Debra Mullins - Vonakodo Menyasszony

Justin szemében a lány maga a tökéletes társ: szellemes, bájos, érzéki. Láthatóan cseppet sem zavarja az a nagyon sötét folt a múltjában, mely évek óta annyi keserűséget okoz neki. Ha összeházasodnak, egy csapásra megszűnik minden gondja, s ifjú gyámleánya, Emily számára biztosíthatja a gondtalan jövőt. Arról nem is szólva, milyen heves zakatolásba kezd a szíve, valahányszor megpillantja a lányt. Justin fél, hogy a gyengéd szenvedély nem elegendő ahhoz, hogy magához láncolja, de nem adja fel – tudja, hogy élete üres lesz, ha ezt a szárnyalóan szabad szellemű lányt nem tarthatja a karjában!

Debra Mullins

Vonakodó menyasszony

ALEXANDRA

Ez a regény a fantázia terméke. A benne megjelenő nevek, személyek, helyek és események a szerző fantáziájának szüleményei és nem utalnak a valóságra. Bármilyen eseménnyel, hellyel, szervezettel vagy élő, esetleg halott személlyel valós hasonlóság kizárólag csak a véletlen műve lehet.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Debra Mullins: A Necessary Bride Pocket Books, 2003 10 East 53. Street; New York, NY 10020-5299

Copyright © Debra Mullins, 2003 www.avonromance.com Hungarian translation © Keresnyei Klára

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

ISBN: 963 369 168 0

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2005 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 777-000 E-mail:[email protected] www.alexandra.hu

A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Nővéremnek, Christine Mullins Logue-nak, aki mindent tud a határidőkről. Köszönöm, hogy ott voltál.

1. fejezet Knightsbridge Chase, Devon megye 1816. késő júniusa

R

athmore gróf megérkezett a kézfogóra. Első pillanatban senki sem vette észre jövetelét. Egyébiránt fekete ruhát viselt, szénfekete fürtjeivel és édesanyjától örökölt kreol bőrével jól belesimult a knightsbridge-i családi kápolna sötét árnyékai közé. Mégis, az ember azonnal észrevette, hiszen a magas, jóképű férfi bárhol kitűnt a tömegből. Grófunk a maga sajátos, nagyon csendes módján, visszahúzódva álldogált, s csak szikrázó tekintetével követte a körülötte zajló eseményeket. Vagy személyeket. Talán mondanunk sem kell, hogy a gróf egy pillanatra sem maradhatott észrevétlen, amint csendes magabiztosságával gyermekkori barátját szemlélte, Kinghtbridge grófját, aki épp oltár elé vezette a szépséges Lady Penelope Albrightot. Lady Farvendale, Lady Penelope nagyanyja volt az első, akinek pillantása megakadt a fiatalember alakján. Ez akkor történt, amikor egy hosszú, visszahajló toll belelógott a szemébe. Lehajtotta a fejét, hogy a makacs díszt visszaigazítsa helyére, és ekkor vette észre a kápolna bejárata mellett, a falnál álló magas alakot. Jellegzetes kis hang hagyta el ajkát, magára vonva a körülötte állók tekintetét. Halványan elmosolyodott, majd köhintett néhányat, és figyelmét ismét a kézfogó eseményeire irányította. Néhány másodperccel később azonban pillantása újra a kápolna bejárata felé tévedt. Lady Agatha Strathwaite, a vőlegény nagyanyja észrevette elkalandozó tekintetét, és maga is arrafelé nézett. Megmerevedett, amikor észrevette Rathmore-t, nem annyira dühében, mint inkább meglepettségében. Mit keres ez itt? Vajon milyen gondolat vezette arra, hogy ellátogasson a kézfogóra? Akár a tó vizébe hulló vízcseppek, egyik fej a másik után fordult a bejárat irányába. Már senki sem tudta, mi történik elöl, mindenki a bejárat mellett álló alakra figyelt. Nem csoda, hisz ritka, hogy egy gyilkost esküvőre invitáljanak. Miss Margaret Stanton-Lynch, Raynewood hercegének unokája és a vőlegény unokanővére, tudta, hogy hiányzik még valami, amikor Starks tisztelendő nyelve megbotlott. Az egyházfő igen büszke volt arra, hogy milyen gondosan kidolgozta a beszédet, bizony annyiszor elgyakorolta már a híres-neves ünnepi szónoklatot, hogy legmélyebb álmából felébresztve is hibátlanul el tudta volna szavalni. Most azonban úgy meglepődött, hogy feleség helyett ellenséget mondott, miközben olyan döbbenten bámult a kápolna bejárata felé, mintha maga Lucifer jelent volna meg a ceremónián, Meg legalábbis így érezte. Amikor azonban hátrapillantott, Meg sehol sem látta a főördögöt. Csak egy magas termetű, fekete hajú férfi állt a fal mellett, talpig fekete öltözékben, indulatos pillantással méregetve a tisztelendő előtt álló párt. A fiatalembernek bukott angyal arca volt, hosszú és keskeny, széles járomcsontokkal és érzéki, keskeny ajakkal, úgyhogy megbocsáthatónak tartotta a tisztelendő tévedését, mellyel valaki egészen másnak nézte. 5

De nem, Meg csupán egy férfit látott, tehetős embert, legalábbis jól szabott öltözéke ezt sejttette, s bár igen megnyerő arc tekintett vissza rá, nem engedett az első benyomás bűvöletének. Nagyon is jól tudta, megtanulta már, hogy a kellemes külső nem feltétlenül társul jó szívvel. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a férfinak tényleg vonzó arca volt. Egy pillanatra elmerengett, az idegen arcának arisztokratikus vonásait tanulmányozva, akárha egy művészi alkotást nézett volna. Talán pillantása vonzotta a férfi tekintetét, mert az visszanézett rá, sötét tekintetében ugyanaz a szenvedély tükröződött, mint amivel az ifjú párt követte. Meg állta a tekintetét, még akkor is, amikor megérintette a férfi kisugárzása. Akkor sem fordult el, inkább rámosolygott, és udvariasan odabiccentett. Újra a ceremóniára fordította figyelmét, de szeme sarkából még látta, milyen hitetlenkedés suhant át a férfi arcán, mielőtt tökéletes arcvonásai újra elkomorultak. Meg egy gondolatra sem méltatta immár. Látott már hozzá hasonló férfiakat azelőtt is, jóképűeket és karizmatikus alkatokat, akik úgy vonzották a nőket, mint méz az éhes darazsakat. Nem kell, hogy lenyűgözve érezze magát. Kétség sem férhet hozzá, a daliás ifjú elvárta, hogy a nőknek pír öntse el arcát, és nyelvük akadozzon, ha ő pillantásra méltatja őket. Ez alkalommal csalódnia kellett. A férfinak, aki magára vonzza Meg Lynch tekintetét, bizonyítania kell, hogy több van benne, mint amit fényes külseje és származása mutat. Olyan embernek kell lennie, akinek a szíve mélyén érzések laknak, és többet jelent számára embertársainak szenvedése, mint ruhásszekrényének tartalma. Knightsbridge unokafivérétől eltekintve még nem találkozott ilyen férfival széles Angliában. A násznép most már egyre sűrűbben tekintgetett a bejárat felé, s nőtt a suttogás zaja, Meg pedig azon tűnődött, vajon viszontlátja-e az ismeretlent az esküvői villásreggelin. Justin St. James, Rathmore grófja ügyet sem vetett az őt vizslató tekintetekre. Bámuljanak csak, ha ahhoz van kedvük. Suttogjanak, ha jólesik. Tudta, hogy ez lesz, ha idejön. A visszafojtott beszélgetés zaja egyre nőtt, ahogy a teafű kering körbe a díszes porcelánkannában. Ruhasuhogás zaja hallatszott, amint az emberek hátrafordultak, hogy szemügyre vegyék. Szenvtelen arccal tekintett vissza rájuk. Gondoljanak, amit akarnak. Egy biztos, ő tudta, hogy miért van itt. Igyekezett csakis a menyasszonyra és a vőlegényre figyelni, de a kápolna első sorainak egyikében ülő sötétbarna hajú, fiatal hölgy minduntalan magára vonta tekintetét. A lány úgy mérte végig az imént, ahogy az ember a gombostűre tűzött pillangót tanulmányozza. A legtüzesebb pillantásával válaszolt, azzal, amelynek hatására egyszer Miss Prudence Gunn elalélt abban az egyetlen soirée-ban, amit Angliába érkezése óta meglátogatott. Ez a hölgy azonban nem ájult el. Sőt, el sem pirult, fel sem nevetett, s kacérkodni sem próbált vele. Ehelyett rámosolygott. Akkor sem lepődött volna meg jobban, ha pisztolyt szegeznek a tarkójának. Miután pedig rámosolygott, arcátlan módon hátat fordított, és az esküvői ceremóniára szegezte tekintetét, mintha észre sem vette volna.

6

Összeráncolta szemöldökét, érezte, egyre jobban elönti a bosszúság. Bolond ez a lány? Vagy csak gúnyolódik vele? Valaminek lennie kell, ha képes volt rámosolyogni az egész násznép szeme láttára. Nem törődik talán a jó hírével? Vagy nem ismerte fel? Tekintetével követte a nő mozdulatait és ez annyira lefoglalta, hogy észre sem vette, a násznép közötti visszafojtott beszélgetés lassacskán egy hangosan zúgó méhkas zajához kezd hasonlítani. Amikor a zümmögés már annyira hangos lett, hogy lehetetlen volt nem észrevenni, a pap szigorú tekintettel mérte végig az összegyűlteket, megemelte a hangját és elmondta az esketés szövegét. A ceremónia ezzel hirtelen véget is ért, és Knightsbridge megfordult, hogy büszkén végigvezesse újdonsült aráját a gyülekezet előtt. Rathmore pontosan érzékelte a pillanatot, amikor észrevette őt. Az öröm tiszta mosolya suhant át barátja arcán. A fene egye meg. Csapdába esett. Most már nem tűnhet el észrevétlen. Követnie kell a társaságot az esküvői villásreggelire. Csak ezután tűnhet el csendesen – pontosan úgy, ahogy a társaság elvárta tőle –, hogy tovább folytassa lehetetlennek látszó kutatását. Istenverte pletykák, gondolta, miközben végigmérte a templomi padokban nyüzsgő embereket. És a mennykő csapjon abba a barna hajú angyalkába, aki annyira megzavarta, hogy lekéste miatta az utolsó pillanatot, amikor még megszökhetett volna. Pezsgősdugók durranása és jókívánságok sora jellemezte a reggelit. Lady Knightsbridge kipirult arccal és hódolattal nézegetett újdonsült urára. Knightsbridge olyan büszkén feszített, hogy félő volt, lepattognak a gombok az alkalomra készített zakóról. Rathmore magányosan álldogált a terem sarkában, kezében egy pohár pezsgőt szorongatva. Egyetlen lélek sem szólt hozzá. Nem is várt egyebet. Csak annyi ideig szándékozott maradni, ameddig az illendőség megkívánta. Aztán már megy is. Az ő jó hírének már lőttek, végül is ebből a szempontból tehetett volna, amit akar, de úgy döntött, nem tesz semmit. Róla – ahogy a társaságban mostanában nevezték, az Ördögi grófról – ne mondhassa senki, hogy megzavarta Knightsbridge esküvőjét. Nagyon illedelmesen fog viselkedni. Legalábbis, ami a mai napot illeti. Végignézett az összegyűlteken, de nem látott mást, csak a szokásos vidéki urakat jól táplált feleségükkel. Divatosan kiöltözött ficsúrok, néhányukat egykor barátjának nevezhette, akik igyekeztek úgy tenni, mintha ott sem lett volna. Szoborarcú matrónák néztek el mellette a levegőbe, amikor pillantásuk keresztezte egymást, és leányaik, ezek a gyönyörűséges kerti virágszálak, akik zsengén virultak oldalukon, mindannyian elpirultak és összerezzentek, ha találkozott tekintetük. Egy kivételével. Ott állt ő is, a barna hajú lány a templomból. Ismét végigmérte, s ahogy pillantásával végigszaladt rajta, dús alsó ajkát fehér fogai közé harapta. Egyik ujjával megveregette a kezében tartott üdítőspoharat, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarba jön, amikor pillantásuk találkozott. Ehelyett odabiccentett a férfinak, arckifejezése megváltozott, és elhatározást tükrözött. Elindult Rathmore felé. Ez a lány megőrült! Más magyarázat nem lehet. Csak egy bolond áll szóba Rathmore gróffal a társaság szeme láttára. Lehet, hogy bolond, de milyen gyönyörű!

7

Átvágott a tömegen, kecsesen és büszkén, ahogy egy hattyú szeli a habokat. Bőre a leghalványabb fehér színben játszott, éles ellentétet alkotva sötét hajával, arcának egészséges rózsás pírjával. Halványkék délelőtti ruhája még jobban kiemelte finom színeit, és csodásan domborodó alakját. Rathmore azon kapta magát, hogy pillantásával a kebleit kémleli – kissé dúsabbak voltak, mint amit egy ennyire karcsú lánytól elvárt volna az ember – s tekintete csak ezután siklott arcára. Ahogy a lány odaért mellé, észrevette, hogy szeme kék, akár a hajnali napfényben tükröződő tiszta vizű hegyi tó, s amint rámosolygott, apró gödröcskék jelentek meg a szája körül. Romantikus gondolatok rohanták meg. Te jó isten, futott rajta végig, hát ennyire megviselte a magány, hogy szinte költővé tette? Ez csak egy lány, még ha nagyon vakmerő is. – Helló – mondta a lány, ahogy odaért mellé. – Meg vagyok, a vőlegény unokahúga. Szabad tudnom az ön nevét…? Kiejtése világossá tette Rathmore számára, honnan fúj a szél. Nem bolond, csak amerikai. – Rathmore – válaszolt pillanatnyi habozás után. Aztán várakozón nézett beszélgetőpartnerére. Az nem rezzent össze a rettenettől. Nem rohant ki sikoltozva az ajtón. Rámosolygott. Újra. – És a címe? – kérdezte. – Úgy vettem észre, a legtöbb angol gentleman szereti, ha a címét is hozzáteszik a nevéhez. – Valóban így van – nézett vissza érdeklődő pillantással a lányra. A kék szempárban értelem csillogott, de nyilvánvalóan egy gyermek túlélési képességeivel rendelkezett. No, mindegy, legalább valaki szóba állt vele. Ha egész idő alatt ott áll magában, mint egy kitaszított pária, az sem jelenti a legjobbat Knightsbridge esküvőjének híre szempontjából. Kortyolt egyet a pezsgőjéből, igyekezvén húzni az időt. Nem kétséges, néhány percen belül itt lesz valaki, hogy elvigye mellőle a lányt, amint észreveszik, kivel állt szóba. – Ön amerikai, ugye? – A kiejtésemből azonnal rájött, gondolom – nevetett fel beszélgetőtársa. – Igen. – A lány nevetése mélyebb volt, erősebb, mint amilyenre számított. Határozottan érzéki. – Mióta van Angliában? – Amióta megkezdődött a szezon. – Érdeklődő pillantással mérte végig. – Nem emlékszem, hogy akárcsak egyszer is találkoztunk volna ez idő alatt. – Külhonban tartózkodtam. – Milyen izgalmas! Imádok utazni magam is, bár eddig csak Angliába volt szerencsém ellátogatni, és természetesen Amerikát is ismerem. – Természetesen – a gróf sietős pillantással nézett körbe. Egyelőre nem tűnt fel egyetlen felháborodott gardedám sem a színen. Indulatos férj és báty sem közeledett. – Azt mondja, Knightsbridge unokatestvére? – Második unokatestvére. Vagy talán harmadik? – Felvonta a vállát, sötét fürtjei táncot lejtettek a válla felett. – Az ilyesmi nem az erősségem, de úgy látom, itt Angliában minden nemes ember számon tartja a családfáját, és visszavezeti legalább Hódító Vilmosig. – Elhallgatott, összeszorítva ajkát, miközben végigmérte a grófot. – Megenged nekem egy udvariatlan kérdést? – Hogyne, parancsoljon csak – hangzott a meglepett válasz.

8

– Kicsoda ön? Észrevettem, hogy rajtam kívül senki sem áll szóba magával. Olyan hosszú időt töltött távol, hogy az emberek közben elfeledték, kicsoda? Rathmore savanyú mosollyal válaszolt. – Emlékeznek rám, nagyon is. – Biztos a kinézete teszi – élcelődött a lány, ujjával a frissítős poháron dobolva. – Önnek igen heves természetre vall a külleme. – Úgy véli? – kortyolt hosszat a gróf, miközben aggodalmasan leste a teremben állókat. Még mindig nem jött senki, hogy elvigye a lányt. – Biztos vagyok benne, hogy ezzel ön is tisztában van. A szeme olyan sötét, csaknem feketébe hajlik. Ahogy a szíve is, legalábbis a társaságban ezt tartották róla. – Anyám francia – mindössze ennyit válaszolt. – Az enyém pedig ír. Szerintem én nyerném meg a versenyt. A férfi meglepetten nézett a lányra, akinek ajka vidám mosolyra húzódott a talányos választ követően. – Milyen versenyt? – A legkevésbé jó származású lányok versenyét. Többször is hallottam angol gentlemanektől, hogy amennyiben hajlandó vagyok örökre elfelejteni ír felmenőimet, még arra a kegyre is hajlandók lennének, hogy feleségül vegyenek. Bár talán az örökség, amit ír nagyapám rám hagyott, lendít valamit a helyzeten. A jelenlegi háborús viszonyok között azonban, megengedem, talán tényleg rosszabb félig franciának, mint félig írnek lenni. Ön miként vélekedik erről? A gróf döbbenten nézett vissza rá egy hosszú pillanatig, aztán harsányan felnevetett, magára vonva a teremben lévő vendégek figyelmét. Egyetlen felháborodott apa sem rohant felé, hogy elcipelje közeléből a lányt. Nem jelentek meg párbajsegédek. Mindössze annyi történt, hogy Knightsbridge odapillantott felé, és rámosolygott. Öröm töltötte el. Ismét Meg felé fordult. Ki ez a lány? Mi készteti vajon arra, hogy ott álljon mellette, ügyet sem vetve rá, hogy romlásba dönti jó hírét? Vagy ő a társaság eszményképe, vagy még őnála is sokkal súlyosabb vétséget követett el. Az első verzió felé hajlott. Elbűvölten kérdezte. – Honnan jönnek a magaféle lányok? – Amerikából – szemében élénk vidámság csillant. A gróf ismét felnevetett. Meg elmosolyodott, ahogy Rathmore harsány kacagása végigcsengett a termen. Úgy látta, a gróf nemigen nevet az életben, és jólesett neki, hogy újra és újra vidámságra ösztökéli. Volt valami, ami vonzotta ehhez a férfihoz, talán az a végtelen magányosság, amit maga is megtapasztalt nem egyszer. Látta, hogyan néz körbe, észrevette pillantását, melyben félelem tükröződött, hogy elvihetik mellőle. Nyilvánvalóan nem ő volt az Udvarias Társaság mintaképe. Azon gondolkodott, vajon miért. Talán új a társaságban. Vagy szegény. Vagy ne adj' isten, kereskedő. Amikor a férfi ismét lopva a háta mögé pillantott, nem állhatta tovább szó nélkül. – Ha a gardedámomat keresi – jelentette ki –, csak a vőlegényt találja. A férfi szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

9

– Knightsbridge az egyetlen hozzátartozója? – Pillanatnyilag – a lány a poharára pillantott, aggodalom futott át az arcán. – Nagyapám meglehetősen beteg, ő nem jelenhetett meg a ceremónián. Lady Agatha, aki rendszerint elkísér utamon, elszédült, felment a szobájába lepihenni. Nem olyan fiatal már, mint amilyennek tartja magát. – Őszintén sajnálom, hogy nagyapja és gardedámja gyengélkedik. – A férfi hangjából kicsendülő együttérzés megérintette a lány szívét. Felsóhajtott. – A szezon elején nagyapa egészsége, úgy tűnt, teljesen rendben van, de miután Garrett elvette feleségül Lucindát, és visszament Amerikába, egyre rosszabbul érezte magát, s azóta el sem hagyta Raynewood Abbey-t. Rathmore mozdulatlanul fürkészte a lányt. – Ki az ön nagyapja, Meg? – Raynewood hercege – hangzott a válasz. – Lady Agatha, a húga… – Knightsbridge nagyanyja – fejezte be helyette a mondatot Rathmore. – Így vagyunk mi unokatestvérek. – És kicsoda az a Garrett? – A testvérem. Elvette feleségül Lucinda Deveringet, és visszautaztak Amerikába. Márciusban térnek vissza Angliába, a szezonra jönnek. Rathmore letette poharát a közeli asztalra. – Meg, önnek nem lenne szabad szóba elegyednie velem. – Ostobaság. Tisztában vagyok vele, hogy hajadon lányoknak általában nem illendő kettesben beszélgetniük úriemberekkel, de hát itt az egész terem tele van emberekkel. – Nem érti, mire gondolok. – A férfi habozott. – Nem vagyok az a fajta férfi, akivel a nagyapja szívesen szóba állna. – Ha olyan rettenetes ember, miként lehet, hogy meghívták a kézfogóra? – vágott vissza a lány. – Knightsbridge és én gyermekkori jó barátok vagyunk. Birtokom határos az övékkel. – Akkor ön egy rosszéletű férfi? – kérdezett tovább a lány. – Vagy hozományvadász? – Természetesen egyik sem. – Bosszankodás vegyült a hangjába. – Miss… Meg, kérem, higgye el, mondom, kockára teszi a jó hírét, ha szóba áll velem. – Miss Stanton-Lynch a nevem – válaszolt a lány. – De tökéletesen megfelel, ha Megnek szólít. Mivel, tisztelt uram, nem áll szándékában összetörni a szívemet, és ha a hozományomra sem vadászik, biztos vagyok benne, hogy nagyapának nem lenne kifogása az ellen, hogy önnel társalogjak. – Meg lenne lepve. Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, egy inas jelent meg, üzenetet hozva. – Elnézését kérem, Lord Rathmore, ez önnek érkezett – egy biccentéssel távozott. Rathmore felnyitotta a borítékot. Gond felhője suhant át az arcán, Megnek össze kellett szednie magát, hogy ne pillantson bele az üzenetbe a válla felett. Mire felnézett, a férfi arca udvarias és összeszedett volt újra. – Rossz hír netán? – Emily, a gyámleányom, elszökött. – Gombóccá gyűrte a kezében tartott papírlapot. – Bocsásson meg, kérem, sajnos távoznom kell. A lány arcán, bármennyire is próbálta palástolni, meglátszott a csalódottság. A férfi karjára tette a kezét.

10

– Remélem, hamarosan a nyomára bukkan. – Én is ebben bízom. – Rathmore meghajtotta magát, aztán elindult, hogy elköszönjön az ifjú pártól. Megtette a kötelességét, s vissza se nézett a terembe. A lány beharapta alsó ajkát, miközben a távozó alakot követte pillantásával. Milyen lenyűgöző férfi. És azok a sötét szemek! Jó ég, még mindig szaporábban ver a szíve, pedig már a nyoma sem volt. Vajon mi oka lehet, hogy egy ennyire elbűvölő férfit ilyen egységesen kizárnak a társaságból? – Jaj, kedves Miss Stanton Lynch! Jól van? – érkezett sebesen Lady Farvendale kedvenc bíborszín ruhájában. – Csak nem mondott valami olyat az az ember, amivel megbántotta magát? – Már hogy mondott volna? – kortyolt egy hosszút Meg a frissítőjéből, hogy elrejtse bosszankodását az asszony feltételezése miatt. – Lord Rathmore rendkívül kedvesen viselkedett. – Nagyon helyes, hogy rendesen viselkedett. – Az idős hölgy jelentőségteljesen bólintott, domború keblén összekoccantak a nyakék láncszemei. – Nem tudom, hogy juthatott Lord Knightsbridge eszébe meghívni ezt az alakot az én drága Penelopém kézfogójára. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy el ne aléljak, amikor megpillantottam a kápolnában. – Miért? – érdeklődött Meg vidám szikrákkal a szemében. – Kereskedő? – Nem, drágám. – Lady Farvendale Megre függesztette komoly pillantású, szürke szemét. – Gyilkos. – Oh! – pislantott egyet Meg. – Mégiscsak ő nyerte a versenyt!

11

2. fejezet Rathmore Hall, Devon megye Két héttel később

E

mily St. James a meg nem értett ifjú hölgyek jellegzetes pózában helyezkedett el a széken. Világosbarna haja kócosan meredezett, a szalag félrecsúszott benne, ruhájának szegélye felhasadt, piszkosan lógott. Csinos cipőit sár bontotta. Ha szeme fegyver lett volna, gyámja holtan hever a szőnyegen. Rathmore nem mutatott semmiféle gyengeséget gyámleánya jelenlétében. Emlékezett rá, amikor Emily még kedves apró gyermek volt, csigás fürtökkel, nevetése behálózta és melegséggel töltötte el Rathmore Hallt. Mennyi minden megváltozott száműzetésének hat éve alatt! Csodálatraméltó keresztlánya, titokzatos módon, lázadó, félig felnőtt nővé alakult. Mindemellett úgy tűnt, életének egyetlen célja, hogy kétségbeesésbe kergesse keresztapját. – Emily, elmondtam már százszor, hogy tilos elhagynod a kastélyt megfelelő kíséret nélkül – rótta meg, igyekezvén a lehető legnyugodtabb arcot vágni. – Bármi megtörténhet veled, s ha nincs veled senki, nem tudunk segíteni. – Velem nem történik semmi – vágott vissza Emily. – Azóta kószálok magamban a birtokon, mióta járni tudok. – Ezzel tisztában vagyok. – Rathmore mindent elkövetett, hogy nyugodtan, meggyőzően hangozzék, amit mond, bár legszívesebben felemelte volna a hangját. – De megváltoztak a dolgok. Már ifjú hölgy vagy, nem kislány. Úgy kell viselkedned, ahogy egy fiatal hölgyhöz illik. – Miért? Hogy végre férjhez adhass és megszabadulhass tőlem örökre? – A lány felpattant a székről. – Sose megyek férjhez. Nem tudsz kiházasítani! Rathmore megrezzent, ahogy a lány hangja egészen magasra szökött. – Üljön le, hölgyem! A lány összefonta karját sáros ruhája előtt. – Szívesebben állok inkább. – Rendben, akkor állva beszélgetünk. – Rathmore felemelkedett, magas alakja jócskán a lány fölé tornyosult. – Mostantól, ha lovagolni óhajtasz menni, vigyél magaddal egy istállófiút. – Vagy mi lesz? – A lány szemében dac csillogott. – Vagy nem lovagolhatsz ki többé. A lánynak leesett az álla döbbenetében. – Ezt nem teheted meg velem! Guinevere az én lovam, és akkor lovagolok rajta, amikor nekem tetszik. A férfi összevonta a szemöldökét. – Nos, Rathmore Hall, minden ingóságával együtt, jelen pillanatban az én tulajdonomat képezi. A lány szeme összeszűkült a dühtől. – Gyűlöllek.

12

– Nem te leszel az első. – Hangjából kicsendült a fáradtság, ezt szemmel láthatóan Emily is észrevette. Lázadó pillantása megszelídült, és Rathmore meg mert volna esküdni, hogy egy pillanatra az együttérzés szikráját látta megcsillanni szemében. Annyira szerette volna megérinteni, megsimogatni, felszínre hozni a szíve mélyén rejlő, egykori bájos gyermeket. Nem merte megtenni. Az volt a dolga, hogy olyan hölgyet faragjon Emilyből, aki méltó született rangjára. Semmi nem akadályozhatta meg ebben. Mindent maga mögött hagyott. – Most felmész a szobádba vacsoráig – mondta, s látta, hogy tűnik el a lány szeméből egy csapásra az együttérzés melege. Emily egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett gyámjával, fitos kis orra fölött résnyire szűkült kék szemében harag villant. Majd fejét magasra emelve sarkon fordult, és a szobájába masírozott, olyan méltósággal, amit egy mártír is megirigyelhetett volna. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Rathmore lehanyatlott a székre, és fáradtan simította végig homlokát. Szívesebben nézett volna farkasszemet a társaság legélesebb nyelvű matrónáival, mintsem megküzdjön egyetlen gyámleánya érzelmi hullámvölgyeivel. Két héttel azelőtt is csaknem halálra rémisztette, amikor elrohant otthonról egyedül. Kénytelen volt szélsebesen otthagyni Knightsbridge kézfogóját, s így is az utolsó pillanatban sikerült elcsípnie a lányt, mielőtt felszállhatott volna a londoni postakocsira. A legutóbbi néhány hétben öt nevelőnőt riasztott el örökre, és legutóbb épp az jutott eszébe, hogy körbelovagolja a birtokot anélkül, hogy bárkinek egy szót is szólna arról, hova megy. Ha pedig bárki bírálni merészelte viselkedését, különösen, ha a gyámjáról volt szó, úgy reagált, hogy elkövetett valami még rémisztőbb dolgot. Egykor a kislány felnézett rá. Valamikor semmi másra nem vágyott, csak hogy minden percüket együtt tölthessék. Ó mennyire szerette volna, ha visszatérnének ezek az idők! Emilyvel való kapcsolata volt az egyik legelszomorítóbb áldozata Ophelia meggyilkolásának. Megtörten ült a széken, a fáradtságtól előrecsüggedő fejjel. Néha annyira elege lett mindenből, hogy szinte belebetegedett. Meddig, hányszor kell megfizetnie az embernek ugyanazért a bűnért, még ha nem is ő követte el? Bizonyítékok hiányában nem vádolták meg Ophelia megölésével, de a családja eltávolította Angliából, nyilvánvalóan azért, hogy elejét vegyék a botránynak. Az, hogy valóban bűnös volt-e, nem sokat nyomott a latban. A társaságban mindenki biztos volt benne, hogy ő gyilkolta meg unokafivére menyasszonyát, ennélfogva így is kellett lennie. Hat hosszú éven keresztül hányódott a világban, nem jöhetett vissza hazája zöld hegyei közé. Aztán, ahogy a háború egyre jobban kiterjedt, nem maradhatott édesanyja szülőföldjén sem. Máshova kényszerült: Indiába, Afrikába, Nyugat-Indiába, Amerikába. Jól boldogult mindenütt. De Angliába mindvégig visszahúzta a szíve. A kandallópárkány fölött lógó képre pillantott, az előző gróf portréjára. Nagybátyja, Alfred St. James, őszintén hitte, hogy elkövette a gyilkosságot. Akárcsak fia és örököse, Desmond. Jegyese halálát követően Desmond alig várta, hogy minél messzebb tudhassa Angliától. Akkoriban Rathmore nem győzött csodálkozni, hogy egy ennyire rosszindulatú ember, mint Desmond, hogy lehet ilyen angyalian édes gyermek apja, mint Emily, de mára úgy érezte, kezdenek kiütközni a gyermeken a családi jellemvonások. Alig egy évvel ezelőtt nagybátyja és unokafivére meghaltak egy kocsmai lövöldözésben, útban hazafelé skóciai vadászatukról. Ő örökölte a címet, s vele a

13

feladatot, hogy gyámkodjék Emily felett. Alig várta, hogy visszatérhessen Angliába, Rathmore Hallba, de az édes hatéves kislány helyett egy szeszélyes, tizenkét éves kamaszt talált, a társaság pedig mit sem felejtett az eltelt évek során. Oh, persze, megpróbálta eloszlatni a pletykákat. Amikor az első meghívás a kastélyba ért, sietett eleget tenni az invitálásnak, abban a reményben, hogy vendéglátói belátták, hogy a pletykáknak nincs alapjuk, és hisznek ártatlanságában. Istenem, milyen balga volt! Csak kíváncsiságból hívták meg, azért, hogy megbámulhassák és kibeszélhessék. Az ifjú hölgyek elaléltak, ha megpillantották, a matrónák úgy méregették, mintha magával az ördöggel lenne dolguk, a férfiak fenyegető pillantásokat lövelltek felé, mintha bármelyik pillanatban várható lett volna, hogy puszta élvezetből kinyúl, és megöl bárkit, akit ér. Ettől kezdve nem fogadott el több meghívást, amíg Knightsbridge ki nem könyörögte, hogy legyen jelen az esküvőjén. Oda is csak azért ment el, mert úgy érezte, ennyivel tartozik barátja odaadó hűségéért, amikor kirobbant a botrány. Algie sosem hitt bűnösségében. Az Udvarias Társaság azonban nagyon is hitte, hogy gyilkos. Még a saját családja, Desmond és Alfred bácsi is, egyértelműen meg volt győződve arról, hogy ő követte el a szörnyű tettet. Hogy feltételezhettek rólam ilyesmit? – járt egyre a fejében. Az ereiben folyó francia vér ilyen elátkozott bűn lett volna, hogy még a saját családja is képes volt azonnal megbélyegezni? Alfred bácsikám… Desmond, hát ilyennek ismertetek meg engem? Nagy erőfeszítésébe került félretenni megbántottságát. Emily sorsán kellett gondolkodnia. Milyen jövő várhat egy lányra, akinek gyilkos a gyámja? Senki más, csak a legelszántabb hozományvadászok kérhetik meg a kezét, pedig ennél sokkal jobbat érdemelne. Bár a felnövő nagylány igen gyakran megkeserítette a napjait, tudta, hogy Emilyben ott él még az elbűvölő gyermek, akit annak idején annyira csodált. A legjobbat kell nyújtania számára. Ehhez viszont minél előbb, be kell bizonyítania ártatlanságát. Raynewood Abbey, Hampshire Ugyanazon a napon Meg kétségbeesetten nézett nagyapjára. – De én veled akarok maradni! Az öregúr megcsóválta a fejét, és Meget rémülettel töltötte el mozdulatának erőtlensége. Alig egy hónappal ezelőtt még nagyapja Raynewood Abbey termeiben sétált lendületes lépteivel, parancsokat adott ki a szolgáknak, és harcias indulattal folytatta szokásos szócsatáit fivérével, Garrettel. Az utóbbi néhány röpke hét alatt azonban a betegség, melyet oly hosszú ideig titkolt sikerrel hozzátartozói előtt, elhatalmasodott rajta, és napról napra jobban meglátszott törődött testén a feje fölött elszállt nyolcvanöt év. – Fiatal vagy, Margaret – sóhajtotta –, és a szezon kezdete óta egyebet sem teszel, csak itt ülsz mellettem. A társaságban kellene forgolódnod. Táncolnod kellene, korodbéli ifjakkal találkoznod.

14

– Elmentem Algie esküvőjére is – sietett leszögezni a lány. – Sok fiatalemberrel találkoztam. Most pedig szeretnélek elkísérni Bath-ba téged és Agatha nénit. Ott is lehetnek korombeli fiatalok. A herceg újra csak a fejét ingatta. – Számos meghívást visszautasítottál már, csakis azért, hogy egy öregembert ápolj, Margaret, és bár rendkívül hálás vagyok figyelmességedért, nem lehetek annyira önző, hogy teljesen kisajátítsalak. – Felköhögött, egy darabig szaporán lihegve szedte a levegőt, s csak ezután tudta folytatni a beszélgetést. – Azért megyek Bath-ba, hogy kezeltessem magam, nem azért, hogy társasági életet éljek. Te addig Devonban leszel, Knightsbridge Chase-ben, unokafivéreddel és ifjú arájával, akik már visszatértek nászútjukról. Lady Penelope fog gondoskodni rólad. – És rólad ki gondoskodik? – Agatha ellát majd mindenben. – De… – Nem akarom, hogy ilyen állapotban láss, gyermekem! – hörögte az idős férfi. Halvány arcában égő, csaknem fekete szemében megcsillant valami egykori gőgjéből. – Kérlek, tedd, amit mondok. Menj el Knightsbridge Chase-be. Tölts el egy hónapot, látogasd végig a környékbeli fogadásokat, és élvezd az életet, ahelyett, hogy összezárnád magad egy olyan öreg és beteg emberrel, mint amilyen én vagyok – előrébb hajolt. – Tedd ezt meg nekem, Margaret. Megnek nem jutott eszébe semmi, amit felhozhatott volna nagyapja érvei ellen. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, nagyapa? – Csodás gyermek vagy, és tudom, hogy szívesen segítesz nekem – hangzott a válasz –, de ez a döntésem. – Akkor úgy teszek, ahogy kívánod. – Odahajolt nagyapjához és megcsókolta sovány, sápadt arcát. – De hiányozni fogsz nekem. A férfi megpaskolta a kezét. – Ahogy te is nekem, drágám. De így lesz a legjobb. Most menj. Biztos vagyok benne, hogy van mit összecsomagolnod az útra. Meg látta, hogy nagyapját elfárasztotta a beszélgetés, ezért engedelmeskedett, és elindult a szobájába, de az ajtóban még megállt és visszanézett. Könnyek öntötték el a szemét. El fogja veszíteni. Raynewood hercege napról napra gyengült. Attól félt, hogy egy nap majd, amikor bejön hozzá, teljesen eltűnik. Alig néhány hónappal ezelőtt ismerték meg egymást, s most rettegett, hogy máris el kell veszítenie. Az egyik inas épp arra járt, úgyhogy kézfejével gyorsan kitörölte szeméből a könnyeket. Nyugodt arcot vágva indult el sebesen az előszoba irányába, majd besurrant a könyvtárba. Az egész helyiséget könyvek és méhviasz szaga töltötte be. Kinézett a híres Raynewood rózsakertre néző ablakon, vakon bámult a szikrázó nyári napsütésbe. Anglia tájainak szépsége mindig mélyen megérintette, most mégis fájdalmasan hiányzott neki Boston zajos kikötője, bátyja, Garrett és újdonsült sógornője, Lucinda. Bostonban nem volt olyan könnyű és egyszerű az élet, mint itt, mégis az volt az otthona. Ott legalább nem lenne arra kényszerítve, hogy tehetetlenül ülve végignézze, hogyan hal meg a nagyapja. Raynewood hercegének ifjú unokájaként sokkal több korlátot kellett elviselnie, mint Garrett Lynch kapitány leányaként. A csodálatos ruhaköltemények és káprázatos bálok

15

eleinte rendkívül szórakoztatónak tűntek, de hamar elveszítették varázsukat. Néha úgy érezte, ha még egy úriember elmondja, mennyire elbűvölő szemének sötét árnyalata, felsikolt. Még nagyapja is kijelentette egy alkalommal, mennyire szépnek találja a szemét. Túl kell tennie magát mindezen. Könyörtelenül visszafojtotta a lelkében feltörő szomorúságot, és kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. De bármi jutott is eszébe, olyan triviálisnak tűnt nagyapja betegségéhez képest. Bárcsak segíthetne rajta… Mély sóhajjal letelepedett az egyik kényelmes fotelbe, és szórakozottan nézegette az ablak előtti fa ágán virgoncan ugrándozó kis verebet. Úgy tűnt számára, hogy a körülötte élők mindannyian rendelkeznek életcéllal és hozzá kapcsolódó társadalmi helyzettel. Nagyapja herceg, címe, rangja van. Bátyja, Garrett, hajózási üzletével foglalkozik, ráadásul ő örökli a herceg címét és vagyonát is. Lucindának is megvan a helye Garrett oldalán. Knightsbridge, Penelope, de még Lady Agatha is célt vagy társadalmi helyzetet mondhatott magáénak. Úgy érezte, neki mindezekből semmi nem jutott. Eddig azt gondolta, sokat jelent a családnak az, hogy ápolja beteg nagyapját, de valahányszor segíteni próbált, mindig jött valaki, hogy átvegye a helyét. Most meg felültetik egy Devonba tartó hajóra, hogy ott ücsörögjön Algie és Penelope nyakán, ahelyett, hogy ápolhatná a nagyapját. Elfogadhatatlan. Kell lennie az ő életében is valami jelentőségteljes dolognak. Valaminek, amit csakis ő tehet meg. Egyetlen dolognak, ami eltörölheti az őt körülvevő korlátokat. Szerette Bostont, de ha most visszamenne oda Garrett és Lucinda mellé, a bátyja úgy bánna vele, mint egy csecsemővel. Nem lenne semmi, amit kizárólag magáénak mondhatna, és amúgy is kívülállónak érezné magát a boldog ifjú pár mellett. Szerette Angliát is, de ha itt marad, a nagyapja elvárja tőle, hogy férjhez menjen valami angol főúrhoz. És amennyire szereti őt, még képes is lenne teljesíteni óhaját. Időnként persze vágyott rá, hogy férje legyen, gyermekei, de világéletében azt gondolta, hogy szerelmi házasságot fog kötni. A legutolsó dolog, amit kívánt magának, egy angol férj, akit megráz egy egészen másként gondolkodó amerikai lány életszemlélete. A törvény kimondja, hogy Angliában a férj joga, hogy ellenőrzést gyakoroljon felesége pénze és teste felett, és nem létezik semmi olyan törvény, ami megakadályozná, hogy durván bánjon élete párjával. Egy angol férj bármikor megteheti, hogy vidéki birtokán hagyja feleségét, maga pedig elvonul Londonba, a szeretőjével cicázni. Egy ilyen helyzetben aztán megint nem lenne semmije, a magány fojtogató levegője venné körül újra. Meg kell találnia, a saját útját ebben a világban. – Margaret, itt vagy? – nyílt ki az ajtó, és Meg gyorsan letörölte a könnycseppeket arcáról. Nénikéje, Lady Agatha Strathwaite lépett a könyvtárszobába. A gömbölyded, alacsony, fehér hajú hölgy vonzódott a különleges ruhákhoz, és szeretett panaszkodni, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy a társaság központi figurája legyen. Aznap reggeli ruhakölteménye mustársága színben pompázott, s három rózsaszín gyöngysor keresztezte, melyeknek gyöngyei mindig gyümölcsökre emlékeztették Meget, almára és szőlőre. – Itt vagy hát, gyermekem – harsogta Lady Agatha. – Mit keresel a könyvtárban egy ilyen csodálatos napon?

16

– Csak elgondolkodtam egy kissé. – Meg remélte, hogy sikerült elrejtenie aggodalmát nagynénje elől, de Lady Agatha igen jól ismerte a tizennyolc éves lányok lelkét. Megállt unokahúga mellett, és gyengéden megpaskolta a kezét. – Nos, kedvesem, jártál a bátyámnál, ugye? Meg bólintott, ismét megjelentek szemében a könnycseppek, bár minden erejével küzdött ellenük. – Borzalmas így látnom őt – suttogta. – Az öregség nem szép látvány – igyekezett egyetérteni vele Lady Agatha lemondó sóhajjal. – És csak az ég tudja, milyen érzés lehet. De hozzátartozik az élethez, kedvesem. Akárcsak a születés és a halál. – Ne is említsd a halált! Nem akarom, hogy nagyapa meghaljon, nem most, amikor végre rátaláltam! Agatha néni felkuncogott. – Azért még ne tervezd meg a temetést, Margaret. Bátyámat kemény fából faragták. Ilyen minden Stanton. Ha volna módja, hogy kicselezze a halált, Erasmus biztosan megtalálná. – Én csak szeretnék elmenni veletek Bath-ba. Rémes, hogy nélkülem akartok ott lenni. – Tudod, hogy a nagyapád ki nem állhatja a gondolatot, hogy ilyen betegnek látod. Jobb lesz neked is, ha az unokámnál és újdonsült feleségénél töltöd az elkövetkező néhány hetet. – De én segíteni szeretnék! – Meg felpattant és az ablakhoz lépett. – Agatha néni, akkor is teljesen tehetetlen voltam, amikor anyám meghalt, csak ültem ott, és ő lassan elment. S hogy végre megismertem nagyapámat, ő is megbetegedett… de most már felnőtt nő vagyok, nem gyermek, mint akkor. Tudnom kell, hogy én is tehetek valamit érte, ez olyan sokat jelent számomra. – Hangját elfojtották érzelmei, sírva fakadt. – Nem tudsz mit tenni – mondta gyengéden Lady Agatha –, csak ha ő maga kér meg rá. Margaret megrázta a fejét. – Hogy érezhetném magam jól, járhatnék vidám összejövetelekre, amikor tudom, hogy nagyapa ennyire beteg. Ha ott leszek Algie-nál és Penelopenál, csak ő jár majd az eszemben. – Margaret, figyelj rám – Lady Agatha szigorú hangja meglepte a lányt. – Nem teheted meg nagyapáddal, hogy kimutatod előtte, mennyire aggódsz érte. Ő a legjobbat akarja neked. Ha boldoggá akarod tenni, keress magadnak egy jó férjet, és telepedj le itt Angliában, hogy felneveld a gyermekeidet. – Menjek férjhez?! – kiáltott fel Meg. – Mintha tudnék ilyenkor szerelemre gondolni! Lady Agatha elképedve nézett rá. – Senki nem beszél szerelemről, drágám. – Elképzelni sem tudom, hogy hozzámenjek valakihez, akit nem szeretek. Amerikában nem így mennek a dolgok. – De Angliában igencsak gyakran – mutatott rá Lady Agatha. – És egy fiatal hölgynek kötelessége a családjával szemben, hogy jól házasodjék. – És mi a fiatal hölgyek kötelessége magukkal szemben? Agatha néni, ha én férjhez megyek, Meg Lynch megszűnik létezni. Elveszik, semmivé foszlik a társaságbeli feleség álruhája mögött. Agatha megcsóválta a fejét.

17

– Nem szükségszerű, amit mondasz. A házasságnak is megvan a maga jó oldala, kedvesem. És a vele járó szabadságról még nem is szóltunk. Meg félresöpörte szavait. – De én szeretnék valami tenni az életben, valami olyat cselekedni, amit rajtam kívül más nem tehet meg. – A házasság mindkét fél megelégedését szolgálja. A férfi igénye, hogy felesége és gyermekei legyenek. A nőnek férjre van szüksége, aki gondoskodik róla. Mindkét fél megkapja, amit kíván. – De ez nem egyezik azzal, amit én akarok – düllesztette ki keblét Meg. – Több szeretnék lenni, mint egy férfi oldalbordája. Több, mint egy puszta tárgy, amit birtokolnak. Kell lennie valaminek az életben, amit csakis én tehetek meg, ami vár rám. – Gondolkodj a házasságon – igyekezett lehűteni Meget Lady Agatha, miközben felemelkedett a fotelből. – A legtöbb lánynak ez a sorsa. Meg elkeseredve nézte a könyvtárszobát méltóságteljes léptekkel elhagyó idős hölgyet. – De én nem vagyok olyan, mint a legtöbb lány – suttogta –, és ez az, amit senki sem akar megérteni.

18

3. fejezet Devon megye Egy héttel később

L

ady Denniston Szentiván-napi bálja volt a legnépszerűbb társas összejövetelek egyike Devonban. Igyekezett minden évben ugyanabban az időpontban, június közepén megtartani, hogy ezzel is kölcsönözzön az eseménynek egyfajta kifinomult jelleget. Mindenkit meghívott, aki valamit is számított, és ez bizony jókora tömeget jelentett évről évre. De arra, hogy visszautasítsa a meghívást, még csak gondolni sem mert senki. Meg eddig csupán egy órát töltött el a bálon, de máris halálosan unta magát. Több kiváló fiatalemberrel is táncolt már, de egyikük sem kívánt mélyértelmű társalgást folytatni vele, valamennyien megelégedtek azzal, hogy szemének színéről áradoztak, és azt taglalták, hogy másnapra nagy valószínűséggel még melegebb idő várható. Valahányszor eszébe jutott, hogy most akár Bath-ban is lehetne, beteg nagyapját ápolva, csaknem felsikított tehetetlen dühében. De türtőztette magát, megállt a bágyadt ifjú hölgyekkel zsúfolt balkonon, és elnézte a táncolókat. Közöttük forgott unokafivére és ifjú felesége is. Penelope tökéletesen viselkedett, és csodálatosan elegáns volt. Az a tény, hogy a szőke szépség egy nagy vagyonnal rendelkező gróf leányaként nagy hozománnyal is rendelkezett, csak még tökéletesebbé tette az emberek szemében. Knightsbridge is szőke volt, bár haja valamivel sötétebb árnyalatban játszott, mint Penelopeé. Sötét szemöldöke magasan ívelt szeme fölött, orrának határozott vonala családi vonás volt, Meg nagyapja és bátyja orra tökéletesen hasonlót formázott. Barátságos természetét viszont családja másik ágától örökölte. Mint az új házasok általában, Penelope és Algie csakis egymással voltak elfoglalva. Gyakorta teljesen belefeledkeztek egymásba, és észre sem vették, hogy rajtuk kívül még mások is vannak a teremben. Meg már hozzászokott ehhez, ám, bár ezt maga sem szívesen vallotta be, gyakran úgy érezte, időnként teljesen fölösleges jelenléte a kastélyban, ahova két nappal azelőtt érkezett. Ó, a fiatal házasoknak meg sem fordult a fejében, hogy elfeledkezzenek róla. Időnként viszont annyira elmerültek egymásban, észre sem vették, hogy Meg is ott van. Máskor hosszú időre eltűntek valamerre kettesben, magára hagyva a lányt. Még ezen az estén is, miután köszöntötték házigazdáikat, beálltak a táncba, és teljesen megfeledkeztek a balkonon magányosan álldogáló unokahúgról. Meg nem hibáztatta rokonait, amiért ennyire csak egymásra tudtak figyelni. Hiszen csak nemrég házasodtak össze, és frigyük szerelemből született! Nem is várhatott mást. Ám ez is csak arra sarkallta, hogy meg kellene találnia helyét és dolgát a világban. Nem lóghat egész életében a családja nyakán, mint egy meglazult gomb az ingen! – Miss Stanton-Lynch! – hallatszott egy férfi hangja. Megrázkódott. Mr. Edward Barrington állt mellette, ő volt beírva táncrendjébe következőnek. A fiatalember nesztelenül közelítette meg, észre sem vette. Barrington

19

ártalmatlan figura volt. Ennek ellenére udvarias pukedlival köszöntötte, s közben az járt a fejében, hogy az ifjú elálló fülei és bozontos haja egy kíváncsi kiskutyára emlékezteti. – Jó estét, Mr. Barrington – erőltetett mosolyt az arcára. – Ez a mi táncunk, Miss Stanton-Lynch – jelentette ki az ifjú lelkesen. – És ha szabad megjegyeznem, csodálatosan áll önnek ez a ruha. Kiemeli a szeme árnyalatát. Mint két zafír. Meg nagy nehezen erőt vett magán, hogy ne forgassa meg unottan a két zafírt. Elvörösödött az erőlködéstől, az avatatlan szemlélő akár azt hihette volna, hogy túl sok pezsgőt ivott. Aztán hirtelen belehasított, hogy képtelen ezzel az alakkal táncolni. Nem bírja tovább az unalmas, üres társasági beszélgetést és a mosolygást, amíg bele nem fájdulnak az arcizmai. Ép elmével biztosan nem. – Bocsásson meg, kérem, Mr. Barrington – mondta a tőle telhető legkedvesebb hangon –, de annyira nagy a hőség, attól tartok elalélok, ha táncolni fogok. Volna olyan kedves, és hozna nekem egy pohárka puncsot? Mr. Barrington barna szeme elkerekedett. – Szeretné, ha hoznék önnek egy pohár puncsot? Természetesen, kisasszony, már itt is vagyok! Majd ideülök ön mellé, amíg elfogyasztja? – Újabb mély meghajlást követően a fiatalember eltűnt a puncsostálak irányában. Meg felpattant, és megkönnyebbült sóhajjal kisietett a kertbe vezető ajtón. Nem kellett volna idejönnie. Rathmore belépett a bálterembe, eleresztve füle mellett az izgatott suttogást, amit kiváltott nevének bejelentése. Könnyedén leemelt egy pohár pezsgőt a legközelebbi tálcáról, és gyors léptekkel az egyik fal mellé sietett, ahonnan, úgy vélte, a lehető leghamarabb észreveheti a férfit, akit keres. Eredetileg az volt a szándéka, hogy nem jön el a bálba, de időközben tudomást szerzett róla, hogy Lord és Lady Aggerly is a meghívottak között van. Mindketten ott voltak azon az összejövetelen, hat évvel ezelőtt, ahol Ophelia meghalt. Sokat tudott az Aggerlykről. Az utóbbi évek során minden lehetséges információt összegyűjtött velük kapcsolatban, és sikerült felfedeznie egy felettébb meglepő tényt. Az akkor jelen levő vendégek közül csak három nem rendelkezett szilárd alibivel abban az időpontban, amikor Ophelia meghalt. Ezek egyike volt Lord Aggerly. Rathmore szeretett volna feltenni néhány kérdést a hetvenkedő lordnak, s ez volt az oka, hogy ellátogatott Lady Denniston estélyére. Háziasszonya rendkívül izgatott lett, amikor meglátta Rathmore sötét sziluettjét az ajtóban. Természetesen meghívta ezt az embert, de eszébe sem jutott, hogy esetleg el is jöhet a bálra. De azért összeszedte magát és a lehető legudvariasabban üdvözölte vendégét, majd magára hagyta a terem sarkában. A gróf igyekezett megtalálni Aggerly alakját a tömegben. Tizenöt perccel később két dologra jött rá. Aggerly még nem érkezett meg, és senki nem akart szóba állni az Ördögi gróffal. Megunva a bámuló tekinteteket, úgy határozott, kisétál inkább a kertbe, amíg Aggerlyék megérkeznek. Ott talán nyugodtan kivárhatja őket. Amint kilépett, megcsapta az est hűvös levegője. Csodálatosan tiszta éjszaka volt. Csillagok pöttyözték a tintakék eget, a hold sarlója úgy függött közöttük, mint egy csillogó medál.

20

Léptek zaja ütötte meg a fülét. – Ki az? – kérdezte halkan. – Én vagyok – lépett elő egy fiatal hölgy az árnyékból. Sötét haja csigásan omlott le elefántcsontszínű vállára, és a férfi elkapta még csillogó tekintetét, mielőtt lehajtotta volna a fejét. – Bocsásson meg, uram, épp befelé indultam. – Várjon egy percet – szólt utána Rathmore, ahogy a lány elsietett mellette. – Ismerem önt. Knightsbridge kézfogóján találkoztunk. – Igen, ahogy mondja – valami okból a lány nem nézett a szemébe. Összefonta mellén remegő ujjait. – Nos, akkor, ha megbocsát… – Nem úgy emlékszem önre, mint egy ilyen szelíd báránykára – ráncolta a homlokát Rathmore. – Miss Stanton-Lynch, ugye? A lány megmerevedett. – Ez a nevem, uram. A férfi arca elsötétedett. A csinos, barna lány az első találkozáskor kedvesen elbeszélgetett vele, jó adag humorral fűszerezve a társalgást. Mitől lett egyszeriben ilyen mamlasz? – Lépjen már közelebb. – Zavarában a szokásosnál határozottabb hangon szólalt meg. A lány habozott egy pillanatig, aztán bátortalanul közelebb lépett. Félénksége felszította a férfi indulatát. – Az ég áldja, hát nem eszem meg! A lány felemelte a fejét, és Rathmore megpillantotta a szemét. Rettegés. Mintha gyomorszájon ütötték volna. A lány, aki három héttel azelőtt vette magának a bátorságot, és beszélgetett vele Knightsbridge esküvőjén, most rettegett tőle. Valami összeroppant benne. Mennyit kell kibírnia egy embernek? A társaság megvetése, Emily lázadásai, a megaláztatás, hogy nem tudja bizonyítani ártatlanságát – eddig mind néma megadással tűrte. De hogy ez a gyönyörű és okos lány, aki három héttel ezelőtt még olyan bájosan csevegett vele, most fél tőle, összetörte a szívét. Miből is gondolhatta, hogy meg tudja oldani ezt a helyzetet? Hogy utána tud járni, ki követte el hat évvel ezelőtt azt a gyilkosságot? Felnevelni egy ifjú hölgyet? Ennyire vak lett volna? Nem tudott a lány szemébe nézni, azokba a csodálatosan csillogó kék szemekbe, melyek néhány héttel ezelőtt olyan vidáman nevettek vissza rá, s most olyan félelmet tükröztek, melyet nem bírt elviselni. Hátat fordítva motyogta. – Elnézést. Tényleg jobb lesz, ha bemegy. – Várta a távolodó léptek koppanását. Meg azonnal felismerte Rathmore grófját, amint kilépett a kertbe. Ijesztő külseje volt a holdfényben, érzéki vonásait mintha hűvös márványból faragták volna, szeme kutatón csillogott a sápadt fényben. Amikor először találkozott vele Knightsbridge kézfogóján, ügyet sem vetett küllemére, csak barátot keresett, akivel társaloghat. De most egyszerűen nem tagadhatta, hogy Luciferre emlékeztette, tökéletes szépsége fenyegetővé vált az éjszaka fényeiben. Sötét színei, finoman kidolgozott vonásai, fekete frakkja kísérteties külsőt kölcsönöztek neki, különösen, ha tudta az ember, hogy valami szomorú történt körülötte.

21

Gyilkos. Sose bizonyították, de veszélyesnek tartják. Most pedig itt maradt vele kettesben az éjszakai kertben. Arra gondolt, ha észrevétlen elsurran mellette, megszökhet. A terve pedig végső soron bevált. Maga mondta, hogy menjen be… A férfi hangjából kicsendülő fájdalom azonban megállította. Lehet egyáltalán gyilkos ez a férfi? Semmi sem bizonyította bűnösségét. Meg ráadásul nem felejtette el, milyen aggodalom ült ki az arcára, amikor eljutott hozzá a hír, hogy gyámleánya eltűnt. Egy gyilkos vajon képes lenne ilyen érzéseket táplálni egy gyermek iránt? A férfi hátára nézett. Nincs mitől félnie, akármit is tartsanak felőle. Nem bizonyították, hogy bárkit is megölt, csak szóbeszéd. Ráadásul továbbra is meghívják mindenhova, ami azt jelenti, hogy a társaság nem zárkózott el teljesen előle. Arról nem is beszélve, hogy Algie személyesen hívta meg az esküvőjére. Jó ég, mit tett? Megsértett egy ártatlan embert? Megköszörülte a torkát, és a férfi felé lépett. – Hogy van a gyámleánya, uram? A férfi szembefordult vele, meglepetten nézett a lányra. – Parancsol? – A gyámleánya felől érdeklődtem – nyelt nagyot a lány, igyekezvén megfékezni hevesen dobogó szívét –, amikor ugyanis legutóbb találkoztunk, nyugtalanító híreket kapott felőle. – Ó, igen. – A férfi szavai ott csüngtek a levegőben. Lehajtotta a fejét, kifürkészhetetlen pillantással nézett a lányra. – A gyámleányom. Megtaláltuk. Otthon van, biztonságban. – Ez jó hír. Aggódtam érte. – Meg hevesen dobogó szívére szorította a kezét, és közelebb lépett. – Nem jól érzi magát? – A férfi mély hangja ott vibrált körülötte a levegőben, belereszketett a teste. Elragadó külleme, az őt körüllengő titok rendkívül vonzó hatást gyakorolt Megre. – Ó, csak túlhevültem odabenn a teremben – mosolygott vissza udvariasan lány, annak ellenére, hogy szíve a torkában dobogott, s amikor Rathmore visszamosolygott rá, még hevesebb vágtába kezdett a vére. Nyugalom, Meg. – Ó, rettenetes a hőség odabenn, ugye Miss Stanton-Lynch? Sokkal kellemesebb idekinn. – Valóban. De kedves uram, ha lehet, ne beszélgessünk az időjárásról. Látta a férfin, mennyire meghökkentette a válasza. – Ó, hogyne, kisasszony. Miről kíván beszélgetni velem? Meg vett egy mély lélegzetet. – Hallottam önnel kapcsolatban valami szóbeszédet, uram. Mondja, igaz? A férfi megmerevedett. Egyetlen izma sem moccant, még a szempillája sem. Tekintete a lány szemébe fúródott, mélyen, mintha egészen a bensőjéig akarna lehatolni. – Ez – szinte nem is mondta, lehelte – meglehetősen merész kérdés, Miss StantonLynch.

22

Meglehet – nyelt nagyot Meg. Mi van, ha igaz a pletyka? Mi van, ha a férfi egyszerűen átlöki a korláton a kert mélyébe, és visszamegy a táncolók közé? Csendesen állt a helyén. – Uram én nem szeretem a pletykákat. Azt mondták nekem, hogy ön megölt valakit. Ezért kérdezem: igaz ez? A férfi jó darabig nem szólalt meg. Tücskök ciripeltek a fűben, a bálteremben pedig ismét rázendített a zenekar. A lány szótlanul várt, pulzusa élénken lüktetett saját merészségétől. Nem tudta, mi vitte rá, hogy feltegye ezt a kérdést. Vagy miért volt annyira bizonyos benne, hogy a férfi nem bántja őt. – Nem – mozdult meg végül a férfi. – Nem öltem meg senkit. És tudja, Miss StantonLynch, ön az első a társaságban, aki feltette nekem a kérdést, hogy ártatlan vagyok-e vagy sem. – Az hogy lehet? Talán nem folytattak nyomozást? – Természetesen lezajlott egy nyomozás – a férfi elfordította arcát. Felnézett az égre, úgy folytatta. – Kihívták a rendőrbírót, de nem találtak semmiféle bizonyítékot. Egy hölgy lezuhant a lépcsőn az éjszaka közepén. – Egy hölgy? – sóhajtotta Meg. Egészen áthatotta a férfiból áradó fájdalom. Közelebb lépett hozzá. – Egy hölgy halt meg? A férfi lenézett rá. – Azt hittem, ismeri a történetet. Meg a fejét rázta. – Nem, én csak annyit hallottam, hogy ön… hogy meghalt valaki. Azt gondoltam, hogy talán egy párbaj lehetett vagy valami hasonló. A férfi felnevetett, mély kacagása tökéletesen illett az éjszakai kerthez. – Egek, micsoda fantázia, Miss Stanton-Lynch. – Kérem, ne nevezzen így. A nevem Meg. A férfi felhúzta a szemöldökét. – Egyáltalán nem lenne helyénvaló kisasszony, ha a keresztnevén szólítanám. – Az sem helyénvaló uram, hogy itt álldogálok kinn a kertben, kettesben önnel – válaszolta Meg. – De látja, itt vagyok. Kérem, ez a legérdekesebb beszélgetés, amiben a mai este folyamán részem lehetett. – Lenyűgöz. – Ön olyan érdekes személyiség – igyekezett helyesbíteni Meg. – És eddig még egyetlen egyszer sem említette a szemem színét. Rendkívül hálás vagyok érte. A férfi ismét felnevetett, tartása szemmel láthatóan veszített merevségéből. – Nos, ön újra az a rettenthetetlen kis hölgy, akivel Algie esküvőjén volt szerencsém megismerkedni. De ki volt az imént az a félénk kis nyuszika? Meg bosszúsan forgatta a szemét. – Uram, nekem azt mondták, hogy ön meggyilkolt valakit, erre egyszerre csak ott találom magam kettesben önnel a sötét kertben. Mit várt, hogyan fogok viselkedni? – Már értem. – A lány felé fordította arcát, egyik könyökével a korlátra támaszkodott. – De hát még mindig itt van velem kettesben a sötétben. – Valóban. – A lány felhúzta a vállát és maga is nekitámaszkodott a korlátnak. – De tudom, hogy ön tisztel engem, uram. Emlékszem, miként figyelmeztetett a jó hírem megóvására Algie esküvőjén.

23

A férfi egy darabig újra hallgatott, aztán előrehajolt a lány felé. – Ne tévesszen össze egy ölebbel, kedvesem. Vagyok annyira férfi én is, mint más, és maga igazán gyönyörű nő. Meg hallotta a hangjából kicsendülő figyelmeztetést, de vakmerőn ügyet sem vetett rá. A levegő vibrált valamilyen energiától, ami megremegtette a testét. Végre úgy érezte, hogy él. Fejét hátrahajtva felnézett az égboltra. – Nem gyönyörű az éjszaka? – Hallja, mit mondok magának? A szeme sarkából pislantott vissza a férfira. – Hogyne hallanám. Egy perc és elindulok befelé. – Maga nem hall semmit – mormolta a férfi. – Azt hiszi, víz folyik az ereimben, csak mert ártatlannak vallottam magam? Előrelépett, a lány fölé magasodott. Kezét a derekára fonta, nekiszorította a korlátnak. Sötét szeme alig néhány centiméterről nézett a lány szemébe. – Mit művel, uram? – Meg szerette volna, ha hangjából kicsendül a felháborodás, de ettől messze járt. – Édes Meg – suttogta a férfi, megsimítva ajkával a nyakát. Lehelete végigsuhant keblén, melyet báli ruhájának mély kivágása nemigen rejtett el. Abban a pillanatban mellbimbói felmeredtek, és a lány mélyet sóhajtott meglepetésében, hogy olyan éles és vad szorítást érzett odabenn a gyomra tájékán. – Drága Meg – súgta újra a férfi –, tudja, hogy csaknem mindenki, akit gyilkossággal vádolnak, ártatlannak vallja magát? Mielőtt még egyetlen szót is szólhatott volna, a férfi szája az övére tapadt. Ajka szétnyílt, nyelvével megtalálta a lány nyelvét. Meg bensőjében újabb áramütés futott végig, csaknem görcsbe rántva egész testét. Amikor a férfi nyelve végigsimította szájpadlását, halk sóhaj hagyta el a torkát. Térdei elgyengültek, kezével megkapaszkodott a férfi frakkjában. Tovább tartott a csók, messze felülmúlva mindent, amit valaha elképzelt. A férfi felemelkedett, ajkuk szétvált. Úgy maradtak összeölelkezve. – Ön túl könnyen megbízik az emberekben – mondta Rathmore, mélyen a lány szemébe nézve. – Bármit tehetnék önnel, ha ezt akarnám, és senki sem sejtene semmit. Emlékezzen erre, ha legközelebb merész kérdést tesz fel egy férfinak az éj sötétjében. Ellépett mellőle, visszament a bálterembe, otthagyva a reszkető lányt a kert sötétjében. Miközben kinyitotta a bálterem ajtaját, Rathmore azon gondolkodott, ki érdemelte meg jobban dühét, ő maga, amiért bejött, vagy a lány, aki olyannyira megbízott benne. Vajon mi késztette rá, hogy megkérdezze, ő követte-e el a gyilkosságot, még ha igaz is lett volna? Mindezt a kert sötétjében, hisz ennél ostobább dolgot nem is tehetett. Mégis, végre valaki feltette neki a kérdést. Nagy dolog, hogy a lány képes volt megkérdőjelezni a vele kapcsolatos pletykát, amit mindenki készpénznek vett. Azonban még a kérdésénél is jobban bosszantotta, hogy a lány nem látott benne potenciális fenyegetést. A mindenit, hisz mégiscsak férfi, nem idomított állat, és nyilvánvaló, hogy a lány szépsége benne is felébreszti ugyanazt a vágyat, amit minden más férfiban. Miss Margaret Stanton-Lynch-nek ideje megtanulnia, hogy vigyázzon magára, ha egyedül kószál éjszaka, hisz bárki megjelenhetett volna odakinn, és az első jöttment csélcsap sárba tiporhatta volna a becsületét.

24

Persze azért nem csupán erről volt szó. Miért csókolta meg? Igazolhatta volna magát azzal, hogy csupán meg akarta mutatni a lánynak, mibe keveredett, de igazság szerint vágyott rá, hogy megcsókolja. Alig várta. Meg gyönyörű volt, okos, kedves, és olyan dolgokra emlékeztette, amikben azóta sem volt része, hogy hazajött Angliába. Csodás teste, éles esze elbűvölte és felkeltette benne a vágyat, melyet azóta elfojtott magában, hogy hazatért. Akarta ezt a lányt. Ennyire egyszerű. És ilyen lehetetlen. Egy ártatlan lány. És az Ördögi gróf. Morcos képpel nézett vissza egy fiatalemberre, aki épp nagyot ásított, aztán gúnyos mosollyal nyugtázta, amikor az ifjú felismervén őt, rémülten húzódott odébb. Feltűnt Aggerly, egy másik úriemberrel beszélgetett, felesége a háta mögött ült, nyilvánvalóan unott képpel. Láthatóan nemrég érkeztek. Az emberek félrehúzódtak Rathmore útjából, ahogy átvágott közöttük célpontja felé. Az úriember, akivel Aggerly beszélt, ugyancsak félrehúzódott, s a férfi ekkor pillantotta meg a felé közeledő grófot. A testes úriember arca halálos sápadtságot öltött. Aggerly feleségének pillantása követte férjéét, épp abban a pillanatban vette észre Rathmore-t, amikor az odaért Aggerly mellé. Egy szemvillanásra találkozott a tekintetük. Habozás nélkül hátat fordított a grófnak, és magával húzta férjét is. A közelben állók elképedt sóhajokat hallattak, Rathmore pedig megkövülten állt az iménti helyén. Lady Aggerly tüntetőleg nem vett róla tudomást! Düh öntötte el. Szúrós pillantást vetett Lady Aggerly távolodó alakjára, a kövérkés, kék selyembe bújtatott test elmosódott a szeme előtt és minden erejét össze kellett szednie, hogy fékezni tudja indulatát. Nevetés hangjai ütötték meg fülét. Arrafelé nézett, de a körülötte álló bámészkodók azonnal lesütötték szemüket. A megaláztatás tüzes gombócként égette a torkát, de semmit nem mutatott ki érzelmeiből. Egykor, amikor még nem volt több, mint Rathmore grófjának elszegényedett unokaöccse, valószínűleg főhajtva távozott volna a teremből. De most… Most ő az Ördögi gróf. Az összegyűlt szájtátiak jeges pillantásától kísérve elindult a pár után. Az emberek félrerebbentek előle, és eltűntek a tömegben. Hátát mutatva a kíváncsiaknak, három hosszú lépéssel utolérte az Aggerly házaspárt. – Lord Aggerly – szólította meg csendesen a férfit. – Egy szóra, kérem. Aggerly acélszürke szeme elhomályosult zavarában. – Rathmore – harsogta –, észre sem vettem, hogy ön is itt van. – Hogyne. Lady Aggerly hájas tokája elvörösödött a gróf gúnyos megjegyzésére. Szájtátva bámult rá, szemmel láthatóan azt latolgatta, milyen viselkedést ír elő ilyen helyzetben az etikett. Aggerly megköszörülte a torkát. – Elnézését kell kérnem, uram, de néhány ismerősöm vár, hogy megbeszéljünk egy fontos dolgot… Rathmore keményen vállon veregette a férfit. A testes úriember összerezzent. – Biztos vagyok benne, hogy tud rám áldozni néhány percet, mielőtt teljesítené kötelezettségeit, uram. Lady Aggerlybe új erő költözött. Kihúzta magát, húsos orrát az égnek meresztette, úgy pillantott a grófra.

25

– Uram, máris késésben vagyunk. Rathmore felvonta a szemöldökét. – Elkésett, hogy a jó modort gyakorolja. Nos, kedves Lady Aggerly, ha meg nem állítom önöket az imént, akkor az egész társaság azt gondolhatta volna, hogy ön szándékosan nézett keresztül rajtam. – Milyen szerencsétlen félreértés lett volna – válaszolt az asszony, felfújva tokáját, borzalmát kifejezendő. Rathmore kivillanó fogakkal mosolyodott el. Lady Aggerly dühödt testtartása felengedett, egészen bizonytalan kifejezés vette át a helyét. Hátrébb lépett egy lépést. – Férjével való megbeszélésem bizonyosan nem tart tovább néhány percnél, asszonyom. – Rathmore hangja fenyegetően csengett. – Talán ön is szívesen eltársalog a háziasszonnyal, amíg én megbeszélem ezt a dolgot Lord Aggerlyvel. Lady Aggerly szája kinyílt, majd becsukódott, de hang nem hagyta el a torkát. Lord Aggerly méltatlankodva düllesztette ki a mellét. – De gróf úr… – Vagy – folytatta Rathmore behízelgő hangon – megbeszélhetjük Presque-a-Mere, hármasban, a tisztelt felesége jelenlétében is. Aggerly felháborodása azonnal eltűnt. – Tedd, amit őlordsága javasolt, Eloisa. – De hát… – Menj – szisszent fel Aggerly. – Keresd fel Lady Dennistont. Néhány perc alatt elintézzük megbeszélnivalónkat Rathmore gróffal. – Rendben! – Magasba tartott orrával Lady Aggerly elviharzott. Lord Aggerly metsző pillantást vetett Rathmore-ra. – Mit óhajt tőlem, Rathmore gróf? – Kérem, fáradjon ki velem a kertbe. Rathmore, elégedetten a dolgok alakulásával elindult kifelé, a kert irányába, Aggerly pedig megadóan követte. Meg visszatért a bálterembe, csatlakozott unokafivéréhez és feleségéhez. Épp jókor érkezett, még láthatta, hogyan hagyta ott Rathmore-t Lady Aggerly és a férje. Meg és Penelope lélegzete is elakadt az emberek reakciója láttán, Knightsbridge, azonban elkeseredett dühvel tört ki. – Az a randa boszorka. Mi a csudát csinál? –sziszegte. – Épp tüntetően keresztülnéz rajta, Algernon – suttogta Penelope, kék szemében őszinte szomorúsággal. – Az ördög vigye el mind – dörmögött a férje, miközben figyelte, hogyan elegyedik szóba Rathmore az Aggerly házaspárral. – Mennyi idő kell hozzá, hogy az emberek elfeledjék a rosszindulatú pletykákat? – Ártatlan lenne? – érdeklődött Meg. Knightsbridge rövid bólintással válaszolt. – Az életemet tenném rá. Rövidnadrágos kora óta ismerem Justint. Úgy gyilkos ő, ahogy én. – Biztos vagy benne? Algie szigorú pillantást vetett rá.

26

– Olyan bizonyos vagyok benne, mint ahogy itt állok. Justin St. James nem gyilkos, és egy napon az emberek igencsak bánni fogják, hogy ezt gondolták róla. Szégyellhetik is magukat azért, ahogy bánnak vele. Meg kíváncsian szemlélte a gróf beszélgetését a párral. Lady Aggerly elviharzott, Rathmore és Lord Aggerly pedig elindultak a kert irányába. Meg nagyon remélte, hogy senkinek sem esik baja. Penelope meghúzta Knightsbridge kabátujját. – Menjünk haza, Algernon, megfájdult a fejem. – Természetesen, drágám. Nekem is elment a kedvem ettől az egésztől. – Knightsbridge kivezette párját a bálteremből, Meg viharzó gondolatokkal a fejében követte őket. Nem tudta, elfogadhatja-e száz százalékig, amit Algie állított, hisz ő volt az egyetlen, aki meggyőződésesen hitt a gróf ártatlanságában. De minek szólt akkor a férfi elképesztően merész viselkedése odakinn a teraszon? Miért csókolta meg? Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy észre sem vette Lady Aggerlyt, aki a háziasszony mellett állt a kijáratnál. – Lord Knightsbridge – kiáltott fel örömmel Lady Aggerly. – Engedje meg, hogy őszinte gratulációmat fejezzem ki esküvője alkalmából. Knightsbridge úgy sétált el a testes hölgyemény mellett, mintha ott se lett volna. – Gyere, drágám – szólt Penelopehoz a szokásosnál jóval hangosabban –, remélem, hamarosan viszontláthatjuk otthonunkban Rathmore grófot. Nevetés csattant a teremből innen is, onnan is. Mindenki érzékelte, hogy a nagyhatalmú Lord és Lady Knightsbridge keresztülnézett Lady Aggerlyn. Az unokafivére után siető Meg jól láthatta a hölgy arcára kiülő elképedést. Azt kívánta, bárcsak Rathmore is láthatta volna Lady Aggerly elképesztően savanyú ábrázatát. Egyetlen lélek sem követte őket a kert hűvös sötétjébe. Aggerly harcias lendülettel fordult Rathmore felé abban a pillanatban, hogy kiléptek az ajtón. – Nos, mit óhajt tőlem? – Az igazat. – Magának kellene tudnia a legjobban, mi történt – sziszegte a másik. – Talán – mosolyodott el halványan Rathmore. – Az ön nőcskéjével kapcsolatban például pontosan tudom, mi a helyzet, egy bonapartista kém. Ha jól hallottam, ön választás elé állította, hogy vagy a szeretője lesz, vagy bíróság elé állíttatja és kivégezteti. Jelenleg egy kis házban él Franciaország déli részén. – Elgondolkodva simogatta meg az állát. – Kíváncsi vagyok, vajon hogyan fogadná ezt a hírt a társaság? – Halkabban – pillantott hátra idegesen, elvörösödő arccal a zsúfolt bálterem irányába Aggerly. – Hogy jött rá? – Volt időm, amíg utazgattam. Miss Rondelle rendkívül csinos hölgy. – Rathmore szélesen elmosolyodott. – Hál' istennek, fiai az anyjukra ütöttek és nem az apjukra. – Megölöm, ha bárkinek is elárul – sziszegte Aggerly. – Ezt mondta Opheliának is? Aggerly vonásai kisimultak.

27

– Hát erre megy ki a játék. Azt hiszi, én vagyok a felelős Ophelia haláláért. Nos, ez nem fog menni, Mr. Rathmore. Nem én tettem. – Akkor hol volt aznap éjjel? Az biztos, hogy nem töltötte otthon az éjszakát, mint ahogy a vallomásában állt. – Micsoda? Mit állít? Rathmore szája mosolyra görbült a férfi hangjából kicsendülő pánik hallatán. – Az inasa benn járt a hálószobájában aznap éjjel. Üres volt. Ön nem töltötte otthon az éjszakát. Aggerly elfordult. – Hagyjon engem békében, Rathmore. Nem vagyok kíváncsi az őrült elképzeléseire. – Oh, ezek tények – mormolta Rathmore, akit elgondolkodtatott az Aggerly szemében megcsillanó rémület. – Megtaláltam a régi inasát, és aláírattam vele a vallomást, melyben elmondja, mit látott aznap éjjel. Jobban meg kéne fizetnie nyugdíjba vonuló alkalmazottjait, Aggerly. – Mi köze hozzá – sziszegte Aggerly. – Nem vagyok hajlandó belemenni ebbe a játszmába. És ha csak egyetlen szó is kiszivárog abból, amit itt most elmondott, Rathmore, elbúcsúzhat az életétől. – Dühödt szavai még mindig ott függtek a levegőben, amikor a férfi már újra odabenn járt, a zsúfolt bálteremben. – Egyikünk még bánni fogja, ami történt – suttogta Rathmore a hallgatag éjszakának –, s biztos vagyok benne, hogy nem én leszek az. Elégedett mosollyal az arcán megfordult, és elindult a kijárat irányába. Sikerült elvégeznie feladatát; semmi oka nem volt rá, hogy akár egy másodperccel is tovább maradjon. Egyetlen szó nélkül hagyta el Lady Denniston házát, szívében a frissen fellángoló reménnyel. Lord Aggerly rejteget valamit. Talán egy gyilkosságot.

28

4. fejezet

M

iért nem tudta kiverni fejéből azt a csókot? Meg a kerti parton üldögélt a Lady Denniston bálját követő napon, és Penelope kiskutyájával, Pudinggal játszadozott. Kétségbeesetten igyekezett kiverni fejéből a Lord Rathmore-ral való előző esti találkozását. Az a csók akadály nélkül áthatol védekezésének falán. Túl érzéki volt, túl izgalmas ahhoz, hogy megőrizhesse lelke békéjét. Algie és Penelope a szemközti padon foglaltak helyet, szokás szerint csak egymást látták. Kedveskedő csacsogásuk, ellágyult pillantásaik épp hogy nem segítették Meget abban, hogy kiverje fejéből az előző este történéseit. Milyen érzés lenne vajon, ha rá is úgy nézne valaki, mintha a világ legcsodálatosabb kincsét tartaná a kezében? Vajon Lord Rathmore képes lenne rá? Igyekezett elterelni gondolatait erről a veszélyes ösvényről. Legkevésbé arra volt szüksége, hogy szerelmi kalandba bonyolódjék egy angollal. Arról nem is szólva, hogy gyilkossággal gyanúsítják az illetőt. Rathmore a sötét titkok lovagja maradt számára, még akkor is, ha Algie teljes bizonyossággal meg volt győződve róla, hogy ártatlan. Úgy csókolt, hogy az bűnre csábított. Egy pillanat alatt újra úgy érezte, ott van a teraszon, a férfi karjában. Egek, az érintése minden ellenállását elsöpörte, mintha soha nem is létezett volna. Csak egy szót kellett volna szólnia, és otthagy csapot-papot, hogy a karjába vethesse magát örökre, felfedezni sötét érzékiségét, édes ölelését. Igen, gondolta magában, Lord Rathmore rendkívül veszélyes ember, ha nem is feltétlenül a jó híre szempontjából. Mielőtt még elveszhetett volna képzeletének kacskaringós ösvényein, Puding megbökdöste a kezét, szájában tartva játékát, amit szeretett volna, ha Meg elhajít neki. Megörülve, hogy kizökkentették álmodozásából, megragadta a játékot, hogy elvegye a kis állattól, és eldobja, de legnagyobb meglepetésére, az nem engedett, törékeny testének egész súlyával nekifeszült a becses zsákmánynak, morogva, hörögve. Knightsbridge és felesége nem néztek fel a zajra, még akkor sem, amikor a kiskutya olyan heveset rántott a szájában tartott tárgyon, hogy az kettészakadt, és a kutyus meglepetten hengeredett hátra. Meg nagyot derült a pórul járt kis állaton, felnézett, vajon a pár osztozik-e vidámságában, de azok semmit sem vettek észre. Knightsbridge váratlanul felállt s karját nyújtotta arájának. Penelope elfogadta a felkínált kart, majd mindketten rajongva tekintettek a kastélyépület irányába. Knightsbridge pillantása ekkor Megre esett. Hirtelen megállt, olyan váratlanul, hogy Penelope beleütközött. – Unokahúgom – mondta, egy kicsit talán hangosabban a kelleténél. Legalábbis Meg így érezte –, unokahúgom, őladysége és jómagam most bemegyünk… khm…. igen… valamit ellenőriznünk kell a pálmaházban. Igen, pontosan ezt fogjuk tenni. Remélem, találsz idekinn elég dolgot, hogy elszórakoztasd magad. – Természetesen – hangzott Meg válasza. Észrevette, hogy Penelope elpirult, és azt is látta, milyen forró pillantásokat küldött felesége irányába Knightsbridge. Pálmaház! Incselkedő mosollyal az arcán így válaszolt. – Elkísérnélek benneteket. Mindig is szerettem volna megnézni a pálmaházat. – Ne! – kiáltott fel hevesen Penelope. – Vagyis… szegény Pudingnak szüksége lenne még egy kis mozgásra. Biztos vagyok benne, hogy téged is untatnának a virágok… 29

– A pálmák – javította ki Algie. – A pálmák – fejezte be a mondatot Penelope olyan gördülékenyen, amit Meg csak csodálni tudott. – Maradj inkább idekinn a napfényen, a jó levegőn Pudinggal, amíg mi Algernonnal a kötelességünket végezzük. Meg alig bírta visszafojtani a bensőjében motoszkáló nevetést. – Hát, ha biztosak vagytok benne, hogy nincs szükségetek a segítségemre – mondta megadóan. – Ó nem, egyáltalán nem, emiatt ne aggódj – sietett Knightsbridge biztosítani. – Lady Penelope és én kézben tartjuk a dolgokat. – Vagy legalábbis hamarosan ott tartjuk majd – súgta férje fülébe Penelope. A férfi elpirult, tüzes pillantást vetett felé, Meg pedig igyekezett úgy tenni, mintha mit sem hallott volna. – Rendben. Akkor délután találkozunk? – Hogyne – jutalmazta Meget Knightsbridge legkellemesebb mosolyával, bár látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak. – Délután. Pontosan. Viszlát. – Knightsbridge megragadta feleségét, és vészes sebességgel elindultak a ház felé. – Jó mulatást! – kiáltott vissza Penelope, miközben igyekezett lépést tartani férjével. Alighogy eltűntek, Megből kitört a nevetés. – Még hogy a pálmaház! – mondta Pudingnak. – El tudod képzelni? Szeretnének kettesben lenni, de persze el sem tudják képzelni, hogy tudom, miért. Lehet, hogy egy angol kisasszonynak valóban sejtelme se lenne róla?! A kiskutya megcsóválta farkát és ugatni kezdett, mintha egyetértene szavaival. Meg felkapta a darabot, ami a játékból maradt, tenyerében görgette. – Gondolom, a mai napra te leszel az egyetlen társaságom – mondta a kutyusnak. – Fogadjunk, hogy lenne kedved egy kis sétára. Felállt, és elindult az ösvény irányába, örömmel konstatálva, hogy a kutyus követi. Jót mulatott a bohókás kis állaton, aki minden bokrot alaposan végigszaglászott, és megugatta az összes arra szálló pillangót. Felriasztott egy csapat sármányt is, a madarak észvesztve emelkedtek lelkes ugatása elől a levegőbe. Még ez a kis kutya is tartozik valahova, helye van, dolga, gondolta elkeseredetten. De mi lesz vele? Kivételes lehetőség áll előtte, természetesen, ha nem gondol arra, mennyire lesújtó nagyapja betegsége. Garrett odahaza van Amerikában, Lady Agatha messze, Bath-ban, nincs, aki vigyázza minden mozdulatát. Algie és Penelope épp eléggé el vannak foglalva egymással ahhoz, hogy ne izgassa őket, mit csinál. Itt hát az ideje, hogy a jövőjével foglalkozzék. Nem volt bolond. Tudta, hogy egy nap be kell adnia a derekát, és férjhez kell mennie. Ez a dolgok menete, az asszonyok dolga. De mielőtt még rászánná magát a házasságra, kihasználja az időt, és keres magának valamit, ami csakis őrá vár a világban. Valami tevékenységet, amin keresztül újra felfedezheti önmagát, ha majd a feje fölött összecsapnak a hullámok. Talán a kertészkedés. Mindig is szerette a virágokat, különösen a rózsákat. Vagy, ami még ennél is jobb, a botanika. Hiszen ha nagyapja hazatér, úgyis csak „nőies” dolgokkal foglalkozhat. Talán ez kezdetnek jó lesz. Nagyapja szívből szereti őt, és egyetlen kívánsága, hogy Angliában menjen férjhez. Bár utálta az eladó lány szerepét, nem akarta, hogy nagyapja észrevegyen érzéseiből bármit is. Annyira megviselte a betegség, nem kell, hogy még érte is aggódjon. Úgyhogy

30

tovább folytatta a számításba jöhető ifjak szórakoztatását, holott egyikük sem érintette meg a szívét. Az egyetlen, aki hevesebb dobogásra késztette szívét, az Udvari Társaság szerint gyilkosságot követett el. Természetesen Algie ártatlannak tartotta. Mi van akkor, ha Algie téved? Unokabátyja gyermekkora óta ismeri Rathmore-t, és mindig is kivételesen hű volt azokhoz az emberekhez, akiket a barátjának nevezett. Mi van, ha Algie szemét elhomályosította a sok éves barátság, és nem olyannak látta Rathmore-t, mint amilyen valójában? Szíve hevesen megdobbant, ahogy végiggondolta ezt a lehetőséget. Ösztöne azt súgta, hogy Lord Rathmore nem gyilkos, de ott motoszkált benne a másik érzés, hogy egyszer már tévedett. Félreismerte Malcolmot, és ezzel csaknem tönkretette az életét. Beleremegett a gondolatba, hogy milyen közel állt az életre szóló tévedéshez. Az előző évadban Malcolm, Arndale vikomtja, csaknem elcsábította magával Gretna Greenbe, de mielőtt találkozhattak volna, szökést ajánlott legjobb barátnőjének, Lucindának. Meget csak arra használta, hogy közelebb kerüljön barátnőjéhez. Minden jóra fordult, mivel Lucinda Meg bátyjába volt szerelmes, és kiderült a turpisság. Később össze is házasodtak, és Garrett bebizonyította a világnak, mennyire becstelen Arndale, amikor a vikomt csalni próbált párbajuk során. Mindenki látta Arndale-en, hogy csaló, kivéve Meget. Hogyan bízhatna ösztöneiben, ha egyszer már ilyen nagyot tévedett? Arndale bizonyosan nem vette volna feleségül, vagy ha igen, a legkeservesebb élete lett volna mellette. Ha téved Lord Rathmore-ral kapcsolatban, az akár az életébe is kerülhet. Minden olyan zavaros. A kertbe vezető vaskapuhoz ért. A Knightsbridge-birtok a látóhatár végéig nyúlt. Végtelenbe vesző, zöldellő mezők, fölötte a kék ég, a háttérben erdők sötét sziluettje. – Milyen csodálatos ez a táj – mondta Pudingnak –, de valahogy mégsem érzem igazán otthon magam. A kutya visszaugatott és megcsóválta a farkát. Sötét gombszeme kifejezőn világított szőrös kis fején. Kidugta fejét a kapu rácsán, a mezőt nézte ő is, aztán hirtelen mozdulattal átfurakodott a kerítésen. – Puding! – kiáltott utána. – Gyere vissza, de azonnal! A kerítés másik felén a kutyus lelkesen körbefordult, csaholt néhányat, mintha Meget hívta volna, hogy kövesse. – Nem, én nem megyek el innen. Most rögtön gyere vissza! A kutya oldalra hajtotta a fejét. – Ne tegyél úgy, mintha nem értenéd, mit mondok – figyelmeztette az állatot. Lassú mozdulattal kinyitotta a kaput. – Gyere ide, Puding? – kiáltott a kutyának, és hívón a combjára csapott. – Gyere már! A kutya ugatott, lelkesen csóválta a farkát, de nem mozdult. Várakozón nézett a lányra, nyelve kilógott a szájából. – Puding, ide gyere! A kutya ugatva hátrébb lépett egyet. Meg dühösen fújt egyet, aztán megadóan kilépett a kertbe. – Most megfoglak és visszaviszlek, buta kutya. Puding kétszer rávakkantott, türelmesen kivárva, hogy Meg közelebb érjen. Amikor azonban a lány lehajolt, hogy fölvegye, megfordult, és sebesen az erdő felé iramodott.

31

– Puding, gyere vissza! – Meg felkapta szoknyája szélét, úgy szaladt a kutya után. Biztos volt benne, hogy azonmód utoléri és megfogja. Egy ilyen kicsi kutya mennyire gyors tud lenni, futott át az agyán, amikor néhány perc múlva már teljesen kifulladt, de Puding még mindig sebesen szaladt előle, s hamarosan el is érte az erdőt. Jó ég, gondolta Meg, Penelope imádja ezt az állatot, teljesen kétségbe lesz esve, ha történik vele valami. Megállt egy röpke pillanatra, hogy kiszuszogja magát. Visszapillantott a kastélyra. Talán legjobb lenne, ha visszamenne és hozna valakit, hogy segítsen megfogni neki ezt a csacska kutyust. Ebben a pillanatban azonban Puding is megállt, élénk csaholásba kezdett, majd körbeszaladgált a lány körül, mintha csak valami játékot játszana vele. Ha most visszamegy a házba, esetleg eltűnik, mire visszaér a segítséggel, és Penelope szíve megszakad bánatában. A jósors azonban segített neki: a kapuban megjelent az egyik kertészfiú. – Hahó! Te ott! – kiáltott neki. A fiú meglepetten kiáltott vissza, kezével árnyékolva szemét, ahogy igyekezett kivenni, kit lát. – Ideküldenéd az inast? – kiáltotta. – Lady Penelope kutyája megszökött! A fiú habozott egy kicsit, aztán bólintott, ledobta a kerti szerszámokat, és sietve elindult a ház felé. – Nos, ezzel meg is lennénk – nyugtázta az eseményeket elégedett sóhajjal Meg. – Itt várok, amíg az inas megérkezik. Puding ebben a percben felpattant és egy gyors iramodással eltűnt a fák között. – Átkozott jószág – mérgelődött Meg. – Nos, rendben, akkor irány az erdő. Legalább egy kutyának tudnod kéne parancsolni, Meg. Mindegy, az inas úgyis mindjárt ideér. Felkapta szoknyája csücskét, és a kutya után eredt a fák között. Rathmore nemigen tudta eldönteni, az zavarta-e jobban, hogy Lady Agerly tüntetőleg keresztülnézett rajta a bálon, vagy az, hogy képtelen volt kiverni a fejéből Meget. A dolgozószobája asztalánál ült, a napfény padlóra vetített mintázatát nézte szórakozottan, egy pillantást sem vetve az előtte fekvő, sűrűn teleírt papírlapokra. Lady Aggerly nyilvános viselkedése újra rávilágított, mennyire nehéz fába vágta a fejszéjét, amikor be akarta bizonyítani ártatlanságát. Úgy tűnt, minél gyakrabban jelenik meg társaságban, annál könnyebben inzultálják őt az emberek. Ám, ha ártatlanságát akarja bizonyítani, akkor szüksége van rá, hogy tiszteljék. Vagy akár még féljenek is tőle. Ördögi grófnak kell lennie valóban, a legrosszabb arcát mutatni feléjük. Nincs mit vesztenie. Becsülete immár a porban hever, és az a mód, ahogy az alacsonyabb rangú nemesek, mint például Lady Agatha bántak vele, csak még tovább rontott nevének becsületén. Rá kell jönnie, mi történt valójában, átkozott legyen ez az egész ügy! Biztos megtalálja a módját, hogy kiderítse az igazságot. Csak ki tudná végre verni a fejéből Miss Margaret Stanton-Lynch arcát. Olyan közel jár már a végső megoldáshoz, nem vesztegetheti másra az idejét. Igen ám, de valahányszor megpróbált az előtte fekvő papírokra koncentrálni, megjelent előtte a lány arca. Az az elképesztően kék szem! Az a sötét haj, elefántcsont bőr! Az az érzéki ajak! Az édesen érzéki ajak! Engedett a kísértésnek, és megcsókolta azt a csodás rózsás ajkat, és mennyire jólesett neki! Annyi ideje nem élvezhette női test puhaságát. De nem kellett volna ezt tennie.

32

Akkor sem, ha úgy érezte, a lány kiprovokálta. Úriember volt, még akkor is, ha úgy érezte, ebben a pillanatban ezt csak ő tudta, és úriemberek nem lopnak csókot ártatlan szüzektől a holdfényben. Annak ellenére azonban, hogy lelkiismerete háborgott, képtelen volt megbánni azt a csókot. Annyira édesnek érezte, annyira ártatlanul érzékinek. Nektár egy éhező férfi számára. De most már vége, nincs többé, nem egyéb, csak egy édes emlék. Több úgysem lehet. Ó nem lehet több, mint egy édes nyári emlék. Elszántan az előtte fekvő papírok felé fordult. Még a száműzetése alatt nagybátyjától kapott egy bizonyos összeget, amit befektetett. Befektetései célravezetőnek bizonyultak, s anyagi helyzete olyannyira megjavult, hogy nyugodt lélekkel megengedhette magának az Ophelia halálának napján a partin részt vevő mind a tizennégy személy utáni nyomozást. Mivel azt az egyet tudta, hogy ő nem ölte meg a lányt, biztos volt benne, hogy közöttük kell lennie a gyilkosnak. Végigfutott a jelenlevők névsorán, kipipálta saját magát, Alfred nagybátyját és Desmondot. Sir Charles Wraxton agglegény volt, nagybátyja kedvenc vadászpartnere. Lord Tilton és Lord Aggerly a szomszédban laktak, jó barátai voltak Alfred bácsikájának. Laertes, Lord Fenton, volt Ophelia bátyja, Desmond egykori iskolatársa. Ami a hölgyeket illeti, Lady Tilton és Lady Aggerly mindketten a férjüket kísérték el, Lady Tilton magával hozta leányát, Catherine-t. Catherine azóta összeházasodott Lord Nossburtonnal. Jelen volt még Mrs. Imogene Pelton, Alfred bácsi akkori szívszerelme. Lady Alston, egy özvegy, aki után Sir Charles epekedett. Miss Eugenia Minor, Lord Fenton vénlány nagynénikéje volt Ophelia gardedámja. S persze ott volt maga Ophelia. Csodálatos, lélegzetelállítóan szép volt Ophelia. Lord Fenton húga, Desmond jegyese. Sötét hajú, sötét szemű lány, nem túl magas, de minden vonása gömbölyűen ívelt. Minden mozdulata maga volt a csábos vonzerő. Nem csoda, hogy Desmond őt akarta. Annak a szerencsétlen keddi napnak a reggelén Opheliát a szolgálólány találta meg a lépcső lábánál. Nyakcsigolyája eltörött. Az egész lehetett volna akár egy tragikus baleset is. Ha nem annyira közel történik minden az ő hálószobájához. Ha Desmond nem annyira féltékeny… Annyira gyanakvó. Rathmore felsóhajtott, kezével megdörzsölte az arcát. Ophelia nem csinált titkot abból, hogy vonzódik hozzá, és Desmond a legrosszabbra gondolt. Igyekezett megnyugtatni unokafivérét, elmagyarázni, hogy esze ágában sincs elcsábítani a menyasszonyát, de oda se hallgatott. Desmond mindig is féltékeny volt rá, Justin milyen könnyen megérti magát a nőkkel, annak ellenére, hogy ő csak egy szegény rokon volt, Desmond pedig a cím és a vagyon várományosa. Unokafivére büszke volt, hogy elnyerte Ophelia kezét, de őrületbe kergette a gondolat, hogy a lány jobban kedvelte nála Justint. Ophelia nem csalta meg jegyesét. Oh, nem. Egyetlen szándéka az volt, hogy grófné lehessen. Azt gondolta, akkor is élvezheti a címmel járó előnyöket, ha közben csalóka játékot játszik jegyese unokatestvérével. A balesetet követően Desmond volt leghangosabb vádlója, emlékezett vissza Rathmore. Ő volt az, aki kijelentette, hogy biztosan Justin keze van a lány halálában, ez szabadította el a pletykákat, és ez fordította ellene a St. James családot.

33

Desmond elkeseredettsége ösztönözte arra Alfred bácsit, hogy elküldje Angliából Justint, aki szégyent hozott a család nevére. Ki gondolta volna, hogy egyszer még visszatér, és ő örökli a címet épp attól a férfitól, aki ily módon akart megszabadulni tőle? Azért a sors időnként igazán groteszk tréfákat űz. Kényszerítette magát, hogy újra a jegyzeteire figyeljen. A nyomozás során minden szolgát kihallgatott, és a tizennégy vendég közül háromról kiderült, hogy nem mondtak igazat eredeti vallomásukban arról, hogy hol tartózkodtak a baleset pillanatában: Lord Aggerly, Lord Fenton és Mrs. Pelton. Száműzetése alatt sorra vette az összes vallomást. Egész sor ember dolgozott neki, ezek hallgatták ki helyette a szolgákat és inasokat, szobalányokat, valamint az egykori szeretőket és rokonokat. A kérdéses éjszakán Lord Aggerly azt vallotta, a hálószobájában aludt. Ez az alibi hamisnak bizonyult, ugyanis Aggerly akkori inasa járt ura szobájában aznap éjjel, és gazdáját nem találta odabenn. További nyomozással derített fényt a gróf Aggerly bonapartista szeretőjére, és a Dél-Franciaországban rejtegetett két törvénytelen fiúra. Ez olyan fegyvernek bizonyult a kezében, amit egy pillanatig sem habozott felhasználni Aggerly ellen. Lord Fenton azt állította a hivatalos nyomozás során, hogy odakinn üldögélt a teraszon, dohányzott, amikor Ophelia meghalt. Mivel köztudottan alvási problémákkal küszködött, az alibi egész elfogadhatónak tűnt. A gróf nyomozói ezen kívül semmi különöset nem tudtak megállapítani Lord Fentonnal kapcsolatban. Családja komoly anyagi gondokkal küszködött, igaz, de ez nem volt szokatlan akkoriban. Ophelia is a pénz miatt fogadta el Desmond házassági ajánlatát. Ez a tény senki előtt nem volt titok. Habár Fenton az a fajta volt, aki a saját testvérével is elbánik, ha kell – ez olyasmi volt, ami sehogy sem fért Rathmore fejébe –, Fenton sose tett volna semmi olyat, melynek során összetűzésbe keveredhetett volna a St. James család bármely tagjával is. Tény, hogy a lány halálát követően Fentont súlyos anyagi veszteség érte, és Alfred bácsi volt az, aki kisegítette őt egy komolyabb összeggel. Így hát csupán Mrs. Imogene Pelton maradt. Rathmore jól ismerte a hölgyet, annál is inkább, mivel az többször is megpróbálta ágyába csábítani a csinos ifjút. Az Ophelia halála óta eltelt hat esztendő alatt a hölgy elveszítette a balesetben Alfred nagybácsit, majd férjhez ment, és eltemette negyedik férjét is. Most épp Mrs. Imogene Waringtonnak hívják. Annak idején azt vallotta, hogy a gróffal volt a kérdéses időpontban. Ugyanakkor azonban a nagybácsi súlyos migrénben szenvedett, és Rathmore kiderítette, hogy aznap éjjel is bevette ilyenkor megszokott fájdalomcsillapítóját, melynek hatására öntudatlanul feküdt egész éjjel. S bár igaz, hogy Mrs. Warington kezdetben a nagybácsival töltötte az éjszakát, az inas, aki nem sokkal a gyilkosság előtt bent járt a szobájában azt vallotta, hogy a gazdája javában húzta a lóbőrt, de a hölgy nem volt mellette. Mind Agerlynek, mind Mrs. Waringtonnak volt indítéka Ophelia meggyilkolására. Aggerlyt visszautasította, Mrs. Warington pedig rendkívül féltékeny volt rá, és nagyon neheztelt rá, amiért a nagybácsival flörtölt. Ophelia és Mrs. Warington egyszer még hajba is kaptak, elcsattant néhány pofon. Aggerly és Mrs. Warington is elkövethette a gyilkosságot, gondolkodott Rathmore. A férfiéhes özvegy, Warington volt a következő jelöltje a listán. Kopogás hallatszott az ajtón, ez visszahozta a jelenbe.

34

Grimm, az inasa kukkantott be az ajtórésen. Az idős férfi arca némileg emlékeztetett egy csacsiéra, hosszú szabású arca, gyérülő ősz haja, és halványkék szeme volt. – Elnézését kérem, uram, hogy megzavarom – szólt az idős szolga. – Azért jöttem, hogy beszámoljak róla, Miss Emily ismét elszökött. – Újra? – Rathmore felindultan dőlt hátra székében, s nézett az ünnepélyes arckifejezést öltő inas szemébe. – Ezúttal mi történt? – Úgy tudom, Miss Emily rájött, hogy nem szabad kilovagolnia. Ez volt az utasítása, nem uram? – Grimm felhúzta bozontos szemöldökét. – Nem kell így néznie rám, Grimm – válaszolta Rathmore. Gyermekkora óta ismerte az inast, inkább olyan viszonyban voltak, mint nagybácsi és unokaöccse, semmint egy gróf és az inasa. – Emilynek meg kell értenie, hogy nem száguldozhat többé szabadon a birtokon. Egy ifjú hölgyhöz nem illik az ilyesmi. – Természetesen, uram. Ugyanakkor az ifjú hölgy ebben a pillanatban épp az erdőben van. Küldjek utána egy szolgálót? Rathmore nagyot sóhajtva felemelkedett. – Ugyan, dehogy, Grimm. Magam megyek érte. Az inas arcvonásait széles mosoly lágyította el. – Nagyon helyesen teszi, uram. Meget mindenhonnan fák vették körül, Pudingnak színét se látta, nem csoda, hogy egészen elbátortalanodott. Halványkék délutáni ruhája egyáltalán nem illett ebbe a környezetbe. Szoknyája fennakadt a bokrokon, puha talpú topánkáját többször is keményen átszúrta egy-egy hegyesebb kő. Ügyet sem vetett az akadályokra, rendületlenül haladt előre arrafelé, ahol a kutyust sejtette. Erősen fülelt, nem hallja-e Puding csörtetésének hangját maga előtt, vagy a kastélyból utána küldött szolgáló lépteinek zaját. Semmi egyéb nem hallatszott azonban, csak a szél zúgása a fák lombja között, és időnként egy felcsattanó madárdal. Ahogy egyre mélyebbre hatolt az erdőben, egyszerre csak furcsa zaj ütötte meg a fülét. Jó időbe telt, mire rájött, hogy sírást hall. – Helló! – kiáltott hangosan, miközben a hang forrása felé igyekezett. A bokrok alól surrogás hallatszott. A kutya! Meg átverekedte magát a cserjésen. Meglepő kép tárult a szeme elé. Puding egy kidőlt fán üldögélő, zokogó lány arcáról nyalogatta a legördülő könnycseppeket. A lányka a furcsa érintésre felnevetett, és magához ölelte a kutyust. – Helló! – mondta Meg. A kislány felemelte fejét, és gyanakodva, némán pillantott Megre. – A nevem Meg. Jól vagy? – Menjen innen! – mormolta a lány, s arcát a kutyus bundájába temette. – Nem hagyhatlak magadra itt az erdő közepén – mondta Meg. – Bár nem vagy teljesen egyedül, Puding kitűnő társaság, ugye? Nevének említésére a kutyus hangosan felugatott, nyelve kilógott a szájából és olyan képet vágott, mintha azt mondta volna: „Engem szólítottál, ugye?” A leányka még szorosabbra fonta karját a kutyus körül, és összehúzott szemmel mérte végig Meget. – Ez az ön kutyája?

35

– Az egyik barátomé. – Meg óvatosan letelepedett az egyik közeli sziklára, s bár aggasztotta, hogy ily módon összepiszkolja a ruháját, mégsem merte magára hagyni a gyermeket. – Nagyon szereti, úgyhogy utánafutottam, amikor eliramodott az erdőbe. De játsszál csak vele nyugodtan, van időm, hogy megvárjalak. – Még nem játszottam ki magam. Meg felvonta a vállát. – Mondtam, hogy ráérek. – Lehet, hogy sokáig akarok itt maradni vele – figyelmeztette a leányka –, akár órákig is. – Remélem, olyan hosszan azért nem kell várnom – válaszolt Meg nyugodt hangon. – Szerintem nagyon megéheznénk. Biztos haza akarsz menni vacsorára. – Én nem megyek haza soha többé! A kislány hangjából áradó indulat meglepte Meget, de nem akarta, hogy lássa arcán a meglepetést. Kimérten, de kedvesen mondta: – Biztos vagyok benne, hogy a szüleidnek már nagyon hiányzol. – Nekem nincsenek szüleim – húzta magához még közelebb Pudingot a kislány, miközben arcán legördült egy könnycsepp. – Meghaltak. Jó ég! Meg egy pillanatra lehunyta a szemét, szívét átjárta az együttérzés melege. Tudta, micsoda fájdalmat okozott neki magának, amikor elveszítette imádott szüleit, pedig ő ráadásul már felnőtt volt, amikor édesanyja meghalt. Szegény gyermek! – Mi a neved? – kérdezte. – Emily. – Emily, ki viseli a gondodat? – A keresztapám. Gyűlölöm őt. – Emily lehajtotta a fejét, és gyors mozdulatokkal elkezdte Puding füle tövét vakargatni. – Sosem enged nekem semmit. – Biztos nem ilyen gonosz. A gyermek felemelte a fejét, és könnyáztatta szemmel nézett Megre. – Régen szeretett engem, de aztán hosszú időre elment, és most, hogy megjött, parancsolgat, mintha ő lenne az apám! – Biztos vagyok benne, hogy igyekszik a lehető legjobban gondodat viselni. – Maga nem tudja, milyen – torkollta le a kislány. – Olyan rémes. Még azt sem engedi meg, hogy kilovagoljak a lovamon! A saját lovamon! – Emlékszem még, mennyire dühös voltam régen a bátyámra – jelentette ki együttérző bólintással Meg. – Apám akkor halt meg, amikor még csak hároméves voltam, és a bátyám elhatározta, hogy ő veszi át a szerepét, csak azért, mert nyolc évvel többet számlált, mint én. – Mindig megmondta, mit csináljon? – törölte meg könnyáztatta arcát Emily. – Állandóan – bólintott Meg. – És tudod, mi volt az egészben a legrémesebb? Hogy folyton a tengeren járt, magunkra hagyva minket anyámmal. Sose értette meg, mennyire szerettem volna, hogy ott maradjon mellettünk. – Emlékszem, amikor Justin bácsi… ő a gyámom, mindig itt volt és birkózott velem – aprócska arca szomorúsággal telt el. – Aztán elutazott hosszú időre, és haza se jött, amíg apu meg nem halt. – Katona volt talán? A leányka megrázta a fejét. – Nem. Emlékszem, történt valami rossz, és aztán elment.

36

– És megváltozott, mióta újra megjött? A kislány bólintott. – Már nem akar játszani velem. Mindig csak odabenn ül a dolgozószobájában és beletemetkezik a munkába. – Egy biztos, most már nemigen birkózhat veled – állapította meg. Emily felnevetett. – Nem, már túl nagy vagyok hozzá. – És már nem is lenne helyénvaló. Talán csak annyi történt, hogy túlságosan elfoglalják az üzleti ügyek. Az örökösödéssel kapcsolatos pénzügyi dolgok mindig olyan bonyolultak. – De akkor sem kellene ennyire komolyan vennie őket. – A kislány elgondolkodva játszadozott Puding fülével. – Talán kell neki egy kis idő, amíg lezárja az üzleti ügyeit. Biztos vagyok benne, hogy fontos vagy számára. Emily nem válaszolt, de arckifejezése jól mutatta, mi az ő véleménye erről a kérdésről. Csend telepedett rájuk. Emily a kutyussal játszott, Meg pedig őt figyelte. A kislányt finom, ízléses ruhába öltöztették, és abból, ahogy beszélt, Meg arra következtetett, hogy jó családból jöhet. Világosbarna haja szalaggal összefogott, dús csigákban omlott a vállára, bár az erdőben rohanás némileg összekócolta. Arca csupa maszat volt, könny és por keveréke. Mivel a gyermeket nem akarta magára hagyni az erdőben, és Puding is biztonságban volt, Meg úgy döntött, csendben várakozik itt, amíg a Knightsbridge kastélyból utánuk küldött ember meg nem érkezik. Mindemellett úgy tűnt, Emilynek nagy szüksége volt rá, hogy mellette legyen, és Pudding jelenléte is megnyugtatta. A kutyust se vette volna el tőle szívesen. Ott ültek tehát mindketten a kis patak mentén, a madárkákat nézegetve, akik a bokrok ágán kergetőztek. A napfény szikrázva simogatta a patak hűs habjait, s csobogása mintha magával mosta volna a bánatot is. Néhány perc elmúltával Emily teljesen abbahagyta a sírást. Szipogása gyengült, de Pudingot még mindig ott tartotta az ölében. Léptek zaja hallatszott az erdőből. Meg megkönnyebbülten felsóhajtott, s Emily is a zaj irányába fordult. – Ne félj Emily! Biztos vagyok benne, hogy az inas az, akit utánam küldtek a kastélyból. Emily a szeme sarkából pillantott rá. – Talán az – mondta kétkedve. – Erre, itt vagyunk! – kiáltott Meg. A léptek zaja elhalt, aztán megindult feléjük. – Hogy tehetett ilyet? – vonta kérdőre a leányka. – Nem akarom, hogy megtaláljanak! Meg felállt, leporolta ruháját, és odalépett Emily mellé. – Ne butáskodj. Hisz már én is megtaláltalak. Az inas visszakísér bennünket a házba, és amint visszaszolgáltattuk Pudingot a gazdájának, téged is hazavihetlek. Emily elkomorodott. – Azt hittem, maga szeret engem. – Persze, hogy szeretlek, de azzal, hogy megszöksz otthonról, nem lehet megoldani a problémákat – lehajolt és félresimított egy kóbor hajtincset a lány homlokából. – Szeretnéd, hogy beszéljek a gyámoddal? Elmondjam neki, mi történt?

37

Emili habozott egy kicsit, aztán bólintott. – De valószínűleg úgyse fog figyelni – mondta. – Biztos kiabálni fog. – Kétlem, hogy velem kiabálni fog. – Mindenkivel kiabál – sóhajtott bánatosan a kislány. – Majd meglátja. A hangos léptek zaja egyszerre elhallgatott. Okozójuk kilépett a füves tisztásra. De nem az inas volt, akit Meg várt. Lord Rathmore lépett ki a fák közül. Nyilvánvalóan ő lehetett Emily „Justin bácsikája”. Tekintetük egy forró, kölcsönös pillanatig egymásba akaszkodott. Csókjuk emléke futott végig mindkettőjükön. Egy másodpercig úgy tűnt, a férfi elindul Meg felé, de aztán észrevette gyámleányát, és vonásai megkeményedtek. – Emily – kiáltott rá –, van fogalmad róla, mennyi bajt okoztál? Nem használod a józan ítélőképességedet? – Hangja betöltötte a tisztást. Emily sietős oldalpillantást vetett Megre. – Mondtam, hogy kiabálni fog, ugye? – Ahogy mondtad. – Meg csípőre tette kezét. – Uram, egyikünk sem süket, úgyhogy megköszönném, ha kissé halkabbra fogná a hangját. Emily és Rathmore tátott szájjal bámultak erre a kijelentésre, aztán, bár időbe telt, Rathmore megtalálta a hangját. – Miss Stanton-Lynch, önnek szokása, hogy utasításokat adjon ki a nemesség képviselőinek? – Igen, uram – vágott vissza Emily. – Bátyám márki, nagyapám herceg, és mindkettőjüknek meg szoktam mondani, amit gondolok. – Együttérzésem mindkettejük számára. – Én pedig azokkal érzek együtt, akik önnel élnek egy fedél alatt, ha így szokott kiabálni velük! Puding vakkantott egyet, mintha csak nyomatékosítani akarná Meg szavait. Rathmore felbőszültén nézett vissza rá, s ez olyan jóképűvé varázsolta arcát. Milyen kár, hogy megnyerő külseje nem volt összhangban modorával! – Emily – fordult el Megtol a leányka felé –, tudod, mi a büntetésed, ha kíséret nélkül elmész otthonról. Emily felemelte a fejét. – Már eltiltottál a lovaglástól. Most mi lesz? Dutyiba csukatsz? – Rathmore Hallban nincsen dutyi, Emily – válaszolt ingerülten a férfi. – Szobafogságban leszel, amíg másként nem döntök. – Azt nem teheted meg! – Emily hangereje semmiben sem maradt el gyámjáétól. Meg összerezzent, Pudding pedig csaholva rohangált körülöttük. – Megtehetem, és meg is teszem. Figyelmeztettelek, hogy ez lesz a következménye, ha egyedül kószálsz a birtokon. – Gyűlöllek – rázta meg Emily a fürtjeit, könnyek szöktek a szemébe, elfordította fejét és a fák sötét sziluettjére meredt. Vékonyka válla belerázkódott az erőlködésbe, hogy el ne sírja magát. Fájdalmas tehetetlenségérzet kifejezése suhant át Rathmore arcán, ahogy a lánykára nézett. Aztán ismét Megre pillantott, és újra az arrogáns Lord Rathmore vált belőle. – Elnézését kérem, Miss Stanton-Lynch, hogy ilyen jelenetet rendezünk ön előtt – jelentette ki mereven.

38

– Oh, az ég szerelmére! Nem engedhetne egy pillanatra uram a nézeteiből, és venné észre, mennyire megzavarodott és szomorú ez a gyermek? – Meg a lánykához lépett és átkarolta. – Jól van, Emily. Biztos vagyok benne, hogy őlordsága nem akart kiabálni veled. Csak aggódott a biztonságod miatt. – Gyűlölöm őt – szipogta Emily, bebújva Meg karjai közé. – Nem, dehogy, csak azt szeretnéd, ha itt lenne az apukád, nem? A fiatal lány bólintott, és sírva fakadt Meg vállán. Meg pillantása találkozott a gróféval. Nem bírta tovább. – Hároméves voltam, amikor elveszítettem édesapámat – mondta csendesen. – De amikor egy gyermek ennyire zavaros életkorban veszti el a szüleit, nem lehet könnyű vele. – Sosem hallgat rám – mondta neki a gróf, de a düh már elszállt a hangjából, és arca is inkább aggodalmat tükrözött. – Hogy óvjam meg, ha nem fogad szót? – Próbáljon meg talán beszélni vele, és ne parancsolgatni neki, uram. – Megpróbáltam beszélni vele, de egyszerűen nem hallgat rám. – Én se hallgatnék, ha ilyen stílust használna velem szemben. A gróf döbbenten nézett rá, gőg öntötte el arcát, akárcsak az iménti veszekedéskor. – Miss Stanton-Lynch, köszönöm a közbenjárását, de immár magam veszem szárnyaim alá gyámleányomat. – Emilyre meredt. – Nem hinném, uram – állt útjába Meg –, jelen pillanatban ön túl dühös ahhoz, hogy olyan együttérzéssel bánjék a gyermekkel, amilyenre szüksége lenne. – Elnézést, mit mondott? Meg csaknem felnevetett a gróf döbbent hanghordozását hallva, de a helyzet nem engedte meg. – Nem engedhetem önt haza a kislánnyal ilyen állapotban. Javaslom, mindannyian sétáljunk át Knightsbridge Chase-be. Iszunk egy teát, mindannyian megnyugszunk, és aztán hazamennek Emilyvel. – De én nem akarok semmiféle nyavalyás teát! – Nos, én viszont igen. És fogadni mernék, hogy Emily is. – Igen, Miss Stanton-Lynch, nagyon jólesne – sóhajtott megkönnyebbülve Emily. – Magunkkal visszük Pudingot is? – Természetesen. – Meg felkapta a kiskutyát, óvatosan, hogy a sáros kis tappancsok ne érjenek a ruhájához, majd odaadta az állatot a meglepett Rathmore-nak. Puding azonnal megtámasztotta sáros mancsait a férfi jólszabott zakóján, piszkos lábnyomokat hagyva rajta. – Tartsa szorosan, uram, ez a csintalan kis állat képes elszökni. Ügyet sem vetve a gróf döbbent arckifejezésére, hátat fordított, megragadta Emily kezét, és elindult. A tisztás szélén még megállt, és visszaszólt: – Jön, gróf úr? Rathmore villámló szemekkel, kezében a vergődő kutyussal, követte.

39

5. fejezet

R

athmore nem is tudta, hogy került bele ebbe az egész, tévedésekre alapuló vígjátékba, de abban biztos volt, hogy a lehető legrövidebb úton meg kell szabadulnia belőle. Amint Meg elengedi a gyámleányát. Komoran baktatott Meg mögött, aki ringó mozdulatokkal emelte fel szoknyáját a nagyobb akadályok előtt. Elénk társalgást folytattak Emilyvel, tipikus női csevelyt, amiből őt eleve kizárták, ezt időnként megszakította a karjában tartott kutya lelkes ugatása. Meg egyetlen alkalommal tekintett csak hátra, hogy követi-e még őket, egyébként tudomást sem vett a jelenlétéről. Vajon teljesen elfelejtette a tegnap éjszakai csókot? Miközben Emily folyamatosan csacsogott valamiről – ki gondolta volna, hogy más hangot is ki tud adni magából, mint sértődött, egy szótagú válaszokat? –, Meg újra hátranézett rá. Ezúttal elkapta a pillantását, és lassan, szélesen rámosolygott. Pontosan emlékszem az ajkad ízére. Ahogy végigfutottak benne ezek a szavak, teste megfeszült a vágytól. Meg sem próbálta leplezni. A lány hirtelen megrezzent, biztos léptei összezavarodtak. Gyorsan visszanyerte azonban magabiztosságát, és éles, figyelmeztető pillantást küldött a férfi felé. Rathmore elmosolyodott. Szóval még emlékszik ő is. Emily ismét magára vonta valamivel Meg figyelmét, és ahogy ott ment előtte, megállás nélkül locsogva, akár a szarka, Rathmore-t egyszeriben lenyűgözte, mert fényes, vidám mosoly jelent meg az arcán. Mikor látta utoljára így mosolyogni a gyermeket? Arckifejezése élénk volt, miközben Meget a történetével szórakoztatta, szeme csillogott, hajfürtjei pedig vidám táncot jártak. Érzések öntötték el és szorították össze a szívét. Ebben a pillanatban olyan volt, mint az a kislány, aki az emlékeiben élt, és aki annyira hiányzott neki száműzetésének évei alatt. Őrá sosem mosolygott így az utóbbi időben. Nem, valahogy egykor imádott Justin bácsikája az ördög földi helytartójává lett abban a csinos kis fejecskében. Most ő a leány gyámja. Nevelőszülőnek és nem játszótársának kell lennie, még ha a kicsi nem is veszi észre. De hogy lehet, hogy a leányka nem veszi észre, mennyire szereti? Mit tehetne kettejük kapcsolatáért, amikor ott van még előtte ez a hat évvel ezelőtti megoldatlan gyilkosság? Hátramaradt, elnézte Meget és Emilyt, akik önfeledten beszélgettek. Milyen jól kijönnek egymással! A könnyek felszáradtak a leányka arcáról, viselkedéséből eltűntek a gyermekes hisztéria elemei. Bármennyire is szeretett volna hazamenni, s ügyeit folytatni, jólesett látnia Emily boldogságát. Jó, ott maradnak teára, döntötte el magában, aztán hazaviszi Emilyt és folytatja á munkát, ahol abbahagyta. Elérték a Knightsbridge-birtok vaskapuját, s azonnal összeakadtak az inassal, aki reménytelenül kereste őket. Rathmore megkönnyebbülten nyújtotta oda neki a kutyát. Meg kérte a szolgát, hogy fürdesse meg az állatot, aztán felvezette Rathmore-t és Emilyt a házba. A nagy lépcsőfeljáró lábánál megállított egy arra járó szobalányt. – Kérlek, Polly, vezesd fel Miss St. Jamest az emeletre, hogy rendbe hozhassa magát. – Majd Emilyhez fordult és az egyik szobaajtóra mutatott. – Ez a szalon. Ha 40

megmosakodtál, gyere le ide Pollyval, én addig elküldök Cookhoz egy kis teáért és harapnivalóért. – Köszönöm, Miss Stanton-Lynch. – Óvatos pislantást vetve gyámjára, Emily követte a szobalányt az emeletre. – Nem ő az egyetlen, aki bepiszkolta magát – jelentette ki Rathmore. – Szeretnék beszélni önnel, mielőtt felmegy az emeletre – a szalon felé intett. – Erre, uram. A férfi meghajtotta magát, majd gáláns mozdulattal előremutatott. – Ó, nem, kedvesem, először a hölgyek. Meg összehúzott szemmel pislantott rá, aztán bevitorlázott a szalonba. Tarkóján érezte a férfi pillantását. Becsukta az ajtót, és Rathmore felé fordult, aki gunyorosan pillantott le rá. – Szolgálatára lehetek valamiben, Miss Stanton-Lynch? Hangjának bársonyosan simogató tónusa olyan kétértelműséget lopott az ártatlan szavakba, amelyet lehetetlen volt nem észrevenni. Meget átjárta a forróság, pír öntötte el arcát, de határozottan előrébb lépett, és a férfi szemébe nézett. – Szerettem volna négyszemközt beszélni önnel Emilyről. – Ah, tehát Emilyről lenne szó! Nem a tegnap esti csókról. – Természetesen, Emilyről! – Bizonyos benne? – a férfi bársonyosan mély hangja úgy cirógatta érzékeit, mint egy selyemszalag. Rathmore úgy nézett Megre, mintha keresztüllátna a bőrén. Pillantásának ereje megremegtette a lányt, ő azonban mindent megtett, hogy ne látsszék rajta. Miért kell ennyire vonzónak lennie? Olyan sötéten érzéki, annyira ellenállhatatlanul vonzó! Hollófekete, homlokba hulló fürtök. Sötét, igéző szem. Keskeny arc, magas homlok, némileg túl határozott orr és vastag szemöldök, ami épp elegendő volt ahhoz, hogy ne legyen túl nőiesen finom az összbenyomás. Sötétebb árnyalatú bőr, melyet minden bizonnyal francia származású édesanyjától örökölt. Telt, érzéki ajak. Ó, milyen jól ismerte azt az ajkat. – Miss Stanton-Lynch? A férfi hangjában bujkáló vidámság felrázta kamaszlányos ábrándozásából. – Igen, Lord Rathmore, biztos vagyok benne, hogy Emilyről szeretnék szót váltani önnel. – Könnyedén hozzátette: – Az elmúlt éjszaka már a múlté. – Valóban? – a férfinak szemmel láthatóan nem tetszett, amit mondott. – Csak egy csók volt, uram. – Mindentudó mosollyal nézett fel a sötét szempárba, igyekezvén elleplezni belső felindultságát. – És remélem, nem gondolja, hogy az első az életemben. – Valóban? – A férfi karba fonta a kezét, s erős, határozott pillantást vetett felé. – És mit szól ehhez Knightsbridge? – Az égegyadta világon semmit, mivel nem az ő dolga. – Érdekes megfogalmazás, kisasszony. Meg sürgetően legyintett. – Lord Rathmore, azért vagyunk itt, hogy Emilyről beszéljünk, nem pedig a szerelmi ügyeinkről. – Igen, igen. – Lehajtotta a fejét, s olyan pillantást vetett a lányra, hogy az alig állta. – Sok volt?

41

– Sok micsoda? – Sok szerelmi ügye? – Maga egészen fel tudja bosszantani az embert! – jelentette ki Meg. – A szerelmi ügyeimhez önnek semmi köze. Emilyről szeretnék beszélni magával, arról, ahogy bánik vele. A gróf komor pillantást vetett rá. – Mit ért azon, hogy „ahogy bánok vele?”. Meg rendkívül gondosan válogatta meg a szavait. – Emily fiatal leány még, aki alig egy éve veszítette el apját és nagyapját. – Tisztában vagyok vele – bólintott mereven a férfi. – Meg kell próbálnia türelmesebben bánni vele. Megértésre van szüksége. – Miss Stanton-Lynch, az egyetlen, amire Emilynek szüksége van ebben a pillanatban, az a fegyelem. A férfi arcán megjelenő arckifejezés arról árulkodott, hogy nem voltak épp ugyanazon a hullámhosszon. Meg felsóhajtott. – Természetesen szüksége van némi fegyelemre. De a lányok ebben a korban rendkívül érzékenyek, és csaknem kizárólag az érzelmeik vezérlik őket. Emily azt mondta, édesanyja is meghalt néhány évvel ezelőtt. – Kétéves volt akkor – bólintott Rathmore –, amikor édesanyja megbetegedett és meghalt. – Szüksége lenne egy hölgyre, aki segíti őt ebben a nehéz időszakban. Van valaki, akihez fordulhat? Egy nagynéni, vagy valami női rokon? Talán az ön édesanyja? – Anyám tavaly halt meg. Más rokon pedig nincs – keserű mosollyal pillantott maga elé –, különben bizonyos, hogy nem rám szállt volna a cím. – Akkor tehát ön az egyetlen, akire a kislány támaszkodhat. – Egy hosszú pillanatig mélyen a férfi szemébe nézett. – Öntől függ a boldogulása. Abból, amit mesélt nekem, úgy tűnik, hogy nagyon szerette magát. A férfi vonásai ellágyultak. – Annyira édes kis leányka volt. – Aztán maga elutazott. Nem látogatta meg, nem is írt neki. – Nem tehettem. – Fájdalom suhant át az arcán. Fájdalom és düh. – Száműztek innen. Mindenki kellemetlenül érezte magát a közelemben. Nem látogathattam meg a családot. – Nos, ebben a pillanatban a kislány sorsának alakulása az ön kezében van. – Elhallgatott, aztán folytatta. – Attól tartok, uram, a leányka úgy érzi, túlságosan diktatórikus módszereket alkalmaz. – Megteszem a kötelességemet, vigyázok a testi épségére. – Pillantásában elkötelezettség és határozottság csillogott. – Nagyon bolond dolgokat művel időnként. – Talán csak megpróbálja magára vonni az ön figyelmét, uram. Azt meséli, ön egyfolytában munkájába temetkezik az utóbbi időben. – Valóban sok a dolgom. – Válaszolt a gróf a lehető legrövidebben. – De Emilynek ettől még be kell tartania a szabályokat, amelyeket testi épségének megóvására hoztam. – Önnek pedig meg kell tanulnia érzékenyebben reagálnia az ő szükségleteire. – Én nagyon is érzékeny vagyok – kiáltott fel Rathmore. Hangja megremegtette az ablaktáblákat is. – Azt látom – bólintott csendesen Meg. Egy hosszú pillanatig csend telepedett közéjük.

42

– Miss Stanton-Lynch, Meg … – A férfi felsóhajtott. – Minden tőlem telhetőt megteszek Emilyért. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz a szíve a rá nehezedő gyász miatt. De akkor sem hagyhatom, hogy egymaga rohangáljon az erdőben. Valakinek gondoskodnia kell a biztonságáról, még akkor is, ha önmagától kell megóvnunk. Meg szívét mélységesen megindította a férfi szavaiban csengő aggodalom. Mondhatta volna neki, hogy szemmel láthatóan fogalma sincs róla, hogy kell bánni egy fiatal lánnyal, hogy az út, amelyen jár, nem vezet sehova. De látta, milyen keményen próbálkozik. – Bárcsak lenne ön mellett valaki, aki segít a leányka nevelésében. Egy női rokon, akinek a segítségével magabiztos ifjú hölgyet faraghat a kislányból. – Nincs senki. – A féri megragadta a kezét és ajkához emelte. – De rendkívül hálás vagyok, amiért így aggódik értünk. – Szájával végigsimított a lány ujjain, s Meg belerázkódott érintésébe. Rathmore Meg arcába pillantott. A lány gyámoltalan tekintettel nézett vissza rá, és azonnal tudta, hogy a férfi megérezte, milyen hatást gyakorolt rá. Behajlította ujjait, amit a gróf még mindig tenyerében tartott, de a férfi szemében kigyúlt a vágy lángja, s érezte, hogy testének minden porcikája válaszol rá. Reszketni kezdett. Lehetetlen! Nem szerethet bele ebbe az emberbe! Nem csupán azért, mert a férfinak olyannyira kérdéses volt a híre, hanem önmaga miatt is. Neki még meg kell találnia a saját útját! Az élete értelmét. A létnek azt a parányi szeletét, amit kizárólag neki szánt a sors, Meg Lynchnek. Meg kell keresnie helyét és célját az életben. Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell megtalálnia. Ehhez képest ott állt, egyetlen szóval sem tiltakozott, és azok a sötét, titokzatos szemek bensőjéig hatoltak. Nagyot nyelt, hallhatót, a férfi felvonta a szemöldökét, megfordította a kezét, és kisimította a tenyerét. Újabb csókkal simított végig a csuklóján, szélvészként száguldó pulzusára szorította ajkát. Oh, szentséges ég! Egész teste megrázkódott, amikor Rathmore ismét a szemébe pillantott. Vágy tüzelt testéből. Isten a tudója, mennyire kívánta őt. Nem ismerte a testi szerelmet, de ez nem jelentette, hogy ne tudta volna, mit jelent. Boston kikötőjében nőtt fel, tengerészektől körülvéve, nem csoda, hogy egészen pontos fogalmakkal rendelkezett a testi szerelem mibenlétét illetően. De még sosem érzett ennyire erős kísértést, hogy maga is kipróbálja. Eddig a pillanatig. – Meg. – A férfi végigsimított ujjain és tenyerén, s kezét lágyan az övébe fonta. – Ön az első nő, az első lady, aki hosszú évek óta ilyen pillantással nézett rám. – Milyen pillantással? – istenem, mitől ennyire lágy és reszelős a hangja? – Mint egy férfira. – Arcához emelte a lány kezét. – Olyan férfira, akit egy hölgy szeretőjeként megkíván. – Maga annyira férfias – ezúttal nem kellett, hogy irányítsák a kezét, maguktól is rátaláltak, végigsimítva az arcon, a férfi dús ajkára. – Nem is tudom elképzelni, miként lehetnek olyan hölgyek, akik nem kívánják meg önt. A férfi szeme megvillant, elfordította kissé a fejét, és ajkai közé vette Meg ujját. A lány nem tarthatott vissza egy meglepett sóhajt, aztán visszarántotta a kezét. Megbolondult, hogy ilyen messzire ment Rathmore-ral? Még egy perc, és ott találja magát a kereveten a gróf alatt. Esetleg még könyörög is neki, hogy vigye oda.

43

– Meg – a férfi kinyújtotta felé a karját, de Meg mozdulata megállította. Keze a gróf sárpecsétes kabátjához ért. Egy hosszú pillanatig mindketten a lány kinyújtott kezét nézték. Meg visszahúzta a kezét, és határozott pillantással nézett fel a sötét szempárba. – Ennyi legyen uram, és ne tovább. Rathmore egy pillanatig habozott, aztán Meg iménti hanghordozásában válaszolva biccentett. – Ennyi legyen itt. Meg eleresztette füle mellett a célzást, és megköszörülte a torkát. – Keresek valakit, aki megmutatja önnek odafönn, hol tud megtisztálkodni. – Köszönöm. Meg kiviharzott az ajtón. – Ne feledje, uram, mit mondtam önnek – szólt vissza. – A két legfontosabb dolog a türelem és az érzékenység. – Természetesen – igyekezett egyetérteni vele Rathmore, miközben pillantásával egészen az előszobáig követte a lányt. – Csak azt az egyet nem tudom, kisasszony, hogy a gyámleányomról, vagy önmagáról beszél. – Uram! – hangzott a lány figyelmeztető suttogása, nagyon is tudatában annak, hogy mindenhol fülelő szolgák hada veszi körül őket. – Ne féljen, Miss Stanton-Lynch – feleselt a gróf vidám szikrákkal a szemében –, már tudom is a választ. Amikor Meg néhány perccel később ismét megjelent a szalonban, ott találta őket: Emilyt a szoba egyik, Rathmore-t a szoba másik végében üldögélve. Egyikük sem szólt egy szót sem. A teástálca is megérkezett, Cook pedig küldött egy adag isteni citromos süteményt. Emily udvariasan kivett egyet a tányérjára, s úgy pislantott a művelet közben Rathmorera, mint a farkasra, aki lecsapni készül rá. Úgy is nézett ki, mint egy sovány, sötét ragadozó, annak ellenére, hogy aránylag laza pózban üldögélve kortyolt egyet a finom porceláncsészében felszolgált teából. Meg kényszert érzett, hogy az ajkára pillantson. A férfi megfordult, rajtakapta a lopott pillantáson, és a csendbe feszültség vegyült. Gondolj a gyermekre! Némi erőfeszítéssel Meg Rathmore-ról Emilyre fordította figyelmét. – Úgy látom, Cook citromos süteményt küldött nekünk – mondta vidáman. – Híres a citromos süteménye, Emily. Algie mesélte, hogy Lady Denniston számos alkalommal megkísérelte már elcsábítani Cookot, és vele együtt elvinni a híres citromos süteményt Knightsbridge Chase-ből. De Cook már őlordsága gyermekkorától fogva itt szolgál, úgyhogy nem volt hajlandó beadni a derekát. Emily halványan elmosolyodott, de csendben ette tovább a süteményét. – Emlékszik, uram? – folytatta Meg, némileg csalódottan fordulva a gróf felé. Töltött magának egy csésze teát, és igyekezett érzelemmentes, udvarias arccal üldögélni. – Úgy hallottam, hogy önök gyermekkoruk óta jó barátságot ápolnak unokafivéremmel. – Ez így van. – Rathmore mosolyogva nézett maga elé. – Sok időt eltöltöttem annak idején Knightsbridge Chase-ben. – Bizony, ahogy mondod – hallatszott egy kellemes hang az ajtó felől. – Most pedig itt talállak a nappalimban, s szokás szerint Cook mennyei citromos süteményét falatozod

44

lelkesen, mintha egyetlen év sem telt volna el azóta. Mit szólsz ehhez St. James, illetve most már Lord Rathmore? A gróf elmosolyodott. – Korábban kell jönnie annak, aki süteményt akar. – Micsoda hű barát, ugye? – nevetett fel szívből jövő kacajjal Knightsbridge, és barátságosan hátba veregette a grófot, hogy a tea kilötyögött a csészealjra. – Szervusz, Algie – bólintott felé Meg. – Ahogy magad is láthatod, Lord Rathmore és gyámleánya vendégségbe érkeztek hozzánk. – Felemelte a teáscsészéjét, és cinkos kacsintással kérdezte. – Befejeztétek az üvegház ellenőrzését? Knightsbridge elvörösödött, és gyors mozdulattal lekapott egy csészét a tálcáról. – Az üvegházban minden a legnagyobb rendben… igen, minden. – Mi az az üvegház? – kérdezte Emily ártatlan tekintettel. Knightsbridge gyorsan lenyelte a teáját. – Hát… az… olyan hely, ahol a kertészek narancsfákat termesztenek. – Szívesen megnézném – jelentette ki Emily. – Talán majd később – hangzott a válasz, miközben Knightsbridge igyekezett elrejteni arcát a süteményestál mögött. – Nem kétséges, hogy őlordsága egészen megunta az üvegházat, hiszen egész délelőtt azt tanulmányozták a kedves nejével. – Meg pajkos mosolyt küldött a sarokban ülő férfi felé. – Nem gondolja, Lord Rathmore? A sötét szempárban vidám fény csillant, amikor megértette, mire céloz a lány. – Ó, hogyne. Bizonyos vagyok benne, hogy rendkívül fárasztó elfoglaltsága lehetett őlordságának. Cinkos mosolyt váltottak, s a szalon mintha láthatatlan erővel telt volna meg. Knightsbridge felnevetett, megtörve a varázst. – Elég most már mindkettőtökből. Tényleg, Meg, igazán szégyellhetned magad. – Miért? – Meg riadtan kapta el pillantását Rathmore arcáról, szíve a torkában dobogott. Algie észrevette volna, hogy képtelen levenni szemét a barátjáról? – Hogy ilyen csúfondárosan élcelődsz az ifjú házasokon – kacsintott rá unokafivére. – Nem szép dolog, szégyelld magad. – Így viselkednek az amerikai hölgyek? – kérdezte Rathmore, hangja kimérten csengett, csak huncut pillantása árulkodott arról, mennyire komoly a kérdése. – Viccelődnek a férfiak rovására? – Azt kell mondanom, hogy nem – válaszolt felháborodottan Meg. Knightsbridge ismét felnevetett. – Most aztán jól megcsináltad, Rathmore. Megsértetted az amerikai öntudatát. – Ön amerikai? – kiáltott fel csodálkozva Emily? – Ültetvényes? – Nem egészen ültetvényes – válaszolt Meg inkább Rathmore-nak, mint Emilynek. Észbe kapott, immár lágyabb hangon folytatta. – A családom meglehetősen jómódú, egy Londonhoz hasonló nagyvárosban éltünk. Amikor anyám meghalt egy évvel ezelőtt, eljöttem Angliába, hogy megismerjem angol gyökereimet, azóta itt élek nagyapám, Raynewood hercegének házában. – Óh, így már rendben van – jelentette ki Emily, miközben kortyolt egyet a teájából. Meg felkacagott. – Rendkívül nagyra értékelem, hogy barátságodra méltatsz, Emily.

45

Knightsbridge újabb citromos süteményt vett a tányérjára, de csak hogy ne maradjon le Rathmore mögött. – Ő lenne Desmond lánya? Azt hiszem, még nem mutattak be neki. Szégyelld magad, Rathmore. – Ismerkedj meg Emilyvel – mondta Rathmore. – Emily, ő Lord Knightsbridge, a házigazdánk. – Hangjában határozott figyelmeztetés csengett, nehogy Emily valami szamárságot merjen elkövetni. Látván a kitörő harc jeleit, Meg felpattant. – Algie, te ismerted Emily édesapját? – Ó, igen, hogyne – válaszolt unokafivére, azonnal magára vonva Emily figyelmét. – És az édesanyját is. Ott voltam az esküvőjükön. És az ön keresztelőjén is – tette hozzá, barátságos mosollyal. – Ön ismerte az édesanyámat? – kérdezte hevesen Emily. – Meséljen róla, kérem, uram! – Hogyne, mindketten jól ismertük – mondta Knightsbridge, Rathmore felé intve. – De gondolom, nevelőapja már sokat mesélt róla. – Amikor még kicsi voltam – mondta Emily. – De mostanában sosincs rám ideje. Zavart csend telepedett közéjük. – Emily – mondta Meg csendesen –, jobb lenne, ha nevelőapáddal való problémáidat nem tárnád fel mindenki előtt. Megsérted édesanyád emlékét, ha nem viselkedsz úrilányhoz méltón. Zavar futott végig az aprócska arcon. – Elnézését kérem, uram – fordult Knightsbridge felé. – Nem történt semmi – jelentette ki Algie mosolyogva. De Rathmore irányába küldött pillantása zavart tükrözött. Meg közelebb hajolt Emilyhez. – Lord Rathmore-tól is elnézést kellene kérned – súgta –, őt is zavarba hoztad. A leányka szemében makacs fény villant. – Nem akarok. Meg letette a teáscsészéjét. – Miss St. James, bocsánatkéréssel tartozik nevelőapjának. – Kezét összefonta az ölében, és egyetlen másodpercre sem vette le pillantását a lányról. Emily erejét megfeszítve igyekezett ellenállni, de végül beadta a derekát. – Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak, Justin bácsikám – jelentette ki vonakodva. Meg felvette a teáscsészéjét, s vidáman a Rathmore arcára kiülő döbbenettől, megkérdezte: – Még egy kis teát, Lord Rathmore? – Ó… igen… köszönöm, kérek még – nyújtotta Rathmore Meg felé csészéjét. Penelope épp ebben a percben lépett a szobába, a tisztára mosdatott, kifésült Pudinggal a kezében. – Hát itt vagy, Algernon – mondta. – És mint mindig, felfalod az összes citromos süteményt. – Nem én, drágám – tiltakozott a férje, nagyot nyelve. Néhány morzsa még ott csüngött a szája szélén, amikor Rathmore-ral együtt talpra szökkentek. – Engedd meg,

46

hogy bemutassam neked Rathmore gyámleányát, Miss St. Jamest, ő falta fel az összesét. Szerintem Rathmore nem ad neki enni. – De igen! – kiáltott fel Emily, bezsebelve Rathmore meglepett pillantását a nem várt védelem miatt. – Nagyon helyesen teszi – mosolyodott el Meg. – Lord Knightsbridge egészen különleges humorral rendelkezik. Találkozott már a nejével, uram? – Hivatalosan még nem mutattak be bennünket – válaszolt Rathmore, akit egész jókedvre derített, hogy gyámleánya megvédte az imént. – Attól tartok, távoznom kellett az esküvőről, mielőtt szerencsém lett volna hozzá. – Ó, milyen udvariatlan vagyok – kiáltott fel Knightsbridge. – Rathmore, ő itt az én szépséges feleségem, Lady Knightsbridge. Drágám, ismerkedj meg jó barátommal, Lord Rathmore-ral, és gyámleányával, Miss St. Jamesszel. – Nagyon örülök, hogy végre megismerkedhetek önnel, Lord Rathmore – mondta Penelope. Most, hogy lezajlott a kölcsönös bemutatkozás, a két férfi ismét helyet foglalt. Penelope letette Pudingot a földre, és vett magának egy teáscsészét. Vidám mosoly költözött az arcára, amikor meglátta, hogy Emily egy darabka süteménnyel kényezteti a kutyust. – A férjem sokat mesélt önről. – Töltött magának egy csésze teát végtelen kecsességgel. – Valóban? – Rathmore kérdő pillantást vetett barátjára. – Pen mindent tud – bólintott Knightsbridge. – Mindent – igyekezett egyetérteni férjével Penelope. – Ott voltunk Dennisonnál, amikor az a vén tyúk, Lady Aggerly keresztülnézett rajtad – tájékoztatta Knightsbridge. – Ne aggódj miatta. A társaság fele egyszerűen nem érdemli meg, hogy az időnket vesztegessük rájuk. – Tudta, hogy Algie nem fogadta Lady Aggerly köszönését, miután ön távozott, Mr. Rathmore? – küldött hódolatteljes pillantást férje felé Penelope. – Valóban? – kérdezte Rathmore meglepetten. Meg Emilyre pillantott, akinek teljesen lekötötte figyelmét a kutya. – Talán nem ez a legjobb pillanat megbeszélni a dolgot. – Teljesen igazad van, drágám – jelentette ki Penelope. – Gondolom, Miss St. James szívesen játszana egy kicsit Pudinggal odakinn a kertben. – Az csodálatos lenne – tört ki a viharos öröm Emilyből. – Légy óvatos – figyelmeztette Meg –, az a kis jószág egyszer már elszökött ma tőlem, és nem szeretném, ha újra az erdőben kellene megkeresnem, veled együtt, Emily. – Kiküldőm az egyik inast, hogy ügyeljen Pudingra – döntött Penelope. – Már indulok is. Néhány perc alatt elintézett mindent, és Emily vidáman szaladt ki a kertbe a kutyával. – Nos – csukta be maga mögött a szalon ajtaját Penelope –, most már beszélhetünk olyan dolgokról is, amik nem valók a gyermek fülének. A gyámleánya nagyon bájos teremtés, Lord Rathmore. Ha bevezetik a társaságba, biztosan nagy szenzációt kelt majd. – Talán – bólintott Rathmore. – De kétlem, hogy így lenne, azzal a megbecsüléssel, aminek jelenleg örvendek. – A társaság tele van üresfejű szamarakkal – jelentette ki Knightsbridge. – Ki lenne képes elhinni rólad, hogy megöltél valakit, különösen egy ártatlan lányt?

47

– Desmond így gondolta. A bácsikám is – visszatette a teáscsészét a tálcára, arcán zavar tükröződött. – Amióta csak visszajöttem, azon dolgozom, hogy kiderítsem az igazságot, csakis Emily kedvéért. De senki sem akar szóba állni velem. Senki sem akarja, hogy rossz hírem átragadjon valahogyan rá is. – Nem értem – mondta Meg, hiábavaló igyekezettel leplezve, mennyire megindították a férfi szavai. – Ha nem ön volt a tettes, és nem is találtak semmi bizonyítékot ön ellen, miért viselkednek így az emberek? – Ahogy Algie említette az imént, a társaság rendkívül befolyásolható – válaszolt Penelope. – Valaki úgy gondolta, hogy valószínűleg Lord Rathmore lehetett a tettes, és az embereket egyszerűen izgatja a gondolat, hogy egy gyilkost látnak maguk körül, ezért szívesen hitelt adnak a szóbeszédnek. – Ajka elkeskenyedett dühében. – Még az sem érdekli őket, hogy cserébe egy ember jó hírét kell feláldozniuk. – Senki se gondolta volna, hogy te leszel a vagyon és a cím örököse – tette hozzá némi elégtétellel a hangjában Algie. – Valóban – bólintott Rathmore keserű mosollyal az ajkán. – A szegény rokont gyilkosnak hívni egészen más dolog, mint Rathmore grófjára kenni a dolgot. Semmiképpen nem tudtam megvédeni magam, hiszen teljesen nagybácsikámtól függött a sorsom. – De most te vagy a gróf – mutatott rá Knightsbridge gonoszkodó mosollyal az arcán. – Gazdag vagy és hatalmas. Most már senki sem mer ujjat húzni veled. – És gazdagságom javát magamnak köszönhetem – bólintott fenyegető mosollyal Rathmore. – Mióta el kellett hagynom az országot, csaknem megkétszereztem vagyonomat. Knightsbridge felnevetett. – Micsoda öröm volt látni a zsémbes vén rókák képén az elképedést, amikor megtudták a dolgot! Ha nem lett volna ez a bosszantó pletyka, akkor minden bizonnyal te lennél a legkapósabb vőlegényjelölt az egész környéken. A nők csüngnének rajtad. Rathmore szeme sarkából Meg felé pislantott. – Most is csüng egynéhány. Meg a teáscsészéje fölé hajolt. – Amerikában az a törvény, hogy amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, ártatlannak tartanak mindenkit. – Nos, Miss Stanton-Lynch, ideát Angliában az emberek gyakorta esnek áldozatul a társaság rossz nyelvének. – Rathmore előrehajolt ültében, kezét összefonta maga előtt. – Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, ügyeljen nagyon a jó hírére. – Abban biztos vagyok, hogy ha önnel jelenek meg bárhol is, máris oda a jó hírem – vágott vissza Meg. – De én magam választom meg a barátaimat, Mr. Rathmore. – Jól mondtad, Meg! – nevetett fel hangosan Knightsbridge. – Nem gondolod, Pen? – De, egyetértek vele – mosolygott barátságosan teáscsészéje fölött Penelope. – Mondtam már nem egyszer, Rathmore – vetette oda csillogó szemmel barátjának Knightsbridge –, a nők képtelenek ellenállni neked. – Valóban – Rathmore olyan pillantást vetett Meg felé, hogy a lány megvonaglott dühében. Muszáj úgy néznie rá, mintha maga is egyike lenne imádott citromos süteményének? – Desmond mindig is féltékeny volt erre – folytatta Knightsbridge, oda se figyelve a kettejük között zajló kis szempárbajra. – Neki pénze volt, ő örökölte a rangot, de a

48

Rathmore család híres vonzereje neked jutott. Senki előtt sem volt titok, hogy Opheliának is megtetszettél. – Algie! – pillantott Penelope megrovóan a férjére. – Ez a beszélgetés nem való hölgyek fülének. Különösen nem, hogy hajadon leány is van a körünkben. – Igazad van – bólintott Knightsbridge. – Elnézésedet kérem, Meg. – De… – kezdte volna Meg. – Lord Rathmore, kérem, mesélje el nekünk, milyen változtatásokat hajtott végre a birtokon – vágott közbe Penelope. Rathmore nekilátott, hogy felsorolja, hogyan alakította át a birtokot, amióta a kezébe került. Vajon mit értett azon Algie, hogy Ophelia szívesebben lett volna Rathmore menyasszonya? Talán emiatt olyan biztos benne az egész társaság, hogy ő volt a tettes? Szeretők lehettek? Minél több időt töltött el a férfi társaságában, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy Rathmore ártatlan áldozata egy rosszindulatú pletykának, legalábbis, ami Ophelia meggyilkolását illeti. De mi van, ha szeretők voltak? Miféle ember, hogy képes volt ilyen disznóságot elkövetni? Kétszer is megengedte, hogy megcsókolja őt a férfi, bár talán ez utóbbi csók, amikor a férfi nem az ajkát, hanem az ujjait illette, nem is nevezhető igazi csóknak. De hát akkor sem ellenkezett Rathmore szabadossága miatt, nem csupán azért, mert teljesen elvarázsolta őt, gyengeségében annak is szerepe volt, hogy látta, Algie teljesen megbízik barátjában. Megtörténhet azonban, hogy Lord Rathmore is csupán egy üreslelkű, unatkozó nemesember, aki azzal szórakoztatja magát, hogy elcsavarja a körülötte levő hölgyek fejét. Ez történ Opheliával is? Talán nem is gyilkosság történt. Talán a hölgy olyannyira kétségbeesett Rathmore visszautasítása miatt, hogy önkezével vetett véget életének. És Emily? Meg úgy érezte, nem nézheti szótlanul, hogy egy gyilkos élvhajhász kezében kelljen sínylődnie. Ha pontosan fel akarja mérni a férfi jellemét, tényekre van szüksége, nem feltételezésekre. A tények legkitűnőbb forrása pedig a divatos társaság a legközelebbi, nem valami nagyhírű, szokásos, péntek esti összejövetelen. Elmegy pénteken, határozta el Meg, miközben udvariasan bólogatott Rathmore szavaira, melyben egy új iskola felépítésének terveit ecsetelte. Péntek esete minden kiderül. Megtudja, hogy Rathmore vajon valóban csupán hamisan meggyanúsított ártatlan, vagy erkölcstelen gyilkos. Ha ez utóbbiról van szó, nem nyugszik, míg Emilyt ki nem szabadítja a kezei közül.

49

6. fejezet

M

int a többi péntek este szokás szerint, ez is rendkívül zsúfolt összejövetelnek bizonyult. Meg mindazonáltal cseppet sem zavartatta magát, hiszen tervének első felét alig fél óra alatt sikerült megvalósítania, összeismerkedvén az egyik helyi báróval, Mr. Freddie Addertonnal. – Miss Stanton-Lynch, bátohkodom kijelenteni, hogy az ön szeme hendkívüli módon emlékeztet engem nyári tó csillámaiha… olyan nyáhi napha gondolok, tudja, amikoh a legkövérebb piszthángokat fogja az embeh. Meg arcára erőszakolt egy toleráns mosolyt, miközben igyekezett követni a tánc lépéseit. – Ó, köszönöm, Mr. Adderton. – És a haja – Freddie nagyot nyelt, hegyes ádámcsutkája élénken vitorlázott fel-alá hosszú nyakán. – A haja kedvenc vadászkutyám, Ahgos szőhéhe emlékeztet. Csodálatos egy állat, Miss Stanton-Lynch. – Ez a legkedvesebb bók, amit az utóbbi időben hallottam, Mr. Adderton – mormolta, miközben azon gondolkodott, hogy megsértődjön, vagy inkább jót nevessen a fiatalemberen. Freddie-t szemmel láthatóan feltüzelte, hogy ilyen jól fogadta a bókjait. – Ön a sólyom kecsességével mozog, Miss Stanton-Lynch, aki lezúg a magasból, hogy lecsapjon áldozatáha. Ahhoz képest, hogy nő, elképesztően csinos. – Kérem, Mr. Adderton – Meg az erényes lányok cikázó pillantásával mérte fel a termet maga körül –, még elcsavarja a fejemet ezzel a számtalan bókkal. – Sajnálom – a magas, barna hajú fiatalember elpirult szégyenében –, ne hahagudjon, kehem, ha zavarba hoztam. Csak szerettem volna tudatni önnel, mennyire csodálom. Meg lenyűgöző mosollyal nézett vissza rá, majd tágra nyílt szemmel mélyen a szemébe tekintett. – Mr. Adderton, ön végtelenül kedves, és rendkívül sokat jelent egy ilyen magamfajta lány számára, aki ismeretlen az önök vidékén. – Miss Stanton-Lynch, a legnagyobb öhömmel mutatom be báhkinek itt nálunk, akivel szándékában áll megismehkedni. – Szélesen elmosolyodott. – Maga, ahhoz képest, hogy amehikai csodálatos tehemtés, és hendkívül kedves is. Meg felnevetett. – Csak nem azt akarja mondani, Mr. Adderton, hogy másra számított? – Az ember hall egy s mást, Miss Stanton-Lynch, az amehikaiak bahbáh, kultuhálatlanságáról, meg hogy nincs bennük semmi kifinomultság. Nagy öhömmel látom, hogy léteznek azéht kivételek. Megnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ki ne mondja, ami a nyelve hegyén volt. – Azt hallottam, hogy Angliában csak úgy nyüzsögnek az orrukat égbe fúró, unalmas méltóságok – mosolygott édesen a fiatalemberre. Az felnevetett. – Mindez csupán hosszindulatú híresztelés.

50

– Minden bizonnyal. – Meg erőnek erejével visszafojtotta a fiatalember iránt érzett ellenszenvét, igyekezett kizárólag a céljára figyelni. – Mr. Adderton, úgy hallottam, hogy ön rokona Mrs. Abigail Peachamnek. – Ahogy mondja – húzta ki magát a kérdezett. – Ő a nővéhem. – Micsoda elképesztő szerencse! – Meg szaporán rezegtette szempilláit. – Annyira szeretném őt megismerni. Úgy hallottam, ő a legdivatosabb hölgy egész Devon megyében. Arról nem is szólva, hogy a környék legnagyobb pletykafészke. – Valóban az. És tudja, még ennél is több? – Freddie lehalkította a hangját. – Azt hallottam, hogy valószínűleg ő lesz a péntek esti összejövetelek bálanyája nem is olyan sokáha. Meg óriásira nyitotta a szemét. – Ne mondja! Milyen csodálatos! Freddie bólogatott. – Bizony ám. És ha belegondolunk, hogy a múltban e kegyet csakis főhangú hölgyek kaphatták meg, akkoh bizony még nagyobb elismerés nővéhemhe nézve, hogy neki ítélik, hisz ő köznemesi hangból származik. – Minden bizonnyal ő a társaság eszményképe – hagyta jóvá Meg, bár meg volt róla győződve, hogy az egész történetet Mrs. Peacham találta ki. Beharapta alsó ajkát, majd elővette legcsábosabb mosolyát. – Mr. Adderton, rendkívül udvariatlannak tartana, ha megkérném, mutasson be neki? – Ó, dehogyis, öhömmel, Miss Stanton-Lynch. – A fiatalember egy kissé még jobban kihúzta magát, és kissé leereszkedő stílusban mosolygott rá. – Habáh ön amehikai, mégiscsak egy hehceg unokája, ennélfogva táhsadalmilag egy szinten helyezkedik el nővéhemmel. Bemutatom önt, amint a hely és az idő alkalmas lesz. – Hálásan köszönöm, Mr. Adderton! Meg azon imádkozott, hogy minél hamarabb vége legyen a társalgásnak, mert már alig tudta visszatartani a bensőjét szorongató nevetési ingert. Attól félt, mindent elrontana. A péntek esti társasági összejövetelek valószínűleg a földkerekség legunalmasabb eseményei lehetnek, gondolta Rathmore, miközben kocsija egyre jobban közeledett a táncterem felé. Kénytelen volt mégis idejönni, mert személyes találkozóra igyekezett. A heti összejöveteleket helyi hölgyekből álló bizottság szervezte: Lady Denniston, Lady Ellworth és Lady Presting. A hölgyek eltökélték, hogy mindenben leutánozzák az Almackok egykori híres patrónáit, mereven ragaszkodtak az összes régi szabályhoz, teljesen íztelen frissítőket szolgáltak fel, és a zene sem volt túlzottan modern. Az egyetlen engedmény, amit tettek, hogy a férfiaknak nem volt kötelező immár bricseszben megjelenniük. Ellenkező esetben az arisztokrácia be se tette volna lábát az összejövetelekre. Mivel az esemény valamivel kevésbé volt exkluzív jellegű, mint a helyi bálok, az alacsonyabb rangú nemeseket is meghívták, és Rathmore abban a reményben jelent meg, hogy esetleg összetalálkozhat Mrs. Waringtonnal. Hírforrásai szerint a hölgy készült rá, hogy eljön. A legrosszabb az volt, hogy át kellett gázolnia a cápákkal teli vízen, hogy célját elérhesse.

51

Számára, akit egykor a legszélesebb körökben fogadtak, sőt szívesen láttak, borzasztóan megalázó és dühítő volt ez a jelenlegi helyzet. Nem követett el semmit, de a társaságnak egyértelmű bizonyítékot kellett volna felmutatnia, ahhoz, hogy bevallják, tévedtek. Enélkül szinte mindenhonnan kinézték, megakadályozván, hogy megszerezhesse a kívánt bizonyítékot. Gyűlölte a férfiak fenyegető pillantásait, a nők félrefordított tekintetét. Azt a pillanatnyi csendet, ami beállt, amikor bejelentették a nevét. Ha eszébe jutott, hogy valamikor a közeljövőben Emily nevének hallatán is ugyanez a csend telepszik majd minden teremre, olyan düh öntötte el, hogy szinte felforralta vérét. Miért kell egy ártatlan lánynak szenvednie azért, mert a divatos társaság rajong a rossz hírekkel teli pletykákért? Az összejövetelen feltétlenül ki kell derítenie néhány dolgot. Kezdtek kimerülni a lehetőségei. Ahogy belépett, hallotta, hogy jó néhányan hangosan felszisszennek, sőt még olyan mondatok is eljutottak a füléhez, hogy „Miért kellett ennek idejönnie?”. Metsző pillantást küldött abba, az irányba, ahonnan a megjegyzés elhangzott, és nem is követte több hasonló kitörés az elsőt. Lady Denniston úgy vágott át felé a tömegen, mint egy fregatt, melynek az óceán habos hullámaival kell megküzdenie. – Jó estét, Lord Rathmore. A férfi meghajolt. – Lady Denniston. Szabad megjegyeznem, hogy kegyed gyönyörű ma este? – Ön bármit mondhat nekem, jó uram. – Éles tekintettel mérte végig. – Nem szeretném, ha bármiféle botrány lenne ma este. – Nem is áll szándékomban ilyet okozni, hölgyem. – Merem remélni, uram. – Lady Denniston égbe emelt orral fordult el tőle, ám mielőtt kettőt léphetett volna, valaki máris Rathmore üdvözlésére sietett. – Justin St. James! Lady Denniston megpördült, épp mondani akart még valamit, de földbe gyökerezett lábbal, szótlanul tudta csak bámulni, ki közelít Rathmore grófja felé. Egy nem különösebben magas, de izmos, jó kiállású, lenszőke hajú fiatalember indult felé. Kerek arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, de sötét szeme Rathmore-t fürkészte. – Justin St. James – ismételte meg, amint odaért mellé. – Ó, igaz, most már inkább Lord Rathmore, ugye? – Igen. – Minden izma ugrásra készen feszült. Nem azt találta, aki miatt idejött ma este, egészen más valaki köszöntötte. Valaki, akivel azt remélte, nem kell többé találkoznia. Közömbös hangot erőltetett magára. – Hogy vagy, Lord Fenton? Ophelia testvére szomorú mosollyal nézett vissza rá. – Hát, ahogy azt várni lehet, figyelembe véve a körülményeket. Lady Denniston előrébb lépett. – Lord Fenton, nem tudtam, hogy ön is itt van a vendégeink között. Tehetek önért bármit? Nyilvánvaló volt, mire céloz. Rathmore szinte már várta is, mikor érkezik az inas, hogy kidobja. Lord Fenton megrázta a fejét. – Nem, asszonyom, úgy gondolom, minden rendben van. Nincs problémám Lord Rathmore jelenlétével.

52

– Biztos ön ebben? – Lady Denniston elégedetlen pillantást vetett Fentonra. – Egyszerűen csak felkérnénk Lord Rathmore-t, hogy távozzék. – Hálásan köszönöm, asszonyom, hogy ennyire szívén viseli ügyemet, de biztosíthatom, hogy semmi gond. – Fenton körbepislantott. – Attól tartok, Lady Denniston, hogy megállt a zenekar. – Egek! – kiáltott fel a hölgy. Valóban a zene elhallgatott, a táncosok ott ácsorogtak a táncparketten, a kibontakozó drámát lesve. Lady Denniston elkapta a zenekar vezetőjének pillantását, és egy erélyes mozdulattal odaintett neki. A zenekar rázendített, és a bálanya erőteljes pillantására a táncosok is visszatértek eredeti tevékenységükhöz. A hölgy keresztülnyomakodott a tömegen, pillantásával csendesítve a bámészkodókat, kettesben hagyva Rathmore-t Fentonnal. – Húzódjunk talán a terem egyik csendesebb részébe – javasolta Rathmore. – Itt a figyelem középpontjában állunk. Miközben odébbsétáltak Rathmore megkérdezte: – Mit keresel te itt, Laertes? – Lord Prestinget látogattam meg. Baráti összejövetel. De te… hogy te lettél Lord Rathmore! – Fenton őszinte csodálkozással rázta meg a fejét. – Ki gondolta volna, hogy Desmond és a bácsikád odavesznek a lövöldözésben? – Az ilyesmit senki nem láthatja előre. – Őszintén sajnálom – mondta Fenton –, Desmond a barátom volt. – Nekem pedig unokafivérem. Őszintén szerettem őt, bárcsak elhitte volna! – Igen, Desmond mindig is féltékeny volt rád, már kisfiúkorotokban is. – Laertes gyors pillantást vetett Rathmore-ra. – Gyűlölt téged, amikor elküldtek Etonba velünk együtt, hisz ő volt a cím várományosa, te pedig csak egy szegény rokon. – Nagybátyám megtette kötelességét. Apám rangomnak megfelelő neveltetést akart nekem. – Nos, így is lett, St. James. – Ahogy mondod. De nem beszéltünk még Opheliáról, Laertes. Fenton rövid, komor kacajjal válaszolt. – A dolgok közepébe találtál, Justin, mint mindig. – Szerintem nincs okunk rá, hogy kerülgessük a témát. Nagyon sajnálom a téged ért veszteséget, de kérlek, hidd el nekem, hogy semmin közöm nem volt a halálához. Lord Fenton egy pillanatig fontolgatta magában szavait. Aztán felsóhajtott, és így szólt: – Nem tudom, mi történt Opheliával. Annyit mindenesetre tudok, hogy viselkedése nem nyerte volna meg szüleink tetszését. Rád akaszkodott, pedig akkor már Desmond menyasszonya volt. – Soha, egy ujjal nem értem hozzá. Nem becstelenítettem volna meg a barátságunkat ilyen ocsmány módon. Fenton megvonta a vállát. – Akkor sem hibáztatnálak, ha megtetted volna. A húgom gyönyörű teremtés volt, de erkölcsileg annyit ért, mint egy tüzelő macska. Desmondhoz csakis a cím miatt akart hozzámenni, de téged szeretett volna ágyába csábítani. – Biztosíthatlak, hogy nem érte el a célját.

53

– Persze, hogy nem – Fenton leereszkedő modora arra vallott, hogy épp az ellenkezőjét gondolja. – De ne hibáztasd magad, Justin. A húgom nagyon tudta, hogy érje el, amit akar. – Sosem voltam a szeretője – ragaszkodott iménti állításához Rathmore. Laertes vállon veregette. – Persze, hogy nem. Dehogyis. Bár ha Ophelia nagyon akart valamit, azt el is érte. – De nem velem. – Azt is tudom, mennyire idegesítően céltudatos tudott lenni, ha elhatározta magát valamire. Biztos vagyok benne, hogy valami szerelmi ügy okozta a halálát. Sosem kételkedtem benne, hogy Ophelia maga hozta fejére a bajt. – Nem én öltem meg, Laertes. – Nem – Lord Fenton hangja szomorúan csengett. – Ő ölte meg magát, nem? – Ön szerint miről beszélgethetnek? – kérdezte Mrs. Abigail Peacham. A meglehetősen csinos barna hajú hölgy keskeny arcával és mandulavágású szemével vadászmenyétre emlékeztette Meget. A hölgy kinyújtotta karcsú nyakát, és igyekezett a tömeg felett átnézni arra a helyre, ahol Lord Fenton és Rathmore álltak, csendes beszélgetésbe merülve. – Az ember azt gondolná, hogy egymásnak esnek – gondolkodott hangosan Freddie –, de nem. Minden úgy tűnik, hogy hendben zajlik közöttük, pehsze kizárólag Lohd Fentonnak köszönhetően, ebben biztos vagyok. Meg is a távolban beszélgető párost nézte, de azok nem vették észre, mivel Rathmoreék a terem távoleső végében találtak maguknak menedéket. Ő is azon gondolkodott, vajon miről beszélhetnek, de az előző véleménnyel ellentétben Meg biztos volt benne, hogy Rathmore éppoly fegyelmezetten viselkedik, mint beszélgetőpartnere. Jóságos ég. Ophelia testvére. Mit érezhet Rathmore most, hogy szembe találta magát ezzel a férfival a zsúfolt táncterem kellős közepén? – Lord Fenton környékbeli? – kérdezte. Mrs. Peacham átmenetileg elfordította pillantását a beszélgetőkről, és csillogó szemmel nézett Megre. – Nem, birtokai a skót határ közelében terülnek el. Véleményem szerint azért lehet itt ma este, mert Lord Presting összejövetelére érkezett. – Váratlan volt tehát a megjelenése. Mrs. Peacham mély hangon felnevetett. – Valóban. – Milyen nehéz lehet most Lord Rathmore-nak! – Nem igazán – hangzott Mrs. Peacham válasza. – Lord Rathmore és Lord Fenton még az iskolából ismerik egymást, ahogy a gróf unokafivérét, Desmond St. Jamest is. – Ők hárman barátok voltak? – Ahogy vesszük, igen. Desmond és Lord Fenton voltak barátok. A jelenlegi Lord Rathmore csak a szegény rokon szerepét játszhatta. – Hirtelen elhallgatott, és vállon veregette öccsét. – Freddie, Miss Corning épp befejezte táncát Mr. Linsday-jel. Siess, és vetesd fel magad a táncrendjébe. – Igen, Abigail – hajolt meg Freddie. – Miss Stanton-Lynch, öhömömhe szolgált, hogy megismehhettem. – Akárcsak nekem, Mr. Adderton.

54

Freddie elviharzott, és Mrs. Peacham felsóhajtott. – Ennek a fiúnak a legkisebb társasági érzéke sincsen. Mindent megteszek, hogy a lehető legjobb kezekben tartsam, Miss Stanton-Lynch. – Véleményem szerint kitűnő munkát végzett. Mrs. Peacham kíváncsian pislogott a terem túloldala felé, majd csalódottan felsóhajtott. – Vajon hova mehettek? Meg észrevette ugyan, amikor a két férfi távozott, de szándékosan nem szólt a híres pletykafészeknek. – Gondolom, mindketten visszamentek táncolni. – Nonszensz. Lord Rathmore sohasem táncol. – Említette az imént, hogy egykor barátok voltak. Mrs. Peacham azonnal megragadta a pletyka lehetőséget. – Nem egészen. Desmond volt atyja címének és vagyonának örököse, akárcsak Lord Fenton. Justin, a jelenlegi gróf, Desmond unokafivére volt, atyáik voltak fivérek. Justin apja egy vadászat során vesztette életét, amikor a kisfiú még ötödik életévét sem töltötte be. Anyja összeházasodott egy itáliai gróffal, és csaknem azonnal elhagyta Angliát. Justin pedig itt maradt, hogy St. Jamesként neveljék és taníttassák. – Micsoda szörnyűség – suttogta Meg. – A saját anyja elhagyta őt? – Mi mást tehetett volna? – vonta meg vállát olyan könnyedén Mrs. Peacham, mely egészen meghökkentette Meget. – Celeste abszolúte függő viszonyban volt a gróftól. Ha az úgy dönt, hogy nem támogatja, semmilyen más megoldás nem kínálkozott számára, mint az újraházasodás. Valószínűleg tetemes hozományt ajánlott fel számára azzal a feltétellel, hogy a fiát itt hagyja Angliában, ahol atyja kívánságának megfelelően nevelik fel. – Szegény fiúcska – mormolta Meg. – Ahogy növekedtek, Desmondnak egyre nehezebb lett mellette – folytatta elbeszélését Mrs. Peacham patetikus sóhajjal. – Justin örökölte anyja vonzó francia küllemét, amelynek a hölgyek szemmel láthatóan képtelenek voltak ellenállni. Desmond viszont a gróf családjára ütött, alacsony volt, zömök, korán megkopaszodott. Azt is hallottam, hogy Desmondnak szemüveget is kellett volna viselnie, de azért odáig sohasem merészkedett, hogy ily módon járassa le magát a nagyközönség előtt. – Tehát Justin csinos volt, Desmond pedig nem. – Valóban. De hát Desmond volt az örökös, és ezzel meglehetősen nagy figyelmet vont magára a hajadon hölgyek körében. – Mrs. Peacham drámai szünetet tartott. – És ekkor lépett a színre Ophelia Haversham. Meg közelebb lépett kissé. – Meséljen nekem róluk. Mrs. Peacham lebiggyesztette ajkát. – Remélem, nem gondolja rólam, hogy pletykákat terjesztek, Miss Stanton-Lynch. – Óh, dehogy – igyekezett biztosítani Meg. – De – folytatta egyetlen lélegzetvételnyi szünet nélkül Mrs. Peacham –, Ophelia Haversham-ról elmondhatjuk, hogy nagyon gyorsan elérte, amit akart. Olyan szóbeszéd járta róla, hogy közelebb engedte magához Mr. Etheridget, mint azt bármely jólnevelt hölgy megtette volna.

55

– Valóban? – sóhajtott fel Meg, hatásosan játszva az izgatott hallgatóságot. – Micsoda botrány! Mrs. Peacham felfújta magát. – A szóbeszédet természetesen lecsendesítették, Mr. Etheridge pedig hazautazott, és azonmód összeházasították egy jó hozománnyal rendelkező, környékbeli hölggyel. Azóta egyetlen lélek sem látta itt a városban. – És mi történt Mrs. Havershammel? – A bátyja kézen fogta, és eljegyezte őt Desmonddal. Jó házasság volt, mivel Lord Fenton vikomt, Rathmore grófjai pedig egészen Hódító Vilmosig tudják visszavezetni családfájukat. – Mrs. Peacham lekicsinylő arckifejezéssel folytatta. – Természetesen Ophelia Haversham egyetlen vágya volt, hogy grófné lehessen. De szeretőnek meg jegyese unokafivére kellett volna neki. Justin St. James túl csinos volt ahhoz, hogy ellenállhatott volna a vonzerejének – tette hozzá sötét arccal. – Végül aztán megkapta mindezért a maga büntetését. – Hogy érti ezt? – Mindenki tudja, hogy megölte őt. – Mrs. Peacham ajka megremegett. – Fűnek-fának mesélte, hogy mi történt közöttük, és ezzel veszélybe sodorta Justin helyzetét a nagybátyja házában. – Micsoda? – hitetlenkedett Meg. Az a Rathmore, akit ő ismert, akit szinte semmi más nem érdekelt, mint unokahúga jó hírének védelme, biztosan nem gyalázta volna meg a család nevét ilyen becstelen módon. – Vannak bizonyítékaik is? – Kérdezte Meg harciasan, minden erejével palástolva a bensőjében feltörő indulatot. – A viszonyra? A gyilkosságra? Mrs. Peacham ajka rosszallóan elkeskenyedett. – Miss Stanton-Lynch, ne haragudjék, de nyilvánvalóan nem tárhatom fel ezeket a tényeket egy hajadon hölgy előtt. – Egy perccel ezelőtt még nem okozott problémát önnek, hogy hajadon vagyok. – Nem tárgyalok tovább erről a témáról – határozottan rosszalló pillantással mérte végig Meget. – Ön, kedvesem amerikai, és gondolom, nem tanították meg rá, miként kell viselkednie egy angol hölgynek. Bizonyos lehet benne, hogy jómagam ügyelek rá, ne hatalmasodhassék el önön a pletykák iránt érzett hajlandóság. – Az én hajlandóságomat említette? Én ugyan nem terjesztek hazugságokat emberekről, akiket még csak nem is ismerek. Én nem vádolok bűntettel egy olyan embert, akire soha rá nem bizonyosodott, hogy elkövette! – Miss Stanton-Lynch, kérem, távozzék – szólt hűvösen Mrs. Peacham. – Viselkedjék úrinőhöz méltón, különben kivezettetem a teremből. – Még ha megtehetné – feleselt vissza Meg. – Lehet, hogy Amerikában születtem, Mrs. Peacham, de Raynewood hercegének unokája és Knightsbridge grófjának unokahúga vagyok. És Rathmore gróf barátja. Ha csak még egyszer meghallom, hogy társaságban ezt a nevet kiejti a száján, én vezettetem ki a teremből, asszonyom. Mrs. Peacham csak tátogni tudott e szavak hallatán. A körülöttük állók elhallgattak, és meglepetten figyelték, hogy az amerikai kisasszony megkérdőjelezte Mrs. Peacham társadalmi helyzetét. Mrs. Peacham, látván, hogy a közfigyelem középpontjába került, magasra emelte hegyes orrát. Aztán szándékosan hátat fordított Megnek.

56

Meg szóhoz sem jutott. Szándékosan keresztülnéztek rajta! Düh öntötte el, ökölbe szorított kézzel lépett egyet az arrogáns hölgy felé. Valaki azonban megragadta a karját. Hevesen fordult hátra, hogy megmondja a magáét annak, aki visszatartja, bárki legyen is. Rathmore sötét szeme figyelmeztetően csillogott. – Mi jutott eszébe? – kérdezte suttogva. – Ez a nő úgy tesz, mintha itt sem lennék. A férfi gyors pillantással mérte fel a körülöttük csoportosuló bámészkodókat. – Szabad egy táncra? – Nem akarok táncolni – igyekezett Meg kihúzni kezét a gróf szorításából, sikertelenül. – Engedjen – sziszegte. – Miss Stanton-Lynch nekem adná ezt a táncot? – kérdezte immár emelt hangon a gróf. Kuncogás hallatszott a körülöttük állók felől, és Meg hirtelen ráébredt, hogy Rathmore a saját becsületét kockáztatja immár. Vagy elfogadja az invitálást, és méltóságteljesen távozik Mrs. Peacham társaságából, vagy visszautasítja a grófot, ezzel újabb táptalajt teremtve a pletykáknak. Szíve egészen meglágyult a férfi önzetlen fellépése miatt. – Oh, a legnagyobb örömmel táncolok önnel, Lord Rathmore – mondta, kezét a gróf karjára helyezve. A férfi a táncparkettre vezette.

57

7. fejezet A következő tánc keringő volt. Rathmore habozott. – Van már jobb táncpartnere erre a keringőre, Miss Stanton-Lynch? Mert ha igen, most rögtön visszavezethetem Lady Knightsbridge-hez. Meg elmosolyodott, szeme úgy csillogott, mint két gyémánt, a még mindig benne munkáló indulatoktól. – Akkor sem adnám másnak ezt a táncot, uram, ha maga a koronaherceg kérne rá. Rathmore elmosolyodott. – Akkor táncoljunk. – Megfogta a lány törékeny kis kezét, mely olyan aprócskának tűnt az ő erős markában. Másik kezét a karcsú derékra helyezte, és beálltak a körülöttük keringők forgatagába. Rathmore már fel sem tudta idézni, mikor táncolt utoljára keringőt – talán valamikor a száműzetése alatt. De azóta, hogy visszatért Angliába, biztosan nem. A karjában tartott lány könnyű volt, mint a tollpihe. Hozzá képest aprócska termettel rendelkezett, alig ért fel a mellkasáig. Eddig észre sem vette, milyen alacsony. Talán, mert a belőle áradó hév magasabbá tette a szemében. Ehhez jött még a jellegzetesen amerikai vakmerősége. – Nos, hölgyem, elárulja nekem, miről társalgott Devon legnagyobb pletykafészkével? Bűntudat villant a lány őszinte szemében. – Semmiről, uram. – Elmondhatom önnek az elméletemet? – fordult egy nagyot a gróf, hogy a lány alig tudta követni. – Szerintem, Miss Stanton-Lynch, ön az én ügyeim felől érdeklődött. – Miért tettem volna ilyet? – hangja ártatlannak tűnt, de nem mert a férfi arcába nézni. – Nem is tudom – élcelődött a gróf. – Talán, mert szimpatikus vagyok önnek. A lány egyenesen a szemébe pillantott. – Azt kell mondanom, hogy téved, uram. – Ó, ez rendkívül hihető magyarázat – folytatta a gróf az iménti hangnemben –, különösen, ha visszagondolok, hogyan csókolt meg nem is olyan rég. – Hogy én csókoltam meg önt? – szisszent fel a lány. – Bár ha tud valami más magyarázatot, szívesen meghallgatom – incselkedett tovább a gróf, miközben olyan gyorsat pördült, hogy Meg kis híján felsikoltott. – Van valami gond, Miss Stanton-Lynch? – Lord Rathmore – zihálta Meg –, ha továbbra is úgy kíván pörgetni, mint a búgócsigát, inkább szólítson Megnek. – Jaj, kedvesem, úgy látom, kissé kifulladt. Lassítsunk le kissé? – Azonnal meglassította lépteit, s könnyedebb ütemben irányította a táncot. Ahogy lenézett a lány arcába, tudta, hogy nem volna szabad ezt tennie, nem kellene a tánccal elbolondítani a lányt. De mindenképpen meg kellett tudnia, mit beszéltek róla azzal a pletykazsák Abigail Peachammel. Abban biztos volt, hogy róla folyt a társalgás, abból, ahogy Mrs. Peacham nézegetett felé. Úgy találta ez az egyetlen módja, hogy a keményfejű Meget kibillentse egyensúlyából. Be kellett azonban vallania, hogy örömmel tartotta újra karjában a lányt.

58

Nem tudott ellenállni a kísértésnek, titokban megmozgatta a lány derekára helyezett ujjait, s úgy, hogy senki ne lássa, végigsimította ujjhegyével a lány csípőjét. Azonnal láthatta a hatást Meg pillantásában. Szája szétnyílt, arca ellágyult. Válaszképpen Meg finoman megszorította a kezét. A vágy hirtelen ömlött el Rathmore-on. A mindenségit ennek a lánynak, mit művel vele? Azért cirógatta meg, hogy ellágyítsa, és megadásra késztesse, nem azért, hogy úgy reagáljon, mintha összeszokott szeretők lennének. – Miss Stanton-Lynch, kérem, ügyeljen a jó hírére – mormolta. – Először csaknem behúzott egyet Mrs. Peachamnek, most meg inzultál itt engem a táncparketten. Szégyellje magát! – Nem húztam volna be neki, ahogy azt egyesek gondolják, én csak szóban gondoltam megleckéztetni egy életre. – Érzelmek kavarogtak a lány mélykék szemében. – És ami az inzultálást illeti, Lord Rathmore, ön kezdte a dolgot. – És magam is fejezem be – Rathmore a fordulónál hozzászorította csípőjét Meghez, de olyan ügyesen, hogy mire a forduló véget ért, már ismét a szokásos távolságban voltak egymástól. – Úgyhogy Miss Stanton-Lynch, jól vigyázzon. Meg a férfi arcába nézett, miközben sebesen járt az agya, hogy mit válaszoljon szavaira. Vére hevesen rohant az ereiben, s úgy érezte magát, mint egy újszülött kancacsikó, alig állt a lábán. A fény glóriába vont a férfi szoborszerű vonásait, most aztán igazán úgy nézett ki, mint valami bukott angyal. De hát angyal nem lehetett semmiképpen, ezt a szemében csillogó vágy egyértelművé tette. Vonzódott Meghez, ez nyilvánvaló volt, és kétségtelenül a lány is éppígy érzett iránta. – Azt hittem, hogy azért ez a viselkedés még önnek is gondot okoz egy ilyen zsúfolt teremben, uram – mondta végül. – Úgyhogy kérem, ne próbáljon meg elkábítani a szavaival, Lord Rathmore. Nem vagyok naiv angol leányka. – Maga aztán nem – igyekezett egyetérteni a gróf. – Ízig-vérig amerikai, és nemigen törődik a jó hírével. – Nem tartok magától grófom. – Pedig talán jobban tenné. Feszültség cikázott köztük, amikor a gróf a lány szemébe mélyesztette sötét tüzű pillantását. Vajon milyen szerető lehet Rathmore? Az elképesztő gondolat úgy megdobogtatta a szívét, akárha egy mérföldet futott volna. Megnyalta kiszáradt ajkát. – Talán szeretem a veszélyt, uram. – Meglehet. – Közelebb húzta magához a lányt, s megérezte a testéből sütő forróságot. Érezte a bőréből áradó parfümillatot. – De lehet, hogy többet kap, mint amennyit szeretne. – Ez önnel is megeshet, uram. Rathmore felnevetett. – Maga nem ismer félelmet, ugye? – Nem, én amerikai vagyok. – Magát még a társaság sem érdekli, úgy látom. – Komolyabbra fordította a hangját. – De tudja, micsoda csapást jelentett volna a jó hírére nézve, ha szembeszáll Mrs. Peachammel, ahogy szemmel láthatóan készülődött? – Tudom, de az a nő hazugságokat fröcsögött, és ettől dühbe gurultam – mosolygott a grófra Meg. – Attól tartok, anyám ír temperamentumát örököltem. – Botrányos – mormolta a gróf. – Ön rendkívül erős érzelmekkel megáldott hölgy, Miss Stanton-Lynch.

59

– Meg – javította ki a lány. – Meg – mondta utána Rathmore, s furcsa módon a neve mintha maga lett volna a bűn, az ő szájából. – Mondja el nekem, kérem, miről beszélgettek Mrs. Peachammel? Meg ártatlanul forgatta szemét. – Tudja azt ön pontosan, miről beszéltünk, miért tetteti az ellenkezőjét? – Nos, igen. De mi volt az a kérdés, amellyel úgy érezte, nem fordulhat egyenesen hozzám? Amit a pletykából kellett megtudnia? – Volt néhány kérdés, ami felkeltette kíváncsiságomat, uram. Ezekről ön szemmel láthatóan nem kívánt felvilágosítani engem. – Meg, ön bizonyos lehet benne, hogy nem kérdezhet tőlem olyat, amire ne kapna választ. – Még egy utolsót fordultak, aztán a zene elhallgatott. Megálltak. – Semmi olyat nem kérdezhet – ismételte meg szavait a férfi, majd udvariasan meghajolt. – Engedje meg, hogy unokafivéréhez vezessem. Rathmore gyakorlottan vezette vissza a zsúfolt termen keresztül Knightsbridge és Penelope mellé. A tánc jobban felkavarta, mintsem bevallotta magának. Mi volt ebben a kecses, fekete hajú lányban, ami ennyire megbabonázta, ami arra késztette, hogy így kiadja magát? Talán, ahogy Emily miatt aggódott, pedig alig ismerte? Ahogy azonnal elfogadta ártatlanságát? A hév, amellyel még a társaság lenézésével is szembeszállt érte? Valakinek meg kell védenie ezt a lányt önmagával szemben. Amikor az embert elfogadják a társaságban, eszébe sem jut, milyen megalázó lehet, ha becsukódnak előtte a szalonok, társas összejövetelek ajtajai. Pedig egyetlen apró hiba elég, hogy a társaság kizárjon valakit. Ő tudta, milyen ez az érzés, és azzal is tisztában volt, hogy Meg rendkívül befolyásos ellenségeket szerezhet magának azzal, hogy válogatás nélkül mindenkinek megmondja, amit gondol. Erősen gyanította, hogy Meg a múltjáról érdeklődött Mrs. Peacham-nél, így viszont az is érthető, miért fordított hátat a hölgy tüntetőleg Megnek. Azonnal meg kell akadályoznia, hogy tovább folytathassa a kérdezősködést. Mivel ő maga már elbukott a társaság szemében, feltehetett kényelmetlen kérdéseket is, de Emily miatt mégsem vállalta a nyílt összecsapást senkivel. Meget azonban egészen más fából faragták. Hajadon leány volt még, akinek társadalmi sikere azon múlott, hogy sikerül-e elkerülnie a botrányt, vagy sem. Soha az életben nem fog rangjához méltóan férjhez menni, ha efféle kérdéseket tesz fel a háta mögött. Őt magát oly hosszú időre kiközösítették, nem akarta, hogy ez jusson neki is osztályrészül, oly sokat jelentett neki a társasága. – Nagyon csendes, uram – jegyezte meg a lány. – Elgondolkodtam – Rathmore ellátott a tömeg fölött, sikerült is észrevennie Penelopet és Knightsbridget. – Úgy tűnik, unokafivére és bájos felesége már nekikészültek a következő táncnak. Amíg véget ér, én leszek az ön kísérője, ha megengedi. Meg meglepett arccal nézett fel rá. – Uram, nem vagyok már gyerek. – Nem, ön egy csodálatos ifjú hölgy. Ne aggódjék. Senki sem meri inzultálni önt, amíg velem látják. – Valóban – mosolygott vissza huncut derűvel Meg. – Mindenki fél attól, hogy mire képes.

60

A férfi döbbenten bámult. Ez a lány képes és viccelődik a hírnevén? Hosszúra nyúlt kettejük között a csend, és Meg észrevette, hogy hibázott. – Kérem, bocsásson meg, gróf úr. Nem akartam kigúnyolni a helyzetét. A lány őszinte sajnálata végre feloldotta Rathmore csodálkozását. – Nem kell bocsánatot kérnie. – Elmosolyodott; a vállára nehezedő teher egy részét mintha elfújták volna. – Csak meglepődtem. Tudja a legtöbb hölgy ijedt suttogással beszél csak hozzám, maga meg úgy tűnik, örömmel veszi, hogy az Ördögi grófot tudhatja testőreként. Nem fél tőlem egy cseppet sem? – Nagyon is félek öntől uram – válaszolt a lány –, de nem az életemet féltem – felnézett, egyenesen a szemébe, megnedvesítette kiszáradt ajkát, és így szólt. – Ön olyan gondolatokra késztet engem, amik megengedhetetlenek egy úrilány számára. Ez volt a legváratlanabb válasz, amit Rathmore egyáltalán el tudott képzelni. Mit válaszolhat ilyen kijelentésre egy úriember? Lady Denniston közeledett feléjük. – Lord Rathmore, már évek óta nem láttuk az összejövetelünkön – jelentette ki kedvesen. – Láttam azt is, miként mentette meg Miss Stanton-Lynchet. Nagyon helyesen cselekedett. – Köszönöm, asszonyom. – Rathmore-t meglepte a hölgy barátságos viselkedése. – És ön, kedvesem – fordult Lady Denniston Meghez. – Mit mondott ön Mrs. Peachamnek, hogy ilyen durva cselekedetre késztette? Rathmore kíváncsian fordult Meg felé, várva, milyen választ ad Lady Denniston kérdésére. Meg beharapta alsó ajkát, tökéletesen játszva az ártatlan ifjú hölgyet. Csak egy villanásra látszott szemében a szokásos tűz. – Kérem, bocsásson meg nekem, Lady Denniston, azt hiszem, azzal bosszantottam fel Mrs. Peachamet, hogy elvesztettem a türelmemet. Családunkra sajnos jellemző a heves vérmérséklet. Lady Denniston vonásai szigorú vonalakba rendeződtek. – Kisasszony, kérem, tartsa féken az érzelmeit. Biztos vagyok benne, hogy nem kell figyelmeztetnem többé. – Nem, asszonyom – Meg lehajtotta a fejét. – Csak nem tudtam, miként kellene viselkednem, amikor Mrs. Peacham mindenféle pletykákkal kezdett traktálni. – Micsoda? Mrs. Peacham szóbeszédeket mondott el önnek? Egy hajadon leánynak? Meg habozva bólintott. – Bevallom, elvesztettem a fejem, amikor Lord Rathmore-ról kezdett el beszélni. Tudja, a gróf családunk jó barátja. – Mrs. Peacham beszélt önnek a… nos, ennek nem lett volna szabad megtörténnie – Lady Denniston szeme fennakadt a döbbenettől, és Rathmore alig tudta visszafojtani a rátörő nevetést. Alig öt perc alatt Meg pletykafészket csinált a tiszteletreméltó matrónából, ráadásul anélkül, hogy egy fikarcnyival is elferdítette volna az igazságot. – Biztos vagyok benne, hogy egy szó sem igaz mindabból, amit elmondott nekem – jelentette ki Meg ártatlan, nagyra nyitott szemekkel. – Mindaz, amit Mrs. Peacham előadott egy bizonyos Ophelia nevű hölggyel kapcsolatban… Lady Denniston felhördült elképedésében, és jelentőségteljes pillantást vetett Rathmore felé, mintha segítséget várna tőle. A férfinak sikerült kicsiholnia magából egy rosszalló pillantást.

61

– Nagyon helyesen tette, hogy nem hallgatott meg egy efféle témáról szóló beszédet – jelentette ki Lady Denniston kurtán. – Különösen, hogy Lord Rathmore a családjuk barátja. – Nagyon felháborított a hölgy reakciója – folytatta Meg. – Engem nem szokás faképnél hagyni. Nagyapám rendkívül szomorú lesz, ha ezt kell hallania. Félek, túlzásba estem, amikor szembeszálltam Mrs. Peachammel, de Lord Rathmore még idejében közbelépett. – Hála istennek, hogy így cselekedett – Lady Denniston elismerő pillantással jutalmazta a grófot. – Beszélni fogok Mrs. Peachammel viselkedésével kapcsolatban. Nem bosszanthatjuk fel a herceget, és neki figyelembe kellett volna vennie, hogy ön Amerikában nevelkedett. – Elnézést kérek, asszonyom – sütötte le ártatlanul a szemét Meg –, szerettem volna a lehető leghelyesebben eljárni. – Nos, rendben – Lady Denniston anyáskodó mosollyal nézett Megre. – Nem az ön hibája, kedvesem. Mrs. Peachamnek tudnia kellett volna, meddig mehet el. – Remélem, nem tettem semmi rosszat, Mrs. Peachammel azzal, hogy ilyen indulatosan viselkedtem – folytatta Meg. – Úgy hallom, ő lesz a bálanyája a péntek esti összejöveteleknek, és nem szeretném, ha illetlen viselkedésem miatt megfosztanák ettől az óriási elismeréstől. – Micsoda? – A felháborodás dühe holtra sápasztotta Lady Denniston arcát. – Ki mondta önnek, hogy Mrs. Peacham, egy közrendű nő, lehet összejöveteleink védnöke? Meg zavartan nézett vissza rá. – Ó, hát nekem Mr. Adderton mesélte. Mivel ő Mrs. Peacham öccse, úgy gondolom, egyenesen tőle hallhatta. – Nos, majd meglátjuk, mit tehetünk ezzel kapcsolatban… – s anélkül, hogy elbúcsúzott volna, indulatosan Lady Denniston Lady Prestonhoz és Lady Ellworthöz masírozott, majd néhány percnyi izgatott tanácskozást követően testületileg indultak meg a tömegen keresztül Mrs. Peacham irányába. – Azért ez nem volt kedves öntől – dörmögte fojtott hangon Rathmore, miközben végignézték, hogy Devon megye három legbefolyásosabb hölgye kikíséri a teremből Mrs. Peachamet. – Igazat mondtam – mosolygott a szemébe Meg. – Hát épp ez az. A legrémisztőbb az egészben. – Most ön tart tőlem, uram? A lány élcelődő hangja felvidította a férfit. – Kedves Meg, ön egyszerűen megrémít! – Nos, egy dolog legalább jól sült el ebben a kis drámában, uram. Lady Denniston most úgy néz önre, mint valami hősre, aki megmentette az amerikai lánykát attól, hogy nagy szamárságot kövessen el. – Ön túlzott jelentőséget tulajdonít ennek a kis afférnak – jegyezte meg Rathmore keserű kacajjal. – Garantálom önnek, hogy mielőtt még vége lenne az összejövetelnek, újra úgy néz rám mindenki, mint Ördögi grófra. – Csak ha maga is megengedi – s már bele is karolt a férfiba, hogy ott folytassák a táncot, ahol abbahagyták.

62

Sir Richard Ainsley katonaként szolgált a napóleoni háborúkban. Olyan büszke volt erre a tényre, hogy minden ötödik mondatába beleszőtte valahogy a témát. Meg mindig a kellő pillanatban mosolygott, s az öregúr lelkesen mesélt tovább magáról, miközben ő nyugodtan foglalkozhatott a saját gondolataival. Rathmore egyre bonyolultabb lénynek tűnt számára. Kedvelte őt, és minél több időt töltött a társaságában, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy semmi köze nem lehetett Ophelia halálához. Sőt, meggyőződése volt immár, hogy a férfit gyászosan félreismerték. De mit tehetne az érdekében? Gondolatai olyannyira elkalandoztak, hogy kis híján rátaposott Sir Richard lábára. Miért kellene neki bármit tennie? A gróf felnőtt férfi, és képes rá, hogy megoldja a saját problémáit. Ha a bátyja itt lenne, biztosan közölné Meggel, hogy törődjön csak a saját dolgával. De Meg nagyon úgy érezte ebben a pillanatban, hogy Lord Rathmore-nak ugyancsak elkélne egy jó barát segítsége. És mi lesz Emilyvel? Mi történik a leánykával, ha az emberek gondolkodása nem változik meg, ha tovább kering a pletyka? Abból, amit addig az angol társadalmi szokások közül megismert, Megnek nem lehetett kétséges, hogy unokafivére bűne örök nyomot hagy a lányka nevén is. Amerikaiként nem volt különösebben nagy választása a saját jövőjét illetően. Leélheti az életét Raynewood hercegének unokájaként, vagy hazamehet Bostonba, és önálló nőként folytathatja mindennapjait – már amennyire önállónak lehet nevezni bármiféle életet is a bátyja szárnyai alatt. De Emilynek nincs választási lehetősége. Az erkölcs nélkülinek tartott Rathmore gróf gyámleányaként kell leélnie az életét, és Anglia az egyetlen ország, amit ismer. Ha nincs a rosszindulatú pletyka, Emily vihart kavarhatna a társaságban, és mindkét kezére akadna elég kérő. De így, hogy gyámját gyilkosnak tartják, mi történik, ha be akarják majd vezetni a társaságba? Egyáltalán, hajlandó lesz fogadni bárki is? Valakinek ki kell derítenie, mi történt azon a gyászos éjszakán. Rathmore mindent elkövetett, de szinte sehol sem fogadták, és nem szívesen álltak szóba vele az emberek. O pedig annyira viszolygott a pletykáktól, hogy nem szívesen bonyolódott volna még jobban az ügybe. De mi van, ha ösztönei ismét megcsalják? Ha a gróf tényleg elkövette azt a borzalmas tettet? Ebben az esetben segítő kezet nyújtva Lord Rathmore-nak igen nagy veszélynek teszi ki magát. Ha volna egy csöpp esze, messziről elkerülné ezt az egész históriát. És akkor mi lesz? Visszamegy Knightsbridge Chase-be és nézi, ahogy Algie és Penelope egymást bámulják egész nap? Vagy nagyapja után utazik Bath-ba csak azért, hogy visszaküldjék azzal, hogy „élvezze ifjúkorát”? Amerikába utazik, és a parancsolgató Garryt hallgatja? Mi lesz akkor Emilyvel? A gyermek érdekében, muszáj cselekednie. Ha Rathmore keze benne van Ophelia halálában, Emily nagy veszélynek van kitéve. Ha pedig nem, akkor Emily sokat nyer bácsikája javuló hírnevével. Az a helyzet, hogy Meg az egyetlen ember, aki visszaadhatja Rathmore szabadságát. Diadalérzet söpört rajta végig, de nyugalmat kényszerített magára, hogy világos fejjel végig tudja gondolni, ami előtte áll. Amerikai volt, mindenki számára természetesnek tűn tehát, hogy időnként elkövet egy-egy társadalmilag baklövésnek számító lépést. Az emberek nem vették igazán komolyan az ilyen botlásait, hisz senkinek sem állt szándékában magára haragítani befolyásos nagyapját. Ha véletlenül feltesz itt-ott egy

63

merészebb kérdést, vagy hozzá nem illő személlyel áll szóba, a társaság nagy valószínűséggel megbocsát neki, és elfelejti tettét. Ráadásul mindenképpen pontos véleményt kell kialakítania Rathmore-ról. Milyen üzleti vállalkozásai vannak? Miként kezeli a szolgáit? A lovait? A bérlőit? Tudta, hogy Emilyvel nem bánik ügyesen, de ennek oka tapasztalatlanság is lehet. A legfontosabb kérdés ebben az esetben, hogy szereti-e a leánykát. A helyi társaság egyértelműen bűnösnek kiáltotta ki. Algie és Penelope viszont töretlenül hittek az ártatlanságában. Meg maga akart dönteni ebben az ügyben. Ha segít Lord Rathmore-nak feltárni az igazságot, bebizonyíthatja saját családjának is, hogy immár nem a világtól elzárt, abból mit sem értő gyermek. Még akkor is belevág ebbe a feladatba, ha a férfi közelsége egyenlő azzal, mintha egy oroszlánt engedne maga mellé. A kettejük közötti vonzalom olyan erős volt, hogy Meg nem hagyhatta figyelmen kívül. Míg ha Rathmore gyilkos, addig az élete forog veszélyben, addig a szíve ártatlansága forgott kockán, ha az ellenkezője derül ki. Rathmore grófra nem lehetett könnyedén legyinteni egyet. A legnagyobb óvatossággal és céltudatossággal kell eljárnia, ha nem akarja, hogy bármi is eltérítse kitűzött céljától. Emily csak az ő segítségében bízhat. Ahogy Emily gyámja is. Megnek nem kell mást tennie, mint meggyőzni a férfit minderről. Rathmore a Sir Rithcharddal táncoló Meget nézte, amikor Lady Presting odalépett hozzá. A vörös hajú matróna egykor híres szépségként tündökölt, mára azonban ő volt a péntek esti összejöveteleket támogató triumvirátus legrátartibb alakja. Rathmore udvariasan meghajolt. Nem kétséges, a hölgy azért érkezett, hogy felszólítsa, távozzék. – Lord Rathmore – kezdte a hölgy hűvös, kimért stílusban. – Lady Denniston épp az imént hívta fel rá a figyelmemet, hogy ön nem sokkal ezelőtt megmentette Miss StantonLynchet attól, hogy társadalmi faux pas-t kövessen, el. Ezenkívül pedig házam vendégével, Lord Fentonnal is barátságban elbeszélgetett. – Ahogy mondja, asszonyom – bólintott szerényen Rathmore. – Az ön ma esti viselkedése arra enged következtetni, hogy az ön személye körül keringő mendemondákat feltétlenül újra kell gondolnunk, uram. És az ön jelenlegi társasága is biztosítja, hogy minden ház kapuja nyitva álljon személye előtt. – Jelentőségteljesen a Sir Richarddal lejtő Meg felé pislantott, majd zöld szemének hűvös pillantása újra a gróf arcát fürkészte. – Ne szalassza el az ön előtt kínálkozó alkalmat, Lord Rathmore. – Asszonyom? Lady Presting elkacagta magát a gróf nyilvánvaló rémülete láttán. – Ön még nem kötelezte el magát a jövőre vonatkozóan, ha jól tudom. Úgy tűnik számomra, egy megfelelő feleség sokat lendíthetne az ön jó hírén, uram. Egy feleség? A gróf elgondolkodó pillantást küldött Meg felé. – Látom, megértett. Jó estét, uram. – Megfordult, és indulni készült, amikor még eszébe jutott valami. – Ó, ha jól emlékszem, önnek van egy gyámleánya. Unokafivére leánya nemdebár? Rathmore ámulva bólintott. – Emilynek hívják.

64

– Talán eljöhetne meglátogatni az én kis Anne lányomat. Szerintem egykorúak lehetnek. – Emily tizenkettő. – Anne tizenhárom. Igen, éppen egyívásúak. Talán csütörtök megfelelő is lenne. Jó estét, uram. Rathmore mélyen bókolt, valami megfelelő választ mormolva félhangosan, miközben Lady Presting ellejtett. Amikor felegyenesedett, érezte, hogy szédül, és biztos volt benne, hogy nem a meghajlás miatt. Nem, a megkönnyebbülés érzete szédítette meg, a hatalmas teher, amitől ilyen hirtelen megszabadult. Lady Presting, az egyik legbefolyásosabb hölgy meghívta Emilyt a saját leányához. Sose lett volna ilyen szerencséje, ha Meg nem tűz össze Mrs. Peachammel. Úgy tűnik, Meg lobbanékonyságának köszönheti, hogy valamennyire sikerült visszaállítania egykori jó hírét. Ráadásul, úgy tűnik, hogy a lány családi kapcsolatai miatt a társaság kétszer is meggondolja, hogy kirekessze-e őt, ha együtt jelennek meg valahol. Lady Presting tanácsa ott visszhangzott a fülében. Elvenni Meget? Azt gondolta, hogy az ő rettenetes híre befeketítené a lány személyét is, de meglehet, hogy épp az ellenkezője lenne igaz. Talán Meg családjának kiemelkedő társadalmi státusa tisztára mosná az ő nevét, és segítséget nyújthatna számára abban, hogy bizonyíthassa ártatlanságát. De mi az, amit ő kínálhat a lánynak? Szennyfolt esett a becsületére, pletyka és botrány veszi körül, ahol csak megjelenik. Arról nem is szólva, mit szólna a lány nagyapja házasságuk gondolatához. Első és legfontosabb dolga, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, nem szabad, hogy bármi eltérítse feltett szándékától. Ó, nagy kísértést jelentett, hogy udvarolhatna a lánynak. De a gondolat, hogy nevére büszkén, tisztára mosott becsülettel teheti ugyanezt, még csábítóbb volt. Meglehet, Miss Stanton-Lynch lenne a legmegfelelőbb grófné számára – ám amíg ő maga nem lehet a legmegfelelőbb férj, nem szabad hiú ábrándokat dédelgetnie. Talán csak álmaiban…

65

8. fejezet N em megyek oda! Rathmore igyekezett lecsillapítani hirtelen támadt indulatát, amikor Emily a tőle megszokott hisztériával válaszolt felvetésére. Lenézett a kezében tartott jegyzetekre. A vastag, krémszínű borítékon Presting gróf pecsétje díszlett. – Emily, el kell menned. Lady Presting személyesen küldte el a meghívót, hogy látogasd meg leányát. Nem utasíthatjuk vissza a meghívását – próbálta meggyőzni gyámleányát. – Te nem utasíthatod vissza a meghívást – horkant fel nagyon nem kisasszonyhoz illően Emily. – Te vagy az, aki társas összejövetelekre jár. Nekem eddig itthon kellett ücsörögnöm. – Ügyelj, milyen hangot ütsz meg – figyelmeztette Rathmore. – Nem megyek el, és kész – fonta karba kezét Emily. – Tudom, milyenek ezek a lányok. Találkoztam már velük az Ifjú Hölgyek Akadémiáján. Semmi másról nem képesek beszélni, csak ruhákról, összejövetelekről és hogy kihez lehet férjhez menni. – Nincs abban semmi rossz. – Nem neked kell ott ülnöd, és végighallgatnod a sületlenségeiket olyan arccal, mintha érdekelne. – Ez igaz. De most fontos lenne, hogy odamenj, Em. A leányka alsó ajka lebiggyedt, majd újra elkeskenyedett. – Nem akarok. Rathmore keze ökölbe szorult, apró gombóccá gyűrve a meghívót. – Akkor most menj fel a szobádba, és maradj is ott, amíg érted nem küldök. Később még beszélünk a dologról. – Nem is érdekel, mit mondok! – kiáltott fel Emily, és felviharzott a szobájába. – Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek – kiáltott utána a gróf. Nem kapott választ, csupán a nagyot csattanó ajtó jelezte Emily véleményét a kérdésről. Rathmore átkozódva hajította a gyűrött meghívót a dolgozóasztalra, és kimerülten rogyott a székbe. A csalódottság görcsbe szorította gyomrát. Miért van az, hogy Emily sohasem hajlandó megtenni, amit kér tőle? A józan ész azt diktálná, hogy örüljön a lehetőségnek. Végre találkozhatna maga korabeli lányokkal. Az ifjú hölgyek általában repesnek a közös találkozókért. A gyűrött meghívóra pillantott, aztán előrehajolt, és gondosan kisimította a borítékot. Tenyere élével, puha mozdulatokkal az asztal lapjának szorította a papírt, és igyekezett legalább a nagyobb ráncokat eltüntetni. A menekülés. Előző éjjel Lady Presting elhúzta előtte a mézesmadzagot ezzel a meghívással, és mára, akár valami varázslat, ott díszelgett asztalán a meghívó. Lady Presting hajlandósága, hogy leánya társaságában vendégül látja Emilyt, az első lépést jelentette jó hírének visszaállításában. Emily meg egyetlen mozdulattal félrelök mindent, lerombolva saját jövőjének legígéretesebb lehetőségét. Emily persze még csak nemrég töltötte be a tizenkettedik évét. Ráadásul semmit sem tudott arról a pletykáról, mely olyannyira befeketítette Rathmore becsületét. Állandó engedetlensége egyfajta érzelmi büntetésnek hatott, azért a bűnért, melyet gyámja talán 66

elkövethetett a világ ellen. Rathmore néha azt kívánta, bárcsak tudná, miért kell bűnhődnie. Asztalán doboló ujjakkal egyszer csak rátalált a helyzet megoldásának kulcsára, mert abban biztos volt, hogy valamilyen módon rendeznie kell a látogatás ügyét. Tanácsot kell kérnie. Felkeresi Meget. Knightsbridge felnézett a könyveiből, aztán gyors mozdulattal levette orra hegyéről a szemüveget, és a papírlapok közé csúsztatta. Felállt székéből. – Meg – üdvözölte unokahúgát kissé túlságosan jovális hangon. – Nem hallottalak bejönni. A dolgozószoba ajtajában álló Meg elmosolyodott, s úgy tett, mintha nem vette volna észre unokafivére iménti, zavart mozdulatát. – Értem küldtél, Algie, én pedig azonnal lejöttem. Az ajtó nyitva állt. – Hogyne. Természetesen. Igen. – Knightsbridge szemmel láthatóan zavarban érezte magát, s kissé ügyetlenül intett a karosszék felé. – Kérlek, foglalj helyet. Éppen… nos a birtok ügyeivel foglalkoztam, tudod. Meg leült, karját mesterkélt mozdulattal összefonva. – Nem szeretnélek zavarni. – Ó, erről szó sincs. Én hívattalak, nem? Csak nem igazán tudom, hogyan kezdjek bele a mondandómba. – Mi a baj? – Vágjunk bele! Már tegnap este szerettem volna megbeszélni veled, de olyan későn értünk haza. Meg keze ökölbe szorult, ahogy elöntötte a feszültség. Miről lesz szó, Mrs. Peachamről? – Ne haragudj, Algie, nem tudtam, hogy tájékoztattak az incidensről. – Már hogyne tájékoztattak volna – leült a dolgozóasztal mögött álló kényelmes székbe. – El sem tudok képzelni olyan esetet, hogy ne jutott volna el hozzám a dolog. – Nem is vettem észre, milyen következménye lesz annak, amit teszek… – Ez elég fájdalmasan nyilvánvaló számomra is, kedvesem. – Még nem vagyok olyan régóta Angliában – érvelt Meg –, végül is csak szerettem volna megtudni… – Kérdezned kellett volna. Meg torkára forrt a szó. – Kérdezni? – Bölcs dolog előbb kérdezni, s csak azután belevágni egy ilyen dologba – jelentette ki Knightsbridge. – Vannak körülötted olyan emberek, akik szakavatott tanáccsal szolgálhatnak. – Eszembe sem jutott. – Meg elővette azt az elemzőkészséget, ami sosem volt erőssége, és alaposan végiggondolta unokafivére tanácsát. Ebben lehet valami. – Nem ronthatsz ajtóstul a házba – folytatta Algie. – Vannak dolgok, amelyeket rendkívül finoman lehet csak megközelíteni, és attól tartok, a tegnapi eset ezek közé tartozott. – Hogyne, igazad van – sietett egyetérteni vele Meg. – Tőlem is kérdezhettél volna, tudod jól.

67

– Tőled? – habozott Meg. – Hát, Algie, arra gondoltam, hogy te túlságosan is érintett vagy az ügyben. – Pontosan – lövellt jelentőségteljes pillantást Megre. – És éppen ezért kellett volna kikérned a véleményemet. – Hogyne – most, első alkalommal fordult meg a fejében, hogy tulajdonképpen unokabátyja kitűnő információforrás Rathmore-ral kapcsolatban, végső soron együtt nőttek fel. – Bocsánatodat kérem, Algie, és remélem, nem haragszol már rám. – Ó dehogy – legyintett megbocsátóan unokabátyja. – Nincs különösebben nagy jelentősége a dolognak. – De mit fog szólni nagyapa? Knightsbridge megmerevedett. – A hercegnek, nem hinném, hogy különösebb beleszólása lenne ebbe a kérdésbe. – Gondolod? – Biztos vagyok benne – mosolyodott el Knightsbridge. – Meg, ne gondold rólam, hogy mindent elmesélek veled kapcsolatban a hercegnek. Az ilyen aprócska incidensek csakis rám tartoznak. – Mert a vendéged vagyok? – Meg teljesen összezavarodva igyekezett kideríteni, mi az, amit nem ért. – De hogy így… – Meg, bízz bennem, senki nem fogja megtudni, mi történt, végül is csak engem érint a dolog. Csupán annyit kérek, hogy többé ne forduljon elő ilyen eset. – Nem áll szándékomban, kedves fivérem – rázta meg a fejét. – Nem is tudtam, hogy beszélt veled. – Ki más mondta volna el? – Az lepett meg, hogy olyan nyugodtan fogadta a dolgot. De biztos lehetsz benne, hogy ez volt az utolsó ilyen eset. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy előfordult már máskor is? – simított végig elkeseredett sóhajjal a halántékán Algie. – Csak egyről tudok. – Nos az első alkalommal, nekem nem volt semmi közöm a dologhoz. De hát akkor te is ott voltál, és nagyon dühös lettél. Algie abbahagyta halántékának dörzsölését és meglepetten nézett unokahúgára. – Az voltam? – Persze. Csak hát tudom, milyen sokat jelent számodra, nem is hoztam szóba a dolgot. – Nos, valóban ismerem néhány éve. Ha meggondoljuk, Rainies már gyerekkorom óta itt dolgozik kertészként. De nem emlékszem, hogy valaha is dühös lettem volna vele kapcsolatban. – Nem a kertészről beszélek – igazította helyre Meg. – Lord Rathmore-ról. – Rathmore-ról? Mi köze van neki ahhoz, hogy megmetszetted a legféltettebb rózsáimat, amikor úgy döntöttél, hogy kertészkedésre adod a fejed? – Megmetszettem a rózsákat? Tehát erről akartál velem beszélni? – Természetesen. Mi másról? – Azt hittem, azért, mert Mrs. Peacham tüntetőleg hátat fordított nekem tegnap este az összejövetelen. – Micsoda? – hördült fel Algie. – És én miért nem szereztem tudomást erről az elképesztő udvariatlanságról? – Azt hittem, tudod. Te mondtad, hogy Lord Rathmore mesélte neked…

68

– Rathmore? Mi köze van neki ehhez az egészhez? Én azt mondtam, hogy Rainies panaszkodott, hogy tönkretetted a legszebb rózsáit. Egy szóval sem említettem Rathmoret. – Aha – Meg arcán halvány mosoly bontakozott ki. – Azt hittem, mindent tudsz. – Egyáltalán nem – Knightsbridge zöld szeme elkeskenyedett. – Lássuk csak! Az a Peacham asszonyság tüntetőleg hátat fordított neked a tegnap esti összejövetelen, mindenki szeme láttára? És valami oknál fogva én erről nem értesültem? – Ennél rosszabbul is elsülhetett volna a dolog – folytatta Meg. – Épp azon voltam, hogy megmondom annak a rémes nőnek, mit gondolok róla, amikor Lord Rathmore megmentett, mielőtt még jelenetet rendezhettem volna. – Hál' istennek! – Algie meglepetten süppedt karosszékébe. Két karjával az asztalra támaszkodott, úgy dörzsölte meg két oldalról az arcát. – Szóval Rathmore megmentett a társadalmi öngyilkosságtól. Elég ironikus. Hogy csinálta? – Elvitt táncolni. – Rathmore nem táncol. – Tegnap este táncolt. – Nem hiszek neked. – Aztán Lady Denniston odajött hozzánk, és szemmel láthatóan igen hálás volt, amiért Rathmore így cselekedett. Különösen, amikor elmondtam neki, hogy az a nő azt a pletykát terjeszti, hogy hamarosan ő lesz a péntek esti összejövetelek egyik patrónusa. Knightsbridge arcából kifutott a vér. – Ezt mondtad Lady Dennistonnak? – Pontosan azt mondtam el neki, amit Mrs. Peachamtól hallottam. Lady Denniston és az összejövetelek jelenlegi patrónusai váltottak néhány szót Mrs. Peachammel. Algie riadtan összefonta kezét, ráhajtotta fejét. – Meg, úgy látom, kerülgeted a társadalmi ellehetetlenülést. – Dehogyis. Minden rendben ment. Unokabátyja felemelte a fejét. – Olyan kellemes életet élsz. Kérlek, ne zárasd ki magad a társaságból, amíg itt vagy nálam. Erasmus nagyapa megöl engem. – Nagyapám sose tenne ilyet. – Nem ismered te olyan alaposan a herceget, mint én. – Ami pedig a rózsákat illeti – váltott témát Meg –, nagyon sajnálom, hogy nem beszéltem a kertésszel, mielőtt nekiálltam volna a metszésnek. Csak szerettem volna személyes tapasztalatokat gyűjteni. Elültettem jó adag dugványt. – Tudom – sóhajtott mélyet Knightsbridge. – Te csak szeretnél valami hasznos elfoglaltságot keresni magadnak. Ezért tetted fel azokat a némileg tapintatlan kérdéseket is Penelopenak Puding tenyésztésével kapcsolatban. Azt hittem, menten összeesik. Meg torokköszörülve vizsgálta kezeit. – Nos, az csak egy futó ötlet volt. Kérlek, mondd meg Rainesnek, hogy ezentúl biztonságban vannak tőlem a rózsái. Nem vagyok valami nagy kertész. – Nem eredtek meg a dugványaid? – Egyetlen egy se – bólintott Meg. Knightsbridge ismét nagyot sóhajtott. – Kiengesztelem a kertészt. De a jövőben, kérlek, oszd meg velem a terveidet. – Úgy lesz, Algie. Ne aggódj. Egy életre végeztem a botanikával.

69

– Remek. – Elhatároztam, hogy énekleckéket veszek – jelentette be ünnepélyesen Meg. – Kitűnő ötlet – igyekezett egyetérteni unokabátyja. – A legtöbb angol hölgy igen művelt zenei téren. – Kopogtattak az ajtón, s Knightsbridge hálásan nézett a zaj irányába. – Igen! Bolton, az inas dugta be fejét a dolgozószoba ajtaján. – Elnézését kérem, uram, de Lord Rathmore érkezett. Miss Stanton-Lynchet keresi. – Rathmore? – Algie gyanakvó pillantást vetett Meg felé, aki megvonta a vállát. – Nem tudom, mit akarhat – mondta. – Vezesse, kérem a szalonba – mondta Algie –, és kínálja meg valami frissítővel. Unokahúgom és én azonnal odamegyünk. Bolton mély meghajlással hagyta el a dolgozószobát. – Ahogy parancsolja, uram. – Szerinted miért jött Rathmore? – kérdezte Knightsbridge mindentudó mosollyal unokahúgát. – Lehet, hogy vonzódik hozzád, Meg. – Lehetetlen – a puszta gondolattól heves vágtába kezdett a szíve. – Nos, én nem tudom. Elég tehetős, főnemesi címet visel. Jó férjed lenne. – Nem áll szándékomban hozzámenni feleségül. – Justin jó ember, Meg – hajolt előre komoly arccal Knightsbridge. – Ne adj a pletykákra. Ő éppúgy áldozata volt az Opheliával történt balesetnek, mint a lány maga. – És ha tévedsz, Algie? Mi történik, ha romantikus kalandba bocsátkozom vele, és egyszerre csak kiderül, hogy tévedsz? Hogy mégiscsak köze van a lány halálához? – Lehetetlen. – Amíg valaki fényt nem derít az igazságra, addig mindig fennáll a lehetőség – emelkedett fel székéből Meg. – Megyek, kiderítem, miért jött. – Biztos vagy benne, hogy kettesben mersz maradni vele? – gúnyolódott Knightsbridge. – Végül is elég veszélyes ember. Meg az ajtóból szólt vissza. – Ha ártatlan, ahogy te mondod, nincs mitől félnem, nem? – Hagyd nyitva az ajtót, hogy a szolgák meghallják, ha sikítasz. Meg ravasz mosolyt küldött válaszul. – Vagy meghallják, ha ő sikít. Unokabátyja jóízűen felnevetett. – Na, menj. Nemsokára magam is jövök. Meg kilépett az ajtón. – Siess, Algie – kiáltott még vissza –, a gróf alig várja, hogy megmentsd. Rathmore fel-alá sétált a szalonban, túl izgatott volt ahhoz, hogy üldögéljen. Szüksége volt egy nő tanácsára, és ebben a pillanatban egyetlen jobb ötlete sem volt, kivel beszélhetne, csakis Meg. Ezért sietett ide ilyen lóhalálában, győzte meg magát. Nem azért, mert látni akarta. És nem is azért, mert egyetlen őrült pillanatra átfutott az agyán, hogy jó feleség lenne belőle. Teljesen ártatlanul érkezett. Mindegy, mit gondol Lady Presting, Raynewood hercege nem adná hozzá az unokáját egy férfihoz, akinek olyan folt esett a becsületén, mint neki. Hacsak a lány bele nem szeret. A gondolat erősen vonzotta, különösen, hogy a Meggel kötött házasság jócskán lendített volna az igazság kiderítésére való erőfeszítéseinek

70

sikerességén. A puszta ismeretség máris milyen sokat hozott: meghívást Lady Presting otthonába. Miféle ajtók nyílnának meg előtte, ha eljegyeznék egymást? Nem, mégsem teheti ezt vele. – Lord Rathmore, micsoda kellemes meglepetés! A gróf az ajtó felé pillantott, ahol a lány állt. Halványrózsaszín ruhát viselt aznap, mely egész alakját csillogóvá varázsolta. Sötét haját a szokásos csigákba rendezte, hosszú pillájú, kék szemében kíváncsiság csillogott. Ráadásul minden egyes lélegzetvételre szívgyönyörködtetően emelkedett keble a ruhakivágásban. A gróf ellenállása erősen meggyengült. Kihúzta magát abban a reményben, hogy ezzel elterelheti a figyelmet zavaráról. Bolondot csinált magából. Becsület ide vagy oda, úgy kívánja ezt a szókimondó, kedves, amerikai lányt, mint még soha senkit. Magára erőltetve a kötelező udvariasságot, mélyen meghajtotta magát. – Jó napot, Meg. Kérem, bocsássa meg, hogy bejelentés nélkül zavarom. A lány elmosolyodott, arcán két, bájos kis gödröcske jelent meg. – Milyen udvarias – viccelődött. – Küldettem önnek frissítőket. Miért nem helyezte magát kényelembe? – Rendkívül kényelmesen vagyok. – Képtelen lett volna leülni, most, hogy nadrágján megjelent az a kitüremkedés, ami egyáltalán nem a szabó keze munkáját dicsérte. – Azért jöttem, hogy sürgős ügyben beszéljek önnel Emily kapcsán. – Jaj, mi történt? – Meg letelepedett a kanapéra, és minden idegszálával a grófra koncentrált. Rathmore igyekezett elhessegetni fejéből a gondolatot, hogy ezzel az arca épp egy vonalba került… feszes nadrágjával. – Szóval, az a helyzet… hogy Lady Presting meghívót küldött Emilynek, hogy látogasson el leányához, Anne-hez. Meg lelkesen csapta össze a kezét. – Csodálatos hír! Ahogy ezt tette, keblei összepréselődtek. Rathmore-nak minden erejét össze kellett szednie, hogy elő tudja adni mondandóját. – Igen, szerintem is remek lehetőség – sietett egyetérteni a lánnyal, miközben egyre azon erőlködött, hogy az arcába, és ne máshova nézzen. – De Emily nem akar elmenni. – Ajaj. – Meg előrehajolt, önkéntelenül is szélesebb belátást kínálva formás domborulataiba. – Miért nem? – Mondott valamit az iskolában látott lányokról meg udvarlókról és ruhákról. Nem is tudom. – Elkeseredettség vegyült hangjába. – Tudja, szinte semmit nem mond el nekem. – Valószínűleg mond ő sok mindent – mosolyodott el Meg –, épp csak ön, mivel férfi, nem érti meg, mit akar. – Azt mondja, nem megy el. Ezt épp elég jól megértettem. Meg felnevetett, megrázta a fejét, és keblének igéző domborulatai követték minden mozdulatát. Rathmore ökölbe szorította a kezét, és folyamatosan ismételgette magában a „gentleman” szót. Testének minden izmát meg kellett feszítenie, hogy ne vesse rá magát a lányra. Ám annak minden egyes mozdulata még jobban kábulatba ejtette, egyre erősebb vonzást gyakorolva rá. Szüksége volt rá, hogy segítsen neki megoldani Emily ügyét, de

71

más szempontból is csak őrá volt szüksége, és ennek a kérdésnek nem volt köze sem a gyámleányához, sem egyébhez, csakis a vágyhoz. Vágy. Istenem, milyen durván csengene ez a szó Meg fülében. De amit érzett, több volt, mélyebb a puszta vonzalomnál. Túl földhözragadt ahhoz, hogy szerelemnek nevezzék. A legelemibb biológiai hajtóerő munkált hátterében. Leginkább olyan volt, mint… az éhség. Igen, ez a leghelyesebb kifejezés. Az éhség, melyet csak a lány csillapíthat. Egyetlen más nő sem a földön. – Lord Rathmore, kérem, jól érzi magát? A hangja áthatolt a bőrén, csaknem lefejtve ellenállásának utolsó foszlányait is. – Jól – nyögte. Igyekezett mosolyogni, de tudta, hogy a kifejezés, mely kiült arcára, igen távol állt ettől. – Mi a baj? – kérdezte a lány felpattanva. Rathmore felé nyújtotta kezét. A gróf hátrébb lépett, hogy elkerülje érintését, csaknem feldöntve egy dohányzóasztalt. – Semmi, semmi. Jól vagyok. – A bolond is látja, hogy nem érzi jól magát – fonta karba kezét a melle alatt a lány, ezzel jócskán kidomborítva kívánatos kebleit. A férfi felhördült, és behunyta a szemét. – Lord Rathmore – folytatta a lány ellentmondást nem tűrő hangon –, látom, hogy valami gond van. Árulja el, mi az? – Kívánom magát! A nyers szavak sokáig ott csengtek még a szalon csendjében. Jaj, tényleg kimondta? Rathmore kinyitotta a szemét, és Megre pillantott. A lány elkerekedett szemmel, tátott szájjal nézett rá, karja erőtlenül csüngött a teste mellett. Lassan kipirosodott az arca. A férfi megbűvölten nézte, hogyan önti el a pír hófehér bőrét, egészen kebléig, melyek gyorsabban emelkedtek és süllyedtek, mint bármikor eddig a beszélgetés során. Mellbimbói úgy megkeményedtek, hogy átrajzolódtak ruháján. – Lord Rathmore – mondta végül, a szokásosnál kissé reszelősebb hangon –, azt hittem, azért jött ide, hogy kikérje a tanácsomat Emilyvel kapcsolatban. – Valóban. – Ennek a dolognak – köszörülte meg a torkát a lány – semmi köze Emilyhez. – Igaza van. A gróf tett egy bizonytalan lépést Meg felé, az ugyanabban az ütemben hátrált. – Ennek csak kettőnkhöz van köze – szólt Rathmore. – Olyan, hogy kettőnk, nem létezik. – De igen. Meg élénken megrázta fejét. – Nem. Lehetetlen. Tekintetük találkozott, a lány szemében félelem csillogott. De azért állát az égnek szegezte, nem adta meg magát. A férfi állta tekintetét, s olyan feszültség keletkezett közöttük, hogy szinte tapintani lehetett. A tálca csörgése riasztotta fel őket. – Megérkeztek a frissítők. – Meg pördült egyet, és a szolgáló elé sietett. Az körülnézett, hova tehetné terhét. Rathmore állt, keze erőtlenül lógott az oldalán, vágy feszítette belülről, és csak bámulta a lányt, ahogy segítőkészen előrehajol, és segít a szolgálónak elhelyezni a nehéz

72

tálcát. Rathmore kételkedett benne, hogy Meg észrevette volna, mozdulatával milyen látványt tárt szeme elé, de épp ez, az ártatlansága akadályozta meg abban, hogy rávesse magát. A szolgáló távozott és Meg bizonytalan arckifejezéssel odafordult hozzá. A tálca felé intett. – Cook szedertortát küldött. Parancsol egyet? Rathmore lassan megrázta a fejét. – Nem ez az, amit akarok. – Kérem, elhallgatna? – pillantott Meg a nyitott ajtó felé. – Algie bármikor itt lehet. – Egy ujjal sem érintettem, nem? – csattant fel a gróf. – Magán van az összes ruhadarabja. Legalább beszélni engedjen. – Minden szava botrányos – fonta karba kezét a szokott mozdulattal Meg. Rathmore felsóhajtott, és behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia azokat az észveszejtő domborulatokat. – Igazat mondtam önnek – nyitotta ki szemét mélyet sóhajtva. – Meg, kérem… megtenné nekem, hogy… leereszti a karját? – Miért? – kérdezte, lepillantva. Felszisszent, és azonmód engedelmeskedett. – Köszönöm – igyekezett a gróf hálás mosollyal jutalmazni szolgálatkészségét. – Meglehetősen felkavart a látvány. – Lord Rathmore – lépett Meg a tortástálcát tartó asztalka mögé. – Hamis indokkal jött ide? Azt hittem, Emilyről óhajt beszélni velem. – Így is volt. De egészen összezavarodtam. Elnézését kérem – dörzsölte meg a tarkóját. – Csak, tudja… Meg, ön az első igazi hölgy, aki hosszú hónapok óta elbeszélgetett velem. – Ez okozza, az ön reakcióját… nos… a női társaság hiánya? – Reakciómat? Meg a férfi alteste felé bökött. – Tudja… az ön… hm… reakcióját. A férfi felkacagott a lány szűzies zavarán. – Nem gondoltam, hogy észreveszi. – Hogyne venném észre azt! – Ön hízeleg – minden egyes újabb szóval nőtt a vérét tápláló hév. A lány is kívánja őt. A becsületébe mert volna fogadni – vagy hát abba, ami még megmaradt belőle. – A legtöbb ifjú hölgy nem vette volna észre az er… a reakciómat. – Én nem vagyok olyan, mint az összes többi lány. – Ezt be kell ismernem. Ön frissítően újszerű. – Más vagyok, Lord Rathmore, de nem naiv – egyenesen a férfi szemébe nézett. – És tudom, mi történik a férfi és nő között, akkor is, ha magam még nem tapasztaltam. – Megkönnyebbüléssel hallom. – Megkerülte a kisasztalt, látta a lány szemébe kiülő megrökönyödést, ahogy semmibe vette a kettejüket elválasztó határvonalat. – Minden férfi szűzi menyasszonyt szeretne nászágyába vinni. – Nem tervezem, hogy mostanában férjhez megyek, uram – szegezte fel állát Meg határozottan, amikor a gróf fölé magasodott. – És ön uram, ebben a pillanatban túlságosan is közel van hozzám.

73

– Még el sem kezdtem megközelíteni annyira, amennyire vágyom rá – simított végig Rathmore Meg kipirult arcán. – Szeretném, ha a feleségem lenne, és talán itt az ideje, hogy elkezdje szoktatni magát a gondolathoz.

74

9. fejezet

A

z ön felesége?! – ugrott félre Meg a simogató ujjak elől. – Megőrült? Alig ismerjük egymást! – Számít az valamit? – ráncolta homlokát Rathmore. – Egész jól kijövünk egymással. Én gróf vagyok, ön egy herceg unokája. Ráadásul kívánjuk egymást. Szerintem tökéletes házasság lenne a mienk. – Egy jó házassághoz több is kell, mint a rangbéli összeillőség – vetette fel fejét, újabb lépést hátrálva Meg. – De nem Angliában. A lány szíve akkorát dobbant, hogy elcsodálkozott, nem visszhangzik a szobában. Nem mert a vonzó sötét szempárba pillantani, mert attól félt, ráveti magát a férfira. Nyilvánvaló, hogy kettejük között létezik egyfajta kölcsönös vonzalom. De hogy összeházasodjanak? Még nem is igazán barátkoztak össze! – Uram, én amerikai vagyok. Az a nevetséges szokás pedig, mellyel Angliában idegeneket házasítanak össze, pusztán nemesi címeik miatt, egészen elképesztően hangzik számomra. – De mi nem vagyunk idegenek – a férfi lassú, igéző mosollyal mérte végig, és Meg szíve semmivé olvadt keblében. – Ismerjük egymás ízét. Kedveljük egymást. – Ennyi nem elég. – Meg összefonta kezét, ne remegjen olyan hevesen. – Nem ismerem az ön gondolkodásmódját, a szívét. Nem tudom, milyen titkokat rejteget. Ráadásul nem is akarok férjhez menni. – Minden lány férjhez akar menni. – De nem én. A gróf oldalra hajtotta a fejét, és olyan tekintettel mérte végig a lányt, mint egy kiállítási darabot a múzeumban. – Ha nem akar férjhez menni, akkor mivel óhajtja eltölteni hátralevő éveit? Meg elvörösödött, de állta a férfi pillantását. – Miért van, hogy minden férfi azt gondolja, egy nő élete csak akkor lehet teljes, ha férfival az oldalán éli le? – A nőknek szükségük van egy gondoskodó párra. – Miért? – szegezte hévvel beszélgetőpartnerének a kérdést. – A nagyapám komoly összeget hagy rám, amit megkapok, amint elérem harmincadik életévemet. – Két előnye is van a házasságnak, Meg – a gróf most már olyan közel állt hozzá, hogy egészen fel kellett emelnie a fejét, ha látni akarta –, engedje meg, hogy bemutassam. Tenyerébe fogta a lány arcát. Érintése meleg volt, biztos, enyhe férfias illat lengte körül. Az illat elbódította, lábai elgyengültek, teste megremegett. Ahogy a férfi fölé hajolt, parfümje beborította, hevesen vonzotta, közelebb az izmos férfitesthez, a barna fürtökhöz, melyek oly odaadón kínálták magukat simogató ujjainak. – Bejöhet valaki – suttogta Meg. – Nem érdekel – lehelete megcirógatta a lány halántéka fölötti vékony hajszálakat.– Lehet, nekem csak ennyi jut magából. Ez az íz, ez a végtelen édesség. Aztán megcsókolta a lányt, és Meg innentől kezdve képtelen volt gondolkodni.

75

Az a csók! A férfi szája olyan lágyan simogatta, oly rutinosan nyitotta szét zárt ajkát. Annyira más volt, mint az a dühödt csók odakinn a kertben Lady Denniston bálján. Ez a csók porba döntötte minden ellenállását. A gróf magához húzta, egyik keze a csípőjét simogatta, míg másik kezét arcáról hajába csúsztatta. A lány felsóhajtott, szorosan hozzábújt. Rathmore keze lejjebb csúszott, már a tomporán járt, magához szorította a karcsú testet… hm… kemény… reakciójához. A lány megvonaglott a furcsa érzéstől, mire a gróf ajkát mély sóhaj hagyta el. Ajkának elbűvölő melege hirtelen vad vágyra váltott. Nyelvével simogatta a lány ajkát és nyelvét, még jobban magához vonta, keze egy pillanatra sem állt meg. Meg alig jutott lélegzethez. Vére vadul iramlott ereiben, úgy száguldott testében, mint még soha, s érezte, hogy vágy perzseli végig minden porcikáját. Keble mintha megduzzadt volna, mellbimbói olyan keményen meredeztek, hogy szinte fájtak. A férfi beszívta alsó ajkát, s a vágy végigperzselte újra. Végigsimított az izmos felsőtesten, gombokat keresett, bármi nyílást, mely rést nyithat ujjainak, hogy megérinthesse a másik testét. Algie hangja hallatszott, amint az egyik inast utasította. Úgy zúdult rájuk, mint egy vödör jeges víz. Csüggedt sóhajjal tolta el magától a grófot. Végigsimított haján, eligazgatta ruháját, de mindeközben úgy kapkodott levegőért, mint aki mérföldeket futott, és most hűsítő italra szomjazik. Italra, melynek Rathmore a neve. Odapillantott a férfira, miközben Algie léptei egyre közelebb értek. Úgy állt, ahogy otthagyta, karja mereven lógott az oldalán, s éppoly nehezen lélegzett, mint a lány. Szemében sötéten csillogó, vad vágy égett. Meg nem tudott ellenállni neki, újra hozzásimult. – Algie mindjárt itt lesz – sikerült nagy nehezen kipréselni magából a szavakat. – Tudom – mosolyodott el erőtlenül Rathmore. – Ön… nos… ön talán szívesen enne egy falatot a szedertortából. Olyan vérvörös az ajka, mintha épp vadul csókolózott volna. Meg nagyot nyelt. – Nos, valóban épp vadul csókolóztam. – Ahogy mondja – mormolta a férfi, elégedett sóhajjal. – De szeretné, ha Knightsbridge is tudomást szerezne róla? – Nem, dehogy – lehajolt az asztalkán álló süteményestálcához, de félúton elakadt a mozdulata. – Mit gondol, meg tud mozdulni ilyen állapotban? Én nem is… nekünk… nem kellett volna… – Önnek igaza van. Nem kellett volna – Rathmore pillantása a lány ajkára szegeződött. – De annyira jólesett. A lány megmozdította ajkát, hogy válaszoljon, de végül meggondolta magát. Mit is lehetne egy ilyen kijelentésre mondani? A férfi szolgálatkészen elvonult az ablakhoz, kinézett, háttal a pamlagon helyet foglaló lánynak. Meg épp akkor vett magának egy szelet süteményt, amikor Knightsbridge belépett a szalonba. Gyorsan szájába vett egy falat süteményt, ajkán fényesen csillogott a gyümölcstöltelék. – Szedertorta! – kiáltott fel Knightsbridge. – Remélem, nekem is hagytatok belőle! – Hogyne, kedves Algie! – sikerült arcára erőltetnie egy barátságos mosolyt. Furcsállotta, hogy unokabátyja nem érzékelte az egész szalont betöltő feszültséget. Egy pillantást vetett hátra, s konstatálta, hogy Rathmore ugyanott áll, ahol az imént, háttal

76

neki. Valami oknál fogva ez a tény bosszantotta. Úgy tűnt, a férfit a legkevésbé sem zaklatta fel iménti csókjuk, holott Megnek minden erejét össze kellett szednie, hogy egymás után két értelmes mondatot ki tudjon nyögni. Hogy lehet Rathmore ennyire érzéketlen mindazok után, ami kettejük között történt az imént? – Lord Rathmore nem lelkesedik különösebben a szedertortáért – jelentette ki némi éllel a hangjában. – Sok maradt neked, Algie. – Nem szereted a szedertortát, Rathmore? – Algie kivett egy szelet süteményt, miközben feltette a kérdést. – Miért nem? – Talán nem kedveli az ízét. – Meg nem is próbálta leplezni a kijelentésben bujkáló kétértelmű kérdést, mire Rathmore lassan felé fordította az arcát. A szemében szinte leplezetlenül csillogó vágy eloszlatta Meg kétségeit. Nagyon is kedvelte ezt az ízt. – Meglehetősen kedvelem a szedertortát – jelentette ki. Szándékosan a lány ajkára pillantva. – Igazság szerint a kedvencem. – Akkor gyere, barátom, ne kínáltasd magad – intett Algie a tálca felé. – Nem, köszönöm, Knightsbridge – kísérte a nem túl határozott visszautasítást halvány mosollyal a kérdezett. – Az a helyzet, hogy ha nekilátok egy ilyen kivételes csemegének, nemigen tudok megálljt parancsolni magamnak. – Ismerem ezt az érzést magam is – bólintott Knightsbridge. – Nehéz a szedertorta csábításának ellenállni. Rathmore cikázó pillantása ismét megállapodott Meg ajkán. – Ahogy mondod, barátom. Meg gyorsan témát váltott. – Lord Rathmore azért jött hozzánk, mert gondjai akadtak gyámleányával, Emilyvel, és tanácsunkat szeretné kérni. Algie felnevetett. – Nem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor neked, Rathmore tanácsra lesz szükséged egy nőnemű lénnyel kapcsolatban. – A tizenkét éves lánykák nem tartoznak a hölgyek azon csoportjába, akikkel nekem van tapasztalatom, Knightsbridge. – Elhiszem – nyúlt újabb szelet tortáért a gróf. Meg moccanatlanul ült a helyén. Valóban, hogy is feledkezhetett meg ennyire Rathmore híréről! Pletyka övezte, micsoda szoknyabolond volt, mielőtt száműzetésére sor került volna, és most, hogy karjában tartotta őt, bizonyos volt benne, hogy nem lehettek teljesen alaptalanok a vele kapcsolatos feltételezések. Nem tanult semmit a Malcolmmal való kalandból? Odapillantott a rendkívül összeszedett, csinos, sötét alakra az ablak előtt. Minden porcikájában maga az Ördögi gróf. Vajon csak ámította, amikor házasságot ajánlott neki? – Mit tett a gyermek? – igyekezett Algie bevonni ismét Meget a társalgásba. – Megkötözte a nevelőnőt? – Nem, már teljesen feladtam a nevelőnőkkel, mióta az utóbbi ötöt elhasználtuk egyetlen hónap leforgása alatt – rázta meg a fejét reményvesztetten Rathmore, miközben helyet foglalt ez egyik karosszékben. – Most Grimm és a személyzet többi része ügyel a leánykára. Ha csak egy percre magára hagyjuk, máris valami újabb csínyt eszel ki. – Nincs nevelőnője – ingatta fejét Algie helytelenítőleg. – Ennek nem lesz jó vége, Rathmore. Egy ifjú hölgy nevelésének nem ez a legjobb módja, te is tudod.

77

– Mióta lettél te szaktekintély ifjú hölgyek nevelésének tárgykörében Knightsbridge? – érdeklődött hevesen barátja. – Az ördögbe is, minden tőlem telhetőt megteszek azért a gyermekért! Egyikük sem szólt. – Istenem, de azért mégiscsak te vagy a ház ura, nem? – nézett vizslatva barátjára Algie. – Sosem hallottam, hogy ilyen kifakadásra ragadtattad volna magad egy hölgy társaságában. – Igazad van. Kérem, bocsássa meg bárdolatlanságomat, Me… Miss Stanton-Lynch. – Nem történt semmi, uram – bólintott Meg. Remélte, unokafivére nem vette észre, hogy Rathmore gróf kis híján a keresztnevén szólította. – Önnek igen nagy teher nyomja a vállát, Lord Rathmore. Mindannyian megértjük, mekkora megpróbáltatást jelent ez az ön számára, és ígérem, hogy igyekszem mindenben a segítségére lenni. – Kétségtelen, hogy egy ilyen ügyben a női lelemény segíthet csupán – vetette oda Algie, talán egy kicsit túlságosan egyértelművé téve, mire céloz. – Milyen kár, barátom, hogy nem házasodtál meg. Egy feleség minden bizonnyal sokat segítene ebben a helyzetben. – Ahogy mondod – lövellt Rathmore olyan pillantást Meg felé, hogy az kis híján összerándult tőle. – De Algie, amíg meg nem találom életem párját, attól tartok, kizárólag Miss Stanton-Lynchtől kérhetek segítséget. Ö, úgy tűnik, képes valami egészen sajátos, női szemszögből értelmezni Emily viselkedését, amire, azt hiszem, én magam sosem lennék képes. – Nincs ebben semmi különös, uram – jelentette ki Meg. – Emily ebben a pillanatban rendkívül nehéz helyzetben van. Apját és nagyapját gyászolja. Dühös magára, uram, mert hat évig eltűnt az életéből, úgy, hogy nem mondta neki, mikor jön vissza, és most, hogy megjelent, úgy parancsolgat neki, mintha apja vagy anyja lenne. – Hát ezért csinálja? – a férfi arcát elöntötte a megkönnyebbülés hulláma. – Azt tudom, hogy haragszik rám valamiért, de el sem tudtam volna képzelni, hogy ez lehet az oka. Egyre azon törtem a fejem, miért dühös rám! – Ráadásul az egész ügy igen bonyolult, hiszen édesapja elhunyt, ő pedig megsértődött önre, mert elfoglalta a helyét. – Meg elhallgatott egy pillanatra. A két férfi némán bámulta. – Mi a baj? – Lenyűgöztél – jelentette ki Algie. – Miből gondolja, hogy így van? – kérdezte Rathmore. – Mert nyilvánvaló. – Számomra egyáltalán nem az. – Elég egyszerű pedig levonni a következtést mindabból, amit Emily elmondott nekem – nyilatkozott Meg. – Önt túlságosan mélyen érinti, uram az ügy ahhoz, hogy pontosan felmérhesse a helyzetet. Mindemellett pontosan emlékszem, én magam hogyan éreztem, amikor a bátyám hajóútjaira indult. Annyira szerettem volna, ha ott marad velünk, de ő mindig elment, gyakran kora hajnalban, hogy még elbúcsúzni sem tudtam tőle. El tudom képzelni, hogy Emily hasonlóképpen érezte magát hat évvel ezelőtt, amikor ön, uram, elutazott. – Nem volt más választásom. – De erről Emily mit sem tudott – emlékeztette Meg kedvesen. – Arról sincs tudomása, mi zajlik ebben a pillanatban, nem csoda hát, hogy vissza akarja utasítani Lady Presting meghívását.

78

– Micsoda? – kiáltott fel Algie –, meghívást kaptál Lady Prestingtől? Rathmore bólintott. – Emilyt hívta, hogy összeismerkedjen a leányával. – Hihetetlen! – Knightsbridge nagyot csapott a karosszék támlájára örömében. – Hisz ez az első lépés a jó irányba, barátom! – Nos, ezzel magam is tisztában vagyok. De természetesen Emily kijelentette, hogy nem hajlandó elmenni. – Beszélek vele – jelentette ki Meg. – Azt mondta, hogy Emily döntésének valami köze van az iskolabeli lányokhoz? Mondja, gróf úr, Emily mindig aktív gyermek volt? Már úgy értem, mit tesz szívesebben, vásárol, vagy a lován vágtat? – A lovát részesíti előnyben, ez egyértelmű – válaszolt habozás nélkül Rathmore. – És mindig inkább szennyes, mint tiszta a ruhája. Már nem egy ruhát tönkretett az utóbbi időben, mivel sokkal jobban szeret őrültként rohangálni, mint úrilány módjára viselkedni. Meg elmosolyodott. – Én is éppen ilyen voltam. Gondolom, Lord Rathmore, Emily nem egészen olyan, mint a többi, korabeli lányka. Valószínűleg jobban kedveli az aktív szórakozást, miközben a korabeli lányokat a ruhák és a romantikus kalandok izgatják. – Igen – igyekezett a válasszal Rathmore –, maga is mondott valami ilyesmit. A lányokról, akik az akadémián halálra untatták. – Hasonlóképpen voltam vele magam is – bólintott Meg. – Nem akartam lány lenni, mert úgy éreztem, a lányoknak nem jut semmi. Szerettem volna tengerész lenni, mint a bátyám, úgyhogy rengeteget gyakoroltam a mászást, hogy bebizonyítsam, én is vagyok olyan jó, mint ő, ha árbocmászásra kerül a sor. Megmásztam minden fát, bútordarabot, még épületeket is. – Felnevetett. – Szegény anyám, egészen magánkívül volt. – El tudom képzelni – jegyezte meg Knightsbridge, fejét rázva. – Mostanra szerencsére nem maradt semmi ebből a hóbortodból. – Higgyen nekem, kérem – folytatta Meg –, Emily teljesen normális gyermek. Lefogadom azonban, hogy fél Lady Presting lányát meglátogatni, mert attól tart, hogy nagyon kilóg majd a sorból. Megyek, megnézem magamnak, milyen leányka ez az Anne, hogy felkészíthessem Emilyt a találkozóra. – Ha képes, és összehozza ezt a vizitet, ön valóságos csodát visz véghez – mondta hálásan csillogó szemekkel Rathmore. – Egy életre lekötelez. – Nem kívánom lekötelezettemmé tenni, uram – jelentette ki Meg, akit némileg elbátortalanított a gróf szemében felcsillanó szikra. – Nem csupán az ön kedvéért teszem, gyámleányának is segíteni kívánok. – És ha ennek ellenére továbbra is lekötelezettjének érzem magam? Meg a torkát köszörülte. Nem engedheti, hogy a férfi ebben az udvarló hangnemben folytassa. – Mint már említettem, uram, erre semmi szükség. – És ha ragaszkodom hozzá? – Akkor ön, uram, nem túl okos. – Valóban? – Tudja, hogy igazam van. – Meg újabb torokköszörülés után segélykérő pillantást küldött Algie felé. Unokafivére elgondolkodva pillantott hol egyikükre, hol másikukra. Szederpecsétes ujjával állát simogatva érdeklődött Rathmore-tól.

79

– Mondd, barátom, nincs véletlenül egy kitűnő kertészed? – Algie – szisszent fel Meg. – Meg ne próbáld folytatni! – Mi a kérdés a kertésszel kapcsolatban? – érdeklődött ártatlan tekintettel Rathmore. – Semmi, uram – sietett kijelenteni Meg, metsző pillantást lövellve unokafivére felé. – Semmi. Algie megvonta a vállát. – Ha te mondod. – Ismét Rathmore felé fordult. – És kutyáid? Gondoltál már arra, hogy kutyatenyésztésbe fogsz? Meg tányérjára ejtette a tortadarabot, amibe épp bele akart harapni. – Algie! Rathmore elmosolyodott, ahogy észrevette, mennyire elpirult. – Nem, eddig még nem. Miért, gondolod, jó ötlet lenne? – Csak érdeklődtem – kuncogott Algie. – Ebből elég – csapta le tányérját Meg. Felpattant. – Nem megyek hozzá Lord Rathmore-hoz! Mindkét férfi felhúzott szemöldökkel meredt rá. Meg arcát elöntötte a forróság. Jóságos isten, ezt ő mondta volna? Penelope jelent meg az ajtóban, mielőtt még bárki megszólalhatott volna. – Algernon, van még abból a mennyei szedertortából? – Már csak egy-két szelet, drágám – Knightsbridge felemelkedett, hogy karját nyújtsa a ház asszonyának, ő azonban először letörölte álláról a szedertorta maradványait, s ezután karolt belé. – Nos, csakugyan – jegyezte meg. Meg alig várta, hogy témát válthasson. – Holnap meglátogatom a gyámleányát, Lord Rathmore. – Hálás köszönetem, Miss Stanton-Lynch. A túlságosan is kellemes hanghordozásra Meg gyanakvó pillantást küldött felé. A férfi ártatlan szemmel pislogott rá. – Mi a gond Emilyvel? – érdeklődött Penelope. – Őlordsága kapott egy meghívót, melyben az áll, hogy gyámleányát felkérik, látogassa meg Lady Presting leányát, Anne-t. – Oh, ez csodálatos! – lelkesedett Penelope. – Lord Rathmore ez kitűnő lehetőséget jelent az ön számára, hogy visszaszerezze társadalmi pozícióját! – Tisztában vagyok vele, asszonyom – válaszolt Rathmore –, csakhogy Emily nem óhajt elmenni a találkozóra. – Oh, egek! – Meg kérdő pillantást küldött Meg felé. – Emily sokkal jobban kedveli az aktív tevékenységeket, és nyilvánvalóan úgy érzi, nem találja a közös hangot az akadémiára járó előkelő leánykákkal – sietett tájékoztatni Meg. – Attól tart, hogy Anne is ezek közé a divatos leánykák közé tartozik. – Szegény kislány – bólintott Penelope. – Beszéljek vele? – Unokahúgom már vállalkozott a feladatra – jegyezte meg Knightsbridge. – Úgy tűnik, sikerült jó kapcsolatot kialakítania a kislánnyal. – Kitűnő. Kérlek, tudasd velem, ha bármiben segítségedre lehetek. – Penelope elgondolkodó arccal fordult Lord Rathmore felé. – Mondja, kedves uram, nem tűnt az utóbbi időben némileg hangulatembernek a gyermek? Elfogadhatatlanul irracionálisnak? – Ez a leírás csaknem mindig megállja a helyét Emily kapcsán – mormogta Rathmore.

80

– És most tizenkettő, ugye, jól emlékszem? – Igen szeptemberben lesz tizenhárom. – Értem – küldött jelentőségteljes pillantást Meg felé Penelope. – Ezt is érdemes lenne figyelembe venned, amikor elbeszélgetsz vele, Meg. – A korát? – kérdezett vissza Meg, félig elfogyasztott tortája mögül. – A korát… és mindazt, ami a lányokkal történik ebben a korban. Fizikálisan. – Oh, hogyne! – Megrázta fejét, amint rájött, miről is van szó. – Nekem is eszembe juthatott volna – harapott nagyot a süteménybe. Algie és Rathmore zavartan nézték a hölgyeket. – Volnál olyan kedves, és kifejtenéd, miről beszéltek, drágám? – kérdezte feleségét a gróf. Penelope kivette az utolsó szelet tortát, és megrázta a fejét. – Nem. – Nem? – Nem. Társaságban az ilyesmi nem téma. – Penelope arca olyan színt öltött, mint a kezében tartott sütemény. – Valami gond lehet Emilyvel? – Érdeklődött Rathmore, arcán heves riadalommal. – Hívassam ki az orvost hozzá? – Ó, semmi szín alatt, kedves lordom – sietett válaszolni Penelope, nagy óvatosan harapva a tortába, nehogy lecsöpögtesse kedvenc ruháját. – Mondja, kóstolta már Cook szedertortáját? Egyszerűen csodálatos az íze! – Kérem, Lady Knightsbridge! Meg nem tudott ellenállni a férfi hangjából kicsendülő aggodalomnak, még ha Penelopet ez egy cseppet sem látszott zavarni. – Ez csupán annyit jelent uram, hogy Emily nővé válik, s ezzel együtt számolnia kell a női gondokkal is. – Mit mond? – a férfi elsápadt. – Nem lehet. – Meg – pillantott feddőleg unokahúgára Penelope. – Ez igazán nem olyan téma, amiről hölgyek társaságában beszélgetnek, különösen nem férfiak jelenlétében. – De hát túl fiatal még mindehhez, nem? – kérdezte Rathmore kétségbeesetten. – Biztos vagyok benne, hogy nem… Penelope mereven folytatta a torta elfogyasztását, Meg viszont feddő pillantást küldött Rathmore felé. A férfi felsóhajtott. – Gondolom, most már érti, miért kérdeztem, nincs-e nőrokona, aki segíthetne Emily nevelésében – mondta Meg. – Akkor bizonyára nem kellene foglalkoznia… ezzel a kérdéssel. – Mondtam már, hogy nincsenek nőrokonaim – csattant fel. Knightsbridge felélénkült. – Eggyel több ok, hogy házasságra add a fejed, öreg cimbora. – Miért van az, hogy állandóan a házasságra terelődik a beszélgetés? – kérdezte Meg hevesen. Knightsbridge megvonta a vállát. – De hát én Lord Rathmore-ról beszélek, nem rólad. – Nos, én nem megyek férjhez, annyi biztos. – Valóban? – dőlt előrébb székében mosolyogva Rathmore. – Milyen különös elhatározás egy maga korabeli hölgy részéről!

81

– Meg, kérlek! – sóhajtott Penelope csalódottan. – Biztos vagyok benne, hogy az élet többet is tartogat a házasságnál – védte álláspontját Meg. Miután bekapta az utolsó falat süteményt is, letette a tányérját, felfedezve egy morzsát az ujján. – A legtöbb fiatal hölgy számára a házasság az élet legfőbb célja – jegyezte meg Rathmore. Elkeskenyedő szemmel bámulta, ahogy Meg lenyalta ujjáról a darabka ízletes gyümölcszselét. A férfi pillantásától a lány megmerevedett, ujját továbbra is a szája előtt tartva. A szoba mintha hirtelen összeszűkült volna, s nem lett volna odabenn kettejükön kívül senki. – De nem számomra – suttogta, lassan leengedve kezét. – Vannak azért a házasságnak is előnyei – folytatta Rathmore a beszélgetést a maga lassú, mindentudó mosolyával, mely egyetlen pillanat alatt lángba borította Meget. – Ez a tény talán megváltoztatja elképzelését. Ó, mennyire vágyott rá, hogy engedjen a férfi hangjából áradó csábításnak, és a karjába vesse magát! De nem merte megtenni. – Úgy vélem, nem – válaszolt inkább, heves érzelmeitől fűtött, éles hangon. – Szeretnék valami lényegeset tenni az életemben. – Na, kikötöttünk a szokásos témánál – sóhajtott Algie. – Feleségnek lenni felelősségteljes pozíció – jelentette ki Rathmore. – Egy feleség a férfi életre szóló partnere, gyermekeinek anyja. Állandó vendéglátó. Társaság a férj számára. – Pontosan – mormolta Penelope. – Meglepetten hallom, amit mond, uram, hiszen ez az amerikaiak nézete a házasságról – igyekezett egyetérteni Meg. – Magam viszont úgy látom, hogy Angliában a férfiak alapvetően azért házasodnak, hogy emeljék társadalmi rangjukat vagy hozzájussanak a feleség hozományához. És természetesen, hogy örököst biztosítsanak a családnak. Amint mindezek együtt vannak, feleségük jelentősége a nullára csökken szemükben, és más asszonyok után néznek. – Meg – kiáltott fel Penelope. – Ez… – Nem megfelelő beszéd társaságban – fejezte be helyette a mondatot Meg. – És valószínűleg megbántottam az érzéseiteket Algie-val, amiért őszintén elnézéseteket kérem. De amit az imént mondtam, igaz a legtöbb angol házasságra. És bár kinézetre olyan vagyok, mint a legtöbb angol hölgy, ki kell jelentenem, hogy nem vagyok az. Amerikában nőttem fel, és épp ezért szívesebben járom a magam útját a világban. Algie a döbbenettől mereven bámult rá, száját eltátotta, mintha mondani akarna valamit, de Penelope megelőzte. – Egyetértek veled abban, hogy számos társaságbeli házasságra ráillik, amit az imént mondtál, de természetesen vannak kivételek. Algernon és jómagam szerelemből házasodtunk össze. – Igen, ez rátok valóban igaz – bólintott Meg. – Én sem vagyok hajlandó ennél lejjebb adni. – Az imént még azt mondta, hogy egyáltalán nem akar férjhez menni – mutatott rá Rathmore. – Ha rátalálok a férfira, akit szívemből megszeretek, megfontolás tárgyává teszem a kérdést. A gróf vidáman elmosolyodott.

82

– Tehát mégiscsak hajlik a házasságra, Meg. – Nem ilyen gyorsan, uram – lövellt felé villámló tekintetet Meg. – Az illetőnek is szeretnie kell engem. Knightsbridge felkacagott. – Ez ám a feltétel! – De vajon mit szól a herceg egy ilyen házassághoz? – kérdezte Penelope, elgondolkodva ráncolva homlokát. – Beszéltem vele erről a kérdésről, és akkor azt mondta nekem, hogy Meg ahhoz megy hozzá, akihez csak akar – nyilatkozott Algie. – Feltéve természetesen, hogy az illető azonos címmel és vagyonnal rendelkezik, mint ő. Algie véletlenül sem pillantott Rathmore felé, miután mindezt kijelentette, Meg legnagyobb csodálkozására, hisz egyértelmű volt, kinek szóltak szavai. – Volnál olyan kedves, és befejeznéd végre a házasságról szóló csevelyt? – biccentett unokabátyja felé. – Váltsunk témát, jó? – Ahogy kívánod – mondta Algie. – Bár a magam részéről meglehetősen izgalmasnak találtam a beszélgetést. Neked mi a véleményed, Rathmore? A gróf fejedelmi mozdulattal hajtott fejet. – Ahogy mondod, Knightsbridge. – Jelentőségteljes pillantást küldött Meg felé. – Nos, isteni volt a szedertorta, nem csoda, hogy az ember oly gyakran megkívánja.

83

10. fejezet H ogy tehetett ilyet? Rathmore kétségbeesetten nézte hálószobájának ablakából a hajnal első sugarait, miközben egyre azon törte a fejét, hogy is ajánlhatott házasságot Megnek. Hát nem épp azelőtt gondolta végig, hogy nincs mit nyújtania a lánynak? Milyen szilárd volt elhatározása, hogy semmi sem ingathatja meg, térítheti el a nyomozás feladatától? Hogy juthatott eszébe udvarlásba fogni, épp most? Erre odamegy, és kijelenti, hogy feleségül szándékozik venni. Idióta. Meg túlságosan is leköti a figyelmét, s ezt most nem engedheti meg magának. Nézzük csak, mi történt a péntek esti összejövetelen is. Odament, hogy megkeresse Mrs. Waringtont. Ehelyett szembetalálta magát Ophelia testvérével (bár azt be kellett vallania magának, hogy ez a véletlen nem rajta múlt), aztán az este hátralevő részében mást se tett, csak a csinos amerikai lánnyal táncolt, mint akit megigéztek. Imogene Warington megérkezhetett és el is mehetett az összejövetelről, ő ugyan észre sem vette. Szerencséjére informátorától kapott egy üzenetet, mely szerint az asszony megbetegedett aznap este, így el sem látogatott az összejövetelre. Rathmore ezek szerint nem szenvedett semmi hátrányt amiatt, hogy végigtáncolta a mulatságot, hacsak számba nem vesszük, mennyire dühös volt magára állhatatlansága miatt. Meg volt az egyetlen lény, aki képes volt elfeledtetni vele az utóbbi hat évben, még ha csak átmenetileg is, hogy elveszítette becsületét. Azt ígérte, átjön és beszél Emilyvel. Talán az lesz a legjobb, ha őt már nem találja otthon, amikor megérkezik. Bármennyire is szeretett volna minél távolabb lenni Rathmore-tól, Meg kénytelen volt Emily érdekeit számításba venni. Kora délelőtt érkezett Rathmore Hallba, szolgálólányával együtt, hogy elbeszélgessen a leánykával. – Grimm vagyok – mutatkozott be az inas, aki kinyitotta az ajtót. – Őlordsága jelenleg nem tartózkodik idehaza, de a személyzetet tájékoztatta az ön érkezéséről. Kérem, várakozzék a szalonban, amíg lehívom Miss Emilyt. – Köszönöm, Grimm. Lizzie – fordult a szobalányhoz –, nézz körül, kérlek, a konyhában, talán találsz valami frissítőt magadnak. Szeretnék négyszemközt beszélgetni Emilyvel. – Rendben van, kisasszony – pukedlizett Lizzie. Követte az előcsarnokból az inast, aki mutatta neki az utat, miközben betessékelte Meget a szalonba. – Küldöm Miss Emilyt – mondta, s azzal magára hagyta Meget. A szalont kínai stílusban rendezték be. Óceánkék selyemtapéta borította a falakat, kitűnő hátteret biztosítva a jádeszobroknak és finom vonalú, kecses vázáknak, melyek elborítottak minden lehetséges sík felületet. A pamlag faragott, tigrismancsokat formázó lábakon állt, vérvörös kárpitját fekete sárkányminta díszítette, melyet csupán a sarkokban elhelyezett sötétzöld, rojtos selyempárnák szakítottak meg. Általában nem ez volt az a stílus, amit Rathmore-t ismerve várt volna. Egy kicsit talán túl… divatosnak tűnt számára. Rathmore-t olyan férfinak ismerte meg, aki tudja, mit szeret és mit nem,

84

függetlenül attól, mi jött épp divatba a társaságban. Nem tudta elképzelni róla, hogy ez a kínai stílus szíve mélyén tetszett neki. Talán azért rendezte be így a szalont, hogy az jobban megfeleljen a társaság ízlésének. – Undorító, igaz? – kérdezte a szobába benyitó Emily. – Nagyapámnak rémes ízlése volt. A legutóbbi szerelme, Mrs. Pelton győzte meg, hogy a kínai stílus a legdivatosabb. – Miközben az utolsó három szót kiejtette, oly megindítóan forgatta szemét, hogy Megnek semmi kétsége nem maradt afelől, ő maga mit gondol a szalon berendezéséről. Ugyanakkor alaposan megdöbbentette, milyen könnyedséggel ejtette ki a leányka a „legutóbbi szerelme” szavakat. – Zavart téged, hogy beleszólt a ház berendezésébe? – kérdezte Meg. Emily felnevetett és hanyagul ledobta magát a legközelebbi, selyembontású székre. – Dehogyis. Nagyapa magányos volt, és a papa elmagyarázta nekem, hogy a hölgyek társasága jót tesz neki. Sose vette volna feleségül azt a nőt. – Értem. – Küldjem el Grimmet frissítőkért? – kérdezte Emily egészen felnőttes hangon, felpattanva kényelmes székéről. – Köszönöm – válaszolt Meg. – Nem látszol különösebben meglepettnek, hogy idelátogattam. Emily megvonta a vállát. – Justin bácsikám mondta, hogy eljön ma. Gondolom, azért, mert megkérte, hogy beszéljen velem. Mit tehetek önért? Meg elfojtott egy mosolyt, amikor meghallotta a türelmetlenséget Emily hangjában. – Azt gondolod, valami rosszat követtél el, ezért akarja, hogy beszéljek veled? – Gondolom, mivel Justin bácsikám közölte velem, hogy maga meglátogat, és máris elszaladt, hogy szemlét tartson a birtok legtávolabbi részén található bérletekben. Ezt a szemlét utálja legjobban a világon. – Értem már. Nos, valóban a bácsikád kért meg, hogy beszéljek veled – folytatta Meg, aki úgy látta, őszinteséggel érhet el legtöbbet a leánykánál. – Szeretné, ha elmennél vele Lady Prestinghez látogatóba. Emily szája lefelé görbült. – Tudtam, hogy ez lesz. – Nos, akkor igen okos kislány vagy. És mivel ennyire értelmes vagy, talán hajlandó vagy meghallgatni az érveimet, hogy miért kellene odamenned. Emily kihúzta magát a széken, száját ingerülten összeszorítva nézett Megre. – Félbeszakíthatom? Meg rápillantott. – Tudod, Emily, azért vagyok itt, mert biztos vagyok benne, elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd a körülötted zajló események finom mozgatórugóit. De ahogy most viselkedsz, nem vagyok meggyőződve róla, hogy megoszthatom veled a titkomat. Emily lassan előrébb dőlt, ajkáról eltűnt a sértődött kifejezés. – Milyen mozgatórugókra céloz? – Vannak dolgok körülötted, amikről senki sem beszélt neked, mert az emberek azt gondolják rólad, hogy még gyerek vagy – magyarázta Meg. – Ugyanakkor én tudom, elég okos vagy már ahhoz, hogy megértsd, mi történik a bácsikád körül. Abban is bízom, elég érett vagy már, és segíteni fogod őt, ahelyett, hogy tovább nehezítenéd a dolgát. – Miről beszél?

85

Szemmel láthatóan sikerült felkeltenie a leányka érdeklődését. – Emily, a bácsikád nem örvend különösebb közkedveltségnek mostanság a társaságban. – Ki vethet rájuk követ emiatt? – szusszantott cinikusan a lányka. Meg eleresztette füle mellett a megjegyzést, és zavartalanul folytatta. – Ez igen komoly gond. Bácsikádat igen sok helyen kirekesztik a társaságból, ahova rangja és vagyona szerint tartozik. Ez a felháborító viselkedés pedig rád is ki fog terjedni, hacsak nem teszünk valamit. – Rám? Én nem csináltam semmit! – Te Rathmore grófjának unokahúga vagy – mondta Meg. – Amikor kisgyermek voltál, történt egy baleset Rathmore Hallban, egy hölgy meghalt. A leány elsápadt. – Emlékszem rá. – Valóban? Azt hittem, túl kicsi voltál még akkor. Emily megrázta a fejét, és a hajába fűzött sárga szalagok egyike belecsapott egyik szemébe. Türelmetlenül kitépte a hajából, és keze közé szorította. – Miután megtörtént az a dolog, éveken keresztül rémálmom volt. Amikor kicsi voltam, Justin bácsi mindig elűzte a gonosz álmokat, de pont akkor elment innen. – Azért kellett elmennie, mert voltak emberek, akik azt gondolták, hogy köze lehet annak az asszonynak a halálához – bólintott Meg. – Többek között édesapád és nagyapád is ezt gondolta, ezért el kellett hagynia az országot, amíg elült a botrány. – Hát nem miattam ment el? – kérdezte Emily akkora megkönnyebbüléssel a hangjában, amit nem lehetett nem észrevenni. – Azt gondoltam, azért ment el, mert mérges volt rám. Mielőtt elment, valaki ellopta a szobájából a kedvenc nyakkendőtűjét. – Hangja ellágyult. – Azt hitte, én tettem, mert mindig annyira tetszett nekem. De nem én voltam! – Persze, hogy is tehettél volna ilyet! – sietett egyetérteni vele Meg. – Először dühös volt rám, aztán másnap már el is utazott. – Nem volt az elutazásának semmi köze tehozzád – hajolt előre, hogy megsimogassa a leányka kezét Meg. – A bácsikád nagyon szeret téged. Mindmáig vannak emberek, akik tovább terjesztik vele kapcsolatban ezt a borzalmas pletykát, és ez nagyon megnehezíti az életét. – Justin bácsinak nincs semmi köze ahhoz a hölgyhöz, aki leesett a lépcsőn – háborodott fel Emily. – Rémes zsarnok tud lenni, de nem ártana a légynek sem. És ha az emberek ezt sem értik meg, akkor mind buták. Meg elmosolyodott e gyermeki kitörésen. – Egyetértek veled, de ettől függetlenül a pletyka még él. Ezért olyan nagyon fontos Lady Presting meghívása. Könnyek csillantak meg a leányka szemében. – De miért kell nekem is elmennem? Miért nem elég, ha a bácsikám meglátogatja őket? – Mert érted tesz mindent. – Nem értem. – Emily, ami őt érinti, az a te életedet is befolyásolja. Igyekszik helyre tenni a dolgokat, hogy mielőtt bemutatnának téged a társaságban, elhallgattassa ezt a régi, borzalmas pletykát. A legjobbat akarja neked.

86

– Biztos vagyok benne – a harcias tónus egyszeriben eltűnt, ahogy megremegett a hangja. – Őszintén mondom Emily. – Meg biztató mosollyal nézett rá. – Bácsikád mesélte nekem, hogy gondod akadt az akadémiára járó lányokkal. Emily bólintott. – Hazajöttem, amikor a papa és nagyapa meghaltak, és mondtam Justin bácsinak, hogy nem akarok oda visszamenni. Megengedte, hogy maradjak. – Miért nem akartál visszamenni? A többi lány miatt? Emily habozott, aztán újra bólintott. – Furcsának tartanak – suttogta –, szerintük úgy viselkedem, mint egy fiú. Meg felnevetett. – Szerintem nincs benned semmi fura – jelentette ki. – Én is éppen ilyen voltam ennyi idős koromban, mint te. Semmi másra nem vágytam, mint versenyt futni és fára mászni. Anyám egészen kétségbe volt esve, hogy sosem lesz belőlem úrinő. – Tényleg? – Emily hitetlenkedő pillantással mérte végig Meg tökéletesen fésült haját és zöld farkasfoggal díszített, makulátlan fehér muszlinruháját. – De… hát ön egészen úgy néz ki, mint egy hölgy. – Ettől még belül lehetek más, nem? Ez rád is igaz. – Valóban? – A leányka kétkedően húzta fel az orrát. – Nem tudom, hogy gondolja. – Hadd áruljak el neked egy titkot – hajolt közelebb hozzá Meg, lehalkítva a hangját. – Még mindig imádok versenyt futni, és fára mászni. Még mindig szívesen száguldok a lovamon szélnél is sebesebben. Megtehetem, amikor csak akarom. Időnként persze úrilányt kell játszanom a nagyapám kedvéért, hogy ne okozzak neki problémát a viselkedésemmel. De ez nem jelenti azt, hogy semmi más ne lehetnék amellett, hogy úrilány vagyok. – De mi van, ha ezt az Anne lányt semmi nem érdekli a divaton kívül? – kérdezte Emily. – Miről beszélgessek vele? – Mondd neki egyszerűen azt, hogy az atyád és nagyapád halála miatt érzett gyász miatt nem tudtad követni a legújabb divatot. Aztán kérd ki a tanácsát. Az emberek szeretnek arról beszélni, ami érdekli őket. Elég unalmas lesz, de a titkod rejtve marad – küldött a leányka felé Meg egy cinkos mosolyt. – És ha már úgy érzed, hogy végképp képtelen vagy elviselni a társaságát, hivatkozz fejfájásra. Ez a hölgyek legjobb eszköze arra, hogy kivágják magukat a kényes helyzetekből. – Megtehetem? – Már hogyne tehetned. És a gyámod sem emelhet semmi kifogást a viselkedésed ellen, amíg udvarias vagy, és igazi hölgynek látszol egész idő alatt. Emily nemigen hitt neki. Felvonta a szemöldökét, azzal a jellegzetes mozdulattal, amely Rathmore grófnak is sajátja volt. – Azt mondja, nem kell egyebet tennem – mondta –, csak úgy teszek, mintha igazi hölgy lennék, és senki sem piszkálhat? Meg felnevetett. – Kedvesem, a társaságban való forgolódás nem egyéb megjelenésnél. Az emberek olyannak fognak hinni, amilyennek látnak. Menj, látogasd meg Lady Presting leányát. Tölts el vele legalább fél órát, és ha a lány halálra untat, hivatkozz fejfájásra, a bácsikád pedig hazahoz. – Meg suttogóra fogta a hangját. – Garantálhatom, hogy Justin bácsi

87

legalább olyan szívesen szökik meg Mrs. Presting szalonjából, mint te a lányától – kacsintott cinkosán. Emily felnevetett. – Rendben van – jelentette ki. – Elmegyek és meglátogatom ezt az Anne nevű lányt. Ha pedig annyira rémes lesz, fejfájást tettetek, és a bácsikám hazahoz. – Egész idő alatt valódi úrilányként kell viselkedned – emlékeztette a legfontosabbra Meg. – Tudom – sóhajtott Emily drámai szemforgatással. – Ne aggódjon, tökéletesen el tudom játszani az úrilányt egy félórára. – Ez minden, amit elvárnak tőled. Az ajtó előtt léptek zaja hallatszott, magára vonva Meg figyelmét. Szíve heves kalimpálásba fogott, amikor felismerte Lord Rathmore lépteit odakinn az előtérben. Néhány másodperccel később a férfi megjelent az ajtóban. Lovaglóruhát viselt, a feszes öltözet kiemelte izmos, karcsú testének minden domborulatát. Megállt az ajtóban, és a szemében megvillanó öröm, amikor Megre nézett, megremegtette a lány szívét. – Jó napot, uram – köszöntötte a belépőt, megrezzenve saját hangjának furcsa árnyalatától. Egek, úgy beszél, mint egy kisiskolás lányka! Rathmore látszólag nem vette észre. – Jó napot, hölgyeim. Zavarom önöket? – Nem, már végeztünk – jelentette ki Emily, olyan hangon, mint amivel a szolgákat szokás elküldeni. Meg felsóhajtott. Rathmore szeme résnyire szűkült. – Mi történt a hajaddal, Emily? Emily ajka szóra nyílt, kétségtelenül valami csattanós választ keresett. Meg elkapta pillantását, és szájával az „úrilány” szót formázta. Emily felsóhajtott, aztán felmutatta az ujjai között lógó szalagcsokrot. – Úgy tűnik, kicsúszott egy szalag belőle – Mondta Rathmore-nak, azon a hangon, ahogy a királynőtől várja az ember. – Keresek valakit, aki segít rendbe hozni. Meg összeszorította ajkát, nehogy felnevessen, ahogy Emily méltóságteljesen elvonult az ajtó irányába, tovább fokozva a drámai hatást. – Nos – jelentette ki Emily –, úgy döntöttem, meglátogatom Lady Presting leányát csütörtökön – ezekkel a szavakkal zárta a nagyjelenetet, majd kivonult a szalonból, maga mögött hagyva bácsikáját, aki a döbbenettől elkerekedett szemmel bámult Megre. – Ezt meg hogy csinálta? – Egyszerűen elmagyaráztam neki, mi a helyzet – vonta meg a vállát Meg. A gróf meglepett arcát egyszeriben elöntötte az indulat. – Mit tett? – hörögte. – Elmondtam neki az igazat – ismételte Meg, riadt pillantást vetve a nyitott ajtó felé. – Kérem, uram, beszéljen halkabban. – Ez az én házam – vágta be az ajtót a gróf. Visszafordult a lányhoz és valósággal felnyársalta sápadt arcát dühödt pillantásával. – És akkor ordítok, amikor akarok. – Nyissa ki az ajtót – emelkedett fel Meg. – Addig nem, amíg választ nem kapok a kérdésemre. – Rathmore fenyegetőn fonta össze karját. – Hogy merészelte a gyermeket ezzel a gonosz pletykával megetetni?

88

– Én nem pletykáltam, uram – vágott vissza Meg csípőre tett kézzel, elpirulva, ahogy a méreg elöntötte őt is. – Emily tizenkét éves, Lord Rathmore, nem kisbaba már. Elég idős hozzá, hogy megértse, mi zajlik körülötte. – Mit kell megértenie? Hogy a körülöttem levő emberek valamennyien gyilkosnak hisznek? Épp most, amikor megpróbálok valamiféle kapcsolatot újjáépíteni a gyermekkel, maga közli vele, hogy a társaság gyilkosnak vél. Biztos vagyok benne, hogy ezek után végképp biztonságban érzi majd magát mellettem. – Csak a pontosság kedvéért, uram – vágott vissza Meg –, Emily meg van róla győződve, hogy a pletyka hamis. Időnként úgy érzi, hogy ön zsarnokian bánik vele, de abban biztos, hogy semmi köze Ophelia balesetéhez. – Balesetéhez? Ezt hiszi? – Igen – ragyogott rá Meg. – És nem vagyok olyan esztelen, hogy bármi egyebet sugalljak neki, mint hogy ön ártatlan áldozata egy rosszindulatú híresztelésnek. Azt is elmagyaráztam neki, hogy az ön jó hírének milyen sokat jelentene e pillanatban, ha elkísérné önt Lady Presting házába. A gróf meredten nézett vissza rá. – És beleegyezett? – Igen, beleegyezett. Ráadásul, el kell mondanom, mind ez idáig úgy hitte, hogy ön, uram, azért hagyta el Angliát, mert megharagudott rá egy elveszett nyakkendőtű miatt. Azt mondta, ön őt gyanúsította a csínnyel. – Miként lehetséges, hogy önnek ennyi mindent feltárt? – vette át ismét csodálkozás a düh helyét a gróf arcán. – Én már csaknem egy éve igyekszem eljutni vele idáig. – Talán, mert nő vagyok. Vagy mert idegen – vont vállat Meg. Az ő dühe is elszállt. – Mindenesetre megígérte, hogy elkíséri önt Lady Presting-hez, és úgy fog viselkedni, ahogy úrilányhoz illik. Azonban, ha fejfájásra panaszkodik, önnek azonnal haza kell vinnie. – Emilynek még soha az életben nem fájt a feje – mordult fel Rathmore. – Uram, ön nem érti, mire célzok. Emily azért hivatkozik majd fejfájásra, mert halálra unta magát Lady Presting lánya mellett. Megígértem neki, hogy ön ekkor azonnal hazaviszi. – Nem kerülhet ki dolgokat csak mert untatják, pusztán azzal, hogy fejfájásra hivatkozik. – Már hogyne tehetné, uram. A hölgyek mindig így intézik el a kellemetlen dolgokat – világosította fel Meg. Rathmore elképedve nézett rá. – Nem, nem hiszem el, de rendben, úgy lesz, ahogy mondja. – Köszönöm, uram. – Volna olyan kedves, és abbahagyná ezt a folytonos uram megszólítást? – szisszent fel a gróf. – Nevem Justine. Vagy Rathmore. Nem gondolja, hogy ha kettesben vagyunk, elhagyhatnánk végre ezt a folytonos kisasszonyozást és uramozást? Meg kihúzta magát. – Uram, mi nem szoktunk kettesben lenni, kivéve néhány eltévelyedésnek minősíthető esetet. – Valóban így gondolja? – két hosszú lépéssel odaugrott a lány mellé, és mielőtt az megmoccanhatott volna, megmarkolta a kezét. – Valóban úgy érzi, hogy ami közöttünk történt, tévedés volt?

89

Istenem, milyen közel állt hozzá. Olyan varázsos illatot árasztott, olyan jóképű volt! Ahogy ránézett, megremegett benne a bizonyosság, hogy számára ő az egyetlen nő a világon. – Ne – sikerült kinyögnie Megnek –, kérem, ne tegye még ennél is nehezebbé a helyzetemet. – Tehát bevallja, hogy nehéz ellenállnia nekem? – mosolyodott el a Rathmore, azzal az ördögi, bűnös mosollyal, amelynek látványa azonnal riasztott volna minden gondos édesanyát: azonnal el kell mondania leányainak, milyen is a férfitermészet. Rathmore ebben a pillanatban egyértelműen közelebb állt a vademberhez. És Meg kénytelen volt beismerni, őt magát is jelenleg ősi ösztönök vezérlik. – Ez egyáltalán nem helyénvaló – jelentette ki végül. Rathmore felnevetett. – Nem helyénvaló? Nem ön volt, kedvesem, aki nem is olyan régen elmondta nekem, hogy úrilányhoz méltatlan gondolatok merültek fel a fejecskéjében? Meg behunyta a szemét, mert forróság öntötte el egész testét. – Nem kellett volna ilyet mondanom. – Igaz vagy sem? – a férfi hangjára kénytelen volt kinyitni a szemét. Immár egészen szorosan mellette állt, lehelete végigsimogatta, miközben beszélt. – Igaz, Meg? – Igen – suttogta a lány. – Kérem… – Mit kér? – Kérem, csókoljon meg – felnézett, egyenesen azokba az igéző, sötét szemekbe. – Kérem, Justin, csókoljon meg, mielőtt még mást gondolok. – Sohasem utasítanám vissza egy úrinő kérését. Megcsókolta a lányt, ajka azonnal rátalált az övére. Rathmore érintésétől mintha felrobbant volna a teste. Forró, fékezhetetlen vágy nyargalt végig rajta, elmosva minden kétséget és ellenállást. A férfihoz simult, karját a nyakába fonta, és úgy ölelte, mintha az élete függne tőle. Mindent. Mindent akart ettől az embertől. Olyan jóképű volt, olyan bűnösen érzéki. Szerette volna beszippantani, mint valami finom desszertet, ujjaival hajába túrni, vággyal terhes testét nekifeszíteni. A bőrét érinteni, felfedezni ismeretlen alakjának minden hajlatát, megérteni, mi okoz örömet számára. Meg akarta tudni, mit érez az ember fizikailag, ha beleszeret egy férfiba. A gondolat szíven ütötte. Szeret? Hogy ő beleszeretett volna Rathmore-ba? Őrültség. Tiszta őrültség. De milyen édes őrület. Félelem és pánik tör fel benne a vágy alatt. Nem, ezt majd később. Most csak arra gondolt, mit él át a karjában. – Ön egészen megőrjít – súgta a gróf. Meg hátrahajtotta a fejét, miközben Rathmore ajka gyöngéden cirógatta nyakának bársonyos bőrét. – Ez az őrület maga – mormolta Meg –, de nem érdekel. – Engem sem – felkapta, s Meg csaknem felsikoltott meglepetésében. Leült a kanapéra, és Meg érezte a férfi… reakcióját, épp a tompora alatt. Ahelyett azonban, hogy megrémítette volna, csak még inkább felizgatta. Ezt ő tette vele. A férfi a nyakát csókolta, olyan végtelen finomsággal, mely élesen ellentmondott azzal az erővel, mellyel magához ölelte. Meg feje hátrahanyatlott, hevesen sóhajtozott, ahogy a férfi végigcirógatta. A gróf egyik kezét a mellére helyezte. Meg szeme felpattant.

90

– Mit művel? – zihálta. – Ezt. – A férfi finoman megsimogatta a mellbimbóját a ruhán keresztül, a lány arcát figyelve, miközben mellbimbója megmerevedett. – Istenem – nyögött Meg. Rathmore végigsimogatta keblét a ruhán keresztül, körkörös mozdulatokkal a felmeredő mellbimbó körül, olyan lágyan érintve a lányt, hogy szinte alig érezte. Ennek ellenére, minél tovább simogatta, annál jobban feltüzelte vágyát. A férfi a másik melle fölé hajolt, leheletének forróságával cirógatva a ruhán keresztül érzékeny mellbimbóját. Aztán amikor ugyanott megnyalta, a lány csaknem kiugrott az öléből. Rathmore felnevetett, s tapasztalt kézzel simogatta tovább a reszkető lányt. – Justin – Meg a gróf felé nyúlt, teljesen elködösítette érzékeit a vágy, amelyet a férfi keltett benne. Ajkára tapadt, vággyal telve csókolta, nyelvével végigsimítva a gróf alsó ajkát. Az mélyen felsóhajtott válaszképpen, de hagyta a lánynak, hogy úgy fedezze fel ajkát, ahogy akarja. A keze bejárta Meg testét, a mellét, a hasát, a combját. A lány körmét a vállába mélyesztette, foga közé csípte a másik ajkát. Rathmore felemelkedett, arcában férfias vágy tükröződött, aztán szakavatott mozdulatokkal kigombolta a ruháját és alsó ingét, míg előtűnt meztelen keble. Meg a döbbenettől moccanni sem tudott, pillantásuk találkozott. Azonnal megértette a férfi szándékát, de nem szólt. Akarta, igen, annyira vágyott rá, hogy megtudja, milyen érzés, és Rathmore-ral akarta tudni, senki mással. A gróf előrehajolt, szájába vette a lány mellbimbóját. Meg feje újra hátrahanyatlott, miközben feltört belőle a megadás sóhaja. Rathmore magához emelte, felváltva szívta, s fogaival óvatosan húzogatta mellbimbóját. Másik kezét a lány ruhája alá csúsztatta, és meztelen combját cirógatta. Ezután végigsimított szeméremdombján, és ujját egy titkos ponthoz nyomta. Meg felnyögött, széttárva combjait, hogy jobban hozzáférjen a férfi. – Igen – súgta Rathmore –, igen, engedje, hogy megmutassam, milyen. Ütemesen simogatta Meg combjait, addig cirógatva testét, míg a lány már vonaglott a kezei között, kétségbeesetten keresve valamit, amit nem talált. – Kérem – nyögdécselte. – Kérem, Justin… Nem tudta, miért könyörög, csak annyira vágyott valamire, a teste megfeszült valamiért, amit csak a férfi adhatott neki. – Tudom, szerelmem. – A férfi ismét megcsókolta, mélyen, nyelvével szájában kutatva, miközben ujjával a lány szemérmét simogatta. Meg átkarolta, és a testében úgy nőtt a feszültség, hogy attól tartott, bármelyik pillanatban felrobbanhat. Aztán így lett. Mély nyögés hagyta el ajkát, a megkönnyebbülés hangja, s megrázkódott, ahogy egész testét átjárta a gyönyör. Egész lényét áthatotta ez az új, sohasem érzett szenvedély. – Ez az – suttogta Rathmore, megcsókolva arcát és ajkát. – Igen, azt akartam. Meg szinte elalélt a karjában, mintha elhagyta volna minden ereje, a férfi mellkasához bújt. Az simogatta, biztatva cirógatta, homlokához nyomta ajkát. Meg néhányszor még megremegett, de inkább csak teljesen elégedetten feküdt a férfi karjában, arra várva, hogy visszatérjen belé az erő, hogy a világ kifordult sarkai helyükre álljanak. – Istenem, milyen gyönyörű volt! – fúrta a gróf Meg hajába arcát, még szorosabban ölelve magához a lányt. Amikor Meg lenézett Rathmore ölébe, meglepetten vette észre, hogy a férfi „reakciója” még az iméntinél is nagyobb. Keményebb.

91

– Ez mindig ilyen? – kérdezte. – Nem, csak néha – válaszolt a férfi. – Gondolom, máskülönben elég kényelmetlenül érezné magát. Rathmore felemelte a fejét. – Tessék? – Ez – mozdította meg hátsóját a férfi merevedésén – nem valószínű, hogy mindig ilyen legyen. A férfi olyan hangot hallatott, amely valahol a nyögés és a nevetés között lehetett. – Kivéve, ha ennyire közel kerülök önhöz. – Nekem is ez jutott eszembe. – Olyasmi, mint ez – ujjai között morzsolni kezdte a lány még mindig szabadon levő mellbimbóját, mely azonnal megkeményedett. – Ön is ezt teszi velem. – Tehát, ha én is úgy csinálok… az ön férfitagján, ahogy… úgy értem, ahogy maga tett az imént velem… akkor önnel is ez történt volna? A férfi egészen elképedt arccal nyögte. – Drágám, ha maga úgy érne hozzám, biztosan felrobbannék. – Hm. Csak érdeklődtem. – Érdeklődjön, ami iránt csak akar. Ossza meg velem gondolatait és kérdéseit. Nem kétséges, hogy rendkívül érdekesnek fogom találni őket. A gróf leplezetlenül kihívó hangszínétől hirtelen pír öntötte el, annak ellenére, hogy az imént a karjában cseppet sem szégyellte magát. Hirtelen jött szégyenlősséggel zárta össze kigombolt ruháját. Rathmore némi elégedetlenséggel arcán figyelte mozdulatait. – Hiba, hogy a hölgyek annyi réteg ruha alá rejtik bájaikat. Meg idegesen felnevetett, és igyekezett kicsúszni a férfi öleléséből. A vágy immár elszállt, és eléggé zavarta iménti viselkedése. – Hova siet? – ölelte át a férfi, mielőtt még felpattanhatott volna. Visszahúzta az ölébe. – Kérem, Justin, bármelyik pillanatban benyithat valaki. – Igaza van – a gróf arckifejezése hirtelen megváltozott és igen komoly lett. – Meg, tudja, nem állt szándékomban, hogy ez történjék. – Nekem sem. – Nagy nehezen kibontakozott a férfi karjából, és remegő térdekkel felállt. – Nem állt szándékomban ilyen viszonyba kerülni önnel, kisasszony. – A férfi felsóhajtott. –De ha mellettem van, megfeledkezem magamról. – Én is megfeledkezem mindenről az ön közelében – nevetett fel izgatottan Meg. – Ami azért általában nem mondható el egy ismert szoknyavadászról. – Igyekezett összeszedni magát, elsétált hát a kandalló fölé függesztett nagy velencei tükörig, és rendezgetni kezdte külsejét. Valami csoda folytán a haja egész jól nézett ki, de ingét meg kellett igazítania a ruha alatt. A tükörből látta, hogy a gróf feláll, és elindul felé. – Meg, ön is tudja, hogy minket sokkal mélyebb valami fűz egybe, mint az ön által emlegetett pillanatnyi eltévelyedés. Ön ennél sokkal többet jelent számomra. A férfi haja teljesen összeborzolódott – saját kezével kuszálta össze, villant az agyába Megnek –, szemében pedig továbbra is ott égett a férfias vágy. A nadrágja olyan szorosan tapadt testére, hogy világosan kivehette férfiasságának merész domborulatát. A kitüremkedés mérete megzavarta a lányt. Jóságos ég, mit lehet tenni egy ilyen hatalmas

92

dologgal? Annyira tudta csupán összeszedni magát, hogy nem ment oda a férfihoz, és kérte meg, hogy mutassa meg azt is. Ám ha mégis elkövetné ezt a dolgot, ezt a nagyon nem úrinőhöz illő gesztust, akkor már csupán egy szempillantás választaná el attól, hogy összeházasodjanak. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Nem arról volt szó, hogy eszébe sem jutott a gondolat. De ennél többet akart. – Legjobb lenne, ha mindketten elfelejtenénk, ami történt. – Én nem tudom elfelejteni. – Rathmore a vállára tette a kezét, és maga felé fordította a lányt. – Meg, őszintén beszéltem tegnap. Ön sokat jelent számomra. Addig azonban, amíg nem szerzem vissza becsületemet, nem vehetem feleségül. Már megint ide jutottak, a házassághoz. – Nem várom öntől, hogy feleségül vegyen. – Pedig ezt kellene tennie – a férfi szemében bűntudat csillant. – Kihasználtam az ön helyzetét. – Nem tett semmi olyat, amit én magam nem akartam. – Találkozott pillantásuk. – Justin, nem vagyok tehetetlen kisbaba. Tudom, mit teszek. – Tudom, természetesen igaz, amit mond. Ön gyönyörű. Tüzes. Okos. – Kezébe fogta a lány vékony ujjait. – Ön megtestesíti mindazt, amire én egy nőben vágyom. De nem kérhetem meg hivatalosan a kezét addig, amíg nem tudom mindazt biztosítani az ön számára, ami egy férj kötelessége. Meg a fejét rázta. – Justin, ön igen meggyőzően beszél, de én akkor sem lennék a felesége, ha megkérhetné a kezemet. – Micsoda? – a férfi arcát elöntötte a leforrázott férfiúi büszkeség csalódott kifejezése. – Miért nem? Rangom van, vagyonnal rendelkezem. Nem kellemetlen a külsőm sem. Remek szerető vagyok. A jelenlegi híremtől eltekintve én vagyok a szezon legjobb partija. Mit akar még? – Ha ön nem tudja, akkor nincs mit magyaráznom. – Meg letörten fordult vissza a tükörhöz, és helyére dugta egyik elszabadult hajtincsét. – Nézzen csak ránk, Justin. Találkozott pillantásuk a tükörben. – Nagyon jól mutatunk együtt. – Ez a látszat. A külcsíny. – Meg halványan elmosolyodott. – A tükör csak egy darabját mutatja meg az embernek. Arcunk mindig csak személyiségünk kis részét tárja fel a világ előtt. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy nem ismerem önt, Justin, ahogy ön sem engem. Legalábbis az igazi énemet biztosan nem. És amíg nem ismer, miként állíthatja, hogy szeret engem, az igazi énemet? S amíg én sem tudom, hogy szeretem azt az embert, akit a külső oly jól elfed, addig nem is megyek magához feleségül. Nem házasodom össze idegenekkel. – A házasság meghozza a szerelmet – súgta a férfi. – A szerelem a házasság alapja. A férfi ajka elkeskenyedett, arca megváltozott, újra megjelent az Ördögi gróf szelleme. – Ugye a pletykák miatt van az egész? Maga is azt hiszi, hogy megöltem Opheliát? Meg szívét megérintette a hangjában csengő fájdalom. – Nem, Justin. Nem hiszem, hogy megölte a lányt. – Ez már legalább valami.

93

– Hiszek önnek – nézett a gróf szemébe. – Tényleg hiszek. Ennek semmi köze a pletykákhoz. – Nem tudom hivatalosan megkérni a kezét, amíg be nem bizonyítom ártatlanságomat – jelentette ki a gróf. – Ám abban a pillanatban, hogy fény derül az igazságra, felkeresem a nagyapját. – Ön nem is figyel rám. Sokkal jobban meg kell ismernünk egymást ahhoz, hogy házasságra gondoljunk. – Hátat fordított a tükörnek, és egyenesen a férfi arcába nézett. – Justin, megtanított ma valamire: leckét adott nekem a vágyból. Ön segített, hogy megtudjam, milyen. – Még hozzá se kezdtem, hogy megmutassak mindent – simított végig válaszképpen a lány arcán. – Meg, adjon nekem esélyt, és mindenre megtanítom. A lány behunyta a szemét, erős kísértés kerítette hatalmába. Mélyet sóhajtott, és hátrébb lépett. – Nem ért engem, Justin. Nem arról beszélek, mi az, amit még adhat nekem. Rólam van szó, önmagamról, nekem kell megtalálnom a helyem a világban. Amíg ezt el nem érem, senkinek sem leszek a felesége. – Nem értem. – Szeretnék végre megszabadulni attól, hogy valakinek az unokája, testvére, lánya, esetleg felesége vagyok. Én szeretnék lenni valaki, Meg és nem más. – Mit akar tőlem? – kérdezte a férfi reményvesztett hangon. – Ön nem tehet semmit. Csak az idő segíthet. – Idő? Talán annyi idő, ami alatt tisztára moshatom a becsületem? – Mondtam már önnek… – Hogy nem számít. Nos, nekem számít. Nagyon is – a gróf tüzes pillantást vetett a lányra. Meg fejében átfutott a gondolat, hogy a férfi bármikor képes levetni magáról a tökéletes úriember álarcát, és azonnal a legérdekesebb csintalanságok felé vezetni őt. Gerincén végigfutott az izgalom. – Adok önnek időt, Meg – folytatta Rathmore. – De csak addig, amíg megtalálom Ophelia gyilkosát, és tisztára mosom a nevem. Azután megkérem a kezét. A hangjában csengő elszántság felkavarta a lányt. – Nem állíthatom meg – jelentette ki Meg –, de nem garantálhatom, hogy igent mondok. Jó napot, uram! Udvarias mosollyal az arcán kiviharzott a szalonból, otthagyva a grófot a tükör előtt. Az döbbenten meredt saját csapzott külsejére.

94

11. fejezet

M

iss Anne Harcroft, Lord és Lady Presting leánya maga volt a megtestesült divatos ifjú hölgy. Szőke haja gondosan elrendezett csigákban hullott arcába, kék szeméhez tökéletesen illett a fodros, halványkék ruha. Kifogástalanul viselkedett, higgadtan válaszolgatott, és olyan egyenesen tartotta a derekát, hogy az már szinte fájt. Kellemes, nyugodt hangon válaszolgatott anyja hozzá intézett utasításaira, gyakran földre sütötte pillantását. Bárgyú liba, gondolta undorral Emily. Szíve elkeseredetten dobbant. Azt remélte Anne-ban talán egy oly régóta óhajtott barátra lel, ehelyett a legrémisztőbb félelmei váltak valóra. Pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy hamarosan megfájdul majd a feje. – Szórakoztasd kérlek a vendégedet, Anne, amíg atyád és én Lord Rathmore-ral társalgunk – utasította leányát Lady Presting. – Igenis, mama – csicseregte Anne. Emily gyámjára pillantott, aki szemmel láthatóan éppoly kellemetlenül érezte magát, mint ő. A férfi tekintete ide-oda vándorolt a két lány között. Gondterhelt ráncok jelentek meg a homlokán. – Talán az ifjú hölgyek szívesen nézegetnék a legújabb divatlapokat – javasolta lady Presting. – Nemrég érkezett meg a La Belle Assemblée legutóbbi száma. Emily gyomra görcsbe rándult. Épp elég volt neki, hogy ezzel a lehetetlen Anne lánnyal kell eltöltenie az időt, ha ráadásul még a divatlapnézegetést is a nyakába varrják, nem biztos, hogy képes lesz fenntartani a jólneveltség látszatát. Eszébe jutott valami. – Lady Presting, csodákat hallottam az ön kertjéről. Szabad lenne kérnem, hogy leánya kíséretében megcsodálhassam az ön híres virágait? – Nem is tudom – válaszolt Lady Presting. – Aggódom Anne bőre miatt. Tudja, a szeplők. – Örömmel megmutatom Miss St. Jamesnek a kertet, mama – válaszolt a maga megszokott udvariasságával Anne. – Ígérem, hogy nem töltünk sok időt odakinn, és elkerüljük a napfényt. – Nos…. – Gyámleányom rajong a szép kertekért – sietett támogatni az ötletet Justin bácsi. – Nem hinném, hogy bármi bajuk eshet. – Rendben – egyezett bele a kérdésbe Lady Presting. – De vidd magaddal a napernyődet. – Igenis, mama – válaszolt engedelmes hangon a leányka. Emily a szemét forgatta, Justin bácsikája hangosan megköszörülte a torkát. Emilyre vetett jelentőségteljes pillantása világosabban beszélt minden szónál. – Szeretnéd kölcsönvenni Anne valamelyik napernyőjét, kedvesem? – érdeklődött Lady Presting. – Biztos vagyok benne, hogy találsz olyat, ami illene ehhez a csinos kis ruhához. Emily visszanyelte a szájára toluló szavakat, és a lehető legudvariasabb választ adta. – Köszönöm, asszonyom, nagyon kedves öntől. De én nem leszek szeplős. – Micsoda szerencsés alkat – sóhajtott Lady Presting.

95

Emily szeme sarkából látta, milyen határtalan megkönnyebbülés ömlik el udvarias válasza hallatán a gyámja arcán. Alig várta már, hogy elmondja a véleményét erről az egész sületlenségről, de csak miután végeztek itt. Megígérte Miss Stanton-Lynchnek. Remélte, hogy Justin bácsi előbb-utóbb megnyugszik, és rájön, hogy nem fog semmi rémisztőt elkövetni, amíg itt vannak. Elvégre már nem kisbaba. Lady Presting elküldött egy szolgálót Anne napernyőjéért, s az hamarosan meg is jelent. A fodros kis jószág tökéletesen illett a ruhához. Végre elhagyhatták a házat, és amíg ők a kert felé indultak, a felnőttek visszatértek a szalonba. A két lány csendben lépdelt egymás mellett. Emily élénken gondolkodott, miről is kezdhetne társalgást, de semmi sem jutott eszébe. Anne szemmel láthatóan nem volt kifejezetten beszélgetős típus. – Látod még a házat? – súgta Anne váratlanul. Emily döbbenten nézett hátra. – Nem, a bokrok eltakarják. – Végre! – Anne egyetlen mozdulattal összecsukta a napernyőt, és átadta Emilynek. – Megfognád egy pillanatra? Emily elképedten vette át a nevetségesen feldíszített eszközt. Anne ezalatt egy tégelyt húzott elő ruhája zsebéből. – Mi az? – A szobalányommal hozattam a patikából. Szeplők elleni krém. Anyám elájulna, ha megtudná. – Gondosan bedörzsölte orra környékét a fehér krémmel. – Kérsz? – Nem, köszönöm. Gyámomat nem érdekli, hogy vannak-e szeplőim. – Milyen szerencsés vagy – sóhajtott Anne, addig dörzsölve a krém maradékát, míg teljesen eltűnt. – Anyám retteg, hogy szeplős lehetek, és ezért egyetlen férfi sem akar majd feleségül venni. Szerintem azért lehet, mert természetes vörös haja van, és rajta azonnal kijönnek a szeplők. – Zsebébe rejtette a tégelyt. – Annyira örülök, hogy eszedbe jutott a kert! Ha még egyszer végig kellett volna néznem a La Belle Assemblée-t, azt hiszem, rám tört volna a sikítás. – Ismerem az érzést – bólintott Emily, aki nem győzte csodálni, miként alakult át a kivételesen udvarias és merev Anne Presting egy ilyen életteli, kedves leánnyá. – Justin bácsikám legalább divatlapokkal nem kínoz. Anne megrázkódott. – Jóságos ég, mennyire gyűlölöm őket! Ugyanakkor viszont, ha ez kell a mamának, hát legyen meg az öröme, feltéve, hogy olyankor, amikor nincs ott, azt teszek, amit én akarok. Nem szeretném, ha állandóan rajtam tartaná a szemét! Anne elért a nagy füves rétre vezető kapuhoz, és kinyitotta. – Hova megyünk? – érdeklődött Emily. – Az istállókhoz. Remélem, szereted a lovakat. – Imádom őket! – Én is – bólintott Anne pajkos mosollyal. Felnyitotta a napernyőjét. – Na, az istállókig még eljátszom a szerepem, de aztán azt tesszük, amit akarunk. Ebbie, a főlovászunk, évek óta nem árulta el senkinek a titkomat. Emily csak a fejét rázta ámulatában. – Ó, és még valami – tette hozzá Anne. – Miss Anne Harcroft annyira fél a szabadon kószáló lovaktól, hogy mindig bemegy az istállóba, ahol ezeket az ördögi jószágokat a

96

jászolba zárva tartják. – Baráti mosoly öntötte el arcát. – Ha odabenn vagyunk, megmutatom neked Pharaoh-t, apám díjnyertes ménjét. – Remekül hangzik – lelkesedett Emily. – Addig elmesélem neked, milyen lovam van. Guinevere-nek hívják… A két leányka baráti csacsogás közepette lépdelt az istálló felé. Lady Presting szalonját görög stílusban rendezték be. Amforák és görög hősöket, isteneket ábrázoló képek díszítették. Rathmore némileg úgy érezte magát, mintha maga is egyike volna a bűnös lelkeket ábrázoló daraboknak. Leereszkedett az egyik, rendkívül törékenynek tűnő szék szélére, melynek támlája hárfát formázott, magában eltűnődve, vajon mit szólnának házigazdái, ha a nemes ülőalkalmatosság lábai egyszerűen felmondanák a szolgálatot súlya alatt. Állt ugyan egy vaskos, erősnek tűnő kanapé a szalonban, amely valószínűleg gond nélkül elbírta volna a súlyát, de azt vendéglátói foglalták el. A magas, júnói termetű Lady Presting és alacsonyabb, de jóval testesebb férje mellé pedig egy kisegér sem fért volna el, nemhogy Rathmore izmos válla és szokatlanul hosszú lába. – Elküldtem frissítőkért – kezdte a társalgást Lady Presting, miközben savanyú képpel a kandallópárkányon álló órát figyelte. – Peter, esküszöm, hogy a szolgák egyre lassúbbak lesznek. Erre nem kell születni. – Igazad van drágám – válaszolt Lord Presting fontoskodó arcot vágva, majd kibámult a kertbe. – Elnézését kérem, Lord Rathmore, a késedelem miatt – mondta Lady Presting. – Olyan nehéz manapság megfelelő személyzetet találni! – Nem tesz semmit – bólintott udvariasan Rathmore. Ő is a kandallópárkányon álló órára pislantott titokban. Emily és Anne már tíz perce elmentek. Eddig nem hallott sikoltást, sírást és dörrenést. Ráadásul, ami a legjobb, Emily mindeddig kibírta anélkül, hogy fejfájásra hivatkozott volna. Két lehetőség fordult meg a fejében: Emily bezárta a leánykát egy szekrénybe, és most maga kóborol, vagy jól elvannak kettesben. Az előbbi lehetőség nem volt túlzottan elrugaszkodott, a leányka ugyanis pontosan ezt tette a kettes számú nevelőnővel. Néhány újabb percnyi hallgatást követően Lady Presting felemelkedett. – Kérem, bocsásson meg, Lord Rathmore. Utánanézek, mi történik a konyhában. – Ezzel kilépett az ajtón, és szóba elegyedett az ott várakozó ajtónállóval. Lord Presting lopott pillantással követte távozó feleségét, majd előhúzott zakója zsebéből egy aprócska ezüstbutéliát. – Parancsol egy kortyot? – kínálta oda vendégének. – Köszönöm, nem kérek. Lord Presting megvonta a vállát. – Az ember kénytelen szíverősítővel ellátni magát, ha egy órácskánál többet kell eltöltenie Euphrenia társaságában. – Lecsavarta az üveg tetejét, és hosszan húzott belőle. – Remélem, kibírják egy óra hosszat – mormolta félhangosan Rathmore. – Pardon? – csavarta vissza szélsebesen és tüntette el a laposüveget Lord Presting, mihelyt meghallotta felesége közeledő lépteit. – Semmi, semmi – válaszolt Rathmore. Lady Presting némileg feszülten mosolygott, amikor ismét kényelembe helyezte magát a kanapén.

97

– Hamarosan megérkeznek a frissítők, uram. – Ön végtelenül kedves, asszonyom – pillantott ismét az órára Rathmore. Tizenkét perc. – Sietnie kell valahová, Lord Rathmore? – érdeklődött Lady Presting, elkapva lopott pillantását. Rathmore az asszony szigorúan összehúzott szemébe nézett. – Ó, nem, dehogy. Csak aggódom, hogy jön ki gyámleányom az ön Anne-jával. – Biztos vagyok benne, hogy remekül érzik magukat egymás társaságában – biztosította Lady Presting. – A leányom engedelmes, édes gyermek, és semmi kétségem afelől, hogy ő és Miss James rendkívül jól érzik magukat együtt. Hovatovább mindkét gyermek jó családból származik, és kitűnő nevelésben részesült. – Egyikük biztosan – mormolta Rathmore. – Parancsol, Lord Rathmore? Rathmore a legudvariasabb mosolyát erőltette magára. – Azt bátorkodtam mondani, hogy természetesen önnek igaza van. Attól tartok ugyanakkor, hogy nem rendelkezem az önhöz hasonló rendkívüli tapasztalattal a gyermeknevelés terén, asszonyom. Lady Presting királynőhöz méltó főhajtásban részesítette. – Természetes uram, hogy aggasztja gyámleánya társaságbeli viselkedése, különösen, hogy kénytelen nőrokon segítsége nélkül felnevelni a leánykát. Ugyanakkor biztosíthatom, hogy első benyomásom szerint a kislány szeretetre méltó, ha kissé még csiszolatlan is. Talán Anne lányom a segítségére lehet, hogy lecsiszolja modorának érdességét, ahol ez szükséges. – Asszonyom, ez rendkívül dicséretes dolog lenne részéről. – Kapd el! – kiáltotta Anne lendületesen ugrálva fel-alá. – Majdnem megvolt – az áldóját! – feléd indult! – vetette magát Emily a szénába a halványszürke cica után. – Gyorsan, feléd szökik! Anne végigtapogatta a szénát a kiscica után. Az állatka, miután rájött, hogy csapdába került, fürgén megfordult, és eltűnt a kupac legalján. Anne négykézláb tapogatózott utána. – Te áss ott, én majd ezen az oldalon próbálom elkapni – lihegett Anne, a szénát tapogatva. Fürtjein, ruhája csipkefodrán, mindenütt száraz fűszálak lógtak. – Ha két oldalról közelítünk, biztos, hogy nem szökhet el. – Mindig is szerettem volna cicát – mondta Emily, miközben letérdelt a szalmán. Lázasan ásott, akárcsak Anne, aprócska ujjai úgy jártak, akár a motolla. – Milyen szerencsés vagy, hogy a cicátoknak kicsinyei születtek! – És mennyire szerencsétlen ötlet volt kinyitnom az istállóajtót! – mérgelődött Anne. – Hogy tud egy ilyen aprócska jószág ennyire gyorsan futni? – Csak szerettem volna megsimogatni – mondta Emily, mindkét kezét mélyen a szalmába dugva. – Az volt a szerencsénk, hogy legalább ebbe a bokszba szaladt be. Amelyik üresen állt. – Csukott ajtó mellett innen biztosan nem tud megszökni – mondta Anne. – Mindjárt meglesz. – Remélem, Justin bácsi, engedi, hogy megtartsam – mélázott Emily. – Az sem baj, ha az istállóban kell laknia. – Még mélyebbre ásott. Hol van a picike?

98

– Szerintem maradjunk egészen csendben, és akkor majd azt hiszi, hogy elmentünk – mondta Anne, miközben levett egy szénaszálat a ruhájáról. – Biztos nagyon megijesztettük szegényt. Ha megnyugszik, majd előbújik. – Igazad van. A két lány nagyon csendben, moccanatlanul húzta meg magát az istálló száraz fűvel borított bokszában. Alig egy perccel később a kiscica bájos pofija tűnt fel a szénaszálak között. Anne azonnal rávetette magát, s egy pillanattal később már kezében tartotta a kétségbeesetten nyivákoló cicát. – Jól van, ne sírj – cirógatta. – Nem akarunk bántani. Emily átmászott a szénakupacon, és megcirógatta a kis állatot a két füle között. Az abbahagyta a nyávogást, és jólesően domborította hátát a simogató kéznek. Néhány perccel később az ifjú macska lelkesen dorombolt leendő gazdája kezében. Anne elmosolyodott. – Az egész teste remeg, ahogy dorombol, folytasd a simogatást! – Nem hagyom abba. – Emily végigsimogatta a kis állat hátát, mire az égnek meresztette a farkát, úgy állta a dédelgetést. A lányok felnevettek, olyan bájos látványt nyújtott. – Azt hiszem, Lancelotnak fogom nevezni. – Az jól megy a Guinevere-hez – sóhajtott fel Anne. – Annyira szeretném, ha mama megengedné, hogy egy kicsit tüzesebb lovon lovagoljak, de az egyetlen, amelyikre megengedi, hogy felüljek, az Dulcinea, aki már akkor is ebben az istállóban lakott, amikor én még kisbaba voltam. Nem vagyok benne biztos, hogy Dulcinea tudja még, mit jelent az a szó, hogy vágta. – A hölgyeknek nem kell megtanulniuk lovagolni? – érdeklődött Emily. – Természetesen, meg kell tanulniuk, de csakis oldalnyeregben és nem túl nagy sebességgel. – Anne dühös arcot vágott. – Attól tartok, mama még ennyit sem engedélyezne nekem, ha nem lenne társadalmilag elfogadott női időtöltés. – Meghívlak Rathmore Hallba – jelentette ki Emily. – Ott lovagolhatsz kedvedre. Anne megrázta a fejét. – Mama ragaszkodna hozzá, hogy nálatok is a legöregebb, leglassúbb lovat kapjam. – Az rendben is van – mondta Emily. – Kilovagolunk, és amikor kellő távolságba érünk, lovat cserélünk. Megengedem, hogy kipróbáld Guinevere-t. Justin bácsikám nem ragaszkodik hozzá úgysem, hogy elkísérjen bennünket, ha velünk jön egy lovászmester. – Megtennéd értem? Akkor te vagy a legjobb barátom! – Anne fél kézzel kinyúlt, és megölelte Emilyt, olyannyira, hogy a szerencsétlen cica felnyávogott, amikor a két leányka összeszorította. A lányok felnevettek, Anne Emily kezébe nyomta a cicát. – Tessék. Most már a tied. – Az enyém? – csodálkozott rá a kis állatra Emily. Ismét simogatni kezdte a kölyköt, mire az hamarosan elmélyült dorombolásba fogott. – Nem tudom, hogy vigyem haza. – Amiatt ne aggódj – nyugtatta meg Anne. – Átküldőm az egyik inassal gyámod birtokára. Van valaki nálatok, például az istálló körül, akire rá tudod bízni? – Peeves, a főlovászunk. Születésem óta ismer. – Akkor holnap átküldőm Lancelotot Rathmore Hallba, Peeves főlovászmesternek. – Anne megrázta fejét. – Nagyon szalmás lettem? – Attól tartok. És én? Anne bólintott.

99

– Rendbe kell szednünk magunkat, mielőtt visszamegyünk a házba. Mama képes lenne elküldeni Skóciába a vénlány nővéréhez, ha megtudná, hogy szalmában bujkáltam. – Rendbe hozom a hajadat, ha te is segítesz megcsinálni az enyémet – javasolta Emily. – Egyikünk tudja tartani közben Lancelotot. – Rendben, kezdjük a tiéddel. Emily ide-oda fészkelődött, miközben Anne kibontotta a haját, és nekilátott hogy kiszedje belőle a szalmaszálakat. A zöld selyemszalagot aztán visszafűzte barátnője hajába. Miközben Anne rendbe hozta küllemét, a kiscica vígan dorombolt a karjában. Emilyt egészen betöltötte egy soha nem tapasztalt, édes érzés. Sosem volt még igazi barátja, saját korabeli lány, akivel együtt nevethetett volna, s akivel megoszthatta volna titkait. Olyan lányka, aki elfogadta őt olyannak, amilyen volt. Belegondolt, hogy mennyire nem akart eljönni. Ha Meg nem beszéli rá, soha nem ismerkedett volna meg Anne-nal, sosem élte volna át ezt a felszabadító örömöt. Annyira elérzékenyült, hogy csaknem könnyek szöktek a szemébe. Hátrafordult: – Anne, én annyira… – Csitt, jön valaki – hagyta abba azonnal Anne a munkát. Emily moccanatlanul állt. Neki is érdeke volt, hogy senki ne vegye észre, az istállóban jártak kiscicát kergetni a szénában. Ám Anne még nála is nagyobb bajba került volna, ha kiderül, mit műveltek, és Emily mindenáron meg akarta védeni újdonsült barátnőjét. – Korábban érkezett, uram – hallatszott egy érdes férfihang. – Ez Ebbie – suttogta Anne –, a főlovászunk. Ő nem árul el bennünket. Emily bólintott. – Leesett a ló patkója – hallatszott egy vontatott, kulturáltnak tűnő hang, melyet azonban egészen átjárt a düh. – Egészen idáig kellett gyalogolnom a sáros ösvényen ezzel az állattal. Nézze meg! Merő sár a csizmám! – Elnézését kérem, uram – válaszolt nyugodtan Ebbie. – Kér egy másik lovat? – Nem, amíg le nem cseréltem a csizmámat. Nézze meg, milyen szörnyű! Az inasom egészen odalesz. – Salamont fel tudom nyergelni önnek, Lord Fenton. Anne felhúzta az orrát. – Jaj, ez a rémes, Lord Fenton – suttogta. – Mindig üvöltözik a szolgákkal. Emily bólintott és nagyot nyelt, amikor a férfi még inkább megemelte hangját. – Mindössze ennyit tud mondani? – sziszegte Ebbie felé, s hangjára Emily teljes testében összerázkódott. – A csizmám teljesen tönkrement, mert maga nem végzett tisztességes munkát, ráadásul elkésem a találkozómról is. – A lovak gyakorta elveszítik a patkójukat, uram – válaszolt Ebbie. – Én csak annyit tehetek, hogy elnézését kérem, és felnyergelek önnek egy másik állatot. – Pofátlan semmirekellő – üvöltött Lord Fenton. – Azt fogod tenni, amit én mondok neked. – Nem beszélhet így Ebbie-vel – suttogta Anne felháborodottan, miközben a főlovász ismételten bocsánatot kért Lord Fentontól. Emily szorosabban ölelte magához a cicát, és egész testében remegett. – Maradj csendben, Anne – könyörgött. Anne dühödt pillantást vetett felé. Haragja azonban aggodalomra változott, mihelyt meglátta, milyen állapotba került újdonsült barátnője.

100

– Mi bajod? Hiszen te reszketsz! – Ehhez még Lord Prestingnek is lesz egy-két szava! – kiabálta Lord Fenton. Emily összerándult és behunyta a szemét. – Nem bírom, ha valaki kiabál – suttogta. – Bárcsak abbahagyná végre! – Nem bánthat téged – Anne egészen közel húzódott Emilyhez, vékony kis karjával átölelve a vállánál. – Minden rendben, nem fog bántani. – Tudom. De akkor is félek. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Kislánykorom óta rettegek, ha férfi kiabálását hallom. Nem tudom, miért. – Hall engem, ember? – üvöltött Lord Fenton. – Megyek és jelentem a gazdájának, mire vetemedett. Kereshet magának egy új helyet, mire lemegy a nap. – Hallottam, mit mondott, uram – válaszolt Ebbie kimérten. – Salamon itt várja, mire lejön. – Ne merészeljen elmenni! – csattanás zaja hallatszott. Emily összerezzent. – Ebbie! – suttogott rémülten Anne. Megsimogatta Emily vállát. – Mindjárt itt vagyok, csak kilesek, hogy jól van-e Ebbie. Emily bólintott, továbbra is görcsösen szorongatva a cicát. Kinyitotta a szemét, és követte a bokszajtó felé settenkedő Anne-t. Mormolás hallatszott, aztán elsiető léptek koppanása. Anne felsóhajtott, és máris ott termett Emily mellett. – Rendben. Lord Fenton elment. Úgy tűnik, felrúgott egy vödröt, és az nekicsapódott a jászolnak. Ebbie faképnél hagyta. Lord Fenton nagyon nagyra tartja magát. – Úgy örülök, hogy elment végre. Most biztosan azt gondolod, hogy gyáva nyúl vagyok. – Egyáltalán nem. Mindenki fél valamitől, és Lord Fenton dühe nagyon félelmetes. – Anne elmosolyodott. – Látnál csak engem, ha pók kerül a közelembe. Majd megőrülök a félelemtől! Emilynek sikerült felnevetnie, bár még egész testében reszketett. – Úgy érzem, Anne, jobb lenne, ha visszamennénk a házba. Nem érzem jól magam. – Hogyne. Gyere, állj fel. – Felsegítette barátnőjét, és kivette kezéből a kismacskát. – Odaadom Lencelotot Ebbie-nek, és ellátom utasítással, hogy vigyék holnap Rathmore Hallba. Aztán kiszedegetjük egymás hajából és ruhájából a szénaszálakat. Emily bólintott és nekidőlt az istálló falának. A lábai mintha nem akarták volna megtartani. Anne megállt, mielőtt kilépett volna a bokszból. – Mindjárt itt vagyok – biztosította Emilyt –, és nem felejtem el, amit Giunevere-ről mondtál. – Én sem – mosolygott rá Emily. Anne kilépett, és Emily behunyt szemmel igyekezett megállítani lába remegését. Nem volt egészen őszinte. Igen, mindig is megriasztotta, ha dühös férfi kiabálását kellett hallania. A könnyen indulatba jövő férfiak képesek voltak odébb rúgni, lökni dolgokat, akár még embereket is megütni. Justin bácsikája is kiabált néha, amikor összevesztek, de olyankor sikerült megőriznie a nyugalmát, amíg elhagyta a szobát. Csak azután gyöngült el mindig. Ezúttal azonban sokkal rosszabb történt vele. Valami rémes érzés hatotta át, a legborzasztóbb rettegés, egészen a szíve mélyéig hatolt. Lord Fenton hanghordozása, viselkedése volt az, ami ennyire felkavarta. Hallotta már ezt a hangot azelőtt. Rémálmaiban.

101

A szalon ajtaja kicsapódott. – Presting, követelem – Lord Fenton elhallgatott a mondat közepén. – Rathmore. Sajnálom. Nem tudtam, hogy itt vagy. – Lord Fenton. Micsoda meglepetés! – Lady Presting felpattant és idegesen pislogott egyik fiatalemberről a másikra. – Azt gondoltam, ön útban van a falu felé. – El is indultam, de a lovam elveszítette az egyik patkóját – csapta meg dühös mozdulattal Fenton lovaglónadrágját a kesztyűjével, s Lord Prestingre pillantott, aki épp akkor csúsztatta vissza üvegét a zsebébe. – Presting, azért jöttem, hogy panaszt emeljek a lovásza miatt. Arcátlanul viselkedett velem. – Arcátlanul? Ebbie? – vonta fel döbbenten a szemöldökét Lord Presting. – Biztos vagyok benne, hogy csakis valami tévedés lehet a dologban, Fenton. – Nem vállalta magára a felelősséget, amiért a ló elhagyta a patkóját, csak állt ott bután, és aziránt érdeklődött, hogy kérek-e másik hátast. Az sem érdekelte, hogy a sár teljesen tönkretette a kedvenc lovaglócsizmámat. – Megdöbbentő – jelentette ki Rathmore alig palástolt gúnnyal. – Számomra úgy tűnik, azt tette, ami elvárható tőle – gondolkodott összeszorított ajakkal Lord Presting. – Ajánlott egy másik lovat, nem? Nos, jól tette. Fenton felháborodottan sóhajtott, majd várakozó pillantást lövellt Lady Presting irányába. Az halványan elmosolyodott. – Nem könnyű manapság jó alkalmazottakat találni, uram. – Láthatóan. – Fenton ismét Lord Prestingre szegezte pillantását. – Elvárom, hogy lépj valamit az ügyben, Presting. Rathmore fülét sértette Fenton követelőző hangja, ezért nyugodtan a következőket mondta. – Talán beszélhetne a lovásszal, Lord Presting. Ennyi elég is eligazítani a dolgot. – Hogyne. Valóban. Köszönöm, Rathmore – habogott Lord Presting. – Beszélek Ebbie-vel, Fenton. Sajnálom a csizmádat. Lord Fenton sértődött horkantással sarkon fordult és kisietett a szalonból. Zavart csend ereszkedett közéjük. – Elnézését kérem, Lord Rathmore – szólalt meg Lady Presting elsőként, miközben lassan visszaereszkedett a pamlagra. – Úgy tudtam, Lord Fenton a mai napot a faluban tölti. – Semmi gond, asszonyom. – Rathmore-nak sikerült nyugodt hangon kimondania ezeket a szavakat, de alig tudta leplezni megdöbbenését. Lady Presting bocsánatot kért tőle, amiért Fenton megjelent a látogatása alatt? – Hálás szívvel hallom, uram – fűzte egymásba ujjait Lady Presting. – Úgy tudom, önök ketten egyfajta… egyezségre jutottak. Bár minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ha egy mód van rá, önöknek ne kelljen találkozniuk. – Mint már említettem, asszonyom, nincs a dolognak semmi jelentősége. – Hallod ezt, Euphrenia? Semmi következménye nincs. – Nevetett megkönnyebbülten Lord Presting, kezével a pamlag karfájára csapva. – Felnőtt emberek, mindketten. Hát legyen. Lady Presting elvörösödött, és szemmel láthatóan kapatos férjére nézett. – Ahogy gondolod, Peter. Anne libegett be a szobába, karján a halovány, reszkető Emilyvel. – Mama – mondta Anne –, Miss St. James nem érzi jól magát.

102

– Ó, egek! – pattant fel Lady Presting, hogy leültesse Emilyt. Rathmore az órára pislantott. Csodák csodája, a lányok csaknem egy egész óra hosszat kibírták egymás társaságában. – Egész eddig odakinn voltatok a kertben? – érdeklődött hevesen Lady Presting. – A túl sok friss levegő nem tesz jót a fiatal lányok szervezetének. – Nem voltunk kinn hosszú ideig, mama – válaszolt Anne negédesen udvarias hangon. – Akkor talán – Lady Presting megrázta a fejét. – No, de mindegy. Segíthetek önnek, Miss St. James? Gyöngének érzi magát? Hozok gyorsan egy kis repülősót. Rathmore felemelkedett, úgy döntött, immár elég messzire hagyta fajulni a jelenetet. – Mi a baj, Emily? – kérdezte. – Csak nem a fejed fájdult meg? A várt igenlő válasz helyett Emily gyengén megrázta fejét, és kezét a gyomrára tette. – Rosszul érzem magam, Justin bácsi. Rathmore-nak csaknem megállt a szíve ijedtében. A lányka alig tudott megszólalni. Mellé lépett, és észrevette, unokahúga milyen sápadt lett. A fény eltűnt szeméből, rémült, bizonytalan pillantásokkal nézegetett körbe, mintha attól félne, hogy valaki bánthatja. Megfogta a lányka kezét, és még jobban megrémült. Emily keze reszketett. Jóságos ég, a gyerek tényleg beteg! Elengedte a lányka kezét. Hátrébb lépett. Gondolkodnia kell. Mi a teendő ilyen esetben? – Justin bácsi – hallatszott Emily törékeny kis hangja. Kinyújtotta kezét bácsikája felé. – Itt vagyok – ugrott mellé azonnal megragadva a hideg kis kezet. – Küldessek orvosért? – érdeklődött Lady Presting. – Ne – sóhajtotta Emily. Meglepő erővel szorította Rathmore kezét. – Vigyél haza, kérlek Justin bácsi. Haza szeretnék menni. – Máris indulunk – átölelte gyámleányát, udvariasan odabiccentett Lord Prestingnek, majd Lady Prestinghez fordult. – Kérem, asszonyom, bocsássa meg, hogy ilyen hirtelen távozunk. – Természetesen – intett elbocsátó mozdulattal Lady Presting. – Értesítsen majd a leányka állapotáról, uram. – Anne – suttogta Emily. – Igen, Miss St. James? – lépett felé barátnője, de Lady Presting közéjük állt. – Ne menj túl közel, Anne – mormolta. – Ne feledkezz meg róla, Anne – mondta Emily. Anne elmosolyodott. – Semmiképpen. – Felpillantott Rathmore-ra, akit egészen elképesztett a lány szemében csillogó pajkos együttérzés. – Kérem, uram, vigyázzon rá, amennyire csak tud. Nagyon jó barátok lettünk. Rathmore meghajtotta a fejét. – Ahogy parancsolja, Miss Harcroft. Fejet hajtott a társaságnak, s óvón átölelve Emilyt elindultak a kocsijuk felé.

103

12. fejezet

M

eg Knightsbridge Chase-ben ült a zeneszobában, immáron csaknem fél órája hiába várakozva énektanárnőjére. Milyen különös! Bár még csak két leckét vett Signora Vitessától, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a zene az ő igazi eleme. Az elmúlt lecke alkalmával a hölgy például úgy írta le a hangját, mint amilyet „még soha életében nem hallott”. Az egykori operaénekes azt javasolta, minél sűrűbben vegyen leckét, hogy zenei hallását tökéletesíthesse. Meget lenyűgözte, hogy a signora ennyire tehetségesnek találta. A zene terén láthatóan nagyobb sikereket fog elérni, mint a botanikában vagy állattenyésztésben. Ismét az órára pislantott. A signora már negyvenperces késésben volt. Jól emlékszik, mit beszéltek meg? Csütörtök, három óra. Csütörtökön, vagyis épp azon a napon, amikor Emily meglátogatja Lady Presting leányát. Meg összeráncolta csinos kis szemöldökét. A mindenit, megfogadta, hogy nem gondol Rathmore-ra! Vasárnap annyira meglepte, hogy házasságról beszélt neki a férfi, akárcsak a szenvedély, amit iránta érzett. Mitől lett hirtelen olyan biztos benne, hogy elveszi feleségül? Nem hinné, hogy Rathmore beleszeretett. Hát persze, hogy nem. Meg felsóhajtott, végigfuttatta ujjait a zongora billentyűin. A felcsendülő dallam egy darabig még ott vibrált a levegőben, akár a szerelmesek ki nem mondott szavai, majd elhalt a csendben. Ha a férfi szerelmes, az csak még inkább rontana a helyzeten, mondta magának. De így, hogy a férfi nem szereti, könnyebb ellenállnia neki. Vagy mégsem? Jóságos ég! Meg feszengett a zongoraszéken, ujjai céltalanul kalandoztak a billentyűzeten. Plink, plink. Még így sem tudott ellenszegülni neki. Ha a férfi rájön, milyen csekély ellenállásba ütközik… Plink, plink. Talán már rá is jött. Talán az… az eset ott a szalonban világossá tette számára a helyzetet. Vajon gyanakodik? Rájött, mekkora erőfeszítést jelentett számára akkor csak úgy elmenni? Plink, plink, plink. Vissza kell utasítania. Világosan megmondta, mit akar. Egész életét Garrett Lynch árnyékában kellett leélnie, mint az ő kis húga, és a bátyja egész idő alatt úgy bánt vele, mint valami kisbabával. Amikor végre megszökött tőle Angliába, hogy találkozzon sosem látott nagyapjával, a társaság kizárólag úgy tekintett rá, mint Raynewood herceg unokájára, és rá kellett jönnie, hogy cseberből vederbe került. Ugyanakkor bármennyire vágyott is az önálló életre, legalább ekkora vágy hajtotta Rathmore gróf felé. Meg rendelkezett annyi józan belátással, hogy felmérje, valamikor házasságra kell lépnie. Előtte azonban még tenni akart valamit, meg akarta találni azt az egyetlen dolgot a világban, ami nem másoké, csakis az övé ezen a földkerekségen. Amíg erre rá nem lel, semmiképpen nem megy férjhez. Különösen Rathmore-hoz nem. Vajon hogy jött ki Emily Lady Presting leányával? Erre őszintén kíváncsi volt. Végigfuttatta ujjait a billentyűkön, aztán keményen lecsapott. Mély, döngő basszus akkord töltötte be a szobát. Behunyta a szemét, úgy élvezte a férfi szívverésének hangját idéző zengést. Valaki mellette megköszörülte a torkát. Meg szeme azonnal felpattant. Algie állt a zeneszoba ajtajában. – Bocsáss meg, unokahúgom – kezdte kissé zavartan. – A szolgák meghallották a zongora hangját és megrémültek… vagyis, akarom mondani, megkerestek, és hát van egy 104

rossz hírem. Attól tartok, Signora Vitessa nem jön a mai napon. Vagyis semelyik másik napon sem. – De hát miért? – emelkedett fel Meg ültéből. – Megbetegedett? Történt vele valami? – Nem erről van szó. – Algie ismét megköszörülte a torkát, pillantását a plafonra, majd a padlóra szögezte. – Az igazság az, hogy nem ad neked több énekleckét. – Micsoda? Miből gondolod ezt a szörnyűséget? Knightsbridge összerándult, ahogy Meg felháborodottságában megemelte a hangját. – Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam. – Alig várom. – Itt én vagyok a ház ura – kezdte Algie –, ennélfogva nekem jut a szerep, hogy megvédjem a házamban és földjeimen lakók érdekeit. – Algie, kérlek, térj a lényegre. – Nos, rendben. A lényeg… – mély lélegzetet vett. – Unokahúgom, neked rettenetes énekhangod van. – Épp ezért fizetek egy énektanárnak. – Nos, igen. – Algie ismét megköszörülte a torkát. – A helyzet az, hogy a házvezető azzal fenyegetőzik, felmond, ha csak egyetlen újabb kristálypohár is eltörik. Meg szeme vészesen összeszűkült. – Az akarod mondani, hogy a hangom összetöri a kristálypoharakat? – Talán csak véletlen egybeesés, s meglehet, nem törtek össze minden alkalommal, valahányszor énekeltél. Aztán ott vannak a kutyák. – A kutyák? – A vonyításuk zavarja a szolgákat. – A vonyításuk? – Igen. – Algie zavartan nézett Meg szemébe. – Húgom, nem hiszem, hogy a zene neked való. Talán elgondolkodhatnál valami máson. – Kezdek kifogyni az ötletekből! – Meg csalódottan rogyott a zongoraszékre. – Azt gondoltam, legalább énekelni meg fogok tanulni, még ha nem is születtem istenáldotta tehetséggel. Úgy látom, azok, akik muzsikálnak, nagy örömüket lelik a zenében. Abban reménykedtem, hogy magam is hasonló élvezetre lelek. – Meg, hidd el, igyekszem megérteni a szándékaidat, de be kell vallanom, zavarban vagyok. A legtöbb nő abban leli élete értelmét, hogy férjhez megy és édesanya lesz. A viselkedésed összezavar. – Algie, neked van valami hobbid, ami leköt? Valami, amit egyszerűen szeretsz csinálni? Valami, amiben jó vagy? – Egész ügyesen kártyázom. Vívásban sem lehet eladni, szeretem jellegzetes mozgását, a hosszú tőr villámgyors mozgását, a jó ellenfeleket. – Ezt szeretném én is – mondta Meg. – Szeretnék valami olyat csinálni, amit én tudok jól, s ami elvezetet nyújt számomra. – Hmmm. – Algie megvonta a vállát. – Hát, remélem, megtalálod előbb-utóbb, amire vágysz. Feltéve, hogy nem énekelsz. Meg felsóhajtott. – Attól tartok, valóban kénytelen leszek felhagyni az énekléssel. Mi mással foglalhatja még el magát egy nemesi származású angol hölgy? – Kertészkedés… – Meg a fejét rázta. – Igen, most már emlékszem – komorult el Algie arca. – Zene, hímzés…

105

– A hímzésnél unalmasabbat el sem tudok képzelni. – Akvarell… – Akvarell – ismételte unokabátyja szavait. – Festés. Az nem is lenne rossz. – Valóban – sietett egyetérteni vele unokabátyja. – A legtöbb hölgy akvarelleket készít. És ahogy én tudom, meglehetősen kellemes időtöltésnek számít. – Ez lesz az – jelentette ki Meg. – Festés. De nem az unalmas akvarellezés, nem ám. – Szélesen rámosolygott unokafivérére. – Olaj. – Olajfestés? De hát az rendkívül koszos, és irtózatosan rossz szaga van! Meg végigmérte Algie-t. – Ha nem megy, még mindig hívhatom Signora Vitessát. – Ugyanakkor – fordított hirtelen köpönyegén Algie – a festés csendes tevékenység, nem? És azt is el tudom képzelni, hogy ha a ház egy félreeső szobáját kapnád meg erre a célra, akkor nem terjengene mindenütt a szag. Meg felpattant a zongoraszékről, és melegen megszorította Algie kezét. – Te vagy a legkedvesebb unokabáty a világon. Az elpirult. – Nos, hát a festés végül is tipikusan hölgyeknek való tevékenység, nem lehet ellene senkinek kifogása. – Le is megyek a faluba most rögtön, hogy körülnézzek, be tudom-e szerezni a szükséges alapanyagokat. – Meg lelkesen előrehajolt és baráti csókot nyomott unokabátyja arcára. – Köszönöm, Algie! Knightsbridge arca, ha lehet, még az iméntinél is vörösebb árnyalatot öltött, Meg pedig kirohant az ajtón. – Rémisztő kis amerikai – mormolta, miközben a távolodó Meg lelkes nevetését visszhangozták a folyosók. Rathmore átölelte a reszkető kis testet odabenn a kocsiban. A leányka vékony ujjai a karját szorították, ez is arra vallott, hogy valami nagyobb baj lehet. Normális esetben Emily általában nem érintette meg. Olyan kicsinek látszott most, annyira törékenynek és sebezhetőnek, eltűnt róla a magabiztosság máza. Most annak látszott, aki valóban volt: egy gyermek, aki árván maradt, s tőle függ, hogy sorsa a legjobb úton haladjon. Rathmore a kocsi oldalának támasztotta fejét, szíve hevesen zakatolt. Keze remegett, amikor a leányka haját simogatta. Egészen meg volt rettenve. Mit kell tenni egy gyermekkel, aki hirtelen megbetegszik? Csak annyit tudott, hogy haza kell vinnie Emilyt, amilyen gyorsan csak lehet, és azonnal az orvosért kell küldenie. Ezt kell tenni, biztos. Az orvos majd talál valami megoldást. – Ne aggódj értem, Justin bácsi – hallatszott Emily gyenge hangja. – Hamarosan jobban leszek. – Elküldetek az orvosért, amint hazaérünk – mondta. – Ne aggódj, Emily, vigyázok rád. A kislány nem szólt többet, csak közelebb bújt hozzá. Rathmore a fejére hajtotta arcát. – Vigyázok rád – ismételte suttogva a gróf.

106

– Képtelen vagyok elhinni, hogy nem lehet olajfestéket beszerezni a helyi kereskedésben – mérgelődött Meg. Dühös hangja tisztán csengett végig a falucska utcáján. – Londonba kell küldetnem érte? – Vidéken nemigen keresnek olajfestéket, kisasszony, a legtöbb hölgy akvarellel dolgozik – sietett megnyugtatni a nyomában loholó Lizzie. – Én nem vagyok olyan, mint a legtöbb hölgy – jelentette ki, aztán hirtelen megállt. – Lizzie, nem Rathmore gróf kocsija az ott? A rohanó szobalány teljes lendületével Megnek esett, s csak akkor tudott megszólalni, amikor nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát. – Az orvos háza előtt álló hintóra gondol, kisasszony? Nagyon úgy néz ki, mint az övé. – Valaki megbetegedett – indult el az iméntinél is nagyobb iramban a hintó felé. Lizzie győzött utána sietni. Épp akkor ért oda, amikor az orvos, fekete táskáját hóna alatt szorongatva, kilépett háza ajtaján. Az inas lepattant a bakról, és kinyitotta a hintó ajtaját az orvosnak, majd segített neki felszállni. Meg felismerte a Rathmore Hall-i szolgát. – Mi történt, Matthew? – szegezte a kérdést az inasnak. – Valaki megsérült? – Miss Emily – válaszolt Matthew. – Rosszul lett Lady Prestingnél, amikor látogatóban voltak. – Az inas becsukta a kocsi ajtaját. Meg eléállt, amikor fel akart szállni a bakra. – Csak nem a feje fájdult meg? – Nem, kisasszony, remeg egész testében, nincs jól. Őlordsága azonnal elküldött Dr. Petersért. Az orvos kidugta fejét az ablakon. – De addig nem tudok segíteni, amíg a kocsi itt áll, mert maguk cseverésznek. Matthew bólintott, és azonnal felmászott a helyére. Meg feltépte a hintó ajtaját. – Várjon, én is jövök! – Miss Stanton-Lynch! – sápítozott Lizzie. Meg felugrott a kocsira és elhelyezkedett az orvossal szemközti ülésen. Aztán határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és kiszólt az ablakon a szobalánynak. – Lizzie, vidd vissza a kocsit Knightsbridge Chase-be, és tudasd unokafivéremmel, hogy hol vagyok. – De kisasszony… – ellenkezett volna a szobalány, de hiába. – Miss Stanton-Lynch – szakította félbe Lizzie-t az orvos –, tudja, ez nem igazán helyénvaló. – A helyénvaló nem megfelelő szó, ha egy kislány betegségéről beszélünk, Dr. Peters – fonta össze karját Meg, villámló pillantásokat küldve az orvos felé. – Jól ismerem Miss St. Jamest, és úgy gondolom, talán segítségére lehetek. Jövök. – Felszegte állát, összehúzta szemét, és kihívóan nézett az orvosra. A férfi méregette egy darabig, aztán felsóhajtott. – Ön, ugye, amerikai? – Igen. – Akkor mindent értek – kiszólt az ablakon. – Kocsis, indulunk! – Mindent ért? – ismételte szavait Meg. Némileg sértve érezte magát. A férfi megvonta a vállát, és kényelmesen elhelyezkedett a puha ülésen. – Ismerek néhány amerikait. Makacsak, mint az öszvér, majd mindegyik.

107

– Oh – megenyhülve a választól, Meg az elsuhanó tájat nézte. – Vagy úgy. Rathmore türelmetlenül járkált fel-alá az előcsarnokban. Hol van már az a nyavalyás doktor? A leggyorsabb lovait fogták a kocsiba, amit elküldtek érte, több mint tizenöt perccel ezelőtt. Mi tart ilyen soká? Talán el kellett volna küldenie Megért is. Nem. Nem szaladozhat a lányért, valahányszor nehézség adódik Emily körül. Különösen most nem, hogy ilyen kerek perec visszautasította. Nem kell, hogy a lány teljesen használhatatlannak tartsa Emilyvel kapcsolatban. Még azt gondolná, nem tudja felnevelni a kislányt. Attól függetlenül, hogy ebben a percben épp ezt érezte. Nem, ha valaha sikeres gyámmá akar válni, meg kell tanulnia, hogyan kezelje az ilyen vészhelyzeteket. Bárcsak tudná, hogy mindent megtett-e a kislány érdekében! A kocsi zörgésének hangja szakította ki gondolataiból. Kinyitotta az ajtót, mielőtt még Grimm egyáltalán odaérhetett volna, és kiszaladt a hintó elé. – Mi tartott ennyi ideig? – kiáltott a lekászálódó Matthew-ra. – Volt egy kis komplikáció, uram – válaszolt az inas kimérten. – Miféle komplikáció? – faggatózott Rathmore. – Nem találta otthon az orvost? – De igen. – Akkor micsoda? – Attól tartok, én jelentettem a komplikációt – mondta a hintó ajtajában megjelenő lány. Rathmore a döbbenettől némán nézett fel rá. Hogy lehet itt? Úgy tűnt, mintha Meget valami varázslat repítette volna ide, pusztán, mert kívánta, hogy jöjjön. A grófot annyira meglepte a lány csodálatos megjelenése, hogy nem tudott megszólalni, csak a kezét nyújtotta felé, hogy lesegítse. Amikor már biztos talajon állt, Meg felé fordult. – Odalenn jártam a faluban, és felismertem az ön kocsiját, uram. Attól tartok, az inasának nem sikerült megakadályoznia, hogy beszálljak, és idejöjjek. – Rathmore továbbra is csak állt, hitetlenkedve hallgatta a lány történetét. – Sajnálom, uram, ha nem kívánatos a jelenlétem – suttogta. Rathmore végre megtalálta a hangját. – Ó, dehogyis. – A lány csodaszép volt halványzöld kimenőruhájában. Már a puszta jelenléte is megnyugtatta. – Rendkívül örülök, Meg, hogy eljött. – Köszönöm, uram. A lány hangsúlya figyelmeztette, hogy nincsenek kettesben, s Rathmore a kocsiról lekászálódó alacsony emberke felé fordult. – Ön az orvos? Lord Rathmore vagyok. – Dr. Peters a nevem, uram. Merre találom Miss St. Jamest? – A házvezetőnőm megmutatja önnek az utat – intett a gróf a közelben várakozó Mrs. Milton felé. Az orvos gyors biccentéssel búcsút vett tőlük, s követte az asszonyt az emeletre. Rathmore visszafordult Meghez. Nyugodtan végigmérte a lányt, s érezte, hogy szorongása csillapodik. Mélyen a szemébe nézve, ajkához emelte karcsú kezét. – Köszönöm, hogy eljött. Meg mosolya eloszlatta volna a legsötétebb felhőket is. – Úgy éreztem, muszáj segítenem.

108

Rathmore felkínálta a karját, és bekísérte a házba. Meg követte a grófot, amerre vezette. Esernyőjét és kesztyűjét átadta az ajtónállónak, nagyon is tudatában, hogy Rathmore minden mozdulatát követi titokzatos, mély tüzű pillantásával. A férfi csodálatra méltó csendességgel tudott állni, ha akart, tekintete hihetetlen erőt sugárzott. Furcsa érzés fogta el, valahányszor összeakadt a tekintetük. – Megmutatná nekem Emily szobáját, kérem? – Odavezetem. Szavaik, bár egészen mindennaposak voltak, felzaklatták. Már az a tény, hogy a férfi kíséretében megy fel a lépcsőn a hálószobák szintjére, egy sor nagyon nem helyénvaló gondolattal töltötte meg a fejét. Emily. Emilyre kell gondolnia. – Köszönöm, uram – mosolygott vissza udvariasan a grófra. Ám ahogy haladtak, egyre feljebb a lépcsőkön, nagyon is tudatában volt annak, hogy Rathmore ott lépked a nyomában. Felérve a kislány szobájához, Meg halkan bekopogott. – Miss Emilyhez jöttem – suttogta. – Igenis, kisasszony. Boldog lesz, hogy láthatja önt. – A szolgáló résnyire nyitotta az ajtót Meg-nek, de amikor észrevette, hogy Rathmore is elindult utána befelé, elállt a lélegzete. Meg hátrapillantott, és azonnal átlátta a helyzetet. Megfordult, és elállta a bejáratot Rathmore elől. – Mit művel? – dörrent rá a férfi fojtott hangon. – Be akarok menni, hogy halljam, mit mond az orvos. – Kérem, uram, várjon. – Meg suttogóra fogta a hangját, és határozott kézzel behúzta maga mögött az ajtót, miközben a szolgálólány eltűnt odabent. – Emilyt levetkőztették. Nem lenne helyénvaló, hogy így lássa őt. – A pokolba vele, hogy nincs rajta ruha! – dörrent fel Rathmore. – A gyerek beteg. Én meg a gyámja vagyok, a fene vinné el! – Tisztában vagyok vele, mint ahogy azzal is, önnek jogában áll megtudni, mi történik vele. – Amikor a férfi szavai ellenére is az ajtó felé lépett, Meg a derekára tette a kezét. Rathmore megmerevedett az érintésétől. Meg mély levegőt vett, amikor észrevette, mit váltott ki a grófból, és leengedte a kezét. – Uram, gondolt már rá, hogy Emilyt esetleg zavarhatja, ha ön ruha nélkül látja? Mi történik, ha ezáltal tovább súlyosbítja állapotát? A gróf arcáról azonmód eltűnt a düh. – Nem szeretném zavarba hozni. – Akkor hagyjon neki egy kis szabadságot. Az orvos azonnal beszámol önnek mindenről, amint végzett. Megígérem, hogy semmit sem fog kihagyni. A férfi felsóhajtott és nyúzott arccal dörzsölte meg a homlokát. – Hogyne. Rendben. Küldje le az orvost a dolgozószobámba, amint végzett a vizsgálattal. – Azonnal odamegy – ígérte Meg. Rathmore még egy utolsó pillantást vetett rá, mielőtt a lány eltűnt volna a betegszoba ajtaja mögött. – Olyan sápadt volt, olyan kicsi! – Minden gyermek megbetegszik előbb vagy utóbb – próbálta megnyugtatni Meg. – Holnapra már élénk szócsatát vív önnel.

109

– Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de most őszintén vágyom rá. – Megsimította a lány arcát, aztán keze erőtlenül visszahanyatlott. – Magára bízom, Meg. Vigyázzon rá helyettem is. A lány nagyot nyelt, pulzusa az égbe szökött a férfi egyetlen, puha érintésétől. – Úgy lesz, uram. Szavamat adom rá. Határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót. Nekitámaszkodott a csukott ajtónak, behunyta a szemét, és mélyet lélegzett. A szíve úgy galoppozott, mint egy versenyló, egész testében reszketett. Még ilyen komoly veszélyben is képes volt a férfi egyetlen érintése lángra gyújtani egész testét. Valamit kell tennie ezzel a Rathmore-ral. Csak azt nem tudta, mit. Emily meglátta, és a nevét kiáltotta. Meg elhessegette a jóképű grófot lelki szemei elől, és a gyermekhez fordult, akinek láthatóan nagy szüksége volt rá.

110

13. fejezet

R

athmore a dolgozóasztala mögött ült, s az előtte sorakozó mappákat és papírokat bámulta. Kinek jutott eszébe az a bárgyúság, hogy ép ésszel ki tudja várni, amíg az orvos végre végez odafönn? Amikor lejött, még meglehetősen jó gondolatnak tűnt. Persze, elrendez néhány dolgot, amíg az orvos megjelenik, hogy elmondja beszámolóját. Most azonban rá kellett ébrednie, hogy nem képes egyetlen sort sem elolvasni. Gondolatai állandóan az odafenn zajló dráma lehetséges fordulatait elemezték. Emlékeztette magát, hogy a gyerekek bizony gyakran megbetegszenek. Hallotta a házvezetőnőtől: annak gyermekei nem csupán megbetegedtek, hanem időnként igen súlyos állapotba is kerültek, magas lázzal feküdtek a legegyszerűbb meghűlések idején is. De odafönn nem egy akármilyen gyermek feküdt. Emilyről volt szó. Mit tesz, ha az orvos rossz hírekkel érkezik? Vagy ha Emily valami súlyos betegségben szenved? Mit kezd majd egy ilyen helyzettel? Egészen mostanáig nem is vette észre, milyen sokat jelent számára a kislány. Ő volt családjának az a tagja, aki sohasem kritizálta őt, aki sohasem nézte le. Épp ellenkezőleg, felnézett rá, fehér lovagnak nevezte, amikor még kicsi volt. Emilyt még hatéves korában is elbűvölték azok a mesék, amelyeket hercegnőkről, sárkányokról és hős lovagokról mesélt neki. Hogy fogja kibírni, ha valami történik vele? Keze megremegett a gondolattól, kénytelen volt letenni a tollat, amit addig szorongatott. Emily meggyógyul. Meg kell gyógyulnia. Nem hajlandó másra gondolni. És ha mégsem? Felállt, és ideges léptekkel róni kezdte a dolgozószobát. Rendbe fog jönni. Ha rajta múlik, akkor már holnap itt fog szaladgálni az udvaron. Halk kopogtatás zaja zavarta meg gondolataiban. – Jöjjön be! – kiáltotta. Grimm nyitott ajtót. – Dr. Peters kívánja látni, uram. – Köszönöm, Grimm. – Az ajtónálló félrelépett, és az orvos belépett a szobába. Grimm csendesen visszavonult, becsukva maga mögött az ajtót. Rathmore idegesen nézett Dr. Petersre. – Nos, doktor úr? – A gyámleánya rendbe fog jönni, uram. A hirtelen megkönnyebbülés végigsöpört a gróf egész testén, térde újra hajlott, arca kipirult, izmaiba visszaköltözött az erő. – Jól van? Mi volt a baj? – Csupán annyit mondhatok, hogy valami nagyon megrémítette a kislányt, s ez rendkívül megviselte az idegeit. – Az idegeit! – Rathmore észre sem vette, akkorát kiáltott, hogy az orvos összerezzent. – Dr. Peters, gyámleányom nem ájult el, mint azok a hölgyek szokták, akiknek megtámadja valami az idegeit, sőt ennek legkisebb jelét sem mutatta. Bizonyos ön a diagnózisában? A kislány holtsápadt volt, és egész testében reszketett. – Mely jelek ugyancsak idegi eredetű problémára utalnak. Rathmore felhúzott szemöldökkel nézett a nyugodt és magabiztos orvosra. 111

– Azt mondja tehát, hogy megijedt valamitől? Említette a gyermek, hogy kitől? Vagy mitől? Az orvos megrázta a fejét. – Csak a saját feltevésemet mondhatom el, uram. Fél valamitől Miss St. James? Rovaroktól? Lovaktól? Azt mondta, az istálló közelében jártak, amikor rátört a rosszullét. Rathmore felnevetett. – Emily semmilyen állattól nem fél. Ami pedig a lovakat illeti, úgy lovagol, mint Diana. – Akkor nem tudok magyarázatot adni a dologra. A kislány megrémült, vagy sokkot kapott valamitől. Csak ő mondhatja el, mitől. Rathmore elgondolkodva dobolt ujjaival a szék támláján. – Mit kell tennem, hogy mihamarabb felépüljön, Dr. Peters? – Mivel a rosszullét kiváltó okát nem ismerjük, csupán a tüneteket kezelhetem, uram – válaszolt az orvos. – Javaslom, a kislány maradjon ágyban a nap hátralevő részében. Húzzák be a függönyöket, legyen körülötte csend, és adjanak neki könnyű ételeket. Egy kis húsleves és kenyér tökéletesen megteszi. Hagytam egy kis ópiumtinktúrát, hogy jobban tudjon aludni. – Rendben. Az orvos kis ideig habozott, majd megszólalt. – Az lenne a legjobb, uram, ha sikerülne meggyőznünk őt, hogy aludjék. Ez a lehető legjobb megoldás esetében. – Azt hittem, adott neki ópiumot. – Nem, azt mondtam, hogy hagytam neki ópiumot – mosolyodott el az orvos. – Gyámleánya rendkívül makacs ifjú hölgy, Lord Rathmore. Addig nem volt hajlandó bevenni a gyógyszert, amíg meg nem engedtük, hogy beszéljen Miss Stanton-Lynch-csel. Mindannyiunkat kiparancsolt a szobájából rajta kívül. – Értem – vetett kíváncsi pillantást a plafon felé Rathmore, mintha láthatná, mi folyik odafenn. Mi lehet annyira fontos Emily beszámolójában, amit csakis Meg hallhat? Vajon elmeséli neki, mitől ijedt meg annyira? Bármi történjék is, neki tudomást kell szereznie róla. Másként hogyan védhetné meg Emilyt? – Nos uram, vissza kell térnem a faluba – jelentette ki az orvos, újfent magára vonva Rathmore figyelmét. – Holnap, benézek Miss St. Jameshez, ha erre járok. – Természetesen. Köszönöm, doktor. Dr. Peters meghajolt. – Örömmel, uram. Kérem, küldjön értem, ha szüksége van rám. Amint az orvos kilépett a házból, Rathmore beleroskadt az egyik székbe. A megkönnyebbülés, hogy Emily hamarosan felépül, úgy elgyengítette, mintha egész idáig élethalálharcot vívott volna. Még reszketett is. Mi lett volna, ha elveszíti? A puszta gondolattól is úgy érezte, muszáj felpattannia a székből. A pohárszékhez lépett, és előhúzott egy konyakosüveget. Idegei pattanásig feszültek, kezében remegett a metszett kristály. – Akár egy átkozott nő – mormolta. Kivett egy poharat magának, leült az asztalához, és teletöltötte.

112

Mi rémíthette meg annyira a kislányt, hogy egy ennyire csak nőkre jellemző betegség tört rá, éppen az ideggyengeség? Vajon az ifjú Anne lett volna vele ennyire barátságtalan? Talán valami huncutságra vette rá, s az rémítette meg ennyire Emilyt? A két lány, úgy tűnt, jó barátságban vált el egymástól, de ha Anne volt az, aki ennyire megsértette Emily érzéseit… Nos, akkor megfizet! Nagyon szerette volna tudni, mi történt. Csaknem biztos lehetett benne, hogy Emily nem fogja neki elmondani, mi rázta meg ennyire, abban azonban nagyon bízott, hogy Megnek elárul mindent – a lány pedig természetesen beszámol neki a hallottakról. Érdekes, nem is olyan rég, még dühbe gurult volna a gondolatra, hogy bárkitől is függhet a gyereknevelés terén. Ám ebben az esetben Megről volt szó… Nos, nem is bánta olyan nagyon. Töltött magának egy újabb pohár italt, kibámult az ablakon, és igyekezett megnyugtatni feldúlt idegeit, mire Meg visszaérkezik. Az idegek. Meg jól hallotta, mit állapított meg az orvos, de soha eszébe nem jutott volna, hogy egy ilyen aktív, csaknem fiús kislány, mint Emily, ennyire nőkre jellemző betegségben szenvedhet. Nos, a kislány épp a nővé válás határán állt. Talán ehhez is köze lehet a dolognak. Letelepedett az ágy mellett álló székre, és elmosolyodott, felidézvén, milyen határozottsággal küldte el Emily az orvost és a szolgálókat. Annak ellenére, hogy megviseltnek látszott, Emily elszántsága a legkisebb csorbát sem szenvedte. Amint becsukódott az ajtó, Emily felháborodottan sóhajtott. – Ezt a locsogást! – Azért nem lennék olyan biztos benne – válaszolt Meg békítőleg. – Dr. Peters jó szakembernek tűnik. – Miss Stanton-Lynch, de igazán! – forgatta szemeit Emily. – Azt mondta, ideggyengeségben szenvedek. Justin bácsi azt fogja gondolni rólam, hogy igazi kis liba vagyok! – Gyámodnak meg sem fordul a fejében hasonló gondolat, Emily. Nagyon aggódott miattad, s szerintem jócskán megkönnyebbül, ha megtudja, hogy hamarosan jobban leszel. – De ez olyan nagyon lányos – nyafogott Emily. – Nos, legalább nem ájultál el. – Hála Istennek! – Emily szeme elkerekedett a rémítő gondolatra. – Inkább a halál! – Nos, erre egyelőre semmi okod gondolni. – Meg előrébb hajolt, és eligazgatta a takarót a kislány karcsú teste körül. – Mit szeretnél elmesélni? Igen határozottan kiküldtél mindenkit az előbb. Emily elmosolyodott. – Igyekeztem úgy tenni, ahogy Justin bácsikám szokott. – Nos, ezúttal bevált. Rendkívül meggyőző voltál. – Pedig nem is kiabáltam. – Arcáról hirtelen lefagyott a mosoly. – Miss StantonLynch, erről szeretnék beszélni önnel. Történt ma valami különös. – Lady Presting leányával kapcsolatban?

113

– Ó, nem, dehogy – mosolyodott el ismét Emily. – Anne csodálatos lány! Azt hiszem, a legjobb barátnők lehetünk hamarosan. – Ezt örömmel hallom. – Szükségem van barátokra, Miss Stanton-Lynch – ült fel Emily, hátát a párnának döntve. – Annyira egyedül érzem magam. – Ó, kedvesem, hiszen nem vagy egyedül. – Meg átölelte a leánykát. – Itt vagyok neked én is, és a bácsikád is. – Szeretek arra gondolni, hogy mi ketten barátok vagyunk – mondta Emily. – Vagy testvérek, mert attól tartok, ahhoz nem elég öreg, hogy az anyukám lehessen. – Tökéletesen igazad van – nevetett fel Meg. – S mivel barátok vagyunk, vagy testvérek, ahogy neked tetszik, szólíts Megnek. – Meg – ismételte Emily a nevet olyan mosollyal, ahogy más egy új ízt, ismeretlen ételt próbálgat. – Annyira örülök, hogy találkoztunk az erdőben. Időnként szükségem van valakire, akivel beszélgethetek. – Velem mindent megbeszélhetsz. Emily bólintott. – Ezért küldtem el a szolgákat. Beszélnem kell önnel. – Megbeszélheted a dolgaidat a gyámoddal is – emlékeztette Meg a kislányt. – Nagyon szeret téged. – Ha maga mondja – Emily hitetlenkedő arckifejezése beszédesen elárulta, mit gondol erről a kérdésről. – Mindig csak parancsolgat és kiabál. Régebben sokkal viccesebb volt. Hangjában olyan vágyakozás csendült, hogy Meg érezte, muszáj megsimogatnia a leányka kezét. – Nagyon hiányzott, amíg nem volt itt, ugye? Emily lehajtotta a fejét. – Egyik percben még itt volt, a lován sétáltatott az istálló körül. Aztán szó nélkül eltűnt. Üzenetet sem hagyott. Papa pedig nem volt hajlandó elmondani, miért ment el. Meg felsóhajtott. – A férfiak szükségét érzik, hogy megvédjék azokat, akiket szeretnek, Emily. Biztos vagyok benne, atyád azért nem mondta el, miért kellett Justin bácsikádnak távoznia a kastélyból, mert nem akarta, hogy szomorkodj az őt övező rosszindulatú pletykák miatt. Biztosan emlékszel még rá, milyen kicsi voltál akkoriban. Valószínűleg semmit sem értettél volna az egész felfordulásból. – Valamit azért mondhattak volna! – zárta ökölbe apró kis kezét Emily. – Csak vártam, egyre vártam a napot, amikor Justin bácsikám hazajön és eljátssza velem Arthur és Guinevere történetét. Egész nap vártam őt, de nem jött – hangja elcsuklott. – Jaj, Emily. – Meg átült az ágy szélére, és magához ölelte a kislányt. Emily egy szóval sem tiltakozott. Beletemette arcát Meg vállába, ökleit összeszorította, mintha erősen tartania kellett volna valamit vékony kis karjával. Meg a hátát simogatta. – Emily, a bácsikád nagyon szeret téged, hidd el nekem. Nem engedték meg neki, hogy kapcsolatba lépjen veled. Atyád és nagyatyád megtiltották neki. – De miért? – kiáltott fel panaszosan a leányka. – Annyira fontos lett volna, hogy tudjam, mi történt vele. Miért tette velem ezt a papa? Meg nagyot sóhajtott.

114

– Ahogy már mondtam neked, a férfiakra jellemző, hogy a nőket igyekeznek mindentől megóvni, néha túlzásokba is esnek. Talán a papád azt gondolta, hogy nagyon fiatal vagy még, és idővel majd elfeledkezel Justin bácsikádról. – De én soha nem felejtettem el! Soha! – Tudom, hogy így van – simogatta végig Meg a lányka fürtös tincseit. – Mindenki követhet el hibákat, Emily. Még a szülők is. – Mindig azt gondoltam, hogy miattam történt az egész – szipogott Emily visszadőlve párnájára. – És most már tudod, hogy tévedtél. – Meg visszaült a székére. – Mi történt ma? Mitől riadtál meg annyira? Emily habozott. – Nem vagyok benne egészen biztos. Anne és én lementünk az istállókhoz, és bejött egy férfi. Elkezdett kiabálni a lovásszal, és én hirtelen nem kaptam rendesen levegőt. Olyan volt, mintha… – megállt, zihálni kezdett. Meg a vállára tette kezét. – Minden rendben, Emily. Itt biztonságban vagy. A kislány nagyot nyelt, mintha még mindig a rettegés szorítaná. – Hirtelen belekerültem a rémálmomba – suttogta. Bár nagyon megrázta, amit hallott, Meg igyekezett nyugodt arcot vágni a kijelentéshez. – Szoktak lenni rémálmaid? – Régebben. Mostanában csak ritkán. – Ezt örömmel hallom. Miről szól a rémálom? Arról a férfiról, aki megijesztett? Emlékszel rá? Emily megdermedt. – A hangja volt ismerős. Kiabált, és én nagyon féltem. Látván, hogy Emilynek milyen nehéz erről beszélnie, Meg úgy döntött, egyelőre eleget hallott. Biztatóan rámosolygott a lánykára. – Minden rendben, Emily. Itt biztonságban vagy. Hamarosan a bácsikád is feljön meglátogatni. Emily szégyenlős mosollyal nézett rá. – Átölelt a kocsiban, Meg. Ügy hozott ki a karjában Lady Prestingtől, ahogy Lancelot lovag tette volna. Meg némi meglepetéssel hallgatta a kislány hangjában csengő imádatot. Nyilvánvaló, hogy a gyermek nem utálja szívből a gyámját. Szemmel láthatóan csillogó páncélos, hős lovag képében képzeli maga elé. Ez jó jel a jövőre nézve. – Látod? – jegyezte meg. – Mondtam én, hogy mennyire szeret téged. – Igen, mondta – mosolygott vissza Emily. – Fel kellene vennem valami illendőbb ruhát, ha Justin bácsikámat fogadom, nem? – Kitűnő ötlet – állt fel Meg. – Beküld148m a szobalányt. Én közben lemegyek, és beszélek a bácsikáddal. – Köszönöm – nyújtózott Emily. – Máris sokkal jobban érzem magam. – Ezt örömmel hallom. – Meg elindult az ajtó felé. Emily hangja akkor állította meg, amikor keze már a kilincsgombon volt. – Meg, itt maradna még egy kicsit? Legalább vacsorára?

115

S bár Meg tisztában volt vele, hogy nem kellene kitennie magát a gróf bűverejének ilyen hosszú időre, nem tudott ellenállni a gyermek szeméből sugárzó vágynak. – Elküldetek valakit unokafivéremhez – mondta –, feltéve, hogy gyámja is megerősíti az ön kérését. Emily karba fonta kezét, és szemében határozott csillogással kijelentette. – Arról majd én gondoskodom. Meg felnevetett. – Ön utánozhatatlan ifjú hölgy, Miss. St. James. – Emily vidám mosolya elkísérte, amikor elindult, hogy megkeresse a házban Rathmore-t. A gróf épp lehajtotta a második pohárka konyakot is, amikor Grimm bejelentette Miss Stanton-Lynch érkezését. Épp idejében. Legalább nem kell végigjárnia utána a házat, hogy kikérdezhesse. – Küldje be, Grimm – mondta, aztán felállt, ahogy a lány belépett. – Kérem, Grimm, gondoskodjék róla, hogy ne zavarjanak bennünket. Grimm bólintott, majd távozott, félig nyitva hagyva az ajtót maga mögött. Meg csípőre tette a kezét, szeméből szikrák röppentek Rathmore felé. – Azért jöttem, uram, hogy Emilyről beszélgessek önnel. És semmi egyébről szó sem lehet. Akár ezt is kiálthatta volna, olyan nyilvánvaló volt, mit akar közölni viselkedésével. – Kizárólagos szándékom nekem is, hogy Emilyről beszélgessek önnel – válaszolt Rathmore. Felhúzta sötét szemöldökét. – Hacsak, természetesen, ön nem kívánja ennél sokkal személyesebb vizekre terelni a témát. – Nem tenném. Mint már említettem, kizárólag ezt a dolgot kívánom megtárgyalni önnel. A gróf az egyik üres szék felé intett. – Akkor, kérem, foglaljon helyet, Miss Stanton-Lynch, és beszélgessünk a gyámleányomról. Meg leült a székre, Rathmore pedig az iménti helyére telepedett vissza. – Biztos vagyok benne, hogy Dr. Peters beszélt önnel – kezdte Meg. – Valóban. – Rathmore hátradőlt a székén, tetszett neki a lány jelenléte a dolgozószobában. Most, hogy már túljutott a kezdeti gyengeségen, ismét erősnek érezte magát, elmúlt a rettegés, amikor attól tartott, gyámleánya akár meg is halhat. Meg iránt érzett nem szűnő vonzalma ebben a pillanatban megszokott és barátságos érzésnek tűnt. Megerősítette abban a tudatban, hogy nem nyámnyila paprikajancsi. – Az orvostól hallottam, hogy Emily négyszemközt akart beszélni önnel. – Igen, és a kislány mondott valamit, amit mindenképpen szeretnék megbeszélni önnel. – Nos, hallgatom. – Nem, uram, nem mondok semmit. Rathmore nagyot pislogott. – Jól hallottam? Nem akarja elmondani nekem, mit mesélt önnek a kislány? – Jól hallotta. Emily rendkívül sokkoló élménynek volt kitéve, s ezt követően megtisztelt a bizalmával. Nem fogom sárba tiporni a bizalmát azzal, hogy mindent kiadok önnek.

116

A gróf moccanni sem tudott. – Meg, én vagyok a gyermek gyámja. Az orvosnak az a véleménye, hogy valami nagyon megijesztette. Nem gondolja, hogy helyes lenne, ha tudnám, mi ijesztette meg ennyire? Meg beszívta alsó ajkát. Rathmore úgy leste minden mozdulatát, mint ahogy a macska lesi az egeret, és élvezte, a vágyat, amit a látvány keltett benne. – Nos, uram… – Justin – javította ki. A lány olyan pillantást vetett felé, amellyel ketté lehet szelni valakit. – Két dolog van, amiről úgy gondolom, meg kell osztanom önnel. Mindkettőt természetesen Emily érdekében. – Na, végre, előállt a farbával. Mik lennének ezek? – Az egyik, hogy Emily retteg, amikor ön kiabál. Nagyon fél a kiabálástól. – Micsoda? – ordított fel Rathmore. – Én? Hogy attól fél, amikor én kiabálok? Meg összerándult: – Nos, igen. Rathmore komor képpel nézett rá. – Azt akarja ezzel mondani, hogy valamilyen módon én vagyok a felelős Emily rosszullétéért? – Egy szóval sem – válaszolt Meg. – Ugyanakkor azonban, uram, az a szokása, hogy megvadult bikaként viselkedik, idegessé teszi őt. – Megvadult bika? – dobolt dühödten a szék karfáján ujjaival, hirtelen nem is tudván, hogy felelhetne egy ilyen inzultusra. – Kérem, édes Meg, fogja kissé vissza magát. Nagyon nem szeretem, ha ilyen hasonlatokat alkalmaznak rám. A lány szemében makacs kis szikra villant, felszegte állát, és úgy felelt a grófnak. – Akkor talán megkérném, uram, hogy gondolkodjék el, mielőtt ismét felemelné a hangját a leányka jelenlétében. Rathmore előredőlt a székén, a lány iránti vágy egyre jobban feltámadt benne. Annyira csodálatosnak látta. Hogy is élhetett eddig nélküle? – Talán parancsolni óhajt nekem, kedvesem? – Tanácsot próbálok adni annak érdekében, hogy jobb kapcsolat alakulhasson ki a gyámleánya és ön között. – Meg arcára szarkasztikus mosoly ült. – De ön természetesen egymaga is olyan jól elboldogul. – Ön egyre messzebbre merészkedik, Meg. Nehogy azt képzelje, csupán, mert egyszer visszautasított, én örökre feladtam mindent. – Úgy mosolygott rá, mint egy kalóz, látván a lány elkerekedő szemét. Meg nagyot nyelt. – Egyszer már válaszoltam önnek, uram. – Nevem Justin. Legutóbb, amikor otthonomban járt, még semmi gondot nem okozott önnek, hogy használja. Pír ömlött el Meg arcán. – Azóta sok víz lefolyt a Temzén, uram. – Valóban – Rathmore hátradőlt a széken. Ő volt a helyzet ura. – És ki tudja még mi minden történhet az elkövetkező pillanatokban. A lány megmarkolta a szék karfáját és udvarias mosolyt erőltetett az arcára. A csinos kis amerikai nem is olyan érzéketlen, mint mutatja. Meg a torkát köszörülte.

117

– Emily odafenn várja, uram. Remélem, nem akarja elszomorítani távolmaradásával. – Ó, dehogyis. – Rathmore felállt, s Meg villámsebesen követte mozdulatát. – Van még ezenkívül valami? – Igen. A lány felemelte állát, ahogy ránézett, feltárva csodásan ívelt hattyúnyakát. Ó, micsoda íze van ott a bőrnek, remegett végig a gróf. – Lord Rathmore, Emily megkért, hogy maradjak vacsorára. A körülményeket figyelembe véve úgy találom, hogy jobb lenne, ha elutasítaná a kérését. – Visszautasítani a kérését, amikor ilyen beteg? – Rathmore megrázta a fejét, és csaknem felnevetett, látva a lány arcán elomló bosszúságot. – Álmomban sem jutna eszembe ilyet tenni. Azok után, ami ma történt, biztos vagyok benne, hogy nem ez a legjobb megoldás Emily szempontjából. – Talán egy tálcán hozathatna nekem vacsorát Emily szobájába – adta meg magát a lány. – Az orvos szerint alvásra van szüksége. – Rathmore a legcsábosabb mosolyával nézett Megre. – Remélem, nem az ellen van kifogása, hogy velem kell vacsoráznia? A lány összehúzott szemmel nézett rá. – Nem félek öntől uram, de Emily kedvéért vagyok a házában. Kérem, igyekezzen nem elfeledkezni erről a tényről. – Nagyon is tisztában vagyok jövetele céljával, kisasszony. – Igen elégedetten a dolgok alakulásával, Rathmore gálánsán az ajtó felé intett. – Óhajtja felfrissíteni magát, kisasszony? A szobalány megmutatja önnek az utat odafenn. – Örömmel, uram. – Justin – javította ki ismét. Ezúttal nem tudta megállni nevetés nélkül, a lány szemében villanó harag láttán. – Lord Rathmore – sziszegte türelmetlen hangon Meg –, nagyon hálás lennék, ha átküldene valakit Knightsbridge Chase-be, és tudatná unokabátyámmal a dolgok alakulását. És kérem, azt is közölje velük, hogy kizárólag gyámleánya kérésére maradok az ön házában vacsorára. – Természetesen, kedvesem. Egy pillanatig sem jutott eszembe más – belekarolt a lányba, és az ajtó felé kísérte. – Nyugodjon meg, kisasszony. Amíg ön odafenn rendbe hozza magát, meglátogatom Emilyt. – Teljesen nyugodt vagyok – sziszegte Meg. – Valóban. – Rathmore-t felvidította és elkápráztatta Meg bosszankodása. Kikísérte a hallba, majd odaszólított egy szobalányt, hogy kísérje az emeletre. – Vacsoránál találkozunk, Miss Stanton-Lynch. – Hogyne, uram. – A lány jeges hangja, s ahogy derekát kihúzva követte fel a lépcsőn a szolgálót, elültette Rathmore szívében a bizonyosságot. Legszívesebben hangosan felnevetett volna. Meg nagyon távol állt tőle, hogy érzéketlen legyen iránta. Ahogy elnézte a merev derékkal, magasra szegett fejjel felfelé lépdelő lányt, még erősebbé vált benne a bizonyosság, hogy ez a nő lesz a felesége, senki más. Meg feleségül megy hozzá. Ez a legutóbbi eset volt a végső figyelmeztetés. Szüksége van rá, a becsületét ott egye meg a fene. Nem kell egyebet tennie, csak bebizonyítani ártatlanságát – és elérnie, hogy a lány beleszeressen.

118

14. fejezet M ost rögtön el kellene mennie. Meg a kandallópárkányon álló órára pillantott. Már csaknem fél nyolcra járt az idő. A vacsora véget ért, Rathmore a portóiját szopogatta, ő pedig visszavonult a szalonba, ahogy az a hölgyekhez illik. Mire vár még? Mennie kell, mielőtt a férfi belép. Mégis marad. Hazudhatna önmagának, mondhatná, hogy Emily miatt teszi. De Emily, szegény gyermek, végül követte a doktor utasítását, bevette az ópiumot, s most mély és nyugtató álomba merülve alszik odafönn a szobájában. Így Meg-nek kettesben kellett vacsoráznia Rathmore-ral. Még vacsora előtt el kellett volna mennie. Amint Emily elszunnyadt, azonnal vissza kellett volna térnie Knightsbridge Chase biztonságot nyújtó falai közé. Az is igaz viszont, hogy aggódott, Emily felébred, és rájön, hogy megszegve ígéretét, hazament. Így hát inkább maradt. Kettesben vacsoráztak a hatalmas ebédlőben a gróffal, mely sokkal kisebbnek tűnt, amikor megjelent benne a férfi magas, daliás alakja. Rathmore szinte alig evett. Egész vacsora alatt mást sem tett, csak őt nézte azzal a lángoló, sötét szemével. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra átváltozzon ragadozóvá, úgy érezte, egy feketepárduc ül vele, a kicsi gazellával szemben az étkezőasztalnál. Meg udvarias csevegésre tett kísérletei süket fülekre találtak, s nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy elhagyhatták a hatalmas, üresen ásító termet. Most kellene elindulnia. Annak ellenére, hogy Rathmore nem beszélt vele vacsora alatt, csak éhes pillantásokkal méregette, még mindig vonzódott hozzá. És ez már önmagában is elég veszélyt jelentett. Elhatározása, hogy a maga ura lesz, megtalálja helyét a világban, meggyöngült abban a pillanatban, hogy elérte a férfi arcából sugárzó vágy, de nem mert engedni neki. A másik lehetőség, hogy férjhez menjen, pontosan az ellenkezőjét jelentette volna annak, amire vágyott. Ez esetben kénytelen lett volna minden tehetségét férje és családja kiszolgálására fordítani, s nem maradt volna magának semmi. Meg Lynch többé nem létezne a házasságban, s minden, ami önálló személlyé tette, eltűnne az idő homályában. Ha valaha férjhez megy, csak akkor teszi, ha a férfi, akinek kezét adja, egyenrangú félként ismeri el. Ennél kevesebbel nem éri be. A házasságnak azonban nem sok köze van ahhoz a szinte állatias vonzalomhoz, mely olyan vágyat ébreszt benne, hogy mindenről elfeledkezik. Semmi egyébre nem tud gondolni, csak hogy milyen jó lenne a férfi karjába omlani, s átadni magát mindennél édesebb becézgetéseinek. A vérét hirtelen elöntő forróság figyelmeztette, most azonnal indulnia kell. Ha nem így tesz, a gróf ágyában végzi az estét. Szíven ütötte a gondolat, felpattant hát, és határozott léptekkel megindult az ajtó felé. Udvariasság ide vagy oda, távozik – mielőtt még valami esztelenséget követne el. Kinyitotta a szalon ajtaját, s csaknem beleütközött a férfiba. – Csak nem távozni óhajt, Miss Stanton-Lynch? – Rathmore puha szavai úgy hálózták be, mintha selyembe burkolták volna. Túl közel volt hozzá. Jelenléte túlságosan elvonta a figyelmét minden egyébről. – Mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy Algie aggódik, hol vagyok ilyen sokáig. – Mivel a férfi elállta a kijáratot, Meg odébb lépett, vissza a szalonba, hogy beengedje. 119

– Szüksége lesz a kocsimra – emlékeztette Rathmore, követve őt a szobába. – Hogyne. – Meg összeszorította remegő ujjait és igyekezett udvarias mosolyt erőltetni arcára. –Ha volna olyan kedves, és idehívná … – A maga idejében, természetesen. A férfi szemének villanása visszatérítette a valóságba. – Lord Rathmore, szeretnék visszatérni unokafivérem házába. Emily már alszik, tehát nincs szüksége rám. Épp ezért nem kívánok tovább itt maradni éjnek idején. – Kettesben vagyunk, Meg – kezébe fogta a lány arcát. – Szólítson Justinnak. Meg hátrált egy lépést. – Az nem lenne helyénvaló. – Pokolba vele, mi helyénvaló – a férfi magához húzta és átölelte. A mozdulat merészsége áramütésként futott végig a lány idegein. – Közöttünk sokkal több van, mint puszta társadalmi kapcsolat. – Épp ez az én gondom, uram – reszketett bele Meg a férfi közelségébe. – Emily miatt jöttem ide, nem azért, hogy önnel enyelegjek. – Ön nem az a fajta hölgy, Meg, akivel a férfiak enyelegni szoktak. – Akkor hagyjon elmenni. A férfi még szorosabban húzta magához. – Annyira örülök, hogy eljött ma. A hangjából kicsendülő hála ráébresztette Meget, hogy a vágynál több van a szavaiban. Abbahagyta reménytelen szabadulási kísérletét, és Rathmore arcába pillantott, felfedezve azt a vad csillogást, mely egyáltalán nem csupán vágyról tanúskodott. – Jóságos ég – Meg kezébe fogta a férfi kipirult arcát, s mélyen a szemébe nézett. Rathmore elfordította tekintetét. – Hisz maga nagyon félt ma, ugye? – Rathmore grófja sohasem fél. – Butaság. Nagyon féltette Emilyt – mosolyodott el kedvesen Meg. – Tudja jól, hogy nyugodtan bevallhatja. Egészen természetes érzés. – Némileg aggódtam – a lány mindentudó pillantására felsóhajtott. – Rendben, bevallom, attól tartottam, hogy valami végzetes történik a kislánnyal. – Én is aggódtam, de most már minden rendbe jön. – Igen, ő jól van, de én nem. – Rathmore kibontakozott Meg kezéből, és öles léptekkel rótta a szobát. – Hogy rendezem a birtok ügyeit és folytatom le számtalan csatámat a társasággal, ha egyetlen kislány miatt képes vagyok teljesen kizökkenni nyugalmamból? Ez gyengeségre vall, nem is kevésre. – Egyáltalán nem jelent gyengeséget, ha az ember aggódik valakiért. A férfi megpördült tengelye körül, egyenesen Meg szemébe nézett. – Én nem csupán aggódom Emilyért. Meg, én imádom őt. Teljesen összeroppannék, ha valami történne vele. – Élesen felnevetett. – A gyerek teljesen a kezében tart, még ha nem is tud róla. – Justin… – Tudja, mennyire megörültem, amikor megláttam ma a kocsiról leszállni? – szakította félbe. –Annyira örültem, hogy legszívesebben térdre borultam volna, hogy megcsókoljam a lába nyomát. És még csak nem is azért, mert azt gondoltam, hogy segít majd Emilynek, pusztán azért, mert úgy éreztem, nem egyedül kell végigcsinálnom mindent. Szívfacsaró, nemdebár? Meg a fejét rázta.

120

– Nagyon örülök, hogy segíthettem. – Legalább eszembe jutott, hogy elküldjék azért a nyavalyás orvosért. – Nagyon helyesen cselekedett. Senki sem lehetett volna ügyesebb önnél. – Olyan kicsinek látszott a kocsiban – mormolta Rathmore, szemmel láthatóan elveszve az emlékekben –, olyan gyámoltalannak. Én is gyámoltalannak éreztem magam. – Hagyja abba – parancsolt rá Meg. – Ahhoz képest, hogy nem szokott a gyermekneveléshez, szerintem kitűnően megállta a helyét. Amiatt pedig végképp nem hibáztathatja magát, hogy ennyire szereti a gyermeket. – Tudom, tudom. – Intett türelmetlen mozdulattal a levegőbe Rathmore. – Csak annyira… annyira kényelmetlenül éreztem magam… Meg felnevetett. – Justin, szerintem egyszerűen nevetséges az az elképzelés, hogy a férfiaknak nincsenek gyengéd érzései. Mindannyian emberek vagyunk. Mindannyian szeretünk, félünk, és időnként elveszettnek érezzük magunkat. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. A férfi olyan zavarodott pillantást vetett rá, hogy szíve hatalmasat dobbant. – Még mindig tanulom, milyen érzés szülőnek lenni. Meg mosolygott, ám minden igyekezetével azon erőlködött, hogy megtalálja a szavakat, amellyel feloldhatta volna a helyzet mélységes intimitását. Rathmore grófja ellenállhatatlannak bizonyult férfiasságában, de most, hogy megmutatta, igazi, emberi arcát is, sebezhetőségét, Meg még vonzóbbnak találta. Attól tartott, a férfi nagyon is tudatában volt ennek, legalábbis az arcán átfutó kifejezések erre engedték következtetni. Az óra elütötte a nyolcat. – Mennem kell. – Meg rendkívül hálás volt a vígan csilingelő szerkezetnek. Elindult az ajtó felé. – Algie nem tudja, hol lehetek már. – Maradjon. A férfi hangjából sugárzó esedezés megállította. Rathmore arcára emelte tekintetét, és csaknem elolvadt a férfi beszédes pillantásától. – Mennem kell! – suttogta. – Miért? Knightsbridge tudja, hol van. – Rathmore odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Kérem, Meg. Olyan rémes napom volt, nagyon szívesen élvezném még egy kicsit üdítő társaságát. Kezének melege megzavarta a lányt. Apróság, nem egyéb. Egyetlen érintés. Elég volt mégis, hogy felébressze szunnyadó érzékeit, vére gyorsabban áramoljon, arca kipiruljon. – Nem volna szabad. – Miért olyan nyers, olyan hívogató a hangja? – Úgy viselkedem, ahogy úriemberhez illik. Ha kívánja tőlem. – Hogyne kívánnám önt – Meg elborzadt. –Akarom mondani öntől. – Valóban? – Közelebb lépett. – Talán az első mondat volt igaz, nem? A lány behunyta a szemét, ahogy a férfi rendkívül csinos arca közelített felé. Ettől azonban megérezte a teste melegét, parfümjének vonzó illatát. – Beszéltünk már erről a dologról, Justin. – Házasságról beszéltünk, az igaz – javította ki a gróf. – De erről nem. – Kezébe vette a lány arcát és hízelegve unszolta. – Nézzen a szemembe. Meg lassan kinyitotta a szemét. Túl közel volt hozzá a férfi, az a csodálatosan metszett ajak, csak néhány centiméternyire az övétől. Hogy ilyen közel került hozzá, láthatta: sötétbarna szemét zöldes foltok pöttyözik.

121

Milyen ostoba dolog, valakinek a szemére gondolni, ha ilyen közel áll hozzá, hogy megcsókolja. Rathmore lassú, mindentudó mosolyától a világ kibillent sarkaiból. Eltűnt a szoba, el a sürgető késztetés, hogy hazainduljon. Nem maradt más, csak a férfi, és azok a gyengéd, csábító csillámok a szemében. – Szükségem van önre – szólalt meg Rathmore. – És ennek semmi köze a testi vágyhoz. Ha ma nem lett volna velem, isten tudja, hogy éltem volna túl a délutánt. – Annyira örülök, hogy segíthettem. – A férfi őszintesége szíven ütötte és felhevítette. Jobban, mint bármilyen hízelgő szó. – Ön az egyetlen nő, aki férfiként tekint rám – emelte kezét Meg ajkához, miközben pillantása mindvégig a lány arcát kutatta. – Az egyetlen nő, aki nem retteg tőlem. – Ön sosem bántana senkit – lehelte Meg. És abban a pillanatban őszintén elhitte, amit mondott. Mélyen és tisztán érezte, hogy Rathmore-nak semmi köze nem lehet Ophelia halálához. Jó ember, mégis évekre száműzték otthonából, erőszakkal elszakították szeretett unokahúgától, és bemocskolták a nevét. – Hogy bírja ki? – kérdezte, s szíve ellágyult, ahogy a gróf végigsimított a kezén. – Gyűlölöm. – Szavai belemetszettek a levegőbe, keze megmarkolta az övét. – Gyűlölöm minden egyes pillanatát. – Oh, Justin. – Meg őszintén átélte a férfi fájdalmát, s együttérzőn átölelte a nyakát. Az először meglepetten hátrahökkent, aztán viszonozta az ölelést, egészen közel húzva magához a lányt, hajába temetve arcát. Nem volt igazán helyénvaló, hogy a karjában legyen, de Meg nem tudta figyelmen kívül hagyni a férfi ölelésében bujkáló kétségbeesettséget. Rathmore-t igazságtalanul ítélték meg a saját, közvetlen rokonai, s a férfi ezt oly mélyen átélte, hogy minden erejétől megfosztotta a tudat. Aki ilyen imádattal csüggött ifjú unokahúgán, s úgy nevelte, ahogy saját atyja sem tette volna. Hogy lehetne nem szeretni egy ilyen embert? A kérdés megrázta. Jóságos isten, mennyire jogos! Igen, szerelmes volt Lord Rathmore-ba! Nem akart beleszeretni. Veszélyt jelentett nagyszabású terveire nézve. De saját szíve előtt mégsem hallgathatta el az igazságot. Szerelmes volt belé. Senkinek sem szabad megtudnia. Mégis, amikor ráemelte tekintetét, minden ellenállása összeomlott. És amikor lehajolt, hogy megcsókolja, képtelen volt eltaszítani magától. Nem, az érzései nem kerekedhetnek felül azon a legfontosabb dolgon, amit még meg kell tennie. Rá kell találnia önmagára, még akkor is, ha ezzel darabokra töri a lelkét. Még Rathmore előtt sem fedheti fel, kicsoda valójában. Sose venné feleségül. Az persze lehet, hogy néhány pillanatig őszintén érezne iránta. Kettesben vannak, és a férfi vágyik rá. Meg is kívánja őt. Annyira szerette volna megtudni, milyen érzés, ha az ember az imádott férfi karjában fekszik. Beleolvadt az ölelésébe. Visszacsókolta, és átadta magát a vágynak. Megérezte Rathmore meglepettségét, szenvedélyének fellángolását, ahogy szétnyitotta ajkát, szorosan magához ölelte, és testét a testének feszítette. Bűnösen. Immár vágytól telten, és kíváncsiságtól hajtva túrt a hajába remegő ujjaival. Mennyire bársonyos. Hogy lehet egy férfi haja ennyire puha, ilyen lágy? A gróf keze lassan, de céltudatosan simította végig a testét, vállát, a gerincét, majd tomporát. Leplezetlen bátorsága meglepte, majd felizgatta.

122

– Meg! – súgta Rathmore a fülébe, ajkával végigsimítva fülcimpáját, nyaka hajlatát. A lány hátradöntötte a fejét, hogy jobban hozzáférjen, s a férfi egyre lejjebb haladt, a keble irányába. – Justin! – markolt erősebben a barna fürtökbe Meg. – Igen, minden rendben – csillapította a gróf. Lélegzete végigsimított a mellén, a divatos, mély ruhakivágás felett. Mellbimbói felmeredtek, ahogy a gróf lágyan végigcsókolta keblét a ruhakivágás fölött. Forró sóhaj szakadt fel belőle. Aztán, amikor Rathmore kibontotta ruhája fűzőjét, és teljesen kiszabadította mellét, Meg beleremegett az érzésbe. – Milyen szép – simogatta halványrózsaszín mellbimbóját finom ujjakkal. Meg hátrahajtotta fejét, és a férfi lassan végigcsókolta a nyakát, egyre lejjebb, míg végül szájába vette a mellét. A lány felnyögött, s keze erősebben markolta Rathmore haját. Az felnevetett erre a reakcióra, s lehelete ismeretlen, de rendkívül kellemes érzés volt a lány érzékeny bőrének. Ismét szájába vette mellbimbóját, s játékosan foga közé kapta, mielőtt elengedte volna. Aztán lassú, érzéki simogatással végigcirógatta a lány kőkeményre merevedett, hófehér keblét, s csak ezután gombolta vissza rá a ruhát. – Ez – suttogta – igazán ízletes desszert volt. Akárha álmodott volna, amikor a lány kihúzva hajából egyik kezét, végigsimított az arcán. – Miért hagyta abba? Meglepetés csillant Rathmore szemében, mely abban a pillanatban át is adta helyét a feléledő vágynak. – Ó, kedvesem, milyen boldog lennék, ha megtehetném. – Csókoljon meg újra! A gróf behunyta szemét és megrázta a fejét. – Nem tudja, mit kér. – Igenis, tudom. – A lány keze lassan cirógatta végig a férfi arcát, egészen ajkáig. – Eleget mutatott már hozzá, hogy tudjam, mit kérek. Nem vagyok olyan, mint ezek a széltől is óvott angol kisasszonyok. – Valóban – nyelt nagyot a gróf, amikor Meg ujjai tovább vándorolva már a fülcimpáját simogatták, majd lecsúsztak a nyakán, s bekukkantottak inge alá. – Kívánom magát, Justin – mondta a lány, s amikor pillantásuk összetalálkozott, a legkisebb kétsége sem maradt kijelentésének őszintesége felől. – Azt akarom, hogy tanítson meg nekem mindent, amit csak tud. És fel akarom fedezni, önre hogyan hat mindaz, amit nekem megmutat. Kutató ujjai már a férfi mellkasán jártak. Egymás szemébe néztek, majd Rathmore felállt és becsukta az ajtót. – Jóságos Isten, Meg – mormolta a gróf –, gondoljon a jó hírére! – Nincs itt senki más rajtunk kívül, csak maga meg én. – Közelebb hajolt, ajkával megérintette a barna fürtök tövében, füle alatt a finom bőrt. A férfi pulzusa ott lüktetett alatta, mint egy gőzmozdony. – Meg! – Úgy ragadta meg a vállát, hogy érezni lehetett, el akarja tolni magától. Ám amikor a lány nyelvével végigsimogatta nyakát, felnyögött, és közelebb húzta magához. – Meg, kérem, hagyja abba. Egy férfi sem bír ki mindent, mert… – Mert? – nyalogatta kíváncsian a másik fülét. A gróf beleremegett érintésébe, ölelése szorosabb lett.

123

– Mert ösztöneim felülkerekednek a józan ész felett. Kérem, hagyja abba! Nem akarok hozzányúlni magához. – Édes-kedves Rathmore – nevetett fel Meg –, eszem ágában sincs abbahagyni. – Meg… A lány hátrébb lépett kissé, és Rathmore szemébe nézett. – Hát még mindig nem érti, Justin? Kívánom magát. Az egyetlen rossz, amit velem tehet, hogy eltaszít magától. A gróf hosszan felsóhajtott. – Akkor az ég segítsen nekünk, Meg, mert én is csak ember vagyok. Magához húzta a lányt. Utána rendbe hoz mindent. A gondolat megnyugtatta kissé. Magához vonta a lányt, s felsóhajtott az örömtől, ahogy az ifjú, részegítő leánytest hozzásimult. Őt akarja. Őt, Ördögi gróf ide vagy oda. Cseppet sem érdekli, mit tartanak róla. A lány szája érzékien kutatta a gyönyört, kíváncsi kézzel simította vállát. Lerántotta magáról a kabátot, őrült vágy kerekedett benne, hogy érezze azokat az észveszejtő kezeket a csupasz testén. A lány segített megszabadulni nyakkendőjétől, karcsú ujjai fürgén jártak. Aztán kíváncsian végigcsókolta az immár csupasz nyakat. Rathmore moccanni sem tudott, mert az ártatlan csókok úgy felgerjesztették férfiasságát, hogy szinte fájt. Istenem, hiszen megőrült, hogy ilyet művel vele, a szalon kellős közepén. Még várni akart. Ám amikor Meg kibontotta kontyát, s a selymes fekete hajzuhatag a hófehér vállakra hullt, tudta, hogy immár képtelen ellenállni neki. Most lesz, és itt fog megtörténni, és ebben a torkának szegezett pisztoly sem tudja megakadályozni. Megfogta az egyik fekete tincset, és gyengéden magához húzta a lányt. Lehajolt, és belefúrta fejét a nyak gödrébe. Csókokkal simogatta a tejfehér bőrt, miközben kioldotta a ruha kapcsait, s amerre ajkával járt, félrehúzta a puha kelmét. Meg segített neki a vetkőztetésben. Akárhány gombot kigombolt, valahány szalagot meglazított a lány azonnal sietett megelőzni. Néhány perc, és a csinos ruha a földön hevert, Meg pedig egyetlen selyemkombinében állt előtte. A csaknem tökéletesen átlátszó ruhadarab nem rejtett semmit vágyakozó pillantása elől. – Ön olyan csodálatosan szép. – Végigsimította a hófehér bőrt, és lecsúsztatta Meg válláról az egyik kombinépántot. – Magának akarok szép lenni. – Mondta a lány elragadtatott arccal, s arcát a mellkasába fúrta. – Annyira drága nekem. Annyira – lecsúsztatta a másik pántot is, hogy végül már nem tartotta egyéb a selyemkönnyű anyagot, csak a lány kőkemény mellbimbói. Meg cinkosan rámosolygott, s csípőjének egyetlen mozdulata elegendő volt, hogy a kombiné máris a lábánál heverjen. Meg ott állt, mezítelenül a szalon kellős közepén. Egy őrült pillanatra csaknem rákiáltott, hogy most kell abbahagyniuk. De a lány rámosolygott, s pillantásában valószínűleg ugyanaz a cinkosság rejtőzött, mellyel Éva bűnre csábította Ádámot, s Rathmore abban a pillanatban elveszett. Meg az övé lesz még ma éjjel. Gyanakvó pillantást vetett a zárt ajtó felé, de Meg végigsimította mellkasát. – Ön, uram, túlságosan sok ruhát visel. Rathmore felhúzta a szemöldökét. – Úgy találja? – Elmosolyodott, és ingét a földre dobta. – Most mi a véleménye?

124

– Sokkal jobb. – Megnyalta ajkát, és közelebb lépve végigsimított a buján szőrös mellkason. – Önnek igazán csodálatos teste van, Justin. Már akkor is ez járt a fejemben, amikor először találkoztunk. – Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ön talán megőrült. – Felszisszent, amikor a lány megnyalta mellbimbóját. – És most már látom, mennyire nem tévedtem. Ez maga az őrület. – Megfogta a lány fejét, kezét a selymes hajtömegbe fúrta. Magához szorította, miközben Meg nyelve játékosan cirógatta érzékeny mellbimbóját. – Ó, nem – javította ki a lány –, ez egyenesen csodás – közben Rathmore nadrágjának sliccét gombolta. Az izgatottan felnevetett, és eltolta a kíváncsi kezet. – Ne ilyen gyorsan, szépségem. Úgy vélem, nincs még felkészülve rá. – Talán mégis. – Előredőlt, nekisimult, meztelen keblei bársonyosan simogatták Rathmoret. – Hadd lássam – becsúsztatta ujjait Meg lába közé. A testéből sugárzó forróság csaknem elvette az eszét. – Meglehet, hogy igaza van. – Simogasson, ne hagyja abba – suttogta a lány, behunyva szemét, testét ütemesen ringatva kezében. – Egek, belehalok, ha abbahagyja. – Nem áll szándékomban – támasztotta Meg homlokának a sajátját, és igyekezett összeszedni maradék erejét. A lány izgatottsága szinte elvette az eszét. – A kanapé – lihegte. – Gyerünk a kanapéra. Valahogy odaértek. Reszkető lábakkal rogytak a bútordarabra, Rathmore felül, Meg alatta, az ősi pózban. Nekifeszítette nadrágon keresztül is óriásira duzzadt férfiasságát a lány testének. – Justin… istenem – emelkedett fel kissé a lány. – Nem hiszem, hogy valaha láttam volna, hogy ilyen komoly… reakciója… lett volna eddig. – Még sohasem tartottam meztelenül a karomban. – Az ösztönök kezdtek felülkerekedni rajta, szinte semmi másra nem volt képes gondolni, mint arra a forró és nedves női rejtekre, mely csupán centiméterekre volt előtte, de végül összeszedte magát. Tudomást sem véve a nőiség hívogató illatáról, előrehajolt, és szívni kezdte a lány mellbimbóját. Meg felsóhajtott, hátradöntötte a fejét, szeméremdombját a férfi nadrágjának domborulatához feszítve. Milyen nedves volt, istenem! Mennyire készen állt, hogy befogadja őt! Meg kell tennie érte. Erősen szívta a lány mellét, eközben kezét becsúsztatta a lába közé, és lágy mozdulatokkal megkereste a domborulatot, mellyel eljuttathatja a végső eksztázisig. Elomló hörgés szakadt fel a bársonyos torokból, karcsú ujjak markoltak a férfi vállába. – Justin, Justin, Justin – sikoltotta. Rathmore egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást, élvezetének központi forrását cirógatva gyengéden. A lány lihegte, zihálta és nyüszítette a nevét. Minden mozdulattal, az összes megújuló sóhajjal tovább nőtt benne a vágy, kielégülést követelve. A férfi homlokán izzadtság csorgott végig. Hirtelen, a lány felkiáltott, csípője elemelkedett a pamlagról, és remegés futott át egész testén. Simogató ujjai Rathmore hátába markoltak. – Igen – mormolta, miközben visszaeresztette magát. – Ezt akartam. Erre vágytam. Finom pír öntötte el, fellángolva arcán és keblein, miközben súlyos szempilláit felemelve a férfi szemébe nézett örömmel. Rathmore rámosolygott, a pillantásában

125

csillogó elégedettség örömmel töltötte el, aztán csaknem elélvezett, amikor a lány végigsimított nadrágja domborulatán. – Még. Ez az egyetlen szó elég volt hozzá, hogy elveszítse a fejét. Valahogy sikerült megszabadulnia nadrágjától, bár a testhezálló viseletet ugyancsak nehéz volt lefeszegetni megduzzadt férfiasságáról. Meg szeme kerekre nyílt, amikor megpillantotta – nem kétséges, ekkor látott először mezítelen, harcra kész férfit –, de Rathmore nem észlelt lányos húzódozást pillantásában. Sőt, a következő pillanatban előrenyúlt, és megérintette, őszinte érdeklődéssel simogatva erekcióját. Rathmore felsóhajtott, a kínzó kezét magáéba fogva nekifeszítette magát a lánytest forró és nedves bejáratának. Meg a másik kezét markolva felnyögött, ahogy a férfi lassan belehatolt. A lány lassú, ütemes mozgással feszítette neki magát, és ez végzetesen kínzó érzést jelentett számára. Aztán elérte szüzessége forrását. A lehetséges egyetlen módon kért bebocsáttatást, vad csókba forrt össze a lánnyal, miközben leszakította szüzessége virágát. Meg felszisszent, teste megmerevedett, de Rathmore nem tudott többé megállni. Nem most, nem ilyen közel hozzá. Annyira jól érezte magát, annyira meleg volt odabenn, mintha erre várt volna mindig is, hogy hazaérkezzék. Igyekezett gyengéden mozogni, kedveskedő szavakat suttogni a lány fülébe. Egyetlen könnycsepp gördült végig Meg arcán, s teste hamarosan megszűnt reszketni. Hátradőlt a kanapén, lábát a gróf dereka köré fonta, aki minden lökéssel még mélyebbre hatolt benne. Amikor a gróf elélvezett, valami megmozdult a lányban is. Egyszerre lüktetni kezdett maga is, mélyen, odabenn, s a gyönyör sóhaja hagyta el ajkát. Még szorosabban ölelte magához Rathmore-t, ujjai görcsösen szorították a vállát. Aztán ennek is vége lett. Erőtlenül hanyatlott hátra, arcát a gróf nyakába fúrta, teljesen elveszett. Meg az övé immár, és Rathmore biztos volt benne, hogy többé nem engedi el.

126

15. fejezet

H

osszú percek múltak el, s a csendet nem törte meg egyéb, csak a kandallópárkányon álló óra kattogása és szívük csendesülő zakatolása. A kielégülés észveszejtő pillanatait követően Rathmore kezdte érzékelni mezítelen bőrén, hogy fázik. Az alatta fekvő Megen sem volt ruha. Egy pillanat alatt magához tért. Tudta, hogy helytelen dolgot cselekedett, de képtelen volt teljesen elítélni magát, azért, amit tett. Meg az övé lett, s az is marad. Amit az imént cselekedtek, visszavonhatatlanná tette a tényt. Az egyetlen hibás pont az ő neve volt csupán. Vajon a herceg hozzáadja a lányt? Felemelte fejét, fél karjára támaszkodva a lányra mosolygott. – Túl nehéz vagyok. Meg megsimogatta a gróf kezét. – Egyáltalán nem. – De igen. – Óvatosan kihúzta magát a lány testéből, aztán felállt. Egy darabig még nézte a szeretkezéstől és kielégüléstől ellágyult, forró testet, majd megjegyezte. – Nos, ezúttal megtettük. – Bizony – nyújtózott kéjesen Meg, úgy mosolyogva, akár a macska, aki most talált rá egy köcsög friss tejfölre. – Csodálatos érzés volt. Nagyon kellemesen érintette, hogy ő varázsolta arcára azt a mosolyt. Végül azonban a kötelességérzet kerekedett fölül. Helyre igazította a nadrágját – jóságos ég, még csak le sem vetkőzött rendesen! – s begombolta. – Mivel nagyapja jelenleg távol van, Knightsbridget keresem fel holnap. Meglepettség suhant át a csinos kis arcon. – Semmi oka nincs rá. – Nincs rá okom? – bámult meghökkenve. Miféle nemesi származású hölgy mondana nemet azok után, ami történt, egy ilyen kijelentésre? – Kedvesem, talán elfelejtette, hogy épp az imént elvettem ártatlanságát? – Ráadásul anélkül, hogy teljesen lehúzta volna a nadrágját – incselkedett vele Meg. – Legközelebb majd megkérjük az inasát, hogy legyen a segítségünkre. – Ön azt gondolja, nevetséges, ami történt? – kapta fel a lány kombinéjét Rathmore. Odaadta neki. – Észrevette, maga kis huncut, hogy az ajtót egy pillanatra sem zártuk be? Bárki beléphetett volna! – Istenem! – harapott ajkába Meg, miközben felvette a selymes ruhadarabot. – Az nem lett volna jó. – Nem bizony, mert akkor azonnal híre ment volna, mi történt közöttünk. – Felvette ingét, és belebújt. – Feltett szándékom, hogy megkérjem a kezét, úgyhogy a legjobb, ha hozzászoktatja magát a gondolathoz. Ez az egyetlen lehetséges út. Meg felpattant a kanapéról, és egyetlen mozdulattal helyére rántotta a kombinét. Dühödt láng csillant tekintetében. – Nem, kedves Lord Rathmore, az lesz a legjobb, ha ön szoktatja magát a gondolathoz, hogy nem leszek a felesége. Már megbeszéltük egyszer a dolgot. – Az ördög vigye el, Meg. – A düh felülkerekedett Rathmore bűntudatán. Felkapta gyűrött nyakkendőjét a földről, és nyakába akasztotta. – Tudom, mennyire vágyik rá, hogy felfedezze életcélját, vagy valami hasonló szamárságot, mielőtt férjhez megy, de könyörgöm, nézzen már szembe a tényekkel. Azzal, ami most történt, minden 127

megváltozott. Össze kell házasodnunk. Ez becsületbeli kérdés. Az öné és az enyém egyaránt. – Szamárság? – kiáltott fel Meg, csípőre tett kézzel. – Mit akar ezzel mondani? Az én személyes igényeim legalább olyan fontosak, mint az ön vágya, hogy bebizonyítsa ártatlanságát! – Meg, kérem, értse meg, miről beszélek. Megváltozott a helyzetünk. – Az enyém ugyan nem! – cirógatta meg Rathmore szőrös mellkasát. – Csak nem azt gondolja, csupán azért, mert megosztottam önnel a testemet, már parancsolgathat nekem, és igényeket támaszthat velem szemben? – Nos… de. Általában így működnek a dolgok. A lány megrázta a fejét, és lábujjhegyre emelkedett, hogy arca minél közelebb kerüljön a gróféhoz. – Nem kap meg ilyen könnyen, uram. Csak az a férfi nyerheti el szívemet, és kezemet, aki teljesen megért és elismer olyannak, amilyen vagyok. – Nyugtalan pillantással tekintett végig a szobán. – Hol a csudában lehet a ruhám? Rathmore ajkát rágva nézett körül, aztán felfedezte az egyik lábzsámolyra hajított ruhadarabot. – Elnézést kérek a megjegyzésért – mondta, miközben odanyújtotta Megnek a ruhát. – Ugyanakkor ön sem tekinthet el afelett, ami ma történt. Kompromittáltam önt. A becsület megköveteli, hogy összeházasodjunk. Ön nem lehet soha többé az, aki volt. – Ön nem kompromittált engem – vágott vissza Meg, miközben a ruhát forgatta, nézve, hogy vehetné fel. – Amennyiben hajlandó visszaemlékezni rá, Lord Rathmore, én csábítottam önt a szófára. Nagyon is tudatosan utasítottam el az ellenérveit, és tettem, amit akartam. Ha valakinek itt házasságot kellene ajánlania, az én vagyok. – Ez nevetséges. – Akárcsak az ön ajánlatának oka. – Egy lánykérés sohasem nevetséges. Elvettem az ártatlanságát, a fene egye meg! – Tévedés – Meg belebújt a ruhába, majd karját is a megfelelő helyre csúsztatta. – Én adtam önnek az ártatlanságomat, Justin. Semmi oka, hogy feláldozza magát a házasság oltárán. – Szó sincs semmiféle áldozatról – közelebb lépett, megsimogatta a csinos kis arcot. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha hozzám jönne, Meg. Tudom, hogy boldogok lennénk együtt. Kérem, legyen a feleségem. A lány behunyta a szemét, hogy ne lássa a férfi szeméből sütő őszinte kérést. Be kellett vallania, gyakran megfordult a fejében, hogy valaki megkéri a kezét, és az eddigi elmosódott, homályos férfi kezdte egyre inkább Rathmore alakját ölteni képzeletében. De mi a helyzet az érzelmekkel? Vajon a gróf szerelmes belé? Hogy érez iránta? Minden esélyt elveszít, ha most nemet mond? Szorongva kérdezte. – Szeret engem, Justin? Az nem válaszolt azonnal. – A szerelem is eljön, Meg. Idővel könnyebb lesz szeretnem önt. Meg igyekezett rezzenéstelen arccal nézni a férfi szemébe, vigyázott, nehogy elárulja akár egy pillantással is, mennyire összetörte Rathmore iménti kijelentése bimbózó reményeit.

128

– Ha nem szerelmes belém, akkor miért olyan fontos önnek, hogy a felesége legyek? A fizikai vonzalom általában nem elégséges egy, az ön helyzetében levő férfi számára a házassághoz. – De én kívánom önt, Meg. S most, hogy engedtem a vágy csábításának, el akarom venni feleségül. Össze kell házasodnunk, ezt kívánja a becsület. Az én becsületemet egyszer már sárba tiporták valami miatt, amit nem követtem el. De ezt a bűnt elkövettem, és helyre kell hoznom. Tudom, hogy megért. – Igen, nagyon is megértem. – A szíve csaknem darabokra tört, annyira értette. – Justin, én nem leszek a felesége semmilyen parancsra. A gróf csak tátogni tudott. – Felajánlottam mindent, ami csak vagyok – suttogta hitetlenkedve. – A nevem. A becsületem. Maga pedig visszahajítja az egészet, akár egy rongyot! Újra. – Tudom. – Könnyekkel küszködött, de nem engedett nekik. Rádöbbent, mit gondolhat róla a gróf. Bizonyosan annak tudja be a visszautasítást, hogy meghurcolták a nevét. Nem mondhatta el neki az igazat, hogy csak a szerelmére vágyik. Megpróbálta már. Ha ennyiből nem ért, minek a szavakat szaporítani. – Mit akar még? Mi többet nyújthatok? – kérdezte a gróf ökölbe szorított kézzel. – Kompromittáltam önt, igyekszem helyrehozni a dolgot. Bármelyik nő igent mondana nekem. – Nem vagyok „bármelyik nő” – emlékeztette a férfit. – Amerikai vagyok, és nálunk másként mennek a dolgok…. – Legszívesebben az ölembe ültetném, olyan gyerekesen viselkedik időnként – mordult fel Rathmore. – Egyáltalán nem hasonlít arra a független hölgyre, akinek tartja magát. – Tudom, mit teszek – reménykedett Meg. – Nem hinném, hogy végiggondolta a történteket. Akár gyermeke is lehet tőlem. – Ó, istenem – akadt fenn Meg lélegzete. – Erre valóban nem gondoltam. – Maga semmire sem gondolt, ahogy elnézem. Meg, hozzám kell jönnie, legalább a gyermek kedvéért. Egy pillanatra megingott elhatározása, de végül határozottan megrázta a fejét. – Justin, nem is biztos, hogy gyermeket várok. – És ha igen? Ez nem olyan egyszerű, mint gondolja. Én gróf vagyok, ön egy herceg unokája. A gyermekünk lehet a cím várományosa. – Justin, én nem leszek az ön felesége egy gyermek miatt, aki talán nem is létezik! – És ha létezik? – kötötte Rathmore az ebet a karóhoz. – Akkor mihez kezd? Nem akarom, hogy fattyúként jöjjön a világra örökösöm! – Ha valóban gyermeket várok – jelentette ki határozottan –, akkor még beszélhetünk róla, mi a teendő. A férfi habozott, állkapcsán élénken mozgott minden izom. – Nekem ez nagyon nem tetszik. A becsület megköveteli, hogy azonnal felkeressem Knightsbridge-t, és megkérjem a kezét tőle, most, hogy a nagyapjától nem tehetem. – Akkor számíthat rá, hogy kikosarazom! – Meg helyére igazgatta ruhája nyakát és a két ujjat. – Nem engedem, hogy felkeresse az egyetlen embert Angliában, aki még hisz az ön becsületességében, s meggyónjon neki egy ilyen bűnt! Mi lesz az önök barátságával? Amennyiben valóban gyermeket várok, együtt felkereshetjük, és kitalálhatjuk, mit tegyünk.

129

– És mi lesz Emilyvel? Meg igazított egyet a makacs ráncokon. – Mi köze ehhez Emilynek? – Ha hozzám jönne, Emilynek végre lehetne édesanyja, akire oly nagy szüksége van! Meg hitetlenkedő pillantást vetett felé. – Igazán, Justin. Egyetlen nő kezét sem kérik meg csupán azért, mert jó anya lenne belőle. Önnek pedig nincs is szüksége a segítségemre Emily-vel kapcsolatban. – De igen. – Megragadta a lány kezét. – Meg, szükségem van a segítségére. Nem tudom, hogyan kell felnevelni egy gyermeket, azt pedig végképp nem tudom, mit kezdjek egy ennyire aktív lánykával, mint amilyen Emily. Mindennap rettegek, hogy elrontok valamit. A lány szíve megesett rajta. – Nagyon is jól csinálja, Justin. – Ugyan, dehogy – ragaszkodott álláspontjához a gróf. – Nézze csak meg, mi történt ma is. Azt hittem, elveszítem, és ez annyira letört, hogy csaknem belepusztultam. Ha maga nem jön, megbolondultam volna. Meg biztató mosollyal húzta ki kezét Rathmore szorításából. – Justin, jól tudom, hogy ön nem bánik ügyesen a gyengéd érzelmekkel, de kérem, higgyen nekem, amikor azt mondom, hogy ezek cseppet sem férfiatlanok. Tudom, mennyire rajong Emilyért, épp ezért biztos vagyok benne, hogy képes lesz biztosítani számára mindazt a gyöngéd szeretetet, amire szüksége van, hogy ifjú hölggyé serdülhessen. – De szüksége van egy nőre is, aki terelgeti ezen az úton. – Bizonyára. De ehhez még nem kell a feleségének lennem. Minden mehet a maga módján, ahogy eddig is, és ön biztos lehet benne, hogy én magam annyi időt szentelek a gyermeknek, amennyit csak lehetséges. Rathmore csalódottan sóhajtott. – Én súlyosan kompromittáltam önt, és mégsem akar hozzám jönni feleségül. Lehet, hogy a szíve alatt hordja gyermekemet, de az ő becsülete miatt sem jön hozzám. A gyámleányom miatt sem lesz a feleségem. Mit kíván tőlem? Meg összerázkódott, ahogy a férfi hangja megrázta a szobát. – Ha magától nem jön rá, Justin, akkor nagyon helyesen tettem, hogy visszautasítottam. – Maga és Emily között én néhány héten belül halott leszek. – Alig hiszem. – Hátat fordított a grófnak és hamis pillantással nézett vissza a válla fölött. – Volna olyan kedves, és begombolná a ruhámat? Rathmore nekilátott, hogy összezárjon minden kapcsot, gombot és szalagot, amit talált. A lány tejszínű bőre kiviláglott a ruha hasítékából, és annak ellenére, hogy ilyen mértéktelenül felbőszítette, még most is végigperzselte a vágy. Legszívesebben addig csókolta volna, lefelé, a gerince mentén, amíg újra fel nem szakad belőle a kéj sóhaja. De a fene egye meg, felajánlotta neki a nevét, a becsületét, a lány meg a ruháját mutogatja neki, mint valami semmirekellő sihedernek! Mérgében hátat fordított, és nekilátott, hogy megkösse lógó nyakkendőjét. – Kisasszony, ha ön annyira szeretne független nő lenni, mutassa meg nekem, hogy önállóan is fel tud öltözni.

130

A lány felháborodott sóhaja cinikus mosolyt csalt arcára. Némi erőfeszítésébe tellett, hogy ne nézzen rá. – Justin, nem hagyhat ilyen állapotban? – bosszankodott a lány. – Még a világ legfüggetlenebb asszonyai sem hordanak szemet a tarkójukon. – Milyen kár. – Nyakkendőjét egyszerű mozdulattal megkötve együttérzőn csettintett. – Justin! – Meg bosszankodása igéző mosolyba olvadt. – Kérem, segítsen nekem felöltözni. Bármikor benyithat valaki. Rathmore felemelte a fejét. – Jól hallottam? Lehetséges, kisasszony, hogy az ön ajkát hagyták el az imént a kérem és a segítsen szavak? – felhúzta szemöldökét, nem is próbálva palástolni gúnyolódását. – Lehetséges, hogy egy független hölgynek férfitól kell segítséget kérnie? – Ne legyen már ennyire értetlen, Justin. – Én? Értetlen? – A gróf tettetett közönye azonnal semmivé foszlott. – Ön az, kedvesem, akit nem érdekel a saját becsülete… hozzátenném, az enyém sem. Ön az, aki visszautasított egy tökéletesen elfogadható házassági ajánlatot, egy olyan helyzetben, amikor minden hölgy futna, hogy igent mondhasson. És még én vagyok értetlen? Meg felsóhajtott, aztán megcsillant a szemében valami megbánásféle. Bármiért is tette, nem volt könnyű nemet mondania. – Justin, nem kérek egyebet, csak hogy gombolja be a ruhámat. Egy szóval sem céloztam az ön halhatatlan lelkére. – Hát épp ez a baj. – Elszállt a dühe, amikor érzékelte, milyen szomorúság cseng a lány hangjában. Közelebb lépett hozzá, kezével végigsimított a vállán, mielőtt nekilátott volna a kapcsokkal foglalkozni. A lány fölé hajolt és a fülébe súgta. – Pedig én a halhatatlan lelkemet akartam felajánlani önnek, Meg, és mégis visszautasított. Várta a dühös választ, de a lány csak előrehajtotta a fejét, sötét haja előrelendült, válla megadóan lecsüngött. Bűntudat öntötte el Rathmore-t. Érzelmei vezették, és annyira fiatal volt még ez a lány. Lehet, hogy túl keményen bánt vele? Megeshet. A visszautasítás azonban ott lógott még a levegőben, s dühe sem párolgott el teljesen. Lassan, csendben nekilátott, hogy becsatolja a ruhát. A szokatlan feladat különösen hatott érzékeire. Minden csat, minden gomb okot adott rá, hogy gyengéden megcirógassa a tejszínű bőrt. Szándéka ellenére egyre hosszabban időzött minden mozdulatnál. Meg lélegzete megállt akárhányszor hozzáért, alig várta, hogy folytassa. Aztán, amikor végzett, és előrehajolt, hogy lágy csókot nyomjon a hószín nyakra, Meg felnyögött. Ez volt az a pillanat, amikor Knightsbridge belépett.

131

16. fejezet

A

mikor a szalon ajtaja kinyílt, Rathmore felkapta a fejét, hogy megleckéztesse a szemtelen cselédet, aki zavarni merészeli. A szavak azonban ajkára fagytak, mihelyt pillantása összetalálkozott Knightsbridge döbbent tekintetével. – Mi az ördög! – csapta be Knightsbridge az ajtót, mielőtt a kíváncsi szolgák beleshettek volna a háta mögött. – El a kezekkel az unokahúgomtól, Rathmore! – Algie – kapta fel fejét hirtelen Meg. – Mit keresel itt? – Téged. – Knightsbridge odamasírozott hozzájuk, és elhúzta Meget Rathmore közeléből. – Elmúlt kilenc óra, Penelopet aggasztotta, mit fognak gondolni az emberek. Azt mondtam neki, hogy semmi oka az aggodalomra, mert Rathmore-nál jó helyen vagy, de ő ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek el. – Megvető pillantást lövellt a gróf felé. – Úgy látom, neki volt igaza. – Állj! – rántotta ki karját Meg unokafivére szorításából. Rathmore megsebzett pillantása összetörte a szívét. – Semmi okod, hogy így beszélj. – Semmi! – Knightsbridge zilált haja és félig kigombolt ruhája felé intett. – Ezt nevezed te semminek? Meg arcát elöntötte a pír, de keményen állta unokafivére pillantását. – Nem vagyok már gyerek, Algie. Knightsbridge egyetlen pillantással jelezte, mit gondol erről az egészről, s Rathmore felé fordult. – És te? Mit tudsz mondani arról, ami történt? Állítólag a barátom vagy, az ördög vinne el! Világéletemben kiálltam melletted, te pedig így hálálod meg a hűségemet? Az éles szavak késként hasítottak Meg szívébe. Rathmore rápillantott Algie válla felett, szemében egyre hevesebb fájdalom tükröződött. Amíg csak ő és Rathmore tudtak mindarról, ami történt, könnyű volt egy kézlegyintéssel elhessegetni a konzekvenciákat. Most azonban, hogy Algie is megtudta… sokkal nehezebb lesz visszautasítania a férfi házassági ajánlatát. Rathmore szoborszerű arca nyilvánvalóan tükrözte, hogy legszívesebben ráordítana barátjára, ám az álla körül rángatózó izmok arról tanúskodtak, mindent megtesz, hogy türtőztesse magát. – Nincs mentségem – jelentette ki a gróf csaknem nyugodt hangon. – Természetesen megkérem unokahúgod kezét. – Az ördög vinne el – kiáltott fel Algie, öklét lengetve. – Kérlek, ne használj ilyen hangot – lépett közéjük Meg. Algie annyira megbántottnak tűnt, Rathmore darabokra tört büszkesége kínzón facsarta szívét. Eddig nem látta, mennyire sokat jelent e két férfi számára a hagyomány. Nem merte elfogadni a férfi házassági ajánlatát, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy szereti és érti őt. De ha ez a visszautasítás együtt jár azzal, hogy megsért minden társadalmi konvenciót, vajon nem lehet, hogy elveszíti a férfit, ha nemet mond? Eljött a pillanat, amikor döntenie kellett. A lelke volt a tét. Unokafivérére nézett. – Algie, Lord Rathmore megkérte a kezemet, csak én visszautasítottam. Már rég. Algie lassan leengedte az öklét. – Már megkérted a kezét, Rathmore? – Igen. – A gróf mogorva arcot vágott. – Többször is, de ez a makacs csitri folyton kikosaraz. 132

– Micsoda? – nézett döbbenten Megre Knightsbridge. – Megőrültél? El kell fogadnod az ajánlatát. – Nem teszem. – Meg felszegte állát, és szilárdan elhatározta, hogy kitart, annak ellenére, hogy a szíve egészen mást súgott neki. – Nemet mondtam az ajánlatára, és nehogy azt gondold, hogy megváltoztatom az elhatározásom, pusztán azért, mert besétáltál egy intim pillanatban. – Intim pillanat! – emelte égnek mindkét kezét Knightsbridge. – Meg, te egy herceg unokája vagy! Egy ilyen hölgy számára megengedhetetlenek az intim pillanatok! – Nem a te dolgod, Algie. – Felelősséggel tartozom érted, tehát nagyon is az én dolgom, az ördögbe is! – Algie indulattól vörös arccal megragadta unokahúgát, és magával húzta. – Oda ülj le, Meg, és hallgass, amíg Rathmore-ral elrendezzük az ügyet. – Nem állíthatsz félre, mint egy taknyos gyereket, Algie! – rántotta ki magát ismét unokabátyja szorításából. – Ez a férfi egyszer már megkérte a kezemet, és én visszautasítottam. – Ezt egyszerűen nem tudom megérteni – fordult Algie Rathmore-hoz. – Miért nem kerestél meg engem? Kapcsolatba léphettünk volna a herceggel, és ti máris jegyesek lehetnétek, anélkül, hogy Megnek tudomására hoztuk volna. – Úgyse lenne hozzá merszed! – pattant fel Meg, hol az egyik, hol a másik férfi arcába nézve. Biztos volt benne, hogy a két férfi, aki mindketten arról papoltak, hogy csakis az ő érdekeit védik, mégsem árulnák el ilyen aljas módon. – Már hogyne merném – válaszolt Algie egy határozott bólintással. Rathmore megvonta a vállát. – Az ilyesmi meglehetősen gyakori. Jeges hideg öntötte el, ahogy nézte őket. – Képesek lennétek a hátam mögött elintézni egy házasságot? Úgy, hogy egyszerűen figyelembe sem veszitek a véleményem? Most, hogy egyértelműen kinyilvánítottam, nem kívánok, Lord Rathmore felesége lenni? – A nők általában nemigen látják be, mi lenne számukra a legjobb – jelentette ki Algie. – Ne izgasd magad emiatt, Meg. – Ne izgassam magam? – kérdezte Meg emelt hangon. Unokafivére valószínűleg észre sem vette, mennyire kihozta a sodrából legutóbbi kijelentésével, de Rathmore moccanatlanul áll, metsző pillantását egyenesen a lányra szegezve. – Nem az a lényeg, Meg – mondta Knightsbridge. – A körülményeket figyelembe véve, nincs más választásunk. – De nagyon is van választásunk! És én a nemet választottam, a franc egye meg! – Meg, hogy beszélsz! – meredt rá unokafivére döbbenten. – Több okod is lesz, hogy amiatt aggodalmaskodj, miket mondok, ha nem vagy képes odafigyelni rám! Knightsbridge tétován hátrébb lépett. – Tudod jól, Meg, hogy a legjobbat akarom neked. Meg hitetlenkedő szisszenést hallatott. Rathmore békítő pillantást küldött felé, majd előrelépett, mielőtt még Meg valami meggondolatlanságot mondhatott volna. – Elnézésedet kell kérnem az incidens miatt, Knightsbridge. De minden rendben lesz, és feltett szándékom továbbra is, hogy feleségül vegyem az unokahúgodat. Knightsbridge kimerülten dörzsölte meg halántékát.

133

– Mindössze annyi kívánságom lenne, hogy kövesd a hagyományokat, Rathmore. – Magam is osztozom veled ezen az óhajon – sietett egyetérteni barátjával. – Szükségünk lesz a herceg beleegyezésére – szólt Knightsbridge. – Mivel unokahúgom bátyja távol van, ő a gyámja. – Már elnézést – vágott közbe Meg, oda se figyelve Rathmore jelzésére, hogy hallgasson. – Egyikőtök sem hallotta, amikor kijelentettem az imént, hogy nem kívánok feleségül menni Lord Rathmore-hoz? – Az, hogy te mit akarsz, ebben a pillanatban nem nyom túl sokat a latban – intett Knightsbridge elutasítón. – Azt kell tenned, ami ilyen esetben egyedül elfogadható. Meg csípőre tette a kezét. – Van egy egészen aprócska dolog, amit kihagysz a számításból, Algie. Rá kellene venned, hogy az oltár előtt igent mondjak. És biztosíthatlak afelől, hogy erre semmi esélyed sincs. Unokafivére a nyilvánvaló döbbenettől többször is kinyitotta és becsukta a száját, de hang csak egy idő múltán jött ki a torkán. – De hát muszáj – makogta végül. Meg karba fonta a kezét. – Nemsokára huszonhárom éves leszek, Algie. Nem kényszeríthetsz semmire. – De… de… akkor értesítenem kell a herceget – mondta. – Igen, ide kell hívnom Bath-ból. Ő majd biztosan jobb belátásra bír. Bűnbánat hasított Meg szívébe. Habozott. Biztos, hogy érdemes felizgatni a nagyapját? Nem. De ezt Algie sem akarhatja. Lassan megrázta a fejét. – Nagyapám beteg, Algie, nagyon beteg. Nem hinném, hogy jót tenne neki egy ilyen incidens híre. Ha újabb szélütést kap, Algie, a te hibád lesz, hogy annyira elszomorítottad. – Az én hibám? – nyögte Algie ezekre az álszent szavakra. – Tréfál? – kérdezte Rathmore felhúzott szemöldökkel. – De kérem, Meg! A lány arcát pír öntötte el. – Viselkedjék, Justin. – De hát nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna – tiltakozott unokafivére. – A becsületed romokban hever, Meg. Hát nem érted? – A becsületem csak akkor megy tönkre, ha az incidens híre elér Londonba – jelentette ki Meg. – Mivel azonban csak mi hárman tudunk róla, semmi okom azt hinni, hogy ez megtörténhet. Rathmore Algie vállára tette a kezét, mielőtt az újra tiltakozni kezdett volna. – Hadd beszéljek vele – mormolta. – Talán jobb belátásra bírom. – Ahogy óhajtod, de egy percre sem hagylak benneteket kettesben – rogyott le a szófára fájdalmas arccal. Rathmore belékarolt, mielőtt kényelembe helyezkedhetett volna. – Ne itt – kérte –, ha javasolhatom, foglalj helyet ebben a kényelmes fotelben itt a tűz mellett. – Remélem, nem hiszi, hogy a karjába vetem magam, és igent mondok, ugye? – suttogta figyelmeztetően Meg a közeledő Rathmore-nak. – Mondtam már, hogy nem leszek a felesége. – Meg – a férfi hangja lágy volt, érintése puha, amikor megsimogatta az arcát. – Kényelmetlen helyzetbe hozza unokafivérét.

134

Jó ég, hogy lehet ennyire vonzó valaki? Máris érezte, hogy megolvad a lába alatt a föld, minden erejét össze kellett szednie, hogy koncentrálni tudjon. – Meg – Rathmore kezébe vette karcsú ujjait –, ön nagyon fontos számára. A legjobbat akarja magának. – Én is a legjobbat akarom. Ami számomra a legjobb. – Valóban? – Igen. – Feltörő könnyeivel küszködve hátat fordított Rathmore-nak, és összefogta a haját. – És ha esetleg egy pillanatig is kétségeim támadtak volna, hogy helyesen cselekszem-e, a mód, ahogy mélyen tisztelt unokafivérem kezelt az imént, nagyban megerősített elhatározásomban. Mindketten egyformán gondolkodnak. Figyelembe sem veszik az érzéseimet, mintha csak egy butuska kislány lennék. – Nem hiszem, hogy ön butuska – sóhajtott fel a gróf. – De a helyzet meglehetősen bonyolult, Meg. Nekem minden porcikám tiltakozik ellene, hogy akarata ellenére vegyem feleségül. – És mit gondol, számomra mit jelent, hozzámenni egy férfihoz, aki csupán a kényszerhelyzet miatt kíván a férjem lenni? – Nekilátott módszeresen visszatűzni hajtűit az elkészült kontyba. – Justin, a házasság örök életre szól. Képtelen lennék leélni az életemet valakivel, aki csupán azért vett el, mert ezt követelte az illendőség. – Ön sokkal többet jelent nekem. – Valóban? – Haját immár eligazítva, Rathmore szemébe nézett. – Justin, ön nem azért kéri meg a kezemet, mert a közösen eltöltött idő erre sarkalja, mert megismert és elfogadott engem. Azért teszi csupán, mert a társadalmi illem ezt kívánja. És mert édesanyára van szüksége Emily számára – mosolyodott el szomorúan. – Talán azért is, mert én vagyok az egyetlen jó családból származó hölgy, aki szóba áll önnel. Ezek egyike sem elégséges indok egy házassághoz. Többre vágyom. – Több is van mögötte. Ott van még a szenvedély. – Közelebb lépett Meghez. – Szenvedélyt is kínálok önnek. Gyermekeket. Jólétet és társadalmi rangot. – Nem csupán arról van szó, mit nyújthat nekem, Justin – rázta meg fejét a lány. – Ezzel semmire sem megyünk. – Mondja meg, mit kíván. – Már elmondtam. Csak úgy tűnik, ön nem ért engem. Amíg ön és én meg nem ismerjük és szeretjük egymást egyforma szerelemmel, én nem leszek a felsége. – Nem tündérmesében élünk, Meg. Nem egy pár házasodik szerelem nélkül, és az a tapasztalat, hogy az érzelmek kialakulnak előbb-utóbb. – Ez nekem kevés. – Rendben – függesztette sötét szemét a lányra. – De ne feledje, hogy egyetlen szándékom megnyerni a kezét, Meg – figyelmeztette vágytól fűtött hangon. – Kerüljön bármibe is. – Remélem, sikerülni fog, Justin. Szívből remélem. Rathmore témát váltott. – Forduljon meg. Összekapcsolom a ruháját. – Kíváncsi vagyok, mire megy, szolgálólány segítsége nélkül – zsémbeskedett Meg, de azért engedelmeskedett a felszólításnak. – Azt mondom, Rathmore… – tiltakozott Knightsbridge. A gróf egy pillantással elhallgattatta.

135

– Azt akarod, hogy unokahúgod en dishabille hagyja el a szalont, Knightsbridge? Csak az öltözékét hozom rendbe! – Ez nem helyénvaló – mormolta Knightsbridge. – Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy unokahúgoddal való kapcsolatom jócskán átlépte az illendőség határát, nem is oly rég. Algie tűnődő hallgatásba merült, Rathmore hamarosan végzett a gombokkal és kapcsokkal. – Most már a megszokott úrinő. Meg hátrapillantott a válla felett. – Nem egészen olyan, mint szokott lenni, de hát ennyire futotta. Rathmore megszorította a vállát, és hátrébb lépett. – Holnap tiszteletemet teszem a szokásos péntek esti összejövetelen, Meg. Remélem, ön is ott lesz. – A remény sosem fogy el, uram – Meg beszédes pillantást küldött unokafivére felé –, kivéve, ha Algie bezár Knightsbridge Chase falai közé. Knightsbridge felemelkedett. – Úgy tűnik, egyikőtök sem hajlandó megfelelő komolysággal kezelni az esetet. – Talán te veszed túlságosan is komolyan – vágott vissza Meg tüzesen. – Meg, kérem, megnézné, hogy van a kis Emily? – javasolta Rathmore. – Egy szolgálólány majd felvezeti az emeletre. – Magam is feltalálok. – Egy utolsó metsző pillantást vetve Knightsbridge felé, és távozott a szobából. – Atyám, meg is feledkeztem a gyámleányodról, hogy így a feje tetejére állt minden – szisszent fel Knightsbridge. – Hogy van a kicsi? – Semmi komoly. Hamarosan rendbe jön – telepedett le Rathmore az egyik közeli karosszékbe. Pillantásuk találkozott. – Remélem, megérted, hogy számomra is ugyanolyan rettenetes ez a helyzet, mint számodra, Knightsbridge. Tudod, hogy sose tennék olyat, ami tönkretehetné a barátságunkat. – Tudom. – Knightsbridge felemelkedett, sétált néhány lépést, aztán visszaült az iménti helyére. – De Rathmore, a lány becsülete oda. Te is tudod, én is tudom. – Igen. – Rathmore idegesen dobolt ujjaival az asztalon. – Az unokahúgod nem könnyű eset, Knightsbridge. Amit mond, azt úgy is gondolja. Ha nem tudom meggyőzni, nem fog hozzám jönni feleségül, még akkor sem, ha az oltár előtt kell visszafordulnia. – Ha a herceg rájön… – Tudom. Nem csupán Meg jó híre forog kockán – kulcsolta össze ujjait. – A herceg sárba tiporna, ha kiderülne, mi történt. Soha nem hozhatnám helyre a becsületem. És ezt Emily éppúgy megszenvedné. – Meg kell győznöd Meget, hogy nincs más kiút – mondta Knightsbridge. – Ismerlek. Mindig is le tudtad venni lábukról a nőket. Gondolom, ez alól unokahúgom sem kivétel. – Keserűn felnevetett. – Valójában már be is bizonyítottad, hogy őt is meg tudod győzni, ha akarod. – Tudod, hogy fontos nekem – szólt csendesen Rathmore. – Soha még ennyire nem volt fontos semmi. A feleségem lesz. De időre van szükségem, hogy meggyőzzem. – Remélem, sikerrel jársz – emelkedett fel székéből Knightsbridge. – Mert ha nem, attól tartok, a barátságunknak vége. Súlyosan lógott közöttük a levegőben az utolsó néhány szó.

136

– Megértettem – bólintott végül Rathmore. Maga is felállt. – Nagyon sokat jelent számomra a barátságod, Knightsbridge. Rettenetes lenne, ha el kellene veszítenem. – Én is hasonlóan érzek. – Knightsbridge arcán egyszerre tükröződött harag és szomorúság. – A fenébe, ember! Nem elég, hogy gyerekkori legjobb barátom kompromittálja az unokahúgomat, ráadásul még itt van ez a pletyka is… Rathmore-t elöntötte a szégyen. – Arra képtelen vagyok, hogy meg nem történtté tegyem a dolgokat – jegyezte meg csendesen –, de minden erőmmel azon leszek, hogy kiköszörüljem a csorbát. – Meglátjuk, mire jutsz – sóhajtott reménytelenül Knightsbridge. – Mit mondjak Penelopenak? – Semmit. Minél kevesebben tudják, mi történt, annál jobb. – Talán igazad van, de én semmit nem szoktam elhallgatni a feleségem elől. És a herceg egy hónap múlva visszatér Bath-ból. – Add nekem ezt a hónapot – ütött biztatóan barátja vállára Rathmore. – Ha nem győzöm meg ennyi idő alatt az unokahúgodat, hogy legyen a feleségem, akkor szabadon dönthetsz róla, mit tegyél, még akkor is, ha elmondod a hercegnek a történteket. De esküszöm neked, Knightsbridge, Meg feleségül jön hozzám. – Ajánlom is neki – lépett oldalra Knightsbridge. Rathmore keze lecsúszott a válláról. – Legjobb, ha most hazaviszem. Rathmore nehéz szívvel nézett távozó barátja után. Knightsbridge volt az egyetlen igaz barátja, még száműzetése idején is kitartott mellette. Algie mindvégig biztos volt ártatlanságában, és egész odáig elment, hogy meghívta őt az esküvőjére. A tudat, hogy megbántotta legjobb barátját, nehéz súlyként telepedett szívére. Hogyan győzhetné meg a lányt, hogy feleségül menjen hozzá? Miként lehetne egyenesbe hozni a dolgokat? Iszonyú foltot ejtett a becsületén azzal, hogy elvette az ártatlanságát. A szenvedély megfelelő eszköznek tűnt, hogy az oltár elé csábítsa, és most elveszítette ezt az eszközt. Nem mintha valaha is szándékában állt volna kompromittálni őt. A becsülete sohasem engedte volna, hogy szándékosan megbecstelenítsen egy nőt. Mégis, most, hogy Knightsbridge besétált ebben az intim pillanatban, úgy érezte, a Sors rámosolygott. Szándéka ellenére édes-kettesben találták őket. Kompromittáló közelségben. Rendezetlen ruhában. A társadalmi szabályok ez esetben azt követelték, hogy azonnal házasodjanak össze. Meg az öve lesz, jó hírnév ide vagy oda. Hacsak a herceg nem gondolkodik másként, és bosszút nem áll rajta. Hangok hallatszottak odakinn, majd csukódott a bejárati ajtó. Mintha még a kocsi zörgése is elhatolt volna füléig. Meg és Knightsbridge elindultak haza, a kastélyba. A házra csend telepedett, csak a szolgák puha léptei hallatszottak időnként. Meg távozásával mintha az otthon minden édes öröme, kedves melege odaveszett volna. Magány telepedett rá, akár az árnyék. Vajon az aznap esti események áldást hoznak kettejük kapcsolatára, vagy megkongatták az oly vágyott házasság fölött a lélekharangot? Egyszeriben rázuhant a felismerés, milyen súlyos helyzetbe keveredett. Óriási hibát követett el, amikor engedett a vágy csábításának. Most, amikor már csaknem elérte, hogy kezdje visszafogadni a helyi arisztokrácia, tovább rontotta esélyeit. Pedig épp csak kezdtek kinyílni előtte az ajtók. Ha Meg nagyapja, a herceg, tudomást szerez róla, mi

137

történt kettejük között, nem csak az ő jövőjét teszi tönkre egyszer s mindenkorra. Emilyt is magával rántja a mocsokba. Nem is beszélve Knightsbridge oly fontos barátságáról. Meg sem lehet az övé. Ezt a lehetőséget nem volt képes elfogadni. Minden vonzerejét be fogja vetni, hogy magához édesgesse a lányt és elnyerje beleegyezését, ahogy Knightsbridge-nek szavát adta. Megnyeri magának, ha addig él is! Csodálatos grófné lesz belőle és tökéletes anya Emily számára. Szüksége van rá. Egy magafajta férfi számára nem könnyű bevallani, hogy bárkire szüksége lehet, de hát ez az igazság. Feketén-fehéren. Nem hazudott Knightsbridge-nek, fontos számára a lány. Szüksége volt rá, másként, jobban, mint bármely nőre eddigi élete során. Olyan módon, aminek semmi köze nem volt a puszta fizikai vágyhoz. Azt akarta, hogy Meg mellette legyen jóban és rosszban egyaránt. Együtt akart nevetni vele, és karjában tartani, ha bánatos. Gyermekei anyját látta benne. Az egyetlen dolog, ami elválasztotta tőle, az maga Meg volt. Ez a végzetes elhatározás, hogy megtalálja… azt a valamit, amit annyira keres. Mit kutat annyira a lány? Mi az a megfoghatatlan, csalóka felfedezés, amire annyira vágyakozik? Évekig is eltart, mire célhoz ér, míg neki egyetlen hónap áll rendelkezésére, hogy megnyerje a szívét. Talán ha segítene neki a keresésben. Láthatóan nagyon fontos számára ez az eszménykép, így ő sem legyinthet rá könnyedén. Meg nem tartozik a mindennapi nők közé, fel kell hát hagynia a szokásos módszerekkel, ha meg akarja nyerni szívét. Másnap találkoznak az összejövetelen. Odáig sem fog merészkedni, hogy megcsókolja a kezét. Udvarlása két akarat összecsapása lesz. Készen állt a csatára.

138

17. fejezet

M

eg Algie és Penelope mögött lépett be a nagy táncterembe. Elegendő volt egyetlen gyors pillantás, hogy konstatálja, Rathmore nincs jelen. Nem tudta, vajon megkönnyebbülést vagy szomorúságot érez emiatt. Az előző esti események olybá tűntek előtte, mintha csak álmodta volna őket, kivéve, hogy izomlázat érzett tagjaiban reggel, amikor felébredt, s az érzés újra lángra lobbantotta érzékeit, visszaemlékezve a történtekre. Nem bánta meg, hogy odaadta magát Rathmore-nak, de a következmények annál fájóbban érintették. Az, hogy Algie rájuk nyitott, nem csupán feszültté tette unokafivére és Meg között a viszonyt, de a két férfi gyermekkori barátságát is összetörte. Az egyetlen dolog, amely mindent azonnal rendbe hozna, az lenne, ha feleségül menne Rathmore-hoz. Ó, mennyire csábító gondolat. Beleszeretett Rathmore-ba. Minden vonzotta hozzá – a sebezhetősége, furcsa humorérzéke, ez a csontig hatoló humor, mely olyannyira jellemezte őt. S mit tett mégis? Hazudott. Eltaszította magától, holott semmire sem vágyott jobban, mint hogy a karjában tölthessen el egy egész életet. Ez az ösvény igen veszélyes. Annyira könnyű engedni a csinos arc jelentette vonzerőnek, a vágynak, a férfi szavainak, melyek mind felé húzták, láthatatlan mágnesként. Rendkívül erős volt a kísértés, hogy elfogadja Rathmore ajánlatát, és örökre a karjába vesse magát. Épp ez volt, amit el akart kerülni. Nem akarta elveszíteni önmagát. Knightsbridge és Penelope megálltak, hogy köszöntsenek néhány ismerőst. Meg udvariasan mosolygott, és elismételte azokat a szavakat, amelyeket mindenki elvárt tőle. Gondolatai ugyanakkor távol jártak: egyre élete nagy kérdésén törte a fejét. Rathmore erős akaratú férfi – elvette az ártatlanságát, még ha Meg önként adta is neki –, becsülete azt kívánta, hogy elvegye feleségül. Olyan férfi esetében, akit ennyire köt a hagyománytisztelet, nem lehet kérdéses, mindent megtesz, hogy menyasszonyává tegye. De Meg számára kevés pusztán a feleség szerepe. Többre vágyik, és lesz, ami lesz, nem adja fel, amíg meg nem találja a Sors által neki rendelt feladatot. Algie és Rathmore úgy akarták megtervezni a házasságukat, hogy az ő szempontjait figyelembe sem vették, eszükbe sem jutott, hogy neki is lehet beleszólása a dologba. Ez még biztosabbá tette az elhatározásában. Akkor megy férjhez, amikor ő akarja. Egy perccel sem előbb. Meg Lynch nem áldozza fel magát a házasság oltárán csak azért, hogy eleget tegyen a társaság elvárásainak. A tömeg izgatott suttogása hozta vissza a jelenbe, amikor bejelentették Lord Rathmore érkezését. Az ajtó felé tekintve megpillantotta a szertartásos feketébe öltözött férfit. Szíve megtelt melegséggel. Istenem, egyszerűen képtelen ellenállni neki. Rathmore csaknem ugyanekkor vette észre őket, s elindult feléjük. Knightsbridge merev lett, ahogy a gróf csatlakozott hozzájuk, de Penelope meleg szeretettel üdvözölte férje barátját. – Lord Rathmore, milyen kellemes meglepetés, hogy itt láthatjuk! – Lady Penelope – csókolt meghajolva kezet Rathmore. Algie felé csak odabiccentett. – Knightsbridge. Hasonló választ kapott: – Rathmore. Penelope meglepődött a két férfi szertartásos udvariasságán, de a gróf már Meghez fordult.

139

– Jó estét kívánok, Miss Stanton-Lynch – mondta. – Mit szólna egy pohárka puncshoz? Meg képtelen volt visszautasítani. A férfi sötét szeme ellágyult, amikor ránézett, és Meg bármennyire is szeretett volna, egyszerűen képtelen volt ellenállni neki. Már a mosolya elegendőnek bizonyult, hogy elcsábuljon. – Nos, miért ne, Lord Rathmore – mondta, kezét a férfi kinyújtott karjára fektetve. – Meg – kezdte volna Algie. A lány egyetlen éles pillantással állította le. – Azonnal jövök, Algie. – Remélem – a gróf felé vetett pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy unokahúga minden mozdulatát árgus szemekkel fogja követni. Rathmore szokásos, hűvös és egyenes pillantásainak egyikével válaszolt. A feszültség egyre nőtt. Meg már attól tartott, hogy a két férfi összekülönbözik a zsúfolt összejövetel kellős közepén, amikor Penelope megtörte a csendet. – Algernon, nagyon furcsa vagy ma este – mosolygott a férjére. – Gyere, menjünk táncolni. – Talán, ha Meg visszatért – válaszolt borúsan Knightsbridge. Penelope felvonta finoman ívelt, mézszínű szemöldökét. – Algie, ne butáskodj. Meg remekül érzi majd magát Lord Rathmore-ral. Ráadásul itt lesznek mindvégig a táncteremben. – Ahogy mondja, asszonyom – sietett egyetérteni vele Rathmore. – Rendben – adta be a derekát Knightsbridge nagy nehezen. – Figyellek benneteket. – Megértettem – bólintott Knightsbridge felé Rathmore, mielőtt elvezette Meget. – Sosem láttam még ilyennek Algie-t – mondta Meg, amikor a frissítőkkel megrakott asztalok elé értek. – Nem hibáztathatja érte – húzódott Rathmore ajka gunyoros mosolyra. – Bebizonyítottuk, hogy immáron nem biztonságos kettesben hagyni bennünket. – Valóban? – vetett heves oldalpillantást Rathmore felé Meg. – Eddig azt hittem, hogy nekem nem biztonságos, ha kettesben maradok önnel, uram. – Pimasz kis csitri. Nem is értem, hogy képes viccelődni egy ilyen helyzeten – nevetett a gróf. – Nincs semmiféle helyzet, Lord Rathmore. – Megálltak az egyik szélső asztal előtt, és Rathmore mert a lánynak egy pohárka puncsot. – Algie-n kívül csak mi ketten tudjuk, mi történt, ő pedig biztosan nem fog pletykálkodni. – Ön bolond, ha azt hiszi, ennyire egyszerű a dolog – húzta távolabb a lányt az asztal körül álló kíváncsiskodók köréből Rathmore. – Ott van még ugye a kérdés, hogy vajon méhében hordja-e örökösömet. A lány elpirult és zavartan tekintett körbe. – Justin, a hely nem igazán alkalmas, hogy megbeszéljük a dolgot. – Mi történt, hogy hirtelen ennyire izgatják a többiek? Meg villámló tekintettel nézett rá. – Tudja, hogy nem erre gondoltam. A férfi vállat vont. – Nem számít – ismét sűrű embertömegen vágtak át. – Az igazság előbb-utóbb napfényre kerül. Mindig így van ez.

140

– Erről jut eszembe – sietett témát váltani Meg –, merre tart a nyomozása? Sikerült valamit kiderítenie? – Talán ma este. – Ezt hogy érti? Rathmore titokzatos mosollyal válaszolt. – Semmi olyasmi, ami miatt aggódnia kellene. – Megálltak egy csendes beugróban, ahonnan Knightsbridge és Penelope jól láthatták őket, de kellő távolságra, hogy kettejük beszélgetése ne juthasson el idegen fülekhez. A gróf lepillantott Megre. – Szerettem volna megkérdezni, hogy érzi magát? Nincs semmi kellemetlenség? – Nincs – válaszolt a lány kigyúlt arccal, tekintetét zavartan elfordítva. – Nem szeretném, ha gondot okoztam volna önnek – suttogta Rathmore. – Igyekeztem olyan óvatos lenni, amennyire csak tőlem telt. Ugyanakkor tudom, hogy az első alkalom után elég gyakori, hogy a hölgyek fájdalmat éreznek még egy darabig. – Uram, ez egyáltalán nem az a téma, amit meg kívánok beszélni önnel ezen a helyen. – Letette az érintetlen puncsospoharat egy arra haladó szolgáló tálcájára, kinyitotta legyezőjét, és heves mozdulatokkal hűteni kezdte lángoló arcát. – Elnézését kérem, drágám. A tegnapi viselkedéséből arra következtettem, hogy önt nem érdeklik a rosszindulatú pletykák. – Látom, még mindig dühös rám – Meg kihívó pillantást küldött a gróf felé. – Őszintén sajnálom, ha megsértettem a büszkeségét, de higgye el, számomra sem volt könnyű döntés a tegnapi. – Vagyis szívesen feleségül jönne hozzám? – Nem mehetek feleségül önhöz, Justin. Elmondtam, miért. – Nos, valóban. – A zene elhallgatott, a táncosok megálltak. Rathmore a táncparkett felé intett. – Táncol velem? Meg épp bólintani akart, de eszébe jutott: hogy állhatna ellen a férfinak, ha az a karjában tartja? Megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Rathmore szemében szomorúság csillant, de épp csak egy pillanatig, aztán visszatért arcának szokásos, semleges kifejezése. – Ahogy óhajtja. Engedje meg, hogy visszakísérjem unokafivéréhez. Egyetlen további szó nélkül vezette Meget Algie-hoz és Penelopehoz, majd távozott. Meg nehéz szívvel nézett utána. Semmire sem vágyott jobban, mint visszahívni a férfit, bocsánatot kérni tőle a visszautasítás miatt. És igent mondani a lánykérésre. Ez volt a legfőbb oka, hogy végül mégsem szólalt meg, csak nézte szomorúan, ahogy a gróf daliás alakja beleveszik a tömegbe. – Páratlan viselkedés Rathmore-tól – incselkedett Penelope. Meg és Algie pillantása találkozott, értőn villant, végül Meg szólt elsőként. – Még mindig bántja Emily rosszulléte. – Ó, igen, természetesen – mosolyodott el Penelope. – Annyira szereti azt a kislányt. – Igen, ahogy mondod. – Ez is egy ok, hogy még jobban a szívébe zárja, gondolta Meg keserű szájízzel. Máris lüktetőén dobolt benne a gróf hiánya. Rathmore átvágott a tömegen, lelkét erősen nyomta a visszautasítás miatti borongós hangulat. Meg szemmel láthatóan minden tőle telhetőt elkövet, hogy távolságot tartson

141

közöttük – olyannyira, hogy még egy ártatlan táncra sem volt hajlandó. Talán rá kellett volna beszélnie. Tudta, mennyire vonzódik hozzá fizikailag Meg, és azzal is tisztában volt, hogy a táncparketten ő irányíthatta volna az érzékeit. De nem akarta ráerőszakolni az akaratát. Jobb, hogy elment, és nem hagyta, hogy a belőle származó sötét szándék csak még tovább rontsa a helyzetet. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy másra is tudjon gondolni. Fontos ügy elintézése várt rá aznap este, jó ideje elhanyagolta ilyen irányú ügyeit a makacs amerikai lány miatt. Fojtott nevetés ütötte meg a fülét, ismerős dallam, mely úgy vonzotta, akár a kopót a nyúl sírása. A jellegzetes nevetés irányába indult, s hamarosan rátalált arra a félhomályos beugróra, ahol vagy féltucat férfi vett körül egy begyes, alacsony, szőke nőt. Bár a hölgy már jóval túlhaladt harmincas évei derekán, a kor nem hagyott nyomot feltűnő alakján. Olyan játszi könnyedséggel mozgott az őt körülvevő férfiak tömegében, mint az Ádámot bűnre csábító Éva. Mrs. Imogene Warington. Azonnal kiszúrta magának Rathmore-t, amint megjelent a férfiak háta mögött. Mogyorószín szeme kitágult, ajka csábos mosolyra nyílt. – Nos, igen – búgta szokatlanul mély hangján. – Lord Rathmore, jó estét. Nevének hallatán izgatott morajlás hallatszott, és a csoport kettévált, hogy utat adjon a grófnak. Rathmore kurtán meghajtotta magát. – Mrs. Warington. Úgy tudom, először gratulálnom, majd részvétet nyilvánítanom kell önnek. Ebben a sorrendben… – Haszontalan ember – csapott játékosan Mrs. Warington a gróf karjára –, még mindig nem ismer illemet? – Attól tartok, hölgyem. Ugyanakkor úgy látom, ön még mindig egész Devon megyét rabságban tartja mosolyával. Öröm villant át a hölgy arcán, csaknem elleplezve a szemében megvillanó, számító pillantást. – Ön pedig, Lord Rathmore éppoly elbűvölő, mint azelőtt. Rathmore a karját nyújtotta: – Felkérhetem egy táncra? A hölgy épp csak egy szemvillanásnyi ideig habozott. – Örömmel, uram. – Egyetlen intéssel elbocsátotta imádóit, kecses kezét a gróf karjára helyezte. – Már attól tartottam, nem kíván többé látni. – Az emberek változnak – válaszolt Rathmore. – Hat év telt el azóta. – Valóban, változnak. Ön pedig igazán férfias jelenség lett, uram. Az özvegy egyértelmű pillantást vetett nadrágja egy bizonyos pontjára. Rathmore visszanyelte undorát. – Ön mindig rendkívül vonzó teremtés volt, Mrs. Warington. Talán meggondolatlan voltam, amikor oly hevesen visszautasítottam néhány évvel ezelőtt. – Ön még kisfiú volt akkor – ragyogott rá megbocsátó mosollyal a hölgy, szőke fürtjeit igazgatva. – És a nagybátyját sem akarta megbántani. – Immáron nem vagyok többé gyermek. – Merőn a hölgyre szegezett pillantással Rathmore megállt a táncparketten. – Nem, most már nem. – Vágy mélyítette el a hangját. – S az ajánlatom fennáll, uram. Tehát épp nincs szeretője. Ez jelentősen megkönnyítette Rathmore helyzetét. Igéző mosolyainak egyikével jutalmazta a hölgyet.

142

– Beszélgessünk egy kicsit a régi szép időkről, Mrs. Warington, hogy könnyebben eldönthessük, mit hoz a jövő. – Rendelkezésére állok, uram. – A szemében égő vágy meghazudtolta közönyös tónusát. Rathmore közelebb hajolt egy lélegzetvételnyivel, s a nő fülébe suttogta, azt kívánva, bárcsak inkább az igéző amerikai lányt tarthatná karjában. – Beszélgessünk négyszemközt a tánc után. –Aztán sodródtak a zene ütemére, akár a többiek. Mrs. Warington csábos mosolya nem hagyott kétséget afelől, mit gondol. – Jó estét, Knightsbridge. – Az Algie mellett megálló fiatalember alacsony, babaarcú, göndör, szőke hajú ifjú volt. – Gratulálhatok a házasságodhoz? – Jó estét, Fenton. – Bizonytalanság villant át egész testén, de ettől függetlenül odafordult Penelopehez. – Kedvesem, engedd meg, hogy bemutassam Lord Fentont. – Lord Fenton – nyújtotta kezét udvariasan a férfi felé, de mosolyában nem tükröződött bátorítás. – Őszinte örömömre szolgál, hogy megismerhetem, asszonyom – hajolt Fenton Penelope kezére, de kék szeme már Meg alakján siklott végig. – Volnál olyan szíves, és bemutatnál a bájos hölgynek, Knightsbridge? – Az unokahúgom, Miss Stanton-Lynch – mondta Algie. – Meg, ő itt Lord Fenton. – Jó estét, Lord Fenton – nyújtotta felé kezét Meg, aki nem volt egészen biztos abban, hogyan kellene viselkednie Ophelia bátyjával. – Örvendek – hajolt kézcsókra Fenton. – Felkérhetem egy táncra, Miss StantonLynch? Mivel Meg csak rövid ideje érkezett és táncrendje korántsem telt meg, így nem volt lehetősége visszautasítani a kérést. Meghajtotta magát, majd óvatosan ráhelyezte kezét a férfi kinyújtott karjára s hagyta, hogy a táncparkettre vezesse. Elfoglalták helyüket a többi pár között. – Lehetséges, hogy Lord Rathmore-ral láttam az imént? – érdeklődött Fenton. – Igen – küldött felé szigorú pillantást Meg. – Lord Rathmore családunk jó barátja. – Hogyne, valóban emlékszem, hogy Knightsbridge és ő olyanok voltak mint két testvér, még annak idején Etonban. – A zene felcsendült, és Fenton táncba vezette Meget. – Valamikor én is a barátaim között tartottam számon Lord Rathmore-t, Miss StantonLynch. – Valóban? – fordult Meg a tánc ritmusában. – Nos, igen. Jóban voltunk, egészen a tragédiáig. – Sötétkék szeme megtelt szomorúsággal. – Biztos vagyok benne, hogy tudja, mi történt. – Egy részét, igen. – Szívesen meghallgatta volna a részleteket, ám ebben a pillanatban fedezte fel, hogy Rathmore egy csigás hajú, szőke szépséggel táncol. Meg csaknem otthagyta táncpartnerét, hogy közelebbről is megnézhesse őket. Rathmore úgy tett, mintha észre sem vette volna. – Miss Stanton-Lynch? Visszakapta pillantását Lord Fentonra, és együttérzőn rámosolygott. – Fogadja uram, őszinte részvétemet, testvére halála miatt. – Köszönöm – sóhajtott a férfi. – Olyan tragikus, ha egy olyan csinos lány, mint ő, ennyire fiatalon távozik az élők sorából.

143

Meg éles tekintetet vetett rá, de nem látott egyebet a szemében, csak ártatlan szomorúságot. – Valóban, uram. Rendkívül borzasztó az ilyen. – Rettenetes lenne, ha újra megtörténhetne egy hasonló eset. Újabb kör következett, s éppen Rathmore és a szőke nő mellett haladtak el, utóbbinak olyan mély dekoltázs ékesítette ruháját, hogy ezzel az erővel akár nem is kellett volna felvennie semmit. Rathmore le sem vette róla pillantását. Ki ez a nő, és miért táncol vele Rathmore? Mert te nem. – Nem jó közeli barátságot tartani Lord Rathmore-ral, Miss Stanton-Lynch – hallotta Meg Fenton szavait, amikor ismét sikerült ráirányítania figyelmét. Meg a lehető legélesebb pillantásával nézett rá. – Uram, ön túlságosan messzire merészkedik. – Tudom – sóhajtott a férfi bocsánatkérően. – De aggódom az ön jóléte miatt. – Mondtam már, hogy Lord Rathmore családunk barátja. Sosem bántana engem. A férfi szomorúan mosolygott. – Azt sem gondolta volna senki, hogy Opheliát bántja. Meg kis híján megállt a táncparkett közepén. – Uram, sértőnek találom, amiket mond. – Elnézéséért esedezem, Miss Stanton-Lynch. Váltsunk talán témát? – A férfi Rathmore és táncpartnere felé pillantott, és ebből Meg azonnal rájött, hogy nem sikerült eltitkolnia érdeklődését az imént. – Az ott Mrs. Warington – mondta. – Ő és Lord Rathmore… régi barátok. Régi barátok? Meg összehúzott szemmel nézte, ahogy a szőke nő kissé még közelebb húzódott Rathmore-hoz tánc közben. Vajon szeretők lennének? Elveszítette? Lord Fenton nyilvánvalóan rájött, hogy eleget mondott, úgyhogy társalgásuk hátralevő része az időjárás körül szőtt monológja volt. Meg, akit ugyancsak megrázott a találkozás, alig várta már, hogy Lord Fenton visszakísérje unokafivéréhez. Nem időzött hosszasan, meghajtotta magát, és távozott. – Nem szeretem ezt az embert – mondta fojtott hangon Algie-nak Penelope. – Én sem – pillantott Knightsbridge sötéten a terem túlsó felén beszélgető Lord Fenton felé. – Bár nemigen hibáztathatjuk, különösen, ha belegondolunk, mi történt hat évvel ezelőtt. Meg nem nézett Lord Fenton irányába; Rathmore-t bámulta, amint kikísérte a csilingelően kacagó Mrs. Waringtont a teremből. Nem mert belegondolni, hova mehetnek. Ráadásul nagyon nem volt ínyére, hogy ennyire gyászos hangulatba került a gondolatra, hogy végül sikerült Rathmore-t eltaszítania magától. Algie rámeredt: – Meg, jól vagy? – Igen, aránylag jól. – Megdörzsölte halántékát, habár a szíve fájt, de rettenetesen. – Attól tartok, kezd megfájdulni a fejem. Talán az lenne a legjobb, ha visszahúzódnék egy csendes sarokba. – Lord Fenton bosszantott fel? – kérdezte Penelope, karjára téve kezét. – Elmehetünk, ha gondolod. – Ó, dehogyis. Csak nemrég érkeztünk.

144

– Mondott valamit Lord Fenton, amit nem kellett volna? – kérdezte hevesen Algie. – Csak a szokásos pletykák – válaszolt nagy sóhajjal Meg. – Azt gondolja, Lord Rathmore megölte a testvérét. – Ne vedd a szívedre – tanácsolta Penelope. – Tudod, őt különösen mélyen érintette az ügy. – Úgy tűnik, senki sem hajlandó hinni Lord Rathmore ártatlanságában. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de sokáig én sem hittem benne – bólintott Penelope. – Engem Algie győzött meg. – Én hiszek benne, hogy ártatlan. – Algie ajka elkeskenyedett. – Legalábbis ami a gyilkosságot illeti. Penelope csodálkozó arccal nézett rá. – Algernon, mi bánt ma este? Összekülönböztetek valami miatt Lord Rathmore-ral? Meg visszatartotta a lélegzetét. Algie egyetlen pillantást vetett felé, jól láthatóan küzdött az érzelmeivel. Aztán csak megvonta a vállát és így szólt. – Volt egy kis vitánk. Semmi különös. – Kérlek, ne hagyd, hogy elrontsa az esténket – válaszolt Penelope. A zenekar keringőbe kezdett, ő pedig izgatottan nézett férjére. – Táncolj velem, Algernon. Tudod, mennyire szeretem a keringőt. Leheletnyi mosollyal ajkán nézett feleségére. – De drágám, még a végén hírbe hoznak bennünket, ha egynél többször táncolunk. És ha már háromszor is felkérlek, jó atyád követelni fogja, hogy kérjem meg a kezed. – Micsoda botrány – nevetett Penelope. – Gyere, Algernon. Tudod, hogy a házasság egyik legkellemesebb része egy ilyen jó öreg feleség számára, ha keringőzhet veled. – Remélem, nem csupán az egyetlen előnye – súgta játékosan Algie. Meg elmosolyodott évődésüket hallva. Milyen érzés lehet, ha úgy szeretik az embert, ahogy Algie rajong Penelopeért? Annyira összeillő párt alkottak. Felsóhajtott, magára vonva a párocska figyelmét. Penelope mosolya lehervadt. – Jaj, drágám, megfeledkeztem a fejfájásodról. – Vágyakozó pillantást vetett a táncparkett felé, aztán úgy döntött, a keringőnél sokkal többet jelent vendéglátói hivatása. – Gyere. Keresünk számodra egy csendes helyet. – De mi lesz a keringővel? – kérdezte Meg. – Majd táncolunk a következőre. – Abszolúte – értett vele egyet Algie. – A te jóléted az első. – Nincs semmi baj. – Meg pillantása találkozott unokafivérével. – Kérlek, ne hagyd, hogy az én gondom tönkretegye az estéteket. Keresek egy megfelelő helyet az idősebb főrendi hölgyek mellett, és leülök, amíg ti keringőztök. – Biztos vagy benne? – kérdezte Penelope, de Algie megrázta a fejét. – Nem hinném, hogy ez jó lesz így – jelentette ki. – Túlságosan sok alacsony születésű látogatja ezeket az estéket, és nekem az a feladatom, hogy megvédjelek tőlük. – A társadalom legfőbb oszlopai között fogok ülni – emlékeztette Meg. – Nézd, ott van például Lady Hemmingford. A nagyanyád barátnője. Biztos vagyok benne, hogy mellette biztonságban leszek. – Könyörgő pillantást vetett unokabátyja felé. – Kérlek, Algie. Nem akarom elrontani a szórakozásotokat, különösen, hogy ilyen kedvesek és figyelmesek vagytok velem. Algie tétovázott, de Penelope karjára tette a kezét, és vágyakozó pillantással nézte.

145

– Nos, rendben – született meg a döntés. Penelope leplezetlen örömmel sóhajtott fel. Mosolya vidámságot csalt Algie arcára. – Gyere, keresünk neked egy helyet Lady Hemmingford mellett. Néhány perccel később Meg a csaknem teljesen süket idős hölgy mellett ülve nézte, ahogy unokafivére és felesége a táncolók forgó csapatához csatlakozik. Nem hazudott; valóban megfájdult a feje, valószínűleg a sokktól, amikor megpillantotta Rathmore-t és Mrs. Waringtont a táncolók között. Egyáltalán nincs rá tekintettel a férfi? Legszívesebben hazament volna, de Algie és Penelope annyira kedvesen viselkedtek vele mindig, nem akarta elrontani az estéjüket. Milyen jó volt újra mosolyt látni unokafivére arcán! Olyan komoly és gyámolító lett előző este, azt hitte, sosem látja már nevetni. Az is megkínozta, hogy a két férfi meleg barátsága rideg távolságtartássá vált. Ö okozta mindezt. Lady Hemmingford egy ismerősével beszélgetett, cseppet sem bánta, hogy Meg hátradől, és behunyt szemmel a hideg falnak támasztja lüktető fejét. A zene hangjai megnyugtatták, most, hogy nem kellett néznie a táncosok forgatagát. Úgy tűnt, fejfájása is csökkent. A jobbján ülő Lady Hemmingford és a balján nyújtózó, jótékonyan rejtő pálma megóvta őt a gavalléroktól, akik a táncrendjébe kívánták felvetetni magukat. Egyetlen férfit szeretett volna csupán a táncrendben látni, de ő már messze járt. Egy másik nővel. – Láttad őket kettesben? – csapta meg fülét egy női hang a pálmafa túloldaláról. – Ön szerint megkéri a kezét? – Hát, ezt rebesgetik Devonban – válaszolt a kérdésre egy másik női hang. – Csak akkor jelenik meg valahol, ha ő is ott van. Elmosolyodott. Efféle pletykákból állt ki minden társasági összejövetel. Mindig mindenki azon törte a fejét, hogy vajon ki kivel köt házasságot, kinek nagyobb a vagyona. Ameddig nem bántott senkit, ez teljesen rendjén is volt. – Azon csodálkozom, hogy egyáltalán meghívják – hallatszott a beszélgetés. – Azt gondoltam, sehol sem fogadják, azok után, ami történt. – Óh, nem, hisz épp amiatt hívják meg mindenhova, ami történt. Nos, ki szeretné, hogy az ördögi gróf haragja ellene forduljon? Láthatja, hogy járt szegény Ophelia Haversham is. Meg mereven ült a széken. Rathmore-ról beszélnek! – Önnek igaza lehet. Milyen kapcsolat van közte és Miss Stanton-Lynch között? Az ön véleménye szerint el fogja venni feleségül? – Biztos vagyok benne – a nő lehalkította hangját. Meg előrébb hajolt a pálmalevelek között. – Nem vette észre, hogy mindenki mennyire megváltozott vele kapcsolatban, mióta körülötte forog? A lány Raynewood hercegének az unokája, és bátyja örököl mindent, ha az öreg herceg meghal. Egy ilyen családdal való kapcsolat sok ajtót kitárhat Lord Rathmore előtt, melyen idáig hiába kopogtatott. – És ha visszautasítja? – Kétlem, hogy ezt tenné. Azóta egymással vannak elfoglalva, hogy az ifjú hölgy megérkezett Devonba. – Igen, a gróf gazdag, arról nem is beszélve, mennyire jóképű. Az anyja francia volt, tudta? – Nahát!

146

– Bizony. Beszélgetőtársát nyilvánvalóan felizgatta a gondolat, milyen zaftos csemegéket hall aznap este. – Meséljen, mit tud még? – Most nem tehetem. A férjem jelez, hogy menjek oda. Jöjjön át a jövő héten, én pedig mindent elmondok önnek Lord Rathmore és Miss Stanton-Lynch szerelméről. Hangjuk egyre halkabb lett, ahogy elsétáltak. – Mindenki tudja, hogy tetszik neki a lány – hallatszott. – És ha visszautasítja, akkor Rathmore grófjának vége. – Senki sem merne szembeszegülni Raynewood herceggel – sietett egyetérteni a másik. – Ha a herceg nem egyezik bele a házasságba, mindenki tudni fogja, hogy valóban igazak voltak a pletykák… A két pletykafészek kellő távolságba jutott, hangjuk teljesen kivehetetlenné vált. Két elsőbálos foglalta el a helyüket, akik izgatottan suttogva taglalták a lehetséges kérők esélyeit, úgy hasonlítgatva össze a fiatalembereket, mint a kofák a tojásokat. Meg moccanni sem tudott meglepetésében. Össze sem rezzent, amikor a két fiatal csitri időnként, elképesztően magas hangon, kuncogni kezdett. Mindenki tudja, hogy Rathmore kiszemelte magának? Mindenki azt várja, mikor kéri meg a kezét? És ha visszautasítja… Jóságos ég! Eszébe sem jutott, hogy ennyire bonyolult a helyzet. Hátradőlt a széken, szórakozottan nézte a táncolókat. Igen, minden érv amellett szólt, hogy ha összeházasodik a férfival, az egyet jelent becsületességének elismerésével. Ezzel biztossá válik Emily jövője is. De hát ezért kellett volna a férfinak? Vajon szeretkezésük is ilyen előre elhatározott cselekedet lehetett? Csak azért kellett megtörténnie, hogy az oltár elé vezethesse? Árulás, szorongatta torkát a gondolat. Alig tudta visszatartani feltörő könnyeit. Rathmore, ez az áruló, összetörte a szívét. A becsületessége. Meg kihúzta magát ültében, kidörzsölte szeméből a könnyeket, nehogy meglássa valaki. Rathmore tetőtől talpig becsületes ember. Lehet, hogy azért akarta elvenni feleségül, hogy előrébb lépjen a társadalmi ranglétrán azzal, hogy nőül veszi Raynewood hercegének unokáját, ám azt nem tudta elképzelni róla, hogy szándékosan kompromittálja, csak azért, hogy elnyerje a kezét. Annyira konokul ragaszkodott a klasszikus becsületeszményhez! Bárcsak szerelemből tette volna… Lerázta magáról ezeket a nyomasztó gondolatokat, és figyelmét egy másik felfedezésre fordította. Ha köztudottá válik, hogy visszautasította Rathmore-t, a férfi soha többé nem lesz képes kiköszörülni a becsületén esett csorbát. És ennek Emily is megissza a levét. Ha feleségül megy Rathmore-hoz, magára vállalja ugyan a kockázatot, hogy elveszít valamit a személyiségéből, amit már soha többé nem lesz alkalma visszaszerezni, de ha nemet mond neki, egész életre szóló megaláztatásra ítéli. Emily pedig kénytelen lesz beérni egy, a kívánatosnál sokkal rosszabb házassággal, ha egyáltalán akad majd kérője. Most látta csak be igazán, mennyire nehéz egy nő helyzete az ő pozíciójában. Hozzákényszerül az első férfihoz, aki megkéri a kezét. Sógornője, Lucinda, hasonló helyzetben volt, amikor először találkozott Meggel. Férje halála után nyakig ült az

147

adósságban, és kicsapongó, léha sógora is folyamatosan üldözte ajánlataival. Úgy került a herceg házába, hogy felfogadták Meg mellé. Az volt a feladata, hogy bevezesse a herceg unokáját az angol felsőosztály illemtanába. Lucinda ugyanakkor egy híres tábornok jó családból származó leányaként semmiképpen nem dolgozhatott pénzért, hiszen ez lemoshatatlan foltot ejtett volna a nevén. Egyetlen esélye az volt, hogy talál magának egy megfelelő férjet. Sikerült eltitkolniuk valódi helyzetét a herceg házában, egészen addig, amíg Garrett el nem vette feleségül, és magával nem vitte Amerikába. Lucinda esete ugyan jó véget ért, akár a tündérmesék, ám a gondolat, hogy maga is ilyen helyzetbe kerülhet, rémülettel töltötte el Meget. És Rathmore…? Gróf. Örökösre van szüksége. Ha továbbra is visszautasítja, előbbutóbb máshol keres magának feleséget. Bár nem örvend a legjobb hírnek, bizonyosan akad majd nő, akit elvakít a vagyon és a név, s aki megajándékozhatja az oly hőn óhajtott örökössel. Ha nem megy feleségül Rathmore-hoz, mindkettőjük életét tönkreteheti. Ha hozzámegy, Rathmore visszanyeri társadalmi státusát, Emily számára is biztosítva van a jövő. Csak egyvalami veszik el, valami, ami oly sokat ér – a lelke. Kell lenni valami más megoldásnak is. Knightsbridge és Penelope közelítettek a táncparkett felől. Ekkor jutott eszébe, mit kell tennie. Annyira egyszerűnek tűnt az ötlet, nem is tudta, hogy nem gondolt mindjárt erre. Nem kell egyebet tennie, mint bebizonyítania Rathmore ártatlanságát. Akkor mindketten szabadok lesznek.

148

18. fejezet V alamit biztosan elrontott. Rathmore a reggelizőasztalnál ült, és azon törte a fejét, vajon lehetséges-e, hogy még ennél is rosszabb helyzetbe kerüljön Meggel. Azért ment el a péntek esti összejövetelre, hogy jobb belátásra bírja a lányt. Lenyűgözze vonzerejével. Hogy eljátsszon vele, felidézze szeretkezésük emlékét, és otthagyja szerelemre éhesen, anélkül, hogy egy ujjal is megérintené. Képtelen volt kiverni fejéből az arcát, amikor visszautasította a táncot. A gyengéd megbánást a szemében. Abban a pillanatban ez tűnt a legjobb eredménynek. Mivel vádolta őt? Hogy csak az elvárásoknak akar megfelelni, amikor megkéri a kezét? Lenne, ez tagadhatatlan, gyakorlati előnye is annak, ha elvenné feleségül a lányt. Olyan jól kijöttek Emilyvel. A társadalmi kapcsolatai. A tény, hogy becsületbevágó kötelessége elvenni őt. A tény, hogy akár örökösét is hordozhatja méhében. De minden egyéb érv ellenére a legfontosabb az volt, hogy Meget akarta maga mellett látni, mint grófnét. A harcias amerikai lányt, az éles kis eszével. Akinek puszta jelenléte elég volt hozzá, hogy minden helyre rázódjék, amikor Emily megbetegedett. Meget kívánta maga mellett az ágyban. Az este ugyanakkor tökéletes vereségnek bizonyult. Sikerült közel kerülnie Mrs. Waringtonhoz. Persze a hölgy szívesen került volna még közelebb hozzá. Elkeseredetten grimaszolt, és nagyot kortyolt a kávéból, mintha ezzel lemoshatná a rosszízű emléket. Imogene cseppet sem változott amióta a nagybátyja szeretője volt. Még mindig úgy járt a férfiak után, mint a tüzelő macska. S bár szándékosan használta fel vonzerejét a hölgyeménnyel szemben, hogy kettesben maradhassanak, még a szerencséjére is szüksége volt, hogy ki tudjon szabadulni a kezéből. Kicsábította a bálterem mögötti kis rózsalugasba, azt remélve, hogy a holdfényes éjszaka romantikus fényei megoldják a nyelvét. Több kérdést is feltett neki, de a hölgy játékosan elütötte őket, egyiket a másik után, válaszadás helyett arcát, karját, vállát cirógatta, nem átallotta még a nadrágját is megtapogatni. Akkor, amikor a hölgy rájött, hogy nem talál egyebet, csak a slicc kitüremkedését, Rathmore már tudta, hogy aznap este nem fog vele előrébb jutni. De Imogene sem ővele. Felnevetett, amikor eszébe jutott a nő arckifejezése, amint elvette kezét a nadrágjáról, és kijelentette, hogy ideje visszatérnie. Érintésére összerándult a bőre, és ekkor értette meg, hogy Megen kívül nem képes egyetlen nőt sem kívánni. Elkerülte ugyan a botrányt, de csak úgy, hogy szavát adta a hölgynek, meglátogatja a közeljövőben. Szándékában is állt elmenni. Az volt a terve ugyanis, hogy végiglátogatja az összes résztvevőt, akik jelen voltak az Ophelia halálának napján rendezett partin. Biztos volt abban, hogy ez sokat segít ártatlanságának bizonyításában. Barátokra, támogatókra lesz szüksége, hogy megvalósíthassa tervét. Reménykedett benne, hogy Knightsbridge a barátja maradt, és némi szerencsével Meg is szóba áll vele. Látta az arcára kiülő bosszúságot, amikor Imogene-nel táncolt. Egy pillantást sem mert a lányra vetni, miközben minden vonzerejét latba vetve próbálta kihúzni az özvegyből az

149

igazságot. Imogene azonnal észrevette volna, hogy másra figyel, és meg is kapta volna a magáét. Ezt nem engedhette meg magának, ki kellett kérdeznie. Most aztán magyarázkodhat Meg előtt. – Jó reggelt, Justin bácsi! Kiverte fejéből nyugtalanító gondolatait. Emilyre nézett, aki tétova mozdulattal állt az étkező ajtajában, aggodalmasan figyelve bácsikáját. – Jó reggelt, Emily. Lejöttél, hogy velem reggelizz? – a jobbján álló üres szék felé intett. A kislány megköszörülte a torkát. – Igen, bácsikám. – Remek – mosolygott rá melegen. – A szakács pontosan olyanra készítette a tojást, ahogy te szereted. Szóljak, hogy hozzanak neked is egy terítéket? – Majd én. – Emily elővett magának egy tányért, és kivett rá egy tojást, némi szalámit, majd letelepedett. Rathmore érdeklődve figyelte. Ez volt az első nap, hogy lejött a szobájából, amióta az a titokzatos ideggyengeség leterítette csütörtökön. Bőre sápadtnak tűnt, de semmi egyéb nyoma nem maradt a betegségnek. Az a mód azonban, ahogy a szeme sarkából pislogott rá, zavarba ejtette Rathmore-t. Azt gondolta, a betegség közelebb hozta őket egymáshoz. Hazafelé a kocsiban Emily még oda is bújt hozzá. Miért nézeget most ilyen gyanakvóan felé? – Azt hiszem, teljesen felgyógyultál – mondta neki, amilyen kedvesen csak tudta. – Nagyon megijesztettél mindenkit. Tudod, ugye? Emily gyors pillantást vetett felé. – Még téged is, bácsikám? – Bizony – sóhajtott nagyot. – Remélem, soha többé nem teszel ilyet velem. Talán a hangja nem volt elég gyengéd? Emily ugyanis még jobban magába zárkózott, úgy tett, mintha a szalámi felszeletelése teljesen lekötné a figyelmét. A csudába, mi történt? Rathmore végignézte a kislány tevékenykedését, majd úgy érezte, kénytelen megszólalni. – Emily – vette elő legkellemesebb hangját. – Tudod, hogy tőlem nem kell tartanod. Válaszul csupán egy bizalmatlan pillantást kapott. Aztán, mintha sikerült volna meggyőznie, Emily bólintott, és továbbra is a tányérjára koncentrált. – Tudom, hogy néha kiabálok veled – folytatta –, de ez nem jelenti azt, hogy félned kell tőlem. Barátok voltunk mi ketten. Nem emlékszel? Emily letette a villáját a tányérja mellé. – Az már régen volt. – Tudom, hogy Miss Stanton-Lynch elmondta neked, miért kellett elmennem. Nem tudtam kapcsolatot tartani veled. Nagyon sajnálom, hogy így történt. De most már itt vagyok, és azt szeretném, ha újra barátok lehetnénk. – Emily hallgatott. – Barátok voltunk csütörtökön is, amikor rosszul lettél – emlékeztette. – Tudom – bólintott a kislány. – Olyan… hülyén éreztem magam. – Hülyén – döbbent meg Rathmore a váratlan feleleten. – Igen, hülyén. – Emily elvörösödött. – Ideggyengeség fogott el – suttogta megkínzott hangon. – Akár azokat a libákat az iskolából. Rathmore alig tudta visszafojtani nevetését.

150

– Mindenki megbetegszik időnként – jelentette ki komoly arccal. – Jómagam rendkívül hálás vagyok, hogy semmi komoly bajod nem esett. – Bárcsak inkább valami komoly lett volna! – Nos, én örülök, hogy nem volt az – mosolygott a leánykára. – Nem szeretném, ha bármi baj történne veled, Emily. A kislány újra elpirult, ezúttal azonban örömében. Rathmore elmosolyodott. Két fontos nő szerepelt az életében. Végre, az egyikkel sikerült zöld ágra vergődnie. – Mi az a meglepetés? – kérdezte Meg unokabátyjától másnap reggel. – Ki vele, Algie, meghalok a kíváncsiságtól. – Csak gyere – kalauzolta végig a ház kihalt, hátsó folyosóján –, majd meglátod. – Mintha tehetnék bármi egyebet is – zsémbelődött Meg a háta mögött. Unokabátyja reggeli közben jelentette be, hogy meglepetése van számára. Képtelen volt kihúzni belőle, mi az, pedig bevetette minden báját. Nem tehetett mást, mint követte a ház alig használt hátsó szárnyához vezető úton. Az előző esti hideg zuhany után nem is ártott valami örömteli esemény. Algie megállt egy aprócska, szinte sosem használt hálószoba előtt a harmadik emeleten. Kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, és gáláns kézmozdulattal jelezte Megnek, hogy bemehet. – Ez lenne az. Kíváncsian kukkantott be a helyiségbe. A kézzel szőtt perzsaszőnyeget gondosan feltekerték, és a fal mellé állították. A bútorokat lenvászonnal fedték be, félretolva őket a fal mellé. A szoba közepén így meglehetős méretű üres tér maradt. Nem egészen üres. Festőállvány, vásznak, és Meg vadonatúj festőkészlete állt ott. A lány örömében összecsapta a kezét. – A dolgozószobám! – kiáltotta. – Errefelé nemigen jár senki – mondta Algie. – Az olajszag tehát nem lesz zavaró. Penelopetól pedig kölcsönözhetsz néhány régi ruhát, amiben festhetsz. – Ez egyszerűen csodálatos! – Meg határtalan örömében megölelte unokafivérét, és két csattanós csókot nyomott az arcára. – Te vagy a legkedvesebb unokatestvér a világon! Knightsbridge elvörösödött. – Láttam, mennyire fontos számodra a dolog. – Köszönöm, Algie. – Odalépett az állványhoz, megsimította, végigfuttatta kíváncsi ujjait a vásznon. – Meglep, hogy ilyen kedves vagy hozzám. Az elmúlt néhány napban történt egy s más. Knightsbridge arca elkomorult. – Erről inkább ne beszéljünk, Meg. – Miért ne? Hiszen kettőnk közé áll, Algie. Az megrázta a fejét. – Egyszerűen nem értem, miért utasítod vissza Rathmore-t. Eszedbe sem jut, hogy nagyapád egy hónapon belül visszatér Bath-ból? Valamikor, előbb vagy utóbb, de megoldást kell keresnünk erre a dologra. Nem mehetsz el csak úgy. – Nem tehetsz semmit, ez a mi ügyünk – mondta Meg a lehető legkedvesebb hangon. – Nekem kell döntenem.

151

– A herceg távollétében én vagyok felelős érted. Hibát követtem el. – Bánatos arccal nézett Megre. – Nem veszed észre, hogy Rathmore valami igen értékes dologtól fosztott meg? Hogyan köthetnél előnyös házasságot, most hogy nem vagy már… nos… – Ártatlan? – segítette ki zavarban levő unokabátyját. Az elvörösödött. – Meg, tudod, hogy amikor egy férfi megnősül, fontos számára, hogy a felesége… nos, hogy… tiszta legyen, tehát, hogy biztos lehessen benne, gyermekei valóban az ő örökösei. – Nagyot sóhajtott, szemmel láthatóan rendkívül szenvedett tőle, hogy ilyen kényelmetlen témát kellett előhoznia. – El sem hiszem, hogy ilyen dolgokról kell veled beszélgetnem. – Sajnálom, hogy belekeveredtél, Algie. Szerettem volna, ha a dolog köztünk marad Justinnal. – Meg, ne haragudj, de ez nem maradhat titokban. – Közelebb lépett, kezét izgatottan széttárta. – Herceg unokája vagy. Rathmore pedig gróf. – De elsősorban emberek vagyunk. Unokafivére tagadóan ingatta a fejét. – Nem, Meg. Kötelességed azt tenni, amit tenned kell. Hozzá kell menned Rathmorehoz. – Vagy mi lesz? Beárulsz nagypapának, ahogy Justinnak mondtad? – Meg szíve hevesen kalimpált csalódottságában, de igyekezett leplezni. – Nem lenne könnyű ezt mondanom, de meg kellett tennem, ha másért nem legalább azért, mert Rathmore… a barátom volt. – Még most is a barátod – nézett Knightsbridge szemébe Meg. – Semmi sem változott. – Minden megváltozott – dörzsölte meg elkeseredett mozdulattal a nyakát unokafivére. – Megbíztam a barátomban. Rábíztalak, ő pedig megcsalt. – Én bátorítottam, Algie. Felemelte a kezét. – Kérlek, meg se próbáld elmesélni nekem a részleteket. – Nagyon meglep a viselkedésed, Algie. Úgy tűnik számomra, anélkül próbálod ráhúzni Justinra a vizes lepedőt, hogy tudnád, mi történt. Te vagy az egyetlen ember Angliában, aki hitt az ártatlanságában, amikor gyilkossággal vádolták. – Most már kételkedem benne, hogy helyesen tettem-e. – Nem, Algie, ezt nem teheted! Nem vonhatod meg tőle a segítségedet, amikor Ophelia meggyilkolásáról van szó! – közelebb lépett, unokafivére karjára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Algie, Justin még mindig a barátod. Mindent megtett, hogy helyrehozza a dolgot. Én vagyok az, aki nem hajlandó együttműködni. Ha valakit hibáztatnod kell, akkor az én vagyok. Algie csak a fejét rázta. – Rathmore-nak tudnia kellett volna, mit tesz. Elárult, megcsalt. – Ahogy én is, Algie – hátrébb lépett. – Justin nem használta ki az előnyét, nem is próbált rávenni semmire. Higgy nekem, épp ellenkezőleg történt a dolog. Unokafivére ismét elvörösödött. – Meg, kérlek. – Nem tehetnél valamennyi engedményt? Ez az ember a barátod.

152

– Tudom, hogy a barátom – tört ki Algie. – Adtam neki egy hónapot, nem? Eszem ágában sem volt párbajra hívni és lepuffantani, mint egy kutyát, bár Isten tudja, lehet az lett volna a legjobb. – Mit értesz azon, hogy adtál neki egy hónapot? Knightsbridge összerezzent. – Ezt mondtam volna? – Ezt – Meg karba fonta a kezét és várakozó pillantásokat lövellt felé. – Nos, pontosan miről is beszéltél? – A herceg egy hónap múlva hazatér – húzta össze magát Knightsbridge Meg metsző pillantása alatt. – Rathmore tudja, hogy el kell mondanom a hercegnek, mi történt. Valójában levelet kellene írnom neki, és beszámolni a történtekről, de… nos, a herceg igen beteg. – És Justin a barátod. – Pontosan. Azt mondtam, csak akkor mesélem el neki, mi történt, amikor visszatér a fürdőről. – Ennyi idő áll Rathmore rendelkezésére, hogy meggyőzzön, legyek a felesége? Felelet helyett csak biccentett. – Igen. És adja isten, hogy sikerüljön neki. – Jaj, Algie – sóhajtott fel Meg. – Ez az egyetlen megoldás – jelentette ki Knightsbridge határozottan. – A pletykáktól eltekintve Rathmore jó parti számodra. – Nem hiszem, hogy egy perccel is tovább akarok tárgyalni erről a témáról – húzta ki magát Meg. – Nyilvánvaló számomra, hogy nem tudunk megegyezni ezzel kapcsolatban, és nem szeretnék vitázni veled, Algie. Bár nagyon olyan arcot vágott, mintha tovább akarná folytatni a témát, unokafivére végül beleegyezően bólintott. – De nehogy azt hidd, hogy ezzel befejezettnek tekintheted az ügyet – mondta figyelmeztetően. – Ez nem a rózsakert vagy az éneklecke, Meg. Ez olyan ügy, ami mellett nem sétálhatsz el csak úgy. – Megértettem. Knightsbridge megfordult, és az ajtó felé indult. Aztán megállt. – Nem ígérhetek semmit a herceggel kapcsolatban – jelentette ki. – Abban a percben, hogy úgy érzem, tudatnom kell vele a dolgot, meg is teszem. Ne táplálj hiú reményeket. Meg tiltakozni akart, de megérintette az a komolyság, amivel unokabátyja beszélt. – Megértettem, Algie. És sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Knightsbridge fáradt mosolyt küldött felé. – Sok sikert az új dolgozószobához. – Távozott, magára hagyva a lányt festékeivel. Pontban három órakor Lord Rathmore megjelent Knightsbridge Chase-ben. Jó jelnek tartotta, hogy az inas nem dobta ki, hanem bejelentette. Knightsbridge és Penelope a szalonban fogadták. A teát és a süteményeket már felszolgálták. – Lord Rathmore – üdvözölte melegen Penelope. – Milyen kedves, hogy eljött. Parancsol egy csésze teát? – Igen, köszönöm. Knightsbridge rövid bólintással köszöntötte:

153

– Rathmore. – Knightsbridge – válaszolta, viszonozva a gesztust. Rémes volt számára ez a merev formalitás kettejük között. Kíváncsian nézett körül. – Hol van Meg? Van valami, amit szeretnék megbeszélni mindhármótokkal. Meg nevének említésére Knightsbridge dühödt pillantást küldött Rathmore felé, majd letelepedett a kanapéra, és tányérjára tett jó néhány szelet süteményt. – Ne vedd ki az összes süteményt – pirított rá Penelope. Rathmore-ra nézett, majd így szólt. – Azonnal elküldök valakit Megért, uram. Mielőtt még két lépést tehetett volna az ajtó felé, az kicsapódott, és Meg robbant a szalonba, kezében egy színes vásznat lengetve. – Algie! Penelope! – kiáltott. – Nézzétek, mit festettem! – Hirtelen megállt, amikor rádöbbent Rathmore jelenlétére. A grófot ugyancsak meglepte a látvány. Meg egy elnyűtt kék ruhát viselt, haját egyetlen szalaggal kötötte fel, hogy ne zavarja a munkában, kócos fürtökben hullott a tarkójára hátul. A ruhát mindenütt festék borította. Néhány vörös petty díszelgett az állán. Ruháján kék és sárga foltok virítottak. Az orra hegyén, és a haján fehér foltok csúfoskodtak, mintha csak hópihék szálltak volna rá. Ujjait a szivárvány minden színe borította. – Jaj, Meg, – kapta a kezét arcához Penelope. Meg festékes arcán végigömlött a pír. – Lord Rathmore. Mit keres ön itt? – Meg – fújt Penelope, szemmel láthatóan zavarban az udvariatlan megjegyzés miatt. – Lord Rathmore szemmel láthatóan meglátogatott bennünket. Meg visszanyerte eredeti színét. – Elnézését kérem, uram. Kérem, engedje meg, hogy visszavonuljak a szobámba, rendbe hozni magam. Azonnal jövök. – Egy pillanatra – állította meg Rathmore. Előrébb lépett, és óvatos mozdulattal kivette Meg kezéből a vásznat. – Lássuk, mit hozott. – Nedves még, vigyázzon a kabátjára – figyelmeztette Meg. – Ne aggódjon a kabátom miatt. Óvatosan felemelte a vásznat, hogy mindannyian láthassák. Csönd töltötte be a szobát. – Nos – köhintett udvariasan Knightsbridge –, érdekes. – Nagyon színes – tette hozzá Penelope. – Meg – sóhajtott Rathmore, elkerekedett szemmel nézve a vásznat. – Ez egyszerűen csodálatos. Színek vihara kavargott a kezében tartott képen, akár egy szívből jövő nevetés. Égszínkék és fűzöld, sárga, bíborvörös foltokkal keveredett egymással. Rathmore nem tudta levenni róla a szemét. A színek sokasága Megre emlékeztette, lángoló szenvedélyére, szépségére. Zabolátlan természetére. Életszeretetére. – Mit ábrázol? – hunyorgott a képre Knightsbridge. – Olyan… úgy néz ki… mint egy… virágoskert – válaszolt Penelope halvány mosollyal. Rathmore és Meg döbbenten néztek rájuk. – Dehogy virágoskert – morgott Knightsbridge. – Mindenki láthatja, hogy szivárvány. – Mit nem mondotok! – kiáltott fel Rathmore. – Hisz ez egyik sem. Ez itt maga… Meg. A lány csillogó szemmel nézett rá.

154

– Pontosan, uram. Ez én vagyok. Mindaz, amit érzek. – Csodás – mondta Rathmore a képet nézve. – Mondja, eladná nekem, mit gondol? Knightsbridge szeme elkerekedett. – Megvennéd, ezt? – Miért ne? Nem gondolod, hogy ideje végre a magam ízlése szerint berendezni Rathmore Hallt? – Minden bizonnyal – igyekezett egyetérteni vele Penelope udvarias mosollyal. – És milyen kedves, hogy épp Meg képével akarja kezdeni. – Bizony. Meg rendkívül tehetséges. – Köszönöm, uram – mosolygott rá a lány üdvözülten. – Nos, ha megbocsát, a festménynek először meg kell száradnia. Csak ezután lehet az öné. – Eladja nekem? – Nem, odaajándékozom – elvette Rathmore kezéből a vásznat, és peckesen kivonult a szalonból, királynői pillantást vetve a döbbenten bámuló Knightsbridge-re. – Ajándék – ragyogott Rathmore, akinek nagyon jólesett Meg figyelmessége. – Csodás – nyúlt Knightsbridge újabb süteményért. Meg a lehető leggyorsabban átöltözött, majd lesietett a fogadószobába. Furcsa módon, alig várta, hogy újra láthassa Rathmore-t. A péntek este nem volt épp a legvidámabb kettejük számára. Most, hogy megcsodálta a képét, Meg szíve könnyű lett, akár egy kismadáré. A férfi tehetségesnek tartja! Maga is így gondolta. Sosem érezte még ennyire szabadnak magát, mint festés közben. Annyira elmerült mindabban, amit csinált, szinte észre sem vette, hogy repül az idő. Milyen kellemetlen, hogy így mutatkozott Rathmore előtt, tetőtől talpig festékesen! Úgy nézhetett ki, akár egy madárijesztő. Ha észre is vette rémes küllemét, neveltetése nem engedte meg neki, hogy emlékeztesse rá. De a festményt, azt valóban észrevette. Még az angolokra jellemző merev udvariasság álarca alól is előbújt őszinte csodálata. Nem volt mit tenni, oda kellett ajándékoznia neki. Különösen azok után, hogy a múlt héten visszautasította házassági ajánlatát. Meg visszatért a szalonba. Immár csinos, rózsaszín ruhát viselt, melyet elszórt virágok ékesítettek. Tekintete találkozott Rathmore pillantásával, amint belépett a szalonba, és megörvendeztette a férfi szemében felcsillanó őszinte csodálat. Bárcsak szerelmes lenne belé… Jóságos ég, milyen gondolatok járnak a fejében? Az lenne a legrosszabb, ha Rathmore beleszeretne! Már akkor is milyen kísértést jelentett számára, amikor csupán becsületből akarta elvenni. Hogy állhatna ellen, ha szívéből imádná őt? Elég rosszat jelent már önmagában az is, hogy ennyire sokra tartja a férfit. Ha érzelmeik is kölcsönösek lennének, kettőt sem pillanthatna, és máris Rathmore grófnéja lenne. – Sajnálom, hogy megvárattam – mondta, miközben beleereszkedett az egyik karosszékbe. – Megérte várni önre – jelentette ki gálánsán Rathmore. Meg elpirult, holott tisztában volt vele, hogy a gróf szava nem több puszta társasági udvariasságnál. – Nos, immár mindannyian a rendelkezésére állunk, uram – jelentette ki Penelope. – Mit kíván megbeszélni velünk? Rathmore Knightsbridge-re nézett és így szólt.

155

– Azt hiszem, megtaláltam a módját annak, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat. De segítségre lenne szükségem. – Valóban? – Algie szavai úgy koppantak, mintha legalábbis párbajra hívták volna. – Világosíts fel bennünket, Rathmore. – Valakinek biztosan tudnia kell, mi történt Opheliával – bólintott Rathmore. – Szerintem össze kellene hívni egy estélyt, ahol részt vesznek mindazok, akik azon a szerencsétlen éjszakán jelen voltak. Ez az egyetlen módja, hogy kideríthessük, valójában mi történt. – Remek ötlet! – lelkesedett Meg. Végre bebizonyíthatják Rathmore ártatlanságát. Ugyanakkor sajnálat hullámzott végig rajta. Ha bebizonyosodik a gróf ártatlansága, akkor nyilvánosan is visszautasíthatja házassági ajánlatát, anélkül, hogy Rathmore és Emily további sorsát döntené romba. Erre vágyott, nem igaz? Akkor miért a szomorúság? Rathmore rámosolygott. – Az egyetlen gondot csupán az jelenti, hogy ezek az emberek közelébe se jönnének Rathmore Hallnak. Ha még emlékeztek rá, Aggerlyék meg sem akartak ismerni Lady Denniston bálján. – Ó, valóban, ez igaz – sóhajtott Penelope. – Tehát az lenne a javaslatom – folytatta Rathmore –, hogy Lord és Lady Knightsbridge adjon házi bált. – Micsoda?! – kiáltott fel Algie. – Briliáns ötlet! – jelentette ki Meg. – Emlékszem, Aggerlyék mennyire áhítoztak Knightsbridge kegyeibe férkőzni. Nem fognak tudni ellenállni a meghívásnak. Penelope elgondolkodva nézett fel. – Megnek igaza van. Nincs kifogásom a javaslata ellen, Lord Rathmore. Örülök, hogy segítségére lehetek. – Jelentőségteljese pillantást vetett férjére. – Akárcsak Algernon. Algie fájdalmas arcot vágott. – Beleegyezem, Rathmore, mert én is úgy gondolom, hogy tisztázni kell a neved. Rathmore bólintott, hogy megértette. – Köszönöm. – Tehát a vendégek Lord és Lady Knightsbridge meghívására jönnek – mulatott Meg –, és nem is sejtik, egészen az utolsó pillanatig, hogy Lord Rathmore is a meghívottak között lesz. – Úgy bizony – bólintott Penelope. Rathmore hálás pillantást vetett rájuk. – Köszönöm a szíves segítséget. – Reméljük, menni fog a dolog – mormolta Algie.

156

19. fejezet

A

hogy várták, senki sem utasította vissza Knightsbridge gróf és grófné meghívását. Alig néhány nappal a meghívók kiküldését követően már meg is érkeztek a köszönő levelek, melyben mindenki jelezte, eljön. Penelope az esti menü összeállításával foglalatoskodott, Meg a leveleket rendezgette. – A meghívók alig két napja, hogy kimentek – jelentette ki Meg. Penelope felnézett, és önbizalomtól duzzadó mosollyal nézett Megre. – Miért ne jönnének. Az arisztokrácia el van bűvölve Algernonnal kötött házasságunktól. – Mert szerelemből házasodtatok – mondta Meg. – Ez egyáltalán nem szokványos. – Elég időt töltöttem a szabályok pontos betartásával, mielőtt Algernon megkérte a kezemet! Talán, ha elég bátor vagyok, és áthágok néhányat, ő is összeszedte volna magát, és hamarabb megkérte volna a kezem – Penelope felnevetett. – El sem tudom képzelni, hogy valaha is megszegsz egyetlen szabályt is – sóhajtott Meg. – Te mindig pontosan tudod, milyen helyzetben mi a teendő. – Ezért kaptam a Tökéletes Penelope csúfnevet. Mennyire gyűlöltem! És tudod, mi tartotta vissza Algernont attól, hogy megkérjen? – Csak nem a csúfneved? Penelope bólintott: – Butaság, nem? – Talán egyszerűen csak nem volt felkészülve a házasságra. – Ne beszélj butaságot – nevetett fel Penelope. – Szerencsére tudta a kötelességét, ahogy én is az enyémet. Végül aztán szerelmi házasság lett a kötelességből. – Tehát neked az volt a kötelességed, hogy férjhez menj. – Hogyne. Ahogy a tied is. – De mi van akkor, ha én nem akarok férjhez menni? – érdeklődött Meg. – Ha valami mást szeretnék kezdeni az életemmel? – Egy herceg unokája vagy. Nincs semmi egyéb dolgod. – Pont attól féltem, hogy ezt fogod mondani. Penelope arcát meglágyította egy mosoly. – Meg, a házasság nem egyenlő a halálos ítélettel. Számos előnnyel jár, ha az ember férjnél van. Ott van például az a szabadság, mely az ember társadalmi státusával jár. Számos dolog van, amit a férjezett hölgyek megtehetnek, a hajadon lányok pedig nem. – Gondolom. – Ráadásul van melletted valaki, akivel leélheted az életed – folytatta Penelope. – A gyermeknevelés örömei. Kellemes érzés, hogy az ember saját házának úrnője. A házasság nem börtön, Meg. Épp ellenkezőleg: a teljes és boldog élet záloga. Mielőtt Meg válaszolhatott volna, heves kopogtatás hallatszott. Meg sem várva válaszukat, a házvezetőnő nyitott be feldúltan. – Mrs. Belton, mi a csuda… – Bocsánatáért esedezem, asszonyom, de azonnal jönnie kell. Monsieur Corveau-ról van szó. Már megint fenyegetőzik! – Ó, istenem – állt fel Penelope. – Mi történt ezúttal? – A kiskutya, asszonyom. Ismét bejött a konyhába, az az önfejű francia meg teljesen kikelt magából. Megfenyegetett, hogy töltve tálalja fel szegény kis állatot! 157

– Micsoda! – Penelope szája elkeskenyedett, szeme szikrát szórt. – Majd meglátjuk, hogy ki lesz megtöltve! Jöjjön velem, Mrs. Belton! Penelope kiviharzott a szobából, háta mögött a kezét tördelő házvezetőnővel. Meg, látva Penelope arckifejezését, egy percig sem kételkedett, hogy Monsieur Corveau hamarosan egy Franciaország felé tartó hajón találja magát. Még mindig az eseten nevetgélt, amikor az inas bejelentette Lord Rathmore-t. Meg felpattant, amikor a férfi belépett a szalonba. Lélegzetvétele már attól szaporább lett, hogy meglátta a grófot, nem csekély bosszúságára. – Mit keres itt? – kérdezte hevesen. – Egy kedves üdvözlést – válaszolt a férfi, felhúzva szemöldökét. – Azért jöttem, hogy megbeszéljük az estélyt. – Hogyne – Meg igyekezett összeszedni magát. Kedvesebbnek kell lennie. – Kérem, foglaljon helyet. Kíván valami frissítőt? – Nem, köszönöm. – Szokásos mosolyával nézett Megre, miközben helyet foglalt az egyik karosszékben. – Hacsak nem sorolja önmagát is a frissítők közé. – Justin! – Forróság öntötte el az arcát… meg még néhány más testrészét is. Micsoda egy ember! Meg nem értette, miként lehetséges, hogy azonnal, amint a férfi a közelében volt vagy rámosolygott, elszállt minden egyéb a fejéből. Épp ma reggel gondolta végig újra. Muszáj ellenállnia neki. Nem mehet hozzá feleségül. Ragaszkodnia kell a szabályokhoz. Ugyanakkor ha a gróf így mosolygott rá, óriási nehézséget okozott neki visszaemlékezni mindarra, amit reggel még olyan világosan tudott. – Nem gondolt rá? – Mire? – Hogy milyen érzés volt egymás karjában lenni – incselkedett a férfi. – Hogyne gondoltam volna – sziszegett rá Meg. – Azóta is folyamatosan emiatt kell hallgatnom, nem? – Nem az okozza a gondot, hogy együtt voltunk – helyesbített Rathmore. – A baj gyökere az ön makacssága. – Ezt állítja, és még gentlemannek képzeli magát? – Sajnálom, kedvesem, de a jelenlétében minden úriemberi ösztönöm egyszeriben megszűnik működni – Rathmore elmosolyodott. – Azt észrevettem. – Meg hirtelen belefáradt az őt elöntő érzelmek kavargásába, és türelmetlenül odavetette a kérdést. – Mi hozta ide ma délután? Rathmore elkomorodott. – Meg akartam beszélni Knightsbridge-dzsel, hogy elhozom Emilyt az estélyre. – Miért? A gyilkos utáni hajsza biztosan nem gyermekeknek való mulatság. – Tudom, és otthon is akartam hagyni, de visszatértek a rémálmai. Nem szeretném, ha felébredne, engem hívna, és én nem lehetnék mellette. Természetesen egy szolgáló felügyel majd rá, de itt leszek mellette, ha kell. Meg arca ellágyult látva a férfi mélységes törődését. – Természetesen ebben az esetben én is egyetértek azzal, hogy elhozza. – Köszönöm – biccentett kurtán Rathmore. – Remélem, minden rendbe jön, és ártatlanságomat sikerül bebizonyítanom. – Magam is ebben bízom. – Meg rendezgetni kezdte a leveleket, képtelen volt a gróf szemébe nézni. – Az ön nevének tisztázása az egyetlen lehetőségünk, hogy mindketten kikerüljünk végre ebből a kínos szituációból.

158

– Téved, kedvesem. A házasság az egyetlen megoldás, épp az, amit ön úgy döntött, nem hajlandó választani. – Jó okom volt így dönteni. – Legalábbis ezt állítja. Mesélje el nekem, hogyan gondolta helyreállítani a becsületem, ha kitör a botrány amiatt, hogy elvettem az ártatlanságát. Meg arca lángba borult szavaira. – Tudja, hogy pletykálnak kettőnkről? – Hogyne – bólintott a gróf. – Akkor lennék meglepve, ha nem keringene valami pletyka. – A… barátságunk… többen is észrevették, uram, és az arisztokrácia nagy érdeklődéssel várja, hogy megkéri a kezemet. – Már megtettem, Meg. Nem is egyszer. A lány úgy tett, mintha nem venné észre a hangjában csengő sértődöttséget. – Hivatalosan azonban még nem kérte meg a kezemet a nagyapától. A társaság azt várja, vajon elfogadják-e kérőnek. Ha tudomást szereznek róla, hogy visszautasítottam önt, akkor mindenki hitelt ad a pletykának, hogy ön volt Ophelia gyilkosa, és Emily sorsa is megpecsételődik. – Tisztában vagyok ezekkel a tényekkel. – Rathmore felállt. – Ezért is mondtam önnek, hogy a házasság az egyetlen kiút számunkra. Ó, igen, Rathmore tudott mindent, futott át rajta a felismerés. Sokkal jobban ismeri a helyi arisztokráciát, mint ő. Megköszörülte a torkát. – Mindketten tudjuk, Justin, hogy nem kívánok a felesége lenni, ugyanakkor viszont semmiképpen sem szeretném, ha döntésem kihatással lenne az ön társadalmi helyzetére. – Ez elképesztően nagylelkű öntől – morrant fel Rathmore, hangjában leplezetlen gúnnyal. – Ebből következően azt kell mondanom – folytatta Meg –, hogy az egyetlen esélyünk, ha sikerül bebizonyítanunk az ön ártatlanságát. Ha ezek után visszautasításom nyilvánosságra kerül, természetesen lesznek ugyan pletykák, de azokkal könnyűszerrel elbánik. – Úgy látom, mindenre gondolt – lendült előre a gróf –, de vajon ez is eszébe jutott? Előrehajolt, két kezét a karosszék karfáira helyezte, és megcsókolta a lányt. Meg a ruhájába markolt. Minden szándéka ellenére visszacsókolta Rathmore-t. Annak ellenére, hogy számtalan oka lett volna visszautasítani, karját a férfi nyaka köré fonta. Egész teste beleremegett a csókba. Rathmore mélyen felsóhajtott, kezét a lány csípőjére csúsztatva magához emelte, s úgy szorította, mintha sosem akarná elengedni. Másik kezével a lány fejét húzta még közelebb, s csókolta, végzetes, soha vissza nem térő szenvedéllyel. Meg kívánta őt. Semmi másra nem vágyott, csak ölelkezni vele. De a házasság sokkal több a puszta szenvedélynél. Társas kapcsolat, nem csupán testi vágy. Ezt egy pillanatra sem tudta elfeledni, bármennyire jólesett volna. – Állj – sikerült kinyögnie. – Justin, hagyja abba, kérem! A férfi hátralépett, de csak egy kicsit. Homlokát a lány fejének döntve, mélyen a szemébe nézett. – Nem könnyű elfelejteni, ugye? Meg behunyta a szemét. – Nem akarom bántani.

159

– Akkor jöjjön hozzám feleségül. Én leszek a legboldogabb férfi a világon. – Bárcsak megtehetném. – Kinyitotta a szemét, őszinte pillantását a férfi szemébe mélyesztette, majd lágyan megcsókolta az ajkát. – Nem tehetem, Justin. Nem kockáztathatom meg, hogy elveszítek mindent, ami fontos számomra. – És mi lesz azokkal a dolgokkal, amiket nem kaphat meg? – Hátrébb lépett. – Az életre szóló társsal? Saját otthonnal? Gyermekekkel? – Ezeknek is eljön az idejük. Valamikor. – Lehet, hogy akkor már túl késő lesz. Hangok hallatszottak az előszoba felől, és Rathmore gyorsan visszaült iménti helyére. A lehető legilledelmesebben ücsörögtek, amikor Algie belépett. – Pen… jóságos Isten, mit keresel te itt, Rathmore? – Algie pillantása Megre esett, a lány csóktól kivörösödött ajkára. Szeme elkeskenyedett. – Nem kell válaszolnod, látom én, mire megy ki a játék. Nevezd meg a segédeidet! – Algie, ne! – pattant fel Meg. – Először még nem tettem semmit – sziszegte Algie. – De ezúttal az én otthonomat mocskoltad be. Elégtételt követelek! Penelope lépett be a mondat végére. – Algie, mi a csudát kiabálsz? Csak nem párbajra hívtad Lord Rathmore-t? – De igen – válaszolt a férje. – Nos, hallhatnám a választ? – Elment a józan eszed? – kérdezte Penelope. – Itt voltak kettesben. Hol a csudában jártál te? – Gondok vannak a szakáccsal. Algernon, attól tartok, ez az estély teljesen megzavart. Azt akarod mondani, Lord Rathmore visszaélt azzal a helyzettel, hogy kettesben volt Meggel? – Igen, már volt rá eset – hörögte Algie. – De ezúttal megfizet érte. Penelope elsápadt: – Micsoda? – Algie, azonnal hagyd abba – kiáltott Meg. – Tudod te is, hogy Lord Rathmore nem tett semmi rosszat. – Semmi ilyesmiről nincs tudomásom. Rathmore, halljam a válaszodat. – Algernon, követelem, hogy mondd el, mi folyik itt! – ragadta meg férje karját Penelope. – Azt akarod mondani, hogy Lord Rathmore megbecstelenítette az unokahúgodat? Itt, a szalonban? – Nem – vágott közbe Meg. – Semmi ilyet nem állíthat, mert az nem lenne igaz. Algie arca elvörösödött. – Nem itt. Úgy értem megbecstelenítette, de máshol, néhány nappal ezelőtt. – Micsoda?! – Knightsbridge, semmi nem történt itt! – vetette közbe csendesen Rathmore. – Egyértelműen semmi olyan, ami miatt párbajoznunk kellene. Nos, a szabályok kimondják, hogy a bocsánatkéréssel el lehet simítani egy párbajra való kihívást, ezért kérlek, fogadd őszinte bocsánatkérésemet, mindazért, amit gondolsz, hogy történt. – Nem kell a bocsánatkérésed, Rathmore – fenyegetőzött Algie. – Ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy itt voltatok kettesben és semmi nem történt köztetek. A csütörtök este után! – Szóval csütörtök este történt? – fordult Penelope Meghez. – Lord Rathmore visszaélt a helyzetével csaknem egy hete, és én csak most szerzek róla tudomást! – Szó sem volt visszaélésről. Egyértelműen kölcsönös volt a dolog – tiltakozott Meg.

160

– Jóságos egek! – Penelope összeesett, de Rathmore az utolsó pillanatban még elkapta. – El a kezekkel a feleségemtől, Rathmore! – Ejtsem talán a földre? – nézett fel dühösen a gróf. – Knightsbridge, most már tényleg túl messzire mész! – Kérem, engedjen el, Lord Rathmore – suttogta Penelope –, és hagyja el tisztességes házamat. Döbbent csend fogadta szavait. Rathmore először meglepetten, aztán beletörődő pillantással nézett körbe. – Ahogy kívánja, hölgyem. Algie zavarba jött. – Nos, Pen, erre nincs szükség. Rathmore felajánlotta, hogy megteszi a szükséges lépéseket. – Valóban? – Penelope lerázta magáról Rathmore tanácstalan kezét, és visszanyerte egyensúlyát. – Miért nem mondta nekem senki? Mikor lesz az esküvő? – Nem lesz esküvő. Meg visszautasította Lord Rathmore-t. Egy pillanatra úgy tűnt, Penelope ismét elalél. – Ezt tette? – suttogta. Majd választ sem várva Meghez fordult. – Visszautasítottad? Meg felszegte az állát: – Igen, visszautasítottam. Penelope Algie-ra szegezte pillantását. – És erről én csak most értesülök? – Hát… nos… Penelope finom vonásai hirtelen jeges merevségre váltottak. Rathmore felé intett. – Lássuk, jól értettem-e a történteket. Ön, uram, súlyosan kompromittálta a férjem unokahúgát múlt csütörtökön. Eddig igaz? Rathmore arcán megbánás tükröződött. – Attól tartok, igen. – De hajlandó rendbehozni a dolgot azzal, hogy elveszi feleségül Meget? – Igen. – És te, Meg – fordult felé Penelope, rendkívül helytelenítő arccal – Miután Lord Rathmore megkísérelte helyrehozni a dolgokat, te voltál olyan vakmerő, és visszautasítottad őt? Meg nagyot nyelt: – Igen. – Akkor megbolondultál. Azonnal beszélnem kell veled. Algernon? Algie előrébb lépett: – Igen, édesem? – Ne próbálj meg elbűvölni, férjem. Miként lehetséges, hogy mind ez idáig nem hallottam ezt az egész botrányos történetet? El akartad mondani nekem? – Hát akarni akartam… Penelope várt, de Algie nem szólt többet. – Látom már – bólintott Penelope. – Eszedben sem volt megosztani velem a történteket. – De Pen… Penelope felemelte a kezét, és Algie elhallgatott. – Megbeszéljük a dolgot, majd ha kettesben leszünk, Algernon. Lord Rathmore, nagyon letört, amit hallanom kellett. Mindenesetre örömömre szolgál, hogy ön megtette, amit tennie kellett. Most kérem, távozzék, majd önért küldetek, ha eljön az ideje.

161

Egyetlen férfi sem lehet olyan bátor, hogy szembeszálljon Penelopével, amikor ilyen harcias kedve kerekedett. – Ahogy kívánja, hölgyem. – Rathmore mélyen meghajolt, majd Algie-ra nézett. – Gondolom, semmisnek vehetjük a kihívást, Knightsbridge? Az sietősen bólintott. – Jó napot, uram – köszönt el jelentőségteljesen Penelope. Rathmore ismét meghajolt, majd távozott. – Algernon – mondta Penelope –, kérlek, hagyj magunkra bennünket. – Hogyne, drágám. – Úgy sietett ki a szobából, mint akinek épp csak sikerült megúsznia egy kivégzést. Meg szembe találta magát a rendkívül dühös és csalódott Penelopével. – Nos, Meg, most aztán sikerült jól megkeverned a dolgokat, nem igaz? Meg igyekezett összeszedni büszkeségét. – Nem állt szándékomban ennyi bajt okozni. Egyetlen szándékom csupán, hogy magam választhassam meg, kihez megyek férjhez. – Attól tartok, immár nem illet meg ez a luxus – rázta meg a fejét Penelope. – Jóságos, ég, hagytad, hogy kompromittáljanak. És azok után, hogy a férfi, aki megfosztott becsületedtől, hajlandó elvenni feleségül, te képes vagy visszautasítani? – Nem állok készen a házasságra. Penelope kék szeme elkerekedett. – Nem állsz készen a házasságra? Ez lenne az oka, hogy eldobod a becsületed? – Nos… igen. Penelope a szófa felé intett: – Ülj le! Meg engedelmeskedet. Penelope helyet foglalt a szemben levő fotelben, kezét összekulcsolva ölébe ejtette. – Mivel édesanyád nem él már, és Lady Agatha és a sógornőd sincs jelen, rám hárul a feladat, mint legközelebbi nőrokonra, hogy tanácsot adjak neked – rendkívül szigorú pillantást vetett Megre. – Hozzá kell menned Lord Rathmore-hoz. Nem létezik más megoldás. – Nem – pattant fel Meg. – Elegem van belőle, hogy mindenki meg akarja mondani, mit tegyek. Egész életemben mások döntöttek helyettem. Nos, ezúttal, én döntök. És a döntésem: nem. – De Meg, romokban hever a tisztességed. Van róla elképzelésed, mi történik akkor, ha ennek híre megy? Mekkora sérelmet szenvedne miattad az egész család, különösképpen nagyapád? Kizárnának minden társaságból, még a herceg kapcsolatai sem mentenének meg! – levegőért kapkodott. – Jóságos ég, a herceg tud már a dologról? Meg a fejét rázta. – Meggyőztem Algie-t, hogy hallgasson. Attól tartok, a hír újabb szívrohamot idézne elő nála. – Valószínűleg igazad van. Nos, ebből is láthatod, hogy pillanatnyilag minden a te döntéseden múlik. Mély szomorúság ömlött el rajta: – Tudom. – El sem tudom képzelni, hogy történhetett meg a dolog. Tudod, annyira látszott már az esküvőnkön, hogy tetszik neked Lord Rathmore, úgyhogy szándékosan nem szóltam bele, amikor beszélgetni kezdtetek. Aztán később is hagytam, hogy szabadon találkozzatok, mert azt gondoltam, hogy szívesen hozzámennél, de némileg tartottam

162

tőle, hogy a nagyapád esetleg kifogást emelne ellene a pletykák miatt – Penelope törékeny kis mosolyt küldött Meg felé. – Azt hittem, vonzódsz hozzá. – Nagyon is. – Akkor miért tiprod lábbal a büszkeségét? – kiáltott fel égnek emelt kézzel Penelope. – Istenem, eszemben sem volt. Az egész helyzet kezd egyre bonyolultabbá válni. Penelope előrehajolt. – Mondj el mindent, Meg! Talán segíthetek. Szavait olyan anyai gondoskodás hatotta át, hogy Meget elöntötték az érzelmek. – Oh, Penelope! – roskadt hátra a kanapén. – Annyira összekuszálódott minden! – Mondj el, mindent, Meg! Nagyon súlyos helyzetbe kerültél. – Egész eddig nem jöttem rá, mennyire súlyos! – Úgy látom, hogy ez a tudatlanság mélységesen megbánthatja azokat az embereket, akiket szeretsz. – Senkit sem akartam megbántani – sóhajtotta Meg. – Csak meg akartam védeni magamat. – A legjobb, ha elfogadod Lord Rathmore ajánlatát. – Az estélyen majd kiderül, hogy ártatlan. Akkor nem kell összeházasodnunk. Penelope riadtan meredt rá. – Meg, drága gyermekem, a dolgok egyáltalán nem így működnek. Rathmore tönkretett téged. Még ha nem is tud róla mindenki, ami történt, megtörtént. – Előredőlt, hogy ezzel is nyomatékot adjon szavainak, s némileg el is pirult, ahogy szóba hozta ezt a kényes témát. – A férfiak azt várják menyasszonyuktól, hogy ártatlanok legyenek, Meg. A nőnek tisztasága a legfontosabb dolog, amit magával visz a házasságba. Enélkül kettejük közös élete bizalmatlansággal indul. Most, hogy ártatlanságodat odaadtad Lord Rathmore-nak, szinte nullára csökkent az értéked, mint leendő feleségnek. – Nem vagyok árucikk! – kiáltott fel Meg vörösre vált arccal Penelope legnagyobb meglepetésére. – Ha valakihez férjhez megyek, annak sokkal többet kell látnia bennem ennél! – Talán nem tetszik, Meg, de az angol arisztokrácia valóban egyfajta árucikként kezeli a házasság intézményét. A jó házasság rendkívül fontos, és értéket kell hoznia a férj családja számára. Az egyes embereknek pedig mindig meg kell próbálniuk előnyös házasságokat kötniük. – És ha valaki szerelemből akar házasodni? – kérdezte Meg gúnyos hangon. Penelope sajnálkozó pillantást vetett rá. – Nem házasodhat mindenki szerelemből, Meg. Ez alól egy herceg unokája sem kivétel. Láthatóan te és Lord Rathmore összeilletek… a házasság egy bizonyos aspektusát tekintve. Ez jó eséllyel vezet boldog házassághoz. – Nem hagyom magam belekényszeríteni semmiféle házasságba – jelentette ki Meg. – Nekem a házasság többet jelent, mint a ranglétrán való feljebb kapaszkodást. – Nem is hallottad, amit eddig elmondtam neked, ugye? – Penelope arca elsötétült. – Sajnálom, Penelope, de én amerikai vagyok. Odaát egészen másként szemléljük a dolgokat, mint ti itt Angliában. – Efelől semmi kétségem – áll fel Penelope, lesimítva szoknyáját. – Tudod, hogy ha nem lennénk rokonok, kénytelen lennék megszakítani veled minden kapcsolatot? Meg elsápadt. – Még jó, hogy rokonok vagyunk.

163

– Nos, igen. – Penelope habozott. – Nos, Meg, nagyon helytelenül teszed, hogy nem mész férjhez. Tényleg a házasság intézményétől riadsz vissza? Vagy valami más, amit magadnak sem mersz bevallani? Mit akarsz valójában? Meg kinyitotta a száját, de hirtelen rájött, hogy nem tud válaszolni a kérdésre. – Gondolkodj el ezen. Nos, most megbocsáss, de néhány dolgot el kell rendeznem az estéllyel kapcsolatban. – Penelope megfordult és kiment a szobából. Meg csak bámult utána, és elveszettebbnek érezte magát, mint bármikor eddigi életében. Talán tévedett, amikor többre vágyott puszta társadalmi kapcsolatnál? Amikor tiszteletet és egyenlő viszonyt követelt volna a házasságtól? Az angolok szemszögéből nyilvánvalóan, igen. Penelope dühös rá, Algie-ról nem is beszélve. És Rathmore? Felsóhajtott. Rathmore kitartó. És nagyon nehéz neki ellenállni. Szereti őt. Igen, szerelmes belé; nem rejtegette maga előtt a titkot, mint a regények hősnői. Penelope tévedett. Szó sincs róla, hogy becsapja magát. Épp realisztikus akar lenni. Rathmore kedveli őt. Vágyik rá. De szerelem? Nem. Olyan férfi kell neki, aki elfogadja, olyannak szereti, amilyen. Ennél kevesebbel nem érheti be.

164

20. fejezet

A

z estély, melyet Lady és Lord Knightsbridge adott, volt a legtöbbet tárgyalt esemény Devonban. A péntek esti összejövetelek mindhárom támogatója összedugta fejét, és mást sem tárgyaltak csak az eljövendő esemény részleteit. Meg lázas izgalommal készülődött a vacsorára. A vendégek a nap folyamán megérkeztek, és vagy visszavonultak szobáikba, vagy igyekeztek elfoglalni magukat. Nagyon izgatta, vajon milyen fogadtatást vált ki, amikor felfedezik az összejövetel valódi célját. Ez volt az egyetlen járható út Rathmore tisztázására. Fehér szaténruhájában, a nyakát és haját ékesítő igazgyöngyökkel Meg az ifjú Dianához hasonlított, amikor bevonult a szalonba. A legtöbb esetben folytatódott volna a beszélgetés, ám ezúttal csönd fogadta. Legtöbben a szemük sarkából figyelték a többieket, csendben suttogva a sebesen járó legyezők takarásában. Amikor belépett Algie és Penelope oldalán, körülhordozta tekintetét a szobában. Lord és Lady Aggerly már odabenn várták őket. A párocska valószínűleg a lehető legsebesebben érkezett, mutatván készségességüket, miután Lady Denniston bálján Algie nyilvánosan hátat fordított nekik. Lord Fenton is megérkezett. Meg úgy helyezkedett, hogy a lehető legtávolabbra kerüljön tőle. Még nem feledte a férfi furcsa figyelmeztetését a péntek esti mulatságon. Megjelent Mrs. Imogene Warington is, a szőke hajú hölgy azokkal az elképesztő méretű keblekkel, akivel Rathmore táncolt péntek este. Bár Rathmore elmagyarázta neki, hogy kizárólag a nyomozás lefolytatása érdekében táncolt vele, és Ophelia halálával kapcsolatban igyekezett kikérdezni a többszörös özvegyet, Meg egy pillanatra sem feledte, hogy nézett Imogene a grófra: akár az éhes macska a tejszínnel teli tálra. Másokat is látott: egy szikár, idősebb férfit, aki szemmel láthatóan sok időt töltött a szabad levegőn; két arisztokrata matrónát, akiket nem ismert; egy kopaszodó, köpcös férfit, valamint egy fiatal, sötét hajú hölgyet, aki a férjével érkezett. Penelope bemutatta mindenkinek. Az idősebb, vékony férfiról kiderült, hogy ő Sir Charles Wraxton, a néhai Rathmore gróf egykori vadászpartnere. A két matróna Lady Tilton és az özvegy Lady Alston voltak, ez utóbbi Sir Charles szerelme már jó ideje. A kopaszodó férfi Lord Tilton volt, és a fiatal nő a férjével Lady Nussburton, Lord és Lady Tilton leánya. Az egykori estély néhány résztvevője még nem volt jelen, például Miss Eugenia Minor, Lord Fenton egyik idősebb nénikéje, aki gardedámként kísérte Opheliát. Miss Minor elkapott valami náthát két évvel korábban, mely végzetes kimenetelűnek bizonyult. Rajta kívül csupán a néhai Rathmore gróf és Desmond St. James hiányzott. No meg Ophelia. Az óra négyet ütött, s a vendégek várakozón tekintettek fel, mivel az óraütéssel csaknem egy időben felhangzott a vacsorára hívó gong. Épp felemelkedtek és elindultak le a pompás étterem felé, amikor az ajtónálló bejelentette az utolsó vendéget. – Rathmore grófja! Általános suttogás indult meg, ahogy Rathmore belépett a szalonba. Egy pillanatra megállt az ajtóban, veszélyesen jóképűen fekete frakkjában, s lassan elindult a hozzá legközelebb álló vendég felé. Sötét szemének metsző pillantása még Meg szívét is megfagyasztotta, bár az igazság kedvéért be kellett ismernie, hogy rá sokkal melegebben 165

nézett, mint a többiekre. Aztán kurta biccentéssel üdvözölte az egybegyűlteket, és elindult, hogy üdvözölje házigazdáit. – Mi folyik itt? – fortyant fel Lord Aggerly. – Mit keres az ön házában Rathmore? Algie egyetlen pillantást vetett csupán felé. – Elfelejtette már talán, uram, hogy Lord Rathmore szívbéli jóbarátom? Aggerly elvörösödött, és hátralépett. – Magam is szeretném tudni a választ az iménti kérdésre – tiltakozott Lord Tilton. – Nagyon kínos ez az egész helyzet. Rathmore végignézett a jelenlevőkön. – Azért vagyunk itt mindannyian, hogy megoldjunk egy rejtélyt – mondta. – Mielőtt a mai estély véget ér, szeretném megtudni, ki ölte meg valójában Ophelia Havershamet. – Nekem ez bűzlik! – mordult fel Sir Charles, sovány arca elsápadt indulatában. – Mindannyian tudjuk, ki tette. Rathmore hosszú, szemrebbenés nélküli pillantással mérte végig. – Valóban tudjuk? – kérdezte. Sir Charles elvörösödött, és elfordította tekintetét, valamit motyogva a bajusza alatt. – Nekem ez egyáltalán nem tetszik – düllesztette ki kebleit Lady Tilton. – Edward, rendeld ide a kocsinkat. Távozunk. – De nem mehetnek el – szólt közbe Penelope legédesebb hangján. – Mindenki segítségére szükségünk van, hogy kiderítsük az igazságot. – Mi is távozunk – jelentette ki Lady Nussburton anyja példáját követve. – Hogy merészelt ilyen lehetetlen módon félrevezetni bennünket? – Tudhattam volna, hogy túl szépen hangzik ez ahhoz, hogy igaz legyen – mondta Mrs. Warington csalódott képpel nézve Rathmore felé. – Természetesen én is hívatom a kocsimat. Lady Aggerly felállt. – Mi is megyünk. Gyere, Robert. – Csinálj már valamit – sziszegett Algie Rathmore-ra. Lord Fenton emelkedett fel. – Kedves uraim és hölgyeim – mosolygott rájuk –, kérem, legalább a vacsorát várják meg! – Lord Fenton – Lady Alston negédes hangja tisztán csengett a szobában –, úgy tűnik számomra, önt nálunk is mélyebben érinti ez a dráma, nem értem, miért marad. – Mire gondol? – kérdezett vissza Fenton. – Hogy ártatlan húgom volt az áldozat? Nem mondom, hogy hibáztatom Rathmore-t, amiért elbújt az őt fenyegető árnyak elől az elmúlt néhány évben. Úgy gondolom, rendkívül éles elmére vall, hogy összehozott bennünket. Mennyivel egyszerűbb úgy tisztára mosni magát a vádak alól, hogy épp azok előtt teszi, akik jelen voltak akkor, amikor a szörnyű tragédia megtörtént. – Tehát ön is hisz a gróf ártatlanságában? – mordult rá Sir Charles. Fenton elmosolyodott: – Ezt sosem állítottam. – Elég ebből – szólt közbe Meg. – Lord Fenton, ön nem igazán segítőkész. – Miért lennék az? – vágott vissza Fenton indulatosan. – A testvérem halt meg, és bármilyen is volt, amíg élt, nagyon nem tisztességes, hogy élete virágjában kellett elmennie. Megbocsátottam Rathmore-nak, mert biztos vagyok benne, hogy baleset történt. De nem engedhetem meg, hogy egy cseppnyi lelkifurdalást se érezzen.

166

– Nem öltem meg Opheliát – szólalt meg ekkor Rathmore. – És senki sem hagyhatja el a házat, amíg ki nem derítjük a gyilkosát. – Ön minket gyanúsít? – háborodott fel Lord Tilton. – Micsoda arcátlanság! Egy pillanatig sem vagyok hajlandó tovább tűrni. Gyerünk, Lucretia. Lord és Lady Tilton határozott léptekkel elindultak az ajtó felé. Meg kétségbeesetten nézett Rathmore-ra, a gróf feldúlt arca összetörte a szívét. Algie döbbenten szólalt meg. – Nem hinném, hogy valaha is megtörtént volna, hogy a vendégek csak úgy otthagyták Knightsbridge estélyét. – Állítsd meg őket, Algernon – suttogta Penelope. – Mégis, hogyan? Nem kötözhetem őket a székhez! – Algie tanácstalanul széttárta a karját. Mielőtt a vendégek elérhették volna az ajtót, az inas újabb érkezőket jelentett be. – Raynewood hercege és Millington grófné őméltósága. – Nagyapa! – kiáltott fel Meg. A herceg megjelent az ajtóban, és megvető tekintettel mérte végig a távozni készülő vendégeket. – Jó estét. Tiltonék bizonytalanul megálltak. – A vacsora tálalva – jelentette ki a herceg, amint a vacsorára hívó harang ismételten megkondult. – Gondolom, önök is oda igyekeznek. Lady Tilton legnyájasabb mosolyát vette elő. – Oh, ahogy mondani méltóztatik, kegyelmes uram. – A vendégek között gyors suttogó hangok verték fel fejüket. – Gondoltam. Nos, szeretném üdvözölni vendéglátóimat, unokámat és Lord Rathmoret. Magunkban, ha megengedik. A vendégek sorban kisiettek. Amikor mindenki elhagyta a szalont, a herceg erélyesen becsukta az ajtót, és feléjük fordult. – Nos, volnának olyan kedvesek, és elmagyaráznák nekem, hogy mi az ördög folyik itt? A herceg arisztokratikus fensőbbséggel nézett rájuk, szeme dühtől csillogott, bőre egészségesen kipirult. Meg szerint csodálatosan nézett ki. Odaszaladt hozzá, és a karjába vetette magát. – Nagyapám, annyira örülök, hogy látlak! A herceg zavartan simogatta meg a fejét. – Jól van, jól van, gyermekem. – Nagymama – lépett előre Algie, megcsókolva Lady Agatha orcáját. – Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Remek időzítés. Hogy kerültetek ide? – Kitűnő kérdés – mondta Rathmore, és jelentőségteljesen Algie-ra nézett. – Micsoda? – pillantott vissza rá Algie. – Csak nem gondolod, hogy én hívtam őket? – És ha te lettél volna? – háborodott fel a herceg. – Valami baj van, Rathmore? – Semmi, kegyelmes uram – Rathmore legmerevebb tónusát vette fel a herceg láttán. – Nem Algie hívta meg a herceget – jelentette ki Penelope. – Én voltam az. – Te? – fordult döbbent arccal felé Meg. – Szükségünk van a herceg segítségére. Tudnia kell, mi történik. – Nagyon igazad van, kedvesem. – A herceg szigorú arccal fordult Meg felé. – Önnek, kisasszony, szintén van mit mesélnie.

167

– Pen, hogy tehetted? – Meg elsápadt. – Hogy tehettem… mit? – nézett rá Penelope. – Hogy írhattam meg a hercegnek, hogy Lord Rathmore kinyilvánította szándékát, miszerint meg óhajtja kérni a kezedet? Hogy előkészítettünk egy társas összejövetelt, melynek során bebizonyíthatjuk Lord Rathmore ártatlanságát, megtisztíthatjuk becsületét, s így méltó lesz a herceg unokájának kezére? Meg, Rathmore és Algie döbbenten bámultak Penelopére. – Igen – nyögte ki végül Algie, hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. – Hogyne, természetesen. Bár mondhattad volna nekem is. Penelope jelentőségteljes pillantást vetett a férjére. – Bárcsak te is mindent elmondtál volna nekem… Algie elvörösödött: – Nos, hát… A herceg kutató tekintettel nézett Rathmore-ra. – Remélem, beszélhetek önnel, amikor elrendeződtek a dolgok. Rathmore bólintott: – Igen, kegyelmes uram. Meg földbe gyökerezett lábbal állt közöttük. Penelope odahívta nagyapját, aki, úgy tűnt, nem ellenzi Rathmore kérését. Mivel a herceg szemmel láthatóan mit sem tudott arról, ami közöttük történt, bizonyos lehetett benne, hogy Rathmore ajánlatát kedvezően fogadják. Egyik szeme sírt, a másik nevetett. – Holnap megkezdjük a vendégek kikérdezését – jelentette ki a herceg. – Végére fogok járni ennek az ügynek. – Te, nagyapa? – kérdezte Meg. – Gondolod, bölcs dolog lenne? És az egészséged? – Bölcs vagy sem, ezek az emberek nem szólhatják meg Rathmore-t vagy Knightsbridge-t. És vagy beszélnek, vagy tönkreteszem őket örökre. – Megveregette unokája kezét. – Ne aggódj, Meg. Bebizonyítom, hogy ez a fiú ártatlan. Meg döbbenten nézett nagyapjára. Eszébe nem jutott volna, hogy valaki „fiú”-nak nevezheti a grófot, de ezt bölcsen elhallgatta. Ha a herceg Rathmore mögé áll, akkor igen nagy befolyással bír majd az arisztokrata körökre, hogy mihamarabb elfelejtsék a rémes pletykát. Amint Rathmore becsületét tisztára mossák, visszautasíthatja házassági ajánlatát, anélkül, hogy tönkretenné őt vagy Emily jövőjét. Belehasított a fájdalom, a gondolatra, hogy el kell utasítania a férfit, de a lelke mélyén munkáló félelem nem hagyta, hogy másként határozzon. Nem mehet hozzá valakihez, aki nem érti meg őt. Aki nem szerelmes belé. – Nos, akkor – szólalt meg Penelope –, talán csatlakozhatunk vendégeinkhez? Biztos vagyok benne, hogy már várnak bennünket. – Jól teszik, tudják, hogy ez az egyetlen lehetőségük – mordult fel a herceg. Kezét nyújtotta Megnek. Rathmore meghajolt Lady Agatha előtt. – Részeltetne abban a végtelen szerencsében, asszonyom, hogy elkísérhetem a vacsorára? Lady Agatha felnevetett. – Részeltetem, maga jóképű szélhámos. Örüljön, hogy nem vagyok húsz évvel fiatalabb. – Tíz – bókolt mélyet Rathmore. Lady Agatha ismét felnevetett, és kezét nyújtotta neki. – Maga hízeleg!

168

Algie feleségének nyújtotta a karját, és a társaság bevonult az ebédlőbe. A vacsora meglehetősen feszült hangulatban zajlott, csaknem teljes némaságban, kivéve, amikor a rémült vendégek egy-egy túlságosan is szívélyes megjegyzéssel igyekeztek kifejezni odaadásukat. Senki sem lepődött meg, hogy a vacsorát követően csaknem azonnal ágyba bújt mindenki, és egyetlen szó sem esett sem kártyapartiról, sem zenélésről. Meg úgy gondolta, a lehető legkorábban ágyba bújik, de eszébe jutott Emily, és aggodalom fogta el, vajon a kislánynak sikerült-e felépülnie betegségéből. Mielőtt visszatért volna hálószobájába, útba ejtette a gyermeket. Bekopogtatott Emily ajtaján. A kislány mélyen aludt, mellkasa nyugodtan emelkedett lélegzete ütemére. Mozgás ütötte meg szemét a sötétben, s Meg rájött, hogy Puding fekszik a kislány takaróján. Meg elmosolyodott. – Vigyázz rá, Puding – mondta a kis állatnak, majd csendesen kilépett a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. A szobája felé indult, és ijedten kiáltott fel, amikor egy sötét árnyék vált el a faltól. – Csitt – tette szájára a kezét Rathmore. – Nem szeretnék párbajozni Knightsbridgedzsel holnap hajnalban. Meg eltolta a kezét, szíve hevesen vert. – Halálra rémített. Mi a csudát csinál itt a sötét folyosón? – A gyámleányomat akartam megnézni, de láttam, hogy valaki megelőzött. – A gróf szája elkeskenyedett. – Épp rá akartam törni az illetőre, amikor kilépett. Nem tudhattam, ki van odabent. – Akkor mindketten megijedtünk – összegezte Meg a tényeket. – Ahogy mondja. Kínos csend vette körül őket. A folyosó kihaltnak látszott, és hirtelen mintha túl nagy lett volna a csend. Senki sem járt az alvó házban, s Meg egyszerre rádöbbent, mennyire kettesben maradt a gróffal. Veszélyes. – Nos, uram, vissza kell térnem a szobámba – mondta erőltetett kedvességgel. – Várjon egy percet – fogta meg Rathmore a karját. – Ez az első perc, amikor végre kettesben lehetünk. – Közölték velem, uram többször, és nyomatékosan, hogy tilos számunkra kettesben maradni. – Volna olyan kedves, és abbahagyná végre ezt az uramozást? – szisszent rá Rathmore. – Ez a helyénvaló megszólítása. – Justinnak szokott hívni. Meg lassan ingatta a fejét. – Igyekszem helyesen viselkedni. Nem illik keresztnevén szólítanom önt. – Maga a legrémesebb álszent, akit valaha ismertem – mordult fel dühösen a gróf. – Először szerelmeskedik velem, aztán visszautasítja a házassági ajánlatomat, majd igyekszik az udvariasság álcája mögé rejtőzni! – Nem rejtőzöm! Csak nem akarom még tovább rontani a helyzetet! – Hát lehet ennél rosszabb? Elvettem a tisztességét, maga meg nem jön hozzám feleségül. Penelope tudja, mi történt, még a herceget is idehívta. Knightsbridge párbajjal fenyegetőzik…

169

– Visszavonta! – Ráadásul ebben a házban ma éjjel nagy valószínűséggel egy gyilkos pihen valamelyik szobában. – Volna olyan kedves, és abbahagyná végre a tisztességemről szóló papolást? – sziszegte Meg. –Azt hiszi, hogy érdekel a tisztesség, amikor arról van szó, hozzámegyeke magához? – Ebben a pillanatban ez a legfontosabb. – Nem nekem – mutatott magára. – Amerikai vagyok. Megérthetné végre, hogy nem kezelhet úgy, mint egy tipikus angol lánykát! – Elhiheti nekem, Meg, tisztában vagyok vele, hogy magában aztán semmi tipikus nincs. A hangsúlyából Meg érezte, hogy ezúttal nem bókot kapott. – Ha angol lennék – nyelvelt vissza –, kétségtelenül el lennék ájulva, hogy megkérte a kezemet. Amerikában azonban másként mennek a dolgok. Az én hazámban a házasság a kölcsönös szerelmen, közös érdeklődésen alapul, és semmi köze holmi szabályokhoz és tisztességhez. – Nekünk is van közös érdeklődési körünk, itt van például rögtön Emily. Meg a fejét rázta. – Nem ért. Angliában a házasság alapvetően az örökösökről szól. Olyan játék, ahol a főszerepet a rang és a vagyon játssza, az embereket jobban érdekli a családfa, mint a házastársak boldogsága. – Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Az angol nemesség évszázadok óta ezt az utat járja. – De én nem akarok angol feleség lenni! – Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne kiabáljon. – Látom az angol házastársakat, akik nem hűségesek egymáshoz. Kihasználják a másikat. Láttam, miként hagyják magukra feleségüket az arisztokrata urak vidéki birtokukon, miközben maguk Londonban mulatnak. És mondom magának, Justin, én soha az életben nem tűrném, hogy otthon hagyjanak! – Hangja elcsuklott. Rathmore magához ölelte. – Meg – suttogta –, én sosem hagynám el magát. Túlságosan is szükségem van rá, hogy mellettem legyen. Meg szipogott. Könnyek öntötték el a szemét, ahogy régóta rejtegetett érzelmei feltörtek. – Szükségem van magára – ismételte a gróf. – Emily miatt – suttogott Meg. – Nem. Magam miatt. – Megsimogatta a lány arcát, felemelte a fejét. – Magam miatt van szükségem önre, Meg. A mosolya kell, a nevetése. Minden fényesebb, ha ott van mellettem. – Akkor miért hagy el engem mindenki? – Én nem megyek sehova. – Magához ölelte, és hevesen megszorította. – Ettől félt annyira? Hogy magára maradhat? – Talán, igen. – Olyan jólesett megbújni a férfi ölelésében. – Szerettem volna, ha valami nekem is jut az életben, ahogy mindenkinek. Szerettem volna valami célt, egy dolgot, amiben tehetséges vagyok. – Hisz ez így is van. És nem csak a festészetre gondolok. – Közelebb hajolt a füléhez. – Meg, nem vette észre, miben rejlik a maga valódi tehetsége? Nem a festésben, nem is

170

az éneklésben vagy kertészkedésben. Maga az ember számára teremtetett. Képes rá, hogy felfedezze az emberek legmélyebb vágyait, hozzásegítse őket, hogy kielégítsék ezeket. – Tényleg? – nézett fel a férfira hitetlenkedve. – Persze. Gondoljon csak bele, hogyan békítette össze a bátyját és nagyapját. Úgy hallottam, nem is igen beszéltek, annak idején, amikor a fivére Angliába érkezett. – Igen. – És nézze csak, mit tett velem – folytatta Rathmore – és Emilyvel. Mostanában egyre többet beszélgetünk. Azelőtt csak veszekedtünk. – Ó, az egyszerű kommunikációs probléma volt. – Éppen erről van szó, Meg. Ön rendkívül tehetségesen kommunikál. Ha férfi lenne, diplomata lehetne. – Talán. – Ne féljen – kezébe fogta a lány arcát. – Jöjjön hozzám feleségül, Meg. – Nem félek – szabadította ki magát a férfi öleléséből –, csupán szeretném, ha több ok lenne a házasságom mögött, mint a puszta társadalmi kényszer. – Mit kíván még? Én a nevemet, a becsületemet ajánlom önnek. – Tudom – suttogta szomorúan. – Akkor miért makacskodik tovább? Gondolt egyáltalán rá, hogy talán a gyermekünket hordja szíve alatt? – Nagyon kevés az esélye. – De van esélye. – Rathmore bánatos arccal nézte. – Mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem. Egyszerűen nem értem, miért viselkedik ennyire gyerekesen. – Gyerekesen! Szerintem az lenne a gyerekes, ha gondolkodás nélkül hozzámennék valakihez, nem pedig az, hogy várok a választással. Ahhoz megyek hozzá, akit én választok, akkor, amikor én akarom, Justin, egy perccel sem előbb. – Hiszek önnek – mondta a gróf. – Sajnálatos módon azonban eltökéltségével megbántja azokat az embereket, akiket szeret. – Túloz – vetette oda gúnyosan a lány, habár szíve mélyén megsebezte, amit a férfi mondott. – Úgy viselkedik, mint egy kislány, aki megijedt a saját árnyékától – szólalt meg elkeseredetten Rathmore. – Gyújtson gyertyát, Meg, nézzen szembe a kötelességével. Vegye észre, mi történik valójában maga körül! Aztán elmondhatja nekem, hogy hajlandó megtenni, ami magára vár. Elfordult, s otthagyta, a lányt kétségek közt a sötétben. Valóban gyerekesen viselkedett volna? Nem tudta kiverni fejéből a gondolatot. Azért utasította vissza a gróf házassági ajánlatát, mert félt, hogy bántani fogja? Vagy egyedül hagyja? Mindig úgy gondolta, hogy a házassága mellett feltétlenül kell, hogy legyen valami hobbija. Megőrizni saját személyiségét. Ez lett volna a valódi indok? Talán valami egészen mást keresett. Vigaszt. Valamit, amihez akkor fordulhat majd, ha a férje elhagyja. Amikor magára marad újra. Lágy sóhaj hagyta el ajkát, miközben minden erejét összeszedve Rathmore szavaira gondolt. Megbántja azokat az embereket, akiket legjobban szeret? Hisz az, hogy nem megy hozzá Rathmore-hoz önmagában nem bánthat senkit… bár a helyzet jócskán megváltozott azóta, hogy szeretkezett a férfival. Épp az okozta a bajt, döbbent rá. Algie mennyire dühös volt rá! Penelope teljesen letört, ráadásul még azt is mondta, hogy kizárólag a családi kapcsolatuk miatt nem

171

szakítja meg vele az érintkezést. Rathmore sem érezhette magát kellemesen, amikor visszautasította. Ráadásul, mintha ennyi nem lett volna elég, Rathmore és Algie is összekülönböztek, gyermekkori barátságuk látta kárát tettének. Penelope pedig Algie-ra is dühös volt, amiért megkísérelte eltitkolni előle a történteket. S most itt van a herceg, aki mit sem sejt arról, ami közöttük történt, csupán annyit tud, hogy Rathmore szándékában áll megkérni a kezét. Nem kell egyebet tennie, csak igent mondani a férfi ajánlatára, és máris helyreáll az általános elégedettség. No és ha a házasság nem működik? Ha Rathmore elhagyja, akkor az egész életét tönkre teszi. Nem hagyná el örökre, arról szó sincs. De az angol főnemesség oly jellemző szokása volt, hogy a házasfelek külön éltek. Nem házasságot kötötte, csak valamiféle házassági szerződést. Ennél többet akart. Szerelmes volt Rathmore-ba. Tudta, jó ideje tisztában volt már érzelmeivel. Semmit nem szeretett volna jobban, mint hozzámenni feleségül, de nem merte megtenni. Mi történik, ha a férfi megunja? Otthagyja vidéken, míg ő maga a divatos Londonba teszi át székhelyét? És ha mégsem? A gondolat új volt, és egy csapásra eloszlatta a szívét szorongató gyerekes félelmeket. Gyermekkorában másra sem vágyott, csak hogy a bátyja ne menjen el, ne hagyja őket otthon anyjával, hanem jöjjön haza és legyen velük. Nem akarta, hogy Rathmore-ra ugyanígy kelljen várnia. Vajon önző lett volna? Nézz szembe a kötelességeiddel, mondta a férfi. Próbáld észrevenni, mi történik körülötted. Odaadta magát a férfinak, tudta, mit tesz, így akarta. Azóta sem bánta meg tettét. A következmények azonban mélységesen lesújtották. Algie rájuk nyitott, s régi barátsága a gróffal egy csapásra megingott. Úgy tűnt, némileg csökkent a feszültség, amikor Rathmore kijelentette, hogy elveszi feleségül. Aztán Algie rá is dühös volt, egyrészt, hogy engedett Rathmore csábításának, másrészt, hogy mégsem akart hozzámenni. Csakis azért egyezett bele az estélybe is, mert abban reménykedett, hogy a herceg meggyőzi róla, hozzá kell mennie Rathmore-hoz, ha az bebizonyítja ártatlanságát. Algie kitűnő nevelésben részesített angol férfi volt, s Meg el sem tudta képzelni, milyen borzalmas lehetett számára, amit tett. Végtelen lelkifurdalás öntötte el, amikor megpróbálta végiggondolni a helyzetet Algie nézőpontjából. Hogyan érezné magát, ha a gondjaira bízott fiatal lány tönkretenné társadalmi helyzetét egy ilyen cselekedettel? Ráadásul visszautasítaná csábítója házassági ajánlatát? Dühös lenne, frusztrált és kétségbeesett. Meg egyre rosszabbul érezte magát. Hogy tehetett ilyet szegény Algie-val? És Penelope. Összerázkódott, amikor eszébe jutott beszélgetésük. Penelope annyira csalódott volt. Meget őszintén felkavarta a gondolat, hogy Penelope nem beszélne vele, ha nem fűznék hozzá rokoni szálak. Kétségtelen, viselkedése sokkoló és visszataszító lehetett az ő számára is. Meg nem is gondolta, hogy valaha az életben veszekedni látja majd az újdonsült házasokat. És tessék, miatta összekülönböztek. Ezt is ő idézte elő. A helyzet, be kellett vallania, egész siralmasan alakult. Nem csoda, hogy Penelope a hercegért küldetett. Ráadásul az sem mellékes, hogy Penelope úgy érezte, szüksége lesz a herceg befolyására, hogy ne törjön ki a botrány, és jó hírük ne szenvedjen csorbát.

172

Különösen Rathmore-é. A gróf, akinek becsülete a társaság nagyobb része számára igen csak kérdéses volt, most a lehető legkényelmetlenebb helyzetben találta magát, ráadásul a saját hibájából. Jobban bántotta, ami történt, mint őt, s akárhányszor visszautasította, újra és újra visszatért hozzá, hogy megpróbálja meggyőzni. Felajánlotta számára nevét, becsületét, kezét, pedig Meg nem egyszer visszautasította mindezeket. Jóságos ég, mennyire megbánthatta. Annyira büszke jellem, úgy szerette volna letörölni a becsületén esett foltot! A legjobb jövőt szánta Emilynek, s Meg a legkevésbé sem törődve a tényekkel, visszautasította őt, nem is egyszer! S mindezt csupán azért, mert retteg attól, hogy a férfi elhagyhatja? Egek! Valóban gyerekesen viselkedett! Félelmei elegendőnek bizonyultak, hogy képtelen legyen elfogulatlanul szemlélni a helyzetet, megbántotta azokat, akiket szeretett, egymás ellen fordította őket. Hogy hozhatná helyre hibáját? A válasz nem túl bonyolult. Csak igent kell mondania. Szereti Rathmore-t, nem? Ha a férfi nem is szerelmes belé, kedveli, az bizonyos. A képeit is kedveli. Hát nem elég ez? Sőt talán még fontosabb is az őrült, mindent elhomályosító érzelmeknél. A szépséget elkoptatja az idő, és ha majd megöregszenek, jobb lesz, ha Rathmore még mindig a tréfáin nevet, mint ha elveszett szépsége miatt kesereg. Szenvedélyben nem lesz hiányuk, az bizonyos. S talán a szerelem, amit érez, elég lesz kettejüknek. Aztán ott van Emily. Nagyon szívesen felvállalta az anyaszerepet a lányka mellett, hisz máris olyan jó barátok voltak. És ha társadalmi kapcsolatai hozzásegítik, hogy eloszlassa az árnyakat Rathmore becsülete felett, annál jobb. Mitől is tartott? Megkap mindent, amire vágyik. Csak ki kell nyújtania érte a kezét. Sikoltás hasított az éjszakába, rémisztő erővel verve fel Meget gondolataiból. Rémület futott át tagjain. A sikoly Emily szobájából jött.

173

21. fejezet

A

folyosón minden ajtó kinyílt. Zavart hangok hallatszottak. Meg berohant Emily szobájába. A kislány az ágyban ült, kezében szorongatva a riadt Pudingot. – Mi történt? – kiáltotta Meg. – Valami baj történt? – N-nem – dadogta a kislány. – Az álom. Az a rettenetes, rémes álom! Meg leült az ágy szélére. – A szokásos rémálmod? Emily bólintott. – Mi az ördög történt? – Algie jelent meg az ajtóban, háta mögött Sir Charlesszal. – Sikoltott valaki? – kérdezte Lady Nussburton, félelmében összekulcsolt kezekkel. – Emilynek rémálma volt – mondta Meg. – Ennyi az egész? – sóhajtott megkönnyebbülten Algie. – Attól tartottam, valaki megsérült. – Vagy megöltek valakit – tette hozzá Sir Charles. Lady Nussburton levegőért kapkodott. – No de, Sir Charles! – Nincs miért aggódnia – nyugtatta meg Algie. – Csupán annyi történt, hogy Emily rosszat álmodott. – Milyen bíztató – mondta Lady Nussburton. – De ki az az Emily? – Rathmore gyámleánya – válaszolt Algie. Rathmore is megjelent, félretolva az útjában állókat. – Emily – kérdezte –, jól vagy? – Justin bácsi! – kiáltott fel kitárt karokkal a kislány. Meg felállt, Rathmore a helyére telepedett, és karjába ölelte a reszkető gyermeket. Meg az ajtó felé indult, miközben Rathmore nyugtató szavakat suttogott a lányka fülébe. – Küldj mindenkit a szobájába, Algie – mondta csendesen unokafivérének. – Hadd legyenek magukban. – Igazad van – bólintott Algie. Miközben Algie kiterelte a bámészkodókat, Meg visszafordult Emily és a gróf felé. Meggyújtott néhány gyertyát. – Mi történt az álmodban, drágám? – kérdezte Rathmore a kislány haját simogatva. – A szokásos – szipogta Emily. – Olyan rémes! Meg kinyitotta a száját, de meggondolta magát, s végül nem szólt. Emily és a gróf azonban látták, hogy valamit akart mondani. – Igen, Meg? – kérdezte Rathmore. – Csak az jutott eszembe, hogy ha az ember elmeséli a félelmét, akkor azzal le is győzheti. – Valóban? – Rathmore kíváncsian húzta fel szemöldökét. Korábban már beszélgettek erről. – Igen, tényleg. – Megköszörülte a torkát és Emilyre nézett. – Talán, ha sikerül elmesélned nekünk az álmodat, többé nem fog háborgatni. – Én… én nem is tudom. – Minden rendben – nyugtatta Rathmore. –Ha nem akarod, nem kell elmondanod.

174

– Talán elmesélhetem – döntött kis habozás után. – Annyira elegem van ebből az álomból, Justin bácsi. Gyűlölöm, hogy halálra rémiszt, amikor alszom. – Rendben – bólintott a gróf, és intett Megnek, hogy lépjen közelebb. – Akkor meséld el nekünk. – Az elején minden jól indul – kezdte Emily távolba meredő tekintettel, mintha valahonnan a messzeségből hívná elő a történet részleteit. – Otthon vagyok Rathmore Hallban, a folyosón sétálok. A szolgák rám mosolyognak. Apu is ott van, meg nagyapa. – Elmosolyodott. – Szeretem az álomnak ezt a részét. – Folytasd – biztatta Rathmore a haját simogatva. – Ébren vagy, nincs mitől tartanod. – Aztán sétálni kezdek az ebédlőben, egészen addig, amíg besötétedik. Odabenn minden olyan mulatságos. Minden ajtó más formájú, és a falon függő képek nagyon furcsák. Aztán megjelenik a sárkány. – Egy sárkány! – mondta Meg. – Az nagyon ijesztő tud lenni! – Ez egy aranyszínű sárkány, aki férfihangon kiabál. Annyira hangosan ordít, hogy be kell fognom a fülemet. A hölgy is nagyon rémült. Rathmore egyszeriben rendkívül figyelmesen kezdte hallgatni a történetet. – Milyen hölgy? – A csinos, barna hajú néni. Nagy smaragdgyűrűt visel, és bár ő is megijedt, visszakiabál a sárkánynak. – Mit mond? – Valamit a dzsúzról. – Dzsúzról? – kérdezte Meg értetlenül. – A hölgy megpróbál odaadni a sárkánynak egy csillagot, de az kiüti a kezéből, és leesik a földre. A sárkány ekkor még hangosabb ordításba kezd, és lelöki a nénit a korláton. Az csak zuhan, zuhan lefelé és a feje félreáll… – Emily szipogni kezdett. – Aztán a sárkány elindul felém, és én borzasztóan félek, hogy engem is lelök majd, de nem, elmegy mellettem, észre sem vesz. – Ez valóban nagyon rémisztő álom – jegyezte meg Rathmore elgondolkodva. – Beküldjem hozzád az egyik szobalányt ma éjszakára? Emily elgondolkodott, mit mondjon, aztán megrázta a fejét. – Nem kell. Puding itt van velem. Minden rendben lesz. – Biztos vagy benne? Emily bólintott. – Akkor rendben – mondta Rathmore. – Ha szükséged lenne rám, csak szólj. Lent vagyok az ebédlőben. Felállt, s miközben Emily elhelyezkedett az ágyában, odaintett Megnek, hogy beszélni akar vele. Meg még egy pillanatig elidőzött, elrendezgette Emily takaróját. – Puding megharapja a sárkányt, ha még egyszer a közeledbe akar jönni – mosolygott rá –, aludj jól. – Jó éjszakát – suttogta Emily. Rathmore és Meg elhagyták a kislány szobáját, majd megálltak a csukott ajtó előtt. – Attól tartok, a kislány szemtanúja lehetett Ophelia meggyilkolásának – mondta a férfi minden bevezetés nélkül. – Micsoda?! – Csaknem teljesen biztos vagyok benne. Opheliának sötétbarna haja volt, és Desmond egy nagy smaragdgyűrűt adott neki eljegyzési ajándékul. Sosem vált meg tőle.

175

– Akkor nyilvánvalóan a gyilkos lehetett a sárkány – gondolkodott hangosan Meg. – Úgy tűnik, mintha valami veszekedés lett volna, és Opheliát ez után lökték le a lépcső tetejéről. – És amit az esésről mondott? A fejéről? – Opheliának a nyaka törött el. – Jóságos ég! – szólt Meg döbbenten. – De mi a helyzet a dzsúzzal? És a csillaggal? Egyiknek sincs semmi értelme. – Csak álom az egész, Justin. Néha a képzelet egybemosódik a valósággal. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Dzsúz? Vagy Justine? – Gondolja, hogy rólam beszélhettek? – Meglehet. Hallottam, hogy az unokafivére féltékeny volt önre, attól tartott, hogy Opheliának viszonya van magával. A grófot szemmel láthatóan kényelmetlenül érintette a téma. – Igen, de soha egy ujjal nem nyúltam Opheliához. – De Desmond ezt nem tudhatta biztosan. Justin, lehet, hogy Desmond volt a gyilkos? – Nem is szeretnék gondolni rá, de lehetséges. Ophelia nagyon állhatatos tudott lenni, ha valamit meg akart szerezni magának, és talán túl messzire merészkedett. Talán veszekedtek velem kapcsolatban, és akkor történt a baleset. Egyszerűen nem tudom. Meg a vállára tette a kezét. – Utánajárunk. Együtt. Rathmore kérdőn pillantott a kezére, aztán vissza, az arcába. Volt valami a lány hanghordozásában, ami reményt keltett benne. – Meg? Tudta, mit kérdez. Mély lélegzetet vett. – Igen, Justin. Magához megyek feleségül. Öröm öntötte el a gróf arcát. Felemelte Meget, és nagyot pördült vele a kihalt ebédlő közepén. Aztán megcsókolta, olyan hévvel, hogy végigremegett a lány testén a vágy. Szeretett volna kibontakozni a karjából, elmondani neki néhány dolgot, amit végiggondolt. Hogy elsőként nagyapja engedélyét kell megszerezniük. De ahogy Rathmore keze végigsiklott keblén, egyszeriben azon kapta magát, hogy közelebb húzza, még közelebb magához. Ujjai beletúrtak a sűrű, sötét hajba, és ajka rátalált a másik ajkára. Csókjuk csupa láng volt, csupa tűz. Rathmore végre megszólalt. – Mi vette rá, hogy megváltoztassa a véleményét? – súgta a fülébe. – Maga – súgta behunyt szemmel Meg. – Igaza volt, féltem. – Tőlem nem kell tartania. – Felemelte a fejét, a lány szemébe nézett. – Nem tudja, hogy sosem hagynám el magát? Szeretem, Meg. A lány levegőért kapkodott: – Micsoda? – Szeretem magát. – Megcirógatta az arcát és ránézett ellenállhatatlan mosolyával. – Szeretem azt a szókimondó stílusát és amerikai bátorságát. Imádom, hogy úgy fel tud bosszantani, szinte meg sem tudok szólalni, s mégis annyira felizgat, hogy semmi egyéb nem jár a fejemben, csak hogy szeretkezhessek önnel. – Jaj, Justin – emelte fel a fejét a férfira. – Én is szeretem magát. – Tényleg? – Meglepettség suhant végig a gróf arcán. – Említettem már, mennyire intelligensnek tartom? Meg felnevetett, és még forróbban magához ölelte.

176

– Remélem, nagyapának nem lesz kifogása az esküvő ellen. – Nem hinném. A herceg imádja magát, és mindent megtenne, hogy boldognak lássa. – Beszélek vele még ma reggel. Azt ígérte nekem, hogy ha az a férfi, akit választok rangban és vagyonban nem alábbvaló, mint én, nem támaszt akadályokat a házasságommal szemben. – Ezzel megvolnánk. – Tudom – rámosolygott. – Ön, Justin minden lányos anya álma. – Eltekintve a becsületemen esett folttól. Meg mosolya elhalványult. – Ne aggódjon emiatt, Justin. Bebizonyítjuk, hogy ártatlan. – Remélem – karjába zárta a lányt. – Magáért és Emilyért. – És a gyermekeinkért. – Szeretem, amikor ilyeneket mond – tekintetével végigsimogatta a lány alakját, majd megállapodott a kipirult arcon. – Sosem hagyom magára vidéken. Megígérem. Meg elmosolyodott. – Szaván fogom. És ha esetleg elfeledkezne az ígéretéről, maga után utazom Londonba. Független nő vagyok, ne feledje. – Mintha megtehetném – megsimogatta a lány arcát, aztán újra elmosolyodott. – Megkeresem holnap reggel a nagyapját. Megbeszélem vele az esküvőt, de addig…. – előrehajolt és a lány fülébe súgott valamit. – De Justin – kiáltott fel meglepetten –, tudja, hogy nem tehetjük! – Már megtettük egyszer, kisasszony – cirógatta meg a lány nyakát – nem lehet további kifogása a dolog ellen. – Nemet kellene mondanom. – Egyetértek – bólintott Rathmore. – De nem teszi. Mert én vagyok az Ördögi gróf, és elrabolom magát… az ágyamba. – Karjába kapta, és a kuncogó lánnyal karjában megindult fölfelé a lépcsőn. A sötétben, hátul, megmozdult egy árny. Justin pontosan betartott minden fülébe súgott ígéretet, sőt. Azon túl is néhányat. Hajnal sem volt még, amikor gyengéden felrázta. Meg nyújtózott, kéjesen sóhajtott, ahogy a takaró végigsimított meztelen tagjain. Hátára fordult, és ahogy kinyitotta a szemét, Justin hajolt fölé, a félhomályban is látszott az arcára kiülő, sötét, reggeli borosta, barna szeme gyengéden pillantott arcába. – Jó reggelt! – lehelt gyengéd csókot ajkára a gróf. Nyaka köré fonta karjait. – Még nincs is reggel. – Remek. Akkor még maradt egy kis időnk az éjszakából. Rathmore lehúzta róla a takarót, elővillantak a lány puha, fehér keblei. – Vissza kellene mennem a szobámba – suttogta Meg, majd felsóhajtott, amikor a gróf szájába vette a mellbimbóját. Ujjával a férfi hajába túrt. – Tényleg ezt szeretné? – incselkedett Rathmore, miközben másik mellbimbóját cirógatta. – Szeretnék itt maradni magával – emelte meg csípőjét Meg, miközben a férfi ujjai puhán a lába közé csúsztak. – De nem lehet. Mindjárt reggel lesz.

177

– Akkor sietnünk kell. – Rathmore lelökte az ágyról a takarót, és simogatni kezdte a lány finom szeméremajkát. – Nézzen oda az ember – búgta a lány fülébe –, máris készen áll. – Úgy érzem, folyton készen állok arra, hogy befogadjam. – A lány vággyal telített hangja halk sikkantásba fulladt, amikor benyomult a puha, meleg résbe. – Milyen csodálatosan könnyű – suttogta Rathmore, lassú ritmusba fogva. – Igen… igen – hunyta be a szemét Meg, miközben elöntötte a kéj. – Jaj, Justin, kérem… – Csodálatos lesz. Meg a férfi csípője köré fonta lábát, magához húzva, még mélyebbre vonva. Az felhördült, és gyorsabbra fogta mozgásának ütemét. Meg érezte, hogy azonnal elönti a forróság, hisz a férfi minden eddiginél nagyobb és keményebb lett, s ezzel mintha saját érzékei is lángra kaptak volna, maga is elélvezett, amikor a gróf mély sóhajjal a mellére bukott. Jóval később tudott csak megszólalni. – Mennem kell. – Magával tartok – tornázta fel magát nagy nehezen ülő helyzetbe Rathmore. – Csak még egy perc. – Tényleg mennem kell. Nagyapa nem tudja, mi történt, és nem is szeretném, ha tudomást szerezne róla – hengeredett le az ágyról Meg. Csendesen öltöztek mindketten, aztán Rathmore kinézett a folyosóra, ellenőrizve, nem jár-e odakinn valaki rajtuk kívül. Elindultak Meg szobája fel, mely közvetlenül Emily hálója mellett kapott helyet. Megálltak odakinn, egy utolsó, szenvedélyes csókra. – Végtelen hosszúnak tűnik az idő, amíg várnom kell, hogy újra a karomba ölelhessem – súgta a gróf. Meg a nyaka köré fonta karját és incselkedve így szólt hozzá. – Bejöhet velem, ha gondolja. – Bárcsak megtehetném… Dühödt ugatás hallatszott a csendes éjszakában. – Mi az ördög…? – Rathmore kibontakozott Meg öleléséből. – Emily szobájából jön! Aztán sikoltás szelte ketté a hajnali csendet. Rathmore a szoba felé iramodott, nyomában Meg. A rettegő kislány az ágy sarkában ült, karjában a dühödt kutyával. Egy férfi állt az ágy előtt, kezében párnát szorongatva. Hangosan káromkodott, amikor Rathmore berontott. A gróf egyetlen ugrással rávetette magát az ismeretlenre. Abban a pillanatban mindketten a földre zuhantak, Emily pedig felpattant az ágyból, és Meg oltalmazó karjába szaladt, ki a folyosóra. Rathmore hevesen birkózott a férfival, aki bántani akarta Emilyt, de a másik gyorsabb volt nála. Felugrott, és az ajtó felé vette az irányt. Meg az arcába nézett: – Lord Fenton! – El az utamból! – üvöltött rá Fenton, félrelökve Meget. Emily arca elsápadt. – Ez a hang szól a rémálmomban is, Meg! – Jóságos ég. – Meg magához szorította a kislányt. Lord Fenton gyilkolta meg a saját testvérét? – Maradj itt – mondta a kislánynak, és Fenton után vetette magát. – Meg, ne! – kiáltott utána Rathmore, de oda se hallgatott a figyelmeztetésre. Talán megállíthatja. Ha mást nem fellármázza a szolgákat, hogy fogják el.

178

– Álljon meg, Lord Fenton! – kiáltott a férfi után, még gyorsabban rohanva. A gonosztevő megállt a lépcső tetején, hirtelen megfordult, és Megre vetette magát. – Drága Miss Stanton-Lynch, hát nem óvtam eleget, hogy tartsa magát távol Lord Rathmore-tól? – Mit keresett maga Emily szobájában? Titokzatos mosoly ült ki a férfi arcára. – Tudja maga jól, hogy mit. Hallottam, hogy a lány kifecsegett magának meg Rathmore-nak mindent. Meglátott. Meg gyomra összeszorult. – Csak nem akarta megölni? A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy orra csaknem érintette az övét. – Nincs több szemtanú – mordult, s a lépcső felé lendítette a lányt. Meg felsikoltott, amikor elveszítette egyensúlyát. A Knightsbridge Hall egyik legszebb darabja volt a díszes márványlépcső a hozzá tartozó korláttal. Csípőjét keményen beütötte az egyik lépcsőfokba, de az utolsó pillanatban sikerült megragadnia a korlátot, így nem zuhant le. Nagy nehezen feltápászkodott, bizonytalanul megállt az egyik lépcsőfokon. Fenton megragadta a ruhája alját, és ismét kibillentette egyensúlyából. Meg elengedte a korlátot, kétségbeesetten kapálózott kezével a levegőben, de csak azért nem zuhant le, mert Fenton erősen fogta a ruhájánál. – Justint akarta – sziszegte Fenton. – Én meg Desmond-t. A címet meg a vagyont, de ennek a cafkának csak a csinos szerető kellett volna! – Meg ne próbáld, Fenton! – kiáltott rá Rathmore, időközben odaérve. Emily a nyomában szaladt, kezében Pudingal. – Hátrébb az agarakkal – rázta meg a lányt Fenton. Az felsikoltott. – Ha közelebb merészkedsz, vége, elengedem. – Miért tetted, Fenton? – kérdezte Rathmore. Hátuk mögött lassan előmerészkedtek a hajnali álmukból felvert vendégek. – Miért kellett megölnöd Opheliát? Háta mögött egy emberként szisszentek fel az emberek, de Rathmore ügyet sem vetett rájuk, Fentont nézte egy ragadozó pillantásával. Fenton angyali mosollyal mérte végig az arisztokrata hölgyeket és urakat, majd megvonta a vállát. – Baleset volt. Veszekedtünk. Justin szeretője akart lenni, én meg utáltam a gondolatot, hogy hűtlen lehet Desmond-hoz. Legalábbis addig, amíg meg nem szüli neki az örököst. De neki egyszerre kellett minden. Azt gondolta, megvesztegethet, adott egy gyémánt nyakkendőtűt, de nem fogadtam el. – A csillag – suttogta Emily. Meg óvatosan kinyúlt a kapaszkodó felé. – Miért ölted meg? – kérdezte újra Rathmore. – Mondtam már, hogy baleset volt! – sziszegte Fenton. – Amikor a képembe üvöltötte, hogy akkor is a szeretőd lesz, ha ezzel elveszti Desmondot, elveszítettem a fejem. Rángatni kezdett, én meg taszítottam egyet rajta, aztán leesett. És már halott is volt. A herceg vágott át a tömegen. – Fenton – kiáltotta. – Azonnal engedje el az unokámat! – Nem hiszem, hogy tényleg ezt akarja – jegyezte meg Fenton. – Hacsak nem szeretné, hogy lezuhanjon.

179

Rathmore és Meg pillantása találkozott. A lány bólintott, és kinyúlt még néhány centimétert. Elérte a korlátot. Erősen megragadta. – Tehát Fenton, magad eljátszottad a gyászoló testvért, és rám kented az egész szörnyűséget, amit tettél! – Én valóban gyászoltam – Fenton felnevetett. – Ha a húgom nem akar annyira bebújni az ágyadba, mindketten gazdagok lehettünk volna. Mára gazdag özvegy lenne, s még talán örököst is szült volna Desmondnak. – Csak a pénzt gyászoltad? – Nem is azt a buta libát! – nevetett Fenton. – Magának vége, Fenton – mondta nyugodt hangon a herceg. – Hogy szökhetnél el? – kérdezte Rathmore. –Nem tarthatod ott Meget ki tudja, meddig. És ha leesik, akkor ne számíts kegyelemre, a világ végén is utolérlek. – Micsoda nehézség! – gúnyolódott Fenton. – Ha a szerelmed ott fekszik a lépcső alján, nem hiszem, hogy utánam rohansz majd, Rathmore. – Elég fájdalmat okoztál már nekem, Fenton. Nem engedem, hogy tetézd a kínjaimat. – Milyen bátor szavak! – hangzott a visszavágás. Emily hirtelen felkiáltott. – Puding, támadás! – és elengedte a kiskutyát. Pudding morogva rávetette magát Fentonra, akinek arckifejezése nevetségesen gyorsan váltott rettegésre. Puding ugrott… Fenton felemelte a kezét, hogy kivédje a kutya támadását. Rathmore egyetlen lendülettel Meghez ugrott, elkapta a ruháját, és biztonságban megtartotta. Puding támadásakor Fenton elveszítette egyensúlyát, megbillent, és legurult a lépcsőn. Puding is megcsúszott, de sikerült néhány lépcsőfokkal alább megállnia. Fenton legurult egészen a lépcső aljáig, s amikor végre megállt, lába furcsa szögben feküdt mellette. A férfi keservesen nyögött. Miközben Knightsbridge és Lord Tilton lesiettek, hogy megnézzék Fentont, Rathmore felsegítette Meget a lépcső tetejére, majd szorosan a karjába zárta. – Jaj, már attól féltem, hogy elveszíthetem! Erőteljes köhintés hallatszott a háta mögül. Rathmore felnézett. Raynewood hercege nézett rá. – Talán azt kellene gondolnom, hogy van valami megbeszélnivalója velem, fiatalember? Rathmore vonakodva engedte el Meget. – Igen, kegyelmes uram. – Gondoltam – bólintott a herceg Megre pillantva. – Így gondoltad te is, kisunokám? – Ó, igen, nagyapa – csókolta meg lelkesen a herceg arcát Meg. – Nos, akkor rendben – fordult az öregúr Rathmore felé. – Találkozunk ma délelőtt, uram. Tizenegykor. Knightsbridge dolgozószobájában várom. Ne késsen! – Bizonyosan nem késem el, kegyelmes uram – mosolygott Rathmore Megre. – Minden vágyam, hogy feleségül vehessem a hölgyet, amilyen gyorsan csak lehet. – Végül – nevetett Meg. – Örökre – mondta Rathmore. – Épp idejében – fűzte hozzá Emily, miközben elindult, hogy visszahozza Pudingot.

180

Epilógus Rathmore Hall, Devon megye Egy évvel később C sodálatos. Igazán… színes. – Igen, nagyon érdekes. Rathmore mosolygott, miközben vendégei szavait hallgatta. Meg képeit nézegették. Estélyt adtak londoni otthonukban, ahol kiállították Meg legutóbbi munkáit. Házasságuk elmúlt néhány hónapjában a lány megszállottként vetette magát a festésbe, csak azért állt meg néha, hogy Emilyvel foglalkozzék, vagy szeretkezzenek. Szinte sehova nem jártak. Nem mintha panaszkodnia kellett volna. A szalon falán lógó egyik képet figyelte. Vörös és sárga színek oldódtak fel benne végtelen harmóniában, zöld foltok és sötétkék pöttyök emelték ki a világosabb színeket. Emlékezett rá, mikor festette. Meztelenül. A nászéjszakájuk után. Ez volt a kedvence, azóta is. – Azt nem mondom, hogy értem – jegyezte meg Garrett, Meg bátyja, Kelton márkija, aki épp akkor ért oda Rathmore mellé. – Nem hinném, hogy ábrázol valamit is. De valahogy… teljesen… olyan, mint a húgom. Rathmore bólintott: – Pontosan. Garrett tettetett szomorúsággal mérte végig sógorát. – Micsoda bánatot okoz nekem, nem én, hanem ön az a szerencsés, aki telerakhatja lakását ezekkel a csodálatos képekkel, most hogy Meg a felesége lett. A csuda vigye el! Rathmore incselkedve kacsintott rá. – Nos, ha jól tudom, Meg odaajándékozott egy képet Lucindának ma reggel. A babának. Garrett összerezzent. – Szegény William. Még megvakul. Rathmore harsányan felkacagott. Nevetésére odagyűltek mindannyian, Lucinda, Meg és Emily is. Meg elmosolyodott. Az utóbbi hónapokban Justin állandóan nevetett. Eltűnt az Ördögi gróf, semmivé lettek az indulatok. Helyét egy jóképű, kedves férfi foglalta el, aki jól érezte magát imádott családja körében. Lucinda a két férfi felé pillantott, és így szólt Meghez. – Jól választottál. Remek apa lesz belőle. Meg rámosolygott, és egyikkel végigsimította egyelőre még lapos hasát, másikkal átkarolta Emily vállát. – Máris az. Elkapta férje pillantását, rámosolygott. A férfi visszanevetett rá, barna szemében meleg szeretet és vágy csillant. Aztán csintalan mosoly terült el az arcán.

181

– Hölgyeim és uraim! – kiáltott fel. – Engedjék meg, hogy köszöntsem a tehetséges művészt, akinek képeit ma este megtekinthetik… feleségemet, Lady Rathmore-t! A felcsattanó taps pírt csalt Meg arcára, bár szíve megtelt örömmel, amikor meglátta, mennyire büszke rá a férje. Úgy tűnik, végül is elérte, amit akart.

182