Dean R Koontz a Rossz Hely

G. P. Putnem’s Sons Publishers Since 1838 200 Madison Avenue New York, NY 10016 Copyright © 1990 by Nkui, Inc. Ali rights reserved. This book, or parts thereof, may not be reproduced in any form without permission. Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát. Fordította: Gömöri Judit, Kőrös László Szerkesztette: Sós Péter János Magyarországon kiadja: Interjú Lap- és Könyvkiadó Kft. ISBN 963 02 8087 6

Dean R. Koontz

A ROSSZ HELY interjú lap- és könyvkiadó kft.

1 Az éjszaka nyugodt és furcsán csendes volt, mintha csak a hurrikán elhagyatott és szélcsendes szemében lett volna, a vihar távozása után, s a következő förgeteg érkezése előtt. A mozdulatlan levegőben alig érezhető füstszag lebegett, bár a füst maga nem látszott. Frank Pollard arccal a hideg járdán feküdt, s bár már visszanyerte az eszméletét, nem mozdult, várta, hogy kitisztuljon a feje. Pislogott, megpróbálta élesre állítani a szemét. Akárha vitorlák csapkodtak volna a tekintete előtt. Mélyeket lélegzett a hideg levegőből, ízlelgette a láthatatlan füstöt, s elfintorodott a csípős szagtól. Árnyak derengtek körüle, mintha taláros alakok kavarogtak volna a szeme előtt. A látása lassan kitisztult, a háta mögül jövő halványsárga fényben nemigen tudott kivenni semmit. Tőle hatnyolclábnyira egy nagy szemeteskonténer - bizonytalan körvonalai miatt - olyan elmondhatatlanul különösnek tűnt, hogy akár egy idegen civilizáció produktuma is lehetett volna. Frank nézte egy darabig, míg rájött, mi az. Nem tudta, hol van, és azt sem, hogy került oda. Néhány másodpercnél tovább nem lehetett eszméletlen, mert a szíve úgy vert, mintha pár pillanattal azelőtt még az életéért futott volna. „Szentjánosbogarak a viharban...” Ezek a szavak ötlöttek eszébe, sejtelme sem volt azonban, mit jelenthetnek. Amikor megpróbált rájuk összpontosítani és felfogni őket, jobb szeme felett tompán megfájdult a feje. „Szentjánosbogarak a viharban...” Halkan felnyögött. Közte és a szemeteskonténer közt fürgén, kígyóvonalban egy alak mozgott a többi árny közt. Franket kicsiny, de jeges figyelmet sugárzó szemek figyelték. Rémülten térdelt fel. Vékony hangú, akaratlan kiáltás szakadt ki belőle, szinte inkább egy fafúvós hangszer elfojtott sírása, semmint ember hang. A zöld szemű leskelődő eliszkolt. Egy macska volt. Mindössze egy hétköznapi, fekete macska. Frank feltápászkodott, meg-megszédült, és kis híján átbukott egy tárgyon, amely mellette feküdt a járdán. Gyorsan lehajolt érte és felvette: egy rugalmas bőrből készült kis táska volt az, dugig tele, meglepően súlyos. Feltételezte, hogy az övé, de emlékezni nem emlékezett rá. A táskával a kezében a konténerhez támolygott és megtámaszkodott annak rozsdás oldalánál.

Visszanézett, és látta, hogy két sor kétszintes vakolt falú bérházféle közt áll. Valamennyi ablak sötét volt. Kétoldalt, orral befelé a lakók kocsijai parkoltak fedett állásaikban. A furcsa, sárga, bágyadt, kénszínű izzás inkább mintha gázlángtól, mint villanykörtétől származott volna. Egy utcai lámpa bocsátotta ki a háztömb végén, túl messze, semhogy Frank kivehette volna a sikátor részleteit, ahol állt. Amikor gyors légzése lelassult, és csillapodott szívdobogása is, hirtelen rájött, hogy nem tudja magáról, kicsoda is valójában. Emlékezett a nevére - Frank Pollardnak hívták - de semmi másra. Nem tudta, mennyi idős, mivel keresi a kenyerét, honnét jött, hová tart, s hogy miért. Kínos helyzete annyira megdöbbentette, hogy egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. Szívverése ismét felgyorsult, s nagy sóhajjal fújta ki a levegőt. „Szentjánosbogarak a viharban...” Mi az ördögöt jelenthet ez? A jobb szeme feletti fájdalom az egész homlokán szétterjedt. Kétségbeesetten jobbra, aztán balra nézett. Egy tárgyat, vagy a helyszín egy olyan részletét keresgélte, amelyet felismerhetne, bármit, ami lehorgonyozhatná ehhez a hírtelen idegenné vált világhoz. Amikor az éjszakában semmi biztatóra nem sikerült rábukkannia, saját bensőjét kezdte kutatni, elkeseredetten keresett valami ismerőset magában, de tulajdon emlékezetét még a környező mellékutcáénál is sűrűbb homály fedte. Fokozatosan érzékelte, hogy amint a füstszag egyre halványabb lett, helyét a konténerbeli rothadó szemét bizonytalan, de gyomrot kavaró szaga vette át. A bomlás bűze a halált juttatta eszébe, ez pedig valami olyasfélét idézett fel benne, hogy valaki - vagy valami - elől menekül, aki vagy ami - el akarja pusztítani. Amikor azonban megpróbálta felidézni, miért menekült, s hogy ki elől, nem tudta világosabbá tenni az emléktöredéket, inkább valamiféle ösztönös alapú sejtelemnek, semmint valóságos emléknek tűnt. Egy széllökés kavarta meg körülötte a levegőt, de aztán minden elcsendesedett, mintha a holt éjszaka életre akart volna kelni, de csak egy borzongató sóhajra futotta volna az erejéből. A széllökés egy darab összegyűrt papírt sodort végig a járdán, amely végül a jobb cipőorránál akadt meg. Újabb széllökés érkezett. A papírdarab továbbsodródott. Az éjszakában ismét temetői csend uralkodott. Valami történt. Frank rájött, hogy ezeknek a rövid életű fuvallatoknak van valamiféle rosszindulatú forrásuk, és valami rossznak az előjelei. Minden ok nélkül bizonyos volt abban, hogy valami hatalmas súly készül szétlapítani őt. Felnézett a tiszta égboltra, a fekete, kietlen űrbe, látta a távoli csillagok ellenséges csillogását. Ha valami ereszkedett is rá, Frank nem látta. Az éjszaka ismét felsóhajtott, ezúttal erősebben, lehelete csípős és nyirkos volt. Frank edzőcipőt, fehér sportzoknit, farmert és kék kockás, hosszú ujjú inget viselt. Nem volt rajta kabát, bár jó hasznát vette volna. A levegő nem volt fagyos, mindössze üdítően friss, volt azonban benne valami hidegség is, valamiféle jeges félelem, s Frank egyformán borzongott az éjszakai levegő hideg érintésétől, és saját belső hidegétől. A szélroham elhalt. Az éjszakát visszahódította a nyugalom. Biztos volt abban, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnie innét. Ellökte magát a konténertől. Végigdülöngélt az utcán, egyre távolodva a háztömb végétől, ahol a lámpa világított, a sötétség felé. Nem volt határozott szándéka, mindössze azaz érzés vezette, hogy ez a hely itt veszélyes, és a biztonság, ha van ilyen egyáltalán, valahol máshol található. A szél ismét feltámadt, s ugyanekkor alig hallható, hátborzongató fütyülés hallatszott, mintha valami különös csontfuvolán játszottak volna. Pár lépés után biztossá váltak Frank léptei, és szeme is hozzászokott a sűrű homályhoz. Átjárók kereszteződéséhez ért, kétoldalt a színehagyott, stukkóborítású kapuíveket kovácsoltvas kapuk zárták el.

Megpróbálkozott a jobb oldali kapuval. Nyitva volt, csak a kilincset kellett lenyomnia. Sarkai csikorogtak, amitől Frank arca megrándult. Remélte, üldözői nem hallották meg a hangot. Mostanra, jóllehet, ellenség nem látszott, biztos volt benne, hogy ellene folyik a hajtóvadászat. Tudta, éppolyan bizonyosan, ahogyan a nyúl is tudja, ha róka van a mezőn. A szél ismét hátbakapta, és bár alig hallhatóan, és kivehető dallam nélkül, ismét hallatszott a fuvolahangféle. Beléhatolt, és fokozta a félelmét. A fekete vaskapu mögött két sor kétszintes bérház közt sűrű páfrányoktól és cserjéktől szegélyezve futott a járda. Frank egy négyszögletű udvarba jutott rajta, amelyet kétfelől gyenge lámpák világítottak meg. A földszinti lakások fedett gyalogjáróra nyíltak, a felső szint ajtói a zsindelytető alatt egy vasrácsos függőfolyosóra szolgáltak. A sötét ablakok egy fűsávra, néhány azálea- és pozsgásnövény-ágyásra és egypár pálmára néztek. Az egyik halványan megvilágított falon, akár egy fríz, hegyes pálmalevelek árnyéka húzódott, olyan mozdulatlanul, mintha csak belevésték volna a vakolatba. A rejtélyes fuvola ismét trillázni kezdett, a feltámadó szél is erősebben fújt, mint az imént, az árnyékok pedig vad táncra perdültek. Miközben Frank átfutott az udvaron a többi táncoló árnyak közt, formátlan, sötét árnya sebesen követte a falon. Rábukkant egy másik átjáróra, egy újabb kapura, s végül kijutott arra az utcára, amelyre a bérházak néztek. Mellékutca volt, lámpaoszlopok nélkül. Kétségbevonhatatlanul az éj volt az úr. A szél ezúttal tovább zúgott, mint az imént, és az ereje is nagyobb volt. Amikor rohama hirtelen megszakadt, s ugyanilyen gyorsan véget ért a dallamtalan fuvolaszó is, úgy tűnt, az éjszakát elnyelte a vákuum, mintha a távozó légörvény magával vitt volna minden belélegezhető levegőt is. Frank füle pattogott, mint a hirtelen magasságváltozástól szokott, amikor azonban a túlsó járdaszegély mentén parkoló autók irányában átszaladt az utcán, ismét levegő vette körül. Négy kocsival is próbálkozott, míg egyet, egy Fordot, nyitva talált. A kormány mögé csusszant, közben az ajtót nyitva hagyta, hogy beszűrődjék némi világosság. Visszanézett, arra, amerről jött. A bérházegyüttest síri nyugalom és sötétség vette körül. Az épületek minden hétköznapiságuk ellenére valahogy baljóslatúnak tűntek. Ember nem látszott. Frank ezzel együtt tudta, hogy valaki közeledik felé! A műszerfal alá nyúlt, kihúzott egy drótköteget. Beindította a motort, s csak aztán jutott eszébe, hogy az effajta tolvajügyesség inkább. Valamilyen törvényen kívüli egzisztenciához illik. Mégsem érezte magát tolvajnak. Nem volt bűntudata, és sem ellenszenvet, sem félelmet nem érzett a rendőrség iránt. E pillanatban valójában megörült volna egy zsarunak, aki segíthetett volna neki, hogy elbánjon azzal a valakivel vagy valamivel, ami vagy aki a nyomában van. Nem bűnözőnek érezte magát, hanem olyan embernek, aki időtlen idők óta menekül egy kérlelhetetlen és könyörtelen ellenség elől. Ahogyan a nyitott ajtó fogantyúja után nyúlt, egy halványkék villanás világította meg, és a Fordnak a vezetőülés felőli ablakai szilánkokra robbantak. Biztonsági üveg ragacsos apró darabjai záporoztak a hátsó ülésre. Mivel az első ajtó még nyitva volt, azaz ablak nem felé tört ki, hanem, miután kiesett a keretéből, a darabjai a járdára hulltak. Berántotta az ajtót, és az üvegét vesztett kereten át a homályba burkolózó bérházak felé nézett. Senkit sem látott. Sebességbe kapcsolta a Fordot, kieresztette a kéziféket, és keményen a gázpedálra lépett. Ahogyan kivágódott a járda mellől, meglökte az előtte parkoló kocsi lökhárítóját. A meggyűrődő fém hangja belehasított az éjszakába.

A támadás még tartott: egy vibráló kék fény, legföljebb egy másodpercig ismét megvilágította a kocsit. A szélvédőt hirtelen teljes szélességében ezer szabálytalan repedés hálózta be, jóllehet Frank nem látott semmit, ami nekicsapódott volna. Elfordította a fejét, és még éppen időben hunyta le a szemét, hogy ne vakítsák a repülő üvegdarabkák. Egy pillanatig nem látta, merre jár, de nem vette le a lábát a gázról. Inkább kitette magát az ütközés veszélyének, semhogy még nagyobb kockázatot vállalva fékezzen, és lehetőséget adjon láthatatlan ellenségének, hogy utolérje. Üveg záporozott rá, kopogott lehajtott fejének tetején. Szerencsére biztonsági üveg volt, egyetlen darabka sem sebesítette meg. Kinyitotta a szemét, hunyorogva nézett az üres szélvédőkereten át bevágó szélbe. Látta, hogy fél háztömböt haladt, és a kereszteződéshez ért. Jobbra rántotta a kormánykereket, éppenhogy érintette a fékpedált és befordult egy jobban világított főútvonalra. Akár a Szent Elmo tüze, zafírkék fény villant meg a krómon, s amikor a Ford félig már bevette a kanyart, kidurrant az egyik hátsó gumija. Frank nem hallott lövést. Egy tört másodperccel később a másik hátsó gumi is kidurrant. A kocsi megrázkódott, balra fordult és riszálni kezdett. Frank a kormánykerékkel birkózott. A két mellső kerék egyszerre robbant fel. A kocsi ismét megrázkódott, sőt mintha félre is csúszott volna. Az első abroncsok kimúlása kiegyenlítette a kocsi farának balra csúszását, lehetőséget adva Franknek, hogy engedelmességre kényszerítse a vadul pörgő kormánykereket. Lövést ezúttal sem hallott. Nem tudta, hogy miért történik, ami történik, mindenesetre nemigen kerülhette el a figyelmét az események egymásutánja. A legfélelmetesebb az egészben az volt, hogy valahol mélyen, tudattalanul tudta, mi folyik, hogy miféle idegen erő pusztítja körüle a kocsit, és azt is tudta, hogy alig van esélye a menekülésre. Kék fény villant... A hátsó ablak felrobbant. Ragacsos, mégis szúrós biztonsági üvegcsomók repültek el mellette, némelyik a tarkójának csapódott, és a hajába akadt. Frank bevette a kanyart és továbbhajtott a négy lapos keréken. Még az arcába vágó szél süvítésén keresztül is hallotta, ahogy a már szétszakadt gumik csapkodnak, s ahogy a felnik csikorognak. A tükörbe pillantott. Az éjszaka nagy, fekete óceán volt mögötte, amelynek egyhangúságát csak a nagy térközzel álló utcai lámpák törték meg. Úgy vesztek el a homályban, mint két hajókonvoj fényei. A sebességmérő szerint már közvetlenül a kanyar után óránkénti harminc mérfölddel hajtott. A tönkrement abroncsok ellenére megpróbált felgyorsítani negyvenre, de valami csengeni-csörögni kezdett a motorházban, hörgött és nyüszített, a motor köhögött, Frank pedig képtelen volt nagyobb sebességet kicsalni belőle. Félúton volt a következő kereszteződéshez, amikor a fényszórói vagy felrobbantak, vagy egyszerűen kialudtak. Frank nem tudta, melyik történt. Habár az utcai lámpák messze álltak egymástól, elég jól látott a vezetéshez. A motor köhögött, azután megint, s a Ford veszíteni kezdett a sebességéből. Frank a következő kereszteződésben nem fékezett a tilos jelzésnél, ehelyett a gázra lépett - mindhiába. Végül a kormánymű is kikészült, a kormánykerék szabadon pörgött izzadt keze közt. A gumiabroncsok mostanra teljesen leszakadtak. Az acélfelnik a kövezettel érintkezve aranyszínű és türkizkék szikrákat hánytak. „Szentjánosbogarak a viharban...” Frank még mindig nem tudta, mit akar ez jelenteni. A kocsi most körülbelül húszmérföldes sebességgel nyílegyenesen a jobboldali járda felé tartott. Frank a fékre taposott, az azonban már nem működött.

A kocsi a járdának csapódott, felugrott rá, s egy lámpaoszlopot súrolva - közben az acélhoz csikorduló fémlemez hangja hallatszott - nekicsapódott egy fehér bungaló előtt álló hatalmas datolyapálma törzsének. Az utolsó csattanás még a hideg éjszakai levegőben visszhangzott, amikor fények gyulladtak a házban. Frank kitaszította az ajtót, megragadta a mellette lévő ülésen fekvő válltáskát és kiszállt. Közben potyogtak róla a ragacsos, de éles biztonságiüveg-darabkák. Habár nem volt nagyon hideg, a levegő csípte az arcát, mert a homlokáról folyt a verejték. Sós ízt érzett, ahogy megnyalta az ajkát. Egy férfi nyitotta ki a bungaló ajtaját, és kilépett a tornácra. Az ajtó mellett fény vetült a ház falára. Frank visszanézett, arra, amerről jött. Úgy látszott: áttetsző, fényes zafírkék porfelhő közeledik az úton. Mintha egy félelmetes széllökés zúzta volna össze őket, a villanykörték két háztömbnyi hosszúságban felrobbantak Frank mögött, s az aszfaltra jegesen csillogó üvegcserepek záporoztak. Az erre következő homályban Frank egy magas, sötét alakot látott, amint több mint egy utcányi távolságból követi, nem volt azonban biztos benne, hogy csakugyan így is van. Balról a fickó a bungalóból a kerti úton a felé a pálma felé futott, amelynél a Ford elakadt. Beszélt Frankhez, az azonban nem figyelt rá. Kezében a bőrtáskával megfordult, és futásnak eredt. Nem volt biztos abban, mi elől fut, hogy mitől fél, vagy hogy hol talál menedéket, mindenesetre futott, már csak azért is, mert tudta, hogy ha még néhány másodperccel tovább állna ott, megölnék.

2 A Dodge furgon ablaktalan hátsó részének belsejét apró vörös, kék, zöld, fehér és sárga jelzőlámpák világították meg, amelyek elektronikus ellenőrző műszerek tornyain égtek. A fő fényforrás azonban két számítógép-képernyő zöldes derengése volt, amelyektől a fojtogatóan szűk tér egy mélytengeri búvárhajó kabinjához hasonlított. Robert Dakota Rockport-cipőt, bézsszínű kordnadrágot, és gesztenyebarna pulóvert viselt. Egy forgószékben ült a két terminál előtt. Lábával ütemesen dobolt a padlón, kezével pedig vidáman dirigált egy láthatatlan zenekart. E pillanatban Benny Goodman „One O’Clock Jump”-ját hallgatta, Count Basie klasszikus szvingkompozíciójának első változatát, ami hat és fél perc mennyei gyönyörűséget jelentett a számára. Amikor Jess Stacy újabb zongoraimprovizációba kezdett, és Harry James belevágott a ragyogó trombitaszólóba, ami aztán a szvingtörténet híres improvizációjához vezetett, Bobby számára megszűnt a zenén kívüli világ. A képernyőkön történteknek azonban ugyancsak tudatában volt. A jobb oldali mikrohullámú vonalon össze volt kapcsolva a Decodyne Corporation számítógépes rendszerével - a furgon éppen ennek épülete előtt parkolt. Azt mutatta, amiért Tom Rasmussen csütörtök hajnali 1 óra 10-kor odafent volt az irodákban, azaz: semmi jót. Rasmussen egyenként belépett a szoftver-tervező team file-jaiba, azután lemásolta őket. A csoport nemrég fejezte be a „Whizard”-ot, a Decodyne új szövegszerkesztő programját. A Whizardfile-okat jól kialakított biztonsági parancsok védték - elektronikus felvonóhidak, várárkok és sáncok. Tom Rasmussen viszont szakértője volt a komputer-biztonságtechnikának, és nem volt erődítés, amelyet ne lett volna képes áttörni, ha volt rá elég ideje. Ha a Whizardot nem egy házon belüli rendszeren fejlesztették volna ki, amelynek nem volt csatlakozása a külvilághoz, Rasmussen modem és telefonvonal segítségével surrant volna be a file-okba, a Decodyne falain kívülről. A sors iróniája, hogy öt hét óta éjjeli biztonsági őrként dolgozott a Decodyne-nál. Gondosan elkészített - és kis híján meggyőző - hamis papírok felmutatása nyomán vették fel. Ma éjjel áttörte a Whizard utolsó védvonalát, és nemsokára elhagyja a Decodyne épületét, egy csomag floppyval együtt, amelyek egész vagyont érnek majd a cég konkurensei számára. Az „One O’Clock Jump” befejeződött.

„Zene állj” mondta Bobby a mikrofonba. A szóbeli parancs utasította a komputerizált kompaktdiszk rendszert, hogy kapcsoljon ki, és lehetővé tette, hogy a fejhallgatón át Julie-val, feleségével és üzlettársával kommunikálhasson. - Ott vagy, bébi? Megfigyelőpontján, egy, a Decodyne mögötti parkoló legtávolabb pontján álló kocsiban Julie is ugyanezt a zenét hallgatta saját fejhallgatóján. Felsóhajtott: - Játszott Vernon Brown valaha jobban a pozaunján, mint a Carnegie Hall-beli estén? - És mit szólsz, hogy dobolt Krupa? - Balzsam a fülnek. És szerelmi ajzószer. A zenétől kedvem támad ágyba bújni veled. - Nem lehet. Nem vagyok álmos. Különben is, magándetektívek vagyunk, nem emlékszel? - Jobban örülök, hogy szerelmesek vagyunk. - Nem szeretkezéssel keressük a kenyerünket. - Megfizetném... - mondta Julie. - Nocsak? És mennyit fizetsz? - Hát mindennapi kenyérben kifejezve... egy fél cipót. - Megérek én egy egészet is. - Csakugyan megérsz egy egész cipót, meg még két croissant-t, továbbá egy korpáskalácsot is... Julie-nak kedves, rekedt, mindent összevéve pedig szexis hangja volt, amit a férfi szívesen hallgatott, különösen fejhallgatón át, mert akkor olyannak tűnt, mintha egy angyal suttogott volna a fülébe. Ha a harmincas években él, nagyszerű bigband-énekesnő lehetett volna - főleg, ha képes lett volna kiénekelni egy dallamot. Nagyszerű szvingtáncos volt, de a világért sem tudott volna eldúdolni egy valamirevaló melódiát. Ha arra támadt kedve, hogy együtt énekeljen Margaret Whiting, az Andrews Sisters vagy Rosemary Clooney, esetleg Marion Hutton felvételeivel, Bobby a zene iránt érzett tisztelete következtében kénytelen volt elhagyni a helyiséget. Mit csinál Rasmussen? - kérdezte Julie. Bobby a másik képernyőre nézett, amely tőle balra helyezkedett el, s amely a Decodyne belső biztonsági kameráival állt összeköttetésben. Rasmussen úgy vélte, hogy kicselezte a kamerákat, és nem láthatja senki, ők azonban már az utóbbi néhány hétben figyelték, és minden hűtlenségét videoszalagra rögzítették. - A jó öreg Tom még mindig George Ackroyd irodájában van, az ottani terminál előtt. Ackroyd a Whizard-fejlesztés igazgatója volt. Bobby a másik monitorra pillantott, amely ugyanazt mutatta, amit éppen Rasmussen is látott Ackroyd computerének képernyőjén. - Éppen most másolta diszkettre az utolsó Whizard file-t! Rasmussen kikapcsolta a számítógépet Ackroyd irodájában. Ugyanakkor a hozzá kapcsolt terminál is elsötétült Bobby előtt. - Befejezte - mondta Bobby. - Megszerezte az egészet. - A féreg. Most meg lehet elégedve magával. Bobby a bal oldali monitor felé fordult, előrehajolt, és Rasmussen fekete-fehér képét nézte Ackroyd terminálja előtt. - Gondolom, most fülig ér a szája - jegyezte meg. - Majd mi letöröljük azt a vigyort az arcáról - felelte Julie. - Lássuk, mit csinál most. Akarsz fogadni? Bent marad reggelig, befejezi a műszakot, és csak reggel csinál fájrontot - vagy most mindjárt elmegy? - Most - mondta Julie - vagy hamarosan. Nem kockáztatja, hogy elcsípjék a floppykkal. Elmegy, még amíg nincs itt más. - Nem fogadok. Azt hiszem, igazad van. A monitoron az átjátszott kép vibrált, futott, Rasmussen azonban nem állt fel Ackroyd székéből. Sőt mint aki kimerült, hátradőlt, és az ülőalkalmatosságba süppedt. Ásított, és megdörzsölte a szemét. - Úgy tűnik, pihen, összeszedi az erejét - mondta Bobby. - Amíg várjuk, hogy elindul, hallgassunk még valamit. - Remek ötlet.

Bobby a ZENE INDUL utasítást adta a CD-lejátszónak, mire a készülék Glen Miller „In the Mood”-fával jutalmazta. A monitoron Rasmussen felállt a székből Ackroyd félhomályos irodájában. Újra ásított, nyújtózkodott. Átvágott a helyiségen, s a nagy ablakokhoz ment, amelyek a Michaelson Drive-ra néztek, arra az utcára, amelyen Bobby kocsija állt. Ha Bobby előrekúszott volna a furgon végéből a vezetőfülkébe, valószínűleg láthatta volna Rasmussent, amint az első emeleti ablakban áll, az éjszakába bámul, miközben körvonalait kirajzolja Ackroyd íróasztala lámpáinak derengése. Bobby mindenesetre maradt, ahol volt, beérte a képernyő látványával. Glenn Miller zenekara a híres „In the Mood”-riffet játszotta, újra és újra, a zenei frázis fokozatosan elhalványult, már-már teljesen eltűnt, aztán... újra teljes erővel robbant ki a teljes ciklus. Ackroyd irodájában Rasmussen végül elfordult az ablaktól, és fölnézett a falra, a mennyezet közelébe szerelt biztonsági kamerára. Úgy látszott, mintha egyenesen Bobbyra meredne, mintha tudná, hogy figyelik. Mosolyogva pár lépést tett a kamera felé. - Zene leáll - mondta Bobby, és a Miller-band hirtelen elnémult. - Itt valami nem stimmel mondta Julie-nak. - Baj van? Rasmussen éppen a biztonsági kamera alatt állt meg, és még mindig felfelé vigyorgott rá. Egyeninge zsebéből elővett egy összehajtogatott géppapírt, széthajtotta, és a lencse felé tartotta. Nyomtatott nagybetűkkel a következő üzenet állt rajta. ISTEN VELED, SEGGFEJ! - Baj bizony - válaszolt Bobby Julie-nak. - Súlyos az ügy? - Nem tudom. Egy pillanattal később már igencsak tudta: automata fegyverek hangja szaggatta szét az éjszaka csendjét - a kelepelésüket még fejhallgatóval a fején is hallotta - és páncéltörő golyók ütötték át a furgon oldalfalait. Julie nyilvánvalóan meghallotta a lövéseket a fejhallgatóján át. - Jaj, Bobby, ne! - kiáltotta. - Tűnj el innét, baby, menekülj! Amint ezt kimondta, Bobby lehajította a fejhallgatóját, lebukott a székéből, és amilyen szorosan csak tudott, a padlóhoz lapult.

3 Frank Pollard utcáról utcára, sikátorról sikátorra futott, időnként a sötét házak előtti gyepágyakon vágva át. Egy hátsó udvarban egy nagy fekete, sárga szemű kutya csaholt rá és kapdosott utána, míg csak el nem érte a kerítést. Miközben felkapaszkodott rá, a kutya egy pillanatra belekapott a nadrágja egyik szárába. A szíve majd kiugrott, úgy vert, a torka tüzelt, szúrt, mert nyitott száján át kapkodta a hideg, száraz levegőt. Fájtak a lábai. A táska úgy húzta a karját, mintha vasból lett volna, és valahányszor csak hirtelen meglódult, fájdalom nyilallt a csuklójába és a vállízületébe. Ennek ellenére nem állt meg és nem nézett vissza, mert úgy érezte, mintha valami rettenetes volna a sarkában, egy lény, amelynek nincsen szüksége pihenésre, amely fáradhatatlan, s amely egy pillantásával kővé változtatná, ha rá merné emelni a tekintetét. Egy idő múlva átment egy kereszteződésen. Forgalom, tekintettel a késői órára, nem volt. Végigfutott egy másik háztömbhöz vezető járdán, s egy kapun át egy újabb udvarba jutott, amelynek közepén üresen állt egy úszómedence. Széle töredezett volt, és itt-ott megsüllyedt. A térséget nem világította meg semmi, de Frank szeme már hozzászokott az éjszakához, elég jól látott, hogy ne essen bele a leeresztett medencébe. Menedéket keresett. Remélte, talán rábukkan egy közös mosókonyhára, amelynek fel tudja törni a zárát, s amelyben elrejtőzhetik.

Miközben ismeretlen üldözője elől menekült, felfedezett valamit magával kapcsolatban: harminc vagy negyven font túlsúlyt cipelt, és igencsak rossz formában volt. Kétségbeejtően kellett kapkodnia a levegőt - és törnie a fejét. Ahogy elrohant a földszinti lakások ajtói előtt, észrevette, hogy néhány közülük nyitva áll, tönkrement sarokvasakon lóg. Látta, hogy pár ablakot repedések hálóznak be, egyik-másikon, mint himlőhelyek, lyukak tátongnak, egyesekből pedig teljességgel hiányzik az üveg. A fű száraz volt, zörgött, mint a régi papír, a bokrok hervadoztak, egy fonnyadt pálmafa veszélyes szögben dőlt meg. A háztömbben már nem lakuk, az egész csak a bontóbrigádra várt. Az udvar északi végében álló omladozó beton lépcsősorhoz ért. Visszanézett. Bárki... vagy bármi követte is, még mindig nem látszott. Zihálva felkapaszkodott az első emeleti függőfolyosóig, és addig ment, amíg talált egy félig nyitott ajtót. Meg volt vetemedve, a sarokpántok nehezen engedtek, szerencsére azonban nem okoztak zajt. Frank besurrant, és behajtotta maga mögött az ajtót. A lakásban koromsötét volt. Az ablakokon át hamuszürke fény szűrődött be, ettől azonban odabent még nem lett világosabb. Fülelt. A csend mély volt, akár a sötétség. Frank óvatosan a legközelebbi, a függőfolyosóra és a belső udvarra néző ablakhoz araszolt. A keretben csak néhány üvegszilánk maradt, lába alatt viszont jó csomó csikorgott-ropogott. Óvatosan lépkedett, a lábát sem akarta megvágni, és a kelleténél nagyobb zajt sem akart csapni. Az ablaknál megállt, és ismét hallgatózott. Csend, nyugalom. Mintha egy lomha szellem fagyos ektoplazmája lett volna, lassú, hideg légvonat húzott be a kertben maradt üvegszilánkok közt. Frank lehelete ott gőzölgött az arca előtt. Halvány párafoszlányok a derengésben. Eltelt tíz másodperc, húsz, el egy egész perc, s a csendet nem törte meg semmi. Talán megmenekült. Már-már elfordult volna az ablaktól, amikor kintről lépteket hallott. A belső udvar átellenbeni végén az utca felőli járdán valaki közeledett. Kemény talpú cipők koppantak a betonhoz, s minden lépés hangja visszhangosan verődött vissza a környező épületek falairól. Frank mozdulatlanul állt, szájon át vette a levegőt, mintha arra kellett volna számítania, hogy az üldözőnek olyan a hallása, mint egy őserdei ragadozónak. Amikor az idegen a bevezető járdáról az udvarra ért, megállt. Hosszú szünet után indult el ismét, az egymást átfedő visszhangok miatt nem lehetett pontosan tudni, merre jár. Úgy tűnt, lassan észak felé megy a medence mentén, ugyanazoknak a lépcsőknek az irányába, amelyeken maga Frank is felkapaszkodott a ház emeletére. Minden egyes elszánt, ütemre koppanó lépés úgy hangzott, mint a hóhér órájának ketyegése, amelyet a guillotine korlátjára szereltek, s amely a másodperceket számolja, míg csak nem üt a penge alázuhanásának órája...

4

A Dodge-furgon, ahányszor csak egy-egy golyó átütötte az oldallemezét, felsikoltott, mintha élőlény volna. Egyszerre nem is csak egy sebet ütöttek rajta, hanem egy egész sorozatot, olyan könyörtelen dühvel, hogy a támadást legalább két géppisztolynak kellett végrehajtania. Bobby Dakota a padlón lapult, s miközben forró, égnek irányzott imákkal igyekezett felhívni magára az úr figyelmét, fémtörmelék potyogott rá. Az egyik komputer-ernyő szétrobbant, majd a másik is. A jelzőlámpák kialudtak, de a furgon belsejében azért még nem lett teljes sötétség: a megrongált elektromos berendezésekből borostyánsárga, zöld, karmazsinvörös és ezüstszínű szikrazuhatag tört elő, amint az acélköpenyes golyók egymás után ütötték át a készülékek házait és tették tönkre áramköri lemezeiket. Bobbyra üveg is hullott, műanyagtörmelék, faforgácsok, papírfoszlányok. A levegőben hóvihart utánozva kavargott a törmelék. A legrosszabb azonban a zaj volt, lelki szemeivel látta magát, amint egy nagy vasdob belsejébe zárva kuksol, miközben fél tucat tagbaszakadt motoros huligán vasbotokkal döngeti a börtönét, jól megtermett, kötélizmokkal, vastag nyakú, hosszú, bozontos szakállú fickók, tulitarka halálfej-tetoválásokkal a karjukon... Az ördögbe is: az arcukon és a fickók akkorák, mint Thor, a viking isten, és a szemükben tébolyult tűz lángol... Bobbynak élénk fantáziája volt. Mindig is úgy gondolta, hogy ez egyik erőssége, azt azonban egyszerűen elképzelni sem tudta, hogyan mászik ki ebből a csávából. Ahogy teltek a másodpercek, és a golyók továbbra is becsapódtak a furgonba, egyre nagyobb álmélkodással vette tudomásul, hogy még mindig nem találták el. Úgy odalapult a padlóra, akár egy szőnyeg, próbálta elképzelni, hogy a teste mindössze egy negyedhüvelyk vastagságú, és hogy hihetetlenül alacsony célprofilt nyújt, de még mindig várta, hogy bármelyik pillanatban kap egyet a fenekébe. Nem számított rá, hogy a fegyverre lehet szüksége: ez nem volt az a fajta ügy, legalábbis úgy tűnt, hogy nem. A furgon kesztyűtartójában volt egy 38-as, jóval messzebb, semhogy elérte volna. Ezt azonban nem nagyon bánta, hiszen egy szál pisztollyal nem sokra ment volna a két automata fegyverrel szemben. A sorozatok elhallgattak. A pusztítás e hangzavara után olyan mély csönd támadt, hogy Bobby úgy érezte, megsüketült. A levegőben forró fém, túlhevült elektronikus alkatrészek, megperzselt szigetelés, és benzin szaga érzett. A furgon tankját nyilvánvalóan átlőtték. A motor még járt, és Bobby körül néhány szikra szökkent ki az elpusztított műszerekből. Annak, hogy megmeneküljön egy hirtelen fellobbanó benzintűzből, jóval kisebb volt az esélye, mint hogy ötvenmillió zöldhátút nyerjen az állami lottón. Pokolian szeretett volna kijutni innét, de lehet, hogyha kiront a kocsiból, géppisztollyal várják és lekaszálják. Másfelől, ha továbbra is ott lapul a padlón a sötétben, remélve, hogy azok ott kint halottnak hiszik, és lemondanak róla, a Dodge lángra lobbanhat, akár egy tábortűz, amelyet folyékony gyújtóssal locsoltak meg. Ó meg olyan ropogósra sül, mint egy mályvacukor. Semmiféle nehézséget nem okozott a számára, hogy elképzelje, hogy amint kilép a furgonból, azonmód el is találja egy sorozat, azt, ahogyan görcsös haláltáncban vergődik és rángatózik az aszfalton, mint egy törött marionettfigura az összegabalyodott drótokon. Még könnyebben megjelent azonban a szeme előtt, ahogyan a bőre lehámlik róla a tűzben, ahogyan a húsa felhólyagzik, és füstölög, ahogy a haja, akár egy fáklya, fellobban, szemei kifolynak, fogai szénfeketére égnek, miközben a lángok megaszalják a nyelvét, és a beszívott levegőt követve a torkán át a tüdejébe jutnak. Az élénk képzelet néha átok tulajdonosának. Odakint megszólalt egy autóduda. Bobby hallotta, amint gyorsan közeledik egy sportkocsi. Valaki kiáltott, és egy géppisztoly ismét tüzelni kezdett. Bobby a padlóra esett és megpróbálta kitalálni, mi az ördög folyhat odakint, amikor azonban a kocsi a harsogó dudájával még közelebbről hallatszott, rájött, mi történhet: Julie. Julie történt. Az asszony néha olyan volt, mint egy természeti csapás, bekövetkezett, ahogyan egy vihar, ahogyan egy villám, amely hirtelen sújt le az égből. Bobby azt mondta neki, meneküljön innét, mentse magát, Julie azonban nem hallgatott rá. Szerette volna fenéken billenteni az önfejűségéért, de szerette is ugyanezért.

5 Frank eloldalazott a törött ablaktól. Megpróbálta lépteit hozzáigazítani amazéihoz ott lenn az udvarban, remélve, hogy ha üvegre lépve zajt csap, ezt elnyomja majd láthatatlan ellensége mozgásának nesze. úgy vélte, a lakás nappalijában van, amely igencsak üres volt, leszámítva némi törmeléket, amelyet az utolsó bérlők hagytak ott, vagy a szél fújt be a törött ablakokon át. Viszonylag csendben sikerült átvágnia a szobán, és kijutnia a hallba, anélkül hogy beleütközött volna valamibe. Sietve tapogatta ki útját a hallban, amely sötét volt, akár egy rablóbarlang. A levegőben föld, penész- és vizeletszag érzett. Az ajtón át egy szobába jutott, továbbmenve jobbra fordult a következő ajtónyílásnál, és odaosont egy másik kitört ablakhoz. Ennek a keretében nem maradtak üvegcserepek, nem is a belső udvarra nézett, hanem egy kivilágított, néptelen utcára. Valami megzörrent mögötte. Megfordult, vaksin pislogott a homályba, és kis híján felkiáltott. A hangot azonban alighanem egy patkány okozta, amely szorosan a fal mellett végigosont a padlón, száraz levelek vagy papírdarabok közt. Csak egy patkány. Frank figyelt, hallja-e a lépteket, de ha üldözője még mindig követte is, a közeledő tompa cipősarok-koppanásokat a köztük lévő falak maradéktalanul elnyelték. Újra kinézett az ablakon. Odalent a holt gyep száraz volt, mint a homok, csak éppen kétszer olyan sötét színű. Nemigen kínált puha landolást. Frank ledobta a bőr válltáskát, amely tompa puffanással ért földet. Felmérte ugrása pályáját, felmászott az ablakpárkányra, átbújt a kitört ablakon, kezével a keretnek támaszkodott, és habozott egy pillanatig. Haját összeborzolta, arcát pedig megérintette hűvös leheletével egy szélroham. Ez azonban közönséges huzat volt, nem valami természetfeletti fuvallat, mint az a korábbi, amelyhez annak a távoli fuvolának a földöntúli, dallamtalan muzsikája társult. Frank mögött hirtelen kék fény villant fel a nappaliból, végigfutott a hallon, át az ajtónyíláson. A furcsa fény fellobbanását szinte azonnal egy robbanás, majd egy lökéshullám követte, amely megrázta a falakat, és úgy tűnt, valami szilárdabb anyaggá köpülte a levegőt. A bejárati ajtó szilánkokra robbant szét, Frank hallotta, ahogyan a darabok néhány szobával odébb a lakás padlójára hullanak. Kiugrott az ablakon. A talpára esett, de térdeibe fájdalom nyilallt, ő pedig elnyúlt a száraz füvön. Ugyanekkor egy nehéz teherautó kanyarodott be a sarkon. A sofőr magasabb sebességfokozatokba kapcsolt. Elhajtott a bérház mellett, miközben nyilvánvalóan nem vette észre Franket. Az feltápászkodott, felkapta a táskát a száraz fűről, és kirohant az utcára. A teherautó még csak most ért ki a kanyarból, és egyelőre nem haladt gyorsan. Franknek sikerült elkapnia a plató hátsó ajtaját. Félkézzel felhúzta magát, míg csak meg nem vetette a lábát a hátsó lökhárítón. Ahogyan a teherautó felgyorsult, Frank visszanézett a vedlett háztömbre. Egyetlen ablakban sem izzott rejtélyes kék fény, valamennyi sötét és üres volt, akár egy koponya szemüregei. A teherautó a következő saroknál jobbra fordult, az álmos éjszakába véve útirányát. Frank elcsigázottan lógott a platóajtón. Jobban tudta volna tartani magát, ha eldobja a bőr válltáskát, de inkább ragaszkodott hozzá, mert gyanította, hogy tartalma segít majd, hogy megtudja kicsoda, honnét jött, és mi elől menekül.

6 TŰNJ EL! Bobby tényleg úgy gondolta, hogy ha baj támad, ő majd kereket old? „Tűnj el innét, baby! Menekülj! Csak azért, mert ő ezt mondta neki? Mintha afféle engedelmes asszonyka volna, és nem az piszok jó nyomozó, aki voltaképpen; nem teljes jogú üzlettárs az ügynökségben, hanem csak egy kisegítő, akinek inába száll a bátorsága, ha megdördül az ég! Hülyeség.

Julie lelki szemei előtt megjelent a férfi kedves arca - derűs, kék szeme, pisze orra, ritkás szeplői, kedves szája - az arcát keretező mézszőke-arany haj, amely rendesen kócos volt, akár egy kisfiúé, aki éppen most ébredt álmából. Szerette volna megcsavarni Bobby pisze orrát, csak annyira, hogy kék szeme könnybe lábadjon, hogy kétsége se lehessen felőle, mennyire bosszantja párját ez a „tűnés”-dolog. A Decodyne mögött foglalt el figyelőállást, a cég parkolójának túlsó végében, egy indiai babérfa alatt, a mély árnyékban. Abban a pillanatban, amikor Bobby jelezte, hogy zavar támadt, beindította a Toyota motorját. Amikor meghallotta a fülhallgatóban a lövéseket, sebességbe kapcsolt, kiengedte a kéziféket, felgyújtotta a fényszórókat, és a padlóig nyomta a gázpedált. Eleinte a fején tartotta a fejhallgatót, Bobby nevét ismételte, megpróbált választ kapni tőle, de csak pokoli zenebonát hallott. Aztán elnémult ez is, Julie egyáltalán nem hallott semmit, úgyhogy levette a fejhallgatót és a hátsó ülésre dobta. Még hogy „Tűnj el!” Ó hogy vinné el az ördög! Amikor a parkolóban az utolsó sorhoz ért, jobb lábával felengedte a gázpedált, ugyanakkor bal lábával a fékre lépett. Ezzel farolásba kényszerítette a kis kocsit, amely ennek következtében a nagy épület körül vezető bekötőútra sodródott. Julie a farolás irányába tekerte a kormányt, aztán újra adott valamennyi gázt, éppen mielőtt a kocsi hátulja megszűnt volna farolni és remegni. A kerekek csikorogtak, a motor bőgött, s a kocsi a meggyötört fém hörgő-sikoltó-pengő hangját hallatva előreszökkent. Ezek Bobbyra lőttek, és Bobbynak valószínűleg nem volt módja rá, hogy visszalőjön, mert túl laza fickó volt, semhogy minden munkánál pisztoly legyen nála. Csak akkor vett magához fegyvert, ha valószínűnek látszott, hogy az adott ügyben erőszakra kerülhet sor. A Decodyne-megbízatás elég békésnek tűnt. Az ipari kémkedésből néha mocsok dolgok alakulhatnak ki, de ebben az esetben Tom Rasmussen volt a rosszfiú, egy számítógépzsivány, a kapzsi fattyú, a világ esze, akinek a priuszában csak számítógéppel elkövetett lopás van, de vér nem tapad a kezéhez. Rasmussen a szende, sikkasztó bankhivatalnok csúcstechnikával felszerelt megfelelője volt - vagy ilyennek tűnt. Julie ezzel szemben minden munkánál fegyvert viselt. Bobby volt az optimista, ő a pesszimista. Bobby azt várta az emberektől, hogy saját jól felfogott érdekük szerint, tehát kiszámíthatóan cselekszenek, Julie azonban minden látszólag normális embert félig-meddig titkos elmebetegnek tartott. A kesztyűtartó fedelének belsejébe egy 357-es Smith and Wesson Magnumot rögzítettek, a bal oldali elülső ülésen pedig - két harmincas tartalék tárral - egy Uzi feküdt. Abból, amit, mielőtt az elnémult volna, a fejhallgatóból hallott, úgy tűnt, az Uzira lesz szüksége. A Toyota szinte végigrepült a Decodyne fala mellett. Julie keményen balra rántotta a kormányt, csaknem két keréken, már-már elveszítve uralmát a kocsi felett, kikanyarodott a Michaelson Drivera. Bobby Dodge-dzsa elöl, az épület előtti járda mellett parkolt. Állt az utcán egy másik furgon is egy sötétkék Ford, sarkig tárt ajtókkal. Két férfi, akik nyilvánvalóan a Fordból szálltak ki, négy- vagy ötyardnyira álltak a Dodge-tól, és szórták rá az áldást a géppisztolyokból. Olyan vadul végezték ezt a pusztító munkát, mintha valami bizarr személyes elszámolni valójuk lett volna a Dodge-dzsal. Amikor Julie kikanyarodott a Michaelsonra, abbahagyták a tüzelést, és felé fordultak, majd sietve újabb tárakat löktek fegyvereikbe. A legjobban akkor járt volna el, ha megteszi a százyardos távolságot, amely a férfiaktól elválasztotta, aztán az útszélre áll a Toyotával, kiugrik, és fedezékül használva a kocsit kilövi a Ford kerekeit, aztán leköti ellenfeleit, míg a rendőrség a helyszínre érkezik. Erre azonban már nem maradt ideje, amazok ugyanis már emelték fegyvereik csövét. Julie-t elbizonytalanította, mennyire kihaltak voltak ebben az órában az éjszakai utcák Orange megye szívében, közel-távol egyetlen autó sem látszott rajtuk, csak a nátriumgőzlámpák vizeletsárga fénye ömlött rájuk. A városrészt, amelyben voltak, bankok és hivatalos épületek uralták, itt nem lakott senki, háztömbökön keresztül nem akadt egyetlen étterem vagy bár sem. A város éppúgy lehetett volna a Holdon is, de ilyen lehetett volna egy látomás a világról, amelyet elnéptelenített egy apokaliptikus betegség, melyet csak maroknyian éltek túl.

Julie-nek nem maradt ideje, hogy úgy bánjon el a két fegyveressel, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és segítségre sem számíthatott sehonnét. Így hát azt kellett tennie, amire azok a legkevésbé számítottak: kamikázét játszani, kocsiját használni fegyverül ellenük. Abban a pillanatban, hogy ismét tökéletesen ura volt a Toyotának, tövig nyomta a gázpedált, és nyílegyenesen rárontott a két szarházira. Azok tüzet nyitottak rá, ő azonban ekkorra lehúzódott az ülésben, és félre is hajolt egy kicsit. Megpróbálta a műszerfal alá húzni a fejét, de még így is viszonylag biztosan tartotta a kormányt. A kocsin kívül golyók csattogtak-fütyültek. A szélvédő szétrobbant. Egy pillanattal később Julie elcsapta az egyik fegyverest, olyan erővel, hogy az ütközés nekirántotta a fejét a kormánykeréknek. Homloka felrepedt, fogai pedig olyan hevesen csapódtak össze, hogy fájdalom nyilallt az állkapcsába. Bár arcát mintha tűvel szurkálták volna, hallotta, ahogyan a test felvágódik az elülső lökhárítóról, és a motorháztetőre csapódik. Julie homlokán és a jobb szemöldökéről vér szivárgott. A fékre taposott, s ugyanabban a pillanatban felegyenesedett. Egy férfi tágra nyitott szemű holttestével nézett farkasszemet, amely beszorult az üres szélvédőkeretbe. Arca épp a kormánykerék előtt volt: fogai kitörtek, ajkai felrepedtek. Az álla behasadt, arca összezúzódott, és hiányzott a jobb szeme. Ráadásul egyik törött lába belógott a kocsiba, s a műszerfal felett fityegett. Julie megkereste lábával a fékpedált, és rálépett. A hirtelen sebességcsökkenés következtében a halott ember kiszabadult az ablakkeretből. A petyhüdt test átgördült a motorháztetőn, s amikor a kocsi megrázkódott és leállt, eltűnt az orr mögött. Julie-nak majd kiugrott a szíve. Igyekezett kipislogni a látását elhomályosító, szúró érzést okozó vért a jobb szeméből, aztán pedig felkapta az Uzit a mellette lévő ülésről, kitaszította az ajtót. Fürgén kigurult a Toyotából, miközben igyekezett minél alacsonyabban maradni. A másik fegyveres mára kék Ford furgonban volt. Gázt adott, mielőtt eszébe jutott volna kiereszteni a kéziféket, úgyhogy a kerekei csikorogtak és füstöltek. Julie leadott két rövid sorozatot az Uziból, s kilőtte a furgon mindkét felé eső abroncsát. A vezető azonban nem állt meg. Sebességbe kapcsolt, és két szétlőtt kerekén megpróbált elhajtani Julie mellett. Lehet, hogy a fickó megölte Bobbyt, és most menekülni akar. Ha Julie nem állítja meg, többé sohasem kerül elő. Némiképpen habozva felemelte az Uzit, és a tárat a furgon oldalsó ablakába ürítette. A Ford felgyorsult, aztán hirtelen jobbra perdült, majd állandóan csökkenő sebességgel nagy ívben a szemközti járdához kanyarodott, ahol egy zökkenéssel megállt. Senki sem szállt ki belőle. Julie fél szemét a Fordon tartva a kocsijába haj olt, kivett egy tartalék tárat az ülésről, és újratöltötte az Uzit. Óvatosan megközelítette az üresen járó motorú furgont, kinyitotta az ajtaját, óvatossága azonban feleslegesnek bizonyult, mert a férfi a kormány mögött már halott volt. Némi émelygést érzett, de benyúlt, és leállította a motort. Mire otthagyta a Fordot, és a golyóverte Dodge felé szaladt, már csak a gyenge szellő susogását hallotta, időnként pedig a pálmalevelek finom súrlódását-zörgését. Hallotta a Dodge üresen járó motorját is, ugyanakkor megérezte a benzinszagot. - Bobby! - kiáltotta. Még mielőtt Julie elérte volna a fehér furgont, nyikorogva kinyíltak a kocsi hátsó ajtói és Bobby kászálódott ki belőle. Fémforgácsok, műanyagdarabkák, üvegcserép, papírfoszlányok potyogtak róla. Levegő után kapkodott, kétségkívül azért, mert a benzingőz kiszorította a belélegezhető levegő legnagyobb részét a Dodge hátuljából. A távolból szirénák szólaltak meg. A pár sietve távolodott a furgontól. Csak pár lépést tettek meg, amikor narancsszínű fény villant, s a kövezeten összegyűlt benzintócsából egy vuuuuus-hanggal lángok csaptak fel, ragyogó lepelbe burkolva a járművet. Julie-ék kirohantak a Dodge-ot körülvevő forróság köréből. Megálltak egy pillanatra, és nézték a roncsot, majd pedig egymást. A szirénák közeledtek. - Vérzel - mondta Bobby. - Csak lehorzsolódott egy kissé a homlokom. - Biztos? - Semmiség. És te, te hogy vagy? Bobby mély levegőt vett. - Jól.

- Tényleg? - Persze. - Nem találtak el? - Úgy veszem észre, nem. Kész csoda. - Bobby! - Tessék. - Nem éltem volna túl, ha meghaltál volna-itt nekem. - Nem haltam meg. Jól vagyok. - Hála istennek - mondta Julie, s azzal sípcsonton rúgta Bobbyt. - Julie, az istenfáját, mi volt ez? Többet ne mondd nekem, hogy tűnj el! - Micsoda? - Minden tekintetben egyenrangú fél vagyok ebben a társulásban. - De hát... - Ugyanolyan talpraesett vagyok, mint te, ugyanolyan gyors... A férfi előbb az utcán fekvő egyik, aztán pedig a Ford furgonban a nyitott ajtón át félig látható másik halottra pillantott és így szólt: - Az egyszer biztos, baby. - ...éppoly szívós, mint te... - Tudom, tudom, csak ne rúgj belém megint. - És Rasmussennel mi van? - kérdezte Julie. Bobby felnézett a Decodyne épületére: - Gondolod, hogy még odabenn van? - A parkolóból az egyetlen kijárás a Michaelsonra nyílik, és ott nem jött ki, úgyhogy ha nem gyalog menekült, itt van benn, és akkor minden rendben. Elcsípjük, mielőtt még kislisszol a csapdából azokkal a diszkettekkel. - A diszketteken amúgy sincs semmi említésre méltó - mondta Bobby. A Decodyne már akkor felfigyelt Rasmussenre, amikor megpályázta az állást, mert a Dakota and Dakota Investigations nyomozóiroda - amely szerződés alapján végezte a biztonsági ellenőrzéseket a cég számára - rájött, hogy a komputerkalóz alapos munkával készült személyi igazolványa hamis. A Decodyne vezetése csak addig akart Rasmussen kezére játszani, míg kiderül, kinek akarja továbbítani a Whizard-file-okat, már amennyiben sikerül megszereznie őket. Szerették volna kinyomozni, kifizeti Rasmussent, nem volt ugyanis kétséges, hogy a számítógépes gengszter megbízója a Decodyne valamelyik fő versenytársa. Hagyták, hadd higgye Tom Rasmussen, hogy hatástalanította a biztonsági kamerákat, közben pedig állandó megfigyelés alatt állt. Hagyták azt is, hogy áttörje a file-okat védő kódokat, és hozzájusson az általa kívánt információhoz, azt azonban nem tudta, hogy a file-okba titkos utasításokat rejtettek el, ami elég volt ahhoz, hogy valahány diszkettet csak megszerez, kizárólag senki számára sem használható adatokkal legyen tele. A lángok bömbölve, recsegve-ropogva emésztették a furgont. Julie a lángok szörnyekre emlékeztető tükörképeit nézte, amint egyre feljebb kúsztak a Decodyne üvegfalain és üres, fekete ablakain, mintha a tető felé törekedtek volna, hogy ott szökőkútba egyesüljenek. Felemelte a hangját, hogy Bobby a tűz és a közeledő szirénák vijjogása ellenére is hallja, amit mond: - Nos, szerintünk Rasmussen azt hitte, hogy kicselezte a videokamerákat, de nyilvánvaló, hogy tudta: figyeljük. - Biztos, hogy így volt. - Annyi esze is lehetett, hogy keressen másolás elleni utasítást a file-okban, s hogy valahogy megkerülje. Bobby a szemöldökét ráncolta: - Igazad van. - Vagyis azokon a diszketteken valószínűleg nála van a megfejtett Whizard. - Az isten verje meg, nem akarok bemenni oda. Eleget lőttek rám ma éjjel. Kétutcányira egy rendőr járőrkocsi kanyarodott be, és üvöltő szirénákkal, kék-vörös vészvillogókkal száguldott feléjük.

- Ímhol a hivatásosok - mondta Julie -, ne hagyjuk inkább rájuk a dolgot? - Minket bíztak meg a munka elvégzésével. Kötelezettségeink vannak. A magánnyomozóbecsület szent dolog, te is tudod. Mit gondol rólunk Sam Spade? - Sam Spade kinyalhatja a fülem. - És Philip Marlowe? Ő mit gondolna? - Ő is kinyalhatja a fülem. - És mit gondol majd az ügyfelünk? - Ő nyalhatja csak ki igazán a fülem. - Drágám, azt hiszem, nem a fül az ideillő testrész. - Tudom, ámde én egy hölgy vagyok. - Az egyszer biztos. Amikor a fekete-fehér kocsi lefékezett előttük, újabb rendőrautó kanyarodott be utána a sarkon, aztán ismét felvijjogott egy sziréna, és a másik irányból egy harmadik hajtott be a Michaelson Drive-ra. Julie a földre fektette az Uzit, és felemelte a kezeit, hogy mindenfajta szerencsétlen félreértést előre eloszlasson. - Nagyon örülök, hogy életben vagy, Bobby - mondta. - Megint meg akarsz rúgni? - Most egy darabig nem.

7 Frank Pollard a plató végén lógott. A teherautó már a kilencedik vagy tizedik háztömb mellett haladt el, de a vezető még mindig nem vette észre. Az út mellett látott egy táblát, amely üdvözölte őt Anaheim városában, így aztán rájöhetett, hogy Dél-Kaliforniában van, habár azt még mindig nem tudta, hogy ide vagy netán valahová a városon kívülre valósi. A levegő csípősségéből ítélve tél volt - nem igazán hideg, csak olyan hűvös, amilyen ezen az égövón lenni szokott. Elszontyolodva vette tudomásul, hogy a napot, sőt a hónapot sem tudja. Didergett. Amikor a teherautó lelassított és befordult egy bekötőútra, amely egy raktárterületen át vezetett, leugrott róla. A csillagpettyes égbolt felé hatalmas hullámlemez épületek emelkedtek némelyiket frissen festették, másokat a rozsda tarkázott, egyik-másikat gyenge lámpák világították meg, megint másokat semmi. Kezében a táskával távolodott a raktáraktól. A környéken az utcákat kopott bungalók szegélyezték. A cserjék és a fák sok helyütt elvadultak: a pálmák törzsét szoknyaként vették körül az elszáradt levelek, amelyeket senki sem távolított el róluk. A félhomályban halványan derengtek a bozontos hibiszkuszok félig nyílt sápadt virágai, a jade- és a kökénysövény-kerítések olyan öregek voltak, hogy több volt bennük az ág, mint a levél. A tetőket és a kerítéseket bougainvillea nőtte be, amely ezerszám növesztette az elvadult, tapogatódzó indákat. Frank gumitalpú cipői nem ütöttek zajt a járdán. Árnyéka, aszerint, ahogy közeledett-e egy-egy lámpaoszlophoz, vagy pedig éppen távolodott tőle, hol eléje, hol meg mögé nyúlt. A kocsifelhajtókon és a járdák mellett többnyire régi, esetenként rozsdás és ütött-kopott kocsik parkoltak. Némelyikben alighanem ott lógott a slusszkulcs is, és amúgy is azt indíthatta volna be, amelyiket akarja. Mindenesetre észrevette, hogy a telkek közti salakbeton kerítéseken - miképpen a lepusztult és elhagyott házak falain is - ott foszforeszkáltak a latin-galerik spray-firkái, neki pedig semmi kedve sem volt olyan kocsival bajlódni, amely ezek valamelyik tagjának tulajdona. A fickók nem pazarolják az idejüket arra, hogy a rendőrséget hívják, ha rajtakapnak valakit, hogy megpróbálja ellopni az egyik kocsijukat - egyszerűen fejbe durrantják vagy torkon szúrják. Frank mostanra már átment egy s máson, még ha helyén volt is a feje, és a torkának sem akadt semmi baja. Inkább továbbra is gyalogolt. Tizenkét tömbnyivel odébb - ezen a környéken a házak jó állapotban voltak, és az autók is jobban festettek - nekilátott, hogy keressen egy járgányt, amelyet könnyen meglovasíthat. A tizedik kocsi, amellyel megpróbálkozott, egy egyéves zöld Chevy volt. Egy utcai lámpa közelében parkolt, az ajtókat nyitva hagyták, a slusszkulcsot pedig az ülés alá dugták.

Mivel szeretett volna minél távolabb kerülni a lepusztult háztömbtől, ahol utoljára volt dolga ismeretlen üldözőjével, Frank bekapcsolta a Chevy fűtését, és Anaheimből Santa Anába hajtott. Ott délnek fordult, és a Bristol Avenue-n Costa Mesa felé indult. Őt magát is meglepte, milyen jól eligazodik az utcákon. Úgy tűnt, jól ismeri a területet. Felismerte az épületeket, bevásárlóközpontokat, parkokat, és az egész környéket, amely mellett elhajtott. Ezzel együtt a látványuk nem lobbantotta újra lángra kiégett memóriáját. Még mindig nem tudta magáról kicsoda, hol él, mi a foglalkozása, mi elől menekül, vagy hogy miképpen történt, hogy az éjszaka közepén egy sikátorban tért magához. Még ebben a késői órán is eszébe jutott - a kocsi órája 2 : 48-at mutatott -: az autópályán nagyobb valószínűsége, hogy egy közlekedési rendőr karjaiba szalad, úgyhogy a Costa Masán és Newport Beach keleti és déli peremterületein átvezető utakon maradt. Corona Del Marnál ráhajtott a Pacific Coast Highway-re, és végig, Laguna Beachig ezen haladt. Ahogy dél felé ment, a kezdetben ritkás köd egyre sűrűbb lett. Lagunát, a tengerhez leereszkedő meredek domboldalakra és kanyonfalakra épült, festői nyaralóhelyet és művésztelepet nagyrészt sűrű köd borította be. Mindössze egyetlen autóval találkozott. A Csendes-óceán felől gomolygó köd fokozatosan úgy megsűrűsödött, hogy kénytelen volt óránkénti tizenöt mérföldre csökkenteni sebességét. Ásítozva, égő szemmel egy kelet felé vezető mellékútra kanyarodott az autópályáról, aztán megállt egy sötét, kétszintes, díszes homlokzatú Cape Cod-i stílusú ház előtt, amely itt nyugaton kirítt a környezetéből. Szobát szeretett volna kivenni egy motelben, de még mielőtt bárhol megpróbálkozott volna a bejelentkezéssel, meg kellett tudnia, van-e pénze vagy hitelkártyája. Az éjszaka során arra is most volt először lehetősége, hogy személyi iratok után keresgéljen. Átkutatta a farmerja zsebeit, de hiába. Meggyújtotta a sofőrülés feletti lámpát, az ölébe vette a válltáskát és kinyitotta. Dugig volt soros kötegekbe szalagozott húsz- és százdollárosokkal.

8 A szürke köd híg levese fokozatosan sűrű gulyássá kavarodott. Pár mérfölddel közelebb az óceánhoz alighanem akkora volt az éjszakai köd, hogy törni lehetett volna belőle. Bobbyn nem volt kabát, az éjszaka hidegétől csak egy pulóver védte, de melegítette a tudat, hogy ha hajszálon múlt is, sikerült elkerülnie a biztos halált. A Decodyne épülete előtt álló egyik rendőrautónak támaszkodott, és Julie-t figyelte, ahogyan barna bőrdzsekije zsebébe dugott kézzel fel-alá lépdel. Sohasem unta meg nézni. Hét éve voltak házasok, s ezalatt az idő alatt valóban együtt éltek, játszottak napi huszonnégy órát, heti hét napot. Bobby nem az a fajta volt, aki szívesen lógott volna egy csapatnyi fickóval egy bárban vagy meccseken - részben azért, mert korosztályában, a közép-harmincasok közt nemigen akadt, akit érdekeltek volna azok a dolgok, amelyek őt: a bigband muzsika, valamint a 30-as 40-es évek művészete és populáris kultúrája, a Walt Disney képregények. Julie sem volt a „löncsölünk a lányokkal”-típus, minthogy nem sok harmincéves nő került, aki otthon lett volna a bigbandkorszakban, a Warner Brothers rajzfilmjeiben, a harcművészetekben vagy a komolyabb fegyvergyakorlatokban. Bármily sok időt töltöttek is együtt, nem unták meg egymást, s Julie még mindig a legérdekesebb, legvonzóbb nő volt a számára, akit valaha is ismert. - Mi tart ilyen sokáig ezeknek? - kérdezte Julie, felpillantva a Decodyne ablakaira, amelyek mögött éppen most gyúlt ki a fény, s amelyek a ködben világos, de határozatlan körvonalú négyszögeknek tűntek. - Légy velük türelmes, drágám - mondta Bobby. - Nincs meg bennük a Dakota and Dakota lendülete. Ez csak egy egyszerű készültségi csoport.

A Michaelson Drive-ot lezárták. Nyolc rendőrségi kocsi - autók és furgonok - állt szétszórtan az utcában. A csípős éjszaka csendjét megtörték a rendőrök adóvevőiből hadaró monoton, fémes hangok. Az egyik kocsi kormánya mögött egy tiszt ült, és további egyenruhásokat állítottak a háztömb két végére. Másik kettő a Decodyne-főbejáratnál posztolt; a többiek odabent voltak és Rasmussent keresték. Ezenközben a rendőrségi laboratórium és a halottkémi hivatal emberei fényképeket készítettek, méréseket végeztek, s elvitték a két fegyveres holttestét. - Mi van, ha egérutat nyer a diszkettekkel? - kérdezte Julie. - Nem fog neki sikerülni. Julie bólintott. - Persze, tudom, mire gondolsz. A Whizard-ot zárt rendszerű számítógépen fejlesztették ki, amelynek nincsenek összeköttetései a Decodyne-on kívüli világgal. De van más rendszer a cégnél, modemekkel meg mindennel, ugye? Mi van, ha azokat a diszketteket az egyik olyan terminálba teszi be és telefonon küldi ki a tartalmukat? - Nem tudja megtenni. A másik rendszer, amelynek van külső csatlakozása, teljességgel különbözik attól, amelyiken a Whizard-ot kifejlesztették. Nem kompatibilisek. - Rasmussen okos. - Van egy biztosító rendszer, amely éjszakára lezárja a külső csatlakozással rendelkező hálózatot. - Rasmussen okos - ismételte még az asszony, és folytatta a fel-alá sétálást férje előtt. A horzsolás, amelyet akkor szerzett, amikor a fékre taposott és beütötte a homlokát a kormánykerékbe, már nem vérzett, bár látszott az eleven hús. Zsebkendőkkel megtörölte ugyan az arcát, de néhány alvadt vérfolt, amely leginkább kék monoklihoz hasonlított, ott maradt a jobb szeme alatt és az állkapcsa vonala mentén. Valahányszor Bobby tekintete ezekre a foltokra vagy a felszíni sebre esett, beleremegett a gondolatba, mi történhetett volna Julie-val, mindkettőjükkel. Julie szépségét korántsem meglepő módon csak kiemelte sebesülése és a vér az arcán. Még törékenyebbnek tűnt, s ezért még becsesebbnek. Julie szép volt, bár Bobby tudta, hogy az ő szemében szebb, mint másokéban. Ez teljesen helyénvaló is volt, hiszen végül is ő csak ezzel a szemmel nézhette. A nedves éjszakai levegőtől most csapzott volt kissé, Julie gesztenyebarna haja egyébként dúsan csillogott. Egymástól távol ülő szemei sötétek voltak, akár a félédes csokoládé, bőre éppoly sima és természetes barna, mint a karamellfagylalt. Pompás szájának Bobby mindig édes ízét érezte, s ahányszor csak úgy figyelte a feleségét, hogy az nem volt teljesen tudatában figyelme intenzitásának, vagy Julie távollétében igyekezett felidézni annak a képét, mindig ételekre gondolt: gesztenyére, csokoládéra, karamellára, tejszínre, cukorra, vajra.. Ezt szórakoztatónak találta ugyan, de átérezte annak mély jelentőségét, aminek alapján a hasonló dolgokat kiválasztotta: Julie azért emlékeztette ételekre, mert az ételnél is inkább életszükséglet volt a számára. Julie, majd Bobby figyelmét mozgás keltette fel: körülbelül hatvanlábnyira, a pálmák szegélyezte út végénél, a Decodyne bejáratánál történt valami. A készültségi csoporttól kijött valaki az ajtóhoz, és közölt valamit az odaállított őrökkel. Egy pillanattal később az egyik tiszt intett Julienak és Bobbynak, hogy menjenek oda. Amikor odaértek, így szólt: - Megtalálták ezt a Rasmussent. Akarják látni, és meggyőződni róla, hogy a megfelelő diszkettek vannak-e nála? - Persze - mondta Bobby. - Feltétlenül - tette hozzá Julie, és rekedt hangja most egyáltalán nem hangzott szexisen. Csak keménység érzett ki belőle.

9

Állandóan figyelve, nem bukkan-e fel egy lagunai rendőr, aki esetleg épp ebben a kísérteties órában járőröz, Frank Pollard kivette a bankjegycsomókat a táskából, és a mellette lévő ülésre rakta őket. Tizenöt húszdolláros köteget és tizenegy százas csomót számolt össze. Vastagságuk alapján úgy becsülte, egy-egy kötegben száz-száz bankjegy van, ami némi fejszámolás után összesen 140 ezer dollárt tett ki. Sejtelme sem volt, honnét származik a pénz és hogy vajon az övé-e. A táska két kis cipzáras oldalzsebének egyike is meglepetést tartogatott. Egy levéltárca volt benne, amelyben nem volt pénz vagy hitelkártyák, de két fontos személyi okmány igen: egy társadalombiztosítási igazolvány, és egy kaliforniai jogosítvány. A levéltárca mellett egy amerikai útlevelet is talált. A fényképek a jogosítványon és az útlevélben ugyanazt az embert ábrázolták: egy harmincas, barna hajú, kerek arcú, elálló fülű, barna szemű, kissé mosolygó, grüberlis férfit. Mivel rájött, hogy a saját külsejére sem emlékszik, maga felé billentette a visszapillantó tükröt, s így összehasonlíthatta arcát az igazolványon lévővel. A főgond az volt, hogy az útlevelet és a jogosítványt James Roman, nem pedig Frank Pollard nevére állították ki. Kinyitotta a másik kis zseb cipzárát, s itt is talált egy társadalombiztosítási igazolványt, egy útlevelet, és egy kaliforniai jogosítványt. Valamennyi George Farris névre szólt, de a képek Franket ábrázolták. A James Roman név számára semmit sem jelentett. Hasonlóképpen a George Farris sem. Az a Frank Pollard pedig, akinek hitte magát, csak egy nagy nulla volt, akinek nincsen múltja, amelyre visszaemlékezhetne. - Mi a fenébe keveredtem? - mondta hangosan. Szüksége volt rá, hogy hallja a saját hangját, hogy meggyőződjék róla: tulajdonképpen nem csak egy kísértet, amely habozik elhagyni a világot egy másikért, ahova a halál szánta. Ahogy a köd, eltakarva a mögötte lévő éji világ legnagyobb részét, körülzárta a kocsiját, Franket szörnyű magányosságérzés kerítette hatalmába. Nem jutott eszébe sem ember, akihez segítségért fordulhatott volna, sem hely, ahol biztonságban meghúzódhatott volna. Egy múlt nélküli embernek nincs jövője sem.

10 Amikor Bobby és Julie egy McGrath nevű rendőrtiszt társaságában a harmadik emeleten kiszállt a liftből, az asszony Tom Rasmussent pillantotta meg, amint a fényes szürke műanyag padlón ült, s hátát a folyosó falának vetette. Kezét a teste előtt bilincselték össze, s a bilincstől hosszú lánc vezetett a bokáira kapcsolt béklyóhoz. Duzzogott. Tíz-, ha ugyan nem százmilliókat érő szoftvereket próbált meg ellopni, és Ackroyd irodájának ablakából hidegvérrel jelt adott Bobby meggyilkolására, de most mégis duzzogott, mint egy fülön csípett gyerek. Sunyi arcát elfintorította, alsó ajka lebiggyedt, sárgásbarna szeme nedvesen csillogott, mintha nyomban sírva akarna fakadni, mihelyt valaki egy rossz szót merészel szólni hozzá. Julie a puszta látványtól dühbe gurult. Szerette volna a gyomráig lerúgni a fogait, hadd rágja meg még egyszer, amit utoljára evett... A zsaruk egy kis tárolóhelyiségben akadtak rá. Ládák mögött húzta meg magát, amelyekből szánalmasan feltűnő rejtekhelyet alakított ki magának. Miközben Ackroyd irodájának ablaka mögött állt, és figyelte a lenti tűzijátékot, nyilvánvalóan meglepődött; amikor Julie megjelent a Toyotával. Az asszony még jókor, napközben beállította a kocsit a Decodyne parkolójába, és távol maradt az épülettől, a babérfa árnyékában, ahol nem szúrhatta ki senki. Rasmussen abban a pillanatban, amikor látta, hogy Julie elüti az egyik fegyverest, ahelyett hogy menekült volna, tétovázott, s kétségkívül azt találgatta, ki más lehet még odakint. Aztán meghallotta a szirénákat, és nem maradt más választása, mint hogy elrejtőzzék, remélve, hogy az épületet csak felületesen kutatják át, és arra következtetnek, hogy sikerült elmenekülnie. Ha a számítógépről volt szó, zseni volt, de ha meleg helyzetben hűvös fejjel kellett döntést hoznia, Rasmussen fele olyan fényes elme sem volt, mint hitte.

Két állig felfegyverzett zsaru vigyázott rá. Mivel azonban foglyuk láthatóan zavart volt, reszketett, és épp hogy el nem sírta magát, némiképpen nevetséges látványt nyújtottak golyóálló mellényeikben, amint automata fegyvereiket szorongatták, és a fluoreszkáló fényben hunyorogva, mogorván maguk elé bámultak. Julie ismerte az egyik tisztet, Sampson Garefusst, még azokból az időkből, amikor a seriff hivatalában dolgozott. Sampson is ott szolgált, mielőtt beállt volna az irvine-i városi rendőrséghez. Nagy termetű, széles vállú, tagbaszakadt ember volt, bár ezt a szülei annak idején nem tudhatták előre, s ő sem nagyon törte magát, hogy megfeleljen a nevének. Egy fedél nélküli dobozt tartott a kezében, amelyben négy kis floppy-diszkett volt. Odamutatta Julie-nak, és megkérdezte: - Ez kellett volna neki?- Lehet - mondta az asszony, és átvette a dobozt. Bobby elvette tőle a lemezeket és így szólt:- Le kell mennem egy emeletet Ackroyd irodájába. Bekapcsolom a számítógépet, berakom ezeket és megnézem, mi van rajtuk. - Menj csak - mondta Sampson. - Velem kéne jönnöd - mondta Bobby McGrath-nek, a rendőrtisztnek, aki felhozta őket a liften. Tartsd rajtam a szemed, és biztosítsd, nehogy valamit beléjük piszkáljak. Rasmussenre mutatott. - Nem szeretném, ha ez a takony itt azt állítaná, hogy ezek üres lemezek voltak, és vádat akarok koholni ellene, mégpedig úgy, hogy magam másolom rájuk az igazi anyagot. Mialatt Bobby és McGrath az egyik lifthez mentek, és leereszkedtek vele az első emeletre, Julie leguggolt Rasmussennel szemben. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte tőle. Rasmussen ránézett, de nem szólt. - Én vagyok Bobby Dakota felesége. Bobby volt abban a furgonban, amelyet a maga fajankói szétlőttek. Az éri Bobbymat akarták megölni! Rasmussen elfordította Julie-r61 a tekintetét, és összebilincselt csuklóira nézett. - Tudja, mit szeretnék magával csinálni? - folytatta az asszony. Kezét Rasmussen arca elé tartotta, és ápolt körmeit ide-oda mozgatta. - Először is szeretném torkon ragadni, a falhoz szorítani a fejét, aztán egyenesen a szemébe döfni ezt a két csinos, hegyes körmöt, tövig, mélyen, jó mélyen abba a hagymázas agyacskájába, aztán megforgatnám őket, hadd lássam, ki tudom-e ókumlálni, mi van elfuserálva benne. - Úristen, asszonyom - mondta Sampson társa. Burdocknek hívták, és Sampsont leszámítva bárkihez képest nagydarab embernek számított. - Nos - folytatta Julie - ez úgy odavan, hogy már egy börtönpszichiáter sem segít rajta. - Nehogy valami őrültséget csináljon, Julie - mondta Sampson. Rasmussen a nőre nézett. Tekintetük csak egy pillanatra találkozott, ez azonban elég volt, hogy a férfi megértse, milyen feneketlen dühvel gyűlöli őt, s hogy meg is rémüljön ettől. Sértett arcán gyermekes zavar jelent meg, már nem duzzogott annyira, viszont elsápadt. Keménynek szánt, de ehhez képest túl vékonyra és reszketegre sikerült hangon így szólt Sampsonhoz: - Tartsa távol tőlem ezt az őrült boszorkányt! - Nem igazán őrült - mondta Sampson. - Legalábbis nem úgy beszél. Sajnos mostanában nehéz valakit őrültnek nyilváníttatni. Mindenféle polgári jogi szempontok, tudja, hogy van az. Nem mondanám, hogy őrült. - Nagyon köszönöm, Sam - mondta Julie, anélkül hogy levette volna a szemét Rasmussenről. Sampson nyájasan folytatta: - Ha észrevette, a boszorkányság vádjával kapcsolatban nem mondtam semmit. - Naná. Értem a célzást - felelte Julie. Miközben Sampsonhoz beszélt, továbbra is Rasmussent figyelte.

Mindenkiben é1 valami sajátságos félelem, egy, a saját jellegzetességeihez illő gyerekesség, ami a lelke valamelyik sötét zugában kuporog, és Julie tudta, mitől fél Tom Rasmussen a világon a legjobban. Nem a magasságtól, nem a szűk helyektől, nem a tömegtől, a macskáktól vagy a repüléstől: Még csak nem is a kutyáktól, a rovaroktól vagy a sötétségtől. A Dakota and Dakota az utóbbi hetekben egy vastag dossziét állított össze róla, és kiderítette, hogy van egy fóbiája: retteg a vakságtól. A börtönben egy igazi megszállott következetességével minden hónapban szemvizsgálatot követelt, azt állítva, hogy romlik a látása. Kérte, hogy vizsgálják meg, nem szenved-e szifiliszben vagy cukorbajban, vagy más betegségben, amely, ha nem kezelik, vakságot eredményezhet. Ha nem ült börtönben - eddig kétszer volt a rácsok mögött - rendszeresen, havonta felkeresett egy Costa Mesa-i szemészorvost. Még mindig Rasmussen előtt guggolva Julie megragadta a férfi állát, akinek erre megrándultak a vonásai. Másik keze két ujjával megbökte az arcát, és végigszántott rajta. Bár a vér nem serkedt ki az ujjai nyomán, piros csíkok maradtak utánuk a sápadt bőrén. Rasmussen felsikoltott, és megpróbálta megütni Julie-t összebilincselt kezeivel, ám megakadályozta a saját félelme, valamint a lánc, amely csuklóit és bokáit összekötötte. - Mi az isten haragját csinál?! - méltatlankodott. Julie ugyanazt a két ujját, amellyel az imént megkarmolta, szétterpesztette, a férfi felé döfött, és keze mindössze két hüvelyknyire állt meg annak szemeitől. Rasmussen megvonaglott, nyávogásszerű hangot adott, és megpróbált szabadulni kínzójától, az azonban keményen fogta az állát, és kényszerítette, hogy szembenézzen vele. - Bobby és én nyolc éve vagyunk együtt, több mint hét éve házasodtunk össze. Ezek voltak életem eddigi legszebb évei, erre jössz te, és azt hiszed, hogy eltaposhatod, mint egy bogarat. Lassan közelítette ujjai hegyét a férfi szemeihez. Másfél hüvelykre. Egyre. Rasmussen próbált hátrálni, a feje azonban a falat érte, nem volt hova menekülnie. Julie ápolt körmeinek éles hegye kevesebb mint félhüvelyknyire volt Rasmussen szemétől. - Zsarubrutalitás! - kiáltotta Rasmussen. - Nem vagyok zsaru - közölte Julie. - De ők azok! - intett a szemével Sampson és Burdock felé. - Vigyék már el tőlem ezt a boszorkányt, mert olyan pert akasztatok a nyakukba, hogy belefeketülnek! Julie körmével megpöccintette Rasmussen szempilláit, aki ismét felé fordította figyelmét. Sebesen kapkodta a levegőt, és hirtelen a víz is kiverte. Julie ismét megpöccintette a férfi szempilláit, és mosolygott. Rasmussen sárgásbarna szemeinek pupillái kitágultak. - Nem hallják, amit beszélek, szarjankók, esküszöm, pert indítok, ki fogják rúgni magukat a rendőrségtől... Julie ismét megpöccintette a szempilláit. Rasmussen összeszorította a szemét. - ...elveszik majd az istenverte egyenruhájukat meg a jelvényeiket, magukat csukják majd le, és nagyon jól tudják, mi történik az exzsarukkal a sitten, a szart is kitapossák belőlük, laposra verik, kinyírják, megerőszakolják őket. - A hangja elvékonyodott és az utolsó szónál megtört, mint egy serdülő fiúé. Julie Sampsonra nézett, hogy megbizonyosodjon róla: bírja a rendőr hallgatólagos, ha ugyan nem mindjárt biztató beleegyezését, hogy még egy kicsit folytassa. Ezután Burdockra pillantott, akin látszott, hogy nem élvezi annyira a dolgot, mint Sampson, de még eltűri egy darabig, s azzal Rasmussen szemhéjához szorította körmeit. Az még szorosabbra igyekezett zárni a szemhéjakat. Julie még erősebben nyomta: - Megpróbálta elvenni tőlem Bobbyt, most én veszem el magától a szemeit. - Maga őrült! Julie fokozta a nyomást. - Állítsák meg! - kérlelte Rasmussen a két zsarut.

- Ha maga nem akarta, hogy láthassam az én Bobbymat, miért hagynám én, hogy maga bármit is lásson? - Mi a fenét akar? - kérdezte Rasmussen, miközben arcáról ömlött az izzadság; úgy festett, mint egy gyertya a máglyán, amint sebesen olvad. - Ki engedte meg, hogy megöljék Bobbyt? - Engedély? Hová gondol. Senki. Nem kell, hogy engedélyt kérjek... - Meg se próbáltak volna hozzányúlni, ha a megbízójuk nem ad rá utasítást. - Tudtam, hogy figyel - mondta Rasmussen kétségbeesetten, mivel pedig Julie ujjainak nyomása nem enyhült, szemhéjai alól könnyek szivárogtak. - Tudtam, hogy odakint van, már öt vagy hat nappal ezelőtt felfigyeltem rá, annak ellenére, hogy különböző furgonokat és teherautókat használt, még azt a narancsszínűt is, amelynek az oldalán ott a megye címere. Kellett hát tennem valamit, nem? Nem hagyhattam abba ezt a bulit, túl sok pénz forgott kockán. Nem engedhettem, hogy csak úgy elkapjon, amikor végre megszereztem a Whizardot, hát tennem kellett valamit. Uram Jézus, ez csak egyszerű, nem? - Maga csak egy számítógépbuzi, egy felbérelt komputerkalóz, jellemtelen, link, de nem kemény fickó. Maga puha, puha, mint a rohadt tök. Maga nem tervezne akciót a saját szakállára. Magának a főnöke mondta, hogy így cselekedjék. - Nincs főnököm. Szabadúszó vagyok. - Valaki mégiscsak fizeti. Julie megkockáztatta, hogy még egy kicsit megnyomja a férfi szemhéját, jóllehet nem a körmei hegyével, hanem lapos felszínükkel. Rasmussent annyira hatalmába kerítette a félelem, hogy szinte érezte, ahogyan azok az éles pengék fokozatosan áthatolnak szemhéjai kényes pajzsán. Alighanem csillagokat látott odabent, robbanásokat, színes örvényt, és talán érzett némi fájdalmat is. Reszketett; bilincsei csörögtek-zörögtek. Még több könny szivárgott szemhéjai alól. - Delafield! - szakadt ki belőle a szó, mintha egyszerre szerette volna visszatartani és kikiabálni minden erejével. - Kevin Delafield! - Ki ő? - kérdezte Julie, miközben egyik kezével még mindig Rasmussen állát fogta. Körmeit továbbra is a szemén tartotta, kérlelhetetlenül. - Microcrest Corporation. - Az a pasas bérelt fel erre? Rasmussen mereven tartotta magát, óvakodott volna akár egy töredék-hüvelyknyit is odébbmozdulni, mert szentül meg volt győződve róla, hogy a legkisebb helyváltoztatás is a szemébe taszítja a nő körmeit. - Aha, Delafield. A hülye. A hitszegő. A Microcrestnél azt sem tudják, kicsoda valójában. Csak azt tudják, hogy eredményeket kapnak tőle. Ha ez kipattan, meg fogja lepni őket, a szentségit. Engedjen már. Mit akar még? Julie elengedte. Rasmussen kinyitotta a szemét, pislogott, ellenőrizte a látását, aztán összeomlott, és megkönnyebbülten zokogni kezdett. Miközben Julie felállt, nyíltak a közeli lift ajtói. Bobby tért vissza a tiszttel, aki akkor csatlakozott hozzá, amikor elindult az alattuk lévő emeletre, Ackroyd irodájába. Bobby Rasmussenre nézett, Julie irányába kapta a fejét, csettintett a nyelvével, és így szólt: - Rosszalkodtál ugye, drágám? Ne vigyelek el valahova? - Csak elbeszélgettem Mr. Rasmussennel. Ennyi volt az egész. - Úgy tűnik, felizgatta a dolog - állapította meg Bobby. Rasmussen szemére tapasztott kézzel görnyedt előre, és képtelen volt visszafojtani zokogását. - Nézeteltérés támadt köztünk egy bizonyos kérdésben - mondta Julie. - Film? Könyvek? - Zene. - Ó! - Micsoda vad teremtés maga, Julie - mondta halkan Sampson Garefuss, amire Julie csak ennyit felelt:

- Meg akarta ölni Bobbyt. Sampson bólintott. - Nem mondom, hogy néha nem csodálom a vadságot... egy kicsit. De erre én is ráfizethetek. - Az előfordulhat - ismerte el Julie. - De rá ám! - mondta Burdock. - Ez a pasas panaszt fog emelni, a nyakamat rá. - Panaszt? Aztán miért? - kérdezte Julie. - Egy karcolás sem látszik rajta! Rasmussen arcán a halvány csíkok már fakultak. Megpróbáltatásaira már csak a veríték, a könnyek, és némi reszketés emlékeztettek... - Ide figyeljen - mondta Julie Burdocknak -, azért tört meg, mert én történetesen ismertem a gyenge pontját, ahol megkoppinthattam, úgy, ahogyan a gyémántot is hasítják.. Hatott, mert az ilyen szemét mindenki másról is azt hiszi, hogy szemét, úgy gondolja, hogy mi is képesek vagyunk megtenni, amit ő megtenne hasonló helyzetben. Én sohasem nyomtam volna ki a szemét, ő azonban, fordított szereposztásban, kinyomta volna az enyémet. Így hát biztosra vette, hogy megtenném, ahogy ő is megtette volna velem. Amit tettem, csak annyi volt, hogy felhasználtam ellene saját kifacsarodott észjárását. Egyszerű pszichológia. Senki sem élhet panasszal egy kis pszichológia alkalmazása miatt. Bobbyhoz fordult, s így szólt: - Mi volt azokon a lemezeken? - A Whizard. Semmiféle selejt adat. A teljes anyag. Minden bizonnyal ezek azok a file-ok, amelyeket lemásolt. Amíg figyeltem, csak egy készletet készített, miután pedig kitört a lövöldözés, nem volt ideje további másolatokra. A lift csengője megszólalt, a jelzőtáblán az ő emeletük száma gyulladt ki. Egy ismerős detektív, Gil Dainer lépett ki a folyosóra. Julie elvette a diszkettcsomagot Bobbytól, és átadta Dainernek. - Ez itt bizonyíték - mondta. - Az egész ügy ezen alapulhat. Gondolja, hogy tud rá vigyázni? - Megpróbálom, hölgyem, a kutyafáját neki! - vigyorgott Dainer.

11 Frank Pollard - alias James Roman, alias George Farris - belenézett a lopott Chevy csomagtartójába. Talált egy kisebb csomó, filczacskóba kötött szerszámot, amelyeket a pótkerékben helyeztek el. A csavarhúzóval leszerelte a kocsi rendszámtábláit. Fél órával később, miután bejárta a ködbe merült Laguna magasabban fekvő, s ezért nyugodtabb környékeit, megállt egy sötét mellékutcában, és kicserélte a Chevy rendszámtábláit egy Oldsmobile-éval. Némi szerencsével az Olds tulajdonosa még pár napig, esetleg egy hétig, vagy még tovább sem veszi észre az új táblákat, s amíg nem jelenti a cserét, és a Chevyt nem találják majd meg a körözési ív alapján, így aztán a vezetése is viszonylag kockázatmentes lesz. Franknek másnap éjjel mindenképpen szándékában volt megszabadulni a kocsitól, és vagy elcsórni egy másikat, vagy venni egy legális járgányt a táskában lévő pénz egy részéből. Habár kimerült volt, nem tartotta okos dolognak, hogy szobát vegyen ki egy motelben. Átkozottul furcsa, ha valaki éppen reggeli fél ötkor szeretne szobát nyittatni. Ezenkívül borotválatlan volt, sűrű haja csapzottan és zsírosan lógott. Farmerje is, kockás inge is piszkos és gyűrött volt. Semmit sem szeretett volna kevésbé, mint felhívni magára a figyelmet, így hát úgy döntött, szundít pár órácskát a kocsiban. Tovább hajtott dél felé, Laguna Nigelbe, ahol egy csendes kertvárosi utcán, egy datolyapálma hatalmas ágai alatt parkolt le. Olyan kényelmesen, amilyen kényelmesen csak felhúzott lábbal és párnák nélkül lehet, végignyúlt a hátsó ülésen és lehunyta a szemét.

Pillanatnyilag nem tartott ismeretlen üldözőjétől, mert úgy érezte, azaz ember már nincs a közelében. Legalábbis időlegesen, lerázta ellenségét, és nem kellett ébren feküdnie attól való féltében, hogy hirtelen az ellenséges arc jelenik meg az ablakban. Sikerült kivernie a fejéből a saját kilétével, és a válltáskában lévő pénzzel kapcsolatos összes kérdést is; olyan fáradt volt - és agya olyan átabotában gondolkodott - hogy bármilyen kísérlet ezeknek a rejtélyeknek a megfejtésére eredménytelen lett volna. Mindamellett ébren tartotta az emlék, annak emléke, milyen különös események történtek vele Anaheinben. A baljóslatú széllökések. A hátborzongató, fuvolaszerű zene. Kirobbanó ablakok, kidurranó gumiabroncsok, tönkrement fékek, tönkrement kormánymű... Kijött be abba a lakásba a kék fény után? A „ki” a megfelelő szó, vagy szabatosabb volna azt kérdezni, mi keresgélt utána? Mialatt Anaheimből Lagunába száguldott, nem volt ráérő ideje, hogy elgondolkodjék a bizarr incidenseken, most viszont nem tudott nem töprengeni rajtuk. Érezte, hogy valami természetfelettivel való találkozást élt túl, s ami még rosszabb, érezte, hogy tudja, mi volt az, s emlékezetvesztésének az az oka, hogy egyébre sem vágyik, mint felejteni. Egy idő után a természetfeletti eseményekre való emlékezés sem volt elegendő, hogy ébren tartsa. Az utolsó dolog, amely átfutott az agyán, még mielőtt tovaúszott az álom hullámain, az a háromszós fordulat volt, amely akkor jutott eszébe, amikor felébredt a néptelen sikátorban: Szentjánosbogarak a viharban...

12 Bobby és Julie mindez ideig a helyszínelő rendőrökkel működtek együtt, intézkedtek tönkrement kocsijaik sorsáról és azzal a három vállalati tisztségviselővel tárgyaltak, akik időközben bukkantak fel a Decodyne-nál. Csak valamivel hajnal előtt jutottak haza, az ajtó előtt tette ki őket egy rendőrségi járőrkocsi. Bobby boldog volt, hogy láthatja a helyet. Orange keleti részén éltek egy három hálószobás, álspanyol stílű vidéki házban, amelyet két éve újonnan vettek, nagyrészt beruházási célzattal. A parkosítás még éjszaka is jól mutatta a környék új voltát: egy bokor sem nőtt még meg, s még a fák sem nyúltak túl a házak ereszcsatornáin. Bobby kinyitotta az ajtót. Julie bement, ő pedig követte. Az előtér parkettjén koppanó lépteik hangja visszhangosan verődött vissza a szomszédos teljesen üres társalgó falairól, ez is bizonyította, hogy nem kötelezték el magukat a ház mellett hosszú távra. Hogy pénzt takarítsanak meg Az Álom megvalósítására, bebútorozatlanul hagyták a nappalit, az étkezőt, és két hálószobát is. Olcsó szőnyeget, és még olcsóbb függönyöket vásároltak, és egyetlen pennyt sem áldoztak további fejlesztésekre. Ez csak egy állomás volt Az Álom felé vezető útvonalon, úgyhogy a házaspár nem látta értelmét berendezésre költeni. Az Álom. Nagy A-val és Á-val, ahogyan ők gondoltak rá. Keveset költöttek ruhára és üdülésre, és nem vásároltak luxuskocsikat. Kemény munkával és acélos elszántsággal azon voltak, hogy a Dakota and Dakota Investigations-t nagy céggé fejlesszék, amelyet nagy nyereséggel lehet majd továbbadni, s ezért a jövedelmeik jó részét befektették az üzletbe, hadd növekedjék. Az Álom kedvéért. A ház végében a konyha és a nappali - meg a kettőt elválasztó reggelizősarok - be volt bútorozva. Itt és az emeleti fő hálószobában - tartózkodtak, ha itthon voltak. A konyha padlóját spanyol csempe borította, a pultok bézsszínűek voltak, a szekrények sötét tölgyfából készültek. Nem sok pénzt vesztegettek mutatós tartozékokra, mivel azonban néhány, egy működő konyhában nélkülözhetetlen tárgy: egy hálószatyor, benne féltucatnyi vöröshagyma, a mennyezetről lógó vörösréz fazekak, főzőeszközök, fűszeresüvegek szem előtt voltak, a helyiség barátságos képet nyújtott. Az ablakpárkányon három zöld paradicsom érett. Julie a pultnak dőlt, mintha a következő pillanatban nem tudna megállni segítség nélkül. - Kérsz egy italt? - kérdezte Bobby. - Piálni hajnalban? - Tejre vagy gyümölcslére gondoltam. - Kösz, nem.

- Éhes se vagy? Az asszony megrázta a fejét. - Nem akarok mást, mint az ágyba zuhanni. Kivagyok. Bobby a karjába vette, megszorította, az arcuk kis híján összeért, aztán a férfi a magáét Julie arcába temette. Az asszony karja szorosan fonta körül Bobby testét. Egy darabig így álltak, nem szóltak, hagyták, hogy a kettejük közt fejlődő finom hő hatására párologjon belőlük a maradék félelem. Félelem és szerelem szétválaszthatatlan volt. Ha az ember egyszer megengedte, hogy törődjenek vele, hogy szeressék, sebezhetővé válik, és a sebezhetőség félelemhez vezet. Bobby a feleségével való kapcsolata által megtalálta az élet értelmét, s ha Julie meghalna, élete értelme és célja is vele pusztulna. Még mindig karjában tartva feleségét, hátradőlt, és figyelmesen megnézte az asszony arcát. Az alvadt vér foltjait Julie már letörölte, a homlokán lévő horzsoláson már vékony, sárga var kezdődött. A legutóbbi megpróbáltatásai mindenesetre több nyomot is hagytak rajta, mint ez a homlokán lévő zúzódás. Barna arcbőre miatt még a legmélyebb aggodalom perceiben sem állíthatta volna róla senki, hogy sápadt, mindenesetre időnként, mint most is, arcára észrevehető szürkeség költözött. Fahéj-tejszínárnyalatú bőrét szürke árnyalat fogta be, ami sírkövek márványát juttatta Bobby eszébe. - Vége van - győzködte Julie-t -, és nekünk semmi bajunk. - Az álmaimban még nincs vége. Hetekig álmodom majd róla. - Egy ilyen eset, mint ez a ma éjszakai, csak gyarapítja a Dakota and Dakota hírnevét. - Nem akarok legenda lenni. A legendák mind halottak. - Mi élő legendák leszünk, és ez üzletet hoz majd. Minél nagyobb lesz a cég, annál hamarabb adhatjuk el, és csíphetjük meg Az Álmot. A férfi gyengéden megcsókolta felesége szájának mindkét sarkát. - Be kell telefonálnom, és hagynom kell egy hosszú üzenetet az üzenetrögzítőn, hogy amikor Clint beér a munkába, tudja, hogyan nyúljon a dolgokhoz. - Helyes. Én se szeretném, ha megszólalna a telefon, amikor még alig néhány órája landoltam az ágyban. Bobby ismét megcsókolta Julie-t, és a hűtőszekrény melletti fali telefonkészülékhez lépett. Miközben az iroda számát tárcsázta, hallotta, ahogyan felesége a konyhát a mosókonyhától elválasztó kis előtéren át a fürdőszobához megy. Épp akkor csukta be a fürdőszobaajtót, amikor az üzenetrögzítő fogadta a hívást: Köszönjük, hogy telefonált a Dakota and Dakotának. E pillanatban sajnos senki... Clint Karaghiosis - akinek görög-amerikai családja rajongott Clint Eastwoodért - Bobby és Julie jobb keze volt az irodában. Bármilyen probléma megoldásával meg lehetett bízni. Bobby hosszú üzenetet hagyott neki, amelyben összefoglalta a Decodyne-nál történteket és kiadott néhány specifikus feladatot, amelyet az ügy felgöngyölítéséhez el kellett végeznie. Amikor letette a kagylót, átballagott a szomszédos nappaliba, bekapcsolta a CD-lemezjátszót, és betett egy Benny Goodman-lemezt. A sivár szobát már a „King Porter Stomp” első hangjai élettel töltötték meg. Már újra a konyhában, kivett egy tizenhatod gallonos tojáslikőrös dobozt. Két héttel ezelőtt vették csendes otthoni szilveszterükre, de nem bontották fel, legalábbis az ünnepen nem. Most kinyitotta, és félig töltött két vizespoharat. A fürdőszobából Julie kínlódó hangját hallotta, felesége utóbb hányni kezdett, ami leginkább száraz öklendezést jelentett, hiszen nyolc órája nem ettek, a görcsök azonban, úgy hangzott, erősek voltak. Bobby egész éjszaka várta, hogy feleségén erőt vesz majd a hányinger, és meglepte, hogy Julie ilyen sokáig megőrizte önuralmát. Hozott egy palack fehér rumot a nappali bárszekrényéből, és mindkét adag tojáslikőrhöz öntött két-két billentésnyit. Egy kanállal épp finoman kavargatta az italokat, amikor Julie még szürkébben, mint eddig, visszatért. Amikor látta, mit csinál a férje, így szólt: - Arra nincs szükségem.

- Tudom, mire van szükséged. Médium vagyok. Tudtam, hogy azok után, ami az éjjel történt, kidobod a taccsot. Úgyhogy tudom, hogy szükséged van erre itt. - A mosogatóhoz lépett, és leöblítette a kanalat. - Nem, Bobby, tényleg nem tudom meginni. Úgy tűnt, a Goodman-muzsikától sem kapott új erőre. - Majd én lecsillapítom a gyomrodat. És ha nem iszol, nem mégy aludni. Bobby megfogta a felesége karját, majd miután együtt átmentek a reggelizőn és ellépdeltek a nappaliig, így szólt hozzá: - Ébren fogsz feküdni, és nyugtalankodsz majd miattam, meg Thomas miatt - Thomas Julie öccse volt-, a világ miatt, meg mindenki miatt, aki csak a világon é1. A díványon ültek. Bobby nem kapcsolta fel egyik lámpát sem. Csak a konyhából beszűrődő fény esett rájuk. Julie maga alá húzta a lábát, és kissé félrefordult, hogy szembe kerüljön a férjével. Szeme lágy, visszavert fénnyel csillogott. Szürcsölgette a tojáslikőrt. A szobát most betöltötték az „One Sweet Letter From You”, Benny Goodman egyik legszebb tematikus vallomásának hangjai. A vokált Louise Tobin énekelte. Ültek, és hallgatták egy darabig. Aztán Julie szólalt meg: - Kemény lány vagyok, Bobby, tényleg. - Tudom, hogy az vagy. - Nem akarom, hogy gyengének higgy. - Sohasem tenném. - Nem a lövöldözés készített ki, vagy hogy a Toyotával gázoltam le azt a fickót, sőt még csak nem is az a gondolat, hogy majdnem elveszítettelek... - Tudom. Hanem az, amit Rasmussennel voltál kénytelen tenni. - Csak egy, csak egy nyálkás kis sunyiképű szarházi, de még ő sem érdemli meg, hogy így törjék meg. Piszok módon bántam vele. - Csak így lehetett befejezni az ügyet, hiszen távolról sem volt még vége, amíg meg nem tudtuk, ki bérelte fel. Julie ivott még a tojáslikőrből. Rosszallóan pillantott le poharának tejszerű tartalmára, mintha ott valamilyen talányra találhatna feleletet. Tobin vokálja után Ziggy Elman epekedő trombitaszólóval lépett be, utána pedig Goodman klarinétja következett. Az édes hangok a dobozszerű szobát szinte a világ legromantikusabb szegletévé varázsolták. - Amit tettem... Az Álomért tettem. A Decodyne-nak tetszeni fog, hogy megkapja Rasmussen megbízóját. De Rasmussent megtörni... valahogy rosszabb volt, mint elpusztítani egy embert tisztességes fegyveres harcban. Bobby felesége térdére helyezte egyik kezét. Julie-nak szép térde volt. A férfit még e hosszú évek után is meglepte az asszony karcsúsága, és finom csontozata, hiszen mindig azt gondolta róla, hogy termetéhez képest erős, kemény és rettenthetetlen. - Ha nem szorítod a satuba Rasmussent, és nem szorítod rá, én tettem volna meg vele. - Nem, te nem. Te kemény öklű, talpraesett és szívós fickó vagy, de vannak bizonyos dolgok, amelyeket te sohasem tudnál megtenni. Ez ilyesmi volt. Ne nyugtatgass, csak hogy jól érezzem magam. - Igazad van - felelte Bobby. - Én nem tudtam volna megtenni, de örülök, hogy te megtetted. A Decodyne nagyon nagy szám, s évekre vethetett volna vissza bennünket, ha eltoljuk. - Létezik egyáltalán valami, amit nem fogunk megtenni Az Álomért? - Persze - felelte Bobby. - Nem fogunk kisgyerekeket gyötörni izzó késekkel, nem taszítunk le ártatlan idős hölgyeket hosszú lépcsősorokon, és nem verünk agyon egy kosárnyi újszülött kiskutyát egy vasrúddal - ok nélkül mindenesetre nem. Julie nevetéséből teljes mértékben hiányzott a jókedv.

- Ide hallgass - mondta Bobby -, te jó ember vagy, és amit Rasmussennel tettél, egyáltalán nem vet rossz fényt rád. - Remélem, igazad van. Néha kemény világ ez. - Egy újabb ital lágyít rajta egy keveset. - Tudod te, hány kalória van benne? Kövér leszek, mint egy víziló. - A vízilovak kegyetlenek - mondta a férfi, és elindult a konyhába, hogy újabb italt keverjen. Szeretem a vízilovakat. - Szeretkezni majd nem akarsz egy vízilóval. - Nem hát. Nagyobb kiterjedés több szerelmet kíván. - Ki fogsz purcanni. - Hát persze. Mindig is a csúcsra fogok törni.

13 Candy ölni készült. Egy idegen ház sötét nappalijában állt, és reszketett a vágytól. Vér, vér kellett neki, Candy ölni készült, s itt nem történhetett olyasmi, ami ebben megállíthatta volna. Még az sem szégyenítette meg annyira, hogy féken tartsa a mohóságát, ha az anyjára gondolt. Jamesnek keresztelték, de anyja - önzetlen lélek, rendkívül kedves, szeretetteljes valaki, valóságos szent volt - mindig „az én kis kandiscukor fiacskámnak” szólította. Sohasem Jamesnek, Jimnek vagy Jimmynek. Azt mondta: a gyerek édesebb, mint a földön bármi, és a „kis kandiscukor fiú”-ból végül „candy fiú” lett, majd mire James betöltötte a hatodik évét, a becenév lerövidült, és már nagybetűvel kezdődött, ő pedig egyszer s mindenkorra Candyvá vált. Most, huszonkilenc évesen ez volt az egyetlen név, amelyre hallgatott. Sokan úgy gondolják, a gyilkosság bűn. Ó máshogy tudta. Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze. Isten azzá tette őket, amik, és azt várja tőlük, hogy a kiválasztott áldozatokkal végezzenek. Része ez az ő titkos terveinek. Számára csak az volt bűn, ha Isten vagy saját anyja nem járult hozzá valakinek az elpusztításához, márpedig most pontosan ilyesmire készült. Szégyenkezett, de szorongatta a helyzete is. Hallgatózott. A házban csend volt. A nappali bútorainak árnyai mint ijesztő, sötét szörnyek vették körül. Candy szaporán lélegezve, dobogó szívvel lépett az étkezőbe, a konyhába, a nappaliba, aztán lassan végigment a ház elejébe vezető hosszú előszobán. Nem csapott zajt, amellyel felébreszthetett volna bárkit is az emeleten alvók közül. Úgy látszott, inkább suhan, mint megy, mintha szellem lett volna, nem igazi ember. Megállt a lépcső alján, és tett még egy erőtlen kísérletet, hogy legyűrje gyilkos késztetését, mindhiába. Megvonta a vállát, és kifújta az eddig visszatartott levegőt. Felfelé indult a lépcsőn az emeletre, ahol a család valószínűleg aludt. Anyja bizonyosan megértené őt, és megbocsátana. Azt tanította neki, hogy a gyilkosság helyénvaló és erkölcsös, de csak ha szükség van rá, ha a család javát szolgálja. Valahányszor fia puszta késztetésből, jó ok nélkül ölt, mindig nagyon dühös volt rá. Nem volt rá szükség, hogy fizikailag is megfenyítse Candyt félresiklásaiért, mert nemtetszése önmagában is nagyobb gyötrelmet okozott a számára, mint bármilyen büntetés, amit anyja ki tudott volna eszelni. Időnként napokig nem szólt hozzá, s ez a néma bánásmód olyan kínnal töltötte el Candy keblét, hogy szívébe szinte görcs állt, és kis híján megszűnt dobogni. Ráadásul egyenesen keresztülnézett a fián, mintha az már nem is léteznék. Ha a többi gyereke beszélt róla, ezt mondta nekik: „Ó, Candyt gondoljátok, szegény elhunyt fivéreteket? Emlékezzetek rá, ha akartok, de egymás közt, nekem ne emlegessétek, nekem soha, nem akarok emlékezni rá, a gonosz porontyra. Ez az egy gyermekem nem volt jó, de nem ám, nem hallgatott az anyjára. Őt ne említsétek, mindig mindent ő akart jobban tudni. Már a neve hallatán is émelygek, felbőszít, úgyhogy ne halljam tőletek.”

Valahányszor csak Candy rosszul viselkedett, a holtak birodalmába száműzetett, az asztal mellett nem terítettek neki, a sarokban állva kellett néznie, ahogyan a többiek esznek, mintha hazajáró kísértet volna. Az anyja a zord pillantásokat és a mosolyt egyaránt megtagadta tőle, nem cirógatta volna meg a haját, s nem érintette volna meg az arcát meleg, puha kezével. Nem ölelte volna magához, nem vonta volna a keblére fáradt fejét. Candynak esténként egyedül kellett nyugtalan álomba merülnie, anélkül, hogy elringatta volna egy mese, vagy egy édes altatódal. Ebben a teljes kitaszítottságban többet tudott meg a Pokolról, mint valaha remélte. Anyja már az égben volt. Hét hosszú éve! Úristen, hogy hiányolta. Most azonban éppen a fiát figyelte. Bizonyára tudta, hogy ezen az éjszakán Candy elveszítette az önuralmát, és valószínűleg csalódott benne. Candy kettesével szedve a fokokat felment a lépcsőn, miközben végig a fal mellett maradt, ahol a lépések kevésbé nyikorogtak. Magas termetű, de arányos testű, és jó mozgású férfi volt, így ha némelyik lépcsőfok meglazult vagy az idők során elhasználódott is, nem reccsent meg alatta. Az emeleti előtérben megállt, és hallgatózott. Semmi. A füstjelző készülék lámpája gyér fénnyel világított fölülről. A derengés éppen elég volt Candynak, hogy meglásson két ajtót a folyosó jobb oldalán, kettőt a balon, s egyet a végében. A jobb oldali első ajtóhoz surrant, csendben kinyitotta, és belopódzott a mögötte lévő szobába. Újra becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. Bár alig bírt magával, kényszerítette magát, hogy megvárja, míg szeme hozzászokik a sötétséghez. A két ablakon át egy legalább fél utcányira lévő lámpa halvány hamuszínű fénye szűrődött be. Először a tükröt vette észre, egy fagyos négyszöget, amely a csekély fényt még bágyadtabban verte vissza. Ezután a tükör alatt lassan kibontakoztak előtte egy toalettasztal körvonalai. Egy pillanattal később már látott egy ágyat is, és rajta homályosan valakinek az összekuporodott alakját egy bizonytalanul foszforeszkáló, világos színű takaró alatt. Candy óvatosan az ágyhoz lépett, felemelte a takarót és az alatta lévő lepedőt, tétovázott, miközben az alvó lágy, ütemes lélegzetvételét hallgatta. A meleg bőr pompás illatával keveredő parfümöt, és frissen mosott haj illatát érezte. Egy lány feküdt előtte. Mindig is meg tudta különböztetni a lányillatot a fiúillattól. Azt is érezte, hogy ez itt fiatal, talán még tizenéves. Ha nem sarkallta volna annyira a vágy, tovább húzta volna az időt, mint ahogy tette, hiszen a gyilkosság előtti pillanatok izgalmasak voltak, talán még izgalmasabbak, mint a tett maga. Egy színpadias mozdulattal - akárha búvész lett volna, aki lerántja a kendőt egy üres dobozról, hogy megmutassa a titokzatos úton odakerült galambot - kitakarta az alvót. Rávetette magát, testével a matracba szorította. A lány azonnal felébredt, és megpróbált sikoltani, annak ellenére, hogy támadója majd kiszorította belőle a lelket. Candynek módfelett nagy és erős keze volt, és megtalálta velük a lány arcát, mielőtt az kiereszthette volna a hangját. Álla alá szorította a tenyerét, ujjait pedig az arcába akaszthatta. Kapocs módjára fogta össze a száját. - Maradj csendben, vagy megöllek! - suttogta. Ajkai a lány finom fülét érintették. Tompa, kétségbeesett hang volt a válasz, a lány vergődött alatta, de hiába. Candy úgy érezte, nem nővel, hanem kislánnyal van dolga, aki talán idősebb, mint tizenkét éves, de bizonyosan fiatalabb tizenötnél. Nem jelentett nehéz feladatot a számára. - Nem akarlak bántani. Egyszerűen csak akarlak, s ha megtettem, elmegyek. Ez hazugság volt, hiszen nem vágyott rá, hogy megerőszakolja. A szex nem érdekelte. Sőt undorodott tőle; kimondhatatlan nevű folyadékokkal volt kapcsolatos, azoknak a szerveknek a szégyentelen használatától függött, amelyeknek köze volt a vizeléshez. A szex valami elmondhatatlanul taszító cselekvés volt a számára. Az, hogy más embereket mennyire izgatott, csak azt bizonyította Candy szemében, hogy a férfiak és nők egy bukott faj tagjai, és hogy a világ a bűn és az őrültség pöcegödre.

A lány, vagy mert elhitte ígéretét, hogy nem öli meg, vagy mert félig-meddig megbénította a félelem, abbahagyta az ellenállást. Lehet, hogy minden erejére a lélegzéshez volt szüksége. Kétszázhúsz font, Candy teljes súlya, nehezedett a mellkasára, és összenyomta a tüdejét. A férfi a kezén, amellyel befogta a lány száját, érezte az orrlyukakba beáramló hűvös levegőt, majd a rövid, forró kilégzést. Látása még jobban hozzászokott a gyatra világításhoz. Habár még nem volt képes rá, hogy kivegye a lány arcának részleteit, látta, ahogyan a szeme sötéten csillog a homályban, s a rettegés lángja izzik benne. Látta azt is, hogy áldozata szőke; világos haján még az ablakok tompa, szürke derengése is megvillant, és mint a fényes ezüst, csillogott. Candy szabad kezével finoman félrehajtotta áldozata haját a nyaka bal oldaláról. Változtatott kissé a helyzetén, lejjebb csúszott a lányon, hogy ajkaival elérje a torkát. Megcsókolta a finom húst, érezte ajkán a pulzus erős lüktetését, aztán mélyen belevájta a fogait. Rálelt a vérre. A lány dobálta magát alatta, ő azonban keményen tartotta, leszorította, úgyhogy az nem tudta eltávolítani a mohó szájat a sebről. Candy nyelt és nyelt, de nem tudta olyan gyorsan elfogyasztani a sűrű, édes folyadékot, ahogyan az előtört. Mindazonáltal folyása hamarosan csökkent. A lány vonaglása is gyengült, aztán fokozatosan teljesen megszűnt, míg végül moccanatlanul feküdt alatta, mintha nem volna egyéb egy halom gyűrött ágyneműnél. A férfi felemelkedett áldozatáról, és felkapcsolta az olvasólámpát, épp csak annyi időre, hogy lássa az arcát. Mindig is látni akarta az arcukat, ha nem feláldoztatásuk előtt, akkor utána. Szeretett a szemükbe nézni, amely nem tűnt vaknak, hanem mintha látnia adatott volna a távoli helyet, ahova lelkük távozott. Nem értette tökéletesen a saját kíváncsiságát. Mindenesetre, ha evett egy steaket, nem tűnődött, milyen volt a tehén. Ez a lány - és bármelyik, akinek a vérét itta - nem kellett volna, hogy többet jelentsen számára, mint egy vágómarha. Álmában egyszer egy áldozata, aki már halott volt - ő pedig már torkig itta magát a szétmarcangolt nyakból - megszólította és megkérdezte tőle, miért akarja nézni a halála után is. Amikor erre azt válaszolta, hogy nem tudja, a lány úgy vélekedett, hogy talán azokban az esetekben, amikor a sötétben gyilkolt, utóbb látnia kellett áldozatai arcát, mert szíve bizonyos sötét zugaiban titkon arra vágyik, hogy saját halotthalvány, üveges tekintetű arca nézzen vissza rá. „Valahol, mélyen - mondta az álombeli áldozat -, tudod, hogy már magad is halott vagy, belülről kiégtél. Rájössz, hogy sokkal több közös van benned és áldozataidban, miután megölted őket, mint annak előtte.” Ez bár csak álmában hangzott el, és maga volt a színtiszta lehetetlenség, arra kényszerítette, hogy éles kiáltással felriadjon. Életben volt, nem halt meg, erősnek és elevennek érezte magát. Éppoly erős volt, mint amilyen szokatlan vágyak éltek benne. Az álombeli áldozat szavai évekig elkísérték, és ha néha, mint most is, átvisszhangzottak emlékezetén, aggodalmat keltettek benne. Mint mindig, most sem óhajtott túl sokáig tölteni velük az idejét. Ehelyett az ágyon fekvő lányra fordította figyelmét. Körülbelül tizennégy évesnek látszott, meglehetősen csinos volt. Hibátlan arcbőre rabul ejtette Candyt, s eltűnődött, vajon tapintásra is olyan tökéletes-e, mint amilyennek látszik. Úgy tűnt, simának érezné, mint a porcelánt, ha meg merné érinteni. Ajkai kissé elváltak egymástól, mintha a lelke távoztában kissé szétfeszítette volna őket. Csodálatosan tiszta kék szemei hatalmasnak, arcához képest túl nagynak tűntek - s olyan tágra nyíltak, akár a téli égbolt. Óraszám elnézte volna. Sajnálkozva sóhajtott, és eloltotta a lámpát. Egy darabig állt a sötétben. A vér átható illata vette körül. Amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, visszatért az előtérbe, nem is törődve azzal, hogy becsukja maga után a lány szobájának ajtaját. Benyitott az átellenben helyiségbe, ott nem volt senki. A mellette lévőben azonban Candy áporodott izzadságszagot érzett, és horkolást hallott. Egy fiú aludt itt, lehetett tizenhét vagy tizennyolc, nem nagy, de nem is kicsi és nagyobb ellenállást fejtett ki, mint a húga. A hasán feküdt, amikor Candy lerántotta róla a takarókat, majd rávetette magát, arca keményen nekiszorult a párnának és a matracnak, ami megakadályozta, hogy kiabálásával riassza a többieket. A harc heves, de rövid volt. A fiú az oxigénhiánytól eszméletét vesztette, mire Candy hanyatt fordította. Ahogyan a fedetlen torokra vetette magát, mély, mohó kiáltást hallatott, hangosabbat, mint bármely hang volt, amit a fiú kiadott.

Később, amikor kinyitotta a negyedik hálószoba ajtaját, az ablakon át már behatolt a hajnal első ónszínű sugara. A sarkokban még árnyak gubbasztottak, de a mélyebb sötétség már elűzetett. Egy dupla ágy egyik oldalán egy harmincas évei végén járó vonzó szőke nő aludt. Az ágy másik oldalán a takarók és lepedők szinte érintetlenek voltak, úgyhogy Candy megállapította: az asszony férje vagy elköltözött hazulról, vagy üzleti úton jár. Észrevett egy félig telt vizespoharat és egy műanyagpalack gyógyszert az éjjeliszekrényen. Felvette a gyógyszertári fiolát, és látta, hogy kétharmadáig van apró tablettákkal: a felirata szerint nyugtatóval. A címkéről a nő nevét is megtudta: Roseanne Lofton. Candy állt egy darabig, az asszony arcát nézte, s feltámadt benne az anyai vigasz iránti sóvárgás. Továbbra is hajtotta a vágy, de nem akart erőszakhoz folyamodni, nem akart sebet tépni a nőn, és pár perc alatt kiszívni a vérét. Szerette volna későbbre hagyni. Leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy szívja a vérét ennek az asszonynak, ahogyan szívta anyjáét is, ha az megengedte, hogy éljen e keggyel. Időnként, amikor fia nem volt kegyvesztett nála, anyja kis vágást ejtett a tenyerén, vagy megszúrta az ujját, aztán hagyta, hogy hozzábújjék, és egy óra hosszat, vagy még tovább is a vérével táplálkozzék. Candyt ez idő alatt akkora békesség, olyan boldogság szállta meg, hogy a világ és minden kínja megszűnt létezni a számára, mert anyja vére semmi máshoz nem hasonlatosan tiszta, mocsoktalan volt, akár egy szent könnye. Ilyen kis sebeken keresztül természetesen egy vagy két unciánál több vért nem ihatott anyjából, de az a gyengén szivárgó nedű sokkal drágább és sokkal táplálóbb volt számára, mintha gallonszámra csapolhatta volna a vért más emberek egész csoportjából. Az előtte fekvő asszony ereiben bizonyára nem csörgedezett effajta ambrózia, de ha Candy becsukja a szemét, miközben rászívja magát, és hagyja, hogy emlékei visszakalandozzanak az anyja halála előtti időkbe, legalább valamit visszakaphat a zavartalan békességből, amelyet akkor ismert meg... és halványan érezhet valamit abból a régi remegésből. Végül, anélkül, hogy a takarókat félredobta volna, lassan leereszkedett az ágyra, és elnyúlt az asszony mellett, figyelve, ahogyan annak súlyos szemhéjai megremegnek, aztán felnyílnak. A nő Candyra nézett, miközben az közelebb bújt hozzá. Egy pillanatig úgy tűnt, azt hiszi, még mindig álmodik, petyhüdt arcán egyetlen izom sem moccant, s így kifejezéstelen maradt. - Csak a vérét akarom - mondta halkan a férfi. A nő hirtelen kiszabadította magát a nyugtató elhúzódó hatása alól, és riadalom költözött a tekintetébe. Mielőtt azonban a pillanat szépségét sikoltozással vagy ellenállással tönkretehette volna, s megtörhette volna az illúziót, hogy ő Candy anyja, aki önként ad neki magából, a férfi súlyos öklével oldalról a nyakára sújtott. Majd ismét lecsapott, azután pedig kétszer megütötte az arca oldalát is. Roseanne Lofton eszméletlenül zuhant a párnára. Candy a takaró alá bújt, hogy közel legyen hozzá, magához húzta a kezét, és a tenyerébe harapott. Fejét a párnára fektette, arcuk egymás mellett nyugodott az asszonyéval, akinek kezét kettőjük közt tartotta, és itta tenyeréből a lassan szivárgó vért. Egy idő után behunyta a szemét, és próbálta elképzelni, hogy az anyja az, s végül örömteli békesség kerítette hatalmába. Ezzel együtt, bár már rég nem volt olyan boldog, mint most, boldogsága nem volt mély, mindössze csak egy örömburok, amely megfényesítette szíve külsejét, de a belső kamrák maradtak, amilyenek voltak: sötétek és hidegek.

14 Néhány órányi alvás után Frank Pollard felébredt a lopott Chevy hátsó ülésén. Az ablakon át beáradó reggeli nap már elég erős volt, hogy hunyorgásra késztesse. Merev volt, minden tagja fájt, és nem is pihente ki magát. Torka kiszáradt, szeme égett, mintha napok óta nem aludt volna.

Nyögött, lelógatta a lábát az ülésről, felült, és megköszörülte a torkát. Észrevette, hogy mindkét keze elgémberedett, hidegek és érzéketlenek voltak, s látta, hogy ökölbe szorítva tartja őket. Egy darabig nyilvánvalóan így aludt, mert először nem is tudta kiegyenesíteni az ujjait. . Figyelemre méltó erőfeszítéssel kinyitotta jobb öklét - s bizsergő ujjai közül valami fekete, szemcsés anyag pergett alá. Meglepve nézte, ahogyan a farmernadrágja szárára és a jobb cipőjére hullottak az apró szemek. Felemelte a kezét, hogy közelebbről is szemügyre vegye a maradékot, amely a tenyeréhez tapadt. Úgy festett, mint a homok, és a szaga is olyan volt. Fekete homok? Hol szerezhette? Amikor kinyitotta a bal kezét, még több homok hullott ki belőle. Zavarodottan nézett ki a kocsi ablakán a környező lakóházakra. Zöld gyepágyakat látott, ahol a fű ritkásabb volt, sötét színű termőföldet, földdel letakart palántaágyakat, néhány szikvójafenyőforgáccsal körülvett törzsű cserjét, de semmi olyasfélét, mint amit szorosra zárt ökleiben tartott. Laguna Niguelben volt, közel a széles homoksávok szegélyezte Csendes-óceánhoz. Ezek a homokpartok azonban fehérek voltak, nem feketék. Amikor teljesen helyreállt elgémberedett ujjaiban a vérkeringés, hátradőlt az ülésen, arca elé emelte kezeit, és rámeredt az izzadságtól nyirkos tenyerét pettyező fekete szemcsékre. A homok, még a fekete homok is, egyszerű és ártatlan anyag, de a tenyerén lévő maradék éppannyira zavarta, mintha friss vér tapadt volna hozzá. - Ki a fészkes fene vagyok, és mi történik velem? - találgatta hangosan. Tudta, hogy segítségre van szüksége, de nem tudta, ki az, akihez fordulhat.

15 Bobby arra ébredt, hogy odakint a Santa Ana felől fúvó szél zúg a fák ágai közt. Hallotta, amint az eresz alatt fütyörészik, és nyikorgásra-pattogásra készteti a cédrussal zsindelyezett tetőt meg az oromzat gerendáit. Álomittasan hunyorgott, és a hálószoba mennyezetére pillantott: 12 óra 7 perc volt. Mivel néha furcsa időpontokban dolgoztak, s ilyenkor nappal aludtak, külső biztonsági redőnyöket szereltek fel, amelyek bányákban tapasztalható sötétbe borították a szobát, kivéve a kivetítős óra halványzöld számait a plafonon, amelyek úgy lebegtek ott, mint valamiféle szörnyű, kísérteties üzenet a túlvilágról. Mivel nem sokkal hajnal előtt feküdt le, és aludt el, tudta, hogy a számok a mennyezeten azt jelentik: nemrég nem éjfél, hanem dél volt. Talán hat órát, ha aludhatott. Egy pillanatig moccanatlan feküdt, s azt találgatta, vajon Julie felébredt-e már. - Ébren vagyok - mondta Julie. - Kísérteties vagy - mondta a férje. - Tudtad, mire gondoltam. - Ez nem kísérteties - felelte az asszony. - Ez házastársian. Bobby kinyúlt érte, Julie pedig hozzábújt. Egy darabig csak átölelve tartották agymást, beérve egymás közelségével, de aztán kölcsönös, kimondatlan kívánságot éreztek, és szeretkezni kezdtek. A vetítős óra számai túlontúl halványak voltak, semhogy enyhíteni tudják a teljes sötétséget, így aztán, amikor összekapaszkodtak, Bobby semmit sem látott Julie-ból. Ennek ellenére a keze révén „látta” őt. Miközben felesége bőrének simaságát és melegét, mellei elegáns vonalát, a megfelelő helyekre szükséges szögletességek felfedezését, az izmok feszességét és könnyed mozgását élvezte, lehetett volna akár az vak ember is, aki kezével az ideális szépség belső vízióját igyekszik leírni. A szél odakint a világot rázta, Julie-t bent ugyanekkor az orgazmusok rázták. Amikor Bobby már nem tudta többé visszatartani magát, felkiáltott és Julie-ba élvezett, az örvénylő szél is felsüvített, s egy madarat, amely egy közeli eresz alatt húzta meg magát, kifújta az ülőhelyéről. A madár rikácsolva verdesett a levegőben.

Egy darabig feküdtek egymás mellett a feketeségben, a lélegzetük összekeveredett, majdnem tisztelettel érintették meg egymást. E percben nem akartak beszélni, de lehet, hogy nem is volt szükségük rá; a beszéd csak ártott volna a pillanat nagyszerűségének. Az alumíniumlécekből készült redőny finoman vibrált a dühöngő szélben. A szeretkezés utóizzása lassanként átadta helyét valami különös nyugtalanságnak, amelynek forrását Bobbynak nem sikerült azonosítania. A kettejüket körülvevő sötétség kezdett nyomasztónak tűnni, mintha a fény folyamatos hiánya valamiképpen előidézné a levegő megsűrűsödését, mígnem nyúlóssá és belélegezhetetlenné válik, akár a szirup. Habár csak az imént szeretkeztek, nem tudott szabadulni attól az őrült gondolatától, hogy igazából nem Julie van vele; akit ölelt, egy álom, vagy maga a megdermedt sötétség volt, feleségét pedig az éjjel elrabolták tőle, elvitte valamiféle erő, amelynek nem tud a mélyére hatolni. Lehet, hogy többé nem látja? Gyermekes félelme miatt nevetségesnek érezte magát, mégis félkönyékre emelkedett és felkapcsolta az egyik falra szerelt olvasólámpát. Amikor látta, hogy Julie mellette van, mosolyog, és a feje a párnán nyugszik, hirtelen enyhült megmagyarázhatatlan szorongása. Nagyot fújt, és őt magát is meglepte, amikor felfedezte, hogy ezt a sok levegőt mind ő fojtotta vissza eddig. Maradt azonban benne valami furcsa feszültség, a biztonságban lévő és sértetlen Julie látványa sem volt elég, hogy teljesen megnyugtassa, mivel az asszony homlokán ott volt a hegedő horzsolás. - Mi a baj? - kérdezte Julie. - Semmi - hazudta Bobby. - Fáj egy kicsit a fejed attól a sok rumtól a tojáslikőrben, ugye? Nem másnaposság kínozta, hanem a fura, szűnni nem akaró érzés, hogy el fogja veszíteni Julie-t, hogy odakint az ellenséges világban közeledik valami, hogy elragadja őt. Mint a család optimistája, rendszerint nemigen adott baljós előérzetekre; ennek megfelelően ez a furcsa jeges előérzet még jobban megijesztette, mintha effajta zavaroknak rendszeres alanya lett volna. - Bobby? - szólt Julie rosszallóan. - Fáj a fejem - hagyta rá a férje, majd fölé hajolt és lágyan megcsókolta a szemeit, aztán megint, kényszerítve, hogy becsukja őket, s ne lássa az arcán az aggodalmat, amelyet képtelen volt elrejteni.

* * * Később, amikor már lezuhanyoztak és felöltöztek, a konyhapultnál állva elfogyasztottak egy gyors reggelit; angol teasüteményt, málnalekvárt, fejenként egy fél banánt és feketekávét. Kölcsönösen megegyeztek, hogy ma nem mennek be az irodába. Egy rövid telefon Clint Karaghiosisnak megerősítette, hogy a Decodyne-ügy felgöngyölítése kis híján befejeződött, és hogy semmilyen más dolog nem igényli személyes jelenlétüket. Suzuki Samuraiuk a garázsban állt, és Bobbynak örült a szíve, ha meglátta. A Samurai kis, négykerék-meghajtású terepjáró volt. Bobby a megvásárlását is a kocsi kettős természetével indokolta Julie-nak - jól jött haszonjárműként is, pihenéshez is -, főleg pedig utalt viszonylag elfogadható árára. Valójában azonban azért akarta, mert élvezet volt vezetni. Julie nem ült fel neki, és elment a kocsiért, mivel ő is úgy gondolta, hogy élvezet vezetni. Ezúttal azonban, amikor Bobby azt ajánlotta, vezessen ő, mégis átengedte volna a kormányt a férjének. - Vezettem eleget az éjjel - mondta, miközben bekötötte magát.

Száraz levelek, lécek, néhány papírdarab, és némi azonosíthatatlan szemét örvénylett-bukdácsolt a szélverte utcákon. Portölcsérek emelkedtek pörögve, ahogyan a Santa Anák - nevüket e szelek a hegységről kapták, ahonnét előtörtek - alázúdultak a kanyonokon és a száraz, ritkás bozót fedte dombtetőkön, amelyeket Orange megye szorgos fejlesztői még nem alakítottak lépcsőzetessé, és nem fedtek be a Kaliforniai Álom ezernyi többé-kevésbé egyforma fa- és stukkó házával. Fák hajladoztak a levegőóceánban, amely hatalmas és kiszámíthatatlan áradatban haladt nyugat, az igazi óceán felé. Az előző éjszakai ködnek nyoma sem volt, a tiszta időben a dombokról még a Csendesóceán partjaitól huszonhat mérföldnyire fekvő Catalina-sziget is látszott. Julie egy Artie Shaw CD-t tett a lejátszóba, mire a kocsit a „Begin the Beguine” édes dallama és vidám ritmusa töltötte be. Les Robinson, Hank Freeman, Tony Pastor és Ronnie Perry lágy hangú szaxofonjai furcsán ellenpontozták a Santa Ana-szelek keltette hangzavart. Orange-ból Bobby délre és nyugatra, a tengerparti városok felé - Newport, Corona Del Mar, Laguna, Dana Point felé hajtott. Ahányszor csak lehetett, az urbanizálódott megye mellékútjain közlekedett, azokon, amelyeket még joggal lehetett mellékutaknak nevezni. Ezek még elhaladtak egy-egy narancsliget mellett, amelyek annak idején szőnyegként borították a megyét, de amelyek legnagyobbrészt alulmaradtak a parcellák és sétálóutcák előrenyomulásával szemben. Ahogyan mind több mérföldet hagytak maguk mögött, Julie egyre beszédesebb és elevenebb lett, Bobby azonban tudta, hogy élénksége nem valódi. Az asszony, valahányszor elindultak, hogy meglátogassák Thomast, az öccsét, mindig keményen igyekezett, hogy lelkileg felpörgesse magát. Bár szerette Thomast, valahányszor együtt volt vele, majd a szíve szakadt meg, úgyhogy már jó előre mesterkélt jó humorral igyekezett megerősíteni magát. - Sehol egy felhő az égen - mondta, amikor elhaladtak a régi Irvine Ranch gyümölcscsomagoló gyár előtt. - Nem gyönyörű nap, Bobby? - Csodálatos nap - hagyta rá Bobby -, a szél alighanem Japánig kergette a felhőket, és halomba rakta őket, mérföldekkel Tokió felett. - Aha, és most kaliforniai szemét hullik a Ginzára. Száz meg száz, indáiról a szél által letépett bougainvilleavirág sodródott át az úttesten, s egy pillanatra úgy tűnt, a Samurait karmazsinszínű hóvihar kapta el. Talán, mert éppen azelőtt Japánról beszéltek, volt valami keleties a szirmok örvénylésében. Bobby nem lett volna meglepve, ha az útszélen egy kimonóba öltözött nőt pillant meg, amint felváltva esik rá árnyék és napsugár. - Itt még egy szélvihar is gyönyörű - mondta Julie -,hát nem vagyunk szerencsések, Bobby? Nem vagyunk szerencsések, hogy ezen a különleges helyen élhetünk? Shaw „Frenesi”-je hangzott fel, egy szving, teli vonósokkal. Bobby, valahányszor csak ezt a számot hallotta, kis híján maga elé tudta képzelni, hogy az 1930-as vagy negyvenes évek egy filmjében jár, hogy befordul egy sarkon és találkozik régi barátjával, Jimmy Stewarttal vagy esetleg Bing Crosbyval, elmennek ebédelni Cary Granttal, Jean Arthurral meg Katherine Hepburnnel, és fantasztikus dolgok történnek velük. - Milyen filmben vagy? - kérdezte Julie. Túl jól ismerte emberét. - Még nem találtam ki. Talán a Philadelphiai történetben. Amikorra behajtottak a Cielo Vista Intézet parkolójába, Julie már rákényszerítette a jókedvet magára. Kiszállt a Samuraiból, és nyugatnak fordulva a tenger és az ég házasságából született látóhatár irányába mosolygott. Úgy nézte, mintha soha annak előtte nem látott volna ehhez foghatót. A látkép csakugyan lélegzetelállító volt, mert Cielo Vista egy a Csendes-óceántól fél mérföldnyire emelkedő meredélyen állt, és Dél-Kalifornia Aranypartjából jó darab belátható volt innét. Bobby ugyancsak ámulva, kissé meggörnyedt vállal, s hogy alkalmazkodjék a hűvös, csípős szélhez, leszegett fejjel nézte. Amikor Julie összeszedte magát, megfogta, és keményen megszorította a kezét, majd együtt befelé indultak.

A Cielo Vista magánintézet volt, kormánytámogatás nélkül működött. Építészeti téren külseje semmiben sem hasonlított az ilyen intézményeknél szokásoshoz. Egyemeletes, halvány őszibarackszín vakolatú, spanyol stílusú homlokzatát fehér márvány sarokdíszek, ajtókeretek és ablakszemöldökfák díszítették; az alacsony kecses boltívek fehér franciaablakokat és -ajtókat rejtettek. A gyalogjáró fölötti lugasokat vegyesen futotta be a bíbor- és sárga virágú bougainvillea, s a lombok közt a szél susogott. Az épületben a padlót türkizzel és őszibarackszínnel pettyegetett szürke műanyag csempe borította, a falak pedig őszibarackszínűek voltak, fehér lábazattal és párkányzattal, ami meleg és tágas hatást kölcsönzött a helynek. A házaspár megállt a hallban, közvetlenül a bejárati ajtón belül, mindössze annyi időre, míg Julie kihúzott egy fésűt a retiküljéből, és kifésülte szélborzolta fürtjeit. Miután megálltak a barátságos látogatóterem pultjánál és az északi folyosón elindultak Thomas földszinti szobája felé. A két ágy közül az övé volt a túlsó, az ablakhoz közelebbi, ő azonban nem volt sem ott, sem a karosszékében. Amikor Bobby és Julie megállt az ajtóban, Thomas a szobatársával, Derekkel közös munkaasztalánál ült. Ahogyan az asztal fölé hajolva ollóval egy fotót vágott ki egy magazinból, különös módon egyszerre tűnt nehézkesnek és törékenynek, zömöknek és kecsesnek. Fizikailag erős volt, de lelkileg és érzelmileg esendő, s ez a belső gyengeség kisugárzott, rácáfolva az erő látszatára. Vastag nyakával, súlyos, csapott vállaival, széles hátával, viszonylag rövid karjaival, kurta lábaival manónak látszott, de amikor észrevette őket, és odanézett, hogy lássa, kijött, arcát nem egy mesebeli teremtmény csinos és álmélkodó vonásai ragyogták be, ehelyett a kegyetlen genetikai elrendeltetés, egy biológiai tragédia jegyeit viselte. - Jules! - mondta, ledobta az ollót és a magazint, s olyan sietve állt fel, hogy kis híján feldöntötte a székét. Kitérdesedett farmert, és zöld kockás flanelinget viselt. Tíz évvel látszott fiatalabbnak valóságos koránál. - Jules, Jules! Julie elengedte Bobby kezét, belépett a szobába, és kitárta a karját fivére felé. - Szia, drágám! Thomas csoszogó járásával odasietett hozzá. Csoszogva járt, mintha a cipői annyi vassal volnának megsarkalva és megtalpalva, amennyi eleve kizárja, hogy felemelje Őket. Habár húszéves volt, tíz évvel fiatalabb Julie-nál, négy hüvelykkel volt alacsonyabb nála, összesen alig ötlábnyi. Down-szindrómával született, a diagnózist a laikus leolvashatta az arcáról. Ferde szemöldöke vastagon húzódott, belső szemzuga redői keleties jelleget kölcsönöztek a szemének, orrnyerge lapos volt. Fülei alacsonyan ültek a koponyáján, mely aránytalanul kicsiny volt testéhez képest, többi arcvonását pedig azok a lágy, súlyos vonalak jellemezték, amelyek gyakran társulnak az értelmi fogyatékossághoz. Habár ez az arc inkább szomorúság és magány kifejezésére volt alkalmas, most dacolt saját természetes levertségével és csodálatos mosoly, a tiszta gyönyörűség meleg mosolya ömlött el rajta. Julie mindig ilyen hatást tett Thomasra. „Az ördögbe, rám is ilyen hatással van” - gondolta Bobby. Julie kissé lehajolva megölelte öccsét, s egy ideig átkarolva tartották egymást. - Hogy vagy? - kérdezte Julie. - Jól - felelte Thomas. - Jól vagyok. Gombócosan beszélt, de egyáltalán nem volt nehéz megérteni, mert a nyelve nem torzult el annyira, mint a Down-kór némely áldozatának; kicsit nagyobb volt a kelleténél, de nem volt repedezett, és nem lógott ki a szájából. - Tényleg jól vagyok. - Hol van Derek? - Beszélget lenn a hallban. Majd visszajön. Tényleg jól vagyok. Te jól vagy? - Igen, drágám. Egyszerűen pompásan. - Én is egyszerűen pompásan vagyok. Szeretlek téged, Jules! - mondta boldogan Thomas; hiszen Julie-val nem volt tartózkodó, ami pedig mindenki mással való kapcsolatába belejátszott. - Olyan nagyon szeretlek téged! - Én is szeretlek téged, Thomas. - Attól féltem... hogy talán nem jössz. - De hát nem jöttem-e mindig?

- De, mindig - felelte a fiú, majd enyhített a szorításán, és elnézett a nővére mellett: - Helló. Bobby! - Szevasz Thomas, jól nézel ki! - Tényleg? - Nem ér a nevem, ha nem. Thomas nevetett. - Vicces srác - mondta Julie-nak. - Engem meg se ölelsz? - kérdezte. - Vagy álljak itt kitárt karral, míg csak kalaptartónak nem néz valaki? Thomas tétován eljött a nővérétől, Bobby és ő átölelték egymást. Thomas még ennyi év után sem szokta meg Bobbyt, nem azért, mintha összeférhetetlenek lettek volna, vagy ellenérzéseket tápláltak volna egymással szemben, hanem mert Thomas nemigen kedvelte a változásokat, és lassan szokott hozzájuk. Az, hogy a nővére férjhez ment, még több mint hét év után is változás volt a számára, valami, amit új dolognak érzett. Viszont szeret, gondolta Bobby, talán jobban, mint ahogyan én őt. A Down-szindróma áldozatait nem nehéz szeretni, ha az ember megszabadult a szánalomtól, amely eleinte elválasztja tőlük, mivel legtöbbjük elragadóan, üdítően ártatlan és gyanútlanul naiv. Hacsak a szemérmességük vagy a különbözőségük miatti zavaruk meg nem gátolja Őket ebben, nyíltak és bizalommal teltek mások iránt, bevonhatók azokba a kis társadalmi játékokba és intrikákba, amelyek a „rendes” emberek közti oly sok kapcsolatot tesznek tönkre. A múlt nyáron a Cielo Vista-i július 4-i pikniken Thomas egy betegtársának anyja így szólt Bobbyhoz: „Néha, ahogy nézem őket, úgy gondolom, van bennük valami - nemesség, különleges kedvesség - ami közelebb van Istenhez, mint bennünk bármi.” Bobby most, miközben átölelte Thomast és lenézett a fiú elnagyolt arcára, érezte ennek a megfigyelésnek az igazságát. - Versírásban zavartunk meg? - kérdezte Julie. Thomas elengedte Bobbyt, és az asztalhoz sietett, ahol Julie a magazint nézte, amelyből Thomas érkezésükkor vágott ki egy képet. Kinyitotta a gyűjtőalbumot, amelyet a fiú éppen használt alkotásai további tizennégy darabot töltöttek meg, sarokszekrényben álltak az ágya mellett - és rámutatott néhány kétoldalas felragasztott újságkivágásra, amelyek sorokba és versszakokba voltak rendezve, mint a versek. - Ez tegnap volt. Tegnap fejeztem be - mondta Thomas. - Egy csomóóó időmbe telt, és nehéz is volt, de aztán rendbe jött... rendben van. Négy vagy öt évvel ezelőtt Thomas úgy döntött, költő akar lenni, mint valaki, akit a tévében látott és megcsodált. A Down-szindróma áldozatai nagyon különbözhetnek egymástól - enyhe esettől súlyosig sokféle előfordulhat köztük. Thomas valamivel följebb volt a spektrum közepénél, de intellektuális képességei nem tették lehetővé, hogy mást is le tudjon írni, mint a nevét. Ez azonban nem gátolta meg semmiben. Papírt, ragasztót és régi újságkötegeket kért. Mivel ritkán kért bármit is, s mivel, ha akarja, Julie egy hegyet is elhozott volna neki a hátán, a listáján lévő dolgok hamarosan a birtokában voltak. „Mindenféle magazinokat - mondta -, különböző szép képekkel... de csúnyákkal is... mindenfélét!” A Time-ból, a Newsweekből, a Life-ból, a Hot Rodból, az Omniból, a Seventeenből és tucatnyi más kiadványból teljes képeket és képrészleteket vágott ki, sorba rakta őket, mintha szavak volnának, képsorba, amely valami számára fontosat közölt. Némely „versei” csak ötképnyi hosszúak voltak, mások szabályosan stanzákba rendezett kivágások százaiból álltak. A laza szerkezetű sorok még gyakrabban emlékeztettek szabadversekre. Julie elvette Bobbytól a könyvet és az ablak melletti karosszékhez ment vele, ahol elmélyülhetett a legújabb kompozícióban. Thomas a dolgozóasztal mellett maradt, és aggályosan figyelte nővérét.

Képes költeményei nem mondtak el történeteket, és nem volt felismerhető tematikus cselekményük sem, de egyik sem volt egyszerűen képek összevissza sora. Egy csúcsos templomtorony, egy egér, egy szép nő smaragdzöld báli ruhában, egy mezőnyi százszorszép, egy doboz Dole-féle ananászkonzerv, a növekvő hold, egy rakás palacsinta sziruppal leöntve, fekete bemutatóbársonyon szikrázó rubinok, egy hal, kitátott szájjal, egy nevető gyerek, egy imádkozó apáca, egy elpusztított kedvese fölött síró nő egy isten háta mögötti háborús vidéken, egy csapat életmentő, egy lógó fülű kölyökkutya, feketébe öltözött apácák kikeményített fehér fityulában Thomas féltve őrzött dobozaiból ilyen és ezer másféle kép közül válogatta ki kompozíciói elemeit. Bobby már kezdetben felfedezte, hogy a költemények legtöbbje hátborzongatóan rendben van, a szimmetria túlságosan is alapvető fontosságú, az ellentétezések naivak és mélyek, a ritmusok éppoly valóságosak, mint amilyen megfoghatatlanok. Világosan kivehető volt a személyes látásmód, de túl rejtélyes volt, semhogy az ember felfoghassa. Bobby az évek során látta, ahogyan a versek egyre jobbakká váltak, egyre megnyugtatóbbakká, jóllehet, oly kevéssé értette őket, hogy képtelen volt megmagyarázni, miben látja a fejlődést. Egyszerűen csak tudta, hogy végbement. Julie felpillantott az albumban lévő kétoldalas poémából, és így szólt: - Ez csodálatos, Thomas! Legszívesebben... kiszaladnék tőle, hogy a fűben futkározzam... az ég alatt álljak, és talán táncoljak is, hogy hátravessem a fejem és nevessek. Emiatt itt örömmel tölt el, hogy élek! - Igen! - mondta Thomas, némileg hadarva és érthetetlenül, miközben kezével tapsolt. Julie átnyújtotta az albumot Bobbynak, aki leült, hogy az ágy szélén olvassa. A legizgalmasabb Thomas költeményeiben az a hatás volt, amelyet kivétel nélkül mindig kiváltottak. Egyik sem hagyta érintetlenül az olvasót, ahogy ez egy találomra összeállított képsor esetében esetleg történhetett volna. Néha, miközben Thomas munkáját nézte, Bobby hangosan felnevetett, néha pedig úgy meghatódott, hogy pislogva volt kénytelen visszakényszeríteni könnyeit. Időnként félelmet, szomorúságot, megbánást vagy csodálatot érzett. Nem tudta, miért reagál minden egyes darabra úgy, ahogy, a hatás elemzése ugyanis mindig kudarcba fulladt. Thomas kompozíciói valamiféle ősi szinten hatottak, a hatást az agynak valamelyik, a tudatnál jóval mélyebben fekvő területéről csalták ki. Nem volt kivétel ez alól az utolsó költemény sem. Bobby is érezte, amit Julie: azt, hogy az élet jó, hogy a világ szép, igazi, túláradó jókedvet érzett. Felpillantott az albumból, és látta, hogy Thomas az ő véleményét is olyan sóváran várta, ahogyan az előbb Julie-ét, ami talán annak a jele volt, hogy az ő ítéletét is becsülte annyira, mint a nénjéét, még ha Bobby nem szorította is olyan erősen és hosszan magához, mint Julie. - Pompás - mondta kedvesen. - Thomas, ez olyan meleg, bizsergető érzést kelt bennem, hogy... még a nagylábujjamban is érzem. Thomas vigyorgott. Ha a sógorára nézett, Bobby néha úgy érezte, hogy ugyanazon a szomorúan eltorzult koponyán két Thomas is osztozik. Az egyes számú Thomas volt az idióta, a kedves, de gyengeelméjű. A kettes számú Thomas éppoly értelmes volt, mint bárki más, de csak egy kis részét vette igénybe az egyes számú Thomasszal közösen birtokolt hibás agynak, egy szobát a központban, ahonnét nem volt közvetlen összeköttetése a külső világgal. A kettes számú Thomas minden gondolatának át kellett szivárognia az egyes számú Thomas agyrészén, úgyhogy végül nem különböztek az egyes számú Thomas gondolataitól; a világ így nem tudhatta, hogy a kettes számú is ott van benn, gondolkodik, érez, és tökéletesen eleven - hacsak nem a képes poémák révén, amelyek lényege túlélte, hogy átszivárgott az egyes számú Thomason. - Milyen tehetséges vagy - mondta Bobby, és úgy is gondolta. Majdhogynem irigyelte érte a fiút.

Thomas elpirult, és lesütötte a szemét. Felállt, és a halkan duruzsoló hűtőszekrényhez csoszogott, amely a fürdőszoba ajtaja mellett állt. Az ételeket az intézet közös étkezdéjében szolgálták fel, ahol az italokat és az ételeket szükséglet szerint adták, de azoknak a betegeknek, akik megfelelő szellemi kapacitással rendelkeztek, hogy tisztán tartsák a szobájukat, megengedték, hogy saját hűtőszekrényük legyen, kedvenc ételeikkel és italaikkal, bátorítandó őket, hogy olyan önállóak legyenek, amennyire csak lehet. Thomas három doboz kólával tért vissza, egyet Bobbynak adott, egyet Julie-nak. A harmadikkal visszatért a munkaasztal melletti székhez, leült és így szólt: - Még mindig fogdossátok a rossz fiúkat? - Aha, meg akarjuk tölteni a börtönöket - felelte Bobby. - Meséljetek nekem. Julie előredőlt a karosszékében, Thomas pedig közelebb húzta hozzá egyenes hátú székét, míg csak össze nem ért a térdük. Az asszony elmesélte az éjjel a Decodyne-nál történtek kiemelkedő mozzanatait. Hősiesebbnek festette le Bobbyt, mint amilyen az a valóságban volt, és némileg kisebbítette a saját szerepét, nem egyszerűen szerénységből, hanem hogyne ijessze meg Thomast azzal, hogy leírja, milyen veszélynek tette ki magát. Thomas a maga módján kemény legény volt; ha nem lett volna az, régóta arccal a fal felé kuporgott volna az ágyán, és nem kelt volna fel többé. Ahhoz azonban nem volt elég kemény, hogy elviselje, ha elveszti Julie-t. Elpusztította volna az is, ha képes elképzelni, hogy a nővére sem sebezhetetlen. Így hát Julie úgy adta elő a vakmerő autós kalandot és a lövöldözést, hogy egészen viccesen hangzott, izgalmas volt, de nem tűnt igazán veszélyesnek. Az események felülvizsgált változata majdnem annyira szórakoztatta Bobbyt, mint Thomast. Mint rendesen, Thomast egy idő után legyűrte, amit Julie mondott neki, és a mese már inkább összezavarta, mint szórakoztatta. - Teli vagyok - közölte, ami azt jelentette, hogy még igyekszik követni mindent, amit mondanak neki, de többre most már nincs helye. Érdekelte a Cielo Vistán kívüli világ, és gyakran vágyott rá, hogy maga is a része legyen, ugyanakkor túl hangosnak, fényesnek, színesnek találta, és több, de kisebb adagban óhajtott hozzájutni. Bobby levette az egyik régebbi albumot a polcról, és olvasgatta a képes költeményeket. Thomas és Julie a székükben ültek. A kólát félretették, a térdük összeért, előrehajoltak, és egymás kezét fogták. Néha egymásra néztek, néha nem, csak úgy együtt voltak, egymás szoros közelében. Erre Julie-nak épp úgy szüksége volt, mint Thomasnak. Julie tizenkét éves volt, amikor anyját megölték. Apja nyolc évvel később halt meg, két évvel azelőtt, hogy Bobbyval összeházasodtak-volna. Akkoriban mindössze húszéves volt, és pincérnőként dolgozott, hogy a főiskolát elvégezhesse, és fizetni tudja annak a műteremlakásnak a fél bérét, amelyben egy diáktársnőjével együtt lakott. Szülei sohasem voltak gazdagok, s habár Thomast maguk ápolták, ellátásának költségei felemésztették, ami kis félretett pénzük volt. Amikor apjuk meghalt, Julie nem engedhetett meg önálló lakást magának és Thomasnak, nem is beszélve az időről, amelyre szüksége volt, hogy segítse öccsét megbirkózni egy normális környezettel, így hát kénytelen volt egy értelmi fogyatékos gyermekek számára fenntartott állami intézet gondjaira bízni. Habár Thomas ezt sohasem rótta fel neki, Julie öccse elhelyezését ellene elkövetett árulásnak tartotta.

Az volt a szándéka, hogy kriminológiai diplomát szerez, de harmadévben kicsöppent az iskoláról, és jelentkezett a rendőrakadémiára. Tizennégy hónapig helyettesként dolgozott, s míg csak meg nem ismerkedett, és össze nem házasodott Bobbyval, földimogyorón élt; az életstílusa alig volt különb egy szatyros néniénél. Fizetése legnagyobb részét félretette, abban a reményben, hogy összerak valamicskét, amiből vehet egyszer egy kis házat, ahova odaveheti Thomast. Röviddel az esküvőjük után, nem sokkal azt követően, hogy a Dakota Investigations Dakota and Dakota lett, elhozták Thomast, hogy azontúl velük éljen. Ők azonban rendszertelen időkben dolgoztak, s bár a Down-szindrómások bizonyos fokig képesek önálló életre, Thomasnak szüksége volt rá, hogy mindig legyen a közelében valaki. A napi három képzett gondozó műszakjai többe kerültek, mint a magas színvonalú ellátás egy olyan magánintézetben, mint Cielo Vista, de úgy is bírták volna anyagilag, ha sikerült volna elegendő megbízható kisegítőt találniok. Amikor többé nem tudták elvégezni a munkájukat, önálló életet élni, és gondot viselni Thomasra is, elvitték Cielo Vistába. A létező legkényelmesebb effajta intézmény volt, de Julie ismét úgy érezte, hogy elárulta az öccsét. Az azonban boldog volt itt, még nőtt is, ez azonban nem csökkentette a nővérére nehezedő bűntudat terhét. Az Álom egy része, egy fontos része volt, hogy egyszer elegendő idejük és pénzük lesz, hogy Thomast ismét hazavigyék. Bobby éppen akkor pillantott fel az albumból, amikor Julie így szólt: - Thomas, szeretnél eljönni velünk egy kicsit? Thomas és Julie még fogták egymás kezét, és Bobby látta, ahogy a kirándulás ajánlatára sógora megszorítja nővére kezét. - Elmehetünk csak úgy kocsikázni – mondta Julie. - Le a tengerhez. Sétálni a parton. Venni egy fagyit. Mit szólsz? Thomas idegesen nézett a legközelebbi ablakra, amely keretbe foglalt egy darab tiszta kék eget. A négyszögben időről időre fehér sirályok csapongtak. - Odakint rossz. - Csak szeles egy kicsit, édesem. - Nem is a szél... - Élvezni fogjuk. - Odakint rossz - ismételte meg Thomas. Az alsó ajkát rágta. Időnként áhítozott rá, hogy a külvilágban kalandozzék, máskor azonban a kilátás is visszariasztotta, mintha Cielo Vistán kívül a levegő színtiszta méreg lett volna. Thomast nem lehetett lebeszélni erről a tériszonyos viselkedésről, és Julie tudta is, hogy nem érdemes erőltetni az ügyet. - Talán legközelebb - mondta. - Talán - felelte Thomas, miközben a padlót nézte. De ma tényleg rossz. Érzek valami olyasfélét. a rosszat... hideget az egész bőrömön. Bobby és Julie egy darabig mindenféle témával próbálkoztak, de Thomasnak már semmi sem jutott eszébe. Nem szólt semmit, nem nézett a szemükbe, és nem adta jelét, hogy akár csak hallja is őket. Csendben ültek együtt, aztán pár perc múlva Thomas így szólt: - Ne menjetek még. - Nem megyünk - biztosította Bobby. - Csak mert én nem tudok beszélgetni... ne higgyétek, hogy szeretném, ha már elmentetek volna. - Tudjuk, öcskös - mondta Julie. - Szükségem van rád... - Nekem is terád - felelte a nővére. Felemelte öccse egyik vastag ujjú kezét, és megcsókolta rajta a bütyköket.

16

Miután Frank Pollard egy drugstore-ben vett magának egy villanyborotvát, megborotválkozott, és amennyire tudott, megmosakodott egy benzinkút mosdójában. Megállt egy bevásárlóutcánál, vett egy bőröndöt, alsóneműt, zoknikat, egypár inget, egy újabb farmert, ezt-azt. Miközben a lopott Chevy meg-megbillent kissé a szél rohamai alatt a bevásárlóutcában, Frank berakta szerzeményeit a bőröndbe. Innét egy irvine-i motelhez hajtott, ahol George Farris néven jelentkezett be, felhasználva a két általa birtokolt személyazonossági iratkészlet egyikét. Mivel hitelkártyája nem volt, pénzt hagyott letétben. Készpénze bőven volt. Maradhatott volna Laguna környékén, de érezte, hogy egy helyen sem időz majd túl sokáig. Lehet, hogy körültekintésének alapját kemény tapasztalatok jelentették, vagy pedig olyan régen menekült már, hogy oly mozgékony lénnyé vált, aki többé már nem is érzi jól magát a nyugalomban. A motelszoba tágas volt, tiszta, és ízléses berendezésű. A tervező a délnyugati divatot követte: volt itt meszelt fal, nádfonatú fotelek őszibarackszín és halványkék mintás kárpitpárnákkal, tengerzöld függönyök. Az összhangot csak a márványos-barna szőnyeg zavarta meg, amelyre nyilván azért esett a választás, mert nem látszanak meg rajta a foltok és a használat. Úgy tűnt, a világos színű bútorok nem csak úgy állnak a sötét szőnyegen, hanem úsznak felette, és olyan térhatást keltettek, ami lehangoló, még egyszerűbben hátborzongató volt. Frank a délután legnagyobb részében hátát egy csomó párnának vetve az ágyon ült. A televíziót bekapcsolta, de nem nézte, ahelyett a múltjában tátongó fekete lyukat vizsgálgatta. Bárhogy erőlködött is, nem jutott eszébe semmi régi életéből, azelőttről, hogy előző éjjel magához tért a mellékutcában. Emlékei peremén mindenesetre valami furcsa és különösen rosszindulatú alak derengett, ő pedig kellemetlen érzéssel találgatta, vajon valójában nem áldás-e a feledékenység. Segítségre volt szüksége. Tekintettel a válltáskában levő pénzre, meg a két készlet okmányra, feltételezte, hogy ostobaságot követne el, ha ezt a hatóságoktól várná. Elvette a szakmai névjegyzéket az egyik éjjeliszekrényről, és végignézte a magánnyomozók listáit. A magánnyomozókról azonban régi Humphrey Bogart-filmek jutottak az eszébe, s e modern korban anakronizmusnak tűnt ennek a szakmának a léte is. Mit segíthet egy ballonkabátos, kajla karimájú kalapot viselő fickó memóriája újrafelfedezésében? Miközben a szél gyászdalokat játszott az ablakon, Frank elnyúlt, hogy ledolgozzon valamit a múlt éjszakai alváshátralékából. Pár órával később, csak egy órával szürkület előtt hirtelen nyöszörögve, levegő után kapkodva ébredt. A szíve vadul dobogott. Amikor felült, és lelógatta a lábait az ágy mellett, látta, hogy kezei nedvesek és élénkvörösek. Az inge és a farmerja csupa vér volt. Ebből valamennyi - bizonyosan nem mind - az ő vére volt. Kezein mély karmolásokból szivárgott a vörös nedv. Arca égett, a fürdőszobatükör két hosszú karmolást mutatott a jobb arcán, egyet a balon, s egy negyediket az állán. Nem értette, hogy történhetett vele ilyesmi álmában. Ha valami bizarr álom következtében tébolyultan magának esett volna - márpedig nem emlékezett, hogy álmodott volna -, vagy ha valaki más karmolta volna meg, míg alszik, azonnal felébredt volna. Ez pedig azt jelenti, hogy amikor a dolog történt, ébren volt, majd újra végignyúlt az ágyon, és újra ismét elaludt - és elfelejtette az incidenst, mint ahogy a tegnap éjszakai sikátorig is elfelejtette egész korábbi életét. Rémülten ment vissza a hálószobába, és megnézte az ágy túlsó oldalát, azután pedig a vécébe is belenézett. Nem tudta bizonyosan, mit keres. Lehet, hogy egy holttestet. Semmit sem talált. Más megölésének a puszta gondolatától is émelygett. Tudta, hogy nincsen meg benne a képesség az ölésre, kivéve talán önvédelem esetét. Hát akkor ki karmolta össze az arcát és a kezét? Kinek a vére volt rajta? Már ismét a fürdőszobában, lehúzta magáról vérfoltos ruháit, és szoros csomóba kötötte őket. Megmosta az arcát és a kezét. A többi borotválkozó felszereléssel együtt vásárolt egy timsórudacskát is, most ezt használta a vérzés elállítására. Amikor pillantása a tükörben találkozott a saját tekintetével, olyan kísértetiesnek találta, hogy kénytelen volt félrefordítani a szemét.

Frank tiszta ruhát húzott, és felkapta a kocsikulcsokat az öltözőasztalkáról. Előre tartott attól, amit esetleg a Chevyben talál majd. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy sem a keret, sem maga az ajtó nem véres. Ha délután eltávozik, majd vérző kézzel tér vissza, nem lett volna annyi lélekjelenléte, hogy tisztára törölgesse a kocsit, mielőtt ágyba bújik. Akárhogyan történt is, nem látott véres rongyot vagy törlőkendőt. Odakint tiszta volt az ég, a lenyugvó nap fényesen ragyogott. A motel pálmafáit hűvös szél reszkettette, ami állandó surrogó hangot okozott. Ebbe időnként kemény koppanássorozat vegyült, ahogy a pálmalevelek vastag tövisei találkoztak, s olyan hangot adtak, mintha fafogak csattantak volna össze. A szobája előtti betonjárdán sem látszottak vércseppek. A kocsi belsejében sem talált vért, s nem volt a csomagtartóban lévő piszkos, gumiszőnyegen sem. Állt a nyitott csomagtartó mellett, és a napsütötte motelt, meg a körülötte lévő parkolót nézte. Három ajtóval lejjebb egy húszas éveiben járó férfi és egy vele egykorú nő csomagokat rakott ki fekete Pontiacjukból. Egy másik házaspár meg a középiskolás korú lányuk a fedett járdán nyilvánvalóan a motel vendéglője felé igyekezett. Frank belátta, hogy nem jöhetett ki, követhetett el egy gyilkosságot, és térhetett vissza vérmocskosan világos nappal anélkül, hogy meg ne látta volna valaki. Már újra a szobájában, az ágyhoz lépett, és szemügyre vette a gyűrött takarókat. Karmazsinpiros pöttyök voltak rajtuk, de korántsem voltak úgy átitatva, mintha a - bármiféle - támadásra itt került volna sor. Természetesen, ha minden vér tőle származott, akkor legnagyobbrészt inge és farmerje elejére folyt. Még mindig nem tudta azonban elhinni, hogy álmában karmolta össze magát - egyik kezével a másikat, aztán mindkettővel az arcát - anélkül, hogy felébredt volna. Egyébként, őt olyasvalaki karmolta össze, akinek hegyes körmei voltak. Az övéi csorbák voltak, és tövig lerágta őket.

17 Bobby a Cielo Vista Intézettől délre, Corona Del Mar és Laguna közt egy nyilvános strand sarkában lévő parkolóban állította le a Samurait. Julie-val a part mentén sétáltak. A tenger márványos kék és zöld volt, a szokásos szürke erezettel. A hullámvölgyekben a víz sötétebbnek látszott, világosabbnak és sokkal színesebbnek tűnt azonban ott, ahol hullámokat vetett, és átderengett rajta a kövér, lenyugvó nap fénye. A terjedelmes, de azért még nem óriási bukóhullámok rendezett sorokban haladtak a partszegély felé, tetejükön habsapkával, amelyet a szél el-elragadott róluk. Fekete vízhatlan ruhás szörfözők eveztek deszkáikkal arrafelé, amerre a hullámverés támadt, hogy még egyszer meglovagolják a habokat, mielőtt bealkonyul. Mások, ugyancsak vízálló öltözékben, egy csomó nagy hűtőtáskát ültek körül, és termoszokból forró italokat és dobozos sört ittak. A nap túl hideg volt a napozáshoz, és a szörfösöktől eltekintve a strand néptelen volt. Bobby és Julie dél felé sétált, míg csak rá nem bukkantak egy alacsony dombtetőre, amely elég távol feküdt a víztől, hogy ne verjen oda a permet. Leültek a merev fűbe, amely foltokban nőtt a sós, homokos talajon. Julie végül megszólalt: - Ilyen hely, ilyesféle kilátással. Nem nagy hely. - Nem is kell nagynak lennie. Egy nappali, egy háló nekünk, egy Thomasnak, és esetleg egy barátságos dolgozószoba, körben könyvekkel. - Étkezőre egyáltalán nincs szükségünk, de szeretnék egy nagy konyhát. - Persze. Egy konyhát, amelyben az ember ellehet. - Julie sóhajtott: - Zene, könyvek, igazi házi koszt a röptiben itt-ott vásárolt vacakok helyett, ülni a tornácon, ameddig tetszik, és bámulni a panorámát - és ezt hármasban. Ez volt Az Álom további része: egy lakóhely a tenger mellett és - egyébként szerény életmód mellett - elegendő anyagi biztonság, hogy húsz évvel korábban nyugalomba vonulhassanak.

Az egyik dolog, ami Bobbyt Julie-hoz - és Julie-t hozzá vonzotta -, hogy mindketten tudatában voltak az élet rövidségének. Természetesen mindenki tudja, hogy az élet túl rövid, de a legtöbb ember igyekszik kiverni ezt a fejéből, és él, mintha holnapok végtelen sora állna előtte. Ha az emberek többsége be tudná csapni magát a halállal kapcsolatban, nem foglalkoztatná őket olyan szenvedélyesen egy futballmeccs kimenetele, egy teleregény cselekménye, a politikusok fecsegése, vagy ezer más dolog, ami valójában semmit sem jelent, ha szembesíthetjük azzal, hogy végül mindenkire elkerülhetetlenül ráborul a végtelen éjszaka. Képtelenek voltak akár egy percet is elvesztegetni egy szupermarket pénztára előtt várakozva, és a világért sem szenvedtek volna órákat buta vagy unalmas emberek társaságában. Lehet, hogy egy újabb világ vár az emberre, sőt lehet, hogy a mennyország is, számítani azonban nem lehet rá, számítani csak sötétségre lehet. Az önámítás ez esetben áldást jelent. Sem Bobby, sem Julie nem volt búvalbélelt alak. Éppúgy, mint bárki más, tudták, hogyan élvezzék az életet, s így is tettek, még ha nem tudták is megvásárolni maguknak a halhatatlanság törékeny illúzióját, amely a legtöbb ember számára védelmet jelent az elgondolhatatlannal szemben. Tudatosságuk nem szorongásban vagy depresszióban fejeződött ki, hanem erős-elszántságukban, hogy nem pazarolják életüket értelmetlen cselekedetek összevisszaságára; ellenkezőleg, hogy megtalálják a lehetőségét, hogy módjuk legyen sokáig élni egymás mellett saját derűs kis véd- és dacszövetségükben. Miközben gesztenyeszín hajába belekapott a szél, Julie a messzi horizont felé nézett, amelyet mézarany fénnyel öntött le a ráereszkedő nap. - Thomast az emberek ijesztik el attól, hogy kinn legyen a világban, a túl sok ember. De egy kis háznál a tenger mellett boldog lenne, egy nyugodt partszakaszon, ahol kevés az ember. Ebben biztos vagyok. - Úgy is lesz - biztosította Bobby. - Mire kiépítjük az ügynökséget akkorára, hogy eladhassuk, a déli partvidék már túl drága lesz. De Santa Barbarától északra is szép. - Ez hosszú part - mondta Bobby, és egyik karjával átölelte. Még találunk helyet délen, és lesz időnk, hogy kiélvezzük. Nem fogunk örökké élni, viszont még fiatalok vagyunk. A mi óránk még hosszú-hosszú évekig nem jön el. Bobby azonban emlékezett az előérzetére, amely reggel, az ágyban kerítette hatalmába, azután, hogy szeretkeztek, az érzésre, hogy valami rosszindulatú leselkedik odakint a széltépázta világban, ami jön, és elragadja tőle Julie-t. A nap elérte a szemhatárt, és kezdett beleolvadni. Az aranyló fény színe gyorsan naranccsá, aztán vérvörössé vált. Mögöttük a fű és a nagyra nőtt gaz suhogott a szélben. Bobby a válla fölött hátranézett a tölcsérekre, amelyek a tengerpart és a parkoló közti lejtőn a levegőben örvénylettek, mint halvány szellemek, amelyek az alkony közeledtével megszöktek egy temetőből. Kelet felől az éj fala magasodott a világ felé. A levegő határozottan lehűlt.

18 Candy egész nap az elülső hálószobában aludt, amely egykor anyjáé volt, s most is őrizte az asszony különleges illatát. Hetente kétszer-háromszor óvatosan néhány csöppnyit cseppentett anyja kedvenc parfümjéből - a Chanel No. 5-ből - egy fehér, csipkeszegélyű zsebkendőre, amelyet a fésülködőasztalon tartott, az ezüst fésű- és kefekészlet mellett, így aztán minden lélegzetvétel anyjára emlékeztette ebben a szobában. Időnként félig felébredt szendergéséből, hogy megigazítsa a párnákat, vagy maga köré rendezze a takarókat, ilyenkor a parfüm illata, mintha csak altató lett volna, elringatta; minden alkalommagi boldogan merült újra álomba. Melegítőnadrágban és pólóban aludt, mivel alig talált magának elég nagy pizsamát, s mert túl szemérmes volt, semhogy meztelenül vagy akár alsóruhában aludjék. A ruhátlanság zavarba hozta Candyt, még ha nem volt is körüle senki.

Az egész hosszú csütörtök délutánon éles téli napsütés töltötte be a kinti világot, de kevés jutott át belőle a rózsamintás rolókon és rózsaszínű függönyökön, amelyek a két ablakon függtek. Néhányszor, amikor felébredt és az árnyakra hunyorgott, csak az öltözőasztalka tükrének gyöngyszürke derengését és az éjjeliszekrényen álló fényképek ezüst keretén megcsillanó fényeket látta. Álomittasan és a zsebkendőre frissen cseppentett parfümtől mámorosan könnyen el tudta képzelni, hogy szeretett anyja ott ül a hintaszékében, és őt nézi. Biztonságban érezte magát. Még röviddel naplemente előtt tökéletesen felébredt, és egy darabig feje alatt összekulcsolt kezekkel feküdt. Felfelé bámult, a mennyezetes ágy fölé ívelő mennyezet alja felé. Nem látta, de tudta, hogy ott van, és képzeletében fel tudta idézni a szövet rózsabimbós mintájának eleven képét. Egy ideig anyjára gondolt, élete legszebb éveire, amelyek mostanra mindörökre elszálltak, aztán a lányra gondolt, a fiúra és az asszonyra, akit az éjjel megölt. Megpróbálta felidézni vérük ízét, de ez az emlék nem volt olyan intenzív, mint az anyjáé. Kis idő múltán felgyújtotta az olvasólámpát és körülnézett a kényelmes, meghitt szobában. A tapétát, az ágytakarót, a rolókat, a függönyöket és a szőnyegeket rózsabimbók díszítették. Az ágy, az öltözködőasztal és a fiókos szekrény sötét mahagóniból készült. A hintaszék karfáira két kötött kendőt terítettek, az egyik zöld volt, mint a rózsa levele, a másik olyan színű, mint a szirmok. Candy a szomszédos fürdőszobába ment, bezárta az ajtót, majd meggyőződött róla, hogy a zár tart. Fény csak a mosdó feletti polcba épített neoncsövekből jött, hiszen a kicsi felső ablakot már régen bemázolta fekete festékkel. Egy pillanatig elnézte az arcát a tükörben. Tetszett magának, hiszen mintha anyja arcába nézett volna. Örökölte tőle fakó, csaknem fehér szőke haját, és az övére hasonlított tengerkék szeme is. Candy arcát csupa kemény sík és erős vonás építette fel, de anyjáénak szépsége és nemessége nélkül, annak ellenére, hogy szája éppoly finom vonalú volt, mint az övé. Miközben levetkőzött, nem nézett magára. Büszke volt hatalmas vállaira és karjaira, széles mellkasára és izmos lábaira, de nemi szervének puszta megpillantása is a szennyesség érzésével, és enyhe rosszulléttel töltötte el. Vizeléshez leült a vécékagylóra, hogy ne kelljen megérintenie magát. Miközben zuhanyozott és a lába közét szappanozta, mosdókesztyűt húzott, amelyet egy pár kis mosdókendőből varrt, s így keze bőre nem kellett hogy érintse az alanti gonosz húst. Amikor megtörülközött és felöltözött - sportzoknit, edzőcipőt, sötétszürke kordnadrágot és fekete inget húzott - vonakodva hagyta el anyja egykori szobájának megbízható menedékét. Már leszállt az éj, és az emeleti előteret csak halványan világították meg a gyenge villanykörték, amelyek foglalatát a mennyezeten szürke por lepte, és hiányzott róluk a kristályfityegők fele is. Tőle balra helyezkedett el a lépcsőfeljáró, jobbra a nővére szobája, a saját régi szobája és a másik fürdőszoba. Az elé állt, mögötte nem égett lámpa. A tölgyfa padló nyikorgott, és a kopott futószőnyeg is alig tompította léptei zaját. Néha gondolt arra, hogy a ház többi részét is alaposan ki kéne takarítani, talán még néhány új szőnyegre és egy festetésre is ideje volna áldozni; mindenesetre - jóllehet anyja szobáját makulátlanul és jó állapotban őrizte meg-semmiféle indítéka nem volt, hogy időt vagy pénzt fordítson a ház többi részére. Húgai sem igen mutattak érdeklődést vagy tehetséget - az otthonteremtés iránt. Finom léptek zaja figyelmeztette a macskák közeledésére, meg is állt kevéssel a lépcső előtt, nehogy valamelyikük lábára vagy farkára lépjen, ha majd felérnek a fenti, legfelső lépcsőfokra, és már körülötte nyüzsögtek. Huszonhatan voltak, ha a legutóbbi adat azóta el nem avult. Tizenegy közülük fekete színű, jó néhány csokoládé- vagy dohánybarna, esetleg szénszürke, kettő óaranyszínű, és csak egy fehér. Candy húgai, Violet és Verbina főleg a sötét színű macskákat kedvelték, minél sötétebbek voltak, annál jobb. Az állatok nyüzsögtek körülötte, a lábához dörgölődztek, a lábikrája köré csavarták a farkukat. Volt köztük két angóra, egy abesszin macska, egy farkatlan man-szigeti, egy máltai, egy teknőchéj színű, de a legtöbb korcs volt, nehezen kideríthető családfával. Némelyiknek zöld szeme volt, némelyiknek sárga, egyeseknek ezüstszürke, másoknak kék, s valamennyien nagy figyelmet szenteltek Candynek. Egyikük sem dorombolt vagy nyávogott; látogatásuk teljes csendben zajlott le.

Candy nem rajongott különösebben a macskákért, de ezeket eltűrte; nem azért, mert a húgaié voltak, hanem mert valamiképpen jóformán Verbina és Violet meghosszabbítását jelentették. Ha bántotta volna őket, vagy gorombán beszélt volna velük, az ugyanaz lett volna, mintha megüti a húgait, amit semmiképpen sem tehetett meg, hiszen anyja a halálos ágyán figyelmeztette, hogy gondoskodjék Verbináról és Violetről, és védelmezze őket. A macskák alig egy perc alatt eleget tettek küldetésüknek, és szinte egyszerre elfordultak tőle. Csapkodtak a farkukkal, megfeszítették hajlékony testüket, és felborzolták a bundájukat, aztán szinte egyetlen állatként a lépcsőlejáróhoz, majd tovább, lefelé hömpölyögtek. Mire Candy az első lépcsőfokhoz ért, már a lépcsőfordulóban voltak, befordultak, és eltűntek a szeme elől. A férfi lement a lenti hallba, de ekkorra a macskák már nem voltak ott. Átment a sötét, és dohos illatú nappalin. A dolgozószobából, ahol a polcokat az anyja által olyannyira kedvelt érzelmes romantikus regények töltötték meg, kiérzett a penész szaga. Amikor átment a gyéren világított étkezőn, törmelék csikorgott a cipői alatt. Violet és Verbina a konyhában volt. Egypetéjű ikrek lévén semmiben sem különböztek. Egyforma szőke volt a hajuk, egyforma hibátlan és ránctalan a bőrük, ugyanolyan porcelánkék szemmel nézték a világot. Egyforma volt finom szemöldökük, magas pofacsontjuk, finoman ívelt lyukú egyenes orruk, az alkuk, amely rúzs nélkül is piros volt, sőt még apró fogaik is, amelyek úgy fehérlettek, mint a macskáiké. Candy megpróbálta szeretni a húgait, de hiába. Anyja kedvéért képes volt rá, hogy ne utálja őket, ekképpen semleges maradt, megosztozott velük a házon, de nem úgy, ahogyan ez egy igazi családban történt volna. Túl vékonyak, gondolta, túl karcsúak, majdnem törékenyek, túl sápadtak, mint a napot ritkán látó teremtmények - csakugyan ritkán melengette őket, mióta egyre kevesebbszer hagyták el a házat. Apró kezüket gondosan manikűrözték, folyamatosan a külsejüket ápolták, mintha maguk is macskák lettek volna. Candy számára azonban ujjaik túlságosan hosszúak voltak, természetellenesen hajlékonyak és fürgék. Anyjuk robusztus alkat volt, markáns arcvonásokkal és pirospozsgás arcszínnel, és Candy néha csodálkozott, hogyan származhatott ilyen életerős nőtől ez a halovány páros. Az ikrek hat rétegben pamuttakarókat halmoztak fel a téres konyha egyik sarkában, hogy legyen egy nagy hely, ahol a macskák kényelmesen lefekhetnek. A vacok azonban tulajdonképpen Violeté és Verbináé volt, s így időről időre órákat üldögélhettek a macskáik közt. Amikor Candy a helyiségbe lépett, a takarókon ültek, körülöttük s az ölükben macskákkal.. Violet Verbina körmeit reszelgette. Egyikük sem nézett fel, hiszen a macskák által már üdvözölték őt. Verbina az eltelt húsz évben egyetlen szót sem szólt Candy füle hallatára - az ikrek négy évvel voltak fiatalabbak nála -, Candy azonban nem tudta bizonyosan, hogy vajon nem is tud beszélni, esetleg pusztán nem akar, vagy csak vele elfogódott. Violet majdnem olyan hallgatag volt, mint a nővére, de ő, ha kellett, beszélt, csakhogy ebben a pillanatban nyilvánvalóan nem volt semmi mondanivalója. Candy a hűtőszekrénynél állt, s figyelte őket, amint Verbina halvány jobb keze fölé hajoltak, és úgy érezte, igazságtalanul ítélte meg őket. Más férfi valami különös módon vonzónak találhatta volna a lányokat, számára azonban túl vékonynak tűntek a tagjaik. Más férfi ruganyosnak és erotikusnak láthatta őket, mint a táncosok lábait és az akrobaták karjait. Bőrük tejfehér volt, keblük telten ringott. Mivel Candyt áldásos módon hidegen hagyta a szex, nem volt alkalmas, hogy felmérje a vonzerejüket. Szokásuk szerint a lehető legkevesebb ruhát viselték, csak annyit, hogy még ne figyelmeztesse őket: vegyenek fel még valamit. Télen erősen befűtötték a házat, és legtöbbször, mint most is, pólót, rövid sortot vagy harisnyanadrágot viseltek, és mezítláb, fedetlen végtagokkal jártak. Csak anyjuk szobájában - most Candy lakott benne - volt állandóan hűvös, mivel ő zárva tartotta az ottani ajtókat. Ha az illem egy bizonyos fokát nem követelte volna meg a jelenléte, a nővérek meztelenül csámborogtak volna a házban. Violet lustán reszelgette Verbina hüvelykujjának körmét, és mindketten olyan figyelmesen meredtek rá, mintha a körömholdról, vagy magáról a köröm ívéről leolvashatták volna az élet éraelmét.

Candy támadást intézett a hűtőszekrény ellen, kivett egy nagydarab konzervsonkát, egy csomag ementáli sajtot, mustárt, savanyúságot, és egy negyed gallon tejet. Kenyeret vett elő az egyik szekrényből, és leült egy csővázas székre az idő megsárgította asztal mellé. Az asztal, a székek, a szekrények valaha fényes fehérek voltak, de mióta anyja meghalt, Candy nem festette be őket. Sárgásfehér színük a szegélyeknél és a sarkokban szürkésfehérbe ment át. Az idő múltával a festék is pattogzott róluk. Az elnyűtt margarétamintás tapéta néhány helyen mállott is a szegélyek mentén, és a zsír- és gőzfogta kretonfüggönyök is petyhüdten lógtak. Candy elkészített és megevett két vastag sonkás-sajtos szendvicset. A tejet egyenesen a papírdobozból kortyolgatta. A huszonhat macska, amely eddig az ikrek körül heverészett, hirtelen felugrott, a nagy konyhaajtó alján lévő macskaajtóhoz. ment, és rendben kivonult. Nyilván eljött az ideje, hogy elvégezzék a dolgukat. Violet és Verbina nem akarta, hogy az egész ház homokosládák szagával legyen tele. Candy behunyta a szemét, és nagyot húzott a tejből. Jobban szerette volna, ha szobahőmérsékletű, vagy egy kicsit meleg. Valamelyest a vérre emlékeztette az íze, habár nem volt olyan kellemesen csípős; jobban hasonlított volna rá, ha nem hűtötték volna le. A macskák pár perc múlva visszatértek. Verbina most a hátán feküdt, feje egy párnán nyugodott, szemét lehunyta, ajka pedig mintha magában beszélt volna, mozgott, jóllehet hangot nem adott ki. Kinyújtotta másik karcsú kezét is, így nővére azon is gondosan megreszelgethette a körmöket. Hosszú lábát szétterpesztette, és Candy belátott sima combjai közé. Csak egy póló, és egy vékony barackszín harisnyanadrág volt rajta, amely inkább kiemelte, mint elrejtette női hasadékát. A macskák hangtalanul rajzottak körülötte, ráfeküdtek, többet törődve az illendőséggel, mint ő maga, és vádlóan néztek Candyre, mintha tudták volna, hogy leselkedett. A férfi lesütötte a szemét, és az asztalon lévő morzsákat kezdte vizsgálgatni. - Frankie itt volt - mondta Violet. Candy először jobban meglepődött a tényen, hogy a lány beszélt, mint azon, amit mondott, aztán a három szó jelentése úgy visszhangzott át bensőjén, mint amikor egy sárgaréz gongot megütnek egy kalapáccsal. Olyan hirtelen állt fel, hogy feldöntötte a székét. - Itt volt? A házban? Se Verbina, se a macskák nem rezzentek meg a szék csattanására és Candy felcsattanó hangjára. Álmatagon, közönyösen hevertek. - Odakint - mondta Violet, aki még mindig fekvő nővére mellett ült a földön, és ikertestvére ujjain dolgozott. Hangja mély volt, csaknem suttogott. - Az eugéniasövénytől figyelte a házat. Candy kinézett az ablakok mögötti éjszakába. - Mikor? - Négy óra tájban. - Miért nem ébresztettetek fel? - Nem volt itt sokáig. Soha sincs itt sokáig. Egy vagy két percig marad, aztán elmegy. Fél. - Láttad őt? - Tudtam, hogy ott van. - Nem próbáltad megállítani, mielőtt elment volna? - Hogyan tehettem volna? Violet most ingerültnek tűnt, de hangja semmivel sem volt kevésbé megnyerő, mint az előbbi. - Ámbár a macskák utána mentek. - Bántották? - Egy kicsit. Nem nagyon. Ő viszont megölte Samanthát. - Kicsodát? - A mi szegény kis cicánkat, Samanthát. Candy nem tudta a macskák nevét. Rendszerint nem egyszerűen egy csapatnyi macskának látszottak, hanem különálló lénynek, amely egységes egészként mozgott, és láthatólag egységes gondolatok vezérelték. - Megölte Samanthát. A járda végénél lévő egyik kőoszlophoz verte a fejét.

Violet végül felnézett nővére kezéről, szeme világosabbnak tűnt, mint az előbb, jeges halványkéknek. - Azt akarom, hogy intézd el, intézd el, istenigazából, úgy, ahogyan ő a macskánkat. Bánom is én, hogy a bátyánk... - Az után, amit tett, nem a bátyánk többé - mondta dühösen Candy. - Azt akarom, hogy azt tedd vele, amit ő tett Samanthával. Azt akarom, hogy eltaposd, Candy, azt akarom, hogy szétverd a fejét, törd föl a koponyáját, míg csak ki nem folyik az agyveleje. Violet továbbra is szelíden beszélt, de a szavai beledöftek Candybe. Néha - amikor, mint most is - a lány hangjában a szokásosnál több érzelem volt, úgy tűnt, nemcsak a füleit veszi célba, hanem be akar surranni a fejébe is, hogy ott finoman az agyára telepedjék, mint a köd. - Azt akarom, hogy szétzúzd, hogy üsd és tépd, amíg már nem egyéb, mint törött csontok és szétroncsolt zsigerek együttese. Azt akarom, hogy vájd ki a szemét. Azt akarom, hogy megbánja, amikor bántotta Samanthát. Candy összerázkódott: - Persze, ha egyszer a-kezem közé kapom, megölöm, de nem azért, amit a macskáddal tett, hanem azért, amit anyánk ellen követett el. Nem emlékeztek, mit csinált vele? Hogy vagytok képesek egy macska megbosszulásával törődni, amikor hét hosszú év után sem bűnhődött meg anyánkért? Violet fájdalmasan nézett, elfordította arcát bátyjától, és hallgatásba burkolódzott. A macskák elhömpölyögtek Verbina fekvő alakja mellől. Violet félig nővérén, félig mellette feküdt. Fejét Verbina mellére fektette, meztelen lábukat egymásba fonták. Félig kiemelkedve transzszerű állapotából, Verbina nővére selymes haját simogatta. A macskák visszatértek, és ahol csak egy meleg zugra találtak, amely befogadta őket, az ikrekhez bújtak. - Frank itt volt - mondta Candy hangosan, de inkább magának és keze ökölbe szorult. Düh ébredt benne, akár egy kis szélörvény messze kinn a tengeren, amely azonban rövid idő alatt hurrikánná nő. Ezzel együtt a düh olyan érzés volt, amelynek nem merte átadni magát; nem volt szabad elvesztenie az önuralmát. Egy dühroham megöntözné sötét vágyainak vetését... Anyja megengedné, hogy megölje Franket, mert Frank elárulta a családot, és halála jótétemény volna a többiek számára. Ha azonban Candy hagyná, hogy a fivére iránti haragja őrjöngő dühvé fokozódjék, és nem akadna rá Frankre, valaki mást ölne meg, mert a vágya túl nagy volna, semhogy ellen tudna állni neki. Anyja a Mennyországban szégyellné magát miatta, egy darabig elfordítaná tőle az arcát, és tagadná, hogy valaha is a világra hozta. Candy a plafonra, a láthatatlan égre és Isten udvarának arra a pontjára nézett, ahol anyja tartózkodott, s végül így szólt: - Vigyázok. Nem veszítem el az önuralmamat, nem én. Elfordult a húgaitól és a macskáktól, hogy megnézze, maradt-e valamilyen nyoma Franknek az eugéniasövénynél, vagy a pilaszternél, ahol megölte Samanthát.

19 Bobby és Julie Ozzie-nél vacsorázott Orange-ban, aztán átmentek a szomszédos bárba. A zenét Eddie Day szolgáltatta, aki hajlékony hangján kortárs számokat énekelt, de egy-egy dallamot az ötvenes, és a korai hatvanas évekből is. Ez nem bigband-zene volt, hanem valami kezdeti rock and roll, szvingbeütéssel. Szvingelhettek a „Dream Lover”-féle számokra, rumbázhattak a „La Bambára”, és csacsacsázhattak bármelyik diszkó-tinglitanglira, ami besurrant Eddy repertoárjába, úgyhogy jól szórakoztak.

Ha lehetett, valahányszor meglátogatták Thomast Cielo Vistában, Julie szívesen ment utána táncolni. A zene rabságában, az ütemet betartva, a táncfigurákra összpontosítva képes volt rá, hogy minden egyebet kiverjen a fejéből - még a bűntudatot és a szomorúságot is. Semmi sem szabadította fel ilyen tökéletesen. Bobby is szeretett táncolni, különösen szvinget. Bedöntés, kidobás, helycsere, összesimulás, újra bedöntés, helycsere kéz a kézben, aztán vissza alaphelyzetbe... A zene megnyugtatta az embert, a táncnak azonban megvolt a hatalma ahhoz, hogy örömmel töltse meg a szívét, és hogy elzsongítsa megsebzett részeit. Mialatt a zenészek szünetet tartottak, Julie és Bobby sört kortyolgatott a táncparkett szélénél álló asztalnál. Mindenféléről beszéltek, Thomast kivéve, s végül Az Álomnál köttek ki - főleg arról beszéltek, hogyan rendezzék be a tengerparti bungalót, ha egyszer megvásárolják. Habár nem szándékoztak vagyonokat költeni a bútorzatra, abban egyetértettek, hogy megengedhetnek maguknak két dolgot a szvingkorszakból: talán egy bronz és márvány szecessziós vitrint EmileJacques Ruhlmanntól, és feltétlenül egy Wurlitzert. - A 950-es modellt - mondta Julie. Az valami pompás volt. Buborékcsövekkel. Szökellő gazellákkal az elülső lemezen. - Kevesebb, mint négyezer készült belőle. Hitler vétke. A Wurlitzer átállt haditermelésre. Az 500-as is szép, vagy a 700-as is. - Igen, de azért mégsem a 950-esek. - Nem is olyan drágák, mint a 950-es. - Te a pennyket számolgatod, amikor a legszebb dologról beszélünk? - A legszebb dolog a Wurlitzer 950-es? - kérdezte Bobby. - Természetesen. Mi más? - Számomra te vagy a legszebb. - Ez kedves tőled - felelte az asszony -, de én még akarom a 950-est is. - Számodra nem én vagyok a legszebb? - kérdezte Bobby és - lesüllyesztette szempilláit. - Nekem te csak egy nehéz ember vagy, aki nem hagyja, hogy legyen egy Wurlitzer 950-esem felelte Julie, élvezve a játékot. - És mit szólsz egy Seeburghoz? Egy Packard Plamorhoz? Na jó... Hát egy Rockolához? - A Rockola csinált néhány szép dobozt - ismerte el Julie - veszünk egyet és megvesszük a Wurlitzer 950-est is. - Szórod majd a pénzünket, mint egy részeg matróz. - Arra születtem, hogy gazdag legyek. A gólya összezavarodott, és nem Rockefellerékhez kézbesített. - Nem szeretnéd most kezedbe kaparintani azt a gólyát? - Évekkel ezelőtt elkaptam, megfőztem, és megettem karácsonyi vacsorán. Pompás volt, de még most is szívesebben volnék Rockefeller. - Boldog vagy? - kérdezte Bobby. - Izgatott, és ez nemcsak a sör. Nem tudom, miért, de ma este jobban érzem magam, mint nem is tudom, mióta. Azt hiszem, eljutunk oda, ahova el akarunk jutni, Bobby. Azt hiszem, korábban vonulunk vissza, és sokáig boldogan élünk majd a tengerparton. Amíg Julie beszélt, Bobby mosolya megfakult, s végül már komor volt a tekintete. - Mi van veled, Sanyaró Vendel? - kérdezte az asszony. - Semmi. - Ne viccelj. Egy kicsit egész nap furcsa voltál, megpróbáltad elrejteni, de valami motoszkál a fejedben. Bobby belekortyolt a sörébe, aztán így szólt: - Nos, te úgy érzed, hogy minden rendben lesz, nekem azonban rossz érzésem van. - Neked, Mr. Derűlátó? Bobby még mindig komoran nézett maga elé. - Lehet, hogy egy időre irodai munkára kellene szorítkoznod, távol maradni a tűzvonaltól. - Miért? - Mert rossz érzésem van.

- Micsoda? - Hogy el foglak veszíteni. - Na, csak azt próbáld meg!

20 A szél láthatatlan karmesteri pálcájával suttogó hangok kórusát vezényelte az élősövényben. A kétholdnyi telek három oldala körül hét láb magas falat képeztek a sűrű eugéniák, s ha Candy minden évben párszor motoros ollóval le nem vágja a tetejüket, már magasabbak lettek volna a háznál. Kinyitotta a derékig érő kovácsoltvas ajtót a két oszlop közt, és kilépett a megyei út kavicsos peremére. Tőle balra a kétsávos aszfaltút néhány mérföldnyire felkanyarodott a dombok közé. Jobbra meredeken lejtett a távoli part irányába, házak előtt haladt el, amelyek annál fösvényebben kimért telkeken álltak, minél közelebb estek a tengerhez, míg aztán a városban már csak tizedakkorák voltak, mint a Pollard-birtok. Ahogy a táj nyugat felé lejtett, mind sűrűbben rajzottak a fények - hogy aztán néhány mérföldnyire, mintha csak falba ütköztek volna, megtorpanjanak: az a fal az éjszakai ég volt, a sötét, mély, hideg tenger. Candy a magas sövény mentén haladt, amíg úgy érezte, elérte a helyet, ahol Frank állt. Felemelte két nagy kezét, s hagyta, hogy a széltépázta levelek a tenyeréhez csapódjanak, mintha részesíthették volna bátyja kurta itt-tartózkodásának valamiféle fizikai emlékében. Semmi. Szétválasztotta az ágakat, és a résen át a ház felé nézett, amely éjjel nagyobbat mutatott valóságos méreténél, mintha tíz szoba helyett tizennyolc vagy húsz lett volna benne. Az elülső ablakok sötétek voltak, oldalt, hátrafelé, ahol a fény átszüremkedett a zsíros kretonfüggönyökön, a konyhaablakot sárga világosság töltötte ki. A ház azonban ennek az egy fénynek az ellenére is elhagyatottnak tűnt. Az egyik viktoriánus faragvány meghajolt, és letörött az ereszről. A tornác teteje megsüllyedt, pár korlátoszlopa törött volt, a főlépcső fokai csáléra álltak. Candy még az alacsonyan járó holdsarló gyér fényénél is látta, hogy a házat ki kéne festeni; sok helyütt, mintha sötét színű csont villanna ki, látszott a meztelen fa, a maradék festék pedig vagy pergett, vagy olyan átlátszó volt, mint egy albínó bőre. Candy megpróbált Frank fejével gondolkodni, elképzelni, miért tér vissza állandóan. Frank félt Candytól, és volt is rá oka. Félt a nővéreitől is, és az emlékektől is, amelyeket a ház tartogatott a számára, úgyhogy kénytelen volt távol maradni. De gyakran visszalopakodott, keresett valamit, talán olyasvalamit, amit ő sem értett. Candy csalódottan hagyta, hogy az ágak összecsapódjanak, visszalépdelt a növény mentén, majd megállt előbb az egyik, aztán a másik kapuoszlopnál, keresve a helyet, ahol Frank elkergette a macskákat, és szétverte Samantha fejét. A szél mostanra bár már felszárította a kőre fröccsent vért, a maradékot pedig a sötétség rejtette el Candy szeme elől, Candy még mindig biztos volt benne, hogy megtalálja a helyet, ahol Samantha elpusztult. Fenn és lenn mind a négy oldalán megtapogatta az oszlopot, óvatosan, mintha arra számított volna, hogy egy darabon olyan forró, hogy megégeti a kezét. S bár türelmesen végigvizsgálta a durva kövek felületét és a malterrétegeket, túl sok idő telt el, még az ő kivételes tehetsége sem volt képes megragadni bátyja áhított auráját. Végigsietett a töredezett, megsüllyedt járdán, s a csípős éjszakából ismét belépett a fullasztóan meleg házba, a konyhába, ahol a húgai a takarókon ültek a macskasarokban. Verbina Violet mögött ült, egyik kezében fésűt, a másikban kefét tartott, és nővére lenszőke hajával foglalatoskodott. - Hol van Samantha? - kérdezte Candy. Violet félrebillentette a fejét, meglepve elnézett és így szólt: - Mondtam. Meghalt. - Hol a test? - Itt - felelte Violet és mindkét kezével széles mozdulatot tett, a körülötte kuporgó és terpeszkedő, pihenő macskákra mutatva:

- Melyik az? - kérdezte Candy. Az állatok fele olyan moccanatlan volt, hogy bármelyikük lehetett volna a döglött. - Mind! - mondta Violet. - ők most már mind Samantha. Candy ettől tartott. Valahányszor elpusztult valamelyik macska, az ikrek a falka többi részét körbeültették, középre tették a hullát, és anélkül, hogy egy szót szóltak volna, kényszerítették az élőket, hogy megegyék az elpusztultat. - Az istenfáját - mondta Candy. - Samantha most is él, most is egy részünket alkotja - mondta Violet. Hangja mély volt, suttogott, mint annak előtte, de a szokásosnál álmatagabb. - Egyik cicánk sem hagy el bennünket igazán. Egy része... megmarad bennünk... és ezáltal mindannyian erősebbek vagyunk. Erősebbek és tisztábbak és mindig együtt maradunk, mindig, mindörökre. Candy nem kérdezte meg, hogy vajon nővérei részt vettek-e a torban, mert már tudta a választ. Violet a szája sarkát nyalogatta, mintha az ízre emlékeznék, nedves ajkai csillogtak, s egy pillanattal később Verbina nyelve is végigfutott a szája szélén. Candy időnként úgy érezte, mintha az ikrek egy, az övétől tökéletesen különböző faj egyedei lennének, hiszen csak ritkán tudta megfejteni viselkedésüket. Ha pedig rájuk nézett - Verbina örök hallgatásba burkolódzott - arcuk és tekintetük semmit sem árult el gondolataikból; kifürkészhetetlenek voltak, akár a macskák. Candy alig kapiskált valamit az ikrek és a macskák közti kötelékekből. Áldott emlékű anyjuk ajándékozta meg őket ezzel - éppúgy, ahogy az ő sok képessége is anyja nagyszerű öröksége volt -, így aztán nem is kérdőjelezte meg helyességét, vagy üdvös voltát. Mégis, legszívesebben megütötte volna Violetet, amiért nem őrizte meg a testet a számára. Tudta, hogy Frank megérintette, úgyhogy Candy hasznát vehette volna, a húga azonban nem őrizte addig, míg ő felébredt, nem jött, hogy korábban felébressze. Szerette volna összetörni Violet csontjait, de a húga volt, és nem bánthatta a húgait, gondoskodnia kellett róluk, védelmeznie kellett őket. Anyja szemmel tartotta. - S az ehetetlen részek? Violet a konyhaajtó felé intett. Candy felkapcsolta a külső lámpát, és kilépett a hátsó tornácra. A festetlen padlódeszkákon kis csontdarabok és csigolyák hevertek szanaszét, mint valami furcsa formájú dobókockák. A tornácnak csak két oldala volt nyitott, a ház kanyarulata körbevette a két másik oldalt, és a sarokban, ahol az épület falai találkoztak, Candy megtalálta Samantha farkának egy darabját, és pár szőrcsomót, amelyet az éjszakai szél sodort ide. A félig összetört koponya a legfölső lépcsőfokon hevert. Candy felvette, és lerakta a nyíratlan fűre. A szél, amely késő délután óta megcsendesedett, hirtelen teljesen elállt. A hűvös levegő nagy távolságból, a leghalványabb zajt is elhozta volna, az éjszaka azonban néma volt. Candy egy tárgy megérintése után rendszerint látta maga előtt a személyt, akinek utoljára a kezében volt. Néha azt is látta, hová mentek, akik letették a tárgyat, és ha a keresésükre indult, mindig megtalálta őket, ott, ahova látnoki képessége vezette. A macskát Frank ölte meg, és Candy remélte, hogy a maradványok megérintése felszikráztat benne egy látomást, amely ismét a bátyja nyomára vezeti. Samantha törött koponyájáról az utolsó darabig lecsipkedtek minden húst, ugyanígy a tartalmát is kiürítették. Tisztára csipkedték, simára nyalták, a szél kiszárította - akár egy régi korból származó ásatag lelet része is lehetett volna. Candy agyát nem Frank képe töltötte meg, hanem a többi macskáé, Verbináé és Violeté, s végül undorral dobta el az összeroncsolt koponyát. Csalódása haraggá növekedett. Érezte, ahogyan feltámad benne a vágy. Nem merte hagyni, hogy kivirágozzék benne... de ennek végtelenül nehezebb volt ellenszegülni, mint ellenállni a nők igézetének és egyéb bűnöknek. Gyűlölte Franket. Hét év óra folyamatosan, olyan nagyon, olyan mélységesen gyűlölte, hogy nem tudta elviselni a gondolatot: elszalasztott egy lehetőséget, hogy elpusztítsa. Vágy...

Térdre esett az elvadult gyepen. Ökölbe szorította a kezét, begörbítette a vállait, és összeszorította a fogait Megpróbált sziklává változni, amelyet még a leghevesebb vágy sem képes elmozdítani egy hüvelykkel sem; a legégetőbb szükség sem, a legmardosóbb éhség, a legszenvedélyesebb sóvárgás sem egy hajszálnyival sem. Anyjához imádkozott, hogy erőt adjon neki. A szél újra feltámadt, ő pedig hitte, hogy az ördög szele, amely a kísértésbe sodorja. Leborult, a porhanyós talajba vájta ujjait és anyja szent nevét - Roselle! - ismételgette. Őrjöngve a fűbe, a porba suttogta a nevet, újra és újra kétségbeesetten igyekezve elfojtani bimbózó sötét vágyát. Aztán sírva fakadt, majd fölkelt. És elindult, vadászni.

21 Frank elment egy moziba, s végigült egy filmet, anélkül azonban, hogy oda tudott volna figyelni a cselekményére. Az El Toritóban vacsorázott, de nem érezte igazán az étel ízét, csak erőltette magába az enchiladákat és a rizst, mintha tüzelőt hányna egy kemencébe. Néhány órán át ide-oda hajtott Orange megye középső és déli részein, csak mert az idő szerint nagyobb biztonságban érezte magát mozgás közben. Végül visszatért a motelba. Folyamatosan igyekezett agya sötét fala mögé hatolni, amely mögött egész élete rejtőzött. Szorgalmasan kereste a legkisebb rést is, amelyen át felfedezhet egy emléket. Biztos volt benne, hogy ha sikerül egy repedést találnia, az emlékezetvesztés teljes homlokzata leomolhat. Az akadály azonban sima volt és résmentes. Eloltotta a villanyt, de nem tudott aludni. Santa Ana enyhült, a zúgó szeleket nem okolhatta álmatlanságáért. Habár a takarókon alig volt vér, és mióta napközbeni szundikálásából felébredt, az is megszáradt, úgy találta, azért kerüli az álom, mert nem hagyja nyugton, hogy vérfoltos ágyneműk közt fekszik. Felkattintotta az egyik lámpát, lehúzta az ágyat, felcsavarta a fűtést, és újra lefeküdt, immár sötétben. Megpróbált elaludni takarók nélkül, mindhiába. Azt mondta magának, hogy emlékezetvesztése - továbbá az ebből fakadó magányossága és elszigeteltségérzése - tartja ébren. Bár ebben volt némi igazság, tudta, hogy becsapja magát. Az igazi ok, amiért nem tudott aludni, a félelem volt. Félelem attól, hogy vajon hova keveredhet alvajárás közben. Attól, hogy mit követhet el, attól, amit esetleg a felébredés után a kezében talál.

22 Derek aludt. A másik ágyban. Halkan horkolt. Thomas nem tudott aludni. Felkelt, és odaállt az ablak mellé, kifelé nézett. A Hold lement, feneketlen volt a sötétség. Nem szerette az éjszakát, mert megrémítette. A napfényt szerette, a mindenféle színű virágokat, a zöld füvet, de mindenekfelett a kék eget, amely miatt az ember úgy érzi, mintha fedő volna a világon, amely mindent itt lent, a földön, a helyén tart. Éjszaka eltűntek a színek, a világ üres volt, mintha valaki levette volna a fedőt, és beengedett volna egy nagy csomó semmit. Az ember felnézett erre a semmiségre, és úgy érezte, tovasodródhat, akár a színek, felemelkedhet, és kisodródhat a világból, és reggel, amikor a fedő visszakerül, kívül rekedhet innét, és sohasem térhet vissza, soha többé. Thomas ujjai hegyével megérintette az ablakot. Az üveg hideg volt. Szerette volna átaludni az éjszakát. Többnyire jól aludt, ma éjjel azonban nem. Aggódott Julie miatt, egy kicsit mindig aggódott miatta, egy öcstől elvárható, hogy aggódjék. Ez azonban nem kis aggodalom volt, hanem nagyon is nagy.

Csak aznap reggel kezdődött. Furcsa érzés. Nem mókásan furcsa. Furcsán különös. Furcsán ijesztő. Ez az érzés azt mondta, hogy valami igazán rossz történik Julieval. Thomast úgy felkavarta... megpróbálta figyelmeztetni a nővérét. Tévézett neki egy figyelmeztetést. Azt mondták neki, hogy a tévé képeit, hangjait, a zenét a levegőn át juttatják el a készülékhez. Először arra gondolt: hazugság, csúfot űznek a bugyutaságából, azt’ várva tőle, hogy mindent elhisz, de Julie aztán azt mondta, hogy ez így igaz. Így hát megpróbálta odatévézni a gondolatait Julie-nak, hiszen ha képeket, hangokat és zenét el lehet küldeni a levegőn át, valószínűleg a gondolatokat sem lehet nehéz. „Légy óvatos, Julie” - tévézte. - „Figyelj, légy óvatos, valami rossz fog történni. „ Ha valakivel kapcsolatban megérzett valamit, az a valaki rendszerint Julie volt. Tudta, mikor boldog a nővére, mikor szomorú. Ha Julie rosszul volt, Thomas néha összegömbölyödött az ágyán, és a hasára szorította a kezét. Mindig tudta, ha látogatóba jött hozzá. Bobbyval kapcsolatban is megérzett dolgokat. Nem azonnal; amikor Julie először hozta el Bobbyt, nem érzett semmit. Lassan azonban több mindent megérzett, mostanra pedig már Bobbyval kapcsolatban is majdnem annyit, mint Julie-val. Néhány más emberrel kapcsolatban is voltak megérzései, ilyen volt például Derek vagy Gina, a másik Down-kóros gyerek az otthonban, egy pár kisegítő, és az egyik bejáró nővér. Velük kapcsolatban azonban feleannyit sem érzett meg, mint Bobbyval vagy Julie-val kapcsolatban. Úgy képzelte, hogy talán minél jobban szeret valakit, annál inkább megérez dolgokat - tud dolgokat vele kapcsolatban. Néha, amikor Julie aggódott miatta, Thomas borzasztóan szerette volna elmondani neki, hogy tudja, hogyan érez, és hogy nincs ővele semmi baj. Julie-t már az is jobb kedvre hangolta volna, ha tudja, hogy öccse megérti, Thomasnak azonban nem voltak meg a megfelelő szavai. Nem tudta megmagyarázni, hogyan és miért érezte meg néha más emberek érzéseit, és azzal sem akart próbálkozni, hogy beszéljen nekik erről, mert attól tartott, hogy butának nézik. Buta volt. Ezt tudta is. Nem annyira, mint Derek, a kedves fickó és jó lakótárs, aki igazán lassúnak számított. Voltak, akik „lassút” mondtak „buta” helyett, ha előtte beszéltek. Julie sohasem tett így. Bobby sem, de némelyek „lassút” mondtak, és azt hitték, nem érti meg. Megértette. Voltak nehezebb szavak, s azokat valóban neje értette, de a „lassút” egészen biztosan értette. Nem akart buta lenni, de senki nem adott lehetőséget neki, hogy más legyen, és néha egy-egy üzenetet tévézett Istennek, kérve, hogy hadd ne legyen többé buta, de Isten vagy azt akarta, hogy mindörökre buta maradjon - de hát miért?! -, vagy egyszerűen csak nem kapta meg az üzeneteket. Julie sem kapta meg az üzenetet. Thomas mindig tudta, ha eljutott valakihez egy odatévézett gondolattal. Juliehoz soha nem jutott el. Néha azonban eljutott Bobbyhoz, ami furcsa volt. Nem mókásan furcsa. Különös módon furcsa. Érdekesen furcsa. Amikor Thomas Julie-hoz tévézett egy gondolatot, néha Bobby kapta meg helyette. Ahogyan ma reggel is. Amikor figyelmeztetést tévézett Julie-hez... - ... Valami rossz fog történni, valami igazán rossz jön... Bobby fogta fel. Talán mert Bobby is, Thomas is szerették Julie-t. Thomas nem tudta. El sem tudta képzelni, de bizonyosan így történt. Bobby vette az adást. Thomas most az ablaknál állt, és kifelé, a rémítő éjbe bámult, úgy érezte a Gonoszt odakint, mintha csak a vére zúgna a fülében, vagy a csontjai fájnának. A Gonosz messzire volt, nem Julie közelében, de közeledett. Ma, Julie látogatása során Thomas szerette volna elmondani a nővérének, hogy a Gonosz közeledik. Nem talált azonban módot rá, hogy elmondja és megértesse, mert félt, hogy ostobaságnak tűnik majd. Julie és Bobby tudta, hogy ő buta, persze, de ő utált volna butaságokat beszélni előttük, nehogy emlékeztesse őket, mennyire az. Valahányszor már majdnem beszélni kezdett a Gonoszról, egyszerűen elfelejtette, hogyan használja a szavakat. Megvoltak a fejében, mind, sorban, készen arra, hogy kimondja őket, de hirtelen összekeveredtek, s ő nem tudta ismét a megfelelő sorrendbe állítani őket. Mivel így csak jelentés nélküli szavak lettek volna, nem tudta kimondani őket, mert akkor butának, de tényleg butának látszott volna.

Mellesleg azt sem tudta, mit mondjon Julie-nak, mi az a Gonosz. Úgy gondolta, talán egy személy, valami igazán szörnyű odakint, aki készül valamire Julie ellen, de nem pontosan személyt érzett. Részben személy, de valami más. Valami, amitől Thomast kilelte a hideg, nemcsak kívül, hanem bensőjében is, mintha odakint állna a téli szélben, s ugyanakkor fagylaltot is enne. Megborzongott. Bármi volt is odakint, nem akarta, hogy ezek a csúf érzések kerítsék a hatalmukba miatta, de nem tudott csak úgy visszamenni az ágyába, és elaludni, mert minél erősebb érzései voltak a távoli Gonosszal kapcsolatban, annál inkább figyelmeztetnie kellett Julie-t és Bobbyt, hogy a dolog már nincs olyan távol. Mögötte álmában Derek mormogott. Az Intézetben csend volt. Aludt az összes fogyatékos, Thomast kivéve. Szeretett ébren lenni, amikor senki más nem volt fent. Emiatt néha úgy érezte, talpraesettebb, mint azok együttvéve, látja, amiket azok nem látnak, tudja, amit azok nem tudnak, merthogy azok alszanak, ő pedig nem. Az éjszakai ürességbe meredt. Homlokát az üveghez nyomta. Julie kedvéért kinyúlt a semmibe, a messzeség felé. Feltárulkozott az érzéseknek, a vére morajának, a csontjai sajgásának. Valami nagy, csúf, visszataszító vágódott neki, akár egy hullám. Az éjszakából jött, eltalálta, ő pedig visszatántorodott az ablaktól, fenékre ült az ágy mellett s aztán már egyáltalán nem érezte a Gonoszt, az elmúlt. Amit azonban érzett, olyan nagy és olyan csúf volt, hogy szíve majd kiugrott, alig kapott levegőt, és azonnal ezt tévézte Bobbynak: „Menekülj; eredj, tűnj el, mentsd meg Julie-t, jön a Gonosz, a Gonosz, menekülj, menekülj.”

23 Az álmot betöltötte Glenn Miller „Moonlight Serenade”-ja, habár, mint minden az álmokban, a dal valamiképpen különbözött a valóságos dallamtól. Bobby egy házban volt, amely egyszerre volt ismerős és mégis tökéletesen idegen a számára, és mintha tudta volna, hogy ez az a tengerparti bungaló, ahova Julie és ők még fiatalon visszavonulnak majd. Besodródott a nappaliba, keresztülment egy-sötét színű perzsaszőnyegen, elhaladt néhány kényelmesnek tűnő kárpitozott szék mellett, egy kerek hátú szófa mellett, amelyen vastag párnák hevertek. Elmaradt mellette egy bronzlemezekkel burkolt Ruhimann-féle szekrény, egy szecessziós lámpa, és néhány túlzsúfolt könyvespolc. A zene kívülről jött, úgyhogy ő is kiment. Élvezte az álom könnyed átmeneteit, azt, hogy áthaladhatott egy ajtón anélkül hogy kinyitotta volna, hogy átjutott egy széles verandán és falépcsőkön lépkedett lefelé, anélkül hogy akárcsak megmozdította volna is a lábát. Az egyik oldalon a tenger morajlott, s a bukóhullámok foszforeszkáló habja halványan izzott az éjszakában. Egy pálmafa alatt, szétszórt kagylók közt egy 950-es Wurlitzer állt, vörös és arany fények cikáztak rajta, a buborékcsövekben pezsgett a folyadék. Pánfigurák sípoltak megállás nélkül, a lemezváltó mechanika csillogott, mint a valódi ezüst, és a forgó korongon egy nagy fekete lemez pörgött. Bobby úgy érezte, hogy a „Moonlight Serenade” örökké szól majd, amit ő csak helyeselni tudott, mert sohasem volt még ilyen kellemesen laza, ilyen nyugodt. Érezte, hogy Julie mögötte kijött a házból, hogy a víz szélén, a nyirkos homokban várja, és táncolni akar vele. Megfordult, látta Julie-t a Wurlitzer egzotikus fényében, egyet lépett felé... Menekülj, eredj, tűnj el, mentsd meg Julie-t, jön a Gonosz, a Gonosz, menekülj, menekülj! Az indigószínű óceán, mintha vihar korbácsolná, egyszerre csak mozgásba lendült. Habfoszlányok robbantak az éjszakai levegőbe. Hurrikánszelek rázták a pálmákat. A Gonosz! Menekülj! Menekülj! A világ megbillent. Bobby Julie felé botladozott. A tenger az asszony köré özönlött. Akarta őt; készült megragadni, a víznek akarata volt, a tenger gondolkodott, és tudatos rosszindulata sötéten csillogott mélységeiben.

A Gonosz! A Glenn Miller-dallam felgyorsult, kétszeres sebességgel kavargott. A Gonosz! A Wurlitzer lágy, romantikus fénye most élénkebb színekben lángolt, de az éjszakát nem tudta visszaszorítani. Áradt belőle a fény, mintha megnyílt volna a pokol kapuja, de a sötétség csak egyre nagyobb lett körülöttük, nem adta meg magát a természetfeletti lángolásnak. A GONOSZ! A GONOSZ! A világ ismét megbillent, emelkedett és himbálódzott. Bobby átdülöngélt a fenekestül felfordult tengerparton Julie felé, aki, úgy tűnt, képtelen megmozdulni. úgy látszott, hamarosan elnyeli a habzó, olajfekete tenger. A GONOSZ, A GONOSZ, A GONOSZ! Kemény reccsenéssel, ahogyan a kő hasad, megnyílt fölöttük az ég, de málladozó boltozatából nem sújtott le villám. Bobby körül homokgejzírek törtek fel. A tengerpart hirtelen támadt lyukaiból színes víz lövellt. Bobby visszanézett. A bungaló eltűnt. A tenger mindenfelől emelkedett. A homokos part szétmállott a lába alatt. Egy kiáltás, és Julie eltűnt a víz alatt. GONOSZGONOSZGONOSZGONOSZ! Bobby fölé egy húsz láb magas hullám tornyosult, átbukott rajta és elsodorta. Megpróbált úszni. Karján és kezén felhólyagzott és kezdett lehámlani a hús, kivillantak a hófehér csontok. Az éjféli tenger sav volt. Bobby feje alámerült. Levegőért kapkodott, kibukkant a felszínre, de ajkait már lecsókolta a maró tenger. Érezte, hogy fogairól eltűnik a foghús, és a nyelve avas péppé válik a benyelt maró tengervíz sós rohamában. Még a permettel teli levegő is mart, egy pillanat alatt megette a tüdejét, úgyhogy lélegezni hiába is próbált. Elmerült, közben a hullámokat karjával és kezével csapkodta, amely ekkor már csak csont volt. Elkapta egy visszaverődő hullám, beszívta az örök sötétségbe, a megsemmisülésbe, a feledésbe. GONOSZ! Bobby felült az ágyában. Üvöltött, de nem hagyta el kiáltás a száját. Amikor rájött, hogy csak álmodott, nem próbált tovább ordítani, s végül mély, nyomorúságos hang szakadt ki belőle. Ledobta magáról a takarókat. Az ágy szélén ült, lába a padlón volt, a két keze a matracon, kapaszkodott, mintha még mindig azon a háborgó tengerparton volna, vagy úszni igyekeznék abban a kavargó áradatban. A vetítős óra zöld számjegyei halványan parázslottak a mennyezeten. 2:43 volt. Egy ideig szívverése dobpergésszerű belső hangokkal töltötte el, és süket volt a külső zajokra. Néhány másodperc múlva azonban hallotta Julie nyugodt, egyenletes lélegzését, és meg volt lepve, hogy nem ébresztette fel a feleségét. Ő szemlátomást nem hánykolódott álmában. A páni rémület, amellyel az álma eltöltötte Bobbyt, nem múlt el teljesen. Ismét fokozódni kezdett a szorongása, részben, mert a szoba éppoly sötét volt, mint a tenger, amely álmában elnyelte. Nehogy felébressze Julie-t, nem gyújtotta fel az olvasólámpát. Mihelyt fel tudott állni, felkelt, és a teljes sötétségben körbejárta az ágyat. A fürdőszoba Julie felől nyílt, de arrafelé nem zárta el semmi az útját, és ahogyan számtalan korábbi éjszakán, most is odatalált. Vezette a tapasztalata és az ösztöne. Finoman becsukta maga mögött az ajtót és felgyújtotta a villanyt. A fénycsövek ragyogása egy pillanatra lehetetlenné tette, hogy a kettős mosdó feletti tükör fényes felületére nézzen. Amikor végül szemügyre vette tükörképét, látta, hogy a húsa nincs lemarva. Az álom még mindig félelmetesen eleven volt, elevenebb, mint korábban bármi hasonló. Valami furcsa módon még valóságosabb volt, mint az igazi élet, élénk színekkel, hangokkal, amelyek úgy lüktettek át szendergő agyán, mint a bekapcsolt villanykörte izzószálán a kápráztató fény. Jóllehet, tudta, hogy csak álmodott, mégis volt benne félelem, hogy a lidércnyomásbéli óceán roncsoló hatása ébredése után is látható rajta.

Borzongva támaszkodott a mosdópultnak. Megeresztette a hideg vizet, előrehajolt, és befröcskölte az arcát. Csöpögött róla a víz, amikor ismét a tükörbe nézett, és tekintete találkozott képmásával. - Ez meg mi az ördög volt? - suttogta maga elé.

24 Candy zsákmány után járt. A Pollard család kétholdnyi telkének nyugati vége egy kanyonba torkollt. A szurdok falai meredeken emelkedtek, főképpen morzsalékos száraz föld borította őket, itt-ott rózsaszínű és szürke palaerezettel. Csak a szívós sivatagi vegetáció - chapparal, a-kötegfű vastag csomói, a pampaszfű, és itt-ott a meszkitfák kiterjedt gyökérzete volt képes megakadályozni, hogy minden nagyobb eső elhordjon belőle. A kanyon falain néhány eukaliptusz, babérfa és melaleuca nőtt, s ahol a terület elég volt ehhez, malaleucák és kaliforniai tölgyek bocsátották mélyen a földbe gyökereiket a vízmosás medre mentén is. A meder most csak száraz folyóágy volt, de nagy eső idején kilépett belőle a víz. Candy, ahhoz képest, amekkora volt, fürgén és halkan haladt kelet felé a kanyonban, szemben a folyásiránnyal, míg csak el nem ért egy másik hasadék betorkollásához, amely azonban túl szűk volt, semhogy szurdoknak lehessen nevezni. Itt észak felé fordult. A táj továbbra is emelkedett, ha nem olyan meredeken is, mint addig. Kétoldalt függőleges falak meredeztek, s helyenként a járat annyira összeszűkült, hogy csak pár lábnyira voltak egymástól. Néhány ilyen szűkületben a szél által odahajtott törékeny ördögszekerek gyűltek össze, megkarcolták Candy bőrét, ahogy átnyomakodott rajtuk. Az éj szokatlanul sötét volt, még a hold egy darabkája sem látszott a föld e hasadékának alján, Candy azonban csak néha botlott meg, és egy pillanatig sem tétovázott haladtában. Képességei közt nem szerepelt az emberfeletti látás, a sötétben ő is éppoly vak volt, mint bárki más. Ennek ellenére a legfeketébb éjben is tudta, ha akadály volt előtte, olyan jól érezte a táj körvonalait, hogy biztos lábbal haladhatott előre. Nem tudta, hogyan működött ez a hatodik érzéke, és nem is tett semmit, hogy használja, egyszerűen öntudatlanul is tudatában volt környezetéhez való viszonyának. Mindig tudta, hol van, éppúgy, ahogy a legjobb kötéltáncosok, akik bekötött szemmel is magabiztosan haladnak a kötélen a cirkuszi sokaság feléjük fordított arca felett. Ez szintén anyai öröksége volt. Minden gyerekének volt valamilyen tehetsége, de Candyéi túlszárnyalták Violetéit, Verbináéit és Frankéit. A szűk járat egy újabb kanyonba torkollt, s Candy ismét keletnek fordult. Kelet felé sietett a sziklás vízmosásban, ahogy nőtt benne a vágy, egyre gyorsabban. Bár a szurdok egyre tágult, a házak még jó magasan a kanyon peremén kuporogtak. Fényes ablakaik túl messze voltak, hogy megvilágítsák a talajt Candy előtt, de időről időre vágyódva nézett fel, hiszen azokban a házakban volt a vér, amelyre szüksége volt. Isten megkedveltette a vért Candyvel, ragadozóvá tette, s így bármit tett is Candy, Isten volt érte a felelős; anyja már régen megmagyarázta ezt neki. Isten azt akarta, hogy megválogassa áldozatait, de ha Candy képtelen volt uralkodni magán, a végső felelősség Istent terhelte, hiszen ő csepegtette belé a vérszomjat, és nem adott erőt neki, hogy úrrá legyen rajta. Mint minden ragadozónak, Candynak is az volt a küldetése, hogy pusztítsa a nyáj betegjeit és gyengéit. Ebben az esetben az embernyáj morálisan elfajult tagjai voltak a kijelölt zsákmányok: tolvajok, hazudozók, csalók, házasságtörő férfiak. Sajnos, nem mindig ismerte fel a bűnösöket, amikor találkozott velük. Sokkal könnyebb volt betöltenie hivatását, amíg anyja élt, mert ő könnyedén kiszúrta a beteg lelkeket. Ma éjjel, amennyire tudta, igyekezett a gyilkolást a vadállatokra korlátozni. Embereket mészárolni - különösen a környéken - kockázatos volt, felhívhatta volna Candyre a rendőrség figyelmét. Helybéliek megölését csak akkor kockáztathatta, ha azok valamiképpen ártottak a családjának, és egyszerűen megengedhetetlen volt, hogy életben maradjanak.

Ha a vágyát képtelen állatokkal csillapítani, kénytelen lesz máshová menni, és embereket öl majd. Anyja a mennyországban haragszik majd rá, és csalódott lesz, amiért így elveszítette az önuralmát, de Isten nem tehet majd szemrehányást neki. Végül is ő nem volt egyéb, mint aminek Isten teremtette. Már jócskán maga mögött hagyta az utolsó ház fényeit, s megállt egy melaleuca-ligetben. A napközbeni erős szelek elhagyták a magas dombokat, lezúdultak a kanyonokon, és kiértek a tengerre; a levegő teljesen nyugodtnak tűnt. A melaleucák ágairól kúszónövények lógtak, egyetlen hosszú pengesima levél sem moccant. Szeme már hozzászokott a sötétséghez. A fák ezüstszínűek voltak a halvány csillagfényben, s a róluk alázúduló kúszónövények Candynek azt az illúzióját támogatták, hogy egy néma, megfagyott vízesés egy levélnehezék-beli hóviharban veszi körül. Még a kéreg foszlott szalagjait is ki tudta venni, ahogyan felpördültek a törzsekről és a nagyobb ágakról örökké tartó hámlási folyamat során, amely a faj egyedülálló szépségét adta. Nem látott semmi zsákmánynak valót. Nem hallotta a vadak lopakodó mozgását a sűrűben. Tudta mindenesetre, hogy a közelben melegvérű apró állatkák lapulnak üregeikben, titkos fészkeikben, száraz levélkupacokban, és a sziklák védett réseiben. Majd megőrjítette az éhség, ha csak rájuk gondolt is. Tenyérrel előre, szétterpesztett ujjakkal maga elé tartotta karjait. Kezéből talán másodpercnyi ideig zafír árnyalatú, a negyedholdéhoz hasonló erejű, fakó kék fény lövellt ki. A levelek megremegtek, a ritkás fűcsomók megbolydultak, aztán, ahogy a sötétség ismét visszahódította a kanyon alját, minden csendes lett újra. Ismét kék fény csapott ki a kezéből, mintha e kezek eltakart lámpák lettek volna, melyekről rövid időre felemelik a redőnyt. A fény most kétszer olyan fényes volt, mint az imént, színe mélyebb kéknek tűnt, és talán két másodpercig is eltartott. A levelek susogtak, néhány kúszónövény meglendült, s Candy előtt harminc- vagy negyvenlábnyira megborzongott a fű. A különös rezgésektől megriadva valami feléje iszkolt, és már majdnem elhaladt mellette. Különleges érzékével, amellyel a környezetét érzékelte anélkül, hogy a látására, a hallására vagy a szaglására hagyatkozott volna, balra nyúlt és hirtelen elkapta a láthatatlanul szökdécselő teremtményt. Reflexei éppoly hátborzongatóak voltak, mint bármi, ami kapcsolatban volt vele. Elkapta a prédáját, egy mezei egeret. Az állatka egy pillanatra megdermedt a rémülettől, aztán fészkelődni kezdett Candy markában, aki azonban szorosan tartotta. Élőlények felett nem volt hatalma. Nyitott tenyeréből sugárzó telekinetikus energiájával nem tudta elkábítani zsákmányát. Képtelen volt elvonszolni, vagy magához hívni őket, csak kiugratta őket a rejtekhelyükről. Aprófát csinálhatott volna egy melaleucából, vagy por- és kőgejzírt lövellhetett volna a levegőbe, de bárhogy erőlködött, csak az agyát használva, az egérnek egy szőre szálát sem tudta volna meggörbíteni. Nem tudta, miért gátolja ez a korlátozás. Úgy tűnt, Violetnek és Verbinának, akik fele ilyen hatásos képességekkel sem rendelkeztek, csak élőlények felett volt hatalmuk, kisebb állatok felett, mint például a macskák. A növények, természetesen, engedelmeskedtek Candy akaratának, néha rovarok is, de semmi, aminek agya volt, még az olyasmi sem, ami olyan butácska agyú volt, mint ez az egér. Candy letérdelt az ezüstös fák alatt. Úgy körülvette a sötétség, hogy semmit sem látott az egér halványan csillogó szemén kívül. Szájához emelte a kezébe szorított állatkát. Az vékony, rémült hangot hallatott, inkább füttyentést, mint sikoltást. Candy leharapta a fejét, kiköpte és a nyak sebére tapasztotta ajkait. A vér édes volt, de túl kevés volt belőle.

Candy félredobta a döglött rágcsálót, és tenyérrel előre, szétterpesztett ujjakkal ismét előrenyújtotta a karjait. A kísérteties fény ezúttal hevesen, villamos szikrához hasonló zafírkék színben villant. Habár most sem tartott tovább, mint az imént, a hatás megdöbbentően túlszárnyalta az előbbit. Féltucatnyi, másodperc töredékéig tartó rezgéshullám rázta meg a kanyon lejtős talaját. A magas fák megrázkódtak, száz meg száz kúszónövény csapkodott a levegőben, s a levelek zsongtak, akár a méhrajok. A földről kavicsok és kisebb kövek pattantak fel, sziklák verődtek egymáshoz. A kötegfű pengéi mereven és egyenesen meredeztek, akár a haj egy rémült ember nyakszirtjén. Néhány göröngy elvált a talajtól, és tovagördült az éjszakában. A száraz levelek rajával együtt mintha a szél ragadta volna el őket. Az éjszakát azonban semmiféle szél nem háborította meg - csak rövid ideig tartó zafírkék fény, és az azt kísérő rezgéshullámok. Az állatok kirontottak rejtekhelyeikről, és áramlottak Candy felé, le a kanyonba. Már régóta tudta, hogy szagát nem tartják emberi lény kipárolgásának, és az, hogy felé menekülnek, éppoly valószínű, minthogy tőle el. Candynak vagy nem volt szaga, amelyet megérezhettek volna... vagy inkább valami vad kigőzölgése volt, amely jobban hasonlított az övékhez, mint emberi lényéhez, és páni félelmükben azt sem vették észre, hogy ragadozó. Legfeljebb mint elmosódott körvonalú sötét alakok látszottak. Elrohantak mellette, ahogyan az árnyak, amelyeket a pörgő lámpa bocsát ki. Médiumtehetségével azonban így is érezte őket. Prérifarkasok ügettek el mellette, és egy rémült mosómedve súrolta a lábát, de ezek után nem nyúlt, mert el akarta kerülni, hogy csúnyán megkarmolják, vagy belemarjanak. Legalább kétannyi egér is nyüzsgött elérhető távolságon belül, de valamilyen élettelibbet, vérbőt... Utána kapott valaminek, amiről azt gondolta, mókus, de elhibázta, azonban egy pillanattal később hátsó lábainál fogva megragadott egy nyulat. Az sírt, kapálózott kevésbé veszélyes elülső mancsaival, ő azonban elkapta azokat is. Az állatot nemcsak megbéklyózta, de meg is bénította a félelem. Candy az arcához tartotta. A bundájának poros, pézsmás illata volt. Piros szeme rémülten csillogott. Candy hallotta, ahogy a nyúl szíve hangosan dobog. Az állat nyakába harapott. A szőr és az irha meg az izom ellenállt a fogainak, de a vér kiserkedt. A nyúl vergődött, nem próbált meg kiszabadulni, hanem jelezni akarta, hogy beletörődött a sorsába. Lassú görcsök kerítették hatalmukba, furcsán érzékiek, mintha az állat már-már szívesen fogadta volna a halált. Az évek során Candy számtalan kis állatnál figyelte meg ezt a viselkedést, különösen nyulaknál, s ő mindig beleborzongott, mert a hatalom részegítő érzésével töltötte el, úgy érezte magát, mint a farkas és a róka. A görcsök elnyugodtak, és a nyúl elernyedt a keze közt. Bár még élt, felismerte a halál közelségét, és transzszerű állapotba került, amelyben szemlátomást nem érzett fájdalmat. Úgy tűnt, ezt a kegyet Isten adományozta a prédának. Candy ismét a nyakába harapott, ezúttal erősebben, még mélyebben. A nyúl vére, s vele élete kilövellt, és Candy mohó szájába bugyogott. Messze, egy másik kanyonban egy prérifarkas üvöltött, falkabelijei válaszoltak neki. Hátborzongató hangok kórusa hangzott fel, ült el, aztán csapott fel újra, mintha a prérifarkasok tudták volna, hogy nem ők az egyedüli vadászok az éjszakában, mintha megszimatolták volna a friss gyilkosságot. Miután minden vért kiszürcsölt, félrevetette a kiszipolyozott testet. Még mindig mohó vágy mardosta. Hogy csillapítsa a szomját, további nyulak és mókusok véréhez kellett hozzájutnia. Felállt, és a kanyon magasabb részei felé indult, ahol a vadakat még nem zavarta meg erőinek első alkalmazása, ahol sokféle teremtmény várta odújában és rejtek helyén, hogy arasson köztük. Mély, jótékony éjszaka borult fölé.

25

Talán a hétfő reggeli kedvetlenség volt ez. Talán a borús ég, és a várható eső hatott a kedélyére. Esetleg azért volt feszült és morózus, mert az erőszakos események Decodyne-nál mindössze négy napja történtek, és még túl friss volt az emlékük. Valami okból azonban ezt a Frank Pollard-ügyet sem akarta vállalni, s egyébként semmilyen más ügyet sem. Évek óta voltak szerződéseik cégekkel, amelyeknek ők intézték a biztonsági ügyeit, és szeretett volna megmaradni a kényelmes, ismerős munka mellett. A legtöbb munka, amelyet végeztek, körülbelül annyira volt kockázatos, mint elmenni a szupermarketbe egy negyed gallon tejért, de a veszély benne rejlett a munkában, és a foka minden egyes új ügy esetében ismeretlen volt. Ha azon a hétfő reggelen felkeresi őket egy törékeny idősebb hölgy, kérve, hogy segítsenek neki megtalálni elveszett macskáját, ugyanolyan fenyegetőnek érezte volna, mint egy fejszét csóváló pszichopatát. Ingerült volt. Végül is, ha a múlt héten nem lett volna szerencséjük, Bobby négy napja halott lenne. A széke szélén ült, és robusztus, műanyag lapú fém íróasztalára támaszkodott. Karját keresztben összefonta a zöld filcalátéten, és Pollard-t nézte. A férfi kerülte a tekintetét, ami, a vele szemben ülő ártatlan - sőt vonzó - külseje ellenére is gyanút ébresztett Julie-ben. A férfi úgy festett, mint akinek Las Vegas-i művésznevet kellene viselnie, Seckyt, Buddyt, vagy effélét. Körülbelül harmincéves volt, nyomhatott vagy száznyolcvan fontot, ami esetében harminccal több volt a kelleténél; leginkább az arca tette volna alkalmassá a komédiási pályára. Eltekintve néhány különös karmolástól, amelyek már nagyjából begyógyultak, kellemes arca volt: nyílt, kedves, elég kerek, hogy derűs legyen, kétoldalt mély gödröcskékkel. Orcáit állandó pír színezte, mintha élete legnagyobb részében sarkvidéki szélben állt volna. Orra is vöröslött, de nyilvánvalóan nem a piától, hanem mert. nemrég el volt törve, elég formátlan volt, hogy mulatságosan fessen, de nem volt szétverve eléggé, hogy gengsztert csináljon a tulajdonosából. Leejtett vállal ült a Julie asztala előtti két csővázas bőrszék egyikében. Hangja halk volt és kellemes, csaknem zenei. - Segítségre van szükségem. - mondta. - Nem ismerek mást, akihez fordulhatnék. Komédiási külseje ellenére a modora mesterkéletlen volt. Hangja kellemesen csengett, de kétségbeesés és kimerültség érzett rajta. Egyik kezével időről időre megdörzsölte az arcát, mintha pókhálót venne le róla, aztán minden alkalommal zavartan nézett üres kezére. Keze fején is hegedő karmolások húzódtak, némelyik közülük kissé duzzadt és gyulladt volt. - Őszintén szólva - mondta - magándetektívektől segítséget várni nevetségesnek tűnik. Mintha nem a valódi életben, hanem egy tévéshow-ban történnék. - Ég a gyomrom, úgyhogy ez a való élet, hát hogyne - mondta Bobby. Az egyik nagy, ötödik emeleti ablaknál állt, és a köd takarta tengert, a Fashion Island közeli épületeit és a Newport Beachi bevásárlóközpontot nézte, amely amellett az irodaház mellett állt, ahol a Dakota and Dakota egy kétszobás lakást bérelt. Elfordult a panorámától, és az ablakpárkánynak támaszkodott, majd elővett egy kis henger Rolaid-tablettát dzsekije zsebéből. - A tévébeli detektívek sohasem szenvednek gyomorégésben, nem korpás a fejük, és nem szomorítja őket a pikkelysömör. - Mr. Pollard - mondta Julie -, bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Karaghiosis kifejtette önnek: mi szigorúan véve nem vagyunk magándetektívek. - Igen. - Mi biztonsági tanácsadók vagyunk. Elsősorban korporációkkal és magánintézményekkel működünk együtt. Tizenegy sokoldalú tapasztalatokkal rendelkező alkalmazottunk van, akik valamennyien éveket töltöttek a biztonsági szakmában. Mindez erősen különbözik az egyszemélyes magándetektív-fantáziaszüleményektől a tévében. Nem követjük férjek feleségeit, hogy kiderítsük, vajon hűtlenkednek-e, és nem végzünk válással összefüggő munkát, ami az embereknek rendszerint eszébe jut a magánnyomozókkal kapcsolatban. - Mr. Karaghiosis elmondta ezt nekem - mondta Pollard, miközben combjaira szorított kezeit nézte. Clint Karaghiosis így szólt az asztal jobb oldalán álló pamlagról: - Frank elmondta nekem a történetét, s én igenis úgy gondolom, hogy meg kellene hallgatnunk, miért van ránk szüksége.

Julie észrevette, hogy Clint a keresztnevén említette az önjelölt ügyféljelöltet, márpedig ilyet egyetlenegyszer sem tett a hat év alatt, amióta a Dakota and Dakotánál dolgozott. Clint erős testalkatú ember volt - öt láb nyolc hüvelyk magas, százhatvan font. Úgy festett, mintha valamikor gránitdarabok és márványtáblák, kova és terméskő, acél, pala és mágnesvasérc élettelen együttese lett volna, amelyet valamely alkimista eleven hússá varázsolt. Jóllehet, aránylag jóképű volt, széles arca is úgy festett, mintha sziklából vésték volna ki. Ha az ember a gyengeségnek valamiféle jelét kereste az arcán, csak annyit állapíthatott meg, hogy egyes kemény vonások nem voltak rajta olyan kemények, mint mások. Egyénisége is sziklaszerű volt: szilárd, megbízható, rendíthetetlen. Kevés ember volt rá hatással, még kevesebb hatolt át tartózkodásán, és szedett ki belőle mást, mint udvarias, üzleti hangvételű választ. Úgy tűnt, az, hogy az ügyfél keresztnevét használja, finom kifejezése Pollard iránti rokonszenvének, valamint egy szavazat amellett, hogy bármit akar is előadni, higgyenek neki. - Ha Clint úgy gondolja, hogy az ügy nekünk való, ez nekem elég is - mondta Bobby. - Mi a problémája, Frank? Julie-nak nem tetszett, hogy Bobby ilyen hirtelen természetességgel használta az ügyfél nevét. Bobby mindenkit kedvelt, akivel csak találkozott, legalábbis, amíg félreérthetetlenül nem bizonyította, hogy érdemtelen rá. Valójában rosszindulatúan vihogva többször hátba kellett hogy döfje valaki, míg végül szomorúan fontolóra vette a lehetőséget, hogy nem kéne szeretnie az illetőt. Julie néha azt gondolta, egy nagyra nőtt kutyakölyökhöz ment feleségül, amely úgy tesz, mintha ember volna. Mielőtt Pollard belefoghatott volna, Julie így szólt: - Valamit hadd bocsássak előre. Ha úgy döntünk, hogy vállaljuk az ügyét - és hadd hangsúlyozzam: ha- nem lesz olcsó mulatság. - Ez igazán nem gond - felelte Pollard. Felemelte a válltáskát a lába mellől a padlóról. Az ölébe vette, és kinyitotta a cipzárt. Kivett egypár köteg pénzt, és az asztalra tette. Húszasokat és százasokat. Miközben Julie elvette a pénzt, hogy megvizsgálja, Bobby eljött az ablakpárkánytól, és Pollard oldalára került. Lepillantott a táskára, és így szólt: - Dugig van. - Egyszáznegyvenezer dollár - mondta Pollard. A gyors szemügyrevétel alapján az asztalon fekvő pénz nem tűnt hamisítványnak. Julie félretolta, és megkérdezte: - Mr. Pollard, mindig ennyi készpénzt hord magánál? - Nem tudom - felelte Pollard. - Nem tudja? - Nem tudom - ismételte meg szánalmas hangon. - Csakugyan nem tudja - tette hozzá Clint. - Kérezd ki. Egyszerre fojtott és érzelmek fűtötte hangon Pollard szólalt meg: - Segíteniük kéne megtudni nekem, merre járok éjszaka. Az Isten szent nevére, mit csinálok, amikor aludnom kéne? - Hűha, ez érdekesnek tűnik - mondta Bobby, és leült Julie íróasztalának egyik sarkára. Julie-t idegesítette Bobby gyerekes lelkesedése. Kiszolgáltatja őket Pollard-nak, mielőtt eleget tudnának, és bizonyosak lehetnének benne, hogy bölcs dolog elvállalniuk az ügyet. Az sem tetszett neki, hogy Bobby az asztalra ült. Ez nem festett valami üzletiesen. Úgy érezte, hogy a műkedvelőség benyomását teszi a lehetséges ügyfélre. - Elindíthatom a magnót? - kérdezte a pamlagról Clint. - Hogyne - válaszolta Bobby. Clint egy elemes kazettás magnót tartott a kezében. Egy pöccintéssel bekapcsolta, és a pamlag előtt dohányzóasztalra helyezte, úgy, hogy a beépített mikrofon Pollard, Julie és Bobby felé nézzen.

A kissé pirospozsgás, kerek arcú férfi felnézett rájuk. A kék karikák a szemei körül, e szemek nedves pirossága és halvány aljai meghazudtolták a robusztus egészség mindenfajta látszatát, amelyet vöröses orcái esetleg hitelesíthettek volna. Száján tétova mosoly futott át. Több mint egy másodpercre Julie szemébe, aztán újra le, a kezére nézett. Ijedtnek, összetörtnek látszott, mindent összevéve sajnálatraméltónak, Julie, szándéka ellenére, hirtelen rokonszenvet érzett iránta. Amikor Pollard beszélni kezdett, Julie felsóhajtott, és hátrasüppedt a székében. Két perc múlva már ismét előrehajolt, és figyelmesen hallgatta Pollard lágy hangját. Nem akart a hatása alá kerülni annak, amit hall, mégis ez történt. A történet a flegmatikus Karaghiosist is szemlátomást magával ragadta, pedig ő már másodszor hallotta. Ha Pollard nem hazudott, és nem volt dühöngő őrült sem - bár fölöttébb valószínűnek tűnt, hogy mindkettő volt -, akkor alighanem természetfeletti természetű események sodrába került. Julie nem hitt a természetfeletti dolgokban. Megpróbált szkeptikus maradni, de Pollard viselkedése és nyilvánvaló meggyőződése saját akarata ellen hangolta. - Jesszasz, a kutyafáját, hűűű - ilyeneket és efféléket kezdett mondogatni Bobby, s a történet újabb fordulataitól megdöbbenve egyet-egyet az asztalra csapott. Amikor az ügyfelük... Nem. Pollard. Nem „az ügyfél”. Még nem volt az ügyfelük. Pollard. Amikor Pollard arról beszélt, hogy ébredt a motelszobában csütörtök délután vérrel a kezén, Bobby elkottyantotta magát: - Vállaljuk az ügyet! - Várj, Bobby - szólt Julie. - Még nem hallottunk mindent, amit Mr. Pollard el szeretett volna mondani. Nem szabad, hogy... - Igen, Frank - mondta Bobby - mi az ördög történt aztán? - Azt gondolom - mondta Julie -, meg kell hallgatnunk az egész történetet, hogy tudhassuk, segíthetünk-e neki, vagy nem. - Ó, hát persze hogy tudunk - mondta Bobby - mi... - Bobby - szólt rá Julie szigorúan - beszélhetnék veled egy percet négyszemközt? Felkelt, keresztülment az irodán, kinyitotta a szomszédos fürdőszoba ajtaját, és felgyújtotta odabent a villanyt. - Rögtön visszajövök, Frank - mondta Bobby, s azzal követte feleségét a fürdőszobába, becsukva maga mögött az ajtót. Julie bekapcsolta a mennyezeti szagelszívót, hogy segítsen elnyomni a hangjukat, és suttogva így szólt: - Mi bajod van? - Nos. Lúdtalpam van, csak úgy gágog, és van még az a csúnya anyajegy a hátam közepén. - Ne légy lehetetlen. - A lúdtalp és az anyajegy már túl sok neked a fogyatékosságokból, hogy elviseld? Kemény egy nő vagy. A helyiség kicsi volt. A mosdó és a vécé közt álltak, majdhogynem összeért az orruk. Bobby megcsókolta Julie homlokát. - Bobby, az isten szerelmére, te csak úgy azt mondtad Pollard-nak, hogy elvállaljuk az ügyet. Pedig lehet, hogy mégse. - De hát miért nem vállalnánk? Érdekes ügy. - Azért, mert már első hallásra is szamárságnak tűnik. - Nem, dehogyis! - Azt mondja, a kocsiját valami különös erő tette tönkre, amely kidurrantotta az utcai lámpákat is. Valami fuvolazene, rejtélyes kék fények... A fickó túl sokat olvasta a National Enquirert. - De hát épp ez az. Egy tökfilkó már meg tudta volna magyarázni, mi történt vele, azt mondaná, Istennel vagy a marslakókkal találkozott. Ez a fickó zavart, válaszokat keres. Ez tűnik nekem értelmes reakciónak. - Különben, Bobby, mi itt üzletet csinálunk. Üzletet. Nem szórakozunk. Nem a vesszőparipáinknak élünk, a fene egye meg. - Van pénze, te is láttad. - És ha bűnös úton szerezte? - Frank nem tolvaj.

- Kevesebb, mint egy órája ismered, és biztos vagy benne, hogy nem tolvaj? Olyan jóhiszemű vagy, Bobby. - Köszönöm. - Nem bóknak szántam. Hogy lehet, hogy azt a fajta munkát végzed, amit, és ilyen jóhiszemű vagy? - Benned is bíztam, és kiderült, hogy jól tettem - mosolygott Bobby. Julie nem hagyta magát megbűvölni. - Azt mondja, nem tudja, honnét van pénze. Csak a vita kedvéért fogadjuk el a történetnek ezt a részét. Mondjuk, hogy igazad van, amikor azt állítod, hogy nem tolvaj. Lehet, hogy kábítószerkereskedő, vagy valami egyéb. Ez a pénz a lopáson kívül ezerféle bűnös úton is hozzákerülhetett. És ha kiderítjük, hogy a pénz bűzlik, nem tarthatjuk meg, amit kifizet nekünk, át kell adnunk a zsaruknak. Időt és energiát pocsékoltunk. Különben is... piszkos ügy lesz. - Miért mondod ezt? - kérdezte Bobby. - Hogy miért? Épp most mondta neked, hogy véres kézzel ébredt fel egy hotelszobában. - Halkan beszélj. Megbántod. - Jaj, isten őrizzen! - Gondolj arra, hogy nem volt ott holttest. A saját vére kellett hogy legyen. Honnét tudhatjuk, hogy nem volt hulla? - kérdezte Julie csalódottan. - Azért, mert ő azt mondja, hogy nem volt? Annyi esze, még ha őrült is, kell hogy legyen, hogy ne említse a holttestet, még ha a gőzölgő belein lépkedett is, és megbotlott a levágott fejében. - Ez ám az eleven kép! - Bobby, ez az ember azt mondja: lehet, hogy ő karmolta meg magát, de nem mondanám, hogy ez olyan piszok valószínű volna. Valószínűbb, hogy valami szegény nőt, egy ártatlan lányt, sőt talán egy gyereket, egy tehetetlen iskoláslánykát támadott meg. Bevonszolta a kocsijába, megerőszakolta és megverte, majd újra megerőszakolta, mindenféle megalázó dologra kényszerítette, amit csak egy perverz agy el tud képzelni. Utána egy elhagyott sivatagi kanyonhoz hajtott, és tűkkel, késekkel, meg a jó ég tudja, mivel kínozta. Aztán agyonverte, majd meztelenül egy száraz vízmosásba dobta, ahol a prérifarkasok talán még most is rágódnak a lágyabb részein, miközben legyek nyüzsögnek ki-be a nyitott száján. - Julie, valamiről elfeledkezel. - Miről? - Én vagyok az, akinek túl élénk a fantáziája. Az asszony nevetett. Itt ő sem segíthetett. Szívesen megkocogtatta volna ezt a koponyát, keményen, hogy valami belátást verjen bele, ehelyett azonban inkább megcsóválta a fejét és nevetett. Bobby megcsókolta az arcát, aztán az ajtógomb után nyúlt. Julie a kezére tette a kezét. - Ígérd meg, hogy nem vállaljuk az ügyet, míg meg nem hallgattuk az egész történetet, és nem gondolkodtunk rajta egy ideig. - Rendben. Visszatértek az irodába. Az ablakokon túl az ég néhol feketére perzselt acéllemezhez hasonlított, amelyre itt-ott mustársárga rozsda is kérget vont. Az eső még nem kezdett el esni, de a levegőben lévő feszültség arra utalt, hogy hamarosan elered. A helyiséget csak a pamlag két oldalán álló asztalokon lévő két sárgaréz lámpa, és az egyik sarokból egy selyemernyős réz állólámpa világította meg. A mennyezeti neonok nem égtek, mert Bobby gyűlölte az erős fényt, és úgy tartotta, hogy egy irodának éppoly barátságos világítása kell hogy legyen, mint egy magánlakásban lévő dolgozószobának. Julie úgy vélte, hogy egy irodának úgy kell festenie, mint egy irodának, s az ember érezze is magát úgy benne, rendesen azonban kedvére tett Bobbynak, és nem gyújtotta fel a neonokat. Most, hogy a közeledő vihar elsötétítette az eget, szerette volna felkapcsolni a mennyezetvilágítást, és elűzni az árnyakat, melyek azokban a sarkokban kezdtek gyülekezni, melyeket nem érintett a lámpák borostyánsárga fénye.

Frank Pollard még a székében ült és Donald Kacsa, Mickey Egér, és Scrooge Bácsi bekeretezett posztereit nézte, amelyek a falat díszítették. Ez volt a másik teher, amely alatt Julie görnyedezett. Ő a Warner Brothers rajzfilmjeiért rajongott, mivel azok karakteresebbek voltak, mint a Disneyprodukciók. Egy gyűjteményre való videokazettája volt ilyenekből, ezenkívül még néhány Duffy Kacsa-rajzfilmje is, ő azonban ezeket otthon tartotta. Bobby behozta az irodába a Disney-rajzfilmfigurákat, mert - ő legalábbis így mondta - megnyugtatták, jó közérzetet nyújtottak a számára, és segítették a gondolkodásban. Pusztán a falakon lévő szokatlan műalkotások miatt soha egyetlen ügyfelük sem vonta kétségbe szakmai képességeiket, Julie azonban mégis aggódott: vajon mit gondolhatnak? Ismét asztala mögé ment, Bobby pedig rátelepedett az asztalra. Bobby Julie-ra kacsintott, s így szólt: - Frank, én elhamarkodottan vállaltam az ügyet. Nem dönthetünk, amíg nem hallottuk a teljes történetét. - Persze - mondta Frank, s gyorsan Julie-ra, Bobbyra, majd összekarmolt kezére pillantott, amelyekkel most a nyitott válltáskát szorongatta. - Ez teljesen érthető. - Természetesen az - mondta Julie. Clint újra bekapcsolta a magnetofont. Pollard letette a földre az öléből a táskát, és felvett onnét egy másikat. - Ezeket oda kell hogy adjam maguknak. Elhúzta a másik táska cipzárját, és kihúzott belőle egy plasztikzacskót, benne némi fekete homokkal abból, amelyet csütörtök reggeli rövid álmából ébredve a kezében szorongatott. Elővette a véres inget is, amelyet akkor viselt, amikor egy nappal később felébredt még rövidebb szunyókálásából - Ezeket megőriztem, mivel... úgy tűnik, bizonyítékok. Bűnjelek. Lehet, hogy a segítségükkel ki tudják deríteni, mi folyik körülem, mit tettem. Bobby átvette az inget és a homokot, röviden szemrevételezte, aztán maga mellé tette őket az íróasztalra. Julie-nak feltűnt, hogy az inget nemcsak befröcskölte, hanem át is itatta a vér. A száraz barnás foltok merevvé tették az anyagot. - Maga tehát csütörtökön délután a motelban volt - vágott bele a dologba Bobby. Pollard bólintott. - Aznap éjjel nem sok minden történt. Elmentem megnézni egy filmet, de nem volt valami érdekes. Kocsikáztam egy ideig. Fáradt voltam, a szunyókálás ellenére nagyon fáradt, de egyáltalán nem tudtam aludni. Másnap reggel átköltöztem egy másik motelba. - Mikor aludt el legközelebb? - kérdezte Julie. - Másnap este. - Az péntek este volt? - Igen. Ittam egy csomó kávét, hogy ébren maradjak. Ültem a hotel melletti kis vendéglő pultjánál, és ittam a kávét, míg már majd elszálltam a székről. A gyomromat marta a sav, abba kellett hagynom. Visszamentem a szobámba. Ahányszor csak kezdtem elbóbiskolni, kimentem, hogy sétáljak egyet, de semmi értelme nem volt, hiszen nem maradhattam ébren örökké. Kezdtem szétesni, kellett pihennem valamennyit, így hát aznap este valamivel nyolc után lefeküdtem, és azonnal álomba zuhantam, és reggel fél hétig fel sem ébredtem. - Szombaton reggel. - Aha. - És minden rendben volt? - kérdezte Bobby. - Vér legalábbis nem volt, de volt valami más. Dakotáék vártak. Pollard megnyalta a szája szélét, és bólintott, mint aki bátorítja magát, hogy folytassa. - Nos, amikor lefeküdtem, tornanadrág volt rajtam... amikor viszont felébredtem, teljesen fel voltam öltözve. - Ezek szerint álmában alvajáróként jött-ment, és ugyancsak álmában felöltözött - állapította meg Julie. - A ruhákat azonban, amelyeket viseltem, soha azelőtt nem láttam.

- Hogyan? Elnézést, nem értem - hunyorított Julie. - Ezek nem azok a ruhák voltak, amelyeket két nappal korábban, abban a sikátorban viseltem, amikor magamhoz tértem, és nem azok, amelyeket csütörtökön reggel a bevásárlóutcában vettem. - Kinek a ruhái voltak? - kérdezte Bobby. - Ó, hát valószínűleg az enyémek, mert túl jól illettek rám, semhogy máséi legyenek. Tökéletesen passzoltak, még a cipő is. Nem csórhattam őket valaki mástól, nem lehetett akkora szerencsém, hogy mind ilyen jól álljon rajtam. Bobby lecsusszant az asztalról, és fel-alá kezdett járni. - Nos, mit is mond maga? Azt mondja, hogy alsóruhában elhagyta a motelt, kiment valamilyen boltba, ruhákat vásárolt, és senki sem vette észre szemérmetlenségét és nem is kérdezősködött vele kapcsolatban? Pollard fejét rázva felelte: - Nem tudom. - Alvajárás közben, a szobájában is felöltözhetett, majd kiment, vett másik ruhát és átöltözött azokba. - De miért tett volna így? - kérdezte Julie. - Nem tudom - felelte Pollard, aki oly gyakran használta ezt a két szót, hogy tökéletesen elkoptatta őket. Ahányszor csak megismételte őket, a hangja egyre halkabb és tompább lett. - Nem hiszem, hogy így tettem. Úgy érzem, ez nem meggyőző magyarázat. Egyébként a motelban nyolcig nem aludtam el. Valószínűleg nem tudtam volna ismét felkelni, kimenni, és megvenni a ruhákat, mielőtt az üzletek bezártak volna. - Némelyik hely este tízig nyitva van - mondta Clint. - Volt egy másik lehetőség is - mondta Bobby. - Nem hiszem, hogy betörtem volna egy üzletbe záróra után - mondta Pollard - vagy hogy loptam volna a ruhákat. Nem hiszem, hogy tolvaj vagyok. - Mi tudjuk, hogy nem tolvaj. - Semmi effélét nem tudunk - jegyezte meg csípősen Julie. Bohby és Clint egymásra nézett, de Pollard továbbra is a kezére meredt, túlságosan is bátortalan vagy zavart volt, semhogy védekezzék. Julie durva alaknak érezte magát, amiért kétségbe vonta Pollard őszinteségét, ami voltaképpen butaság volt, hiszen semmit sem tudtak a férfiről. Az isten verje meg, ha igazat mondott, ő sem tudott magáról semmit. - Ide figyeljetek, nem az a lényeg, hogy vette, vagy lopta a ruhákat. Egyiket sem tudom elfogadni, legalábbis a mostani forgatókönyvünk szerint. Az egész túl meredek - egy férfi alsóruhában elmegy a bevásárlóutcába, vagy a szupermarketbe vagy valahova, és miközben alvajár, tetőtől talpig felruházkodik. Megteheti ezt anélkül, hogy felébredne - s közben ébrenlevőnek tűnjék a többi ember számára? Nem hiszem. Semmit sem tudok az alvajárásról, de ha utánanézünk, nem hiszem, hogy ilyesmit lehetségesnek találunk. - És persze nemcsak a ruhák - tette hozzá Clint. - Nem, nemcsak a ruhák - ismerte el Pollard. - Amikor felébredtem, volt mellettem az ágyon egy nagy papírzacskó, mint amilyet akkor adnak a szupermarketben, ha az ember nem kéri a plasztikot. Belenéztem, és tele volt... pénzzel. Még több pénzzel. - Mennyi volt benne? - érdeklődött Bobby. - Nem tudom. Egy nagy csomó. - Nem számolta meg? - Ott maradt a motelben, ahol most lakom, az új helyen. Állandóan mozgásban vagyok. Így biztonságosabb. Egyébként ha akarják, később megszámolhatják. Megpróbáltam megszámolni, de elvesztettem a legegyszerűbb számtanhoz szükséges képességeimet is. Hát igen, hülyén hangzik, de ez történt. Nem tudom összeadni a számokat. Folyton próbálom, de... a számok már nem sokat jelentenek a számomra. A férfi lecsüggesztette a fejét, és kezébe temette az arcát.

- Először az emlékeimet veszítettem el. Most fontos ismereteimet veszítem el, például a számtaniakat. Úgy érzem... mintha széthullanék... szertefoszlanék... míg csak nem marad belőlem egyéb, csak a testem... az agyam... eltűnik. - Erre nem kerül sor, Frank - mondta Bobby. - Nem engedjük, hogy így legyen. Ki fogjuk deríteni, ki maga, és mi ez az egész. - Bobby - szólt figyelmeztetően Julie. - Hmm? - mosolygott a férfi bután. Julie felállt az asztaltól, és a fürdőszobába ment. - Uram Jézus - sóhajtott Bobby, és utánament. Becsukta maga után az ajtót, és bekapcsolta a szellőzőt. - Julie, segítenünk kell ezen a szegény fickón. - Szemlátomást pszichotikus ámokfutó. Amit tesz, öntudatlan állapotban teszi. Fölkel az éjszaka közepén, igen, és nem alvajáró. Ébren van, éber, de ámokfutó. Lophat, ölhet, és semmire nem emlékszik. - Julie, fogadni mernék, hogy a saját vére volt a kezén. Lehet, hogy időnként öntudatát veszti, ámokfutásba kezdhet, vagy nevezd, ahogy akarod, de nem gyilkos. Mennyibe fogadunk? - És te még azt mondtad, nem tolvaj! Rendszeresen egy táskányi pénz mellett ébred fel, nem tudja, hol jutott hozzá, de nem tolvaj? Gondolod, hogy ezek alatt az emlékezetkiesései alatt hamisítja a pénzt? Nem, biztos vagyok benne, hogy te azt hiszed, túl kedves ember, semhogy hamisító lehetne. - Ide hallgass - mondta Bobby -,néha arra kell hagyatkoznunk, amit a zsigereinkkel érzünk, és én most azt érzem a zsigereimben, hogy Frank derék fickó. Sőt, Clint is azt gondolja, hogy derék fickó. - A görögök közismerten társaságkedvelők. Mindenkit kedvelnek. - Azt akarod ezzel mondani, hogy Clint számodra a tipikus görög társas lény? Ugyanarról a Clintről beszélünk? Karaghiosis a családi neve? Az a pasas, aki úgy fest, mintha betonból öntötték volna, és körülbelül olyan gyakran mosolyog, mint a fából faragott indián a szivarboltban? A fürdőszobában túl éles volt a fény. Visszaverődött a tükörről, a fehér mosdóról, a fehér falakról, és a fehér kerámiacsempéről. Hála a csillogásnak, és Bobby abbéli sziklaszilárd elhatározásának, hogy segít Pollard-nak, Julie feje kezdett megfájdulni. Lehunyta a szemét. - Pollard sajnálatra méltó - ismerte el. - Akarod, hogy visszamenjünk, és kihallgassuk? - Rendben van. De, az isten verje meg, ne mondd neki, hogy segítünk rajta, amíg nem hallottunk mindent. Helyes? Visszamentek az irodába. Az ég már nem hasonlított hideg, megperzselt fémre. Sötétebb volt, tépett felhők kavarogtak rajta. Habár lenn csak alig fújt valamicske szellő, a nagyobb magasságokban erős szelek dolgoztak, mert sűrű fekete viharfelhők sodródtak a tenger felől a szárazföld belseje felé. Ahogy a vasreszelék a mágnesen, egyik-másik sarokban árnyékok halmozódtak fel. Julie a kapcsoló után nyúlt, hogy felgyújtsa a mennyezeti neonokat. Aztán, amikor látta, hogy Bobby látható gyönyörűséggel nézegeti a lámpák lágyan csillogó, polírozott sárgaréz felületét, azt, ahogyan a politúros tölgyfa asztal és a dohányzóasztal csillog a meleg, vajszínű fényben, nem pöccintette fel a kapcsolót. Visszaült az asztal mögé, Bobby is felült a szélére, és a lábát lógázta. Clint bekapcsolta a magnót, mire Julie így szólt: - Frank... Mr. Pollard, mielőtt folytatja a történetét, szeretném, ha megválaszolná néhány lényeges kérdésemet. Nem tekintve most a vért és a kezén lévő karmolásokat, úgy véli, hogy képtelen volna bántalmazni valakit? - Igen. Kivéve, talán, önvédelemből. - És gondolja, hogy nem tolvaj? - Nem. Nem vagyok képes... Nem tartom tolvajnak magam. Nem. - Akkor miért nem fordul segítségért a rendőrséghez?

Pollard hallgatott. Szorongatta ölében a nyitott válltáskát, és belebámult, mintha Julie annak belsejéből beszélt volna hozzá: - Mivel, ha csakugyan minden tekintetben biztosan ártatlannak hiszi magát, a rendőrségnek van meg hozzá a legtöbb eszköze, hogy segítsen magának kideríteni, kicsoda, és hogy ki üldözi. Tudja, mit gondolok? Azt hiszem, nem olyan bizonyos az ártatlanságában, mint mutatja. Maga tudja, hogyan kell slusszkulcs nélkül beindítani egy kocsit, és bár akárki, aki jól ismeri az autókat, képes megcsinálni ezt, ez legalábbis alvilági tapasztalatra mutat. Aztán itt van a pénz, mindez a sok pénz, táskaszámra. Maga nem emlékszik, hogy bűncselekményt követett volna el, de belül az a meggyőződése, hogy mégis, így hát fél elmenni a zsarukhoz. - Ez is benne van - ismerte el a férfi. - Remélem, megérti - folytatta Julie -, hogy amennyiben vállaljuk az ügyét, és bizonyítékokra bukkanunk arra nézvést, hogy bűncselekményt követett el, továbbítanunk kell ezt az információt a rendőrségnek. - Természetesen. De én azt hiszem, ha először a zsarukhoz mennék, azok nem is keresnék az igazságot. Eldöntenék magukban, hogy bűnös vagyok valamiben, mielőtt elmondanám nekik a mondókámat. - És, természetesen, mi nem tesszük ezt - mondta Bobby, és Julie felé fordította a fejét, hogy egy jelentőségteljes pillantással jóindulatra hangolja. - Ahelyett hogy segítenének rajtam, azon igyekeznének, hogy rám kenjenek néhányat a legutóbbi bűncselekmények közül. - A rendőrség nem csinál ilyesmit - biztosította Julie. - De bizony csinál - szólt Bobby kajánul. Lecsusszant az íróasztalról és fel-alá kezdett járni, a Scrooge Bácsi posztertől a Miki Egér-poszterig. - Nem láttuk-e ezerszer is a tévéműsorokban, hogy ilyesmit csináltak? Nem olvastuk-e mindannyian Hamletet és Chandlert? - Mr. Pollard. Valamikor én is rendőr voltam... - Vagyis ő is bizonyíthatja - mondta Bobby -, hogy ha Frank elment volna a zsarukhoz, már felvették volna az adatait, meglett volna a tárgyalása, elítélték volna, és kapott volna ezer évet. - Van egy fontosabb ok, amiért nem mehetek a zsarukhoz. Az annyi lenne, mint kilépni a nyilvánosság elé. A sajtó híremet venné, és majd a frász törné ki, hogy leadjon egy sztorit arról a szegény paliról az amnéziájával, meg a pénzestáskájával. Az pedig tudná, hol talál meg.,Ezt nem kockáztathatom. - Ki az az Az? - kérdezte Bobby. - Az az ember, aki akkor éjszaka üldözött. - Ahogy ezt mondta, azt hihetném, emlékszik a nevére, valami meghatározott személy jár a fejében. - Nem. Nem tudom, kicsoda. Még abban sem vagyok teljesen biztos, micsoda. De azt tudom, hogy megint eljön értem, ha megtudja, hol vagyok. Úgyhogy jobb, ha meghúzom magam. - Megfordítom a kazettát, jó? - szólt Clint a pamlagról. A többiek vártak, míg kivette a kazettát a készülékből. Bár még csak három óra volt, a világot hatalmába kerítette valamiféle az eredetitől megkülönböztethetetlen hamis alkonyat. A talajközeli szellő igyekezett versenyre kelni a széllel, amely odafent, nagy magasságokban a felhőket kergette. Nyugatról híg köd áradt be a városba, de nem azzal a lomha mozgással, amellyel a ködök rendesen haladni szoktak, ez most örvénylett és kavargott, mintha a fenti viharfelhőhöz akarta volna forrasztani a földet. Amikor Clint ismét bekapcsolta a magnetofont, Julie így szólt: - Ez a vége, Frank? Amikor szombaton reggel felébredt, új ruha volt magán, és egy papírzsák hevert maga mellett az ágyon, teli pénzzel? - Nem, nem ez a vége - szólt Pollard és felemelte a fejét, de nem nézett Julie-ra. Elbámult mellette, ki az ablakon túli kietlen világba, habár úgy látszott, valami Newport Beachnél jóval távolabbi dologra függeszti tekintetét. - Talán sohasem lesz vége.

A második válltáskából, amelyből korábban előhúzta a véres inget, és a mintát a fekete homokból, most elővett egy egypintes befőttesüveget, azt a fajtát, amelyben az otthon eltett gyümölcsöt és zöldséget tárolják, erős gumitömítésre záródó kapcsos üvegfedéllel. Az üveg teli volt nyers, csiszolatlan, tompán csillogó ékköveknek tűnő valamikkel. Némelyek közülük csiszoltabbak voltak a többinél, ezek ragyogtak; sziporkáztak. Frank kinyitotta a fedelet, megbillentette az üveget és tartalma egy részét az asztallap világos színű fát utánzó műanyag burkolatára öntötte. Julie előrehajolt. Bobby odalépett, hogy jobban lásson. A kevésbé szabálytalan kövek oválisak, gömbölyűek, könnycsepp vagy rombusz alakúak voltak; mindegyik darabnak finoman ívelt néhány oldala, egyik-másikat pedig számos é1 határolta. Más kövek csipkézettek, rögszerűek, lencsések voltak. Jó néhány nagy volt, akár egy kövér szőlőszem, mások kicsik, mint a borsószemek. Mind vörös volt, habár különféle árnyalatokban. Erősen megtörték a fényt, az asztal fakó felszínén vörös fénytócsa ragyogott. A kövek prizmái rendezték a lámpák szórt fényét, és csillámló, karmazsinszínű fénylándzsákat lődöztek a mennyezet és az egyik fal felé, ahol a hangszigetelő csempeburkolat lapjai és a kőlapok, úgy látszott, fényes sebektől véreznek. - Rubinok? - kérdezte Bobby. - Nem úgy festenek, mint a rubinok - állapította meg Julie. - Mik ezek, Frank? - Nem tudom. Lehet, hogy még csak nem is értékesek. - Hol szerezte őket? - Szombaton éjjel egyáltalán nem tudtam aludni, csak időnként egypár percet. Hánykolódtam és forgolódtam, s ha elszundikáltam, azonnal ki is pattant a szemem. Féltem aludni. Vasárnap délután sem aludtam. De tegnap este annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam többé nyitva tartani a szememet. Ruhában aludtam, és amikor ma reggel felébredtem, ezekkel az izékkel volt tele a zsebem. Julie kivette az egyik csiszoltabb követ a rakásból, a jobb szeme elé tartotta, és a legközelebbi lámpa irányába keresztülnézett rajta. A kő még nyers állapotban is kivételesen tiszta és szép színű volt. Lehet, hogy amint Frank is célzott rá, a kövek csak féldrágakövek voltak, ő azonban gyanította, hogy valójában nagy értéket képviselnek. - Miért tartja őket egy befőttesüvegben? - Mert amúgy is el kellett hogy menjek, és vegyek egyet ennek - mondta Frank. A válltáskából elővett egy nagyobb, negyedgallonos üveget, és az asztalra helyezte. Julie megfordult, hogy megnézze és úgy megrémült, hogy elejtette a drágakövet, amelyet addig vizsgálgatott. Az edényben egy majdnem akkora rovar feküdt, mint a tenyere. Bár hátpáncélja volt, mint egy bogárnak - éjfekete, egész peremén körbefutó vérvörös mintákkal - az izé abban a páncélban sokkal inkább pókra, mint bogárra emlékeztetett. Nyolc erős, szőrös lába volt, mint egy tarantellapóknak. - Ez mi a ménkű? - fintorgott Bobby. Kissé iszonyodott a rovaroktól. Ha egy házilégynél rémisztőbb rovarral találkozott, Julie-t hívta, hogy fogja meg, vagy üsse agyon, ő pedig távolról figyelte. - Él? - kérdezte Julie. - Már nem - felelte Frank. Az izé páncélja alól, mint afféle miniatűr rákollók, két karocska nyúlt ki, feje mindkét oldalán egy-egy, azonban egy rák függelékeitől annyiban különböztek, hogy csipeszeik minden közönséges páncélosénál tagoltabbak voltak. Valamelyest kezekre emlékeztettek. Négy görbe kitinnyúlványuk közös alaphoz csatlakozott, éleiket gonosz fűrészfogak szegélyezték. - Ha ez elkapja az ember ujját, fogadok, lecsípi - mondta Bobby. - Ugye azt mondta, élt, Frank. - Amikor ma reggel felébredtem, a mellemen mászott. - Jó isten! - szörnyülködött Bobby, és szemmel láthatóan elsápadt. - Lassú volt. - Tényleg? Nos, úgy fest, mint ami gyors, mint egy istenverte svábbogár.

- Azt hiszem, már döglődött - mondta Frank. - Felüvöltöttem, és lesöpörtem magamról. Csak feküdt a hátán a padlón, pár percig még rugdalódzott, aztán elnyugodott. Lehúztam az egyik párna haját, belepiszkáltam, aztán összecsomóztam a huzat végét, hogy akkor se mászhasson ki, ha még él. Aztán felfedeztem a drágaköveket a zsebeimben, úgyhogy vettem két befőttesüveget, az egyiket a bogárnak. Amióta beletettem, nem mozdult, úgyhogy úgy gondolom, megdöglött. Láttak már ilyesmit? - Nem - felelte Julie. - Hála istennek, nem - szólt Bobby. Nem hajolt a befőttesüveg fölé, mint Julie, hogy jobban lásson, sőt hátralépett egyet az asztaltól, mintha attól tartott volna, hogy a csúszómászó egyszer csak utat tör magának az üvegen át. Julie felemelte az üveget, és úgy fordította, hogy szemből lássa a bogarat. Szaténfekete feje majdnem akkora volt, mint egy nagy szilva. A páncél félig takarta. Fent, a fej két oldalán iszapos színű, összetett szemek sárgállottak. Alattuk további szemnek tűnő valamik helyezkedtek el, harmadakkorák, mint a fölöttük lévő, s a színük kékesvörös volt. Apró lyukak furcsa mintája, fél tucat tövisszerű függelék, és három csomó selymesnek látszó szőr tette változatosabbá a szörnyű fej amúgy sima és fényes felületét. Kicsiny szája, amely most nyitva volt, kerek nyílásnak tűnt, amelyben Julie apró, de éles fogak gyűrűinek látszó valamiket látott. Frank az üvegben lévő lényre meredt, és így szólt: - Akármibe keveredtem is, rossz dolog. Nagyon nem tetszik és én félek. Bobby összerezzent. Komoly hangon, inkább magához, mint a többiekhez, így szólt: - Rossz dolog. Julie letette az üveget és kijelentett: - Frank, elvállaljuk az ügyet. - Nagyon helyes! - szólalt meg Clint, és bekapcsolta a magnót. Bobby elfordult az asztaltól, a fürdőszoba felé indult, és odaszólt a feleségének: - Julie, négyszemközt szeretnék veled beszélni egy pillanatra. Harmadszor is bementek a fürdőszobába, magukra zárták az ajtót és bekapcsolták a szellőzést. Bobby arca szürke volt, mint egy aprólékos ceruzaportré, még a szeplői is színűket veszítették. Szokás szerint derűskék szemei most egyáltalán nem csillogtak vidáman. - Meg vagy te őrülve!? Azt mondtad neki, hogy elvállaljuk az ügyet. Julie hunyorgott meglepetésében: - Nem ezt akartad? - Nem. - Ó. Akkor, azt hiszem, rosszul hallottalak. Alighanem túl sok a fülzsír a fülemben. Kemény, mint a cement. - Ez az ember valószínűleg eszement, veszélyes alak. - El kéne mennem egy orvoshoz, és alaposan kitisztíttatnom a fülemet. - Ez a vad sztori, amit kitalált, csak... Julie felemelte a kezét, a mondat felénél Bobbyba fojtotta a szót: - Légy tárgyilagos, Bobby. Azt a bogarat nem ő találta ki. Miféle teremtmény az? Ilyesminek még a képét sem láttam soha. - És a pénz? Bizonyára lopta. - Frank nem tolvaj. - Micsoda? Ki mondta ezt neked, tán a Jóisten? Másképpen nemigen lehetsz biztos benne. Alig egy órája, hogy Pollard-ral találkoztál. - Igazad van - ismerte el Julie -, az Isten mondta nekem. És én mindig hallgatok Istenre, mert ha te nem hallgatsz rá, valószínűleg meglátogat a csapásaival, sáskajárás ver meg, netán egy villámcsapással lángba borítja a hajadat. Ide hallgass, Frank olyan elesett, olyan megviselt, hogy sajnálom. Világos? Bobby a feleségére meredt, egy pillanatra halvány ajkába harapott, s végül azt mondta:

- Köztünk jó az együttműködés, mert kiegészítjük egymást. Erős vagy, ahol én gyenge vagyok, ahol pedig te, vagy gyenge, én vagyok erős. Sok tekintetben nem is hasonlítunk egymásra, de egymáshoz tartozunk, mert összeillünk, mint egy kirakós játék darabjai. - Mi az elgondolásod? - Egyfelől különbözünk, másfelől az indítékaink kiegészítik egymást. Ezt a fajta munkát azért kedvelem, mert élvezetet találok abban, hogy olyan embereket segítsek, akik nem a saját hibájukból kerültek bajba. Szeretem látni, amikor győz a jó. Ez úgy hangzik, mintha egy képregényhős mondaná, de hát így érzek. Másfelől ott vagy te, akit elsősorban az motivál, hogy szeretnéd eltaposni a rossz fiúkat. Igen, persze hogy én is szeretem látni, amikor a rossz fiúk összeomlanak, és nyöszörögnek, de nekem ez nem olyan fontos, mint neked. És természetesen te is boldog vagy, ha ártatlan embereken segíthetsz, de nálad ez másodlagos a széttiprással, meg az összetöréssel szemben. Alighanem azért, mert még mindig anyád gyilkosa iránti gyűlöletedet dolgozod ki magadból. - Bobby, ha pszichoanalízisre van szükségem, olyan helyiségben próbálok hozzájutni, ahol a fő berendezési tárgy egy dívány és nem egy vécékagyló. Julie tizenkét éves volt, amikor anyját egy bankrablás során túszul ejtették. A két elkövető teli volt amphetaminokkal, de hiányzott belőlük mindenfajta józan ész és együttérzés. Mire az egésznek vége lett, a hat túszból ötöt megöltek s az az egy szerencsés nem Julie anyja volt. Bobby a tükör felé fordult, és úgy nézte tulajdon képmását, mintha kellemetlen volna a saját szemébe néznie. - Nos, az a véleményem, hogy hirtelen úgy cselekszel, ahogyan én, s ez nem jó, mert tönkreteszi az egyensúlyunkat, tönkreteszi ennek a kapcsolatnak a harmóniáját, márpedig ez az összhang, amely mindig is életben tartott bennünket, életben tartott, és nélkülözhetetlen volt a sikereinkhez. El akarod vállalni ezt az ügyet, csak mert kíváncsi vagy, feltüzeli a fantáziádat, és mert szeretnél segíteni Franken, hiszen olyan szánalomra méltó. Hol van a te szokásos haragod? Megmondom, hol. E pillanatban nem is haragszol, most legalábbis nem, mert nincs, aki kiváltsa, nincs rossz fiú. Jó, ott van az a fickó, akiről azt mondta, hogy üldözte akkor éjjel, de azt sem tudhatjuk, létezik-e, vagy csak Frank fantáziájának szüleménye. Ha nincs kézzelfogható csirkefogó, akire a haragodat összpontosíthatod, minden pillanatban fel kell hogy piszkáljalak, és ezt is tettem, de most te tüzelsz engem, és ez aggodalommal tölt el. Nem jó érzés. Julie hagyta, hogy Bobby tovább fecsegjen, miközben tekintetük összekapcsolódott a tükörben. Amikor végül befejezte, az asszony így szólt: - Nem, nem ez a te véleményed. - Ezt meg hogy érted? - Azt hiszem, minden, amit csak mondtál, mellébeszélés volt. Igazából mi a bajod, Robert? A tükörbeli Bobby tekintete megpróbálta elkerülni a tükörbeli Julie pillantását. Az asszony mosolygott: - Rajta! Mondd el! Sohasem titkolóztunk egymás közt. A tükörbeli Bobby úgy festett, mint az igazi Bobby Dakota hitvány utánzata. Az igazi Bobby, az ő Bobbyja tele volt vidámsággal, élettel és energiával. A tükörbeli Bobby arca szürke volt, majdnem komor, életkedvét kikezdte az aggodalom. - Robert - ösztökélte Julie. - Emlékszel, amikor múlt csütörtökön felébredtünk? - mondta a férfi - fújt a szél Santa Anából. Szeretkeztünk. - Emlékszem. - És közvetlenül az után, hogy felébredtünk, az a szörnyű furcsa érzésem volt, hogy el foglak veszíteni, hogy valami volt odakint a szélben, ami azért jött, hogy elragadjon téged. - Erről aznap este aztán beszéltél nekem, Ozzie-nál, amikor a zenegépekről beszélgettünk. A viharnak azonban vége lett, s engem nem ragadott el semmi. Itt vagyok. - Ugyanaznap éjjel, csütörtökön éjszaka lidérces álmom volt, a legelevenebb álom, az isten verje meg, amit csak el tudsz képzelni.

Beszélt a tengerparti kis házról, a homokban álló zenegépről, és a mennydörgő belső hangról: A GONOSZ JÖN, A GONOSZ, A GONOSZ! - a savas tengerről, amely mindkettőjüket elnyelte, lemarta a húsukat, és sötét mélységekbe rántotta a csontjaikat. - Megrázott. El nem tudod képzelni, mennyire valóságosnak tűnt az egész. Őrültségnek hangzik... de az álom csaknem túltett a valóságos életen. Felébredtem, és úgy meg voltam rémülve, mint még soha. Te aludtál, és én nem ébresztettelek fel. Később sem mondtam el, mert nem láttam értelmét, hogy felzaklassalak és mert... nos, mert gyermetegnek tűnik ekkora jelentőséget tulajdonítani egy álomnak. Többé nem álmodtam ezt a szörnyűséget. De azóta - pénteken, szombaton és tegnap - voltak pillanataim, amikor különös szorongás borzongatott meg, s akkor is azt gondoltam, hogy talán valami rossz dolog közeledik, hogy rád törjön. És most, ott kinn az irodában, Frank azt mondta, hogy valami gonosz dologba keveredett, valami igazán rosszba. Így fejezte ki magát, és én azonnal kapcsolatba hoztam a kettőt. Julie, lehet, hogy ez az ügy a rossz dolog, amelyről álmodtam. Talán nem kellene vállalnunk. Julie egy pillanatra a tükörbeli Bobbyra meredt, töprengve, hogy nyugtassa meg ismét. Végül, mivel szerepeik felcserélődtek, úgy döntött, úgy kell beszélnie a férjével, ahogyan Bobby beszélne vele egy hasonló szituációban. Bobby sem folyamodnék a logikához és az értelemhez - ezek Julie eszközei voltak -, hanem kedvességgel és humorral szabadítaná meg a félelmétől. Ahelyett hogy közvetlenül Bobby aggályaira válaszolt volna, így szólt: - Miközben a nagy kövek potyognak a szívünkrol, tudod mi bosszant engem? Ahogy néha, amikor potenciális ügyfelekkel tárgyalunk, az asztalomra ülsz. Ha rövid szoknyában, és a lábamat mutogatva én ülök az asztalra, az felkeltheti némely ügyfél érdeklődését, mert jó lábam van, még ha én mondom is magamról. De te sohasem hordasz szoknyát, sortot vagy effélét, és a virgácsaid sincsenek meg hozzá. - Ki beszél itt asztalokról...? - Én - mondta Julie, azzal elfordult a tükörtől és szemtől szembe nézett a férjére. - Hogy pénzt spóroljunk, nyolcszobás lakás helyett hétszobást béreltünk, és amikorra összehoztuk a stábot, nekünk már csak egy iroda maradt. Úgy tűnt, ez így rendjén is volt. Van itt egy csomó szoba, ahol elfér két asztal, de te azt mondtad, nem akarsz ilyet. Az íróasztalok a szemedben formalizmusnak számítanak. Csak egy pamlagra van szükséged, amelyen elnyúlhatsz, miközben telefonálgatsz, magad mondtad. Aztán, amikor ügyfelek érkeznek, az asztalomon ülsz... - Julie... - A műanyag asztallap kemény, szinte áthatolhatatlan felület, de előbb-utóbb annyi időt töltesz majd az asztalomon, hogy állandóan ott lesz rajta a segged lenyomata. Mivel az asszony nem nézett bele, Bobbynak el kellett fordulnia a tükörtől, és szembe kellett néznie a feleségével. - Nem hallottad, mit mondtam az álomról? - kérdezte Julie-t. - Kérlek, ne érts félre. Csinos segged van, Bobby, de nem akarom, hogy a lenyomata ott legyen az asztalom lapján... A ceruzák begurulnak majd a mélyedésbe. Összegyűlik benne a por. - Mi az ördögről beszélsz? - Figyelmeztetni szeretnélek, azt fontolgatom, hogy az asztalom lapját behálózom drótokkal, és egy pöccintéssel rákapcsolhatom majd az áramot. Ülsz majd rajta, és megtudod mit érez egy légy, amikor leszáll egy olyan elektronikus rovarcsapdára. Kezdesz furcsa lenni, Julie. Miért? - A csalódás miatt. Az utóbbi időben nem volt lehetőségem, hogy zsiványokat tapossak el, vagy roppantsak össze. Ez ingerlékennyé tesz. - Hé, várj csak egy kicsit. Nem is furcsa kezdesz lenni... - Persze hogy nem. - Te kezdesz én lenni! Pontosan - mondta Julie, és megcsókolta Bobby jobb, orcáját, majd megveregette a balt. Menjünk vissza, kérlek, és vállaljuk el az ügyet. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a fürdőszobából.

- Rohadt egy ügy lesz - mondta Bobby nem minden gyönyörűség nélkül, és követte feleségét az irodába. Frank Pollard csendesen beszélgetett Clinttel, amikor azonban beléptek, elnémult és reménykedve figyelte őket, Az árnyak úgy csüggtek a sarkokon, mint a barátok kolostoraikon, s Julie-t a három lámpa borostyánsárga ragyogása valami okból egy templom fogadalmi gyertyaerdejének vibráló és titokzatos fényére emlékeztette. A skarlátszín drágakövek még mindig az asztalon csillogtak. A bogár még mindig döglötten gubbasztott a befőttes üvegben. - Elmondta Clint az árszabásunkat? - kérdezte Julie Pollard-t. - Igen. - Rendben. Szükségünk lesz még tízezer dollárra, előlegképpen a költségekre. Odakint egy villám hasította fel a felhők zsigereit, A véraláfutás-kék ég megnyílt, és az ablakokra hideg esd kezdett zuhogni.

26 Violet már több mint egy órája felébredt, s ezalatt nagyrészt sólyom volt, magasan, a szélben szárnyalt, időnként lecsapva, hogy gyorsan megöljön valamit. A tág égbolt csaknem olyan valóságos volt a számára, mint annak a madárnak a számára, amelybe belebújt. Meleg áramlásokon siklott, a levegő alig állt ellen szárnyai sima elülső élének. Fölötte csak az ereszkedő felhők szürkéllettek, alatta ott volt az egész zűrzavaros világ. Tudott a sötét hálószobáról is, amelyben teste, és lelkének egy darabja maradt. Violet és Verbina rendszerint átaludta a napot, hiszen éjszaka aludni a legjobb órák elpazarlását jelentette volna. Ketten aludtak egy első emeleti szobában, egy hatalmas ágyon. Sohasem voltak távolabbra egymástól karnyújtásnyinál, rendszerint azonban összeölelkeztek. Azon a hétfő délutánon Verbina még aludt. Meztelen volt, a hasán feküdt, fejét elfordította a nővérétől, és időnként hangtalanul motyogott a párnájába. Meleg lágyékát Violethez szorította. Violet, miközben sólyom volt, továbbra is érzékelte ikertestvére testének melegét, sima bőrét, egyenletes lélegzését, álmos dünnyögését, és egyedülálló illatát. Érezte a szobában lévő por és a régóta nem mosott takarók állott szagát - meg természetesen a macskákét. Nemcsak érezte az ágyon, és körüle, a padlón alvó vagy lustán elnyúlva magukat nyalogató macskák szagát, de ott is élt mindegyikükben. Miközben öntudatának egy darabja saját halvány testében maradt, egy része pedig ott szárnyalt a tollas ragadozóval, más részei minden egyes macskában ott tartózkodtak. Most, hogy szegény Samantha eltávozott, huszonötben. Violet egyszerre érzékelte a világot a saját érzékszervei és a sólyoméi révén, továbbá a macskafalka ötven szeme, huszonöt orra, ötven füle, száz mancsa és huszonöt nyelve révén. Érezte a saját testszagát, és nem pusztán a saját orrával, hanem az összes macskáéval: a tegnapi fürdő szappanillatmaradványát, a citromillatú sampon kellemesen hosszan tartó illatát. Az áporodott szagot, amely az alvás után mindig betöltötte a levegőt, a szájszagot, amely elkeveredett a nyers tojások, a hagymák és a nyers máj kigőzölgéseivel, amelyeket reggel evett, mielőtt napkeltekor lefeküdt volna. A macskafalka minden tagjának jobb szaglóérzéke volt, mint neki, és az ő illatát mindegyik állat tőle eltérő módon érzékelte; természetes kipárolgását idegenszerűnek, mégis kellemesnek, érdekesnek, de ismerősnek találták. Ugyanígy nővére érzékszerveivel is szagolta, látta, hallotta magát, hiszen eltéphetetlen szálak kötötték Verbinához. Kedve szerint tudott gyorsan behatolni más élőlények agyába, vagy távozni onnét, de Verbina volt az egyetlen másik személy, akivel ilyen módon össze tudott kapcsolódni. Állandó kapocs volt ez, amely megvolt köztük a születésük óta, s habár Violet a sólyomból vagy a macskákból bármikor ki tudott válni, amikor csak akart, ikertestvérétől sohasem tudott elszakadni. Kapcsolatuk nem a bábjátékosé és a bábjáé volt, hanem különleges szent kötelék.

Violet egész életében az érzékelés számos folyamának összefolyásánál élt, nagy, kavargó, hang-, szag-, látvány,, íz- és tapintásárban fürdött, és a világról nemcsak a saját érzékszervein át szerezte tapasztalatait, hanem számtalan helyettesítője érzékszervein át is. Gyermekkora egy részében autista volt, azaz elárasztották az érzéki benyomások, amelyeket nem tudott feldolgozni; befelé fordult mély, változatos és gazdag tapasztalatainak titkos világa felé, míg csak meg nem tanulta, hogyan kontrollálja a beözönlő áradatot, hogyan hasznosítsa, ahelyett hogy hagyná elsodortatni magát tőle. Csak ezután határozta el, hogy felveszi a kapcsolatot a körülötte lévő emberekkel, elhagyja az autizmust, de hatéves koráig nem tanult meg beszélni. Sohasem emelkedett ki a rendkívüli érzékelésnek ama mély, gyors áramlataiból, hogy megvesse lábát az életnek azokon a viszonylag száraz partjain, amelyeken a többi emberek éltek, de legalább megtanult kommunikálni anyjával, Candyval, és bizonyos fokig másokkal is. Verbina fele olyan jól sem állta meg a helyét, mint Violet, és nyilvánvaló volt, hogy soha nem is fogja. Mivel csaknem teljesen az érzékelésre korlátozott életet választotta, alig vagy egyáltalán nem mutatott érdeklődést intellektusa működtetése vagy fejlesztése iránt. Sohasem tanult meg beszélni, a nővérén kívül az égvilágon semmi sem érdekelte, és gyönyörteli önfeladással merült el a környezetében támadó érzéki ingerek óceánjában. Verbina az élet olyan gazdagságát élvezte, miről Violeten kívül más még csak nem is tudott. Szaladt, mint mókus; repült, mint sólyom vagy sirály; párzott mint macska; szökellt és ölt, mint prérifarkas; hideg vizet ivott egy patakból egy mosómedve vagy egy mezei egér száján át; egy tüzelő szuka bensőjébe hatolt, miközben más kutyák meghágták; egyszerre érezte át a sarokba szorított nyúl rémületét, és a zsákmányoló róka vad izgalmát. Többre tartotta a világ vadságában való folyamatos alámerülést, mint más emberek viszonylag e világi életét. Habár Verbina most még aludt, lényének egy része Violettel volt a szárnyaló sólyomban, mert még az alvás sem tette szükségessé, hogy megszakítsák más agyakkal való kapcsolataikat. Az állatoktól érkező érzéki benyomások nemcsak a szövetet jelentették, amelyből saját életüket kiszabták, ugyanebből az anyagból szövődtek az álmaik is. A percről percre sötétebb viharfelhők alatt a sólyom magasan a Pollard-birtok mögötti kanyon felett siklott. Vadászott. Mélyen alatta, a száraz és töredezett ördögszekér darabjai és a tövises rekettye szúrós csomói közt egy kövér egér bukkant fel. A szurdok talaján szaladt, figyelte, nem leselkedik-e rá ellenség a talaj szintjén, de megfeledkezett a tollas halálról, amely felülről figyelte. Ösztönösen tudva, hogy az egér nagy távolságból is meghallja a szárnycsapásokat és a legelső hangra besurran a legközelebbi rejtekhelyre, a sólyom csendben hátrahúzta a szárnyait, félig a testéhez szorította őket, és meredeken, ferdén ereszkedett a rágcsáló felé. Habár korábban már számtalanszor átélte ezt az élményt, Violet visszatartotta lélegzetét, amikor ezerkétszáz lábnyit merült. Zuhantában elhagyta a talaj szintjét, és tovább haladt a szurdok alja felé. Habár valójában biztonságban feküdt a hátán az ágyában, úgy érezte, a gyomra forog a testében, és még akkor is ősi rémület dagadt a mellében, amikor a kéjes izgalom vékony sikítását hallatta. Mellette az ágyon a nővére, Violet is halkan felkiáltott. Az egér a kanyon fenekén megdermedt. Érezte a felé száguldó végzetet, de nem tudta, milyen irányból érkezik. Az utolsó pillanatban a sólyom, mint valami fóliát, kiterjesztette a szárnyait. A levegő valódi állaga hirtelen megmutatkozott, és üdvös fékező hatást fejtett ki. A sólyom teste hátulsó részeit előremeresztette, szétterpesztette a lábait, szétnyitotta karmantyúit, és megragadta az egeret, mielőtt az reagálhatott a szárnyak hirtelen kinyitására, és menekülni próbált volna.

Habár a sólyommal maradt, egy pillanattal azelőtt, hogy a ragadozó elkapta volna, Violet behatolt az egér agyába. Érezte a zsákmányt ejtő jeges kielégültségét, és a préda forró félelmét. A sólyom szemszögéből élvezte, ahogy a kövér egér testét átdöfték és szaggatták az éles karmok; az egér szemszögéből érezte, ahogy a kín beléhasít, és tudta, hogy szörnyű pusztulás vár rá. A madár lenézett a karmai közt visító rágcsálóra. Megborzongatta a fensőbbség és az erő szilaj érzése, és tudta azt is, hogy éhségét ismét sikerül majd csillapítania. Diadalrikoltást hallatott, amely végigvisszhangzott a kanyonon. Az egér kicsinynek és tehetetlennek érezte magát szárnyas támadója szorításában. A félelem, amely rabságában tartotta, olyan heves volt, hogy furcsamód hasonlított a legkülönlegesebb érzéki gyönyörökhöz. Az egér az acélos, könyörtelen szemekbe nézett, és abbahagyta a vergődést, elernyedt, belenyugodott a halálába. Látta, ahogyan a szörnyű csőr közeledik, tudta, hogy széttépi, de már nem érzett kínt, csak zsibbadt lemondást, aztán egy rövid pillanatig heves boldogságot, végül pedig már semmit. A sólyom hátrahajtotta a fejét, s hagyta, hogy a véres meleg húsfoszlányok és csomók lecsússzanak a nyelőcsövén. Az ágyon Violet az oldalára fordult, hogy szembekerüljön a nővérével. Verbina, akit felrázott álmából a sólyomélmény eleje, a karjaiba bújt. Meztelenek voltak, medencéjük, hasuk, mellük egymáshoz szorult. Összekapaszkodtak, és megállíthatatlanul reszkettek. Violet, szája előtt Verbina finom nyakával, ásított, és a Verbina agyával való kapcsolata révén érezte saját leheletének forró hullámát, a meleget, amelyet nővére bőréhez vitt. Tagolatlan hangokat adtak ki és szorították egymást. Heves lélegzetvételük nem is csillapodott, míg csak a sólyom az utolsó ehető húscafatokat is le nem tépte az egér irhájáról, s gyors szárnycsapásokkal ismét fel nem kapaszkodott az égbe. Ott lent feküdt a Pollard-birtok: az eugéniasövény, a nyeregtetős palával fedett, viharvert külsejű ház, a húszéves Buick, amely az anyjuké volt, s amelyet néha Candy vezetett, a vörös, sárga, és bíborszínű viráglángokkal lobogó kankalincsomók, és a rozzant hátsó tornác mellett végighúzódó elvadult virágágy. Violet a mélyben a gyomos terület északkeleti sarkánál látta Candyt is. Még mindig erősen nővérébe kapaszkodva gyengéd csókokkal becézgette Verbina nyakát, arcát és halántékát. Violet ugyanakkor bátyjuk fölé irányította a sólymot. A madár szemén át figyelte, ahogy lehajtott fejjel anyjuk sírjánál áll és gyászolja, ahogyan gyászolta kivétel nélkül minden nap, amióta oly sok évvel ezelőtt meghalt. Violet nem gyászolt. Anyja éppoly idegen volt a számára, mint bárki a világon, és semmi különöset nem érzett, amikor az asszony eltávozott. Mivel azonban Candynak is voltak különleges képességei, Violet közelebb érezte magához, mint az anyját - ami nem jelentett sokat, mert nem ismerte igazán a bátyját és nem is törődött vele valami nagyon. Hogyan lehetett volna közel valakihez, ha nem tudott behatolni az agyába, és vele, rajta keresztül élni? Ez a hihetetlen meghittség forrasztotta egybe Verbinával, és ez nyomta rá a bélyegét a kapcsolatok miriádjaira, amelyek összekötötték a természet népes világának szárnyasaival és állataival. Egyszerűen nem tudta, hogyan viszonyuljék valakihez e nélkül az intenzív, bensőséges kapcsolat nélkül, s mivel nem tudott szeretni, nem tudott gyászolni sem. Mélyen a köröző sólyom alatt Candy térdre esett a sír mellett.

27 Hétfő délután volt. Thomas a munkaasztalánál ült, és egy képes költeményt készített. Derek segített neki, vagy legalábbis azt hitte, segít. Átválogatott egy doboz magazinkivágást. Képeket választott ki és odaadta őket Thomasnak. Ha a kép megfelelt, Thomas körbevágta, és felragasztotta. Legtöbbször azonban nem felelt meg, úgyhogy félretette és újat kért, egészen addig, amíg Derek olyat nem adott neki, amelyet használni tudott.

Nem mondta meg Dereknek a szörnyű igazságot. A szörnyű igazság az volt, hogy ő egymaga akarta elkészíteni a poémát, de képtelen volt, hogy megsértse Derek érzelmeit. Elég sérült volt Derek amúgy is. Túlságosan is. Értelmi fogyatékosnak lenni amúgy is fájdalmas dolog, és Derek elméje gyengébb volt, mint Thomasé. Dereken is látszott az értelmi fogyatékosság, az ő arcára még jobban rányomta a bélyegét. Az ő homloka még csapottabb volt, mint Thomasé, orra még laposabb és feje körvonalai is torzulást mutattak. Ez is a szörnyű igazság volt. Később, miután elfáradtak a képes poéma készítésében, Thomas és Derek a zátonyra futottak szobájába mentek. Itt történt. Dereket bántották, annyira, hogy sírva is fakadt. Egy lány csinálta, Mary. A zátonyra futottak szobájában. Az egyik sarokban néhányan golyóztak, mások a tévét nézték. Thomas és Derek egy kanapén ült az ablakok mellett; ha valaki odajött, láthatta, Közösségképesek. Az Otthonban az ápolók azt akarták, hogy az ember Közösségképes legyen. Közösségképesnek lenni jó volt. Ha senki sem jött oda, hogy velük együtt Közösségképes legyen, Thomas és Derek az ablak külső oldalán függő etetőnél lévő kolibriket nézte. A kolibrik ide-oda villantak, és nagy élvezet volt nézni őket. Marynek, aki új volt az otthonban, nem röpködtek, és nem okozott neki mulatságot a nézésük. A lány zümmögött, nem is zümmögött, zúgott. Zzzz, zzz, zzzz, újra és újra. Mary tudta, mik azok a szemdákók. Azt mondta, nagyon fontosak a szemdákók, és lehet, hogy azok is voltak, habár Thomas sohasem hallott róluk, és nem is értette, micsodák. Hiszen annyi minden volt fontos, amit nem értett... Természetesen tudta, micsodák a szemek. Tudta, hogy a dákó egy bot, amellyel az ember golyókat lökdös, mivel épp ott állt egy biliárdasztal, nem messze attól, ahol Derek ült, habár nem nagyon használták. Úgy képzelte, rossz lenne, nagyon rossz, ha az ember a szemébe döfne magának egy dákóval, de Mary azt mondta, a szemdákó jó dolog, és neki van egy jó nagy egy Down-kóros gyerek számára. - Én egy csúcshülye vagyok - mondta, és igazán kedve telt magában -, nyugodtan mondhatom. Thomas nem tudta, micsoda a hülye, de csúcsot sehol sem látott Maryn, mert a lány kövér volt, és mindenütt fölöttébb petyhüdt. - Alighanem te is hülye vagy, Thomas, de nem vagy olyan határeset, mint én. Én majdnem normális vagyok, és te közel olyan normális sem vagy, mint én. Mindez megzavarta Thomast. Mondhatni még jobban megzavarta azonban Dereket, aki gombócos, néha alig érthető hangján így szólt: - Én? Én nem vagyok hülye - rázta a fejét. - Én cowboy vagyok - mosolygott - cowboy. Mary kinevette: - Nem vagy cowboy, és nem is leszel az soha. Tudod mi vagy? Egy gyengeelméjű vagy! A két fiúnak kétszer is meg kellett kérnie, hogy ismételje meg, míg aztán megértették. Kimondani ki tudták, de éppoly kevéssé tudták, mit jelent, mint azt, hogy milyen lehet egy szemdákó. - Vannak a normális emberek - mondta Mary - aztán alattuk a hülyék, aztán a gyengeelméjűek, akik náluknál is butábbak, aztán az idióták, akik butábbak a gyengeelméjűeknél is. Én, egy csúcshülye vagyok, és én nem is leszek itt örökké, jó leszek, jól viselkedem, keményen igyekszem, hogy normális legyek és egy napon visszakerülök az átmeneti házba. - Átmeneti - hová? - kérdezte Derek, és Thomas is épp ezt találgatta. Mary nevetett: - Átmenet ahhoz, hogy normális legyél, ami több, mint amennyit te valaha is elérsz, te szegény istenverte gyengeelméjű. Derek most vette észre, hogy a lány őrá néz, rajta derül, és próbálta nem elsírni magát, de hiába. Kipirult az arca, és sírt, Mary pedig vadul vigyorgott rá, pöffeszkedve és felajzva, mintha valami nagydíjat nyert volna. Csúnya szót használt - „istenverte!” - és szégyellnie kellett volna magát, csakhogy nem tette, de nem ám. Elismételte a másik szót is, amelyet Thomas most ugyancsak csúnya szónak tekintett, a „gyengeelméjűt”, és addig mondogatta, míg szegény Derek felkelt, és elszaladt, a lány azonban még akkor is utána kiabálta.

Thomas Dereket keresve visszament a szobájába. Derek a vécében volt, és magára zárta az ajtót, ott bömbölt. Jött néhány ápoló, akik igazán kedvesen beszéltek hozzá, de ő nem akart kijönni a vécéről. Hosszú ideig kellett győzködniük, hogy előjöjjön onnét, de még azután sem tudták abbahagyatni vele a sírást, úgyhogy egy idő után Adni Kellett Neki Valamit. Egyszer, amikor hányt, mint repüléskor, az ápolók kérték, hogy Vegyen Be Valamit, ami mindig ilyen vagy olyan alakú, ilyen, vagy olyan színű, kicsi, vagy nagy tablettákat jelentett. De ha Adniuk Kellett Valamit, az mindig egy tűt jelentett, ami rossz dolog volt. Thomasnak sohasem kellett Adni Valamit, mert Thomas mindig jó volt. Derek azonban, bármilyen kedves fiú volt is, néha olyan rosszul érezte magát önmaga miatt, hogy képtelen volt abbahagyni a sírást, néha megütötte magát, egyszerűen a saját arcába sújtott, míg csak fel nem repedt a bőre, és ki nem serkedt a vére, s még ekkor sem hagyta abba a sírást, úgyhogy Saját Érdekében Adni Kellett Neki Valamit. Derek mást sohasem ütött meg, kedves fiú volt, de Saját Érdekében néha meg kellett nyugtatni, sőt el kellett altatni. Ez történt azon a napon is, amikor Mary, a csúcshülye gyengeelméjűnek nevezte. Miután Dereket elaltatták, az egyik ápoló Thomas mellé állt a munkaasztalhoz. Cathy volt az. Thomas szerette Cathyt. Idősebb volt, mint Julie, de nem volt olyan idős, mint valakinek anyja. Csinos volt, nem annyira, mint Julie, de azért csinos, kedves hangja volt, és szép szemei, amelyekbe az ember félt belenézni. Két kezébe vette Thomas egyik kezét, s megkérdezte a fiút, jól érzi-e magát. Thomas azt felelte, igen, pedig nem így volt, s ezt ő is tudta. Egy darabig beszélgettek, s ez segített. Közösségképesnek lenni. Cathy Maryról beszélt neki, amit Thomas megértett, s ez segített is. - Mary olyan csalódott, Thomas. Ott volt kinn a világban egy átmeneti házban, még részidős munkát is végzett, saját keresete volt. Keményen igyekezett, de hiába, túl sok problémája volt, ismét intézetbe kellett küldeni. Azt hiszem, bánja, amit Derekkel csinált. Egyszerűen annyira csalódott, hogy szüksége van a fölény érzésére valakivel szemben. - Valamikor én is odakint vagyok... voltam a világban - mondta Thomas. - Tudom, hogy voltál, drágám. - Apukámmal. Aztán a nővéremmel. És Bobbyval. - Szerettél odakint lenni? - Volt, ami... megrémített. De ha Julie-val és Bobbyval voltam... azt szerettem. Derek most az ágyán horkolt. Már a délután második felében jártak. Az ég kezdett csúf, viharos lenni. A szobában mindenfelé árnyékok terpeszkedtek, csak az asztali lámpa égett. Cathy arca szépnek látszott a lámpafényben. Bőre olyan volt, mint az őszibarackszínű szatén. Thomas tudta, milyen a szatén. Julie-nak egyszer volt egy szaténruhája. Thomas és Cathy hallgattak egy darabig, aztán a fiú így szól: - Néha nehéz. Az ápolónő Thomas fejére tette a kezét: - Igen tudom, Thomas, tudom. Cathy olyan kedves volt. Thomas nem tudta, miért kezdett sírni, mikor az ápolónő olyan kedves volt, de sírt, talán mert az volt. Cathy közelebb húzta a székét az övéhez, ő pedig hozzáhajolt. Sírt, egyre csak sírt. Nem az a szörnyű sírás rázta, mint Dereket, hanem valami enyhébb, de nem bírta abbahagyni. Megpróbált nem sírni, mert a sírástól butának érezte magát, és gyűlölte ezt az érzést. Könnyek közt mondta: - Gyűlölöm, ha butának érzem magam. - Nem vagy buta, édesem. - De igen, az vagyok. Utálom, de nem tudok más lenni. Próbálok nem gondolni rá, hogy buta vagyok, de az ember nem tud nem gondolni rá, ha egyszer ilyen, és amikor az emberek nem ilyenek. Ők mindennap kimennek a világba és élnek, de ő nem, és nem is akar, azazhogy dehogyisnem akar, még ha azt mondja is, hogy nem.

Saját magához képest nagyon sok mindent mondott, és maga is meg volt lepve, hogy mindezt elmondta, de csalódott is volt, mert olyan nagyon el akarta mondani Cathynak, milyen érzés butának lenni, félni kimenni a világba, és kudarcot vallott, nem talált rá a megfelelő szavakra, úgyhogy az érzés továbbra is ott maradt benne elfojtva. - Idő - mondta - az embernek annyi az ideje, ha ilyen, mégsem mehet ki a világba, hogy kitöltse egy csomó idejét, de valójában kevés az idő, semhogy az ember megtanulja, hogyan ne tartson a dolgoktól. Nekem pedig meg kell tanulnom, hogy ne féljek, hogy visszamehessek, és Julie-val és Bobbyval lehessek, amit nagyon-nagyon szeretnék, mielőtt minden idő elfogy. Rengeteg az idő, és mégsem elég, és ez olyan bután hangzik, nem? - Nem, Thomas, nem hangzik bután. Thomas nem bújt ki Cathy öleléséből, azt akarta, hogy kényeztessék. - Tudod, az élet néha nehéz az ember számára - mondta Cathy. - Még az okos emberek, még a legokosabbak számára is. Thomas egyik kezével megtörölte duzzadt szemeit. - Tényleg? Neked is? - Néha. De hiszem, hogy van Isten, és okkal helyezett ide bennünket, és minden nehézség, amivel szembesülünk, próba - különbekké válunk, ha kiálljuk őket. Thomas felemelte a fejét, hogy az ápolónőre nézzen. Nézze szépséges, jóságos szemeit. A szemeket, amelyek szerették őt. Olyan szemek voltak, mint Julie vagy Bobby szemei. - Isten azért tett butává, hogy kipróbáljon? - Nem vagy buta, Thomas. Bizonyos tekintetben nem. Nem szívesen hallom, hogy butának nevezed magad. Nem vagy olyan okos, mint egyesek, de ez nem a te hibád. Különbözünk egymástól, ennyi az egész. Különbözőnek lenni nehéz a számodra, de te jól megbirkózol vele. - Tényleg? - Nagyszerűen. Nézd meg magad. Nem vagy keserű, nem vagy komor, kinyújtod a kezed az emberek felé. - Közösségképesnek lenni... Cathy mosolygott, kihúzott egy papírkendőt az asztalon lévő kleenexes dobozból, és letörölte a könnyeket a fiú arcáról. - A világ összes okos emberei közül - szólt az ápolónő - senki sem küzd meg jobban a nehézségeivel, mint te, Thomas, és legtöbbjük még annyira sem. Thomas tudta, hogy komolyan gondolja, amit mond, és szavai boldoggá tették, még ha nem hitte is, hogy az okos emberek számára az élet még nehezebb. Cathy maradt még egy darabig, meg akart bizonyosodni róla, hogy Thomasszal minden rendben van, azután elment. Derek még mindig horkolt. Thomas az asztalhoz ült, megpróbált újabb képverseket készíteni. Egy idő után odament az ablakhoz. Esett az eső, erecskékben csörgedezett az üvegen. A délután már majdnem elmúlt. Az eső fölött leereszkedőben volt a sötétség. Az üvegre tette a kezét. Az eső felé nyúlt, a szürke világosság felé, az éj semmije felé, amely lassan lopakodott felé. A Gonosz még odakint volt. Érezte. Ember, és mégsem ember. Valami, ami több, mint egy ember. Nagyon rossz. Csúf és undok. Napok óta érezte, de a múlt hét óta nem tévézett figyelmeztetést Bobbynak, mert a Gonosz nem jött közelebb. Messzire volt, Julie-t még nem veszélyeztette, és ha túl sok figyelmeztetést tévézett volna Bobbynak, Bobby már nem figyelt volna ezekre, és amikor a Gonosz végül felbukkan, Bobby már egyáltalán nem is hisz benne, így az eljuthat Julie-hoz, mert Bobby nem figyel. Amitől Thomas a legjobban félt, hogy a Gonosz elviszi Julie-t a Rossz Helyre. Anyja elment a Rossz Helyre, amikor Thomas kétéves volt, úgyhogy nem is emlékezett rá. Később pedig apja ment el a Rossz Helyre, egyedül hagyva Thomast és Julie-t. Nem a pokolra gondolt. Tudott a Mennyről és a Pokolról. A Menny az Istené volt. A Poklot az ördög birtokolta. Ha létezett Menny, bizonyos volt benne, hogy mamája és papája oda mentek. Az ember, ha lehet, a Mennybe akar jutni. A dolgok ott jobbak. A pokolban az ápolók nem kedvesek.

Thomas számára azonban a Rossz Hely nem egyszerűen a Poklot jelentette, hanem a Halált. A Pokol rossz hely volt, a halál pedig maga volt a Rossz Hely. A halál elképzelhetetlen volt. A halál azt jelentette, hogy minden megállt, elmúlt, az ember minden ideje elfogyott, vége, kész, kaput. Hogy lehet ezt elképzelni? Ha az ember nem tudja elképzelni, a dolog nem is létezik. Thomas nem látta a Halált, nem tudta elképzelni, még akkor sem, ha úgy gondolt rá, ahogyan a többi ember. Egyszerűen túl buta volt, úgyhogy a halált helynek képzelte. Azt mondták, a Halál jön, hogy elvigye az embert, és egy éjjel el is jött, hogy elvigye az apját, aki szívrohamot kapott, márpedig, ha eljön az emberért, akkor el is kell hogy vigye valahova, egy helyre. És ez volt a Rossz Hely. Ez az, ahova elviszik az embert, és soha többé nem eresztik vissza. Thomas nem tudta, mi történik ott az emberrel. Talán semmi gyűlöletes, kivéve hogy nem eresztik vissza, hogy lássa azokat, akiket szeretett, ami elég gyűlöletessé teszi, függetlenül attól, jó-e odaát a koszt. Lehet, hogy némelyek továbbmennek a Mennybe, mások a Pokolba, de az ember egyikből sem jöhet vissza, így hát mindkettő része a Rossz Helynek, csak különböző helyiségben vannak. Abban sem volt biztos, hogy a Mennyország és a Pokol csakugyan létezik, úgyhogy lehet, hogy a Rossz Helyen semmi sem volt, csak sötétség és hideg, és olyan üresség, hogy az ember talán azokat sem találja meg, akik előtte mentek oda. Ettől félt a legjobban. Nemcsak attól, hogy elveszíti Julie-t, hanem attól is, hogy ha a nővére a Rossz Helyre kerül, utóbb, ha majd maga is átmegy oda, nem fogja megtalálni. Már az éjszakától is félt. Az egész nagy ürességtől. Attól, hogy leveszik a fedőt a világról. Ha pedig már az éjszaka is ilyen félelmetes volt, a Rossz Hely sokkalta rosszabb kellett hogy legyen. Bizonyosan nagyobb volt, mint az éjszaka, és a Rossz Helyre sohasem jutott napvilág. Odakint egyre sötétebb lett az ég. A pálmák hajladoztak a szélben. Az ablaküvegen esővíz futott le. A Gonosz távol volt. Hamarosan azonban közelebb jön majd.

27 Candy némely napokon nem tudta elfogadni, hogy anyja halott: ma sem. Ahányszor csak átlépett egy küszöböt, vagy befordult egy sarkon, várta, hogy megpillantja. Úgy hitte, hallja, amint hintaszékében ringatózik a nappaliban és egy új nagykendőt köt, miközben halkan dúdolgat, amikor azonban odament, hogy megnézze, látta, hogy a hintaszéket por lepi, és pókháló borítja. Egyszer, amikor arra számított, hogy rábukkan, amint színes virágos háziruhájában, fodros szélű fehér kötényben kanálnyi, csinos édestészta-csomókat pottyant a tepsikre, netán kalácsot gyúr. Berontott a konyhába, de természetesen nem volt ott senki. Egyszer felindult, zavaros lelkiállapotban felrohant az emeletre, meggyőződése volt, hogy ágyában találja, de amikor berontott a szobába, eszébe ötlött, hogy ez most az övé, s hogy anyja már eltávozott. Végül, hogy kiragadja magát ebből a furcsa és zavarba ejtő lelkiállapotból, hátrament a ház mögé és sokáig állt a nagy telek északkeleti sarkánál lévő magányos sír mellett. Ide temette, hét évvel ezelőtt. Az akkori ünnepélyes téli ég hasonlatos volt a mostanihoz, újra és újra felhők takarták el a napot, s egy sólyom keringett felette, ahogyan most is. Megásta anyja sírját, a holttestet Chanel No. 5-össel illatosított takarókba csavarta, és titokban süllyesztette a földbe, mivel nem sírhelynek kijelölt magánbirtokon törvény tiltotta a temetkezést. Ha megengedi, hogy máshol temessék el, neki is oda kellett volna költöznie, hiszen nem bírta volna ki sokáig, hogy hosszabb időre távol legyen anyja földi maradványaitól. Candy térdre esett.

Az évek során az eredeti földkupac megsüllyedt, míg végül a sírhelyét már csak egy sekély horpadás jelezte. A fű itt ritkább volt, a fűszálak durvák, drótszerűek, különböztek a gyep többi részétől, bár Candy nem tudta, miért; anyja fölött a fű még hónapokkal a temetés után sem nőtt ki. Semmilyen sírkő nem emlékeztetett elhunytára, pedig a hátsó udvart eltakarta a magas élősövény, úgyhogy nem hívta volna fel a figyelmet anyja illegális nyughelyére. Candy maga elé meredt a földre, és azon töprengett, vajon egy sírkő hozzásegítené-e, hogy belenyugodjon anyja halálába. Ha mindennap látná mélyen márványtáblába vésett nevét és halála napját, az lassan, de folyamatosan a szívébe égetné a veszteséget, és megkímélné az effajta napoktól, amelyeken összekavarta valami furcsa feledékenység és egy remény, amely sohasem teljesedhetett be. Végignyúlt a síron. Fejét, fülével a föld felé, félrefordította, mintha azt remélte volna, hogy meghallja, amint az asszony szól hozzá föld alatti ágyából. Keményen a földhöz préselte testét, áhítozott az életerőre, amelyet anyja annak idején csak úgy sugárzott magából, az egyedülálló energiára, amely úgy áradt belőle, mint a hőség egy nyitott kemenceajtón át, azonban semmit sem érzett. Habár anyja rendkívüli asszony volt, Candy tudta, abszurd dolog várni, hogy holtteste hét év után még mindig a szeretetnek azt a szellemét árassza, amelyet életében pazarolt rá. Mindenesetre súlyosan csalódott volt, amikor a leghalványabb aura sem derengett szent csontjaiból a föld szennyén át. Forró könnyek égették Candy szemét, ő pedig megpróbálta visszatartani őket. Amikor azonban egy halvány villám átmorajlott az égen, és kövér cseppekben szemerkélni kezdett az eső, sem a könnyeit, sem a vihart nem lehetett visszatartani többé. Csak öt vagy hat lábnyira feküdt alatta, és Candyt hatalmába kerítette a vágy, hogy a tíz körmével vájjon utat hozzá. Tudta, hogy anyja húsa már elporladt, úgyhogy csak ismeretlen eredetű mocsokba ágyazódott csontokat találna, de karjában akarta tartani, s vágyott rá, hogy anyja is a karjában tartsa őt, még akkor is, ha a csontkarokat Candynak magának kellett volna ölelésbe rendeznie maga körül. Csakugyan feltépte a gyepet, és kikapart néhány maréknyi termőtalajt. Hamarosan azonban erős zokogás rohamai rázták meg, gyorsan kimerítették, és túlságosan elgyengítették, hogy tovább küzdjön a valósággal. Anyja halott volt. Eltávozott. Örökre. Amikor a hideg eső még jobban eleredt, és verni kezdte Candy hátát, úgy tűnt, kiszívja belőle forró bánatát, s helyette jeges gyűlölettel tölti el. Frank megölte az anyjukat, s ezért saját életével kell hogy fizessen. Az, hogy egy sáros síron feküdt, és sírt, mint egy gyerek, egy lépéssel sem vitte közelebb Candyt a bosszúhoz. Végül felkelt, és teste mellett ökölbe szorított kezekkel hagyta, hogy a vihar az agyag és a bánat egy részét lemossa róla. Ígéretet tett anyjának, hogy még könyörtelenebbül és szorgalmasabban üldözi majd a gyilkost. Legközelebb, ha Frank nyomára bukkan, nem téveszti többé szem elől. Felnézett az égen vágtató sűrű felhőkre, mennyországban lévő anyjának címezve így szólt: - Meg fogom találni Frankie-t, megölöm, széttaposom, de szét ám! Szétverem a fejét, darabokra metélem azt a gyalázatos agyát, és lehúzom egy vécében. Az eső, úgy tűnt, átjárja, a hideg a csontjáig hatolt, s ő vacogott. Mindenkit megtalálok, aki csak felemelte a kezét, hogy segítsen neki, és levágom a kezüket. Kivájom a szemét mindenkinek, aki csak rokonszenvvel nézett Frankie-re. Esküszöm, megteszem. És kivágom minden szarházi nyelvét, aki csak egy jó szót is szólt hozzá. Az eső egyszerre csak még az eddiginél is erősebben kezdett esni, lelapította a füvet, kopogott a közeli tölgy levelein, és suttogó karéneket csalt ki az eugéniákból. Az esőcseppek az arcába csapódtak, félig megvakították, ő azonban nem vette le szemét a mennyboltról. - Ha talált valakit, aki fontos neki, egyáltalán bárkit, elveszem tőle, ahogyan téged elvett tőlem. Kiharapom a testüket, kiszívom belőlük a vért, és elhajítom őket, akár a szemetet. A hasonló ígéreteket az elmúlt két évben sokszor megtartotta, de most sem volt kisebb a szenvedélye, mint korábban.

- Akár a szemetet - ismételte meg összeszorított foggal. Bosszúvágya semmivel sem volt kevésbé ádáz, mint hét évvel azelőtt, a gyilkosság napján. Frank iránti gyűlölete, ha lehet, erősebben és hevesebben tombolt, mint bármikor. - Mint a szemetet! A véraláfutásszínű égen egy villám fejszéje hasított végig. Rövid ideig hosszú, cikcakkos szakadás tátongott a sötét felhőkön, melyek egy pillanatig nem felhőknek, hanem egy isteni lény végtelenül furcsa, lüktető testének tűntek a számára, és úgy érezte, a villámtépte húson át, a mögötte lévő ragyogó titokra lát.

29 Clint rettegett a kaliforniai esős évszaktól. Az év nagy része, száraz volt, és az utóbbi évtized visszatérő szárazságai nyomán némely teleken Csak kevés alkalommal került sor zivatarokra. Ha végül eleredt az eső, a bennszülöttek, úgy tűnt, már nem tudják, hogyan kell ilyenkor vezetni. Amikor az esővízcsatornák kiöntöttek, az utakon összetorlódott a forgalom. Az autópályákon is romlott a helyzet, olyanokká váltak, mint valami végtelenül hosszú autómosók, amelyekben leállt a szállítószalag. Miközben azon a hétfő délutánon a szürke fény lassan elenyészett, Frank a Costa Mesa-i Palomar Laboratóriumok felé hajtott. Az épület földszintes betonkocka volt, egy háztömbnyire nyugatra a Bristol Avenue-tól. Orvosi laboratórium-részlege vérmintákat és Pap-keneteket elemzett. Ezenkívül szövettani vizsgálatokat is végzett, de foglalkozott mindenfajta ipari és geológiai minták analízisével is. A szomszédos parkolóban állította le a Chevyjét. Lehajtott fejjel gázolt a pocsolyákon át a szakadó esőben, kezében egy plasztikzacskót vitt, amely a Von szupermarketből származott. Csurgott róla a víz, amikor belépett a kis fogadótérbe. A recepciós ablaknál a pult mögött egy széken vonzó szőke ült. Fehér uniformist, és bíborszínű kardigánt viselt. - Kellene magának egy esernyő - mondta. Clint bólintott, a pultra tette a szupermarketzacskót, és kezdte kioldozni összecsomózott füleit, hogy kinyissa. - Vagy legalább egy esőkabát - folytatta a szőke. Clint egy belső zakózsebéből elővette a Dakota and Dakota igazolványát, és átnyújtotta neki. - Ide küldjük a számlát? - kérdezte az. - Igen. - Igénybe vették a szolgáltatásainkat korábban? - Igen. - Van bankszámlájuk? - Korábban nem láttam itt. - Nem. - Lisa a nevem. Csak körülbelül egy hete vagyok itt. Eddig sohasem járt nálunk magándetektív, legalábbis, amióta itt vagyok. Clint három kisebb átlátszó Ziploc-zacskót vett ki a nagy fehér szatyorból, és sorba rakta őket egymás mellett. - Mi a neve? - kérdezte Lisa. Felkapta a fejét és rámosolygott. - Clint. - Clint, maga esernyő vagy esőkabát nélkül mászkál ebben az időben. Akármilyen életerősnek látszik is, kinyírja magát. - Először is itt van ez az ing - tolta előre a zacskót. - Legyenek szívesek elemezni a vérfoltokat. Nemcsak vércsoportok szerint, hanem mindenre. Kérünk egy teljes genetikai feldolgozást is. Az ing különféle részeiről vegyenek mintákat, mert lehet, hogy egynél több személy vére van rajta. Ha igen, mindegyiken végezzék el a genetikai vizsgálatot.

Lisa furcsálkodva nézett Clintre, azután az ingre a zacskóban. Elkezdett kitölteni egy megrendelőt az analízishez. - Ezzel ugyanaz az ábra - mondta Clint, és előretolta a második zacskót. Ebben egy összehajtogatott Dakota and Dakota-levélpapír volt, amelyre néhány csepp vért cseppentettek. Julie még az irodában gyufa lángján fertőtlenített egy tűt, megszúrta Frank Pollard ujját, és a papírba préselte a bíborszín mintákat. - Tudni szeretnénk, hogy az ingen lévő vérfoltok közül valamelyik megfelel-e a levélpapíron lévőnek. A harmadik zacskóban a fekete homok volt. - Ez biológiai anyag? - kérdezte Lisa. - Nem tudom. Olyan, mint a homok. - Tudniillik, ha biológiai anyag, az orvosi részlegbe kell küldeni, ha nem, az ipari laboratóriumba. - Küldjenek egy keveset mindkét helyre, és igyekezzenek vele. - Az többe kerül. - Kerüljön bármennyibe. Amikor Lisa kitöltötte a harmadik űrlapot, így szólt: - Van néhány fekete homokú tengerpart Hawaiiban, volt már ott? - Nem. - Kaimu. Így hívják az egyik fekete strandot. Valahogy az egy vulkánból van. Már a homok. Szereti a strandokat? - Igen. A lány felnézett, tolla megállt a nyomtatvány felett. Egy pillanatra Clintre mosolygott. Ajka telt volt, a fogai vakítóan fehérlettek. - Én szeretem a strandot. Semmit sem szeretek jobban, mint bikinit venni és a napon pácolódni, valósággal sülni a napon, és nem érdekel, amit mondanak, hogy a barnaság ártalmas. Úgyis rövid az élet, nem? Nézzünk ki olyan jól ahogy csak tudunk, míg itt vagyunk. Mellesleg, ha a napon vagyok, olyan érzésem van... hogy... nos nem laza vagyok, mert nem azt akarom mondani, hogy kisüti az energiáimat, éppen ellenkezőleg. Úgy érzem, teli vagyok energiával, de laza energiával, körülbelül azon a módon, ahogy egy nőstény oroszlán sétál - tudja -, látszik rajta, hogy erős, de könnyed. A naptól úgy érzem magam, mint egy nőstény oroszlán. Clint nem szólt semmit. - A nap erotikus - folytatta Lisa -, azt hiszem, ezt akarom mondani. Ha az ember eleget fekszik a napon, egy szép tengerparton, a gátlásai mintha elolvadnának. Clint csak bámult rá. Miután a lány kitöltötte az elemzések megrendelőit, a másolatokat átadta neki, a megrendelőket pedig a megfelelő zacskókhoz csatolta. - Modern világban élünk, nem, Clint? A férfi nem értette, hogy érti ezt Lisa. - A mi korunkban mindannyian felszabadultak vagyunk, nincs igazam? Úgyhogy ha egy lány egy fickót vonzónak talál, nem kell várnia, míg az megteszi az első lépést. Aha, gondolta Clint. A lány hátradőlt a székén, talán, hogy a férfi lássa telt melleit, amelyek tökéletesen kitöltötték az egyenruha blúzát. Mosolyogva így szólt: - Volna kedve egy vacsorához, vagy moziba menni? - Nem. A lány arcára fagyott a mosoly. - Bocsánat - mondta Clint. Összehajtogatta a megrendelők másolatait, és eltette, ugyanabba a zsebébe, amelyikből az igazolványát vette ki. A lány áthatóan nézett rá, s ő észrevette, hogy megsértette az érzelmeit. Erőlködött, hogy mondjon valamit, de csak annyit tudott kinyögni:

- Meleg vagyok. A lány hunyorított és megrázta a fejét, mintha egy kábító ütés után ocsúdna. Ahogyan a nap átsüt a felhőkön, mosoly tört át arca komorságán: - Nem kellett volna elgyengülnöm a külsejétől, azt hiszem. - Sajnálom. - Na de nem a maga hibája. Senki sem bújhat ki a bőréből, he? A férfi ismét kiment az esőbe. Egyre hidegebb volt. Az ég úgy festett, mint egy leégett épület romjai, melyekhez túl későn érkezett a tűzoltóság. Nedves hamu, csöpögő üszök.

30 Amikor azon az esős hétfőn beköszöntött az este, Bobby a kórház ablakánál állt. - Nincs sok néznivaló, Frank, hacsak nem élsz-halsz a parkolókért - mondta. Megfordult és szemügyre vette, a kis fehér szobát. A kórházaktól a hideg futkosott a hátán, de Frank nem mutatta előtte igazi érzelmeit. - A berendezőről aligha közöl majd színes riportot az Építészeti Tallózó a közeljövőben, de azért elég kényelmes. Van tévéje, magazinjai és naponta háromszor ágyba hozzák az ételt. Úgy vettem észre, egyik-másik ápolónő egész csinos, de kérem, próbálja meg távol tartani a kezét az apácáktól. Rendben? Frank sápadtabb volt, mint valaha. A sötét karikák terjedő tintafoltok módjára megnőttek a szeme körül. Nemcsak hogy úgy festett, mint aki a kórházba való, hanem mint aki már három hete benn van. Megnyomta a gombot, hogy felemelje az ágyat. - Tényleg szükség van ezekre a vizsgálatokra? - kérdezte. - Lehet, hogy az emlékezetvesztésének fizikai oka van - mondta Julie. - Hallotta, mit mondott dr. Freeborn. Agytályogok, neoplazmák, ciszták, vérrögök és minden efféle után fognak keresgélni. - Nem bízom dr. Freebornban - mondta Frank aggályosan. Sanford Freeborn Julie és Bobby barátja volt, egyben pedig az orvosuk. Pár évvel ezelőtt nagy bajból segítettek neki kihúzni a bátyját. - Miért? Mi a baj Sandyval? - Nem ismerem - mondta Frank. - Maga senkit sem ismer - mondta Bobby. - Ez is a baja. Emlékszik? Magának amnéziája van. Miután elfogadták Frankot ügyfelüknek, előzetes vizsgálatra egyenesen Sandy Freeborn rendelőjébe vitték. Sandy csak annyit tudott, hogy Frank a nevén kívül képtelen bármire visszaemlékezni. Nem beszéltek neki a pénzestáskákról, a vérről, a fekete homokról, a piros drágakövekről, a hátborzongató rovarról, illetve a maradványáról. Sandy nem kérdezte, miért hozzá jött a rendőrség helyett, vagy hogy a Dakota házaspár miért vállalt el egy ilyen, szokásos működési körükön kívüli ügyet. Az egyik ok, ami miatt ilyen jó barátok voltak, Sandy megbízható diszkréciója volt. Frank idegesen rendezgette a takarókat. - Gondolják, hogy tényleg szükséges, hogy saját szobám legyen? - kérdezte. Julie bólintott. -Maga is azt akarja, hogy megtudjuk, mit csinál éjszaka, hova megy, ez pedig azt jelenti, hogy megfigyelés alatt tartjuk, teljes biztonságban. - Az egyszemélyes szoba drága - mondta Frank. - A legfinomabb ellátást követelheti - szólt Bobby. - Lehet, hogy a pénz a szatyrokban nem is az enyém. Bobby megvonta a vállát: - Akkor pedig le kell majd dolgoznia a kórházi számlát, áthúzni pár száz ágyat, kiüríteni pár ezer kacsát, ingyen elvégezni néhány agyműtétet. Maga lehet éppenséggel agysebész is. Ki tudja. Amnéziával éppoly valószínű, hogy azt felejtette el, hogy agysebész, mint ahogy használtautókereskedő. Megéri próbálkozni. Szerezzen egy csontfűrészt, vágja le néhány pasas feje tetejét és kukkantson bele, hátha valami ismerősnek tűnik. Julie az ágy rácsának támaszkodva mondta:

- Ha nincs a röntgenben, vagy valamelyik másik osztályon, hogy vizsgálatokon essen át, magával lesz egy emberünk, és őrzi magát. Ma éjszaka Hal lesz az. Hal Yamataka már elfoglalta harcálláspontját egy kényelmetlen, a látogatók számára fenntartott párnás székben. Az ágy mellett ült, Frank és az ajtó között, olyan helyzetben, hogy figyelhesse védencét, s ha Franknek olyan kedve volt, a falra szerelt televíziót is. Hal Clint Karaghiosis japán változatára emlékeztetett: öt láb hét vagy nyolc hüvelyk magas volt, széles mellével és vállával olyan masszívnak tűnt, mintha kőműves építette volna, aki értett hozzá, hogyan lehet szorosan összeilleszteni a köveket, anélkül hogy lássék köztük a habarcs. Arra az esetre, ha nem lesz jó műsor a tévében és védence esetleg nyomorúságos beszélgetőpartnernek bizonyul, hozott magával egy John D. MacDonald-regényt. Frank az esőmosta ablakra nézve így szólt: - Talán csak... begyulladtam. - Semmi szükség rá - mondta Bobby. - Hal nem olyan veszélyes, mint amilyennek kinéz. Sohasem ölt meg olyat, aki rokonszenves volt neki. - Csak egyszer - szólalt meg Hal. - Egyszer megöltél valakit, akit kedveltél? - kérdezte Bobby. - Miért? - Kölcsön akarta kérni a fésűmet. - Íme, Frank - mondta Bobby. - Csak ne kérd kölcsön a fésűjét, és máris biztonságban vagy. Frank nem volt abban a hangulatban, hogy ugrassák. - Nem megy ki a fejemből, ahogy véres kézzel felébredtem. Félek, hogy talán bántottam valakit. Nem akartam bántani senkit. - Ó, Halnak nem tudsz ártani - mondta Bobby. - Egy áthatolhatatlan keleti férfiú. - Kifürkészhetetlen - helyesbített Hal - kifürkészhetetlen keleti férfiú vagyok. Julie átnyúlt az ágyrács felett, és megfogta Frank mindkét kezét, aki bágyadtan mosolygott: - A maga férje mindig ilyen, Mrs. Dakota? - Szólítson Julie-nak. Arra gondol, hogy mindig olyan-e, mint egy félnótás, vagy egy gyerek? Nem mindig, de attól tartok, legtöbbször olyan. - Hallottad ezt, Hal? - kérdezte Bobby. - A nőknek és az amnéziásoknak nincs humorérzékük. - A férjem azt hiszi, hogy az életben minden mulatságos, még az autóbalesetek és a temetések is... - Még a fogápolás is... - mondta Bobby. ...és valószínűleg vicceket faragna a radioaktív csapadékról egy atomháború kellős közepén is. Ha egyszer ilyen. Gyógyíthatatlan... - Julie megpróbálta - mondta Bobby. - Elküldött egy vidámságból kijózanító központba. Megígérték, hogy belém vernek némi mélabút. Nem ment nekik. - Itt biztonságban lesz - mondta Julie, és megszorította Frank kezét, mielőtt elengedte volna. Hal vigyázni fog magára.

31 A rovartudós háza Irvine-ben a Turtle Rock fejlesztési területen állt, rövid autóútra az egyetemtől. Alacsony, fekete, gomba alakú Malibu-lámpák vetettek fényköröket az esőmosta járdára, amely a tompán csillogó tölgyajtókhoz vezetett. Clint, kezében Frank Pollard egyik bőr válltáskájával a parányi fedett tornácra lépett, és csöngetett. A csengő alatti kaputelefonon át egy férfi hangja hallatszott: - Ki az, kérem? - Dr. Dyson Manfred? Clint Karaghiosis vagyok, a Dakota and Dakotától.

Manfred egy fél perc elteltével ajtót nyitott. Legalább tíz hüvelykkel magasabb volt Clintnél, vagy hat láb öt-hat hüvelyknyi, vékony testalkatú. Fekete nadrágot viselt, fehér inget és zöld nyakkendőt: az ing legfelső gombját nem gombolta be, és a nyakkendő is meglazítva lógott a nyakában. - Atyaisten, ember, maga aztán átázott! - Csak úgy gőzölgök. Manfred hátralépett, szélesre tárta az ajtót, és Clint belépett a kerámiaburkolatú előtérbe. Amikor becsukta az ajtót, Manfred így szólt: - Egy ilyen estén, mint a mai, elkelne magának egy esőkabát, vagy egy esernyő. - Felfrissít. - Micsoda? - A rossz idő - felelte Clint. Manfred úgy nézte, mintha valami furcsa volna rajta, jóllehet, Clint szemszögéből maga Manfred volt furcsa. A fickó túl sovány volt, csupa csont. Nem töltötte ki a ruháit, nadrágja formátlanul lógott szögletes csípőin, vállai pedig szinte kiszúrták az inge szövetét, mintha csak csupasz hegyes csontok meredeznének alatta. Szögletes és esetlen volt, mintha egy tanonc isten állította volna össze egy nyaláb száraz vesszőből. Arca hosszú volt és keskeny, szemöldöke magasan húzódott, arca beesett. Barna, cserzett bőre szemlátomást olyan szorosan feszült pofacsontjaira, hogy szinte kirepedt. Különösen borostyánsárga szeme, amellyel hideg figyelemmel fürkészte Clintet, kétségkívül bogarak ezreit látta már, amelyeket aztán gyűjteménye tábláira tűzött. Manfred tekintete Clintről a földre esett, ahol a férfi futócipői körül tócsába gyűlt a víz. - Elnézést - mondta Clint. - Fel fog száradni. A dolgozószobámban voltam, jöjjön oda. Clint bekukkantott a nappaliba, ahol a falon Bourbon-liliomos tapétát látott, a földön egy vastag kínai szőnyeget, túl sok összezsúfolt széket és pamlagot, antik angol bútorokat, borvörös függönyöket. Az asztalokon egymást érték a lámpafényben csillogó különböző műtárgyak. Igazi Viktória-korabeli szoba volt, és sehogy sem illett a ház stílusába. Clint és a rovartudós elment a nappali mellett, keresztül egy rövid előtéren, be a dolgozószobába. Manfred úgy közlekedett, mint aki gólyalábon jár. Magas volt és pálcaszerű, vállait begörbítette, mellkasát előretolta és olyan kialakulatlannak és történelemelőttinek tűnt, mint egy imádkozó sáska. Clint arra számított, hogy egy egyetemi tanár dolgozószobája zsúfolásig van könyvekkel, de csak negyven vagy ötven kötetet látott az íróasztaltól balra, egy dobozba téve. Voltak viszont fiókosszekrények széles, lapos, fiókokkal, amelyet valószínűleg csúszómászók töltöttek meg. A falakon gyűjtődobozokban üveg alatt ugyancsak rovarok voltak láthatók. Amikor Manfred észrevette, hogy Clint különösen az egyiket bámulja, így szólt: - Csótányok. Csodálatos teremtmények. Clint nem felelt. - Úgy értem, ami felépítésűk és működésük egyszerűségét illeti. Természetesen csak kevesen fogják szépnek találni külső megjelenésüket. Clint képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy a bogarak igazából élnek. - Mi a véleménye arról a megtermett példányról a gyűjtődoboz sarkában? - Nagy, uram. - Madagaszkári sziszegő csótány. Tudományos neve Gromphadorrina portentosa. Ez a példány nagyobb nyolc és fél centiméternél, körülbelül három és fél hüvelyk. Tökéletes szépség, nemde? Clint nem szólt semmit. Manfred az asztala mögé telepedett, és behajtogatta a csontos karjait-lábait, úgy, ahogy egy nagy pók is apró galacsinná tud gömbölyödni. Clint nem ült le. Hosszú napja volt, vágyott már haza. - Felhívott az egyetem rektora. Kért, hogy amiben csak tudok, működjem együtt az ön Mr. Dakotájával.

Az UCI - az Irvine-i Californiai Egyetem - hosszú ideje törekedett arra, hogy egyike legyen az ország első egyetemeinek. A mostani rektor és az elődje is igyekezett, hogy megszerezze ezt a státust. Hatalmas fizetéseket és járulékos kedvezményeket ajánlottak más intézmények világszínvonalú professzorainak és kutatóinak. Mielőtt kecsegtető állásajánlat formájában anyagi kérdésekben nyilatkoztak volna, az egyetem megbízta a Dakota and Dakotát, nézzen utána a leendő fakultástag hátterének. Még egy kitűnő fizikus vagy biológus is szeretheti módfelett a whiskyt vagy a kokaint, sőt a szerencsétlen vonzalmat táplálhat kiskorú lányok iránt. Az UCI szellemi teljesítőképességet, tekintélyt, valamint tudományos dicsőséget és nem botrányt akart vásárolni, s a Dakota és Dakota jó szolgálatokat tett neki. Manfred könyökével széke karfájára támaszkodott és összeérintette az ujjbegyeit. Ujjai hosszúak voltak, olyannyira, hogy úgy tűnt, legalább még egy ráadás íz van rajtuk. - Mi a probléma? - kérdezte. Clint kinyitotta a bőr válltáskát, és kivette belőle a negyedgallonos széles szájú befőttesüveget, majd letette az entomológus asztalára. A bogár az üvegben legalább kétszer akkora volt, mint a madagaszkári sziszegő csótány a falon. A tudóst mintha hirtelen megfagyasztották volna. Egy ujja sem moccant, pislogni sem pislogott. Figyelmesen nézte az üvegbeli lényt. Végül megszólalt: - Mi ez? Beugratás? - Igazi. Manfred előrehajolt, az asztal fölé görnyedt, s addig hajolt lefelé, míg csak orra majdnem érintette az üveget, amely mögött a rovar gubbasztott. - Él? - Döglött. - Hol találták ezt? Ugye nem itt Dél-Kaliforniában? - De. - Lehetetlen. - Mi ez? - kérdezte Clint. - Sohasem láttam még ilyesfélét - nézett föl Manfred összevont szemöldökkel - és más sem. Az Arthoropodák családjához tartozik, ahova a pókok és a skorpiók, ebben biztos vagyok, de hogy rovarként osztályba lehet-e sorolni, nem tudom megmondani, amíg meg nem vizsgáltam. Ha rovar, akkor új faj. Pontosan hol találta, és mi az ördögért érdekel ilyesmi magándetektíveket? - Sajnálom uram, de nem mondhatok többet az ügyről. Köteles vagyok megvédeni az ügyfelünk magánszféráját. Manfred óvatosan forgatta az üveget kezében, minden oldalról vizsgálgatva a benne lévő rovart. - Egyszerűen hihetetlen! Meg kell hogy kapjam! Felnézett. Sárga szeme már nem volt hideg és fürkésző, sőt egyenesen lángolt az izgalomtól: - Ez a példány kell nekem! - Nos, az a szándékom, hogy itt hagyjam önnek, hogy megvizsgálja - mondta Clint. - De hogy megtarthatja-e örökbe... - Igen, örökbe szeretném. - Ez a főnökömön és az ügyfélen múlik. Szeretnénk megtudni, mi ez, honnét való, mindent, amit mondani tud nekünk róla. Manfred, rendkívüli óvatossággal, mintha nem egy közönséges üveg, hanem a legfinomabb kristály volna a kezében, az íróalátétre helyezte. - Minden szögből és közvetlen közelből fényképeket és videofelvételeket készítek róla. Aztán fel kell majd boncolni, habár biztosíthatom önt, erre rendkívüli gondossággal kerül majd sor. - Csak tessék. - Mr. Karaghiosis, maga ezzel kapcsolatban rettenetesen blazírtnak tűnik. Tökéletesen érti, amit mondtam? Úgy tűnik, ez egy teljesen új faj egyede, aminek rendkívüli a jelentősége. Hiszen hogy kerülhette el a figyelmünket ilyen sokáig bármilyen faj, amely ekkora egyedeket produkál? Ez hatalmas újság lesz a rovartan világában, Mr. Karaghiosis, nagyon nagy újság. Clint a bogárra nézett az üvegben.

- Gondoltam - mondta.

32 A kórházból a cég Toyotájával Julie és Bobby a megye nyugati, sík területén fekvő Garden Grove-ba hajtottak. A Serape Way 884.-et keresték, azt a címet, amely Frank George Farris nevére szóló jogosítványán volt. Julie kinézett az esőverte oldalablakon át, aztán keresztül a szélvédőn, a két csapkodó törlőlapát közt figyelte a házszámokat. Az utcát fényes nátriumgőzlámpák és harminc éve épült földszintes házak szegélyezték. Két dobozszerű alapváltozatuk volt, mégis az egyéniség illúzióját kölcsönözte nekik a külső kialakításuk. Az egyiken téglabetétek törték meg a vakolat síkját, a másikon cédruslemezek, vagy a Bouquet-kanyonból származó kő, vagy sivatagi fák kérge, esetleg vulkáni szikla. Kalifornia nem csupa Beverly Hills, Bel Air és Newport Beach, nem csupa tengerparti villából és kastélyból áll, ahogy a televízió mutatja. A lakóépület-tervezés takarékossága a keletről évtizedek óta özönlő bevándorlók hullámai számára is elérhetővé tette a Kaliforniai Álmot. Mostanában távolabbi partokról is érkeztek, mint ez a Serape mellett parkoló egyik-másik kocsira ragasztott vietnami vagy koreai nyelvű matricákból is kitetszett. - A következő háztömb - mondta Julie. - Ezen az oldalon. Némelyek azt mondták, az ilyen környékek a táj szégyenfoltjai, de Bobby számára a demokrácia lényegét jelentették. Olyan utcában nőtt fel, mint a Serape Way - északon, Anaheimben, nem pedig Garden Grove-ban-és sohasem látta csúfnak. Emlékezett, hogyan játszott a többi sráccal hosszú nyári estéken, a narancs- és karmazsinvörös színnel lángoló naplementében, előtte voltak a hátulról megvilágított pálmák borzas sziluettjei, amint tusfekete rajzokként emelkedtek az égre; alkonyatkor a levegőnek néha jázminillata volt, és messziről, nyugatról egy sirály epedő kiáltása hallatszott. Emlékezett, mit jelentett gyereknek lenni egy bicikli birtokosaként Kaliforniában - lehetőség felfedezésekre, nagy kalandokra. Minden utca, ahol ezek a vakolatburkolatú házak álltak - az első pillanattól fogva egész addig, amíg már egy Schwinn üléséről nézte - egzotikusnak tűnt a számára. A Serape 884. előudvarát két korallfa uralta. Az azáleabokrok fehér virágai halványan derengtek a kietlen éjszakában. A szakadó esőt a nátriumgőzlámpák olvasztott arannyá színezték. Ahogy azonban Bobby Julie mögött végigsietett a bevezető járdán, ez az eső majd olyan hidegen csapkodta a kezét és az arcát, mintha hódara lett volna. Bélelt, csuklyás nejlonkabátot viselt, de még így is borzongott. Julie becsengetett. A veranda lámpája kigyulladt, és Bobby észrevette, hogy Valaki kinéz a bejárati ajtó halszemoptikás kukucskálónyílásán keresztül. Hátratolta a csuklyáját, és mosolygott. Az ajtó kinyílt, amíg csak a biztonsági lánc engedte. Egy ázsiai férfi nézett ki. Negyvenes éveiben járt, alacsony volt és karcsú. Fekete haja őszült a halántékán. - Tessék. Julie megmutatta neki magánnyomozói engedélyét, és közölte, hogy egy bizonyos George Farrist keres. - Rendőrség? - vonta össze szemöldökét a férfi. - Semmi rossz, nincs szükség rendőrség. - Nem... ide figyeljen... mi magánnyomozók vagyunk - magyarázta Bobby. A férfi szeme összeszűkült. Úgy tűnt, mintha az orrukra akarná csukni az ajtót, hirtelen felderült az arca, és elmosolyodott. - Ó! Magándetektívek, mint a tévében! - szólt, s azzal elvette a láncot az ajtóból.

Voltaképpen nem egyszerűen csak beengedte őket, úgy üdvözölte őket, mint becses vendégeket. Három rövid perc alatt megtudták, hogy a férfit Tuong Tran Phannak hívják - a nevei sorrendjét megváltoztatta, hogy igazodjék a nyugati szokáshoz, miszerint a családnév a második -; hogy ő és felesége Chin másokkal együtt Saigon eleste után két évvel csónakon menekültek el Vietnamból; hogy mosodákban és vegytisztítókban dolgoztak, s végül megnyitották saját két vegytisztító üzletüket. Chinh - egy aprócska asszony kitérdesedett fekete nadrágban és sárga selyemblúzban ajánlotta, hogy frissítőket hoz, annak ellenére, hogy Bobby közölte: csak néhány percre szeretné igénybe venni az idejüket. Bobby tudta, hogy az első generációs vietnami-amerikaiak néha bizalmatlanok a rendőrökkel szemben, hogy még akkor is haboznak segítségül hívni őket, ha bűncselekmény áldozataivá válnak. A dél-vietnami rendőrség gyakran adta bizonyságát korruptságuknak, az észak-vietnami hadurak pedig, akik, miután az amerikaiak kivonultak, megkaparintották a Délt, egyszerűen véreskezűek voltak. Sok vietnami még tizenöt, vagy még több, az Államokban töltött év után is bizalmatlan volt minden hatósággal szemben. Tuong és Chin Phannál azonban ez a bizalmatlanság a magánnyomozókra nem terjedt ki. Úgy látszik, annyi hősi tévébóvlit láttak, hogy azt hitték, a magánnyomozók a kisember bajnokai, lovagok, lándzsa helyett csillogó 38-assal. Bobbyt és Julie-t, úgy is, mint az elnyomottak megszabadítóit, némi ünnepélyességgel a szófához vezették, amely a legjobb és legújabb bútor volt a nappaliban. Phanék szertartásosan bevezették kivételesen szép gyerekeiket a nappaliba, hogy bemutassák őket: a tizenhárom éves Rockyt, a tízéves Sylvestert, és a hatéves Merylt. Szemlátomást tőrblmetszett amerikaiak voltak, eltekintve attól, hogy kellemes meglepetésként jóval udvariasabban és jólneveltebben viselkedtek, mint a legtöbb velük egykorú. Amikor a bemutatás lezajlott, a gyerekek visszatértek a konyhába, ahol a házi feladatukat végezték. Bár udvariasan tiltakoztak, Bobbynak és Julie-nak szinte azonnal rumos kávét hoztak, sűrített tejjel és különlegesen apró vietnami édességekkel. Phanék szintén kávéztak. Tuon és Chin a fonott karosszékekben láthatóan kényelmetlenebbül ült, mint Julie-ék a szófán. Semleges színű bútoraik legtöbbje egyszerű, kortárs stílben készült. Az egyik sarokban kicsiny buddhista szentély állt, a piros oltáron friss gyümölcs volt és a kerámiatartókból számos füstölőpálcika ágaskodott. Csak egy égett közülük, illatos füst halványkék szalagját bocsátva a mennyezet felé. A fekete lakkasztalok jelentették az egyedüli ázsiai elemet. - Keresünk egy férfit, aki talán valamikor ezen a címen lakott - mondta Julie, s kiválasztott egyet az aprósütemények közül, amelyet Mrs. Phan szolgált fel nekik. - George Farrisnak hívják. - Igen, itt lakott - mondta Tuong, és felesége is rábólintott. Bobby meg volt lepve. Bizonyos volt benne, hogy a nevet és a címet találomra választotta ki egy okirathamisító, és hogy Frank sohasem lakott itt. Ugyanilyen biztos volt abban is, hogy nem Farris, hanem Pollard az igazi neve. - Ezt a házat George Farristól vették? - kérdezte Julie. - Nem, ő már nem élt - felelte Tuong. - Hogyhogy? - kérdezte Bobby. - Öt vagy hat év korábban. Borzasztó rák - mondta Tuong. Ezek szerint Frank Pollard nem volt George Farris, és nem is élt itt soha. Az iratok tehát hamisítványok voltak. - Csak néhány hónappal ezelőtt vettük a házat özvegytől - folytatta Tuong. Jól beszélt angolul, csak néha kihagyta a névelőt a főnév elől. - Akarom mondani, özvegy hagyatékából. - Ezek szerint Mrs. Farris is meghalt. Tuong a feleségéhez fordult, és jelentőségteljes pillantásokat váltott vele. - Ez nagyon szomorú. Honnét is bukkan fel ilyen ember? - Kiről beszél, Mr. Phan? - kérdezte Julie. - Arról, aki megölte Mrs. Farrist, a bátyját és a két lányát.

Bobby úgy érezte, mintha valami csúszna-tekergőzne a gyomrában. Ösztönösen kedvelte Frank Pollard-t és bizonyos volt az ártatlanságában, de meggyőződése finom, fényes almájába most belefúrta magát a kétely férge. Lehet egyszerű véletlen, hogy Franknél annak az embernek az okmányai voltak, akinek a családját lemészárolták? Vagy Frank a tettes? Egy darab krémtöltésű süteményt rágcsált, s habár jó íze volt, nehezére esett a nyelés. - Július vége felé történt - mondta Chin - a hőhullámkor, amire talán maguk is emlékeznek. Megfújta a kávéját, hogy hűtse. Bobbynak feltűnt, hogy Chin általában kifogástalan angolt beszél, és az volt a gyanúja, hogy időnként szándékosan ejt nyelvi hibákat, nehogy úgy lássék, jobban beszél, mint a férje. Finom, mély ázsiai udvariasság. - A házat múlt októberben vettük - tette hozzá. - Sohasem fogták el a gyilkost - mondta Tuong Phan. - Volt személyleírás róla? - érdeklődött Julie. - Nem hiszem. Bobby habozva nézett Julie-ra. Az asszony éppoly megrendültnek látszott, mint amilyen ő volt, de nem úgy nézett vissza rá, mint aki „előre megmondta”. - Hogyan ölték meg őket? - kérdezte Julie - Lelőtték? Megfojtották? - Kés. Jönni, megmutatom hol találták meg holttesteket. A házban három hálószoba és két fürdőszoba volt, az egyiket éppen átalakították, a falakról, a padlóról és a mosdópultról le volt szedve a csempe. A szekrényeket minőségi tölgyfából építették meg újra. Julie követte Tuongot a fürdőszobába, Bobby pedig megállt az ajtóban Mrs. Phannal. Az eső hangja lehallatszott a mennyezeti szellőzőn keresztül. - Legkisebb Farris lány teste itt volt, a padlón. Tizenhárom éves volt. Szörnyű. Sok vér. A cement a csempék közt mindig foltos, mindent fel kellett szedni. Lányai közös hálószobájába vezette őket. Az ikerágy, a két éjjeliszekrény és a két kis asztal alig hagyott helyet más egyébnek, Sissy és Meryl azonban mégis jó csomó könyvet is bezsúfoltak ide. - Mrs. Farris bátyját, aki egy hétig volt nála, itt ölték meg. Az ágyában. Vér volt a falon, szőnyegen - mondta Tuong. - Láttuk a házat, mielőtt felvették volna egy ingatlanügynök jegyzékébe, és kicserélték volna a szőnyeget, meg kifestették volna a falakat - tette hozzá Chin Phan - ez a szoba volt a legrosszabb. Egy darabig rosszakat álmodtam utána. Továbbmentek a házigazda gyéren berendezett hálószobájába. Volt benne egy dupla ágy, két gyömbéresüveg forma lámpa, éjjeliszekrények, de hiányzott az íróasztal, és a fiókos szekrények. A ruhák, amelyek nem fértek el a faliszekrényben, átlátszó tetejű papundeklidobozokban sorakoztak a fal mentén. Bobbynak feltűnt Phanék övékéhez hasonló igénytelensége, Julie-nak hasonlóképpen. Talán nekik is volt egy álmuk, amelyért dolgoztak és takarékoskodtak. - Mrs. Farrist a szobájában találták meg, az ágyában. Rémes dolgokat tettek vele. Össze volt harapdálva, de erről sohasem írtak az újságokban. - Összeharapdálva? - kérdezte Julie. - Mi harapdálta össze? - Valószínűleg a gyilkos. Az arcát, a torkát... a többi részeit. - Ha az újságok nem írtak róla, maga honnét tud a harapásokról? - Szomszédasszony, ki megtalálta holttesteket, még itt lakik mellettünk. Mondta, hogy két idősebb lány és Mrs. Farris össze voltak harapdálva. - A szomszédasszony nem az a fajta, aki kitalál ilyesmit - fűzte hozzá Mrs. Phan. - És hol akadtak rá a kisebbik lányra? - kérdezte Julie. - Kérem, jöjjön utánam - szólt Tuong és arrafelé vezette őket, amerről jöttek, keresztül a nappalin és az étkezőn, a konyhába.

A négy Phangyerek egy reggelizőasztal körül ült. Hárman közülük szorgalmasan olvasták tankönyveiket és jegyzeteltek. Se tévé, se rádió nem vonta el a figyelmüket, s úgy tűnt, élvezik a tanulást. Még Meryl is, aki első osztályba járt, s így nem volt számottevő feladata, egy gyerekkönyvet olvasott. Bob két színes lapot vett észre a hűtőszekrény melletti falon. Az egyikről leolvasható volt minden gyerek összes osztályzata és nagyobb dolgozateredménye az iskolaév elejétől, szeptembertől fogva. A másik azoknak a háztartási munkáknak a listája volt, amelyekért a gyerekek külön-külön felelősek voltak. Az egyetemek országszerte szorongatott helyzetben voltak, mert a legjobb felvételizők hihetetlenül nagy százaléka ázsiai származású volt. A feketék és a latinok panaszkodtak, hogy egy másik kisebbség tagjai kiütik őket, a fehérek pedig fordított fajgyűlöletet kiáltottak, amikor megtagadták a felvételüket egy ázsiai javára. Az ázsiai amerikaiak sikereit némelyek összeesküvésnek tulajdonították, de Bobby sikereik egyszerű magyarázatát látta, amerre csak nézett a Phan-házban: keményen igyekeztek. Magukévá tették az eszményeket, amelyeken az ország épült - a kemény munkát, a tisztességet, a céltudatos önmegtagadást és a szabadságot, bármilyen pályára készültek is. A sors iróniája, hogy nagy sikerük annak tulajdonítható, hogy sok született amerikai cinikussá vált ezekkel az eszményekkel kapcsolatban. A konyha egy nappaliba nyílt, amelynek berendezése éppoly szerény volt, mint a ház többi részéé. - Legidősebb Farris lányt itt találták szoba mellett. Tizenhét éves volt - mondta Tuong. - Nagyon csinos lány - tette hozzá Chin szomorúan. - Ahogyan az anyját, őt is megharapták. Így mondja szomszédasszonyunk. - És a többi áldozat - kérdezte Julie - a kisebbik lány és Mrs. Farris bátyja? Őrajtuk is voltak harapások? - Nem tudom - felelte Tuong. - A szomszédasszony az ő holttestüket nem látta - tette hozzá Chin. Egy pillanatig hallgattak és nézték a padlót, ahol a halott lányt megtalálták, mintha a szörnyű bűntett nyomán keletkezett folt valahogy ismét megjelent volna a vadonatúj szőnyegen. A tetőn dobolt az eső. - Nem terhes néha itt lakniok? - kérdezte Bobby. - Nem azért, mert ezekben a szobákban gyilkosságok történtek, hanem mert a gyilkost sohasem találták meg. Nem tartanak tőle, hogy egy éjjel ismét visszajön? Chin bólintott. - Mindenki veszélyben van - szólt Tuong. - Élet maga is veszély. Kevésbé kockázatos sohasem megszületni - tette hozzá, és halvány mosoly futott át az arcán. - Apró csónakban elhagyni Víetnamot még veszélyesebb, mint ez. Bobby vetett egy pillantást a szomszédos konyha asztalára, és látta, hogy a négy gyerek mélyen el van merülve tanulmányaiban. A kilátás, hogy a gyilkos visszatérhet tette helyszínére, egyáltalán nem zavarta őket. - A vegytisztítás mellett felújítunk házakat is - mondta Chin -, és eladjuk őket. Ez a negyedik. Talán még egy évet lakunk itt, szobáról szobára felújítjuk, aztán bizonyos haszonnal eladjuk. - Gyilkosságok miatt egy ember sem akart ideköltözni Farrisék után. De veszély - lehetőség is. - Ha befejeztük a házat - mondta Chin -, nemcsak átalakítva lesz. Meg is lesz tisztítva, szellemi értelemben. Érti? Vissza lesz állítva a ház ártatlansága. Ki fogjuk űzni gonoszt, amelyet a gyilkos hozott ide, és rajta hagyjuk szellemi lenyomatunkat ezeken a szobákon. Tuong bólintott és így szólt: - Ez elégtétel. Bobby kivette a hamis jogosítványt a zsebéből, úgy, hogy ujjai takarták a nevet és a címet, s csak a fotó látszott. - Felismerik ezt az embert? - kérdezte. - Nem - mondta Tuong és Chin megerősítette. Amikor Bobby eltette a jogosítványt, Julie megkérdezte: - Tudják, milyen volt George Farris?

- Nem - felelte Tuong - mint mondtam, meghalt rákban, sok évvel előtte, hogy a családját meggyilkolták. - Azt gondoltam, talán látott egy fotót róla itt a házban, mielőtt Farrisék holmiját elvitték. - Sajnos nem. - Az imént említette - szólt Bobby -, hogy ingatlanügynök révén vette a házat. Volt dolga a hagyatékkal? - Igen. Mrs. Farris másik bátyja örökölt mindent. - Véletlenül nem tudja a nevét és a címét? Azt hiszem, beszélnünk kell vele.

33 Vacsoraidő volt. Derek felébredt. Kóválygott, de éhes is volt. Az étkező felé menet Thomasra támaszkodott. Megette az ételt. Spagettit, húsgombócokat, salátát, finom kenyeret. Csokoládétortát. Hideg tejet. Visszatérve a szobájukba tévét néztek. Derek ismét álomba merült. Rossz műsor volt a tévében, Thomas undorral nézte, és úgy egy órával később kikapcsolta. Egyik műsor sem volt olyan ötletes, hogy érdekelte volna. Túl bárgyúak voltak, még egy hülye számára is, ahogyan Mary mondta. Talán a gyengeelméjűek élveznék őket, de valószínűbb, hogy nem. Bement a fürdőszobába. Megmosta a fogát, megmosta az arcát. Nem nézett a tükörbe. Nem szerette a tükröket, mert olyannak mutatták, amilyen volt. Miután átöltözött pizsamába, ágyba bújt, és bár még csak fél kilenc volt, eloltotta a lámpát. Oldalt fordult, két párnával alátámasztotta a fejét, és a legközelebbi ablakon át az éjszakai eget nézte. Nem voltak csillagok. Csak felhők. Eső. Kedvelte az esőt. Amikor vihar tört ki, az olyan volt, mintha fedő borult volna az éjszakára, és az ember nem érezte úgy, hogy esetleg felszáll a sűrű sötétségben, és egyszerűen eltűnik. Hallgatta az esőt. Az eső sugdolózott. Könnyeket sírt az ablakra. Messze távol a Gonosz pihent. Csúf, undorító hullámok indultak ki tőle, úgy, ahogy a hullámgyűrűk terjednek egy tavacskán, ha egy követ dobnak a vízbe. A Gonosz olyan volt, mint egy nagy kő, amelyet az éjszakába dobtak; valami, ami nem tartozik ehhez a világhoz, és Thomas némi erőfeszítéssel érzékelte a feléje tartó hullámokat. Kinyújtózkodott. Érezte. Valami lüktető dolgot. Hideg volt, és teli haraggal. Aljassággal. Szerette volna, ha közelebb jön. Hogy megtudja, mi az. Kérdéseket próbált áttelevíziózni neki. Mi vagy? Hol vagy? Mit akarsz? Miért akarod bántani Julie-t? Hirtelen, mint egy nagy mágnes, a Gonosz vonzani kezdte. Ilyesmit korábban sohasem érzett. Amikor megpróbálta gondolatait Bobbyhoz vagy Julie-hoz tévézni, ok nem vették őt, és nem vonzották, úgy, ahogy a Gonosz. Úgy érezte, agya legombolyodik, mint egy gombolyag, és a fonal szabad vége kisuhan az ablakon, majd elindul az éjszakában, át az éjszakán, míg csak meg nem találja a Gonoszt. Thomas hirtelen nagyon közel lett a Gonoszhoz, túl közel. Teljesen körülvette, nagy volt, csúf, és olyan különös, hogy Thomas úgy érezte, mintha egy jéggel és borotvapengékkel teli medencébe dobták volna. Nem tudta, ember volt-e, nem látta az alakját, csak érezte. Lehet, hogy kívülről szép volt, de a belseje lüktetett, sötét volt, és ocsmány. Érezte, hogy a Gonosz eszik, s amit evett, még élt, és mozgott. Thomas nagyon megrémült és azonnal megpróbált visszahúzódni, de az undorító agy szorosan tartotta, és csak úgy tudott megszabadulni, hogy elképzelte, ahogy az agyfonal visszacsévélődik a gomolyagba. Amikor ez megtörtént, Thomas elfordult az ablaktól, s a saját bensőjére kezdett figyelni. Igencsak gyorsan szedte a levegőt és hallotta, hogy ver a szíve. Émelyítő ízt érzett a szájában, ugyanazt, amelyet akkor, ha néha véletlenül megharapta a nyelvét, vagy amikor a fogorvos akarattal kihúzta az egyik fogát. Vért.

Hányingerrel küszködve és rémülten ült fel az ágyban és azonnal felgyújtotta a lámpát. Kivett egy papír zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból. Ráköpött, és megnézte, vér-e. Nem, nem az volt. Csak nyál. Újra próbálkozott. Nem volt vér. Tudta, mit jelent ez. Túl közel volt a Gonoszhoz. Talán még a Gonosz belsejében is, csak egy pillanatra. Az ocsmány íz a szájában ugyanaz volt, amelyet a Gonosz érzett, miközben valami élő, vergődő táplálékot marcangolt a fogaival. Thomasnak nem volt vér a szájában, csak a vér emléke volt ott. Ez is elég rossz volt azonban; most nem olyan volt, mint amikor megharapja a nyelvét, vagy amikor kihúzták egy fogát, mert ezúttal nem a saját vérét ízlelte. Jóllehet, a szobában nem volt hideg, megállíthatatlanul reszketni kezdett.

* * * Candy, heves vágyától sarkallva a kanyonokban portyázott, vadállatokat vert fel vackaikból. Egy hatalmas tölgy mellett térdelt a sárban, verte az eső. Egy nyúl szétmarcangolt torkából szívta a vért, amikor érezte, hogy valaki a fejére teszi a kezét. Ledobta a nyulat, talpra ugrott, s közben megfordult. Senki sem volt ott. Mögötte húszlábnyira húgai két legfeketébb macskája ült, csak azért látszottak, mert foszforeszkáló szemük csillogott a sötétben. Követték, amióta elhagyta a házat. Egyébként egyedül volt. Még egy vagy két másodpercig érezte a kezet a fején, jóllehet, nem volt ott semmiféle kéz. A furcsa érzés aztán szertefoszlott. Minden irányban szemügyre vette az árnyakat, és hallgatta a tölgy leveleit verő esőt. Végül egy vállrándítással elintézte a dolgot, és heves vágyától hajtva folyásiránnyal szemben tovább indult kelet felé. A kanyon fenekén kétlábnyi széles hat-nyolc hüvelyk mély patak támadt, de nem volt akkora, hogy gátolja előrehaladásában. A csuromvíz macskák követték. Nem akarta, hogy vele legyenek, de tapasztalatból tudta, hogy nem fogja tudni elkergetni őket. Nem mindig csatlakoztak hozzá, de ha úgy döntöttek, hogy követik a nyomát, nem lehetett lebeszélni őket róla. Miután megtett vagy száz yardot, ismét letérdelt, maga elé tartotta a kezét, és hagyta, hogy ismét kitörjön belőlük az erő. Az éjszakába csillámló zafírkék fény hasított. A csalitos megrázkódott, a fák megmozdultak, a sziklák egymáshoz verődtek. A fény nyomában porfelhők szálltak fel, kísérteties ezüst oszlopok, melyek szemfedők módjára fodrozódtak, majd eltűntek a sötétségben. Egy sereg állat rontott ki menedékéből, és egyik-másikuk Candy felé futott. Egy nyúl után kapott, elhibázta, de megfogott egy mókust. Az állat megpróbálta megharapni, de Candy egyik lábánál fogva megcsóválta, az agyagos földhöz csapta a fejét, s ezzel elkábította.

* * * Violet Verbinával volt a konyhában. Huszonöt macskája közül huszonhárom társaságában ültek a leterített takarókon. Lelke egy része - és nővére lelkének egy része is - Cindersben és Lamiában volt, azokban a fekete macskákban, amelyek bátyjukhoz csatlakoztak. Miközben Candy megragadta és elpusztította zsákmányát, Cinders és Lamia nézte. Fel voltak villanyozva, és Violet úgyszintén. Mintha villamos áram járta volna át. A nedves januári éj sötét volt, csak a nyugati városok fényei világították meg, ahogyan visszaverődtek a mélyen járó felhők hasáról. Ebben a vadonban mind közül Candy volt a legvadabb teremtmény, hatalmas és könyörtelen ragadozó, amely gyorsan és hangtalanul suhant a kanyargós szurdokokban, megragadva, amire szüksége volt, s amit csak akart. Olyan erős és rugalmas volt, hogy szinte úszott a kanyonban, keresztül sziklákon és kidőlt fatörzseken, tövises bozótosokon. Mintha nem is hús-vér ember lett volna, hanem valamilyen magasan a föld fölött szárnyaló repülő teremtmény fodrozódó holdárnyéka.

Amikor Candy elkapta a mókust, és a földhöz verte a fejét, Violet megosztotta lelkének azt a részét, amely Lamiában és Cindersben volt, és behatolt a mókusba is. A kis állat kábult volt az ütéstől. Erőtlenül vergődött és szemében vegytiszta rémülettel nézett Candyre. Candy nagy, erős kezei a mókust fogták, de Violetnek úgy tűnt, hogy éppúgy őt is markolják, az ő csupasz lábain, csípőin, hasán és mellein mozdulnak. Candy behajtott térdéhez csapta a mókus gerincét. Violet megborzongott. Verbina nyöszörgött, és a nővérébe kapaszkodott. A mókus végtagjai érzéketlenekké váltak. Candy mély morgással az állat torkába harapott. Feltépte az irháját, és szabaddá tette fogaival a véredényeket. Violet érezte, ahogyan a forró vér kispriccel a mókusból, s ahogyan Candy szája éhesen tapad a sebre. Majdnem úgy tűnt neki, mintha nem is volna közvetítő köztük, bátyja ajkai az ő torkára tapadnának ilyen erővel, s az ő vére folyna a szájába. Azt kívánta, bárcsak be tudna jutni Candy agyába, és adhatná és be is fogadhatná a vért, de csak állatokba tudott beleolvadni. Nem volt tovább ereje ülve maradni. Hátrahanyatlott a takarókra, s csak homályosan volt tudatában, hogy valamiféle egyhangú litániát énekel: - Igen, igen, igen, igen, igen... Verbina a nővére fölé görbült. Körülöttük a macskák szőr, farkak és bajuszos pofák kavargó egyvelegében tülekedtek.

* * * Thomas ismét próbálkozott. Julie kedvéért. A Gonosz hidegen izzó agya felé törekedett. A Gonosz pontosan ugyanekkor vonzani kezdte. Thomas hagyta, hogy lelke lecsévélődjék, mint egy gombolyag spárga. Áthatolt az ablakon, távolodott az éjszakában, létrehozta a kapcsolatot. Thomas kérdéseket tévézett: - Mi vagy te? Hol vagy? Mit akarsz? Miért akarod bántani Julie-t?

* * * Pontosan akkor, amikor elhajította a döglött mókust és felállt, ismét érezte a kezet a fején. Megrándult, megfordult, és mindkét öklével a sötétbe sújtott. Senki sem volt mögötte. A két macska, mint két sötét folt a halvány hordalékon, körülbelül húszlábnyi távolságból figyelte. A közvetlen környékből minden élőlény elmenekült. Ha valaki szimatolt utána, a betolakodó messze mögötte, a kanyonban vagy pedig a kanyon falainak egyik mélyedésében rejtőzött, bizonyosan nem elég közel, hogy megérinthette volna. Egyébként még mindig érezte a kezet. Candy megdörzsölte feje tetejét, mintha arra számított volna, hogy leveleket talál nedves hajában. Semmi. A kéz nyomása azonban maradt, sőt fokozódott, és olyan határozott volt, hogy Candy érezte a négy ujj, a hüvelykujj körvonalait meg egy tenyér ívét a koponyáján. Mi... Hol... mit... miért? Ezek a szavak visszhangzottak a fejében. A szemerkélő eső hangján kívül más zaj nem hallatszott. Mi... Hol... mit... miért? Candy dühösen és zavartan háromszázhatvan fokban megfordult a tengelye körül. Úgy érezte, mintha másznék valami a fejében, s az érzés mindentől különbözött, amit valaha is ismert. Mintha valami lyukat ásna az agyába. - Ki vagy te? - mondta hangosan. - Ki... hol... mi... miért... ? - Ki vagy te?

* * * A Gonosz ember volt, Thomas most már tudta. Egy csúf bensőjű ember és valami más is, de legalábbis részben ember. A Gonosz lelke olyan volt, akár az örvény, feketébb a feketénél, sebesen forgott, lefelé húzta Thomast, élve próbálta elnyelni. Thomas igyekezett kitörni, elúszni, ez azonban nem volt könnyű. A Gonosz a Rossz Helyre akarta húzni, s ő sohasem térhetett volna vissza onnét. Úgy érezte, elveszett ember. A Rossz Helytől, attól való félelme, hogyha odakerül, Julie és Bobby;soha többé nem találják meg, s ott egyedül lesz, akkora volt, hogy végül kitépte magát, és visszacsévélte lelkét a Cielo Vista-i szobába. Lejjebb csúszott a matracon, és a fejére húzta a takarókat, hogy ne lássa az ablakok mögött az éjszakát, és semmit az éjszakában, ami láthatta volna őt.

34 Walter Havalow, Mrs. George Farris túlélő bátyja és szerény hagyatékának az örököse gazdagabb környéken élt, mint Phanék, de nem bővelkedett úgy az udvariasságban és a jó modorban. Villa Park-i, angol Tudor-stílusú házának metszett üveg ablakaiból áradó fényt Julie melegnek és hívogatónak találta, Havalow azonban megállt a bejáratnál, és még akkor sem hívta be őket, amikor már megvizsgálta a magánnyomozói engedélyüket, és visszaadta neki. - Mit akarnak? Havalow magas, pocakos férfi volt, haja ritkult, vastag bajusza részben szőke, részben vörös volt. Átható barna szeme intelligens embernek mutatta, mivel azonban tekintete hideg, éber és számító volt - ez a szempár inkább a Maffia egy könyvelőjéé volt. - Mint mondtam - szólt Julie - Phanék azt mondták, ön segíteni tud nekünk. Szükségünk van egy fényképre néhai sógoráról, George Farrisról. - Minek? - Nos, mint mondtam, van egy ember, aki úgy jár-kel, hogy közben George Farrisnak adja ki magát, és szerepe van az ügyben, amelyen dolgozunk. - Ez nem lehet a bátyám. Ő meghalt. - Igen, tudjuk. De ennek a csalónak nagyon jók a papírjai, és nekünk, sokat segítene, ha volna egy képünk az igazi George Farrisról. Sajnálom, de nem mondhatok önnek többet, megsérteném ügyfelünk személyiségi jogait. Havalow megfordult, és az orruk előtt becsukta az ajtót. Bobby Julie-ra nézett és így szólt: - A kis társaságkedvelő. Julie ismét megnyomta a csengőt. Egy pillanattal később Havalow ajtót nyitott: - Mi van? - Tudom, hogy bejelentetlenül érkeztünk – mondta Julie, küszködve, hogy továbbra is szívélyes maradjon – és elnézést kérek a tolakodásért, de az a fotó az ön... - Épp most indultam a képért - felelte Havalow türelmetlenül -, már a kezükbe adtam volna, ha nem nyomják meg újra a csengőt. Megfordult, és másodszor is becsukta az ajtót előttük. - Talán büdösek vagyunk - találgatta Bobby. - Micsoda félnótás! - Gondolod, hogy tényleg visszajön? - Betöröm az ajtót, ha nem. Mögöttük a bevezető járda utolsó tízlábnyi darabja fölé kinyúló tetőn kívül csöpörészett az eső, és zajosan csurgott a víz egy vízköpőből. Hideg hangok. Havalow egy cipősdoboznyi amatőrképpel tért vissza. - Drága az időm - mondta. - Ha azt akarják, hogy együttműködjek magukkal, tartsák ezt fejben.

Julie legrosszabb ösztöneivel viaskodott. Pokolian bosszantotta a faragatlanság. Elképzelte, hogy kiüti a dobozt a férfi kezéből, elkapja az egyik kezét, és amennyire csak tudja, hátrafeszíti a mutatóujját, ilyenformán túlfeszíti a nervus digitalist a tenyerében, ugyanakkor megszorítja a radián és a mediális ideget a kézhátán, és térdre kényszeríti. Aztán térdével állon rúgja, gyorsan tarkón csapja, majd rúg egyet, pontosan előretüremkedő hasa közepébe... Havalow belekotort a dobozba, és kihúzott egy polaroid képet, amely egy férfit és egy nőt ábrázolt, amint egy szikvójafenyő piknikasztalnál ülnek egy napsütéses napon. - Ez George és Irene. Julie még a veranda lámpájának sárgás fényében is látta, hogy George Farris magas, vékony, keskeny arcú férfi volt, Frank Pollard megtestesült ellentéte. - Miért állítaná bárki, is, hogy ő George? - kérdezte Havalow. - Egy potenciális bűnözővel van dolgunk, aki több hamis okmányt is használ - mondta Julie. George Farris csak az egyik álneve. Egyértelmű, hogy az okirathamisító, akivel a fickó dolgoztatott, találomra választotta ki az ön sógora nevét. A hamisítók néha elhunytak neveit használják fel. Havalow mogorván nézett, és megkérdezte: - Gondolják, hogy az a pasas, aki George nevét használja, esetleg ugyanaz, aki megölte Irene-t, a sógoromat és a két unokahúgomét? - Nem - mondta rá azonnal Julie -, mi most nem gyilkossal foglalkozunk. Csak egy szélhámossal, egy szédelgővel. - Egyébként - mondta Bobby - egyetlen gyilkos sem hozná kapcsolatba magát az általa elkövetett gyilkossággal azáltal, hogy áldozata férje nevére szóló okmányokat szerez. Havalow Julie szemébe nézett nyilvánvalóan azt igyekezve megállapítani, mennyire próbálják meg félrevezetni, majd megkérdezte: - Ez a fickó az ügyfelük? - Nem - hazudta Julie. - Megvágta az ügyfelünket, és megbízott bennünket, hogy kerítsük elő, hogy kártérítést követelhessen tőle. - Kölcsönadja ezt a képet, uram? - kérdezte Bobby. Havalow tétovázott, még mindig Julie tekintetét kereste. Bobby átadta neki a Dakota and Dakota igazolványát. - Visszajuttatjuk önnek a képet. Itt a címünk és a telefonszámunk. Megértem, hogy habozik, végül is egy családi képről van szó, s főleg, hogy a nővére és a sógora már nem élnek, de ha... Havalow, úgy látszik, úgy döntött, hogy nem hazudnak, s így szólt: - Vigye el az ördög, tessék, vigyék. Nem érzelmeskedem George-dzsal kapcsolatban. Ki nem állhattam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a nővéremnek elment az esze, amikor hozzáment. - Köszönjük - mondta Bobby. - Mi... Havalow hátralépett, és becsukta az ajtót. Julie csengetett. - Kérlek, ne öld meg - szólt Bobby. Havalow dühös türelmetlenséggel a tekintetében nyitotta ki az ajtót. Bobby Julie és a férfi közé lépett és Havalow elé tartotta a George Farris nevére kitöltött, de Frank képével ellátott jogosítványt. - Még egyvalamit uram, és nem háborgatjuk tovább. - Én nagyon szoros időbeosztás szerint élek! - mondta Havalow. - Látta ezt az embert korábban? Havalow ingerülten elvette a jogosítványt, és megnézte. - Tésztaarc, szelíd vonások. Százmérföldes körzetben van vagy egymillió ilyen, nem gondolják? - És ön sohasem látta? - Lassú az észjárása? Mondjam rövid, egyszerű mondatokban? Nem, sohasem láttam. Bobby visszavette a jogosítványt, és így szólt: - Köszönöm, hogy ránk vesztegette az idejét és... Havalow becsukta az ajtót, egészen pontosan becsapta. Julie nyúlt a csengő felé. Bobby megfogta a kezét:

- Amiért jöttünk, megszereztük. - Csak azt akarom... - Tudom, mit akarsz - mondta Bobby -, de emberek halálra kínzását tiltják Kalifornia törvényei. Bobby ellökdöste Julie-t a háztól, ki az esőbe. Az asszony már a kocsiban kifakadt: - A bunkó önhitt szarjankó! Bobby beindította a motort, és bekapcsolta az ablaktörlőket, aztán így szólt: - Megállunk a bevásárló utcán, veszünk egy olyan óriási teddymackót, ráfestjük Havalow nevét, aztán pedig kiszedheted a hasából a kócot. Rendben? - Mit gondol ez magáról, ki az isten csudája? Miközben Julie dühösen nézett vissza a házra, Bobby kikanyarodott az épület elől. - Ő Walter Havalow - mondta, és haláláig kénytelen az maradni, aki, ez pedig nagyobb büntetés a számára, mint amit tőled kaphatna. Néhány perccel később, miután már elhagyták Villa Parkot, Bobby behajtott a Ralphszupermarket parkolójába, és beszuszakolta a Toyotát egy parkolóhelyre. Kikapcsolta a fényszórókat, leállította az ablaktörlőt, a motort azonban tovább járatta, hogy legyen fűtésük. Az áruház előtt csak néhány kocsi állt. Az üzlet fényeit úszómedencényi pocsolyák verték vissza. - Nos, mit tudtunk meg? - tette fel a kérdést Bobby. - Hogy ki nem állhatjuk Walter Havalow-t. - Persze, de mit tudtunk meg az üggyel kapcsolatban? Csupán véletlen egybeesés, hogy Frank George Farris nevét használta, a Farris családot pedig kiirtották? - Nem hiszek a véletlen egybeesésekben. - Én sem, bár akármi előfordulhat. Amit azonban Havalow-nak mondtál, igaz - Frank semmiképpen sem ölte meg Irene Farrist, és mindenkit a házban, hogy aztán hamis okmányokkal kószáljon, amelyek alapján kapcsolatba hozhatják áldozataival. Az eső ismét rázendített, hangosan dobolva a Toyota tetején. A vastag vízfüggöny mögött alig látszott a szupermarket. - Akarod tudni, mit gondolok? - kérdezte Bobby. - Azt gondolom, hogy Frank Farris nevét használta, s bárki is, aki üldözi, rájött erre. - Mr. Kék Fény, ugye? A pasas, aki feltehetőleg darabokra tudja szedni a kocsit az ember körül, és titokzatos módon fénycsóvákkal durrantja ki a kerekeket. - Igen, ő. - Ha ugyan létezik. - Mr. Kék Fény felfedezte, hogy Frank a Farris nevet használja, és elment a címre, remélve, hogy megtalálja. Frank azonban sohasem járt itt, a nevet és a címet a hamisító csak úgy találomra választotta ki. így aztán, amikor Mr. Kék Fény nem találta meg Franket, mindenkivel végzett a házban, talán mert azt hitte, hazudnak neki, és rejtegetik Franket, vagy talán mert dühöngő őrült. - Ő tudta volna, hogyan kell bánni Havalow-val. - Szerinted is igazam van? Rájöttem valamire? Julie elgondolkodott a dolgon, s így szólt: - Lehet. Bobby rávigyorgott: - Hát nem mulatságos dolog detektívnek lenni? - Mulatságos? - kérdezett vissza a felesége hitetlenkedve. - Hát, úgy értem, érdekes. - Mi most éppen négy emberölés tettesét képviseljük, vagy pedig egy olyan embert, akit egy brutális gyilkos vett űzőbe. Ezt találod olyan mulatságosnak? - Nem olyan élvezetes, mint a szex, de sokkal szórakoztatóbb, mint a kugli. - Néha az őrületbe kergetsz, Bobby. De azért szeretlek. Bobby megfogta felesége kezét. - Ha folytatjuk a nyomozást, piszkosul fogom élvezni, annyira, amennyire csak lehet. De abban a pillanatban, hogy ezt akarod, elejtjük az ügyet. - Miért? Az álmod miatt? A Gonosz miatt? Julie megrázta a fejét.

- Nem - mondta. - Ha hagyjuk, hogy egy rossz álom kísértsen bennünket, rövid időn belül bármi kísérthet. Elveszítjük az önbizalmunkat, és ezt a munkát önbizalom nélkül nem lehet csinálni. Julie még a műszerfal lámpáinak halvány fényében is látta, hogy Bobby szemében aggodalom tükröződik. A férfi végül így szólt: - Igen, tudtam, hogy ezt fogod mondani. Jussunk a végére, amilyen gyorsan csak tudunk. Frank másik jogosítványa szerint ő James Roman, és El Toróban lakik. - Már majdnem fél kilenc. - Ott lehetünk és megtalálhatjuk a házat... mondjuk háromnegyed óra alatt. Az még nem késő. - Rendben van. Ahelyett, hogy egyesbe tette volna a kocsit, hátracsúsztatta az ülést, és kibújt pehelytöltésű nylondzsekijéből. - Nyisd ki a kesztyűtartót, és add ide a pisztolyomat - mondta Julie-nek. - Mostantól fogva mindenhova magammal hordom. Mindkettőjüknek engedélyük volt, hogy nem láthatóan is viseljenek fegyvert. Julie kiveckelődött a kabátjából, és az ülés alól előszedett két vállhevedert. Két revolvert vett ki a kesztyűtartóból: két buldogforma Smith and Wesson Chief Specialt, megbízható és masszív fegyvereket, amelyeket egy szabó kis segítségével, vagy éppen anélkül is feltűnés nélkül lehetett hordani, közönséges ruhadarabok alatt is.

* * * A ház eltűnt. Ha lakott is valaki itt, akit James Romannak hívtak, mostanra új hajléka kellett hogy legyen. A telek közepén csak egy a gaz felverte, csupasz betontábla feküdt, körben bozót és néhány fa. Mintha az építményt felkapta, és eltüntette volna egy galaktikák közt ide-oda mozgó valami. Bobby a kocsifeljárón állította le a Toyotát, aztán kiszállt, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a területet. A közeli utcai lámpa fénye még a zuhogó esőben is elegendő volt, hogy lássék: a füvet letaposták, itt-ott kikoptatták az autókerekek, és néhol teljesen kipusztult. Mindenfelé faforgácsok, kőburkolat szilánkjai, málló vakolat hevert, és sötéten csillogott néhány üvegcserép. A legvilágosabb magyarázatot a ház sorsával kapcsolatban a bokrok és a fák állapota adta. A cserjék, amelyek a legközelebb voltak a betontáblához, vagy elpusztultak, vagy súlyosan károsodtak, és alaposabb szemrevételezés után látszott, hogy megperzselődtek. A legközelebbi fán nem voltak levelek, és fekete, merev ágai az esős januári estén a Mindenszentek előestéjének anakronisztikus érzetét keltették. - Tűz volt - állapította meg Julie -, aztán lebontották, ami megmaradt. - Beszéljünk a szomszéddal. Az üres telket házak szegélyezték, de fény csak az északi oldalon állóban látszott. A csengetésre egy férfi jött ki, lehetett úgy ötvenöt éves. Hat láb magas, erős felépítésű ember volt, haja őszült, és ősz volt gondosan nyírt bajusza is. Park Hampsteadnak hívták és nyugállományú katonaembernek látszott. Behívta őket, azzal a kikötéssel, hogy vizes cipőiket kint hagyják az elülső tornácon. Zokniban követték a konyhától elkülönített reggelizőhelyiségbe, ahol nedves ruháik nem árthattak az étkezősarok sárga vinilpárnázatának. Hampstead még így is megvárakoztatta őket, míg vastag, őszibarackszínű fürdőlepedőket borított két székre. - Elnézést - mondta -, kissé faksznis vagyok. A házban fehérre súrolt tölgyfapadló volt, és modern bútorok. Bobby látta, hogy sehol egy porszem.

- A harminc év, amit a haditengerészetnél töltöttem, maradandó tiszteletet ébresztett bennem a rutin, a rend és a tisztaság iránt - magyarázta Hampstead. - És amikor Sharon, a feleségem három éve meghalt, azt hiszem, talán valami tisztaságőrület ki is tört rajtam. A temetés utáni első hat vagy nyolc hónapban pincétől a padlásig hetente legalább kétszer kitakarítottam a házat, mert amíg takarítottam, nem sajgott annyira a szívem. Egy vagyont költöttem Windexre, papírtörlőkre, Fantastikre és porzsákra. Hadd mondjam el önöknek, hogy a katonai. nyugdíj kevés ahhoz, amit ért csinálok. Ezen aztán túljutottam. Még mindig faksznis vagyok, de már nem a tisztaság megszállottja. Éppen megfőzött egy kanna friss kávét, úgyhogy nekik is töltött. A csészék, a tányérok és a kanalak szintén makulátlanok voltak. Hampstead odanyújtott nekik egy-egy ropogósra hajtogatott papírszalvétát, és leült velük szemben az asztal másik oldalára. - Persze - mondta, miután előadták jövetelük célját - ismertem Jim Romant. Jó szomszéd volt. Helikoptervezető volt kinn az El Toro légitámaszponton. Ez volt az utolsó állomáshelyem, mielőtt nyugdíjba mentem volna. Jim istentelenül derék egy fickó volt, az a fajta, aki odaadja az utolsó ingét, aztán megkérdi, adjon-e pénzt egy hozzá illő nyakkendőre. - Volt? - kérdezte Julie. - Meghalt a tűzben? - érdeklődött Bobby is, emlékezve a megperzselt cserjésre és a kormos betontáblára a szomszédban. Hampstead tekintete elkomorodott: - Nem. Körülbelül hat hónappal Sharon után halt meg. Úgy... két és fél éve. Hadgyakorlaton volt, lezuhant a helikoptere. Csak negyvenegy éves volt, tizenegy évvel fiatalabb, mint én. Maradt utána egy feleség, Maralee, egy tizennégy éves kislány, Valerie, és egy tizenkét éves fiú, Mike. Igazán helyes kölykök. Szörnyű. Nagyon összetartottak, és Jim halála borzasztóan megrázta őket. Volt valami rokonságuk odaát Nebraskában, de azokhoz nem fordulhattak... Megpróbáltam segíteni nekik - folytatta Hampstead, és üres tekintettel elnézett Bobby mellett a halkan zümmögő hűtőszekrény irányába -, tanácsokat adtam Maralee-nek pénzügyekben. Ha a gyerekeknek szüksége volt rá, igyekeztem támaszt nyújtani nekik, és meghallgatni oket. Időről időre elvittem őket Disneylandbe, ismerik az ilyesmit, ugye? Maralee számtalanszor mondta nekem, micsoda áldás, hogy vagyok nekik, valójában azonban nekem volt nagyobb szükségem rájuk, mert végül is akkor kezdtem másra is figyelni, mint a veszteségre, amely Sharon halálával ért, amikor ezt-azt megtettem nekik. - Ezek szerint a tűz nemrégiben volt? Hampstead nem felelt. Felállt, odament a mosogatóhoz, és kinyitotta a konyhaszekrény alsó ajtaját. Egy szóródoboz Windexszel, meg egy mosogatókendővel tért vissza, és törölgetni kezdte a hűtőszekrényajtót, amely már amúgy is olyan tisztának tűnt, mint egy kórházi műtő antiszeptikus felületei. - Valerie és Mike csuda klassz gyerekek voltak. Úgy egy év múlva már majdnem olyan volt, mintha ez enyéim lennének, azok, akik a Sharonnal való házasságunkból nem születtek meg. Maralee soká bánkódott Jim után, majdnem két évig, míg aztán kezdett eszébe jutni, hogy elsősorban mégiscsak nő. Ami elkezdődött köztünk, talán felháborította volna Jimet, én azonban úgy gondoltam, hogy nem; úgy hittem, örült volna nekünk, még ha tizenegy évvel idősebb voltam is, mint Maralee. Amikor befejezte a hűtőszekrény törölgetését, Hampstead szemügyre vett az oldalajtót. A beeső fényhez képest oldalsó szögből nézte, szemlátomást ujjlenyomatot vagy foltot keresett. Aztán mintha épp akkor hallotta volna meg a kérdést, amelyet Julie egy perccel azelőtt tett fel, hirtelen így szólt: - A tűz két hónapja volt. Az éjszaka közepén ébredtem fel, hallottam a szirénákat. Narancsszínű ragyogást láttam az ablakban, felkeltem, kinéztem... Hátat fordított a hűtőszekrénynek, nézte egy darabig, a konyhát, majd a legközelebbi csempeborítású pulthoz ment, spriccelt rá egy keveset a folyadékból, és törölgetni kezdte. Julie Bobbyra nézett, a férfi a fejét rázta. Egyikük sem szólt. Pár pillanat múlva Hampstead folytatta:

- Még a tűzoltók előtt a házukhoz értem. Bementem a főbejárati ajtón. Eljutottam az előtérbe, aztán a lépcső aljába, de a hálószobához már nem tudtam felmenni, akkora volt a hőség és a füst. A nevüket kiabáltam, de senki sem válaszolt. Ha hallottam volna a hangjukat, talán összeszedtem volna az erőmet, hogy a lángok ellenére feljussak. Azt hiszem, pár pillanatra elveszítettem az eszméletemet, és egy tűzoltó vitt ki, mert a ház előtt, a gyepen tértem magamhoz, köhögtem, fuldokoltam, egy felcser hajolt fölém, és oxigént lélegeztetett velem. - Mind a hárman meghaltak? - kérdezte Bobby. - Igen - felelte Hampstead. - Mi okozta a tüzet? - Nem hiszem, hogy valaha is rájönnek. Mintha hallottam volna valamiféle rövidzárlatról, de nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, egy darabig még gyújtogatásra is gyanakodtak, ez azonban nem vezetett sehova. De nem is sokat számít, vagy igen? - Hogyne számítana! - Bármi is az oka, mind a hárman meghaltak. - Elnézését kérem - mondta Bobby halkan. - A telküket eladták. Valamikor tavasszal megkezdődik rajta egy új ház építése. Még egy kis kávét? - Nem, köszönjük - mondta Julie. Hampstead szemügyre vette a konyhát, aztán a rozsdamentes acél tűzhely tetejéhez lépett, és tisztogatni kezdte, annak ellenére, hogy foltnak nyoma sem volt rajta. - Elnézést kérek a rendetlenségért - mentegetőzött. - Nem is tudom, hogy lesz ilyen minden, amikor csak egyedül élek itt. Néha azt hiszem, alighanem manók settenkednék a hátam mögött, és összevissza dobálják a dolgokat, hogy kínozzanak. - Nincs is szükség manókra - mondta Julie -, az élet úgyis ellát bennünket mindazzal a gyötrelemmel, amit még kibírunk. Hampstead elfordult a tűzhelytetőtől. Mióta felállt az asztaltól és nekifogott a szertartásszerű tisztogatásnak, most először nézett a szemükbe. - Persze hogy nem a manók - mondta. - Nincs egyszerűbb dolog, mint elbánni a manókkal. Nagydarab ember volt, a hosszú évek katonai kiképzése és fegyelme szemlátomást megedzette. A bánat csillogó könnyei azonban csaknem kicsordultak szeméből, s ebben a pillanatban olyan elveszettnek és gyámoltalannak látszott, akár egy gyerek.

* * * Ismét a kocsiban ültek. Bobby az esőverte szélvédőn keresztül az üres telket nézte, amelyen egykor a Romanház állt, és így szólt: - Frank rájön, hogy Mr. Kék Fény tud a Farris-okmányokról, úgyhogy újakat kerít, amelyek James Roman nevére szólnak. Mr. Kék Fény azonban végül ezt is megtudja, és elmegy, hogy Romanék címén keresse Franket, ahol viszont csak az özvegyet és a gyerekeket találja. Megöli őket, ugyanúgy, ahogy a Farris családot, de ezúttal, hogy leplezze a bűncselekményt, felgyújtja a házat. Te is így látod? - Lehet - felelte Julie. - Elégeti a holttesteket, mert összeharapdálta őket, ahogyan Phanék mesélték nekünk, és a harapásnyomok segítenék a rendőrséget, hogy összekapcsolják a két bűntényt, úgyhogy meg akarja nehezíteni a zsaruk dolgát. - De miért nem égeti el őket minden alkalommal? - kérdezte Julie. - Mert az éppoly áruló jel volna, mint a harapásnyomok. Néha elégeti a holttesteket, néha nem, néha pedig talán úgy elrejti őket, hogy sohasem találnak rájuk. Egy pillanatra mindketten elhallgattak, majd Julie így szólt: - Ezek szerint tömeggyilkossal van dolgunk, aki nyilvánvalóan őrjöngő pszichopata. - Vagy egy vámpírral - mondta Bobby. - Miért üldözi Franket?

- Nem tudom. Talán Frank egyszer karót akart keresztülverni a szívén. - Nem valami mulatságos ügy. - Ebben egyetértünk. Most azonban, úgy tűnik, semmi sem mulatságos.

35 Dyson Manfred ízeltlábúak példányaival teli irvine-i házából Clint Karaghiosis a hideg esőben saját placentiai házához hajtott. Hengerelt zsindelytetős, meghitt, két hálószobás bungaló volt, a kaliforniai mesteremberek stílusában épült tágas verenda nyílt előtte, franciaablakaiból pedig áradt a meleg, borostyánszínű fény. Mire hazaért, a kocsi fűtése egész tisztességesen megszárította esőáztatta ruháit. Felina a konyhában volt, amikor Clint a garázsból bevezető ajtón keresztül bejött. Felesége megölelte, megcsókolta, és majdnem egy percig a karjában tartotta, mintha meglepné, hogy élve viszontlátja. Úgy hitte, hogy Clint munkája nap mint nap új veszélyekkel jár, jóllehet a férfi gyakran elmagyarázta neki, hogy többnyire a létező legunalmasabb lótás-futást végzi. Bűnösök helyett tényeket hajkurászott, inkább papír-, mint vércsapákon cserkészett. Mindazonáltal megértette felesége aggodalmát, mert ő is ugyanolyan eszelősen féltette az asszonyt. Egyrészt: nagyon vonzó nő volt. Haja feketén csillogott, arcbőre olajbarna volt, gyönyörű szürke szeme ragyogott. E korban, amikor a bírók oly elnézőek, és az utcákon hemzsegnek a könyörtelen deviánsok, egy csinos nőt némelyek kívánatos zsákmánynak tekintenek. Másrészt: bár az iroda, ahol Felina mint programozó tevékenykedett, csak három háztömbnyire volt - rossz időben is csak könnyű séta - Clintet aggasztotta a veszély, amely a legforgalmasabb kereszteződésben leselkedett rá. Vészhelyzetben Felinát egy kiáltás vagy egy autóduda harsogása nem figyelmeztette a rárontó halálra. Clint nem mondta meg neki, mennyire aggódik, hiszen az asszonyjoggal volt büszke arra, hogy süketsége ellenére ilyen önálló életet é1. Nem akarta csökkenteni felesége önbecsülését azzal, hogy bármi módon érezteti vele: nem teljesen biztos benne, hogy képes leküzdeni minden akadályt, amit a sors elé gördít. Így aztán nap mint nap emlékeztette magát, hogy feleségét tizenkilenc év alatt nem érte komolyabb sérülés, és ellenállt a késztetésnek, hogy túlságosan gyámkodjék fölötte. Míg Clint a kezét mosta a csapnál, Felina megterítette a konyhaasztalt a kései vacsorához. A tűzhelyen hatalmas fazék házi zöldségleves melegedett, amelyből együtt két óriási levesestányérra mertek. Clint kivett a hűtőszekrényből egy keverőedény parmezánsajtot, Felina pedig kicsomagolt egy egész ropogós olasz kenyeret. A férfi éhes volt, a leves pedig kitűnő - sűrűn úszott benne a zöldség és a sovány marhahús -, de amikorra Felina befejezte az első tányérral, ő az övének még felét sem ette meg, mert újra és újra abbahagyta az evést, hogy beszéljen a feleségéhez. Az asszony nem tudott olvasni a szájáról, ha egyszerre próbált meg enni és társalogni s ez idő szerint az éhség kevésbé hajtotta, mint a vágy, hogy meséljen a napjáról. Felina újból megtöltötte a tányérját, és szedett az övébe is. Saját kis otthonának falain túl nem volt sokkal beszédesebb, mint egy darab kő, de Felina társaságában megeredt a nyelve, akár egy tv-vitaműsor házigazdájának. Nem egyszerűen locsogott, hanem meglepő könnyedséggel helyezkedett bele a pallérozott társalgó szerepébe. Megtanulta, hogyan adjon elő egy anekdotát úgy, hogy fokozza a hatását, és minél erősebb reakciót váltson ki Felinából. Boldog volt, ha nevetést sikerült kicsalnia az asszonyból, vagy láthatta, ahogy a meglepetéstől tágra nyílt a szeme. Clint egész életében ő volt az első, akinek a véleménye csakugyan számított neki valamit, s azt akarta, hogy felesége ötletesnek, okosnak, szellemesnek és szórakoztatónak tartsa.

Kapcsolatuk kezdetén szerette volna tudni, vajon Felina süketségének van-e köze ahhoz, hogy képes megnyílni előtte. Az asszony születése óta süket volt, sohasem hallotta a kimondott szót, s ezért maga sem tanult meg tisztán beszélni. Kézjelekkel válaszolt Clintnek, és így mondta el aztán saját napját is - férje is elsajátította ezt a módszert, hogy értse felesége fürge ujjú beszédét. Clint kezdetben úgy gondolta, hogy a kapcsolat elmélyítésére főképpen Felina fogyatékossága bátorította, amely bizonyossá tette számára, hogy legbensőbb érzései és titkai, ha egyszer feltárta neki őket, köztük maradnak. Ha Felinával beszélgetett, a beszélgetés olyan bizalmasnak számított, mintha saját magával társalgott volna. Idővel mindenesetre megértette, hogy felesége előtt süketsége ellenére és nem amiatt tárulkozott fel, és hogy minden gondolatát, tapasztalatát szeretné megosztani vele - s részesülni az övéiből is - egyszerűen, mert szerette. Az asszony jóízűen nevetett, amikor elmesélte neki, hogyan vonult ki Bobby és Julie háromszor is egy kis privát csevegésre, miközben Frank Pollard-ral tárgyaltak. Clint szerette hallani ezt a hangot, meleg volt, és egyedülállóan dallamos, mintha élete boldogsága, amelyet szavakban nem tudott kifejezni, a nevetésében talált volna utat. - Ez aztán a páros, ezek a Dakotáék - mondta a férfi. - Amikor az ember először találkozik velük, valahogyan olyan különbözőknek tűnnek, hogy elképzelni is lehetetlennek látszik, miként tudnak ezek együtt dolgozni. Aztán, ha megismeri őket, kitetszik, hogy illenek egymáshoz, akár egy kirakós játék darabjai, és az ember rájön, hogy csaknem tökéletes a kapcsolat köztük. Felina letette a kanalát, és elmutogatta: „Ahogy nálunk.” - Az ám, ahogy nálunk is! „Mi jobban összeillünk, minta kirakós játék darabjai, úgy, ahogy a konnektor, meg a villásdugó.” - Az ám! - helyeselt Clint mosolyogva, aztán megértette felesége szavainak szex-felhangjait is, és elnevette magát. - Micsoda egy malac észjárásod van, te fehérnép! Ugye, hogy az van? Felina mosolygott és bólintott. „Nagy dugó, szűk aljzat, jó csatlakozás.” - Később ellenőrzöm a huzalozásodat. „Borzasztó nagy szükségem van egy elsőrendű villany szerelőre. De mesélj nekem még erről az új ügyfélről!” Odakint az éjszakában mennydörgött, és egy hirtelen szélroham az ablakhoz verte az esőt. A vihar hangjai a meleg és illatos konyhát aránylag még hívogatóbbá tették. Clint elégedetten sóhajtott, aztán megérintette egy kis szomorúság, amikor rájött, hogy a védettség mély elégedettséget adó érzése, amelyet a mennydörgés és az eső hangja kelt, olyan gyönyörűség, amelyet Felina sohasem tapasztalhat meg, s nem osztozhat rajta férjével. Nadrágzsebéből elővett egy piros drágakövet azok közül, amelyeket Frank Pollard hozott az irodába. - Kölcsönvettem ezt az egyet.- mondta -, azt akartam, hogy lásd. A fickónak van belőle egy lekvárosüveggel. Felina hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a szőlőszemnyi követ, és a fény felé tartotta. „Csodálatos!” mutogatta szabad kezével és levesestányérja mellé tette a tejszínfehér műanyagborítású asztalra. „Nagyon értékes?” - Még nem tudom - felelte Clint -, holnap kapunk szakvéleményt egy drágakőszakértőtől. „Azt hiszem, értékes. Amikor visszaviszed az irodába, előbb győződj meg róla, nem lyukas-e a zsebed. A hideg kilel, ha arra gondolok, meddig kéne dolgoznod, míg kifizeted, ha elveszíted..” A kő összegyűjtötte a konyha fényeit, ide-oda tükrözte lapjai közt, aztán ragyogó színben bocsátotta ki magából, tündöklő karmazsinvörös foltokkal és elmosódott kőrvonalú sávokkal festve be Felina arcát. Mintha csak vér pettyezte volna össze. Clintet furcsa előérzet kerítette hatalmába. „Miért nézel ilyen komoran?”- kérdezte jelekkel a felesége.

Nem tudta, mit mondjon. Rossz érzése a kiváltó okhoz képest aránytalanul erős volt. Gerince végétől a tarkójáig hideg borzongás futott végig a hátán, mintha csak jégdominók dőltek volna el rajta sorjában. A kő után nyúlt, és odébb tette pár hüvelykkel, hogy a vérvörös reflexfények Felina arca helyett a falra essenek.

36 Hajnali fél kettőkor Hal Yamataka elmerülten olvasta John D. MacDonald regényét, az Elment az utolsó-t. Nem ez az itteni volt a legkényelmesebb szék, amelybe élete során letette a fenekét, a kórház fertőtlenítőszaga mindig is émelyítette, a chilei rellenók ízét pedig, melyeket vacsorára evett, még mindig felböfögte. A könyv mindazonáltal olyan lebilincselő volt, hogy végül mindezeket kisebb kellemetlenségeket egytől egyig elfelejtette. Egy időre még Frank Pollard-t is elfelejtette, míg csak meg nem hallott egy szisszenést, mint amikor a túlnyomásos levegő kiszökik valahonnét. Hirtelen huzatot érzett. Felnézett a könyvből, azt várta, hogy látja majd Pollard-t, amint fölül az ágyban, vagy megpróbál felkelni belőle, Pollard azonban nem volt ott. Hal döbbenten ugrott fel, ledobva a könyvet. Az ágy üres volt. Pollard egész éjjel ott volt, körülbelül egy órája aludt el, most azonban eltűnt. A hely nem volt erősen megvilágítva, mert az ágy mögötti neonokat kikapcsolták, de az olvasólámpa fénykörén kívül az árnyékok nem voltak elég mélyek, hogy elrejtsenek egy embert. A takarókat nem hajtották félre, ellenkezőleg, rendesen a matracra terítették őket, s az ágy két rácsos oldala is a helyén volt, mintha Frank Pollard, szárazjégből faragott figura módjára, egyszerűen elgőzölgött volna. Hal bizonyos volt abban, hogy meghallotta volna, ha Pollard leereszti az ágy oldalrácsainak egyikét, felkel, és ismét a helyére emeli a rácsot. Bizonyára azt is hallotta volna, ha átmászik rajta. Az ablak zárva volt. Az üvegen esővíz csorgott, ezüstös csillogással verve vissza a szoba fényeit. Az ötödik emeleten voltak, és bár Pollard nem szökhetett meg az ablakon át, Hal ezt is megnézte, s észrevette, hogy nemcsak csukva van, hanem be is zárták. A fürdőszoba ajtajához lépett, és beszólt: - Frank? - Amikor nem kapott választ, belépett. A helyiségben senki nem volt. Mint rejtekhely már csak a szűk ruhásszekrény jöhetett számításba. Hal kinyitotta, de csak két akasztót talált, amelyeken azok a ruhák függtek, amelyeket Pollard a kórházba való felvételekor viselt. Ott voltak a cipői és beléjük dugva gondosan összecsavart zoknijai is. - Nem mehetett ki mellettem a folyosóra - mondta Hal, mintha az, hogy hangot ad ennek az állításnak, varázslatos módon igazzá változtatná. Kinyitotta a súlyos ajtót, és kirohant a folyosóra. Egyik irányban sem látszott senki. Balra fordult, a folyosó végén lévő vészkijárathoz futott, és kinyitotta az ajtót. Állt az ötödik emeleti pihenőn, és hallgatta, megy-e lefelé, vagy jön-e felfelé valaki. Semmit sem hallott, így aztán áthajolt a vaskorláton. Először le, aztán felnézett. Egyedül volt. Amerre jött, visszament Pollard szobájába, és belenézett az üres ágyba. Még mindig hitetlenkedve elment a folyosó kereszteződéséhez, ott jobbra fordult, és a nővérek üvegfalú kalickája felé indult. Az öt éjszakás ápolónő egyike sem látta, hogy Pollard ment volna valahova. Mivel a liftek éppen szemben voltak a nővérek tartózkodási helyével, és Pollard-nak az ügyeletesek szeme láttára kellett volna várakoznia, valószínűtlennek tűnt, hogy ezen az útvonalon hagyta volna el a kórházat. - Azt hittem, maga szemmel tartja - mondta Grace Fulgham, az ötödik emeleti éjszakai váltás főnöke. Erős testalkata, hajthatatlansága, az élet harcainak nyomát viselő, de azért kedves arca kiválóan alkalmassá tette volna a főszerepek eljátszására, ha egyszer Hollywoodban ismét leforgatják a „Vontatóhajó Anni” vagy a „Mama” című filmet. - Nem ez volt a dolga? - Egy pillanatra sem hagytam el a szobát, de...

- Akkor hogy sikerült észrevétlenül kijutnia? - Nem tudom - mondta Hal bosszankodva. - Fontos viszont, ... hogy részleges emlékezetkiesésben szenved, és valamelyest zavart. Bárhova elkóborolhat odakint, a kórházon kívül, a jó isten tudja, hová. Fel nem foghatom, hogy ment ki mellettem, de meg kell találnunk. Mrs. Fulgham és egy Janet Soto nevű fiatalabb nővér fürgén és csendben hozzálátott, hogy végignézze a szobákat Pollard folyosóján. Hal csatlakozott Fulgham nővérhez. Amikor ellenőrizték a 604-est, ahol halkan hortyogott két idősebb ember, alig hallható különös zene ütötte meg a fülét. Amikor megfordult, hogy megkeresse a forrását, a hangok elhaltak. Ha Fulgham nővér hallotta is a muzsikát, nem tette szóvá. Egy pillanattal később, a következő, a 606-os szobában, amikor kicsivel hangosabban, mint az imént, ismét megszólalt a zene, suttogva megkérdezte: - Mi ez? Halnak úgy tűnt, fuvola. A láthatatlan fuvolás nem játszott felismerhető dallamot, de a hangok mégis ismétlődtek. Amikor ismét kiléptek a folyosóra, a zene újra elhallgatott, s ugyanekkor huzat söpört végig a folyosón. - Valaki nyitva hagyott egy ablakot - vagy talán egy lépcsőházajtót - mondta az ápolónő halkan, de félreérthetetlenül. - Nem én voltam - biztosította Hal. Janet Soto épp akkor lépett ki a folyosó szemközti szobájából, amikor a huzat hirtelen elhalt. Szemöldökét ráncolva nézett rájuk, aztán vállat vont, és az ő oldalán lévő következő szobába indult. A fuvola halkan trillázott. A huzat ismét feltámadt, és Hal a kórház fanyar szagán kívül mintha halvány füstszagot is érzett volna. Grace Fulghamra hagyva a keresést a folyosó távolabbi vége felé sietett. Az volt a szándéka, hogy ellenőrzi a tűzlépcsőkre nyíló ajtót, hogy megbizonyosodjék: nem hagyta nyitva. Szeme sarkából látta, hogy Pollard szobájának ajtaja kezd becsukódni, és rájött, hogy a huzat alighanem onnét származik. Benyomakodott az ajtón, mielőtt becsukódhatott volna, és meglátta Frankot, amint zavartan és megrettenve az ágyon ül. A huzat és a fuvola átadta helyét a nyugalomnak és a csendnek. - Hova ment? - kérdezte Hal az ágyhoz közeledve. - Szentjánosbogarak... - felelte Pollard, szemlátomást kábultan. A haja kócosan ágaskodott, kerek arca sápadt volt. - Szentjánosbogarak? - Szentjánosbogarak a viharban - felelte Pollard. Majd eltűnt. Egyik pillanatban az ágyon ült, éppoly valóságosan és megfoghatóan, mint bárki, akit Hal addig ismert, a következő pillanatban pedig, éppoly megmagyarázhatatlanul és nyomtalanul, mint egy kísértet, amely elhagyja a helyét, eltűnt. Távozásakor rövid szisszenés hallatszott, mint amikor levegő távozik egy kilyukadt gumiból. Hal megtántorodott, mintha megütötték volna. Egy pillanatra úgy érezte, megáll a szíve, és kővé meredt a meglepetéstől. Fulgham nővér lépett be az ajtón. - Semmi nyoma a folyosó többi szobáiban - mondta. - Alighanem felment vagy lement egy másik emeletre, nem gondolja? - Uhhh... - Mielőtt megnézzük, ami ebből az emeletből még hátravan, talán nem ártana hívni a biztonsági őröket, és szólni nekik, hogy kezdjék el átkutatni az egész kórházat. Mr. Yamataka, mi van magával? Hal a nővérre nézett, aztán ismét az üres ágyra. - Uhhh... ...igen. Igen, ez egy jó ötlet. Elkóborolhatott... isten tudja, hova. Fulgham nővér elsietett. Hal remegő térdekkel az ajtóhoz ment, becsukta, és nekivetette a hátát, és a szoba másik végében lévő ágyra meredt. Egy idő után megszólalt:

- Itt van, Frank? Nem kapott választ, igaz, nem is várt. Frank Pollard nem vált láthatóvá, eltávozott valahova, valahogyan. Attól, amit az imént látott, jobban megijedt, mint amennyire elcsodálkozott. Tétován odament az ágyhoz. Óvatosan megérintette a rozsdamentes acélrácsot, mintha úgy gondolta volna, hogy Pollard eltűnése valamilyen természeti erőt csapolt volna meg, amely valamilyen pusztító maradványt hagyott az ágyban. Ujjai alól azonban nem pattogtak szikrák, a fém hűvös és sima volt. Várt, szerette volna tudni, vajon rövid időn belül megjelenik-e ismét Pollard, találgatta, vajon fel kellene-e hívnia Bobbyt, vagy várni, míg Pollard testet ölt, illetve, hogy a férfi megtestesül-e majd ismét, esetleg mindörökre eltűnt. Amennyire vissza tudott emlékezni, Hal Yamatakát most először kerítette hatalmába a bizonytalanság; különben gyors észjárású, gyorsan cselekvő ember volt, de eddig nem kellett farkasszemet néznie a természetfölöttivel. Csak abban volt biztos, hogy nem szabad tudatnia Mrs. Fulghammal vagy Soto nővérrel, vagy bárkivel a kórházban, ami történt. Pollard olyan különös jelenség részese lett, hogy a kórházi személyzet útján hamarosan a sajtóhoz jutna a híre. Az ügyfél magánéletének védelme mindig is az egyik elsőrendű szempont volt a Dakota and Dakota számára, de ez esetben még fontosabb volt, mint rendesen, Bobby és Julie azt mondta, valaki vadászik Pollardra, nyilvánvalóan erőszákos szándékkal, ezért aztán a sajtó távol tartása az ügytől létfontosságú, ha azt akarják, hogy megbízójuk életben maradjon. Az ajtó kinyilt, mire Hal felugrott, mintha belészúrtak volna egy kalaptűt. Az ajtónyilásban Grace Fulgham állt, mintha éppen most kormányozott volna egy vontatóhajót a viharos tengereken, vagy felvágott és behordott volna néhány köteg tűzifát, amit Papa rest volt megtenni. - A biztonsági őrség minden kijárathoz állított egy embert - mondta hogy feltartóztassák, ha megpróbál kimenni, és minden emeleten mozgósítottuk az ápolószemélyzetet, hogy keressék. Akarja keresni maga is? - Uhh... nos, nekem fel kell hívnom az irodát, a főnökömet. - Ha megtaláljuk, maga hol lesz? - Itt. Ugyanitt. Elintézek néhány telefont. Mrs. Fulgham bólintott, és elment. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. A mennyezetről, egy sínről, amely ívben vette körül az ágy három oldalát, egy elkülönítő függöny lógott. Hal Yamataka kihúzta az ágy végéig, hogy ne lehessen odalátni az ajtóból, ha Pollard épp akkor talál megjelenni, amikor valaki belép a folyosóról. Kezei reszkettek, úgyhogy zsebre dugta őket, majd ismét kivette a balt, és megnézte a karóráját. Egy óra negyvennyolc volt. Pollard körülbelül tizennyolc perce tűnt el - leszámítva természetesen azt a néhány másodpercet, amelyre megjelent, és viharba került szentjánosbogarakról beszélt. Hal úgy döntött, vár kettőig, s csak akkor telefonál Julie-nak és Bobbynak. Az ágy lábánál állt, egyik kezével a rácsot szorította, hallgatta az éjszakai szél jajgatását, és az ablaknak csapódó eső hangját. A percek lassan kúsztak, akár egy csiga lejtőnek felfelé, de a várakozás legalább időt adott neki, hogy megnyugodjék, és átgondolja, miképp mondja majd el Bobbynak, ami történt. Amikor a mutatók az óráján két órát mutattak, megkerülte az ágyat. Épp az éjjeliszekrényen lévő telefon után nyúlt, amikor egy távoli fuvola hátborzongató jajveszékelését hallotta. A félig elhúzott ágyfüggöny csapkodni kezdett a hirtelen támadt légáramlásban. Hal visszatért az ágy végébe, és elnézett a függöny vége mellett a folyosóra nyíló ajtó felé. Zárva volt, a huzat nem onnét eredt. A fuvolaszó elhalt. A szoba levegője mozdulatlanná és nyomottá vált. A függöny hirtelen megrebbent, és fodrozódni kezdett, finoman zörgette a guri-gurikat a mennyezeten, a szobán pedig hideg fuvallat suhant végig, s összeborzolta Hal haját. Ismét megszólalt a dallamtalan, kísérteties zene.

Minthogy az ajtó és az ablak is csukva volt, a légvonat egyetlen lehetséges forrása az éjjeliszekrény fölötti szellőzőrács volt. Amikor azonban Hal lábujjhegyre állt, és jobb, kezét a nyílás elé tartotta, érezte, hogy semmi sem jön belőle. Úgy látszott, a hideg levegő hullámai magában a szobában támadnak. Megfordult, és ide-oda lépett, hogy megpróbálja meg találni a fuvolaszó eredetét. Ha jobban odafigyelt, tulajdonképpen nem is fuvolahang volt. Inkább olyan volt, mintha váltakozó erejű szél egyszerre jó csomó sípon süvítene keresztül, nagyokon és kicsiken, sok tétova, de különálló hangot fűzne össze egy lazán szőtt gyászdalba, mely egyszerre hátborzongató és melankolikus, szomorú, és valahogy mégis... fenyegető. Elhallgatott, majd harmadszor is felhangzott. Meglepetésére és zavarodottságára a dallamtalan hangok mintha az üres levegőből, az ágy felett eredtek volna. Hal szerette volna tudni, vajon hallja-e valaki a kórházban rajta kívül a fuvolát. Valószínűleg nem. Habár a zene hangosabban szólt, mint kezdetben, erőtlen maradt, sőt, ha aludt volna, a rejtélyes szerenád nem lett volna elég hangos, hogy felébressze. A levegő az ágy felett Hal szeme láttára csillogni kezdett. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, mintha a szoba átmenetileg vákuumkamrává változott volna. Érezte, hogy a füle pattog, mint túl gyors szintváltoztatáskor. A furcsa trillák meg a huzat egyszerre elhalt, és Frank Pollard éppoly hirtelen, ahogy eltűnt, ismét megjelent. Az oldalán feküdt, felhúzott térdekkel, magzattartásban, Néhány pillanatig nem tudta, hol van, amikor azonban rájött, megmarkolta az ágy rácsozatát, és ülő pozícióba húzta fel magát. Szeme körül a bőr duzzadt volt és sötét, de egyébként félelmetesen sápadt volt. Arca ezzel együtt zsírosan fénylett, mintha nem izzadság gyöngyöznék belőle, hanem átlátszó olajcseppek. Kék pamutpizsamája gyűrött volt, izzadságfoltok ütöttek ki rajta, és itt-ott összepiszkolódott. - Állítson meg - mondta. - Mi az ördög folyik itt? - kérdezte Hal megbicsakló hangon. - Ellenőrizhetetlenné vált... - Hová ment? - Az isten szerelmére, segítsen rajtam! - kérlelte Pollard, miközben jobb kezével az ágy rácsát szorongatta, a balt pedig esedezve nyújtotta Hal felé - kérem, kérem! Hal közelebb lépett az ágyhoz, és kinyújtotta kezét... és Pollard eltűnt. Ezúttal nem hallatszott sziszegő hang, csak a meggyötört fém éles sikoltása: a rozsdamentes acélrács, amelyet olyan vadul szorongatott, leszakadt az ágyról, és vele együtt eltűnt. Hal Yamataka döbbenten meredt a sarokvasakra, amelyek felszerelhető rácsozatot tartották volt. Meg voltak csavarodva és tépve, mintha csak kartonpapírból lettek volna. Pollard-t olyan hihetetlen erő ragadta el a szobából, amely képes volt kettéroppantani a negyedhüvelykes acélt is. Hal kinyújtott kezére meredt, találgatva, mi történt volna, ha megragadja Pollard-t. Talán kettészakadt volna egy ízületnél, ahogy az ágy rácsozata. Lehet, hogy a karja kiszakadt volna a vállából, netán csaknem olyan éles reccsenéssel, mint ahogy az acélzsanérok, ő pedig ott maradt volna kínjában üvöltve, miközben szétszakadt ereiből spriccelt volna a vér. Visszarántotta a kezét, mintha tartott volna tőle, hogy Pollard hirtelen visszatérhet, és megragadhatja. Miközben megkerülte az ágyat, hogy a telefonhoz menjen, úgy érezte, a lábai nem engedelmeskednek neki. A keze olyan erősen remegett, hogy kis híján elejtette a hallgatót, és csak nehezen tudta felhívni Dakotáék otthoni számát.

37 Bobby és Julie háromnegyed háromkor indult el a kórházba. Az éjszaka a szokásosnál sötétebbnek tűnt, az utcai lámpák, és a kocsi reflektorai nem hatoltak át teljesen a sötétségen. Az eső olyan erővel szakadt, hogy úgy tűnt, cseppjei visszapattannak az utak aszfaltburkolatáról, mintha az éjszaka felett ívelő égboltról levált, kemény szilánkok volnának.

Mivel Bobby csak háromnegyed részt volt ébren, Julie vezetett. A férfi laposakat pislantott, szünet nélkül ásítozott, és gondolatai is tétován kalandoztak. Csak három órával azelőtt feküdtek le, hogy Hal Yamataka felébresztette volna őket. Ha Julie-nek be kellett érnie ennyi alvással, képes volt rá, de Bobbynak legalább hatórányira volt szüksége, hogy jól el tudja látni a dolgait. De inkább nyolcra. Ez csak kis különbség volt köztük, nem nagy kaland. De több ilyen kis különbség miatt Bobby gyanította, hogy Julie általában szívósabb nála, még ha karbirkózásban tízből tízszer képes volt is megverni. Bobby halkan kuncogott. - Mi az? - kérdezte Julie. A fékre lépett, mert egy közlekedési lámpa pirosra váltott. Az esőtől olajsima fekete, tükörsima felszíne formátlan foltokban verte vissza vérszínű tükörképét. - Tiszta őrült vagyok, hogy előnyhöz juttatlak az elismerésével, de arra gondoltam, hogy valahogy szívósabb vagy, mint én. - Nem újdonság. Mindig is tudtam, hogy én vagyok a szívósabb. - Nocsak! Ahányszor szkanderozunk, mindig legyőzlek. - Szomorú - rázta a fejét Julie. - Tényleg azt gondolod, ahogy ha legyőzöl egy náladnál kisebbet, ráadásul egy nőt, az mindjárt machót csinál belőled? - Sok nálam nagyobb nőt is le tudok győzni - biztosította Bobby. - És ha elég öregek, kettővel, hárommal vagy néggyel is kiállok egyszerre. Sőt, vágj hozzám egy féltucat megtermett nagymamát, én pedig csomóba kötve hajigálom őket magam mögé! A közlekedési lámpa zöldre váltott, és Julie indított. - Megtermett nagymamákról beszélek - folytatta Bobby -, nem törékeny apró öreg hölgyekről. Hat kövér, masszív nagymamáról, egyszerre hatról. - Ez igazán jól hangzik. - Hogy úgy van. De könnyebb lenne, ha volna nálam egy szerelővas. Julie nevetett, Bobby vigyorgott. Mégsem ment ki a fejükből, hova tartanak, és hogy miért, s mosolyaik egymáshoz illő komor pillantásokká fakultak. Csendben ültek a kocsiban. Az ablaktörlők zaja, amelynek, mint egy altatódalnak, álomba kellett volna ringatnia Bobbyt, éppenséggel nem hagyta elaludni. Végül Julie megszólalt: - Gondolod, hogy Frank tényleg eltűnt Hal szeme láttára, ahogyan mondja? - Nem olyannak ismerem Halt, mint aki hazudik, vagy hisztériázik. - Én sem. Julie a következő saroknál balra fordult. Az esőfüggöny mögött, amely előttük hullámzott, feltűntek a kórház fényei. Úgy látszott, mintha szikráznának és áradnának, amitől minden ízében olyan kísértetiessé lett az épület, mint egy sivatag homokjából felemelkedő hőség leplén csillámló délibáb-oázis.

* * * Amikor beléptek a szobába, Hal az ágy végénél állt, amelyet az elkülönítő függöny nagyrészt elrejtett. Nem egyszerűen úgy festett, mint aki látott egy kísértetet, hanem mint aki meg is ölelte és meg is csókolta a hideg, nyirkos, büdös száját. - Hála istennek, hogy itt vagytok - mondta, és elnézett mellettük, ki a folyosóra. - A főnővér hívni akarja a zsarukat, be akar jelenteni egy eltűnt személyt... - Ezt elrendeztük - mondta Bobby - dr. Freeborn beszélt vele telefonon, mi pedig aláírtunk egy nyilatkozatot, amely szerint a kórházat nem terheli felelősség. - Jól van - mondta Hal és a nyitott ajtó felé intett -, úgy hallgatunk erről, ahogy csak tudunk. Miután becsukta az ajtót, Julie csatlakozott hozzájuk az ágy végénél. Bobby észrevette a hiányzó rácsot és a törött sarokvasakat.

- Ez meg micsoda? - kérdezte. Hal nagyot nyelt: - Éppen fogta a rácsot, amikor eltűnt... az pedig vele ment. A telefonban nem említettem, mert arra gondoltam, amúgy is azt hiszitek, megőrültem, s ez csak megerősítette volna ezt. - Hát akkor mondd el most - mondta Julie nyugodtan. Valamennyien halkan beszéltek, mert máskülönben Fulgham nővér bizonyosan benézett volna, és figyelmeztette volna őket, hogy az osztályon a betegek többsége alszik. Amikor Hal befejezte elbeszélését, Bobby így szólt: - A fuvola, a különös fuvallat... Frank azt mondta nekünk, ezt hallotta röviddel azután, hogy magához tért akkor éjjel abban a sikátorban, és valamiképpen azt is tudta, hogy ez azt jelenti: valaki közeledik. Valamicske a piszokból, amelyet Hal Frank pizsamáján látott második megjelenése után, ott volt az ágytakarón. Julie felcsippentett belőle egy keveset. - Ez nem egészen piszok! Bobby szemügyre vette a szemcséket felesége ujjai hegyén. - Fekete homok. Julie így szólt Halhoz: - Frank azóta, hogy rácsostul eltűnt, nem jelent meg újra? - Nem. - Az mikor is volt? - Pár perccel kettő után. Kettő óra kettőkor, kettő óra háromkor, így valahogy. - Körülbelül egy órával és húsz perccel ezelőtt - mondta Bobby. Szótlanul álltak, az ágykeretre meredtek, ahonnét a rács leszakadt. Odakint egy heves szélroham az ablakhoz verte az esővizet, úgy hangzott, mintha egy elkésett, mindenszentek előestéjéről hátramaradt tréfacsináló egy marék szárított búzát hajítana rá. Bobby végül Julie-ra nézett: - Most mit csinálunk? Az asszony pislogott: - Ne tőlem kérdezd. Ez az első alkalom, hogy egy ügyben, amelyen dolgozom, boszorkányság is van. - Boszorkányság? - kérdezte Hal idegesen. - Ez csak olyan beszédfordulat - nyugtatta Julie. Lehetséges, gondolta Bobby. - Fel kell tételeznünk, hogy visszajön reggel előtt, és előbb vagy később itt is marad. Alighanem ez történik vele álmában minden éjjel; ez az az utazás, amelyre nem emlékszik, amikor felébred. - Utazás - szólt Julie, s ez a hétköznapi szó ezek közt a körülmények közt éppoly egzotikusnak és rejtélyesnek tűnt, mint bármely másik a nyelvben.

* * * Óvatosan, hogy fel ne ébresszék a betegeket, két további széket vettek kölcsön a folyosón lévő más szobákból. Hal feszülten ült a 638-as szobában, épphogy bent, olyan helyen, - hogy megelőzze kórházi személyzet bármely tagjának akadálytalan belépését. Julie az ágy végénél ült, Bobby pedig az ablakhoz közelebbi oldalán helyezkedett el, ahol a rács még a helyén volt. Vártak. Julie-nak csak kissé kellett elfordítania a fejét, hogy lássa Halt a szoba másik felében. Ha a másik irányba nézett, Bobbyt látta. Az elkülönítő függöny miatt azonban, amely a hiányzó rács oldalán húzódott, Hal és Bobby nem láthatták egymást.

Julie szerette volna látni, vajon meglepte volna-e Halt, ha látja, hogy Bobby milyen gyorsan elalszik. Hal még fel volt spannolva attól, ami történt, Julie pedig, aki csak másodkézből hallott Frank boszorkányos eltűnéséről, kíváncsi – és ideges – volt, vajon tanúja lehet-e ugyanannak a varázslatnak. Bobby tekintélyes képzelőerővel rendelkezett, gyermekes vonzalmat táplált a csodák iránt, így hát valószínűleg jobban felizgatták az események, mint a feleségét, vagy Halt. Mivel pedig ő figyelmeztetést kapott, hogy baj lesz, gyanította, hogy az ügy teli lesz meglepetésekkel, amelyek közül néhány igencsak ocsmány lesz, s ezek a fejlemények riadóztatták, nem kétséges. Ennek ellenére képes volt belesüppedni egyenetlenül párnázott karú székébe, mellére ejteni a fejét, és elszundítani. Őt aligha gyűrte volna le valaha is a stressz. Néha emberfelettinek tűnt az arányérzéke, az a képessége, hogy bármit kezelhető távlatba tudott helyezni. Amikor Bobby McFerrin száma, a „Don’t Worry, Be Happy” néhány évvel korábban sláger lett, Julie nem lett volna meglepve ha beleszerelmesedett volna – a dallam lényegében Bobby személyes himnusza volt. Szemlátomást puszta akarat útján teljesen meg tudta nyugtatni magát, s Julie csodálta érte. Négy óra negyvenre, amikor Bobby már csaknem egy órája elégedetten szundikált, a csodálat, amellyel az asszony nézte, ahogyan szendereg, beteges irigységgé változott át. Késztetést érzett, hogy rúgjon egyet a székébe, és kiborítsa belőle. Csak azért nem tette, mert úgy sejtette, hogy Bobby mindössze ásítana egyet, az oldalára fordulna, sőt még kényelmesebben aludna tovább a padlón, e ponton pedig olyan emésztővé válna irigysége, hogy ott ölné meg, fektében. Elképzelte magát a bíróság előtt: „Tudom, bíró úr, hogy a gyilkosság bűn, de ő túl laza volt, hogy éljen. „ Előtte a levegőből egyszerre lágy, csaknem melankolikus hangok vízesése kezdett zuhogni. - A fuvola! - mondta Hal, és olyan sebességgel hagyta el a székét, ahogy a pattogatott kukorica ugrik ki egy forró serpenyőből. Ugyanekkor láthatatlan eredetű hűvös levegő kavargott keresztül a szobán. Julie felállt. - Bobby! - suttogta. Vállánál fogva rázta férjét, aki épp akkorra ébredt fel, amikor a dallamtalan zene már elhallgatott, és csend lett, akár egy sírboltban. Bobby keze fejével dörgölte a szemét, és ásított: - Mi a baj? Még mielőtt Julie felelt volna, a visszatérő zene ismét felhangzott, halkan, de hangosabban, mint az imént. Tulajdonképpen nem is zene, csak zaj. És Halnak igaza volt: közelről az ember hallotta, hogy tényleg nem fuvola. Julie az ágy felé lépett egyet. Hal elhagyta őrhelyét az ajtónál. Kezét az asszony vállára tette, és így szólt: - Légy óvatos. Frank úgy mesélte, hogy három - talán négy - alkalommal hallotta az álfuvola trilláit, és ugyanennyiszer mozdult meg a levegő, mielőtt Mr. Kék Fény felbukkant a nyomában, azon az éjszakán, Anaheimben. Hal azt vette észre, hogy Frank minden egyes újramegjelenését is három ilyen epizód előzte meg. Ezek a kísérőjelenségek azonban nyilvánvalóan nem voltak megváltoztathatatlan sémának tekinthetők, mert amikor a disszonáns hangok második patakocskája már nem csörgedezett az éterből, az ágy fölött a levegő hirtelen csillogni kezdett, mintha két maréknyi sápadt aranytallér táncolt volna fel-1e a felszálló meleg oszlopában, s a gyűrött takarók halmán egyszerre megjelent Frank Pollard. Julie szeme tágra nyílt. - Szent Kleofás! - mondta Bobby. Pontosan az hagyta el a száját, amire Julie tőle számított. Ő máskülönben képtelen volt megszólalni. Frank Pollard felült az ágyban. Zihált, az arca holtsápadt volt. Hurutos szeme körül a bőr kéknek tűnt. Fanyar izzadság fénylett az arcán, és veríték gyöngyözött a borostái közt is. Kezében párnahuzatot tartott, s a huzatban volt valami. A vége össze volt csavarva, s egy darab zsineggel kötötték be. Pollard elengedte, és hagyta, hogy leessen azon az oldalon, ahol a rácsozat hiányzott. Halk plop hanggal ért, földet. Furcsa, rekedt hangon szólalt meg:

- Hol vagyok? - A kórházban van, Frank - felelte Bobby. - Minden rendben. Most ott van, ahol lennie kell. - Kórház... - mondta Frank, ízlelgetve a szót, mintha most hallotta volna először, s most akarná kimondani. Szemmel láthatóan zavartan körülnézett: egyelőre nem tudta, hol van. - Ne hagyják, hogy eltűnjek... A mondat felénél vált levegővé. Hirtelen távozását rövid sziszegés kísérte, mintha a szoba levegője szökött volna a valóság bőrén ütött lyukon át. - Az isten verje meg! - mondta Julie. - Hova lett a pizsamája? - Micsoda? - Cipő, kekiszínű nadrág, ing és kardigán volt rajta - mondta Hal -, pedig amikor pár órája utoljára láttam, pizsamát viselt A szoba másik végében nyílt az ajtó, de Hal üres székének ütközött. A résen Fulgham nővér dugta be a fejét. A székre nézett, aztán a szoba túlsó felén álló Halre és Julie-ra, aztán Bobbyra, aki az ágy végéhez lépett, hogy lásson két társától, és a félig elhúzott elkülönítő függönytől. Alighanem rosszul titkolta a Frank eltűnése miatti megdöbbenését, mert az ápolónő összeráncolt szemöldökkel kérdezte: - Mi baj van? Miközben Mrs. Fulgham félretolta a széket és sarkig nyitotta az ajtót, Julie gyorsan keresztülment a szobán, és így szólt: - Minden a legnagyobb rendben van. Éppen most beszéltünk telefonon a keresést vezető emberünkkel. Azt mondta, találtak valakit, aki az éjjel látta Mr. Pollardt. Tudjuk, merre indult, s most csak idő kérdése, hogy megtalálják. - Nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig lesznek itt - mondta Grace Fulgham, miközben Julie mellett rosszallóan nézett az elfüggönyözött ágyra. Talán még a vastag ajtón keresztül is hallotta a fuvola bágyadt trilláját, a fuvoláét, amely nem is volt fuvola. - Nos - mondta Julie -, innét tudjuk a legkönnyebben összehangolni a keresést. Julie megpróbálta elállni a nővér útját, anélkül hogy látszanék, mit tesz. Az ajtóban álltak, kettejük közt Hal üres széke. Ha Mrs. Fulgham túljön a függönyön, észreveheti a hiányzó rácsot, a fekete homokot az ágyon, és az Isten tudja mit tartalmazó párnahuzatot. Bármelyikkel kapcsolatos kérdéseit egyforma nehéz lett volna meggyőzően megválaszolni, és ha a nővér túl sokáig marad a szobában, esetleg ott lehet, amikor Frank visszatér. - Biztos vagyok benne - mondta Julie - hogy senkit sem zavartunk meg a többi páciensek közül. Nagyon csendesek voltunk. - Nem, nem - mondta Fulgham nővér -, senkit sem zavartak meg. Csak azt szeretnénk tudni, akarnak-e kávét, hogy könnyebben ébren maradjanak? - Ó - szólt Julie, és Halre meg Bobbyra nézett. - Kávét? - Nem - mondta a két férfi egyszerre, aztán egymás szavába vágva hozzátették: - Nem, köszönjük (ezt Hal mondta); Nagyon kedves maguktól (ezt Bobby). - Én tökéletesen éber vagyok - jelentette ki Julie, kétségbeesetten igyekezve lerázni az asszonyt, de azért igyekezve, hogy nemtörődöm legyen. - Hal nem iszik kávét, a férjem pedig a prosztataproblémái miatt nem bírja a koffeint. - Locsogok, gondolta. - Mindenesetre most már hamarosan elmegyünk, bizonyos vagyok benne. - Nos - szólt a nővér -, ha esetleg meggondolják magukat... Miután Mrs. Fulgham kiment, és becsukta maga mögött az ajtót, Bobby odasúgta neki: - Prosztataproblémáim? - A túl sok koffein prosztatapanaszokat okoz. Meggyőző magyarázatnak tűnt, miért nem akarsz kávét, amikor pedig folyamatosan ásítozol. - De nekem nincsenek prosztatapanaszaim. Úgy hangzik, mintha valami vén trotli lennék. - Nekem vannak. Pedig nem vagyok vén trotli.

- Mi folyik itt? - szólt közbe Julie. - Mind fecsegünk. Az ajtó elé tolta a széket, és visszatért az ágyhoz, és kézbe vette a párnacsomagot, amelyet Frank Pollard hozott onnét... onnét, ahol volt, bárhol járt is. - Óvatosan - figyelmeztette Bobby -, Frank a legutóbb említett egy párnahuzatot, azt, amelyikbe a bogarat rekkentette. Julie óvatosan egy székre tette a csomagot, és közelről szemügyre vette. - Nem úgy néz ki, hogy mászkál benne valami - állapította meg, és kezdte leoldozni a zsák nyakára csomózott zsineget. - Ha most kiengedsz onnét valamit - mondta Bobby fintorogva - ami akkora, mint egy házimacska, és van egy rakás lába meg csápja, egyenesen a válóperes ügyvédhez megyek. A zsineg leoldódott. Julie széthúzta a párnahuzat rését, és belenézett. - Uramisten - mondta. Bobby lépett hátra kettőt. - Nem, nem az - nyugtatta meg a felesége. - Nem bogarak. Csak még több pénz. A zsákba nyúlt, és kivett néhány köteg százdollárost: - Ha ez csupa százas, lehet itt vagy negyedmillió. - Mivel foglalkozik Frank? - találgatta Bobby. - Megmossa a pénzt a slumok bűnözői számára? A levegőt tompa, szomorú, dallamtalan sípolás fúrta át, és mint egy tű, amely fonalat húz maga után, a hang magával hozott egy fuvallatot, amely meglebbentette a függönyt. Julie borzongva fordult meg, hogy az ágyra nézzen. A fuvolaszerű hangok a fuvallattal együtt elültek, aztán ismét feltámadtak, elültek és feltámadtak és negyedszer is elültek, amikor Frank Pollard ismét megjelent. Az oldalán feküdt, karjait a melle elé tartotta, kezét ökölbe szorította, fintor ült az arcán, szemét lehunyta, mintha arra készült volna, hogy fogadja egy fejsze gyilkos csapását. Julie az ágy felé indult, de Hal ismét megállította. Frank mély levegőt vett, megrázkódott, halkan szűkölni kezdett, kinyitotta a szemét... és eltűnt. Két vagy három másodperc múlva azonban ismét megjelent, s még ekkor is remegett. De hirtelen ismét eltűnt és újra megjelent, eltűnt, újra megjelent, eltűnt, mintha nem volna egyéb, mint vibráló kép a tévéképernyőn, rossz vételi viszonyoknál. Végül megtapadt a valóság szövetén, és nyögdécselve elnyúlt az ágyon. Miután az oldaláról a hátára fordult, a mennyezetet nézte. Elvette ökleit a mellétől, kinyújtotta az ujjait, s olyan döbbenten nézett a kezeire, mintha még sohasem látott volna ujjakat. - Frank - szólt Julie. Nem felelt neki. Ujjai hegyével épp arca körvonalait tapogatta, mintha vonásainak Brailleolvasása felidézné benne elfelejtett külső jellegzetességeit. Julie szíve sebesen vert, s úgy érezte, mintha testének minden izma feszülne, akár a túlhúzott órarugó. Tulajdonképpen nem félt. A feszültséget nem félelem idézte elő, hanem pusztán a történetek különös volta. - Frank - kérdezte -, jól van? Ujjai közén át hunyorogva így szólt Frank: - Ó, maga az, Mrs. Dakota? Igen... Dakota. Mi történt? Hol vagyok? - Most a kórházban - mondta Bobby. - De ide figyeljen, nem az a fontos kérdés, hogy most hol van, hanem, hogy hol a pokolban volt? - Voltam? Hát... ezt meg hogy érti? Frank megpróbált felülni az ágyban, de úgy tűnt, egyelőre nincs ereje hozzá, hogy felemelkedjék a hátáról. Bobby kezébe vette az ágy szabályozóját, és felemelte a matrac felső végét. - Az elmúlt órák nagy részében - magyarázta - maga nem volt ebben a szobában. Majdnem hajnali öt óra, maga pedig állandóan ki-be ugrált, mint egy... mint egy... mint egy űrhajós az „Enterprise” űrhajóról, aki folyton vissza akarja magát sugározni az anyaűrhajóra! - „Enterprise”? Visszasugározni. Miről beszél? Bobby Julie-ra nézett.

- Bárki is ez a fickó - állapította meg -, bárhonnét jött is, azt már bizonyosan tudjuk, hogy a modern kultúra határain kívül élt, valahol a perifériákon. Volt dolgod valaha modern amerikaival, aki legalább ne hallott volna a „Csillagközi vándorlásról?” - Köszönjük az elemzést, Mr. Spock! - mondta Julie a férjének. - Mr. Spock? - kérdezte Frank. - Láthatod! - mondta Bobby. - Később is kérdezgethetjük Frankot – javasolta Julie-, most amúgy is zavart. Ki kell vinnünk innét. Ha a nővér visszajön, hogyan magyarázzuk meg újbóli megjelenését? Elhiszi majd, hogy Frank valóban visszajött a kórházba, elhaladt a biztonsági őrség és az ápolószemélyzet mellett, feljött hat emeletet, és senki sem szúrta ki? - Bizony - mondta Hal -, és bár úgy látszik, hogy végleg visszatért, mi van, ha az ő szeme láttára pattan meg ismét? - Rendben van, kiszedjük az ágyból, és lecsempésszük azokon a lépcsőkön, ott, a folyosó végében - mondta Julie - a kocsihoz. Miközben róla folyt a szó, Frank, követve a társalgást, ide-oda forgatta a fejét. Úgy tűnt, mintha teniszmérkőzést nézne, életében először, és képtelen volna felfogni a szabályait. - Ha egyszer kijuttattuk innét - szólt Bobby -, már mondhatjuk Mrs. Fulghamnek, hogy épp most bukkantak rá párt háztömbnyire, mi pedig megyünk, hogy találkozzunk vele, és megállapítsuk, akarja-e - illetve szüksége van-e rá - hogy visszahozzák a kórházba. Végül is az ügyfelünk, és nem a gyámfiunk, figyelembe kell vennünk a kívánságait. Anélkül, hogy várniuk kellett volna a vizsgálatok lefolytatására, tudták, hogy Frank nem szenved olyan szigorúan vett fizikai betegségekben, mint agyhártyagyulladás,. vérrögök, aneurizmák, ciszták vagy tumorok. Emlékezetvesztését nem agydaganatok okozták, hanem valami még annál is különösebb és egzotikusabb. Nem a betegség rosszindulatú volta, vagy természetének fel nem ismerése ruházta fel áldozatát a képességgel, hogy átlépjen a negyedik dimenzióba, vagy bárhova, ahová Frank átlépett, ha eltűnt. - Hal - szólt Julie -, vedd ki Frank ruháit a szekrényből, csomózd össze őket, és dugd a pénz mellé a párnahuzatba. - Meglesz. - Bobby, te segíts kivenni nekem az ágyból Franket, hadd lássuk, képes-e megállni a saját lábán. Szörnyű gyengének látszik. A maradék ágyrács megakadt egy pillanatra, miközben Bobby megpróbálta leereszteni, de kénytelen volt birokra kehei vele, mert a másik oldalon nem vehették volna ki az ágyból Franket az elkülönítő függöny elhúzása nélkül, és bárki megláthatta volna, ha benyit az ajtón. - Nagy szívességet tennél vele nekem, ha ezt a rácsot, akárcsak a másikat, elküldenéd óz birodalmába - mondta Bobb Franknek, mire Frank visszakérdezett: - Óz birodalmába? Amikor a rácsot végül sikerült lebocsátani, és többé már nem volt az útjában, Julie azon kapta magát, hogy habozik, megérintse-e Franket, mert aggódik, mi történik vele - vagy egy részével -, ha Frank ismét nekilát, hogy eltűnjék. Látta a rács tönkrement sarokvasait és igencsak tudatában volt annak, hogy Frank nem hozta vissza magával, elhagyta, valahol a másholban, vagy a máskorban, ahova elutazott. Bobby is tétovázott, de legyőzte az aggodalmát, megragadta a férfi lábát, és átlendítette az ágy széle fölött, megfogta a karját, és segített neki felülni. Julie néhány tekintetben lehet, hogy szívósabb volt Bobbynál, de amikor szembesült az ismeretlennel, a férfi jóval rugalmasabban és gyorsabban alkalmazkodott hozzá, mint ő. Végül legyőzte a félelmét, és Bobbyval együtt kisegítették, majd talpra állították Franket. A lába összecsuklott alatta, úgyhogy támogatniok kellett. Panaszkodott, hogy erőtlen és szédül. Miközben a másik váltás ruhát a párnahuzatba gyömöszölte, Hal így szólt: - Ha kell, Bobby és én vihetjük. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok - mentegetőzött Frank.

Julie még sohasem látta és hallotta ilyen szánalmasnak, és úgy érezte, a bűntudat árja önti el, amiért habozott hozzáérni. Bobby és Julie oldalról átkarolták Franket, hogy támaszt nyújtsanak neki; ide-oda sétáltatták az esőverte ablak előtt, hadd fedezze fel újra, hogyan kell használnia a lábait. Frank lassan visszanyerte erejét és egyensúlyát. - De folyton le akar esni a nadrágom! - panaszkodott. Az ágyhoz támasztották, ő pedig Julie-re támaszkodott, míg Bobby felhúzta kék pamutkardigánját, hogy megnézze, nem kell-e szorosabbra húzni a nadrágszíját egy lyukkal. A szíj szabad vége teli volt apró lyukakkal, mintha szorgalmas rovarok furkálták volna összevissza. De milyen bogár eszik bőrt? Amikor Bobby megérintette a matt sárgaréz csatot, morzsolódott, mint a leveles tészta. Bobby tátott szájjal nézte a csillogó fémmorzsákat az ujjain, majd megkérdezte: - Hol vette a ruháit, Frank? Egy szemeteskonténerben? Bár Bobby könnyed hangot ütött meg, Julie tudta, hogy elbátortalanodott. Milyen anyag vagy körülmények képesek ilyen alaposan megváltoztatni a sárgaréz állagát? Amikor Bobby összedörzsölte az ujjait, hogy lepergesse róluk a különös maradványokat, Julie arca megrándult, mintha arra számított volna, hogy Bobby húsát beszennyezte a rézzel való érintkezés, és éppúgy morzsolódik majd, mint a csat.

* * * Miután az övvel, amelyet akkor viselt, amikor felvették a kórházba, rögzítették Frank nadrágját, Hal segített Bobbynak kicsempészni ügyfelüket a szobából. Julie felderítette előttük az utat, ők pedig gyorsan és csendben végigmentek a folyosón, s a vészkijáraton át kijutottak a tűzlépcsőhöz. Frank bőre hideg tapintású maradt, s még mindig nyirkos volt a verítéktől, de az erőfeszítéstől megszínesedett az arca, ettől aztán kevésbé festett úgy, mint egy sétáló hulla. Julie leszaladt a lépcsők aljába, hogy megnézze, hova vezet az alattuk lévő ajtó. A három ember lépteinek csikorgását és dobogását visszhangosan verték vissza a csupasz betonfalak. Négy emeletet nagyobb nehézség nélkül mentek lefelé. A harmadik emeleti lépcsőfordulóban azonban meg kellett állniuk, hogy Frank kifújhassa magát. - Mindig ilyen gyenge, amikor magához tér, és nem tudja, hol volt? - kérdezte Bobby. Frank a fejét rázta. Szavai mint vékony zihálás szakadtak ki belőle: - Nem. Mindig meg vagyok rémülve... kimerülök... de nem ennyire. Úgy érzem... bármit csinálok is... bárhova megyek is... egyre többet és többet vesz ki belőlem. Ennél... sokkal többet... már nem bírok ki. Miközben Frank beszélt, Bobby valami különöset vett észre a kék kardigánon. A csavart minta helyenként igencsak összegabalyodott, mintha kötőgép hirtelen megháborodott volna. A hátán pedig, a jobb lapockájánál hiányzott egy foltnyi fonal. A lyuk akkora volt, mint egy postabélyeg, de körvonalai inkább szabálytalanok voltak, mint egyenesek. És nem is csak egyszerűen egy lyuk volt, valami keki anyag töltötte ki, és nemcsak egyszerűen odavarrták, hanem összeszőtték a környező pamutszálakkal, talán már magában a ruhagyárban. Az árnyalata és kemény tapintása ugyanolyan volt, mint a nadrágé, amelyet Frank viselt. Félelem borzongatta meg Bobbyt, bár az okát nem tudta. Tudattalanja alighanem rájött, hogyan keletkezett a folt, s hogy mit jelent, és megsejtett néhány szörnyű következményt, amelyre eddig nem került sor. Tudatos agya ezalatt tanácstalan és zavarodott volt. Látta, hogy Frank másik oldalán Hal is észrevette a foltot, és ráncolja a szemöldökét. Miközben Bobby megzavarodva nézte a keki toldást, Julie feljött á lépcsőn. - Szerencsénk van - mondta -, odalent két ajtó van. Az egyik, egy az előcsarnokba vezető folyosóra nyelik, ott valószínűleg beleszaladnánk egy biztonsági őrbe, még akkor is, ha már nem keresik Franket. A másik ajtó viszont a parkológarázsba vezet, ugyanarra a szintre, ahol a kocsink van. Hogy vagy, Frank? Kezdesz rendbe jönni?

- Lassan... összeszedem magam - mondta, immár kevésbé zihálva. - Nézd ezt meg! - mondta Bobby, felhívva Julie figyelmét a kék pamutba szőtt keki vászondarabra. Mialatt Julie a különös foltot tanulmányozta, Bobby, elengedte Franket és kétrét görnyedve vizsgálta ügyfele nadrágjának a szárát. Megtalálta a fentinek megfelelő szabálytalanságot: a kardigánnak a nadrág anyagába szőtt kék pamutfonalát. Nem ugyanolyan méretű egyetlen folt volt, mint a másik a kardigánon, hanem három kisebb lyukból álló sorozat a nadrág jobb szárán lévő hajtóka közelében. Mindazonáltal biztos volt abban, hogy alaposabb vizsgálatok megerősítenék, amit ő első pillantásra tudott - hogy a három lyukban lévő kék fonal többé-kevésbé pontosan kitöltené a kardigán vállán lévő lyukat. - Mi a baj? - kérdezte Frank. Bobby nem válaszolt, csak valamelyest felemelte, azután kifeszítette a nadrág némiképp buggyos szárát, hogy jobban szemügyre vehesse a három foltot. Valóban, a „folt” pontatlan kifejezés volt, mert a szövet e rendellenességei nem látszottak javításoknak, mert túl jól illeszkedtek a körülöttük lévő anyaghoz, semhogy kézimunkával készülhettek volna. Julie mellé guggolt, és így szólt: - Először ki kell juttatnunk innét Franket, vissza az irodába. - Persze, de ez igazán különös - mondta Bobby, és a nadrágon lévő szabálytalanságokra mutatott. - Furcsa, és... valamiképpen fontos. - Mi a baj? - ismételte meg a kérdést Frank. - Honnét valók ezek a ruhák? - érdeklődött Frank. - Hát... nem tudom. Julie a Frank jobb lábán lévő fehér sportzoknira mutatott, és Bobby azonnal látta, mi keltette fel az asszony figyelmét: néhány kék szál, pontosan olyan színűek, mint a kardigán. Nem lazán lógtak a zoknin, magába az anyagba beleszőve. Bobby ezután Frank bal cipőjére figyelt fel. Sötétbarna túracipő volt, de az orrán néhány fehér vonalka látszott a bőrön. Amikor közelebbről szemügyre vette őket, látta, hogy a vonalak voltaképpen vastag szálak, ugyanolyanok, mint a sportzokniéi. Körömmel megkaparta őket, és felfedezte, hogy nemcsak úgy rátapadtak a cipőre, hanem a bőrfelület integráns részei. A kardigánból hiányzó cérna valamiképpen részévé vált a nadrágnak és az egyik zokninak, és a zokniból eltűnt szálak a másik lábon lévő cipő része lett. - Mi a baj? - kérdezte újra Frank, jóval ijedtebben, mint az imént. Bobby habozott felnézni, attól tartott, hogy a cipő bőrének hiányzó darabkáit Frank arcába ágyazódva látja majd, s hogy az onnét hiányzó hús valami varázslatos úton a kardigán csavart mintájával fonódik össze. Felállt, és kényszerítette magát, hogy szemébe nézzen ügyfelének. Eltekintve a Frank duzzadt szeme körüli sötét karikáktól és a beteges sápadtságtól, amelyet csak orcái felső részének pirossága enyhített, a félelemtől és zavartól, amely meggyötörtté tette külsejét, az arcával minden rendben volt. Semmi bőr-ékítmény. Nincs keki vászon tűzve az ajkaihoz. A szemében nincsenek kék fonaldarabkák, műanyag cipőfűzővégek és gombtöredékek. Némán korholta magát képzelete túlzott elevenségéért. Bobby megveregette Frank vállát: - Jól van. Minden rendben. A többit majd később kitaláljuk. Jöjjön, hadd vigyük ki innét.

38 Candy a sötétség ölelésében, körülvéve a Chanel No. 5-ös illatától, ugyanazok alatt a takarók alatt szendergett, amelyek annak idején anyja testét melegítették, s amelyeket oly gondosan megőrzött. Újra és újra felriadt, pedig nem tudott visszaemlékezni semmiféle rossz álomra. A szeszélyes alvási periódusok közt az aznap éjjeli, kanyonbeli incidensen tűnődött, azon, hogy miközben vadászott, érezte, hogy valaki, aki láthatatlanul volt jelen, a fejére tette a kezét. Soha azelőtt nem tapasztalt ilyesfélét. Megzavarta a találkozás, nem tudta, fenyegető, vagy jótékony jelentősége volt, és sóvárgott rá, hogy megértse.

Először azt találgatta, vajon nem angyali anyja volt-e jelen a feje felett lebegve. Ezt a magyarázatot azonban gyorsan elvetette, mert ha anyja lépte volna át a mienket a túlvilágtól elválasztó fátylat, felismerte volna szellemét, a szeretet, a meleg és az együttérzés egyedülálló auráját, amely körülveszi. Térdre esett volna szellemkeze súlya alatt és látogatása miatt érzett örömében sírva fakadt volna. Átfutott az agyán, hogy talán egyik vagy mindkét kifürkészhetetlen húga rendelkezik valamiféle eddig rejtett pszichikai kapcsolatteremtő képességgel, s most ismeretlen okból kinyúltak utána. Végül is valamiképpen parancsoltak a macskáiknak, és ugyanilyen befolyásuk volt más kis állatokra is. Talán az emberi agyakba is éppúgy be tudtak hatolni. Candy nem akarta, hogy az a sápadt, hidegszemű páros betörjön a magányába. Néha rájuk nézett és kígyók jutottak az eszébe - néma és éber albínó kígyók -, amelyeket éppoly idegen vágyak mozgatnak, mint amelyek minden hüllőt. Borzongató volt a gondolat, hogy betolakodhatnak az agyába, még ha őt nem tudták is irányítani. Az alvás szakaszai közt azonban megvált ettől az elképzelésétől. Ha Violetnek és Verbinának lettek volna ilyen képességeik, már régóta rabszolgájukká tették volna, éppoly alaposan, ahogy rabszolgáikká tették a macskákat. Arra kényszerítették volna, hogy lealacsonyító, obszcén dolgokat műveljen. Húgai a hús dolgaiban nem rendelkeztek olyan önuralommal, mint ő, és ha tehették volna, folyamatosan megsértették volna Isten legalapvetőbb parancsolatait. Nem értette, miért eskette meg anyja, hogy eltartja és megvédelmezi húgait, azt pedig még kevésbé, hogyan szerethette őket. Vonzalma ezek iránt a torzszülöttek iránt természetesen csak egy további bizonyítéka volt angyali természetének. A megbocsátás és a megértés úgy csörgedezett belőle, minta tiszta, hűvös víz egy artézi kútból. Egy darabig szunyókált. Amikor ismét felrezzent, oldalára fordult, és a leeresztett redőny szélein megjelenő hajnali derengést nézte. Megvizsgálta annak lehetőségét is, hogy a jelenés a kanyonban a bátyja, Frank volt, de ez is valószínűtlennek tűnt. Ha Franknek volnának is telepatikus képességei, már réges régen arra használta volna őket, hogy elpusztítsa Candyt. Frank kevésbé volt tehetséges, mint nővérei, és sokkal kevésbé, mint Candy, a bátyja. De akkor ki közelítette meg kétszer is a szurdokban, ki hatolt fenyegetően az agyába? Ki küldte az összefüggéstelen szavakat, amelyek a fejében visszhangzottak: „Mi... hol... mi... miért... mi... hol... mi... miért?” A múlt éjjel megpróbálta szellemi erőivel megragadni a jelenést. Amikor az sietve visszavonult előle, igyekezett, hogy tudatának egy darabja felszárnyaljon vele az éjszakába, de alkalmatlan volt, hogy folyamatos üldözésbe fogjon ezen a szellemi síkon. Mindazonáltal érezte, hogy esetleg ki tudja fejleszteni magában ezt a képességet. Ha a nemkívánatos jelenés még egyszer visszatér, megpróbálja majd hozzácsomózni lelke egy fonalát, és követni kiindulópontjáig. Huszonkilenc éve során testvérein kívül nem találkozott másokkal, akik birtokában lettek volna bárminek, amit pszichikai képességeknek lehetett volna nevezni. Ha van valaki a világon, aki ugyancsak rendelkezik ilyen tehetséggel, neki, Candynak tudnia kell, ki az. Az ilyen személy, ha nem az ő szent emlékű anyja szülte, rivális, fenyegetés, ellenség. Habár a nap a beredőnyözött ablakok mögött még nem kelt fel teljesen, tudta, hogy többé már nem tud elaludni. Ledobta magáról a takarókat, átment a sötét, bútorokkal telezsúfolt szobán. Azzal a biztonsággal haladt, amely a vak embert az ismerős közegben vezeti. A helyiségből nyíló fürdőszobába ment, és miután bezárta maga mögött az ajtót, anélkül, hogy a tükörbe nézett volna, levetkőzött. Zuhanyozás közben nemi szerveit csak a mosdókesztyűvel szappanozta és mosta, amelyet maga készített, s amely megvédte ártatlan kezét attól, hogy a lenti szörnyűséges, bűnös hús megrontsa.

39

Az orange-i kórházból egyenesen a newporti irodába mentek. Rengeteg tennivalójuk volt még a Frank-üggyel kapcsolatban és a férfi romló állapota még sürgetőbben hatott rájuk. Frank Hallal ment, Julie követte őket, hogy segítséget nyújthasson, ha bármi váratlan baj tör rájuk az úton. Az egész ügy valahogy az előre nem látható események sorozatát sugallta. Amikor megérkeztek az elhagyatott, üres irodába - a Dakota and Dakota személyzete még csak órák múlva volt várható - a nap éppen hogy csak kibújt a felhők mögül. Az ég kékjéből csak repedésnyi csík látszott az óceán felől. Ahogy az előtérből beléptek belső szentélyükbe, az eső váratlanul elállt, az ablakon csordogáló esőfüggöny száz apró csöppbe sűrűsödött és szürkésen csillogott a felhős, párás reggeli fényben. Bobby rámutatott a Hal kezében lévő tömött párnahuzatra. - Kísérd be Franket a fürdőszobába, segíts neki átöltözni azokba a ruhákba, amelyet akkor viselt, amikor bevittük a kórházba. Aztán alaposabban átvizsgálhatjuk a most rajta lévő göncöket. Frank lassan visszanyerte egyensúlyát és az erejét. Nem volt szüksége Hal segítségére. Julie azonban tudta: mostantól kezdve Bobby egy pillanatra se hagyja, hogy Frank egyedül menjen bárhová. Egyszerűen folyamatosan rajta kell tartaniuk a szemüket, nehogy egyetlenegy nyom is elvesszék, s késleltesse hirtelen eltűnései és visszatérései magyarázatát. Hal, mielőtt követte volna Franket, kivette a gyűrött ruhadarabokat a párnahuzatból. A még mindig tele zsákot Julie íróasztalára tette. - Kávé? - kérdezte Bobby. - Feltétlenül - felelte Julie. A férfi kiment az előtérből nyíló teakonyhába és megtömte az egyik kávéfőzőt. Eközben Julie, íróasztalánál ülve, teljesen kiürítette a párnahuzatot. Harminc köteg százdolláros gumival összekötözve - borult ki az asztalra. Ujjai között átpörgetett néhány köteget, hogy megbizonyosodjék arról, vajon más címleteket is rejtenek-e, de mind százdolláros volt. Találomra kiválasztott két csomagot és megszámolta. Mindegyikben száz bankjegyet talált. Vagyis, összesen tízezer volt minden egyes kötegben. Mikor idáig jutott, Bobby megjelent egy bögrékkel, kanalakkal, tejszínnel, cukorral és egy nagy kanna kávéval megrakott tálcával. Julie rádöbbent: Frank eddigi három zsákmánya közül a legnagyobbat látja maga előtt az asztalon. - Háromszázezer dollár - mondta, amikor Bobby letette a tálcát az asztalra. A férfi füttyentett. - Az összesen akkor mennyi? - Ez azt jelenti, hogy összesen hatszázezer dollárja van nálunk. - Ha így megy tovább, hamarosan be kell szereznünk egy nagyobb széfet.

* * * Hal Yamataka az asztalra tette Frank levetett ruháit. - Valami nem stimmel a nadrág cipzárjával. Nem úgy értem, hogy nem működik, egyszerűen valami furcsaság van vele. Hal, Frank és Julie közelebb húzták a széküket az alacsony asztalkához, szürcsölgették az erős kávét, mialatt Bobby a pamlagon ült és alaposan szemügyre vette a ruhadarabokat. A kórházban már észlelt furcsaságok mellett most még egy újabb felfedezést tett. A nadrág cipzárjának legtöbb foga fémből volt, ahogy annak lennie kell, míg körülbelül negyven teljesen esetlegesen szétszórt fogacska kemény, fekete guminak látszott. Bobby értetlenül bámult a különleges cipzárra, s közben lassan föl-le mozgatta az ujját rajta, egészen addig, amíg hirtelen mintha megvilágosodott volna benne valami. Felkapta a földről Frank egyik cipőjét és megvizsgálta a sarkát. Tökéletesen normálisnak látszott, de a másik cipő sarkában harminc-negyven apró fénylő kis fémfogacskákat talált, amelyek mélyen beágyazódtak a gumifa, mintha mindig is odatartoztak volna. - Van valakinél egy kés? - kérdezte Bobby.

Hal elővett egy kést a zsebéből. Bobby kipiszkált néhány fénylő fémdarabot. Cipzárfogak voltak. Egymás után hullottak az üvegasztalra, fémesen koppantak. Csak úgy szemre felbecsülte a számukat, s úgy találta, éppen annyi van belőlük, mint ahány gumidarabka a cipzárban.

* * * A Dakota-iroda Disney-plakátos helyiségében Frank Pollard hirtelen úgy érezte, hogy a végső kimerültség határára ért és hamarosan tehetetlenül lecsúszik a székről, Ez a fáradtság napról napra, óráról órára egyre jobban elborította, pontosan attól a naptól kezdve, amikor az elmúlt héten felébredt abban az ismeretlen völgyben. Most mintha átszakadt volna benne egy gát, utat engedve a kimerültségnek. Az ereiben csordogáló fáradtság mintha ólomból lett volna. Csak iszonyatos erőfeszítéssel volt képes megmozdulni, még a fejét is alig tudta egyenesen tartani. Gyakorlatilag minden porcikája sajgott, a könyöki, a csuklója, sőt még az ujjpercei is, de leginkább a térde a csípője és a válla. Úgy érezte, mintha lázas lenne, de nem úgy, mint aki hirtelen megbetegedett, hanem, mint aki enyhe vírusos fertőzéstől szenved születése pillanatától. A gyengeség azonban nem homályosította el érzékeit, sőt olyan kifinomulttá tette idegvégződéseit, mintha dörzspapírral megdolgozták volna ezeket. Éles hangok hallatán összerándult, fájdalmasan kancsalított, ha erős fény villant a szemébe és hihetetlenül érzékennyé vált a hidegre, a melegre. A tapintása különlegesen kifinomulttá vált. Kimerültségét csak részben magyarázhatta az, hogy éjszakánként alig tudott néhány óránál többet aludni. Ha hisz Hal Yamatakának és a Dakotáéknak - Frank egyszerűen nem látta be, miért hazudnának neki -, éjszaka elképesztő és többszöri eltűnést és visszatérést produkált, ráadásul képtelen volt visszaemlékezni, mi történt vele, merre járt. Mi lehet az oka ezeknek az eltűnéseknek, hová ment és miért? Nem tudta, de az biztos volt, hogy mindez iszonyatos energiájába került, így aztán gyengesége valószínűleg ezeknek a misztikus éjszakai utazásoknak köszönhető. Bobby Dakota, miután alaposan megnézegette a cipősarokból előkerült fémfogacskákat, letette a kést, hátradőlt és elgondolkodva kinézett a borús égre. Mindannyian csöndben ültek, arra vártak, vajon Bobby milyen következtetéseket von le a ruhák és a cipők állapotából. Bár kimerült volt, és elsősorban saját félelmeivel foglalkozott, Frank egy nap után rájött, hogy Bobby sokkal fantáziadúsabb és szellemileg erőteljesebb, mint társa, Julie. Julie talán talpraesettebb, mint a férje és módszeresebben gondolkozik, Bobby azonban képes teljesen váratlan logikai bukfencek után eljutni a megoldáshoz. Julie-nak sokkal többször lehetett igaza, mégis olyan esetekben, amikor a cégnek gyorsan kellett megoldania egy kliens problémáját, az elintézés többnyire Bobby érdeme volt. Egyszerűen remek párost alkottak és Frank bízott abban, hogy egymást kiegészítő képességeik megóvhatják őt. Újra Frankhez fordulva, Bobby így szólt: - Mi van akkor, ha mondjuk, te valamilyen módon képes vagy teleportálni magad, vagyis egy szempillantás alatt egyszerűen átkerülsz egyik helyről a másikra? - De, hiszen ez mágia, varázslat! - felelte Frank. - Én nem hiszek az ilyesmiben. - De én igen - válaszolta Bobby. - Persze nem boszorkányokban, vagy palackban lakó szellemekben, csupán a fantasztikus dolgok létezésében. Már azaz egyszerű tény, hogy egyáltalán létezik a világ, hogy mi élünk, hogy nevetni tudunk és hogy a bőrünkön érezzük a nap melegét - ezt is valahogy csodának érzem. - Méghogy teleportálni tudom magam? Ha egyáltalán képes vagyok rá. De nekem fogalmam sincs róla, hogy képes vagyok-e rá? Az tény, hogy először is el kell aludnom, ez pedig azt jelenti, hogy a teleportálás a tudatalattim képessége, vagyis nem az akaratom irányítja. - De te nem aludtál, amikor újra megjelentél a kórteremben, és akkor sem, amikor újra eltűntél vetette közbe Hal. - Talán először, de később már nem. A szemed nyitva volt és beszéltél is hozzám.

- Nem emlékszem - mondta Frank megrettenve. - Csak arra emlékszem, hogy elaludtam, aztán hirtelen szorongással telve és teljesen megzavarodva felébredtem az ágyamon és ti mindannyian ott álltatok körülöttem. Julie egy hatalmasat sóhajtott. - De miként lehetséges ez? - Láttad - vonta meg a vállát Bobby, majd felemelte a kávés bögréjét és kortyolt egyet. Sokkal nyugodtabb volt, mint a többiek, mintha a legtermészetesebb dolognak tartaná, hogy egy elképesztő hatalom birtokában lévő kliens áll az irodájában, mintha őt sokéves magánnyomozói gyakorlata miatt nem érhetné semmi meglepetés. - Láttam ugyan eltűnni - ismerte el Julie. - Ez azonban még nem bizonyítja, hogy teleportálta magát. - Amikor eltűnt, akkor ment valahová. Így van? - kérdezte Bobby. - Iiigen... - Egyik helyről a másikra menni, méghozzá egy pillanat alatt, pusztán az akarat erejével, mi ez, ha nem teleportálás? - De hogyan? - kérdezte Julie. Bobby újra megvonta a vállát. - Jelen pillanatban egyáltalán nem érdekes, hogy mi módon. Kezdetben épp elég, ha elfogadjuk a teleportálás lehetőségét. - Mint egy teóriát - mondta Hal. - Rendben - egyezett bele Julie. - Elméletileg fogadjuk el, hogy Frank képes erre. Franket teljesen megbénította saját emlékezetkihagyása. Olyan volt ez, mintha azt feltételeznék, hogy a vas könnyebb a levegőnél. Azonban ő is a végére akart járni a dolognak. Bobby újra megszólalt. - Nos, akkor máris magyarázatot kapunk a ruhák állapotára. - Hogyhogy? - kérdezte Frank. - Egy kis időbe telik, amíg eljutunk a ruhákhoz. Először is figyelj rám. Tételezzük fel, hogy a teleportálás a te esetedben azt jelenti, hogy a tested atomjai egy időre elszakadnak egymástól, majd valamivel később, egy másik helyen újra összekapcsolódnak. Ugyanez kell hogy vonatkozzék a rajtad lévő ruhákra, valamint a kezedben tartott dolgokra is, mint például az ágy rácsára. - Pontosan úgy, mint az a bizonyos szerkezet a Légy című filmben - vetette közbe Hal. - Igen - folytatta Bobby egyre izgatottabban. Letette a bögréjét az asztalra, előrébb csúszott a kanapén és hevesen gesztikulálva magyarázott. - Valahogy úgy, de azzal a különbséggel, hogy ezt nem egy fantasztikus szerkezet, hanem Frank agya teszi lehetővé. Egyszerűen máshová képzeli magát, atomjaira bomlik és a kívánt helyen újra összerendeződik. Természetesen mindezen idő alatt az agynak érintetlenül kell maradnia, hiszen csak a tudat képes összetartani a milliárdnyi atomot, csakúgy, mint egy jó juhászkutya. Arról már nem is beszélve, hogy még a végén ugyanúgy össze isi kell hoznia őket. A határtalan fáradtságra, amit Frank érzett, kitűnő magyarázattal szolgált, amit Bobby előadott, Franket valahogy mégsem győzték meg a hallottak. - Nos, nem tudom... Ez nem olyasmi, amit az ember az iskolában megtanulhat. A Los Angeles-i egyetemen sincs teleportálási szak. Akkor ez ösztön lenne? Még ha feltételezzük is, ösztönösen tudom, hogy kell a testemet atomjaira bontani, elküldeni valahová és ott újra összerakni... De hogyan lehet képes erre az emberi agy, még akkor is, ha a valaha élt legnagyobb zseninek született? Hogy lehet képes összerakni ezt a milliárdnyi részecskét, méghozzá jól. Ezt száz, sőt ezer zseni sem lenne képes megtenni, én pedig nem vagyok még egy sem. Buta nem vagyok, de semmivel sem érzem magam okosabbnak az átlagnál.

- Már meg is válaszoltad a saját kérdésedet - mondta Bobby. - Nincs szükség emberfeletti intelligenciára, mert a teleportálás nem intelligencia kérdése. És nem is ösztön. Ez képesség, ami beleépült a génjeidbe, éppúgy, mint a látás, a hallás, a szaglás. Gondold csak végig. Bármit is látsz, az milliárdnyi részecskéből áll - színből, fényből, anyagból, egyebekből. A szemed rendezi végül össze egyetlen képpé. Neked nem kell gondolkodnod a látásról. Egyszerűen csak látsz - teljesen automatikusan. Most már, érted, mit neveztem csodának? A látás is csoda. Teleportáláskor valószínűleg be kell indítanod egy gépezetet. Mondjuk azzal, hogy máshová gondolod magad - és ezzel szinte automatikusan el is kezdődik a folyamat, az agy pedig lehetővé teszi, éppen úgy, mint a látás esetében. Frank erősen behunyta a szemét és arra összpontosított, bárcsak az előtérben teremne. Amikor kinyitotta a szemét, ugyanott ült, ahol az előbb. - Nem működik - mondta. - Legalábbis nem ilyen egyszerűen. Akarattal nem tudom megcsinálni. - Azt akarod mondani, Bobby - kérdezte Hal -, hogy a képesség mindannyiunkban benne rejlik és Frank rájött, hogy kell működésbe hozni? - Nem, nem. Ez a genetikus kód valószínűleg csak Frank sajátja. Az is lehetséges, hogy ez a képesség egy genetikus károsodásból származik. Mindannyian csöndben próbálták megemészteni, amit hallottak. Odakint lassan oszladoztak a felhők és egyre nagyobb foltokban bukkant elő az ég kékje. A lassan tisztuló nappal azonban nem könnyített Frank lelkén. Hal Yamataka ekkor rámutatott az asztalon heverő ruhadarabokra. - És hogy magyarázza mindez a ruhák állapotát? Bobby felemelte a kék pulóvert és úgy tartotta, hogy mindannyian lássák a hátán lévő kekiszínű beszövést. - Nos, tételezzük fel, hogy az agy képes a saját testének molekuláit kordában tartani a teleportálás ideje alatt, méghozzá hibátlanul. Ugyanezt képes megtenni más dolgokkal is, melyeket Frank magával akar vinni, mint például a ruháival... - Vagy a pénzes zsákokkal - szólt közbe Julie. - De miért vonatkozik ez az ágy rácsára is? - kérdezte Hal. - Azt nem akarhatta magával vinni. Bobby Frankhez fordult, úgy folytatta. - Te nem emlékszel, de akkor pontosan tudtad, mi vár rád a teleportáláskor. Ezért akartál a kórházi ágyon maradni, ezért kérted Halt, hogy segítsen téged ott tartani és ezért kapaszkodtál görcsösen az ágy rácsába, hogy ezzel szinte odaláncold magad az ágyhoz. Olyan erősen koncentráltál erre a szorításra, hogy amikor mégis eltűntél, magaddal vitted a rácsot is. Ami pedig a ruhák állapotát illeti... Feltehetően az agyad elsősorban arra koncentrál, hogy hibátlanul építse fel újra a testedet, hiszen ez döntő fontosságú az életben maradásodhoz. Ez azonban komoly erőfeszítésbe kerülhet, így aztán nem marad erő, hogy ugyanolyan tökéletes munkát végezzen a lényegtelenebb dolgok összerendezésénél is. - Nos - vetette közbe Frank -, az egy héttel ezelőtt történtekre nem emlékszem, de feltehetően többet „utazom” éjszakánként, mint amennyiről tudok. Még ha a ruháim viszonylag rendben is vannak, úgy érzem, én magam egyre zavarodottabb és fáradtabb leszek... Szükségtelen lett volna befejeznie a gondolatot, mert a többiek szemében felcsillanó aggódás megértette vele, pontosan tudják, mi jár a fejében. Ha ő valóban teleportálni képes magát és az valóban olyan fáradságos és olyannyira kimeríti, hogy képtelen újra felerősíteni magát, ennélfogva kevésbé aprólékos a ruhák újbóli összerakásánál - vajon mi vár még rá? Lehet, hogy hamarosan komoly nehézségei támadnak saját testének felépítésénél is? Elképzelhető, hogy egyik éjszakai bolyongásánál úgy tér majd vissza, hogy a pulóverének egy része beleszövődött a kézfejébe, bőre pedig, világos foltként virít majd a cipője talpába ágyazódva, míg a cipőtalp hiányzó része a nyelvébe épül be... vagy éppen idegen sejtek kerülnek az agyszövetébe.

A félelem, mely eddig távol és mélyen cirkált Frank agyában, most hirtelen a felszínre tört. Sajnálatot és együttérzést látott azoknak a szemében, akiktől a megváltást várta. Becsukta a szemét, de bár ne tette volna. Ahogy kizárta a többiek arcát, megjelent egy látomás. A saját arcát látta egy sikertelen visszatérés utáni borzalmas rendezetlenségben. Fogai a szemgödréből vicsorogtak rá, szeme az arca közepéről bámult rá. A látványtól sikoltani akart, kinyitotta a száját, de a nyelve helyén kézfejének egy darabját látta, két árva ujjal. Gyorsan kinyitotta a szemét - a rémkép elillant. Reszketett, képtelen volt lecsillapodni.

* * * Bobby tanácsára, a korai óra ellenére Frank kávésbögréjébe töltöttek egy kis whiskyt. Hal kiment a teakonyhába és feltett egy újabb adag kávét. Miután Frank egy kissé magához tért az alkoholos kávétól, Julie fényképeket mutatott neki és figyelte, miként hatnak rá. - Felismered ezeket az embereket? - Nem, sosem láttam őket. - A férfi - szólalt meg Bobby - George Farris. Az igazi George Farris. A képeket a sógorától kaptuk. Frank élénk érdeklődéssel vette újra kézbe a fotót. - Lehet, hogy valamikor ismertem, ezért vettem kölcsön a nevét, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. - Ő halott Frank mondta Julie és látta hogy Frank meglepődése őszinte. Elmesélte, hogyan halt meg Farris évekkel ezelőtt, és hogyan mészárolták le a családját, nem sokkal azután. James Romanról is mesélt, valamint arról, miként halt meg a családja a múlt novemberi tűzben. Frank őszintének látszó zavartsággal és sajnálattal kérdezte: - De hát miért haltak meg mind? Véletlen összeesés lenne? Julie előrehajolt, úgy válaszolt. - Szerintünk Mr. Kék Fény ölte meg őket. - Hogy kicsoda? - Mr. Kék Fény. Az a férfi, aki elmondásod szerint azon a bizonyos anaheimi éjszakán üldözött és aki szerinted valamilyen okból vadászik rád. Szerintünk ő rájött, hogy Farris, illetve Roman néven élsz és elment hozzájuk, hogy téged elcsípjen. Amikor pedig nem talált ott, mindenkit kinyírt, vagy azért, hogy információkat csikarjon ki belőlük, vagy csak az ördög tudja, miért. Frank összeroppant. Sápadt arca még jobban elhalványult, üres szemekkel bámult maga elé. - Ha nincsenek nálam azok az átkozott igazolványok akkor ő sosem jutott volna el ezekhez az emberekhez. Miattam haltak meg. Julie megsajnálta és bánta már, hogy gyanakvása miatt így adta elő a történetet. - Ne emészd magad, Frank. Sokkal valószínűbb, hogy az okirathamisító, akinél a papírokat csináltattad, teljesen találomra választott ki két nevet az akkoriban elhunytak listájáról. Ha máshonnan szerezte volna a neveket, a Farris és a Roman család sosem vonta volna magára Mr. Kék Fény figyelmét. Hidd el, nem a te hibád, hogy a hamisító ezt a gyors és kevésbé fárasztó megoldást választotta. Frank csak rázta a fejét, meg akart szólalni, de képtelen volt rá. - Nem hibáztathatod magad - szólalt meg Hal az ajtóban állva. Pontosan eleget hallott ahhoz, hogy megértse, miről is beszéltek. Kifejezetten bántotta, hogy gyötrődni látja Franket. Csakúgy, mint Clint, Hal is megkedvelte őt. Frank megköszörülte a torkát és szinte kiszakadtak belőle a szavak. - Nem, nem, én vagyok a hibás. Istenem, azok az emberek miattam haltak meg.

* * * A Dakota és Dakota komputerközpontjában üldögélt egymás mellett Bobby és Frank. Bobby bekapcsolta a három nagy teljesítményű IBM egyikét. Bár elegendő lett volna a kinti fény a munkához, mégis égtek a különleges, szűrt fényű lámpák, hogyne csillogjanak a képernyők. Az ablakokat sötét függöny borította. A szilikon-korszak rendőrei, csakúgy, mint a modern magándetektívek és biztonsági emberek erősen támaszkodtak a komputerekre, hogy megkönnyítsék a saját munkájukat és mélyebb, alaposabb információhoz jussanak, mint amilyeneket Sam Spade, vagy éppen Philip Marlowe szerezhetett, a maguk talpaló, kérdezősködő módszereivel. A huszadik század előrehaladtával már csak a televíziós filmekben és a klasszikus detektívregényekben léteztek olyan magánnyomozók, akiket érintetlenül hagyott a mikrochipek forradalma. Lee Chen, aki megtervezte és működtette az iroda komputerrendszerét, kilenc óra előtt sosem ért be a munkahelyére. Bobby úgy érezte, képtelen lenne még egy órát várni, ezért dolgoztatni kezdte a gépet. Nem volt olyan profi e téren, mint Lee, de ismerte a hardvert és amennyiben szükségét érezte, nagyon gyorsan el tudta sajátítani az új szoftvereket is. Olyan magától értetődően fordította le a számítógép nyelvére a kérdéseit, mintha csak újságot olvasna. Kivette egy zárt szekrényből Lee kódkönyvét, és először is rákapcsolódott a Social Security Administration adathálózatára. A nyilvántartó iroda adatainak egy része teljesen publikus volt, míg másokat biztonsági kódok védtek - éppen a személyiségi jogok megsértése ellen. A nyilvánosság számára elérhető adatok közül először azokat kérte le, melyek alapján megállapíthatta, hány Frank Pollard nevezetű férfit vettek nyilvántartásba. Néhány másodperc múlva megjött az eredmény, amely a Frank név összes variációját tartalmazta, a Francistől, a Francón át a Franklinig. Ezek szerint hatszázkilenc Frank Pollard-t ismert a hivatal. - Bobby -szólalt meg Frank - mondd, ezek a micsodák ott a képernyőn tényleg jelentenek számodra valamit? Ezek igazi szavak, vagy csak összezagyvált betűk? - Hogy? Természetesen igazi szavak. - De nem nekem. Nekem semmit sem mondanak. Csak zagyvaság. Bobby felemelt az asztalról egy Byte című számítógépes újságot, kinyitotta egy cikknél és odanyújtotta Franknek. - Tessék, olvasd. Frank elvette a lapot. Csak bámult rá egy darabig, aztán itt-ott belenézett. Reszketni kezdett a keze. Az újság csak úgy remegett a kezében. - Uramisten, nem tudom elolvasni. Már ezt is elvesztettem. Tegnapra elfelejtettem számolni, most meg már olvasni sem tudok. Egyre jobban összezavarodom, mintha köd szállna az agyamra. Fáj minden tagom, minden izmom. Ez az egész teleportálás teljesen kikészít, megöl. Bobby, én egyszerűen szétesek, szellemileg és fizikailag egyaránt - méghozzá egyre gyorsabban. - Minden rendben lesz - mondta Bobby, bár a meggyőződése eléggé elhalványult. Egészen biztosan tudta, hogy ennek az ügynek is a végére fognak járni, rájönnek, hová tűnik el éjszakánként, hogyan és miért, de kénytelen volt belátni: Frank állapota nagyon rohamosan romlik. Abban pedig már nem mert volna fogadni, hogy Frank még életben lesz, mire megtalálják a választ. Ennek ellenére a vállára tette a kezét és bátorítólag megveregette. - Bízzál, öregem. Minden rendben lesz. Ezt egészen komolyan mondom. Tényleg. Frank mélyet sóhajtott és bólintott. Újra a képernyő felé fordultak. Bobbyt bűntudat öntötte el, amiért hazudott Franknek. - Arra emlékszel, hogy hány éves vagy? - kérdezte. - Nem - válaszolta Frank. - Körülbelül harminckettőnek nézel ki. - Öregebbnek érzem magam. Bobby halkan fütyült magában egy Duke Ellington számot, majd rövid gondolkodás után megkérdezte az SSA komputerét, válassza ki a Frank Pollard-ok közül azokat, akik huszonnyolc és harmincnyolc év közöttiek. Így most már csak hetvenkettő maradt. - Mondd, Frank, vajon éltél másutt is, vagy tősgyökeres kaliforniai vagy?

- Nem tudom. - Nos, akkor tételezzük föl, hogy a napfény államának szülötte vagy. Megkérte a komputert, hogy szűkítse tovább a kört, nevezze meg azokat a Frank Pollard-okat, akiket Kaliforniában jegyeztek be (tizenöt) és azokat, akik jelenleg Kaliforniában laknak (hat). A hivatal komputerét úgy programozták, hogy külső kutatók ne juthassanak hozzá a különböző személyek nyilvántartási számához, Bobby tehát kénytelen volt Lee Chen kódkönyve segítségével különböző manőverekkel kijátszani a hivatal biztonsági rendszerét. Nem örült, hogy kénytelen megszegni a törvényt, de a technika korának komoly hátránya, hogy sosem jutsz a kielégítő adatok birtokába, ha szigorúan tartod magad az előírásokhoz. A komputerek a szabadság szerkezetei voltak, míg a kormányok bizonyos mértékben az elnyomáséi, így aztán nem csoda, hogy nem mindig éltek harmóniában egymással. Hamarosan birtokában volt a hat Kaliforniában élő Frank Pollard nyilvántartási száma és lakcíme. - És most? - kérdezte Frank. - Most - felelte Bobby -, most ezeket az adatokat leellenőrzöm a gépkocsi-nyilvántartásnál, az állami és nagyobb városi rendőrségnél, valamint egyéb állami intézményeknél, hogy személyleírást kaphassak erről a hat Frank Pollard-ról. Ha már tudjuk, milyen színű a hajuk, a szemük, a bőrük, milyen magasak, akkor egyenként kizárhatjuk őket. Sőt amennyiben az egyikük te vagy és valaha szolgáltál a hadseregben, vagy valami miatt letartóztattak, akkor még egy fotóra is bukkanhatunk, és azzal igazolhatjuk a kilétedet.

* * * Egymással szemben ülve az asztalnál, Julie és Hal azzal foglalatoskodott, hogy minden köteg pénzről leszedje a gumiszalagot. Átválogatták a százdollárosokat, megvizsgálták, nem követik-e egymást a sorszámok, mert az arra utalt volna, hogy esetleg valamilyen bankból vagy egyéb pénzintézetből rabolták el. Hirtelen Hal megállt és felnézett. - Vajon mi lehet az a fuvolaszerű hangzás, amit Frank minden alkalommal hall, amikor teleportálja magát? - kérdezte. - Ki tudja? - válaszolta Julie. - Lehet, hogy a légáramlás hangja, ami abból az alagútból jön, melyen át egy másik dimenzióba suhan. - Csak arra gondoltam, ha ez a Mr. Kék Fény valóban létezik, és Frankot keresi, Frank pedig valóban hallja azt a fuvolaszót és érzi a szelet, akkor Mr. Kék Fény is képes kell, hogy legyen teleportálni magát. - Igen, és? - És akkor Frank nem áll egyedül ezzel a képességével. Akárki is ő, létezik még valaki, aki ugyanolyan. Sőt az is lehet, hogy még többen vannak. - De van itt még valami elgondolkodtató - felelte Julie. - Amennyiben Mr. Kék Fény képes teleportálni magát, akkor mi képtelenek leszünk búvóhelyet találni Frank számára. Akár közénk is bármikor betoppanhat. És mi van akkor, ha egy géppisztollyal érkezik és abban a pillanatban, amikor testet ölt, kilő ránk egy tárat? Néhány pillanatnyi csönd után Hal megszólalt. - Tudod, a kertészkedés mindig vonzó munkának tűnt a számomra. Nincs másra szükséged, csak néhány szerszámra, egy fűnyíróra. Nem kell belerokkanni, és a legritkábban lőnek beléd.

* * * Bobby és Frank belépett az irodába, ahol Julie és Hal vizsgálta a pénzeket. Bobby letett eléjük egy papírlapot.

- Leléphetsz a színről, Sherlock Holmes, a világnak immár van egy nagyobb detektívje. Julie felkapta alapot és úgy tartotta, hogy együtt tudják olvasni Hallal. Annak a kérdőívnek a másolatát tartották a kezükben, melyet Frank akkor töltött ki, amikor utoljára kérte a jogosítványa meghosszabbítását. - A külsődre vonatkozó adatok stimmelnek - jegyezte meg Julie. - Valóban Francis Ezekielnek hívnak? Frank bólintott. - Egészen addig nem emlékeztem, amíg meg nem pillantottam. De ez biztosan én vagyok. Ezekiel. - És a címed, El Encanto Heights. Ez is ismerősen cseng? - Nem. Még azt sem tudom, merre van El Encanto. - Santa Barbara mellett - mondta Julie. - Igen, ezt Bobby is említette, de nem emlékszem, hogy valaha is jártam volna ott. Hacsak... - Hacsak? Frank az ablakhoz lépett és nézte a tenger fölött most már tiszta kéken ragyogó eget. Néhány sirály körözött, olyan kecsességgel, hogy öröm volt figyelni. Franket egyértelműen hidegen hagyta a gyönyörű kilátás és a cikázó madárraj. Végül, kifelé bámulva, megszólalt. - Képtelen vagyok visszaemlékezni arra, vajon jártam-e El Encantóban. Mégis, minden alkalommal, amikor meghallom ezt a nevet, a gyomrom összeszorul, tudjátok, pontosan úgy, mint a hullámvasúton. Amikor rákényszerítem magam, hogy visszaemlékezzek El Encantóra, dörömbölni kezd a szívem és kiszárad a szám, nehezebben szedem a levegőt. Épp ezért azt hiszem, el akarok nyomni magamban valamilyen, ahhoz a helyhez fűződő emléket. Lehet, hogy azért, mert történt ott velem valami. Valami, amire félek visszaemlékezni. - A jogosítványa hét évvel ezelőtt lejárt és a hivatal adatai szerint sosem próbálta meg meghosszabbítani. Szerencsénk volt, mert éppen idén akarták a megszűnt aktákat megsemmisíteni mondta Bobby és két újabb fénymásolatot tett az asztalra. - Nemcsak Holmes, Sam Spade is eltűnhet. - Mik ezek? - Rendőrségi jegyzőkönyvek. Franket kétszer kapták el közlekedési szabálysértés miatt, egyszer San Franciscóban, majdnem hat évvel ezelőtt, másodszor pedig Venturától keletre, a 101-es úton, öt esztendeje. Nem volt érvényes jogosítványa és furcsán viselkedett. Mindkétszer ezért vették őrizetbe. Bobby félretolta a pénzkötegeket és letelepedett az asztal sarkára, úgy folytatta. - Mindkétszer megszökött a börtönből, ezért mind a mai napig keresik, bár nem igazán komolyan, mert nem súlyos a bűne. - Erre mind nem emlékszem - vetette közbe Frank. - Egyetlen jelentés sem tér ki arra, hogy miként szökhetett meg - mondta tovább Bobby. Feltételezem, hogy nem fűrészelte el a rácsokat, nem ásott alagutat és nem készített pisztolyt szappanból, vagyis egyetlen megszokott szökési módot sem választott. Nem, a mi Frankünk nem tett ilyet. - Teleportálta magát - szólt közbe Hal. - Amikor senki sem látta, egyszerűen eltűnt. - Lefogadom, hogy így történt - értett egyet Bobby. - Ezek után kezdett el hamis papírokat használni, hogy kielégítse a kíváncsiskodó rendőröket. Julie elmélyülten nézegette az előtte heverő papírokat. - Nos, Frank, most már tudjuk a nevedet és megtaláltuk a lakcímedet. Lassan, úgy látszik, nekilendülünk - mondta Julie. - Mindennek vége, Holmes, Spade és Miss Marple - jegyezte meg Bobby. Frank képtelen volt átvenni a derűlátásukat, csöndben leült az egyik fotelba.

- Haladunk, de nem eléggé. Nem eléggé gyorsan - mormogta maga elé. - Mi van akkor, ha már nemcsak a ruháim újraösszerakásánál követek el hibákat, hanem a saját testem felépítésekor is? És mi van akkor, ha máris hibáztam. Nem nagyot, nem láthatót, csak néhány aprót a sejtjeim összerakásánál. Ez mindenesetre megmagyarázná a fáradtságot, a bizonytalanságot, amit érzek. És ha az agyszöveteimnél keletkezett a hiba, ez megmagyarázná a zavarodottságomat és azt, hogy elfelejtettem olvasni és számolni. Julie ránézett Halra, majd Bobbyra és tudta, mindketten szívesen eloszlatnák Frank félelmeit, de képtelenek voltak rá, mert a forgatókönyv, amelyet Frank felvázolt, nemcsak lehetségesnek, hanem nagyon is valószínűnek látszott.

40 Éjszaka, alvás közben Thomas feje kiürült, hogy megtelhessen rémes álmokkal. Álmokkal, amelyekben apró élőlényeket fal fel és vért iszik. Álmokkal, melyekben ő volt a Gonosz. Hirtelen felébredt, felült az ágyban, megpróbált kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Egy ideig így üldögélt, reszketve és félve, nehezen kapkodva a levegőt és fájlalva minden porcikáját. Felkelt a nap, az éjszaka tovatűnt, ez valamennyire megnyugtatta. Kimászott az ágyból és papucsba bújt. A pizsamája nedvességtől hidegen tapadt a testére. Reszketett. Felvett egy köntöst, az ablakhoz ment és kinézett a kék égre. Szerette a képet, amit látott. Az eső harsogó zöldre festette a füvet, a sétautak a nedvességtől sötétebbnek látszottak, mint máskor, a virágágyakban majd nem fekete lett a föld, a tócsákban ott tükröződött a ragyogó kék ég. Szépnek találta mindezt, mert úgy érezte, a világ mindig megtisztul egy-egy nagyobb eső után. Kíváncsi volt, vajon a Gonosz még mindig messze van-e, vagy közelebb ólálkodott, de még nem érte el. A múlt éjjel megpróbálta megragadni. Annyira erős volt, hogy alig tudott megszabadulni tőle. Úgy érezte, megpróbált a nyomában maradni, jött utána az éjszakában, de neki sikerült leráznia. Lehet, hogy legközelebb már nem lesz ennyire szerencsés. Akkor majd vele jön, egészen a szobájába és nemcsak a gondolataiban, hanem itt lesz személyesen. Nem értette pontosan, mindez hogyan történhet meg, de biztosan tudta, hogy megtörténhet. És ha a Gonosz eljön az otthonába, iszonyú dolgok történnek majd, nem marad már semmi remény. Elfordult az ablaktól és elindult a csukott fürdőszobaajtó felé. Útközben rápillantott Derek ágyára és látta, hogy Derek halott. A hátán feküdt, az arca összezúzva, megdagadva. Szemei tágra nyílva, olyannyira, hogy tükröződött benne az ablakon beáramló fény. A szája nyitva volt, mintha kiabálna, de hang nem maradt már benne. És vér, mindenütt, rengeteg vér. Egy olló állt ki a hasából, olyan mélyen fúródott bele, hogy épp csak a nyele látszott ki. Az az olló volt, amellyel Thomas szokta kivágni a képeket versíráskor. Erős fájdalom hasított a szívébe, pontosan úgy, mintha valaki őbelé döfte volna azt az ollót. Nem fizikai fájdalmat érzett, inkább lelkit - amiért elveszítette Dereket. De ez is fájdalom volt, igazi seb, mert Derek a barátja volt és szerette. Rémületet is érzett, mert valami azt súgta neki, a Gonosz űzte ki az életét Derekből, a Gonosz járt itt. Hirtelen rádöbbent, minden úgy történik majd, mint a tévében látott filmeken. Megjelenik a rendőrség, és majd azt hiszik, Thomas ölte meg Dereket. Mindenki gyűlölni fogja, mert azt tartják: ő volt; pedig ártatlan. És ezalatt a Gonosz tovább garázdálkodik majd és lehet, hogy azt teszi majd Julie-val is, amit Derekkel tett. A fájdalom, az önmaga és Julie iránt érzett szorongás, valahogy túl sok volt neki. Thomas megragadta az ágy végét, becsukta a szemét és megpróbált némi levegőt szívni a tüdejébe. De valahogy nem ment. Mintha összepréselődött volna a tüdeje. És amikor mégis sikerült némi levegőhöz jutnia, valami furcsa szagot érzett, Derek vérének szagát. Öklendezni kezdett, majdnem hányt. Tudta, össze kell szednie magát. Az ápolók nem szeretik, ha az ember elveszti a fejét. Olyankor adnak valamit, természetesen a beteg érdekében. Thomas még sosem veszítette el a fejét és most sem akarta.

Megpróbálta nem érezni a vérszagot. Hosszúkat, mélyeket lélegzett. Kényszerítette mayát, hogy kinyissa a szemét, és újra megnézze a halottat. Úgy gondolta, másodszorra nem lesz olyan iszonyú látvány. Tudta, mit fog látni, ezért talán nem éri olyan sokk, mint először. A sokkot az okozta, hogy a hulla eltűnt. Thomas újra becsukta a szemét, sőt még el is takarta a kezével. Aztán lassan, óvatosan az ujjai résein át kikukucskált. A halott nem volt ott. Elkezdett reszketni, mert eszébe jutottak azok a filmek, melyekben oszladozó hullák kísértettek, minden ok nélkül embereket öltek, sőt néha meg is ették őket. Sosem bírta végignézni az effajta történeteket, arról már nem is beszélve, mennyire nem akart a szereplője lenni. Annyira félt, hogy majdnem felvette a telepatikus kapcsolatot Bobbyval, hogy áttévézze hozzá az üzenetet - halott emberek, vigyázz, vigyázz, éhes halott emberek sétálgatnak -, de aztán azonnal meggondolta magát, amikor meglátta; egyetlen csepp vér sem éktelenkedik Derek takaróján és lepedőjén. Sőt még gyűrött sem volt, valaki gondosan megvetette. Egyetlen sétáló hulla sem lehet képes ilyen gyorsan kimászni az ágyból, lecserélni az ágyneműt és mindent rendbe rakni. Akkor meghallotta a zuhany zubogását és Derek énekét a fürdőszobából. Derek pont olyan lágy hangon énekelt, mint mosakodás közben mindig. Egy röpke pillanatra megfordult Thomas fejében, hogy egy halott ember zuhanyozik, megpróbál tiszta lenni, miközben mállik le róla a hús és egyre több csont bukkan elő. Aztán rádöbbent, Derek nem halt meg. És nem is látta igazából a hullát az ágyon. Amit látott, az nem volt más - ezt is a televízióból tanulta - mint látomás. Dereket nem ölték meg. Amit Thomas látott, ha csak egy pillanatra is, azt jelentette, Derek holnap vagy valamikor meg fog halni. Valami bekövetkezik, akármit is próbál meg ellene tenni, de az is lehet, hogy csak akkor, ha Thomas tétlenül nézi. Egy biztos: még nem történt meg. Odament az asztalához. Lába annyira reszketett, hogy le kellett ülnie. Kinyitotta az asztal mellett álló szekrényke legfelső fiókját. Ott hevert az ollója, pontosan ott, ahol lennie kellett a színes ceruzák, tollak, ragasztószalagok között és ott hevert egy félig elmajszolt csokoládészelet is, pedig annak nem lett volna szabad ott lennie, mert az ápolók szerint vonzza a bogarakat. Gyorsan kivette az édességet a fiókból és bedugta a köpenye zsebébe, azzal, hogy majd beteszi a jégszekrénybe. Egy darabig még bámulta az ollót, mely néhány perce még Derek hasából állt ki, s miközben hallgatta a fiú énekét, arra gondolt, ez volt az az olló, mely kiölt belőle minden hangot és elküldte őt a Rossz Helyre. Végül rávette magát és hozzáért az ollóhoz. Először a nyelét tapintotta meg és rendben lévőnek találta. Utána hozzáért az éléhez, és úgy érezte, mintha egy viharból visszamaradt villám hasított volna belé. Sistergő fehér fény futott keresztül rajta. Elkapta a kezét. Az ujjai bizseregtek. Gyorsan betolta a fiókot, visszament az ágyhoz, belefeküdt és magára húzta a takaróját, ahogy a tévében szereplő indiánok burkolóznak pokrócaikban a tévés tábortűz körül. A zuhany hangja elcsendesedett. Az ének is. Egy kis idő múlva Derek kilépett a fürdőszobából és maga után hozta a szappanos, meleg gőz illatát. Derek már fel is öltözött, nedves haját csinosan hátrafésülte. Nem úgy nézett ki, mint egy oszladozó hulla. Tökéletesen élő volt minden porcikája, sehonnan sem kandikáltak ki csupasz csontjai. - Jó reggelt - mondta Derek, ferde szájával nehezen formálva a szavakat. Mosolygott. - Jó reggelt. - Jól aludtál? - Igen - felelte Thomas. - Mindjárt reggeli. - Igen. - Lehet, hogy kalács. - Lehet. - Szeretem a kalácsot. - Derek? - He? - Ha egyszer azt találnám neked, mondani... Derek várt és mosolygott. Thomas végiggondolta, mit is akart mondani, aztán folytatta.

- Ha egyszer azt találnám neked mondani, hogy jön a Gonosz és fuss, akkor ne álldogálj, mint egy ostoba fickó, hanem fussál. Derek csak bámult és mosolygott. Megpróbálta felfogni, amit Thomas mondott neki, aztán megszólalt. - Rendben. - Megígéred? - Megígérem, de mi az a gonoszság, amiről beszélsz? - Nem tudom pontosan, de biztosan érzem, amikor közeledik. Akkor majd szólok neked és te csak rohanj. - Hová? - Bárhová. Le a hallba. Keress egy ápolót és maradj vele. - Jó. De most már mosakodj. Hamarosan reggeli. Talán kalács. Thomas kihámozta magát a takaróból és kimászott az ágyból. Belebújt a papucsába és elindult a fürdőszoba felé. Épp az ajtóhoz ért, amikor Derek megszólalt. - Úgy érted, hogy a reggelinél? Thomas megfordult. - Tessék? - Úgy érted, hogy az a gonosz dolog a reggelinél jön? - Lehet - felelte Thomas. - Lehet, hogy az a valami... buggyantott tojás? - Micsoda? - Az a gonosz dolog nem lehet buggyantott tojás? Azt nem szeretem, valahogy olyan ragacsos. Az tényleg rossz lenne, nem olyan jó, mint a zabpehely, a banán vagy a kalács. - Nem, nem - felelte Thomas. - Az nem buggyantott tojás. A gonosz dolog, az egy ember, egy furcsa, kísérteties lény. Én érzem, ha jön, szólok neked, és akkor te fuss. - Aha, értem. Egy ember. Thomas bement a fürdőszobába és becsukta az ajtót. Nem volt szakálla, a villanyborotváját csak egyszer-kétszer használta havonta. Most nem volt szüksége rá. Pisilt és fogat mosott, aztán elindította a zuhanyt. Csak akkor nevette el magát, amikor tudta: Derek már nem gondolja, hogy rajta nevet. - Méghogy buggyantott tojás! - Thomas többnyire nem szerette látni magát a tükörben, nem szerette elnagyolt, bamba arcát, most mégis belekukkantott a gőztől fátyolos tükörbe. Egyszer, valamikor régen, véletlenül belepillantott a tükörbe, amikor éppen nevetett, és legnagyobb meglepetésére, nem látta magát olyan visszataszítónak. Ha nevetett, majdnem úgy nézett ki, mint egy normális ember. Ha erőltette a nevetést, vagy csak mosolygott, nem történt meg vele ez a csoda. Csak akkor, ha szívből nevetett. Ami pedig a mosolyt illeti, egy mosoly tud olyan szomorú is lenni, hogy akkor egyáltalán nem szereti látni magát. Buggyantott tojás. Thomas megrázta a fejét, és ahogy elcsendesült a nevetése, azonnal el is fordult a tükörtől. Derek szerint a legrosszabb dolog, ami történhet vele, azaz, hogy kalács helyett buggyantott tojást kap reggelire. Nagyon vicces. Ha-ha-ha. Ha mesélne neki mászkáló oszladozó hullákról, akik élőlényeket esznek és olló áll ki a hasukból, akkor a jó öreg Derek csak állna, nézne rá, mosolyogna, és nem értene az egészből egy szót sem. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, Thomas mindig vágyott arra, bárcsak normális lenne és nem ilyen bárgyú. Nagyon sokszor kénytelen volt hálát adni Istennek, hogy nem annyira ütődött, mint szegény Derek. De most először mintha arra vágyott volna, bárcsak butább lenne, hogy el tudja magától űzni ezeket az iszonyú látomásokat; el tudja felejteni, hogy Derek a Rossz Helyre került. Hogy eljön a Gonosz és Julie-t veszély fenyegeti. Bárcsak az izgatná egyedül, vajon mi lesz a buggyantott tojással. Annál is inkább, mert ő kifejezetten szerette a buggyantott tojást.

41 Alighogy Clint Karaghiosis röviddel kilenc előtt megérkezett a Dakota & Dakota irodájába, Bobby máris karon ragadta és visszafordította a lift felé. - Te vezetsz és én közben mindent elmesélek neked a tegnap éjszakáról. Pontosan tudom, vannak más folyamatban lévő ügyeid is, azonban a Frank Pollard-ügy percről percre élesebbé válik. - Hová megyünk? - Először a Palomar Laboratóriumba. Telefonáltak, hogy elkészültek a vizsgálatokkal. Már alig néhány felhő maradt az égen, és azok is a hegyek felé húzódtak, mint egy keletre vonuló madárcsapat. Tipikus dél-kaliforniai napnak néztek elébe. Ragyogó ég, kellemes meleg, harsogóan zöld táj és olyan vadító csúcsforgalom, amely a higgadt lakosokat is olyan habzó szájú idegbeteggé változtatja, akik bármelyik pillanatban képesek lennének meghúzni a ravaszt. Clint igyekezett elkerülni a felüljárókat, de a felszíni útvonalak is tökéletesen bedugultak. Eközben Bobby mindent igyekezett elmesélni neki, ami az előző nap délutáni találkozójuk óta történt. Még mindig tízpercnyire voltak a labortól, amikor Clint megrökönyödött kérdéseire adott válaszokkal együtt befejezte a beszámolót. Clint, annak ellenére, hogy mint mindig, most is vísszafogottan viselkedett, nem tudta palástolni kétségtelen döbbenetét annak hallatán, hogy Frank valószínűleg képes teleportálni magát. Végül aztán Bobby témát váltott, mert úgy érezte, túl sokat beszélt lelki dolgokról egy olyan flegmatikus fickóval, mint Clint, és különben is, lassan kezdte magát a valóságtól elrugaszkodottnak érezni. Csigatempóban araszolgattak előre a Bristol Avenue-n. - Még emlékszem, Clint, amikor úgy lehetett bejárni a Narancsok Államát, hogy egyszer sem akadtál el a forgalomban - mondta. - Még nem is olyan rég, így volt. - És arra is emlékszem, amikor még nem kellett feliratkozni a várakozók listájára, ha házat akart venni az ember. Ötszöröse volt a kínálat a keresletnek. - Aha. - Arra is emlékszem, amikor még szerte narancsfák virágoztak a Narancsok Államában. - Én is. Bobby nagyot sóhajtott. - A pokolba is, olyanok vagyunk, mint a vén trottyok, akik a régi idők szépségein rágódnak. Hamarosan már arról fecsegünk majd, milyen remek is volt, amikor még dinoszauruszok éltek errefelé. - Álmok - mondta Clint. - Mindenkinek vannak álmai, és minél többen dédelgetik a kaliforniai álmot, annál többen áramlanak ide. Ennek következtében aztán az álom egyre elérhetetlenebbé válik. Persze az is lehet, egy álomnak elérhetetlennek kell maradnia, vagy legalábbis nem könnyen elérhetőnek. Ha túl könnyű megvalósítani, már nincs is értelme. Bobby megrökönyödve hallgatta Clint hosszú monológját, és ha lehet, még ennél is jobban meglepte, hogy egy ilyen megfoghatatlan témáról, mint az álom, képes volt ilyen hosszan beszélni. - De te kaliforniai vagy, mi akkor a te álmod? - kérdezte. Rövidke habozás után Clinr végül kibökte. - Az, hogy Felina valamikor hallhasson. Olyan fantasztikus gyógymódokat és szereket találnak fel mostanában, hátha van remény. Clint lekanyarodott a Bristolról és ráfordult a laborhoz vezető mellékutcára. Bobby arra gondolt, ez tényleg szép álom, átkozottul szép. Talán még annál is szebb, mint amit ők dédelgetnek Julie-val. Azt, hogy időt vásárolhassanak maguknak, kihozhassák Thomast a Cielo Vista Intézetből, és újra család lehessenek. Leparkoltak a Palomar Laboratórium hatalmas betontömbje mellett létesített parkolóban. A bejárat felé haladva, Clint megszólalt. - Apropó, az itteni ügyfelekkel foglalkozó titkárnő azt hiszi rólam, hogy homokos vagyok. - Micsoda?

Már be is léptek, így Bobby nem kapott választ a kérdésére. Egy szemrevaló szőkeség ült a fogadópult mögött. - Helló, Lisa! - mondta Clint. - Helló - jött a viszonzás, és hogy hatásosabb legyen a válasza, felfújta a rágógumiját. - A Dakota & Dakotától jöttünk. - Emlékszem - felelte a lány. - Készen vannak az anyagok, azonnal hozom őket. Rábámult Bobbyra és mosolygott. Bobby is elmosolyodott, bár mintha valami különöset vélt volna kiérezni a lány pillantásából. Hamarosan visszatért a titkárnő két nagy lepecsételt borítékkal. Az egyiken ez állt: „Minták” a másikon pedig: „Elemzés’: Clint a másodikat átnyújtotta Bobbynak, majd mindketten áthúzódtak az előtér másik sarkába, távol a pulttól. Bobby feltépte a borítékot és belelapozott a jelentésbe. - Macskavér - mondta. - Viccelsz? - Nem. Amikor Frank felébredt abban a motelben, macskavér borította. - Tudtam, hogy nem lehet gyilkos. - Erről a macska véleményét is érdemes lenne meg kérdezni - válaszolta Bobby. - És mi van a többi anyaggal? - Nos, itt felsorolnak egy rakás szakkifejezést, de végül ők is arra jutottak, mint mi: ez pontosan az, aminek tűnik, vagyis fekete homok. Clint odament a pulthoz. - Lisa, mondd, emlékszel, amikor a múltkor arról a hawaii fekete homokos tengerpartról beszéltünk? - Kaimu - felelte Lisa. - Bombasztikus hely. - Igen, Kaimu. Ez az egyetlen ilyen? - Mármint fekete homokos part? Nem. Ott van még Punaluu, az is remek hely. Mindkettő a központi szigeten van, de lehetnek még ilyenek a kisebbeken is, hiszen arrafelé mindenütt vulkánok vannak. Már Bobby is ott állt a pultnál. - És mi köze van mindennek a vulkánokhoz? - kérdezte. Lisa kivette a rágót a szájából és letette egy papírlapra. - Azt mondom, amit hallottam. A forró láva egyenesen a tengerbe folyt, és amikor találkozott a vízzel, a nagy robbanás mérföldnyi távolságokra szétszórta ennek a fekete, megkeményedett üvegszerű lávának milliárdnyi darabkáját, amelyek aztán hosszú-hosszú idők múltán, a hullámok állandó csapkodása következtében homokszemcsékké morzsolódtak. - És vannak ilyen partok máshol is, vagy csak Hawaiiban? - kíváncsiskodott Bobby. A lány megvonta a vállát. - Talán. Clint, ez a fickó a... barátod? - Igen - felelte Clint. - Úgy értem, a jó barátod? - Aha - mondta Clint, de nem nézett Bobbyra. Lisa rákacsintott Bobbyra. - Próbáld meg elérni Clintnél, hogy vigyen el Kaimuba, mert elárulom neked, egyszerűen fantasztikus dolog éjszaka kimenni a fekete homokra, és ott szeretkezni a csillagok alatt, és nem pusztán azért, mert lágy és meleg a homok, hanem mert nem veri vissza a fényt, ezért aztán úgy érzi az ember, mintha a semmiben lebegne. Ez pedig nagyon jól hat az érzékekre, azt hiszem, érted, mire gondolok. - Istenien hangzik. Viszlát, Lisa - mondta Clint, és elindult az ajtó felé. Bobby már épp követni akarta, amikor Lisa újra megszólalt. - Vedd rá, hogy elvigyen, hallod? Remekül érzitek majd magatokat. Már kint voltak az épületből, amikor Bobby Clinthez fordult. - Azt hiszem, valamiféle magyarázattal tartozol.

- Hát nem hallottad? A kis fekete üvegdarabkák... - Nem erről beszéltem. Hé, te, mit vigyorogsz? Nem hiszem, hogy valaha láttalak volna vigyorogni. És ami azt illeti, ki nem állhatom, ha vigyorogsz.

42 Kilenckor megérkezett az irodába Lee Chen, kinyitott egy üveg narancsízű szénsavas szörpöt, bevitte a komputerszobába - ahol Julie már várt rá - és letette a kedvenc hardverjei közé. Lee öt láb, hat hüvelyk magas, karcsú, izmos fiú volt, koromfekete haját modern punk stílusban viselte. Piros teniszcipőjéhez és szintén piros teniszzoknijához illő fekete vászonnadrágot vett fel, szintén fekete, keskeny reverű válltömött zakója alól kikandikált szürke, levélmintás inge. Ő volt a Dakota & Dakota leggondosabban öltözködő munkatársa, beleértve a titkárnőjüket, Cassie Hanley-t is, aki elképesztő ruhaőrületben szenvedett. Lee letelepedett a komputer mellé és az italát szürcsölgetve figyelt Julie-ra, aki elmesélte, mi történt a kórházban, és megmutatta Bobby kora reggeli információgyűjtésének fénymásolatait. Frank Pollard ült a harmadik széken, közel Julie-hoz, hogy mindig szem előtt legyen. Az egész beszélgetés alatt Lee szemernyi meglepetést sem árult el, mintha a komputere olyan hatalmas bölcsességgel vértezte volna fel, hogy már semmin sem lepődik meg. Még azon sem, hogy a szobában ülő férfi teleportálni képes magát. Julie pontosan tudta: Lee, csakúgy, mint a Dakota család valamennyi tagja, hűségesen őrzi az ügyfelekkel kapcsolatos információkat, ám abban csöppet sem volt biztos, a férfi hűvös magatartása vajon valóságos-e, vagy csak reggelenként ölti magára extravagáns ruhadarabjaival együtt. Lee rezzenéstelen közönyössége lehet, hogy szerep, legalábbis részben, ám hihetetlen érzéke a komputerekhez nagyon is valóságos. Amikor Julie befejezte tömörített beszámolóját, Lee megkérdezte. - Oké, de most mit kívánsz tőlem? Julie elővett egy jegyzetfüzetet, amelyben sűrű sorokban, tíz oldalon keresztül, bankjegyek sorszámait jegyezte. - Ezek tetszőlegesen kiválasztott bankjegyek sorszámai, azok közül, melyeket Franknél találtunk. Meg tudnád állapítani, hogy ezek a bankók tiszták-e, vagy rablásból, biztosítási csalásból, vagy esetleg zsarolásból származnak-e? Lee gyorsan átfutotta a feljegyzett számokat. - Nincsenek egymást követő sorszámok? Ez nehezíti a dolgot. A rendőrségen elsősorban azokat a pénzeket tartják nyilván, amelyek egyenesen a nyomdából érkeztek, ott kötegelték őket, vagyis egymás utáni a számuk. - Ez a pénz már sok kézen megfordulhatott. - Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy például zsarolásból származik, de akkor elképzelhető, hogy a rendőrség felírta a számokat, mielőtt az áldozat átadta volna a zsarolójának az összeget. Halvány a remény, de megpróbálhatjuk. - Egy Farris nevű családot a múlt évben kiirtottak Garden Grove-ban - folytatta Julie. - Miattam szólalt meg Frank. Lee a széke karfájára támaszkodott, hátradőlt és összekulcsolta a kezét. Úgy nézett ki, mint egy zen-buddhista pap, aki kénytelen egy avantgárd művész ruháiba bújni, mert elcserélték a bőröndjét a repülőtéren. - Senki sem hal meg igazán. Egyszerűen csak eltávoztak. A szomorúság jogos, Mr. Pollard, de a bűntudat értelmetlen. Julie túlzottan kevés komputer-őrültet ismert ahhoz, hogy bizton állíthassa, de azért megsejtette, nem sokan akadnak köztük, akik képesek a technológia és a tudomány realitásait ilyen módon ötvözni a vallással. Tény, Lee a modern fizika és a komputerek iránti érdeklődésén keresztül jutott el a vallásossághoz, az Istenben való hithez. Egyszer el is magyarázta Julie-nak, hogy a komputerben rejlő végtelenség, valamint a modern fizikusok világképe elkerülhetetlenül egy Teremtőben való hithez vezet, de ami az igazat illeti, nem nagyon értette a fejtegetéseit.

Julie átadta neki a Farris- és a Roman-gyilkosságokról megszerzett valamennyi adatot. - Feltételezésünk szerint ugyanaz a férfi gyilkolta meg mindannyiukat. Fogalmunk sincs, hogy hívják az illetőt, így aztán én elkereszteltem Mr. Kék Fénynek. Figyelembe véve a gyilkosságok kegyetlenségét, feltételezzük, hogy tömeggyilkossal állunk szemben, aki számtalan áldozatot vett fel a listájára. Amennyiben beigazolódik a sejtésünk, akkor Mr. Kék Fény vagy olyan nagy távolságokra követte el a tetteit, vagy olyan ügyesen tüntette el a nyomokat, hogy a sajtó sosem hozta kapcsolatba az egyes gyilkosságokat. - Máskülönben - szólt közbe Frank - szenzációként kezelték volna a lapok első oldalain. Különös tekintettel arra, hogy ez a fickó rendszeresen megharapja az áldozatait. - Mivel azonban a legtöbb rendőrség komputerizált - folytatta Julie -, ezért ők talán felfedezhettek olyan összefüggéseket, amelyek a sajtó előtt rejtve maradtak. Elképzelhető, hogy folyik az összehangolt nyomozás egyes helyi, állami, illetve szövetségi intézmények fennhatósága alatt. Meg kell tudnunk, vajon a kaliforniai rendőrség, vagy éppen az FBI, nyomában van-e Mr. Kék Fénynek, mit tudnak róla, legyen az bármilyen lényegtelennek látszó adat. Lee mosolygott. Sárgaréz színű arcából elővillantak elefántcsont-fehérségű fogai. - Ez nem jelent mást, mint hogy hatoljak be a nyilvánosság elől elzárt aktáik közé a komputer segítségével. Át kell törnöm az egyes rendőrőrsök, sőt még az FBI titkos rendszerét védő számítógéprendszeren is. - Nagyon bonyolult? - Nagyon. De nem vagyok éppen nyeretlen kétéves - felelte Lee. Feltűrte a zakója ujját, megmozgatta a kézízületeit, és a terminál felé fordult. Pontosan azzal a mozdulattal, amellyel a zongoraművész kezd neki egy Mozart mű eljátszásának. Egy darabig még habozott, és oldalról rápillantott Julie-ra. - Nem közvetlenül fogok behatolni a rendszerükbe, így talán megtévesztem őket. Nem okozok kárt egyetlen adatrendszerben sem, így aztán még az-is lehet, észre sem vesznek semmit. Azonban, ha valaki mégis felfedez és rám áll, anélkül hogy észrevenném, akkor bevonhatják a magánnyomozói engedélyedet. - Akkor majd feláldozom magam és elviszem a balhét. Bobby engedélyét nem vonhatják be, így az irodánk megmarad. Mennyi ideig tart, amíg a kérdéseinkre választ kapsz? - Négy vagy öt órát, az is lehet, hogy többet. Sőt sokkal többet. Hozna nekem valaki délben egy kis kaját? Inkább itt ennék, nem akarom megszakítani a munkát. - Hát persze. Mit kérsz? - Egy Big Mac-et, dupla adag sült krumplival és vanília shake-et. Julie elhúzta az orrát. - Miként lehetséges, hogy egy ilyen tudományosan képzett fickó még sosem hallott a koleszterinről? - Hallottam róla, de nem igazán izgat. Amennyiben valóban sosem halunk meg igazán, akkor a koleszterin nem ölhet meg engem, legfeljebb egy kicsit hamarabb mozdít el erről a világról.

43 Archer van Corvaire kipattintotta Newport Beach-i üzletének golyóálló üvegből készült ajtaján a kis kémlelőnyílást. Gyanakodva mérte végig Bobbyt és Clintet, annak ellenére, hogy várta őket. Végül aztán mégis kinyitotta az ajtót, és beengedte őket. Van Corvaire úgy ötven-ötvenöt éves lehetett, de szemmel láthatóan rengeteg energiát ölt bele, hogy tartsa fiatalos megjelenését. Úgy döntött, becsapja az időt és többször is a kés alá feküdt, egyegy bőrkisimítás, zsírszövetleszívás erejéig, sőt megoperáltatta az orrát és felvarratta a tokáját. Pepit viselt, de egy olyan mestermunkát, hogy észre sem lehetett volna venni, hacsak kiegészíti saját feketére festett haját. Ő azonban frizurára vágyott. Ha ezzel a pepivel egyszer is uszodába kívánkozna, úgy nézne ki, mint egy tengeralattjáró parancsnoki tornya. Miután újra elreteszelte az ajtót, Bobbyhoz fordult.

- Sosem fogadok senkit üzleti ügyben ilyen korán. Csak délután foglalkozom ügyfelekkel. - Nagyon hálásak vagyunk, amiért kivételt tett velünk, uram - válaszolta Bobby. Van Corvaire finomkodva sóhajtott egyet. - Nos, miről van szó kérem? - Van egy kövem, melyet szeretnék önnel felbecsültetni. Az ékszerész kicsit kancsalított, de ez nem volt különösebben feltűnő, mert olyan keskenyre húzta össze a szemét, mint egy menyét. Mikor harminc évvel ezelőtt megváltoztatta a nevét Jim Bob Spleenerről, egy barátja azt találta mondani, hogy amikor gyanakodva kancsalít, akkor sokkal inkább úgy néz ki, mint egy Spleener, és nem mint egy van Corvaire. - Egy értékbecslés. Ez minden, amit akarnak? Bevezette őket a kicsi, de fényűzően berendezett eladótérbe. A káprázatos szoba egyik sarkában állt egy kis pult. Van Corvaire kizárólag előre bejelentett vevőket fogadott, ékszereit nagyon gazdag és többnyire rossz ízlésű emberek vásárolták, akik elengedhetetlennek tartották, hogy egy jótékonysági bálon százezer dolláros nyakéket viseljenek. A hátsó falat tükör borította; amelyben van Corvaire nem leplezett gyönyörűséggel szemlélte magát. Nehezen kapta el a pillantását a saját tükörképéről, végül azonban mégis megvált tőle, és átment a műhelybe. Bobby csak azon csodálkozott, hogy egyszer sem esik a fickó abba a hibába, hogy kábult öncsodálatában nekimegy a képmásának. Nem kedvelte Jim Bob van Corvaire-t, de a nárcisztikus férfiú hihetetlen szakértelmére már többször is szüksége, volt. Évekkel ezelőtt, amikor a Dakota & Dakota még csak Dakota Nyomozóiroda volt, Bobby segített van Corvaire-nek leleplezni egyik szeretőjét, aki ellopott néhány foglalatlan gyémántot. A jó öreg Jim Bob szerette volna visszakapni a gyémántjait, de nem akarta börtönbe juttatni a nőt, ezért inkább Bobbyhoz fordult és nem a rendőrséghez. Ez volt Bobby meglátása szerint van Corvaire egyetlen gyönge pontja, amelyet azonban az évek során kéreggel vont be. Bobby előhalászta a zsebéből a jókora vörös köveket. Észrevette, hogy az ékszerész szeme elkerekedik. Van Corvaire leült az egyik munkaasztalhoz, Clint mellé állt, Bobby pedig a háta mögül figyelte, amint nagyítójával vizsgálgatni kezdi a követ. Miután ezzel végzett, egy mikroszkóp megvilágított tárgylemezére helyezte és most ezzel az erősebb nagyítóval vette szemügyre. - Nos? - kérdezte Bobby. Az ékszerész nem felelt. Felállt, könyökével félretolta őket az útból, és odament egy távolabbi asztalhoz. Ott aztán egy mérlegen megmérte, majd egy másikon megvizsgálta, vajon a fajsúlya melyik ismert kőhöz hasonlítható. Végül átvonult egy satuval felszerelt harmadik munkapadhoz. Kihúzott egy fiókot, amelyben kék bársonyon három gyémánt feküdt. - Ipari gyémántok - mondta. - Szerintem szépek - vélekedett Bobby. - Túl sok rajtuk a repedés. Kiválasztott egy gyémántot, satuba szorította, egy finom fogóval felemelte a vörös követ, kiválasztotta az egyik élesebbnek látszó szögletét, és óvatosan végighúzta a gyémánt simára csiszolt felszínén, aztán felkapott egy nagyítót és alaposan szemügyre vette az ipari gyémántot. - Egy vékony karcolás - mondta. - A gyémánt vágja a gyémántot. Hüvelyk és mutatóujja közé vette a vörös követ, és nyilvánvaló csodálattal bámulta. - Honnan szerezték? - kérdezte. - Ezt nem mondhatom meg - felelte Bobby. - Szóval csak egyszerűen egy vörös gyémánt? - Még hogy egyszerűen? A vörös gyémánt a világ legritkább és ezért legértékesebb köve! Ez feltehetőleg a csiszolás után is túl nagy lenne egy gyűrűbe. Hatalmas ez a kő! - Mennyit ér? - kérdezte Clint. - Ezt lehetetlenség megmondani, így csiszolás előtt. Az azonban biztos, hogy milliókat. - Milliókat? - képedt el Bobby. - Hiszen annyira azért nem nagy. Van Corvaire végül elfordult a kőtől és Bobbyra nézett.

- Azt hiszem, nem értett meg. Egészen mostanáig csak hét vörös gyémánt létezéséről tudunk. Ez a világon a nyolcadik. Csiszolás és fényezés után pedig a második legnagyobb. Ezért szinte felbecsülhetetlen az értéke.

* * * Archer van Corvaire üzletéből kilépve, a Pacific Coast Highway dübörgő forgalmában és az épületek acél- és üvegportáljain cikázó diszkófényszerű napsütésben szinte hihetetlennek látszott, hogy az utca végén ott a nyugodt és csendes newporti kikötő, a víztükrön himbálózó pompás jachtjaival. Bobby hirtelen rádöbbent, hogy az egész élete - és talán nemcsak az övé - pontosan olyan, mint ez az utca. Mozgalmas és hangos, telítve a tömegből való kitörés vágyával, a rohanással, hogy elérjen valamit. És közben mindenkiben él a tisztaság, a nyugalom utáni vágy. És ott van a nyugalom egy karnyújtásnyira, pontosan úgy, mint itt a kikötő az utca végén, csak egyszerűen nem veszik észre. Ez a felismerés egyenesen oda vezetett, hogy felébredt benne az addig elnyomott érzés: a Pollard-ügy valamiféle csapdát, vagy még inkább egy mókuskereket sejtet, amelyben hiába akar megkapaszkodni, az egyre sebesebben rohan vele. Néhány pillanatig álldogált a kocsi nyitott ajtajában, és úgy érezte: tőrbe csalták. Mindezek ellenére nem tudta volna megmondani, mi az, ami mégis űzi-hajtja, hogy a nyilvánvaló veszély ellenére magáénak érezze Frank gondjait, és vállalja a kockázatot. Tény, hogy Julie-nak és neki is szimpatikus volt Frank, ráadásul ez a munka izgalmasabb és rejtélyesebb, mint a többi, azonban biztosan érezte, ezek indokok ugyan, de semmiképp sem indítékok. Hogy mi volt az igazi indíték, erre még nem ismerte a választ. Elbátortalanodva ült be a kocsiba. Becsapta az ajtót, és Clint már indított is. - Bobby, mennyi ilyen vörös gyémánt van abban a korsóban? Talán száz? - Több. Néhány száz. - Ez azt jelenti, hogy több százmilliós értékről van szó? - Talán egymilliárd is megvan. Egymásra bámultak, egyikük sem volt képes kinyögni egy szót sem. Ez nem azt jelentette, hogy nem találtak szavakat, hanem inkább azt, túl sok mindenről kellett volna beszélniük, és fogalmuk sem volt, hol is kezdjék. Végül Bobby megtörte a csöndet. - Igen ám, de nem lehet a köveket készpénzre váltani, gyorsan meg aztán végképp nem. Lassan kell csöpögtetni a gyémántokat a piacra, hogy ne veszítsenek értékükből és ritkaságukból. Sőt a feltűnést is el kell kerülni, mert akkor meg kellene válaszolni néhány megválaszolhatatlan kérdést. - Évszázadok óta bányásznak gyémántot, és mindeddig csak hét vöröset találtak, akkor Frank honnan a pokolból jutott egyszerre több százhoz? Egy egész korsónyihoz? Bobby csak megrázta a fejét, nem szólt. Clint benyúlt a nadrágzsebébe és kivett belőle egy vörös követ, kisebbet, mint amilyet Bobby mutatott az ékszerésznek. - Ezt hazavittem, hogy megmutathassam Felinának. Akkor akartam visszatenni a korsóba, amikor reggel beértem az irodába, de te már az ajtóban eltérítettél. Most, hogy már tudom, mi ez, egy perccel sem szeretném tovább magamnál tartani. Bobby átvette a követ, és betette a zsebébe, a másik mellé. - Köszönöm, Clint.

* * * Dr. Dyson Manfred Turtle Rock-i házának dolgozószobájánál kellemetlenebb helyen Bobby még életében nem járt. Sokkal boldogabb volt a múlt héten, amikor a golyózáporban a kocsija padlóján kellett lapulnia, mint most, Manfred rémséges rovargyűjteménye árnyékában. Mindenütt csak kemény hátú bogarak, iszonyú lábakkal és állkapcsokkal.

Nem nézett oda, de látómezeje perifériáján mindig mozdulni látott valamit a falakat borító üvegszekrényekben. Amikor arrafelé kapta a tekintetét, hogy felfedezze, melyik rémség akar kicsúszni az üvegbörtönből, a félelme mindig alaptalannak bizonyult. Valamennyi szörnyűséges példány gondosan felszúrva pihent a helyén, mozdulatlanul. Arra is meg mert volna esküdni, hogy időnként kaparászást hall a fiókokból, ahol tudta, hogy szintén rovarok tanyáznak, de feltételezte, ez a hallucináció éppoly alaptalan, mint a másik. Tisztában volt vele, hogy Clint milyen végtelenül nyugodt ember, mégis meglepte, mennyire hidegen hagyja a számára rettenetes környezet. Úgy érezte, ezt a munkatársát sosem szabad elveszítenie. Azonnal elhatározta, még aznap jelentős fizetésemelést ad neki. Bobby úgy találta, dr. Manfred legalább olyan nyugtalanító, mint a gyűjteménye. A magas, vékony, hosszú lábú tudós úgy nézett ki, mint egy profi kosárlabdázó és egy afrikai rovar keveréke, mint amilyeneket a természetfilmeken láthatunk, és folyton abban reménykedünk, hogy sosem találkozunk velük az életben. Manfred az íróasztala mögött állt, ők pedig előtte. A figyelmüket lekötötte egy-két láb hosszú, egy láb széles fehér laboratóriumi fémtálca, amely elfoglalta az asztal közepét és melyet gondosan letakartak egy kis fehér ronggyal. - Egy szemernyit sem aludtam a múlt este óta, amikor is Mr. Karaghiosis idehozta nekem ezt szólalt meg Manfred - és úgy tűnik, ma éjjel sem hunyom le a szemem, amíg valamennyi bennem hemzsegő kérdésre meg nem találom a választ. Ez a boncolás volt a karrierem csúcspontja, és biztosan tudom, még egyszer az életben nem lesz szerencsém ekkora örömre. Az a szenvedély, amellyel Manfred beszélt - a tény, hogy sem egy jó falat, sem egy jó szeretkezés, sem egy gyönyörű naplemente nem tölti el nagyobb örömmel, mint egy rovar feltrancsírozása - felkavarta Bobby gyomrát. Rábámult a szobában tartózkodó negyedik férfire, pusztán csak azért, hogy valahogy elterelje gondolatait rovarőrült házigazdájáról. A fickó körülbelül negyvenéves lehetett, és amennyire Manfred magas volt, ő pontosan annyira alacsony, míg a másik sápadt volt, ő pirospozsgás. A szeplős, vörös haj koszorúzta arcból kék szem meredt vissza rá. A sarokban ült egy széken, és úgy nézett ki, mint egy tősgyökeres bostoni ír, aki megpróbálja beenni magát a sumo-birkózók közé. A bogártudós nem mutatta be a jól kipárnázott szemlélődőt, és még csak nem is utalt a jelenlétére. Bobby feltételezte, azonnal sor kerül a bemutatásra, amint Manfred befejezi a mondandóját. Elhatározta, nem erőlteti a dolgot, annál is inkább, mert a kerekded férfiú olyan félelemmel és gyanakvással vegyes kíváncsisággal méregette őket, hogy kezdte úgy érezni, nem is örül majd annak, amit mondani fog, ha majd egyszer megszólal. Eközben dr. Manfred hosszú ujjaival felcsippentette a fehér takarót Frank rovarjának maradványairól. A fejet, a lábakat, az egyik csápját és még néhány felismerhetetlen részt levágott és félretett. Minden egyes rémséges darab egy-egy puha párnácskán feküdt. Pontosan olyan volt az egész, mintha egy ékszerész mutatta volna be bársonypárnán legféltettebb kincseit esetleges vevőjének. Bobby rábámult a szilva nagyságú fejre, a két hatalmas sárgás szemre, amelyek talán túlzottan is emlékeztették dr. Manfred szemére. Megborzongott. A legnagyobb bogárrész, vagyis a test, a tálca közepén feküdt a hátán. A felnyitott nyitott és szétfeszített hasrészen át látni lehetett a belső szerveket. Az entomológus egy világító végű vékony szikévei, hihetetlen eleganciával végigmutogatta a bogár légző-, emésztő- és kiválasztószerveit. Dr. Manfred többször is hivatkozott a természet hihetetlen teremtő képességére, de Bobby semmi olyat sem látott, ami felért volna akár egy Matisse-kép szépségével. Sőt ha lehet, a bogár belseje még visszataszítóbb volt, mint a külseje. Egyetlen megfogalmazás - fényesítő kamra - megragadta a figyelmét, és további magyarázatot kért dr. Manfredtől, aki biztosította arról, hogy később még visszatér a témára, és folytatta az előadását. Amikor a rovartan tudora pontot tett mondandója végére, Bobby szólalt meg először. - Oké, most már tudjuk, hogyan működik, de mennyiben segít ez bennünket megválaszolni a többi kérdést? Például azt, hogy honnan került elő? Manfred doktor hallgatagon bámult rá. A dél-amerikai dzsungelekből? Manfred különös színű szeméből nem lehetett kiolvasni semmit, és a hallgatása is talányos volt.

- Afrikából? - kérdezte Bobby, és az entomológus néma bámulása még idegesebbé tette, mint amilyen amúgy is volt. - Mr. Dakota, rossz a kérdés - szólalt meg végre Manfred. - Én izgalmasabb kérdéseket tudok feltenni. Mit eszik ez a teremtmény? Nos, hogy a lehető legegyszerűbben magyarázzam, még egy laikus számára is érthetően, ez a lény különféle ásványokat, köveket és termőföldet eszik. - Koszt eszik? - kérdezett közbe Clint. - Kissé leegyszerűsít - felelt dr. Manfred. - Ami azt illeti, még nem pontosan értjük, hogyan bontja le ezeket a dolgokat, sőt arról sincs fogalmunk sem; hogy nyerhet ebből a táplálékból energiát. Vannak a szervezetének részei, amelyek teljesen nyilvánvalóan működnek, de rengeteg még a homály. - Azt hittem, a rovarok növényeket esznek, vagy egymást, vagy dögöt - értetlenkedett tovább Bobby. - Így is van - erősítette meg dr. Manfred. - Ez a valami azonban nem rovar, sőt az ízeltlábúak egyetlen törzsébe sem sorolható. - Számomra pont olyan, mint egy rovar - mondta Bobby, és lenézett a feltrancsírozott valamire. Önkéntelenül is elfintorodott. - Nem - felelte Manfred. - Ez a lény átfúrja magát a köveken, és akkora darabokat képes belőle megemészteni, mint egy kövér szőlőszem. Ha pedig ezt eszik, akkor logikus a kérdés, vajon mit választ ki? A válasz pedig, Mr. Dakota, nem más, mint hogy ez a valami gyémántot ürít. Bobby összerándult, mintha Manfred megütötte volna. Rábámult Clintre, aki éppoly döbbentnek látszott, mint amilyennek képzelte. A Pollard-ügy különben is számos változást idézett elő a görögben, de amit most hallott, attól végleg elveszítette pókerarcát. Olyan hangon, amely azt feltételezte, hogy Manfred hülyének nézi őket, Clint megkérdezte: - Azt akarja mondani, hogy ez az izé a szemétből gyémántot gyárt? - Nem, nem - válaszolta Manfred. - Tulajdonképpen gyémánttartalmú szénen és más anyagokon rágja keresztül magát, amíg meg nem találja a drágakövet. Akkor lenyeli őket a megkövesedett burkukkal együtt, megemészti a burkolatot képező ásványokat, a gyémántot átjuttatja a fényezőkamrába, melynek falát száz meg száz kis sörte borítja. Az ezekkel való folyamatos érintkezés során végleg megtisztul a kő. Rámutatott a szikével az említett testrészre. - A végbélen át pedig távozik a gyémánt. Az entomológus kihúzta az asztal középső fiókját, kivett belőle egy fehér zsebkendőt, széthajtogatta. Három vörös gyémánt bukkant elő, lényegesen kisebbek, mint amilyeneket Bobby vitt el van Corvaire-hez, de még így is megértek darabonként egymilliót. - Ezeket a szervezet különböző pontjain találtam. A három közül a legnagyobbat még valami barnásfekete kéreg borította. - Ezek gyémántok? - kérdezte Bobby, tudatlanságot színlelve. - Még sosem láttam vörös gyémántot. - Én sem. Így aztán elmentem egy másik professzorhoz, egy geológushoz, aki mellesleg drágakőszakértő is, és az éjszaka kellős közepén kirángattam az ágyából, hogy megvizsgáltassam vele ezeket a köveket. Bobby a leendő sumo-birkózó felé pillantott, aki meg sem mozdult a székében, és egy szót sem szólt, így aztán bizonyára nem ő a geológus, akiről Manfred beszélt. Manfred elmagyarázta, amit Bobby és Clint már tudott azt, hogy a vörös gyémánt a legritkább drágakő a világon - ők pedig úgy hallgatták, mintha tökéletes újdonság lenne a számukra. - Ez a felfedezés aztán tovább erősítette bennem a gyanút ezzel a lénnyel szemben, és egyenesen dr. Gavenallhoz mentem, akit hajnali kettőkor vertem ki az ágyból. Magára kapott néhány ruhadarabot, máris rohantunk vissza ide, és azóta is dolgozunk, miközben egyszerűen nem hiszünk a szemünknek. Dr. Manfred szavait követően végre felemelkedett ültéből a kerekded emberke, és odalépett az asztalhoz.

- Roger Gavenall - mutatta be őt a házigazda. - Roger genetikus, és kifejezetten a dezoxiribonukleinsav, vagyis a DNS szakértője. Komoly hírnevet szerzett magának a makroszintű génsebészetben, amely lényegesen messzebbre mutat, mint a mai tudásunk. - Elnézést - szólt közbe Bobby - az igazat megvallva onnantól már nem tudtam követni, hogy Roger genetikus. Próbálja meg egy kissé egyszerűbben, a laikusok számára is érthetően elmondani. - Genetikus vagyok és egyben futurológus - magyarázta Gavenall. A hangja olyan dallamosan csengett, mint egy vetélkedőt vezető tévébemondóé. - A génsebészet az előrelátható jövőben elsősorban mikroszkopikus szinten zajlik majd. Új és hasznos baktériumokat tenyésztenek majd ki, mód lesz az emberi szervezetben a hibás, betegséget hordozó gén korrigálására, sőt az öröklött betegségek kiküszöbölésére is. De az is lehet, hogy képesek leszünk teljesen új állatfajokat, rovarokat is előállítani - ezt nevezik makroszintű génsebészetnek. Így létrehozhatunk például olyan moszkitófalókat, amelyek szükségtelenné tennék Floridában a vegyszeres moszkitóirtást. A tehenek lehet, hogy feleakkorák lesznek, mint most, de az anyagcseréjük fokozottabb lesz. Ennek következtében sokkal hatékonyabb lesz a tartásuk, kevesebbet esznek, és kétszer annyi tejet adnak majd. Bobbynak már a nyelve hegyén volt a javaslat, hogy tenyésszenek ki kis moszkitófaló teheneket, lehetőleg háromszoros tejhozammal. De tartotta a száját, mert úgy érezte, egyik tudós sem méltányolná a humorát. El kellett ismernie magának: viccelődő kedvével leginkább arra törekedett, hogy elnyomja magában a Pollard-ügy egyre rejtelmesebb alakulásától való félelmét. - Ez a valami - mutatott Gavenall a kísérleti tálcán fekvő bogárszerűségre - nem természetes úton keletkezett. Ez egyértelműen mesterségesen előállított létforma, amely egyszerűen lenyűgöz a hihetetlen célirányos tervezésével. Ez pedig azt jelenti, hogy ami itt előttünk fekszik: az biológiai gép. Egy gyémánttisztító. Dyson Manfred egy fogó és a csipesz segítségével óvatosan a hátára fordította a rovart, amelyről kiderült, hogy nem is az: Így azonnal látható lett az éjfekete páncélzaton húzódó piros csíkozás. Bobby most megint hallani vélte a mozgolódást a szobában, és rimánkodott magában, bárcsak engedne be némi fényt a házigazda. Az ablakokat belső fatáblák takarták, és a reteszeket gondosan behúzták. A bogarak köztudomásúlag szeretik a sötétséget és az árnyékot. Bobby úgy érezte, a lámpák fénye sem elég intenzív ahhoz, hogy a bogaraknak ne legyen kedvük előmászni a fiókokból, a dobozokból. Aztán a cipőjén felmásznak, és a zokniját útba ejtve befurakodnak a nadrágja szárába - gondolta. Gavenall az asztal fölé hajolt, hatalmas pocakja szinte rálógott. Rámutatott a vörös mintázatra. - Dysonnal megegyezett a sejtésünk és feltételezésünk a rajzolatról. Átadtuk a matematikai osztályunk egyik munkatársának, s ő megerősített bennünket abban az elképzelésünkben, hogy egy bináris kódról van szó. - Vagyis egy olyan jelrendszerről, amellyel az áruházban látják el az árucikkeket. A vonalkód segítségével tudják őket megkülönböztetni egymástól - magyarázta az entomológus. Most Clinten volt a kérdezés sora. - Azt akarja mondani, hogy ezek a bogár megkülönböztető jelei? - Pontosan. - Vagyis az olyan, mint mondjuk, egy rendszámtábla? - Többé-kevésbé - felelte Manfred. - Még nem végeztem el a vörös festék vegyelemzését, de gyanítom, hogy valamiféle kerámiaszerű anyag, amit rákentek a páncélzatra. Bobby egy darabig viaskodott magával, hogy a hallottakat valamilyen módon beleillessze a világról alkotott képébe, de kudarcot vallott. - Oké, Mr. Gavenall, ön képes a lelki szemeivel egy ilyen megtervezett és mesterségesen előállított élőlényt látni... - Ezt én nem vizionáltam - felelte Gavenall. - Ilyesmi velem sosem fordul elő. Ezt én csak annak tudom látni, ami, vagy legalábbis aminek lenni kell. - Rendben. Ön kétségkívül felismerte, minek kell lennie és ezt sem Clint, sem én nem tudtuk volna megtenni. Ezek szerint arra is választ kaphatunk öntől, vajon ki állíthatta elő ezt az átkozott valamit.

Manfred és Gavenall sokatmondóan egymásra néztek és egy pillanatig mindketten mély hallgatásba burkolóztak, mintha ismernék a választ, de haboznának a kimondásában. Végül Gavenall kissé lehalkította kedveskedő hangját, de így, ha lehet, még mézédesebben csengett. - A genetikai sebészetnek az a szintje, mely ennek a szervezetnek az előállításához szükségeltetik, még nem ismert. Még csak a közelében sem járunk. - Mennyi ideig tarthat, amíg a tudomány elérhet erre a szintre? - kérdezte Bobby. - Erre nem lehet igazán pontos választ adni - ismerte el Manfred. - Mégis, úgy hozzávetőlegesen. - Évtizedek - találgatta Gavenall - vagy talán egy évszázad is? Ki tudja? - Várjon csak - szólt közbe Clint -, azt akarja mondani, hogy ez az izé a jövőből jött ide, valamiféle időgépen át a jövő évszázadból? - Vagy azt - felelte Gavenall -, vagy még inkább azt, hogy nem is erről a világról érkezett. Bobby döbbenten meredt a bogárra, semmivel sem kevesebb undorral, de lényegesen több csodálattal. - Ön tényleg azt gondolja, hogy ezt a biológiai gépet Földön kívüli lények állították elő? Vagyis ez egy Földön kívüli szerkezet? Manfred szája mozgott ugyan, de hang nem jött ki a torkán, mintha magával megvitatta volna válasza esetleges következményeit. - Igen - felelt végül Gavenall. - Ez számomra sokkal elfogadhatóbb magyarázat, mint az, hogy az időn át érkezett, egy lyukon át. Míg Gavenall beszélt, Manfred továbbra is motyogott magában, mint egy imádkozó sáska falatozás közben. Mintha egyfolytában a maga teremtette csöndet akarta volna megtörni. Amikor végre kibuktak belőle a szavak, szinte hadart - Értsék meg, hogy nem áll szándékunkban azt a példányt önöknek visszaadni. Ez tudósok számára megbocsáthatatlan bűn lenne, ha ezt a fantasztikus lényt laikusok kezei között hagynánk. Nekünk erre vigyáznunk kell, és ezt ha másképp nem tudjuk, erőszakkal is el akarjuk érni. Ez a harciasság némi egészséges színt vitt a bogártudós sápadt arcába - Akár erőszakkal is - ismételte meg. Bobbynak kétsége sem fért hozzá: ha akarnák, játszi könnyedséggel el tudnák venni tőle és kerekded kollégájától a bogarat, de nem látta be, mi szükség lenne erre. Egyáltalán nem zavarta, ha a lény a laboratóriumi tálcán marad, kivéve persze, ha a tudósok elfogadják a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatos kikötéseit. Minden, amit igazán akart, az az volt, bárcsak minél előbb kijusson a friss levegőre és a napfényre ebből a bogárházból. A hallani vélt motoszkálások egyre erősödtek. Úgy érezte, bogárfóbiája hamarosan a hatalmába keríti és üvöltve fog kirohanni a szobából. - Legyünk teljesen nyíltak - mondta Gavenall. - Nem kizárólag a tudomány iránt érzett elkötelezettségünk mondatja azt velünk, hogy meg akarjuk tartani ezt a példányt. Ennek a felfedezésnek köszönhetően tudományosan és anyagilag is rendkívül jól járnánk. Egyikünk sem panaszkodhat ugyan a saját területén elért eredményeire, de ez a felfedezés egyszerűen a magasba röpítene bennünket. Feljuthatnánk a csúcsra. Éppen ezért mindenre készek vagyunk, hogy érvényesítsük az érdekeinket. Kék szeme összeszűkült és különben nyílt ír arca bezárkózott és elszánt kifejezést öltött. - Nem mondtam, hogy ölni tudnék érte, de azt sem, hogy nem. Bobby nagyot sóhajtott. - Elég sokszor nyomoztam tudományos intézmények megbízásából jövendő munkatársaik után, és pontosan tudom, hogy a tudományos világ is legalább olyan szennyes és aljas, mint a politika, vagy akár a művészet világa. Nem áll szándékomban önnel harcba szállni. Valamiféle egyezségre kell azonban mégis jutnunk, elsősorban a nyilvánosságra hozatal időpontjával kapcsolatban. Azt akarom, hogy ne tegyenek semmi olyasmit, ami a sajtó figyelmét az ügyfelünkre irányítaná, méghozzá mindaddig, amíg fel nem göngyölítjük az ügyet, és ameddig meg nem bizonyosodunk arról, hogy már biztonságban van. - És mikorra várható mindez? - kérdezte Manfred. Bobby vállat vont.

- Egy-két nap. Talán egy hét. Nem hinném, hogy sokkal tovább tartana. Az entomológus és a genetikus mintha sugárzott volna a megelégedettségtől. - Semmi gond - szólalt meg Manfred. - Nekünk ennél lényegesen hosszabb időre van szükségünk a még nyitott kérdések megválaszolására, az első publikáció megírására és a tudomány, illetve a média kezelésére szánt módszerek kidolgozására. Bobby hallani vélte, hogy egy fiók kinyílik a háta mögött, mert egy hatalmas madagaszkári svábbogár kívánkozik ki belőle. - A gyémántokat azonban magammal viszem, ezek ugyanis túlontúl értékesek és egyébként is az ügyfelem tulajdonát képezik. Manfred és Gavenall haboztak egy kissé, de aztán gyorsan rábólintottak. Clint átvette a köveket és visszacsomagolta őket a zsebkendőbe. A tudósok túlzottan könnyen adták be a derekukat és ez arról győzte meg Bobbyt, hogy nyilván háromnál több gyémántot találtak a bogár belsejében. Legalább ötöt, hogy kettővel majd bizonyítani tudják a lény működését és eredetét. - Mi viszont találkozni szeretnénk az ön kliensével, hogy kikérdezhessük – mondta Gavenall. - Ez tőle függ – felelte Bobby. - Higgye el, nagyon fontos lenne. Beszélnünk kell vele. - Erről neki kell döntenie. Már így is mindent megkaptak, amit akartak. Ha ő magától rááll, oké, de én nem fogom rábeszélni. A kövér férfiú bólintott. - Tisztességes ajánlat. De legalább azt mondják meg, hol bukkant rá? - Nem emlékszik. Amnéziában szenved. - A fiók már teljesen nyitva állt mögötte, és a rémséges csótány már úton volt felé. - Most már aztán tényleg mennünk kell - mondta gyorsan Bobby. - Nincs több vesztegetni való időnk. Gyorsan kirobogott a dolgozószobából, méghozzá igyekezett elkerülni a látszatát is annak, hogy az életéért fut. Clint és a két tudós követte. A bejárati ajtónál dr. Manfred még búcsúzóul megjegyezte. - Nem akarom, hogy azt gondolják, fantasztikus sztorik írásával is foglalkozom, de gondolják végig: ha ez a lény valóban Földön kívüli, akkor lehetséges, hogy a kliensük, mondjuk, egy űrhajó belsejében találta. Azok az emberek pedig, akik arról panaszkodnak, hogy Földön kívüli lények rabolták el őket és kísérleteztek velük, azok mindig amnéziára is panaszkodnak. - Az ilyen emberek rögeszmések, vagy csalók - fortyant fel Gavenall. - Mi nem emlegethetjük magunkat egy napon az ilyen alakokkal. Rosszallása lassan enyhülni látszott. Végül aztán még halkan megjegyezte: - Hacsak valóban nem így történt ebben az adott esetben. - Lehetséges. Én addig azonban nem hiszek el semmit, amíg bizonyítékaim nincsenek. Annyit azonban elmondhatok, uraim, hogy az ügyfelünkkel még ennél is különlegesebb dolgok történnek mondta Bobby. - Sokkal - értett egyet Clint. Minden további részletezés nélkül elindultak a kocsijuk felé. Bobby kinyitotta az ajtót és egy darabig ácsorgott, valahogy nem akaródzott beszállnia. A dombok felől fújdogáló szellőt frissítőnek és tisztának érezte, különösen dr. Manfred dolgozószobájának fülledtsége után. Benyúlt a zsebébe és megérintette a három gyémántot. - Bogárszar - mondta halkan. Amikor végre beült és becsapta az ajtót, hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy benyúljon az inge alá és megvizsgálja, vajon a mászkáló bogarak valóságosak-e. Manfred és Gavenall hosszan nézték Clintet, Bobbyt és az autót. Úgy álltak, mint akik azt várják: az autó szépen lassan felemelkedik, hogy egy Spielberg-filmből itt termett űrhajóval randevúzzon. Clint két háztömbnyire leállt a járda mellett. Onnan már nem látszott a bogaras ház. - Mondd, Bobby, honnan a pokolból került Frankhez az az izé? Bobby csak egy másik kérdéssel tudott válaszolni.

- Hol a csudában járhat olyankor, amikor teleportálja magát? A pénz, a vörös gyémántok, a fekete homok. Milyen messzire vannak egymástól ezek a helyek? Igazából nagyon messze? - És ki ő egyáltalán? - Frank Pollard El Encanto Heights-bőt. - Jó, jó, de én azt kérdeztem, ki az a Frank Pollard? - Clint öklével rávágott a volánra. - Ki az ördög az a Frank Pollard El Encanto Heights-ből? - Azt hiszem, valójában nem azt szeretnéd tudni, ki ő, hanem azt. mi ő?

44 Bobby teljesen váratlanul érkezett meg látogatóba. Épp csak befejezték az ebédet, amikor Bobby megérkezett. A desszert még ott motoszkált Tommy fejében. Nem az íze, az emléke. Vaníliafagylalt friss eperrel. Egyedül volt a szobában, a karosszékében üldögélt és arra gondolt, kellene egy képes verset írni arról, milyen érzés fagylaltot enni eperrel. Nem az ízről, hanem az érzésről kellene szólnia, hogy egyszer majd, amikor nem lesz fagylalt eperrel, csak rá kelljen nézni a képversre, hogy elborítsák az embert a kellemes érzések, akkor is, ha nem eszik éppen semmit. Természetesen nem fagylalt- vagy eperképeket kellene felragasztani, hiszen az még nem lenne vers, az még csak arról szólna, milyen jó dolog a fagylalt eperrel. Amikor Bobby belépett, Tommy annyira örült, hogy teljesen elfeledkezett a versről. Átölelték egymást. Valaki más is jött Bobbyval, de nem Julie volt az, azért Tommy csalódott volt. El is keseredett, mert kiderült, hogy valamikor korábban már találkozott az illetővel, de egyáltalán nem emlékezett rá, és ettől nagyon bárgyúnak érezte magát. Clintnek hívták. Thomas ismételgette magában a nevet, hogy legközelebb biztosan emlékezzen. Clint, Clint, Clint, Clint, Clint. - Julie nem tudott eljönni, mert pótmamáskodik egy ügyfél mellett - mondta Bobby. Thomas elcsodálkozott, hogy vajon mi szüksége lehet egy bébinek magándetektívre, de nem kérdezte meg, A tévében csak felnőttek alkalmaznak magándetektívet Az is eszébe jutott, vajon hogy tud megfizetni egy kisgyerek egy detektívet, mert azt tudta, hogy Bobby és Julie pénzért dolgozik, mint bárki más. A bébik azonban nem dolgoznak, ők még túl kicsik ahhoz, hogy pénzt keressenek. Honnan van akkor pénze, hogy megfizesse Julie-t és Bobbyt. Remélte, hogy nem verik át őket, mert tudta, keményen megdolgoznak a pénzükért. - A lelkemre kötötte, mondjam meg neked, mennyire szeret, hogy jobban szeret, mint tegnap, és holnap még ennél is jobban fog szeretni - mondta Bobby. Újra átölelték egymást. Tommy úgy gondolta, ez az ölelés Julie-nak szól. Clint megkérdezte, láthatná-e a legújabb képes verseskötetét. Amikor odaadta neki, átvonult vele a szoba másik felébe, beleült Derek karosszékébe. Ebben semmi kivetnivalót nem lehetett találni, mert Derek nem volt a szobában. Bobby elvette a széket az íróasztaltól, és közelebb húzta Tommy karosszékéhez. Leült és arról kezdtek beszélgetni, milyen csodás tiszta idő van, hogy a virágok milyen csodálatosan virulnak Thomas ablaka alatt. Rengeteg mindenről beszélgettek és Bobby sokat tréfálkozott, kivéve, amikor Julie-ra terelődött a szó. Bobby szorongott Julie miatt, ez azonnal érezhető volt. Amikor róla beszéltek, olyan lett, mint egy jól sikerült képvers, nem mondta, hogy aggódik, csak látszott rajta és egyértelműen éreztette. Thomas már amúgy is telve volt aggodalommal, de Bobby szorongása csak növelte a félelmét. - Nyakig vagyunk a melóban ezzel az új üggyel - mondta Bobby. - Valószínűleg nem is tudunk meglátogatni ezen a hétvégén, sőt a jövő hét elején sem. - Oké - felelte Thomas, és hirtelen valami jeges szorongás árasztotta el a testét. Minden alkalommal, amikor az új ügy szoba került, Bobby szorongása is szinte tapintható lett.

Thomas azon gondolkodott, vajon ezzel az üggyel kerülnek-e majd kapcsolatba a Gonosszal? Tökéletesen biztos volt abban, hogy így lesz. Eszébe jutott, talán szólnia kellene Bobbynak a Gonoszról, de valahogy nem találta a módját. Akárhogy is fogalmazná meg, úgy hangozna, mintha ő lenne az intézetben a buták között is a legbutább. Sokkal jobb megoldás megvárni, amíg a Gonosz közelebb jön, és akkor majd tévézi át Bobbynak, hogy milyen komoly a veszély. Ő pedig majd megkeresi a Gonoszt és lelövi. Bobby majd biztosan komolyan veszi a sugallt üzenetet, mert nem tudja majd, hogy honnan jön, nem tudja majd, hogy egy buta fiútól jön. Bobby biztosan tud lőni, hiszen minden magándetektív ért hozzá, mert a világ odakint nagyon rossz, és ha az ember tudja, olyan valakivel fog találkozni, aki rá akar lőni, vagy el akarja gázolni, vagy ki akarja dobni az ablakon, méghozzá úgy, hogy öngyilkosságnak látsszék, akkor a detektívnek jó lövőnek kell lennie. Bobbynak hamarosan mennie kellett. Nem a fürdőszobába, hanem dolgozni. Így aztán újra megölelték egymást. Aztán Bobby és Clint elmentek és Tommy egyedül maradt. Odalépett az ablakhoz. Kinézett. A nappal jó volt, jobb, mint az éjszaka. Ugyan a Nap a legtöbb sötétséget elkergette, mégis néhol, a fák, az épületek mögött ott maradt némi árnyék, és ez elrontotta a nap tisztaságát. A Gonosz nem távozott el az éjszakai sötétséggel. Most is ott ólálkodott valahol. Tommy érezte. A múlt éjjel, amikor túl közel merészkedett a Gonoszhoz, az megpróbálta megragadni. Ő nagyon félt és sikerült kitépnie magát a karmaiból. Úgy érezte, a Gonosz meg akarja tudni, ki ő és hol van. Akkor aztán eljön majd az Intézetbe, és őt is megeszi, éppúgy, mint a kis állatokat. Így aztán elhatározta: elkerüli a közelségét és távol tartja magát. A baj csak az, ezt nem teheti meg Julie miatt. Ha Bobby, aki sosem aggódott még, ennyire féltette Julie-t, akkor Thomasnak még annál is jobban kell féltenie őt. Ha pedig Bobby és Julie úgy érzik, vigyázniuk kell a védencükre, akkor neki is féltenie kell, hiszen ami Julie-nak fontos, az fontos neki is. Kinyúlt a nappali fénybe. Ott volt. Még elég messze. Nem jött közelebb. Félt. De Julie, Bobby és a védencük érdekében, akinél Julie pótmamáskodik, nem szabad félnie. Közelebb kell mennie, hogy mindig tudja, éppen hol a Gonosz, vajon arra jár-e.

45 Jackie Jaxx csak délután négy után tíz perccel érkezett a Dakota & Dakota irodába, majd egy órával Bobby és Clint visszatérése után. Julie-t még az is külön felbosszantotta, hogy közel fél órát vacakolt el azzal, hogy megteremtse magának azt a légkört, mely leginkább kedvez a munkájának. Úgy vélte, a szoba túlontúl világos, így annak ellenére, hogy egy közeledő felhőréteg már amúgy is kissé csökkentette a kívülről beáradó fényt, Jaxx behajtotta a spalettákat. A három rézlámpának, amelyekben három fokozatra állítható égőt használtak és ezzel számtalan elhelyezési variációt biztosítottak, hosszasan kereste a legmegfelelőbb helyet. Végül úgy döntött, az egyiket hetven wattra, a másikat 30-ra állítja, a harmadikat pedig lekapcsolja. Megkérte Franket, hogy álljon fel a kerevetről és üljön át egy székre. Aztán rájött, ez mégsem megfelelő, így aztán Julie íróasztala mellől elcipelte a nagy karosszéket, és abba ültette Franket. A maradék négy széket aztán ezzel szemben, félkör alakban helyezte el. Julie gyanította, hogy az efféle hókuszpókuszok nélkül is hatékonyan dolgozhatott volna. De művész volt és nem tudott megszabadulni a teatralitástól még akkor sem, ha nem színpadon szerepelt.

Az utóbbi években a nagy bűvészek felhagytak azzal a szokásukkal, hogy olyan álneveket válasszanak maguknak, mint Harry Houdini vagy a Nagy Blackwell, és egyre inkább ragaszkodtak a természetesen csengő művésznevekhez. Jackie azonban maradi volt. Mint ahogy Houdini valódi, magyar neve Weiss Erik volt, Jackie David Carverként látta meg a napvilágot. Ő leginkább humoros bűvészkedéssel foglalkozott, ezért kerülni akarta a misztikusan hangzó neveket. És mert serdülőkora óta sóvárgott az éjszakai mulatók és a Las Vegas-i világ után, olyan új nevet választott, amely társadalmi közege és saját maga számára is úgy hangzott, mint egy nevadai méltóságé. Míg a többi gyerek arról álmodozott, hogy tanár, orvos, telekügynök, vagy éppen autószerelő lesz, az ifjú Davey Carver valami olyasmi szeretett volna lenni, mint egy Jackie Jaxx és most, Isten segítségével élheti is az álmát. Annak ellenére, hogy éppen egy renói fellépés és egy Sammy Davis-koncerten való megjelenés között volt, Jackie mégsem jeansben vagy egyszerű hétköznapi öltönyben jelent meg, hanem a fellépőruhának is beillő szerelésben. Egy smaragdzöld zsinórozású fekete szabadidőruhában, hozzá illő zöld inggel és fekete bőrcipővel. Harminchat éves volt, öt láb magas, vékony és barnára sült. Koromfeketére színezett haja kiemelte szinte természetellenesen fehér fogsorát, amelyet a modem fogbeültetési módszereknek köszönhetett. Három évvel korábban a Dakota & Dakotát felbérelte egy Las Vegas-i hotel, amelynél Jackie éppen hosszabb időre szóló szerződését töltötte, hogy megpróbálja leleplezni azt a zsarolót, aki azon fáradozott, miként tudná kicsikarni a bűvész bevételét. Az ügyet számtalan meglepő csavar tarkította, így aztán mire végre befejezték, Julie lepődött meg a legjobban, hogy minden viszolygása ellenére bizonyos mértékben megkedvelte a bűvészt. Bizonyos mértékben. Jackie végre letelepedett a Frankkel szemben álló székre. - Julie és Clint a jobbomra üljenek, Bobby a balomra. Julie nem igazán látta be, miért nem mindegy, hogy a három megmaradt szék közül melyikre ül, de azért belement a játékba. Jackie vegasi műsora elsősorban a nézőközönség hipnotizálásából és mókás kirablásából állt. A hipnózis technikájában olyan hihetetlen sikereket ért el, valamint olyan elképesztő érzékkel tudta a transzban lévő agy gondolatmenetét átvenni, hogy gyakran hívták meg orvosi konferenciákra, ahol pszichológusok és pszichiáterek társaságában vitatta meg a hipnózis gyakorlati hasznosításának lehetőségeit. Elképzelhető, hogy meggyőzhettek volna egy pszichiátert is, hogy törje át Frank amnéziáját hipnotikus visszajátszási módszerrel, de ők úgy érezték, Jackie Jaxxnél senki sem alkalmasabb erre a feladatra. Arról már nem is beszélve, bármi fantasztikusat is tud meg Jackie Franktőt, biztosak lehettek abban, hogy tartja majd a száját. Sokat köszönhetett Julie-nak és Bobbynak, ráadásul ő olyan ember volt, aki megadja a tartozását. Ha csökevényes formában is, de élt benne a lojalitás szikrája, ami igen ritkán pislákol a show-k világában. A mélabús fényben, a zsaluk mögött is egyre sötétedő alkonyatban Jackie lágyan és rendkívül tudatosan irányított, drámai csengésű hangja nemcsak Frank figyelmét kötötte le. Jackie egy aranyláncon csüngő, könnycsepp alakú csiszolt kristályt tartott Frank szeme elé, hogy arra koncentráljon. A többieket megkérte, inkább csak Frank arcát nézzék, ne a kristályt, így elkerülhető, hogy ők is transzba essenek. - Frank, figyelje kérem a kristályban ide-oda csapódó lágy fényt. Mennyire meleg és vonzó ez a fény. Meleg és repdeső... Egy kis idő elteltével Julie, akit egyébként szintén elringatott Jackie tudatos halandzsája, észrevette, hogy Frank szeme megüvegesedett. Clint, aki mellette ült, bekapcsolta a magnetofont, azt, amelyikre Frank előző nap rámondta a történetét. Még mindig ott himbálódzott a kristály a bűvész mutató- és hüvelykujja között, amikor Jackie újra megszólalt. - Jól van Frank, most lassan belecsúszol egy roppant nyugodt állapotba, egy tökéletesen elernyedt állapotba, ahol már csak azén hangomat hallod majd, semmi mást, és csak arra fogsz reagálni, semmi másra.

Frank lassan mély transzba zuhant. Jackie már nem adott több instrukciót. Megkérte, csukja be a szemét, és Frank engedelmeskedett. Megkezdődhetett a kérdezés. Jackie letette a kristályt. - Mi a neved? - kérdezte. - Frank Pollard. - Hol laksz? - Nem tudom. Jackie kapott néhány támpontot Julie-tót egy délelőtti telefonbeszélgetés során, és azt is tudta, mire kíváncsiak. - Éltél valaha El Encanto Heights-ben? Rövid habozás után jött a válasz. - Igen. Frank hangja különösen színtelenül csengett. Az arca annyira megviselt és sápadt volt, hogy egy exhumált holttestre hasonlított, akit azért élesztettek fel valamilyen varázslatos módon, hogy összekötő kapocsként szolgáljon egy szeánsz tagjai és a túlvilágon lévő beszélgetőpartnerük között. - Emlékszel az El Encantó-i címedre? - Nem. - Nem véletlenül Pacific Hill Road 1458? Rángás futott át Frank arcán, de amilyen gyorsan keletkezett, olyan gyorsan el is múlt. - Igen. Ez az, amit... Bobby talált... a komputerrel. - Te emlékszel arra a helyre? - Nem. Jackie megigazította Rolex karóráját, két kezével hátrasimította fekete haját. - Mikor éltél El Encantóban, Frank? - Nem tudom. - Meg kell mondanod az igazat. - Aha. - Nem hazudhatsz nekem, Frank. Nem titkolhatsz el előlem semmit. Ez a jelenlegi állapotodban teljességgel lehetetlen. Szóval, mikor éltél ott? - Nem tudom. - Egyedül éltél ott? - Nem tudom. - Arra emlékszel, hogy tegnap éjjel kórházban voltál? - Igen. - És arra, hogy egyszer csak eltűntél? - Azt mondták, így történt: - Hová mentél akkor, Frank? Csönd. - Hová mentél akkor, Frank? - Én... én félek. - Miért? - Nem... tudom. Nem tudok gondolkodni. - Frank, emlékszel arra, amikor múlt hét csütörtökjén a kocsidban ébredtél fel egy Laguna Beach-i utcán? - Igen. - A kezed tele volt fekete homokkal. - Igen. Frank a nadrágjához dörzsölte a kezét, mintha érezte volna a fekete homokszemek karcolását izzadó tenyerén. - Hol szerezted azt a homokot, Frank? - Nem tudom. - Van időd, gondolkodj nyugodtan. - Nem tudom. - Arra emlékszel, hogy bejelentkeztél egy motelba és később... alvás után... arra ébredtél, hogy vérben fekszel?

- Emlékszem - mondta Frank és megborzongott. - Hogy került oda az a rengeteg vér, Frank? - Nem tudom - válaszolta szomorúan. - Macskavér volt, Frank. Tudtad, hogy az egy macska vére? - Nem. A szeme megrebbent, de nem nyitotta ki. - Csak macskavér? Biztos? - Emlékszel arra, hogy aznap találkoztál-e egy macskával? - Nem. Teljesen nyilvánvalónak látszott, hogy sokkal agresszívebb módszerre van szükség a válaszok megszerzéséhez. Jackie lassan vezetgette Franket visszafelé az időben, fokozatosan jutott el a kórházból való eltűnésig, majd a Anaheim-völgyben való csütörtök hajnali felébredésig, amikor még nem tudott semmi mást, csak a nevét. Ezen a ponton borult fátyol a tudatára, ettől a pillanattól kezdve nem emlékezett semmire, ezt a küszöböt kell átlépnie, ha fel akarja deríteni a múltját. Julie egy kissé előrehajolt és Jackie Jaxx feje fölött átpillantott Bobbyra. Kíváncsi volt, vajon mennyire élvezi a műsort. Úgy gondolta, a himbálódzó kristály és egyéb hókuszpókusz felpezsdíti kamaszos kalandvágyát. Arra számított, mosolyogni látja majd, a szeme pedig ragyogni fog az izgalomtól. Bobby azonban komoran ült a székén. A fogait bizonyára összeszorította, mert az arcizmai remegtek. Bobby elmesélte neki, mit tapasztaltak a Dyson Manfred-házban, és Julie éppolyan döbbent volt, mint ők. Ez azonban semmiképp sem magyarázhatja a jelenlegi hangulatát. Lehet, hogy még nem oldódott fel benne a bogarak miatti feszültség, de az is lehetséges, újra a múlt heti rossz álom aggasztja. Közeledik a Gonosz, közeledik a Gonosz... Julie akkor lényegtelennek nyilvánította az álmot. Most felmerült benne, hátha mégis profetikus álom volt. Az a sok rejtelem, melyet Frank hozott az életükbe, lassan Julie-t is fogékonnyá tették a víziók, a jövőbe látó álmok iránt. Közeledik a Gonosz, közeledik a Gonosz... Lehet, hogy maga Mr. Kék Fény a Gonosz. Jackie most éppen az elhagyatott völgyben járt Frankkel, ahol először ébredt fel értetlenül, összezavarodva egy számára ismeretlen helyen. - Most menj vissza egy kicsit, Frank, csak egy kicsit, néhány másodpercet csak, vissza, vissza. Törd át azt a fekete falat... Mióta a kérdezés zajlott, Frank egyre kisebbre húzta össze magát Julie karosszékében. Olyan volt, mint a viasz a tűzben. Az arca is egyre sápadtabb lett, bár ez már alig volt lehetséges. Most azonban, mikor arra kényszerítették, menjen vissza a sötétségbe és találja meg az emlékezés fényét, hirtelen felegyenesedett. Olyan erővel kezdte szorítani a szék karfáját, hogy szinte belemélyedtek az ujjai a kárpitba. Mintha kezdte volna visszanyerni eredeti méretét. Pontosan úgy, mint Alice, amikor a Csodaországba vezető útján megitta a visszanövesztő bűvös elixírt. - Hol jársz most? - kérdezte Jackie. Frank szeme megrebbent a csukott szempillák mögött. Artikulálatlan hang szakadt ki belőle. - Ah... Ah - nyögött. - Hol jársz most? - ragaszkodott kedvesen, de makacsul a kérdéséhez Jackie. - Szentjánosbogarak - nyögte ki Frank remegve. - Szentjánosbogarak a viharban! Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, de szaggatottan, mintha gondot okozott volna neki, hogy teleszívja a tüdejét levegővel. - Mit akarsz ezzel mondani, Frank? - Szentjánosbogarak... - Hol jársz most, Frank? - Mindenütt. Sehol. - Itt, nálunk, Dél-Kaliforniában nincsenek szentjánosbogarak, Frank, úgyhogy valahol másfele kell lenned. Gondolkozz, Frank. Nézz körül és mondd el, merre jársz. - Sehol.

Jackie még tett néhány kísérletet, hogy leírassa Frankkel a környezetét és azokat a bizonyos szentjánosbogarakat, de nem járt sikerrel. - Mozdítsd el onnan - szólalt meg Bobby. - Menjen messzebbre. Julie a Clint kezében heverő magnót bámulta, nézte, amint a műanyag ablak mögött lassan tekeredik a szalag. Jackie dallamos hangján, szinte kántálva megparancsolta Franknek, hogy szakadjon el a szentjánosbogarak pettyezte égtől. Hirtelen Frank megszólalt. - Mit keresek én itt? Nem a Dakota & Dakota irodára gondolt, hanem arra a helyre, ahová Jackie Jaxx vezette. - Miért pont itt? - Hol vagy most, Frank? - A ház. Mi az ördögöt keresek itt, miért jöttem ide? Ez őrület, nem szabadna itt lennem. - Kié az a ház, Frank? - kérdezte Bobby. Frank azt az utasítást kapta, csak a hipnotizőr hangjára reagáljon, így aztán Frank nem is válaszolt, mindaddig, míg Jackie is fel nem tette a kérdést. - Az ő háza. Már hét éve meghalt ugyan, de az akkor is az ő háza. És mindig is az lesz. Ott fog kísérteni. Nem lehet elpusztítani ezt a hihetetlen gonoszságot, hiszen mindenre átterjedt, amihez csak hozzáért. - Ki ő, Frank? - Anya. - A te anyád? Hogy hívják? - Roselle. Roselle Pollard. - Ez a Pacific Hill Roadon álló ház? - Igen. Istenem, micsoda egy hely, micsoda egy sötét hely. Hát nem látják az emberek, milyen rossz hely ez? Nem látják, hogy valami iszonyúság lakik itt? Frank már sírt. A könnyek végigfolytak az arcán. Gyötrelem torzította el a hangját. - Hát nem látják, hogy mi van itt, mi búvik meg itt, mi tenyészik ezen az átkozott helyen? Vakok az emberek, vagy egyszerűen nem akarják látni? Julie szinte megdermedt Frank elkínzott hangja hallatán, és összeszorult a szíve az arcán tükröződő kétségbeesett rémülettől. Mint egy elveszett, rettegő gyerek. Végül mégis elfordította róla a tekintetét és Bobbyra nézett, vajon hogyan hatott rá a „rossz hely” emlegetése. Bobby visszanézett rá. A szeme kékjét elsötétítő aggodalom bizonyította, hogy nem engedte el a füle mellett. A szoba túlsó végén Lee Chen lépett be a szobába néhány fénymásolattal. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Julie ajkára tett ujjal figyelmeztette, ne szóljon egy szót sem, és odahívta a kerevethez. Jackie eközben megpróbálta szavakkal csillapítani a Franket hatalmába kerítő félelmet. Hirtelen Frank felsikoltott. A hangja nem emberi hang volt, inkább hasonlított egy megrémült állatéra. Most már teljesen kiegyenesedett. Reszketett. Kinyitotta a szemét, de nyilvánvalóan nem látott semmit, hiszen még mindig transzban volt. - Ó, Istenem, már jön is, közeledik. Az ikrek biztos megmondták neki, hogy itt vagyok. Közeledik! Frank rémülete olyan intenzív és kitapintható lett, hogy Julie-ra is átragadt. Felgyorsult a szívverése, egyre szaporábban lélegzett. Jackie megpróbálta lenyugtatni a páciensét, legalábbis annyira, hogy együtt tudjon működni vele. - Nyugodj meg, Frank. Ereszd el magad és nyugodj meg. Senki sem bánthat. Semmi rossz nem történhet. Legyél nyugodt, nyugodt... Frank csak rázta a fejét. - Nem, nem. Már közeledik, már itt is van! Ezúttal el fog kapni! A fenébe is, miért kellett nekem ide jönnöm? Miért adtam számára ilyen remek lehetőséget? - Nyugodj meg...

- Itt van! - Frank megpróbált lábra állni, de nem volt elég ereje, pedig a körmei már fel is hasították a kárpitot a nagy erőlködésben. - Itt van és észrevett! Észrevett! - Ki ő? - kérdezte Bobby, és Jackie megismételte a kérdést. - Candy. Candy az! Amikor újra megkérdezték tőle annak a nevét, akitől ennyire fél, újra megismételte: - Candy. - Úgy hívják, hogy Candy? - Észrevett! A korábbinál lényegesen parancsolóbb, keményebb hangon szólt rá Jackie. - Most szépen megnyugszol, Frank. Nyugodt leszel és laza. De Frank egyre izgatottabb lett. Elöntötte a verejték. Valahol időben és térben távol leragadva, egyre űzöttebb lett a tekintete. A félelme szívfacsaró rettegéssé fokozódott. - Nincs eléggé az ellenőrzésem alatt – mondta Jackie aggódó hangon. - Megpróbálom visszahozni. Bobby előrébb csúszott a széken. - Ne, még ne, várj egy percet. Kérdezd erről a Candyről. Ki az a fickó? Jackie megismételte a kérdést. - Ő a Halál – felelte Frank. - Ez nem világos válasz, Frank. - Ő a Sétáló Halál, ő az én bátyám, az ő gyereke, az ő kedvenc gyereke, az ő porontya. És én gyűlölöm őt. Meg akar ölni! Már itt van! Eszeveszett félelmében Frank újra elrugaszkodott a székből. Jackie megparancsolta neki, hogy maradjon a helyén. Frank engedelmeskedett, de a rettegése nőttön nőtt, mert még mindig látta Candyt közeledni. Jackie megpróbálta erről a helyszínről elmozdítani, hogy lassan közeledve a jelenhez, magához térjen a transzból. Nem járt sikerrel. - Most el kell mennem! Most, most! - kiáltotta kétségbeesetten Frank. Julie most már komolyan féltette. Még sosem látott embert ennyire sebezhetőnek. Fürdött a verejtékben és csillapíthatatlanul reszketett. A haja csapzottan lógott a szemébe, de ez nem zavarta a múltból támadt rémséges vízió látásában. - Ki kell jutnom innen! - ismételgette Frank. Jackie azt mondta neki, maradjon. - Nem, azonnal el kell innen tűnnöm. Csak el tőle! Jackie Jaxx Bobbyhoz fordult. - Ilyesmi még sosem történt velem. Elvesztettem a hatalmamat fölötte. Jézusom, nézz rá! Ez a fickó mindjárt szívrohamot kap! - Rajta, Jackie, segítened kell! - mondta éles hangon Bobby. Felállt a székből és odalépett Frankhez. A kezét Frank kezére tette, hogy megnyugtassa és biztonságot sugalljon. - Bobby, ne! - ugrott fel Clint olyan hevesen, hogy leejtette a magnetofont. Bobby oda sem figyelt Clintre, túlzottan is Frankre összpontosított, aki a szemük láttára hirtelen elkezdett szétesni. Frank olyan volt; mint egy kazán, amelyet nem forró víz tölt meg színültig, hanem a páni félelem. Bobby megpróbálta megnyugtatni, akkor, amikor Jackie már tehetetlennek bizonyult. Egy pillanatra Julie nem értette, mi ugrasztotta fel ilyen hirtelen Clintet. Aztán észrevette, amire eddig Bobbyn kívül egyikük sem figyelt. Friss vért látott Frank kezén. Bobby nemcsak azért tette a kezét Frankére, hogy megnyugtassa, hanem megpróbálta lazítani a szorítását, mert Frank már így is többször megvágta magát a felszakadt kárpit alól kibukkanó rugókkal. - Közeledik! El kell menekülni! Frank felkelt a székbot, megragadta Bobby kezét és húzta magával.

Ekkor Julie is megértette, mitől ijedt meg Clint. Ő is felpattant, méghozzá olyan hevesen, hogy felbontotta a székét. - Bobby, ne! - sikoltotta. A gyilkos testvér képétől szinte az őrületig rettegő Frank felordított. Aztán egy sivító hang kíséretében, mint amilyen a gőzmozdonyokra jellemző, hirtelen eltűnt. És Bobbyt is magával vitte.

46 Szentjánosbogarak a viharban. Bobby úgy érezte, az űrben lebeg, fogalma sem volt a testhelyzetéről. Fogalma sem volt róla, hogy áll-e, vagy ül, a talpa vagy a feje van felül, olyan volt az egész, mintha súlytalanul sodródna a mérhetetlen térben. Nem hallott semmit. Nem érzett szagot és ízt sem. Nem érzett hideget, sem meleget, sem súlyt. Az egyetlen dolog, amit érzékelt, a végeláthatatlan sötétség volt, ezen kívül semmi más nem vette körül, csak milliónyi pici szentjánosbogár szikrázott a feketeségben. Tulajdonképpen nem volt biztos benne, hogy valóban látja-e őket, mert abban sem volt biztos, vane egyáltalán szeme, amivel láthatna. Inkább csak tudta, hogy ott kell lenniük. Nem a megszokott érzékelés útján, hanem inkább valamiféle belső látással, az agy szemével. Először megrémült. A teljes mértékű érzékeléshiány arra utalt, hogy megbénult, úgy, mintha súlyos agyvérzést kapott volna. És vakon, süketen örökre sérült agyába zárva kell léteznie, megszakítva minden kapcsolatot a külvilággal. Aztán végre rájött, hogy mozgásban van, nem sodródik, mint ahogy először hitte, hanem száguld előre, méghozzá hihetetlen sebességgel. Olyan érzése támadt, mintha egy kozmikus erejű porszívó szippantaná maga felé, miközben örvénylenek körülötte a szentjánosbogarak. Mintha egy vidámparkban lett volna, amelyet az Isten teremtett a maga szórakoztatására, bár ami azt illeti, Bobby számára nem akadt benne semmi mulatságos, ahogy ott hullámvasutazott az áthatolhatatlan sötétségben. Hirtelen erdei talajt érzett a lába alatt, megbillent és majdnem ráesett Frankre, aki közvetlenül előtte állt. Még mindig szorongatta Bobby csuklóját. Bobbyra iszonyú légszomj tört rá. Fájt a mellkasa, a tüdeje mintha összezsugorodott volna. Mélyet sóhajtott, aztán még egyet. Látta, hogy most már mindkettőjük keze véres. A felszakadt kárpit jutott eszébe, aztán Jackie Jaxx. Bobby emlékezett. Amikor megpróbálta kiszabadítani a kezét Frank szorításából, Frank még erősebben fogta. - Nem itt. Nem, ezt nem kockáztathatom meg. Túl veszélyes. Hogy kerültem ide? Telítődve a fenyőillattal, Bobby végre körülnézett. Egy hatalmas fenyőerdőben álltak, körülöttük mindenütt alkonyt idéző árnyékok. A levegő csípős volt, és az óriási fenyők ágai roskadoztak a hó súlya alatt. Bobby semmi ijesztőt nem látott ebben a tájban. Aztán végre észrevette, hogy Frank a háta mögött bámul valamit. Megfordult és látta, hogy az erdő szélén állnak. Egy hó borította enyhén dombos rétet látott. A domb tetején faház állt, nem egy rusztikus vityilló, hanem egy olyan ház, mely egyértelműen magán viselte egy építész keze munkáját, és arról árulkodott, az itt vakációzóknak van mit a tejbe aprítaniuk. Vastag hóbunda borította a tetejét, és az ereszről lecsüngő óriási jégcsapok csillogtak a fáradt nap utolsó sugaraiban. Az ablakok sötéten meredeztek. A három kémény egyikéből sem tekergőzött füst az ég felé. Teljesen elhagyatott helynek látszott. - Ő tud erről – mondta Frank, még mindig reszketve. - Nem a saját nevemben vásároltam, de ő mégis megtudta, idejött és majdnem megölt. Valószínűleg időnként visszajön ide, hátha egyszer sikerül elkapnia. Bobby nem annyira a fagypont alatti levegőtől dermedt meg, mint attól a rádöbbenéstől, hogy teleportált az irodájából és a Sierra hegységben vagy valahol másutt, de hegyek között tért magához. - Frank, mi...

Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Elesett, amikor földet ért, és nekivágódott egy dohányzóasztalnak. Érezte, hogy Frank már nem fogja a kezét. Az asztal felborult, és egy váza, majd néhány más törékeny tárgy is a földre zuhant. Amikor négykézlábra emelkedett, úgy érezte, annyi szédül, hogy képtelen felegyenesedni. Frank már állt, nézelődött és közben nagyon nehezen kapkodta a levegőt. - Ez San Diego. Ez valamikor az én lakásom volt, de ide is utánam jött. Gyorsan el kell tűnnünk. Amikor Frank a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, Bobby gondolkodás nélkül elfogadta. - Valaki biztosan lakik itt. Valószínűleg elment dolgozni. Szerencsénk van – mondta Frank. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Bobby most egy rozsdás vaskapu előtt állt, melyet két kőoszlop ölelt körül. A kerítésen túl egy viktoriánus stílusú lepusztult házat látott. Megroggyant tetővel, leszakadt zsalukkal, megsüllyedt lépcsőkkel. A házhoz vezető ösvényt benőtte a gaz, a füvet ki tudja, mikor nyírták utoljára. Az alkonyatban pontosan úgy nézett ki, amilyennek a gyerekek elképzelnek egy kísértet lakta házat. Bobby feltételezte, hogy nappali megvilágításban még romosabbnak látná. - Jézusom! Ne, ide ne! - kapkodott levegő után Frank.” Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Papírok repültek le a mahagóni íróasztalról, mintha huzat fújt volna át a szobán, pedig a levegő nem mozdult. Egy könyvespolcok határolta dolgozószobában álltak. Egy idős úr emelkedett fel a sarokban álló bőrfotelből. Szürke flanelnadrágot, fehér inget és kék kardigánt viselt. Meglepettnek látszott. Frank „Doc”-nak szólította és szabad kezét az öreg felé nyújtotta. Sötétség. Bobby rájött, hogy fénytelen és körvonal nélküli minden, hiszen most ő sem létezik, mint egységes egész, nincs szeme, nincs füle és nincsenek idegvégződései, amelyekkel érezhetne. Megértette, de ez csöppet sem csökkentette a félelmét. Szentjánosbogarak. A milliónyi apró fénylő pont talán nem volt más, mint az ő testének részecskéi, amelyeket Frank agya próbál egy tömegben tartani. Száguldás. Teleportálták magukat és ugyan a folyamat a széthullástól az összeállásig csak néhány ezred másodpercig tarthat, mégis valahogy hosszabbnak tetszett. Újra az a roskatag ház. Valahol Santa Barbarától keletre kellett lenniük, a dombok között. Most a kaptatón álltak, a birtokot körülvevő eugéniasövény mellett. Frank abban a pillanatban felkiáltott, amikor felfogta, hová érkeztek. Most már Bobby is félt, hogy összetalálkoznak Candyvel, de félt Franktől is és a teleportálástól is. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Ezúttal nem olyan simán öltöttek testet, mint az idős férfi dolgozójában, vagy a roskatag ház kerítésénél, hanem bukdácsolva, mint abban a San Diegó-i lakásban. Bobby megtett néhány támolygó lépést valami dombfélén, Frank még mindig szorította a kezét, mintha össze lettek volna bilincselve. Mindketten térdre estek a sűrű, nyírt fűben. Bobby megpróbálta kitépni magát Frank szorításából, Frank azonban szinte emberfeletti erővel tartotta fogva a kezét. Frank egy tőlük csak néhány lépésre fekvő sírkőre mutatott. Bobby körülnézett. Egyedül álltak egy temetőben. - A szomszédunk volt – mondta Frank.

Bobby görcsösen próbált levegőhöz jutni és közben azon igyekezett, hogy megszabaduljon Frank vasmarkából. Ránézett a sírkőre, melyen ez állt a gránitba vésve: „Norbert James Kolreen.” - Ő ölette meg – suttogta Frank. - Az ő drágalátos fiacskája, Candy ölte meg, mert a mama úgy gondolta, durván bánt vele. Méghogy vele durván! Az őrült szuka! Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Újra a könyvek borította dolgozószoba. Az öregúr most az ajtóban állt és nézte őket. Bobby úgy érezte magát, mint aki órák óta száguldozik egy hullámvasúton, és aztán, mikor végre megáll vele a kocsi, akkor nem tudja eldönteni, vajon még mindig száguld-e, vagy csak a világ forog körülötte. - Nem lett volna szabad ide jönnöm, dr. Fogarty – szólalt meg aggodalmaskodva Frank. Sérült kezéből néhány csepp vér a halványszürke perzsaszőnyegre hullott. - Candy megláthatott a ház körül és esetleg meg is próbál követni. Nem akarom elvezetni önhöz. - Várj, Frank – mondta Fogarty. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. A lepusztult ház hátsó udvarában találták magukat. Ebből a szemszögből is pontosan olyan romosnak látszott az épület, mint elölről. Az első emeleti ablakokból azonban most világosság szűrődött ki. - El akarok menni. El akarok innen menni – mondta Frank. Bobby arra számított, hogy azonnal elkezdődik a száguldás, és már meg is acélozta magát, ám mégsem történt semmi. - El akarok menni – ismételte meg Frank. Nem mozultak, és Frank a félelemtől átkozódni kezdett. Hirtelen kinyílt a konyhaajtó, és egy asszony lépett ki rajta. A küszöbön megtorpant és onnan meredt rájuk. A szürkület homályban tartotta és a konyhából kiszökő fény ugyan megvilágította a körvonalait, de az arcvonásai árnyékban maradtak. Lehet, hogy a különleges megvilágításnak köszönhetően, de Bobby úgy találta: az asszonynak erős erotikus kisugárzása volt. Nádszálkarcsú, szinte áttetsző, de mégis buján nőies. Ezt a misztikus asszonyt a belőle áradó bujaság egy szirénhez tette hasonlóvá, aki a sziklák közé csábítja a megszédített hajósokat. - A testvérem, Violet – szólalt meg Frank nyilvánvaló undorral és rettegéssel a hangjában. Hirtelen feltűnt Bobbynak néhány mozgó árnyék az asszony lábánál. Az árnyalakok levonultak a lépcsőn, egészen ki a kertbe. Bobby csak akkor döbbent rá, hogy macskák. A szemük világított a homályban. Most ő szorította egyre jobban Frank kezét, most már éppannyira félt őt elengedni, mint amennyire korábban meg akart szabadulni. - Menjünk el innen, Frank – kérte. - Nem tudok mozdulni, elvesztettem magam fölött az irányítást. Többtucatnyi macska hemzsegett már körülöttük. Mászkáltak mindenütt, a tetőn, a nyíratlan fűben és közben hangjukat sem lehetett hallani. Aztán hirtelen egyszerre tört meg a némaságuk, felnyávogtak, mintha csak egyetlen lény lennének. Dühös és éhes hangjuk azonnal kigyógyította Bobbyt a hányingeréből, és rettegéssel töltötte el a bensőjét. - Frank! Arra gondolt, bárcsak ne tette volna ki a fegyverét az irodában. A pisztoly ott hever most is Julie asztalán, nem kelhet a segítségére. Aztán elnézte a felé sündörgő vicsorgó hordát, és rájött, a revolver nem tudná távol tartani őket, legalábbis nem eleget belőlük. A legközelebbi macska már ugrásra készült...

* * * Julie a széke mellett állt a szoba közepén. A szeánsz kedvéért odaállított szék mellől nem tudott elmozdulni, hiszen ott látta utoljára Bobbyt, ott érezte utoljára a köze lében. - Mióta? Clint, aki szintén alig volt képes mozdulni, ránézett az órájára. - Kevesebb, mint hat perce. Jackie Jaxx a fürdőszobában tartózkodott és hideg vízzel locsolta az arcát. A kereveten még mindig ott ült Lee Chen, kezében a fénymásolatokkal, de már távolról sem volt olyan nyugodt, mint hat és fél perccel korábban. Buddhista nyugalma megrendült. Két kézzel szorította a papírlapokat, mintha attól félne, azok is eltűnhetnek. A szeme még mindig tágra meredt, mint amikor Bobby és Frank eltűnt. Julie-t elborította a félelem, de elhatározta, nem veszíti el az önuralmát. Ugyan most úgy tűnt, semmiben sem tud Bobby segítségére lenni, de talán lesz lehetőség a, cselekvésre, és akkor nyugodtnak kell lennie. - Múlt éjjel, Hal elbeszélése szerint, első eltűnését követően Frank úgy tizennyolc perc múlva tért vissza. Clint bólintott. - Akkor még tizenkét percünk van. Julie, most figyelj jól rám. Ha tizenkét perc, egy óra, vagy akár három óra múlva sem jönnek vissza, még az sem jelenti azt, hogy valami szörnyűség történt Bobbyval. Az ilyen eltűnés nem lehet mindig azonos lefolyású. - Tudom. Ami miatt azonban komolyan aggódom, az az átkozott ágyvég... Clint nem szólt egy szót sem. - Frank sosem hozta vissza. Vajon mi történt vele? - Julie képtelen volt hangja remegésén úrrá lenni. - Bobbyt vissza fogja hozni. Nem hagyja ott Bobbyt, akármerre járnak is – mondta Clint. Julie szerette volna elhinni; hogy így lesz.

* * * Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Az eső meleg függönyként szakadt rájuk, mintha egy vízesés alatt öltöttek volna újra testet. A ruhájuk azonnal a testükhöz tapadt. Szél nem rebbent, mintha a hatalmas víztömeg úgy bánt volna el vele, mint egy tűzvésszel. A levegő fojtogatóan párás volt. Már eleget utaztak ahhoz, hogy a szürkületet maguk mögött hagyják. A nap valahol fent bujkált a felhők takarásában. Most kivételesen egymás mellett feküdtek, méghozzá arccal egymás felé. Pontosan úgy, mint két férfi, akik szkandereztek egy bárban, és mivel nem bírtak egymással, lezuhantak a bárszékről, kezükkel még mindig a másikét markolva. De nem bárban voltak, hanem egy buja tropikus növényrengetegben, hatalmas páfrányok és vastag levelű bokrok között, amelyeket vérnarancsszínű bogyók tarkítottak. Bobby elhúzódott Franktől, és ezúttal Frank nem is harcolt ellene. Feltápászkodott és elindult, hogy keresztülvágja magát a növényfalon. Nem tudta, hogy hová megy és nem is nagyon érdekelte. Egyszerűen csak egy kicsit messzebb akart kerülni Franktól és különösen attól a veszélytől, amit most Frank jelentett a számára. Egyszerűen elborították a történtek, annyira megpakolták élményekkel, sosem érzett érzésekkel, amelyeket fel kell dolgoznia és meg kell próbálnia hozzászoktatni magát, mielőtt mindez folytatódna.

Néhány tucatnyi lépés után kiért a trópusi bozótból egy sötét térségre. Az eső nem csöppekben esett és még csak nem is függönyszerűen, hanem mint egy óriási zuhatag. Az orráig sem látott, hiába söpörte ki a hajat a szeméből. Eszébe jutott, ha valaki a szobájából nézi a vihart, talán még szépnek is láthatja, de most azt hitte, mindjárt megsüketül. Az eső nemcsak kimerítette, hanem haragra is gerjesztette, mintha nem víz érné az arcát, hanem folyamatosan leköpködnék és a vihar dübörgése sem lenne más, mint a körülötte állók ás bámészkodók szidalmazásának hangja. Kásás talajon botorkált tovább. Valakit keresett, akit hibáztatni lehet ezért a viharért, akire rá lehet ordítani, akit meg lehet rázni, vagy még talán meg is lehetne ütni. Úgy hat-nyolc lépés múlva látta, hogy fehér habos hullámok csapódnak a parthoz. Most már tudta, hogy egy fekete homokos tengerparton jár. A felismerés megdermesztette. - Frank! - kiáltotta, és amikor megfordult, Frank már néhány lépéssel mögötte járt. Meggörbített háttal jött, mint egy öregember, aki képtelen ellenállni a viharnak, vagy mint akinek a gerincét meggörbítette a csontig hatoló nedvesség. - Frank, hol az ördögben vagyunk? Frank megtorpant, egy kissé mintha kiegyenesedett volna, felemelte a fejét és bárgyún meredt rá. - Micsoda? - Hol vagyunk? - ordította Bobby, hogy túlharsogja az égiháborút. Frank Bobbytól balra egy titokzatos épületfélére mutatott, amely olyan volt, mint egy régen kihalt vallás szent helye. Talán száz méterre lehetett tőlük, közvetlenül a parton. - Strandőrség – mondta Frank, aztán a másik irányba mutatott, egy nagy, fából készült épületre, amely kevésbé látszott titokzatosnak, mert méretei miatt jobban ki tudták venni az alakját. Étterem. A legnépszerűbb a szigeten. - Milyen szigeten? Hát a nagy szigeten. - Milyen nagy szigeten? - Hawaii. A Punaluu Beachen állunk. - Ez az a hely, ahová Clintnek el kellett volna hoznia engem – mondta Bobby, és elnevette magát. Nevetett, de olyan különös hangon, ami megrémítette, így gyorsan abbahagyta. - A ház, amit megvettem, aztán elhagytam, nincs messze innen – magyarázta Frank, arrafelé intve, amerről jöttek. - Egy golfpályára nézett. Szerettem ezt a helyet. Nyolc hónapig boldog voltam itt. Aztán Ő itt is megtalált. Bobby, el kell mennünk innen. Frank néhány lépést tett Bobby felé. - Elég – parancsolta Bobby. - Ne gyere közelebb! - Bobby, most azonnal el kell mennünk innen. Én nem tudom akkor teleportálni magam, amikor akarom. Tőlem függetlenül következik be. Innen azonban most el kell mennünk, legalábbis a szigetnek erről a részéről. Ő tudja, hogy itt éltem, ismeri ezt a helyet. Az is lehet, hogy mindvégig követett bennünket. A Bobbyban dúló haragot nem oltotta ki az eső, sőt ha lehet, még csak fokozta. - Te átkozott hazudozó! - Igazat mondok, hidd el – mondta Frank, akit őszintén meglepett Bobby hevessége. - Candy eljött ide utánam, és még szörnyűbb volt, mint bármikor korábban. Sokkal rémesebb és ördögibb. Belépett a házamba, és a kezében egy csecsemőt tartott, akit valahol csak úgy felkapott, de az is lehet, hogy előbb megölte a szüleit. Beleharapott a szerencsétlen bébi torkába. És aztán nevetett, miközben megkínált a vérével. Tudod, Bobby, ő vért iszik, az anyja szoktatta rá, és most már ebből merít erőt. Amikor nem akartam a lakomájához csatlakozni, a gyereket behajította a sarokba, mint egy üres sörösdobozt, elindult felém, de én... hirtelen eltűntem. - Nem arra gondoltam, hogy vele kapcsolatban hazudtál nekünk – mondta Bobby, miközben egy hullám fekete homokot simított a bokája köré. - Akkor hazudtál, amikor azt mondtad, hogy amnéziában szenvedsz, hiszen emlékszel mindenre, pontosan tudod, ki vagy. - Nem, nem – rázta a fejét Frank, miközben kezével is tagadó mozdulatot tett. - Nem tudom. Üresség volt. És talán újra minden az ürességbe vész, ha abbahagyom az utazást és valahol egy időre megállapodok.

- Szemét hazug – sziszegte Bobby. Lehajolt, belemarkolt a fekete homokba, és elvakult haragjában dobálni kezdte Franket. Újra lehajolt és újra dobott. Egy idő után kezdett rádöbbenni, úgy viselkedik, mint egy hisztis kisgyerek. Frank összerándult a rázúduló homokesőben, de higgadtan várta, hogy Bobby lecsillapodjon. - Ez nem te vagy – mondta, amikor Bobby végre abbahagyta. - Menj a pokolba! - A tombolásodat semmiképp sem indokolja az, amit véleményed szerint elkövettem ellened. Bobby tudta, hogy igaza van. Amikor homokos kezét beletörölte az ingébe és megpróbált újra egyenletesen lélegezni, lassan kezdte megérteni, tulajdonképpen nem Frankre dühös, hanem arra, amit Frank jelentett a számára. A káoszra volt dühös. A teleportálás olyan szellemvasúti utazás volt, ahol a szörnyek és a veszélyek valódiak, ahol a halálfélelmet komolyan kell venni, ahol nincsenek szabályok, amelyekhez alkalmazkodni lehetne, ahol minden a feje tetejére áll. Káosz. Egy káosz nevű vad bika hátán lovagolnak, és Bobby halálra volt rémülve. - Jól vagy? - kérdezte Frank. Bobby bólintott. Nem pusztán a félelemről volt szó. Az intellektusnál, sőt még az ösztönöknél is mélyebben, talán valahol a lelkében, Bobbyt rettentően kellemetlenül érintette ez a káosz. Egészen mostanáig sosem érezte ennyire tisztán, mennyire szüksége van az állandóságra és a rendre. Mindig azt hitte magáról, hogy fogékony a kalandokra és a váratlan helyzetekre. Most azonban rá kellett döbbennie, vannak az ő szabadon szárnyaló lelkének is határai, hogy az „ahogy lesz, úgy lesz”-hangulatok mögött valahol mélyen mindig ott rejtőzött az állandóságot kedvelő hagyománytisztelő ember. Most értette meg azt is, hogy a szving iránti szeretete a bigband jazz elegáns és komplex ritmusvilágában gyökerezik, együtt lelkesíti szárnyaló és rend iránti vágyakozó lényét. Nem csoda, hogy ennyire kedveli Disney rajzfilmjeit, ahol Mickey Mouse őrült csatába keveredhet Plútó kutyával, de a végén mindig diadalmaskodik a harmónia. - Ne haragudj, Frank – szólalt meg végül. - Adj nekem néhány percet. A hely bizonyára nem indokolja, de éppen most világosodott meg nekem rengeteg minden, ami bennem volt. - Figyelj rám, Bobby. Hidd el, igazat mondok. Valóban mindenre emlékszem, amikor utazom. Az utazás ténye bontja meg az emlékezés elé emelt falat, de amikor abbamarad az utazás, a fal újra felemelkedik. Ez része annak a torzulásnak, amin keresztülmegyek. Legalábbis így képzelem. De az is lehet, túlzottan erősen próbálom meg elfelejteni azt, ami a múltban történt velem, de azt is, ami most történik velem, sőt az eljövendő dolgokat is. Nem erősödött a szél, mégis egyre nagyobb hullámok csapódtak ki a homokra. Ott kavarogtak Bobby lába körül, hogy aztán visszavonulva, fekete homokba ágyazzák magukat. Frank egyre csak magyarázatot keresett a maga számára. - Tudod, az utazás csöppet sem könnyű dolog a számomra, nem úgy, mint Candynek. Ő irányítani tudja, hová akar menni és mikor. Egyszerűen útrakel, ha úgy akarja, és pusztán a gondolat erejével ott terem, ahol lenni szeretne. Pontosan úgy, ahogy te feltételezted velem kapcsolatban. De én erre képtelen vagyok. Az én utazási képességem nem is igazi képesség, inkább átok. A hangja egyre jobban remegett. - Hét évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy képes vagyok rá. Attól a naptól kezdve utazom, amikor az a szuka meghalt. Mindannyiunkon, akik az ő méhében fogantunk, átok ül, és ettől képtelenek vagyunk szabadulni. Azt hittem, akkor végre megszabadulhatok, ha megölöm, de nem így történt. Az elmúlt néhány óra történései után Bobby úgy érezte, már semmin se tudna meglepődni, Frank mostani vallomása azonban megdöbbentette. Ez a szánalmas, szomorú szemű, köpcös férfi anyagyilkosságot követett el. - Te megölted a szülőanyádat? - Sose sajnáld. Nincs is rá időnk – mondta Frank és hátranézett a bozót felé, ahonnan kijöttek a partra, végigpásztázta szemével a környéket, de még mindig teljesen egyedül álltak a felhőszakadásban. - Ha ismerted volna, ha szenvedtél volna tőle, ha tudnád, milyen kegyetlenségekre volt képes, akkor felkaptál volna egy baltát, és te is lesújtottál volna rá. - Felkaptál egy baltát és lesújtottál az anyádra? - kérdezte Bobby, és újra kiszakadt belőle az a rémületes nevetés, ami már az előbb is megijesztette.

- Akkor fedeztem fel, hogy teleportálni tudom magam, amikor Candy beszorított egy sarokba és meg akart ölni, amiért elpusztítottam őt. Én csak akkor vagyok képes ilyen utazásra, ha közvetlen az életveszély. - A kórházban senki sem akart megölni. - Azt hiszem, akkor kezdek el álmomban utazni, amikor a Candytől való félelem miatt az álomba akarok menekülni. Ez többnyire elindítja a folyamatot, méghozzá megállíthatatlanul. Utazás közben mindig felébredek és hányódom egyik helyről a másikra. Van, amikor csak né- . hány másodpercig maradok egy helyen; van, amikor órákig is. Nem tudom szabályozni, nincs hatalmam fölötte. Olyan vagyok, mint egy golyó a játékautomatában. Iszonyúan kimerít ez az egész, egyszerűen megöl. Láthatod, mennyire kikészültem. Bobby haragját lassan elmosta az eső. Még mindig félt Franktől, pontosabban attól a káosztól, amit megtestesített, de már csöppet sem volt dühös. - Évekkel ezelőtt – folytatta Frank – csak havonta egyszer indítottak útra az álmok, de aztán odáig jutottam, hogy ez egyre sűrűbbé vált, míg néhány hete mindig bekövetkezik, ha elalszom. És amikor végre visszaérünk az irodába, akkor te mindenre fogsz emlékezni, én pedig semmire sem. De nemcsak azért, mert én felejteni akarok, hanem azért, amit már te is gyanítottál. Nem tudom hibátlanul összerakni magam. - A benned dúló káosz, a csökkenő intellektus, az amnézia pedig ezt jelzi. - Pontosan. Biztos vagyok benne, hogy minden utazás következtében károsodnak a sejtjeim, nem drámai módon, de fokozódó mértékben. Előbb-utóbb eléri majd a kritikus szintet, és akkor vagy meghalok, vagy hátborzongató módon felbomlom. Teljesen értelmetlen dolog volt hozzátok fordulni segítségért, hiába vagytok jók és segítőkészek, rajtam senki sem tud segíteni. Senki. Már Bobby is eljutott magában eddig a megállapításig, de azért még mindig kíváncsi volt. - És mi a helyzet a családoddal, Frank? Az öcséd természetfeletti erőkkel rendelkezik, de mi volt az az egész a macskákkal? - A lánytestvéreim, az ikrek uralkodnak az állatok felett. - És hogy jutottatok ezeknek a... képességeknek a birtokába? Kik voltak a szüleitek? - Erre most nincs időnk, Bobby. Majd később. Később megpróbálom elmagyarázni. - Kinyújtotta sérült kezét. Még mindig vérzett és érdekes módon nem mosta le az eső. - Bármelyik pillanatban elrepülhetek, és akkor te itt maradsz. - Nem, köszönöm – vágta rá gyorsan Bobby, és elkerülte a feléje nyújtott kezet. - Lehet, hogy egy maradi alaknak tartasz, de jobban szeretem a repülőt. - Megtapogatta a zsebeit. - Szerencsére itt van a tárcám. Holnapra már újra otthon lehetek Californiában. Nem kívánom kipróbálni, milyen lenne, ha úgy érkeznék meg, hogy a fülem lenne az orrom helyén. - De Candy bizonyára a nyomunkban van, Bobby. Ha itt talál, azonnal megöl. Bobby sarkon fordult és elindult az étterem felé. - Nem félek semmiféle Candytől. - Pedig jobban tennéd – mondta Frank és megragadta Bobby karját. Bobby elrántotta magát, mintha attól félt volna, hogy ügyfele puszta érintésétől is kitör rajta a bubópestis. - De hogy tudna a nyomunkban lenni? - kérdezte. Frank aggódó tekintettel végigpásztázta a partszakaszt. Bobby rájött, hogy az eső monoton hangja miatt esetleg elkerüli a figyelmüket az a fuvolaszerű hang, amely mindig jelzi Candy közeledtét. - Előfordul, hogy megérint valamit, amihez te korábban hozzáértél, és akkor megjelenik az agyában rólad egy kép, sőt sokszor azt is látja, hová mentél, miután azt a bizonyos tárgyat letetted. - De én nem értem semmihez ott annál a háznál. - Ott álltál a ház mögött, a füvön. - Na és? - Ha megtalálja azt a helyet, ahol álltál, ahol letapostad a fűszálakat, akkor elég, ha megérinti a füvet, és máris látja, hol vagyunk, és itt terem.

- Az isten szerelmére, Frank. A szavaid alapján azt kell mondanom, ő valami természetfölötti lény. - Hát, nagyon közel van hozzá, hogy az legyen. Bobby már-már kimondta, hogy szembeszáll Candyvel és nem törődik hihetetlen képességeivel. Akkor azonban eszébe jutott, mit mesélt a Phans házaspár a Farris család lemészárlásáról. Aztán felrémlett előtte a Roman család tragédiája, akiknek a testét felgyújtották, hogy eltűnjön a nyakukon ejtett harapások helye. Az is eszébe jutott, amit Frank mesélt nemrég arról, hogy Candy megkínálta őt egy élő csecsemő vérével, szinte látta a Frank szemében fellángolt félelmet és újra meg újra megjelent előtte, saját visszatérő álma a Gonosz közeledtéről. - Rendben van – mondta végül. - Ha megjelenik és te képes vagy innen elrepíteni mindkettőnket, mielőtt még megölne, akkor tényleg jobban teszem, ha veled maradok. Megfogom a kezedet, de csak addig, amíg odasétálunk az étteremhez, hívunk egy taxit, és úton vagyunk a repülőtér felé. Megragadta Frank kezét. - Amint eltűnünk innen, azonnal elengedem. - Rendben. Jó megoldásnak látszik – egyezett bele Frank. Az arcukba csapó eső miatt lehajtották a fejüket, úgy törtek előre, az étterem felé. Az épület fából és rengeteg üvegből készült. Bobby mintha látni vélt volna némi fényt, de nem volt biztos benne, mert az ablakokat színezett üveg borította és ez még akkor is megszűrte volna a fényt, ha az eső nem ereszt kívülről is függönyt elé. Egyre nagyobbak lettek a hullámok, és egyre mélyebbre hatoltak be a strand fövenyére. Rendületlenül ostromolták a lábukat, méghozzá olyan erővel, hogy majdnem egyensúlyukat veszítették. Kicsit följebb mentek a parton, hogy elkerüljék a hullámokat. Ott azonban a homok volt sokkal bársonyosabb, és szinte beszippantotta a cipőiket, ezzel nehezítve az előrehaladást. Bobbynak hirtelen eszébe jutott Lisa, a Palomar laboratórium szőke titkárnője. Elképzelte, amint jön lefelé a strandon, hogy romantikus sétára induljon az esőben egy fiúval, aki elhozta őt a szigetre. Szinte látta a lány arcán a meglepetést, amint megpillantja őt, Clintet orvul megcsalva, egy másik férfivel kézen fogva sétálni. Ezúttal őszintén csengett a nevetése. - Mi van? - kérdezte Frank. Mielőtt belekezdhetett volna a magyarázatba, feltűnt neki egy közeledő alak, aki egyenesen feléjük tartott, át a palástoló esőfüggönyön. Egy sötét alakot látott, nem Lisát, egy férfit, aki úgy száz méterre lehetett tőlük. Egy perccel korábban még nem volt ott. - Ő az – mondta Frank. Még ebből a távolságból is kifejezetten hatalmasnak látszott. - Menjünk innen, Frank! - Nem tudok parancsra cselekedni. Ezt te is tudod! - Gyere, akkor fussunk! - szólt Bobby, és rángatni kezdte maga után Franket. Már indult volna is a strandőrség felé. Néhány nehézkes lépés után Frank megtorpant a homokban - Nem tudok. Kimerült vagyok. Majd imádkozni fogok, hogy repüljek el innen még időben. Nem is kimerültnek látszott, hanem inkább félholtnak. Bobby újra Candy felé fordult és látta: sokkal gyorsabban halad a homokban, mint ők, annak ellenére, hogy neki is nehezen engedelmeskedtek a lábai. - De miért nem közvetlenül ide repítette magát, a közvetlen közelünkbe, hogy rajtunk üthessen? értetlenkedett Bobby. Úgy látszott, Franket annyira megrémítette a közelgő végzet, hogy már beszélni is képtelen. Mégis valahogy kipréselt magából néhány szót. - Rövid távú utazások nem lehetségesek. Nem tudom, miért. Elképzelhető, ha túl rövid lenne a teleportálással megtett útszakasz, nem lenne az agynak elég ideje szétszedni, majd összerakni a testet. Persze, most nem a magyarázatkeresés volt a legfontosabb. Ha nem is tudja azt a pár métert ilyen módon áthidalni, Candy akkor is eléri őket néhány másodperc múlva.

Most, hogy egyre közelebb jött, kitűnt, mennyire hatalmas. A nyaka olyan vastag volt, hogy akár egy autót is képes lett volna a fején egyensúlyozni, a karja alapján méltó ellenfele lehetett volna egy négytonnás ipari robotnak. Szőke haja inkább fehérnek látszott. Éles vonású arca keménységet és durvaságot sugárzott. Olyan volt az arca, mint azoknak a gyerekeknek, akik előrevetítve későbbi kóros lelki elváltozásukat, előszeretettel gyújtanak fel hangyákat és próbálják ki a lúg erősségét a szomszédék kutyáján. Minden lépésnél szálltak a fekete homokszemcsék. Nem is emberre hasonlított, hanem inkább egy démonra, akit űz az emberi lelkek iránt érzett csillapíthatatlan éhség. Bobby egyre erősebben szorította ügyfele csuklóját. - Frank, az isten szerelmére, tűnjünk már el! Amikor Candy már elég közel jött ahhoz, hogy lássák vad és gonosz kék szemét, diadalmasan felordított. Rájuk vetette magát. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Sápadt hajnali fény áradt a két lepusztult ház közötti átjáróba. Annyira romos volt mindkét épület, hogy képtelenség volt még azt is megállapítani, vajon miből épülhettek annak idején. Bobby és Frank térdig érő szemétben ácsorgott, amelyet feltehetően a kétemeletes építmények ablakaiból dobáltak ki, aztán hagyták ott rohadni, míg végül olyan bűzt árasztott, mint egy trágyahalom. Varázslatos hirtelenségű érkezésük felriasztott egy seregnyi svábbogarat és számtalan kövér fekete legyet, átmenetileg megzavarva a reggelijüket. Néhány jól megtermett patkány is meredten bámulta a betolakodókat, de túl bátrak voltak ahhoz, hogy elmeneküljenek. A bérkaszárnya ablakai tárva-nyitva álltak, némelyiket zsírpapírnak látszó anyaggal fedték be, üveg egyikben sem volt. Embereket ugyan nem lehetett látni, a lakásokból azonban zajok szűrődtek ki, az egyikből nevetés, a másikból hangos vita, a harmadikból ének hangjai. Ismeretlen nyelv szavai ütötték meg a fülüket, és bár Bobby számára nem mondtak semmit ezek a szavak, valahogy mégis biztosan érezte, valahol Indiában vannak, talán Bombay-ben vagy Calcuttában. Az iszonyú, orrfacsaró bűzben, amihez képest egy vágóhíd szaga egy Calvin Klein parfümhöz hasonlítható, Bobby képtelen volt lélegzetet venni, ráadásul a körülöttük döngő legyek folyton az orruk és a szájuk körül ólálkodtak. Öklendezett és szabad kezét gyorsan a szája elé kapta. Még mindig nem kapott levegőt és érezte, mindjárt elájul és arccal előre beleesik a bűzös mocsokba. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Béke és csönd vette őket körül, a délutáni napfény mimózabokrokon táncolt és aranyos fénybe burkolta a talajt. Egy vörös keleties stílusú gyaloghídon álltak, egy japán kertben, ahol formákra szabott törpefák és más gondos munkával kialakított növények között, aprólékos munkával megtervezett rendben kőrakások fehérlettek. - Ó, igen – mondta Frank némi csodálattal és megkönnyebbüléssel a hangjában. - Itt is éltem egy ideig. Egyedül voltak a kertben. Bobby most értette meg, hogy Frank mindig védett helyeken ölt újra testet, nehogy bárki láthassa mutatványa közben, vagy ha amúgy gyakorta látogatott helyen történik mindez vele, akkor a körülményeknek kell megfelelőnek lenniük, mint például az az iszonyú felhőszakadás a tengerparti strandon. Teljesen nyilvánvalóan a szétesés-utazás-összerakás feladatán túl az agya arra is képesnek mutatkozott, hogy előre kiválasszon egy megfelelő helyet az érkezésre. - Én voltam a legtovább itt lakó vendég – folytatta Frank. - Ez itt egy fogadó, Kyoto külvárosában. Bobby csak ekkor eszmélt rá, hogy mindketten tökéletesen száraz ruhát viseltek. Ugyan gyűröttek voltak és kívántak volna egy alapos vasalást, de amikor atomjaikra hullottak a tengerparton, Frank nem teleportálta a vízcseppeket, amelyek teljesen átitatták a ruháikat, a hajukat, még a bőrüket is. - Nagyon kedvesen bántak itt velem. Tekintettel voltak a magányomra, mégis készségesen igyekeztek a kedvemben járni.

Frank úgy beszélt, mintha arra vágyna, bárcsak itt érne véget az utazás, még akkor is, ha itt kellene meghalnia a bátyja kezei között. Bobby megkönnyebbült, hogy Frank semmi mocskot nem hozott magával Calcuttából. A cipőjük és a nadrágjuk tökéletesen tiszta volt. Hirtelen megpillantott valamit a jobb cipője orrán. Lehajolt, hogy közelebbről megnézze, mi az. - Szeretnék itt maradni – mondta Frank. - Örökre. A szeméthalom egyik svábbogara tanyázott Bobby cipőjén. A bogár nem egyszerűen odatapadt a cipőhöz, hanem beleépült a bőrébe. Szemmel láthatóan nem élt, de ott volt, ha nem is teljes egészében. Néhány része ott maradt Calcuttában. - Mennünk kell – mondta Frank és ügyet sem vetett a bogárra. - Megpróbál a nyomunkba szegődni. El kell hogy veszítse a nyomot... Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Valami magas helyen találták magukat, egy sziklás ösvényen, lélegzetelállítóan gyönyörű panorámával a lábuk alatt. - A Fuji-hegy – mondta Frank, nem mintha tudta volna, hová indultak, inkább kellemes meglepetés csengett a hangjában. - Úgy félúton lehetünk felfelé. Bobbyt egyáltalán nem érdekelte a páratlan kilátás, sem a csodálatosan tiszta levegő. Tökéletesen lekötötte a figyelmét a felfedezés, hogy a svábbogár eltűnt a cipője orráról. - A japánok régen azt hitték, a Fuji megszentelt hely. Valószínűleg még ma is sokan így gondolják. Innen látni is lehet, miért tartották szent hegynek. Egyszerűen lenyűgöző. - Frank, mi történt a svábbogárral? - Milyen svábbogárral? - Azzal, amelyik beleépült ennek a cipőnek a bőrébe. A kertben még ott volt. Valószínűleg abból a mocskos udvarból hoztad magaddal. De hol van most? - Nem tudom. - Csak úgy eldobáltad az atomjait az idevezető úton? - Nem tudom. - Vagy még most is itt vannak velem, csak valahol máshol? - Bobby, hidd el, nem tudom. Bobby képzeletében megjelent a saját szíve, megbújva a mellkas sötétjében elrejtve a titkát, hogy a kamra és a pitvar között valahol egy fényes svábbogárpáncél irányítja a vér áramlását. Egy bogár rejtőzhet benne valahol, és hiába nem él már, a tudat elviselhetetlennek látszott Bobby számára. Hirtelen óriási erővel tört rá a bogárfóbiája, megszédült, mintha fejbe vágták volna egy jókora kalapáccsal, hányinger fogta el. Nagyokat próbált lélegezni, hogy ne hányja el magát a Fuji szent földjén. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Ezúttal komolyan megütötték magukat, mert még a levegőben testet öltöttek, és jó pár métert zuhantak, míg elérték a talajt. Nem tudták egymás kezét fogni, és Bobby egyedül gurult le egy enyhe lejtőn, miközben a testét fájdalmasan szurkálták azok a valamik, amelyek alatta recsegtekropogtak. Amikor végre már nem gurult tovább, arccal előre feküdt a szürke, hamura hasonlító földön. Körülötte elszórva száz meg ezer vörös gyémánt csillogott ki a szürkeségből. Felemelte a fejét és látta, ott dolgoznak a gyémántbányászok is mérhetetlen számban. Pontosan olyan óriás bogarak, mint amilyennel Dyson Manfred kísérleti tálcáján találkozott utoljára. Pánikba esett, mert úgy érezte, mindegyik bogár őt nézi, valamennyi iszonyú szem rámered, és hatalmas póklábaikon mindegyik bogár elindul feléje.

Úgy érezte, valami mászik a hátán, tisztában volt vele, mi lehet az. Gyorsan megfordult, hogy azt a valamit a hátával a földhöz nyomhassa. Érezte, hogy hevesen vergődik alatta. Az undortól hajtva hirtelen felugrott, anélkül hogy emlékezett volna, miként sikerült lábra állnia. A bogár még mindig az ingébe kapaszkodott, érezte a súlyát és azt, hogy elindult a hátán a nyaka felé. Hátranyúlt, letépte magáról. Felordított az undortól, amikor hozzáért, aztán olyan messzire hajította, amennyire csak bírta. Hallotta, hogy nehezen kapkodja a levegőt, és közben furcsa hangokat ad ki, feltehetően a félelemtől és a kétségbeeséstől. Nem szívesen hallotta ezeket a hangokat, de egyszerűen képtelen volt lecsendesíteni magát. Valamilyen undorító ízt érzett a szájában. Arra gondolt, biztos a szürkés hamu mehetett a szájába. Köpött egyet, de az tiszta volt. Rájött, hogy maga a levegő ilyen dögletes ízű. A meleg sűrű volt, nem egészen párás, inkább sűrű, olyannyira, amilyet még sosem tapasztalt korábban. A kesernyés ízhez még egy hasonlóan kellemetlen szag is társult. Mintha savanyú tejhez némi ként kevertek volna. Körülnézett, hogy végre megállapítsa, hol is van. Egy mélyedésben állt, méghozzá a legalacsonyabb pontján. A tekintélyes méretű mélyedés emelkedő falait szintén nagy lyukak borították. A biológiai gép-bogarak ki-be járkáltak ezeken a lyukakon. Teljesen nyilvánvalóan kerestek és találtak is valamit. Gyémántot. A mélyedés pereme nem volt túl messze, ezért ki tudott nézni és hasonló, nem túl mély, de jelentős átmérőjű krátereket látott. Olyanok voltak, mintha meteorok vájták volna, de annyira egyformák voltak, hogy nem lehettek a természet alkotásai. Egy hatalmas bányavidék kellős közepén volt. Belerúgott az egyik bogárba, mert túl közel merészkedett hozzá, aztán a saját kráterében nézett alaposan körül. Frank ott állt négykézláb a mélyedés legtávolabbi sarkában. Bobby megkönnyebbült, amikor megpillantotta, de attól csöppet sem érezte jól magát, amit az égen látott, pontosan Frank feje fölött. A Hold látszott a nappali égbolton, de nem úgy, ahogy néha már ő is látta. Körülbelül a normál méreténél hatszor nagyobb, sárgásszürke foltos gömb volt, amely mintha épp most akarna összeütközni a Földdel, ahelyett hogy tartaná a számára megszabott távolságot. De még nem is ez volt a legrosszabb. Egy hatalmas és különös formájú test lebegett alatta. Minden szempontból olyannyira idegen volt, hogy világosan látszott; Bobby nem a saját világában jár. - Julie – nyögte ki hangosan. Most először érezte, milyen végtelen messzeségbe távolodott tőle. A kráter túlsó végén Frank Pollard időközben felegyenesedett és azon nyomban el is tűnt.

47 Amikor halványultak a fények és közeledett az este, Thomas többnyire az ablaknál állt, vagy a székében, esetleg az ágyán ült, néha pedig kinyúlt a Gonosz felé, hogy biztos lehessen benne, nem jön közelebb. Bobby szorongott, mikor utoljára nála járt, ezért Thomas is szorongott. Egy félelemgombóc kúszott felfelé a torkán, de mindig visszanyelte, mert tudta, bátornak kell lennie, hogy megvédhesse Julie-t. Most nem ment olyan közel a Gonoszhoz, mint előző éjjel. Nem került olyan közel hozzá, hogy az a gondolataival magához rántsa. Nem olyan közel, hogy követni tudja, amikor ő a saját gondolatfonalán visszatér az Intézetbe. De közel. Sokkal közelebb, mint Thomas szerette volna. Minden alkalommal, amikor megközelítette a Gonoszt, hogy megbizonyosodjék arról, még mindig ott van valahol északon, ahová való, Thomas mindig érezte: a Gonosz tudja, hogy ő szaglászik utána. Ezt valahogy furcsállotta. A Gonosz tudja, hogy ő nyomoz körülötte és mégsem csinál semmit. Thomas néha úgy érezte, a Gonosz éppen úgy vár, mint egy varangyosbéka.

Egyszer, hátul az Intézet kertjében Thomas megfigyelt egy varangyosbékát. Egy szép sárga rovar repkedett egyik virágról a másikra, levélről levélre, oda-vissza, körbe-körbe, közvetlenül a varangyosbéka mellett. Eltávolodott, aztán megint közelebb repült, mintha ingerkedne a békával. A varangy azonban nem mozdult, mintha nem lenne más, mint egy béka formájú kő. A rovar így aztán biztonságban érezte magát, de az is lehet, hogy túlzottan is tetszett neki a játék. Egyre közelebb repült. Hamm! A béka nyelve kicsapódott, mint az a felpöndörített sípféle, amivel őket szokták megajándékozni szilveszter éjszakáján. Elkapta a kis sárga rovart és megette. Ez lett a játék vége. Ha a Gonosz olyan, mint egy varangy, akkor Thomas igyekezni fog, nehogy ő legyen a kis sárga rovar. Éppen akkor, mikor Thomas elhatározta, most már itt az ideje az esti mosakodásnak és a vacsorához való átöltözésnek, éppen amikor magára akarta hagyni a Gonoszt, megérezte, hogy az elment valahová. Nem értette, hogyan tűnhetett el ilyen gyorsan, hacsak nem repülőgéppel, ahol mosolygó lányok finom ételeket és italokat szolgálnak fel, puha párnát tesznek a Gonosz háta mögé. Képeslapokat nyomnak a kezébe és olyan édesen mosolyognak, hogy szinte mindjárt meg is csókolják. A délelőtti filmeken különben is mindig csókolóznak a tévében. Igen, talán egy repülőgéppel. Aztán Thomas még többször megpróbálta megtalálni a Gonoszt, de végül feladta. Felkelt és elindult vacsorázni, közben pedig abban reménykedett, talán örökre elment a Gonosz, és mostantól kezdve Julie már mindig biztonságban lesz – na és persze abban, hogy csokitorta lesz a desszert.

* * * Bobby átrohant a gyémánt borította kráter túloldalára, miközben kénytelen volt utat rugdosni magának a bogarak között. Futás közben egyre azt hajtogatta magában, bizonyára a szeme űzött vele gonosz tréfát, az nem lehet, hogy Frank nélküle teleportálta magát. Amikor azonban arra a helyre ért, ahol utoljára látta Franket, csak néhány lábnyom emlékeztetett ügyfele ottjártára. Hirtelen egy árnyék vetődött rá, és amikor felpillantott, egy űrhajó kúszott pontosan a feje fölé, méghozzá a legnagyobb csendben, majd úgy ötszáz méternyire lehorgonyzott fölötte. Csöppet sem hasonlított a filmek űrhajóira, sem pedig repülő csillárra. Rombusz alakú volt, körülbelül ötszáz méter hosszú és kétszáz méter átmérőjű, roppant szerkezet. Körbe-körbe fekete fémtüskék borították, olyan nagyok, mint egy-egy harangtorony, ettől aztán az egész olyan volt, mint egy mechanikus tarajos sül, védekező testhelyzetben. Bobbynak feltűnt, hogy a szerkezet „hasa” ezzel szemben teljesen sima, onnan hiányoznak nemcsak a tüskék, hanem mindenféle műszer is, amit Bobby elvárt volna. Nem tudhatta, hogy a gép helyzetváltoztatása véletlenszerű volt-e, vagy éppenséggel őt vonta megfigyelés alá. Ha valóban figyelik, akkor jobban teszi, ha nem gondol arra, miféle lények zúdulhatnak a nyakába. Arról már nem is beszélve, milyen szándékkal. Minden egyes fantasztikus filmre, amelyben bájos és szeretetreméltó lények szerepelnek, akik képesek a gyerekek kerékpárját repülő alkalmatossággá változtatni, mint az E. T., legalább tíz olyan film jut, amelyben a földönkívüliek elszánt emberevők, méghozzá olyan heves vérmérsékletűek, hogy egy New York-i pincér kétszer is meggondolná, hogy udvariatlan legyen velük. Bobby úgy gondolta, hogy ebben az ügyben Hollywoodnak teljesen igaza van. Ellenséges univerzum veszi körül a Földet, és már épp elég gondja akadt a saját embertársaival, semmi kedve arra, hogy egy új durvaságokkal szolgáló új fajjal ismerkedjék meg. Ráadásul a félelem már amúgy is csordultig telítette, úgy érezte, többet már egyszerűen képtelen elviselni. El. Hagyatottan téblábol egy idegen bolygón, ahol a levegő, feltételezése szerint, éppen annyi oxigént tartalmaz, hogy még egy darabig életben maradhasson; ahol macska nagyságú rovarok mászkálnak körülötte. Arról már nem is beszélve, hogy egy lényegesen kisebb bogár már bele is épült valamelyik belső szervének szöveteibe és egy vérszomjas pszichopata szőke őrült üldözi. Arra pedig, hogy valaha az életben még láthassa Julie-t, megölelhesse és megcsókolhassa, szinte már nincs is remény.

Hirtelen erős vibrálás indult el az űrhajó belsejéből, ami megremegtette Bobby körül a talajt. A fogai összekoccantak és majdnem elvágódott. Körülnézett, vajon talál-e menedéket. Semmit sem látott, aminek védelmébe húzódhatott volna. A remegés abbamaradt. Még az űrhajó vetette árnyékban is észrevette, hogy egymás után jönnek elő a bogarak a vájatokból. Hívták őket. Ugyan semmiféle nyílás nem támadt az űrhajó hasán, néhány alacsony energiájú lézer kezdte pásztázni a krátert. Fehérek, sárgák, pirosak voltak, és az átmérőjük nem lehetett nagyobb, mint egy ezüstdollár. Mozgásuk között semmiféle összehangoltságot nem lehetett tapasztalni. Némelyik végigsimogatta a kráter falát, egy másik ide-oda cikázott, megint mások folyton a többi útját keresztezték. Bobby lassan kezdte úgy érezni magát, mintha egy néma tűzijáték kellős közepébe csöppent volna. Emlékezett arra, amit Manfred és Gavenall mondott a bogarak hátán lévő jelzésekről, és most azt figyelte meg, hogy a fehér fények csak a bogarakra koncentrálnak, végigpásztázva a hátukon lévő jeleket. Mintha névsorolvasást tartanának. Az egyik fehér fénycsóva megállapodott egy általa felrúgott bogáron. Néhány pillanat múlva ott termett egy piros fény, mintha csatlakozni akart volna a sérült bogár tanulmányozásához. Aztán a piros csóva hirtelen Bobbyra vetődött, majd egyre több követte a példáját. Úgy érezte magát, mint egy zöldbabkonzerv, amelyet azonosítanak, majd hozzáírják valakinek a számlájához. A kráter talaja már egyáltalán nem látszott a tömérdek hemzsegő bogártól. Egyfolytában azt hajtogatta magában, nem igazi bogarakat lát, hanem biológiai gépeket, amelyeket ugyanaz az ismeretlen erő és tudás hozott létre, mint amelyik a feje fölött csüngő űrhajót építette. Ez az önszuggesztió nem sokat segített, mert, ami azt illeti, sokkal inkább hasonlítottak bogarakhoz, mint gépekhez. Úgy tervezték őket, hogy gyémántot bányásszanak. Bobbyt ez sem nyugtatta meg, hiszen bogárfóbiája nem, abból állt, hogy a bogarak érdeklődnek iránta, hanem hogy ő izgatja magát miattuk. Egész testét ellepte a libabőr. Úgy érezte, mintha tetőtől talpig ellepték volna az izgőmozgó bogárlábak. Valóban mászkáltak a cipőjén, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy felkapaszkodjon a nadrágja szárán. Ezért őszinte hálát érzett, mert valószínűleg bele is őrült volna, ha megmássza valamelyik. A kezével megpróbálta eltakarni a szemét a lézerek fényzuhatagától. Néhány méterre tőle hirtelen észrevett valami fénylő tárgyat, mely leginkább egy hajlított csőhöz hasonlított. Félig már elsüllyedt a hamuszerű földben, mégis Bobby azonnal tudta, mit lát, és ettől iszonyú rossz érzése támadt. Elindult előre, de most óvatosan lépkedett, nehogy felborítson egyetlen bogarat is, mert elképzelhető, hogy az ismeretlen lények azonnali tűzhalálra ítélik azt, aki rongálja a vagyonukat. Amikor már elérte a meggörbített fémcsövet, fogta és kihúzta a laza talajból. A hiányzó ágyvég volt a kórházból.

* * * - Mióta? - kérdezte Julie. - Huszonegy perce – felelte Clint. Még mindig a szék közelében álltak, amelyben Frank ült és ami mellől Bobby eltűnt. Lee Chen feltápászkodott a kerevetről, így aztán Jackie Jaxx leheveredhetett. A hipnotikus erejű mágus hideg vizes borogatást tett a homlokára. Szinte percenként magyarázkodott, hogy ő nem tud senkit sem eltüntetni, ezért nem is hajlandó vállalni a felelősséget a történtekért. Lee Chen kinyitott egy üveg whiskyt, poharakat és jeget készített elő, majd elkészített hat pohár italt. Mindenkinek jutott, aki a szobában tartózkodott, sőt még Bobbyt és Franket is várta egy-egy. - Ha most nem kívánod ezzel csillapítani az idegességedet, jól jön majd akkor, ha ünnepelni akarsz – mondta, és ezzel ő már le is hajtotta a magáét, majd rögvest töltött egy újabbat. Most ivott életében először töményet, de úgy látszik, nagyon nagy szükségét érezte. - Mióta? - kérdezte Julie.

- Huszonkét perce – felelte Clint. És én még mindig nem őrültem meg, gondolta magában csodálkozva Julie. Bobby, az ég áldjon meg, gyere már vissza hozzám! Ne hagyj el örökre! Hogy megyek majd el egyedül táncolni? Hogy élhetek egyáltalán nélküled? Hogy élhetnék egyáltalán?

* * * Bobby ledobta az ágyvéget. A lézerek elkalandoztak róla és magára hagyták az űrhajó árnyékában, amely most sötétebbnek látszott, mint a fények megjelenése előtt. Felnézett, hogy kifürkéssze, mi következhet ezután, és látta, hogy egy újabb fénycsóva vágódik ki az űrhajó hasából, de gyenge volt ahhoz, hogy elvakítsa. Ez a csóva most pontosan olyan átmérőjű volt, mint maga a kráter. Ebben a különös csillogásban a bogarak hirtelen felemelkedtek a talajról, mintha hirtelen súlytalanná váltak volna. Először csak tíz, húsz lebegett fölfelé, aztán a többiek emelkedtek, lustán és erőtlenül. A póklábak nem mozdultak és mintha a szemükből is kihunyt volna a kísérteties fény. Néhány másodperc múlva a kráterben nem maradt egyetlen bogár sem. Mindez olyan hangtalanul történt, mint az űrhajó valamennyi megmozdulása, kivéve a bogarakat előcsalogató robajjal járó vibrálást. A csöndet egy fuvolaszerű hang törte meg. - Frank! - sikoltott fel Bobby és hirtelen megfordult, mert egy baljós fuvallat söpört végig rajta. Amikor a vékony, magas hang visszhangozva verődött a kráter falai között, megváltozott az űrhajóból kiáradó fény színe. Hirtelen minden vörössé vált, ugyanis a bogarakat követően most a vörös gyémántok kezdtek felfelé emelkedni, de olyan sűrűn egymás mellett, mintha Bobby véres esőben állna, ami fölfelé „esik”. Újra érezte a fuvallatot, mely felkavarta a krátert borító laza talajt, és erősen megnehezítette a látást. Bobby csak forgolódott és várta Frank visszatérését. Aztán eszébe jutott, lehet, hogy nem is Frank érkezését vetítik előre a jelek, hanem a gyűlöletes Candyét. Harmadszorra szólalt meg a fuvolaszó, és egy erősebb széllökés eltakarította a port a szeme elől, így láthatta, amint Frank megérkezik. - Hála istennek! Bobby előrelépett és akkor az űrhajó fénye újra megváltozott. Miközben Frank felé nyújtotta a kezét, érezte, hogy lassan felemelkedik a talajról. Frank megragadta a kezét. Soha semmi sem esett ennyire jól Bobbynak, mint akkor Frank erős szorítása. Aztán észrevette, hogy Frank is emelkedik felfelé, hogy most már együtt kövessék a bogarakat és a gyémántokat az űrhajó gyomrába, egy Isten tudja, milyen lidércnyomás felé. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás. Újra a Punaluu strandon találták magukat, és az eső még jobban zuhogott, mint első látogatáskor. - Hol a pokolban jártunk az előbb? - kérdezte Bobby, még mindig erősen szorítva ügyfele kezét. - Nem tudom – felelte Frank. - Pokolian megrémít, olyannyira földöntúli, de mégis néha úgy érzem, mintha... vonzana oda valami. Bobby gyűlölte Franket, amiért elvitte oda, de szerette is, amiért visszatért érte. Amikor kiabálni kezdett az esőben, nem volt a hangjában sem szeretet, sem gyűlölet, csak némi hisztéria. - Azt hittem, csak olyan helyekre tudsz elutazni, ahol már jártál. Nem így van? - Nem szükségszerűen. Egyébként már jártam ott korábban is. - De hogy kerültél oda először. Az egy másik világ, Frank, az nem lehet ismerős számodra. Ugye, Frank? - Nem tudom. Semmit sem értek az egészből, Bobby.

Ugyan szemben álltak egymással, mégis hosszabb időbe telt, mire Bobby észrevette, mennyire lepusztult Frank külseje, mióta elindultak a Dakota-irodából. Az eső újra bőrig áztatta őket, a ruha lomposan csüngött rajtuk, mégsem emiatt látszott Frank olyan hihetetlenül összetörtnek és ziláltnak. A szemei beesettek voltak, a fehérjük sárgán fénylett. Alattuk fekete karikák sötétlettek, mintha egy monoklit festett volna magának fekete cipőpasztából. A bőre már nem is sápadt volt, hanem inkább halottszürke, az ajka fehérsége pedig arra utalt, mintha nem lenne valami rendben a vérkeringésével. Bobby elszégyellte magát, amiért ráordított, ezért szinte engesztelésül, szabadon lévő kezét Frank vállára tette. Elmondta neki, sajnálja a kirohanását, elvégre ugyanazon az oldalon harcolnak, és hogy hamarosan minden jóra fordul, csak ne vigye őt vissza abba a kráterbe. - Néha az az érzésem, mintha kapcsolatban lennék azokkal a... lényekkel, ott az űrhajón. Lehet, hogy van egy másik képesség is a birtokomban, melyről azonban még nem tudok, hiszen hosszú évekig a teleportálásról sem tudtam. Egészen addig, amíg Candy be nem szorított egy sarokba, hogy aztán megöljön. Az is lehet, hogy telepatikus képességeim vannak. Hogy a telepatikus hullámhosszam megegyezik annak az idegen fajnak a gondolati hullámhosszával. Az is lehet, hogy érzem a jelenlétüket még több milliárd fényévnyi távolságból is. Talán ezért érzem sokszor úgy, hogy szólnak hozzám és közben vonzanak magukhoz. Bobby néhány lépésre eltávolodott Franktől, és egy hosszú percig csak fáradt, elkínzott szemét nézte. Aztán elmosolyodott, megcsipkedte az arcát. - Szép kis alak vagy, mondhatom. Elég sokat jártatod ezen az agyad, ugye, te pokolfajzat? Frank mosolygott. Bobby nevetett. Aztán már mindketten nevettek, egymásba kapaszkodva. A nevetésük csak részben volt egészséges, olyan, mint annak az embernek a nevetése, aki szörnyű feszültségtől szabadul meg. Részben olyan őrült nevetés volt, amilyentől Bobby már korábban is megrettent. - Frank, a te életed egy merő káosz. Ez így nem mehet tovább, hiszen ez a zűrzavar hamarosan teljesen tönkretesz. - Tudom. - Találnod kell egy kiutat. - Nincs kiút. - Meg kell próbálnod, öregem, meg kell próbálnod. Ezt senki sem képes átvészelni. Én egy napig sem tudnék így élni, te pedig már hét éve gyötrődsz! - Nem. Ennyire rossz azért nem mindig volt. Csak mostanában, az utolsó pár hónapban súlyosbodott. - Pár hónapja – szörnyülködött Bobby. - Ha nem lógunk meg minél előbb az öcsédtől, és nem térünk vissza mielőbb az irodába, és néhány percen belül nem lépünk ki ebből a körhintából, akkor én összeroppanok. Frank, nekem rendre, állandóságra, családiasságra van szükségem. Nekem tudnom kell, ki vagyok, hol vagyok és mit fogok másnap csinálni. Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás.

* * * - Mióta? - Huszonhét, majdnem huszonnyolc perce. - Hol a pokolban lehetnek? - Julie – mondta Clint. - Azt hiszem, le kellene ülnöd. Úgy reszketsz, mint egy nyárfalevél, és a színed se nagyon tetszik nekem. - Jól vagyok. Lee Chen odanyújtott neki egy pohár whiskyt. - Igyál.

- Nem. - Hidd el, használ. Julie elvette a feléje nyújtott poharat, és hosszú, nagy kortyokban kiitta, majd visszaadta Lee-nek az üres poharat. - Hozok egy másikat. - Köszönöm. - Beperel engem valaki ezért? - szólalt meg a kerevetről Jackie Jaxx. Julie már csöppet sem kedvelte a bűvészt. Éppúgy megvetette, mint akkor, amikor Las Vegasban megismerte. Legszívesebben jól fejbe rúgta volna. Bár pontosan tudta, Jaxx nem tehet Bobby eltűnéséről, ezért nem lenne túlzottan indokolt a rúgás, mégis szívesen megtette volna. Egyébként pontosan ez a túlzottan is hirtelen hevesség volt az a tulajdonsága, amire csöppet sem volt büszke. De nem mindig tudja kordában tartani, mert feltehetőleg a génjeiben hozta magával. Az is lehet azonban, hogy Bobbynak van igaza, aki szerint az erőszakos reakcióra való hajlama azon a napon alakult ki, amikor gyerekkorában egy kábítószeres őrült kegyetlenül meggyilkolta az anyját. Bármelyik is okozta, Julie pontosan tudta, hogy Bobbyt sokszor megzavarta énjének ez a sötét oldala. Ezért most úgy döntött, egyezségre jut Bobbyval és Istennel is. - Figyelj jól rám, Bobby, akárhol is jársz. Te is figyelj, Istenem. Ha mindez jól végződik, ha visszakapom az én Bobbymat, nem leszek többet ilyen heves. Nem akarom majd fejbe rúgni Jackie Jaxx-et, de senki mást sem. Megváltozom, esküszöm, hogy így lesz, csak add vissza nekem Bobbyt, épen és egészségesen.

* * * Újra egy tengerparton voltak, de most fehér homok szikrázott az alkonyi fényben. A strand két vége, mintha ködbe burkolózott volna. Nem esett az eső, és a levegő sem volt olyan meleg, mint Punaluuban. Bobby megborzongott a csípős hűvösben. - Hol vagyunk most? - Nem vagyok benne biztos – felelte Frank -, de azt hiszem, valahol a, Monterey-félszigeten lehetünk. Egy autó húzott el a pár száz méterre húzódó autópályán. - Az ott valószínűleg a Carmelből a Pebble Beach felé vezető sztráda. Ismered? - kérdezte Frank. - Ismerem. - Szeretem ezt a félszigetet. Itt is boldog voltam egy ideig. A hangjuk valahogy olyan tompán csengett a ködben, Bobby szerette a talajt a lába alatt, és arra gondolt, végre nemcsak a saját bolygóján, hanem a saját államában is van, bár ami azt illeti, nem bánta volna, ha élesebb körvonalakban látná a tájat. A köd, ez a fehér vakság a káosz egy másik formáját testesítette meg számára. És már akár élete végéig is elegendő káoszban volt része. - Most jut eszembe, mit mondtál ott Punaluuban, alig néhány perce. Azt, hogy szeretnéd, ha leráznánk végre Candyt. Emiatt már nem kelj izgulnod, néhány megállóval korábban már a nyomunkat vesztette. Kyotóban, vagy a Fuji hegy vonulatai között. Hála istennek, már nem kell aggódnunk amiatt, hogy elvezetjük az irodába. Most már nyugodtan haza mehetünk. - Bobby, de nekem nincs... - Tudom, nincs hatalmad. Igen, tudom, már mondtad. De most én mondok neked valamit – bizonyos mértékű hatalmad mégis van, mélyen, egészen a tudatalattidban. Sokkal nagyobb hatalom, mint gondolnád. - Nem, én... - De igen. Hiszen visszajöttél értem a kráterbe. Azt mondtad, gyűlölöd azt a helyet, jobban elrettent, mint bármilyen más hely, ahol jártál, de te mégis visszatértél értem és elhoztál. Nem hagytál ott, mint azt az ágyvéget. - Csak véletlenül tértem vissza. - Ezt nem hiszem.

Sötétség. Szentjánosbogarak. Száguldás.

* * * Megszólalt a lágy kellemes bing-bang jelzés, amellyel tudatták az Intézet lakóival, már csak tíz perc van hátra a vacsoráig. Derek már kint is állt a folyosón, amikor Thomas még csak feltápászkodott a karosszékéből. Derek szeretett enni. Persze mindenki szeret enni, de Derek három ember helyett evett. Thomas kilépett az ajtón, Derek akkor már lent járt a hallban és sietett azzal a különös járásával, ami kifejezetten az étterem felé vezető úton jellemezte. Thomas még egy utolsó pillantást vetett az ablakra. Az Éjszaka állt az ablak mögött. Nem szerette a sötétséget látni az ablak mögött, ezért többnyire behúzta a függönyt, amikor odakint kialudtak a fények. Vacsorához való készülődés közben azonban még szerette volna megtalálni a Gonoszt odakint, és segített, ha látja a sötétséget, amikor gondolatfonalat akar átjuttatni rajta. A Gonosz még mindig olyan messze volt, hogy nem érezte. De mielőtt elmegy vacsorázni, még egyszer meg akarta kísérelni. Szinte belenyúlt a sűrű sötétségbe, úgy akarta a gondolatfonállal megérinteni a Gonoszt. Most érezte, hogy visszatért. Érezte a jelenlétét, és hirtelen eszébe jutott a zöld varangy meg a kis sárga rovar. Azonnal visszahúzódott a szobájába, gyorsan, hogy a varangy ne tudja bekapni. Nem tudta, hogy örüljön vagy féljen, amiért a Gonoszt újra a helyén találta. Amikor elment, akkor Thomas boldog volt, de azért aggódott is, mert nem tudta, hová ment. Most újra visszatért. Egy kicsit még álldogált a küszöbön. Aztán elment vacsorázni. Sült csirke volt szalmaburgonyával, vajas sárgarépával, zöldbabbal és salátával. Kaptak hozzá házikenyeret is, és a többiek szerint még csokoládétorta és fagylalt is lesz, de a többiek buták, ezért nem olyan biztos, hogy valóban lesz. Minden remekül nézett ki, minden nagyon ízlett, mindennek remek illata volt. Thomas azonban folyton arra gondolt, vajon ízlett-e a kis rovar a békának. Ettől aztán alig tudott magába gyömöszölni néhány falatot.

* * * Mint egy tandem két utasa, egymáshoz kötve száguldottak először egy elhagyatott Las Vegas-i helyre, ahol Frank valamikor élt, de már lebontották a házát, aztán arra a havas hegytetőre, ahová az első útjuk vezetett az irodából. Megjárták a Santa Barbara-i ház udvarát, majd egy azték lépcsős templom tetején találták magukat a mexikói dzsungelben, milliónyi moszkitó között. Bobby majdnem lezuhant a piramisszerű épületről, de mielőtt még felfogta volna, milyen magasan is járnak, hirtelen visszacsöppentek a Dakota & Dakota irodába... Olyan gyorsan száguldoztak és olyan rövid ideig maradtak egy-egy helyen – minden megállóban rövidebben -, hogy amikor Bobby ott találta magát az irodája sarkában, csak bután bámult körbekörbe, míg végre rájött, hol van és mit kell tennie. Gyorsan kirántotta kezét Frank markából. - Most itt állj meg! Állj meg! Még beszélt, de Frank már el is tűnt. Julie máris odarohant hozzá, és olyan erővel ölelte, hogy már szinte fájt. Ő is átölelte az asszonyt, megcsókolta és beszippantotta a haja, a bőre illatát. Édesebbnek érezte, mint amilyenre emlékezett. A szeme is valahogy fényesebben ragyogott, és egészében sokkal, de sokkal szebb volt.

Bár Clint természeténél fogva nem nagyon szerette megérinteni embertársait, most mégis Bobby vállára tette a kezét. - Istenem, de jó, hogy újra itt vagy – mondta. - Ezt lehetőleg ne ismételd meg – Lee Chen már nyújtotta is a whiskyt. - Nem áll szándékomban – felelte Bobby. Jackie Jaxx úgy érezte, ez már tényleg elég egy estére. - Figyelj, Bobby. Biztos vagyok benne, borzasztóan érdekes, amit mesélni fogsz, hiszen bizonyára rengeteg jópofa történettel tértél vissza közénk, de ami engem illet, én semmit sem akarok hallani az utazásodról. - Jópofa történetek? - kérdezte Bobby. Jackie megrázta a fejét. - Nem akarom hallani. Sajnálom, ez nem a te hibád, inkább az enyém. Én szeretem a színpadi világot, tudod? Abban a világban nem kell gondolkodnod, elég, ha létezel. Én pedig csak létezni akarok, művészkedni, jópofáskodni. Arról nem akarok tudni, mi történt itt ma éjjel, mert ez az a fajta dolog, amelyik a feje tetejére fordítja a világomat, kíváncsivá tesz, gondolkodtat. Ez pedig hamarosan azt eredményezi, hogy már nem tesz boldoggá az, ami korábban még örömöt szerzett. Már megyek is – mondta, és már ott sem volt. Bobby először mindent elmesélt a többieknek, aztán szép lassan körbesétált az irodában. Örült az ismerős rendnek, a bekeretezett Disney-rajzoknak, az egyszerű bútoroknak, mindannak, amit olyan értékesnek tartott. Csak harminckilenc percig tartott az utazása, majdnem annyi ideig tartott, míg előadta kalandjainak tömörített változatát. 4.47-kor indult el, és 5.26-kor már vissza is tért, mégis úgy érezte, soha többé nem szeretne útra kelni, méghozzá semmilyen módon. - Itt akarok maradni Kaliforniában. Nincs szükségem arra, hogy lássam Párizst vagy Londont. Most már nem. Ott akarok maradni, ahol a kedvenc fotelom van, és minden éjjel az ismerős ágyban akarok aludni – magyarázta Julie-nek, Clintnek és Lee-nek a kereveten üldögélve. - Így is lesz – jegyezte meg Julie. - A megszokott sárga kis Samuraiomat akarom vezetni, és amikor kinyitom a pipereszekrényemet, mindig ugyanott akarom találni az aszpirint, a fogkrémet és a ragtapaszt. 6.15-ig Frank még nem érkezett vissza. Bobby beszámolója alatt egyetlenegyszer sem esett szó Frank teásodik eltűnéséről, de minduntalan a sarokba tévedt a pillantásuk. - Meddig várunk még itt rá? - kérdezte Julie. - Fogalmam sincs – felelte Frank. - De valami rettenetes érzés motoszkál bennem: Frank ezúttal már végképp elveszítette a dolgok feletti irányítást, csak száguldozni fog egyik helyről a másikra, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül már képtelen lesz újra összeterelni az atomjait.

48 Amikor Japánból egyenesen a konyhájukban találta magát, Candy szinte őrjöngött a dühtől, amikor pedig ráadásul meglátta, hogy a macskák az asztal tetején éppen az ételéből falatoznak, a dühe tébolyult tombolássá nőtt. Violet az asztalnál ült egy széken, míg örökké szótlan ikerpárja szorosan mellé húzódott a székével. Macskák hevertek mindenütt, a lábuk körül, az asztal alatt. Az öt legnagyobb az asztalon ült és élvezettel falta a sonkát, amivel Violet etette őket. - Mit csináltok? - ordította Candy. Violet válaszra, de még csak pillantásra sem méltatta. A tekintetét egy nagy szürke korcsra függesztette. A macska úgy állt előtte, mint egy egyiptomi templomi macskaszobor, csak a szája mozgott, miközben a lány tenyeréből eszegette a sonkát. - Hozzád szóltam – kérdezte Candy még élesebb hangon, de most sem kapott választ.

Szinte rosszul lett a lány némaságától, halálosan kimerítette a lány idegensége. Ha nem köti az ígérete, amit az anyjának tett, most azonnal elkapná Violetet és lakmározna belőle egy kicsit. Túl sok év telt el azóta, hogy élvezhette az anyja szent vérének csodálatos ízét, és tagadhatatlanul gyakran gondolt arra, hogy Violet és Verbina ereiben is ugyanaz a vér csörgedezik. Kíváncsi volt, vajon milyen íze lehet húgai vérének. Néha álmában már érezte is. Lassan közelebb lépett és nézte a lányt, aki még mindig a macskával foglalkozott. - A fenébe is, itt én eszem! Violet még mindig nem szólt egy szót sem, erre Candy rácsapott a kezére, úgy, hogy a sonkadarabok szerteszét repültek. A többi sonkát tányérostul lesöpörte a földre és hihetetlen elégtétellel hallotta az összetörő tányér csattanását. Az asztalon tanyázó öt macskát nem különösebben izgatta Candy dühe és a többi is rezzenéstelen pofával üldögélt, össze sem rezzentek a tányércsörömpöléstől. Violet azonban végre megmozdult, hátravetette a fejét és ránézett Candyre. Úrnőjükkel szinte egy időben, az asztalon álló macskák is felé fordultak, de olyan dölyfösen, mintha azt akarták volna éreztetni vele, mekkora megtiszteltetés a részükről, hogy egyáltalán a figyelmükre méltatják. Ugyanezt vélte kiolvasni Violet megvető pillantásából és a szája körül megjelent lekicsinylő kifejezésből. A lány olyan megsemmisítő tekintettel bámult rá, hogy kénytelen volt zavartan elfordítani az arcát. Hiába érezte, hogy minden szempontból a lány fölött áll, meghökkenten kellett tudomásul vennie: a lány képes a puszta pillantásával meghátrálásra kényszeríteni. Ezúttal azonban nem hagyja annyiban. Soha még nem volt olyan dühös, mint abban a pillanatban, még akkor sem, amikor hét évvel azelőtt megtalálta anyja véres és feldarabolt testét. Sőt még akkor sem, amikor megtudta, hogy Frank kezében volt a balta. Most sokkal dühösebb volt, mert a régóta érlelődő bosszú még mindig nem tudott beteljesedni. Egyre csak táplálta magában az elmúlt években, sőt attól a megalázó ténytől is csak fokozódott, hogy képtelen volt megkaparintani Franket. Most gyilkos gonoszság csörgedezett az ereiben, az táplálta az agyszöveteit, miközben a bosszú számtalan módozatát dolgozta ki. Elkerülte Violet pillantását, megragadta vékonyka karját és talpra rántotta. Verbina halkan, de fájdalmasan felsóhajtott, amiért elszakították őt a testvérétől. Mintha sziámi ikrek lettek volna, akiknek szétválasztása szövetek vágásával, csontok törésével jár. Candy egészen közel hajolt Violethez és úgy ordított, hogy a nyála telefröcskölte a lány arcát. - Anyánknak csak egyetlen macskája volt. Csak egy! Ó azt szerette, ha minden tiszta és rendes körülötte. Egyáltalán nem tetszene neki ez a mocsok, ez a bűzös disznóól. - Kit érdekel – mondta Violet olyan hangon, ami egyszerre sugallt közönyt és gúnyt. - Ő már nem é1. Candy a lányt a két karjánál fogva felemelte a földről. Olyan erővel kapta fel, hogy Violet széke felborult. Nekivágta a kamraajtónak. Az óriási csattanástól remegni kezdtek a konyhaablakok és egymáshoz verődtek a tálalón heverő koszos fémedények. Candy elégedetten nézte a fájdalomtól eltorzult arcot, a kiforduló szemeket. Ha egy kicsit erősebben löki meg, eltört volna a gerince. Belemélyesztette a körmét a lány alkarjába, elrántotta az ajtótól és újra odacsapta, kevésbé erősen, mint az előbb, de úgy, hogy a lány tudja, érezze, akár még erősebb is lehetett volna. És az is lesz, ha legközelebb nem viselkedik úgy, ahogyan ő megköveteli. A lány feje előrecsuklott, az eszméletvesztés határán járt. Felemelte és úgy támasztotta az ajtónak, hogy a lába ne érjen le a földre. Azt akarta: a lány érezze, mennyire erős. Arra várt, hogy magához térjen.

Nem kapott levegőt, időbe telt, míg újra egyenletesen kezdett lélegezni. Felemelte a fejét és Candy arra számított, egy egészen más Violet néz majd rá. Még sosem verte meg. Átlépett egy határvonalat, amit mindig tiszteletben tartott. Mindig a fejében tartotta az anyjának tett ígéretét, hogy igyekszik megvédeni az ikreket a bűnös és veszélyes külvilágtól; ellátja őket étellel, itallal; hidegben befűti a házat, hogyne fázzanak. Azonban évről évre növekvő riadalommal teljesítette testvéri kötelezettségeit. Most úgy érezte: a fegyelmezés része kell hogy legyen a gondoskodásnak, bár lehet, hogy anyja, ott fenn az égben kétségbeesne, ha látná a fegyelmezésnek ezt a módját. Egyszerűen jó érzéssel töltötte el, hogy bánthatja Violetet, persze csak egy kicsit, annyira, hogy magához térjen és ne csavarodjon bele teljesen az állatokba, hiszen már teljesen a macskák hatása alá került. Tudta: igaza van, amikor megbünteti. Már alig várta, hogy lássa az arcát, mert mostantól megváltozott a kapcsolatuk, és a rádöbbenés ott kell hogy tükröződjék a szemén. Végre a lány felemelte a fejét és Candyre bámult. Legnagyobb meglepetésére, Violet szemében nem azt látta, amit várt. Világosszőke haja az arcába hullt, mögüle bámult rá, mint valami őserdei állat a szélfútta sörénye mögül. Hideg kék szemében Candy most valami különöst vélt felfedezni, valami sokkal primitívebbet, mint amilyenhez szokva volt. Ujjongó vadságot. Valami különös éhségfélét. Vágyakozást. Komolyan megüthette magát, amikor az ajtóhoz csapta, most mégis mosoly játszott telt ajkai körül. Amikor Violet beszélni kezdett, forró lehelete Candy arcába csapódott. - Erős vagy. Még a macskák is szeretik, ha az erős kezeddel hozzám érsz. Sőt még Verbina is szereti... Most tűnt fel neki, milyen hosszúak a lány meztelen lábai. Aprócska, vékony bugyija és a felcsúszott piros trikó között szinte világított sima hasa. Gyönyörű melleit csak kiemelte amúgy szinte áttetsző vékonysága. A mellbimbói szinte átbökték a trikó anyagát. A bőre bársonyos volt és illatos. Azonnal elengedte. Megfordult és látta, hogy a macskák is őt nézik, sőt mi több, még mindig ugyanolyan mozdulatlanságba dermedten hevertek, mint mielőtt felkapta volna Violetet a székből. Úgy látszott, hogy a dühkitörése egy szemernyi riadalmat sem okozott közöttük. Tisztában volt vele, hogy egykedvűségük bizonyítja: úgy érezték, Violet sem fél. A lány erotikus reakciója és kihívó mosolya csöppet sem volt tettetett. Verbina egy kicsit lejjebb csúszott a székén, a fejét lehajtotta, mintha nem bírna többé ránézni. Azért még így is látszott, hogy vigyorog. Bal kezét az ölében tartotta és hosszú ujjaival lassú mozdulatokkal simogatta magát. Candynek most már nem kellett több bizonyíték arra, hogy Violet beteges vágyakozása átvándorolt Verbina testébe is. Elfordult. Igyekezett minél gyorsabban elhagyni a konyhát, de lehetőleg úgy, hogy sietsége ne látsszon menekülésnek. Illatos hálószobájában, anyja tárgyainak biztonságában, Candy magára zárta az ajtót. Nem is értette, miért érezte magát nagyobb biztonságban, ha bezárta az ajtót, hiszen a testvéreitől nem félt. Nem volt bennünk semmi félelmetes. Inkább sajnálni kellett őket. Egy ideig ringatózott Roselle hintaszékében és azokra a szép időkre emlékezett, amikor még gyerekként belegömbölyödött anyja ölébe és szopta a szándékosan ejtett sebből a vért, hol anyja hüvelykujjából, hol a tenyeréből. Egyszer, sajnos csak egyetlenegyszer, Roselle a mellén is ejtett egy sebet, odaszorította a fejét és ő önfeledten szívta a vért onnan, ahonnan más gyerekek az anyatejet szívják. Ötéves volt azon az éjszakán, amikor ugyanebben a szobában, ugyanebben a hintaszékben ülve megkóstolhatta az anyja melléből csordogáló vért. Frank, aki akkor hétéves volt, a hall végéből nyíló szobában aludt, az ikrek, akik épphogy betöltötték az egyet, ők is aludtak, az anyjukéval szemben lévő szobában. Kettesben lenni vele, miközben a többiek alszanak, micsoda kivételes és csodálatos érzés volt a számára, különösen azóta, mióta Roselle megosztotta vele az ereiben folyó éltető nedűt. Ezt sosem engedte meg a többi porontyának, ezeket a szent perceket csak vele osztotta meg és mindvégig a kettőjük titka maradt.

Visszaemlékezett, hogy mennyire alélt volt azon az éjszakán, de nemcsak a vér tömény ízétől és a szeretet határtalan áradásától, a csodálatos ajándéktól, hanem a hintaszék ütemes ringatózásától és anyja álmosító hangú suttogásától. Miközben szopott, Roselle a fejét simogatta és közben Isten bonyolult terveiről mesélt. Azt magyarázta neki, amit már egyébként is sokszor hallott tőle, hogy az Isten mindig elnézi az erőszakot, hajó és igaz emberek védelmében követik el. Elmagyarázta neki, hogy Isten miként teremtette azt az embert, aki vérrel táplálkozik, ebből nyeri erejét; tehát ők jogosan hajtják végre a földön Isten bosszúját azokkal szemben, akik az igazak ellen fordulnak. Az ő családjuk egy ilyen igaz emberekből álló család, mondta Roselle és Isten Candyt küldte el hozzájuk, hogy védelmezze őket. Minden szó ismerősen csengett, hiszen anyja minden ilyen bensőséges együttlétükkor erről mesélt, mégsem vált soha unalmassá a számára. A gyerekek általában szívesen hallgatják újra meg újra kedvenc meséjüket. Ez a történet pedig valahogy amellett, . hogy szinte kívülről tudta, egyre misztikusabbá vált. Amikor hatéves lett, a mese hirtelen új fordulatot vett. Eljött az idő, magyarázta az anyja, amikor el kell kezdenie hasznosítani azokat a csodálatos képességeket, mellyel Isten ruházta fel, hogy végrehajthassa küldetését. Hároméves lehetett, amikor először mutatkoztak ezek a képességek, pontosan úgy, mint Franknél, de sokkal átütőbben. Telekinetikus képessége, pontosabban az, hogy telekinetikus úton át tudta helyezni máshová magát, először csak elbűvölte Roselle-t, de aztán hamarosan felfedezte a benne rejlő lehetőségeket. Sosem lesz anyagi gondjuk, hiszen Candy éjszakánként olyan helyekre tudja teleportálni magát, ahonnan számolatlanul hozhat magával pénzt és értékeket. Bankpénztárakból, ékszerüzletekből, a Beverly Hifis fényűző kastélyaiból. Sőt ha Candy a Pollard család ellenségeinek otthonában ölt testet, miközben az ott lakók alszanak, akkor végrehajthatja Isten bosszúját, anélkül, hogy nyomára bukkannának. - Van egy Salfont nevű ember – búgta az anyja, amikor a vérétől jóllakottan hevert a karjában. Ügyvéd. Egyike azoknak a sakáloknak, akik kizsákmányolják a tisztességes embereket. Nincs benne egy szikra jóság sem. Ő kezelte az apám birtokát, a te drága nagyapádét, Candy. Ő érvényesítette a végrendeletét és túl sokat kért érte, nagyon is sokat. Kapzsi volt. Egyébként az ügyvédek mind ilyenek. A lágy, nyugodt hang szinte ellentmondott annak a haragnak, amelyet ki akart fejezni, de pontosan ez a behízelgő hang növelte meg mondandója hipnotikus erejét. - Éveken át próbáltam a pénz egy részét visszaszerezni tőle, hiszen az is engem illetett volna. Elmentem más ügyvédekhez, de ők is azt mondták, járt neki az a pénz, méltányos volt az összeg. Ezek mind összeesküdtek ellenem, olyan szorosan tapadtak egymáshoz, mint a borsószemek a hüvelyben. Rohadt kis borsószemek a rohadt hüvelyben. Elmentem a bíróságra is, de a bírók se mások, mint fekete ruhába bújtatott ügyvédek. Egyszerűen felfordul tőlük a gyomrom. Nagyon sokáig ettem magam a történtek miatt, kicsi Candym, egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Az a Donald Salfont, hatalmas montecitói házában pöffeszkedve ítélkezik az emberek sorsa fölött, ítélkezik fölöttem. Ezért meg kell fizetnie. Ugye te is így gondolod, kicsi Candy? Ugye szerinted is büntetést érdemel? Még nem volt olyan nagy és erős akkoriban, hiába jutott volna be Salfont-ék hálószobájába, nem lett volna biztos a siker. Lehet, hogy Salfont és a felesége felriad, amikor ott terem, vagy az első késszúrás nem öli meg, csak felébreszti az ügyvédet és akkor egyenlőtlenné válnának az erőviszonyok. Az a veszély persze nem fenyegetné, hogy elkapják vagy megsebesítik, hiszen azon nyomban teleportálhatná magát, de azt mindenképpen kockáztatná, hogy felismerik. A rendőrség pedig biztos hinne egy olyan embernek, mint Salfont, még akkor is, ha olyan képtelen váddal állna elő, hogy egy gyerek az életére tört. Hamarosan eljutnának a Pollard házba és kérdéseket tennének fel. Csak az Isten tudja, mi sülne ki ebből.

- Megölni nem ölheted meg – suttogta Roselle, a hintaszékben ringatva kedvenc gyermekét. Nem is ezt kell tenned. El kell venned tőle valamit azért a pénzért cserébe, amit kicsalt tőlem. Valamit, ami komoly értéket jelent a számára. Most nemrégiben született egy kisbaba a Salfont házban. Néhány hónappal ezelőtt olvastam az újságban. Kislány, úgy hívják, Rebekah Elizabeth. Hát milyen név ez egy kislánynak, kérdezem én? Nagyon előkelően hangzik, ilyesmit ad minden kapzsi ügyvéd a gyerekének, mert azt hiszik, ők mindenkinél többek. Az Elizabeth királyi név és a Rebekah is benne van a Bibliában, hát nem képzelnek túl sokat magukról és a porontyukról? A bébi már hat hónapos, ez épp elegendő idő ahhoz, hogy megszokják és megszeressék, aztán pedig hiányolják, amikor elveszítik. Komolyan megszenvedik majd a hiányát. Holnap odaautózunk a házukhoz, kicsi Candy, hogy lásd, hol laknak. Másnap pedig, édes kicsi Candym, végrehajtod rajtuk az úr bosszúját, az én bosszúmat. Azt fogják majd hinni, valami állat járt a gyerekszobában és egész életükben csak saját magukat okolják majd. Rebekah Salfont nyaka puha volt és lágy, és vére sós. Candy kifejezetten élvezte a kalandot, azt, hogy idegen emberek otthonában jár a háziak tudta és engedélye nélkül. A csecsemőgyilkosság pedig, miközben a felnőttek a másik szobában aludtak, győzelmi mámorral töltötte el. Ő még csak egy gyerek és máris mekkora szívességet tett az anyjának. Úgy érezte, mostantól ő a férfi a Pollard házban. Ez a felismerés még jobban felfokozta a gyilkosság közben érzett izgalmát. Ettől kezdve sosem állt ellen, amikor anyja bosszúra ösztönözte. Küldetésének első pár évében csak csecsemők és kisgyerekek voltak a zsákmányai. Néha, hogy ne maradjon semmi nyom utána, nem harapta meg őket, hanem másképp végzett velük, sőt az is előfordult, hogy magával vitte őket. Sohasem találták meg egyiket sem. Ha Roselle-nek csak Santa Barbara környékén lettek volna ellenségei, még akkor sem érezhette volna biztonságban magát. Roselle azonban gyakran küldte őt távoli helyekre, olyan emberekhez, akikről az újságban olvasott. Különösen élesen emlékezett egy családra. New York államban éltek és egymillió dollárt nyertek a lottón. Roselle úgy érezte, a szerencséjüket a Pollard család balsorsából kovácsolták és túlzottan pénzsóvárok ahhoz, hogy megérdemeljék a nyereményt. És az életüket. Candy akkor már tizennégy éves volt. Nem nagyon értette anyja indoklását, de nem kérdezett, cselekedett. Az anyja volt számára az igazság forrása és az engedetlenség soha egy pillanatra sem fordult meg az agyában. Megölte azt az ötfős családot New York államban, aztán felgyújtotta a házukat. Amikor anyja bosszúvágya beteljesült, mindig egy ismétlődő hangulati ciklus következett. Azt követően, mikor Candy megölt valakit az ő kedvéért, boldog lett, terveket szőtt, különleges finomságokat sütött neki, dalolt a konyhában munka közben vagy belekezdett egy új bonyolult csipketerítő horgolásába. Az ezt követő négy hétben a boldogsága egyre halványodott, míg körülbelül egy hónappal a gyilkosság után minden iránt elveszítette az érdeklődését. Aztán újra mesélni kezdett olyan emberekről, akik megsértették őt, vagy rajta keresztül a Pollard családot. Az ezt követő két hétben egyre pontosabban megjelölte a célt, aztán Candy elindult, hogy beteljesítse anyai küldetését. Évente hat-hét alkalommal. Ez a gyakoriság teljesen kielégítette Roselle-t, de Candy számára egyre inkább kevésnek bizonyult. Nemcsak csillapíthatatlan vérszomja hajtotta, hanem egyszerűen élvezte a vadászatot. Vágyott az izgalmára, mint az alkoholista az italra. Természetesen az anyja ellen működő külvilág is egyre többször indokolta a gyilkolást. Néha úgy érezte, mindenki az ő áldott anyja ellen esküdött, vagy arra, hogy fizikailag bántalmazza, vagy azért, hogy elvegye az őt illető pénzt. Nem szenvedett ellenséghiányban. Candy emlékezett azokra a napokra is, amikor Roselle-t annyira elborította a félelem, hogy minden függönyt összehúzott, minden spalettát bereteszelt és bútorokkal torlaszolta el az ajtókat, nehogy megközelíthessék az ellenségei, akik ugyan sosem jöttek, de jöhettek volna. Ezeken a napokon annyira reményvesztetté vált, hogy annyian törnek az életére, még Candy sem képes őt megvédelmezni. Amikor Candy könyörgött neki, hogy küldje el, ő majd segít, akkor csak annyit mondott, „nincs remény”. Olyankor, csakúgy, mint most, a gyilkosságok helyettesítésére kisebb állatokat kapott el a környéken. És hiába volt jóízű a vérük, sosem csillapították a szomját, mert ő igazából emberi vérre szomjazott.

Candyt nagyon elszomorították a rárohanó emlékek, felállt a hintaszékből, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Nyitva volt a spaletta és ő növekvő érdeklődéssel bámult ki az éjszaka sötétjébe. Miután elpasszolta Franket és azt az ismeretlent, miután összeütközésbe került Violettel, fellángolt benne az ölési ösztön, de nem talált célpontot. Sehol egyetlen családi ellenség a láthatáron, így aztán vagy ártatlan embereket kell meggyilkolnia, vagy néhányat a kanyonban élő állatok közül. A gond csak az, hogy valahogy semmi kedve sem volt a menekülő kis állatok silány véréhez, még akkor sem, ha ezzel kivívja az egekből őt figyelő anyja csalódását. A vágya és a kielégítetlensége egyre nőtt. Tudta, lehet, hogy olyasmit fog elkövetni, amit később keservesen megbán, valamit, ami miatt Roselle egy időre elfordítja tőle az arcát. Ekkor, már-már a robbanás határán egy valódi ellenség felbukkanása elterelte a gondolatait.. Egy kéz érintette meg a tarkóját. Villámgyorsan megpördült, de a kéz azonnal viszahúzódott. Nem valóságos kéz volt, hiszen egyedül álldogált a szobában. Biztosan tudta, ugyanannak a jelenlétét érezte, mint akivel előző este találkozott a kanyonban. Valakinek odakint a külvilágban, aki nem családtag, ugyanazok a képességek vannak a birtokában, mint neki. Annak nem Roselle az anyja és ez azt jelenti, ellenség, meg kell találnia és el kell pusztítania. Ugyanez a személy látogatta meg Candyt már kora délután is, de óvatosan közeledett, nem akart igazából kapcsolatba kerülni vele. Néhány perc múlva újra érezte az érintést. Könnyű, habozó, gyorsan visszavonuló érintés volt. Candy mosolygott. Beleült a hintaszékbe, ringatni kezdte magát és közben anyja egyik kedvenc dalát dúdolta magában. Ha egyre több szenet rak a bosszú tüzére, hevesebben lángol majd, és amikor a félénk látogató kissé felbátorodik, már olyan falánkok lesznek a lángok, hogy pillanatok alatt megemésztik.

49 Tíz perccel hét előtt csöngettek. Felina Karaghiosis természetesen nem hallhatta, de a lakás minden helyiségébe felszereltek egy piros jelzőlámpácskát, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a csöngetést jelző villogás. Kiment az előszobába, és amikor a kémlelőlyukon keresztül meglátta, hogy a három házzal lejjebb lakó Alice Kasper a látogatója, elhúzta a reteszt, kikapcsolta a biztosítóláncot és beengedte. - Helló. - Tetszik a hajad – jelelte Felina. - Igazán? Csak levágattam. A fodrászlány azt mondta, hogy mindig ilyen öregesen akarok kinézni, vagy hajlandó vagyok-e haladni a korral. Én pedig azt gondoltam, ám legyen. Nem gondolod, hogy már túl öreg vagyok egy » ilyen szexi hajhoz? Alice csak harminchárom éves volt, öttel idősebb Felinánál. A sokak által viselt szőke loknis frizuráját cserélte le egy sokkal modernebb fazonra, bár az ilyen bonyolult vágás állandó fodrászhoz járást igényelt, ez pedig tudvalevőleg sokba került. - Gyere be, kérsz egy italt? - Szeretnék egy italt, sőt szívesen vennék akár hatót is, de kénytelen vagyok nemet mondani. A férjem családja jön vendégségbe és vagy kártyázni fogunk, vagy lelövöm őket, attól függően, hogy viselkednek. Felina ismerősei közül Alice volt az egyetlen, persze Clint kivételével, aki értette a süketnémák jelbeszédét. Miután pedig minden emberben élnek előítéletek a süketnémákkal szemben, bár sosem vallják be, Alice volt Felina egyetlen barátnője. Valószínűleg az ő barátságuk is elsősorban azon alapult, hogy Mark Kasper, Alice fia süketnémán született és Alice az ő kedvéért kénytelen volt megtanulni a jelelést.

- Azért jöttem, mert Clint telefonált, hogy még nem tudott elindulni, de úgy nyolc körül biztosan itthon lesz. Mióta dolgozik ilyen sokáig? - Egy komoly ügyön dolgoznak. Ez pedig mindig túlmunkával jár. - Azt is mondta, hogy elvisz vacsorázni és, hogy szörnyű napja volt. Biztos ez is a miatt az új ügy miatt van, ugye? Izgalmas lehet, ha az ember egy detektívvel él együtt. És Clint különben is egy édes fiú. Szerencsés vagy, barátném. - Igen, de ő is az. Alice elnevette magát. - Ez már igaz! Ha pedig legközelebb későn j ön haza, ne hagyd, hogy elintézze egy vacsorával, vegyen inkább egy gyémántgyűrűt. Felinának eszébe jutott az a vörös drágakő, amit Clint előző este hozott haza és szerette volna elmesélni Alicenek, de a Dakota & Dakota ügyei, különös tekintettel a még folyamatban lévőkre, mindig köztük maradtak. Magánügynek számítottak, csakúgy, mint a hálószobatitkaik. - Akkor viszlát szombaton, nálunk, úgy fél hét körül. Jack főz egy rakás chilit, eszünk, sörözünk és kártyázunk, amíg ki nem dőlünk. Oké? - Igen. - Ja és mondd meg Clintnek, nem kell beszélgetnie. Most Felina nevette el magát. - Már oldódott egy kicsit. - Hát persze, mert te lassan civilizálttá neveled. Átölelték egymást, aztán Alice már el is ment. Felina becsukta az ajtót, ránézett a karórájára. Már majdnem hetet mutatott. Már csak egy órája van, hogy kicsípje magát és szeretett volna nagyon csinos lenni. Nemcsak azért, mert vacsorázni mennek, hanem mert mindig szeretett tetszeni neki. Már el is indult a hálószoba felé, amikor eszébe jutott, nem zárta be az ajtót. Visszament, ráfordította a reteszt, a helyére csúsztatta a biztonsági láncot. Clint talán túlzottan is aggódik miatta. Ha hazaér és észreveszi, hogy nincs elhúzva a retesz, képes egy másodperc alatt akár éveket is öregedni.

50 A szabadnapja leteltével Hal Yamataka Clint hívására bement az irodába, hogy kedd este 6.35től ő vegye át az őrhelyet. Valakinek mégiscsak ott kell lennie, ha Frank visszatér. Clint már várta, röviden elmesélte, mi történt a távollétében. Miután egy csésze kávé fölött végighallgatta a fantasztikus eseménysort, újfent felmerült benne, hogy talán mégis inkább kertészkednie kellene. Szinte minden családtagja valamiféle kertészkedéssel kapcsolatos munkából élt, mindannyiuknak jól ment, jobban, mint Halnak, aki a Dakota & Dakotánál dolgozott. Sőt ami azt illeti, lényegesen jobban. Valamennyien próbálták újra és újra meggyőzni, társuljon be az üzletükbe, de ő mindig hevesen ellenállt. Nem elsősorban azért, mert bármi kivetnivalót talált volna a kerti szerszámok, facsemeték árusításában, a kerttervezésben vagy éppen magában a kertészkedésben. Sokkal inkább azért, mert Dél-Kaliforniában a „japán kertész” inkább közhelynek számított, mint karriernek, ő pedig ellene volt mindenféle sztereotípiának. Imádta a kalandos és izgalmas könyveket és arra vágyott, bárcsak olyan lehetne, mint az azokban szereplő hősök, akik bátrak voltak, gyengédek és mégis kemények. A szíve mélyén tudta, hogy a Dakota & Dakotánál végzett munkája legalább annyira földhözragadt volt, mint egy kertészé és a hősiességre sokkal kevesebb lehetősége van, mint azt a külvilág hiszi. Ez így igaz, de egy zacskó föld vagy egy üveg növényvédő szer eladása közben az embernek még az illúziója sincs meg, hogy ő egy romantikus figura. - Amennyiben Frank felbukkan, mit csináljak vele? - kérdezte Hal. - Ültesd be a kocsiba, aztán vidd el Julie-hoz és Bobbyhoz. - Úgy érted, a lakásukra? - Nem. Santa Barbarába. Ma éjjel ugyanis még odautaznak és a Vörös Oroszlán fogadóban szállnak meg. Holnap elkezdik beleásni magukat a Pollard család múltjába.

Hal összeráncolt homlokkal hajolt közelebb Clinthez. - Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy azt hiszik, Frank nem kerül elő többet. - Bobby szerint elképzelhető, hogy Frank nem éli túl ezt az utolsó utazási sorozatot. De ez csak feltételezés. - Akkor ki az ügyfelük? - Amíg fel nem mond nekik, addig Frank. - Ez eléggé bizonytalannak hallatszik. Mondd meg nekem az igazat, Clint, mitől vetik bele magukat ennyire mélyen ebbe a percről percre őrültebb és veszélyesebb ügybe? - Kedvelik Franket. Én is kedvelem őt. - Azt kértem, légy őszinte. Clint hatalmasat sóhajtott. - A fenébe is, bárcsak tudnám. Bobby teljesen kiborulva érkezett vissza, mégsem akarja abbahagyni. Az ember azt gondolná, egy kicsit visszavonulnak, legalábbis amíg Frank újra fel nem bukkan, ha egyáltalán látjuk még. Ez a Candy, úgy látszik, maga a pokol, túl nagy falat lenne bárkinek is. Julie és Bobby néha igazán önfejű, de nem buta. Én azt vártam tőlük, kiszállnak az ügyből; rájönnek, ebbe talán még a Jóisten bicskája is beletörne. Aztán lám, mégis itt vagyunk.

* * * Bobby, Julie és Lee Chen összedugták a fejüket, Lee megosztotta velük a megszerzett információkat. - A pénz származhat lopásból, de mégis elkölthető, ugyanis sehol sem találtam nyomát ezeknek a bankjegysorozatoknak. Bobby már ezerszer végiggondolta, milyen forrásból juthatott Frank a hatszázezer dollárhoz, amely most épp az iroda széfjében pihent. - Végy egy üzletet, amelynek eléggé nagy a pénzforgalma, mégsem mennek el mindennap záráskor a bankba. Ha ilyet találsz, máris megvan a lehetséges áldozat. Mondjuk, ez egy éjfélig nyitva tartó szupermarket és a főnök nem tartja jó ötletnek, hogy ennyi pénzt helyezzen el a bankautomatákba, így aztán beteszi az irodája széfjébe. Aztán zárás után odacsöppensz, ha, mint Frank, képes vagy teleportálni magad, felhasználod valami egyéb varázserődet is, kinyitod a széfet, beteszed a bevételt egy szatyorba és már ott sem vagy. Egyszerre nem lehet túl nagy a zsákmányod, de ilyen módszerrel három-négy üzleten is rajtaüthetsz egy éjszaka. Persze Julie is többször megrágta azt a kérdést. - Kaszinók. Mindegyikben vannak pénztártermek, de vannak eldugott irodái is, ahol a bevétel java lecsapódik. A Frankéhez hasonló képességekkel szinte gyerekjáték ezeket felfedezni és éjszaka meglátogatni. - Frank egyébként élt is egy darabig Las Vegasban. - Emlékeztek, meséltem, hogy engem is elvitt oda és mesélte, hogy ott élt – mondta Bobby. - Nem kellett megelégednie Las Vegasszal. Reno, Tahoe, Atlantic City, Makao, Franciaország, Anglia, Monte Carlo – ezek mind hatalmas kaszinóközpontok. Ez a beszélgetés valahogy felizgatta Bobbyt. Nem pontosan értette, hogy miért, de izgalmas volt találgatni, hogy kerülhetett a pénz szinte számolatlanul Frank birtokába, Annak ellenére izgatta, hogy Frank volt képes teleportálni magát, nem pedig ő. - Szerintem még a pénz a legkevésbé érdekes az egészben – jegyezte meg Lee, és néhány fénymásolatot tett az asztalra. - Emlékeztek? Azt kértétek, tudjam meg, vajon a rendőrség Mr. Kék Fény nyomában van-e. - Candy, most már tudjuk a nevét – szólt közbe Bobby, - Én valahogy jobban szerettem azt, hogy Mr. Kék Fény. Annak stílusa van – mondta Lee. Hal lépett a szobába. - Nem hiszem, hogy bízni kellene egy olyan fickó stílusérzékében, aki piros zoknit hord a piros cipőjéhez – jegyezte meg. Lee megrázta a fejét.

- Mi kínaiak évezredes fáradozással dolgoztuk ki megfélemlítő külsőségeinket, így aztán ezeket a szerencsétlen nyugatiakat ki tudtuk billenteni a magabiztosságukból, míg ti, japánok ezt az egészet leromboltátok azokkal az idétlen Godzilla rémfilmjeitekkel. Nem lehet egyszerre kifürkészhetetlennek lenni és ilyen filmeket gyártani. - Igen? Mutass valakit, aki elsőre megért egy ilyen Godzilla-filmet! Különös pár voltak ők ketten. Az egyik karcsú, divatos, finom vonású, a szilikonkorszak kifinomult gyermeke, a másik zömök, az arca, mintha baltával rajzolták volna, akinek szinte semmit sem mond a high-tech. Bobby abban a pillanatban döbbent rá, hogy a Dakota & Dakota iroda aránytalanul magas számban alkalmazott ázsiai-amerikaiakat. Kettejükön kívül még ott volt Nguyen Tuan Phu és Jamie Quang is, mindketten vietnamiak. Tizenegyből négy. Bár Hal és ő néha előadták kelet-kontranyugat vicceiket, mégsem gondolt soha négyükre, mint egy külön halmazra az alkalmazottai között. Most Bobby egyértelműen, úgy érezte, nem lehet véletlen, hogy előszeretettel vesz fel ázsiaiamerikai munkatársakat, de arra még nem jött rá, mi lehet e mögött. - Clint hazament Felinához. Mindannyian boldogok lehetünk – mondta Hal. - Lee éppen Mr. Kék Fényről mesélt nekünk - jegyezte meg Julie. - Candyről – szólt közbe Bobby. - A legtöbb rendőrőrsöt elkezdték komputerizálni és ilyen módon összekötni, de csak kilenc éve láttak neki, s nem a legkifinomultabb módszerekkel. Ez alatt az időszak alatt hetvennyolc brutális gyilkosságot követtek el összesen kilenc államban. Persze most csak azokat említem, melyek némi hasonlatosságot mutatnak és feltételezhetik a közös tettest. Ez persze csak puszta feltételezés. Az FBI figyelmét azonban ez nem kerülte el és felállított egy háromfős stábot, hogy hangolja össze a helyi és az állami nyomozóirodákat. - Három ember? - kérdezte Hal. - Nem hangzik valami soknak. - Az FBI mindig túlhajszolt volt. Ráadásul az elmúlt harminc évben nem nagyon szoktak a bírók hosszú börtönbüntetéseket kiszabni, ennek következtében a rossz fiúk sokkal többen vannak, mint valaha. Három ember és kizárólag erre a feladatra állítva, nem is olyan kevés – jegyezte meg Julie. Lee kiterítette a papírjait, onnan olvasta az adatokat. - - Minden gyilkosságban vannak azonos pontok, most ezeket mondom. Először is valamennyi áldozatot megharapták, többnyire a torkukon, de a test egyéb részeit sem hanyagolta el a fickó. Másodszor: a legtöbbjüket súlyosan bántalmazták. De a halál oka minden esetben mégis az óriási vérveszteség volt, hiszen a nyaki artériát harapta át a gyilkos. - Ez azt jelenti, hogy azaz alak egy vámpír? - kérdezte Hal. A kérdést komolyan kellett venni, bár igencsak bizarrul hangzott. Ebben az ügyben minden eshetőségre fel kellett készülni. - Semmiképpen sem vámpír, a szó természetfölötti értelmében – mondta Julie. - Amit mostanáig megtudtunk a Pollard családról, azt bizonyítja, hogy valamilyen oknál fogva fantasztikus képességgel áldották meg őket. Ismeritek azokat a tévés bűvészeket, akik azt hirdetik magukról, hogy pszichikai képességekkel rendelkeznek? Na, ezeket mind zsebre tudná tenni a Pollard-klán. De ez még nem jelenti azt, hogy feltétlenül valami természetfölöttinek kell lennie bennük, ők nem démonok, nem a sátán gyermekei és nem szállta meg őket, az ördög sem. - Ez pusztán különleges genetikai összetétel – magyarázta Bobby. - Pontosan. - Amikor Candy vámpírt játszik és beleharap az áldozata torkába, ez valami lelki betegség megjelenési formája – folytatta Julie. - Vagyis nem egy visszajáró halott. Bobby élénken emlékezett a szőke óriásra, aki őt és Franket üldözte az esőáztatta tengerparton. Olyan erősnek látszott, mint egy mozdony. Ha Bobbynak választania lehetne, kivel kerülne szívesebben szembe, Candy Pollard-ral, vagy Draculával, inkább a halott grófot választaná. Hiszen Frank öccsével szemben nem használna sem a fokhagyma, sem a feszület. - Még akad itt egy másik hasonlóság is – mondta Lee. - Egyetlen áldozat sem hagyta nyitva az ajtaját, vagy az ablakát, és egyszerűen semmilyen jel nem utalt arra, hogyan jutott be a gyilkos. A rendőrség sok esetben bereteszelve találta az ajtót, az ablakokat is belülről csukták be, mintha a gyilkos egyenesen a kéményen keresztül ereszkedett volna az áldozata lakásába.

- Hetvennyolc – borzongott meg Julie. - Egyébként azt feltételezik, hogy még ennél is több volt, ugyanis a fickó időnként megkísérelte eltüntetni a nyomokat – a harapás nyomait -, ezért esetenként el is égette az áldozatát. így aztán lehet, hogy még hetvennyolcnál is többször ölt. És ne feledjük, ez csak az utolsó kilenc év. - Jó munka volt, Lee – mondta Julie, és Bobby rábólintott. - Még nem fejeztem be – jegyezte meg halkan Lee. - Hozatok magamnak egy pizzát és még tovább ások. - Már több mint tíz órája dolgozol, épp ideje, hogy lepihenj – mondta Bobby. - Ha elhiszed, amit én tartok, vagyis azt, hogy az idő szubjektív, akkor még rengeteg tartalékom van. Majd később otthon kinyújtózom egypár órára, és máris frissen és kipihenten jövök vissza másnap. Hal Yamataka csak ingatta a fejét és sóhajtott egy nagyot. - Lee, nem szívesen ismerem el, de átkozottul jó vagy ebben a keleti izében. - Köszönöm – indult el kifelé Lee, rejtélyes mosollyal az ajka körül.

* * * Miután Julie és Bobby hazament, hogy becsomagoljanak néhány ruhadarabot a Santa Barbara-i utazáshoz, Lee visszatért a komputerszobába, Hal pedig letelepedett a főnöki iroda kerevetjére, lerúgta a cipőjét és felrakta a lábát a dohányzóasztalra. Elővette a kalandregényét, melyet már kétszer olvasott, de már a kórházban belekezdett az újrázásba. Ha Bobbynak tényleg igaza lesz és Franket nem látják viszont, akkor elég eseménytelen éjszakának néz elébe, talán még a könyv feléig is eljuthat. Persze az is lehet, hogy nemcsak azért örül, hogy a Dakota & Dakotánál dolgozhat, mert lehetőség nyílik az izgalmakra, és mert nem akar olyan sztereotip szakmát, mint például a kertészkedés. A pályaválasztásában az is jelentős szerepet játszott, hogy nem tud füvet nyírni, sövényt metszeni és palántázni olvasás közben.

* * * Derek a székében ült. A kezében lévő távirányítóval bekapcsolta a tévét. - Nem akarod meghallgatni a híreket? - kérdezte. - Nem – felelte Thomas. Az ágyán ült, a háta mögé gyömöszölte a párnáit és csak bámult kifelé az ablakon, bele a sötét éjszakába. - Jó, mert én sem – nyomott meg egy másik gombot Derek. - És mit szólnál egy vetélkedőhöz? - Nem – mondta Thomas és nem akart mást, csak kifürkészni a Gonoszt. - Jó – felelte Derek, és máris új csatornára váltott. - És a kabaré jó lesz? - Nem. - Hát akkor mit akarsz nézni? - Mindegy. Amit te. - Tényleg? - Amit te akarsz ismételte meg Thomas. - Ez kedves – örült meg Derek és ide-oda kapcsolgatott, míg végül talált egy fantasztikus filmet, ahol űrhajó sok mászkáltak furcsa ruhákban valami még furcsább helyen. Derek boldogan felsóhajtott. - Ez jó. Szép a sapkájuk. - Sisak – javította ki Thomas. - Űrhajós sisak. - Szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen sapkám.

Mikor újra belehatolt a sötétségbe, Thomas elhatározta, most nem küld gondolatfonalat a Gonosznak. Ehelyett inkább egy fénypuskát képzelt el, méghozzá láthatatlan sugarakkal. Hú, milyen remekül működött! És már ott is volt a Gonosz mellett, de olyan erősnek és hatalmasnak érezte, hogy megijedt, lekapcsolta a fénypuskát és visszamenekítette magát a szobába. - Telefon van a sapkájukban! Nézd a sapkájukon keresztül beszélgetnek! Az űrhajósok csak bolyongtak a tévében, hiszen többnyire ezt csinálják az űrhajósok, bár mindig valami rondaság leselkedik rájuk ezeken a különös helyeken. Az űrhajósok azonban nem okulnak. Thomas elfordította a fejét a képernyőről. Az ablakra figyelt. A sötétségre. Bobby féltette Julie-t. Bobby tudta az igazat, Thomas nem. Ha Bobby félti Julie-t, akkor Thomasnak az a dolga, hogy jó legyen és azt tegye, ami helyes. A fénypuska ötlet remekül bevált, mert rájött, így könnyebben megtalálja a Gonoszt. Gyorsabban odaérhet hozzá és gyorsabban eltávolodhat tőle, és így az a veszély sem fenyeget, hogy a Gonosz a gondolatfonálon eljut az Intézetbe. Egy láthatatlan fénysugarat elkapni, ez még egy olyan gyors és ügyes valakinek sem megy egykönnyen, mint amilyen a Gonosz. Így aztán újra elképzelte a fénypuskát, de most már gombokat is képzelt rá és máris hasította a sötétséget. Érezte, hogy a Gonosz most őrültebb, mint bármikor korábban és folyton a vér jár az eszében. Ettől Thomas gyomra felkavarodott. Azonnal vissza akart térni az Intézetbe. A Gonosz érezte a jelenlétét. Thomas pedig nem szerette, hogy felfigyelt rá, de egypár másodpercig még maradni akart, hogy a véres gondolatok között nincsenek-e Julie-val kapcsolatosak. Ha a Gonosznak vannak ilyen gondolatai, akkor Thomas azonnal tévézik Bobbynak, hogy vigyázzon. Örült, mert Julie-t egyáltalán nem találta a Gonosz gondolatai között, így aztán azonnal visszatért az Intézetbe. - Szerinted honnan szerezhetnék egy ilyen sapkát? - kérdezte Derek. - Sisakot. - Látod? Még egy lámpa is van rajta! Thomas egy kissé felemelkedett a párnáiról, majd Derekhez fordult. - Mondd, tudod, milyen történet az, amit nézel? - kérdezte. - Nem, milyen? - Olyan, amilyenekben egy ocsmány valami ugrik az űrhajósokra, rátapad az arcukra vagy éppen a száján keresztül lemegy a gyomrába és ott jól befészkeli magát. Derek elfintorította az arcát. - Pfuj, utálom az ilyen történeteket. - Tudom – mondta Thomas -, ezért figyelmeztetlek. Derek újra kapcsolgatni kezdett, méghozzá egyre gyorsabban, hogy minél messzebb kerüljön az űrhajósoktól, Thomas pedig arra gondolt, vajon mennyi idő múlva kezdjen el újra a Gonosz után nyomozni. Bobby komolyan aggódott, ezt érezte, még akkor is, ha palástolni akarta előtte. Bobby pedig nem buta, ezért jó lesz rendszeresen figyelni a Gonoszt, hátha hirtelen mégis eszébe jut Julie és elindul felé. - Akarod ezt nézni? - kérdezte Derek. A képen egy fiút mutattak, aki egy hokiálarcban, kezében egy hatalmas késsel settenkedett át egy szobán egy alvó lány felé. - Inkább keress egy másikat – tanácsolta Thomas.

* * * A csúcsforgalom már lecsengett, Julie ráadásul ismerte az összes kerülő útvonalat és nem nagyon volt kedve betartani a közlekedési szabályokat, úgyhogy remek időt futottak. Az úton Orange keleti részében lévő lakásuk felé, Bobby a calcuttai svábbogárról beszélt, arról, amelyik be leépült a cipője bőrébe.

- Amikor a Fuji hegyre értünk, már nem volt ott. Julie lelassított egy kereszteződésnél, pedig sehol sem volt senki a láthatáron. - Miért nem beszéltél erről az irodában? - Nem volt időm minden apró részletre. - Mit gondolsz, mi történt a svábbogárral? - Nem tudom és ez az, ami izgat. Tovább hajtottak. - Muszáj ennyire rohannod? - kérdezte Bobby. - Igen. Haza akarok érni, gyorsan be akarok csomagolni és el akarok menni Santa Barbarába, hogy minél előbb megtudjunk mindent erről a Pollard családról, hogy aztán végre letudjuk ezt az átkozott ügyet. - Ha így érzel, akkor miért nem hagyjuk most abba? Ha Frank visszajön, odaadjuk neki a pénzét, a vörös gyémántokkal teli korsóját, azt mondjuk, sajnáljuk, tudjuk, hogy ő egy remek fickó, de mi inkább kiszállunk. - Ezt nem tehetjük. - Tudom. Csak azt az egyet nem értem, miért ragaszkodunk ennyire hozzá? Lassan közeledtek az utcájuk felé. - Tényleg nem tudod? - kérdezte Julie. - Nem. Azt akarod mondani, hogy te igen? - Én tudom. - Mondd el. - Talán ki is tudnád találni. - Ne legyél titokzatos. Ez nem te vagy. - Ha elmondom, amit gondolok, akkor fel leszel háborodva. Nem fogod elismerni és akkor veszekedni fogunk, én pedig nem akarok vitatkozni veled. - Miért veszekednénk? Julie a házukhoz kanyarodott, leállította a kocsit, kikapcsolta a fényeket és Bobby felé fordult. - Ha majd rájössz, miért nem hagyhatjuk abba, akkor nem fogod szeretni magadat miatta. Akkor aztán veszekedni fogsz velem, hogy nincs igazam, mert mi remek gyerekek vagyunk, intelligensek ugyan, de azért alapvetően naivak. Hidd el, én nagyon szeretlek ezért, mert ilyennek álmodsz meg bennünket és a világot. Épp ezért bántana, ha veszekedni kezdenénk. Bobby majdnem veszekedni kezdett vele arról, hogy akkor valóban veszekedne-e vele. Egy hosszú percig csak nézte, míg végül megszólalt. - Folyton az az érzésem, hogy nem nézek szembe valamivel és amikor majd vége lesz ennek az egésznek, akkor majd rájövök, nem is voltak olyan nemesek az indítékaim, mint amilyeneknek most érzem őket. Átkozottul rossz érzés ez. Mintha nem ismerném igazán saját magamat. - Lehet, hogy az egész életünket azzal töltjük el, hogy megismerjük magunkat, mégsem mindig sikerül maradéktalanul. Julie könnyű futó csókot lehelt rá. Aztán kiszállt a kocsiból. Bobby utána indult és közben felnézett az égre. A derült nappali ég már nyomtalanul eltűnt, felhők takarták a Holdat és a csillagokat. Az ég koromsötét volt és hirtelen összeszorult a szíve. Úgy érezte, valami hatalmas feketeség szakad rájuk. Láthatatlanul hatol át a fekete égen és egyre gyorsabban közelít...

51 Candy még próbálta fékezni a dühét, de ez olyan erős fájdalommal járt, mint amikor egy őrjöngő kutya nyakára pórázt kötnek.

Ringatózott, csak ringatózott a hintaszékben és érezte, hogy az óvatos látogató egyre bátrabb lesz. Újra érezte a tarkóján a láthatatlan kezet. Olyan könnyűnek érezte, mint egy üres selyemkesztyűt. Csak egy pillanatig érintette meg, máris tovalebbent. Mivel azonban igyekezett érdektelenséget színlelni, mint aki nem is kíváncsi sem a kézre, sem a gazdájára, a látogató merészebb lett, a kéz nehezebb és kevésbé ideges. Candy meg sem kísérelte, hogy belessen az idegen gondolataiba, mert attól félt, elijesztheti, mégis eljutott hozzá néhány gondolatfoszlány. Biztos volt benne, az ismeretlen nem tudja, hogy szavak, töredezett mondatok csusszannak át Candy agyába. Mintha apró vízcseppek szivárogtak volna át egy elrozsdásodott edény láthatatlan lyukakkal borított falán. Legtöbbször a „Julie” név fordult elő. Aztán megjelent egy kép is, egy barna hajú, sötét szemű szép nőről. Candy nem tudta biztosan, vajon a látogatója arcát látja-e, vagy valakiét, akire az ismeretlen gondol, sőt azt sem tartotta lehetetlennek, hogy az illető nő nem is létezik. Ez utóbbi feltételezésre utalt, hogy a nőnek olyan lágyak, finomak voltak a vonásai, mint egy Bibliában látott szentképnek. A „sárga rovar” szó is többször átcsurrant a látogató gondolatainak szitáján, gyakran mondattöredékek formájában. „Emlékezz a rovarra”, vagy „Ne legyél sárga kis rovar”. Érdekes módon, amikor ez a szó megfordult a látogató agyában, hirtelen összerezzent és azonnal visszahúzódott. Aztán újra meg újra visszatért. Candy nem tett semmit, hogy elriassza. Egyre csak ringatózott. A hintaszék halkan nyikorgott. Várt. Figyelt. Most kétszer egymás után a „Bobby” név jelent meg a látogató gondolataiban, és rögtön ezt követően egy nagyon kedves arc bukkant fel. Pont olyan idealizált, mint Julie-é. Hirtelen valami felismerésféle futott át Candy agyán, de túlzottan elmosódottak voltak Bobby vonásai, sokkal inkább, mint korábban a nőé. Ráadásul nem is akart erősen koncentrálni, mert félt, a látogatója észleli a fokozott érdeklődést és visszarettenhet. Hosszú és türelmes várakozása alatt még sok más szó és hozzá tartozó kép jelent a látogató és ennek következtében Candy agyában, de ezekkel nem tudott mit kezdeni. „Emberek űrhajós ruhában” „A Gonosz” „Egy fiú hoki álarcban” „Az Intézet” „Buta emberek” Tíz perc telt el úgy, hogy Candy nem érezte a látogató közelségét. Nagyon megijedt, mert félt, soha nem jön vissza többé. Aztán hirtelen újra felbukkant. Ezúttal kettőjük érintkezése minden korábbinál közelebbi és mélyebb volt. Candy megérezte, hogy a jövevény bizalma felerősödött és tudta, eljött a cselekvés pillanata. Felállított az agyában egy erős csapdát, a látogatóra pedig úgy gondolt, mint egy gyanútlan egérre. Aztán elképzelte, ahogy a csapda összecsapódik. A látogató rémülten próbált menekülni. Candy azonban erősen tartotta és húzta magához a kettőjük között feszülő telepatikushídon, hogy megtudja végre, ki ő és mit akar. Candynek nem voltak telepatikus képességei, legalábbis nem olyan erősek, mint az idegennek. Még sosem olvasott más gondolataiban, ezért nem is tudta, mit kell most tennie. Hamar rájött, elég, ha felkészíti magát azoknak az információknak a befogadására, amelyeket az ismeretlen agya sugároz felé. Thomasnak hívják, nagyon fél Candytől, mert úgy érzi, Candy valami nagyon rossz dolgot követett el és Julie-t veszélybe sodorta. Ez a félelem homályosította el a védekező ösztönt és ezért engedett szabad utat gondolatai folyásának. Ami azt illeti, egy kissé már túl sok is volt az információkból. Candy képtelen volt rendezni a szó- és gondolatbuborékokat. Megpróbálta rendszerezni az érzékelteket, hátha így megtudja, ki ez a Thomas és hol lakik. „Buta emberek, Cielo Vista, az Intézet, finom ételek, tévé, a legjobb hely számunkra, Cielo Vista, kedves ápolónők, a világ rossz odakint, túl rossz a számunkra, Cielo Vista Intézet…”

Némileg megdöbbentette Candyt, hogy a látogató az átlagosnál alacsonyabb intelligenciájú, ráadásul mintha az is megfordult volna a gondolataiban, hogy „Down-szindróma” Candy attól félt, nem tud majd elegendő használható információt kiszűrni a sok csapongó gondolat közül és így képtelen lesz pontosan megállapítani, hol találhatná meg Thomast. A látogató intelligenciahányadosa alapján abban nem bízhatott, hogy Thomas tudja, hol van ez a bizonyos Cielo Vista Intézet, még akkor sem, ha ő maga ott él. Ekkor Thomas gondolataiban megjelent egy emlékezetfüzér, mely még most is kifejezett lelki fájdalommal járt. A Cielo Vistába vezető út, Julie és Bobby kocsijában. Az odaérkezés napja. Ez az emlékkép sokban különbözött Thomas egyéb gondolataitól, ez olyan részletgazdag és tiszta volt, mintha Candy egy filmet látna. Mindent meg is tudott belőle, amire szüksége volt. Látta maga előtt az utakat, az útjelzéseket, a kocsi ablaka mögött elsuhanó tájat és minden egyes irányjelző táblát. Azon a napon Thomas érezhetően meg akarta jegyezni az utat és folyamatosan emlékezetébe próbálta vésni, amit látott. „Ha nem lesz jó nekem ott, ha az emberek rosszak lesznek, ha túl rémes lesz az egész, ha túl sokat leszek egyedül, akkor tudnom kell, merre találok vissza Julie-hoz és Bobbyhoz. Csak el ne felejtsem az utat, meg kell jegyeznem mindent, igen, a 7-11-nél jobbra, ott az a három pálmafa. Mi lesz, ha nem látogatnak meg? Ez most csúnya dolog volt tőlem, hiszen tudom, hogy szeretnek és el is jönnek majd. És ha mégsem? Figyelj csak, jegyezd meg ott jól azt a kék tetejű házat…” Candy most már mindent tudott, mintha egy térképész adta volna meg a hely adatait szélességi és hosszúsági fokokban. Kinyitotta a csapdát és elengedte Thomast. Felállt a hintaszékből. Elképzelte magának Cielo Vistát és a kép hihetetlen élességgel jelent meg előtte, pontosan úgy, ahogy Thomas emlékeiben először megjelent. Aztán maga elé képzelte Thomas szobáját, a keleti szárny első emeletén a sarokban. Sötétség, milliárdnyi fénylő pont a semmiben. Száguldás.

* * * Julie amolyan „rajta, most azonnal, egy-kettő” hangulatban volt, így aztán alig negyedórát töltöttek otthon. Ennyi kellett ahhoz, hogy bedobáljanak néhány piperecikket és egypár fehérneműt a kézitáskájukba. A Chapman Avenue-n lévő autós McDonald’s-nál rendeltek egy gyors vacsoracsomagot, Big Mac, sült krumpli, diétás kóla, hogy majd az úton bekapják. Még mielőtt elérték volna a Costa Mesa autósztrádát, Bobby felvette a küzdelmet az extra adag mustárral és a Big Macét tartalmazó műanyag dobozzal. Még sosem evett ekkora sebesség mellett. Lehet, hogy ezért hívják gyors étkezésnek a hamburgert, gondolta. Nem bírt a dobozzal, addig legalább megette a sült krumplit. A csúcsforgalom már megszűnt, mégis elég sokan voltak az úton és a Julie által diktált sebességet csak úgy tudták tartani, ha állandóan váltogatták a sávokat. - Ha ilyen tempóban haladunk, nem fogok tudni belehalni a Big Macben hemzsegő koleszterinbe – jegyezte meg. - Lee szerint a koleszterinbe nem lehet belehalni. - Tényleg ezt mondja? - Azt mondja, hogy örökké élünk és a koleszterin csak annyiban árt, hogy egy kicsit előbb mozdít át minket ebből az életünkből. És valószínűleg ez történik majd akkor is velünk, ha nem szabadulok meg ettől a szerencsétlentől itt előttünk. - Ezt nem hinném, te vagy a legjobb sofőr, akivel csak valaha találkoztam. - Köszönöm, Bobby. Te pedig a lehető legremekebb utas vagy. - Csak egyetlen dolgot nem értek... - Nos? - Ha tényleg sosem halunk meg, csak átlépünk egy másik életbe, akkor miért izgatom fel magam minden apróság miatt és főleg miért ragaszkodom a diétás kólához?

* * * Thomas felugrott az ágyáról. - Derek, menekülj! Jön! Derek a tévét bámulta, nem hallotta, mit mond a barátja. A tévé a szoba közepén állt, pontosan a két ágy között. Amikor Thomas odament és megragadta Dereket, hogy végre magára terelje a figyelmét, valami furcsa hangot hallott. Mintha fütyülnének, de mégsem egyértelmű fütyülés volt. Aztán mintha szél kerekedett volna a szobában, nem erős, nem hideg és nem meleg, Thomas mégis reszketni kezdett, amikor a bőrén érezte. Felrántotta Dereket a székről. - Jön a Gonosz, most menj, menned kell, emlékezz rá, megígérted! Derek buta képet vágott, aztán elmosolyodott, mintha Thomas az előbb nézett tévékabaréból toppant volna elé. Már rég elfelejtette, mit ígért Thomasnak. Arra gondolt, a rossz, amivel Thomas ijesztgette, az a buggyantott tojás volt és mert azóta sem tűnt fel a tányérján, úgy gondolta, biztonságban van. Most azonban nem volt biztonságban, de ezt nem tudta. - Erősödő fütyülés, erősödő szél. Thomas lökött egyet Dereken, hogy végre elindítsa az ajtó felé. - Rohanj! Kiáltotta. A fütyülés abbamaradt, a szél elállt és a semmiből hirtelen ott termett a Gonosz. Kettőjük és az ajtó között. Egy férfi volt, ezt Thomas eddig is tudta, de valahogy több volt, mint egy férfi. Maga a sötétség volt emberi formába öntve, mint az éjszaka egy darabja, ami beszökött az ablakon és nemcsak azért látta ilyennek, mert fekete nadrágot és trikót viselt. A belseje volt sötét. Koromsötét. Most már Derek is félt. Nem kellett mondani neki, hogy ez itt a Gonosz, hiszen a saját szemével látta. De azt nem látta, hogy nincs már menekvés. Egyenesen nekiment a Gonosznak. Talán azt hitte, el tudja lökni valahogy, mert még Derek sem volt annyira buta, hogy abban reménykedjen, leütheti, olyan hatalmas volt. A Gonosz megragadta, felemelte, mielőtt még bármit tehetett volna. Olyan könnyedén lódította a magasba, mintha könnyű lenne, mint a pihe. Derek ordított, a Gonosz pedig a falhoz csapta, méghozzá olyan iszonyú erővel, hogy az ordítás azonnal a torkára fagyott. Derek szüleinek a fényképe leesett a falról. A Gonosz nagyon gyors volt. Újra elkapta Dereket és újra odacsapta, ha lehet, még keményebben, mint először. Ez már bárkinek elég lett volna, Derek szeme is elfátyolosodott. A Gonosz megint megragadta, most az asztalra hajította, mint egy tehetetlen bábot. Az asztal nagyot nyekkent, Thomas azt hitte, mindjárt szét is esik. Látta, hogy Derek feje ernyedten lóg le az asztal sarkán, a szája nyitva, mintha kiáltani akarna, de nem jött ki hang a torkán. Thomas ránézett a Gonoszra, aki őt bámulta és vigyorgott. Úgy vigyorgott, mint aki azt hiszi, remek tréfát eszelt ki. Pedig egy csöppet sem volt vicces ez az egész. Ekkor a Gonosz felkapta az asztalról Thomas ollóját, azt, amelyikkel a képverseit szokta összeállítani és belemártotta Derek testébe. A vér csorogni kezdett Derekből, aki sosem bántott senkit, hiszen nem is tudta, hogyan kell. A Gonosz újra szúrt, aztán újra és újra. A vér már nemcsak a melléből, a hasából, hanem a szájából és az orrából is folyt. A Gonosz felkapta Dereket az asztalról és a sarokba hajította, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy a szemetesek dobják be a szemeteszsákokat a kukába. Derek az ágyán landolt. Az olló még mindig kiállt a hasából. Nem mozdult. Látszott rajta, ő már ott van, azon a Rossz Helyen. Ami pedig még ennél is szörnyűbb: minden olyan gyorsan történt, hogy Thomas nem tehetett semmit, hogy megakadályozza. Rohanó léptek a folyosón. Thomas segítségért kiáltott. Pete, az egyik ápoló bukkant fel az ajtóban. Meglátta az ágyon fekvő Dereket a hasából kiálló ollóval és a vért, a rengeteg vért. Látszott, hogy rettenetesen megrémült. A Gonosz felé fordult. - Ki...

A Gonosz nyakon ragadta és Pete olyan hangot hallatott, mintha megakadt volna valami a torkán. Mindkét kezével próbálta eltolni magától a Gonoszt, de nem tudott szabadulni. A nyakánál fogva felemelte, Pete feje hátracsuklott. A Gonosz egyetlen mozdulattal kihajította az ajtón, egyenesen neki egy ápolónőnek, aki a zajt hallva igyekezett felfelé. Mindketten legurultak a lépcsőn, le a hallba. Az ápolónő eszeveszett sikongatásba kezdett. És mindez néhány röpke perc alatt. Ilyen gyorsan. A Gonosz bevágta az ajtót és akkor észrevette: nem lehet bezárni. Kinyújtotta a kezét és furcsa módon kék villámokat bocsátott rá. A kilincs szikrákat vetett. Minden, ami fémből készült rajta, olvadozni kezdett, mint a forró főtt krumplira kent vaj. Tűzbiztos ajtó, magyarázták mindig nekik. Azt is mondták, mindenki csukja be az ajtót, ha tűz üt ki a hallban, senki se rohangáljon, várjon nyugodtan. Az ajtó fémből volt, nem fogott lángot, de most annyira összeolvadt, hogy már nem is hasonlított ajtóra. Az emberek kívülről próbáltak bejutni, közben Thomas és Derek nevét kiabálták kétségbeesve. Thomas felismerte néhányuk hangját, szerette volna tudatni velük, hogy nagy bajban van. Jöjjenek gyorsan segíteni! A torkán azonban nem jött ki egyetlen hang sem, mintha megnémult volna, mint szegény Derek. A Gonosz kikapcsolta a kék fényt, megfordult és Thomasra nézett. Mosolygott. Thomasnak nem tetszett a mosolya. - Te vagy Thomas? - kérdezte. Thomas úgy érezte, képtelen megmozdulni, annyira félt. Nekivetette a hátát a falnak, közvetlenül az ablak mellett. Erről eszébe jutott, elhúzhatná a reteszt és kimászhatna. Tudja, hogyan kell, hiszen gyakoroltatták velük a menekülést, arra az esetre, ha valami baj történik a házban. Aztán rájött, nem elég gyors, főleg nem a Gonoszhoz képest. Nála fürgébbet még életében nem látott. A Gonosz egy lépéssel közelebb húzódott hozzá. - Te vagy Thomas? Thomas válaszolni akart, de csak némán mozgott a szája. Aztán arra gondolt, esetleg azt hazudja a Gonosznak, hogy nem ő Thomas és akkor talán futni hagyja. Hirtelen megjött a hangja. - Nem, nem... Nem én vagyok Thomas. Ő már kiköltözött innen, ki a kinti világba. A Gonosz nevetett. A nevetésében nem volt semmi vidámság. - Ki az ördög vagy te, Thomas? Honnan jöttél? Hogy tudhatja egy olyan gyengeelméjű azt, amit én nem? Thomas nem válaszolt. Nem tudta, mit mondjon. Remélte, hogy azok az emberek, ott kint a folyosón valahogy mégis bejutnak a szobába. Talán hívják a rendőrséget. - Hajlandó vagy végre válaszolni, Thomas? Derek karosszéke most éppen kettőjük között állt. A Gonosz kinyújtotta a kezét és újra kicsapott a kék láng. A szék szilánkjaira hullott szét. Thomas az arca elé kapta a kezét, nehogy az éles fadarabok a szemébe vágódjanak. Néhány szikra a kézfejére, a mellére, az arcába perdült, de nem érzett fájdalmat, annyira lekötötte a szörnyű rettegés. Elkapta a kezét a szeme elől, hogy lássa, mit csinál a Gonosz. Az elindult feléje, torkon ragadta, mint az előbb Pete-et. Thomas hangokat hallott, ismerősnek érezte, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy belőle szakadnak ki, pedig így volt. A Gonosz felemelte és a falhoz csapta, pontosan úgy, mint Dereket. Nagyon fájt. Thomas még sosem érzett ilyen kínzó fájdalmat.

* * * A belső garázsajtóra csak reteszt szereltek, biztonsági láncot nem. Clint tíz perccel nyolc után lépett be a konyhába és ott találta Felinát, aki egy képeslapot böngészve várt rá.

Az asszony felnézett és elmosolyodott. Clint szíve hevesebben kezdett verni, amikor meglátta. Pontosan úgy, mint egy csöpögős romantikus regényben. Őszintén csodálkozott, hogy történhet egyáltalán ilyesmi vele. Mielőtt megismerte volna Felinát, nagyon zárkózott volt. Mindig büszkén vallotta, neki nincs szüksége szellemi gerjesztőre és érzelmi támaszra, ezért aztán úgy képzelte, őt nem sebezhetik meg az emberi kapcsolatokban oly gyakori csalódások. És akkor találkozott Felinával. Mire feleszmélt, már ő is épp oly érzékeny lett, mint bárki más. Az igazsághoz tartozik, hogy egyáltalán nem bánta. Felina gyönyörűen nézett ki az egyszerű kék ruhában, derekán piros övvel és hozzá illő piros cipővel. Kemény és lágy, erős és törékeny volt egyszerre. Odalépett hozzá. Egy darabig ott álldogáltak a jégszekrény és a mosogató között, egymást ölelve, csókolva. Clint úgy érezte, akkor is ugyanennyire szeretnék egymást, ha ő is süketnéma lenne, és még jelbeszéddel sem tudnának egymással érintkezni, hiszen már az boldogsággal árasztotta el mindkettőjüket, ha együtt lehettek, szavakra szinté nem is volt szükségük. Aztán, mint rendesen Clint beszámolt az aznapi történésekről. - Micsoda egy nap! Már alig várom, hogy mindent elmesélhessek. Gyorsan letusolok, átöltözöm, fél kilenckor már indulhatunk is. Elmegyünk Caprabellóhoz, eszünk valami finom olaszost és jó kis borocskát iszunk hozzá. - Tuti gyomorégés – mutogatta Felina. Clint elnevette magát. Igaza volt Felinának, imádják az ottani kosztot, csak az kissé túl fűszeres és másnap szenvednek a következményektől. Újra megcsókolta az asszonyt, aki visszaült a képeslapjához, hogy addig olvasgasson, amíg ő elkészül. Clint úgy döntött, inkább fürdik. Ereszteni kezdte a jó forró vizet és közben borotválkozni kezdett. Villanyborotvával szántotta fáradt arcát és vigyorogva nézte magát a tükörben.

* * * A Gonosz ott állt szemben vele és zúdította a kérdéseket, méghozzá olyan iramban, hogy Thomas még csak te i sem fogta őket. Ha kényelmesen üldögélt volna a karok székében, akkor is sok lett volna de most minden tagja fáj ti annyira, hogy a legszívesebben ordított volna. Egyre csak hajtogatta, nem bírja tovább. Korábban, ha ezt mondta, az emberek mindig békén hagyták, nem kérdeztek, nem magyaráztak tovább, inkább hagytak neki egy kis időt, hogy összeszedje a gondolatait. A Gonosz azonban más volt, mint a többi ember. Őt egyáltalán nem izgatta, vajon tiszta-e a feje, őt csak az érdekelte, hogy megkapja a válaszokat a kérdéseire. - Ki az anyád, ki az apád, honnan jössz, ki az a Julie, ki az a Bobby, hol van Julie, hol van Bobby? Mikor hiába várta a feleletet, a Gonosz dühösen legyintett egyet. - A fenébe is, nem vagy te más, mint egy ütődött. Nem is tudod a választ. Ugye? Pont olyan gügye vagy, mint a hozzád hasonló kinézetű bambák. Felkapta Thomast a nyakánál fogva, és úgy megszorongatta, hogy az alig kapott levegőt. Belevágott Thomas arcába, aki szeretett volna nem sírni, de nagyon félt és nagyon fájt mindene. Különös módon haragot is érzett, életében először. Egyszerre őrjöngött a haragtól és félelemtől. A Gonoszt azonban ez csöppet sem zavarta, úgy nézett rá, mint valami bogárra, amit el kell taposni, vagy valami szemétre, amit el kell takarítani. - Miért nem ölik meg az ilyeneket, amikor megszületnek? Mire vagy te jó egyáltalán? Miért nem ölik meg az ilyeneket és miért nem csinálnak belőlük macskaeledelt? Thomas emlékeiben élénken élt, hogy még odakint a világban ugyanígy néztek rá emberek és hasonló durvaságokat vágtak a fejéhez, de akkor ott volt Julie és megvédte. Egyszer azt mondta Thomasnak, az ilyen emberekhez nem kell kedvesnek lennie, nyugodtan megmondhatja nekik, hogy durváknak tartja őket. Most Thomas dühös volt, és bár Julie sosem mondta, hogy dühös is lehet ilyenkor, most mégis az volt, elvégre az ember tudja, mi a helyes, mi a helytelen.

A Gonosz belerúgott a lábába és már újabb rúgásba lendült, amikor az ablak felől zaj hallatszott. Néhány ápoló tűnt fel az ablak mögött. A kilincs mellett lyukat vágtak és most azzal próbálkoztak, hogy kinyissák. Amikor a Gonosz meghallotta az üvegcsörömpölést, az ablak felé fordult és kinyújtotta a kezét, mintha megálljt akart volna parancsolni a betolakodónak. Thomas tudta, mi következik. A kék fény. Figyelmeztetni akarta az ápolókat, de rájött, úgyse figyelne rá senki, és különben is már késő. Nem tehetett mást: kihasználva a Gonosz más irányú elfoglaltságát, kúszni kezdett a padlón, hogy messzebb kerüljön támadójától. Mászott, pedig nagyon fájt minden mozdulat, mászott, pedig Derek vérében kellett előbbre jutnia. Kék fény. Hihetetlen erejű villanás. Valami felrobbant. Hallotta, hogy reccsen az üveg és ami még ennél is rémisztőbb, a fal egy része is az ápolókra omlott. Az emberek ordítottak, volt, akinek a hangja hamar elhalt, volt, aki tovább ordított, bele a sötét éjszakába. Thomas nem nézett hátra, mert most éppen Derek ágya mellett haladt el, és onnan, a földön fektéből úgysem láthatta volna az ablakot. És különben is, már tudta, mit akar, hová akar eljutni, mielőtt még a Gonosz újra őrá figyelne. Amilyen gyorsan csak tudott, az ágy végéig vonszolta magát, felnézett, és Derek lelógó karját látta. Az ingujja alól folyt a vér, végig a karján, a kezén, míg végül az ujjain ágakra szakadt a vérpatak és csöppenként hullott a földre. Nem akart hozzáérni, nem akart megérinteni egy halott embert, még akkor sem, ha életében szerette az illetőt. De most mégis ezt kellett tennie, arra gondolt, olyan sokszor kellett már azt tennie, amihez nem fúlt a foga. Elvégre ilyen az élet. Belekapaszkodott az ágy végébe, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott, felhúzódzkodott. Igyekezett viszonylag kevés fájdalmat okozni saját magának, mert attól félt, ha sajgó hátára és lábára figyel, nem tud elég gyorsan cselekedni. Ott hevert Derek, tágra meredt szemmel, nyitott szájjal, elkínzott arccal, mellette hevertek a családi képek. Anyja, apja, testvérei. Mintha ráborultak volna szeretett halottjukra, aki már ott járt, azon a Rossz Helyen. Thomas megragadta a Derek hasából kimeredő ollót, és közben arra gondolt, ezzel már nem okoz fájdalmat szegény Dereknek. Ő már nem érez soha többé semmit. - Te! - horkant fel a Gonosz. Thomas megfordult, hogy lássa, hol van. A Gonosz elindult felé. Thomas odavágott az ollóval. A Gonosz meglepve nézte sérült vállát. Még jobban meglepődött, amikor meglátta, hogy kiserkent a vére. Thomas újra lesújtott. Ezt Derekért, ezt pedig értem. Nem tudta pontosan, mi fog történni, de abban reménykedett, a vér talán azt jelenti, hogy a Gonosz is meghal, csakúgy, mint Derek. Az ablak felé pillantott. Nem volt már ablak, de a fal egy jókora darabja is hiányzott, csak az ablakkeret megmaradt darabkája füstölgött egy kissé. Arra gondolt, csak odáig kellene eljutnia és akkor átvetné magát a lyukon, bele egyenesen a sötétségbe. Sosem tudta meg, mi történt volna vele odakint az éjszakában, mert a Gonosz, ügyet sem vetve az ollóra, a vérre, újra megragadta, és felemelte. Úgy hallotta, mintha valami eltört volna benn. A különös azonban az volt, hogy már nem sírt. Nem tudott többé sírni, mintha már elhasználta volna valamennyi könnyét. A Gonosz egész közel emelte az arcához Thomast, a szeme csak pár centiről meredt a szemébe. Nem szeretett a Gonosz szemébe nézni. Rémisztő volt a pillantása. A szeme kék volt ugyan, de mögötte mintha ott rejtőzött volna az éjszaka minden feketesége.

Valami érdekeset vett észre magán. Már nem félt annyira, mint korábban, mintha elfogyott volna a félelme, pont úgy, mint ahogy a könnyei elfogytak. Belenézett a Gonosz szemébe és teljesen tisztán látta a feneketlen feketeségben, hogy meg fogja ölni. Meg fogja ölni, és ő ebbe már bele is törődött. Valahogy nem félt annyira, mint amikor korábban elképzelte magának a halála előtti perceket. Igaz, hogy az ott Rossz Hely. Örült volna, ha nem kellene odamennie, de közben, valami furcsa érzés is eluralkodott benne. Talán nem is lesz ott majd olyan egyedül. Talán nem lesz majd ott olyan egyedül, mint itt. Arra gondolt, biztosan lesz ott valaki, aki szereti őt, aki talán még Julienál is jobban szereti, az apjuknál is jobban szereti. Egy olyan valaki, akiben nyoma sincs a sötétségnek, aki olyan fényesen ragyog, hogy csak hunyorogva lehet ránézni. A Gonosz megfogta az ollót és Thomasba döfte. A fényesség lassan elárasztotta Thomast. Ez a fényesség szereti őt. Érezte, hogy most mindjárt odaér. Remélte, Julie majd megtudja, milyen jól viselkedett az utolsó percben, hogy nem sírt és nem félt. Akkor hirtelen eszébe jutott, elfelejtett óvatosságra intő üzenetet tévézni Bobbynak. Figyelmeztetni kell, értük is eljöhet a Gonosz. Elindította az üzenetet. Az olló újra lesújtott. Most arra gondolt, még egy fontos dolgot elfelejtett. Tudatnia kell Julie-val, hogy a Rossz Hely nem is olyan szörnyű, nagy a fényesség odaát és ott mindenkit szeretnek. Ezt Julie-nak meg kell tudnia, mert ő még mindig azt hiszi, az a hely sötét és magányos. Julie mindig rémülten figyelte a lassan araszoló óramutatókat, minden percet sajnált, mely közelebb vitte ahhoz a helyhez. Félt, nem marad ideje mindenre, mindarra, amit még adni szeretne Thomasnak és Bobbynak. Az olló újra lesújtott. Ha Julie tudna a fényességről, biztos nem félne többé a szíve mélyén. Egy aztán Thomas erről is küldött egy üzenetet. El akarta még azt is mondani, mennyire szereti őket. Mindezt egyszerre. Remélte, érthetőek lesznek az üzenetek. „A Gonosz közeledik, vigyázzatok, a, Gonosz, ott fényesség van és szeretnek, a Gonosz, szeretlek, ott a fény, ott a fény, a Gonosz közeledik... „

* * * Julie tudta, le kellene lassítania, de a sebesség valahogy megnyugtatta zaklatott lelkét. Ha tartotta volna magát a sebességkorlátozáshoz, szinte biztosra vette, hogy ordítani kezdett volna. Egy Benny Goodman-szalag forgott a magnón. A melódia és a ritmus, mintha alkalmazkodott volna a száguldáshoz. Pontosan, mint egy filmen. A Goodman-zene csodálatos aláfestést adott a robogáshoz és a fénypöttyökkel teletűzdelt tájhoz, mely elsuhant mellettük. Egyik városka a másik .után. Tudta, mitől ennyire feszült. Eddig még sosem érezte, hogy Az Álom itt van karnyújtásnyira tőlük és mégis elveszíthetik, ha érte nyúlnak. Mindent elveszthetnek. Reményt, egymást, az életüket. Bobby a mellette lévő ülésen aludt. Annyira bízott benne, hogy száz kilométerből nyolcvanat simán átaludt, annak ellenére, hogy tudta, Julie csak három órát aludt az előző éjjel. Időről időre rápillantott, mert egyszerűen jó volt érezni a közelségét. Bobby nem értette pontosan, miért mennek most Kelet felé, leellenőrizni a Pollard családot, túllépve minden kötelezettséget az ügyfelükkel szemben. Ez a zavarodottsága abból táplálkozott, hogy csak majdnem volt olyan jó ember, mint amilyennek látszott. Néha hajlandó volt megszegni a szabályokat, sőt a törvényt is, ha az ügyfél érdeke azt kívánta, ám a magánéletében olyan kínosan pontos és lelkiismeretes volt, hogy ilyennel Julie még életében nem találkozott. Egyszer együtt voltak egy újságos automatánál, amikor a bedobott pénz után annak rendje és módja szerint kijött az újság, ám ekkor elromlott a gép és kiköpte a pénzt is. Erre Bobby fogta és visszadobálta a pénzt abba a masinába, mely az elmúlt években már pár centjét elnyelte, anélkül hogy újságot adott volna érte cserébe. Julie elnevette magát a látottakon, de Bobby nagyon is komolyan reagált. - Lehet, hogy a gép együtt tud élni azzal, ha csal, de én nem.

Julie felvilágosíthatta volna, hogy azért csavarodtak bele ennyire a Pollard-ügybe, mert megszimatolták az óriási üzlet lehetőségét, egy olyan üzletét, mely vagy soha, vagy csak egyszer adódik az életben. Attól a pillanattól kezdve, amikor megtalálták Franknél a pénzzel dugig tömött táskát, olyanok lettek, mint az egér, akit megszédít a sajt szaga, és elfelejti, hogy egy csapda közepére helyezték. Egy történt, pedig mindketten azt akarták elhitetni magukkal és a külvilággal, egyáltalán semmi érdekük sem fűződik az ügyhöz. Amikor Frank másodszor bukkant elő, Isten tudja, honnan, és egy újabb adag pénzt hozott, sem ő, sem Bobby nem vetette fel a törvénytelenség lehetőségét, pedig akkor már nyilvánvaló volt, Frank nem lehet teljesen ártatlan. A sajt azonban túlzottan csalogatóan illatozott. Fejest ugrottak az ügybe, mert úgy érezték, ezzel az üggyel közelebb kerülhetnek az Álomhoz, jóval előbb elérhetik, mint azt valaha is remélték. Hajlandónak mutatkoztak gyanús eredetű pénzhez nyúlni, hogy elérjék a vágyukat, de ezt nem voltak hajlandóak még egymás előtt sem elismerni. Julie gondolatban némi enyhítő körülmény után kutatott, és azt hozta fel mentségül, annyira azért nem voltak pénzsóvárak, hogy egyszerűen elvegyék Franktői a pénzt és a gyémántokat, nem hagyták a sorsára, nem dobták oda őrült öccse prédájául. Persze az is lehet, az ügyfelük érdekében tett lépésekkel is azt próbálják saját maguknak bizonyítani, talán mégsem járnak el tisztességtelenül. Ezt mind elmondhatta volna Bobbynak, de nem akart veszekedni vele. Meg kell várnia, hogy erre magától ébredjen rá, és a maga módján dolgozza fel. Ha előbb akarná megértetni vele, nem ismerné el az igazát. Lehet, hogy elfogadná egyik-másik érvét, akkor is előhozakodna Az Álom helyességével és jogosságával, és ezzel indokolná valamennyi eszköz használatát. Júlie azonban úgy gondolta, egy tisztességes álom sem maradhat makulátlan, ha tisztességtelen vagy részben tisztességtelen eszközökkel érik el. Azonban ő sem akarta elmulasztani ezt a hatalmas lehetőséget, de attól félt, mire elérik Az Álmot, már meg is gyalázzák. Hajtott tovább, egyre gyorsabban. A sebesség oldotta a feszültségét. És tompította az óvatosságát is. Egy legalább kevésbé félt a Pollard családdal való találkozástól. Ez a találkozás pedig elkerülhetetlennek látszott, ha hozzá akartak jutni ahhoz a hatalmas és felszabadító vagyonhoz. Sima úton hajtottak, se előttük, se mögöttük nem haladt senki, amikor Bobby hirtelen felkiáltott és felegyenesedett az ülésen, mintha figyelmeztetni akarta volna Julie-t egy esetleges összeütközésre. Két kezét a fejéhez kapta, mintha hirtelen migrén tört volna rá. Julie rémülten vett vissza a gázból és enyhén még a fékre is rálépett. - Bobby, mi történt? - A Gonosz, a Gonosz, vigyázzatok, ott a fény, a fény szeret téged. Bobby hangja hadarva és élesen kiabálta túl Benny Goodmant.

* * * Candy lenézett a lábánál heverő véres testre és tudta, nem lett volna szabad megölnie Thomast. Inkább magával kellett volna vinnie egy elhagyatott helyre, és ott ki kellett volna szedni belőle a válaszokat, még akkor is, ha annak a gügyének órákra lett volna szüksége ahhoz, hogy minden kérdésére megtalálja a választ. Még az is lehet, hogy szórakozott volna egy jót. De olyan dühroham kerítette hatalmába, amilyet még sosem érzett azelőtt, egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Még talán akkor sem borult ki ennyire, amikor az anyját holtan találta. Bosszút akart állni nemcsak az anyjáért és saját magáért, hanem mindenkiért, aki elégtételre várt, de sosem kapta meg. Az Isten a bosszú eszközévé tette, és most Candy mindennél erősebben érezte: végre kell hajtania küldetését. Most már nemcsak egy bűnösnek akarta elharapni a torkát és kiszívni a vérét, hanem valamennyi bűnösön bosszút akart állni. Nemcsak arra vágyott, hogy vért igyon, hanem hogy berúgjon tőle, fürödjön benne, hogy vérrel átitatott földön járjon. Azt akarta, hogy anyja oldozza fel minden kötöttség alól, ami eddig gátat szabott a bosszújának. Azt akarta, hogy az Isten engedje szabadjára. Szirénák hangját hallotta a távolból és tudta, mennie kell.

Fájdalomhullám öntötte el a vállát, ahol az olló belemélyedt az izmok és az ízületek közé, de utazás közben majd elintézi. Amikor újra összerendezi magát, egyszerűen elfeledkezik a sebről, újra ép lesz a válla. Határozott léptekkel gázolt végig a szoba padlóját borító törmeléken. Keresett valamit, ami Julie és Bobby nyomára vezetheti. Ők biztos tudják, ki is volt ez a Thomas valójában, honnan volt olyan képesség birtokában, amelyet még Candy sem tudott örökölni áldott emlékű anyjától. Megérintett néhány tárgyat és bútordarabot, de mindegyik csak Thomas, Derek vagy az ápolók nyomát őrizte. Ekkor észrevett egy padlón heverő nyitott vázlatfüzetet. Bizonyos sajátságos rendben sorakozó képeket ragasztgatott bele valaki. Felemelte a füzetet, belelapozott és kíváncsian leste, vajon megérzi-e, ki nézte meg utoljára, mert úgy érezte, az illető nem lehetett sem gügye, sem ápoló. Egy kemény kinézetű férfit látott. Nem volt olyan magas, mint ő, de majdnem olyan erős. A szirénák hangja felerősödött. Candy a jobb kezével lassan végigsimította a füzet borítóját, keresgélt... Most sikerülnie kell, gondolta magában, mert különben ez a szoba lesz kutatásának végső állomása, ez pedig a gügyék diadalát jelentené. Keresgélt. Talált egy nevet. Clint. Ez a Clint ült Derek karosszékében aznap délután és elmélyülten lapozgatta a furcsa képgyűjteményt. Most megpróbálta megérezni, vajon hová ment ez a Clint, amikor kilépett a szobából. Egy kocsit látott, Clint vezette. Aztán egy Dakota & Dakota nevű helyet, majd megint országutat, végül egy Placentia nevű helyet. A szirénák most már olyan közelről vijjogtak, hogy bizonyára a Cielo Vista parkolójába kanyarodtak. Candy elhajította a füzetet. Indulásra készen állt. Már csak egyetlen teendője maradt, mielőtt teleportálta volna magát. Mikor rájött, hogy Thomas gyengeelméjű és amikor rádöbbent, ez a Cielo Vista tele van hozzá hasonló gügyékkel, kifejezetten dühítette az intézet léte. Előrenyújtotta a kezét, a két tenyerét egymás felé fordította. Kék fény villant a két tenyere között. Eszébe jutott, miket mondtak az emberek az ikrekre és később rá is, amikor kiderült, hogy nem járhatnak iskolába. Violet és Verbina valóban szellemi fogyatékosnak tűnt, és mindketten úgyis viselkedtek, így aztán őket nem zavarta, ha retardáltaknak nevezték őket. Később őrá is ráragasztották a gyengeelméjűség bélyegét, kizárták az iskolából, mert nem tudott tanulni, mint a többi gyerek és ugyanolyan, mint a lánytestvérei. Csak Frank járt iskolába, mint a többi közönséges gyerek. A fény elkezdett golyóvá gömbölyödni. Minél több erő szivárgott át a kezéből a gömbbe, annál sötétebb kék lett a színe. Candy okos volt, de képtelen volt iskolába járni. Az anyja volt az egyetlen, akitől eltűrte, hogy oktassa. Tőle tanult meg írni, olvasni, számolni. Mindig bosszantotta, ha az emberek azt mondták róla: üresfejű. Amikor idősebb lett, már senki sem nevezte gyengeelméjűnek, legalábbis a füle hallatára nem. A zafírkék gömb most valóban olyan volt, mint egy igazi zafír, igaz, már akkora, mint egy kosárlabda. Majdnem teljesen elkészült. Candy úgy érezte, igaztalanul bélyegezték meg, ezért nem is csoda, ha gyerekkorától kezdve ellenszenvvel viseltetett a szellemi nyomorékokkal szemben. Sőt olyannyira gyűlölte őket, hogy úgy képzelte, indulatát látva mindenki azt hiszi: ha így utálja őket, akkor ő nem lehet az. Arról már nem is beszélve, ha ilyesmit állít valaki róla és az ikrekről, az az ő áldott édesanyját sérti, aki ugyebár nem is hozhatott volna a világra idióta gyerekeket. Most már elég erővel töltötte fel a gömböt. Elengedte. Bámulta egy kicsit, aztán eszébe jutott, mit fog csinálni a fénygömb ezzel a hellyel. Elmosolyodott.

A hiányzó ablakon és a falon támadt lyukakon most már fülsiketítő erővel áradt be a szirénák hangja. - Itt a várva várt segítség, Thomas – mondta és nevetett. Hozzáért a gömbhöz és útjára bocsátotta. A fénygolyó átszáguldott a szobán, mint egy ballisztikus rakéta, miután kiszabadult a silóból. Becsapódott a Derek ágya mögötti falba. A lyukból láng csapott ki és néhány pillanat alatt már lángokban állt az egész szoba, az egész folyosó. A tűz megállíthatatlanul robogott lefelé a lépcsőn, a hallba. Candy hallotta az emberek rémült ordítozását, majd egy iszonyatos erejű robbanás következett, de ekkor ő már úton volt a placentiabeli ház felé.

52 Bobby az országút szélén álló kocsi nyitott ajtajába kapaszkodva próbálta újra visszaterelni a lélegzését a normális ütembe. Először azt hitte, hánynia kell, de az inger elmúlt. - Jól vagy? - kérdezte Julie aggódva. - Azt... hiszem. A forgalom eközben zavartalanul folydogált az úton. Amikor egy-egy autó elhúzott mellettük, meglegyintette őket a szele, azt a különös érzést okozva, mintha ők is haladnának. Julie azt gondolta, biztos rosszat álmodott. - Nem, nem álom volt, hidd el – mondta Bobby. Le hajtott fejjel mintha arra várt volna, hogy bármelyik pillanatban újra elöntheti a hányinger. - Nem olyan álom volt, ami mindig visszatér, tudod, a savas tengerről... - Hanem megint arról a gonosz valamiről - Igen. De valahogy nem nevezném álomnak, inkább csak szavak jelentek meg az agyamban gyors egymásutánban. - Hogy kerültek oda? - Nem tudom. Bobby most már fel merte emelni a fejét, enyhe szédülést ugyan érzett, de a hányinger nem tért vissza. - A Gonosz, vigyázzatok, a fény szeret téged... Mindre nem emlékszem, pedig olyan hangosan dübörgött a fejemben, mintha valaki közvetlenül a fülembe ordította volna őket. Különben ez sem igazán pontos meghatározás. Tulajdonképpen nem is hallottam ezeket a szavakat, hanem egyszerűen csak ott termettek az agyamban. De hangosnak éreztem őket, ha ennek egyáltalán van értelme. Nem képek voltak, mint amikor álmodik az ember, inkább érzések, erős és zűrzavaros érzések. Félelem és öröm, harag és megbocsátás. Aztán a végén valami megmagyarázhatatlan béke. Egyszerűen nem is tudom leírni ezt az egészet. Egy óriási kamion húzott el mellettük. Hirtelen vágódott ki a fényszórója az éjszaka sötétségéből, olyan volt, mint egy tengeri szörny, amikor éhesen és mérgesen kibukkan a habokból. Amikor elrobogott mellettük, Bobbynak eszébe jutott az az ember, aki ugyanígy jelent meg a semmiből a Punaluu-strandon. Összerázkódott. - Jól vagy? - kérdezte Julie. - Igen. - Biztos? Bobby bólintott. - Egy kicsit szédülök, de ez minden. - És most mi legyen? - Hogyhogy mi? Megyünk tovább Santa Barbarába, El Encanto Heightsbe, hogy végre pontot tegyünk ennek az ügynek a végére – felelte Bobby.

* * * Candy a konyha és a nappali közötti átjáróba érkezett. Senkit sem látott maga körül. Valami búgást hallott a lakás másik végéből. Rögtön felismerte a villanyborotva hangját. A búgás abbamaradt. Vízcsobogást hallott, valaki fürdött. Elhatározta, egyenesen a fürdőszobába megy és meglepi a férfit, de akkor hirtelen papírzizegés ütötte meg a fülét a másik irányból. Halkan átsétált a nappalin és megállt a konyhaajtóban. Kisebb volt a konyha, mint odahaza, az anyja házában, de ez is makulátlanul tiszta volt, mint az övék, amíg a mama meg nem halt. Egy kék ruhás asszony ült az asztalnál, háttal neki. Egy képeslap fölé hajolt és elmélyülten lapozgatott, mintha valami jó olvasnivalót keresett volna. Candynek lényegesen kifinomultabb ellenőrzési rendszere volt, mint Franknek, sokkal hatékonyabban és könnyebben tudta teleportálni magát, sőt lényegesen halkabban is. Ennek ellenére komolyan meglepte, hogy az asszony fel sem figyelt azokra a hangokra, amelyeket minden ügyessége ellenére okozott, egy-egy érkezésekor. Arról már nem is beszélve, hogy mindez szinte a nő közvetlen közelében történt. Az asszony újra lapozott és olvasott tovább. Hátulról nem sokat tudott megállapítani a külsejéről. A haja dús volt és olyan fekete, mintha az éjszaka fekete szálaiból fonták volna. A válla és a háta kecses volt és törékeny. A szék alá húzódott lábai formásak. Ha olyan férfi lett volna, akit érdekel a szex, bizonyára izgatott lett volna a látványtól. Hirtelen szörnyen kíváncsi lett, milyen lehet elölről, aztán eszébe jutott, vajon milyen ízű lehet a vére. Izgatottan lépkedett felé. Nem próbált meg csöndben lenni, a nő azonban fel sem pillantott. Csak akkor vette észre a jelenlétét, amikor belemarkolt a hajába, és felrántotta a székről. Maga felé fordította és teljesen felkorbácsolta a látvány. Őt nem izgatták a formás lábak, a lágy vonalú csípők, a karcsú derék és a telt keblek. A nő arca is gyönyörű volt, mégsem ez nyűgözte le. Valami más. A szeme. Tele volt életerővel. Valahogy élőbb volt, vibrálóbb, mint azoké az embereké, akikkel eddig találkozott. A nő nem kiáltott, csak valami halk gurgulázás tört ki a torkából, aztán nekiesett. Ököllel ütötte, ahol érte, a mellét, az arcát. Életerő! Igen, ez a nő tele van élettel, majd szétveti az energia és ez sokkal jobban felizgatta, mint a szexuális vonzereje. Candy még mindig hallotta a távolból a vízcsobogást. Tudta, csak akkor nem kelti fel a fürdőszobában lévő férfi gyanakvását, ha a nőt megakadályozza abban, hogy sikoltson. Arcon vágta az öklével, aztán magához rántotta és erősen megszorította. Candy szinte reszketett az izgalomtól, amikor az asszonyt ráfektette az asztalra, szétfeszítette a lábait és lassan ráereszkedett. Persze nem azért, hogy megerőszakolja, ilyen gusztustalan dolog eszébe sem jutott. Az arcuk szinte összeért és Candy látta, az asszony lassan magához tér. Olyan félelem tükröződött a szemén, hogy Candy jobbnak látta, ha azonnal cselekszik, mielőtt még segítségért kiáltana. Az asszony nyakára hajolt, és a lüktető erek közé mélyesztette a fogait. A vére tiszta volt és édes. Az asszony vergődött alatta. Olyan élő volt, olyan csodálatosan eleven. Egy ideig még.

* * * Amikor a kifutófiú meghozta a pizzát, Lee Chen bevitte Bobby és Julie dolgozószobájába, hogy megossza az ott őrködő Hallal. A japán levette a lábát az asztalról. - Van fogalmad arról, mit teszel az ereiddel, ha meg eszed ezt a pizzát? - kérdezte. - Vajon miért törődik ma mindenki azén ereimmel? - értetlenkedett Lee.

- Olyan helyes fickó vagy, Lee. Utálnám, ha meghalnál, mielőtt még betöltötted volna a harmincat. Arról már nem is beszélve, hogy nem tudnál bennünket többé izgalomban tartani, vajon holnap milyen ruhakölteményben jelensz meg. - Semmi olyasmiben, amit te is fölvennél. Ebben biztos lehetsz. - Hal belekukkantott a pizzás dobozba. - Remekül néz ki – ismerte el. - Bár mint tudod, ezek inkább a kiszolgálásra lehetnek büszkék, nem a pizzájukra. De el kell ismernem, nem mutat rosszul. Már az kész boldogság, hogy könnyedén meg lehet állapítani, hol fejeződik be a pizza és hol kezdődik el a kartondoboz. Lee leszakította a doboz tetejét, és két darabot rátett a rögtönzött tányérra. - Egyél – mondta. - Nem adnál egy kicsit többet? - És mi lesz azzal a híres koleszterineddel? - Ugyan már, a koleszterin csak egy kis zsiradék, végül is nem arzén.

* * * Amikor az asszony erős szíve megszűnt dobogni, Candy lemászott róla. A vér ugyan még bőségesen csordogált a felsértett torokból, de ilyenkor Candy már nem volt képes egyetlen kortyot sem inni belőle. Elvégre ez egy halott volt. Ha arra gondolt, hogy egy halott vérét issza, a rosszullét kerülgette. Eszébe jutottak az ikrek macskái. Ha az egyikük megdöglött, a többiek gond nélkül felfalták. Az undortól elfintorította az orrát. Pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor eltávolodott a nőtől, ajtócsapódást hallott és léptek halk közeledését. Candy gyorsan átpördült az asztal másik oldalára, ezzel az asztal és rajta a halott asszony közé és az ajtó közé került. A képversek mutatta vízió alapján érezte: Clintet nem tudja olyan egyszerűen elintézni, mint mást. Úgy döntött, jobban teszi, ha egy kissé távolabb megy tőle, még akkor is, ha így felfedi magát előtte. Clint feltűnt az ajtónyílásban. A ruházatát kivéve – szürke nadrág, vasalt fehér ing, sötétkék mellény – pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek a képversek alapján látta. Sűrű fekete haját hátrafésülve viselte, az arcát mintha gránitból metszették volna, a szemei erőt és keménységet sugároztak. Candy még mindig izgatott volt az előbbi gyilkosságtól, még a szájában érezte az asszony vérének ízét. Kíváncsian figyelte Clintet, vajon mi következik most. A férfi nem úgy viselkedett, ahogy Candy elképzelte. Még csak meg sem lepődött, amikor a halott asszonyt megpillantotta, nem látszott rémültnek, nem veszítette el a fejét. Valami hatalmas változás mégis végbement benne, de csak a kemény álarc mögött. Találkozott a pillantásuk. - Te! - mondta Clint. A felismerésnek ez a rövid szavacskája nyugtalanítani kezdte Candyt. Eleddig azt gondolta, a férfi nem tudhat róla semmit, de aztán eszébe jutott Thomas. A lehetőség, hogy Thomas beszélhetett Clintnek róla, Candyt majdnem annyira megrázta, mint az anyja halála. Az ő bosszúálló hadjárata Isten hadseregében magánügy volt, titok, amely sosem szabadulhatott ki a Pollard családból. Az anyja sokszor mondogatta: joggal büszke arra, hogy az Isten megszabta úton jár, ám ez a büszkeség a vesztébe kergeti, ha elhenceg vele másoknak. - A Sátán – magyarázta az anyja – folyton keresi azokat, akik Isten hadseregében szolgálnak és ha megtalálja őket, azonnali pusztulás a sorsuk. Hatalmas férgekkel zabáltatja fel őket, méghozzá élve, miközben tűzesővel borítja be a testüket. Ha nem tudod megtartani a titkodat, akkor meghalsz, amiért jártattad a szád. - Candy – mondta Clint. A nevének hallatán már szemernyi remény sem maradt, hogy talán mégis megtartotta a titkot. A titok kipattant, Candy iszonyú bajba került, pedig nem ő volt az, aki felfedte.

Már látta is maga előtt a Sátánt, talpig feketében, valami sötét és forró helyen. A Sátán félrebillenti a fejét, mint aki nagyon figyel: - Mit mondtál, hogy hívják? Candy? Mi a neve? Candy? - kérdezi. Candy legalább annyira dühös volt, mint amennyire félt. Kíváncsi volt, vajon Clint honnan jutott a titka birtokába. Elhatározta, megtöri, kiszedi belőle, mielőtt megölné. Clint nyugodt és higgadt mozdulattal a zsebébe nyúlt, kivett egy pisztolyt és kétszer elsütötte. Lehet, hogy többször is lőtt, de azt Candy már nem hallotta. Az első lövedék a hasába fúródott, a második a mellébe. Szerencsére sem a szíve, sem a feje nem sérült meg. Ha ugyanis az agyszövete megsérül, akkor megzavarja a L; misztikus és törékeny kapcsolatot, ami az agy és a tudat között létezett, a tudatot csapdába ejtette volna a sérült agy és akkor már nem tudta volna elkülöníteni a kettőt egymástól, akkor pedig képtelen lett volna teleportálni magát és könnyen megadhatta volna neki bárki a kegyelemdöfést. Ha pedig a szíve állt volna meg egy jól irányzott lövedéktől, mielőtt még eltüntethette volna magát, akkor ott halt volna meg abban a pillanatban. Csak ezen a két ponton sebezhetik meg halálosan. Sok mindent tudott, sok mindenre képes volt, halhatatlansággal azonban nem dicsekedhetett. Így aztán most hálás volt Istennek, hogy elmenekülhetett ebből a konyhából és élve utazhatott vissza az anyja házába.

* * * Julie gyorsan hajtott, bár már nem annyira, mint korábban. Bobby elmerengve nézte az autó mellett elsuhanó éjszakai tájat. Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint azokra a szavakra, amelyek egy bomba erejével és egy villám élességével csapódtak be a tudatába. Azzal az álommal, amely az előző héten megijesztette, azzal már valahogy zöld ágra vergődött, megnyugtatta magát, mindenkinek akadnak rossz álmai. Ha pedig különlegesen tisztán jelennek meg, abban sem szabad semmi különöset látni. Mindenesetre erről próbálta meggyőzni magát. Ami azonban most történt vele, az valami egészen más volt. Képtelen volt elhinni, hogy ezek a sürgető, zaklatott szavak az ő tudatalattijából törtek volna a felszínre. Egy freudi üzeneteket hordozó álom, a maga szimbólumaival, az érthető volt a számára. Ezt a szózuhatagot, amely úgy érkezett, mint egy távirat, ezt nem tudta feldolgozni magában. Amikor éppen nem merengett, akkor nyugtalankodott Thomas miatt. Valamilyen oknál fogva, minél többet foglalkoztatták azok a szavak, annál többször kúszott be Thomas a gondolatai közé. Nem látott köztük semmi összefüggést, ezért igyekezett Thomast kiűzni a fejéből, hogy minden erejével a szavak megfejtésére tudjon összpontosítani. Thomas azonban újra meg újra visszatért. Egy idő után Bobbyban kialakult egy halvány sejtés, hátha mégis van valamiféle kapcsolat Thomas és a szavak között, arról azonban fogalma sem volt, mi lehet az. Ami még ennél is jobban felzaklatta, hogy mialatt rendületlenül fogytak az előttük álló kilométerek, benne egyre fokozódott a félelem. Thomas veszélyben van. Méghozzá miatta és Julie miatt. De vajon miféle veszély fenyegeti és merről? A legkomolyabb veszély, mellyel mostanában Julienak és Bobbynak szembe kell néznie, az Candy Pollard. Ha az összecsapásukra számítani is kell a jövőben, egyelőre Candy még nem tudhatja, hogy ők Frank megbízásából nyomoznak utána. Sőt az is lehet, soha nem tudja meg. Ez azonban attól függött, miként zajlanak le a dolgok Santa Barbarában és El Encanto Heightsben. Igen, Candy látta Bobbyt Frank társaságában a Punaluu-strandon, de arról fogalma sincs, ki is Bobby valójában. Ha pedig valami rejtélyes módon mégis a Dakota & Dakota nyomára bukkant volna, akkor sem vezethette semmi Thomashoz. Elvégre Thomas az életüknek egy más részéhez tartozott. - Valami baj van? - kérdezte Julie. Bobby nem látta be, mi oka lenne arra, hogy elmondja, Thomast esetleg valamiféle veszély fenyegeti. Julie-t ez feldúlná és végül is teljesen fölöslegesen. Valószínűleg túlzottan élénk fantáziája szabadult el, és Thomas tökéletes biztonságban alszik Cielo Vista békés falai között.

- Bobby, mi a baj? - Semmi. - Miért izegsz-mozogsz? - Fáj a prosztatám.

* * * A Chanel No. 5 illata, lágy fények, rózsás kárpitok, rózsás tapéta... Candy megkönnyebbülten felnevetett, amikor újra otthon találta magát, az anyja hálószobájában. Több mint száz kilométerre maga mögött hagyta a placentiabeli házat, és a sebesülését okozó pisztolygolyókat. A sebének nyoma sem maradt, olyan volt a hasa, a melle, mintha sosem érte volna lövés. Talán csak néhány csepp vért és egy kevéske bőrt hagyott ott, hiszen az egyik golyó átfúródott rajta és magával ragadta a vért és a bőrt. Egyébként ennek ellenére tökéletesen érezte magát, a teste még csak nem is emlékezett a fájdalomra. Álldogált egy darabig az öltözködőasztal előtt, és mélyeket szippantott a parfümmel megszentelt zsebkendő mámorító illatából. Az illatból bátorságot merített, és emlékeztette küldetésére. Mindenkin bosszút kell állnia, aki az anyja ellen vétkezett. Nenncsak Franken, hanem az egész világon, ami összeesküdött Roselle ellen. Megnézte az arcát a tükörben. A szürke szemű asszony vérének már nyoma sem volt az arcán és az ajkain. Otthagyta a vérnyomokat abban a házban, ugyanúgy, mint amikor a vízcseppeket felejti ott utazásai esős helyszínein. Az ízét azonban még érezte. Most, hogy már tökéletesen tudta, hová kell érkeznie, gond nélkül visszatért Clint házába. Úgy tervezte, az ebédlő ajtaján toppan majd be, vagyis pontosan Clint háta mögé kerülve. Lehet, hogy a pisztolytól való félelem vagy az erős összpontosítás miatt végül nem oda érkezett, ahová szeretett volna. Attól a helytől pár lépésre jelent meg, ahol az előbb állt, vagyis nem volt menekülés a pisztolycső elől. Igen ám, de Clintet nem látta sehol. Az asszony teste is eltűnt az asztalról, csak a vértócsa jelezte, hogy nemrég még ott volt. Candy néhány percnél nem töltött többet távol, beleszámítva az utazást is. Arra számított, Clintet ugyanott találja majd, ahol hagyta, esetleg a holttestre borulva. Ehelyett feltehetőleg Candy eltűnésének pillanatában felkapta az asszonyt és elvitte. De hová? Kirohant a konyhából és a vérnyomokat követve eljutott a hálószobákig. Az egyikből világosság szűrődött ki. Óvatosan benyitott és bekukucskált. Clint épp akkor fektette az asszonyt a széles családi ágyra. Gondosan megigazgatta az asszony felcsúszott ruháját. A kezében még mindig ott szorongatta a fegyvert. Egy órán belül már másodszor fordult elő, hogy Candy vijjogó szirénákat hallott közeledni. Feltehetőleg a szomszédok hívták a rendőrséget, amikor meghallották a lövéseket. Clint észrevette, hogy Candy az ajtóban áll, de oda sem figyelt rá, az arca rezzenéstelen maradt. Olyan volt, mint egy süketnéma. A férfi viselkedése Candyt idegessé és bizonytalanná tette. Arra gondolt, Clint valószínűleg az egész tárat rálőtte a konyhában, az pedig nem lehet, hogy ilyen rövid idő alatt felhozza a nőt az emeletre és még meg is töltse a pisztolyt. Oda is mehetne hozzá, és gond nélkül elvehetné tőle. Ő azonban ott maradt az ajtóban állva. Talán mégis maradt lövedék a tárban. A hatalma ugyan óriási, azonban egy szívébe hatoló golyó elől ő sem tud menekülni. Clint egyáltalán nem törődött Candy jelenlétével. Átment az ágy másik oldalára és leheveredett az asszony mellé. - Mi az ördög? - csodálkozott Candy. Clint megfogta az asszony kezét, maga felé fordította az arcát. A szeme csillogott, talán a bent rekedt könnyektől. Álla alá tette a revolvert és meghúzta a ravaszt.

Candy annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig képtelen volt mozdulni, gondolkodni. Dermedtségéből az erősödő szirénahangok rázták fel. Azonnal rájött: itt megszakad a nyom, amely Thomastól Julie-hoz és Bobbyhoz vezetett volna, hacsak nem talál valami utalást arra, mi köze lehet mindehhez ennek az ágyon fekvő férfinek. Ha valaha meg akarja tudni, ki volt Thomas, honnan tudta Clint, hogy őt Candynek hívják, kik ismerik még a titkát, találnia kell valamit. Meg kell kapnia a válaszokat, mert különben nem tud kicsúszni a csapdából. Nem vesztegetheti az időt. Odarohant a halott férfihez és kivette a zsebéből a tárcáját. Egy detektívigazolványt talált benne, mellette pedig egy Dakota & Dakota feliratú névjegyet. Candy tisztán látta maga előtt, hogy amikor Thomas szobájában megpróbálta a Clinthez vezető utat megtalálni, a képzeletében megjelent filmen Clint elhaladt a kocsijával egy Dakota & Dakota nevű iroda mellett. Az iroda címe ott volt a névjegyen. Alatta egy név: Clint Karaghiosis. Kisebb betűkkel ugyan, de a névjegyre nyomtatták az iroda vezetőinek a nevét is. Julie és Robert Dakota. Odakint elhallgattak a szirénák. - Rendőrség! - kiáltotta valaki. Candy elhajította a tárcát és kivette a férfi kezéből a revolvert. Belenézett a tárba. Az ötlövetűből mind az öt lövedéket kilőtték. Clint tehát négyet lőtt a konyhában és még abban a rettenetes pillanatban is volt ereje arra, hogy egy golyót megtartson magának. - Egy asszony miatt? - kérdezte hangosan Candy, mintha számíthatott volna a válaszra. - Azért, mert nem fekhettél volna le vele többet? Miért jelent ilyen sokat a szex? Nem kaphattad volna meg egy másik nőtől? Miért volt pont ő nélkülözhetetlen a számodra, olyannyira, hogy az életedet is odadobtad? A rendőrök már a bejárati ajtón dörömböltek, Candyt azonban ez nem érdekelte. Ledobta a fegyvert, beletörölte a kezét a nadrágja szárába, mert hirtelen tisztátalannak érezte magát. A halott férfi fogta rá azt a fegyvert, az, aki láthatóan a szex megszállottja volt. A világ egy zülléssel és szexszel teli pöcegödör – gondolta. Boldog volt, hogy az anyja és Isten megóvta őt, hogy ő is megfertőződjék ettől a rettenetes kórtól, amelyet alig kerültek el néhányan. Elhagyta a bűnösök fészkét.

53 Hal Yamataka elnyújtózott a kereveten, egyik kezében a pizzával, a másikban a regényével. Hirtelen meghallotta a fuvolaszerű hangot. Azonnal ledobta a pizzát, a könyvet és talpra ugrott. - Frank? A félig nyitott ajtó megmozdult, de nem azért, mert valaki meglökte, inkább a váratlanul keletkezett huzat miatt – Frank? - kérdezte újra Hal. Átment a szobán. A hang elhalkult, a szellő elcsendesedett. Amikor azonban a küszöbre ért, újra hallotta a különös hangot, és a hajába beleborzolt a fuvallat. Az előtér bal oldalán elhagyatottan búslakodott a titkárnő íróasztala, vele szemben az ügyfelek számára fenntartott bejárati ajtó, amely az irodaház folyosójára nyílt. Zárva volt. A másik és egyben utolsó ajtót, mely a belső irodákba, többek között Lee komputeres szobájába vezetett, szintén zárva találta. A hang és a szellő sem juthatott hozzá ezeken a zárt ajtókon keresztül. A különös jelenségek tehát csak ebben a szobában keletkezhettek. A szoba közepére érve körülnézett. A hang és a szél újra felerősödött, most már harmadszor. - Frank – mondta Hal, amikor észrevette, hogy valaki pontosan a bejárati ajtó mellett landolt. Közelebb lépett. Nem Frank volt az. Nem ismerte a férfit, de rögtön tudta: nem lehet más, csak Candy. Nem lehet más, hiszen pontosan ilyennek írta le Bobby azt a férfit, akit a Punaluu-strandon látott. Clint nagyon hűen tolmácsolta a személyleírását, mielőtt hazament. Hal alacsony volt, zömök, s kifejezetten jó formában tartotta magát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is megijedt volna bárkitől. Candy ugyan jóval magasabb volt nála, Hal azonban már nálánál magasabb emberekkel is elbánt. Nem félemlítették meg Candy izmai sem, amitől azonban mégis megrettent, az a férfiből áradó erőszak és gonoszság. Pontosan úgy, mint ahogy egy négyhetes hulla árasztja a halál szagát.

Abban a pillanatban, amikor Frank testvére betoppant az irodába, Hal azonnal megérezte a kegyetlenséget, mint ahogy egy egészséges kutya is rögtön megérzi, ha a másik eb veszett. Ennek megfelelően viselkedett. Nem volt a lábán cipő, nem volt nála fegyver, és semmit sem látott maga körül, amit fegyverként használhatott volna, visszarohant hát abba a helyiségbe, ahol az előbb még olvasott, mert tudta, egy megtöltött kilencmilliméteres browning rejtőzködik Julie íróasztalának lapja alá szerelve – pontosan az ilyen váratlan vendégek tiszteletére. Mostanáig még egyetlen alkalommal sem került elő. Halról már csak a származása miatt is mindenki azt gondolta, hogy őszinte híve a harcias sportoknak, pedig nem így volt. Bár ami igaz, az igaz, némiképp konyított a karatéhoz. Az egyetlen gond az volt, hogy csak egy őrült folyamodna effajta védekezéshez egy támadni készülő bikával szemben. Még épp elérte a küszöböt, mikor Candy megmarkolta az ingénél fogva, és megpróbálta feldönteni. Hal kitépte magát a kezéből és otthagyta az őrültet, egy ingfoszlányt markolászva. Ezzel együtt elveszítette az egyensúlyát, ha csak részben is. Betámolygott az irodába, nekiesett Julie karosszékének, mely még mindig a szoba közepén állt, azóta, hogy Jackie Jaxx a szeánsz elején odatette. Hal belekapaszkodott a székbe, hogy visszanyerje biztonságát. A széknek azonban kerekei voltak, amelyek kicsúsztatták alóla a támaszul választott bútordarabot. Candy azonnal ott termett, és Halt a szék segítségével nekinyomta az asztalnak. Felemelte kemény öklét, és mintha pörölycsapásokat mért volna Hal gyomrára, belebokszolt egy sorozatot. Hal csak egy pillanatra maradt tétlen. Összekulcsolta a kezeit, úgy, hogy a hüvelykujja felfelé álljon, és hirtelen odavágott egyet Candy ádámcsutkájára. Candy felordított a fájdalomtól. Hal hüvelykujjának körme végig felhasította Candy bőrét, egészen az álláig. Candy öklendezni kezdett, látszott, alig kap levegőt, hátratántorodott, miközben mindkét kezét fájó torkára szorította. Hal ellökte magától a széket, de nem vetette magát Candy után. Még mindig úgy érezte, hogy ilyen módszerekkel nem harcolhat hatékonyan Candy ellen. Keserű volt a szája íze a gyomrára mért ütésektől, de valahol még azért érezte a pizza kellemes paradicsomos zamatát is. Odarohant az asztalhoz, hogy végre a kezébe kaparintsa a browningot. Az asztal elég nagy volt, Hal pedig nem tudta pontosan a fegyver helyét. Lehajolni nem akart, mert végig Candyn akarta tartani a szemét. Arra kényszerült, hogy tapogatózzék. Pontosan abban a pillanatban találta meg a pisztolyt, amikor Candy kinyújtotta felé mindkét kezét, mintha tudta volna, hogy Hal mindjárt ráfogja a pisztolyt. Mintha a kezével akarta volna mondani: ne lőj. Mire azonban Hal valóban ráfogta a fegyvert, Candy tenyeréből kékes fény csapott elő. A súlyos íróasztal azon nyomban úgy kezdett viselkedni, mintha egy Poltergeistről szóló film díszlete lenne. Elindult Hal felé, egyre hátrább, neki egyenesen az ablaknak. Az asztal jóval szélesebb volt, mint az ablak, ezért a szélei megakadtak a falban, így megakadályozták abban, hogy kivitorlázzék. Hal pontosan az ablak közepének ütődött. Az alacsony párkány mintha egy pillanatra megtartotta volna, de ez nem volt több hiú ábrándnál. Átszakította az üveget és leejtette a pisztolyt, mielőtt azt még bárki, akár egyszer is használhatta volna. Hal először csodálkozott, milyen sokáig tart a repülés a hatodik emeletről. Nem volt nagy távolság, ámde halálos. Volt ideje megfigyelni, milyen lassan távolodik tőle az iroda kivilágított ablaka, még volt ideje azokra az emberekre gondolni, akiket szeretett, azokra az álmokra, amelyek sosem teljesültek. Sőt még a felhőket is megfigyelte, amelyek hirtelen elfedték az eget, és esőcseppeket küldtek a földre. Az utolsó gondolata a Costa Mesa-i házikója mögötti kerté volt, ahol titokban rengeteget gyönyörködött a virágaiban.

* * * Candy félrelökte az asztalt, és kinézett a hatodik emeleti ablakon.

A mezítlábas férfi elterülve feküdt odalent a betonjárdán, körülötte üvegcserepek csillogtak az utcai lámpák fényében, és valami sötét tócsa növekedett összetekeredett teste alatt. Még mindig nehezen szedte a levegőt, és sajgott felsértett bőre. Nagyon feldúlta a férfi halála. Nem a halál ténye, inkább a koraisága. Mielőtt megölte volna, ki akarta szedni belőle, mi köze van Julie-nak és Bobbynak Thomashoz. Amikor Candy az irodába teleportálta magát, a férfi Franknek szólította. A Dakota & Dakota emberei valamilyen formában kapcsolatban állnak Frankkel, tehát mindent tudnak az ő titkos képességeiről. Bizonyára azt is tudják, hol lehet most az az anyagyilkos szemét. Candy remélte, hogy az irodában talál némi választ a kérdéseire, de aztán rájött, hogy hamarosan megérkezhet a rendőrség, hiszen jókorát csattant az az alak a járdán. Ha pedig jön a rendőrség, akkor nem lesz ideje, hogy összeszedje a szükséges információkat. Úgy látszik, ezen az éjszakán szirénák kísérik az utazásait. Egyelőre csend volt. Lehet, hogy ezúttal szerencséje lesz és nem látta, nem hallotta senki a zuhanást. Elvégre tíz perccel múlt kilenc, ilyenkor már néptelennek kell lennie az irodaháznak. A férfi meglepően halkan repült a halálba, az üveg robajszerű csattanása pedig hamar elült, egy esetleges fültanú nehezen azonosíthatná be a történés színhelyét. Az irodaházat szegélyező négysávos úton most éppen nem bukkant fel egyetlen autó sem. Ekkor hirtelen előkerült két világító fényszóró, de az autó lassítás nélkül haladt tovább. A járdát szegélyező sövény eltakarta a sofőr szeme elöl a földön fekvő testet. Candy megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy az irodaház környéke eléggé elhagyatott, így valószínűleg reggel előtt nem fedezik fel a holttestet. Candy megköszörülte fájó torkát, és köpött egyet a járdán heverő hulla felé. Vér ízét érezte a szájában. Ezúttal a sajátját. Elfordult az ablaktól, és kutatni kezdett az irodában. Ha el tudná csípni Julie és Bobby Dakotát, ők elmesélhetnék, honnan voltak Thomasnak telepatikus képességei, és ami még ennél is fontosabb: a kezére játszhatják Franket.

* * * Julie csak kétszer lassított a kocsijában működő radar felderítő jelzésére hallgatva. Lassan szemerkélni kezdett az eső, de nagyon hamar el is állt. - Egy órán belül Santa Barbarában leszünk – mondta Julie -, hacsak nem jár erre egy túlzottan kötelességtudó rendőr. Már fájt hátul a nyaka, fáradt is volt, mégsem akart helyet cserélni Bobbyval, valahogy nem volt elég türelmes ahhoz, hogy csak utas legyen az éjszakában. A szemei már égtek, de álmosságot nem érzett. Valószínűleg nem tud majd aludni. A nap eseményei kiölték belőle az alvás utáni vágyat, valahol a lelke mélyén érezte: még vár rájuk egy és más az éjszakában. Nem az országúton, hanem El Encanto Heightsben. Attól a pillanattól kezdve, hogy hangokat vélt hallani, Bobby rosszkedvű lett. Julie látta, aggódik valami miatt, de azt is érezte, nem akar beszélni róla. Bobby egy idő után, talán hogy elterelje figyelmét a töprengésről, igyekezett valami semleges beszédtémát elővezetni. - Mondd, gondoltál te már arra, hogy tizenegy alkalmazottunk közül négy ázsiai-amerikai? kérdezte. - És? - És szerinted ennek mi lehet az oka? - Az, hogy mi csak kiváló embereket alkalmazunk és a megfelelő jelentkezők közül négyen véletlenül épp ázsiaiak voltak. - Ez csak részben magyarázza a dolgot – mondta Bobby.

- Miért csak részben? Talán azért, mert egy tibeti varázsló megcélzott minket egy, az agyat irányítani képes sugárral és úgy intézte, őket vegyük fel? - Ez is csak részben igaz. A fő ok az, hogy engem valami erősen vonz az ázsiai mentalitáshoz. Vagy legalábbis ahhoz, amit mi úgy nevezünk: ázsiai személyiség. Intelligencia, hihetetlen fegyelmezettség, a hagyományokhoz való hűség és még sorolhatnám. - Ezek a tulajdonságok mindenkire érvényesek, akik nálunk dolgoznak, nemcsak Jamie-re, Leere, Halra és Nguyenre. - Tudom. De én egyszerűen úgy érzem, súlyt helyezek ezekre a sztereotípiákra, mert úgy érzem, ha velük dolgozom, akkor biztos, hogy minden rendben megy. Nekem szükségem van ezekre a sztereotípiákra, mert... nos, rájöttem, nem is olyan vagyok, mint amilyennek mindig képzeltem magam. Felkészültél arra, hogy valami megrázót fogok mondani? - Mindig készen állok – felelte Julie.

* * * Lee Chen gyakran hallgatott zenét, miközben dolgozott. Fejére tette a fülhallgatót, sőt még az ajtót is becsukta, nehogy bármi megzavarja. Egy aztán a kollégái gyakran barátságtalannak tartották, pedig egyszerűen csak nagyon erősen kellett koncentrálnia, például ha a rendőrség titkos aktáihoz akart eljutni a számítógépe segítségével. Esetenként még a zene is zavarta az elmélyülésben, de azért legtöbbször inkább segítette. Ezen az estén rock and roll dübörgött a fülében. Folyamatosan a vibráló képernyőt figyelte, így semmit sem tudhatott arról, hogy odakint valaki az emberi faj elpusztítására fenekedik.

* * * Hűvös éjszakai levegő áramlott be az irodába a törött ablakon, ennek ellenére Candynek egyre jobban melege lett, talán a benne terjedő rémülettől. Lassan haladt előre a tekintélyes méretű irodahelyiségben, várakozásteljesen tapogatta a tárgyakat, a bútorokat, hátha valamelyik megsúgja neki, merre találja a Dakota házaspárt. Mind ez ideig sikertelenül próbálkozott. Átlapozhatta volna a fiókok és az irattartók tartalmát, de ez órákba telt volna, hiszen nem tudta, hol kell lennie a keresett információnak. Arra is rádöbbent, még akkor sem biztos, hogy célba érne, ha megtalálná a megfelelő dossziét, mert még az sem biztos, hogy felismerné. Ugyan megtanult az anyjától olvasni és szerette is a könyveket, Roselle halála után elveszítette érdeklődését a könyvek iránt, mert úgy érezte: csodás képességei sokkal több izgalommal kecsegtetnek, mint amit valaha is papírra vetettek. A Dakota házaspár címét és telefonszámát azonban megtalálta. Azonnal fel is hívta őket, hogy megtudja, vajon otthon vannak-e. Csak az üzenetrögzítő válaszolt, de nem hagyott üzenetet. Ő nemcsak azt akarta tudni, hol laknak, hol bukkanhatnak fel, hanem elsősorban azt, most hol vannak, hiszen alig bírt magával. El akarta kapni őket minél hamarabb, hogy kiszedje belőlük, amire kíváncsi. Megfogott egy whiskyspoharat. Jó néhány hevert szerteszét a szobában. A pohár érintésekor egy Jackie Jaxx nevű ember képe villant elé tökéletes élességgel. Dühösen elhajította. A pohár a kerevetre esett, aztán legurult a szőnyegre. Ez a bizonyos Jaxx nagyon erős nyomokat hagyott benne, amikor rágondolt. Látta, most éppen egy népes parti közepén ül egy Newport Beach-i házban. Úgy érezte, Jaxx-on keresztül nem tud eljutni sem Julie-hoz, sem Bobbyhoz. Ennek ellenére, ha most Jaxx-et egyedül találta volna, elindult volna hozzá, hogy megölje, mert a fickóból valami végtelenül bosszantó pimaszság áradt.

Egyelőre semmit sem talált, ami nyomra vezethette volna. Talán semmit sem érintettek meg olyan tartósan, hogy nyomot hagyjanak, vagy egyszerűen olyan típusok voltak, akik nem hagynak tartós nyomokat maguk után. Candy nem talált semmit. Hiába, az egyik embert könnyebb követni, a másikat nehezebb. Mindig tudta, hogy Frank is a nehezen követhetők közé tartozik, de valahogy ezen az estén még a szokásosnál is nehezebben érezte meg. Tudta, hogy járt ebben a szobában, de először semmit sem talált, amibe Frank mélyen beleivódott volna. Most ért oda a négy székhez. A legnagyobbnál kezdte a vizsgálódást. Amikor érzékeny ujjaival lassan végigsimította a kárpitot, hirtelen megérezte: Frank nemrég még ebben a székben ült. A szék egyik karfáján felfedezett egy szakadást. Valami felsértette a kárpitot. Hozzáért a szakadáshoz, és szinte megrohanták a Frankkel kapcsolatos látomások. Talán túlzottan sok is szakadt rá egyszerre. Amikor Frank ebből a székből elindult, járt San Diegóban, az anyja házának kerítésénél, egy temetőben, egy könyvek borította szobában, amelyet Candy még sosem látott, és ahonnan Frank olyan gyorsan száguldott tovább, hogy nem is lenne képes megtudni, merre lehet. Aztán megjelent előtte a Punaluu-strand, ahol majdnem sikerült is elkapnia. Frank túl sokat utazott, valahogy annyi látomás rakódott egymásra, Candy képtelen volt nyomon követni. Undorral ellökte az útból a széket, és odalépett a dohányzóasztalhoz, hogy megvizsgálja az ott heverő két poharat. Mindegyik alján még csillogott egy kis whisky. Amikor az elsőt megfogta, megpillantotta maga előtt Julie Dakotát.

* * * Mialatt Julie egyre közelebb jutott Santa Barbarához, Bobby elmesélte neki azt a bizonyos megrázó dolgot. Azt, hogy ő a szíve mélyén nem olyan könnyed fickó, mint amilyennek látszik. A Frankkel való zaklatott utazása alatt – különösen azokban a pillanatokban, amikor a teste atomjaira hullott, és pusztán a tudata maradt ép – rájött, a rendszer és az állandóság iránti vágya hihetetlenül nagy, sokkalta nagyobb, mint amilyennek képzelte. Hogy a szving zenében elsősorban a pedáns szerkezet vonzotta, sokkal inkább, mint a dzsesszre jellemző szabad szárnyalás. Vagyis, ő távolról sem olyan felszabadult, mint amilyennek hitte magát, sokkal konzervatívabb, sokkal hagyománytisztelőbb, mint remélte. - Röviden – mondta Bobby – mialatt te azt hitted, egy laza és fiatal James Garner-típusú férfivel élsz, tulajdonképpen egy kortalan Charles Bronson felesége voltál. - Nekem így is jó vagy, Charlie. - Ne bolondozz! Én teljesen komolyan mondtam mindezt. Beléptem a harmadik évtizedem második felébe, nem vagyok már gyerek. És nekem már korábban is tisztába kellett volna kerülnöm saját magammal. - Megtetted, Bobby. - Tessék? - Szereted a rendet, az ésszerűséget, tiszteled a logikát. Ezért választottad ezt a munkát, amit végzel, mert így talán ki tudod javítani azt, ami rossz, segíthetsz az ártatlanokon, megbüntetheted a vétkeseket. Ezért is osztod meg velem Az Álmot, hogy végre rendbe tegyük a mi kis családunk életét, kilépjünk a külvilág zűrzavarából és békét. Nyugalmat vásároljunk magunknak. Bobby hallgatott egy darabig, komolyan meglepte, amit Julie mondott. - Talán igazad van, Julie. Talán valahol itt mélyen mindig tudtam, hogy milyen vagyok. De nem őrület, hogy ennyi ideig mégis a bolondját járattam magammal? - Ugyan már, Bobby. Könnyed is vagy és olyan Charles Bronson-os is. Ez pedig jó dolog. Ha másként lenne, valószínűleg nem is jönnénk ki egymással. - Ez viszont igaz! - mondta Bobby, és mindketten elnevették magukat. - Bobby,... de mi aggaszt most valójában?

- Thomas. Julie csodálkozva bámult rá. - Mi van Thomasszal? - Amióta azokat a szavakat hallottam, nem hagy nyugodni az érzés, hogy Tommyval valami baj van. - De mégis, miből gondolod? - Fogalmam sincs. De azért sokkal jobban érezném magam, ha találnánk valahol egy telefont, és felhívnánk Cielo Vistát. Csak azért, hogy megnyugodjam. Julie érezhetően visszavette a sebességet. Nemsokára megpillantottak egy benzinkutat. Lemosatták a szélvédőt, megnézették az olajszintet, tankoltak, és mialatt a kocsijuk körül sürgölődött a kutas, addig elmentek telefonálni. Az intézet hallgatott. Nem jött válasz, sem foglalt jelzés, sem csöngetés. Bobby csak különleges elektronikus zajokat hallott, majd egy géphang tájékoztatta, a tárcsázott szám jelenleg üzemen kívül van. A hiba okát eleddig még nem sikerült tisztázni. A monoton hang azt javasolta, próbálja meg később újra hívni. Felhívta a központot és kérte, kapcsolják az intézetet, de az eredmény semmiben sem különbözött az előbbitől. - Sajnálom, uram. Hívja később újból a számot – mondta kedvesen a telefonos kisasszony. - Milyen gond lehet a vonallal? - kérdezte Bobby. - Nem tudom, uram, de biztos vagyok benne, hamarosan helyreáll a kapcsolat. Amikor Bobby letette a hallgatót, odafordult Julie-hoz. - Induljunk vissza! Úgy érzem, Thomasnak szüksége van ránk. - Vissza? Félórányira vagyunk Santa Barbarától, otthontól sokkal messzebb vagyunk. - Szüksége lehet ránk. Nem erős ez az érzés bennem, ezt el kell ismernem, de mindenesetre állandóan bennem motoszkál. - Ha sürgős segítségre szorul – mondta Julie -, akkor úgysem érhetünk oda időben. Ha pedig mégsem olyan sürgős, akkor elegendő lesz, ha Santa Barbarába érve azonnal felhívjuk a szállodából. Ha beteg vagy megsérült, és valóban ott kell lennünk mellette, akkor Santa Barbarából is visszaindulhatunk. Az csak egy óra plusz utat jelent. - Nos... - Thomas azén testvérem, Bobby. Én legalább annyira szeretem őt, mint te. Hidd el, minden rendben lesz. - Igazad van. A helyzet az, hogy egy kissé zaklatott vagyok. Az idegeim még nem jöttek helyre a Frankkel való utazgatás óta. Újra nekivágtak az útnak. A tenger felől köd kúszott köréjük. Megint szemerkélni kezdett az eső, de ugyanúgy, mint korábban, azonnal el is állt. A levegő fojtott volt, és valami megmagyarázhatatlan nyomottság telepedett rájuk. Minden arra utalt, hamarosan kitör a vihar. Néhány kilométer múlva Bobby megszólalt. - Fel kellett volna hívnom Halt az irodában. Mialatt ott ül és Frankre vár, felhívhatta volna az ismerősünket a telefonközpontban, és megtudhatta volna, mi a baj Cielo Vistában. - Ha akkor sem válaszol az intézet, ha Santa Barbarából hívjuk, akkor megkérjük Halt, hogy intézkedjen.

* * *

A pohár érintésekor megjelenő Julie Dakota-arc ugyanaz volt, mint a korábban Thomas gondolataiban felrajtolódott asszonyé, talán csak kevésbé idealizált. Candy hatodik érzéke megsúgta, az asszony hazament az irodából, arra a címre, melyet most már ő is ismert. Csak rövid ideig tartózkodott otthon, beült a kocsijába, és valakinek a társaságában elindult valamerre. Az illető feltehetőleg Bobby volt. Ennél többet nem látott, így csak abban reménykedhetett, Julie is olyan határozott és tapintható nyomokat hagy maga után, mint Jackie Jaxx. Letette a poharat, és úgy döntött, ellátogat Julie lakásába. Tudta ugyan, hogy egyikük sincs otthon, de esetleg találhat egy tárgyat, mely a pohárhoz hasonlóan előrébb lendíti a nyomozásban. Ha nem talál semmit, akkor még mindig visszatérhet az irodába, és tovább kutathat, feltéve persze, ha a rendőrséget senki sem értesíti addig a járdán fekvő halottról.

* * * Lee kikapcsolta a számítógépet, elzárta a CD-lemez játszót és leemelte füléről a fülhallgatót. Hosszú és eredményes utazást tett a komputerbirodalomban. Felállt, nagyot nyújtózott, majd ásítva ránézett a; órájára. Pár perccel múlt kilenc. Tizenkét órája dolgozik A logikus az lett volna, ha az ágyába zuhan, és egy fél napot átalszik, de ő nem így döntött. Először is hazamegy közelben lévő garzonjába, rendbe szedi magát, és elindul az éjszakába. Nyüzsgésre vágyott. Eszébe jutott az az új klub, amelyet a múlt héten fedezett fel, ahol a zene hangosan és keményen szólt, ahol nem vizezik az italt, az emberek politikailag szabadelvűek, a nők pedig szenvedélyesek. Táncolni akart egy kicsit, iszogatni, aztán találni valakit, aki kikapcsolja fáradt agyát. Az új betegségek árnyékában kockázatossá vált a szex, néha úgy érezte, öngyilkos lépés, ha valakinek a poharából iszik. Mindezzel tisztában volt, mégis úgy érezte, a mikrochipek logikus rendje után megérdemel egy kis szertelen vadságot. Szívesen vállalja még a kockázatot is, elvégre egyensúlyra kell törekedni az életben. A rend után nem árthat egy kis káosz. Aztán hirtelen eszébe jutott Frank és Bobby eltűnése, és egy pillanatra megingott, hátha mégis elég volt már aznapra az őrületből. Felkapta a számítógép mellől a legfrissebb adatokat. Elég sok mindent hámozott elő a rendőrségi aktákból, főleg ahhoz képest, hogy Mr. Kék Fény hátborzongató módon, emberi ésszel szinte felfoghatatlanul cselekszik. Az ő tetteiben a káosz a rendszer. Neki nincs szüksége, hogy egyensúlyban tartsa magát, ő maga a zűrzavar. Lee kinyitotta az ajtót és elindult Julie irodája felé, részben, hogy ott hagyja az íróasztalon nyomozása eredményét, részben szeretett volna jó éjszakát kívánni Halnak, mielőtt lelép. Csatatéren találta magát. A bútorok felborítva, a poharak, némelyik darabokban, a földön hevertek. Julie asztala ferdén, megroggyanva billegett, a lapja darabokra tört, mintha valaki egy hatalmas kalapáccsal esett volna neki. - Hal? Semmi válasz. Lee óvatosan benyitott a fürdőszobába. - Hal? A fürdőszoba üres volt. Odament a betört ablakhoz. Néhány üvegdarab még makacsul ragaszkodott a kerethez. Egyik kezével a falhoz támaszkodva, vigyázva kihajolt. Lenézett. Hirtelen egészen más hangon kérdezte: - Hal?

* * * Candy a Dakota-ház sötét és csöndes előszobájában öltött testet. Egy röpke pillanatig mozdulatlanul állt, és fülelt, vajon valóban egyedül van-e.

A torka már rendbe jött, újra ép volt, egészséges, és roppant izgatott, mit hoz még a számára ez az éjszaka. Keresni kezdett. Rátette kezét a kilincsre. Nem érzett semmit, hiszen biztos alig érintették, amikor hazaértek és elmentek. Természetesen egy ember akár száz dolgot is megérinthet, és csak az egyiken hagy nyomot – de az is előfordulhat, ha néhány órával később érinti meg ugyanazt a száz tárgyat, mindegyiken ott hagyja a nyomát. Candy nem tudta, mi lehet ennek a rejtélynek az oka. Ugyanolyan értetlenül állt a jelenség előtt, mint amennyire képtelen volt felfogni, miért érdekli a szex annyira az embereket. Örök hálát érzett anyja iránt, amiért megajándékozta őt ezekkel a rendkívüli képességekkel, de közben el kellett ismernie, nem minden esetben könnyű a zsákmány nyomon követése. A Dakota-ház nappalija és ebédlője teljesen üres volt, egyetlen bútordarab sem nehezítette a dolgát. Furcsa módon valahogy otthon érezte magát ezekben az üres szobákban. Nem értette, mi lehet ennek az oka, hiszen otthon, az anyja házában minden helyiséget bebútoroztak. Aztán rájött, a Dakota házaspár is csak a ház elkülönített részét használta, csakúgy, mint ő. Az anyj a szobájában élt, a ház többi része tőle akár üres is lehetett volna. A konyhát szemmel láthatóan használták. Candy érezte, nem tartózkodtak itt sokáig, mielőtt elindultak volna, de abban reménykedett, talán ettek vagy ittak valamit, és a maradékok majd nyomra vezetik. Azonban sem az edények, sem a jégszekrény; sem a mikrohullámú sütő sem árult el semmit gazdáiról. Elindult felfelé a lépcsőn. Lassan haladt, a kezét óvatosan csúsztatta a korláton. Egyes pontokon rövid és homályos képek jelentek meg előtte, ezek még nem mondtak neki semmit, de biztatták, menjen tovább, a hálóban vagy a fürdőszobában megtalálja, amit keres.

54 Ahelyett hogy azonnal tárcsázta volna a 911-et és bejelentette volna Hal Yamataka meggyilkolását, Lee először a titkárnő asztalához rohant, és a jobb felső fiókból elővett egy barna fedelű noteszt. Ez a füzet azt a listát tartalmazta, amelyet Bobby állított össze az iroda munkatársai számára, ha esetleg valami rendkívüli ügy miatt nekik kellene felvenni a kapcsolatot az állam rendőrségével. A listán azok a rendőrtisztviselők szerepeltek, akik a legmegbízhatóbbak, legügyesebbek és leggyakorlottabbak voltak. Bobby még arra is ügyelt, hogy külön felhívja a figyelmet azokra a rendőrökre, akiket lehetőleg el kell kerülni, részben mert nem szerették a magándetektíveket, részben pedig olyan bürokratikusak voltak, hogy csak akadályozták a nyomozás előrehaladását. Kalifornia állam rendőrsége büszke lett volna, ha látja, az első lista lényegesen hosszabb, mint a második. Bobby és Julie szerint igyekezni kell még azokban a helyzetekben is észrevétlenül irányítani a rendőrséget, amikor elkerülhetetlen a bevonásuk. Meg kell kísérelni kiválasztani azt a nyomozót, akit közvetlenül bevonnak az ügybe. Nem szabad a telefonközpontos vagy a sors kegyére bízni a választást. Lee azon gondolkodott, egyáltalán kihívja-e a rendőrséget. Kétséget kizáróan tudta, ki ölte meg Halt. Mr. Kék Fény. Candy. Azonban azt is tudta, Bobby nem szívesen fedne fel többet a Frankügyről, mint amennyit feltétlenül szükséges. Az ügynökség kliensekkel szembeni titoktartását, ha nem is iktatták törvénybe, mint az ügyvédek vagy az orvosok esetében, mégis nagyon komolyan vették. Julie és Bobby úton voltak, nem tudta értesíteni őket, így Leenek egyedül kellett döntenie, mennyit mondjon el a rendőrségnek. Egy dologban már biztos volt: nem hagyhat egy holttestet ott feküdni a járdán, várva, hátha valaki felfedezi. Különösen nem akkor, ha ismerte és szerette az áldozatot. Tehát értesíteni a rendőrséget, de közben a hülyét játszani. Végignézte a rendőrök listáját, és a Newport Beach-i rendőrségen felhívta Harry Ladsbroke detektívet, de az, sajnos, nem volt szolgálatban. Ugyanígy járt Janet Heisinger nyomozóval is. Kyle Ostovot azonban elérte.

Lee bemutatkozott, de közben csodálkozva hallotta a saját hangját, mintha magasabb lett volna a szokásosnál, ráadásul reszketett is. - Egy, nos egy... gyilkosság történt. Mielőtt Lee folytathatta volna, Ostov közbevágott. - Jézusom, ez azt jelenti, hogy Julie és Bobby már tudják is? Engem épp most értesítettek. Arra kértek, én mondjam meg nekik, én pedig csak itt ülök és töröm a fejem, miként tálaljam nekik a hírt. Már épp tárcsázni akartam őket, amikor maga jelentkezett. Hogy fogadták a hírt? Lee eléggé megzavarodott. - Nem hiszem, hogy tudják. Szóval alig néhány perce történhetett. - Annál azért régebben – jegyezte meg Ostov. - De mikor fedezték fel? Nem láttam egyetlen rendőrautót sem, semmit. Lee hirtelen összeroppant. - Istenem, még nemrég beszéltem vele, együtt ettük meg a pizzánkat és most ott hever lent összecsavarodott végtagokkal a járdán, hatemeletnyi mélységben. Ostov hallgatott, aztán végre nagy nehezen megszólalt. - Egyáltalán milyen gyilkosságról beszél, Lee? - Hal Yamatakáról. Dulakodás lehetett itt, aztán... - most Lee-n volt a megdöbbenés sora. - De maga milyen gyilkosságról beszél, Kyle? - Thomasról – felelte Ostov. Lee-t a rosszullét környékezte. Ő csak egyszer találkozott ugyan Thomasszal, de tudta, hogy Bobby és Julie nagyon ragaszkodott hozzá. - Thomas és a szobatársa. Mindketten meghaltak, és még több lehet az áldozat, hacsak nem sikerült időben kimenekíteni mindenkit a tűzből. A Lee agyában születése óta dolgozó számítógép nem működött olyan zökkenőmentesen, mint az IBM-je, ezért legalább egypercnyi gondolkodási időre szüksége volt, míg feldolgozza a kapott információkat. - Ugye összefügg a két ügy? - kérdezte végül. - Fogadni mernék – felelte Ostov. - Nem tudja véletlenül, ki az, aki ilyen mérhetetlen gyűlölettel viseltetik Julie és Bobby iránt? Lee körülnézett az irodában, és eszébe jutottak az üres szobák, a néptelen irodák, végig mind a hat emeleten. Eszébe jutott Candy is, aki annyi embert megölt már, és akit Bobby látott a Punaluu-strandon, aztán az is, milyen észrevétlenül képes egyik helyről a másikra vándorolni. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. - Ostov nyomozó, nem küldene ide néhány embert, a lehető leggyorsabban? - Már intézkedtem, mialatt beszélgettünk. Néhány egység már úton van.

* * * Candy lassú köröket írt le az öltözőasztal lapján, egyenként megérintett minden fiókot, minden fogantyút. Megtapogatta a villanykapcsolókat, a bejárati ajtó és az ágy mellett is. Még az ajtófélfán és végigsimított, hátha beszélgetés közben az egyikük nekidőlt. Átvizsgálta a tükörrel borított szekrényeket is, sőt még a tévé távirányítójának gombjait is megérintette, hátha bekapcsolták, mielőtt elindultak, akármilyen rövid ideig is tartózkodtak otthon. Semmi. Meg kell nyugodnia, ha sikerrel akar kutatni, mert kapkodva nem érhet célt. Le kell győznie a düh és a csalódottság érzését. Azonban hiába küzdött magával, egyre nőtt a harag benne, és ez mindig felkorbácsolta a vér utáni vágyát. Szomjúhozva vágyott a bosszú borára. Csak a vér tudná lecsillapítani, csak az tudná valamennyire megbékíteni.

Mikor belépett a fürdőszobába, már olyan erősen vágyott a vérre, olyan nélkülözhetetlennek érezte, mint a levegőt. Belenézett a tükörbe, és első pillanatban nem látta magát, mintha nem lenne tükörképe. Csak vért látott. Olyan volt a tükör, mint egy, a Pokol tajtékos vértengerén hányódó hajó kajütablaka. Ha kinéz rajta az utazó, nem lát mást, csak vért. Aztán elhomályosult a kép, és megpillantotta az arcát. Gyorsan elfordította a fejét. Összeszorított fogakkal próbált úrrá lenni az indulatain. Megérintette a forró víz csapját, és keresett tovább...

* * * A Santa Barbara-i motelszoba tágas volt, kellemes és tiszta. Kellemes meglepetés érte Julie-t, mikor először körbepillantott. Nyomát sem látta az amerikai motelszobák harsány kárpitjainak és tapétáinak. Ezzel együtt azonban mégsem ezt a helyet választotta volna az iszonyatos hírek meghallásához. Még a valóságosnál is iszonyúbb és szívszorítóbb rossz híreket ismeretlen helyen megtudni. Julie komolyan úgy gondolta, hogy Bobby amúgy is élénk fantáziája szabadult el, és Thomasszal nincs semmi baj. Bobby leült az ágyra, hogy kényelmesen hozzáférjen az éjjeliszekrényen lévő telefonhoz. Julie egy székből figyelte minden mozdulatát. Amikor újra azt az információt kapták, hogy Cielo Vista nem felel, Julie egy kissé elbizonytalanodott, de még mindig biztos volt benne, hogy a testvére jól van. Amikor azonban Bobby az irodát hívta fel, és Hal helyett Lee-t találta ott, az első másodperceket döbbent csöndben töltötte, majd néhány szót bökött ki kísérteties hangon, akkor Julie már tudta: ez az éjszaka éles határvonalat húz az életében. Az ezután következő évek sokkal sötétebbek lesznek. Bobby elkezdte kérdezgetni Lee-t, de közben nem is pillantott Julie felé. Ez meggyőzte az asszonyt, hogy jól érezte előbb a változást. A szíve vadul kalapálni kezdett. A telefonbeszélgetés lassan a végéhez közeledett. - Mindent remekül csináltál, Lee. Csak folytasd ugyanígy tovább. Tessék? Köszönöm Lee. Nem, velünk rendben lesz minden. Vagy így, vagy úgy, de rendben leszünk. Bobby letette a kagylót. Térdei közé szorított kezét bámulta szótlanul. Julie nem kérdezte, mi történt, hátha amit Lee-től hallott, az még nem is befejezett tény, és az ő kérdése tenné azzá. Amíg nem kérdez, addig talán nem történik meg a tragédia. Bobby felkelt az ágyról, és letérdelt Julie széke elé. Megfogta az asszony kezét és gyöngéden megcsókolta. Julie tudta, a hír a lehető legszörnyűbb lesz. - Thomas meghalt – mondta Bobby. Julie már készült erre a hírre, igyekezett megacélozni magát, de a szavak mégis mély sebet ejtettek. - Sajnálom, Julie. Istenem, mennyire sajnálom. És ez még nem is minden. - Bobby ezután Halról beszélt. - Néhány perccel azelőtt, hogy beszéltünk, Lee-t értesítették Clintről és Felináról. Mindketten halottak. Az iszonyat olyan erővel verte fejbe Julie-t, hogy képtelen volt felfogni, amit hallott. Julie szerette Halt, Clintet és Felinát is. Most mégis valami lelkiismeret-furdalás-félét érzett. A haláluk miatt érzett fájdalma ugyanis, mintha csak halvány utánzata lenne a Thomas miatti rettenetes kínnak. A levegő megakadt a torkában, és amikor végre kiszabadult, zokogásba fulladt. Pedig tudta, nem szabad összecsuklania, talán még sosem kellett ennyire erősnek lennie, mint most. A halottak csak az első dominók voltak a sorban, hamarosan Bobbyt és őt is utoléri a végzet. Bobby továbbra is ott térdelt előtte, és beszámolt a részletekről, hogy Derek is meghalt, és még talán sokan mások is Cielo Vistában. Julie megragadta Bobby kezét. Hálásan szorította, mert úgy érezte, ő az egyetlen biztos pont ebben a véres zűrzavarban. Rémes látomások cikáztak az agyában, de próbált úrrá lenni zokogásán. Nem mert Bobby szemébe nézni, mert úgy érezte, maradék önuralma is semmivé válna.

- Frank öccse kellett hogy legyen – mondta, és megrémült a saját hangjától. - Majdnem biztos – felelte Bobby. - De miként jött rá, hogy Frank az ügyfelünk? - Nem tudom. Mindenesetre látott engem a Punaluu strandon... - Igen, de nem követett. Semmiképp sem tudhatta meg, ki vagy. És az isten szerelmére, honnan tudott Thomasról? - Rengeteg információ hiányzik még, ezért ne is várd, hogy értsük a történteket. - De mit akar az az átkozott? - Julie hangjában most már több volt a düh, mint a kétségbeesés. Ennek örült. - Franket üldözi. Frank hét évvel ezelőtt még magányos volt, ezért nehezen jutott a nyomára, most azonban barátok szegődtek mellé, tehát Candy többféle irányból is megközelítheti. - Azért ölte meg Thomast, mert elvállaltam az ügyet – mondta Julie. - Te nem akartad elvállalni, én erőltettem rád. - Amikor vissza akartál lépni, én erőszakoskodtam... - Ha van bűn, akkor osztozunk a felelősségen. De nincs, hidd el. Elvállaltunk egy új ügyfelet, ennyi az egész. Julie bólintott és végre hajlandó volt Bobby szemébe nézni. A férfi hangja nyugodt volt, de most látnia kellett, könnyek áztatják az arcát. Julie-t annyira lekötötte a saját gyásza, hogy el is feledkezett arról: a halottak Bobby barátai is voltak, Thomast pedig majdnem ugyanannyira szerette, mint ő. Kénytelen volt újra elfordítani az arcát. - Jól vagy? - kérdezte Bobby. - Most, ebben a pillanatban jól kell lennem, de később majd beszélni akarok veled Thomasról. Milyen hősiesen tűrte a másságát, sosem panaszkodott. Erről majd beszélnünk kell, mert nem akarom, hogy elfelejtsük. Sosem emel senki emlékművet Thomasnak, hiszen nem volt híres, csak egy fiúcska volt, aki soha sem tett semmi említésre méltót, de nem volt nála jobb ember. Az egyetlen emlékmű az emlékezés lehet. Így életben tudjuk tartani. Ugye így lesz, Bobby? - Igen. - Amíg élünk, addig őt is életben tartjuk. De ez az emlékezés sokáig kell hogy tartson. Most arra kell vigyáznunk, hogy életben maradjunk, mert az az átkozott most minket is üldöz. - Én is azt hiszem – felelte Bobby. Bobby felállt és Julie-t is felsegítette. Bobbyn még rajta volt a zakó, és a hóna alatt ott volt a pisztolytáska. Julie már levette a kabátját, és megszabadult a pisztolyától is, de most újra magára erősítette a fegyvert. Erezte a pisztoly súlyát és ez valahogy megnyugtatta. Remélte, lesz alkalma használni. A látása kitisztult, a szeme száraz volt. - Egy biztos, többé nem álmodozom. Mire jó az, ha egyszer sosem válnak valóra az álmok? - Néha valóra válnak – mondta Bobby. - Nem. Soha nem váltak valóra anyám és apám álmai, de Tommyé sem. Kérdezd meg Clintet és Felinát, vajon mi lett az ő álmaikkal? Kérdezd meg George Farris családját, vajon arról álmodoztake, hogy egy őrült majd egy szép napon lemészárolja őket? - Kérdezd meg a Phan családot – Bobby hangja nyugalmat sugárzott. - Csónakosok voltak a délkínai tengeren, alig volt ételük és pénzük. Most pedig tisztítószalonjuk van és átépítik a Farrisházat, hogy jó pénzen eladhassák. Nézd meg, milyen remek gyerekekkel dicsekedhetnek. - Előbb vagy utóbb, ők is kitörik a nyakukat – Julie igyekezett lenyelni a torkában emelkedő keserű gombócot, de képtelen volt uralkodni magán, annyira kavarogtak benne az indulatok. Kérdezd meg azokat a szerencsétleneket a kórházakban, akiket megtámadott a rák; kérdezd azokat, akik alig ötvenévesen Alzheimer-kórban szenvednek; kérdezd az izomsorvadásos gyerekeket a tolószékeikben, vagy a Cielo Vistában élő Down-kórosok szüleit, hogy illik bele beteg gyerekük az álmaikba. Kérdezd... Nagy nehezen leállította magát. Ügy érezte, lassan teljesen kiborul és ez ma éjjel luxusnak számítana. - Menjünk - mondta. - Hová? - kérdezte Bobby.

- Először meg kell találnunk azt a házat, ahol ez a szörnyeteg felnőtt. Csak körbejárjuk, hátha már a puszta látása ötletekkel szolgál. - Én már láttam. - De én még nem. - Rendben – mondta Bobby, kivette az éjjeliszekrény fiókjából Santa Barbara, Montecito, Goleta, Hope Ranch, El Encanto Heights és a többi környező helység telefonkönyvét. A hóna alá csapta őket, és elindult az ajtó felé. - Mit akarsz azokkal a telefonkönyvekkel? - kérdezte Julie. - Később szükségünk lesz rájuk. A kocsiban majd elmagyarázom. Újra szemerkélt az eső. A Toyota motorházteteje még mindig forró volt a hosszú utazástól, a lehulló esőcseppek azonnal gőzzé váltak a felszínén. A távolban villám hasított az ég feketéjébe. Thomas meghalt.

* * * Halvány és elmosódó képek jelentek meg előtte, mintha egy szél borzolta pocsolyába nézett volna. Jöttek egymás után, amikor megérintette a csapokat, a mosdó peremét, a tükröt, a gyógyszeres szekrénykét a falon, a villanykapcsolót, vagy éppen a zuhany hőfokszabályzóját. Azonban egyik sem volt olyan részletes, hogy nyomra vezethette volna. A képzeletét csak kétszer lódította meg egy-egy vízió, de mindkettő a Dakota házaspár gusztustalan szexuális életével foglalkozott. Amikor a kotonos dobozhoz ért, úgy kapta el a kezét, mintha tüzes vasat érintett volna. Nem kívánt ezeknek a bűnöknek a szemtanúja lenni. Elöntötte a hányinger. Komolyan feldühítette, hogy Frank miatt kénytelen ezeknek a dekadens embereknek a holmijai között kutatni, és így belekényszerül egy olyan helyzetbe, mely minden porcikáját undorral árasztja el. Dühét csak még jobban fokozta a sikertelenség, ráadásul a háziak bűnei sem akartak kimenni a fejéből. Addig korbácsolta a haragját, míg végül úgy döntött, Isten nevében fel kell gyújtania ezt a bűnös házat. Elégetni mindent, ami a sátán nyilvánvaló jelenlétére utal. Ha megtisztul a ház, talán az ő agya is újra megszabadul a bűnöknek még csak a gondolatától is. Kilépett a fürdőszobából, felemelte a karját, és romboló kék fénybe borította a szobát. A fából készült ágyvég kettévált, a lángok belekaptak a lepedőkbe, az éjjeliszekrények és az öltözőasztal fölborult, a fiókok hatalmas robajjal zuhantak a földre. Egy pillanat alatt minden lángba borult. A függönyök fáklyaként égtek, a csörömpölve kivágódó ablakokon enyhe szellő szökött be a szobába, mintha ő rendelte volna, hogy táplálja a tüzet. Candy sokszor gondolt vágyakozva arra, bárcsak így tűzbe tudná borítani az embereket és az állatokat is. Sokkal nagyobb öröme telne benne, azonban kénytelen volt megelégedni a tárgyak és a növények lángba borításával. Volt idő, amikor arra vágyott, hogy elmenjen egy városba, és ott egyetlen éjszaka alatt tízezer bűnösről égesse le a húst. Mindegy volt neki, melyik az a város, hiszen mindegyik csordultig megtelt romlottsággal, mindegyikben olyan emberek éltek, akik a sátánt tisztelik, és akik szenvedéllyel űzik degenerált szexuális játékaikat. Még életében nem találkozott olyan emberrel, akin látta volna, hogy szívből tiszteli az Urat. Szeretné, ha ezek a bűnösök őrjöngenének a félelemtől, amikor lecsap rájuk a legtitkosabb rejtekhelyeiken, lehántaná a húst a csontjaikról, felrobbantaná a fejüket és letépné a nemi szerveiket. Ha lenne erre tehetsége, biztos nem kegyelmezne egyiküknek sem, nem lenne olyan megbocsátó, mint a Teremtőjük, aki mindig kesztyűs. Kézzel bánt velük. Akkor végre rádöbbennének, milyen hálásnak kellett volna lenniük az Istennek, amiért ilyen sokáig elnézte bűneiket. Ilyen határtalan könyörület csak az Istenben és Candy anyjában lakozott. Ő nem értett egyet velük. A füstjelző megszólalt a hallban. Candy lesétált, és csak felemelte az ujját, a csengő máris darabokra hullt.

Észrevette, hogy romboló ereje ezen az éjszakán mintha megsokszorozódott volna. Candy maga volt a pusztítás. Az úr bizonyára ezzel jutalmazza őt a tisztaságáért. Hálát adott Istennek, amiért nem engedte, hogy az ő szent életű anyja elmerüljön a perverzitás fertőjében, amelyben minden ember fuldoklott. Egyetlen férfi sem érintette „úgy” az ő anyját, a gyermekei nem bűnben fogantak. Ennek igazságában biztos volt, hiszen anyja mesélte. A földszinten is lángba borított mindent. Csak egy kézmozdulatába került. Frank és az ikrek sosem hittek szeplőtlen fogantatásukban, ezzel elhajították maguktól a bűn felismerésének képességét, és az ördög szolgálatába álltak. A feje fölött már minden recsegett, ropogott. Reggelre, mikor a nap felkel, már csak a füstölgő romokat találja majd, és a bűnnek ez a sötét fészke végső figyelmeztetésül szolgál majd a világ valamennyi vétkezőjének. Candy úgy érezte, megtisztult. A Dakota házaspár szenvedélyes játszadozásai kiradírozódtak az agyából. Visszatért az irodába, hogy tovább kutasson. Mielőbb a nyomukba akart szegődni.

* * * Ezúttal Bobby vezetett, érezte, hogy Julie már képtelen lenne akár egy kilométert is megtenni. Elvégre az asszony már tizenkilenc órája talpon volt, a Thomas halála miatt érzett fájdalom elhomályosította ítélőképességét, tompította a reflexeit. Átvágtak Santa Barbarán és Goletába értek, mielőtt még megkérdezhették volna valahol, merre kell menni a Pacific Hill Roadra. Bobby megkérte Julie-t, lapozza fel a telefonkönyvet, és egy kis zseblámpa segítségével keressen neki egy Fogartyt. Férfit, és olyat, aki doktor. - Lehet, hogy nem is erre lakik, de valami azt súgja, mégis errefelé kell keresnünk – mondta Bobby. - Ki ő? - kérdezte Julie. - Amikor Frankkel utaztunk, kétszer is ennek a fickónak a dolgozószobájában landoltunk – magyarázta Bobby, és részletesen elmesélte a két látogatást. - Egész mostanáig egy szót sem szóltál róla. Hogy lehet az? - Az irodában, amikor elmeséltem neked, mi történt velünk az utazás alatt, tömörítenem kellett, és ráadásul ez a Fogarty-epizód nem is látszott fontosnak. Így aztán kihagytam. Minél tovább rágódom azonban a dolgokon, annál inkább úgy érzem, lehet, hogy éppen ő az ügy kulcsfigurája. Frank gyorsan tovább akart tőle indulni, mert félt, hogy felhívja rá Candy figyelmét, nem akarta veszélybe sodorni. Frank különös figyelmet szentelt ennek a fickónak, tehát nekünk feltétlenül beszélnünk kell vele. Julie ezalatt rendületlenül lapozgatott. Fogarty, James, Fogarty, Jennifer. Fogarty, Kevin... - Ha nem orvosdoktor és nem használja a titulusát, vagy esetleg a „Doc” egy becenév, akkor bajban leszünk. Az orvosok között ne is keresd a szakmai részben, mert elég öregnek láttam, és bizonyára már rég nyugdíjas. - Itt van – kiáltott fel Julie. - Fogarty, dr. Lawrence J. - Ott a címe is? - Igen – mondta Julie és kitépte alapot a telefonkönyvből. - Remek. Miután te is megnézted a Pollard-rezidenciát, meglátogatjuk Fogarty doktor urat. Bobby ugyan már háromszor is járt a Pollard-házban Frankkel, de mégsem tudta pontosan, merre találják a Pacific Hill Road 1458.-at. A benzinkútnál azonban olyan részletes útmutatást kaptak egy bajuszos, hosszú hajú fiatalembertől, hogy gond nélkül odataláltak. A Pacific Hill Road házai El Encanto Heights-i címet kaptak, annak ellenére, hogy nem tartoztak sem oda, sem Goletához, vagyis ahhoz a kertvároshoz, amely Santa Barbara és El Encanto között terült el. A Pacific Hill Road egy keskeny földsávon húzódott, amely keleti irányba vezetett egy dúsan benőtt fás bozótba, ahol Kalifornia szinte valamennyi jellegzetes fája előfordult.

A Pollard-ház az út vége felé állt, szinte alig állt néhány ház a szomszédjában. Csodálatos volt a kilátás a Csendes-óceán felé a lankás teraszokra. Éjszaka még bámulatosabb volt a látvány, mely Bobbyt és Julie-t fogadta, ugyanis a teraszokon álló házak fényei tengernyi csillagra emlékeztettek, és szinte vezették a szemet az igazi tengerig. Valószínűleg azért nem épült a Pollard-ház közelében néhány modern luxuspalota, mert építési tilalommal akarták védeni a gyönyörű tájat. Bobby azonnal felismerte a helyet. Ismerős volt a sövény, és a magas kőoszlopok közötti rozsdarágta vaskapu. Lelassítottak, mikor elhaladtak a ház mellett. A földszint teljes sötétségbe burkolózott. Az egyik fenti szobában azonban égett a villany, a becsukott redőnyök mögül halvány fény pislákolt. - Nem sokat látok – mondta Julie, és áthajolt Bobby előtt. - Nincs is itt túl sok látnivaló. Egy málladozó romhalmaz. Az utca végén megfordultak, és elindultak visszafelé, Most Julie oldalára került az épület. Ragaszkodott hozzá, hogy Bobby lassítson, mert még egy kicsit tanulmányozni szerette volna. Épp a kapu előtt haladtak el, Bobby észrevette: a ház hátsó frontján is kivilágosodik egy első emeleti ablak. Nem látták ugyan az ablakot, csak a halvány fény négyszöget, amelyet a hátsó udvarra vetített. - Sötétbe burkolózik, de azért azt tisztán látom, ez egy nagyon rossz hely – mondta Julie. - Nagyon is – erősítette meg Bobby.

* * * Violet hanyatt feküdt az ágyon a sötét szobában. A testvére mellette hevert, és körülöttük mindenütt macskák szenderegtek. Verbina szorosan hozzábújt, egyik kezét Violet mellén nyugtatta. Az ajka Violet meztelen vállának bársonyos bőrét érintette. Nem azért feküdtek le, hogy aludjanak. Egyikük sem szeretett éjszaka aludni, hiszen az volt a nap legizgalmasabb szaka, amikor a természetben elindulnak a vadászok zsákmányszerző útjukra. Most éppen nemcsak egymásban, illetve a macskákban öltöttek testet, hanem egy hatalmas fülesbagolyban is. Az éhes madár izgatottan fürkészte az éjszakát, hátha felfedez egy gyanútlan egeret. Egyetlen állat sem lát olyan élesen a sötétben, mint a bagoly, ráadásul a csőre és a karma még a látásánál is élesebb. Violet az izgalomtól reszketve várta, mikor bukkan fel egy egér, vagy egy másik apró állat a fűben, azt remélve, hogy a fűszálak elrejtik a veszélyek elől. Tapasztalatból már tudta, milyen erős félelem lesz úrrá a kis állaton, amikor feltűnik a bagoly, és milyen rettenetes fájdalom hasít belé, amikor a testébe mélyednek a karmok. Violet türelmetlenül várta, hogy újra meg újra részese lehessen ennek az élménynek. Verbina álmosan mormolt mellette. A bagoly magasra szárnyalt, aztán lejjebb vitorlázott. Még nem fedezte fel a vacsorának valót. Egyszer csak egy autó tűnt fel a Pollard ház előtt, és annyira lelassított a kapunál, hogy szinte meg is állt. Ez természetesen felkeltette Violet érdeklődését, és a bagoly szemén keresztül alaposan szemügyre vette az autót. A kocsi azonban tovább hajtott, és Violetet már nem izgatta tovább. Másodpercekkel később újra felbukkant, és megint lelassított a kapunál. Violet úgy intézte, hogy a bagoly a kocsi fölött körözzön, aztán előreküldte a madarat, és lejjebb irányította. Tisztán látta, hogy ketten ülnek elöl, a volánnál egy férfi, mellette pedig egy nő. A nőt még sosem látta, de a férfit valahogy ismerősnek találta. Szinte a felismeréssel egy időben rájött: ez az a férfi, aki Frank társaságában bukkant fel aznap hajnalban a hátsó udvarban. Frank megölte az ő drága Samanthájukat, és ezért az életével kell fizetnie. Most pedig felbukkant egy férfi, aki talán elvezetheti Frankhez és akkor bosszút állhat a macskáért. Az ágyon fekvő macskák morogni kezdtek, mintha fellángolt bosszúvágya átszállt volna rájuk is. A farkatlan Max és a fekete keverék leugrott az ágyról. Átszaladtak a szobán, le a lépcsőn a konyhába. Ott a macskaajtón ki az utcára. Az autó felgyorsult, és elindult lefelé a dombon. Violet nem akarta elveszíteni szem elől, ezért jobbnak látta, ha nemcsak a levegőben, hanem az úton is követi.

* * * Candy a Dakota & Dakota fogadószobájába érkezett meg. Hűvös szél söpört végig a szobán, hiszen a betört ablak és a nyitott ajtók szabad utat engedtek neki. Candy érkezésének jellegzetes hangját elnyomta a rendőrök rádióinak folyamatos karattyolása. Egy rendőr Julie és Bobby irodájának ajtajában állt, a másik pedig a folyosóra vezető ajtónál. Mindketten rádió-adóvevőjükbe beszéltek és nem vették észre, hogy valaki felbukkant a hátuk mögött. Candy úgy érezte, azért érkezett a hátuk mögé, mert Isten még mindig vigyáz rá. Dühös volt ugyan, hogy ebben a nagy felfordulásban nem keresheti tovább a Dakota-pár nyomát, de nem tehetett mást, teleportálta magát haza, a szobájába. Időre volt szüksége, hogy kimódolja, miként tudná felmelegíteni a nyomokat. Meg kell tudnia, hol tölthetik az éjszakát, ha nincsenek sem otthon, sem az irodájukban. Amikor visszatértek ahhoz a benzinkúthoz, ahol az előbb útba igazították őket, a bajuszos fiatalember most is segítségükre sietett és elmondta, hol találják azt az utcát, ahol Fogarty lakik. Ráadásul ismerte is az öregurat. - Kedves fickó. Néhanapján nálunk szokott tankolni. - Orvos? - kérdezte Bobby. - Az volt, de egy jó ideje már nyugdíjas. Néhány perccel tíz óra után Bobby megállt dr. Lawrence Fogarty háza előtt. A spanyol stílusjegyeket mutató kétemeletes házat érdekes módon franciaablakokkal tarkították. Bobby emlékezett is arra, hogy a dolgozószoba egyik falán épp ezek a franciaablakok nyíltak. Amikor kiszálltak a kocsiból, füstszagot éreztek, majd megpillantották az egyik kéményből a vihar előtti égre felkúszó fehér füstcsíkot. A kicsit messzebb álló utcai lámpa halvány fénye néhány rózsaszínű virágra hullt, de az azálea közel sem volt olyan dús és virágokkal tömött, mint délebbre. Egy hatalmas, évszázados fa félig eltakarta a ház homlokzatát, mintha védeni akarta volna a széltől, a vihartól, az idegen pillantásoktól. Elindultak a bejárathoz vezető keskeny ösvényen, amikor hirtelen egy fekete árnyék suhant át Julie előtt. Egy pillanatra megtorpant és villogó zöld szemeket meresztett rájuk. - Csak egy macska – mondta Bobby. Különben szerette a macskákat, de most, hogy ezt meglátta, a hideg kezdett futkosni a hátán. A macska, ahogy jött, úgy el is tűnt a sötétben. Ami megrémítette, talán nem is ez a bizonyos macska volt, hanem az emlékkép, melyet felelevenített benne. Az a rettenetes macskahorda ott a Pollard-házban, a szörnyű csönd, majd az azt követő ellenséges nyávogás, és a csöppet sem macskaszerű összehangolt támadás, mely elől csak nagy szerencsével tudtak elmenekülni Frankkel. A most látott állat csak annyira volt titokzatos, mint villogó szemű társa egyébként az éjszakában. Az ösvény végén három lépcső vezetett egy kis verandára, ahonnan a bejárati ajtó nyílt. Julie becsengetett. Kellemes bongás töltötte meg a házat, de válasz nem érkezett. Julie újra csöngetett. Amikor épp elült a második csengetés hangja, szárnysuhogást hallottak, mintha egy hatalmas éjszakai madár telepedett volna a veranda tetejére, pontosan a fejük fölé. Julie már éppen újra próbálkozott volna, amikor kivilágosodott a veranda. Bobby meg mert volna esküdni rá, hogy valaki méregeti őket az ajtó kémlelőnyílásán keresztül. Aztán kinyílt az ajtó, és a ház belsejéből kiszűrődő fényben ott állt előttük dr. Fogarty. Pontosan olyan volt, mint amilyennek Bobby emlékezete megőrizte. Ő is azonnal felismerte Bobbyt. - Jöjjenek beljebb – mondta, és oldalra lépett, hogy utat engedjen nekik. - Félig-meddig már vártam magát. Jöjjenek be, nem mintha szívesen látnám magukat.

55

- Fáradjanak be a könyvtárba – mondta Fogarty, átvágott a hallon, és bevezette őket egy bal oldalon nyíló szobába. A könyvtár az a helyiség volt, amelyet Bobby dolgozószobaként írt le Julie-nak, amikor a Frankkel tett látogatásáról mesélt. Mint ahogy az egész ház kellemes, lakályos otthon érzetét keltette bennük, a könyvtár is barátságos volt. A vendégmarasztaló szobát egy réz állólámpa és egy asztali lámpa árasztotta el meleg fénnyel. Az utóbbi feltehetően Tiffanytól volt, vagy ha nem, akkor remek koppintás. A falat körbe-körbe könyvek borították, a sötét parkettát süppedős kínai perzsaszőnyeg takarta. A szélein sötétzöld és drapp mintázatú, a közepén pedig fakózöld. A mahagóni íróasztal lapját szinte teljesen elfedte egy nagy zöld mappa, már csak egy aranyozott, csontnyelű készlet fért el rajta, egy papírvágó kés, egy olló és egy lupe, majd egy négyszögletes márvány tintatartó, töltőtollal. A Queen Anne-korabeli szófa kárpitja, valamint a tapéta mintája remekül illett a szőnyeghez, szinte kiemelték egymás szépségét. Bobby megfordult, hogy szemével megkeresse azt a füles fotelt, amelyben először megpillantotta Fogartyt, és legnagyobb megdöbbenésére Franket látta meg a sarokban. - Valaminek történnie kellett vele – jegyezte meg Fogarty. Nem törődött Julie és Bobby döbbenetével, úgy viselkedett, mint aki egészen biztos: azért jöttek hozzá látogatóba, mert tudták, hogy Franket itt találják. Frank külseje nagyon sokat romlott délután 5.26 óra óta, amikor utoljára látták a Newport Beach-i irodában. Akkor beesettek voltak a szemei, most már szinte csak a szemgödre látszott, a fekete karikák nőttek és sötétedtek, az arca rezzenéstelen, halott szürke maszkká vált. Korábbi, ugyancsak ijesztő képe szinte az egészség látszatát keltette a mostanihoz képest. A legrémisztőbbnek mégis azt az üres, kifejezéstelen pillantást találták, amellyel őket bámulta. A felismerésnek még csak a szikrája sem villant fel a tekintetében, egyszerűen keresztülnézett rajtuk. Arcizmai teljesen elernyedtek, a száját enyhén nyitva tartotta, mintha már régóta akart volna mondani valamit, de mondandója első szava valahogy nem akarna az eszébe jutni. Bobby még Cielo Vistában is kevés ennyire kifejezéstelen arcot látott, azok pedig a legsúlyosabban visszamaradott betegek voltak, sokkal, sokkal rosszabb állapotban, mint Thomas. - Mióta van itt? - kérdezte Bobby, és elindult Frank felé. Julie megragadta a karját és visszatartotta. - Ne! - kérte. - Nem sokkal hét óra előtt érkezett – mondta Fogarty. Ezek szerint Frank közel másfél órát utazott, miután Bobbyt visszavitte az irodába. - Már több mint három órája itt van – folytatta Fogarty -, és nekem halvány fogalmam sincs, mi az ördögöt kezdjek vele. Nagy ritkán magához tér, rád néz, amikor hozzá beszélsz, többé-kevésbé még reagál is arra, amit mondasz neki. Aztán egyszer csak őrületesen beszédes lesz, dől belőle a szó. Nem a kérdéseidre válaszol, egyszerűen csak beszélni akar valakihez. Ilyenkor le sem lehet lőni. Nagyon sokat beszélt magáról, többet, mint amennyit meg akartam tudni. Fogarty ingatni kezdte a fejét. - Maguk ketten tisztára megőrültek, hogy belebonyolódtak ebbe a lidércnyomásos ügybe. Én azonban nem vagyok hajlandó erre, és kifejezetten rossz néven venném, ha belerángatnának. Első ránézésre, dr. Lawrence Fogarty szelíd nagyapának látszott, aki annak idején jóságos és önzetlen doktor bácsi volt; akit tisztelt a környezete és mindenki szeretete övezte. Most is ugyanazt a papucsot, szürke nadrágot, fehér inget és kék kardigánt viselte, mint amikor Bobby először meglátta. A jóságos nagyapa képet még csak fokozta a fémkeretes kerek szemüveg, amelyen keresztül őket vizsgálgatta. Dús ősz hajával, kék szemeivel és lágy vonásaival beillett volna Télapónak is, ha egy kicsit kövérebb lett volna. Ha azonban alaposabban szemügyre vette az ember, észrevette, hogy kék szeme hidegen villan, lágy vonásai túlzottan is lágyak, és nem kedvességet sugároznak, hanem elpuhultságot. Széles szája akár kedves mosolyra is húzódhatott volna, ám ugyanúgy előrevetíthette a ragadozó természetű Fogarty dokit is. - Úgy, szóval Frank mesélt rólunk – mondta Bobby. - Mi azonban nem tudunk önről semmit, és azt hiszem, hogy tudnunk kellene.

Fogarty mogorva arcot vágott. - Jobb, ha nem tudnak semmit rólam. Nekem legalábbis ez a legjobb. Vigyék innen ezt az alakot, de minél előbb. - Ha azt akarja, hogy elvigyük innen Franket – mondta nyugodt hangon Julie -, akkor el kell mondania, ki maga, és egyáltalán hogyan kapcsolódik az ügyhöz, egyáltalán, mit tud róla. Az öregúr először Julie-ra, majd Bobbyra pillantott. - Öt éve nem járt erre. Ma délután, amikor betoppant ide magával, Dakota úr, nagyon megrémültem, mert már azt hittem, egyszer s mindenkorra megszabadultam tőle. Aztán pedig még ma visszatért... Frank üres tekintettel meredt maga elé, a feje oldalra csuklott. A szája még mindig tátva volt, mint annak a szobának az ajtaja, ahonnan elmenekült a bentlakó. Fogarty most Frankre nézett, és keserűen jegyezte meg. - Még én sem láttam őt soha ilyen állapotban. Ha a régi önmaga lenne, nem is bánnám a jelenlétét. Rendben van, mindent elmondok maguknak, de ha már túl vagyunk rajta, attól kezdve Frank sorsa a maguk ügye. Fogarty megkerülte a mahagóni íróasztalt, leült a karosszékbe, amelyet ugyanazzal a sötét bőrrel kárpitoztak, mint azt a füles fotelt, ahol Frank gubbasztott. Vendéglátójuk ugyan nem kínálta őket ülőhellyel, Bobby mégis a szófához lépett. Julie követte, és lehuppant mellé, úgy, hogy ő kerüljön közelebb Frankhez. Bobby felé pedig egy sokatmondó pillantást küldött, amellyel azt kívánta jelezni: félti Bobbyt attól, hogy ha Frank esetleg fel találna nyögni, vagy valami más módon kimutatná bánatát, Bobby képes lenne vigasztalni, hozzáérni. Akkor pedig megint eltűnne, talán örökre. Jobb, ha távolságot tart. Fogarty levette szemüvegét, letette a zöld mappára, lehunyta a szemét és az orrnyergét kezdte masszírozni, mintha a fejfájását szeretné enyhíteni, vagy össze akarná szedni a gondolatait, bár az is lehet, hogy mindkettőt egyszerre. Nagy sokára kinyitotta a szemét és rájuk nézett. - Én vagyok az az orvos, aki világra segítette Roselle Pollard-t, negyvenhat évvel ezelőtt, 1946 februárjában. Azaz orvos is én vagyok, aki az ő gyermekeit világra segítette. Franket, az ikreket és Jamest, vagy Candyt, ha úgy jobban tetszik. Az évek során többször kezeltem Franket, ha megbetegedett, gondolom, ezért hiszi azt, hogy hozzám fordulhat, ha bajban van. Nos, ebben téved. Én nem vagyok tv-doktor, aki azt akarja, hogy mindenki bizalmasa legyen. Én kezeltem őket, fizettek érte, ezzel részemről be is fejeződött a kapcsolatunk. Ami az igazat illeti, csak Franket és az anyját kezeltem, mert a lányok és James sosem voltak betegek, persze ha a szellemük betegségét nem tekintem kórosnak. Ha azt is ideszámítjuk, akkor születésüktől fogva betegek voltak. Frank feje még mindig oldalra billent,, egy vékonyka, ezüstös nyálcsík buggyant ki a szája sarkából, és indult el az álla felé. - Akkor önnek tudnia kellett, milyen képességeik voltak a gyerekeknek... - Tulajdonképpen nem tudtam, egészen hét évvel ezelőttig, addig a napig, amikor Frank megölte az anyját. Én akkor már nyugdíjas voltam, de azért Frank eljött hozzám és beavatott ebbe a lidércnyomásba. Azt akarta, hogy segítsek. De, hogyan tudtam volna segíteni? Hogyan tudott volna bárki segíteni? Mellesleg nem is az én dolgom. De honnan vannak ezek a képességek? - kérdezte Julie. - Van valami ötlete, teóriája? Fogarty elnevette magát. Kemény, fanyar nevetés volt, mely Bobby minden illúzióját eloszlathatta volna, de körülbelül két perccel azután, hogy a doktort megismerte, minden illúziója elszállt. - Ó, igen, vannak elképzeléseim és rengeteg információval tudom alátámasztani ezeket a feltételezéseket, de az az érzésem, hogy később azt fogják gondolni, bárcsak ne akartak volna megtudni semmit. Ez egy iszonyatos, de egyben izgalmas és lenyűgöző történet. Feltételezésem szerint az egész Roselle apjával kezdődött. Az elbeszélések szerint egy ismeretlen erőszakolta meg Roselle anyját, de én kezdettől fogva tudtam, hogy ez hazugság. Az apja nem volt más, mint Yarnell Pollard, az anyja bátyja. Roselle vérfertőzés és erőszak szülötte volt. Bobby és Julie arcán valami szomorú sajnálatféle suhant át. Fogarty újra felnevetett, kifejezetten élvezte a vendégei arcán megjelenő együtt érző kifejezést. - És ez még mind semmi. Ez a legkevesebb.

* * * A farkatlan Man-szigeti macska – egyébként Zitha névre hallgatott – letelepedett az őrhelyére, az egyik azáleabokor alá, közvetlenül a bejárati ajtó mellé. A másik macska, a Darkle névre hallgató, az ablakpárkányokon ugrálva kereste azt a szobát, ahová az öregúr vezette a férfit és a nőt. Odaszorította az orrát az ablak üvegéhez. A zsaluk félig nyitva voltak, így nemcsak beláthatott a könyvtárba, de el is csípett néhány szót.: Amikor meghallotta Frank nevét, megmerevedett, mert Violet is ugyanezt tette a Pacific Hill Road-i ház c egyik hálószobájának széles ágyán. Amikor az öregember és a két fiatalabb leült, Darkle kénytelen volt lejjebb hajolni, hogy továbbra is szemmel tarthassa őket. Észrevette, hogy Frank nemcsak beszélgetésük tárgya, hanem maga is jelen van. Ott ül a füles karosszékben, de onnan, ahonnan ő kémlelt, az arca nem látszott tisztán, csak egy bőrrel bevont karfán nyugvó, fehér ernyedt kéz.

* * * Fogarty doki áthajolt az íróasztala fölött, beszéd közben rendületlenül mosolygott, azzal a vidámságot nélkülöző vigyorral, amely egy gonosz manóra emlékeztetett, aki előmászott a barlangjából, és türelmetlenül várja, hogy gyanútlanul arra sétáló gyerekek végre vacsorájául szolgáljanak. Bobby folyamatosan csitítgatta magát, hogy ne szaladjon el a fantáziája az öregúrral kapcsolatban. Meg kell tartania elfogulatlanságát, ha pontosabban a helyére akarja tenni mindazt, amit tőle hall. Lehet, hogy az életük függ ettől. - A házat a harmincas években építtette Deeter és Elizabeth Pollard. A férfi némi pénzre tett szert Hollywoodban, készített ugyanis néhány olcsó westernt és egyéb szemetet. Nem volt sikeres, de annyit azért keresett, hogy feladhatta filmes életét, és a gyűlölt Los Angelesből átköltözhetett ide, ahol apróbb üzletelésekből kényelmesen eléldegélhetett. Két gyermekük volt. Yarnell tizenöt éves volt akkoriban, amikor 1938-ban ide költöztek, Cynthia pedig hat. 1945-ben, amikor Deeter és Elizabeth autószerencsétlenség áldozatául esett, Yarnell huszonkét évesen a ház ura, és egyúttal a tizenhárom éves húgocskája gyám a lett. - És... és megerőszakolta? - kérdezte Julie. Fogarty bólintott. - Egészen biztos vagyok benne, ugyanis az ezt követő években Cynthia visszahúzódó és sírós lett. Az emberek a szülők korai halálának számlájára írták a kislány búskomorságát, de én azt hiszem, inkább Yarnell volt a ludas, ő élvezkedett vele. De nem csak azért, mert szexre vágyott – szép kislány volt Cynthia, nem találhatunk kivetnivalót Yarnell ízlésében -,hanem ő az a fajta férfi volt, aki élvezte a hatalmat. Nem lehetett addig felhőtlenül boldog, míg meg nem szerezte a korlátlan hatalmat, a tökéletes fölényt. Bobbyt elrémítették a doktor szavai, egyre inkább tudatára ébredt, Fogarty micsoda morális fertőben él, mert hogy is mondhat valaki olyat egy húgát megbecstelenítő férfire, hogy semmi kivetnivaló nincs az ízlésében. Fogarty oda sem hederített a vendégei arcára kiült undorra, zavartalanul folytatta előadását. - Yarnell akaratos, nemtörődöm gyerek volt, rengeteg fejfájást okozott a szüleinek is, amíg éltek. Sok mindenre panaszkodtak, de leginkább a kábítószerekre. Yarnell kábítós volt, még azelőtt, hogy ez a fogalom megszületett volna, még azelőtt, hogy lett volna LSD. Égetett agavébort, meszkalint, vagyis kaktuszból nyert anyagot, és egyéb természetes hallucinogéneket fogyasztott, amelyeket különleges növényekből lehetett desztillálni. A kábítószerpiac még nem telítődött ennyire, mint manapság, de aki akarta, az megtalálta a magáét. Elsősorban egy színésztől szerezte be az árut, aki az apja filmjeinek állandó szereplője volt. Tizenöt évesen aztán már tökéletes függőségbe került. Mindezt azért mesélem el maguknak, mert a teóriám szerint ez a későbbiek kulcsa. - Az, hogy Yarnell kábítószeres lett? Ez a kulcs? - kérdezte Julie.

- Igen ez, valamint a tény, hogy teherbe ejtette a saját húgát. A lenyelt kábítószerek genetikai károsodást idéznek elő, és nem is elhanyagolhatót, ő pedig akkor már hét év óta rendszeresen élt velük. Szóval általában súlyos károsodást okoznak, de az ő esetében néhány nagyon is különös elváltozást. Ha pedig ehhez még hozzávesszük azt, hogy Cynthia az édestestvére volt, akkor rendkívül nagy a valószínűsége, hogy kettőjük utóda valamilyen szempontból nyomorék lesz. Frank felnyögött. Mindannyian ránéztek, de Frank visszasüppedt korábbi állapotába. A szempillái mintha gyorsabban verdestek volna, de az értelem egy röpke másodpercre sem tért vissza a tekintetébe. A nyál továbbra is csordogált szája jobb sarkából, és vékony cérnaszálként csüngött le az álláról. Bobby úgy érezte, oda kellene mennie hozzá és egy papír zsebkendővel letörölni Frank arcát, de visszafogta magát, elsősorban azért, mert félt Julie reakciójától. - Úgy egy évvel a szülők halála után, Yarnell és Cynthia megjelent nálam. A kislány terhes volt. Előadtak egy történetet egy vándorló idénymunkásról, aki állítólag megerőszakolta Cynthiát. Az egészet valahogy már az első hallásra hazugságnak éreztem, és amikor a viselkedésüket kezdtem figyelni, azonnal rájöttem az igazságra. A lány bő ruhákkal próbálta palástolni állapotát, és az utolsó néhány hónapot bezárkózva töltötte a házban. Mindketten úgy tettek, mintha arra vártak volna, majd csak magától megoldódik a probléma. Amikor eljöttek hozzám, az abortusz már szóba sem kerülhetett, lassan már elkezdődtek a szülési fájdalmak. Minél tovább hallgatta Fogarty elbeszélését, Bobby r annál fojtóbbnak kezdte érezni a szoba levegőjét, mintha megtelt volna nehéz, párás levegővel, amelynek savanyú szaga volt, mint az izzadságnak. - Yarnell azt állította, szeretné megóvni a húgát az emberek szájától, ezért tekintélyes summát ajánlott fel nekem, amennyiben távol tartom a lányt a kórháztól, és a rendelőmben segítem világra a gyereket. Ez elég kockázatos dolog, főleg akkor, ha valami komplikáció lép fel szülés közben. De nekem szükségem volt arra a pénzre, és arra gondoltam, ha esetleg történne valami, számtalan módszer adódik az eltussolásra. Volt egy ápolónő is, aki mellettem dolgozott, Normának hívták, és ő kifejezetten lazán ment bele hasonló csínyekbe. „Hát ez egyszerűen remek – gondolta Bobby. - Egy gátlástalan orvos talált magának egy gátlástalan asszisztenst. Ez a párocska remekül eléldegélhetett volna Dachau vagy Auschwitz orvosi stábjában.” Julie Bobby térdére tette a kezét, mintha így akarna megbizonyosodni arról, nem álmában hallja egy őrült doktor előadását. - Látniuk kellett volna, mi bújt elő annak a lánynak a méhéből – folytatta Fogarty -, egy szörnyszülött volt, pontosan úgy, ahogy számítottam rá. - Várjon egy percet – szólt közbe Julie -, mintha az előbb azt mondta volna, a gyermek Roselle volt, Frank anyja. - Igen, ő volt az – mondta Fogarty. - Olyan különleges szörnyszülött volt, hogy érdemes lett volna mutogatni, már persze annak,« aki hajlandó magára vonni a törvény szigorát, csak azért, hogy kiállíthassa. Fogarty egy pillanatra elhallgatott, kifejezetten élvezte a viszolygásukat. - Hermafrodita volt – tette hozzá, miután megelégelte a dramaturgiailag indokolt szünetet. Első hallásra a szó nem jelentett semmi különöset Bobby számára, de aztán felfogta, amit hallott. - Vagyis egyszerre volt férfi is és nő? - kérdezte. - Pontosan – mondta Fogarty, majd felugrott a székéből és fel-alá kezdett sétálni, mint aki őrületes izgalomba jött a beszélgetéstől. - A hermafroditizmus nagyon ritka születési rendellenességnek számít az embernél, éppen ezért különleges élmény egy ilyen csecsemőt világra segíteni. Létezik egy úgynevezett keresztezett hermafroditizmus, amikor az egyik nem külső vonásai keverednek a másik belső nemi jellegzetességeivel. Van ennek a rendellenességnek számtalan más formája is, azonban Roselle a lehető legritkább típusba tartozott. Nála teljes egészében kifejlődött mindkét nem külső és belső szervrendszere. Fogarty leemelt egy vaskos orvosi kézikönyvet a polcról, és átnyújtotta Julie-nak.

- Nyissa ki a negyvenhatodik oldalon, ott talál képeket arról a deformitásról, amit Roselle-nél tapasztaltam. Julie olyan gyorsan adta tovább Bobbynak a könyvet, mintha kígyót tettek volna a kezébe. Bobby hasonló mozdulattal tette le maga mellé a könyvet, anélkül hogy belepillantott volna. Semmi kedve sem volt az orvosi fotók nézegetéséhez. Keze, lába egyre jobban kihűlt, mintha az összes vére felszáguldott volna a végtagjaiból a fejébe, hogy táplálja az agyát, amely úgy forgott, mint a motolla. Azt kívánta, bárcsak ne gondolkodna azon, amit Fogartytól hallott, de képtelen volt szabadulni a hallottak súlyától. Ami még ennél is súlyosabban érintette, a doktor rejtélyes mosolya azt sugallta, még távolról sem hallottak mindent. A horrorszendvicsnek még csak a kenyere volt a kezükben, a húsra még várni kell. Fogarty folytatta. - A vaginája ott volt, ahol lennie kellett, a férfi nemi szerve pedig elcsúsztatva, valamivel feljebb, egy kicsit oldalt. A vizelet a férfi nemi szerven keresztül távozott, a női berendezése pedig, úgy látszott, mintha teljesen ép lenne, vagyis az utód kihordásának semmi akadálya nem volt. - Azt hiszem értjük, miről beszél, nincs szükségünk a részletes orvosi leírásra – vágott közbe Julie. Fogarty hozzájuk lépett, lepillantott rájuk, és a szeme annyira elevenen csillogott, mintha egy kedves orvosi anekdotát elevenítene fel, amellyel már számtalan hallgatót elkápráztatott az elmúlt évek során. - Nem, nem áll szándékomban részletezni, de tökéletesen tisztában kell lenniük, milyen volt valójában, ha meg akarják érteni a későbbieket.

* * * Violet annak ellenére, hogy az agya több részre oszlott, és egyszerre volt jelen a macskákban, Verbinában, a bagolyban, Fogarty doktor verandájának tetején, mégis tökéletesen tisztán értette, ami a könyvtárszoba ablakában hallgatózó Darkle agyán keresztül eljutott hozzá. A macska éles hallásának köszönhetően minden egyes szót tisztán hallott a csukott ablak ellenére. Teljesen lenyűgözte, amit megtudott. Ritkán merengett el az anyjával kapcsolatos dolgokon, annak ellenére, hogy Roselle számtalan módon még ma is ott élt a házban. Ami azt illeti, egyetlen emberi lénnyel sem foglalkozott többet, kivéve saját magát és Verbinát – Frank és Candy sem járt gyakran az eszében – úgy érezte, ők annyira mások, hogy a többiek nem is számítanak. Az állatok viszont annál jobban izgatták. Az ő érzelmeik sokkal primitívebbek és intenzívebbek voltak, vágyaikat sokkal könnyebben elégítették ki, és bűntudat nélkül élvezték a beteljesülést. Nem is igazán ismerte az anyját, nem érezte magát közel hozzá, hiszen Roselle kizárólag Candyvel osztotta meg szeretetét. Most azonban mélyen belevésődött az agyába, amit Fogarty doktortól hallott, nem elsősorban azért, mert újdonságokkal szolgált, hanem azért, mert mindaz, ami Roselle-re vonatkozott, komoly hatással volt rá is. És azt még ő maga is elismerte, semmi sem érdekelte jobban, mint saját maga, bármennyire is részévé vált milliárdnyi állat lelkének és testének. A saját szemszögéből vizsgált mindent, semmi sem érdekelte, ami nem vele volt kapcsolatos, ami nem őt boldogította, vagy legalábbis hozzájárult jövőbeni boldogságához. Halványan felrémlett benne, talán szólnia kellene Candynek, hogy Frank itt van a közelben. Nem sokkal korábban hallotta azt a különleges hangot, amely Candy hazaérkezését jelezte.

* * * Fogarty elfordult Julie-tól és Bobbytól, visszasétált az íróasztala mögé, és ott elkezdett körözni, miközben kezével a polcokon sorakozó könyvek gerincét simogatta.

Miközben az orvos a Pollard család genetikai katasztrófájáról mesélt, Julie képtelen volt nem gondolni Thomas betegségére, amely annak ellenére alakult ki, hogy a szülei tökéletesen egészségesek voltak. A sors úgy látszik, éppen olyan durván bánik az ártatlanokkal, mint a bűnösökkel. - Amikor Yarnell látta az újszülött torzságát, arra gondoltam, meg fogja ölni, és a szeméttel együtt kihajítja, vagy legalábbis bedugja egy intézetbe. Cynthia azonban nem volt hajlandó megválni a gyerektől, azt mondta, akár torz, akár nem, mégis az ő gyermeke. Roselle-nek nevezte el, halott nagyanyja emlékére. Arra gondoltam, elsősorban azért akarta megtartani, mert látta, mennyire taszítja Yarnellt, és azt akarta, Roselle jelenléte állandóan arra emlékeztesse a bátyját, mi lett tettének következménye. - Sebészeti úton nem lehetett volna megoldani, hogy vagy férfi legyen, vagy nő? - kérdezte Bobby. - Manapság talán már igen, akkoriban azonban semmiképp. Fogarty megállt az asztal mellett, az egyik fiókból előhalászott egy üveg whiskyt és egy poharat, töltött magának, anélkül hogy megkínálta volna őket. Julie ennek őszintén örült, mert úgy érezte: bemocskolná magát, ha bármit inna vagy enne ebben a házban. Fogarty nagyot kortyolt a meleg italból, majd folytatta. - Ami a sebészi beavatkozást illeti, mi történik akkor, ha az orvos az egyik nem jellegzetességeit műtéttel megszünteti, és a gyerek fejlődése során kiderül: belsőleg inkább a másik nem lelki jegyeit viseli? A nemi jellemzők leolvashatók egy csecsemőről is, de nem teljes mélységben, különösen nem 1946-ban. Ettől függetlenül Cynthia nem is volt hajlandó orvosok kezébe adni a gyermekét. Emlékezzenek arra, amit mondtam, szinte még örült is a gyerek torzságának, mert fegyverként használhatta a bátyjával szemben. - Maga kettőjük közé léphetett volna. Miért nem hívta fel az egészségügyi hatóságok figyelmét a gyerek állapotára? - kérdezte Bobby. - Miért tettem volna? A gyerek pszichológiai jóléte érdekében talán? Ugyan már, ne legyen naiv – Fogarty újra meghúzta az italát: - Remekül megfizettek, hogy vezessem le a szülést, és aztán tartsam a számat. Ez nekem tökéletesen megfelelt. Ők hazavitték a gyereket, és továbbra is ragaszkodtak az ismeretlen erőszaktevőhöz. - A bébi, vagyis Roselle... egyébként egészséges volt? - kérdezte Julie. - Tökéletesen. A torzságától eltekintve olyan erős volt, mint egy ló. Szellemileg és fizikailag pontosan úgy fejlődött, mint bármelyik gyerek, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy minden ellenkező jel ellenére, egyre inkább olyan lett, mint egy nő. Ahogy cseperedett, már látszott, sosem lesz egy szépség, de azért eléggé nőiessé formálódott. Frank továbbra is üres szemmel nézett maga elé, de mintha bal oldalán rángatózni kezdett volna egy izom. A whisky, úgy látszik, megnyugtatta az orvost, mert abbahagyta az állandó járkálást, és újra letelepedett az íróasztala mögé. - 1959-ben, amikor Roselle tizenhárom éves lett, Cynthia meghalt, pontosabban megölte magát. Fejbe lőtte magát. Körülbelül hét hónappal a húga halála után, Yarnell megjelent nálam a lányával, azaz Roselle-lel. Egyébként sosem nevezte a lányának, hogy fenntartsa a látszatot a rejtélyes apáról. Szóval azért jöttek el, mert Roselle terhes volt. Éppúgy tizennégy évesen, mint annak idején az anyja. - Uramisten! - nyögte ki Bobby. A sokkok egymásra rakódtak, méghozzá olyan sebességgel, hogy Julie már ott tartott, azonnal felkapja a whiskys üveget az asztalról és meghúzza, törődik is ő Fogartyval. A doktor feltűnően élvezte a reakcióikat, nagyot kortyolt, hogy időt adjon nekik a hallottak feldolgozásához. - Yarnell megerőszakolta a lányát, akit a húga szült? - kérdezte Julie. Fogarty hallgatott egy kicsit, egyszerűen élvezte a helyzetet.

- Nem, nem. Yarnell visszataszítónak tartotta a lányt, és biztos vagyok benne, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzá. Tudom, hogy Roselle az igazat mondta. Cynthia attól a naptól kezdve, hogy Roselle megszületett, egészen az öngyilkossága pillanatáig egyre vallásosabb lett, és ezt a hitet átörökítette Roselle-re is. A kislány elölről-hátulról fújta a bibliát. Szóval Roselle betoppant hozzám terhesen. Elmondta, úgy döntött, kell neki egy gyerek. Azt magyarázta, az Isten különlegessé tette – így gondolta, különlegessé! - méghozzá azért, mert ő kell legyen az, aki szenteket hozzon világra. Így aztán férfi nemi szervéből összegyűjtötte a spermiumot, és mechanikai úton a hüvelyébe juttatta. Bobby felugrott a szófáról, mintha eltört volna alatta a bútor rugózata, felkapta a whiskysüveget az asztalról. - Nincs még egy pohara? Fogarty rámutatott a sarokban álló bárszekrényre, amelyet eleddig egyikük sem vett észre. Bobby kinyitotta, és a poharak társaságában öt újabb üveg whiskyt is felfedezett. Eszerint a doki csak azért tartotta a fiókjában azt az üveget, hogyne kelljen átsétálnia a szoba másik végébe, ha inni akar egy kortyot. Bobby két poharat töltött meg, méghozzá színültig és jég nélkül, visszament velük a szófához és az egyiket Julie kezébe nyomta. - Azt sosem gondoltam, hogy Roselle meddő volt, hiszen három gyereket szült, de mintha beszélgetésünk elején arra utalt volna, hogy az ő férfi-fele steril. Nem jól emlékszem? - kérdezte Julie. - Szaporodásra képes volt, mint férfi, és mint nő is, de fizikailag közösülni képtelen volt önmagával, hogy így mondjam. Ezért aztán a mesterséges megtermékenyítés mellett döntött. Késő délután, amikor a newporti irodában Bobby megkísérelte elmesélni Julie-nak, hogy a Frankkel való utazás olyan volt, mintha egy kettes bobban száguldottak volna a világ vége felé, Julie nem igazán értette, miért rendítette meg ennyire az, ami történt. Most azonban Julie úgy érezte, érti már, mire célzott Bobby, amikor a Pollard család okozta káoszról beszélt. A hallottak nyomán az a sötét gyanú ébredt fel benne, a természet sokkal jobban vonzódik az anarchiához, mint valaha is gondolta. - Yarnell azt akarta, vegyem el Roselle-től a magzatot. Az abortusz akkoriban nagyon is jövedelmező üzletnek számított, és igen kedvelt volt az orvosok körében, annak ellenére, hogy tiltotta a törvény. Igen ám, de a lány hét hónapon át rejtve tartotta előtte a terhességét, pontosan úgy, ahogy annak idején Cynthia. Ez pedig azt jelentette, már megint túl késő volt, szó sem lehetett abortuszról, Roselle elvérezhetett volna. Arról már nem is beszélve, hogy nem szívesen kapartam volna el azt a magzatot. Hiszen gondolják csak el! Micsoda beltenyészetről volt szó! A gyermek anyja és apja ugyanaz a személy. Az anya pedig egy testvérpár gyermeke! Már ez utóbbi is elképesztő genetikai zűrzavart okoz, hát még ha hozzávesszük Yarnell kábítószerezését! Ez pedig valami elképesztő szörnyszülöttet kell eredményezzen, és ezt nekem világra kellett segítenem. Julie hatalmasat kortyolt az italából. Égette a torkát, de nem érdekelte, egyszerűen szüksége volt rá. - Azért lettem orvos, mert az orvosokat jól fizetik – folytatta Fogarty. - Később, amikor egyre inkább az illegális abortuszokkal kezdtem foglalkozni, még az elképzeltnél is jobban fizettek, így aztán ez lett a praxisom lényege. Nem járt túl sok kockázattal, mert tudtam, mit csinálok és baj esetén még hivatalos igazolást is tudtam szerezni. Ha az ember ilyen zsíros munkákat vállal, lényegesen több szabadideje lesz, és mi lehet jobb a világon a pénznél és a szabadidőnél? Ilyen, számomra is teljesen valószerűtlennek látszó karrier mellett sosem gondoltam arra, hogy valaha is találkozhatok egy orvosilag ennyire érdekes, lenyűgöző és szórakoztató esettel, mint amit a Pollard család feltálalt nekem. Egyetlen megfontolás tartotta vissza Julie-t attól, hogy odamenjen a doktorhoz, és teljes erejéből belerúgjon. Az, hogy akkor nem tudja befejezni a történetet, és még jó néhány fontos információ hiányzott. - De Roselle első gyermekének születése csalódást okozott – folytatta Fogarty. - Minden előzmény ellenére, tökéletesen ép és egészséges fiút szült. 1960-ban történt. Ez az újszülött volt Frank.

Frank mintha nyögött volna egyet a fotelban ülve, de félig-meddig kómás állapotából egy pillanatra sem tért magához.

* * * Violet még mindig Fogarty doktor elbeszélésére figyelt, amelyet a macskák segítségével remekül tudott követni. Felült az ágyán, meztelen lábait letette a földre, ezzel elmozdított a helyéről néhány lustálkodó macskát, és Verbinából is kicsalt egy elégedetlen morgást. Verbina ritkán elégedett meg az ikertestvérével összekötő szellemi kapoccsal, szüksége volt a folyamatos fizikai közelségére is. Violet a lábai körül sündörgő macskahad kíséretében elindult lefelé a lépcsőn. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy teljesen meztelen, és visszament, hogy magára húzzon egy bugyit és egy trikót. Nem félt Candy rosszallásától, és ami azt illeti, magától Candytől sem félt. Sőt kifejezetten készült arra a végső leszámolásra, amely óhatatlanul bekövetkezik a vad és a vadász, a karmok és az egér között. Candy volt az egyetlen állati lény, akinek az agyába nem sikerült behatolnia, hiszen hiába volt olyan, mint egy állat, mégiscsak ember volt, és Violet hatalma nem terjedt ki rá. Csak akkor válhatna a részévé, ha Candy belemélyesztené a fogait a torkába, és inna a véréből. De Candy számára is ez volt az egyetlen mód, hogy legyőzze őt. Az egyetlen mód. Bármelyik más éjszakán megelégedett volna azzal, hogy meztelenül mutogassa magát Candy előtt abban a reményben, hogy szemérmetlenségével végre kiprovokálhatja az erőszakot. Most azonban nem foglalkozhat ilyesmivel, ha egyszer Frank itt van a közvetlen közelében, és még mindig nem nyerte el méltó büntetését, amiért szegény kis ártatlan Samanthát megölte. Amikor felöltözött, visszatért a hallba, és lassan elindult a félhomályban az anyja szobája felé. Közben egy pillanatra sem szakadt meg a kapcsolata a két kémkedő macskával és a bagollyal. Megállt anyja volt hálószobája előtt, ahol azóta Candy húzódott meg. Egy vékony fénycsík húzódott végig a küszöb mentén. - Candy? Candy, itt vagy?

* * * Vakító villám hasította ketté az eget, vad dörgés követte, mint egy elvonuló háború zajai, vagy mint egy elkövetkező, végső csata hangjai. A szoba ablakai megremegtek. Az égi tűzijáték ellenére az eső még nem kezdett el esni. A vihar lassan közeledett ugyan, de már ott lebegett a fejük fölött. Az égiháború tökéletes hátteret nyújtott Fogarty meséjéhez. - Csalódtam Frankben – mondta a doktor, és feneketlen fiókjából egy újabb palackot halászott elő. - Semmi érdekesség! Tökéletesen normális újszülött. De két évvel később Roselle újra terhes lett! Ezúttal a szülés mindenért kárpótolt, felülmúlta még azt a várakozásomat is, amit az első szüléssel kapcsolatban tápláltam. Újra egy fiú, akit az anyja Jamesnek nevezett el. A második szűzi szülés – mondta Roselle elégedetten, és csöppet sem zavarta, hogy a gyerek éppolyan rémségesen torz, mint ő maga. Roselle szerint éppen ez a bizonyítéka annak, hogy a gyerek Isten kegyeltje, hiszen azért teremtette ilyenre, hogy ne süllyedjen el a szexualitás undorító mocsarában. Akkor már tudtam, Roselle komplett őrült. Bobby tisztában volt azzal, hogy józannak kell maradnia, és az álmatlanul töltött éjszaka után nagyon is veszélyesek az egymás után felhörpintett whiskyadagok. De valamiért úgy érezte, hogy miután lenyelte, azonnal el is égette az italt. Ettől kissé megkönnyebbült és újra belekortyolt. - Csak nem azt akarja mondani, hogy ez a hatalmas darab ember is hermafrodita? - kérdezte. - Ó, nem – nyugtatta meg Fogarty. - Még annál is rosszabb.

* * * Candy kinyitotta az ajtót.

- Mit akarsz? - Ő itt van a városban – mondta a lány. Candy szeme hatalmasra tágult. - Méghogy Frank? - Igen.

* * * - Rosszabb – motyogta maga elé Bobby. Felkelt a szófáról, és letette a poharát az asztalra. Még háromnegyed részig tele volt, de ebben a pillanatban eldöntötte: ehhez az ügyhöz még a whisky sem elég erős nyugtató. Julie is ugyanerre gondolhatott, mert ő is megszabadult a poharától. - James, vagyis Candy, ha így jobban tetszik, négy herével született, nem pedig kettővel, de ezzel márki is merítette a férfi nemiség kellékeit. Nos, mint tudják, a fiú csecsemők heréi a születéskor még nem szállnak le a védelmet nyújtó üregből, csak később kerülnek a helyükre. Candy esetében ez nem következett be, nem is lett volna rá lehetőség, ugyanis nem voltak herezacskói.. Így aztán ott maradtak a hasüregben, de ettől függetlenül azért, legalábbis szerintem, tökéletesen működtek, vagyis szorgalmasan termelték a tesztoszteront. Ez a hormon hatott olyan erősen a növekedésére, hogy végül akkora lett, mint egy óriás. - Ezek szerint képtelen szexuális életet élni – jegyezte meg Bobby. - Kétszeresen sem. Nem szálltak le a heréi és nem volt nemi szerve. Azt kell mondjam, ő volt a legszűziesebb férfi, akit valaha is hátán hordott a föld. Amikor meghallotta a nevetését, Bobby már gyűlölte Fogartyt. - A négy here által termelt rettenetes mennyiségű hormon azonban nemcsak az izomzatára hatott, ugye? - kérdezte. Fogarty bólintott. - Orvosi nyelven szólva a tesztoszteron túltermelése, amennyiben ráadásul hosszú ideig tart, megváltoztatja a normális agyi funkciókat, néha drámai módon. Ennek egyik következménye lehet az agressziónak társadalmilag már elviselhetetlen szintje. A laikusok számára így mondanám, a fickóban olyan mértékben gyűlt föl a szexuális feszültség, anélkül, hogy valaha is megkönnyebbülhetett volna, hogy szinte rákényszerült az energiák más irányú levezetésére. Hihetetlen agresszivitás alakult ki benne, és ennek következtében létrejött egy olyan szörnyeteg, amilyen még a filmrendezők agyából sem pattant ki soha.

* * * Violet a vihar kitörésének pillanatában szabadon engedte a baglyot, de a két macskában továbbra is benne maradt. Előbb azonban kiirtotta belőlük a félelmet, nehogy az ösztöneikre hallgatva, fedezékbe húzódjanak. Még akkor is Fogarty mondandójára figyelt, amikor ott állt Candy szobájának nyitott ajtajában. Hallgatta, mit mesélt a doktor a bátyja torzulásáról. Valamit már tudott róla korábban is, hiszen az anyjuk sokszor mondta: Isten megjelölte Candyt, és ő valamennyiük között a legkülönlegesebb. Violet az évek során rájött, talán épp ez a torzság az, ami ilyen vaddá teszi Candyt és talán épp ezért találja olyan rettenetesen vonzónak. Most ott állt előtte, szerette volna megérinteni hatalmas karjait, érezni a megfeszülő izmokat, de erőt vett magán. - Fogarty házában van. Ez őszintén meglepte Candyt. - Anyánk azt mondta, Fogarty Isten eszköze, hiszen ezért is segíthetett bennünket a világra. Négy szűzen fogant gyermeket. Miért adna menedéket Franknek? Frank már a Sátán oldalári áll. - Mégis ott van nála – mondta Violet. - És egy párocska is. A férfit Bobbynak hívják, a nőt Julienak.

- Dakotáék – suttogta Candy. - Szóval Fogartynál. Menj, Candy, büntesd meg azért, amit Samanthával tett. Aztán hozd őt ide, hogy megetethessem a macskákkal. Annyira gyűlölte őket, ennél nagyobb büntetést már el sem tudnék képzelni a számára.

* * * Julie amúgy is nehezen tudta kordában tartani az indulatait, most azonban úgy érezte, mindjárt szétrobban a feszültségtől. Mint ahogy egy újabb villám megvilágította az eget, Julie agyába úgy hasított bele a felismerés: most diplomatikusnak, higgadtnak kell lennie. - Ezek alatt az évek alatt mindvégig tisztában volt azzal, hogy Candy elvetemült gyilkos. Miért nem tett semmit ellene? - kérdezte, mert ezt azért mégsem tudta lenyelni. - Miért tettem volna? - értetlenkedett Fogarty. - Sosem hallott arról, hogy társadalmi felelősségtudat? - Tetszetős kifejezés, de teljesen értelmetlen. - Embereket gyilkolt meg hidegvérrel, amiért maga hagyta, hogy... - A történelem tele van brutális gyilkosokkal. Hitler milliókat pusztított el, Sztálin még nála is többet. Mao pedig mindenkinél többet. Ma mindegyikőjüket szörnyetegnek tartjuk, pedig a maguk idejében rengetegen csüggtek rajtuk őszinte csodálattal. Vagy talán nem így van? És még ma is élnek köztünk emberek, akik azt tartják, Hitler is és Sztálin is csak azt tette, amit tennie kellett, és Mao is csak rendet akart tartani. Sokan csodálják ezeket a gyilkosokat, akik vérszomjukat olyan tiszteletreméltó elvek mögé rejtették, mint testvériség, politikai reform, jog, vagy éppen társadalmi felelősségtudat. Mi mindannyian csak hús vagyunk, és ezt a szívünk mélyén tudjuk is, így aztán titokban tapsolunk annak, aki elég bátor ahhoz, hogy annak tekintsen bennünket, amik vagyunk. Húsnak. Julie most már egészen bizonyosan tudta, a doktor súlyos szociopata, akiben nyoma sincs a lelkiismeretnek, a szeretetnek, az empatikus képességnek. Az ilyen alakok között a csavargók mellett akadnak kifinomult módszerekkel dolgozó elegáns tolvajok is, mint például Tom Rasmussen, aki a múlt héten megpróbálta meggyilkolni Bobbyt. És persze néhányan közülük orvosok lesznek, ügyvédek, vagy éppen politikusok, akik ezt sosem ismernék el, hiszen nincsenek normális emberi érzelmeik. - Miért kellett volna nekem bárkinek Candy Pollardról beszélnem? - kérdezte Fogarty. - Én biztonságban érezhettem magam, hiszen az anyja mindig is Isten eszközének tekintett, és alaposan belesulykolta szörnyszülöttjébe, hogy engem tisztelnie kell. Ehhez az egészhez nekem semmi közöm. Az anyja meggyilkolását eltitkolta, mert nem akarta, hogy rendőrök árasszák el a házat, így aztán a szomszédokkal elhitette, hogy Roselle elköltözött San Diegóba, egy szép kis tengerparti házba. Nem hinném, hogy bárki is elhitte a mesét, hogy ez az őrült nő hirtelen a nap és a tenger szerelmese lett, de mindenki úgy tett, mintha elhinné, mert nem akartak belekeveredni az ügybe. Mindenki úgy érezte, semmi köze az egészhez. Én is pontosan így voltam vele. Bármilyen szörnyű tettel súlyosbítja is Candy a világ fájdalmát, szerintem elhanyagolható. - Egyébként, amikor Candy úgy nyolcéves lehetett, Roselle eljött hozzám, hogy köszönetet mondjon, amiért négy gyermekét a világra segítettem, és mert tartottam a számat, így a Sátánnak nem jutott tudomására a létük. Aztán, hogy nyomatékot adjon hálájának, egy pénzzel teli tömött táskát adott át nekem. Ez a pénz tette lehetővé, hogy korán visszavonulhattam. Fogalmam sem volt, honnan szedte a pénzt, hiszen Deeter és Elizabeth pénze már réges-rég el kellett hogy fogyjon. Roselle akkor ejtett el néhány szót Candy csodálatos képességéről. Nem túl sokat mondott, azt azonban a hallottak is tökéletesen megmagyarázták, miért nem küzdött soha pénzzavarral. Ez volt az első eset a praxisomban, amikor kiderült, hogy a genetikai katasztrófához társulhat előny is. Fogarty a poharáért nyúlt. - Emelem poharam az Isten kifürkészhetetlen útjaira! Bobby és Julie nem csatlakozott a pohárköszöntőhöz.

* * * Mint egy arkangyal, aki a világ végét jött bejelenteni, úgy jelent meg Candy villámlások és dörgések kíséretében a Fogarty-ház közelében. Az eső esett, tombolt a vihar, de ez nem fekete eső volt és nem tűzvihar. Még nem. Még nem. Két egymástól távol álló utcai lámpa között öltött testet, majd egy háztömbnyire a doktor lakásától, mert azt akarta, hogy a megjelenését kísérő halk fuvolaszó senkiben se keltsen gyanút Fogarty könyvtárában. Amint az esőben komótosan sétált a ház felé, úgy érezte, Istentől kapott ereje most olyan határtalan, hogy semmi és senki sem állhat az útjába. Véghez viheti, amit csak akar.

* * * - Hatvanhatban megszülettek az ikrek, és fizikailag éppolyan normálisak voltak, mint Frank – folytatta Fogarty, miközben az eső egyre vadabbul dörömbölt az ablaküvegen. - Semmi érdekes nem volt rajtuk. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Négy gyerekből három egészséges! Én mindenféle deformitásra felkészültem, a legegyszerűbb nyúlszájtól akár az egy testen nőtt két fejig! Bobby megfogta Julie kezét. Szüksége volt az érintésére. El akart innen menni. Úgy érezte, teljesen kiégett. Hát nem hallottak már eleget? A gond csak az volt, fogalma sem volt arról, mit tartogat még a doki, amit feltétlenül hallaniuk kell ahhoz, hogy elbánhassanak a Pollard családdal. - Természetesen, amikor Roselle elhozta nekem azt a pénzes táskát, akkor szépen lassan rájöttem, hogy valamennyi gyerek torzszülött. Amelyik fizikailag ép, az szellemileg sérült. Amikor hét évvel ezelőtt Frank megölte az anyját, eljött hozzám, mintha megértésre, védelemre számított volna. Többet mesélt nekem a családról, mint amennyit meg akartam volna tudni. A következő két évben időnként visszatért ide, egyszerűen csak megjelent, mint egy szellem, aki engem akar kísérteni, s nem egy helyet. Aztán végül nagy nehezen megértette, nincs itt számára semmi és az elmúlt öt esztendőben nem is jött újra. Egészen máig. Frank megmozdult a fotelban. A fejét most balfelé biccentette. Egyébként semmivel sem mutatott több életjelt, mint amikor megpillantották. - Ó, Istenem – suttogta Julie. Bobby követte Julie pillantását. Bár ne tette volna. Megpróbált másfele nézni, de képtelen volt. Amikor Frank jobb oldalra biccentette a fejét, szinte a vállára ejtve, nem láthatták a halántékát. Úgy tűnt, miután Bobbyt visszavitte az irodába, Frank akarata ellenére tovább utazgatott, és visszatért azokhoz a kráterekhez, ahol a gyémántbányász bogarak dolgoztak. Frank arca göröngyös volt az állától egészen a halántékáig, és néhány helyen olyan bőrközelbe épültek be a dudorokat okozó gyémántok, hogy szinte átvilágítottak a bőrén. Valamilyen rejtélyes ok miatt talán magával akart hozni egy maréknyi követ, de amikor újra összeterelte a teste atomjait, hibázott, és a gyémántokat is beépítette. Bobby hitetlenkedve nézte, milyen óriási vagyon épülhetett be Frank koponyájába. - Én is észrevettem – mondta Fogarty. - De nézzék meg a jobb tenyerét! Julie tiltakozott ugyan, de Bobby megfogta Frank dzsekijének ujját, és addig húzta, míg végül Frank elengedte a fotel karfáját és hozzáfért a tenyeréhez. Bobby megpillantotta azt a svábbogarat, amely annak idején az ő cipőjének orrát ékesítette. Legalábbis ugyanúgy nézett ki. Mintha Frank tenyerének egy részéből csírázott volna ki, a páncélja feketén fénylett, és döglött szemei mereven bámulták Frank hüvelykujját.

* * * Candy megkerülte a házat, és az egyik ablakmélyedésben megpillantott egy fekete macskát. Az állat egy pillanatra felé fordította a fejét, majd amikor alaposan megnézte magának, újra az ablak mögötti történések kötötték le a figyelmét. A ház hátsó tornácára. Lépett, és kipróbálta az ajtót. Nem nyílt. Éles kék fény csapott elő a tenyeréből, amikor megfogta a kilincset. A zár kinyílt, az ajtó feltárult és ő belépett a házba.

* * * Julie most már eleget hallott és látott, még sokat is. Arra vágyott, hogy minél messzebb kerüljön Franktőt, ezért aztán felállt és odament az íróasztalhoz, pontosabban a whiskyspoharához. De az ital nem űzheti el a gondjait. Halálos fáradtságot érzett, küzdött a Thomas miatti bánatával, és közben megpróbált valami értelmeset kihámozni a Fogarty által tálalt Pollard-mesében. Úgy érezte, a whisky csak fokozza a bonyodalmakat, bármilyen hívogatóan is aranylik a pohárban. - Milyen reményünk van Candyvel szemben? - kérdezte a doktortól. - Semmilyen. - Valaminek kell lennie! - Miért? - Mert nem engedhetjük, hogy ó győzzön! - És miért nem? - Fogarty mosolygott. - Azért, mert ő a rossz és mi vagyunk a jók, a fenébe is! Nem vagyunk persze tökéletesek, de úgy nagyjából-egészéből mégiscsak jók vagyunk. Ezért kell nekünk nyernünk, különben az egész harc értelmetlen. - Szerintem is. Mindez teljesen értelmetlen. Mi nem vagyunk jók, és nem vagyunk rosszak sem, mi egyszerűen csak hús vagyunk. Nincs lelkünk és végül is ki várhatja el egy hamburgertől, hogy a mennybe jusson, miután megették? Julie még életében nem utált senkit annyira, mint Fogartyt ebben a pillanatban. Részben azért, mert olyan önelégült és gyűlöletes volt, de nem kevésbé azért, mert az érvei valahogy erősen emlékeztették a saját gondolataira, amelyeket a motelban fejtett ki, amikor értesült Thomas haláláról. Akkor azt mondta, nincs értelme az álmoknak, mert sosem válnak valóra, és a halál mindig ott ólálkodik körülöttünk, még a legboldogabb pillanatokban is. Az élet iszonyatos, mert előbb vagy utóbb mindenképpen a halálhoz vezet. Ez olyan, mintha azt mondaná valaki az emberekről, hogy nem több egyik sem, mint néhány kiló hús. - Teljesen mindegy, ki téved, vagy kinek van igaza, és az sem számít, ki a nyertes, ki a vesztes – folytatta eszmefuttatását a doktor. - Mi Candy gyengéje? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Julie. - Nincs ilyen. Fogarty kifejezetten élvezte helyzetük reménytelenségét. Ha már 1940-ben gyakorló orvos volt, akkor most már közel járhat a nyolcvanhoz, annak ellenére, hogy fiatalabbnak nézett ki. Nyilván rájött, kevés ideje lehet már hátra, és kétségkívül neheztelt mindenkire, aki fiatalabb nála, ha pedig ehhez még hozzászámítjuk az életről vallott filozófiáját, bizonyára kifejezetten élvezte volna, ha ők ketten Candy kezei között halnak meg. - Nincs ilyen. Nincs gyönge pontja. Bobby nem értett egyet, de legalábbis megpróbált ellentmondani. - Lehet, hogy a gyengesége a fejében van, hiszen olyan, mint aki tökéletesen becsavarodott. Fogarty a fejét rázta.

- Ezzel vitába szállnék. Ó a becsavarodottságából is erőt kovácsolt. Ezt az egész őrületet, hogy ő Isten bosszújának a végrehajtója, arra használta fel, hogy páncélt vont belőle maga köré. Így megkímélte magát a kételyektől, a depressziótól és minden egyébtől, ami esetleg megingathatta volna. Frank kiegyenesedett a fotelban és megrázta magát, mintha így akarta volna megtisztítani az agyát a rárakódott homálytól. Pontosan úgy, mint amikor a kutya rázza le magáról a vizet. - Hol... Miért én... Ez már... Ez már...? - motyogta. - Ez már micsoda, Frank? - kérdezte Bobby. - Ez már meg is történt? - Frank szeme tisztulni látszott. Megtörtént végre? - Mi történt meg végre, Frank? Frank hangja rekedten szólt. - A halál. Megtörtént már végre?

* * * Candy nyugodtan hatolt egyre beljebb, már a hallban járt, ott, ahonnan a könyvtár nyilt. A nyitott ajtó felé közeledve hangokat hallott. Amikor felismerte Frank hangját, alig tudta visszafogni magát. Violet szerint Frank úgy viselkedik, mint egy nyomorék. Különben is mindig szeszélyesek voltak telekinetikus képességei. Ez jelentette Candy számára az egyetlen reményt, hogy egyszer talán elcsípheti, mielőtt valami biztonságos helyre röpíti magát. Ha pedig most rossz állapotban van, akkor talán elérkezett a várva várt pillanat. Megállt az ajtónál, és egy nő hátát látta meg először. Az arcát ugyan nem láthatta, ám biztos volt benne, hogy azaz arc nézne rá, mint amelyiket Thomas gondolataiban már megszemlélhetett. A nő mögött megpillantotta Franket. A bátyja szeme találkozott az övével. Frank dermedten nézte. Ha az anyagyilkos most túlzottan zavaros, akkor nem tud kicsúszni Candy kezei közül. Violet legalábbis erre célzott, amikor Frank rossz állapotáról beszélt. Frank azonban mintha le akarná rázni magáról ezt a zavarodottságot. Candy első gondolata az volt, hogy sugarat bocsát a könyvtárba, felgyújtja a könyveket, elhalványítja a fényeket, megfélemlíti a doktort és a Dakota házaspárt, így aztán akadálytalanul megközelítheti Franket. Most azonban változtatnia kellett a tervén, mert látta, bátyja éppen indulni készül, az anyagtalanná válás határán táncol. Berontott a szobába, elkapta a nőt, jobb karjával átkulcsolta a nyakát és hátrahajtotta a fejét, így aztán a nő is és a két férfi is azonnal megérti, eltörheti a nyakát, amikor csak kedve tartja. Ezzel együtt, a nő hátrarúgott a sípcsontjára, aztán a cipője magas sarkával szurkálta a lábát. Eszelősen fájt. Ez valami küzdő sportra jellemző fogás volt a részéről, valószínűleg ki akarta billenteni az egyénsúlyából. Candy érezte, a nő nem gyakorlatlan, nem először próbálkozik ilyesmivel. Így aztán még jobban hátra kényszerítette a fejét, megfeszítette a karizmát, így a nő épp hogy csak levegőhöz jutott, ráadásul fájdalmat is okozott neki. Most már tudnia kell: minden ellenállás öngyilkos lépés lenne. Fogarty a székéből szemlélte az eseményeket, rémült volt, de eszébe sem jutott megmozdulni. A férj ezzel szemben felállt a szófáról és fegyverrel a kézben, közeledett felé. Candyt azonban egyikük sem érdekelte. Minden figyelmét Frankre összpontosította, aki szintén felállt és olyan volt, mint aki azonnal indul Punaluu-ba, Kyotóba, vagy akárhová. - Ne tedd ezt, Frank – szólalt meg Candy. A hangja élesen csattant. - Ne fuss el! Elérkezett az idő, amikor meg kell fizetned azért, amit anyánkkal tettél. Gyere haza, törődj bele Isten büntetésébe és fejezzük be végre. Én most hazamegyek, és magammal viszem ezt a nőt. Ő megpróbált segíteni neked, tudom, nem hagynád, hogy szenvedjen. A férj valami esztelenségre készült. Látta Julie-t Candy karmai között, és ez teljesen elhomályosította az agyát. Lőni akart és kereste a megfelelő helyzetet, amikor eltalálhatná Candyt, anélkül, hogy a nőt megsebesítené. A szeméből azonban szinte sütött az elszántság, hogy akkor is megcélozza Candy fejét, ha az félig az asszony takarásában van. Ideje eltűnni.

- Gyere haza – mondta Franknek. - Bejössz a konyhába, hagyod, hogy bevégződjön, és én elengedem a nőt. Esküszöm az anyánk nevére, hogy elengedem. Ha azonban tizenöt percen belül nem leszel ott, akkor lehajítom ezt a nőt az asztalra és megvacsorázom, Frank. Azt akarod, hogy annak a vérét igyam, aki segítségedre volt? Candy mintha egy lövést hallott volna az eltűnése pillanatában. Akár így volt, akár nem, már későn dördült el az a lövés. Ő már ott volt a Pacific Hill Road-i ház konyhájában, karja pedig még mindig Julie Dakota nyaka köré fonódott.

56 Bobby most már csöppet sem törődött az esetleges veszéllyel, megragadta Franket és teljes erejéből megrázta. - Hallottad ugye, hogy mit mondott? Ne menj el! Most az egyszer ne menj el, vagy rád tapadok és sosem engedlek el, akárhová hurcolsz is. Egy idő után aztán már imádkozni fogsz, hogy inkább Candy tegye rád a kezét. Istenemre mondom, így lesz! Ezzel nekilökte Franket a bezsaluzott ablaknak, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Mögöttük felhangzott Lawrence Fogarty halk, már jól ismert nevetése. Mikor Bobby meglátta, milyen zavaros és rémült az ügyfele pillantása, rájött, hogy fenyegetésekkel nem tud célt érni. Sőt a fenyegetésekkel csak azt érheti el, hogy Frank félelmében elmenekül, ahelyett hogy segítene Julie-n. Sőt ami talán még ennél is rosszabb, úgy kezelte Franket, mintha nem is emberi lény lenne, hanem csak egy darab hús, ez pedig igazolná a korrupt öreg orvos életfilozófiáját. Ettől legalább annyira rettegett, mint Julie elvesztésétől. Elengedte Franket. - Sajnálom. Figyelj rám, Frank, sajnálom az előbbieket, őrült voltam – mondta. Figyelte, felcsillan-e az értelemnek akár csak egy szikrája a sérült agyban, amely lehetővé tenné, hogy legalább megértsék egymást. Félelmet látott Frank szemében, és olyan magányt, hogy legszívesebben elordította volna magát. Valamiféle elveszettséget is látott a szemében, olyasmit, mint amikor Thomast elvitték kirándulni az intézetből, „ki a világba”, ahogy ő mondta. Hirtelen rádöbbent, két perc már el is telt a Candy által megszabott tizenötből. A lehető legnyugodtabban megfogta Frank jobb kezét, maga felé fordította a tenyerét, és rákényszerítette magát, hogy megérintse a döglött bogarat. Az érintéstől undorodott, de nem mutatta. - Ez fáj neked, Frank? Ez a bogár teljesen beleépült a sejtjeidbe. Fáj? Frank ránézett, aztán végül megrázta a fejét. - Nem. Bobby felbátorodott már ettől az egyszerű kérdés-felelettől is és most Frank arcához ért, a bőr alatti kövekhez. Olyan volt, mintha daganatokat tapintana. - És itt, Frank, fáj? Fájdalmaid vannak? - Nem – szólalt meg Frank és Bobby szíve izgatottabban kezdett kalapálni, mert úgy érezte, most már valóban áttört egy falat. A zakója zsebéből elővett egy papír zsebkendőt, és gyöngéden letörölte a nyálat Frank álláról. Frank hunyorított, és mintha tisztult volna a tekintete. Bobby háta mögül, feltehetőleg még mindig a karosszékében ülve és whiskys pohárral a kezében, megszólalt Fogarty. - Már három perc telt el. Bobby azonban figyelemre se méltatta a doktort. Továbbra is farkasszemet nézett Frankkel.

- Nehéz életed volt, ugye? Te voltál az egyetlen normális közöttük, és amikor gyerek voltál, mindig szerettél volna úgy beilleszkedni az iskolába, ahogy a többi gyerek, és ahogy a testvéreidnek sosem sikerült. Hosszú időbe telt, amíg ráébredtél: az álmod nem válhat valóra, nem lehetsz olyan, mint a többi gyerek, mert hiába voltál teljesen normális a családodhoz képest, mégiscsak abból az istenverte házból származtál, és ez mindig kirekesztett a többiek közül. Ők nem láthatták a bélyeget rajtad, nem emlékezhettek arra a sok sötét dologra, de te láttad, és te emlékeztél. Egyre értéktelenebbnek érezted magad, és mindez a családod rémregénye miatt. Aztán már otthon is kívülállónak számítottál, hiszen nem illettél bele a képbe, túl érzékeny voltál ahhoz, hogy részese légy ennek a lidércnyomásnak. Így aztán egész életedben magányos voltál. - Egész életemben – mondta Frank – és ez már így is marad örökre. Most már nem utazik el, Bobby fogadni mert volna rá. - Frank, én nem tudok segíteni rajtad. Senki sem tud. Ez a szomorú igazság, és én nem akarok hazudni neked. Nem csaplak be és nem is fenyegetlek. Frank nem szólalt meg, de figyelt. - Még tíz perc – mondta Fogarty. - Az egyetlen dolog, amit tehetek érted, Frank, hogy megmutatom, miként adhatnál végre értelmet az életednek, hogy méltósággal tudj elszakadni tőle, és a halálban talán majd békére lelsz. Van egy ötletem, amellyel megölheted Candyt, és megmentheted Julie-t is. Ha ezt meg tudod tenni, akkor hőssé avatod magad. Gyere velem, Frank, kérlek! Figyelj jól rám, és ne hagyd Julie-t meghalni. Frank nem mondott igent, de nemet sem. Bobby úgy döntött, a számára megfelelő választ tekinti elhangzottnak. - Indulnunk kell, Frank. De kérlek, ne próbáld meg magad teleportálni, mert akkor újra elveszted az ellenőrzést magad fölött, és megint ide-oda fogsz hányódni. A kocsimmal megyünk, öt perc alatt már ott is lehetünk. Bobby megfogta az ügyfele kezét. A jobb kezét. Remélte, Frank emlékszik még rá, mennyire fél és undorodik a bogaraktól. Ez a gesztus talán majd meggyőzi mondandója komolyságáról. Elindultak az ajtó felé. Fogarty végre felemelkedett a székéből. - A halálukba mennek, gondolom, tudják. Bobby úgy válaszolt, hogy még csak hátra sem fordult. - Nos, úgy látom, maga már évtizedek óta arra tart. Ezzel kisétáltak az esőbe, és teljesen átnedvesedve beszálltak a kocsiba. Már a volán mögött ülve, Bobby ránézett az órájára. Már csak nyolc percük maradt. Maga is elcsodálkozott, miért tekintette szentírásnak Candy ígéretét, hogy tizenöt percet vár. Fogalma sem volt, miért annyira biztos abban, hogy az a komplett őrült még nem törte ki Julie nyakát. Robogtak előre az eső áztatta utakon a Pacific Hill Road felé, és közben Bobby elmagyarázta Franknek, ha hajlandó feláldozni saját magát, akkor megszabadíthatja a világot Candytől, és szétrombolhatja az anyja teremtette poklot, mint ahogy akkor akarta, amikor baltát emelt rá. Bobby terve egyszerű volt. Franknek maradt ideje, hogy többször is átgondolja, mielőtt megállnak a rozsdás vaskapu előtt. Frank semmit sem reagált arra, amit hallott. Nem lehetett tudni, megértette-e egyáltalán, amit hallott, vagy hallott-e egyáltalán egy szót is. Csak bámult maga elé meredten, a szája kicsit nyitva volt és a fejével bólogatott, méghozzá az ablaktörlő ritmusára. Mintha Jackie Jaxx kristálya himbálózott volna előtte aranyláncán. Amikor beléptek a rozzant házba, már csak két percük maradt a tizenötből. Ettől a pillanattól kezdve Bobby rábízta magát a sorsra. Nem tehetett mást.

* * * Amikor Candy megérkezett vele a konyhába, és lelökte a székre, Julie azonnal a revolveréért nyúlt, de Candy sokkal gyorsabb volt nála, kicsavarta a fegyvert a kezéből, ráadásul olyan erővel, hogy Julie két ujja eltört. Szörnyű fájdalmak rohanták meg, de ez már csak adalék volt a nyaka és a torka sajgásához. Mégsem sírt, mégsem panaszkodott. Ehelyett, amikor Candy elfordult tőle, hogy egy fiókba dugja a fegyvert, felugrott a székről és az ajtó felé rohant. Candy azonban elkapta, felemelte, aztán meglóbálta és rávágta a konyhaasztalra, olyan hihetetlen erővel, hogy majdnem elvesztette az eszméletét. Candy egészen közel hajolt hozzá és szinte az arcába lihegve mondta: - Te ugyanolyan jóízű leszel, mint annak a Clintnek a nője. Te is tele vagy élettel, nagyszerű érzés lesz, amikor a véred szétárad majd bennem. Ellenállási és menekülési kísérletei nem bátorságból táplálkoztak, inkább félelemből. Rettenetes élmény volt számára az utazás Candyvel, és nem akarta újból átélni. Megsokszorozódott a félelme, amikor magán érezte Candy kriptaszagú leheletét. Képtelen volt elfordítani a szemét, csak bámulta Candy kék szemét, miközben arra gondolt, ilyennek kell lennie a Sátán pillantásának. Nem feketének, mint a bűn, és nem vörösnek, mint a Pokol tüze, hanem épp ilyen diadalmasan és gyönyörűen kéknek, és éppen ilyen könyörtelennek. Mindaz a vadság és kegyetlenség, ami az emberiségben mindeddig felgyülemlett, az a vérszomj és nyers erő, most mintha Candy Pollard-ban egyesült volna. Végre eltávolodott tőle, mint egy összetekeredő kígyó, miután úgy döntött, csak később támad. Candy felsegítette és visszavitte a székéhez. Julie meghunyászkodott, életében talán először. Most már tudta, ha újra ellenáll, Candy azonnal megöli, és jóllakik a véréből. Ekkor Candy valami megdöbbentőt mondott. - Miután elintéztem Franket, majd elmeséled nekem, honnan szerezte Thomas a hatalmát. Julie annyira meg volt félemlítve, hogy alig tudott megszólalni. - A hatalmát? Miről beszél? - Ő volt az egyetlen, akivel találkoztam, persze a családomon kívül. A Gonosz, így hívott engem. Megpróbált telepatikus úton megfigyelés alatt tartani, mert tudta, előbb vagy utóbb te meg én keresztezzük egymás útját. Honnan lehetett ez a hatalma, ha egyszer nem szűzen fogantatott? Később majd ezt elmagyarázod nekem. Julie annyira félt, hogy se sírni, se ordítani nem tudott, sérült keze iszonyatosan fájt, és most még meg is döbbent. Thomas? Különleges pszichikai képességekkel lett volna megáldva? Hát lehetséges, hogy miközben azt hitte, ő vigyáz Thomasra, bizonyos szempontból éppen Thomas vigyázott őrá? Ekkor különös hangok közeledtek a ház belseje felől. Egy pillanattal később legalább húsz macska osont be a konyhába, a farkuk szinte összecsavarodott, annyian voltak. Mögöttük pedig felbukkantak a Pollard-ikrek. Mindketten mezítláb, bugyiban és trikóban voltak, az egyetlen különbséget csak az jelentette, hogy az egyikőjük trikója piros volt, a másikuké fehér. Sápadt arcuk szellemekhez tette hasonlatossá őket, de különben nem volt rajtuk semmi éteri. Szikárak voltak, de élettel teltek, és ugyanúgy feszült bennük valami rejtett energia, mint a napon sütkérező macskában. Légiességükkel szöges ellentétben állt a belőlük áradó erő és érzékiség. A jelenlétük bizonyára rengeteg természetellenes feszültséget ébresztett a bátyjukban, aki férfi volt ugyan, de képtelen volt levezetni a testét feszítő szexuális indulatokat. Az ikrek egyre közeledtek az asztalhoz. Egyikőjük Julie-t bámulta, a másik az elsőbe kapaszkodott, és rá is tapasztotta a pillantását. A merészebb megszólította Julie-t. - Te Candy barátnője vagy? Félreérthetetlen ugratás bújt meg a kérdés mögött. - Fogd be a szád – mordult rá Candy. - Ha nem vagy a barátnője – folytatta bűbájos hangján az ikrek egyik fele -, akkor gyere velünk, van egy remek ágyunk, és a macskák nem fognak zavarni. Azt hiszem, tudnálak szeretni. - Ne merészelj így beszélni az anyánk házában! - kiabálta Candy.

A dühe teljesen őszintének látszott, de Julie figyelmét nem kerülhette el, hogy a lány mintha elbátortalanította volna Candyt. Mindkét lány, még a szótlan is, olyan vadságot árasztott magából, hogy érezni lehetett: semmitől sem riadnak vissza, különösebb lelkiismeret-furdalás és gátlás nélkül megtesznek mindent. Julie most már majdnem ugyanannyira félt tőlük, mint Candytől. Valahonnan távolról, miközben a tetőt monoton hangon verték az esőcseppek, felhangzott egy halk kopogás. A macskák teljesen egyszerre elindultak le a hallba, a bejárati ajtó felé, hogy aztán egy perccel később Frank és Bobby kíséretében térjenek vissza.

* * * Amikor Bobby belépett a konyhába és – köszönet Istennek, na meg Candynek – Julie-t épségben találta, a szíve megtelt hálával. Megviselt volt, az arca fájdalomról és félelemről árulkodott, de élt. Bobby még soha életében nem látta ennyire szépnek. De soha ennyire legyőzöttnek, elbizonytalanodottnak sem látta, és ez még inkább elöntötte érzelemmel. Bobby reménykedett abban, hogy Frank megteszi, amire kérte, de elszánta magát a revolver használatára is, ha a rossz még rosszabbra fordul. Azonban alig lépett be a konyhába, Candy rámordult. - Vedd ki a pisztolyodat a tokjából, és ürítsd ki. Miközben ezt mondta, máris Julie háta mögé perdült, és a kezét az asszony torkára tette, az ujjai karomként markolták a nyakát. Bobby előhalászta a tartójából a Smith & Wesson-t, úgy tartotta, hogy nyilvánvaló legyen, nem akar vele tüzelni, aztán kinyitotta a tárat, kirázta belőle az öt lövedéket a padlóra, majd letette a fegyvert egy közelben álló komódra. Candy Pollard izgalma érezhetően nőtt attól a pillanattól kezdve, hogy Frank és Bobby belépett a konyhába. Most elengedte Julie torkát, ellépett mellőle, és diadalittas tekintettel meredt Frankre. Ahogy Bobby meg tudta állapítani, tökéletesen kárba veszett pillantás volt, ugyanis Frank ott volt velük a konyhában, de mégsem volt ott. Ha felfogott egyáltalán valamit a körülötte zajló történésekből, akkor meglehetősen ügyesen palástolta. Candy lemutatott maga elé a földre. - Gyere ide, és térdelj le elém, te anyagyilkos. A macskák szétrebbentek arról a helyről, ahová Candy mutatóujja irányult. Az ikrek feszülten figyeltek, bár igyekeztek elrejteni az érzelmeiket. Bobbynak feltűnt, hogy a macskák is igyekeznek közömbösséget mutatni, de égnek meredő füleik elárulták izgalmukat. Violet és Verbina esetében lüktető halántékuk és az izgalomtól megkeményedett mellbimbójuk árulkodott, amelyek majd átfúrták a trikójuk vékony anyagát. - Azt mondtam, gyere ide és térdelj le – ismételte meg Candy. - Vagy talán el akarod árulni azokat az embereket, akik segítő kezet nyújtottak neked az elmúlt hét évben? Rajtuk kívül nem volt senki, emlékezz! Térdelj le, vagy megölöm a Dakota házaspárt. Most azonnal megölöm őket. Frank egy lépést tett, aztán még egyet. Megállt, lenézett a macskákra, mintha valami izgatta volna velük kapcsolatban. Bobby sosem tudta meg, vajon Frank ezzel a pillantásával váltotta-e ki az elkövetkező véres eseményeket, hogy kiszámította-e a következményeket, vagy őt ugyanannyira meglepte ami történt. Bármi is volt a mozgatója, amikor felnézett a macskákról, egyenesen az ikreknek címezte a kérdést. - Ó, hát anya még mindig itt van? Még mindig itt van velünk a házban? A szótlan iker megmerevedett, a másik meg inkább ellazult, mintha Frank kérdése egy komoly dilemmát oldott volna meg a számára: mikor és hogyan lebbentse le a fátylat az igazságról. Odafordult Candyhez, és megajándékozta egy mosollyal. Bobby még életében nem látott ilyen gúnyos és egyben alázatos, félelemmel teli és kihívó, kéjes és hűvös, vad és állati mosolyt.

Candy olvashatott a mosolyból, mert olyan hihetetlen irtózat ült ki az arcára, hogy már-már emberi lénynek látszott. - Nem, ezt nem tehettétek – mondta. A bátrabb iker mosolya még szélesebbre húzódott. - Miután eltemetted, mi kiástuk. Ó most már a mi részünk és a macskák része. A macskák az ég felé meresztették farkukat, és Candyt bámulták. A Candyből kiszakadó ordítás már egyáltalán nem volt emberi, a sebesség pedig, amellyel a lányra vetette magát, elképesztette Bobbyt. Candy nekilökte a lányt a jégszekrénynek, majd a saját testével odaszorította, miközben a jobb kezével az arcába csapott és egymás után többször nekivágta a fejét a szekrény fém ajtajának. Aztán felemelte, két kezével átfogta karcsú derekát és el akarta hajítani, mint ahogy a gyerekek szokták megunt babáikat, de a lány hihetetlen fürgeséggel a derekára kulcsolta hosszú lábait, a kezét pedig a tarkóján fogta össze. Mintha elölről meglovagolta volna, a mellei Candy arcának feszültek. Candy püfölni kezdte az öklével, de a lány nem eresztette. Kitartott egészen addig, míg el nem csendesedtek az ütések és akkor a lány lazított a szorításon és szép lassan lejjebb kezdett csúszni, úgy, hogy a torka egészen közel kerüljön Candy szájához. Candy kapott az alkalmon, amit a lány felkínált és a fogaival kitépte belőle az életet. A macskák őrületes nyávogásba kezdtek és ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Egy percig ha tartott az egész haláltusa, amelyet a lány kéjes sikolyai és Candy őrjöngő ordításai kísértek. Sem Bobby, sem Julie nem lépett közbe, hiszen senki sem kockáztatná meg, hogy belépjen egy tornádó tölcsérébe. Az életükkel kellene fizetniük, és a vihart képtelenek lennének megállítani. Frank kívülállóként szemlélte az eseményeket. Candy ekkor a másik ikerhez fordult, és még hamarabb elpusztította. Ő egyáltalán nem védekezett. Amikor az őrült óriás elhajította az élettelen testet, Frank végre úgy látszott, engedelmeskedik a parancsnak. Közelebb lépett, és az öccse legnagyobb meglepetésére megfogta a kezét. És akkor, pontosan úgy, ahogy Bobby remélte, Frank eltűnt, és magával rántotta Candyt is, aki most nem a saját akaratának engedelmeskedett, hanem utánfutóvá vált Frank száguldó kocsija mögött – úgy, mint annak idején Bobby. Hirtelen néma csönd szakadt rájuk. Julie-ról patakzott a verejték, láthatóan belebetegedett a látottakba. Hátratolta a székét, fel akart állni. - Nem – mondta Bobby, és gyorsan mellé lépett, és bátorítólag a vállára tette a kezét, maradjon csak nyugodtan ülve. - Várj, még nincs vége. Különös fuvolaszerű hang, és egy kis szellő. - Bobby – Julie hangja pánikba fulladt. - Bobby, visszajönnek! Addig menjünk innen, amíg még lehet! Bobby visszanyomta a székbe. - Ne nézd, de nekem látnom kell, vajon Frank megértette-e, amire kértem. Neked nem kell odafigyelned. Újra hallották a különös hangot, és enyhe szellő keverte meg a halott lányokat körüllengő vérszagot. - Miről beszélsz, egyáltalán? - kérdezte Julie. - Csukd be a szemed. Julie természetesen nem csukta be a szemét, hiszen sosem futamodott meg semmilyen látványtól. A Pollard-ok újra megjelentek, visszatértek rövid, de szerteágazó utazásukról. Talán a Fuji hegyen jártak, vagy a doktor házánál, de egy biztos: sokfelé megfordultak. A siker titka ugyanis a folyamatos és villámgyors helyváltoztatásban rejlett, ezt magyarázta Bobby a kocsiban, és úgy tűnik, Frank megértette. A két testvér már nem volt többé két önálló lény, hiszen Frank, aki az útiparancsnok lett, egyre nagyobb hibaszázalékkal terelte újra össze atomjaikat. Minden megálló után romlott ez a képessége. Most olyanok voltak, mint a sziámi ikrek. Frank bal keze eltűnt Candy jobb felében, mintha keresgélni akart volna a belsejében, Candy jobb lába beleolvadt Frank bal lábába, így most összesen három lábuk maradt.

Egyéb furcsaságok is akadtak, de mielőtt Bobby valamennyit megfigyelhette volna, újra eltűntek. Franknek állandó mozgásban kell lennie, nem szabad engednie, hogy Candy erőt fejthessen ki, legalábbis addig ne, amíg teljesen össze nem keverednek. Julie felfogta, mi történik, és néma csöndben ült. Törött kézfejét az ölében pihentette, baljával erősen kapaszkodott Bobbyba..Megértette, anélkül hogy Bobby mondta volna: Frank most feláldozza magát értük, és ezt csak egyetlen dologgal viszonozhatják, azzal, hogy szemtanúi lesznek hősiességének, mint ahogy Thomasért, Clintért, Felináért és Halért sem tehetnek mást, mint hogy megőrzik őket emlékezetükben. Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez. Újra az a furcsa hang. A testvérpár visszatért a gyors széthullások és összeállások sorozatából, és most már teljesen eggyé vált, iszonyatos egységgé olvadt. A testük hatalmas lett, széles és ormótlan, mintha kettőjükből gyúrták volna össze. Az egyetlen fejről rémisztő arc bámult le. Frank barna szemei nem egy vonalban helyezkedtek el, és száj tátogott az orr helyén. Az arc bal felén még egy szájnyilt. Két iszonyú üvöltés remegtette meg a konyhát. A másik, száj nélküli arc a monstrum mellébe ékelődött, az egyik szemüregből Candy kék szeme villant elő, a másikat fogak keretezték. A rémséges lény eltűnt, aztán alig egy perccel később, újra megjelent. Most már nem is lehetett felismerni, hogy valaha emberformájú lények lehettek. Hatalmas szövethalmazzá lettek, amely néhol egész fekete, néhol rózsaszín volt, teletűzdelve csontdarabokkal. Itt-ott hajszálak nőttek ki belőle. Az egészet sűrűn behálózták az erek, amelyekben-láthatóan különböző ütemre dobolt a vér. Utazásuk során Frank biztosan elvitte Candyt Calcuttába is, vagy legalábbis valami hasonló helyre, mert svábbogarak, sőt patkányok épültek bele a masszába. Bobby most már tudta; Candy sosem születhet újjá. A monstrum összeesett, rángatózott egy darabig, aztán elcsendesedett. Néhány bogár még megpróbált menekülni, de beágyazódott részeik makacsul ellenálltak. Nekik sem maradt túl sok idejük hátra.

57 Egyszerű kis ház volt, a partnak azon a szakaszán, amelyet még nem kaptak fel. A hátsó veranda a tengerre nyílt, néhány falépcső vezetett le egy bokros kis udvarra, és mögötte közvetlenül ott hullámzott a tenger. Tizenkét pálmafájuk is volt. A nappali berendezését néhány szék, egy dohányzóasztal, egy kétszemélyes kanapé és egy wurlitzer – 950-es, természetesen – alkotta, amelyet a bigband korszak lemezeivel tömtek meg. A padlót tölgyszínűre pácolták. Néhanapján a falhoz tolták a bútorokat, feltekerték a szőnyegeket, feltettek néhány lemezt, és táncoltak. Csak úgy, kettecskén. Többnyire ez volt az esti program. Reggelenként, amikor nem szerelmeskedtek, akkor a konyhában üldögéltek, és szakácskönyveket böngésztek, aztán mindenfélét sütöttek, vagy éppen leültek a kávéjukkal az ablak elé, nézték a tengert és beszélgettek. Rengeteg könyvük volt, közös volt az érdeklődésük a körülöttük élő állatok iránt. Meg sok jó és rossz emlékük. És ott voltak egymásnak ők. Néha beszélgettek Thomasról, és találgatták, honnan lehettek olyan hihetetlen képességei, amelyeket egész életében rejtegetett. Julie ilyenkor mindig azt mondta, ez is azt bizonyítja, mindenki sokkal összetettebb és misztikusabb, mint gondolnánk.

Hogy lerázzák a rendőrséget, elismerték, hogy valóban dolgoztak egy bizonyos Frank Pollardnak, aki meg volt győződve arról: a testvére, James, meg akarja ölni valami félreértés miatt. Azt mondták, James bizonyára veszélyes őrült, hiszen megölte Thomast és az iroda munkatársait, mert megpróbálták kettőjük ügyét elrendezni. Amikor a Pollard-házat felgyújtva találták, és a maradványok között összekeveredett emberi csontokra bukkantak, a rendőrség végre leszállt róluk. Az ő feltevésük szerint Mr. James Pollard megölte ikertestvéreit és a bátyját, majd elmenekült. A szökevénynek feltehetőleg fegyvere van, és nagyon veszélyes. Az irodát bezárták. Csöppet sem hiányzott nekik. Julie már nem érezte úgy, hogy megóvhatja a világot, és már Bobbynak sem kellett arra ügyelnie, hogy megvédje Julie-t. Pénz és néhány vörös kő meggyőzte Dyson Manfredet és Roger Gavenallt, hogy felejtsék el, honnan is származik a különleges bogár, amelyről megjelentették az értekezésüket. A Dakota-iroda segítsége nélkül amúgy sem tudnák meg soha a bogár eredetét. A tengerparti házban tartogatták azokat a dobozokat és zsákokat, amelyeket pénzzel megpakolva a Pacific Hill Road-i házból hoztak el. Candy és az anyja megpróbálta életük zűrzavarát többmilliónyi dollárral enyhíteni, aztán a pénzt elrejtették a második emeleti hálószobában, pontosan úgy, ahogy Julie és Bobby feltételezte. Az óriási Pollard-vagyonnak csak egy kicsiny töredéke bújt meg a tengerparti házban, de még így is több volt, mint amennyit két ember élete végéig elkölthet. A többi pénz szénné égett, csakúgy, mint minden más, amikor felgyújtották a Pacific Hill Road-i házat. Idővel Bobby elfogadta a tényt, hogy akkor is lehet jó ember, ha néha sötét gondolatok fordulnak meg a fejében, vagy önző módon viselkedik. Julie erre azt mondta, végre felnőtt, és ha az ember már nem olyan fiatal, nem is rossz dolog elhagyni a Disneylandet. Julie szeretett volna egy kutyát. Bobby azt mondta, jó, ha meg tudnak egyezni, milyen fajta legyen. Julie azt mondta, majd Bobby takarít utána. Bobby azt mondta, majd Julie takarít, ő majd gondoskodik a kényeztetésről és frisbee-dobálásról. Julie elismerte, nem volt igaza azon az éjszakán Santa Barbarában, amikor kétségbeesésében azt mondta: sosem válnak valóra az álmok. Az álmok mindig valóra válnak. A gond az, hogy sokan egy bizonyos álmot kergetnek, és nem veszik észre a sok-sok beteljesült álmot maguk körül. Egy napon Julie bejelentette, gyereket vár. Bobby egy darabig csak ölelte, mert nem talált szavakat, amelyekkel kifejezhette volna határtalan boldogságát. Kiöltöztek, mert úgy döntöttek, ezt pezsgős vacsorával kell megünnepelni a Ritzben, de végül otthon ünnepeltek a verandán, nézték a tengert, és zenét hallgattak. Hatalmas homokvárakat építettek, aztán leültek a verandára és figyelték, ahogy a dagály összedönti az építményeiket. Néha arról a szóözönről is beszéltek, amelyet Bobby hallott a kocsiban, pontosan akkor, amikor Thomas meghalt. Nem tudták, mit jelenthet az, hogy „ott van egy fény és az szeret téged „ - de arra gondoltak: a legcsodálatosabb álom mégiscsak az, hogy az ember sosem hal meg igazán. Vettek egy fekete labradort, és Sookie-nak nevezték el. Voltak éjszakák, amikor Julie félt. Néha Bobby is. De ott voltak egymásnak, és még rengeteg idejük volt.