ezért megkérdeztem Kokinót: elkísérhetném-e. Kieveztünk a kék öbölbe, odáig, ahol már több ölnyi mélyen csillogott a csónak alatt a kristálytiszta víz. Kokino itt megfogta a tintahalra erősített zsineg másik végét, és gondosan a nagylábujjára kötötte. Aztán felvette a tintahalat, és kidobta a csónakból. Az egy kis ideig a víz színén úszott, mintegy hitetlenkedő tekintettel bámulva ránk, aztán, vízsugarat fecskendezve magából, néhány rándulással elindult, a zsineget maga után húzva, míg végül eltűnt a kéklő mélységben. A zsinór egy darabig húzódott a csónak peremén, aztán megfeszült Kokino lábujján. Kokino cigarettára gyújtott, és összeborzolta lángvörös haját. – Most megtudjuk – vigyorgott rám –, mire képes a szerelem. Nekifeküdt a lapátnak, elindította a csónakot, de gyakran megállt, és feszült figyelemmel nézte a lábujjára kötött zsineget. Hirtelen felhorkantott, elengedte az evezőket, hogy a csónak oldala mellé simuljanak, mint a lepke szárnyai; és megragadva a zsinórt, húzni kezdte felfelé. Áthajoltam a csónak peremén, és szememet megerőltetve figyeltem a fekete zsinór végét. A mélyben egyszerre homályosan kavarogni kezdett

valami, és, ahogy Kokino egyre gyorsabban húzta a zsineget, előtűnt a tintahal is. Amint közelebb ért, meglepődve láttam, hogy nem is egy tintahal, hanem kettő, de szenvedélyes ölelésben összefonódva. Kokino mellénk húzta, és a zsinórt berántva a csónak fenekére hajította őket. A hím tintahal úgy elmerült hölgye szerelmében, hogy láthatólag egy cseppet sem aggasztotta ez a hirtelen klímaváltozás. Olyan szorosan ragaszkodott a nőstényhez, hogy időbe telt, mire Kokinónak sikerült lefejtenie őket egymásról, és a hímet a hordóba dobnia. A halászatnak ez az újszerű módja nagyon megnyerte tetszésemet, noha titkon az volt az érzésem, hogy meglehetősen sportszerűtlen eljárás. Olyan volt, mintha az ember egy tüzelő szukát sétáltatna hosszú pórázon, és így fogna kutyát magának. Egy óra leforgása alatt az öbölnek viszonylag kis területén öt hím tintahalat fogtunk. Elcsodálkoztam, milyen nagy a népsűrűség errefelé, hiszen tintahalat csak nagyon ritkán lehetett látni, hacsak nem éjszaka halászott az ember. A nőstény tintahal egész idő alatt sztoikus beletörődéssel játszotta szerepét, de mégis úgy éreztem, hogy jutalmat érdemel, ezért meggyőztem Kokinót, hogy eressze szabadon, amit erősen vonakodva bár, de meg is tett. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, hogy a nőstény mikor vonzza magához a hímeket. Vállat vont. – Most van itt az ideje – mondta. Ezek szerint, érdeklődtem, ilyenkor bármelyik nőstényt zsinegre kötheti az ember, mindenképp biztosra veheti, hogy eredményes lesz a halászat? – Igen – felelte Kokino. – De persze némelyik nőstény, akárcsak némelyik asszony, vonzóbb a többinél, s ezekkel jobb eredményeket lehet elérni. Elmém meghátrált a feladat előtt, hogy két nőstény tintahal személyes varázsát összehasonlítsa. Úgy éreztem, nagy kár; hogy ezt a módszert más állatfajok esetében nem lehet alkalmazni. Kedvemre való gondolat volt, bedobni egy zsinegre kötött nőstény csikóhalat a vízbe, s aztán a zsineget visszahúzva egy sereg szenvedélyes hímet találni körülötte. Tudomásom szerint Kokino volt az egyetlen halász, aki ezt a sajátos módszert alkalmazta, legalábbis senki mást nem láttam, aki próbálkozott volna vele, és akiknek említettem, mind azt mondták, soha nem hallottak ilyesmiről, és történetemet alig palástolt hitetlenkedéssel hallgatták. A villa melletti girbegurba partvonal különösen gazdag tárházát nyújtotta a tengeri élőlényeknek, s mivel a víz sekély volt, eléggé könnyen hozzájuk is férhettem. Sikerült Leslie-t rábeszélnem, hogy építsen nekem

egy csónakot, amely nagyon megkönnyítette portyázásaimat. Ez a majdnem kerek, lapos fenekű, erősen jobbra dőlő jármű a Buci-Bigyó nevet kapta, és a csacsi mellett legféltettebb kincsem lett. Az alját teliraktam üvegekkel, dobozokkal és hálókkal, egy nagy csomag ennivalóról is gondoskodtam, aztán vitorlát bontottam a Buci-Bigyón, a fedélzeten a legénységgel: Csurival, Büdivel, Rogerrel, sőt néha Ulysses, a bagoly is elkísért, ha éppen úgy hozta a kedve. A forró, szélcsendes napokat kint töltöttük a vízen, ahol sorra felderítettük a távoli öblöcskéket és a sziklás, hínáros szigetvilágot. Ezeken az expedíciókon sok különös kalandban volt részünk. Egyszer egy hatalmas területet találtunk, melyen a tenger fenekét tengeri nyulak hada borította; királybíbor színű, tojás alakú, fodros szélű testük és fejükön a két különös kidudorodás csakugyan nyúlhoz tette őket hasonlatossá. Százával csúszkáltak a köveken és a homokon, s valamennyien a sziget déli része felé tartottak. Nem árultak el érdeklődést egymás iránt, nem is értek egymáshoz, így arra következtettem, hogy nem párzási összejövetellel van dolgom, hanem valamiféle népvándorlásnak lettem tanúja. Máskor egy csapat nyugodt, méltóságteljes, jóindulatú delfin fedezte fel, hogy horgonyt vetünk egy kis öbölben. Valószínűleg a Buci-Bigyó barátságos, narancs-fehér színösszeállítása vonzotta oda őket, mert körénk csoportosultak, nagyokat ugráltak, fröcsköltek a vízben, majd ismét a csónak oldala mellett bukkantak fel vigyorgó képpel, és orrlyukaikon át mélyen, szenvedélyesen sóhajtoztak. Egy fiatal példány, mely bátrabb volt a felnőtteknél, még a csónak alá is lemerült: éreztük, ahogy hátával végigsúrolja a Buci-Bigyó lapos fenekét Figyelmemet meg kellett osztanom a csodálatos látvány élvezete és a legénység körében terjedő lázadás elfojtása között, a személyzet minden tagja a maga módján reagált ugyanis a delfinek megjelenésére. Csuri, aki soha sem volt a rettenthetetlenség mintaképe, nevéhez méltóan cselekedett, aztán remegve lekuporodott a csónak fenekére, és magában vinnyogott. Büdi úgy vélte, hogy életét már csak azzal mentheti meg, ha azonnal elhagyja a hajót, és a partra úszik; erővel kellett visszatartani akárcsak Rogert, aki viszont arról volt meggyőződve, hogy ha sikerülne a delfinek közé vetnie magát, percek alatt, egy szál magában is leszámolhatna velük. Egyik expedícióm során olyan trófeát szereztem, mely, közvetve, bíróság elé juttatta Leslie-t. A család épp a városba készült, Leslie kivételével, aki súlyos vérhasból lábadozott. Aznap érezte először jobban magát; a nappaliban feküdt a díványon, gyenge volt, mint egy kismacska, jeges teát szürcsölt, és egy nagy ballisztikai kézikönyvet olvasott. Kertelés

nélkül tudtomra adta, hogy semmi szüksége rám, sem az idétlenkedésemre, s így, mivel a városba menni nem akartam, kieveztem a Buci-Bigyón, a kutyák társaságában. Evezés közben felfedeztem a vízben egy nagy, sárga foltot, amely mintha hínártelep lett volna. A hínárt mindig érdemes volt átvizsgálni, mert rendszerint akadt benne egy csomó apró élőlény, de szerencsés esetben még nagyobb fajták is előfordultak; odaeveztem tehát. De ahogy közelebb értem, úgy láttam, hogy nem is hínár, hanem valami sárgás színű szikla. Csakhogy miféle szikla az, ami úszik a vízben? Ahogy jobban szemügyre vettem, leírhatatlan örömömre kiderült, hogy egy jókora teknősbékával hozott össze a sorsom. Bevonva az evezőket és csendre intve a kutyákat, lehúzódtam a csónakban, és vártam, míg a Buci-Bigyó egyre közelebb és közelebb sodródik hozzá. A teknős kinyújtózkodva ringott a tengeren, és úgy tűnt, az igazak álmát alussza. Meg kellett fognom, mielőtt felébred. Hálóim és a csónakban levő egyéb felszereléseim nem ilyen egyméteres átmérőjű teknősök befogására készültek, így azt láttam az egyetlen megoldásnak, hogy a vízbe merülve megragadom, és valahogyan a csónakba emelem a prédát. Izgalmamban eszembe sem jutott, hogy egy ekkora teknősnek tekintélyes ereje lehet, és nem valószínű, hogy küzdelem nélkül megadja magát. Mikor a csónak kétméternyire ért, nagy lélegzetet vettem, és a vízbe merültem. Elhatároztam, hogy alája úszom, így vágva el a menekülés útját; s amíg a langyos vízbe ereszkedtem, azon imádkoztam magamban, hogy a csobbanásra fel ne ébredjen, vagy ha mégis felriad, félálmában ne tudjon gyorsan elmenekülni. Mikor elég mélyen voltam már, a hátamra fordultam, és fejem felett megpillantottam a teknőst, mely mozdulatlanul lebegett, mint egy óriási aranytallér. Felrúgtam magam, és erősen megmarkoltam két mellső lábát, mely sarlóként meredt ki páncéljából. Meglepetésemre még ettől sem ébredt fel, és mikor levegőért kapkodva felbukkantam mellette a felszínre, még mindig erősen tartva a lábait, arra is rájöttem, hogy miért. Már jó ideje döglött lehetett – amint orrom tanúsága és a teknőc pikkelyes lábait rágcsáló apró halak látványa alapján kikövetkeztettem. Csalódás volt, de mivel úgy gondoltam, egy döglött teknős még mindig jobb a semminél, a csónak oldalához vonszoltam, és egyik lábánál fogva hozzákötöttem. A kutyák ettől egészen fellelkesültek, mert azt hitték, hogy valami egzotikus csemegét szereztem, külön az ő kedvükért. A Buci-Bigyó, alakja következtében, soha nem tartozott a könnyen kormányozható járművek közé, de most, az oldalára kötött holt teherrel, úgy látszott, csak körbe lehet menni vele. Hogy, hogy nem, egyórai

megfeszített evezés után épségben megérkeztünk a mólóhoz, s miután kikötöttem a csónakot, a partra vonszoltam a teknős földi maradványait, hogy megvizsgálhassam. Álcserepes teknős volt – az a fajta, melynek páncéljából szemüvegkeretet szoktak csinálni; ennek a fajtának kitömött példányai egyes optikusok kirakatában láthatók. Jókora feje volt; ráncos, sárgás bőrrel fedett állkapcsai és hajlott orra ragadozó madár csőrére emlékeztettek. Páncélja helyenként csorba volt, talán a tengeri viharok következtében, vagy egy cápa fogától; és néhol kis hófehér tapadókagylók díszítették. A hasa világossárga – puha és hajlékony, mint valami vastag, átázott kartonlap. Nem sokkal ez előtt az eset előtt boncoltam fel egy döglött mocsári teknőst, s most úgy éreztem, kiváló alkalom kínálkozik, hogy teknőcöm anatómiáját összehasonlítsam édesvízi kollégájának belvilágával – felmentem hát a hegyre, kölcsönkértem a kertész kordéj át, felszállítottam leletemet a házhoz, és kiterítettem a verandán. Tudtam, hogy megtorlás következne, ha odabent a házban végezném el a boncolást, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy ép eszű ember kifogást emelhetne ellene, ha a verandán csinálom. Jegyzetfüzetemet előkészítettem, szépen sorba raktam fűrészeimet, késeimet és borotvapengéimet, mint egy műtőben, s azzal munkához láttam. Azt tapasztaltam, hogy a puha, sárga lemez egészen könnyen lejön, ahhoz képest, hogy a mocsári teknős alsó páncélját háromnegyed óráig kellett nyiszitelnem. Miután körbevágtam, egész egyszerűen leemeltem, mint egy fazék fedőjét, és alatta ott találtam a teknős gyönyörűségesen titokzatos, sokszínű s eléggé erős szagú belső szerveit. Annyira elragadott a kíváncsiság, hogy a szagot észre sem vettem. A kutyák, akik pedig egyébkor a friss tehéntrágya illatát találták a legmegfelelőbbnek, hogy szerelmi életükbe egy kis pikantériát csempésszen, most testületileg elvonultak, vad tüsszögés közepette. Örömmel fedeztem fel, hogy a teknős nőstény, és sok, félig érett tojás van benne. Pingponglabda nagyságúak voltak, puhák, gömbölyűek és narancssárgák, mint a sarkantyúvirág. Tizennégy darab volt; óvatosan kiemeltem őket, és csillogó, nyálkás gyöngysort raktam belőlük a veranda kőpadlóján. Úgy tűnt, a teknőst a természet pazarló módon látta el bélcsatornával, s elhatároztam, hogy a belek hosszát felírom vérfoltos jegyzetfüzetembe. Egy bonckés segítségével elválasztottam a bélrendszert a teknős hátsó kijáratától, és húzni kezdtem. Úgy tűnt, soha nem akar elfogyni, de végül kiteregettem az egészet a verandán: ott kígyózott, hurkokat, kanyarulatokat vetve, mint egy berúgott vasútvonal. Egyik részén a gyomor dudorodott: gusztustalan,

szürke tömlő, akár egy vízzel töltött léggömb. Nyilvánvaló volt, hogy a teknős utolsó étkezésének anyagát tartalmazza, s úgy éreztem, a tudomány érdekében meg kell tudnom, mit fogyasztott az állat, mielőtt utolérte volna a vég. Beleszúrtam hát a kést az imbolygó dudorba, és kísérletképpen vágtam rajta egy rést. Abban a pillanatban a gyomor ballonja ijesztő sóhajjal leeresztett, és a belsejéből olyan aroma tört elő, mely minden addigit a jelentéktelenség homályába süllyesztett. Még nekem magamnak is, noha egészen megmámorosodtam a kutatás gyönyörétől; hátra kellett húzódnom, és megvárnom, míg elül a szag. Tudtam, hogy fel kell takarítanom a verandát, még mielőtt hazaérkezik a család, de izgatottságomban tökéletesen megfeledkeztem arról a körülményről, hogy Leslie a nappaliban lábadozik. A teknős belsejéből előcsalt illat, mely olyan átható volt, hogy szinte szilárdnak tetszett, behömpölygött az erkélyablakon, és körülölelte a díványt, melyen Leslie pihent. Ezt a katasztrófát vérfagyasztó ordítás adta tudtomra. Még mielőtt bármit tehettem volna, Leslie takarókba bugyolált alakja megjelent az erkélyablakban. – Mi ez a baromi rohadt büdösség? – krákogta. Aztán, ahogy tekintete ráesett a megcsonkított teknősre és a kőlapokon ízlésesen elteregetett belső szervekre, a szeme kimeredt, és arca szederjes színt öltött. – Hát ez meg mi a kórság? Félénken magyarázni kezdtem, hogy ez egy boncolás alatt álló teknőc. Nőstény, tettem hozzá, remélve, hogy sikerül figyelmét a részletek felé irányítani. Itt láthatók, mutogattam, a tetszetős tojások, melyeket az állat belsejéből kerítettem elő. – A rosseb a tojásaiba – bömbölte Leslie, mint valami rettenetes, középkori átkot. – Vidd innét ezt a rohadt dögöt, mert összedől a ház a bűztől. Azt mondtam, már majdnem a végén járok a boncolásnak, és úgy terveztem, hogy azután a lágy részeket elviszem, és elásom valahol, a gyűjteményembe csak a csontvázat és a páncélt teszem el. – Szó sincs róla – ordította Leslie. – Kiviszed az egészet a francba, és elásod. Aztán visszajössz, és felsikálod a verandát. Az erkélyablakban most megjelent Lugaretzia is, a szakácsnőnk, akit odacsalt a ribillió. Kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi az oka a veszekedésnek, s ekkor az orrába csapott a teknős szaga. Lugaretziát mindenkor tizenöt-tizenhat különféle betegség kínozta; úgy dédelgette ezeket, mint ahogy más a virágcserepeit vagy a pincsijét. Ekkoriban éppen a gyomra okozta neki a legtöbb aggodalmat.

Következésképpen kettőt-hármat tátogott, erőtlenül, mint a hal; elfulladva azt nyögte: "Szent Spiridion!" – majd élethűen színlelve az ájulást, Leslie karjaiba hanyatlott. Ebben a pillanatban, nagy rémületemre, a család többi tagját hozó gépkocsi a ház elé berregett, és megállt a veranda előtt. – Szervusz, drágám – mondta mama, miközben kiszállt a kocsiból, és elindult a lépcsőn. – Jól telt a délelőtt? Válaszolni akartam, de a teknős megelőzött. Mama különös, csuklásszerű kiáltást hallatott, előrántotta a zsebkendőjét, és az orrára csapta. – Mi ez – kérdezte tétován –, mi ez a borzasztó szag? – Ez a büdös kölök – üvöltötte Leslie az ablakból, miközben sikertelenül azon igyekezett, hogy az alélt Lugaretziát az ajtófélfához támassza. Ekkorra már Larry és Margo is mama mellé ért, és megpillantotta a teknősmészárlást. – Mi…? – kezdte Larry, de őt is heves köhögés fogta el. – Ez az átkozott kölyök! – fuldokolta. – Igen, drágám – felelte mama a zsebkendőn át. Leslie már mondta. – Gusztustalan – jajongott Margo, zsebkendőjével legyezve magát. – Olyan, mint egy vasúti szerencsétlenség. – Mi ez, drágám? – kérdezte mama. Megmagyaráztam, hogy ez egy rendkívül érdekes álcserepes nőstény teknős, tojásokkal. – Nem lett volna muszáj itt a verandán feltrancsíroznod – mondta marna. – A kölyöknek elment az esze – mondta Larry meggyőződéssel. – Olyan büdös itt minden, mint egy francos bálnavadászhajón. – Igazán, drágám – mondta mama –, el kellene vinned valahova. Mégse maradhat ez a szag a verandán. – Mondd meg neki, hogy ássa el az egész szakramentumot – szólt Leslie, szorosan összehúzva magán a takarókat. – Miért nem adod örökbe a gyereket valami eszkimócsaládnak? – tudakolta Larry. – Azok esznek bálnazsírt meg férgeket meg minden ilyesmit. – Larry, ne légy gusztustalan – mondta Margo. Nem létezik, hogy ezt megegyék. Hányingerem lesz, ha csak rágondolok. – Talán jobb lenne, ha bemennénk – mondta mama erőtlenül. – Talán odabent nem ilyen átható a szag. – Idebent még rosszabb, ha ez egyáltalán lehetséges ordította – Leslie az ablakban. – Gerry, drágám – mondta mama, miközben finoman

végigegyensúlyozott a teknős belső szervei között –, el kell takarítani ezt innen, és fertőtleníteni a követ. A család bement a házba, én pedig nekiláttam, hogy eltávolítsam a teknőst a verandáról. Bentről ingerült hangok szűrődtek ki. – Azt hittem, megőrülök – mondta Leslie. – Itt fekszem, békésen olvasok, és egyszerre torkon ragad a bűz. – Gusztustalan – mondta Margo. – Nem csoda, hogy Lugaretzia elájult. – Legfőbb ideje, hogy új tanítót fogadjunk mellé mondta Larry. – Öt percre kimégy a házból, és mire visszaérsz, a kölyök már Moby Dicket belezi az ámbituson. – Bizonyára nem akart rosszat – csitította mama –, de csakugyan elég buta dolog volt a verandán csinálnia. – Buta? – mondta Larry maró gúnnyal. – Fél évig gázálarcot kell hordani az egész házban. A kézikocsira halmoztam a teknős maradványait, és felvittem a villa mögötti domb tetejére. Itt gödröt ástam, és beletemettem a lágy részeket. A páncélt és a csontvázat egy közeli hangyaboly mellé raktam le, melynek barátságos lakói már többször segítettek csontvázak letisztogatásában. Eddig a legnagyobb munkadarabjuk egy zöld gyík volt, ezért érdeklődéssel figyeltem, hogyan boldogulnak a teknőssel. Köréje sereglettek, izgatottan hadonásztak csápjaikkal, gondolkodtak egy darabig, rövid konferenciát tartottak, azután testületileg visszavonultak. Még a hangyák is összeesküdtek ellenem – gondoltam. Lehangoltan tértem vissza a villába. Egy sovány, siránkozó emberkét találtam ott, akit szemmel láthatólag a bor tett harciassá, amint Lugaretziával vitatkozott a még mindig illatozó verandán. Megkérdeztem, mit akar. – Azt mondja – felelte megvetően Lugaretzia –, hogy Roger elpusztította a csirkéit. – A pulykáimat – helyesbített az ember. – A pulykáimat. – Hát akkor a pulykáit – hagyta rá Lugaretzia. Szívem a torkomba ugrott. Egyik csapás a másik után. Tudtunk róla, hogy Roger – eléggé el nem ítélhető módon – örömét leli a csirkegyilkolásban. Ártatlan szokása volt egyébként, hogy tavasszal és nyáron üldözte a fecskéket. Mérhetetlen haragra gyújtották ezek a madarak, amint az orra előtt elsuhantak és körülötte cikáztak, úgyhogy a dühtől füstölögve, vadul ugatva vetette utánuk magát. A parasztok csirkéi meg ott bujkáltak a mirtuszbokrok között, és éppen mikor odaért, hisztérikusan kotkodácsolva és szárnyukkal verdesve előugrottak, pont az orra elé. Meggyőződésem, hogy Roger azt hitte róluk: ezek amolyan elkorcsosult fecskék, akikkel könnyen elbánhat,

így tiltakozó kiáltásaink ellenére rájuk vetette magát, és az ingerlő fecskék iránti gyűlöletét egyetlen harapásba sűrítve végzett velük. Semmiféle büntetés nem hatott rá. Amúgy rendkívül engedelmes kutya volt, kivéve ezt az egyetlen dolgot. Csak azt tehettük tehát, hogy bánatpénzt fizettünk a kárvallott parasztoknak, de csak azzal a feltétellel, hogy tanúbizonyságként felmutatják a döglött csirkéket. Kelletlenül bementem hát, és közöltem a családdal, hogy Roger ismét elkövetett valamit. – Úristen – mondta Leslie, és üggyel-bajjal feltápászkodott. – Te meg azok a rühes állataid! – Ugyan, ugyan, drágám – csitította mama. – Gerry nem tehet róla, hogy Roger pusztítja a csirkéket. – Pulykákat – mondta Leslie. – Lefogadom, hogy egy vagyont fogunk kifizetni. – Kitakarítottad a verandát, drágám? – kérdezte mama. Larry leemelte arcáról a kölnivízbe áztatott zsebkendőt, és megszólalt: – Te úgy érzed, mintha kitakarította volna? Sietve közöltem, hogy már éppen indultam takarítani, s ezzel Leslie nyomába szegődtem, hogy lássam, mire megy a pulykatulajdonossal. – Nos – lépett ki harciasan a verandára –, mit kíván? A kis ember alázatosan, szolgaian és roppant ellenszenvesen hajlongani kezdett. – Légy boldog, kyrié, légy boldog – köszöntötte Leslie-t. – Légy boldog – viszonozta Leslie komoran s olyan hangon, melyből kiderült, hogy minden egyebet kíván neki, csak ezt nem. – Mit óhajt tőlem? – A pulykáim, kyrié – mondta az ember szemrehányóan. – Bocsánatot kérek, hogy zaklatom, de tudja, a kutyája elpusztította a pulykáimat. – Hányat? – kérdezte Leslie. – Ötöt, kyrié – mondta az ember, bánatosan ingatva a fejét. – Az öt legjobb pulykámat. Szegény ember vagyok, kyrié, másként nem is álmodnék arról, hogy… – Ötöt! – döbbent meg Leslie, és kérdő tekintetet vetett rám. Azt feleltem, ez nem lehetetlen. Ha öt hisztérikus pulyka ugrik elő egy bokorból, nagyon is hihető, hogy Roger valamennyit elpusztítja. Jóindulatú, derék kutya volt, de ha egyszer rákezdte, módszeresen öldökölt, mint akármelyik hidegvérű gyilkos. – Roger jó kutya – mondta Lugaretzia harciasan. Utánunk jött a verandára, és látszott rajta, hogy ugyanolyan ellenszenvesnek találja a

pulykás embert, mint jómagam. És egyébként is, Roger őszerinte semmi rosszra nem képes. – Nahát – mondta Leslie, mentve, ami menthető –, ha elpusztított öt pulykát, hát mit tegyünk. Ilyen az élet. Hol vannak a dögök? Egy percnyi csend volt. – A… dögök, kyrié? – puhatolózott a pulykatulajdonos. – A dögök, igen, a dögök – felelte Leslie türelmetlenül. – Tudja, a pulykák holtteste. Tudja jól, hogy addig nem fizethetünk, amíg be nem mutatja őket. – De hát azt nem lehet – mondta a pulykás idegesen. – Hogyhogy nem lehet? – gyanakodott Leslie. – Hát, nem lehet megmutatni a dögöket – mondta hirtelen ötlettel a pulykatulajdonos –, mert a kutyája megette őket. Ez a kijelentés hatalmas felzúdulást keltett. Valamennyien tudtuk, hogy Roger enyhén túl van táplálva, és ráadásul igen finnyás természetű. Megölni megölte a csirkét, de mi sem állt tőle távolabb, mint hogy egyen a tetemből. – Hazugság! Hazugság! – sivította Lugaretzia, és szeme könnybe lábadt. – Roger jó kutya! – Soha életében meg nem ette az áldozatait – kiabált Leslie. – Soha! – Csak az én öt pulykámat – mondta az emberke. Az én pulykáimat megette! – Mikor pusztította el őket? – bömbölte Leslie. – Ma délelőtt, kyrié, ma délelőtt – mondta az ember, elárulva magát. – A saját szememmel láttam, és meg is ette mindet. Közbevágtam, mondván, Roger egész délelőtt kint volt velem a tengeren, a Buci-Bigyó fedélzetén, és noha intelligens kutyának ismerem, azt nem tudom, hogyan lett volna képes a hatalmas mennyiségű pulykahúst elfogyasztani a tanyán, és ugyanakkor kint lenni velem a csónakban. Leslie-nek fárasztó délelőttje volt. Nem vágyott semmi másra, mint hogy békésen heverésszen a díványon, kezében a ballisztikai szakkönyvvel, de először majdnem megfulladt az én teknősanatómiai kutatásaimtól, most pedig itt kellett huzakodnia ezzel a részeg emberkével, aki öt pulyka árával akart becsapni bennünket. Nem csoda, hogyha amúgy is ingerlékeny természetű lévén, végképp kijött a sodrából. – Maga kétszínű hazug és csaló – mordult fel. Az emberke hátralépett, és elfehéredett. – Maga a hazug és a csaló – mondta, a részegek harciasságával. – Maga a hazug és a csaló. Hagyja, hogy a kutyája elhordja az emberek csirkéit

meg pulykáit, és nem akar érte fizetni. Maga a hazug és a csaló. Azt hiszem, még ekkor is érvényt lehetett volna szerezni a józan észnek, de az emberke végzetes hibát követett el. Széleset, loccsanósat köpött Leslie lába elé. Lugaretzia felsikoltott, és megragadta Leslie karját. Ismervén a természetét, én megragadtam a másikat. Az emberke, rémületében kijózanodva, hátrálni kezdett. Leslie remegett, mint egy vulkán, de Lugaretzia és én komoran csüngtünk rajta kétoldalt. – Disznó ürülék – ordította Leslie. – Beteg szajha törvénytelen leszármazottja… Hömpölyögtek a szépséges, dús, alpári, biológiai, görög átkok, s az emberke szinte fehérből rózsaszínbe, rózsaszínből vörösbe váltott. Nyilván nem hitte volna, hogy Leslie a legzamatosabb görög sértések ilyen tárházával rendelkezik. – Megbánja még – nyögte. – Megbánja. Patetikus daccal még egyszer kiköpött, aztán megfordult és eliszkolt. Lugaretzia és a család egyesült erővel, háromnegyed óra alatt, nagy nehezen lecsillapította Leslie-t, és ebben a csillapításban fontos szerepjutott több nagy adag brandynek. – Ne izgassa magát miatta, kyrié Leslie – foglalta össze végül Lugaretzia. – Az egész faluban rossz embernek ismerik. Ne izgassa magát miatta. Mégis izgatnunk kellett magunkat, mert kiderült, hogy az emberke beperelte Leslie-t adósság meg nem fizetéséért és becsületsértésért. Spiro dühöngve fogadta a hírt. – Fenék, Mrs. Durrellsz – mondta, haragtól lángoló arccal. – Miért nem engedsz Lesliesz úrfi lelője gazembert? – Nem hiszem, hogy ez bármit is megoldana, Spiro – mondta mama. – Csak azt szeretnénk tudni, van-e ennek az embernek esélye rá, hogy megnyerje a pert? – Megnyerni! – felelte Spiro nemes megvetéssel. – Az a csibész nem nyersz meg semmitsz! Csak mindent bízzálsz énrám Én elintész. – Ne hamarkodjon el semmit – figyelmeztette mama. – Csak elronthatja a dolgot. – Nem elhamarkodsz semmit, Mrs. Durrelsz. De én elintész aszt a csibész. Napokig az összeesküvők komorságával járkált, bozontos szemöldökét a hallatlan koncentrációtól összevonva, és kérdéseinkre csak egytagú szavakkal válaszolt. Aztán úgy esett, vagy két héttel a tárgyalás kitűzött időpontja előtt, hogy épp vásárlási orgiát rendeztünk a városban.

Szerzeményeink súlya alatt roskadozva végül kimentünk a széles, fákkal szegélyezett korzóra, leültünk, iszogattunk, és az arra járó ismerősökkel csevegtünk. Spiro zaklatottan tekingetett ide-oda, mint akit ellenség vesz körül, és hirtelen megmerevedett. Felemelte hatalmas pocakját, és áthajolt az asztal felett. – Lesliesz úrfi, látsz ott aszt asz ember, asz a fehér hajú? Virsliszerű ujjával egy elegáns kis emberre mutatott, aki békésen iszogatta kávéját a fák alatt. – Mi van vele? – kérdezte Leslie. – Ő a bíró – mondta Spiro. – Miféle bíró? – hökkent meg Leslie. – Asz a bíró, aki ítélkesz asz ügyében – mondta Spiro. – Oda kellsz menni hozzá, és beszélgetsz vele. – Gondolja, hogy jó ez? – kérdezte Larry. – Lehet, hogy azt hiszi, Leslie gúnyt űz az igazságszolgáltatásból, és tíz év börtönt sóz rá. – Fenék, dehogyisz – Spiro egészen elhűlt ettől a gondolattól. – Nem küldsz ő Lesliesz úrfi börtönbe. Amíg én itt vagysz, nem tesz ilyet. – Mégis, Spiro, nem gondolja, hogy különösnek fogja találni, ha Leslie egyszer csak odamegy hozzá és megszólítja? – Dehogyisz – mondta Spiro, és körülnézett, megbizonyosodva afelől, hogy nem hallgatnak ki bennünket, aztán előrehajolt, és azt suttogta: – Bélyeget gyűjt. A család ezen elcsodálkozott. – Szóval filatelista? – kérdezte végül Larry. – Nem, dehogy – tiltakozott Spiro. – Dehogyisz. Felesége van ész két gyerekeksz. A beszélgetés kezdett még szövevényesebb lenni, mint Spiróval folytatott többi tárgyalásunk. – Mi köze – kezdte Leslie türelmesen –, mi köze ennek az ügynek ahhoz, hogy bélyeget gyűjt? – Átviszlek magát hozzá – mondta Spiro, és végre kiteregette machiavellista tervének részleteit. – Átviszlek, ész megmondsz neki, adsz szép angol bélyegeksz. – De hát ez megvesztegetés – döbbent meg Margo. – Esz nem megvesztegetész, kisasszonysz – mondta Spiro. – Ő gyűjtsz bélyegek. Bélyegek kell neki. – Én azt hiszem, ha bélyegekkel próbálod megvesztegetni, legalább ötszáz év szigorítottat varr a nyakadba – mondta Larry megfontoltan.

Lelkesen megkérdeztem, hogy ha Leslie-t börtönbe csukják, vajon Vidóba kerül-e? Vido egy kis szigeten elhelyezett fegyenctelep volt, fél mérföldnyire a várostól, kint a csillogó tengeren. – Nem, nem, drágám – mondta mama, egyre zavarodottabban. – Leslie nem fog Vidóba kerülni. Ezt sajnáltam. Már volt egy fegyenc barátom, aki Vido szigetén töltötte büntetését, a felesége meggyilkolásáért. Jó magaviselte miatt megengedték neki, hogy csónakot építsen magának, és a hét végén hazaevezzen. Egy hatalmas dolmányos sirályt ajándékozott nekem, mely minden állatomat és a család minden tagját rettegésben tartotta. Úgy éreztem, izgalmas dolog, ha az embernek gyilkos barátja van, de még jobb volna, ha Leslie-t küldenék a szigetre, ahonnan majd őt is hazaengednék a hét végén. Roppant érdekes lehet – gondoltam –, ha az embernek fegyenc a bátyja. – Nem tudom, mi baj lehet abból, ha odamegyek és beszélek vele – mondta Leslie. – Én nem mennék – mondta Margo. – Gondold meg, nem az a legény, aki kapja, hanem aki marja. – Azt hiszem, drágám, jobb lesz vigyázni – mondta mama. – Már látom a jövőt – mondta Larry kéjesen. – Leslie vaslánccal és golyóval a bokáján; sőt talán Spiro is mint bűntárs. Margo meleg zoknit köt nekik télire, mama pedig ennivalót és tetűirtó tinktúrát küld csomagban. – Hagyd már abba, Larry – mondta mama haragosan. – Ez nem tréfadolog. – Semmi más, csak beszélgetsz kicsit vele, Lesliesz úrfi – bizonygatta Spiro. – Isten biszony muszájsz, különben nem tudom elintész. Spiro azidáig még soha nem hagyott cserben minket. Tanácsai mindig beváltak, és még ha olykor-olykor súrolták is a törvény határát, akkor sem bántuk meg, hogy megfogadtuk. – Na jó – szólt Leslie –, isten neki. – Nagyon vigyázz, drágám – mondta mama, ahogy Leslie és Spiro felállt és átment a bíróhoz. A bíró barátságosan üdvözölte őket, és ettől kezdve fél óra hosszat ott ültek az asztalnál, kávét ittak, és Leslie folyékony, de hibás görög nyelven beszélt hozzá. Végül a bíró felállt, és nagy kézfogások meg hajlongások után otthagyta őket. Visszatértek az asztalhoz, ahol valamennyien izgatottan vártuk a híreket. – Derék öreg fickó – mondta Leslie. – Kedvesebb nem is lehetne. Megígértem, hogy küldök neki bélyeget. Kit is ismerünk Londonban, aki

bélyeget gyűjt? – Például apátok – mondta mama. – Nagyon lelkes filatelista volt, amíg élt. – Jaj, ne mondsz már ilyet – feszengett Spiro. Kis kitérő következett, míg megmagyaráztuk neki, mit jelent az a szó, hogy filatelista. – Nem látom be, mit segíthet a dolgon – tamáskodott Larry –, még ha elárasztod is bélyegekkel. – Ne törődsz vele, Larrysz úr – mondta Spiro sötéten. – Aszt mondtam, elintész, akkor elintész. Bízza csak rám az egész. Az elkövetkezendő napokban Leslie, aki komolyan hitte, hogy Spiro be tud avatkozni az igazságszolgáltatás folyamatába, minden angliai ismerősének leveleket írt, és bélyeget követelt. Ennek az lett az eredménye, hogy napi postánk a háromszorosára duzzadt, és a ház minden zugát bélyeghalmazok árasztották el, melyek, ha megmozdult a levegő, őszi falevélként szálltak a szobában, a kutyák duhaj örömére. A bélyegek nagy része megviseltnek kezdett látszani. – Ezeket csak nem akarod odaadni neki? – kérdezte Larry, és fájdalmas arccal szemlélt egy halom gyűrött, félig összerágott bélyeget, melyeket Leslie fél órával azelőtt mentett ki Roger állkapcsai közül. – Miért, a bélyeg annál értékesebb, minél régibb, nem? – mondta Leslie harciasan. – Hogy régi, az rendben van – mondta Larry –, de attól nem lesz értékesebb, ha úgy össze van nyálazva, hogy víziszonyt kap tőle. – Nézd, ha jobb ötleted van, akkor légy szíves, nyisd ki a szád, és mondd el – érvelt Leslie. – Kedves barátom, én nem bánom – mondta Larry. – De ha a bíró körberohan a teremben és megharapja a kollégáit, téged meg beutalnak egy görög börtönbe, ne engem hibáztass. – Megkérnélek szépen, ne pofázz bele a más dolgába – mondta Leslie hangosan. – Ejnye, ejnye, drágám. Larry csak segíteni akar szólt közbe mama. – Segíteni – acsargott Leslie, és elkapott egy marék bélyeget, melyek éppen akkor repültek le az asztalról. Most is csak beleüti az orrát mindenbe, mint rendesen. – Hát, tudod – igazította meg mama a szemüvegét –, én is azt hiszem, igaza van, drágám. Végül is, sok bélyeg tényleg egy kicsit, tudod, használtnak látszik.

– Ha bélyeg kell neki, akkor bélyeget fog kapni, ha a fene fenét eszik, akkor is – szögezte le Leslie. És kapott is a szerencsétlen bíró vadítóan sokféle méretű, formájú, színű, és az enyészetnek különböző fokán álló bélyeget. Még egy dolog történt, mely százszorosára növelte Leslie hitét abban, hogy megnyeri a pert. Kiderült, hogy a pulykás ember, akit Larry csak Kripliopoulosnak nevezett, elég ostoba volt ahhoz, hogy megidéztesse Lugaretziát, mint a vád tanúját. Lugaretzia felháborodva akarta visszautasítani az idézést, amíg meg nem magyaráztuk neki, hogy azt nem lehet. – Képzeljék, az az ember tanúnak hív, hogy segítsek neki – mondta. – Ne féljen, kyrié Leslie, megmondom én a bíróságon, hogyan kényszerítette magát arra, hogy káromkodjon, meg azt mondja neki, hogy… A család egy emberként emelkedett fel, és hangosan elmagyarázta neki, hogy ezt nem teheti. Beletelt egy fél órába, míg megértettük vele, mit szabad, mit nem szabad mondania. Mivel Lugaretzia, mint a korfuiak általában, hadilábon állt a logikával, a végén eléggé elcsigázottnak éreztük magunkat. – Nahát, ha ő lesz a vád tanúja – mondta Larry –, szerintem okvetlenül halálra ítélnek. – Larry drágám, ne mondj ilyet – mondta mama. Ez még viccnek is rossz. – Nem viccelek – mondta Larry. – Hülyeség – fészkelődött Leslie. – Nem lesz vele semmi baj. – Azt hiszem, biztosabb volna, ha Margót álcáznánk Lugaretziának – kombinált Larry. – Elsöprő nyelvtehetségével biztosan nem ártana annyit. – Tényleg – mondta Margo izgatottan, első ízben ismerve el Larry éleselméjűségét. – Miért ne tanúskodhatnék én is? – Ne legyél már ennyire hülye – mondta Leslie. Már hogy tanúskodhatnál? Ott se voltál. – Majdnem ott voltam – mondta Margo. – Kint voltam a konyhában. – Több se kell – mondta Larry Leslie-nek. – Margo és Lugaretzia a tanúk padján, és bíróra sincs szükség. A tömeg meglincsel, ott a helyszínen. Mikor felvirradt a tárgyalás napja, mama összekürtölte a családot. – Nevetséges, hogy mind odamegyünk – dohogott Larry. – Ha Leslie mindenáron börtönbe akar kerülni, az az ő dolga. Nem értem, minek ebbe minket is belerángatni. Különben is írni akartam ma délelőtt. – Kötelességünk elmenni – mondta mama tántoríthatatlanul. – Szilárd

frontot kell alkotnunk. Nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, börtöntöltelékeket nevelek. Így valamennyien ünneplőbe vágtuk magunkat, és türelemmel vártuk, hogy Spiro értünk jöjjön. – Ne aggódsz, Lesliesz úrfi – mondta komoran, mint a siralomházi foglár. – Minden rendben lesz. Ám, e jóslat ellenére, Larry egész úton a város felé A readingi fegyház balladáját recitálta, amitől Leslie cseppet sem derült jobb kedvre. A tárgyalóteremben hatalmas zűrzavar uralkodott. Egyesek kis csészéből kávét ittak, mások céltalanul, de elmerülten lapozgattak különféle irathalmazok között, és a termet beszélgetés, nevetés zaja töltötte be. Kripliopoulos is ott volt, ünneplő ruhában, de kerülte a tekintetünket. Lugaretzia, előttünk is ismeretlen okból, talpig feketébe öltözött. Larry megjegyezte, hogy ez kissé korai még. A gyászt a tárgyalás utánra tartogathatta volna. – Moszt – mondta Spiro – maga odaállsz, meg én isz odaállsz, ész én tolmácsolsz nekedsz. – Minek? – döbbent meg Leslie. – Mert maga nem beszélsz görög – magyarázta Spiro. – No de Spiro – tiltakozott Larry –, elismerem, hogy görögtudása nem éppen homéroszi, de azért csak tud valamit? – Larrysz úr – komorodott el Spiro –, Master Lesliesz nem szabad görög beszélni. Még mielőtt felderíthettük volna az okot, általános csoszogás kezdődött, és megjelent a bíró. Elfoglalta a széket, körülnézett a teremben, s Leslie-t meglátva felderült, és bólintott. – Az akasztós bírák mosolyognak így – pusmogott Larry. – Larry, drágám, nagyon megkérlek, hagyd abba mondta mama. – Idegesítesz. Hosszú várakozás kezdődött, amíg valaki – valószínűleg a törvényszéki írnok – felolvasta a vádiratot. Azután Kripliopoulost szólították, hogy tegye meg vallomását. Remek színjátékot rendezett: egyszerre volt alázatos és sértődött, engedékeny és harcias. Szemmel láthatólag hatással volt a bíróra, és én egész izgatott lettem. Lehet, hogy mégis fegyenc lesz a bátyám? Aztán Leslie következett. – Azzal vádolják magát – mondta a bíró –, hogy sértő és megalázó kifejezésekkel illette ezt az embert, és nem fizette ki az ön kutyája által felfalt öt pulyka árát.

Leslie kifejezéstelen arccal nézte a bírót. – Mit mond? – kérdezte Spirótól. Spiro kidüllesztette a pocakját. – Azt mondja, Lesliesz úrfi – a hangja mennydörgésként visszhangzott a tárgyalóteremben – azt mondja, hogy maga megsértsz eszt asz ember, és megpróbálta becsapsz a pulykák ára. – Ez nevetséges – jelentette ki Leslie tömören. Folytatni is akarta, de Spiro felemelte sonkaszerű kezét, megállította, és a bíró felé fordulva így szólt: – A kyrios tagadja a vádat. Különben is lehetetlen, hogy bűnös volna, mivel nem tud görögül. – Jézusom! – hördült fel Larry síri hangon. – Remélem, Spiro tudja, mit csinál. – Mit mond? Mit csinál? – kérdezte mama idegesen. – Amennyire én meg tudom állapítani, éppen most teszi a hurkot Leslie nyakára – felelte Larry. A bíró, aki annyi kávét ivott Leslie-vel, annyi bélyeget kapott tőle, annyi görög nyelvű beszélgetést folytatott vele, most egykedvűen nézett rá. Még ha nem ismerte volna is Leslie-t személyesen, akkor is lehetetlen lett volna, hogy ne tudjon Leslie görög nyelvtudásáról. Bárki bármit tett Korfu szigetén, nem maradhatott titokban, és ha valaki idegen volt, még jobban érdeklődtek, még többet tudtak a magánéletéről. Visszafojtott lélegzettel vártuk, mit szól a bíró. Spiro leszegte busa fejét, mint az öklelni készülő bika. – Értem – mondta a bíró. Céltalanul rakosgatni kezdte papírjait, aztán felnézett. – Úgy tudom – mondta –, hogy a vád egy tanút is megidézett. Hallgassuk meg azért őt is. Elérkezett Lugaretzia nagy pillanata. Felemelkedett, összefonta a karját, és méltóságteljesen a bíróra nézett; máskor sápadt arca most lángolt az izgatottságtól, és a szeme csak úgy ragyogott. – Maga Lugaretzia Condos, és ezeknél az embereknél szakácsnőként van alkalmazva? – kérdezte a bíró. – Igen – felelte Lugaretzia –, és kedvesebb, nagylelkűbb családot kívánni sem lehet. A minap is adtak egy köntöst nekem meg a lányomnak, és egy-két hónappal ezelőtt csak megkértem a kyriost… – Igen – szólt közbe a bíró –, értem. De ennek nincs sok köze a most tárgyalt ügyhöz. Úgy tudom, maga jelen volt, mikor ez az ember ott járt a pulykái ügyében. Mondja el most a saját szavaival, mi történt. Larry felmordult.

– Ha a saját szavaival mondja el, holtbiztos, hogy ráhúzzák Leslie-re a vizes lepedőt. – Hát – kezdte Lugaretzia, és körülnézett a teremben, megbizonyosodva afelől, hogy vajon mindenki őt figyeli-e –, akkor a kyrios nagyon-nagyon beteg volt. Már az életéért aggódtunk. Én köpölyözést ajánlottam a mamájának, de ő hallani sem… – Volna szíves a tárgyra térni? – mondta a bíró. – Hát – mondta Lugaretzia, szomorúan elkanyarodva kedvenc témájától, a betegségtől –, a kyrios aznap kelt fel először, és még nagyon gyenge volt. És akkor ez az ember – itt vádlóan Kripliopoulosra emelte mutatóujját – odajött, holtrészegen, és azt mondta, hogy a kutya elvitte öt pulykáját. Pedig az a kutya, bíró úr kérem, soha nem tenne ilyet. Annál édesebb, kedvesebb, nemesebb kutya nem élt még Korfun. – Az eb nincs vád alá helyezve – mondta a bíró. – Hát – folytatta Lugaretzia –, amikor a kyrios nagyon helyesen azt mondta, hogy látnia kell a dögöket, ami előtt fizetne, ez az ember azt mondta, hogy nem tudja megmutatni, mert a kutya megette őket. Ez nevetséges, bíró úr kérem, hiszen nincs az a kutya, amelyik öt pulykát meg tudna enni. – Maga itt a vád tanúja, nemde? – kérdezte a bíró. Csak azért kérdezem, mert amit most elmondott, az nem egyezik a panaszos vallomásával. – Ó – mondta Lugaretzia –, nehogy higgyen neki! Ez az ember részeges és hazudós; mindenki tudja a faluban, hogy két felesége van. – Szóval maga azt állítja – mondta a bíró, megpróbálva rendet teremteni a zűrzavarban –, azt állítja, hogy a kyrios nem sértette meg görögül a panaszost, és nem utasította vissza a fizetési felszólítást. – Persze hogy nem – mondta Lugaretzia. – Kedvesebb, jobb, becsületesebb kyriost még… – Jól van, jól van, elég lesz – mondta a bíró. Egy darabig tűnődött, míg mi valamennyien izgatottan ültünk a helyünkön, majd felemelte a fejét, és Kripliopoulosra nézett. – Nem látok bizonyítékot arra – mondta –, hogy ez az angol úr úgy viselkedett volna, ahogy maga állítja. Először, nem is tud görögül. – Még hogy nem tud görögül – tajtékzott Kripliopoulos. – Azt mondta nekem, hogy… – Csendet kérek – mondta a bíró hidegen. – Először is, mint mondtam, nem tud görögül. Másodszor, a maga tanúja is tagadja az esetet. Világos, hogy maga pénzt próbált kicsalni olyan pulykákért, melyeket valójában nem pusztított el és nem evett meg a vádlott kutyája. Mindazonáltal, maga

ellen nincs ezért feljelentés, így csak a vádlottat nyilváníthatom ártatlannak, viszont maga fizeti a perköltséget. Azonnal kitört a ribillió. Kripliopoulos felpattant, kivörösödve a dühtől, és torka szakadtából Szent Spiridionhoz fellebbezett. Spiro, bömbölve, mint a bika, Leslie nyakába ugrott, kétfelől megcsókolta, majd a zokogó Lugaretzia is megismételte ezt a műveletet. Időbe telt, míg sikerült kijutnunk a bíróság épületéből, és ujjongva levonultunk a korzóra, hogy a győzelmet megünnepeljük. Egyszer csak feltűnt a bíró, mire valamennyien felálltunk, köszönetet mondtunk, és megkértük: üljön közénk egy italra. Az italt szerényen visszautasította, aztán átható tekintetet vetett Leslie-re. – Nem szeretném, ha azt hinné – mondta –, hogy a korfui igazságszolgáltatás mindig így működik, de sokat beszélgettem Spiróval az ügyről, és némi megfontolás után úgy döntöttem, hogy a maga vétke nem olyan súlyos, mint a panaszosé. Remélem, az az ember megtanulta ebből, hogy a jövőben ne próbálja becsapni a külföldieket. – Hát, nagyon hálás vagyok önnek – mondta Leslie. A bíró biccentett, aztán az órájára nézett. – Nohát, mennem kell – mondta. – Igaz is, nagyon köszönöm a bélyegeket, amiket tegnap küldött. Volt köztük két egészen ritka példány is, ami még hiányzott a gyűjteményemből. Azzal megemelte a kalapját, és elballagott.

AZ OLAJMALOM MÁJUSBAN már javában tartott az olajszüret. A gyümölcs meghúsosodott, megérett a forró nyári napok alatt, és most lehullott – úgy hevert a földön, mint fekete gyöngyszemek halmaza. Csapatostól jöttek a parasztasszonyok, kezükben hordókat, fejükön kosarat cipelve. Körben leguggoltak a fák alatt, csivitelve, mint a fecskék; felszedegették a bogyókat, és beletették a kosarakba. Némelyik olajfa ötszáz év óta ugyanígy meghozta a termést, és a parasztok ötszáz év óta ugyanígy gyűjtötték össze. A pletykák és a móka ideje volt ez. Fától fáig járkáltam, leguggoltam a különböző csoportok közé, segítettem felszedni a csillogó olajbogyót, meghallgattam a rokonokról, barátokról szóló pletykákat, és olykor ettem is velük, mikor a fák alatt falták a savanyú, fekete kenyeret, és a szőlőlevélbe csomagolt, tavalyi, száraz fügéből készült, vékony süteményt.

Énekeltek is néha, s én váltig csodáltam, milyen fájdalmasan lággyá tudott válni a parasztok reszelős beszédhangja, ha énekre fogták. Az évnek ebben a szakában, mikor a viaszos, sárga sáfrány még csak éppen a fejét dugta ki az olajfák gyökerei között, mikor a vizek partja bíborszínű volt a harangvirágoktól, a fák alatt ülő parasztok mozgó virágágyakhoz voltak hasonlatosak, és dalaik szomorkásan és édesen visszhangzottak az olajfák közt, mint a nyájak kolompszava. Mikor a kosarak és hordók púpozásig megteltek a gyümölccsel, felemelték és hosszú, zajló sorban levitték őket az olajütőhöz. Az olajütő komor, barátságtalan épülete lent állt a völgyben, melyen csillogó kis folyócska futott keresztül. Gazdája Demetrios apó volt, egy szívós öregember; a háta olyan görbe, mint az olajfák. Teljesen kopasz volt, de hatalmas, hófehér, helyenként nikotintól sárga bajuszt viselt, melyről úgy hírlett, egész Korfuban nincsen nála nagyobb. Demetrios apót mogorva, barátságtalan embernek ismerték, de engem valamilyen okból megkedvelt, úgyhogy remekül megvoltunk egymással. Még a szentek szentjébe, az olajmalomba is beengedett. Hatalmas, kerek medence volt itt, mint egy halastó; benne óriási malomkő, melynek közepéből fatengely állt ki. A tengely keresztrúdjának végéhez kötötte lovát Demetrios apó. A ló fejére zsák volt kötözve, hogy el ne szédüljön, úgy rótta a köröket, forgatta a hatalmas malomkövet, amely kisajtolta a nagy, csillogó zuhatagban beöntött olajbogyót. Ahogy a bogyók összesajtolódtak, szúrós, savanyú szag terjengett a levegőben. Nem hallatszott más hang, csak a ló patájának egyenletes dobogása, a nagy malomkő mormogása, és a lepárolt napsugárhoz hasonló, aranyszínű olaj csobogása, amint előcsurrant a medence nyílásán. A helyiség egyik sarkában hatalmas domb emelkedett – az olajsajtó hulladéka: az összetört magok, bogyóhéjak, és a meddő massza, s mindez olyan kis csomókba állt össze, mint a tőzeg. Dús, savanykásan édes illatot árasztott, úgyhogy az embernek szinte kedve támadt megkóstolni. Egyébként téli takarmányként szolgált ez a jószágnak, és kitűnő, bár kissé túlságosan erős szagú tüzelőanyagként is felhasználták. Demetrios apót, rossz természete miatt, mindig magára hagyták a parasztok: éppen csak lerakták a bogyót, és máris sebesen eltávoztak az olajütő környékéről. Az ilyen emberekről ugyanis, mint Demetrios apó, sohasem lehetett tudni, nem verik-e meg szemmel a látogatót. Így aztán az öreg mindig egyedül volt, s ezért szívesen fogadta, ha betévedtem birodalmába. Tőlem értesült a legfrissebb pletykákról: kinek született gyereke, és fia-e vagy lánya; ki udvarol kinek, és néha bizalmasabb

történeteket is, mint például Pepe Condos esetét, akit dohánycsempészésért letartóztattak. Hálából, mert valamiféle hírlapként szolgáltam neki, Demetrios apó fogott néha egy-két érdekes állatot a gyűjteményembe: halvány rózsaszín gekkót vagy imádkozó sáskát vagy az oleanderszender hernyóját, mely rózsaszín-ezüst-zöld csíkos volt, mint egy perzsaszőnyeg. Demetrios apótól kaptam akkori kedvenceim legkedvencebbikét, egy barna ásóbékát, melyet Pocicsiki Ágostonnak neveztem el. Lent voltam az olajligetben, segítettem a parasztoknak, és kezdtem megéhezni. Tudtam, hogy Demetrios apó mindig tart a háznál valami harapnivalót, ezért lementem, hogy látogatással tiszteljem meg az öreget. Ragyogóan tiszta idő volt, de roppant erejű szél fújt, mely mintha nevetett volna, ahogy hárfaként pengette az olajfákat. Csípős volt a levegő, úgyhogy futva tettem meg az utat az olajütőig; a kutyák ugrándoztak és csaholtak körülöttem. Kipirulva és lihegve érkeztem Demetrios apóhoz, aki olajpogácsákból rakott tűz mellett gubbasztott. – Á! – mondta, és vadul rám nézett. – Hát mégis ide jött! Hol járt mostanáig? Két napja nem is láttam. Persze, itt a tavasz, nem jut már ideje a magamfajta vénemberre. Megmagyaráztam, hogy rengeteg dolgom volt, például kalickát kellett csinálnom a szarkáimnak, mert betörtek Larry szobájába, és az életük forgott volna veszélyben, ha be nem zárom őket. – Ühüm – mondta Demetrios apó. – No jó. Akar egy kis kukoricát? Azt feleltem, olyan közönyösen, ahogy csak tudtam, hogy semmi másnak nem örülnék jobban, mint egy kis kukoricának. Felkelt, karikalábain bekacsázott az olajmalomba, és kihozott egy nagy serpenyőt, egy bádoglemezt, egy üveg olajat és öt, aranyrúdhoz hasonló, sárga, száraz kukoricacsövet. A tűzre tette a serpenyőt, kevéske olajat öntött bele, és megvárta, míg a melegtől sercegni, bugyborékolni és gyengén füstölni nem kezd. Ekkor felvett egy kukoricacsövet, gyorsan forgatni kezdte göcsörtös ujjai között, s az aranyló kukoricaszemek beleperegtek a serpenyőbe, olyan zajjal, mint mikor az eső veri a háztetőt. Aztán letakarta az egészet a bádoglemezzel, horkantott egyet, leült és rágyújtott. – Hallotta Andreas Papoyakis esetét? – kérdezte, ujjaival végigsimítva terebélyes bajuszát. Nem, válaszoltam, nem hallottam. – Á – mondta megkönnyebbülten. – Kórházban van a bolond. Sajnálattal hallottam ezt, mert szerettem Andreast. Vidám, barátságos, szertelen fiú volt, akinek rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy mindent

rosszul csináljon. Azt mondogatták róla a faluban, hogy ha lehetne, a szamarat is háttal ülné meg. – Mi a baja? – kérdeztem. – Dinamit – felelte Demetrios apó, és várta a hatást. Füttyentettem egyet, rémülten, és lassan bólintottam. Demetrios apó, ekként meggyőződve arról, hogy osztatlan figyelemmel lesem a szavát, kényelmesen elhelyezkedett. – A dolog így esett – kezdte. – Azt tudja, milyen bolondos fiú ez az Andreas. Olyan üres a feje, mint télen a fecskefészek. Azért persze jó fiú. Soha nem ártott senkinek. Nahát, elment dinamittal halászni. Ismeri azt a kis öblöt Benitses közelében? Szóval odament, mert úgy hallotta, hogy a rendőr aznap másfelé jár. Persze a bolond nem nézett utána, hogy tényleg másfelé jár-e. Szomorúan csettintettem. A dinamitos halászatért ötévi börtönjárt, és jókora pénzbírság. – Szóval – mondta Demetrios apó –, beült a csónakjába, és szép lassan evezgetett, mikor a sekély vízben, kicsivel előrébb, meglátott egy nagy barbouni-rajt. Abbahagyta az evezést, és meggyújtotta a dinamitrúd gyújtózsinórját. Demetrios apó drámai hatásszünetet tartott, megnézte, hogy áll a kukorica, és ismét rágyújtott. – Eddig rendben is volna – folytatta –, de éppen mikor el akarta dobni a rudat, látja ám, hogy a halak elindulnak. És tudja, mit csinált erre az a bolond? A kezében a dinamittal elkezdett utánuk evezni. BUMM! Nem sok maradhatott Andreasból, mondtam. – No igen – mondta Demetrios apó mérgesen. – Még dinamitozni se tud rendesen. Kicsi volt a rúd, csak a jobb kezét vitte el. De még így is a rendőrnek köszönheti az életét, mert az éppen nem járt másfelé. Andreasnak sikerült még a partra eveznie, de ott elájult a vérveszteségtől, és biztosan meg is halt volna, ha a rendőr, aki meghallotta a robbanást, le nem fut a partra megnézni, ki dinamitozik. Szerencsére éppen akkor jött az autóbusz, a rendőr megállította, felrakta Andreast, és vitték máris a kórházba. Azt mondtam, szomorú, hogy egy ilyen kedves emberrel, mint Andreas, ilyesmi történik, de szerencséje; hogy életben maradt. Most aztán, ha jobban lesz, bizonyára letartóztatják, és öt évre elküldik Vidóba. – Nem, nem – mondta Demetrios apó. – A rendőr azt mondta, hogy szerinte Andreas éppen eléggé megbűnhődött már, és a kórházban úgy jelentette, hogy valami gép vitte el a kezét. A kukorica kezdett kipattogni, és apró ágyúgolyókként lövöldözte a bádoglemezt. Demetrios apó levette a serpenyőt a tűzről, és leemelte a

fedőt. Mindegyik kukoricaszem kis sárga-fehér gomolyfelhővé pattant szét, ropogós és csodálatosan finom volt. Demetrios apó papírcsomagocskát szedett elő a zsebéből, és kigöngyölte. A zacskóban durva szemű, szürke tengeri só volt: ebbe mártogattuk a kukoricafelhőcskéket, és jóízűen ropogtattunk. – Van itt magának valami – mondta az öreg egy idő múlva, és egy piros-fehér zsebkendővel gondosan megtörölte a bajuszát. – Egy olyan szörnyűséges állat, aminek annyira szokott örülni. Számba tömtem a maradék kukoricát, ujjamat beletöröltem a fűbe, és lelkesen tudakoltam, vajon miféle állat légyen az. – Idehozom – mondta, és felállt. – Nagyon furcsa. Még soha nem láttam ilyet. Türelmetlenül várakoztam, míg bement az olajmalomba, és ismét megjelent, kezében egy ütött-kopott konzervdobozzal, aminek a szája levelekkel volt teletömve. – Itt van – mondta az öreg. – Vigyázzon vele, mert szaga van. Kihúztam a levélcsomót, belenéztem a dobozba, és tüstént konstatáltam, hogy Demetrios apó igazat mondott, mert olyan erős fokhagymaszag áradt belülről, mint egy vásáros autóbuszból. A doboz fenekén egy középnagy, eléggé sima bőrű, zöldesbarna varangyos béka gubbasztott: óriási, borostyánszínű szeme volt, és a szája szüntelen, eszelős vigyorra húzódott. Ahogy benyúltam érte a dobozba, fejét mellső lábai közé sunyta, kidülledő szemeit a varangyok sajátos módján visszahúzta koponyájába, és olyan éles, bégetés szerű hangot hallatott, mint egy apró birka. Kiemeltem a dobozból; vadul tiltakozott ez ellen, és iszonyú fokhagymaszagot árasztott. Észrevettem, hogy hátsó lábain fekete, elszarusodott, ekevashoz hasonló lemez van. Roppantul örültem neki, mert elég sok időt és energiát fecséreltem már barna ásóbéka keresésére, mindeddig sikertelenül. Lelkesen hálálkodtam Demetrios apónak, diadalmasan hazavittem a békát, és hálószobámban egy akváriumba helyeztem. Az akvárium fenekére mintegy öt-hat centi vastag föld- és homokréteget terítettem, és Ágoston, miután elkereszteltem és beletettem az akváriumba, tüstént nekifogott, hogy házat építsen magának. Hátsó lábait különös módon, hátrafelé mozgatva, lemezeit ásóként használta, s szélsebesen kiásott magának egy üreget, aztán elbújt benne, csak kidülledő szeme és vigyorgó ábrázata látszott ki belőle. Hamar rájöttem, hogy Ágoston igen intelligens állat, és rengeteg vonzó jellemvonással rendelkezik, melyek akkor kezdtek megnyilvánulni, mikor lassacskán megszelídült. Ha beléptem a szobába, kimászott barlangjából,

és elkeseredett kísérleteket tett, hogy az üvegen keresztül eljusson hozzám. Ha kivettem és letettem a földre, állandóan a nyomomban ugrándozott, s mikor leültem, nagy nehezen felkapaszkodott a lábszáramon, és az ölembe érve szemérmetlen pózokban megpihent: testem melegében sütkérezett, lassan pislogott, rám vigyorgott és nyeldekelt. Egy ilyen alkalommal fedeztem fel, hogy szereti, ha a hátára fektetem, és mutatóujjammal gyengéden masszírozom a hasát; erről a szokatlan kedvteléséről kapta a Pocicsiki vezetéknevet. Azt is megtudtam, hogy ennivalójáért énekelni is hajlandó. Ha egy nagy, tekergő kukacot tartottam az akvárium fölé, Ágoston valósággal extázisba esett a gyönyörűségtől, a szeme izgalmában egyre jobban kidülledt, fel-felhorkantott, mint egy malac, és bégetett is, mint amikor először felemeltem. Ha végül eléje pottyantottam a kukacot, lelkesen bólintott, mintegy köszönetképpen, megragadta a kukac egyik végét, és hüvelykujjával a szájába gyömöszölte. Ha bárki vendégségbe érkezett hozzánk, meg kellett tekintenie egy Pocicsiki Ágoston előadást, és valamennyien komolyan elismerték, hogy minden béka közül, akivel valaha találkoztak, neki van a legjobb hangja és a legnagyobb repertoárja. Ekkoriban történt, hogy Larry behozta az életünkbe Maxot és Donaldot. Max rendkívül magas, göndör, szőke osztrák volt, szája fölött szőke bajusz díszelgett, mint egy szép sárga lepke, a szeme pedig barátságos és ragyogó kék. Donald viszont alacsony volt és sápadt: egyike azoknak az angoloknak, akik olyan benyomást keltenek, mintha nemcsak némák volnának, de a személyiség mindenjegyét is teljességgel nélkülöznék. Larry a városban botlott bele ebbe az össze nem illő kettősbe, és nagylelkűen meghívta őket a házhoz egy italra. Az a tény, hogy éjjel kettőkor állítottak be, szemlátomást többféle alkohol tartalmú stimuláns hatása alatt, nem rázott meg bennünket különösképpen, mert addigra már megszoktuk, legalábbis kezdtük megszokni Larry ismerőseit. Mama aznap korán lefeküdt, mert nagyon meg volt fázva, és a család többi tagja is visszavonult már a szobájába. Én voltam egyedül ébren a házban. Ennek az volt az oka, hogy Ulysses visszatértét vártam éjszakai portyázásáról, mert még oda kellett adnom neki húsból és vagdalt májból álló vacsoráját. Ahogy ott feküdtem és olvastam, elmosódott, zavaros lárma szűrődött be hozzám az olajligetből. Először azt hittem, hogy egy paraszttársaság későn tér haza valami lagziból, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Aztán a zsivaj egyre közelebb ért, és a csattogásból és csörömpölésből azt vettem ki, hogy afféle éjszakai randalírozók haladtak el az úton a ház alatt egy kocsiban. A dal, amit énekeltek, nem hangzott görögnek, és azon tűnődtem, vajon mi lehet.

Kiszálltam az ágyból, kihajoltam az ablakon, és lenéztem a fák közé. A kocsi ekkor kanyarodott le az országútról, és tért rá a ház felé vezető bekötőútra. Tisztán láttam az egészet, mert aki a hátsó ülésen ült, valami máglyafélét gyújtott a kocsiban. Ezt figyeltem ámulattal vegyes érdeklődéssel, amint végiglobogott és rázkódott a fák között, egyenesen mifelénk. Ebben a percben Ulysses is előbukkant az éjszakából, lassan leereszkedett, mint a gyermekláncfű ejtőernyője, és megpróbált megkapaszkodni meztelen vállamon. Leráztam magamról, és elébe tettem a vacsorát, amit azonnal csipegetni és majszolni kezdett, kis torokhangokat hallatva, és ragyogó szemével rám pislogva. A kocsi ezalatt lassan, de biztosan közeledett, és már a ház előterébe ért. Kihajoltam az ablakon, és egészen elragadott a szemem elé táruló látvány. A kocsi hátuljában nem máglya égett, mint gondoltam. Ketten ültek ott, s mindketten egy-egy óriási ezüst gyertyatartót szorongattak, nagy, fehér gyertyákkal, amilyet Szent Spiridion templomában szokás kirakni. Hangosan, hamisan, de igen magabiztosan énekeltek egy dalt A hegyek lánya című operettből, és ahol csak lehetett, megpróbáltak tercelni is. A veranda lépcsője előtt megállt a fogat. – S hogyha már tizenhét… – sóhajtotta egy fölöttébb angol bariton. – S hogyha már tizenhét! – csatlakozott egy másik dalnok, erős közép-európai akcentussal. – Huncutul rád kacsint – mondta a bariton, vadul lengetve a gyertyatartót –, a gyönyörű szemével! – Gyölörűszemével – helyeselt a közép-európai akcentus, olyan buján ejtve ki az ártatlan szavakat, hogy, aki nem hallotta, el sem hinné. – De ha már huszonöt – folytatta a bariton –, összeszűri a levet… – Szeszűri a levet – mondta a közép-európai akcentus panaszosan. – Egy másik személlyel! – szögezte le a bariton, és olyan hevesen meglóbálta a gyertyatartót, hogy a gyertyák petárdaként kiröppentek belőle, és sisteregve lehullottak a fűbe. Szobám ajtaja kinyílott, és megjelent Margo, többméternyi csipkébe és valami gézszerű anyagba burkolózva. – Mi a fene ez a ricsaj? – kérdezte, rekedt, vádló hangon. – Tudod jól, hogy mama nem érzi jól magát. Megmagyaráztam, hogy semmi közöm a hangzavar hoz, de úgy látszik, vendégeink érkeztek. Margo kihajolt az ablakon, és lenézett a kocsira, melynek utasai most zendítettek rá a második versszakra.

– Halló! – kiáltott fel fojtott hangon. – Volnának szívesek felhagyni a ricsajozással? Az anyám beteg. A kocsi azonnal csendbe burkolózott, aztán egy hórihorgas figura állt fel benne imbolyogva. Magasra emelte a gyertyatartót, és lelkesen nézett az ablakból kihajoló Margóra. – Ó, nem szabad, drága hölgy – szólalt meg síri hangon –, ó, nem szabad anyáját zavarni. – De nem ám, hitemre – helyeselt egy angol hang a kocsi belsejéből. – Mit gondolsz, kik ezek? – suttogta felém Margo dühösen. Semmi kétség, mondtam, csakis Larry barátai lehetnek. – Maguk a bátyám barátai? – susogta Margo az ablakon át. – Nemes lélek – mondta a hórihorgas –, italra hívott minket. – Ööö… egy pillanat. Mindjárt lejövök – mondta Margo. – Közelről nézni önt, s egy élet minden álma megvalósul – mondta a hosszú, és bizonytalanul meghajolt. – Közelről látni önt – helyesbített valaki halkan a hátsó ülésről. – Lemegyek – fordult felém Margo –, lecsendesítem és behozom őket. Te meg ébreszd fel Larryt. Felhúztam a sortomat, felemeltem a vacsoráján kérődző Ulyssest, és minden teketória nélkül kidobtam az ablakon. – Sajátságos – mondta a hórihorgas, ahogy Ulysses elvitorlázott a holdfénytől ezüstös olajfák felett. – Olyan ez, mint a Drakula háza, nem igaz, Donald? – Hitemre, úgy van – mondta Donald. Végigcsoszogtam a folyosón, és berontottam Larry szobájába. Jó időbe beletelt, míg életre tudtam rázni, mert bátyám, attól félve, hogy mama rálehelte a náthabacilusokat, elővigyázatosságból egy fél üveg whisky elfogyasztása után tért nyugovóra. Végül mégis felült az ágyban, és hunyorogva rám nézett. – Mi az isten haragját akarsz már megint? – érdeklődött. Elmagyaráztam, hogy két személy érkezett a házhoz, és azt állítják, hogy italra hívta őket. – Úristen – jajdult fel Larry. – Mondd azt nekik, hogy Dubrovnikba mentem. Megmagyaráztam, hogy ezt nem tehetem, mert Margo minden bizonnyal behívta már őket a házba, és mamát mostani, ingatag egészségi állapotában nem szabad zavarni. Larry fogcsikorgatva kimászott az ágyból, papucsba és hálóköntösbe bújt, aztán együtt lementünk a nyikorgó falépcsőn a nappaliba. Itt találtuk a szikár, túláradóan jó kedélyű Maxot, aki egy székben elterpeszkedve Margo felé lengette a gyertyatartót, melyben valamennyi gyertya kialudt már. Donald lehorgasztott fejjel,

borongva ült egy másik székben, és olyan benyomást keltett, mint egy temetkezési vállalkozó. – Gyölörű a maga szeme – mondta Max, és hosszú ujjával Margóra mutatott. – Éppen a gyölörűszemekből énekeltünk, nem igaz, Donald? – A gyönyörű szemekről – mondta Donald. – Ezt mondtam – felelte Max derűsen. – Azt mondtad, szemekből – mondta Donald. Max ezen eltűnődött egy darabig. – No mindegy – mondta végül –, szóval gyölörűszemek volt. – Voltak – szólt Donald. – Na végre – mondta Margo kifulladva, ahogy beléptünk. – Azt hiszem, ezek a barátaid, Larry. – Larry! – bömbölte Max, és egy zsiráf esetlen eleganciájával felemelkedett. – Eljöttünk, ahogy mondtad. – Nagyon kedves tőletek – mondta Larry, és álmosságtól gyűrött arcát megpróbálta baráti mosolyfélére húzni. – De legyetek szívesek egy picit csöndesebben viselkedni, mert anyám beteg. – A zanya – mondta Max meggyőződéssel –, a legfontosabb dolog a világon. Donaldhoz fordult, hosszú mutatóujját bajusza elé emelte, és azt mondta: "Psszt!", de olyan hangerővel, hogy a békés álomba merült Roger azonnal felugrott, és vadul csaholni kezdett. Csuri és Büdi lármásan csatlakozott hozzá. – Piszok neveletlenség – jegyezte meg Donald két ugatás között. – A vendég ne ugattassa a házigazda kutyáját. Max térdre ereszkedett, és hosszú karjával átölelte a még mindig ugató Rogert. A manővert némi riadalommal figyeltem, mert tudtam, hogy Roger hajlamos félreérteni az ilyesmit. – Csitt, vau-vau – mondta Max, és Roger harcias, szőrös képébe mosolygott. Meglepetésemre Roger azonnal abbahagyta az ugatást, és lelkesen nyaldosni kezdte Max arcát. – Nem akarnátok… ööö… inni valamit? – kérdezte Larry. – Nem marasztalhatlak sokáig, mert sajnos az anyám beteg. – Nagyon kedves tőled – mondta Donald. – Nagyon-nagyon kedves. Bocsánatot kell kérnem a barátom nevében. Tudod, külföldi. – Nohát, én azt hiszem, visszamegyek lefeküdni mondta Margo, és tétován az ajtó felé indult.

– Nem mész sehova – horkant fel Larry. – Valakinek ki kell tölteni az italt. – Ó, ne – mondta Max, aki ott hevert a padlón a karjaiban Rogerrel, és áhítatosan nézte Margót –, ó, ne vigye el a szemét a közelemből. – Jó, akkor hozok italt – mondta Margo elfúló lélegzettel. – Én meg segítek – mondta Max, elhajítva Rogert, és talpra ugrott. Roger mindeddig abban a tévhitben volt, hogy Max az egész éjszakát az ő dédelgetésével akarja eltölteni, s ezért nem csoda, ha most kissé lehangolódott és ismét ugatni kezdett. A nappali ajtaja felpattant, és megjelent Leslie, a hóna alatt vadászpuskával, de egyébként anyaszült meztelenül. – Mi az isten haragja ez itt? – kérdezte gorombán. – Leslie, légy szíves, vegyél fel valamit – mondta Margo. – Larry barátai vannak itt. – Uramisten – mondta Leslie rémülten. – Már megint?! Megfordult, és felment a lépcsőn. – Italt! – kiáltotta Max szenvedélyesen, és karjába kapva Margót, keringőzni kezdett vele a szobában, Roger immár hisztérikussá vált csaholásának zenéjére. – Megkérnélek, próbálj meg csendesebb lenni, Max, az isten áldjon meg – mondta Larry. – Piszok neveletlenség – mormogta Donald. – Gondolj anyámra – tette hozzá Larry, mert emlékezett rá, hogy ez érzékeny húrokat pendít meg Max lelkében. Max csakugyan abbahagyta a keringőzést, és elengedte a lélegzethez alig jutó Margót. – Hol van a drága anyjád? – kérdezte. – Beteg a kedves hölgy… Vezessetek hozzá, táplálni akarom. – Ápolni – mondta Donald. – Itt vagyok – mondta mama az ajtóból, kissé orrhangúan. – Mi történik itt? Pongyolában volt, és betegségére való tekintettel hatalmas hárászkendőt terített a vállára. Hóna alatt ernyedten, zihálva, apatikusan csüngött Dodo, a kutyája. – Á, á, éppen jókor, mama – mondta Larry. – Szeretném bemutatni Donaldot és Maxot. Donald, első ízben tanúsítva némi élénkséget, fürgén mamához masírozott, megragadta a kezét, és kissé meghajolt. – Örvendek – mondta. – Borzasztóan sajnálom, hogy zavarjuk. Csak hát

a barátom, tetszik tudni. Nem angol. – Nagyon örülök, hogy megismertem – mondta mama, összeszedve minden erejét. Mikor mama belépett, Max szélesre tárta a karját, és olyan elragadtatással bámulta, mint amikor egy keresztes vitéz megpillantja Jeruzsálem városát. – A zanya! – jelentette ki drámaian. – Kegyed a zanyája! – Jó estét – mondta mama bizonytalanul. – Kegyed – kérdezte Max, tisztázva a helyzetet –, kegyed az anyja, aki beteg? – Ó, csak egy kis megfázás – mondta mama morcosan. – És mi meg fölébresztettünk – mondta Max, kezét mellére szorítva, és a szeme könnybe lábadt. – Ébresztettük – mondta Donald, sotto voce. – Jöjjön – mondta Max, hosszú karjával átfogva mama vállát; a kályha melletti székhez vezette, és végtelenül finoman belenyomta, majd levetette a zakóját, és gyengéden betakargatta vele mama térdét. Aztán leült melléje, megfogta a kezét, és odaadóan az arcába nézett. – Mit kíván – kérdezte –, mit kíván az anyja? – Egy zavartalanul átaludt éjszakát – mondta Leslie, aki éppen akkor tért vissza, immár pizsamanadrágba és szandálba öltözve. – Max – mondta Donald határozottan. – Ne sajátítsd ki a társalgást. Jusson eszedbe, miértjöttünk. – Persze – derült fel Max. – Csudálatos hírünk van, Larry. Donald elhatározta, hogy író lesz. – Muszáj már – dünnyögte Donald szerényen. – Látom, hogy ti mind fogjátok az isten lábát. Dől hozzátok a pénz. Gondoltam, én is kipróbálom, mit tudok. – Ez óriási – mondta Larry minden lelkesedés nélkül. – Most készültem el az első fejezettel – mondta Donald –, és úgyszólván lóhalálában idejöttünk, hogy felolvassam neked. – Jaj, istenem – mondta Larry rémülten. – Nem, Donald, igazán. Műítészi képességeim éjjel fél háromkor igazán nincsenek csúcsformában. Nem hagynád itt inkább, hogy holnap elolvassam? – Egészen rövid – folytatta Donald, figyelmen kívül hagyva Larry közbeszólását, és egy kis papírlapot húzott elő a zsebéből –, de azt hiszem, a stílust érdekesnek fogod találni. Larry csüggedten felsóhajtott, valamennyien leültünk, és várakozva figyeltük, ahogy Donald megköszörülte a torkát.

– Hirtelen – kezdte mély, zengő hangon –, hirtelen, hirtelen, hirtelen a férfi, aztán hirtelen a nő, hirtelen, hirtelen, hirtelen. A férfi hirtelen ránézett, hirtelen, hirtelen, hirtelen, és a nő hirtelen visszanézett, hirtelen. És a nő hirtelen kitárta a karját, hirtelen, hirtelen, és a férfi kitárta a karját, hirtelen. És hirtelen összetapadtak, és hirtelen, hirtelen, hirtelen a férfi megérezte a nő testének hevét, és hirtelen, hirtelen a nő megérezte a férfi ajkának hevét, ahogy hirtelen, hirtelen, hirtelen, hirtelen ledőltek az ágyra. Hosszú szünet volt, vártuk, hogy Donald folytassa. Egyet-kettőt csuklott, mintha saját írásának hallatán teljesen elragadták volna az indulatok, aztán gondosan összehajtogatta a papirost és visszatette a zsebébe. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Larrytől. – Hát, egy kicsit rövid – mondta Larry óvatosan. – Jó, de mit szólsz a stílushoz? – firtatta Donald. – Hát, ööö… érdekes – mondta Larry kínban. – De azt hiszem, már volt ilyen. – Nem lehet – magyarázta Donald. – Hiszen most találtam ki, ma éjjel. – Azt hiszem, nem kellene többet innia – szólt közbe Leslie hangosan. – Csitt, drágám – mondta mama. – És mit tervez, mi lesz a címe, Donald? – Úgy gondoltam – mondta Donald nagyképűen – azt a címet adom neki, hogy HIRTELEN KÖNYV. – Találó cím – mondta Larry. – Mégis, úgy érzem, a főszereplőidet egy kicsit jobban körül kellene járnod; mielőtt összegabalyítod őket a nyoszolyán. – Igen – mondta Donald. – Lehet, hogy igazad van: – Mégis, nagyon érdekes – mondta mama, és hatalmasat tüsszentett. – Most pedig azt hiszem, épp ideje volná teáznunk. – Megcsinálom én a teát az anyjának – mondta Max, és felállt, amitől minden kutya újból ugatni kezdett. – Én meg segítek – ajánlkozott Donald. – Margo drágám, jobb lenne, ha velük mennél, hogy mindent megtaláljanak – mondta mama. – És ezek azok az emberek – mondta Leslie –, akikről azt állítottad, hogy nem különcök. – Donald nem is különc – mondta Larry. – Csak egy; kicsit be van csípve. – És hirtelen, hirtelen, hirtelen, hirtelen leitta magát – dalolta Leslie, és a kandallóba rúgott néhány fadarabot, amitől a tűz úgy fellángolt, mint a Gyehenna.

– Ezek mind a ketten nagyon rendes fickók – mondta Larry. – Donald már fél Korfut az orránál fogva vezeti. – Ezt hogy érted? – kérdezte mama. – Hát, tudod, hogy az itteniek mennyire szeretnek vájkálni a legféltettebb titkaidban – mondta Larry. – És mivel Dorialdnak magánjövedelme van, meg amiért olyan borzasztóan angolnak néz ki, meg vannak győződve róla, hogy valami fene előkelő környezetből származik. Így aztán azzal szórakozik, hogy mindenkinek más mesét ad le. Eddig, úgy tudom, volt már egy herceg legidősebb fia, a londoni püspök unokaöccse és Lord Chesterfield törvénytelen gyermeke. Iskoláit Etonben, Harrow-ban, Oxfordban, Cambridge-ben végezte, és nagy örömömre ma reggel Papanopoulosné arról értesített, hogy barátom neveltetése Girtonben történt. Ebben a percben Margo lépett a szobába, eléggé megviselten. – Szeretném, ha kijönnél és csinálnál velük valamit – mondta. – Max éppen most gyújtotta be a tűzhelyet egy ötfontossal, Donald meg eltűnt, valahonnan azt kiabálja: "halihó", de nem tudjuk, hova lett. Valamennyien lehömpölyögtünk a hatalmas, kőpadlós konyhába, ahol a teafőző sípolni kezdett már a széntűzhelyen, és Max bánatosan töprengett a kezében tartott, romlásnak indult ötfontos bankó felett. – Igazán, Max, micsoda szamárságot csinált – mondta mama. Max sugárzó arccal nézett rá. – Semmi nem drága, ha a zanyjáról van szó – mondta, és mama kezébe nyomta az ötös maradványait: – Tegye el emlékbe, anyja. – Halihó! – csendült fel egy visszhangzó, panaszos szózat. – Ez Donald – mondta Max büszkén. – Hol van? – kérdezte mama. – Nem tudom – felelte Max. – Ha ő egyszer el akar bújni, akkor el akar bújni. Leslie a hátsó ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. – Donald! – kiáltotta. – Ott vagy? – Halihó! – hangzott Donald reszketeg válasza, enyhén visszhangosan. – Úristen! – mondta Leslie. – Ez a hülye beleesett a kútba. A konyha mögött, a kertben egy nagy, mintegy tizenöt méter mély kút volt, melybe egy vastag vascső volt lebocsátva. Donald hangjának tompa kongásából biztosan megállapíthattuk, hogy Leslie feltételezése helyes. Lámpát ragadtunk, lerohantunk a kúthoz, és körülállva lenéztünk a sötétlő mélységbe. Félúton, kezét lábát szorosan köréfonva, ott csüngött Donald a csövön, és felnézett ránk. – Halihó – mondta hűvösen. – Donald, ne csinálj marhaságot – mondta Larry elkeseredve. – Gyere

fel onnan. Ha beleesel a vízbe, megfulladsz. Nem mintha érted aggódnék, de beszennyezed az egész vízkészletünket. – Nem – mondta Donald. – Donald – szólalt meg Max. – Kellesz nekünk. Gyere. Hideg van odalent. Gyere fel, igyál teát az anyjával és beszélgetünk a könyvedről. – Ez biztos? – kérdezte Donald. – Igen, persze hogy biztos – mondta Larry türelmetlenül. Donald lassan, üggyel-bajjal felmászott a csövön, mi meg visszafojtott lélegzettel figyeltük. Mikor karnyújtásnyira ért, Max és a teljes család egy emberként hajolt a kút fölé, megragadtuk Donald testének különböző pontjait, és biztos talajra rántottuk. Aztán vendégeinket visszakalauzoltuk a házba, hatalmas mennyiségű forró teát diktáltunk beléjük, míg csak annyira ki nem józanodtak, amennyire alvás nélkül lehetséges. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most hazamentek mondta Larry határozottan. – Majd holnap találkozunk a városban. Kikísértük őket a verandára. Ott állt a kocsi a ház előtt; a ló mélán kornyadozott a rudak között. A kocsist viszont sehol nem láttuk. – Volt egyáltalán kocsisuk? – kérdezte tőlem Larry. Becsületesen bevallottam: gyertyáik látványa annyira elragadott, hogy ezen kívül semmit nem vettem észre. – Majd én hajtok – mondta Max –, Donald meg énekel nekem. Donald kényelmesen elvackolta magát a kocsi mélyében a gyertyatartókkal, Max meg felült a bakra. Szakszerűen megsuhogtatta az ostort, a ló pedig felrezzenve önkívületéből, felsóhajtott és támolyogva elindult. – Jó éjt – kiáltotta Max, és meglengette az ostort. Megvártuk, míg az olajfák mögött eltűnnek szem elől, aztán visszamentünk a házba, és megkönnyebbült sóhajjal bezártuk a bejárati ajtót. – Igazán, Larry, nem kellett volna éjnek évadján vendégeket hívnod – mondta mama. – Nem éjnek évadjára hívtam őket – dühöngött Larry. – Csak éppen most jöttek el. Én egy italra hívtam őket. Ebben a pillanatban mennydörgésszerű dörömbölés rázta meg az ajtót. – No, én megyek – mondta mama, és fürgén felügetett a lépcsőn. Larry kinyitotta az ajtót, s ott állt előttünk a kocsis elkeseredett figurája. – Hol a carocchinóm? – kiabált. – Hol volt maga? – tromfolta le Larry. – A két kyrios elvitte. – Ellopták a carocchinómat! – kiáltotta a kocsis. – A fenét lopták, idióta – mondta Larry, akit a megpróbáltatás már a

türelme végső határáig kimerített. – Maga nem várta itt őket, hát elvitték a kocsit, hogy visszajussanak a városba. Ha nagyon szalad, még utolérheti őket. A kocsis Szent Spiridion segítségéért folyamodva futni kezdett az úton, az olajfák között. Nehogy lemaradjak a színjáték utolsó felvonásáról, elfoglaltam egy jó kilátást biztosító pontot, ahonnan tisztán kivehettem a ház felé vezető kocsiút torkolatát, és egy darabot a holdfényes országútból is. A kocsi fürge trappban éppen akkor kanyarodott rá az országútra. A Donald és Max boldogan dalolt. Megjelent a kocsis is, és átkokat kiáltozva utánuk iramodott. Max meglepődve hátranézett a válla fölött. – Farkasok, Donald! – kiáltotta. – Kapaszkodj! – azzal kezelésbe vette a ló boldogtalan hátulját, mire az állat rémülten vágtatni kezdett. Erre a vágtára egyedül a korfui lovak képesek: éppen csak olyan gyors volt, hogy a futó embert mintegy tízlépésnyi távolságra tartsa a kocsitól. Kiáltozott, átkozódott a szerencsétlen, és szinte sírt dühében. Max, aki eltökélte, hogy Donaldot minden áron meg kell óvnia, könyörtelenül csépelte a lovat, míg Donald hátul kihajolt a kocsiból, és időnként azt kiáltotta: "Bumm!" Így tűntek el a szemem elől a város felé. Másnap a reggelinél valamennyien kissé elcsigázottnak éreztük magunkat, és mama komolyan leckéztette Larryt, lelkére kötve, hogy máskor ne bukkanjanak fel emberek éjjel kettőkor egy italra. Ebben a percben Spiro kocsija gördült a ház elé. Spiro odakacsázott hozzánk a verandára, a karjában egy óriási, lapos, papírba burkolt csomaggal. – Ez a magáé, Mrs. Durrellsz – mondta. – Az enyém? – igazította meg mama a szemüvegét. Mi a csoda lehet? – Azzal óvatosan lebontotta a papírt, és előkerült a legnagyobb bonbonos doboz, amit életemben láttam. Rágombostűzve egy kis cédula fehérlett, melyre egy reszketeg kéz ezt írta: "Elnézést a tegnapiakért. Donald és Max." EGY BAGOLY MEG EGY FŐNEMES NYAKUNKON VOLT máris a tél. Az olajfából rakott tüzektől illatozott a környék. A zsalugáterek nyikorogtak, csapkodtak a ház oldalán, ahogy beléjük kapaszkodott a szél, mely madarakat és faleveleket kergetett az egyre alacsonyabb, sötét égbolt alatt. A szárazföld barna hegyei most fehér

hósapkát viseltek, és az eső az erózió vájta, sziklás völgyeket tajtékzó folyamokká változtatta, melyek sarat és hordalékot görgetve rohantak le a tenger felé. A tengerbe érve sárga erezetként terültek szét a kék vízen, és a víz felszíne megtelt virággumókkal, girbegurba ágakkal, gallyakkal, döglött bogarakkal és lepkékkel, barna fűcsomókkal és elszáradt náddal. A fehér albán hegycsúcsokon viharok dúltak, és hozzánk is áthömpölyögtek a nagy gomolyfelhők, melyek szúrós, fullánkos esőt köpködtek, s a villámok szalagjai úgy virágzottak ki és hervadtak el az égbolton, mint a sárga páfrányok. Tél elején történt, hogy levelet kaptam. Kedves Gerald Durrell! Közös barátunktól, Mr. Stephanidestől úgy értesültem, hogy Ön lelkes természetbúvár, és számottevő gyűjteménnyel rendelkezik. Arra gondoltam ezért, hogy talán örülne annak a, fehér bagolynak, melyet munkásaim találtak egy régi pajta bontásakor. Sajnos az egyik szárnya el van törve, de egyébként egészséges és rendesen táplálkozik. Ha úgy gondolja, hogy szüksége van rá, azt javaslom, pénteken jöjjön el hozzám ebédre, és utána vigye magával. Kérem, értesítsen. Ha jön, háromnegyed egy és egy óra között volna a legalkalmasabb. Szíves üdvözlettel, Mavrodaki grófnő Ez a levél két okból is izgalomba hozott. Először is azért, mert mindig szerettem volna egy gyöngybaglyot, márpedig ez minden kétséget kizáróan csak az lehetett; másodszor pedig azért, mert az egész korfui társaság évek óta törte magát hiába, hogy a grófnővel megismerkedjen. Valóságos remeteéletet élt. Roppantul gazdag volt, egy irdatlan nagy, velencei stílusú házban lakott, messze: a vidéken, és soha nem fogadott vagy látogatott meg senkit, szóba se állt semmilyen földi halandóval, kivéve talán hatalmas birtokának alkalmazottait. Theodore-ral kötött ismeretségét is csak az magyarázta, hogy Theodore volt az orvosa. A grófnőről úgy hírlett, hogy óriási, rendkívül értékes könyvtára van, s ezért Larry is nagyon szeretett volna bejutni a kastélyába, de mindeddig sikertelenül. – Nagy isten – mondta keserűen, mikor megmutattam neki a meghívólevelet. – Hónapok óta hiába próbálok az öreg hárpia közelébe férkőzni, hogy megmutassa a könyveit, és erre tessék, téged hív meg ebédre. Nincs igazság a földön.

Azt feleltem erre, hogy majd miután megebédeltem a grófnőnél, megkérem, hogy mutassa meg neki a könyvtárát. – Azután, hogy veled ebédelt, azt hiszem, a mai újságot se mutatná nekem meg szívesen, nemhogy a könyveit – mondta Larry szkeptikusan. Mégis, annak ellenére, hogy bátyámnak ilyen lesújtó véleménye volt társasági modoromról, elhatároztam, hogy alkalomadtán ejtek egy-két jó szót az érdekében. Úgy éreztem, fontos, sőt ünnepélyes alkalom lesz ez, tehát különös gonddal öltöztem fel. Ingem és sortom frissen mosva és vasalva ragyogott, és rábírtam mamát, hogy új szandált és szalmakalapot vegyen nekem. Sally hátán tettem meg az utat, mert a grófnő meglehetősen messze lakott; Sally is új takarót kapott a hátára nyereg gyanánt. Borús nap volt, és a talaj kásásan cuppogott. Olyan volt, mintha vihar készülődne, de reméltem, hogy ez nem következik be addig, amíg meg nem érkezem, mert az eső tönkretenné ingem ropogós fehérségét. Ahogy végigbaktattunk az olajfák között, és egy-egy harkály rebbent fel néha előttünk, egyre idegesebbnek éreztem magam. Rájöttem, hogy nem készültem fel eléggé erre a látogatásra. Mindjárt azzal kezdődött a dolog, hogy elfelejtettem magammal hozni a spirituszba tett, négylábú csirkémet. Biztos voltam benne, hogy a grófnőt érdekelné, és különben is, elegendő beszédtémát nyújtana ahhoz, hogy a társalgást a kezdeti akadályokon átlendítse. Másodszor: elmulasztottam megérdeklődni valakitől, hogyan kell egy grófnőt megszólítani. A "felséged" talán túlságosan is merev volna, különösen arra való tekintettel, hogy baglyot fog ajándékozni nekem. A "magasságod" talán jobb volna? vagy egyszerűen csak "asszonyom"? A protokoll rejtelmeibe merülve ráhagytam Sallyre, tegyen, amit akar, így aztán azonnal elaludt. Minden teherhordó állat közül azt hiszem, a szamár az egyetlen, amelyik menet közben is képes aludni. Az lett a vége a dolognak, hogy túl közel bóklászott az út menti árokhoz, hirtelen megbotlott, megtántorodott, és én, gondolataimba merülve, lezuhantam a hátáról, egyenest a térdig érő latyakba. Sally lenézett rám, azzal a vádló megdöbbenéssel, amit akkor szokott produkálni, mikor tudta, hogy rossz fát tett a tűzre. Olyan dühös lettet F hogy meg tudtam volna fojtani. Vadonatúj szandálomból szivárgott a víz, ingem és sortom, mely egy perccel előbb még tisztán és ropogósra vasaltan csak úgy sugározta a jólneveltséget, most tarka volt a sárfoltoktól és a rothadó hínárdaraboktól. Kis híján sírva fakadtam haragomban és elkeseredésemben. Ahhoz már messze voltunk otthonról, hogy visszaforduljak átöltözni, nem maradt más választásom, mint továbbmenni, így, elázottan és nyomorultul, ahogy

voltam, és most már az sem érdekelt, hogyan szólítsam a grófnőt. Úgy éreztem, csak egy pillantást vet majd vándorcigány külsőmre, és azonnal hazazavar. Nemcsak a baglyot veszítem el így, de azt az esélyt is, hogy Larryt bejuttathatom a könyvtárába. Hülye vagyok, gondoltam: ahelyett, hogy gyalog jöttem volna, rábíztam magam erre a tökéletlen bestiára, aki most már persze fürgén üget velem, és a füle olyan, mint két szőrös kontyvirág. Végre megérkeztünk a grófnő villájához, mely mélyen bent állt az olajfák közt, és a hozzá vezető utat magas, zöld és rózsaszín törzsű eukaliptuszok szegélyezték. Az út elején kétoldalt egy-egy oszlop állt őrt, melyek tetejéről két fehér szárnyú oroszlán nézett le megrovóan, ahogy Sallyvel végigkocogtunk az úton. Óriási volt a ház, melyet négyszögletes udvar köré építettek. Valaha szép, élénk, velencei vörösre lehetett festve, de most már halvány rózsaszínre fakult, a vakolat felhólyagzott, imitt-amott le is vált, és észrevettem, hogy a tető barna cserepei közül is jó néhány hiányzik. Az eresz alatt több fecskefészek sorjázott, mint amennyit valaha együtt, egy helyen láttam; de üresek voltak mind, mint megannyi elhagyatott kis kemence. Sallyt kikötöttem egy megfelelő fához, és beléptem az udvarra nyíló kapu bolthajtása alá. Rozsdás lánc lógott itt, és mikor meghúztam, halványan kihallatszott, hogy valahol a ház mélyén megszólal egy csengő. Türelmesen várakoztam egy darabig, és már éppen azon voltam, hogy ismét csengetek, mikor kinyílt a vastag fakapu. Egy férfi állt a küszöbön, és pontosan úgy nézett ki, mint egy útonálló. Magas volt és izmos, az orra előreugró karvalyorr, mely alatt óriási, fehér bajusz terjeszkedett; a fejét pedig göndör, ősz bozont borította. Skarlátvörös fezt, bő, fehér, vörössel és arannyal gyönyörűen kihímzett inget, buggyos fekete nadrágot viselt, a lábán pedig kunkori orrú charukia volt, melyet óriási pirosfehér pompon díszített. Barna arca vigyorgósra húzódott, és megláttam, hogy a fogai aranyból vannak. Olyan volt, mintha a pénzverdébe néztem volna be. – Kyrié Durrell? – kérdezte. – Isten hozta. Átmentem a nyomában a magnólia fákkal és téli álmukat alvó virágágyásokkal teliültetett udvaron, be a házba. Vörös és kék csempés, hosszú folyosón vezetett végig, felrántott egy ajtót, és egy nagy, sötét szobába engedett, ahol a padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították a falakat. A terem végében nagy kandalló állt, melyben valóságos máglya lobogott, sercegett és pattogott. A kandalló felett irdatlanul nagy, aranykeretes tükör függött, a kortól majdnem teljesen feketén. A tűz mellett, egy hosszú kanapén, melyet szinte

a felismerhetetlenségig elborítottak a színes takarók és párnák, ott ült a grófnő. Teljesen más volt, mint amilyennek képzeltem. Azt hittem, magas, szikár és hűvösen előkelő, ám amikor felállt, hogy szinte tánclépésben elém jöjjön, láttam, hogy alacsony, nagyon kövér és rózsaszínű, úgyhogy arcának gödröcskéit is hozzászámítva egészen olyan, mint egy rózsabimbó. Mézszínű haját magasan feltornyozta, és szeme a mindig meglepetten felhúzott szemöldök alatt olyan zöld és fényes volt, mint az éretlen olajbogyó. Mindkét dundi, meleg kezével megragadta a kezemet, és terjedelmes kebléhez szorította. – Milyen kedves, milyen nagyon kedves, hogy eljött! – kiáltotta dallamos kislányhangján, s egyenlő arányban – áradt belőle a pármai ibolya és a konyak illata. – Milyen nagyon, nagyon kedves! Ugye, szólíthatom Gerrynek? Hát persze. Engem a barátaim Matildának hívnak… ez a, persze nem a valódi nevem. Eredetileg Stephani Ziniának neveztek, de ez olyan lehetetlen név… mint valami gyógyszermárka. Nekem sokkal jobban tetszik a Matilda, nincs igazam? Óvatosan azt feleltem, hogy szerintem a Matilda nagyon szép név. – Igen, olyan megnyugtató, régimódi. A név, tudja, roppant fontos dolog. Ő például – mutatott a férfira, aki bevezetett –, ő Demetriosnak nevezi magát. Én pedig Musztafának hívom. Ránézett az illetőre, közelebb hajolt, hogy majdnem megfulladtam a pármai ibolya- és konyakszagtól, és hirtelen, görögül azt suttogta: – Ő ugyanis egy közönséges, balkézről való török. – Az ember arca vérvörösre vált, és bajusza felborzolódott; most még sokkal jobban hasonlított útonállóra, mint valaha. – Nem vagyok török – vicsorogta. – Hazudik. – Török vagy, és a neved Musztafa – replikázott a grófnő. – Nem igaz… nem vagyok… nem igaz… – hörögte az útonálló, haragjában szinte teljesen összefüggéstelenül. – Maga hazudik. – Nem hazudok. – De igen. – De nem. – De igen. – De nem. – Maga egy átkozott, vén hazug: – Vén?! – sikította a grófnő, és elvörösödött. – Vénnek mersz nevezni, te… te… te török! – Vén is, kövér is – mondta Demetrios-Musztafa hidegen. – Ez már több a soknál – visította a grófnő. – Vén… kövér… ez több a soknál! Ki vagy rúgva! Egy hónapi felmondás. Nem is, most azonnal szedd a sátorfádat, te balkézről való török korcs!

Demetrios-Musztafa méltóságteljesen kihúzta magát. – Rendben van – mondta. – Parancsolj a, hogy az italokat és az ebédet felszolgáljam, mielőtt elmegyek? – Persze – mondta a grófnő. Az állítólagos török szó nélkül átment a szobán, és a dívány mögül, egy jegesvödörből egy üveg pezsgőt húzott elő. Kibontotta, és három nagy pohárba fele-fele arányban konyakot és pezsgőt töltött. Mindkettőnknek odaadott egy-egy poharat, a harmadikat pedig maga emelte fel. – Pohárköszöntőt mondok – fordult felém ünnepélyesen. – Igyunk a vén, kövér hazug egészségére. Kutyaszorítóba kerültem. Ha iszom, úgy fog tűnni, mintha egyetértenék a pohárköszöntőben foglaltakkal, ez pedig aligha tekinthető udvariasságnak, ha pedig nem iszom, az útonálló még kárt tehet bennem: a külseje alapján erre nagyon is hajlamosnak véltem. Amint ott tétováztam, a grófnő, nagy meglepetésemre, jókedvű, kacagásban tört ki, és sima, kövér arcán bájos gödröcskék jelentek meg. – Ne ugrasd a vendégünket, Musztafa. Hanem azt meg kell adni, hogy a pohárköszöntő remek találat volt: – mondta, és hörpintett a poharából. Demetrios-Musztafa rám vigyorgott, a fogai ragyogtak a tűz fényében. – Igyék, kyrié – mondta. – Ne törődjön velünk. Az úrnőm csak az ennivalóért, az italért és a civakodásért él, nekem meg az a dolgom, hogy ezzel a hárommal szolgáljak neki. – Hülyeség – mondta a grófnő, és a kezemet megragadva a kanapéhoz vezetett, úgyhogy olyan érzésem támadt, mintha egy kerek, rózsaszínű felhő ragadott volna el. – Hülyeség; én rengeteg dologért élek, rengeteg dologért. Ne állj már ott, te szeszkazán, és ne nyakald az italomat, hanem eredj és nézz az ebéd után. Demetrios-Musztafa kiitta a poharát, és kiment, a grófnő pedig a kezemet szorongatva leült a kanapéra, és sugárzó mosollyal nézett rám. – Ez olyan meghitt – mondta gyönyörűséggel. – Csak mi ketten. Mondja csak, mindig szokott sarat viselni a ruháján? Sietve, zavartan elmagyaráztam esetemet Sallyvel. – Szóval szamáron jött – mondta erre, amitől mindjárt úgy hangzott a dolog, mint a közlekedésnek valamely ritka és egzotikus neme. – Milyen okos. Nem bízom az autóban; lármás, kiszámíthatatlan szerzet. Megbízhatatlan. Emlékszem, míg élt a férjem, nekünk is volt egy nagy, sárga. Hanem, kedvesem, azt a szörnyeteget! A férjemnek engedelmeskedett, de a világért meg nem tette volna azt, amit én akartam tőle. Egyszer szántszándékkal belefarolt egy nagy zöldség- és gyümölcsárusbódéba, pedig én minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam, aztán lehátrált a rakparton, és

bele a tengerbe. Mikor kijöttem a kórházból, azt mondtam a férjemnek: "Henri", mondtam, ez volt a neve; milyen szép, polgári név, nem gondolja? Hol is tartottam? Igen. Szóval, azt mondtam: "Henri; ez az autó gonosz", mondtam "Megszállta, a rossz szellem. El kell adni." És el is adta. Az éhgyomorra megivott konyakos pezsgő, a tűz melegével szövetkezve, rendkívül elbágyasztott. A fejem kellemesen kóválygott; bólogattam és mosolyogtam, míg a grófnő tovább csevegett. – A férjem nagyon kulturált ember volt, igazán, roppantul kulturált. Könyveket gyűjtött, tudja. Könyveket, festményeket, bélyeget, sörösüvegkupakot, mindenféle kultúrholmit, ami csak eszébe jutott. Nem sokkal a halála előtt kezdett Napóleon-mellszobrokat gyűjteni. Meglepődne; ha tudná, hány mellszobrot csináltak arról a szörnyű kis korzikairól. A férjemnek ötszáznyolcvankét darab volt belőle. "Henri", mondtam neki, "ez nem mehet így tovább. Vagy békén hagyod a Napóleon-szobrokat, vagy én hagylak el, és elutazom Szent Ilona szigetére." Ezt persze csak tréfából mondtam, csupán csak tréfából, és tudja, mit felelt erre? Azt felelte, hogy éppen azon gondolkodott: el kellene menni Szent Ilonára nyaralni. Az összes szoborral együtt. Uramisten, micsoda megszállott volt! Nem lehetett kibírni! Elhiszem, hogy egy kis kultúrára szükség van a maga helyén, de nem az őrülésig. Demetrios-Musztafa visszajött, megtöltötte a poharunkat, és azt mondta: – Öt perc múlva ebéd. – A gyűjtés már szinte kényszerképzetté vált nála, kedvesem. Már reszkettem, ha megláttam azt a különös; csillogást a szemében. Egy országos kiállításon megpillantott egyszer egy arató-cséplő gépet, egy kombájnt, valami iszonyú nagy masina volt, és már láttam, hogy felcsillan a szeme, de akkor a sarkamra álltam. "Henri" mondtam, "Henri, nem fogjuk a házat kombájnnal megtölteni. Ha már mindenáron gyűjteni akarsz, miért nem gyűjtesz valami értelmes dolgot? Drágaköveket, vagy szőrmét, vagy ilyesmit?" Talán durvaságnak tűnik, kedvesem, de mi mást tehettem volna? Ha csak egy jottányit is engedek, már nem fértünk volna a mezőgazdasági gépektől. Demetrios-Musztafa ismét bejött. – Kész az ebéd – mondta. A grófnő kézen fogott, és szüntelenül csevegve kivezetett a szobából, végig a kőpadlós folyosón, aztán egy nyikorgó falépcsőn le a pincébe, ahol a konyha volt. A mi házunk konyháját se lehetett éppen aprónak mondani, de emellett eltörpült volna. Kőlapok burkolták a padlóját, és a végében a faszéntüzeknek valóságos ütegei lángoltak a fortyogó fazekak alatt. A falakat igen változatos elrendezésben borították a rézüstök, fazekak,

serpenyők, kávéskannák, óriási leveses és húsos tálak. Mindezek rózsás-vörös színben csillogtak a tűz fényében, vibrálva, hunyorogva, mint a szentjánosbogár. A konyha közepén hat méter hosszú, szép, politúrozott, diófa ebédlőasztal állt. Az asztalt két személyre terítették, igen gondosan, hófehér szalvétákkal, csillogó evőeszközökkel. A közepén két óriási gyertyatartó égő gyertyák fehér erdejét emelte a magasba. A konyhának és a főúri ebédlőnek ezt az elegyét nagyon különösnek találtam. Olyan meleg volt, és a levegő annyira megtelt a pompás illatokkal, hogy ezek szinte elnyomták a grófnő leheletének aromáját. – Remélem, nincs ellenére, hogy a konyhában eszünk? – kérdezte a grófnő, mintha valami borzasztóan lealacsonyító dolog volna, hogy ilyen alantas környezetben költjük el az ebédet. Azt feleltem, hogy szerintem a konyhában enni nagyon okos szokás, különösen télen, amikor itt van a legmelegebb. – Nagyon igaz – mondta a grófnő, és leült a székre, melyet Demetrios-Musztafa tolt alája. – És különben is, ha odafent ennénk, ez a vén török állandóan azon nyavalyogna, hogy mennyit kell gyalogolnia. – Nem a távolság számít, hanem az ételek súlya mondta Demetrios-Musztafa, és poharunkba zöldesaranyszínű bort töltött. – Ha nem enne annyit, nem volna semmi baj. – Jaj, ne prézsmitálj már, hanem hozd az ételt! mondta a grófnő fájdalmasan, és szalvétáját gondosan begyűrte gödrös álla alá. A konyakos pezsgőtől már több mint spicces voltam, és éhes is, mint a farkas. Rettegve néztem a tányéromat körülfogó evőeszközök ármádiáját, mert fogalmam sem volt, melyiket mikor kell használni. Emlékeztem mama vezérelvére, mely szerint kívülről befelé kell haladni velük, de mégis kényelmetlenül éreztem magam. Úgy döntöttem, hogy mindig megvárom, melyiket veszi fel a grófnő, és követem a példáját. Ez szerencsétlen elhatározás volt, mert hamar rájöttem, hogy az összes kést, villát és kanalat elegáns hanyagsággal, minden rendszer nélkül veszi használatba, és hamarosan annyira belezavarodtam, hogy én is ugyanazt csináltam. Az első fogás, amit Demetrios-Musztafa elénk tett, finom, tiszta leves volt, melyben aranyló zsírkarikák úsztak, és köröm nagyságú pirítóskockák, mint ropogós kis gályák a borostyánszínű tengeren. Kitűnő volt a leves, a grófnő kétszer is vett belőle, és ahogy a kenyérkockákat ropogtatta, olyan zajt hallatott, mint mikor száraz avaron jár valaki. Demetrios-Musztafa megtöltötte poharunkat fehér, pézsmaillatú borral, és egy tálon aranybarnára sült, apró halakat tett elénk. Ehhez egy nagy tálcán

sárgászöld citromszeletek társultak, egy csordultig telt szószostálban pedig valami ismeretlen, egzotikus mártás. A grófnő magasra púpozta a tányérját hallal, lávafolyam mennyiségű mártást adott hozzá, és citrommal is bőven meglocsolta a halat, az asztalt és saját magát. Rám mosolygott, az arca már élénk rózsaszínűre pirult, és a homlokán kis gyöngyökben kiütközött a veríték. Hatalmas étvágya azonban egy cseppet sem haladta túl társalgási készségét, ugyanis közben szakadatlanul beszélt. – Ízlik? Ugye, mennyei? Kár persze, hogy ilyen fiatalon meg kell halniuk ezeknek a halaknak, de hát mit lehet tenni? Remek dolog, hogy akármennyit ehet belőle az ember, és nem kell félnie a szálkáktól. Ez olyan megkönnyebbülés! Henri, tudja, a férjem, egyszer csontvázakat kezdett gyűjteni. Hát, kedvesem, olyan lett a ház, még a szaga is, mint egy boncterem. "Henri", mondtam neki, "ez nem mehet így tovább. Valami beteges halálvágyat fejlesztettél ki magadban. El kell menned egy pszichiáterhez." Demetrios-Musztafa elvitte üres tányérunkat, vörös bort töltött, sötétet, mint a sárkány vére, aztán egy tálat rakott elénk, melyen szalonkák voltak – a fejük úgy kitekerve, hogy hosszú csőrükkel saját magukat nyársalták fel, és üres szemüregük vádlóan tekintett ránk. Gömbölyűre és barnára sültek, s mindegyikhez volt egy kis szelet pirítós. Sült burgonyaszirom vette körül őket, mint az őszi avar, meg zöldesfehér, gyertyaszerű spárga, meg apró szemű zöldborsó. – Meg nem tudom érteni a vegetáriánusokat mondta a grófnő, és villájával energikusan csapkodni kezdte az egyik szalonka fejét, hogy a koponyát betörve hozzáférjen az agyvelőhöz. – Henri egyszer megpróbálta a vegetarianizmust. Mit szól hozzá? De én nem tudtam elviselni. "Henri", mondtam, "ez nem mehet így tovább. Egy hadseregnek is elég volna, annyi ennivaló van a kamrában. Én egymagam nem tudom elfogyasztani." Képzelje, kedvesem, éppen akkor rendeltem két tucat nyulat. "Henri", mondtam, "abba kell hagynod ezt az őrült hóbortot." Kezdtem úgy érezni, hogy Henri, noha nyilvánvalóan elég nehezen elviselhető férj volt, maga is viszontagságos életet élhetett. Demetrios-Musztafa eltakarította a szalonka maradványait, és ismét bort töltött a poharunkba. Én már úgy éreztem, egy morzsa nem megy le a torkomon, és reméltem, hogy nem sok van hátra az ebédből. Csakhogy még egész sereg érintetlen kés, villa, kanál sorakozott a tányérom mellett, ezért komoly rémülettel figyeltem, hogy Demetrios-Musztafa ismét feltűnik a homályból; és egy óriási tálat hoz.

– Á! – mondta a grófnő, és izgalmában mindkét kezét: a magasba emelte. – A főfogás! Mi ez, Musztafa, mi ez? – Az a vaddisznó, amit Makroyannis küldött a múltkor – mondta Demetrios-Musztafa. – Ó, a vaddisznó! A vaddisznó! – visította a grófnő, és két kezét kövér arcára csapta. – Ó, de remek! Egészen el is feledkeztem róla. Remélem, szereti a vaddisznót? A kedvenc ételem, feleltem, de nem kaphatnék ezúttal csak egy egészen kicsi adagot? – Hát persze – mondta a grófnő, és a hatalmas, szafttól csillogó comb fölé hajolva vastag, rózsaszín szeleteket vágott belőle. Hármat tett a tányéromra, nyilván abból a megfontolásból, hogy ez bárki számára kis adag, aztán elkezdte rakni a köretet. Hegyek álltak a gyönyörű, aranyszínű rókagombából, melynek finom zamata a boréhoz hasonlított; a tejföllel és kapribogyóval töltött, apró tökökből; a csinosan felszeletelt, vajjal megkent, hajában sült burgonyából; a sárgarépából, mely vörös volt, mint a téli nap; meg a tejfölben puhult póréhagymából. Szemügyre vettem ezt a tálat, és lopva kigomboltam sortom felső három gombját., – Olyan sokszor volt nálunk vaddisznó, míg Henri élt. Tudja, Albániában lőtte őket. De most már ritkán van. Pedig milyen finom! Kér még egy kis gombát? Nem? Kár pedig, mert nagyon egészséges. Ezután, azt hiszem, tartunk egy kis szünetet. Mindig az volt a véleményem, hogy a szünet elengedhetetlen a jó emésztéshez – mondta a grófnő, és ártatlanul hozzátette: – azonkívül az ember sokkal többet tud enni utána. A vaddisznó illatos volt és zamatos, mert füvekkel ízesített borban párolták, és fokhagymagerezdekkel tűzdelték meg; mégis, alig tudtam leszorítani. A grófnő kétszer vett belőle, két egyforma adagot, aztán hátradőlt, s egy nem éppen az alkalomhoz illő csipkés zsebkendővel letörölte homlokáról az izzadságot. – Egy kis szünet, hm? – mondta rekedtesen, és rám mosolygott. – Egy kis szünet, hogy erőt gyűjtsünk. Úgy éreztem, nekem már nem maradt gyűjteni való erőm, de nem akartam megmondani. Bólintottam hát, mosolyogtam, és kinyitottam sortomon a többi gombot is. A szünet közben a grófnő elszívott egy hosszú, vékony manillaszivart, sós mogyorót evett, és végeérhetetlenül fecsegett a férjéről. A pihenő jót tett nekem. Nem éreztem már annyira megtömöttnek és álmosnak magam. Mikor a grófnő úgy döntött, hogy most már kellőképpen kipihentettük belső szerveinket, odarendelte a következő fogást, és Demetrios-Musztafa két, hála istennek aránylag kicsi, omlettet hozott, mely kívül ropogós

barnára sült, belül pedig folyékony volt és zamatos, és apró rákok húsával volt megtöltve. – Milyen desszert van? – kérdezte a grófnő, egy jókora falat omlettel a szájában. – Azt nem csináltam – válaszolta Demetrios-Musztafa. A grófnő szeme elkerekedett. – Nem csináltál desszertet? – kérdezte döbbenten, mintha valami förtelmes bűnt vallottak volna be neki. – Nem volt időm – mondta Demetrios-Musztafa. – Nem várhatja tőlem, hogy ennyi mindent megfőzzek, és még a házimunkával is én törődjek. – Még hogy nincs desszert! – kesergett a grófnő. Desszert nélkül nem ebéd az ebéd! – Hát, hoztam egy kis habcsókot – mondta Musztafa – Ezzel be kell érniük. – Ó, pompás! – mondta a grófnő sugárzó arccal, ismét boldogan. – Pont erre van most szükség. Ha valamire, akkor pont erre nem volt most szükségem. A habcsók nagy volt, fehér, törékeny, mint a korall, és minden egyes darab csordultig volt töltve tejszínnel. Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem Roger, aki, megült volna az asztal alatt, és az ebédem felét elfogyaszthatta volna; a grófnőt ugyanis annyira elfoglalták a tányérjai meg a visszaemlékezései, hogy alig figyelt rám. – Nos – kérdezte végül, lenyelve az utolsó falat habcsókot, és álláról lesöpörve a fehér morzsákat –, jóllakott? Vagy kérne még valamit? Talán egy kis gyümölcsöt? Nem mintha ebben az évszakban nagyon sokféle volna. Azt mondtam, nem, köszönöm, éppen elég volt. A grófnő sóhajtott, és esengő tekintettel nézett rám. Azt hiszem, semminek nem örült volna annyira, mint ha még két-három fogást belém erőszakolhat. – Maga nem eszik eleget – mondta. – Egy növésben levő fiúnak többet kell ennie. Nagyon sovány a korához képest. Rendesen eteti magát az édesanyja? El tudtam képzelni, milyen dühbe gurult volna mama, ha meghallja ezt a becsületsértést. Azt feleltem, hogy mama kitűnően főz, főúri módon kosztolunk. – Ennek örülök – mondta a grófnő. – De azért egy kicsit mégis nyúzottnak tűnik nekem. Megmondani ugyan nem mondhattam meg, de azért láthatott

nyúzottnak, mert az ebéd támadása gyomrom ellen már kezdte éreztetni hatását. Olyan udvariasan, ahogyan csak tudtam, megjegyeztem, hogy azt hiszem, ideje lesz hazamennem. – Hát hogyne, kedvesem! – mondta a grófnő. – Jaj nekem, hiszen már negyed öt van! Hogy repül az idő! Felsóhajtott erre a gondolatra, aztán szemmel láthatóan felderült. – De hiszen akkor mindjárt itt a tea ideje. Biztos, hogy nem akar maradni, és enni még egypár falatot? Nem, mondtam, mama aggódna értem. – Hát akkor, lássuk csak – mondta a grófnő. – Miért is jött? Igen, persze, a bagoly. Musztafa, hozd ide a fiú baglyát, nekem meg egy kávét, és abból a török csemegéből is hozzál a szalonból. Musztafa megjelent egy spárgával átkötött kartondobozzal, és átnyújtotta. – Ne nagyon nyissa ki, amíg haza nem ér – mondta. – Nagyon vad ám. Nem tudtam szabadulni a rettenetes gondolattól, hogy ha sokáig halogatom eltávozásomat, akkor a gróf nő megkínál török csemegével. Így mindkettőjüknek őszintén köszönetet mondtam a bagolyért, és elindultam a kapu felé. – Kedvesem – mondta a grófnő –, pompás dolog, hogy eljött, pompás. Ismét meg kell látogatnia. Tavasszal vagy nyáron kell eljönnie, amikor többféle gyümölcsünk meg zöldségünk van. Musztafa úgy tudja elkészíteni a polipot, hogy elolvad az ember szájában. Azt mondtam, örömmel jövök el ismét, de magamban megfogadtam, hogy ha erre sor kerül, előtte három napig koplalni fogok. – Tessék – dugott egy narancsot a zsebembe a grófnő. – Megéhezhet az úton. Ahogy felültem Sally hátára, és elindultan, utánam kiáltott: – Járjon óvatosan! Komor arccal, a baglyot mellemhez szorítva ültem a szamáron, míg kívül nem kerültünk a grófnő birtokának kapuján. Akkor aztán úgy éreztem, hogy a zötyögést nem bírom tovább. Leszálltam a nyeregből, egy olajfa mögé húzódtam, és jólesően, bőségesen rókáztam. Mikor hazaértem, felvittem a dobozt a szobámba, kibontottam, kiemeltem a kapálózó, csőrét csattogtató madarat, és letettem a földre. A kutyák, melyek körbegyűltek, hogy megtekintsék az új szerzeményt, most; sietve hátrahúzódtak. Tudták, mire képes Ulysses, ha rossz kedve van, és ez a bagoly háromszor akkora volt. A legszebb madár, amit életemben láttam – gondoltam. A háta és a szárnya aranyszínű volt, mint a lépes méz,

és, hamuszürke foltok tarkították; a begye makulátlan tejfehér, és különös, mongol vágású szeme körül a fehér álarc olyan ropogósnak, kikeményítettnek látszott, mint egy Erzsébet-kori körgallér. A szárnya nem is volt olyan rossz állapotban, ahogy vártam. Egyszerű törés volt, és egyórai küzdelem után, melynek során többször sikerült a véremet megcsapolnia, rendesen sínbe tudtam tenni. A bagoly, akit Lampadusának neveztem el, pusztán azért, mert ez a név megtetszett nekem, harciasan félt a kutyáktól, semmiképpen nem volt hajlandó megbarátkozni Ulyssesszel, Pocicsiki Ágostont pedig leplezetlen utálattal szemlélte. Úgy gondoltam, jobban fogja érezni magát, ha valami sötétebb helyre kerül, amíg megnyugszik, ezért felvittem a padlásra. Az egyik padlásszoba: egészen kicsi volt, egyetlen apró ablak világította, és azt is annyira belepte már a pókháló és a por, hogy alig engedte át a fényt. Olyan csend és sötét volt itt, mint egy; barlangban: úgy gondoltam, Lampadusa itt kellemesebben fog lábadozni. Letettem a padlóra, egy nagy tányér apróra vágott hús társaságában, és gondosan rázártam az ajtót, nehogy megzavarják. Este, mikor meglátogattam, és egy döglött egeret vittem neki ajándékba, úgy találtam, hogy sokat javult. A hús nagy részét megette, és most pisszegett, a csőrét csattogtatta felém, lángoló szemével rám bámult, és ide-oda topogott a padlón. Kétségtelen fejlődésével elégedetten ott hagytam neki az egeret, és lefeküdtem aludni. Néhány óra múlva a mama szobájából kiszűrődő hangok felébresztettek. Álmosan tűnődni kezdtem, mi a csodát csinálhat a család ilyenkor, éjnek évadján, aztán kikászálódtam az ágyból, kidugtam a fejem az ajtón, és füleltem. – Mondom – hallottam Larry hangját –, hogy egy, francos nagy kopogó szellem. – Nem lehet kopogó szellem, drágám – mondta mama. – A kopogó szellemek tárgyakat hajigálnak meg asztalt táncoltatnak. – Hát akármi legyen, ott van fent, és csörgeti a láncait – mondta Larry –, és követelem, hogy azonnal űzzétek ki. Úgy tudom, te meg Margo vagytok a másvilágszakértők. Menjetek fel, és csináljatok valamit. – Én ugyan fel nem megyek – mondta Margo remegő hangon. – Ez akármi lehet. Esetleg ártó szellem. – Ártó hát, a fenébe is – fakadt ki Larry. – Már egy órája nem tudok aludni tőle! – Biztos, hogy nem a szél, vagy valami, drágám? – kérdezte mama. – Csak meg tudom különböztetni a szelet egy rohadt, leláncolt kísértettől! – érvelt Larry.

– Lehet, hogy betörők – mondta Margo, inkább csak azért, hogy bátorságot öntsön magába. – Lehet, hogy betörők, és akkor fel kellene ébresztenünk Leslie-t. Félálomban, az elfogyasztott italoktól méhkasként zúgó fejjel el sem tudtam képzelni, miről tárgyalhat a család. A dolog éppen olyan izgalmasnak hangzott, mint az összes többi incidens, amely a legváratlanabb pillanatokban, éjjel-nappal elő szokott adódni körünkben, így hát közelebb lopakodtam mama szobájához, és bekukucskáltam az ajtón. Larry fel-alájárkált odabent, hálóköntöse méltóságteljesen suhogott. – Tenni kell valamit – mondta. – Nem tudok aludni, ha láncok csörögnek a fejem fölött, ha meg nem tudok aludni, írni se tudok. – Nem tudom, tőlünk mit akarsz, drágám – mondta mama. – Bizonyára csak a szél az. – Úgy is van. Nem kívánhatod tőlünk, hogy mi menjünk fel oda – helyeselt Margo. – Te vagy a férfi, menj fel te. – Ide figyelj – mondta Larry –, tudtommal te jöttél haza Londonból úgy, hogy tetőtől talpig elborított az ektoplazma, és egyfolytában a végtelenségről szövegeltél. Lehet, hogy ez is egy olyan pokolbeli mifene, amit ti bűvészkedtetek elő a szeánszon, és most utánad jött. Akkor pedig a te kis háziállatod. Menj és foglalkozz vele. A "háziállat" szó végre talált. Csak nem Lampadusáról van szó? Mint minden rokonának, a gyöngybagolynak is olyan puha és nesztelen a szárnya, akár a gyermekláncfű ejtőernyője. Ez csak nem okozhat olyan zajt, mint a lánccsörgés? Bementem a szobába, és megkérdeztem, miről beszélgetnek. – Csak egy kísértet, drágám – nyugtatott mama. Larry kísértetet talált. – Fent van a padláson – magyarázta Margo izgatottan. – Larry szerint Angliából jött utánam. Csak nem Mawaki? – Ezt nem fogjuk elölről elkezdeni – mondta mama határozottan. – Nem érdekel, ki az – mondta Larry. – Nem érdekel, melyik testetlen cimborád. De követelem, hogy távolítsd el. Megjegyeztem, hogy van egy halvány gyanúm, miszerint esetleg Lampadusa lehet a dologban. – Az ki? – kérdezte mama. Elmagyaráztam, hogy a bagoly, a grófnő ajándéka. – Tudhattam volna – suttogta Larry. – Tudhattam volna. Nem is értem, miért nem gondoltam erre azonnal! – Ugyan; ugyan, drágám – csitította mama. – Hiszen csak egy bagoly.

– Csak egy bagoly! – tört ki Larry. – Olyan lármát csap, mintha egy harckocsizó oszlop gyakorlatozna odafent. Mondd meg a fiadnak, hogy vigye a padlásról. Mentegetőztem, mondván, nem értem, miért zajong, Lampadusa, hiszen a baglyok a legcsendesebb teremtmények a világon. Arra is hivatkoztam, hogy nesztelen szárnyakon szállnak az éjszakában, mint a pernye. – Hát ennek nem nesztelenek a szárnyai – mondta Larry. – Úgy hangzik, mint egy egytagú bagoly dzsesszzenekar. Eredj és vidd ki onnét! Sietve lámpát fogtam, és felmentem a padlásra. Mikor kinyitottam az ajtót, azonnal láttam, mi a baj. Lampadusa elfogyasztotta az egeret és észrevette hogy egy hosszú húscafat még ott hever a tányéron. Ez időközben megkeményedett, és hozzátapadt a tányér aljához. Lampadusa úgy vélte, hogy ez a húscafat segít majd hajnalig eltengődnie, s ezért megpróbálta lecsippenteni onnan. Csőrének hajlott hegye átfúródott a húsdarabon, de a hús ugyanakkor vonakodott megválni a tányértól, így a bagoly szabályosan csapdába esett, ezért aztán ide-oda hánykolódott a padlón verdesve és csapkodva a tányért a deszkához, de mindhiába, nem tudta kiszabadítani a csőrét. Nekem kellett kimentenem szorult helyzetéből, s ezután levittem a szobámba, ahol a biztonság kedvéért visszadugtam a kartondobozba.

NEGYEDIK RÉSZ Criseda Csodálatosan szép hely ez. Bárcsak láthatnád Ha eljönnél, remekül el tudnálak szállásolni, és jól tartanálak gyömbérsörrel és vörös borral, garnélával és fügével. EDWARD LEAR SÜNÖK ÉS TENGERI MEDVÉK A TAVASZ ELJÖTTÉVEL új villába költöztünk; az elegáns, hófehér házat egy hatalmas magnóliafa árnyékolta be, és nem volt messze legelső korfui lakóhelyünktől. Domboldalon épült, egy nagy, sík terület felett, melyet öntözőcsatornák hálóztak be, mint a sakktáblát, s melyet mind közönségesen csak "a földek"-nek neveztem. Voltaképpen a velencei időkből maradt sópárlók voltak ezek: a közeli, nagy sós tóból kiáramló víz összegyűjtésére használták őket. A tó már régen eliszaposodott, és a csatornák, melyeket most a hegyekből érkező friss édesvíz töltött fel, buja növényzetet sarjasztottak ki. A területen csak úgy nyüzsgött az élővilág, ezért ez lett egyik legkedvesebb vadászmezőm. Korfun a tavasz nem sokat körülményeskedett. Úgy tűnt, egy éjszaka is elég hozzá, hogy tisztára és delfinium-kékre mossa az eget a tavaszi szél; a télvégi esők egy éjszaka leforgása alatt vadvirággal öntötték el a völgyeket: az orchideák rózsaszínje, a sáfrány sárgája, a lándzsás, hosszú aszfodéloszok halvány viaszszíne, a fürtös gyöngyike kékje virított elő a fű közül, s feltűnt a szellőrózsa is, mely a legcsekélyebb légáramlattól is imbolyogni kezdett. Az olajligeteket felverte a hazatérő madarak lármája, a lazacrózsaszín és fekete mintás, felálló taréjú búbos banka hosszú, görbe csőrével csipegetett a puha földön a haragoszöld fű között, az arany, skarlát és fekete színű sármány visongva és berregve szálldosott ágról ágra. Az öntözőcsatornák vize megzöldült a növényzettől, és a békapete füzérei fekete nyakláncként úszkáltak benne; smaragdzöld békák kuruttyoltak egymásra, és az ébenfekete teknősbékák kimásztak a partra, gödröket ástak, és lerakták tojásaikat. Cérnavékony, acélkék szitakötők bújtak ki bábjaikból, és füstfelleghez hasonló rajokban szálldostak az aljnövényzetben, a maguk különös, merev repülési módján. Ilyenkor a vizek partját éjszaka a szentjánosbogár lüktető, zöldesfehér fénye,

napközben pedig az árnyékban kis lámpákként pirosló vadszamóca világította meg. Kutatásokra és új felfedezésekre való, izgalmas időszak volt ez, amikor egy felfordított tuskó alatt bármit találhatott az ember, mezei pocok fészektől kezdve a nyüzsgő, fényes lábatlan gyík csemetékig, melyek olyanok voltak, mintha fényes bronzból öntötték volna őket. Egy reggel lent jártam a földeken, és az öntözőcsatornákban tanyázó vízisiklók közül próbáltam befogni néhányat, mikor egy öregasszony, akit távolról ismertem, vagy hat parcellával odábbról rám kiáltott. Az asszony rövid nyelű, széles kapával túrta a földet, bokáig süppedve a lágy agyagba; lábán azt a fajta vastag, ormótlan gyapjúharisnyát viselte, amelyet a parasztok ehhez a művelethez szoktak felvenni. – Találtam magának valamit! – kiáltotta. – Jöjjön gyorsan! Lehetetlen volt gyorsan odamennem, mert minden mezőt csatornák fogtak körül, s ezek közt a hidakat megtalálni éppolyan bonyolult feladat volt, mint egy labirintusban tájékozódni. – Gyorsan! Gyorsan! – kiabálta az öregasszony. Mindjárt elszaladnak! Gyorsan! Rohantam és ugrottam, futottam és repültem, az ingatag deszkapallókon átcsörtetve néhányszor majdnem belepottyantam a csatornába, míg végül lihegve mellé nem értem. – Ott – mutatta. – Ott. Vigyázzon, meg ne harapják. – Láttam, hogy kapájával elmozdított egy levélcsomót, mely alatt mocorgott valami. Lepkehálóm nyelével óvatosan félrekotortam a leveleket, és végtelen örömömre négy kövér, újszülött sündisznót pillantottam meg: rózsaszínűek voltak, mint a ciklámen, a tüskéjük pedig egészen puha és hófehér. Még vakok voltak, s úgy fészkelődtek és szimatolták egymást, mint egy fészekalja kismalac. Felvettem és óvatosan az ingembe tettem őket, az öregasszonynak köszönetet mondtam, és elindultam hazafelé. Új szerzeményeim valósággal lázba hoztak, elsősorban azért, mert ilyen kicsinyek. Már volt két felnőtt sünöm, Döfi és Böki nevezetű, de azok rémségesen bolhásak voltak és nem is igazán szelídek. Ezek a csöppségek, úgy döntöttem, másként nőnek majd fel. Anyjuk helyett anyjuk leszek. Elképzeltem, hogy büszkén masírozok majd az olajfák között, előttem a kutyák, Ulysses meg a két szarka, nyomomban pedig négy szelíd sündisznó szalad, akiknek néhány mutatványt is betanítok majd. A család a szőlőlugasban tanyázott a verandán, és mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Mama kötött, magában számolta a szemeket, és időnként, ha elrontotta, azt mondta: "a fene". Leslie a kőpadlón kuporgott, puskaport meg sörétet méricskélt nagy gonddal, és kis piros

töltényhüvelyeket töltögetett. Larry egy vaskos könyvet olvasott, és időnként Margóra nézett, aki a varrógépnél ült, valami átlátszó ruhadarabon dolgozott, és igen hamisan énekelte kedvenc dalából azt az egyetlen sort, amelyre emlékezett. – Kis kék kabátja volt neki – trillázta. – Kis kék kabátja volt neki. Kis kék kabátja volt neki. Kis kék kabátja volt neki. – Énekművészeteddel kapcsolatban csak egy dolog figyelemre méltó: a kitartásod – szólalt meg Larry. – Bárki más, ha azzal a ténnyel kellene szembenéznie, hogy képtelen megjegyezni egy dallamot, és a legprimitívebb szöveget sem tudja megtanulni, már régen bedobta volna a törülközőt. Cigarettáját a földre hajította, mire Leslie felordított. – Vigyázz a puskaporral! – Leslie, drágám – mondta mama. – Örülnék, ha nem kiabálnál ennyire. Most megint eltévesztettem a számolást. Büszkén előhúztam sünjeimet, és megmutattam mamának. – Aranyosak – mondta, jóságos tekintetet vetve rájuk a szemüvege mögül. – Irgalmas ég! Már megint valami újdonság? – kérdezte Larry, és undorodva vette szemügyre a rózsaszínű, fehér bundás szaporulatot. – Ezek mik? – kérdezte. Sündisznócsemeték, mondtam. – Az nem lehet – felelte. – A sündisznó barna. Mindig elkeserített, hogy rokonaim csukott szemmel járnak a világban, ezért soha nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, amikor információval szolgálhattam nekik. Elmagyaráztam ezért, hogy a nőstény sündisznó csak válogatott kínok árán tudna életet adni olyan utódoknak, melyeket kemény tüske borít, ezért a kicsinyek ilyen gumipuha, fehér tüskékkel születnek, melyeket úgy meg lehet görbíteni, mint a madártollat. Később, ahogy nőnek, a tüskéjük is fokozatosan megsötétül és megkeményedik. – Hogyan fogod etetni őket, drágám? – kérdezte mama. – Olyan kicsi a szájuk, és különben is, még csak tejet szabad adni nekik, nem? Elmondtam, hogy láttam egy boltban, lent a városban, egy babaápolási játékkészletet. Sok haszontalanság is volt benne, mint például a celluloid baba meg pelenkák, bili, miegymás, de egy dolog felkeltette a figyelmemet: egy pici cumisüveg, egy csomó tartalék cuclival. Ez ideális volna a kis sünök táplálására, míg a bilit, a babát és a többi tartozékot valamelyik arra érdemes parasztgyereknek lehetne ajándékozni. Egyetlen bökkenő volt a dologban: az, hogy zsebpénzemet az utóbbi időkben sok

tetemes kiadás terhelte (például a szarkák kalitkájához kellett drótot vásárolnom), s mondhatom, kissé túlköltekeztem. – Hát, kedvesem – mondta mama bizonytalanul –, ha nem túl drága, talán meg tudnám venni. Azt feleltem, hogy egyáltalán nem drága, ahhoz képest, hogy milyen jó befektetés: nemcsak hogy egy felbecsülhetetlen értékű cumisüveghez jutnánk így, amely egyéb állatok táplálásában is jó szolgálatot tenne, hanem négy idomított sününk is volna, és ráadásul egy hálás parasztgyerekre is szert tennénk. Van-e hasznosabb módja a pénz befektetésének? Így aztán megvettük a készletet. Egy kis parasztlány, aki eléggé tetszett nekem, boldog volt a babával, a bilivel és a többi limlommal, én pedig hozzáfoghattam ahhoz a felelősségteljes feladathoz, hogy felneveljem a kicsinyeket. Az ágyam alatt laktak, egy vattával bélelt kartondobozban, és éjszakára, hogy meg ne fázzanak, egy forró vizes ágymelegítő tetejére raktam a dobozt. Szerettem volna, ha velem alszanak, de mama kifejtette, hogy ez nemcsak egészségtelen volna, de azzal a kockázattal is járna, hogy agyonnyomom őket. Úgy láttam, hogy a vízzel hígított tehéntejtől fejlődnek a legjobban, s ezért szorgalmasan etettem őket: naponta háromszor, éjszaka pedig még egyszer. Az éjjeli etetés némi bonyodalmakkal járt, mert, hogy biztosan felébredjek, Spirótól kölcsönkértem egy hatalmas ébresztőórát, ez pedig olyan zajt csapott, mint egy díszsortűz, és sajnos nemcsak engem, de az egész családot felriasztotta. Végül a tiltakozás olyan hullámokat vetett, hogy mama azt javasolta: inkább késő este, lefekvés előtt etessem meg őket még egyszer, a hajnali kétórai étkezés helyett, amelytől mindenki felébred. Így is tettem, a sünök pedig nőttek és gyarapodtak. A szemük kinyílt, hófehér tüskéik pedig szépen szürkültek és keményedtek. Úgy lett, ahogy vártam: elhitték, hogy én vagyok a mamájuk, és hanyatt-homlok türemkedtek kifelé a dobozból, ha kinyitottam: taszigálva, lökdösve egymást, hogy elsőnek jussanak a cumisüveghez, s közben incifinci nyiffanásokat és nyögéseket hallattak. Iszonyúan büszke voltam rájuk, és már alig vártam a napot, mikor majd a sarkamban totyognak az olajligetben. Aztán mamával együtt meghívtak a barátaink egy hétvégére, a sziget legdélebbi csücskére, és én ismét benne voltam a pácban. Nagyon szerettem volna elmenni, mert a déli part homokos, sekély vizében szívsünöket lehetett találni, melyek valóban a megszólalásig hasonlítottak a sündisznókölykökre. Szív alakú testüket puha tüskék borították, melyek

kurta farkincát formáztak az állat hátulsó felén, a hátán pedig indián tolldíszhez hasonló taréjt. Eddig csak egyetlen példányt találtam, és azt is eléggé szétroncsolta a hullámverés, úgyhogy szinte felismerhetetlenné vált, de Theodore-tól tudtam, hogy a sziget déli partján tömegestől fordul elő, csak a homokot kell öt-hat centi mélységig felásni. Mégis, tekintetbe kellett vennem, hogy sündisznó-tenyészetemet nem vihetem magammal, és mivel mama is hivatalos volt, nem maradt senki a villában, akire nyugodt szívvel rá mertem volna bízni őket. – Majd én gondoskodom róluk – ajánlkozott Margo. – Olyan aranyosak. Kétségek közt vergődtem. Tudja-e vajon Margo, milyen sok bíbelődéssel jár a sünök ellátása? Például, hogy a vattát naponta háromszor kell cserélni a dobozban? Hogy csak hígított tehéntejet szabad adni nekik? Hogy a tejet testhőmérsékletre kell melegíteni, nem tovább? És a legfontosabbat: azt, hogy minden etetésnél csak fél üveg tejet kaphatnak? Ugyanis hamar észrevettem, hogy ha hagyom, akkor minden étkezésnél eszméletlenre szopják magukat, ami azzal a kínos következménnyel jár, hogy még gyakrabban kell cserélni alattuk a vattát. – Ne hülyéskedj – mondta Margo. – Hogyne tudnék vigyázni rájuk. Értek én a kisbabákhoz. Írd csak le egy papírra, hogy mi mindent kell csinálnom velük, és nem lesz semmi baj. Margo olyan mérges lett kételyeimtől, hogy végül, vonakodva bár, de beadtam a derekamat. Rávettem Larryt, aki szerencsére éppen jó hangulatban volt, hogy gépelje le a süntenyésztés ábécéjét, én pedig gyakorlati oktatásban részesítettem Margót a palackmelegítés és a vattacsere módját illetően. – Szörnyű éhesnek látszanak – mondta Margo, ahogy kiemelte a kapálódzó, vinnyogó kicsinyeket a dobozból, és izgatottan tátogó szájukba adta a cuclit. Megmagyaráztam neki, hogy mindig ilyenek. Az embernek nem szabad tudomást vennie erről. A természet tette őket falánkká. – Szegénykék –, mondta Margo. Erre fel kellett volna figyelnem. Vidáman telt a hétvége. Borzasztóan leégtem a parton, mert a tavaszi nap csalókán enyhének látszott, de végül diadalmasan térhettem haza, nyolc szívsünnel, négy újfajta kagylóval és egy fészekből kiesett verébfiókával gazdagodva. Ahogy otthonorri küszöbét átléptem, először is ki kellett állnom a kutyák ugatási, nyalogatási és harapdálási rohamát, mellyel mindig elhalmozták az embert, ha két óránál tovább távol volt a háztól. Aztán megkérdeztem Margótól, hogy vannak a sünök.

– Remekül – felelte. – De komolyan, Gerry, szerintem rosszul bánsz az állataiddal. Halálra éhezteted szegénykéket. El sem tudod képzelni, milyen éhesek voltak. Összeszorult a gyomrom, ahogy hallgattam, mit beszél a nővérem. – Mint a farkasok, szegénykék. Tudod, hogy minden egyes etetéskor két teljes üveggel megittak? Rémülten vágtattam fel a szobámba, és kihúztam a kartondobozt az ágy alól. Ott hevert benne a négy kis sündisznó, hihetetlenül felpuffadva. Akkora volt a pocakjuk, hogy a lábukkal csak épp kapálózni bírtak, de képtelenek voltak előrehaladni. Tüskés, rózsaszínű tejestömlő lett belőlük. El is pusztultak mind, még aznap éjjel, és Margo szívszaggatóan zokogott a léggömbszerű tetemek felett. Gyásza azonban nem hozott enyhülést számomra, mert tudtam, most már soha nem fognak engedelmes sünök totyogni a sarkamban az olajfák között. Túlbuzgó nővérem méltó büntetéseként négy kicsi sírt ástam a kertben, állandó emlékeztetőül négy kicsi keresztet állítottam fölébük, és négy napig nem álltam szóba Margóval. Mégsem gyászoltam sokáig a sünöket, mert ekkor történt, hogy Donald és Max visszatért egy tíz méter hosszú jachton, és Larry ránk szabadította Creech kapitányt. Igen kellemes délutánt töltöttem mamával az olajligetben, ő vadvirágokat és különböző füveket szedett, én meg frissen kikelt lepkéket gyűjtöttem. Fáradtan, de boldogan tértünk vissza a villába teázni. Mikor látótávolságon belül értünk, mama hirtelen megtorpant. – Ki az ott a verandán? – kérdezte. El voltam épp foglalva azzal, hogy botot hajigáltam a kutyáknak, ezért nem is figyeltem oda, de most észrevettem, hogy a verandán egy ember ül elterpeszkedve, gyűrött, fehér vászonnadrágban. – Látod? Ki az? – kérdezte mama. Mamának akkoriban az a kényszerképzete támadt, hogy angliai bankunk igazgatója bármelyik percben megjelenhet, mert sürgősen meg akarja tárgyalni hiteltúllépésünk problémáit – ezért a verandán ülő ismeretlen alak komoly rémületbe ejtette. Alaposan szemügyre vettem az idegent. Öreg volt, majdnem teljesen kopasz, csak a tarkójára tapadt némi hosszú, ősz, libegő haj, mely a nyár végén szállongó bogáncspihére emlékeztetett. Hasonlóképpen elhanyagolt, ősz szakállt és bajuszt is viselt. Biztosítottam mamát afelől, hogy a vendég egyáltalán nem hasonlít bankigazgatóra.

– Jaj nekem – mondta mama bosszúsan. – Pont most kellett betoppannia. Az égvilágon semmivel nem tudom megkínálni. De vajon ki lehet? Ahogy közelebb értünk, az idegen, aki addig békésen szunyókált, hirtelen felébredt, és észrevett bennünket. – Hahó! – kiáltotta, olyan hangosan és váratlanul, hogy mama megbotlott, és majdnem elesett. – Hahó! Maga csak Durrell mama lehet, persze, meg a fia. Larry már mesélt nekem magáról. Isten hozta a fedélzeten. – Jesszusom – suttogta mama. – Megint egy Larry-féle. Közelebb érve megláttam, hogy vendégünknek rendkívül különös arca van: rózsaszínű, és olyan göröngyös, mint a dióhéj. Orrsövénye, úgy tűnt, valamikor rendkívül erős csapásoknak lehetett kitéve, mert olyan lottyadtan görbült lefelé, mint egy kígyó. Állkapcsát hasonló végzet érhette utol, mert féloldalra húzódott, mintha egy láthatatlan zsineggel a jobb fülcimpájára akasztották volna. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta az idegen, mintha mi volnánk az ő vendégei, és csipás szeme csak úgy ragyogott. – Hát hiszen maga sokkal takarosabb fehérnép, mint ahogy a fia leírta. Mama megmerevedett, és kiejtett egy pitypangot a csokrából. – Mrs. Durrell vagyok – mondta fagyos előkelőséggel –, ez pedig a fiam, Gerald. – A nevem Creech – mondta az öreg. – Patrick Creech kapitány. Szünetet tartott, és akkurátusan köpött egy jókorát, egyenest a mama kedvenc cinniái közé. – Isten hozta a fedélzeten – ismételte aztán, túláradó szívélyességgel. – Örülök, hogy megismerhetem. Mama idegesen köszörülte a torkát. – Itt van a fiam, Lawrence? – kérdezte azon a zengő, arisztokratikus hangon, amelyet csak a legválságosabb pillanatokban vett elő. – Nem, dehogy – mondta Creech kapitány. – Lent hagytam a városban. Azt mondta, ugorjak be teára, ő is nemsokára ideér. – Hát – mondta mama, mentve a menthetőt –, foglaljon helyet. Ha megbocsát egy percre, beszaladok, és sütök egy kis pogácsát. – Pogácsát, mi? – kérdezte Creech kapitány, és olyan buja tekintettel nézett mamára, hogy az két újabb virágot ejtett ki a csokorból. – Szeretem a pogácsát, meg az olyan asszonyt, aki a konyhában is érti a dolgát. – Gerry – mondta mama fagyosan –, szórakoztasd a kapitányt, amíg én hozom a teát. Menekülésszerűen besurrant a házba, én pedig ott maradtam, hogy megmérkőzzem Creech kapitánnyal, aki visszaterpeszkedett a székbe, és

tépett fehér szemöldöke alól vizenyős tekintettel nézett rám. Olyan mereven bámult, hogy kissé ideges lettem. Ismervén házigazdai kötelességeimet, megkínáltam cigarettával. Belenézett a dobozba, mint egy kútba, és az állkapcsa úgy járt fel s alá, mint a hasbeszélő bábujáé. – Halál! – kiáltotta, olyan hirtelen, olyan hangosan, hogy majdnem elejtettem a cigarettát. Visszahanyatlott a székbe, és kék szemét ismét rám meresztette. – A cigaretta maga a halál, fiú – mondta. Fehér nadrágja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy tömzsi, agyonrágott, szinte szénné feketedett pipát. Fogai közé vette, amitől az állkapcsa még csálébbra állt, mint általában. – Jegyezd meg – mondta, a pipa az ember legjobb barátja. Hangosan felnevetett saját tréfáján, és én is nevettem, bár meggyőződés nélkül. Felült, loccsanóst köpött a korláton át, aztán ismét visszasüppedt a székbe. Hasztalan kutattam át agyam leghátsó zugát is, hogy valami beszédtémát találjak. Semmi sem jutott eszembe. Az biztos nem érdekelné a kapitányt, hogy ma hallottam idén az első kabócát, de az sem, hogy Agathi tyúkja ma hat, mogyoró nagyságú tojást rakott. Feltételezve, hogy a hajózás iránt érdeklődik, azon töprengtem, elmondjam-e neki azt az izgalmas hírt, hogy Taki, akinek még csónakra sem telik, a múltkor éjszaka halászott, fél kezében a lámpát emelve magasra, a másikban a szigonyt tartva, és szerencsésen belevágta a szigonyt a saját lábába, mert valami különös formájú halnak nézte. De Creech kapitány, aki pipájának sűrű füstje mögül szakadatlanul engem bámult, maga kezdte el a társalgást. – Az arcomon csodálkozol, mi, fiú? – kérdezte szemrehányóan, és megfigyeltem, hogy arcán rózsaszín lett közben a bőr, és kifényesedett, mint a selyem. Mielőtt tiltakozni tudtam volna, ismét megszólalt. – Egy vitorlás, az csinálta. Egy vitorlás. A Horn-fokot kerültük meg éppen. Kutya egy szél volt, mintha maga a föld szellentett volna a pofánkba. Elestem, érted? Lobogott a vitorla, meg csattogott, mint az istennyila. A kötél meg kicsúszott a kezemből, akár egy olajozott kígyó. Puff, le a padlóra. Amit tudtak, megtettek velem… de persze orvos nem volt a hajón. – Szünetet tartott, és elgondolkodva megtapogatta az állkapcsát. Engem az érdeklődés a székemhez szegezett. – Mire Chilébe értünk, úgy megkeményedett, mint a beton – mondta, még mindig tapogatva az arcát. – Tizenhat éves voltam. Azon gondolkodtam, sajnálkozzam-e vagy sem, de észrevettem, hogy elmélázott, a tekintete üres lett. Mama kijött a verandára, és mozdulatlanságunkon elcsodálkozva megállt. – Chile – sóhajtotta a kapitányjólesően. – Chile. Ott kaptam először

trippert. Mama összerándult, aztán hangosan krákogott. – Gerry, gyere, segíts kihozni a teát – mondta. Együtt kivittük a teáskannát, a tejesibriket, a csészéket, meg a kétszersültet és az aranysárga pogácsával megrakott tányérokat. – Kell a flammó az embernek – mondta Creech kapitány, és teletömte a száját a süteménnyel. – Már nagyon korgott a hasam. – Öööö… sokáig marad? – kérdezte mama, remélve, hogy a válasz nemleges lesz. – Tán idejövök lakni – mondta Creech kapitány bizonytalanul, és morzsákat söpört le a bajuszáról. – Csinos helynek nézem. Tán lehorgonyzok itt. Állkapcsának szabása arra kényszerítette, hogy zajosan szürcsölje a teáját. Láttam, hogy mama egyre jobban megrémül. – Hajója nincs? – kérdezte. – Fészkes nyavalyát – mondta Creech kapitány, és megragadott egy újabb pogácsát. – Nyugdíjas vagyok, az ám! Most már van időm, hogy kicsit közelebbről… gusztáljam a fehérnépet. Beszéd közben tűnődve bámulta mamát, és eltökélten rágta a pogácsát. – Az ágy asszony nélkül olyan, mint a hajó fenék nélkül – jegyezte meg aztán. A sors olyan kegyes volt mamához, hogy nem kellett erre válaszolnia, mert megjött a kocsi, benne a család többi tagja, valamint Donald és Max. – Anyja, megjöttünk – jelentette be Max sugárzó tekintettel, gyengéden megölelgetve mamát. – Úgy látszik, éppen idejében jöttünk teára. Ringyóskifli! De finom! Donald, ringyóskifli van a teához! – Rongyoskifli – helyesbítette Donald. – Pogácsa – mondta mama. – Emlékszem egy ringyóra Montevideóban – kapcsolódott be Creech kapitány a társalgásba. – Remek egy dajna volt! Két napig nem unatkozott senki a hajón. Ma már nincs ilyen állóképességű egy se. – Ki ez az undok vénember? – kérdezte mama, amint félrehúzhatta Larryt a társaságtól, mely akkorra már ugyancsak hangulatba jött. – Creechnek hívják – magyarázta Larry. – Azt tudom – mondta mama –, de minek hoztad ide? – Érdekes öreg fickó – felelte Larry –, és nem hiszem, hogy valami gazdag volna. Valami egészen minimális nyugdíjjal jöhetett ide. – Hát nálunk nem fog nyugalomba vonulni – jelentette ki mama határozottan. – Meg ne hívd még egyszer. – Azt hittem, tetszeni fog neked – mondta Larry.

Beutazta az egész világot. Még Indiában is járt. Teli van jobbnál jobb történetekkel. – Felőlem nyugodtan utazgathatna még – mondta mama. – Azokat a történeteket pedig, amiket eddig elmondott, nem nevezném jobbnál jobbnak. Creech kapitány, aki a házunkban, úgymond, kikötőre lelt, gyakori látogatónk lett. Megfigyeltük, hogy többnyire étkezési időben jött, és azt kiáltotta: – Hahó! Van még hely a fedélzeten egy kis tereferére? – Mivel pedig két és fél mérföldet kellett hozzánk gyalogolnia, nehéz lett volna megtagadni tőle a szíveslátást, így hát mama, dühösen morgolódva magában, beszaladt a konyhába, felhígította a levest, megfelezte a felvágottat, csak hogy Creech kapitány csatlakozhasson hozzánk. A kapitány azzal szórakoztatott bennünket, hogy tengeri kalandjairól mesélt, és felsorolta azokat a helyeket, ahol megfordult. Ferde szájából csábítóan rajzottak elő a nevek, melyeket addig csak a térképről ismertem. Trincomalee, Darwin és Durban, Buenos Aires, Wellington és Kalkutta, Galapagos-, Seychelles- és Barátság-szigetek. Úgy tűnt, nincs a földnek olyan sarka, ahova el ne jutott volna. Történeteit időnként hosszas, rendkívül alpári tengerésznótákkal és rigmusokkal szakította meg, melyek olyan bonyolult biológiai utalásokat tartalmaztak, hogy mama hál’ istennek meg sem értette őket. Aztán eljött a felejthetetlen nap, amikor Creech kapitány akkor toppant be, megint csak hívatlanul teára, mikor a helybeli anglikán lelkészt és feleségét láttuk vendégül – sokkal inkább kötelességtudattól, semmint vallásos érzülettől indíttatva. Meglepetésünkre Creech kapitány feltűnően rendesen viselkedett. A pappal eszmecserét folytatott a tengeri kígyók és a dagálymélységek tárgyában, a papnénak meg elmagyarázta a földrajzi szélesség és hosszúság közötti különbséget. Példás magaviseletet tanúsított, és már kezdtünk büszkék lenni rá, mikor a papnénak rendkívül csalafinta módon sikerült a gyerekeire terelni a szót. Ez a téma mindennél kedvesebb volt számára: az ember azt hihette, nemcsak hogy ő az egyetlen asszony, aki gyermeknek adott életet, de az ő esetében a fogantatás is szeplőtelen volt. Miután egy tízperces monológban ecsetelte előttünk leszármazottainak rendkívüli szellemi képességeit, egy kis szünetet tartott hogy megigya a teáját. – Én már egy kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy gyerekeim legyenek – szólalt meg Creech kapitány. A lelkész felesége félrenyelte a teát.

– De – folytatta vígan a kapitány –, a próbálkozásban mégis sok örömömet lelem. A teadélután nem volt sikeresnek mondható. Nem sokkal ez után történt, hogy egy nap Donald Max beállított a villába. – Anyja – mondta Max –, kegyedet mi elvisszük. – Jachtkirándulás – mondta Donald. – Kitűnő ötlet. Persze Maxnak jutott eszébe. – Kirándulás? Hová? – kérdezte mama. – Körbe a szigetet – mondta Max, széles mozdulattal ölelésre tárva a karját. – Azt hittem, nem értetek a vitorlázáshoz – jegyezte meg Leslie. – Nem, nem. Nem mi vitorlázzuk. Larry vitorlázza – vágta ki Max diadalmasan. – Larry? – hitetlenkedett Leslie. – Ő aztán végképp nem ért a hajókhoz. – Dehogyisnem – tiltakozott Donald. – Valóságos szakértő már. Creech kapitány leckéket adott neki. A kapitány is jön, mint legénység. – Ez akkor el is dönti a kérdést – mondta mama. Nem vagyok hajlandó egy hajóra szállni azzal az undok vénemberrel, nem is szólva az életveszélyről, ha Larry kormányoz. Megpróbáltak a lelkére beszélni, de mama sziklaszilárd volt. Végül is csak annyit engedélyezett, hogy a család többi tagja Theodore társaságában, autón menjen egy megbeszélt helyre, egy öbölhöz, ahol majd a szabadban ebédelünk, és ha elég meleg van, fürdünk is. Ragyogó, tiszta volt a reggel, mikor elindultunk, és úgy látszott, az időjárás mind a vitorlázáshoz, mind a szabadtéri ebédhez a lehető legjobb, de mire elértük a sziget másik végét, és elkezdtük kicsomagolni az ebédhez szükséges apróságokat, az idő egyre inkább úgy festett, mintha sirokkó készülődne. Lementem Theodore-ral a fák között a partra. A tenger hideg acélszürke színt öltött, a szél megerősödött, és fehér felhőket teregetett szét az égen. Messze, a látóhatár szélén hirtelen három víztölcsér tűnt fel, és végigsiklott a tenger felett, mint holmi őshüllők kígyózó nyaka. Bókolva és lengedezve, kecsesen, mint a hattyúk, végigtáncoltak a látóhatáron, és eltűntek. – Aha – mondta Theodore, aki érdeklődéssel figyelte a jelenséget. – Még soha nem láttam hármat együtt. Nagyon különös. Megfigyelte, ahogy együtt mozogtak, mint… ööö… mint egy csorda? Azt mondtam, kár, hogy nem jöttek közelebb. – Khm – mondta Theodore, és hüvelykujjával megkapirgálta a szakállát

–, a víztölcsér nem éppen az a dolog, amivel… ööö… közelebbi ismeretséget szeretne kötni az ember. Emlékszem, egyszer Macedóniában elmentem egy olyan helyre, ahol egy ilyen… ööö… kijött a partra. Kétszáz méter szélességben és negyed mérföldnyi hosszúságban mindent elpusztított a szárazföldön: Még a legnagyobb olajfákat is megtépázta, a kisebbeket meg úgy törte derékba, mint a gyufaszálat. És azt a helyet, ahol végül összeomlott a víztölcsér, sok tonna só borította, úgyhogy… ööö… a megművelésre teljesen alkalmatlan lett. – Hé, láttátok azokat a rohadt nagy víztölcséreket? – kérdezte Leslie, mellénk lépve. – Igen, nagyon érdekes volt – felelte Theodore. – Mama pánikba esett – tudósított Leslie. – Meg van győződve róla, hogy egyenest Larryék felé tartanak. – Nem hiszem, hogy ez a veszély fenyegetne mondta Theodore. – Úgy tűnt, sokkal messzebb vannak. Mire kirakodtunk az öböl sarkánál, az olajfák alatt, már biztos volt, hogy sirokkónak nézhetünk elébe; ebben az évszakban gyakori volt ez a szigeten. A szél vadul tépte az olajfákat, és tajtékos fehérre kavarta az öböl hullámait. – Akár haza is mehetnénk – ajánlotta Leslie. – Nem valami jó mulatság a hurrikán közepében ebédelni. – Nem lehet, drágám – mondta mama. – Megígértük Larryéknek, hogy itt találkozunk. – Ha egy kis eszük van, már rég kikötöttek valahol. – Nem irigylem őket, kint a tengeren, ebben a szélben – mondta Theodore, és a sziklákat korbácsoló hullámokat nézte. – Remélem, nem esik bajuk – mondta mama. – Larry néha nagyon is könnyelmű. Vártunk egy óra hosszat, és mama percről percre idegesebb lett. Aztán egyszer Leslie, aki egy közeli magaslatra kapaszkodott fel, visszajött a hírrel, hogy látja őket. – Meg kell mondanom, meglepő, hogy egyáltalán eljutottak idáig – mondta. – A vitorlarúd szanaszét csapkod, a hajó meg csak kering körbe-körbe. Végül megjelent a jacht az öböl szűk bejáratánál, és láttuk, ahogy Donald és Max ide-oda ugrálnak, rángatják a vitorlát meg a köteleket, Larry és Creech kapitány meg a kormányrúdba kapaszkodik, és nyilván utasításokat kiabál. Érdeklődéssel figyeltük útjukat. – Remélem, tudnak a zátonyról – jegyezte meg Leslie.

– Miféle zátonyról? – rémült meg a mama. – Egy fene nagy zátony van ott, ahol olyan fehér a víz. Spiro úgy állt ott, a tengert bámulva, összevont szemöldökkel, mint egy bronz vízköpőfigura. – Nem tetszik esz nekem, Lesliesz úrfi – suttogta rekedten. – Nem hiszem, hogy tudnaksz vitorlász. – Jézusmária – mondta mama. – Hogy is engedhettem meg? Ebben a percben (mint később kiderült, azért, mert Donald és Max, félreértve az utasítást, felhúzott egy vitorlát, ahelyett hogy bevonták volna) egyszerre több dolog történt. A vitorlákba belekapaszkodott egy hirtelen széllökés. A vitorlák kidagadtak. A keresztrúd a parton is tisztán hallható robajjal átvágódott, és lesöpörte Maxot a hajóról. A jacht majdnem felborult, aztán, a széllökés szárnyán, hatalmas recsegés-ropogás közepette felrohant a zátonyra, egy darabig egyenesen állt, majd, mintha elkeseredne attól, hogy milyen kontárok kormányozzák, lemondóan az oldalára feküdt. Azonnal összezavarodott minden. Mama azt kiabálta: "jajistenem, jajistenem", és sürgősen le kellett ülnie egy olajfa kiálló gyökerére. Margo zokogni kezdett, hadonászott, és azt sikította: "Belefulladnak! Belefulladnak!" Spiro, Leslie és én lerohantunk az öböl partjára. Sokat nem tehettünk, tekintve, hogy nem volt a közelben mentőcsónakként számbajövő ladik. És különben is láttuk, hogy a négy hajózási szakértő elúszik a roncsoktól. Úgy látszott, mintha Larry és Donald együttes erővel tartaná Creech kapitányt a víz színén. Leslie, Spiro meg én sietve ledobáltuk a ruhánkat, és a tengerbe vetettük magunkat. A víz jéghideg volt, és a hullámok sokkal nagyobb erővel törtek ránk, mint hittem volna. – Jól vagytok? – kiáltotta Leslie, ahogy a hajótöröttek flottillája felénk vette útját. – Igen! – kiáltott vissza Max. – Mint a makk! – Tízcentis seb tátongott a homlokán, a vér végigömlött az arcán, bele a bajuszába. Larry szeme körül zúzódás éktelenkedett, mely rohamosan dagadni kezdett. Creech kapitány Donald és Larry között imbolygó arca a szokásosnál is mályvaszínűbb volt: éretlen szilvához hasonlított leginkább. – Fogjátok meg a kapitányt – mondta Larry. – A vén hülye csak akkor mondta meg, hogy nem tud úszni, mikor már beborultunk. Spiróval és Leslie-vel hármasban megragadtuk Creech kapitányt, és megszabadítottuk a ziháló Larryt és Donaldot a mentési munkától. Megragadó látványt nyújthattunk, ahogy levegőért kapkodva kitántorogtunk a szárazföldre. Leslie és Spiro kétfelől támogatta Creech

kapitányt, akinek lábai állandóan összecsuklással fenyegettek. – Hahó! – kiáltott mamára. – Hahó, kislány! – Nézzétek Max fejét! – sikította Margo. – Mindjárt elvérzik! Az olajfák menedéke alá támolyogtunk, és míg mama, Margo és Theodore elsősegélyben részesítették Max homlokát és Larry szemét, mi egy fa alá fektettük a kapitányt, mert úgy tűnt, képtelen talpon maradni. – Révbe értünk – mondta elégedetten. – Révbe értünk, de faragok én még tengerészt belőletek! Most, hogy időnk volt észrevenni, rájöttünk, hogy a kapitány iszonyatosan részeg. – Igazán, Larry, nagyon haragszom – mondta mama. – Bele is fulladhattatok volna valamennyien. – Nem az én hibám – mondta Larry sértődötten. Mi csak azt csináltuk, amit a kapitány mondott. Donald meg Max rossz kötelet húzott meg. – Hogy fogadhattátok meg az utasításait? – kérdezte mama. – Hiszen részeg! – Mikor elindultunk, még józan volt – felelte Larry. – Valahol a hajón lehetett egy titkos italforrása. Most, hogy visszagondolok, tényleg egy kicsit túl gyakran járogatott le a kabinba. – Ne bízz benne, drága kislyány – dalolta Creech kapitány, reszketeg baritonján –, bár a szíve színarany; bajba hoz egy szép napon majd, s hanyatt-homlok elrohan. – Undorító vén majom – mondta mama. – Komolyan, Larry, borzasztóan haragszom rád. – Egy italt, fiacskáim – szólott Creech kapitány rekedten a zilált Maxhoz és Donaldhoz. – Száraz torokkal nem lehet hajózni. Végül megszárítkoztunk, amennyire lehetett, kicsavartuk a vizet a ruhákból, és fogvacogva felmentünk a dombon a kocsihoz. – Mit csináljunk a jachttal? – kérdezte Leslie, mivel a tulajdonosokat, Donaldot és Maxot, úgy látszott, nem aggasztja a hajó sorsa. – Majd megállunksz a követkesző falu – mondta Spiro. – Ismerek ott egy halász. Majd ő elintész. – Azt hiszem – szólalt meg Theodore –, ha valami szeszes ital volna kéznél, Maxnak kellene adni egy keveset. Elég nagy megrázkódtatást szenvedhetett ettől az ütéstől. – Igen, van egy kis konyakunk – mondta mama, és kotorászni kezdett a kocsiban. Egy üveget és poharat húzott elő. – Drága kislány – mondta Creech kapitány, és bizonytalan pillantását az

üvegre szegezte. – Pont ezt rendelte az orvos. – Ebből maga nem iszik – mondta mama. – Ez Maxé. A kocsiban egymás ölébe kellett ülnünk, hogy a lehető legtöbb helyet hagyjuk Maxnak, aki ekkorra már szerfelett csúnya ólomszínt öltött, és vadul rázta a hideg. Mama, nagy bosszúságára, kénytelen-kelletlen, Creech kapitány oldalán foglalt helyet. – Üljön az ölembe – ajánlkozott a kapitány szolgálatkészen. – Üljön az ölembe, majd összebújunk, hogy ne fázzunk. – Azt már nem – mondta mama hidegen. – Inkább Donald ölébe ülök. A város felé menet a kapitány saját feldolgozású tengerésznótákkal szórakoztatott bennünket. A család pedig ádáz vitába bonyolódott. – Szeretném, ha elhallgattatnád, Larry – mondta mama. – Hogy hallgattatnám el? Te ülsz hátul. Hallgattasd el te. – A te barátod – mondta mama. – Csuda nő volt, neve Eszter, bukott rá egész Chichester; buktam rá én is nemegyszer… – Majdnem a veszteteket okozta, a piszkos vén csirkefogó – mondta mama. – Ami azt illeti, inkább Larry volt a hibás – jelentette ki Leslie. – Nem igaz – háborgott Larry. – Nem voltál ott, mit jártatod a szád? Baromi nehéz ám, mikor üvölt a szél, és azt ordítják neked, hogy reffeld be a rongyot, vagy mi a nyavalyát. – Jó a srácnak, amíg pici – jegyezte meg Creech kapitány kéjesen –, ingyen jár neki a cici. – Én csak szegény Maxot sajnálom – mondta Margo, és részvéttel nézte a sebesültet. – Nem tudom, mért pont őt – morgott Larry, akinek szeme már majdnem teljesen eltűnt a fényes, mélyfekete daganatban. – Az ő hülyesége okozta az egészet. Tökéletesen kézben tartottam a hajót, amíg ő fel nem húzta a vitorlát. – Nem is tudsz vitorlázni – mondta Margo. – Ha tudnál, nem mondtad volna neki, hogy húzza fel. – Épp ez az – dühöngött Larry. – Nem mondtam neki. Teljesen magától húzta fel. – Remek hajó volt a Vénusz – kezdte a kapitány, akinek repertoárja, úgy tűnt, kimeríthetetlen. – Ne vitázzatok ezen, drágám – mondta mama. Szörnyen fáj a fejem. Minél előbb érjünk már haza. Végül beértünk a városba, Donaldot, Maxot és a kapitányt hazaszállítottuk szállodáikba, aztán mi is hazatértünk,

elázva, megfázva és felpaprikázva. Másnap reggel valamennyien kissé kókadtan ültünk a verandán, és éppen a vége felé jártunk a reggelinek. Larry szeme Turner ecsetjére méltó alkonybíborban tündökölt. Spiro kocsija kanyarodott tülkölve a ház elé, a kutyák egymással versengve rohantak oda, és megpróbálták kiharapni a kerekeket. – Jó volna, ha Spiro valamivel csendesebben érkezne – mondta Larry. Spiro felkacsázott a verandára, és ledarálta szokásos reggeli mondókáját. – ‘Reggel, Mrs. Durrelsz, ‘reggel, Missz Margo, ‘reggel, Larrysz úr, ‘reggel, Lesliesz úrfi, ‘reggel Gerrysz úrfi. Hogy van a szeme, Larrysz úr? – kérdezte, és arcára együtt érző komolyságot erőltetett. – Pillanatnyilag úgy érzem, hátralevő napjaimat fehér bottal fogom végigbotorkálni – válaszolta Larry. – Levelet hoztam – mondta mamának Spiro. Mama feltette a szemüvegét, és kibontotta a levelet. Kíváncsian vártunk. Mama arca elvörösödött. – Micsoda arcátlanság! Micsoda pimaszság! A szemtelen vén csibész! Életemben nem hallottam még ilyet! – Mi a csoda történt? – kérdezte Larry. – Ez a kiállhatatlan Creech – mondta mama, és megrázta a levelet. – Ez a te műved, te hoztad a nyakunkra! – Mi bajod velem már megint? – ámuldozott Larry. – A piszkos vén gazember ajánlatot tett nekem – mondta mama. Egy percnyi döbbent csend következett, amíg megemésztettük ezt a rendkívüli értesülést. – Ajánlatot? – kérdezte Larry óvatosan. – Talán… tisztességtelen ajánlatot? – Nem, nem – mondta mama. – Azt mondja, feleségül akar venni. Meg hogy milyen remek asszony vagyok, meg egy csomó ilyen szentimentális sületlenséget. A család, ezúttal teljes egyetértésben, hanyatt vetette magát, és könnye csordultáig nevetett. – Ez nem nevetség tárgya – mondta mama, és haragosan rótta a veranda köveit. – Valamit tenni kell. – Ó – mondta Larry, a szemét törölgetve –, ez a legjobb, amit évek óta hallottam. Tegnap levette előtted a nadrágját, hogy kicsavarja belőle a vizet, és most nyilván úgy gondolja, vissza kell adnia a becsületedet. – Azonnal hagyjátok abba a nevetést – dühöngött mama. – Nincs ebben

semmi mulatságos! – Már látom is – mondta Larry kenetesen –, te fehér ruhában leszel, Leslie meg én cilinderben, mint násznagyok; Margo a nyoszolyólány, Gerry meg az uszályhordozó. Megható látvány lesz. A templom tömve lesz izgatott kéjhölgyekkel, akik mind házassági akadályt akarnak bejelenteni. Mama rámeredt. – Ha valami kritikus helyzet adódik – mondta mérgesen –, semmi hasznotokat nem vehetem. – Szerintem remekül fog állni neked a fehér – vihogott Margo. – Hová tervezed a nászutat? – tudakolta Larry. – Azt mondják, Capri gyönyörű ilyenkor. De mama már nem figyelt. Maga lett a megtestesült határozottság, ahogy Spiróhoz fordult. – Spiro, mondja meg a kapitánynak, hogy a válasz: nem, és hogy többé be ne tegye a lábát ebbe a házba. – Ugyan már, mama – méltatlankodott Larry. – A gyermekeidnek apára van szükségük. – Ti pedig – perdült felénk mama, most már valóban dühösen –, egy szót se szóltok erről senkinek. Nem tűröm, hogy a nevemet együtt emlegessék ezzel az undorító vén… szoknyavadásszal. Így aztán nem láttuk többé Creech kapitányt. De ez az eset, melyet csak "mama nagy regénye"-ként emlegettünk, sokat ígérő kezdete volt az új esztendőnek. A BESZÉLŐ FEJ A NYÁR ÚGY TÁTOTTA KI SZÁJÁT a szigetre, mint egy hatalmas kemence. Az olajfák árnyéka sem adott már hűvös menedéket, és a kabócák szakadatlan, átható cirregése úgy tűnt, harsányabb és erőszakosabb lett minden forró, kéklő délutánnal. A tavakban és az árkokban egyre apadt a víz, a sár pedig összerepedezett és felkunkorodott a napon. A tenger rezzenéstelenül, simán terült el körülöttünk, mint egy vég selyem, és a sekély víz melegebb volt, semhogy felfrissítsen. Ki kellett evezni a mély vízbe, melyen csak a csónak és a tükörképe látszott mozogni, és ott a parttól távol megmártózni, hogy lehűljünk. Olyan volt, mintha egyenest az égbe ugrana fejest az ember. A lepkék időszaka volt ez. A domboldalak napsütötte részein, ahol a tikkasztó nap minden csepp nedvességet felszívott, nagy lomha fecskefarkú

lepkéket lehetett fogni, melyek elegánsan, szeszélyesen csapongtak bokorról bokorra; gyöngyházlepkéket, melyek élénk színükkel szinte sziporkáztak, mint az eleven parázs, és sebesen, ügyesen rebbentek virágról virágra, és voltak még fehér káposztalepkék, sáfránylepkék meg citromsárga és narancsszínű citromlepkék, és bukdácsoltak szanaszét, gyűrött szárnyaikon. A fű közt a busalepkék berregtek, siklottak, mint barna bundás repülőgépek, a fényes gipszkő-darabokon a vörös Atalanta-lepkék üldögéltek, a hőségtől tikkadtan nyitogatták szárnyaikat, s tarkán tündököltek, mint a Woolworth áruház ékszerosztálya. Este a lámpák környéke az éjjeli lepkék nyüzsgő metropolisává lett, és a mennyezeten ülő, nagy szemű, csámpás lábú, rózsaszínű gekkók addig lakmároztak a védtelen áldozatokból, míg mozdulni is alig tudtak. Zöld és ezüstszínű pávaszemek röppentek elő a semmiből, és szerelmi őrületükben olyan erővel vágódtak neki a lámpának, hogy az üveg beleremegett. A sárga-fekete mintás halálfejes lepkék, a hátukon kihímzett, félelmetes koponyával és lábszárcsontokkal, a kéményből bukdácsoltak le, és csapkodva, tekeregve hevertek a kandallóban, miközben úgy cincogtak, mint az egerek. A domboldalakon, ahol a nagy hangamezőket törékenyre és forróra perzselte a nap, teknősök, gyíkok és kígyók csatangoltak, és imádkozó sáskák himbálták magukat lassan, gonoszul a zöld mirtuszleveleken. A délután volt a legjobb időszak a domboldal életének tanulmányozására, de ez volt a legforróbb napszak is. A napsugár dobolt az ember koponyáján, és a talaj úgy átforrósodott szandálos lábam alatt, mint a palacsintasütő. Csuri és Büdi gyáván meghátráltak a nap előtt, és délután soha nem kísértek el, de Roger, a természet fáradhatatlan búvára, állandóan velem volt, hevesen lihegve, és nagy kortyokban nyelve kicsorduló nyálát. Sok kalandban volt együtt részünk. Egy alkalommal például megbűvölve néztük, hogy két sündisznó – tökrészeg mindkettő, mert a szőlőtőkék alól felették a lehullott, félig megerjedt szemeket – körbe tántorog előttünk, harciasan kapkodtak fogaikkal egymás felé, és magas hangon sivalkodtak meg csuklottak. Egyszer meg végignéztük, ahogy egy rókakölyök, mely vörös volt, mint az őszi falevél, összetalálkozott élete első teknősbékájával. A teknős a maga flegmatikus módján visszavonult páncélja rejtekébe, és olyan szorosan becsukódott, mint egy kis bőrönd. De a róka meglátta a mozdulatát, s ezért mereven felhegyezett fülekkel, nagy óvatosan körüljárta. Majd, mivel még csak kölyök volt, tappancsával rácsapott a teknős páncéljára, és gyorsan visszaugrott, várva az ellentámadást. Aztán lefeküdt, és fejét mancsai közé eresztve, percekig

vizsgálta a furcsa tüneményt. Végül óvatosan előresettenkedett, számos sikertelen kísérlet után nagy nehezen fogai közé vette a teknőst, és magasra emelt fejjel büszkén elügetett a hanga között. Ezeken a domboldalakon lestük meg, ahogy a kis teknősbékák kibújnak a pergamenhéjú tojásból, mindegyik olyan ráncosan és töpörödötten, mintha születésük pillanatában már legalább ezerévesek volnának, s itt láttam életemben először a kígyók nászi táncát is. Egy nagy mirtuszbokor alatt ültem Rogerrel, a bokor egy kis árnyékot s rejtekhelyet biztosított. Egy ragadozó madarat rebbentettünk el érkezésünkkel, és most arra vártunk, hogy visszatérjen, s megállapíthassuk kilétét. Hirtelen vagy háromméternyire attól a helytől, ahol kucorogtunk, két kígyót láttam előtekeregni a hangaszálak közül. Roger nagyon félt a kígyóktól, kis nyüszítést hallatott, és hátrasunyta a fülét. Erélyesen csendre intettem, és vártam, mit csinálnak a kígyók. Az egyik, úgy tűnt, szorosan a másik nyomában halad. Azért üldözi vajon – töprengtem –, mert meg akarja enni? Átsiklottak a hanga és a naptól kifehéredett fűcsomók között, és eltűntek a szemem elől. Balszerencsémet átkozva már éppen el akartam mozdulni helyemről, hogy viszontlássam őket, mikor egy nyíltabb terepszakaszon feltűntek megint. Itt az elöl haladó megállt, és a másik melléje csúszott. Egy percig hevertek így, aztán az üldöző tapogatózva bökdösni kezdte fejével az üldözöttet. Úgy döntöttem, hogy az első kígyó a nőstény, a másik pedig a párja. A hím addig bökdöste arája torkát, míg végül sikerült felemelnie a másiknak fejét a földről. A nőstény megmerevedett ebben a helyzetben, és a hím, szintén felemelve fejét, arasznyit hátrált. Így maradtak egy ideig, s csak meredtek egymásra mozdulatlanul. Aztán a hím lassan előrecsúszott, a nőstény teste köré csavarta magát, és együtt felemelkedtek, olyan magasra, amennyire a felborulás veszélye nélkül csak tudtak, összetapadva, mint a folyondár. Ismét mozdulatlanul maradtak egy darabig, aztán lassan, mint amikor két birkózó lökdösi egymást a szőnyegen, himbálózni kezdtek, s közben a farkukkal tekeregve jobb támasztékot kerestek maguknak a fűcsomók között. Hirtelen oldalt vetődtek, most testük hátsó vége találkozott, összetekeredtek, akár a karneváli szerpentin, és így elheverve párzani kezdtek a napon. Ebben a percben Roger, aki egyre fokozódó elkeseredéssel nyugtázta a kígyók iránti érdeklődésemet, hirtelen felállt, és megrázta magát, még mielőtt lefoghattam volna; jelezve ezzel, hogy szerinte sokkal okosabb volna továbbmennünk. A párocska sajnos észrevette a mozgást. Az összegabalyodott kupac megmerevedett, a kígyók bőre csillogott a napon,

aztán a nőstény kitekeredett, és sebesen a hanga védő sűrűje felé siklott, maga után vonszolva a még mindig tehetetlenül rajta csüngő hímet. Roger rám nézett, tüsszentett egy kicsit, és boldogan billegette csonka farkát. Én azonban nagyon mérges voltam rá, és véleményemet kerek perec meg is mondtam neki. Mit szólna hozzá, ha a számos alkalom valamelyikén, mikor ő kel egybe egy szukával, hirtelen valami veszedelem támadna, s neki kellene ilyen dicstelenül távoznia a szerelem mezejéről? A nyárral együtt a vándorcigányok is megérkeztek a szigetre, hogy részt vegyenek az aratásban, és elemeljék, ami a kezük ügyébe kerül. Mindenfelé feltűntek a fehér, poros országutakon a kökényszemű, majdnem feketére égett bőrű, borzas hajú, rongyokba öltözött, szamárháton vagy apró, gesztenyebarna pónikon vonuló családok. Táborhelyeik mocskosak és elragadóak voltak: a legkülönbözőbb dolgokkal megtöltött üstök tucatjai rotyogtak a tűzhelyeken, az öregasszonyok a rozzant kunyhók árnyékában guggoltak, és az ölükben tartott kisgyerekek fejét tetvészték nagy gonddal, míg a nagyobb gyerekek a porban hemperegtek és visítoztak, hihetetlenül rongyosan. Azok a férfiak, akiknek mellékfoglalkozása is volt, abban foglalatoskodtak. Az egyik például sokszínű léggömböket kötözött össze, különös állatfigurákat alkotva, s a ballonok tiltakozva nyikorogtak a keze alatt. Egy másik, alkalmasint egy Karagöz-árnyszínház boldog tulajdonosa, a tarka, kivágott figurákat javítgatta, és próbát tartott a Karagöz-féle trágár mutatványokból, vaskos bemondásokból, az üstöket kavargató vagy az árnyékban kötögető csinos fiatalasszonyok zajos örömére. Mindig szerettem volna összebarátkozni velük, de a cigányok visszahúzódó, bizalmatlan nép voltak, és csak a görögöket tűrték meg maguk között. A naptól szinte fehérre fakult, szőke hajam és kék szemem azonnal gyanússá tett előttük, és noha beengedtek a táborba, soha nem közeledtek hozzám úgy, ahogy a parasztok szoktak: hogy elmondják életüket, terveiket. Mégis a cigányok voltak közvetve felelősek egy családi botrányért. Én magam ez egyszer tökéletesen ártatlan voltam. Egy szerfelett forró nyári délután vége felé történt a dolog. Roger és én kimerítő vadászatot folytattunk egy nagy és dühös kígyó után, végig egy kőfal mentén. Alig bontottuk le a fal egyik részét, a kígyó máris átcsusszant a másikba, és mire visszaraktuk az előzőleg lebontott részt, újabb félórába telt, mire megint megtaláltuk a kígyót a kövek közt. Végül el kellett ismernünk vereségünket, és izzadtan, porosan, szomjasan hazafelé tartottunk, hogy megteázzunk. Egy útkanyarulat után, egy kis völgybe lepillantva megláttam valamit, amiről először azt hittem: ember,

egy rendkívül nagy kutyával. Jobban megfigyelve azonban rájöttem, hogy ez valójában egy ember – medvével. Annyira meglepődtem, hogy akaratlanul is felkiáltottam. A medve két lábra állt, és felém fordult ő is, a gazdája is. Egy darabig néztek, aztán az ember hanyagul üdvözlésre emelte a kezét, majd megfordult, hogy kirakosgassa cókmókját az olajfa alatt, a medve pedig visszakuporodva, érdeklődéssel figyelte. Izgalomtól fűtve lerohantam a domboldalon. Hallottam már a görögországi táncoló medvékről, de látni még egyet sem láttam. Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani! Közelebb érve köszöntöttem az embert, és az, holmija közül kikandikálva, elég udvariasan fogadta. Láttam, hogy nem görög, hanem cigány: sötét, vad tekintetű, kékesfekete hajú, de összehasonlíthatatlanul vagyonosabbnak látszott, mint a többiek, hiszen ruhája jó állapotban volt, és cipőt is viselt, ami pedig akkoriban még a gazdálkodó parasztok között is megkülönböztető jegynek számított. Megkérdeztem, közelebb mehetek-e, mert a medve, noha bőrből font szájkosarat viselt, nem volt megkötve. – Csak jöjjön – szólt vissza a cigány. – Pavlo magát nem bántja, de a kutyáját ne hozza ide. Rogerre néztem, és láttam, hogy bátor kutya létére nem szereti a medve közelségét, s pusztán kötelességérzetből van mellettem. Mikor hazaküldtem, hálásan nézett rám, elkocogott a domboldalon, és megpróbálta elfelejteni a jelenetet. Annak ellenére, hogy a cigány szerint Pavlo ártalmatlan, csak vigyázva közelítettem, mert a medve, noha egészen fiatal volt még, felágaskodva jó harminc centivel magasabb volt nálam, és széles, bozontos mancsain hegyes karmok fegyvertára csillogott. Hátsó lábaira kuporodva, enyhén lihegve felém hunyorgatta apró, barna szemeit. Mintha egy nagy kupac összekuszált tengeri hínár kelt volna életre. A legvonzóbb állat volt, amit életemben láttam; körül is jártam, hogy kiváló tulajdonságait minden szögből szemügyre vegyem. Kérdésekkel ostromoltam a cigányt. Milyen idős a medve? Hol szerezte? Mit csinál vele? – Táncol, hogy megéljünk – mondta a tulajdonos, láthatóan élvezve lelkesedésemet. – Nézze csak, megmutatom. Egy kampós végű botot vett fel, és a szájkosáron levő karikába akasztotta. – Gyerünk, táncolj a papával. A medve fürge mozdulattal két lábra emelkedett. Gazdája csettintett az ujjával, és egy bánatos dalt fütyülve taktusra kezdte rakosgatni a lábát, a medve meg követte példáját. Lassú, kecses menüettet jártak az acélkék bogáncs és a száraz

aszfodélosz-tövek között. A végtelenségig elnéztem volna őket. Mikor az ember a dal végére ért, a medve, mintegy megszokásból, négy lábra ereszkedett, és tüsszentett. – Bravó! – mondta az ember lágyan. – Bravó! Lelkesen tapsoltam nekik. Elragadtatva bizonygattam, hogy soha nem láttam még ilyen gyönyörű táncot, sem ilyen képzett táncost, mint Pavlo. Megengedné, hogy megsimogassam? – Azt csinálhat vele, amit akar – kuncogott az ember, és kiakasztotta a botot a szájkosár karikájából. – Bolond ez. Még egy rablót se bántana, aki elveszi előle az ételt. Hogy bebizonyítsa, vakargatni kezdte a medve hátát, mire az felemelte a fejét az ég felé, torokhangú, halk nyöszörgést hallatott élvezetében, és egyre lejjebb ereszkedett a földre, míg úgy el nem terült, mint egy medvebőr szőnyeg. – Szereti, ha csiklandozzák – mondta az ember. – Jöjjön, próbálja ki. A következő félóra tökéletes boldogságban telt el. Csiklandoztam a medvét; szinte turbékolt a gyönyörűségtől. Megvizsgáltam hatalmas karmait, fülét, csillogó, apró szemét, s úgy tűrte, mintha aludna. Aztán nekitámaszkodtam meleg testének, és elbeszélgettem a gazdával. Egy terv alakulgatott bennem. Meg kell szereznem a medvét, határoztam el. A kutyák meg a többi állat hamar megszoknák, és együtt keringőzhetnénk a domboldalon. Biztos voltam benne, hogy a család boldog volna, ha ilyen okos állatot hoznék a házhoz. De először a tulajdonost kellett az alkuhoz megfelelő hangulatba ringatnom. A parasztokkal való alkudozás lármás, hosszasan bonyolult ügylet volt. De ez az ember cigány, és a cigányok valóságos boszorkánymesterei az alkudozásnak. Igaz, az én emberem sokkal kevésbé látszott zárkózottnak és hallgatagnak, mint a többiek, akikkel találkoztam, és ezt jó jelnek véltem. Megkérdeztem, honnan jön. – Messziről, messzi földről – mondta, és motyóját letakarta egy szakadozott vitorlavászonnal, majd egy pár kopott takarót rázott ki, melyek nyilván ágyneműként szolgálták. – Lefkimiben szálltunk ki a hajóból tegnap este, és azóta egyfolytában gyalogolunk; Pavlo, a Fej meg én. Tudja, Pavlót nem engedték fel a buszra, féltek tőle. Így aztán éjjel nem aludtunk, de most itt fogunk aludni, és holnap reggel beérünk a városba. Kíváncsivá tett, mit jelent az, hogy "ő", Pavlo, meg a "Fej" gyalogoltak Lefkimitől idáig. – A Beszélő Fej – mondta. – Az én kis Beszélő Fejem. – Azzal felemelte a kampós végű botot, rácsapott vele a vászon alatt domborodó holmira, és vigyorgott.

Sortom zsebéből előástam egy tábla csokoládé megviselt maradványát, és megetettem a medvével, amely minden darabkát elégedett mormogással és csámcsogással fogadott. Nem értettem az egész Fej-dolgot, és ezt meg is mondtam a cigánynak. Leguggolt mellém, rágyújtott egy cigarettára, és sötét, barátságtalan gyíktekintettel meredt rám. – Van nálam egy Fej – mondta, hüvelykujjával a holmiját rejtő kupac felé bökve –, egy élő Fej. Beszél, és kérdésekre válaszol. Ez a legnagyobb csoda a világon. Hüledeztem. Úgy érti, hogy egy test nélküli fej? – Persze hogy test nélküli. Csak egy Fej – mondta, kezéből kis csészét formálva, mintha egy kókuszdiót tartana a tenyerén. – Egy bot végén ül, és válaszol, ha kérdezik. A világon nem volt még ilyen. – De hát – tamáskodtam –, hogy lehet az, hogy egy levágott fej éljen? – Varázslat – mondta a cigány ünnepélyesen. – Varázslat, ami még a dédnagyapámról szállt rám. Biztos voltam benne, hogy csak ugrat, s noha élvezetes beszélő fejekről társalogni, úgy éreztem, hogy eltértünk legfőbb célomtól: attól, hogy azonnal átengedje nekem a medvét, mely elégedetten szuszogva éppen akkor nyalogatta el a csokoládé utolsó darabkáját. Gondosan tanulmányozni kezdtem a cigány álmodozó tekintetű, füstfelhőbe burkolt arcát. Úgy láttam, hogy vele szemben az egyenes út a legcélravezetőbb. Kertelés nélkül megkérdeztem tőle, eladná-e a medvét, és ha igen, mennyiért? – Pavlót eladni? – mondta. – Soha! Hiszen olyan, mintha a tulajdon fiam volna. És ha tudná, hogy jó helyre kerül? Olyan helyre, ahol szeretik, ahol táncolhat kedvére, akkor se adná? Az ember csak nézett rám tűnődve, fújta a füstöt. – Húszmillió drachmáért? – kérdezte, majd megdöbbenésemet látva elnevette magát. – Akinek földje van, annak szamár kell, hogy dolgozzon neki. Nem szívesen válna meg a szamarától. Pavlo az én szamaram. Táncol, hogy megéljen, meg hogy én is megéljek. Amíg olyan öreg nem lesz, hogy nem tud többé táncolni, addig nem válok meg tőle. Keserű csalódás volt ez, de láttam rajta, hogy hajthatatlan. Felemelkedtem Pavlo széles, meleg, enyhén hullámzó hátán elfoglalt fekvőhelyemről, és leporoltam magam. Nem volt mit tennem. Megértem, mondtam, hogy meg akarja tartani a medvét, de ha mégis meggondolná magát, csak üzenjen. Komolyan rábólintott. És ha előadást tart a városban, legyen szíves értesíteni, hogy elmehessek.

– Persze – mondta –, de azt hiszem, az emberek is meg tudják majd mondani magának, hol vagyok, mert a Fej valóságos csoda. Bólintottam, kezet fogtunk. Pavlo is feltápászkodott, és én megsimogattam a fejét. A völgy peremére érve visszanéztem. Egymás mellett állt a két alak. Az ember kurtán intett egyet, Pavlo pedig hátsó lábain hintázva magasra tartotta szájkosarát: utánam szimatolt a levegőben. Jó érzés volt: mintha elbúcsúzott volna tőlem. Lassan hazasétáltam, és közben a cigányra, a Beszélő Fejre meg a csodálatos Pavlóra gondoltam. Vajon tudnék-e valahonnan egy medvebocsot szerezni, hogy felnevelhessem? Talán ha hirdetést adnék fel egy athéni újságban, sikerülne. A család a nappaliban teázott, és elhatároztam, hogy eléjük tárom a problémát. Ahogy beléptem a szobába, békésjelenetben meglepő változás ment végbe. Margo átható sikolyt hallatott, Larry az ölébe ejtette a teli teáscsészét, aztán felugrott és az asztal mögé menekült, míg Leslie egy széket ragadott fel, mama pedig rémült arccal, leesett állal nézett rám. Soha nem hittem volna, hogy a megjelenésem ilyen reakciót vált ki belőlük. – Vidd innét! – ordította Larry. – Igen, vidd ki azt a dögöt! – helyeselt Leslie. – Mindenkit megöl! – sikította Margo. – Hamar a puskát – lehelte mama elhalóan. – Hozzátok a puskát, mentsétek meg Gerryt. Ha felkötnek, akkor sem tudtam volna megmondani, mi ütött beléjük. Mindannyian valahová a hátam mögé néztek. Megfordultam, és megláttam Pavlót; az ajtóban állt, és vágyakozva szimatolt a teázóasztal felé. Odamentem hozzá, és megfogtam a szájkosarát, mire szeretettel belefúrta orrát a tenyerembe. A családnak pedig megmagyaráztam, hogy hiszen ez csak Pavlo. – Hát én ezt nem bírom tovább – hörögte Larry. – Ez túltesz minden eddigin. Madarak meg kutyák meg sünök nyüzsögnek szerte a házban, és most még egy medve a tetejébe. Mit képzel ez a kölyök egyáltalán, mi ez a ház? Egy francos római aréna? – Gerry, drágám, vigyázz – remegett mama. – Nagyon vadnak látszik. – Mindannyiunkat megöl – szögezte le Margo. – Nem tudok elmenni mellette, hogy lehozzam a puskát – mondta Leslie. – Ez nem lesz bevezetve. Megtiltom – mondta Larry. – Nem tűröm, hogy medvebarlangot csinálj a házból. – Hol szerezted, drágám? – kérdezte

mama. – Nem érdekel, hol szerezte – mondta Larry. – Az viszont biztos, hogy ugyanoda vissza is viszi, mégpedig azonnal, mielőtt még ízekre szaggat itt mindenkit. Ebben a kölyökben nincs egy szikra felelősségérzet. Nem vagyok hajlandó életem virágjában kora-keresztény mártírrá lenni. Pavlo két lábra állt, és hosszú, asztmás nyöszörgést hallatott, mely szerintem azt jelentette, hogy bármi legyen is a teázóasztalon, szeretné megosztani velünk. A család azonban másként értelmezte a megnyilatkozást. – Hú – sivította Margo, mintha beleharaptak volna. – Támad! – Gerry, vigyázz – mondta mama. – Olyat teszek egyszer ezzel a kölyökkel, hogy magam is megbánom – tajtékzott Larry. – Feltéve, ha életben maradsz – szólt Leslie. – Fogd be a szád, Margo, csak rontasz a helyzeten. Felingerled azt a dögöt. – Akkor sikítok, amikor akarok, tudod? – méltatlankodott Margo. A család eddig olyan lármásan félt a medvétől, hogy nem volt érkezésem megmagyarázni a helyzetet. Most megpróbáltam. Elmondtam, hogy először is Pavlo nem az enyém, másodszor pedig, hogy olyan szelíd, mint egy kutya, és a légynek se tudna ártani. – Ez két állítás, de egyiket se hiszem – mondta Larry. – Elcsórtad valami vándorcirkusztól. Nemcsak hogy mindjárt kibelez bennünket, de a végén még el is ítélnek orgazdaságért. – Ejnye, ejnye, drágám – szólt közbe mama. – Miért nem hagyod, hogy megmagyarázza? – Megmagyarázza? – háborgott Larry. – Hogy lehet megmagyarázni azt, hogy egy rohadt nagy medve van a nappaliban? Megmondtam, hogy a medve egy cigányé, akinek még egy Beszélő Feje is van. – Hogyhogy beszélő feje? – kérdezte Margo. Elmeséltem, hogy egy test nélküli fej, amelyik beszél. – A kölyöknek elment az esze – jelentette ki Larry meggyőződéssel. – Minél előbb kiváltjuk a flepnijét, annál jobb. A család már a szoba legtávolabbi sarkában remegett. Bosszúsan erősködtem, hogy igazat beszélek, s hogy bebizonyítsam, megtáncoltatom Pavlót. Felvettem egy szelet süteményt az asztalról, ujjamat a szájkosár karikájába akasztottam, és elkiáltottam a parancsszavakat, melyeket a cigánytól hallottam. Pavlo felegyenesedett, és szemét a süteményre meresztve táncolni kezdett.

– Nézzétek! – rikkantott Margo. – Nézzétek! Táncol! – Nem érdekel, ha mindjárt úgy produkálja is magát, mint egy egész balettkar – mondta Larry –, de követelem, hogy vigyék innét a fenébe ezt a dögöt. Átgyömöszöltem a süteményt a szájkosáron, és Pavlo nagy mohón befalta. – Tényleg nagyon kedves – mondta mama, megigazítva szemüvegét, és érdeklődéssel nézte a medvét. Emlékszem, a bátyámnak volt egy medvéje Indiában. Az is nagyon kedves állat volt. – Nem! – ordította Leslie és Larry egyszerre. – Nem fogja megtartani! Mondtam, hogy nem is lehetne, mert a gazdája nem adná ide. – Tiszta szerencse – mondta Larry. – Miért nem viszed vissza neki, feltéve persze, ha befejezted az asztal körüli varietéműsort? Még egy szelet süteményt adtam a medvének, aztán beleakasztottam ujjamat a karikába, és kivezettem a házból. Félúton az olajliget felé szembetalálkoztunk a kétségbeesett tulajdonossal. – Itt van! Megvan! Ebadta csavargója! El sem tudtam képzelni, hova tűnhetett. Soha nem megy el mellőlem, ezért nem kötöm meg. Nagyon megkedvelhette magát. A becsület azt követelte, hogy megmondjam: szerinte Pavlo csak azért jött utánam, mert úgy tekintett, mint egy bőven buzgó csokoládéforrást. – Pfűha – mondta az ember. – Nagy kő esett le a szívemről. Azt hittem, lement a városba, és akkor meggyűlt volna a bajom a rendőrséggel. Vonakodva átengedtem Pavlót a gazdájának, és néztem, ahogy visszaballagnak táborhelyükhöz a fák alá. Aztán, némi belső rettegéssel, hazamentem, hogy szembenézzek a családdal. Noha nem tehettem arról, hogy Pavlo utánam jött, múltbeli cselekedeteim ellenem szóltak, és minden meggyőző erőmre szükség volt, hogy elhiggyék, ezúttal nem vagyok vétkes. Másnap még mindig Pavlo körül kalandoztak a gondolataim, míg kötelességtudóan ballagtam a városba, tanítómhoz, Richard Kralefskyhez, mint minden reggel. Kralefsky törpe növésű, kissé púpos hátú emberke volt, nagy, borostyánszínű szemében férfias bánat borongott, mert gyötrelmesen megszenvedett velem, s ráadásul igen csekély eredménnyel. Két, rendkívül vonzó tulajdonsága volt: az egyik a természettudományok iránt érzett olthatatlan szeretete (házának egész padlását elképesztő mennyiségű kanári és egyéb madár foglalta el); a másik pedig az, hogy életének egy részét olyan álomvilágban élte le, melyben mindig ő volt a hős. Itt átélt kalandjait el is mesélte nekem. A történetekben állandóan

szerepelt még egy hősnő is, akit soha nem nevezett meg, csak a Hölgy néven emlegette. A délelőtt felét aznap a matematikának szenteltük, s mivel gondolataim Pavlo körüljártak, még ostobábbnak bizonyultam, mint egyébkor – Kralefsky nagy megdöbbenésére, mert ő eddig azt hitte, hogy sikerült már felmérnie tudatlanságom mélységeit. – Kedves fiam, maga ma reggel egyáltalán nem figyel – mondta szemrehányóan. – A legegyszerűbb dolgokat sem képes megérteni. Talán fáradt? Tartsunk egy kis szünetet? Kralefsky éppúgy élvezte ezeket a kis szüneteket, mint én. Kibicegett ilyenkor a konyhába, két csésze kávéval és keksszel tért vissza, aztán, míg kényelembe helyeztük magunkat, erősen kiszínezett történeteket kezdett mesélni képzeletbeli kalandjairól. De aznap délelőtt nem volt erre alkalma. Amint leültünk a kávéval, elmeséltem neki Pavlót, meg a medvés embert, akinek van egy Beszélő Feje. – Roppant különös – mondta. – Az ember nem is hinné, hogy ilyesmivel találkozik egy olajligetben. Lefogadom, hogy nagyon meglepődött. Azzal a mennyezet felé fordította a szemét, tekintete elhomályosodott, és csészéjét úgy megdöntötte, hogy a kávé kiömlött a csészealjba. Látnivaló volt, hogy a medve iránti érdeklődésem elindított benne egy gondolatsort. Jó néhány napja nem hallottam már újabb részletet memoárjaiból, ezért izgatottan vártam, most mit fog kieszelni. – Fiatalkoromban – kezdte Kralefsky, vizsga tekintettel ellenőrizve, vajon figyelek-e –, fiatalkoromban, azt hiszem, eléggé hebehurgya legényke voltam. Mindig kalamajkába keveredtem, tudja? Kuncogott az emlék hatására, és mellényéről lesöpörte a kekszmorzsákat. Finom, ápolt kezével, nagy, gyengéd szemével nehéz volt őt elképzelni, mint hebehurgya legénykét, de én hűségesen mégis megpróbáltam. – Egyszer még arra is gondoltam, hogy beállok egy cirkuszhoz – mondta, mintha csecsemőgyilkosságot vallana be. – Emlékszem, egyszer egy vándorcirkuszjött a falunkba, és én minden előadásra elmentem. Minden áldott előadásra. Összebarátkoztam a cirkuszosokkal, még egypár mutatványra is megtanítottak. Azt mondták, a trapézon egészen jó voltam. – Itt megállt, és lopva rám nézett, vajon mit szólok ehhez. Komolyan bólintottam, mintha mi sem lenne természetesebb, mint elképzelni Kralefskyt, amint flitteres trikóban leng a trapézon. – Kér még egy kekszet? – kérdezte. – Igen? Ez már beszéd! Azt hiszem, én is eszem még egyet.

Kekszet majszolva, türelmesen vártam a folytatást. – No hát – kezdte –, az egy hét gyorsan elröpült, és eljött a búcsúelőadás napja. A világért el nem mulasztottam volna. Egy Hölgy volt velem, egy ifjú ismerősöm, aki szintén szerette volna látni az előadást. Hogy kacagott a bohócokon! A lovak is tetszettek neki. Nem tudta még, milyen borzalmakban lesz része rövidesen. Elővette finoman illatos zsebkendőjét, és megtörülte vele fénylő homlokát. Mindig felizgatta magát, ha a mese tetőpontja közeledett. – Az utolsó mutatvány az oroszlánszelídítő volt mondta, és szünetet tartott, hogy kellőképpen megemészthessem ennek a körülménynek horderejét. – Öt fenevaddal dolgozott. Hatalmas, fekete sörényű, núbiai oroszlánok voltak, nemrég kerültek ki a dzsungelből. A Hölgy és én a legelső sorban ültünk, hogy jól láthassuk a porondot. Ismeri ugye azt a nagy, kerek ketrecet, amit a vadállatszámoknál felállítanak? No hát, a mutatvány közepén az egyik ilyen ketrecrács, talán nem erősítették jól a helyére, bedőlt a porondra. Rémülten láttuk, hogy rázuhan az idomárra, aki ettől elvesztette az eszméletét. – Ismét szünetet tartott, idegesen hörpintett a kávéból, és megtörölte a homlokát. – Mit tegyek? – tette fel a szónoki kérdést. – Öt hatalmas, bömbölő oroszlán a porondon, és mellettem ott a Hölgy. Villámgyorsan váltott az eszem. A Hölgyet meg kellett menteni, tehát csak egyet tehettem. Felkaptam a sétabotomat, beugrottam a porondra, és beléptem a ketrecbe. Alig hallható hanggal jeleztem csodálatomat. – Egész héten, amíg a cirkuszt látogattam, nagyon alaposan megfigyeltem az oroszlánszelídítő munkáját, és most áldottam érte a szerencsecsillagomat. A hörgő fenevadak fölébem tornyosultak az emelvényeiken, de én egyenest a szemük közé néztem. Az ember szemének, tudj a, nagyon nagy hatalma van az állatok felett. Lassan, a szememet le nem véve róluk, sétabotomat rájuk szegezve, a hatalmamba kerítettem, és centiméterről centiméterre visszaszorítottam őket a porondról, be a ketrecükbe. Így előztem meg egy borzalmas tömegszerencsétlenséget. Megjegyeztem, hogy a Hölgy bizonyára nagyon hálás lehetett. – Az is volt. Az is volt – mondta Kralefsky boldogan. – Még azt is mondta, hogy jobb mutatványt produkáltam, mint maga az idomító. Volt-e, kérdeztem, cirkuszi élményei során táncoló medvével is dolga? – Mindenféle állattal – mondta Kralefsky hanyagul. – Elefántokkal, fókákkal, idomított kutyákkal, medvékkel. Volt ott minden.

Ez esetben, puhatolóztam, bizonyára szívesen eljönne megnézni a táncoló medvét. Itt van a közelben, és noha nem egy egész vándorcirkusz, azért azt hiszem, érdekelheti. – Ez aztán az ötlet! – mondta Kralefsky. Előhúzta mellényzsebéből az óráját, és megnézte. – Tíz percre, jó? Ettől majd felfrissül a figyelme is. Vette a kalapját, botját, és végigsietett velem a város szűk, zsúfolt, gyümölcs- és zöldségillatú, csatorna- és friss kenyér szagú utcáin. Több kisfiút kellett kifaggatnunk, míg rátaláltunk a helyre, ahol Pavlo és gazdája előadást tartott: a város központjában, egy félhomályos pajtában, egy bolt mögött. Odafelé kölcsönkértem Kralefskytől némi aprópénzt, és egy tábla ragacsos nugátot vettem rajta, mert úgy éreztem, ajándék nélkül nem látogathatom meg Pavlót. – Á, Pavlo barátjai Isten hozta – mondta a cigány, mikor beléptünk a pajta ajtaján. Nagy örömömre Pavlo is megismert, kis horkantásokat hallatva hozzám cammogott, és két lábra állt előttem. Kralefsky hátrább húzódott, szerintem eléggé sietve, ahhoz képest, hogy mekkora cirkuszi tapasztalattal rendelkezett, és erősebben megmarkolta a botját. – Vigyázzon, fiacskám – mondta. Odaadtam a nugátot Pavlónak, és mikor az utolsó, ragadós darabkát is lenyalogatta a fogairól, elégedetten felsóhajtott, és fejét mancsai közé eresztve végigfeküdt a földön. – Akarják látni a Fejet? – kérdezte a cigány. A pajta belseje felé intett, ahol egy közönséges fenyőfa asztal állt, azon meg egy posztóval bevont doboz. – Várjanak – mondta –, meggyújtom a gyertyákat. Vagy egy tucatnyi gyertya állt egy ládika tetejére ragasztva, s mikor meggyújtotta őket, remegő lángjuktól az árnyékok is táncolni kezdtek a falon. Aztán odament az asztalhoz, és a kampós végű bottal megkocogtatta. – Fej, készen állsz? – kérdezte. Vártunk, a hátam enyhén borsódzott. Aztán a doboz belsejéből megszólalt egy éles fiúhang: – Igen, készen állok. A cigány felemelte a posztót a doboz egyik oldalán, s megláttam, hogy az anyag egy vékony faléc vázra van lazán felerősítve. A doboz minden irányban harminc centi lehetett. A közepén egy kis talapzat volt, melynek lapos tetején, a táncoló gyertyafényben kísérteties hatást keltve, egy hétéves fiú feje állt. – A mindenségit! – mondta Kralefsky elismerően. – Nagyon ügyes!

Engem az lepett meg, hogy a fej élt. Egy cigánypurdé feje volt, de fekete festékkel, primitív módon, négerre mázolták. A fej ránk nézett, és hunyorgott. – Felkészültél a kérdésekre? – kérdezte a cigány, és elégedetten nyugtázta, hogy Kralefsky valósággal extázisban van a mutatványtól. A Fej megnyalta a szája szélét, és azt mondta: – Készen vagyok. – Hány éves vagy? – kérdezte a cigány. – Ezer meg ezer – felelte a Fej. – Honnan származol? – Afrikából. A nevem Ngo. A cigány tovább duruzsolta a kérdéseket, a Fej pedig válaszolt rájuk, de engem ez nem érdekelt. Én azt szerettem volna tudni, mi a trükkje a dolognak. Mikor először említette a Fejet, úgy képzeltem, hogy egy fából vagy gipszből készült valamiről van szó, melyet hasbeszéléssel szólaltatnak meg, de ez a fej eleven volt, a gyertya vastagságú kis farúd tetején. Nem volt kétségem afelől, hogy a fej csakugyan eleven, mert ide-oda nézegetett, miközben gépiesen válaszolgatott a cigány kérdéseire, és egyszer, mikor Pavlo felállt és megrázta magát, megrovó kifejezés ült ki az arcára. – Tessék – mondta a cigány büszkén befejezve a kérdezgetést. – Megmondtam, ugye? Ez a legnagyobb csoda a világon. Megkérdeztem, nem nézhetném-e meg közelebbről is. Hirtelen eszembe jutott, hogy Theodore mesélt egy ilyesfajta mutatványról, melyet tükrök segítségével hajtottak végre. Nem tudtam elképzelni, vajon hogyan lehet elrejteni a fejhez tartozó testet, de úgy éreztem, hogy az asztal és a doboz némi vizsgálatra szorul. – Persze – mondta a cigány, és ettől egy kissé meglepődtem. – Tessék, itt a botom. Csak arra kérem, hogy a Fejhez ne érjen hozzá. A bottal gondosan körülböködtem a talapzatot, nincs-e valami rejtett tükör vagy drót a dobozban. A Fej fekete szemében olyan kifejezés ült, mintha mulatna rajtam. A doboz oldalai, minden kétséget kizáróan, posztóból voltak, az alja pedig maga az asztal lapja volt. Mögéje mentem, de nem találtam semmit. Még az asztal alá is bemásztam, de ott sem volt semmi; különben sem fért volna el alatta a test. Tökéletes volt a rejtély. – Á – mondta a cigány diadalmasan. – Ezt nem várta, mi? Azt hitte, eldugtam ott egy gyereket, mi? Töredelmesen bevallottam, hogy igaza van, és könyörögtem, árulja el a trükköt. – Azt már nem. Nem mondhatom meg – felelte. – Ez varázslat. Ha

megmondanám, a Fej füstté válna, és eltűnne. Mind a dobozt, mind az asztalt megvizsgáltam még egyszer, még a gyertyát is közelebb vittem, mégsem tudtam rájönni, hogyan csinálhatják. – Jöjjön – mondta a cigány. – A Fejből elég. Jöjjön, táncoljon Pavlóval. Beleakasztotta a horgot Pavlo szájkosarába, és a medve felágaskodott. A cigány átadta nekem a botot, felemelt egy kis furulyát, játszani kezdett, és Pavlo meg én ünnepélyes, lassú táncba kezdtünk. – Kitűnő! Kitűnő! – tapsolt Kralefsky lelkesen. Azt javasoltam, hogy talán ő is táncolhatna egyet a medvével, ha már ilyen gyakorlott mestere a cirkuszművészetnek. – Hát, szóval – mondta Kralefsky –, nem tudom, okos dolog volna-e. Végtére is, az állat nem ismer még engem. – Ó, nem lesz semmi baj – mondta a cigány. – Senkit nem bánt ez. – Hát – ódzkodott Kralefsky – ha biztos benne… Ha nagyon akarják… Remegő kézzel átvette tőlem a pálcát, és rettegő arccal megállt Pavlo előtt. – Most pedig – mondta a cigány – táncoljanak. És egy vidám, fürge dalocskát kezdett furulyázni. Lenyűgözött a látvány. A gyertyák reszkető, sárga fénye a falra vetítette Kralefsky kicsi, púpos figuráját, és a medve bozontos körvonalait, ahogy körbe-körbe piruetteztek, a dobozból pedig, kis talapzatán vigyorogva és magában kuncogva, figyelte őket a Fej. A MÉRGES HORDÓK A NYÁR VÉGÉN eljött a szüret ideje. Egész évben ott voltak a szemünk előtt a szőlőskertek, de valahogy beleolvadtak a tájképbe, és csak szüretkor jutottak eszünkbe azok a látványos változások, melyeknek során a szőlő beérett: a téli szőlőskertek, melyekben halottnak tűntek a tőkék, mint megannyi rőzsehalom, aztán az a tavaszi nap, mikor az ember észrevette rajtuk a zöld csillogást, ahogy kibomlottak a finom, fodros kis levelek. Ezek után megnőttek, és úgy sütkéreztek a napon, mint a szőlőtőre függesztett, zöld tenyerek. Nemsokára a szőlőszemek is megjelentek, kis dudorok az ágas-bogas venyigén; növekedni és hízni kezdtek a napfényben, míg olyanok nem lettek, mint valami különös tengeri szörny olajzöld tojásai. Ekkor kellett permetezni. A mindig türelmes csacsik kis kordékon kiszállították a mészkénlével és rézgáliccal töltött hordókat a szőlőbe. A permetezők is megjelentek, egyenruhájuk valami más bolygóról érkezett látogatóhoz tette őket hasonlatossá: védőszemüveget, álarcot viseltek, a hátukra nagy tartályt szíjaztak, melyhez egy

elefántormányszerűen mozgékony gumicső csatlakozott: ezen jött ki a folyadék. A keverék kék színe az eget és a tengert is megszégyenítette volna. Ami kék van a világon, az mind bele volt párolva ebbe a kékségbe. Megtöltötték a tartályokat, a permetezők elindultak a szőlősorok között, és minden levelet, minden fürtöt gyönyörű kék réteggel vontak be. E kék védőköpeny alatt duzzadtak és értek a szőlőszemek, míg aztán valamelyik forró nyár végi napon le lehetett szedni, préskádba lehetett hordani a fürtöket. A szüret olyan jelentős esemény volt, hogy természetszerűleg ez lett a látogatások, az összejövetelek, az ünneplések időszaka, mikor az emberek előszedték az óbort, és elábrándoztak mellette. Bennünket egy bizonyos Mr. Stavrodakis hívott meg szüretre; alacsony, kissé töpörödött emberke volt, az arca egy kiéheztetett teknősbékára emlékeztetett. A sziget északi részén volt a háza, nagy szőlőskerttel. Ez az ember csak a boráért élt, szerinte a bor volt a legfontosabb dolog a világon, ezért meghívását a lehető legünnepélyesebben tudatta velünk, és mi is hasonló ünnepélyességgel fogadtuk el. A meghívókártyán, melyet nagy, kicirkalmazott betűkkel rótt tele, úgyhogy a sok kacskaringótól olyan lett, mint valami kovácsoltvas csipkézet, a következőket írta: "Kérem, hozzák magukkal azokat a barátaikat is, akikről úgy gondolják, érdekelheti őket az esemény." – Pazar – mondta Larry. – Azt beszélik, neki van a legjobb pincéje egész Korfuban. – Hát, azt hiszem, elmehetünk, ha akarod – tétovázott mama. – Mi az, hogy akarom! – mondta Larry. – Gondolj csak arra a borra. Tudjátok, mit? Bérelünk egy benzinát és összetoborzunk egy kis társaságot. – Jó – lelkesedett Margo. – Csodálatos partszakasz van a birtokán. Úgyis kell még úszni, mielőtt vége a nyárnak. – Meghívhatjuk Svent – mondta Larry. – Addigra visszajön. Donaldot és Maxot is megkérjük, jöjjenek el. – Meg Theodore-t – mondta Leslie. – Larry, drágám – mondta mama –, az az ember csak bennünket hívott meg a szőlőpréselésre, vagy minek hívják. Nem vihetsz magaddal egy csomó idegent. – A levélben azt írja, hogy hozzuk el a barátainkat, ha akarjuk – mondta Larry. – Igen, de mégsem vihetsz egy hadsereget – magyarázta mama. – Hogy fog ellátni bennünket az a szerencsétlen?

– Ezen könnyű segíteni – mondta Larry. – Írd meg neki, hogy kosztot viszünk magunkkal. – Ami azt jelenti, hogy nekem kell majd főznöm a társulatra? – csapott le mama. – Dehogyis – mondta Larry tétován. – Csak egy pár szelet húst, miegymást viszünk, és majd megsütjük a tűzön. – Ezt már ismerem – mondta mama. – Nahát, valahogy csak meg lehet oldani – mondta Larry. – Szerintem teljesen szimpla ügy. – Jól van – mondta mama vonakodva –, majd reggel beszélek Spiróval, meglátjuk, mit lehet tenni. A végeredmény az lett, hogy mama óvatos szövegezésű levelet küldött Mr. Stavrodakisnak, melyben köszönettel elfogadta a meghívást, és közölte, hogy néhány barátunkat is szeretnénk elvinni. Ennivalót viszünk magunkkal, és majd a parton, kosárból kosztolunk. Mr. Stavrodakis újabb kalligrafikus íráscsipkét küldött, melyben kifejezte határtalan örömét, hogy voltunk szívesek elfogadni a meghívást, és tudatta, hogy türelmetlenül várja érkezésünket. Hozzátette még: "Kérem, hogy öltözetlenül jöjjenek, a családunk módján." Ez a kitétel mindannyiunkat meglepett, mivel Mr. Stavrodakis világéletében agglegény volt, de aztán rájöttünk, hogy szó szerint fordította le a francia formulát. A társaság tagjai a következők voltak: Donald, Max, Theodore, Kralefsky, Sven (aki lóhalálában érkezett Athénból), Spiro – és mi öten. Reggel fél hétkor gyülekeztünk a városban, a parti lépcsőkön, a királyi palota mögött, ahol a zömök, újonnan átfestett benzina várt ránk, üdvözlésképpen bólogatva a hullámokon. A fedélzetre szállás meglehetős időbe telt. Sok bajt okozott az élelmiszer és a bor, a temérdek főzőedény, és mama óriási esernyője – nyáron ugyanis sehová sem volt hajlandó elindulni nélküle. Aztán a hajbókoló, mosolygó Kralefsky szertartásosan felsegítette mamát és Margót a hajóra. – Óvatosan. Meg ne csússzon. Ez a beszéd! – mondta, mint egy velencei dózse, aki legújabb barátnőjét segíti be a gondolába. – Szerencsére – mondta Theodore, kalapjának széles karimája alól átható pillantást vetve a kék égre –, szerencsére úgy néz ki, hogy… ööö… szép napunk lesz. Örülök neki, mert tudják, a legkisebb mozgástól is rosszul leszek. Sven elvétette a lépést a beszállásnál, és majdnem a vízbe ejtette drága harmonikáját, de Max hosszú karja még idejében visszarántotta a hullámsírból. Végül valamennyien fedélzetre szálltunk, a benziná-t

ellökték a parttól, beindult a motor, úton voltunk. A fehér, gyöngyházfényű, kora reggeli párában a város olyan volt, mintha egy gyerek rakta volna össze építőkockákból. A régi, magas velencei házak enyhén omladozó, krémszínűre, világosbarnára, fehérre, halvány ciklámen színűre festett homlokzatukkal belemosódtak a párába, és pasztellrajzhoz lettek hasonlatossá. – A hullámok hátán! – kiáltotta Kralefsky drámaian, és mélyet szippantott a mozdulatlan, meleg levegőből. – Ez a beszéd! – Annak ellenére, hogy a tenger ilyen nyugodtnak látszik – jegyezte meg Theodore –, azt hiszem, mégis van egy kis, alig észrevehető… mozgás. – Hülyeség, Theodore – mondta Larry. – Ha egy vízszintezőt tennénk erre a vízre, a buboréknak a szeme se rebbenne. – Kényelmesen ül az anyja? – kérdezte Max szeretettel. – Ó, igen, köszönöm – mondta mama –, de egyvalami aggaszt. Nem tudom, Spiro nem feledkezett-e meg a fokhagymáról. – Ne izgulsz, Mrs. Durrelsz – mondta Spiro, véletlenül meghallva a megjegyzést –, megvan minden, amit csak kértsz. Sven, miután megvizsgálta a harmonikát, vajon nem esett-e baja, most magára szíjazta, és végigfuttatta ujjait a billentyűkön. – Egy harsány tengerésznóta – mondta Donald –, az kell most nekünk. Johohó, meg egy üveg rum! Otthagytam őket, és előrementem a benzina orrába, leheveredtem, és figyeltem, hogy hasítja az üvegesen kék vizet. Néha csillogó ezüst- és kék színű repülőhalak kis csapatai törték meg a felszínt előttünk, és úgy siklottak végig a víz felett, mint bogarakra vadászó fecskék egy kék mezőn. Nyolckor értük el utunk célját, egy fél mérföldnyi partszakaszt a Pandokrator hegy lábánál. Itt az olajliget lehúzódott majdnem a tengerig, csak egy keskeny kavicssáv választotta el a víztől. Ahogy közelebb értünk, a motor leállt, és saját lendületünk sodort a parthoz. Most, hogy nem dohogott a motor, meghallottuk, hogy a kabócák üdvözlőleg cirregnek a szárazföldön. A benzina hatalmas sóhajjal belefúrta orrát a sekély víz kavicsos medrébe. A karcsú, barna bőrű fiatalember, a hajó tulajdonosa, előrejött a motortól, és leugrott a hajóorrból, kezében a horgonnyal, melyet szilárdan megakasztott a kavicsok között. Aztán néhány ládát rakott a hajótest mellé, rozoga lépcsőt formálva így, melyen Kralefsky lesegítette mamát és Margót. Elegánsan meghajolt, mikor a kavicsra tették a lábukat, de a hatást némileg lerontotta, hogy közben vigyázatlanul hátralépett, bele

a bokáig érő tengervízbe, helyrehozhatatlanul tönkretéve ezzel nadrágja vasalását. Végül mindannyian partra szálltunk, javainkkal együtt; a holmit átabotában egy olajfa alá tornyoztuk, mintha egy elsüllyedt hajóról sodorta volna ki a tenger, s ezután felkaptattunk a dombra, Stavrodakis villájához. A villa nagy volt, négyzet alakú, fakópiros falú, zöld zsalus és rendkívül magas; az alsó szint egy tágas borpincét foglalt magába. Parasztlányok vonultak sorban az úton, fejükön szőlővel teli kosarakat cipelve, kecses macskaléptekkel. Stavrodakis sietve jött üdvözlésünkre. – Jaj, de kedves, de kedves! Igazán, nagyon kedves hajtogatta, amíg kölcsönösen bemutatkoztunk. A verandán ültetett le bennünket, egy nagy, élénkpiros bougainvillea alá, és legjobb borából bontott fel több palackot. Nehéz, erős bor volt, olyan komor vörös színű, mintha gránátkő szikrázna a poharunkban. Mikor megerősítettük és enyhén meg is szédítettük magunkat a borral, levitt bennünket a pincéjébe, kedves, fekete bogárként futkosva a csapat élén. A pince olyan óriási volt, hogy távolabbi sarkait olajlámpásokkal kellett megvilágítani; borostyánszínű olajban úszó, reszkető kis kanócok világítottak. A pince két részre oszlott; házigazdánk először abba a felébe vitt bennünket, ahol a taposás történt. Három óriási préskád uralta itt a terepet. Az egyiket akkor töltötték a szakadatlan sorban vonuló parasztlányok. A másik kettőben a taposók tevékenykedtek. A sarokban, egy felfordított dézsán egy ősz hajú, törékeny öregember ült, és nagy ünnepélyesen hegedült. – Ez Taki, az pedig Yani – mutatott Stavrodakis a taposókra. Takinak éppen csak a feje látszott ki a préskádból, Yani még vállig kiemelkedett. – Taki tegnap este óta tapos – mondta Stavrodakis, idegesen nézve a társaság nőtagjaira –, azt hiszem, közben le is részegedhetett egy kicsit. – Valóban érezni lehetett a szőlő szédítő páráját, és még olyan távolról is, ahol mi álltunk, eléggé a fejébe szállt az embernek, de odabenn, a préskád fülledt mélyén a hatása alighanem megháromszorozódott. A kád alján a szőlőlé csörgedezett ki, és egy vályúban gyűlt össze, a felszínét hab borította, rózsaszínű volt, mint a mandulavirág. Innen fejtették a hordókba. – Ez persze már a vége a szüretnek – magyarázta Stavrodakis. – A piros szőlőnek az utója. Magasan a hegyoldalban van egy kis szőlőm, onnan való, és azt hiszem, megkockáztathatom azt a feltevést, hogy amit szűrünk belőle, Korfu jobb fajta borai közé tartozik.

Taki abbahagyta a szőlőtaposó táncot, karjait átvetette a préskád peremén, s úgy lógott ott, mint egy részeg fecske a fészkében, karján és kezén piros foltokat hagyott a szőlőlé és a rátapadt szőlőhéj. – Lassan már ki kéne jöjjek innen – mondta nehezen forgó nyelvvel –, vagy úgy berúgok, mint annak a rendje. – Jó, jó, egy pillanat – mondta Stavrodakis, idegesen körültekingetve –, mindjárt itt lesz Costas, hogy felváltson. – Az embernek pisálnia is kell – magyarázta Taki sértődötten. – Úgy nem lehet dolgozni, hogy az ember nem pisál. Az öreg letette a hegedűt, és mintegy fájdalomdíjként egy darab fekete kenyeret adott neki, amit Taki azonnal be is falt. Theodore tudományos előadást tartott Svennek a borokról, és úgy mutogatta a taposókádakat meg a hordókat a sétapálcájával, mintha múzeumi darabok lennének. – Ki is volt az – kérdezte Max Larrytől –, aki egy malváziahordóba fulladt? – Valamelyik értelmesebb Shakespeare-figura – felelte Larry. – Emlékszem – mesélte Kralefsky Donaldnak –, egyszer Franciaország egyik legnagyobb borpincészetében jártam egy Hölggyel. A felénél lehettünk, mikor valami különös előérzetem támadt. Veszélyt éreztem, kivezettem a Hölgyet. És alig értünk ki, mikor tizennégy hordó hasadt szét odalent, olyan robajjal, mint az ágyúlövés… – Itt, amint látták, a taposást végezzük – mondta Stavrodakis. – Most, ha lennének szívesek utánam fáradni, megmutatnám, hol tároljuk a bort. Egy boltív alatt átmentünk a pince másik, éppolyan homályos részébe. Itt sok-sok sorban álltak a hordók egymás mellett. Elképzelhetetlen lárma volt odabent. Először azt hittem, valahonnan kívülről hangzik, míg rá nem jöttem, hogy a hordókból ered. Ahogy barna pocakjukban erjedt a bor, a hordók gurguláztak, nyikorogtak és nyöszörögtek, mint egy dühös embertömeg. A hang érdekes, de kissé hátborzongató volt, olyan, mintha minden hordóban egy-egy félelmetes szellem ülne bezárva, és érthetetlen átkokat mormolna magában. – A parasztok szerint – mondta Theodore morbid gyönyörűséggel, és botja végével megkopogtatta az egyik hordót –, a parasztok szerint olyan ez a hang, mintha egy ember fuldokolna. – Malváziai – kiáltotta Max izgatottan. – Sok-sok hordó malvázia! Larry, együtt fogunk befulladni! – Belefulladni – mondta Donald. – Rendkívül érdekes mindez – füllentette mama –, de ha megengedi, Margónak és nekem vissza kellene mennünk a partra, hogy gondoskodjunk

az ebédről. – Kíváncsi volnék, mekkora erő fejlődik itt – mondta Leslie, és komoran körülnézett. – Úgy értem, ha elég ereje lenne a dongák szétvetéséhez, milyen hatása lenne? – Tetemes – mondta Theodore. – Emlékszem, láttam egyszer egy embert, akit egész komolyan megsebesített egy széthasadó hordó. – Azzal, mintha illusztrálni akarná mondókáját, jó erősen rávágott botjával a hordóra, amitől mindannyian ugrottunk egyet. – Nos hát, ha megbocsátanak – mondta mama idegesen –, mi most elmennénk, Margo meg én. – De ugye a többiek, a többiek feljönnek még egy kis bort kóstolni? – könyörgött Stavrodakis. – Persze hogy felmegyünk – mondta Larry, mintha szívességet tenne ezzel. – Malvázia! – mondta Max, extázisban forgatva a szemét. – Malváziát iszunk! Így hát, míg Margo és mama visszament a partra, hogy segítsen Spirónak az ebéd elkészítésében, Stavrodakis visszaterelt bennünket a verandára, és borral itatott, úgyhogy mikor vissza kellett mennünk a partra, már egészen elgyengültünk, kimelegedtünk és kipirosodtunk. – Azt álmodtam – dalolta Max, míg az olajfák közt ballagtunk, s magunkkal hoztuk a boldog Stavrodakist is ebédvendégként –, azt álmodtam, palotában lakom, járványszobrok álltak a falakon. – Csak azért csinálja ezt, hogy engem bosszantson mondta Donald bizalmasan Theodore-nak. – Egyébként pontosan tudja a szöveget. A tengerparton, a fák alatt három faszénmáglya égett. Gyengén füstöltek, lobogtak, és felettük mindenféle étel rotyogott, sercegett. Margo egy nagy abroszt terített az árnyékba, evőeszközt és poharakat rakosgatott, és hamisan énekelt. Mama és Spiro, mint két boszorkány, a tüzek közt kuporgott, olajjal öntözték, fokhagymával dörzsölték egy gida nyársra húzott tetemét, és citromot facsartak egy hatalmas halra, melynek bőre ingerlően sistergett és barnult a tűz fölött. Az ebédet a vakító fehér abrosz körül kényelmesen elheverve fogyasztottuk el, s a poharakban ragyogott a bor. A gida fűszeres húsa omlós, zamatos volt, és a halszeletek úgy elolvadtak az ember szájában, mint a hó. A beszélgetés, mint a tüzek füstje, hol felélénkült, hol ismét ernyedten alábbhagyott. – Az ember szerelmes lesz egy kőbe – mondta Sven ünnepélyesen. –

Találkozik sok tucat kővel. Azt mondja: Eh! Ez nem nekem való. Aztán lát egy szép és finom darabot, és beleszeret. Akár a nők. De aztán jön a házasság, és az szörnyű is lehet. Harcol az ember, és érzi, a kő milyen kemény. Elkeseredik, aztán hirtelen, mint a viasz, a kő megolvad az ember kezében, és formálni lehet. – Emlékszem – mondta Theodore –, egyszer Berlineourt, tudják, az a francia festő, aki odaát lakik Paleocastritsában, meghívott, hogy látogassam meg. Azt mondta, egész pontosan, hogy "jöjjön, nézze meg a képeimet". Egy délután el is mentem, és nagyon barátságosan fogadott. Megkínált… khm… teával meg süteménnyel, aztán azt mondtam, szeretném látni a képeit. Erre egy nagy vászonra mutatott, ami ott állt a… khm… minek is hívják azt az izét, amit a festők használnak? Az állványon, igen. Nagyon szép kép volt, csakugyan. A paleocastritsai öblöt ábrázolta, a kolostorral, és miután megcsodáltam, körülnéztem, hogy hol van a többi munkája, de nem láttam egyet se. Meg is kérdeztem tőle… ööö… hol van a többi festménye, de ő az állványra mutatott, és azt mondta "alatta". Kiderült, hogy nem volt pénze vászonra, és egymás tetejébe festette a képeit. – A nagy művészeknek szenvedniük kell – mondta Sven gyászosan. – Télen elviszlek majd benneteket a butrintói mocsarakhoz – lelkendezett Leslie. – Tömegével van ott vadkacsa, és fene nagy vaddisznók is vannak a hegyekben. – A kacsákat szeretem, de a vaddisznó talán egy kicsit nagy nekem – mondta Max meggyőződéssel, mint aki ismeri saját képességeit. – Nem hiszem, hogy Max alkalmas lenne erre. Lehet, hogy az utolsó pillanatban inába szállna a bátorsága, és elszaladna. Nem angol, tudjátok. – Akkor aztán – mondta mama Kralefskynek –, beleteszi az ember a babérlevelet meg a sóskát, épp mielőtt rotyogni kezdene. – Meg isz montamsz neki, Margo kisasszony, mondom, nem érdekelsz, ha a franszia nagykövet isz asz illető, akkor isz csibész. – Az ingovány szélén elég nehéz ugyan járni, mert süppedős a talaj, de ott lehet szalonkát lőni. – Emlékszem, jártam egyszer egy macedóniai faluban, ahol… ööö… nagyon érdekes… khm… faszobrokat csinálnak. – Ismertem egyszer egy Hölgyet, aki nem babérlevelet tett bele, hanem egy csipetnyi fodormentát. A nap legmelegebb órája volt ez, amikor még a kabócák is mintha meglassulnának, és el-eltévesztenék a nótát. Az abroszon szorgalmasan szaladgáltak a fekete hangyák, és összegyűjtötték a morzsákat. Egy

gonosz, smaragdzöld szemű dongó egy pillanatra Theodore szakállára szállt, majd ismét elrepült. Ételtől-italtól eltelve lesétáltam a tengerhez. Hallottam, ahogy Stavrodakis mesél Margónak: – És néha a hordók szinte kiabálnak. Egészen olyan a hangjuk, mintha veszekednének. Nem is tudok aludni tőlük. – Jaj, ne is mondja – borzongott Margó. – Borsózik a hátam, ha csak rágondolok. A tenger meleg volt és olyan sima, mintha belakkozták volna; éppen csak egy kis hullám nyaldosta lustán a partot. A forró kavics csikorgott és besüppedt meztelen talpam alatt. Hihetetlen sokféle alakú és színű kavics hevert itt a parton: a hullámok egymáshoz csiszolták, formálták őket. Millióféle formát mutattak: volt köztük lándzsahegy, sarló, kakas, ló, sárkány, tengeri csillag. A színeik éppolyan elképesztőek voltak, mint az alakjuk, hiszen a föld nedvei színezték őket évmilliókkal ezelőtt, és díszítésüket a tenger kicsiszolta és kifényezte. Találtam fehéret, arany vagy piros mintázattal, vérvöröset, fehér pettyekkel, zöldet, kéket, világosdrappot, tyúktojás-barnát, rozsdavöröset, páfrányszerű erezettel, rózsaszínűt, mint a peónia, rejtélyes, egyiptomi hieroglifákkal, melyek megfejthetetlen üzenetet hordoztak. Olyan volt, mintha egy nagy csomó drágakő feküdne a tenger partján elteregetve. Belegázoltam a sekély vízbe, alámerültem, és kiúsztam oda, ahol már hidegebb volt. Itt, ha visszafojtottam a lélegzetem, és lemerültem a fenékre, a víz bársonytakarója először egészen megsüketített. Aztán, egy-két pillanat múlva a fülem ráhangolódott a tenger alatti szimfóniára. Meghallottam egy távoli motorcsónak dohogását, mely lágy volt, mint a szívdobogás, aztán a víz mozgásától susogó homok hangját, és mindenekfelett a parti kavicsok dallamos csilingelését. Hogy jobban halljam a tenger szerelmesen gyengéd csiszoló munkáját, kiúsztam a mély vízből a sekélybe. A tarka kavicsokba markolva lehorgonyoztam magam, aztán lemerítettem a fejem, és hallgattam, hogyan énekel a part a kis hullámok gyengéd érintésétől. Ha a dió zenélni tudna, gondoltam, ilyen hangot adna. Csörrenés, csilingelés, nyikorgás, mormogás, köhintés (egy kis szünet, míg a hullám visszahúzódik), aztán a következő hullámnál más hangnemben megismétlődik az egész. A tenger úgy játszott a parton, mint egy hangszeren. Elhevertem, elbóbiskoltam a sekély, meleg vízben, aztán az álmosságtól elnehezülve visszamentem az olajfákhoz.

A társaság tagjai összevissza tekeredve aludtak az ebéd romjai körül. Bevettem magam egy fa kiálló gyökerei közé, mint a mókus, és magam is álomba merültem. A teáscsészék halk csengése ébresztett fel: mama és Margo teához terített. Spiro hallatlan figyelemmel görnyedt a tűz fölé, melyen ezúttal egy teafőző fortyogott. Ahogy félálomban figyeltem, a pléhkanna felemelte a fedelét, és szemtelenül ráfújt egy gőzpamacsot. Spiro húsos kezébe vette, tartalmát átöntötte a porcelánkannába, aztán a szanaszét heverő társaság felé fordult. – Tea! – mennydörögte. – Kész a tea! Mindenki összerezzent, és felébredt. – Úristen! Muszáj így ordítani, Spiro? – mondta Larry fájdalmas, az alvástól gombócos hangon. – Tea – mondta riadtan körülbámészkodva Kralefsky, aki egy zilált külsejű molylepkére emlékeztetett. Tea, az ám! Ez a beszéd! – Jézus, de fáj a fejem – nyögte Leslie. – Ez csak a bortól lehet. Olyan rúgása van, mint egy öszvérnek. – Igen, magam is kissé törékenynek érzem magam mondta Larry ásítva és nyújtózkodva. – Úgy érzem magam, mintha megfulladtam volna mondta Max meggyőződéssel. – Mintha a malváziahordóba fulladtam volna, és mesterséges légzéssel hoztak volna életre. – Mondd, muszáj állandóan megerőszakolnod az angol nyelvet? – kérdezte Donald idegesen. – Isten a megmondhatója, elég baj, hogy az angolok ezt csinálják. Semmi szükség rá, hogy besegítsenek a külföldiek is. – Emlékszem, olvastam valahol – szólalt meg Theodore, aki egy pillanat alatt ébredt fel, és éppoly frissnek és elevennek látszott, mintha nem is aludt volna, akár a macska –, valahol olvastam egy törzsről, amelyik a ceyloni hegyek közt él, és olyan nyelvet beszél, amit senki sem ért. Még a nyelvészeti szakértők sem. – Ez éppen olyan, mint Max angolsága – mondta Donald. A tea, a vajas pirítós, a sós sütemény, a tormás szendvics, és a hatalmas gyümölcstorta, mely olyan zamatos, porhanyós és jó szagú volt, mint a termőföld – mindezek végül megtették a hatásukat: kezdtünk felébredni. Lementünk a partra, és úszkáltunk a meleg vízben, míg a nap le nem bukott, és a hegy árnyéka rá nem vetődött a partra, amitől a kavics egyszerre színtelenné és hűvössé vált. Akkor felmentünk Stavrodakis villájába, elüldögéltünk a bougainvillea alatt, és figyeltük az alkonyi színek

kavargását a tengeren. Végül elköszöntünk Stavrodakistól, aki ránk tukmált vagy egy tucat korsót a legjobbik borából, hogy emlékezzünk erre a látogatásra, aztán visszasétáltunk a benziná-hoz. A tengerre kifutva magunk mögött hagytuk a hegy árnyékát, és ismét a meleg napsütésbe jutottunk, mely most már gyengülőfélben, vérvörösen fénylett a Pandokrator felől, és imbolygó tükörképe olyan volt a vízen, mint egy lángoló ciprus. Az apró felhőcskék rózsaszínre és borsárgára színeződtek, aztán a nap lebukott a hegy mögé, az ég kékből világoszöldbe fordult, és a tenger nyugodt felszíne egy rövid percre a tűzopál varázsos színeiben tündökölt fel. A motor csendesen dohogott, és mögöttünk fehér csipke terült szét a vízen, ahogy a város felé vettük utunkat. Sven nagyon halkan játszani kezdte a Mandulafa első akkordjait, és mindenki énekelt. Virágzó mandulafát látott egy szép napon A kedvesem, s megrázta; Vállára hullt a gyönge, hószínű szirom, És éjsötét hajára… Vállára hullt a gyönge, hószínű szirom, És éjsötét hajára. (R. Székely Julianna fordítása.) Spiro mély, telt zengésű hangja, mely sima volt, mint a fekete bársony, szépen összecsengett Theodore kellemes baritonjával és Larry tenorjával. Két repülőhal merült fel a kéklő mélységből, végigsiklott a víz felett, és eltűnt a szürkületben. Elég sötét volt már ahhoz, hogy feltűnjön a foszforeszkáló villódzás a vizet hasító hajóorr körül. A sötétvörös bor kellemesen bugyogott a cserépkorsóból a poharakba: ez a bor tavaly még a barna hordókban mormogott. Enyhe szellő simította végig a hajót, lágy volt, mint a cica talpa. Kralefsky nagy szemében könnycsepp csillogott, ahogy hátravetett fejel énekelt a bársonykék ég felé, melyen hunyorogtak már a csillagok. A tenger sustorgott a hajó oldala mellett, mint a lehullott falevelek, ha felkapja őket a szél, és szeretettel hozzádörgölőznek a fa törzséhez, melyen születtek. Előttem állt ifjan s mégis hóval fedetten, De én melléje léptem,

Hajáról a virágot csókkal sepregettem És halkan így beszéltem; Hajáról a virágot csókkal sepregettem, És halkan így beszéltem: A távolban, a sziget és a szárazföld közötti tengerszorosban a sötétséget a halászcsónakok lámpái pettyezték. Olyan volt, mintha a Tejút egy darabkája a vízre hullott volna. A hold lassan felemelkedett az albán hegyek gerince fölé; előbb vörös volt, mint a nap, aztán sárgává, majd fehérré halványodott. A szélborzolta tengervíz úgy csillogott a fényében, mint a hal pikkelye. A langyos levegő, a bor, és az este melankolikus szépsége kellemes szomorúsággal töltött el. Úgy éreztem, örökké így lesz. Örökké itt lesz a csodálatos, baráti, titkokkal teljes sziget, körülöttem mindig itt lesz a család, itt lesznek az állatok és ráadásként a barátok is. Theodore szakállas arcának körvonalai a hold tányérja előtt: csak szarvak kellettek volna, hogy egészen Pánhoz hasonlítson; Kralefsky, aki most már minden szégyenkezést félrevetve sírt, mint egy manó, akit kiűztek Tündérországból; Spiro komor, barna arca, milliónyi méhként zümmögő hangja; Donald és Max, amint összehúzott szemöldökkel, mintha a szöveget próbálnák emlékezetükbe idézni, és ugyanakkor tercelni is szeretnének; Sven, mint egy csúnya, óriási csecsemő, kezében az ormótlan hangszerrel, melyből finoman csörgedezik elő a dallam. Miért borítod hóval, kis bolond, hajad? Korai még neked! A zord telet, mikor majd fagyos szél szalad, Miért sietteted? A zord telet, mikor majd fagyos szél szalad, Miért sietteted? Közeleg már a tél, gondoltam, de rövidesen ismét tavasz lesz: fényes, csillogó, ragyogó, mint a sármány, aztán eljön a nyár is, a hosszú, forró napok, aranyló sárgák, mint a nárcisz. Miért borítod hóval, kis bolond, hajad? Korai még neked! A zord telet, mikor majd fagyos szél szalad, Miért sietteted?

A zord telet, mikor majd fagyos szél szalad, Miért sietteted? Elringatott a bor és a hajó lüktető motorszíve, elringatott a langyos éjszaka és a dal – elaludtam, míg a hajó a meleg, sima vízen át vitt bennünket, vissza a szigetünkhöz, vissza a ragyogó napokhoz, melyeknek oly hamar vége szakadt. EPILÓGUS "Korfu olyan fontos számomra, hogy elvesztése halomra döntené terveimet. Ne feledjék: Európa jelenlegi helyzetében a legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, Korfu elvesztése volna." Napóleon

POSTA Levél Kedves Mrs. Durrell! Úgy látszik, a háborút nem lehet többé elkerülni; azt hiszem, okosan tették, hogy elutaztak Korfuról. Már csak azt lehet remélni, hogy legközelebb egy boldogabb időszakban találkozunk, mikor majd végre észhez tér az emberiség. Nagyon várom azt a napot. Ha írni óhajtana nekem, a címem: Ión Bank, Athén. Önnek és családjának sok szerencsét kívánok a jövőre. Üdvözlet mindenkinek, az Önök Theodore-ja Levelezőlap Mama! Athénba költöztem, ide írhatsz. A hely csodálatos. Az Akropolisz olyan rózsaszínű a napsütésben, mint a. friss hús. A holmimat elküldtem. A 3-as számú bőröndben találsz egy könyvet, a címe: Marlowe értékelése. Légy szíves, küldd el nekem. Itt mindenki rohamsisakot hord, és nagyon harciasan fest. Hamarosan én is veszek egy nagy lándzsát.

Csókol Larry

Levél Kedves Mama! Valami nyavalyás olasz ellopta az összes utazócsekkemet. Majdnem letartóztattak, mert orrba vágtam az ipsét. Bármikor odaadnám ezt az egészet a görögökért. Kérlek, küldj egy kis pénzt. A címem: Milano, Magnifica Hotel, Plaza de Contina. Hamarosan hazamegyek. Ne aggódj. Csókol Les Ui.: Háború lesz, nem gondoljátok?

Levél Mama drágám! Csak éppen azt akarom mondani, hogy hétfőn indulok a hajóval, úgyhogy körülbelül három hét múlva Angliában leszek. Elég nagy felfordulás van itt, de nem is várhat mást az ember. A jegenyefa nem hallatszik az égig. Szerintem egyszerűen undorító, amit a németek művelnek. Ha lehetne, meg is mondanám nekik a magamét. Hamarosan találkozunk. Csók! Margo Ui.: Mellékelem Spiro levelét. Irtó fura.

Levél Kedves Margo kisasszony! Tudatom, hogy megüzenték a hadat. Ne szóljon senkinek. Spiro