Debra Mullins - Kell a Ferj

A szabályok azért vannak, hogy áthágják őket. Amikor Garrett Lynch két inassal a karján beront Raynewood hercegének báltermébe, Lucinda Devering felháborítónak, ugyanakkor végtelenül vonzónak találja a férfit. Milyen civilizálatlan! Milyen barbár! Mégis milyen erős és férfias! Aztán később megtudja, hogy ez a vadember nem más, mint Raynewood hercegének örököse – és mint kiderül, az ő feladata lesz, hogy vérbeli angol úriembert faragjon belőle. Ha kudarcot vall, a herceg felfedi titkát és azzal végleg Lucinda vesztét okozza. Lehet, hogy Lucinda Devering a legvonzóbb nő, akit Garrett életében látott, mégis az őrületbe kergeti az asszony azzal, hogy megpróbálja ráerőltetni a sznob angol társadalom ostoba viselkedési szabályait. Vajon melyik az asszony igazi énje? A merev, makulátlan modorú angol úriasszony, vagy a gesztenyebarna szemű, göndör hajú, ízigvérig kívánatos nő? Egy dologban bizonyos: muszáj megtörnie a jeget, és behatolni a merev társadalmi normák péncélja mögé. Garrett tudja, hogy ő képes erre. Csakhogy hamarosan el kell tűnődnie azon, hogy mi a fontosabb számára. Hogy megnyerje ezt a játszmát, vagy hogy elnyerje Lucinda kezét?

DEBRA MULLINS

Kell a férj!

Alexandra

A könyv eredeti címe: A Necessary Husband Eredetileg kiadta: Avon Books

Fordította: Sebestyén Gábor

©Pécsi Direkt Kft.

Minden jog fenntartva.

ISBN: 963 368 332-7

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: 72/517-800

Könyvemet ajánlom Stephanie Berrynek és Lisa Prestingnek, akik együtt úsztak velem az árban, valamint anyámnak, Patricia Engel Moninsnak, a világ legnagyobb túlélőjének.

Mondja, Lucinda muszáj mindig a tökéletes Ladyt alakítania? Soha nem akart megszabadulni társadalmi pozíciója nyűgétől, hogy teret engedjen leghőbb vágyainak? A férfi lehalkította hangját az utolsó szavaknál, s szavainak elhaló rezgéseiben kimondatlan vágy bujkált. Most fel kellene háborodnia. Sikoltania kéne, vagy felpofoznia, vagy valamit. Csakhogy nem hagyta nyugodni az a kép, hogy ott hevernek egymás karjaiban meztelenül, nem törődve a világgal. – Maga elképesztően arcátlan – sikerült végre kinyögnie, s közben testét elárasztotta az oly régóta elnyomott vágy. – Nem, csak férfi vagyok – javította ki. Az arca felé nyúlt és megcirógatta az ujjával. – Maga pedig, kedvesem ízig-vérig nő.

Prológus London, 1805. május

A

18 esztendős Lucinda Northcott megállt a dolgozószoba ajtaja előtt. Általában csak olyankor kellett megjelennie az apja magánbirodalmában, amikor valami égbekiáltó dolgot követett el. Nagy levegőt vett, aztán benyitott. Az apja ott várakozott rá a súlyos tölgyfa íróasztal mögött. George Northcott tábornok jól megtermett, széles arcú férfiú volt. Mint mindig, most is makulátlan, jól szabott kék felöltőt viselt, amely kiemelte ezüstös ősz haját és acélkék szemét. A tábornok általában kedélyes ember volt, ám ezúttal inkább a rettegett parancsnok tört elő belőle. Lucinda szándékosan apja kedvencét, a sárga csíkos fehér muszlinruháját vette föl, amely oly jól illett barna szeméhez, göndör, rakoncátlan fürtjeit pedig méltóságteljes kontyba fogta a feje búbján. Minden efféle igyekezete ellenére sem sikerült azonban megrendítenie apja szigorát. Lucinda szíve összeszorult, amikor apja felvonta bozontos barna szemöldökét, és rámutatott az egyik székre. Úgy látszik, ezúttal tényleg túl messzire ment. Leült, összekulcsolta ujjait az ölében, és várt. Azt kívánta, bárcsak életben lenne az anyja, hogy kikérje a tanácsát. Hogy segítsen neki eltüntetni a rosszalló kifejezést atyja arcáról és ismét mosolyra bírni az öregurat. – Megtörtént! A tábornok szavai mennydörgésként töltötték be a szobát, bár általában nem szokta felemelni a hangját. Ha George Northcott tábornok megszólalt, szavaiból erő sugárzott. Lucinda őszinte érdeklődéssel húzódott közelebb. – Beleegyezett? – Úgy is lehet mondani – a tábornok megigazgatta az íróasztalon előtte heverő papírköteget. – Ez meg mit akar jelenteni? – tört ki a lány türelmetlenül. – Beleegyezett vagy sem? – Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj velem, Lucinda – figyelmeztette az atyja. – Egész reggel azon dolgoztam, hogy elkerüljük a katasztrófát… a katasztrófát, amit te okoztál. – De… – Egy szót se többet. Férjhez mész. A lány torkában lévő gombóc oldódni kezdett, és megkönnyebbülten felsóhajtott. –Mikor? – Három nap múlva. Addigra megérkeznek az engedélyek. – Természetesen – Lucinda megpróbálta elfojtani örömét. Ezek szerint tehát minden rendben lesz. Elkerülik a botrányt, és nem esik folt a Northcottok legendás becsületén. Az apja pedig ismét visszafogadja majd a kegyeibe. – Mit mondott, amikor megkérted rá? – Az earl nagyon csalódott volt, de erre számítani is lehetett. Azt azonban hozzá kell tennem… – Kit érdekel az earl! Mit mondott Malcolm? Az apja kérdően nézett vissza rá.

6

– Semmit sem mondott, ugyanis ott sem volt. Lucinda értetlenül ráncolta a homlokát. – Akkor hogy egyezhetett bele a házasságba? – Nem egyezett bele. Az earl úgy gondolja, hogy az örököse nem veheti el egy egyszerű tábornok lányát. – Majd összeszorított foggal így folytatta. – Csinos összeget ajánlott fel a hallgatásomért, azonban nyilván örömmel hallod, hogy visszautasítottam, és csakis a házasságban láttam az egyetlen megoldást. – A tábornok felállt, és hátrarúgta a székét. – Hozzámész az earl kisebbik fiához, Harryhoz. Ennél többet nem is remélhettem. – Harryhoz? Hiszen alig ismerem! És különben is én Malcolmot szeretem… – Malcolm jelen pillanatban úton van atyja skóciai birtoka felé. Csak az esküvő után tér vissza. Skóciába megy? Lucinda az apjára emelte a tekintetét, és szívét jeges félelem dermesztette meg. – Apám, az képtelenség, hogy hozzámenjek Harry Deveringhez. Erre nem vagyok hajlandó! – De igen – a tábornok szavaiból súlyos neheztelés érződött ki. – Fájdalmas csalódást okoztál nekem, és csaknem visszafordíthatatlanul sárba tapostad a Northcott nevet, mely évszázadok óta makulátlan volt. Igenis hozzámész Harry Deveringhez, mégpedig örömmel és mosolyogva. – A tábornok nagyot sóhajtott, hirtelen úgy érezte, ötven esztendeje minden súlya a vállára nehezedik. – Csak annak örülök, hogy anyád ezt nem érhette meg. – Apám… – kezdte Lucinda és felemelkedett a székéről, csakhogy apja is felemelkedett, és parancsolóan fölébe tornyosult. Lucinda visszasüppedt a székébe. – Szégyent hoztál a Northcottokra és rám is, Lucinda. Csak abban reménykedhetek, hogy legalább ezt a házasságot nem rontod el. Most pedig távozhatsz. Az öregúr visszaült az íróasztal mögé, kezébe vett egy papirost és olvasni kezdte. A leány felállt és lassan az ajtó felé indult. Szertelensége és meggondolatlansága következtében mindent elvesztett, ami fontos volt számára: a férfit, akit szeretett, az apja szeretetét és a szabadságát. Nem maradt más választása, hozzá kellett mennie Harry Deveringhez.

7

Első fejezet Raynewood apátság Hampsire megye 1816

M

inden a mai este sikerén múlt. Ahogy Lucinda Northcott Devering végigsétált Raynewood hercege ősi kastélyának báltermében, az emberek lehalkították hangjukat közeledtére. Persze csak annyi időre, amíg elhaladt mellettük, aztán ismét felhangosították a szavukat. A pletyka és a rosszindulatú megjegyzések szélviharként söpörtek végig a teremben lévő emberek között. – …a szeretője ágyában halt meg… – …senki sem lepődött meg… – …persze kényszerházasság volt… – …az a szerencsétlen fiú nem tehetett róla… Lucinda mit sem törődött a szóbeszéddel, hanem kitűnő neveltetésének köszönhetően egyenes háttal, feltartott fejjel, kecsesen lépkedett az emberek között. Az arcán angyali mosoly ült, mintha tudomása sem lenne arról, hogy a teremben mindenki Harry Devering halálának különös körülményeiről beszél. Nos igen, akadt beszédtéma bőven, hiszen az ifjú Harry a szeretője ágyában lelte halálát, özvegye pedig most, egy év elteltével most először mutatkozott a nyilvánosság előtt. Ragyogó, arannyal átszőtt, abroncsszoknyás ruhája lassú ringással követte az ifjú özvegy kecses lépéseit, amint a táncparkett felé haladt. Nem volt nagyszabású bál, hiszen mindössze ha negyvenen lehettek, és a meghívottak javarészt a helybéli jómódú családok köréből kerültek ki. A herceg abból az alkalomból rendezte ezt a táncmulatságot, hogy bemutassa a társaságnak amerikai unokáját. Az informális esemény célja nem volt más, mint hogy a leány bemutassa, mennyit sikerült kamatoztatnia Lucinda több héten át tartó neveléséből. Meg igazi, nagy fellépése még váratott magára, arra majd Londonban kerül sor. Lucinda jól tudta, milyen sok múlik azon, hogy tanítványa jól szerepeljen. A jövője függött tőle. Amikor végignézett a táncparketten keringőző párokon, szomorúság hasított a szívébe. Valamikor, nem is olyan régen még ő is vidáman és gondtalanul táncolt. Annyira ostoba és naiv volt; elhitette magával, hogy szerelmes. Csakhogy azután férjhez ment, s vele együtt jött a kijózanodás is. Rájött, hogy nem tud mást kínálni egy férfi számára, mint a jó neveltetését. Az elmúlt tizenegy év során kivívta magának, hogy a tökéletes úriasszony mintapéldájának tekintsék, és elszánta rá magát, hogy ezt a hírnevet mindenáron megtartja. Csakhogy túl nagy árat kellett fizetnie ezért. A szívnek azonban nem lehet parancsolni, és a szíve bizony nagyon sajgott, hiszen ő is arra vágyott, hogy ismét táncoljon, és meghódítson magának egy férfit. Sőt, arra vágyott, hogy egy férfi a karjában tartsa, hogy megcsókolja, hogy gyengéden az ágyába vigye. Csakhogy erre semmi esély. Lucinda Devering nem az a fajta nő volt, aki szenvedélyes szerelemre lobbantotta a férfiakat.

8

Elhessegette magától a szomorú gondolatokat, és tekintetét ismét a táncparkett felé fordította, ahol Miss Margaret Stanton-Lynch Raynewood hercegének leány unokája Coucherton ijfú earljével táncolt. Most már csak Meg számított. Meg sikere egyúttal az ő sikerét is jelentette. A terem túlsó feléről az idős herceg mosolyogva figyelte unokáját, és szigorú, csontos arcára elégedettség ült ki. A herceg és unokája alig pár hete ismerték egymást, mégis őszinte szeretet alakult ki közöttük, ami melegséggel töltötte el Lucinda szívét. Meg nemcsak csinos volt, hanem jó természetű is, épp ezért bizton számíthatott a házasulandó fiatalemberek őszinte érdeklődésére. Mindemellé ráadásul – lévén Anglia egyik legtekintélyesebb nemes emberének unokája – csinos hozománya is volt, így hát a legmagasabb körökből számíthatott komoly házassági ajánlatra. A herceg tekintete összetalálkozott Luandáéval. Az öregúr alig észrevehetően feléje biccentett a fejével, hogy imigyen fejezze ki elismerését. Lucinda megkönnyebbülten felsóhajtott. Meg nem követett el semmiféle baklövést; nagyapja lehetetlennek tűnő terve ezek szerint mégsem volt olyan nagy ostobaság. Talán Lucinda jövője sem annyira kilátástalan, mint amennyire kezdetben tűnt. Mélázásából vad hangzavar és kiáltozás riasztotta fel, aztán hangos csattanással feltárult a táncterem ajtaja. – Vegyék le rólam a mocskos kezüket! Jól megtermett, lobogó hajú, kissé borostás fiatalember rontott be a szobába. Mindkét karjába egy-egy komornyik kapaszkodott, megpróbálták megállítani, ám a fiatalember magával hurcolta őket a táncterembe. Az egyik inas szája széléből vér szivárgott, a másik pedig elhagyta dulakodás közben rizsporos parókáját. Lucinda a szívéhez kapta a kezét. Atyaisten, talán rablók törtek rájuk? Micsoda elvetemült rabló az, aki őrült módjára betör Raynewood hercegének otthonába? Ki ez, aki ilyesmire vetemedik? – Garrett! – kiáltott fel Meg, s megdermedt tánc közben. Lucinda ajka önkéntelenül kinyílt. Garrett? Ez volna hát Meg bátyja, akiről szüntelenül beszél? Meg a férfi felé indult, és közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a viharvert vademberről. Az egyik ajtónálló megpróbálta a karjánál fogva visszatartani az amerikait, ő azonban dühösen lerázta magáról a kabátját, az inas pedig hátratántorodott. Miután a fiatalember megszabadult üldözőitől, ziháló mellkassal a tömeg felé fordult, acélos kék szeme villámokat szórt. Lucinda szíve hevesen dobogni kezdett. Ez volna Kelton márkija? O volna Raynewood hercegének örököse? Garrett Lynch dühvel vegyes megvetéssel nézett végig a finom, angol nemesekből álló báli közönségen. Nem volt hozzászokva az olyan emberekhez, akik többre becsülik az élősködést a tisztességes kemény munkánál. Családi hátterének és a nemrégiben lezajlott függetlenségi háború hatására nem sok szeretnivalót talált az úgynevezett felsőbbrendű angolokban. Dermesztő csend telepedett a teremre. Még a zenekar is abbahagyta a muzsikálást. Hiába fürkészte az arcokat, csak nem találta az ismerős, kedves vonásokat. Az ördögbe!

9

Észre kellene vennie a sötéthajú, egészséges amerikai lányt a sok sápadt, szőke angol között! Halk, kimért lépések zaja törte meg a baljós csendet, Garrett pedig a feléje közeledő idős férfi felé fordította a tekintetét. A férfi magas volt és széles vállú, amiből arra következtetett, hogy valamikor megtermett, nagydarab fiatalember lehetett. Az évek során acélos izmait elvesztette már, s inkább inassá vált, ugyanakkor sűrű, ősz haja nem hullott még ki, tekintete pedig fiatalosan izzott csontos, markáns arcában. Elegáns, jól szabott, koromfekete szmokingot viselt, járásában pedig volt valami méltóságteljes. Garrettnek elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a markáns sas orra, és az övéhez hasonló bozontos szemöldökre, azonnal tudta, hogy kivel van dolga. Az öregember nem volt más, mint Erasmus Stanton, a nagyapja, mellesleg Raynewood hercege. – Á, unokám! – szólította meg a herceg barátságosan, mintha nem most találkoznának életükben először. – Látom, végül mégiscsak sikerült időben érkezned, hogy részt vehess a táncmulatságon. Szóval az öregember el akarja játszani a szerető nagyapát, mi? Garrett megvető pillantást lövellt a hercegre. Ő csak egyetlen dolog miatt tette meg a hosszú hajóutat. – A hajóm a kikötőben várakozik. Hol van Meg? – Jó fárasztó utad lehetett – folytatta Erasmus barátságosan. Csak szúrós tekintete árulta el, hogy mennyire szívére vette unokája faragatlanságát. – Mindjárt megkérek valakit, kísérjen fel a szobádba, hogy rendbe hozhasd magad. – A herceg az ajtó felé pillantott, ahol két inas és egy komornyik ácsorgott. Garrett is a komornyik és az inasok felé fordult, akik nem akarták beengedni a húgához és a nagyapjához, így kénytelén volt erőszakkal behatolni. Mindhárom rémültnek látszott, ami persze nem kis kárörömmel töltötte el. – Egyetlen éjszakát sem vagyok hajlandó eltölteni a házadban, öreg – vetette oda Garrett. A teremben összegyűlteken meglepett moraj futott végig, a fiatalember örömmel nyugtázta, hogy Erasmus vonásai összerándulnak. – Add elő a húgomat, de azonnal! A herceg arcvonásai megkeményedtek, s büszkén kihúzta magát. Összehúzta a szemét, és így szólt az unokájához. – Ha látni akarod a húgodat, te neveletlen süvölvény – mondta parancsoló, ám halk hangon –, akkor kövess a dolgozószobámba, ahol civilizáltabban meg tudjuk vitatni a dolgot. Garrett rezzenéstelenül állta nagyapja villámokat lövellő tekintetét. – Még csak az kéne! Erasmus jeges tekintettel állta unokája tekintetét. Garrett sem fordult el. A két férfi hosszú másodperceken át némán nézett farkasszemet egymással. Amikor Garrett már kezdett bizonyos lenni abban, hogy a nagyapja mindjárt odarendeli a fogdmegjeit és kidobatja, egy női hang törte meg a terem csendjét. – Meg – szólalt meg egy asszony fennhangon. – Gyere, üdvözöld a bátyádat! Garrett összerezzent a hang hallatán. Magas, karcsú, elegáns asszony állt mögötte. Kissé talán túl magas is volt, ám lévén maga is jól megtermett férfi, szerette, ha egy asszony nem olyan, akibe csak hálni jár a lélek. Kíváncsian nézett a meleg barna szempárba, és szemügyre vette a gyönyörű, gesztenyebarna fürtöket is. Az asszony karcsú volt, a keble nem túl nagy, de formás, abroncsszoknyája alatt pedig izgalmas csípőgörbület sejlett át.

10

A hosszú utazás után igazán kedvére való lett volna egy ilyen asszony – ez volt az első gondolata. A hölgyet szemmel láthatóan nem hozta zavarba a férfi átható pillantása, hanem udvariasan rámosolygott, aztán a mellette álló barna hajú fiatal hölgyre mutatott. Garrett erőnek erejével elfordította tőle a tekintetét, aztán hirtelen döbbenet tükröződött a vonásain. Ez a lány nem az a Meg volt, aki az ő emlékeiben élt. A lány gyönyörű, hófehér estélyi ruhát viselt, mely csodálatosan illett ragyogó kék szeméhez, fehér bőréhez és koromfekete hajához. A ruha ráadásul jól kiemelte női bájait, aminek láttán a báty hirtelen zavarba jött. Meg karcsú, hattyúnyakát ragyogó gyöngysor emelte ki. Garrett meg sem tudott szólalni meglepetésében, mígnem az ismerős jelenés rá nem mosolygott, és egyszer csak fel nem fogta teljes mértékben, hogy a lány nem más, mint az ő húgocskája. – Meg – szólalt meg végül, és kitárta a karját. Mielőtt azonban Meg odaléphetett volna hozzá, az iménti hölgy ismét cselekvésre szánta el magát, és a testvérek közé lépett. Keble csaknem hozzáért Garrett mellkasához, és a férfi orrát hirtelen megcsapta az asszony finom parfümjének illata, s felkorbácsolt idegei egy pillanat alatt lenyugodtak. – Talán jobb volna, ha most félrevonulnának, és ott örülnének a rég várt találkozásnak – mondta egészen halkan, hogy csak ők hallhatták –, jobb, ha inkább nem hozza itt zavarba a húgát az újdonsült ismerősei előtt. Garrett hátrahőkölt, hiszen nem volt ehhez hozzászokva, és már épp dühödten le akarta torkollni a nőt, csakhogy elég volt egy pillantást vetnie Megre – erre az új Megre, aki épp oly kifinomult volt, mint a többi jelenlevő angol hölgy, és megértette, hogy nem teheti ezt. Az ördögbe is. Biztosan már ennyivel is meglehetősen zavarba hozta a húgát. Nos, legyen hát, egy estére hajlandó eljátszani az úriember szerepét, bár utálta az efféle, erőltetett társas összejöveteleket. Vonakodva bólintott egyet. Meg szépséges társalkodónője a herceg felé fordult. – Lenne olyan jó, kegyelmes uram, és mutatná az utat a dolgozószobához? Erasmus megrezzent, majd bólintott. Aztán az egybegyűltek felé fordult, és barátságos mosoly derült szét az arcán, ami még Garrettet is meglepte. A herceg parancsoló hangja betöltötte a termet. – Mint látják, unokám hosszú útról érkezett, és alig várja már, hogy magához ölelhesse a húgát. Csak az okozta a félreértést, hogy elfelejtette megüzenni, mikor jön, így az embereim nem tudtak az érkezéséről. – Elfojtott nevetgélés hallatszott a teremben. A herceg mosolya azonban rezzenéstelen maradt. – Remélem, megbocsátják, ha néhány percre magukra hagyjuk önöket, és visszavonulunk a dolgozószobámba. – Azzal intett a zenekarnak, hogy folytassák a muzsikálást, ő pedig belekarolt Megbe, és elindult a dolgozószoba felé. A lány habozott egy pillanatig, s hosszasan nézett a bátyja szemébe, majd beleegyezően hagyta, hogy a nagyapja kivezesse a helyiségből. – Engedje meg uram, hogy mutassam az utat. Garrett döbbenten bámult a húga után, és csalódottságot érzett, hogy ennyire aláveti magát a nagyapja akaratának, ám az iménti szavaknak köszönhetően ismét a szépséges hölgy felé fordult, és a szemébe nézett. Az asszony hűvösen nézett rá, mintha nem volna más, mint egy barbár vadember, aki betört a palotába. Végül is nem szabad csodálkoznia

11

ezen. Mindenki tudta, hogy Garrett Lynch indulatos, hirtelen haragú fiatalember, és a híre nyilván ide is elért. Bár a hölgy nyilván szintén az angol nemességhez tartozott, nem tudott haragudni rá. S ezt nem csak szépségének köszönhette, hanem annak is, hogy ő volt az, aki előkerítette számára Meget. Lucinda döbbenten látta, hogy Garrett Lynch egy szempillantás alatt úriemberré lényegül át. Elbűvölő mosoly terült szét az arcán, és a karját nyújtotta felé. Lucinda megdöbbenése ellenére ösztönösen belekarolt a fiatalemberbe. Ujjai kemény, izmos kart fogtak át. – Szabad a nevét, hölgyem? – kérdezte Garrett, miközben kivezette a teremből. Amikor a bálterem ajtaja bezárult mögöttük, a teremben zajló suttogás valóságos robajjá erősödött. Ennek ellenére a herceg elkerülte a botrányt, s az incidens nem valószínű, hogy sokáig beszédtéma marad. Szerencsére Meg bemutatkozásán sem esett csorba, pedig a botrány már küszöbön állt. Az amerikai várakozóan tekintett Lucindára, ő pedig hirtelen rájött, hogy elfelejtett válaszolni a kérdésre. – Mrs. Lucinda Deveringnek hívnak, uram. Garrett csalódottan leeresztette a szemöldökét. – Eszerint a bájos hölgy férjnél van? Milyen kár… – morogta csalódottan. Lucindának igen kifinomult ízlése volt, ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan oknál fogva jól esett neki, hogy ez a faragatlan, ám kétségkívül vonzó férfiú csábosnak találja, és maga is megdöbbent, hogy ez milyen jólesik neki. – Zavarba hoz, Mylord – válaszolta udvariasan, s hangjába izgalom vegyült. – Ugyan már, én nem vagyok Mylord. – Dehogynem – válaszolta Lucinda szórakozottan. Atyaisten, hiszen alig a válláig ér ennek a férfinak! Még soha nem érezte magát ennyire törékenynek egy férfi mellett. – Hiszen ön Kelton márkija, Raynewood hercegének egyetlen örököse. A férfi megállt a folyosó közepén, vonásai ismét megkeményedtek. – Az ördög vigye el ezt a sok címet! Lucinda meghökkent, és eleresztette a férfi karját. – Most már harmadszor káromkodik a jelenlétemben. Igazán hálás lennék, Mylord, ha lenne olyan jó és ügyelne a nyelvére. – Maga pedig harmadszor szólít Mylord-nak, Lucie – válaszolta a férfi szemtelen mosollyal. Ismét előtérbe nyomult hát barbár természete, s Lucinda ostoba gondolatai egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Kihúzta magát. – Lucinda a nevem, ha megbocsát – javította ki hűvösen. – De ha úgy tetszik, szólíthat Mrs. Deveringnek is. – Az én nevem pedig Mr. Garrett Lynch – válaszolta. – Vagy Lynch kapitány ha úgy jobban tetszik, nem pedig Lord Lynch. – Igazság szerint a helyes megszólítás Lord Kelton lenne. – Mrs. Devering, ha jobban megismer, meglátja majd, hogy egy csöppet sem érdekel, mi az, ami helyes, és mi az, ami nem. Hirtelen vér szökött az asszony arcába. Micsoda arcátlanság! Csakhogy nem hagyja magát. – Nos, ezen cseppet sem csodálkozom, Mylord… vagyis Lynch kapitány! – Látja? Nem is olyan nehéz, igaz? – Most kíváncsi a húgára, vagy sem? – kérdezte Lucinda összeszorított foggal.

12

Azzal erőltetett mozdulattal ismét a fiatalemberbe karolt, és jelezte, hogy merre induljanak. Ostoba, öntelt férfi. Hogyan is tarthatta akárcsak egy pillanatig is vonzónak? Fennhéjázó tyúk! Füstölgött magában Garrett, miközben Mrs. Deveringet kísérte a folyosón. Közben azon tűnődött, vajon milyen kapcsolatban állhat egymással Mrs. Devering és a húga. És ha már itt tartunk, vajon hol lehet a férje? Hosszú időt töltött a tengeren, és ő maga csodálkozott volna a legjobban, ha nem érez erős vonzódást egy ilyen gyönyörű, barna szemű asszony iránt. Az asszony csípős szavai azonban eszébe idézték, hogy mennyire nem szereti az angolokat. Jókora kerülőt tett azért, hogy eljöjjön a húgáért, és nem volt éppen rózsás kedvében. Más sem hiányzott, mint az, hogy kioktassa egy ilyen páváskodó angol lady. Különösen nem egy olyan hölgy, akit más körülmények között az ágyába csábított volna. Akarata ellenére is nagyon vonzónak találta a nőt, ami csak tovább fokozta a rosszkedvét. Mintha nem lett volna elég baj, hogy az anyja meghalt, amíg ő úton volt. Hiába rohant haza Bostonba lélekszakadva, mire hazaért, már rég elföldelték az édesanyját. S a rossz hírt csak tovább tetézte, amikor megtudta, hogy a húga, Meg Angliába utazott, hogy meglátogassa a nagyapját, akit életében nem látott. Nyilván az öregember akarta így, füstölgött magában, s komor hangulatban lépett be a dolgozószobába. Raynewood hercege annak idején kitagadta Garrett apját, amiért akarata ellenére feleségül vett egy ír nőt. A herceg idősebb fia viszont meghalt balesetben, az öregember most hirtelen kitagadott fia gyermekeinek társaságát keresi. Nos, elmehet a pokolba a rangjával meg az előkelő címeivel együtt. Garrett az előkelő tartású Mrs. Devering mögött lépett be a dolgozószobába, ahol Erasmus már méltóságteljesen elfoglalta helyét az íróasztal mögött. Garrett bevágta maga mögött az ajtót, és elégedett vigyorral nyugtázta, hogy nagyapja és Mrs. Devering összerezzen a csattanásra. Mrs. Devering rosszallóan nézett rá, s a férfi hetek óta először úgy érezte, legszívesebben teli szájjal hahotázna. Bárcsak ne lenne férjnél ez a nő. És bárcsak lenne egy kicsit több ideje… – Garrett! – Meg a bátyja karjába vetette magát, magához szorította, s a férfi minden mást elfelejtett. A családjából egyedül csak a húga maradt számára. Erasmus megköszörülte a torkát, és Garrett ránézett nagyapjára a húga sötét fürtjei mögül. Persze volt itt még más családtag is, csak őt Garrett nem szívesen mondta magáénak. – Azt hiszem, egy kicsit rosszul kezdtük a dolgot – kezdte a herceg mereven. – Maga kezdte rosszul a dolgot abban a pillanatban, amikor elrabolta a húgomat – vetette oda Garrett. – Elraboltam? Megőrült, fiatalember? – Az öregember dühös hangjába büszkeség vegyült. – Ha nem volnál az unokám, kidobatnálak, amiért ilyen vádakkal illetsz! – Csakhogy ez pillanatnyilag ártana a jó hírednek, igaz? – gonoszkodott Garrett. – Uraim, kérem, fékezzék magukat! – szólt közbe Mrs. Devering, s csitítólag a két férfi közé lépett. – Ami téged illet, nem vagy méltó a Stanton névre – sziszegte a herceg –, még kevésbé a vele járó címre.

13

– Még szerencse, hogy apám felvette anyám lánykori nevét. De lefogadom, hogy ezzel az elevenedve vágott, vénember, igaz? – vágott vissza Garrett, és harsányan felnevetett. – Tartsd meg a nemesi címedet. Ami engem illet, nyugodtan magaddal viheted a sírba. Erasmus elsápadt, majd kihúzta magát, és olyan megvetően nézett Garrettre, hogy a fiatalemberben csaknem tisztelet ébredt a herceg iránt. – Ha ilyen mélyen megvetsz, akkor mit keresel itt? – kérdezte Erasmus komoran. – Már megtaláltam, amit keresek – válaszolta Garrett, és közelebb húzta magához Meget. – A hajóm csak arra vár, hogy kiadjam az indulási parancsot, és már indul is Bostonba. Még ma este. – Nem! – kiáltott fel mindkét nő egyszerre. Lucinda tiltakozóan előrébb lépett, Meg pedig kibontakozott Garrett öleléséből. – Nem megyek sehova Garrett Lynch, és ebbe nem engedek beleszólást! – rivallt rá a lány bátyjára. Garrett döbbenten bámult a húgára. – Hogy érted azt, hogy nem mész sehová? Na, szépen vagyunk! Még ma este mindketten visszaindulunk Bostonba. – Te oda mész, ahova akarsz – válaszolta Meg hátravetett fejjel –, én viszont itt maradok nagyapánál. Jól érzem itt magam. – Hogy érted azt, hogy jól érzed itt magad? – Nagyapa jól bánik velem – közölte Meg. – Gyönyörű ruhákat vett nekem, és elvisz majd Londonba. Lucinda pedig jó modorra tanított, és táncórákat is vettem tőle. – Vagy úgy? – mondta Garrett, és komor pillantást lövellt Lucindára. – Meg, a te otthonod Bostonban van, és én vagyok a családod. – Minek mennék vissza Bostonba, hiszen úgyis magamra hagynál megint – vágott vissza Meg. – Mindig egyedül hagytál bennünket. Amikor anya meghalt, rám maradt a temetés körüli összes teendő. Nagyapa legalább nem hajózik el, és nem hagy egyedül úgy, ahogy te. Garrett hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett. Az ördögbe is, de hiszen a húga tudhatná, hogy nem volt más választása. A tengert kellett járnia. – Azt tettem, amit tennem kellett, hogy eltartsalak benneteket – suttogta. – Csakhogy rád nagyobb szükségünk lett volna, mint a pénzre, Garrett – válaszolta szelíden. Aztán a kezébe temette az arcát. – Egy darabig még itt akarok maradni Angliában, és jobban meg akarom ismerni nagyapát. – Elég ebből az ostoba beszédből, Meg? – próbálkozott Garrett még egyszer kétségbeesetten. – Menj és pakold össze a holmidat. Még ma velem jössz Bostonba. – Nem, nem megyek! – válaszolta Meg, majd sarkon fordult és a herceg mellé állt. Aztán szembefordult Garrettel, aki hirtelen döbbenten vette tudomásul, hogy a kishúgából felnőtt nő lett. – Huszonegy éves vagyok Garrett, úgyhogy nem erőltetheted rám az akaratodat. Egyszer az életben azt fogom tenni, amit akarok. – És ezek szerint itt akarsz maradni? – Igen. Garrett Meg elszánt arcára emelte tekintetét, majd tovább vándorolt a herceg elégedett, illetve Lucinda kedves, szeretetteljes arcára. Úgy érezte, teljesen kicsúszott a kezéből az irányítás.

14

Megnek igaza volt abban, hogy erővel nem kényszerítheti, hogy vele jöjjön. De nem hagyhatja a nagyapja kezei között sem. Hiszen az öregember már egyszer elárulta a saját fiát, és Garrett tudta, hogy hamarosan ki fogja mutatni a foga fehérjét. – Jó, akkor én is maradok – szólalt meg, s jeges pillantást vetett a nagyapjára. – Gondolom, azért akad számomra egy szoba ebben a romhalmazban? – Rögtön szólok Stephennek, hogy készítsen elő neked egy szobát – válaszolta Erasmus diadalmas hangon. – Jó – azzal Garrett sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. – Kapitány! – kiáltotta Lucinda, és az amerikai után sietett. Ugyancsak szaporázni kellett a lépteit, hogy lépést tarthasson a megtermett férfival. Kissé megemelte a szoknyáját, és valósággal futott mellette, miközben rákanyarodtak egy újabb folyosóra. A kanyart olyan lendülettel vette be, hogy nekiütközött a férfi széles, izmos mellkasának. Szinte beleszédült a Garrettból áradó férfiasságba és tengerillatba. Két erős kéz markolta meg a felkarját, hogy el ne essen, és közelebb húzta a törékeny testet az erős, izmos férfitesthez. Lucinda melle hozzányomódott a férfi mellkasához, a lábaik összeértek, s szeme épp a férfi nyakával volt egy magasságban. Mélyen magába szippantotta a tengerész illatát, s testét hirtelen olyan különös bizsergés járta át, amilyet nem érzett lánykora óta. – Tehetek valamit magáért, Mrs. Devering? Ezt az ártatlan kérdést Garrett olyan férfias hangon tette fel, hogy Lucinda fejében hirtelen pajzán gondolatok kezdtek kergetőzni. Kinyitotta a száját, hogy kimondja, ami a szívén van, ám a férfi tengerkék szemének kaján csillogása hirtelen kijózanította. Atyaúristen, mi az ördögöt csinál itt? Kiszabadította magát a férfi kezéből, és hátrébb lépett. Miután visszanyerte testi és lelki egyensúlyát, megigazgatta rakoncátlan fürtjeit, és kisimította a szoknyáját. Mi az ördög jött rá? Szinte úgy viselkedik, mint valami ostoba kamaszlány, aki életében először lát igazi férfit! – A nagyapja küldött ön után – szólalt meg végül, miután összeszedte magát. – Ebben biztos vagyok. Megnyugtathatja azonban a herceget, hogy nem szándékozom ellopni az ezüstöt. Lucinda teljesen elképedt. – Hiszen a kegyelmes úr soha nem feltételezne ilyesmit! A férfi felnevetett, majd feléje nyúlt, és mutatóujjával gyengéden becsukta Lucinda csodálkozástól tágra nyílt száját. – El is hiszem, hogy maga így gondolja. Lucinda hátrább lépett, s minden lelki erejére és tanult jó modorára szüksége volt, hogy megőrizze hidegvérét, és összeszedje magát. – Igazság szerint csak azért küldött, hogy ellenőrizzem, nem szenved-e szükséget semmiben. – Valóban? – kérdezte Garrett, és elismerően végignézett Lucindán tetőtől talpig. – Nos, ami azt illeti, egy-két dologban valóban hiányt szenvedek… Lucindának elakadt a szava ilyen mértékű arcátlanság láttán. Még egyszer minden erejét összeszedte, és hűvösen így válaszolt: – Kapitány, azt hiszem, ön teljesen félreért engem. A férfi harsányan felnevetett.

15

– Dehogyis Mrs. Devering. Pont az a baj, hogy nagyon is jól értettem. S ezzel az arrogáns szörnyeteg sarkon fordult, és elindult a bálterem felé, Lucinda pedig ott maradt, s még hosszasan bámult utána.

16

Második fejezet

G

arrett hatalmasat aludt a nagyapja házában, amin aztán jól felbosszantotta saját magát. De aztán rájött, hogy többhónapnyi tengeri utazást követően természetes, hogy az ember alszik, mint a bunda, ha egyszer kényelmes, puha ágyba kerül, ami ráadásul nem imbolyog alatta. Már fél kilencre járt az idő, amikor elindult lefelé a lépcsőn, és közben a bájos Mrs. Devering járt a fejében, nevezetesen az, hogy mennyire felbosszantotta az asszonyt, amikor flörtölni próbált vele. Na persze, ha az asszony bársonyos karjába bújva töltötte volna el az éjszaka javarészét, akkor könnyebben megbocsátotta volna magának, hogy ilyen sokáig aludt, de így, hogy senkivel nem kellett megosztania az ágyát, továbbra is dühös volt magára egy kissé. Nagy kár, hogy a hölgy férjnél van. Szívesen kipróbálta volna, hogyan reagál egy ilyen fennhéjázó angol hölgy egy forróvérű amerikai szeretőre. Talán ma este több szerencsével jár, és talál magának egy csinos pofikát, aki hajlandó lesz egy kis hálószobai csatározásra. Csakhogy egyelőre dolga volt. Követte a szolgát a zöld szalonba, ahol Tim O'Brien már várt rá. Tim igazi tengerészcsaládból származott, már a nagyapja is hajós volt. Ő maga egészen az első tiszti beosztásig vitte a Trinityn, de ennél többre nem is vágyott, hiszen kiegyezett volna vele, hogy élete végéig Lynch kapitány keze alatt szolgáljon. Garrett viszont értékelte az embere hűségét és rátermettségét. Tim O'Brienen ezekben nem lehetett túltenni. Tim tátott szájjal várakozott a pompás szalonban, egy pillanatra sem tudta levenni tekintetét a pazar berendezésről. A falakat halványzöld selyemtapéta borította, lába pedig vastag, puha szőnyegbe süppedt. Tim nevetségesnek érezte magát ebben a fényűző környezetben a maga kék tengerészsapkájában és borostás képével, Garrett azonban örömmel nézett rá, hiszen első tisztje a valós világot testesítette meg számára. – Jó reggelt, Tim – üdvözölte, amikor belépett a szobába. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél, és elhoztad a tengerészládámat. Muszáj sürgősen átöltöznöm. – Azt hiszem, ide inkább elegáns szmoking illene, Garrett – válaszolta Tim, és naptól cserzett arca vigyorra húzódott. – Változott a terv, úgyhogy ezt is mindenképpen meg kell beszélnünk – folytatta Garrett, és közelebb lépett a számára is szokatlan, süppedős szőnyegen. Neki sokkal természetesebb volt a hajópadló. – Ahogy már üzentem is neked, közbejött valami, és még nem indulhatunk. – Remélem, nem sokáig veszteglünk – válaszolta Tim komoly ábrázattal. – Ugye tudod, hogy a hónap végére Calaisban kell lennünk, hogy elhozhassuk azt a selyemszállítmányt. Ha nem leszünk ott időben, az a kígyó Edmond Fouliere eladja az egészet valaki másnak, nekünk pedig kötbért kell fizetnünk. – Feltett szándékom, hogy hónap végére Calaisban legyünk. Csak egy-két napra lesz szükségem, hogy jobb belátásra bírjam a húgomat. Tim elmosolyodott. – Kapitányom, nekem is van három húgom, és jól tudom, hogy az ilyesmi nem megy gyorsan.

17

– Már pedig én meggyőzöm Meget – fogadkozott Garrett. – Ha azonban mégis makacskodna… – A te húgod makacskodna? – ugratta tovább Tim. – Kizárt dolog. – Szóval, mondom, ha makacskodna – folytatta Garrett csökönyösen –, szóval erre az esetre szükség lesz egy áthidaló tervre. Ha két napon belül nem sikerül jobb belátásra bírnom, akkor szeretném, ha a te irányításod alatt hajózna el a Trinity Calaisba, és te kötnéd meg az üzletet Fouliere-vel. Mire visszatérsz, a húgom már indulásra kész lesz, és az sem érdekel, ha megkötözve kell felvinnem a hajó fedélzetére. Tim kuncogni kezdett. – Akkor azt hiszem, jobb, ha elkezded gyakorolni a csomózást. – Miért is kezdek veled – morgolódott Garrett, s barátságosan megveregette az embere vállát. Az ajtóhoz lépett és szélesre tárta. – Na, kifelé, és vigyázz az embereimre meg a hajómra. – Azzal Garrett odaintett egy közelben ácsorgó szolgát. – Kérem, kísérje ki Mr. O'Brient a kapuhoz – utasította. – Micsoda, nem te magad kísérsz ki? – ugratta tovább Tim, és a szívéhez kapta a kezét. – Összetöröd a szívem, kapitányom. – A fenébe is, fogalmam sincs, hol van az az átkozott kapu – morogta Garrett. Tim elnevette magát. – Nos, akkor isten áldjon, kapitányom. Két nap múlva várlak a húgoddal együtt. – Az első tiszt elindult lefelé az inas nyomában, és Garrett úgy érezte, vele együtt elpárolog a tiszta levegő is, és helyébe a raynewood-i kastély áporodott atmoszférája költözik. Garrett gyomra megkordult, és hirtelen rádöbbent, hogy farkaséhes. Körülnézett, nem lát-e valahol egy inast – igazság szerint mindig volt egy láb alatt –, ám ekkor mozgást észlelt a lépcső irányából. Felnézett, és a nagyapja hűvös tekintete nézett vissza rá. A herceg nem ijedt meg a saját árnyékától, különösen nem a saját unokájától. Úgy tett, mint aki észre sem venné Garrett megvető pillantását, és rezzenéstelen arccal folytatta útját lefelé a lépcsőn, mintha mit sem érzékelne a közöttük lévő, szinte tapintható feszültségből. Bár fényes nappal volt, a herceg sötét színű ruhát viselt; bordó felöltőjének színe inkább sötétbarnába hajlott. Precízen megkötött nyakkendőt viselt, és ősz hajkoronáját makulátlan rendbe fésülte. Garrett gyomra ismét megkordult, ami a csendben valóságos égzengésnek hallatszott, és úgy érezte magát, mint egy valóságos elefánt a porcelánboltban. A herceg vonásait akaratlanul is fintor torzította el. – Jó reggelt, unokám. Gondolom, éhes vagy ma reggel. Garrett gyanakvóan méregette a nagyapját. – Hát… tudnék enni. – Az étkező jobb kéz felé nyílik a bálteremből – válaszolta Erasmus, s ujjával lefelé mutatott. – Szükséged lesz kísérőre? – Hajóval a világ végére is eltalálok – válaszolta Garrett. – Úgyhogy biztos vagyok benne, még egy ilyen túlméretezett házban is feltalálom magam. – Akkor, ha megbocsátasz, engem várnak az üzleti ügyeim. Ha szükséged lenne rám, a dolgozószobámban megtalálsz. – Nem lesz – válaszolta Garrett kurtán. Erasmus felvonta a szemöldökét, és Garrett, mintha a saját tükörképét látta volna.

18

– Ha szükséged lenne bármire, fordulj az inasokhoz. Szeretném, ha otthon éreznéd magad itt. – Az öregember még egyszer elmosolyodott mielőtt sarkon fordult, és elindult a folyosón a dolgozószobája felé. Maga Garrett az ebédlő felé vette az irányt. – Még hogy otthon érezzem magam! – dohogott. – Az kizárt dolog! Lucinda egyedül ücsörgött az ebédlőben, csak piszkálgatta az előtte lévő ételt. Az előző estén tűnődött. Meg bátyjának váratlan érkezését leszámítva minden a lehető legnagyobb rendben ment. Meg annyira elbűvölő és szép volt, hogy a szezon végére egészen biztosan besöpörhet egy-két házassági ajánlatot. Ha pedig Meg révbe ér, akkor Lucinda jövője is biztos kezekben lesz. Amikor a herceg először hozakodott elő a tervével, Lucinda képtelenségnek tartotta a dolgot. Még hogy igazi angol hölgyet neveljen a szezonban egy amerikai vadócból? Adják férjhez a lányt egy jómódú angol nemesemberhez? Csakhogy Meg várakozáson felül szerepelt. Lucinda igazán elégedett lehetett a leány fejlődésével, s a herceg nemkülönben. Egy valaki nem örült csak, az pedig Garrett Lynch volt. Lucinda homlokán összefutottak a ráncok. Tudta, hogy a herceg titokban örül annak, hogy fiú unokája is Angliába jött, ám Lucinda attól félt, hogy Meg bátyja óriási akadályt gördít a tervei megvalósulásának útjába. Úgy tűnt, a férfi valóban szereti a húgát, épp ezért Lucinda nem értette, hogy lehet annyira önző, hogy magával akarja hurcolni Amerikába a vademberek közé. Tényleg nem fogja fel, micsoda előnyökkel jár az, hogy Meg Raynewood hercegének unokája? Tényleg nem fogja fel, micsoda pazar életet élhet az, aki hozzámegy egy jómódú angol nemeshez? Nem minden nőnek adatik meg a társadalmi érvényesülés lehetősége, ám Megnek születése jogán garantálta ezt a sors. Ha Lucinda bevezeti Meget a társaságba, azzal ő maga is jól járhat, hiszen megkaphatja azt, ami a túléléséhez feltétlenül szükséges ebben az udvarias világban – egy férjet. Igazság szerint teste nem vágyott új férjre. Ez az egy épp elég volt neki; épp miatta került ilyen helyzetbe. Hiszen rá nem vár mesés örökség, egyéb lehetőségeket sem kínált föl neki a sors. A herceg éreztette vele, hogy Lucinda nem más, pusztán a család jó barátja, aki, mivel korban közel áll az unokájához, a szárnyai alá veheti az ifjú hölgyet. Senki sem tudta az igazságot: Lucinda tulajdonképpen tékozló férjének köszönhetően nincstelen volt, épp ezért pusztán megtűrt személy a házban. Egy házasság persze helyreállíthatná megtépázott családi és anyagi tekintélyét. Persze csak akkor, ha alávaló sógora nem rombolja le az esélyeit az alaptalan pletykálkodással. – Nos, egy kicsit korán van még a társas érintkezéshez, valahogy így mondaná, nem, Mrs. Devering? Mély, férfias hang riasztotta fel Lucindát az ábrándozásából. Garrett az ebédlő ajtajában állt, és az ajtófélfának támaszkodott. – Önnek is jó reggelt, kapitány – válaszolta gúnyosan. A férfi erre elvigyorodott, s az arcán mulatságos, ugyanakkor rendkívül vonzó gödröcskék jelentek meg, aztán közelebb lépett a megterített reggelizőasztalhoz. Lucinda akaratlanul is elismeréssel adózott magában a férfi hatalmas termetének, különösen, mivel a mellette álló szolga alig a válláig ért. Garrettnek jól állt a fehér ing;

19

kihangsúlyozta széles vállát és domború izmait. Csakhogy a jó modort úgy látszik, nem ismerik Amerikában. Hol maradt a felöltője és a nyakkendője? A férfi szembefordult vele, és a tányérján máris jókora adag tojás és kolbász tornyosult, s kérdően felvonta szemöldökét, amikor látta, hogy az asszony mennyire bámulja. – Valami gond van, Mrs. Devering? Lucinda csak azért sem jött zavarba. – Nem, csak azon tűnődtem magamban, vajon hová tűnt a tegnap esti vadember. A férfi ismét jóízűen elnevette magát. Simára borotvált jóképű arcával és ragyogó fehér fogsorával legalább annyira elbűvölő volt, mint Meg a nők között. Hosszú, hullámos haja egyáltalán nem volt divatosnak mondható, ám hátul copfba fogta össze, amitől olyan volt, mint egy valódi kalóz. Most, hogy kissé rendbe szedte magát, Lucinda észrevette, mennyire szembeötlő a hasonlóság közte és a nagyapja között. Bárcsak a modora is ennyire hasonlítana, gondolta magában, amikor látta, hogy a férfi olyan vadul kezdi falni az ételt, mint aki egy álló hete nem evett egy falatot sem. A férfi egy pillanatra abbahagyta a falatozást, és Lucindához fordult. – Nem is válaszolt a kérdésemre. – Nem emlékszem, hogy kérdezett volna valamit. – Azt kérdeztem, hogy mit csinál itt ilyen korán, Mrs. Devering. Hiszen kissé korai még az idő a látogatáshoz azok után, hogy Meg tegnap olyan későig fennmaradt. – Remélem, nem akar kioktatni arról, hogy mi illik és mi nem! Pont maga, aki fel sem öltözik rendesen a reggelihez, ráadásul úgy fal, mint egy kiéheztetett farkas. A férfi értetlenül nézett végig saját ruházatán, aztán Lucindához fordult. – Semmi kivetni valót nem látok az öltözékemen. És ha maga nem jött volna ide ilyen korai órán, akkor a ruházatom nem is sértené a kényes ízlését. – Nem látogatóba jöttem – válaszolta Lucinda türelmetlenül. – A herceg vendégszeretetét élvezem. – Valóban? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel, és hátradőlt a székén. – És Mr. Deveringnek mi erről a véleménye? Lucinda zavartan elvörösödött a kérdés hallatán. – Mr. Devering több mint egy évvel ezelőtt elhunyt, kedves kapitány – válaszolta csípősen. – Özvegyasszony vagyok. Garrett vonásai együttérzően ellágyultak. – Bocsánat – válaszolta halkan. – Ezt igazán nem tudhattam. – Sok minden van még, amit nem tud, kapitány – vetette oda Lucinda hűvösen. – De a kérdésére visszatérve, közlöm önnel, hogy a nagyapja felkérésére én segítek Megnek abban, hogy el tudja foglalni az őt megillető helyet a társadalomban. Mivel a herceg és néhai atyám barátok voltak, természetesen örömmel vállaltam a megbízatást, s így a herceg kegyes vendégszeretetét élvezem Raynewoodban, hogy mindig a húga közelében lehessek. Nos, Mylord van még kérdése? – Igen. Hol lakik, amikor nem itt lakik? Lucinda a kedves, vidéki házra gondolt, melyet kénytelen volt eladni, hogy kifizesse a férje adósságait. – Nem hiszem, hogy ez önre tartozik. Ami azt illeti, meglehetősen tapintatlan kérdéseket tesz fel, uram. Garrett vonásai megkeményedtek.

20

– Nem hiszem, hogy ártott volna a jó hírének, ha válaszol a kérdésemre – vetette oda csípősen. – Vagy talán az etikett tiltja? Pusztán arról van szó, nem feltételezem, hogy a nagyapámmal él együtt. – A nagyapjával… hiszen ő csaknem nyolcvanöt éves! – kiáltotta Lucinda. – Jobb lenne, ha a szennyes gondolatait valaki más számára tartogatná! Különben is nincs szükségünk az ön személyében erénycsőszökre. – Miért, van más erénycsősz a házban? Talán Meg az? – kérdezte nevetve. – Nem, hanem én – vágott közbe egy harmadik hang. Garrett összerándult az idős, női hang hallatán. S amikor szemügyre vette az idős hölgyet olyan komikus, hitetlenkedő kifejezés ült a vonásaira, hogy Lucinda alig tudta elfojtani a nevetését. Az ajtóban elegáns öltözékű, ősz hajú hölgy ácsorgott, aki alig ért Garrett melléig. Gazdagon hímzett, igazgyöngyökkel díszített ruhájához illő lila turbánt viselt, fülében pedig jókora briliánsok csillogtak. Átható pillantása Garrett tekintetébe fúródott, Lucinda pedig döbbenten látta, mennyire hasonlít egymásra a két ember. – Amerikában nem ismerik a jó modort, fiatalember? – kérdezte az öregasszony dühösen. – Még csak fel sem áll, ha egy idősebb hölgy belép a szobába? Garrett talpra kászálódott, és elvörösödött zavarában. – Bocsánat, hölgyem – mondta, és gyorsan elővette jobbik modorát. – Teljesen váratlanul ért az érkezése. – Ki ez az arcátlan fiatalember? – kérdezte a hölgy Lucindától. – Garrett Lynch, az unokaöccse Amerikából – válaszolta Lucinda, s az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát. – Kapitány, a hölgy az ön nénikéje, Lady Agatha Strathwaite, a nagyapja húga. – Szóval az unokaöcsém, mi? – folytatta Lady Agatha csípős hangon. – Igen, William fia. – Á, szóval még egy Kelton – bólogatott Lady Agatha mindentudóan. Tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert, aztán csillogó szemmel odavetette: – A nőket szereti, igaz? – Ó… igen – Garrett zavarba jött a kérdés hallatán, és Lucindára nézett, aki azonban szándékosan kerülte a tekintetét. Csak így tudta megőrizni a hidegvérét, különben elnevette volna magát Garrett feszengő ábrázata és Lady Agatha merész kérdése hallatán. – Nos rendben – szólalt meg megnyugtatóan Lady Agatha. – Köszönöm asszonyom – válaszolta Garrett hüledezve. Az öregasszony azonban nem tágított. – Szólíthatsz Lady Agathanak, ahogy mindenki más. Vagy Agatha néninek, hiszen rokonok vagyunk. És ha legközelebb találkozunk, remélem, illendően felöltözöl majd. Garrett ismét végignézett a ruházatán, ezúttal már kissé bizonytalanabbul. Lady Agatha észrevette a fiatalember zavarát, és Lucindához fordult. – Jobb lesz, ha ezt is megneveli egy kicsit – szólt végült Lucindához. – Megvannak az adottságai, de rengeteget kell csiszolni rajta. Lucinda végre elmosolyodhatott. – Szerencsére az ő neveltetése nem az én feladatom, Mylady. Lady Agatha kajánul felnevetett. – Valóban? Aztán anélkül, hogy további megjegyzést fűzött volna kaján kérdéséhez, kiment az ebédlőből.

21

Garrett lassan visszaült az asztalhoz. – Miért kérdezte, hogy szeretem-e a nőket? – Erről talán a nagyapját kérdezze. – Nem, Mrs. Devering, magát kérdezem – a férfi közvetlen stílusától Lucinda ismét elpirult. – Meglehetősen kényes dologról van szó – makacskodott. Garrett hátradőlt, keresztbe fonta a karját a mellén, és szélesen elvigyorodott. – Annál jobb. Ez az ember igazi istenátka! Itt ül vigyorogva, azzal az ellenállhatatlan kék szemével, és közben olyan dolgokról faggatja, melyekről a hölgyeknek nem is illene tudniuk, gondolta magában Lucinda. – Igazság szerint családi titokról van szó – ismerte be, s érezte, hogy forrón tüzel az arca. – Valóban úgy gondolom, hogy erről inkább a nagyapját kellene kérdeznie. – Nem hiszem – válaszolta a férfi halkan. – Maga elpirult Mrs. Devering. – Hát persze, hogy belepirulok egy ilyen kérdésbe! – vágott vissza Lucinda. – Folyton azon van, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzon. – Így igaz – válaszolta, ismét fülig érő vigyorral. – Most pedig ki vele, mi ez a szörnyű baljós titok, amely beárnyékolja a családomat! – Kapitány, kérem, ezt tényleg nem mondhatom el. – Tetszik, ahogy ezt mondja – mormolta Garrett. – „Kapitány, kérem”. Kérjen bármit Lucinda, szívesen teljesítem. A férfi meleg, halk hangja hallatán olyasmi moccant meg Lucindában, ami már évek óta szunnyadt benne. Azonban elnyomta lázadó érzelmeit. – A nevem Mrs. Devering – javította ki, csakhogy a hangja nem sikerült elég szigorúra. – És megköszönném, ha nem kokettálna velem a reggelizőasztalnál. – Ezer bocsánat – válaszolta a férfi. – Akkor mit szeretne, hol kokettáljak önnel? – A nagybátyja nem szerette a nőket – tört ki Lucinda hirtelen. – Az ön esetében azonban nyilván nem kell ettől a problémától tartanunk! Garrettből kitört a hahotázás, amikor átlátta a helyzet iróniáját. – Na, az öreg Erasmus aztán jól megcsinálta magának a dolgot! Kitagadta az egyetlen fiát, aki örökössel ajándékozhatta volna meg! – De hiszen maga az örököse – vágott vissza Lucinda. – És alaposan tönkretette a mai reggelimet. Ezzel felállt, hogy elmenjen, ám a még mindig kuncogó férfi bocsánatkérően felemelte a kezét. – Kérem, Mrs. Devering üljön vissza. Elnézést kérek. Lucinda habozott egy darabig. – Kérem, üljön vissza – mondta még egyszer, s közben arcizmai továbbra is rángatóztak jókedvében. – Ígérem, jó leszek. Lucinda lassan visszaereszkedett a székére, s közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a férfiról. – Nos, az volna csak az igazi meglepetés, kapitány – válaszolta. – Váltsunk témát – javasolta a férfi. – Azt hallottam, hogy az angolok nem szoktak tizenkettő előtt fölkelni, mégis úgy látom, mindenki ébren van a házban.

22

– Itt vidéken ez másképpen van – tájékoztatta Lucinda, s közben bekapott egy darabot immáron kihűlt tojásrántottájából. – Már csak Meg alszik, de neki is hamarosan fel kell kelnie, mert délután jön hozzá a tánctanár. – Értem – válaszolta Garrett, és ismét falni kezdte az ételt. Aztán felnézett, és a villájával Lucindára bökött. – Ha Lady Agatha az erénycsősz a házban, akkor mi szüksége van Megnek önre? Lucindát rémület töltötte el a kérdés hallatán, sőt szinte megfagyott ereiben a vér. Aztán mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Hiszen senki sem ismerte valódi körülményeit, legalábbis majdnem senki. – A herceg úgy érezte, hogy Megnek szüksége lenne egy korban hozzá közelebb álló nő társaságára is – válaszolta higgadtan, és közben rendületlenül tömte magába a hideg tojásrántottát. – Lady Agatha már nem fiatal, és őkegyelmessége úgy gondolta, túl nagy megpróbáltatást jelentene számára egy ilyen ifjú, izgága hölgy nevelése. – Így hát felfogadta önt. Lucinda a fogát csikorgatta dühében. Ennek az embernek semmi sem elég? – Biztosíthatom kapitány, hogy nem állok a kegyelmes úr alkalmazásában. Egyszerűen a család barátja vagyok, és szívességből foglalkozom Meggel. – Értem, tehát szívességből itt lakik ebben a hatalmas házban, és közben a nagyapám fizeti a kiadásait? Lucinda arcát ismét elöntötte a pír. Fölpattant, az asztalhoz vágta a szalvétáját, egész testében reszketett a dühtől és félelemtől. Ez a szörnyeteg ijesztően közel járt az igazsághoz. Garrett, aki szemmel láthatólag kitűnően szórakozott, letette a villáját. Elbűvölően szépnek találta a dühtől kipirult arcú és villámló szemű Lucindát. – Maga nem tudja, mit beszél, uram – sziszegte Lucinda összeszorított fogakkal. Próbálta megőrizni a hidegvérét, ám kezével apró gombóccá gyűrte a szalvétát, melyet az imént az asztalra dobott. – Az meglehet – válaszolta Garrett beleegyezően, és közben érdeklődve méregette Lucindát. – De azért valami mégiscsak lehet benne, ha ennyire felhúzta magát rajta. – Isten áldja, kapitány – sziszegte Lucinda, majd kiviharzott a helyiségből, mint aki egy pillanatra sem képes tovább ott maradni. Garrett az üresen maradt székre és az összegyűrt szalvétára pillantott. Szóval a bájos Mrs. Devering özvegyasszony. Nos, így már mindjárt más a helyzet, sokkal kevésbé van megkötve a keze. Olyan nőnek látszott, aki igazi virtuóz az ágyban, ő pedig szívesen eljátszana vele egy duettet. Erről aztán eszébe jutott a nagyapja. Lehet, hogy tényleg van valami az öreg és Mrs. Devering között? Nagyon különösen viselkedett az asszony, amikor megpiszkálta a dolgot. Tényleg kihasználná az öreg herceget? Vagy az is lehet, hogy a szeretője? Ha valóban olyasmi zajlik kettejük között, ami neki nincs ínyére, akkor Meg egyetlen percig sem maradhat tovább ebben a házban. Beletúrt a reggelijébe. Nos, így vagy úgy, de hamarosan választ fog kapni a kérdéseire. Lucinda szinte magán kívül viharzott végig a folyosókon. Ez az ember valóságos barbár. Ráadásul ösztönösen ráérzett dolgokra, és veszélyesen közel járt az igazsághoz. Az egyik lépcsőfordulónál megállt egy kicsit, hogy lenyugodjék, s a tenyerével próbálta lehűteni tüzelő arcát.

23

Az a baj az amerikaiakkal, hogy túlságosan nyíltak, és épp ezért nyíltan beszélnek olyan dolgokról, amelyekről inkább hallgatni illenék. Garrett soha nem értené meg, hogy miért fogadta el a herceg ajánlatát. Nem tudja, mennyire kiszolgáltatott volt. Lucinda lehunyta a szemét, és megpróbálta elűzni a gondolataiba férkőző kellemetlen emlékeket. A behajtók emlékét, akik a férje halála után zaklatták. Vagy azt a kéjenc főurat, aki természetben óhajtotta visszakapni a kártyaadósságot, mégpedig pont a férje temetésének napján. A szép kis vidéki házukat, az egyetlen helyet, ahol boldogságra lelt tízévnyi házasságuk alatt, s amit el kellett adnia, hogy megfizessen Harry kicsapongásaiért. Csakhogy a ház ára sem volt elegendő. Aztán ott volt Malcolm. Elegendő volt csak rágondolnia, és máris leengedte a kezét, és kihúzta magát. Malcolm nem fogja legyőzni. Életben fog maradni, még akkor is, ha Garrett Lynchet félre kell állítania ahhoz, hogy elérje a célját. Pedig ennek a férfinak fogalma sincs a társas érintkezés szabályairól, nem is csinált belőle titkot, hogy minden eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy Meg férjhez menjen, pedig épp ezért akartak felutazni Londonba, a szezon kezdetére. És micsoda szemeket mereszt rá! Hallott már kéjsóvár tengerészekről, de amit múlt éjjel művelt… még életében senki nem nézett rá így! Valahogy… tisztességtelen volt! Igen, ez a megfelelő szó. Nem izgató – szó sem lehet róla! Ha szerencséje van, Garrett hamarosan visszatér Amerikába, és végre nyugta lehet tőle, sőt mindannyiukat békén hagyja majd. – Mrs. Devering, egy szóra, ha szabadna – szólt ki a herceg a dolgozószobájából. – Ha lehet, még most – tette még hozzá, majd eltűnt az ajtó mögött. Lucinda félve lépett be a dolgozószobába. – Kérem, csukja be az ajtót maga mögött – utasította a herceg, majd leült az íróasztala mögé. Nem emelte föl a hangját, nem volt rá szüksége. Raynewood hercegének élete nyolcvanöt esztendeje elég volt ahhoz, hogy megtanulja, puszta jelenléte is félelemmel vegyes tiszteletet vált ki az emberekből. Ez alól ő sem kivétel, gondolta Lucinda magában, majd leült a székre, melyre a herceg az imént rámutatott. Senki nem tudott olyan fennhéjázó lenni, mint Raynewood hercege. – Most fejezte be a reggelit? – kérdezte, közben a papírjait böngészte. – Igen, kegyelmes uram. – Akkor gondolom, találkozott az unokámmal. Lucinda összekulcsolta ujjait az ölében. – Igen, kegyelmes uram. – Egész jóképű fiatalember lett belőle – folytatta a herceg, s várakozóan Lucindára pillantott. – Valóban, uram. A herceg hátradőlt a székében. – Igazi Stanton. Bár legszívesebben letagadná, hogy köze van a családhoz. Lucinda nem tudta, mire megy ki a beszélgetés, így csak halkan maga elé mormolta: – Igen, kegyelmes uram. – Csakhogy ő az unokám, és az egyetlen örökösöm, Mrs. Devering, akár tetszik neki, akár sem. Remélem, idővel észhez tér, és itt marad Angliában, hogy teljesítse a kötelességét. Bár Lucinda a szíve mélyén mást remélt, mégis így szólt:

24

– Azt mondta, addig nem hajlandó elmenni, amíg Meg marad. Márpedig Meg itt akar maradni egész szezonra, ha nem örökre. Így hát azt hiszem kegyelmes uram, sok idejük lesz, hogy megismerjék egymást. Az öregember dobolni kezdett ujjaival az asztalon. – Nem hiszem, hogy Garrett ilyen sokáig várna. Láttam, hogy ma reggel az egyik emberével beszélgetett. Nem lepődnék meg rajta, ha az lenne a szándéka, hogy erővel magával hurcolja Margaretet. – Micsoda! – kiáltott fel Lucinda, és talpra szökkent. – Biztos ebben, kegyelmes uram? – Nem, természetesen nem vagyok biztos, de nem szabad kizárnunk a lehetőséget – a herceg felvonta a szemöldökét, majd lassan visszaült a székére. – Tudja, Mrs. Devering nagyon szeretem az unokámat, és önző ember lévén szeretném magam mellett tartani, ameddig csak lehetséges. Reményeim netovábbja pedig az, hogy férjhez megy, és letelepszik itt, Angliában. Ha azonban Garrettnek sikerülne magával csábítania Amerikába, nem hiszem, hogy egy darabig visszaengedné, legalábbis addig biztos nem, amíg le nem eresztenek a sírgödrömbe. – Talán ennyire azért nem kegyetlen. – Biztos vagyok benne, hogy ő ezt nem tekintené kegyetlenségnek. Csakhogy nagyon dühös rám, és azt hiszi, fenyegetést jelentek Margaret számára. Lucinda bólintott. – Úgy vélem, helyesen látja a dolgot, kegyelmes uram. Nagyon óvja a húgát. – Csakúgy, mint jómagam, Mrs. Devering. A legjobbat akarom az unokám számára, csakhogy a legjobb mást jelent az én szememben, és mást a fiú unokám szemében – a herceg szája ironikus mosolyra húzódott. – És persze egyéb dolgokban is eltér a véleményünk. – Talán majd idővel… – kezdte Lucinda. – Idővel! – csattant fel a herceg. – Idővel a sírba kerülök, a birtokaim tékozlók kezére kerülnek, az unokámat meg majd az óceán választja el tőlem! – A herceg mély lélegzetet vett, hogy lenyugodjon egy kicsit. – Azt szeretném, hogy mindez ne következzen be, épp ezért azzal bízom meg önt, Mrs. Devering, hogy tartsa rajta a szemét az unokámon, Margareten. Lucinda bólintott. – Természetesen. – És Garretten is. – Hogyan? – pattant fel ismét Lucinda a székéből. – Az rendben van, kegyelmes uram, hogy rám bízza egy ifjú hölgy felügyeletét, de hogyan tudnék kordában tartani egy felnőtt férfit?! – Üljön vissza, Mrs. Devering. – Ezt nem gondolhatja komolyan – folytatta Lucinda egyre hangosabban. – Ez képtelenség! – Üljön vissza! – mennydörögte a herceg. Lucinda visszaült. – Talán nem fogalmaztam egyértelműen – folytatta a herceg halk, fenyegető hangon. – Megállapodtunk egymással, Mrs. Devering. – Csakhogy Garrett Lynch nem volt része a megállapodásunknak. – Közben változtak a körülmények – az öregember nyugodt mozdulattal összefonta karjait a mellén, és rámosolygott az íróasztal mögül.

25

– Ehhez nincs joga! A herceg felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, ezt én jobban meg tudom ítélni. Mrs. Devering. Ön mindig is vigyázott makulátlan jó hírére és eleganciájára. Nem hozott szégyent a családja nevére, és biztos vagyok benne, hogy az édesapja örülne, ha most látná önt. Lucinda mereven bólintott. – Csakhogy… – kezdte a herceg, majd elhallgatott. – Az ön férje a halála előtt jelentős adósságot halmozott fel, és valami oknál fogva a bátyja, Lord Arndale nem fizette ki helyette ezeket az adósságokat. Malcolm nevének hallatán Lucinda állkapcsa megfeszült. Pontosan tudta, hogy Malcolm miért nem fizette ki Harry adósságait, és nem volt kedve erről beszélni. – Ez így igaz, kegyelmes uram, A herceg rezzenéstelen arccal folytatta: – Nehéz helyzetben van, hölgyem. Az én segítségem nélkül semmi esélye arra, hogy visszafizesse az adósságait. – Ott van még az édesanyám gyöngysora – suttogta Lucinda kétségbeesetten. A herceg ingatni kezdte a fejét. – Ön is épp olyan jól tudja, mint én, hogy a nyakék ára csak csepp lenne a tengerben. Lucinda érezte, hogy kutyaszorítóba került, és csak ennyit tudott kipréselni magából. – Pedig egyebem nincs, kegyelmes uram. – Ez azért nem igaz, hölgyem – vágott közbe a herceg. – Kitűnő családból származik, és remek a társadalmi pozíciója. Bejáratos a legkiválóbb társaságokba, és minden tekintetben kifogástalan úri hölgynek számít. A szóbeszédek ellenére hírneve makulátlan. Pír öntötte el Lucinda arcát. – A férjem halálával kapcsolatos szóbeszédre céloz, uram. – Így igaz. A népek még rágódnak egy darabig a dolgon, de az ügy igazából nem ártott a jó hírének. – Örülök, hogy ön is így gondolja, kegyelmes uram – mosolygott Lucinda összeszorított ajakkal. A herceg mintha zavarban lett volna. – Nos, a szóbeszéd kapcsán valóban különös találgatások kaptak szárnyra, de ön kivételesen jól viselte a háta mögött zajló pletykákat. Még hogy különös találgatások! A férjem a szeretője ágyában halt meg. Az egyik mazochista játékocskájuk közben eltörte a nyakát. – Egy ilyen erős asszonynak nem jelenthet gondot az unokám, Garrett féken tartása – folytatta a herceg –, úgyhogy azt szeretném, ha a lehető legtöbb időt töltené a társaságában. Terveim vannak vele kapcsolatban is. Azt szeretném, ha feleségül venné Lady Penelope Albrightot. – Ebbe nem fog belemenni – tört ki Lucinda. – Tisztában vagyok vele, Mrs. Devering – válaszolta a herceg, és egészen belevörösödött dühébe. – De éppen ön fog segíteni abban nekem, hogy Lady Penelope és Garrett a lehető legtöbb időt töltsék együtt Londonban. Ha egyszer feleségül vette egy angol nemes leányát, akkor nyilván nyomós oka lesz rá, hogy Angliában maradjon, és betöltse a halálom után támadt űrt. – De az nem az én feladatom…

26

– Azt én határozom meg, hogy mi az ön feladata, Mrs. Devering! Azt majd elintézem, hogy Lady Penelope és Garrett megismerkedjenek egymással, a maga feladata pedig az lesz, hogy tisztességes úriembert neveljen az unokámból. – Az lehetetlen – suttogta Lucinda. – Nem lehetetlen, ha ön akarja – a herceg felállt. A résnyire nyitott ablakon bevetődő napsugarak éles árnyékot vetettek az arcára, amitől valahogy még félelmetesebb lett. – Ha ugyanis kudarcot vall, Mrs. Devering, és az unokám visszatér Amerikába, akkor a megállapodásunk érvényét veszti. – De kegyelmes uram. – Érvényét veszti Mrs. Devering – a herceg előrébb lépett, és kemény, parancsoló tekintetét Lucinda arcára vetette. – A segítségem nélkül nem tudná anyagilag fedezni az elkövetkező szezont, és ha napvilágra kerül, hogy milyen anyagi nehézségei támadtak, vége a jó hírének. Már pedig előbb-utóbb így lenne. És akkor bármennyire is szeretne, soha nem tudna férjet találni magának. Szükségünk van egymásra, hölgyem. – De… – Isten áldja, Mrs. Devering. A herceg szavai nem tűrtek ellentmondást. Lucinda felkelt és kiment a szobából, közben az jutott eszébe, hogy egy órával ezelőtt még azért rimánkodott, hogy valahogy megszabaduljon Garrett Lynchtől. Most pedig a jövője függ tőle. Még hogy Garrett Lynchből igazi angol úriembert faragjon? Hiszen az lehetetlen! Nála csökönyösebb szörnyeteggel még az életben nem találkozott. Ha azonban sikerül rávennie Meget, hogy vele menjen Amerikába, akkor Lucinda sorsa végképp megpecsételődött. Nem volt más választása. Muszáj engedelmeskednie a herceg óhajának, bármi legyen is az ára.

27

Harmadik fejezet

G

arrett nem sokkal délután két óra után jött ki ismét a szobájából. Egész nap arra várt, hogy végre beszélhessen Meggel, ám először azt mondták neki, hogy alszik, aztán pedig azt, hogy öltözködik. Képtelen volt hozzászokni a tétlenséghez. Az persze szórakoztatóbb lett volna, ha Mrs. Devering nyomába ered, csakhogy a hölgy a reggeli drámai összecsapásokat követően teljesen eltűnt a színről. Na, nem számít. Előbb-utóbb úgyis összefutnak, úgyhogy bőven adódik még lehetősége arra, hogy az ágyába csalogassa a bájos özvegyet. Több mint egy évet töltött a tengeren, és persze arra nem vitte volna rá a lelke, hogy ártatlan hajadonokat vagy feleségeket szédítsen. De egy özvegy… Garrett kajánul elvigyorodott a gondolatra. Mrs. Devering azonban csak nem akart felbukkanni, így hát Garrett más időtöltés után nézett. Lent járt az istállóban, hogy megnézze Raynewood kitűnő lovait, aztán a könyvtárszobába ment, ahol kiválogatott magának egy-két remek könyvet. Később nagyot sétált a birtokon. Kétszer is. Megnézte a kertet. Végül megírt egy-két levelet, melyek már régóta esedékesek voltak. A levelekkel a kezében aztán leállított a folyosón egy arra járó cselédet. – Elnézést, kisasszony, nem tudja, lejött már a húgom? A cselédlány meghajolt előtte. – Még nem, Mylord. Öltözködik. – Még mindig? Hiszen már egy órája öltözködik! – zsörtölődött magában. – Mégis mennyi időbe telik, amíg egy lány felveszi a ruháját és megfésülködik? S ráadásul, mintha még nem lett volna elég dühös, a szolgák is állandóan Mylordnak szólították, hiába próbálta beleverni abba az ostoba fejükbe, hogy az ő neve Garrett. Végül reményvesztetten feladta a dolgot. Látta, hogy a cselédlány egészen megriadt dühös arckifejezése láttán, így megpróbált barátságosabb hangot megütni vele. – Hogy hívnak? – Alice, Mylord. – Alice, lennél olyan kedves, és közölnéd a húgommal, hogy beszélni szeretnék vele? A kertben leszek. – Szükségtelen, Alice, már itt is vagyok. Garrett felpillantott, és látta, hogy Meg épp lefelé tart a lépcsőn. Garrett önkéntelenül ismét rácsodálkozott a húgára, aki mostanra valódi nővé érett. Elegáns halványrózsaszín ruhát viselt, s rakoncátlan fürtjeit csinos frizurába rendezte. És milyen lassan, elegánsan lépkedett lefelé a lépcsőn. Eszébe jutott, hogy nagy ritkán, ha végre hazatért Bostonba a szülői házba, Meg féktelenül rohant le hozzá a lépcsőn, és zihálva a nyakába vetette magát. Vajon ez az angol merevség mindig is a vérében volt? Hová tűnt az a zabolátlan kislány, akit annyira szeretett? Minél előbb hazaviszi Meget, annál jobb. – Már órák óta várok rád – méltatlankodott Garrett, amikor Meg közelebb ért. – Régen sosem maradtál délig ágyban, és nem kellett egy órán át öltözködnöd.

28

– Az igaz, de régen nem is voltam olyan szerencsés, hogy ilyen későig fenn maradhassak egy suirée-n – válaszolta Meg hűvösen. –Fel akarod adni ezeket a leveleket? Suirée? Tűnődött magában Garrett, majd lepillantott a kezében lévő levelekre. – Igazság szerint át akartam küldeni a Trinityre Tim O'Briennek, hogy vigye el őket magával. – Akkor add oda az egyik inasnak – mielőtt még Garrett válaszolhatott volna, Meg kikapta a leveleket a kezéből, és odaadta a cselédnek. – Alice, légy szíves add oda ezeket a leveleket Stephennek, hogy küldje át valamelyik inassal őket a bátyám hajójára. – Igenis, kisasszony – válaszolta Alice, majd pukedlizett egyet és elsietett. Garrett csodálkozva méregette a húgát. Úgy látszik nagyon beletanult az úrinő szerepbe. Hová tűnt az a kis huncut fruska, aki egyszer fel akart szökni a hajójára, hogy magával vigye? Hová tűnt az az örökké jókedvű fiatal lány, akit egy évvel ezelőtt Bostonban hagyott? – Miről akartál velem beszélni? – kérdezte Meg udvariasan. Garrett úgy érezte, hogy a húga úgy szól hozzá, mintha valami távoli ismerőshöz, nem pedig a bátyjához beszélne. Ez egyáltalán nem volt ínyére. Olyan volt, mint azok az átkozott angol némberek, akik folyton attól félnek, hogy akár megfújja őket egy kicsit a szél. Hogy az ördögbe fogja rábeszélni ezt a hűvös idegent, hogy vele jöjjön Bostonba? – Nos? – türelmetlenkedett Meg felvont szemöldökkel, ami úgy látszik szokás errefelé. – Menjünk ki inkább a kertbe – válaszolta Garrett. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled. – Ahogy óhajtod – válaszolta Meg, és felszegett fejjel a kert felé indult. A kert felé tartva Garrett elégedetten nyugtázta, hogy egyedül is kitalált volna ide, navigációs érzéke tehát még nem hagyta cserben. Meg végül egy dús rózsaszín virágkoronában pompázó cseresznyefa alá vezette, ahol egy kőpad állt. Ott azután szembefordult a bátyjával, de arckifejezése még mindig megfejthetetlen maradt a bátyja számára. – Szóval, miről szerettél volna beszélni velem Garrett? – kérdezte. – A tánctanárom egy óra múlva itt lesz. – De hiszen te tudsz táncolni – csodálkozott Garrett. – Épp hogy csak – válaszolta Meg konokul – csak a gyarmati táncokat ismerem. Ma keringőzni tanulok Monsieur Collineau-tól. – Gyarmati táncokat? Hogy mondhatsz ilyet? Talán elfelejtetted, hogy te is egy úgynevezett gyarmatról származol? – Nos, itt nem így ítélnek meg. Itt Angliában Miss Margaret Stanton-Lynch vagyok, Raynewood hercegének unokája. – Stanton-Lynch? Ezzel meg mi az ördögöt akarsz mondani? – Kérlek, Garrett, ne káromkodj a jelenlétemben – Meg olyan rosszallóan nézett Garrettre, hogy a férfi legszívesebben lekevert volna egyet a húgának. – Az apánk neve végül is Stanton volt. Csak azért változtatta meg, hogy nagyapát dühítse. – Érdekes, eddig semmi bajod nem volt a nevünkkel – mérgelődött Garrett. – Meggie, mondd mi az ördögöt művelsz? Miért nem hagyod itt a fenébe ezt az egész ostobaságot, és miért nem jössz velem haza?

29

Meg szeme szikrát szórt dühében, s Garrett végre örömmel fedezett fel benne egy keveset a régi jól ismert Megből. – Úgy érted Bostonba? És mondd csak, mi várna ott rám? Anya meghalt, te pedig hajóra fogsz szállni, amint megérkeztünk. – De Meg… – Legalább nagyapa nem hagy magamra. – Azt nem tudhatod! – vágott vissza Garrett. – Apánkat már egyszer cserbenhagyta, nem igaz? Csak színjáték az egész, hiszen pillanatnyilag szüksége van ránk. Szüksége van rám is. Hiszen én vagyok az örököse! – Ez rágalom! Nagyapa szeret engem! – vágott vissza Meg. – Most nem rólad van itt szó, Garrett William Lynch! Garrett szíve megkönnyebbült. Végre az igazi Meggie szólalt meg. – Ne áltasd magad, Meg. Most, hogy a nagyobbik fia is meghalt, az öregnek nem maradt más örököse. És neki csak ez számít. Tudod jól, hogy apánkat is pont ez miatt tagadta ki. – Hiszen az már harminc éve történt – válaszolta Meg. – Az emberek megváltoznak. – De nem ez a vén megátalkodott herceg. Nála csökönyösebb embert még nem láttam. – Leszámítva persze téged – vágott vissza Meg csípősen. – Amióta az eszemet tudom, te csak folyton parancsolgatsz, nekem meg mindig engedelmeskedni kell. Megfordult az valaha is a fejedben, hogy esetleg nekem is van önálló akaratom? – De hiszen még gyerek voltál? – Az lehet Garrett, de most már huszonkét éves vagyok. Már rég felnőttem – válaszolta csendesen. Ha mindezt üvöltve közölte volna, Garrett talán eleresztette volna a füle mellett. Csakhogy olyan halkan és ünnepélyesen fogalmazott, hogy Garrett beleborzongott. Lehet hogy túlságosan uralkodott a húga fölött? Meg nyolc évvel fiatalabb mint ő, és egyszerűen hozzászokott, hogy mindig is a gondját viselje. Csakhogy valóban nem volt már kislány. – Igazad van. Megnek leesett az álla a bátyja kijelentése hallatán. Aztán becsukta a száját, és kíváncsian Garrett arcába nézett. – Igazad van – ismételte el a férfi. – Az baj, hogy túlságosan régóta viseltem már család gondját, és észre sem vettem, hogy közben felnőttél. – Túlságosan keveset voltál otthon – válaszolta Meg, ám szavaiban ezúttal nem volt indulat. – Megpróbáltam eltartani a családot, Meg. Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, de csak az volt fontos számomra, hogy mindent megadjak neked. – Nem, nagyon is megértem – beszéd közben Meg ismét sétálni kezdett, s közben felnyúlt, hogy megsimogassa a puha, rózsaszín cseresznyevirágokat. – Csakhogy neked is meg kellene értened Garrett, hogy én nem is emlékszem az apánkra. Csak hároméves voltam, amikor meghalt. Nekem inkább te jelentetted az apámat. Szükségem volt rád. – És ott is voltam neked, ha kellett. – Nem, éppen hogy nem – Meg letépett egy virágot, és a bátyja szemébe nézett. Szomorú volt a tekintete. – Sokkal inkább szükségem lett volna rád, mint a pénzre, amit küldtél Garrett. A férfi felsóhajtott.

30

– Ezt már megbeszéltük, Meg. Nem tudom megváltoztatni a múltat. – Nem, egyikünk sem tudja. Csakhogy most másképp állnak a dolgok. Anya meghalt, és végre rátaláltunk nagyapára. Már nem kell annyira keményen dolgoznod. Nagyszerű, amit eddig tettél Garrett, de itt az ideje, hogy változtassunk az életünkön. – Semmi közöm ehhez az öregemberhez – zsörtölődött Garrett. – Felőlem azt csinál a birtokaival meg a pénzével, amit akar. Meg elkeseredetten felsóhajtott. – Mondd, Garrett Lynch az még soha nem jutott eszedbe, hogy nagyapa esetleg megbánta, amit tett? Garrett szívből felnevetett. – Ő megbánta? Na, ezt alig hiszem. – Annyira csökönyös vagy! Miért nem próbálod félretenni egy kicsit a dühödet, és belátni, hogy valóban megbánta, amit tett? – Azért, mert ő felelős a szüleink haláláért – morogta Garrett. – Apa nem állt volna tengerésznek, ha Angliában marad, hiszen nemesnek született. Anya pedig annyira megbetegedett a születésem után, hogy kis híja volt hogy nem lehetett több gyerekük. Ha a herceg elfogadta volna őt apánk feleségeként, akkor jobb orvosi ellátásban részesülhetett volna. A te születésed után állandóan gyengélkedett, és valószínűleg ebbe halt bele. – Ne mondd ezt Garrett, épp eleget szenvedek ettől a gondolattól – panaszkodott Meg. – Nem a te hibád Meggie – Garrett megpróbálta megnyugtatni a húgát, csak a megfelelő szavakat kereste hozzá. – Tudod, mennyire vágyott rá, hogy lánya legyen. Ha valakit hibáztatni akarsz, akkor hibáztasd ezt az önző öregembert, aki megtagadta anyánktól, hogy jobb körülmények között élhessen. Akkor pedig, ha úgy lett volna, talán még ma is köztünk lenne. – És mondd Garrett, nem gondolod, hogy legalább mi megérdemelnénk azt a jobb életet? – kérdezte Meg könnyfátyolos hangon. – Nem gondolod, hogy a herceg tartozik nekünk? Az lehet, hogy nem hiszed el, megbánta, amit tett, de nem tudnád valahogy elfogadni azt, amit felajánl? – Sajnálom, Meg, de nekem nem kell semmi tőle. Sőt azt szeretném, ha te sem lennél a közelében. Nem bírnám ki, ha bántanának. – De hiszen épp te bántasz, Garrett! – kiáltott Meg, és a bátyjához vágta a virágot. – Egyszer az életben szeretnék magamra is gondolni. Tudtad, hogy nagyapa be fog mutatni a királyi udvarnál? És az, hogy elvisz magával Londonba, és gyönyörű ruhákat vesz nekem, és bevezet a legjobb társaságokba? És az nekem jó, és igenis vágyom rá! Életemben nem vágytam még ennyire semmire. – Az ördögbe is, Meggie, de miért? Hiszen megpróbáltam mindent megadni neked. Mit tehetnék még érted? – A legtöbb, amit tehetsz értem az az, ha hagyod, hogy járjam a magam útját – Meg olyan komolyan nézett Garrettre, hogy a férfi teljesen megütközött rajta. – Ismerlek, tudom, hogy azt gondoltad magadban, pár nap alatt úgyis lebeszélhetsz majd erről az őrültségről, és magaddal vihetsz. Ha pedig már egyszer Bostonban vagyok, akkor soha többé nem engedsz vissza Angliába. – Én csak… – dadogta Garrett. Meg alaposan sarokba szorította. A lány dühösen összehúzta a szemét a bátyja zavarodott arckifejezése láttán.

31

– Lefogadom, hogy Timre bíztad az üzleti ügyeidet, amíg te megpróbálsz jobb belátásra téríteni. Nos, ezúttal meglepetéssel fogok szolgálni, Garrett. Nem megyek el Angliából, amíg meg nem szereztem azt, amit akarok. Garrett zavartan dörzsölgette az állát. – És mondd, mi az, amit akarsz? – kérdezte óvatosan. – Londonba akarok menni. Azt szeretném, ha bemutatnának az udvarnál. És azt akarom, hogy te is ott légy velem. – Én Londonban? – hüledezett Garrett. – A sok fennhéjázó idióta és üresfejű nő között? Mondd, teljesen elment az eszed? – Igen, te Londonban – mondta Meg acélos elszántsággal a hangjában, amit Garrett a maga módján őszintén csodált. – Veszünk neked pár ruhát, és velem jöhetsz az összes partira. – Már megint ruhák! – zsémbeskedett a férfi. – Mondd, mi bajod van a ruhámmal? – Semmi, csak egy angol nemes nem így öltözik. Márpedig te az vagy, akár tetszik, akár nem – aztán a bátyja szájára tette a kezét, hogy megakadályozza a kitörni készülő választ. – Azt szeretném, ha velem lennél egy kicsit, és azt szeretném, ha belekóstolnál abba, amit nagyapa kínál. Aztán majd visszatérhetünk arra, hogy elmegyek-e veled Bostonba, vagy sem. Garrett némán tűnődött egy darabig. Végül is a húga nem kér olyan sokat. Aztán ha majd maga is meggyőződik róla, hogy mennyire ostobák az angol nemesek, akkor talán szíves örömest tér vissza vele Bostonba. Ha pedig odahaza lesznek, talán ő is megpróbál többet otthon lenni vele, és néha rendez a kedvéért egy-egy bált. A fiatal lányok szeretik az ilyesmit. – Rendben – szólalt meg végül. – Eljövök veled Londonba, de nem maradok ott örökre. Végül is szólítanak az üzleti ügyeim. – Jaj, Garrett köszönöm! – kiáltotta Meg lelkesen, és a bátyja karjaiba vetette magát. A férfi szorosan magához ölelte a húgát és magába szívta az ismerős illatot. – Csak annyit kérek tőled, hogy ne menj hozzá valami ostoba angolhoz – mormogta. Meg nem válaszolt, csak még szorosabban a bátyjához bújt. Egyelőre ennyi is elég volt. A tánctanár neve Monsieur Collineau volt, és Garrett szerint úgy nézett ki, mint egy drága ruhába bújtatott gólya. A magas, ösztövér fickónak hosszú, hegyes csőrszerű orra volt, piszkafa lábai, és inggallérja olyan magasan állt, hogy Garrett csodálkozott, nem böki ki a szemét valahányszor elfordítja a fejét. Na és persze le merte volna fogadni, hogy körülbelül annyira francia, amennyire ő. Egyelőre még senki nem vette észre Garrettet. A zeneszalon ajtajában állt és figyelte, ahogy Lady Agatha zongorajátékára táncol egymással Meg és Lucinda. A bájos özvegy ezúttal világosbarna ruhába öltözött, amely kiemelte karcsú alakját, és jól kihangsúlyozta bőre fehérségét. Rakoncátlan fürtjei ide-oda repkedtek, miközben Meggel keringőzött, ám szemöldökének szépséges íve között komor redő húzódott. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Monsieur Collineau, és türelmetlenül tapsolt egyet. Lady Agatha abbahagyta a zongorázást. – Ez így nem jó, nem jó! Lucinda nagyot sóhajtott és hátrasimította a haját, miközben az ösztövér táncmester pipaszár lábaival átszelte a zeneszalont.

32

– Kecsesebben, könnyedebben – kiáltotta Monsieur Collineau –, ne úgy, mint egy tehenészlány! Tessék, kezdjük elölről! – Ez nem fog menni – mondta Meg, és makacsul összefonta a két karját a mellén. – Márpedig muszáj, hölgyem – válaszolta Monsieur Collineau szigorúan. – Ha nem akar szégyenben maradni, meg kell tanulnia keringőzni! Gyerünk, Madame Devering, kérem foglalja el ismét a helyét. Lucinda habozni kezdett. – Monsieur, talán Miss Stanton-Lynchnek igaza van. Én nem igazán tudom férfiként vezetni keringő közben, hiszen én magam is mindig a nő szerepét táncolom. – Ostobaság! Kezdjék elölről! – Lady Agatha felé intett a kezével, ám hirtelen zavart kifejezés ütközött ki az arcán. – De hölgyem? Lucinda Lady Agathára pillantott. Az idős hölgy feje lebukott, és halk hortyogás töltötte be a zeneszalont. – Ó, ez nem lehet igaz. Már megint?! – suttogta Lucinda. Mi az, hogy megint? – gondolta Garrett. Aztán eszébe jutott a reggeli beszélgetés és hirtelen minden a helyére került a fejében. Nem csoda, hogy az öreg Lucindát bízta meg Meg felügyeletével: a jelek szerint Lady Agatha bármely pillanatban képes volt elaludni. Lucinda Lady Agathához sietett és gyengéden megrázta, az idős hölgy pedig zavartan nézett körül: – Mi az, ki az? – A Monsieur azt szeretné, ha még egyszer eljátszana a keringőt, Mylady – mondta Lucinda tisztelettudóan, s ott maradt az idős hölgy közelében, amíg az összeszedte magát. – Akkor meg miért nem mondja? – kérdezte Lady Agatha dühösen. Lucinda visszament Meghez. Lady Agatha vadul a billentyűkre csapott, Monsieur Collineau pedig ismét számolni kezdett. – Tessék… egy, két hár, egy, két hár. Mosolyogjon, Miss Stanton-Lynch! Egy, két hár… Garrett kitűnően mulatott a háttérben. És azonnal észrevette, hogy Lucinda meglátta, amint ott áll. Az özvegy szeme elkerekedett és megbotlott. – Jaj – kiáltott fel Meg és megállt. – Lucinda ráléptél a lábamra. – Bocsánat, Meg – mondta Lucinda, és a közeli székhez segítette a sántikáló lányt. – Na de hölgyeim, ez meg ki? – méltatlankodott Monsieur Collineau, amikor megpillantotta Garrettet. Aztán feléje fordult. – Ha megbocsát uram, ez magánóra! – Nem fogok zavarni – válaszolta Garrett, és leült egy székre a zongora mellé. Odabiccentett Lady Agathának, aztán összefonta a karjait a mellén és figyelte a táncórát. – De uram, ez hallatlan! – ripakodott a tánctanár Garrettre. – Én semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy az unokaöcsém megnézi a húga táncóráját. Ön is így gondolja, Mrs. Devering? – kérdezte Lady Agatha, s egyúttal elvágta a tánctanár panaszáradatát. – Természetesen én sem Mylady – válaszolta Lucinda. Bár látszott, épp az ellenkezőjét gondolja. Dühödten Garrettre pillantott, aztán visszafordult Meghez. A tánctanár elsápadt. – Azt mondta, Lady Agatha, hogy az unokaöccse? – Igen, ő az unokaöcsém, Kelton márkija. Miss Stanton-Lynch bátyja. Remélem, nincs kifogása az úr ellen, Monsieur Collineau. Garrett arrogánsan felvonta a szemöldökét, és a tánctanárra pillantott.

33

– Még hogy kifogásom? Természetesen nincs! – válaszolta a férfi, és megköszörülte a torkát. – Isten hozta, Mylord. Kérem, maradjon a körünkben, ameddig csak tetszik. Garrett elvigyorodott. – Kössz, úgy lesz. – Nos, hol tartottunk? – kérdezte Monsieur Collineau, s visszafordult Meghez és Lucindához. – Fáj a lábam, és el is fáradtam – panaszkodott Meg. Monsieur Collineau a tanítványához sietett. Garrett észrevette, hogy Lucinda egész idő alatt igyekszik hátat fordítani neki. Garrett azonban cseppet sem bánta ezt, mivel így zavartalanul legeltethette a szemét a hölgy kívánatos hátulsó domborulatain. Vajon mit szólna hozzá, ha látná, hogy így bámulja? Eszébe jutott, hogy az imént milyen dühösen nézett rá, és akaratlanul vigyorra húzódott a szája. Úgy látszik, még mindig nagyon dühös rá. És jól tudta, hogy az asszonyi düh forró és szenvedélyes. Nem baj, a szenvedély ellen semmi kifogása. Lady Agatha közelebb hajolt és odasúgta Garrettnek. – Mivel haragítottad ennyire magadra Mrs. Deveringet, te pernahajder? Garrett elhessegette pajzán gondolatait, és erőnek erejével elszakította tekintetét Lucinda szépséges hátsójától. – Hogyan? – Ugyan már. Mit mondtál neki, hogy így feldühítetted? – kérdezte bizalmasan. – Csinos jószág. Tudom, hogy tetszik neked. – És… miért is ne tetszene? – Csak nem férkőztél túlságosan a bizalmába? – kérdezte, s közben sötét szeme várakozóan csillogott. – Természetesen, nem! – Szóval nem? – kérdezett vissza a nénikéje csalódottan. – Nagy kár. Többet reméltem tőled, fiacskám! Mielőtt azonban Garrett válaszolhatott volna, Meg kiáltása hasított a levegőbe. – Mondtam már, hogy fáradt vagyok és fáj a lábam! Mondja, maga süket? Talán franciául mondjam? Monsieur Collineau elvörösödött és a szeme egészen kidülledt haragjában. Aztán Lucinda felé fordult. – Madame Devering – kezdte. – Nagyon jól tudja, hogy nincs sok időnk, pontban ötkor ott kell lennem a Grendale rezidenciáján, és Miss Stanton-Lynchel csak addig foglalkozhatom, amíg el nem indulnak Londonba. A mai órából már csak fél óránk maradt. Volna kedves jobb belátásra bírni az ifjú hölgyet? Lucinda csodálkozva felvonta a szemöldökét a tánctanár dühödt szavai hallatán, de aztán Meghez fordult. – Meg, talán… – Nem, Lucinda! – vágott a szavába a lány. Aztán a tánctanár felé fordult. – Az ifjú hölgy ülve marad, ugyanis érthetően megmondta, hogy fáj a lába! Az ifjú hölgy legalább tizenöt percig pihenni fog! – Mon dieu! – kiáltotta a Monsieur, és megbotránkozva hátrahőkölt. – Tizenöt percig! De hát nincs annyi időnk! Most már Lucinda is aggódni kezdett.

34

– Meg, tudod, hogy meg kell tanulnod keringőzni. És Monsieur Collineau csak a jövő héten jön megint. – Nem érdekel – válaszolta dühösen Meg, és összefonta a karját, kék szeme pedig könnyel telt meg. – Nem lehetne, hogy pár percig csak nézzem a táncot? Lucinda felsóhajtott. – Meg, a keringőhöz két ember kell. – Talán segíthetek! – kiáltotta Garrett, s a következő pillanatban minden tekintet feléje fordult. – Monsieur, talán segíthetnék bemutatni a táncot Mrs. Deveringgel, s közben a húgom figyelhetne. – Mervilleux! – kiáltotta a Monsieur. – Meg vagyunk mentve! – Azt kötve hiszem… – mondta Lucinda halkan, miközben Garrett odaállt elé. – Tud egyáltalán keringőzni? – kérdezte lenézően. – Biztos vagyok benne, hogy tudom követni a Monsieur utasításait – válaszolta Garrett, miközben vigyorogva a karját nyújtotta, és alig várta, hogy az özvegy hozzáérjen. – Mrs. Devering, szabad egy táncra?

35

Negyedik fejezet

L

ucinda dühösen bámult az arrogáns ördögre, aztán megfogta a kezét. A férfi szeméből melegség sugárzott, s mosolygó arcán ismét megjelentek azok a megnyerő kis gödröcskék. – Ez az Lucinda – szólalt meg Meg a háta mögül. – Ha látom, hogyan kell táncolni, az biztos sokat segít. – Na jöjjön, Mrs. Devering – sürgette Garrett. – Ne féljen, hiszen itt van velünk az erénycsősz. – Egyáltalán nem félek öntől, Mylord – válaszolta Lucinda, felszegett fejjel közelebb lépett, s hagyta, hogy a férfi átkarolja a derekát. A megszólítás hallatán kissé felszaladt Garrett szemöldöke, s éles pillantást vetett táncpartnerére. – Kitűnő a tartása, Mylord! – kiáltotta a tánctanár, és közelebb lépett. – Most pedig ide az egyik kezét, úgy, nagyon jó, magasabbra a két kezet… igen, igen, tökéletes! Lucinda különös bizsergést érzett a bőrében, ahogy Garrett átfogta a derekát. Te jó Isten, mióta nem ért már hozzá férfi? Igen, Harry természetesen már jóval a halála előtt elhanyagolta hitvesi kötelezettségeit. Ahogy most magába szívta a frissen borotvált férfi illatát, váratlan izgalom vett rajta erőt. Egy pillanatra találkozott a tekintete Garrettével, miközben a Monsieur az ujjaikat egymáséiba igazgatta. Garrettnek nagy, kérges keze volt, mégis gyengéd melegséggel fogta át apró nőies ujjait. – Mondja, Mylord, ismeri valamennyire a keringőt? – kérdezte a tánctanár. – Majd ellötyögök valahogy – válaszolta Garrett. – Nagyszerű. Lady Agatha, kezdje kérem… A zene felcsendült, Garrett pedig mindentudó mosollyal vezetni kezdte Lucindát. Lucinda egészen beleszédült a táncba. Arra számított, hogy majd óvatosan lépkednek, s ügyelnie kell arra, nehogy a férfi a lábára lépjen, ám ehelyett egy igazi keringővirtuóz repítette magával, úgyhogy egy pillanatra elállt a lélegzete is. Garrett biztos kézzel és könnyed lépésekkel vezette körbe a teremben. Combjuk időnként összeért, ami váratlan és örömteli izgalommal töltötte el Lucinda tagjait. A szíve szinte túlcsordult a rég elfeledett érzésektől. Olyan felemelő volt, hogy ez a biztos kezű férfi magához szorítja, s bátran rábízhatja magát. Dúdolgatni kezdte magában a zenét, a szemét lehunyta, a szája mosolyra húzódott. Egy pillanatra elhitte, hogy ő nem is Harry Devering rég elhanyagolt özvegye, vagy George Northcott tábornok lánya. Egyszerűen csak nőnek érezte magát – nőnek, aki már túlságosan elszokott a férfiak érintésétől. Egyenesen a mennyekben érezte magát, és azt szerette volna, ha soha nem ér véget ez a keringő. Garrettet hasonló érzelmek kerítették a hatalmába. Csaknem egy év óta nem érintett asszonyt, és hihetetlenül élvezte a bájos özvegy közelségét. Lucinda éppen a válláig ért, így tökéletes párt alkottak. Figyelte az asszony arcát, ahogy feloldódik a karjaiban, és látta, hogy öröm simítja ki bájos vonásait, ahogy lehunyja a szemét, és dúdolni kezdi a keringő dallamát. És azt is észrevette, hogy az ajka mosolyra húzódik. Hirtelen őrjítő vágy kerítette a hatalmába. Maga elé képzelte Lucindát az ágyában, s elképzelte, hogy szeretkezés közben is ugyanez a mosoly vibrál az ajkán.

36

Igen, el tudott képzelni minden érintést, minden csókot, melyek ugyanezt a mosolyt csalnák az arcára. Szorosabbra fogta a derekát, és közelebb húzta magához Lucindát. Egyszer úgyis kettesben maradnak, és akkor… Ez a londoni tartózkodás már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek, hiszen magában hordozta azt a lehetőséget, hogy Lucindát az ágyába csalogathatja. Lucinda szeme kinyílt, és őszintén a férfira mosolygott. Garrett akaratlanul is visszamosolygott, aztán úgy megpörgette, hogy Lucindából kitört a felhőtlen kacagás. A szeme csillogott, s ujjai megszorították a vállát, ahogy újabb fordulót vettek. Te jó ég, muszáj megszereznie ezt a nőt! Lucinda valamit észrevehetett az arcán, mert a mosolya elhalványult. A tekintetük összeakadt, egyre nőtt közöttük a feszültség. Garrett lelassított, minden mozdulata maga volt a hódítás, minden lépése simogatott. Megszorította a derekát, s közben egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Lucinda ajka résnyire kinyílt, Garrett pedig ismét fordult vele egyet, testük egy pillanatra megint összefonódott, mielőtt felvették volna a tisztes távolságot. Lucinda úgy érezte, hogy ez a keringő szinte felér egy szeretkezéssel. A férfi kék szeme olyan vadul belefúródott az arcába, mintha meg akarná babonázni… Testük finom egymáshoz súrlódásait senki más nem vette észre, csak ő, ám számára mindennél beszédesebb volt. Tisztában volt vele, hogy a férfi kívánja. A felismerés olyan izgalomba hozta, hogy szinte beleszédült, s szíve vadul dörömbölni kezdett. Máskor is megesett már, hogy egy férfi megkívánta, de ez volt az első alkalom, hogy az érzés kölcsönös volt. Muszáj uralkodnia magán. El kell nyomnia az érzelmeit. Hiszen ez nem történhet meg! De hogyan is tudott volna ellenállni ennek az égszínkék szempárnak, amely szinte a lelkébe látott? Muszáj volt észrevennie az erős test vonzását, amely olyan könnyedén repítette tánc közben. És nem kerülhette el figyelmét az a férfias széles váll, amely nevetséges könnyedséggel viselte a legnehezebb terhet is. A kezet, mely elég erős lett volna ahhoz, hogy összeroppantsa a csontjait, mégis gyengéden tudott volna tartani egy újszülött kiscicát is. S észre kellett vennie a férfi tiszta illatát is, melytől úgy érezte, legszívesebben megcsókolná napbarnította bőrét. Hogyan is képes egy asszony ellenállni egy olyan férfinak, aki ilyen odaadóan szereti a húgát, hogy a világ másik végére is eljön érte? Lucinda nem tudott féket vetni túláradó érzelmeire, s szinte fizikai fájdalmat érzett annyira szomjúhozta a férfi érintését. Úgy érezte, Garrett újra élettel tölti meg. Ez a napbarnított, kék szemű, kérges kezű amerikai egyszerre feltámasztotta benne azt az asszonyi lelket, melyet már rég halottnak vélt. Mohón, vadul kívánta Garrettet. Bármilyen más körülmények között mindent megtett volna azért, hogy ágyába csábítsa ezt a jóképű amerikait, még akkor is, ha tudja, hogy el fogja hagyni, mert azt is tudta, hogy ő képes lesz kiszabadítani börtönéből azt a szellemet, amely már tíz éve reménytelenül raboskodik a lelke mélyén. Csakhogy ő Lucinda Devering volt, kitéve Raynewood hercegének kényére kedvére, és ez a férfi egyelőre veszélyeztette a jövőjét.

37

Valahogy muszáj volt ellenállnia neki. Muszáj elnyomnia magában az örömöt és a vágyat, hogy ismét kihajtson belőle a friss élet. Erőt kellett merítenie valamiből, hogy leküzdje csillapíthatatlan vágyát, és arra koncentráljon, hogy mi a helyes. A zene végül befejeződött. Garrett még egyet pördült vele, aztán meghajolt előtte, és váratlan udvariassággal megcsókolta a kezét. A forró ajkak érintése nyomán hihetetlenül jóleső érzés áradt szét a testében, és ismét hatalmába kerítette a vágyakozás. A férfi vonzása olyan erős volt, hogy beleborzongott. Hál' Istennek, ha elutaznak Londonba, megszabadul Garettől is. Már csak egy hétig kell ellenállnia, aztán Meggel együtt elutaznak Raynewoodból, Garrett pedig visszamegy Amerikába. Valamiből erőt kell merítenie ahhoz, hogy leküzdje leghőbb vágyát. Ha nem áll ellen Garrett rohamainak, akkor kockára teszi az egész jövőjét. Meg különben is Garrett bizonyára épp olyan csalódást érezne vele kapcsolatban, mint annak idején Harry. Sokkal jobb csöndben sütkérezni a diadal fényében, hogy mennyire megkívánta egy férfi, mintsem hiábavalóságokkal kínoznia magát. Hirtelen tapsvihar zökkentette vissza a valóságba. – Hiszen ez csodálatos volt! – kiáltotta Meg tapsolva. – Garrett, a következőt velem kell táncolnod! – Ragyogó, Mylord! – kiáltotta Monsieur Collineau is lelkesen. – Egészen kitűnő! Lucinda lassan oldalra lépett és elengedte Garrett kezét. Garrett is levette a kezét a derekáról. Jókorát nyelt, mielőtt meg tudott volna szólalni. – Nem is mondta, hogy ilyen kitűnő táncos, Mylord. – Odaát Amerikában is táncolnak az emberek – válaszolta Garrett könnyed hangon. Lucinda megpróbálta kordába fogni háborgó érzelmeit, és udvariasan visszamosolygott a férfira. – Csak azt akartam ezzel mondani, nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen megtermett férfi, mint ön… úgy értem – aztán tüzelő arccal hadarni kezdett –, úgy értem, nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen megtermett férfi ennyire jól táncol. Ön igazán kecsesen és légiesen mozog. – Nos, köszönöm, ez jólesik – a férfi kaján vigyora elárulta, hogy gondolatai tiltott területre kalandoztak. A hangjába csábító bugás vegyült, melyet a jelek szerint csak Lucinda hallott, és így folytatta –, alig várom, hogy ismét táncolhassak önnel, Mrs. Devering. – Köszönöm, bár nagy kár, hogy erre aligha lesz lehetőségünk – válaszolta Lucinda hűvösen. – Már miért ne lenne?! – kiáltotta Meg. –Londonban még rengetegszer lesz alkalmatok táncolni egymással, hiszen Garrett is velünk jön. Lucinda ereiben megfagyott a vér. – Mi… micsoda? – Meg arra kért, hogy kísérjem el önöket Londonba – válaszolta a férfi. – Én pedig beleegyeztem. – Hiszen ez pompás! – kiáltotta Lady Agatha a zongora mögül. – Igen, remek, pompás – ismételte Lucinda elhaló hangon. – Most pedig, ha megbocsát kapitány, kissé elfáradtam ebben a táncban. – Biztos benne, hogy a tánc az oka? – suttogta Garrett. Lucinda eleresztette füle mellett a megjegyzést, és gyorsan a zongora melletti székhez sietett, Garrett pedig Meghez lépett, hogy a következő táncot vele járja el.

38

– Csak tartsa az ütemet és hagyja, hogy őlordsága vezesse – utasította a Monsieur Meget. – Lady Strathwaite, ha lenne olyan kedves. Lady Agatha ismét játszani kezdett, Garrett pedig keringőzni kezdett a húgával, s a tánctanár könyörtelenül számolta az ütemet. Meg annyira élvezte a keringőt, hogy hangos kacagása elnyomta a zongora hangját. Lucinda akarata ellenére képtelen volt levenni a tekintetét Garrettről. Mivel felöltő nem volt rajta, jól látszott hát- és karizmainak játéka. Lucindát teljesen lenyűgözte a nagy darab izmos férfi könnyed, harmonikus mozgása. Hirtelen elképzelte, milyen izgalmas lehet ezzel a pompás férfival az ágyban birkózni… – Jóképű egy ördög, igaz? – súgta oda Lady Agatha zongorázás közben. Lucindát váratlanul érte a kérdés, s próbált lehiggadni, mielőtt válaszolt volna. – Hogy mondja, Mylady? – Az unokaöcsém. Jóképű ördög igaz? – ismételte meg Lady Agatha csillogó szemmel. – Szerencsésnek mondhatja magát az a nő, aki el tudja csavarni a fejét. Lucinda kihúzta magát. – Én nem óhajtom elcsavarni a fejét – válaszolta határozottan. – Nekem elsősorban Meggel kell foglalkoznom. – Na és persze a herceg parancsának értelmében a bátyjával is, emlékeztette magát. – Lehet, hogy magát csak Meg érdekli – válaszolta a Lady kuncogva –, az unokaöcsémet viszont inkább ön. És ha nem kér kitüntető figyelméből, akkor legjobb lesz, ha bezárkózik éjszakára. – De Mylady! – kiáltott fel Lucinda felháborodottan, bár a gondolat nem kis izgalommal töltötte el a szívét. – Lehet, hogy öreg vagyok – horkant fel Lady Agatha –, de vannak olyan dolgok, amelyek nem változnak, és ez is ide tartozik. Hogyha engem kérdez, egy ilyen férfi jól jön egy özvegyasszonynak, még ha csak egy rövid időre is. És ha nem csal az emberismeretem, akkor biztos vagyok benne, hogy ön tudja, hogyan kell kezelnie az unokaöcsémet. – Képtelenségeket beszél asszonyom – suttogta Lucinda, s ugyanakkor elállt a lélegzete arra a gondolatra, hogy neki kell kezelnie Garrett Lynchet. – Amikor annyi idős lesz, mint én Mrs. Devering, az anyagi javak már kevésbé számítanak. Azért remélem, ad egy esélyt ennek az ördögnek. Lady Agatha tehát arra biztatta, hogy legyen Garrett Lynch a szeretője. Bár a gondolat felháborító volt, egy csöppet sem hagyta közömbösen. Garrett gondolatai egyetlen dolog körül örvénylettek. Miközben a húgával táncolt, gyors pillantást vetett a zongora mellett ücsörgő Lucindára. Meg kell szereznie ezt a nőt. És az sem érdekli, hogy mi van közte és a nagyapja között. Nem akarta elhinni, hogy ez a fiatal, élettel teli nő épp a herceg vagyonára ácsingózzon. És ha már itt tartunk, a maga módján ő is vagyonos embernek számított. De most, hogy meglátta az asszony szemében a szenvedély tüzét, tudta, hogy megtalálta a szívéhez vezető utat. A merev, angol úrihölgy bőre alatt szenvedélyes asszonyszív dobogott. Ebben a helyzetben férfiúi csáberejére kell hagyatkoznia, és elhatározta, hogy mindent megtesz a siker érdekében. Minél többet gondolt a dologra,

39

annál inkább úgy érezte, hogy Lucinda igazat mondott, amikor azt mondta, nem érdekli a herceg. A reakcióiból arra következtetett, hogy már régóta nem tartotta férfi a karjában. Na, majd ő orvosolja a helyzetet. Még egy utolsót fordult Meggel, aztán elkapta Lucinda pillantását. A bájos özvegy gyorsan félrefordította a fejét, Garrett pedig elvigyorodott. Nem kell sok időnek eltelnie, és Lucinda a tenyeréből fog enni. Igen, így lesz, mégpedig nagyon hamar!

40

Ötödik fejezet

L

ucinda a szobája felé indult, miután sikeresen elhárította abbéli próbálkozásait, hogy kettesben maradjanak a táncóra után. Távolról sem kerülte el figyelmét a férfi szemének vágytól lázas csillogása, és saját érzelmeit is annyira felkorbácsolta a tánc élménye, hogy nem mert volna kettesben maradni vele. Olyan mély és vad ösztönök ébredtek föl benne, melyekről sürgősen el kellett terelnie a figyelmét. Hiszen már nem valamiféle éretlen fruska, vagy szédült kóristalány, aki bezsong egy érett férfi első szavára, próbálta áltatni magát. Tízévnyi házasság van mögötte, és nagyon is jól tudta, hogy milyen a világ. Bár a házassága csapnivaló volt, annyit azért sikerült megtanulnia közben, hogy vigyáznia kell a férfiakkal, és nem szabad azonnal holdfényes ábrándokat szövögetnie egy jól megtermett széles váll láttán. Még akkor sem, ha olyan szívesen megcirógatná azt a bizonyos vállat. A pokolba ezzel! Végül is felnőtt asszony, aki tud vigyázni magára. Akkor miért volt szükséged Megre ahhoz, hogy kerülni tudd a társaságát? Addig maradt a kis védence társaságában, míg végül a bátyja felhagyott a próbálkozással, és a szobájába ment, hogy átöltözzön a vacsorához. Lucinda csak ezután hagyta magára Meget, hogy ő is hasonlóképpen átöltözzék. Gyáva. – Csak gyakorlatias – érvelt hangosan. –Tudod, hogy mi történt volna! Jobb, ha távol tartod magad tőle. Csakhogy nem kerülgetheti állandóan; úgysem tudja kikerülni vacsoránál, vagy olyankor, amikor Meg a társaságára vágyik. Csak annyit tehet, hogy ezekben a szituációkban megpróbál hűvös maradni, bármilyen csábítóan is tekinget rá a férfi azzal az őrjítő kék szemével. Bár mint asszony, minden porcikájával kívánta Garrettet, józansága mégis felül tudott kerekedni testi vágyain. Egy olyan nyughatatlan férfi, mint ő, úgyis hamar feladna egy eleve vesztett csatát, és inkább elmegy a faluba, hogy ott találjon magának női társaságot. Ha pedig nem – nos, London aztán igazán tele van könnyű prédákkal, akik szívesen elszórakoztatják az amerikait. Lucindának csak arra kell vigyáznia, hogy megőrizze jelenlegi pozícióját. Persze könnyű ezt mondani. Odaért a szobájához, és már épp a kilincs felé nyúlt, amikor egy hang riasztotta meg. – Mrs. Devering! Összerezzent, és riadtan megfordult. Garrett állt a szobájával szemben a falnak támaszkodva, két karját összefonta izmos mellkasán. Sötét felöltője beleolvadt az árnyékba, csakúgy, mint koromfekete haja. Elvigyorodott, pompás fogsora vakítóan ragyogott a félhomályban, s végül közelebb lépett a faltól. – Nyugodjon meg, Mrs. Devering – mondta, miközben feléje lépett. – Vagy szólíthatom Lucindának? Mióta ilyen szűkös ez a folyosó? Gondolta magában Lucinda, s aztán megnyalta az ajkát. – Szólítson inkább Mrs. Deveringnek – mondta alig hallhatóan. – Mit keres itt, kapitány?

41

– Erre bizonyára ön is tudja a választ – csak néhány centiméternyire állt meg tőle, aztán lenyúlt a kezéért, az ajkához emelte és megcsókolta a félhomályban. El kellene rántania a kezét. Sőt alaposan le kéne teremtenie. Ehelyett csak annyit suttogott. – Nem. – Nem? – kérdezte félrebillentett fejjel, s közben hosszú haja a vállát verdeste. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja a választ? Vagy valami másra mond nemet? – Eressze a kezem! – egy kicsit megrántotta a kezét, ám a férfi nem engedett. – Nem szabadna itt lennie. – Tudta, hogy idejövök – még egy lépéssel közelebb jött, elengedte a kezét, ugyanakkor nekiszorította az ajtónak. – Mylord – suttogta alig hallhatóan. – Kérem, távozzék. Mi lesz, ha valaki meglát bennünket? – Hát persze, az utolsó leheletéig angol úrihölgy – csipkelődött, majd közelebb hajolt. – Mondja, Lucinda muszáj mindig a tökéletes Ladyt alakítania? Soha nem akart megszabadulni társadalmi pozíciója nyűgétől, hogy teret engedjen leghőbb vágyainak? A férfi lehalkította hangját az utolsó szavaknál, s szavainak elhaló rezgéseiben kimondatlan vágy bujkált. Most fel kellene háborodnia. Sikoltania kéne, vagy felpofoznia, vagy valamit. Csakhogy nem hagyta nyugodni az a kép, hogy ott hevernek egymás karjaiban meztelenül, nem törődve a világgal. – Maga elképesztően arcátlan – sikerült végre kinyögnie, s közben testét elárasztotta az oly régóta elnyomott vágy. – Nem, csak férfi vagyok – javította ki. Az arca felé nyúlt és megcirógatta az ujjával. – Maga pedig, kedvesem ízig-vérig nő. Lucinda térde megremegett és erősen küzdött a vággyal, nehogy szomjas csókot leheljen a férfi vonzó szájára, amely oly közel került az övéhez. – Nahát, magának egészen kitűnő szeme van – suttogta. – Most pedig vessünk véget a biológiaórának és hagyja, hogy átöltözzem a vacsorához. – Talán engedjen be, hadd segítsek öltözni – a férfi ujjai lejjebb vándoroltak a nyakán, s megálltak a torkánál, aztán tovább cirógatták a vállát, ahol a ruha fedetlenül hagyta. Lucinda ökölbe szorította a kezét, az ajtónak vetette a hátát, úgy érezte, teste mindjárt elolvad a férfi érintésétől. – Kérem, könyörgöm ezt nem tehetem – suttogta, s úgy érezte végképp képtelenné vált az ellenállásra. – Könyörgöm, Mylord. – Garrett – javította ki a férfi. Közelebb hajolt és beszívta az asszony hajának illatát, s szája egészen közel került a füléhez. – Kívánlak, Lucinda – suttogta. Lucinda lehunyta a szemét, ahogy a férfi meleg lehelete megérintette a fülét. – Nem. Az lehetetlen – válaszolta elgyengülve. – Nem lehetetlen – válaszolta, s a tarkójára tette a kezét, majd egészen közel hajolt az arcához. – Te és én felnőtt emberek vagyunk. Te özvegy vagy, én pedig egyedül vagyok egy idegen országban. Ezt a londoni utazást élvezetesebbé tehetnénk mindkettőnk számára. A szeretőd akarok lenni, Lucinda. A férfi nyílt szavai nem tűrtek ellentmondást, és Lucinda nem is érzett már többé magában ehhez erőt. Lehajtotta a fejét és egy pillanatig habozott, ám a következő másodpercben már ellenállhatatlan forró csók tapadt a szájára.

42

Garrett ugyanúgy csókolt, ahogy bármi mást tett, erőteljesen és kertelés nélkül. Teljes testsúlyával nekinyomta Lucindát az ajtónak, s közben egyik kezével még mindig a tarkóját szorította. A másik keze az asszony csípőjén nyugodott, Lucinda pedig átfogta a derekát, mert kétségbeesetten keresett valamiféle kapaszkodót a valóságból kibillent világában. Végül képtelen volt bármiféle ellenállásra, résnyire kinyitotta az ajkait és visszacsókolt. Így csókolóztak hosszasan, s Lucinda minden egyes nyelvérintéssel úgy érezte, egyre inkább elveszíti kontrollját és józan eszét. Végül Garrett kibontakozott a csókból, a homlokának támasztotta a homlokát, s szaporán zihálva vette a levegőt. Lucinda a köztük lévő több réteg ruhán keresztül is jól érezte, mennyire izgalomba jött a férfi. Egy szédítő vad pillanatig erőt vett rajta a kísértés, hogy kinyissa maga mögött az ajtót, és magával húzza Garrettet a szobája magányába. Hirtelen az egyik cseléd hangja riasztotta fel és zökkentette vissza a valós világba. Úristen, de hát mit csinál itt? Az egész jövőjét kockára teszi egy pillanatnyi szenvedélyért! Megpróbálta eltolni magától Garrettet, de hiába. Túl nehéz volt, és nem is volt hajlandó megmozdulni. – Jön valaki – sziszegte. Garrett hátralépett és megcirógatta az arcát. – Ma éjjel eljövök hozzád. – Nem! – sziszegte szenvedélyesen, a férfi pedig hátralépett egyet meglepetésében. – Hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte követelőzően. – Hiszen az imént… – Nem – ismételte meg Lucinda, majd kinyitotta maga mögött az ajtót. Belépett, aztán az ajtóban még visszafordult, Garrett arcába nézett és így szólt. – Nincs szükségem szeretőre, Lynch kapitány. Nekem férj kell. – Férj?! – Igen, férj. Most pedig kérem, menjen, mielőtt valaki meglátja, és pletykálni kezd. Garrett gyorsan a kilincshez nyúlt és megakadályozta, hogy Lucinda becsapja az ajtót. – Az lehet, hogy férjet akar, Mrs. Devering – dörögte –, csakhogy szeretőre van szüksége. Én pedig tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy betöltsem ezt a szerepet. – Csakhogy én nem vagyok holmi kikapós fogadósné, akivel kedvére cicázhat. – Nekem viszont nem áll szándékomban megnősülni. – Nekem pedig nem áll szándékomban a szeretője lenni – vágott vissza Lucinda. A férfi dühösen, ugyanakkor vágyakozva pillantott vissza rá. – Azt majd meglátjuk. – Valóban, majd meglátjuk. Ezzel bevágta az elképedt férfi orra előtt az ajtót, s aztán belülről nekivetette a hátát; a szíve vadul dörömbölt a mellkasában és egész teste sajgott a vágytól. Így állt ott egészen addig, amíg halkulni nem kezdtek a férfi léptei a folyosó végén. Ezt a csatát megnyerte, de a háború még vissza van. Neki viszont tényleg férjre van szüksége az életben maradáshoz, akármilyen izgalmas szeretője is lehetne most. És a szeretője úgyis hamar ráunna. Ráadásul a herceg azt szeretné, ha Garrett Lady Penelopet venné el. Beleborzongott a gondolatba, hogy őméltósága mit tenne, ha Lucinda keresztülhúzná a terveit. Minden attól függött, hogy képes-e ellenállni a férfinak. Muszáj ellenállnia, bármi is legyen.

43

Még hogy férjre van szüksége! Tudhatta volna, gondolta Garrett komoran miközben a szalonba tartott, ahol vacsorához gyülekezett a társaság. Vajon van olyan nő a világon, aki ne próbálná behálózni a férfit, aki közeledik hozzá? Pedig egyszerű és egyértelmű ajánlatot tett Lucindának. Most már több mint egy éve özvegy, ő pedig több mint egy éve járja a tengert. Kellemes és élvezetes megoldást kínált mindkettőjük számára. Jaj, csak tudná, hogy az asszonyok miért keverik bele mindenbe a házasságot! Belépett a szalonba, és megrökönyödve látta, hogy csak a nagyapja tartózkodik odabenn. A pokolba is! Most aztán végképp nem hiányzott, hogy szócsatát vívjon a herceggel. Garrett fekete felöltője és nadrágja, melyet az üzleti vacsorákra tartogatott, nem volt olyan elegáns, mint a britek szmokingja, csakhogy nem volt nála egyéb öltözék. A herceg is fekete ruhát viselt, ám mindössze ennyi volt közöttük a hasonlóság. Vakító fehér inge kiemelte a ruha feketeségét, s jól kihangsúlyozta kemény vonásait és hófehér haját is. Az öregember komoran bámulta a kandalló fölé akasztott ifjúkori arcképét. Garrett megpróbált észrevétlenül kihátrálni a szobából, ám nagyapja hirtelen felnézett. Garrett mintha dühöt vélt volna felfedezni az öreg szemében, ám a büszke arisztokrata egy pillanat alatt visszaváltozott hűvös, udvarias úriemberré, s széles mosolyában alig lehetett felfedezni a rejtett arroganciát. – Jó estét, unokám! Garrett kurtán biccentett csak, de nem szólt semmit. Ellazította ökölbeszorított kezét, megpróbált fesztelen testtartást felvenni, s közben arra gondolt, hogy az öregember társaságában akaratlanul is támadó pozíciót vesz fel. A nagyapja ajka egy pillanatra őszinte mosolyra húzódott. – Örömmel hallom – folytatta udvarias érdeklődéssel –, az a szándékod, hogy elkísérsz bennünket Londonba. – Igen. – Kitűnő! Velünk együtt laksz majd a Stanton házban, vagy saját külön szállást akarsz? – Ott leszek, ahol Meg – Garrett szavaiban figyelmeztetés bujkált, a herceg pedig felvont szemöldökével jelezte, hogy nem kerülte el figyelmét a különös tónus. – Margaret természetesen a Stanton házban lakik majd – válaszolta a herceg. – Csakúgy, mint a nővérem is, bár neki van saját háza is Londonban. És természetesen Mrs. Devering is velünk lesz. Új gondolat fészkelte be magát Garrett fejébe. Te jó ég, mi van akkor, ha Lucinda célja az, hogy a herceghez menjen feleségül, és ami esetleg köztük van, az több mint futó kaland, ahogy ő feltételezte. – Mrs. Devering igazán gyönyörű nő – vetette oda szórakozottan. – Így igaz. – Gyönyörű özvegy, aki a te háztartásodban lakik, pedig nem is családtag – a kijelentés végén felemelte a hangját, úgyhogy mondata inkább kérdésnek hangzott. A herceg döbbenten felnevetett. – Az ördögbe, fiam, csak nem azt feltételezed, hogy Mrs. Devering a szeretőm? – Miért, nem az? – Ha Lucinda viszonyt folytatna a nagyapjával, akkor az könnyen megmagyarázná, hogy miért nem hajlandó ártatlan viszonyt kezdeni vele, különösen, ha úgyis az a célja, hogy férjhez menjen. A herceg megrázta a fejét, s arcára szinte határtalan jókedv ült ki.

44

– Köszönöm a bókot, fiam, csakhogy Mrs. Devering túl fiatal egy ilyen öregemberhez, mint én. Tulajdonképpen csak egy régi jó barátom leánya, és most segít bevezetni a húgodat a jobb társaságokba. Ez minden. Szóval, ha a ravasz özvegy esetleg be akarja hálózni az öreget, akkor eddig semmire sem jutott. Remek. – Csak szeretem tudni, hányadán állunk – vetette oda szórakozottan és vállat vont. – Bölcs előrelátás. – Végül is – folytatta Garrett a homlokát ráncolva –, csak azért, mert nem vagy fiatal, az még nem jelenti azt, hogy a nők ne keresnék a társaságodat. Sok nő számára lehet csábítóbb a vagyon és a társadalmi pozíció, mint a külső megjelenés. – Így igaz – válaszolta Erasmus, s elgondolkozva nézett a fiatalemberre. – Nyilván te magad is találkoztál már ilyen nőkkel. Úgy tudom, jól megy a sorod Amerikában. Saját üzleti vállalkozást vezetsz, és szép házad van Bostonban. Bizonyára sok nő vágyik arra, hogy elcsavarja egy ilyen fiatalember fejét. – Hát mit mondjak, van belőlük elég – válaszolta Garrett. – Többek között ezért is választottam a tengert. Ott nincsenek nők. – Merem állítani, hogy Londonban sem különb a helyzet – figyelmeztette a herceg. – Ott is ugyanilyen nőkkel találkozol majd. Ezeket a fehérszemélyeket jobban érdekli a pénz és a társadalmi pozíció, mint bármi más. Különösen most, hogy Kelton márkija vagy. – Engem nem érdekelnek az ilyen ostoba címek – mordult fel Garrett. – Csak Meg miatt fogok odamenni, semmi másért. A herceg felállt és szigorúan Garrettre emelte a tekintetét. – Azt az ostoba címet, ahogy te fogalmaztál, már hat generáció óta viseli a Stanton család. Ami pedig az én címemet illeti, családunk nyolcszáz éve birtokolja, egészen Hódító Vilmosig vissza tudjuk vezetni. Amikor Londonban leszel, nem szeretném, ha lekicsinylő megjegyzést tennél bármelyikre. Világosan fogalmaztam? – Nem állt szándékomban leszólni a számodra oly drága nemesi címeidet – vágott vissza Garrett. – Csak egyszerűen nincs szükségem rá. Csak Megnek köszönheted, hogy most is itt vagyok a házadban. – Ezt eddig sem titkoltad. Csak egyvalamit véss jól az eszedbe. Bárhogy is érzel irántam, a viselkedésed közvetlen hatással lesz a húgod társadalmi megítélésére. – Ezzel tisztában vagyok. – Kell vennünk neked pár új ruhát, és szereznem kell egy rendes komornyikot is, na és persze elintézem, hogy az összes klub felvegyen a tagjai közé. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Devering szívesen megtanít bármire, amire szükséged lesz. – Tudok késsel, villával enni, és ígérem, tánc közben nem lépek rá senki lábujjára – válaszolta Garrett büszkén. – Mrs. Deveringnek nem kell semmire sem megtanítania. – És azt hiszem, az sem fog nehezedre esni, hogy amíg Londonban leszünk válaszolj, ha Kenton néven szólítanak – folytatta a herceg. – A Stanton névnek több hatalma van Londonban, mint gondolnád. – Én nem vágyom hatalomra, elég, ha a saját hajómon én vagyok a főnök. Mielőtt Erasmus méltó módon megválaszolhatott volna, Meg viharzott be a helyiségbe Lucindával a nyomában. – Jó estét mindenkinek! Elkéstünk?

45

– Egyáltalán nem, kedveském – válaszolta A herceg, s vonásai ellágyultak unokája láttán. Aztán odabiccentett Lucindának is. – Jó estét Mrs. Devering. – Kegyelmes uram – válaszolta Lucinda, és tisztelettudóan meghajtotta a térdét. – Jó estét, kapitány! – Mrs. Devering – ma este Lucinda mélyen kivágott tengerkék estélyi ruhát viselt, mely szabadon hagyta vállait, nyakában pedig hamvas bőréhez illő opálos gyöngysor ragyogott. Göndör barna haját ruhájához illő szalag fogta át, gyönyörű barna szeméből pedig külsejéhez illő méltóság sugárzott. A csókuk emléke felforrósította Garrett vérét, és a Lucinda arcára felfutó pírból a férfi arra következtetett, hogy az asszonynak is eszébe jutott az incidens. – Már csak a nővéremet kell megvárnunk, aztán mehetünk is vacsorázni – törte meg Erasmus a csendet. – Itt vagyok – szólalt meg Lady Agatha, s belépett a szobába. Többrétegű tüllruhába öltözött, amitől úgy nézett ki, mint egy pelyhes rózsaszín esküvői torta. A nyakában öklömnyi gyémánt fityegett. – Na, ne ácsorogjatok ott – parancsolt rá a társaságra. – Éhes vagyok. – Akkor legközelebb időben gyere – morogta Erasmus. Meg felé nyújtotta a karját, aztán kikísérte unokáját a szobából, így Garrettre hárult a feladat, hogy kísérőül szegődjön a másik két Lady mellé. Abban a pillanatban, amikor beléptek az ebédlőben, Lucinda érezte, hogy baj lesz. Meg a herceg jobbjára ült, Lady Agatha pedig a baljára. Intett Garrettnek, hogy üljön melléje. Lucinda számára így nem maradt más hely, csak a Garrett melletti. Garrett persze volt olyan aljas, hogy még rá is kacsintott miközben leült, ő azonban úgy tett, mintha észre sem venné, és tüntetően fagyos udvariasságával próbálta figyelmeztetni a férfit, hogy nem vevő kitüntető figyelmére. Még magával is majdnem sikerült elhitetnie a dolgot. Az asztal alatt aztán a férfi lába hozzáért az övéhez. Felkapta a fejét és már épp azon volt, hogy jól leteremti a férfit, ám az ártatlanul nézett az arcába kék szemével. – Elnézést – morogta, aztán az ölébe terítette a szalvétáját. Lucinda elbizonytalanodott, nem tudta, hogy a férfi most szándékosan tette ezt, vagy sem. Amikor aztán Garrett a levesestállal belépő inas felé fordult, végre megnyugodott kissé. Talán valóban ártatlan véletlenről van szó. Sőt az est folyamán zajló udvarias beszélgetés közben Lucinda kezdte egyre inkább azt hinni, hogy kezdetben tévedett. Talán a férfi valóban felfogta, hogy visszautasította. Talán az változtatta meg, hogy szóba hozta a házasságot. Nyilván a világ minden kikötőjében van szeretője, neki viszont nincs szüksége olyan alkalmi szeretőre, aki az első adandó alkalommal elutazik Bostonba. De legalább a csók emléke megmaradt számára. Amikor Garrett a bora felé nyúlt, a csirkés tál fölött óvatosan hozzáért a kezéhez. Lucinda oldalra pillantott, ám Garrett láthatólag kitűnően szórakozott Lady Agatha anekdotáján. Nagyon helyes, gondolta magában Lucinda. Elhatározta, hogy nem gondol többé az ajtaja előtt lezajlott izgató jelenetre, hanem inkább ő is a borospohara felé nyúlt. Amikor Lady Agatha befejezte történetét, mindenkiből kitört a nevetés. Lucinda is elmosolyodott, s miután ő maga egy szót sem hallott az egészből, gyorsan belekortyolt a borába.

46

– Garrett velünk együtt fog lakni a Stanton házban – jelentette be a herceg. – Remélem, Mrs. Devering a rendelkezésére áll majd, ha bármi óhaja lesz. Lucinda majdnem félrenyelte a bort. Ha bármi óhaja lesz? Garrett pajkos mosolya elárulta, hogy pontosan tudja, mi jár Lucinda fejében. A herceg persze a londoni társasági életre gondolt, nem pedig… – Ahogy óhajtja, kegyelmes uram. A herceg Garrettre emelte a tekintetét. – Mrs. Devering majd bevezet a társaságba, fiam. Remélem, nem makacskodsz majd tovább és a szakértelmére hagyatkozol. – Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Devering tökéletesen alkalmas arra, hogy bevezessen – jegyezte meg Garrett ártatlan képpel, de Lucinda látta, hogy a szemében kaján öröm bujkál. – De aligha merném megkérni arra, hogy még az én terhemet is magára vegye, hiszen olyan sokat tett már a húgomért. Lucinda ismét jó nagyot nyelt a borából. Garrett szavai nyomán olyan képek ötlöttek fel előtte, melyek egyáltalán nem illettek egy igazi Ladyhez. De hát, ha egyszer egy asszony megízleli a szenvedélyt… ó, de ez már egy teljesen más történet. Garrett térde hozzáért a lábához az asztal alatt, és Lucinda tudta, hogy ezúttal egészen biztosan szándékosan tette. Az ördögbe a kaján vigyorával, pontosan tudja, hogy miről van szó. Garrett Lynch játszadozik vele, kitűnően szórakozik azon, hogy mennyire zavarban van. Na de bennem aztán emberére akadt, gondolta Lucinda szintén kaján örömmel. – Kegyelmes uram – szólalt meg, s közben a szeme sarkából Garrettet figyelte. – Örömmel osztom meg az unokájával a szakértelmemet. – Beszéd közben végigsimított borospoharán. Aztán ismét lefelé csúsztatta az ujjait lassan, simogatva, újra meg újra. Garrett tekintete az asszony ujjaira tapadt. Lucinda mindentudó mosollyal így folytatta: – Meglehetős tapasztalattal bírok ezen a téren. Lucinda ujjának begyeivel gyengéden simogatta a pohár szárát, s föl-le húzogatta rajta a kezét. – Így tehát örömmel látom el jó tanácsokkal a kapitányt. Ezúttal Garrett nyelt félre. – Jól érzi magát, Mylord? – kérdezte együttérzően. – Vigyázzon, nagyon veszélyes, ha az ember félrenyeli a bort. Igyon kissé lassabban, nehogy megártson. – Jól vagyok – krákogta Garrett. – Csak szóljon, ha igényt tart a szolgálataimra – folytatta Lucinda mosolyogva. Aztán kézbe vette a villáját és felbökött egy spárgát. Garrett arca megrándult. – Majd szólok. – Jaj – szólalt meg Meg az asztal túloldaláról. – Utálom a spárgát. Neked adom Garrett. – Azzal fölemelte a tányérját, és átnyújtotta az asztal túloldalára. Lucinda, Lady Agatha és a herceg szinte ugyanabban a pillanatban tették le az evőeszközüket döbbenetükben, miközben Garrett a maga tányérjára kotorta a zöldséget. Neki is látott már a spárgának, amikor észrevette, hogy milyen síri csend veszi körül. Először Lady Agathára pillantott, aztán a hercegre, majd Lucindára. – Valami baj van?

47

– Ez így nem mehet tovább – szólalt meg Lady Agatha, és elképedten a hercegre nézett. – Valóban nem – ráncolta össze homlokát komoran a herceg. – Mrs. Devering, azt hiszem komoly feladatok várnak önre. – Megmondaná valaki, hogy miről van szó? – érdeklődött Garrett, s éppolyan rosszalló kifejezést vágott, mint a nagyapja. Meg az ajkába harapott. – Ugye már megint rosszul csináltam valamit? Bocsánat, nagyapa. – Semmi baj kedveském – válaszolta a herceg, és megpaskolta unokája kezét. – Nem kellett volna odanyújtanom a tányéromat, ugye? Na tessék, most Garrettet is bajba kevertem. – Semmi baj – erősítette meg az öregember. – Mrs. Devering majd kezelésbe veszi a bátyádat. Igaz, Mrs. Devering? Lucinda lélegzete elakadt egy pillanatra Garrett szemének kaján villanása láttán. – Természetesen, kegyelmes uram – válaszolta beleegyezően. – Látom, hogy valóban nagy szüksége lesz a tanácsaimra. Garrett szeme elkerekedett meglepetésében, és majdnem megfulladt a szájában lévő ételtől. Lucinda ártatlanul mosolygott, sőt valóban az ártatlan angol hölgy mintaképének látszott, miközben elégedetten kortyolt egyet a borából. A beszélgetés végül ismét normális mederbe terelődött, Garrett pedig előrehajolt borospoharáért, miközben odasúgta Lucinda fülébe: – Egy-null oda, Mrs. Devering. Lucinda öntelten elmosolyodott, majd Garrettre emelte borospoharát. – Egészségére, Kapitány. A kapitány szájának egyik sarka mosolyra húzódott, amit Lucinda ellenállhatatlannak tartott. – Élvezd ki a győzelmedet, Lucinda. Csakhogy a mérkőzés még nem ért véget. Azzal a húgához fordult, Lucinda pedig megpróbált ügyet sem vetni a szavaira. Bármit is gondoljon Garrett, túljár majd az eszén. Mindig is túlélte a nehéz helyzeteket, és ellent fog állni az ellenállhatatlan Lynch kapitánynak is, aki aztán győzelmi babérok nélkül hajózhat vissza Bostonba.

48

Hatodik fejezet

N

em jött fel hozzá. A folyosón lévő óra kettőt ütött, Lucinda pedig a szobája ajtajára pillantott. Nem mert levetkőzni, mert arra számított, Garrett Lynch rátör az éjszaka közepén, és felkészült, hogy nem engedi meg, hogy átlépje a szobája küszöbét. A vacsora közben zajló pajzán szellemeskedés után arra számított, hogy Garrett mindent bevet majd, hogy levegye a lábáról. És persze elevenen élt még benne a csók emléke. Csakhogy hiába múltak az órák, senki nem kopogtatott az ajtaján. A férfi számára nyilván nem jelentett volna akadályt, ha az ajtó elé tolja az öltözködőparavánt. Most meg kellene könnyebbülnie. Hiszen, ha Garrett valóban feljött volna a szobájába, ahogy arra számított, annak katasztrofális következményei lettek volna. Egészen katasztrofális, ismételgette magában szilárdan. Nagyot sóhajtott, aztán hátradőlt a székén. A válla merev volt a feszültségtől; a várakozástól – nem, a feszültségtől! Persze nem jött álom a szemére, így hát úgy döntött, hogy muszáj lenyugtatnia pattanásig feszült idegeit. Ártatlan gondolat vette be magát a fejébe. Az édesanyja mindig arra esküdött, hogy egy csöpp sherry a legzaklatottabb idegállapotban is segít, bár eddig ezt a gyógymódot a legszélsőségesebb körülményekre tartogatta. Felállt és kinyitotta az ajtót. Igen, innia kell egy korty cherryt. Leoson a könyvtárszobába, hiszen most úgyis mindenki alszik. Még csak az kéne, hogy a cselédek arról kezdjenek pletykálni, hogy Mrs. Devering hajnalban titokban iszogatni szokott! Garrett, szájában a meggyújtatlan szivarral elvigyorodott, miközben a cselédszobák felől fölfelé tartott a lépcsőn, s a pénzt számolgatta, melyet az inasoktól nyert. Először persze nem nagyon akartak leállni kártyázni az őrült amerikaival, ám a pár üveg finom whisky, amit Garrett elővarázsolt, megtette a hatását. Garrett úgy gondolta, hogy általában nem jutnak hozzá ilyen jóféle innivalóhoz. A whiskynek köszönhetően még csak nem is nehezteltek Garrettre, amiért elnyerte tőlük a pénzük java részét. Garrett tehát jókedvűen, dudorászva lépkedett fölfelé a lépcsőn, s közben zsebre vágta a marék aprót, a kabátját pedig a karjára vetette. Aztán kisimította a mellényét és ujjaival végigsimított a haján. Végül is nem szerette volna, ha Lucinda azért utasítja vissza, mert túlságosan csapzottan fest amikor megjelenik a szobája ajtajában. Igaz, Lucinda azt állította, hogy férjre vágyik, ám Garrett jól tudta, hogy színjáték az egész. Különben mi másért állt volna le vele flörtölni a vacsoránál? Garrett teljesen izgalomba jött, amikor felidézte, hogy milyen izgatóan simogatta Lucinda a borospoharát. Vannak olyan nők, akik szeretik, ha erővel meghódítják őket, és úgy látszik, Lucinda Devering pont ilyen. Ha ilyen, hát ilyen, ő nem bánja. Szívesen eljátssza a hódítót, ha ez hozzátartozik a játékszabályokhoz. Már amennyiben a vége az lesz, hogy ágyba döntheti. Kétsége sem volt afelől, hogy Lucinda átvirrasztotta az éjszakáját, és arra vár, hogy Garrett rátörje az ajtót. Kuncogni kezdett magában, miközben elindult a legfelső emeletre vezető lépcsősoron. De ha esetleg elaludt, akkor sem fogja bánni, hogy felébresztik. Csak abban reménykedett, hogy nem haragudott meg rá, amiért ilyen sokáig váratja. A meggyújtatlan szivart a mellényzsebébe dugta, s halkan fütyörészni kezdett, miközben ráfordult a nagy folyosóra. Arra gondolt, hogy mi mindent tudna csinálni Lucindával, mégpedig milyen pozícióban, és a gondolat még jobban felizgatta. Megállt a

49

lépcső alján és igazított egyet az alsóneműjén, hogy ne látszódjon annyira az izgalma. Mégsem vágtathat be úgy egy hölgy szobájába, mint egy felajzott csődör. Nem akart elsietni semmit, és biztosra akart menni abban, hogy mindketten alaposan kiélvezzék ezt az éjszakát. Aztán hirtelen üvegek koccanására lett figyelmes. Odébb lépett a lépcsőről és benézett a sötét folyosóra. A szalon ajtaja alól ezüstös fénycsík szűrődött ki. Aztán halk asszonyi hangot hallott – az ördögbe! A hang nem Meg hangja volt, és túlságosan fiatal hang volt ahhoz, hogy Lady Agatháé legyen. Ha nem valamelyik cseléd jár rá a herceg bárszekrényére, akkor csak egyvalaki lehet az. Lucinda. Lucinda dühösen bámult a kedvenc estélyi ruháján keletkezett jókora foltra. Annyira izgult, nehogy észrevegye valaki, hogy remegő kezével kiborította a sherryt. Fogalma sem volt, hogy fogja megmagyarázni a szobalányának. Talán azt is mondhatná, hogy a vacsoránál ömlött rá. Igen, ez jó lesz. Lehunyta a szemét és nagy levegőt vett. Nem is értette, miért izgul azon, hogy hogy magyaráz el egy ilyen triviális dolgot a szobalányának? Te jó ég, most már tényleg nem tud uralkodni magán? Úgy látszik, kezd darabokra hullani az élete. A herceg teljesen sarokba szorította visszautasíthatatlan ajánlatával. Ez azt jelenti, hogy neki kell úriembert faragnia Garrettből, hogy azután elnyerje Lady Penelope Albright kezét. Kinyitotta a szemét és az ajkához emelte a cherryspoharat. – No lám, Mrs. Devering! Arra aztán igazán nem számítottam, hogy megzavarom itt iszogatás közben. Lucinda keze megrándult a hang hallatán, és még jobban leöntötte a ruháját. Megszorította a kezében lévő súlyos kristálypoharat, majd lassan a férfi felé fordult. Garrett meglazított inggel és nyakkendővel támaszkodott az ajtóban, és szétnyíló ingéből kikandikált mellkasának szőrzete. Mellényben volt, ám kabátját hanyag eleganciával a karjára vetette, és testre feszülő fekete nadrágja jól kihangsúlyozta vékony derekát és hosszú lábait. Haja lazán a vállára omlott. Lucindára vigyorgott azzal az ellenállhatatlan kalózos vigyorával, égszínkék szeme pedig minden nőt levett volna a lábáról. Lucinda úgy érezte, minden erő kiszáll a tagjaiból. Vajon miért járkál ez a férfi állandóan félig meztelenül? Azon tűnődött, hogy vajon látta-e már egyáltalán rendesen felöltözve. – Maga meg mit csinál itt? – kérdezte higgadtan, ugyanakkor a szíve majd kiugrott a helyéből. A fenébe is, miért van az, hogy valahányszor meglátja Garrettet, a teste nem akar engedelmeskedni az akaratának. A híres Northcott méltóság egy pillanat alatt szertefoszlott a férfi jelenlétében. – Gyanús hangok után nyomoztam az éjszaka csendjében – válaszolta pimaszul, aztán elindult feléje. – Azt hittem, tolvajra akadok, de csak magát találtam itt. – Ne jöjjön közelebb, Kapitány – tiltakozott Lucinda, és maga elé nyújtotta szabad kezét, mintha meg tudná állítani. A férfi megtorpant, de a vigyor továbbra is ott ült az arcán. Mohó szemével tetőtől talpig végignézett rajta. – Ahogy akarja a hölgy – azzal hanyagul a kanapéra vetette magát, s kabátját a támlájára terítette.

50

Lucinda óvatosan méregette a férfit, mintha az valamiféle ugrásra kész vadállat lenne, s végül óvatosan belekortyolt a sherryjébe. – Mit csinál maga itt ilyen késői órán, Kapitány? – Épp felfelé tartottam – a férfi tekintete Lucinda ajkára vándorolt, aki épp lenyalt róla egy csepp sherryt. Letette a poharat, de aztán rájött, hogy nem tud mit kezdeni a kezével, és ismét felvette. – Nagyon késő van. A világért sem akarnám feltartani. – Szívesen maradok, hacsak nem invitál meg az ágyába. Lucinda kezében megremegett a pohár, és kis híján kiöntötte a maradékot a szőnyegre. – Hogy mondta? Garrett felállt a kanapéról. – Azt mondtam, ha csak nem invitál meg az ágyába. – Lucinda ereiben megfagyott a vér. – De hát miért, mire számított? – kérdezte, s eléje állt, majd gyengéden megcirógatta az arcát, és mosolya akkor sem görbült le, amikor Lucinda hátrébb lépett. – Mondtam magának, hogy visszajövök. – Én viszont nemet mondtam – tiltakozott Lucinda utolsó leheletéig. – Azt hittem, hogy világosan fogalmaztam. – Nagyon is jól értettem, amit mondott – válaszolta Garrett, és vállat vont. – Sok nő van úgy, hogy szeretik, ha a férfiak a nyomukban loholnak. Hát nem bánom, belemegyek a játékba. Azzal ismét megcirógatta az arcát, ám ezúttal Lucinda megérezte a leheletében a whiskyt. – Hiszen maga részeg! – kiáltotta döbbenten, ugyanakkor megkönnyebbülve. – Nem egészen, csak egy kicsit… melegítettem. Lucinda félrelökte a kezét. – Nem érdekel, hogy mennyire melegített be vagy sem, rajtam aztán nem tölti a kedvét! – Hiszen maga reszket – válaszolta. – Hallotta, amit mondtam? Nem áll szándékomban viszonyt kezdeni magával, Kapitány. – Fázik? – azzal lejjebb csúsztatta a kezét és óvatosan végigsimított az asszony mellbimbóján, amely azonnal meredezni kezdett az érintés nyomán. – Igen úgy látom, valóban fázik. – Kapitány! – kiáltotta Lucinda felháborodva. – Hadd melegítsem meg egy kicsit – azzal átkarolta a derekát és magához húzta, majd másik kezével végigsimított a mellén és megcsókolta. A vágy eluralkodott Lucinda testén, mint egy ketrecéből szabadult vadállat, és teljesen elfojtotta az agyában csilingelő tudatos ellenkezést. Tiltakoznia kellene. Ellent kéne állnia. S rögtön meg is teszi. A férfi ajka gyengéden kényeztette az övét, ugyanakkor éppolyan szenvedélyesen csókolt, mint az első alkalommal. És Garrett éppolyan ízletesnek találta Lucinda száját, mint az első alkalommal. Lucinda felsóhajtott és elernyedt a férfi karjaiban egy pillanatra. Garrett egyik kezével gyengéden megszorította a mellét, s közben lágyan játszott az ajkával, Lucindát pedig olyan öröm borította el, hogy úgy érezte, legszívesebben örökké a férfi karjában maradna.

51

A vágytól ismét igazi vonzó nőnek érezte magát, akire vágynak a férfiak. És Malcolm óta most először érezte azt, hogy a lelke mélyén igazán megkívánt egy férfit. A gondolat teljesen megrémítette. Végül erővel kiszakította magát a csókból, s hátralépett, amikor a férfi újból meg akarta csókolni. Amikor legutóbb megkívánt egy férfit, az csaknem tönkretette az egész életét. Megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy a szíve vegye át az irányítást. Bármennyire is kívánja Garrett Lynchet, nem fogja odaadni magát neki. – Fejezze be – suttogta. – Nem szabad. – Dehogynem szabad – válaszolta és magához húzta Lucindát, hogy érezze, mennyire felizgult. – Sőt, állítom, hogy többször is szabad. Lucinda elpirult, s vad vágy járta át a testét. Te jó Isten, ennek a férfinak semmi szégyenérzete nincs! Valakinek jó példát kéne mutatni neki, és a herceg épp őt jelölte ki rá a feladatra. – Kérem, hagyjon békét Garrett! – Még egyet hátralépett és megpróbálta erővel kiszakítani magát a férfi öleléséből. Közben azért imádkozott, nehogy valamelyik szolga bejöjjön a zajra. Megpróbálta eltolni magától a férfit, s közben rájött, hogy a férfi még mindig a kezében tartja az egyik mellét, amitől olyan izgalom vett rajta erőt, hogy csaknem elfelejtette azt is, hogy ki ő, vagy ki Lady Penelope, vagy ki is a herceg pontosan. Mivel Garrett nem érte el a száját, lejjebb hajolt és szenvedélyesen megcsókolta a nyakát. Ettől aztán Lucinda majdnem összerogyott. Kis híján kitört belőle tízévnyi elfojtott szenvedély, ami aztán bizonyára katasztrofális következményekkel járna. Garrett eközben szenvedélyesen csókolgatta egyre lejjebb és lejjebb. – Fejezze be! – kiáltotta kétségbeesetten, végül a maradék sherryjét a férfi arcába löttyintette és ellökte magától. Aztán hátratántorodott és nekiment a pohárszéknek. A sherryskancsó imbolyogni kezdett, ám szerencsére elkapta, mielőtt a padlóra esett volna. – Hé, Lucinda mit csinál, megőrült? – kérdezte Garrett, s közben fodros inggallérjával a nyakát és az arcát törölgette. – Magának hiába beszél az ember, Kapitány! Mondtam már, nem áll szándékomban megosztani az ágyamat magával. Nem, és punktum. A férfi sherrytől csöpögő hajjal zavartan pislogott rá. – Maga komolyan beszél. – Persze, hogy komolyan! – válaszolta, s kezével dühödten gesztikulálni kezdett. – Egész este mást sem mondtam, mint ezt! – Akkor meg mit az úristent művelt a vacsoránál? Vagy csak képzelődtem, amikor úgy láttam, hogy flörtölni kezd velem, Mrs. Devering? Lucinda arcát elöntötte a pír. – Nem is tudom, mi jött rám, hogy ilyet tettem. Csak annyira feldühített az ostoba makacsságával. – Szóval tényleg flörtölt velem? – Lucinda fölszegte az állát. – Csak önvédelemből. – Szóval önvédelemből mi? – kérdezte a férfi kaján vigyorral az arcán, majd az asszony ágaskodó mellbimbóira mutatott. – Na és akkor ezt hogy magyarázza? Lucinda úgy érezte, hogy mindjárt kigyullad az arca, és szégyenlősen összefonta két karját a mellén.

52

– Hideg van itt. Garrett felkacagott és hátravetette haját az arcából. – Maga a világ legmegátalkodottabb nője. – Ha emlékszik, már mondtam önnek a hallban, hogy férjet szeretnék Kapitány, nem pedig szeretőt. Garrett a szemébe nézett, s Lucinda úgy érezte, hogy ettől ismét szaporább lett a szívverése. – Majd én lebeszélem erről az ostobaságról. Lucinda kihúzta magát. – Azt aligha hiszem. – Ezt vegyem kihívásnak? – kérdezte és feléje lépett, Lucinda pedig gyorsan hátrálni kezdett. – Mi, amerikaiak imádjuk a kihívásokat. Lucinda a férfi mellkasára tette a kezét, hogy megakadályozza a közeledését. Érezte, ahogy a szíve vadul dübörög a keze alatt. – Úgy látom, Kapitány, teljesen a fejébe szállt az ital, úgyhogy ma este képtelenség magával értelmesen beszélni. Remélem, nem akar megerőszakolni. Garrett arcán beképzelt magabiztosság tükröződött. – Nekem nincs szükségem arra Mrs. Devering, hogy megerőszakoljak egy nőt. Általában önként vetik magukat a karjaimba. – Leszámítva ezt a nőt itt – Lucinda büszkén állta a férfi tekintetét, de a bensője remegett. – Most pedig kérem, lépjen hátrébb. Garrett vonakodva engedelmeskedett, s Lucinda látta a szemében ülő értetlenséget. – Köszönöm, Kapitány – suttogta halkan. – Ez aztán az átkozott nap! – azzal Garrett hátat fordított neki, kihúzta magát, és ökölbe szorította a kezét. Úgy tűnt, teljesen betelt nála a pohár. – Sajnálom, ha félrevezettem… Garrett azonban egy türelmetlen kézlegyintéssel elhallgattatta az asszonyt. – Nemcsak magáról van szó. Valahogy semmi nem megy jól azóta, mióta anyám meghalt. Csend telepedett közéjük, s Lucinda kétségbeesetten kereste a megfelelő választ. – Sajnálom, hogy ilyen veszteség érte – nyögte ki végül. – Meg sokat mesélt arról, hogy milyen csodálatos asszony volt az édesanyjuk. – Valóban az volt – válaszolta Garrett ellágyulva. Ismét elhallgattak. Lucinda az ajkába harapott s közben a férfi hátát nézte. – Meg azt is elmondta, hogy hónapok teltek el, mire értesült a halálhíréről. – Na igen – válaszolta a férfi. – Az az átkozott levél csak hat hónap múlva ért utol. És mivel éppen Amszterdamban voltam, amikor megkaptam, újabb négy hónapig tartott, mire hazaértem. Csakhogy Meg addigra már nem volt otthon. – Ön pedig rögtön utána jött – Lucinda elhallgatott, mert eszébe jutott valami. – Nem is volt ideje meggyászolni az édesanyját, ugye? A férfi megfordult és Lucinda látta a szeméből, hogy mennyire szenved. – Rengeteg időm volt, miközben a tengeren hajóztunk. – Ezt azért nem hiszem – válaszolta Lucinda ellágyult szívvel. – Lefogadom, hogy megpróbálta inkább a kapitányi teendőire terelni a figyelmét. Aztán hazaért és az a hír

53

fogadta, hogy Meg Angliába ment, s aztán azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy a nagyapja ellen acsarkodott. – Maga azt képzeli, hogy pár nap ismeretség után mindenkinél jobban ismer, ugye Mrs. Devering? – kérdezte dühösen. Lucinda tudta, hogy a fájdalom beszél a férfiból, ezért továbbra is halkan válaszolt. – Nem, de úgy érzem, jól ismerem, hiszen Meg csak magáról beszélt, mióta csak megérkezett. Garrett dühös vonásai végre ellágyultak. – És mit mondott? Lucinda elmosolyodott. – A húga szerint maga a világ legbátrabb tengerészkapitánya, és persze a legmegnyerőbb is. A világ összes nője magába szerelmes, ráadásul maga a legrafináltabb üzletember az egész világon – a férfi elmosolyodott. – Nagyon szereti magát. Garrett nagyot sóhajtott és leeresztette a vállát. – Már csak ő maradt nekem. – Ez nem feltétlenül igaz. Ott van magának a nagyapja, aztán Lady Agatha, illetve Lady Agatha unokája Knightsbridge. – Meg az én igazi családom. És nem bánom, elmehet egy-két bálba, de aztán hazaviszem Amerikába. – De az is lehet, hogy nem akar magával menni. – De akarni fog. Tudja, hogy úgysem hagyom, hogy itt maradjon Angliában. Lucinda felvonta a szemöldökét. – Nos Kapitány, az ember nem kapja ám meg mindig azt, amit akar. – Ez így igaz. És ezt jobb lesz, ha a nagyapám is észben tartja. Lucinda dühösen égnek emelte mindkét karját. – Maguk ketten pont egyformák. Folyton csak parancsolgatnak, azt várják, hogy mindenki úgy ugráljon, ahogy maguk fütyülnek. – Meg még fiatal és könnyű elcsavarni a fejét – válaszolta Garrett, mintha nem is hallotta volna, amit Lucinda az imént mondott. – Könnyű levenni a lábáról egypár szép ruhával meg azokkal fennhéjázó nemesi címekkel. Csakhogy előbb-utóbb kijózanodik majd. Lucinda a homlokát ráncolta. – Nekem úgy tűnik, hogy Meg nagyon is intelligens és józan gondolkodású fiatal hölgy. Itt, Angliában a vele egykorú hölgyek általában már férjnél vannak, sőt gyereket is szültek. – És gondolom, ön pontosan ezt a jövőt szánja neki – vágott vissza Garrett. – Kedves jó Mrs. Devering, azért, mert maga mindenáron férjet akar keríteni magának, ne gondolja még, hogy a húgom is ezt akarja. – Maga pedig ne gondolja azt, Kapitány, hogy nem ezt akarja! A herceg lehetőséget adott neki, hogy remekül férjhez menjen, és élete végéig ne kelljen nélkülöznie. – Inkább adom egy nincstelen koldushoz, mint egy akármilyen angolhoz! – A legtöbb nő gyilkolni tudna egy ilyen lehetőségért, maga viszont meg akarja tagadni a saját húgától! – Amíg élek, az utolsó leheletemig azon leszek! – fogadkozott Garrett. – Én pedig azon leszek, hogy férjhez adjam, az utolsó leheletemig – válaszolta Lucinda. – Kapitány, magát annyira elvakítja a dühe, hogy nem is látja, mi a húga érdeke.

54

– Mondja, maga honnét tudja, hogy mi Meg érdeke? Én a bátyja vagyok, én tudom a legjobban, hogy mi jó neki! Lucinda a férfi felé lépett. – Meg valami egészen mást mondott nekem. Szeret itt lenni, Kapitány. És szeretne jól bemutatkozni Londonban. – Nem tudja még, hogy mit akar – válaszolta Garrett, és legyintett egyet a kezével. – Amikor már elege lesz az angolok fennhéjázásából, akkor majd szépen hazaviszem magammal Bostonba, hiszen oda tartozik. Lucinda nagy levegőt vett. – Úgy látom, falra hányt borsó, amit mondok. Maga elhatározta, hogy mindenáron visszaviszi Bostonba, én pedig épp olyan erősen elhatároztam, hogy férjhez adom egy angol nemesemberhez. Úgyhogy kvittek vagyunk. – Még mit nem! Én a bátyja vagyok, de maga ki az ördög, hogy döntsön helyette? Ez fájt, ám Lucinda meg sem rezzent. – Csak a nagyapja óhaját igyekszem teljesíteni. – Nagyapámnak csöppet sem számít Meg – vetette oda Garrett. – Csak azért édesgette ide, hogy engem is ide csalogasson ez a vén rohadék! – Kapitány, ügyeljen a nyelvére! Garrett szívből felnevetett. – Férfi vagyok, Mrs. Devering, nem pedig holmi páváskodó angol. Úgy beszélek, mint egy férfi, és olyan vágyaim vannak, mint egy férfinak. – Már megint itt tartunk? – torkolta le Lucinda. – Hogy van az, Kapitány, hogy valahányszor a nagyapjáról beszélünk, mindig másra tereli a szót? Mitől fél? – Majd pont maga fogja megmondani, hogy én mikor félek! Csakhogy tudja meg, Lucinda, az élet nemcsak abból áll, hogy milyen szabályokat állítanak fel a maga fennhéjázó köreiben. – Hát igen, könnyen mondja ezt olyasvalaki, aki semmiféle szabályt nem ismer el, csak a sajátjait! – Úgy van, Lucinda! – És nem engedtem meg, hogy a keresztnevemen szólítson. – Pedig nehéz úgy szédíteni egy nőt, hogy még csak a keresztnevét sem használhatjuk. – Már megbeszéltük, Kapitány, hogy nem tartok igényt az érdeklődésére. – Dehogynem, nagyon is igényt tart! – vágott vissza Garrett. – Csakhogy van annyira jól nevelt, hogy ezt soha nem fogja elismerni. A fenébe is, hogyan csúszhatott ki megint a kezéből a beszélgetés? – A válaszom továbbra is ugyanaz, Mylord, bármilyen kitartóan üldöz is a szenvedélyével. Garrett kajánul elvigyorodott. – Csak olyankor szólít Mylordnak, amikor el akar távolítani magától. Már ismerem a kis trükkjeit. – Maga az, aki folyton trükköket alkalmaz a kis játékában, Kapitány. Csakhogy én ebben nem vagyok hajlandó részt venni. – Próbára tegyem? – kérdezte, és Lucinda felé nyújtotta a kezét, aki ijedten hátraugrott és nekiment a pohárszéknek. A sherrys kancsó ismét imbolyogni kezdett, aztán hatalmas csattanással a földre zuhant.

55

Lucinda rémülten bámult az összetört kancsóra. Bármelyik pillanatban beronthat egy szolga, hogy megnézze, mi történt. Ha kettesben találják a szalonban Garrettel, akkor mindennek vége. Kimenekült a szobából, de még sokáig hallotta Garrett gúnyos nevetését.

56

Hetedik fejezet – A személyzettől értesültem – mondta a herceg Garrettnek másnap reggel – hogy hajnalban iszogattál egy kicsit, fiam. Garrett szó nélkül újabb kolbászt helyezett a tányérjára. Mintha nem lett volna elég, hogy a feje majd szétmegy az előző este elfogyasztott whiskytől. Az éjszakai incidens után ostoba módon whiskybe próbálta fojtani az anyja halála miatt érzett bánatát, most meg még le is kapják a lábáról, mint valami nyikhaj gyereket. Mivel Garrett nem válaszolt, Erasmus zavartalanul folytatta. – Megértem, hogy egy férfinak néha kell innia, de remélem, hogy Londonban kissé tapintatosabban viselkedsz majd. Az ottani klubokban nagyon megvetik az ilyen viselkedést. Garrett újabb kolbászt tett a tányérjára. – Majd ügyelni fogok. – Persze egy törött kancsó könnyen pótolható – folytatta Erasmus –, ám az ember jó híre már jobban megsínyli a dolgot. Vésd jól az eszedbe a szavaimat. Garrett az asztal felé fordult és a szeme sarkával új színeket érzékelt. Ha nem tévedett, a bájos Lucinda készült belépni a szobába élénksárga ruhában. Mosolyra görbült a szája. – Úgy látszik, az angolok számára legfontosabb a jó hírnév – jegyezte meg Garrett kissé megemelt hangon. – De mi van az ember valódi jellemével? Az nem számít semmit? – A társadalom igen szigorúan ítéli meg, ha valaki áthágja az etikettet – válaszolta a herceg. – Elég egyetlen hiba, és örökre megbélyegzik az embert – aztán rövid hallgatás után csendben még hozzátette –, pont ettől a megbélyegzéstől akartam megkímélni az apádat annak idején. Garrett erre felkapta a fejét. – Elég árnyaltan fogalmazol, nagyapám, pedig lényegében kitagadtad a fiad, amiért neked nem tetsző feleséget választott. – Az az asszony ír volt – válaszolta a herceg higgadtan. – Az angol társadalom meglehetősen lenézi a felkapaszkodó íreket. Csak meg akartam kímélni Williamet a fájdalomtól. – Ám ehelyett elveszítetted – torkolta le Garrett. – Lefogadom, hogy erre nem számítottál. Erasmus felsóhajtott és belekortyolt a teájába. – Nem, tényleg nem. De számítanom kellett volna. Williamben túlságosan is sok volt a Stantonok büszkeségéből – aztán Garrettre pillantott a teáscsészéje felett. – Épp úgy, ahogy benned is, fiam. Garrett eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – És mondd csak, mit szól ahhoz a nagyra becsült baráti köröd, hogy az unokáid félig írek? Nem fogják emiatt Meget kidobni a palotából? – Nem látom okát, hogy takargassam a dolgot – válaszolt a herceg. – És persze elég vagyont halmoztam fel ahhoz, hogy Megnek ne kelljen szégyenkeznie. – A húgom tőlem kap majd hozományt, nincs szüksége a pénzedre. Na, nem mintha hozzá akarna menni valami ostoba angolhoz. A herceg ajka mosolyra görbült.

57

– Egyvalamit számításon kívül hagysz, fiam. Mégpedig azt, hogy nem számít, szüksége van-e a pénzemre, vagy sem. Úgy döntöttem, hogy neki adom, mert szeretem. – Te inkább a nemesi címedet és a családi nevet szereted – válaszolta Garrett. – Mi a terved, az hogy Meg férjhez menjen, és az ő gyereke legyen az örökösöd? – Aligha – válaszolta Erasmus –, mivel ezt lehetetlenné tenné az örökösödési törvény. A címet csak a fiú örökös viheti tovább. Garrett hátradőlt a székén. – Ezek szerint nem maradt más választásod, vagy én, vagy senki. – Úgy tűnik. – Nagy kár, mi? – kérdezte Garrett kajánul, és felbökött a villájára egy kolbászt, majd mohón beleharapott. A herceg keze ökölbe szorult, aztán lassan kinyújtotta az ujjait. – Lehet, Garrett, hogy te legszívesebben letagadnád a családodat, de a húgod legalább megérti, hogy mit adhatok neki. Garrett vállat vont. – Még fiatal, és könnyű levenni a lábáról szép ruhákkal és a sznob címekkel. Még nagyon tapasztalatlan. – Nyilvánvaló, hogy nem valami jól ismered a húgodat. – Mi az ördögöt nem mondasz – vágott vissza Garrett háborogva, és lecsapta az evőeszközét. – Gyakorlatilag én neveltem fel! – A hajód fedélzetéről? – Garrett készen állt a riposzttal, ám a herceg elmosolyodott és rábökött az ujjával. – Én itt vagyok neki, Garrett, te viszont nem. – Nem a fenét, nem. Itt vagyok ebben az átkozott Angliában, és itt eszek a flancos asztalodnál. Ha ez nem szeretet, akkor nem tudom, mi az. – Jó reggelt! – csicseregte Meg, amikor belépett a szobába Lucindával a nyomában. Meg kék csíkos fehér ruhát viselt, haját pedig művészi kontyba fogta. Arcon csókolta Garrettet, aztán Erasmust is. – Jó reggelt, kedveském – köszöntötte a herceg, és ellágyult arccal paskolta meg a lány kezét. – És önnek is jó reggelt, Mrs. Devering. – Jó reggelt, kegyelmes uram – válaszolta Lucinda. Aztán Garrettre pillantott. – Kapitány! – Jó reggelt, Mrs. Devering – vigyorodott el Garrett. – Te jó ég, igazán gyönyörűek ma reggel, hölgyeim! Lucinda eleresztette a füle mellett a bókot, és a gőzölgő ételek felé fordult. – Ma délelőtt a faluba megyünk – csicseregte Meg vidáman, miközben a tálalószekrényen lévő finomságokból csipegetett a tányérjára. – Vennem kell egy pár új ruhát. – Miért, nincs még elég ruhád? – kérdezte Garrett a homlokát ráncolva. – Ó, dehogynem, persze ezek itt vidéken megfelelnek, csakhogy Londonban sokkal csinosabbnak kell lennem. Itt a faluban csak egy-két dolgot szerzünk be, hiszen Londonban elmegyek majd Madame Toulonhoz. – Ki az a Madame Toulon? – kérdezte Garrett. Meg végre befejezte a tálalást és leült a herceg jobbjára. – Ő a legjobb divatszakember Londonban. Ő készíti majd a báli ruháimat. Garrett megcsóválta a fejét, és megpróbált inkább a reggelijével foglalatoskodni.

58

Lucinda vele szemben ült le, buzgón a tojására összpontosított, s igyekezett elkerülni Garrett pillantását. A férfi ma reggeli viselkedése csak még jobban összezavarta. Hallotta, amikor a herceg lekapta a lábáról a törött kancsó miatt, és arra számított, hogy Garrett rákeni az egészet. Ehelyett viszont magára vállalta a dolgot. Ez a férfi tele van meglepetésekkel. Először azzal lepte meg, hogy mennyire szereti a húgát. Aztán azzal, hogy mennyire sebezhetőnek látszott, amikor az anyja haláláról beszélt. Most pedig azzal, hogy úriemberként viselkedett, és vigyázott arra, ne essen folt az ő hírnevén. Sok olyan férfit ismert már, akiknek megnyerő arcához gonosz természet társult, és persze az ő udvarlásuknak könnyen ellen tudott állni. Csakhogy Garrett vonzó is volt, ugyanakkor úriemberként is viselkedett… Ettől aztán veszélyesen csábítóvá vált. Jó erősen megmarkolta a villáját. Nem számít, hogy vonzó-e vagy sem. A saját bőrén tapasztalhatta, milyen nagy bajba kerül, ha az érzelmeire hallgat, és nem állt szándékában belesétálni még egyszer ugyanabba a csapdába. Ha újból férjhez megy, akkor olyan férfit választ majd, aki kedves, barátságos, és el tudja tartani a feleségét. De a szerelem nem sok szerephez jut majd. Így aztán minden sokkal könnyebb lesz. – Megint eljössz a táncórára? – kérdezte Meg izgatottan, s Lucinda felkapta a fejét a gondolatra. – Monsieur Collineau pár nap múlva megint eljön. Lucinda félrekapta a tekintetét Garrettről, mivel belepirult a keringő izgató emlékébe. Egy pillanatra azonban mégis összeakadt a tekintetük, és Garrett elmosolyodott. Lucinda szíve vadul kalapálni kezdett. – Nagyon szeretnék, kiscicám – válaszolta végül –, ha nem ütközik valami hasonlóan fontos programommal, például azzal, hogy szabóhoz megyek. Megígértem, hogy nem hozok rád szégyent, amikor Londonban leszünk, úgyhogy kénytelen leszek új ruhákat csináltatni. Remélem, értékeled az igyekezetemet. Meg fintort vágott. – Garrett, néha olyan undok tudsz lenni. Ugye, Lucinda, mennyivel jobban fog kinézni angol ruhában? Lucinda megnyalta az ajkát. – Természetesen, Meg. Lucinda igyekezett tudomást sem venni Garrett mindentudó mosolyáról, és inkább a reggelijére koncentrált. – Sikerült komornyikot szereznem számodra – jelentette be a herceg. – Stobbinsnak hívják, és velünk tart majd Londonba is. Pár nap, és megérkezik. – Látod, húgocskám, újabb áldozatot hozok a kedvedért! – mondta Garrett, majd megtörölte a száját a szalvétával, és felállt. – Most pedig, ha megbocsátanak, fontos találkozóm van egy csődörrel. – Négy órakor teázunk – emlékeztette a herceg. – Rendben! – válaszolta Garrett dühösen, majd kiviharzott az ebédlőből. Meg az ajkába harapott, úgy nézte végig a bátyja kivonulását. – Te jó ég, már megint dühöng. Lucinda felhorkant. – Nem emlékszem, hogy láttam-e volna úgy a bátyádat, hogy nem dühöng valami miatt. – Ó, csak egyszerűen arról van szó, hogy nem érzi itt jól magát – válaszolta Meg mosolyogva. – Garrett ugyanis azt szereti, ha minden az ő szája íze szerint történik.

59

– Azt észrevettem – jegyezte meg Lucinda epésen. – Pedig úgy szeretném, ha jól érezné itt magát – folytatta Meg, és komor ráncok jelentek meg a homlokán. – Remélem, azért a szabónál tisztességesen viselkedik majd. – Én is remélem, különben nem állok jót magamért – jelentette ki a herceg. – Ugyan, nagyapa – kuncogott Meg. – Ha Garrett valamit nem akar, akkor azt az Istennek se teszi meg. – Néha úgy érzem, hogy ti ketten teljesen egyformák vagytok – a herceg morgolódott egy kicsit, de aztán Megre mosolygott. – Reméljük, hogy igazad lesz, kedveském. – Gyere, Meg – mondta Lucinda, és felállt az asztaltól. – A varrónő már vár. Garrett jókorát lovagolt, s pompás lovának, Mercurynak köszönhetően szinte teljesen megszabadult a fejfájásától. Mercury volt a herceg istállójának leggyorsabb csődöre. Garrett akarata ellenére is örömét lelte a szépséges raynewoodi tájban. Egy nap ez mind az övé lehetne… Ostobaság. Tudta, hogy gondolatai veszélyes területre tévedtek. Nem fog belesétálni egy ilyen csapdába. A nagyapja idősebb és roskatagabb volt, mint amire számított. Ez persze még nem ok arra, hogy elfelejtse a történteket, és megbocsássa a megbocsáthatatlant. Megállította Mercuryt egy hegy tetején és lecsúszott a ló nyakán, hogy megcsodálja Raynewood végtelen hegyeit. Nincs az a pénz, nincs az a gyönyörű vidék, nincsenek azok a fennkölt címek, amelyek kárpótolhatnák a szülei elvesztéséért. Apját még gyerekkorában vesztette el, és amikor tizenegy éves korában hajósinasnak jelentkezett, a tengerészek neveltek férfit belőle. S aztán amikor hazatért utazásaiból, az anyjának kellett jó modorra tanítania, hiszen a hajósok között sok durvaságot látott. – Az én asztalomnál nem eszel kézzel, kisember! – figyelmeztette sajátos ír akcentusával, és az ujjára koppintott a fakanállal. – Aztán mondd csak, mióta olyan jó fiú az én gyerekem, hogy vasárnap reggel ne menjen el az Úr házába? – vonta felelősségre olyankor, amikor nem volt kedve elmenni a templomba. De leggyakrabban azt hallotta tőle, amit valóban a szívére vett: – Most már te vagy a férfi a házban, Garrett, és mindig vigyáznod kell a húgodra! Te jó ég! Olyan tisztán hallotta a hangját, mintha ott állna mellette. Persze ez ostobaság. Soha többé nem fogja már korholni, pedig most már azt se bánná, ha dühös lenne rá. Nem volt megtermett asszony, mégis hatalmas szív fért bele apró termetébe. Úgy tudott szeretni, mint senki más ezen a földön, és Garrett egyszerűen el se tudta hinni, hogy nincs már többé közöttük. Letörölte az arcán lepergő könnyeket, és megpróbálta férfiként elviselni a friss seb okozta fájdalmakat. A ló toporogni kezdett, mintha megérezte volna, mennyire felkorbácsolódtak Garrett érzelmei, a férfi pedig megpaskolta az állat nyakát, hogy megnyugtassa; próbálta másfelé terelni a gondolatait. Próbált úrrá lenni túláradó érzelmein, mert attól félt, hogy összeroppan a súlyuk alatt. Aztán nem bírta tovább, átszakadt a gát, és végül utat engedett ellenállhatatlanul kitörni készülő érzelmeinek. Hirtelen felzokogott és úgy sírt, mint egy kisgyerek. Most először tiszta szívéből meggyászolta anyja halálát. Az édesanyja visszavonhatatlanul eltűnt az életéből, s ettől kezdve semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

60

Lucinda leült egy kőpadra a rózsalugasban és megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy végre sikerült lopnia magának pár csendes pillanatot, hogy a kertből figyelje a naplementét. Mindig kifáradt, ha a varrónőnél jártak, ám ezúttal a fiatal lány társaságában még megerőltetőbbnek találta az eseményt. A varrónő már korábban levette Meg méreteit, úgyhogy a délután java része azzal telt, hogy a különböző fazonokat nézegették, és az anyagokat válogatták. A megállapodásuknak megfelelően a herceg arról is gondoskodott, hogy Lucinda is vehessen magának pár új ruhát. Persze jóval kevesebbet, mint Meg, de ennyi is elég volt számára. Büszkén viseli majd ezeket a ruhákat Londonban, és talán sikerül egy-két kérő figyelmét is magára vonzania. Sajnos, valószínűleg Malcolm is felfigyel majd rá. Attól félt, hogy a sógora gondolatára megtörik a naplemente pillanatának varázsa, és minden erejével azon volt, hogy megakadályozza ezt. Csakhogy az emlékek ellenállhatatlanul vonultak gondolatai közé. Malcolm végül is jóképű férfi volt, és az ifjú, ártatlan Lucindát könnyen levette a lábáról megnyerő arcával és szőke hajával, valamint rangos családi hátterével. Egy este az üvegházba csalta a mit sem sejtő lányt, és ott megpróbálta elcsábítani. Ha nem talált volna rájuk Lucinda apja, minden bizonnyal az ártatlanságát is elvette volna. A botrányt elkerülendő, az apja megszervezte az érdekházasságot. Csakhogy Lucinda nem Malcolm felesége lett, és ezért hálát mondott az Úrnak minden áldott nap. Ó, milyen fiatal is volt, és mennyire naiv. Végül Malcolm öccséhez, Harryhoz ment hozzá, és a házasságuk elején arról ábrándozott, hogy titokban majd találkozgat Malcolmmal. Malcolm viselkedése persze jó alapot szolgáltatott ehhez, hiszen valahányszor alkalma adódott rá, csábos pillantásokat lövellt felé. Először azt hitte, hogy a férfi is épp oly állhatatosan szereti őt, mint ahogy ő Malcolmot, és csupán Malcolm apjának köszönhető, hogy ilyen szerencsétlenül alakultak a körülményeik. Csakhogy hamarosan rádöbbent az igazságra. Mint afféle kötelességtudó asszony, kezdetben mindent megtett azért, hogy működjön a házasságuk, ám az első néhány hónap után nyilvánvalóvá vált, hogy újdonsült férje nem alkalmas társnak. Egy idő után megegyeztek, hogy mindenki éli a maga életét. Harry folyton a szeretőinél lógott, ugyanakkor Lucinda csendesen kertészkedett surrey-i otthonukban, illetve részt vett a helyi társadalmi eseményeken, abban a biztos tudatban, hogy ő már képtelen felkelteni a férfiak vágyát. Malcolm persze szerét ejtette, hogy meglátogassa, valahányszor Harry elment otthonról, és egy ideig Lucinda azt hitte, szerelemből teszi ezt. Ostoba, naiv lány volt. Malcolm azonban kertelés nélkül a tudtára hozta, hogy nem akar tőle mást, csak az ágyába csalogatni, és még csak nem is azért, mert különösképpen kívánta volna. Mindössze annyi oka volt rá, hogy legyezte volna a hiúságát, ha sikerül elcsábítania egy ilyen hűséges lányt, ráadásul szerette volna bevégezni azt, amit már elkezdett. Soha nem szerette. És soha nem állt szándékában feleségül venni. Lucinda nagyot csalódott benne, és természetesen visszautasította, pedig a sógora éveken keresztül ostromolta. Aztán amikor Harry meghalt… Te jó ég, olyan tisztán maga előtt látta a jelenet, mintha csak tegnap lett volna. Ott ült gyászruhában a szalonban, és emésztette a tudat, hogy Harry milyen óriási szerencsejáték-adósságot halmozott fel. Az egyik lord még képes volt arra is vetemedni,

61

hogy felajánlja, természetben is fizethet, ha nincs annyi pénze, amennyivel Harry tartozott neki. Annyira a haláleset miatti sokkhatás alatt állt, és annyira megalázták a férje halálával kapcsolatos pletykák, hogy még nem is volt ideje arra, hogy gondolkodni kezdjen azon, hogyan fizeti ki az adósságokat. Pedig aztán volt belőle bőven. Harry elképesztő összegeket kártyázott el. Aztán ott voltak a szabók és ékszerészek kifizetetlen számlái is. A szeretője házának bérével is tartozott. De aztán beállított Malcolm, és igazán megnyerő volt az ünnepélyes fekete gyászruhában. – Kedves sógorném – turbékolta, majd anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, leült a kanapéra –, most kaptam a szomorú hírt, hogy az öcsém anyagi gondok közepette halt meg. Engedd, hogy a segítségedre siessek most, ínség idején. Lucinda óvatosan méregette a sógorát, bár tudta, hogy egy tisztességes ember kifizeti az elhunyt öccse adósságait. – Elkártyázta minden vagyonunkat – vallotta meg Lucinda. – Semmi másom nem maradt csak ez a kis ház, na meg anyám gyöngysora. – Felháborító – bólogatott együttérzően Malcolm, aztán csóválni kezdte a fejét. – Fogadd együttérzésemet. Természetesen kifizetem az összes adósságot, az utolsó pennyig – mondta, majd közelebb hajolt és Lucinda térdére tette a kezét. – Csak annyit kell tenned, hogy a szeretőm leszel. – Micsoda?! Megőrültél? – kérdezte Lucinda és talpra ugrott. – Még alig eresztették le az öcsédet a sírba, és máris el akarod csábítani az özvegyét?! – Ez nem igaz – mondta Malcolm, és ő is felállt. – Hiszen már évek óta próbállak elcsábítani – aztán megcirógatta a vállát, és elvigyorodott, amint Lucinda arrébb ugrott. – Ne nagyítsd fel a dolgot, kérlek. Egyszerű üzletről van szó. Te a szeretőm leszel, én pedig kifizetem Harry adósságait. Ha viszont nem, nos akkor… – vállat vont. – Akkor valami más módon kell kifizetned a számlákat. – Ki is fogom fizetni valamennyit – fogadkozott Lucinda. – Igen? Na és hogyan? – kérdezte Malcolm őszinte kíváncsisággal, ami csak tovább fokozta Lucinda dühét. – Talán állást vállalsz valahol havi pár fontért? Nos, garantálom, hogy ez esetben egy éven belül szegényházba kerülsz. – Egy tisztességes férfi kifizeti a fivére adósságait – jegyezte meg Lucinda csípősen. – Az a bajod kedveském, hogy túl sokat foglalkozol a tisztességgel. Ez itt a való világ, és jobb, ha rájössz, hogy a való világban hogy történnek a dolgok. – Pedig nekem nem maradt másom, csak a tisztességem! Arra pedig nagyon fogok vigyázni, bármi is történjék. – Kedves Lucinda – mondta Malcolm kenetteljesen. – Ha elfogadod az ajánlatomat, Harry adósságai ki lesznek fizetve, te pedig gond nélkül élhetsz, amíg a kapcsolatunk tart. – Nem fogok fertőben élni – torkolta le Lucinda. – Köszönöm, de nem, Malcolm. Majd megtalálom a módját, hogy teljesítsem a kötelességemet. – Ó, valóban? – kérdezte Malcolm vigyorogva, és összefonta a karját a mellén. – Ismét felteszem a kérdést. Hogyan képzeled mindezt? – Férjhez mehetek újra – jelentette ki a lány büszkén. – Tényleg? És mondd csak, ki venne el? Lucinda dühödten csípőre tette a kezét. – Jó családból származom, és makulátlan a hírem.

62

– Nahát, ez most már igazán kezd vicces lenni – vetette oda Malcolm kuncogva. – Remek, Lucinda, próbáld csak meg. De aztán ne feledd, ha nem sikerül a dolog, áll még az ajánlatom. – Takarodj a házamból! – üvöltötte Lucinda, és az ajtóra mutatott. – Még visszajövök – felelte Malcolm kajánul. – És lefogadom, hogy örülni fogsz nekem. A sógora távoztával Lucinda rádöbbent, hogy egyedül kell megoldania a problémáját. Nehéz elhinni, hogy mindez csak egy éve történt, tűnődött magában, s közben az ég rózsaszín alját figyelte. Azóta persze Malcolm mindent megtett, hogy akadályt gördítsen erőfeszítései elé, és sarokba szorítsa, hogy ne maradjon más választása, mint az, hogy a szeretője legyen. Mindenfélét híresztelt róla a háta mögött, hogy elriassza az esetleges kérőket. Csak az anyagi körülményeiről nem ejtett szót, valószínűleg azért, mert az rossz fényben tüntette volna fel őt magát. Lucindának azonban sikerült úrrá lenni a helyzeten, először azzal, hogy eladta a házát és kifizette az adósság egy részét, aztán pedig azzal, hogy elfogadta a herceg ajánlatát. Arról még mindig fogalma sem volt, hogy a herceg hogyan szerzett tudomást a körülményeiről, de azt elismerte, hogy nagy szerencséje volt. Hiszen csak el kellett fogadnia a felkínált ajánlatot, és Raynewoodba legalább nem ért el Malcolm keze egy ideig. Ha pedig férjhez menne, azzal örökre megszabadulhatna tőle. A kertkapu nyikorgása riasztotta fel gondolataiból, és látta, hogy Garrett lép be rajta. Még soha nem látta ilyennek: vállait meggörnyesztette, és olyan elgyötörten lépkedett, mint akinek súlyos gondok nyomasztják a szívét. Pont úgy nézett ki, mint akinek egyetlen barátja sincs az egész világon. Hová tűnt a gátlástalan hódító, aki már napok óta ostromolta? Vajon milyen gondok nyomasztják; mitől néz ki úgy, mintha ő lenne a legmagányosabb ember a világon? A jó modor azt diktálta, hogy maradjon rejtve a rózsabokrok között, hiszen a férfi nyilván senkit nem akart látni. Jobb, ha most magára hagyja a bánatában. De ahogy közelebb lépett megpillantotta elgyötört reményvesztett arcát, és elfacsarodott a szíve, így eléje lépett. – Jó estét, Kapitány! Garrett felkapta a fejét, és Lucinda számára egy pillanatra úgy tűnt, mintha vörös lenne a szeme, mintha épp sírt volna. Nevetséges. Biztos csak a fény vetődik furcsán az arcára. – Maga meg mit csinál itt? – kérdezte a férfi éles hangon. – Azt hittem, hogy maga és Meg a varrónőnél vannak. – Ó, már rég visszajöttünk – válaszolta Lucinda és közelebb lépett hozzá. – Valami baj van, Kapitány? Garrett kihúzta magát. – Semmi bajom. – Szerintem nem mond igazat – válaszolta, és a férfi karjára tette a kezét. – Nem tudnék segíteni valahogy? Garrett lenézett a kezére aztán a szemébe nézett, majd pajzánul elmosolyodott. – No lám, most először önkéntelenül hozzám ért. Lucinda visszarántotta a kezét. – Nem muszáj pimaszkodnia. Akkor tessék, szenvedjen egyedül nyugodtan – azzal sarkon fordult és dühösen el akart futni, ám a férfi elkapta a könyökét.

63

– Várjon – mondta csendesen. – Sajnálom, Lucinda. De most úgy érzem, nem vágyom társaságra. A férfi őszintesége lecsillapította, és úgy érezte képtelen itthagyni, amíg ilyen mélységes bánat ül a szemében. – Csak segíteni próbáltam. – Tudom. Úgy érzem, hogy most kissé nehezen birkózom meg a dolgokkal. De nagyra értékelem az igyekezetét. Garrett annyira magányosnak tűnt, és Lucinda most már látta, hogy nemcsak a fény játéka volt, hanem a szeme valóban a sírástól vöröslött. – Néha az érzelmek jobban megnyomorítják az embert, mint a fizikai fájdalmak – mondta csendesen. A férfi olyan hosszasan bámulta, hogy már kezdte megbánni, amit mondott. De aztán keserűen elmosolyodott. – Igen, most könnyebben elviselném, ha hasba szúrtak volna egy bajonettel. – Ebben biztos vagyok. – Az a baj, hogy nehezen boldogulok az érzéseimmel – folytatta. – Kivéve persze, ha ezek az érzések a vággyal kapcsolatosak. Lucinda elnevette magát és Garrett is elvigyorodott. Rabul ejtette őket a pillanat varázsa. Lucinda nevetése elhalkult és Garrett szájára is ráfagyott a mosoly. Lucinda szemébe nézett aztán lassan előrehajolt, de nem erőszakosan, Lucinda elhúzódhatott volna, ha akar. De nem tette. Valami kapocs alakult ki közöttük, valami varázs, mely ajkaik találkozásával teljesedett be. A férfi hosszan, gyengéden csókolta, s közben az arcát cirógatta. Olyan kedvesen csinálta mindezt, hogy Lucinda sokkal védtelenebbnek érezte magát, mint amikor a szenvedély tüze égett a testében. Szeretett volna még közelebb menni hozzá, így felemelte a kezét és az arcát simogató nagy férfikézre tette. Garrett hátrahajolt, hosszasan a szemébe nézett. Aztán az ajkához emelte Lucinda kezét és forrón megcsókolta. – Köszönöm – suttogta és megszorította a kis női kezet. – Most már úgy érzem, jobb egy kicsit. – Ha beszélni akar róla… – kezdte Lucinda, mert még tartóztatni szerette volna Garrettet. – Nem, köszönöm jól vagyok. Aztán elment. Szapora léptekkel közeledett a házhoz, Lucinda pedig egyedül maradt a kertben, a naplementén merengve még sokáig vele maradt a gyengéd csók emléke.

64

Nyolcadik fejezet

A

znap este Garrett sokat figyelte Lucindát vacsora közben, majd a vacsorát követő fesztelen beszélgetés során is. Mostanra már sikerült úrrá lenni az érzelmein, inkább a kertben lezajlott intim jelenet hatása alatt állt. Miért kérdezte Lucinda folyton az érzelmeiről? Mégis miféle férfinak képzeli? Tán arra számít, hogy a vállán sírja el a bánatát? Észrevette, hogy Lucinda a szeme sarkából figyeli, és ettől kényelmetlen érzése támadt. Talán azt hiszi, hogy ő is olyan, mint ezek a nyálas, törékeny angol férfiak? Jobb lesz, ha minden visszatér a régi kerékvágásba és az eredeti célja lebeg a szeme előtt, mégpedig azt, hogy minél előbb az ágyába csalja Lucindát. Az asszony ráadásul a kezére játszott abban, hogy aludni küldte Meget, miután Lady Agatha és a herceg visszavonult. Ő maga viszont szándékosan a szalonban maradt a többiek távozása után, bár illemtudóan nyitva hagyta az ajtót. – Jól van? – kérdezte csendesen, és a széke mellé lépett. – Nagyon aggódom maga miatt. – Ez igazán kedves – válaszolta Garrett, bár dühítette Lucinda anyáskodása. A fenébe is, végül is minek nézi, anyámasszony katonájának? – Gondolom, az elmúlt néhány nap eseményei nehezen feldolgozhatók egy olyan férfi számára, aki megszokta, hogy ő parancsoljon – folytatta. – Így igaz – válaszolta Garrett, majd felállt, mert képtelen volt egyhelyben ülni. Az ördögbe is, hiszen nem csecsemő ő már, hogy dajkálni kelljen. – Ha már itt tartunk, meg kell, hogy mondjam, kissé… magányosnak érzem magam. Lucinda hátrébb lépett és arckifejezése óvatosságot tükrözött. – Emlékeztethetem rá, hogy a családja körében van, Kapitány? – Nem ilyen értelemben vagyok magányos – válaszolta, majd elbűvölően Lucindára mosolygott és közelebb lépett hozzá. – Az olyan férfiak, mint én mindennél jobban szenvednek attól, ha nem találnak megnyugvást egy szépasszony karjai közt. – Lucinda nekihátrált a kanapénak, Garrett pedig ismét felé lépett, így testüket már csak néhány centiméter választotta el egymástól. – Kapitány, ezt már megbeszéltük – tiltakozott, ám a férfi látta, hogy mekkorát nyel. A tisztelettudó Mrs. Devering izgalomba jött, még ha nem is hajlandó ezt elismerni. – Ráadásul az ajtó is nyitva van – tette hozzá. – Becsukjam? – Természetesen ne! – Térjünk vissza a tárgyhoz egy pillanatra. Az imént azt mondta, hogy aggódik értem – mondta, és megcirógatta Lucinda fülét. – Csak abban a tekintetben, hogy a jelenlegi helyzetet nyilván nehezen viseli – válaszolta Lucinda, és hidegen a férfi szemébe nézett. – Nem szívesen van itt, nem szereti a nagyapját, és nemrégiben vesztette el az édesanyját. Gondolom, jelen körülmények között nem könnyű mindezt elviselni. – Szóval azt hiszed, Lucinda, hogy mindent tudsz rólam? – kérdezte Garrett dühödten és még közelebb lépett hozzá, így Lucinda a kanapé és Garrett közé szorult. Az asszony illata teljesen elbódította. Erre volt szüksége: egy nő gyengédsége tudta volna meggyógyítani sajgó szívét.

65

– Tudja, ez nem könnyít a fájdalmán – mondta csendesen Lucinda, miközben Garrett lehajolt, hogy megcsókolja a nyakát. Garrett megdermedt egy pillanatra, ránézett és felvonta a szemöldökét. – Mitől vagy ilyen bölcs, Lucinda? – Többet veszítettem el, mint képzeli – válaszolta. – A fizikai öröm nem segít azon, ami most belülről emészti. – Miért, kipróbáltad már? – kérdezte kaján vigyorral. Lucinda fáradtan felsóhajtott. – Mondtam már önnek, Kapitány, hogy nem szándékozom alkalmi kapcsolatot kialakítani magával. – És most mit vár, hogy megkérjem a kezét? Lucinda felszegte az állát. – Nem, Garrett. Még ha meg is kérné a kezem, akkor sem mennék magához. – Úgy? – kérdezte Garrett, s mellkasa hozzáért Lucinda melléhez, amitől reszketés járta át a testét. – Miért mennék hozzá egy olyan férfihoz, aki gyűlöli az országomat, gyűlöli azt, ahogy élek, ráadásul az év nagy részét tőlem távol töltené? – kérdezte Lucinda számonkérően. – Ha egyedül akarok maradni Garrett, azt özvegyként is megtehetem. – Nem is gyűlölöm az országát – javította ki Garrett, aztán ismét előrehajolt és egy könnyed csókot lehelt a nyakára. – Sőt, kezdem megszeretni Angliát. – Ezt most majdnem elhittem – mondta Lucinda, és megpróbálta eltolni magától a férfit, ám hiába. Garrett felnevetett Lucinda dühödt arca láttán. – Mondd, mi értelme annak, hogy folyton küzdesz ellene? – kérdezte kajánul, és megcirógatta a mellbimbóját, amely azonnal megkeményedett és átlátszott a ruháján keresztül. – Hisz tudod, mennyire jó lenne együtt. Ritka az efféle vonzalom, és meg kell becsülni. – Ebben nyilván jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezik mint én, Kapitány, úgyhogy kénytelen vagyok az ítéletére hagyatkozni – ismét megpróbálta eltolni magától a férfit. – Kérem, menjen, mielőtt még a szolgálók meglátnak. – Gyere az ágyamba ma este – suttogta Garrett, és Lucinda hajába fúrta az orrát. Kavarogtak az érzelmei, és tucatnyi megnevezhetetlen vágy támadt fel benne. Valahogy tudta, hogy ha szeretkezne Lucindával, megkönnyebbülne sötét háborgó lelke. – Nem tehetem – suttogta az asszony remegő hangon. – Nem tehetném akkor sem, ha akarnám. A férfi hátrább lépett, átfogta a nyakát és a szemébe nézett. – De akarod, igaz? Valld be az igazat, Lucinda. Lucinda megpróbálta elfordítani a fejét, de Garrett szinte megbabonázta. Az asszony szeme csillogott, és bár arckifejezése semleges maradt, szeme elárulta, miként érez. Garrett jól látta benne a zavarodottságot. De látta a vágyat is. – Válaszolj Lucinda – követelte. – Igen – csúszott ki a száján. – Igen, nagy a kísértés, de nem tehetem. Hát nem érted? Nem tehetem. Ezt akartad hallani? Garrettnek szinte eszét vette a vágy, és elhatározta, hogy ő fogja irányítani a kapcsolatukat. Egyelőre azonban be kellett érnie azzal, hogy az asszony elismerte, ő is kívánja, csakhogy a hangjában annyi szenvedés volt, hogy elrontotta a pillanat örömét.

66

– Igazság szerint nem ezt akartam hallani, hanem azt, hogy ma este az ágyamba jössz – válaszolta, és megpróbálta mosolyra bírni Lucindát, ám az arca továbbra is szomorú maradt. – Nem tehetem. Garrett arcáról is eltűnt a mosoly. – Tudom. Lucinda közelebb húzódott a férfihoz, ám ezúttal ő lépett hátra. Lucinda a kanapé mellé lépett és a férfi arcába nézett. – Garrett… nagyon fontos számomra az, amit a nagyapádnak ígértem. Arra kell koncentrálnom, hogy Meg jól megállja a helyét Londonban, és őszintén szólva a te jelenléted megnehezíti a dolgomat. Mondd, azt akarod, hogy a húgod bolondot csináljon magából? Hogy olyan megjegyzéseket tegyenek rá, hogy civilizálatlan amerikai? – Természetesen nem. – Akkor kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom – könyörgött. – Ha nem is a magam kedvéért, akkor Meg miatt kérem ezt. Most nagy szüksége van rám. Garrettre nagy hatással voltak az asszony szavai. – Mikor indulunk Londonba? – kérdezte. – Öt nap múlva. – Rendben. A szavamat adom, kisasszony, hogy nem fogom üldözni a szerelmemmel. Lucinda megkönnyebbülten felsóhajtott. – Köszönöm, Kapitány, hogy ennyire megértő. – … amíg nem megyünk Londonba. – Micsoda? – Ha ott leszünk Londonban – folytatta –, a megállapodásunk érvényét veszti. A magamévá akarlak tenni, mielőtt még elhagyom Angliát, Lucinda. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. – Maga pedig jobb, ha hozzászokik az egyedül alváshoz – felelte Lucinda, azzal sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Garrett elvigyorodott és úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről. A dolgok kezdenek visszatérni a megszokott kerékvágásba. Négy nappal később, amikor a faluból visszafelé tartva Lucinda épp bemászott a hintóba, azon tűnődött, hogy Garrett elképesztő módon tartotta a szavát. Monsieur Collineau épp aznap reggel adott újabb táncórát Megnek, és a lány a jelek szerint végre elsajátította a keringőt. Garrett is megjelent az órán, és addig táncolt Meggel, amíg végül elismerő kifejezések nem hagyták el a tanár ajkát. Elképesztő! Lucinda a faluban töltötte a délutánját Meg társaságában, hogy a varrónő elvégezhesse az utolsó simításokat a ruhákon, ugyanakkor bevásároljanak még néhány apró kiegészítőt, pár kalapot és néhány pár cipőt. Garrett csak annyit fűzött a dologhoz, hogy „érezzétek jól magatokat”, mielőtt ő maga lovagolni nem indult. Semmi undokság, egyetlen epés megjegyzés sem hangzott el az angolokkal kapcsolatban. Garrett változását természetesen Lady Agatha és a herceg is észrevette. Lady Agatha nem lepődött meg túlzottan, a herceg viszont Lucinda javára írta a változást. Végül is igaza van, gondolta Lucinda, de nem úgy, ahogy ő gondolja.

67

Garrett a szabadideje nagy részét lovaglással töltötte, illetve szabóhoz járt, s ha lehetett, kerülte a herceg társaságát. Bárcsak sokáig így maradna, gondolta Lucinda, miközben szórakozottan hallgatta Meg csevegését a hintóban. Csakhogy holnap az egész ház népe felkerekedik Londonba, és mint a mesékben, egyszer csak megtörik majd a varázs. Ha Londonban lesznek, Garrett ott lohol majd a sarkában, és egyre nehezebb és nehezebb lesz ellenállni neki. Amikor a többiek nem figyeltek, persze most is pajzán pillantásokat küldött feléje. Valahányszor alkalma adódott hozzáért, megsimogatta, de csak óvatosan, szigorúan az etikett szabályai felrúgása nélkül. Lucinda azonban valahogy azt érezte ki ebből, hogy a napjai meg vannak számlálva. S bár együttérzően hallgatta Meg fecsegését miközben a hintájuk zötyögve haladt hazafelé, gondolatai folyton Garretten jártak, és nem hagyta nyugodni a kertben elcsattant csók emléke. Hosszú, izzasztó lovaglása után Garrett elindult fölfelé a szobájába, ám meglehetősen lassan haladt. Folyton szolgákba botlott, akik csomagoltak, illetve azon sürgölődtek, hogy minden rendben legyen Londonra, úgyhogy úgy érezte magát, mintha nem is a ház folyosóján közlekedne, hanem valami zsúfolt bostoni főutcán. Már csak egy nap, gondolta. Egy nap, és Lucinda után veti magát. Az elmúlt pár nap óvatos flörtölése csak még jobban feltüzelte a vágyát. Végre felért a szobájába, kinyitotta az ajtót, s megdöbbenve látta, hogy egy fiatalember a tengerészládájában matat. – Maga meg mi az ördögöt csinál itt? – dörögte Garrett. A fiatalember felegyenesedett és döbbenten bámult Garrettre. Garrett azonban már ott is termett, vállon ragadta és a falhoz szegezte. Az egyik kezével máris a torkát szorongatta. – Na ki vele, barátocskám, mit kerestél a ládámban? – üvöltötte számonkérően. – Én… én csak… – dadogott a fickó. Teljesen elsápadt, barna szemében rémület ült. Nem lehetett több huszonöt évesnél, ám kerek holdvilág arca és ritkás haja idősebbnek mutatta. Garrett jó egy fejjel magasabb volt nála és százszor erősebbnek látszott, hiszen, bár a fickó nem volt éppen vékony dongájú, termetét inkább a jó angol kosztnak, mintsem kemény testgyakorlásnak köszönhette. – Nem értem, mit makogsz – mondta Garrett, és még jobban megszorította a fickó torkát. – Stobbins vagyok! – nyögte ki végül a fiatalember. – Én vagyok Stobbins, Mylord. Te jó ég, hiszen ez a komornyik! Garrett elengedte a fickó nyakát. – Bocs, Stobbins – mondta bocsánatkérően, és hátralépett. – Azt hittem, hogy már tolvajt fogtam. – Most, hogy alaposabban szemügyre vette a fickót, látta, hogy jól öltözött és ápolt, több esze is lehetett volna, mielőtt rárontott. Stobbins a nyakát tapogatta, és óvatosan méregette Garrettet. – Hát persze, ez érthető, Mylord. – Első szabály – reccsent rá Garrett, barátságos tónusban: – ne szólíts Mylordnak. Nem bírom. Ha képtelen vagy a keresztnevemen szólítani, akkor hívhatsz Lynch kapitánynak. – Soha nem jutna eszembe, hogy a keresztnevén szólítsam uraságodat! – dadogta döbbenten Stobbins.

68

– Akkor maradjunk a kapitánynál, rendben? – mondta Garrett, és barátságosan hátba veregette újdonsült komornyikját. – Szóval, áruld el már nekem, Stobbins, mire való egy komornyik? – Hogyan, uram? – kérdezte Stobbins kidülledt szemmel, mintha képtelen lenne felfogni azt, hogy van aki, nem tudja mire való egy lakáj. – Nyugi, Stobbins. Tudod, én amerikai vagyok, de nyilván elárulták neked. A komornyik végre kezdett megnyugodni. – Természetesen mi…, akarom mondani, Kapitány. Csak nem gondoltam végig a dolgot. Szóval a komornyik tartja rendben az ura ruházatát, segít neki felöltözni, segít elkészíteni a toalettjét. – Szóval gyakorlatilag az a dolgod, hogy előkészítsd a ruhámat és felöltöztess nap mint nap, igaz? – Így igaz, uram – válaszolta Stobbins, és meghajtotta a fejét. – Apám szintén komornyik, Lord Knightsbridgenél dolgozik. És nagyapám sokáig itt szolgált a hercegnél, mielőtt meghalt volna. Garrett elfojtotta a mosolyát. – Úgy látom, nem érdemellek meg, Stobbins, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen tapasztalt férfiú segíti a dolgom, amíg Londonban vagyok. Stobbins arca felragyogott. – Mindenben a rendelkezésére állok, uram. – Na jó, akkor most áruld el, hogy mit kerestél a ládámban? – Csak be akartam pakolni a ruháit a szekrényből, hiszen Londonba megyünk, Kapitány. Jut eszembe, megérkezett az új ruhája a szabótól. – Remek. Mindjárt fel is próbálom, csak először lemosakszom. Úgy megizzadtam, mint egy ló. – Ahogy óhajtja, Kapitány. Stobbins odanyúlt Garrett gallérjához, hogy lesegítse a kabátját, ám Garrett elugrott előle. – Mi az ördög jött rád? Stobbins nagyot nyelt. – Csak le akartam segíteni a kabátját, uram. Garrett felsóhajtott, aztán megdörgölte a szemét. – Nem vagyok már csecsemő, Stobbins. Semmi szükség rá, hogy öltöztess. Biztosíthatlak, kellő tapasztalattal rendelkezek ezen a területen. Stobbins széttárta a kezét. – Akkor mit csináljak, uram? Garrett elgondolkozott. – Elviheted például a piszkos ruhámat – Stobbins ismét feléje nyúlt, ám Garrett hátrébb lépett és még egyszer kihangsúlyozta: – de csak azután, miután levettem egyedül! – Természetesen, uram – válaszolta a komornyik készségesen. Istenem, micsoda szédült emberek élnek ebben az országban! Mintha mindenki arra várna, hogy belerepüljön a sült galamb a szájába. Garrett duzzogva kibújt a felöltőjéből és átadta Stobbinsnak a ruhadarabot. – Tessék, most remélem, boldog vagy. A komornyik arca felderült, miközben átvette a ruhadarabot. – Köszönöm, uram!

69

Garrett nekiállt, hogy leráncigálja magáról az ingét is. – Tudod, Stobbins, igazán jólesnék egy fürdő. A fürdőkészítés hozzátartozik a komornyikok feladatköréhez? – Teljes mértékben, Kapitány. Azonnal elrendelem a fürdő készítését – ezzel Stobbins fontoskodva távozott. Garrett gyorsan vetkőzni kezdett, mielőtt a szolga visszatért volna, hogy nekiálljon vetkőztetni. Egyedül Lucindának engedné meg, hogy levetkőztesse. Erre a gondolatra felvidult és fütyörészni kezdett. – Úgy elfáradtam! – jelentette ki Meg, amikor beléptek a házba. – El sem hiszem, hogy ennyi mindent összevettünk. – Csak a legszükségesebbeket vásároltuk be – válaszolta Lucinda jókedvűen, mert teljesen átragadt rá a lány jó hangulata. Egész sereg inas követte őket a házba, és valamennyien különféle formájú dobozokat cipeltek. Lucinda izgalommal gondolt rá, hogy a dobozok egy része az övé. Legalább annyi ruhát megvehetett magának, hogy Londonban ne maradjon szégyenben. Természetesen Malcolm is ott lesz, hiszen ő nem hiányozhat egy bálról sem. De Lucinda úgy döntött, nem hagyja, hogy elrontsa az örömét. Működnie kell a tervének. Találnia kell magának egy férjet, és amint a herceg kifizeti Harry adósságait, nem kell tartania többé Malcolmtól. Egyedül Garrettet kell csak valahogy féken tartania. Mivel a nyomukba szegődött inasok láthatólag nem akartak tágítani, így szólt Meghez. – Menjünk át inkább a zöld szalonba, és kérjük meg a szakácsot, hogy küldjön fel nekünk valami finomat a délutáni teához. – Az tényleg ránk férne – válaszolt Meg beleegyezően. – Stephen – szólt Lucinda, és a lakáj azonnal ott termett. – Meg és jómagam a zöld szalonban szeretnénk teázni. Lenne szíves és intézkedne az ügyben? – Természetesen, Mrs. Devering – válaszolta Stephen. – Imádom, ahogy ezt csinálod – mondta Meg, majd letették a kalapjukat, kesztyűjüket, és bementek az előcsarnokba. – Te mindig olyan udvarias vagy, még olyankor is, ha utasításokat osztasz a személyzetnek. – Egy hölgy soha nem emeli fel a hangját – válaszolta Lucinda, és leült a zsályazöld kanapéra. Végre jólesően kinyújthatta sajgó lábát. – Pedig én fel szoktam – sóhajtott fel Meg. – Állandóan kiabálnom kell Garrettel. Lucinda elmosolyodott. – Nos, valljuk be, a bátyád nagyon nehéz ember, és valószínűleg muszáj kiabálni vele. Mivel hajóskapitány, hozzászokott, hogy állandóan parancsokat osztogasson. – Bárcsak ne lenne annyit oda a tengeren – sóhajtott fel Meg. – De remélem, a jövőben már nem kell annyit utazgatnia. – Ugyan, Meg, hiszen te is tudod, hogy a bátyád hajóskapitány. Az viszont azzal jár, hogy a tengereket kell járnia – emlékeztette Lucinda kedvesen. – Tudom, hogy nagyon hiányzik, amikor nincs veled. – De most már övé az egész hajózási vállalat, mind a hat hajó. Miért nem marad inkább Bostonban, és irányítja onnét a céget? – panaszkodott Meg.

70

– A bátyádé az egész hajózási vállalat? – kérdezte Lucinda hitetlenkedve. – Azt hittem, hogy csak egyszerű hajóskapitány. – Jaj, dehogy is! – nevette el magát Meg. – Fiatal korában persze az volt, de közben szépen felépítette a vállalatát. – Erről fogalmam sem volt – Garrett Lynch tehát egyúttal ügyes üzletember is. Na persze nem a legmegfelelőbb foglalkozás egy herceg unokájának, de tapasztalatból tudta, hogy a körülmények néha rákényszerítik az embert olyan dolgokra, amelyeket máskülönben nem tenne meg. Odakintről edényzörgés hallatszott. – Jaj, de jó, kész a tea! Kinyílt az ajtó, ám az inas helyett Garrett lépett be. Lucinda teljesen elképedt. Egy darabig mindkét nő döbbenten hallgatott, aztán Meg felsikított: – Garrett, istenien nézel ki! Lucinda nem talált szavakat. A férfi makulátlan vadászzöld felöltőt viselt, amely remekül hangsúlyozta széles vállait és szálfa termetét. Sötét haját elegáns copfba fogta. Arannyal átszőtt zöld csíkos mellénye és hófehér ingelője tökéletesen illett a képbe. Izmos lábait jól kihangsúlyozó nadrágja is pompásan illeszkedett az öltözékéhez. Tetőtől talpig úgy festett, mint egy kifogástalan angol gentleman. – Na – kérdezte –, hogy festek? Amióta itt vagyok, mást sem hallok, mint azt, hogy Londonra új ruhát kell vennem. – Tökéletesen nézel ki! – kiáltotta Meg. – Ugye, Lucinda? Lucinda végre megtalálta a hangját. – Te jó ég, Kapitány, egészen fantasztikusan fest! – Stobbins erőltette rám ezt a gúnyát – kihívóan Lucindára pillantott. – Nos, nem fogok szégyent hozni a húgomra, Mrs. Devering? Lucinda lassan megrázta a fejét. – Nem, tényleg nem, Kapitány. Bármely hölgy büszkén vállalná magát. – Valóban? Garrett Lucindára villantotta kalóz vigyorát, az asszony pedig felszegte az állát. – Mondhatni, Kapitány – válaszolta rendíthetetlenül. Na még csak az kéne, hogy elárulja neki, milyen ellenállhatatlanul fest ebben az angol öltözékben. – Az szent igaz! Most már bárhová velünk jöhetsz – kiáltotta Meg. – Nos, ezt örömmel hallom. A következő pillanatban valóban edényzörgés hallatszott mögötte, és Garrett félrelépett, hogy beengedje Stephent a teás tálcával. – Jobb, ha most visszamegyek a szobámba, mielőtt Stobbins szívrohamot kap – mondta. – Ha öt percig nem lát, már nyugtalankodni kezd. Nem tudom, mit gondol, hogy mit fogok csinálni ezekkel a ruhákkal – mondta nevetve, és ismét Megre villantotta mosolyát. – Azért hagyjatok egy kicsit a szendvicsekből, hugi. Mindjárt visszajövök. Meg kuncogni kezdett aztán leült a kanapéra, amikor Garrett kiment a szobából. Stephen lassan kiszedte az ételt a tányérokra, ám Lucinda észre sem vette, hogy mivel foglalatoskodik. A tekintetét továbbra is az ajtóra szegezte, melyen át Garrett az imént távozott. Nos, ezúttal valóban Raynewood hercegének örököse járt náluk.

71

Kilencedik fejezet London

L

ucinda nagyot sóhajtott, amikor a hintó megérkezett Lady Renfrew főúri házához. Nos, ez lesz az igazi próbatétel. Meg most bemutatkozhat a londoni társaságokban, és remélhetőleg Lucinda tanítgatása nem volt hiábavaló. – Mi az ördög tart ilyen sokáig? – kiáltott Garrett a szemközti ülésről. A férfi igazán pompásan festett koromfekete szmokingjában, de annyira türelmetlen volt, hogy szinte forrt körülötte a levegő. – Egy egész hintókaraván van előttünk, fiacskám – válaszolta Lady Agatha. – Lady Renfrew bálja mindig hatalmas tömegeket vonz, hiszen ez a szezon első divatos összejövetele. – Nekem csak időpocsékolásnak tűnik. – Jaj, Garrett – sóhajtott fel Meg. – Nem tudnál egy kicsit viselkedni a kedvemért? Garrett nagyot nyelt, aztán kibámult az ablakon és csendben maradt. Mintha nem lett volna elég baj az, hogy Lucinda jövője Meg sikerén múlik, most még Garrett miatt is aggódnia kezdett. Remélhetőleg nem fog senkit sem vérig sérteni az otromba amerikai modorával! És bár egy szó sem hangzott el a dologról, nagyon is jól tudta, hogy a megállapodásuk érvényét vesztette abban a pillanatban, amikor megérkeztek a Stanton-házba. – Knightsbridge biztos itt van már – jelentette be Lady Agatha. – Az a kedves fiú tudja, hogy Aurelia milyen közel áll hozzám, úgyhogy minden évben eljön a báljára. – Ki az a Knightsbridge? – érdeklődött Garrett. – Az unokám, Knightsbridge earlje. A másod unokatestvéred, ha nem tévedek – magyarázta Lady Agatha. – Csak egy vagy két évvel idősebb, mint te. – Remek fiú – vetette közbe a herceg. – Kiválóan alkalmas arra, hogy megismertesse veled a várost, és bevezessen a legjobb klubokba. – Alig várom, hogy megismerhessem – mondta Garrett Lady Agathának, s eleresztette a füle mellett a herceg megjegyzését. – Itt vagyunk – szólalt meg Lucinda, amikor a hintójuk megállt Lady Renfrew háza előtt. – Tényleg itt vagyunk – kiáltott föl Meg, aztán nagyot sóhajtott, amikor az inas kinyitotta nekik az ajtót. – Életem első bálja! Garrett megfogta a húga kezét. – Ne félj, szívem, sikered lesz! Meg ragyogóan a bátyjára mosolygott, aztán kilépett a hintóból. Garrett Lucindára nézett, az asszonynak pedig elfacsarodott a szíve. A férfi szemében még mindig ott volt az a kedvesség, amelyet általában Meg számára tartogatott, s egy pillanatra úgy érezte, hogy egészen a lelke mélyéig lát. Aztán elszakította Garrettől a tekintetét, mert kínosan érintette, hogy ilyen gyöngéd érzelmek ébrednek fel benne. Nem engedheti meg magának, hogy Garrettel flörtöljön; egy pillanatra sem veszítheti el a józan eszét. Lucinda elmosolyodott és ide-oda biccentett az ismerősöknek, miközben beálltak a sorba, hogy üdvözöljék a ház urát és úrnőjét. Miután ezzel megvoltak, összeszedte magát

72

és belépett a bálterembe. Nos, itt vannak hát. Minden erejével Megre kell koncentrálnia, na és persze a föléje tornyosuló amerikaira. – Atyaisten – suttogta Meg megilletődötten, amikor körüljáratta a tekintetét a pazar berendezésen. Lady Renfrew idén görög díszletekkel tette még ünnepélyesebbé a bált. – Igazán pompás – válaszolta Lucinda egyetértően. – Úgy látszik, London minden előkelősége megjelent, hogy parádézzon egy kicsit – jegyezte meg a herceg. – Látom, itt az öreg Pemberly is. Ha megbocsátanak, hölgyeim, muszáj vele váltanom egy-két szót. – Természetesen, kegyelmes uram – válaszolta Lucinda. A herceg Megre mosolygott, aztán megsimogatta a kezét. – Bátorság, kedvesem. Csodálatosan szép vagy, és egy szempillantás alatt le fogsz venni mindenkit a lábáról. Csak kövesd szépen Mrs. Devering tanácsait. – Úgy lesz, nagyapa – válaszolta Meg. A herceg Garrettre pillantott. – Fiatalember, azt szeretném, ha ön is mindenben Mrs. Deveringre hallgatna. – Nem áll szándékomban szégyent hozni a húgomra ma este, ha emiatt aggódsz. – Azt nagyon remélem – figyelmeztette a herceg. Aztán magukra hagyta őket, hogy végre beszéljen néhány szót a barátjával. – Te csirkefogó – mondta Lady Agatha, és megcsapkodta Garrett karját az összehajtott legyezőjével. – Ne bosszantsd folyton a nagyapádat. Annyira elszomorítod szegényt. – De hiszen pont az a célja – tódította Lucinda. – Csak nem feltételezi azt rólam, Mrs. Devering, hogy szándékosan felizgatom a nagyapámat? – kérdezte Garrett ártatlan képpel. – Hiszen tudja, hogy egy úriember nem tenne ilyet. Lucinda cinikus pillantást vetett a férfira. – De azt képzelem, Kapitány. – Viselkedjenek, kérem – korholta őket Lady Agatha. – Én viselkedek, ha Mrs. Devering is hajlandó viselkedni – vigyorgott Garrett kajánul. Lucinda hűvösen végigmérte a férfit. – Legalább én tudom, hogyan kell udvariasan viselkedni társaságban, Kapitány. Kérem, ne rontsa el teljesen a húga estéjét. Lucinda és Garrett észre sem vették, olyan közel léptek egymáshoz, hogy szinte összeért az orruk; csak akkor tűnt fel a dolog Lucindának, amikor Meg közéjük furakodott. – Abbahagynátok a veszekedést? Olyanok vagytok, mint két elkényeztetett gyerek. – Pontosan – helyeselt Lady Agatha. – Most pedig tényleg hagyjátok abba a civakodást, mert úgy látom, Knightsbridge közeledik. Algernon Strathvaite, Knightsbridge earlje magas, nyurga, világosbarna hajú és zöld szemű férfiú volt. Neki is jellegzetes Stanton orra és sötét bozontos szemöldöke volt, mely éles ellentétben állt általában könnyed, vidám természetével. Telt ajka mosolyra húzódott, miközben kezet csókolt Lady Agathának. – Jó estét, nagyanyám! Látom, Erasmus bácsikám azért még nem ölte ki teljesen az életet belőled! – Micsoda ostobaság! – válaszolta Lady Agatha. – Kedvesem, ez itt az unokám, Algernon Strathvaite, Knightsbridge earlje. Algie, ez a hölgy itt a másod unokatestvéred, Miss Stanton-Lynch. Knightsbridge elbűvölő mosollyal Meghez fordult és az ajkához emelte a kezét.

73

– Le vagyok nyűgözve, kedves kuzin. Látom már, micsoda súlyos kötelesség nehezedik rám, hiszen el kell zavarnom majd azt a rengeteg csibész kérőt, akik mind meg akarják majd kérni a kezed – bókolt. Meg kuncogni kezdett, Lady Agatha pedig megcsapkodta Knightsbridge karját a legyezőjével. – Azonnal fejezd be, te haszontalan csibész, és üdvözöld Mrs. Deveringet, mielőtt még azt hiszi, hogy faragatlan tuskó lettél. – Á, Mrs. Devering, örvendek a szerencsének – üdvözölte Knightsbridge az özvegyet, majd udvariasan meghajolt, aztán az ajkához emelte a kezét. – Ez pedig itt Lady Margaret bátyja, Lord Kelton. Erasmus és én azt reméltük, hogy majd bemutatod a társaságban, hiszen nem régen jött Amerikából. – Kelton, örülök a találkozásnak – mondta Knightsbridge, és határozottan megszorította Garrett kezét. – Kérlek, szólíts Garrettnek – helyesbített Garrett. – Ostobaság! – mondta Knightsbridge vidáman. – Londonban mindenkit a nemesi címén szólítanak. Így tehát itt Kelton vagy, én pedig Knightsbridge. Szoktál kártyázni? Garrett elvigyorodott. – Néha. – Pompás. Mit szólnál ahhoz, ha felmennénk majd a kártyaszobába, ha leróttuk a kötelességeinket a hölgyeknél. Ezúttal Garrett őszintébben mosolygott vissza az unokatestvérére. – Részemről rendben van a dolog. – Nagyszerű, nagyszerű! Most pedig, kedves kuzinom – erősködött Knightsbridge és Megbe karolt –, enyém lehet az első tánc? Meg elmosolyodott, majd bólintott és a táncparkett felé indult Knightsbridge-dzsel. Lady Agatha jókedvűen felsóhajtott. – Meg, úgy látom biztonságban van Knightsbridge társaságában, úgyhogy ti ketten is táncolhatnátok. Lucinda meghökkent. – Ó… azt hiszem, szükségtelen, Mylady. – Butaság! Kelton, kedves fiam, ugye nincs ellenedre, hogy elvidd Mrs. Deveringet egy country táncra? Garrett kék szeme felragyogott. – Egyáltalán nincs. – Inkább itt maradnék és megvárnám Meget – makacskodott Lucinda, és a szíve vadul dörömbölni kezdett. – Igazán nincs szükség arra, hogy őlordsága megtáncoltasson. – De ragaszkodom hozzá – mondta Garrett, és magával húzta a táncparkett felé a vonakodó Lucindát. – Végül is azért van itt Londonban, hogy jó modorra tanítson, nem? Honnét tudja, nem kell-e csiszolni a tánctudásomon, ha nem is táncol velem? – Így igaz – bólogatott Lady Agatha. – Na most már tényleg ne ellenkezzen tovább, Mrs. Devering. Én magam elmegyek és üdvözlöm Lady Bauent, aki a terem túlsó felében áll, és kipuhatolózom, meghív-e a lánya báljára a jövő héten. Lucinda sarokba szorítva érezte magát. Hál' Istennek, ez legalább nem keringő, gondolta magában, miközben elfoglalták helyüket. A country táncban alig ér össze a test, inkább csak a kezek találkoznak. Azt még csak túléli valahogy.

74

Elkezdődött a zene, és forogni és ugrálni kezdtek, Lucindának azonnal gyerekkori tánciskolás élményei jutottak eszébe, bár már jó ideje nem táncolta ezt a fajta táncot. Végül megnyugodott. Elkövette azonban azt a hibát, hogy Garrett szemébe nézett. A férfi úgy nézett rá, mint aki rögtön felfalja a tekintetével, s valahányszor megérintették egymás kezét, Lucinda úgy érezte, a férfi mindenáron birtokolni akarja. Felkavarta a gondolat, hogy valaki ennyire kívánja, ugyanakkor rosszallóan ráncolta a homlokát. Garrett mit sem törődött ezzel, s továbbra is őt bámulta. A következő hiba azt volt, nem számított arra, hogy a férfi kézfogása ilyen bénítóan hat majd rá. Ez a röpke érintés valahogy még izgalmasabb, még csábítóbb volt, mintha a férfi a karjába kapta volna. Talán a tiltott gyümölcs vonzalma érződött benne. Persze a herceg unokájaként és leendő márkiként Garrett jóval fölötte állt rangban. Lucinda mégis úgy érezte, bárcsak viszonozná az érzelmeit. A tánc véget ért, a zene elhalkult, Garrett pedig meghajolt és az ajkához emelte a kezét. – A megállapodás érvényét vesztette – suttogta. Lucinda erre elrántotta a kezét, Garrett pedig elvigyorodott. Lucinda sarkon fordult és otthagyta a táncparkettet, ám érezte, hogy Garrett szorosan ott halad a nyomában. Knightsbridge közeledett feléjük Meggel a karján. A lány arca egészen kipirult tánc közben. – Mrs. Devering – jelentette be Knightsbridge –, merem állítani, hogy ifjú kuzinomat pillanatokon belül megostromolják majd a kérők, mivel úgy táncol, mint egy angyal, és ehhez méltóan gyönyörű is. Mintha mindenki hallotta volna a szavát, egyszerre több fiatalember is feléjük indult a tömegből, és valamennyien Megre szegezték a tekintetüket. Lucinda elégedetten elmosolyodott. Ma este Megnek minden kétséget kizáróan átütő sikere lesz. Knightsbridge és Lucinda sorra bemutatták Megnek a táncra éhes fiatalembereket, Garrett pedig eközben a komor védelmező báty szerepét játszotta el. Meg végül az egyik márki fiával ment táncolni, Lucinda pedig elégedetten figyelte, ahogy az ifjú hölgy elfoglalja a helyét a táncparketten. – Csak úgy döngicsélnek körülötte! – mondta Knightsbridge a táncparkett felé meredve. – Úgy látom, nagyanyám már megint elszunyókált. Megyek és fölébresztem, aztán elmegyünk kártyázni, rendben, Kelton? – Itt várok rád – válaszolta Garrett. – Addig váltok egy-két szót Mrs. Deveringgel. – Kitűnő – azzal Knightsbridge őszinte mosollyal elindult szunyókáló nagyanyja felé. – Nem szükséges velem maradnia, Mylord – mondta Lucinda, és még csak fel sem pillantott Garrettre. – Tudok vigyázni magamra. – Talán kedvem támadt még egyet táncolni magával. – Csakhogy arra egyszerűen nem fog sor kerülni. Ügyeljen arra, Kapitány, hogy egy hölggyel csak egyet táncoljon, különben holnap reggel már foglalt lesz. – Most ugrat, ugye? Lucinda szembefordult a férfival.

75

– Egyáltalán nem. Ha táncol egyet egy hölggyel, azt megjegyzik. Ha kétszer táncol ugyanazzal hölggyel, akkor már találgatni kezdenek. Ha háromszor táncol ugyanazzal a hölggyel, akkor a rákövetkező héten a lány édesapja elvárja, hogy meglátogassa őket. Garrett meghajolt. – Köszönöm a kioktatást, Mrs. Devering. A fentiek ismeretében ügyelni fogok arra, hogy a továbbiakban a kártyaszobában tartózkodjam Knightsbridge-dzsel, amíg nem szól, hogy haza akar menni. – Ó, maga lehetetlen alak! – mondta Lucinda, és hátat fordított neki. Garrett az asszony füléhez hajolt és odasúgta. – Most elmegyek, Lucinda, de ne felejtse… most már Londonban vagyunk. – Tisztában vagyok vele – sziszegte Lucinda. – Talán jobban, mint maga. A férfi kuncogni kezdett. – Ma ugyanabba a házba fogunk hazamenni. És nagyon jól tudom, hogy hol van a szobája. – Kérem, menjen – sürgette Lucinda. – Ahogy óhajtja, hölgyem – válaszolta Garrett jókedvűen. Sarkon fordult, ám majdnem összeütközött egy hölggyel. – Jaj, sajnálom! – kiáltotta a lány. Aztán felpillantott a férfira. Bocsásson meg, uram, nem láttam hogy itt áll. – Charlotte te vagy az? – kérdezte Lucinda. A lány felsikoltott Lucinda láttán. – Ó, jó estét, Mrs. Devering. Annyira örülök, hogy itt látom a városban. – Aztán hová, hová ilyen nagy sietve? – kérdezte Lucinda, s közben megpaskolta Garrett karját. – Anyám megkért, hogy hozzak neki egy kis puncsot – válaszolta Charlotte, majd félénken elfordította a tekintetét Garrettről. A maga egyszerű módján végül is vonzó jelenség volt, bár az anyja ragaszkodott hozzá, hogy hosszú barna haját csavarja be, amitől még nagyobb hangsúlyt kapott kerek arca és kissé tömzsi alakja. – Jaj, muszáj üdvözölnöm az édesanyádat – mondta Lucinda mosolyogva. – Addig is hadd mutassam be őlordságát. Miss Charlotte Benton, ő pedig Lord Kelton. Charlotte arcából kiszaladt a vér, és szinte remegni kezdett alázatában. – Még egyszer elnézést az ügyetlenségemért, Mylord – mondta dadogva. – Csak… tudja anyám nem engedi meg, hogy ilyen alkalmakkor szemüveget vegyek, úgyhogy… jaj, de hiszen nem kellett volna ezt mondanom. – Ostobaság Miss Benton – mondta Garrett, mielőtt még Lucinda válaszolhatott volna. – Én voltam ügyetlen, hiszen ön elé léptem. Remélem, megbocsát és megbocsátása jeléül nekem ajándékozza a következő táncot. Charlotte tátott szájjal csodálkozott rá Garrettre, de nem volt ezzel egyedül. Lucinda persze hamarabb magához tért, ugyanakkor szegény Charlotte elvörösödött, és csak hebegett-habogott, miközben Garrett a táncparkettre kísérte. Lucinda figyelte őket, ahogy a táncparkett felé tartanak, és összeszorult a szíve. Látta, hogy Garrett mindent megtesz, hogy elbájolja Charlotte-ot, s tudta, hogy a lány anyja úszni fog a boldogságban, ha megtudja, hogy leánya Raynewood hercegének unokájával táncolt. Garrett gálánsán korrigálta a mozdulatot, amikor Charlotte rosszul lépett tánc közben, és úgy mosolygott rá, mintha ő lenne a világ legszebb asszonya.

76

Lucindának valami oknál fogva mérhetetlenül rosszul esett, hogy a férfi ilyen kedvesen bánik a lánnyal. Közben Garrett jóízűen nevetett valamin, amit Charlotte mondott. Te jó ég, mihez kezd most? Úgy érezte, egyre nehezebb ellenállni ennek a férfinak. – Jó estét, Lucinda – szólt valaki a háta mögül. Lucinda megmerevedett. Nagyon is jól ismerte ezt a hangot, és a hang hallatán összeszorult a gyomra. Aztán lassan szembefordult a mosolygó, szőke hajú fiatalemberrel. – Jó estét, Malcolm. Malcolm Devering, Arndale őrgrófja udvarias képet vágott, ha valaki távolról figyelte volna őket, megesküdött volna rá, hogy a fiatalember udvarias csevegésbe merül a sógornőjével. Csak az egészen közel álló Lucinda látta a szemében felizzó mohó fényt, amint tetőtől talpig végigmérte. – Remekül nézel ki, kedves sógornőm – búgta Malcolm. – Sőt, egyenesen ennivalóan. – Mit akarsz, Malcolm? – kérdezte, miközben eleresztette füle mellett a célzást. Malcolm sértődött arcot vágott és a szívére tette a kezét. Remekül nézett ki szőke hajával ebben a fekete szmokingban, és tekintve, hogy pompás ősi birtokkal, kiváló családi pedigrével és jókora vagyonnal rendelkezett, a legtöbb lány álmai fehér lovon járó hercegét látta volna benne. Lucinda azonban csak azt a férfit látta benne, aki tizenegy hosszú éven át kínozta. – Pusztán az udvariasság hozott ide, kedvesem – válaszolta Malcolm. – Végül is hetek óta nem találkoztunk. – És milyen nyugalomban telt az a pár hét – válaszolta Lucinda csípősen. – Túlságosan jól ismerlek ahhoz, hogy elhiggyem, csak kötelességből jöttél ide hozzám. Mondd meg őszintén, mit akarsz tőlem, Malcolm? – Nagyon jól tudod, hogy mit akarok – mormolta a férfi, de olyan halkan, hogy azt csak Lucinda hallotta. – Ugyanazt, amit tizenegy év óta mindig. Téged, kedves Lucindám. Téged akarlak látni az ágyamban. Lucindát vak düh öntötte el, ám igyekezett megőrizni higgadtságát. – A válaszom ugyanaz, mint mindig. Nem. – Ugyan Lucinda, tudod, hogy nem ezt akartam hallani – Lucinda karjára tette a kezét. A külső megfigyelő pusztán rokoni szeretetet vélt volna felfedezni ebben a gesztusban. Csak Lucinda tudta, hogy ez az érintés jóval több ennél, mégis hagyta, hogy Malcolm a táncparketthez vezesse. Azért ment vele, mert nem volt más választása, de egész idő alatt Meget figyelte. – Nem mehetek messzire. Raynewood hercegének leányával vagyok itt, és megígértem Lady Agathának, hogy figyelni fogom az unokáját. Malcolm rámosolygott egy ismerősére, aztán odasúgta. – Szóval azt hiszed, hogy a hercegnél biztonságra leltél? Csakhogy nem maradhatsz ám ott örökre, kedvesem. Eljön még az idő, amikor velem kell alkudoznod. – Ki fogom fizetni Harry adósságait – suttogta Lucinda hűvösen. – Soha nem bújok ágyba veled, Malcolm. Jobb, ha belenyugszol ebbe, és békén hagysz. – Képtelen vagyok rá – válaszolta Malcolm, és ismét odabiccentett egy ismerősének. – Azóta vágyom rá, mióta megzavartak bennünket annak idején az üvegházban. Akkor megkívántalak, és nem nyugszom addig, amíg el nem értem a célomat. Lucindát akaratlanul is kirázta a hideg a férfi szavai hallatán. Soha!

77

– Tudod, hogy úgysincs más választásod – suttogta Malcolm. – Csak idő kérdése és az emberek rájönnek, hogy pénzügyi gondjaid vannak. Már így is azt pletykálják a hátad mögött, hogy nem lehet gyereked. – Biztos tőled ered ez a szóbeszéd – válaszolta Lucinda leplezetlen dühvel. – Pedig nagyon jól tudod, hogy Harrynak és nekem miért nem volt gyerekünk. – Valóban – válaszolta Malcolm kuncogva. – Az embernek időnként meg kell látogatnia a felesége ágyát, ha azt akarja, hogy gyermekkel ajándékozza meg. Harry azonban ezt elmulasztotta. Az emberek azonban csak azt látják, hogy tíz évig férjnél voltál, és mégsem szültél gyereket. Lucinda arcába szökött a vér. Közös megállapodásuk értelmében Harry egyetlen ujjal sem ért hozzá házasságuk első éve után. Ó, de vajon miért osztotta meg ezt a különös titkot a bátyjával? – Kérlek, hagyj békén, Malcolm – sziszegte Lucinda. – Úgysem hagyom, hogy te győzz. A férfi kuncogni kezdett. – Pedig megszerezlek, Lucinda, így vagy úgy. Mégis ki állna az utamba? Lucinda már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor újabb hang szólt bele a beszélgetésükbe. – Bocsásson meg, Mrs. Devering, de Meg már keresi. Lucinda és Malcolm egyszerre fordultak meg a hang hallatán, és jól megtermett elegáns fekete szmokingos férfi tornyosult föléjük. Égszínkék szemében valami vad, megnyerő fény csillogott, aminek láttán Lucinda szája kiszáradt. – Ki maga? – kérdezte Malcolm dühösen. Lucinda majdnem elnevette magát, és észrevette, hogy Malcolmnak fel kell néznie Garrettre, pedig Garrett még le is hajtotta a fejét. – Kelton vagyok – válaszolta Garrett kurtán. – És Mrs. Deveringnek másutt van dolga. – Kelton? – kérdezte Malcolm döbbenten. – Igen, Kelton – hagyta rá Garrett. Aztán Lucindának nyújtotta a karját. – Volna kedves velem jönni, Mrs. Devering. Lucinda boldogan a férfiba karolt. – Köszönöm, Mylord. Malcolm, Isten áldjon. Malcolm arca egy pillanatra eltorzult a dühtől és csalódottságtól, de aztán gyorsan rendezte a vonásait, és kellemes mosoly ült ki az ajkára. Miközben Lucinda Garrett mellett lépkedett, legszívesebben hangosan felnevetett volna örömében, hiszen diadalmaskodott Malcolm fölött, még akkor is, ha csak apró győzelemről volt szó.

78

Tizedik fejezet

G

arrett alig tudta lenyelni a dühét. Lucinda szemmel láthatóan megkezdte a férjvadászatot, és ettől igazán dühbe gurult. Miért van az, hogy bármely férfi társaságát jobban keresi, mint az övét? Elvezette Lucindát a makulátlan öltözetű szőke angoltól, aki olyan mohó szemeket vetett rá a teraszajtóból, mely mindvégig nyitva állt, hogy egy kis friss levegő áradjon be rajta keresztül a meleg táncterembe. Lucinda kétségbeesetten próbálta megállítani Garrettet, ő viszont lepillantott rá aztán határozottan tovább ment. – Álljon meg, nem megyek tovább – sziszegte Lucinda. Garrett megállt és az asszonyra pillantott. – Mondani szeretnék valamit, és azt hiszem, maga is jobban örülne, ha négyszemközt mondanám meg. De ha úgy akarja, szívesen elmondom a véleményemet fültanúk előtt is. Lucinda szeme elkerekedett a férfi durva hangja hallatán, aztán körbenézett a körülöttük sürgő-forgó báli forgatagon. Végül bólintott egyet és hagyta, hogy a férfi kivezesse a teraszra. Amikor eltávolodtak a tömegtől, Lucinda kibontakozott a karjából és távolabb lépett. – Mit akar mondani? – kérdezte hűvösen, és megdörgölte a karját, ahol a férfi az imént megszorította. – Meg már biztosan mindenütt keres. – Ki volt ez? – kérdezte Garrett követelőzőén. – Ki az az ez? Garrett szinte a fogát csikorgatta Lucinda ártatlan kérdése hallatán. – Az a férfi, akivel az imént beszélt. – Á, vagy úgy? – kérdezte szórakozottan, ám egy pillanatra sem sikerült becsapnia Garrettet, különösen azért, mert közben képtelen volt a szemébe nézni. – Lord Arndale volt az. – És kicsoda ő magának? – kérdezte Garrett és közelebb lépett hozzá, úgyhogy Lucinda kénytelen volt egészen a kőkorlátig hátrálni. – Az igazat akarom hallani, Lucinda. Lucinda hitetlenkedve bámult rá. – De hiszen ez nevetséges?! Garrett tudta, hogy fölösleges őrjöngenie amiatt, hogy Lucinda egyszerűen beszélt valakivel. Sőt azt is tudta, hogy igazából semmi joga nincs arra, hogy felelősségre vonja. Úgy érezte azonban, hogy valami eltört benne, amikor meglátta, hogy Lucinda egy tökéletes külsejű szőke angol fiatalemberbe karolva sétálgat. Valahogy egy cseppet sem tetszett neki a férfi szemében látszó mohó csillogás. Valami ellenállhatatlan ösztön arra kényszerítette, hogy elválassza a táncteremben nyüzsgő megannyi ficsúrtól, hogy a szemébe mondja, mennyire kívánja, és hogy mennyire tántoríthatatlan. És nem állhat az útjába egyetlen tésztaképű angol sem. Olyan közel lépett hozzá, hogy szinte összeért a mellük. Lucinda felháborodott arckifejezéssel bámult rá nagy barna szemeivel. Mellkasa zihált, a nyakán lévő gyönyörű gyöngysor érdekesen hullámzott fel s alá. – Kapitány, kérem tartsa az illő távolságot – mondta, és megpróbálta eltolni magától a férfit. Az azonban nem mozdult.

79

– Nem válaszolt a kérdésemre, Lucinda. Ki az a Lord Arndale magának? – A néhai férjem bátyja – válaszolta türelmetlenül. – Na, most elégedett? – Egyáltalán nem – válaszolta, és egy jottányit sem ment hátrébb. – Már hogyan is lennék elégedett, ha egyszer nem elégített még ki. Lucinda kimerülten felsóhajtott. – Már megint itt tartunk, Kapitány? Mondja, nem fejeztem ki magam egyértelműen, amikor közöltem magával, hogy nem akarom megosztani önnel az ágyamat? – És én nem fogalmaztam egyértelműen, amikor azt mondtam, hogy csak idő kérdése a dolog? – válaszolta a férfi. – Leszámítva persze azt az esetet, ha azt tervezi, hogy a kedves őrgróffal bújik ágyba. Ám ez esetben kénytelen leszek követelni az elsőségemet. Lucinda levegő után kapkodott felháborodásában. – Maga közönséges barbár! – Csak férfi vagyok – válaszolta Garrett, és megcirógatta Lucinda állát. – Egy férfi, aki nagyon kíván téged, Lucinda. És az elmúlt pár napban igazán türelmes voltam. Lucinda megpróbált elhúzódni előle, ám háta nekinyomódott a kőkorlátnak, így képtelen volt elhúzódni tőle. – Kapitány, kérem – suttogta. – Vissza kell mennem a húgához. – Csak egy pillanat. Először még van egy is dolgunk. Mielőtt Lucinda tiltakozhatott volna, megcsókolta, mégpedig olyan alapossággal, hogy végképp kitörölje azt az átkozott angolt a fejéből. Lehet, hogy csak a sógora, de az biztos, hogy Lord Arndale érdeklődése több volt puszta rokoni udvariasságnál. Garrett senkivel nem óhajtotta megosztani Lucinda kegyeit, legalábbis addig semmiképp nem, amíg vissza nem megy Amerikába. Lucinda halkan felnyögött, ahogy Garrett megcsókolta, és igyekezett leküzdenie a vágyát, mert legszívesebben a férfi karjaiba vetette volna magát, és nem törődött volna semmivel. Hogy lehet, hogy ez a férfi olyan könnyen letöri az ellenállását, még olyankor is, ha végtelenül dühös rá? Garrett tenyere megtalálta Lucinda mellét a vékony selyemruhán keresztül, ő pedig megvonaglott, ahogy testét elöntötte a forróság. Meg, Malcolm és az élet valamennyi problémája egyszerre eltávolodott, annyira magával ragadta Garrett szenvedélyes ereje. Amikor már úgy érezte, végképp elgyöngült a lába, Garrett kibontakozott a csókból, de továbbra is ott maradtak a korlátnál, szorosan átölelve egymást. A férfi gyorsan, zihálva vette a levegőt, Lucinda pedig a ruhán keresztül is érezte, hogy Garrett mennyire izgalomba jött. Vajon miféle asszony ő, hogy ennyire izgalomba jön attól a tudattól, hogy a férfi őt kívánja. Őt, aki a saját férjének sem tudott bizonyítani az ágyban. Hogyan is tudta volna elfelejteni azokat az éveket, melyek során a férje egyetlen érintésre sem méltatta. Persze nem ő volt számára az igazi. De nem szabad elfelejtenie, hogy ha nem volt elég jó egy earl fiának, akkor nyilván nem lehet elég jó egy herceg unokájának sem. Pedig óriási volt a kísértés, hogy beengedje Garrettet az ágyába, és életében először végre megízlelje a szenvedélyt. A férfi továbbra is magához szorította, forró leheletét ott érezte a halántékán, és legszívesebben lehunyta volna a szemét, hogy kizárja a külvilágot. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy mindent megkapott az élettől, amit akart.

80

Hirtelen női kacagást hallott. Rádöbbent, hogy ha bárki meglátná itt Garrett karjaiban, azonnal odalenne a jó híre, így mindkét kezével ellökte magától a férfit, s ezúttal sikerült egy lépésnyire eltávolítania. – Nem szabad, hogy meglásson bennünket így valaki, Mylord. És különben is meg kell keresnem Meget. – Ne nevezz így – válaszolta Garrett gyengéden, és megcirógatta az arcát. – Tudod, hogy gyűlölöm. Szólíts Garrettnek. Lucinda hátrébb húzódott és a férfi szemébe nézett. – Amikor Malcolmmal beszélt, Keltonnak nevezte magát. Azt hittem, belenyugodott, hogy ez a címe. Garrett hangjában feszültség érződött. – Csak azért használtam a címemet, mert tudtam, hogy attól meg fog hökkenni az a kis görény… Malcolm, úgy így hívják? A pillanat varázsa elmúlt, s mindketten visszavonultak a szorító sarkába, mint két harcos. – Igen – válaszolta. – Érdekes, őt képes vagy a keresztnevén szólítani, engem pedig nem. Lucindát azonban nem vette le lábáról a nyájas hang. – Higgye el, Kapitány – válaszolta –, jobb, ha nem tudja, milyen nevekkel szoktam illetni azt az embert. A férfi hirtelen elhallgatott, s Lucinda tudta, hogy megdöbbentette az iménti mondatával. Ez remek. Jobb, ha Garrett Lynch felfogja, hogy azért ő sem mindentudó! – Ha jól értem, akkor nem rajong különösebben a sógoráért? – Végtelenül megvetem – válaszolta Lucinda hevesen. – Azt szeretném, ha semmi közöm nem lenne hozzá. De hát mégiscsak Harry bátyja volt, így nem tagadhatom meg anélkül, hogy ártanék a jó híremnek. – Miért, mit tett? – kérdezte Garrett követelőzően. – Ártott neked? Lucinda egy pillanatra úgy érezte, legszívesebben mindent elmondana Malcolmról, és arról, hogyan zaklatta éveken át, és hogy milyen ajánlatot tett neki cserébe azért, hogy kifizesse az öccse adósságait, valamint azt, hogy milyen gonosz pletykákat röppentett fel. Ám a férfi agresszív tartása és szemének villogása elbizonytalanította. Lehet, hogy képes lenne kirángatni Malcolmot a bálteremből, és laposra verni. Ó, mit nem adott volna ezért a látványért. De persze a jó híre alaposan megsínylette volna a dolgot. – Fizikai értelemben soha nem ártott nekem, Kapitány – próbálta megnyugtatni. – Malcolm általában inkább más módszerekhez folyamodik. Éveken át számos kellemetlen percet okozott nekem. – Ha még egyszer bántani próbálja, szóljon nekem – parancsolta Garrett halálos komolysággal. Igazi botrány lenne, ha a két férfi ökölharcot vívna miatta Lady Renfrew bálján. – Nyugodjon meg, Kapitány, nincs szükség a közbelépésére. – Ígérje meg, hogy szól – erősködött Garrett. Lucinda felsóhajtott. – Jó, akkor megígérem.

81

Hosszú csend telepedett közéjük, és egyre nőtt a köztük lévő feszültség. Garrett nyílt tekintettel méregette az asszonyt, Lucinda pedig beleborzongott a férfi arcára kiült vágyakozás láttán. Bárcsak megengednék a körülmények, hogy a karjaiba vesse magát. Legszívesebben magával cibálta volna egy félreeső helyre, hogy megmutassa neki, mennyi szenvedély gyülemlett fel benne az elmúlt tíz év során. Arra gondolt, hogy azok után biztos nem tudna ránézni más nőre, s a pajzán gondolat után megnyalta kiszáradt ajkát. Garrett biztos észrevett valamit az arcán, mert halkan felnyögött és közelebb lépett hozzá. Ám ebben a pillanatban Knightsbridge jelent meg az ajtóban Meggel a karján. – Hát itt bujkálsz, Kelton – szólította meg barátságos vigyorral. – Á, és itt van a mi kedves Mrs. Deveringünk is. Kelton gyere, elmegyünk a kártyaszobába, Mrs. Devering biztos a gondját viseli majd elbűvölő kuzinomnak. – Már megint veszekedtetek? – kérdezte Meg, s gyanakodva méregette Garrettet és Lucindát. – Miért, mire számítottál? – kérdezte Lucinda és vállat vont. Valahogy sikerült erőt öntenie a lábaiba és elszakadnia Garrettől. – Táncoltál, Meg? Akkor most biztos meginnál egy pohár puncsot. – Már három pohárral megittam – válaszolta Meg. – Ha még egy úriember punccsal kínál, nem állok jót a viselkedésemért. Lucinda akarata ellenére felnevetett, amikor beléptek a bálterembe. – De hát nyugodtan visszautasíthatod őket! – Tényleg? – kérdezte Meg meglepődve, és vádlón Knightsbridgere pillantott. – Azt mondtad, hogy ha visszautasítom az italt, az sértés. És akkor ki fogják hívni Garrettet párbajra. Lucinda álla leesett a csodálkozástól. – Mylord, valóban ilyen gonoszságra vetemedett?! Knightsbridgeből kitört a nevetés. – Csak egy ártatlan kis viccről van szó – magyarázkodott. – Meg, az unokafivéred egyetlen szavát sem szabad komolyan venned. A lány tettetett dühvel nézett Knightsbridgere. – Ne félj, ezentúl nem fogom. Knightsbridge a szívéhez kapta a kezét. – Kedves kuzinom, könyörgöm bocsáss meg! – Még mit nem – válaszolta Meg huncut csillogással a szemében. – Többé nem hiszek az elbűvölő mosolyodnak, Algie. Az ifjú lordból kitört a nevetés. Lucinda a fejét csóválta, aztán Garrettre nézett, akinek szintén elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Aztán a csodálkozás helyét valamilyen egészen más arckifejezés vette át, valami sokkal veszélyesebb. Mégpedig a vágyakozás. Lucinda elviselhetetlennek érezte a bálterem melegét. Lehet, hogy Garrett pillantásától lett ennyire melege? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a férfi karjaiba vesse magát, és azon tűnődött, miért küzd annyira, hogy legyőzze ezt a vágyat? Miért nem ragadja meg azt, amit a sors kínál, és miért nem kóstol bele a szenvedélybe, mielőtt újabb szerelem nélküli házasságban kötelezi el magát? Hiszen ha diszkréten

82

csinálják a dolgot, akkor senki nem törődik vele. Amikor belenézett abba a végtelen kék szempárba, hirtelen nem is értette, miért kéne ellenállnia. – Hát itt vagy, fiam – hallotta a herceg dörgő hangját, s egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba. Lucinda elkapta tekintetét Garrettről és udvariasan a hercegre mosolygott. Aztán a mosoly ráfagyott az arcára. A herceg mellett ott állt maga a megtestesült tökéletesség. Az idős férfiú társaságában érkezett hölgy ugyanis tetőtől talpig hibátlannak tűnt. Csodálatos frizurába rendezett aranyszőke haja festményre kívánkozott. A szeme ragyogó kék volt, az arca kellemes pirospozsgás. Karcsú alakja pompásan érvényesült gyönyörűen szabott ruhájában, és mintha mindez nem lett volna elég, ráadásul Garrettre mosolygott. Se magas, se alacsony nem volt, a nyakán pompás gyöngysor villogott, mely jól kiemelte csodálatosan finom bőrét. Ugyanakkor a keblére irányította a férfiak tekintetét. Garrett szeme ismét elkerekedett. Knightsbridgeé nem különben. Mintha vonatbalesetet látnának – gondolta Lucinda keserűen. A két férfi egy pillanatra sem tudta levenni tekintetét a hölgyről. – Lady Penelope Albright, engedje meg, hogy bemutassam az unokámnak, Lord Keltonnak. Penelope, a tökéletes – gondolta Lucinda, miközben Garrett meghajolt előtte. Nos, nem kell többé azon gondolkodnia, hogy miért ne flörtöljön Garrettel. – A nevem Garrett Lynch – javította ki Garrett a nagyapját és Penelopera mosolygott. – Nem pedig Lord Kelton. – Stanton-Lynch – kotyogta közbe Meg. Lady Penelope bájos vonásain zavarodottság tükröződött. – Hogyan, Mylord? – Az unokámnak különös humorérzéke van – válaszolta a herceg és dühösen Garrettre pillantott. – Lady Penelope, kérem engedje meg, hogy bemutassam a másik unokámat, Miss Stanton-Lynchet. Meg elmosolyodott. – Örülök, hogy megismerhetem. Lady Penelope viszonozta az üdvözlést, aztán Lucinda felé fordult. – Jó estét önnek is, Mrs. Devering. Örülök, hogy újra találkozhatunk. – Részemről a szerencse, Lady Penelope. Hogyan is felejthette el, hogy a herceg azt tervezi, összeboronálja Lady Penelope-ot és Garrettet. A herceg nem zavartatta magát, hanem folytatta a bemutatást. – És az unokaöcsémet, Lord Knights-bridge-et bizonyára ismeri már. – Ó, Penelope a tökéletes – szólalt meg Knightsbridge vigyorogva, amin Lucinda őszintén elcsodálkozott. – Ragyogóan néz ki ma este, kedvesem, de ezt már bizonyára százan is mondták önnek. A herceg arcán döbbenet tükröződött és dühösen nézett az unokaöccsére. Garrett és Meg ugyancsak megütközve bámultak Knightsbridgere. Lady Penelope maga volt a hűvösség és udvariasság. – Ön pedig, Lord Knightsbridge szokás szerint faltörő kosként nyomul előre. – Inkább vagyok faltörő kos, mint jégcsákány. – Elég ebből, Knightsbridge – reccsent rá a herceg. Knightsbridge elszakította a tekintetét Penelope-ról és bocsánatkérően nézett a bácsikájára.

83

– Felmegyek a kártyaszobába, jössz, Kelton? Mielőtt azonban Garrett válaszolhatott volna, a herceg közbevágott. – Az unokám épp most akarta felkérni egy táncra Lady Penelope-ot. – Ugyan, nem hiszem, hogy ez volna a szándéka – válaszolta Knightsbridge. – De ha mégis, akkor odafenn várlak, Kelton. Lady Penelope egy pillanatra megbántottnak látszott. Lucinda azt hitte, hogy csak ő vette észre, ám Garrettre pillantott és látta, hogy a férfi figyelmét sem kerülte el a sértés. – Természetesen örömmel táncolnék egyet Lady Penelope-pal – szólalt meg hirtelen. – Ugye nem utasít vissza? Penelope rámosolygott és elfogadta a feléje nyújtott kart, majd hagyta, hogy Garrett a táncparketthez vezesse. Knightsbridge egy pillanatig utánuk bámult, aztán sarkon fordult és elment. – Fogalmam sincs, mi bújt ebbe a fiúba – morogta a herceg az unokaöccse után pillantva. – Soha nem szokott senkit sértegetni, legkevésbé a hölgyeket. De legalább Garrett helyesen viselkedett, bár megvallom, nagyon csodálkoztam rajta. – Knightsbridge megsértette Lady Penelope érzéseit – szólalt meg Meg. – És látod, nagyapa, lehet, hogy Garrett szeret ellenkezni veled, a hölgyekkel szemben tudja, mi a kötelessége. A herceg bólogatni kezdett. – Legalább van benne némi tisztesség. – Hát persze, hogy van – válaszolta Meg. – Csak egy kissé goromba a természete. De azt hiszem, ezt tőled örökölte. A herceg felnevetett, aztán megpaskolta Meg karját. – Te aranyat érsz, szívecském – aztán a táncparkett felé pillantott. – Szép pár, nem gondolja, Mrs. Devering? Lucinda bólintott és nagyot nyelt, hogy lenyelje kitörni készülő könnyeit. Képtelen volt elszakítani a tekintetét Garrettről és Lady Peneloperól. De nem ő volt az egyetlen. A pár valóban pompás látványt nyújtott. A magas, jóképű feketeruhás Garrett tökéletes párt alkotott a csinos fehér ruhás szőkeséggel. Mint egy érem két oldala. Az egyik nagy, a másik kicsi, az egyik sötét, a másik világos, az egyik férfi, a másik nő. Hogyan is gondolhatta akárcsak egy pillanatig is, hogy Garrett közeledése több múló fellángolásnál? Hiszen Garrettet nyilván csak a vadászösztöne hajtotta, nem pedig az, hogy valóban kívánta. Nem számíthatott másra csak néhány szenvedélyes éjszakára – ha egyáltalán arra méltónak találja a férfi. Hát persze, hiszen addig mindig remekül mentek a dolgok, amíg csak megcsókolták és cirógatták. Csakhogy azonnal megváltozott a dolog, ha magába kellett fogadnia a férfit. Az öröm fájdalommá változott. A forró szenvedély hűvös távolságtartássá lényegült át. Képtelen volt arra, hogy élvezni tudjon egy szexuális aktust. Nem tudta tovább nézni őket, így elfordult. Hiszen nincs az a férfi, aki ellent tudna állni egy ilyen kifinomult szépségnek. Úgy látszik, a herceg kívánsága mégiscsak teljesül majd.

84

Tizenegyedik fejezet

P

ompás este volt – legalábbis mindenki így vélekedett. Garrett kényelmesen elhelyezkedett a könyvtár egyik karosszékében és egy pohár brandyt helyezett a keze ügyébe. Maga is alig hitte, de valóban élvezte az est egy részét. Persze nyilván nem annyira, mint Meg. Nem is emlékezett, hogy mikor látta utoljára ilyen sokat nevetni a húgát, bár kissé bántotta, hogy ennyire megszerette Angliát. Mi lesz akkor, ha soha többé nem akar visszajönni vele Amerikába? Amikor ez jutott az eszébe, legszívesebben jókorát húzott volna a brandys üvegből. Levette a felöltőjét, meglazította a nyakkendőjét és kigombolta az ingének felső gombjait. Még jó, hogy nem látja Stobbins, különben egészen biztosan szívrohamot kapna. Na és mit tenne Lucinda, ha így látná? Biztos megint a szemére vetné, hogy félig meztelenül rohangál. Belekortyolt a brandyjébe. Lehet, hogy fel kéne mennie a szobájába és megkérdezni tőle magától. A gondolatra azonnal izgalomba jött. Aztán továbbgondolta a jelenetet, és még erősebb vágy kerítette a hatalmába. Amikor megcsókolták egymást a teraszon, olyan forró vágyakozás kerítette hatalmába, hogy legszívesebben megfeledkezett volna mindenről, és a bokrok közé rángatta volna, hogy gyorsan a magáévá tegye. Ahhoz vajon mit szólt volna? Valószínűleg valami olyasmit, hogy, „Kapitány, hogy volt képes erre?!” Nos, szívesen megmutatta volna neki, hogy hogy volt képes rá. Ahányszor csak lehet. Csakhogy mielőtt hazajöttek volna, az asszony valahogy elhidegült tőle. A hazafelé tartó úton alig szólt hozzá. Pedig számtalan célzást eresztett el, ám Lucinda makacs hallgatásba burkolózott. Csak annyit sikerült elérnie, hogy jól összeveszett a nagyapjával, aki állandóan csak azt kérdezgette, hogy mit gondol Lady Penelope-ról. Mégis mi a fenét gondolna, hiszen őt egyedül Lucinda érdekli. Amikor hazaértek, Lucinda gyorsan felment a szobájába Meggel együtt, nehogy kettesben maradjanak. Csakhogy örökké nem bujkálhat előle. Megissza a brandyjét, aztán megkeresi. Húsz perc múlva, amikor az utolsó korty brandyjét is lenyelte, Lucinda belépett a könyvtárba. Lucinda halkan lejött a szobájából a könyvtárba, hogy keressen magának egy könyvet, amely azután segít elaludni. A múltkori gyógysherry nem bizonyult valami jó ötletnek; megpróbál keresni inkább egy unalmas lektűrt. Muszáj volt valamit csinálnia, különben egész éjszaka forgolódni fog, és Garret-ten jár az esze. Kívánta, de tudta, hogy nem kaphatja meg. Muszáj a céljára összpontosítani és elfelejteni felkavaró érzelmeit, melyek nem hagyták aludni. Garrett Lynch úgyis visszamegy Amerikába, vagy pedig elveszi Lady Penelope-ot. Bárhogy is legyen, ő nem fér bele a képbe, épp ezért arra kell koncentrálnia, hogy mi lesz, ha már a férfi elment. Akarata ellenére is azonban be kellett ismernie, hogy szívesen az ágyába fogadná Garrett Lynchet, akár pusztán egyetlen éjszaka erejéig is.

85

Amikor a könyvtárszobába lépett, azonnal rájött, hogy nincs egyedül, de ekkor már késő volt ahhoz, hogy visszakozzon. Szorosabbra húzta a köntösét, aztán felszegte az állát, mint aki csatára kész. – Jó estét, Lucinda – szólította meg Garrett, s közben a kezében lévő üres brandyspoharat simogatta. Lucinda azon tűnődött, hogy a férfi vajon mennyit ihatott. – Kapitány – biccentett oda mereven. – Bocsásson meg, máris megyek, csak egy könyvért jöttem. A férfi felemelkedett, meglazított elegáns estélyi öltözékében úgy festett, mint egy ugrásra kész ragadozó. – Kérem, hadd segítsek. – Szükségtelen – válaszolta az asszony, és a legközelebbi könyvespolc felé lépett. – Csak valami unalmasat kerestem, amivel könnyen elalhatok. – Nem tud aludni, Lucinda? – karnyújtásnyira megállt az asszony előtt, aztán átnyúlt a feje fölött és levett egy könyvet a polcról. – Lássuk csak. Szereti a klasszikusokat? Ez Cantullus – kinyitotta a könyvet, lapozgatni kezdett, aztán felolvasott egy részletet. „Mert amikor nemrég érted gyúlt lángra a lelkem, izzó csípőmre fontad erős karodat.” – Adja ide! – kiáltotta, s kikapta a könyvet a férfi kezéből. Az arca tüzelni kezdett az idézet erotikus szavai hallatán. – Á, szóval nem szereti a klasszikusokat? Na nézzük, mi van itt még – és pásztázni kezdte a könyvespolcot. Miközben újabb könyvet keresett, Lucinda bele-belepillantott az erotikus vers végébe, de aztán gyorsan becsapta a könyvet, mert forróság járta át a testét. – Mit szólna egy bárdhoz? – kérdezte, majd levett a polcról egy vaskos kötetet, William Shakespeare összegyűjtött műveit, és lapozgatni kezdett benne. – Meg is van. „Húsom lágy és telt, velőm forrva forrva-égő, Puha nedves kezem kezedbe fogva, Tenyeredben olvadva olvadozna.” – Köszönöm, nem, Kapitány. – Kivette a kötetet a férfi kezéből és visszatette a polcra. – Igazán nagyra értékelem a segítségét, de inkább magam választanék. – Kifogásolja az ízlésemet, Mrs. Devering? – Az egész lényét kifogásolom, Kapitány. – Valóban? – kérdezte, s egy újabb könyvet vett le a polcról. – Azért ez a könyv ellen csak nincs kifogása – kérdezte gúnyosan, és az asszony orra elé tartotta a vaskos könyvet. – A biblia? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Csodálkozom, hogy egyáltalán tud a létezéséről. A férfi kissé sértődötten válaszolt. – Még szép, hogy tudok a létezéséről. Hallgassa csak – mondta, miután kikeresett egy számára tetsző részt. – Ez a rész a kedvencem – mondta, majd átadta a könyvet Luandának. Lucinda szkeptikusan nézett a férfira, de aztán arra gondolt, hogy a bibliában csak nem talált olyan fejezetet, amellyel zavarba hozhatná? Lenézett és olvasni kezdett. „Megsebezted a szívemet, én húgom, jegyesem, megsebezted a szívemet a szemeid egy pillantásával, a nyakadban lógó aranylánccal!” Meglepetésében először megszólalni sem tudott, aztán vádlóan nézett a férfira. – Jellemző, maga képes megszentségteleníteni a legszentebb könyvet is. A férfi elnevette magát.

86

– Én nem szentségtelenítek meg semmit. Ez a rész az énekek énekéből származik – Lucinda felé nyúlt és megcirógatta az arcát egy ujjal. – Az őseink nem tagadták meg a testi vágyat, Lucinda. Sőt, ünnepelték. Lucinda elhúzódott az érintése elől, de testét különös izgalom járta át. – Felháborító! – Nem, ez is hozzátartozik az emberi természethez – javította ki Garrett. Kivette a könyvet Lucinda kezéből és visszatette a polcra, majd két tenyere közé fogta az asszony arcát. – „Megsebezted a szívemet” – idézte a bibliát. – Ostobaság – suttogta. – Nem, igaz. – Erősködött Garrett. – Egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből. – Csak azért, mert visszautasítottam. – Nem, Lucinda – a férfi hangja komor volt, s kék szemével áthatóan nézett rá. – Téged akarlak, bár nem értem, hogy miért nem hiszed el. – Ugyan, Kapitány – tamáskodott Lucinda, ám a hangja megremegett. – Nem vagyok ostoba. A férfiak nem az olyan nőkre vágynak, mint én. Egyszerűen csak arról van szó, hogy kéznél vagyok magának. Garrett ráncolni kezdte a homlokát. – Ki mondta ezt az ostobaságot? Miféle ostoba férfi tette ezt veled? – Senki nem tett velem semmit. – Természetesen ez az egész, amit mondasz, képtelenség – suttogta. – Lucinda, te gyönyörű nő vagy. Kitüntetésnek veheti bármely férfi, ha az ágyába fogadod. Ó, mennyire szeretett volna hinni neki. De már évek óta tudta az igazságot. – Köszönöm a kedves szavait. Most pedig fogom a könyvem és elmegyek. – Nem! – kiáltotta a férfi és megragadta Lucinda mindkét vállát, hogy ne mehessen el, majd magához vonta. – Az ördög vigye a kedves szavakat! Hát nem látod, hogy mennyire kívánlak? A meglepetést izgalom váltotta fel, a férfi pedig magához húzta és teli szájjal megcsókolta. Lucinda úgy érezte, hogy Garrett kezének forrósága szinte átsüt a hálóingén. Egy pillanatra páni félelem töltötte el, majd arra gondolt, mi lesz, ha nem tudja megállítani, mi lesz, ha magáévá teszi? Aztán hirtelen izgalom járta át a testét. A lelke mélyén akarta, hogy magáévá tegye. Nem, vágyott rá. Nem, akarta teljes szívéből. – Istenem, de kívánlak – motyogta a férfi, és csókolgatni kezdte a nyakát. Nyakának gyöngéd érintésétől Lucinda megborzongott. Lehunyta a szemét és megszorította a férfi vállát, mert érezte, hogy érzelmei hirtelen viharossá korbácsolódtak. Valóban meg kell fosztania magát ettől az örömtől? – Mondd, hogy te is kívánsz – húzódott hátrébb a férfi, és a szemébe nézett. – Mondd, Lucinda. Mondd azonnal, különben abbahagyom. Lucinda félig nyitott szájjal nézett vissza rá. Milyen könnyű lenne hagyni, hogy egyszerűen elcsábítsák, hagyni, hogy magával ragadják a férfi érzelmei. De kinek lenne könnyebb? Garrettnek? Vagy önmagának, hogy aztán reggel vádolja magát mindenért? Megrémisztette a gondolat, hogy legszívesebben mit válaszolna. De attól még jobban megrémült, hogy ha eltűnik a pillanat varázsa, talán soha többé nem tér vissza. – Kérlek – suttogta. A férfi két keze közé fogta az arcát.

87

– Mondd, hogy te is akarod, Lucinda. Nem szeretném, ha reggel azzal vádolnál, hogy visszaéltem a helyzettel. Lucinda még habozott egy darabig, aztán a férfi két kezére tette a magáét és így szólt. – Én is kívánlak, Garrett – suttogta. A férfi halkan felsóhajtott aztán magához húzta az arcát és megcsókolta. Amikor az ajkuk összeért, Lucinda ismét úgy érezte, felolvad az ölelésében, s érintése nyomán különös szomjúság ébred fel benne. Átkarolta hát a férfi nyakát és szenvedélyes erővel visszacsókolta. Csak egy éjszakát – igen, ennyit megengedhet magának, hogy végre kiderüljön, mi ez az egész közöttük. A férfi szorosan magához húzta, mintha együvé akarnának olvadni. Az egyik kezét lejjebb csúsztatta és végigsimított finom hátsó domborulatain, Lucindából pedig meglepett kiáltás szakadt ki. Aztán a férfi gyengéden masszírozni kezdte, amitől úgy érezte, azonnal elalél. – Tudod, Lucinda – suttogta a nyakát csókolgatva –, nem számít, hányszor utasítasz vissza, én mindig visszajövök, hogy kikönyörögjem, hogy megérints. – Te jó ég – hátrahajtotta a fejét és hagyta, hogy a férfi szabadon csókolhassa a nyakát. – Azt akarod, hogy megérintselek? – Igen, ez a leghőbb vágyam – válaszolta Garrett, és megfogta a tarkóját, majd mélyen a szemébe nézett. – Kérlek, Lucinda, érj hozzám – mondta a vágytól fátyolos, rekedt hangon. – Hol? – suttogta. – Bárhol – súgta vissza a férfi. – Bárhol? – izgalommal töltötte el a gondolat, hogy hozzáér ehhez a pompás férfihoz… bárhol. De hiszen ez felháborító. Felháborító, mégis olyan izgalmas. Aztán óvatosan megcirógatta a vállát, végigsimított az izmain. A férfi elfojtott nyögést hallatott, majd szájon csókolta, amitől Lucindának teljesen elgyöngültek a térdei. – Még – suttogta. Lucinda megcsókolta a nyakát, a férfi pedig lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Aztán bozontos mellkasába fúrta az orrát és megcsókolta mellének kemény izmait. A férfi közelebb húzta magához. Lucinda felbátorodva simogatta tovább a bámulatosan izmos, szépséges férfitestet. A férfi úgy élvezte a kényeztetést, mint egy hízelgő macska. Aztán az ingén keresztül lejjebb vándoroltak az ujjai, a férfi szeme pedig felpattant. Olyan izzó szenvedéllyel nézett rá, hogy Lucinda úgy érezte, azonnal elég a tekintetében. Aztán Garrett lassan, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna róla a tekintetét kigombolta az ingét, majd mezítelen melléhez vonta a kezét, pont a szíve fölé. Az asszony lágyan cirógatta, ő pedig jóváhagyólag sóhajtozott, majd felé nyúlt és kibontotta a köntöse masniját, lecsúsztatta a válláról a ruhadarabot, hogy csak a hálóing maradjon rajta. Lucinda először ösztönösen tiltakozni akart, de aztán a férfi magához húzta és végigsimított a mellén. Ez mindig is érzékeny pontja volt, és a simítás nyomán mellbimbója azonnal megkeményedett. A férfi újból megcsókolta, ő pedig lehunyta a szemét és rábízta magát, olyan határtalan bizalommal, amilyent soha nem érzett még más férfi iránt. Garrett mintha pontosan tudta volna, hogyan érjen hozzá, először óvatosan és gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben.

88

Lucindának még soha nem esett ennyire jól a dolog. Lehet, hogy végül ő is megtapasztalhatja azt az örömöt, amelyről már olyan sokat hallott. A férfi abbahagyta a simogatást, ő pedig kinyitotta a szemét, és már tiltakozásra nyitotta volna a száját. Garrett azonban csak mosolygott, aztán megfogta két kezét és a tenyerébe csókolt. Majd kézen fogta, és a kanapéhoz vezette. Leült, széttette a lábát és odavonta Lucindát a két lába közé. Lucinda tagjai remegtek, s úgy állt ott előtte, mint egy halálára váró emberáldozat az áldozati oltár előtt. A férfi pedig fölnyúlt, meglazította a hálóingje kötőjét, és lassan leengedte a bokájához a ruhadarabot. Lucinda lehunyta a szemét, mert képtelen volt a férfira nézni, hiszen anyaszült meztelenül állt előtte. – Édes jó Istenem, mennyire gyönyörű vagy – suttogta, majd végigsimított rajta a mellétől kezdve egészen a csípőjéig. – Nézz rám, Lucinda. Lucinda kinyitotta a szemét és látta, hogy a férfi gyengéden mosolyog rá. Borzasztó jó érzés volt látni, hogy ez a megnyerő férfi ennyire kívánja. De hogyan jutott idáig? És vajon merje-e folytatni? Garrett bizonyára látta a félelmet a szemében, mert megfogta a kezét, a szájához emelte, és megcsókolta. Aztán a mellkasához húzta a kezét. – Gyere, Lucinda, ülj az ölembe. Erre Lucindát elöntötte a pír, sőt úgy érezte, hogy tetőtől talpig elpirult. – Azt nem lehet, én már túl nagy vagyok ehhez. A férfi kuncogni kezdett, aztán magához húzta és végül tényleg az ölébe ültette. – Olyan könnyű vagy, mint egy madár. Lucinda érezte, hogy egészen biztosan céklavörös lett az arca. Hogy történhetett meg mindez? Hogy jutott idáig, hogy itt ül anyaszült meztelenül Garrett Lynch ölében, szétterpesztett lábakkal, a férfi keze pedig a mellén? Micsoda őrültség vett rajta erőt? A férfi előrehajolt és csókolgatni kezdte a mellét, Lucinda pedig rögtön tudta, hogy micsoda őrültségről van szó. Ugyanarról az őrültségről, amely ebben a pillanatban az egész testén eluralkodott, ugyanarról az őrültségről, amelynek köszönhetően borzongás futott végig a gerince mentén egészen a tarkójáig. Beletúrta az ujjait a férfi hosszú hajába, miközben az gyengéden csókolgatta a mellét. Lucinda gondolatai örvénylettek, s teljesen eltávolodott a valóságtól, ahogy egyre jobban hatalmába kerítette a vágy. A férfi egyre szenvedélyesebben kényeztette a mellét, majd végigsimított combja belső felén. Igen, igen, még! Aztán Garrett gyengéden a lába közé nyúlt és óvatosan simogatni kezdte. Lucinda megremegett és olyan izgalom járta át, hogy meglepett kiáltás hagyta el az ajkát. Garrett elégedetten felsóhajtott, aztán elszakadt a mellétől és a szemébe pillantott, majd tovább simogatta a lába között, valami hihetetlen gyengédséggel. Lucinda megszorította a vállait, s körmei egészen belemélyedtek a kemény izmokba. – Engedd, Lucinda – suttogta. – Engedd! Lucinda megborzongott, lehunyta a szemét, felnyögött, és átadta magát a férfinak, aki egyre vehemensebben és egyre nagyobb szakértelemmel simogatta. Lucinda érezte, hogy egyre inkább hatalmába keríti a gyönyör, és tátott szájjal bámult a férfira. Atyaég, szóval ez az, amiért mindenki annyira odavan?

89

Aztán újabb forróság borította el, a férfi pedig tovább simogatta, érezte, hogy valamilyen mélyről jövő öröm készül kitörni belőle, újra elöntötte a forróság, és reszketés járta át az egész testét. A férfi előrehajolt és ismét a szájába vette a mellét, ő pedig remegve felkiáltott, s teljes extázisban élte meg élete első orgazmusát. Az egyik pillanatban még ott ült reszketve a karjaiban, a következőben pedig már a kanapén feküdtek egymásba gabalyodva, s közben a férfi kedves, nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Lucinda még mindig minden tagjában remegett, és képtelen volt a férfi arcába nézni. Zihálva vette a levegőt és verejtékezett, végtagjai pedig olyan súlyosak voltak, hogy képtelen volt megmozdulni. Aztán a nyakához hajolt és érezte, hogy váratlanul könnyek kezdik csípni a szemét. Mit művelt vele ez a férfi? – Jól vagy? – kérdezte Garrett a haját cirógatva, amely szerelmeskedés közben teljesen kibomlott és a vállára omlott. Nem tudott megszólalni, csak bólintott. – Akkor jó – a férfi megmozdult, és a nadrágja gombjával kezdett bíbelődni. – Csak azért, mert még nem végeztünk ám. Lucinda szeme elkerekedett a csodálkozástól. A férfi kuncogni kezdett, aztán gyengéden letörölte az asszony szeme sarkából pergő könnycseppet. – Semmi baj – mondta halkan. – Abbahagyhatjuk, ha akarod. Lucinda szótlanul megrázta a fejét, aztán lassan felemelkedett és visszaült az ölébe az iménti pozícióba. A férfi a melléhez emelte a kezét, és érdeklődve, majd meglepve figyelte, ahogy az asszony lenyúl, és gyengéden megérinti merev hím tagját. Egész testében megremegett, félig lehunyta a szemét, s közben hagyta, hogy Lucinda gyengéden felfedezze legrejtettebb testrészeit. Lucinda örült a férfi reakciójának, és jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy ő is éppúgy meg tudja bolondítani érintésével a férfit, mint ahogy ő tette vele az imént. A gondolattól bátorságra kapott. Teljesen lefejtette róla a ruhadarabjait, mindkét kézzel átvette az irányítást, és jólesően kényeztette. – A végzetemre törsz – nyögte a férfi, és megszorította a combját. – Jólesik? – kérdezte Lucinda elképedve saját bátorságán. – Miért, nem úgy tűnik? – kérdezett vissza a férfi, és megemelte a csípőjét elragadtatásában. – De, azt hiszem – suttogta. – És még mit szeretnél? A férfi kék szeme Lucinda tekintetébe fúródott. – Beléd szeretnék hatolni. Lucinda testét remegés járta át az izgató szavak hallatán. – Igenis, uram. A férfi maga felé húzta, míg egészen közel nem kerültek egymáshoz. – Fogadj magadba, Lucinda – suttogta. – Hadd legyek a szeretőd! A férfi merész szavai ott visszhangoztak a fejében, és Lucinda mély lélegzetet vett, majd lassan ráereszkedett a férfira. Lehunyta a szemét és halk kiáltás hagyta el az ajkát, ahogy testük teljesen összefonódott. Valami különös, soha nem tapasztalt érzés járta át a testét. Bár először kissé kényelmetlenül érezte magát, nyoma sem volt a régebben jelentkező fájdalomnak. Garrett

90

először nem moccant, mégis minél tovább maradtak ebben a helyzetben, annál kellemesebb volt. Érezte a férfi hímtagja ereinek pulzálását, és megmoccant egy kicsit, hogy még kényelmesebb legyen. A férfi felnyögött, Lucinda pedig rájött, hogy mozdulatával örömet okozott neki. Lám csak, lám csak! Ismét megmozdult, összeszorította belső izmait, melynek létezéséről eddig nem is tudott, mozdulatát jóleső sóhaj jutalmazta, s a férfi ujjai finoman megszorították a csípőjét. Garrett lehunyta a szemét, verejtékcsepp gördült végig a homlokán. Aztán összeszorította a fogát. Lucinda rájött, hogy visszatartja magát, s várja, hogy mikor áll készen asszonya a szeretkezésre, s hirtelen gyengédség árasztotta el. – Garrett – suttogta. A férfi kinyitotta a szemét. Lucinda végigsimított az arcán. – Kérlek segíts, nem tudom, mit tegyek. Garrett megcsókolta a tenyerét, lehunyta a szemét és rátapasztotta Lucinda kezét a mellkasára, majd átfogta a derekát és lassú óvatos mozdulatokkal rávezette, hogyan mozogjon. Először lassú ritmusban hintáztak egymáson, s közben Lucinda a férfi mellkasát simogatta. Aztán Lucinda egyre inkább ráérzett a dologra és kísérletezni kezdett, s gyengéden simogatta a férfit, miközben érezte, hogy bensőjében egyre fokozódik a tűz. Minden egyes lökés nyomán egyre erősebb és erősebb gerjedelem támadt fel benne. Aztán amikor a férfi előrehajolt és játékosan megcsókolta a mellbimbóit, teljesen elvesztette az eszét. A férfi felnyögött és szenvedélyesen, teli szájjal megcsókolta. Aztán átfogta a derekát, és egyre vadabbul és vadabbul csapódott egymáshoz a testük, s közben nyelvük is teljesen összegabalyodott. Örömkiáltás készült kitörni Lucinda szájából, ám a férfi csókja felfogta azt, így csak mélyről jövő hosszú sóhajtássá szelídült. Aztán testük hosszasan egybefonódott, és percekig csak remegtek egymás karjaiban. Percekkel, vagy talán órákkal később a férfi felemelte a fejét a nyakáról, ahol eddig pihentette. Gyengéden megcsókolta aztán odasúgta. – Maradj velem ma éjszaka. Csak egyetlen éjszaka, gondolta Lucinda. – Rendben. Aztán hagyta, hogy a férfi még egyszer végigvezesse az érzékek birodalmának izgalmas útjain.

91

Tizenkettedik fejezet

J

obban, nem is kezdődhetne egy szerelmi viszony. Garrett elmosolyodott, amikor visszagondolt az előző éjszakára. Miután Lucindával együtt rádöbbentek, hogy elfelejtették bezárni a könyvtárajtót, felosontak Garrett szobájába és ott folytatták, amit megkezdték. Amikor reggel Garrett felébredt, Lucinda már nem volt ott, de nem is számított másra. Ha észrevették volna, hogy nála töltötte az éjszakát, a hírneve romba dőlt volna. Mégis hiányzott neki az asszony bőrének finom illata és selymes érintése. Mivel előző este jó sokáig elhúzódott a bál, a hölgyek délig aludtak, aztán felöltöztek és lejöttek, hogy eleget tegyenek a társas élet követelményeinek. Garrett is jó sokáig piszmogott a szobájában, de aztán elérkezett a teaidő, és legalább megint találkozhat Lucindával. Bele akart nézni a szemébe, és cinkosán összemosolyogni vele. Igazán kíváncsi volt, hogy mennyire fog belepirulni a pillantásába. Mosolyogva indult lefelé a szalonba. A kezdeti vonakodása ellenére Lucinda olyan érzékinek bizonyult, hogy az még őt magát is meglepte, még jobban, mint Garrettet. Mindenre annyira ártatlanul reagált, hogy Garrett azt gyanította, korábban soha nem élvezte senkivel az együttlétet. A férjének nyilván nem volt meg hozzá a kellő ügyessége és tapasztalata. Nem úgy, mint neki, gondolta cinkos mosollyal. Végre odaért a szalonba, és valóban ott volt Lucinda is, s ennivalóan nézett ki halványzöld ruhájában és csinos frizurájával. Meg is vele volt és boldogan csacsogott a herceggel a tegnap este izgalmairól. Az öregember mosolyogva kortyolgatta a teáját. – Na, csak hogy itt vagy, Kelton – kiáltott fel Lady Agatha. – Nekiláttunk nélküled, és ha nem maradt már a pompás süteményekből, akkor csak magadat okolhatod. – Igazad van, Agatha néni, de azért remélem, hogy hagytatok egy pár darabot – Lucindára mosolygott, ám az asszony kerülte a tekintetét. Úgy látszik, napvilágnál jóval gátlásosabb, mint este. – Ne félj, Garrett, még rengeteg maradt – válaszolt Meg kuncogva. – Gyere, teázzunk, és közben elmondom, hogy mi mindent csináltunk ma. Lucinda és én meghívást kaptunk Alexandra Bowen közelgő báljára. Azt mondják, ez a szezon legizgalmasabb eseménye! – Igazán örülök, hogy ilyen jól alakulnak a dolgaid, kisszívem. – Garrett leült és Megre mosolygott, majd Lucinda felé fordult. – De biztos vagyok benne, hogy Mrs. Devering is épp annyira örül, mint én. Lucinda végül ráemelte a tekintetét, de szeméből hiányzott az ismerős csillogás. – Valóban, Kapitány, igazán elégedett vagyok a mai fejleményekkel. – Na és a tegnap estiekkel? – kérdezte Garrett, mert szerette volna, ha az asszony végre valami jelt adna. – A tegnap esti szórakozást kielégítőnek találta? – Lady Renfrew bálja igazán élvezetes volt – válaszolta Lucinda hűvösen. – És Meg mindenkit levett a lábáról. – Igen, csodálatos sikert arattál, drágám – szólt közbe Erasmus. Garrett rosszallóan nézett Lucindára. Vajon mi jött rá az asszonyra? Semmi titkos mosoly, semmi mindentudó huncut pillantás. Valahogyan jelt kellene adnia, mégis úgy viselkedett, mintha nem is az ő karjaiban töltötte volna az éjszakát. Mi az ördög folyik itt?

92

Garrett illemtudóan végigülte a teát, s közben lopva folyton Lucindára pillantott. Észrevette, hogy az asszony szándékosan kerüli a tekintetét. Talán megbánta a múlt éjszakát? Vagy szakítani akar vele? Azt nem fogja hagyni. Hiszen életében nem érezte jól még ennyire magát asszony karjai között. Egészen elvarázsolta Lucinda óvatos érintése és ártatlan tudatlansága. A múlt éjszaka háromszor is szeretkeztek, és minden alkalommal egyre jobban és jobban átadta magát az asszony az aktusnak, az utolsó alkalommal hangosan fel is kiáltott, mielőtt mély álomba zuhant volna a karjaiban. Garrett úgy gondolta, még soha nem sikerült ilyen forró szenvedélyt kiváltania egyetlen asszonyból sem. Márpedig, ha Lucinda még csak most fedezi fel magában a dolgot, akkor Garrett ott akar lenni a felfedezőút minden új mozzanatánál. Biztos volt benne, hogy izgalmas utazás áll előttük. Ismét az asszony zárkózott arckifejezésére pillantott, aztán várt, amíg véget nem ér a tea. A herceg elnézést kért és távozott, a hölgyek pedig követték. Garrett maradt utolsónak, ám mielőtt Lucinda kimehetett volna Lady Agatha és Meg nyomában, megérintette a karját. – Csak egy szóra, Mrs. Devering. Lucinda elrántotta a kezét és sarkon fordult, ügyelve arra, nehogy még egyszer megérinthessék. – A húga… – A húgom biztosan kibír ön nélkül pár másodpercet. – Lucinda jössz? – kérdezte Meg, és fejével a szobája felé intett. – Csak szeretnék pár dolgot kérdezni Mrs. Deveringtől a bállal kapcsolatban – válaszolt Garrett. – De nem akartam előtted faggatni, kisszívem. – Rendben, majd odafent találkozunk, Lucinda. Lucinda bólintott, Meg pedig széles mosollyal az arcán továbbindult. – Halljam, mit akar tőlem, Kapitány? – kérdezte Lucinda hűvös udvariassággal. Garrett gyengéden megcirógatta az arcát, az asszony viszont odébb lépett. Garrett összeráncolta a homlokát. – Talán megbántottalak múlt éjjel? – kérdezte. – Azért kerülöd a tekintetemet? – Egyáltalán nem, Kapitány – válaszolta Lucinda, és elfordította a fejét. Garrett megfogta a vállát, s nem engedte el, amikor Lucinda el akarta szakítani magát tőle. – Mondj már valamit, Lucinda. A tegnap éjjel életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, és szeretném, ha folytatódna a dolog. – Akkor sajnálom, de csalódást kell okoznom, Kapitány. A múlt éjszaka elmúlt és nem fog megismétlődni többé. Garrett hitetlenkedve bámult rá. Hová tűnt az a szenvedélyes nő, akivel tegnap éjjel megosztotta az ágyát? Pedig már azt hitte, hogy összemelegedtek. A pokolba is, hiszen szinte tüzelt a szerelmük. – Hogy érted azt, hogy nem fog megismétlődni? – kérdezte követelőzően. – Azt hittem, elkezdődött köztünk valami. – Volnál szíves lehalkítani a hangod? – kérdezte Lucinda, és elpirulva az ajtó felé pillantott. – Elkezdődött, de csak egy éjszakáig tartott. Mostantól fogva viszont éljük a saját életünket.

93

– Mi az ördögről beszélsz? – kérdezte, aztán vadul magához rántotta és az ajkára tapasztotta a száját, ám Lucinda ellökte magától. – A pokolba is, Lucinda! Lucinda hátrébb lépett és összefonta karját a mellén, hogy elrejtse kezének remegését. Miért nehezíti meg ennyire a dolgát? Nem tudja, mennyire nehezére esett elkerülni a tekintetét és leküzdeni magában a vágyat, hogy megérintse és megcsókolja? – Kérlek, Garrett, ne nehezítsd meg még jobban a dolgot, hiszen így is éppen elég nehéz – könyörgött. – Mit ne nehezítsek meg? Viszonyt kezdtünk egymással, most meg azt mondod, hogy vége. Miért? – Nem volt viszony – válaszolta Lucinda. – Csak egyetlen éjszaka volt, ennyivel megajándékoztam magam, mégpedig azért, mert te is annyira akartad. De ez így nem mehet tovább. Számunkra nincs jövő. – Dehogy nincs jövő. Hiszen még rengeteg éjszaka lesz addig, amíg el nem megyek. – Nem, Garrett. Nem tudok magamnak férjet keresni, ha a te ágyadban töltöm az éjszakáimat. – Miért annyira fontos neked ez a férjvadászat? Miért nem élvezzük inkább egymás társaságát most, aztán majd keresel magadnak férjet azután, ha elmentem? – Ha viszonyom van valakivel, akkor csökkennek az esélyeim, hogy valaha is férjhez megyek. Jaj, miért nem tudsz egy kicsit belátóbb lenni? – Miért nem tudsz te? – kérdezett vissza. –Az ördögbe is, hiszen életemben nem volt még ilyen erotikus éjszakám, és eszem ágában sincs róla, hogy lemondjak a folytatásról. – Pedig jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz – válaszolta magából kikelve Lucinda. – Te és én két külön világ vagyunk. Én itt élek abban az országban, amelyet te gyűlölsz. Egy jól nevelt nő számára a házasság az egyetlen lehetőség. Azt viszont már közölted, hogy egyelőre nem akarsz nősülni – ismét karba tette a kezét és összehúzott szemmel méregette a férfit. – De ha esetleg meggondoltad magad, akkor megvitathatjuk a dolgot. – Nem, nem gondoltam meg magam – válaszolta Garrett dühösen. – Nem vágyom arra, hogy lekössön egy asszony. – Én viszont nem vágyom arra, hogy alkalmi szeretőm legyen – vágott vissza Lucinda. – Biztonságot akarok és állandó társaságot, ami viszont csak házasság kötelékében lehetséges. – Ugye most anyagi biztonságra gondolsz? Lucinda felvetette a fejét. – Pontosan. – Azt hittem, te nem vagy olyan pénzsóvár, mint a többi nő Lucinda – mondta, és gúnyos mosoly vibrált a szája szélén. – Persze tudhattam volna. – Nincs más választásom, Garrett. Vagy férjhez megyek, vagy éhen halok. – Na és arra nem gondoltál, hogy esetleg dolgozhatnál? – kérdezte dühödten. – Ebben az átkozott országban még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy megdolgozzon a pénzért? Lucinda büszkén fölszegte az állát. – A Northcott családban nem divat, hogy valaki alkalmazottnak álljon, Kapitány. Nem várom el magától, hogy megértse, mit jelent az, amikor a név kötelez, hiszen azt sem értette meg, hogy a saját neve és rangja mire kötelezi. Én viszont minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne ártsak a családom hírnevének. – Szóval ahelyett, hogy elmennél dolgozni, mint minden tisztességes ember, inkább hozzámész valami mit sem sejtő fickóhoz, aztán rajta élősködsz.

94

Lucinda elsápadt. – Ez nagyon kegyetlen és leegyszerűsített fogalmazás. Azért ne felejtse el, hogy én fogom vezetni a háztartását és megajándékozom majd örökössel is. – És mi a helyzet a szenvedéllyel, Lucinda – kérdezte és megszorította a vállát. – Hol kap helyet a szenvedély ebben a kedves idilli képben? – Lehet, hogy sehol – mondta és kiszabadította magát a férfi szorításából. – Csakhogy a szenvedély gyakran elmúlik, ugyanakkor az igaz, szoros barátság örökké tarthat. Nem feltétlenül szerelemből akarok férjhez menni, Kapitány. – Pedig jobb lenne. Lucinda keserűen felnevetett. – Ezzel kapcsolatban épp eleget tanultam a saját káromra, Kapitány. Nem vagyok már elsőbálos kislány, aki azonnal belehabarodik az első jóképű férfiba. Egy nőnek az én helyzetemben praktikusan kell gondolkodnia. – Vannak olyan dolgok az életben, Lucinda, melyeknél háttérbe szorul a praktikus gondolkodás – azzal magához rántotta az asszonyt, hosszan és erőteljesen megcsókolta. Amikor elengedte, az asszony teste folytatásért tiltakozott. – Távolról sincs vége még a dolognak – figyelmeztette. – Még nem fejeztem be, amit elkezdtem veled, Lucinda Devering. – Azzal kiviharzott a szobából, Lucinda pedig az ajkához emelte remegő kezét, és beismerte magában az igazságot. Mégpedig azt, hogy még ő sem fejezte be a dolgot Garrettel. Estére Lady Westlake táncpartija volt a program, bár Garrett más szórakozást talált magának. Noha örömmel látta, hogy a húga mennyire kapós a csinos fiatalemberek között, egész este a Lucindával kapcsolatos talányt próbálta megfejteni. El kéne felejtenie és továbblépnie. Egy olyan nagyvárosban, mint London, rengeteg özvegyasszony akad, aki szívesen venné, ha szórakoztatná. Olyan asszonyok, akik megelégszenek a puszta testi örömökkel, és nem próbálják korlátozni a szabadságát. Csakhogy egyikük sem lenne olyan, mint Lucinda. A pokolba az egésszel! Vajon mit talál annyira vonzónak a pikírt Mrs. Deveringben? Lehet, hogy hagyni kellett volna az egészet, és bele sem kóstolni az együttlét örömébe. A szakítás általában akkor sem jelentett problémát korábban, ha már túl voltak a dolgon. Csakhogy Lucinda nem hagyta nyugodni. Garrett ugyanis úgy érezte, hogy a karjai közt a jól nevelt angolkisasszony vonzó szenvedélyes nővé változik, aki mohón szomjazza a testi kapcsolatot. Ez az átalakulás valósággal megbabonázta, különösen azóta, hogy ismét visszaváltozott a jól ismert kifogástalan Mrs. Deveringgé. Ha ismét a karjaiban tarthatná, vajon mennyi időbe telne, hogy visszaváltoztassa mohó, szenvedélyes vadmacskává? Elnézte az asszonyt, de nem tudott válaszolni magának. Lucinda érezte Garrett tekintetét a hátán, és megpróbált Lady Agatha mondandójára koncentrálni. Csakhogy úgy érezte, egyre nehezebben és nehezebben tud összpontosítani. Végül a szeme sarkából dühödten a férfira pillantott, ám ő csak egyszerűen rávillantotta forró megnyerő mosolyát, amitől égető vágy lobbant fel Lucinda testében. Ismét hátat fordított neki. Egyszer csak a férfi a karjára tette a kezét. – Mrs. Devering, szabad egy táncra?

95

– Nem, Kapitány, nem szabad – válaszolta anélkül, hogy megfordult volna. – Ugyan már, Mrs. Devering – szólt közbe Lady Agatha. – Táncoljon már egyet a fiúval. Majd én ügyelek Megre. – Üdv mindenkinek! – kiáltotta Knightsbridge, amikor a társasághoz csatlakozott. – Nagymama, csodálatosan nézel ki! – Te szemtelen csibész – válaszolta Lady Agatha szeretetteljes mosollyal. – Csodálom, hogy nem a kártyaszobában vagy. – Épp oda indultam – ismerte be Knightsbridge. – Csakhogy magammal akarom vinni Keltont is. – Igaz is, Mylord, miért nem megy inkább a kártyaszobába? – biztatta Lucinda édeskés mosollyal. – Csak, ha táncolt egyet velem – válaszolta Garrett elszántan. Mielőtt azonban Lucinda tiltakozásra nyithatta volna a száját, egy jól megtermett, ősz hajú, okkersárga turbánt és hozzáillő estélyi ruhát viselő öregasszony csatlakozott hozzájuk. Lady Penelope kísérte a félelmetes matrónát. – Agatha, kedveském! – édelgett az idős asszony. – Jaj de örülök, hogy látlak! – Sophia, csodálatosan nézel ki – válaszolta Lady Agatha, és a két asszony megölelte egymást. – Hadd mutassam be neked az unokaöcsémet, Lord Kelton. Az unokámat, Knightsbridge-et már természetesen ismered. Kedveskéim ez a hölgy itt Farvendale grófnője, Lady Penelope nagyanyja. Knightsbridge azonnal kezet csókolt a grófnőnek. – Hódolatom, Mylady – turbékolta kedvesen. Aztán valamivel hűvösebben Lady Penelopehoz fordult. – Lady Penelope, ön szép, mint mindig. – Mylord – viszonozta a bókot Lady Penelope, majd hűvösen bólintott. – Gyere Sophia, menjünk félre egy kicsit pletykálni – mondta Lady Agatha. – Addig a fiatalok legalább kitáncolhatják magukat. – Remek gondolat, Agatha – helyeselt a grófnő. – Nos, uraim? Ki fogja táncba vinni az én Penelopemat? Lady Penelope Garrettre pillantott. Garrett visszamosolygott rá. – Attól tartok, már elígérkeztem erre a táncra Mrs. Deveringnek, Lady Penelope. Nekem ígérné a következőt? Penelope bólintott, aztán félénken Garrettre mosolygott. Lucinda már tiltakozásra nyitotta a száját, ám Lady Agatha Knightsbridgehez fordult. – No fiam, mire vársz? Knightsbridge úgy nézett, mintha valami szörnyen gusztustalan dolgot kellett volna lenyelnie. – Ó… Lady Penelope, szabad egy táncra? Lady Penelope nem tűnt túlságosan lelkesnek, ám nagylelkűen odanyújtotta a kezét Knightsbridge-nek, aki odavezette a táncparketthez. Lady Agatha türelmetlenül odaintett Garrettnek és Lucindának. – Most pedig irány a táncparkett, Mrs. Devering. Hiszen tudjuk, mennyire imád keringőzni. – De hát Meg… – Ne aggódjon miatta – nyugtatgatta Lady Agatha. – Én úgyis itt fogok ücsörögni Sophiával, és rajta tartom a szemem. Menjen, kedvesem, érezze jól magát. Garrett meghajolt a hölgyek felé.

96

– Igazán kedves vagy, nénikém. Lucinda tehát mi mást tehetett volna, kénytelen volt elmenni keringőzni Garrettel. Elfoglalták helyüket a táncparketten, a férfi szorosan átfogta a derekát, ő pedig a vállát. A másik kezével erősen átkulcsolta az ujjait, s Lucindának eszébe jutott a múlt éjszaka, amikor ugyanilyen szenvedélyesen kulcsolták össze ujjaikat, amikor együtt jutottak el az érzéki élvezetek csúcspontjáig. Garrett szemébe fúrta a tekintetét, és Lucinda kiolvasta belőle, hogy ő is pont ugyanerre gondol. A zene felcsendült és táncolni kezdtek. Az első tánclépések után úgy érezték, szinte repülnek, hiszen testük teljesen összeszokott. A férfi kemény vállizmai megfeszültek Lucinda tenyere alatt, s amikor magába szívta az illatát, teste sajogni kezdett, hiszen felidézte magában a tegnap éjszaka élményeit. Ösztönösen megsimogatta a vállát, aztán belemarkolt a ruhája anyagába, hogy leállítsa a kezét. Csakhogy nem tudott ellenállni a feltörő emlékeknek. Csak múlt éjszaka történt, hogy olyan gyengéden magához ölelte? Csak egyetlen nap telt el azóta, hogy megtanulta, mi az az asszonyi hatalom, és hogyan tud uralkodni vele a férfi teste fölött? Csak tegnap este volt, hogy ez a remek férfi megőrült az érintéséért? Pedig mintha évezredek teltek volna el azóta. Aztán meg úgy tűnt, mintha csak pár pillanat telt volna el. Összekulcsolt kezeik szinte égették egymást. A tekintetük összefonódott, Garrett pedig gyengéden megsimogatta az ujjait. Lucinda nem tudott menekülni, így csak beleremegett a férfi érintésébe. Garrett kissé közelebb húzódott és combjuk összeért. A keze megszorította a derekát. Ismerős forróság kezdte elárasztani Lucinda testét. Az ajka kiszáradt, így meg kellett nyalnia. A férfi szeme elsötétült. Jaj Istenem, hiszen Lucinda még mindig kívánja őt. A keringő kész kínzás volt az asszony számára. A teste szinte feléledt a férfi érintése nyomán, mert felrémlett benne, hogy milyen érzés volt egyedül lenni Garrettel a sötétben, egymásba gabalyodva a hűvös lepedőkön. Fájdalmas sóhajtás hagyta el az ajkát. Egész testét átjárta a tűz, és most már megértette, hogy miért tartják egyesek felháborítónak a keringőt; ha két test ilyen közeli kontaktusba kerül, akaratlanul is fölébred bennük a titkos szunnyadó vágy. Igen, a titkos vágy, melyet egyedül Garrett ismert rajta kívül. A táncparkett széle felé keringőztek, és mielőtt Lucinda felocsúdhatott volna, Garrett átkeringőzött vele egy kis ajtón, melyet csaknem teljesen elrejtett egy hatalmas cserepes pálma. Az apró szalonba érve Garrett bezárta maga mögött az ajtót, és nekivetette a hátát. – Mit csinálsz? – sziszegte Lucinda türelmetlenül. – Megőrültél? – Lehet. A férfi kék szeme izzott a szenvedélytől miközben az asszony szemébe nézett. Ellágyultak a vonásai, és Lucinda testét ismerős vágy kerítette hatalmába. Ezt nem tehetik. Nem volna szabad itt lenniük. – Kívánlak – mondta a férfi halkan. – Nem – suttogta Lucinda. – De igen – válaszolta Garrett mosolyogva, és összehúzta a szemét. – Gyere ide, Lucinda. – Nyisd ki az ajtót, Garrett! – kiáltott a férfira és feléje lépett.

97

– Nem! – Még mindig ott bujkált ajkán az a huncut csábító mosoly, s Lucindát szinte fizikai fájdalom járta át, annyira szerette volna megérinteni a férfit. – Csókolj meg, Lucinda – mondta parancsolóan. – Csak egyetlen csókot, aztán kinyitom az ajtót. – Mit fognak gondolni az emberek? – kérdezte, de közben ismét a férfi felé lépett. – Senki sem tudja, hogy itt vagyunk – válaszolta Garrett. – Csak egyetlen csók és máris visszamehetsz a bálterembe, és sokkal jobban fogod érezni magad, mint most. Pír öntötte el Lucinda arcát. – Nem is tudod, hogy érzem most magam. – Gondolod, hogy nem? Pedig tudta. És Lucinda tudta, hogy tudja. – Csak egyetlen csókot Lucinda – sürgette suttogva. – Utána könnyebb lesz. Nagy volt a kísértés. Elnézte a férfi izgalmas férfias száját, és vágyott rá, hogy megcsókolja. De nem akart megállni a szájánál. Hiszen a múlt éjszaka Garrett megengedte neki, hogy teste minden négyzetcentiméterét felfedezze. Az emlék szinte izzott a bensőjében, alig tudott uralkodni az egyre hevesebben feltámadó szenvedélyén. – Az Úr irgalmazzon – suttogta, s aztán közelebb lépett hozzá. Garrett feléje hajolt. Az ajkuk összeért és Lucinda a férfi nyaka köré fonta a karját. Garrett az ajtónak vetette a hátát, szenvedélyesen visszacsókolt, és egészen magához szorította. Lucinda érezte a ruháján keresztül a férfi izgalmát, és testét ismét elöntötte a forróság. Garrett fürtjeibe fúrta az ujjait, és minden szenvedélyét beleadta a csókba. A férfi felnyögött, és szinte összeroppantotta, annyira magához szorította. Aztán a szoknyája alá nyúlt és végigsimított a combján. Közben szájuk egy pillanatra sem szakadt el egymástól, Lucinda úgy érezte, hogy a fokozhatatlan vágy egyszerre tízszeresére fokozódott. A fenébe ezzel a rengeteg ruhával gondolta kétségbeesetten. Azt szerette volna, ha most mindketten meztelenek lennének, és egymáséi lehetnének ebben a pillanatban. Úgy érezte, ha egyetlen másodpercet kellene várnia… A kilincs megnyikordult. Mindketten kővé meredtek, s Lucindán villámcsapásként hasított át a felismerés, hogy mit is művelnek tulajdonképpen. Te jó ég, hová lett a józan esze? Hová lett a büszkesége, a méltósága? Tényleg arra készült, hogy egy bál kellős közepén szeretkezzen egy férfival az ajtónak dőlve, mint valami útszéli rongy? Pontosan arra. A kilincs ismét megnyikordult, aztán hangokat hallottak az ajtó túloldaláról. Aztán lépések zaja törte meg a csendet, mintha az imént belépni készülők távoznának. – Az ördögbe – suttogta Garrett. Lucinda felsikított. – Tegyél le! Garrett lassan visszaeresztette a földre Lucindát, ő pedig dühösen lesimítgatta a ruháját, nehogy gyűrött maradjon valahol. – Még nem végeztünk – figyelmeztette a férfi. Lucinda megigazgatta a fürtjeit, s remélte, hogy nem lett túlságosan zilált a frizurája. – Ó, dehogynem – végül, miután elégedett volt a külsejével, a kilincs felé nyúlt. – Igazítsd meg a hajadat! A férfi beletúrt ujjaival a hajába, s megpróbálta kissé rendezni kócos fürtjeit.

98

– Véget kell vetnünk ennek, Kapitány? – mondta dühösen, és a férfi a szemébe nézett. – Ez soha többé nem történhet meg. Azzal kinyitotta az ajtót és visszaszaladt a táncterembe.

99

Tizenharmadik fejezet

V

alami csoda történhetett Garrettel, ugyanis volt benne annyi tapintat, hogy várt néhány percig, mielőtt Lucinda után eredt volna a bálterembe. Lucinda egy pillanatig megkövülten figyelte amint magas, megtermett figurája átvág a tömegen, s Lady Penelope és Knightsbridge felé siet. Mégis mi az úristen jött rá? Nem égette meg magát eléggé Malcolmmal? Hiszen majdnem a vesztét okozta. Ügyelnie kell rá, hogy makulátlan legyen a híre, különben soha nem talál magának tisztességes férjet. Garrett Lynch és szenvedélyes csókjai nem érik meg a kockázatot, hiszen vagy elmegy Amerikába, vagy feleségül veszi Lady Penelopét, őt pedig magára hagyja, hogy oldja meg egyedül a problémáját. Pillanatnyilag azonban a legsürgetőbb problémája az volt, hogy ellássa kötelességét. Még csak az kéne, hogy ráadásul még a herceg haragját is magára vonja! Aztán megpillantotta Lady Agathát az egyik sarokban. A feje a mellére bukott és halkan hortyogott. Farvendale grófnője viszont teljesen eltűnt. És sajnos Meget sem látta sehol. Végigszaladt a termen és kétségbeesve fürkészte a táncolók arcát. Látta Garrettet, aztán látta a szépséges Penelopét, s hirtelen mintha kést forgattak volna meg a szívében, hiszen annyira tökéletes párt alkottak. Meget viszont nem látta. Hová tűnt a lány? – Volna kedve egy tánchoz? – kérdezte Knightsbridge és eléje lépett. Lucinda hálásan a karjára tette a kezét. – Először meg kell találnom Meget – mondta ellentmondást nem tűrően. – Addig gondját viselhetné a nagyanyjának. Lucinda a kanapé felé intett a fejével, Knightsbridge pedig megpillantotta Lady Agathát és nagyot sóhajtott. – Jaj, ez nem lehet igaz! Egy pillanatig se izguljon, Mrs. Devering, majd én életre keltem nagyanyót. – Köszönöm – válaszolta. – Én pedig megkeresem Meget. Lucinda elsietett és átkutatta a bálterem valamennyi rejtett sarkát, illetve a hozzá csatlakozó szalonokat. A külső szemlélő azt hihette volna, hogy nyugodtan sétál és nézelődik, ugyanakkor a bensője remegett, hiszen meg kell találnia Meget, különben eljátszotta a herceg bizalmát. Az idő multával egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Csak nem lett rosszul Meg? Vagy nem csábította magával valahová esetleg egy mohó fiatalember? Ez tűnt a legvalószínűbbnek, és ha így van, akkor bármelyik pillanatban kitörhet a botrány. A herceg iszonyatos dühbe gurulna, ha a legkisebb folt is esne Meg makulátlan jó hírén. Annyira sajnálom, kegyelmes uram, gondolta magában, miközben a teraszajtó felé indult. Tudja, rengeteg dolgom volt, hiszen épp az unokájával cicáztam ahelyett, hogy megakadályoztam volna, hogy Meg botrányos helyzetbe keveredjen. Isten irgalmazzon neki, ha nem találja meg a lányt! Amikor kilépett a hűvös esti levegőre, ismerős kacagás hangja ütötte meg a fülét. Hatalmas kő esett le a szívéről és a hang irányába indult. Valóban a teraszon tartózkodott a lány. Ráadásul Malcolm társaságában!

100

A megkönnyebbülést riadalom váltotta fel, hiszen találkozott a tekintete Malcolméval Meg feje fölött, és látta, hogy kaján fény csillan fel a férfi szemében. Vajon mire készül már megint ez az ördög? Mi szállta meg megint? – Meg – szólította meg csendesen a lányt. Meg sarkon fordult és Lucindára villantotta ragyogó mosolyát. – Szia, Lucinda! Ismered Lord Arndale-t? Megnek úgy látszik, fogalma sincs, milyen nagy veszély fenyegeti, gondolta Lucinda döbbenten. A lány arcán ártatlan vidámság tükröződött, s Lucinda egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Malcolm odaadóan udvarolt neki. – Persze, hogy ismer Lucinda – mondta Malcolm, és egy pillanatig sem vette le róla a tekintetét. – Hiszen az öcsém felesége volt, Isten nyugosztalja szegényt. Megnek leesett az álla. – Erről fogalmam sem volt! Micsoda érdekes véletlen. – Valóban nagyon érdekes – válaszolta Lucinda epésen. – Meg, ugye tudod, hogy nem illik egy fiatal lánynak kettesben maradnia egy úriemberrel. A lány elvörösödött. – Bocsánat, Lucinda, de annyira meleg volt odabenn. Lord Arndale volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy kikísér, úgyhogy vele jöttem, hogy kissé lehűtsem magam. – De tudod, hogy ilyesmi nem illik – mondta Lucinda, és erőnek erejével megpróbálta türtőztetni magát. – Mit gondolsz, mit szólna a nagyapád, ha megtudná, hogy ilyen helyzetbe kerültél? És Malcolm, neked is több eszed lehetne! Malcolm bölcsen bólintott. – Köszönöm a helyreigazítást, kedves sógorném. De attól tartok, teljesen magával ragadott Miss Stanton-Lynch szépsége, és egy pillanatra elvesztettem a fejemet – azzal az ajkához emelte Meg kezét és megcsókolta. Meg felkacagott, Lucinda pedig a fogát csikorgatta. Malcolm eközben kajánul Lucindára vigyorgott Meg háta mögött. – Kérlek, Meg, most pedig menj be – utasította Lucinda. – Azonnal utánad jövök, csak még szeretnék egy szót váltani Lord Arndalevel. – Rendben – Meg Malcolm felé fordult és meghajolt. – Igazán örvendtem a szerencsének, Mylord. – Részemről a szerencse, Miss Stanton-Lynch – válaszolta Malcolm és ő is meghajolt. – Remélem, hamarosan újra találkozunk. – Ó, egész biztos vagyok benne – válaszolta Meg, aztán felszegett állal méltóságteljesen elvonult, és csak bájos kislányos mosolya rontott egy picit az összképen. Amikor eltűnt a bálteremben, Lucinda Malcolm felé fordult. – Mondd csak, mire készülsz már megint, Malcolm? – vonta kérdőre a férfit. Malcolm felvonta a szemöldökét. – Mit akarsz ezzel mondani, Lucinda? – Tartsd távol magad Megtől – figyelmeztette Lucinda. – Nem hozzád való. – Mi az hogy nem hozzám való? – húzta fel az orrát a férfi. – Csak nem azt akarod mondani, kedvesem, hogy nem vagyok elég jó parti a herceg unokájához? A címem és a vagyonom több mint elegendő. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki a rangjánál feljebb próbál pipiskedni. Lucinda eleresztette a füle mellett a célzást.

101

– Túlságosan is jól ismerlek, Malcolm, és nem fogom hagyni, hogy megronts egy olyan ártatlan teremtést, mint Meg. – Hogy megrontsam? Ugyan már Lucinda – csettintett egyet a nyelvével. – Aztán mondd csak, hogyan akarod megakadályozni? Nagyon is elbűvölőnek találom az ifjú hölgyet. Igazán bájos grófné lenne belőle. – Úgysem akarod feleségül venni – sziszegte Lucinda. – Csak szórakozol vele. – Kedves Lucindám, te annyira biztos vagy mindenben – válaszolta Malcolm, és lepöckölt makulátlan kék felöltője ujjáról egy láthatatlan porszemet, aztán Lucindára mosolygott. – Tudod, azt hiszem, lassan gondoskodnom kellene örökösről. Az ifjú Margaretből igazán szép menyasszony lenne – gúnyosan felkacagott. – Tényleg azt hiszed, hogy a herceg visszautasítaná az ajánlatomat? Különösen most, hogy szegény atyám ágynak esett és bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot? Ha meghalna, én lennénk Witting earlje, és mint olyan, igazán kitűnő partinak számítanék Raynewood hercege szemében. Lucinda komolyan megrettent, hiszen eltökéltséget vélt felfedezni a férfi szavaiban. Úgy látszik, tényleg udvarolni akar Megnek. Muszáj figyelmeztetnie a lányt. Az lehetetlen, hogy hagyja, hogy Meg hozzámenjen egy ilyen álnok kígyóhoz, mint Malcolm. Örök pokollá változtatná a lány életét! Összetörné a szívét és ellopná szeméből azt az ártatlan kedvességet. És persze még ezer más módon is megbántaná. – Ezt nem fogom hagyni – figyelmeztette a férfit. – Elmegyek a herceghez. Malcolm nekidőlt a kőkorlátnak, összefonta a karját a mellén, s a holdfény valóságos glóriát varázsolt szőke feje köré. – Szóval a tiszteletreméltó Mrs. Harry Devering meg akarja mondani Raynewood hercegének, hogy mit tegyen. Jaj, de nagyon szeretnék ott lenni ennél a kis beszélgetésnél! Lucindát arculcsapásként érte a válasz, és érzelmei kétségkívül jól tükröződtek az arcán is. Malcolm pedig, mint a ragadozók többsége megszagolta a gyengeségét és megpróbálta kihasználni. – De hiszen annyi más lány közül választhatnál. – Attól tartok, a drága Margaret ellopta a szívemet – turbékolta Malcolm gúnyosan csillogó szemmel. – De hiszen amerikai – érvelt Lucinda, bár tudta, hogy az érvei meglehetősen gyenge lábon állnak. – Jaj, hiszen attól csak még érdekesebb a dolog – gúnyolódott Malcolm. – Egy vad amerikai! A természet igazi gyermeke. Milyen izgalmassá teszi majd a nászágyat. Lucinda összeszorította a száját és újra próbálkozott. – Az anyja ír volt. Malcolm vállat vont. – Megfontolandó, csakhogy a herceg támogatásával túl tudom tenni magam a dolgon. Keresetlen szavak tódultak Lucinda ajkára, ám összeszorította a fogát. Volt annyira úrinő, hogy ne mondja ki azt, ami a szívét nyomja, még akkor sem, ha Malcolmmal beszél. Ehelyett inkább csak megvető pillantásokat lövellt rá. A férfi felnevetett. – Jaj, de heves vagy, Lucinda! – ellökte magát a korláttól és arrogánsan közelebb nyomult az asszonyhoz. – De talán intimebb helyen is megvitathatnánk a dolgot.

102

Olyan közel állt hozzá, hogy most már végigsimíthatott a karján. Lucinda elrántotta a karját, mintha egy undorító bogár ért volna hozzá, de nem hátrált meg. Nem akarta kimutatni a gyengeségét. – Mit sem változtál, Malcolm. – Miért, arra számítottál, hogy megváltozom? – kérdezte és csábítóan rámosolygott. Bizonyára kevés hölgy tudott volna ellenállni lebilincselő hibátlan fogsorának. – Az ember mindig azt reméli, hogy egyszer majd megszabadul a gonosztól. – Gonosztól? – kérdezte, és ismét felnevetett. – Elbűvölően szellemes vagy Lucinda, mint mindig. – Ez az oka talán, hogy nem hagysz békén? – kérdezte kihívóan. – Pedig azt gondolná az ember, hogy ennyi év után nyilván találkoztál már nálam szórakoztatóbb nővel is. A férfi összeszűkült szeme, mintha egy pisztoly csövébe nézne. Lucinda szinte hallotta a fegyver kakasának kattanását. – Soha senki nem veheti át a helyedet, Lucinda. Mert megszerezlek magamnak, nem számít, meddig kell várnom rád. – De hát miért? – kiáltotta Lucinda. Rettegés költözött a tekintetébe és hátrálni kezdett. – Miért engem? Hiszen nem voltál hajlandó kifizetni Harry adósságait, ahogy illett volna. Hazugságokat terjesztettél a hátam mögött, hogy ne találhassak új férjet magamnak. Mindezt csak azért, hogy hanyatt dönthess. Tíz éven át mindig kikosaraztalak, Malcolm. Miért nem tudsz belenyugodni a dologba? – Meg kell, hogy kapjalak Lucinda – sziszegte a férfi dühös ábrázattal. – Addig nem nyugszom, amíg be nem fejeztük, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk. Ez megőrült! Hogy lehet az, hogy ezt eddig nem vette észre? Ez az ember paranoiásan üldözi, és soha nem adja fel. Még egy lépést hátrált és egy pillanatra sem vette le a férfiról a szemét, mintha attól tartana, hogy rátámad. Már évek óta ólálkodik körülötte, és mindig is árnyékként fogja követni. Nincs menekvés. Állandóan figyeli és állandóan vár rá. És nyalogatja a szája szélét, mint egy éhes farkas, csak a kellő pillanatra vár, hogy rávethesse magát. Hogy volt képes szeretni valaha is? – Undorító vagy – vetette oda. Düh torzította el Malcolm vonásait. – Akkor is megszerezlek magamnak – fogadkozott. – Mindig is nagy kihívást jelentettél számomra, Lucinda, és addig nem nyugszom, amíg oda nem jutok a két hosszú fehér combod közé. Minden egyes szóval egyre közelebb és közelebb lépett, tágra nyílt szemének pupillája közben egyre nagyobb és nagyobb lett, végül Lucinda úgy érezte, hogy egyenesen a pokol tornácáig lát rajta keresztül. – Soha – suttogta. Aztán ismét hátrálni kezdett. A férfi nem követte, de gonosz mosoly bujkált a szája szegletében. Aztán Lucinda lassan hátat fordított neki, és fejét méltóságteljesen felszegve visszalépett a bálterembe. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy megőrizhesse a

103

méltóságát, ám csaknem összeomlott, amikor a háta mögül meghallotta a férfi halk gúnyos kacagását. Garrett gépiesen követte a zene ritmusát a táncparketten, s közben gondolatai egyre csak az asszony körül keringtek, akit pár perccel ezelőtt még a karjaiban tartott. Lady Penelope könnyedén csevegett valamiről, de Garrett csak tökéletes ajkának mozgását látta. Aztán lenézett rá és arra gondolt, bárcsak szélesebb lenne a szája, magasabb lenne és a haja sötétebb és göndörebb volna. És barna szembe szeretett volna pillantani, nem pedig kékbe. És egy magas, karcsú nőt ölelne magához, nem pedig ezt az alacsonyabb, gömbölyded idomú hölgyet. Olyan nőre vágyott, aki őszinte érzelmekkel néz rá, nem pedig udvarias csodálattal. Lucindát akarta. Rámosolygott Lady Penelopera és szórakozottan bólintott a lány udvarias csevegéséhez, ám tekintetével Lucindát kereste a bálteremben. Kétségkívül megpróbál majd elbújni előle egész este. Hiszen bizonyára megrémült attól, hogy mennyire elfajultak imént a dolgok – de a pokolba is, ez még őt is meglepte. Ő sem számított arra, hogy pillanatok alatt ennyire felforr bennük a szenvedély. Még egy pár pillanat, és belehatolt volna. Ennek ellenére csak azt bánta, hogy nem volt ideje befejezni az aktust. Semmi másra nem vágyott csak arra, hogy Lucindát ismét magához szoríthassa, hogy ismét együtt jussanak fel a csúcsra, és hallhassa az asszony önkéntelen örömkiáltásait. Igen, azok a kis kiáltások végtelenül jólestek neki. Udvariasan folytatta a táncot Lady Penelopeval, időnként rámosolygott, közben tekintetével továbbra is a báltermet pásztázta. Vajon hol lehet? Aztán végre megpillantotta, épp a terasz felől jött. Először megkönnyebbült, aztán aggódni kezdett, mert természetesen nem kerülte el a figyelmét, hogy Lucinda mennyire sápadt és tekintete mennyire zaklatott. Valamin nagyon felizgatta magát. Vagy talán még mindig nem sikerült lenyugodnia az iméntiek után? Aztán ismét megjelent valaki a teraszajtóban: az a szőke férfi, akivel Lucinda tegnap este beszélgetett, igen a sógora. Gonosz mosoly vibrált a szája szélén. Lucinda felszegte az állát és elfordult, sápadt arcára közönyt erőltetett. A sógora viszont mohó pillantásokat lövellt felé. Vajon mi az ördög van közöttük? Garrett majdnem megállt tánc közben, és ennek következtében Lady Penelope rálépett a lábára. – Bocsánat, Mylord! – kiáltotta, és fülig pirult. – Az én hibám volt – válaszolta, s közben figyelte, ahogy Lucinda Lady Agathához, Knightsbridgehez és Meghez tart. – Nem, nem, az én hibám volt. Jaj, annyira ügyetlen vagyok! A zene elhallgatott. Lady Penelope sietve meghajolt és elsietett. Garrett elgondolkodva nézett utána. Csak nem könnycseppeket látott a szemében? Ostoba nők. Ki érti őket? Lucinda után indult, ám mielőtt még odaért volna hozzá, az asszony eltűnt az egyik kis oldalszobában. Garrett nem tudta, mitévő legyen. Azt viszont pontosan tudta, hogy mi

104

történne, ha követné abba a kis szobába. Ugyanaz, ami majdnem megtörtént pár perccel ezelőtt. Menj utána, parancsolta a teste. Garrett megpróbálta elnyomni ösztöneit, és inkább az eszét használni helyette. Lehet, hogy Lucindának egyáltalán nem hiányzik, hogy utánamenjen, hiszen amúgy is zaklatott állapotban van. Csakhogy annyira szerette volna megnyugtatni, hogy attól még maga is meglepődött. Eddig csak a családtagjai iránt érzett ekkora aggodalmat. Lucinda nyilván sokat jelent neki. Csakhogy hirtelen nem tudta, mit kezdjen ezzel az érzéssel. Ahogy ott állt önmagában tépelődve, látta, hogy Lucinda nekiütközött egy idős úriembernek. Megállt és elpirult zavarában. Látta, hogy bocsánatkérően motyog valamit, aztán felnéz és az arckifejezése megkönnyebbült. Úgy látszik, ismeri a fickót. A férfi mondott neki valamit és ettől elborult az arca, majd hirtelen nem tudta tovább türtőztetni magát. Teljesen magába roskadt, az ismerőse pedig beterelte egy szobor mögé, hogy kissé elszeparálódjanak a társaságtól. A nagydarab férfi teljesen eltakarta a táncolók szeme elől. Garrett értetlenül bámult utánuk. Soha nem látta, hogy Lucinda akár egy pillanatig is összeomlott volna. Soha. Bár rengeteg merev angollal találkozott, úgy érezte, Lucindánál jobban senki sem tud uralkodni az érzelmein. Most viszont nagyon úgy festett, hogy nem tudja magát tovább türtőztetni. Feléjük pillantott. Ha az az öregember bántani merészeli Lucindát, hát alaposan meg fog fizetni érte! – Ugyan, ugyan kislány – mondta Sir James Whigby, s kihalászott egy zsebkendőt szmokingja zsebéből. – Csak nem fog itt pityeregni nekem? Lucinda teljesen magába roskadt és semmi másra nem volt képes, csak arra, hogy kivegye a férfi kezéből a fehér vászondarabot, és megtörölgesse könnyes szemét. Most biztos szörnyen néz ki sírástól vörös orrával és karikás szemével. Egy szempillantás múlva mindenki tudni fogja, hogy Lucinda Northcott Devering kibillent legendás lelki egyensúlyából. – Jól van, most már sokkal jobban néz – mondta Sir James mosolyogva, mintha olvasna a gondolataiban. – Higgye el, senki sem fogja észrevenni, hogy sírt az imént. – De jó lenne elhinni – szipogta Lucinda. – Olyan igaz, mint ahogy itt állok. És ha szabad emlékeztetnem, meglehetősen gyorsan félrevonultunk ide. Örömmel konstatáltam, hogy még ilyen gyorsan tudok mozogni. Lucinda erre kicsit elnevette magát. – Ugyan, Sir James, hiszen maga nem is olyan öreg. – Már elmúltam ötven is kislány, és mondhatom sokat láttam már a világból – mondta mosolyogva. – Ugye nem nagy szemtelenség egy régi baráttól, ha megkérdezi, mitől zaklatta fel magát ennyire? Lucinda ismét szipogni kezdett, és legszívesebben mindent elmondott volna apja egykori barátjának. Bár George Northcott tábornok csaknem egy évtizeddel idősebb volt Sir James Whigbynél, mégis igen közeli barátok voltak. Sir James és felesége, Portia gyakori látogatók voltak a Northcott házban Lucinda gyerekkorában. Csakhogy miután

105

Sir James felesége meghalt, a férfi hosszú időre vidéki házába temetkezett. Hat év óta ez volt az első társas összejövetel, amelyen részt vett. Kedves ember volt, és kora ellenére még mindig meglehetősen jóvágású. Egykor koromfekete haja mostanra megőszült, naptól és széltől cserzett arca viszont arról árulkodott, hogy jó ideig szolgált kapitányként őfelsége haditengerészeténél. Gesztenyebarna szeme még mindig vidáman csillogott, és idős kora ellenére sem hízott el. Miután Garrett és Malcolm miatt Lucinda alaposan felzaklatta magát, Sir Jamesnek csak elegendő volt megemlíteni az édesapját, és egy szempillantás alatt összeomlott. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam, hogy dajkálnia kelljen egy bőgőmasinát – mondta Lucinda és megpróbálta összeszedni magát. – De ez a mai este kissé megerőltető számomra. – A férjeddel vagy itt? – érdeklődött Sir James. Lucinda megrázta a fejét. – Harry már több mint egy éve meghalt. Raynewood hercegének unokáját kísértem el. A lány nemrég érkezett Amerikából és nem volt megfelelő társasága – csaknem a torkán akadt a hazugság. Olyan nehezére esett füllentenie a család ilyen régi barátjának, ám senkinek sem árulhatta el anyagi gondjait, és azt, hogy milyen megállapodást kötött a herceggel. – Szóval a szárnyaid alá vetted az ifjú hölgyet – mondta Sir James bólogatva. – Mindig is jószívű asszony voltál, Lucinda. Dehogyis, csak nincs más választásom. – Minek köszönhetjük, hogy ismét Londonba utazott, Sir James? – kérdezte, s megpróbálta semlegesebb témák felé terelni a beszélgetést. – Csak a magánynak – válaszolta Sir James önironikusan. – Tudod, az én kedves Portiám nélkül már nem sokat ér az életem. Arra gondoltam, talán Londonban majd kissé feljavul a kedélyállapotom. Lucinda együttérzően a férfi karjára tette a kezét. – Jaj, Sir James. – Semmi baj – válaszolta a férfi, és megpaskolta a kezét. – Ott van nekem Roger. Tudod, megnősült és már két gyereke is van. Úgyhogy nagyapa lettem. – Maga még túl fiatal ahhoz, hogy nagypapa legyen – válaszolta Lucinda mosolyogva. A férfi kuncogni kezdett. – Kedves tőled, hogy ezt mondod, kedvesem. Annyira örülök, hogy végre ismerős arccal találkozhattam ebben a hatalmas városban. Esküszöm, hogy senki mást nem ismerek itt. Nem vennéd tolakodásnak, ha holnap esetleg meglátogatnálak? – Persze hogy nem! – kiáltotta Lucinda. – Hiszen mióta eszemet tudom, mindig is a család jó barátja volt. Alig várom, hogy meglátogasson, Sir James. A férfi óvatosan Lucinda kezére tette a magáét. – Kedves Lucinda, ezúttal nem családi barátként érkeznék. Úgy döntöttem, ismét megnősülök. És most, hogy tudomásomra jutott, hogy megözvegyültél, megtiszteltetésnek venném, ha látogatásomat több mint barátinak tekinthetném. Lucinda annyira megdöbbent, hogy majdnem eltátotta a száját csodálkozásában. – Nos… természetesen, Sir James. Mint mondtam, nagy örömömre szolgál, hogy meglátogat. A férfi elnevette magát.

106

– Látom, sikerült meglepnem téged a bejelentésemmel, bár rajtam kívül senki nem mondaná meg, csakhogy én már annyira régen ismerlek, hogy nem tudsz becsapni. Ne aggódj, kedvesem, nem fogom siettetni a dolgot. Csak egyszerűen szeretném kihasználni az alkalmat, hogy udvarolhassak neked egy kicsit. Aztán az ajkához emelte Lucinda kezét, ő pedig pislogni kezdett meglepetésében. – Természetesen, Sir James, de el kell ismernem, hogy valóban meglepett az imént. – Kedves Lucindám – folytatta a férfi mosolyogva –, engem is meglepett ez a helyzet. Akkor holnap számíthatsz a látogatásomra. – Rendben – válaszolta a lány. A férfi meghajolt és távozott, Lucinda pedig tágra nyílt szemmel bámult utána. Atyaisten! Kérője akadt.

107

Tizennegyedik fejezet

A

folyosón olyan illatorgia uralkodott, mint valami ravatalozóban. Garrett megállt a lépcsőn lefelé jövet, és szájtátva bámulta az előcsarnokot beborító virágáradatot. Lucinda és Meg akár két szorgos méhecske, ide-oda repkedtek a csokrok között, hogy leolvassák, melyiket ki küldte. Atyaisten, ez mind Megnek érkezett? Kissé rosszuleső érzéssel vette tudomásul, hogy a húga bizony meglehetős népszerűségre tett szert a mihaszna londoni gigerlik körében. Legjobb lesz, ha mihamarabb visszamennek Bostonba. Szinte megszokásból merült fel benne a gondolat, aztán hirtelen azon kezdett tűnődni, hogy vajon mire is vár tulajdonképpen. Hiszen Meg már részt vett a fontos bálon, mégsem érezte úgy, hogy azonnal vissza kellene küldenie a legelső hajóval Amerikába. Ez biztos nem azért van, mert ő maga is megszerette Angliát, gondolta dühösen. Hiszen még életében nem találkozott ennyi naplopóval, akik egyetlen napot sem dolgoztak végig tisztességesen. És persze nem is a családja miatt marasztalta volna, bár igaz, megkedvelte Lady Agathát, és élvezte Knightsbridge társaságát is. Nem, az ok amiért még mindig Angliában volt, épp ott állt előtte rózsaszín ruhában, mégpedig olyan ennivalóan festett, hogy legszívesebben beleharapott volna. Ő és a bájos Lucinda még nem fejezték be a dolgot egymással, és nem hajlandó elmenni addig, amíg nem csillapította az éhségét. – Lucinda! – sikította Meg. A húga magas, fülsértő kiáltása hallatán Garrett összerándult. – Idenézz, Lucinda! Ez neked jött! – Azzal a nevelőnője felé nyújtott egy hatalmas, ízléses, tavaszi virágokból készült csokrot. – Micsoda? – kérdezte meglepődve. Mi az ördög?! Horkant fel Garrett magában. – Igen, ezt te kaptad! Nem is tudtam, hogy hódolóid vannak! – Érdekes, én sem – átvette a csokrot Megtől, és felfordította a hozzátűzött kártyát. – Te jó ég, ezt Sir James küldte. – Lucinda, te huncut! Nem is mondtad, hogy kérőd van – korholta Meg mosolyogva. – Engem is elég váratlanul ért a dolog – válaszolta Lucinda, majd lehunyt szemmel magába szívta a virág illatát. Aztán elmosolyodott. Garrettnek eszébe jutott, hogy ugyanezt az arckifejezést utoljára akkor látta, amikor két nappal ezelőtt éjszaka beletúrt a hajába. Ördög és pokol, hát nem tudja, hogy őt illeti meg az elsőbbség? Tegnap este nagyon is jól hallotta, hogy miről beszél Lucinda és ez a Sir James. A fickó minimum ötvenéves. Mit akar egy olyan szenvedélyes fiatal nőtől, mint Lucinda? Na persze Lucinda tiszteletreméltó férjre akadna a személyében. – Szóval, ki az a Sir James? – csipkelődött Meg. – Úgy láttam, tegnap este Garretten kívül senki mással nem táncoltál. Lucinda elpirult. – Ó, csak apám egy régi barátja. Tegnap este véletlenül összefutottunk a bálon. Meg arca megnyúlt. – Eszerint nem igazi kérő? Lucinda habozott egy darabig, aztán megköszörülte a torkát.

108

– Igazság szerint azt mondta, hogy ma meg fog látogatni, és elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy a szándékai nem pusztán barátiak. – Jaj de izgulok érted! – kiáltott Meg, és hirtelen olyan erősen magához ölelte Lucindát, hogy majdnem összenyomta a virágait. – Ezek szerint ma mindketten látogatót fogadunk. – Úgy tűnik – válaszolta Lucinda, és őszintén elmosolyodott a lány öröme láttán. Aztán felnézett a lépcsőre, megpillantotta Garrettet, s lefagyott arcáról a mosoly. Meg követte a tekintetét. – Garrett, na végre! Nézd meg ezt a sok virágot! Még Lucinda is kapott egy csokrot. Garrett mosolyt erőltetett az ajkára, s elkapta Lucinda tekintetét. – Szerintem kifosztották az összes londoni virágárust. – Megyek és lehívom Lady Agathát, ezt neki is látnia kell! – kiáltotta Meg és elviharzott Garrett mellett. Lucinda továbbra sem vette le a szemét Garrettről, aki lassan közeledett felé. Egyetlen szót sem váltottak a tegnap esti affér óta, és Lucinda remélte, hogy Garrett elmegy mielőtt még a délutáni látogatók megérkeznek. Mielőtt Sir James megérkezik. A férfi megállt előtte. – Szép virág – szólalt meg végre. – Igen, tényleg szép. – Egy hódolód küldte? Lucinda felszegte az állát. – Igen. – Az az idősebb, ősz hajú férfi, akivel tegnap este láttalak? – Igen, Kapitány – kérdően felvonta a szemöldökét. – Van még valami, amire kíváncsi, Kapitány? – Elolvashatom a kártyát? – Azt már nem! Semmi köze hozzá, uram. Garrett szeme összeszűkült. – Már hogyne volna közöm ahhoz, hogy a nő, akinek csapom a szelet, virágot kap egy másik férfitól. – Halkabban! – sziszegte Lucinda. – Sir James tökéletes úriember, ráadásul a családom régi barátja. – És el akar venni – tette hozzá Garrett. – Ott voltam tegnap este, Lucinda és hallottam, mit mondott. Lucinda arca megnyúlt a csodálkozástól. – Csak nem kémkedett utánam? – Láttam, mennyire felizgattad magad valamin – zavartan keresgette a szavakat. – Segíteni szerettem volna. Lucinda felnevetett. – Épp elég bajom volt magával tegnap este, Kapitány. – Garrett – javította ki. – Kapitány – makacskodott Lucinda. Farkasszemet néztek egymással, és egyikük sem akarta elfordítani a tekintetét. – Csak két perc hiányzott és a magamévá tettelek volna – suttogta. – Még két perc és semmilyen más férfi nem érdekelt volna, csak én.

109

– Még két perc és szégyenteljesen lealacsonyítottam volna magam – javította ki Lucinda suttogva. – Pedig te is kívántad – makacskodott ezúttal Garrett. – Igen, de óriási veszélybe sodortam magam azzal, hogy elhanyagoltam a kötelességemet, ráadásul teljesen megfeledkeztem a legelemibb illemszabályokról is. Egy inas ment el a közelben és egy időre mindketten elhallgattak, amíg hallótávolságon kívül nem került. Aztán Garrett közelebb hajolt hozzá. – Túlságosan felfújod az egészet, Lucinda. Hiszen ez csak testi kapcsolat. Lucinda kihúzta magát. – Pontosan, Kapitány. Nem szerelem, tehát nem éri meg, hogy pár pillanatnyi kéj miatt feláldozzak mindent. – Nem így értettem! – sziszegte ezúttal Garrett ökölbe szorított kézzel. – Ez a Sir James öreg hozzád, Lucinda. Te egy szenvedélyes fiatal nő vagy. Nem fog tudni kielégíteni. – Dehogynem – válaszolta. – Tisztességesek a szándékai, Kapitány. Nem úgy, mint a magáé, hiszen a magáét csak a legalantasabb ösztönök diktálják. Garrett kivette a kezéből a virágot és a legközelebbi asztalra dobta. – Ha nem tudod megkülönböztetni a pillanatnyi vágyat az őszinte csodálattól, akkor még sokat kell tanulnod, kedvesem. – És gondolom, azt képzeled, hogy majd te fogsz megtanítani rá, ugye? – kérdezte hűvösen – belékarolt és lehalkította a hangját. – Folytatjuk ezt kettesben Lucinda, vagy maradunk itt, ahol esetleg a szolgák mindent szót hallanak? Nocsak, hökkent meg Lucinda. Ezt most nem maga miatt mondta, hiszen az inasok már hozzászoktak barbár modorához. Úgyis neki is lett volna mondanivalója. – Nem bánom – válaszolta. – Menjünk be a szalonba. Garrett gálánsán meghajolt és előremutatott, jelezvén, hogy menjen előre. Lucinda felszegte az állát és méltóságteljesen elindult a szalon felé. Garrett utánaeredt aztán becsukta az ajtót maga mögött. – Nyissa ki az ajtót – követelte Lucinda. – Nem! – válaszolta Garrett, és nekivetette a hátát az ajtónak. – Ezt most nem hagyjuk annyiban, Lucinda. – Nincs mit annyiban hagyni, Garrett – válaszolta. – Nekem és neked kezdettől fogva ellentétesek a céljaink. – Én pedig azt hittem, hogy két nappal ezelőtt egyezséget kötöttünk – mormolta a bajusza alatt. Lucinda a férfi arcába nézett és majdnem felnyögött. A pokolba is, még most is kívánta. – Soha nem titkoltam, hogy férjet szeretnék találni magamnak, Kapitány. Épp úgy, ahogy maga sem csinált titkot abból, hogy el fog menni Angliából. A két dolog összeegyeztethetetlen. – Nem feltétlenül. – De igen – makacskodott Lucinda. – Mondd csak, mit tartanál egy olyan férfiról, aki semmi mást nem akarna Megtől, csak futó kalandot? Garrett vonásai megkeményedtek. – Megölném a disznót. A húgom többet érdemel ennél. – És én vajon nem?

110

Garrett válaszra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. – A kettő nem ugyanaz – mondta végül. – Dehogynem – válaszolta Lucinda, majd szomorúan elmosolyodott. – Többet érdemlek, Garrett, mint pár éjszakás kalandot. Neked köszönhetően sok új dolgot tanultam meg magamról, amit ezúton köszönök. De a társadalomban elfoglalt helyzetem megkívánja, hogy ne bonyolódjak futó szerelmi kalandokba. Tiszteletben tartom a döntésedet, Garrett, de neked is tiszteletben kell tartanod az enyémet. Mondd, könyörögtem neked valaha is, hogy vegyél feleségül? Nem. Ahogy mondtad, felnőtt emberek vagyunk és megvan a magunk élete. Csakhogy az én céljaim mások, mint a tieid. Te nem adhatod meg nekem, amit akarok, úgyhogy azt másutt kell keresnem. – Még nem kaptam meg, amit akartam – hörögte Garrett és úgy nézett Lucindára, mintha ott helyben magáévá akarná tenni. Lucinda nagyot sóhajtott. – Sajnálom, de én megadtam mindent, amit adhatok. Garrett feléje lépett. – Ne próbáld bemesélni nekem, hogy nem kívánsz, Lucinda. Nem szeretnélek hazugnak nevezni. – De kívánlak – válaszolta, aztán felnevetett a férfi meglepett arckifejezése láttán. – Én legalább nem csapom be magam, Garrett. Lehet, hogy akaratom ellenére kívánlak, csakhogy a test nem mindig engedelmeskedik az akaratnak. – De mondd, mi bajod származna abból, ha folytatnánk a viszonyunkat? – próbálkozott tovább – olyan diszkréten rendezhetjük, ahogy csak akarod. Lucinda ismét felszegte az állát. – Jó okom van rá, Garrett. Tudd meg, hogy van pár dolog, amit nem tudsz rólam. Kérlek, legyen elég annyi, hogy muszáj így tennem. – Ha Sir James megkéri a kezed, igent mondasz neki? Lucinda bólintott. – Valószínűleg. Kedvelem Sir Jamest, és kislány korom óta ismerem. Sokkal rosszabbul is járhatnék. – Szeretted az első férjedet? Lucinda meghökkent. – Jobb szeretnék nem beszélni a Harryval való házasságomról. Garrett felvonta a szemöldökét. – Ezt úgy értelmezem, hogy nem szeretted. Lucinda az asztalhoz lépett és a kínai vázában lévő virágokkal kezdett babrálni. – A házasságunk családi megállapodás alapján köttetett. Nem ritka az ilyesmi. – És Lord Arndale? – kérdezte Garrett halkan. – Hogy kerül ő a képbe? Lucinda döbbenten nézett a férfira. – Malcolm Harry bátyja. Ennyi, és semmi több. – De ingerült vagy – jegyezte meg Garrett. – Csak nem vagy belé szerelmes? – Mondd csak, mióta érdekel téged ennyire, hogy kibe vagyok szerelmes? – kiáltotta Lucinda. – Egy biztos, mégpedig az, hogy te nem vagy belém szerelmes, Garrett. Szerintem képtelen vagy a szerelemre. Garrett dühbe gurult. – Már hogy lennék rá képtelen?

111

– Hát persze – legyintet Lucinda. – Azért igyekeztél egész életedben kibújni az érzelmi felelősségvállalás alól. – Mi az ördögről beszélsz? – Rólad beszélek! – Lucinda csípőre tette a kezét és a férfi szemébe bámult. – Mivel én kívülállóként szemléllek benneteket, olyasmiket is meglátok, amik elkerülik a figyelmedet. Annyit mondhatok, hogy maga, uram, óvakodik az érzelmi kötődéstől. – Marhaság! Lucinda még csak össze sem rezzent a durva szavak hallatán. – Azt tudom, hogy szereted a húgodat. – Természetesen. Bármit megtennék érte. Lucinda bólintott. – Persze, bármit, csak ne kelljen ott lenned mellette. Garrett szeme villámokat szórt. – Mindig is gondját viseltem neki és az anyámnak. Mindig. – Anyagi értelemben igen. De az időd jó részét a tengeren töltötted. Most már nincs erre szükséged, Garrett. Tiéd a cég. Bostonból is irányíthatod, de ehelyett te inkább elszakadsz a családodtól. Persze szeretted őket, mindig küldtél nekik pénzt. Csakhogy ők azt szerették volna, hogy velük legyél, de erre képtelen voltál. – Lehet, hogy velük kellett volna lennem – vágott vissza Garrett. – De most itt vagyok, nem igaz? Eljöttem ide ebbe az átkozott országba, és itt maradtam kizárólag Meg kedvéért. – Végre egy helyes döntés – bólogatott Lucinda egyetértően. – De mióta itt vagy mindent megtettél, hogy még jobban elmérgesítsd a viszonyodat a nagyapáddal. – Tudod, hogy mit tett, nem? – kérdezte Garrett vicsorogva. – Tönkretette a családomat. – Csak megpróbálta megóvni a családodat – javította ki Lucinda. – Eközben persze óriási hibát követett el, amiért ugyanolyan drágán megfizetett, mint ahogy te. Az még soha nem jutott eszedbe, hogy neki is éppúgy fájt az apád halála, mint neked? Hiszen az apád a fia volt. Mit gondolsz, milyen érzés volt neki, amikor rádöbbent, hogy közvetve ő okozta a gyermeke halálát? – Szerintem nincs is szíve ennek a vén disznónak. Lucinda elnevette magát. – Rólad is el lehetne mondani ugyanezt. Mindketten féltek a szeretettől, mindketten féltek attól, hogy ismét fájdalmat okoznak nektek. – Mondd csak, Lucinda az a célod, hogy beléd szeressek? – kérdezte kihívóan. – A cselekedeteimnek megvan a maguk oka. Csakhogy azoknak semmi köze ahhoz, hogy hogy érzek irántad, Garrett. A te indítékaid a félelemben gyökereznek. – Én nem félek semmitől – vetette oda Garrett. – Dehogynem, nem mersz például megbocsátani a nagyapádnak. – Itt kellett volna felnőnöm – válaszolta gyűlölettel izzó tekintettel. – Nekem is olyan körülmények között kellett volna élnem, mint annak idején az apámnak – az ablakhoz lépett és kinézett a londoni utcákra. – Sokat beszélt erről az országról gyermekkoromban. Elmesélte, mennyire zöld Anglia, hogy mennyire szeretett lovagolni ősei földjén. Csakhogy a nagyapám megtagadta tőlem mindezt. – De most tálcán kínálja feléd.

112

– Csakhogy Amerikát is szeretem – válaszolta és ismét szembefordult vele. – Az ottani emberek mások. Ott mindenki egyenlő, és ez nagyon hiányzik. – Amerika a hazád, természetes, hogy hiányzik. Ez pedig itt az én hazám, és épp úgy szeretem Angliát, mint ahogy te szereted Amerikát. – Azt hiszem, ez szükségszerű – válaszolta Garrett vontatottan. – És épp úgy szeretem a családomat, ahogy te szereted a tiédet – folytatta Lucinda. – Bár családtagjaim meghaltak, bizonyos hagyományokat tovább kell vinnem. Én vagyok az utolsó élő Northcott. Teljesítenem kell azt, amire családom neve kötelez, és tisztességes férjet kell találnom magamnak, hogy továbbra is elfogadjon a társadalom. Nem szabad botrányos viszonyokba keverednem, melyek foltot ejtenek a hírnevemen, és szégyent hoznak a családom nevére. – Senkinek nem kell megtudnia – válaszolta, ám Lucinda bizonytalanságot érzett a férfi hangjában. – Elég, ha én tudom – válaszolta. – A pokolba ezzel, Lucinda – ám Lucinda érezte, hogy a szenvedély hiányzik a szavaiból. – Egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből. A karjaimban szeretnélek tartani, és ha csak rá gondolok erre a Sir Jamesre, úgy érzem, mindjárt megőrülök. – Ezt őszintén sajnálom – válaszolta Lucinda. – De jó okom van rá, hogy őt válasszam. – Akkor mondd el – követelőzött Garrett. Lucinda megrázta a fejét. – Nem tehetem, Garrett. – Akkor hogyan várhatod el, hogy megértselek? – kérdezte dühösen. – Bajban vagy, Lucinda? Muszáj férjhez menned? Lucinda nagyot sóhajtott aztán határozott léptekkel az ajtó felé indult. – Nem kívánok erről többet beszélni, Garrett. – És mi a helyzet a gyerekekkel, Lucinda? Lucinda már a kilincs felé nyúlt, ám a keze megállt félúton a levegőben. – Tessék? – Mi a helyzet a gyerekekkel? – ismételte meg a kérdést. – Mondd, te nem szeretnél gyerekeket egyszer? Sir James azt hiszem, már túl idős ahhoz, hogy apa legyen. Lucinda dühösen sarkon fordult és csípőre tette a kezét. – Csak nem hallott valamit, Kapitány? Az a szóbeszéd járja, hogy nem lehet gyerekem. Úgyhogy nem értem, miért aggódik ilyesmi miatt – a hangja sajnálatos módon megbicsaklott az utolsó szavaknál. – Szóval már megint magázódunk, mi? – motyogta magában. Aztán Lucindára nézett, ám az asszony összeszorította az ajkát és lesütötte a szemét. – Ezek szerint nem lehet gyereked? Lucinda vállat vont. – Azt beszélik. – Nem ezt kérdeztem – közelebb lépett, ám Lucinda kitért az útjából. – Mondd meg, mi a baj, Lucinda. Valami bajba kerültél? – Ne aggódj miattam, Garrett – szomorú mosollyal a szemébe nézett. – Aggódj inkább a hajóid meg a húgod miatt. Tudok gondoskodni magamról. – Tényleg tudsz? – kérdezte egészen halkan. Lucinda hátat fordított neki és az ajtóhoz lépett.

113

– Nincs más választásom Kirontott a szobából, ám mielőtt még becsukta volna az ajtót, jól hallotta Garrett válaszát. – Az embernek mindig van választása, Lucinda!

114

Tizenötödik fejezet

A

z embernek mindig van választása, Lucinda! Garrett szavai egész nap ott visszhangzottak a fejében. Garrett nem tudja, mit beszél, gondolta dühösen, miközben a komornája kedvenc barna ruháját gombolta, ugyanis Lucinda ezt a ruhát választotta a délutáni kocsikázáshoz. Hamarosan megérkezik Sir James, és azt tervezte, hogy kikocsikáznak a parkba. Garrettnek fogalma sem volt a problémáiról. Semmit sem tudott arról, hogy milyen nehéz belekapaszkodni egy olyan megfoghatatlan dologba, mint például a család jó hírneve, melyet annyira nehéz megőrizni egy olyan gonosz társadalommal szemben, mint az angol. Semmit sem tudott Malcolm rögeszmés zaklatásáról, az anyagi problémáiról, melyek nap mint nap nyomasztották, és arról, hogy mennyire törékeny az az egyezmény, melyet a herceggel kötött. Garrett Lynch a maga ura volt, saját maga irányította az életét. Cégtulajdonos volt és maga döntött az ügyeiről. A nőknek sokkal nehezebb, hiszen férjet kell találniuk ahhoz, hogy életben maradjanak. Magát is meglepte saját keserűsége. Egész életében arra nevelték, hogy úri kisasszony legyen, aki tudja a kötelességét. Akkor most miért olyan dühös, hogy férjhez kell mennie azért, hogy életben maradjon. Egyáltalán, miért gondolkozik azon, hogy milyen csodálatos lenne szerelemből, nem pedig érdekből házasodni. Sir James végül is jó ember. Igaz, idősebb, mint ő. Jó huszonöt évvel idősebb, ha már itt tartunk. De kedves ember és megbízhat benne. A jelek szerint nem zavarja a szóbeszéd, mely Malcolmtól ered, és azt is nagyon jól tudta, hogy jó anyagi helyzetben van. A sors különös kegyének köszönhetően éppen most tért vissza Londonba, hogy feleséget keressen magának, ő pedig éppen most keres magának férjet. Egy hónappal ezelőtt egy pillanatig sem gondolkodott volna, hanem megköszönte volna az égnek a szerencséjét. Egy hónappal ezelőtt nem vágyakozott még Garrett után. Nagyot sóhajtott aztán kiment a szobájából, hogy fogadja Sir Jamest. Garrett a szalonba lépett és abban a pillanatban megbánta, hogy ide jött. – Garrett, Garrett, kedves öcsém! – üdvözölte Lady Agatha. – Gyere, hadd mutassalak be Sir Jamesnek. Garrett mindenre számított, csak erre nem. Épp Meget kereste, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy Lucinda kérőjével udvariaskodjon. Az idős férfi egy karosszékben ücsörgött a kanapéval szemben, ahol Lady Agatha és Meg foglalt helyet. Egyszerű, mégis elegáns, jól szabott ruhája láttán Garrett akaratlanul is elismerést érzett. Sir James felállt, hogy bemutatkozhasson. – Garrett, bemutathatom Sir James Whigbyt? Sir James, ez itt az unokaöcsém Garrett, Lord Kelton. Sir James azért jött, hogy kikocsikázzon Mrs. Deveringgel a parkba – tette hozzá Lady Agatha sugárzó mosollyal. – Örvendek a szerencsének – mondta Sir James, és udvariasan feléje bólintott.

115

– Részemről a szerencse, Sir James – bólintott vissza Garrett, és szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne kössön bele a férfiba. Végül is tiszteletben kell tartania Lucinda választását, és nem szabad beleavatkozni az életébe. Ő is ugyanezt várná el mástól, így amennyire lehetséges, megpróbált udvarias maradni. Sajnos ösztönei azt súgták, hogy zavarja el a férfit az asszonytól, akire ő tart elsősorban igényt. Lucinda épp ebben a pillanatban lépett be a szobába. Megállt az ajtóban, észrevette, hogy Garrett odabent van, a következő pillanatban összefonódott a tekintetük és jó darabig szótlanul nézték egymást. Lucinda gyönyörű volt a hajánál is sötétebb színű mélybarna ruhájában. Jól állt neki ez a szín, mert kiemelte tejfehér bőrét és gesztenyebarna szemét. Puha rózsaszín szája láttán bármely férfinak meglódult volna a fantáziája. Ne menj el vele, gondolta Garrett. Lucinda vonásai ellágyultak, sötétbarna szeméből pedig olyan gyengédség sugárzott, hogy Garrett szíve azonnal sajogni kezdett. Kiérezte belőle a szeretetet. Benne volt testének minden egyes porcikájában, a szeme villanásában, a mosolya vibrálásában. Hogy lehet, hogy eddig nem vette észre, hogy ennyire fontos ennek az asszonynak? Miért nem jött rá korábban? Azért, mert ostoba volt. Lucinda nem az a fajta asszony, aki könnyen odaadja magát, és Garrett hirtelen elszégyellte magát, hogy mégis úgy kezelte, mint a többi nőt. Pedig ugyanolyan nagy tisztelettel kellett volna bánnia vele, mint Meggel, vagy a hozzá hasonló kisasszonyokkal. A nemi vágy mintha kiölte volna belőle a jó modort, ez persze semmi alól nem mentette fel. Épp ezért, amikor Sir James felállt a karosszékből, hogy Lucindához közelítsen, Garrett oldalra lépett. Amikor az idős férfi a szájához emelte Lucinda kezét, hogy megcsókolja Garrett erőt vett magán és nem lökte odébb, mint ahogy azt az ösztönei diktálták. Miközben Sir James kivezette az asszonyt a szalonból, Lucinda egy pillanatra visszanézett rá. Hála sugárzott a szeméből és ugyanaz a vágyódás, melyet ő is érzett önmagában. Atyaúristen, döbbent rá elképedve. Hiszen ő mély érzéseket táplál Lucinda iránt! Érzéseket, melyeknek semmi közük a nemi vágyhoz. Olyan érzéseket, melyek kicsit kínosan is érintették, ugyanakkor jól estek a lelkének. Mégis csak állt ott mozdulatlanul, megrendülve, miközben szeretett asszonya kisétált a szobából egy másik férfi karján. Lucinda megpróbált nem gondolni a Garrett szeméből sugárzó érzelmekre, miközben Sir James felsegítette a kocsira. Igen, most nem szabad gondolnia más férfira, csak Sir Jamesre, így erőt vett magán és kedvesen rámosolygott a férfira, amikor felmászott mellé. Meglepetésére a férfi nem mosolygott vissza. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Lucinda – kérdezte csendesen. – Ezt hogy érti, uram? – kérdezte döbbenten. Sir James komor ábrázattal az épület felé fordította a fejét. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy valami van közted és a herceg unokája között. Mondd csak, mi van köztetek? – Ő csak… úgy értem… – Most is figyel az ablakból.

116

Lucinda a ház felé kapta a fejét és látta, hogy Garrett valóban figyeli őket a szalon ablakából. Tekintetük összeakadt egy pillanatra, aztán a férfi eltűnt az ablakból. Lucinda felnyögött zavarában. Sir James megérintette a kezét, így visszafordult a férfi felé. Aztán a férfi gyengéden megcirógatta az arcát. – Bocsáss meg, Lucinda. Nem akartam goromba lenni. Csak tudni szeretném, hogy Lord Kelton személyében vetélytársat tiszteljek-e. Lucinda az ajkába harapott. – Egyáltalán nem, Sir James. – Valóban? – kérdezett vissza Sir James, aztán a kezébe vette a gyeplőt és ügetésre fogta a két gyönyörű szürkét. – Vagy inkább nem akarsz róla beszélni. Lucinda elbizonytalanodott. – Lucinda, gyerekkorod óta ismerlek – emlékeztette a férfi. – Sok minden történt jó atyád halála óta, és szeretném, ha tudnád, teljes mértékben megbízhatsz bennem. Biztosíthatlak, hogy bármit mondasz, én ugyanúgy kedvelni foglak. A férfi őszinte szeretete hallatán könnyek szöktek Lucinda szemébe és alig tudott uralkodni magán. Milyen régóta szeretett volna már valakit a bizalmába fogadni! De mégsem mert a férfinak Garrettről beszélni, különösen mivel Sir James a kérője volt. Pedig mennyire szeretett volna. Az asszony makacs hallgatását látva Sir James nagyot sóhajtott. – Na jó, ha nem mersz róla beszélni legalább hadd mondjam el, hogy én mit gondolok az ügyről. Szerintem van valami közted és Lord Kelton között. Házasságról nyilván nem esett szó, hiszen az imént mondtad, hogy nem kérte meg a kezed. Ugyanakkor úgy látom, hogy szeretnél újra férjhez menni. – Így igaz – válaszolta Lucinda és végre a férfira emelte a tekintetét. Sir James továbbra is az úton tartotta a szemét, de látszott rajta, hogy odafigyel Lucinda minden szavára. Lucinda nagy levegőt vett, mielőtt folytatta volna. El kell mondania az igazat, hiszen mi van akkor, ha Garrettnek sikerül visszavinnie a húgát Bostonba, mielőtt Meg találna magának egy tisztességes kérőt. A herceggel kötött megállapodásánál nem vette figyelembe Garrett megátalkodottságát. – Őszinte leszek önnel, Sir James, mivel olyan régóta ismerjük egymást. Néhai férjem jelentős adósságot hagyott maga után. – Ó – válaszolta Sir James megértően. – És a jelenlegi anyagi helyzeted nem teszi lehetővé, hogy visszafizesd az összeget, ugye? – Így igaz. – Azért szeretnél tehát férjhez menni, hogy anyagi biztonságba kerülj. – Igen, részben azért. A férfi Lucindára pillantott. – És ha jól értelmezem a dolgokat, Lord Kelton nem kíván házasodni, ugyanakkor a jelek szerint gyengéd érzelmeket táplál irántad. Lucinda elpirult. – Valahogy úgy. – Ahogy gondoltam – a férfi elhallgatott. – Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Jó családból származol, Lucinda és bármi is van közted és a márki között, az rátok tartozik. Ha azonban összeházasodunk, nem fogom eltűrni a hűtlenkedést. Lehet, hogy ez kissé ódivatúnak hangzik, de én már csak ilyen vagyok.

117

Lucinda szégyenkezve lesütötte a szemét. – Én nem vagyok olyan, Sir James. Ha férjhez megyek, hűséges feleség leszek. – Ezt örömmel hallom. – Sir James a Hyde-park felé fordított a lovakat. – Szerelmes vagy Keltonba, Lucinda? – Dehogyis! – válaszolta Lucinda felháborodva. Rövid hallgatás után a férfi újabb kérdést tett fel. – És gondolod, hogy engem tudsz, majd szeretni? – Megpróbálom – válaszolta halkan. – Azt hiszem, ennél többet nem is kérhetek – válaszolta s közben odabiccentett a mellettük elhaladó hintónak. – Többé nem hozom szóba a dolgot. Garrett visszament az ablakhoz, de a hintó már nem volt ott; Lucindával együtt eltűnt. Ökölbe szorította a kezét és a messzeségbe bámult. Úgy érezte, teljesen összezavarodott, az érzelmek vadul kavarogtak bensőjében. Hogyan engedhette el Lucindát Sir Jamessel? De hogyan is akadályozhatta volna meg, hogy elmenjen? Tehetetlenségében folyton ökölbe szorította a kezét, mintha meg akart volna kapaszkodni valami kézzelfoghatóban. Most már mindent elvesztett. A szülei meghaltak, és Meg napról napra jobban szereti Angliát. Lehet, hogy örökre itt akar maradni, ő pedig túlságosan szereti a húgát ahhoz, hogy bármit is megtagadjon tőle, bár nagyon szerette volna, ha visszamegy vele Amerikába. És most elveszítette Lucindát is. Talán ez volt a legfájdalmasabb veszteség, hiszen csak magát okolhatta érte. Már az övé volt, a karjában tartotta, és tessék, ilyen rövid idő után már el is vesztette a saját fafejűsége miatt. Hiszen Lucindának rá kellett jönnie, hogy Garrettől nem kaphatja meg azt, amit akar, így hát más férfi után kellett néznie. De hát miért ne adhatná meg neki, amit kér? Elfordult az ablaktól. Hiszen csak férjhez akar menni. Igaz, titkolja előtte, hogy pontosan miért, de Garrettnek tiszteletben kell tartania, hogy ennyire ragaszkodik a céljaihoz, és nem elégszik meg kevesebbel, mint amennyi megilleti. Lucinda büszke asszony, jó családból származik, s nem fogja odadobni magát minden jöttmentnek. De miért is ne vehetné feleségül? Váratlan nyugalom vett rajta erőt. A gondolat, hogy Lucinda a felesége lesz, távolról sem tűnt ijesztőnek, inkább megnyugtatónak. Elképzelte, amint az asszony magához öleli a rideg téli estéken. Aztán arra gondolt, hogy egész életében ott lehetne mellette, hogy megbeszéljék a problémáikat, és rájött, mi hiányzott neki annyi éven keresztül. Kötözni való bolond volt éveken át. Mitől fél? Hogy elveszíti? A pokolba is, hiszen soha nem volt az övé! Szinte ő maga taszította Sir James karjaiba azzal, hogy nem bánt vele tisztességesen. Vajon van rá még esélye, hogy visszaédesgesse magához? Összeházasodhatnának itt, Angliában, aztán magával vinné Bostonba… A gondolattól megfagyott ereiben a vér. Lucinda nem szándékozik elhagyni Angliát. Mindent, amit tett, csak azért követte el, hogy továbbra is a legfelsőbb körökben mozoghasson. Hogyan is győzhetné meg arról, hogy elhagyja Angliát? És mi van akkor, ha nem hajlandó hozzámenni? A pokolba! – motyogta és a feje fölött lógó gyümölcsöstálat ábrázoló csendéletre pillantott.

118

– Garrett, csak nem ahhoz a festményhez beszélsz? – kérdezte Meg. Garrett teljesen megfeledkezett arról, hogy nem egyedül van a szobában. Megfordult, és látta, hogy Lady Agatha valamint Meg csodálkozva bámulnak rá, de szerencsére nem kellett válaszolnia, mert a herceg belépett a szobába. – Látogatóink vannak – mondta Erasmus, az inas pedig a következő pillanatban már be is jelentette a két hölgyet. – Farvendale grófnője és Lady Penelope Albright! – Sophia! – kiáltotta Lady Agatha, amikor meglátta a tetőtől talpig smaragdzöld ruhába öltözött grófnőt. Lady Penelope finom rózsaszínű öltözetet viselt, és jóval kevésbé vehemensen tört be a szobába, mint nagyanyja. Miközben a két öregasszony összeölelkezett, félénken Garrettre mosolygott. Meg azonnal fecsegni kezdett a hölgyekkel, Garrett pedig kissé távolabbról figyelte őket, és egyre azon törte a fejét, hogy tudna diszkréten megszabadulni innét. Természetesen muszáj volt üdvözölnie a hölgyeket, és mielőtt még észbe kaphatott volna már ott ült a kanapén Lady Penelope mellett, a másik oldalán a húga, vele szemben pedig a grófnő és a nénikéje. És ha esetleg nem érezte volna magát elég kínosan, a herceg is odahúzott egy karosszéket és letelepedett. – Meséljen Amerikáról – mondta Lady Penelope Garrettnek, és ráemelte gyönyörű kék szemét. – Valóban olyan vad hely, ahogy mondják? – Tudja, mi Bostonból jöttünk – válaszolta Meg türelmet erőltetve magára. Nyilván nem most kérdeztek tőle először ilyesmit. – Boston meglehetősen nagy város, és nagyon civilizált. – Nincsenek is benne vadak? – Természetesen nincsenek – válaszolta Garrett. Tényleg ilyen ostoba lenne ez a lány, hogy még soha nem hallott egy olyan nagy városról, mint Boston? – Igazság szerint sokban emlékeztet Londonra. – Nahát! – csodálkozott Lady Penelope, mintha valójában nem hinné el, amit mondanak, ám jó neveltetésének köszönhetően nem szabad kételkedni sem. – Garrett behajózta az egész világot – szólalt meg Meg, nyilván azért, hogy témát váltson. Garrett a húgára bámult, az pedig kedvesen visszamosolygott rá. – Olyan sok izgalmas nagy városban járt már. Tudják, saját üzleti vállalkozása van. – Maga dolgozik? – kérdezte Lady Penelope elképedve, s erre már a két idősebb hölgy és a herceg is felkapta a fejét. Úgy bámult Garrettre, mintha valami különleges állatfajjal találkozott volna. – Ez még azelőtt volt, hogy örökölt volna – nyugtatta meg a hölgyet Erasmus, és figyelmeztető pillantást lövellt Garrett felé. – Még mindig dolgozom – jelentette ki Garrett, és sötéten nézett vissza a hercegre. – Ha a Trinity visszatér Angliába, azonnal elhajózok Bostonba, hiszen az a hazám. – De én azt gondoltam… Miért akar visszatérni Amerikába, hiszen annyi mindene van itt? – kérdezte Lady Penelope, és komor ránc jelent meg szépséges szemöldökei között. – Azért, mert én ott élek – válaszolta Garrett. – Jaj, Garrett, azt hittem, hogy az egész szezonra itt maradsz – panaszkodott Meg sértődötten. – Nahát, ez igazán váratlanul ért bennünket – mondta Lady Farvendale és sokatmondóan a hercegre pillantott. – Az unokám kissé makacs természetű – szólalt meg a gróf és Garrettre pillantott.

119

– Ezek nem az én köreim kis cicám – mondta Garrett Megnek, mintha a többiek ott sem lennének velük. – Ezt nyilván te is belátod. Meg nagyot sóhajtott. – Pedig azt reméltem, hogy legalább egy darabig még maradsz. – Komolyan beszél, uram? – kérdezte Lady Penelope felháborodottan. – Nem marad itt Angliában, hogy gyakorolhassa nemesi jogait? – Egy szót sem értek az egészből – csattant fel a grófnő és összehúzta a szemét. – Azt állítja, hogy nem veszi fel nemesi címét és nem marad itt Angliában? – Így igaz. – Értem – válaszolta a grófnő epésen. Aztán felállt. – Gyere, Penelope, még egy csomó helyre kell mennünk. – De nagyanyám… – Kedves Lady Farvendale, válthatnék önnel néhány szót négyszemközt? – kérdezte a herceg. – Fölösleges, kegyelmes uram, azt hiszem, minden tökéletesen világos – válaszolta a grófné felfuvalkodottan. A herceg kihúzta magát és szigorúan az asszonyra pillantott. – Lady Farvendale, azonnal beszélnünk kell egymással! – Nem hiszem, hogy szükséges, kegyelmes uram. Teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy félrevezettek bennünket, és Penelope feleslegesen táplált reményeket… Meg felnyögött. – Jaj, nagyapa, csak nem voltál képes ilyesmire? – Miféle reményeket? – követelőzött Garrett. Lady Agatha halkan hortyogni kezdett és előrebukott a feje. A herceg Meg felé legyintett. – Ez most nem tartozik rád, Margaret. – Nem tartozik rám? – kérdezte Meg és felugrott, majd csípőre tette a kezét. – Kiárusítod a bátyámat, mint valami árucikket, aztán azt mondod, hogy nem tartozik rám? Már nem vagyok gyerek, nagyapa! – Hogy mit csinált? – horkant fel Garrett. Lady Agatha erre hirtelen felébredt. – Mi volt az, mi az? – Atyaúristen – kiáltott fel Lady Penelope és a szívéhez kapta a kezét. Aztán Garrettre bámult, mintha maga lenne a patás ördög. – Uram, muszáj ilyen durván viselkednie? – Igen, muszáj – vágott vissza Garrett és a hercegre bámult. – Hé, öreg, mégis hogy képzeled, hogy beleszólsz az életembe? Hát nem tanultál abból, hogy mit tettél az apámmal? – Csak a legjobbat akarom neked – válaszolta Erasmus, és makacsul felszegte az állát. – Nem nekem akarod a legjobbat, hanem a nagybecsű nemesi címednek. – Lady Penelope kitűnő családból származik – védekezett a herceg. – Így igaz – bólogatott Lady Farvendale öntudatosan. – És tökéletes a neveltetése – bólogatott Lady Agatha is. Aztán kérdően Megre pillantott. – Miért, kihez akarják férjhez adni? – Garretthez – horkant fel Meg. – Garretthez? Penelopet? Ugye nem gondoljátok komolyan! – kiáltotta Lady Agatha és elnevette magát. – Hiszen egyáltalán nem illenek egymáshoz.

120

– De Agatha! – kiáltott Lady Farvendale levegő után kapkodva, és termetes kebléhez kapta a kezét. – Ugyan Sophia, szállj le arról a magas lóról – mondta Lady Agatha. – Az unokád igazán helyes lány. Sőt, kész főnyeremény. Csak nem Garrettnek, hiszen egyáltalán nem illenek össze. – Örülök, hogy ebben a házban egy valakinek helyén van az esze – morogta Garrett. Ebben a pillanatban belépett az inas a szobába. – Knightsbridge earlje – jelentette be. – Üdv mindenkinek! – kiáltotta Knightsbridge a tőle megszokott vidámsággal. Aztán amikor megpillantotta Lady Penelopet, elakadt a szava. – Á, szóval maga is itt van – mondta komoran. – A családodban uralkodó neveletlenség nem ismer határokat, Agatha – horkant fel Lady Farvendale. – A legnagyobb neveletlenség szerintem inkább az, hogy beleszólunk mások életébe a megkérdezésük nélkül – csattant fel Meg, és a hercegre nézett. – Nagyapa, remélem, nekem még nem szemeltél ki senkit, különben olyan gyorsan visszamegyek Amerikába, hogy nem is hiszed el, hogy valaha is itt voltam. A herceg elsápadt. – Margaret, kérlek! – Ki házasodik? – kérdezte Knightsbridge szórakozottan, miközben levett egy süteményt a teástálcáról. – Senki, Mylord – válaszolta Lady Penelope és felállt. – Nagymama, most már azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy elmenjünk. – Nagyapám össze akarta boronálni Lady Penelopet és Garrettet – válaszolta Meg Knightsbridge-nek. A férfi csaknem félrenyelte a süteményt. – Micsoda?! – Á, őrültség – mondta Lady Agatha és legyintett egyet. – Hiszen úgysem illenek össze. Te viszont, kis unokám tökéletesen összeillenél Penelopeval. – Micsoda?! – kiáltott fel Knightsbridge és Penelope egyszerre. – Milyen igaz – válaszolt Lady Farvendale, majd lassan egyik fiatalról a másikra járatta a tekintetét. – Már értem, mire gondolsz, Agatha. – A saját életemmel én rendelkezem – mondta Garrett a nagyapjára mutatva. – Én döntöm el, hogy maradok-e vagy megyek, és nősülök-e vagy sem. – Nem beszélhetsz velem ilyen hangon – figyelmeztette a herceg. Meg az égre emelte a tekintetét. – Jaj, ti ketten annyira egyformák vagytok! – Dehogyis vagyunk! – csattant fel Garrett és a herceg egyszerre, majd egymásra pillantottak. – Azt hiszem, le kell ülnöm – mondta Knightsbridge és lerogyott egy karosszékbe. – Tökéletesen összeillenek – monda Lady Farvendale Lady Agathának. Lady Agatha bólintott. – Félig-meddig már úgyis egymásba szerettek – mondta. – Még mit nem! – kiáltotta Lady Penelope. – Úgy van, tiltakozom! – kotyogott közbe Knightsbridge. A két idős hölgy mindentudóan egymásra mosolygott, ekkor ismét belépett az inas.

121

– Hm… Mr. Tim O'Brien – jelentette be Stephen. – Szóval visszajött – suttogta Meg letörten, miközben a férfi belépett a szobába. Garrett az ajtó felé indult, hogy üdvözölje az első tisztjét. – Mi újság, Tim? – Baj van, Kapitány, a londoni révkapitány akadékoskodik, azt hiszem, személyesen kell elintézned a dolgot – válaszolta Tim. Aztán odabiccentett Megnek. – Jó napot, Miss Meg. – Helló, Tim – Meg komor arckifejezéssel visszaült a kanapéra. – De hát mi a baj? – erősködött Garrett. – Túl sokat akart kérni azért, hogy kiköthessünk – válaszolta Tim. – És az egyik matróz azt állítja, hogy hallotta, amikor a révkapitány azt mondta valakinek, hogy jól megkopasztja ezeket az amerikaiakat. – A disznó! – mondta Garrett halkan. Aztán elvigyorodott. – Jöjjön, Mr. O'Brien, lesz egy-két szavam a kedves révkapitányhoz. – Nem tehetsz ilyet! – szólt közbe a herceg. – Vendégeink vannak, Garrett. Garrett gúnyosan a nagyapjára pillantott. – Nem, uram, önnek vannak vendégei. Engem szólít a kötelesség. Azzal kiment a szobából, Tim O'Brien pedig követte.

122

Tizenhatodik fejezet

L

ucinda óvatosan bizakodó hangulatban tért vissza a kocsikázásból. Bár a Sir Jamesszel folytatott társalgása kissé kínosan indult, a végén minden ragyogóan sikerült. Joggal remélhette, hogy Sir James napokon belül megkéri a kezét. Amikor belépett a herceg házába, átadta kalapját az ajtónál álló inasnak. – Mondja, Stephen, hol találom Miss Stanton-Lynchet? – A kék szalonban, Mrs. Devering. Elindult az említett terem felé. Amikor kinyitotta a kék szalon ajtaját és belépett, hátrahőkölt a döbbenettől. – Jó napot, kedves sógorném – üdvözölte Malcolm lebilincselő mosollyal. A férfi a kandallópárkányra támaszkodott, tökéletesen szabott sötétzöld felöltőjével és pazar nyakkendőjével minden ízében megtestesítette a csapodár, ugyanakkor jómódú londoni aranyifjút. – De örülök, hogy visszajöttél, Lucinda – mondta Meg, és fölkelt a kanapéról. Mindentudóan Lucindára pillantott, aztán a mellette ülő Lady Agatha felé intett a fejével. Halk hortyogás hallatszott a szobában. Lucindának összerándult a gyomra a félelemtől. Te jó ég! Meg ki tudja mióta van kettesben Malcolmmal felügyelet nélkül! Malcolm szemébe pillantott, s a férfi gúnyosan nézett vissza rá. Ez a kígyó pontosan tudta, hogy mit művel! – Uram – szólította meg fagyosan –, lenne olyan kedves és elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – Éppen látogatóba jöttem Miss Stanton-Lynchez – válaszolta Malcolm ártatlan képpel. – Lady Agatha természetesen mindvégig velünk volt, csak néhány perce szunyókált el. – Nem Lord Arndale tehet róla – szólt közbe Meg aggódva, mert attól félt, hogy valamit nagyon rosszul csinált. – Csak így alakult. Lucinda nagyon is jól tudta, hogy Malcolm környezetében mindig furcsán alakulnak a dolgok. Nem fogja hagyni, hogy Meg besétáljon ugyanabba a csapdába, amelybe ő is besétált több mint tíz évvel ezelőtt. – Örülj, hogy nem a herceg talált rátok – mondta Malcolmnak, aztán leült a kanapé melletti karosszékbe. – De most már legalább itt vagy, kedves Lucinda – válaszolta Malcolm. – Úgyhogy helyreállt a rend és a nyugalom. – Így igaz – Lucinda figyelmeztető pillantást lövellt Malcolm felé. – És itt is leszek, valahányszor csak meglátogatod Meget. – Nagyon helyes – válaszolta a férfi vidáman csillogó szemmel. Meg megkönnyebbülten felsóhajtott, visszaült a kanapéra, s láthatóan örült, hogy nem tolták le az apró incidens miatt. – Lucinda, képzeld a gróf úr a birtokáról mesélt. Csodálatos lehet ott – sóhajtotta. – Muszáj egyszer megnéznie – válaszolta Malcolm. – Talán nyáron rendezek egy kisebb összejövetelt. – Az pompás lenne – válaszolta Meg. – Nem hiszem, hogy el tudunk menni – szólt közbe Lucinda. Meg a homlokát ráncolta.

123

– Azt nem tudhatod, Lucinda. – Ne vegye rossz néven, Miss Stanton-Lynch – szólt közbe Malcolm, és láthatóan kiválóan szórakozott. – A hölgy csak a jó hírét próbálja óvni. – Miért gondolja mindenki, hogy afféle kikapós lány vagyok? – zsörtölődött Meg. – Eszem ágában sincs, hogy megbántsam nagyapát azzal, hogy valami botrányos dolgot követek el, különösen azok után, hogy annyira kedves volt hozzám. – Senki nem tart könnyűvérűnek – válaszolta Lucinda és megsimogatta a lány karját. – Beszéljünk valami másról. – Attól tartok, most már muszáj mennem – szólalt meg Malcolm –, bár igazán szívesen maradnék még a bájos hölgyek társaságában. Lucinda gyorsan felpattant. – Kikísérem, Mylord. A férfi felvonta a szemöldökét látván, hogy Lucinda mennyire meg akar tőle szabadulni, s csak azért is kényelmesen kezet csókolt Megnek. – Miss Stanton-Lynch, igazán kitűnően szórakoztam a társaságában. Meg elpirult. – Köszönöm, hogy beugrott Lord Arndale – felkacagott, mire Lady Agatha felriadt. – Mi az, mi az? – kérdezte zavarodottan. – Lord Arndale épp indulni készül, nénikém – válaszolta Meg. – Arndale? – kérdezte Lady Agatha és Malcolmra villantotta a tekintetét. – Hát persze. Igazán köszönjük a látogatását, Mylord. Kérem, nézzen be ismét, ha teheti. – Jöjjön uram – mondta Lucinda, és kivezette a látogatót a szobából. Malcolm némán követte, ám a folyosón már nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot. – Látom, nagyon vágytál már rá, hogy kettesben legyünk, igaz kedvesem? – turbékolta. – Figyelmeztettelek, hogy tartsd távol magad Megtől – sziszegte Lucinda. – Kedves Lucindám, nem hiszem, hogy ebben meg tudnál akadályozni – az előcsarnokba értek, ahol Stephen visszaadta a férfinak a kalapját és sétapálcáját. Malcolm a fejébe csapta az elegáns kalapot, aztán elbűvölő mosolyával ismét Lucinda felé fordult. – Márpedig csak azért is udvarolni fogok neki – súgta oda. – Hacsak nem térsz jobb belátásra, és nem kötsz üzletet velem. Lucinda ökölbe szorította a kezét. – Nem szeretek veled üzletelni. – Akkor nincs miről beszélnünk. Isten áldjon, kedves sógorném. Azzal otthagyta Lucindát a lépcsőn, anélkül, hogy visszanézett volna. Garrett a Trinity parancsnoki kabinjában üldögélt és hallgatta, ahogy a hullámok lágyan nyalogatják a hajó oldalát, a szél pedig az egyik kurtítatlan vitorlát csapkodja, közben meg-megnyikordulnak az árbocok. Lehunyta a szemét és átadta magát a pihenésnek. Élete nagy részét különféle hajókon töltötte. Ez volt az ő igazi otthona. Az ismerős hangok mellett a tenger összetéveszthetetlen illata vette körül. A hajó lágyan ringatózott alatta, s kis híján álomba merült. Valami azonban nem volt rendben vele. Mintha az egész nem lett volna ugyanaz, mint szokott. Kinyitotta a szemét és a kabin faburkolatú mennyezetére pillantott. Valami nyugtalanította. Még soha nem érezte így magát a hajója fedélzetén; a tenger mindig megnyugtatta. Lucindát hibáztatta mindezért. Ez az asszony valamit megváltoztatott

124

benne. Egészen a lelke mélyéig látott, és meglátta benne azt a magányosságot, melyet mindig rejtegetett mások előtt. Tényleg így lenne? Tényleg nem meri kimutatni az érzelmeit? Igaz az, hogy évek óta menekül az érzelmei elől? Nos, ettől függetlenül az asszony iránt egészen biztos, hogy gyöngéd érzelmeket táplál. Tim szokásos gyors kopogása riasztotta fel az ábrándozásból. Gyorsan felült, és szórakozottan kezébe kapta az egyik térképét. – Szabad! – kiáltotta hangosan. Nyikorogva kitárult az ajtó. – Elnézést, Kapitány, de itt van Mr. Cuthbert a révkapitány. Garrett bólintott. – Vezesd be. A jól megtermett tömzsi révkapitány felsőbbrendű vigyorral az arcán belépett a kabinba. Körülnézett, mintha felmérné a helyiségben található értékeket. – Mr. Cuthbert? – kérdezte Garrett, hogy végre magára vonja a férfi figyelmét. Örömmel nyugtázta, hogy a révkapitány meglepődött elegáns londoni öltözete láttán. – Azt hiszem, valami félreértés támadt a kikötői illeték ügyében. – Semmi félreértés – mondta Cuthbert, és gyorsan úrrá lett kezdeti meglepetésén. Kidüllesztette a mellét. – Az illeték pontosan annyi, mint amennyit az első tisztjének mondtam. – Értem – mondta Garrett, aztán előhúzta a zsebóráját és megnézte, mennyi az idő. – Mr. Cuthbert, ma este az Almack családdal van találkozóm, úgyhogy nem sok időm van vitatkozni önnel. Ha nem intézzük el gyorsan a dolgot, akkor nem tehetek mást, mint kirúgatom magát. – Micsoda? – kérdezte a férfi kidülledt szemmel. – Azt nem teheti! – Dehogynem! – rámosolygott, kivillantotta tökéletes fogsorát. – Sajnálom, azt hiszem, elfelejtettem bemutatkozni. Garrett Lynch vagyok, a hajó kapitánya. – Pontosan tudom, hogy ki maga – válaszolta a férfi vigyorogva. – Ugyanakkor Kelton márkija is vagyok – folytatta Garrett, s figyelte, ahogy a vigyor lehervad a révkapitány arcáról. – Bár meglehetősen új arcnak számítok itt Londonban, tudja, most örököltem meg a címemet. Biztos vagyok benne, hogy hallott már nagyapámról, Raynewood hercegéről, aki bizonyára minden nehézség nélkül el tudja intézni, hogy elmozdítsák önt az állásából. – Ne, ne, nem. Arra nem lesz szükség, Mylord – dadogta Cuthbert. – Bizonyára az egyik írnokom eltévesztette az összeget. Igen, kétségkívül ez történhetett. Garrett felvonta a szemöldökét. – Szóval csak az írnok tévedett? Nos, ezt örömmel hallom. Akkor ön szerint mennyi is lesz a kikötői illeték? Cuthbert mondott egy számot, amely pont harmada volt annak, amit korábban Timmel közölt. Garrett helyeslően bólogatott. – Így már mindjárt más, Mr. Cuthbert. Az első tisztem elkíséri önt, és azonnal kifizeti a kívánt összeget. – Köszönöm, Mylord. Nagyon szépen köszönöm – a férfi meghajolt, aztán meghunyászkodva követte Timet, aki azért még visszakacsintott egyet az ajtóból. Garrett hátradőlt a székén és várta, hogy el töltse a jól megérdemelt megelégedettség, amiért sikerült felülkerekednie a révkapitányon. Csakhogy nem érzett semmit. Felpattant a székéről és járkálni kezdett a kabinjában. De hát mi az úristen jött rá? Miért nem érzi otthon magát a Trinity fedélzetén? És miért kellett a címével kérkednie

125

ahhoz, hogy megoldja ezt az ügyet? Régebben a makacsságával és az akaraterejével gyűrte volna maga alá a férfit. Úgy érezte, mintha más ember lett volna belőle. És egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Lucinda tette ezt vele. Ő és a büszkesége, valamint a szenvedélye. Teljesen megváltoztatta azzal, hogy annyit beszélt a kötelességről, a családi lojalitásról, s ezért most már nem volt elégedett az eddigi körülményeivel. A hajója, ahová mindig menekülni szokott, nem volt más, mint egy üres kagylóhéj. Magányos és elhagyatott hely, pusztán közlekedési eszköz, nem pedig a régi jó barát. A kezébe temette az arcát. Lucinda visszavonhatatlanul megváltoztatta, és most már olyan dolgokkal is törődik, melyekre korábban ügyet sem vetett. Pedig azt hitte, hogy amint a hajója fedélzetére ér, máris tervezgetni kezdi a hazautazást, hogy könnyítsen a lelkét megmérgező nyugtalanságon. De tévedett. Szüksége volt Lucindára. De az az érzése támadt, hogy talán már elkésett. Úgy látszik, Meget teljesen az ujja köré, csavarta a jóképű gróf, gondolta Lucinda. Ráadásul a herceg sem találhat semmi kivetnivalót a férfi családi körülményeiben, ezért úgy érezte, haladéktalanul cselekednie kell, hogy megakadályozza a katasztrófát. A herceghez indult. A dolgozószobájában találta a herceget; épp átöltözni készült a vacsorához. Határozottan bekopogott, de a keze megremegett, amikor lenyomta a kilincset. A herceg az íróasztala mögött ült. – Parancsoljon, Mrs. Devering, miről van szó? – Bocsásson meg a tolakodásomért, kegyelmes uram, de Megről szeretnék beszélni önnel. – Valóban? – kérdezte a herceg és hellyel kínálta Lucindát. – Nos, Mrs. Devering bámulatos eredményt ért el. Azt hiszem, rengeteg kiváló fiatalember pályázik Meg kezére. Bár igaz, erre is számítottam. – Köszönöm, kegyelmes uram. Épp ezzel kapcsolatban… – Bárcsak ugyanilyen elégedett lehetnék a fiú unokám viselkedésével. Garrett végtelenül zavarba hozott ma délután, amikor minden félreértést kizáróan kijelentette, hogy nem kívánja elvenni Lady Penelopet! Ráadásul mindezt Lady Penelope és a nagyanyja, Lady Farvendale jelenlétében tette. – Atyaég – suttogta Lucinda. Ám a szíve mélyén örült a fejleményeknek. – Ráadásul Agatha is mintha megbolondult volna, mert azt javasolta, hogy Lady Penelope és Knightsbridge házasodjanak össze. Micsoda Istentől elrugaszkodott ötlet! Lucinda nem tartotta annyira botrányosnak a gondolatot, de egy szót sem szólt. – Mindenesetre – folytatta a herceg –, igazán örömömre szolgál, hogy a héten mennyi kiváló fiatalember látogatta meg Margaretet. – Igen, épp erről szerettem volna beszélni – vágott közbe Lucinda. – Véleményem szerint nem lenne bölcs dolog megengedni, hogy Lord Arndale továbbra is látogassa Meget. – Hogyan? – kérdezte a herceg és felvonta a szemöldökét. – Megindokolná ezt kérem, Mrs. Devering?

126

– Régóta ismerem a grófot – válaszolta higgadtan Lucinda. – Úgy érzem, nem illenének össze. – És miért nem? – kérdezte a herceg. – Régi, tiszteletreméltó családból származik, és ha az apja meghal, ő örökli a címet. Nem beszélve arról, hogy olyan gazdag, mint egy krőzus, és jóképű fiú is. Mit akarhat még egy fiatal lány? – Nem szabad hinnie a látszatnak, kegyelmes uram – mondta Lucinda. – A megnyerő külső gyakran gonosz belsőt takar. – Ostobaság! – legyintett a herceg arisztokratikusan. – Ha nem indokolja meg alaposabban a dolgot, akkor attól tartok, hiába jött hozzám a kérésével. Lucinda válaszra nyitotta a száját, ám rögtön be is csukta. Hiszen ha elmondaná a hercegnek Malcolm botrányos dolgait, azzal kockára tenné a saját jövőjét is, hiszen a herceg azok után nem biztos, hogy megfelelő társalkodónőnek tekintené Meg mellett. Hiszen pont makulátlan múltja miatt választotta ki a. Ha megtudná az igazságot, minden terve füstbe menne. De ha nem mond valamit, akkor a herceg továbbra is engedni fogja Malcolmnak, hogy udvaroljon Megnek, ami viszont végzetes következményekkel járna. – Nos, várom a válaszát Mrs. Devering. Végül nagy nehezen megszólalt: – Kegyelmes uram, kérem higgyen nekem, amikor azt mondom, hogy Malcolm nem mindig bánik tisztességesen az ifjú hölgyekkel. – Kicsit konkrétabban, Mrs. Devering – türelmetlenkedett a herceg, és szúrósan nézett Lucindára. – Azt ígértem az unokámnak, hogy ahhoz megy, akihez csak akar, már amennyiben az illetőnek tisztességes neve és vagyona van. Ha lehet, mindkettő egyszerre. És természetesen méltó hozzá. No igen, Malcolmnak vagyona és neve is van. Lucinda nagy levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön. Aztán hozzákezdett. – Már régóta ismerem az őrgrófot – kezdte. – Hiszen az öccse volt a férjem. – Igen, igen – válaszolt a herceg, s az arca grimaszba rándult és mély lélegzetet vett. Lucinda homlokát ráncolva folytatta. – Kegyelmes uram, Lord Arndale az elmúlt néhány évben többször is illetlen módon megkörnyékezett. A herceg arca elvörösödött, de mikor Lucinda elhallgatott, türelmetlenül intett, hogy folytassa. – Mindig visszautasítottam, de úgy tűnik, lerázhatatlan. Véleményem szerint ilyen ember nem méltó Meghez. Nem volna jó férje. És… A herceg egyszer csak elsápadt és levegő után kapkodott, majd a mellére szorította az egyik kezét, a másikkal pedig a fiókjában kezdett kotorászni. – Kegyelmes uram! – kiáltotta Lucinda, és felpattant, majd odaszaladt a férfihoz. A férfi csak tátogott és kétségbeesetten a fiókra mutogatott. – Mi kell a fiókból uram? A herceg végre a kezébe kaparintotta az apró üvegcsét. Lucinda megpróbált segíteni neki, de a herceg elhárította, mert egyedül is sikerült kihúznia a dugót az üvegből. Aztán lehajtott pár kortyot a folyadékból. Majd fokozatosan, hosszú óráknak tűnő percek múlva végre megkönnyebbült kissé a légzése. Az arcszíne lassan visszatért, sőt az arca egészen vörös színűre változott. Remegő kézzel visszadugta a dugót az üvegbe, majd visszatette a fiókba. Aztán Lucindára emelte szúrós, figyelmeztető tekintetét. – Egy szót se erről senkinek – mondta parancsoló hangon. – Megértette?

127

Lucinda szeme elkerekedett. – De kegyelmes uram, hiszen maga beteg! Laudánum volt az, igaz? – Azt mondtam, egy szót se erről senkinek! – mennydörögte, ám a következő pillanatban ismét rázni kezdte a fojtogató köhögés. Lucinda várt egy darabig, amíg a herceg összeszedte magát, aztán így szólt. – Lehet szó róla. – Ezt meg hogy érti? – reccsent rá a herceg. Lucinda hátrébb lépett. – Rendben, senkinek nem szólok egy szót sem a dologról. A herceg elégedett képet vágott. – Amennyiben – folytatta Lucinda – nem engedi meg, hogy Lord Arndale feleségül vegye Meget. – Ez zsarolás! – sziszegte a herceg, és a szeme villámokat szórt. – Mrs. Devering, maga elképesztően arcátlan. – Maga pedig elképesztően ostoba, hogy letagadja a betegségét a családja előtt. – Nem tartozik senkire, csak rám. – Magánál makacsabb embert még nem hordott a hátán a föld – mondta Lucinda. – Most már tudom, hogy kitől örökölte Garrett a természetét! – Elég legyen, hölgyem! – kiáltott rá a herceg. – De ha már itt tartunk, az a süvölvény az apjától örökölte a makacs természetét. – Akkor úgy látszik, apáról fiúra száll – vágott vissza Lucinda. A herceg előhúzta a zsebkendőjét, és törölgetni kezdte a száját. – Mrs. Devering, ahhoz képest, hogy szívességet jött kérni tőlem, úgy látszik, egyáltalán nem zavarja, hogy nagyon közel áll ahhoz, hogy feldühítsen. – Téved, kegyelmes uram. Nagyon zavar a dolog, de sokkal jobban zavar az, hogy Meg veszélyben van – nagy levegőt vett, aztán összefonta két karját a mellén. – Hajlandó vagyok alkut kötni. – Szó sincs alkuról – válaszolta a herceg. –Majd én eldöntöm, hogy melyik kérő méltó az unokámhoz, és melyik nem. Maga pedig jobb, ha senkinek sem beszél az állapotomról, különben bajba kerülhet a legfelsőbb körökben a Raynewoodok befolyása nélkül. Illetve a Raynewoodok pénze nélkül. Ez persze nem hangzott el, de mindketten tudták, hogy a mondat ott lóg a levegőben. Lucinda hitetlenkedve bámult a férfira, s ettől még a herceg is kényelmetlenül érezte magát. – Lehet, hogy szóba sem kerül a dolog – szólalt meg végül. – Ne aggódjon, Mrs. Devering. Az unokám érdeke mindennél fontosabb számomra. Aztán egyszer csak az előtte heverő iratokkal kezdett foglalatoskodni, Lucinda pedig csendben kiment a szobából. Odakint egy darabig némán ácsorgott, elgondolkodva bámulta a tapéta mintáját. A herceg reakciója egyáltalán nem nyugtatta meg, ő viszont nem erőltethette tovább a dolgot, hiszen a herceg egészsége láthatóan megrendült. Ettől függetlenül nem fogja ölbetett kézzel nézni, hogy Malcolm elcsavarja a lány fejét. Annál sokkal jobban szereti Meget. Valahogy muszáj lesz megállítania a sógorát.

128

Tizenhetedik fejezet

K

iderült, hogy a herceg még nem adta fel. Meghívta ugyanis Lady Penelopet és a nagyanyját vacsorára még aznap estére. Lady Agatha viszont meginvitálta Knightsbridge-et is. Knightsbridge és Lady Penelope némán méregették egymást a szalon két átellenes sarkából, egyetlen szót sem váltottak, a herceg pedig egész idő alatt az ajtót figyelte, hátha megjelenik Garrett. Mire azonban elérkezett a vacsoraidő, a herceg egészen feldühítette magát. Lucinda folyton rajta tartotta a szemét, mert attól félt, hogy ismét rohamot kap. – Hol van a fiú? – morogta, miközben felajánlotta a karját Lady Farvendale-nek, hogy átkísérje az étkezőbe. – A hajóján, nagyapa – válaszolta Meg, s hangjából keserűség csengett ki. – Lehet, hogy napokig nem kerül elő. Lucinda Meg vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa, ám a lány lerázta magáról. Lucinda felsóhajtott. Miután sikerült magára haragítania a herceget délután, megkísérelte Meget is figyelmeztetni, hogy vigyázzon Malcolmmal, ám Meg nem valami jól fogadta a segítségét. A jelek szerint beleszeretett a grófba, ugyanis képes volt azzal vádolni Lucindát, hogy magának akarja megkaparintani a férfit. Lucinda ezek után nem óhajtott magyarázkodni. Úgy látszik, más módon kell eltántorítania a két fiatalt egymástól. Knightsbridge és Lady Penelope továbbra is ellenségesen méregették egymást vacsora közben, Lady Agatha pedig szokás szerint elaludt a marhasült felett. Lady Farvendale-t végtelenül felháborította, hogy Garrett nem jelent meg a vacsoránál, és haragját a hercegre zúdította, aki viszont próbálta arról biztosítani, hogy a fiú hamarosan észhez tér és megkéri Lady Penelope kezét. A herceg persze közben fortyogott magában, mint egy kitörni készülő vulkán, és állandóan Garrett üres székét bámulta. Mintha mindez nem lett volna elég Lucindának, egyszer csak megfájdult a feje. Sikerült egy kicsit elszabadulnia a társaságtól, ugyanakkor a hölgyek várták, hogy az urak csatlakozzanak hozzájuk. Tudta, hogy hamarosan keresni kezdik majd, így csak a könyvtárszobába ment, hogy pár perc nyugalomra leljen. Amint belépett a szobába máris megbánta, hogy idejött. Miért nem ment fel inkább a szobájába, vagy a nagy szalonba? Nem, ő ösztönösen abba a szobába tartott, ahol ő és Garrett először szeretkeztek. Bárhova nézett, minden tárgy felidézte az éjszaka emlékét. Az egész annyira varázslatos volt, hogy még most is vágyódott a férfi érintése után. Pedig ennek így kellett lennie. Garrett Lynch hátat fordít az örökségének és visszatér Amerikába, ő pedig valószínűleg hozzámegy Sir Jameshez, és rendes, nyugodt életet él majd. Végül is ilyen életre vágyott, és örülnie kellene, hogy végre révbe ért. Mégis a lelke mélyén ott szunnyadt benne a szenvedély, melyet ha egyszer felébresztenek, nem hagyja nyugodni az embert. Hallotta, hogy kinyílik mögötte az ajtó, és riadtan sarkon fordult. Hórihorgas alak lépett be a szobába, ám csalódnia kellett, mert csak Knightsbridge volt az. – Mrs. Devering – kiáltotta meglepetten. – Sajnálom. Azt hittem senki nincs itt. Lucinda a férfira mosolygott. – Megfájdult a fejem, aztán úgy gondoltam, félrevonulok pár percre.

129

– Nem csodálom, Lady Farvendale valóságos hárpia – válaszolta a férfi, és megértően nézett rá. – De nem is alkalmatlankodom tovább. – Egyáltalán nem zavar – nyugtatta meg a férfit. – Igazság szerint úgy is akartam kérdezni valamit magától, és mivel úgy adódott, hogy négyszemközt lehetünk egy kicsit, remélem, megbocsát a merészségemért, ha rákérdezek a dologra. – Egészen biztosan – legyintett a férfi. –Kérdezzen csak nyugodtan. – Miért gyűlöli annyira Lady Penelopet? A férfi meglepetten bámult rá. – Ez valóban merész kérdés. Lucinda elpirult. – Természetesen megértem, ha nem akar válaszolni, Mylord. – Igazság szerint – mondta Knightsbridge, miközben leült egy súlyos karosszékbe –, azt hiszem, szívesen beszélnék a dologról. Lucinda felvonta a szemöldökét meglepetésében, aztán leült a férfi mellé a kanapéra. – Hallgatom, Mylord – mondta végül. – Lady Penelope a legszebb nő, akit életemben láttam – kezdte Knightsbridge. – Minden szempontból tökéletes. – Az ember azt gondolná, hogy ez nem baj – csodálkozott Lucinda. – Csakhogy valahogy túl tökéletes! – kiáltotta Knightsbridge. – Mindig tökéletesen fest, tökéletesen viselkedik, és tökéletesen táncol. Beszélgetés közben tökéletesen fogalmaz, és a modora is hibátlan. Még a neve is tökéletes! Albright. Nem hiszem, hogy hallottam valaha is ennél szebben csengő nevet. – Te jó ég – suttogta Lucinda, mert gyanakodni kezdett. A férfi bólintott. – Igen, reménytelenül szerelmes vagyok belé. Ő viszont sosem fog észrevenni engem, hiszen annyira tökéletes. Én viszont notórius késő vagyok, és a borzalmas ízlésemmel az őrületbe kergetem a komornyikomat. Egyedül neki köszönhetem, hogy egyáltalán megjelenhetek a nyilvánosság előtt! Ráadásul kopaszodom! – kiáltotta elkeseredetten, aztán előrehajtotta a fejét, hogy Lucinda láthassa a feje búbját, ahol valóban ritkulni kezdett a haja. Lucinda megköszörülte a torkát. – Ostobaságot beszél, Mylord. A férfi felnevetett. – Ön túlságosan is udvarias, Mrs. Devering, de tudom az igazságot. Hogyan is kérhetné feleségül a tökéletes Penelopet a bumfordi Knightsbridge. – Maga egyáltalán nem bumfordi, Mylord – válaszolta Lucinda. – És azt hiszem, Lady Penelope nagyon is észrevette önt. A férfi felhorkant. – Egyáltalán nem érdeklem. Mindig is Garrett után vágyakozott, amíg Kelton az arcába nem vágta, hogy esze ágába sincs feleségül venni. – Hallottam a dologról. De egyáltalán miből gondolja, hogy Garrettre vágyott? Nekem úgy tűnik, hogy inkább a nagyanyja és a herceg erőltették a dolgot, nem pedig maga Lady Penelope. – De Penelope nem ellenkezett. Lucinda felsóhajtott.

130

– Istenem, hát mi mást tehetett volna? Különben is, valahányszor találkozott magával, ön igyekezett elsütni egy-két ízetlen tréfát a rovására. A férfi elszégyellte magát. – Tudom. De amint meglátom, ahogy ott áll tökéletesen és szinte megérinthetetlenül, valahogy viszketni kezd a tenyerem, hogy felborzoljam egy kicsit a tollait. Hogy egy kicsit emberibb legyen. – Lehet, hogy ehelyett inkább be kellene vetnie legendás sármját – javasolta Lucinda. – Lehet, hogy még ön is meglepődne az eredményen. A férfi azonban megrázta a fejét. – Nem, most már biztosan gyűlöl. Gondoskodtam róla. A férfi csüggedtsége valahogy feldühítette Lucindát. – Szóval inkább szó nélkül elnézi, hogy feleségül vegye valaki más? Ugye tudja, Mylord, hogy előbb-utóbb úgyis az történne. – Tudom, tudom – válaszolta, s aztán egy pillanatra a kezébe temette az arcát. – De úgy érzem, belehalnék, ha visszautasítana. Félek a csalódástól. – Szóval inkább nem is próbálkozik? – Nem tudom – suttogta. – De hát mi az ördög jött magára? – erősködött Lucinda, és felállt a székéből. – Csak egy karnyújtásnyira van öntől az imádott nő, maga viszont az ujját sem hajlandó mozdítani érte. Hát nem veszi észre, hogy mekkora szerencse érte? A férfi döbbenten bámult Lucindára. – Azt hiszem, nem. Lucinda az égre emelte a tekintetét. – Atyaisten, Algie! Az emberek nagy része attól szenved, hogy kényszerházasságban él, vagy ha véletlenül beleszeret valakibe, akkor az biztos nem illik hozzá rangban. Az a nő, akit viszont ön szeret, nagyon is illik önhöz rangban. Megadatott az esély, hogy szerelemből nősüljön, maga pedig itt ül és szomorkodik, csak azért, mert túlságosan tökéletesnek tűnik a dolog! Hálát kellene adnia az Istennek, hogy ilyen lehetőség pottyant az ölébe! – Ilyen szemszögből még soha nem néztem a dolgot – válaszolta a férfi, és fölállt. – Úristen, Mrs. Devering, azért remélem, tudja, hogy örökölt valamit édesapja, a tábornok természetéből! Lucinda elpirult. – Sajnálom, ha türelmetlen voltam önnel, Mylord. De amit mondtam, azt őszintén úgy is gondolom. – Nagyon jó, hogy megmondta, amit gondolt. Hiszen úgy viselkedtem, mint egy kötöznivaló bolond. Máskülönben miért hagytam volna kicsúszni a szerelmet az ujjaim közül? – Így igaz! – biztatta Lucinda, s közben Garrettre gondolt. – Most pedig visszamegyek, és leveszem a lábáról Lady Penelope-ot – szánta el magát Knightsbridge. – Köszönöm, hogy felnyitotta a szememet, Mrs. Devering. – Szívesen máskor is, Mylord. – Szólítson nyugodtan Algie-nek – helyesbített a férfi mosolyogva. – Az előbb már úgyis így szólított. Lucinda elpirult. A férfi indulni készült, aztán az ajtóból visszafordult. – Maga nem jön?

131

Lucinda megrázta a fejét. – Azt hiszem, még maradok. Meg egy kicsit megharagudott rám, és különben is még mindig fáj a fejem. Azt hiszem, lefekszem. – Rendben. Majd kimentem a többieknél. Még egyszer köszönöm, Mrs. Devering. Knightsbridge kiment a szobából, Lucinda pedig fáradtan masszírozta a halántékát. Teljesen kimerítette a hiábavaló erőfeszítés, hogy jobb belátásra bírja Meget, és megmentse Malcolm karjai közül. Most már senki más nem maradt, aki segíteni tudna, hiszen senki sem hisz neki. Kivéve Garrettet. De hozzá nem akart menni, nem akarta a szájából hallani, hogy hamarosan elmegy, de nem maradt más választása. Találkoznia kell vele. Ismét a kanapéra pillantott és eszébe ötlött, hogy mennyire csodálatos volt az az éjszaka. És különben is nagyon diszkréten kezelte a viszonyukat. El merje mondani neki, hogy mi volt közte és Malcolm között? Mindenki mást teljesen felháborítaná a dolog, ha elmesélné neki. Viszont senki mást nem találna, aki elhinné a Malcolm elleni vádjait. A herceg semmiképpen sem. Csakhogy Garrett amerikai, nem pedig angol, és imádja a húgát. Ő biztos tesz róla, hogy Malcolm ne vehesse feleségül Meget, még ha ez azt is jelenti, hogy magával kell hurcolnia Amerikába. Körülnézett a könyvtárban és ismét megrohanták az emlékek, majd arra gondolt, vajon Garrett akkor is tisztelni fogja-e majd, ha elmondja neki a történteket. Elszántan kihúzta magát. Most mellékes, hogy Garrett mit gondol róla. Meg jövője és boldogsága forog kockán. Bármire képes volt ezért, és biztos volt benne, hogy Garrett is így érez. Nem maradt más választása. Kiment a könyvtárból és felszaladt a lépcsőn, ír egy levelet Garrettnek, és elküldeti a hajójára. Tudta, hogyha Megről van szó, akkor Garrett félretesz mindent, és ide siet. A szobájába tartva azonban csaknem fellökte Stobbinsot, aki éppen Garrett tengerészládáját cipelte a hallban. – Stobbins, mi az ördögöt csinál ezzel a ládával? – kérdezte. – Miért nem szól az egyik inasnak, hogy segítsen? – Őlordsága megkért, hogy küldessem el a ládáját a hajójára – válaszolta Stobbins lihegve, s letette egy pillanatra a ládát, hogy megpihenjen egy kicsit. – Attól tartok, hogy hamarosan elhagyja Angliát. Lucinda megdermedt. – Nem mondta, mikor? Stobbins vállat vont. – Hamarosan. A hintó viszont odalent várakozik, úgyhogy ha megbocsát, Mrs. Devering… A komornyik felkapta a ládát és tovább indult a kijárat felé, Lucinda pedig döbbenten nézett utána. Csak nem akar Garrett búcsú nélkül elmenni? Nem baj, legalább megszabadul tőle! – gondolta dühösen, és leviharzott az előcsarnokba. Sokkal könnyebb lesz az élete, ha nem lesz a sarkában ez a jóképű csirkefogó, hogy megnehezítse az életét. Nem is fog hiányozni! Dehogynem fog. Megállt az ajtaja előtt és váratlan szomorúság vett rajta előtt. Azt remélte, hogy legalább tisztességesen elbúcsúznak egymástól. Mi lenne, ha a ládával együtt elmenne

132

Garrett hajójára, és személyesen beszélne vele? Úgyis mindenki azt hiszi, hogy lefeküdt a szobájában, úgyhogy senki nem fogja keresni. És különben is, ha személyesen beszél vele, sokkal meggyőzőbben tudja előadni a dolgot. Merész terv volt, és ha rajtacsípi valaki, azt a jó híre bánja. Egy úri hölgy soha nem látogatja meg az otthonában a férfit, különösen, ha az illető a londoni dokkokban lakik. Túl kockázatos és túl merész dolog ez egy angol úri hölgy számára. Azonban mégis belépett a szobájába és leakasztotta a köpönyegét a fogasról. Garrett az íróasztala mögött ücsörgött a kabinjában, előtte pedig a vacsora maradványai hevertek. Az amerikai ízek felidézték benne az otthonát, és hihetetlenül ízlett neki minden egyes falat. Most azonban, hogy végzett az étellel és egy üveg brandyt kortyolgatott, ismét úrrá lett rajta a nyugtalanság. Egész nap dolgozott és intézkedett, és arra várt, hogy mikor tér már vissza belé a megszokott jó érzés, amely a hajóján mindig eltöltötte. Nem érzett azonban mást, csak ürességet. Régebben ilyenkor egyszerűen elment a legközelebbi csapszékbe és keresett magának egy szemrevaló asszonyt, akinek karjai között megnyugodhatott. Csakhogy most úgy érezte, Lucinda lenne az egyedüli, aki megnyugtathatná a lelkét. Ezelőtt soha egyetlen olyan nővel sem találkozott, aki megkérdőjelezte volna eddigi életét, az álmait vagy a jövőjét. Persze a kocsmai szajhák miatt nem is fájt soha a szíve. Hiányzott neki Lucinda a fennhéjazásával, ugyanakkor a józan eszével és bátorságával együtt. Csakhogy Sir James hamarosan úgyis feleségül kéri, ő pedig igent mond neki, és azzal örökre elveszíti. Az talán megoldaná a gondot, ha ő kérné meg előbb a kezét. Bár igaz, Lucinda egyszer azt mondta neki, ha megkérné, nemet mondana. Igen, Mrs. Devering számára rendkívül fontos, hogy jó híre makulátlan maradjon, és bejáratos legyen a legjobb körökbe. Ehhez viszont angol férj kell, nem pedig amerikai. Hiába a nemesi címe, ő soha nem tudja megadni azt Lucindának, amire vágyik. Legjobb, ha elhajózik Bostonba amilyen hamar csak lehetséges, és örökre elfelejti, hogy valaha is találkoztak. Valaki kopogtatott az ajtón, Garrett pedig felkapta a fejét. – Szabad – kiáltotta. Tim O'Brien dugta be a fejét. – Elnézést, Kapitányom, de egy hölgy szeretne beszélni veled. Garrett igencsak elcsodálkozott. – Miféle hölgy Tim? Szélesre tárult az ajtó, és az első tisztje mellett ott állt egy köpönyeget viselő hölgy. Az asszony belépett a kabinba és hátrahajtotta a csuklyáját. Lucinda! Garrett döbbenten felállt az asztaltól. – Hát te meg mit keresel itt? Garrett csak bámult az asszonyra. Mindenre számított, csak arra nem, hogy Lucinda Devering belép az ő kis magánvilágába. Úgy festett, mint egy álomkép halványkék ruhájában és éjkék köpönyegében. A már jól ismert igazgyöngy nyakéket és fülbevalót viselte, göndör haját pedig csinos kontyba fogta. Olyan gyönyörű és elegáns volt, mintha most lépett volna ki egy londoni szalonból, ugyanakkor jelenléte teljesen valószerűtlennek tűnt itt, ebben az egyszerű faburkolatú kis kabinban. – Bocsánat… lesegíthetem a hölgyről a köpenyét? – kérdezte Tim az ajtóból.

133

Garrett elszakította a tekintetét Lucindáról. – Köszönöm, Tim, de egyedül is boldogulunk. Kérlek, zárd be az ajtót, és gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon. – Rendben, Kapitány. A tiszt becsukta az ajtót, ők pedig kettesben maradtak. Lucinda mintha várt volna valamire. Aztán végül megszólalt. – Megengeded, hogy levegyem a köpenyemet? Garrett megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, rádöbbent, hogy úgy bámulja az asszonyt, mint egy zöldfülű fiú, aki soha életében nem látott még nőt. – Persze, elnézést a faragatlanságomért, csak annyira meglepett, hogy itt látlak. – Igazság szerint magam is meglepőnek találom a dolgot, de sürgős ügyben kell beszélnem veled – kibújt a köpenyéből és a férfi kezébe adta. Garrett elvette aztán fölakasztotta egy fogasra, s közben az jutott az eszébe, hogy az asszony illata milyen érdekes keveréket alkot a tenger és a fa szagával. – Egy kis frissítőt? – kérdezte és felemelte a konyakosüveget. – Egyenesen Franciaországból. – Köszönöm, nem, Kapitány – válaszolta és hevesen megrázta a fejét, amitől a gyertya lángja imbolyogni kezdett. – Nem szoktam töményét inni. Garrett elvigyorodott. – Pedig egyik éjszaka mintha éppen italozáson kaptalak volna. Lucinda elpirult. – Igen, de az rendkívüli helyzet volt. – Azt meghiszem – mormolta Garrett, amitől Lucinda még jobban elpirult. – Akkor megkínálhatlak valami mással? Hozathatok teát. – Köszönöm, nem – összefonta a karját a mellén. – Leülhetek? Garrett zavarba jött saját otrombasága láttán. – Persze, bocsáss meg. – Lucinda odahúzott egy széket magának, leült, s Garrett is visszasüppedt a maga székébe, s közben jókorát húzott a brandyjéból. – Miről akartál beszélni velem? – Nem voltál ott vacsoránál ma este – válaszolta Lucinda. Garrett elmosolyodott és felvonta a szemöldökét. – Csak nem a nagyapám küldött utánam, hogy megszidj? – Természetesen nem! – Lucinda nagy levegőt vett, s közben a szoknyáját gyűrögette. – Ezt csak úgy megjegyeztem. Lady Farvendale nagyon dühös volt a hercegre miattad. – Lady Farvendale! Csak nem azt akarod mondani, hogy az az ostoba öregember meghívta vacsorára Lady Penelopet és a nagyanyját azok után, hogy egyértelműen megmondtam nekik, hogy nem veszem feleségül a lányt? – De, attól tartok meghívta őket – vallotta be Lucinda. – De légy erős, Garrett. A jelek szerint Lady Agatha unokája udvarolni kezdett Lady Penelopenak. – Knightsbridge? Tényleg? Nahát, sok szerencsét kívánok neki. Penelope nem az esetem. Nem is tudom, hogy mit képzel a nagyapám? – Valószínűleg így akart rávenni, hogy Angliában maradj. – Abból nem eszik – horkant fel dühösen. – Tudom – suttogta Lucinda. Kényelmetlen csend telepedett közéjük.

134

Garrett belekortyolt a konyakjába, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét Lucindáról. Arra gondolt, hogyan jutottak idáig. Hogy lehet az, hogy két szenvedélyes szerelmes csak ücsörög itt és udvariasan beszélgetnek. Fájdalmasan érintette a veszteség. – Szóval – szólalt meg végül, de aztán rájött, hogy kissé durván kezdte. – Ha nem azért jöttél ide, hogy legorombíts, amiért nem jelentem meg a vacsoránál, akkor mit akarsz tőlem? Mi az, ami nem tűrhet halasztást? Lucinda az ajkába harapott. – Megről van szó. Garrett letette az üveget és minden idegszálával Lucindára figyelt. – Mi a baj Meggel? – Ó, semmi, teljesen jól van – próbálta megnyugtatni Lucinda. – Egészen másról van szó, és kérlek, bocsásd meg, de meglehetősen nehéz beszélnem erről. Garrett ismét a kezébe vette az üveget. – Miért, milyen értelemben? Bonyolult a történet, vagy zavarban vagy attól, hogy el kell mondanod. – Mindkettő – ismerte el Lucinda. Garrett tekintete Lucinda csillogó ajkára tapadt, és legszívesebben a karjába vette volna. Alig tudta felfogni, hogy itt van most vele a hajóján, kísérő nélkül, az a minimum, amit elvárhatott tőle, hogy úriemberként viselkedjék. – Hiszen mindent meg tudunk beszélni egymással – mondta csendesen. – Tudom. Csakhogy nagyon kényes ügyről van szó, és… – felsóhajtott és a férfi szemébe nézett nagy komolyan. – Senki sem hallgat rám, pedig nagyon aggódom Meg miatt. Garrett letette az üveget, Lucinda felé nyúlt és megfogta a kezét. – Hallgatlak, Lucinda. Lucinda tekintete egy pillanatra megpihent a férfi kezén. – Garrett – kezdte –, lehet, hogy azok után, amit most elmondok, örökre eltiltasz a húgodtól. – Azt aligha hiszem – válaszolta Garrett. –Te vagy a legjobb barátnője, és az egyetlen ember, akire nyugodtan rá merem bízni a húgomat – bátorítóan megszorította a kezét. – Most pedig kérlek folytasd, mondd, mi bánt? – Lord Arndale udvarol a húgodnak. – A férjed bátyja? – Amikor Lucinda bólintott, Garrett így szólt. – Gondoltam, hogy így lesz. Eletemben nem láttam még nála visszataszítóbb piperkőcöt. Ne aggódj, gondom lesz rá, hogy egy ujjal se érhessen Meghez. – Azt hiszem, ebben tévedsz – válaszolta Lucinda. – Próbáltam megértetni Meggel, hogy miféle ember Malcolm, csakhogy azzal vádolt meg, hogy magamnak akarom megkaparintani – arca eltorzult az undortól. – Mintha nem utasítottam volna vissza elégszer az elmúlt tizenegy évben. Garrett vonásai megdermedtek. – Hogy érted azt, hogy visszautasítottad? – kérdezte csendesen. Lucinda megrázta a fejét, de nem mert a férfi szemébe nézni. – Sajnálom, azt hiszem, az elején kellett volna kezdenem. – Lucinda – kezdte Garrett, majd megvárta, amíg az asszony ráemeli a tekintetét. Mélységes elkeseredettség látszott a szemében. – Bántott téged?

135

– Nem úgy, ahogy te gondolod. Megpróbált az ágyába csalogatni, mielőtt hozzámentem volna az öccséhez, de soha nem erőszakkal. Legalábbis nem fizikai erőszakkal. Garrett állkapcsa megfeszült, amikor felfogta a hallottak értelmét. – Lucinda, kezdd inkább tényleg az elején. Az asszony nagyot sóhajtott. – Amikor tizennyolc éves voltam, azt hittem, szerelmes vagyok Malcolmba. Az apám összeölelkezve talált egyszer bennünket, és követelte, hogy Malcolm vegyen feleségül. Malcolm apja azt mondta, hogy a családom nem elég előkelő ahhoz, hogy az egyetlen örököse feleségül vegyen, de mivel apám nem kis politikai befolyással bírt, az earl felajánlotta a kisebbik fiát, hogy így kerüljék el a botrányt. – Az aljas disznó! Lucinda elmosolyodott a férfi háborgása hallatán. – Gyakran én is ezt gondoltam magamban – vallotta be. – De hölgyek nem szoktak ilyet mondani – elkomolyodott. – Malcolm továbbra is állandóan próbálkozott, még azok után is, hogy hozzámentem az öccséhez – folytatta. – A mostani eszemmel azt mondom, hogy ha annak idején apám nem nyit ránk az üvegházban, bizonyára megrontott volna. – Ehhez nem férhet kétség – bólogatott Garrett. – Szóval ez a rohadék udvarol a húgomnak, mi? Arról kezeskedem, hogy messzire el fogják kerülni az oltárt! – Köszönöm, Garrett – mondta Lucinda, és megszorította a kezét. – Lucinda – mondta a férfi csendesen –, ezt bizonyára nem volt könnyű elmondanod neked. Tudom, hogy milyen sokat adsz a jó híredre. Lucinda bólintott. Garrett megfogta mindkét kezét. – És nagyon nagyra értékelem, hogy a bizalmadba fogadtál. Egy könnycsepp gördült le Lucinda arcán. – Senki máshoz nem fordulhattam – suttogta. Garrett felállt aztán felhúzta Lucindát is, és magához ölelte. Aztán a vállába fúrta az arcát. – Semmi baj. Bármit elmondhatsz nekem, mindig szeretni foglak. Lucinda felkapta a fejét és elkerekedett a szeme a döbbenettől. – Mit mondtál? – Az ördögbe – motyogta, és rájött, hogy elárulta magát. – Azt mondtam, hogy mindig is szeretni foglak, bár nem így akartam megmondani. – Miért, hát szeretsz? – Igen – két kezébe fogta az asszony arcát, Lucinda pedig a szemébe nézett, hogy meglássa benne az igazságot. – Szeretlek, Lucinda Devering, a rovott múltaddal együtt… – Uramisten – suttogta Lucinda. Megcsókolta a férfit, és teljesen elernyedt a csodálatos ölelésben. Lehet, hogy mégiscsak maradt egy utolsó esélyük?

136

Tizennyolcadik fejezet

T

ehát Garrett szereti! Lucinda hirtelen úgy vérezte, mintha a világ csodálatos, gyönyörű hellyé változott volna. – Istenem, annyira hiányoztál – suttogta a férfi miután ajkaik elszakadtak egymástól. – Itt ücsörögtem, és arról ábrándoztam, hogy bárcsak még egyszer a karomban tarthatnálak. – Hát itt vagyok – suttogta Lucinda. – Annyira féltem, hogy gyűlölni fogsz. Garrett hátrahőkölt és megütközve bámult rá. – Miért? Azért mert egy fiatal lány egyszer tévedett? Tudod, hányszor volt szerelmes Meg mindenféle ostoba csélcsapba? Amikor tizennégy éves volt kijelentette, hogy szerelmes Timbe, és elutazott Nyugat-Indiába, alig tudtam észhez téríteni. – Egy angol biztos megvetne ezért – mondta, és megcirógatta a férfi vállát. – Még szerencse, hogy én nem vagyok angol – mohó fény csillant a szemében, amitől teljesen elgyöngült Lucinda térde. – Kívánlak, Lucinda – suttogta. – Gyere az ágyamba. Lucinda szíve vadul kalapált a mellkasában, érezte, ahogy a vér felforrósodik ereiben. Elbizonytalanodott, hiszen nem tudta, milyen jövő vár kettejükre. De aztán Garrett szájához emelte a kezét és gyengéden belecsókolt a tenyerébe, s Lucinda fejében a józan ész teljesen átadta helyét a szenvedélynek. Garrett szereti, és semmi más nem számít. – Annyira gyönyörű vagy – mormolta a férfi, és ismét a két kezébe fogta az arcát. A csókja olyan könnyű volt, mint egy madár szárnyának érintése, Lucinda szinte elolvadt tőle, mint a viasz. – Gyere az ágyamba, Lucinda. Lucinda végül beleegyezően felsóhajtott. A férfi lassan kigombolta ruhájának számtalan gombját, ő pedig feltépte Garrett ingét, és belefúrta orrát a férfi bozontos mellkasába. Garrett megpróbálta levenni Lucindáról a ruhát, ám Lucindának előbb sikerült teljesen szétnyitni a férfi ingét, s amikor megcsókolta a mellbimbóját Garrett felszisszent és hátravetette a fejét. Lucinda addig csókolgatta a férfi mellét, amíg az végül újra a szájához vonta a száját és forrón megcsókolta. Lucinda felnyögött és Garretthez feszült a teste, aki gyengéden csókolgatni kezdte a nyakát. A férfi gyengédsége teljesen levette a lábáról Lucindát. Tehetetlenül figyelte, ahogy ruhája a bokájához hullik, Garrett finoman simogatja a hátsóját a kombinéján keresztül, addig csókolja az ajkát, amíg azt nem kívánja, hogy belehatoljon. – Garrett – suttogta. A férfi a combjai közé csúsztatta a kezét, aztán felemelte a lábát, hogy összeérjen az ágyékuk, s közben gyengéden a fogai közé vette az alsó ajkát. Érezte a nadrágján keresztül, hogy mennyire izgalomba jött, de Garrett nem siette el a dolgot, mintha finom érett whiskyvel lenne dolga, melynek minden cseppjét ki akarja élvezni. – Mit csinálsz, te ördög? – suttogta szinte magán kívül. – Csak szeretgetlek – suttogta Garrett, aztán lehajtotta válláról a kombinéja pántját, és megcsókolta a nyakát. – Egész éjszaka a karjaimban akarlak tartani. Valahogy csak eljutottak az ágyig.

137

Garrett a hátára feküdt és magára húzta Lucindát, majd lehúzta róla a kombinéját. Először szándékosan ellenkezett egy kicsit, de Garrett addig simogatta mezítelen bőrét, amíg meg nem feledkezett minden egyébről. – Szükségem van rád – súgta a férfi, és a combjai közé csúsztatta a kezét. A szájával az egyik mellét becézte, ujjai pedig legtitkosabb testrészeit kutatták. Lucinda megremegett és előre bukott a feje. Néhány hajcsat már kiesett a hajából, a többit pedig gyorsan kirángatta, s hagyta, hogy gesztenyebarna haja a vállára hulljon. Garrett elismerően felsóhajtott, aztán beletúrt az asszony gyönyörű hajába és megcsókolta az ajkát. Ügyes ujjai továbbra is kitartóan cirógatták, míg végül Lucinda úgy érezte, hogy rögtön megőrül. Mohón a férfi nadrágjára csúsztatta a kezét. Garrett felnyögött, elszakította ajkát Lucindától, és hátravetett fejjel élvezte, ahogy az asszony simogatja a nadrág anyagán keresztül. Lucinda gondolatain az futott át, hogy mennyire hiányzott neki a férfi testének szépsége, az az öröm, hogy milyen csodálatosan reagál az érintésére. Hogyan is gondolhatta akár csak egy pillanatra is, hogy elfelejtheti az együtt töltött intim órákat, a csodálatos szenvedély helyett inkább Sir James házassági ajánlatát választja? Garrett volt az egyetlen férfi, akit kívánt, az egyetlen férfi, akit valaha is kívánni fog. Garrettre ült, megragadta mindkét csuklóját, s szétfeszítette mindkét kezét, bár tudta, a férfi könnyedén ellenállhatna, ha akarna. Sokáig így maradtak egymásnak simulva, némán farkasszemet nézve egymással, összegabalyodott hajjal. – Hadd szeresselek – suttogta az asszony, majd ráhajolt és gyengéden csókolgatni kezdte. – Simulj hozzám – szólalt meg Garrett –, aztán fogadj magadba, ha mersz. A férfi szavai hallatán forróság öntötte el Lucinda testét. – Merlek – suttogta, aztán végigsimított a férfi mellén. Garrett összerázkódott, és Lucinda élvezte a felette aratott csekélyke győzelmét. A férfi felnyúlt és kikapcsolta a gyöngy nyakéket, letette a földre, s végigsimított gömbölyded mellén és kerek csípőjén. Lucindának a torkán akadt a lélegzete. – Tudnod illene, hogy egy hölgy soha sem válik meg a gyöngyeitől – suttogta. – Pedig aztán ízig-vérig hölgy vagy, igaz? – válaszolta Garrett, s közben megfogta mindkét mellét, és leplezetlenül bámulta az asszony szépséges testét. Lucinda teste megfeszült a gyönyörtől. – Mondd, kívánsz? – kérdezte a férfi. Lucinda szinte magánkívül bólintott. – Mit szeretnél? – kérdezte a férfi ismét. – Azt szeretném, hogy belém hatolj – suttogta habozás nélkül, és a férfi szemébe nézett. Garrett kajánul elvigyorodott. – Én pedig szeretnék beléd hatolni, kedvesem. De nagyon. Most pedig légy jó kislány, és kérd tőlem szépen. Lucinda felvonta a szemöldökét. – Kérjem szépen? A következő pillanatban azonban a férfi ismét magához húzta. Szétterpesztett lábai közé kúszott és milliméterekre megközelítette az oly kívánt testrésszel. – Kérd szépen – parancsolta.

138

– Garrett… – könyörgött. – Kérd szépen – ismételte, s közben csókolgatni kezdte a mellét. Lucinda megremegett és hátrafeszítette a fejét, s alig várta, hogy a férfi már belehatoljon. Pedig nyilvánvaló volt, hogy Garrett addig nem folytatja, amíg meg nem kapja, amit akar. – Kívánlak – suttogta végül a két kezébe fogva a férfi arcát. Garrett a mellkasára hajtotta Lucinda fejét, és a vállába kapaszkodott. Aztán érezte, hogy teste forrón nekifeszül az övének. Végül belehatolt, de olyan keményen és mohón, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lucinda hozzásimult, és mindkét karját és lábát köré fonta. Így kell ennek lennie, így van az, amikor test és lélek eggyé válik. Érzelmeiket nem is tudták volna jobban kifejezni. A férfi szemébe fúrta a tekintetét, a kék szempár minden rezdülése rá összpontosított. Lucinda átadta magát az érzéseinek, és hagyta, hogy teste megkapja, amit kíván, s közben a férfi kedves becéző szavakat suttogott a fülébe. – Szeretlek – suttogta végül, a világ mintha megszűnt volna Lucinda körül. Lucinda elégedetten feküdt Garrett karjaiban, és ellazulva hallgatta Garrett szívének megnyugtató dobbanásait. Rég nem érzett boldogság töltötte el. Megtörtént hát a csoda, Garrett szereti. Most már biztatóbbnak látta a jövőt. Hiszen Garrett tudja, hogy ő a házasságnál kevesebbel nem éri be. Úgyhogy nyilván el fogja venni feleségül. Lehet, hogy ez azt is jelenti, hogy végül elfeledi a múltat és megbocsát a nagyapjának. Elfogadja nemesi címét, és végül egybekelnek. De mi lesz, ha a hercegnek kifogásai lesznek? Mi lesz, ha úgy gondolja, hogy Lucinda nem elég jó Garretthez. Nyugtalanul közelebb húzódott Garretthez és megsimogatta széles mellkasát. Garrett a kezére tette a magáét és összekulcsolták ujjaikat a szíve fölött. Lucinda megnyugodott. Garrett nem fogja hagyni, hogy a herceg közéjük álljon. Egyszer csak kopogtattak. Garrett felült az ágyban. – Mondtam, hogy ne zavarjanak. A fenébe! – ledobta magáról a takarót és magára rántotta a nadrágját. Lucinda képtelen volt levenni tekintetét a férfi izmos, formás alakjáról, miközben az az ajtó felé menet begombolta a nadrágját. – Mi az? – kiáltotta ki dühösen. – Elnézést a zavarásért, Kapitány – válaszolta Tim O'Brien bocsánatkérően. – Az a baj, hogy egy kis nézeteltérésünk támadt a sörkereskedővel. – És nem várhat a dolog reggelig? – dühöngött Garrett, aztán kilépett a kabin elé. Lucinda elmosolyodott Garrett dühös hangja hallatán, és befúrta magát a takaró alá. Garrett nyilván nem örült annak, hogy elszakították mellőle, és ettől valahogy jókedve kerekedett. Elnyúlt az ágyon és magába szívta kedvese illatát, de aztán akaratlanul is belehallgatott a kívülről beszűrődő beszélgetésbe. – Amennyiben két nap múlva vitorlát akarsz bontani, akkor nem várhat a dolog – válaszolta Tim. – Ez a kereskedő elképesztően makacs. Lucinda még mindig mosolygott és várta, hogy Garrett megmondja a tisztjének, hogy változott a terv. – Igen, két nap múlva indulunk – válaszolta azonban Garrett. – Átkozott angol vérszívók! Örülök, hogy itt hagyhatom ezt a rohadt országot. A mosoly Lucinda arcára fagyott.

139

– Aztán min problémázik a fickó? – folytatta Garrett. – Lefogadom, hogy több pénzt akar. – Így igaz – erősítette meg Tim. – Azt mondja, hogy ha nem adunk többet, akkor eladja másnak, nekünk pedig az lenne a jó, ha még ma este leszállítaná az árut. Lucinda lassan felült az ágyban. – Szemét rabló – acsarkodott Garrett. – Majd én elintézem a dolgot. – Elnézést, Kapitány – mondta Tim. – Tudom, hogy társaságod van. Lucinda kilépett az ágyból, magára kapta a kombinéját, miközben figyelte, hogy Garrett mit válaszol. – Semmi gond – szólt végül Garrett. – Ezt muszáj személyesen intéznem. Volt már elég dolgom ezzel a mohó népséggel. Lucinda nagyot sóhajtott, aztán belebújt halványkék ruhájába. Garrett soha nem is akarta feleségül venni, esze ágában sem volt, hogy Angliában maradjon. Gyűlöli az angolokat, és mindig is gyűlölni fogja. A jövőről szövögetett gyönyörű álmai egyszerre szertefoszlottak. Hál' Istennek ő nem mondta Garrettnek, hogy szereti. – Egy pillanat és a fedélzeten leszek, Tim. Addig keríts valakit, aki hazakíséri a hölgyet. – Igenis, kapitány. Mire Garrett visszatért a kabinba, Lucinda ruháján csaknem valamennyi gombját begombolta. Nem volt egyszerű az öltöztetőnője nélkül, de azért valahogy elboldogult. – Hé – kiáltotta Garrett és elmosolyodott. –Te aztán gyorsan felöltöztél. – Visszamegyek a herceg házába – válaszolta színtelen hangon. Csak ennyit tudott kinyögni, s majdnem elöntötték a könnyek. – Azt hittem, azért pár percig még maradsz – az asszony vállára tette a kezét, ám Lucinda úgy érezte, egy pillanatra sem tudja elviselni a férfi kezének forróságát, és azonnal lerázta magáról. – Mennem kell – csattant fel, mert képtelen volt lenyelni a dühét. – Hol a cipőm? – Mi a baj Lucinda? Lucinda végre megtalálta a lábbelijét. – Semmi baj, Kapitány. Pontosan azok vagyok, akik korábban voltunk. Se többek, se kevesebbek. Leült egy székre és elbíbelődött a cipőjével, hogy ne kelljen Garrettre néznie. A férfi eléje térdelt, két kezét a szék karfáira tette, így Lucinda csapdába került. – Mi a baj, sírsz? – Nem – válaszolta Lucinda, ám szavait meghazudtolva kövér könnycsepp gördült le az arcán. Letörölte a könnycseppet és a férfi szemébe nézett. Ó, az a gyönyörű kék szempár! Olyan szeretettel, olyan gyengéden nézett rá. Hazugság! Lehetetlenség! Semmi nem változott, ő pedig ostoba liba volt, hogy azt hitte, minden más lesz. – Mi a baj? Figyelmeztetlek Lucinda, addig nem engedlek el, amíg el nem mondtad, hogy mi bánt. – Ne fenyegess! – két kezével lefejtette a férfi egyik kezét a szék karfájáról, aztán felemelkedett. – Nem vagyok már olyan fiatal lány, mint mondjuk, a húgod, Garrett. Felnőtt nő vagyok, és elvárom, hogy úgy is bánj velem. – Azt hiszem, ebben nem volt hiba az imént.

140

Garrett célzása süket fülekre talált. Lucinda csak bámult a férfira, s jeges szorongás szorította össze a szívét. Garrett felemelkedett és aggódva méregette. – Lucinda, kérlek mondd el, mi bánt. – Inkább te beszélj Garrett – válaszolta csendesen. – Jobb lenne, ha pontosan elmondanád nekem, hogy mi folyt itt ma este. – Te is nagyon jól tudod – feléje nyúlt és megcirógatta az arcát. – Szeretkeztünk. – Valóban? – kérdezte Lucinda és elhúzódott tőle. Garrett zavartan nézett rá. – Kérlek, ne játszadozz velem, Lucinda. Nem ezt szoktam meg tőled. – Lehet, de eddig még nem is voltam ilyen helyzetben. Nem szoktam hozzá, hogy férfiakkal szeretkezzek – folytatta, egyre emelkedni kezdett a hangja –, aztán a következő pillanatban eldobjanak, mint egy elhasznált ruhadarabot. – Nem akarlak eldobni. – Még hogy nem, hiszen az imént jelentetted ki, hogy két nap múlva indulsz Bostonba. Akkor mi mást gondolhatnék? – Gyere velem – mondta, és megfogta mindkét kezét. Lucinda szeme elkerekedett. – Amerikába? – Igen, Amerikába. Ezt most pont úgy mondod, mintha arra kérnélek, hogy a pokolba kísérj el. – De az én otthonom Anglia – suttogta Lucinda. – De új otthonra találhatnál Amerikában velem. – De én idetartozom. – Az ördög vigyen, Lucinda, annyira makacs vagy. Miért ragaszkodsz annyira ehhez az országhoz, amely olyan rosszul bánt veled? – kérdezte követelőzve. – Ha eljössz velem, új életet kezdhetünk. Lucinda a lelke mélyén úgy érezte, legszívesebben a világ végére is követné ezt a férfit. Az esze azonban azt diktálta, hogy el kell érnie a kitűzött célokat. Csak igent kellene mondania Sir Jamesnek, és mindent megkaphatna, amit akart. De mégsem mindent. Garrettet nem kaphatná meg. A fájdalom feldühítette. – Te merészelsz makacsnak nevezni engem? Akkor te mi vagy? Hiszen még mindig függőben vannak a dolgok a nagyapáddal – vagdalkozott Lucinda. – De nem, te ismét elmenekülsz. Miért bujkálsz az érzelmeid elől? Garrett felmordult. – Hogy mondhatod, hogy bujkálok az érzelmeim elől, hiszen egyértelműen kimutattam, hogy mennyire szeretlek. – Igen, szép szavakat mondtál, és csodálatos veled az ágyban. De a lelked mélyén semmi sem változott, Garrett. Még mindig vissza akarsz menni Amerikába, és nem akarod felvállalni a címeddel együtt járó felelősséget. Még mindig nem jutottál dűlőre a nagyapáddal. És még mindig az a célod, hogy magaddal viszed Meget annak ellenére, hogy nagyon boldog itt Angliában. – Nem te figyelmeztettél épp az imént, hogy Meg nincs itt biztonságban? – vágott vissza Garrett. – Most meg mégis azt mondod, hogy hagyjam itt. – Én csak azt mondom, bízd rá a döntést. – És miért? Rád bíztam a döntést, és te sem engem választottál – a férfi üres tekintettel bámult Lucindára. – Nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, Lucinda. Fenekestül

141

felfordítottad az egész világomat. Azt szeretném, hogy a feleségem legyél, de nem maradhatok itt Angliában. Bostonba szólítanak az üzleti ügyeim, és már így is túl sok ideig voltam távol. – Feleségül akarsz venni? – suttogta Lucinda reménykedve. – Hát persze, hogy feleségül akarlak venni! – válaszolta dühösen. – Miért, azt hitted, azért akarlak hazavinni, hogy a szeretőm légy? – Nem tudtam – válaszolta Lucinda kevélyen. – Soha nem kérted meg a kezem. – Na és, hozzám jönnél? Csak bámult rá, érzelmek kavarogtak a bensőjében. Ha hozzámegy Sir Jameshez, tudja, hogy milyen élet vár rá – pontosan az, amit mindig is akart. Csakhogy hiányozni fog belőle a szenvedély. Persze szeretetben és kedvességben nem lesz hiány. Csak szerelemben. Ha hozzámenne Garretthez, akkor nem hiányozna életéből a szenvedély és a szerelem, de le kellene mondania mindarról, amit eddig megszokott, s félre kellene dobnia mindent a bizonytalanért. És mi lesz akkor, ha nem jönnek ki Garrettel. Ott áll majd elveszve egy idegen országban. Legalább Angliában tudta, hogy merről fúj a szél. Nem szabad elsietni a dolgot. – Szeretlek – mondta csendesen, első alkalommal beismerve az érzéseit. – Semmi mást nem akarok, csak azt, hogy a feleséged lehessek. De ha összeházasodunk, azt akarod majd, hogy Amerikában éljünk. – Igen – válaszolta és két kezébe vette az asszony arcát. – Boston nagyon hasonlít Londonra, Lucinda. Csak ott nem annyira sznobok az emberek. Amerikában mindenkit az alapján ítélnek meg, hogy mit tett ő maga, nem pedig az alapján, hogy kik voltak az ősei. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá – válaszolta Lucinda reszkető hangon. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e itt hagyni mindent, amit eddig ismertem. Gondolkodnom kell. Garrett lehunyta a szemét és csalódottság tükröződött az arcából. De aztán újra kinyitotta, Lucindára mosolygott és megcirógatta az arcát. – De nem mondtál nemet igaz? – Nem mondtam nemet – erősítette meg Lucinda. – De neked is gondolkoznod kell, Garrett. A nagyapád már öregember. Lehet, hogy ki kellene békülnöd vele, mielőtt még túl késő lesz. – Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem. – Ha tőlem azt kéred, hogy hagyjam magam mögött a múltamat, akkor én is kérhetem tőled, hogy hagyd magad mögött a tiédet. Garrett leengedte a két kezét és hátralépett. – Ilyen sokat jelent ez neked? – Én csak azt nem bírom elviselni, hogy szándékosan elkerülöd a rád háruló felelősséget. – Csak egy flancos címről van szó – válaszolta dühösen Garrett hevesen gesztikulálva. – Nem, többről van szó – válaszolta Lucinda szenvedélyesen. – A címhez birtokok is járulnak, és emberek, akik ezeken a birtokokon élnek, akik megérdemlik, hogy felelősségteljes vezetőjük legyen. Nélküle nem tudnak élni. – Ott van nekik a nagyapám.

142

– Igen, de még meddig? Garrett, a nagyapád nyolcvanöt éves. Csoda, hogy még ilyen jól tartja magát. De már nem sokáig tudja ellátni a rá háruló feladatokat. Át kellene venned tőled a stafétabotot. – Szóval erre vágysz, mi? A flancos nemesi címre, hogy aztán te lehess a kastély nagyasszonya? – vagdalkozott ezúttal Garrett. Lucinda megrándult, mintha megütötte volna. – Hogy vagy képes ilyet mondani? – Felkínáltam a nevemet, és azt hogy oszd meg velem az életemet Amerikában – folytatta Garrett. – De látom, hogy ez kevés neked. – Kiforgatod a szavaimat. – Lehet, hogy jobb lesz, ha inkább hozzámész Sir Jameshez – vágott a szavába Garrett. – A szerelmem nyilván nem ér fel a nemesi birtokokkal és a sekélyes angol társadalom elismerésével. Lucinda az ágyhoz lépett és nekilátott, hogy megkeresse a hajcsatjait. – Ha ezt gondolod rólam Garrett, akkor nincs miről beszélnünk. – Akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk. Lucinda elhallgatott, a férfi szavai nyomán olyan fájdalom járta át, hogy alig kapott levegőt. Csakhogy túlélő típus volt. Túlélte Malcolm üldözését, egy szerelem nélküli házasságot, és az apja rosszallását és halálát. Túl fogja élni Garrett Lynchet is. Csak abban nem volt biztos, hogy utána is marad-e még szíve. Egyre kínosabb lett a hosszú csend. – Egyik emberem majd hazakísér – szólalt meg végül Garrett. – Köszönöm – lassú mozdulatokkal feltűzte a haját, közben mindvégig hátat fordított a férfinak. Tudta, hogyha belenézne abba a gyönyörű kék szempárba, kitörne belőle a zokogás. Hallotta, hogy Garrett odalép hozzá, érezte testének melegét, hiszen csak néhány centiméterre állt meg tőle. Aztán hozzáért, s megsimogatta mezítelen vállát. – Megígértem Megnek, hogy a holnap esti bálig még itt maradok – mondta csendesen –, de azután hazaindulok – megszorította Lucinda vállát. – Ha úgy döntesz, hogy velem jössz… Lucinda megszorította a férfi kezét, képtelen volt a szemébe nézni, de nem volt képes a könnyeit sem visszatartani. – Tudom. Garrett elvette a kezét, a meleg érintés helyét hideg fuvallat vette át. – Intézkedek, hogy valaki hazakísérjen.

143

Tizenkilencedik fejezet

A

Miss Margaret Stanton-Lynch tiszteletére rendezett bemutatkozó bál a szezon legnagyszabásúbb eseményének bizonyult. Ezüsttel átszőtt hófehér ruhájában Meg olyan volt, mint valami ifjú istennő. Karcsú nyakát, fülét és haját igazgyöngyök díszítették. Még mindig hűvös volt a viszony közte és Lucinda között, ám annyira izgatott volt a tiszteletére rendezett bál miatt, hogy amikor a vendégek végre szállingózni kezdtek, teljesen megfeledkezett dühéről. A ház hamarosan megtelt főúri vendégekkel. A herceg és Meg tánca nyitotta meg a bált, utána viszont csak úgy döngicséltek a fiatalemberek az izgalmas ifjú amerikai hölgy körül. Lucinda távolról figyelte az eseményeket. Ha ugyanaz az ember lett volna még, aki két héttel ezelőtt, akkor sütkérezett volna a diadal fényében. Tanítása nem volt hiábavaló, Meg elképesztő sikert aratott a legelőkelőbb körökben is. A herceg odáig ragadtatta magát, hogy elismerő bókot súgott Lucinda fülébe. A fellegekben kellett volna járnia örömében, hiszen lassan minden terve valóra vált. Ehelyett azonban idegennek érezte magát a saját világában. Szeme úgy követte a táncosokat, mintha színházban lenne, és egy előadást nézne. Tényleg annyira fontos számára, hogy mit gondolnak ezek az emberek? Szeretett volna felháborodni magában ettől a lázadó gondolattól, de nem így történt. Maga is elcsodálkozott rajta, de az utóbbi időben másképp kezdett gondolkodni. Vajon hány életet tett tönkre a társadalmi előítélet? Hány ártatlan lányt kényszerítettek szerelem nélküli házasságba, csak azért, mert esetleg megsértette az udvarias világ valamely merev megcsontosodott szabályát? És hányan veszítették el a vagyonukat? Hány szív szakadt meg? Túl sok. Valóban az a vágya, hogy egész életében olyan emberek között legyen, akik egy szempillantás alatt hátat fordítanak neki bármilyen szaftos szórakoztató pletyka kedvéért? Hosszú-hosszú éveken át küzdött ezért, most egyszerre minden olyan ostobaságnak tűnt. Miért ragaszkodik foggal-körömmel ahhoz az életformához, amely eddig több rosszat tett vele, mint jót? Talán az apja miatt. Csalódást okozott neki, hiszen csaknem botrányt okozott, és korán bekövetkezett halála után mindig is úgy érezte, hogy tartozik neki valamivel. Most azonban rádöbbent, hogy késő már ahhoz, hogy az apjának bizonyítson. Meghalt mielőtt még ezt Lucinda megtehette volna, és bele kellett törődnie ebbe a ténybe. Talán a társadalom átvette az apja szerepét a fejében, és most egy olyan embercsoportnak próbált megfelelni, akik igazából soha nem is szerették, és nem is tudták, hogy valójában kicsoda. Meg kellene próbálnia inkább önmagának bizonyítani. Igen. Hirtelen hihetetlen jóérzés töltötte el, mintha óriási kő esett volna le a szívéről. Miért küzd annyira keményen azért, hogy elfogadják? Hiszen nem kell felelnie senki előtt, csak önmaga és a Teremtő előtt. Ahogy körülnézett a nyüzsgő bálteremben, hirtelen rádöbbent, hogy a pazar ruhákban pompázó angol nemességtől soha nem fogja megkapni azt a biztonságot, amely boldoggá

144

tenné. Magának kell megtalálnia a lelke békéjét, és ehhez elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy bízzon önmagában, és maga mögött hagyja a múltat. Valami mozgolódás támadt az ajtó körül, odapillantott, és látta, hogy Garrett lép a bálterembe. Milyen más volt most, mint amikor az első alkalommal találkoztak. Nyoma sem volt már a barbár amerikainak, helyette egy elegáns, fiatal nemesember lépett be, akinek minden ízéből sugárzott, hogy ő Raynewood hercegének unokája. Fekete ruhát viselt, öltözete komor ünnepélyességét csak hófehér inge emelte ki. Sötét haját hátrafésülte és copfba fogta, jól kihangsúlyozva a nemes Stanton orrot és a férfias szemöldököt. Kék szeme ékkőként csillogott arcában, miközben a tömeget pásztázta. Nyilván Lucindát kereste, Lucinda akaratlanul is észrevette, hogy épp olyan büszkén sétál, mintha a hajója fedélzetén sétálna végig. Igen, ez a bálterem ugyanaz volt számára. Se több, se kevesebb. Aztán Garrett elfordította a fejét és megpillantotta Lucindát. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán öles léptekkel feléje indult. Lucinda szíve zakatolni kezdett, amikor látta, hogy Garrett feléje tart. A férfinak nem kellett semmit mondania vagy tennie, a puszta jelenléte is izgalommal töltötte el. Elég volt annyi, hogy egy levegőt szív vele. Igen, erre van szüksége. Azt akarta, hogy ismét élőnek érezze magát. Azt akarta, hogy érezze, hogy szép, és kívánják. Márpedig ez a férfi kívánta minden sallang nélkül, de mindenestül. Ő pedig épp úgy kívánta őt. Hirtelen teljesen más fényben látta Amerikát. Egyszerre úgy érezte, hogy már nem a sötét bizonytalanság földje többé, hanem a ragyogó lehetőségek és felfedezések hazája. És mindez a Garrettel való házasságát is új fényben tüntette fel. – Szabad egy táncra, Mrs. Devering? – Lucinda összerezzent az ismerős hang hallatán, és elszakította a tekintetét Garrettől. Sir James mosolygott rá, észre sem vette, hogy mikor jött oda hozzá. Ismét Garrett felé pillantott, ám már csak a hátát látta, mivel megfordult és visszament a tömegbe. Született jó modoránál fogva természetesen igent mondott. Miközben elindult Sir James karján a táncparkett felé, rájött, hogy a jövője egyáltalán nem annyira biztos, mint ahogy azt korábban gondolta. Mégis, egy pillanatra sem félt tőle. Amikor Garrett látta, hogy Sir James Lucindához közelít, megfordult és arrébb sétált. Régebben talán folytatta volna az útját és megküzdött volna a férfival Lucinda kitüntető figyelméért, és nyert is volna. Örömet lelt volna abban, hogy kihív egy másik férfit, és élvezte volna Lucinda felháborodását, miközben Garrett karján elvonul a helyszínről. Csakhogy ezúttal Lucindának kell meghoznia a döntést. Bármennyire is fájt neki, tétlenül kellett néznie, hogy egy másik férfi viszi táncba. Magához vett egy pohár pezsgőt, bár jobban örült volna konyaknak, és figyelte a húga tiszteletére rendezett nagyszabású bált. Meg épp egy vörös hajú, nagy fülű gigerlivel táncolt, és szemmel láthatólag pompásan érezte magát. Látszott, hogy a bál a lételeme. Garrett gyomra összeszorult. Nem akarta, hogy a húga Angliában éljen. Azt akarta, hogy hazajöjjön vele. De mi van akkor, ha nem akar eljönni?

145

Belekortyolt a pezsgőjébe, elfordította a tekintetét, s megpróbálta elterelni figyelmét a fájdalmas gondolatoktól. Nem akart szembenézni a ténnyel, hogy talán mindent elvesztett, ami fontos volt számára. – Szóval holnap elmégy, fiatalember? – lépett oda mellé a herceg. Garrett az idős férfira pillantott, ám a nagyapja mosolyogva követte szemével Meg tánclépéseit. – Úgy tervezem. – És mi lesz, magaddal szándékozol hurcolni Margaretet is? – Erasmus ezúttal Garrettre emelte szúrós, szigorú tekintetét. –Akár szeretne menni, akár nem? Már ott volt a csípős válasz Garrett nyelvén, ám meggondolta magát. – Nem tudom – ismerte el, s még maga is meglepődött a válaszon. A válasz a herceget is meglepte. Hirtelen érzelmek rohanták meg az idős embert, melyeket nem tudott elrejteni arcáról, s Garrettet megdöbbentette a látvány. Magányosság és reménykedés tükröződött a vonásain. A nagyhatalmú Raynewood hercege épp olyan fájdalmasan magányos volt, mint ő maga. Csakhogy a herceg esetében mindez magának volt köszönhető. Talán több élet van a nagyapjában, mint gondolta. A gondolatra Garrett ismét belekortyolt a pezsgőjébe. Nem akart emberi lényként gondolni a nagyapjára. Nem akart ránézni és rádöbbenni arra, hogy az, akit gyermekkorában szörnyetegnek gondolt, mostanra megfáradt öregember lett, aki ugyanattól szenved, mint ő maga. Lucinda szavai jutottak az eszébe. Az még soha nem jutott eszedbe, hogy neki is éppúgy fájt az apád halála, mint neked? Hiszen az apád a fia volt. Mit gondolsz, milyen érzés volt neki, amikor rádöbbent, hogy közvetve ő okozta a gyermeke halálát? Garrettnek nem volt gyermeke, de ott volt neki Meg, aki inkább olyan volt, mintha a lánya lenne, mintsem a húga. Vajon hogy érezné magát, ha olyasvalamit tenne, ami végül Meg halálát okozná? Elképzelhetetlen fájdalmat és bánatot érezne. – Szóval, végre megjött az eszed? – kérdezte kihívóan a nagyapja. – Megengeded Margaretnek, hogy maradjon? Legszívesebben keményen visszaválaszolt volna az öregnek, ám meglepetésére félelmet vélt felfedezni az arcvonásaiban. – Meg már felnőtt nő – válaszolta barátságosan. – Ő dönt a jövőjéről. Reménykedés költözött a herceg szemébe. – És veled mi lesz, fiam? Te is maradsz? – Nem tehetem – Garrett tekintete Lucindára vándorolt. – Értem. – Amerikába szólítanak az üzleti ügyeim – folytatta Garrett és elfordította a tekintetét, mert Lucinda Sir Jamesbe karolva kilépett a teraszra. A herceg szemébe nézett. – Nem várom, hogy megérts, de tudnod kell, hogy sok ember megélhetése függ tőlem. Már így is túl sokáig voltam távol. A herceg felfortyant. – Nálam aztán senki nem értené meg jobban. Tőlem is százak és százak függnek. Ugyanazért, mint tőled – a terem túlsó végébe pillantott. – Az ördögbe. Agatha már megint elszunyókált. Muszáj felébresztenem. Az öregember elindult a terem másik vége felé, Garrett pedig ottmaradt, s fura mód arra gondolt, hogy ők ketten nem is különböznek annyira egymástól.

146

A hold fényesen ragyogott az égen, s hideg fényével bevilágította az apró kert minden apró részletét. Lucinda a korláthoz lépett és végigjáratta szemét a bokrokon és virágokon, valamint a márványszobrokon, melyeknek baljós fényt kölcsönzött a hold. Sejtette, hogy Sir James miért akar négyszemközt beszélni vele, és most először úgy érezte, nem biztos benne, hogy hallani szeretné, amit mondani akar. A férfi megfogta a kezét és a szemébe nézett. – Drága Lucindám… – Sir James… – kezdte ő is ugyanabban a pillanatban. – Nem Lucinda, kérlek hadd mondjam ki, amit gondolok – a férfi nagy levegőt vett. – Tudod, már sok-sok év eltelt azóta, hogy megkértem valakinek a kezét, és egy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Lucinda a szívéhez emelte remegő kezét. – Teremtő Atyám – suttogta, maga sem volt benne biztos, hogy izgatottságában vagy rémületében. – Lucinda, mindig is nagyra becsültelek – folytatta Sir James. – Édesapád közeli jó barátom volt, és volt szerencsém nyomon követni, ahogy kedves kisgyermekből gyönyörű nővé cseperedtél. Nagyon megszerettelek, és kitüntetésnek érezném, ha elfogadnád a kezemet és a feleségem lennél. A férfi melegen mosolygott rá kedves barna szemével, és az érzelmek összeszorították Lucinda torkát. – Látom, bizonytalan vagy magadban – folytatta Sir James, mivel Lucinda nem válaszolt. Aztán amikor nyitotta a száját, a férfi fölemelte a kezét és elhallgattatta. – Ne mondj semmit. Gondolkodj az ajánlatomon, és csütörtökön felkereslek, hogy meghallgassam a válaszodat. – Köszönöm – mondta csendesen. – Egy kis időre van szükségem, hogy megfontoljam kedves ajánlatát. – Megengeded, hogy visszakísérjelek? –kérdezte a férfi, és gálánsán feléje nyújtotta a karját. – Igazság szerint pár percre szeretnék inkább egyedül maradni – válaszolta Lucinda bocsánatkérően. – Hogy gondolkozhassak. – Természetesen – a férfi az ajkához emelte Lucinda kezét. – Talán majd később keringőzöl velem egyet. Lucinda félénken rámosolygott. – Talán. A férfi nem erősködött tovább. Kurtán meghajolt, aztán mosolyogva visszatért a bálterembe. Lucinda figyelte, ahogy távozik, s gondolatai zavartan követték egymást. Végre megkapta azt, amit mindig is akart… Mégsem volt benne biztos, hogy még mindig akarja-e. Soha nem gondolta volna, hogy választási lehetősége marad. A kert megdöbbentően szép volt, ő pedig elgondolkozva sétálgatott a kanyargós, kövekkel kirakott úton. Leült egy kőpadra, vadul kavarogtak benne az érzelmek. Válaszút elé érkezett. Az egyik úton Sir James lenne a párja, ha őt választja, az angol társadalom udvarias világának megbecsült tagja lesz belőle. Ha a másik útra lép, Garrett lesz a társa, de akkor vissza kell térnie vele Amerikába. Fogalma sem volt róla, hogy mit várhat Garrett szerelmétől, de biztos volt benne, hogy kapcsolatuk viharos lesz.

147

Mindkét férfi elég vagyonos ahhoz, hogy kifizesse Harry adósságait, és mindketten elég karakánok voltak ahhoz, hogy meghátrálásra kényszerítsék Malcolmot. De vajon kit válasszon? Sir James kedvesen és tisztelettel bánna vele. Lucinda Whigbyként sokévnyi nyugodt élet várna rá. Ha Garretthez menne hozzá, bizonyára nem egyszer heves vitába keverednének, mint eddig is annyiszor. Nem kétséges, hogy állandóan úgy érezné, legszívesebben hozzávágna egy vázát a makacs fejéhez, de a vihar elültével mindig biztos lehetne a férfi szerelmében. Garrett szerelmes belé. Sir James is szereti a maga módján. Borzasztó nehéz volt választani. Ő persze Garrettbe szerelmes, és ha hozzámenne, az azt is jelentené, hogy örökre itt hagyja Angliát. Biztos nagyon hiányozna neki a hazája, de Amerika sem lehet olyan rossz hely, ha Garrett annyira visszavágyik oda. És persze egy csomó dolog nem hiányozna Angliából, például az angolok sznobsága és a botránytól való állandó rettegés. Mindent egybevetve végül is Amerika izgalmas kalandnak ígérkezett. – Lám csak, lám csak – riasztotta fel gondolataiból egy ismerős hang, s egyszerre megfagyott ereiben a vér. – Jó estét, kedves Lucinda. Felugrott, mivel Malcolm lépett ki a kert bokrának árnyai közül. – Te meg mit csinálsz itt? – vonta kérdőre a férfit, s közben szíve hevesen vert a félelemtől. – Természetesen engem is meghívtak a bálba – ahogy közelebb lépett, a holdfény beezüstözte szőke haját. Fekete ruhát viselt, mely teljesen beleolvadt a sötétségbe. Lucinda nem hátrált meg, bár minden porcikája azt kívánta, hogy hátrébb lépjen. – A bál odabenn zajlik a házban, Malcolm – válaszolta. – Mondd csak, miféle úriember lennék én, ha egyedül hagynék egy hölgyet ebben a kihalt kertben? – turbékolta. – A kérőddel ellentétben nekem eszembe sem jutna, hogy egyedül hagyjalak, kedves Lucinda. Nyájas szavaiban fenyegetés bujkált. Előrenyúlt és megcirógatta Lucinda arcát. Undor töltötte el Lucindát és elrántotta a fejét. – Vedd le rólam a kezedet! Malcolm egy kígyó gyorsaságával kapta el a karjait és rántotta magához. – Soha, kedves Lucindám. Túl sokáig kellett már így is távol tartanom tőled a kezemet. Lucinda erőlködött, hogy kiszabaduljon a karjaiból, ám a férfi elképesztően erősnek bizonyult. – Azonnal eressz el, Malcolm! – Nem te lettél volna a ma esti áldozatom, de ha már a sors így hozta, élek az alkalommal. Lucinda sikolyra nyitotta a száját, ám a férfi gyorsan följebb nyúlt és mindkét kezével elkapta a nyakát. Lucinda döbbenten bámult a férfira, alig kapott levegőt, és képtelen volt segítségért kiáltani. Malcolm szeme csillogott a holdfényben. – Az enyém vagy Lucinda, végre az enyém! Sötét foltok kezdtek táncolni Lucinda szeme előtt, és Malcolm arca lassan elhomályosult. Elkeseredetten küzdeni kezdett, hogy levegőt kapjon, ám Malcolm kiszorította belőle a szuszt. Aztán egyszerre minden távolodni kezdett…

148

Meg mozdulatlanná dermedt a kert sötétjében, és fekete köpönyegének köszönhetően senki nem vette észre, hogy végignézi az eseményeket. Döbbenten figyelte, ahogy Malcolm fojtogatja Lucindát, amíg aléltan a karjai közé nem hullik, aztán magával hurcolja az apró kertkapuig, és kiviszi a házból. A látvány annyira megdöbbentette, hogy képtelen volt segítségért kiáltani, vagy segítséget hozni. A férfi, akibe szerelmes volt, egyszerre szörnyeteggé változott. Nem te lettél volna a ma esti áldozatom, visszhangzott a fejében. Jéghideg ujjaival apró gombóccá gyűrte össze a kezében szorongatott levélkét. Csak a sors különös szeszélyének köszönhette, hogy most itt ácsorog, nem pedig Skócia felé tart Malcolm Grettna Green-i otthonába, ahol hűséget esküdött volna a férfinak. Ó, mennyire ostoba volt! Egy kövér könnycsepp gördült le az arcán, de gyorsan letörölte. Nem szabadott volna elhinni a férfi ígéreteit és hazugságait. Hozzá fordult, amikor dühös volt Lucindára, és minden szavát elhitte, amikor Malcolm azt állította, hogy Lucinda már évek óta üldözi a szerelmével. Hazug, hazug disznó! Aztán persze attól is félt, hogy Garrett az akarata ellenére magával hurcolja Amerikába, így hát túlságosan is csábító volt Malcolm ajánlata, hogy szökjenek meg, és házasodjanak össze titokban. Meggyőzte magát, hogy a nagyapja úgyis megértené a döntését. De miért volt annyira ostoba, hogy nem hallgatott szerettei féltő tanácsaira? Az ostobaságai miatt Lucinda most halálos veszélybe került. Ő meg csak itt áll tele önsajnálattal! Összeszedte magát és felrohant a házba vezető lépcsőn. Garrett tudja, hogy mi a teendő ilyenkor.

149

Huszadik fejezet

G

arrettnek emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne a teraszajtót figyelje, melyen át Meg belépett a házba. Amikor azonban megpillantotta a húga kétségbeesett arcát, azonnal tudta, hogy nagy baj van. Meg ügyet sem vetett a vendégek furcsa pillantásaira, és sietős léptekkel Garrett felé indult. – Lucindát elrabolták – kiáltotta lihegve a bátyja karjába kapaszkodva. Garrett arcát eltorzította a vak düh. – Az az átkozott Sir James… – Nem, nem ő volt. Hanem Malcolm. Malcolm. Épp az az ember, akitől Lucinda szerette volna megóvni a húgát. Majdnem szétrobbant a dühtől. – Mondd el, mi történt. Meg épp belekezdett volna a mondandójába, ám a herceg odalépett és félbeszakította. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezte fojtott hangon. – Mi ez az öltözék rajtad Margaret? Mindenki téged bámul! Meg arcán zavarodott kétségbeesés látszott, ugyanaz az arckifejezés ült ki rá, mint amikor gyerekkorában sót öntött a cukortartóba. Bár a helyzet egy másodpercnyi halasztást sem tűrt, Garrett közbelépett és nyugodt hangon így szólt. – Egy kis baj történt. Talán vonuljunk félre, és ott beszéljük meg. Erasmus Garrett arcába pillantott, és azonnal átlátta a helyzetet. – Rendben, vonuljunk át a dolgozószobámba. Agatha tartja itt a frontot. Pár másodperccel később mindhárman ott ültek a herceg dolgozószobájában. Garrett becsukta maga mögött az ajtót, és rögtön a közepébe vágott. – Lord Arndale elrabolta Lucindát. – Szentséges Úristen! Biztos vagy benne? – kiáltott fel a herceg. Elsápadt, aztán lassú, megfontolt léptekkel az íróasztalához lépett. – Ez nagyon komoly vád. – Láttam, nagyapa – szólt közbe Meg. –Épp a kertben voltam, és láttam, amint elhurcolja. – Az is lehet, hogy önszántából ment – vetette közbe a herceg. – Végül is férjet akart szerezni magának már egy ideje. Meg megrázta a fejét és remegő hangon így szólt. – Malcolm megfogta a nyakát, és addig fojtogatta, amíg eszméletlenül össze nem csuklott. Az is lehet, hogy… meghalt. – Az nem lehet! – vágott közbe Garrett bátorságot csepegtetve saját magába is, hiszen gondolni sem akart a legrosszabbra. – Nem lehet halott. Ha meghalt volna, nem hurcolja magával a holttestét. – A gróf valami olyat mondott, hogy már így is túl sokáig tartotta tőle távol a kezét. Tisztára úgy beszélt, mint aki megőrült – suttogta Meg. – És te mit kerestél a kertben? – kérdezte Erasmus. – És az Isten szerelmére, miért van rajtad utazóköpeny a tiszteletedre rendezett bálon? Meg a földre szegezte a tekintetét. – Találkozóm lett volna Malcolmmal – ismerte be csendesen. – Úgy volt, hogy Skóciába utazunk és összeházasodunk. – Micsoda?! – kiáltotta Garrett.

150

– De miért? – vágott közbe a herceg, majd lehuppant a székére. – Miért tettél volna ilyesmit? – Azt hittem, szerelmes vagyok belé – válaszolta Meg halkan. – És nem akartam visszamenni Amerikába. Arra gondoltam, hogyha hozzámegyek Malcolmhoz, itt maradhatok Angliában. – Ostoba lány – mormolta a herceg. – Nem kényszerítettelek volna, hogy velem gyere, kis szívem – mondta Garrett, és még mindig képtelen volt felfogni, hogy majdnem elvesztette a húgát. – Pedig Lucinda figyelmeztetett Malcolm miatt. Elmondta, hogy mennyire gonosz, és azt, hogy ne hagyjam, hogy feleségül menj hozzá. – Engem is figyelmeztetett – szólt közbe Erasmus bűnbánóan. – De nem akartam elveszíteni Meget, mint annak idején apátokat, és így nem hallgattam rá. – Engem is megpróbált figyelmeztetni – zokogta Meg. – De Malcolm azt mondta, hogy Lucinda magának akarja őt megkaparintani, én meg elhittem. Jaj, de ostoba voltam! – Most az a legfontosabb, hogy visszakapjuk Lucindát, mielőtt még Malcolm kárt tesz benne – mondta Garrett. – Hová mehetett? Ha csak ácsorgunk itt, kihűlnek a nyomok. – Úgy volt, hogy Gretna Greenbe megyünk – szólt közbe Meg, és nagy levegőt vett, hogy megpróbálja lenyugtatni magát. –Azt mondta, megbeszélte egy fogadóssal, hogy ott útközben megpihenhetünk. – A Skóciába vezető út mentén rengeteg tisztességes fogadó van – szólalt meg a herceg. – De a hercegnek feltűnően pompás szürke lovai vannak, és nyilván a leggyorsabbakat választotta ki közülük a meneküléshez. – Utána megyek – döntötte el Garrett. – Csak mondjátok meg, hogy merre induljak. – Ez igazán szép tőled, fiam. – A fenébe is, nem erről van szó – vágott vissza Garrett. – Feleségül akarom venni Lucindát. – Ó – pislogott a herceg, mintha kissé nehezére esne felfogni az elhangzottakat. – Jaj, Garrett! – kiáltott fel Meg örömmel. – Akkor a legjobb lesz, ha magaddal viszed Knightsbridge-et – folytatta a nagyapja. – Ő aztán kitűnően ismeri az utat, és majd megakadályoz, hogy megöld Arndalét. – Esetleg megpróbálhatja – morogta Garrett és az ajtó felé indult. – Verd eszméletlenre, ha akarod – kiáltott utána Erasmus –, de ne öld meg. Nem szeretném, ha az egyetlen örökösömnek élete végéig menekülnie kellene azért, mert eltaposott egy férget. – Úgyis elmegyek ebből az országból, öreg – válaszolta Garrett dühösen. – De jobb, ha a szabad akaratomból megyek, nem pedig azért, mert üldöznek. – Ennél többet nem is kérhetek – mondta a herceg. – Sok szerencsét, fiam! – Inkább Arndale-nek kívánj szerencsét – mondta Garrett és feltépte az ajtót, hogy megkeresse Knightsbridge-et, és szinte minden tagjában remegett a dühtől. Malcolm magával vitte Lucindát, de az átkozott angol nem számolt Garrett ír temperamentumával és amerikai vadságával. Vissza fogja szerezni. Malcolm pedig drágán megfizet még ezért. Lucinda lassan visszanyerte az eszméletét. Először azt hitte, hogy a szobájában van a Stanton házban, de aztán rájött, hogy ez az ágy sokkal keményebb annál, amit

151

megszokott. Sőt, még a szaga is más. Nem otthon van. Ez a hely idegen számára. Hirtelen felült és körülnézett a szobában. És azonnal meg is bánta. A szoba képe pár másodpercig még táncolt a szeme előtt, aztán megállt, és Lucinda furcsán könnyűnek érezte a fejét. A nyakához emelte remegő kezét, és megtapogatta a fojtogatás helyét. – Nincs mitől félned, kedves Lucinda. Nem lett véraláfutásos. Az ismerős hang hallatán hirtelen oldalra fordult, aztán azonnal meg is bánta, mivel a szoba megint vad táncba kezdett. Amikor végre lecsillapodott, Malcolmot találta magával szemben. A férfi az ágy melletti széken ült felöltő és nyakkendő nélkül, és ingének felső gombjait kigombolta. Egy brandyspoharat tartott a kezében, a kandallóból kiszűrődő fény megcsillantotta az ujján lévő vastag aranygyűrűt. A táncoló lángok fényében haja aranyként csillogott. Az arcán gonosz mosoly vibrált, mint a ragadozóén, aki sarokba szorította áldozatát. – Hol vagyok? – kérdezte Lucinda sokkal erősebb hangon, mint ahogy érezte magát. – Egy fogadóban – Malcolm a brandyjébe kortyolt és egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcáról. – Ne is próbálj meg segítségért kiáltani. A fogadós nagyon megértően fogadta a vonakodó menyasszonyról előadott mesémet. – Akkor sem mennék feleségül hozzád, ha te lennél az utolsó férfi a földön – fogadkozott Lucinda. Malcolm megszorította a whiskyspoharat, aztán elengedte. – Remélem, nem képzeled, hogy valaha is feleségül vennélek, kedvesem. Persze szeretőnek megfelelsz. De a származásod nem elég előkelő ahhoz, hogy Witting earljének felesége légy. – Az apád még nem halt meg – emlékeztette Lucinda. – Igen, még tényleg életben van – válaszolta Malcolm szórakozottan. – De már nem sokáig húzza a vénember. És akkor én leszek az earl. – Egy csöppnyi szeretet sincs benned az apád iránt? – kérdezte Lucinda elképedve. – Hogy lehetsz ilyen hidegvérű? – Nem vagyok hidegvérű – felelte Malcolm és csettintett egyet a nyelvével. – Sőt, hamarosan meg is mutatom neked, hogy mennyire forróvérű tudok lenni, kedves Lucindám. – Csakhogy én nem kívánlak téged Malcolm – válaszolta Lucinda hűvöse. A férfi felnevetett. – Kedvesem, egy cseppet sem érdekel, hogy kívánsz-e vagy sem – letette a poharat az asztal szélére, felállt és kinyújtózkodott, mint egy tigris a napon. – Túl sokáig vártam már rád – mondta, és közelebb lépett. – Maradj ahol vagy – parancsolt rá Lucinda, és kinyújtotta a kezét. A férfi megállt egy pillanatra, aztán elnevette magát. – Hű, de elszánt vadmacska vagy. De ne félj, nem kell sokáig várnod, és dorombolni fogsz, mint egy kiscica. Lucinda az égre emelte a tekintetét. – Malcolm, most pont úgy beszélsz, mint egy negatív hős egy rosszul megírt színdarabban. Mondd, egy pillanatig sem gondoltad végig a dolgot? Nem gondolod, hogy valaki utánam jön majd?

152

– Csak éltem a lehetőséggel, melyet a sors kínált – válaszolta. – És mit csináltál ott a kertben? – a férfi gúnyos mosolyából kitalálta a választ. – Hát persze… Meg. Meggel akartál találkozni, igaz? – Nos, igen. A kedves Margaret kisasszony sajnos belém szeretett. Úgy volt, hogy Gretna Greenbe megyünk. Lucinda örült, hogy legalább Meget sikerült megmentenie. – És gondolod, hogy nem fog keresni? – Nem hiszem, majd azt mondom neki, hogy túl veszélyesnek találtam a ma estét. Vagy, hogy valaki tudomást szerzett a tervemről – elnevette magát, aztán az ágy végéhez lépett. – Mit gondolsz, ki ültette a bogarat a fülébe, hogy csak azért tüzeled ellenem, mert féltékeny vagy? Nahát Lucinda, igazán nem volt szép tőled, hogy ennyire féltetted tőlem ezt a lányt. Lucinda Malcolmra bámult, és zúgó feje ellenére megpróbált tisztán gondolkodni. Meg legalább biztonságban van. Neki viszont ki kell találnia valamit, hogy elszökhessen. Ha egyszer megmenekül innét, hozzámegy Garretthez és elutazik Amerikába, ahová nem ér el Malcolm keze. Csakhogy Malcolm már túlságosan közel került hozzá, annyira közel, hogy érezte leheletében a brandy szagát, ráadásul félig már le is vetkőzött. Elég kínos szituáció. Körülnézett a szobában, merre menekülhetne, és észrevette, hogy retikülje még mindig ott lóg a csuklóján. Kész csoda, hogy nem vesztette el a táskáját, miközben Malcolm magával hurcolta. Hirtelen jó ötlete támadt. Bárcsak megvalósíthatná… Mivel nagyon aggódott a hercegért, a bál előtt betett egy kisüveg laudánumot a retiküljébe, hogy segíteni tudjon, ha esetleg a herceg rosszul lenne a bálon. Ha bele tudna csempészni egy kis Laudánumot a brandyjé-be, akkor Malcolm elaludna, ő pedig elmenekülhetne. Csakhogy több akadály is állt az útjában, az egyik maga Malcolm volt. A férfi megsimította a haját, aztán lejjebb vándorolt a keze Lucinda meztelen vállára, ő pedig kétségbeesetten próbált menekülni az érintése elől. – Ne ellenkezz – mormolta a férfi, amikor látta, hogy húzódozik előle. – Csak ártanál magadnak. Lucinda egy szempillantás alatt átgurult az ágy túloldalára és talpra ugrott. Farkasszemet néztek egymással az ágy fölött, és Malcolm elmosolyodott Lucinda harciassága láttán. – Nem akarlak bántani – szólalt meg végül. – Csak azt akarom tőled, amit már évek óta ígérgetsz. Tudod, nem valami szép dolog áltatni egy férfit. – Soha nem ígértem neked semmit – kiáltotta Lucinda magából kikelve. – Lehet, hogy amikor még ártatlan fiatal lány voltam, el tudtad csavarni a fejemet, de azóta már megismertelek. Inkább bújok ágyba egy leprással, mint veled! Malcolm szeme összeszűkült. – Vigyázz a szádra, Lucinda! Más céljaim vannak vele, nem pedig az, hogy rám fröcsköld vele a dühödet. Lucinda gyomra megemelkedett az undortól. – Hát nem érted, Malcolm? Nem kellesz, gyűlöllek!

153

– Te nem érted, Lucinda! – közelebb lépett és Lucinda addig hátrált, míg végül azt érezte, hogy a férfi egészen a falnak szorítja. – Semmi nem érdekel. Ma este a magamévá teszlek, és csak rajtad múlik, hogy mennyire nehezíted meg a dolgot a magad számára. Lucinda nagyot nyelt és kinyúlt, hogy megkapaszkodjon a falban, de a férfi karjai foglyul ejtették. Malcolm lehunyta a szemét, előrehajolt és hajába fúrta az orrát, majd mélyen beszívta az illatát. – Csodálatos az illatod – suttogta. Félelem áradt szét Lucinda tagjaiban. Malcolm hátrébb húzódott, az arcába nézett, s halványkék szemében szenvedély ült, melyet állatias vágy torzított el. – Na mi a baj, kedves Lucindám? Lucinda tudta, hogy okosan kell viselkednie. Valahogy ki kell másznia ebből. – Pattanásig feszültek az idegeim. Talán egy kis konyak… – Ó, hogyne – válaszolta Malcolm, és megcirógatta az arcát. – Szolgáld ki magad szívecském, de ne gondolj szökésre. Az egyik emberem az ajtó előtt őrködik. Lucinda bólintott és remegő kézzel a szoba túloldalára ment, hogy brandyt töltsön magának. Halk neszezést hallott és hátrafordult, hogy megnézze, mi az. Malcolm csábítóan mosolygott rá, miközben lehúzta az ingét, és gombolni kezdte a nadrágját. – Siess, szívecském – dorombolta. – Már nagyon türelmetlen vagyok. Lucinda bólintott, aztán a táskájáért nyúlt. – Mit csinálsz? – reccsent rá Malcolm. Lucinda összerándult. – Csak leteszem a retikülömet – mielőtt azonban letette volna táskáját a brandys üveg mellé, szétnyitotta, és a tenyerébe csúsztatta az apró üveget. – Rendben – válaszolta a férfi. – De most már ne sokat vacakolj. Türelmetlenül várom, hogy végre megkapjam, ami az enyém. Lassú mozdulatokkal kihúzta a dugót a brandys üvegből és tölteni kezdett a pohárba, közben hangosan csörömpölt, hogy Malcolm nehogy meghallja a Laudánumos üveg dugójának cuppanását. Letette a brandys üveget, aztán a pohár széléhez illesztette az üvegcsét. Malcolm elkapta a csuklóját és magához rántotta, de olyan gyorsan, hogy még arra sem volt ideje, hogy kiejtse kezéből a Laudánumos üveget. – Mi ez? – sziszegte. – Meg akarsz mérgezni? Egyik kezével keményen a falhoz szegezte az asszonyt, a másikkal pedig a csuklóját szorongatta. Aztán kitépte az üvegcsét a kezéből, és a tűzbe hajította. Az üveg pozdorjává tört, és a tűz felcsapott, mielőtt elégett volna Lucinda szeme előtt utolsó reményének minden cseppje. – Ezt megbánod – sziszegte ismét Malcolm az arcába, egészen közelről. – Nem akartam durva lenni hozzád, de úgy látom, nem hagysz más lehetőséget. Még erősebben megszorította Lucinda puha nyakát, s az asszonynak könnyek szöktek a szemébe. Malcolm a mellét kezdte cirógatni szabad kezével, s közben tekintete az övébe fúródott. – Most pedig ide hallgass! Levetkőzöl és lefekszel az ágyra, aztán szétteszed a lábad, ahogy illik. Aztán pedig egy pisszenés nélkül tűröd, hogy azt csináljak veled, amit akarok. Megértetted?

154

Meg fogja erőszakolni, ő pedig semmit sem tehet ellene. Csak abban reménykedett, hogy talán élve kikerül innét. Egyszer csak hatalmas dörrenéssel kitárult az ajtó, és nekivágódott a falnak. Garrett rontott a szobába, és a szeme villámokat szórt. A nyomában Knightsbridge lépett a helyiségbe; elegáns mozdulattal átlépett a folyosón fekvő eszméletlen férfi testén. – Na hát, Kelton – szólalt meg Knightsbridge –, erre muszáj megtanítanod… – hirtelen elhallgatott, amikor megpillantotta a szobában tartózkodó két embert. – Te jó ég, Arndale, teljesen elment az esze? Malcolm eleresztette Lucindát és szembefordult a két férfival. – Uraim, attól tartok, rosszkor jöttek. – Maga a menyasszonyommal erőszakoskodik – üvöltötte Garrett acsarogva. – Ugyan, kérem! – kiáltotta Malcolm. – Hiszen ez csak a szeretőm. – Hazudik! – kiáltotta Lucinda, s közben fájdalmas torkát tapogatta. Aztán Garretthez szaladt, aki szorosan magához ölelte. – Maga elrabolta a jövendőbelimet és erőszakoskodott vele – mondta Malcolmnak fenyegetően. – Csak egyetlen okot mondjon, hogy miért ne öljem meg. – Hazugság – sziszegte Malcolm. – Ez a nő önként jött velem. Nem egy ártatlan szűzről van szó, uram, hanem egy kéjsóvár özvegyről, mint azt bizonyára maga is tudja – vágta Garrett arcába. – Egész eddig azért könyörgött, hogy végre hatoljak belé. Lehet, hogy a jövendőbelije nem is annyira erényes hölgyecske, mint ahogy eddig hitte. Garrett üvöltve Malcolmra vetette magát, és hatalmas ökölcsapást mért az őrgróf orrára. Knightsbridge félrehúzta Lucindát, Malcolm pedig az asztalt magával rántva a földre zuhant. – Vigyázz, Kelton, nehogy összevérezd a ruhádat – kiáltotta Knightsbridge. – Stobbins soha nem bocsátaná meg neked. Garrett Malcolm fölé lépett, aki vérző orrát tapogatva megpróbált talpra kászálódni. – Na gyere, te aljas disznó! – hörögte. Intézzük el ezt a dolgot! Malcolm kihúzta magát és inge ujjával letörölte a vért az orráról. – Lehet, hogy Amerikában vademberek módjára intézik el az ilyesmit, de itt Angliában az úriemberek más módon rendezik a nézeteltéréseiket. – Ne! – suttogta rémülten Lucinda, mert érezte, hogy Garrett mit fog válaszolni. – Nevezze meg a segédeit, uram! – követelte Malcolm. – Az meg mi a franc? – kérdezte Garrett. Malcolmból kitört a nevetés. – Hát ez oltári – nyerítette. Knightsbridge előrelépett. – Ha akarod, szívesen leszek a segéded, Kelton – szólt közbe. – Arndale ki akar hívni párbajra. Garrett ajka gúnyos vigyorra húzódott. – Elfogadom a kihívást, Arndale! Csütörtök hajnalban megfelel? – Megfelel – kaján vigyorral Knights-bridge-hez fordult. – Mylord, azt hiszem, addig ki kell oktatnia Keltont a párbajozás szabályairól. És fegyvert is kell választania. – Pisztoly – mondta Garrett, eleresztve füle mellett a sértést. – Addig, ha lesz olyan szíves, ön is üzenje meg a segédje nevét, Lord Arndale – mondta Knightsbridge hűvösen. – Holnap délután várom, hogy megbeszéljük a részleteket. – Természetesen, Knightsbridge.

155

– Gyere Kelton – mondta Knightsbridge, s megrántotta Garrett kabátjának ujját. – Vigyük haza a hölgyet. Még sok dolgunk van. – Ajánlom, hogy legyen ott csütörtök reggel, Arndale – mondta Garrett –, különben úgyis megtalálom. A gróf gonoszul elmosolyodott. – A világért sem hagynám ki.

156

Huszonegyedik fejezet – Nem engedem, hogy párbajozz – mondta Lucinda már harmadik alkalommal a hintóban, amikor visszafelé tartottak a fogadóból. – Malcolm kész mesterlövész. – Én is az vagyok – Garrett türelmetlenül kibámult az ablakon a sötét éjszakába. A tettek embere volt, így hát igazán nehezére esett, hogy otthagyja a grófot a fogadóban anélkül, hogy alaposan eltángálta volna. De ezúttal Lucinda jó híréről van szó, és kénytelen követni az angolok átkozott szabályait. De nem baj, amíg eljön a párbaj ideje, addig Arndale vérző orrának emlékével vigasztalódhat. – És mi az az ostobaság, hogy a menyasszonyodnak neveztél? – kérdezte Lucinda. – Nem emlékszem, hogy elfogadtam volna az ajánlatát, uram! – Nem volt ostobaság – válaszolta Garrett, és szembefordult vele. – Feleségül akarlak venni, Lucinda. Nem érdekel, hogy mennyit kell győzködnöm téged, akkor is a feleségem leszel. Lucinda dacosan felszegte az állát. – Nem vehet erőszakkal nőül, Kapitány! – Úgy, szóval most már kapitány vagyok mi? – kiáltotta dühösen, és átnyúlt, majd ölébe rántotta Lucindát. – Garrett! – kiáltotta. – Elnézést, Knightsbridge – mondta Garrett, aztán olyan szenvedélyesen megcsókolta Lucindát, mintha ott helyben fel akarná falni. – Ugyan, nem számít – válaszolta Knightsbridge udvariasan. Lucinda rövid ellenkezés után átadta magát a csóknak, és Garrett nyaka köré fonta a karját. A férfi magához szorította Lucindát. Hiszen majdnem elveszítette. – A feleségem leszel – suttogta a fülébe. – Ha életben maradsz – válaszolta Lucinda hozzásimulva. – Majd akkor megkérheted a kezem, addig nem. – Mit tehetek, csak gratulálni tudok – szólt közbe Knightsbridge vigyorogva. Lucinda egész nap megpróbálta lebeszélni Garrettet a párbajról, ám minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A jelek szerint az élete árán is kész volt megóvni Lucinda jó hírét. Tulajdonképpen örülnie kellett volna ennek, ám inkább túl szeretett volna lenni a dolgon. Nem akart megözvegyülni, mielőtt egyáltalán menyasszony lett volna, ha már itt tartunk. Malcolm Chumley báróját nevezte meg segédeként. A báró Malcolmhoz hasonló alattomos aranyifjú volt, akivel együtt jártak Etonba. Knightsbridge találkozott Chumleyvel, és azzal a hírrel tért vissza, hogy mivel Garrett nem szándékozik bocsánatot kérni, amiért megütötte Malcolmot és megsértette, a párbajra az előzetes megállapodás értelmében csütörtök kora reggel kerül sor. A hír teázás közben érte őket, és a herceg így szólt Garretthez. – Újra elmondom, fiam. Sebezd meg azt a pojácát, ha muszáj, de ne öld meg. Nem szeretném, ha letartóztatnának az ez idióta miatt. – Bárcsak lefújnátok az egészet – mondta Lucinda. Garrett, a herceg és Knightsbridge szinte egyszerre kapták fel a fejüket.

157

– Ez becsületbeli ügy – mondta Knightsbridge. – Nem tűrhetjük, hogy Keltont gyávának nevezzék. – És Arndale-nak meg kell fizetnie felháborító viselkedéséért – bólogatott a herceg. – Megsértette az unokám jövendőbelijét, és úgy viselkedett, mint a legalávalóbb gazember. Én személy szerint remélem, hogy Garrett jól fog célozni, és móresre tanítja ezt a disznót. – Még nem vagyok a jövendőbelije – válaszolta Lucinda. – Muszáj végigcsinálnom – mondta Garrett csendesen. – Ki kell állnom a szeretteimért. – Ne is próbáld lebeszélni, Lucinda – szólt közbe Meg. – Ha egyszer rászánta magát valamire, azon nem lehet változtatni. – Akkor imádkozzunk, hogy Arndale elmeneküljön az országból, úgyis gyáva disznó – szólt közbe Agatha bölcsen. – Odaadná valaki a süteményestálat? Mire elérkezett a vacsora ideje, Lucinda idegei pattanásig feszültek. Még az sem segített, hogy a szintén végtelenül aggódó Meg Lucindánál próbált nyugalmat keresni. Garrett gondolatai is egyfolytában a párbaj körül keringtek, és ő, Knightsbridge, valamint a herceg időnként bezárkóztak a herceg dolgozószobájába, hogy megvitassák a dolgot, s ennek nyilván az volt az oka, hogy ne ijesszék meg a nőket. Lucinda azonban jobb szerette volna tudni, hogy hányadán állnak a dolgok. Nos, talán asszonyi fortéllyal meg lehet győzni egy makacs férfit is. Megvárta, amíg elcsendesedik a ház. A folyosón lévő falióra épp elütötte az egy órát, amikor besurrant Garrett szobájába. Amikor belépett, a férfi felült, lecsúszott róla a takaró és kivillant alóla izmos mellkasa és válla. – Mit csinálsz itt, szerelmem? – kérdezte csendesen. Lucinda bezárta maga mögött az ajtót, aztán szembefordult vele, elefántcsontszínű selyem hálóinge halkan surrogott a szoba csendjében. Hullámos haja a vállára omlott, és korábban százszor is megfésülte, hogy a lehető legszebben csillogjon. Csábító mosollyal az ajkán az ágy felé indult. – Azért jöttem, hogy veled legyek – az ágy szélére térdelt és lehajolt, hogy megcsókolja a férfit, s sűrű hullámos haja függönyként borult Garrett arcára. Garrett a két tenyere közé fogta Lucinda arcát, és visszacsókolt. Aztán eltolta magától az asszonyt, és belenézett a sötétben csillogó szempárba. – Bármit is csinálsz, hajnalban találkozni fogok Arndaleval – szólalt meg végül. – Tudom – válaszolta Lucinda szomorú mosollyal az ajkán. – Ezért vagyok itt. – Nem fogsz lebeszélni róla – figyelmeztette, miközben Lucinda melléje térdelt. – Azért megpróbálom – suttogta. – Vagy tudod mit? Inkább megmutatom, hogy mit veszíthetsz, ha esetleg nem jól céloznál. – Tudom, hogy mit kockáztatok – mondta a férfi, s közben nagyot nyelt, mert Lucinda a hajába túrta az ujjait. – De azt is tudom, hogy mit kockáztatok, ha nem megyek el. Móresre kell tanítani Arndale-t. – És ez többet ér az életednél is? – kérdezte Lucinda, és puha csókot lehelt a férfi ajkára. – Még csak most találtunk egymásra, szerelmem, és nem szeretnélek ilyen hamar elveszíteni. Garrett átfogta Lucinda derekát, és könnyű, puha csókokat hintett az ajkára. – Nem bízol bennem túlságosan, Lucinda.

158

– Inkább nem bízom benne – javította ki Lucinda. – Ha csalhat valami módon, akkor meg is teszi. Azt hiszi, hogy a társadalmi pozíciója mindentől megvédi. – Nagyot sóhajtott, aztán Garrett homlokára hajtotta a fejét. – Egész eddig azon könyörögtem, hogy fogadd el az örökségedet. Most, amikor már nem akarok mást, csak az amerikai hajóskapitányt, akkor úgy döntesz, hogy mégis csak eljátszod az angol úriembert. Garrett kuncogni kezdett. – De azért ez nem egészen így van, szerelmem. Érted teszem a dolgot. – De miért? – kérdezte könyörgő hangon. – Úgyis Amerikában fogunk élni. Ki törődik vele, hogy mit gondolnak rólad az angolok. – Én – kezébe fogta Lucinda apró kezét. – Beszéltem a nagyapámmal. Hihetetlenül sokat tud az egészről. – Igazán örülök, hogy közelgő halálod ennyire közel hozott benneteket – torkolta le Lucinda. Garrett nyugtatóan megszorította az asszony kezét, és így folytatta. – Nagyapám és én lassan közös nevezőre vergődünk. Most már belátom, hogy ha valaki nemesember, az nemcsak flancos címekkel és gazdagsággal jár. Ahogy te is mondtad, a herceg már nem fiatal, és nem sokáig bírja a megterhelést, ami birtokainak igazgatásával jár. Segítségre van szüksége. Lucinda a herceg betegségére gondolt, de úgy döntött, hogy nem beszél róla. Majd a herceg elmondja Garrettnek a dolgot, ha elérkezettnek látja az időt. – Szüksége van rád. – Így igaz. Szüksége van rám – felsóhajtott. – Akár tetszik, akár nem, én vagyok az egyetlen örököse. Tudom, hogy megbánta már, amit az apámmal tett, és azt is tudom, hogy nem okolhatom mindenért a nagyapámat. Azért az apám is tehetett róla egy kicsit. Nem kellett volna megszakítania minden kapcsolatot Angliával, csakhogy nagyon megátalkodott ember volt. – Ezt nem mondod komolyan – suttogta Lucinda, amivel kiérdemelt egy pacsit a fenekére. – Egy kicsit több tiszteletet a családomnak – korholta Garrett vigyorogva. – Amerikában is, Angliában is élhetnénk egyszerre. A szezonra mindig átjönnénk, az év többi részét pedig Amerikában töltenénk. – Már amennyiben hozzád megyek – évődött vele Lucinda. Aztán hirtelen kijózanodott. – Garrett, van valami, amit nem mondtam el neked – nagy levegőt vett. – Néhai férjem jelentős adósságot halmozott fel, mielőtt meghalt. Igazság szerint Malcolmnak illett volna kifizetnie ezeket az adósságokat. Mármint, ha lett volna benne tisztesség. Garrett felhorkant. – Mindnyájan tudjuk, hogy mennyi tisztesség szorult Malcolmba. – Így igaz. Azt mondta, csak akkor hajlandó kifizetni Harry adósságait, ha a szeretője leszek. Teljesen a rögeszméjévé vált, hogy neki és nekem van még egy „elintézetlen ügyünk”, ahogy ő nevezte. Garrett magához ölelte az asszonyt. – Mégiscsak meg kellett volna ölnöm azt a disznót – suttogta, és Lucinda hajába fúrta az orrát.

159

– De aztán sikerült kitérnem előle, mert megállapodtam a nagyapáddal – folytatta Lucinda Garretthez simulva. – Ha sikerül úri kisasszonyt faragnom Megből, és férjhez adni egy megfelelő nemesemberhez, akkor a herceg kifizeti Harry adósságait. Ha viszont nem sikerül, akkor magamra maradok. – Várj csak egy pillanatra. Azt akarod mondani, hogy a nagyapámnak dolgoztál? Lucinda gőgösen Garrettre pillantott. – No de kérlek, mi Northcottok sohasem „dolgozunk”. – Szóval te képes voltál kiselőadást tartani nekem arról, hogy az angol nemesek nem dolgoznak, aztán a végén kiderül, hogy a nagyapám alkalmazásában élsz! – kuncogta Garrett. – Csak egy szóbeli megállapodás volt közöttünk – javította ki Lucinda. – A gróf fizette a ruháimat, és megengedte, hogy elkísérjem Meget a társas összejövetelekre. Így persze nekem is megadatott a lehetőség, hogy férjet találok magamnak. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmeneküljek Malcolmtól. Garrett megcsóválta a fejét. – Aztán persze jöttem én, és teljesen feldúltam az elképzeléseidet, igaz? – Hát igaz, ami igaz, megnehezítetted a dolgot – ismerte el Lucinda. – De ha hozzám jössz, boldogan kifizetem Harry adósságait helyetted. Lucinda arca elkomolyodott. – Már amennyiben túléled ezt az ostoba párbajt. – Ne félj, szerelmem, túl fogom élni – próbálta megnyugtatni Lucindát, és a két kezébe fogta az arcát. – Hidd el. – Nem tudom, mit hoz majd a reggel – suttogta Lucinda. – De ma éjszaka még szeretném kimutatni, hogy mennyire szeretlek – nekidőlt Garrett vállának, a férfi pedig lassan hátrahanyatlott a párnájára. – Csak arra kérlek, hogy gyere vissza hozzám. – Az a szándékom. Garrett megölelte, ám Lucinda lefejtette magáról a kezét, és erővel az ágy két szélére terpesztette őket. – Nem, most azt akarom, hogy feküdj hanyatt és hagyd, hadd szeresselek. Muszáj ezt megtennem, Garrett. Muszáj kimutatnom a szerelmemet, mert ha bekövetkezik a legrosszabb… Garrett előrehajolt és megcsókolta, aztán a homlokához támaszkodott, és a szemébe nézve azt mondta: – Nem fog. Lucinda megnyalta az ajkát. – Feküdj hanyatt, szerelmem. Hadd emlékeztesselek, hogy miért kell visszajönnöd hozzám. Garrett hagyta, hogy az asszony visszanyomja a párnára. Lucinda levette magáról a hálóingét, és ráült lovagló ülésben. – Megmutatom, mennyire szeretlek – azzal előrehajolt, és hagyta, hogy selymes mellei megcirógassák a férfi mellkasát, majd lassan, mélyen megcsókolta. Garrett hangosan felnyögött, és megpróbálta átvenni az irányítást. – Állj! – suttogta Lucinda. – Most az egyszer hadd irányítsak én. – Zsarnok – ugratta Garrett.

160

– Szóval zsarnok, mi? – kérdezte Lucinda, és lassú, izgató mozdulatokkal végigcsókolgatta a férfi mellét. A férfi felnyögött és a nevét suttogta. Ujjai a takarót markolták. Lucinda felnevetett és egyszerre a világ leggyönyörűbb asszonyának érezte magát. – Kívánsz, Kapitány? – Te is tudod, hogy mennyire – s hogy szavainak hangsúlyt adjon, felemelte a csípőjét. – Nos, ez nem lehet kétséges – mormolta Lucinda. Lehúzta a férfiról a takarót, hogy a mezítelen férfi teljes egészében eléje tárulkozzon. Aztán finoman a kezébe vette a férfi hímtagját. – Úristen, Lucinda – motyogta a férfi, és hátravetette a fejét. Az asszony tovább becézte, ő pedig megragadta a csípőjét és maga felé húzta. – Nem tisztességesen játszol – csipkelődött Lucinda, és előrehajolt, végigfuttatta a nyelvét a férfi mellbimbóján. – Hagyd el magad, és élvezd. – Élvezem, túlságosan is! – Szegénykém – dorombolta Lucinda. – Talán ez majd segít… – azzal hátrébb húzódott, előrehajolt és a nyelvével kezdte becézni a férfit. – Szentséges Szűzanyám! – kiáltotta Garrett, és az asszony hajába markolt. – Hát ezt meg hol tanultad? Lucinda rámosolygott, örömmel töltötte el a férfi mellkasából kiszakadó halk sóhaj. – Ne merd abbahagyni – nyögte Garrett. – Hihetetlenül jól csinálod. – Mondd meg, ha valamit rosszul csinálok. – Nem tudod rosszul csinálni – suttogta az asszony arcát cirógatva. – Csak ne hagyd abba. – Rendben – Lucinda tovább becézte a férfi merev férfiasságát a nyelvével, aztán végül teljesen a szájába vette. Garrett felnyögött és extázis suhant végig az arcán. Aztán hirtelen felpattant, maga alá gyűrte Lucindát. – Ez nem fair – korholta Lucinda a fölébe tornyosuló férfit. – A szerelemben minden fair – azzal magához ölelte az asszonyt, Lucinda pedig összekulcsolta két lábát a derekán. – Muszáj, hogy a magamévá tegyelek – suttogta a férfi, a mellét csókolgatva. – Miért, nem tetszett, amit az előbb csináltam? – ugratta Lucinda. – De, csak úgy éreztem, túl hamar vége lenne – azzal széttárta az asszony két lábát, és belehatolt. Lucinda teste megfeszült, mint egy íj. A testük egybeforrt, és hosszú ideig mozdulatlanul maradtak. – Az enyém vagy – suttogta Garrett. Lucinda összekulcsolta lábát a férfi derekán, hogy még mélyebben magában érezhesse. – Te pedig az enyém. Garrett csípője mozogni kezdett, miközben mohón csókolni kezdték egymást. Lucinda a férfiba kapaszkodott, magához szorította, és érezte, hogy az extázis hirtelen a magasba röppenti mindkettőjüket. Órákkal később Lucinda még mindig a férfi karjaiba simult, és a mámoros öröm utóérzete még mindig nem múlt el. – Ugye nem tudlak lebeszélni róla? – suttogta.

161

– Nem – válaszolta Garrett, majd megcsókolta az asszony homlokát és szorosabbra fonta az ölelését. – Hát jó – válaszolta Lucinda, és megcirógatta a férfi mellkasát. – Csak arra kérlek, hogy gyere vissza hozzám. Garrett a szívéhez húzta az asszony ujjait és összekulcsolták a kezüket. – Ne félj, visszajövök – fogadkozott.

162

Huszonkettedik fejezet

A

párbaj hajnala ködös, nyirkos idővel köszöntött rájuk. Stobbins biztos szívrohamot kap majd a sáros csizmája miatt, gondolta Garrett, de persze ha összevérezné, az még rosszabb lenne. Lucindát otthagyta egyedül az ágyában a takaróba burkolózva, ott maradt a levegőben a szeretkezésük illata. Háromszor adták oda egymásnak magukat az éjszaka, s minden alkalommal egyre vadabb odaadással. Végül Lucinda kimerülten álomba zuhant. Bármire képes lett volna Lucindáért, de azt nem engedhette meg, hogy a jó hírét bemocskolják, és azt sem hagyhatta, hogy ez az aljas disznó megússza a dolgot. Knightsbridge és Chumley megvizsgálták a pisztolyokat, Arndale pedig a tisztás túlsó végében állt, s magabiztosan cseverészett egy ismerősével. Bár a párbajozást tiltotta a törvény, egész nézősereg verődött össze. Egyesek fogadásokat kötöttek, míg mások csak azért jöttek, hogy szemtanúi legyenek a látványosságnak. Egy pár fiatal lump szemmel láthatóan le sem feküdt az este, és hangosan röhögcséltek egymás viccein, s mit sem törődtek az esemény fennköltségével. – Lord Kelton. Garrett felnézett, és látta, hogy Sir James közeledik feléje. Garrett meg sem próbálta elrejteni, mennyire meglepődött. – Sir James, mit csinál itt? – Hallottam, hogy mire készülnek. Lucinda miatt párbajoznak? Garrett bólintott. – Arndale elrabolta, és megpróbálta megerőszakolni. Aztán pedig sértésnek vette, hogy betörtem az orrát. – A gazember – sziszegte Sir James. – Szóval, betörte az orrát? Ej, pedig milyen csinos arcocskája volt. – Szánom-bánom a bűnömet! – Örülök, hogy így alakult. Soha nem kedveltem Arndale-t – elhallgatott és Garrett szemébe nézett. – Lucinda atyja annakidején elmesélte nekem, hogy Arndale mit tett a lányával. Nem értettem egyet George megoldásával, de mégiscsak az ő lánya volt. Nem volt beleszólásom. Garrett bólintott. – Vigyázzon, mert Arndale nem játszik tisztességesen. Ha egy mód van rá, csalni fog. – Már mások is figyelmeztettek. – Akkor jó – az idős férfi Garrett vállára tette a kezét. – Sok szerencsét, fiatalember! Egyébként úgy hallom, gratulálhatok. – Ha arra céloz, hogy feleségül szándékozom venni Lucindát, akkor igen. – Örülök, hogy így alakult – mondta. Sir James –, bár én magam is megkértem a kezét. De ő mindig is magát szerette. Viszont legalább az a férfi miatt kell lemondanom róla, akibe szerelmes. Vigyázzon rá, Kelton – sarkon fordult és elindult. – Várjon, Sir James – kiáltott utána Garrett. Sir James megfordult és kérdően felvonta a szemöldökét. – Ha mégis balul sülne el dolog – mondta Garrett –, szeretném, ha vigyázna Lucindára. Jó kezekben szeretném tudni arra az esetre, ha én már nem lennék, hogy megvédjem.

163

Az idős férfi elmosolyodott. – Az az érzésem, hogy maga fog győzni, Kelton. De ha mégis valami ördögi csel folytán leterítené önt a golyójával, akkor megnyugtathatom, hogy nőül veszem Lucindát, és vigyázni fogok rá. – Köszönöm – mondta Garrett őszinte hálával. – Kelton! – kiáltotta Knightsbridge és feléje indult. – Kezdünk. – Akkor sok szerencsét – mondta Sir James még egyszer, majd elvegyült a tömegben. – Készen állok – mondta Garrett. – Rajta, essünk túl a dolgon! A hintó olyan hirtelen fékezett le, hogy Lucinda majdnem leesett az ülésről. Halkan átkozódni kezdett, aztán az ablakhoz húzódott és kikukucskált a függöny mögül. Jókora tömeg gyűlt össze a tisztás körül, ahol Garrett és Malcolm már a párbajra készültek. A két férfi és segédeik beszélgettek, ugyanakkor egy harmadik egy dobozt tartott a kezében, amely a két párbajpisztolyt tartalmazta. Malcolm előzékenyen a pisztolyokra mutatott, Garrett pedig kiválasztotta magának az egyiket. Malcolm kivette a másikat. A fegyvert tartó Malcolm láttán Lucindát kirázta a hideg, de az még jobban nyugtalanította, hogy milyen rosszindulatú kifejezés ül a gróf arcán, ahogy Garrettet követi a tekintetével. Lucinda ökölbe szorította a kezét, amikor a két férfi közelebb lépett, majd hátat fordítottak egymásnak. A tömeg lecsendesedett és valaki számolni kezdett. Egy! Kettő! Három! – Istenem, könyörgök, hagyd életben – suttogta Lucinda tekintetét Garrettre szegezve. Négy! Öt! Hogy lehetett olyan ostoba, hogy nem ment hozzá abban a pillanatban, amikor feleségül kérte? Most már majdnem Amerikánál járnának… Hat! Hét! Nyolc! Tudta, hogy Garrett érte teszi az egészet. Megpróbálja megóvni a jó hírét abban a társadalomban, amely most már oly keveset jelent számára. Persze imádta ezért a nagylelkű gesztusért, de… Kilenc! – Vigyázz! – kiáltotta valaki. Egy pisztolylövés dörrenése hasított a csendbe, Lucinda pedig felsikoltott, mert legborzasztóbb félelmei igazolódtak be a szeme láttára. – Arndale nem várta ki a számolás végét? – kiáltotta valaki a tömegből. – Az aljas gazember! Garrett nem mozdult. Mozdulatlanul feküdt a földön… A tömeg zúgása egyre hangosabb lett, Malcolm pedig önelégült mosollyal ácsorgott a tisztás túlsó végén. Lucinda remegő kézzel próbálta kinyitni a hintó ajtaját, zokogás rázta a testét és könnyek patakzottak az arcán. Az nem lehet, hogy meghalt! Az lehetetlen! – Várjatok csak, feláll! – kiáltotta valaki. Lucinda felkapta a fejét és döbbenten figyelte, ahogy Garrett lassan föltápászkodik a földről. Lucinda remegő kézzel a kilincs felé nyúlt, s közben testén lassan végigfutott a megkönnyebbülés érzése. Nem esett baja. Valami csoda folytán megúszta.

164

Garrett beletörölte a kezét sáros kabátjába. Stobbins meg fogja ölni ezért, gondolta. Aztán szembefordult az ellenfelével. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Garrett sértetlenül megúszta a dolgot, Malcolm önelégült vigyora eltűnt az arcáról. A gróf rémülten tekingetett jobbra-balra, de senki nem nézett a szemébe. Jobbjában üres fegyverét szorongatta, és egyre jobban eluralkodott a pánik az arckifejezésén. Garrett számított rá, hogy Arndale korán fog tüzelni, de azért hálásan odabólintott Sir Jamesnek, aki figyelmeztetőleg bekiabált. – Lord Kelton, az ön lövése még vissza van – mondta a pisztolydobozt tartogató férfi. – Lord Arndale, forduljon szembe vele. Megérte a sárfürdő, hogy lássa a rettegést Malcolm arcán. Garrett elmosolyodott és lepillantott a pisztolyára. – Most én jövök – kiáltotta –, és figyelmeztetlek, ha még egyszer akárcsak ránézel a menyasszonyomra, a golyóm nem fogja ismét elhibázni hitvány testedet – azzal meghúzta a ravaszt és élvezettel nézte, ahogy Arndale rémülten felugrik a levegőbe, amikor a golyó a lába között a földbe csapódott. A tömeg elismerően felmorajlott és a pénz lassan elindult, hogy gazdát cseréljen azok között, akik fogadásokat kötöttek egymással. Garrett ott maradt mozdulatlanul a helyén; hagyta, hogy az izgalom kiszálljon a tagjaiból. Knightsbridge odasétált hozzá. – Ez a kis incidens nyilván alaposan megváltoztatja a közvéleményt – szólalt meg. – Arndale, azt hiszem, sokat fog veszíteni a népszerűségéből. – Az jó – mondta Garrett, és átadta a pisztolyt Knightsbridge-nek. – Átkozottul unalmas lesz itt az élet nélküled – folytatta Knightsbridge. – Talán majd meglátogatlak Amerikában. – Csak gyere, örömmel látunk. – Addig is – mondta Knightsbridge kuncogva –, talán legjobb lesz, ha odamész a hintóhoz, ahol a jövendőbelid vár, mielőtt még iderohanna, és teljesen tönkretenné a jó hírét miattad. – Micsoda? – kiáltotta Garrett döbbenten, aztán megpillantotta Raynewood hercegének hintaját a tisztás szélén. – Mi az ördögöt keres itt? – Nyilván látni akarta, hogy nem öleted meg magad – mondta Knightsbridge, ám Garrett már el is indult Lucinda felé. Malcolm a tömeg fujjogása közepette elhagyta embereivel a tisztást. Amikor a gróf kocsija elhajtott, Lucinda kiugrott a herceg hintájából. – Mi az ördög jött rád? – korholta Garrett. – Talán nem tudod, hogy ártasz a jó hírednek azzal, hogy párbajokra jársz? – Akkor azt hiszem, kénytelen leszel feleségül venni, hogy megmentsd a jó híremet – válaszolta Lucinda mosolyogva és Garrett karjaiba vetette magát. – Hála Istennek, életben vagy! – Mondtam, hogy visszajövök hozzád – Garrett a két kezébe vette az asszony arcát és megcsókolta. – Most pedig válaszolj! Feleségül jössz hozzám és eljössz velem Amerikába? Lucinda elmosolyodott. – Azt hittem, már sohasem kérdezed meg.

165