Davis Stephen Jim Morrison Elete Legendaja Halala

Jim Morrison ÉLETE,

HALÁLA,

LEGENDÁJA

STEPHEN DAVIS CARTAPHILUS KÖNYVKIADÓ JIM MORRISON / LIFE, DEATH, LEGEND Copyright © 2004 by Stephen Davis Fordította: Sipos Katalin A fordítást ellenőrizte: Bajtai Zoltán Szakértő: Göbölyös N. László A borítót tervezte: Bányász Éva ISBN 963 7448 02 0 Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2005 Felelős kiadó: Szász Zsolt Hungarian translation © Sipos Katalin, 2005 Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. Nyomás: Regiszter Kiadó és Nyomda Kft. Jim Morrisonnak 1943-1971 ΚΑΤΑ ΤΟΝ ΔΑΙΜΟΝΑ ΕΑΥΤΟΥ Ex-fan des sixties Ou sont tes années folles? Que sont devenues toutes tes idoles? JANE BIRKIN Tartalom Bevezetés ELSŐ KÖNYV / JIMMY Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet MÁSODIK KÖNYV / JIM MORRISON Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet HARMADIK KÖNYV / JAMES DOUGLAS MORRISON Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Epilógus A szerző jegyzetei Válogatott források

Bevezetés MÁR ÉVTIZEDEK ÓTA HALOTT, de még mindig baj van vele. Jim Morrison delejes figura volt a hatvanas évek Amerikájában: lázadó költő, bőrszerelésbe öltözött istenség, aki gyorsan élt, fiatalon halt meg, s akinek Párizsban hagyott holtteste sem volt egészen rendben – arról nem is beszélve, hogy már oda is a törvény elől menekült. Fénykorában az írók és kritikusok majd' megszakadtak az igyekezettől, hogy ezt a rendhagyó alakot valahogy sikerüljön beskatulyázni. („Egy angyal a kegyelem állapotában és üzekedő kutya”, mondta róla valaki.) Korának legnagyobb amerikai rocksztárja volt, olyan híresség, akiről rengeteget írt a sajtó, de életének, verseinek és zenéjének titkai még most, három évtizeddel később is megfejtésre várnak. Jim Morrison megkísérelte tűzbe borítani az éjszakát. A Doors szólóénekeseként, öngyilkos küldetést teljesítő, keserű szavú igehirdetőként megpróbálta nemzedékét eltéríteni az általa börtönnek látott társadalmi és szexuális konformitástól. Látnók volt, mester, költő, iszákos és biszexuális mindenevő. Magát és a zenekar többi tagját „erotikus politikusok”-nak nevezte, és makacsul arra buzdította hatalmas közönségüket – a veszélyes hatvanas évek sűrűjében –, hogy törjenek át az érzékelés ajtóin egy magasabb szintű, transzcendens tudatosság felé, s hagyják maguk mögött az elgépiesítő családi kondicionálást. A Doors-koncertek vitték a sámánszertartásokhoz legközelebb a rock közönségét: harci dalok ritmusai lüktettek, és az intimitás már fokozhatatlan volt. A Doors érezni és érzékeltetni tudta a hatvanas évek végének nyugtalanító, fenyegető légkörét, amely úgy fojtogatott, mint a könnygáz – és tette ezt hipnotikus erővel. Jim Morrison 1965 és 1971 között megírt száz dalt, felvett hét platinalemezt, megírt és kiadott négy verseskötetet, három filmet készített, lemezre vette a verseit, írt három filmforgatókönyvet, és többtucatnyi jegyzetfüzetet töltött meg versekkel és feljegyzésekkel. A Doorsszal kétszáznál is többször lépett fel. Szex-ikont csinált magából, a hatvanas évek legnagyobb amerikai sztárját. A puritán Amerika minden fontos szexuális tabuját kikezdte, és egy frenetikus politikai kirohanásában még magát a bosszúálló Nixon-kormányzatot is megfenyegette, tiltakozásra, lázadásra szólítva fel közönségét. Most már látszik, hogy Jim Morrison sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azt akkoriban gondolták róla. Bár 1971-ben bekövetkezett halála előtt a kritikusok egy bolondos, leszerepelt Dionüszosz-figurának könyvelték el, azonban Morrison költői víziói nem koptak ki a rádiók műsorából még harminc év múlva sem, sőt bevonultak az új évszázadba is. A klasszikus rockzene klasszikus dalszövegei közé kerültek, és az új generációkra is hatással vannak, nemcsak arra a

nemzedékre, amelyik a legjobban értette Jim Morrison nagy műveinek mélységét, organikus egységét és transzcendens jellegét. Jim Morrison utolsó élő megtestesülése volt annak a lényegét tekintve késő romantikus figurának, a démonok irányította költőnek, aki dühtől remegve tekint az őt körülvevő világra és a kortársakra. A elborult tekintetű és merev arcú próféta, fekete bőrszerelésben. Vitatják bár, de a legjobb költő volt, aki a legendás amerikai hatvanas évek kavalkádjából kikerült. Évtizedek múltak el, s az idő ködéből Jim Morrison alakja kezd kiválni, mint az amerikai hatvanas évek igazi poézisének megtestesülése. Szavai már három amerikai nemzedék agyába vésődtek bele: a „Break On Through” sürgető üzenete, az „L. A. Woman” víziós költészete és a „Riders On The Storm” misztikusan elsuttogott sorai. A klasszikus rockot játszó adók tőle hangosak mindkét parton. Az arcképe minden kollégium falán ott van, és így ünneplik a falfirkák: JIM MORRISON, AMERIKAI KÖLTŐ, 1943-1971. Az eladott Doors-albumok száma e könyv megírásakor ötvenmilliónál tart, és egyre csak növekszik. Ma, Jim Morrison halála után több mint harminc évvel fontos, eddig ismeretlen tények kezdenek napvilágot látni zűrös életével, halálával és legendájával kapcsolatban. De a korábbi kérdésekre még mindig nincs válasz. Ki volt ő valójában? Miért tette tönkre magát? Miért hagyta cserben mindenki, aki ismerte? ROCK-ISTENSÉGNEK LENNI a hatvanas években egyáltalán nem volt jó buli. A turnék megalázó körülmények között zajlottak és szervezetlenül. A banda körül nyüzsgő csajok csinosak voltak ugyan, de herpeszt meg trippert lehetett tőlük kapni. A kábítószerek meg az alkohol elhülyítettek. A barátnőd, amíg te turnéztál, mindenkivel lefeküdt. A kritikusok utáltak, ha túl népszerű lettél, és a sajtó, amely istenséget faragott belőled, egyik napról a másikra ízekre szedett. A Doors olyan jó volt – már amikor jó volt –, mint amilyen a legjobb rockzene lenni tud. De ha rosszak voltak, akkor nem volt náluk idegesítőbb hatásvadász banda a földön. De senki sem adta vissza tisztábban a kor komplexitását és iróniáját, mint Jim Morrison. Ahogy ő megélte ezeket az időket, az érzékek teljes összezavarásával, de tudatosan – Jim megértette a hatvanas évek lényegét: az új vallási víziók korát, a spirituális válságot, a politikai nyugtalanságot, a faji lázadásokat, a merényleteket, és felismerte a ritka alkalmat is a változtatásra és megújulásra. A hatvanas évek ígéretei sosem teljesültek, de egyes kezdeményezések ma már jól láthatóan ebben a korban kezdtek körvonalazódni. így az integráció, az emberi jogok érvényesülése, a „globális falu”, valamint Kelet és Nyugat közeledése. Jim Morrison lélekben végigautóstoppolta ezt a vidéket, akár egy országúti gyilkos, és rejtélyes módon a Doors-dalok sötét üzenete és nyers ereje még mindig képes megfertőzni minden tizenévest. Melyikük ne hallaná meg, hogy a „People Are Strange” szövege egy síron túlról küldött vigasztaló képeslap? És hány rocksztár

sírjánál vannak évente ismétlődő tüntetések? EGYIK PUBLIKÁLATLAN SPIRÁLFÜZETÉBE körülbelül 1968-ban Jim kék tintával beírta hitvallását: „Mindent, amit teszek, állandó iróniával szemlélek.” Jim Morrison híres „Sárkánygyíkkirály”-szerepe is egy vicc volt, de komoly vicc, egy kozmikus álarc. Az, hogy Jim folyton az amerikai sivatagot és annak csúszómászó-alvilágát idézte, része volt annak az egzisztenciális igénynek, hogy az élettapasztalat részévé tegye a fenyegető halál állandó jelenlétét. Egy másik jegyzetében azt írta: „Úgy gondolok a halálra, mint az emberi élet tetőpontjára.” John Densmore, a Doors dobosa, akit sokszor megijesztett és kiborított Jim Morrison viselkedése, később rájött: a hatvanas években a többi kaliforniai zenekar is arról énekelt, hogy az érzékelést magasabb szintre emelve egyfajta megvilágosodást kell elérni. Csakhogy a Doors üzenete – írta Densmore – éppen hogy egyfajta „meg-sötétedés”-ről szólt. Jim Morrison volt az a rocksztár, aki istenigazából úgy tudott megszólalni, ahogy akart. Csakis ő lehetett az, akinek a brutális vietnami háború alatt meg kellett írnia egy olyan felforgató, háborúellenes dalt, mint az „Unknown Soldier”, benne az erőszak és a kétségbeesés pokoli sikolyaival. Generációjában Jim egyedül állt azzal, hogy hatása nem pusztán költészetének erején és a kihangosítás révén elsöprő erejű produkción múlott, hanem azon a hamisítatlan, megátalkodott lázadói alapálláson, ami erőt adott neki, hogy szembehelyezkedjen a társadalommal, és megkérdőjelezze annak álszent és kisszerű erkölcsi értékeit egy vészesen felbolydult korban. A hatvanas évek rocksztárjai között egyedül Jim Morrison nem tekintette a feladatát színjátéknak. „Az úgynevezett előadásaink számomra sosem voltak pusztán színjátékok”, mondta. „Élet-halál kérdése volt mind, kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok emberrel megosszam a gondolataimat.” Jim Morrison megragadta az amerikai hatvanas évek rettegését, és még ijesztőbbé, még kétségbeejtőbbé formálta. Majd az egészből viccet csinált – és Jimnek ez a változékonyság volt a lételeme, de ez úgy működött, mint egy rakétatöltet: egyszer csak kiégett. A legmerészebb és legőrültebb rocksztárokat mindig a kábítószerek teszik tönkre. „A megvilágosodásról mindig kiderül, hogy káprázat.” Amikor a lelke kifáradt, kiszívta belőle az erőt a szerfüggőség, az őrület és a törvénnyel folytatott csatározás, Jim teste hamarosan a lelkét követve távozott. Jim Morrison 1971-ben, huszonhét évesen történt tragikus halála az utolsó volt a nagy rockcsillagok kihunytának sorozatában: az első áldozat Brian Jones volt (Jim példaképe) 1969-ben, huszonhét évesen, majd őt követte Janis Joplin és Jimi Hendrix szintén huszonhét évesen, 1970-ben. Ezután a rockmozgalom nem is tért többé magához. Akik életben maradtak, folytatták, és új csillagok is születtek (majd meg is haltak), de a rock történetének kitüntetett pillanata elmúlt, amikor Jim Morrison lángja kilobbant. Akiket az istenek

szeretnek, azok fiatalon halnak meg. A SZÍNHÁZ SÖTÉT És FÜSTÖS. Kívül sivítanak a rendőrszirénák: a kint rekedt gyerekeket a rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni. Hirtelen forrón egy fehér fény tép a homályba, és egy tömény sikoltással feltárul a kétségbeesés és düh örvénylő mélysége. Ma este a Doors játszik, és Jim Morrison epikus hévvel ad elő, az énekes, aki olyan, akár egy pokolbéli, fényhozó angyal. Ahogy a színpad szélén túlra pillant, kaotikus, rendetlen kavargást lát, a tinédzserek odalent lüktető, rángatózó tömegét. Lehet, hogy az az energia, amit a zenekar kisugároz, félelmetes, de ez semmi ahhoz képest, ami odalent, a közönség soraiban történik: ott a káosz nem játék, és gyakran még veszettebbé válik, mint a színpadon. Jim Morrison a koncerteket épp fordítva érzékelte, mint közönsége: estéről estére tanúja volt a tömeges extázisnak, izgalomnak, kéjvágynak, rettegésnek és boldogságnak. Jim nagyon korán megtanulta, hogy a koncerteken az igazi energia a közönségé. Ez a tudása vezetett ahhoz, hogy ezeket a Bosch-szerű víziókat megörökítse a Feast of Friends című filmjében. VAN VALAMI BORZALMAS, mélyen megindító és szörnyen emberi Jim Morrison tragikus történetében. Első pillantásra nem mond mást, mint hogy a hirtelen jött nagy siker és a rosszul használt szabadság hogyan tett tönkre egy fiatal amerikai költőt. De ha kicsit mélyebbre nézünk, meglátjuk, hogy Jim Morrison kezdeti tombolása és őrjöngése átalakult: művészete érettebb lett, a tapasztalással megjött a kifejezés pontossága, mely bántó élessége ellenére is szép volt -és végzetesen profetikus. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy a Jim Morrison emlékét ez idáig bemaszatoló mítoszok és hazugságok helyett új, hiteles tudósításokat nyújtson, és átértékelje az ismert tényeket és a légből kapott pletykákat is. A kibontakozó portré egy olyan sérült, vadul szeretetre vágyó, együtt érző embert mutat, aki úrrá lett az önpusztításon, mégpedig komor szépségű életműve révén, mely ma is hozzánk szól, és romantikus fénye, spirituális ereje csorbítatlan. Ο Mr. Mojo – aki még ma is felkel. Itt van-e mindenki? A ceremónia kezdetét veszi.

ELSŐ KÖNYV JIMMY ELSŐ FEJEZET A Sárkánygyíkkirály iskolaévei

A legnagyobbak szenvedélye a kockázat és a veszély keresése, s hogy magával a halállal kockázzanak. NIETZSCHE

SZÉTSZÓRVA INDIÁNOK AKI EGY KICSIT IS MÉLYEBBEN ELMERÜL Jim Morrison életének tanulmányozásában, annak látnia kell, hogy gyermekkorának története mennyire meghatározó, ha meg akarjuk érteni, mi történet vele később. Egyrészt mert egész életében nagyon gyerekes maradt. (Persze ez általában is elmondható a rocksztárokról, akik nagyon fiatalon lesznek híresek és gazdagok.) Másrészt amikor a Doors megalakult, és Jim a nyilvánosság elé lépett velük, azonnal megszakította minden kapcsolatát a családjával, és soha többé nem is látta a szüleit. Harmadrészt: már a korai előadásaikban megjelent az ősi Oidipusz-történet egy szemléletes, merész átirata, amelyben Jim rajongók tízezreinek arról énekelt, hogy az apját megöli, az anyját pedig megdugja. Miért gyűlölte ennyire Jim Morrison a szüleit? Miért gyűlölte magát? Hogyan volt képes ennyire tiszta amerikai zenét szülni a saját gyötrelméből? Miért kötött ki végül egy olyan őrült barátnő mellett, aki még nála is erősebb karakter volt, s aki sikertelenül próbálta őt kordában tartani – és aki végül lehet, hogy meg is ölte őt? Hogyan történhetett meg, hogy ez a klassz, tehetséges srác – korosztályának egyik nagy művésze – szörnyeteggé változott, azután pedig áldozatul dobta oda magát? Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert Jim Morrison élettörténetének egyik legjobban takargatott része a zavaros és problematikus gyermekkor a II. világháború utáni katonacsaládok védett, belterjes világában. A szülei, George S. Morrison admirális és Clara Clark Morrison, sosem nyilatkoztak rossz hírű elsőszülött fiukról. Jim öccse és nővére, Andy és Anne is hasonlóan elzárkóztak attól, hogy a testvérükről beszéljenek. Akár a vizsgálódó tekintetektől való félelem, akár a magánélet féltése áll e mögött az eltökélt hallgatás mögött, ha bárki a családnál Jim Morrisonról, az elhunyt rocksztárról és költőről érdeklődik, kaliforniai ügyvédekbe botlik, akik azt állítják, hogy ők a hagyaték kezelői. A Morrison család hallgatásának fala takarja Jim gyermekkorát a halála óta, s különösen a szomorú és feszült kamaszkort. Mindez nem meglepő, hiszen maga Jim Morrison is azt próbálta beadni a médiának, hogy a szülei meghaltak, és hogy sosem volt testvére. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel szívességet tesz a családjának. Apja, George Steven Morrison, akit csak Steve-nek szólítottak, 1920-ban született Georgiában, és a floridai Leesburgben nevelkedett. A Morrison család ősei skót bevándorlók, akik a XVIII. század végén érkeztek Amerikába. A Morrison név néhány tudós szerint a „Moorish” (=mór) szóból ered. A Római Birodalom korában az egyes a provinciákból

származó katonákat mindig távoli provinciákba vezényelték szolgálatra. így brit földről a kelta csapatokat Marokkóba küldték, míg az észak-afrikai mórok rendfenntartóként Britanniában állomásoztak. A különös angol hagyományokat, pl. a Morris-táncokat így a mór táncokra vezetik vissza. Ebben a kontextusban a Morrison jelentheti azt, hogy „Moor's son” (=a mór fia). Élete végén Jim legalább kétszer járt Marokkóban, és keresett valamit, amit azonban megfogalmazni nem tudott útitársainak. Steve Morrison szülei dolgos, istenfélő, italt kerülő déli presbiteriánusok voltak, és fiuk a családi hagyományt követve az 1930as évek végén jelentkezett az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájára. Rendes fiatalember volt, alacsony termetű és komoly, aki a hallgatásával is tekintélyt parancsolt. A II. világháború kezdetén, 1941-ben az ő osztályát is gyorsan átzavarták a hadiérettségin, és Steve Morrisont Hawaiira küldték repülőskiképzésre. Még ugyanabban az évben, közvetlenül Pearl Harbor japán megtámadása előtt találkozott egy táncos rendezvényen Clara Clarke-kal. A sötétszőke, beszédes, nagyon csinos és kicsit molett lány egy wisconsini ügyvéd lánya volt, egy párton kívüli politikusé, aki szakszervezeti aktivisták védőügyvédje volt, és szocialista jelöltként még politikai hivatalért is ringbe szállt. Érdekes, hogy Jim Morrison anyai nagyapja az amerikai radikalizmusnak ezt a nagy hagyományú, populista, progresszív és szocialista vonulatát képviselte, a másként gondolkodásnak és kritikának azt az áramlatát, amely erős politikai alapokról kérdőjelezte meg a kétpárti államberendezkedést a Közép-Nyugatnak ezen az északi fertályán, és amely vonulatból olyan politikusok kerültek ki, mint Robert la Follette. Rövid és a háború miatt folyamatosnak nem mondható együtt járás után – mely fiatal párok ezreire volt jellemző ez idő tájt – Steve Morrison és Clara Clarke 1942 áprilisában összeházasodtak. A floridai Pensacolába költöztek, ahol Steve továbbra is részt vett a repülőskiképzésben, majd egy aknákat telepítő hajón teljesített szolgálatot Alaszka partjainál. Első gyermekük, akit James Douglas Morrisonnak neveztek, a floridai Melbourne-ben született, Cape Canaveralhez közel 1943. december 8-án. Az ország életében korábban ismeretlen volt az a lázas katonai készülődés, mely ezeket az időket jellemezte. Elsőszülött fiukat a családban mindig Jimmynek szólították, és erre a névre élete végéig hallgatott – legalábbis így hívták azok, akik bizalmas viszonyban voltak vele. Az apa hamarosan már Hellcat vadászrepülőkön röpködött a Csendes-óceán déli tájain, és az elkövetkező 18 hónapot szolgálatban töltötte. Amíg az apa a tengerentúlon volt, Clara a férje szüleivel élt, Paul és Caroline Morrisonnal, akiknek a mexikói-öbölbeli Clearwaterben mosodájuk volt. Jimmy a nagyszülei házában élt hároméves koráig, és gyerekkorában végig Clearwater maradt a család bejegyzett lakhelye. Steve Morrison a haditengerészet kitüntetett pilótájaként fejezte be

a háborút, egy olyan ambiciózus katonatisztként, aki a karrierjének szentelte az életét. A háború utáni első megbízatása Washingtonba szólította, de neki eltökélt szándéka volt, hogy a haditengerészetnél egyre magasabbra jusson a ranglétrán, így aztán ahogy az előléptetések következtek és a feladatai változtak, kis családját igen rövid időn belül új és új helyekre költöztette. 1947-ben jó érzékkel ismerte fel, hogy a gyors előmenetelt az új technológiák jelentik, amelyek átformálják a világot – így hát a nukleáris fegyverzetek felé fordult abban a korban, amikor Los Alamosban a hidrogénbomba kifejlesztésén dolgoztak, és próbarobbantást tartottak az új-mexikóbeli sivatagban, a White Sands-i bázison. Steve Morrison új hivatalával járt, hogy nagyon szigorú biztonsági szabályokat kellett betartania, és otthon sem beszélhetett a munkájáról. A hivatali titkosítás miatt (a Morrison főhadnagy teendőire vonatkozó utalások a mai napig cenzúrázva vannak a haditengerészet különben már publikált dokumentumaiban) erről az időszakról csak annyit tudhatunk, hogy a Morrison család Albuquerque közelében lakott egy haditengerészeti szálláson. Jim húga ott született, mikor Jim négyéves volt. Nem tudjuk, hogy a húgocska érkezése traumatikus volt-e a csöndes egyke számára. Történt viszont valami más Új-Mexikóban, ami nagyon erősen hatott Jimmyre. Egy kora reggel a család a sivatagban autózott, valahol Albuquerque és Santa Fé között. Jim szerint a kocsiban ott volt anyja és apja, valamint a nagyszülei. Egyszer csak az apja leállt az országút szélén, és a nagypapával együtt kiszállt a kocsiból. Jim fölnézett, és meglátta egy alig valamivel korábban történt frontális ütközés véres maradványait: egy személyautó és egy teherautó ütközött össze, amely hopi vagy pueblo indiánokat szállított. „A hajnal országútján szétszórva indiánok véreznek.” (Kísértetdal – Hobo fordítása) – fogalmaz Jim később híressé vált visszaemlékezése. Halottak és sebesültek feküdtek az úton, és valahonnan egy fájdalomtól üvöltő nő hisztérikus hangja hallatszott. Jimet a véres látvány arra késztette, hogy megpróbáljon az apja után kiszállni a kocsiból, de az anyja nem engedte. Úgyhogy arcát az ablakra tapasztva szemlélte Jim a halálos baleset vér áztatta tablóját. A nagyanyja fecsegett: ő mindig azt hallotta, hogy az indiánok sosem sírnak, ezek az emberek viszont üvöltenek a kíntól. Jimmy megborzongott, és igyekezett még egy pillantást vetni a vérfürdőre, amint apja visszaült a kocsiba, és elindultak. Pár mérfölddel odébb egy benzinkútnál megálltak, és felhívták az országúti segélyszolgálatot meg a mentőket. Jimmy láthatóan izgatott volt, és folyton kérdezősködött. Annyira felizgatta magát, hogy végül az apja azt mondta neki: „Jimmy, ez igazából nem történt meg. Csak egy rossz álom volt.” De Jim sosem feledte el a haldokló indiánokat. „Először akkor fedeztem fel a halált”, idézte föl az emléket sok évvel később egy elsötétített nyugat-hollywoodi stúdióban, ahol forgott a magnószalag.

„Ott vagyok én, az a kis gyerek… és a gyerek, tudod, olyan, mint egy virág, a feje minden szellőtől megrebben. De ahogy most visszagondolok, visszanézek, az a benyomásom, hogy lehet, hogy akkor az egyik indián lelke vagy akár többüké is belebújt az agyamba. …De ez nem egy kísértettörténet. Inkább olyasmi, ami tényleg jelent nekem valamit.” A sivatagi országúton történtek után egyre többször fordult elő Jimmyvel, hogy éjszaka az ágyába pisilt. Anyja ettől teljesen kiborult. Később, felnőttként Jimmy visszaemlékezett, hogy mikor bepisilt, és utána átment a mamája ágyához, az anyja visszaküldte a szobájába, hogy aludjon a nedves ágyban. Borzasztó szégyen volt. Jim megpróbálta eltitkolni, amikor megtörtént, de az anyja mindig rájött. Már attól is félni kezdett, hogy a saját ágyában aludjon. Néha a földön összekuporodva aludt el. (Az ágyba vizelésnek köze lehet ahhoz a gyerekkori reumás lázrohamhoz, amiről Jim 1970-ben beszélt az orvosának, s amely betegség meggyengíthette Jim szívét is.) HA HINNI LEHET Jim Morrison bizalmas ügyvédjének, Jimmy korán megismerkedett a szexszel. 1969-ben, amikor Jim obszcenitás és közszeméremsértés miatti tárgyalására készültek – ami könnyen börtönbüntetéssel is végződhetett volna –, a Beverley Hills-i ügyvéd, Max Fink kikérdezte Jimet szexuális előéletéről. Fink felesége, Margaret később szalagra vette férje visszaemlékezését, és a gépelt változat szerint az ügyvéd megkérdezte Jimet, miért épp szülőhelyén, Floridában tolta le a nadrágját a színpadon. Jim válasza így hangzott: „Úgy éreztem, ezzel tudom jól kifejezni a szüleim iránti tiszteletemet.” Fink megdöbbent, és ráébredt, hogy micsoda szakadék választja el Jimet a szüleitől. Megkérdezte, hogy mit tettek vele. Jim erre a kézirat tanúsága szerint elmesélte az ágyba vizelés történetét, és arról is említést tett, hogy kisfiúként molesztálta őt egy férfi. Azt nem árulta el Max Finknek, hogy ki bántotta, csak annyit, hogy a családhoz közel álló valaki volt. Fink elmondta, hogy amikor Jim megpróbált erről az anyjának beszélni, az anyja dühös lett rá, hazugnak nevezte, és azt mondta, teljességgel kizárt, hogy ilyesmi megtörténhetett. Fink szerint a történetet mesélve Jim elsírta magát, és annyit mondott: ezt sose bocsátja meg az anyjának. (Ami ezt a kéziratot illeti, a Morrison család ügyvédei kategorikusan tagadták ezeket az eseteket, vagy hogy ez az „állítólagos bánásmód” megfelelne az igazságnak.) 1948-BAN A CSALÁD MEGINT KÖLTÖZÖTT: az észak-kaliforniai Los Altosba, itt lett iskolás Jimmy Morrison, a félénk és pufók kisfiú, aki reggelente utált felszállni a buszra. A levegőben volt a hidegháborús paranoia, a félelem a szovjetek nukleáris támadásától. Jimmy korosztályába belenevelték a termonukleáris világégés állandó fenyegetését, és megkövetelték tőlük a havi rendszerességgel ismétlődő légógyakorlatokon, hogy a menekülést és a fedezékkeresést gyakorolják; néha a padok alatt guggoltak, máskor a besötétített

iskolaépület falai mentén sorakoztak, hogy ha az elképzelt atombomba porrá zúz mindent, ők legalább az üvegcserepek hatósugarán kívül legyenek. A televízió – ami akkoriban kis képernyős volt és fekete-fehér – mély benyomást tett Jimmyre. Másodikosként Jim és egy Jeff Morehouse nevű haverja (aki szintén katonacsaládból jött, és akiknek költözködései nagyjából követték Morrisonék költözéseit) lelkes nézői voltak a Dumont-féle Captain Video műsornak, és még tagjai is lettek a műsor rajongói klubjának, a Video Rangersnek. Jimmy öccse, Andrew Morrison itt, Los Altosban született a következő évben, 1949-ben. Ekkor vették csak igazán kezdetüket ennek az eléggé tipikus katonacsaládnak a vándorlásai. Visszaköltöztek Washingtonba, de csak egy évre, mert innen a kaliforniai Claremont-ba mentek, és ott is csak addig maradtak, míg Steve Koreában szolgált. Jim itt a Longfellow általános iskolába járt. Hatodikos korára zömök gyerek lett, egy kissé asztmás, de természetéből adódóan vezéralkat; a legjobb kickballjátékos az iskolában, sőt a diáktanács elnöke (ilyen minőségében neki kellett reggelente elmondania a diákszövetségi esküt a reggeli gyülekezőn). Nemsokára azonban jelentkeztek a problémák. Kitették a cserkészcsapatból, mert nem engedelmeskedett a parancsoknak, sőt szemtelen volt a csapatvezetőnővel. 1955-ben Morrisonék visszatértek Albuquerque-be, Új-Mexikóba, ahol a családtagok emlékei szerint Jimmyn a változás jelei mutatkoztak: abbahagyta a zongoraleckéket, és kerülte a családot. A sivatag szélén éltek, és Jimmyt lenyűgözték a misztikus, prehisztorikus külsejű sivatagi hüllők, a gyíkok, kígyók, tatuk, amelyek ott nyüzsögtek a forró, száraz vidéken. A legjobban a tüskés békagyíkokat szerette, ezeket a kicsi, pikkelyes sárkányokat a villámgyors nyelvükkel és a rémes pillantásukkal. Becserkészte őket, kikutatta a fészküket, könyveket olvasott róluk. Ezek a sivatagi hüllők lettek Jim személyes totemállatai, a jegyzetfüzeteiben több tucatszor felbukkantak, hogy később a leendő Sárkánygyíkkirály parancsára a nemzeti fetisizálódás útjára lépjenek. 1955-ben az apja – immár Morrison kapitányként – a U. S. S. Midway repülőgép-anyahajóra került, és a család újra költözött: ezúttal San Franciscóba. Alamedában egy külvárosi, nagy házba hurcolkodtak be, és Jimmy itt kezdte a középiskola első évét. A rock and roll születésének korszaka volt ez, melyet a fiatalok eltévelyedéseinek mérföldkövei jeleztek: Elvis cenzúrázott fellépése az Ed Sullivan Showban, Bill Haley ellenállhatatlan „Rock Around the Clock”-ja, Little Richard vad dzsungelritmusai, Fats Domino zsigeri New Orleans-i rhythm and blues zenéje, Chuck Berry ügyes, háromperces gimnazistahimnuszai, a fekete bőrdzsekik és a rugós bicskák, az ötvenes évek ellenállhatatlan James Dean-kultusza – és mindez a konformista Eisenhower-korszakban, a visszafojtott szexualitás, a politikai feszültségek és a hidegháború apokaliptikus fenyegetése közepette.

A MINTAPÉLDÁNY RÉGI TAPASZTALAT, hogy a katonacsaládokban nevelkedett gyermekek gyakran küzdenek beilleszkedési és más viselkedési zavarokkal. Ezek a családok sokszor kénytelenek új helyre költözni, és legtöbbször váratlanul. Nincs túl sok idő arra, hogy barátságok szövődjenek és szilárduljanak meg, mielőtt a következő állomáshelyre kell menni. A hadseregben szolgáló, ambiciózus apa rendszerint sokat van távol, az asszonyok vállalják tehát a gyereknevelést, és ők küzdenek meg a gyökértelenség által kiváltott érzelmi gondokkal, alkoholizmussal. Jim már négyszer költözött négyéves kora előtt, és nem kizárt, hogy a stabilitásnak ez a hiánya alakította ki benne azt a nyughatatlanságot és az elidegenedettségnek azt az erős érzését, ami élete végéig vele maradt. Felnőttként Jim Morrison gyakran nem tudta, hol alszik aznap, és így érezte jól magát. 1967-re a „Light My Fire” jogdíjai már havi rendszerességgel érkeztek, Jim mégsem vett házat, és lakást sem bérelt. Jobb szeretett a barátnőinél lakni vagy motelokba bezuhanni vagy éppen a Doors-iroda elnyűtt kanapéján elájulni. Jimmy problémás gyerek volt, és ez igen megviselte a mamát. Jimmy családon belüli alapállását a sértődöttség jellemezte, hiszen apjának, az ambiciózus katonatisztnek a haditengerészetet a családja elé kellett helyeznie. Ez volt a szokás a fegyveres testületeknél, amit a családoknak is el kellett fogadniuk. Mivel az apa jórészt távol volt, az anya vette át a családfő szerepét. Csak az anya ellen lehetett lázadni. Amikor az apja hazatért a szolgálatból, Jim mindig azt hallotta, hogy az anyja keserű szavakkal panaszkodik rá az apjának, felsorolja az összes ballépését, a gonoszkodásait meg a többi disznóságot. Néhány évvel később Jimmy barátai nem nagyon értették, hogy Jimmy miért a szobája falára (fejjel lefelé) felrajzszögezett Playboyaktokra dobálta a darts-nyilakat. Amikor hazajött az apja, gyakran volt feszült a légkör. A haditengerészetnél Steve-et kedves, halk szavú, energikus és kiemelkedően intelligens tisztnek ismerték. Úgy tűnik viszont, hogy otthon ez a harcedzett tengeri medve csak kurta parancsokat vakkantott oda a gyerekeinek. Lehet-e csodálni, hogy tíz évvel később a fia alkotta meg a vietnami háború korszakának legjelentősebb háborúellenes dalát, a „The Unknown Soldier”-t? Jim öccse elmondta Jerry Hopkins interjújában, hogy otthon Clara ugráltatta Steve-et, egyértelműen ő volt a főnök a családban. Még a házasság elején a házaspár megegyezett, hogy nem ütik meg gyermekeiket, úgyhogy a büntetés szóban történt, ami – legalábbis Jimmy esetében – a szabvány katonai letolás mellett a bűntudat felébresztéséből és megszégyenítésből állt. Andy Morrison bevallotta, hogy ettől ő mindig elsírta magát, de Jim száraz szemekkel állta a szidalmakat. Jimmy viselkedése miatt állandóan botrányok pattantak ki otthon: az anyja ilyenkor egy személyben villámhárító és ellenfél is volt. 1969-ben egy seattle-beli, kaotikus Doors-koncerten a részeg és felpörgött Jim

Morrison nagy nehezen leintette a zenekart, megállt a buli, és akkor így fordult a közönséghez: „Olvastam, hogy a gyerekeknek mindenféle bajaik vannak a szüleikkel. Na igen, a probléma valós. És most itt bevallom nektek, hogy… én sem kaptam elég szeretetet gyerekkoromban!” Gyermekkorában Jim eszes volt és jól beszélt, viszont piszkos volt a fantáziája és élénk a képzelete – néha bizony mondott az iskolában olyasmit, ami bajba sodorta. Jellemző időtöltése volt ekkoriban, hogy felvagdosta a Donald kacsa-képregényeket, majd Donaldot és Daisyt különféle szexuális pozitúrákba rendezte, és új szöveget írt hozzá. Amikor a Mad magazin 1956-ban beindult a maga szürrealisztikus paródiáival és kretén humorával, Jimmy az első előfizetők közt volt. Rongyosra olvasta a Mad példányait, s közben harsányan előadta a képek fölé írt üvöltéseket, hörgéseket és visításokat – ettől mindenki kiborult körülötte. A szüleit teljesen megőrjítette esetlen modorával, meg azzal, hogy kerülte a szemkontaktust mindenkivel – és közben gunyoros, pikírt megjegyzéseket tett. A haditengerészet társasági összejövetelein kínosan érintette őket Jimmy vihogása és idétlenkedése (orrtúrás, köpőcsövezés, gonoszkodó megjegyzések) – úgyhogy hamar rájöttek: jobb őt otthon hagyni, amikor csak lehet. Andy Morrison szerint Jimmy tizenhárom éves kora tájékán kezdett kegyetlenkedni a testvéreivel. Ettől a legtöbbet az öccse szenvedett. Amikor Andy tévézett, Jimmy beoldalgott, lefogta Andy fejét, legyűrte, a fejére ült, és az orra alá fingott. Vagy lekötözte, és lassan Andy arcára eresztette a nyálát. Ha kint voltak, Jimmy felvett egy követ, és azt mondta: „Tízig számolok.” Ami azt jelentette, hogy Andynek futnia kellett. A kissrác hamar megtanulta, hogy Jimmy nem tréfál. Tényleg hozzávágja azt a követ. 1955-ben a Morrison család síelni ment, amikor is Jimmy beültette az öccsét meg a húgát egy tobogánba, és elindult velük lefelé, egyenesen megcélozva egy pajta oldalát. A szánkó begyorsult, de Jimmy nem fékezett. Gyorsabban, még gyorsabban! A húga sírva fakadt. Az anyja kiabált. Steve Morrison is megijedt, és nagyon gyorsan utánuk kellett erednie, hogy a gyerekei össze ne törjék magukat. Az őrjöngő, elképedt apának Jimmy annyit mondott, hogy csak hülyéskedett. Kézenfekvő az a vélekedés, hogy Jim Morrison a katonacsaládok instabilitásának szenvedő alanya, jellegzetes mintapéldány. A gyökerek hiánya, az apa folytonos távolléte, az anya következetlen szigorúsága, mindaz a nehézség, amivel az eszes, de társadalmilag izolált gyerek találkozott, amikor elismerést szeretett volna kapni a barátaitól, a tanároktól vagy a szüleitől – mindez megmagyarázhatja Jim hajlandóságát a lázadásra, melynek célja, hogy megkapja a vágyott figyelmet. Vannak azonban olyan vélemények is, hogy ezek a vándorló katonacsaládok egy nagyobb közösséget alkotnak, s akik ide tartoznak, egyfajta biztonságot találnak itt. így sokkal inkább rugalmas alaptermészetű, alkalmazkodóképes gyerekek kerülnek ki belőlük. Ezek

a családok sokszor együtt költöztek, és a nők, akik a nagy összevisszaságban egyben tartották a családokat, gyakran életre szóló – vagy akár többgenerációs – barátságokat kötöttek. Jimmy Morrison nyilvánvalóan kivételes gyerek volt, megkerülhetetlen jelenség. Igazán senki sem tudta kordában tartani. Robbanékony, mint egy bomba. Jimmy nagyon korán megtanulta, hogyan csikarja ki a vágyott elismerést az emberekből. Később, mikor az apja feljebb lépett a ranglétrán, és több időt tudott otthon tölteni, visszaszerezte családfői szerepét: szigorú szabályokat és fegyelmet vezetett be otthon – amit Andy és Jimmy egyaránt nagyon utáltak. Az 1990-ES ÉVEK PSZICHOLÓGIAI KUTATÁSAI több új elmélettel álltak elő a gyermekkori fejlődés témájában, és ezek egyike, a kötődéselmélet (attachment theory) segíthet nekünk, hogy megérthessük Jim Morrison viselkedésének későbbi, talányos elemeit. A kötődéselmélet szerint azok a gyerekek, akik a szüleiktől közönyös bánásmódot kapnak, illetve akiket elhanyagolnak, nehezen tudják érzelmeiket kontrollálni, és gyakran fordulnak drogokhoz és alkoholhoz, hogy el tudjanak lazulni. Az ilyenek nem könnyen lépnek bizalmas kapcsolatba másokkal, és létező kapcsolataikat sem könnyen tartják meg – előfordul az is, hogy kezelhetetlenné válnak. Sokszor még rá is játszanak saját furcsaságaikra, hogy figyelmet kapjanak, mert még a negatív odafigyelés is jobb a semminél. A közönyösség, a törődés hiánya azt is eredményezheti kicsi gyerekeknél, hogy belemenekülnek egy álomvilágba, és a nagyszerűségről, hírnévről ábrándoznak. Néhányan idő előtt leválnak a családjukról. Vélt függetlenségük a hatalom és az érinthetetlenség érzetét adja nekik, mintha sérthetetlenek volnának. Ahogy így, védtelenül növekednek, gyakran válnak önpusztítóvá, illetve könnyen esnek áldozatául baleseteknek – mert rosszul mérik fel a veszélyhelyzeteket. Ugyan nem tudhatjuk biztosan, hogy Jim Morrisonra ráillik-e ezek közül bármi is, de akit érdekel Jim Morrison, az a későbbi viselkedésével kapcsolatosan fel kell tegye a kérdést, hogy vajon mi indította őt folyamatos lázadásra. 1955-BEN JIM MEGNÉZTE James Dean Ok nélkül lázadó (Rebel Without a Cause) című filmjét. A Nicholas Ray rendezte film a forrongó ifjúság kultuszfilmje volt, melyben a nyughatatlan főhős, Jim (akit alkoholista apja Jimbónak becéz) egy jómódú kaliforniai iskolában szorongásokkal teli, konfliktusokkal és kétségbeeséssel terhelt légkörben nevelkedik. James Dean rendkívül szuggesztíven alakítja e lázadó típust, s a történet olyan különös Los Angeles-i helyszíneken zajlik, mint a Griffith Park-beli csillagvizsgáló. Sal Mineo tragikus halála a film végén nagyon mély benyomást tett Jimmyre. Ezzel a filmmel kezdődött Jim filmek iránti erős és szenvedélyes vonzódása, és az a gyakran hangoztatott vágy, hogy szeretné megtanulni, hogyan kell filmet csinálni. Ez a film az első, amelyik

felbukkan Jim fennmaradt noteszaiban – és felbukkan James Dean következő filmje is, az Óriás (Giant), amelyet a Dean halálos autóbalesete utáni évben hoztak ki. Lehetséges, hogy a filmek, különösen az amerikai mozikat az ötvenes években elárasztó westernek központi szerepet játszottak abban, hogy Jim írni kezdett. Első, azóta elveszett verse, a „Pony Express” valószínűleg egy ilyen hollywoodi alkotáson alapszik, amit Alamedában látott egy szombat délutáni matinén. Bizonyos, hogy Jim Alamedában kapta meg a beatköltőbetegséget – egy életre. A BEATKÖLTŐK 1956-TÓL 1958-ig MORRISONÉK AZ Alameda Avenue 1717.-ben laktak, egy nagy, fatornyos, régi házban, az árnyas külvárosban, a haditengerészet legnagyobb repülőtere közelében. Jim életének viszonylag nyugalmas időszaka volt ez – az anyja itt jól érezte magát, a szomszédok nagyon szerették –, ami Jim Morrison művészi törekvéseire is jótékony hatással volt. Jimnek az öreg ház legfelső szintjén volt egy szobája, itt hallgatta Elvist meg Ricky Nelsont, miközben a földszinten az anyja a saját zenéit, Harry Belafontét, Frank Sinatrát és a South Pacific meg a My Fair Lady eredeti szereposztású albumait rakta föl. A keménykötésű, sötét hajú, jóképű Jim népszerűnek volt mondható az iskolában: tudott poénkodni a tanárokkal, akikre jó benyomást tett a tinédzsereknél ritkán tapasztalt olvasottsága és magas intelligenciaszintje. Tizenhárom éves korában Norman Mailer volt a kedvenc írója – és teljes terjedelmükben tudta idézni a Mad magazin paródiáit. Iskolai eredményei mégis tükrözik a tanárok kellemetlen érzéseit, amit Jim hiperaktivitása okozott. Néhány órán különültették, hogy ne piszkálja a többieket, és hangos közbeszólásaival, poénjaival ne zavarja meg a tanítást. A Mad magazin és a új „kretén humor” műfaj más képviselőinek hatására (Cracked, Sick, Trump) Jim noteszlapjain a vázlatok egyre vadabbá és mélységesen cinikussá váltak. Specialitásai a képtelen méretű nemi szervek és a hatalmas segglyukak voltak, melyekből bőséggel áradtak a testnedvek: a szar, a menstruációs vér, a hüvelyváladék és az ondó. Az apja nagy szalagos magnójával kamu rádióreklámokat készített, melyek a maszturbációt népszerűsítették. (Az egyik ilyen szalag fennmaradt, és majdnem profi színvonalú, élethű hangeffekték kísérik.) Ha ő vette fel otthon a telefont, akkor vagy a The Amos and Andyből levett néger akcentussal szólt bele, vagy keleties kiejtéssel. Csendes padlásszobájában órákat töltött azzal, hogy felvagdosta a képregényeket – és még sokkal obszcénabbakat rakott össze belőlük, lepipálva kedvenc magazinjait: LUCY: Adok ötven centet, ha megbaszol, Charlie Brown! CHARLIE BROWN: Vágd partiba még a triciklidet is, és megegyeztünk, bébi!

Jim legjobb haverja Alamedában egy utcájukbeli, jó eszű srác volt, a vele egykorú Fud Ford, aki éppoly nyughatatlan volt, és éppúgy szerette a poénokat, mint Jimmy. Jimnek szabad bejárása volt a haditengerészet tornatermébe, uszodájába, atlétikai pályáira, és a fiúk sokszor kerültek bajba, mert a tiszti uszoda műugródeszkáján hülyéskedtek, amitől a család persze mindig kiakadt. (A Ford srác elmesélte, hogy az egyik ilyen alkalommal Jimet szíjjal verte el az apja, mert néhány tisztfeleség panaszkodott, hogy inzultálták őket.) Alamedában minden utca a tengerhez vezetett, úgyhogy a meleg hónapokban sokat strandoltak és hülyéskedtek ott. Volt egy csinos lány, akivel együtt jártak úszni. Jim rájött, hogy kell beosonni a lány családjának csónakházába: ott lestek meg, amikor a lány fürdőruhába bújt. 1957 szeptemberében Jimmy az alamedai gimnázium kilencedikese lett. Jóképű volt és népszerű, tagja az iskolai úszócsapatnak (pillangóúszásban kiemelkedő volt). Az órákon mindent tudott, bár a jelentkezést méltóságán alulinak tartotta. Karizmatikus bohóc volt, bajkeverő, vicces és hangos, ügyes utánzó, és ha át kellett verni valakit, mindig volt egy-két ötlete, s akinek szemét trükkjei Morrisonsztorikként tíz évig szájról szájra jártak az iskolában, később pedig a médiában kötöttek ki. Egyik kedvenc vicce az volt, hogy az iskola lépcsőházában ájulást színlelve összeesett, és ott feküdt eszméletlenül, míg mindenki köré nem gyűlt. Ezt sokszor megcsinálta, és a következő iskolájában sem hagyott föl vele – ezzel mindig és mindenütt a középpontba került. De tényleg vicc volt-e? Az osztálytársak azt mesélik, hogy mindig nagyon sokáig feküdt ott (Ford szerint: „úgy csinált, mintha meghalt volna”), és nem reagált az élesztési kísérletekre. Amikor már elégedett volt kis színjátéka eredményével, felkelt, fölszedte a könyveit a földről, megkapta a folyosósoktól az elmaradhatatlan késést, és szokásos fesztelen nagyképűségével odébbállt. Arra találta volna ki ezt a módszert, hogy némi szélhámoskodással elszökjön a megalázó, zűrzavaros helyzetekből: kiterült a földön, míg sok kellemetlen perc kimaradt az életéből? Vagy inkább olyasmi volt ez, amit a régiek „eskór”-nak, a királyok és próféták betegségének neveztek? Aki csak egy kicsit is ismeri Jim Morrison későbbi életét és pályafutását, tudja, hogy az eszméletvesztés, ájulás olykor mindennapos gyakorisággal fordult elő nála. Elájult és összecsuklott próbákon, stúdiófelvételek közben, fotózáson; összeesett koncerteken, felolvasóesteken, bárokban – de voltak ájulásai kocsikban, repülőtereken és repülés közben is. Megrázó, teátrális összecsuklásai részeivé váltak a Doors színpadi show-jának, amit Jim Morrison később a rock legjobb színpadi produkciójává fejlesztett. De tényleg produkció volt-e? Mindent összevetve, az anekdoták és a felidézett látvány élmények azt sugallják, hogy Jim Morrison egy enyhe, diagnosztizálatlan epilepsziában szenvedett, amely talán

tizennégy éves korában kezdődött, de lehet, hogy korábban. A gimnáziumban sokszor hívatták be emiatt az igazgatói irodába. És persze mindenki Jim Morrisonroi beszélt, és a sok eget verő baromságról, amikkel hülyére vett mindenkit. Jim 1958 őszén kezdte a tizediket, de jobb szeretett lógni az iskolából, és San Francisco beatniktörzshelyeit látogatta helyette. Az előző év két megrázó eseményt hozott Amerikának. Először is a Szovjetunió felküldte az űrbe a szputnyikot, az első, Föld körül keringő műholdat. Ez a szenzációs esemény Amerikának egyrészt önbizalomvesztést okozott, másrészt megindult a magyarázkodás, hogy az oroszok kényszerítik Amerikát ki az űrbe. Ekkor kezdődött a fegyverzetek egyensúlyáról szóló vita, ami elősegítette, hogy John Kennedy a Fehér Házba kerüljön. A másik megrázó esemény Jack Kerouac második regénye, az Úton megjelenése volt. Ez a tudatfolyameposz az egzisztenciálisan eszmélő fiatalokról, akik Amerika végtelen autópályáin és a városok éjféli utcáin sodródnak, egy teljes generációt fordított a beatszubkultúra felé. A könyvből bestseller lett, a média lecsapott rá – az ötvenes évek szervezettséget mutató, konformista arculatán hatalmas rés támadt. A szputnyik keltette feszültséget a beatniklazaság oldotta, felmutatva a tisztességes létezés egy másik lehetséges módját a kései ötvenes években. A beatköltők stílusuk gyökerét a francia szimbolistáknál, az egzisztencialista filozófusoknál és a zen mestereinél keresték. Divat volt a jazz, a drogok, a másság és a buddhizmus. Kimentek a divatból a szürke flanelöltönyök. Egyik napról a másikra népszerű sztárok lettek az olyan figurák, mint Kerouac a nyugati parton, William Burroughs Párizsban és Allen Ginsberg New Yorkban. A beatköltők Dylan Thomasnak is örökösei voltak, a zseniális walesi költőnek, akinek mágikus kelta lejtésű szavalása és részeges képei immár az akkoriban újnak számító technológiával készült LP-lemezeken is terjedtek, nemcsak nyomtatott formában. Dylan 1953-ban Greenwich Village-ben belehalt krónikus alkoholizmusába. Ugyancsak nem volt idegen tőlük az olyan radikális amerikai írók hagyománya, mint Walt Whitmané vagy Mark Twainé, és a William Carlos Williams-féle modernista költészet sem (ez utóbbival Allen Ginsberg különösen azonosult). A beat-univerzumban Párizs volt a filozófia, New York a jazz és San Francisco a költészet. Ginsberg szavaival ez volt „a San Francis-có-i reneszánsz”. A beatniksztárok szavalását, amit bongóval kísértek, minden áldott este hallani lehetett a jazzklubokban. Allen Ginsberg San Franciscóban mutatta be beat-eposzát, az Üvöltést, de más beatköltők is, akik közül sokan felismerhetők az Úton szereplőiben (Robert Duncan, Robert Creeley, Tom Parkinson, Lawrence Ferlin-ghetti, Gary Snyder, Kenneth Patchen, Philip Whalen, Kenneth Rex-roth, Michael McClure), gyakran olvasták föl új műveiket kávéházakban, galériákban és könyvesboltokban. A beatvilág harmadik központja San Francisco

volt, egy olyan város, ahol nem a sportolók voltak a helyi hősök, hanem a költők. San Franciscóban és a szomszédos Sausalitóban és North Beachen a költészet volt az úr. Mikor Jimmy és Fud leléptek a suliból, és a városba indultak, első állomásuk rendszerint Ferlinghetti könyvesboltja volt a Columbus Avenue 261.-ben: a City Lights Books. A kirakatban büszke felirat hirdette: „Betiltott könyvek”. Jimmy szeretett itt lődörögni beatnikegyenruhájában (póló, szandál, farmer), azt remélve, hogy találkozik valamelyik betérő beatköltővel. Egyszer alkalma volt Ferlinghettit egy hellóval köszönteni, és mikor az A Coney Island of the Mind szerzője visszaköszönt, Jimmy elpirult az örömtől. Eljártak az oaklandi Stairway Records lemezboltba is, ahol megvették Dylan Thomas „Caedmon”-lemezeit meg Tom Lehrer és Lenny Bruce kabarélemezeit. Jimmyt Fud vitte el az oaklandi Duo Records lemezboltba, ahol rhythm and blues lemezeket árultak; Jimmy itt hallotta először a chicagói blues-sztárokat, Muddy Waterst meg Howlin' Wolfot és az olyan New Orleans-i legendákat, mint Professor Longhair. Jimmy és Fud együtt olvasták az Útónt, beleélték magukat a könyv beatgenerációs álmaiba, és véget nem érő beszélgetéseket folytattak az autóstoppolás elképzelhetetlen gyönyörűségeiről, az olcsó mexikói kurvákról és Amerika végtelen autópályáiról, melyeket a zen megvilágosodásának fellobbanó fényei világítanak be. Jimmy beleszeretett Dean Moriarty irdatlan amerikai energiájába, a Kerouac által megrajzolt Deanbe, aki egyike azoknak, „…akik szédülten éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose ásítottak, és soha örök igazságokat nem mondtak, csak kigyúltak és pattogtak, akár a sárga petárda, és hányták a szikrát a csillagokra…” (Kerouac: Úton – Bartos Tibor fordítása). Jimmy sokat gyakorolta Dean kellemetlen és gyors nevetését („hí-hí-hí”), az anyja utálta is rendesen. Jimnek kezdett borostássá válni az arca, és megpróbált rendes beatnikkecskeszakállat növeszteni, de aztán az anyja ráparancsolt, hogy borotválkozzon meg, és vágassa le a haját is. Az anyja gyakran kiabált vele, de Jim csak kinevette. Egyszer az anyja mérgében el akarta kapni, de Jim lefogta, és nevetve ráfirkált a karjára egy tollal. Erre már Clarának is nevetnie kellett. „Ez nem fair!”, kiabálta a fiának. Az ISKOLÁBAN JIMMY nem hagyott fel provokatív akcióival. Mivel annyira vicces volt és furcsa, abba a kategóriába került, akire ráhagyták a hülye dolgait, és nem vonták értük felelősségre. Ugyanakkor meglepő módon képes volt együttérzésre is. Egy osztálytársa, Richard Slaymaker súlyos leukémiában szenvedett. Jimmy gyakran meglátogatta otthon iskola után, vicclapokat és kabarélemezeket vitt neki, hogy tartsa benne a lelket. Elvitte sétálni a kerekes székében, és közben szórakoztatta, ralizott vele. Fud úgy látta, hogy Jimmy, akit a halál nagyon izgatott, azt figyelte, hogyan változik Richard színe a betegség előrehaladtával. Amikor félévnyi majdnem mindennapos látogatás után Richard meghalt, Jimmy vigasztalhatatlan volt.

1958 végén, az iskolaév közepén Steve Morrisont kapitánnyá léptették elő, és újra máshová vezényelték. A szülők megmondták Jimmynek, hogy a család rögtön karácsony után átköltözik a virginiai Alexandriába. Fud Ford emlékei szerint Jimmy totál kiakadt, és nem akart menni. Az utolsó tanítási napon Jimmy odament az osztályfőnök asztalához, bejelentette, hogy a családjuk elköltözik, és ő szeretne úgy távozni, hogy az emlékezetes legyen. Ekkor meggyújtott egy petárdát, és kiballagott az osztályból, mielőtt az robbant volna. Jimmy átment Fudékhoz elbúcsúzni aznap, amikor elmentek Alamedából. Utána beszállt a kapitány ronda zöld Packardjába, és vissza se nézett, ahogy az apja elindult. „Jimmynek rossz volt, mert nem akart Virginiába menni” – mesélte Fud Ford. „Nem sokszor sírtam kölyökkoromban, de akkor igen. Elvitték tőlem a legjobb barátomat.” Jimmy a család többi tagjánál korábban, még 1959 januárjában költözött át Virginiába, hogy az új félévet már az ottani középiskolában kezdhesse. Pár hétig a Morehouse család fogadta be, akiknek volt egy hasonló korú fiuk, Jeff. Öt évnek kellett még eltelnie, hogy Jimmy végleg visszatérhessen imádott Kaliforniájába. NIETZSCHE ÉS BO DIDDLEY A VIRGINAIBELI ALEXANDRIA 1959-ben álmos külvárosa volt Washingtonnak. Leginkább kormányalkalmazottak laktak itt a családjaikkal meg magasabb rangú katonatisztek, és bár nem volt annyira proccos, mint a szomszédos Arlington, azért elég jó helynek számított. Januárban költöztek be Morrisonék a Woodlawn Avenue 310.-be, ami egy kényelmes ház volt a nívós Braddock Hights negyedben; ezt a házat példátlanul hosszú ideig, két és fél évig nevezhette otthonának Jimmy. Ugyanebben a hónapban iratkozott be Jimmy a George Washington középiskolába, hogy a tizediket befejezze. Itt megpróbált inkább csöndesen elvegyülni, nem úgy, mint Alamedában, ahol a társait vagy elbűvölte, vagy kiborította. Az itteni iskolai úszócsapathoz még próbaúszásra sem volt hajlandó elmenni. Annak a néhány gyereknek, akik mégis megpróbáltak beszélgetni vele, azt mondta, hogy ő árvagyerek, cigányok rabolták el. Idegesnek látszott, feszengett és szorongott, és amikor nem Alexandria félreeső részein meg a dokkoknál kószált, vagy amikor nem a Main Streeten lopkodta a vicclapokat meg az édességet, akkor leginkább olvasott, vagy a noteszébe rajzolgatott az alagsori szobájában, aminek külön bejárata volt – úgyhogy Jimmy akkor jött és ment, amikor akart. Egyik új haverjának azt mesélte, hogy néha hetekig sem találkozik a családjával. Tíz évvel később egy interjúban a középiskolai éveiről szólva Jim rossz érzésekről számolt be: „Volt valami… olyan érzésem, hogy nincs minden rendben. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem, mintha

szemellenzőket raknának rám. Egy hosszú, egyre keskenyedő folyosón tereltek végig engem is meg a barátaimat is. Ha az ember iskolába jár, az mindig lutri: sokat profitálhat belőle – de nagyon sokat árthat is neki.” Alamedában a középiskola laza volt és oldott a fajilag elkülönített oktatást folytató, ókonzervatív, társadalmi hovatartozást szem előtt tartó George Washington középiskolához képest. Az osztálytársak élénken emlékeznek rá, hogy Jimmy széleskörű olvasottsága és választékos beszéde már kezdetben sok tanárt meglepett. Az első osztályzatok után rögtön a kitűnők közé került. Aztán egy napon az ebédlőben egy tanár észrevette, hogy Jimmy a fekete író, James Baldwin sokat vitatott könyvét, a Giovanni szobáját (Giovanni's Room) olvassa. A tanár rászólt, hogy ezt a nigger szemetet ne merje többet behozni az iskola területére. Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor Jimmy minden érdeklődését elveszítette az iskola iránt. A magányos, szomorú Jimmy, aki a családjától is elzárkózott, szeretett sokáig fennmaradni, és a rádiót hallgatta. Megbabonázták a pokol tüzét harsogó déli prédikátorok, és az iszonyú hangos rock and roll adók lemezlovasai, akik a mexikói határszélről egész ÉszakAmerikát besugározták. Egy éjszaka Jimmynek az öngyilkosság járt a fejében, de akkor megszólalt a rádióban Bo Diddley, aki a vicces „Crackin Up”-ot énekelte. Jimmynek nevetnie kellett, jobban lett, és mégiscsak élhetőnek gondolta az életet. Huszonöt évesen egyik tizenéves barátnőjének elmesélte, hogy aznap éjjel Bo Diddley, a fekete rock and rollnak ez a sokszínű, közvetlen hangú feltalálója megmentette az életét. „FRIEDRICH NIETZSCHE ÖLTE MEG JIM MORRISONT” – állította a Doors másik alapító tagja, Ray Manzarek, aki azt mondta, hogy a szeme előtt zajlott le a dolog. A német filozófus írásaiból és pályafutásából szűrte le Jimmy azt az eszmét, hogy mindentől, ami meg nem öl bennünket, csak erősebbek leszünk. Az Úton első bekezdésében Jack Kerouac úgy beszél a XIX. századi filozófusról, Nietzschéről, mint könyve irányító szelleméről. Ezért aztán azon a nyáron Jimmy beleásta magát Nietzsche lenyűgöző írásaiba és tragikus életének történetébe, és amit olvasott, az alapvetően – ha nem végzetesen – változtatta meg gondolkodását. Talán túlzás volna azt állítani, hogy Nietzsche ölte meg Jim Morrisont, de mindenképp az ő hatására indult el azon a pályán, amely idővel szükségszerűen torkollott tragédiába. Nietzsche volt az első modern író, aki túllépett kétezer év örökölt morális és metafizikai hitén. Az általa megvetett keresztény alapelvek alternatívájaként kitalálta saját abszurd és zavaros mitológiáját. Túlfűtött stílusban, annak a látnoknak a megingathatatlan hevével, akit nem zavar, hogy nézetei gyakran ellentmondásosak, Nietzsche megpróbált szakítani a hagyományos racionalizmussal, és új gondolkodásmódot hirdetett. Nietzsche szerint az emberiséget és a

történelem egészét csakis a géniusz születése igazolhatja, és a legmagasabb célt a kultúra virágzása jelenti. Ez a veszélyes filozófiai kalandorság, mely Nietzsche zaklatott retorikájába öltözött, olyan óriási hatású volt, hogy ötven évvel később egy még ennél is sötétebb miszticizmusnak adott ihletet Németországban, mely Adolf Hitler révén jutott hatalomra. Csakhogy Nietzsche nem tudta élvezni briliáns eszmefuttatásai első igazi sikerét, mert az itáliai Torinóban teljes testi és lelki összeomlás áldozata lett. 1889 januárjában elszörnyedve volt tanúja annak, hogy egy kocsis az utcán megkorbácsolta lesántult lovát. Nietzsche a lelki gyötrelemtől szenvedve összeesett, és ebből a traumából nem tudott kilábalni: élete utolsó tizenegy évét megháborodott elmével élte le 1900-ban bekövetkezett haláláig. A filozófiatörténet nagy rejtélye, hogy miképpen juthatott élete legkreatívabb szakaszából váratlanul a szánalmas, teljes tehetetlenség állapotába. Újabb kori életrajzírói úgy vélik, hogy szifiliszes volt, titokban homoszexuális, és mániás depresszióban szenvedett, ami aztán krónikus elmebetegségbe ment át. Jim egyik noteszének tanúsága szerint azon a nyáron kétszer olvasta el A tragédia születését, majd tovább olvasott: Nietzschétől a Túl jón és rosszont, William S. Burroughstól a Meztelen ebédet (The Naked Lunch), amire egy eldugott kis georgetowni könyvesboltban bukkant rá, Norman Mailer Szarvaspark (The Deer Park) című könyvét, De Sade márki írásait, John O'Hara Butterfield 8 című könyvét. De Jimmy Morrisont semmi sem érintette meg olyan mélyen, mint a találkozás Nietzsche gondolataival. Nietzsche felnyitotta az ajtót a modern gondolkodás számára – és felnyitotta egy ifjú virginiai író tudatának ajtaját is 1959ben. A SÁRKÁNYGYÍKKIRÁLY NAPJAI AZ ISKOLÁBAN A TIZENEGYEDIK OSZTÁLYBAN JIMMY KEZDETT MAGÁRA TALÁLNI. Ahogy megmelegedett az iskolában, újrakezdte a hecceket: viccelődött, beszélt az órákon, el-elájult a folyosón, és a magas párkányokon egyensúlyozott billegve. Dean Moriarty hiénaröhögése visszhangzott a George Washington középiskola falai között – persze Jimmy karakteres hangján. Sokat fecsegett órán, zavarta a többieket. „Elültettek a többiek mellől”, mesélte egy interjúban. Azokon az órákon, amelyeket szeretett (történelem és angol), ő vitte a prímet, vitázott a tanárokkal, de csak a minimálisan kötelező feladatokat végezte el, és B + átlaga volt. (Az iskolai dokumentumokból kiderül, hogy 149-es IQ-ja volt, és az egyetemi felvételin a szóbelire 630 pontot kapott, és 528-at a matematika-írásbelire.) Különc hajlamai ellenére, természetes karizmája és frappáns beszólásai miatt vonzódtak hozzá a többiek, és általában a jó eszű, élsportoló vagy végzős diákok társaságában mozgott. Ugyanakkor makacsul elzárkózott attól, hogy

részt vegyen az iskolai sportéletben vagy más iskolai rendezvényeken – és egyetlen klubba sem volt hajlandó belépni. Kapacitálták, hogy csatlakozzon a legjobb diákok szövetségéhez, de azt mondta, hogy nem érdekli. Az irodalmi magazin szerkesztőjének megmutatta ugyan néhány versét (valószínűleg a „Horse Latitudes” egy korai változatát is, mert az ebből az időből származik), de az nem közölte le őket. Jimmy gúnyolta és utánozta a tanárait, és nyíltan puskázott a matematika– és a természettudomány-órákon. Egy kémiavizsgán hirtelen felugrott a laborasztalra, és vadul hadonászni kezdett a kezével. „Elnézést, tanárnő, csak egy méh röpköd itt” -mondta a meglepett tanárnak. Egyszer kidumálta magát, amikor büntetésből ott kellett volna maradnia: azt mondta a tanárnak, hogy agytumorműtétje volt. Másnap reggel az anyjának kellett fogadnia az együttérző iskolaigazgató telefonját. Jimmyt a társai, akik nem szerették, egyszerűen elkönyvelték olyannak, aki folyton szerepeket játszik. Tanítás után hazament, és a bekapcsolt rádió mellett olvasott. Elvist hallgatta, az „It's Now or Never”-t. Frankié Avalont, Percy Faitht, a Kingston Triót. Egyszer meghallotta a rádióban a légies hangú, tizenkilenc éves bostoni folkénekesnőt, Joan Baezt, és nem tudott betelni vele. Belefogott a festegetésbe is, miután egy művészetellátó boltból festékkészletet és ecseteket lopott, és jó néhány primitív önarcképet készített, melyeken az arca eszelős vigyorba torzul, és korona van a fején. Ezekkel sokáig lelkesen pepecselt, az öccse meg is kérdezte, miért. „Azért”, felelte Jimmy, „mert nem lehet folyton olvasni. Belefárad a szemem.” Hétköznap általában öt harminctól a tévét nézte, akkor adták az „American Bandstand” című, tizenéveseknek szóló táncos műsort élőben Philadelphiából, ahol a popsztárok tátogtak egy jót saját dalaikra. 1960-ban a „Bandstand” még érdekesebb lett, mert megjött Chubby Checker sikerszáma, a „The Twist”, és a nyomában egyre szexisebb táncőrületek születtek (a hully-gully, a watusi, a monkey stb.), és ezek nyomán a hatvanas évek elején össznemzeti vita bontakozott ki arról, hogy vajon az afrikai násztáncokat tényleg külvárosi fehér gyerekeknek kell-e járniuk. Jim barátnőt is talált. Az egy évvel fiatalabb lány, a Jeff Morehouse által bemutatott Tandy Martin nem messze lakott, csinos volt és pici, hullámos barna hajú, és ők ketten egy ideig elválaszthatatlanok voltak. Jimmy elmesélte neki, hogy író akar lenni, és kölcsönadta a noteszeit: versek és skiccek voltak benne, amelyeken épp dolgozott. Együtt mentek iskolába reggel. Jimmy folyton azzal fűzte, hogy meg akarja csókolni a lábujjait. Éjszakánként megjelent a lány hálószobaablaka alatt, és aprópénzt dobált az üvegablakra, hogy felébressze. De mire a lány lement, ő már eltűnt. Másnap reggel aztán letagadta, hogy ott járt. A lányt többnyire zavarták Jimmy nyilvános mutatványai: hogy verseket szavalt, hogy mindenre felmászott, és ott egyensúlyozott, hogy belegázolt a szökőkutakba. Jimmy gúnyosan utánozta a délvirginiai tájszólást is. „Tándíí, asszem, átmenyek ahhó a tűzcsaphó, oszt

lepösöllöm” – és elkezdte lehúzni a sliccét. Erre a rémült Tandy rákiabált, de Jimmy kinevette. Tandy megkérdezte, hogy miért zrikálja folyton. Mire ő: „Senkit nem érdekelnék, ha normális volnék.” Hamarosan pont olyan kegyetlenül kezdett bánni Tandyvel is, mint korábban az öccsével. Jim és Tandy néha együtt mentek be a Washingtonba, ahol Jim egyszer csak otthagyta a lányt, és eltűnt. Tandy kétségbeesett és sírt, egészen addig, míg Jim elő nem került újra, látszólag a semmiből. Jim káromkodott még a lány anyja előtt is. Ha Jimmynek rossz volt a kedve, akkor szenvedést okozott a körülötte lévőknek, és évekkel később mindenki emlékezett rá, hogy Jimmy Morrison rosszkedvének rendszeresen Tandy Martin itta meg a levét. Egyszer említette Tandynek, hogy van egy problémája, amiről nem tud a szüleivel beszélni, és Tandy összehozta őt a Westminster presbiteriánus templom ifjúsági tanácsadójával. De sose derült ki, hogy miről beszélgettek. 1997-BEN egy Linda Ashcroft nevű kaliforniai nő megjelentette a Jim Morrisonnal szövődött titkos kapcsolatának történetét, ami állítólag 1967-től 1970-ig tartott. Az egyik bizalmas közlés, amit a történet szerint Jim megosztott Ashcrofttal, arról szólt, hogy Jimet az apja megerőszakolta még gimnazista korában, valószínűleg még Alexandriában, egy szülői fenyítés alkalmával. Jim állítólag azt mesélte a nőnek, hogy egy este elkésett a vacsoráról, és az apja felvitte az emeletre, hogy mint férfi a férfival beszéljen vele – és ez a beszélgetés fajult aztán szexuális erőszakká. Ashcroft Wild Child: Life with Jim Morrison című könyvét először Londonban adták ki, és ebben olvasható a fenti történet, de mikor a könyv Amerikában 1998-ban megjelent, már kihagyták belőle – valószínűleg jogi okok miatt. A FELTÁMADÓK NÉVSORÁBÓL HÚZZ KI 1960 NYARA egy átalakulás kezdete Jimmyben. Az osztálytársak emlékeznek, hogy Jimmy személyisége megváltozott. Depressziósnak látszott, dühösnek, és elhanyagolta a tanulmányait. A tanárai is szóvá tették „irracionális hajlamait” és „impulzív viselkedését”. A novemberi elnökválasztás tökéletesen hidegen hagyta, pedig politikailag konzervatív iskolájában késhegyig menő viták zajlottak. A választást John Kennedy nyerte meg Richard Nixon ellenében, és friss vért vitt az amerikai politikai életbe. Jim később azt írta egy noteszába, hogy elég hülye volt akkoriban, de egyúttal a legokosabb srác az osztályban. Ο volt a George Washington iskola beatnikje: elnyűtt bakancsban szaladgált, gyűrött khakinadrágban és olyan kopott ingben, hogy az egyik tanára megkérdezte: szociális segélyből él-e a család. Amikor az anyja pénzt adott neki új ingre, vett egy turkálóban valami inget negyed dollárért, és a többi pénzt könyvekre költötte. Szobája falát paperback könyvei takarták – ezek jelentették egyetlen tulajdonát, melyekre vigyázott – olyan polcokon, melyeket ő rakott

össze deszkákból meg téglákból. Világfájdalmát öccsén és barátnőjén élte ki. (Andynek, míg aludt, beragasztotta a száját, mert a horkolása zavarta.) Még magányosabb lett, Alexandria antikvár könyvesboltjait bújta meg a pusztuló vízpartot járta be: a rohadó mólókon pecázó öreg feketékkel töltötte idejét. Néhányan később olyasmit is állítottak, hogy Jimmyt a Fort Belvoir melletti Route 1 durva katonakocsmáiban is látták, ahol feketék játszották a rhythm and bluest – de ez inkább legenda, mintsem tény. Ha ekkoriban versírással próbálkozott, a „Horse Latitudes” alapján ítélve azokban a versekben a tenger képei, az brutális kegyetlenség és a fulladástól való erős félelem dominálhatott. Akkoriban kapott egy fényképezőgépet, és szokásává vált, hogy kóborlásai közben a nyomasztó, lehangoló dolgokat fényképezze. Ezek közül a fotók közül valószínűleg nem maradt fenn egy sem. Kapcsolata Tandyvel kezdett megromlani, s az ok Jimmy nyughatatlan lelke és állandó kegyetlenkedése volt. Hol lovagiasan, hol durván viselkedett a lánnyal, aki ettől teljesen összezavarodott, és Tandy aggódó anyja végül megkérte lányát, hogy ne találkozzon többet Jimmyvel. Néha Tandynek olyan érzése támadt, hogy Jimmy-nek csak a hecceihez van szüksége rá. Egyszer Jimmyék házában voltak, és meghallották, hogy a szülők érkeznek kocsival. Erre Jimmy felrángatta Tandyt magával a szülők hálószobájába, ahol gyorsan összevissza dobálta az ágyneműt. Tandy felugrott és kiszaladt, ő is feldúlt volt – és Jim elégedett képpel fogadta a megdöbbent szülőket, mintha éppen szeretkezés közben érték volna őket. Lehet, hogy Clara korábban valamilyen véleményének adott hangot Jim szexuális képességeivel kapcsolatban, Jim pedig el kívánta oszlatni a szülők esetleges kételyeit. Senki sem tudta, mi állhat Jimmy kudarcainak sorozata mögött. Egyre mogorvább és dacosabb lett, a szülei fegyelmezési kísérletei pedig egyre kétségbeesettebbek. Az anyja szidta. Az apjáról Jimmy azt mesélte a barátainak, hogy egyszer egy baseballütővel kergette körbekörbe a konyhában. Ez volt az első hosszabb időszak Jim kamaszkorában, amikor az apa otthon lakott velük. A nyers modorú, kissé szórakozott katonatiszt és a lázadó beatnik-tinédzser közti feszültség alighanem elviselhetetlen volt. Az is csak rontott a helyzeten, hogy az apa megpróbált Jimmynek kedvet csinálni a saját foglalkozásához, és felvitte magával a hajóira; Jimmy azt a feltétlen tiszteletet és engedelmességet, ami az apjának a hajón kijárt, gusztustalannak tartotta. Évekkel később Jim úgy beszélt tinédzserkori önmagáról, mint egy „nyílt seb”-ről, és kissé fáradt rezignációval írta le akkori alapállását: azonnal a legrosszabbat akarta kihozni minden szituációból, amiben találta magát. Jim Morrison egy költő pontosságával látta önmagát, jól tudta, mit csinál, és csodálkozva, nem kis szomorúsággal vette tudomásul, hogy belőle teljesen hiányoznak az „apollóni” belsőkontrollmechanizmusok, amelyek visszafognák, ha úgy viselkedik, mint egy

megkergült, mindenkivel kötekedő Dionüszosz. A DOLGOK CSAK ROSSZABBRA FORDULTAK, amikor Jim középiskolai tanulmányai a végéhez közeledtek 1961 tavaszán. Steve Morrison korábbi óhaja, hogy a fia kövesse őt a Haditengerészeti Akadémián, egész egyszerűen abszurdnak tűnt a valóság ismeretében. Elképzelhető viszont, hogy a kórosan depressziós Jimmy Morrison nem is vette a fáradságot, hogy akár egyetlen főiskolára vagy egyetemre is jelentkezzen, bár a nemtörődömségnek ez a foka valószínűtlennek látszik. Az iskolában nem maradt fenn semmilyen dokumentum, melyből következtetni lehetne, hogy jelentkezett valahová. Ha jelentkezett, akkor vagy nem vették fel, vagy kicsúszott a határidőből. Ezekben a hónapokban, amikor az osztálytársai lázasan készültek, hogy életük következő nagy lépését megtegyék, Jimmy Morrison-nak látszólag semmilyen terve nem volt. A szülei kényszerítették arra is, hogy fölvegyen egy zakót meg egy nyakkendőt az iskolai évkönyv fényképéhez. A James Douglas Morrisonra vonatkozó évkönyvbejegyzés egyetlen eredményéről számol be: hogy az iskola jeles rendű tanulói között van. Májusban nem volt hajlandó elmenni a ballagóbálra. Helyette Jeff Morehouse vitte el Tandy Martint. Nem jelent meg az osztály diplomaosztó ünnepségén sem, felbőszítve ezzel apját. Az iskola postázta a magányos farkas bizonyítványát, és mintegy húsz évre el is feledkeztek róla, amikor Jim első életrajzírója felbukkant a George Washington középiskolában, hogy a kísértetének nyomába eredjen. Azon a nyáron Steve Morrisont az U. S. S. Bonhomme Richard repülőgépanyahajó kapitányává nevezték ki, amely Kaliforniában horgonyzott. Miért, miért nem, Steve és Clara úgy döntött, hogy Jimmy nem költözhet velük a család következő, coronadói, San Diegóhoz közeli otthonába. Szervezni kezdték inkább, hogy Jimmy visszaköltözik a nagyszüleihez Clearwaterbe, és az onnan körülbelül tíz mérföldre lévő St. Petersburg Junior College tanulója lesz 1961 szeptemberétől. Úgyhogy a tizennyolcadik életévét még be sem töltött Jimmy Morrisont – ezt a két lábon járó impulzív gubancot, ezt a bolti tolvajt, szociopatát és botránykövet, ezt a bosszantó ember-legyet, akit kivetett a családja és aki falja a könyveket – a vidékies Floridába száműzték, ahol remélhetőleg nem tud több bajt keverni. Tandyvel sem végződött jól a dolog. A lány nem tudta, hogy az a pénteki randevú az utolsó. Jimmy berúgott, és mikor Tandy rászólt a viselkedése miatt, sírni kezdett. Tandy ölében zokogott, és azt mondta, hogy szereti a lányt. „Persze…”, felelte a lány gúnyosan. Jim hirtelen megragadta a lány karját és hátracsavarta. „Önelégült kis majom vagy!”, sziszegte az arcába, és azzal fenyegette, hogy késsel megvágja az arcát, hogy más ne is bírjon ránézni Tandyre. Az ötletet bizonyára valamelyik filmből vette. Másnap, szombaton délután telefonált Tandynek, bocsánatot kért, és szeretett volna találkozni vele. Tandy azt válaszolta, hogy már régen

megbeszélte valakivel, hogy táncolni megy vele aznap délután. Hosszú csend. „De… holnap én Floridába költözöm”, bökte ki végül Jimmy. „Holnap örökre elmegyek.” Tandy azt se tudta, mit mondjon. Most hallotta először. Pár perccel később Jimmy dühöngve megérkezett Tandyék házához. Kint megállt egy fa alatt, és ordítozni kezdett, mesélte később Tandy az újságíró Jerry Hopkinsnak. „Legalább végre megszabadulok tőled… Elmegyek, és egyszer sem fogok írni neked…. Még csak nem is fogok gondolni rád!” Tandy megpróbálta lecsendesítem, de Jimmy nem hagyta magát, és őrjöngve követelte vissza a kölcsönadott noteszait. Vasárnap késő éjjel Tandy arra ébredt, hogy mintha Jimmy állna az ablak alatt. De amikor lement, és kinyitotta a hátsó ajtót, csak azt látta, hogy egy ismerős alak távolodik gyorsan, beszáll a Morrisonékéhoz hasonló autóba, és eltűnik az éjszakában.

MÁSODIK FEJEZET A feltámadók névsorából húzz ki A nevető maszk mögött ott a síró maszk A részegség maszkja mögött ott a bölcsességé A bűnöző maszkja mögött a vándor maszkja van A forradalmár maszkja alatt a filmrendezőé TERAYAMA SHUJI MUTASD MEG, AMID VAN A HATVANAS ÉVEK ELEJÉN A FLORIDAI TENGERPART még csöndes volt, elbűvölő és egyáltalán nem zsúfolt; a kristálytiszta források és sötét vizű folyók szubtrópusi birodalma volt ez, benne fehér, piros tetős házak, melyek a hatalmas pálmafákra és a mangrovékra néztek a fehér homokos strand előtt. Jimmy szerette ezt a vidéket, később „furcsa, egzotikus, izgalmas hely”-ként emlegette. Most élete első otthonába tért vissza, a nagyszüleihez, Paul és Caroline Morrison-hoz. 1961 szeptemberében megkezdődtek a St. Petersburg Junior Collegeben az órák: a konzervatív intézmény elvárásai közé tartozott, hogy Jimmy mindennap zakóban és csíkos nyakkendőben jelenjen meg az iskolában. Ezt utálta. Szanaszét unta magát. Egy jegyzetfüzet megőrizte a módszerét, amivel enyhítette a St. Petersburg és Clearwater közötti buszutazás unalmát: addig nyomorgatta az ölében a táskáját, míg fel nem állt neki. A nagyszülők a városi könyvtár mellett laktak egy kis házban. A félreeső vendégszobát foglalta el Jimmy könyvekkel teli dobozaival. Jimmy szerette a nagyszüleit, és igyekezett igazi déli udvariassággal és tisztelettel viselkedni velük. Nem, mondta nekik, a templomba nem fog

eljárni velük. Abban az évben, amikor náluk lakott, megpróbált minél kevesebb időt a házukban tölteni, és úgy intézte a dolgait, hogy részeg randalírozásai ne zavarják az öregek életét. Amikor a nagymama megkérdezte, hogy mit keresnek az üres sörös– és borosüvegek Jimmy szemetesében, Jimmy csak nevetett. Folyton azzal húzta őket, hogy egy „nigger csajt” hoz majd haza, hogy bemutassa nekik. „Egyszerűen nem értettük őt, egyikünk sem”, mondta később Caroline Morrison, és az egész Morrison család nevében beszélt. „Jimmynek olyan sok arca volt… Sose tudta az ember, mit gondol.” Iskolai eredményei éppen csak kielégítőek voltak. Angolból kapott jelese egy, Albert Camus 1942-ben kiadott egzisztencialista regényéről, a Közönyről írt esszé eredménye. Hőse, egy arctalan ember Algírban elkövet egy értelmetlen gyilkosságot, de a hangsúly az élet abszurditásának ábrázolásán van. Az iskolai értékelés Jimmyt impulzívnak írja le, következetlennek, egy kicsit visszahúzódónak, és a társadalmi intézményekkel, így az iskolával szemben rendkívül kritikusnak. St. Petersburgnak volt egy művészközössége, amely a téli szezon beindultával vált igazán aktívvá. Az ősz folyamán Jimmy tudomást szerzett a környék beatkávézójáról, a Contemporaryről, ami Clearwatertől délre volt, Pinellas Parkban. A Contemporary művészkávéház és galéria a helyi művészek és bohémek törzshelye volt. Tom Reese, a nyíltan homoszexuális tulajdonos határozottan élvezte, hogy tüntethet másságával, úgyhogy a fiatalok számára veszélyt és kockázatot is jelenthetett, ha ott látták őket. (Az első éves főiskolások számára a Contemporary kifejezetten tiltott hely volt.) Némi nagyvonalúsággal mondhatjuk akár, hogy Jimmy előadói pályafutása ebben a zegzugos, deszkaburkolatos, kétemeletes házban kezdődött. Az épületet hatalmas legyezőpálmák árnyékolták a folyó deltája mellett. Jim eleinte egy szomszéd sráccal látogatta hétvégeken a Contemporaryt, idővel azonban már egyedül is odamerészkedett. Reese azonnal felfigyelt rá, és megpróbálta rávenni, hogy álljon meztelenül modellt az emeleten tartott rajztanfolyamon. „Qimmy) pontosan tudta, milyen vonzó”, emlékezett Reese. „Nagyon erős szexuális kisugárzása volt. Mindenki le akart vele feküdni: fiúk, lányok. Mindenkit lenyűgözött.” De Jimmy csak megrázta a fejét, és nemet mondott a modellkedésre. Jobban érdekelte a Contemporary modernfilm-klubja, amelyben a New York-i Janus Filmstől rendelt külföldi alkotásokat vetítettek. Reese olyan svéd művészfilmeket is bemutatott, mint a Bergman rendezte A nap vége, vagy olyan francia filmeket, mint például Roger Vadim rendezte …És Isten megteremte a nőt címűt, valamint korai underground filmeket, mint a Pull My Daisyt Robert Franktől, amely a beatköltőket mutatja be -Jack Kerouackal mint narrátorral. Valószínű, hogy ekkor kezdett Jim komolyan vonzódni a nem hollywoodi filmekhez. Egy keltezés nélküli, de erre az időszakra valószínűsíthető

noteszbejegyzése megemlíti Jean-Luc Godard 1961-es filmjét, Az asszony az asszonyt. De még ennél is fontosabb, hogy a Contemporaryben vasárnap esténként nyílt színpadi estét tartottak, amikor bárki felállhatott a kis színpadra, és bármit előadhatott. Többnyire folkénekesek iratkoztak föl, de néha akadtak beatköltők is bongókísérettel – meg ez a fura első éves a főiskoláról, ez a Jimmy Morrison, aki egy ukulelével jelent meg a színpadon, és mint amikor kinyitják a csapot, úgy dőlt belőle a szabadvers, spontánul, bár jóformán senki nem értette. Jimmy itt tapasztalhatta meg először, hogy milyen élő közönség előtt játszani. „Egy kicsit úgy gajdolt, mint [Allen] Ginsberg”, emlékezett Reese. „Feliratkozott jó előre, de mindig az volt az érzésem, hogy akkor rakja össze, menet közben, azoknak a filozófiai könyveknek az alapján, amiket épp olvasott, mert mindig ezeket bújta.” Néhány hónap után egy kis rajongótáborra is szert tett a Contemporaryben. Tom Reese egyfajta mentora lett, és valószínűleg ő volt az első, művészi dolgokban hitelt érdemlő ember, aki meggyőzte Jimmyt, hogy valóban tehetséges. „Kifejezetten zenei élmény, ahogy a verseidet szavalod”, mondta Jimmynek. „Lehet, hogy nem rímelnek, de nagyon költőiek.” Reese és mások megpróbálták rábeszélni Jimmyt, hogy hagyja ott ezt a főiskolát, és menjen át a Florida State University re Tallahasseebe, kétszáz mérföldre északra, ahol progresszívabb környezetben élhetné ki kreatív hajlamait. Reese beszámolt róla, hogy egy örök érvényű tanáccsal is ellátta Jimet a show-business vonatkozásában: „Mutasd meg, amid van!” 1962 tavaszának végén történt valami, ami véget vetett Jim contemporarybeli víg napjainak. Hogy mi is volt ez pontosan, azt homály fedi, és egy kis botrányszag körüllengi. Steve Morrison egyik testvérét hívták, hogy kihúzza Jimmyt a bajból, amibe keveredett, s amit a Morrison család olyan szégyenletesnek talált, hogy egyetlen kívülállónak sem beszéltek róla. Évek múlva, amikor Jim szeméremsértési perének előkészületei folytak, Jim – míg határozottan állította, hogy nem homoszexuális – elmondta Max Finknek, az ügyvédjének, hogy bizalmas kapcsolatban állt egy férfival első éves korában. Egy idősebb barátról beszélt, akinek night-clubja volt, aki bátorította őt és a mentora volt. Harmincöt évvel az események után Tom Reese elismerte: „Nos, ez a leírás tényleg …illik rám.” Arra a kérdésre, hogy volt-e bizalmas kapcsolata Jim Morrisonnal, némi gondolkodás után ezt válaszolta: „Fogalmazzunk úgy, hogy erre mindenki vágyott.” 1962 TAVASZA. Jimmy egy buliba tartott pár barátjával Clearwaterben, de megálltak a Kallivokas testvérek házánál, hogy még néhány sört magukhoz vegyenek. A legfiatalabb testvér, Chris nem mehetett a buliba, mert be kellett fejeznie egy történelem-házidolgozatot az Erzsébet-korról, pontosabban az 1601 -es Essex-lázadásról, különben nem érettségizhetett. „Essex grófja?”, tűnődött el Jimmy. „Hiszen én

mindent tudok Lord Essexről.” És elfeledkezve a buliról, Jimmy az estét azzal töltötte, hogy megírta Chris házi dolgozatát, nyolc gépelt oldalon, sőt még a bibliográfiát is, fejből! A dolgozat kiváló minősítést kapott egy olyan tanártól, aki az Erzsébet-kor történelméből doktorált. Ebből azért Jimmy is hasznot húzott. Chris augusztusban a Florida State Universityre ment a bátyja után, és a házban, amit béreltek, volt egy üres szoba. Meghívták Jimmy Morrisont, hogy lakjon ott velük, ha akar. És még valamit kapott ettől a csapattól: 1962 nyarán Jimmyt bemutatták egy lánynak, aki Chris barátnőjének volt az ismerőse, egy tizenhat éves clearwateri gimnazista, akit Mary Werbe-low-nak hívtak. Vékony volt, a haja hosszú, vöröses gesztenyebarna, a mosolya élénk, az alakja akár egy táncosnőé, szép, nagy, kerek mellekkel. Hithű katolikus családból származott, és Jim szerencséjére a lány intelligens volt és érdeklődő. Jim megismertette a lányt kedvenc költőivel, és mindennel, amit épp olvasott. Brian Gates, aki ismerte Jimet már Clearwaterben is, Tallahassee-ben azt vette észre, hogy Mary társaságában Jimmy nem annak a részeges naplopónak mutatja magát, akinek általában ismerték. Ha Mary nélkül ment el egy táncos helyre, Jim távolságtartó, bizarr módon viselkedett. Bulikban viszont elképesztő mutatványokkal borzolta a kedélyeket: a lakások erkélykorlátján egyensúlyozott, s a többiek rémületére megjátszotta, hogy elveszíti az egyensúlyát. Azt mondta, hogy imádja, amikor a lányok sikítanak. Egy bulin egyszer véletlenül megvágta magát, mert egy késsel trükközött. Bevitték a sebészetre a mentők, de részegségében olyan gorombán viselkedett az ügyeletes sebésszel, hogy az be sem fejezte sebei összevarrását, hanem otthagyta. Mary viszont kihozta Jimmyből a kifogástalan modorú déli úriembert, amely oldala tökéletesen ismeretlen volt mindazok számára, akik csak megrögzött bajkeverőnek ismerték. Azt mondta a barátainak, hogy Mary különleges egyéniség, érzékeny lelkületű, akivel órákig tud beszélgetni. Az álmaikat is megosztották. Jim elmondta, hogy író akar lenni. Mary táncosnő szeretett volna lenni a filmvásznon, és tartott is táncórákat a helyi közösségi központban. Nem tudhatjuk, mennyire volt bizalmas a kapcsolatuk, mert Mary Werbelow kitartóan elzárkózik attól, hogy erről beszéljen. Azon a nyáron Jim hazatérve azt mesélte Andy öccsének, hogy először Clearwaterben feküdt le nővel. Az elkövetkező tizennyolc hónapban, amíg a Florida State Universityn tanult, Jimmy gyakran elstoppolt a Tallahassee-től 280 mérföldre fekvő Clearwaterbe, hogy Mary Werbelow-hoz közel legyen. Rengeteget időzött a forró és poros, kétsávos floridai aszfaltúton hüvelykujját felfelé tartva, miközben a képzelete lobogva lángolt a vágytól, a költészettől, Nietzschétől és ki tudja, még mitől – bunkó kamionsofőrökre, sunyi homokosokra és brutális száguldozókra bízva a sorsát. Mindez kitörölhetetlen nyomokat hagyott Jimmy lelkében, akinek noteszaiban ekkortájt szinte mániásán elszaporodtak a magányos stopposról szóló befirkált jegyzetek és rajzok, az

egzisztencialista utazóról, aki arctalan és veszélyes, egy durva képzetekkel viaskodó, sodródó vándor, egy misztikus csavargó – a gyilkos az úton. VISSZA A FELADÓNAK A FLORIDA STATE UNIVERSITY 1962-BEN egy második vonalbeli, a faji megkülönböztetés elvei szerint működő oktatási gyár volt egy nemzeti ligás focicsapattal, és azt beszélték róla, hogy irdatlan jókat lehet ott bulizni. A diákszövetség összejövetelein a rhythm and bluest nyomatták – meg a sört. Miközben Nyugat-Londonban a Jimmy-vel egykorú Mick Jagger és Keith Richard a Brian Jones által alapított és még mindig Rolling Stonesnak nevezett rhythm and blues bandában nyomultak, Jimmy Hendrix pedig Kentuckyban, Fort Campbellben a ιοί-es légi deszantosoknál szolgált ejtőernyősként, Jimmy Morrison megkezdte második egyetemi évét a Florida S. U. falai között 1962 őszén. Jimmy Morrison clearwateri barátaival, a Kallivokas testvérekkel költözött össze egy külvárosi házba, ami egy mérföldnyire volt az egyetemtől. Ott lakott még velük Brian Gates meg egy Bowman nevű, idősebb diák, aki már letöltötte az idejét a seregben, és a ház gondnoka is volt. Jimmy úgy bánt a lakótársaival, mintha azok ember alatti lények volnának, akik egy Übermensch számára szinte nem is léteznek. Eletében először szabadult meg a családi felügyelettől, és azonnal beleesett egy passzív-agresszív alapállásba: kihasználta azokat, akikkel együtt élt és dolgozott – és az önző hősnek ez a póza határozta meg azután is a viselkedését. Csalt például a kártyában. Ha a hűtőben sört talált, megitta. Megette a többiek kajáját. A lemezeiket nem rakta vissza a borítóikba. Kérdezés nélkül kölcsönvette tiszta ruháikat, majd amikor levetette, azon büdösen a fürdőszoba lucskos padlóján hagyta őket. Ha lakótársainak pénzük érkezett, és ő vette át a postát, lenyúlta a készpénzt. Kocsikat kért kölcsön, és összetörve adta vissza őket. Halloweenkor a West Point-os szürke, csuklyás köpönyegében nyitott ajtót a házaló gyerekeknek, akik azt állították, hogy a farkát mutatta nekik (megmutatta, amije van). A haverok közül kiszemelt áldozataival mindenféle elmés játékokat játszott, közben egyre a gyenge pontjaikat kereste, és a jegyzetfüzeteibe aprólékosan leírta a reakcióikat. Amikor fejére olvasták, hogy egy utolsó mocsok szemét, csak nevetett rajtuk. „Jimmyt rohadtul nem érdekelte, amit mondtunk”, emlékezett egyikük. „De állati szórakoztató volt. Még akkor is muszáj volt rajta röhögni, amikor féltünk tőle.” Egy időre hát megalkudtak a jelenlétével, mert vicces volt, és nyilván zseniális a maga lakonikus módján. A szobájában több száz könyv volt összevissza dobálva. Ha látogató érkezett a besötétített szobába, Jimmy csukott szemmel felszólította, hogy vegyen fel egy könyvet, bármelyiket, és olvassa fel az első mondatot belőle. Ebből ő

megmondta a könyv címét és szerzőjét. Egyszer sem tévedett. Mohón falta a kor népszerű szociológiáját, különös tekintettel a tömegek pszichológiájára, aminek köze volt a drámához és a színházhoz. A noteszaiban két kedvencét idézte, az egyik David Riesman A magányos tömeg című munkája, amely az egyéniséggel kapcsolatos problémákat veszi sorra, és a tömegkultúra által a személyes szabadságot fenyegető veszélyekre hívja fel a figyelmet. A másik Norman O. Brown könyve, a Life Against Death, egy nagy hatású, 1959-es bestseller, amely kísérletet tett arra, hogy az emberiség történelmét a pszichoanalízis módszereivel vizsgálja. Jimmyt erősen érdekelték a társadalmi kontrollnak a hidegháború által felvetett kérdései, melyek a science-fiction-mozgalomra is erősen hatottak; és érdekelték a beatszerzők, mint például William S. Burroughs, akinek Nova Express című regényét szintén abban az évben olvasta el. Elias Cannetti könyve, a Tömeg és hatalom azért tetszett neki, mert elemezte az előadó és a közönség viszonyát, és Jim olyan technikákat tanult belőle, amiket néhány év múlva sikerrel alkalmazott a Doors fiatal közönségét manipulálva. C. Wright Mills AZ uralkodó elit című munkája kevés illúziót hagyott afelől, hogy igazából kik is irányítják az amerikai demokráciát, és ez a könyv valószínűleg még rá is tett Jimmy ösztönös hatalomutálatára, ami leginkább a katonai hatalomnak szólt. (Tizennyolcadik születésnapján, 1961 decemberében részegen jelent meg a sorozóbizottság előtt, és fennmaradt a jegyzőkönyv arról, hogy milyen csúnya, anyázós perpatvart kavart, és mielőtt a zsaruk odaértek volna, eltűnt.) Jimmy nagy kedvét lelte a bizarr bohéméletformában a meglehetősen kockafejű, konvencionális, WASP-többségű Florida State Universityn. Homlokába fésülve hordta a haját már a Beatles megjelenése előtt. Fémkeretes beatnikszemüveget hordott lencse nélkül. Folyton a Joan Baez-lemezét nyúzta, és azzal tömte barátai fejét, hogy szerelmes a Harvard Square-i mezítlábas folkénekes istennőbe. Cilinderben jelent meg különböző táncos és egyéb rendezvényeken, és ezüsttárcából csokoládészivarokkal kínálgatta a lányokat. Mindenki szeme láttára pisált, és elégedettnek látszott, ha felelősségre vonták emiatt. S amikor néhány barátját is rábeszélve kipróbálták a tömegek manipulálására vonatkozó teóriáját, és megzavartak egy feketék számára rendezett, nagy sátorban zajló egyházi szertartást, a feldühödött papok elkapták és megverték. Rendszeresen leugrált az autópályán repesztő autók közé a hídról. A téli fűtésszámla rá eső részét pofátlanul nem fizette ki, mondván, hogy neki a nagyszülei küldtek egy elektromos takarót. A hazulról kapott pénzt kizárólag könyvekre volt hajlandó költeni. Hetente vett egy zacskó krumplit, és ha éhes volt, megfőzött párat. A többiek meg lakattal elzárták a kajájukat a szekrénybe, hogy Jimmy ne lophasson belőle. 1962 OKTÓBERE. A kubai rakétakrízis egybeesett az FSU hétvégi

nyitóbáljával. Minthogy a nyugati világ a nukleáris háború küszöbére sodródott, Jimmy már pénteken délben nekilátott az ivásnak. Amikor megtudta, hogy csak akkor mehet táncolni aznap este, ha nyakkendőt köt, nekilátott, s addig kötögette a nyakkendőjét, míg végül egészen röhejesre sikeredett. Mary Werbelow nem ért rá aznap este, úgyhogy Jimmy facér volt. Chris Kallivokas elkövette azt a hibát, hogy a barátnőjét egyedül hagyta Jimmyvel a házban, amíg ő elszaladt valamit elintézni. Mire visszajött, a ház bejárati ajtajából kitört az üveg. Chris bátyja, Nick elmondta, hogy miután Chris elment, a lány megkísérelt barátságosan viselkedni Jimmel, és azt mondta, hogy tetszenek neki a nyakkendőjén a csomók. „Tetszenek a gumóim?”, motyogta Jim szinte érthetetlenül. „Szóval a testemet akarod?” Aztán nekiállt T. S. Eliotot idézni, és nyakon harapta a lányt. Amikor az sírni kezdett, Nick (a volt tengerészgyalogos) megfogta Jimmyt, és kivágta az üvegajtón. Az meg őrjöngve elrohant. Idáig még nem látták Jimmyt ennyire részegnek, és mindannyian eléggé utálatosnak találták a helyzetet. Jimmy aznap csak ivott tovább, bele a szombatba. A focimeccsre egy félliteres Seagram's 7 whiskyvel érkezett, és félidőben elájult. Este a diákegyesület nagy buliján – még mindig részegen – elkezdte heccelni a vesztes focicsapat tagjait. A csapat neve az volt, hogy Seminoles, de Jimmy ragaszkodott hozzá, hogy néhány termetes játékost Semi-holesnak (= félseggek) tituláljon, avagy kis picsáknak, akik csak veszíteni tudnak. A lakótársai elrémülve figyelték, hogy Jimmy felmászik egy padra, belekotor a nadrágjába, és bejelenti, hogy most lehugyozza a seggfeleket. Nick Kallivokas rángatta el onnan, hogy a focisták meg ne öljék. Begyömöszölték Jimmyt egy taxiba, és a sofőrnek megadták a címüket, hogy vigye haza. Néhány óra múlva, mikor hazaértek, Jimmyt a kertben találták eszméletlenül és összeverve. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt: Jimmy valószínűleg összehányta a taxit, mire a taxis megverte és kilökte a háznál. „Elképesztő volt”, mondta Chris Jimmy berúgásáról, „hogy mennyit megivott. Ilyet még nem láttunk.” Ekkoriban Jimmy kezdte megszeretni Elvis Presleyt. Elvis kitöltötte a karrierjét derékba törő katonai szolgálatát, és éppen a visszatérésén ügyködtek mindenféle vacak hollywoodi musicalek révén. Akárhányszor Elvist játszottak a rádióban, Jimmy mindenkit kussba parancsolt a szobában vagy a kocsiban, hogy jól hallhassa Elvis érzelmesen rezegtetett hangját. Egy éjjel, első Florida State Universitytrimeszterének vége felé egy Elvis-lemezt hallgatott, nagyon hangosan. Amikor megkérték, hogy halkítsa le, nemet mondott. Újra és újra visszarakta a tűt a „Return to Sender” című dal elejére. Úgyhogy ott helyben egy lakógyűlést rögtönöztek, amelyen kiszavazták Jimmyt, és megkérték, hogy költözzön el.

GYILKOS AZ ÚTON JIMMY NEM A NAGYSZÜLEIHEZ MENT HAZA a karácsonyi szünetben, inkább a Kallivokas családdal töltötte az ünnepeket Clearwaterben. A testvérek mamája amatőr író volt, s Jimmy addig-addig hízelegte befelé magát a választékos stílusával és műveltségével, míg végül szívesen látott vendég lett. Jimmy nem szakadt meg az igyekezettől, hogy találkozzon a családjával Kaliforniában, de minthogy tanulmányi eredményei nem romlottak, s illő mennyiségben írt haza leveleket, az anyagi támogatás nem szűnt meg. Amikor 1963 elején a következő trimeszter elkezdődött, Jimmy a könyveit átköltöztette egy öreg Airstream lakókocsiba, ami egy düledező lánykollégiumra nézett a College Streeten, a diáknegyedben, félúton az egyetem bejárata és az állam parlamenti épülete között. Az alumínium lakókocsinak kátránypapírból volt a fedele, és pont be lehetett onnan látni a lánykollégium hátulsó ablakain. Jimmy hamarosan beszerzett egy távcsövet, és rászokott az éjszakai kukkolásra, amiről részletes jegyzeteket készített. A lakbére persze sokkal kevesebb volt, mint amennyiről otthon tudtak, és a különbözetet könyvekre költötte, például megvette a J. Hellertől a 22es csapdáját, Kerouac Dbarma Bums című (magyarul Művésztelep címen megjelent) regényét és Wilhelm Reich Az orgazmus szerepe című munkáját. (Jim példánya ebből a könyvből fennmaradt, bőségesen ellátva kézzel írt széljegyzetekkel.) Jimmyt most az órái már jobban érdekelték: a beszédművelés tanszéken dráma– és színháztörténetet tanult, járt alapfokú színészmesterség-órákra, és sokat lődörgött a tanszék lepusztult Conradi Színpada körül. Fennmaradt pár vázlata, amelyeket a díszlettervezés-órákra készített, s minthogy igen ötletesek, jelest kapott a kurzusra. Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjához egy vászonra vetített kis pontot képzelt el a színpad hátterében, mely a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan növekszik, míg végül a harmadik felvonás végén kiderül, hogy ez az a gigantikus rákos sejt, amely Atyus, a darabbeli családfő halálát okozza. Járt pszichológiaórákra is, és egy terjedelmes dolgozatot írt a tömegek szexuális neurózisáról, melyet hosszú bibliográfiával egészített ki, benne Freud, Jung, Aldous Huxley és George Orwell műveivel. Saját jövőjét vetíti előre, amikor a dolgozatban említést tesz róla, hogy a zene képes lehet annyira rabul ejteni a közönséget, hogy annak szexuális energiáit is átváltoztassa. A tanárai észrevették, mennyire nyughatatlan, de azt hitték, azért, mert nincs, ami lekösse. Pedig az igazi gond az volt, hogy Jimmy a moziba volt szerelmes, filmezést akart tanulni, de Floridában erre nem nyílt lehetősége. Egyik professzora, aki korábban a University of Californián (UCLA) tanított, azt tanácsolta neki, hogy jelentkezzen át oda a színházművészeti tanszékre, ahol oktatnak filmezést is. Ez felkeltette Jimmy érdeklődését, és máris Los Angelesbe készült,

hogy beszerezzen az iskoláról egy ismertetőt. Jimmyt nem kellett sokáig győzködni, hogy Kaliforniáról álmodozzon. A családja már úgyis ott lakott, és az amerikai poprádiók nap mint nap zengték Brian Wilson mitikus Kaliforniájának dicséretét, amely csupa szörfözés, csajok és álló farkak. Abban az évben jelent meg a Beach Boys három albuma is (Surfing USA, Surfer Girl és a Little Deuce Coup), és ezek ellenállhatatlan szirénhangon csalogatták Jimmyt nyugatra. Később el is mondta egy interjúban: „Egyértelmű: a Beach Boys csinált kedvet ahhoz, hogy vissza akarjak jönni Kaliforniába.” A TRIMESZTER VÉGÉN, 1963 áprilisában Jimmy rábeszélte Brian Gatest, hogy stoppoljon vele el Kaliforniába. Morrison kapitány hajóját hosszú idő után most San Diegóba várták, és Clara azt akarta, hogy a család teljes létszámban a parton integessen neki. Clara küldött Jimmynek pénzt repülőjegyre, de Jimmy azt mondta Gatesnek, hogy „érezni akarja” Amerikát keresztül-kasul, országúton akar menni. Gates az útról ezt mesélte: „Az utazásunk olyan találkozásokból állt, amilyenekre Jimmyt ismerve számíthatott az ember, hiszen tőle mindenkinek rögtön viszketni kezdett a tenyere.” New Orleansban, ahol először megszálltak, Jim ragaszkodott hozzá, hogy egy tömegszálláson aludjanak, hogy beszívhassák a Stanley Kowalski-atmoszférát. A francia negyedben a Bourbon Street bárjait túl szelídnek és turistacsalogatónak találta. „El kell mennünk a dolgok végső határáig”, mondta Briannek, „és aztán meg kell nézni, mi van azon is túl”. Az utcán kérdezősködve keresték az alja kocsmákat, és találtak is egy csendes mellékutcát buzibárokkal. Ez már inkább tetszett, le is telepedtek egy sötét helyen, a Rézüst nevű kocsmában, és söröket rendeltek. Jimmy hamarosan szóba elegyedett egy szép, szőke, nagy mellű lánnyal, aki erős déli akcentussal beszélt, és szemlátomást tetszett neki Jim. Azonban hamarosan megjelent a lány leszbikus barátnője, és mellbe szúrta Jimet. Szerencsére dzseki volt rajta, úgyhogy egy karcolással és pár vércsöppel megúszta, de akkor sürgősen leléptek onnan. New Orleanstól nyugatra az egyik autópálya-feljáró előtt stoppoltak, amikor felvette őket négy pasas egy rozsdás Chevrolettel, és mondták, hogy szálljanak be hátra. Pár mérföld után az egyikük, egy félszemű tahó hátrafordult, és bejelentette, hogy ők most szabadultak a börtönből. Brian majdnem összecsinálta magát, de a tapasztalt autóstoppos Jimmy csak bámult a pasasra. Az meg rájuk fogott egy revolvert. „És gyilkosságért ültünk”, mondta a félszemű a másik három röhögésétől kísérve. A sofőr előhúzott egy üveg whiskyt, és ráparancsolt a srácokra, hogy igyanak, de ők nem kértek. Egy ideig csönd volt. Aztán a félszemű megint hátrafordult, és megköszörülte a torkát. „Pont ilyen pasikat nyírhattunk volna ki a sitt előtt.” Csönd. Már sötétedni kezdett, és Brian azt mondta, hogy ki szeretnének szállni, úgyhogy a sofőr lehajtott az útról. Brian már azt hitte, végük van, de a

pasasok csak rájuk ordítottak, hogy pucoljanak kifelé a kocsiból. Jimmy semmit nem szólt az egészre, csak kitette a kezét, hogy a következő kocsit megállítsa. A következő éjszaka Kelet-Texasban Lyndon Johnsonnak, az alelnöknek az unokatestvére vette fel őket, aki ragaszkodott hozzá, hogy az éjszakát töltsék az alelnök birtokán, az LBJ Ranchon Johnson Cityben (Johnson akkor éppen Washingtonban volt). Másnap éjfélre Juarezbe értek Mexikóban, ahol Jimmy kiélhette B. Traven-szerű álmait, amikor kiderült, hogy koszos kis hoteljuk egyben bordély is. A 19 éves Jimmy Morrison azt hitte, hogy elnyeri az intézmény legcsinosabb és legfiatalabb lánykájának kegyeit, egy igazi mexikói kurváét, amilyenről az Útónban olvasott, de csalódnia kellett, mert a lány egy parádésan kiöltözött hombréval távozott, akinek flancos autója volt. Phoenix mellett felvette őket egy csinos, középkorú nő, és meghívta őket a lakására. „Volna néhány dolog, amit ti, fiúk, megcsinálhatnátok nekem”, dorombolta. Jimmy benne volt, és azt felelte, hogy bármit szívesen, amit csak akar, de Brian megijedt, és ragaszkodott hozzá, hogy rögtön továbbinduljanak nyugatra, San Diego felé. Clara Morrison be sem engedte Jimmyt a házba addig, amíg le nem vágatta a haját. Annak sem örült, hogy Jimmy egy barátjával állított be, attól pedig egyenesen kiakadt, hogy keresztülstoppoltak az országon. Néhány napig Jimmy otthon az anyjával csatázott, de az apja hajója késett, úgyhogy Jimmy és Brian átmentek Los Angelesbe, ahol Brian unokatestvéreinél szálltak meg. Brian úgy látta, hogy Jimmy pompásan érzi ott magát. Nagyon tetszett neki L. A. lerobbant belvárosi üzleti negyede, és főleg az öreg Misszió közelében az Olivera Street környékén a mexikói negyed meg a Pershing Square, ahol mindenféle prédikátorok próbálták megtéríteni az ott gyülekező borisszákat meg csavargókat. Amikor az egyik ilyen szónok épp szünetet tartott, Jimmy lenyúlta a kislétráját, felállt rá, és elkezdte a saját pokoltüzes szónoklatát, míg a felbőszült prédikátor le nem lökte onnan. „Jimmy nem félt semmitől”, mondta évekkel később Brian. „Nekem marhára tetszett az életöröme, meg az, ahogy minden bizarr helyzet felvillanyozta.” Morrison kapitány júniusban érkezett haza, és Brian levitte Jimmyt San Diegóba, hogy találkozzon az apjával, amikor a hajója, a Bonne Homme Richard repülőgép-anyahajó kiköt. Jimmy az apját két éve nem látta, és Briannak úgy tűnt, hogy igazi örömmel üdvözölték egymást. Jim egy hónapot töltött a családjával Coronadóban, de hiába győzködte a szüleit, hogy engedjék beiratkozni a UCLA filmes képzésére. Könyörgött nekik, több alternatív javaslattal is előállt, de Clara Morrison hajthatatlan volt. Jimmynek Floridában ingyenes oktatás járt, mert oda volt a család hivatalosan bejelentkezve. Clara valószínűleg azt sem akarta, hogy az akkor 14 éves kisebbik fia tartósan az ördögfajzat bátyja káros befolyása alá kerüljön. Végül azzal fogta be Jimmy száját, hogy megfenyegette: nem támogatják tovább

anyagilag. így aztán 1963. június 18-án, a jelentkezés utolsó napján Jimmy megint Floridában volt, és egyáltalán nem boldogan, de folytatta Tallahasseeben tanulmányait az F SU nyári trimeszterében. Annak a hónapnak a végén egy barátjával elstoppolt New Yorkba, ahol a Sloane House YMCA-szállón aludtak, és meglátogatták Greenwich Village-et, és az 57. utcában a Carnegie Books könyvesboltot: itt Jimmy beszerezte az Evergreen Review, valamint Paul Krassner szatirikus újságja, a The Realist legfrissebb számait, (ebben pont olyan obszcén képregények voltak, mint amilyeneket Jimmy középiskolás korában gyártott). AZON A NYÁRON a fém lakókocsiban nagy volt a forróság, de Jimmy nem rontotta le a jegyeit. Az „Európa története a középkorban” tárgyból egy nagyon jól sikerült dolgozatot írt Hieronymus Bosch-ról, a rejtélyes holland festőről, aki elképesztően részletes fantazmagóriákban úgy ábrázolta a késő középkor életét, mint az emberi kínszenvedés pokoli kavalkádját. Jimmy rendszeresen vitába szállt a tanárokkal, az általa kedvelt órákon ő vitte a szót, és meglehetősen tisztelték – féltek is tőle – intellektusa és beatnikstílusa miatt. 1963 szeptemberében azzal kezdte negyedik és egyben utolsó trimeszterét, hogy a könyveivel áthurcolkodott a kopottas Cherokee Motelba, amely korábban a városi tisztviselők és a helybéli kurvák városszéli találkahelye volt. Jimmy jól elvolt a 206-os szobában, élvezte, hogy van rendes ágya és hogy szobalány szolgálja ki. A Cherokee lett az első azoknak az olcsó moteloknak a hosszú sorában, amelyek élete hátralévő részében otthonául szolgáltak. Ebben a hónapban elment Brian esküvőjére, ahol Mary Werbelow-val jelent meg, éppen ezért kifogástalanul viselkedett – a szorongó vőlegény nem kis megkönnyebbülésére. Azután átköltözött a könyvtárával egy lakásba, ahol néhány ismerős idősebb bölcsész és oktató lakott. Később egy interjúban elmesélte, hogy ebben a lakásban próbált ki először drogot: ópiumot, amitől először határtalan mámort érzett, majd a belét is kiokádta. Mary a hétvégeken meglátogatta, ha tehette. Azon az őszön egy nagy jelmezbálon vettek részt az FSU-n, és Jimmy kosztümét sokáig emlegették: harlekinnak öltözött, volt rendes harisnyája, csengős sipkája és hegyes orrú papucsa, minden. A bulin vigyázott rá, hogy senkivel ne beszélgessen, csak Maryvel. Még ugyanabban a hónapban, szeptember 29-én a haverokkal Tallahassee-ben egy focimeccsre tartottak meglehetősen kapatos állapotban. Megállt mellettük pár rendőrautó, és Jimmy az egyik kocsiból ellopott egy esernyőt. Letartóztatták, és megvádolták lopással (egy rendőrsisak is eltűnt valahogy), ittassággal, rendbontással és azzal, hogy a letartóztatásnak ellenszegült. A rendőrőrsön ide-oda taszigálták, felpofozták, mert képtelen volt befogni a száját, és letépte az ingéről a gombokat. Le is fotózták: egy zavaros tekintetű, zilált külsejű, 19 éves punk látható a képeken. Másnap, mert tudta, hogy

igazán bajban van, segítséget kért attól a professzortól, akinek a Bosch-dolgozatot írta. A tanár kezességet vállalt érte a bíróságon, és Jimmyt egy ötvendolláros bírsággal elengedték. Az egyetem, tekintettel a jó tanulmányi eredményére, próbaidőt engedélyezett neki. Októberben Jimmy átjelentkezett a UCLA filmes képzésére – anélkül, hogy szólt volna az anyjának. Hamarosan elfogadták a jelentkezését, sőt már a következő trimeszterre helyet biztosítottak neki, 1964 januárjától. Még azon az őszön Jimmy eljátszotta Gus szerepét Harold Pinter kétszereplős darabjában, Az ételliftben, ami két bérgyilkosról szól, akik alig várják, hogy valakit megölhessenek. Jimnek a két évvel korábbi contemporarybeli ukuleles szereplései óta ez volt az első nyilvános fellépése. Jim a próbákat egykettőre anarchikus, abszurd kísérletezéssé változtatta, obszcén rögtönzésekkel. Mindezt részben az ihlette, hogy akkor olvasta Antonin Artaud-t, a kegyetlen színház atyamesterét. A stencilezett színlapon Jimet Stanislas Boleslawski néven szerepeltették, ami összevonása két névnek: az orosz színész, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij nevének, aki újfajta módszert vezetett be a színjátszásban, és Richard Boleszlavszkij nevének, aki a moszkvai Művész Színházban dolgozott együtt Sztanyiszlavszkijjal, mielőtt Amerikába érkezett volna, hogy filmeket forgasson. Az előadások előtt a függöny felgördülését váró másik diákszínésznek, Keith Carlsonnak fogalma sem volt róla, hogy mire számíthat Jimmytől. Minden alkalommal másképp játszotta a jeleneteket, és a szöveget is másképp mondta, néha improvizált, de soha nem ismételte önmagát. A rendező maga adta Jimmynek Artaud írásait, de most állandó rettegésben élt emiatt. Mindenki attól félt, hogy az obszcén próbákból valami beszivárog az előadásokba. „A katasztrófa ott lógott a levegőben”, emlékezett vissza Carlson, mintegy előrevetítve a későbbi Doors-koncertek hangulatát, „és az az érzése volt az embernek, hogy az események mindjárt kicsúsznak az irányítása alól… Jimmel sose lehetett előre tervezni.” Az iskolai újságban megjelent egy kép az előadásról: a hosszú hajú, pofaszakállas Jimmyt éppen leszidja Carlson a színpadon. Jim – rá egyáltalán nem jellemző módon – kivágta a képet, és hazaküldte az anyjának. JOHN F. KENNEDY ELNÖK november 22-én, pénteken merénylet áldozata lett a texasi Dallasban. Jim a híradást az egyetem diákcentrumában látta, éppoly döbbenten, mint bárki más. Két nappal később azt nézte végig a tévében, ahogy a feltételezett gyilkost, Lee Harvey Oswaldot agyonlövi egy dallasi striplokál tulajdonosa. Egyik füzetébe Jimmy feljegyezte, hogy Oswald egy moziba próbált bemenekülni letartóztatása elől – ez minden bizonnyal tetszett Jimmynek, hiszen amúgy is szívesen kapcsolta össze a filmet a morbiditással. A Kennedygyilkosság emléke mélyen belevésődött Jim pszichéjébe, és gyakran bukkant föl a jegyzetek közt, de dalszövegekben is. „Az elnök holtteste

az autóban” a „Celebration of the Lizard”-ban fontos motívummá vált, és a „Not to Touch the Earth”-ben is, amely az előbbi hosszú költeményből keletkezett dalszöveg. JIM MORRISON 1963 DECEMBER 8-ÁN HÚSZÉVES LETT. Kevesebb mint egy hónappal később a Beach Boys kiadója, a Capitol Records megkezdte egy új angol zenekar, a Beatles promócióját. A rádióadók játszani kezdték az első Beatles-lemezeket, a Love Me Dot és az I Saw Her Standing There-t. Mintha csak valami szellemet idéznének meg, a Beatles 1964 elején New Yorkba érkezett, hogy jobb kedvre hangolja a depressziós Amerikát. Hozták a másfél perces szerelmes dalaikat, hosszú hajukat, menő öltönyeiket, Chelsea-cipőjüket és meghökkentő riposztjaikat, felrázva az amerikai fiatalokat a merénylet okozta levertségükből. A fiatalos Kennedy elnököt mindenki szeme láttára lőtték fejbe, s az amerikai srácok hatalmas várakozással tekintettek bármire, ami képes ebből a sokkos állapotból kimozdítani őket. A Beatlesre mint messiásra tekintettek. A Beatlest hamarosan követte a Rolling Stones és a brit invázió többi zenekara, akik -akárcsak Jim Morrison – úgy néztek Los Angelesre, mint a rock and roll új Mekkájára. Decemberben Jimmy elment Tallahassee-ből, de csak kevés barátjának és tanárának árulta el, hogy nem is jön vissza. Jimmy és Mary arra készültek, hogy miután Mary júniusban leérettségizett, Los Angelesbe megy, és keresnek egy lakást, hogy együtt élhessenek. Jimmy a nagyszüleinél hagyta a könyveit, repülővel hazament Kaliforniába, és ott töltötte a karácsonyt a szüleivel Coronadóban. Floridába legközelebb öt évvel később tért vissza, hogy elkövessen egy szakmai öngyilkosságot. AZ ÉRZÉKELÉS AJTÓI A NOTESZLAPON, AMELYEN Jimmy a Kennedy-gyilkosságról beszámol, szerepel Aldous Huxley neve is. Mégpedig azért, mert Huxley, a század kiemelkedő brit alkotója pont aznap halt meg Los Angeles-i otthonában, amikor Kennedyt megölték. Ο azonban másképp távozott az életből, mint az elnök: egy jókora adag LSD-25 hatása alatt. Jimmy hat héttel később Los Angelesbe érkezett, és teljesen lenyűgözte az, ahogyan korábban Huxley látnoki hévvel kereste a rövid úton elérhető megvilágosodást – Dél-Kaliforniában. Nem véletlen, hogy Jimmy a tizennyolc hónappal később megalakított zenekar nevét Huxley legendás könyvéből vette, amely ráébresztette a nyugati világot a kiterjesztett emberi tudat új határaira. Huxley a Szép, új világ című, utópisztikus regényével elért világsiker után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, és Kaliforniában telepedett le a negyvenes évek végén. Los Angeles akkoriban a végtelen narancsligetek, a hatalmas ranch-földek meg olajkutak világa volt, közelben a hollywoodi filmkolóniával, de létezett egy kicsi, de

elszánt értelmiségi és művészközösség is. Huxley a többi, hozzá hasonló brit bevándorlóval együtt ráérzett a félsivatagi táj spirituális – sőt utópisztikus! – hangulatára. Az egész évben enyhe éghajlat, a termékeny völgyek, melyeket csodálatos hegyláncok szegélyeznek, festői táj volt a nyughatatlan álmodozóknak, akik özönlöttek az északamerikai kontinens délnyugati partjára, mely a végső célpontja volt az Újvilágba vándorlóknak. Az amerikai filmipar a húszas években költözött át New Yorkból Los Angelesbe, s ezzel megindult a leginkább jóképűnek tartott emberek áradata is: ők Hollywoodban keresték az amerikai álom megvalósulását. A második világháború után a szórakoztatóipar húzóágazatainak: a filmnek, a televíziónak és a populáris zenének itt, Los Angelesben alakult ki a központja. Az Orange County egyik nagy citrusfarmján 1955-ben megnyitott vidámparkkal, Disneylanddel Kalifornia végleg „meseország” lett (ezt a Disney erőteljesen népszerűsítette is a televízióban). Huxley szerint Los Angeles olyan, mint Velence volt a reneszánsz korában, amikor Ázsia gazdagsága és bölcsessége áramlott Európába e független városállam révén. 1953”ban Huxley és brit barátja, a kutató-pszichiáter Humphrey Osmond megismerkedtek a meszkalinnal. A pszichológus Havelock Ellis példáját követve folyamodtak e szerhez, aki 1898-ban lejegyezte, hogy a délnyugaton élő amerikai indiánok rituálisan használják a meszkalt vagy a peyote-ot. A meszkal nevű, egyes kaktuszfajtákból nyert, enyhe hallucinogén anyagból származik a szintetikus meszkalin, melynek hatóanyaga a peyote-ban is megtalálható. Huxleynél és Osmondnál a meszkalintól túlfűtött látomások jelentkeztek, időérzékelésük kitágult, és egy magasabb szintű tudatállapotot tapasztalhattak meg. Ez indította Osmondot arra, hogy megalkossa a pszichedelikus szót, mely a hallucinogén anyagok tudatra kifejtett hatását fejezi ki. 1954-ben Huxley The Doors of Perception (Az érzékelés ajtói) címmel kiadta kísérletei eredményét, és ez az első írás, amely az emberi tudat korábban feltérképezetlen területeit mutatta be – egy ilyen kaliberű szerző tollából. A korszakot fémjelző könyv címét Huxley William Blake angol költőtől vette: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” (BLAKE: MENNY ÉS POKOL HÁZASSÁGA, FORDÍTOTTA SZENCZI MIKLÓS) A beatköltők is kísérleteztek pszichedelikus drogokkal. A költő Gary Snyder már 1948-ban szedett peyote-ot, amikor a Reed College falai között az amerikai indián kultúrát tanulmányozta. Allen Ginsberg is kipróbálta 1959-ben New Yorkban, és a következő évben Kerouac is Big Surben. 1960-ban Timothy Leary, a Harvard pszichológiaprofesszora mexikói nyaralásából úgynevezett „varázsgombákkal” tért vissza, amelyek tartalmazták a psilocybin nevű pszicho-tropikus anyagot. Ebből adott Ginsbergnek, Kerouacnak és Neal Cassadynek, akiről Kerouac az Úton Dean Moriartyjét mintázta.

1964-ben, amikor Jimmy Los Angelesbe érkezett, Tim Leary kiadta első könyvét The Psychedelic Experience (A pszichedelikus tapasztalat) címmel. A könyv alcíme („A tibeti Holtak könyvén alapuló kézikönyv”) jelzi, hogy a pszichedelikus drogok köré szinte vallásos közösségek szerveződtek, különösen San Franciscóban, ahol az LSD-25-öt az utcán árulták. Még abban az évben Leary elszegődött az LSD prófétájának. „Ne bízz senkiben harmincon fölül!” – hangzott csatakiáltása, majd megszületett híres, hipnotikus mantrája, a „Turn on. Tune in. Drop out”. Leary később így magyarázta: „A Turn on azt jelentette, hogy az ember aktiválja saját idegrendszeri és genetikus készleteit, a Tune in azt, hogy cselekedjen az őt körülvevő világgal harmóniában, a Drop out pedig azt, hogy tudatosan tartsa magát távol az olyan, egyébként nem önként vállalt kötelességektől, mint az iskola, a hadsereg és a szervezett foglalkoztatás.” De Jimmy Morrison számára az utóbbi még nem volt valós alternatíva. A kötelező katonai szolgálat minden ép és egészséges amerikai férfit fenyegetett, és Jimmy tudta, hogy csak akkor kaphat felmentést alóla, ha iskolába jár. Ebbéli szándékát csak megerősítette látogatása az 1964 januárjában Long Beachnél horgonyzó U. S. S. Bonhomme Richard repülőgép-anyahajó fedélzetén, melynek apja, Steve Morrison volt a parancsnoka. Amikor Jimmy hazaérkezett Floridából, anyja ragaszkodott hozzá, hogy vágassa le a haját. A hajón, mely egy nyugat-csendes-óceáni cirkálás után kötött ki, Jimmy tipikusan egyetemista, konzervatív „Ivy League”-öltözékben jelent meg: khakinadrágban, frakk-ingben és kardigánban a könyökrésznél bőrfoltokkal. Morrison kapitány egyetlen pillantást vetett nyegle modorú, lomha járású fiára – az ambiciózus beatköltőre, az újhullámos filmek rajongójára, a katonai szolgálattól húzódozó, lógós egyetemistára –, és elküldte a hajó borbélyához egy újabb, katonásabb hajvágásra. A hadsereg fényképésze megörökítette ezt a napot: Morrison kapitány kirendelte hajóját a nyílt tengerre. Jimmy végignézett egy éleslövészet-gyakorlatot, és vonakodva bár, de ő is kipróbálta, milyen egy M16-os puskával vízen mozgó célpontokra lőni. A KÉK BUSZ Jimmy Morrison 1964 januárjában érkezett a UCLA-re, beiratkozott a színházművészeti tanszékre mint filmes hallgató, aki az első év második félévét kezdhette meg. (Nem tudjuk, hogy végül a szülei állták-e az itteni tandíjat. Egy forrás szerint a nagyszülei segítették anyagilag. Egy másik szerint Jim meg tudott csapolni egy alapítványt, amit az apja az egyetemi oktatás támogatására tett még Jim születése idején.) Talált egy kis lakást a Goshen Avenue-n, az akkor még csendes egyetemi faluban, Westwoodban, közel a UCLA-hez, ahol az

egyetemisták megszokott bohém életformája várta a campu-son és annak környékén. Hogy könyvvásárlási szenvedélyét kiélhesse, szerzett magának egy részmunkaidős állást a Powell könyvtárban, a hatalmas, vörös téglás, neomór stílusú épületben, amely az egyetem négyszögletű, füves udvarán, a nagy előadóval, a Royce Hall-lal szemben állt. Ottani csoporttársainak emlékei szerint Jim zömök testalkatú, kócos srác volt, aki ócska teniszcipőben tolta ide-oda a könyvekkel rakott kiskocsit a könyvtárban. A UCLA óráinak kezdetét és végét a Powell tornyának harangütései jelezték. Jimmy Morrison jegyzetfüzetének tanúsága szerint évek óta először ez a harangszó váltott ki belőle egyfajta elégedettségérzetet. Végre visszatért Kaliforniába: az egyetlen helyre, ahol igazán otthon érezte magát. Egy éjszaka igen jó hangulatban néhány új barátjának eljátszotta a „légy ember „-jelenetét, felmászott a harangtoronyba, és miközben a harang az éjfélt kongatta, ledobálta a magasból a ruháit.

A „filmművészet” 1964-ben fiatal tudománynak számított, a filmes hallgató pedig rokon értelmű volt a kriplivel, a sereg elől bujkálóval, a lógóssal. A UCLA filmes képzése néhány rozsdás, a világháborúból ott maradt katonai fémbarakkban zajlott. A város túlfelén a University of Southern California filmes iskolája egy öreg istállóban volt. De míg a USC arra képezte a helyi srácokat, hogy mindenféle műszaki munkát el tudjanak végezni Hollywood moziiparában, addig a UCLA bohém hallgatóit a kortárs filmelmélet érdekelte, az auteurizmus, a francia újhullámos filmek, az

avantgárd mozik, az underground és kísérleti filmek. A USC-n a hallgatók a Varietyt olvasták, a UCLA-n a Cahiers du Cinemát és a Film Culture-t, amit New Yorkban adott ki a Jonas Mekas filmarchívum. A UCLA-s hallgatók, ha imádkoztak, arccal a párizsi Cinémathèque Francais felé fordultak. Az itteni filmes iskolában a hősök közé a francia újhullámosok tartoztak, Jean-Luc Godard és Francois Truffaut; aztán Norman Mailer és John Cassavetes, akik tisztán irodalmi filmeket készítettek, távol a hollywoodi gyakorlattól; Andy Warhol, aki a pop-artot átvitte a nem narratív filmekbe, olyan alkotásokba, mint például az Empire, amely egyetlen nyolcórás felvétel a manhattani Empire State Buildingről; valamint Stan Brakhage, aki a nyersfilmet úgy kezelte, mint a festő a vásznát, néha karcolta vagy festett rá, hogy a filmvásznon absztrakt expresszionista képeket jelenítsen meg. A tanári kar érdekes keveréket alkotott: voltak itt félig-meddig nyugdíjba vonult hollywoodi rendezők, mint Stanley Kramer, és volt legalább egy, a régi európai iskolát képviselő rendező. Jimmy csalódott volt, mert Jean Renoir, A játékszabály alkotója éppen akkor távozott a UCLA-ről, de a legendás Josef von Sternberg érkezése bőségesen kárpótolta Renoir hiányáért. Jimmy végignézhette Sternberg klasszikus filmjeit, A kék angyalt, A nőstényördögöt úgy, hogy közben a rendező teátrális, német akcentussal előadott kommentárjait hallgatta. (Jim később elmondta, hogy a legnagyobb hatást az Anatahan tette rá, Von Sternberg utolsó filmje.) Jimmy UCLA-s csoporttársa, Ray Manzarek is Sternberg-tanítvány volt, és ő később is kihangsúlyozta a Doors német expresszionista gyökereit. Azt mondta, hogy Jimmy jól megfigyelte

Marlene Dietrichnek, Von Sternberg legnagyobb sztárjának mosolytalan, fojtott tüzű testbeszédét, és át is vette azt, amikor a Doors korai időszakában bőrszerelésben lépett színpadra. A UCLA fakultása és a diákok is büszkék voltak rá, hogy modernebb esztétikát követnek, mint Hollywood, ahol még mindig az ötvenes évek tupírozott hajú, piálós-csajozós kultúráját képviselték, és csakugyan nem „találták el” az amerikai hatvanas éveket. Kicsit ironikus, hogy Jimmy csoporttársai közül az egyetlen, aki auteurként (olyan rendezőként, aki alkotóként felel a filmjéért) hírnévre jutott, Francis Ford Coppola volt. Jimmynek tetszett a UCLA kulturális keveréke, szorgalmasan dolgozott, és jó jegyeket szerzett. A barátainak azt mondta, azért szereti a filmes sulit, mert a filmtörténet még csak hetvenéves. „Itt bárki lehet szakértő”, mondta. „Ezt imádom legjobban a filmekben.” Szabad idejében felszállt a UCLA-hallgatókat a tengerpartra meg a Santa Monica-móló fényeihez szállító kék buszra. Folyton valami könyvet bújt: John Renchy szívfacsaró, homokos csibészekről szóló sagáját, a City of Nightot vagy Dave Wallis posztapokaliptikus regényét, az Only Lovers Left Alive-ot. A rádióban nagy sláger volt a szaxofonos Stan Getz rettenetesen rafinált „The Girl from Ipanema”feldolgozása, mely némi ízelítőt adott a brazil bossanovalüktetés-ből, ami a Doors első lemezét kezdi majd. Az Another Side of Bob Dylan előrevetítette a posztbeat folkköltő küszöbönálló megtérését az elektronikus megszólaláshoz. A Beatles az „I Want to Hold Your Hand”-del tombolt, és a lányok újra sikoltoztak a rock and roll sztároktól. Ahogy Amerikában mindenki, Jimmy is megnézte a Beatles történelmi jelentőségű első fellépését az Ed Sullivan Show-ban 1964 februárjában. A színházművészeti tanszéken a filmművészeti csoport kicsi volt, mindössze pár tucat hallgatóval, de Jimmynek hamarosan sikerült központi szerepet kivívnia egy csapat hozzá hasonló aszociális egzisztencialista között. Törzshelyük a Lucky U volt, egy mexikói étterem, ahol egy Pancho nevű szakács művészkedett a nyitott konyhában; hatalmas adag kajákat adtak, amit az akkor épp vaskos, túlsúlyos Jimmy szeretett jó pár hideg Tecate sörrel leöblíteni. A UCLA-n szerzett barátok nagy része Jimmel maradtak élete végéig. Ott volt Dennis Jakob, akit „Menyét”-nek hívott mindenki sunyi tekintete és sietős járása miatt. Éppoly olvasott volt, mint Jimmy, és éjszakába nyúlóan el lehetett vele vitatkozni Nietzsche finomságairól. Aztán ott volt a mozibolond, nagydarab John DeBella, aki egy New York-i rendőr fia volt, és aki azzal kérkedett, hogy több könyvet lopott életében, mint amennyit Dennis olvasott. Phil O'Leno szenvedélyes Orson Welles-rajongó volt, aki még ügyvéd apukája kényelmes lakásában élt, s emiatt Jimmy gyakran ugratta. Paul Ferrara filmoperatőr volt, aki jól tudta kezelni a 16 mm-es Bolex kamerát. Alain Ronay-nek francia származása miatt hitele volt közöttük, és ráadásul egyszer találkozott Henri Langlois-val is, a Cinematheque Française

alapítójával. Frank Lisciandro vágó akart lenni, éles kritikusszeme volt, és azonnal rabul ejtette Jimmy Morrison különös karizmája. És ott volt Ray Manzarek. Ray mindannyiuknál idősebb volt, mert ő már elvégzett egy egyetemet. 1939-ben született egy nagy lengyel-amerikai családban Chicagóban; klasszikus zongorát tanult, és Al Benson meg Big Bill Hill rádióműsoraiban a blues mestereit hallgatta: Muddy Waterst, Howlin Wolfot, B. B. Kinget és Little Waltert. A DePauw Egyetemen végzett közgazdászként, aztán két évet töltött a hadseregben, majd Kaliforniában csatlakozott a családjához, amikor átköltöztek a Los Angelestől délre fekvő Manhattan Beachre. 1963-ban Ray a UCLA jogi karára iratkozott be, de két hét után otthagyta, és inkább átment a filmes képzésre. Ray a UCLA-n sztárnak számított, mert volt egy gyönyörű japán-amerikai barátnője, Dorothy Fujikawa, meg egy zenekara, melyet két testvérével alapított Rick and the Ravens néven, s amely rendszeresen lépett fel bárokban. Ray menő fejnek számított azért is, mert összeütközésbe került a tanárokkal – és ő nyert. Nagyon szerette Ingmar Bergmant és Michelangelo Antonionit, betett hát a tavaszi vizsgafilmjébe egy szemérmes montázst, melyen az édes kis Fujikawa lány zuhanyozik. A képsor ártalmatlan volt, ám az egyik professzor még így is túl szuggesztívnak ítélte, és úgy rendelkezett, hogy a film csak akkor mutatható be az az évi Royce Hall-i reprezentatív vetítésen – melyen a hallgatók legjobb munkáit vetítették le –, ha ezt a jelenetet kivágják belőle. Ray nem engedett, ezzel zavarba ejtette az eset mérlegelésére összehívott bizottságot – és végül megengedték neki, hogy vágatlanul mutassa be a filmjét. Ettől tisztelni kezdték az iskolában. Rayt John DeBella mutatta be Jimmynek, és Jimmy szerepel is Ray 1964-es filmjének bulijelenetében, egy évvel a Doors megalakulása előtt. 1964-BEN A TAVASZI SZÜNETBEN Jimmy két barátjával néhány napot végigdorbézolt Tijuanában a rossz hírű Avenida de la Revoluciónon. Jimmy nagy kedvvel elegyedett beszélgetésbe a járókelőkkel, jól berúgott a tequilától meg a sörtől, és jókat futott hajnalban az utcán kóborló kutyafalkák elől menekülve, mikor a bárok bezártak. Felix Venable volt a másik idősebb, végzett srác, akinek tartós hatása lett Jimmyre. Felix már betöltötte a harmincötöt, a Berkeleyn végzett, és pont az a hatvanas évek eleji figura volt, aki nagyon ismerős: a hivatásos diák és beatnik. Alacsony volt és sovány, fején a szőke haj már fogyatkozott, és nyúzott arcából hegyes orr ugrott elő. Nagyon intelligens volt – és egy teljes csődtömeg. Ray Manzarek, aki szintén ismerte Felixet, azt mondta róla: „Egy kifejezetten rosszindulatú fasz volt.” Felix egy nyomorúságos kalyibában élt a lepusztult Venice Beach szennyezett vizű csatornái mellett, tablettákat szedett, bort ivott rá, és a kiszolgáltatott, éhes Jimmy Morrisonból, akit a kora miatt még nem szolgáltak ki a kocsmákban, alkoholistát csinált. Felixről a UCLA-n mindenki tudta, hogy egy seggfej. Jimmy

Morrisonnak viszont tetszett, és félig-meddig mesterének fogadta, mert Felix birtokában volt egyfajta beatbölcsességnek. Felix követte a North Beach beatnikjeit, akik elhagyták San Francisco városát, amikor az elkezdett túl kommersszé válni, és átköltöztek a számukra sokkal vonzóbb, lerobbant Venice Beachre. Felix ismert egy csomó beatköltőt, és mindenféle beatlegendákkal kábította Jimmyt; például elmesélte neki a költő Gregory Corso hőstettét, amikor beosont az alkoholtól kómában fekvő Dylan Thomas kórházi szobájába, és haldoklását figyelte, amíg az éjszakás nővér föl nem fedezte és ki nem dobta. Jimmy, hogy Felixszel kezdett csavarogni, hamarosan rászokott, hogy Dylan Thomas-idézeteket mormoljon: „Ami rejtve van, le kell csupaszítani. A sötétség levetkőzése után ott a tisztaság.” Vagy: „Számomra a költészetem egyetlen ok miatt hasznos – vagy az kéne, hogy legyen. Dokumentálja magányos küszködésemet a sötétségből valami kis fény felé.” Lehet, hogy Felixtől kapott Jimmy először LSD-t, és tény, hogy hétvégeken egyre többször látogattak ki a Los Angelestől délkeletre fekvő, kísértet járta sivatagba. Gyakran elautóztak a sivatag közepén található Joshua Tree-be vagy a Santa Ana Canyonba, ahol az indiánok hite szerint maga az ördög lakott. A Palm Springs környéki, rejtett kanyonok egyikében, Los Angelestől háromórányira Jimmynek volt egy látványos, sámánszerű élménye, amely felidézte benne a kisgyerekként átélt indián-autóbalesetet. Talán Felix volt az első, akinek Jimmy beszámolt arról a sejtéséről, hogy egy vagy több indián lelke beszállt „gyermeki, törékeny tojáshéj-koponyájába”, amikor a haldoklásukat nézte. Goshen Avenue-i lakásába visszatérve Jimmy beleásta magát a sámánizmusba, mintha arra akarta volna felhasználni, hogy egy másik személyiséget alakítson ki magának. A törzsi kultúrákban a sámánok közvetítenek a törzs tagjai és a szellemvilág között, gyógyítják a betegeket, és vigyázzák a családok közötti egyensúlyt. A sámánizmus mély hatással volt a nyugati filozófiára és pszichológiára azóta, hogy szibériai hittérítők az 1700-as években először találkoztak sámánokkal, és amióta az amerikai nyugat megnyílásával az indián varázslók, javasemberek bekerültek a populáris kultúrába. A hatvanas években újjáéledt a spirituális érdeklődés, és ennek fényében úgy tekintettek a sámánokra, mint a klasszikus ókort megelőző vallási gyakorlat dicső, kései leszármazottaira. Timothy Leary a pszichedelikus „utazást” már 1964-ben a sámán révületben – az istenekhez és onnan vissza – megtett utazásához hasonlította. Feltételezik, hogy Jimmy Felixtől hallott egy korábbi UCLA-s antropológushallgatóról, aki komoly, alapos kutatómunkát végzett a mexikói Sonora-sivatagban egy jaki indián brujóval, azaz sámánnal. Jimmy ismert valakit az antropológia tanszékről, és úgy tűnik, hogy kapcsolatba lépett Carlos Castanedával, akinek 1968-as értekezése bestseller és az ellenkultúra szent könyve lett: Don Juan tanításai: a

tudás megszerzésének jaki módja. Akkoriban a költő Michael Ford is a UCLA-re járt, és szerinte Morrison találkozott Castanedával, de a találkozásnak semmilyen részlete nem ismeretes. Castaneda, akit tizenöt évvel később megkérdeztek erről, egyáltalán nem emlékszik, hogy találkoztak volna. Jimmy azonban 1964 nyarától lelki önéletrajzába fokozatosan beépíti az indián sámánok szavát. TITKOS ÁBÉCÉK 1964 NYARA AZ AMERIKAI DÉLEN a „szabadság nyara” volt. A Ku-KluxKlan egyetemistákat gyilkolt, amíg azok fekete választókat regisztráltak Mississippi államban. De a UCLA-n, ahol csak elenyészően kevés fekete hallgató tanult, Jimmy Morrison többek között arról volt híres, hogy csontrészegen az egyetem területén „nigger”-t kiabált a feketékre – csak hogy a jóérzésűeket provokálja. Jimmy konzervatív déli nevelést kapott, és úgy látszik, megvolt benne a rasszisták feketékkel szembeni félelme, ami sajnálatos módon felszínre tört, ha alkohol hatására elvesztette önkontrollját. A nyári slágerek a Beach Boystól a „Fun Fun Fun” és az „I Get Around” voltak, meg a Rolling Stones baljóslatú, bluesos-utazós „Tell Me” című száma. Dél-Kalifornia országútjain az új, sportos Ford Mustangok jelentették a nagy slágert, de az utcákon sokan jártak piros Honda motorokon és Vespa robogókon is. Jimmy Morrisont viszont mindig gyalog lehetett látni, amint szokásos lomha járásával a kéglijétől a könyvtári munkahelyére tartott, hacsak valamelyik barátnőjét meg nem fűzte, hogy vigye el autóval. Azt a nyarat Coronadóban töltötte az anyjával, öccsével és a húgával, és egy új jegyzetfüzetet kezdett, valószínűleg júliusban, Látomásos jegyzetek címmel. Későbbi első könyvébe beleszerkesztette a spirálfüzet – és más füzetek – jegyzeteit, és benyomásai minden kétséget kizáróan az éppen akkor olvasott, híres szimbolista prózaverskötet, az Színvázlatok (Illuminations) hatására születtek, melyet a francia „enfant terrible”, Arthur Rimbaud írt. Rimbaud az elátkozott költő tökéletes mintaképe volt Jim Morrison szemében, ahogy a beatköltők számára is. A tizenkilencedik század egész romantikus agóniája összegződött ebben a tizenéves zseniben, ebben az ösztönös, fölényesen szókimondó költőben, aki költői életművének csaknem egészét 16 és 19 éves kora között írta, 21 évesen pedig végképp szakított a költészettel. Szinte felmérhetetlen az a hatás, amit Jim Morrisonra tett. A Színvázlatok sok ragyogó költői képe felbukkan később a Doors dalszövegeiben (az Egyetemes Elme, a barátok lakomája, az arc a tükörben), és a The Lords and The New Creatures költői tűnődései is nyilvánvalóan Rimbaud szürreális prózaversein alapulnak. A leglényegesebb momentum azonban az, hogy Jimmy kritika nélkül elfogadta Rimbaud híres költői programját, amely egy 1871-ben írott baráti levélből származik:

„Annak az embernek, aki költő akar lenni, első tanulmánya önmaga teljes megismerése: megkeresni, kikémlelni, próbára tenni, megtanulni a saját lelkét. Amikor már megtanulta, akkor művelnie kell… arról van szó, hogy lelkünket szörnyeteggé tegyük. Képzeljen el egy embert, aki keléseket ültet el és ápol a saját arcán. Azt mondom, hogy látnokká kell válnunk, látnokká kell tennünk magunkat. A Költő azzal válik látnokká, hogy hosszú, roppant, meggondolt munkával összezavarja összes érzékeit. A szeretet, szenvedés és őrület minden formáját; megkeresi Önmagát, kimer magából minden mérget, és csak azok sűrített lényegét tarja meg magának… Elérkezik az ismeretlenhez, s mikor végül félőrülten már elveszítené látomásainak értelmét, egyszerre megpillantja őket! S ha bele is pusztul abba, hogy e hallatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog: majd jönnek más rettentő munkások; s elkezdik ott, azon a láthatáron, ahol a másik összeroskadt!” (SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA) Ezeket a sorokat Jimmy alá is húzta a saját Színvázlatok kötetében, melyet a New Directions adott ki. Tudatosan vagy öntudatlanul követni kezdte Rimbaud prométheuszi kijelentését, hogy az igazi költő valóban tolvaja a tűznek. Rimbaud felhívásának engedelmeskedve ő csakugyan összezavarta összes érzékeit, roppant, meggondolt munkával – minden egyes nap, élete végéig. Első írásai, melyek ebben a szellemben születtek, túlfűtöttek, lélegzetelállítóak. A Látomásos jegyzetek egy biztonságos körülmények között élő filmes hallgató napi rendszerességgel írott észrevételeit tartalmazza a látás természetéről, a szem képességeiről, a filmfelvevő tulajdonságairól, a mozi új alkímiájáról, a kukkoló titkairól, az orvlövész szeméről, a televízió szörnyűségéről és arról, hogy az egész világot a hatalmában tartja, szeánszokról, halott elnökökről, álomról, börtönökről, a sámánról, anyákról és vérfertőzésről. Sokoldalnyi újrahasznosított filmelmélet és filmes legenda is van itt, melynek zömét – később kiderült – John DeBellától hallotta. Ε jegyzetek egy része átszűrődött a filmesztétikai dolgozatokba, melyeket utolsó iskolai évében írt. Jimmy még azon a nyáron visszament Mexikóba Andy öccsével és a család egy idősebb barátjával, egy nyugdíjas tengerésztiszttel. A szegényes Ensenadában Jimmy bevezette öccsét a nők és a piálás világába: bárról bárra hurcolta, és minden nőt leszólított az utcán. Oroszlánok kinn az utcán / tüzelő, veszett kutyák,.. Délre ment, átlépte a határt / káoszt hagyott, felfordulást. (CELEBRATION OF THE LIZARD) Hazatérése után aztán Jimmy folyton lerészegedett, és botrányosan viselkedett a haditengerészet támaszpontjának mozijában: kigúnyolta a katonás fegyelmet. Az anyja boldog volt, amikor Jim még jóval a tanévkezdés előtt, augusztusban visszaindult a UCLA-re, hogy felkészüljön az iskolára. Jimmy visszatért az óránként 1 dollár 25

centes könyvtári állásához, de kidobták, mert új főnök jött, aki nem nézte el a késéseit. 1964 augusztusában a US S Bonhomme Richard Morrison kapitánnyal a Dél-kínai-tengeren állomásozott két másik repülőgép-anyahajó, a USS Ticonderoga és a USS Constellation társaságában. Miután az amerikai különleges alakulatok pár titkos, provokatív támadást hajtottak végre észak-vietnami állások ellen, két amerikai torpedóromboló kapitánya azt állította, hogy észak-vietnami őrhajók megtámadták őket a Tonkinöbölben. Lyndon Johnson elnök elrendelte, hogy indítsanak az anyahajók fedélzetéről megtorló bombázást. Pár nappal később, augusztus 7-én a kongresszus elfogadta a Tonkin-öbölre vonatkozó határozatot, mely teljes körű meghatalmazást adott Johnson kormányának, hogy a kommunista északiakkal háborúzó Dél-Vietnamot segítse. Akkor aligha lehetett még látni – sok kongresszustag és szenátor később arra hivatkozott, hogy megtévesztették őket –, de az Egyesült Államok egy tíz évig tartó háborúskodásba kezdett, mely a nemzetet kettészakította, milliók halálát okozta, vereséget hozott és az amerikai nemzet megszégyenülését. Csak gyilkos iróniával értelmezhető az a tény, hogy míg Jim Morrison a rock háborúellenes szószólójává vált („Áss sírt a vállad üregében megbújt ismeretlen katonának” – The Unknown Soldier), az apja a világ másik felén a kommunizmus elleni értelmetlen háborút vívta. 1964 OKTÓBERÉBEN elkezdődtek a hatvanas évek diáklázadásai a Berkeleyn. A UCLA egy apolitikus, bulizós egyetem volt, de a UCBerkeley forrongott. A diákmenzán egy apróbb szóváltás támadt a cenzúra témájában, amely később az emberi jogokért tartott ülősztrájkokba és demonstrációkba torkollott, majd átterjedt más amerikai egyetemekre. Mario Savio, a Szabad Szólás Mozgalom karizmatikus diák vezetője lett a háború utáni nemzedék első olyan szószólója, aki nem volt előadóművész, akit Kalifornia adott Amerikának, ezzel előre jelezve azt a politikai földindulást, amely négy éven belül bekövetkezett néhány amerikai egyetemen. A SANTA ANA-I SZELEK minden nyárutón feltámadnak Dél-Kaliforniában. A csendes-óceáni szelekkel ellentétben, melyek mindig átmossák Kaliforniát óceáni levegővel, a Santa Ana-i szelek keletről érkeznek, a sivatagból, és visszahozzák Dél-Kalifornia szmogját a feladónak. A Santa Ana-i szelek rossz hírekkel és bajokkal terhesek: tűzesetekkel a száraz hegyekben, földrengésekkel, utcai bűnözéssel, autókarambolokkal, vízbefúlásokkal, drogtúladagolásokkal, migrénekkel és általános rossz közérzettel. Az indiánok hite szerint ezek a szelek a Santa Ana Canyonból jönnek: ezt a helyet Jimmy és Felix Venable meglátogatta azon az őszön más rossz hírű helyekkel együtt Los Angeles környékén (mint például, a Scorpion Woman Peak -Skorpióasszony szikla). Az elkövetkező hét évben mintha a Santa Ana-i szelek nyugtalanságot hoznának Jimmynek, mert minden őszön valamilyen krízishelyzet alakult ki az életében.

A HADITENGERÉSZET DOKUMENTUMAI SZERINT Morrison kapitány hajója 1964 novemberében visszatért Kaliforniába, de Jimmy úgy döntött, hogy a karácsonyt Jeff Morehouse családjával tölti Los Altosban más srácokkal együtt, akiknek haditengerész-családjaik szanaszét sodródtak, és akik együtt nőttek föl. Jimmy minden napját azzal a mutatvánnyal kezdte, hogy reggelire megivott egy nagy pohár gint, ami azonban egyáltalán nem látszott rajta. Jeff mamája, aki kiskorától ismerte Jimmyt, megszidta ezért, amire Jimmy csak szokásos éles, nyerítő vihogásával válaszolt, és töltött magának még egyet. Pár nappal később távozott, és Jeff Morehouse nem is látta soha többé. Jimmy Morrison 1964. december 8-án lett huszonegy éves. Nem lehet tudni, hogy a karácsonyi szünidőben találkozott-e a családjával, bár egy forrás szerint karácsony után elment hozzájuk, és még tán Floridába is elrepült velük, hogy a nagyszülőket és Mary Werbelow-t lássa. Az viszont biztos, hogy 1964 decembere után Jim Morrison soha többé nem találkozott a szüleivel.

HARMADIK FEJEZET Megtanulni felejteni Az élet célja az érzés – hogy érezzük, hogy létezünk, még ha fájdalomban is; ez az a „sóvárgó üresség”, ami a Szerencsejátékhoz, a Csatába, az Utazásra hajszol minket – mindenféle féktelen, de erős érzést nyújtó tevékenységbe, melyek fő vonzereje a megvalósulásukat kísérő izgalom. LORD BYRON ÉLŐBEN A WHISKYBEN A ROCKZENE SZÁMÁRA 1965 volt a nulladik év. Az évtized tengelye, „a hatvanas évek” igazi kezdete, amikor a háborút követő demográfiai robbanás korszaka leváltotta a nyugati romantikus hagyományt, és rendesen föltekerte a hangerőt. A Beatles és a Rolling Stones Angliában éppen áthangolta a popzenét az új drogkultúra befogadására. Amerikában a posztegzisztencialista korszakot Bob Dylan hősi himnuszai nyitották meg, olyanok, mint a „Like a Rolling Stone” újszerű szövegével, villódzó költői képsoraival. Dylan fontos szerepet vállalt a rockmozgalom kibontakozásában azzal, hogy – még ugyanebben az évben – egy folkfesztiválon elektromos gitáron játszott, egy politikai állásfoglalás jelképévé téve ezt a profán hangszert, és megmutatta, hogy elavultak „a régi magyarázatok és a harmatos ésszerűség” – ahogy a beatköltő Michael McClure fogalmazott. 196 5-re minden együtt volt, amitől az évtized az lett, ami.

Márciusban az amerikaiak bombázni kezdték Észak-Vietnamot, ezzel országos és világméretű felhördülést váltottak ki, és olyan politikai klímát teremtettek, ami fokozatosan megmérgezte a nemzetet. A pacifista polgárjogi mozgalmat a fiatalabb aktivisták a feketék jogaiért folytatott elszánt küzdelemmé változtatták. A fogamzásgátló tabletták megjelenése és a legális abortusz utat nyitott a szexuális forradalomnak és a „szabad szerelem”-nek. Az átlagamerikaiak életét alapjaiban rendítette meg a marihuána és pszichedelikus drogok megjelenése. Kalifornián és Londonon keresztül beszivárogtak a keleti vallások: „a Dharma nyugatra tart”. Merényletek, felkelés és lázadás előszele érződött. Az irodalomban a regény a béka feneke alatt volt, a mozi meg sehol, illetve, mint kövér srác a kidobósban: már nem játszott. A zene, a divat és a pop art képviselték a húzóerőt ebben a meghatározó fontosságú évben, amelyet Jim Morrison később a „nagy energiák érkezéséivel jellemzett. Ennek az új popenergiának a zöme angol volt, vagy a keleti partról származott, de Dél-Kaliforniában egy maroknyi fiatal zenész készülődött, hogy kialakítsa a minőségi esztétika és a drogok új keverékét, a folkrockot. Az itt elinduló, megállíthatatlan hullám hátán jutott fel a hírnév csúcsára Jim Morrison és a Doors is. ENNEK AZ ÚJ JELENSÉGNEK, a Sunset Strip-kultúrának a születése rejtélyes módon egybeesett Jim Morrison Los Angelesbe érkezésével. 1964 januárjában néhány chicagói pasas megnyitotta a Sunset Boulevard-on a Whisky a Go Go nightclubot. A Whisky Los Angeles éjszakai életében nyitást jelentett egy új irányba. A régebbi ízlésű, úgynevezett „Rat Pack” nightclubok, mint például az El Mocambo és a Ciro, már hanyatlóban voltak, mert az ötvenes évek végén Frank Sinatra és csapata átköltöztették produkcióikat a pénzes Las Vegas-i szállodákba. 1963-ban egy klubtulajdonos és jazzrajongó, Elmer Valentine (korábban chicagói rendőr) Párizsban járt, hogy ötleteket merítsen egy új típusú klubhoz, amit Los Angelesben akart nyitni. A Szajna bal partján ráakadt a zsúfolt Whiskey a Go Go-ra, a Castelra és más diszkókra, ahol idősebb és jól öltözött közönség táncolt a Motownra, a Beatlesre és olyan francia popzenékre, melyek eredetileg tizenéveseknek készültek. Valentine a popzenére táncoló felnőttek ötletével tért vissza Kaliforniába, és pár üzlettársával megnyitotta egy régi Bank of Amerika-fiók helyén, a Sunset és a Clark sarkán a Whisky a Go Go-t. A Whisky megnyitásának pillanatától kezdve nagy siker volt. A közönséget egy fiatal louisianai rockzenésszel, Johnny Riversszel csalogatták be, akit Valentine a rivális Gazzari klubtól szipkázott el. Az élő zene szüneteiben egy DJ-lány 45-ös fordulatszámú kislemezeket tett fel, amire a közönség táncolhatott. Ο egy kis, üvegfalú kalitkában dolgozott a tömeg fölött, ami kényszermegoldás volt a helyszűke miatt. A lány, Patty Brockhurst eredetileg cigarettát árult, de minthogy a leszerződtetett DJ nem jelent meg első nap, övé lett az állás. Patty rojtos

szélű, hasított szoknyát viselt, és amikor táncolni kezdett Smokey Robinsonra, a Shirellesre, az „It's My Party”-ra, az „I Want to Hold Your Hand”re, a „He's a Rebel”-re, a „Downtown”-ra, a „What'd I Say?”-re – a tömeg beindult. így született meg a hatvanas évek közepének jelképe, a „go-go girl”. Valentine azonnal szerzett még két táncoslányt. Az egyikük, Joanie Labine találta ki a hivatalos go-go-girl-egyenruhát: rojtos miniszoknya, rengeteg haj, semmi melltartó és rövid, magas sarkú, fehér lakkcsizma. 1964-ben a diszkóklub újdonságnak számított Amerikában, és a hely azonnal megtelt a „Rat Pack”-korszak swingereinek hosszú hajú utódaival és feltupírozott frizurájú barátnőikkel. Amikor a Whisky beindult, a Sunset Boulevard ismét magára talált. A szakma öregjei, mint Lou Adler, a lemezkiadási szakember, meg a Phil Spector-lemezeket népszerűsítő Sonny Bono látták, hogy itt zakósnyakkendős emberek járják a rock and rollt, és leszűrték a tanulságot: egyre szélesebb a közönség. Eddig úgy érzetek, a popzene nem való nightclubokba, ahol az italfogyasztás hozta a hasznot. Amikor azonban kijött Johnny Rivers pár sikerlemeze, a Chuck Berry-féle „Memphis” és a „Maybelline” meg a „Live”-album, ezek a város pezsgő fiataljai számára vonzerővel bírtak. A Whiskyt a nyitástól kezdve olyan tömegek keresték föl, amelyek máshová nem jártak. A rock and roll újdonsága meg a vonagló go-go girlök szexis látványa a filmsztárokat is ide vonzotta, és felkeltette a média figyelmét is. Egy Vito Poulekas nevű helybéli beatművész, aki már ekkor egy hippitörzzsel élt a Laurel Canyon egy gerendaházában, rendkívül vonzó és igen hiányos öltözékú tinicsapatokat hozott a Whiskybe. Vito táncos lábú lányai saját, újfajta táncot jártak, amelyben a ringó csípők és az erotikus karmozdulatok szinte gúnyt űztek az olyan idegesen feszült New York-i táncokból, mint például a „jerk”. Vito csapatába tartozott Rory Flynn, Erről Flynn lánya is; amikor lenge ruhácskájában táncra perdült a Whiskyben, a férfiak visszafojtották a lélegzetüket, és az egész világ Rory körül forgott. Hollywoodból tódultak az emberek, hogy megnézzék a Whiskyt. A hollywoodi akciófilmkirálynak, Steve McQueennek saját boxa volt itt. Ide járt Natalie Wood, Warren Beatty, Julie Christie. A Life magazinnak állandó Whisky-rovata volt. Jack Paar innen sugározta a The Tonight Show rádióműsorát. Cary Grantot lefényképezték, ahogy itt táncolt. Amikor pedig a Beatles Los Angelesbe látogatott, maga Valentine fuvarozta a klubba John Lennont és Paul McCartneyt, és az autóban ott ült a Whisky egyik törzsvendége, Jayne Mansfield is. (John ugratni kezdte: „Ugyan már, nem is hiszem el, hogy igaziak!”, addig-addig húzta, míg Jane meg nem mutatta a melleit.) A gyakran morcos, de szeretetre méltó Elmer Valentine helyi hírességgé nőtte ki magát. Jack Nicholson elhíresült mondása szerint Elmer úgy nézett ki, mint a hét törpe egyszerre. Az új klubok úgy nőttek ki a földből, mint elvarázsolt erdőben a gombák. A Ciro is átváltozott étteremből rock and roll klubbá. Az Action,

a Galaxy, a Brave New World, a Fred C. Dobbs, a Bido Lito, a Sea Witch és a Pandora's Box mind megpróbálkoztak rockprodukciókkal 1965-ben, és Elmer Valentine is megnyitotta második klubját, a Tripet. A televízió is meglovagolta az új irányzatot: az ABC csatorna Shindig című popműsora meg az NBC-n a Hullaballoo egyaránt go-go-táncosokkal dolgozott, akik egyik napról a másikra országszerte ismert sztárok lettek. A hétvégéken elkezdtek a Sunset Boulevard-ra özönleni a San Fernando Valley és a jobb külvárosok fiataljai, fürtökben csüngtek a járdákon, lehömpölyögtek a Stripre, megállították az autóforgalmat, ettől a kirendelt közlekedési rendőrökön hisztéria lett úrrá, hirtelen feszültség és rossz érzés támadt a különben balzsamosan simogató éjszakában, melyet a bikaerős, halkan berregő autók – GTO-k és Stringrayek – fényszórói és a klubok színes neonjai világítottak be. Olyan nagy volt a tömeg, hogy alig lehetett egyik klubból átjutni a másikba. Szenzációs volt a Strip, tele érzékiséggel, exhibicionizmussal, és ahogy ezt a hangulatot továbbították a televízióközvetítések, mindez egy új általános közérzetet teremtett országszerte. A KLUBOKNAK FIATAL ZENÉSZEKRE volt szükségük, úgyhogy a kissé divatjamúlt és mesterkélt Sunset Strip a Los Angeles-i folkmozgalom felé fordult, hogy ott találjon új tehetségeket, akik majd fellendítik az üzletet. A folkklubokba friss vér áramlott, és Bob Dylan hatására már ezek a zenészek is az elektromos hangszerek felé kacsingattak. Az ötvenes évek bostoni és New York-i folkmegújulása – ami milliomossá tette a kaliforniai Kingston triót, és divatba hozta a folkegyütteseket meg az utcai zenekarokat („jug bands”) – már kifulladóban volt, amikor olyan új sztárok jelentek meg, mint Joan Baez és Bob Dylan. A Greenwich Village folkzenészei, Jim McGuinn (a Lime-lightersből) és John Philips (a Mugwumpsból) Los Angelesbe vándoroltak, ahol a helyi zenészekkel vegyültek el a Troubadourban a Santa Monica Boulevardon, az Ash Grove-ban a Third Streeten, a Ben Franksben a Sunseten és a Golden Vanityben, ami kijjebb volt, a völgyben. Egymást érték itt az olyan kávézók, ahol bármelyik zsenijelölt, aki elég bátor volt, felállhatott és játszhatott; itt kezdte pályáját például az akkor még csak rockabilly-festőként ismert Captain Beefheart és a tizenéves slidegitárvirtuóz, Ry Cooder is. Ebben a légkörben egyre-másra születtek az új zenekarok. Jim McGuinn találkozott David Crosbyval és Gene Clarkkal, együtt megalakították a Jet Setét, és ők is gombafej frizurát vágattak maguknak, mint a Beatles meg a Rolling Stones. Később a nevüket megváltoztatva ők lettek a Byrds, és hétvégéken Sunset egy kopott bárjában, a Ciróban kezdték a koncertjeiket. Egy este a Byrds ingyen játszott Vito Paulekasnak, mert valami okból megszorult, és nem tudott fizetni, így később hálából Vito a Laurel Canyon-beli szépségeivel átpártolt a Ciróba, amitől hirtelen a Ciro lett a felkapott hely, a Whiskynek pedig leáldozott a csillaga. Ezek a ragyogó éjszakák, amikor a Byrds a Ciróban játszott, kicsalták Los Angeles fiatalságát a Stripre,

ahol az utcán táncoltak, táncoltak az autókon is, táncoltak vadul és szabadon, hadonászó karokkal, szarvasbőr rojtos ruháikban, hosszú hajjal; mindenkit magasba repített Jim McGuinn tizenkét húros gitárja és a missouribeli Gene Clark remek dalai. A Byrds legendája már formálódott, hamarosan ők lettek a legfrissebb underground szenzáció nyugaton és keleten is. A demokazettájukat Miles Davis ügynökénél adták le, aki elvitte a Columbia Recordshoz New Yorkba. A Columbiánál az új tehetségek felfedezésére alkalmazott Billy James dolgozott már Bob Dylannel New York-ban, és ő hívta föl Dylan figyelmét McGuinn ötletére: hogy dolgozzák át Dylan pár dalát elektromos hangszerekre. Ebből lett a folkrock, ami a rock feszes energiáját vegyítette a folk társadalmi érzékenységével. 1965 májusában adta ki a Byrds Bob Dylan „Mr Tambourine Man” című dalának saját feldolgozását, ami azonnali sikert hozott, és az amerikai slágerlisták első helyére került. A Sunset Stripen mintha bomba robbant volna, mikor a Byrds megszólalt a rádióból. Egy éjszaka alatt az egész Strip átalakult: a Sunseten többé nem lehetett kocsival végighajtani a rágógumizó, tamburint csörgető, mezítlábas tömeg miatt. A „Mr Tambourine Man” örökre ott is maradt volna a slágerlisták élén, ha egy hónappal később a Rolling Stones elő nem áll a „Satisfaction”-nel. NÁCIK A TÉVÉBEN JIMMY MORRISON 1965 JANUÁRJÁBAN kezdte utolsó szemeszterét a UCLAn. Mary Werbelow nagyjából ekkor érkezett Los Angelesbe, de nem költözött Jimhez, inkább saját lakást keresett. Az L. A. City College-ra járt, és hamarosan beállt go-go-táncosnak a Stripre Gazzarihoz. Jimet bosszantotta a dolog, mert, mint a legtöbb finnyás és bohém egyetemista, úgy gondolkodott, hogy a Sunset Strip csak a bakfisoknak meg a kockafejűeknek való. Viszont Mary Werbelow-nak megvolt mindene, ami kellett: nagy mell, sötétvörös haj, és Ray Manzarek szerint (aki ismerte őt) jól rázta, amit kellett. Az év végére Mary elnyerte „Az év Miss Gazzarija” címet, Jimmy nem kis utálkozására. Kedvesét, az ártatlan floridai gimnazistát elcsábította a Sunset Strip talmi csillogása. Eltávolodtak egymástól. Az ilyesmit nem lehet feldolgozni. Az iskolában Jimmy úgy viselkedett, mint egy frusztrált művész, akit akadályoznak abban, hogy megvalósítsa az álmait. Filmet akart forgatni arról, ahogy Nietzsche nyálcsorgató idiotizmusba süllyed, miután Torinóban szemtanúja lesz, hogyan ostoroznak meg egy lovat, de sehogy sem tudta összehozni a filmet. Barátja, Phil O'Leno viszont készített egy oktatófilmet a pszichológia tanszéknek, amelyben egy fiatal pár alsóneműre vetkőzik, és szemérmesen ölelkeznek. Jim elkérte a filmben fel nem használt anyagot, és abból megcsinálta a saját filmjét. „Nagyon gyorsan megvágta az anyagot”, idézte fel O'Leno, „és

a kész filmet látva bárki úgy érezte, hogy sokkal több történik meg. Sokkal több… Jellemző volt rá, ahogy felhasznált valamit, és valami egészen mást hozott ki belőle. Gonosz volt… A vetítésen elég rendes patália tört ki. Mindenki ordítozott vele, különösen akik erre a fakultásra jártak.” A jegyzetfüzeteiben Jim ebben az időben nagyon tömör verseket írt, melyekben egy emberek fölötti elitet ábrázol, az Urakat („the Lords”), akik magasabb lelki szinten működnek, mint az emberiség többi része, akik csak „…úgy látják a dolgokat, amint vannak”. Az Urak észrevétlenül valamilyen társadalmi kontrollt gyakorolnak. Ez a gondolat, úgy tűnik, William S. Burroughs Nova Mob című munkájából ered. Ezeken a noteszlapokon nemcsak versek, hanem karikatúrák is szerepelnek az iskolatársairól: Alain Ronay-ről, Phil O'Lenóról és Dennis Jákobról. A rajzok néhány ügyes vonással elkapják az alakok jellemző vonásait. Ray Manzareket is lerajzolta zakóban-nyakkendőben, idétlen mosollyal, szemébe lógó hajtinccsel, és olyan mozdulattal karolja át az őt mindenhová elkísérő barátnőjét, mint saját tulajdonát; Dorothy Fujikawára szögegyenes fekete hajáról, ferde szeméről és szexis szoknyájáról lehet ráismerni. Jimmy mindenhová magával vitte Rimbaud Színvázlatok kötetének egy példányát, és egy csomó diák filmjében szerepelt szokásos légyember-szerepében, ahogy magas egyetemépületek mellvédjén mászkál, és hangosan olvassa Rimbaud rövid írásait, akár a Truffautfilm-szereplő Antoine Doinel kaliforniai változata. Jimmynek sose volt valami jó kézügyessége, és türelme is kevés volt a 16 mm-es film technikai munkálataihoz: a filmvégek összeillesztése és ragasztása nemigen ment neki, úgyhogy a vágásai, a Godard inspirálta hirtelen váltások egyszerűen szétszakadtak a vetítőgépben, amikor be akarta mutatni a filmjeit. Egyszer olyan dühroham jött rá a filmlaborban, hogy széthajigálta a filmek fémdobozait, és a bútorokat rugdosta. Senki sem tudta, mi baja, de nagy zajt csapott. Jimmy rengeteg bort ivott, és arról volt híres, hogy tökéletes, cigarettának látszó jointokat tudott sodorni. (A nyers, sárga, búzaszalma papírt vagy a ZigZag 225-ös rizspapírt szerette. Senki sem értette, hogy nem tud filmet ragasztani, ha ilyen pompás jointokat képes sodorni.) Amint a téli esőzések alábbhagytak, és az idő felmelegedett, sokat időztek a többi seregkerülő filmessel az iskolához közeli, Gipsy Wagon nevű étkezőben vagy a Lucky U mexikói étteremben. Jimmy trágár graffitiket firkált a vécé falára. Szokása volt, hogy megállt valahol, és mélyen ülő szemével csak bámult, tűnődött, mint Marion Brando. Ο volt a csoport színésze. Kövér volt, és legtöbbször részegnek látszott. Viszont a csoporttársak egyöntetű tanúsága szerint Morrisont szokatlanul vonzották a filmtörténet furcsa mellékösvényei. Ray Manzarek idézte fel, hogy egyszer Jimmy képes volt egy éjszaka 450 mérföldet stoppolni a Berkeleyre, mert ott egyetlen alkalommal

műsorra tűzték francia egzisztencialista, Jean Genet rendkívül ritkán vetített homoerotikus börtönfilmjét, az Un Chant d'Amourt. Csak a legelhivatottabb, legelszántabb mozirajongók vállalkoztak ilyesmire Los Angelesben. „Jim nagyon tehetséges volt és rendkívül értelmes”, mondta Phil O'Leno, „de még túl fiatal ahhoz, hogy bölcs legyen.” Jimmy noteszében ez szerepel: „Vakságra gyógyír a kurva köpése.” 1965 MÁRCIUSÁBAN az amerikai kormány megkezdte Vietnam bombázását. Nagy erővel folyt a katonai offenzíva, Jimmy kortársainak ezreit küldték az ázsiai dzsungel poklába, hogy ott harcoljanak egy helyi földművesekből szerveződött, mindenre elszánt gerillahadsereg ellen. Jimmy a tavaszt azzal töltötte, hogy a vizsgafilmjén dolgozott, ami feltétele volt annak, hogy a UCLA-n filmes diplomát kapjon. Mary Werbelow nem volt hajlandó szerepelni benne, mert 1. az új ügynöke nem tanácsolta neki, 2. alsóneműben kellett volna a kamera elé állnia, 3. amikor elment Jimmy lakására, ott találta egy másik lánnyal (a hifiből szóló Carmina Burana – Jimmy egyik kedvenc zenéje – bombasztikus hangjaira próbálkoztak egymással), úgyhogy a megzavart és dühös Jimmy inkább operatőrének (és egyben főszereplőjének), John DeBellának szép, szőke német barátnőjét, Elkét kérte fel a szerepre. Forgatókönyv nem volt. „Majd közben kitaláljuk” – mondta Jimmy DeBellának. A cím nélküli eredeti filmet, mely gyakorlatilag egy munkakópia volt hangsávval, először a filmes tanszék értékelő vetítésén forgatták le. A film többször elszakadt vetítés közben, amitől a tanszékvezető, Colin Young elég ideges lett. Másodszor a másodévesek filmjeinek 1965 májusában tartott bemutatóján vetítették le az iskola egyik ócska fémbarakkjában. Jimmy Morrisont vagy szerették, vagy utálták, így a helyiség tömve volt azokkal a diákokkal, akik a jövő Truffaut-inak, Chris Markereinek és Andy Warholjainak már vagy negyven filmjét végigülték. Jim filmjére az utolsók közt került sor. Körülbelül ötvenen nézték meg, de mindenki másképp emlékszik vissza rá. „A film elején”, mesélte Jim később, „a vászon sötét, és csak zajokat hallani: egy Erotica című lemez hangjai keverednek azzal, ahogy egy katolikus rádióadásban egy pap meg a gyerekek kántálják a katekizmust. A hangzás egészen primitív lett, mintha a dzsungelből jönne.” DeBella úgy meséli, hogy volt azért a vásznon valami elmosódott monoszkópszerűség a tévé Outer Limits című scifisorozatából. Aztán egy vágás, és fiatalemberek egy csoportja jelenik meg (a film stábja), amint dohányoznak, és szemlátomást egy pornográf film forgatására készülnek. A film itt elszakadt, aztán a fiatalok kezének árnyai töltik be a vásznat: kegyetlen árnyjáték zajlik. Aztán Playboy-poszterekre dobálják a dartsot Jimmy lakásában, miközben peyote-tól mámoros navahó indiánok kántálása hallatszik. Hátulról látható egy nő: végigmegy az utcán, aztán eltűnik egy liftben. (Ezt a képsort Los Angeles rossz hírű belvárosi utcáján vették fel.) Aztán Jimmy beleszív egy marihuánás cigarettába, hogy szinte az arca

is behorpad tőle. Ahogy kidülled a szeme, hirtelen vágással az atombomba-robbanás képsorkliséje következik, aztán Jimmy nagyot kacsint a kamerába. (Néhányan úgy emlékeznek, hogy éppen ezzel a jelenettel kezdődött a film.) Vágás után egy falábakon álló, fekete-fehér tévé látszik, s ennek tetején ott ül a nagy, szőke Elke melltartóban, bugyiban, harisnyatartóban és fekete harisnyában: a kék angyal paródiája, amint a kamera lassan lefelé pásztáz. Aztán Elke meglovagolja a tévékészüléket, úgyhogy az ezt követő részek mintha a lába közül jönnének. Ray Manzarek úgy meséli (ő is ott volt a vetítésen), hogy egy Rolling Stones-dal ment, és jól lehetett hallani Jim ordítását: „Kapcsold be a tévét! Kapcsold be!” DeBella keze benyúlik, bekapcsolja a tévét, majd a csatornát – véletlenül – a Victory at Sea (Győzelem a tengeren) tévéműsor képsoraira állítja, ahol éppen náci rohamcsapatok masíroznak a tisztelgő Adolf Hitler előtt, s felettük horogkeresztes zászlók lobognak. „Hadd menjen!”, ordít Jimmy. „Tökéletes!” És így tovább. Pornó. Kábítószerek. Televízió. Nácik. Szex. Zene. Irónia. A film elszakadt egyszer, aztán megint, mire a közönség ellenségesen felmorajlott. Nagy nehezen mégis sikerült a filmet áttuszkolni a vetítőn. Nem volt cselekménye, se eleje, se közepe, se vége. A lány DeBella szemgolyóját nyalogatja, hogy megtisztítsa a filmkészítő szemét a tévé mérgező képeitől. Azután kikapcsolják tévét, és a film egy fehér videosávval ér véget, amiből egy fekete pont lesz. Síri volt a csend, amikor véget ért Jim Morrison vizsgafilmje. A reakciók hirtelen, kaotikusan törtek elő a fülledt vetítőteremben, ahol vágni lehetett a füstöt. Jim barátait leszámítva a filmet senki sem értette – barátainak viszont annál inkább tetszett. Mindenki más utálta, és ennek hangot is adtak. Jimmyt a UCLA-n sokan rosszindulatúnak tartották, tehetségesnek, de szétszórtnak, aki kicsit zavart fejű is; aki szeret mindenkit provokálni, átverni és aztán letorkolni. Mindezt most keményen visszakapta, nagy nyilvánosság előtt. A tanárok közül többen azt mondták, hogy ennél rosszabb filmet diáktól még nem láttak. A nők utálták a filmbeli meztelen lányok miatt. Konzultáns tanára, Ed Brokaw azt mondta Jimmynek, hogy csalódott benne. Az egyik professzor pedig, akit a náci képsor nagyon bántott, egyenesen nekitámadt Jimnek, és degeneráltnak nevezte őt is meg a filmjét is. Mesélték, hogy egy órával később Jimmyt sírni látták egy telefonfülkében, amint egy ismeretlen valakinek beszámolt a vele történtekről. A filmjére elégségest kapott. Megmondta Ed Brokaw-nak és Colin Youngnak, hogy otthagyja a képzést, de Young lebeszélte róla. „Jim egyszerűen beletett ebbe a filmbe egy csomó dolgot, amit szeretett”, mesélte Ray Manzarek három évvel később az Eye magazinnak. „A filmnek semmi köze nem volt semmihez. A UCLA-n mindenki utálta, pedig egész jó volt.” Egy markáns kisebbség viszont megvédte Jim alkotását mint ügyes, nem lineáris filmet. Nekik tetszett az alsóneműre

vetkőzött Elke. „Mondjuk, hogy nem is annyira film volt, mint inkább egy filmes esszé”, hangzott Morrison száraz kommentárja később. Akárhogy is, de Jim Morrison 1965 júniusában elvégezte tanulmányait a UCLA-n, és diplomát kapott filmművészetből. Még mindig élt benne a keserűség, így aztán a végzősök szokásos ceremóniáit kihagyta, helyette a venice-i strandon töltötte az időt. A diplomáját Clara Morrison kapta kézhez Coronadóban. Jim Morrison legendás, vacak technikájú, posztbeat vizsgafilmjét pedig nem ítélték méltónak arra, hogy cenzúrázva és újravágva bemutassák az év legjobbjai közt a Royce Hal! -i vetítésen, hanem a többi, színvonalon aluli alkotásra elpocsékolt celluloidszalaggal együtt kukába került, és elveszett az utókor számára. ÉLŐBEN A TURKEY JOINT WEST SZÍNPADÁN 1965 MÁJUSÁRA földindulásszerű változások történtek a zenei életben, mert a Los Angeles-i folkrock bevette az AM rádiót. Sonny Bono és a barátnője, Cherylin Sarkasian (akik eddig háttérvokáloz-tak Phil Spectornak, Sonny főnökének) egy sikeres tévészereplés után, ahol az „I Got You Babe”-et énekelték, önállósították magukat mint Sonny és Cher. A korábban New Christy Minstrel-tag Barry McGuire első helyre ugrott a slágerlistán az „Eve of Destruction” című himnusszal, ami a nukleáris félelmekről szólt. Neil Young és Stephen Stills megalakította a Buffalo Springfieldet a Byrds mintájára. Arthur Lee, az első fekete mod Amerikában, aki előképe volt Jimi Hendrixnek és Sly Stone-nak, megalakította a Love-ot, az első – bőrszín szempontjából – vegyes zenekart a Stripen. John és Michelle Phillips is éppen ekkor érkeztek Los Angelesbe, a fejükben olyan eljövendő slágerekkel, mint a „California Dreamin'„ és a „Monday, Monday”, amelyek bizonyítják majd, hogy Los Angeles az amerikai popzene új fellegvára. A Rolling Stones is L. A.-be jött. Phil Spector győzte meg Anglia közelmúltban meggazdagodott, bűnös arisztokratáit, hogy komor popart-lemezeiket itt készítsék el. Az ötlet életképességét olyan rockklasszikusok igazolták, mint az 1964-es „The Last Time” és az „It's All Over Now”. Az RCA stúdióiban vették föl lemezüket, és éppen új daluk, a „Satisfaction” miatt ment a huzakodás. Keith Richards utálta (egyébként ő jegyzi a dalt zeneszerzőként – a szerk.), de a többiek leszavazták őt. A dal 1965 júniusában jött ki: rekedtes hangú lamentálás a csajokról, a mosóporról meg a cigarettáról. Ezzel a dallal sikerült a kaliforniai együtteseket nyár végéig lesöpörni a slágerlista éléről. Jimmy Morrison ekkoriban kedvelte meg Brian Jonest, az angyalarcú hippit, aki három évvel korábban megalapította a Stonest. Jimmy a noteszai tanúsága szerint lelkes híve lett Briannek: több bejegyzés szól arról, hogy látta a tévében. Különösen az 1965-ös Shindig-adásról írt sokat, ahol Brian rászólt a műsorvezetőre, hogy fogja be a száját, és hallgassák inkább Howlin' Wolfot, a fergeteges chicagói blues-sztárt,

aki a Stones vendégeként debütált az országos televízió-hálózat adásában. Brian Jones szőke hajkoronája csillogott a stúdiólámpák erős fényében, s a hatvanas évek közepének feketefehér képi világában szinte isteni fényben tűnt fel, katódsugár-aurája, felkavaró, zsigeri, dionüszoszi kisugárzása volt ebben a közegben. Nyers agresszivitása és erős karizmája nagy hatást tett Amerikára, hiszen Mick Jaggerrel együtt ő volt a Stones frontembere. Los Angelesben a Stones tagjai közül Briant lehetett a legtöbbet látni. Mick és Keith visszavonultak a Hollywood Ambassador Hotelbe, ahol a következő lemezük, az Aftermath dalait írták, Brian Jones viszont kiöltözött, és parádés látogatást tett a Stripen, ahol séta közben vagy az üzletekben, klubokban megrohanták a rajongók, akik egyszerűen imádták az angol pop és a menő londoni divatvilág isteni küldöttét. És nem csak a tinik meg a mexikói prostituáltak voltak oda érte. Ha épp nem tartózkodott a stúdióban, a helyi zenerajongó posztbeat művészek rajongták körül. Dennis Hopper, a fiatal színész és popart-gyűjtő állandóan Brian nyomában volt a fényképezőgépével, akárcsak Wallace Berman, aki motorján kivitte Briant egy fotózásra a Topanga Canyonbeli házába. Brian intelligens volt, jól ki tudta fejezni magát, s bár hírhedt volt összeférhetetlenségéről, képes volt elővenni a legjobb modorát, ha meg akarta kedveltetni magát. Most is ez történt, mert szemlátomást elkápráztatta Hollywood: a kék úszómedencék, a fecskefarkú Cadillacek és a Strip fölött, a hegyoldalban sorakozó villák. Éjszaka, mint valami ifjú istenség, Brian L. A. utcáit rótta tablettáktól és szesztől mámorosan, s ha túlzottan benyomott, rémes dolgokra volt képes. Jimmy ismert egy-két lányt azok közül, akik hajnalban tántorogtak ki Brian rózsaszín medencés házából, és szörnyű történeteket meséltek: szadizmusról, ütlegelésről, orgiákról és arról, hogy milyen rettenetesen bánt velük ez a csillapíthatatlan étvágyú őrült, a Rolling Stones gitárosa. Lehetséges, hogy Jimmy Morrison ekkoriban találkozhatott Brian Jonesszal. 1969-ben, négy évvel később Jim egyik nagy költeményét Brian Jonesnak ajánlja, s a vers egyes részletei arra vallanak, hogy személyes élmény állhat keletkezésük hátterében. 1965 májusában egy rajongója lefotózta Briant a Wallach Music Institute nevű hangszerboltban, ahonnan a Stones felszerelésének egy része származott (például a „Satisfaction”-ben használt Gibson gitártorzító). Brian divatos gallérú inget és csíkos vászonzakót visel a képen, rajongók veszik körül, akik közül az egyik nagyon hasonlít Jimmy Morrisonra. Brian Jonesról mindenki tudta, hogy suttogva beszél, ezzel az embereket arra késztette, hogy közelebb menjenek hozzá, és figyeljenek arra, amit mond. Éppen azon a nyáron Jimmy környezetében az emberek bosszankodva vették tudomásul, hogy Jimmy is felvette ezt a szokást. SEMMI KÉTSÉG: Jim Morrisont Ray Manzarek fedezte föl. Ray DeBellán és

O'Lenón keresztül ismerte meg Jimmyt, és már 1965 telén felmerült benne, dolgozhatnának együtt. Ray félprofi zenész volt, aki heti harminc dollárt keresett a testvérei (Rick és Jim Manzarek) által alapított Rick and the Ravens nevű zenekarral. A Ra-vensben csillogó kék zakó, fodros fehér ing és bakancs volt az egyenruha, Dick Dale instrumentális számait meg a „Louie Louie”-t és a „Hoochie Coochie Man”-t játszották diákrendezvényeken, valamint kéthetente a Turkey Joint West nevű Santa Monica-i bárban a Second Street és a Broadway kereszteződésében. Mindegyik Manzarek fiú tanult zenét, úgyhogy értették a dolgukat. Raynek erős volt a bal keze, mert sokat gyakorolta a „stride”-zongorázást, és az elektromos zongoráján könnyedén idézett Debussytől, J. S. Bachtól, Bill Evanstől és Bud Powelltől – ezekkel bolondította meg a rockszámokban játszott szólóit. Volt a bandának lemezszerződése is, ki is adtak már néhány jellegtelen kislemezt a World Pacific Aura lemeztársaságnál. Majdnem bekerültek a Shindig tévéműsorba is, végül azonban meghiúsult a dolog. A felvételen „Sereamin' Ray Daniels, the Bearded Blues Shouter” néven mutatkozott be a zenekar (Ray Daniel Manzarek parádés beatnik-kecskeszakállat viselt), és a surf show közepén a legidősebb testvér – Bach-partitákat keverve Otis Spann-zongora-motívumokkal – előadott egy chicagói rhythm and blues számot, ugyanannak a dolognak a jazzes megközelítését, amit az akkor nagyon divatos Paul Butterfield Blues Band csinált Chicagóban: a városi rhythm and bluest keverték a misztikus kelet modális hangjaival. A Ravens érdekes jelenség volt, de középszerű. Saját számok és karizmatikus frontember nélkül nem volt jövőjük. És Raynek pénzre is szüksége lett volna. Ray komolyan füvezett, de adott az öltözködésére: zakót és nyakkendőt vett, amitől idősebbnek látszott, és olyannak, mint aki valamelyik jobb egyetemre jár. Ambiciózus volt, és komoly szerepre vágyott Los Angeles forrongó zenei életében. Ugyanakkor a kereső lelkek közé tartozott, egyike az elsőknek, akik Maharishi Mahesh jógi meditációs központját látogatták. Jazzrajongóként sokra tartotta John Coltrane-t, Thelonius Monkot, a Modern Jazz Quartetet; ismerte a brazil bossa novát, és tudta, hogy ezek a bonyolult stílusok kombinálhatók a rock and rollal, ahogy beépítették saját stílusukba azok is, akik folkot játszottak. Ray meglátott valamit Jimmy esetlen, lázadó attitűdjében, ami szerinte igazi rock and roll attitűd, és a tesvérei számára felfoghatatlan okokból folyton azzal próbálkozott, hogy Jimmy Morrisont és a Ravenst összehozza. Csakhogy Jimmyben semmilyen zenei tehetséget nem lehetett fölfedezni. Soha senki nem hallotta még énekelni. A zongoraleckéit régen elfelejtette. Egyetlen hangszeren sem tudott elfogadhatóan játszani, és bizonytalan volt a ritmusérzéke. Ráadásul visszahúzódó volt, sőt betegesen félénk, amikor épp nem a mániás pillanatait élte. Ray azonban mégis meglátta Jimben a rocksztárt, és gyakran felugrott hozzá Dorothyval. Jimnek kényelmes kis lakása volt a Wiltshire és a

San Vincente sarkán: az egyik falon végig könyvek meg felrajzszögezett Playboy-poszterek és a londoni modell Jean Shrimptonról készített fotók sorakoztak. A másik falon egy hatalmas pop-art-kollázs volt, amin Jim éppen dolgozott: magazinokból kivágott képek százaiból állította össze, és a készülő alkotáson Jean Shrimpton és Brian Jones többször is szerepelt. Minthogy Jimmy semmit nem árult el a családjáról, a UCLA-n mindenkit kíváncsivá tett, hogy honnan származik, kik a szülei. Dorothy Fujikawa úgy gondolta, hogy Jim családja biztos jómódú, mert észrevette Jim ágyán a drága elektromos takarót. Ray próbálta kitalálni Jimmyt, kereste azt a benne lappangó képességet, ami csak a kedvező pillanatra vár, hogy kiteljesedjen. Egyszer, amikor a Ravensnek Sonnyt és Chert kellett kísérnie egy főiskolai bálon, és az egyik gitáros nem tudott eljönni, Ray huszonöt dollárt fizetett Jimmynek csak azért, hogy álljon ott, és fogjon egy elektromos gitárt. A Fender Stratot nem kötötték be, de Jimmy egyfolytában pengette, és nagyon szigorú képet vágott hozzá, vadul mászkált ide-oda a színpadon. Egyszer aztán május végén Ray egy alkalommal UCLA-s ismerősei egy nagyobb csapatát hívta el Turkey Joint Westbe, ahol a Ravens rendszeresen játszott. Éjféltájt, mikorra már mindenki berúgott, Ray bejelentette: „Hölgyeim és uraim! Ma este különleges élményben lesz részünk… Eljött hozzánk, egyenesen a UCLA filmes tanszékéről… Jim Morrison!” Jim addig még soha nem énekelt színpadon, legalábbis nem tudott róla. Ray elmesélése szerint Jimmy körülnézett a hülye vigyorával. Az emberek tapsoltak. Jimmy eleresztett egy szokásos vihogást („hí-híhí!”), aztán felugrott a pici színpadra. Rick Manzarek elkezdte játszani a „Louie Louie” bevezetőjét. Egyszer csak, váratlanul, kitört Jimmyből az az istentelen, velőtrázó, lázadó üvöltés, ami gránátként robbant a táncparketten. Majd leszakadt a ház, ahogy a dobos ütni kezdte a ritmust, a lányok meg ingruhában-szandálban rázni kezdtek, mint a pogányok. Jimmy és Ray együtt énekelték: „Louie Lou-t, oh, baby – we gotta go.” Erről az estéről utána évekig beszéltek. Jimmynek is tetszett, és később meg is köszönte Raynek. Azt is rögtön hozzátette, hogy ő most New Yorkba készül. Ray úgy érezte magát, mint akit hátba szúrtak. Jimmy azt mondta a barátainak, azért megy New Yorkba, hogy ott felvegye a kapcsolatot Jonas Me-kasszal, az underground filmkészítővel, és megpróbáljon vele együtt költői alternatív filmeket készíteni, például olyat, amely Nietzsché-ről szólna, amint végignézi, ahogy a lovat ostorozzák. TALÁLKOZTAM A ZENE SZELLEMÉVEL AZUTÁN JIMMY MÉGIS MÁSKÉPP DÖNTÖTT. Amikor Phil O'Leno és John DeBella hívták, hogy tartson velük Mexikóba megünnepelni a diplomájukat, azt mondta, hogy inkább marad. „Nem megyek”,

mondta, „jó itt nekem L. A.-ben. Energiával teli a levegő. Nem megyek sehova.” Kiköltözése a lakásából arra utal, hogy a családja beszüntette Jimmy anyagi támogatását. Soha többé nem lett saját otthona. Egy ideig osztálytársak kanapéin aludt. Eldobta a cipőjét, és folyton mezítláb járt. Dennis Jakob, a UCLA-csoporttárs a Speedway Avenue egyik lerobbant házában lakott mint házfelügyelő. Egy ház-tömbnyire már ott volt Venice tengerparti sétánya. 1965 júniusában Jimmy beraktározta könyveit az épület pincéjébe, és a ház lapos tetején töltötte az éjszakáit, Dennis lakásába járt vécére, fürödni pedig ott volt a tenger. Egy Carol Winter nevű barátnő megengedte neki, hogy nála húzza meg magát a közeli Ocean Parkban, ha esett az eső. Néha adott neki enni, és juttatott a saját titkos Panama Red-készleteiből is egy-egy jointravalót. Mindenekelőtt azonban Jim lemondott az evésről. Napi rendszerességgel élt viszont LSD-vel, s ezzel az akkor még legális hallucinogénnel pörgette fel az agyát, és megkísérelte kitörölni a múltban elszenvedett pszichés trauma emlékét. Spórolt pénze nem volt és bevételei sem, így kénytelen volt éhezni, és lefogyott. A haját nem nyírta. Felhagyott a beszéddel is. Lázasan dolgozott a jegyzetein. Órákat töltött a kis, szürke épület tetején – ebben a házban lakott egykor a filmkomikus W. C. Fields –, és nézte a pálmafákat, a homokos tengerpartot és a két szomszédos épület közötti résen a Csendesóceán horizontját. Kevesekkel találkozott, de az ismerősei úgy látták, hogy ezeket a venice-beli sivár napokat Jimmy arra használta, hogy a családjától függő egyetemistából afféle neobeatköltővé változzon át, s ez az embertípus nagyon is ismerős volt ezen a környéken. ABBOT KINNEY divatos fürdőhelynek tervezte és építtette Venice városát a Santa Monicától délre húzódó, mocsaras területen, közvetlenül az első világháború előtt. Kinney utcákat alakított ki, és telkeket adott el a kiásott csatornák mellett. Megépíttette a venice-i vidám mólót, rajta a Venice-móló operaházat. Kaliforniában a húszas évek elején itt hangzott fel először a New Orleans-i jazz Kid Ory zenekarának előadásában. Végül azonban Kinney túlbecsülte a lehetőségeit, és az álom, hogy az adriai kikötőt újrateremtse DélKaliforniában, meghiúsult. Hamarosan olajfúró tornyok szennyezték be a csatornákat, Venice pedig Los Angeles vidámparkjává változott, és melegágya lett a tiltott szerencsejátékoknak. A negyvenes évekre Venice megtelt bingószalonokkal, nyugdíjasokkal és gátlástalanul nyerészkedő vendéglátó helyekkel, amelyek a második világháborús tengerész-katonákat szolgálták ki, akik az itt kikötő hajókról a sétányra özönlöttek. Tíz évvel később Venice megkopott és lepusztult. Akkor már egy négyszobás üdülőben három mexikói család lakott, sok gyerekkel, csirkékkel. Majd a San Franciscóból ide menekülő beatnikek első csapatai telepedtek le Venice bohémnegyedében. A korábbi üzletekből

műtermek lettek. A kihasználatlan tetőterekből beatnik-kéglik. Amikor Allen Ginsberg a városban járt, a Gaslight klubban olvasta fel verseit bongókísérettel. Hétvégéken még mindig sok vásári mutatványos meg turista özönlött Venice kiglancolt tengerparti sétányára, de különben csöndes, nem drága és civilizált volt a hely, ahol egyetemisták, művészek és mexikóiak éltek együtt békességben. Jimmy imádta a helyet. Büszkén élte a venice-i beatnikek csóró életét, mint akinek álma valóra vált. Nagy adag LSD-vel hajtotta magát, a szomszédok kertjeiből lopott narancson meg avokádón élt, és nap mint nap órákon át írt és rajzolt. Folyton nála volt Edith Hamilton Mythology című bestsellere. Esténként, a jegyzetfüzetek tanúsága szerint, azt az „izgalmat és hatalmat” élvezte, amit a lefekvéshez készülődő nők meglesése jelentett (Dennis házának tetején volt a kukkolóhelye). Oldalak szólnak a leselkedésről, és Kukkoló Tómról, aki a „sötét komédiás – egyedül van, szegény”. Az Urak című versének részlete: „A kukkoló maszturbál, jelvénye a tükör, prédája az ablak” – nagyon is önéletrajzi ihletésű. Aztán mikor a meglesett nők lehúzták a rolót vagy lekapcsolták a lámpát, Jimmy a fehér kaliforniai holdat nézte tovább. A KINKS EGYÜTTES SZÁMA volt a sláger a „soul food”-ot áruló Olivia büfé zenegépjén. Az étkező a Main és az Ocean Park sarkán állt, és Jimmy ide járt. Az „All Day and All of the Night” fűrészhangú gitárján szólaltak meg az első erős, adrenalintól fűtött angol akkordok, melyektől az egész Strip felbolydult. Jimmy Morrison szerette a dalt, s benne a vágy pulzáló üzenetét. Agya az LSD-től mintha a nap és a hold fázisait követve lüktetett volna, és tovább dolgozott azon, hogy dundi egyetemista kölyökből hippi-istenséggé változzon. Körülbelül hat hét alatt leadott tizenhat kilót, és tíz centivel hosszabb lett a haja. Ahogy az arcáról lement az iskolai menzapufókság, ábrázatának karakterét az átható kék szemek és az érzéki byroni ajkak mellett előugró kelta arccsontjai határozták meg. 1965 júliusára Jimmy leginkább egy, Nagy Sándort ábrázoló klasszikus szoborhoz hasonlított. Valamikor június folyamán megvált a régi jegyzetfüzeteitől és naplóitól. Mivel nem volt hová hazamennie („mert nem visz út haza” [with no direction home] – ahogy Bob Dylan énekelte azon a nyáron a „Like a Rolling Stone” című dalában) Jimmynek terhessé vált a sok doboz, melyekben kamaszkori firkáit gyűjtötte. Visszahúzó erőt jelentettek számára, amikor az LSD-pszichózis félkómájában a következő lépésekre készült. A tetőn égette el néhány holmiját június vége felé, más füzeteket pedig a kukába dobott. Azt mondta később, hogy ezek „olyan gondolatokat tartalmaztak, amelyekre már nem volt szükségem”. Csak a legfrissebb noteszokat tartotta meg, amelyekbe a UCLA-n írta a filmelméletről szóló feljegyzéseket. Katartikus élményt jelentett, mint egy kiadós hányás. Jimmy Morrison mindenétől megszabadult, ami a múltjához kötötte. Teljességgel arra a sorsra bízta magát, amit – sejtése szerint – a jövő tartogatott a számára. Miközben böjtölt, utazott, sámánmagányban élt, levedletté az

idejétmúlt mentalitások hüllőbőreit, ablakokon lesett be, maszturbált, megírta és újraírta annak a rock and roll koncertnek a dalszövegeit, amit a fejében hallott: Jimmy Morrison haldoklott, de ugyanekkor születőben volt Jim Morrison, az új rockistenség. Mihelyt megszabadult a kidobott naplókba bejegyzett örökölt bölcsességektől és beatidézetektől – „amiket olvastam vagy hallottam” – az őt halhatatlanná tévő dalok kezdtek formálódni a fejében. Később Jim ezt mesélte a Rolling Stone újságírójának, Jerry Hopkinsnak: „Semmit nem szeretnék annyira, mint hogy visszakapjak kettőthármat azokból az elveszett füzetekből. Minden éjjel írtam beléjük. De ha nem dobom ki őket, talán sosem írtam volna semmi eredetit. …Azt hiszem, azért kellett őket eldobni, hogy szabad lehessek.” EGYRE GYAKRABBAN EMLÍTETTE, hogy zenekart szeretne alapítani. Dennis Jákobnak mondta el részletes terveit egy rockegyüttesről, amit úgy hívnának, hogy „The Doors – Open and Closed”. A banda sötétben játszana, gyertyafénynél. A zene kísérteties volna. Jimmy megpróbált dallamot írni két, jegyzetfüzetbeli vázlatához, az „I Am Hungry”-hoz és a „Want”hoz, de sajnos mindkettő elveszett. A koncerteken kántálva énekelnének, indián dobok kíséretével, lennének füstölők, többféle média, filmvetítés, együtt volna Kelet és Nyugat hangja meg a jó öreg blues. Jimmy egy másik barátja, a floridai Sam Gilman is azt mesélte, hogy Jimmy már a nyár elején arról beszélt, hogy benne lesz egy Doors nevű együttesben. Négy évvel később Jim így emlékezett erre az időre a Rolling Stoneban: „A rock and roll születése, ugye, egybeesett a kamaszkorommal, az eszmélésemmel. Mozgalmas idők voltak ezek, bár akkoriban gondolni sem igazán mertem arra, hogy én magam valaha is ezt csináljam. Azt hiszem, egész idő alatt nőtt bennem a kedv és a bátorság. Tudat alatt készültem erre, igazából nem is gondoltam rá. Csak mégis… gondolódott. Észre sem vettem. Azt hittem, hogy író leszek vagy szociológus, esetleg drámaíró. Sosem jártam koncertekre, legfeljebb egy-kettőt ha láttam. A tévében persze igen, de sosem személyesen. De a fejemben hallottam egy teljes koncertszituációt, zenekarral, énekkel és közönséggel – egy nagy közönséggel. Az első öthat dalt úgy írtam, hogy csak lejegyeztem őket azon a fantasztikus rockbulin, ami a fejemben zajlott. Aztán ha már megírtam a dalokat, el is kellett őket énekelnem.” Egy másik interjúban ezt azzal egészítette ki, hogy „azokban a napokban, amikor egy új dalt meghallottam, teljes formájában hallottam: ott volt a zenekar, az énekes és a közönség, minden. Mint egy jövendölés. Minden ott volt.” „Abban az évben”, írta Jim később, „erős energiák érkeztek. Befejeztem az iskolát, és leköltöztem a strandra. Egy háztetőn aludtam. Éjszaka a hold női arccá változott. Találkoztam a zene szellemével.” A „Moonlight Drive” (Utazás holdfénynél) szövegét a

háztetőn írta, ahogy a Venice Beach fölött ment le a nap: „Ússzunk fel a holdig…” Let's swim to the moon…” 1965 júliusára Jim átváltozása csaknem teljesre sikerült. A koplaló, lázas agymunkában égő Jimmy Venice Beach adonisza lett, aki félmeztelenül gázolt a sekély vízben: egy bódulatban élő, dalszövegeket író várakozóművész-költő, akiről talán csak Los Angeles show-iparának legalsó köreiben sejtettek annyit, hogy valami köze van egy senki által sem jegyzett külvárosi szörfzenekarhoz, a Rick and the Ravenshez. A habok közül húzta ki őt Ray Manzarek, amikor újra rátalált. A STRANDON JIMMY SZÁMÁRA a rimbaud-i recept, az érzékek teljes összezavarása megkívánta a mindennapos révületet. A művészek mindig is élen jártak a normális tudat mesterséges kitágítása által feltáruló világok felfedezésében. Egy olyan Leary-követő LSD-használónak, mint Jimmy, a révület egyáltalán nem arról szólt, hogy fel legyen dobva. Az LSD a pillanat megragadásának kísérletévé vált, ami elszakadást jelentett a fizikai világtól. A strandon sétálva Jimmy különös hangokat hallott, mintha egy pszichoprofetikus rádióadás szólna: ő maga énekelt egy rockegyüttessel. Később ezzel a megérzésével kapcsolatban nagyon eltökélt és megingathatatlan volt: kifejezetten hallásélményről beszélt, nem látomásról. Amikor nem állt az LSD hatása alatt, néha Felix ócska kunyhóját látogatta egy venice-i csatornaholtág partján, ahol együtt boroztak. De volt, hogy Phil O'Lenóval együtt vettek be LSD-t, és a csatornák partján kószáltak mámorosan, olykor egymást ijesztgetve. Jim szívesen vezette Phil kocsiját acid hatása alatt, kanyargott a széles Los Angeles-i sugárutakon, mint a Wilshire meg a Sunset, vagy a belvárosi üzleti negyed utcáin cirkált, a sok régi irodaház, kétes hírű lebuj és olcsó mozi között. A hivatalos okiratok tanúsága szerint Jimmy 1965 júniusában behívót kapott, hogy jelenjen meg egy sorozóbizottság előtt kötelező orvosi vizsgálatra, és hogy besorozzák az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe. Jimmy elment a Watts nevű fekete gettóba egy jósnőhöz, aki olvasott a tenyeréből, de Jimmy senkinek nem volt hajlandó elmesélni a jóslatot. Jimmy szemtanúja volt a Wattsban akkoriban zajló erőszakos faji zavargásoknak, az események a noteszba írt verseibe is átszüremlettek. Egyszer – társai nem kis rémületére – nyilvánosan niggerezni kezdett, amit a maga szürreális értelmezésében provokációnak szánt. Egy ragyogó, mámoros júliusi napon, déli egy óra tájban Jimmy a parti hullámokban sétált az Ocean Park közelében, amikor meglátta a fövenyen ücsörgő Ray Manzareket. Ray ekkora már a filmtudomány doktora lett, de nem volt állása és pénze sem. A barátnője fizette a Fraser Streeten, egy garázs fölött lévő lakásuk bérét. Valaminek

történnie kellett Ray életében – és történt is. Egy térdig a vízben gázoló látomás közeledett Rayjel szembe: Jimmy Morrison csapkodta a hullámokat, rajta csak egy ócska short, körülbelül 180 centi magas, nincs hatvan kiló (azelőtt 75 volt!), és a haja hosszú csigákban hullik a vállára, még a Byrds tagjainak selymes fürtjeinél is hosszabban. Mint ahogy Aphrodité született Ciprus partjainál: a tenger habjaiból. Ray odaintegetett Jimmynek, és megkérdezte: „Hát te mit csinálsz itt? Azt hittem, elmentél New York Citybe.” Jimmy odaült mellé, és a maga szokásos szűkszavúságával elmondta Raynek, hogy úgy döntött, egy darabig a városban marad, és próbál nem bajba keveredni. Igazából, árulta el, dalokat ír éppen. Ray megkérte, hogy énekeljen valamit, de Jimmy elfordította a tekintetét: „A, Ray”, mondta, „nincs valami jó hangom”. Ray azt válaszolta, hogy Bob Dylannek sincs túl sok, s ezen Jimmy egy pillanatra eltűnődött, és végül mégis rászánta magát az éneklésre. Feltérdelt. Homokot vett mindkét kezébe, és amint szemét behunyva énekelni kezdte a „Moonlight Drive”-ot, a homokszemek lassan peregtek az ujjai közül. Let's swim to the moon, let's climb to the tide… Ússzunk fel a holdig, kapaszkodjunk az árba… Már csaknem az egész dal készen volt, a végén a végzetes, szexualitással átszőtt képsorral: Gonna drawn tonight Going down, down, down. Fulladást hoz az éj A mély, a mély, mély, mély. Ray megpróbálta elragadtatását szavakba önteni: „Te, ez nekem nagyon tetszik. Elképesztő! Van még más is?” „Igen… van még néhány.” Jim megemlítette a „Summer's Almost Gone”-t (A nyárnak csaknem vége), aztán még egy adag homokot kézbe véve elkezdte sutto-gós, Chet Baker-es, jazzes hangon búgni a „My Eyes Have Seen You”-t (Szemeim láttak téged). A tempót a térdén ütötte, és gyorsított, ahogy a fejében már meghangszerelt szám a csúcsponthoz közeledett. Aztán a „Summer's Almost Gone”-t is elénekelte. Ray később így emlékezett: „Mondtam neki: Jim, ezek a legjobb dalok, amit valaha hallottam… A szövegeiddel, meg amit én mögé tudok tenni a billentyűn… Figyelj, össze kell hoznunk egy bandát. Ezzel egymillió dollárt is meg fogunk keresni. „ Ray szerint Jim így válaszolt: „Ray, nekem is pont ez járt a fejemben.” Azután kicsit később, de minden habozás nélkül kijelentette: „Doorsnak fogjuk hívni.” „Csak így, hogy Doors?”, kérdezte Ray. „Csak így, hogy Doors”, felelte Jim. RAY ELÉGGÉ ÉSZNÉL VOLT AHHOZ, semhogy szem elől tévessze Jim Morrisont. Jim görögös arcélét szemlélve rájött, hogy belebotlott az új Steve McQueenbe. Közölte Jimmyvel, hogy befogadja a lakásába, és hogy azonnal költözzön a háztetőről a Fraser Streetre, ahol Ray

Dorothyval lakott. Jim szemlátomást megdöbbent, hogy valaki felajánlja neki, hogy gondoskodik róla, és csak annyit tudott mondani: „Gyerünk, Ray!”, aztán meg egy hangos, rebellis üvöltést eresztett el, amit mindenhol hallani lehetett azon a misztikus partszakaszon. Jimmy tehát összepakolta a hálózsákját, pár ruhát, néhány könyvet (Fitzgerald, Mailer, Céline, Tennessse Williams), az elektromos takarót és a távcsövet, és beköltözött Rayhez és Dorothyhoz. Odaadták Jimnek a hálószobát, ők meg átköltöztek a nappaliba. Ray az önéletrajzában úgy ír erről az együtt lakásról, mint amit a Jules és Jim című Truffaut-íilmben szereplő angyal áldása kísért (a film egy szerelmi háromszögről szól). Minthogy Ray könyvében a filmes utalások nagyon lényegre törőek, találgatásokra adhat okot azt illetően, hogy a garázs fölötti lakásban kinek kivel lehetett viszonya. Raynek nem volt zongorája, úgyhogy reggel, mikor Dorothyt elvitték a munkahelyére, Jimmel elmentek a UCLA-re, hogy ott a zenei tanszék épületében próbálják az új dalokat. A strandon már elénekelt dalokon kívül megvolt az „I Looked at You” (Rád néztem) és az „End of the Night” (Az éjszaka vége) szövege és dallama. A „Go Insane” egy rapszerű szám volt a pszichózisról, a rock and roll kultúra egy zaklatott vonulatához tartozott, amihez olyan sikerszámok is, mint például a XIV Napóleon nevű csapattól a „They're Coming to Take Me Away” (Azért jönnek, hogy elvigyenek). A „Chrystal Ship” (Az üveghajó) lágy, szerelmi narkózisához, amit Jimmy leírt, Ray egy ereszkedő akkordmenetet talált ki, amely a feszültséggel teli szövegnek baljóslatú, drámai színezetet adott. Ezzel foglalkoztak körülbelül egy hónapig, még augusztusban is. Esténként néha lementek a homokosok törzshelyére, a „Muscle Beach”-re, ahol gyűrűn és korláton gyakorlatoztak, amitől meg is izmosodtak. Jimmy ekkor tényleg úgy nézett ki, mint egy vörös alakos görög váza atlétafigurája. Közben azonban LSD-t is szedett Felixszel a csatorna partján. Felix erősen ivott, Ray pedig rühellte őt, így ha Jim el akart tűnni, rendszerint Felixnél kötött ki. Jim levelet küldött az apjának, aki most Londonban állomásozott. Megírta neki, hogy a diploma megszerzése után nem sikerült állást találnia, és megírta új terveit is, hogy egy zenekart alakít néhány olyan sráccal, akiket már ismer. Jim öccse szerint az apa azt válaszolta, hogy négy évig járatták egyetemre, és Jimmynek soha senki nem vette észre a zenei tehetségét, ez az egész tehát csak „trógerság”. Jim ezután nem írt többet az apjának. Andy Morrison elmondta Jerry Hopkinsnak, hogy az apjuk meg is bánta később a dolgot. Egy este Ray szóba hozta Jim családját. Jim azt mondta, hogy a szülei meghaltak. Ray együttérző volt, és a részletekről kérdezősködött: baleset, betegség, gyilkosság? Jim kelletlenül beismerte, hogy igazából élnek a szülei. De csak annyit árult el, hogy az apja a haditengerészetnél szolgál. „Most csináltak belőle admirálist”, mondta Jim Ray tanúsága szerint, „Vietnamban van”. Steve Morrison volt akkor a flotta legfiatalabb

admirálisa, és Vietnam helyett éppen Londonban állomásozott. „Apa nagyon szigorú volt”, idézte föl Jim szavait Ray. „Úgy kormányozta a családot is, mint valami hajót.” Ray megkérdezte, miért mondja Jim mindenkinek azt, hogy a szülei meghaltak. „Mert nem akarok már velük találkozni”, felelte Jim. Majd egy kis szünet után: „Soha többé.” Ray megdöbbent. Több szó nem esett. DHARMA BUMS 1965 AUGUSZTUSÁNAK VÉGE. Ray Manzarek hálószobájában ott van a mezítlábas Jimmy Morrison, nézi a tévében a saját számaikra tátogó popsztárokat a Shindig meg a Hollywood a Go Go műsorában. Jimmy fejében pedig ott vannak azok a fantasztikus dalok, amelyeket együtt írtak tovább. Ray úgy fogalmazta meg saját feladatát, hogy ebből a magát „író-szociológus”-nak tartó srácból rockénekest faragjon. Elkezdték a „Break On Through”-t (Törj át) próbálni Ray tesvéreivel Manzarekék Manhattan Beachen lévő garázsában, Ray pedig nekifogott dobost keresni. Jazzdobost akart, olyat, aki lehetőség szerint képes úgy swingelni, mint Max Roach, és úgy perget, mint Tony Williams. Kipróbáltak egypár jelentkezőt, de aztán Ray a transzcendentális meditációs csoportjában talált valakit, aki szinte tökéletes volt. A transzcendentális meditáció volt az első olyan ázsiai spirituális irányzat, amely meghódította Amerikát a hatvanas években. A Maharishi Mahesh jógi által 1957-ben, Indiában alapított Spirituális Újjászületési Mozgalom 1960-ban érkezett Los Angelesbe, és innen terjedt el Amerikába és Európába, később azonosították a Beatlesszel, és végül egy nemzetközi üzleti társaság lett belőle. De 1965-ben még transzcendentális meditáció szervezetének köre kicsi volt, egy csapat elhivatott diákból állt. Maharishi az elmélyült meditáció egy technikáját tanította, melyben a tanítvány egy, a mesterétől kapott személyes mantrával meditál. Ezt az ősi, védikus szent iratokon alapuló technikát a jógi a saját mesterétől hallotta, Guru Devtől. Amikor Maharishi 1964ben letelepedett Los Angelesben, személyes karizmája és egyéni stílusa sok fiatal zenészt vonzott (köztük a Beach Boys zenészeit és a jazzista Charles Lloydot), akik a meditációs állapothoz szükséges teljes relaxációban remek alternatívát találtak: ez fölöslegessé tette számukra a mérgező vegyszerek szedését. 1968-ban már a Beatles is azt énekelte: „Jai Guru Dev…” A transzcendentális meditáció növekvő népszerűségével párhuzamosan a dél-ázsiai zene iránt is egyre nőtt az érdeklődés Nyugaton. A Los Angeles-i World Pacific Records (Dick Bock cége) lemezt készített a városban megforduló híres indiai zenészmesterekkel, Ali Akbar Khannal és a szitárművész Ravi Shankarral, és a lemezeiket belefoglalta a reprezentatív West Coast jazzkatalógusba. Shankar

gyönyörű ragaimprovizációi inspirálólag hatottak ifjú angol tanítványára, George Harrisonra, Amerikában pedig Paul Butterfieldre és a Byrdsre: olyan fiatal zenészekre, akik megérezték ennek a lélekkel teli zenének tonális rokonságát a blues-zal. Néhány év múlva a ragarock lett a szimbóluma annak a jelenségnek, amit az Alan Wattshoz hasonló pre-beatfilozófusok megjövendöltek: a Dharma nyugatra tart. Ha azt vesszük, hogy a Doors milyen ellentmondásos, démoni viszonyban volt a hatvanas években uralkodó kaliforniai irányzatokkal, elég ironikus az a tény, hogy a négy tag közül hárman egy dél-ázsiai spirituális irányzat követői voltak. „Mindannyian a spirituális megvilágosodást kerestük”, nyilatkozta Ray egy rádióinterjúban. „Még Jim is a maga módján.” RAY A TRANSZCENDENTÁLIS MEDITÁCIÓHOZ Dick Bockon keresztül jutott el. Ray is Bock cégénél vett fel lemezt, az Aura label alatt, és mivel az újdonságokra fogékony volt, azonnal megérezte, milyen végtelen lehetőségeket rejt az indiai ragák transz-zenéje a nyugati hallgatóság számára. Miután Bock megismertette a meditációval, beiratkozott egy meditációs tanfolyamra a Pacific Palisadeson, ahol megkapta saját titkos mantráját, és ahol összetalálkozott a Doors leendő dobosával, John Densmore-ral. John huszonegy éves volt, és már három kaliforniai egyetemről maradt ki. Komoly srác volt, érzékeny, feszült. A katolikus család Maine-ből származott, s a Nyugat Los Angeles-i Olympic Boulevard-on húzódó sínek rosszabbik felén telepedett le. Képzett dobos volt, már a gimnáziumban is játszott az iskolai zenekarban, felvonulásokon pedig a rezesbandában ő vitte a nagydobot, mert remekül tudta tartani a tempót. Már négy éve játszott különféle Los Angeles-i zenekarokban (például a Terry and the Twilightersben) esküvőkön és bármicvákon. Könnyen megsértődött, de nem kellett félteni: szokva volt a bulik sörgőzös gorombaságaihoz. Legfrissebb csapata, a Psychedelic Rangers jelezte érdeklődésének új irányát: az LSD-t és a rhythm and bluest. Ray és John hamar megtalálták a közös hangot, mert ugyanazokat a jazzdobos-kiválóságokat szerették: Elvin Jonest, aki John Coltrane-nel játszott, és Art Blakeyt – úgyhogy Ray el is hívta Johnt a három darabból álló Gretsch dobszerelésével együtt a következő próbára Rick garázsába. John Densmore akkor találkozott Jim Morrisonnal először, amikor augusztus végén fújni kezdtek keletről a száraz Santa Ana-i szelek. John autóval érkezett a Manhattan Beach-i Manzarek-házhoz, ahol a Ravens/Doors próbált. Ray egy pianínón játszott, Rick gitáron, Jim Manzarek meg harmonikán. „Ő Jim, az énekes”, mutatta be Johnnak Ray a mezítlábas srácot, aki egy sötét sarokban gubbasztott, és valamit irkált. Koszos, sárga póló volt rajta és khakinadrág. Felkelt, odalépett Johnhoz, udvariasan köszönt, aztán visszament a sötét sarokba, és tovább irkált. John összerakta a szerelését, és elkezdtek próbálni. Agyas srác, gondolta John. Jimmyn kék nagymamaszemüveg volt.

Giccses, gondolta John. Jim kerülte a szemkontaktust. Johnt ez idegesítette. Aztán Jim énekelni kezdett, kínlódva, befelé, olyan gyenge hangon, hogy az egy fürdőszobában sem hangzott volna jól. Folyton a mikrofonzsinórt csavargatta a karjára meg a csuklójára, cibálta, nem tudott mit kezdeni vele. Még mindig nem nézett Johnra. A dalok, az „End of the Night” es a „My Eyes Have Seen You” furán hangzottak. Hmmm, gondolta John, ez nekem kínai. Aztán amikor átváltottak Jimmy Reed bluesaira, például a „Bright Lights, Big City”-re, Jimmy egy kicsit felélénkült, miközben Jim Manzarek a klasszikus hárfamotívumokat játszotta. Egyszer átvették John kedvéért a „Break On Through”-t, aki rögtön ráérzett, hogy a bevezetést feldobná, ha kávázna a pergőn. Jim hirtelen olyan erős, ugató bariton hangon adta elő víziós sorait, hogy John egészen meglepődött. Ahogy Jimmy a garázsban jött-ment eközben, John le sem tudta róla venni a szemét. „Nem voltam biztos a dolgomban”, mesélte Densmore egy három évvel később készült interjúban. „A dalaik tök érthetetlenek voltak nekem. Tényleg nem sokat fogtam föl belőlük, de azt gondoltam: én a dobos vagyok, nem a szövegíró.” A próba után aztán, amikor Jimmy már felszívódott, John azt mondta Raynek, hogy érdekli a zenekar, de az énekessel nincs egészen kibékülve. „Hogy fogja ez az alak a közönséget beindítani, ha egyfolytában azzal a hülye kábellel szarakodik?”, kérdezte. John megígérte, hogy lejön még más próbákra is. Belépett a Doorsba. Hamarosan egészen befogadták, ő meg lenyűgözve velük maradt, és még ő fuvarozta a mezítlábas Jimmyt mindenhová. A sorozóbizottsághoz is ő vitte el, ahol az akkor már egy hete kialvatlan, ajzószereken élő Jimmy mélyen belenézett a katonai orvos szemébe, és azt mondta, hogy úgy érzi, neki kifejezetten homoszexuális hajlamai vannak. Az orvos abba a rubrikába tette az ikszét, amely az admirális fiának katonai alkalmatlanságát jelölte. A Sárkánygyíkkirály nem fogja a hazáját Vietnamban szolgálni. SÓHAJT AZ ANGYALOK KIRÁLYNŐJE A RICK AND THE RAVENS UGYAN már nem létezett, de az Aura kiadóval kötött szerződésük még egy kislemezre szólt. Ray felkereste a jóindulatú Dick Bockot, és a kislemezt becserélte nála némi stúdióidőre, így a Doors (Jimmy, Ray, Jim Manzarek, John Densmore meg egy női basszusgitáros) készített egy hatszámos demolemezt a World Pacific Stúdióban, a Third Streeten – valamikor szeptember elején. Egy olyan felvevőhelyiségbe vonultak be, ahonnan Ravi Shankar éppen távozott, és ahol megfordult már Gerry Mulligan, Chet Baker, Chico Hamilton és Shelley Manne is. Alig több mint három óra alatt felvették a Densmore-ral mindössze három alkalommal

összepróbált anyaguk egy részét, s az eredmény majdhogynem lenyűgöző volt. (Az első dalt, amit felvettek, az „Indian Summer”-t feltehetőleg a hangszintek beállítására használták el, így nem került a lemezre.) A demo leginkább a divatos folkrock kategóriájába sorolható, Ray sokszor beszáll Jim mellé vokálozni. Jim csábos-kísértő dalszövege, a „Moonlight Drive” gitár-harmonika alapra ugrándozik. A „My Eyes Have Seen You” olyan erősen be lett zengetve, hogy Jim hangja felismerhetetlen rajta. A „Summer's Almost Gone” egy korai balladájuk, amit itt leginkább Ray akkordjai töltenek meg élettel. Jim egyik legelső dala, az „End of the Night” egy keverék: benne van a Journey to the End of the Night írója, Louis-Ferdinand Céline egzisztencialista kétségbeesése, és a Doors fő ihletőjének, William Blake-nek a fatalista bölcsessége: „Születik ez édes kéjre, I Hullik amaz örök éjbe.” Jim csábító invitálása „a ragyogó éjfélbe” meglehetősen sűrű, szürreális anyag volt egy 1965-ben induló Los Angeles-i popzenekartól. A 33-as fordulatszámú, mikrobarázdás lemez legjobb dala a „Hello, I Love You” lett. A nyár végén keletkezett, amikor Jimmy és Ray egy támfalon ültek a venice-i strandon. „Egyszer csak ott termett egy núbiai hercegnő”, idézte fel az esetet Ray. „Egy fekete lányka, kábé tizenhat éves, az alakja tökély, a melle csúcs, a bőre mint a tejeskávé, a járása vérforraló. A sötét ékszer! Jimre néztem, és azt mondtam: ajaj!”. Jim csak eleresztett egy szokásos harsány vihogást. Mindketten szívük szerint leszólították volna, de túl flegmák voltak hozzá. „Pár nap múlva Jim odajött, és azt mondta: »Te, emlékszel arra a csajra a strandon? írtam egy dalt abból, amit akkor szerettem volna mondani neki.«„ A „Hello” soraihoz pofátlanul ellopták a Kinkstől az „All Day and All of the Night” fő motívumát. Később, mikor a dalt keverték, még hozzálopták a Cream „Sunshine of Your Love”-jának dobtémáját is. De a szövegben elég rendesen ott a predesztináció, amikor Jim azt énekeli: Do you think I'll be the guy To make the queen of the angels sigh? Gondolod, hogy majd, ha sóhajt Az ángy alkirály nő engem óhajt? Ha a királynő Los Angelest jelentette, akkor Jimnek igaza lett. A demolemez utolsó számának „Insane” a címe. Ez a dal azonos a „Go Insane”-nel, amiben Jim a zongora-gitár témára kántálja a szöveget egy lepusztult környéken álló diliház gonosz boszorkánydoktoráról. A baljós szöveg „about a little game called Go Insane” („kis játék, s a neve: csavarodj be!”) felbukkan majd újra a Celebration of the Lizardban, de ezen a demon még csak egy félig tréfás kísérletnek tekinthető, hogy összehozzanak egy hátborzongató kis dalt. (Nem kell hozzá egy év, és a San José-i csapat, a Count Five kiad egy hasonló hangvételű, nagy sikerű slágert, ami ennél sokkal jobb: a „Psychotic Reactions”-t.) A Doors demójából csak három példány készült, többre nem volt

pénzük. Ezekkel Ray és Jim október elején házalni kezdtek a lemezcégeknél. Elsőként a Capitol Records hanglemezt formázó irodaépületét vették célba a Vine Streeten, Hollywoodban. A Capitolnál volt a Beatles, a Beach Boys: s ez volt az a label, amelyet mindenki szívesen látott volna a saját lemezén 1965-ben. De be sem engedték őket az épületbe. Jimmy ugyan a legválasztékosabb déliúriembermodorát vette fel a recepciós kedvéért, de mert mezítláb volt, órákat váratták az előcsarnokban, és senki sem jött ki hozzá. Mondták, hogy hagyják ott a demót, de mivel csak három példányuk volt, nem akartak megválni egyiktől sem. Raynek sikerült valahogy egy sikeres, független kiadócéggel, a Liberty Recordsszal egy találkozót összehoznia, de a „Go Insane” miatt a tulajdonos kidobta az irodájából. A ROLLING STONES NAGY FELHAJTÁSSAL BEHARANGOZOTT új lemezének, a December's Childrennek a borítóján a Stones menedzsere, Andrew Oldham a Los Angeles-i Dunhill Records nagy hatalmú főnökét „Lou Folk-Rock– Adler”nek titulálta. Adler volt a legmenőbb fiatal lemezkiadó Kaliforniában: ő volt a Mamas and Papas producere, és ő állt az „Eve of Destruction” mögött. Raynek meg Jimnek valahogy sikerült bejutnia a Dunhillhöz, és Adler kezébe adták a de-mójukat. Ez nagy siker volt, csakhogy Adler megalázóan bánt velük. Egyesével odaejtette a tűt a hat dal elejére, és pár másodpercet belehallgatott mindegyikbe. Nem. Nem tudok mit kezdeni vele. Sajnálom. Következő? Nem. Sajnálom. Visszatette a lemezt a barna papírtokba, és visszaadta Raynek. „Használhatatlan az anyag”, mosolygott. Rayt megdöbbentette ez a gorombaság. Jim Morrison pedig fölállt, és csúfondárosan rávigyorgott Adler-ra: „Jól van, haver, semmi használhatót nem akartunk csinálni.” Azzal Jim sarkon fordult, és köszönés nélkül kisétált az irodából. Lou „Folk-Rock” Adlerral így nem volt szokás beszélni, különösen nem egy ilyen pofátlan, mezítlábas hippinek a szaros Venice-ből. Adler jól megjegyezte magának ezt az esetet. Ezután sorra elutasította őket a Warner Bros, a Reprise, az Atlantic, az RCA, a London és az összes többi cég a városban. A TITKOS FEGYVER MINTHOGY A DEMÓVAL NEM JUTOTTAK SEMMIRE, Rick és Jim Manzarek kiszálltak a Doorsból. Jimmyt egyáltalán nem értették, vissza akartak menni az iskolába, és nem voltak annyira jó zenészek, hogy elinduljanak a profivá válás útján. John Densmore hozott egy Bill Wolf nevű gitárost egy próbára, de Ray azt mondta rá, hogy nem illik a képbe. Úgyhogy John egy nap korábbi zenekara, a Psychedelic Rangers gitárosát vitte el kocsiján Santa Monicába a Doorshoz meghallgatásra, így történt, hogy a Doors titkos fegyvere csatlakozott a zenekarhoz. Eleinte John Densmore nem volt biztos Robby Kriegerben. A Third Street-i meditációs központban ismerték meg egymást. A sértődős

természetű, egyszerűbb gondolkodású John rögtön észrevette, hogy Robby jó kocsival jár, és a benzinkútnál kártyával fizet, ami 1965-ben még ritkaság volt. A félénk természetű Robby nem volt túl magas, és hosszú, szögegyenes hajat hordott. Egy ikertestvére volt, és jómódú családból származott, a szüleivel élt, Stu és Marylyn Kriegerrel az előkelő Pacific Palisades városrészben, Santa Monicától északra. Tizennégy évesen szörfözni kezdett, majd a blues következett a család zongoráján. Kicsapták a Palisades High középiskolából, mert az ikertestvérével együtt füvezett, így átmentek a San Francisco melletti Menlo Park magániskolába. Tizenhat évesen egy haver gitárján kezdett el játszani, és egy év múlva megkapta mexikói flamencogitárját. Már tizenkilenc éves korára felismerhető, egyéni gitárstílust fejlesztett ki a tanáraitól, Arnold Lessingtől és Frank Chintől vett flamencoleckéknek köszönhetően. Nem pengetővel, hanem körömmel játszott: játéka így lett spanyolosan könnyed. 1963-ban a „jug band”-ek bostoni reneszánsza a folkmozgalom része lett, és a University of Californián, Santa Barbarában Robby is megalakította a maga csapatát, a Back Bay Chamberpot Terrierst. Egy évvel később átnyergelt a UCLA-re, ahol pszichológiát tanult, és sokat játszott bluest. Megnézte Chuck Berryt a Santa Monica-i Civic Auditorium színpadán, és utána azonnal lecserélte a flamencogitárját egy fekete, elektromos Gibson SG-re, arra a típusra, amelynek apró, ördögi ikerszarvai vannak. Eleinte még valamely jazzformációban akart játszani, de végül 1964-ben, a Butterfield első lemezének meghallgatása után a rock and roll mellett döntött. Menet közben a Ravi Shankar vezette Kinnara zeneiskolában tanult szitározni, ismerkedett a saroddal és az indiai zene más hangszereivel. Robby Kriegernek kész arzenálja volt gitárriffekből: tudott spanyolosat, bengálit és bluesosat is játszani, és a meditációs tanfolyamon megismert John Densmore-ral örömzenélni kezdtek. Psychedelic Rangers néven léptek fel néhányszor, és bluest játszottak. John volt az első, akitől Robby LSD-t kapott, de aztán hamarosan Robby talált rá a legjobb acidforrásokra. A Doors új próbahelyre költözött: a Santa Monica-i Greyhoundbuszgarázs mögé, egy kis házba, amit egy volt filmes iskolatárs, Hank Olguin bérelt. Itt már Jimmynek saját erősítője és mikrofonja is volt. Hogy egyetlen próba se menjen le józanul, Jimmy rendszerint bejelentette: „Egy kis munícióra van szükségünk”, és előhúzott egy szép búzaszalmás jointot. Nagyot. Robby azonnal felvételt nyert a Doorsba, mihelyt a „Moonlight Drive” akkordváltásaira elkezdett „bottleneck”-technikával akusztikusán slidegitározni. Robby már a dal első lejátszásakor bedobta a csúszkáló slideot, és Jimmy teljesen lement hídba tőle. Felnézett a jegyzetfüzetéből, és azt mondta: „Jézusom, hol tanultál te így játszani? Ez a legszebb gitárhang, amit életemben hallottam!” Elmondta Robbynak, hogy addig még senkit sem hallott slide-technikával gitározni. Azt mondta,

hogy ez a hangzás lehetne a banda névjegye, és hogy Robby játsszon így minden dalban. Aztán Jimmy üvöltve elküldte a francba a kretén Felix Venable-t, aki közben a konyhaasztalnál egy kupac ócska minőségű mexikói marihuánából sodorgatta a jointokat, és folyton azzal nyaggatta Jimmyt, hogy hagyja ott az unalmas próbát, és lépjenek le, szerezzenek valami rendes anyagot. John hazavitte Robbyt, s útközben megkérdezte tőle: nem gondolja-e hogy Jimmy veszélyesen őrült? „De igen”, felelte Robby. „Az is lehet, hogy sztár lesz belőle. Nagy sztár. A kettő gyakran együtt jár, nem igaz?” Ray viszont Robby félénksége miatti aggodalmait osztotta meg Johnnal, merthogy olyan üres tekinetettel játszott, és kicsit kótyagos, zavart viselkedése miatt, de az a gyönyörű, hajlékony bottleneckgitárszó, ami a keze alatt született, biztosította Robby Krieger helyét a Doorsban. Jó döntés volt, mert Jimet leszámítva ő volt az egyetlen igazi művész a zenekarban, és a Doors nagy számai közül sok az ő szerzeménye. MINDEKÖZBEN JIMMY Ray és Dorothy lakásában lakott, de aludt máshol is: néha a háztetőn, néha Felixnél, néha Carol Winter kanapéján vagy más csajoknál. A barátai észrevették, hogy Jimmy szétválasztja az élete színtereit: a különféle barátait nem ereszti össze, azok gyakran nem is tudnak egymásról. Néhányukhoz csak rekedten suttogva beszélt, akár Brian Jones. Paul Ferrara, Jim volt filmes barátja és régi kollégája szerint: „Jim nagyrészt titkos életet élt.” Gyakran még azok sem ismerték Jimmy sok homályos kapcsolatát, akik azt hitték, hogy a legközelebb állnak hozzá. Jimmy élete végéig fenntartott magának menekülési lehetőségeket, olyan rejtekhelyeket, ahová elbújhatott a kötelességek és a barátnője elől. Jim Morrison hajlamos volt eltűnni. Jimmy a maga módján informálódott a világ eseményeiről. Olvasta a Newsweeket és a Downbeat magazint. Elolvasta, és újraolvasta Norman Mailer új regényét, Az amerikai álom címűt, aminek azonnal érződött a hatása a versein. A könyv fejezetei, mint a „A Vision in the Desert” (Sivatagi látomás) és a „The Lion and the Serpent” (Az oroszlán és a kígyó) rögtön felbukkantak a dalszövegekben. A regényben erőteljes nyíltsággal ábrázolt anális közösülés a főhős és a feleség bejárónője között felébreszthette, esetleg igazolhatta Jimmy saját, alakuló erotikus ízlését. Sok időt töltött moziban. Godard új filmjét, a Megvetést Los Angelesben azon az őszön vetítették, a fennmaradt Morrison-noteszok említik is. Ezt a filmet néhányan a második világháború utáni művészet legnagyobb alkotásának tekintik, az összes művészeti ágat számításba véve. Brigitte Bardot is szerepel ebben a szívszorongató, filmtörténeti fontosságú egzisztencialista szappanoperában, amit Capri szigetén forgattak. Jim lelkesedett a másik szereplő, Jack Palance alakításáért, aki a nőcsábász amerikai filmproducert játszotta. Jim majdnem mindennap bevette LSD-adagját – legalábbis ezt

állította magáról. Nagy készlete volt az Owsley Stanley-féle, korai termékből, a „White Lightning”-ból, ami úgy nézett ki, mint az aszpirin. A drog hatására kiszámíthatatlanul viselkedett. Egy venice-i kávézóban fölszedett és hazavitt Ray kéglijébe valami idegent, aki már teljesen szétdrogozta az agyát. Jimmy kísérletezni kezdett vele, föltett neki egy Chet Baker-lemezt, és addig kapcsolgatta le-föl a villanyt, míg a pasas fölkelt és elment. „Csak kíváncsi voltam, hogy reagál”, mondta Jim a hüledező Raynek. John ekkor kezdett félni Jimmytől. Ο furikázta Jimmyt mindenhová, egy este épp egy lány házához vitte Beverley Hillsben. Joanna White csinos lány volt, akit Jim a UCLA-n ismert meg, s aki megengedte neki, hogy használja a fürdőszobát, a kanapén aludjon, és egyszer-egyszer kölcsönvegye az autót. John kitette Jimet a háznál, és elment, hogy vesz valami üdítőt. Amikor visszaért, a konyhában találta őket: Jim épp durva fenyegetéseket suttogott a hátracsavart kezű lány fülébe, és egy szeletelőkéssel nyesegette a lány blúzáról a gombokat. Amikor John belépett, abbahagyta, amit csinált. „Csak játszunk egy kicsit”, mondta kényszeredett vigyorral, amint eleresztette a rémült lány kezét. John nagyon gyorsan távozott, feldúlták a látottak. A gondolat, hogy egy őrülttel van egy zenekarban, egyre gyakrabban kísértette. Densmore számára az együttes munka Morrisonnal a kezdetektől fogva traumatikus volt. Félt Jimmytől, de azt is tudta – meg is írta később –, hogy Jim számára ez a zenekar volt az egyetlen lehetőség, miután a családjával szakított. Densmore úgy figyelte Jimet, ahogy az ember tehetetlenül, dermedten bámul egy karambolt: hogy mi történik a következő pillanatban. John Densmore lábán makacs allergiás kiütések jelentek meg, amikor Jimmel megismerkedett, és ez az idegi alapú dermatitis csak akkor múlt el, amikor Jim meghalt. A DOORS HETENTE HÁROMSZOR PRÓBÁLT Hank Olguin házában körülbelül egy hónapon át, míg a zajt meg nem elégelték a szomszédok: kihívták a rendőröket, és véget vetettek a zenének. Egy elég lelombozott hangulatú zenekari találkozón még a feloszlás gondolatát is felvetették. De szerencsére Kriegerék megengedték, hogy a pihenőszobájukban felállítsák a zenekari felszerelést, és ott zongora is volt. A Palisades jó levegője és a burzsoá kényelem jót tett a Doorsnak, itt kezdtek el összecsiszolódni, egymáshoz igazodni. Densmore szerint decemberben történt, hogy Jimmy bejelentette: kellenek még dalok. Mindenkire ráparancsolt, hogy menjen haza, és a következő próbára írjon egy új dalt. „Csak semmi különlegesség, inkább olyan alapvető képekkel dolgozzatok, mint föld, levegő, tűz, víz.” Két nap múlva, a következő Doors-próbán Jim rákérdezett, hogy írt-e valaki új dalt. „Én írtam egyet”, mondta Robby. „Nem is rossz.” „Mi a címe?”, kérdezte Ray. „Light My Fire”, felelte Robby.

AZ UTOLSÓ SZERTARTÁS TEMPLOMA NÉGY ÉVVEL KÉSŐBB Jerry Hopkinsnak ezt mesélte Jim a Rolling Stoneban: „Volt hát egy bakelitdemónk, amiből három példány készült. Elvittem mindenhova, amit csak el lehetett képzelni. Bementem a lemezcégekhez, a legtöbbet végigjártam. Be az ajtón, elmondom a titkárnőnek, mit akarok. Ez az úgynevezett »recepciós játék«. Néha annyit mondtak, hogy: »Hagyja meg a számát…« De aztán a Columbiánál mégis ráharaptak. Egy Joan Wilson nevű lánynak adtam a demót, aki a tehetségkutatási menedzser titkárnője volt. Pár nap múlva felhívott (Felix számán, mert a demo borítóján Jim írásával ott állt: Jim Morrison, Tel.: 384-8489), és azt mondta, hogy szeretne beszélni velünk. Hat hónapos szerződést kötött velünk a Columbia, ami arra ösztönzött minket, hogy együtt maradjunk.” A Doors lepődött meg a legjobban, amikor a Columbia Records lemezszerződést kötött velük, a legendás Columbia Broadcasting System lemezkiadó vállalata, amely Dylan és a Byrds lemezeit is kiadta. Barbra Streisand, Ray Coniff és a Simon and Garfunkel is itt voltak, így a Sunset és a Gower sarkán álló irodaházba beóvakodó Jimnek meg Raynek nemigen tűnt esélyesnek ez a hatalmas cég. Mígnem aztán a rábeszéléshez nagyon értő, kék szemű, többnyire mezítlábas és egyre inkább egy görög istenségre hasonlító Jim Morrison találkozott Joan Wilsonnal, a Columbia egyik főnökének, Billy Jamesnek a titkárnőjével. És Joan bevitte őket a főnökéhez. Billy James korábban New Yorkban dolgozott a Columbiának mint olyan újságíró, aki Bob Dylannal foglalkozik. (James írta meg elsőnek, hogy Bob Dylan igazi neve Robert Zimmerman.) Hollywoodba azért küldték, hogy segítsen a Columbia jelenlétét erőteljesebbé tenni ott: a Byrds körül sertepertélt, az ő üstökösszerűnek mondott karrierjüket építgette. Mialatt a Doors a demóval házalt városszerte, James fotója megjelent a Billboard magazinban. Beatnik-kecskeszakállának köszönhetően azonnal belopta magát Jimmy és Ray szívébe, úgyhogy beültek Dorothy sárga Volkswagen-bogarába, és a Columbiához hajtottak. Billy James meg éppen új Los Angeles-i bandákra vadászott, akikkel joga volt szerződést is kötni. Neki tetszett, amit a Doors-demón hallott: érdekes, új költői elképzeléseket lármásan dallamos, popsikerekre sandító zenével. A szerződést azzal indokolta, hogy a Doors remek példája lehet annak a finom változásnak, ami a kaliforniai popzenében történik éppen. Ez a változás Dylannel kezdődött, aki júliusban azzal bőszítette föl a megcsontosodott ízlésű folkzenész-társadalmat, hogy a newporti folkfesztiválon elektromos gitáron játszott Butterfield együttesének tagjaival. 1965 őszén turnéra indult a Levon and the Hawksszal, azzal a kanadai rock and roll csapattal, amelyből később a The Band lett. Egész Észak-Amerikát bejárták Dylan szürreális poszt-beat zenéjével, és bizony sokszor kifütyülték őket, amikor Dylan újfajta, Stones inspirálta

rockzenéjét kezdte játszani. A turné fordulópontja akkor jött el, amikor a Berkeley Egyetem színháztermében játszottak decemberben, és a San Franciscó-i költők színe-java odament Dylan-hez tisztelegni. Lefotózták Allen Ginsberget, Lawrence Ferlinghettit és Michael McCluret a színpad mögött Dylannel, s ezzel mintegy megtörtént a „nemzedék hangjá”-nak szentté avatása. Jimmy egyetlen Los Angeles-i Dylan-koncertre sem ment el akkor decemberben, de egy ismerőse, egy lány ott volt az egyik bulin a Santa Monica-i Civic Auditóriumban, és őt utána Jimmy úgy kifaggatta a koncertről, hogy az rendőri vallatásnak is elment volna. Milyen ruhában volt Dylan? Miket énekelt? Milyen volt a zenekar? Lehetett hallani a dalszövegeket? Milyenek voltak a zenék? Jó volt a hangulat? JIMMY ÉRTESÜLT a Jim McGuinn házában, a Laurel Canyonban rendezett estékről is. Ott örömzenélt Bob Dylan Allen Ginsberggel, aki indiai vallást vett fel, egy valóságos hindu guru lett. McGuinn így emlékszik a történtekre: „San Franciscóban azt képzelték, hogy az övék minden, ami hippi és kreatív, de nem egészen ez volt a helyzet. Hollywoodot nemigen szerették a dörzsöltsége meg a felületessége miatt, de egyes ottani dolgok igenis nagyon épek és kerekek voltak. Igazi nagy durranás volt, amikor a Byrds a slágerlista elejére ugrott a „Mr. Tambourine Man”-nel. Dylan kijött a házhoz Allen Ginsberggel, aztán mind a földön ültünk és kántáltunk. Ginsberg nem énekelt nagyon jól, de nagyon beleélte magát.” Az, hogy Ginsberg Dylannel és a Byrdssel járt össze, és szutrákat énekelt velük, amit kasztanyettával meg egy kis harmóniummal kísért, emelte a rock and roll hitelét, és mintegy áldását adta rá, hogy ne San Franciscóban legyen, hanem Los Angelesben. San Franciscóban úgyis épp ekkor tiltotta be a rendőrség Michael McClure szürrealista darabját, a The Beardöt (A szakáll), amelyben Billy the Kid és Jean Harlow egy mitikus, kék mennyországban kapcsolatba kerülnek egymással. Bob Dylannek négy teltházas koncertje volt Dél-Kaliforniában, és egyiken se fütyülték ki őket. Ginsberg azt írta: „Aki csípi Los Angelest, AZ Los Angeles.” Jimmy és Ginsberg ekkoriban, 1965 vége felé ismerkedtek meg a Pickwick könyvesboltban a Hollywood Boulevard-on. Jimmy elmondta Allennek, hogy ő is ír verseket. A bozontos szakállú, szokatlanul őszinte Allen nyíltan ráhajtott Jimmyre, hogy fölszedje, de Jimet hidegen hagyta. Allen elmesélte Jimmynek, hogy őt már abban az évben két kommunista országból is kitiltották: Kubából és Csehszlovákiából, mert attól tartottak, hogy terjesztené a perverziót és a másként gondolkodást. Billy James behívta a Doorst egy beszélgetésre. (A New York-i Columbia Recordsnál az a szóbeszéd járta, hogy Bob Dylan ott volt Billy James irodájában, amikor a Doors demóját lejátszották. A pletyka szerint mikor Dylan meghallotta a „Moonlight Drive” költői képeit, a halálba úszást és halálos szeretkezést, azt mondta Jamesnek: „Szerződtesd a szarháziakat!”). Jim és Ray mentek be Billy Jameshez. Ray előtte beszívott,

és elfogta a röhögés, amikor rájött, hogy alighanem James is. Jim meg odahajolt hozzá, és azt morogta: „Ray, fogd be!” Densmore úgy emlékszik, hogy James arról beszélt: ha leszerződtette őket a CBS-hez, majd a felesége fogja a zenekart menedzselni. Billy James elmondta, hogy neki nagyon tetszik a demójuk, de szükségük lesz egy producerre. Azután egy olyan, pénzzel nem járó szerződést ajánlott nekik a Columbia nevében, amely szerint hat hónap alatt egy nagylemezre való anyagot kell megírniuk, amely elég jó ahhoz, hogy a cég belső producerei közül érdekeljen valakit, és készítsék el vele a lemezt. A négy Doors-tag 1965 októberében írta alá ezt a szerződést, és Jim javaslatára abban is megállapodtak, hogy a zenekaron belül minden bevételből egyformán részesednek mind a négyen. Lemezszerződés Bob Dylan cégével! A Doorsszal madarat lehetett volna fogatni. Robby még a másik zenekarából, a Cloudsból is kilépett. James ugyan nem kockáztathatott pénzt a Doors leszerződtetésével, de helyette hozzásegítette őket, hogy rátaláljanak összetéveszthetetlen hangzásukra. Elmondta nekik, hogy a Columbia nemrégen vette meg az angol hangszergyártó céget, a Voxot, s ennek amerikai gyára a San Fernando Valleyben van. A Voxtól új Super Beatle típusú erősítőket kaptak meg egy Vox Continental elektromos orgonát, ami olyan brit zenekarokat segített hírnévre, mint az Animals és a Dave Clark Five. A Continentalon a fekete és a fehér billentyűk pont ellentétes színűek voltak, mint rendesen, és két Ζ alakú alumíniumlábon állt. De leginkább hangos volt: ha rákötötték egy gitárerősítőre, és feltekerték a 10-esre, a Vox Continental rettenetes erővel szólalt meg. Ettől a részben templomi, részben karneváli hangulatot idéző hangtól lettek a Doors koncertjei olyanok, mintha mindegyik az utolsó szertartás lenne a végítélet templomában. SIVATAGI LÁTOMÁS 1965 OKTÓBERE. Ray Manzarek talált egy új próbahelyet egy tengerparti házban a Northstar és a Speedway sarkán Venice-ben, a Marina Channeltől északra. Igazi kaliforniai szörfház volt ez, színes üveggel az ablaktáblákban, és csomós fenyődeszkából készült belsővel. A ház kilencméteres, üvegezett frontja a tengerpartra nézett. Az új orgonával és erősítőkkel a Doors igazi rock and roll zenekarhoz méltó, kihangosított próbákat tarthatott. Jimmy olykor egy-egy gyűrött papírszalvétára írott új dallal jelent meg: elkántálta-elénekelte a szöveget, és a többiek segítettek kitalálni a dallamot és a hangszerelést. így született az Olivia soulfood-étterem által inspirált „Soul Kitchen”, amely egytelen esti próba alatt határozott formát öltött. Ray ekkor látta igazolva korábbi jóslatát. „Mondtam Jimnek: Ez az! Meg fogjuk csinálni! Marha jó zenét fogunk csinálni, és az emberek szeretni fogják!”

Ray és Dorothy kivették ennek a háznak a hálószobáját, és Ray ragaszkodott hozzá, hogy a többi zenekari tag is szálljon be a lakbérükbe. John tiltakozott, emiatt aztán Ray később kicsinyesnek és utálatosnak titulálta. Ray nagyon rosszallotta, hogy Jimmy viszont Felix Venable-lel és Phil O'Lenóval költözött össze, és folytatta velük szüntelen és kimerítő dorbézolásait, melyek LSD-ről, veszélyes növényi ajzószerekről (pl. belladonna, csattanó maszlag) és hatalmas mennyiségű szeszről szóltak. Felix keze alatt Jimmy olyan ocsmány oldalát mutatta meg, amit Ray addig nem ismert. Amikor Jimmy berúgott, többféle arcát villantotta fel egymás után: egyszer Jimbo volt, a rasszista diákszövetségi srác, aztán a Dylan Thomas-féle romantikus kelta, majd a falu bolondja, aztán Norman Mailer, majd a dagadt biciklista, a beatköltő és a déli úriember. Ray hangot adott aggályainak, amikor Jimmy bejelentette, hogy Felixhez költözik, de Jimmy csak nevetett ezen is. Hamarosan Jim, Felix és Phil annyira belezavarodtak a drogokba, hogy az már a zenekart is érintette, mert Jimmy nem járt próbákra: vagy LSD-t vett be, vagy füvet szívott, vagy berúgott -vagy mindhármat egyszerre művelte. Azonban a semmirekellő drogos képét árnyalnunk kell, oda kell tennünk mellé azt a kőkemény, színvonalas alkotómunkát, amit ugyanekkor végzett. A „Soul Kitchen” letisztult, nagyon modern, szemtelen nyugalma csak olyan költőtől származhatott, aki mestere a ritmusnak és a költői képeknek. Ahogyan a szövegben a „titkos ábécék” belevegyülnek a „felejteni tanulok” figyelmeztetésébe, az a mozgósító és hipnotikus hatás szinte azonnal a legjobb szövegek közé emelte ezt a dalt, a Beatles-, Stones- és Dylan-szövegek közé. Amellett, hogy Jim Morrison nagyon fiatalon a kábítószerek rabja lett, olyan figyelemre méltó költői képeket alkotott (a Doors első két lemezének ragyogó anyagát), amelyek beleivódtak korosztályának tudatába, és hatásuk évtizedeken átívelő. John Densmore emlékei szerint Jim ekkortájt fejezte be a „Crystal Ship”-et, ami egy korábbi barátnőjével, valószínűleg Mary Werbe-lowval való szakításának emlékét őrzi. ELÉRKEZETT AZ IDŐ, HOGY PÉNZT KERESSENEK, S ehhez be kellett szivárogniuk valamely klubba a Stripen. A konvencióktól irtózó, filmszakon végzett Jimmy és Ray nagyon lenézték ezt a turistákra, kispolgárokra és a Valley tizenéveseire berendezkedett világot. Csakhogy mind a ketten le voltak égve, és egy, a Doorshoz hasonló kezdő zenekar számára csak az itteni bárok adtak állandó megélhetési lehetőséget. 1965 novemberében meghallgatáson voltak a Galaxyben, ahol azt mondták nekik, hogy szerezzenek egy basszusgitárost, különben senki nem fog táncolni a zenéjükre. A Sunset keleti végén lévő Bitó Lidóban, ahol néha új zenekarok is kipróbálhatták magukat, azzal zavarták el őket többször is, hogy túl fura a zenéjük, és még a „Satisfaction”-t sem tudják lejátszani. Bill Gazzari be sem engedte Jimet a

klubjába meghallgatásra, mert mezítláb volt. Ez ment egy darabig. Gazzari így emlékszik: „Egy nap Jim azt kérdezte: Most már bemehetek? Áthajoltam a bárpulton, és láttam, hogy az egyik lábán van ugyan cipő, de a másikon semmi. Kérdezem: Elvesztetted az egyik cipődet? Mire Jim: Nem, épp hogy szereztem egyet, hogy bejöhessek.” Jim nélkül kipróbáltak egypár basszusgitárost, amitől egy kicsit úgy szóltak, mint az Animais, de valahogy egyik sem volt jó. Úgy látszik, a Doors már ekkor az a zárt, négyszemélyes banda volt, ahová nem fért be még egy zenész. Aztán egy sikertelen meghallgatás után egy westchesteri klubban, ahol a Turtles volt a ház zenekara, Ray észrevette, hogy a banda Vox Continental orgonájának (amilyet ő is használt) tetején ott lapul egy Fender-Rhodes basszusbillentyű. Harminckét hangot tudott, és bal kézzel kellett játszani rajta, boogiewoogie stílusban. Ray így emlékszik erre: „Bekapcsoltam az erősítőt, kipróbáltam a kütyüt, és rájöttem, mi ez. Ez az”, mondtam. „Megvan a basszusgitárosunk.” Másnap aztán a Wallach Music Cityben kiderült, hogy anyagi lehetőségeiket messze meghaladja az a 250 dollár, amit a basszusbillentyűért kérnek. Három nappal később viszont Robby besétált a tengerparti ház napfényes szobájába, kezében a vadonatúj billentyűvel, még dobozban. Krieger apuka írt egy csekket a kisfiának, és azt mondta neki, hogy ha listás slágert csinálnak a „Light My Fire”ből, akkor nem is kell visszafizetniük az árát. Ez a próbájuk emlékezetes maradt. John játéka elevenebb lett, hogy mögötte ott volt a basszus, Jim pedig felkapta a rumbatököt, egyik kedvenc hangszerét, és körbetáncolta a szobát, mint egy görcsökben vonagló dervis. Még soha ilyen jól nem szólt a Doors. „Most már akár a Stonesszal is felvesszük a versenyt!”, mondta a többieknek Ray a rá jellemző magabiztossággal. John és Robby mindeddig más zenekarokkal is játszottak, most viszont Ray megkérte őket, hogy ezután összes energiájukat a Doorsnak szenteljék. „És úgy is lett”, mondta Densmore. „Láttam, hogy Jim tényleg zseniális.” Azon az őszön a Doors többfelé is fellépett: diákbulikon, egy esküvőn meg egy szakszervezeti bálon. Még mindig Ray énekelt többet, mialatt Jim a közönségnek hátat fordítva a zenekar négyszögében lassan próbált ráhangolódni a fellépésre. A bulikon játszott kedvenc számaik ebben a korai időszakban a „Gloria”, a „Money” és Bo Diddley „Who Do You Love” című dalai voltak. December 10-én a UCLA-n játszott a kibővített Doors a filmes tanszék legjobb diákfilmekből tartott rendes Royce Hall-i vetítésén. A színpad mellett álltak, és élő kísérőzenét szolgáltattak Ray Manzarek Who Am I and Where I Live című filmjéhez: Ray fuvolázott, Robby gitározott, Jimmy pedig Densmore-ral és különféle barátnőkkel a dobokat ütötte, csörgőket és tamburinokat rázott. (Bemutatták itt Felix Venable Les Anges Dormants című filmjét is.) Szilveszterkor Kriegerék barátainak házánál játszottak, és ott az éppen futó slágereket kérték tőlük. Kérték a „Ticket to Ride”-ot és a

„Satisfaction”-t is, mire Jimmy megkérdezte, hogy talán zenegépnek nézik-e a Doorst. Erre valaki adott neki egy negyeddollárost, ezt Jim magasra feldobta, a szájával elkapta, és lenyelte. Az ÁLLANDÓ DROGOZÁSTÓL ÉS IVÁSTÓL EGZALTÁLT Jimmy ekkortájt felelevenítette az új-mexikói országúton szerzett gyermekkori élményét. Sok barátjának beszélt róla, hogy az indiánok szelleme valahogy beleköltözött. Azt tervezte, hogy keres egy sámánt, és megkérdezi tőle, hogy is van ez. 1966 januárjában, éppen szilveszter után elhatározta, hogy Carlos Castaneda nyomán elmegy a Sonorasivatagba, Mexikóba, hogy indián sámánokkal találkozzon, és kipróbálja a peyote-ot. Hogy kellőképp felkészüljenek az útra, LSD-t vettek be, és a Fox Hills-i golfpályán élvezték végig a trip hatását. (Carol Wintert hívták fel hajnalban, hogy menjen értük.) Aztán elkérték Phil bátyjának öreg autóját, és elindultak vele a sivatag felé. A külvárosi Hawthorne-ban a sav hatása alatt utazó Jimmy meglátott egy gyönyörű lányt a járdán, és kiugrott a kocsiból, hogy megcsókolja. Megállt egy rendőrautó. A lányról kiderült, hogy csak tizennégy éves. Jimmy seggfejnek nevezte a rendőrt, és provokálta, hogy tartóztassa le. Amikor a rendőr nem volt hajlandó reagálni a provokációra, Jim a tőle megszokott szabadszájúsággal tyúkszarrágónak nevezte. Mexikóba egyáltalán nem jutottak el. Eljutottak viszont Needles-be, Kalifornia és Arizona határára, és kivettek egy motelszobát. Itt Jim egy kis néma szertartást végzett el. Kivett a tárcájából egy csekket, a barátai előtt meggyújtotta, és hagyta, hogy a körmére égjen. Nem mondta, milyen csekk volt, de Phil feltételezte, hogy ez lehetett az utolsó csekk a szüleitől. Másnap Sandoz-savat szedtek be, amit Felix hozott, és úgy indultak gyalog a sivatagba. Egy patakmedernél Phil szem elől tévesztette Jimet és Felixet. Amikor ők ketten órák múlva visszatértek erről a kirándulásról, Phil már elment egyedül az autóval. Hogy ezután mi is történt, senki sem tudja pontosan, csak azt, hogy Jimmy és Felix vágott sebekkel, horzsolásokkal és szemük körül fekete monoklival tértek vissza Venice-be, mert a visszaúton kegyetlenül elbántak velük. Egy változat szerint stoppoltak, valami falusi bunkók felvették, majd összeverték őket. Felix azt mondta Jimmy egy barátjának, hogy rendőrök tették. Ray arra tippel, hogy egy bárban kötöttek beléjük a hosszú hajuk miatt a mexikói autós jampik. Felix kapott többet, de Jimmyt is összevagdosták és megtépték. Kábultnak látszott, de ugyanakkor mintha nem is vele történt volna az egész. Ray felvetette, hogy nem ártana, ha levágatná a haját. Erre Jimmy hirtelen ráüvöltött Rayre: „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI, MIT CSINÁLJAK!”, és az ajtót bevágva kirohant a házból. Amikor Jimmy meg Felix félhalottan ugyan, de hazatértek, és Phil nem volt velük, az emberek rákérdeztek: hát Phil hol van? Jimmy vontatott hangon válaszolt: „Hát, tudjátok, mi… ööö, hogy is mondjam… megöltük Mexikóban, és eltemettük egy vízmosásban.” Phil

pár barátja ezt elhitte, és elmondták O'Leno ügyvéd apjának, aki bejelentette a fiát eltűnt személyként, és tettlegesség miatt lefogatta Jimmyt Inglewoodban 1966. január 23-án. Carol Winter tette le az óvadékot Jimmyért, és a vádat elejtették, mikor Phil néhány nap múlva épségben előkerült.

MÁSODIK KÖNYV JIM MORRISON NEGYEDIK FEJEZET A hátsó ajtónál A tehetség azt csinál, amit akar. A géniusz csak azt, amit tud. (EUGENE DELACROIX) A VENICE-I BANDA 1966 MÁRCIUSÁBAN, amikor a tinik éjszakai őrjöngése a Sunset Stripen a tetőfokára hágott, a Doors meghallgatásra készült egy nyirkos bárban ugyanott. A helyet London Fognak hívták. A tulaj, Jesse James (azt állította magáról, hogy a hírhedt missouribeli útonálló ükunokája), mikor meghallotta, hogy lemezszerződésük van, azt mondta Jimnek és Raynek, hogy játszhatnak a bárban, és ha sokan bejönnek rájuk, ők lehetnek a ház új zenekara. A fellépés előtt az összes UCLA-s haverjukat megkeresték, hogy jöjjenek el meghallgatni őket a Fogba. A Fog tulajdonképpen egy koszos kocsma volt. Korábban Unicom kávézó névre hallgatott, a Hamburger Hamlet és a Galaxy között állt, körülbelül ötven méterre a Whiskytől a Sunseten. Hosszú volt és keskeny, akár egy metrókocsi; a bárja is ugyanilyen hosszú, és a terem végébe szorították be a kicsi, szokatlanul magas és fura formájú színpadot. Úgy próbáltak londoni hangulatot teremteni, hogy angol zenei újságok és magazinok lapjait ragasztották a falakra. Amikor a ház zenekara szünetet tartott, a testes, nagy mellű gogo-táncosnő, Rhonda Lane vonaglott angol popslágerekre a vendégek feje fölött. Minthogy tizenéveseket ilyen bárokba nem engedtek be, a közönség jórészt idősebb férfiakból: matrózokból, kocsmatöltelékekből, idegen üzletemberekből – és kurvákból állt. De a Doors első estéjén a helyet a zenekar barátai töltötték meg. A legjobb számaikat játszották (a „Hello, I Love You”-t és a „Light My Fire”-t), majd az előadást rhythm and blues feldolgozásokkal toldották meg, olyanokkal, mint a „Little Red Rooster”, valamint olyan angol slágereket is eljátszottak, mint a „Gloria”. Forró volt a hangulat, és a bárba dőlt a pénz. A tulaj megkérte őket, hogy játsszanak még. A kuncsaftoknak annyira

tetszett a Doors, hogy James azonnal leszerződtette őket új, szakszervezeten kívüli házi zenekarának: esténként négy szettet kellett játszaniuk kilenctől hajnali kettőig, hetente négyszer (ez később heti hat alkalomra változott). Hétközben fejenként öt dollárt kaptak, hétvégén pedig tízet. Nem volt túl jó ajánlat, és még ezt a pénzt is csak ritkán kapták meg teljes egészében, de a London Fogban töltött tíz hét alatt lett belőlük professzionális rockcsapat. Másnap a Doors megjelent a London Fogban az első éjszakai munkájukra. A tulaj kifüggesztett egy feliratot a bejárat fölé: A DOORS – VENICE-BŐL. Egy lélek se jött be. Egész éjjel kongott a hely az ürességtől. Jesse James nem értette a dolgot, egészen addig, míg valaki meg nem súgta neki, hogy a Doors egyetemi haverjai nem fognak visszajönni. MÉGIS SOKAT HASZNÁLT A GYAKORLAT a Doorsnak – főleg Jim Morrisonnak. A London Fogban kezdett átalakulni íróból zenésszé, és a közönségnek hátat fordító énekesből kezdett kibújni az előadóművész. Rázta a rumbatököt, és megpróbált bluesos röffenéseket kicsalni a szájharmonikából. A zenekar is fejlődött. Robby Krieger megvette a „Back Door Man”, Willie Dixon bluesklasszikusának felvételét (ifj. John Hammond előadásában), és John Densmore olyan stenkes, dzsungelízű tamkíséretet tett bele, hogy ez lett az egyik sikerszámuk az előadásokon. Dorothy Fujikawától származik az ötlet, hogy próbálkozzanak meg az „Alabama Song”-gal Bertolt Brecht és Kurt Weill Mahagóni város tündöklése és bukása című, 1927-es darabjából. A rockos dobkíséret nagyon jól ment a dalhoz, és a szöveg egyik sora a „Vezess a legközelebbi whiskybárba!”, pedig egyben tréfásan utalt arra, hogy a Doors sokkal szívesebben játszana az utca egy másik klubjában, a Whisky a Go Go-ban, ahol a Sunset Strip legnépszerűbb zenekarai, a Love és a Buffalo Springfield léptek fel. A Love – amely fekete és fehér hippik korai acidrock-zenakara volt – heti öt alkalommal játszott a Whiskyben, és az egész háztömböt körbeérte a tömeg, amely a Strip legnagyobb szenzációjára gyűlt egybe. A frontember, Arthur Lee egy nem mindennapi, fekete jampi volt, kifrizurázva, repkedő selyemsálakkal és a Carnaby Streetről származó ruhatárral. A faji szempontból vegyes zenekar zenéje is sokszínű volt: punkos soul, pszichedelikus angol blues, koktéljazz és pszeudomexikói zenék elegye volt ez kissé baljós, sejtelmes szövegekkel. A Love kaotikus színpadi produkcióiról volt híres, de írtak ők igazán nagyszerű dalokat is, például a „Seven and Seven Is”-t, és lemezszerződésük is volt az Elektra Recordsszal. Ott folytatták ők, ahol a Byrds a kezdeti lendület után abbahagyta, és egészen addig ők voltak a fő szám a Stripen, amíg néhány hónap múlva le nem váltotta őket a Doors. Amikor a Doors szünetet tartott, John Densmore rendszeresen átsétált a Whiskyhez (aminek a beugróját nem tudta kifizetni), és az

ajtóból nézte, ahogy a Love a közönség imádatában sütkérezve telt ház előtt játszik. „A Love-ban szerettem volna játszani”, mesélte később Densmore. „Ők aztán igazán jól csinálták! De nem lehetett, a Doorsban voltam, amelyen rontás ült.” RAY ÉS DOROTHY még mindig a tengerparti ház földszintjén laktak, ahol a zenekar próbahelye is volt. A Doors minden tagja beszállt a havi kétszáz dolláros házbérbe. Ez egyre kevésbé tetszett a tagoknak, és Jim elhatározta, hogy megpiszkálja a dolgot. Egy hajnalon Jim és Robby megjelentek a házban, dolgozott bennük egy kis acid, és két fiatal kurva is velük volt, akiket a Fogban szedtek fel. Densmore úgy mesélte, hogy Jim élcelődni kezdett Ray és Dorothy hangos szeretkezésein (hallhatta eleget a Santa Monica-i házban, ahol együtt laktak), aztán meg nekilátott Ray féltett lemezgyűjteményének: a lemezeket kiszedte a borítókból, és mint a frizbit, úgy hajigálta őket a szobában. Ray pont arra mászott ki az ágyból, hogy Jimmy a Kind of Blue-t tapossa a csizmája sarkával. Ray csak egyetlen pillantást vetett a törött lemezekre meg Jimmy ostoba képére, és visszament a hálószobába, behúzva maga mögött az ajtót. LASSAN EGY KIS RAJONGÓTÁBOR ALAKULT KI a Stripen a Doors körül, és akadtak olyanok, akik először véletlenül estek be a Fogba, később azonban lelkes híveivé váltak az új venice-i bandának. Jim még mindig utcai ruhában állt föl a színpadra – vászonnadrágban és hosszú ujjú pulóverben –, de egyre többször fordult a közönség felé éneklés közben. A kemény bluesok előadása közben, valamint attól, hogy egykét versszakot minden este teli torokból énekelt, megerősödtek a nyakizmai és a hangszálai, és lassan kialakult az az érzelmekben gazdag bariton, amely képes volt kifejezni a dalszövegek finomságait. Ki kellett tölteniük a négy szettet esténként, és hogy ne ismételjék magukat, a Doors egy jazzes, improvizálós, bossa novás irányba alakította tovább stílusát. A „The End” egy háromperces szerelmi balladának indult, és egy húszperces indiai ragát csináltak belőle. A „Light My Fire”-t negyedóráig tudták húzni: Jim a középrészben kötetlen, szürreális verseket rögtönzött. A „When the Music's Over” itt született a Fogban, hogy egy újabb negyedórát kitöltsön. (Jim állítólag Jesse James szájából hallotta, amint a pultosnak mondta: „Ha a zenének vége, oltsd el a lámpát!”) Voltak aztán különböző szerzeményeik, amelyeket Latin szarság 1., illetve Latin szarság 2. néven emlegettek, instrumentális számok, amelyek Gil Evans jazzhangszerelésein, illetve John Coltrane „Afro Blue”-ján alapultak. Ezek félig kitöltöttek egy szettet, és hajnalban nyomták őket az általában üres ház előtt. A zenekar egyre jobban összeállt, Jim elhagyta a harmonikázást. Itt adta elő első színpadi attrakcióját egy fekete selyemsállal a jazz-szólók közben: hol a fejére tekerte, hol a mikrofonállványra akasztotta. Felix Venable-től ekkoriban olyan amil1nitrát-kapszulákat kapott, amilyennel a szívbetegeket kezelik egy-egy rosszullétet követően. A kapszula

felnyitása után egy szippantásnyi ammóniát engedtek ki magukból, és egy félperces ájulásszerű élményt okoztak. Jim szeretett azzal szórakozni, hogy a „Light My Fire” közben az éppen szólózó zenész orra alatt nyitotta ki a kapszulát. Ha elakadt az improvizált verssel, úgy saját magának nyitott ki egyet: ettől felakadt a szeme, és rárogyott a billentyűre. Ray meg csak játszott-játszott, amíg Jim magához nem tért, és folytatták a menetet. A Fogban nemegyszer csak egy-két vendég lézengett. Koszos volt a hely, és vágni lehetett a füstöt. Jesse James le-lefaragott a pénzükből, mégis szerették, mert ingyen adta nekik a kaját, és látták ők is, hogy nem megy valami fényesen a bolt. AMIKOR NEM KELLETT a Fogban játszaniuk, akkor más, környékbeli helyeken léptek fel, például a Van Nuys Teen Centerben a Valleyben. Játszottak egy partin is a Topanga Canyon-beli Moonfire Ranchon. Itt lakott III. Lewis Beech Marvin, aki a Green Stamps szupermarket-hálózat leendő örököse volt – emellett Andy Warhol, a popművész jó barátja. Marvin egy nagy, kerek házat építtetett a birtokán, és abban az évben többször is elhívta a Doorst oda zenélni. Jimnek nagyon tetszett a vad és festői Topanga Canyon, melyet akkoriban még nem építettek be, és egészen úgy festett, mint a régi Kalifornia: sziklás vidék, és benne a vándor vízipatkányok, mint egy régi bányászkolóniát lakó állatfaj. Lewis Marvin különböző társadalmi mozgalmakban vett részt, például egy olyan kampányt szervezett, hogy tiltsák be a játékfegyvereket az egyre borzasztóbb vietnami helyzetre való tekintettel. Abban az évben, 1966-ban Robert McNamara védelmi miniszter azt nyilatkozta, hogy csak azért kell újabb és újabb amerikai csapatokat küldeni Vietnamba, hogy meg tudják védeni Dél-Vietnamot az északiak offenzívájától, s egyben burkoltan célzott rá, hogy ÉszakVietnam a kommunista Kína érdekeit képviseli. Washingtonban Strom Thurmond, a veszett kutyaként őrjöngő szenátor nukleáris fegyver bevetését követelte, hogy így vessenek véget a háborúnak. Curtis LeMay ezredes, a fegyveres erők főparancsnoka arra biztatta Amerikát, hogy „bombázza vissza Észak-Vietnamot a kőkorszakba”. Az amerikai egyetemeken a háborút ellenző professzorok úgynevezett „teach-in” összejöveteleket szerveztek, melyekből a következő évre teljes erővel kibontakozott a háborúellenes mozgalom. A Doors 1966. április 23-án a Will Rogers State Parkban koncertet adott a játékfegyverek betiltását szorgalmazó kampány javára. AKIK HALLOTTÁK a Doors eredeti anyagát, azokra nagy hatást tett a „Crystal Ship” a szerelem és narkózis csodálatosan romantikus, sötét víziójával. Robby Krieger megírta a „Love Me Two Times”-t, s a zenekar ebből a záporozó hangok lenyűgöző pergőtüzet hozta ki. Mikor a „Break On Through” tetőpontján Jim azt üvölti: „She gets… she gets… she gets… Hiiiiigh” („Begerjed a lány”), a termet majd' szétveti a feszültség. Sokan kérdezték, hogy van-e a Doorsnak lemeze, és nem értették, hogy miért nincs. A Doors is úgy érezte, hogy készen állnak egy lemezre. Egyszer, a

városban furikázva Jim megkérdezte Densmore-tól, hogy szerinte a Doors lehet-e olyan nagy, mint a Rolling Stones. John azt hitte: Jim csak viccel, de mikor ránézett, látta, hogy nem. A Columbiánál viszont nem mozdult semmi. Egy este a Fogba bejött valaki, és bemutatkozott nekik, hogy ő a producerük, de sose látták többé. John Densmore elment azon a tavaszon Billy James-hez, de amíg rá várt, felfedezett egy listát, melyet a Columbia azokból állított össze, akiket ejteni készült, s a Doors az első helyen állt. így aztán a zenekar kérte, hogy azonnal bontsák fel a szerződésüket. James felhívta a figyelmüket, hogy a szerződés szerint még egy hónapjuk hátravan, és ha ezt az időt kivárják, még egy kis pénzt is kapnak. Jim azonban úgy érezte, egy másik cégnél jobb eséllyel indulnának, így James végül elengedte őket. Pár hónap múlva Billy James is otthagyta a Columbiát, és az Elektra Recordshoz szegődött, úgyhogy a Doorsnál kötött ki újra. BEGERJED A LÁNY A SUNSET STRIP KRÓNIKAÍRÓI SZERINT 1966 tavasza volt a hely fénykora. A Whiskyben a Love játszott, a Galaxyben az Iron Butterfly, a Three Experience színpadán a Rhinoceros, a Fogban pedig a Doors. Jimmy Greenspoon (a Three Dog Night zenésze) így emlékszik: „Minden éjszaka a koncertek végeztével összegyűltünk a Fairfaxen a Cantor's Deliben, az összes fazon meg a zenészek: Zappa emberei, a csajok mind, a Byrds, a Seeds, a Turtles, a Buffalo Springfield, a Kaleidoscope, a Daily Flash, a Sons of Adam. Amikor Phil Spector vagy Brian Wilson bejött, hatalmas ovációval fogadták őket. De Morrison kilógott a sorból, mert olyan rohadtul jóképű volt. Meg aztán, ha akart, nagyon hangos is tudott lenni. Már akkor is vonzotta a költői allűrökre bukó kis csajokat, akik ott árválkodtak nagy szemeket meregetve és titokzatos mosolyukkal.” A Doors már vagy egy hónapja dolgozott a Fog házi zenekaraként, amikor egyszer, későn este egy káprázatosan szép, vörös hajú lány sétált be a Fogba, és leült meghallgatni a zenekart. Pamela Coursonnak hívták. Tizenkilenc éves volt, és innen fogva kibogozhatatlanul része lett Jim Morrison legendájának. PAMELA COURSON LENYŰGÖZŐ LÁTVÁNY VOLT. Alig volt magasabb százhatvan centinél, szép, vörösesbarna haját egyenesre fésülve és középen elválasztva viselte. A karcsú és apró mellű lány mosolyát tökéletes fogak és büszke, kelta eredetre utaló arccsontok hangsúlyozták. (Párizstól délnyugatra, mintegy harminc mérföldnyire található a Courson-kastély.) Bőre tejfehér volt, majdhogynem áttetsző, és fahéjszínű, apró szeplők pettyezték; a tekintete pedig a leglágyabb, lélekkel teli zöld. A megtestesült amerikai nőideál, Brian Wilson mitikus kaliforniai lányának élő mintaképe – egy hippi hercegnő vagy egy légies, erdei tündér kisugárzásával. Divatos ruhákat hordott, sőt a divat

előtt járt: egzotikus anyagokból készült, törzsi hímzésekkel vagy op-artmintákkal díszített miniszoknyákban és ingruhákban, a lábán szandál vagy magas szárú csizma. Kecses, törékeny megjelenése és látszólagos sebezhetősége (amitől minden férfiban felébredt a vágy, hogy védelmébe vegye) acélos akaratot takart, lázadást, mélységesen zavart pszichét, és egy olyan, domináns személyiséget, ami Pamela Coursonnak a Doors háza táján sok ellenséget szerzett, amikor végül összejött Jim Morrisonnal, és az ő életét is irányítani próbálta – sikertelenül. Először John Densmore vette észre. Pam egy barátnőjével jött be a klubba egy éjszaka, amikor a Stripen flangáltak. Az első szünetben John leült az asztalukhoz, és lökni kezdte Pamnek a dumát. Jim ekkor a bárban sörözött. A következő szett kezdetén Jimmynek kellett Johnt felrángatnia a színpadra („Hol a faszban vagy? Húzzál már fölfelé, baszd meg!”). Záráskor John kereste Pamet, de az már elment. Két nappal később viszont újra megjelent a barátnőjével. John megint ott termett mellette, de a lány zárásra ismét eltűnt. Pam és Jim alighanem a hét közepén tartott UCLA-bulin találkoztak, néhány nappal később. Pam tündöklően szép volt, nevetett, és egy másik pasival érkezett. Jim próbált a közelébe kerülni, de Pam rá sem nézett. January Jansen (aki Jim barátja volt, és később a színpadi bőrruháit készítette) ezt mesélte: „Jim látta Pamet a terem másik oldalán, és szeretett volna megismerkedni vele, úgyhogy addig kérdezősködött, amíg talált valami ismerőst, aki normálisan be tudta őket mutatni egymásnak.” Akkor beszélgettek egy kicsit, Pam elmondta, hogy a Los Angeles Community College művészet szakos hallgatója. Jim elkérte a telefonszámát, de Pam figyelmét elvonta valami, és végül nem adta meg. A következő hétvégén, 1966 április elején Pamela Courson pénteken is meg szombaton is elment a London Fogba. Szombaton ült le a beszélgető John Densmore és Pam mellé Jim Morrison. Közös barátokról, asztrológiáról, az LSD-ről és ingatlanokról folyt a szó. Ezt a találkozást Ray így próbálta meg visszaadni: „Abban a pillanatban, hogy egymás szemébe néztek, a lelkük fellendült Merkúr botjára, kaduceusára, és szárnyat bontottak. Egyek voltak azonnal. Az istenek szintjén, a kozmoszban.” John Densmore is látta, hogy neki itt nincs keresnivalója. A szett végeztével Jim és Pam átmentek a Cantor's-ba. Ott volt Frank Zappa, és vele meg a Laurel Canyon-beli sleppjével üldögéltek egy darabig. Jim Morrison egy későbbi barátnőjének elmondta, hogy amikor aznap éjjel felment Pamelához, az volt életében az első igazi szeretkezés. Néhány nappal később randevúztak, és elmentek együtt megnézni Claude Lelouch sikerfilmjét, az Egy férfi és egy nőt. Pamnek tetszett a film lágy rajzú romantikája, mire Jim nagy fejtegetésbe fogott arról, hogy a zene manipulatív használatával mennyire befolyásolni lehet a nézők érzéseit.

PAMELA SUSAN COURSON EGYIKE az amerikai hatvanas évek legtalányosabb alakjainak. Mint Los Angeles legnagyobb rocksztárjának barátnője, ő is kialakította szerelemről, rongyrázásról és kicsapongásról szóló saját legendáját, és nem maradt el Jim mögött, ami a nyughatatlanságot és veszélyes életstílust illeti. Akik mindkettejüket jól ismerték, rájöttek, hogy Pamela volt az erősebb kettejük közül; hogy Jim mindent megadott neki, amit csak akart; s hogy Pam ismerte Jim minden titkát, különös tekintettel azokra, amikkel egy pillanat alatt tönkretehette Jimet. Pamela rendelkezett a rocksztárfeleség minden jellegzetes allűrjével: Mrs. Morrisonként mutatkozott be, jegygyűrűt hordott, és olyan veszettül szórta Jim pénzét, mintha annak magánbankjából származna. Jim sosem vette feleségül, gyakran megcsalta (Pam is őt), de mindig visszament hozzá. Róla írt, neki dedikálta a verseit, és végül mindenét rá hagyta. Jim Morrison halálosan imádta Pamela Coursont. Pamela a kaliforniai Weedben született 1946. december 22-én, a Mount Shasta árnyékában, amely hely híres volt az állítólag ott előforduló okkult és paranormális jelenségekről (ezt Jim sosem mulasztotta el felemlegetni Pamnek). Columbus „Corky” Courson, az apja, aki Texasból Kaliforniába költöztette a családot, szintén tengerésztiszt volt, mint Jim apja. Később átváltott a tanításra, aminek kapcsán Orange Contyba költöztek, a Los Angelestől délre eső vidékre, a külvárosi konzervativizmus melegágyába. Hogy a családot el tudja tartani, az apa másodállást vállalt az Anaheimben 1955-ben megnyílt, hatalmas Disneylandben. Aki gyerekként ismerte Pamet és a húgát, Judyt, úgy emlékszik Pamre, mint egy zárkózott kislányra, akinek a családja sem igen volt barátkozó. Pam aranyos volt, de vad; a lánycserkészeket azért hagyta ott, mert utálta unalmas, barna színű egyenruhájukat. Az iskola jól ment neki, egészen a felső tagozatig, amikor is a családot figyelmeztették: a lány kerüli az iskolát. A gimnáziumot is utálta. Kezdett nagyon megszépülni, az alakja akár egy nimfácskáé, a haja meg hosszú és egyenes, mint a Beatlesbarátnőké. Az Orange High gimnáziumban, ahol az apja volt az iskolaigazgató, Pamelát okosnak, cinikusnak, fanyar humorúnak és kicsit titokzatosnak tartották. Iskola után eltűnt: a barátainak azt mondta, hogy ruhákat tervez otthon. Hétvégén meg elszökött hazulról, hogy a közeli Balboában meghallgassa a szörfbandákat. Tizenhat éves korában az osztályzatai meredeken zuhanni kezdtek, elterjedt róla, hogy könnyű csaj, hogy kezelhetetlen, és hogy egy deviáns beatnik. Az apja pozícióját tekintve ez bizony vörös posztó volt a szélsőjobbos Orange County politikai légkörében, ami 1964-ben még kőkemény Goldwater-vidék volt. (Mondják, hogy Pamelát a gimnáziumból kiutálták, elüldözték.) Nem is iratkozott be az Orange Highba a következő évre, helyette inkább átment a Ca-pistrano Highba. De tavasszal onnan is kimaradt, és elszökött Los Angelesbe, ahol egy

barátnőjével egy olcsó lakást béreltek West Hollywoodban, a Sunset alatt. Amikor Jim és ő találkoztak, Pamelának már volt némi előélete a Stripen, bár a róla még ma is keringő pletykák egy részéről megállapíthatatlan, hogy igazak-e. Mesélik, hogy go-go-táncos volt több klubban, de azt is, hogy party girlként működött az orgiákká fajuló bulikon. A karcsú és tündéri kinézetű, alig ötvenkilós lánynak izgalmas, sztárokra jellemző megjelenése volt, amitől, ha belépett valahova, mindenkinek elakadt a szava. Sok zenész vágyott rá, hogy Pam a barátnője legyen: azt is beszélték – majd később tagadták is –, hogy Neil Young róla írta híressé vált, „Cinnamon Girl” című rockdalát. Amikor Jimmel találkozott, Pamnek több barátja is volt, akik akkor is a színen maradtak, amikor már Pam Jimmel élt. Kettejüknek szerepe lett Jim életében (és halálában) is. Az egyik, Tom Baker, vékony, kék szemű, fiatal színész volt, aki később esküdözött, hogy ő mutatta be egymásnak a rossz csillagzat alatt született párost. Jim és ő barátok és ivócimborák lettek annak ellenére, hogy mindketten ugyanazt a nőt szerették – vagy éppen azért. Ott volt azután Jean de Breteuil, a húszéves francia arisztokrata, aki névleg a UCLA-n tanult. Valójában azonban egy playboy volt és a felső tízezer drog-dealere. A hasis és ópium, amit árult, feltehetően egy marokkói sofőrtől származott, aki a Los Angeles-i francia konzulátuson dolgozott. A De Breteuil család tulajdonában volt az összes francia nyelvű újság Észak-Afrikában. Néhány évvel korábban meghalt Jean apja, és akkor őrá szállt a „Breteuil vikomt” cím, vagyis igazi francia gróf volt, hétszáz éves családfával. (Pamelának nagyon imponált, hogy ilyen barátja van, a sznobéria gyakran mondatta vele, hogy Jean egy „igazi francia királyi fenség”.) Nem úgy, mint Tom Baker, Jean de Breteuil akkor is Pam szeretője maradt, amikor Pam Összejött Jimmel – különösen amikor a gróf elkezdte Pamet a hasisnál is keményebb drogokkal traktálni. Miután Pam és Jim összejöttek, Pam gyakran járt le a Fogba. Egy éjjel csak háromfős volt a közönség: a vörös hajú lány és két részeg. A Doors meg kijött, és az utolsó szettet úgy játszották le, mintha maga a Rolling Stones figyelné őket odalentről. Jim úgy ordított, mint a párját kereső oroszlán, és olyan érzelmesen búgott, mint egy pokolbeli Bing Crosby. A zenekar is irdatlanul pörgött. Ez volt valószínűleg az egyik legjobb Doors-előadás; könyörtelen egzisztenciális szorongást közvetített – de csak Pam figyelt rá. Ahogy más estéken is, Jim ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjenek haza. Pam megkérdezte, hogy minek adja bele ennyire a szívét-lelkét, ha egyszer úgysincs ott senki. Pam később egy barátjának (Paul Rothchildnak) elmesélte, hogy Jim ekkor ránézett, és a tőle megszokott vontatott hanghordozással azt felelte: „Sose tudhatod, baby, hogy melyik menet az utolsó.” 1966 májusában Jim egy barátjával a Santa Monica Boulevard egyik kocsmájában, a Phone Boothban iszogatott. Jim egy spirálfüzetbe

jegyezgetett valamit, és a barátja megkérdezte, hogy mit ír. „Van most ez a kis csajom”, felelte Jim. „Gyönyörű lány.” Csend volt, amíg Jim húzott egyet a második jeges whiskyjéből. „És zűrös”, tette hozzá halkan. WARHOL HOLLYWOODBAN JIMNEK is VOLTAK MÁS BARÁTNŐI, úgyhogy folyt egy darabig a csiki-csuki Pamelával. Jim néha Rhondával, a go-go-táncossal ment haza. A Shindig tévéműsor egyik táncoslányával is eltöltött néhány éjszakát. A Vito egyik táncosát, Connie-t hátulról dugta. A Stripről egy másik lány, Gay Blair is hazavitte párszor, és azt mondta Jimnek, hogy neki még ilyen rossz pasija nem volt, mire Jim hozzávágott egy lámpát, aztán az ágyhoz kötözte a lányt, letépte a ruháit, és addig köpdösött az arcába, míg a lány sírva nem fakadt. Utána berángatta a zuhany alá, és elvitte vacsorázni a Barney's Beanerybe. Viszonya volt Pamela Zarubicával is, amiből később hosszú barátság lett; ő volt az a lány, akit Frank Zappa megörökített Suzy Creamcheese-ként. A lány a Whiskyben dolgozott, s közben angol irodalmat tanult a malibui Pepperdine Universityn. Ő mesélte aztán később Jerry Hopkinsnak: „Csodálatos volt vele. Menstruáltam. Nemigen tudta, hogy is van ez, de én sem. Olyan kis puritán volt! De nem is titkolta…” Eve Babitz is egyike volt a szemérmetlen ribancoknak, akik buktak Jimre: „Jimet 1966 elején ismertem meg, amikor épp lefogyott: szürke szarvasbőr öltöny volt rajta, olyan, amit zsineggel varrtak össze, és nem volt alatta ing. Annyira helyes volt, hogy egy nő sem érezhette magát biztonságban. Csak huszonkét éves volt. Annak az embernek a frissessége és alázata jellemezte, aki egész életében kövér volt, aztán egyszer csak ő lett a legklasszabb pasi. Találkozásunk után három perccel én már felajánlkoztam neki, még mielőtt egyetlen hangot is énekelt volna a London Fogban. »Vigyél haza«, mondtam neki, mihelyt bemutattak, »csak nem akarsz itt maradni játszani?« »De«, mondta, »mi itt nem játszunk, hanem dolgozunk.« Másnap este Eve olyan rövid miniszoknyában érkezett a Fogba, hogy kilátszott mindene. Az első randevún elmondta Jimnek, hogy az apja, aki hegedűs, aznap este éppen Pasadenában játszik egy szimfonikus zenekarban. Erre Jim ragaszkodott hozzá, hogy a lány odavigye a kocsiján, és pofákat vágott, amikor a lány a szünetben el akart jönni. „Jimmel olyan volt az ágyban, mint Michelangelo Dávidjával, csak épp Jimnek kék szeme volt. A bőre olyan fehér volt, az izmai olyan szépek – és olyan ártatlan volt.” 1966 MÁJUSÁNAK ELEJÉN a Doorsszal közölték, hogy a Fog veszteséges, és valószínűleg be fog zárni. Jimmy flörtölni kezdett Ronnie Harannel,

egy elegáns, szexis huszon-egynéhány éves nővel, aki a Whisky promóciós munkáit végezte, és fellépőket toborzott a klubba. Jim már egy ideje próbálta rávenni, hogy nézze meg a Doorst, de a nő nem nagyon ért rá a Foggal és az ott játszó szerencsétlenekkel foglalkozni. De azért megígérte, hogy benéz majd. A Doors játszott a Night Flightban is, a kicsi, hollywoodi Warner Playhouse színház éjszakai kabaréjában. Itt heti két vagy három alkalommal Claudette-tel, az egzotikus táncosnővel váltották egymást hajnali kettőtől négyig. Jimet felvitte magához Claudette is, aki a híres Tropicana Motelben lakott. Ezt a motelt nagyon szerették a Holywoodba vágyó színészjelöltek, a sztárokat hajkurászó turisták és a helybéli félvilági nők. (A motel medencéjében nem volt víz.) Jim, ha pénze volt, ezentúl itt lakott. JESSE JAMES MÁJUS HATODIKÁN felmondott a Doorsnak, s bár kéthetes felmondási időben állapodtak meg, már a következő este kivágta őket, mert Jim verekedést provokált két részeg és Joey, a kidobóember között. Kijöttek a rendőrök, és valami össze is törött a bárban. De még aznap Ronnie Haran látta a műsor elejét, és tetszett neki a Doors. „Abban a percben, ahogy énekelni kezdett, megéreztem, hogy Jim Morrisonból nagy sztár lehet”, mesélte később. „Tiszta költészet volt; még soha nem hallottam ilyen szövegeket. Volt mit csiszolni a zenekaron, de a soundot már megtalálták.” Főnökeivel a Whiskyben közölte, hogy szerződtetniük kell a Doorst. Rávette a barátnőit, hogy hívják fel Elmer Valentine-t, és kérjék tőle: a Doorst akarják látni a Whiskyben. így történt, hogy május kilencedikén a Doors meghallgatásra ment a Whiskybe: a „Break On Through”-t, a „Light My Fire”-t és a „Crystal Ship”-et játszották, és Valentine azonnal szerződést ajánlott nekik: legyenek a hírneves klub házi zenekara heti majdnem ötszáz dollárért. (Dens-more az emlékirataiban egyenesen azt állítja, hogy Elmer látatlanban fogadta föl a zenekart.) Jim néhány nap gondolkodási időt kért Ronnie-tól. És a Doors el is tűnt egy-két hétre. „A Whisky a hollywoody swingerek helye volt”, mesélte később Ray. „Amikor a UCLA-re jártunk, számunkra a Whisky mindannak ellentétét képviselte, amit művészinek tartottunk. Mindenki röhögött rajta. Pont olyan csilli-villi volt, amilyen Hollywood, meg a Sunset Strip: a Frank Sinatra-féle »nyál« rock and roll változata… És akkor ott találjuk magunkat a Whiskyben mint a ház zenekara… Vicces.” A Doors továbbra is játszott a Night Flightban; hosszú-hosszú változatokat a Latin szarság ι .-bői, amihez Jimre nem is volt szükség, és játszottak pár este a Brave New Worldben is, Hollywoodban. Ronnie Haran nem tudta, hol keresse őket: szólni akart, hogy vegyék fel a munkát a Whiskyben. Nem kapott telefonszámot, amelyen elérhette volna őket, a London Fog meg bezárt. Azt hallotta, hogy Jim Venice-ben a tengerparton alszik. Egyik tagnak sem volt telefonja, és menedzserük sem volt. Végül Jim hívta föl Ronnie-t, hogy bejelentse: a Doors

elvállalja a munkát, és ha már úgyis beszélgetnek: nem akar-e Ronnie vacsorát főzni neki? Jim ezzel egy egész hónapra odaköltözött Ronnie Haranhez, aki menedzselni kezdte a Doorst. A Whisky ragaszkodott a szakszervezeti tagsághoz, úgyhogy Ronnie beléptette a Doors-tagokat a zenészszakszervezetbe. Vett Jimnek új ruhákat egy katonai és haditengerészeti ruhaboltban. „Még egy bilije se volt, amibe pisáljon”, emlékezett Ronnie. A lány megszervezte a fellépéseiket, és ő juttatta őket először sajtónyilvánossághoz. Ronnie Haran volt számukra a „nagy áttörés”. Amíg Jim nála lakott, elszívta a lány összes füvét. Hüvelykujj vastagságú, tömött jointokat sodort, és egymás után szívta őket, amíg volt belőle. Ronnie ilyen pasit még nem látott. 1966 MÁJUSA. Megérkezett Los Angelesbe Andy Warhol a csapatával, és Jim Morrisonnak elszállt tőlük az agya. Később az övék is tőle. Andy Warhol Amerika legismertebb művésze volt. Tíz évvel korábban költözött New Yorkba Pittsburghből, és először reklámgrafikával szerzett nevet magának. Az ötvenes évek művészetében az absztrakt expresszionista festészet dominált: olyan macho, duhaj és részeges festők, mint Jackson Pollock és Willem de Kooning. A hatvanas évek úgynevezett pop-art-művészei azonban elfordultak a befelé figyelő absztrakciótól, és magukévá tették a reklámok és képregények feltűnő képvilágát. Jasper Johns és Roy Lichtenstein olyan köznapi dolgokat festettek, amiket mindenki felismerhetett: zászlókat, rajzfilmjeleneteket, kólásüvegeket. Az alkalmazott művészetnek olyan felmagasztalása kezdődött ezzel, amit a beatművészet hatása alatt álló absztrakt művészek nagyon utáltak. Andy Warhol leveskonzervfestményeinek 1962-es, első kiállítása Los Angelesben azonnal szenzáció lett. Warhol a nemzet jelképeit másolta le: Jackie Kennedyt, Marilyn Monroe-t, a Brillo-dobozt és a zöld postabélyegeket. Úgy, hogy radikálisan újnak hatottak, hiperreálisnak és gyönyörűnek. „Ha már egyszer »megfertőzött« a pop”, írta Warhol, „egyetlen jelet sem tudsz többé a régi módon látni. És ha már pop módra gondolkozol, Amerikát sem tudod a régi módon látni.” A Warholhoz hasonló pop-art-művészek mások voltak. Kimondatlan hitvallásuk az volt, hogy az absztrakt expresszionistákat felváltó művészek ne hangsúlyozzák a férfiasságot, inkább a homo-szexualitást vagy a szexuális ambivalenciát képviseljék. A pop-artnak ez a homoszexuális beállítódása beszivárgott a popkultúrába, és már a Rolling Stones hatvanas évek közepén kiadott ragyogó kislemezsorozatára is rányomta a bélyegét, kezdve a „Satisfaction”-től a „Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow” című daláig, majd a Velvet Undergroundtól David Bowie-n át a hetvenes évek diszkólázáig. Miután Warhol meghódította a képzőművészet világát, 1963-ban filmezni kezdett. Epikus filmprodukcióival, a Sleeppel és az Empire-rel

olyasmit művelt a filmidő és a közönség figyelmének kitágítása terén, amire előtte még senki nem vállalkozott. Ezek a filmek hamarosan a kötelező néznivalók közé kerültek a UCLA-hez hasonló filmes iskolákban. Ezután az olcsó pornófilmek nyelvét véve alapul Warhol társával, Paul Morrisseyvel nekilátott, hogy egy 16 mm-es Bolex kamerával dokumentálják, amint a Warhol dicsőségének fényébe csalogatott, kallódó kis éjjeli pillangók ezzel a lánggal kacérkodva a vesztükbe repülnek: a Factoryban, az East 47th Streeten álló Warholstúdióban a lányok szexuális fantáziáikat játszották el. A hatvanas évek bimbózó „underground” kultúrájának hősnői lettek a „Warholszupersztárok”: Edie Sedgwick, Viva és Ultra Violet. A technika, amelyet Warhol például a Chelsea Girls-ben használt, a hosszú, vágás nélküli képsorok, a film új nyelvtanát teremtették meg. Körülbelül úgy, ahogyan Bob Dylan villódzó költői képei átalakították a popzenét. Warhol nagyon szerette volna a popzene energiáit is felhasználni valahogy. Bosszantotta, hogy nem sikerült jó kapcsolatot kialakítania Dylannel és a Stonesszal, mert azok mindvégig megtartották vele a három lépés távolságot. 1966 elején valaki azt tanácsolta Warholnak, hogy egy olyan műsorszámmal álljon elő, ami befér egy klubba. Csak jelenjen meg minden este, keltsen egy kis feltűnést valamivel, és máris dől a pénz. Warhol erre azt felelte, hogy rendben, de szüksége van hozzá egy rockzenekarra. Akkor Warhol egy barátja megtalálta a Velvet Undergroundot, egy helyi bandát, amely a Village-ben játszott, és két fiatal frontembere is volt: Lou Reed és John Cale. Warhol emberei kibérelték a Dom nevű helyet az East Village-ben a St. Mark's Place-en, és összeraktak ott egy műsort, amelyben a média több eleme is jelen volt. A lüktető rockzenekart sztroboszkópok villogása kísérte, és bejátszások Warhol underground filmjeiből (az Eat és a Vinyl címűekből), valamint a Factory törzsvendégeiről és egyéb látogatókról készült, úgynevezett „mozivászontesztek”. Ez a produkció minden este telt házat vonzott a Factoryba, de néhány alkalom után Warhol és Mor-rissey úgy döntött, hogy szükség van még valakire Lou Reed mellé, s némi komor varázzsal fűszerezve a produkciót, betették a műsorba azt a német színésznőt, akit Brian Jones mutatott be nekik. Ő volt Nico. Valójában Christina Paffgennek hívták, huszonhét éves volt, elég magas, szőke, és volt egy fia. A hangja mély volt és rekedtes. Warhol azt írta róla, hogy úgy énekel, mint egy IBM számítógép, aminek német akcentusa van. A Budapesten született filmszínésznő már ekkor nemzetközileg ismert volt, mert szerepelt Federico Fellini Az édes élet című filmjében. A színpadon mozdulatlanul állva énekelt; távoli és fagyos lénye jól illett a Velvet Underground primitív, monoton dünnyögéséhez. Reed meg Cale rühellték a lányt, különösképp nehezményezték, hogy el kell viselniük a zenekarban, de követték Morrissey utasításait, és csodaszép számokat írtak neki, amelyek

kifejezik a 66-os év élénk, ellentmondásos, érzelmes hangulatát: az „I'll Be Your Mirror”-t, az „All Tomorrow's Parties”-t és a „Femme Fatale”-t. Amikor a Velvet ezeken a legendás factorybeli estéken játszott, csatlakozott hozzájuk a színpadon Gerard Malanga, Warhol fiatal művészeti asszisztense és pártfogoltja. A sötét, zsúfolt és füstös teremben Malanga ott táncolt a zenekar előtt, mintha ő volna a szólóénekes: különböző kellékeket használt, így hosszú nyelű zseblámpát vagy késeket. Aztán a szexis Factory-lány, a jó mozgású és ruganyos kis barna Mary Woronov táncolni kezdett vele, s ebből alakult ki aztán kettejük száma, egy szado-mazochisztikus jelenet, amelyben Malanga eljátssza, mintha Maryt ostorozná. Malanga a színpadon kétrészes fekete bőrszerelést viselt, és a Velvet verejtékes, dionüszoszi szertartást idéző zenéjére forgatta és csattogtatta az ostorát, s mindez Manhattan kellős közepén történt. Andy művészetének értékelői, New York-iak és európai utazók hamarosan seregestül jöttek, hogy lássák ezt a zenés, erotikus, drogos underground bulit, melyet Warhol irányított, akár egy platinaszőke parókás török nagyvezír. Ezt a műsort 1966 márciusában Warhol úgy hirdette, hogy „The Exploding Plastic Inevitable” (A mindenképpen robbanó műanyag). Divatos avantgárd karnevál volt ez rockzenekarral, szado-mazo táncosokkal, pszichedelikus fényhatásokkal, underground filmrészletekkel, diaporámával, tiltott drogokkal és szupersztárokkal. A korabeli amerikai kultúrában ennél izgalmasabb dolog nem létezett. Azon a tavaszon Hollywood a várakozás lázában égett, mert Elmer Valentine leszerződtette Warhol show-ját az új, akkor nagyon felkapott klubjába, a Tripbe. A show Los Angeles-i premierje része volt a kaliforniai kultúrára zúdított össztűznek, egybeesett ugyanis Warhol második önálló kiállításával a Ferus Galériában (melyen „ezüst felhők”-nek titulált, héliummal töltött léggömbök szerepeltek). A show május 18-ától szerepelt a Tripben, ahol már délután négytől Warhol-filmeket lehetett nézni. A Trip pici volt és ízléses. „Flip out. Skip out. Trip out.” Korábban itt üzemelt a Crescendo nevű jazzklub, és a hely némileg megőrizte eredeti jellegét. A Warhol-show premierjén ott szorongott Jim Morrison is a hollywoodi hírességek mellett (ott volt Warren Beatty, Julie Christie, Natalie Wood, Dennis Hopper, Peter Fonda, Jane Fonda és Roger Vadim, Jack Nicholson, valamint John és Michelle Phillips). A Velvet zenéje lüktetett, Nico halotti énekre emlékeztető dallamait búgta, a sztroboszkópok és a diaképek villogtak, Gerard Malanga pedig felment a színpadra a szado-mazo bőrszerelésben, és nagy beleéléssel előadta az ostoros számot. Jim Morrison-nak, aki valószínűleg nagy adag LSDvei bombázta szét az agyát, tetszett a jelenet, és azonnal tudta, hogy ő mire volna képes egy ilyen bőrszerelésben, mert Malangába nem szorult sok tehetség. Andy Warhol show-ja azonban Los Angelesben nem talált olyan jó fogadtatásra, mint New Yorkban. A Strip közönségének nem nagyon

tetszett a New York-iak művészkedése, ők már látták Ken Kesey organikus, bacchanáliás Acid Test műsorait, amelyekhez képest Warhol show-ja erőltetettnek és érzelmileg üresnek tűnt. A Los Angeles Times a Warhol-előadásról Cher szavait idézte: „Ez aztán nem jó semmire, legföljebb öngyilkosság helyett.” Frank Zappa The Mothers of Invention zenekara játszott a Warhol-show előtt, és Zappa nem csinált titkot belőle, mennyire lenézi a New York-iak hamis, zavaros pszichedéliáját, melyet leginkább a speedtabletták és barbiturátok, s nem az LSD-25 fűtött. Zappa ott is akarta hagyni az egészet a zsúfolt nyitónap után. Valentine a Doorsszal helyettesítette volna őket, de ekkor történt, hogy Ronnie Haran épp nem talált rájuk. Két vagy három előadás után az erkölcsrendészet emberei bezárták a Tripet azzal a kifogással, hogy túllépték a megengedett hangerőt, és hogy a dealerek szabadon árultak odabenn drogot. Az „Exploding Plastic Inevitable” előadásait lemondták, de a baj már megtörtént. Jim Morrison meglátta a Gerard Malanga bőrszerelésében és karakteres előadásmódjában rejlő fétislehetőséget. Később Nicót is ellopta tőlük. Warhol a tizennégy fős társulatával a Tropicanában szállt meg. Amikor az előadásuknak befellegzett, Andy kibérelte a Castle-t, egy betonbunkerhez hasonló házat, amely a külvárosi Los Feliz hegyi útján, a Glendower Avenue-n terpeszkedett. A házat a filmszínész John Philip Law adta bérbe odalátogató zenekaroknak. (Korábban Bob Dylan is ott szállt meg.) A New York-iaknak a következő, San Franciscó-i fellépésükig, május 27-éig temérdek szabad idejük volt. A Castle-ban lakott hát Nico és Edie Sedgwick is (akinek a helyét Warhol mellett most éppen Nico bitorolta mint ügyeletes múzsa), és ott vetélkedtek egymással a figyelemért és a drogokért. Jim Morrison gyakran látogatta meg őket, és figyelt minden apró mozzanatra, ami csak a társulatban történt. Jimet bemutatták Warholnak, aki felajánlotta, hogy Jim szerepelhet az egyik mozivászontesztjükben, erre azonban végül nem került sor. Ha Jimet barátai Andyről kérdezték, csak annyit mondott, hogy Warhol sosem fejezi be a mondatait. Dotson Rader, Warhol tanítványa azt állította később, hogy Edie furulyázott is Jimnek, de mások megesküsznek rá, hogy nem. Sokan élénken emlékeznek arra, amikor az LSD-extázis hevében Jim és Nico kettesben egyensúlyoztak a ház magas mellvédjén a holdfényben meztelenül. Amikor a Warhol-csapat elhagyta Los Angelest, Jim rögtön megpróbált felkutatni egy bőrnadrágot magának, Nico pedig őrülten beleszeretett. MUTASD AZ UTAT A DOORS 1966 MÁJUS 23-ÁN kezdte korszakos szereplését a Whisky a Go Go-ban, a Sunset Boulevard 8901-es szám alatt. Velük együtt műsoron volt Captain Beefheart & the Magic Band (benne a fiatal Ry Cooder gitározott) és

az új, felfutó csapat, a Buffalo Springfield. Az elkövetkező három és fél hónapban a Doors alapos képzést kapott a rock klasszikusaiból, mert a popzene legjobbjai előtt játszottak. Eközben maguk is tűzokádó rockcsapattá váltak, lemezszerződést kötöttek az egyik legjobb kiadóval, és kezdett elterjedni róluk, hogy ők egy olyan, sötét hangzású, művészileg hiteles banda, akiknek a szólóénekese potenciális szupersztár és egy leendő istenség. Mindez persze nem ment túl gyorsan, és az sem segített, hogy a Whiskyről olyan kép élt a köztudatban, hogy ide csak „kockafejűek” járnak. Hollywoodban a Tripet, az Ash Groove-ot és a Troubadourt tartották menő helynek, a Whiskyt pedig megtöltötte a közönség második vonala: külvárosi vállalkozók, maffiózókülsejű izom-agyúak meg zakós, nyakkendős swingerek a tupírozott hajú nőikkel. Ráadásul ennek a go-go diszkóklubstílusnak 1966-ban már nagyon 1964-es íze volt: lefutott. Amikor a Doors először megjelent a Whisky színpadán, néhányan összetévesztették Ray Manzareket John Sebastiannel, akinek vidám, a Lovin Spoonful által előadott popszámai (pl. a „Do You Believe in Magic?”) nagy sikerrel szerepeltek a rádióban a Beatles „Nowhere Man”-je mellett. Jim Morrison az első koncerteken láthatóan ideges volt. A Whiskybe járó swingerek egy részének az volt a véleménye, hogy Jim éles sikolyai és ezek a beatköltős szövegek modorosak és mesterkéltek, és hogy Jim sem érzi itt jól magát, meg a klub közönségét is idegesíti. De Captain Beefheartnak (valódi nevén Don van Vliet, aki festő is volt) tetszett a Doors, és tetszett a pártfogójának, Frank Zappának is. Ha valamelyik Los Angeles-i zenekarnak volt művészi integritása, akkor az a Zappa vezette The Mothers of Invention volt, benne igazi zenészekkel. Zappa a Laurel Canyonban élt családjával. Épp azon a nyáron jelent meg a Mothers első albuma, a Freakout, egy harcos antipop szatíra. Zappa, bár eredendően cinikus volt, ráérzett arra, amivel Jim Morrison próbálkozott. Zappa aktívan reklámozta a Doorst, és arról is tárgyalt velük, hogy szerződjenek majd az általa létrehozandó lemezcéggel. A másik, a Doorsszal egy időben a Whiskyben fellépő zenekar a Buffalo Springfield volt; még csak pár hónapja alakultak, és a Stripen kívül egyáltalán nem ismerte őket senki. Üstökösszerű karrierjük azonban gyorsan beárnyékolta a Doorsét. Neil Youngról és Stephen Stillsről nagyon hamar kiderült, hogy szupersztárok, és a zenekart leszerződtette az Atlantic Records. (Jim Morrison kedvenc száma a „Mr. Soul” volt a szarvasbőr ruhás Neil Young hosszú, transzban előadott gitárszólójával.) Júliusban az akkor még alig tíz hónapja alakult együttes a Rolling Stones előtt játszott az Aftermath album Hollywood Bowl-beli bemutató koncertjén. Néhány hónappal később ők lettek a Strip szószólói, amikor Stills „For What It's Worth” című száma felkerült a slágerlistára, játszották a rádiók, és így az ország figyelmét a Stripen

történő zavargások brutális rendőri elfojtására irányította, ami sok keserűséget szült azon az őszön. Május utolsó hétvégéjén a Doors a Love előtt játszott. A Love-nek épp kiadás előtt állt „My Little Red Book” című kislemeze az Elektra Recordsnál. Arthur Lee ekkor látta először Jim Morrisont, és a találkozás nagy hatással volt rá. Meghívta Jimet a hollywoodi hegyekben lévő házába, amit Jim egyik búvóhelyének tekintett ezután. Amikor Arthur Lee legközelebb az Elektra főnökével, Jac Holzman-nal beszélt, megemlítette neki a Doorst, ezt az új bandát, amely egy nap a legnagyobb szám lehet a Stripen. ETTŐL FOGVA NEM JELENTETT GONDOT A BEILLESZKEDÉS a Doors számára. Jim pólóban és fehér Lee Rider farmerban lépett fel, legalább húsz percen át a közönségnek háttal énekelt, és egy fadarabot ütött egy dobverővel az instrumentális részek alatt. A Doors esténként két egyórás szettet játszott. Kilenc körül, amikor még alig páran lézengtek a klubban, a „Break On Through”-val kezdtek, ebben Jim mindig erősen kihangsúlyozta a cunt (=pina) szótagot az „I found an island in your heart, country in your eyes” sorát énekelve. Aztán esténként kicsit változó sorrendben folytatták: jött a „Take It as It Comes”, a „Moonlight Drive”, a „Twentieth Century Fox” (ezt nagyon szerették Vito Poulekas vonagló, hosszú hajú, hiányos öltözékű táncoslányai), az „I Looked at You”, a „Close to You” (ebben Ray énekelt), a „Money”, a „Little Red Rooster” (ebben Robby megcsillogtatta slide-gitár-technikáját), az „Unhappy Girl” és a „When the Music's Over”. Aztán az est fő fellépői következtek, a Doors tagjai pedig leültek enni valamit, és berúgtak. Jim Pamelával üldögélt; de ha a lány máshol járt, akkor Jim más lányokat fűzött, és randevúkat beszélt meg a koncert utánra. Pam egyszer pont akkor sétált be, amikor Jim keze Suzy Creamcheese miniszoknyája alatt járt, és Suzyt a barátai mentették meg attól, hogy Pamela, aki egyébként a szemével is képes volt ölni, egy ollóval le ne szúrja. Jim a második szettben gyakran végig csukott szemmel énekelt, mint egy transzba esett sámán. Elsőnek sokszor az „Alabama Song”-ot játszották, melyben Jim dekadens, Lotte Lenya-akcentussal énekelt. Utána jött a „My Eyes Have Seen You”, a „Summer's Almost Gone” meg a „Light My Fire” egy hosszú, jazzes változata. A „Crystal Ship”-et utálták Vito táncosai, mert annyira lassú volt, hogy nem tudtak rá táncolni. Utána a Doors belecsapott a „Gloriá”-ba, amiben Jim szabad szájú rögtönzést adott elő arról, hogy miképp vesz rá egy iskolás lányt, hogy furulyázzon neki. „Hey, little girl, howdja like to suck my mama?” (Hé, kislány, nincs kedved szopogatni az anyucimat?) Jim mocskos szája idegesítette Elmer Valentine-t és Phil Tanzinit, a Whisky menedzserét, és állandó konfliktusforrás volt a zenekar és a klubvezetés között. Jim néha egy dal kellős közepén odanézett Elmerre, és felordított: „BASZD MEG, ELMER!” Vagy csak azért kezdte a trágárságokat lökni, hogy bosszantsa Tanzinit, aki meg is fenyegette a

zenekart, hogy kidobja őket, ha Morrison nem hagyja ezt abba. De Jim pontosan tudta, hogy erre nem kerül sor, mert Valentine látta, hogy a Doorsra bejönnek az emberek. (Ráadásul Jim már bevette magát Valentine házába is a Sunset fölött: ide bújt el, ha nem akarta, hogy Pamela vagy a zenésztársak megtalálják.) A „Gloria” nagy jammeléssel végződött, ami alatt a zenekar vissza tudta venni a tempót az ezt követő „The End of the Night”-hoz. A finálé kezdetét a „Soul Kitchen” jelezte, szövegében is („the clock says it's time to close now”), de még nem engedte el az embereket: jött a ráadásszám, (mindig) a „The End”, amely ekkoriban még egy szerelmes dal volt a szakításról, a közepén egy flamencogitár-szólóval, amire Jim rendszerint szabadon áradó verseket rögtönzött vagy mások költeményeit adta elő. De a gyorsabb tempójú középrész, melynek szövege „ride the snake” (üld meg a kígyót), s amelyben Jim egyre csak azt kántálta a mikrofonba, hogy „fuck fuck fuck”, úgy kimerítette a táncolókat, hogy a főzenekaroknak a nyár előrehaladtával egyre kevésbé volt kedvük a Doors után játszani. Hamarosan híre ment, hogy a Whisky új zenakarát, a Doorst nem lehet kihagyni, látni kell. A tizenévesek új nemzedéke Beverly Hills-ből és Narancs megye falvaiból a hétvégeken a Sunset és a Clark kereszteződéséhez özönlött, eltorlaszolták az úttestet, megállították a forgalmat, mert be akartak jutni a Whiskybe, hogy lássák a Doorst. Voltak esték, amikor Jim nagyon bátortalannak látszott, sőt mintha félt volna a színpadon; különösen akkor, ha LSD vett be. De két hét szereplés után lassan megjött a bátorsága, szembefordult a közönséggel, próbált velük kapcsolatba lépni. A Rolling Stone magazinnak 1971-ben ezt mesélte: „Időre volt szükségem, hogy rájöjjek: a rock and roll előadása igazából egy színházi utazás. Akkor értettem meg, miről is szól a történet.” JÚNIUS MÁSODIKA. A Whiskybe két hétre leszerződött Van Morrison zenekarával, a Them együttessel. A Them egy kemény, belfasti rhythm and blues banda volt, amely sikerlistára került Nagy-Britanniában és Amerikában is olyan lemezekkel, mint a Gloria és a Here Comes the Night. A Doors-tagok láthatták Van Morrisont, amint mocsokrészegen nekivadulva énekli a fehér ír soulzenét, miközben mögötte a Them teljes erőbedobással a „Baby Please Don't Go”-t, a „Boom Boom”-ot és a „Mystic Eyes”t játszotta. A Whiskyben soha nem láttak még ilyen szenvedélyes rock and roll produkciót. Van Morrison eszelősen bánt a mikrofonállvánnyal: fellökte a levegőbe, és fejjel lefelé tartva énekelt bele, aztán meg dühödten földhöz vágta. A két Morrison, Van és Jim azonnal megértették egymást, jó párszor berúgtak együtt, és találgatták, hogy vajon rokonok-e. A két zenekar is kedvelte egymást, úgyhogy a Them záróbulija után, június 18-án a Doors is felrámolt a színpadra, és a Themmel együtt játszani kezdték Wilson Pickett számát, az „In the Midnight Hour”-t. Ez így ment vagy egy félóráig, s akkor átváltottak a „Gloriá”-ra, amiben Van és Jim

felváltva énekelték a versszakokat, a G-L-O-R-I-A refrént meg együtt. A klub a szakszervezeti törvény értelmében nem készíthetett hangfelvételt, úgyhogy ez a történelmi örömzene elveszett az utókor számára, de fotók tanúskodnak róla, ahogy a feketébe öltözött Jim és a kócos Van mámorosan énekelnek, mögöttük a két, teljesen felpörgött dobossal. A Themnek ez lett az egyetlen amerikai turnéja: a Doors ezután még két Los Angeles környéki bulijukon volt az előzenekaruk. Miután visszatértek Nagy-Britanniába, Van Morrison kilépett a csapatból, és Bostonba költözött, majd Woodstockba és végül Kaliforniába. Eveken keresztül minden vele készült interjúban felemlegette, hogy fantasztikus karrierjének egyik csúcspontja az az este volt, amikor a Them és a Doors együtt játszott a Whiskyben. JÚLIUS KÖZEPÉRE HÍRE MENT a Sunset Stripen Jim Morrison whisky-beli szeánszainak. A UCLA diáklapja, a The Daily Bruin elismerő kritikát közölt, melyben Jimet így írja le: „…Nyurga, mélyen ülő szemű, pokoli Ariéi, aki üvöltve zúdítja verseit és zenéjét a közönségre.” Azután a befolyásos Los Angeles Times is előállt a maga tiszteletre méltó véleményével július 16-án, szombaton, amikor a Doors a Turtles előtt játszott a Whiskyben. A Turtles slágerlistás lett Amerikában Bob Dylannek az „It Ain't Me Babe”-re írt folkrock-verziójával. Pete Johnson kritikus a róluk írt cikke utolsó bekezdését az előzenekarnak szentelte: „Az est másik felelőse a Doors, egy sikeréhes társaság, akiknek érdekes, eredeti a hangzásuk, de valószínűleg a legrosszabb a színpadi megjelenésük valamennyi rock and roll zenekar közül. Az énekes csukott szemmel érzeleg, az elektromos zongoránál a pianista úgy hajol a hangszere fölé, mintha titkokat kutatna a billentyűk között, a gitáros összevissza barangol a színpadon, a dobos meg mintha elveszett volna saját, külön világában.” Jim ezt a kritikát a szívére vette. Lassan rászokott arra, hogy már az öltözőben behunyta a szemét, elmerült a képzelgéseiben, s ebből csak a színpadon lépett ki, hogy ott „érzelegjen”. A többi zenekari tag felváltva vezette Jimet a színpadra, mint egy vakot. A KÖVETKEZŐ NAGY SZÁM 1966 JÚLIUSA. A Doors estéről estére jobban játszott a Whiskyben. Ugyanakkor egy-egy szett néha vontatottá vált, amikor két szám között arról vitatkoztak hosszan, hogy mit játszanak. Felléptek ebben a hónapban a Seeds előtt, Gene Clark előtt (aki azért lépett ki a Byrdsből, mert félt a repülőutaktól), a Chamber Brothers előtt, a Love előtt (akik törtek-zúztak a színpadon), a Locos (Mexikó legjobb zenekara) és Johnny Rivers előtt is. A Doorsnak ekkorra már saját közönsége lett, ami egy lemez nélküli csapatnál nem mindennapos. A tinik a Doors levonulása után elmentek a

klubból, nem várták meg a nagy sztárokat. Jim új színpadi mutatványt eszelt ki: a mikrofonállvánnyal addig dörzsölte az ágyékát, amíg feszes bársonynadrágjában jól látható erekciója nem támadt (nem hordott alsónadrágot), s ezt félig kajánul azzal indokolta, hogy így hangolódik rá a pogány szertartásra, ami nem más, mint a „múzsa megidézése”. A „Back Door Man” egyértelmű utalásaival az anális közösülésre perzselően hatott, és Jim ezt sokatmondó, részeg pofátlansággal adta elő: nem is nagyon próbálta elragadtatott mosolyát titkolni, amint a hiányosan öltözött, a színpad előtt táncoló lányokon legeltette a szemét. A nagy mellű, miniszoknyás, erősen kifestett tizennyolc éves csajok közül a legmerészebbek Jim nadrágját tapogatták, de csak ha vörös hajú barátnője nem volt a közelben. Jim mindezt csukott szemmel mosolyogva élvezte. Ennek ellenére, akik ismerték Jimet, pontosan tudták, hogy nem egy állat. Legtöbbször udvariasan viselkedett, a maga déli, száraz stílusában nagyon szórakoztató volt, egy értelmiségi, aki annyit olvasott, amennyit csak tudott. Jim Morrison ekkoriban a legkülönfélébb személyiségvonásokat egyesítette magában, melyek közül mindig az őt érő benyomások hatására vált uralkodóvá valamelyik. A hónap vége felé a Doors fellépett a Them előzenekaraként (illetve a Count Five előtt is) párszor olyan Los Angelesen kívüli helyszíneken, mint Oxnard vagy Santa Barbara. Phoenixben is felléptek egy Fifth Estate nevű klubban. Ray Manzarek emlékei szerint nagyjából ez idő tájt kezdte mély meggyőződéssel hangoztatni Jim Morrison, hogy meg kell válniuk John Densmore-tól. Ray szerint Jim soha nem szerette John Densmore-t. Jim azt mondta, hogy John egy nyomasztó, elfuserált alak, John viszont idegbetegnek és gorombának tartotta Jimet. John sokat panaszkodott, és nehezen viselte, hogy az egész zenekar ki van szolgáltatva Jim kaotikus karizmájának. Folyton piszkálta Jimet a hülyeségei miatt, és Jimnek kezdett ebből elege lenni. Ray a visszaemlékezéseiben idézi Jim szavait: „Meg kell szabadulnunk a dobostól… ki nem állhatom mint embert… Rúgjuk ki.” Ray azt állítja: ő volt az, aki meggyőzte Jimet, hogy a Doors nagyra törő terveihez meg kell tartaniuk Densmore-t. „Na jó”, mondta állítólag Jim, „de lelkesedést ne várj”. 1966 AUGUSZTUS. Los Angelesben időzött a Rolling Stones. A talányos „Paint It Black”-től zengett a rádió. Az Aftermath, az új Stones-album szenzációs, komor mestermű volt, áthatotta a kor szelleme, és két számból, a „Stupid Girl” -ből és az „Under My Thumb”-ból olyan leplezetlen nőgyűlölet áradt, amire még nem volt példa. A hosszú blues, a „Going Home” a maga tizenkét percre nyúló rögtönzésével már feszegette a hagyományos lemezforma kereteit. Éjszakánként Brian Jones és lenyűgöző barátnője, Anita Pallenberg a Sunset klubjait járták: úgy jöttek-mentek egyformán kanárisárgára festett hajukkal, mint az istenek. A Whiskybe is betértek Bill Wymannel, és elcsípték a Doorst.

Anita Pallenberg később ezt mesélte: „Briannek nagyon tetszett a Doors. Csak ült, és figyelte őket. De aztán eljöttünk, nem találkoztunk Jimmel.” Brian Jones néha, késő éjszaka, amikor az osztályon felüli minőségű „Purple Haze” LSD hatása alatt révedezett, egyedül járta a klubokat, és ha hagyták, hogy beszálljon a zenekarba, szájharmonikán játszott. A felszedett lányok társaságában dorbézolva Brian széles rendet vágott a hollywoodi éjszakában. Egy éjjel Jim Morrison néhány cimborájával a nyugat-hollywoodi Phone Booth sztriptízbár-ban iszogatott, amikor hajnali háromkor belépett Brian Jones két lánnyal. Egy részeg a haja miatt kezdte provokálni Briant, aki a keze ügyébe kerülő borospoharat eltörte, és egy mozdulattal csontig belevágott a részeg arcába. Fröcskölt a vér, Briant pedig gyorsan kivitték a Phone Boothból, de a várost is elhagyta, még mielőtt a rendőrök a helyszínre érkeztek volna. Jim Morrisont kifejezetten lenyűgözte az eset. 1966 NYARÁRA A DOORS BEÉRKEZETT. A Strip új szexszimbóluma Jim Morrison lett. Akkoriban Joan Blakelyvel, egy huszonegy éves pincérlánnyal volt forró viszonya, akinek nem volt ellenére, ha hátulról közösülnek vele, amivel aztán mindig eldicsekedett a barátnőinek. A Doorsról azt tartották, hogy megvan mindenük, ami a sikerhez szükséges: virtuóz hangszertudás, művészi integritás, jó dalok és egy belevaló énekes. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ők lesznek a Következő Nagy Szám. Frank Zappa továbbra is minden fórumon dicsérte őket, a producerük akart lenni. De ugyanezt akarta az elit producer, Terry Melcher is, aki már dolgozott a Beach Boysszal, a Byrdsszel, Paul Revere-rel és a Raidersszel; ő kötött szerződést a Turtles menedzserével is. Érdeklődött a Doors iránt még Jack Goode, aki Sonny és Cher menedzsere volt. Másrészt viszont senki sem állt elő egy komoly, konkrét ajánlattal. A Doors egyelőre nagy siker volt – lemezszerződés nélkül. Más bandák is arattak már sikereket a klubokban, majd utána nyom nélkül tűntek el. Úgyhogy a Doors tovább dolgozott a Whiskyben, és egy rendes ajánlatra vártak. 1966. augusztus harmadikán Lenny Bruce, a híres komikus herointúladagolásban meghalt a Sunset Plaza Drive-on lévő lakásán. Bruce az amerikai kabaré mérföldköve volt a hipszterek utáni, hippik előtti időszakban, a hatvanas évek elején. Maró társadalomkritikája és profán előadásmódja miatt sokszor üldözték. New Yorkban két évvel azelőtt elítélték nagy nyilvánosság előtti obszcén viselkedésért. Bruce mániásán fölemlegette a törvénnyel történt összeütközéseit a fellépésein és az írásaiban egyaránt: rendkívül kellemetlenné tette magát az idejétmúlt polgári morál kritizálásával. A rendőrök utálták, és kárörvendő vigyorral adták át a sajtónak a helyszínen készített elrettentő fotóikat (Bruce a vécén esett össze, és a karján még ott volt a leszorító gumi). Lenny Bruce halála rosszul hatott Jimre. Mindenkire rosszul hatott.

David Crosby, a Byrds rendkívül sokoldalú ritmusgitárosa és egyik szerzője a zseniális új albumnak, a Younger than Yesterdaynek, augusztus hetedikén, vasárnap LSD-t szedett be a barátaival, és a Whiskyben kötött ki, hogy meghallgassa a Chambers Brothers műsorát. Szokás szerint a Doors kezdett. De a szintén LSD-től fűtött, izgatott Jim Morrison a „Back Door Man” közepén leállította a zenekart, leugrott a közönség soraiba, és odatántorgott Crosby asztalához. Rámutatott a sötét szemüvegben ülő Crosbyra, és kiabálni kezdett, hogy elmúltak már azok az idők, amikor az emberek csak úgy a szemüvegük mögé bújhatnak. „ÉBREDJ FEL!”, üvöltötte Jim Crosby képébe. Megdöbbentő, tapintatlan cselekedet volt, a helyi rocknagyság semmibevétele, és David Crosbyt annyira felrázta az eset, hogy a harminc évvel később írt emlékirataiba is belevette. A következő héten Jim Morrison részt vett egy emlékező gyűlésen Bruce sírjánál, a nyugati San Fernando Valleyben. Vagy száz ember hallgatta Phil Spectort, aki arról beszélt, hogy milyen nagy ember volt Lenny. Dennis Hopper felállt, és azt mondta, hogy Lenny nem akarta volna, hogy mindenki könnyezzen az emlékére… „úgyhogy mulassunk!”. Erre a Frank Zappát kísérő félmeztelen lányok közül páran táncolni kezdtek, majd a gyászoló gyülekezetből néhányan füves cigarettára gyújtottak, és leheveredtek a pázsitra. Néhány év múlva Jim Morrisont (akárcsak Lenny Bruce-t) obszcenitás vádjával, de politikai okok miatt fogják perbe. Lennyhez hasonlóan ő is elveszíti majd a pert, és ez nehezen felépített karrierje keserű végét jelenti. ELEKTRA-KOMPLEXUS JIM MORRISON NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB egyes újságoknak adott interjúiban nosztalgikusán emlegette a Doors rendszeres fellépéseit a Whiskyben, különösen mert az ott fellépő zenekarok rendkívül kreatív ösztönzőerőt jelentettek számukra. „A legérdekesebb dalainknak hosszabb időre van szükségük, hogy kiforrjanak, miközben nap mint nap játsszuk őket a klubokban, és így nyerik el végső formájukat”, mondta Jim 1967 elején. „Elkezdünk játszani egy számot, amely egyszer csak átváltozik… valamiféle hipnotikus hangfolyammá. Ez egyfajta szabadságot ad, hogy bármit megtegyek, ami csak eszembe jut -ott és akkor. Az előadásoknak ezt a részét szeretem a legjobban. Összegyűjtöm a zenéből – és a közönségből – érkező rezgéseket, és ezeket követem, akármerre is visznek. A zene hoz ebbe… a hipnotikus lelkiállapotba. Akkor aztán szabad vagyok, hagyom, hogy a tudatalattim kiáradjon, mindegy, merre. A zene nekem egyfajta biztonságot ad, és nagyon megkönnyíti, hogy kifejezzem magamat.” 1966 AUGUSZTUSÁBAN A DOORS már harmadik hónapja időzött a Whiskyben, és jól kihasználták a remek lehetőséget, hogy a saját anyagukat egy olyan klubban próbálják és csiszolják, amely eltűrte Jim

Morrison túlkapásait – amíg a pénztárgépek folyamatosan csilingeltek. A Sunset Stripre járó srácoknak imponált Jim kisugárzása, melyből veszély áradt, a spotlámpára függesztett, merev tekintete, dalszövegeinek pszichologizáló stílusa, állítólagos nagyképűsége a színpadon – és a mocskos szája is. Elmer Valentine erről később ezt mondta: „[Jim] bizonyos dolgokban megelőzte a saját korát, például a káromkodásban.” Ha Jim késett, részeg volt vagy kezelhetetlen, még akkor is képes volt a Whisky főnökeit elbűvölni a maga dekadens sármjával. Amikor Mario Magliori, az egyik menedzser ráordított Jimre, mert az kihagyott egy teljes szettet, Jim megragadta Mario fejét, és szájon csókolta. „Bizony, megpróbáltam kitenni őket, nem is egyszer „, mesélte Elmer Valentine, „de akkor mindig csörögni kezdett a telefon, és sorra jelentkeztek be a legkedvesebb vendégeink, hogy azt mondja: »Mikor jön vissza az a büdös, kanos gazember?« Hihetetlenek voltak ezek a hívások, ráadásul egy előzenekar miatt…! Mit volt mit tenni? Minden este bejöttek a Doorsra az emberek.” 1966. AUGUSZTUS ΊΟ-ÉN a Doors a Love előtt játszott a Whiskyben. Az első menet utáni szünetben, körülbelül tizenegy óra tájban egy magas, konzervatívan öltözött New York-i úr sétált be a klubba. Jac Holzman volt az, az Elektra Records főnöke, aki nemrég szállt le az American Airlines 707-es New York-i járatáról. Holzman azért ugrott be a Whiskybe, hogy megnézze a Love-ot, cégének egyetlen csapatát a Sunset Stripen. Holzman hátrament, hogy üdvözölje Arthur Lee-t, aki elkapta Holzman karját, amikor az menni készült, és rekedten a fülébe súgta: „Maradjon itt a Doorsra!” A Doors szörnyű unalmasan játszott. Tudták, hogy Jac Holzman a közönség soraiban ül, és mintha saját maguk ellen dolgoztak volna. Jim szinte teljesen elbújt a többi zenész mögött a színpadon. Annyira unalmas volt a koncert, hogy Jac Holzman azt hitte, a Doors fő attrakciója Ray Manzarek barokkos zongorajátéka. Holzman később elmondta: „Morrison semmiféle hatást nem tett rám.” Az Elektra főnöke a szólóénekest kiforratlannak és visszahúzódónak látta, és el is ment még a szett vége előtt. De Ronnie Haran utánaszaladt az utcára, és megmutatta neki, milyen sokan várják, hogy a következő koncertre bejuthassanak. Ronnie megígértette Holzman-nal, hogy másnap visszanéz. Holzmant kíváncsivá tette a banda, amelyik csak azért sem erőltette meg magát, és visszament a Whiskybe, de másnap sem tettek rá jó benyomást. Arthur Lee meg is mondta Holzmannak, hogy belőle hiányzik valami. „Ezt a zenekart más szemmel kell nézni”, mondta Lee. Jac Holzman azt írja az 1991-ben kiadott visszaemlékezésében, hogy egymás után öt este ment vissza a Whiskybe. Augusztus 13-án a Doors eljátszotta az Alabama Songot, és Jac Holzmannak akkor esett le a tantusz. Ezek a Los Angeles-i srácok Brechtet énekelnek! A tini lányokat a weimari köztársaság negyvenéves dalával szórakoztatják.

Ezt nagyon eredetinek találta: rock and roll és a kabaré együtt. Holzman azon az estén meghallotta a Doors zenéjének „visszafogottságát, tisztaságát és egyszerűségét”. „Morrison egészen kiállt előre, és ahogy a »The Alabama Song«-ot meg a »The End«-et játszották, szépen összeállt a kép”, írta. A „The End”-ben, ahogy már néhány hete, Jim az instrumentális rész alatt azt kántálta, hogy ,fíuck, fuck, fuck”: úgy köpte bele a mikrofonba, torokhangon, hogy szólama a ritmusszekció egyik elemévé vált. A srácok nagyon élvezték, ahogy nőttön-nőtt a feszültség. Másnap Jac Holzman felhívta New Jerseyben a cég sztárjainak producerét, Paul Rothchildot, és arra kérte: üljön föl egy Los Angeles-i gépre. Jac Holzman szerződtetni akarta a Doorst, és szüksége volt valakire, aki megítéli: elment-e az esze vagy sem. JAC HOLZMAN egy Park Avenue-i orvos fia volt. Elénk érdeklődése a korai hi-fi felvevőkészülékek iránt oda vezetett, hogy független lemezkiadót alapított 1950-ben, amikor még csak egy szalagos magnó és egy robogó volt minden vagyona. A klasszikus zene és a népzene érdekelte, ezért Elektra Recordsnak nevezte el a cégét a görög hősnőről, aki az apja, Agamemnon meggyilkolását megbosszulva, megölte az anyját. 1955-ben az Elektra lemeze, amelyen Theodre Bikel izraeli népdalokat énekelt, nagy siker lett. Holzman így meg tudta lovagolni a folkmozgalmat, és konkurenciát teremtett a nagy cégeknek (a Vanguardnak és a Folkwaysnek) azzal, hogy idősebb, jól öltözött folkénekesekkel dolgozott, például Bikellel és ifjabb Oscar Branddel, akik a televízióba is bejutottak. Aztán a coloradói Judy Collins leszerződött az Elektrához. Az ő lemezei tonnaszámra fogytak, mert a bostoni folkkirálynő, Joan Baez zenéjének egyfajta kommersz változatát játszotta. 1963-ra az Elektra a folk mérsékelt irányzatának elismert, független képviselője lett. Két Holzman-kiadvány széles körben megnövelte az Elektra hitelét. Az egyik a Blues Rags and Hollers című lemez volt, amelyen Bob Dylan egykori minnesotai zenésztársai, Koerner, Ray és Glover zenéltek. Az ő lemezük volt a folkmozgalom legtöbbre tartott, legmenőbb rockos lemeze. 1965-ben pedig az Elektra kiadta a The Paul Butterfield Blues Band című, virtuóz albumot, annak a feketékből és fehérekből álló chicagói együttesnek a lemezét, amelynek az amerikai zenekarok közül egyedül volt bátorsága ahhoz, hogy versenyre keljenek a rhythm and blues hagyomány legkiválóbb művelőjének kikiáltott Rolling Stonesszal. Butterfield új lemezén, az East-Westen a rhythm and blues szép, tiszta ragamotívumokkal keveredett. Nagyon modern volt: benne a dharma, amely nyugatra tart – és végül kiköt Dixie Midnight Loungeában. Jac Holzman ezután megkaparintotta a Love-ot, és Arthur Lee-nek szinte korlátlan lehetőségeket adott, hogy valóra válthassa egyedi, nagyra törő, gyakran baljóslatú álmait. A lemezipar bennfentesei később mondták is, hogy a Doorsnak a legjobb helye az Elektránál volt:

egyetlen másik cégnél sem fejlődhetett volna így Jim Morrison csapata. Paul Rothchild, az Elektra producere augusztus tizenötödikén délután érkezett Los Angelesbe, és a Chateau Marmont Hotelba jelentkezett be. Jac Holzmannal vacsorázott, aztán meg a főnökével a Whiskybe mentek, hogy megnézzék ezt az új zenekart. Miután üdvözölték Arthur Lee-t (a Love első albumának is Rothchild volt a producere), a két New York-i üzletember beült egy külön boxba, hogy onnan nézzék a Doors első szettjét. Ami rettenetesre sikerült. A Doors csak sumákolt, nem zenélt. A közönség csak Jim hátát látta, kivéve mikor a dalok között idegesítően sokáig a színpad előtt álló lányokat fűzte. Egyiküket rá akarta venni, hogy várja meg a koncert után. Rothchild és Holzman összenéztek. „Maradjunk még a következő szettre is!”, javasolta Paul. Evekkel később Paul Rothchild így emlékezett arra az estére: „Tudtam, hogy a lemezcég képviselője mindig a legrosszabb szetteket fogja ki, és igyekeztem észben tartani, hogy éppen azért utaztam át a kontinenst, hogy őket halljam, így hát ott maradtam – és életem egyik legjobb buliját láttam akkor, beleszámítva valamennyi zenekart, amit valaha hallottam… Az az este dióhéjban megmutatta a jövőt, azt, hogy milyen tudott lenni a Doors: a legrosszabb és a legjobb mind között.” A Doors fellépése után Rothchild és Holzman hátramentek beszélni a zenekarral. Azaz Rayjel, mert Jimnek más dolga akadt (egy hosszú hajú vörössel), a másik kettő pedig (Krieger és Densmore) leginkább hallgattak. Valaki már szólt nekik, hogy az Elektra Records főnöke akar velük beszélni. Ez óriási dolognak számított, mert a Doors ugyanolyan nagy akart lenni, mint a Love. Jac Holzman belépett a kicsi öltözőbe. A langaléta, százkilencvenes ember csontkeretes szemüveget hordott. Kissé egy tudálékoskodó ember benyomását keltette, de jól fejezte ki magát, ő volt a megtestesült Nagyiparos, látszott, hogy intelligens, és egy kissé túl előkelő – nem olyan, mint a Los Angeles-i lemezkiadó cégek ujjperceiket ropogtató, rózsaszín gyűrűs idiótái. Holzman nagyon őszintén elmondta a Doorsnak, hogy mennyire tetszik neki, amit csinálnak. Jac Holzman pont az a domináns férfitípus volt, akit Jim legszívesebben kicsinált volna, s ezt akár életcéljának is tekintette. Ha Holzman kicsit túl hivatalosan és fontoskodón viselkedett is, annyi esze azért volt, hogy magával vigye a hatvanas évek egyik legnagyobb dumaládáját. Paul Rothchild New Yorkban már régóta benne volt a zenei életben. Zenésznek sem volt rossz, de leginkább a zenei produkciók összekalapálásában jeleskedett. A harmicéves, Brooklyn utcáiról származó, borzasztó intelligens hipszter srác tudta, hogyan értsen szót a zenészekkel, és hogyan kell ösztönözni és inspirálni őket. Kertelés nélkül megmondta Raynek, hogy bírja a Doorst, és a producerük akar lenni. Ő volt Butterfield meg a Love producere, és most a Doorsszal

akart dolgozni. Ezután Holzman lemezszerződést kínált a Doorsnak. Jim Morrison éppen valami csajoknak produkálta magát a klub előtt egy betonfal tetején. De bejött meghallgatni, hogy Holzman mit ajánl: ötezer dollárt három albumért, plusz öt százalék szerzői jutalékot, míg az Elektra a kiadási jogokból huszonöt százalékkal részesedik. (Holzman később hangsúlyozta, hogy 1966-ban egy lemez nélküli csapat örülhetett egy ilyen nagylelkű ajánlatnak.) Ray azt felelte Holzmannak és Rothchildnak, hogy egy kis gondolkozási időre van szükségük, amíg eldöntik, mi legyen. Jac Holzman akkor hazavitte magával New Yorkba a Doors demolemezének szalagra vett anyagát. Otthon lejátszotta a hatéves kisfiának, Adamnek (aki mellesleg húsz évvel később Miles Davis együttesében fog billentyűzni). Adam Holzman azonnal énekelgetni kezdte a „Hello, I Love You”-t. Jac Holzmanban erősödött a meggyőződés, hogy ezt a csapatot az Elektrának ki kell adnia. A Doorsnak sem kellett sokat töprengenie. A whiskybeli dolog három hónap után kezdett már kifáradni. Másik cég nem tett nekik kézzelfogható ajánlatot. Az Elektra híres lemezkiadó volt Amerikában. A Doorsnak pedig már kétlemeznyi anyaga állt készen, csupa remek dal. A sorsuk ezzel megpecsételődött. A DOORS TAGJAI HETENTE 135 dollárt kaptak a Whiskyben, úgyhogy ebben az időszakban Jim Morrison félig-meddig ott lakott a Tropicana Motelban egy kilencdolláros szobában. Néha Pamelánál aludt, aki azt mesélte a barátainak, hogy Jim verseket olvas föl neki, amíg el nem alszik. Pamela barátnője, Mirandi Babitz (Eve Babitz testvére) emlékszik rá, hogy amikor Jim megkapta a Whiskyből az első fizetését, Pamela örömmámorban úszott, és ragaszkodott hozzá, hogy az egészet költsék egy ünnepi vacsorára. Most viszont, hogy Holzman megtette az ajánlatát, Jim szólt neki, hogy ha ezt a szerződést valóban nyélbe ütik, akkor kereshet egy lakást a Laurel Canyonban, ahol a menő alakok éltek. Akkor összeköltözhetnek, ahogy Pam akarta. Közben Ray mindenfelé segítségért szaladgált. A Doors előtt ott volt egy szerződés, de se menedzserük, se ügyvédjük nem volt. Billy Jamestől kért tanácsot, aki azt mondta neki, hogy írják alá az Elektra szerződését. (Ezután nem sokkal Billy James is az Elektra új, Los Angeles-i irodájának kezdett dolgozni.) Ronnie Haran felajánlotta, hogy az ő ügyvédje képviselhetné őket, de ez nem jött össze, és Ronnie nem is dolgozott tovább a Doorsszal. Mikor Jim elhurcolkodott tőle, azt mondta a lánynak: „Két éven belül meg fogok halni.” Végül a Krieger apuka találta nekik Max Finket, azt a jó kapcsolatokkal rendelkező, folyton szivarvéget rágcsáló, Beverly Hills-i ügyvédet, akit mintha a jóisten is nekik teremtett volna. Ο kezdett a Doors nevében egyezkedni az Elektrával. Augusztus 20-án a Doors egy előszerződést írt alá az Elektrával, ami lehetőséget teremtett arra, hogy elkezdjék a lemezfelvételt, míg a rendes szerződésen még

huzakodtak az ügyvédek. Max Fink akkor még hónapokig tartotta bizonytalanságban Jac Holzmant afelől, hogy a Doors vajon aláírja-e egyáltalán a végleges szerződést. (Nem is írták alá 1966 novemberéig.) Max Fink eszes ember volt és jó ügyvéd, és rendesen viselkedett Jim Morrisonnal. Kerülhetett bármilyen bajba, Jim mindig megtalálta a hozzáértő, két lábbal a földön álló Finket, aki a maga módján képviselte is Jim érdekeit, még a kemény kéz politikáját is bevetette, ha arra volt szükség. Max Finkben Jim Morrison annyira megbízott, hogy még legtitkosabb magánügyei közül is megosztott vele néhányat. A GYILKOS FELÉBREDT JIM MORRISON KIKERESTE az „Elektra” címszót a mindig magával hordott, Edith Hamilton-féle mitológiából. Az egyik jegyzetfüzetben leírta, hogy Elektra Agamemnon király lánya volt, a Trójából győztesen hazatérő Agamemnoné, akit a felesége megölt a hazaérkezésekor. De Elektra az öccsével megbosszulta apja halálát: megölte az anyját, Klütaimnésztrát, és annak szeretőjét. Jim egy pszichológiát tanító ismerősét megkérdezte, hogy mi az az úgynevezett Elektrakomplexus, és azt a választ kapta, hogy a saját apjába beleszerető lány esetét nevezik így. Elbeszélgettek egy kicsit az Oidipusz-komplexusról is, amely Szophoklész klasszikus görög tragédiájából ered, az Oidipusz királyból, melyben a főhős beteljesíti az öröklött átkot: megöli apját, és feleségül veszi anyját. Jim az ismerősének (aki később ismert pszichoanalitikus lett San Franciscóban) azt mondta, hogy szeretne kicsit elmélyülni ebben a témában. A DOORS-LEMEZSZERZŐDÉS KILÁTÁSAI és annak lehetősége, hogy egyévnyi koplalás és adósságtörlesztés után tényleg el is készíthetik azt a lemezt, mintha teljesen kihúzták volna Jim Morrison lába alól a talajt. „Teljesen megzavarodott”, emlékszik Ronnie Haran, „és mindennap LSD-t vett be. Folyton a halállal foglalkozott, képtelen volt mértéket tartani.” Egy westwoodi buliban egy UCLA-s csoporttárs, Richard Blackburn megkérdezte Jimet a Strip legújabb szenzációjáról, a Doors lemezszerződéséről. „Ő meg az acidtől kábultan felém fordult, a tompultsága egy pillanatra feloldódott, és valódi fáradtsággal annyit mondott: »Az meglesz, haver.« Vártam, hogy mesél még valamit, de ő már kilépett az itt-és-mostból.” Jim azokon a forró nyáréjszakákon a Whiskyből hazafelé sétálva a moteljába mindig motyogott magában. Egyre csak azt hajtogatta: „Baszd meg az anyát. Öld meg az apát. Baszd meg az anyát, öld meg az apát. Baszd meg az anyát, öld meg az apát. Baszdmegazanyátöldmegazapát.” Új és obszcén oidipuszi mantrát talált ki magának, és használta is: mondta-mondta a maga féktelen módján, és az emberek körülötte arra gondoltak, hogy most aztán tényleg elment az esze.

„Volt nekem ez a varázsigém”, mondta erről Jim később, „amivel be tudtam törni a tudatalattiba. Feküdtem, és azt ismételgettem: »Baszd meg az anyát, öld meg az apát, baszd meg az anyát, öld meg az apát.« Ha ezt ismételgeted, tényleg be tudsz bújni a fejedbe. Ez a mantra soha nem válik értelmetlenné. Túlságosan elemi, ezért nem válik puszta hangsorrá, mert amíg mondogatod, tudatodnál maradsz.” Az AUGUSZTUS 21-ΕΙ VASÁRNAPON, annak a zsúfolt hétnek a végén, amikor a Doors aláírta a karrierjüket megalapozó lemezszerződést, Jim nem jelent meg a Doors fellépésén a Love előtt. A többiek végigcsinálták az első szettet nélküle, Ray énekelgetett, és jó sokáig játszották a „Latin szarság 2.”-t, meg néhány ál-Coltrane-i rögtönzéssel is próbálkoztak, ameddig lehetett. De utána Phil Tanzini elkapta Rayt a színpad mögötti lépcsőn, és emlékeztette rá, hogy a szerződésben egy négytagú zenekar szerepel, ha tehát Morrison nem kerül elő, egy vasat sem kapnak az estéért. John és Ray elmentek hát a Tropicanába. A portás közölte velük, hogy Jimet már nem találják a régi szobájában, mert előző éjszaka fel gyújtotta az ágyát. A Doors-tagok bekopogtak az ajtaján. Semmi válasz. John dörömbölni kezdett, Ray meg kiabált: „Hé, Jim, ébresztő! Fellépésünk van! Gyerünk, haver, az első szettet már lekésted! Tudjuk, hogy bent vagy.” Egy örökkévalóságig tartott, mire Jim alsónadrágban és cowboycsizmában ajtót nyitott. Büdös volt. Egy transzban utazó sámán távolba révedő pillantásával nézett rájuk. Csak lassan nyitotta szóra a száját: „Tíz… ezer… mikro.” A másik kettő összenézett. Az LSD-25-ből már az ötszáz mikrogramm is több volt az átlagos adagnál. Jim, ha igazat beszélt, már egy másik bolygón járt. „Gyerünk, Jim! Vissza kell mennünk a klubba, különben nem kapjuk meg a pénzünket.” „De nem megy… nem tudok. Próbáljátok meg nélkülem. Majd jelentkezem…” Kábultan az ágyra rogyott, és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, ahol jó néhány ampulla bordó, folyékony LSD lapult. „Kértek?”, kérdezte, és elterült az ágyon. Először le kellett húzni a csizmáját, hogy a farmerét rá tudják adni. Még tíz percbe telt, míg a csizmát visszahúzták a lábára. Ezalatt Jimből dőlt a Dean Moriarty-nevetés, és az anya megbaszásáról, és az apa megöléséről szóló mondókáját ordította. Végül betuszkolták John Volkswagen mikrobuszába, és visszamentek a Whiskybe. „Úgy zsongott, mint egy generátor”, emlékezett Ray. „Érezni lehetett a belőle kiáramló energiát.” Az öltözőben Jim mintha egy kicsit magához tért volna. Megivott pár sört, amitől kicsit magára talált. Az egyik pincérlányt megkérte, hogy furulyázzon neki, de a lány kinevette, és Jim is vele nevetett. Úgy

nézett ki, elég jól van ahhoz, hogy a második szettet végigcsinálja, de a kék szeme még mindig tűzben égett a fejében dolgozó LSDvulkánoktól. A Doors elfoglalta a színpadot. Jim három számon keresztül motyogott háttal a közönségnek, akik kezdték már unni, és mozgolódás támadt. Akkor Jim mintha meglátta volna a közönségben Jac Holzmant, az új „apukáját”. Meg akarta ölni. A saját apját, az admirálist is meg akarta ölni. Jim odaszólt Raynek, hogy játsszák a „The End”-et. Ez szokatlan volt, hiszen ezzel a számmal szokták zárni a szettet, és még vagy negyven perc hátravolt – de Jim nem tágított. A DOORS MÁR A LONDON FOGBAN töltött első idők óta a „The End”-del fejezte be a fellépéseket. A banda tagjai úgy tudták, hogy Jim eredetileg a Mary Werbelow-val történt szakítást örökítette meg benne. „Kezdetben egyszerű búcsúdal volt”, mesélte Jim egy interjúban. „Csak az első versszak meg a refrén. De ahogy minden este játszottuk, rátaláltunk benne valami különleges feelingre: a hosszan hullámzó, könnyed ritmusra, aztán arra a különös gitárhangra, ami kicsit keleties, indiai hatású. Olyan dal volt, amibe mindenki beletett valamit.” A Fogban és a Whiskyben minden este előadott „The End” tizenöt perces finálévá nőtt. Az egy teljes éven át csiszolt dalszöveg élénk képei: az aranybánya, a kék busz, a kígyó meglovaglása (Jim metaforája az LSD-utazás végének kellemetlen fűrészfog-élményére) és a megtébolyodott gyermekek képei után Jim rendszerint beatversrészleteket rögtönzött, és a kedvenc költőitől szavalt. Densmore valamilyen kísérő ritmust ütött, Robby pedig ragastílusban pengette a húrokat, hajlítgatta a hangokat, és indiai-andalúz fúziós arabeszkeket játszott ki a húrokon. A szavak és a zene együtt érték el a megindító csúcspontot, aztán kavarogva, összevissza akkordokban omlott össze minden, és végül a koitusz utáni halk nevetgélés zárta a dalt, és ez a sor: „éjek, mikor halni akartunk”. A dal végén a Doors egyszerűen lesétált a színpadról a megdöbbent közönség tapsától kísérve. Ráadásszámot soha nem játszottak. „Akkor még a »The End« az újabb számok közé tartozott, ezért mindig másképp játszották”, emlékezett vissza Paul Rothchild. „Teret hagyott Jimnek az improvizáláshoz, itt adhatta elő költői rögtönzéseit, a töredékeket meg mindent, amit csak úgy el akart mondani. Teljesen képlékeny volt a szám, folyton változott. Ha észrevett a közönségben egy helyes csajt, aki megtetszett neki, róla kezdett rögtönözni, és akkor aznap estére a lányt beleszőtte a »The End«-be. Egészen addig így ment ez, míg Jim ki nem találta az új zárórészt, amivel fölvettük. Utána már soha többé nem változott.” Elkezdték hát aznap este is a „The End”-et, és végigvették a jól ismert versszakokat, majd Robby Krieger belefogott a flamencós rögtönzésébe, amire Jim a saját dolgait mondta rá. Jim csak állt, a szeme csukva. „Akkor valami bekattant”, mondta Jim később. „Abban a pillanatban vágott belém, hogy miről szól az egész

dal… hogy hová fejlődik logikusan.” A zenekar egyenletesen tovább játszott, jobban, mint valaha, és a Whisky elcsendesedett. Az emberek elhallgattak. A kassza sem csilingelt. A pincérlányok nem vettek fel újabb italrendeléseket. A füstös helyiség valamilyen hipnotikus előérzettől volt terhes. A sötét teremben egyetlen spotlámpa fényében megkezdődött a ceremónia. A gyilkos hajnal előtt felkelt. Felhúzta a csizmát. A gitár valahol egy apró, kecskék járta ösvényen bandukolt DélSpanyolországban. Választott egy arcot az ősök portréi közül, és – lement a hallba. Ray Manzarek Densmore-ra nézett, aztán meg Robbyra. Ezt még sosem hallották. Jim aztán arról énekelt, hogy belépett a szobába, ahol a húga lakott. Majd az öccse szobájába lépett. És továbbment a hallba. A gitár hangja sötét morajjá változott, mint egy zavaros álom. Majd Jim a szülei szobájához ért, és apjának annyit mondott: meg akarlak ölni. Ray: „Ennél a pontnál értettem meg. Már láttam is. De mindenki a teremben. Azt gondoltam: »Te jó ég! Az Oidipusz királyt játssza!« És a következő gondolatom az volt: »Te jó ég! Tudom, mi következik.« Jim egész közel húzta magához a mikrofont, hosszú szárú csizmáját megtámasztotta az állványon, egy kis szünetet tartott, kinézett jobbra, és hangosan énekelte: „Mama? Meg akarlak… BASZNI MAMA BASZNI MAMA BASZNI MAMA EGÉSZ ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL BASZNI – EGÉSZ ÉJJEL-VÁÁÁÚÚÚÚ!!! És Jim Morrison torkából az ősbűn istentelen üvöltése tört elő, ami a jelenlévőknek a csontja velejéig hatolt. A zene eszeveszett, vérszomjas őrjöngésben tört ki, és a közönség, amely először teljesen ledermedt a drámától, most vad, szabad, féktelen táncba kezdett. Jim a kis színpad szélén állt, ott kántálta, hogy „ölni – baszni – ölni – baszni”, mialatt a zenekar játszott, és felkészült a szám végére. „Ez… itt… a… vég”, énekelte Jim, és a Doors lement a színpadról. Taps nem volt, és különös csend ülte meg a termet. Eközben Phil Tanzini őrjöngve próbálta felhívni Elmer Valentine Sunset fölötti házának számát. „Elmer! Ez a kibaszott Morrison megőrült itt nekem, és azt énekli, hogy megbassza a saját anyját! Jól hallod: hogy MEGBASSZA A SAJÁT ROHADT ANYJÁT! Ezért becsukhatják a klubot. Mit csináljak?” „Rángasd le arról a kurva színpadról”, morogta Valentine, „és törd el a lábát a szarházinak”. Az előadás után a Doors a színfalak mögött fújta ki magát, amikor Phil Tanzini megjelent a lépcsőn, és már futás közben üvöltött: „Undorító szarháziak! Mocskos szájú csürhe! Morrison – nem mondhatsz az anyádról ilyen ocsmányságokat! Hogy: »Anyám, meg akarlak baszni!« Velem akarsz kibaszni? Egy szaros perverz állat vagy! Beteg! Takarodjatok a picsába, de végleg!”

„Oké, Phil”, vigyorgott Jim. „De azért a pia továbbra is ingyen van, ugye?” Tanzini leviharzott a lépcsőn. „Hé, Phil!”, szólt utána Ray. „Sose hallottál még Oidipusz királyról?” A DOORS TOVÁBBRA IS FELLÉPETT Los Angeles-i klubokban, de most fel kellett vegyenek egy albumot, és ezután már nem lett részük abban a relatív luxusban, hogy hosszabb ideig maradjanak egy helyen, mint amikor a Whiskyben játszottak. A „nagy pillanat” elmúlt, és az 1966-os szép nyár után a Doorsnak valami más alakot kellett öltenie, hogy tovább tudjon lépni. Két évvel később, amikor Jim Morrison abban a képtelen helyzetben találta magát, hogy steril stúdiókörülmények között kellett nem kis küzdelmek árán alkotnia, nosztalgikusán idézte fel a Sunset Stripen töltött szép napokat: „Emlékszem, a legizgalmasabb zenei kalandokat a klubokban éltük át. Nincs annál nagyobb élvezet, mint közönség előtt zenélni. A próbán is lehet persze rögtönözni, de az holt közeg: nincs visszajelzés. Hiányzik a feszültség… viszont közönség előtt, egy klubban, ott… szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. De kötelességednek érzed, hogy jó legyél, emiatt aztán mégsem teszel meg bármit. Hiszen néznek… Képes voltam egész nap dolgozni, utána hazamenni, lezuhanyozni, átöltözni – és aztán lenyomni két vagy három szettet a Whiskyben, és imádtam! Úgy, mint ahogy az atléta szeret futni, hogy formában maradjon.” AZ ÖTÖDIK TAG A DOORS ÚJ PRODUCERE Jim Morrisonból rögtön valami tiszteletfélét váltott ki (bár néha morgott rá), amikor a zenekar dolgozni kezdett az első lemez felvételén a Sunset Sound Recording stúdióban 1966 szeptemberében, három héttel az után, hogy kidobták őket a Whiskyből. A harmincegy éves Paul A. Rothchild már bizonyított a szakmában, úgy nézett ki, mint egy bölcs rabbi, ráadásul jó fej narkós és hipszter hírében állt. Rothchild New Jerseyben klasszikus zenén nőtt fel, az édesanyja a Metropolitan Operánál énekelt. Tizenévesen a srác Bruno Waltertől karmesterséget tanult, és később a folkmeg-újulást követve a Massachusetts állambeli Cambridge-ben kötött ki, ahol Joan Baez mezítlábasán énekelt a harvardi diákoknak a híres Club 47-ben. (Bob Dylan, mikor New Yorkon kívül is koncertezni kezdett, az első néhány alkalommal itt lépett föl.) Az agilis és intelligens Rothchild hamarosan bekerült a Club 47 főnökségébe, majd producerként elkészítette első lemezét a bluegrasshoz visszanyúló Charles River Valley Boysszal. Lemezkereskedőként is dolgozott, hogy feleségét és gyerekeit eltartsa, s közben kezdett az a hír elterjedni róla, hogy nagyon jó folkproducer. Rengeteget beszélt, zenész barátait a jazzmuzsikusoktól eltanult jointkészítési technikájával kápráztatta el – és általában azt a

benyomást keltette, mint aki mindenre tudja a választ. Bob Dylan és a Beatles 1963-as, illetve 1964-es művészi áttörését követően Rothchild érthetően a rockzene felé fordult. Ο fedezte föl Paul Butterfield zenekarát, és az Elektránál ő lett a producerük. Ezt követő munkája, a nehezen kezelhető Arthur Lee albuma a Love-val kivételesen nagy ráérzést kívánt. A szakmában Rothchildnak volt a legjobb füle, otthonosan mozgott a zenészek társaságában, és jó volt a dumája: keveredett benne a zenerajongó a professzorral. És a jointja is meggyőző volt. Jac Holzman mesélte róla: „Paul lazaságára jellemző volt, hogy a művészek előtt sodorta a jointjait: kétharmad cigarettányi vastagságúra és tökéletes csőformájúra. A kézművesség remekei voltak!” Ez imponált Jim Morrisonnak, aki szintén ügyesen tudott sodorni. Rothchild a régi vágású füvesekhez tartozott, amennyiben a szert és a hozzá való ezt-azt az akkoriban divatos diplomatatáskája rekeszeiben hordta. De le is fülelték marihuána birtoklásáért, amikor a New Yersey-beli házába egy rejtélyes, fűvel teli táskát hozott a postás, akit rögtön követtek a rendőrök. Rothchild tagadta, hogy a fű az övé lett volna, és megesküdött Jac Holzmannak és másoknak, hogy valaki feldobta: valószínűleg egy olyan zenész, akivel korábban dolgozott, és valamiért haragudott rá. Két év börtönt kapott, amiből le is ült hét hónapot New Jerseyben, majd 1966 elején feltételesen szabadlábra helyezték. Próbaidős volt még akkor is, amikor Holzman felkérte, hogy legyen a Doors-album producere. Rothchild eleinte vonakodott, mert látta énekesük eszelős viselkedését, és rögtön tudta, hogy ezzel mennyi gond-baj jár. De Holzman emlékeztette arra, hogy az Elektra kiállt mellette, míg a büntetését töltötte – és most ideje a szívességeket viszonozni. „Hát, ha így nézzük…”, adta be végül a derekát Rothchild. Holzmannak tanúskodnia kellett Rothchild mellett a bíróságon, és be kellett számolnia a próbaidős jó magaviseletéről, hogy Paul elmehessen Los Angelesbe a The Doors lemez munkálatait megkezdeni szeptemberben a Sunset Soundnál. A négysávos stúdiót egy Walt Disney-főnök építtette, itt készült a legtöbb Disney-film zenéje, amit lemezen is kiadtak. A Sunset Sound tulajdonosa, Tutti Camaratta egy nemrégiben felvett hangmérnököt, a tizenkilenc éves Bruce Bot-nickot bízta meg, hogy a Doors felvételeinél segédkezzen: vele lett teljes az a hatfős csapat, amelyik kialakította a Doors legendás, komoran fénylő, földmélyi hangzását. PAUL ROTHCHILD ÖSZTÖNÖSEN ráérzett arra, hogyan kell bánnia Jim Morrisonnal és a Doorsszal. Rothchild a stúdióban fenevaddá változott, diktátorrá, aki semmiféle visszapofázást nem tűrt el a stúdióban rendszerint teljesen tájékozatlan fiatal zenészektől. Segítségére volt ebben a jó híre. „Paul Rothchild nevét láttuk egy Paul Butterfieldlemezen”, mondta Robby Krieger, „és azt a lemezt imádtuk. Aztán meg a pasas éppen a börtönből szabadult, úgyhogy azt gondoltuk, jó srác lehet.”

Jim Morrisonnal is sokat nyomott a latban, hogy Rothchild törvényen kívüli, meg aztán Rothchild rendkívül nagy formátumú személyiség volt, nemigen lehetett vele vitatkozni. „Az egyetlen pasas volt, aki az egész zenekart rettegésben tartotta”, mondta a zenekar roadja és későbbi menedzsere, Bill Siddons. „Egész különlegesen tudott ordítozni, üvöltözni. Megvoltak az eszközei, amivel elérte, amit akart, és tudott harcolni is. Olyan aprólékos volt, hogy akármibe is fogott, annak ismerte minden molekuláját. Mint a németek. Mindig mindenkit helyre tudott tenni. Ο volt »a főnök«. Ο volt »a producer«.” Ray Manzarek: „Paul volt a legmenőbb, legklasszabb, legintelligensebb producer ezen a földön. Paul egylényegű volt velünk. Paul nagy elme volt. Ismerte Bachot, Mingust és Monkot, Sabicast, a Jim Kweskin Jug Bandet, Arthur Rimbaud-t és Federico Fellinit… Jim és Paul rögtön megtetszettek egymásnak.” Paul Rothchild olyan keményen kézben tartotta az eseményeket, és olyan precíz volt, hogy a Doors zseniális első lemezét alig több mint egy hét alatt sikerült felvenni 1966 augusztusának végén. A SUNSET SOUND STÚDIÓBAN napközben a Miki egér rajzfilmek hangfelvételein dolgoztak. A Doors este érkezett, és jól telefüstölték a stúdiót cigarettával meg fűvel. Az „A” stúdió tágas helyiségében kezdték a munkát, és elsőnek a „Moonlight Drive”-ot vették fel. A dalok, amiket már öt hónapja csiszoltak a klubokban, gyorsan és lendületesen peregtek. A Rolling Stones nagy hatású albuma, az Aftermath nyomában jártak: az Aftermath, ez a nyíltan szadomazo-chisztikus mestermű nagy áttörést jelentett, és széles körben elismerésre talált a tagadásnak ez a sötét, bluesos hangja. Ebben a stílusban a The Doors lemez lett a másik komor mestermű. Jól haladtak a felvételek, és Jim, akinek haja ekkor még a vállánál is alább ért, jól érezte magát. Jól szórakozott, amikor a többiekkel együtt csizmáikban trappolva vették fel a Rothchild által csak „náci hangzás”nak nevezett hangeffektet, ami a „Twentieth Century Fox”-ban, Jim okos és szeretetteljes Pamela Courson-portréjában a ritmussáv részét alkotta. Az „I Looked at You” és az „End of the Night” a zenekar korai dalai voltak. Rothchild az első dalnak a koncerteken használt, popos hangszerelését tette föl a lemezre, míg a másik art-rockos hangzásvilágához Robby Krieger egy hullámzó, pszichedeli-kus bluesgitárszólót talált ki (az utóbbi dal Jim egzisztencialista tisztelgése a hírhedt Céline előtt). A „Take It as It Comes” Manzarek finom orgonaszólójával közel áll a Doors élő, klubbeli megszólalásához. Jim később azt állította, hogy a dalt Maharishi Mahesh jóginak írta, de Jim világképében a meditativ törekvést érvényteleníti a szövegben is megfogalmazott felszólítás: „specialize in having fun”. Nem volt semmi gond egészen addig, míg neki nem láttak a „Light My Fire” rögzítésének. A dal felvételével egy időben küzdött meg egymással egy szezonzáró meccsen a Los Angeles Dodgers és a San Francisco Giants baseballcsapata. A meccsen a legendás játékos, Sandy

Koufax (annak a Tropicana Motelnak a tulajdonosa, ahol Jim lakott) volt a Dodgers dobóembere, és a baseballbolond Bruce Botnick vette magának a bátorságot, és elrejtett egy hordozható tévét a stúdió egyik sarkába, ahol az antennával be lehetett hozni valami rendesebb képet. A hangot letekerte, és csak az láthatta a készüléket, aki a kontrollszobában ült. A „Light My Fire” szólóin dolgoztak. Rothchild behozott egy basszusgitáros sessionzenészt, Larry Knechtelt, hogy funkysabb legyen az alap. A dal verse-motívuma a-moll és fisz-moll akkordváltásra épül, s ezt Ray később „afféle Sonny és Cher-szám”-nak titulálta. John a dobon latinos groove-ot játszott, keverve a kemény rockos négy negyeddel. A dalt teljes egészében Robby jegyezte, kivéve a második versszakot, ahol Jim a „no time to wallow in the mire” („nincs idő a dagonyára”) sort a „funeral pyre” („halotti máglya”) rímmel hozta össze. A felvételhez Manzarek és Krieger jazzes szerkezetű szólókat raktak össze, mégpedig John Coltrane legújabb lemezeinek, a Coltrane Time, az elé Coltrane, valamint a „My Favourite Things” mintájára. A dal bevezetéséhez Manzarek felidézte, amit Bachról tanult, és egy, a kvintkört követő barokkos szekvenciát talált ki oda, amit akár klavikordon is játszhatott volna. Amíg ők ezeket próbálgatták, Jim körbetáncolt a stúdióban, mozgott a zenére, próbált ráhangolódni a groove-ra. A szeme sarkából észrevett a kontrollszoba üvegén valami fénytükröződést. Jim odasétált és meglátta a tévét, s hogy a hangmérnök azt nézi. A hangulata egy csapásra megváltozott, mint amikor hirtelen felhő árnya vetül a prérire. Jim kiborult: felkapta a tévét, kitépte a kábelt a falból, két lépést hátrált, és megpróbálta a készüléket keresztülvágni a kontrollszoba vastag üvegfalán. A tévé visszapattant a masszív üvegről, és széttört a földön. Döbbent csend. Fenyegető szünet után Jim azt morogta: „Picsába a tévével a stúdióból. Meg ne lássam még egyszer.” A többiek vállat vontak, és dolgoztak tovább. Következő este Jim és Pam néhány barátjukkal elhajtottak ahhoz a hírhedtté vált kanyarhoz a kaliforniai Cholame-ban, ahol 1955-ben James Dean a Porschéjával karambolozott. Jim azért zarándokolt el oda, mert meg akarta nézni, hol halt meg Dean, de csalódnia kellett, mert megtudta, hogy bálványa nem is az úton, hanem egy közeli kórházban hunyt el a karambol után néhány órával. ÉRT ENGEM VALAKI EGYÁLTALÁN? FOLYTATÓDTAK A LEMEZRE KERÜLŐ DALOK FELVÉTELEI, meglett a „Soul Kitchen” orgona-intrója, a titkos ábécék és a neonerdők is. A „Crystal Ship” lassú shuffle-ritmusához ellenpontként sikerült egy lágy

zongorabetétet illeszteni. Az „Alabama Song” egy sörkerti umcazenekar és egy dekadens weimari tivornya hibridje lett. A szám karneváli zenéjét Ray egy úgynevezett Marxaphone-nal játszotta, amely egy úgynevezett autoharp, egy gépi hangtompítóval ellátott, citera-szerű hangszer, és a Disney-filmekhez sokat használták. Jim is változtatott a szövegen, elhagyta belőle azt a szarkasztikus versszakot, amely így kezdődött: „Mutasd, hol találunk egy kis dollárt”. A „Back Door Man” sikerült a leginkább rockosra, és a Doorsrepertoár fontos darabja lett: a következő években ennek a dalnak a hangszőnyege szolgáltatta a terepet Jim szónoklataihoz, rögtönzéseihez és szavalásához a színpadon. A lemezen hallható felvétel minden eleme Jim színpadi viselkedésének nyers szexualitásához kötődött: a kezdetleges tam-tam ritmus, a féktelen blueshangzás, a mordulásoktól a kiáltásokig fokozódó ének, mely végül fülsiketítő ordításba csap át. A Doors-számok közül ez az egy velejéig romlott volt: a tilalmas, alja-mocskos szexualitásnak olyan baljós felhangjait árasztotta, amitől nemigen szabadulhatott az, aki egyszer is hallotta. Jim a „Back Door Man”-t átdolgozta a saját szája íze szerint, csak két versszakot tartott meg az 1952-ben Willie Dixon (a chicagói Chess Records házi hangszerelője és basszistája) által „Back Door Friend”-ként megírt, öt versszakos szövegből. Howlin' Wolf is felvette a „Back Door Man”-t, még később pedig az ifjabb John Hammond is. Az ő feldolgozását hozta be Robby egyszer egy Doors-próbára. Jim jellemző módon sikamlós, sokat sejtető szavalatokkal csavarta meg az egészet, és amikor arról beszél, hogy mindenkinél több „csirkét” eszik, még megfejeli egy gúnyos, megvető vihogással. A dal gonosz grimasszal arra céloz, hogy Jim Morrison a fiatal amerikai férfiak homlokát szép nagy szarvakkal kívánja feldíszíteni, mert a barátnőiket meg fogja kefélni – hátulról. A megfelelő hangzást Rothchild úgy kívánta elérni, hogy Jimet szándékosan eltávolította a többiek zenéjének testmelegétől. A Doors zenéje a hallgatótól távolinak hangzott, amikor a „Break On Through” berobbant a hangszórókba – ezzel az ének mitikus, kísérteties hangsúlyt kapott. Hogy ezt a hatalmas, korszakalkotó rock-kompozíciót lendületbe hozza, John Densmore brazilos ritmust üt, mégpedig dobseprűvel, nagyon hasonlóan bossanova-klasszikus „Desafinado” intrójához, annak is a két évvel korábbi, Stan Getz-féle feldolgozásához. A dal közepére még be is gyorsultak, úgyhogy mire Jim a szövegben ahhoz a ponthoz ért, hogy „hétre hét, napra nap, percre perc”, a dal már egy távirat sürgősségével hatott. A „Break On Through” – némileg cenzúrázott formában – hamarosan a rocktörténet legnagyobb lemeznyitó dalai közé került. JIM EGY KICSIT BEKATTANT, amikor a „The End” felvételére került sor. Az első estén LSD-t vett be, emiatt csak a dal elejét tudták rögzíteni, a dal drámai végét nem. A második este pont a felvétel előtt tűnt el, és valaki a Sunset túloldalán álló Áldott Oltáriszentség-templomban talált

rá. Jim elhozott onnan egy imakönyvet, és a lapokat egyenként tépve ki valamit mormolt maga elé. Bruce Botnick a kontrollszobában felhangosította a monitort, és akkor meghallotta, hogy Jim azt kántálja: „Öld meg az apát, baszd meg az anyát!”. Botnick feltételezte, hogy ez a dalhoz tartozik, mert még nem hallotta azelőtt. Már ismerte Jimnek azt a szokását, hogy néha kézzel írott szövegeket ránt elő a farzsebéből, melyeket rendszerint oda gyúrt be. A második estére Rothchild így emlékszik: „A »The End« felvételének közepén tartottunk. A lámpákat lekapcsoltuk, és gyertyák égtek Jim mellett, aki hátat fordított a kontrollszobának. Más fény csak a műszerek lámpáiból jött. A stúdióban elég sötét volt. Egy kicsit meg is koreografáltuk a dolgot. Néha Jim vezette a csapatot. Máskor meg, amikor a zenekar tiszta erőből játszott, és Jim nem maradhatott a stúdiószobában, akkor az énekesfülkében volt, és ide-oda szaladgált a fülke meg a stúdióban felállított szólistamikrofon között. Hipnotikus élmény volt. A kontrolszobában még négyen tartózkodtak akkor. Amikor a felvételnek vége lett, észrevettük, hogy a szalag tovább forog. Bruce-t, a hangmérnököt is rabul ejtette az előadás – mint minden jelenlévőt. Mindannyian úgy éreztük, hogy részesei voltunk a múzsa látogatásának. Csak a gépek tudták, hogy mi a dolguk!” A dal ősbűn-jelenetét követő kataklizmikus ragában, a zenekari ricsaj közepette Jim perkusszív módon köpte egymás után a „kill” és „fuck” szavakat, akár egy talking drum, ezeket a lemezen lekeverték és elnyomták, de a stúdióban a Doors a maga teljességében szólalt meg, halhatatlanná téve a pillanatot. Rothchild: „A felvételnek még csak a felén voltunk túl, de én már teljes testemben megborzongtam. Odaszóltam Bruce-nak: »Tudod, mi megy odakinn? Ezek igazi történelmi pillanatok. Ezért jöttünk ide. EZ AZ.« És mikor a felvételnek vége lett, éppolyan kimerült voltam, mint a többiek.” Ezt a pillanatot sem Rothchild, sem Botnick nem felejtette el. Aztán Rothchild még egy szám felvételére kérte a Doorst. Nem jött össze. Jim egyik mániás periódusának csúcsán volt, bár ezt ott senki sem ismerte fel. Robby Krieger azt mondta erről később: „Azzal az Oidipusz-komplexusos utazással volt elfoglalva: »öld meg az apát, baszd meg az anyát!«. Ilyenkor képes volt így folytatni órákon át. Amikor végre sikerült rávenni, hogy játsszuk föl (a »The End«-et), remekül csinálta. Utána meg láttuk, hogy túlságosan fel van pörögve a további munkához, így hát fájrontot csináltunk, és hazamentünk.” De még fiatal volt az éjszaka, és a Skorpióban álló telihold világított az égen. Két órával később a LSD-től és alkoholtól fűtött Jim, az emberlégy átmászott a Sunset Sound lánckerítésén, és betört a stúdióba. Beviharzott a szobába, ahol épp akkor fejezték be a „The End” keverését, leült, lerúgta a csizmáját, és meggyújtott egy jointot. Nézelődött egy kicsit, aztán lekapott a falról egy nagy, réz tűzoltó

készüléket, és beindította, habbal terítve be a berendezést és a hangszereket, még a csembalót is. Paul Rothchild kirángatta Jimet onnan. De Jim csizmája odabent maradt. Másnap reggel Bruce Botnickot felhívta Tutti Camaratta, akit a gutaütés kerülgetett: „Gyere be azonnal! Mi a fene folyik itt?” Megtalálták Jim csizmáját, amit szintén hab borított, Jim viszont nem emlékezett rá, hogy ott járt volna. John Densmore is hasonlóképp beszéli el, amint Jim hitetlenkedve kérdezi: „Tényleg én tettem volna?” Jac Holzman kiengesztelte Tuttit egy csekkel, és valaki feltakarított Jim után. Camaratta abbéli meggyőződését osztotta meg Holzmannal, stúdiójának megbecsült, régi kuncsaftjával, hogy a Doors lemezfelvételére elköltött ötezer dollár szerinte ablakon kidobott pénz. Holzman megköszönte a bölcs tanácsot, és megpróbált nem aggódni. (E könyv megjelenésekor a Doors első albumának – valamennyi hanghordozótípuson – eladott példányszáma meghaladta az ötvenmilliót, és ez a szám tovább növekszik.) NÉHÁNY HÓNAPPAL KÉSŐBB, a The Doors lemez megjelenésekor Paul Rothchildnak minden hipszter-ékesszólását latba kellett vetnie, hogy kimagyarázza, miről is szól a „The End”. Ο volt az Elektra sajtószóvivője, és a fejtegetései megjelentek az Elektra által részben támogatott korai rockújságban, a Crawdaddyben. Íme, Rothchild szavai: „A lemezfelvétel során egy alkalommal Jimet nagyon erős érzelmi felindulás kerítette hatalmába: tépelődött, és könnyek között azt kiáltotta a stúdióban: ÉRT ENGEM VALAKI EGYÁLTALÁN? Mire én azt feleltem: Igen, én értelek. Akkor belebonyolódtunk abba, hogy mit is jelent ez az egész, hogy öld meg az apát, baszd meg az anyát, amit Jim folyton hajtogatott – és a lényeget tekintve a következőkről van szó: az »öld meg az apát« azt jelenti, hogy öld meg mindazokat a beléd nevelt dolgokat, amik idegenek tőled. Ezek nem a sajátjaid. Ezek idegen eszmék, amik nem a tieid. Ezeknek meg kell halniuk. Ezek pont azok a dolgok, amiknek pusztulniuk kell. Ez a pszichedelikus forradalom. A »baszd meg az anyát« nagyon alapvető. És azt jelenti: térj vissza a lényeghez. Mi a valóság? A »baszd meg az anyát« nem más, mint maga az Anya, az anya a születés, a valóság, a legvalóságosabb, megfogható, megragadható, érezhető dolog. Maga a természet, a valóság, ami nem hazudhat neked. Úgyhogy amit Jim az Oidipusz-rész végén mond, nem más, mint amit a klasszikus darab (az Oidipusz király) is mond: öld meg az idegen eszméket, és térj vissza a valósághoz. Erről szól a dal is, a »vég«-ről. Az idegen eszmék végéről és a személyes eszmék kezdetéről. Érj el a valósághoz, a saját valódhoz, légy benne a saját magaddal kapcsolatban lévő valósággal.”

JAMES PHOENIX JIM MORRISON MAGÁNÉLETÉBEN 1966 őszén változás állt be, mert részlegesen odaköltözött a vörös hajú barátnője modern, egyszobás lakásába, egy düledező, zöld házba a Laurel Canyonban. Akkor már a zene világának összes szereplője a Laurel Canyonban lakott: Zappa és a sleppje, többen a Byrdsből, a Mamas and Papas, Billy James és a Buffalo Springfieldből Steve Stills. (Neil Young még messzebb költözött Hollywoodtól, a Topanga Canyon egy öreg tanyaépületébe.) A Laurel a Hollywoodhoz legközelebb eső kanyon a hegyekben, ahol a vadászok és a legelső mozisok 1915 körül letáboroztak és kunyhókat építettek. Ötven évvel később már sűrűn beépült fura házakkal, néhány spanyol stílusú villa is volt ott, és vonzó hely hírében állt, ahogy azt Joni Mitchell dala, a „Ladies of the Canyon” ábrázolta. Pam a Rothdell Trail 1414. számú házban talált lakást, épp a mögött a falusias üzlet mögött, ahol David Crosby vásárolta a vécépapírt. A havi hetvendolláros lakbért Jim fizette. A lakásnak volt egy balkonja a másodikon, ahová Jim szeretett kiülni egy sörrel, miközben azt nézte, micsoda alakok jönnek-mennek odalent a téren, és jegyzeteket írt a Love Streetről, ahol a teremtmények összetalálkoznak. Fölöttük két zenész lakott a Three Dog Night együttesből. A földszinten pedig Pam barátnője, Mirandi Babitz a barátjával, Gémmel. (Mirandi testvére volt a félénknek épp nem nevezhető grupie, Eve.) Mirandi ruhákkal foglalkozott – ő vett méretet Jimről az első bőrnadrágjához –, és éppen azon ügyködött, hogy megnyissa Los Angelesben az egyik első butikot, ahol saját tervezésű ruháit és a legújabb, londoni „páva”-irányzatot követő ruhákat akart árulni. Pamela, akit szintén nagyon érdekeltek a ruhák, figyelemmel kísérte Mirandi ügyködését, mert titokban azt tervezte, hogy ő is saját butikot nyit, ha majd Jim pénze a zenekartól folydogálni kezd. Jimmy és Pamela már nagyjából hat hónapja jártak, amikor Jim a ruháit, a könyveit meg az elektromos takaróját odavitte Pamhez. Ekkor kezdődtek a nagy veszekedéseik is a csapodárság, nemtörődömség és más dolgok miatt: eposzba illő csaták, amelyek túlnőttek a lakás falain – egész ki az utcára. Pam hetente egyszer biztosan kiborult, dühödten feltépte a hálószobaablakot, és kihajította az utcára Jim könyveit meg ruháit, s miközben potyogott az irodalom meg a koszos ruha, Pam hangosan átkozódott és rohadt gyilkosnak nevezte Jimet. Mirandi Babitz szerint Pam vissza-visszatérő boldogtalanságának az volt az oka, hogy a két ember szexuálisan nem jött ki jól egymással. Babitz szerint Jim az anális közösülést szerette, a pici és sovány Pamela viszont nem nagyon lelkesedett azért, hogy Jim híresen méretes tagját oda hátra beeressze. Mirandi Babitz: „A szexuális életük bizarr volt. Jim mindig megkötözte Pamet, és néha nagyon brutálisan bánt vele. Pam sem

bánta ezt egy bizonyos határig, de Jim rendszeresen túllépett a határokon… Hátulról szeretett kefélni. Pam ezt rühellte, de beletörődött. Részben emiatt veszekedett folyton Jimmel. Egyszer, amikor mi is náluk voltunk, Pam kiakadt Jimre, mert gyanakodott, hogy valaki másra hajt. Emiatt aztán fogta Jim kedvenc mellényét, amit a színpadon szeretett viselni, és világítós filccel ráírta a hátára, hogy BUZI. Aztán szétvagdosta Jimnek egy csomó ruháját, majd eltűnt egy teljes napra.” Jim nagyon szeretett Pamelával veszekedni, aki uralkodó típus volt, vágott az esze, mint a borotva, és sosem maradt alul az adokkapókban: tányérokat, bögréket, késeket, serpenyőket vágott Jim-hez, aki csak nevetett rajta. Ha elmentek valahová együtt, Pam tétovázás nélkül behúzott Jim képébe a kis öklével, ha úgy gondolta, hogy Jim túlságosan közel merészkedett egy másik nőhöz. Kigúnyolták egymást, mindig próbálták egymást megrémíteni és meglepni valamivel, provokálták egymást, hogy ki tud még botrányosabban viselkedni. Együtt szedtek LSD-t, és együtt mentek B12-injekciókra a UCLA Medical Centerbe, hogy felépüljenek utána. Pam volt az egyetlen nő, aki tudta, mivel lehet provokálni Jimet, aki ettől teljesen megőrült. A Pammel vívott csaták után Jim általában egy hollywoodi klubban kötött ki, és ott egy gyanútlan lányon töltötte ki a bosszúját, aki nem tudta magát megvédeni. Egy éjjel szíjjal megverte Suzy Creamcheese-t a Whiskyben, ahonnan ezért ki is dobták. Máskor a Bido Litóban pofozta meg Pam Millert. Több helyen voltak fenntartott motelszobái nyugatHollywoodban, többnyire azonban a Laurel Canyon Boulevard-on tartott hazafelé késő éjjeleken, hogy Pamela Coursonnel aludjon. Makacsul összetartoztak ők ketten, és ez így is maradt a sok-sok gyalázkodás és ide-oda törlesztés után is. Ray Manzarek, aki jól ismerte őket ebben az időszakban, ezt mondta róluk: „Valahogy olyanok voltak ők ketten, mintha egy és ugyanaz a személy lennének. Ugyanannak az érmének a két oldala, ugyanaz az ember, csak az egyik nő, a másik meg férfi… Tökéletesen illettek egymáshoz.” Az eltelt évek során Manzarek hajlamos lett túlromantizálni Jim és Pamela kozmikus lelki egymásra találásának legendáját, de soha meg nem ingott abbéli meggyőződésében, hogy ez a két ragyogó deviáns jellem egymásnak lett teremtve. A DOORS PÁRSZOR JÁTSZOTT ITT-OTT LOS ANGELESBEN szeptember és október folyamán, Paul Rothchild pedig ezalatt New Yorkban dol gozott a lemezükön. A Doors játszott együtt Sky Saxon csapatával, a Seedsszel, játszottak a hollywoodi Bido Litóban, és néhány magánpartin John Kay kemény rockot játszó együttesével, a Spar-row-val. Jimtől származott az a nagy ötlet, hogy Kay változtassa a zenekar nevét Steppenwolfra. Jim azon is gondolkozott, hogy megváltoztatja a saját nevét. Mint a Rimbaud által megálmodott cselekvő költő, ő is nagy, sőt forradalmi terveket szövögetett, amelyekről tudta, hogy nem használnának túlzottan apja szent és sérthetetlen haditengerészeti karrierjének,

különösen ha ezek a provokációk, amelyekben Jim mindig örömét lelte, kicsúsznának az irányítása alól. Ray Manzarek azt mondja, hogy Jim szeretett volna az első album borítóján James Phoenix néven szerepelni, és ezt az új nevet és személyiséget akkor akarta kipróbálni, amikor New Yorkban játszották az első koncertjeiket. James Phoenix – a mitikus madár, amely az idejétmúlt burzsoá tudat parázsló hamvaiból támad föl. James Phoenix – a Vízöntő korszakának hírhozója. Végül azonban Jimet rábeszélték, hogy tartsa meg a saját nevét, és a médiának továbbra is kénytelen-kelletlen hazudja azt, hogy árva gyerek. Október 31-én, Halloween napján a Doors New Yorkba repült, és a Henry Hudson Hotelba jelentkeztek be a West 57th Streeten. Az Elektra gőzerővel reklámozta a Doorst, már hónapokkal a lemezük elkészülte előtt: Paul Rothchild egy hónapot lekötött nekik az 1966-ban Manhattan egyik legdivatosabb szórakozóhelyének tartott Ondine-ban, az East 57th Streeten, a Queensboro híd alatt. Azon az első estén a zenekar egy groteszk jelmezbálon vett részt a klubban, ahol a klub szokásos közönsége jelent meg: Warhol-rajongók, újgazdagok meg a tánc királynői. A klubban éppen Otis Redding lemeze, a „Knock On Wood” volt a kedvenc. Az est végén Jim Morrison a gyönyörű fekete groupieval, Devon Wilsonnal lépett le, aki rendszeres látogató volt az Ondineban, és ő lett később Jimi Hendrix múzsája. Kettejük eltűnése jó beszédtéma volt a környék amfetami-non élő pletykásainak. Másnap este, november elsején tartotta a Doors első fellépését az Ondine-ben, és akkor látták először, hogyan járják a jerk nevű táncot ott, ahol voltaképp született. Az a közönség, amelynek eddig L. A.-ben és a város környékén játszottak, nagy helyen, kígyózva járta a táncot, ám a New York-i közönség egészen másfajta táncokat ismert: ideges, ugrándozós táncokat, mint a frug, a monkey, a watusi, a shing-a-ling. „Nem ismerték a transzos táncokat”, jegyezte meg Manzarek. „Nem tudták, mi az a pszichedelikus tánc.” A Doors perzselt, mint a rossznyavalya attól a pillanattól kezdve, hogy beledőltek a kőkemény kezdőszámba, a „Back Door Man”-be. Két héttel előttük a The Mothers of Invention is New Yorkban játszott, és Frank Zappa egyfolytában dicsérte a Doorst az összes rádióinterjúban, ami vele készült. Billie „Winters, az Ondine közkedvelt lemezlovasa is találkozott már a Doorsszal Los Angelesben, és ő azt az igét hirdette velük kapcsolatban a manhattani éjszaka gyermekeinek, hogy maga a végítélet közeleg. Az Elektra Records pedig, ahol a Love és a Butterfield Band lemezei megjelentek, úgy harangozta be a Doorst, mint a következő nagy szenzációt, az amerikai Rolling Stonest, melyben Jim Kalifornia válasza Mick Jaggerre. Nem csoda hát, hogy az Ondine-t az első napokban megrohanta a Jim Morri-sonra kíváncsi közönség. A kicsi, tengeri motívumokkal díszített klubban minden este telt ház volt, és hosszú sorok várakoztak a bejutásra. Andy Warhol a második este érkezett a sleppjével. Kint dúlt a

manhattani november, de a Doors második szettjére az Ondine alagsori helyisége valóságos hopi-indián izzasztókamrává változott, amikor Jim vadul előadta egyik első, nagyon sámánisztikus produkcióját. A zenekar mintha az életéért játszott volna, és a „The End” megdöbbentő drámája mintegy közös orgazmusban csúcsosodott ki az est végén. A buli után Jim újra rátalált Nicóra. Paul Morrissey, aki a Warhol-filmek producere lett, megegyezett Andyvel, hogy meg kell nyerniük Jim Morrisont főszereplőnek a következő filmjükbe, amelynek munkacíme ez volt: Baszás. Az alternatív sajtó nagyon szerette a Doorst, és a kritikák extatikusak voltak. A Village Voice újságírója, Howard Smith Jimet a legjelentősebb szexszimbólumnak nevezte James Dean óta. Richard Goldstein, a legelső rockkritikus („egy angoltanár, aki véletlenül a rockhoz tévedt”) azt írta, hogy a Doors szólóénekese „képes a KámaSzutra minden pozitúráját bemutatni – pusztán a szájával”. A fotósok verekedtek a jó helyekért. Linda Eastman, aki később Paul McCartney felesége lett, szintén elfényképezett az Ondine-ben jó néhány tekercset, és felfigyelt rá, milyen kegyetlenül koncentrál Jim, meg arra is, hogy a kezével befogta az egyik fülét, hogy hallja a saját hangját a zenekartól. Warhol pártfogoltja, Gerard Malanga utálta a Doorst, és okkal. „Ellopta a figurámat!”, siránkozott, miután ő is megnézte az ondine-beli fellépést, és a többiek a Warhol-társulatból csak csóválni tudták a fejüket, és helyeseltek, hogy igen, Jim Morrison a bőrnadrágban és vonagló előadásmódjával lenyúlta Gerard underground poèt maudit alakítását, ugyanakkor klasszisokkal jobban csinálta. Általános vélemény volt, hogy ha Malangának lett volna zenei tehetsége, akkor ő futott volna be elsőnek, és Jimre már nem lett volna kíváncsi senki. De Malangának a vizuális művészetekhez volt érzéke – a selyemvásznakhoz és a fotózáshoz –, és soha semmit nem tudott volna írni, ami akár csak közelébe ér a „My Eyes Have Seen You”-nak vagy a „Crystal Ship”-nek. Gerard tehát duzzogva versírásra adta a fejét, miközben Warhol és Morrissey mindent bevetettek, hogy megszerezzék Jimet az új filmjük főszerepére. A Doors a délutánokat Paul Rothchilddal töltötte, együtt keverték az új lemezt a Holzman által az Elektra belvárosi irodájához épített, kicsi stúdióban. Holzman azt remélte, hogy a lemez kijön karácsonyra, végül azonban a következő év januárjára módosították a megjelenés időpontját, így aztán Rothchildnak több ideje maradt. Ο rakta össze a „The End” végleges változatát: a szám elejét az első estéről, a dal bombaként robbanó végét pedig a következő éjszaka készített felvételről. Rothchild és Holzman már megbeszélték, hogy az elsőként megjelenő kislemez csakis a „Break On Through” lehet. Egy rossz hangulatú megbeszélésen Holzman közölte a Doors-szal, hogy az Elektra szükségét érzi, hogy a dal mámoros felkiáltásából kicenzúrázza a „high” szót („She gets… she gets… she gets hiiiiigh” –

„Begerjed a lány”). A rádióban ilyen nyilvánvaló utalás a drogra nem hangozhat el, mondta Holzman, és mikor Rothchild is a főnöke mellé állt, a zenekarnak engednie kellett. Az Elektra lefoglalta a Doorst novemberben. Új öltönyöket vásároltak Greenwich Village-ben, mert az Ondine tulajdonosa azt mondta, hogy a Los Angeles-i cuccaik nem elég divatosak. Új csizmákat is vettek a Chelsea Cobblertől. Jim cigarettával lyukat égetett a zakójába, és rögtön kidobta a szemétbe. Danny Fields, az Elektra fiatal, divatos publicistája a tinimagazinokban kezdte ontani a cikkeket – akkoriban a rocksztárokról egyedül itt jelentek meg sztorik. Fields homokos volt, és az olyan cikkei, mint az „Álmaim randevúja Jim Morrisonnal”, bepillantást engednek abba a kamaszos sóvárgásba, ami ezeknek a szennylapoknak (pl. a Datebooknak és a Hit Paradernek) az olvasóit jellemezte. Azután ott volt Gloria Stavers, a harmincon túli exmodell, a legnagyobb példányszámú tinimagazin, a Sixteen szerkesztője. Stavers sikeres nő volt, aki a vidéki szegénységből a zeneipar egyik megkerülhetetlen szereplőjévé küzdötte fel magát. Egykor Lenny Bruce barátnője és bizalmasa volt, és nagyon élvezte, hogy hatalma van a nagyszámú olvasóközönségére sóvárgó fiatal rockerek fölött. Gloria Stavers képes volt felépíteni – vagy éppen derékba törni – egy karriert magazinjának egy címlapsztorijával meg a közölt fényképekkel. Szerette a saját lakásában fényképezni a zenészeket, s ha a fotószeánsz igazán jól sikerült, az ágyában fejeződött be. Viszonzásképp garantálta a havi rendszeres megjelenést a Sixteen lapjain, és ez egyenes utat jelentett az országos ismertséghez, a sztárrá váláshoz. (A Doorsnak sokszor emlegették ennek legkirívóbb példáját: a Herman's Hermitsből – az angol zenei invázió második hullámos tinicsapatából – az angyalarcú Peter Noone-nak, a szólóénekesnek az esetét. Gloria elcsábította Noone-t, ebből a Hermitsnek több Sixteen-címlapja származott, és végül 1966-ban több lemezt adtak el, mint a Beatles vagy a Rolling Stones.) Mind a négy Doors-tag együtt érkezett Stavers lakására, ahol Gloria kötelességtudón lefotografálta őket. Utána Danny Fields kiterelte Rayt, Robbyt és Johnt az ajtón, hogy Gloria Jimmel egyedül dolgozhasson. Gloria kinyitott egy újabb üveg bort. Kicsit összeborzolta Jim hosszú haját, kötekedett vele, cukkolta egy kicsit. Elővett egy fésűt, hogy rendbe tegye Jim haját, mire Jim megfogta a fésűt, és kivágta a nyitott ablakon. „Ne nyúlj hozzám azzal a fésűvel.”, mordult rá. Hamarosan lekerült Jimről az ing, és a nő ruhatárának darabjait, nyakláncokat és szőrmebundákat próbált magára. Gloria lefényképezte duzzogó csinibabaként, és a téglafal előtt pózoló görög hősként is. Mesélt Jimnek arról, amikor Lenny Bruce-szal járt, és megtanította neki, hogy úgy maradhat sovány és szexi, ha meghánytatja magát, és kiadja a megevett ételeket. Hajnalban beestek az ágyba. Gloria olvadt vajjal kente be magát, és engedte Jimnek, hogy azt tegye, amit a legjobban

szeret. Pár hónap múlva, amikor a The Doors végre megjelent, a Sixteen lihegve hízelgő címlapsztorijának ez volt a címe: „Morrison varázslatos!” JELADÁS 1966 NOVEMBERE. Jim Morrison kedvére kószált New Yorkban. Minden filmet megnézett, amit csak vetítettek: a The Tenth Victim-et, a Modesty Blaise-t. Gyalogosan portyázott a 4th Avenue antikváriumaiban, ahol Genet-t, Brechtet, Mailért és LeRoi Jonest vásárolt. William Burroughs új regényét, a The Soft Machine-t olvasta. Nagyon szívesen látott vendég volt Andy Warhol belvárosi stúdiójában, a Factoryben, ahol a törzsvendégek bőségesen ellátták drogokkal, Nico pedig sztárokat megillető furulyázással kedveskedett neki az alufóliával burkolt fürdőszobában. Andy Warhol, aki olyan selypes volt, mint egy kislány, szó szerint rimánkodott Jimnek: hadd filmezze le Nicóval. (Úgy látszik, Nicó-nak ez ellen semmi kifogása nem volt.) „Baszást nem, Andy”, nevetett Jim. Akkor Andy azért könyörgött, hogy csak hadd nézze, amikor a nagy német nő profi módon furulyázik Jimnek. „Baszást nem, Andy.” Azt azért (szóban) megígérte Jim, hogy hajlandó szerepelni a Baszásban, ha majd 1967 elején a munkálatok elindulnak. Az amerikai underground legmenőbb filmje akkoriban éppen Andy Warhol Chelsea Girls című alkotása volt, és Warhol meg Morrissey megpróbálták Jimet meggyőzni róla – bár ő ezt maga is nagyon jól tudta –, hogy a New York-i avantgárd legnagyobb megtiszteltetése az, ha valakit felkérnek: legyen a következő Warhol-produkció sztárja. A forgatókönyv szerint a férfi főszereplő addig példátlan módon teljesen meztelenül, elölről lett volna látható. A film másik szereplője Valerie Solanis volt. Jim azt ígérte Warholnak és Morrisseynek, hogy ott lesz, amikor a Baszást forgatni kezdik L. A.-ben szilveszter után. Később viszont meggondolta magát – vagy a Doors menedzserei beszélték le róla. Mindenesetre maga helyett színész ivócimboráját, Tom Bakert küldte a forgatásra – minden külön értesítés helyett. Warholék meglepődtek, de azért Bakerrel forgatták le a filmet, aminek végül I, A Man lett a címe, és Warhol jobb filmjei közül való. 1966-BAN A LEMEZCÉGEK a zenés filmklipeket – a videoklip elődjét – vetették be, mert égtek a vágytól, hogy termékeikkel bekerülhessenek a tévéműsorokba. Ebben az évben a Beatles és a Rolling Stones is már rendszeresen filmklipeket készített a kiadott kislemezekhez. Ekkor jósolta meg a figyelmes nagyközönség számára Marshall McLuhan, a kanadai médiafilozófus a globális falu megszületését, és azt, hogy a tömegkommunikáció meghódítja a valóságot. Jac Holzman sem akart kimaradni ebből, úgy döntött tehát, hogy fllmklipet készítenek a Doors lemeznyitó dalából, a „Break On Through”-ból.

A klip producere az Elektra embere, Mark Abramson volt. A koromfekete, klubvilágítást idéző díszlet előtt a színes filmre készült klip leginkább Jim arcát mutatta: kék szemét, vastag ajkait – a hosszú hajú, gyönyörű, fiatal rocksztárt. Mellé néha bevágták a tweed-zakós, kék inges, nyakkendős, professzoros külsejű Ray Manzare-ket. Az áttűnésekkel és hirtelen vágásokkal megszerkesztett, háromperces klip a Doorst a szokásos napfényes kaliforniai együttesek antitéziseként mutatta be, és megkísérelte a zord és antiszociális Rolling Stones mellé helyezni, akiknek akkor már kijöttek komor tónusú albumaik, a December's Children és az Aftermath. A „Break On Through” klipje éreztet valamit a Doors első kislemezének pszichedelikus térítői lázából, de mivel a klip új műfajának piaca még nem alakult ki, csak ritkán került adásba, amikor a lemez a következő évben megjelent. 1966. november 15-én írta alá a Doors a szerződést az Elektra Recordsszal. Villogtak a vakuk, és a bőrzakós Jim mosolygó üzletemberekkel együtt készült nagyalakos fényképét elküldték az elegáns lapoknak: a Billboardnak és a Cashboxnak. Az Elektra szerződése hét albumra szólt az elkövetkező öt évben. A Doors egyúttal leszerződött az új menedzsereikkel is: a zeneipar két Los Angeles-i mellékszereplőjével, akiktől az Elektra azt várta, hogy képesek lesznek kezelni a szertelen Jim Morrisont. A lemezipar úgy működött akkoriban (és így működik ma is), hogy a lemezcégek inkább a zenészek menedzsereivel szerettek kapcsolatot tartani, akik biztosították, hogy a művészeik rendben és időben megjelenjenek a stúdióban, illetve a koncerteken. A lemezcég a menedzsercégnek küldte a tiszteletdíjakat, akik a pénzt aztán vagy szétosztották a zenekar tagjai között, vagy nem. A Doors új menedzsereit kapkodva, az utolsó pillanatban választotta ki a Whiskyvezetőség korhelyeiből álló bizottság, kiegészülve az ügyvéd Max Finkkel, aki új volt a zeneiparban. Az egyik menedzser Salvatore Bonafede lett, aki a régi típusú East Coast-zenét képviselte, és korábban olasz-amerikai popsztárokkal dolgozott, például Dionnal és a Belmontsszal. A másik, Asher Dann pedig tekintélyes Beverly Hills-i ingatlankereskedő volt és a Whisky törzsvendége, akiről naivan feltételezték, hogy tud majd bánni a kiszámíthatatlan, garázda Jim Morrisonnal. A „Sal és Ash” párossal az első perctől kezdve gondok voltak. Nem tudták, hogyan kell egy új bandát bevezetni, és azonnal megpróbálták a Doorst kifaroltatni az Elektrával kötött szerződésből -ezért aztán az Elektránál mindenki utálta is őket. Jac Holzman azt mondta róluk, hogy „semmi jó nem származott tőlük”. Sal és Ash mindössze nagyjából egy évig húzták, és utánuk a Doorsnak nem is lett rendes menedzsere egyáltalán. PAUL ROTHCHILD meghívta New Jersey-i házába a zenekart hálaadás napi vacsorára. Jim berúgott, és rászállt Paul feleségére: a fülébe sugdosott és a haját simogatta. Paul úgy tett, mintha mi sem történt

volna, de a konzervatív Densmore felháborodott. Később, miközben a producer vitte őket vissza Manhattanbe, Jim elkezdte Paul hosszú haját cibálni, míg egyszer a kocsi életveszélyesen meg nem csúszott a Holland Tunnelben. Erre már Paul is hangosan rászólt Jimre, hogy hagyja abba. Akkor Jim átnyergelt Rayre, és az ő haját akarta kitépni, amit Manzarek tűrt is, amíg vissza nem értek a szállodába. Ott Jim levetkőzött, és meztelenül kiállt az ablakpárkányra, tizenkét emeletnyire a 57th Street fölött. Átkokat és verssorokat kiabált a fagyos levegőbe vagy egy órán át, míg a többieknek sikerült rávenniük, hogy másszon vissza a túlfűtött hotelszobába, ahol Jim egy lámpaernyőt tett a fejére, hosszan, sokáig pisált a szőnyegre, majd kidőlt. A DOORS DECEMBER ELEJÉN repült vissza Los Angelesbe, ahol a Sunset Stripen megváltozott helyzet fogadta őket. Míg ők távol voltak, a tizenévesek életét gyökeresen felforgatták a Stripen lezajlott zavargások, és azok rendőri elfojtása, a kedélyek pedig még egyáltalán nem higgadtak le. Úgy kezdődött, hogy egy alkalommal a srácok kiözönlöttek a Pandora's Boxból, és megállították a forgalmat, hogy egyik társuk letartóztatása miatt tiltakozzanak. Az emberjogi mozgalmaktól kölcsönzött technikát vetették be: több százan spontán módon leültek az úttestre a Sunset Boulevard-on. A rendőrök a szétoszlatásukhoz kutyákat és könnygázt vetettek be. Több éjszakán keresztül folytak ezután a zavargások, a rendőrök egyre brutálisabban léptek fel, és ez felháborította a Stripre járó fiatalokból élő zenekarokat is. Steve Stills egy maróan gúnyos hangvételű dallal reagált az eseményekre a „For What It's Worth”-szel, és néhány hét múlva ez lett a Buffalo Springfield első listás kislemeze. A Doors abban a hónapban két hétvégén Los Angeles egyik jobb klubjában, a Sea Witchben játszott. Itt személyesen azoktól hallhatták az események történetét, akik szemtanúi voltak, ahogy a Sunset járdáin a keménykezű rohamrendőrök – a rendet helyreállítandó -könnygázt vetettek be, ütötték és lökdöstek az ártatlan kölyköket. A klubban vagy a Cantor's Deliben késő este ezek a sztorik az egyébként is hatalomellenes indulatoktól fűtött Jimet kihozták sodrából. Paul Rothchildnak azt mondta, hogy vigasztalhatatlan, amiért a Doors kimaradt ebből. 1966. december 8-án Jim a huszonharmadik születésnapját ünnepelte otthon Pamela Coursonnal a Laurel Canyonban. Pamela most már jegygyűrűt hordott, és kezdte magát Mrs. Morrisonnak nevezni. Autót béreltek, és kora este elindultak a Mulholland Drive-on, amely a sziklás hollywoodi hegyek között nyugat felé kanyarog. Pam veszélyes, zavarodott hangulatában volt, és szüntelenül azzal próbálkozott, hogy elkapja Jim kezéből a kormányt, és a kocsit -csak úgy heccből – kivezesse az útszéli szakadék kavicsos szélére. EKKORTÁJT KEZDTE AZ ELEKTRA megszervezni a Doors reklámkampányát. A fényképezés előtt, ami Jimből legendát csinált, elmentek vele a sztárfodrászhoz, Jay Sebringhez a West Hollywood-i Fairfax Avenue-ra,

hogy csinálja meg a haját. Sebring volt a sztárok fodrásza, aki a hosszú haj vágásának és formázásának új stílusát vezette be: kisméretű, olasz hajszárítókkal dolgozott. A hajvágás itt igazi kényeztetést jelentett, még a hajmosó lányok is mezítlábas filmcsillagnak néztek ki. Sebringhez járt Steve McQueen, Warren Beatty, Paul Newman és Peter Fonda is. Maga Sebring is tökéletes hollywoodi di-vatfi volt, és a szalon előtt parkoló AC Cobra Ford Mustang versenyautóját Jim Morrison azonnal megirigyelte. Sebring csinálta Jim hosszú, makrancos, fürtös barna sörényéből azt a zilált frizurát, ami olyan volt, mint Nagy Sándor márványból készült mellszobráé, amely akkoriban a malibui Getty Múzeumban volt kiállítva. A híres fekete-fehér fotósorozatot Joel Brodsky készítette Jimről: ezeken úgy néz ki, mint a klasszikus árja férfiasság csupasz mellű megtestesülése, egy hipnotikusan bámuló adonisz, a nyakában gyöngysorral. Később aztán, amikor Jim radikálisan megváltoztatta a külsejét, és elutasította azt a képet, amit Brodsky fotói sugalltak róla, az Elektránál azzal poénkodtak, hogy Jim Morrison úgyis csak kábé húsz percig nézett ki olyan jól. A fotók megjelenésekor, 1967 januárjában pedig az a vicc járta Hollywoodban, hogy Jim Morrison pont olyan a képeken, mintha két homokos találta volna ki telefonbeszélgetés közben. Azután az Elektra a zenészekről cikkeket és életrajzi írásokat közölt. Ezekhez az adatokat Sue Helms, az Elektra titkárnője gyűjtötte össze, Billy James szerkesztette meg, és adagolta a Rolling Stone-t megelőző korszak tinimagazinjainak a „kik a kedvenceid?” és egyéb hülye kérdőívek formájában. A másik három zenekartag életrajza hemzsegett a szokásos unalmas, rajongók ízlése szerint megfogalmazott, sztereotip fordulatoktól (ámbár Densmore a zenekar többi tagját csak úgy emlegette, hogy „azok a csúszómászók”); de Jim Morrison életrajza különbözött mindentől, ami a sajtóban addig megjelent. Jim olvasta McLuhant, és tudta – amint ezt később el is mondta –, hogy az interjú is egy műfaj, amit ugyanúgy meg kell alkotni, mint minden más művet. Jim azt a kifejezést használta, hogy „jeladás”, utalva ezzel az amerikai futballban a dobónak a csapattársaihoz intézett, jól hallható utasításaira, amikor azok éppen a közelharcot vívják a labdáért. Jim Morrison már ezt a legelső, az Elektra által gondozott életrajzát is arra használta, hogy megkezdje káoszt és anarchiát terjesztő kampányát az amerikai fiatalok között a költészet és a rockzene segítségével. Jim Morrison életrajza szándékosan kiforgatta a szokásos, vidám hangvételű hippisajtóstílust (melynek Kaliforniában voltak a gyökerei), és önmagát komor, titkokzatos és provokatív lázadónak és útkeresőnek mutatta be. TELJES NÉV: James Douglas Morrison SZÜLETÉSI HELY ÉS IDŐ: Melbourne, Florida állam, 1943. december 8. KÜLSŐ: 178 cm (kb. három centit felfelé kerekítve), 66 kg, barna haj,

zöldesszürke szem SZÜLŐK: meghaltak LAKÁS: Laurel Canyon, Los Angeles – éjszaka nagyon szép ISKOLÁK: St. Petersburg Junior College, Florida State University, UCLA ZENEKARBAN BETÖLTÖTT POZÍCIÓ: szólóénekes KEDVENC VOKÁLIS ZENEKAROK: Beach Boys, Kinks, Love ÉNEKESEK: Sinatra, Presley SZÍNÉSZ ÉS SZÍNÉSZNŐ: Jack Palance (a kései hollywoodi westernek pszichopata gazembere, illetve Godard Megvetésében a gyáva amerikai filmproducer alakítója), Sarah Miles (lompos angol színésznő Joseph Losey A szolga című filmjében) TÉVÉMŰSOR: a hírek SZÍN: türkiz ÉTEL: hús IDŐTÖLTÉS: lóverseny SPORT: úszás MIRE FIGYELSZ EGY LÁNYBAN: a hajára, szemére, hangjára, beszédére MIT SZERETSZ EGY RANDEVÚN CSINÁLNI: beszélgetni TERVEK/AMBÍCIÓK: filmeket csinálni Az Elektra-féle életrajz Jim művészi kiáltványával folytatódott: Mondhatjuk véletlennek, hogy a munka, amit csinálok, pont nekem való. Olyan érzés, mintha egy íjat 22 évig megfeszítve tartottak volna, amit most hirtelen elengedtek. Elsősorban amerikai vagyok, másodsorban kaliforniai, harmadsorban Los Angeles-i lakos. Mindig azok az eszmék vonzottak, amelyek a hatalom elleni lázadásról szóltak. Szeretem azokat a gondolatokat, amelyek a fennálló rendtől való elszakadást, illetve annak megdöntését célozzák. Minden érdekel, ami lázadás, rendetlenség, káosz – különösen azokat a tevékenységeket szeretem, amelyeknek szemlátomást nincsen semmi értelme. Én úgy látom, ez az út vezet a szabadsághoz. A külsőségekben megnyilvánuló lázadás elősegíti a belső szabadságot. Én nem belülről indulok, hanem kívülről: a szellemi dolgokhoz a fizikai valóságon keresztül közelítek. Nyilas vagyok – ha az asztrológiának köze van a dologhoz –, a Kentaur, az Íjász, a Vadász. De a legfontosabb, hogy mi meg a Doors létezünk. Nyugatról jöttünk Ez olyan, mint egy meghívás Nyugatra. A Napnyugta, a Sunset Ez itt a vég Az éjszaka A tenger Az általunk sugallt világ egy új vadnyugat. Egy érzéki, baljós világ.

Furcsán kísértő a nap útja, tudod, ugye? A vég felé. Az első albumunkon mindenesetre mindannyian az állatöv végét kutatjuk. A Csendes-óceán erőszak és béke átmenet a fiatalság és a vénség között. Jim Morrison anarchikus üzenetét az Elektra nem szívesen adta ki. John Densmore szerint az életrajzok megszerkesztésén dolgozó dörzsölt, vén róka, Billy James azt morogta az orra alatt: „Nagyon veszélyes lehet, ha Jim kezébe túl sok hatalom kerül.” Két év múlva Jim azt mondta az őt interjúvoló Jerry Hopkinsnak, hogy az állítás, miszerint a szülei meghaltak, „egy vicc” volt. JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON A KARÁCSONYI ÜNNEPEKET együtt töltötték a sivatagi város, Palm Springs egy motelszobájában. Napközben a pálmafák övezte titkos kanyonokat járták be, ahol oázisszerű elzártságban az Agua Caliente indiánok laktak régen a sivatag forróságától övezve. Éjszakánként Jim Ezra Pound cantóit olvasta fel Pamnek gyertyafénynél. Szilveszter estéjén a Doors egy magánháznál játszott Montecitó-ban, Santa Barbara egyik külvárosában. Elérkezett a sorsdöntő, 1967-es év. Hamarosan kijön a The Doors, és Jim Morrison magánéletének vége lesz, örökre.

ÖTÖDIK FEJEZET A rock boszorkánymestere „A kiváltott hatás ennek megfelelően felvillanyozó volt; az ő hírnevének nem kellett végigjárnia a szokásos lépcsőfokokat, hanem egyszerre ott termett, akár a mesék tündérpalotája, mely egyetlen éjszaka alatt nőtt ki a földből” (THOMAS MOORE LORD BYRONRÓL) GYERÜNK JIM MORRISON ALVÁSI ZAVAROKKAL KÜZDÖTT. Pamelának, a barátnőjének azt mesélte, hogy folyton napalmmal álmodik: a lángoló, tapadós, benzinszerű anyaggal, amivel az amerikaiak a vietnami falvakat bombázták. A visszatérő álomban Jim nem tudott megszabadulni a bőrére tapadó anyagtól, és az átégette a húsát. Ahogy a vietnami emberekét is. Jim még többet ivott, azt mondta, azért, hogy el tudjon éjszaka aludni. 1967 januárjában a vietnami kommunisták, kihasználva, hogy az amerikai oldalon már nem volt egyértelmű a háború támogatása, ellentámadásba mentek át. A Vietkong és az észak-vietnami csapatok

egyre sűrűbben csaptak le az amerikaiak védelmi állásaira, hogy felmérjék erőiket a készülő offenzíva előtt. Amerika beavatkozása a vietnami polgárháborúba vérfürdővé vált, és a televízió minden este közvetítette az eseményeket. A napalmtól a dzsungel pusztasággá változott. A megölt vietkongokat trófeaként mutogatták, miután kiráncigálták őket nyomorúságos fedezékeikből. Fiatal tengerészgyalogosok nádfedelű falvakat gyújtottak fel a Zippo öngyújtóikkal. Undorító volt, groteszk és nagyon nem amerikai. Jim Morrison a motelszobája tévéjén némán nézte ezt az embertelenséget és erőszakot – és jegyzeteket készített. Johnson elnök még több katonát vezényelt a vietnami hadszíntérre, leginkább tizenéves újoncokat. A háború eldurvulásával, amikor ezek közül a srácok közül mind többet hoztak haza zsákokban, Amerikán úrrá lett a keserű fájdalom és a nyugtalanság. Az 1966-os év underground művészeti mozgalmaiból nőtt ki 1967 ellenkultúrája, ahogy a világháború utáni nemzedék nagy része undorral elfordult az intézményes kultúrától. A Doors első lemeze is része lett ennek a folyamatnak, mint a többi, ugyanebben az időszakban megjelent erőteljes első lemez: a Buffalo Springfieldé, Eric Clapton Cream nevű zenekaráé, a Jefferson Airplane-é és más San Franciscó-i bandáké. Jimnek tetszett az Airplane lemeze, a Surrealistic Pillow, és a Doors az elkövetkező két évben gyakran lépett fel velük közösen. Az Airplane egyik vezetője volt a San Francisco Sound mozgalomnak, amely a város tánctermeiben játszó körülbelül tucatnyi zenekart foglalta magába: pulzáló, pszichedelikus fényshow-val kísért, LSD-től átitatott kemény rockot játszottak, amelynek az üzenete közvetve háborúellenes volt. Ezzel szemben a Doors egyetlen Los Angeles-i csoportosuláshoz sem tartozott, nem úgy, mint például a Byrds meg a Springfield, ahol a tagok a kommersz folkzene felől érkeztek. A Doors tagjai jazzisták voltak, Coltrane-rajongók, a szólóénekesük meg egy posztbeat költő. A Doors abból a szempontból is egyedülálló volt, hogy demokratikus elvek alapján működtek. Jim ragaszkodott hozzá, hogy az összes pénzt – a szerzői jogdíjakat is – egyenlően osszák szét négyük között; és minden döntésnek, ami befolyással volt a zenekarra, egyhangúnak kellett lennie. 1967-ben a Doorsnak ez a különállás és egység is segített, hogy gyorsan és megállíthatatlanul országos hírnévre küzdjek fel magukat, hogy megismertessék erőteljes zenéjüket, komor, látnoki dalszövegeiket és karizmatikus énekesüket. Amerikának elszáll az agya Jim Morrisontól ebben a zsúfolt, munkás, utazással, káosszal és kalanddal teli évben. JIM A FILMES HALLGATÓ minden szenvedélyével gyűlölte a televíziót, de mégis lenyűgözte annak hatalma, hogy azonnal milliókhoz tud szólni. Újév napján, amikor az első kislemezük, a „Break On Through” kijött, Jim életében először megjelent a tévében a Shebang! című, helyi tánczenés tiniműsorban, amelynek az American Bandstandből ismert

Dick Clark volt a producere, a műsorvezetője pedig Casey Kasem discjockey. A „Break On Through” egy szalagról szólt, és a Doors csak mímelte a játékot, akár egy csapat unott egyetemista, és Jim sem igen erőlködött, hogy a dalt dramatizálja. De az Elektra gőzerővel nyomta a Doors marketingjét, és ők is kötelességüknek érezték, hogy együttműködjenek. A fotójuk ott díszelgett a hatalmas hirdetőtáblán a Sunset Boulevard La Cienega melletti szakaszán. Ez volt az első alkalom, hogy egy lemezcég egy kiadványát ilyen hatalmas, kültéri reklámhordozón hirdesse, ahol rendszerint inkább filmeket vagy cigarettát szoktak reklámozni. Ugyanakkor annak jelzése is volt ez a lemezipar többi szereplője számára, hogy az Elektra szokatlan módon, határozottan elkötelezte magát egy új csapat mellett. A hirdetőtáblán – mely azt is jelezte, hogy az Elektra a zeneipar egyik nagy tényezőjévé nőtte ki magát – a lemez Guy Webster által készített címlapfotója szerepelt, és ezek a szavak: BREAK ON THROUGH ÁTTÖRÉS EGY FELVILLANYOZÓ ALBUMMAL Jim és Pam aznap este már látták a hirdetést, amikor azt leleplezték: spotlámpák világították meg a téli éjszakában. Jim elkábult és megzavarodott attól, hogy önmagát félistenként kinagyítva látta a legendás Sunset Strip fölött – nem is szólt aznap már egyetlen szót sem. JIM MÉG MINDIG RÉSZBEN a turisták, kurvák és hollywoodi színészjelöltek lármás moteljában, a Tropicanában lakott, de sok éjszakát Pam gyertyafényes lakásában töltött a Laurel Canyon-beli, lerobbant zöld házban. Rendszerint délután kettő körül tért magához, megborotválkozott, és bedobott egy sört – ha talált a hűtőben. Azután föltette a még meg sem jelent The Doors bakelitlemezt, és úgy feltekerte a hangerőt, hogy a szomszédok még épp hogy elviselték. Az első ilyen alkalommal felkeltette a szomszédban egy barátnőjénél tartózkodó Pamela Miller figyelmét, aki Frank és Gail Zappa egyik – nem épp szégyellős – tizenéves babysittere volt: most is csak egy bugyiban ücsörgött ott. Pamela kisasszony így elevenítette fel a történteket: „Akkor én már vagy százszor láttam a Doorst, és nagyon szerettem volna Jimet megismerni, mert még sosem láttam ilyen nyílt szexualitást színpadon. És nagyon meglepett, amikor ezt a zenét hallottam a Country Store mögötti zöld viskóból, mert tudtam, hogy a Doors ugyan már fölvett egy lemezt, de az még nem jelent meg. Úgyhogy belebújtam a lila kis ruhámba, és mezítláb lesétáltam a házak közötti lépcsőn, hogy megnézzem, ki az a szupermenő fazon, akinek már megvan a Doors lemeze. Lábujjhegyen fölmentem a régi faverandára, és belestem azon az ablakon, ahonnan éppen a »Crystal Ship« szólt. Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, el kellett fojtanom egy sikoltást, mert magát Jim Morrisont láttam meg, személyesen, kócos hajjal – és nem volt más

rajta, csak egy fekete alsógatya. Jaj… istenem! Rettenetesen izgatott lettem, visszaszaladtam a kéglibe, ahol épp laktam, és megpróbáltam kitalálni, mit is csináljak. Valamivel az előtt az Iron Butterfly basszusgitárosától, aki napközben egy kórházban dolgozott, kaptam majdnem egy liter Trimar nevű nyugtatót. Ezt a vajúdó nőknek adták, hogy a fájdalmaikat csillapítsák, és ha egy kicsit ráöntöttünk egy zsebkendőre és beszívtuk, már attól is úgy éreztük magunkat, mint Alice, amikor bezuhant az üregi nyúl járatába. Ez talán majd segít – gondoltam –, hogy megismerkedjek a szex-ideálommal. Megragadtam a Trimart, és lementem a lépcsőn, fel a verandára, és nagy bátran bekopogtam. Mikor Jim ajtót nyitott, mosolyogva bemutatkoztam. »Mi van nálad?«, kérdezte az üveg felé intve, amit szorongattam. A következő, amire emlékszem, hogy szinte tökéletes hidat csinálok Jim ócska keleti szőnyegén, és a lila miniruhám a fejemre borul. Nem emlékszem, hogy volt-e rajtam bugyi – az is lehet, hogy nem volt. De egyszer csak előkerült a vörös hajú barátnője, akinek csinos szeméből csak úgy perzselt a gyűlölet. Jimre néztem: behátrált a szoba egyik sötét sarkába, ott várta, onnan akarta élvezni Pam várható hisztérikus féltékenységi jelenetét. Azt mormolta neki: »Gyerünk… gyerünk, gyerünk!« Meredek egy helyzet volt. Felálltam, és megkínáltam a vöröst egy kis Trimarral, de ő hátat fordított, és azt mondta: jobban teszem, ha elmegyek. Visszamentem Sandy kéglijébe. Amikor oda beléptem, még hallottam, ahogy Pamela azt visítja: »Ne merészelj fölmenni oda, Jim Morrison! Ne merészelj!« De Jim már az ajtónknál volt, félénken mosolygott, és nagyon kíváncsi volt, milyen lesz a Trimarból a második szippantás. Túl az udvariaskodáson, a délután és az este további részét azzal töltöttük, hogy a padlón ülve szippantgattuk az anyagot, nevettünk mindenen, és ismerkedtünk egymással. Hajnalra kiürült az üveg, Jim akkor jó éjszakát kívánt nekünk, és udvariasan megköszönte Sandynek a vendéglátást. Micsoda úr! Csalódott voltam, hogy hozzám sem ért, de most már, hogy összebarátkoztunk, reményeim lehettek a jövőt illetően – persze csak ha a vörös nincs a közelben.” Az új lemez mestermű volt, rajta a „Break On Through” a legkeményebb nyitódal, amellyel rocklemezt valaha is indítottak. Ennek ellenére a lemez eleinte mégsem fogyott gyorsan. A „Break On Through” nemigen illett a top negyvenet játszó könnyed, reklámízű rádióadásokba, melyekben a régi szép idők csapatai voltak még többségben: a Lovin Spoonful és a Motown-lemezek; az Elektrának nehezen jött össze, hogy a lemezt játsszák a Los Angeles-i KRLA-adón kívül is, ahol Dave Diamond volt a DJ, és szinte minden tíz percben feltette. (A „Break On Through” még az első száz dal közé sem tört be, csak a 106. helyre került.) A lemezek listáján is csak küszködött a The Doors. Nem lehetett könnyen eladni: szokatlanul zseniális első album

volt, sajátosan komor, organikus látásmóddal, és jó néhány kemény rockfelvétellel, melyek azt bizonyították, hogy a Doors nem valami bágyadt artrock-csapat. A lemezt, ahogy a koncerteket is, a „The End” zárta. A „The End” lemezváltozatát azonnal párhuzamba állították a Rolling Stones „Goin Home”-jával, azzal a hosszabb számmal, amely a néhány hónappal korábban megjelent Aftermath záródala volt. A kritikusok nyomban látták, hogy a misztikus utazást leíró és gyilkos szexualitással teli „The End” az egyik legösszetettebb és legérdekesebb alkotás, amit ez a nemzedék produkált. Mindezek ellenére ennek a zenének a közönsége akkoriban mégis leginkább az egyetemistákra korlátozódott. A rockzene infrastruktúrája még nem létezett. Az újfajta, formabontó FM-rádióadók, melyek – a top negyvenet ellensúlyozandó – teljes albumokat játszottak le, Amerikában akkor még csak a progresszív városokban léteztek: Bostonban, San Franciscóban és néhány egyetemi városban. A rockújságírás gyerekcipőben járt, csak a New York-i Village People létezett, meg az új Rolling Stone San Franciscóban – más nem foglalkozott komolyan a rockzenével. Ha a The Doors lassan találta meg a helyét az alakuló ellenkultúrában, az csak azért lehetett, mert ő maga segített létrehozni ezt az ellenkultúrát, miközben persze próbált bele is kerülni. Jim Morrison nagyon megörült, amikor az Elektra egyik promóciós menedzsere arról számolt be, hogy az amerikai hadsereg különösen nagy mennyiséget rendelt a The Doors albumból, hogy azt Vietnamban árusítsák a postaállomásokon. Ez már a jövő jele volt. AZ EMBERI TALÁLKOZÓ 1967. JANUÁR 5-ÉN, csütörtökön a Doors autóval felment San Franciscóba, hogy ott két hétvégén a Fillmore Auditóriumban játsszanak. Bill Graham, a Fillmore híres impresszáriója úgy kérte fel a Doorst, hogy soha nem hallott tőlük semmit, csak a Jim Morrisonról megjelent fényképet látta. Joel Brodsky a fotón valóságos görög istent csinált Jimből, és Graham erre harapott rá. Graham imádta Mick Jaggert, akiben az éles elméjű rocksztár megtestesülését látta, és gyakran mondta az üzlettársainak, hogy szeretné megtalálni az amerikai Rolling Stonest. Talán ez lesz az. (Jac Holzman később azt állította, hogy ő kérte Grahamet, hívja meg a Doorst, de olyan keveset fizetett, hogy az még repülőjegyre is alig lett volna elég.) Jim San Franciscóban volt a legboldogabb gyerekkorában, valakivel el is fuvaroztatta magát a régi Morrison-házhoz Alamedában. San Francisco a Vízöntő jegyében, 1967-ben éppen azon igyekezett, hogy egy egységes, új kultúra felépítésével újra kitalálja az amerikai civilizációt. A városnak újfajta elképzelései voltak a képzőművészetről,

a költészetről, a zenéről, a filozófiáról, a lakásépítésről, a bioételek-ről, az LSD-ről és más kábítószerekről. Millenárisra szervezetek, mint például a Diggers, ingyenes étkezést és gyógykezelést nyújtottak. A zenekarok, mint például a Dead és az Airplane, együtt laktak öreg, viktoriánus házakban. A Haight-Ashbury hippijei, a Berkeley radikálisai és az oaklandi Fekete Párduc párt valamennyien a maguk módján új világokat kerestek, és új módon kívántak élni. A zenei élet is kezdett elhíresülni a fény-show-knak, törzsi táncoknak és a titokzatos, transzperszonális rítusoknak köszönhetően. A Fillmore-ban a Doors új műsorral állt elő a Young Rascals és a Sopwith Camel előtt. A drámai „When the Music's Over”-rel kezdtek, amiből lélegzetvétel nélkül, robbantak bele a „Break On Through”-ba. A második részben Robby flamencoszólóját „Spanish Caravan”-ban a „Crawling King Snake” hosszú bluesörömzenéje követte. Jól fogadták őket, és Bill Graham azt mondta a Doorsnak, hogy játszhatnak a Fillmore-ban, amikor csak akarnak. De a következő hétvégén Jim felszívódott. Megint ki voltak plakátozva a Fillmore-ban a Grateful Deaddel és a chicagói blues-zenész, Junior Wells csapatával együtt. Péntek este, amikor már közeledett a kezdés ideje, a Doors roadjait ugrasztották (Robby testvérét, Ront és a tizenéves Long Beach-i szörfös Bill Siddonst), hogy találják meg Jimet, de az nem került elő a fellépésre. A Fillmore egy veszélyes fekete negyed kellős közepén volt, és akadtak, akik attól féltek, hogy Jimet a helyi bandák kapták el. A dühös Bill Graham arra kényszerült, hogy a Doors-rajongóknak visszafizesse a jegyet. Másnap viszont Jim besétált Bill Graham irodájába a Fillmore bejárata fölött, és szégyenlősen bocsánatot kért, mondván hogy Sacramentóban volt egy lánnyal, berúgott, és háromszor végignézte egy moziban a Casablancát. Grahamre nagy hatással volt Jim józan őszintesége, választékosan tisztelettudó magatartása és beszédes pillantása, és erőt véve magán, elfojtotta kitörni készülő haragját. Gra-hamet teljességgel lenyűgözte Jim. „Nekem ő volt az eszményi arc, hang”, mondta Bill később, „és ő írta azokat a dalokat. És nem hordott alsóneműt! Marhára mellbe vágott…” Aznap este aztán a Doors a maximumot hozta Bill Graham kedvéért. Robby flamencoszólója közben, amikor a húrok úgy izzottak, hogy szinte a kif füstjének illatát árasztották, Jim térdre rogyott Robby repkedő ujjai előtt, ahogy a piros Gibsonon játszott. *Kifnek nevezik Marokkóban a cannabist és származékait. (A szerk. megjegyzése) Az Elektra promóciós menedzsere, Steve Harris később azt állította, hogy Jim megpróbálta őt rábeszélni San Franciscóban egy fals halálhírsztorira a sajtóban. „Félrevont egyszer, és azt mondta: »Van egy marha jó ötletem. Mondjuk azt mindenkinek, hogy meghaltam.« Mire én: »Az ötlet tényleg marha jó, Jim, csak még senki sem tudja, hogy te ki vagy.« Jim Morrison türelmetlenül várta, hogy híres lehessen, mintha csak

sejtette volna, hogy nincs sok ideje. „Jimnek mindig kevés volt az, amit elértünk”, mondta Robby Krieger. „Az volt a véleménye, hogy legalább akkorának kell lennünk, mint a Rolling Stones. Sosem tudtak számára elég gyorsan történni a dolgok. Olyanokat mondogatott folyton, hogy: »Miért nem megy ez gyorsabban? Nézd csak meg a Beatlest, azok sutty, már fent is voltak a csúcson!« EGY SZÉP TÉLI SZOMBATON, január 14-én Jim és társai harmincezer másik környékbeli hasonszőrűvel együtt részt vettek a Golden Gate Parkban tartott, idillikus „nagy emberi találkozó”-n. A „törzsek gyűléséinek is nevezett fesztivál nagy lendülettel indította a később a „szeretet nyará”-ba torkolló folyamatot: először ez hozta össze az ellenkultúra különböző ágait, a virággyerekeket a háborúellenes szervezkedőkkel, a költőket a motorosokkal – a Pokol Angyalainak tagjaival, akik híresek lettek arról, hogy ők vállalták a rendfenntartás feladatát a fesztiválon, amire még egy békés tömegben is szükség volt. Jim a színpad közelében helyezkedett el, és látta a legtöbb helyi zenekart: a Deadet, az Airplane-t, Country Joe-t és a Fisht, a Charlatanst és a Quicksilver Messenger Service-t. Dizzy Gillespie egy bigband élén lépett föl, a zenekarok közti szünetekben pedig a város költői varázsolták el a hatalmas tömeget. Allen Ginsberg mantrákat kántált, és azt énekelte: „Békét Amerikának, békét Vietnamnak!” Szavalt Gary Snyder, Lawrence Ferlinghetti és Lenore Kandel. Timothy Leary a pszichedelikus imáit olvasta fel. Alan Watts a zenről beszélt. Michael McClure előadta csípős, blank verse-ben írott költeményeit. Jim és mások LSD-től fűtve a virággyerekek között kószáltak ezen a szép, kalandos napon, ami mintája lett az évtized hátralévő részében rendezett nagyszabású rockfesztiváloknak, a popkultúra e nagy eseményeinek. Jimre nagy hatással volt az esemény, inspirálta. „A város egy szertartást keres, hogy a töredékeit egyesítse”, nyilatkozta egy riporternek nem sokkal később. „A Doors is egy ilyen szertartást keres, egy elektromos menyegzőféleséget.” 1967. JANUÁR 18-ÁN Jim New Yorkba repült. Másnap este kezdte a Doors az ondine-beli második felépéssorozatát. Jim csíkos ingben és gyűrött farmerban fogott bele a „When the Music's Over”-be egy olyan telt ház előtt, melynek közönsége ezt a dalt még nem ismerte, mert nem volt rajta a lemezen. A divatos társaság abbahagyta a táncot, és figyelmesen hallgatta a legelső olyan rockdalt, melynek szövegét az ökológia inspirálta („Mit tettek veled, óh, Föld?” – Hobó fordítása), amely a megváltásért és szabadulásért fohászkodó apokaliptikus kiáltással zárult. Ez után kilencven perccel, az elképesztő, végig szokatlanul gyors tempójú előadás végén, a vulkánkitöréshez hasonlító „The End” csúcspontján Jim vérfertőző dühében felugrott, és beverte a fejét a klub túl alacsony mennyezetébe. Öt percig kicsit kába volt, aztán összeesett. A színpad előtt álló lányok azt hitték, ez is a műsor

része. De Ray látta, hogy Jim nem fest valami jól, mire a roadok kivitték a színpadról. Az öltözőben sikerült magához térnie, sőt később, hogy még jobban magára találjon, egy csinos Warhol-követő furulyázott is neki, de azt senki sem tudta New Yorkban, hogy az illető milyen nemű. Egy este felbukkant az Ondine-ban Tandy Martin is, aki hallott a Doors körüli felhajtásról. Azóta nem látta Jimet, hogy az érettségizett. Tandy férjhez ment az underground hetilap, a The East Village Other irodalmi szerkesztőjéhez, és most telefonon hívta fel Jimet, aki megígérte, hogy felíratja a nevét a bejáratnál. Azonban végül mégsem íratta föl, így aztán Tandynek meg kellett vennie a négydolláros jegyet, plusz kifizetnie az ötdolláros kötelező fogyasztást is. Amikor megtalálta odabent Jimet, az semmitmondóan mosolygott, egyenesen elnézett Tandy feje fölött, és azt mondta neki, hogy most üzleti megbeszélése van a fenntartott VIP-irodában, de majd később megkeresi Tandyt. Nem kereste meg. Tandy nagyon furcsa érzéssel ment haza a koncert után. Ez a második ondine-beli fellépéssorozat indította el a Doors flörtjét az underground sajtóval. A Village Voice befolyásos kritikusa, Richard Goldstein lelkesedve írt arról a sejtelmességről és drámai légkörről, ami a Doors két lábon járó fallikus szimbólumát, Jim Morrisont övezte. A Crawdaddy nevű fanzin dicsérte a Doors energiáját, hitét, és azt, amit a lap főszerkesztője, Paul Williams hiteles szenvedélynek nevezett, és amit a többi amerikai együttesnél hiányolt. (Jim figyelmesen olvasta ezt, az Elektra New York-i irodájában pedig elkérte a neki érkezett rajongói leveleket, és teljes elragadtatással bogarászta végig őket. Az érdeklődését felkeltő leveleket személyesen válaszolta meg.) A zene szüneteiben a szokatlanul kedves Andy Warhol suttogott Jim fülébe, a maga passzív-agresszív módján hízelgett, mert még mindig nem tett le róla, hogy Jimet meztelenül állítsa a kamerák elé. Warhol egyik lakája, Eric Emerson lányokat szerzett, akik Jimmel töltötték az éjszakát az Albert Hotelban, a 10th Street és az 5th Avenue sarkán. Pár nap múlva Jim Tandy Martinnal ment el Jac Holzmanhoz és családjához vacsorára a West 12th Streeten lévő, rózsafa burkolatú lakásba, és szemlátomást nagyon tetszett neki Holzman kisfia, Adam. Jim jóban akart lenni Jac Holzmannel, akinek uralkodói modora és üzleti hírneve olyan tiszteletet váltott ki Jimből, amire csak nagyon kevés más embert érdemesített. A NEW YORKBAN TÖLTÖTT TÍZ NAP UTÁN a Doors visszatért a Stripre, ezúttal Gazzarrihoz. 1967. február 11-én Jimet letartóztatták botrányos részegség miatt, mert rendőrökkel kötözködött a Whisky előtt. A Doors aztán a Whisky új, San Franciscó-i klubjában játszott két éjszaka, ahol topless go-go girlök táncoltak. Jim környezetében észrevették, hogy már nem szed annyi LSD-t, mint korábban, viszont többet iszik. Közben folyton jegyezgette a dalokat, amelyeket a fejében hallott: „People are strange, when you're a stranger” – „Furcsa a nép, ha idegen vagy…” (Hobo fordítása), és ezekből állt össze a következő lemez, a Strange Days alapanyaga.

Február 18-án aztán megint a Stripen szerepeltek, a Sunset és a Vine sarkán álló Hullaballoo-ban, ami a swingkorszak Moulin Rouge-a volt. Aznap éjjel Jim megint találkozott a kedves Pam Millerrel, aki még mindig – nagyjából – ártatlan volt, de megérte vele foglalkozni. A lány rockkurtizánnak született, nemsokára ő alapította meg a Zappa köré szerveződött csajok klikkjét, a GTO-t (Girls Together Outrageously, kb.: Bőszen Összetartó Csajok). Pamela még csak nemrég tudta meg, hogy a koncertet mindig megelőzi egy sound check, amikor a zenekar beállítja a hangzást, ezért aztán már délután négykor megjelent a klub hátsó bejáratánál. Végighallgatta, ahogy a Doors szerelését letesztelik, és beállítják a hangszinteket. A lány saját tervezésű, fekete-fehér csíkos, harangszoknyás toalettet viselt, és az újra megtöltött trimaros üveget szorongatva várt, remélve, hogy Jim Morrison egyszer csak előkerül – a vörös hajú nélkül. Úgy is történt, Jim öt körül kijött, felcsípte Pamela kisasszonyt, bevitte a színpad mögé, és keményen pettingelni kezdett vele, miközben a Trimart sem hagyták ki. Pamela kisasszony később így írt erről: „Úgy olvadtam el a szájában, mint a méz. A testem teljesen átváltozott ragacsos folyadékká, és Jim keze mintha égő lyukakat ütött volna az arcomon, ahonnan még több méz ömlött ki.” Valaki a színpadra hívta Jimet, hogy az éneket beállítsák, ezalatt Pam ott ült, és próbált magához térni. Mikor Jim visszajött, kézen fogta Pamelát, és felvitte magával egy rozoga létrán a sötét padlástérbe, a klub fölötti tetőgerendákhoz. A sarokban régi spotlámpák rozsdásodtak. Jim fogta Pamela rojtos pézsmabundáját, leterítette a földre, és ráfeküdtek. „Jim, drágám, én még szűz vagyok…”, rebegte Pam. „Micsoda arca volt!”, mondta később Pamela. „Az isten egyik legcsodálatosabb adománya volt ez az arc, mellyel a rock and rollt megajándékozta. És ott volt, ott mozgott fölöttem, az ajka szétnyílt, a szeme lehunyva…” Azután a közös Trimar-ködön át, valahol messze alattuk meghallották a „When the Music's Over” kezdőhangjait. Jim felült. „Hé, a francba! Én jövök!”, nevetett, és úgy csúszott le a létrán, mint egy tűzoltópóznán. Pamela kisasszony követte őt, és egyszer csak a színpadon találta magát a Doorsszal, a tömött Hullabalioo előtt, miközben Jimből kiszakadt a számot indító rettenetes üvöltés. Valaki benyúlt Pamért, és lelökték a színpadról. Lentről aztán végignézte, ahogy Jim teljes gőzzel, tökéletesen tisztán énekelte végig a koncertet. A koncert után, hajnali kettőkor a lány ütött-kopott Oldsmobile-ján körbefurikáztak Hollywoodban. A lány odabújt Jimhez, mintha járnának egymással. Pamela azt meséli, Jim arról beszélt, hogy az egész rocksztárság csak egy színjáték, s hogy ő költőként akar híres lenni. Azt is mondta, hogy a Trimar „árt a fejünknek”, és miközben a Tiny Naylor felé tartottak, hogy valamit egyenek, megállt az út szélén, és kidobta a trimaros üveget az ablakon. „Most már nem tudunk kísértésbe esni”,

mondta a lánynak. Datolyás magos kenyeret majszoltak, és narancslevet ittak, amint a nap a dombok fölé kúszott, azután elmentek az olcsó motelba, ahol Jim éppen lakott, mert – mint mondta – éppen összeveszett a barátnőjével. Pamela kisasszony: „…további simogatások után Jim kiszállt a kormány mögül, és azt mondta: „Szeretnélek újra látni. Gyere el, látogass meg itt, vagy hívj, amikor csak akarsz.« De amikor felhívtam, már kijelentkezett onnan. Micsoda pech!” A MÁTRIX-SZALAGOK A DOORS RENDSZERESEN FELLÉPETT 1967 februárjában Los Angelesben, leginkább Gazzarri klubjában és a Hullaballoo-ban. Február 22-én a völgyben a Byrdsszel és a Buffalo Springfielddel együtt jótékony célú koncertet adtak, hogy segítsék azt a szervezetet, amelyik a rendőrség és a Stripre járó fiatalok közötti feszültségek rendezésén dolgozott. De a hosszú hajú srácokat, akik a woodlandi dombok közt rendezett bulira tartottak, a rendőrök zaklatták, és sokukat le is tartóztatták – ezt Jim Morrison nem mulasztotta el bejelenteni a színpadon szarkasztikus hatalomellenes megjegyzések kíséretében. A Gazzarrinál adott egyik koncertjüket megdicsérte a Los Angeles Times, és ez volt az első alkalom, hogy egy „komoly” sajtóorgánum írt a Doorsról. A szerző megemlítette a „vibráló” zenekar drámai hatását a zsúfolt nézőtéren táncoló srácokra, és idézte Jimet, miszerint az ő zenéjük „ősi és személyes”. Márciusban a Doors újra San Franciscóba ment, ahol egy olcsó motelban szálltak meg. Az Avalon Ballroomban játszottak Country Joeval és a Sparrow-val, és Jim ekkor adta elő nyilvánosan először a Doorsszal a „Moonlight Drive”-ot, azt a kísértő dalt, amit legelőször Raynek énekelt el a venice-i strandon. A számot kiegészítették egy félig improvizatív középrésszel, amit csak „Halak a barátaidnak” címszóval emlegettek. A „Back Door Man”-ben Jim szájharmonikázni próbált, de minthogy a hangszeres játékhoz nemigen volt tehetsége, csak néhány siralmas nyekergés meg hörgés jött ki a hangszerből, s az is tempón kívül, hiába próbált együtt játszani a gitárral. A koncertet szalagra vette az Avalon: ez lett a Doors legkorábbi fennmaradt élő felvétele. Az avalonbeli fellépés után még Friscóban maradtak, hogy öt estén át a Mátrixban játsszanak, abban a kis zenés klubban, amely részben az Airplane énekeséé, Marty Baliné volt. A klubnak csak száz főre szólt az engedélye, úgyhogy 1967 márciusának elején a Doors koncertjei viszonylag visszafogottra sikerültek. Jim és a zenekar arra használták a helyet és a város progressszív légkörét, hogy új anyagokat és új hangzást dolgozzanak ki. A Doors már majdnem másfél éve létezett, és Jimnek az volt a véleménye – Raynek beszélt erről –, hogy új irányban

kellene továbbhaladniuk, határozottabban a blues irányába. (Jimet az is befolyásolta, hogy akkoriban látta a Canned Heatet, azt a Los Angeles-i blues-rock együttest, amelyet egy évvel az előtt alakított meg két lemezgyűjtő: Bob Hite és Al Wilson. A Canned Heat erőteljes, modern verzióit játszotta a régi Skip James Delta bluesoknak, és Jimnek nagyon tetszett a zenekar természetes megjelenése, az utcai öltözék, a szakáll és a maximális elkötelezettség, hogy a régi bluesokat tisztán, sallangmentesen mutassák be.) A Mátrixban a Doors új anyagokat próbált ki, ahogy egy évvel korábban a Whiskyben dolgozgattak a számaikon. Úgyhogy a lényegre törő koncertjeik most oldott rhythm and blues örömzenékkel bővültek, amikre Jim szövegeket rögtönzött. Sorokat vett át Lee Dorsey dalából, a „Get Out of My Life Woman”-ből, és közbeiktatta egy új versét, „The Devil Is a Woman”-t (Az ördög egy nő), aminek címe Von Sternberg egyik legnagyobb filmjének címére rímel. Jim a saját ötleteit régi dalokba szőtte bele, így játszották a „King Bee”-t, a „King Snake”-et, a „Who Do You Love?”-ot – ez utóbbit gyors tempóban, csúszkáló gitárszóval és Jim pikírt közbeszólásával: „Szereted őt? Szereted őt? Szereted?” Valószínű, hogy Jim tisztában volt vele: amíg ő máshol járt, a nője az ivócimborájával, Tom Bakerrel kefélt a Laurel Canyon-beli zöld viskóban. Pam gondoskodott róla, hogy Jim ezt megtudja – ez egyfajta bosszú volt Jim egy korábbi hűtlenségéért. Pamela ezt a kalandját szándékosan nagy nyilvánosság előtt játszotta el, tüntetően nyaltafalta a pasasát a Stripen, és a zenekarok környékén forgolódó csajok ezen csámcsogtak is jó ideig. „Tűnj az életemből, asszony!”, szólt a dal. „Nem szeretsz te már engem.” De Jim se volt szent. Az egész zenekart kitették miatta a motelből, mert egy (nagyon!) fiatalkorú lányt próbált észrevétlenül kicsempészni a szobájából, ahol a lány az éjszakát töltötte: együtt fürdött Jimmel, aki aztán a kádban elaludt. JIM ÚJ DALOKAT ADOTT ELŐ a Mátrixban, másokat meg kiforgatott: új verseket és látomásokat írt bele a dalokba. A nagyszerű „People Are Strange” is itt hangzott fel először, amit Jim a Laurel Canyon egyik domboldalában írt, közel a házhoz, amelyben John és Robby laktak. Az „Unhappy Girl” szerelmes és bosszúszomjas előadásban hangzott el. A fennmaradt szalagok arról tanúskodnak, hogy a már megírt dalokba új költői alkotásokat illesztett be. A „When the Music's Over” közepén két ilyen is volt, a „Who Scared You?” (Ki „ijesztett meg?) és az „Everything Will Be Reported (At night your dreams will be recorded)” (Mindenről jelentés készül – éjjel az álmaidat is rögzítik). A „The End” heves csúcspontját két versbetét késleltette, amelyeket azon a tavaszon Jim többször is előadott, „Fali Down Now, Strange Gods Are Approaching” (Vesd magad a földre, különös istenségek közelednek) – ez volt az egyik. A másik, melyet az apa megölése utáni ponton illesztett be, így hangzott: „Tudod-e mozdulatlanul nézni a lángoló képeket? Markold fel ezeket

a hamvakat, emeld az arcodhoz. Hadd égjen tisztán a füstölő. A lángok feljebb kúsznak a falakon. Ez a vége mindennek, amit szeretünk – a nekünk kedves időknek.” A dobos itt dobta le a bombát, és: „Mama? Meg akarlak…” JIM TOVÁBB JÁRTA AZ ORSZÁGOT, közben pedig Pamela kitombolhatta magát, a Doors ugyanis 1967 márciusában harmadszor is keletre repült, hogy az Ondine-ban töltsön három hetet a klub házi zenekaraként. Minden híradás arról számolt be, hogy Jim tombolt, őrjöngött, és elképesztő energiát vitt bele az előadásokba, amelyek a „Back Door Man”-nel kezdődtek, majd utána rögtön berobbant a „Break On Through”. Ezek voltak a Doors legjobb klubkoncertjei, és kellett is, hogy azok legyenek, mert az Elektra odacsődítette a sajtót a bulikra. Jim Morrison, akit az ellentétes érzelmek rettenetesen dobáltak a nője és a cimborája miatt, üvöltött a féltékeny dühtől, és ölni tudott volna. New York még ilyet nem látott. A sajtó zabálta ezt: micsoda buli! A kereskedelmi magazinok – a Cash Box, a Billboard, a Record World – lelkesedtek. Richard Goldstein a Village Voice-ban szinte szerelmet vallott Jimnek, a szövegeit „művelt, tömör és baljóslatú anyag”-nak nevezte. A Doorsról azt írta Goldstein, hogy „ők a Nagy Szám, imádják, irigylik őket, és beszélnek róluk. Már nem titok: a Doorstól padlót fogsz majd te is.” Eleinte majdnem minden este ott volt Andy Warhol, mert még mindig azt remélte, hogy Jim főszerepet vállal az új filmjében. Jimen látszott, hogy ki van akadva, és sokat ivott. Az Ondine-ban hatalmas italszámlát csinált. Szexuális vágyainak nem volt határa, mindenkit megpróbált megkefélni, aki arra járt. Warhol leírja a POPism című memoárjában, hogy Jim a bárnál csitrikkel verette ki a farkát, miközben döntötte magába a koktélokat meg a drogokat. Többször Warholék cipelték ki a klubból, és fuvarozták haza a West 45 íh Streetre, ahol lakott. Körbejárt az a történet is, hogy az éppen mulató Jim Morrison sárrészegen és benarkózva megpróbálta betörni Jac Holzman lakásának ajtaját hajnali négykor, mialatt a cég főnöke bent reszketett a családjával. Akik azt állítják, hogy ott voltak Jimmel, mesélik, hogy Jim ráadásként még belehányt a liftbe. De Holzman köti az ebet a karóhoz, hogy ez sosem történt meg, és nem is történhetett, mert egy New York-i éjszakás portáson még egy berúgott Jim Morrison sem juthat át. Jim rengeteget beszélt Pammel telefonon, amitől csak még rosszabb állapotba került. Valószínűleg ez volt az a helyzet, amiben – mikor a Doors menedzserei azt mondták, hogy Jim inkább ne vállaljon meztelenül filmszereplést. KIS, VÖRÖS SELYEMSZÍV 1967 ÁPRILISÁBAN a Doors Kaliforniában, megpróbálták

minden hétvégén rockelőadásaikat

máshol játszott sikerre vinni

diákcentrumokban, hokipályákon és vásártereken – Fresnótól Mércédig. Április 9-én újra Los Angelesben játszottak a Jefferson Airplane-nel a Santa Monica-i mólón. Már egy hónapja nem léptek fel otthon, és a Doorsrajongók nagyon várták a zenekart – meg is töltötték a 3800 fős nézőteret. A Doorsnak ez volt az első beltéri monstre koncertje, úgyhogy Jim új színpadi mutatványt talált ki: a színpad legszélén egyensúlyozott, mintha kötélen táncolna, miközben a zenekar a „Light My Fire” szólóit játszotta. Jimnek ez ugyanolyan izgalmat okozott, mint amikor ember-legyet játszva erkélykorlátokon és magas épületek tetején egyensúlyozott. A közönségben egyre nőtt a feszültség, amint azt figyelték: leesik-e Jim. Leesett bizony: a gitárszóló közepén elvesztette az egyensúlyát, és vagy két és fél métert zuhant – szerencséjére a színpad előtt álló, meglepett lányokra, akik felfogták az esést. JIM KIBÉKÜLT PAMELA COURSONNAL. Városszerte együtt mutatkoztak, és nagyon turbékoltak. Kölcsönösen szerelmet és bizalmat fogadtak egymásnak Pam sötét kis kéglijében, és Jim vásárolt neki egy csomó cuccot, amit akart, főleg ruhákat és fegyvereket (Pam Lugerpisztolyokat gyűjtött). Pam egy kis, vörös selyemszívet hímzett a farmerja fenekére, pont ánusza fölé, amiről a helyi pletykások rögtön tudták, hogy ezzel azt nyilvánította ki, mi jár a pasija fejében, ha kettesben maradnak. Pam nagyon szerette a „Jim Morrison barátnője” szerepet, és megint Mrs. Morrisonnak nevezte magát. Erőssé tette a tudat, hogy visszakapta Jimet. Arrogáns volt vele, nem félt semmitől, sőt fenyegetően viselkedett – viszont félénkké változott a nyilvánosság előtt, baráti körben pedig vakmerő volt és jópofa. Szórta Jim pénzét, és élvezte, hogy ezt teheti. Az terjedt el róla, hogy kóstolgatja a heroint is, amit egy barátjától szerez – „egy valódi francia gróftól” – állította Pamela, de nem sokan hittek neki. Ezenközben Jim borongós volt, látszott, hogy nagyon maga alatt van. Szótlan lett, a barátságtalanságig. Mirandi Babitznak, – aki nadrágot varrt neki, és ehhez méreteket kellett vennie, azt mondta, hogy rondának tartja magát, és nem képes a sajtóban megjelent képeivel versenyezni. Babitznak az volt a benyomása, hogy Jim Morrison komoly depresszióban szenved. Jim nem vitte magával Pamelát Gavin Lambert forgatókönyvíró Andy Warhol tiszteletére rendezett bulijára a Santa Monica Canyonba. A hollywoodi fiatalság gyúlt össze ott, és a csodabogár Tiny Tim zenélt nekik, például Warren Beattynek, Julie Christie-nek és Tuesday Weldnek (akivel Warhol nagyon szeretett volna találkozni). Jim összefutott itt a filmrendező Roman Polanskival és a feleségével, a színésznő Sharon Tate-tel, aki részeg volt. Megjelent Janis Joplin is, a Big Brother and the Holding Company szenvedélyes, reszelős hangú énekesnője, akin kézzel varrott, gyűrt bársonyruha volt és néhány pávatoll, és a rá oly jellemző Southern Comfort-os üveget tartotta a kezében.

Jim Janis mellé telepedett le, és átkarolta. Ο skót whiskyt ivott. Jim kérdezett ezt-azt Janistői, aki elmondott pár dolgot a zűrös texasi középiskolás éveiről, ahol gúnyolták és kerülték a többiek, mert szegény volt a családja. Egy óra elteltével – mialatt sok ital és pár tabletta is elfogyott –, amikor Janis túl harsányan kezdett nevetni valamin, amit Jim mondott, Jim megmarkolta Janis haját, és egy hirtelen mozdulattal odanyomta a fejét az ágyékához. Szörnyű jelenet volt. Akik a közelükben álltak, hátrahőköltek. Janis a megszégyenítéstől dühösen pofon vágta Jimet. „Seggfej!”, vetette oda neki Janis, és távozott. „Tudom, hogy egy seggfej vagyok”, mondta Jim. Később, amikor Janis már menni készült, Jim – még az előbbinél is részegebben – megállította a kocsiját, és megpróbált beszélni vele. A szemtanúk azt mesélik, hogy Janis letekerte az ablakot, Jim odahajolt, hogy bocsánatot kérjen, mire Janis széttörte a fején a Southern Comfort-os üvegét, majd hangosan szitkozódva elhajtott. Sokkal később, amikor már mindenki távozott, a magatehetetlen Jim Morrisont betették egy taxiba. 1967 ÁPRILISA. A Doors játszott a pszichedelikus Avalon Ballroom-ban a Steve Miller Banddel, azután felléptek a San Fernando Valley egyik klubjában, a Taft Highban. Többször játszottak a Kaleidoscope-ban, a Sunset Strip új rockklubjában, ami a Ciro helyén létesült. Április 29-én, a Santa Barbara-i fellépésükön, amikor a Grateful Dead mellett játszottak, a Dead hangmérnöke és LSD-alkimistája, Owsley Stanley III. (aki atyja volt az úgynevezett „designer”-dro-goknak) megajándékozta Jimet egy teli zacskó házilag készített „Purple Haze” LSD-25-tel. Jelentős gesztus volt ez, hiszen a Dead zárt közösséget alkotott, és ritkán ismerték így el azt, aki nem tartozott közéjük. De Jim már akkor szinte teljesen felhagyott az LSD-vel, és Owsley ajándékát jórészt szétosztogatta aznap éjjel a színpad mögött gyülekezőknek. A THE DOORS ALBUM EKKORRA MEGREKEDT a slágerlista közepén. A rádiósok azt mondták az Elektrának, hogy a „Light My Fire”-ből egy slágerlistás változatra van szükség, úgyhogy Paul Rothchild megvágta a felvételt a Sunset Sound stúdióban: kioperált belőle ötperc-nyi unalmas instrumentális szólót, ezzel Robby Krieger dallamos transzcendentális kísérletét két perc ötven másodpercnyi, „rádióbarát” változatra csökkentette. A zenekar meghallgatta az elkészült változatot, és senki sem emelt kifogást. Az Elektra 1967. május elsején adta ki a „Light My Fire” kislemezt, a Β oldalon a „Crystal Ship”-pel. Ez a lemez erre a nyárra volt kitalálva, a híres „szeretet nyarára”, és a Doors pályája ezzel a lemezzel hirtelen olyan magasra ívelt, amit még a látnoki képességű Jim Morrison sem sejthetett előre. Ekkoriban töprengett el Jim komolyan azon, hogy mit is csinál ő voltaképp. Jerry Hopkinsnak így mesélte: „Elmondom, mi ejtett gondolkodóba. Westwoodban elmentem egy este moziba (Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjét látta), aztán meg bementem egy

könyvesboltba vagy valamilyen másik boltba, ahol cserepeket árulnak meg naptárakat meg apróságokat. És ott egy nagyon szép és intelligens – úgy értem ezt, hogy érzékeny és nyitott – lány felismert, és odajött köszönni. És arról a bizonyos dalról kérdezgetett (a »The End«-ről). Éppen sétálni volt egy ápolónővel, egyórás kimenőn, mert a UCLA neuropszichiátriai osztályán lakott. Kiderült, hogy ő is a UCLA-n tanult, rákapott a kemény drogokra, és vagy önként bevonult elvonókúrára, vagy valami rokona bedugta oda. Mindegy, azt mesélte, hogy a kórteremben sok fiatal nagyon szereti ezt a dalt. Először azt gondoltam: »ugyan, hülyeség«, de aztán elbeszélgettem vele, mondtam, hogy a dal csomó mindent jelenthet, olyan, mint egy útvesztő vagy egy kirakós, amin gondolkozni kell. Mindenkinek a saját helyzetéhez képest kell értelmeznie. Én nem tudtam, hogy az emberek ilyen komolyan veszik a dalokat. Akkor jöttem rá, hogy talán gondolnom kéne a következményekkel. Pedig ez nevetséges, mert… (dalszerzés közben) az ember nem gondol a következményekre, nem is tud.” A Doors a második lemez felvételeit 1967 májusában kezdte el Paul Rothchilddal és a hangmérnök Bruce Botnickkal a Sunset Sound stúdióban. A „People Are Strange” és a „When The Music's Over” új változatán kezdtek dolgozni. A költő Michael McClure, akire nagyon nagy hatást tett a Doors-lemez víziós költészete, meglátogatta őket a stúdióban, ahol telefonszámot cserélt Jimmel. Ezután a Doors újra turnézni indult, ahonnan csak nyáron tértek vissza a stúdióba, amikor az már négysávosról nyolcsávosra bővült. Jim és Pamela megnézték McClure darabjának, A szakállnak Los Angeles-i előadását. A darabban Billyt, a kölyköt játszó Dennis Hopper letépte Jean Harlow bugyiját, és úgy tett, mintha a szájával elégítené ki – mindezt a mennyországban. Los Angelesben -nem úgy, mint San Franciscóban – az erkölcsrendészet nem lépett közbe. Az éppen futó sláger Jimi Hendrix „Are You Experienced?” című száma volt. Jim noteszában fennmaradtak azoknak a filmeknek a címei, amelyeket valószínűleg akkoriban látott: Nagyítás (Blow up), Diploma előtt (The Graduate), Egyenesen szembe (Point Black), Az algíri csata (The Battle of Algiers). Ugyanitt jegyezte fel az idézetet Marshall McLuhan bestseller tanulmányából, a The Medium Is the Massage-bóh „Használjuk a médiumot narratív eszközként.” Májusban hat estén keresztül a Doors újra a Whiskyben játszott. Azóta nem léptek itt föl, hogy nyolc hónappal korábban kirúgták őket. Úgy volt, hogy a Byrds előtt fognak játszani, de a nagynevű csapat éppen oszlófélben volt, ezért Jim McGuinn lemondta a fellépést. (Helyettük a Buffalo Springfield jött.) Az első estén a vadonatúj fekete bőrszerelésbe öltözött Jim Morrison benyomott rendesen, zavart volt és nyúzott. Az instrumentális részek alatt úgy kapaszkodott a mikrofonállványba, mint akinek ez az egyetlen támasza az életben. Leginkább csak akkor adott életjelt magáról, amikor elkínzott üvöltéseket hallatott.

A Doors utolsó whiskybeli fellépését 1967. május 21-én tartotta. A rádiók mind a „Light My Fire”-t harsogták, és a szám gyorsan haladt fölfelé a listákon a nagy, országos siker felé. Hamarosan a Doors olyan híres zenekar lett, hogy többé már nem tudott kaliforniai klubkoncerteket adni. Egészen új idők következtek. AZ ÉLETERŐ VOLT DERŰSEN, VÉRESEN Ian Whitcomb huszonhat éves volt, és a brit zenei invázió részeként landolt Amerikában. Egy sikerszámot mondhatott a magáénak, a „You Turn Me On”-t, amely egy popszám volt, szexi lihegéssel – nagy siker a homokosbulikon, és 1965-ben az első tíz közé is bekerült a slágerlistán, de aztán: semmi. Azért csak letelepedett Los Angelesben, mert ez volt az események középpontja, és egy született brit könnyen bejuthatott a poptévéadásokba. George Sherlockra bízta a sorsát (aki állítólag modellje volt a Rolling Stones számának, a „Under Assistant West Coast Promo Man”-nek), és várt, hogy történjen már valami. De semmi sem történt. 1967 nyarán Whitcomb egy olcsó motelszobában ébredt. Nemrégen járt otthon, Angliában, és most azt kérdezte magától: ugyan mit keres megint itt, a pokolban? Még pizsamában felkapott egy könyvet, és átvánszorgott a közeli Copper Skillet nevű éjjel-nappali kávézóba a Sunset és a Gower sarkán. Odaült a pulthoz, rendelt magának egy szendvicset, és kinyitotta a könyvét. Egy perccel később egy rekedtes, enyhén déli akcentusú hang odaszólt neki: – Én fejből tudom azt a verset, amit olvasol. Jim volt az, tetőtől talpig bőrszerelésben, és az arcán kétoldalt lenőtt, bozontos barkóval. Whitcomb persze már látta Jimet az újságokban, és tudta, hogy a rádióban most éppen ő fut. Jimet fel lehetett ismerni, de épp kialvatlan, fáradt és nagyon nyúzott volt. „A szemén látszott a töprengés”, emlékezett Whitcomb, „de amögött üresség volt. Úgy nézett ki, mint egy szereplő az Illusztrált Klasszikusok könyvsorozatból.” Jim húsos szendvicset evett, és előtte is egy nyitott könyv feküdt. Whitcomb észrevette, hogy Jim figyelmét nem kerülik el a férfi kuncsaftok némelyikének elismerő pillantásai (a környéken elég sok homokos lakott). Whitcomb: – A buzikurvaszerű megjelenés mögött éreztem a jó nevelést. Brit szokás szerint tartotta a kést meg a villát, a hangja udvarias volt és határozott. És ott volt a civilizáltság nyilvánvaló jele: a nyitott könyv. Jim éppen Nietzschét olvasott. Whitcomb Jim Morrisonnal nem akart poppletykákról fecsegni, ezért óvatosan annyit mondott: „A késő viktoriánus szexualitás mindig lenyűgözött.” „Engem is” mondta Jim. „Akarod, hogy bebizonyítsam?” „Mit?”

„Elmondjam a verset?” „Kezdd el, haver.” És Whitcomb legnagyobb csodálatára a feltörekvő rocksztár, Jim Morrison lehunyta a szemét, és hiba nélkül idézte Piers Brighton 1897es, morbid költeményét: Tizenhét éves erős fickó lógott Az öreg tölgyfa ágán, és a holt Tagjait bár nyílvesszők tépték, Mályva- s leander-lángok övezték, Mely oly jól illett hozzá e helyen; Az életerő volt derűsen, véresen. Két arra cirkáló középkorú pasas kiszúrta a két fiatal srácot: a bőr fétisruhát viselőt meg a pizsamást. „Tetszel nekik” ugratta Whitcomb Jimet. „Nem, te tetszel nekik” felelte Jim, aztán vállat volt. „Szerintem mindketten tetszünk nekik.” Whitcomb akkoriban teljesen le volt égve. Leáldozott a csillaga, Jim volt viszont a következő „nagy durranás”. „Mondd csak, hogy csinálod?” kérdezte Jimet. Nem gondolta, hogy Jim ismeri őt. „Sose szerettem a Gerry and the Pacemakerst” mondta elnyújtott hangon Jim. „Mit hogy csinálok?” „Hogy tudsz megmaradni értelmiséginek, és ugyanakkor a srácok téged bírnak?” Jim elgondolkodott, a válasz előtt alaposan szemügyre vette a kihűlt meleg szendvicsét. „Láttalak a Shindigben és a Lloyd Tkaxton-műsorban is [egy több adón sugárzott tévéshow], és te ott ökörködtél, azt sugalltad a közönségnek, hogy a rock and roll marha vicces. Túl komikus voltál. Tragikusnak kell lenni. A nyugati civilizáció a kibaszott kanális felé tart, még csak egy földrengésre sincs szükség, hogy vége legyen. A zenét mi a végső haláltánchoz szolgáltatjuk, és… A, szart. Tudod, mi van? Az igazság a síron túl van. Gyere, meghívtalak.” 1967 JÚNIUSÁBAN adta a ki a Beatles az egységes koncepciójú Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band albumot. Nem találomra összeválogatott dalokból állt, hanem egységes koncepció alapján megkomponált, egymással szoros kapcsolatban álló szerzemények alkották, melyet a Beatles egy ódivatú szalonzenekar szerepébe bújva adott elő. A Sgt. Pepper a tömegkultúra lenyűgöző alkotása volt, amelynek révén a pszichedélia beléphetett a mainstream világába, és meghódíthatta a nyugati fiatalságot azon a nyáron. A Beatles albuma tarolt a listákon, egészen addig, amíg a Doors ki nem billentette onnan a „szeretet nyará”-nak második felében. A dübörgő Doors most volt a legjobb formájában. Június 8-án, épp egy újabb San Franciscó-i és egy New York-i utazás előtt felléptek a Hullaballoo-ban. Amikor a klub forgószínpada begördítette a zenekart,

a leginkább lányokból álló közönség sikoltozni kezdett, és vadul villogtak a vakuk. Fehér fény, fehér vágy – Jim valami undorító morgással indította a „Back Door Man”-t, és a csajok úgy csődültek a színpad lábához, mint az ívó halak. Jim a mikrofonállvány-nyal az ágyékát dörzsölte, a lányok pedig a vágy nyögéseit hallatták a színpad előtt. A rendkívüli intenzitású produkció a felénél járhatott, mikor Jim megbotlott egy kábelban, és elesett. A lányok azt hitték, ez is a „Break On Through” része, és még hangosabban sikítottak. Erre Jim fölkelt, és a mikrofonállvánnyal a földet kezdte csapkodni. Felrúgta és rátaposott, amíg az el nem görbült, majd ismét megragadta, és még vadabb indulattal taposta a nyomorult állványt. Ez valószínűleg megrémítette a lányokat, de csak nézték földbe gyökerezett lábbal. Új mikrofont és új állványt kellett kerítsenek a klubban, hogy Jim be tudja fejezni a koncertet. A következő este a Fillmore-ban léptek fel, amely a legelső olyan táncos hely volt, ahol elektromos zenét játszottak – s most először voltak ők a fő műsorszám. (Előttük az énekes Richie Havens és a Jim Kweskin Jug Band játszott.) Jim késett, és részeg is volt. Bill Graham ordítozott Jimmel, aki ezt figyelemre sem méltatta, amitől Graham csak még dühösebb lett. A „Light My Fire” szólói közben Jim a mikrofont a zsinórjánál fogva pörgette, akár egy elektromos lasszót, veszélyesen közel a közönség soraiban állók fejéhez. Mindenki dermedten várta, mi következik. Graham a színpad felé indult, hogy leállítsa Jimet, aki éppen akkor „véletlenül” elengedte a zsinórt. A mikrofon alaposan fejbe vágta Grahamet, aminek egy csúnya horzsolás lett a következménye, s az, hogy a már amúgy is felpaprikázott Graham egészen kiborult. A buli után Graham mindenkit kizavart a zenekar öltözőjéből, és üvölteni kezdett Jimmel: „ESZEDNÉL VAGY, BASZD MEG?” Jimet mindig kijózanította, hogy egy-egy jól sikerült Doors-bulin felszökött az adrenalinja és teljesen leizzadt, ezért most bocsánatot kért Grahamtől, színlelt őszinteséggel, ami bosszantó módon nem is leplezte a csíny utáni önelégültségét: „Igen, teljesen igazad van. Óvatosabbnak kell lennem. Bizony.” San Franciscóban egy héttel később Ray Manzarek az orgonája tetejére készített tartóba tette a meggyújtott füstölőt: minden Doorskoncert így kezdődött. John Densmore a dobokat próbálgatta, Robby Krieger meg spanyolos akkordokat szórt elektromos gitárjából a tízezer összegyűlt közé, akik a Mount Tamalpais szabadtéri színházban összezsúfolódtak. Amikor Jim Morrison kiténfergett a színpadra pólóban, fekete nadrágban, hegyes orrú csizmában és a hosszú fürtjeivel, a tömeg hatalmas üvöltésben tört ki. A Doors általános lelkesedéstől övezve csapott bele a „When the Music's Over „-be. Jim rendszerint nem szeretett nappal fellépni, de ez a buli része volt a KRFC nevű FM-rádió kétnapos szabadtéri fesztiváljának

(Fantáziavásár és Mágikus Fesztivál néven), ahol több mint húsz fellépő szerepelt: a Moby Grape, a Canned Heat (az ő műsorukat Jim is végignézte), a 13th Floor Elevators, az Airplane, az újjáalakult Byrds, Tim Buckley, Smokey Robinson es a Miracles, Tim Hardin és még sokan mások. Egymás mellett ültek a Pokol Angyalai, a hippik és a Berkeley egyetem diákszövetségének tagjai, és együtt nézték a keményen dolgozó Jimet, aki minden erejével azon volt, hogy ezen a napfényes délutánon is eljusson abba a transzállapotba, mint késő éjszakai koncertjeiken. A szólók közben eljárta sámántáncát, illetve azzal mulattatta a közönséget, hogy felmászott a színpad egyik oldalán álló zászlórudakra. A „The End” csúcspontjára a tömeget teljesen meghipnotizálta. A Doors előadása végén felhangzó éljenzés és taps egyszerre volt tetszésnyilvánítás és a megkönnyebbülés jele. A Mount Tamalpais-beli koncertsorozatra ma úgy emlékezne mindenki, mint az első nagy szabadtéri rockfesztiválra, ha nem homályosította volna el a rákövetkező hétvégén megrendezett montereyi popfesztivál. Fájó pont volt ez a Doors számára, mert mialatt ők San Franciscóban voltak, pont akkor folyt a Montereyben fellépők összeállítása, és a menedzserek vadul lobbiztak, hogy a saját csapatuk is megjelenhessen Jimi Hendrix, a The Who, Ravi Shankar, Otis Redding és más nagy, nemzetközi sztárok mellett. Hendrixet Brian Jones akarta felvezetni. Mindenkit oda vártak, a Doorsot kivéve. Őket kizárták, mert Lou „Folk-Rock” Adler – a fesztivál egyik szervezője – még mindig meg volt sértve Jim Morrison pökhendi beszólása miatt, amikor Adlernek nem kellett a demójuk két évvel azelőtt. Az Elektra emberei és a Doors két teljességgel használhatatlan menedzsere vadul telefonálgattak, szinte könyörögtek, győzködtek mindenkit, hogy a „Light My Fire” lesz a következő a slágerlista-vezető szám. De kerek perec megmondták nekik, hogy az a drámázós seggfej Jim Morrison semmiképpen nem léphet föl Montereyben. A Doors tehát keletre repült, és a fesztivál helyett lejátszották pályafutásuk néhány meghatározó buliját. EROTIKUS POLITIKUSOK 1967 JÚNIUSÁNAK ELEJÉN a Doors egy éjszakai járattal utazott New Yorkba, ahol néhány lendületes előadással kápráztatták el azokat, akiknek megadatott a szerencse, hogy lássák őket. Ezek egyike június n-én, vasárnap este zajlott a Second Ave-nue-n, a Village Theaterben (később, még abban az évben ebből lett a Fillmore East, miután Bill Graham megvette az öreg, Low East Side-i vaudevilleszínházat). A WOR nevű FM-rádió ünnepelte annak egyéves évfordulóját, hogy a műsorukban albumokról szabadon választott számokat kezdtek játszani. A sokszínű, ünnepi műsorban fellépett a Blues Project, a Chambers Brothers és Janis Ian. A közönség tombolt,

amikor Jim színpadra lépett, és a hangerőt úgy feltekerték erre a rangos eseményre, hogy az öreg színház falai valóságosan is beleremegtek. Jim mindent bevetett: kezdve a neo-Artaudrockszínháztól a sámántáncon és a legédesebben búgó baritonján keresztül (az „I Can't See Your Face”-ben) a vérforraló sikolyokig. Richard Goldstein azt írta: „A keze párnát formáz a fülén, Morrison pufók kerub-arcán makrancos ajkak. Úgy áll ott, mint egy Kenneth Anger-teremtmény, aztán odasompolyog a mikrofonhoz, ráfonódik – és üvölt.” Amikor a „People Are Strange” közben a hibás mikrofon gerjedt, Jim csavargatni kezdte, és a keletkező elektromos zajok beépültek a zenébe. A „The End” elképesztő előadását látva, amiben Jim pör-göttforgott, mint a dervisek, miközben a zenekar különös, perzselő arab hangnemekben fortyogott mögötte, a szigorú New York-i közönség állva tombolt. Néhányan még bravóztak is, mint az operában. A Doors-offenzíva a következő estén is folytatódott, ezúttal a Steve Paul's Scene nevű helyen, ahol több este is felléptek június végéig. Ez egy pinceklub volt a 46th Street és a Eight Avenue sarkán, egy valóságos rockkatakomba, ahol a manhattani rockerek éppen formálódó elit rétege és az odalátogató angol sztárok is felléptek, így Paul McCartney és Brian Jones is. Jimi Hendrix gyakran beesett ide késő este a gitárjával, és hajnalig örömzenélt. Június 12-től a helyet megtöltötték a Doors rajongói, akik a Village Theater-beli, hihetetlen koncerttől nagyon fel voltak villanyozva. És a Doors lecsapott. Rettentő hangosan szóltak, ráadásul a tempót is felpörgették: a „Light My Fire”-t például sokkal gyorsabban játszották, mint a lemezen. A „Soul Kitchen” és a „Back Door Man” szinte forrva lüktetett. A „Back Door Man” középrészébe Jim egész sorokat szőtt bele, amelyekből összeállt a „Five to One”, és csukott szemmel elsuttogott egy látomásos történetet (a későbbi „Coda Queen”-t), melyben elmondja, hogy egy fiatal lány megerőszakolta őt Floridában az iskola után, amikor a lány szülei nem voltak otthon. „Én nem akartam megtenni”, ismételte el estéről estére Jim. PAMELA COURSON NEW YORKBA REPÜLT, és Jimmel meg a zenekarral együtt lakott a West 57th Street szállodájában. Jim ekkor – nyár elején – kezdte el írni azt a hosszú költeményt, amely a „Celebration of the Lizard” címet kapta. Jim úgy beszélt róla, mint ami egy színdarab és egy elektronikus szertartás keveréke, ironikus felhangokkal. A Doors New York-i koncertjei az új rockzenei mozgalom térhódítását és valós értékelését is elősegítették. A rock különbözött a rock and rolltól. A rock művészi volt és felnőtt, szemben a közérthető és tini rock and rollal. A rock and roll apolitikus volt és szórakoztató, míg a rock „kemény” és gyakran politikus, s néha olyan lelki távlatokat nyitott, melyek a zenén messze túlmutattak, egészen a radikális politikáig és művészetig. A Doors kaliforniai hazája a tömegtájékoztatás tekintetében még provinciának számított, úgyhogy mielőtt a Doors

azon a nyáron New Yorkba ment, a nemzeti médiumok még nem szerepeltettek olyan rockénekest, mint Jim Morrison, aki dühödten reagál a környezetszennyezésre (a „When the Music's Over”, „What Have They Done to the Earth?” betétjében, ami még nem jelent meg akkor lemezen, de a zenekar élő koncertjeinek központi részét képezte). Jim Morrison ökológiai témát is érintő rockzenéje nagy hatást tett. A Doors azért is jókor érkezett New Yorkba, mert új energiával töltötte fel újságíróknak azt a kis csoportját, akik viszont képesek voltak alakítani a zenei ízlést, és kedvenceiket országos hírre tudták segíteni. Steve Paul, Gloria Stavers, Danny Fields és Lillian Roxon alkották a publicistákból, szerkesztőkből és írókból álló csapat kemény magját, akik a rockot mint médiajelenséget kitalálták, és ők mindannyian szerették a Doorst. (Ráadásul ezek a cinikus New York-iak ki nem állhatták a szemforgató San Franciscó-i bandákat.) A New York-i FM-rádiók kulcsemberei, mint Rosco Mercer, Jonathan Schwartz és Murray the K., játszani kezdték műsoraikban a Doors-lemez számait. A Doors tulajdonképpen szülőatyjává vált a rockújságírásnak azzal, hogy a divatos, ám gyakran értelmetlen pszichedelikus szövegírásba intelligenciát és mélységet vitt. A rock panteonja – Dylan, a Beatles, a Stones, a Beach Boys – már két éve semmit sem lépett. A Doors új „rockszínháza”, amely most bevitte a rockba a klasszikus drámát, új irodalmi lehetőségeket nyitott a popzenéről professzionálisan író kisszámú, ám nagy befolyású kritikusnak. A Life magazin szkeptikus jazzkritikusát, Albert Gold-mant úgy megpuhította a Doors, hogy váltott: a jazz helyett a popzenéről kezdett írni, és a New York magazin korai számaiban az egekig magasztalta Jimet. Jim tulajdonképpen a tenyeréből etette Richard Goldsteint és Paul Williamst, a két legfőbb rockkritikust, akik úgy írtak a Doors szólóénekeséről, mint aki egyesíti magában Lord Byront és Szophoklészt. (Ezek a kritikusok és mások is megkapták a Doors-lemez egy-egy példányát, s mellé az Elektra ajándékát, egy kis hasist fadobozban.) Mike Jahn és Michael Lydon kritikusok is szokatlanul elismerően írtak a Doorsról a New York Timesban. Amint az idézeteket minden mennyiségben ismerő Jim Morrison interjúkat kezdett adni, „gondolati írások” jelentek meg a Doorsról és a rockszínházról a sajtóban, s ezeket gyöngysorként díszítették a költői mélységű mondások, amelyeket Jim maga fűzött föl. „Mi igazából politikusok vagyunk. Mondhatni: erotikus politikusok.” „Eredendően rock and roll banda vagyunk, bluesbanda, egyszerűen csak egy banda – de ez nem minden. A Doors-koncert nyilvános találkozó, mi hívjuk el az embereket egy különleges drámai párbeszédre és mulatságra. Amikor előadunk, egy világ megteremtésében veszünk részt, és ezt a teremtést ünnepeljük együtt a közönséggel. Olyan ez, mint az élő testekkel művelt szobrászat. Ennyi a politikai rész, de a mi hatalmunk szexuális. A koncertekből

szexuális politikát csinálunk. A szex velem kezdődik, kiárad, és elvarázsolja a színpadon zenélőket. Az így születő zene átterjed a közönségre, és kapcsolatba lép velük. Ok aztán hazamennek, és kapcsolatba lépnek a saját valóságukkal, én meg visszakapom az egészet, amikor a valósággal kapcsolatba kerülök. így aztán ez az egész szexdolog egy hatalmas tűzgolyóvá kerekedik.” „Én képeket mutatok fel. Emlékeket ébresztek… a szabadságról. De mi csak kinyithatjuk a kapukat: azokon át nem vonszolhatunk senkit.” „A mi munkánk, az előadás nem más, mint egy kísérlet a metamorfózisra. Mint egy tisztulási rituálé, alkímiai értelemben. Először meg kell legyen a rendetlenség, a káosz időszaka: a visszatérés az ősi katasztrófához. Ebből kell az alkotóelemeket kitisztítani, és megtalálni az új életcsírát, ami minden élőt, minden anyagot és az egész személyiséget megtisztítja – míg végül, remélhetően, ott állsz majd te, úgy, hogy egyesítesz magadban minden kettősséget és ellentétet. Akkor már nem lehet szó jóról és rosszról, csak valami egyesítettről és tisztáról.” Jim még akkor is értelmesen tudott beszélni, ha irdatlanul be volt rúgva. Egy fontosnak mondott interjúban, amit az ideges és riadt Richard Goldsteinnek adott, alig lehetett érteni a motyogását, olyan részeg volt: „Szóval, a sámán… olyan ember, aki rendszeresen kábítja magát. Ο valószínűleg már eredetileg is… egyfajta különleges egyed. És transzba ejti magát: tánccal, pörgessél, itallal, droggal – valahogy. Aztán szellemi utazást tesz és… ööö… leírja ezt az utazást-a törzs többi tagjának.” Aki ezeket olvasta, megértette, amit Jim mondott: hogy a Doors több, mint játék, több egyszerű rockzenekarnál. Jim jelzéseket adott, és az éppen születő rockkultúra vevőkészülékei figyelmesen vették az adást. Két évvel ez után kérdezték Jimet erről az „erotikus politikusok” címszóval folytatott marketingről és a többi hasonló, reklámízű frázisról. Akkor így emlékezett: „Figyeltem a médiát, úgy nőttem föl. A sajtótermékek mindig az asztalon hevertek otthon, úgyhogy olvasni kezdtem őket. így tanultam meg a stílusukat, hogy hogyan közelítenek a valósághoz. Amikor a zene területére léptem, az volt az érdekem, hogy bebiztosítsam ott a helyemet, úgyhogy »behangoltam«, és ösztönösen ráéreztem, hogy is kell ezt csinálni. A sajtó figyelemfelkeltő szókapcsolatokra vadászik, olyan idézetekre, amiket főcímnek lehet használni, amikre egy cikket rá lehet építeni, aminek azonnali hatása lesz. Ez (az erotikus politikusok) olyan szókapcsolat, ami tényleg jelent valamit, de hogy mit, azt lehetetlen megmagyarázni. Ha megpróbálnám elmondani, mit is jelent a számomra, minden erejét elvesztené mint jelszó.” JIM RENDSZERINT KÉSVE ÉRKEZETT a Doors fellépéseire, de Densmore-nak elmondta, hogy Steve Paul műsorszámát, a „Noo Yawk”-ot nagyon viccesnek találja – emiatt nemegyszer hamarabb odament a klubba, hogy hallja Steve-et.

A Scene olyan hely volt, amelynek a korlátai között Jim mégis szabadnak érezte magát. Június 14-én eljött Jimi Hendrix, hogy egnézze a Doorst, hogy aztán pár nappal később Montereyben örténelmet írjon színpadi gitárégetésével. Paul Newman, a színész megkereste Jimet, hogy írjon egy dalt a készülő filmjéhez, amit rendezni fog, a Rachel, Rachelhel.. (Nem lett a dologból semmi.) Tiny Timnek (valódi nevén: Herbert Khaury), a gyászosan bizarr ukulelejátékosnak pedig, aki gyakran lépett fel Johnny Carson Tonight című műsorában, és sokszor játszott a klubban a Doors előtt, Jim maga ajánlotta, hogy írja át a „People Are Strange”-et. (Ebből se lett semmi.) Egyik este Jim eljátszotta a mikrofon-lasszós jelenetet a „Light My Fire” közben. Az egyik pörgetésnél csak két centivel hibázta el a dobos fejét. Erre a Doors egyik menedzsere, Asher Dann megragadta Jimet, hogy hagyja abba, mire Jim úgy behúzott neki, hogy eleredt a vére. A földre rántották egymást, és az aznapi bulinak ezzel vége is lett. A „Light My Fire” a topra ért, minden percben játszotta valamelyik rádióállomás. Amikor a Doors jegyeket kért a Butterfield Band Central Park-beli koncertjére, azt a tanácsot kapták, hogy külön-külön érkezzenek, hogy ne rohanja le őket a tömeg. (Persze csak azért is együtt vonult be az egész zenekar, hogy lássák, mi történik, de nem molesztálták őket.) Jim ekkoriban kezdett leválni a többiektől, hosszú, magányos sétákat tett alsó Manhattan üres utcáin. Egy este Paul Rothchild és az Elektra újságírója, Danny Fields elvitték Jimet egy kései vacsorára a manhattani társasági élet legdivatosabb éttermébe, Max Kansas Cityjének híres hátsó különtermébe a Park Avenue Southon. Maxnél a zenegép szünet nélkül a „Light My Fire”-t játszotta, de az ott ülők (művészek, modellek, zenészek, üzletemberek, iparmágnások) közül senki még csak föl se nézett Jimre, amint a bőrgatyájában beslattyogott. (Igaz, hogy a hozzá hasonló manhattani „rosszfiú”fazonok minden éjjel ott nyüzsögtek a Village nyugati felén, a Christopher Streeten.) Paul és Danny barátai odajöttek az asztalukhoz, de Jim aznap éjjel Maxnél nem volt hajlandó beszélni senkivel, és ez a felvett póz nemigen állt összhangban Jim elégedetlenségével, amit a hírneve növekedésének sebességét illetően érzett. EGY MÁSIK ÉJSZAKA a zenekar és néhány barát együtt vacsoráztak a Chinatownban, sok sör mellett, igen jó hangulatban. Jim hirtelen abbahagyta az evést és egy idióta mosolyt küldött Robby Krieger-nek, aki az asztal túlsó végén hangosan csámcsogott. „Mit csinálsz, Jim?” kérdezte Pamela. „Mindenki hagyja abba, amit csinál!” mondta Jim. „Mindenki mosolyogjon Robbyra!” Eltelt egy perc, mindenki Robbyra mosolygott. „Jim, miért csináljuk ezt?” kérdezte Pamela. „Kíváncsi vagyok, hogy … abbahagyja-e a nyitott szájjal csámcsogást, és visszamosolyog-e …nyitott szájjal.” Kriegert nem zavarta, ha Jim piszkálta. Ő írta a „Light My Fire”-t, és

tudta már, hogy emiatt Jim utálja őt, és sosem fogja neki megbocsátani. Robby visszamosolygott, nyitott szája teli félig rágott étellel. Mindenki nevetett. Jim csak megcsóválta a fejét, mert ő bizony adott az asztalnál a jó modorra. Mindenki látta, hogy Jim nem érzi jól magát, amikor velük van Pamela. Most, hogy a „Light My Fire” bekerült a slágerlistás első tíz közé, csak arról tudott beszélni, hogy Jim majd vesz neki egy házat. Sokat nyafogott, Jim minden figyelmét magának követelte, nyilvánosság előtt betegesen félénk volt, és ráadásul még a zenekart is csepülni kezdte, mondván, hogy mindez nem méltó Jim Morrisonhoz, akinek igazi hivatása a költészet és a film. Ezt a véleményét aligha osztották a többiek, és mindenki megkönnyebbült, amikor Pamela Courson a hónap közepén visszatért Los Angelesbe. A montereyi fesztivál idejére Steve Paul bezárta a Scene-t, ezért Jim megpróbálta utolérni Nicót, mert a teuton debella nagyszabású társaságára vágyott – de megtudta, hogy Nico Montereybe ment Brian Jones oldalán. Jimre tehát rátört a depresszió, és még többet ivott, mint máskor. Ekkor ment a Doors Long Islandre, hogy az ottani Action House nevű helyen lépjenek fel június 16-án. Az Action House egy lehangoló táncos klub volt Long Beachen. Délután négykor értek oda, de csak este nyolckor kezdődött az előadás. Jim gyorsan bedöntött egy tucat whiskyt a bárnál, és kezdésig is rendületlenül ivott. A Doors koncertjének aztán hamar vége szakadt, amikor Bill Siddons (aki korábban a California State Universityn tanult, és a szemeszterek közben roadként dolgozott, míg aztán fel nem fogadták teljes munkaidőben, hogy legyen a Doors „halált megvető” roadja) lerángatta Jimet a színpadról, amikor az a zsúfolt, fullasztó levegőjű klub közönsége előtt megpróbálta lehúzni szoros fekete nadrágján a sliccet. A színpad mögött John Densmore bejelentette, hogy kilép a zenekarból: „Ezt nem vállalom! Hazamegyek! Nem akarom tovább csinálni ezt a szart!” De senki sem vette komolyan. Mindene volt a Doors. Mindannyian Jim rabszolgái voltak, egy olyan helyzet csapdájában, amit Freud doktor „ellenséges dependenciá”-nak nevezett. Számukra már nem volt menekvés – és ezt tudták is. Jim másnap, szombaton is már délután elkezdte az ivást, és a koncert kezdetére már az eszméletlenségig lerészegedett. Amikor a Doors elkezdte a „Back Door Man”-t, Jim (aki ettől a számtól már többször magához tért) csak beleböfögött a mikrofonba. Aztán kómában esett össze, és ki kellett támogatni a színpadról. Ez volt a legrövidebb Doors-koncert, amit valaha följegyeztek. Bill Siddons megkérdezte a csapost, hogy hány pohárral ivott Jim a buli előtt. Huszonhattal, hangzott a válasz. Ezzel megdőlt az előző esti, Action House-beli, huszonegyes rekord. A rákövetkező napon a Doors három tagja berámolta a szerelést a

bérelt VW minibuszba, mert aznap este Philadelphiában volt fellépésük. Jimet nem igazán sikerült magához téríteni, és még mindig abban a ruhában volt, amiben az Action House-ban berúgott. Kitámogatták a kocsihoz, ráfektették az orgonára meg az erősítőkre, és hagyták, hogy visszasüllyedjen a kómába. Csak akkor ébredt fel, amikor Philadelphiában a városháza előtt kinyitották a kisbusz ajtaját a kipakoláshoz. Mindemellett Jim azon az estén briliáns teljesítményt nyújtott. A North Market Streeten lévő kis előadóterembe csak mintegy száz jegyet adtak el, de a Doors pörgős, hangos és izzasztó bulit nyomott. A „The End” fináléja olyan intenzívre sikerült, hogy a közönség a Doors távozása után még fél órával is ott ült zúgó fejjel, kimerülten a „nyilvános találkozó” után, amelyen részt vehettek. Sose lehetett tudni, mi várható Jim Morrisontól, ha fellép. Az ORSZÁG TÚLSÓ FELÉN, a kaliforniai sivatagban, Palm Springs közelében Frank Sinatra erősen mérgelődött. Évekkel később mesélte el Sinatra inasa, hogy ahányszor csak Frank meghallotta a „Light My Fire”-t a rádióban azon a nyáron, mindig borzasztó ideges lett, mert úgy gondolta, hogy Jim Morrison selymes búgása pontosan az ő stílusának pofátlan lenyúlása. „Érhetné már valami baleset ezt a pofát”, mondta állítólag Frank. A SZERETET NYARA AMIKOR A DOORS VISSZATÉRT NEW YORKBA, végig kellett hallgatniuk a Montereyről szóló lelkendezéseket. A Who vitte a prímet. Hendrix egy isten. Otis Reeding lenyúlta a bulit a fehérektől. A Doors azzal vigasztalódott, hogy a Creamet és a Trafikét sem hívták meg. (Két év múlva Woodstockba sem hívták a Doorst, mert attól lehetett tartani, hogy Jim Morrison letolja a gatyáját. De aztán kiderült, hogy mindegy lett volna: a közönség fele amúgy is meztelen volt.) A Doors a Scene-ben játszott minden este június 19. és július i-je között, és ezeken az estéken Jim szenvedélyes és nagy hatású alakításokkal állt elő. (Egy este Howlin' Wolf is beszállt hozzájuk, s ettől jócskán megdöbbentek és meg is ijedtek.) A zenekar gyors, kemény rockot nyomott, s a „Light My Fire” jazzes láztól feszült. Jim egy csinos, East Village-i butiktulajdonos lánnyal járt, aki kicsit idősebb volt nála. Moziba mentek, meg vacsorázni párszor. Jim nem sokat beszélt, és folyton olvasott valamit. A lány azt mesélte, hogy nem is nagyon szeretkeztek, mert a lány lakásában, az „A” Avenue-hoz közeli Fourth Streeten nagyon nagy volt a forróság. Jim segített neki kifizetni a lakbért, mert a lánynak nem nagyon ment a boltja azon a kora nyáron, 1967-ben. Június 30-án a scene-beli bulijuk előtt megnézték a Central Parkban a Charles Lloyd Quartet koncertjét, a zongoránál Keith Jarrett-tel. Ez volt az első jazzformáció, amelynek az albumából egymillió példány fogyott

(Forest Flower), és még Jim is – aki pedig nem volt kifejezetten jazzrajongó – megbabonázva hallgatta a csapat fantasztikus összjátékát. Steve Paul nagyon szerette a Doorst. Rendesen dolgoztak, a Scene történetének legnagyobb tömegeit vonzották, de az egészben az volt a legjobb, hogy Jim segítségével Paul szert tett arra a tekintélyre, ami régóta hiányzott neki. (A Scene-t egész fennállása során erősen zaklatták és fejték a maffia különböző csoportjai.) Paul rendezett egy bulit a zenekar tiszteletére az utolsó scene-beli fellépésük után: hajnali háromkor bezárta az ajtót, és kibontott egy doboz meleg pezsgőt. Jim egy sarokban üldögélt Nicóval. Valahogy a kezébe akadt egy óvszer, azt pukkadásig felfújta, és eleresztette. Az a helyiség túlfelén landolt, egyenesen Ingrid Superstar pezsgőspoharában – ő volt az, aki Nico helyét elfoglalni készült a Warhol-csillagok égboltján, pont úgy, ahogyan Nico kiütötte a nyeregből Edie Sedgwicket a „Warhol szőke múzsája” szerepkörből az előző évben. Jim később felvitte magához Nicót a zenekar kopott szállodájába, a Great Northernbe. Densmore később ezt írta: „Még életemben nem hallottam olyan csihi-puhit. Mintha szét akarták volna verni egymást. Aggódtam, de soha meg se mertem kérdezni, hogy mi történt.” 1967. JÚLIUS. Jim Morrison arcképe gyorsabban terjedt, mint amilyen tempóban a „Light My Fire” araszolt az amerikai slágerlistán a csalóka csúcs felé, maga mögött hagyva az „Up, Up and Away”-t és a „Windy”t. Közben a Doors fárasztó utazással töltötte az időt, és mindenhol játszottak Dél-Kaliforniában meg a nyugati parton. Még mindig a Beatles Sgt. Pepper albuma vezetett, de a kislemezek eladási listáján a Doors-dal, a „Fire” megelőzte a Beatles kislemezét, a „With a Little Help From My Friends”-et. A Beatle-mánia kora ez, és a tinédzser lányok a Doorst is lerohanták, először San Diegóban, miután a „The End” előadása vad ünneplésbe torkollt a Balboa stadionban. Santa Clarában Jim a „Celebration of the Lizard”-ból a „Names of the Kingdom” szakaszt apránként beépítette a „Back Door Man” improvizációs középrészébe. A „The End” -be először tette be a „Stop the Car, I m Getting Out” kezdetű szürreális álomjelenetet. Az előadás vége felé a drámaiságot fokozandó előadta a „Get together one more time”-ot, amiből majd a „Five to One” egy része lett. Oakland. San José. Sacramento. Anaheim – sokszor játszottak együtt a Jefferson Airplane-nel. Grace Slick állandóan rajzokat készített Jimről. „The West is the best” („Legjobb a nyugat”), énekelte az üvöltéstől reszelős hangon Jim. Az első pár dal után Jim gyakran kilépett az előadó szerepköréből, és beszélgetésbe, heccelődésbe kezdett a színpad előtt álló srácokkal, s ha vele piszkálódtak, nem maradt adós: „Tényleg? Akkor minek jöttél ide?” „Mikor szartál egy jót utoljára?” (Ezen mindig röhögött a közönség.) „Nyald ki a seggem!” S ha a színpad lábánál tényleg berágtak rá, meggyújtott cigarettákat pöckölt közéjük. A DOORS ORSZÁGOS TÉVÉBEMUTATKOZÁSA július 22-én történt az ABC színes adásában, a nyáron hetenként jelentkező American Bandstand

műsorban. Ezt a régi-régi tévéműsort Jim középiskolás korában mindig nézte, amikor még Chubby Checker meg Frankié Avalon voltak a sztárok. A kamera a fekete ruhás, hosszú barkós Jimen időzött, amíg a Doors végigjátszotta az áttetsző „Crystal Ship”-et. Aztán megjelent Dick Clark, és meginterjúvolta Jimet. CLARK: AZ emberek úgy tudják, hogy San Franciscó-iak vagytok. Igaz ez? JIM: Hát, nem. Igazából Los Angelesben alakultunk. De tényleg sokat játszunk San Franciscóban. CLARK: Akkor biztos ezért a félreértés. Miért van az, hogy olyan sok minden történik San Franciscóban? JIM: Legjobb a nyugat! CLARK: Mi lesz az új lemezetek címe? JIM: Azt hiszem, Strange Days. CLARK: Köszönjük, s most halljuk a dalt, ami teljes zenei életünket lángba borította! Hölgyeim és uraim: ismét a Doors! Jim Morrison igyekezett jól playbackelni, szemét lehunyta, belevitt egy kis érzelmet, színjátékot – mialatt a zenekar többi tagja a háttérben unottnak és amatőrnek látszott. Ezt a nyári Bandstand műsort szinte senki nem látta, mert keleten szombat délután fél kettőkor került adásba. Arra azért jó volt, hogy a csapatot felkészítse a két hónappal későbbi Ed Sullivan Show-ban való élő fellépés viszontagságaira. A DOORS FENNÁLLÁSÁNAK KÉT LEGJOBB koncertjét adta Seattle-ben július 23-án és 24-én. Sok számot játszottak a még kiadatlan Strange Days anyagából a közönség feltétel nélküli imádatától övezve. (Még a beállást is egy pisszenés nélkül követte figyelemmel a közönség mindkét estén.) Jim egyszer sem állt le a dalok közt, és a „Lizard” új és új részleteit elragadtatott taps fogadta. A Doors első Eagles Auditorium-beli koncertje után döbbent kábulatban hazatámolygó egyik ifjú seattle-i Tim Robbins volt, a leendő író, aki a komikus műfajban alkotott, s aki a Helix nevű underground lapot tudósította a koncertről. Robbins felülmúlta önmagát: „A Doors. Stílusuk korai cunniling-vális, késő-patricid, ebéd az Evergladesben, fekete-erdei véres hurka elektromos kenyérszeleten, Jean Genet a totemoszlopon, művészek a barikádokon, az első fürdővizébe belefulladó csecsemő Edgar Allan Poe, vérfürdő az ártatlanok között, a szatírok tarantella-tánca, a holdat lerántó Los Angeles-i pogányok, amint lerántják a holdat… Jim Morrison felvillanyozó keveréke a kegyelmi állapotú angyalnak és az üzekedő kutyának… Doorsék zenei ragadozók a zenei vegetáriánusok földjén… A Doors szétüvölti az elsötétített előadóteremben, amit az undergroundban mi mind halkan a szívünben suttogunk: We want the world and we want it… NOW! (A világot akarjuk… de AZONNAL!)” Jim Morrison kiáltása, a „Try to set the night on fire!” (Borítsd lángba az éjszakát!) – a lázadás hangja – végigzengett Amerikán az ötvenezer

watt teljesítményű AM-rádióállomásokon, amikor a „Light My Fire” az első helyre került 1967 júliusának harmadik hetében. (Jac Holzman: „Ez volt az első toplistás első helyezett kislemeze az Elektrának – nekem!”) A Doors már két éve volt együtt. A hónap utolsó hetében megint a Fillmore-ban játszottak. Jim a fellépésre egy trópusi sisakkal érkezett, amire színes spirálok voltak festve, és sablonnal ráírva: „Morrison Special”. Ajándékba hozta Bill Grahamnek, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért még júniusban majdnem szétverte a fejét a mikrofonnal. Egy hét múlva valaki ellopta a sisakot Graham irodájából. FEKETE BŐRBEN 1967 NYARÁN Jim noszogatására a Doors elhatározta, hogy készítenek egy rockdokumentumfilmet. A rajongók estéről estére ismétlődő, a szemük előtt lezajló verekedéseitől és az extázisuktól lenyűgözött zenekar felismerte, hogy ezeket a Bosch-szerű jeleneteket dokumentálni kell. Szereztek hát egypár 16 mm-es Bolex kamerát, és felfogadták Jim volt UCLA-s csoporttársát, Paul Ferrarát operatőrnek abba a filmstábba, amely a Doorsszal együtt keresztül-kasul bejárta Amerika mélységeit a következő évben. Az a képsor, amelyen Jim a barátaival egy kaliforniai folyóban fürdik, és sziklák közt másznak, ebből az időből származik. Az is ekkortájt történt, hogy Jim egy fekete bőrruhát rendelt a barátjától és ivócimborájától, January Jansentől, aki drága hippiruhákat készített méretre. „Sok fellépőruháját csináltatta velem”, mondta Frank Lisciandrónak egy interjúban évekkel később. „Valami bőrt szeretett volna, de amit kapni lehetett, az nem tetszett neki. Azt mondta, azok úgy néznek ki, mint a linóleum.” Jim egy másik bőrszerkót is csináltatott, Mirandi Babitzcal: ennek a nadrágnak az elején nem volt slicc, hanem úgy záródott, mint a matrózok nadrágjai. Ez nagyon macho bőrszerelés volt, Jim Morrison a következő évben rendszerint ebben jelent meg a nyilvánosság előtt, míg sutba nem vágta az egészet 1968 végén. 1967 AUGUSZTUSÁBAN, miközben a Doors a kontinens kért partja között ingázott egyik fellépéstől a másikig, Jim Morrison szakított Pamela Coursonnal, és újrakezdte szenvedélyes kapcsolatát Nicóval. A bombázó germán avantgárd szultána Los Felizben tartózkodott, John Philip Law betonkastélyában, és próbálta megírni a dalokat az Elektra Recordsnál kiadandó első szólólemezéhez. Warhol filmjében, a Chelsea Girlsben is ő volt az egyik főszereplő, amit épp akkoriban készültek Los Angelesben bemutatni. Jimnek nagyon tetszett Nico pikáns berlini akcentusa és hűvös, wagneri, rockoperába illő kisugárzása; és rettentően imponált neki Nico kapcsolata Federico Fellinivel. Meg aztán Nico engedte neki, hogy azt

tegye vele, amit akar. Öt centivel magasabb volt Jimnél, és még vállban is szélesebb. Jim elmondta neki, hogy ő az első nője, aki már szült. Valami olyasmit mesélt Jim az egyik barátjának, hogy amikor Nico ráült az arcára – mert Nico azt szerette –, majdnem megfojtották a szeméremajkak meg a sok szőr. Nico erős fizikumú volt, egy kicsit idősebb Jimnél, és valószínűleg még nála is őrültebb. Rendkívüli intelligencia jellemezte, és még mindig ott hordta a monoklit a szeme alatt, amit Brian Jonestól szerzett Montereyben. Jim nyaggatta, hogy mindent meséljen el, amit Brian Jones mondott neki. Nico meg azzal nyaggatta Jimet, hogy tanítsa meg, hogyan kell dalt írni. Nico barátai szerint Nico tényleg teljes szívével szerette Jimet. Nőstény oroszláni hévvel imádta, amitől maga is megijedt. Jim elvitte őt autón a sivatagbeli helyeire, miközben az autórádióból bömbölt a „Light My Fire” meg Aretha Franklin „Respect” című száma; s az indiánok Palm Springs környéki kanyonjaiban, a Joshua Tree National Monumentnél, a Death Valleyben jó párszor vettek be LSD-t, és együtt utaztak. Amikor Jim mesélt neki a lányokról, akiket régebben szeretett, Nico befestette a saját, áruvédjegyszámba menő egyenes, szőke haját buja vörösre. „Neki a vörös hajú tüncik voltak a fétisei”, emlékezett Nico. „Azok az ír tüncik.” (Nico sajátos, kedveskedő módon élt az angol szlenggel, a tünet volt a szava a ,,tyúk”-ra.) „Ő volt az első férfi, akibe szerelmes voltam. Annyira szerelmes voltam Jimbe, hogy egy idő után befestettem vörösre a hajamat. A kedvében akartam járni. Ugye, hülyeség? Mint egy bakfis…” Amikor Jim először meglátta a haját, elsírta magát, mesélte Nico később. Nico kérte, hogy vegye feleségül. Jimnek ettől olyan nevethetnékje támadt, hogy leesett a székről, Nico pedig megütötte. „Vertük egymást, mert részegek voltunk, és mert élveztük az izgalmát”, mondta Nico. „De mindig gyöngéden szeretkezett, érted? Pont az ellentéte volt Briannek (Jones). Jim Morrisonra úgy gondoltam, akár a testvéremre, és reméltem, hogy együtt fogunk felnőni.” Nico mesélte, hogy esténként együtt nézték a híreket. Oakland-ben a Fekete Párducok nyíltan mutogatták a pisztolyaikat és puskáikat. (Az ötezer Fekete Párducból huszonnyolcat aztán megöltek és hatvanötöt megsebesítettek a rendőrök. A Párducok több mint kétszázezer adag ingyenreggelit adtak az éhes fekete iskolásoknak.) A Vietnamban elesettek száma egyre csak nőtt, a helikopterek berregtek, nem szűntek az atrocitások, ahogy a hazug propagandának sem szabott gátat semmi. Amerika a pokol, magyarázta Jim Nicónak. Bizony, hamarosan pokoli leszámolás következett. Furcsa napok közeledtek. A dalszövegek, melyeket Nico és Jim együtt írtak, felkerültek Nico remek, 1968-as albumára, a The Marble Indexre. A dalok címei egyértelműen mutatják Jim Morrison keze nyomát; „Lawn of Dawns” (Hajnali pázsitok), „Frozen Warnings” (Fagyott vészjelek), „Evening of

Light” (A fény éjszakája). Nico bizonytalan volt magában, mert mindig mások dalait énekelte, és mert angolul kellett írnia, egy számára idegen nyelven. „Jim adta meg nekem az engedélyt, hogy íróvá legyek”, mesélte Nico később. „Azt mondta nekem: »Engedélyezem, hogy megírd a saját verseidet és megkomponáld a saját dalaidat.« Lelki testvérem volt, tudta, hogy képes vagyok rá. Az ő tekintélye támogatott. Az ő dala (»Light My Fire«) volt Amerika legnépszerűbb dala!” Jim egyszer sem említette Nicót a fennmaradt jegyzetfüzeteiben, de annak a hónapnak a végén gyakran látták vele a kastélyban: néha meztelenül, az úszómedence fölötti mellvéden egyensúlyozva a forró nyáréjszakákon. A kastély alsó szintjén más bentlakók, Dennis Hopper, Peter Fonda és a forgatókönyvíró Terry Southern nem kevés fogorvosi minőségű kokaint szippantgatva éppen egy filmforgatókönyv korai vázlatait vetették papírra – ebből lett aztán az Easy Rider. Ez a menő, post-beat társaság felkapaszkodott bunkónak tartotta Jim Morrisont, mert hírhedt volt és magamutogató, mert túlzásnak érezték a bőrgatyáját és bosszantónak a megjátszott félénkségét. Az is piszkálta a csőrüket, hogy pont ő kefél a buja Nicóval. De a kastély körül őgyelgő menő hipszterek közül egy azért leállt beszélgetni Jimmel: a költő és drámaíró Michael McClure, aki egy kokaindealerről szóló regényen dolgozott. Morrisonnak ez sokat jelentett, és elhívta McClure-t, hogy nézze meg a Doorst a stúdióban, ha majd újra belefognak a lemezfelvételekbe. Jim és Nico tehát foggal-körömmel csatáztak, vadul szeretkeztek, akár a tigrisek, és kékre-zöldre verték egymást. Pam egy hónapon át nem is találkozott Jimmel, de persze tudta, hol van és hogy kivel kefél – és ezt a nyilvános megszégyenítést nem fogadta ölbe tett kézzel. Flörtölni kezdett Jim egyik barátjával. De nemcsak ezt szellőztette meg, hogy Jim fülébe jusson, hanem azt is, hogy John Philip Law-val van viszonya. Ez nem volt semmi, hiszen Law, aki Roger Vadim 1967-es scifi-vígjátékában, a Barbarellában Jane Fondával játszott, első osztályú szexuális trófeának számított. Law később határozottan tagadta, hogy Pamela Coursonnal bármiféle szexuális kapcsolata lett volna. Azt mondta, a Pam nővére révén megismert lánnyal mindössze néhányszor együtt vacsorázott, azt is csak azért, hogy Jim Morrison fülébe jusson. Jim Morrison és Nico forró viszonya még tartott pár hétig, de aztán kifulladt. Jim visszament Pamelához, mint mindig. Nico pedig még sötétebb vörösre festette a haját. KÖZBEN A DOORS a hónap elején keletre repült. Jim az első osztályon úgy berúgott és olyan lármás volt, hogy magának a pilótának kellett rendre utasítania. Erre Jim vigyázzállásba ugrott. „Igen, uram!”, vakkantotta. Tisztelgett, leült, és elájult. Densmore: „Néha úgy éreztem, hogy egy dühöngő őrülttel vagyok összezárva egy repülőn.” Augusztus 9-én a New Hampshire-i Hampton Beach kaszinóban léptek föl egy olyan előadással, ami tényleg lélegzetelállító volt. Az

emberek el se akarták hinni, amit láttak: a teljes erőből tomboló, oidipuszi, anarchikus Jim Morrisont. A következő két estén a Doors a Crosstown Busban játszott, egy új bostoni klubban, amit gyorsan be is záratott a rendőrség a Doors tumultuózus koncertjei után. Jim a színpadon Southern Comfortot vedelt, és olyan volt, mint egy álló farkú Hamlet. (A fellépések között, délutánonként Jim a csöndes Harvard Yardban üldögélt Cambridge-ben, az Elektra embere, Steve Harris vigyázott rá, míg ő a „Celebration of the Lizard”-ot javítgatta egy nagy, szürke jegyzettömbben.) Ezek után következett New York, ahol augusztus 12-én zajlott le az első csapnivaló koncertjük, melyet még több hasonló is követett a későbbiekben: ezek tették tönkre a Doors karrierjét. Paul Simon felismerte, ha egy költőtárssal találkozott. Meg aztán a Doors volt az első a listán. Jac Holzman azt mondta Paul Simonnak, hogy a Doors lesz Amerika legjobb zenekara. Ezért választotta a Simon és Garfunkel a queensbeli Forest Hills teniszstadionban tartandó, nagy visszatéréskoncertjére előzenekarnak a Doorst maga Simon, aki már akkor vén rókának számított a zeneiparban. Paul Simon és Art Garfunkel a folkrock listavezetői voltak, akiknek „Mrs. Robinson”-ja az 1967-es év legsikeresebb filmjének, a Diploma előttnek volt a zenéje. Mindketten Queensből származtak, úgyhogy tényleg a földijeik előtt készültek játszani, akik mellesleg roppant szigorú közönség voltak. Két nyárral azelőtt Forest Hillsben kifütyülték Bob Dylant, amikor az elektromos hangszerre váltott. Csak pár hónappal az augusztusi koncert előtt a Jimi Hendrix Experience-t is lezavarták a színpadról, amikor fel mertek lépni a Monkees előtt, ami csak a tévében létezett. Jim Morrison garázda hangulatban érkezett Forest Hillsbe: senkinek sem nézett a szemébe, és egyetlen albumot sem volt hajlandó autogrammal ellátni. Amikor Paul Simon a színpad mögött beszélgetésbe elegyedett a Doors tagjaival, Jim vele is gorombán viselkedett. Egyébként kaotikus volt a helyzet, mert a Doors szerelése késve ért oda, és Bill Siddons kapkodva szerelte össze a dobokat, az erősítőket meg az orgonát, miközben tízezer ember arra várt, hogy hallja őket. Sűrű volt a levegő a feszültségtől, Jim pedig ivott. Aztán eljött az idő, hogy színpadra lépjenek. „Hölgyeim és uraim! Los Angelesből, Kaliforniából itt A DOORS!” Némi taps után csönd. Amint a Doors beállt, Jim mereven nézte a tömeget, és bosszankodott, mert a nyáresti derengésben kellett fellépniük. „This is the end!”, kiáltotta, amikor a banda belevágott a „Break Ort Through”-ba. Langyos taps. Jött a „Back Door Man”. Csak elszórt taps fogadta, mert már mindenki arra várt, hogy Simon és Garfunkel „Feelin Groovy”-ját és a többi kedves dalocskát hallhassa. A „Light My Fire” még mindig a toplista első helyezettje volt, és a zenekar keményen és pörgősen adta elő, úgyhogy utána azért egy kicsit jobb visszajelzést kaptak a közönségtől. De mikor a baljóslatú „The End” közben tömeges vándorlás kezdődött a mellékhelyiségek irányába, Jim őrjöngeni

kezdett, kiadva magából az összes gyűlöletet és félelmet: földhöz vagdosta a mikrofonállványt és vagy egy percig üvöltött a végső kataklizma alatt. Utána meghajolt, azt mondta: köszönjük, és a zenekar lement a színpadról, a teljes demoralizáltság állapotában. „A poklok poklát éltük át”, mesélte Ray később. „Pocsék buli volt. Jim azt mondta, ennél rosszabb közönséggel még nem találkozott.” Az esti koncert alatt Simon szemrehányást is tett a közönségnek amiatt, ahogy a Doorsszal bántak, mondván, hogy bizony, nem könnyű egy fiatal zenekarnak. De akkor már a Doors visszament a városba a szállodába, és Jim éppen a szomszédos ír bárban, a Blarney Stone-ban döntögette magába a poharakat, filmszakadásig. Az ELEKTRÁNÁL MINDENKI rettentő boldog volt, hogy a „Light My Fire” már három hete egyfolytában a lista élén maradt. Rendeztek is egy fogadást a Doors tiszteletére a Park Avenue-n lévő Delmonico Hotel borospincéjében, ahol átnyújtották a zenekarnak az aranylemezt, és a Billboard magazin százas listáján az elsőnek járó, úgynevezett Hot Hundred plakettet. Meghívták a zenekar összes New York-i barátját, meg az újságírókat és a rádiósokat is. Jim mindenki teljes megdöbbenésére fehér inget és fekete nyakkendőt vett a bőrszereléséhez. Józan volt, frissen borotvált, és hihetetlenül jól nézett ki a jellegzetesen szép járomcsontjait csigákban keretező, hosszú, barna fürtjeivel, melyek a vállára hullottak. Most az egyszer olyan volt, akár az újságokban megjelent fotói. A nők abbahagyták a beszélgetést, amikor belépett a terembe. Villogtak a fotósok vakui: az Elektra teljes stábja fényképezkedni akart Jimmel, és az összes manhattani DJ is. Jim Andy Warholhoz és csapatához csatlakozott, akik egy nagy félkörívben foglaltak helyet a terem hátulsó felében, s mellettük körben magas állványokon a szálloda borgyűjteménye. Andy éppen az affektálós, kislányos oldalát mutatta, és egy nagy csomagot adott át Jimnek, rózsaszín szalaggal átkötve, hogy a nagy alkalmat ezzel tegye emlékezetessé. „Hát, ööö… köszönöm, Andy”, mondta Jim mesterkélt, „férfias” bariton hangon, amint az ajándékot kivette a dobozból. Egy antik francia telefonkészülék reprodukciója volt, rajta egy modern kagyló és egy „arany”-tárcsa. Borzalmasan nézett ki. Jim nevetett. „Ez… pont az, amire mindig is vágytam!” „Magát az Istent hívhatod fel rajta!”, suttogta Warhol Jim fülébe, miközben a Warhol-slepp tagjai kuncogásban és tapsban törtek ki. Jim sorban inni kezdte a pohár Courvoisier-ket, jó hangulatba került, és hangos is lett. Amikor látta, hogy Jac Holzman lelép a buliból, s vele a többi elektrás, Jim átvette a házigazdái szerepkört, és a pincérektől ételeket rendelt a vendégek számára, magának pedig egy dugóhúzót és egy csomó borospoharat. Sorban nyitogatta a legdrágább borokat, és töltögette őket a barátainak, miközben hangosan szólt a Doors lemeze, és a helyet rekedt nevetés és a jointok füstje töltötte meg. Jim hamarosan az asztalokon sétált, nyomában hullottak a poharak meg a tányérok, és ő csak egyre drágább borokért nyúlt a tartók felső részére.

A szálloda igazgatója hamarosan kihívta a rendőrséget, akik öt percen belül ott voltak, és miden teketória nélkül kidobták a teljes társaságot. Aznap éjjel még, amikor a nyári eső áztatta az utcákat, Jim egy limuzinban a belváros felé tartott Warhollal, Danny Fieldsszel, Robby Kriegerrel és annak új barátnőjével, Lynn Veresszel (egy jerseyi táncoslánnyal, aki az év elején még Jimmel járt). Jac Holzman lakásába indultak, hogy a Doors új felvételeit meghallgassák. Az East Village-ben egy piros lámpánál Jim leeresztette a limuzin elektronikusan működő ablakát, és odahívott egy lepusztult hippit. „Hé, barátom, ez a tied!”, mondta, és átnyújtotta neki a ronda telefont a rózsaszín szalagos dobozban. Warhol egy szót se szólt, elnézett másfelé. Ahogy a lámpa zöldre váltott, a limuzin elsöpört onnan, Jim Morrison lehunyta a szemét és mosolygott. ÉBREDJ! 1967. AUGUSZTUS 18-ÁN a Doors a virginiai Alexandriában egy görkorcsolyapályán játszott; Jim itt járt középiskolába. (Ok voltak a fő műsorszám a tucatnyi helyi csapat után.) Jim anyja már hónapok óta próbálta utolérni a fiát a lemeztársaságon keresztül, de visszahívást sosem kapott. Jim öccse, Andy később azt mesélte, hogy Morrison admirálison semmiféle érzelemmegnyilvánulást nem lehetett látni, amikor Andy először lejátszotta neki elsőszülöttje oidipuszi őrjöngéseit. Rögtön ezt követően a Doors visszament a Sunset Sound stúdióba, melynek kapacitását időközben nyolcsávossá alakították át. A Doors köreiben ekkoriban nagyon megnövekedett a stressz és a feszültség. A Strange Daysrt előzetesen beérkezett igénylések ötszázezerre rúgtak. Ilyen még nem volt az Elektránál. A producer, Paul Rothchild már a fedélzeten volt fekete tiszti sapkájában, a feszesre sodort jointokkal és a rekeszekre osztott táskával. Most olyat kellett kihoznia a zenekarból, ami méltó folytatása a „Light My Fire”-nek, de az addig elkészült új felvételek között az idegesen kapkodó Elektra egyetlen kislemezre méltó felvételt sem talált. Jim Morrison és Robby Krieger jelentős nyomás alatt álltak: új, nagy számokat vártak tőlük. Folyton azt hallották, hogy egy „lapos” Doors-album tönkreteheti a karrierjüket, de a két planétás alak folyton csak olyan kellemetlen dalokkal állt elő, melyekből az 1967-es év Amerikájának fura, vészterhes atmoszférája sugárzott: ahogy az öreg, szabad köztársaság fájdalmak közt haldoklik; az általános morális émelygés; az amerikai életforma struktúrájának rothadása; a lelki földcsuszamlások nyomán a félelem gáttalan áradása a drog és a szex öngyilkos álomföldjén. Paul Rothchild ráadásul azt is célul tűzte ki, hogy a nagyszerű Sgt. Pepper nyomában haladva megpróbálkozik a korai szintetizátorok és samplerek új, gépi hangzásaival. Ahhoz is ragaszkodott, hogy néhány új dalban a Doors basszusgitárral dolgozzon. Ezért behozta Doug Lubahnt, aki már basszusgitározott az Elektra másik csapatával, a

Clear Lighttal. Rothchild úgy gondolta, hogy ettől az olyan kemény rockszámoknak, mint a „Love Me Two Times”, erősebb lesz a húzása. (Ekkortól kezdve a Doors basszusgitárossal vette fel a dalait.) Végül a Strange Days vitán felül a pályafutásuk legjobb lemeze lett, és ma is a rock egyik nagy alkotásaként él tovább. Ugyanakkor ez lett a csapat legkevésbé eladható albuma, a lemezforgalomban visszaesést hozott a The Doors hatalmas sikeréhez képest. Ez az új zene túl érdes volt, a dalszövegek túl hátborzongatóak, és 1967 végén ez a szomorkás és ismeretlen vágyakkal teli album csak ilyen fogadtatásra találhatott. A lemez kedvezőtlen értékelése pedig rendkívül rossz hatással volt Jim Morrisonra. Nem arról volt híres, hogy jól bírja a stresszt, és a Strange Days stúdiófelvételeinek idején, szeptemberben és októberben keményen ivott. Paul Rothchild így emlékszik vissza: „Sosem lehetett rá számítani. Sosem lehetett tudni, mivel áll elő: dr. Jekyll lesz-e aznap vagy Mr Hyde? A higgadt, művelt tudós vagy a bekattant, részeg kamikázepilóta? Jim ilyen volt. Az összes létező gombot végigpróbálta rajtad, hogy lássa: mire mit lépsz.” A KÉT LEGKORÁBBAN elkészült szám a „People Are Strange” és az „Unhappy Girl” volt. Az elsőt Jim egy olyan alkalommal írta, amikor depressziósán felment Robbyhoz a Laurel Canyonba, és együtt felsétáltak az Appián Wayen ahhoz a kilátóhelyhez, ahonnan egész Hollywoodot be lehetett látni. Robby egyedül sétált le, Jimet otthagyta a noteszával. Fél óra múlva Jim a kész szöveggel és a dallammal jött vissza. A börtönképzetekkel teli „Unhappy Girl” került a harmadik megjelent Doors-kislemez Β oldalára a fojtott orgonával a háttérben és a Paul Beaver (az Elektra Moog-szintetizátor-varázsló-ja) által kevert gitárhangzással. A felvételek tovább folytak a zenekar hétvégi fellépései között a következő két hónapban. A „My Eyes Have Seen You”-t az eredeti demóról vették elő, felgyorsították, és olyan hangszerelést tettek alá, ami a Rolling Stones „Let's Spend the Night Together”-jét idézte éles hangzású, torzított zongoraszóval, dühödt gitárral, miközben Jim a „tévé-égbolt”-ot gyalázta. A címadó szerzeményben, a „Strange Days”ben Jim új, érzelmileg nyers hangvételű szöveget írt, melynek paranoiás nyugtalanságát csak hangsúlyosabbá teszi a torzított, gépies hangon megszólaló ének, a zavarodottság és a menekülés érzéseit sugalmazó előadásmód. A „Moonlight Drive” ugyanaz a romantikus halál-utazás volt, amit Jim a strandon elénekelt Raynek 1965-ben: ezt most a Moog szintetizátorral keltett apró hullámverés egészíti ki, meg egy fantasztikus gitárszóló. A koncerteken már vagy egy éve állandóan játszott „When the Music's Over” elnyerte végső, öt epizódból álló formáját; Ray orgonabevezetőjével indult, ami Herbie Hancock nagy sikerű számát, a „Watermelon Man”-t idézte. A következő részekből épül fel a darab: 1. „Oltsd el a fényt / Táncolj a tűzön”, melyben dünnyögő ragagitár-párbaj

hallható; 2. „Töröld a nevem”, mely a hit tagadása szürreális képekkel körítve (az arc a tükörben, a baráti tor – azaz Jim felfalja valamennyiüket – és a pillangó sikolya, ami viszont Dens-more közlése szerint egy pornófilm címéből ered); 3. „Mit tettek a Földdel?” – ez egy duett énekhangra és dobra a beatköltészet stílusában, amely a korszakra jellemző kiáltással ér véget: „A világot akarjuk, de AZONNAL!”; 4. „Perzsa éj” – a zenekar itt ér a csúcspontra, az énekes pedig a feltámadók listájára újra felírja a nevét, és erős lelki felindulással Jézus nevét kiáltja, hogy váltsa meg őt. Visszatérés a fő témákhoz, de már lágyabban és kissé misztikus hangulatban, és egy operába illő véggel: hirtelen lecsap a villám. Ez a dal a Doors egyik mestermüve volt és maradt, és az album végén az „epikus” számnak fenntartott helyet jól betöltötte (az előző lemezen a „The End” volt a zárószám). Jim ragaszkodott hozzá, hogy a „When the Music's Over”-t élőben rögzítsék, ezért ennek a felvételét későbbre halasztották, amikor már az összes számmal végeztek. HÉTVÉGEKEN PEDIG FELLÉPÉSEK VOLTAK. A New Jersey-beli Ashbury Parkban szeptemben 2-án a tetőtől talpig fekete bőrszerelésben fellépő Jim először adta elő közönség előtt az „Ébredj!” részt a „Celebration of the Lizard”-ból (a közönség soraiban ott volt az akkor tizennyolc éves Bruce Spingsteen). A következő este Fort Worth közönségét rázta föl a néma csendet követő démoni üvöltéssel („ÉBREDJ!”), miután az előzenekarok: a Box Tops, a McCoys és az Electric Prunes levonultak. Az „Ébredj” színtiszta kegyetlen színház volt: a részeg közönséget felrázta a tompa kábulatból a vörösen villogó riadókészültség állapotába. Jimnek ez egyre jobban ment, ahogy nagyobb és nagyobb tömegek előtt léptek fel, és az egyetemen olvasott dolgok (Canetti és Riesman) is eszébe jutottak. Kötekedő hangon szólította meg a közönséget, játszott velük, s így tapasztalta ki, hogy mit tehet meg – és mit nem – a rajongókkal, akik hat-hét dollárt is fizettek azért, hogy őt lássák. Másnap a manhattani Village Theaterben a Vagrants és a rettentő stenkes, fehér és fekete zenészekből álló Chambers Brothers csapata játszott előttük. A fél tizenegykor kezdődő koncertre az Elektra összecsődítette az összes fontos kritikust, zenei újságírót, tinimagazinszerkesztőt és rádiós DJ-t New Yorkból. A Doors a „When the Music's Over”-rel kezdett, és Jim elkapta az éppen felgördülő színpadi függöny szélét. Ahogy a zene belépett, elengedte, leesve a talpára érkezett, és máris feltört a torkából a barbár üvöltés, mellyel az ének kezdődik. A közönség egy emberként ugrott talpra – és úgy is maradtak az elkövetkező egy órában. A Life magazinban a koncertet méltató Albert Goldman, aki nem volt éppen a túlzások embere, „egy hihetetlen pillanat”-ot emlegetett. Az aznap este jelen lévő, hivatalból a zenével foglalkozó emberek életében is emlékezetes maradt ez a pillanat. A Doors ezután szünetet sem tárva vágott bele a „Horse Lati-tudes”be, amit a „The End” hosszú változata követett: Jim az Oidipusz

királyos résznél végig térdelt, és baljóslatú hangon, meglehetősen teátrális pózban suttogta el a sorokat. A zenekari robbanásra egy hatalmas ugrást időzített, fel a levegőbe, majd összerogyott a posztkoitális lelkifurdalás nyomorúságos pózába. A zenekari rögtönzés közben úgy pörgette a mikrofont, mintha egy elektromos sámánrituálét végezne. Az este a „Light My Fire” gyors, erőteljes előadásával zárult. A taps és éljenzés tíz teljes percig tartott, de ráadás nem volt. EGY ÉJJEL JIM épp lefeküdni készült New York-i hotelszobájában. Az Elektra reklámfelelőse és Paul Rothchild voltak vele. Jim rettentő részeg volt. Bőrnadrágja zsebéből előhúzott egy papírszalvétát, amire egy új dalszöveget firkantott le. „The Unknown Soldier”. Odanyújtotta a fecnit Paulnak. Visszafeküdt, majd gyorsan a szemétkosárért nyúlt, és hosszan öklendezve belehányt. Aztán elájult és horkolni kezdett. Az új ALBUM BORÍTÓJA kapcsán vita alakult ki, amikor a zenekar közölte az Elektrával, hogy nem akarják sem az album címét, sem a zenekar nevét rátenni. „Utáltam az első lemezünk borítóját”, mondta Jim John Carpenternek, az írónak az L. A. Free Presstől „Azt mondtam, hogy ezen a borítón nem akarok rajta lenni. Tegyenek rá egy csajt! Vagy legyen rajta egy pitypang vagy egy rajz. Végül aztán a cím miatt mindenki belement, hiszen elég különös napokat éltünk. Erről volt szó. így volt jó.” Jim az Elektra művészeti vezetőjének, Bill Harveynak elmondta, mit képzelt el ő a borítóra: a zenekart, amint egy szobában ülnek és körülöttük vagy harminc kutya. Harvey megkérdezte, hogy miért, mire Jim azt felelte, hogy azért, mert a dog (kutya) visszafelé olvasva god (isten). Kompromisszumként aztán megegyeztek egy csoportképben, melyen utcai mutatványosok vannak. „Tudod: mint a La Strada. Egy csapat Fellini-pofa.” Valami ilyen hangulatot kapott el egy késő délelőtt a fotós Joel Brodsky egy régi New York-i zsákutcában (amely egyébként magánterület), a Sniffen Courtban, az East 36 th Streettől nem messze. Egy törpe, két akrobata, egy zsonglőr és egy erőművész ugrándoztak, és egy arra járó taxis beállt a képre trombitásnak. Egy divatos modell, Zazel Wild hullámzó selyemkaftánban (ez az egyetlen élénk színfolt a barátságtalan, szürke képen) azon töprengett, hogy adjon-e pénzt az ijesztő képű törpének. A falon egy Doors-poszter, amire keresztbe ráragasztva: STRANGE DAYS. A baljós és szürreális hangulatú lemezborító szokatlanul bonyolultnak tűnt egy poplemezhez, de illett a lemez megrázó és kísérteties karneváli rettegéséhez. Bill Harvey meg is lepődött, de nagyon meg is könnyebbült, amikor az elkészült borítóra a Doors rábólintott. PETÁRDA AZ ÜNNEPI ASZTALNÁL 1967

SZEPTEMBERE.

Amikor

a

Santa

Ana

felől

érkező

szelek

visszafújták Dél-Kaliforniába a sivatagi port, a légszennyezést és a rosszkedvet, akkor vette fel a Doors a „You're Lost Little Girl” című számot, Robby Krieger legelső szerzeményét. Az alap egyszerű volt, de Robby sehogy sem tudott rátalálni a gitárszólóra. Rothchild kiküldött mindenkit a stúdióból, gyertyákat gyújtott, lekapcsolta a világítást, és megkínálta Kriegert némi hasissal, amitől az beszívott, és elsőre sikerült feljátszania a szólót. Rothchild ugyanezt az atmoszférát próbálta megteremteni akkor is, amikor Jimmel kellett felvenni az éneket. Paul azt mondta Jimnek: azt szeretné, ha úgy hangozna, ahogy azt Frank Sinatra énekelné (aki a nála sokkal fiatalabb feleségétől, Mia Farrow-tól éppen válni készült). Paul azt is felvetette, hogy fizessenek egy kurvának, aki bejön és furulyázik Jimnek, miközben ő énekel. Be is hoztak egy lányt, de David Anderle az Elektrától ezt nem tartotta jó ötletnek, mert véleménye szerint Jim ilyen körülmények között énekelni sem tudna, és fel sem állna neki. John Densmore verziója ugyanerről a felvételről úgy szól, hogy a stúdióba bejárogató Pamela Courson, amikor Rothchild lekapcsolta a fényeket, levette a ruháját, és besurrant Jimhez a fülkébe. „Mindenféle zajokat hallottunk. Ki tudja, mi folyt odabenn? …Csak a következő nekifutásra tudtuk felvenni a dalt.” Pár nap elteltével a Jefferson Airplane bejelentkezett: meg akarták nézni a lemezfelvételt. Pont akkor érkeztek, amikor a „Horse Latitudes”-ben Jim a fulladásos jelenetet adta elő a vészesen örvénylő konkrét zene és elektromos zajok kíséretével. „AZ ORRCIMPÁK NÉMA AGÓNIÁJA… SZÉPEN KIDOLGOZOTT… ÉS MEGPECSÉTELTETETT”. A stúdió teljesen sötét volt, csak a műszerek világítottak. Néhány barát (egy baráti tor), köztük Pamela és a UCLA filmes képzésén megismert Alain Ronay sikoltozott a háttérben a „kínos pillanat” rész után. Grace Slick, a kőkemény rockveterán-énekesnő úgy ment ezután vissza San Franciscóba, hogy mindenkinek azt mesélte: a Doors annyira rájuk ijesztett, hogy csaknem összecsinálták magukat. Aznap este, amikor a Doors – Jim kifejezett kívánságára – élőben, utólagos rájátszások nélkül készült felvenni a „When the Music's Over”t, Jim nem került elő. Hajnali háromkor felhívta Robbyt. „Baj van”, suttogta Jim. „Gyere át.” Robby odahajtott Pam lakásához, ahol Pam és Jim nagyon nagy adag LSD-t vettek be. Jim arra kérte Robbyt, hogy vigye őket a Griffith Parkba, ahol magukhoz térhetnek. Jim már indult is kifelé, és Robbynak kellett rászólnia, hogy vegyen nadrágot. Napkeltekor, miután kitisztultak, Robby hazavitte őket, és emlékeztette Jimet, hogy délben ne felejtsen el bemenni a stúdióba. Mégsem jelent meg. Küldöncök próbálták felkutatni Jimet közeli törzshelyein (a Barney's Beanervben és a Santa Monica Boulevard-on lévő Palms bárban), de nem találták. Densmore beszámolója szerint Jim és Pamela ismét LSD-t vettek be, és átbóklásztak a közeli házba, ahol Robby és John laktak. Densmore azt állítja: Jim nagyon jó ötletnek találta, hogy John ágyát tisztelje meg azzal, hogy oda vizel. A Doors hajnali fél háromig várt a Sunset Soundnál, de Jim nem érkezett

meg. Felvették hát a „When the Music's Over”-t nélküle, úgy, hogy Ray énekelt. Mikor Jim végül bejött másnap, időre, Densmore nekiesett, és tudni akarta, hol járt. „Volt egy kis… magántermészetű elintéznivalóm – hangzott a válasz.” „Mint például?” kérdezte Krieger. „Azt nem mondom el. Ugyanis… magántermészetű.” Densmore-ban kezdett fölmenni a pumpa, de Rothchild közbelépett: „Hé, csináljunk már valamit!” Jim fel akarta venni a dalt újra, de a többiek erről hallani sem akartak, hiszen előző éjjel összehoztak egy jó felvételt. Jim morgott: ha rá kell énekeljen, azt se fogja tudni, hol kell belépnie. Ray erre azt mondta: majd ő mindig beint neki. Így azután Jim Morrison a Doors pályafutásának meghatározó darabjában, a „When the Music's Over”ben a már elkészült zenekari anyagra énekelt rá, utólag. 1967. SZEPTEMBEN 14-ÉN a Doors és a Jefferson Airplane együtt készítettek egy tévés fellépést a torontói CBC számára. Az Airplane „White Rabbit”-je után Jim üvöltése érkezett: „ÉBREDJ!”, aztán eljátszották a „The End” megszelídített változatát, amiből kimaradt az anyás rész (éppen a zenekar javaslatára). Még ugyanaznap este Cleveland egyik külvárosában játszottak, de csak mintegy ötszáz ember gyűlt össze a kétezres befogadóképességű sátorban. „Sosem jártunk még Közép-Nyugaton”, nyilatkozta Jim a clevelandi Plain Dealemek. „Sejtelmünk sincs róla, mire számíthatunk.” Aznap este, mikor felballagott a színpadra, és látta a sok üres széket, a jobb csizmáját feltette a mikrofonállványra, kiszedte a mikrofont, bunkó módon beleeresztett egy zaftos, sörös böfögést, nevetett, és vontatott hangon annyit mondott: „Nos, ha senkinek nincs valami különleges kívánsága…” És a zenekar belerobbant a „Soul Kitchen”-be, amit egy féktelen, rövid előadás követett. Jim Morrison formában volt: vadul táncolt, hatalmasakat ugrott, érzékien búgott és irdatlanul üvöltött. A Doors aztán egy szeles őszi napot New Yorkban töltött egy kaotikus tévéfelvételen, ahol a „People Are Strange”-et kellett rögzíteni Murray the K helyi műsorának adásához. Jim élő mikrofonba énekelt az előre felvett zenére, Murray pedig folyton elrontotta a bevezető szöveget, így sokszor meg kellett ismételni a felvételt. Végül Jim felbosszantotta magát, és megmondta a korosodó disc-jockey-nek, hogy ha tovább rabolja az idejét, orrba veri. Ilyesmit nem sűrűn mondott bárki is egy új zenekarból Murray the Knek. 1967. SZEPTEMBER 17. Tizenöt évvel az MTV indulása előtt Ed Suliivan vasárnap esti varietéműsora volt az egyetlen élő popműsor; az összes többi hasonló adást előre felvették. Ed Suliivan indította el Elvis Presley amerikai karrierjét 1956-ban, és 1964-ben a Beatlesszel is ezt tette. 1967 januárjában a puritán Suliivan sikerrel cenzúrázta a Rolling

Stonest: rákényszerítette Mick Jaggert, hogy a „Let's spend the night together” (Töltsük együtt az éjszakát) helyett azt énekelje: „Let's spend some time together” (Töltsünk együtt egy kis időt). Ed Suliivan ezt megteheti – figyelmeztette a Doorst új publicistájuk, a nyájas, londoni Derek Taylor (aki a Beatlesnek is dolgozott már) –, mert az övé az egyetlen olyan élő tévéműsor, amelynek akár hetvenmilliós is lehet a potenciális nézettsége. Az a fellépő pedig, aki Ed Sullivannel így vagy úgy szembekerült, soha többé nem kapott meghívást a műsorába. A Doors beleegyezett, hogy fellépnek az Ed Sullivan Show-ban, csak azt kérték, hogy az ő két számuk alatt a keverőpultnál a saját embereik üljenek: Rothchild és Botnick. Eljött a pillanat, hogy Ed Suliivan megismerkedjen a Sárkánygyíkkirállyal. Suliivan aznap, vasárnap délután találkozott Jim Morrisonnal a próba után az öltözőben. A zenekar éppen Robbyn nevetett, aki a hátán fekve körbe-körbe csúszkált a földön. Suliivan nézegette őket egy kicsit, aztán (Densmore szerint) annyit mondott: „Srácok, ti marha jól néztek ki, ha nevettek. Ma este csináljatok így egy kicsit. Ne legyetek már olyan nagyon komolyak!” Ezután Ed továbbment a többi öltözőbe, hogy megnézze az est többi fellépőjét: Yul Brynnert, Steve és Eydie-t, Rodney Dangerfieldet és a korcsolyázó Epsteineket. A Doors még akkor is Suliivan ókonzervatív hozzáállásán poénkodott, amikor kopogott és bejött hozzájuk Bob Precht, Suliivan veje, a műsor producere. Precht vette rá Mick Jaggert az öncenzúrára, és most Jim Morrisont vette célba. Barátságosan elmagyarázta neki, hogy az a sor, hogy „Girl, you couldn't get much higher” (Kislány, nagyon elszállsz) értelmezhető akár utalásként a drogra, és ez bajba sodorná őket a CBS tévéhálózat cenzoránál. Precht közölte Jimmel, hogy a higher szót nem ejtheti ki a hálózati televízióban, és arra kérte, hogy az adás kedvéért változtassa meg a szöveget. „Baszd meg” morogta Jim. Döbbent csönd. „Tessék?” kérdezett vissza Precht. „Mire változtassam?” kérdezte Jim. Prechtnek akadt egy-két javaslata, mire a zenekar tagjai váltottak egy-két feszélyezett pillantást, de végül Ray Manzarek megígérte Prechtnek, hogy hajlandók együttműködni. El se akarták hinni ezt a hülyeséget. Jim dühösen öltözött át a byroni fehér ingbe meg a bőrszerelésbe, és azzal fenyegetőzött, hogy az inkriminált sor helyett beteszi a „Let's spend the night together”-t, vagy egyszerűen végigkáromkodja az egész adást. Senki sem tudta, mi fog történni, legkevésbé a zenekar többi tagja. Egyikük sem mert Jimmel beszélni. „Éreztük, hogy majd szétveti a düh”, írta Densmore, „s tudtuk, hogy ebben az állapotában nem szabad győzködni”. Ed Sullivan kissé elhúzott szájjal konferálta be a Doorst, nem titkolt fenntartással. A műsor első felében a Doors a „People Are Strange”-et adta elő, és Jim szokatlanul semmitmondó tekintettel énekelt, és

küszködött, hogy ne legyen hamis. Kevés énekes merte kockáztatni, hogy ilyen részegnek és szétesettnek látsszon a tévében – még a fehér ing mandzsettája is foltos volt. A műsor második felében a „Light My Fire” szóló nélküli változatát nyomták, és Jim természetesen beénekelte a „higher” szót, mégpedig kétszer, ugyan nem különösebben hangsúlyozva, csak úgy, ahogy eddig is vagy százszor énekelte. A szám fináléjában, tévés lámpák forróságában verítékezve Ray odaszólt Jimnek: „Gyerünk!”, mire Jim belenézett a kamerába, és beindult: megmutatta, mire képes a morrisoni sikoltás, az a szaggatóan éles hang, amire az átlagamerikai nézők egyáltalán nem voltak felkészülve. A dal hirtelen szakadt félbe, a közönség kiabált és tapsolt, Jim pedig fölvette a marlene-i pózát: keresztbe tett lábbal állt, a mikrofonállványt pedig a válla mögött tartotta, akár egy gerelyt, amit el készül hajítani. Ed Sullivan, aki Elvis Presleyvel, a Beatlesszel és a Stonesszal kezet rázott, most savanyú képpel állt a színpad szélén, és visszafogottan tapsolt. Bob Precht mérges volt, és felpanaszolta nekik, hogy a zenekar megszegte az ígéretét. Ray azt válaszolta, hogy véletlenül történt, mert Jim annyira izgatott volt, hogy az Ed Sullivan Show-ban léphet fel, hogy egyszerűen megfeledkezett róla, miben maradtak. „Pedig még hat műsorba akartunk titeket meghívni” mondta nekik Precht. „Mr. Sullivannek tetszettetek. Még hat műsor! Tudjátok, mit jelentett volna ez a karriereteknek?” Jim szart az egészre. „Na és akkor mi van?” állította le Prechtet egyetlen pillantással. „Ezzel nekünk megvolt a Ed Sullivan, nem?” Mindenesetre Elvis Presley tizenegy évvel korábbi Ed Sullivanműsora óta nem volt példa az amerikai televízióban egy ennyire szexi és provokatív fellépésre, mint Jim Morrisoné. Szándékos provokáció volt, mint mikor petárdát dobnak egy ünnepi vacsora résztvevői közé. És alig kétséges, hogy valahol, Memphisben vagy Los Angelesben Elvis is látta a bőrbe öltözött Jim Morrisont a vasárnap esti adásban. Egy évvel később ugyanis a saját, legendás, 1968-as visszatértekor a tévében Elvis is fekete bőrszerelésben jelent meg, pont olyanban, mint amelyet Jim Morrison ezen az estén viselt. De a Doors többé nem szerepelt Ed Sullivan műsorában. VIETKONG-ROCK 1967 UTOLSÓ HÓNAPJAIBAN Jim Morrison azzal volt elfoglalva, hogy színpadi fellépését még sokoldalúbbá és még erőteljesebbé tegye, miközben a Doorsszal iskolai tornatermekben és egyetemi sportpályákon játszottak egyre nagyobb és nagyobb tömegek előtt. Játszottak a híres westporti Staples High Schoolban Connecticutban, ahol a Yardbirds és a Cream is fellépett nem sokkal előttük. Szeptember 22-én

a Brown Universityn az iskolai lap által zseniálisnak nevezett buli után Jim a mikrofonállvánnyal szétszaggatta a bosszantó fény-show-vásznat, mert a buli alatt végig lüktető, kusza spirálisokat vetítettek rá. Másnap este a Long Island-i Stony Brook SUNY nevű helyén Jim azzal bosszantotta a rettentő lelkes közönséget (Tim Buckley, az énekes már jól felhangolta őket), hogy hosszú csendeket iktatott be, az előadás feszültségét fokozandó. Sokan egyszerűen elunták, és kisétáltak. Mások türelmetlenkedni kezdtek, és bekiabáltak: „Hangosabban!” Ettől a térdén kuporgó és csukott szemű Jim csak még tovább várt. Megpróbálta kifürkészni, melyik az a pillanat, amikor a tömeg türelme végképp elfogy, és pont akkor tért ő is vissza a „Back Door Man”-hez vagy a „The End”-hez. Ez az iskolai lap „Vietkong-rock”-nak titulálta a zenéjüket, és félbehagyott fekete misének. A buli végén a színpad mögött Jim azt mondta Gloria Staversnek: „Uralkodnod kell rajtuk. Ők nem uralkodhatnak rajtad. És ha még nem uralkodsz rajtuk, akkor meg kell állni, és meg kell szerezni őket. Ez történt ma este. Érted?” Szombat este, szeptember 30-án a denveri Family Dogban a Doors a Lothar and the Hand People és Captain Beefheart után lépett színpadra. A zenekar keményen játszott, s a szokás szerint fekete bőrbe öltözött Jim is a legjobb formáját hozta a színpad előtt tolongó kis csajok nagy örömére. A „The End” második felét egy védőkorlátról fejjel lefelé lógva adta elő, és az egyetlen spotlámpa fényében úgy nézett ki, akár egy Goya-festményen a kínvallatott. Az 1967-ES Év OKTÓBERÉBEN fordult meg utoljára a Doors klubokban, s a búcsú egy héten át tartott a New York-i Steve Paul's Scene-ben. Az alagsori klubba olyan sok Doors-rajongó zsúfolódott be, hogy mozdulni sem lehetett. Jim a jobb kezével befogta a fülét: csak így hallotta a saját hangját. Október 6-án a California State egyetemi tornacsarnokát szintén hatalmas tömeg és izgatott várakozás töltötte meg. Tomboló örömmel fogadták a bőrruhában beséltáló Jimet, amire a „Soul Kitchen” hangrobbanása volt a válasz. Jim pumaszerű mozgással járt körbe a színpadon, biztatta a zenészeket, rájuk kiabált: „Yeah! Hangosabban! Játssz! Még többet, Robby!” Mindig időben ugrott vissza a mikrofonhoz, hogy „a nyers emberi rettegés áradjon szét a terem fekete levegőjében”, írta a UCLA lapja, a Daily Bruin. Október 8-án a Tulsában megrendezett Oklahoma State Fair utolsó napján játszott a Doors. Jim már egy ideje a „The Celebration of the Lizard” című rockszínházi darab írásával és átdolgozásával foglalkozott, melyre sokan nagy várakozással tekintettek. A zenekar úgy tervezte, hogy a darab kitölti majd a harmadik Doors-album teljes Β oldalát. Tulsában előadta ennek a darabnak az „Ébredj!” részét szinte teljes formájában, és átvezette a „Light My Fire”-be. Kísérleteztek a világítással is: csak kék, piros és sárga spotokat használtak. A „Back Door Man” előadása közben Jim kiszúrt valakit magának a közönségből, az egyik fiatal srácot a tulsai Civic Assembly Auditorium negyedik sorában.

„Te, ott!”, mutatott rá, majd kurtán és baljóslatúan felnevetett, ahogy a színpad mögött szokott. „Egyedül vagy. Táncolni akarsz… ÉS SENKI SEM SEGÍTHET RAJTAD!” Később akik a tulsai koncert felvételét meghallgatták, rájöttek, hogy bár Jim egyetlen emberhez beszélt, mégis a teljes közönségre gondolt, az egész nemzedékére. Jim volt a hegyek közt táncoló tébolyult, az erdő széléről figyelő szempár. Neki nem volt elég, hogy a közönség fizetett azért, hogy lássa őt. Jim azt akarta, hogy álljanak fel, és csináljanak is valamit. Október 11-én Cadillac limuzinok szállították őket Manhattanből a connecticuti Danbury középiskolájába. A zenekar filmes stábja is velük utazott, és Albert Goldman, az író, interjút készített Jimmel a New York magazin számára. Csakhogy Jim aznap végig Tom Bakerrel piált, és a beszélgetésből nemigen sült ki semmi. A helyszínen Baker mutatta be a zenekart, miután a nyársat nyelt iskola-igazgatónő arra figyelmeztette a nézőket, hogy ne álljanak fel a székükről. A közönség pocsék volt: a legtöbben azért jöttek, mert a Four Seasons volt meghirdetve, de ők lemondták. Jim persze dühöngött, a mikrofonnal hadonászott, amit aztán vak dühében össze is tört, mikor előadott három (csak részben érthető) versszakot a „Lizard”-ből a „The End” közben. (1998-ban még láthatók voltak a Danbury High színpadán a horpadások, Jim ütéseinek nyomai.) Október 12-én a Bostontól délre eső tengerparton Surf Nantasket egy telt házas, gyilkos koncertet láthatott. Másnap Baltimore-ban a zenekar előadta az első lemez teljes anyagát, és Jim egy vörös selyemsállal varázsolt a „The End” alatt, mielőtt össze nem esett a színpadon. Percekig mozdulatlanul feküdt, miközben a zenekar tovább játszott. A közönség nem tudta, hogy ez most az előadás része-e, mert Jim tényleg eszméletlennek látszott. De aztán fölkelt, pörögni kezdett, és a dalt a sámántánccal fejezte be. Olyan lelkes és hosszan tartó tapsot kaptak, hogy visszajöttek, és eljátszották ráadásképpen a „When the Music's Over”-t a még megjelenésre váró albumról. Október 14-én a nyugat-pennsylvaniai Susquehanna Egyetemen a végzett diákok rendezvényén lépett fel a Doors. A sportpályán volt a koncert, és jól játszott a zenekar, de egy olyan közönségnek, amely nem volt vevő rájuk. Jim káromkodott, sértegette a diákszövetségi lányokat, és teljesen bepörgött a „Who Do You Love?” hosszú változatában. Másnap visszarepültek Kaliforniába, ahol a Berkeley egyetemen játszottak, hogy a következő nap újra New Yorkba repüljenek, egy fellépésre a Steve Paul's Scene-ben. Annyira rosszul voltak megszervezve a fellépéseik, hogy előfordult: egy héten belül kétszer röpültek át a nyugati partról a keletire, de a koncertezés volt az egyetlen állandó bevételi forrásuk. Úgyhogy mindannyian a fáradtsággal küszködtek, akkor aludtak, amikor tudtak, és megpróbáltak tudomást sem venni a motelszoba ajtaján zörgető tinilányok csapatairól.

John Densmore új barátnője, Julia Brose is úgy látta Jim Morrisont először egy reptéren valahol a közép-nyugaton, hogy az épp részegen horkolt egy pad mögé belökve, a falnál. Bill Siddons a biztonság kedvéért még el is torlaszolta a pad két végét két szemeteskukákkal, hogy ha Jim magához tér, el ne szökhessen. „Tessék” mondta Densmore utálkozva a lánynak. „Itt van a mi híres énekesünk.” 1967. OKTÓBER 20.: Ann Arborban a Detroithoz közeli University of Michigan évnyitó hétvégi rendezvényét tartották. Jim Morrison olyan részegen lépett színpadra, hogy azt már a zenésztársai is megsokallták. A beállás alatt Jim homályosan észlelte, hogy a közönség abból a diákfajtából áll, amelynek fogalma sincs a Doorsról. Nekiállt szidalmazni a srácokat, és gúnyosan azt kérdezte tőlük, hogy mi a fenét akarnak hallani: a „Louie, Louie”-t vagy mit? Ray szerzett két markos legényt, akik lekísérték Jimet a színpadról, és bemondta, hogy majd visszajönnek, ha Jim jobban lesz. Az öltözőben Jim egy kicsit magához tért, és rágyújtott egy szivarra. A többiek bejöttek, és nézték. Ők voltak a Doors: senki se mondott semmit. Mikor Jim elnyomta a szivart, visszamentek a színpadra. Jim olyan magas, visító hangon kezdett énekelni, ami egy detroiti srácnak (Jimmy Osterbergnek, aki ott volt a bulin) a rajzfilmszereplő Betty Boop hangját idézte. Jim így énekelt végig, felbőszítve a tömeget és a zenekart. A közönség pfujolással reagált, és megdobálta őket. Jim nem is volt hajlandó a „Light My Fire”-t elénekelni. Százak hagyták ott a bulit, és a kiborult Densmore meg az undorodó Krieger is lement a színpadról a koncert vége előtt. Akkor Jim John Lee Hooker-nótákba fogott, és a „Maggie McGill” soraira rögtönzött szövegeket, míg Ray kitartóan vele játszott – egészen addig, amíg a focisták meg a barátnőik el nem kezdték őket gyümölcskoktélos poharakkal dobálni. Jimmy Osterbergre nagy hatással volt ez az anarchikus, minden szabályt felrúgó rockbuli. Szinte rögtön ezután megalapította a saját zenekarát, a Psychedelic Stoogest, és végül a nevét is megváltoztatva ő lett Iggy Pop. A DOORS MÁSNAP ELREPÜLT egy koncertre a Colorado College-ba, majd másnap vissza keletre, a massachusettsi Williams College-ba. A filmstábjuk felvett egy jóslatszámba menő (és öntudatlanul metaforikus) beszélgetést, amikor Jim, Ray és Robby egy motelban a buli előtt Michelob sört ittak és pókeroztak. Jim inkább kiszállt volna a játszámból, mintsem hogy bedobjon még egy negyeddollárost. RAY: Ne szállj már ki, nem tudjuk nélküled folytatni. ROBBY: Ki akarnunk fosztani rendesen. JIM: Hát, a helyzet az, hogy …elegem van már az egészből. És a szokásos bosszantó vihogását hallatta, majd kifogyott a film. A kártyáról volt szó, de mintha a zenekarról beszéltek volna. A Williams College lapja szinte tökéletesen megragadta a Doors

aznap esti előadásának drámaiságát és hajmeresztő izgalmát: „Morrison kivette a mikrofont, és vakon tapogatózva tántorgott a színpadon, miközben a »The End« szövege és sikoltások dőltek a szájából – gonoszul, sátánian, elektromos tűzben égve. Aztán megbotlott, és elesett a színpadon tornyosuló erősítő előtt, és ott zokogott magában. A gitáros megbökte a gitár nyakával. Morrison feltérdelt, és karját az áhítat mozdulatával terjesztette ki a közönyös erősítő felé… A közönség nem tudta, hogy tapsoljon-e vagy sem. A gitáros kihúzta a kábelt hangszeréből, az orgonista is felkelt és távozott, a dobos utálkozó és undorodó mozdulattal hajította a földre a dobverőket, Morrison pedig egyetlen intés vagy mosoly nélkül tűnt el a bársonyfüggöny mögött.” Másnap visszarepültek Los Angelesbe. Egyikük sem szólt egy szót sem. Ötnapi pihenő után Jim összeszedte magát, és' a következő hat hét során a Doors alá és föl ingázott a nyugati parton, és mindenütt jól játszottak. Jim is mindvégig kellemesebben érezte magát, mert nagyobb megértésre is talált a közönség részéről. Újra Pamelánál lakott, és a „Celebration of the Lizard”-on dolgozott: azt akarta, hogy a következő album reprezentatív darabja míves költői nyelven szólaljon meg. Elkezdett egy szürreális forgatókönyvet is egy autóstoppos gyilkosról, aki az amerikai sivatagban kóborol. Egy új dalszövegen dolgozott, amely egyben alapjául szolgált volna egy színpadi műnek is, s amely cselekménye okán minden valószínűség szerint heves vitákat váltott volna ki: egy Vietnamban harcoló katonáról szól, aki megszökik, és kivégzőosztag előtt hal meg. Jimre nagy hatást tett, amikor egy fotón meglátta az irodalmi példaképeit (Allen Ginsberget, William Burroughst, Norman Mailert, Terry Southernt és Jean Genet-t), amint az ugyanabban a hónapban Washingtonban tartott, nagyszabású háborúellenes tüntetésen az első sorokban masíroztak, és egy Don Quijote-i kísérletet tettek arra, hogy kibillentsék a sarkából a Pentagont. Jim most arra készült, hogy ő is markánsan letegye a garast. Az ő dala, a Doors által novemberben bemutatott „Unknown Soldier” volt az egész vietnami időszak legdühödtebb protest songja, és minden bizonnyal a legnagyobb hatású is. Jim ekkorra már a Los Angeles-i pletykák állandó témájává vált. Amikor a zenekar nem dolgozott, Jim napokra eltűnt, és az a szóbeszéd járta, hogy hol a Topanga Canyon-beli homokos barátainál húzta meg magát, hol a titokban tartott tizenöt éves szeretőjével bújt el egy motelban Pamela elől. Jim Morrison tudta, hogy kell elbújni, és azt is, hogy mely ismerőseit nem célszerű összeereszteni. Az meg egyáltalán nem érdekelte, hogy ki furulyázik neki éppen – amíg volt valaki, aki ezt megtegye. Jim Morrison felől mindenki csak találgatott. OKTÓBER 27-ÉN a California Polytechnic State Universityn a Doors-ra váró lányok nyüzsgő tömege körbevette a színpadot, melyen már ott állt tizenhat vörös szemű, duruzsoló, metálszürke Acoustic erősítő négy négyes oszlopba rakva, egy görbe és kopott króm mikrofonállvány, egy

fekete-vörös Vox orgona, rajta egy ezüstszínű Fender basszusbillentyűssel; és egy bordó Gibson SG gitár. A majdnem teljes sötétségben a füves cigaretták sűrű füstje ült a termen. A lányok abbahagyták a nyüzsgést, mikor a Doors feltűnt és behangolt. „Hölgyeim és uraim! Kérem, üdvözöljék a Doorst!” Megszólalt a félelmetes karneváli orgonahang, miközben Jim odaballagott a mikrofonhoz, és átváltoztatta magát a rettegés undorító mocskává, kimeredt hullaszemű fantommá, aki fekete bőrben vonaglik, táncol, elájul, s miután élettelenül esett össze, feldobja magát, akár egy fekete hal. Meggyújtott cigarettákat pöckölt az első sorokban álló lányok közé, szuggesztív mozdulatokkal és szexuális utalásokkal izgatta őket. Huszonöt perc után a zenekar lement a színpadról. A közönség nem tudta, hogy még lesz egy második menet, és sokan távoztak az épületből. Az egész zenekar odaült aztán az egyetemi fiatalok örömtüzéhez. Jim Morrison beszélgetett a diákokkal, és úgy látszott: jól érzi magát. A Strange Days akkor ősszel jelent meg: inkább szürreális volt, mint a divatos pszichedelikus vonalhoz tartozó. Feszült, kísérletező hangulata és pesszimista üzenete veszteségeinkről és az emberi kapcsolatok bizonytalanságáról nem tudott olyan sok embert megfogni, mint az első Doors-lemez. A listákon az album mindössze a negyedik helyre kúszott fel. Mégis a Strange Days a Doors egyedülálló, legnagyobb mesterműve, az igazi nagy album, mely hű tükre az elfuserált 1967-es évnek, annak az évnek, amikor a nemzedékek egymás ellen fenekedtek, a „Nagy Társadalom” szociális haladása áldozatául esett a gyűlölködésnek és a haragnak; úgy látszott, hogy Amerika a polgárháború küszöbén áll. Az albumról a Time és a Newsweek is közölt kritikát. A Time a Doorst „a Nagy Társadalom fekete papjai”-nak nevezte, Jimet pedig „a rock Dionüszoszá”-nak. Ekkora figyelmet még a Rolling Stones sem kapott. Példátlan kritikai vizsgálódásnak vetették alá a Strange Dayst, és beazonosították a témáit: a zaklatott idők elidegenedett otthontalanságát; annak a lánynak, egy szomorú lánynak a jóvátehetetlen elvesztését, akit sem kielégíteni, sem vigasztalni nem lehet; a szerelemnek egyenlővé tételét azzal, amit a szemünkkel látunk, ahol „my eyes have seen you” (láttak téged a szemeim) és „I can't see your face” (nem látom az arcodat). Jim romantikus forgatókönyvei a látnók kutatásait mutatták be, sötét és szomorú egzisztenciális félelmek között. (Jim egykori noteszában azt írta: „Élvezheted az életet messziről is. Nézheted a dolgokat anélkül, hogy megkóstolnád őket. Ölelheted anyádat pusztán a szemeddel.”) A „When the Music's Over” először könnyedén lefújta a feltámadást, majd üvöltő kínban könyörgött Jézushoz megváltásért. A Doors hátborzongató orgonahangzásától, amit a korabeli primitív szintetizátorokkal egészítettek ki, mindenkinek libabőrös lett (és lesz ma is) a háta.

Nem is csoda, hogy a Strange Days nem fogyott: zseniális mű volt -és teljességgel „használhatatlan”. „A Beatlestől és a Rolling Stonestól elszáll az agyad”, írta az underground L. A. Free Press. „Ha már elszállt, akkor jön a Doors. A Doors olyan, mint mikor a köröm csikorog a táblán.” NEW HAVEN VÁROSÁBAN A DOORS HÁBORÚELLENES HIMNUSZA, a „The Unknown Soldier” először 1967. november 16-án hangzott fel a San Franciscó-i Fillmore Auditóriumban, ahol a Doors a brit Procol Harum előtt játszott. A dal nyílt provokáció volt. Az amerikai katonákat egyre jobban szorongatták a vietnami kommunista felkelők a Mekong-deltában, a „vasháromszög”-ben és a Khe Sanh-hegy dzsungelében, a „The Unknown Soldier” viszont azt ábrázolta, hogy a tévéből milyennek látszik a háború – és egy katona halálát, bármelyik katonáét, akit öregemberek küldtek a háború poklába a saját ideológiájuk védelmében. (Később a Doors a dal előadásába beépített egy fiktív kivégzést.) A San Franciscó-i közönség néma csodálkozással fogadta a dal nyilvános premierjét. A háborúellenes agitáció egy komoly alkotásáról volt szó, olyan műről, ami azonnali figyelmet követelt magának a nemzedéktől, amelynek szólt. Csakis a Doors volt képes egy ilyen elsöprő erejű, ennyire megdöbbentően végletes dalt (majd később filmet) kihozni. (Ugyanakkor ez volt a Doors utolsó fellépése a San Franciscó-i Fillmore-ban. A Winterland Ballroomban is utoljára játszottak azon a hétvégén. A Doors kinőtte az ezekhez hasonló táncos helyeket, és hamarosan, úttörő módon, hatalmas sportcsarnokokban kezdett koncertezni.) Los Angelesbe visszatérve Jim összeveszett Pamelával, aki egyre gyakrabban nyúlt heroinhoz. Jim megint egy motelba költözött, és keményen inni kezdett, naponta berúgott a filmes stáb tagjaival, főleg Paul Ferrarával és Babe Hill-lel. Babe szakállas, nagydarab, szőke, motoros fazon volt, akit Ferrara hozott, hogy ő tartsa azt a mikrofont, amely a közönségzajt vette, amikor filmeztek a kaotikus Doorskoncerteken. Babe Hill hamarosan bizalmasa lett Jimnek, és testőrnek is bevált. A következő hétvégén a Doors három estére a keleti partra repült, előttük a Nitty Gritty Dirt Band játszott. Péntek este a manhattani Hunter College-ben Jim láthatóan fáradt volt, és hülyén viselkedett a színpadon. Úgy nézett ki, mint egy fekete bőrbe öltözött, részeg isten, és kiábrándítóan rossz produkciót nyújtott aznap este (pedig a közönség teli volt a New York-i média embereivel). Az előadásnak csak az a része ért valamit, amikor a még alakuló kivégzési jelenetet játszották el a „The Unknown Soldier”-ből. (Al Aronowitz a New York Timesban ezt írta: „Jim Morrison arcán annak az embernek az arckifejezése ült, aki tudja: túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy valaha is része lehessen az igaz szerelemben.”) Később, a koncert után Jim

véletlenül leöntötte az italával azt a riporterlányt, aki megkérdezte tőle, hogy részeg volt-e aznap este a színpadon. „Tudod, én állandóan részeg vagyok” nevetett Jim, és mindenki vele nevetett. A Doorst kísérő stáb a következő nap délutánján azzal volt elfoglalva, hogy Jim Morrison anyjának közeledési kísérleteit meghiúsítsák. A Morrison család újra Washington közelében lakott, és Clara Morrison megpróbálta Jimet meghívni a hálaadási vacsorára, de Jim tudomást sem vett az üzeneteiről, és nem volt hajlandó visszahívni. Az anyja több üzenetet is hagyott, hogy ő és Jim öccse, Andy ott lesznek aznap este a Washington Hilton-beli koncerten. Jim azt mondta Bill Siddonsnak, hogy küldjenek jegyeket az anyjának, de tőle tartsák távol. „Egyszerűen nem akarok találkozni velük”, mondta. A fiatal reklámszakembert, Rich Linnéit, aki hamarosan dolgozni kezdett a Doorsszal, azzal bízták meg, hogy Clarát és Andyt egy hotelszobában tartsa, míg a Doors fel nem megy a színpadra. John Densmore később agresszívnak és követelődzőnek írta le Clarát (akit nyilván frusztrált, hogy mindenhol falakba ütközik). Az életrajzíró Jerry Hopkins, aki az információit Bill Siddonstól szerezte, leírja, hogy Jim észrevette anyját, aki az első sorban kapott helyet, és Jim végig őt nézte, miközben heves átéléssel előadta a „The End” oidipuszi zárórészét. A koncert után Jimet kilopták a teremből, és eltűnt. Az anyjával többé nem találkozott – és nem is beszélt vele. A Doors munkás hétvégéi egyre inkább határozott formát öltöttek: a péntek esti bulira Jim bepiált. A szombat este egy kicsit jobban sikerült. Vasárnaponként viszont, mint november 26-án Hartfordban, egyszerűen fergetegesek voltak. A buli kezdetén a zenekar vagy öt percig játszotta a „Soul Kitchen” bevezetőjét: Jimre vártak. Amikor végül kiballagott, az ünneplés olyan hangos és elsöprő volt, hogy csendet kért. A terem hirtelen elcsöndesedett, igazolva Ray gyakran hangoztatott csodálatát, hogy Jim milyen rendkívül ügyesen bánik a tömegekkel. Jim belefogott a Venice Beachen álló „soul-food”-büfé történetébe, és majd' szétvetette a terem falait, ahogy a hatalmas nézőtér egy emberként énekelte a refrént. Minden számot hosszan, lelkesen megtapsoltak. A Hartford Times így kommentálta a koncertet: „Morrison a zenei teljesítmény mércéjét magasra tette. Szívvel-lélekkel dolgozott.” A Doors másnap visszarepült Los Angelesbe. A Nitty Gritty Dirt Band zenészei azt nyilatkozták a Hartford Courant-nak, hogy rettentő macéras volt a Doorsszal együtt fellépni, akik csak magukkal voltak elfoglalva, és folyton késtek. „A Doors szeret packázni a közönségével: ijesztőek.” A CANNED HEAT, Jim kedvenc bluesegyüttese volt az előzenekaruk a Long Beach-i Cal State-en tartott koncerten 1967. december i-jén. A „The End”-ben Jim leesett a színpadról, amikor kimondta, mit is akar a mamától. A közönség azt hitte, ez is az előadás része, és tapsoltak. A december 3-án az oregoni Portlandben tartott koncertet a rendőrök

leállították, mert Jim a „Light My Fire” alatt leugrott a színpadról, és azt kezdte ordítozni, hogy a zsaruknak van fegyverük, de nekünk meg hatalmunk van. A Memorial Coliseumban eluralkodott a káosz és a zűrzavar. A teremvilágítást felkapcsolták. A rendőrök utasították Jimet, hogy menjen vissza a színpadra, de ő a mikrofonon keresztül elkezdte heccelni a tömeget, mire a rendőrök egyszerűen kihúzták a csatlakozót. Aztán a Doors megint keletre repült egy újabb rázós hétvégére. Troyban (Trója) a Renssealer Polytechnic iskola közömbös diákserege leginkább oda sem figyelt rájuk. Semmire sem reagáltak: sem a „Break On Through”-ra, sem az „Alabama Song”-ra, sem a „When the Music's Over”-re. A „Back Door Man” középrészében Jim elszavalta az új „Five to One” szövegét, benne a diadalmas dicsekvéssel: „Övék a fegyver, miénk a dal” (Göbölyös N. László fordítása), de ez sem érdekelt ott senkit. Egy óra elteltével Jim megunta a dolgot, és elordította magát: „Ha ez itt Trója, akkor én a kibaszott görögökkel vagyok!” A Doors lement a színpadról. Jimnek aznap volt a huszonnegyedik születésnapja, és iszonyú dühös volt. MÁSNAP AUTÓVAL MENTEK NEW HAVENBE. Jim mogorva volt és harapós, mert még mindig bántotta az előző, troyi fellépés kudarca. Egy újabb elcseszett születésnap, és New Havenben sem volt jobb a hangulat. A zsaruk is idegeskedtek, mert a Fekete Párducok a városba érkeztek, és a rendőri brutalitás miatt kereseteket nyújtottak be a bírósághoz. Nem sokkal azelőtt a rendőrség brutálisan szétzavart egy háborúellenes gyűlést a Yale mellett: megvertek és letartóztattak tüntetőket. Még a helyi újságok is panaszkodtak, hogy ilyen brutális rendőri intézkedésekre került sor a nem is olyan rég még csöndes egyetemi városkában. A koncertet egy hokipályán tartották a New Haven Arénában, és a New Haven College diákszövetségei szponzorálták. Bill Siddons-nak a szerelés összeállításában segítségére volt Vince Treanor, aki a massachusettsi Andowerben orgonaépítőként kereste a kenyerét, meg négy barátja, akik látták a zenekar frenetikus koncertjét Hampton Beachen a nyár végén, és most eljöttek New Havenbe, hogy megint megnézzék a Doorst. A buliról beszámolót akart készíteni a Life magazintól egy csapat, köztük a Vietnamból éppen hazatért fotóshaditudósító Tim Page (aki később modellje lett a Dennis Hopper alakította újságíró-hippinek az Apokalipszis, raosíban). Page a kocsiban együtt utazott New Havenbe a barátjával, Mike Zwerin-nel, a Village Voice kritikusával. Aznap este Jimmel együtt mindkettejüket letartóztatják majd. A 20.30-kor kezdődő koncert előtt Jim néhány emberrel elment vacsorázni. Egy lány, aki a Southern Connecticut State Universityre járt, autogrammot kért Jimtől, és Jim meghívta őt a bulira. Később a színpad mögött Jim és a lány elvonultak a zuhanyozóba, és éppen

csókolóztak, amikor egy New Haven-i rendőrtiszt rájuk nyitott. (Keresni kezdte a lányt a barátja, és segítséget kért a színpadnál őrt álló rendőröktől.) A rendőr nem tudta, kicsoda Jim, és durván ki akarta őket zavarni. Jim erre közölte vele, hogy nyalja ki a seggét. „Hogy micsoda?!” „Szopjál le, faszfej! Húzzál innen a picsába, baszd meg!” A rendőr nem kérdezett többet, lekapta az övéről a gázspray-t, és Jim szemébe fújta. Megvakítva és a fájdalomtól űzve – akár Oidipusz Kolónoszban – Jim kirontott a zuhanyzóból, és véreres szeméből patakzó könnyekkel tántorgott végig az öltözőfolyosón. Mike Zwerin: „A színpad mögött nagy volt a tömeg, de erre még többen rohantak oda. Valaki szólt a zenekarnak: »Ezek a disznók épp most fújták le könnygázzal az énekeseteket.« Az emberek fel voltak háborodva, a rendőrök pedig lökdöstek és taszigálták őket vissza. Tim Page fényképezett, ezért őt is jól meglökdösték. A Doors menedzsere – aki kinézett vagy tizenhat évesnek – bevitte Jimet a fürdőszobába, és megpróbálta kimosni a szemét. A New Haven-i rendőrségtől Kelly hadnagy egy vén, mogorva ír zsaru ide rontott be – akár Sterling Hayden a Keresztapában –, és közölte, hogy azonnal letartóztatja Jimet. A zenekar ügynöke, Dick Loren odaszólt neki, hogy az a kétezer egyetemista odakinn valószínűleg nem hagyja szó nélkül, ha elmarad a koncert. Végül a rendőrök nagy nehezen felfogták, hogy épp az este sztárjába kötöttek bele, és behívták a gáz-spray-s zsarut, aki bocsánatot kért Jimtől. így a rendőrség azt gondolhatta, minden rendben – „ugye, nincs harag, igaz, Jim?” –, de Morrison semmit se szólt erre, csak mosolygott az égő szemével, és kért egy sört. A buli kezdése egy órát csúszott. „Hölgyeim és uraim! Los Angelesből, Kaliforniából – a Doors!” A négy számos első menetben a „Back Door Man” közepén Jim abbahagyta az éneklést, és mesélni kezdett: „Egy kis történetet akarok elmondani nektek, ami itt esett meg… nemrég, itt, New Havenben.” Densmore keményen ütötte tovább a tamon a ritmust. „Semmi különöset nem csináltunk, csak álltunk és beszélgettünk, mikor ez a kis ember bejött… egy kis ember kis, kék ruhában, kis, kék sapkában, és hátranyúlt, előhúzta a kis, fekete flakonját, és belefújt vele a szemembe… én meg harminc percig nem láttam semmit.” Mike Zwerin: „Jim beleépítette az előadásba a történteket. A teljes eseménysort részletesen elmesélte halk hangon, déli akcentussal: a vacsorát, a lányt, hogy a zuhanyozóban együtt voltak, és hogy a rendőr kezdte el molesztálni őket. Utánozta a bunkó zsaru durva beszédét, amitől a színpad szélén őrt álló rendőröknek rögtön elborult az agyuk. Mikor Jim azt is elmondta a közönségnek, hogy könnygázspray-vel lefújták, felháborodott kiabálás kezdődött. Az első sorból a lányok némelyike szidalmazta a zsarukat: disznónak, szemétnek nevezték őket. Rázós helyzet volt, és a zsaruk is bedühödtek.” Jim ezután azonnal belefogott a „When the Music's Over”-be. A

csúcsponton azt üvöltötte: „AZ EGÉSZ KIBASZOTT VILÁGOT AKARJUK… DE AZONNAL!” Amikor Kelly hadnagy meghallotta ezt a vérfagyasztó üvöltést, és látta azt is, hogy a tömeg az elragadtatott lelkesedésében a színpad felé tódul, elrendelte, hogy kapcsolják föl a terem világítását. Aztán föl is ment a színpadra, Jim vállára tette a kezét, és azt mondta neki: „Ezúttal kissé messzire ment, fiatalember.” Ray felugrott, odament Jimhez, és súgott valamit neki. Jim tudomást sem vett róla, és a dühös közönségnek azt ordította: „Akartok még mást is hallani?” és: „Kapcsolják le a fényt! Kapcsolják le azt a kurva fényt!” Odatartotta Kelly hadnagynak a mikrofont, és vontatott hangon provokálta: „Tessék! Mondja, amit akar! Ne kíméljen!” De akkor már két rendőr két oldalról meg is ragadta Jimet, és lekényszerítették a színpadról. A fehér kozákinges Bill Siddons megpróbált közbelépni, de Jim rászólt: „Hagyd, Bill. Teszik a dolgukat. Ez van.” Vince Treanor utánuk ment a hátsó lépcsőre, és tanúja lett annak, hogy két zsaru Jim hátát a veséi táján irdatlanul elpüfölte: rendesen megdolgozták. Amikor a teherportához értek, a zsaruk leütötték Jimet, s mikor a földre került, megrugdosták a lábát, aztán még a fejét is odaverték a rendőrkocsihoz. Jim szótlanul tűrte. Treanor visszarohant. A Doors tagjai ott tipródtak. Bill Siddonson látszott, hogy megbénították az események. „Menj a fogdához!”, tanácsolta neki az idősebb és bölcsebb Treanor. „Amilyen gyorsan csak tudsz. Tégy meg mindent, amit csak lehet. Mi majd vigyázunk a színpadra.” Mike Zwerin: „A zsaruk szörnyen viselkedtek. Egykettőre kiürítették a termet, úgyhogy kint egy rendes kis zavargás kezdődött.” Szóltak a szirénák. Jött a rendőri erősítés. A srácok bevadultak, a kis csajok úgy átkozták a rendőröket, hogy jobban se kellett. A vietnami leszállópályákról és tűzpárbajokból frissen hazatért fotós, Tim Page a Nikonját kattogtatta, amikor a rendőrök őt is letartóztatták, együtt Zwerinnel és a Life egy újságírójával, aki viszont jegyzeteket készített. Vagy harmincan gyűltek össze a rendőrőrs előtt. Ott Jimet nyilvántartásba vették, lefényképezték, közben folyamatosan gúnyolták a hosszú haja miatt. A vád ellene obszcén viselkedés volt, valamint az, hogy a letartóztatásnak ellenállt. Ezerötszáz dolláros óvadék ellenében engedték szabadon. (A letartóztatásáról szóló jegyzőkönyv Jimet független énekesnek mondja, száznyolcvan centi magasnak – pedig alacsonyabb volt – és hatvanhat kilósnak. Lakcímként Jim a menedzseriroda címét adta meg, a Sunset Boulevard 8721.-et. Legközelebbi élő rokon: „nincs”.) Zwerint és a többieket rendzavarással vádolták. „Ami nem volt több ócska szarrágásnál”, mondta Zwerin. „Pár hónap múlva megint New Havenben jártunk, és addigra a vádakat ejtették.” A rendőrök pár srácnak is a szemébe fújtak, akik az arénából átjöttek a rendőrőrs elé tiltakozni. Jim Morrisonnak és a Life embereinek a letartóztatása országszerte bekerült a másnap reggeli lapokba. A New York Times azt írta, hogy

most tartóztattak le először egy rockénekest a színpadon, előadás közben, és felidézte Lenny Bruce és más, renitens művészek rendőri molesztálását. A sztori bekerült a Newsweek típusú lapokba is. A Life-ban néhány hónappal később megjelentek Tim Page képei is a megdöbbent Jim Morrisonról, amint két egyenruhás rendőrrel áll megszégyenítve a színpadon. A mértékadónak tartott sajtóorgánumok hamarosan elkönyvelték bajkeverőnek a Doorst. A zenekar ügynöksége jelezte is, hogy a lekötött fellépések némileg visszaestek. Először azóta, hogy a „Light My Fire” a lista első helyére került még abban az évben. A NAGY TÁRSADALOM FEKETE PAPJAI A NEW HAVEN-I ÜTKÖZET még az utakon megedződött Doorst is megrázta. Jim teste teli volt zúzódásokkal, mesélte az egyik tinilány barátnője, aki többször fürdette Jimet a kádban. Mindene fájt. Elment egy orvoshoz, aki megnyugtatta, hogy csontja nem törött, de azt tanácsolta, hogy pihenjen. Ehelyett Jim egy nagyszabású ivókúrát tartott: a filmes stábbal járta kedvenc kocsmáit. A következő pénteki bulin, Sacramentóban Jim meg sem jelent, úgyhogy a Doorsnak le kellett mondania a koncertet. A Los Angeles-i reptéren volt részegen, de aztán onnan is eltűnt. Másnap este a Doors szerelése felmondta a szolgálatot San Bernardinóban, és a zenekar lement a színpadról, miután Jim előadta a „Horse Latitudes” akusztikus változatát: a Swing Auditóriumot furcsa, testetlen költészet lebegte be. A Doors bizonytalankodó menedzserei beszéltek Siddonsszal, és Kaliforniába hívták a kiváló szakembert, Vince Treanort, hogy próbálja meg összekalapálni a szerelést. Amikor Treanor néhány nap múlva San Franciscóba érkezett, hogy megkezdje a munkát a Doorsszal, Jim kidobta a zenekar öltözőjéből, mert azt sem tudta, kicsoda. A vékony Treanor, aki igazi rockfazon volt a hosszú, barna hajával, hamarosan a Doors nélkülözhetetlen vezető technikusa lett – és még akkor is „Jim Morrison”-hoz hasonlított, amikor az igazi már régen szakállt növesztett, meghízott, és úgy nézett ki, mint a Canned Heatből a „Medve” Bob Hite. Év VÉGE FELÉ a pénz is csordogálni kezdett. Az eladásból és a szerzői jogokból befolyt összegeket négyfelé osztva Ray beszámolója szerint fejenként ötvenezer dollárt kaptak. (A legnagyobb vesztes Robby volt, aki a listaelső számot szerezte.) Miután a „Light My Fire” az első lett, Jac Holzman azt mondta nekik, hogy kérjenek bármilyen ajándékot, megkapják. Ray és Robby stúdiómagnókat kaptak. John egy lovat. Jim meg egy sötétkék Ford Mustang Shelby GT 500-ast, ami még jobb kocsi volt, mint a sztárfodrász Jay Sebring piros AC Cobra versenyautója. Ennek a száguldásra tervezett Mustangnak hihetetlen volt a gyorsulása, és olyan gonosz, alacsonyan ülő pofája, ami tetszett Jimnek. Mondják, hogy a „Blue Lady” nevet kapta Jim haverjától, Babe

Hilltől, aki a koncerteken a mikrofont tartotta, mert Jim készülő autóstoppos darabjában ez volt a bűnös babiloni asszony neve. A Mustang tényleg ment, mint az állat. Jim Morrison lett a kanyargós Mulholland Drive réme. Hollywoodban és a kanyonokban mindenki tudta, hogy az az ő útvonala. Padlógázzal szeretett menni, fel a göröngyös Topanga Canyon Boulevard-on egészen a Pacific Coast autópályától a ιοί-es útig, keresztül a hegyek közti nagy szoroson, aztán meg vissza a Laurel Canyonba vagy Nyugat-Hollywoodba. Persze részegen. 1968. DECEMBER 21-ÉN, a téli napfordulón, ami napsütéses, meleg nap volt a szubtrópusi Los Angelesben, Jim Morrison és Pamela Courson részt vett Ray Manzarek és Dorothy Fujikawa esküvőjén a Los Angeles-i városházán. Aztán átsétáltak a régi misszió környékére, és egy hatalmas mexikói ebédet ettek az Olivera Street egyik vendéglőjének verandáján. Amikor odajött hozzájuk egy mexikói zenekar, hogy szerenádot adjanak, Jim felemelte a koktélját, és azt mondta: „Az ifjú párra: hogy táncolhassanak, örökké!” Pamela is megemelte a poharát, és utánasuttogta: „Örökké!” Aznap éjjel Pamelánál kitört a veszekedés, amikor Pam közölte Jimmel, hogy el kell őt vegye feleségül, mire Jim meglehetős érzéketlenséggel azt válaszolta, hogy a lemezcég szerint ez rosszat tenne az image-ének. Másnap reggel, mire Jim felébredt (vagy kijött a kómából), Pam eltűnt. Mielőtt elment, felírta vörös rúzzsal a hálószobatükörre: BUZI. KÉT ESTÉN A DOORS a barlangszerű Los Angeles-i Shrine Auditóriumban játszott. Az első estén Jim megfogott egy spotlámpát, és próbált valami mozgást kidolgozni. Egyben azt is ki kellett találnia, milyen legyen a színpadi világítás most, hogy igazán nagy helyeken kezdtek játszani. 1967-ben senki meg nem tudta mondani, mit csináljon magával a rockénekes egy sportcsarnok színpadán. Video-kivetítők nem léteztek, hiányzott a koreográfus, a fénytechnika, nem volt hangmérnök, se fodrász, se öltöztető, és a hangtechnika is primitív volt. A sportarénák koncertstílusa akkoriban alakult ki, amikor 1967 táján a Doors is ezzel kísérletezgetett. Robby Krieger: „Néha (Jim) elesett a színpadon, és vonaglott, mint egy kígyó. Én tudtam, hogy nem gondolja komolyan az ilyesmit, inkább csak belekényszerült ebbe: egyre többet kell nyújtania, ahogy nőtt a közönség. Sajnáltam őt.” A koncerten volt egy kellemetlen pillanat: Jim megégette a kezét a forró lámpával. Akkor egy színpadi munkás megmutatta neki, hol kell megfogni a spotot, és Jim egy ideig arcokat vadászott ki a tömegből. Legalább le tudta kötni magát addig, amíg Robby tizenegy unalmas percen keresztül nyomta a „Light My Fire”-ben a Beatles „Eleanor Rigby”-jét idéző betétet. Jim egyébként egyre inkább megutálta ezt a nótát. Minél többször kellett énekelnie, annál jobban utálta. Másnap este pár srác, akik nem tudtak a koncertre bejutni, üvegekkel dobálták

meg a rendőröket, akik aztán bementek a Shrine-ba, és leállították a bulit. Karácsony előtt a Doors felvett két számot a CBS televízió The Jonathan Winters Show című műsora számára, leginkább azért, mert nagyon viccesnek találták a parodista Winterst. Jim tökrészegen énekelt, sötét napszemüvegben, de a „Moonlight Drive” jól ment. A „Light My Fire” végén viszont Jim belegabalyodott valami dróthálóból készült színpadi kellékbe, és elrontotta a befejezést. A rendező megnyugtatta őket, hogy nem kell még egyszer felvenni. Densmore később megírta, hogy mindannyian szégyenkeztek Jim miatt, nagyon is, és éppen emiatt nem beszéltek erről vele. A DOORS AZ 1967-ES ÉVET a San Franciscó-i Winterlandban zárta, ahol Jim Morrison mintha újra életre kelt volna. A Jim által istenített Otis Redding lett volna a fő fellépő, de ő december 10-én egy repülőgépszerencsétlenségben meghalt. így a Doors került fel a helyére, Chuck Berry pedig a műsortábla második sorába. January Jansen készített Jimnek egy új, fekete bársonyinget, aminek a bal karján szürke kobrák vonaglottak. A színpad mögött Jim azt kérte Jansentől, hogy szerezzen neki egy tucat vörös rózsát („De ne szerelempirosat, hanem vérvöröset!”), mert ezekkel akart tisztelegni Redding emléke előtt. (Jansen arról is beszámolt, hogy elfogta az Owsley Stanley által Jimnek küldött hatalmas adag LSD-t és STP-t, és nem is adta oda, hogy Jim jó legyen a színpadon.) Aznap este Jim egy tucat hosszú szárú rózsával lépett a színpadra, és átnyújtotta az első sorban álló fiatal lányoknak. Aztán azt énekelte: „Szegény Otis elment, elszállt, éneklem én a gyász dalát, piros ruhás csinos kislány, szegény Otis elment, elszállt”, és a zenekar átváltott a „When the Music's Over”-be. A december 26-ai első koncertet áthatotta a költészet, Jim sokat rögtönzött, s ez részben betudható annak, hogy jelen volt Michael McClure is. A „Back Door Man” újabban förtelmes, démoni hahotával kezdődött. A „Break On Through” közben Jim azt szavalta: „Gyere, bébi, légy a pasim, légy a pasim, értesz, ugye?… yeahhh!” A Muddy Watersszám, az „I'm a Man” közben beszédes pózba állt, és úgy tűnt, hogy vágyakozva néz egy jóképű pasast a tömegben. A második winterlandi estén a Doors műsora közben egy tévékészüléket gurítottak a színpadra, hogy a zenekar megnézhesse magát a Jonathan Winters Show-ban. Amikor a műsorban ők következtek, a színpadon abbahagyták a „Back Door Man”-t (akkor még nem léteztek videokészülékek). A közönség azt nézte, hogyan nézik magukat a tévében a Doors tagjai. A dalt a tévészereplésük végével egyszerre fejezték be, és Ray kikapcsolta a tévét. A következő este volt a legeslegutolsó fellépésük Winterlandben. A lányok sírtak a „You're Lost, Little Girl” közben, Jim annyira megdöbbentően, gyönyörűen adta elő. A „Love Me Two Times” gyilkos hard rock volt, és feszesen, nagy hévvel játszották. A „Light My Fire” bevezetőjeként Jim az „Ébredj!” szenvedésteli változatát vetette be.

A ráadás a „The Unknown Soldier” volt, és ezzel Jim Morrison mindenkit a padlóra küldött. A kivégzést egy rövid jelenet formájában állították színpadra: Densmore vészjóslóan pergetett, Jim vi-gyázzban állt, keze a háta mögött, Robby rászegezte a gitárját, mint egy puskát, Ray pedig fasiszta karlendítést imitált. Amikor leengedte, Densmore a káván pergőtüzet ütött, Jim pedig a színpadra esett, mint akit tökön rúgtak vagy hasba lőttek, közvetlen közelből. A Doors rockszínházának ez volt az utolsó nagy jelenete, amely viharos tetszést aratott – és így volt ez az elkövetkező évben is. Pamela Courson a zenekarral együtt utazott Coloradóba december 29én, ahol újévig a Family Dog nevű helyen kellett játszaniuk. Pamela Denverben megszerezte a coloradói házassági engedélyt. Mindkettejük nevére kitöltötte a papírokat, de azokat senki nem hitelesítette, és amennyire tudni lehet, soha nem lettek hivatalosan házasok. Hogy barátnőjét megbékítse, és hogy megszabaduljon állandó nyaggatásától, Jim inkább anyagi támogatást ígért, hogy Pamela butikot nyithasson West Hollywoodban. A Doors új könyvelője azt az instrukciót kapta, hogy Pamela Courson szabadon hozzáférhet Jim pénzéhez. HATODIK FEJEZET Elsüllyedt földrészek A költészet többé már nem kísérője lesz a cselekvésnek, hanem irányítója. Ezek a költők élni fognak! (ARTHUR RIMBAUD) Jim elszánt pasi volt. Mindig veszélyesen élt. Valami tüz égette belülről. Folyton azt próbálgatta: mennyit bír ki az élet. (ROBBY KRIEGER) Aki még életében legendává válik, azt a saját legendája kezdi irányítani. (VICTOR HUGO) A FALHOZ, TE SZEMÉTLÁDA! AZOK KÖZÜL, AKIK ÁTÉLTÉK, eddig még senki sem tudta igazán jól megvilágítani, mi is történt abban szörnyű évben, 1968-ban. DélkeletÁzsiát és a Közép-Keletet háborúk dúlták. Amerika forrongott, és békétlenség uralkodott el az országban, de most nem az országrészek között, mint a múltban, hanem a nemzedékek között. Áprilisban meggyilkolták az emberjogi aktivistát, Martin Luther Kinget, és az amerikai városokban mindenfelé faji zavargások törtek ki. Két hónappal később egy palesztin merénylő lelőtte Robert Kennedyt, miután az – kampányában a háborút bírálva – elnyerte a kaliforniai elnökjelöltséget. A Fekete Párducok pártjának sok tagját megölték vagy

megsebesítették a rendőrök. Az európai fővárosokat a diákok és munkások radikális szövetkezése a fejük tetejére állította. Az egyik ilyen szövetség majdnem megdöntötte a francia kormányt májusban. A Szovjetunió tankokat küldött, hogy a csehországi felkelést leverje. „A tévén lógnak a gyerekek: nézik benne a híreket.” (Unknown Soldier) Erőszak. Atrocitások. Elnyomás. Napalm. Népirtás. Olyan év volt ez, ami újra és újra a világ végét juttatta az emberek eszébe. Apokalipszis, most. Az amerikai fiatalok többféleképpen reagáltak erre. A dühös, ám tehetetlen radikális egyetemisták azt ordították a tanáraiknak és a zsaruknak: „A falhoz, te szemétláda!” A diákszervezetekből kisebb, katonai jellegű csoportok alakultak, és néhány ezek közül bombákat helyezett el, vagy szabotázs-akciókat hajtott végre. Hatalmasra nőtt a kereslet a keletről származó guruk és a tarothoz meg az I-Csing-hez hasonló okkult dolgok iránt. Boszorkányos idők voltak ezek, különösen Dél-Kaliforniában. A Topanga Canyonban és még kijjebb, a Death Valley közelében egy frusztrált dalszerző, Charles Manson és a köré csoportosuló sivatagi patkány hippik teljesen elvesztették a józan eszüket, és egyenesen gyilkosságot prédikáltak. Annak az évnek a kulcsszava a fiatalok szlengjében a heavy lett. Heavy metal. Heavy barátok. Heavy üzletemberek. „A kiscsaj… olyan heavy.” A hippik mindent megmosolygó alapállása is „heavy”-vé változott a szomorú valóság fényében. A férfiak elhajították az 1967-es év színes pávagönceit, szakállat növesztettek, és igyekeztek úgy kinézni, mint a falusi ácsok. Elkezdődött a kommunamozgalom: az elidegenedett fiatalok csoportjai öreg farmokon kerestek vigasztalódást, távol attól az Amerikától, amit elutasítottak. És ugyan ki is lehetett volna 1968 fő lázadója? A világháborút követő demográfiai robbanás következtében létrejött, az amerikai történelem legnagyobb lélekszámú generációja most „Jim Morrison”-t ölelte keblére mint saját lázadásának szaggató hangú, bőrruhás megtestesítőjét. A sajtóban „a psziché felszabadulásának rejtélyes költője”-ként emlegették, valamint „vakmerő, acid-evangelista”-ként. Nem kevés iróniát rejt az a tény, hogy az ellenkultúra pont az admirális tehetséges és nyughatatlan gyermekét dobta felszínre, hogy azt kiabálja a nevükben: „A világot akarjuk, de azonnal!” 1968 januárjában nem volt a Doorsnál nagyobb a zenekarok közt Amerikában. Tehetségük és misztikumuk mindenki másét felülmúlta. Jim Morrison előtt ott állt a feladat: meg kellett írnia a következő albumukat, amely – semmi kétség – „heavy” mestermű kellett hogy legyen, mely intenzíven visszaadja az emberek életének és halálának perzselő napjait. Az Elektra Records hatalmas céggé növekedett, felpumpálták a Doors-dollárok, és a Jimre nehezedő nyomás kezdett elviselhetetlenné válni. Az alkotási kényszerre Jim azzal válaszolt, hogy kemény alkoholistává vált: szinte mindenkit elriasztott, akivel csak kapcsolatba

került, szégyenletes helyzetekbe keveredett nyilvánosan, pitiáner utcai bűnözők és kurvák zsarolták, részegen tönkrevágta a koncerteket, égette a zenekarát, és saját karrierjét is tönkretette. De az adott körülmények között ennél jobbat valószínűleg nem tehetett. Másfelől is érte őt nyomás. Nagyjából az új év kezdetén a Doors szerencsétlenkedő menedzserei megpróbálták Jimet leválasztani a zenekarról. Elhívták ebédelni, és arról kezdtek el beszélni neki, hogy ha továbbra is egyenlő arányban osztják szét a szerzői jogok után kapott pénzt a zenekarban, az Jimnek, mire megöregszik, többmilliós veszteséget fog jelenteni. Elmondták neki, hogy sokkal több pénzt kereshetne, ha a saját szólóprodukciójában lépne fel, fogadott zenészekkel. Ravasz terv volt a részükről, hiszen tudták, hogy Jim elhidegült a zenekartól. Még akár be is jöhetett volna a dolog. Janis Joplinról is azt mesélték, hogy kiválik a Big Brotherből, és sok nagy zenekar oszlófélben volt (a Cream, a Traffic, a Lovin Spoonful, a Byrds – már megint! –, a Buffalo Springfield), a szupersztárok pedig új felállásban megalakították a szupergruppokat. Jim annyira utálta Densmore-t, hogy Ray elmondása szerint már 1967-ben meg akart tőle szabadulni. A többi Doors-tag füvet szívott, és nem járták Jim-mel a kedvenc kocsmáit. Jim sehova nem tudott velük elmenni. Nem piáltak. Ray nagyképű volt és unalmas. Robby nyitott szájjal csámcsogott evés közben. Densmore folyton panaszkodott. Jim most már külön érkezett a fellépésekre, a saját társaságával, és így is távozott a buli után. A Doors öltözőjében morózus és harapós hangulat uralkodott el. A Doors minden koncert előtt úgy nézett ki, mint egy bevetésre készülő szakasz: mint akik azon morfondíroznak, hogy aznap vajon ki hagyja ott a fogát. (Az utálat mindenesetre kölcsönös volt. Densmore megvetette Jimet tébolya és mérhetetlen önzése miatt, és folyton rettegett, mert úgy érezte, hogy egy eszelőstől függ a sorsa. Densmore azt állítja, hogy Robby is „erősen” megutálta Jimet, és a Doorsszal való együttműködésre úgy gondolt, mint aminek egyik napról a másikra egyszer csak vége fog szakadni.) Jim tehát olyan lett, mint egy érett gyümölcs, amit csak le kell szakítani. Meg lehetne csinálni a „The Jim Morrison Show”-t! Jim elmesélte később, hogy egy másik lemeztársaság meg akarta őt vesztegetni (felajánlottak neki egy Beverly Hills-i házat, egy Rollsot és negyedmillió dollárt az aláírásáért), ha megengedi az ügyvédeiknek az Elektraszerződés felbontását, és inkább velük szerződik. De Jim a szemükbe nevetett. A Doorsnak volt egy szerződése, amit a vérükkel írtak alá, és Jim ezt tiszteletben akarta tartani. Meg aztán valószínűleg azt is tudta, hogy legjobb dalait, a mesterműveket már megírta. Az első két Doorslemez anyagát senki sem überelhette. A következő Doors-fellépésen Jim mellékesen megemlítette a többieknek, hogy Sal és Ash mivel álltak elő. Másnap reggel Robby

Krieger felkereste Jac Holzmant. Az Elektra feje hatalmas megkönnyebbüléssel utalt át ötvenezer dollárt a zenekarnak, hogy vásárolják ki a menedzsereiket: örült, hogy megszabadulhat a párostól, mert teljességgel alkalmatlannak tartotta őket. Ezután a zenekar a zeneipartól és önmaguktól megcsömörlötten szándékosan a húszéves roadot, Bill Siddonst nevezte ki menedzsernek – a legnagyobb amerikai zenekar menedzserének. ROBBY: Mit szólnál, ha te lennél a menedzserünk? BILL: Mit csinál egy menedzser? ROBBY: Hát, csak fölveszi a telefonokat, aztán majd összeülünk, és megbeszéljük, hogy mit csináljunk. A Doors tagjai évekkel később elmondták: ők tényleg azt hitték, a menedzser nem tesz mást, mint intézi a telefonokat, és fejben tartja: mikor hol kell fellépni. Hihetetlen módon Jac Holzman is belement a dologba, mert azt gondolta, könnyedén irányíthatja Siddonst, aki különben is olyan, mintha Jim Morrison fia volna. Billen kívül Jim senkire nem hallgatott. Bill Siddons: „Jim mindig azt csinálta, amit akart, és nem azt, amit mások akartak tőle. Mindannyiunkon átlátott, akármivel próbálkoztunk nála. Olvasott a fejünkben, amikor vele beszéltünk. Csak azokat provokálta, akikről tudta, hogy össze lehet velük veszni. Nemigen volt benne félelemérzés. A saját egészsége egyáltalán nem érdekelte, a tekintélyt semmilyen formában nem tisztelte, sőt minden alkalmat megragadott, hogy megkérdőjelezze. Fölöttem állt, uralkodhatott rajtam, ha akart, de tudta, hogy én valódi dolgokkal keresem meg. Rávenni én sem tudtam semmire, de mégis reagált rám, mert tudta, hogy igazat beszélek. Valahogy úgy lehetett velem, hogy: »Nem akarom a gyereket bosszantani.« Ezért aztán megcsinálta, amire kértem. Mindig ő volt az apafigura, én meg a fiú – aki viszont jobban tudja a dolgokat. így működött.” 1968 ELSŐ NÉHÁNY HÓNAPJÁBAN Jim Morrison mindennapjai West Hollywood néhány háztömbjére korlátozódtak, a galériák, antik-üzletek és divattervezők környékére (itt volt Rudi Gernreich főhadiszállása is, akinek új tervezésű, topless fürdőruhái éppen botrányt kavartak a divatvilágban). Bill Siddons megtalálta irodának a Santa Monica Boulevard 8512.-t, egy kopott, kétszintes épületet, amelyben korábban antik dolgokat árultak. A lenti helyiség lett a zenekar tartózkodási helye és próbaterme, az emeleten pedig Siddons és a személyzet berendezte az irodát. Jim ragaszkodott hozzá, hogy legyen ott egy saját asztala, ahol elolvashatja a rajongók leveleit, és telefonálhat. Az utcasarkon túl, a North La Cienega 962. alatt az Elektra már építette a legmodernebb technikával felszerelt lemezstúdióját, mely hamarosan az ország legjobbja lett. Pamela Courson a kutyájával, Sage-dzsel átköltözött egy egy hálószobás lakásba, a Norton Avenue 8216. második emeleti lakásába. Ez három háztömbbel keletebbre volt, a Harper és a Fountain között. Még abban az évben Pamela megnyitotta új

butikját, a Themist, az Elektrával pont szemben, a North La Cienega 947.-ben, a Clear Thoughts Buildingben, ahol David Geffennek, a rockmenedzsernek az irodája is volt. Később ennek az épületnek az emeletén talált helyet Jim is a filmprodukciós irodájának. 1968 elején Jim félig-meddig állandó jelleggel elfoglalta az Alta Cienega Motel 32-es szobáját, a Santa Monica és a North La Cienega sarkán. A következő három évben ez a nem drága, szépen vezetett és tiszta motel lett Jim tulajdonképpeni otthona. Minden kedves bárja a közelben volt: a Palms, a Barney's Beanery, a Phone Booth topless-bár és annak testvére, az Extension. A Doors-tanyával szemben, kényelmes közelségben, ott állt a Monaco Liquors italbolt, ahol Jimnek számlája volt. Gyakran látták enni kicsit délebbre a La Cienegán, a Garden District étterem kiülős kávézójában. Ez volt az a környék, ahol Jim Morrison mozgott. Egy kicsi, hat háztömbnyi területen ott volt a zenekara, a két irodája, a lemezkiadója, a nője és annak a boltja, a motele, ahol elrejtőzhetett, az ismerős csaposok, a Phone Booth strip-táncosai, a kedvenc kajáldái, az italboltja – minden, amire szüksége volt. Abban az évben Jim Morrisont, Amerika legnagyobb rocksztárját gyakran lehetett látni West Hollywood utcáin sétálva vagy a Garden Districtben ücsörögve. A bőrruhájában úgy nézett ki, mint saját márványszobra, teljesen egyedül, védtelenül – de szemlátomást jól érezte magát az ismerős környezetben. JIMNEK MOST MÁR ÍRNIA KELLETT, újabb slágereket kellett kiizzadnia, és az alkoholhoz fordult ihletért. Nagyjából abbahagyta az LSD-t, és kemény alkoholista lett, nagy piás, aki néha annyira berúgott, hogy ha valaki haza nem vitte, pisálás közben a bokrok közé zuhant, és ott ájult el. A körülötte lévők mind döbbenten figyelték, hogyan keveredik bele Jim ebbe az eposzi méreteket öltő piálásba, ami az elkövetkező három és fél évre valami pogány kábulatba zárta Amerika legkiválóbb ifjú költőjét. 1968-ban leginkább a füvezés számított menő dolognak a fiatalok köreiben, a kokain épp csak elkezdte hódító útját a zenészek és a filmesek között, és heroint csak az fogyasztott, aki igazán el akart szállni. A részegséget viszont mindenki lenézte: nem a berúgást magát, inkább azt, ha valaki pocsolyarészegre issza magát, azt, ha valaki összecsuklik, elveszti az eszméletét, ha nőket üt meg, vagy mikor valakit kidobnak a Stripre a klubokból, és okád az utcán. Ezek annyira alacsonyrendű dolgok voltak, olyan kínosak, hogy el se akarták Jimről hinni. A zenekar többi tagja, a meditáló füvesek, akik bioalmalevet szürcsöltek a lemezfelvétel közben, meg a csodajointokat sodró producer, Paul Rothchild is nagyon szégyellték az egészet. Paul Rothchild később azt az elméletet találta erre, hogy Jim túlzott italozása egy esetleges enzimhiányra vezethető vissza, aminek tünetei megegyeznek azzal a személyiségváltozással, amin Jim ivás közben keresztülment. Jim megihatott akár két tucat whiskyt hat doboz sörrel anélkül, hogy meglátszott volna rajta. De ha akkor még egyetlen italt utánaküldött, hirtelen botladozó, beszámíthatatlan részeggé változott,

aki „nigger!”-t ordított a nyílt utcán, mindenki szeme láttára pisált, és szégyenletes helyzetekbe keveredett. Ez bizony botrányos volt, és senki sem tudta, mit kellene csinálni. A barátok beszámolója szerint Pamela Coursont is rettenetesen bántotta a dolog, és ragaszkodott hozzá, hogy Jim menjen el egy pszichiáterhez. Pamela apja elmesélte később, hogy Jim el is ment egy te-rapeutához, Pamelát kiengesztelendő, miután – ahogy az apa mondta – „valami csúnya dolog történt”. Jim állítólag több hétig konzultált valakivel, de aztán nem ment többet, mire a kíváncsi terapeuta felhívta, és egy héten át mindennap újra hívta, míg Jim meg nem mondta neki, hogy szálljon le róla. (A terapeutát nem sikerült azonosítani.) Jim azt mesélte Pamelának, hogy az orvos egy csomó mindent kérdezett tőle, és hogy a beszélgetések „jól mentek”. És kész. Columbus Courson később ezt mondta erről: „Jimet ismerve persze sosem lehetett tudni, hogy mikor veri át az embert. Én el tudom képzelni, hogy Jim ott ült a pszichiáterrel, és azt etetett meg vele, amit akart.” VIVA LAS VEGAS! JIM MORRISON ZÜLLÉSÉT titokban tartották, nem jutott el a híre a rockrajongók hatalmas táborához, akik idealizálták őt. Nekik Jim még mindig egy tökös istenség volt, irodalmi vénával és nagy dudorral a gatyájában; a Pasas a Hátsó Ajtónál, a kanos, rendőrbosszantó rocker, akinek a – most már nemcsak az underground és alternatív sajtóban terjedő – nyilatkozatai egy gondolkodó, művelt és néha nagyon bonyolult személyiséget mutattak. „Azt érzem, hogy a zene szabaddá teszi a képzeletemet. Amikor közönség előtt énekelem a dalaimat, az valóban dramatikus, de nem színházi játék, hanem társadalmi cselekvés – valódi tett.” Egy másik interjú: „A zene olyan erotikus! Egyik funkciója, hogy a nagy érzelmektől megszabadít: ezt minden este látjuk, amikor játszunk. Ha a zenénket »orgazmikus«-nak nevezem, az annyit jelent, hogy a zenével és a szövegekkel az embereket egyfajta érzelmi orgazmusig juttatjuk el. Egy koncert csak akkor klappol, ha a zenészek és a közönség valahogy együtt tapasztalják meg ugyanazt. Számomra fölemelő és örömteli a tudat, hogy az embereket egymástól elválasztó mindenféle korlátok akár csak egy órára, de lejjebb ereszkednek.” Egy magnószalagra vett interjúból: „Mi is ugyanarra az alapvető emberi igényre válaszolunk, mint a klasszikus tragédia vagy mint a déli blues. Vegyünk egy szeánszot egy olyan környezetben, ami életellenessé, hideggé és korlátozóvá vált. Az emberek úgy érzik: haldokolnak egy rossz vidéken. Úgyhogy összegyűlnek egy szeánszra, hogy a rossz szellemeket megidézzék, megszelídítsék és elűzzék kántálással, énekkel, tánccal, zeneszóval. [A sámánok] betegséget próbálnak gyógyítani, és megpróbálják visszaállítani a világ

harmóniáját.” Jimnek nagyon jó humora is volt. Ha jól érezte magát, barátok közt sokat nevetett, és mindenen viccelődött. Amikor valamelyik bárjában időzött, és valaki a „The End” kapcsán ugratni próbálta, Jim csak annyit mondott: „Igen? Figyelj, haver! Nem akarom én megkefélni a saját anyámat.” Szünet. „Csak a tiédet.” Komoly verekedések törtek ki ennek nyomán. Jimnek majdnem kiloccsantották az agyvelejét egy bárszékkel, amit egy éjjel a Whiskyben egy felbőszült vendég a fejéhez vágott. A kidobóemberek lefogták az embert, míg Jim az őt kísérő két lánnyal el tudott menekülni a bárból. 1968 JANUÁRJÁBAN Jim Morrison már nemigen vásárolt lemezeket, de Bob Dylan új albumáért elment. Megvette a John Wesley Hardingot, a Nashville-ben helyi zenészekkel fölvett, látomásos szvitet. Többször is meghallgatta az „All Along the Watchtower”-t és az „I Dreamed I Saw St. Augustine”-t Pamela második emeleti lakásában a Norton Avenue-n, ahová vörös burkolatú külső lépcsőn lehetett feljutni a kicsi hátsó udvarból, melyet leánder– és kaktuszsövény takart. Jimnek itt voltak a könyvei az egyik falnál felhalmozott műanyag tejes rekeszekben. Jim egy keményre tömött klubfotelban szeretett olvasgatni, amit randa, bordó plüss takart. Pamela közben vacsorát főzött. Éjjel-nappal égtek a gyertyák. A földszinten Diane Gardiner lakott, a publicista, és emlékszik, hogy Jim és Pamela csatározásai ezen a kinti vörös lépcsőn zajlottak, le és föl, valahogy úgy, ahogyan a régi Erről Flynn-kalandfilmek nagyszabású kardpárbajai. Pamela azt sikította: „Megkapod te még a magadét, Jim Morrison!”, mire Jim: „Te is a magadét, baby, meg én is a magamét!” Jim ruhái és könyvei ezt követően hamarosan hullottak is kifelé az ablakon, le a hátsó udvarba. Jim szerette az új Dylan-lemezt, a dalszövegek egy részét még a jegyzetfüzetébe is beírta – nyilván emlékezetből, mert akadnak eltérések. A hónap elején a Doors elkészítette az új kislemezhez, a „The Unknown Soldier”-höz a klipet. Szemcsés, underground híradóstílusban forgatta Mark Abramson, és belevágtak jeleneteket a vietnami háborúból meg fűben heverésző hippikről. Egy család reggelijével kezdődik, aztán a négy Doors-tagot mutatja, amint mezítláb sétálnak Venice-ben a tengerparton. Hárman indiai hangszereket visznek: táblákat meg egy szitárt. Ahogy a dalbéli történet kibomlik (a sírok és a kivégzések), Dorothy Manzarek odakötözi (egy csokor virággal együtt) egy mólócölöphöz a Krisztusra emlékeztető Jimet, aki borostás, hosszan lóg a haja, koszos rajta a gyapjúzakó, és részegnek látszik. Még több kép villan be: Vietkong-holttestek, felgyújtott kunyhók, tüzérségi tűz. Aztán elhangzik a halálos lövés, és Jim iszonyú erővel okádja a vért, ami négyféle kameraállásból látható. Vér csöpög a virágokra, amint Jim összerogy, s groteszk látvány, hogy éppen a kötelek tartják meg. A halott Jim lábánál a többi három egy ragát játszik a különös érzelmeket

ébresztő „Vége már, vége a háborúnak” résznél, majd a hangszereikkel a kézben elsétálnak a tengerparton. (A szerzői szándékkal ellentétes a filmnek az az értelmezése, hogy a Doors másik három tagja „megöli” Jimet az unalmas meditációval és az indiai spiritualitással.) Januárban vágták készre a filmet, és a következő hónapban volt a premierje New Yorkban. De túlságosan erőszakosnak találták ahhoz, hogy akárhol műsorra tűzhessék, ezért aztán a tévé csak Bostonban és San Franciscóban adta le. A JANUÁR 19-20-AI HÉTVÉGÉN a Doors három hét szünet után újra visszatért a koncertezéshez a Los Angeleshez közel eső West Covina színházában, a Carousel Theaterben. Első este Jim nagyot alakított: a hátborzongató zene hatalmas energiával töltötte fel, összeesett a színpadon, majd hajszálpontosan ugrott vissza a mikrofonhoz. De másnap már, ugyanott, olyan részeg volt, hogy végig a mikrofonállványon kellett lógnia. Az ezt követő héten Jim elkezdte véglegesíteni epikus költeménye, a „Celebration of the Lizard” hat részét, aminek be kellett töltenie a Doors következő lemezének egyik vagy mindkét oldalát. A zenekarnak sok gondja volt azzal, hogy a részeket játszható egésszé fűzze össze. Jim egy másik hosszú költeményen is dolgozott „Texas Radio” címmel, amely még a gimnáziumban hallgatott rádiós prédikátorok szófordulatain és hanglejtésén alapult. Megmutatta a zenekarnak az új „Orange County Suite”-et is, azt a rövid versekből álló füzért, amit Pamelának dedikált. A zenekarnak nagyon nem tetszett. Jim ekkoriban össszejárt a regényíró Robert Goverrel, aki az 1961-es kultuszregény, a One Hundred Dollar Misunderstanding szerzője volt. Governek jutott az a kedves feladat, hogy Jimet bemutassa a New York Times vasárnapi mellékletében, és együtt ebédeltek New Yorkban, amikor Jim utoljára ott járt. Akkor az asztalnál Jim csöndes volt és szórakozott, a két menedzser („két okostojás” -jellemezte őket Gover) viszont fecsegett. Az ebéd után Jim elhívta sétálni Govert a parkba, és elmondta neki, hogy a menedzsereket ki fogják rúgni. Jim ránézett Goverre, és azt mormolta: „Tudod, én igazából költő vagyok.” Előhúzott egy noteszt, és elkezdett felolvasni belőle. „A versekben volt valami, ami miatt újra akartam hallani őket”, írta később Gover. „Ekkor ismerkedtem meg a nagy olvasottságú, filozofikus, költői Jim Morrisonnal.” Az első találkozás után Jim feljárogatott Gover lakásába a malibui tengerparton: böngészett az író okkult témájú könyveinek gyűjteményében, és nyaktörő dolgokat művelt: előfordult, hogy az erkélyrácson hintázott. Egy másik alkalommal hajnali négykor jelent meg, és kievett mindent a hűtőből. Többször is érdeklődött Govertől, hogyan tudná megjelentetni a verseit. Egy éjjel lekapta a Strange Days lemezt Gover lemezjátszójáról, és vad átkozódás közepette széttaposta. (Amikor legközelebb jött, hozott egy vadonatúj példányt, és felajánlotta, hogy dedikája.) Nemegyszer felugrott Goverhez,

meggyújtott egy jointot, és elhívta Govert sétálni a partra. Napszálltakor Gover barátnője vacsorát főzött. Már épp asztalhoz készültek ülni, mikor Jimnek eszébe jutott valami: „Ja…! Egy kiscsajt… ööö… a kocsiban hagytam, hogy várjon meg.” A lányt, akit Jim épp fölszedett, s aki az esetek többségében nagyon fiatal volt, szintén behívták vacsorázni ilyenkor. A New York Times végül visszavonta Gover megbízását, mert a szerkesztőjével valamiben nem tudott megegyezni. De Jim továbbra is járt Goverhez. Egy részeg estén elhatározták, hogy elautóznak Las Vegasba, ami akkor még a barbár maffia szerencsejáték-városa volt a sivatagban a Death Valley és a nevadai Paradise Valley között. Gover egy időben Vegasban lakott, és gyakran magasztalta Jimnek a helyet, mint Amerika anyagi javainak koncentrációs táborát. Jim akarta vezetni Las Vegasig Gover hatalmas, Detroitban gyártott Olds 98-asát, és azt is közölte, hogy Pamela is jönni akar velük. Csakhogy pont az indulás előtt Jim és Pam iszonyúan összevesztek. (Egy olyan nő szerint, aki akkoriban jól ismerte Pamelát, Jim alighanem gonorrheát vitt haza Pamelának, aki őrjöngött a dühtől.) Jim tehát Goverrel és annak barátnőjével hármasban ment Las Vegasba. 1968. JANUÁR 29. Jim egész nap vezetett a sivatagban, és mogorva volt. Napszállta táján érkeztek meg Las Vegasba. Ott Gover pár barátjával találkoztak, köztük egy Don Chaney nevű feketével meg a nőjével; együtt vacsoráztak, majd átmentek egy sztriptízbárba, aminek Pussycat a Go Go volt a neve. Jim a feszes bőrnadrágjában volt, bortól és fűtől kapatosan, egy hosszú hajúakból álló és a bőrszínt tekintve vegyes társaságban – a nem éppen toleráns Las Vegasban. A legjobban dokumentált botrányát sikerült kiprovokálnia aznap este. Amint kiszállt a kocsiból a sztriptrízbárnál, lejmolt egy cigit Govertől, és úgy szívta a markából, mintha egy jointot rejtegetne. A klub bejáratánál a kidobóember belekötött, de Jim sem maradt adósa: „Benyalhatsz egyet, ha nagyon akarod.” De az ajtónálló már kapta is elő a gumibotot, és szaporán hármat rávert Jim fejére. Jim döbbenten hátratántorodott, vérzett. A kidobóember leütötte Gover egy másik barátját is, aki megpróbált közbeavatkozni. A fekete srác, Chaney rendőrért kiáltott. Ebben az egész kavarodásban Jim egy szót se szólt, csak támaszkodott a falnak vérző arccal. A vegasi rendőrök megjöttek, és a felzaklatott Jimet ráhasaltatták a rendőrkocsi motorházára. Jim szidalmazta őket: „Szarházi banda! Rohadt seggfejek! Büdös parasztok! Kicsinálom mindegyiket, és baszhatjátok a kurva jelvényeiteket, mehettek vissza kukázni!” Jimet és Robert Govert letartóztatták a rendőrök, és belökték őket a járőrkocsi hátsó ülésére. Gover később azt írta: „Nem csak a mi szorult helyzetünk idézte fel ezeket a láthatatlan, bosszúálló démonokat. A kor szelleme volt, a Vietnamban zajló háború, azoknak a millióknak a helyzete, akiket

jogtalanul bántalmaztak az ilyenekhez hasonló egyenruhás tökfejek az egész földgolyón. Morrison egyetemesen gondolkodott és érzett, sőt nyugtalanító módon az elmúlt korokkal is kapcsolatot tartott, mintha egy pogány pap reinkarnációja lett volna, akit az inkvizíció máglyája égetett meg, és most visszatért, hogy ezt az igazságtalanságot, meg az összes többit megtorolja. Amikor a császár katonái bántalmazták, ő inkább a halált választotta, mint a megalázkodást. Jim Morrison szívében és lelkében az igazságtalanság elleni olthatatlan gyűlölet lobogott.” Az őrszobán a rendőr hadnagy csak egy pillantást vetett vállig érő hajukra, és elrendelte, hogy vetkőztessék őket meztelenre: a hippiknek ez a rituális megaláztatás járt. Majd beszórták őket rovarirtó porral. Le kellett hajolniuk, és szétfeszíteniük a feneküket, hogy oda is megkapják a sprayből „a végső benyomást”. Ezen jót derültek az aznap éjjel szolgálatot teljesítő zsaruk. Jim és Robert Gover ellen botrányos részegség és rendzavarás volt a vád. „Mire nyilvántartásba vettek minket, levették az ujjlenyomatainkat, és belöktek a fogdába, James Douglas Morrison már nem volt többé jelen”, írta Gover. „A szeme szanaszét állt, és úgy hörgött, akár egy tűzokádó sárkány. Ekkor mászta meg az extramagas cellánk rácsait, és kezdett üvöltözni: »Te, Bob, láttál már ezeknél az elbaszott disznóknál mocskosabbakat, akik BASSZAK AZ ANYJUKAT?« Mondott még más hasonló kedvességeket is azon az öblös és artikulált hangon, ami énekesként jellemezte. Hiába mondtam neki, hogy Las Vegasban a rendőrök törvény adta joga, hogy megöljenek bárkit. Nem tudom, milyen erő kerítette őt a hatalmába, de biztos, hogy az nem törődött se Jim, se az én biztonságommal.” A rendőrök, akik behozták őket, odaálltak a cella elé, és közölték velük, hogy éjfélkor leteszik a szolgálatot, de majd „magánemberként” megkeresik őket, amikor kiszabadulnak. Gover teljesen berezelt. Gover barátnője letette értük az óvadékot tizenegy harminckor. Elmenekültek a rendőrőrsről, és visszamentek az Oldsért a Pussycat parkolójába. Jim beszállt a kormány mögé, és úgy döntött, hogy a menetiránnyal szemben fog végighajtani az utcán. Chaney elkapta a kormányt, és kényszerítette Jimet, hogy álljon meg az út szélén, ahol Gover átült a vezetőülésbe. Jim úgy vihogott, akár egy mániás őrült. Bementek a Moulin Rouge-ba, ahol Jim beszállt a jazzcombóba. Eleresztett egyet a „Back Door Man”-ben megszokott, őrjöngő üvöltésekből, mire a zenészek abbahagyták a játékot. Ekkor történt, hogy Chaney, aki testalkatát tekintve beállhatott volna védőnek amerikai fociban, megragadta Jimet, és megmondta neki, hogy még aznap éjjel meghal, ha nem fegyelmezi magát. Végül egy ismerős lakásában kötöttek ki, ahol Doors-lemezeket hallgattak. Chaney kereken megmondta Jimnek, hogy neki bizony egyáltalán nem tetszik ez a „szar nyávogás”. Jim másnap visszavezette az Oldsot Los Angelesbe, elhívta ebédelni

Govert és a barátnőjét, aztán meg bementek a Whiskybe, ahol Jim mélységekbe menő analízist adott arról, hogyan alakította fokozatosan és módszeresen a Doors a zenéjét, hogyan finomították azt egy odaadó, figyelmes közönség jelzéseire reagálva ezen a helyen. Jim panaszkodott, hogy most a stúdióban kell új dalokat írniuk, „szárazon”. Most már hokiarénákban kell fellépnie visító tinédzserek ezrei előtt, akiknek gőzük sincs semmiről. Azt mondta, hogy ebből elege van. Kitették Jimet az Alta Cienega Motelnél, és hazamentek Malibuba. Robert Governek a későbbiekben nemigen akadt közös dolga Jimmel. A nevadai vádakat gyorsan ejtették, mihelyt Jim ügyvédje megszerezte a rendőri jelentést. Jim Morrison soha többet nem ment vissza Las Vegasba. Nem ez volt viszont az utolsó eset, hogy összeveszése a vasakaratú Pamela Coursonnal ilyen csúf kiboruláshoz vezetett. A TÁNCTERMI NAPOKNAK VÉGE EKKORRA, AZ Ι968-AS ÉV ELSŐ HÓNAPJAIRA már komoly érdeklődés mutatkozott Jim Morrison iránt bizonyos filmes körökben. Nem a hippi körökben – hiszen a Castle-ban tanyázó és a kokainos filmen dolgozó Fonda, Hopper és Terry Southern lenézték Jimet –, hanem a régivágású hollywoody producerek körében. A Los Angeles-i stúdiók főnökeinek gyerekei be voltak indulva a Doorstól, és meséltek a papának a bőrnadrágos srácról, aki nem hord alsógatyát, és aki a rockkoncerteken verseket szaval. A Vogue magazinban Jimről megjelent egy cikk, amely az arcát a legismertebb sztárok közé emelte. A Doorsról szóló feljegyzések keltek útra a Universal Stúdiósban, sőt még Párizsban is. A kereskedelmi sajtóban megjelent, hogy a Universal Studios félmilliót ajánlott a Doorsnak, ha szerepelnek egy filmben, amely a zenekarról szól. Franciaország két legjobb rendezője, Jacques Demy és az őt kísérő Agnes Varda Los Angelesbe jöttek, és megpróbálták felkelteni Jim érdeklődését, hogy dolgozzon velük. Michel McClure pedig az MGM vezetőit noszogatta, hogy a darabja, a The Beard filmváltozatában Jim legyen a főszereplő. Egy januári estén a forgatókönyvíró John Gregory Dunne megjelent a TTG Recording Stúdiósban a Sunset és a Highland Avenue sarkán, ahol a Doors a harmadik album felvételén dolgozott. Dunne egy készülő új film, a Panic in Needle Park producere volt, és Jimmel akart beszélni, hogy Tim Bakerrel együtt szerepeljen benne. Dunne a feleségét is elvitte, Joan Didiont, és az este további részét azzal töltötték – mint a stúdióban mindenki –, hogy Jim Morrisonra vártak. Didion interjút akart készíteni Jimmel a Saturday Evening Post számára. Leírta a stúdióban uralkodó kellemetlen hangulatot, ahogy a másik három Doors-tag a basszusgitáros Doug Lubahnnal együtt Robby flamencodarabján, a „Spanish Caravan”-on dolgozott. Didion ír a hideg

kőpadlóról, az éles fényekről, a kedvetlen várakozásról, lejegyzi az unott szóváltást: RAY: Szerintetek visszajön Morrison? Akkor felvehetnénk valami éneket is. Senki nem felel. Végül aztán ROTCHILD: Remélem. RAY: Én is. Didion azt írta róluk: „A Doors érdekel engem. Semmi közük a kedves Beatleshez… A Doors zenéje azt mondja: a szerelem szex, és a szex halál, és ebben áll a megváltás. A Top 40 Norman Mailere a Doors, az apokaliptikus szex misszionáriusai ők.” A missszionáriusok vezetője végül megérkezett a stúdióba, fekete bőrnadrágban, ahogy Didion megjegyezte. Részeg volt. Nyomában egy lompos bakfis. (Az utóbbi két tényt Didion nem említette.) Senki nem szólt hozzá. Lerogyott egy kanapéra, és behunyta a szemét. Még egy óra telt el csöndben, mindenféle stúdiós vacakolással. Végül Didion ezt az elmés dialógust jegyezte föl: JIM (Raynek, suttogva): West Covináig csak egy óra az út. Arra gondoltam, töltsük ott az éjszakát, ha már játszottunk. RAY: Miért? JIM: Hogy ne jöjjünk vissza. RAY: Azt terveztük, hogy visszajövünk. JIM: Arra gondoltam, próbálhatnák ott. Van ott nem messze egy Holiday Inn. RAY: Csinálhatjuk úgy is. Vagy próbálhatunk vasárnap, a városban. JIM: Lehet majd vasárnap próbálni a próbahelyen [a Doors új irodájában] ? RAY (a válasz előtt egy ideig Jimet nézve): Nem. Lehet, hogy Joan Didion még soha nem járt korábban lemezfelvételen, és arra számított, hogy majd szórakoztatják. Talán Jim ezt megérezve bosszantani akarta. Mindenesetre semmiképp nem volt hajlandó interjút adni neki. Didion leírta hát, ami történt: „Morrison újra leül a bőrkanapéra, és hátradől. Meggyújt egy gyufát. Bámulja egy darabig a lángot, majd nagyon lassan és szándékoltan leereszti a fekete nadrág sliccéhez. Manzarek nézi. Valami olyan van a levegőben, hogy innen nem fog kimenni senki, soha többé. Még jó pár hét, mire a Doors befejezi ennek az albumnak a felvételeit.” JIM AZÉRT NEM VONTA KI MAGÁT MINDENBŐL. Volt esze, hogy ne szerepeljen Dunne depresszív, narkós filmjében. Viszont felvette a kapcsolatot Demyvel és Vardával, és összebarátkozott velük. Az ő figyelmük hízelgett Jimnek; elhívta őket ebédelni. Jacques Demy rendezte a Cherbourgi esernyőket, és éppen akkor új sikere volt a Catherine Deneuve főszereplésével forgatott Rochefort-i kisasszonyok. Agnes Varda máris élő legendának számított 1962-es, Cleo öttől hétig című mesterművének köszönhetően, és nemrégen radikális filmeket forgatott Vietnamról és a Fekete Párducokról. (Varda kaliforniai filmjében, a még abban az évben készült Oroszlánszerelemben Jim

néma szereplőként fel is tűnik.) Ugyancsak ekkortájt írt Jim a Duke Universityre Wallace Fowlie kritikusnak, hogy gratuláljon az általa szerkesztett új Rimbaud-verseskötet kiadásához: Kedves Wallace Fowlie! Csak köszönetet szeretnék mondani a Rimbaud-fordításért. Szükségem volt rá, mert nem könnyen olvasok franciául. Rockénekes vagyok, és az ön könyve mindig velem utazik. (Az aláírás alatt utóirat áll:) Klassz a bontón a Picasso-rajz Rimbaud-ról! 1968. FEBRUÁR 10. A Doors a Berkeley Community Theaterben lépett föl. Előttük az Iron Butterfly zenélt: az ő heavy-metal számuk, az „In-AGadda-Da-Vida” éppen úton volt a slágerlistán az első hely felé. Jim félredobta a normál Doors-műsort, helyette a „Celebration of the Lizard”-ot vezette elő a zenekar élén. Nem túl szerencsésen, valami rossz tanácsra hallgatva Jim a harmonikáját is bevetette a „Not to Touch the Earth” rész után. A zenekari átvezetések helyenként most sem jöttek össze, és a koncertkritikák értetlenül álltak a tény előtt, hogy Jim Morrison csalódást okoz a rajongóinak, és egész este csak szaval nekik. (Azért az elmaradhatatlan „Light My Fire” felhangzott a végén.) Jim vezetett másnap reggel, amikor visszaindult Los Angelesbe a barátaival: Jan Jansennel, Paul Ferrarával és Babe Hill-lel. Kéznél volt a notesza (dalszöveget kellett írnia), és figyelmesen nézte a Big Surt átszelő Route 1. mentén elterülő kaliforniai tájat. Apróbb helyekről beszéltek, ahol a Doors fellépett korábban, és valaki így szólt Jimhez: „A tánctermi napoknak vége, baby.” Jim ezt leírta. Később, mikor San Simeonban elhaldtak William Randolph Hearst fényűző háza mellett, Jim azt jegyezte fel: „A dombtetőn, a kastélyban meleg van” – s ezt a sort később belefoglalta a „Celebration” „Not to Touch the Earth” szakaszába. Ahányszor csak enni, vécézni vagy tankolni megálltak útközben Jim mindig keresett egy telefont, és felhívta Pamelát, hogy felolvassa neki az új sorokat. Jim barátai minden újabb telefonhívásnál égnek emelték a szemüket, és azzal ugratták Jimet, hogy nem tud az asszony szoknyájától elszakadni. Ο viszont csak nevetett, és jegyzetelt tovább. Aznap este meglátogatták Jansen egy haverját, aki egy lakókocsiban élt. A rádióból felhangzott a „Crystal Ship”, és Jimen azonnali hangulatváltozást lehetett észrevenni. Jansen arra gondolt, hogy bosszantja a dal. „Miért játsszák ezt most?”, kérdezte Jim. „Akkor megfordult”, idézte fel Jansen, „és egyszer csak rájött ez a görcsös rángatózás. Akár a Jekyll és Hyde. Ahogy fetrengett, a lakókocsi lefordult az alátámasztásáról, és velünk együtt ledőlt. Érdekes este volt.” Másnap Babe Hill vezetett, de minden benzinkútnál és gyorsétkezőnél meg kellett állnia, hogy Jim fel tudja hívni Pamelát, és felolvashassa neki a jegyzetfüzetébe írt sorokat.

FEBRUÁR Ι 5-ÉN KORA ESTE JIM MORRISON váratlanul megjelent Jac Holzmanéknál egy sietősen becsomagolt ajándékkal. Holzman fiának hozta, akinek aznap volt a tizedik születésnapja. Egy afrikai hangszer volt az ajándék, egy kálimba, és Jim két teljes órán keresztül törökülésben ült a földön, és az egyébként jó zenei érzékű srácot tanítgatta, hogyan kell a hangszeren játszani. JIMET AZ ITAL EGYRE BORZALMASABB DOLGOKBA VITTE. Megint kihajították a Whiskyből. Kitiltották a Troubadourból. Összetörte az autóját. Összetörte a bérelt autót is. Elvették a jogosítványát. Lányokat pofozott fel a Whiskyben, a Troubadourban és a Ben Frank's-ben. Rendszeresen elszökött Pamelától, akárkikkel autóba ült, és elment berúgni. Lehányta az embereket, trágárságokat ordibált meg fajgyűlölő szlogeneket, forgalmas útkereszteződéseken vágott át az autók elől ugrálva, és akárhol nekiállt pisálni. A Los Angeles-i hipsztereket nagyon kiábrándította, és utálták amiatt, hogy nyilvánosan égeti magát. A zenésztársai és más művész ismerősök kínosnak érezték a társaságát, és inkább nem mentek vele sehová. Azért terjedt el róla, hogy igazi lázadó és egy arrogáns outsider, mert senki sem akart találkozni vele, ha be volt rúgva. Ha Jim bement valahova, a menők társasága (Gram Parsons, Dennis Hopper, Taj Mahal, Michael Butler, Jack Nicholson) meglépett a hátsó ajtón. Ráadásul Jim hízásnak indult, és tokát növesztett valaha klasszikusan szép arca alatt. A csajok, mint például Eve Babitz, akik korábban szívesen le akartak vele feküdni, most legszívesebben megölték volna. A ZENEKAR is NAGYON UTÁLTA, hogy Jim a züllött haverjait behordta a lemezstúdióba. Teljesen kiborultak ettől. Jim általában részegen érkezett egy Wes nevű zenésszel (Densmore szerint: „hosszú, szőke haj, Charles Manson-fazon”) meg egy másikkal, Freddie-vel („levakarhatatlan buzikurva”), akiről Densmore azt gyanította, hogy furulyázik Jimnek. Jim a stúdió előtt rá várakozó tinilányokat is felengedte a stúdióba, de csak ha levették az összes ruhájukat, és meztelenül követték őt. Egy este Jim megint Wesszel és Freddie-vel érkezett, és behoztak magukkal egy nagyon csinos hippi lányt (akiről már régen az a pletyka járta, hogy Manson szexrabszolgája volt), akivel ők minden valószínűség szerint egy hosszabb, anális típusú orgiát folytattak. Densmore: „Röhejes volt, amikor Jim haverjai felhúzták Mrs. Manson szoknyáját az énekesfülkében, és mindenkit arra biztattak, hogy dugják meg hátulról a nőt – de egyben gusztustalan is volt és szánalmas. A lányon látszott, hogy teljesen elhülyült a piától és a szerektől.” Paul Rothchild azzal töltötte az idejét, hogy kihajigálja Jim követőit a stúdióból. A végletekig felháborodott Densmore lelkét hosszan kellett ápolgatnia, nehogy kilépjen a Doorsból. Egy éjjel, mikor Jim az énekesfülkében ájult el részegen, Rothchild azt mondta a Doorsnak, hogy „egy különös pszichológiai kísérlet” szemtanúi. Densmore azt mondja, Rothchild arra biztatta őket: vegyenek fel Jimmel annyi anyagot, amennyi csak emberileg lehetséges, mert ő úgy érzi, nem

számíthatnak Jimre már sokáig. Robby Krieger: „Jim nagyon sokszor rúgott be, és a részeg haverjaival állított be a stúdióba, Paul meg kidobta őket. Kínos jelenetek voltak. Csomó tabletta. Meg más is. Ez maga volt a rock and roll -teljes gőzzel.” Densmore Raytől várta, hogy csináljon már valamit, vessen véget ennek az őrületnek. A dobos szemében ez mégiscsak Ray bandája volt. De Ray félt, és soha semmit sem tett szóvá Jimnek – legalábbis nem hallotta senki. Végül aztán Paul Rothchild állt a sarkára. Egy Jac Holzmannal közösen tartott megbeszélésen Rothchild ragaszkodott hozzá, hogy a cég fogadjon fel egy „testőr”-t Jim mellé, aki feleljen azért, hogy Jim ne igyon többet, mint amennyitől még a lemezfelvételeken részt tud venni, és azért is, hogy mindig odaérjen időre. Mivel ezt a munkakört – a rocksztár bébiszittere – kevesek tudták csak ellátni, Rothchild azt javasolta, hogy a legendás Bobby Neuwirth legyen az emberük. A zenész-képzőművész-hipszter Neuwirthnek kifejezetten jó ajánlást jelentett, hogy két nemzetközi turnét segített végigcsinálni a kábítószerfüggő Bob Dylannek 1965-ben és 1966-ban, és dolgozott Janis Joplinnal is, és Joplin készülő szólólemezének is Rothchild lett a producere. Mivel Dylan egy motorbalesetet követően Wood-stockban lábadozott, Neuwirth szabad volt. Jim azonban túl büszke volt, és aligha egyezett volna bele, hogy gondját viseljék. így azt adták be neki, hogy a filmkészítés iránt érdeklődő Neuwirth a Super 8-as kamerájával mindenhová elkíséri, mert dokumentumfilmet forgat a Doorsról. Jim úgy tett, mint aki beveszi ezt a nevetséges maszlagot, de csak azért, mert Neuwirth volt olyan művelt és okos hipszter, mint ő, sőt bizonyos dolgokban még tanulhatott is tőle. Beleegyezett hát, hogy Neuwirth vigyázzon rá. Neuwirth beköltözött a Landmarkba, a Franklin Avenue csendes szállodájába. Ott lakott Cannonball Adderley zenekara meg az Ice Capaders korcsolyázói, és egy csomó bűvész. Jim oda-odanézett késő éjjel, és nemegyszer ébresztette fel a többieket azzal, hogy hajnali háromkor fecskeugrással vetette magát az úszómedencébe. Neuwirth: „Az volt a feladatom, hogy ébren tartsam az érdeklődését a lemezkészítés iránt, s ehhez olykor hízelegnem kellett neki. Jim tudta, hogy engem a lemezcég állított mellé, hogy mindig tele legyen ötletekkel. De csellel nem lehetett rávenni semmire. Öntörvényű volt, és nagyon tudta, mit csinál. Még mikor úgy látszott, hogy teljesen szétesett, akkor is eléggé tisztában volt a dolgokkal… Sokszor szétesettebbnek mutatta magát, mint amilyen volt. Ki lehetett tapintani a módszerét: erősen élt benne egy magáról alkotott kép, és arra rá is játszott. Nagy csibész volt!” 1968 FEBRUÁRJA. Amerika egy reggel felébredt, bekapcsolta a tévét a reggelihez, és félelemmel elegy bámulattal nézte, amint egy mezítlábas parasztokból álló milícia szétveri az amerikai csapatokat, és Dél-Vietnam fontosabb városait egytől egyig elfoglalja. Ez volt a híres

TET (Holdújév) offenzíva, amikor a Vietkong-csapatok majdnem legyőzték a dél-vietnami hadsereget és annak amerikai szövetségesét. Dél-Vietnamot csak rendkívül véres összecsapások árán sikerült megmenteni. (Híres idézet: „Le kellett rombolnunk a falut, hogy megmenthessük.”) Ettől a perctől kezdve az amerikaiak nagy többsége tudta, hogy a vietnami háború elveszett. Hét teljes éven át folyt tovább, és rengeteg amerikai életet követelt. A Doors, becsületére legyen mondva, mindent megtett, hogy a mészárlásnak gátat vessen. Az elmúlt hónapokban rendszeresen játszották metsző hangú, dühös protest songjukat, a „The Unknown Soldier”-t. A dalból készített klipet – melyet a tévébe szántak, de amit azonnal kitiltottak onnan azzal az indokkal, hogy erőszakot ábrázol, és amatőr módszerekkel készült – vetíteni kezdték a következő hónaptól a Doors-koncerteken. A közönséget sokkolta a film, és néhányan a nézők közül azt is tudták, hogy az egyik legerőteljesebb háborúellenes állásfoglalást látták, amit Amerikában filmre vittek. Nagyjából ekkor történt, hogy – mint az a Doorsról szóló, nagyon gondosan cenzúrázott FBI-iratokból kiderül – néhány rádiós vezető Amerika déli részéről levelet küldött a FBI főnökének, J. Edgar Hoovernek, melyben az állt, hogy a Doors ellenséges propagandát terjeszt, és a polgárok morálját rombolja obszcén előadásaival és háborúellenes üzenetével. A stúdióban egy este Jim azt kérte Densmore-tól, hogy üssön egy nagyon elemi, négynegyedes, primitív rockalapot, és kántálni kezdett rá: „Öt az egyhez, baby, ötben egy – innen élve senki ki nem megy”. Ray és Robby is beléptek, és Jim improvizálni kezdett: összefűzött pár verssort, melyek a korábbi években már elhangzottak koncerteken: „Övék a fegyver, miénk a dal… Győzünk, miénk lesz a diadal…” „A tánctermi napoknak vége…” „Legyünk újra együtt!” Densmore később megkérdezte Jimet, hogy mit jelent az „öt az egyhez”. „John, ez az én dolgom”, mondta Jim. „A te dolgod meg, hogy kitaláld.” Densmore akkor Rothchildot kérdezte ugyanerről, aki elárulta, hogy ő sem tudja, de arra tippel, hogy talán a fiatalok és idősek Amerikában 1975-re prognosztizált arányát jelenti. Jim és Pamela közeli ismerősei viszont azt mondják, hogy a heroint, amit Pamela vásárolt, ilyen arányban osztották meg. (Ennek fényében viszont lehet, hogy az „eladod óráidat fillérekért” sor, amit koldulást kritizáló megjegyzésként értelmeztek korábban, az utcán árult heroin tízdolláros – „filléres” – csomagjaira vonatkozott.) Amikor Jim később visszajött a stúdióba, hogy a „Five to One” énekszólamát felénekelje, részeg volt, és beszedett még egy rakás egyéb szert is. Sable, a rossz hírű groupie-csaj is vele volt egy miniszoknyának is alig nevezhető valamiben, és a combján egy nagy hor-zsolás látszott. Amikor Ray megkérdezte, mi az, a lány mámora

ködén át csak annyit motyogott: „Jim egy kurva deszkával odavert.” Erre egy csodálatos érzelmi felindulás hatása alatt Jim úgy adta elő a „Five to One”-t, hogy ez lett a rocktörténelem valaha felvett egyik legmélyebben átélt, legsodróbb felvétele, benne a szürreális és torokszorító narratív résszel arról, hogy elmegy a nőjétől, és egy autóban elhajt „valakikkel, hogy berúgjon”. Úgy énekel benne, mint aki egyenesen a pokol mélységeibe néz közben. CELEBRATION OF THE LIZARD SOK MÚLOTT a The Celebration of the Lizardon. Ez volt a harmadik Doorsalbum munkaneve (de hívták American Nightsmk is, ami Jim nagyalakú jegyzetfüzetének a címlapján szerepelt). Jim azt akarta, hogy a lemezborító azt a benyomást keltse, mintha kígyóbőrből volna, a cím pedig emelkedjen ki aranybetűkkel. Maga a „Celebration” egy gyűjteménye az eltelt három évben keletkezett verseknek, melyek így összeszőve egy törvényenkívüli balladáját alkotják; a Sárkánygyíkkirálynak és fiatal kísérőinek epikus utazását írják le egy üres és hatalmas pusztaságban. A Jim által „színházi kompozíció”-nak nevezett opuszt az „Oroszlánok az utcán, tüzelő, veszett kutyák” klasszikus lejtésű versszaka nyitotta. A Sárkány gyíkkirály otthagyja anyja rothadó holttestét a nyári földben, és útnak indul. Egy zöld hotelban ébred, ahol egy nyákos, nyöszörgő csúszómászót talál maga mellett. A versszak a megszólítással zárul: „Itt van-e mindenki? A ceremónia kezdetét veszi.” Ezt követi az „Ébredj!” szakasz, amit Jim nagyon sokszor előadott színpadon. A kígyó újra felbukkan, most egy álomban. A fürdőszobatükör látomásos képeket mutat. „Nincs mód kivárnom minden évszázadnyi léptét.” Vér, sziszegő eső-kígyók. Azután következik a „Little Game”, ami a Doors legelső demofelvételén szereplő „This is the Game Called Go Insane”-ből lett átírva. Zeneileg egyszerű popdalocska volt, amihez kissé jazzes és nagyzolós hangszerelés társult. A következő részlet csúcspontja „A gyilkos erre járt”; ezt a részt emlegetik „The Hill Dwellers” címen is, mert egy alvó, kispolgári külvárost ír le, ahol a csúszómászó gonosz ólálkodik a lányok körül: „kielégült lányok, mellbimbóik ondószemek”. A „Not to Touch the Earth”-szel folytatódik a Sárkánygyíkkirály útja. Az országúton megy: „Fuss, fuss, fuss”, majd a valódi iszonyat képe villan föl: „Halott elnök a sofőr mellett”. A miniszter lánya beleszeret a kígyóba. A Sárkánygyíkkirály – már kiáltva – megidézi a napot és a holdat, és égő tüzet hív le a földre. Az utazásnak csaknem vége. A „The Names of the Kingdom” rész megemlíti a sivatagi városokat: Carsont, Springfieldet, Phoenixet. „Daloljon a kígyó.” Utána Jim suttogva mondja: „A Sárkány gyíkkirály vagyok. Azt teszek, amit akarok.” Lágyabb hangon meséli el, hogyan élt hét évig száműzetésban, a sziget

lányaival játszadozva. Most jöttem át megint e földre, hol szép a nép, erős és mély Sápadt erdő fiai, lányai Ó, szülőtök az Éj A vadászaton velem ki fut? Jön az Éj a bíbor légiókkal Vonuljatok most sátratokba vissza Holnap belépünk szülővárosomba készülni akarok. A Celebration egyértelműen fontos költemény – ez rögtön világos volt, és mai szemmel nézve is Jim Morrison nagy költői opusza. Képvilága és lejtése is az írásbeliség előtti, szájhagyományra épülő, törzsi kultúrát idézi. (A vers lelki helyszíne részben Dave Wallis nagy hatású sci-fi-regényéből, az Only Lovers Left Alive-ból ered.) Egy évvel később Jim így magyarázta: „A »The Celebration« központi képe egy csapat fiatal, akik otthagyják a várost, és bemerészkednek a sivatagba. Minden este vacsora után egy tábortűz körül sztorikat mesélnek és énekelnek. Még talán… táncolnak is, érted, csak úgy jókedvükben, hogy a csapatszellemet erősítsék.” Jim később a versfüzért a „gonosz erők megidézésé”-nek nevezte, de aztán beismerte, hogy – akár más írásait – ennek a grandiózus képeit sem szabad túl komolyan venni. „Olyan ez, mint amikor el kell játszanod a rosszfiút egy westernben: nem te vagy az igazából. Ironikusnak szántam. »Ugyan már!«, gondoltam közben.” Mégis az amerikai hatvanas évek bizonyult az utolsó alkalomnak, hogy az ehhez hasonló személyes szenvedélyek ilyen hevesen megszólalhattak, a század későbbi éveire általánosan jellemzővé vált ironikus távolságtartás és tudatosság nélkül. A hatvanas évek ellenkultúrája (Jimet is beleértve) tisztelte a természetes környezetet, s azt szentnek tekintette. A könyörtelen sivatag, a fetisizált sárkánygyík nagyobb szabású kozmoszt képviselt, mint az emberi lényeknek, a szénatom permutációinak kicsinyes ügyei. A „Celebration” Jimet az epikus költészetet megújító bárd-énekessé emeli, aki játékosan bánik a nyelvvel, és a költői műformákat saját korához igazítja. A baj csak az volt, hogy ez a színházi produkció, a „The Celebration of the Lizard” sehogy sem akart a stúdióban összeállni. Felvettek már egy harminchat perces változatot, meg egy negyvennégy perceset is. A Doors fiatal zenészei nem tudtak olyan zenei formákat találni, amelyek Jim szövegeinek töltéséhez és komplexitásához illettek volna. De ez csak az egyik oka volt annak, hogy Jim kiakadt. A másik Paul Rothchild volt, akinek megszállott stílusát csak fokozta a mexikói Michoacán és Guerrero államokból származó, erős marihuána, amit akkoriban szívott. Iszonyúan elgyötört volt, de rákényszerítette a zenekart, hogy negyven-ötvenszer játsszák újra a „Hello, I Love You”-t, mert ő mániásán törekedett a tökéletes felvételre – és ezzel kiirtott minden spontaneitást a Doors alkotó folyamatából. Hol voltak már az első Doors-album szellős, játékos ritmusai! Rothchild a Cream és Hendrix

hatására azon igyekezett, hogy jobban „megcsinált”, mesterséges hangzást produkáljon a Strange Days viszonylagos sikertelensége után, mert azt remélte, hogy ez lesz majd a siker garanciája, mint a többieknél, akiket kiadott az Elektra. A Doors tagjai pedig úgy érezték, kötelességük együttműködni. Új ügyvédjük, Abe Somer nemrég csikart ki számukra nagyobb százalékú szerzői jogdíjat, sőt hihetetlen módon visszaszerezte Jac Holzmantől még azt a bizonyos huszonöt százalékot is, amit az Elektra eredetileg a Doors dalkiadási jogaiból lekötött. Holzman már meggazdagodott a Doors sikerén, és úgy érezte, ez a tisztességes eljárás. (A kiadói jogoknak ez az átrendezése Holzmannek az elkövetkező évtizedekben dollármilliókba került, de az biztos, hogy megszerezte neki a Doors szinte teljes lojalitását.) 1968 MÁRCIUSA. A Doors félbehagyta a lemezfelvételt, és ezúttal északkeletre indult, a legendás '68-as tavaszi turnéra, melyen fennállásuk legjobb koncertjeit adták: egyes estéken olyan erővel játszottak, mintha a csillagokat akarnák leszedni az égről. A kamaszkorból épp csak kinőtt menedzsert, Bill Siddonst a roadok éléről puccsal leváltotta a szerelés műszaki felelőse, Vince Treanor, és fizetésemeléssel elfoglalta a helyét. Ezeken a bulikon gyakran énekelt a Doors előtt Linda Ronstadt, a erős hangú tucsoni rockénekesnő („Different Drum”), akit a Stone Phoneys kísért. Jim március 7-én New Yorkban volt. Aznap este benézett a Steve Paul's Scene-be, ahová Jimi Hendrix járt örömzenélni a műsor után; mindig azokkal játszott, akik épp ott voltak. Hendrix pár ilyen jammelést fel is vett a saját Ampex szalagos magnójával, amit a roadjai vonszoltak és állítottak be a Scene-be. Aznap éjjel épp felvettek a Young Rascals zenészeivel a „Red House” bluest. A szexis fotóslány, Linda Eastman is ott villogtatta a vakuját. A Hendrix-szalag kalózkiadásain hallani lehet a tökrészeg Jim Morrisont, aki felkúszott a színpadra, és egy hirtelen bődüléssel magára vonta a figyelmet. Átölelte Hendrix térdét, és valami olyasmit habogott, hogy „Le akarlak szopni. Haver, hadd szopjalak le!”. Aztán tántorogva felállt, elszavalt néhány trágár sort Hendrix tüzes bluesrögtönzéseire. Jimit zavarta ez a kéretlen tolakodás, és a fejével integetett az embereinek, hogy szedjék le Morrisont a színpadról. Mikor Jimből kifogyott a gőz (az aznap este Hendrixszel ott harmonikázó Paul Caruso elmondása szerint), letántorgott a színpadról, és nekiütközött egy asztalnak, ezzel egy csomó italt feldöntött, egyenesen bele Janis Joplin ölébe, aki ott ült, és Hendrix előadását élvezte. Janis felugrott, lerázta a bársonynadrágjáról a sört, és azt kiabálta: „Nem érdekelne, hogy mit csinált, de bassza meg, legalább énekelni tudna ez az idióta!” Néhányan, akik megesküsznek, hogy ott voltak azon az éjjelen, azt állítják, hogy Jimi, Jim és Janis végül ott verekedtek a földön. Semmi nincs azonban az akkor készített hangfelvételen, se Linda McCartney archivált negatívjain, ami ezt a sokat emlegetett legendát

alátámasztaná, vagy legalább utalna rá, hogy azon az estén (Jim Morrisonon kívül) bármelyik rocksztár a földön fetrengett volna. ELSÜLLYEDT FÖLDRÉSZEK MÁRCIUS 7-ÉN, 1968-BAN egy érthetetlen hír száguldott végig a United Press International amerikai hírügynökség távíróin: JIM MORRISON MEGHALT… A TÖBBIT KÉSŐBB. Másnap a UPI cáfolta a hírt, de akkor már sok rádióadóban elhangzott mint hivatalos jelentés. Ez a morbid kacsa jobban megviselte Jimet, mint amennyire hajlandó volt kimutatni. Állítólag azt mondta a barátainak: „Nem érdekel, hisz már úgyis halott vagyok.” A barátnői, akik a gyertyafényes motelszobákban a tarot lapjait forgatták, amatőr horoszkópokat készítettek, és I-Csinglapocskákat nézegettek, azt mondták neki, hogy ez figyelmeztetés. Jim szokás szerint csak nevetett rajtuk. Néhány héttel később jelent meg a „Morrisonra várva”, Joan Didion letaglózó cikke a Doorsról a Saturday Evening Postban, s ez az orgánum Amerikában egy önálló intézménynek számított, a legnagyobb példányszámú magazin volt. Jimet persze bántotta, hogy nárcisztikus seggfejnek ábrázolták, aki egy elmebeteg és dögunalmas lemezfelvételen basáskodik, de megpróbált objektív maradni. „Igen, olvastam a cikket”, válaszolta pár hónappal később az L. A. Free Press kérdésére. „Valahogy sejtettem, hogy ilyesmit fog belőle kihozni… Ezek a csajok, ezek az újságírónők mindig elhanyagoltnak érzik magukat, ha az ember nem ugrik a nyakukba. Végül is írt belőle egy novellát. Annak nem volt rossz. Azt az érzést keltette az olvasóban, mintha ott lenne ő is.” A másik, új színes magazin, az Eye viszont rokonszenvező, sokak által olvasott portrét közölt Jimről Digby Diehltől, a Los Angeles Times filmkritikusától. Diehl sok időt töltött Jimmel, és meglátta, mi van Jim kanos színpadi személyisége mögött: „Jim belelovalta magát ezekbe az őrjöngésekbe. Én rendszeresen vele érkeztem a koncertekre, leültem a színpad mögött, és őt figyelve azt láttam, hogy kábé egy óra alatt megszívta magát itallal vagy fűvel – és ez az előadó ment ki a színpadra. Gyakran érkezett félénk költőként, és csak aztán változott azzá a vad, teátrális, szexualitást sugárzó figurává.” Diehl a cikkében idézte Lewis Carroll versét „James Morrison”-ról és az ő nemtörődöm anyjáról, és megpróbálta Jimet úgy beállítani, mint misztikus megtestesítőjét azoknak az erőknek, melyek „ritkán látják a nap világát”. „Én azt hiszem, egész csomó kép és érzés lakik bennünk, amelyek a mindennapi életben nemigen kapnak szabad utat”, mondta Jim Diehlnek. „Viszont amikor mégis előjönnek, gyakran öltenek perverz formát. Ez a dolgok sötét oldala. Minél civilizáltabbá válunk a felszínen, annál erősebben követelődzik a másik oldal. Gondolj úgy rá (a Doorsra), mint egy szeánszra egy olyan környezetben, ami

életellenessé vált: hideggé, korlátozóvá. Az emberek úgy érzik: meghalnak ezen a rossz vidéken. Mi összegyűjtjük őket egy ilyen szeánszra, hogy felidézzük, kiengeszteljük és elűzzük a holtak szellemét. A kántálással, tánccal, énekkel és a zenével pont a betegséget próbáljuk gyógyítani, a harmóniát próbáljuk visszahozni a világba. Néha úgy gondolok a rock and roll születésére, mint a görög drámáéra, ami a szérűskertben született egy válságos aratási szezonban, és eleinte nem volt más, mint egy táncoló és éneklő csapat istentisztelete. Aztán egy napon kiugrott középre egy megszállott, és elkezdte az istent imitálni. Először pusztán ének volt és mozgás. Ahogy aztán kifejlődtek a városok, és egyre többen foglalkoztak a pénzcsinálással, de a természettel valahogy mégis tartaniuk kellett a kapcsolatot, akkor színészeket alkalmaztak maguk helyett. Szerintem a rocknak is ez a funkciója…” Jim Morrison és a zenéje hosszú távon túlélte a Saturday Evening post-ot, a Life-ot, az Eye-t, a Crawdaddy-t és minden kritikust, akár istenként imádták, akár bolondnak nézték. A TURNÉ 1968 MÁRCIUSÁBAN INDULT a New York állam északi részén lévő Colgate University hokicsarnokában. Jim mikrofonja tönkrement a túlzott igénybevételtől, de mikor végül megszerelték, a Doors előadta – koncerten először – a „Not to Touch the Earth”-öt a „Celebration”-ből, és eljátszották a „The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt, ahol Jimet hasba lőve „kivégzik” – a lányok sikítoztak. Egy rochesteri buli után, március 17-én a zenekar késve érkezett a bostoni Back Bay Theaterben meghirdetett két előadás közül az elsőre. A hosszú várakozás közben leengedtek egy vetítővásznat, és levetítették a „The Unknown Soldier” filmet (koncerten először). Az Elektra ugyan a turnéra már kiadta kislemezen ezt a dalt az album előtt, de uszító, lázító tartalma miatt egyetlen nagy amerikai rádióadó sem játszotta. Csak az egyetemi rádiók, de azok állandóan. A bostoni közönség, zömében egyetemisták, a film radikális politikai üzenetét felállva ünnepelték, és kikövetelték, hogy másodszor is levetítsék. Amikor a zenekar végül megérkezett, Jim bőrnadrágban lépett ki a színpadra, kétsoros, felhajtott gallérú tengerészzakóban és divatos szalmakalapban, és a haja még soha nem volt ennyire hosszú. A zenekar remekül játszott, de Jim nem vette komolyan a bulit, a „Light My Fire”-t például a bostoni kiejtést parodizálva énekelte el. De a második előadásra már felpörgött. A „When the Music's Over”-t kezdő sikolytól még a kemény bostoni rendőrök is összerezzentek a koromsötét színpad előtt, amin csak egyetlen spotlámpa világította meg a megszállott énekest. A „Back Door Man” közepén Jim belefogott az új albumról a „Five to One”-ba, ami még több tapsot kapott a közönségtől. A „The End”-be négy költői darabot is beleszőttek (az „Ensenada”, a „The Holy Shay”, az „Accident” és az „Across the Sea”), és olyan zúzos előadásban csúcsosodott ki, hogy az ezrek, akik látták, még hónapok

múlva is emlegették. A következő hétvégén, március 22-én és 23-án a Doors négy koncertet adott Bill Graham új Fillmore Eastjében. Graham odavitte a Joshua Light Show-t San Franciscóból, és a nyitózenekarok az Elektra artrock-zenekarai voltak, az Ars Nova és a Chrome Syrcus. A legelszántabb Doors-rajongók szerint ezek a Fillmore East-beli koncertek voltak a Doors legjobb bulijai egész pályafutásuk során. Már 1966 óta játszottak New Yorkban, kialakult az ottani rajongótáboruk, a média mögöttük állt, két lemezük is volt már az első öt között, és mostanra úgy tekintették őket, mint testet öltött rockzenét. 1968 márciusában New Yorkban akkora várakozás előzte meg ezeket a bulikat, amire még aligha volt példa. A tízezer darab ötdolláros jegy egyetlen óra alatt kelt el, és azután darabját ötven dollárért lehetett csak megszerezni. Három Doors-tag kezdte a koncertet. Ray krémszínű, hajszálcsíkos zakóban, Robby tetőtől talpig feketében, John pedig egy megbocsáthatatlan, vörös összeállításban. Ahogy a feszültség fokozódott és a zene elérte a pszichikai csúcspontot, végül Jim is megjelent bőrnadrágban és vörösesbarna ingben a tengerészzakó alatt, szemére húzva egy széles karimájú, barna bőrkalap. Azonnal vad éljenzés tört ki, mihelyt a színpadra lépett, és jobb csizmáját a mikrofonállványra téve megtámasztotta magát, majd a szájához emelte a mikrofont. Mind a négy előadás a „When the Music's Over”-rel kezdődött, amit sokáig játszottak, ezzel még erőteljesebb hatást váltva ki a tömött, füstös, elsötétített szímházban. A vágy és a fenyegető komorság elképesztő sorozatává fűzték a „Break On Through”-t, az „Alabama Song”-ot és a „Back Door Man”-t, illetve a „Five to One”-t. Aztán következett a „You're Lost”. A „Love Me Two Times” után Jim a nagyképű filmes professzor szerepét öltötte magára, aki azt tanácsolja az osztályának, hogy jól figyeljék meg a következő vetítést, mert utána kérdéseket fog föltenni. Leereszkedett egy vászon, és levetítették a „The Unknown Soldier”-t, ami itt is hosszú tapsot kapott, miközben a zenekar visszajött a színpadra, és élőben előadta a kislemezen megjelent dalt, melyet máris letiltottak a slágerlistát csináló adók műsoráról. A közönség végig figyelemmel kísérte, amint a Doors előadta a „Celebration of the Lizard” részleteit. Ray Man-zarek: „A Fillmore Eastben volt egy világítóárok [a színpad előtt], és jól sejtettem, hogy valami még történik aznap. Ő meg Jim] be volt nyomva rendesen, naná… Én mindig úgy játszottam, hogy a hangszert néztem, így aztán nem sokat láttam abból, amit művel. Egy ponton be kellett volna lépnie, de nem lépett be, akkor hát fölnéztem – de nem láttam sehol. Es akkor, egyszer csak megjelent egy kéz, majd még egy: mászott kifelé az árokból, és nem volt kutya baja sem. A második bulin Jim sokáig váratott magára a „Music” hosszú bevezetője alatt. Aztán amikor a zenekar fölvezette a vokális részt, Jim

egy hatalmas távolugrással átrepült a dobszerelés fölött, a mikrofonnál ért földet, és sikolya pont időben hangzott föl. Nagy mutatvány volt, és az egész közönség ott helyben elélvezett. Egy kicsit később Jim a hátát meggörbítve felsikoltott, mint akibe áramot vezettek. A közönség tagjai is felsikoltottak. Jim elmosolyodott, és énekelt tovább. A „The Unknown Soldier” aznap esti vetítése a közönség néhány tagját arra indította, hogy a buli előtt az utcán osztogatott röpcédulákra aktívan reagáljanak. A cetliket a Youth International Party aktivistái osztották, melyen az első úgynevezett „Yip-In”-t hirdették meg a Grand Central pályaudvarra éjfélre. A yippik be akarták venni a pályaudvart, hogy így tiltakozzanak a háború ellen, és a nagy erőkkel kivonult New York-i rendőrök a yippikhez csatlakozott néhány Doors-rajongót is véresre verték. Szombat este Jim megint csendet és figyelmet kért a „The Unknown Soldier” vetítéséhez. A vietnami csataterekről abban a hónapban különösen rossz hírek érkeztek, a Fillmore szombat esti közönségének pedig leginkább csak bulizni volt kedve. A filmet kelletlen tapssal fogadták. A koncert záródala a „Light My Fire” volt. A részeg és a hosszú hangszeres szólók közben unatkozó Jim felkapott egy színpadra dobott nárciszcsokrot, és elkezdte vele bosszantani először a szólózó Kriegert, aztán meg Densmore-t. Jim John arcát csiklandozta a virágokkal, miközben a dobos apait-anyait megpróbált beleadni játékába. Végül Densmore hirtelen odacsapott egyet Jim kezére az ütővel, amitől aztán teljesen elszállt Jim tréfás kedve. Ráakasztotta a csokrot a kísérőcinre, s az végig ott lógott a koncert alatt, mint egy döglött kanári. Az aznapi késő esti buli felért egy szándékos gyújtogatással. „Five to One”. „Horse Latitudes” zsigeri dühvel. Kakofón részek a „Lizard”-ből. A „Moonlight Drive” szépségesen, olvadón. A gyors, perzselő „Light My Fire”. Ráadásként a „The End”-et játszották. Mikor a hosszú második koncertet a közönség extázisban megtapsolta, és az élménnyel eltelve kifelé áramlott a színházból, Bill Graham bejelentette, hogy ha valakinek van még kedve maradni, a Doors játszik egy ráadást. A tömeg visszaözönlött, a Doors visszament a színpadra, Jim kezében egy műanyag pohárral jelent meg, benne New York State pezsgő, és még egy órát jammeltek (a „Money”-t stb. játszották). Ray elbohóckodott, amint előadott egy bluest, s hosszú szöveget nyomott arról, hogy minden hippi tulajdonképpen konformista. Jim a mikrofontól elfordulva odaszólt a hozzá legközelebb álló srácoknak, hogy Ray hülyeségeket beszél. Ezután Jim részleteket adott elő a „Celebration”-ből, a „Texas Radio”-ból, sőt még az „Orange County Suite”-ből is. A bulinak hajnali háromnegyed négykor lett vége. Utána Bill Graham Jimet és a zenekart elvitte a Ratnerbe, a színház mellett lévő régi, Lower East Side-i kóser étterembe túrós és krumplis palacsintát reggelizni. A Vogue számára Jimről cikket készítő Albert Goldman meg is jegyezte, hogy Jim automatikusan az asztalfőre ült, tehát biztosan domináns személyiség.

EZEKNEK A KONCERTEKNEK A KRITIKAI FOGADTATÁSA IS – várhatóan – extatikus volt. „A Doors rég elsüllyedt földrészeket hoz felszínre valamennyiünk elméjében”, írta Goldman. A Crawdaddy így áradozott: „Amikor énekel, emlékszünk még arra is, ami egymillió évvel ezelőtt történt.” A következő heteket a Doors azzal töltötte, hogy folytatta a munkát a már jó ideje készülő albumukon, leszámítva egyetlen fellépést a Strip egyik új helyén, a Kaleidoscope-ban március 29-én. Az Elektra New Yorkból elküldte Richard Goldsteint, hogy beszámoljon: hogyan halad a Doors az albummal. Jim egy cabrióval ment Goldstei-nért a szállodájához, az első ülésen egy csajjal. Elvitte Goldsteint egy meditációs típusú helyre, amit úgy hívtak, hogy Garden of Self-Realization (Az Önmegvalósítás Kertje), és kötelességtudóan ellátta néhány frappáns gondolattal: „Tudod, van a tragédia természetéről egy olyan vélemény, amely azt tartja, hogy Arisztotelész [a Poétikában] a katarzisról nem mint a közönség élményéről beszélt, inkább arról van szó, hogy a színészek szabadulnak meg az érzelmektől. Értsd: a közönség csak tanúja mindannak, ami a színpadon történik.” „Nem tudom, miért szeretik azt hinni rólam, hogy szünet nélkül extázisban vagyok. Szerintem sokan talán azt hiszik, hogy más is utazhat helyettük. Tudod, az énekes szerepében megvan minden, amit szeretek. Az írás és a zene. Egy csomó színészet. Meg van benne még valami… egy fizikai elem… az „itt és most” élménye. Amikor énekelek, én… Figurákat találok ki.” „Milyeneket?” „Ó, hát rengeteget. Figurák százait.” Aznap este Goldstein bemehetett a TTG Sound „Β” stúdiójába. A másik három Doors-tag épp egy egyhetes meditációs lelkigyakorlatról tért vissza, ahol abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy magával a Maharishivel tölthettek egy órát. Végül Jim is megérkezett a kígyóbőr zakójában és a szűk bőrnadrágjában. Goldstein: „Azonnal észrevesszük, hogy Jim beszívott. Fel van töltve. Egész egyszerűen részeg, piától. Senki nincs meglepve… A keverőre tesz egy félig üres literes borosüveget, és megissza valakinek a megmaradt sörét.” Visszajátszottak a „Celebration”-t, hogy meghallgassák. Jim a magas sarkú csizmában tántorgott körbe a stúdióban, és akadozó nyelvvel fecsegett, mint egy vén borissza: „Én vagyok a nyugati félteke hülyéje… Haver… mert mikor valaki mond egy jót, nekem majd szétmegy a kibaszott agyam… Namármost tanulok én… Te szereted az embereket, haver? Mert én kurvára utálom őket… basszak meg… Nem kellenek nekem… Na jó, arra igen, hogy legyen, aki azt a kibaszott krumplit kapálja.” Ray ezt a pillanatot látta alkalmasnak arra, hogy közölje Jimmel: a „The Celebration of the Lizard” mégsem illik az albumra. Egyszerűen nem áll össze. Goldstein leírta, hogy Jim úgy süppedt bele a kígyóbőr zakóba,

mint akiből kihúzták a dugót. Szörnyű csend volt egy darabig. Aztán Rothchild szólalt meg: „Hé, Jim, holnap reggel gyere fel hozzám a noteszoddal, oké?” „Aha” mondta leverten Jim. „Jó.” Jim kiment, majd tíz perc múlva egy friss üveg Courvoisier konyakkal tért vissza. Bevette magát az énekesfülkébe, és énekelni kezdte a „Five to One”-t. Sokat böfögött közben. A többiek a stúdióban igyekeztek nem tudomást venni róla. Rothchild kikapcsolta a mikrofont. „Jim úgy nézett ki, mintha a róla készült némafilmben játszana.” Hirtelen kirobbant a fülkéből, most már igazán részegen, dühöngve. Mostanra értette meg, hogy a „The Celebration of the Lizard”-ot nem találták elég jónak. Hogy a lemezcég nem akarja rátenni a lemezre. Dühében köpte a szavakat: „Ha lenne egy fejszém… haver… most mindenkit megölnék… csak… a barátaimat nem!” Senki nem reagált. Kísérteties volt a csönd. Aztán Jim megpróbálta a feszültséget oldani. „Ööö… kéne nekem egy mexikói esküvői ing.” Robby barátnője, Lynn megkérdezte, milyen méretet hord. „M-eset, nagy nyakkal – Jim csak ennyit tudott.” „Le kellene mérni pontosan.” Jim megrázta a fejét: „Á-á-á. Nem szeretem, ha méregetnek.” Goldstein nem akart hinni a szemének. Az ideálja egy piás! Jim a haverjainál aludt vagy motelban lakott. Az „irattárcája” nem állt másból, mint a jogosítványából meg egy Diner's Card hitelkártyából, és ezeket két összegumizott kartonlap tartotta össze. A barátnője mással kefélt. Jim és a többi Doors-tag szemlátomást utálták egymást. Goldstein húsz évvel később írta meg, mit érzett aznap este: „A halványról kiderült, hogy egy közönséges alkoholista, akiről a családja egyszerűen nem vett tudomást. Elborzadok, látva a tehetetlenségét. Évekkel később jöttem rá, hogy a többi zenész is elborzadt, amint tehetetlenül nézték egy régi barát önpusztítását. Látszólagos közönyük valójában kétségbeesett erőfeszítés volt, hogy elnyomják magukban az ösztönös vágyat, amely azt súgta, hogy hagyják Jimet magára, és tűnjenek el az életéből. Hiszen szükségük van rá – mint mindannyiunknak. A Sárkánygyíkkirály mítosza túl fontos mindegyikünk számára, s nem vagyunk képesek szembenézni a tényekkel, hogy mindez hová sodorja Jimet – és Amerikát…” A STÚDIÓBELI HANGULAT TÉNYLEG FESZÜLT VOLT, amikor Paul Rothchild és a három másik eldöntötte: a „The Celebration of the Lizard” nem lesz kész időben ahhoz, hogy a lemez nyári megjelenési határidejét tartani tudják. Jim ideges lett, és azt mondta: nincs más kész anyaga. Rothchild elkérte tőle a noteszeit, és ásni kezdett bennük: ennek több új dal lett az eredménye. A Dylan-stílusú „Love Street” Pam régi, Laurel Canyon-beli lakásáról szólt. A „We Could Be So Good Together”-ben

volt egy rész, melyet Thelonius Monk „Straight, No Chaser” című számából nyúlt a zenekar. Az album címadó dalát, a „Waiting for the Sun”-t végül lehagyták a lemezről. A „My Wild Love”, amit Bobby Neuwirth javaslatára a capella énekeltek, végül összeláncolt rabok üvöltözése lett ütőhangszerek és csörgőkígyó hangjának kíséretével. A „Not to Touch the Earth”-t megmentették a „Celebration”-ből, és négyperces önálló számként felkerült az albumra, benne a rímes verspár: „A Sárkány gyíkkirály vagyok. Azt teszek, amit akarok.” A „Hello, I Love You” és a „Summer's Almost Gone” a Doors első demójáról lett fölelevenítve. Robby Krieger írta a „Wintertime Love”-ot (egy keringő volt, melynek banális szövegét Jim fogcsikorgatva énekelte) és a „Yes, the River Knows”-t (ez ugyanaz az eset volt, csak rosszabb, mert Jimnek arról kellett énekelnie, hogy misztikus forralt borba fullad). Robby írta a „Spanish Caravan”-t is, amely a pszichedelikus art-rock műfajába sorolható, és amelyben szerepel egy, Isaac Albéniz spanyol zeneszerző „Partido No. i.” művéből lopott átkötés. Remélték, hogy három jó szám elviszi az albumot. A „Hello, I Love You” Jim legkorábbi dalai közül való, és azt a melltartó nélküli, fiatal fekete szépséget ünnepelte, akit Jim és Ray a venice-i strandon látott meg 1965 nyarán. A lemez „A” oldalát a kritikus „The Unknown Soldier” zárta a háborútól megcsömörlött, tapsoló tömeg hangjával, „Vége a háborúnak!” kiáltásokkal és baljós harangkongással. A lemez legvégső dala pedig a szinte már sátánista, kénkőtől bűzlő „Five to One” lett, amiben Jim szinte vonaglik, míg elmondja szentnek aligha nevezhető beszédét arról, hogy otthagyja heroinfüggő barátnőjét, és elmegy egy autóban, szakadt idegenekkel bebaszni. A rock történetének ez volt az egyik legizgatottabb, érzéki pillanata, és Jim Morrisonnak sem került rögzítésre ennél felkavaróbb előadása. Jim boldogtalan volt, hogy a „The Celebration of the Lizard” nem került föl a lemezre. Hogy kiengeszteljék, a nyáron kiadott lemez kihajtható borítóján megjelent a teljes szöveg. Aki csak résztvett a Doors harmadik albumának készítésében, az vagy foghúzáshoz vagy lidércnyomáshoz hasonlította a stúdiómunkát. Olyan rossz álom volt ez, amiből a Doors már nem ébredt fel többé. A Waiting for the Sun majdnem tönkrevágta a zenekart. AMI AZ ÁTTÖRÉS UTÁN VAN 1968. ÁPRILIS. Jim Morrison és a Doors újra turnézni indult a filmstábbal, és megkísérelték befejezni az áldokumentumfilmjüket. A következő hónapok során a koncerteken Jim provokálta a közönséget, akciót és reakciót próbált kiváltani az emberekből, vagy a korábbi bulikon estéről estére tapasztalt spontán tömegverekedéseket akarta még hatalmasabbá tenni. A Doors közönsége egyik pillanatról a másikra sokkal fiatalabbakból állt össze; egyre nagyobb helyeken

léptek fel; a filmen jói látható, hogy a zenekar tagjai nemigen találják a helyüket ebben a megváltozott, jövedelmező, ám művészi szempontból kényelmetlen helyzetben. Jim kísérletei is, hogy az unalmas rockbulikat vérontássá és zavargásokká változtassa, innen erednek. Jim szerette a filmezést, és olyan szoros kapcsolatot tartott fenn a filmes stábbal, hogy azzal szinte ki is rekesztette (és frusztrálta) a másik három Doors-tagot. Paul Ferrara volt az operatőr: előző őszszel 16 mm-es fekete-fehér filmmel kezdte a forgatást a Doorsról, de tavaszra átváltott színes filmre. A motoroskülsejű, hatalmas termetű, szakállas Babe Hill volt a hangmester: egy Nagra szalagos magnóval meg egy „pecabot”-mikrofonnal jött-ment. A később, augusztusban csatlakozott vágóval, Frank Lisciandróval (szintén UCLA-s ismerős) kiegészült csapat tagjai lettek Jim bizalmasai és testőrei, ha nem a zenekarral tartózkodott, s ez fölöttébb bosszantotta az elhanyagolt és félig-meddig lenézett „másik hármat”. (Manzarek még ma is utálkozva „árnyék-Doors”-ként emlegeti a filmes stábot.) Április 4-én lelőtték Memphisben Martin Luther Kinget, amint épp egy, a sztrájkoló közegészségügyi dolgozókat támogató gyűlésen vett részt. Aznap este harminckilenc városban tüntettek a feketék. James Brown megjelent az országos tévéadásban, és nyugalomra szólította föl a lakosságot. Jim Morrison Nyugat-Hollywoodban beszívott a Phone Boothban, ahol a „People Are Strange”-re pörgő-forgó topless táncosnőket nézte. Késő éjszaka Jimet a Sunseten látták: a forgalmat kerülgette, torkaszakadtából üvöltötte, hogy „niggerek!”: korábbi zavarodottsága kezdett mániás állapottá válni, miközben úgynevezett barátai kétségbeesetten próbálták lecsendesíteni. Végül beájult a bokrok közé a Clear Thoughts (Tiszta Gondolatok) nevet viselő épület mögött. ÁPRILIS KÖZEPÉN a Doors három vidéki szabadtéri koncertet adott Kaliforniában (Merced, Santa Rosa és Riverside), mielőtt visszatértek volna keletre. Vince Treanor volt most már a roadok főnöke, így aztán legalább az erősítők jól működtek ezen a túrán. Keleten az első fellépés 1968. április 19-én volt a Westbury zenei vásáron Long Islanden. (Előzenekarok: Spanky and Our Gang és az 1910 Fruit Gum Company.) Aznap délután Jimet a Vogue számára lefényképezték Richard Avedon manhattani műtermében, aztán pedig lefilmezték, ahogy egy Cadillac limuzinban megy a koncertre, s közben Albert Goldman készít vele interjút. Amikor odaértek, egy csapat lány várt a kapuknál. Jim leeresztette az ablakot, mire egy merész, zöld szemű benyúlt, és megtapogatta Jimet. A kamera mindent vett. A koncertekkel gondok voltak. Az első, a délután háromkor kezdődő, leginkább üres székek előtt zajlott. A második, esti buli telt házas volt, de addigra Jim már telenyomta magát szesszel és tablettákkal. Amikor a zenekar a „When the Music's Over” bevezetőjét játszotta, Jim megpróbált az elsötétített nézőtérről felmászni a színpadra, de

megbotlott a lépcsőn és elesett. Az elöl álló srácok megjegyzéseket tettek rá; ő először próbált tudomást sem venni róluk, de aztán tett néhány bizonytalan fenyegető mozdulatot. A koncert során Jim folyamatosan gúnyolta a közönséget, és szexuális ajánlataival zaklatta a kemény kötésű srácok barátnőit, hátha sikerül valami eseményt kiprovokálnia a film számára. Egy kövér biztonsági őr kísérletet tett rá, hogy megfékezze Jimet, válaszként Jim átölelte, végigtapogatta, és azt a tanácsot adta neki, hogy adjon le pár kilót. Az imigyen lealázott őr a széksorok között menekült ki, és elejtette a rendőrsapkához hasonló fejfedőjét, amit Jim trófeaként felkapott. Váratlanul velőtrázó sikoltásban tört ki, amitől mindenkiben megfagyott a vér. A közönség pont úgy reagált, mint egy repülőgépkatasztófa tanúi: fülsiketítő volt a döbbent csönd. Jim görcsösen rángatózott, mint egy epilepsziás. Hirtelen felkapcsolták a teremvilágítást. Vége lett a koncertnek – csakhogy a zenekar még a színpadon volt. Az emberek kifütyülték őket. Jim pedig csak állt a mikrofonnál, nézte a távozókat, akik pfujoltak, vagy egyszerűen csak visszabámultak rá. Jim hátravetette a fejét, felüvöltött, mint egy prérifarkas, és kántálásba és táncba fogott, akár egy navahó sámán, aki egy kutat szentel be. Ördögűző tánc volt ez, s egészen addig tartott, míg a közönségből elő nem ugrott egy lány, kezében ollóval, és szemlátomást egy fürtöt akart nyesni a sámán hajából. Babe Hill elállta a lány útját, míg Jim el nem tűnt a testőrök gyűrűjében. Mindez erősen szöget ütött a freudiánus kritikus, Albert Goldman fejébe, és megjegyzései, melyeket ezekről a koncertekről írt Michael Horowitznak, figyelemre méltók: „Kicsit korai még a kiábrándulás, de az az érzésem, hogy a Doors megrekedt. És persze ebben az iparban törvényszerű, hogy ha valaki megreked, akkor elkezd a bakfisoknak játszani. A közönségük már most egyre fiatalabb, és a Doors egyre mechanikusabb, repetitív zenét fog játszani. Aztán meg lehet, hogy Jim Morrison egyszer csak levedli ezt a szerepét, és mint filmsztár bújik elő.” „Kezdetben volt az áttörés”, folytatta Goldman. „Ezt a hangot ütötte meg az első lemez. Ettől lettünk mindannyian olyan izgatottak. Ez hozta felszínre mindannyiunkban az elsüllyedt földrészeket. A Doors mindenkit megtérített. De aztán elkövetkezett az igazság pillanata. Veled a világ, baby, de hol is vagy te most? Mihez is kezdesz? Rávetted a lányt, hogy szeressen. Akkor hát: szereted-e a lányt?” „És bizony, itt kezdődik számukra a probléma. Ami az áttörés után van, az maga az elidegenedés. Ha az ember egyszer kiszakadt, odakünn elég kietlen minden. A lázadó elszigeteli magát. Nem léphet be újra. Rohadt egy helyzet a Jézus Krisztusé: egyedül abban a kertben!” Goldman egy másik barátjának beszámolt arról, hogy Jim Morrisonnak halvány fogalma sem volt arról, mit is kezdjen magával

egy olyan helyszínen, amely nagyobb, mint egy kis színház. „Ez a pasas nem tudja, mit kezdjen magával a koncerten, amíg a zenészek szólóznak. El van veszve, a leghülyébb dolgokat agyalja ki, megelégszik idétlenkedéssel, olyan elmebeteg és borzalmasan esetlen színjátékkal, aminek köze nincs a színpadi munkához. Feszélyezi a nézőt. Gőze sincs, mivel lehet egy nagy közönséget szórakoztatni, de szemlátomást marhára nem is érdekli.” A Jimről író Összes újságíróhoz hasonlóan Albert Goldmant is megijesztették és összezavarták a Jim különböző személyiségeitől érkező összevissza jelek. Ezért a cikkben nem is írta meg, amit valóban érzett Jim iránt. A Vogue-ban megjelent írása, ami Avedon kiglancolt Jim-fotóját kísérte (hosszú haj, fehér kozák-ing) csak egy újabb mese lett valakiről, aki nincs, és nem is létezett soha. A LIFE MAGAZIN április 12-én megjelentette Tim Page fotóit a New Havenben történt botrányról és a rossz hírű énekesről („A bűnös Doors” címmel): „A huszonnégy éves Jim Morrison, a UCLA végzett hallgatója a nyilvános fellépéseken és a lemezeken egyaránt hangulatembernek tűnik, aki szélsőségekre hajlamos. Észjárása elvarázsolt, és erősen bódítja magát.” A Life még nem tudta, de a Doorsnak már leáldozott. A Byrds új albuma, a Sweetheart of the Rodeo, mellyel Gram Parsons bevezette a déli dalokat és a pédalos steel-gitárt a rockzenébe, új irányzatot indított el, a country rockot, ami az egész rockmozgalomra kiterjedt. Párizsban pedig, és más európai nagyvárosokban diáklázadások zajlottak, barikádok épültek, a Doors „erotikus politikája” valósult meg éppen a gyakorlatban, az utcákon. Az istenített kan, Jim Morrison számára a nagy időknek vége volt – de ezt még csak ő látta. Eltökélten ivott vagy egy hétig. Összetörte a Mustangját (nem először), aztán egy bérelt autót is öt nappal később, amikor belehajtott egy facsoportba a La Cienegán. (A füstölgő romokat egyszerűen otthagyta az utcán, hogy takarítsa el, akit zavar.) Egy csinos groupie fejére ráöntötte a sörét a Whiskyben. Mikor a lány erre azt mondta, hogy ez nem volt valami szép dolog, Jim azt felelte: „Tudom.” Az Ohio Express felment a színpadra. Jim összevissza beszélt, s hirtelen így szólt magához: „Átveszem! Láthatatlanul.” Egy fiatal csajnak még lekevert egy csattanós pofont, aztán felugrott a színpadra, és jammelni kezdett a meglepett Ohio Express tagjaival. Amikor Jim bedugta a mikrofont a gatyájába, és nyögdécselni kezdett, a Whiskyben kikapcsolták az áramot: elaludt az összes fény, és elhallgatott a berendezés. Csak így tudták Jimet leszedni a színpadról. A kidobólegények kilökték a kis utcára nyíló hátsó ajtón, amit aztán hangosan bevágtak mögötte. Jim olyan részeg volt, hogy még legalább fél óráig ott támaszkodott a falnak, mire haza tudott indulni. A BŰNÖS DOORS 1968 MÁJUSA. A Doors május 10-én játszott először Chicagóban, a

Coliseum színpadán. A filmesek mindenhová követték őket. A kezdőszám a „Soul Kitchen” volt, amibe Jim beillesztett sorokat a későbbi „Runnin' Blue” című dalból. Megszakította a „Break On Through”-t is, hogy a „There You Sit” című versét elmondja közben, de aztán mint a zsákmányra ugró oroszlán, úgy vetette bele magát a dalba megint. Utána a filmesekre kacsintott, és megpróbált valamit elindítani. Közelebb intette a tömeget a színpadhoz, és úgy nézett ki, mint akit meghipnotizáltak, miközben a stáb a hömpölygő emberáradattal küszködő rendőröket filmezte. Jim aztán eljátszott a tömeg dinamikájával: a „Crystal Ship” közben tízezer embert csendesített le úgy, hogy a légy zümmögését is is meg lehetett volna hallani, aztán meg szinte az őrjöngésig korbácsolta fel a hangulatot a kemény dalokkal („Back Door Man” és „Five to One”). Amikor elkiáltotta magát, hogy „Ébredj!”, és elmondta a „Lizard” strófát, elektromosság vibrált a levegőben. A „Light My Fire”-rel zártak, és a „The Unknown Soldier” volt a ráadás: az előadás hűen kifejezte a dalban megfogalmazott üvöltő kínt, s mikor Jim a színpadon összeesett, mint akit kivégeztek, a közönség megint csak sikoltozásban tört ki. Sokáig feküdt ott, az első sorokban álló lányok sírva fakadtak. Meghalt volna? De felállt megint, és pár perc múlva a Doors tomboló ünneplés közepette vonult le a színpadról. A tömeg megrohamozta a színpadot, hogy megpróbáljon egy nagy zenekar eltűnt aurájának közelében maradni, de a rendőrkordon valahogy mégis kitartott. Másnap, szombat este a James Cotton Blues Band volt az előzenekaruk a detroiti Cobo Arénában. Torontói koncertjükön az Earth Opera játszott előttük, és koncert közben Jim mikrofonja olykor kihagyott. (A filmesek lámpái is kialudtak olykor.) Paul Rothchild is szervezett egy találkozót a Doorsszal azon a héten: az „Orange Country Suite” korai verzióit dolgozták ki, meg a „Who Scared You?”-t, hogy végre elkészüljenek a lemezükkel. Dens-more tanácsot kért Rothchildtól, hogy szerinte mit tehetnének Jimmel. Jim borotválatlanul, koszosan érkezett a stúdióba, hosszú haja ragacsosan lógott, a szeme vérben úszott, és a ruháit érezhetően nem vetette le több napja már. Pocsék volt a hangulat, mint akkoriban mindig, ha a Doors stúdióba vonult. Rothchild úgy döntött, hogy a zenekar jelenlétében hozza szóba a dolgot. „Jim!”, kezdte Paul. „Úgy érezzük, már nem akarsz tovább dolgozni ezen az albumon. Meg kell kérdezzelek, haver: mit művelsz? Kihúzod magad mindenből. Rád se lehet ismerni. El tudod nekünk mondani, hogy mi a franc történik veled?” Densmore: „Jim hátrasimította zsíros fürtjeit, és megdörzsölte háromnapos borostáját. Egy szóval sem válaszolt, és a néma feszültség csak fokozódott a teremben.” Jim egymagában kisétált az előcsarnokba, Densmore égnek emelte a kezét, a másik kettő csak a fejét csóválta. De másnap este Jim mindannyiuk nagy meglepetésére frissen

mosdva, borotváitan jelent meg, tiszta ruhában. Még a haját is levágta magának: összefogta hosszú fürtjeit egy gumival, és ollóval lenyírta. Az eredmény olyan röhejes volt, hogy el kellett Jimet vinni Sebring szalonjába: mentse, ami még menthető a hétvégi nagy San José-i fellépés előtt. A zenekarok körül forgó grupie-k telefonvonalai azonnal égni kezdtek mindkét parton: „Micsoda? Levágta? Az egészet? Mennyire rövidre?” A DEAD. AZ AIRPLANE. AZ Animals. Country Joe. Big Brother. A Youngbloods. Taj Mahal. Az Electric Flag. Ezek a zenekarok mind felléptek a fő műsorszám, a Doors mellett az észak-kaliforniai folk-rock-fesztiválon, amit 1968. május 19-én, vasárnap tartottak San Jóséban, Santa Clara megye vásárterén. A Doors késő délután lépett a színpadra, világosban. Jim az új frizurával, kígyóbőr nadrágban, fehér mexikói ingben és kétsoros kék gyönggyel a nyakában hátborzongató teljesítményt nyújtott – a fogadtatás azonban csak langyos volt, mert a közönség már tíz zenekart látott előttük. Jim kiszúrta a színpad szélénél álló őszes rockfotóst, Jim Marshallt, odament hozzá, és megkérdezte: „Hé, Marshall, akarsz egy képet?”, majd meggyújtott cigarettával a szájában pózolt neki, hogy lefotózhassa. A következő pénteken, május 24-én a Doors nevezetes koncertet adott egy tucsoni baseballcsapat pályáján. A több ezer vaku villanásától felidegesített Jim a színpad előtt álló tinilányokat hordta le, és egy cigit kért. Egy percen belül meggyújtott Marlborók százai hullottak a színpadra. Nem sokkal később elment az áram. Csönd. Sötétség. Amikor újra világos lett, Jim közelebb hívta a tömeget, és egyenként rámutatott azokra, akiket a színpadra hívott magához. A „When the Music's Over”-ben eljátszotta a veszélyes mikrofonlasszózást, és majdnem szétverte Ray fejét. Ahogy a közönség ledöntötte a kordont, a biztonsági őrök körbeállták a zenekart, hogy a bulit folytatni lehessen, így aztán Jim úgy énekelte el a „Light My Fire”-t a buli végén, hogy két tagbaszakadt tucsoni rendőr fogta közre. Másnap, május 25-én Salt Lake Cityben léptek föl. Lagymatag közönség, és csak fél ház. Jim megpróbálta felfűteni a srácokat goromba megjegyzéseivel, de semmi sem jött be. „Mindenki megdöglött?”, kérdezte. „A francnak jöttetek akkor?” A Doors négy számot játszott, aztán utálkozva levonult a színpadról, és sosem tért vissza többet Utah államba. 1968 júniusában a Doors harmadik lemezének felvételeit befejezték, összefésülték, és meglett a keverés is. Az első'kislemezt Jac Holzman fia választotta ki, a „Hello, I Love You”-t, mert tetszett neki a dal ugrándozós, rágógumizós stílusa. Jimet idegesítette, hogy a lemez édeskés lett, és teli van Robby lapos számaival, amelyekből hiányzott minden varázs. Tudta ő, hogy mi a baj, ahogy el is magyarázta Jerry Hopkinsnak: „Kezdetben a dalok úgy lettek, hogy én vagy Robby egy alapötlettel érkeztünk csak, a szövegre meg a dallamra. Aztán a hangszerelés meg

az egész estéről estére fejlődött, nap mint nap hozzáadódott valami a próbákon és a klubokban. Amikor koncertezni kezdtünk meg lemezeket csináltunk, és szerződés írta elő, hogy évente hány albumot kell felvennünk, és hány kislemezt kiadnunk minden hat hónapban, akkor már ennek a természetes, spontán alkotási folyamatnak esélye sem maradt. A dalokat a stúdióban kellett megalkotnunk. [Most] Robby vagy én úgy jövünk a stúdióba, hogy a dal és a hangszerelés már kész a fejünkben, ahelyett hogy lassanként dolgoznánk ki. Hogy az én munkám ennek látta-e kárát? Szerintem igen. Hogyha csak lemezeket készítenénk, akkor ez valószínűleg nem számítana. De mást is csinálunk, így aztán nem marad elég időnk, hogy a dolgok a maguk logikája szerint történjenek.” Jim beletörődött, hogy a hosszú versfüzérei nem kerültek a lemezre. Jim elmondta Hopkinsnak, hogy a „The Celebration of the Lizard” azért nem jött össze, „…mert egyszerűen a meglévő darabokat raktam egymás után. Nem volt ez igazi organikus fejlődés eredménye. Azért nem jön össze, mert nem spontánul keletkezett. Egymás mellé kerültek ezek a versek különböző alkalmakkor, ahelyett hogy egy magból nőttek volna ki. De még most is remélem, hogy össze fog állni.” Június 5-én az elhunyt elnök testvére, Robert Kennedy megnyerte a kaliforniai előzetes elnökválasztást; kampányában a békét tűzte ki célként. Lyndon Johnson nem is indult, mert félt, hogy a megosztott nemzet elutasítja őt és Vietnammal kapcsolatos, pusztulást hozó politikáját. Kennedy aznap este az Ambassador Hotelban a támogatóinak mondott köszönetet, és akkor lőtték le, amikor a hátsó ajtón épp távozni készült. Gyilkos év volt. Néhány nap múlva Andy Warholt is majdnem megölte három lövéssel a sértődött Valerie Solanis (aki szerepelt az I, A Manben). Warhol ugyan túlélte, de sosem lett már a régi. EKKORTÁJT TÖRTÉNT, hogy Jim egy kötetlen interjút adott John Carpenternek, a Los Angeles Free Press zenei szerkesztőjének. Carpenter legalább annyira szeretett inni, mint Jim, és az interjú a Sunseten lévő Continental Hyatt House-ban kezdődött (Jim akkor ott lakott), az elfogyasztott villásreggeli után, Bloody Marykkel. Később a vakító nyári napsütésben végigsétáltak a Santa Monica Boulevard-on. „Nagyon szeretem L. A.-t nyáron”, mondta Jim. Órákkal később Jim kedvenc toplessbárjában kötöttek ki, a Phone Boothban. Amikor egy töltöttgalamb-forma lány épp lehúzta a blúzát, és a Four Tops által énekelt Tim Hardin-számra, az „If I Were a Carpenter”-re kezdett táncolni, a filmstábból Babe Hill is odaült beszélgetni. BABE: „Szerinted milyen gyerekei lesznek ennek a csajnak?” JIM: „A cicijüknek rosszat tesz, hogy így táncolnak. Kérdezd meg bármelyik toplesstáncost! Ha tönkremegy a mellük, az olyan, mintha neked leesik a fejed. Ez a lány nem erőlteti meg magát. Leginkább csak ácsorog ott. Az ég áldja meg ezt a helyet, és mindenkit, aki benne van!… (Új táncos érkezik.) Ez meg túl vicces. Semmit nem vesz

komolyan. Az az érzésem, ha túl sok időt tökénél egy ilyen helyen, tönkretennéd a lelkedet. Teljesen berozsdásodna. De erről inkább ne beszéljünk… De ez fura azért, nem? Az emberek bejönnek ide, és az első pillantások után mindenki intézi a saját dolgait: beszélget, eszik, iszik. Tudod, mi van? Ez a hely ugyanazért vonzó, mint a szomszédos bordély: a hangulata miatt, hogy jó itt beszélgetni… Na, ez a lány a kedvencem! Ο láthatatlan. Úúúú! Mmmmm! De azt hiszem, hiba a cicijüket közszemlére kitenni. Dramaturgiai hiba. Vékony fehérneműben kéne táncolniuk, az több volna, sejtelmes… A Levi's farmeros csajokat szeretem. Ilyen a gusztusom, akárki jön oda hozzám, szerintem az a klassz.” A beszélgetés az írásra terelődött. Jim most már Black Russiankoktélokra váltott át. JIM: „Az író mentalitása a kukkoló pszichológiájával rokon. Az újságírók sose beszélnek magukról, nem úgy, mint a többi ember. Csak felszívnak mindent, mint a szivacs, és sose mondanak semmit a saját lelkűkről… Mert szerintem több filozófia van néhány tizenhat éves kiscsaj fejében, mint amiről te akár csak álmodni mersz. Azok a levelek a tinimagazinoknak… néhány nagyon magányos, mély és őszinte. Sokat nem olvasom őket, de volt már, ami teljesen kiakasztott. Nagyon nyitottak és őszinték.” Amikor Tim Hardin feltűnt a pultnál, Jim szabályosan bemutatta az összes táncosnak. Aztán az egyre részegebb Jim felugrott, és táncolni kezdett a lányokkal, és együtt bömbölt a zenével. Babe odament hozzá, és csendesen azt mondta: „Jim, menjünk!” A pincérlány kihozta a számlát (39 dollár 75 centről), amit Jim a bőrgatyá-jából kihalászott papírpénzekkel fizetett ki. Átmentek az utca túloldalára a Barney's-ba, és tovább ittak. A szalagra vett interjú gépelt változatát John Carpenter az előzetes megbeszélés értelmében átadta Pamela Coursonnek, aki vagy száz bekezdést (részeg fecsegést) kihúzott belőle, mielőtt megjelent volna. Jim viszont a margóra odaírt néhány dolgot, amit bele akart vetetni. ABBAN A HÓNAPBAN, 1968 júniusában a Doors ötletszerű koncerteket adott Kalifornia-szerte. Bobby Neuwirth három hónapos szerződése lejárt, így aztán Jim megint szabadon garázdálkodott. Mondják, hogy volt egy futó kalandja egy jól ismert férfi prostituálttal, aki a Stripen dolgozott. Ez az ember megzsarolta, hogy nyilvánosságra hozza Jim titkolt szexuális hajlamait. Jim ügyvédje, Max Fink egy közvetítőt küldött, hogy találkozzon a pasassal, egy magándetektívet, aki kemény munkákat is vállalt. A találkozó után a zsaroló véres sebekkel és pár foggal megrövidítve maradt ott a Los Angeles-i reptér közelében, egy motel mögötti fasorban, és a zsarolási kísérletnek ezzel vége is volt. Június 15., a helyszín a Sacramento Memorial Auditorium. Jim teljes csendet parancsolt a tömött csarnokban, majd csukott szemmel lógott csak a mikrofonon, s a feszültség egyre nőtt. Hirtelen kieresztett egy vulkánkitörést megszégyenítő böfögést, ami meglepte a közönséget,

és tapsot aratott. A legjobb dal ezen az estén a „When the Music's Over” volt, s előadása közben (a „fület a földhöz” résznél) Jim összeesett, rángatózni és vonaglani kezdett a színpadon, mintha rohama volna. Ez eltartott egy darabig, és csak jóval később kelt föl, és énekelte el, hogy „A világot akarjuk… DE AZONNAL!!!” Június végén a Doors pocsék volt Santa Barbarában, majd adtak két közepes koncertet San Diegóban. Július 5-re készültek, a Hollywood Bowl-beli nagy koncertre. A helyi KHJ rádióadó-óriás által szponzorált nagy eseményt egy kibővített filmes stábbal akarták fölvenni, sőt hangfelvételre is készültek egy esetleges koncertlemezhez. Mindenki már előre izgult, és nagy volt a feszültség. Jim állapota sem volt valami stabil. Megint szakított Pamelával egy, Pam lakásában lezajlott, szörnyű veszekedés után. A szomszédok hallották, hogy Pamela azt kiabálja: Jimnek ott kell hagynia a zenekart, mielőtt halálra issza magát. Jim azzal vágott vissza, hogy Pamela pedig narkós kurvaként végzi, ha nem hagyja abba sürgősen a heroint. Pamela közölte Jimmel, hogy vigye a szaros cuccát a lakásból, és már szórta is ki az ablakon Jim könyveit. Jim egy csinos írónővel találkozgatott, Anne Moore-ral. Már összefutottak itt-ott, amikor egy este, egy Elektra-sajtófogadáson a Whiskyben Jim kézen fogta, és azt mondta neki: „Szia, Anne! Ma este ugye velem jössz haza?” Később együtt elsétáltak a lány néhány utcányira lévő lakásához, mert Jim elfelejtette, hogy hol hagyta a kocsit. A következő két évben Jim és Anne Moore hol együtt voltak, hol külön: Jim mindig átjárt Annehez kajálni, ha Pamelával éppen összeveszett, és az kidobta. Egyébként az Alta Cienega Motel lakója volt: ott élte az alkoholisták zavaros, kusza életét. Tim Hardin Jim fürdőszobájában lőtte be magának a barna, kínai heroint. Jimnek kulcsa volt a Doors irodájához, és néha ott aludt a földszinti kanapén. A Topanga Canyon lakói pedig egészen megszokták már, hogy Jim a sötétkék Mustang-jával sokszor a posta előtt parkol, kikönyököl az ablakon, és csak nézi-nézi a hegyeket, amint leszáll az este. Pamela Courson pedig Marokkóba ment korábbi barátjával, Jean de Breteuil-jel, hogy a butikja árukészletét ott vásárolt áruval töltse fel, „Vannak köntösei és vannak drogosai, lusta, gyémántveretes lakájai…” – szólt az új dal, a „Love Street” szövege, ami Breteuil grófra és az ő homoszexuális aranyifjú barátaira utalt, akik Pamela körül rezsegtek. (Jim a végső változatban lecserélte a „drogosai”-t ,,majmai”-ra.) A hónap második felében Pamela nyílt viszonyba kezdett a felkapott fiatal színésszel, Christopher Jonesszal, aki az alacsony költségvetésű, hippitémájú filmben, a Wild in the Streetsben játszotta a főszerepet. A film egy rocksztárról szólt (kicsit Jimre emlékeztetett), aki végül az Egyesült Államok elnöke lesz. A jóképű, tökös srác folyton Pam gyéren bútorozott kéglijében tanyázott, ette Pam nyúlós lasagnáját, Jim olvasófoteljében üldögélt, és a nőjét gyömöszölte. (A kis lakásban volt

egy hatalmas fotó Jimről a nappali falán, egy kristályhajó képe fölött. Pamela hűtője még tele volt marhaszívvei, mert – ahogy Pamela el is mondta Christopher Jonesnak – Jim azt szereti.) Pam összeszűrte a levet Paul Ferrarával is. „Jim elment valami rohadt turnéra”, mesélte Ferrara, „engem meg [értsd: a filmes stábot] itthon hagytak. Szerintem Pam sejtette, hogy Jim azt az éjszakát tuti mással tölti. Pam teljesen kiakadt attól, hogyha Jim kiteszi hazulról a lábát, már nincs fölötte hatalma. Úgyhogy akkor elég magányosnak érezhette magát, meg szomorú is volt, és biztos azt gondolta: No, ha Jim vele alszik [Anne Moore-ral], akkor én is csinálok valamit. Mint aki visszafizet valamiért. Ezért hívott át engem vacsorára. Füvet szívtunk, és egyszer csak ott volt mellettem, és odabújt, aztán egyik dolog vezetett a másikhoz. Nem olyasmi ez, amire nagyon büszke volnék, de megtörtént.” Pár nappal később Jim odaszólt Ferrarának: – Hallottam, hogy együtt voltál Pamelával. – Eee… hát igen, úgy valahogy. A párbeszéd nem folytatódott. Jim nem állt bosszút Ferrarán, sőt az év második felében még oda is adott neki ötezer dollárt, hogy egy filmet be tudjon fejezni. Pamela futó szerelmi kalandjai látszólag nem zavarták Jimet, de ha ilyenkor türtőztette is magát, dühe előbb-utóbb felszínre tört: rémes előadások formájában, önpusztító viselkedésben, önmaga és mindazok semmibevételében, akik tőle függtek. FIASKÓ A HOLLYWOOD BOWLBAN 1968 JÚLIUSÁNAK ELEJÉN a Rolling Stones éppen befejezte a Beggar's Banquetet, a visszatérésüket jelző albumuk felvételeit Londonban. Mick Jaggert rendkívül kíváncsivá tették Jim Morrison iránt a londoni zenei újságok hízelgő cikkei, meg az is, hogy a Stones szervező ügynöke, Tito Burns elmondta, mekkora érdeklődés előzi meg a Doors az évi európai turnéját, amit szintén ő szervezett. A Stones 1966 óta nem járt Amerikában, és közben a koncertezés gyakorlata egészen megváltozott: minden nagyobb lett, és kezdetét vette a professzionalizmus korszaka. A nagy amerikai előadók, mint Jimi Hendrix meg a Doors, kinőtték a tánctermeket, és olyan hatalmas sportcsarnokokban játszottak, amilyenekben a Stonesnak is fel kellett lépnie, ha pénzt akartak keresni. Mick Jaggernek fogalma sem volt róla, hogyan kell egy amerikai sportcsarnokban tálalni egy rockbulit. Tito Burns ezért azt tanácsolta neki: menjen el Los Angelesbe, és nézze meg július 5-én a Hollywood Bowlban, hogyan játszik tízezer ember előtt a Doors. Úgyhogy amikor 1968. július 3-án Jagger befejezte a Beggar's Banquet keverését, barátnőjével, Marianne Faithfullal és Jimmy Millerrel, a Stones producerével Los Angelesbe repült. Két nap múlva Mick megjelent a Doors irodájában, és Jimet kereste.

Az utca túlfelén, az Alta Cienega Motel 32-es szobája előtt csengő fizetős telefont January Jansen vette fel. Jim az ágyon feküdt, és a tévét nézte, de a hangot levette. Tim Hardin a fürdőszobában épp heroinnal lőtte be magát. Jansen így számol be az eseményről: „Teljes pánikban telefonáltak át az irodából:” »Itt van Jagger! Már megy is át az utcán!« Mondom Jimnek: »Te, Jim… öö, Mick Jagger van az irodában. Átjön ide.« Mire Jim: »Jól van.« Kopogás hallatszott, nagyon halkan. Jim bólintott, én meg kinyitottam az ajtót. És [Jagger] azt mondta: »Hello, én Mick vagyok.« Mire én: »Nahát, tényleg!« Majd kiugrottam a bőrömből! Az energiát tapintani lehetett. És Mick bejött.” Ha a londoni Chester Square-i, elegáns házban lakó Micknek voltak is fenntartásai Jim szerény motelszobáját illetően, azt jól palástolta. „Mick kényelembe helyezte magát”, emlékszik vissza Jansen. „Nem nézett körül utálkozva, hogy mi ez a nyomortanya. Jó helyen volt, közel az irodához.” A két rocksztár még sosem találkozott. Jagger öt hónappal idősebb volt Jimnél, és három évvel korábban lett belőle sztár. Jim felállt, és kezet rázott Mickkel, aztán visszadőlt az ágyra: pihent az esti Hollywood Bowl-i előadás előtt. Mick megkérdezte Jimet: szokott-e előadás előtt meditálni? Jim úgy nézett Mickre, mintha őrülttel beszélne: „Meditálni? Na, azt nem. Arra ott van John és Robby.” Mick a színpadi munkáról akart beszélgetni, mondta, hogy meg akarja tanulni, hogyan kell nagy tömeget kezelni. Elmondta Jimnek, hogy a Stones tizenöt hónapja nem lépett föl sehol, és egészen berozsdásodtak. Jim Brian Jones felől kérdezősködött. Mick égnek emelte a szemét, és azt mondta, hogy Brian nincs könnyű helyzetben. Vagy éve már, hogy a barátnője otthagyta Keith Richardsért. Mick azt mondta: szerinte Brian Marokkóban van, ahol egy hegyi törzs zenéjét veszi szalagra, egy csapat zenészét, akik egyben varázslók is. William Burroughs egy barátja, Brion Gysin mesélt róluk Briannek. „Ismered Williamet?”, kérdezte Mick. Jim a fejét rázta. Jansen később Frank Lisciandrónak ezt mesélte: „A színpadi táncról beszélgettek. Mick azt mondta: nincs kibékülve a saját mozgásával. Azt mondta, hogy a tánc az egyetlen dolog, amit nem tud. Jim meg ő együtt keseregtek, hogy egyre nehezebben tudják jól érezni magukat a színpadon, és nem tudnak már önfeledten táncolni. Minél nagyobb a helyszín, és minél több az ember, annál nehezebb kapcsolatot találni velük. Mindent egyre jobban túl kell hajtani. »Ha elesel a színpadon, akkor annak igazi esésnek kell lennie«, mondta Jim Micknek. Együtt nevettek azon, hogy fel lett fújva minden. Mindketten filmcsillagokon meg cowboyhősökön nőttek föl, és egyszer csak ők is ott találták magukat a reflektorfényben. Mind a ketten egy kicsit

szégyenlősen, kisfiúsán kezelték ezt a dolgot, de ugyanakkor nagyon profin. És sütött róluk, hogy egymás tehetségét kölcsönösen nagyon tisztelik.” Rebesgették azt is, hogy Mick ajándékba adott Jimnek egy kis LSD-t, amit előző nap kapott egy Los Angeles-i barátjától; s hogy ezt Jim Mick távozása után rögtön be is szedte. Tim Hardinnak, aki ezután kecmergett elő a fürdőszobából, elmondták, hogy épp most ment el Mick Jagger. Az énekes, aki épp akkor szállt el a herointól, azt hitte, hogy szórakoznak vele, és a francba küldte őket. MIKOR JAGGER TÁVOZOTT, Jim felhívta Pamelát, hogy elmesélje neki a látogatást, és hogy megkérje: jöjjön Pam kocsival érte, és vigye el a koncertre. Pam azt felelte, hogy Jim most ne számítson rá, mert épp társaságban van. Azt is mondta neki, hogy ott kell hagynia a Doorst, és valóban költővé kell válnia. Pam ezt már hónapok óta mondogatta Jimnek, mert utálta a Doorst. Az volt a véleménye, hogy az egész mélyen Jim színvonala alatt van, és különben is tönkremegy benne. Jim nem kezdett vitatkozni, csak emlékeztette Pamelát, hogy egyelőre a Doors állja Pam számláit, a butikját, mindent. Pam mondta, hogy ott lesz a koncerten, és vele megy Christopher Jones is. A HOLLYWOOD BOWL, a tizennyolcezer ülőhelyes amfiteátrum 1922-ben épült a Cahuenga-szorosban. Ez a festői hely a hegyekben, a város fölött ideális helyszín volt a Los Angeles-i filharmonikusok vagy nagy operatársulatok számára (amelyeknek eredetileg készült), de a kihangosított rockbulik rendezése problémákat vetett föl. A Doors technikusai két nappal a buli előtt érkeztek, hogy felépítsék a szerelést: ötvennégy erősítőt raktak föl végig a majdnem harmincméteres színpad előtt: ez akkora hangerőt eredményezett, hogy még egy mérföldnyire is jól lehetett hallani. Volt a Doors csapatában egy új ember is: Harrison Ford, aki színészi ambíciókat dédelgetett, de a bulikon ácsként dolgozott, és – meg nem erősített hollywoodi szóbeszéd szerint – még az is a feladatai közé tartozott, hogy a zenekarnak füvet szerezzen. Ο kezelte az egyik kamerát is a négy közül a koncert filmfelvétele közben. A koncertre minden jegy elkelt, és nagyon várták Los Angelesben. A KHJ rádiósai úgy találták, hogy az összegyűlt tömeg még annál is zavarodottabb volt, mint amely néhány hónappal korábban a Monkees koncertjére érkezett. A forró júliusi estén a Steppenwolf kezdett új slágereivel: a „Born to Be Wild”-dal és a „Magic Carpet Ride”-dal. Utána a Chambers Brothers csigázta tovább a tinédzsereket a hosszadalmas, pszichedelikus számukkal, a „Time Has Come Today”-jel. Mick Jagger, aki a Doorsszal vacsorázott a buli előtt, most a színpad mögött ücsörgött, és figyelte, hogy zajlanak a dolgok. A Doors kilenc körül lépett színpadra az összegyűlt tömeg tumultuózus kavargása közepette, és egy visszafogott előadást produkált, amivel mindenkinek csalódást okozott. A rock lázító istene nem volt jelen. De hiányzott az erotikus politikus, az elektromos sámán

és a Sárkánygyíkkirály is: egyik sem került elő. Ehelyett Jim – mindenki megdöbbenésére – énekelt: dalait pontosan intonálta, a színpadon egy helyben állt bőrnadrágban és marokkói mellényében, csak nagyon keveset mozgott. A nyakában egy ezüstkereszt lógott, amit sose láttak még rajta, és egyik cigarettát szívta a másik után, ami szintén nem volt rá jellemző. Csak amikor üvöltenie kellett, akkor dőlt rá a mikrofonra, és eresztette ki a hangját – és csak egyszer-kétszer engedte el magát annyira, hogy bemutassa az összegörnyedve eljárt hopitáncát. A másik három csak nézett egymásra meglepetten, ahogy Jim egymás után énekelte a sikerszámaikat, valamint a többi dalt az éppen megjelent Waiting for the Sun-ról: a „Five to One”-t, a „Hello, I Love You”-t, a „Spanish Caravan”-t es a „The Unknown Soldier”-t. Minden dal után tinik százai követelték ordítva a „Light My Fire”-t. A „Celebration” két részletét belevette a „Horse Latitudes”-be, és három új versét („Accident”, „Grasshopper”, „Ensenada”) adta elő a „The End”-ben. Jim végig üres tekintettel bámult, kicsit mosolygott, és meg sem próbált a közönséggel kapcsolatot teremteni. Több oka is volt, hogy ilyen langyosra sikerült a buli. Az első sorban ott ült Mick Jagger, Marianne Faithfull és Jimmy Miller – Jim magán érezhette Jagger könyörtelen tekintetét. Pár sorral hátrébb meg Pamela bújt össze a pasijával. A nagy teljesítményű filmes lámpák fehér forrósággal árasztották el a Doors rendszerint sötét színpadát. A Bowl hatalmas mérete is nyilván feszélyezte Jimet, meg az éretlen, fiatal közönség, akik röhögtek a zenekaron, mindenfélét bedobáltak, pfujoltak az új dalokra, és összevissza szaladgáltak a koncert közben. Pam azt mondta Jonesnak, hogy ha Jim tényleg LSD-vel csinálta végig a bulit, akkor nem is nyújtott rossz teljesítményt, mert zeneileg hibátlan volt az előadás – csak épp mindenki hülyére unta magát közben. A srácok nyers rockszínházra számítottak, ami elmegy a valódi emberáldozat határáig, s ehelyett egy élő tévéműsort kaptak. John Densmore eszeveszettül dühös volt, amikor Robby megmondta neki, hogy Jim a színpadra lépés előtt bevett pár LSD-tablettát. Mick és Marianne leléptek a koncert után tartott fogadás előtt. Jimmy Miller később elmesélte, hogy útközben a hotelba Mick Jagger panaszkodott, hogy a Doors unalmas volt. A Hollywood Bowl-beli koncert üzletileg nagy sikernek bizonyult, de a Doors hírnevén nagy csorbát ejtett. A Doors Ellen Sander (Jac Holzman barátnője) szavaival élve „komoly, helyi presztízsveszteséget” szenvedett el: ugyanis a környékbeli gimnazisták mindenfelé csepülni kezdték a zenekart. Mick Jagger pedig azt tanulta meg belőle: hogyan ne nézzen ki egy nagyszabású rockkoncert. Pamela és Christopher Jones a buli után hátramentek az öltözőhöz. Jones kint várt, míg Pam bement. Egy idő múlva Pam kidugta a fejét, és behívta Jonest. Amikor Jones belépett, Jim az ölébe rántotta Pamet, úgy, hogy Pam lábai szét voltak tárva. Jones ezt mesél-

te az esetről Patricia Butler írónőnek: „Jim csak ült ott, vigyorgott rám, az ölében Pam, aki eléggé zavarban volt. De Jim tudott rólunk, és épp azon igyekezett, hogy engem provokáljon, hogy csináljak jelenetet. De én csak álltam ott, és marhára visszavigyorogtam. Engem akart ő kiborítani?” AZ URAK 1968 JÚLIUSA. A Doors megint turnézott a filmes stábbal. Dallasban július 9-én Jim előadta a majdnem teljes „Texas Radio and the Big Beat”-et, egy újfajta vers-dalt, amit a késő este sugárzó Bible Belt rádió erélyes hangú prédikációi inspiráltak. Ugyanitt kigúnyolta a színpadot őrző rendőröket, provokálta őket, hátha sikerül belőlük kiváltani valami látványos reakciót, ami jól mutatna filmen. Másnap este Houstonban spontán verskompozíciókat adott elő a „Back Door Man” középrészében, felhasználva a szokott „Can the wind have it all?” es a „We tried so hard; maybe we tried too hard” darabokat. A „When the Music's Over” költői betétjei között helyet kapott a „Winter Photography” és a „Count the Dead and Wait Till Morning”, amelyek friss jegyzetei között szerepeltek. Hogy a sokak által hallani akart „Crystal Ship” és „Light My Fire” kiváltotta unalmat ellensúlyozza, Jim a zenekar élén egy kis rhythm and bluest nyomott: a „Little Red Rooster”-t és a „Who Do You Love?”-ot. Ismét megdolgozta a rendőröket, azt szerette volna, ha a srácok lerohanják a színpadot. A rendőrök erre végig felsorakoztak a színpad szélénél, nem lehetett tőlük látni a zenekart. Jim kiüvöltött a közönségnek: „Ha ti nem jöttök ide föl, akkor nekem kell átmennem rajtuk… Ez az utolsó esélyetek!” A rendőrök még szorosabbra vonták a kordont a zenekar körül, és a bulinak vége lett. A WAITING FOR THE SUN, mely a régi dalok, a sietősen írt töltelékszámok és könyörtelen zsenialitás keveréke, az 1968-as év nyarának nagy albuma lett, miközben a városok gettói továbbra is lángoltak, és a demokraták kongresszusán Chicagóban a rendőrök erőszakot alkalmaztak. (A lemez égő rózsaszín borítóján a zenekar fotói szerepeltek, melyeket Paul Ferrara és Guy Webster készített.) Azok a rádióadók, amelyek nem voltak hajlandók lejátszani a szexuális töltetű „Love Me Two Times”-t és a radikális „The Unknown Soldier”-t, most rácsaptak a „Hello, I Love You”-ra, a pszichedelikus zene és a rágógumipop tökéletes hibridjére. Július végére a „Hello” első lett Amerikában a kislemezek listáján, a nagylemez pedig augusztus végére lett az albumok között listavezető, és hat hétig el sem mozdult onnan. Azután meg a világtalan latin-amerikai énekes, José Feliciano lett az első a listán a „Light My Fire” jazzes feldolgozásával. Még mindig a Doors volt Amerika legnagyobb bandája. Senki a

közelükbe sem ért. A stabil eladási statisztikákkal megtámogatva Jim azon a nyáron őrületes koncerteket produkált. Seattle-ben és Vancouverben sikerült a zenekarral úgy felkorbácsolnia a hangulatot, hogy a közönség elsöpörte a rendőrkordont, felözönlöttek a színpadra, és ott elragadtatott táncot jártak Jim körül. „A megvilágosodás orgiája – csak így írható le, ami történt”, vélekedett a Vancouver Sun. Ám ezek az elsöprő bulik csak nyitányai voltak a következő hónap féktelen tobzódásainak, melyeket a Doors keleten provokált ki. MINDENKI ÚGY KÖNYVELTE EL, hogy Jim Morrison a Waiting for the Sun után már nem törődött többé a Doorsszal: nem írt már dalokat, inkább egész álló nap ivott, és tehetségét szétfecsegte a Santa Monica Boulevard bárjaiban. Az igazság azonban ennél összetettebb. Való igaz, hogy gyakran rúgott be Tom Bakerrel a Phone Boothban vagy a Barney's Beaneryben, és sokszor indult el Babe Hill-lel a kaliforniai 6oas úton, hogy Palm Springsben aztán napokra nyoma vesszen. De közben írt, dolgozott a versein. 1968. július 24-én befejezte és dátummal látta el két, kézzel írott versfüzérét. Az egyik a The Lords (Az urak), melynek a „Feljegyzések a látásról” alcímet adta: ennek költői képei a film és a média területéről származtak, és Jim már vagy három éve dolgozott rajta. A másik alkotásban, a The New Creatures (Az új teremtmények) címűben költői interpretációkat gyűjtött össze saját rocksztárszemélyiségéről és kalandjairól: önmagát tanulmányozva térképezte föl az ünnepelt nemzeti legendává vált híresség lelkivilágát, ahogy Lord Byron óta senki sem tudta. Ezek a néha fájón éleslátó, néha viszont banális és más versekre emlékeztető darabok együtt írják le a kitaszított lázadó lelkivilágát, aki száműzte magát a túlfeszített idegek és a kétségbeesés spirituális vidékére. Különösen sajátos volt az Uraknak az a beállítása, hogy ők az emberi kultúra és viselkedés hiperreális irányítói, a láthatatlan főpapok, akik az emberiség érdekében közbenjárnak a sorsnál és az isteneknél. Jimnek föltett szándéka volt, hogy verseskötete jelenjen meg. Legépeltette a verseit Kathy Lisciandróval, a zenekar titkárnőjével. Michael McClure azt javasolta Jimnek, hogy magánkiadásban jelenjenek meg a versek, korlátozott példányszámban. EKKOR, JÚLIUS VÉGÉN Jim megpróbált kilépni a Doorsból. Vissza akart menni Pamelához, és a lány azt mondta: ha vele akar élni, ott kell hagynia a zenekart. Jim tudta, hogy ez eszement ötlet, de testileg és szellemileg is teljesen kimerült. Egy jegyzetben azt írta, hogy úgy érzi: a lelke elillan, és ez rémülettel tölti el. A barátai észrevették, hogy már nem nevet annyit. Egy nap besétált az irodába, csendben leült a kanapéra, Ray Manzarekre nézett, aztán megszólalt: „Ray, ki akarok szállni.” Ray lelki szemei előtt azonnal összeomlott egész felépített világa.

Végül, a pánikrohamát legyűrve sikerült megkérdeznie: „Miért?” „Mert nem bírom tovább.” Ray azt mondta, nem érti. Szerinte remekül mennek a dolgok. A titkárnő hozott Jimnek egy hideg sört. Ray látta, hogy Jim fáradt. Hullafáradt. „Mondom, Ray: nem bírom tovább.” Ray győzködni próbálta Jimet: a Doors csak hétvégeken játszik, aztán mindenki hazamegy. Jim szerint ez túl sok meló? „Nem, haver.” Ray megkérdezte, hogy a stúdióbeli munkával van-e Jimnek gondja. Túlságosan nagy igénybevételt jelent egy lemezfelvétel? Jim lehorgasztotta a fejét. Már lenyomta a sörét. Azt mondta: „Úgy érzem, nem bírom tovább.” „De miért? Mi a baj?” Jim felnézett Rayre: „Azt hiszem, idegösszeomlásom van.” Az irodában nagy lett a csend. „Ne mondd már! Ez túlzás. Csak sokat iszol. Az kezd megártani.” „Nem, Ray, hidd el, hogy idegösszeomlásom van, és ki akarok szállni.” Ez még így ment egy darabig. Manzarek hízelgett Jimnek, azt mondta neki, hogy szereti, és könyörgött, hogy adjon még fél évet a Doorsnak. Megígérte neki, hogy ha akkor is ugyanígy érez, feloszlatják a zenekart. Kathy Lisciandro azt tanácsolta Jimnek, hogy menjen haza, és aludjon pár napig. Az irodából nem fogják zavarni. Felejtse el a zenekart. Jim újra csak azt mondta, hogy idegösszeomlása van, de a barátai nem vették komolyan, és féltek is megérteni, amit mondott. Amint Jim egyedül kilépett az ajtón, azt motyogta magában: „Nem vagyok valami jól.” A Doors-tagok és az alkalmazottak, akiket alaposan megijesztett az eset, Jim jelenetét tipikus morrisoni trükknek könyvelték el, amivel csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Jim környezetében senki sem akarta elhinni, hogy tényleg idegösszeomlásban szenvedett, amiből valószínűleg soha ki nem gyógyult, mert nem kezelték, és az itallal való öngyógyítás csak súlyosbította betegségét, és olyan állapotot eredményezett, amit időszakos pszichózisnak lehet nevezni. EGY ESTE EGY SLÁGERLISTÁS CSAPAT JÁTSZOTT a Whiskyben, és Jim elment megnézni őket. Ott volt Pamela Miller is néhány másik csaj társaságában a GITO-ból, és megpróbáltak beszélgetni vele, de Jim részeg volt, és egyre csak ugyanazt hajtogatta: „Gyerünk. Szopjál le. Most rögtön.” Később eltűnt egy boxban, amelyben már ott ült Eric Burdon, az Animals volt énekese a barátnőjével, a szemközti Body Shop táncosnőjével. Jim jól érezte magát. Rendelt egy sört, és mikor a lány valamit kérdezett tőle az egyik daláról, a pohár teljes tartalmát a

lány fejére öntötte. Döbbent csönd. Senki sem mozdult. A lány csak nevetni tudott. Amikor elment mosakodni, Burdon, aki az észak-angliai Newcastle-ban nőtt fel, ahol a kemény verekedések mindennaposak voltak, megpróbálta finoman kezelni az esetet: „Mondtam neki: »Figyelj, Jim, ez itt nem a műsor. Itt emberek közt vagy, nem a színpadon.« Mire nagyon bántani kezdte, amit művelt, mint aki épp kijön egy transzból, és nagyon őszintén elnézést kért.” Jim egy szempillantás alatt a színpadon termett, és a zenekar tagjai – közép-nyugati fiatal srácok – teljesen megilletődtek: Jim Morrison egy színpadon velük! Jim azonban nem énekelt, hanem kisajátította a mikrofont, és szavalni kezdte az abban az évben írt „Graveyard Poem” (Sírvers) című költeményét. A zenekar lement a színpadról, Jim pedig nekiállt pocskondiázni a közönséget a béketűrő hippitermészetük miatt. „Azt hiszitek, hogy kurva nagy forradalmárok vagytok? Kurvára nem! Egy rakás szaros nigger, az vagytok!” És így tovább, miközben az emberek szájtátva bámultak. „Bizony! Niggerek!” A kidobóemberek főnöke, egy fekete exrendőr megragadta Jimet az ingénél fogva, leráncigálta a színpadról, és kidobta a klubból. Valaki kihívta a rendőrséget, és azok már kint várták Jimet. Egyikük megfogta, de Jim kitépte magát a kezéből és az inge a rendőr kezében maradt. Ő elszaladt a Sunseten az autók között cikázva, a motorháztetőkön ugrált át, futott, amerre látott, közben pedig megállás nélkül a „szaros niggereket” ócsárolta. A rendőrök még csak utána sem szaladtak. Ekkoriban tartotta az Elektra a csodálatos új stúdiójának és irodaépületének átadását megünneplő fogadást. Jim a haverjaival jelent meg, teljesen részegen. Néhány újabb pohár után azt kezdte mondogatni az orra alatt motyogva, hogy mindezért ő fizetett: a perzsaszőnyegekért, a tölgyfa padlóért, a legmodernebb elektronikáért – az eladott Doors-lemezekkel. Majd egy hirtelen mozdulattal felugrott az irodafőnöknő íróasztalára, és csizmájával nekiesett az IBM Se-lectric írógépnek. „Vigyétek a francba ki innen!”, sikoltozták az irodisták, és Jimet kituszkolták az utcára, ott belökték egy autóba, de ott is tovább ordítozott, hogy ezért a sok szarért csak ő fizetett. (Igaza is volt.) Egy reggel, amikor az Elektránál dolgozók megérkeztek az épülethez, azt látták, hogy valaki nagyon furcsa pózban fekszik a ház előtti bokrok között. Hívni akarták a mentőket, de Susanne Helms, az irodafőnöknő lebeszélte őket. „Csak Jim az. Megint kiütötte magát. Ne nyúljatok hozzá! Ne is szóljatok hozzá!” Jim aztán később magához tért, lesöpörte a koszt meg a leveleket a bőrruhájáról, és elsétált reggelizni Duke büféjébe.

EGY ÁRTATLAN ÁLDOZAT AMIKOR A DOORS 1968 AUGUSZTUSÁNAK ELEJÉN megint keletre ment a filmes stábbal, Jim Morrison akkor is be volt szíva. Akkor is félig részeg volt, amikor egy jól sikerült koncertet adtak a connecticuti Bridgeportban augusztus 1-jén: a szemét lehunyva koncentrált, és alig mozgott, miközben egy fenyegetően közeledő vihar visszhangzott a Long Island-i tengerszoros fölött. Az előadásnak szürrealisztikus hangulata volt, ahogy Jim kristálytisztán artikulálva énekelt és szavalt. A közönség mozdulatlanságba dermedve ült, és csendben távozott a ráadásként eljátszott „Little Red Rooster” és „The Unknown Soldier” után. Másnap aztán, augusztus 2-án a filmesek megkapták a felfordulást is. New York City párától gőzölgött aznap, péntek este. A fő műsorszám a Doors volt a Singer Bowl színpadán, a queensi Flushing Meadowsban. A színfalak mögött szinte tapintható volt a feszültség. Az elsőként fellépő, lendületes zenét játszó angol Who tagjait bosszantotta, hogy itt nem ők jelentették a fő szenzációt, pedig azon a nyáron talán ők voltak a legfelkapottabbak a világon. Úgyhogy nem engedték meg, hogy a Doors szerelése a színpadon legyen, miközben ők saját, vad indulatoktól fűtött zenéjüket nyomják, melynek végén robbanások hangzottak, és törött gitárok maradtak a színen. A Who műsora alatt elromlott a Singer Bowl forgószínpada, és a közönség nagy része emiatt semmit nem látott a buliból, amitől nagyon bosszúsak lettek. Jim Jac Holzmannal és Ellen Sanderrel egy limuzinban érkezett a koncertre, és a nő később ezt írta: „Morrison és »a fiúk« eltávolodtak egymástól. Morrison túl eszelős volt, túlságosan megbízhatatlan, túl intellektuális, túl beképzelt, de főleg túl bizonytalan és gyenge. A többiek kerülték a társaságát, ő meg azzal fizetett vissza, hogy állandóan kilépéssel fenyegetőzött. Magányos volt, ahogy minden írónak magányosnak kell lennie, és gyakran itta le magát a sárga földig, és művelt botrányos dolgokat. De ugyanakkor egy nagyon kedves pasas volt – már amikor nem játszotta meg magát.” A buliba tartva Jim átlapozta a Village Voice-t, és panaszkodott, hogy mennyire unja magát New Yorkban. A sofőr eltévedt. „Ez a kurva anarchia”, mondta Jim, és elkezdte énekelni az „Eleanor Rigby”-t. Sander azt találta mondani, hogy Jim talányosan viselkedik. „Igyekszik az ember”, hangzott a válasz. A Singer Bowl környékén a dugóban Jim lenyitotta a limuzin ablakát, és hagyta, hogy rajongói benyúljanak az ablakon és megtapogassák. „Csajok, nem kísérnétek el a színpadig?” kérdezte tőlük. „Különben még megrohan a tömeg.” A színpad mögött szűk volt a hely és steril. Jim körülnézett, hogy a filmes stáb ott van-e, és kilépett a tömegbe, a kölykök körülvették, de mintha féltek volna túl közel merészkedni hozzá. Jim adott pár

autogrammot, aztán eltűnt a színpad mögött. Pokoli ricsaj tört ki, amikor a Doors egyórás késés után végre feltűnt: a több mint tizenötezres tömegen keresztül az újonnan fogadott fekete philadelphiai magándetektív-testőrök szorosra zárt sorfala védte őket. A szolgálaton kívüli egyenruhás rendőrök visszaverték a színpad ellen indított első támadást, majd védekező félkört formáltak. Jimnek a kemény New York-i utcai rendőrök vonalán kellett áttörnie, ha látni akarta a tömeget. „Nyugi” mondta a közönségnek, „most sokáig itt leszünk.” Prédikált nekik, sikított, nyögött, összeesett, végigosont a színpad szélén. Az első sorokban állók megpróbálták őt megragadni, a kezeket a húsz színpadi rendőr lökdöste vissza. Jim az ismert dalokat félbeszakította, hogy a „Celebration”-ből hosszú részeket szavaljon, és más szürreális, rögtönzött verseket, amivel megzavarta a türelmetlen Long Island-i tinédzsereket. Amikor a rendőrök keményebben léptek fel az első sorokban állókkal szemben, faszékek röpültek a színpadra. Jim felkapta őket, és visszadobálta a hullámzó tömegbe. A filmesek forgattak végig, és igyekeztek kikerülni a röpködő tárgyakat. Az este utolsó száma a „The End” volt. Azok a srácok, akik nem láttak semmit, nagyon frusztráltak, idegesek és nagyon hangosak voltak. Sokan fölordítottak Jimnek a színpadra. Egyesek kimerültek, és fölálltak a székekre, így viszont sokan nem láttak tőlük, és azt kiabálták nekik: „Üljetek le”. „Csssss!”, suttogta Jim. „Figyeljetek! Most valami komoly következik. Mindenki maradjon csöndben. így tönkreteszitek az egészet!” A lemezre vett változatot folyton megszakította költői betétekkel, pl. a „Fall down now, strange gods are coming” kezdetűvel (Vesd magad a földre, különös istenségek közelednek), de más improvizációkkal is. Egy ponton felkiáltott, mintha rémálmot próbálna elzavarni: „Távozz! Távozz!”. Amikor az oidipuszi verssorokhoz ért, a közönség őt jóval megelőzve, hangosan énekelte: „…és lement a hallba”. És amikor a tetőponthoz ért („Mama?”), fiatal lányok százai sikoltottak fel rémülten. A zenekari finálé kezdetén Jim összeesett, mint akit lövés ért, a stadion tombolt. Robby Krieger visszhangosított elektromos viharral fejezte be a számot. De Jim még nem végzett. Ahogy a buli a végéhez közeledett, kiment a színpad szélére, és leszólt egy fiatal spanyol párnak, akiket már korábban kinézett magának. Ránézett a termetes Puerto Ricó-i srácra, és megkérdezte: „Hogy állíthattál ide egy ilyen ócska mexikói kurvával?”. A srác felkapta a székét, és Jimhez vágta. A színpad környéke felbolydult, mert székek tucatjai röpködtek a forró, párás levegőn át. Jim csak táncolt tovább, és hisztérikusan nevetett. A rendőrök megpróbálták letuszkolni a színpadról, de ő lefeküdt, és meg sem tudták mozdítani. Végül a fekete testőrök vitték ki a zenekar tagjait az öltözőkbe. A rendőrök összecsaptak a fiatalokkal, és egy kisebb

zavargás következett tucatnyi letartóztatással és rengeteg személyi sérüléssel, amiről a másnapi sajtó alaposan beszámolt. A Doors roadjainak az erősítőket kellett védelmezniük, hogy szét ne szedje a tömeg. A Singer Bowl a közönség távozása után úgy festett, mintha legalábbis bombatámadás érte volna. Pete Townshend, a Who intelligens, eredeti stílusú szólógitárosa oldalról nézte ezt a vad drámát. Látta Jimet, amint közömbösen nézi a testőröket, akik összeverik a kölyköket, csak azért, mert közel akartak kerülni hozzá. Townshend azt hitte: őt már nem érheti meglepetés, de mégis megdöbbentette Jim Morrison, aki a tömeg hangulatát tudatosan az imádattól az elragadtatásig fokozta, majd tovább, egészen a káoszig és az erőszakig. Townshend hamarosan ezután megírta a „Sally Simpson” című dalát, amely fonák tisztelgés Jim előtt. A színpad mögött Jim egy tizenéves lányt vigasztalt, akit fejen talált egy eldobott szék. Vérzett a feje, és sírással küszködött, Jim pedig átkarolta. A kamera ezt is vette. „Ez a demokrácia”, mondta Jim a lányt csitítva, s közben mesterkélt vigyorral nézett a kamerába. „Valaki eltalálta egy székkel. Lehetetlen megmondani, ki tette.” Gyengéden letörülte a vért a lány arcáról. „Már elállt a vérzés”, mondta halkan. „Ő, szegény, csak egy ártatlan áldozat.” Amikor pedig egy piros ruhás groupie odasasszézott, Jim megragadta, és a kamera kedvéért, széles mosollyal az arcán benyúlt a ruhája alá. Később megkérdezte: „Szerintetek hiteles volt, ahogy azzal a lánnyal beszéltem?” 1968. AUGUSZTUS 3-ÁN, SZOMBATON a „Hello, I Love You” már országosan listavezető kislemez volt, és ez harsogott üres monotonitással minden autó rádiójából. Aznap este a Doors a Cleveland Public Auditóriumban lépett föl, ahol Jim megint megdolgozta a közönséget a film kedvéért. Pocsolyarészegen érkezett a bulira, és vagy öt percig nélküle játszotta a zenekar a „Break On Through”-t. Amikor aztán bejött, egy literes Jack Danielst szorongatott a jobb kezében, a bal keze pedig fölfelé mutatott középső ujjával beintett a kilencezres telt háznak. Kiabálni és tántorogni kezdett, összefüggéstelenül énekelt, Krieger pedig túlhangosított gitáreffektekkel próbálta elnyomni a hangját. Ettől Jim begurult. „Semmit sem hallok magamból. Jól fogjátok érezni magatokat,de nagyon keli, hogy figyeljetek rám, mert halk leszek.” A zenekarhoz fordult: „Ha nem hallom a saját hangomat, hozok egy puskát, és megölök valakit!” A „Five to One” hosszú és borzalmasra sikerült előadása közben az elöl állókkal elegyedett szóba, amire nevetés, csúfolódás és taps volt a válasz. Aztán felordított: „Figyeljetek! Figyeljetek! Azt akarom, hogy érezzétek! Nem vicc! Azt

akarom, hogy érezzétek!” A „When the Music's Over”-ben egyszer sem volt képes pontosan belépni az énekkel, és Krieger folyamatosan azon igyekezett, hogy Jim részeg hőbörgéseit elektromos hanghullámokkal takarja el. Jim visszament a mikrofonhoz: „Lágyabban, baby! Belül kell, hogy érezd. Engedd be méééély-re…. Hé, figyeljetek! A saját történetemet akarom, hogy megtudjátok. Oké! Oké! Csak pár szót szólnék, ha nem zavarok… Nem tudom, hol vagyok, és hogy kerültem ide, de itt vagyok.” Szavalni kezdte a verseit: a „Vast Radiant Beach”-et és a „The Royal Sperm”-öt . Kért egy Marlborót, mire többtucatnyi cigaretta hullott a lába elé. A zenekar belefogott a „Soul Kitchen”-be, de Jim kimerült: otthagyta a mikrofont. Úgy látszott, hogy a színpad szélére ment hányni, s ezzel hatalmas tapsot aratott. Mire a zenekar belefogott a „Light My Fire”-be, Jim már rég magán kívül volt. Ray szólója közben folyamatosan azt ordítozta: „Gyerünk!”, s mikor Robby szólója kezdődött, Jim torkaszakadtából azt üvöltötte: „TUDJÁTOK, HOGY MÁR NEM BÍROM?! TUDJÁTOK?! NEM BÍROM TOVÁBB! GYERÜNK! YEAH! GYERÜNK!” Egyszer csak Jim – kezében mikrofonnal – a közönség sorai közé vetette magát, és ami akkor következett, az az amerikai futballban a labdáért folytatott közelharchoz volt hasonló. Amerre Jimet a fejek fölött továbbadták, mindenütt verekedések robbantak ki, ő pedig csak kántálta a yippie-jelszót, hogy „DO IT! DO IT”. Mire valahogy visszakeveredett a színpadra, a hangja teljesen elment; a zenekar befejezte a „Light My Fire”-t, és sietve elhagyták a színpadot. A srácok sokáig kántálták Jim nevét, de nem volt ráadás. Erre ismét székeket dobáltak, majd szétverték a lelátókat, és súlyos faajtókat szedtek darabokra a fékezhetetlen pusztítás e szertartásán. ENNEK A DÜHÖDT HÉTVÉGÉNEK az utolsó előadása a Philadelphia Arénában zajlott vasárnap, augusztus 4-én – és nagyszerűen sikerült. Az izzasztóan meleg hokiaréna színpadára fél tizenegykor kiballagó Jim józannak látszott és magabiztosnak (vad éljenzés és taps fogad-ta); még arra is megkérte a közönséget, hogy a színpadot vigyázó, eléggé fiatal rendőröket ne molesztálják. Amint a „Back Door Man” atörvénylett a „Five to One”-ba, Jim egy sört és egy cigit lejmolt a közönségtől. Megállt hátul, és onnan figyelte Robby merész, torzítós gitárszólóját, ami hamarosan átváltott a „Spanish Caravan” mesteri flamencofutamaiba. „Mit szeretnétek hallani?”, kérdezte Jim a műsor befejező része előtt. Több százan kiabálták a dalok címeit. „Egyszerre csak egyet!”, próbálkozott. „Nem hallom.” Úgyhogy elszavalta a „Texas Radio”-t a prédikációból vett fordulatokkal, egzotikus képeivel a négerekről az erdőben és hasonlókkal. Ezt követte – egy gyors olvasatban – a „Hello, I Love You”, majd a „Wake Up” és a „Light My Fire”, ami alatt Jim úgy üvöltött, vonaglott és táncolt a mikrofon körül, mintha felgyújtotta volna magát. A tömeg előretódult, a rendőrök védőkordonba tömörültek, mialatt a

Doors befejezte a dalt, és menekülve hagyta el a színpadot. A Doors ezután szabadságot vett ki 1968 augusztusára. Jimen látszott az idegkimerültség, de a Waiting for the Sun magától is fogyott szépen. Az előzetes számításokra rácáfolva ez a populáris melódiákból és művészi dalokból összefércelt egyveleg lett szeptember elejére az amerikai slágerlista első helyezettje. A DOORS EURÓPÁBAN HÓNAPOKKAL KÉSŐBB Jim Jerry Hopkinsszal beszélgetett a kísérletekről, hogy filmre vegyék a Doors-koncertek zavargásait: „Egyszerűen marha izgalmas! (Jim felnevetett.) Még sokkal izgalmasabbnak is látszik (a filmen), mint igazából. A film mindent sűrít. Ha a valóságnak valamilyen formát adunk, intenzívebbnek fog látszani. Őszintén, sokszor rettentő izgalmas volt, és nagyon jó. Élvezem, különben nem csinálnám. De soha nem csúszott ki a kezünkből. Jó játék az egész. Mi szórakozunk, a srácok is szórakoznak, és a rendőrök is. Fura egy háromszög ez… Néha felpörgetem magamat, és ezzel az embereket is felhúzom. Minden alkalommal másképp éljük meg. A hangulat hőfoka, ami a sportcsarnokban fogad, mindig más. Kimegyek a színpadra, és akkor találkozom ezzel az energialökettel. Előre sosem lehet tudni, milyen lesz. így hát megpróbálom a valóság határait kitapogatni.” Hopkins megkérdezte: hogyan tapogatja ki a valóság határait? „Addig feszíted a húrt egy szituációban, ameddig csak lehet. Logikusan kell nézni a dolgokat. Ha nem volnának ott rendőrök, eszébe jutna bárkinek is, hogy felrontson a színpadra? Mert nézd meg, mit csinálnak, ha végül feljutnak oda: teljesen békések. Az égvilágon semmit nem csinálnak. Csak az motiválja őket a színpad megrohanására, hogy kordon van. Ha nem volna kordon, nem volna motiváció… Nekem ez azért is érdekes, mert a srácok így esélyt kapnak, hogy teszteljék a zsarukat. Mindenki látja a zsarukat: ott sétálnak egyenruhában, fegyverrel, és úgy csinálnak, mintha ők volnának a legkeményebb fickók a környéken. Nem csoda, ha mindenki szeretné kipróbálni: mi is történik, ha provokálják őket. Akkor ugyan mit fognak csinálni? Szerintem ez jó dolog: a srácok kipróbálhatják, hogyan működik a hatalom.” JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON újra összejöttek azon a nyáron, szokás szerint. Jim vett neki egy Jaguar XKE sportkocsit. Szólt a könyvelőnek, és Pamela újra hozzáférhetett Jim pénzéhez – szórni is kezdte azonnal. Sok időt töltöttek együtt Pam elsötétített lakásában, és zenét hallgattak: az Axis: Bold as Love-ot és Dr. John voodoorockalbumát, a Gris-Grist. Hamarosan szörnyű történetek kezdtek keringeni erről a furcsa párról, akár ha a méreg a vérbe jut. Pam utálta Jim iszákosságát, és azt, ha a haverokkal tivornyázott. Jim azt utálta, hogy Pam heroinnal lövi magát, és ettől folyton elalszik. Pam egy

étteremben ököllel esett Jimnek. Otthon egy villával szúrta meg. Egy éjjel Jim kést tartott Pam torkához, és Pam kihívta a rendőrséget. A helyszínre kiszálló fiatal rendőrök felismerték Jimet, és mindössze autogramot kértek tőle, miközben Pam hangosan követelte, hogy tartóztassák le. A rendőrök nem reagáltak, és csak annyit mondtak Jimnek, hogy viselkedjen rendesen. Már menni készültek, amikor Jim álnokul megmutatta nekik a közlekedésibüntetés-csekkeket, melyeket Pam nem fizetett be. A rendőrök betelefonáltak az őrsre, és azonnal letartóztatták Pamelát, amiért többszöri felszólítás ellenére sem jelent meg a bíróságon. Jim pár óra múlva letette érte az óvadékot, és újra behúzódtak szerelmi fészkükbe, a Norton Avenue emeleti lakásába. Látták a tévében a chicagói rendőrök erőszakos fellépését a Demokrata Párt kongresszusán, ahol az alelnököt, Hubert Humphreyt megválasztották a párt elnökjelöltjének. A rendőrök mindenkit megvertek, akivel szembetalálkoztak az utcán: fiatalokat, tüntetőket, kongresszusi küldötteket, újságírókat. Szégyent hoztak vele az egész országra. A Doors tagjai nagyon izgatottak voltak, mert szeptemberre lett kitűzve első európai turnéjuk. (Sok helyre velük együtt ment a Jefferson Airplane és a Canned Heat is.) Még próbáltak is néhányszor, mert eltökélték magukat, hogy nem végeznek félmunkát Angliában, Németországban, Hollandiában, Svédországban és Dániában. Az összes koncertre pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Jim felkérte Robert Go vert, hogy utazzon velük, és írjon a turnéról, remélhetőleg az Esquire számára – ezt a lapot Jim a benne megjelent Norman Mailer-esszék miatt nagyra becsülte. (Gover viszont a megtiszteltetést átengedte másnak.) Jim újraszerkesztette és tovább csiszolgatta a „Texas Radio and the Big Beat (The WASP)” versfüzért, hogy az megjelenhessen az európai turnéprogram részeként. January Jansen új bőrruhát készített Jimnek széles, piros hajtókákkal, meg egy szegecselt bőrövet is, nagy ezüstkarikákkal. A brit zenei sajtó – a Melody Maker és a New Musical Express – szinte forrongott a lázas várakozástól. Olyan sokan jelezték előre, hogy interjút szeretnének készíteni, hogy az Elektra londoni irodája inkább megszervezett egy sajtótájékoztatót. A legtekintélyesebb független angol tévétársaság, a Granada Television dokumentumfilmet akart forgatni a londoni koncertekről. A Beatles és a Rolling Stones is rendelt jegyeket. Jim leborotválta a nyár folyamán növesztett szakállát, és frizurát is csináltatott magának. A legmegnyerőbb küllemmel akart megjelenni azon a színen, ahol végül is a Sárkánygyíkkirály utoljára hajolt meg. AUGUSZTUS VÉGÉN keletre repültek: ekkor játszották utolsó bulijaikat a filmes stábbal együtt. Augusztus 30-án, pénteken egy nagyon megkomponált, szinte operába illő „Celebration of the Lizard”-előadást láthatott tőlük a marylandbeli Columbia közönsége. Másnap este a New Jersey-beli Asbury Parkban Jim kisétált, és percekig csak állt némán a mikrofonnál, a feszültség lenyűgöző volt. Egy észrevétlen

jeladásra Densmore beletaposott a „Break On Through”-ba és a Doors egy olyan rockshow-t produkált, hogy aki csak ott volt, el nem felejti soha. Következő nap Jim lekéste a repülőt Albanybe. Már nem volt hajlandó repterekre szaladgálni. Ha nélküle szállt fel a járat, az valaki másnak a baja volt. Bill Siddonsnak bérelnie kellett egy kisebb gépet, hogy Jimet meg a filmeseket eljuttassa Saratoga Springsbe az aznap esti bulira. Mivel ez volt az utolsó koncert, amelyet filmre vettek, Jim igyekezett nagyot alakítani. A beállás után megszólította őt egy római katolikus papi gallért viselő evangéliumi prédikátor, és azt mondta Jimnek, hogy a rockkoncerten felszabaduló energia őt a vallási élményre emlékezteti. Jim azt felelte erre, hogy amiről a Doors szól, az igazából egy szekuláris vallásféle. Később, a Saratoga Performing Arts Centerben az öltözőben Jim leült egy nagy koncertzongorához, és pár, Debussyre emlékeztető akkordot fogott le, majd improvizált egy ódát Friedrich Nietzschéhez, amelyben tragikomikus modorban eljátszotta Nietzsche szellemi összeomlását Torinóban – összevissza, kakofón zongoraszóval kísérve. „Tizenöt év diliház, sírás-rívás és nevetés, nevetés…” A Doors-tagok és barátnőik kicsit zavartan, de udvariasan megtapsolták, amikor befejezte. Utána a színpadra mentek, és egy remek bulit nyomtak, amit a szenvedélyes „The End” zárt. A zenekar nem volt hajlandó ráadást játszani, de kimentek még egyszer meghajolni a hosszú, viharos vastapsra. Jim ekkor hirtelen kiugrott az első sorokba, és vagy egy tucat rendőr kemény munkája kellett hozzá, hogy visszajuttassák a színpadra, és onnan a színfalak mögé. A közönség a székeken állva még fél órán át kiabálta Jim nevét, majd kénytelenkelletlen elhagyták a koncerttermet. Egy óra múlva a Schenectady reptéren Jim ragaszkodott hozzá, hogy beálljon jammelni a reptéri váróban zenélő Siegal-Schwall Blues Bandbe. A DOORS NÉHÁNY NAPOT NEW YORKBAN töltött, mielőtt szeptember 5-én Londonba repültek volna. Jim felhívta Pamelát, és kérte, hogy csatlakozzon hozzá. Pamela leparkolta a Jaguar XKE-t a Los Angeles-i reptér előtt egy parkolóóránál – melybe egyébként óránként kell pénzt dobni –, és elrepült New Yorkba. Másnap a rendőrök elszállították onnan az autóját, és a csomagtartóban fél kiló extra minőségű marihuánát találtak. Pamet le is tartóztatták, amikor pár nap múlva megpróbálta visszaszerezni az autót, de Max Fink valahogyan kihúzta a bajból. A DOORS 1968-AS EURÓPAI TURNÉJA nem kis diadalmenet volt. Aligha lehetett, más, hiszen az európai közönség már nagyon várta őket. A londoni szaklap, a Melody Maker így tette közzé érkezésüket: „Készülj, Anglia! Jön Jim Morrison, hogy legázoljon… Mint Jagger és a Stones, Jim Morrison is úgy jelenik meg, mint egy ötvenes évekbeli rockideál, szorosan testre simuló bőrnadrágban, de ő valójában egy költő – nem is rossz… Közönsége jól tudja: ő nem viccel.”

A Doors meghálálta a tömjénezést. Szinte minden buli és minden közvetítés nagyon jó volt, és megerősítette azt a hírüket, hogy ők Amerika legmenőbb zenekara. A rövid turné megmutatta, mire volt képes Jim Morrison még mindig – már ha igazán akarta. Ugyanakkor ezek a bulik a Doors végét is jelentették, ahogy azt sejteni is lehetett. Jim ösztökélésére hamarosan teljesen másfajta csapattá alakultak át. Az Air India gépén érkeztek Londonba 1968. szeptember 2-án. A Granada tévé stábja várta őket a Heathrow repülőtéren, és lefilmezte, ahogy a Doors kijön a vámtól. Szeptember 5-én a Doors a BBC Top of the Pops tévéműsorában előadta a „Hello, I Love You”-t. Másnap, pénteken, szeptember 6-án megtartották első, legendássá vált koncertjüket a Roundhouse-ban, egy régi vasúti kocsiszínben Chalk Farmban, mely akusztikai szempontból nem volt kifogástalan. Az első buli délután elég jól lement, az éjszakai előadás viszont egyszerűen fenomenális volt. Eredetileg fél tizenegyre hirdették, de az Airplane két és fél órás – döbbenetes – műsora miatt csak éjjel egykor tudtak kezdeni. Anglia pop-arisztokratái közül sokan jelentek meg: Paul McCartney, George Harrison, Mick Jagger, Keith Richards, a Cream, a Traffic és mozisztárok is, mint Terence Stamp és Julie Christie. A Granada tévései minden dalt fölvettek, és Jim olyan fojtott szenvedéllyel és kecsességgel adott elő, hogy azzal meglepte még a másik hármat és az állandó Doors-stáb tagjait is. Egy gyilkos „Five to One”-nal kezdtek, és utána még tizenhét dalon száguldottak keresztül. A „The Unknown Soldier”-t nagy elragadtatással fogadta a hosszú hajú, fiatal közönség: az angolok köztudomásúlag ellenezték Amerika jelenlétét Vietnamban. Jim beillesztette a „Crawlin' King Snake”-et a „Back Door Man”-be, aztán a „Celebration of the Lizard” rövidített, drámai előadása következett, amitől majd' leszakadt a ház. A „Hello, I Love You”-t a „Moonlight Drive” követte: ebben Jim elszavalta a „Horse Latitudes”-t. A közönség hangos ovációját követően a Doors visszajött, és örömzenébe fogott a „Money”-ra, egész addig, míg a szeptemberi londoni pirkadat be nem ragyogott a Roundhouse üvegtetején – a reveláció élményét adva minden jelenlévőnek. Pár órás pihenés után a Doors délutáni sajtótájékoztatója következett a londoni Institute for Contemporary Artban, ahol Jim okosan hárított bizonyos kérdéseket, és kerülte a direkt politizálást: azt mondta, a „The Unknown Soldier”-féle dalok önmagukért beszélnek. Densmore: „Jim elképesztette a riportereket a dumájával. Ο irányította a beszélgetést azzal, hogy a mondatai között hosszú szüneteket tartott, míg mérlegelte a válaszait. Szinte hallani lehetett a kerekek forgását, miközben az elviselhetőség határáig kivárt.” Amikor egy riporter a Mick Jaggerrel való hasonlóságot kezdte firtatni, Jim azt felelte: „Mindig is az volt a véleményem, hogy a hasonlítgatások fölöslegesek és otrombák. Felmentenek a gondolkodás alól.” Egy másik kérdés a rajongói levelekre vonatkozott, amelyeknek

írói tanácsot kérnek Jimtől. „Fantasztikus leveleket kapok”, mondta Jim, egy kicsit belemelegedve a témába. „De ezek inkább engem tanítanak arra, hogy hogyan éljek, s nem arra valók hogy én tanítsam a levelek íróit. A rajongóim intelligens fiatalok. Nagyon érzékeny emberek.” Este megint két előadásuk volt a Roundhouse-ban. Előttük az Airplane játszott, meg az angol rockénekes Terry Reid, és a Crazy World of Arthur Brown. Robby Kriegernek ekkorra sikerült kihevernie a repülőút megpróbáltatásait, és a közönséget egy tüzes és eredeti pszichedelikus gitárelőadással ajándékozta meg. A késő esti buli megint hajnalban ért véget, a „The End” félórás változatával, s közben a közönség csöndben, dermedten figyelt, akár egy ünnepi rítus szemtanúi. Jim később azt nyilatkozta, hogy ez a második Roundhouse-buli volt a Doors legjobb koncertje. A New Musical Expessnek mondta a következőket: „Fennállásunk egyik legjobb közönsége volt. Az Államokban legalább annyira erős az emberekben az igény arra, hogy szórakozzanak, mint amennyire a zene érdekli őket. De a Round-houseba az emberek azért jöttek, hogy meghallgassanak. Olyan volt, mintha a gyökerekhez tértünk volna vissza. Inspirált minket. Meglepett ez a közönség, mert egy kis ellenállásra számítottam, tartózkodásra. Kaptunk olyan figyelmeztetést, hogy egy amerikai együttessel szemben akár ellenségesek is lehetnek. De csodálatosak voltak, csak azt mondhatom. Valószínűleg ez volt életem legtájékozottabb, legnyitottabb közönsége. Évek óta ezt a Roundhousebulit élveztem a legjobban.” PAMELA COURSON CSATLAKOZOTT Jimhez Londonban, mielőtt a Doors továbbutazott a kontinensre. Jim kiment elé a reptérre, és a turnén részt vevők úgy látták, hogy ők ketten szokatlanul szoros, szeretetteljes és jó kapcsolatban voltak egymással. Pamela elhozta Jim verseinek frissen legépelt kéziratát, és Jim órákat töltött azzal, hogy átolvasta és ceruzával javítgatta őket. Pamela a butikjához ruhákat vásárolt a Carnaby Streeten meg a King's Roadon, de Jim és ő régiségeket és különlegességeket is vásároltak a Portobello Roadon. Pamela kibérelt egy lakást az exkluzív Eaton Square-en Belgra-viában, és ide fészkelte be magát, míg a Doors szeptember 13-a után körbeturnézta Európát. Aznap, 13-án délután egy szabadtéri tévéfelvételen a Doors a „Hello, I Love You”-t és a „Light My Fire”-t playbackelte Frankfurtban a ZDF televízió 4-3-2-1 Hot und Sweet című műsora számára. Másnap, 14-én két lármás bulit nyomtak a frankfurti Kongresshallé-ban, ahol az előzenekar a Canned Heat volt, a barátaik. A közönségben több ezer amerikai katona éljenzett teli torokból a „The Unknown Soldier”-re. A német fiatalok viszont bosszantóan viselkedtek: csöndben ülték végig a bulit. Jim megpróbálta provokálni őket: a mikrofonállvánnyal úgy tett, mintha fel akarná nyársalni az első sorokban ülőket, de senki nem reagált rá. Hamarabb fejezték be, mint rendesen, és Densmore szerint csak udvarias tapsot kaptak. Jim jókedve csak akkor tért vissza, amikor

a fiatal szervezők egy gyönyörű, Francesca nevű német lányt hoztak neki, hogy vele töltse az éjszakát, és mindannyian átmentek egy izraeli tulajdonú nightclubba, a Das Kinkybe. Másnap a Doors Amszterdamba repült. Egy légi utaskísérő autogramot kért Jimtől; mire Jim egy verset írt neki egy hányás-zacskóra: „ó stewardess / figyelmes légy nagyon / bort tölthetsz egy napon / a megfáradtnak.” Délután a Doors az Airplane tagjaival együtt Amszterdam régi városrészében sétálgatott. A csatornák fölött átkeltek a hidakon, s egyszer csak egy különös negyedben találták magukat: színesen díszített boltokkal és kávézókkal volt tele, és San Franciscóra emlékeztetett. Az utcán sétálva holland fiatalokkal találkoztak, akik friss hasist és mindenféle fajtájú és színű tablettákat adtak nekik ajándékba. Ők diszkréten zsebre vágták a drogot (Amszterdam már akkor híres volt a könnyű drogokkal szembeni toleranciájáról), de Jim Morrison válogatás nélkül bekapott mindent, amit adtak neki. Grace Slick később azt mondta, hogy Jim aznap vagy három gramm hasist és hat tablettát vett be. Ettől aztán Jim el is szállt rendesen, mire este nyolckor az Airplane elkezdte a bulit a tiszteletre méltó Concertgebouw szimfonikus koncertteremben. Jim unta magát a Doorsszal az öltözőben, és mániásán túlmozgásos állapotát nem tudta másképp csillapítani, mint hogy felpattant a színpadra az Airplane mellé a „Plastic Fantastic Lover” közben, és őrjöngő dervistáncba fogott, amivel összekuszálta a gitárkábeleket, és teljesen kiakasztotta a zenekart. Addig pörgött, míg el nem szédült, akkor aztán elesett. Hátratámogatták, ahol hányt egyet, majd elájult. Nem tudták felébreszteni. Gyengén lélegzett, a színe zöld volt, szörnyen nézett ki. A szervező, aki félt, hogy Jim ott hal meg, mentőt hívott, és Jimet egy hordágyon kivitték, el egy kórházba. Ott megvizsgálták, és azt mondták: másnapra kialussza. A Doors tehát szólóénekes nélkül lépett a színpadra. Tájékoztatták a közönséget, hogy Jim megbetegedett, és felajánlották, hogy a jegyeket visszaváltják, mégis ott maradt mindenki, hogy meghallgassák a zenekart, ahogy Ray énekel Jim helyett. A zenekar két teljes bulit nyomott Jim nélkül. A korabeli holland sajtó arról számolt be, hogy a Doors kitűnően játszott, a bulik sikeresek voltak. Jim másnap reggel pihenten és üdén ébredt, és kérdezte, hogy mi történt. John Densmore büszkén újságolta Jimnek, hogy a Doors nélküle is boldogult. 1968. SZEPTEMBER 17. A Doors a brit bluescsapattal, a Savoy Brown-nal lépett föl Dániában, a koppenhágai Falkoner színházban. A hollandiai rosszullét után magához tért Jim megfeszített, agresszív bulit vezényelt, ami felkavarta a dán fiatalokat – a pszichodráma a rockkoncerten számukra még szokatlan volt. Elámultak a „Texas Radió”-tól, amit Jim a „Hello, I Love You” bevezetőjeként adott elő.

Amikor a srácok ritmikusan tapsolni kezdtek a számok közben, Jim leállította őket: „Ááá, ezt ne!” A Doors a színpadon vitatta meg, hogy mi legyen a következő szám. Jim a „Little Red Rooster”-re szavazott, de Ray és John nem akartak bluest játszani. Jim ingerült volt, de végül, mikor Ray elkezdte a „Soul Kitchen”-t, csatlakozott. A „When the Music's Over” szinte tökéletes előadásban hangzott el: Ray a jazzvibrafonos Miit Jackson „Bag's Groove”-ját idézte a szólójában. Először itt hangzott fel a Doors két új dala: a „Wild Child” és a „Touch Me” egy részlete. Robby a Beatles „Eleanor Rigby”-jének dallamát játszotta a „Light My Fire”-beli szólójában. Jim ragaszkodott hozzá, hogy a „The End” alatt kapcsolják le a világítást: a számot a zenekar sercegős, sci-fi stílusú bevezetéssel kezdte, és olyan meggyőződéssel és intenzitással játszotta végig, amire később már csak ritkán volt példa. Másnap a kialvatlanságtól feldagadt szemekkel Jim és a Doors már reggel tízkor a dán televízió felvételén volt (Jim egy bárszéken ülve). Hat dalt vettek föl, köztük a „Texas Radió”-t és a teljes „The Unknown Soldier”-t a jelenettel együtt. A nap folyamán később Grace Slick bekopogott Jim hotelszobájának ajtaján. A turné alatt már jól megnézte magának Jimet, de még nem volt alkalma kapcsolatba lépni vele. Ha valamit szólt Jimhez, az félrefordította a tekintetét, és valami teljesen oda nem illőt mondott. „Lenyűgözött, ahogy az agya egyik részéből átkapcsolt a másikba: mintha nem is volna szüksége képzettársításokra”, emlékezett Grace később. „Hogy szép volt-e? Úgy nézett ki, mint egy megveszett Johnny Depp, tökéletes külsejével és az absztrakció megszállottjaként.” Grace egy csomó szénrajzot készített Jimről, épp az volt a bekopogásra az ürügy, hogy ezeket akarta megmutatni neki. Jim ajtót nyitott, és Grace-re mosolygott. „Hé, mi újság?” Grace besétált, és a dohányzóasztalon egy tál epret látott meg. Jim fogott egyet, összenyomta az ujjaival, és a cseppeket Grace-nek kínálta. Elkezdtek festeni a lepedőre a lével. Aztán Jim felkelt, kinyitotta a fiókos szekrény felső fiókját, majd becsukta megint. Aztán levetkőztek. Sok szó nem esett. „Jó felépítésű fiú volt, a farka kicsit nagyobb az átlagosnál, és elég fiatal volt ahhoz, hogy a találkozás termékeny szótlanságát fenntartsa. Ugyanakkor meglepően gyengéden viselkedett. Arra számítottam, hogy valami dühödt hanyatt fekvős rítusban lesz részem. Elvarázsolt azzal a másvilági arckifejezéssel, és a csípője egy pillanatra sem hagyta abba a táncot irányító hullámzást. Nem tudom, meddig voltam ott, de tudtam, hogy el kell jöjjek, mielőtt lebukom – hisz mindkettőnknek volt másik kapcsolata –, és különben is úgy éreztem magam, mint valami betolakodó. Gyorsan felöltöztem. Jim látszólag nem figyelt, úgy feküdt az ágyon meztelenül, csukott szemmel, mint aki alszik. Egyetlen izma sem mozdult, amikor megkérdezte: »Jönnél-e megint?« »Csak ha megkérsz.«„ De Jim nem kérte meg.

A Doors európai turnéja szeptember 20-án, pénteken ért véget Svédországban, Stockholmban. Az előzenekarok az Airplane, Terry Raid és a Savoy Brown voltak. Az első koncerten felhangzott a ritkán előadott „Love Street” meg a „Wake Up!” és a „Celebration”-ből a „The Hill Dwellers” rész. A második bulin eljátszották a „Bicska Maxi balladájá”-t az „Alabama Song” előtt. Mindkét koncertet rögzítette későbbi sugárzás céljára a nagy svéd poprádió, a Radiohuset. Sok Doors-rajongó véleménye, hogy ezek a skandináviai koncertek voltak az utolsó igazi Doors-bulik: az énekes bárddal, aki képességeinek teljes birtokában van, aki a vágy telivér tárgya, a változások igazi, bőrbe öltözött szószólója, aki még mindig úgy néz ki, mint egy romantikus lord, és nagyjából jól is ad elő. Hamarosan Jim Morrison olyan változtatásokat kényszerített ki, amelyek után a Doors már nem tudott a régi maradni. A KÖLTŐ TURNÉJA A DOORS MÉG VISSZAREPÜLT Londonba a hazatérés előtt. Jimet a békés családi tűzhely melege várta Pamela mellett a drágán bérelt, bebútorozott lakásban, melynek ablakai az Eaton Gardens magánkertjeire néztek. Meghívták Ray és Dorothy Manzareket reggelire magukhoz, és Raynek nagyon tetszett, hogy Jimet végre egyszer nyugodt lelkiállapotban látja: szalonnás tojást készített nekik, narancslevével és teával kínálta őket. Ray azt írta, hogy ez volt a leginkább felnőttes viselkedés, amit Jimtől és Pamtől valaha is látott. „Nagyon otthonosan érezték magukat, és boldognak látszottak. »Idegösszeomlása« óta akkor láttam Jimet a legnyugodtabbnak és legboldogabbnak.” Szeptember 23-án Jim – valószínűleg George Harrison meghívására – meglátogatta a Beatlest az EMI Abbey Road-i stúdiójában, ahol a White Album felvételei zajlottak. A vájtfülű Beatles-szakértők állítják, hogy Jim hangja is hallható a háttérvokálban a „Happiness Is a Warm Gun” lemezre nem került, archív felvételein, de a stúdió szemlátomást nagyon részletes és pontos produkciós naplóiban Jim neve aznap mégsem szerepel. Október 4-én Jim és Pamela megnézték a független ITV-hálózaton a Granada dokumentumfilmjét, a The Doors Are Open-t (Az ajtók nyitva állnak). Ebben az anyagban tíz dal szerepelt az utolsó Roundhousebuliról, és beleszőtték a londoni sajtótájékoztató anyagát meg egy Jimmel készült interjút is. A producerek ezenkívül képsorokat illesztettek bele különböző háborúellenes demonstrációkról és Vietnamról: a Doors produkcióját keretként használták, hogy beszámoljanak a politikai másként gondolkodásról és a generációs ellentétekről. Jim később annyit jegyzett meg, hogy nem nagyon tetszett neki a film, de a brit filmesek végül is a lehető legjobbat hozták ki a rendekezésükre álló anyagból.

Jim hosszú órákon át mászkált Londonban. A jegyzetfüzeteibe beleírta, merre járt: volt a Chelsea Walkon, megnézte a Westminster Abbeyben a Poet's Cornert (a híres költők nyugvóhelyét), a könyvesboltokat a Charing Cross Roadon, a Mayfairen és Spitalfieldsben és a Leicester Square fényeit. Meghallgatott egy rongyos kalapú fiatal hegedűst a Royal Court Theatre előtt a Sloane Square-en. Jim és Pam roast beefet és Yorkshire puddingot ettek a Simpsonban, és moziban is voltak, látták a Rosemary's Babyt, a The Tripct, a Blow-Upot es a Weekendet. OKTÓBER KÖZEPÉN Jim egy fekete londoni taxival kiment a Heathrow-ra Michael McClure elé, aki irodalmi ügyekben mentora és munkatársa volt. A Jimnél kilenc évvel idősebb McClure a beatköltők legfiatalabbja volt – és közülük minden bizonnyal a legkevésbé tehetséges –, de úgy nézett ki, mint egy hollywoodi sztár, és nagyon menő alak volt. San Franciscóban élt a feleségével és a gyerekeivel, motorozott, és éppen akkor fejezte be Freewheelin' Frank Reynolds-nak, a Hell's Angels vezetőjének emlékiratait, amin „néger”-ként dolgozott. Pamela Courson húga, Judy éppen McClure ügynökével, Michael Hamilburggal járt, és ő hozta megint össze a rocksztárt és a költőt. Jim és McClure már beszéltek egymással korábban New Yorkban, amikor McClure darabjának, a Londonban bemutatásra kerülő The Beardnek a filmadaptációjáról volt szó: Jimet kérték volna fel, hogy szerepeljen a filmben. Az amerikai filmproducer, Elliott Kastner érdeklődött a dolog iránt, és McClure megszervezett egy találkozót Kastner londoni irodájában. Jim és McClure több napot töltöttek beszélgetéssel, és azzal, hogy nagy angol költőkhöz kapcsolódó helyszíneket kerestek fel. A brit költővel, Christopher Logue-gal hármasban elzarándokoltak oda, ahol William Blake lakott (ma egy kórház áll a helyén). McClure megmutatott Jimnek egy verset, amit a repülőn írt Percy Shelleyről, mire Jim azonnal megírt egy rögtönzött válaszverset. „Szerettem Jimet”, mondta McClure a vele interjút készítő Frank Lisciandrónak. „Tetszett az intelligenciája. Tetszett a stílusa. Tetszett, ahogy mozgott. Nagyon is kerek személyiség volt, testileg és szellemileg egyaránt kiművelt, és az egész ember egy cél felé haladt. Érződött rajta, hogy költő.” McClure Jim és Pam belgraviai lakásában szállt meg, és egy este Pam szándékosan „ott felejtette” Jim verseit az asztalon, hogy McClure elolvassa őket. El is olvasta őket, és nagyon tetszettek neki. Reggel Jim aztán dühös volt Pamelára, és McClure-nak annyit mondott, hogy a versek magántermészetűek, nem publikálásra szánja őket. McClure: „Attól félt, hogy a verseket majd agyba-főbe fogják dicsérni, csak mert egy rocksztár írásai, és pont azok nem fogják komolyan venni, akiknek pedig komolyan kéne venniük. Emiatt javasoltam neki azt, hogy először magánkiadásban jelentesse meg a verseit… Amikor olvastam őket, egész meghatódtam. Csodálatos első

kötet volt. Nem a The Lordsot láttam, hanem a The New Creaturest… ami egy imagisztikus kötet, utalásokkal a tizenhetedik századi, Erzsébet kori drámákra, klasszikus mitológiai köntösben. Személyes, romantikus alapállást képvisel, a tizenkilencedik századi – shelleyi és keatsi – értelemben. »Kígyóbőr kabát, indián szemek, csillogó haj…« Az ő versei inkább narratívaknak mondhatók, nem is annyira transzcendentális vízióknak. Akár egy ókori római költő is írhatta volna őket – ha nem volnának mégis annyira angolok: vadászó istennők, íjak és nyilak, zöld hajú emberek, akik a tengerparton sétálnak. Egy kicsit olyan, mint a science fiction. Egy kicsit olyan, mint egy római költő versei, aki tizenkilencedik századi költészetet olvasott.” Azt mondtam Jimnek: „Jim, ezek igazán kitűnőek. Ki kell adnod őket!” De ő aggódott. Mire én: „Akkor add ki magánkiadásban.” „És akkor mit csináljak a kötetekkel?”, kérdezte. „Add oda embereknek, nézd meg, milyen a fogadtatás, és utána döntsd el, hogy kerülhet-e kereskedelmi forgalomba.” Jim azt felelte, hogy majd gondolkozik rajta. Közben elolvasta a The Adept kéziratát, McClure épp befejezett regényét egy kokain-dealerről, és nagyon tetszett neki. McClure: „Misztikusnak mondható a történet, egy kalandregény egy hatvanas évekbeli anarchista-idealista kokaindealerről, aki motorozik is; egy olyan idealista szociopata, amilyenek a hatvanas években teremtek. A szereplőket az ismerőseimről mintáztam. Az emberek hittek a drogokban, csak bizonyos fajta drogokat voltak hajlandók árulni, a kevésbé ártalmas fajtákat. A kokain akkoriban másságot jelzett, ritka volt, de nem tartották a társadalomra ártalmasnak. Voltak, akik vagyont szereztek a szerekből, és a pénzt arra használták, hogy például színpadra állítsanak egy színdarabot. Nekem is volt egy darabom a San Franciscó-i Straight Theaterben, amelyet egy ilyen fickó támogatott, mint a The Adept főhőse. Eredetileg arról volt szó, hogy Kastnerrel megbeszéljük, Jim fog játszani a The Beard filmváltozatában, de miután Jimmel megbeszéltük, arra jutottunk, hogy 1968-ban csak cenzúrázva lehetne filmre vinni a darabot. Ezért elvetettük az ötletet. Jimnek tetszett a The Beard, és szívesen eljátszotta volna Billy the Kid szerepét benne, de amikor elolvasta a The Adeptet, az még sokkal jobban tetszett neki, és inkább azt akarta megcsinálni.” Kastner a londoni mozinegyedben, a Sohóban lévő irodájában fogadta Jimet és McClure-t. Jim szakállas volt, és éppen kövér. McClure ápolatlannak látszott. Mindketten szörnyen másnaposak voltak. Kastner rákérdezett a The Beardre. „Jim elmondta, hogy másképp határoztunk”, emlékszik McClure. „Hogy nem a The Beardet akarjuk megcsinálni, hanem egy másik filmet a The Adept-ből. Jim elegánsan elővezette a regényt Kastnernek. Nagy drámai érzékkel mesélte el a cselekményt, részletesen, és semmit ki nem hagyott a történetből.” De Kastnert ez a dolog nem érdekelte. A téma túlságosan hasonlított

Dennis Hopper már készülő kokaindealerfilmjére, az Easy Ridene, amelyről máris beszéltek hollywoodi filmes körökben. Meg aztán a filmkészítőknek az 1967-es külsejű Jim kellett volna, nem a szakállas, elborult tekintetű, motoros kinézetű, 1968-as költő. De Jim keményen meg volt győződve arról, hogy számára a The Adept volna a tökéletes bemutatkozó film, és megnyugtatta McClure-t, hogy majd talál ő Los Angelesben támogatót a filmhez. JIM ÉS PAMELA október 20-án repültek vissza együtt Los Angelesbe. A várostól keletre fekvő hegyeken és dombokon épp tűzvész pusztított, és a forró, száraz Santa Ana-i szelek tovább szították a lángokat. Fojtogató volt a légkör. A Doorsnak már el kellett volna kezdenie a negyedik albumát, de a zenekar dolgai nem voltak rendben. Azon bosszankodtak, hogy a saját dokumentumfilmjükre költött harmincezer dollár ablakon kidobott pénznek bizonyult. Ugyanis a Frank Lisciandro által megvágott Feast of Friends anyaga alig lett háromnegyed óra, és ez legfeljebb egy reklámokkal feltupírozott, egyórás tévéműsornak lett volna jó, de a szemcsés, remegő kamerás, anarchikus képsorok, ez a nyers és kísérleti anyag sehogy sem fért bele az akkori amerikai tévézés stílusába, nem kerülhetett volna adásba. A Feast ugyan remekül visszaadta az 1968-as Doors-koncertek kaotikus tombolását, mégis aki csak látta, mindenki a drága pénzen elpocsékolt celluloidot sajnálta benne. Jim akkor nézte meg, amikor hazatért Londonból, és neki más volt a véleménye. „Amikor először láttam a filmet, egész megdöbbentem”, mesélte Jerry Hopkinsnak néhány hónap múlva. „Én ugye végig a színpadon álltam, mint a film egyik főszereplője, és csak a saját szemszögemből láttam a dolgokat. A filmen szembesültem az eseményekkel, amelyekről azt hittem, hogy némileg az ellenőrzésem alatt tartom őket, és láttam, hogyan is voltak valójában… hát rá kellett jönnöm, hogy csak egy báb vagyok olyan erők sodrában, amelyekről legfeljebb halvány sejtéseim vannak. Szerintem sokkal több történt ott… sokkal több minden, mint amiről azt gondoltam, hogy értem, mi folyik és miért… szóval a filmet látva arra jöttem rá, hogy a valóságnak csak egy apró szeletét ismerem, a falból csak egy kis repedést látok. Egy egész stadionnyi ember volt ott… Nem tudtam nem megdöbbenni rajta.” De a többi Doors-tag is meg volt döbbenve, mert elúszott a pénzük. Azonnal fel akartak hagyni a filmmel, de Ferrara és Lisciandro addig könyörögtek Jimnek, hogy hadd vágják meg még egyszer a filmet, míg Jim belement. Kibérelt nekik egy irodát a Clear Thoughts Buildingben a North La Cienega 947.-ben, szemben az Elektrával, és az lett a filmes stáb vágószobája és klubhelyisége, Jim költségére. NEM SOKKAL AZ UTÁN, hogy visszatértek Európából, Jimnek vizelési problémái támadtak. Max Fink elküldte egy régi barátjához, dr. Arnold Derwinhez, egy nőgyógyászhoz(i), aki a Wilshire Boulevard-on rendelt,

és diszkréten kezelte a hírességeket, rendelési idő után. Derwin egy közelebbről meg nem határozott húgycsőgyulladást diagnosztizált, egy nemi úton terjedő betegséget, amit Jim valószínűleg a Frankfurtban megismert német lánykától kapott. Pamela kiakadt, mikor Jim megmondta neki, hogy egyfajta trippere van, és Pam azzal is meggyanúsította Jimet, hogy a bajt homoszexuálisoktól kapta el. Néhány nappal később Pam visszaröpült Londonba Christopher Jonesszal, aki épp Anthony Hopkins oldalán készült játszani a The Looking Glass Warban. Együtt jelentkeztek be a londoni Hiltonba, miközben Jim Los Angelesben újra összejött Anne Moore-ral, és stúdióba vonult a Doorsszal. Jim Morrison kiégett. Semmi új anyaga nem volt a Doors számára, de ez szemlátomást nem is érdekelte, úgyhogy a The Soft Parade főleg Robby Krieger lemeze lett. Paul Rothchild pedig éppen átment szarrágóba és agresszívbe: a stúdióidőből órákat képes volt elrabolni azzal, hogy Bruce Botnickkal a hangszinteket állítgatták, meg a mikrofonoknak keresték a helyét, és Jim megőrült az unalomtól. Rothchild ahhoz is ragaszkodott, hogy a Doors kövesse a trendet, és a Beatles, a Byrds és a Blood, Sweat and Tears mintájára ők is használjanak a lemezen fúvósszekciót, és még vonószenekart is egyes dalokban. Jim meg akkoriban a legegyszerűbb rhythm and bluest akarta játszani, és rühellte, hogy a rockzene másfelé vette az irányt. Robby egyik új dala, a „Touch Me” egy veszekedésből született, amikor Robby barátnője, Lynn kigúnyolta Kriegert: „Na, gyere, üss meg („hit me”), úgyse mersz! Nem félek tőled!”. Ehelyett javasolta Jim Morrison a „Touch Me”-t (érints meg). Az új album felvételeinek kezdetén Rothchild behozta a stúdióba Curtis Amyt, a harminckilenc éves fekete jazzmuzsikust (aki játszott Dizzy Gillespie-vel és a World Pacific lemezein is), hogy fújjon egy lendületes szaxofonszólót a „Touch Me” bevezetőjéhez. (Manzarek: „Csak annyit mondtunk neki: játszd úgy, mint ahogy Coltrane játszaná.”) Egy másik korai felvétel volt a döbbenetes erejű „Wild Child”, amelyben Jim szövege Robby zenéjével szólal meg. Egy filmes stáb felvette, ahogy a „Wild Child” felvétele zajlott az Elektra színes tapétás stúdiójában. Jim az elkülönített énekesfülkében énekelt cigarettázva, rajta egy hajszálcsíkos Van Heusen ing. Robby a dal bonyolult gitár-riffjét keresgélte a bordó, kétszarvú Gibson SG nyakán, és közben az énekszólam végét kifogásolta, ahol Jim kilép az énekes szerepéből, és azt mondja: „Emlékszel, amikor Afrikában jártunk?” „Ez a leghülyébb befejezés, amit életemben hallottam” mondta Krieger. Jim részeg volt, és csak röhögött Robbyn: „Mi olyan hülye rajta?” Krieger: „Az, hogy semmi köze nincs a dal többi részéhez.” Robby akadékoskodott, és bosszantani akarta Jimet, de a zenekar

titkos fegyvereként ő egyedül szállhatott ringbe Jimmel a művészi érték kérdéseiben. Jim: „Ááá, emiatt ne fájjon a fejed!” Ekkortájt járt a híres olasz filmrendező, Michelangelo Antonioni Los Angelesben, hogy első amerikai nagyjátékfilmjét, a Zabriskie Pointot előkészítse: egy hangulatos, „hippik a sivatagban” típusú sagát jó külsejű fiatal ismeretlenekkel és egy rá jellemzően átláthatatlan cselekménnyel. Antonionit érdekelte a rockzene – elhíresült a Blow-Up egyik jelenete, amelyben feltűnik a Jeff Beck-Jimmy Page gitárduó a Yardbirsből –, és a Doorshoz nem más küldte őt, mint Mick Jagger. Antonioni úgy emlékszik, hogy az Elektra stúdiójában találkozott Jim Morrisonnal, és egy olyan dalt kért tőle a filmje számára, amely bemutatná a kuszaságnak azt a nagyszerű érzését, mely 1968-ban jellmezte Dél-Kaliforniát. Jim és a Doors a felkérésre megírták kemény, kubista kompozíciójukat, a „EAmericá”-t, amit Antonioni kurtán-furcsán visszadobott: nem kellett a tetszetős, de semmitmondó filmjéhez, amit aztán 1970 végén hoztak ki. EGÉSZ ŐSSZEL FÚJTAK A POKOLI SANTA ANA-I SZELEK, százharminc kilométeres sebességgel süvöltöttek végig a kanyonokon, és visszanyomták a szmogot és a negativitás szellemét a Los Angeles-i medencébe keletről. A San Gabriel hegyek csúcsán, Los Angelestől keletre erdőtüzek tomboltak, melyek a széllel terjedtek. „Látom, hajad lángokban áll”, írta Jim egy jegyzetfüzetben. „Hegyek tűzzel telnek. Jól tudod, hogy hazudnak, ha mondják: nem szerettelek.” Ha Pamela Courson nem ügyelt Jimre, könnyen elszabadult a pokol. Majdnem minden este filmszakadásig ivott. A cimboráinak kellett hazavinniük, és belökniük az ágyba. Kitiltották a Troubadour-ból, mert más zenészek produkciói közben mániásán sikoltozott, és mert megütött egy pincérlányt, pedig az csak autogrammot szeretett volna tőle. Koslatott Nyugat-Hollywoodban, vékony, fiús külsejű csajokat szedett föl, a moteljába vitte és különböző perverziókra próbálta rávenni őket. (Gyakran fel sem állt neki.) Furikázott a városban az összekalapált Mustangban, a Blue Ladyben, és sokszor olyan részegen vezetett a Pacific Coast Highwayen, hogy nem is látott. „Sokat veszekedtem Jimmel a hülyeségei miatt”, mesélte Paul Ferrara Patricia Butler írónőnek, „de mindig csak azt mondta rá: »Nem számít.« Mire én: »Hogy a fenébe ne számítana, ha egyszer meg fogod ölni így magadat!«… Egy éjjel, mikor Jim vezetett (egy Shelby Mustangja volt), azt hiszem, Babe (Hill) ült elöl, én meg hátul Frankkel (Lisciandro). A Whisky a Go Go-tól ha keletre indulsz a Sunseten, a Halloway Drive-hoz jutsz, ami levezet a La Cienegára. Ezen a szakaszon hat vagy hét forgalmi lámpa van. Jim viszont rálépett a gázra, és az autó sivítva tépett át az összes kereszteződésen, hat vagy hét háztömbön át, és nem érdekelte, milyen színt mutatnak a lámpák. Szó szerint a padlóig nyomta a gázpedált, és kész. Tyű! Legalább

százhatvannal mentünk. Az az autó ment rendesen!” Jim a lemezfelvételekre rendszeresen üveg whiskykkel érkezett. Amikor vécére ment, John Densmore és Vince Treanor megpróbálták az ital nagy részét kiönteni, hogy Jim legalább az aznap esti munkát el tudja végezni. HADD SÍRJON JIM MORRISON ÉS A DOORS november első felében megint turnézni indult: a hétvégeken közép-keleti városokban léptek fel. A Philadelphia Sullivan detektívügynökség hat szekrényméretű fekete testőre védelmezte őket a rajongóiktól és a helyi rendőröktől. A Doorsnak nagy szüksége volt a készpénzre, és a „Touch Me”, a következő kislemez, már készen állt, hogy megjelenjen. A turnét viszont kapkodva szervezték meg, nem hirdették eléggé a bulikat, és nem fogytak el a jegyek. (Jim Morrison pedig utált üres széksoroknak játszani.) A november elsejei, milwaukeebeli, profin lejátszott buli végén visszamentek a színpadra ráadást adni. „O. K., O. K., O. K., baby”, ordította az őrjöngő tömegnek Jim. „Ami most jön, attól leszakad a ház!” Robby bejátszotta a „Gloria” kezdő akkordjait, és a zenekar teljes önfeledtséggel vetette magát a dalba. Két nappal később, Chicagóban, ahol a korábbi fellépésük nagyon zajosra sikerült, Jim egy hipnotikus, szinte baljóslatú előadást produkált a zenekar élén. Eljátszották Robby új dalát, a „Tell All The People”-t és a „Celabration of the Lizard” majdnem teljes változatát. Ráadásként a „Light My Fire” következett a szellős, rövidre fogott rádióverzióban, és ezután mindenki elégedetten tért haza. Richard Nixont megválasztották az Egyesült Államok elnökévé november 5-én, kedden. Ennek az eseménynek még lettek következményei Jim Morrison életében. A következő csütörtökön a Doors az Arizona State Fairen játszott, ahol Jim nem takarékoskodott a káromkodással és lába köze markolászásával, a közönséget arra buzdítva, hogy keljenek fel a helyükről – mintha a színpadot őrző egyenruhás közlekedési rendőröket akarta volna csak provokálni. A „Tell All the People” es a „When the Music's Over” között Jim Morrison kiment a színpad szélére, és keserű hangon azt mondta: „Hát van egy új elnökünk… (pfujolás, füttyszó) …Bizony …Még nem hibázott …eddig!… De ha hibázik, elkapjuk… (taps, kiabálás, általános helyeslés) Bizony! Rögtön! Rögtön! Rögtön! NEM KÉRÜNK MÉG NÉGY ÉVET EBBŐL A SZARBÓL!” Hangos és hosszan tartó éljenzés fogadta az elhangzottakat. Több száz kölyök indult meg a színpad felé, akiket az egyre ingerültebb rendőrök visszalökdöstek. Az erkélyről is özönlött a nép a földszintre. Petárdákat és meggyújtott csillagszórókat hajigáltak fel a színpadra, amelyeket el kellett oltani poroltóval. Valaki áramtalanította az erősítőket, és felgyújtották a villanyokat, de minthogy a tízezres

közönség dühödten követelte, a hang visszajött. A rendőrök szorosabbra zárták soraikat, és a zenekar egy vad „The Unknown Soldier”-előadással zárta a koncertet, miközben ruhadarabok százai repültek a színpadra. Jim nevetve visszadobált, amennyit csak tudott, mielőtt eltűnt a függöny mögött. A csarnok előtt a bulit követően vagy egy tucat srácot letartóztattak rendbontásért, és tíz gyereket kórházba szállítottak kisebb sérülésekkel. Ez azonban nem csupán egy anarchikus Doors-koncert volt a sok közül. Jim Morrison FBI-dossziéjában szerepel egy jelentés erről a buliról, bár igen sokat közülük a cenzor feketével kihúzott. Az FBI megnevezetlen informátora szemtanúkra és újságkivágásokra hivatkozva azt állítja benne, hogy Jim Morrison közelebbről meg nem határozott fenyegetésekkel illette a megválasztott elnököt, Nixont aznap este Phoenixben. Jim Morrison kaotikus fellépése Arizonában (mocskos beszéd, politikai uszítás, szemérmetlen mozdulatok) azokat a helybélieket is felingerelte, akik Rich Linnei mellett beszálltak a koncert finanszírozásába, és valószínűleg vesztettek az üzleten. Elkezdték hát kiszivárogtatni a jegyirodákon, a koncertszervezőkön és a biztosítótársaságok hírlevelein keresztül, hogy egy Doors-koncert nem jó üzlet, mert felbosszantja a helyi hatóságokat, az előadást obszcén mozzanatok tarkítják, megy az italozás a színpadon, és üres székeknek játszanak. Egy turnézó csapat számára ez maga volt a halál. A Doors következő közép-nyugati fellépései közül néhányat a meghirdetett sportcsarnokhelyszínekről áttettek kisebb hokicsarnokokba. Ettől aztán – meg attól, hogy az időjárás is rosszra fordult, plusz Jim Morrison szerelmi élete sem volt felhőtlen – Jim szörnyű állapotba került. Ingerlékeny volt, szét is verte a mikrofonállványt a wisconsini Madisonban november 8-án, pénteken. (A sajtó beszámolója szerint a ráadás, a „Celebration” után Jim távozott, de az egyetemista korú közönség nem moccant ülőhelyéről, és megbabonázva bámulta az üres színpadot.) Másnap este St. Louisban egy vihar miatt sokan otthon maradtak. Úgy volt, hogy a Doors a hatalmas Kiel Auditóriumban játszik, de gyorsan átszervezték a bulit a kisebb St Louis Arénába. Jim be volt rúgva. A gyér közönség előtt egy üveg whiskyvel jelent meg a színpadon, és bevezetésképp többször is „szaros vén pajtá”-nak titulálta helyet, majd egy olyan részeg előadásba fogott, amitől már a zenekar is láthatóan undorodott. Jim csak bámulta a lármás, felajzott közönséget, de nem vett róluk tudomást. Szinte végig csukott szemmel énekelt, és szorosan az ajkához tartotta a mikrofont. A dalok többségét nem volt képes befejezni. Fehér költőinge lógott rajta, a szakálla kuszán burjánzott, és tántorogva előadott, botladozó sámánugrásai is elég komikusan hatottak. Az elöl álló srácok észrevették, milyen feszült a hangulat a színpadon. Robbyn látszott az idegesség, hátat fordított a

közönségnek, és az erősítőjét méregette, miközben szomorúan csóválta a fejét Jim részeg esetlenkedései miatt. Densmore őrjöngött a dühtől. Akik elöl álltak, elkapták Jim hideg, üres tekintetét, és el kellett fordítaniuk róla a szemüket. Ray lehajtott fejjel, teljes erőbedobással szólózott a „Light My Fire”-ben, mintegy azt az üzenetet sugallván, hogy Jim lehet akármilyen szar, a közönség azért megkapja, amiért fizetett. Jim egyre rosszabbul énekelt, már csak motyogta a dalszövegeket, és azzal idegesítette az első sorokban álló tizenéveseket, hogy addig dörzsölte magát a mikrofonállvánnyal, amíg jól látható erekciója nem támadt. Egy nagydarab, motoros kinézetű fazon a két lányával állt az első sorban, és ráüvöltött Jimre, hogy fejezze már be. Jim engedelmeskedett, otthagyta a mikrofonállványt, leült Ray szólója közben a színpad szélére, és kezébe temette az arcát. Egy tizenhét éves lány, Poe Sparrow ott ült a földszinten, a tizedik sor környékén. így idézte fel a történteket: „Hirtelen egy ellenállhatatlan erő vitt Jimmy felé. Meggörbülve ült, könyöke a térdén, fogta a fejét. Idegesen szorongattam a fényképezőgépemet, amikor megálltam tőle egy méterre. A hajából izzadság csöpögött a bőrnadrágjára. Lassan felemelte a fejét – és én megijedtem tőle. Egy végsőkig kimerült, rémült ember – egy gyermek arcát láttam magam előtt. Szerettem volna elringatni a fáradt fejét, megnyugtatni… Az a pillanat, amikor a tekintete találkozott az enyémmel, már az örökkévalóság része, az esendőség és nyitottság pillanata, mely az ő fájdalmát egyenesen az agykérgembe marta bele. Aztán átváltozott, olyan gyorsan, hogy hátra kellett hőkölnöm. Elmosolyodott, szavakat mormolt, amiket nem hallottam a hangzavar miatt. De nem is volt fontos, mert Jimmy már eltűnt, helyette ott termett a Sárkány gyíkkirály. Emlékszem a sokkra, arra, hogy gyorsan elhátráltam, és nem tudtam róla levenni a szemem. A koncert többi részére egyáltalán nem emlékszem. Azt sem tudom, hogy mentem haza.” A turné utolsó előadása a vasárnap esti, minneapolisi buli volt. A reptéren egy nagyon helyes és rettenetesen izgatott lány szaladt oda Jimhez autogramért. Jim a repülőgépen épp egy részegséget próbált kialudni, és azt lökte oda neki: „Te még a saját szarodat is megennéd, mi?” Densmore legszívesebben ott helyben megölte volna Jimet, de a lány barátja azt mondta Jimnek: „Nincs baj, haver. Csak tedd, amit tenni kell.” A zenekar már öt perce játszott, mikor Jim tomboló ünneplés közepette kijött a színre, és szemügyre vette a közönséget. „O. K., O. K., hadd nézzelek meg titeket!” Az első sorok teli voltak mosolygós, szőke srácokkal, úgyhogy a buli is jól sikerült. A „When the Music's Over” közben Jim idiótán vihogni kezdett, és kabarészámokat adott elő, amivel nevetést és tapsot aratott. Jim szinte mindig úgy beszélgetett a

közönséggel, mint vele egyenrangúakkal, s csak nagyon ritkán kezelte le őket. Rendszerint egyszerű kérdéseket tett fel, és figyelte a közönség reakcióját. Ezután hosszadalmas késlekedés következett, a srácok nyugtalankodni kezdtek, de végül megoldódott az a valami, amire várni kellett, és kijött a színre a helybéli sztár, szintén az Elektra művésze, Tony Glover a harmonikájával, és a Doorsszal együtt játszotta végig a bulit. Aznap délután Glover készített interjút a zenekarral a Circus magazin számára. Jim és ő a harmonikájával többször is együtt jammeltek a „Back Door Man”-ben és a „Love Me Two Times”-ban, arní átfordult Elvis Presley „Mystery Train”-jébe: ezt a motívumot a zenekar beillesztette azok közé a számok közé, amelyeket akkor vettek elő, ha a bulikon örömzenére került sor. A JIM MORRISON KÖRÜL a következő három hétben, 1968 novemberében zajló eseményeket ma is részben homály fedi, részben pedig ellentmondóak a tanúvallomások. Csak annyi bizonyos, hogy ez a három hét megváltoztatta mindazok életét, akiknek köze volt hozzá. A Doors tovább dolgozott az új albumon az Elektra stúdiójában. A „The Soft Parade”-et, Jim epizódokból álló rockoperáját (ami lemaradt az előző lemezről) most újra elővették és csiszolgatták. Jimnek nem tetszett a „Tell All the People” sután provokatív szövege. Robby viszont nem volt hajlandó változtatni rajta, ezért Jim azzal állt elő, hogy innentől minden dalnak a kiadói joga azé legyen, aki szerezte. A zenekaron belüli szolidaritásra nézve ez komoly csapást jelentett. George Harrison eljött megnézni, hogyan veszik föl a „The Soft Parade”-et, nézte, milyen mániákusan tekergeti a gombokat Paul Rothchild, és elejtett pár fanyar megjegyzést, miszerint ez van olyan unalmas, mint a Beatles lemezfelvétele. Jim ezután felszívódott. Egy nap egyszer csak nem jelent meg, és az ivócimborái vagy nem tudták, hol van, vagy nem akarták elárulni, hogy Jim elrepült Londonba, hogy visszaszerezze Pamelát. Pamela rossz passzban volt, szakított Christopher Jonesszal. Teljes mértékben megbízott Jonesban, és azt gondolta, viszonya Jimmel már a múlté. Jones írt egy ártatlan levelet az elvált feleségének, aki a kislánya anyja volt, és rábízta az ügynökére, hogy az vigye el a postára. Csakhogy Pamela elcsípte a levelet, elolvasta, és árulásként fogta föl. Minden összeomlott benne. Jean de Breteuil beszerzőitől heroint vásárolt, ugyanazoktól, akik Keith Richardsnak is szállították az anyagot. De mikor Pamela pénze elfogyott, magára maradt, és félni kezdett, felhívta Jimet. Jimet megijesztette az, ahogy Pamela beszélt, és amilyen gyorsan csak tudott, Londonba ment. Először nem találta Pamelát, így az annyira utált, lerobbant narkóstól, Breteuil vikomttól kellett kérdezősködnie. Amikor megtalálta Pamelát, az annyit mondott, hogy csak akkor megy vissza hozzá, ha Jim otthagyja a Doorst. A Bag O'Nailsben veszekedtek, a népszerű, drága nightcluban. Dulakodtak is. Jim berúgott, sírni kezdett, elmondta

Pamelát mindennek. Éjféltájban Pamela az italát Jim képébe öntötte – néhányan megtapsolták –, és kiviharzott. Egy óra múlva már ott kopogtatott a garázsból átalakított ház kapuján, amibe Jones költözött, a Cadogan Square közelében. „Es Jim hol van?” kérdezte Jones, mert már tudta, hogy Jim Londonba jött kibékülni Pamelával. A nő mondta el neki. „Egyszerűen otthagytad kiborulva? Menj érte gyorsan!” „Nincs kedvem” mondta Pamela és bement a házba, hogy ott maradjon éjszakára. „Hadd sírjon. Élvezi.” AZ IGAZSÁG ISTENNŐJE JIM MORRISON ÉS PAMELA COURSON visszarepültek Los Angelesbe november utolsó hetében. A Doors vesztett. Bill Siddons szólt Jimnek először a Buick-reklámról. Jim azért ment be a Doors-irodába, hogy a postáját elolvassa. A személyzet csodálkozott, hogy előkerült, de persze senki nem merte megkérdezni, hol volt. Jimnek megint kinőtt a szakálla, és rosszul nézett ki, megviselte a repülés. Az is lehet, hogy részeg is volt. Bill az irodájába vitte Jimet, és elújságolta neki a jó hírt: a Doorsnak sikerült eladnia a „Light My Fire”-t a General Motorsnak a Buick reklámkampányához. A reklámügyökségnek azonnali válasz kellett, és mikor nem találták Jimet, a másik három gyorsan beleegyezését adta, Jim helyett pedig Max Fink írt alá mint Jim törvényes megbízottja. Jim szótlanul hallgatott, egyre növekvő dühvel, ahogy Bill szavaiból kibomlottak a szerződés részletei: hogy az igencsak jókor érkező hatvanezer dollárt azért kapják, mert eladták a jogot, hogy Robby Krieger dalát a rádióban és a tévében használhassák a Buick új, nagy teljesítményű kocsijának, az 1970 Gran Sports GS455 reklámozásához: „Come on, Buick, light my fire!” – ez lesz a dalból, s zeng majd szerte Amerikában az egyik parttól a másikig. Jim Morrison csak ült, mint akit fejbe vertek. Nem tudta elhinni. Azt mondták neki, hogy Jac Holzman hozta az üzletet. (Az Elektra is részesedett: húszezer dollárt kaptak.) A zenekar és a menedzserstáb hamarosan rendkívüli ülést tartott. Jim szavait (harminc év múlva) Ray Manzarek idézi: „Nem volt jogotok aláírni nélkülem… Hogy miért? Mert mindent együtt csinálunk. Pont ezt miért nélkülem csináltátok?… Hogy akkor mi van? Nem tudtatok volna megvárni? BASSZÁTOK MEG!” Néma csönd. Jim még soha nem ordított így velük. Őrjöngött a dühtől, és egyébként is feldúltnak tűnt. „Basszátok meg, srácok. Én azt hittem, testvérek vagyunk.” „De hát azok vagyunk” próbálkozott Ray. „Semmi sem változott.” Jim élesen nézett rá: „Minden megváltozott, minden… mert már nem tudok bízni bennetek… Ti lepaktáltatok a sátánnal.” Erre Ray is kiborult: lehordta Jimet mindennek.

„Téged ismerlek, Ray” mondta Jim. „Te csak a pénzért csinálod.” Egy pillanatra csönd lett. Aztán Robby mondta Jimnek, hogy itt ár nincs mit tenni: ez egy aláírt szerződés. „Tényleg? Azt kurvára nem ti döntitek el!” Jim most már hülyeségeket beszélt, hogy a színpadon Buickokat fog kalapáccsal szétverni. Mindenki ledermedt. Bill Siddons: „Úgy érezte, elárulták. A társai árulták el. Úgy érezte: lefeküdtek az intézményes Amerikának, és őt meg sem kérdezték. Nem értette a dolgot.” Jim felhívta Abe Somért, a zenekar ügyvédjét: „Fenyegesd meg őket perrel, mondj nekik bármit, de csináld vissza azt a kurva szerződést!” De már késő volt. A reklámfilmeket leforgatták, és be is mutatták, igaz, leginkább csak délen és közép-nyugaton. Bill Siddons: „Ennyi volt – itt véget ért az álom. Itt ért véget Jim kapcsolata a többiekkel. Innentől szigorúan üzletről volt csak szó. Aznap mondta Jim, hogy: »Már nincsenek társaim. Csak üzleti partnereim.« A többiek meg Jimet nem értették. Más rockzenekarok minden este felléptek valahol, és komoly pénzeket kerestek a turnézással. A Doors csak heti három bulit tudott adni hétvégeken – ennél többet Jim Morrison nem bírt. Robby Krieger: „Miután lenyomtunk egy bulit, nekünk [a másik háromnak] lógott a belünk. A szobánkba mentünk és kifeküdtünk. De Jim pörgött tovább: ment buliról bulira, mulatott egész másnapig. Aztán jött a következő buli, és Jim még mindig nem állt le. Ezért nem csináltunk soha hosszú turnékat. Mert Jim »elfáradt«.” A Doorsnak kifejezetten úgy tűnt, hogy ezt a dolgot remekül orvosolhatják azzal, ha eladják Robby dalát a Buicknak. Végül is volt még daluk bőven. Ebben pedig sok pénz volt. De nagyon rosszul gondolták. Jim Morrison nem ment bele a kiárusításba. Bill Siddons: „Tudtam, persze, hogy Jimnek egy csomó komoly problémája van. Azt nem tudtam, hogy mik ezek, csak azt, hogy több alkoholt önt magába, mint bárki más… Én azt gondoltam, hogy öngyilkos akar lenni, mert ezeknek az adagoknak más célja nem lehetett. Jim a saját földjén, Jimlandben élt, és más nem is volt ott, csak Jim.” JIMET ANNYIRA ELVADÍTOTTA És BÁNTOTTA, ami történt, hogy egy ideig az is kétséges volt: elmegy-e egyáltalán felvenni a két számot a Doorsszal a CBS televízió 1968. december 4-ei műsorába, a legújabb zenei anyagokat leadó The Smothers Brothers Show-ba. De kár volt aggódni: Jim Morrison is ugyanolyan szűkében volt a készpénznek, mint a többiek. Az új lemezüket reklámozni kellett, és Jim pontosan érkezett a CBS Burbank stúdiójába, teljes bőrszerelésben, borotváltan és belőtt frizurával. Később kiderült, hogy ez lett a Sárkánygyíkkirály legutolsó tévészereplése. Robby Krieger egy rettenetes monoklival érkezett, amit egy bárban, a biliárdasztal fölött kitört veszekedésben szerzett. Jim egy jól elhelyezett megjegyzése robbantotta ki a bunyót, és Jim is csak

nehezen úszta meg, hogy laposra ne verjék. Futva kellett távoznia, és Babe Hill elállta az ajtót üldözői elől. így a bent rekedt Robby Krieger kapta meg, amit Jimnek szántak. Tom és Dick Smothers parodisztikus műsora a hatvanas évek elejének folkmegújulását vette célba, annak külsőségeit gúnyolta ki. Tizennyolc hónapja futó műsoruk akkoriban radikálisnak számított: már akkor elsütöttek benne Nixon-ellenes vicceket, amikor Nixon még hivatalba sem lépett. Jellemzően kétélű volt a műsor tiszteletlen viccelődése, és a meghívott vendégek sem fogták vissza a szarkazmusukat. Úgyhogy a Doors is teljes szívvel vett részt a műsorban, a „Wild Child”-ot és a „Touch Me”-t adták elő, az utóbbiban kiegészültek a Smothers Band szmokingos fúvósaival és vonósaival. Az Elektra egy instrumentális, megkevert változatot adott ki a dalokból, erre Jim Morrisonnak élőben kellett énekelnie – ami nem könnyű feladat: professzionális, a másodperc törtrészéig pontos munkát igényel. Jimnek majdnem sikerült is. Az aranymikrofonba, a tévékamera hideg, vörös szemébe nézve előadott „Wild Child” tökéletes lett. De a „Touch Me” második versszakában Jim nagyon elszúrta a belépést. Miután a műsort előre felvették, szó volt egy második felvételről, de a szaxofonos Curtis Amy olyan remek pantomimet adott elő a szám jazzes bevezetője alatt, hogy végül a rendező azt mondta, nem kell másik felvétel. A Smothers testvérek még örültek is, hogy sikerült egy olyan Doors-előadását elcsípniük, melyet egy hiba tett életszerűvé. És valóban, a még decemberben lement CBS-adás visszhangja szokatlanul kedvező volt. Jim a bőrszerelésben és a hosszú hajával úgy nézett ki, mint egy szürke szemű Akhilleusz. Soha többé nem nézett ki ilyen jól. A Doorsnak is ez volt az utolsó szereplése a kereskedelmi tévékben. A Smothers-show sem tudta elkerülni a sorsát: levették a műsorról hat hónap múlva, amikor a protestsong-díva, Joan Baez egy dalt énekelt börtönbe készülő férjének, David Harrisnek, aki nem volt hajlandó Vietnamba menni harcolni. 1968. DECEMBER 8-ÁN Jim Morrison betöltötte a huszonötödik életévét. Az irodában rendeztek neki egy kis ünneplést, tortával, gyertyákkal. Utána Jim Bill Siddons csinos, szőke barátnőjével, Cherievel ment lefelé a lépcsőn. „Azt mondta nekem: »Na, huszonötig már kihúztam. Szerinted bírom még harmincig?« És mindketten tudtuk, hogy nem fogja bírni.” Pár nappal később Jim a tizenéves srácot, Danny Sugermant vitte magával Pamela lakásába vacsorázni. Danny a Doors irodájában dolgozott, problémái voltak a gimnáziumban, és a családjával sem jött jól ki. Mindig ott sürgölődött a Doors körül, Bill Siddons megpróbálta elzavarni, de akkor Jim felfogadta, hogy segítsen neki megválaszolni a rengeteg rajongói levelet. Átsétáltak Pamelához, aki Dannyt is azzal a fagyos tekintettel és nem titkolt ellenszenvvel fogadta, mint mindenkit, akinek köze volt a Doorshoz. Danny látta, mennyi könyve van Jimnek: beborították a falakat a padlótól a plafonig. Pamela először kiabált

Jimmel, hogy minek hozta ide vacsorára ezt a kölyköt, de aztán finom lasagnát tálalt föl, utána ivott egy pohár bort, és mivel teli volt heroinnal, elbólintott az asztalnál, a feje szinte belelógott a tányérba. „Gyerünk, indulás!” súgta Jim, megragadva Danny dzsekijét. Parti felébredt, és megint kiabálni kezdett, miközben ők már a lépcsőn szaladtak lefelé. „Jim, hova a francba mész? Válaszolj! Az isten verjen meg! Jim!” „Fuss!” tanácsolta Jim, „még mielőtt dobálni kezd. Ez a nő úgy tud dobálni, hogy azt el se hiszed!” Sugerman elmesélte, hogy a Whiskybe mentek, ahová Jim becsempészte őt, pedig még kiskorú volt. A bárhoz telepedtek, ahol Jim rendelt négy dupla vodkát meg egy pohár tejet a gyereknek. Tíz körül játszani kezdett Bo Diddley, a fekete ősrocker. Mihelyt az erősítőkből megszólalt a Diddley-féle dzsungelhírmondó, Jim átugrott a korláton, a táncparkettre zuhant, majd rátapadt a színpadra, ott kurjongatott és ordítozott. Megszerezte az egyik mikrofont, és ordítva beszállt Bo éneke mellé. Beszélt is vele pár szót, de aztán egyik pillanatról a másikra dühös lett a körülötte lévő srácokra, és elmondta őket mindennek („Niggerek! Szarjankók!”). Persze kirúgták őket a Whiskyből. Jim az este hátralévő részét a Phone Boothban töltötte a topless lányok nézegetésével, és végül az irodai kanapén aludt. AZ 1968-AS ÉV mindenkinek megpróbáltatást jelentett, az egész világon. A véres 1968 legutolsó Doors-koncertjét december 14-én rendezték meg a Los Angeles Forumban, Inglewoodban. A nagy csarnokba, amely a híres Los Angeles Lakers kosárcsapat otthona volt, minden jegyet eladtak. A „Touch Me” már egy ideje szólt a rádióadókból, és szépen araszolt fölfelé a listákon. A koncert előtt adott interjúban Jim nem titkolta az aggodalmait: „Nem tudom, hogyan tovább”, felelte, amikor a zenekar jövőjéről kérdezték. „Szerintem egy ideig még így folytatjuk, ahogy eddig. Aztán, hogy a lendületünket visszaszerezzük, ki kéne szállni ebből az egész üzletből. Talán majd elvonulunk egy szigetre együtt, és ott újra alkotunk valamit.” A Doors előtt többen is felléptek. Egy primitív lanton játszó, hagyományos kínai zenészt, akit Ray hozott, a közönség lezavart a színpadról. Kicsit jobban fogadták a Sweetwater nevű coun'tryrockzenekart. A szenzációs, szédítő rockabillydémon, Jerry Lee Lewis is fellépett a „Great Balls of Fire”-rel meg a „Whole Lotta Shakin' Going On”-nal, de a tizenéves közönség kifütyülte, akárhogy igyekezett. „Hát én szívből kívánom, hogy KAPJATOK MIND INFARKTUST!”, köszönt el a kölyköktől Lewis, és mérgesen távozott. A Doors előadását is rosszul fogadta a közönség, mert új dalaikat fúvósszekcióval és vonósötössel vezették elő. A „Tell All the People” nyitotta a koncertet, és utána alig tapsoltak. A többi új dal meg a „Spanish Caravan” közben ásítozni kezdett a közönség, és folyton bekiabálták, hogy a „Light My Fire”-t akarják. Ez folytatódott a „Touch

Me” és a „Wild Child” közben is. Amikor a zenekar végül kegyeskedett eljátszani a „Light My Fire”-t, a közönség magára talált: sok-sok öngyújtó gyulladt meg a zenekar előtt tisztelegve. A Doors mitha az életéért játszott volna a dalban, és hatalmas ovációval köszönték meg nekik, amikor vége lett. Ezt hosszabb szünet követte: Jim a lábát lógatva üldögélt a színpad szélén, és elég gunyorosan azt kérdezgette a srácoktól, hogy igazából mit szeretnének hallani. A legtöbben azt mondták, hogy a „Light My Fire”-t még egyszer. A közönség meglepetésére Jim hirtelen azt kérdezte: „Itt van-e mindenki? A ceremónia kezdetét veszi.” Ezután pedig a koncertet a teljes „Celebration of the Lizard” egy változatával zárta. Jim lerázta magáról a közönség tiltakozásait, nem vett tudomást a bekiabálásokról, és előre-hátra dülöngélve, lelkesen szavalt: meg-megváltoztatta a szöveget, és új költői képeket iktatott be. Huszonöt perc elteltével, amikor belekezdett a záró, „Száműzetés háza” részbe, Densmore, Krieger és végül Manzarek is lement a színpadról. Jim befejezte a hosszú költeményt: „Holnap belépünk szülővárosomba / Készülni akarok”, és szinte teljes csend övezte, amikor elment. Nem volt taps, és nem volt ráadás sem. Tizennyolcezer gyerek bámult a színpadra, amikor felgyulladt a fény, és aztán elvarázsoltan, suttogva szivárogtak el. A koncert után Jim és Pamela a sötét, kiürült, hatalmas parkolóban az este díszvendégével, Andy Morrisonnal, Jim öccsével focizni kezdett: sörösdobozokat rugdostak. PAMELA COURSON BUTIKJA, a római igazságistennőről elnevezett Themis 1968 karácsonyára nyitott ki. Mindenki elképedt azon, hogy Jim mennyi pénzt ölt a boltba: a berendezés nemes fákból készült, teli volt finom selymekkel, marokkói drapériákkal, és a falakat pávatollak díszítették. Ha az ember a vakító kaliforniai napsütésből belépett a Themisbe, a szemét szoktatnia kellett a barlangsötéthez, melyben illatos gyertyák világítottak. A bolt a Clear Thoughts épület földszintjén helyezkedett el, ahol Jimnek és a sleppjének a klubhelyisége is volt, de ők bizony nem léphettek be az üzletbe. A Themis szándékoltan exkluzív volt és divatformáló, az akkori trendek előtt járt. Pamela testvére, Judy vezette az üzletet, míg Pam és Breteuil vikomt Milánóba, Párizsba és Marakechbe jártak áruért. Jim büszke volt Pamela talpraesettségére és energiájára. „Jim folyton adott neki: pénzt, ruhát, kocsit, kutyát, amit csak akart”, emlékszik Paul Ferrara. „Teljesen a fejére nőtt. Ha kitalált valamit, Jim felhívta Maxet (Max Fink), és azt mondta neki: »Add meg neki, amit csak akar!« A pénz nem jelentett Jimnek semmit. Mindegy volt neki, hogy egy dollárt költ-e Pamre vagy százezret, csak boldognak lássa.” Amikor Pamela azzal állt elő, hogy szeretne egy vidéki házat, ahová néha elvonulhat, Jim vett neki egy különálló faházat egy régi vendéglő mögött, fent a csöndes Topanga Canyonban.

Csak feleségül nem vette. „Mindeki tudta, hogy Jimnek Pam mindent megenged”, mesélte később Pamela egy barátnője. „De Jim egy pillanatig nem bízott meg benne. Csak szerette. Ennyi az egész.” A Doors könyvelője később kiszámolta, hogy Jim a butikra negyedmillió – infláció előtti – dollárt költött. A bolt a hetvenes évek végén nagyon felkapott helye lett a Los Angeles-i divatvilágnak (még Miles Davis is vett itt pár cuccot 1969-70-ben), de nyereséget sosem hozott. Pamelának perverz gyönyörűsége telt abban, hogy jól megnyomta a ceruzát, amikor a Doors-tagok feleségei vásároltak nála. Jim és Pamela próbáltak egymáshoz ragaszkodni. Jim vele élt, amikor tudott. A magánéletben és nyilvánosan is elzárkózóak voltak. Ha társasággal mentek vacsorázni, csak egymáshoz beszéltek. Abban az évben John Densmore és a barátnője, Julia rendeztek egy karácsonyi összejövetelt. Jim és Pam elmentek, de csak ültek csöndesen a lépcsőn egymás mellett, mint egy megállapodott kertvárosi házaspár. Ezt mindenki nagyon kedvesnek találta.

HARMADIK KONYV JAMES DOUGLAS MORRISON HETEDIK FEJEZET A zűrzavar fejedelme A titkos ellenség, sok sanda szem, Mely megfigyel és ítél szüntelen, Az ostoba meg az irigy kaján, Ez ám a had! Örömmel lopja meg, Dicsőséget ki sírjáig követ, S minden hibán örül, mit megtalál Hős Géniusznak büszke homlokán, A jót takarva hazugságot ont, És Rágalomból piramist emel… (LORD BYRON) A ROCK HALOTT Az 1969-es év elején mintha hurrikán söpört volna végig a rockzene tájain, amikor a Led Zeppelin földet ért Los Angelesben, és felforgatta a Whisky a Go Go-t Jimmy Page atomrobbanásszerű gitárriff-jeivel és Robert Plant hisztérikus nyávogásával. A Led Zeppelin hangos bemutatkozása azonnal a régi ócskaságok közé utalta a Doorst és a hozzá hasonlókat – legalábbis ami a Strip tizenéves közönségének véleményét illeti. (Ugyanezt tette a Byrdsszel és a Buffalo Springfielddel Gram Parsons sikeres új countrycsapata, a Flying Burrito Brothers.) Nincs arra nézve bizonyíték, hogy Jim Morrison már ekkor megnézte volna a Led Zeppelint, de járt a Whiskybe, és biztos, hogy hallott a Zeppelinről különböző barátnőitől. Ekkori noteszában két bluesdal (a „Killing Floor” és

a „How Many More Times”) címe is fel van jegyezve, s ezeket a Led Zeppelin sokat játszotta amerikai turnéján. Többen is állítják, hogy Jim Morrisont bosszantotta Plant hiperszexuális színpadi mozgása, és állítólag azt is mondta, hogy ez a riffes-zúzós, hangerőmániás angol banda az általa ismert rock halálát jelenti. 1969 januárjában a Doors az Elektra stúdiójában dolgozott, rettentő lassan, és Paul Rothchild kényszeresen pakolta rá a fúvósokat meg a vonósokat a dalaikra. Jimet ettől fogva nem érdekelte az egész, a többiek meg használhatatlanok voltak. Ez volt az az album, amin Paul Rothchild maga lett a Doors, csak hogy kicsikarja a cég számára a „termék”-et. Jim a filmforgatókönyvén dolgozott: ez egy gyilkos nomádról szólt, aki átkel a délnyugati sivatagon. Eredetileg az volt a címe, hogy A stoppos – amerikai pasztoral (Hobo fordítása). Úgy tűnik, a sivatagi hangulat képei és a legendás amerikai csavargókból és rosszéletűekből álló szereplőgárda Michael McClure szürreális darabján, a The Beard-ön alapul. A történetbeli stoppos gyilkos, Billy Cooke mindenkit megöl, aki csak felveszi az autójába: egy homokost, egy seriffet, egy Vietnamban szolgált repülőst és annak a családját, plusz egy helyes pincérnőt az út menti autósbüféből. A stoppos forgatókönyve utal Picassóra, a Rolling Stonesra, Che Guevara holttestére és más hatvanas évek végi ikonokra. Miután elfogják és kivégzik, Billy egy szürreális sivatagi örökkévalóságban találkozik három legendás hoboarchetípussal: Dokival, Lady Bánattal és a Bohócfiúval. A forgatókönyv soha nem készült el, és csak töredékes formában maradt fenn, de mégis ez szolgált kiindulásként ahhoz a rövid filmhez, amibe Jim később az év folyamán belefogott, mikor már lett egy kis szabad ideje. így utólag nézve A stoppos leplezetlenül bemutatja az 1969-es év Los Angelesének veszélyes, sodródó közérzetét, melynek következménye lett az úgynevezett Manson család tömeggyilkossági őrülete azon a nyáron. Jim irkált egy „Dry Water” (Száraz víz) című jegyzetfüzetbe is, és az ebben található számos, leginkább a halállal foglalkozó vers tükrözi személyiségének akkori válságát. (Jim szóhasználatában a „száraz” költészet azokat a verseket jelentette, amelyeket felolvasásra szánt, zenei kíséret nélkül.) A „Dry Water”-ben hemzsegnek a horrorisztikus képek: hóhérok, sírkövek, „A bársony-szőrmés vallás IA kifent kés és pénz. „ Jimen látni lehetett, hogy még a szokottnál is rosszkedvűbb és depressziósabb. A csajaival, mint például Pam Zarubicával és Gayle Enochsszal egyre hülyébben viselkedett: szidalmazta, és a legnagyobb közönnyel alázta meg őket. A trükkjei közé tartozott, hogy felhívta az egyiküket: jöjjön el hozzá a 32-es motelszobába, de mikor a lány megérkezett, Jimet már ágyban találta valaki mással. ELŐFORDULT, hogy egy-egy este Jim kihagyta a Doors unalmas lemezfelvételét, és helyette a Whiskyben időzött. Egy este az

Elektránál dolgozó David Anderlevel ment oda, aki riadtan figyelte, hogy a rengeteg ital hatására beinduló enzimek hogyan változtatják a zárkózott, szakállas költőt tomboló vérfarkassá, akit a szó szoros értelmében ki kellett dobni a zsúfolt klubból. Anderle sem ment Jimmel kocsmába soha többé. Ekkorra Pamelán kívül már csak egyetlen ember maradt, akinek Jimet sikerült lenyugtatnia, amikor ezzel az elcseréltgyerek-műsor-számmal állt elő: Eric Burdon. Jim tisztelte Burdont, a brit zenészinvázió legendás figuráját. Abban az évben egy brit riporternek -meglehetősen szókimondóan – ezt nyilatkozta Burdonről: „Kedvelem azokat az embereket, akik be tudnak rúgni velem, ahogy kell, mert megvan rá a jó okuk.” Burdon egy házat bérelt Beverly Hillsben, épp annyit ivott, mint Jim, és legalább olyan nyomorultul is érezte magát. Csakhogy ő -Jimmel ellentétben – tudta kezelni ezt a helyzetet. Vagy inkább: tudta kezelni addig, amíg egy este Jim fel nem bukkant a házában egy csapat alvilági hippivel, akik betelepedtek a nagy nappaliba orgiázni, és három álló napig ki sem mozdultak onnan. A felbosszantott Burden, aki nem szerette, ha hülyének nézik, végül azt a megoldást választotta, hogy egy puskával belelőtt a nappali ocsmány aranycsillárjába. Ki is ürült a ház másodperceken belül. ABBAN A HÓNAPBAN a Doorsnak csak egy koncertje volt, egy telt házas buli a húszezer férőhelyes Madison Square Gardenben, New York Cityben, 1969. január 24-én, pénteken. Ez volt a Doors legtöbb bevételt hozó koncertje. Jim pár nappal korábban érkezett New Yorkba az UCLA -n megismert Alain Ronay-vel, és a Plaza Hotelben szálltak meg. Egy este az Elektra Jim lakosztályába meghívott néhány rockújságírót, köztük Patricia Kennellyt, a Jazz and Pop magazin fiatal szerkesztőjét. (Kennellynek imponált, hogy Jim felállt üdvözölni őt, amikor a szobába lépett.) Az már viszont nem imponált neki, sem a többi újságírónak, amikor Jim berúgott, kivetkőzött úriember mivoltából, és megszégyenítette Elen Sandert, az írónőt, aki egyszer Jimet valahol nyomtatásban „Mikiegér de Sade”-nak nevezte. Ezt Jim nem tudta megbocsátani. Jim és Ronay a Village-ben töltötték az estéket, inkognitóban iszogattak a Lions Headben, a Cedar Tavernben és a McSorley's-ban. A koncertet megelőző éjjelen Jim részegen félbeszakította Tiny Tim műsorát Max Kansas Cityjében: és eljátszotta, mintha leszopná. Hajnali négykor még felhívta Robby Kriegert, és ezt mondta neki: „Itt Isten beszél. Úgy döntöttem, hogy téged kirúglak a világból.” A Madison Square Garden-beli koncertet a nagyszerű rhythm and soul zenekar, a Staple Singers nyitotta. A három fúvóssal, vonósokkal és Harvey Brooks basszusgitárossal kiegészült Doors először egy új számokkal megrakott szettet játszott („Soft Parade”, „Tell All the People”, „Wild Child”), de jöttek a régi nagy slágereik is: a „Light My Fire”, a „Back Door Man”, a „Five to One”. A bulit a Doors új fénytechnikusa, Chip Monck világította, valamint

olcsó fényképezőgépek villódzó vakui, amitől a hatalmas aréna különös, stroboszkópszerű fényben fürdött. A szakállas, testes – és józan! – Jim Morrison a hely kedvezőtlen adottságait feledtetni tudta intimitást sugárzó, szenvedélyes előadásával, ami mindenkit meglepett, akihez már eljutottak az alkoholizmusáról terjengő hírek. A koncert felénél Jim kibújt a drága bőrzakóból, és a közönség közé dobta. A srácok úgy tépték szét, mint az áldozatra szánt kecskét. Két dal között viccelődött a közönséggel. Az aréna bal oldalán ülőkre mutatva azt mondta nagy komolyan: „Ti… vagytok az… Élet!” Majd a másik oldalra mutatott: „Ti pedig… a Halál!” Várakozásteljes csönd után jött a poén: „Én középen a kerítésen lovagolok… és szúrja a tökömet!” Jim Morrisonnak ez volt az elképzelése a humorról 1969 elején. A koncertet a „When the Music's Over” zárta a maga ijesztő esedezésével a megszabadulásért és a megváltásért. A sárga fénykörben éneklő Jim (a zenekar mögötte kékben úszott) beillesztette a dalba a „Stop the Car” című verset, amely egy mozgó járműből való kiugrást ír le: vagy fantáziát vagy emléket. Mindig a kínlódó „üvöltéssel ért véget: „Nincs mód… kivárnom minden… évszázadnyi léptét!”, és a zenekar ez után tért vissza az éppen játszott számhoz. A Doors ugyan vitathatatlanul Los Angelesből származott, de mégis szinte New York-i zenekarnak számítottak a három évvel korábbi, ondine-beli fellépéseik óta. Jim Morrison ezen az estén az összes létező érzelemregisztert megszólaltatta, amivel sikerült a Doors médiabeli képét bebetonozni, miszerint a zenekar egyike a világ legnagyobb rockzenekarainak. Éjjel, a buli után Jim Morrison szánalmasan didergett kabátja nélkül egy kínai vendéglőben az északi városrészben. Vacogó fogakkal döntött be egy tucatnyi sört. Los ANGELESBEN Jim megint szabadulni akart a Doorstól. A barátnője szörnyen gyűlölte a Doorst, és folyton piszkálta miatta. Jim-nek elmagyarázta az ügyvédje, hogy most rögtön nem léphet ki a zenekarból, mert még három albumra vállalt kötelezettséget szerződésben, de kellett is neki a pénz a barátnőjére, a piára és egyre inkább a kokainra is; és pénzbe kerültek a haverokkal Palm Springsben eltöltött hétvégék is. De Jim eltökélte, hogy a másik háromtól – amennyire csak lehetséges – különválik. Jim ragaszkodott hozzá, hogy a dalok szerzői joga innentől azt illesse, aki a dalt írta, így majd nem lehet Jimet meggyanúsítani azzal, hogy ő írta volna Robby gyatra dalszövegeit, mint például a „Wishful Sinful”-t meg a „Tell All the People”-t. Ez azt is jelentette, hogy Jim potenciálisan nyereséges dalkiadási üzlete különválik a zenekartól. Hogy ezt az ügyet ennyire kellett szorgalmazni, azt mutatja, hogy a Doors 1965-ben kötött megállapodása (a mindenkit egyenlően megillető vétójogról és az egyenlően eloszló jövedelemről) még nagyon is érvényben volt. Jim egy végrendeletet is aláírt 1969. február 12-én az ügyvédje Beverly Hills-i irodájában. Ekkor már jelentős vagyont mondhatott a

magáénak, pletykák szerint befektetései is voltak kaliforniai földekben és olajkutakban. Az okirat, melyet Max Fink készített, és amely Paul Ferrarát nevezte meg tanúként, azt tartalmazta, hogy Jim Los Angeles megye lakosa, nőtlen és gyermektelen, és teljes vagyonát Pamre hagyja – „a Los Angeles megyei Pamela S. Coursonra”. Ha Pamela esetleg nem élné túl három hónappal Jimet, akkor Jim vagyonát egyenlő arányban kétfelé osztva Jim öccse, Andrew Morrison és húga, Anne R. Morrison kapják. James D. Morrison egyoldalas végrendelete végrehajtóinak Pamela Coursont és Max Finket jelölte meg. A MÁSIK HÁROM TAG és a zenekari stáb – mint rendesen – most sem voltak teljesen tudatában Jim nyilvánvaló rossz érzéseinek és elégedetlenségének, a lelkiállapotáról pedig még annyit sem sejtettek. A zenekar irodájában nagy volt a pezsgés: a következő Doors-turnét szervezték, az eddigi legnagyobb szabásút és leginkább ambiciózusát, aminek a tervek szerint 1969. március elsején kellett kezdődnie Miamiban, és a fellépések két hónapon keresztül kellett hogy kövessék egymást tizenhét városban. Vince Treanor megépített egy masszív, korszerű hangrendszert, amelyet kamionnal tudtak szállítani egyik helyről a másikra, így aztán nem függtek a helyi sportcsarnokok primitív hangosítóberendezéseitől. A Doors volt az első zenekar, amely elég jelentős volt ahhoz, hogy úttörő módon egy sportcsarnokos turnéra indulhatott, ahol mindegyik időpontban és helyen elkelt tízezer jegy a koncertjükre – de volt, ahol húszezer is. A kisebb, fiatalabb zenekarok, mint a Fleetwood Mac, az Allman Brothers és a Santana, még mindig tánctermekben játszottak, de a Doorsra és Jimi Hendrixre már tömegek jöttek be: itt a jegyekből a művészeknek jutó bevétel is számottevő volt – már ha a menedzsereknek sikerült kipasszírozniuk a zenekar jussát a rendszerint szélhámos helyi szervezőkből. Ez lett volna a Doors első „igazi” turnéja, amelyen elválik, hogy képes-e Jim Morrison többre is, mint hogy csak a hétvégeken dolgozzon. Kihasználva a turnét, az Elektra 1969 februárjában lóhalálában kiadta Robby számát, a „Wishful Sinful”t: ez lett a megjelenésre váró album második kislemeze. (A „Touch Me”nek sikerült fölkerülnie az első tíz közé 1968 végére.) Jim Morrison, amikor bement az emeleti irodába a külön asztalához, hogy elolvassa a postáját, és telefonokat intézzen, tárgyilagos érdeklődéssel figyelte a nagy Doors-turné lázas előkészületeit. Ha tudta is, mi fog bekövetkezni hamarosan, azt nem árulta el senkinek. A turné első, floridai állomása után a zenekar pár napos szabadságot akart kivenni: egy kis Karib-tengeri nyaralásra készültek. Jim, Robby és John lefoglaltak egy-egy házat Jamaica északi partján, hogy a barátnőikkel lazítsanak egyet a hosszú, északkeleti és középnyugati koncertkörút előtt. 1969. február 25-én a Doors a felvételein dolgozott a Sunset Sound stúdióban. Jim a „When I Was Back in Seminary School”-t két változatban is felénekelte. Fenyegető, sztentori hanghordozással adta elő a déli

gospelrádiókból ismert dallamot. Felénekelte még a „Build Me a Woman” című bluest, amely úgy is ismert, mint „The Devil is a Woman”, és Robert Johnson „Me and the Devil” című dalából származik. Éppen akkor jelent meg Robert Johnson kiadatlan felvételeiből egy új kalózlemez, és Jim azonnal átdolgozta a „Love in Vain”-t, amit a Rolling Stones hamarosan le is nyúlt. Jim fölvette még a zenekar kíséretével a „Whisky, Mystics and Men” című, rövid dalocskát is. Aznap este a Doors és a kíséretük egy helyi mexikói étterembe ment, a Blue Boarba, ahol egy különteremben alaposan bevacsoráztak, utána pedig sört és tequilát iszogattak. Emelkedett hangulatban mentek vissza a stúdióba egy kis örömzenére. Jim elénekelte Elvis dalát, a „Love Me Tender „-t, utána pedig a zenekar szabadon rögtönzött egy kis rhythm and bluest, és Jim is improvizált valamit rá a rock and roll haláláról. Azt ismételgette, hogy „a rock halott”, meg azt, hogy: „Ide figyelj! Egy szót se többet a forradalomról!”, mintegy megátkozva a rock mozgalmát, úgy tekintve rá, mint aminek egyértelműen vége van. „Hagyjuk a forradalmat, hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla. Inkább beszélek a rock haláláról. A rock halála, az én halálom… És a rock halott… Halottak vagyunk! Bizony. A rock halott!” Beleszőtt egy emlékfoszlányt is. Egyszer csak kisgyerekké változott, aki meghallja, amint az anyja panaszkodik róla az apjának. „Mamának nem tetszett, ahogy viselkedtem. Apa azt mondja: »Meg kell verni, szívem.« És nekem ez nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj…” Ez a negyvenöt perces „Rock is Dead” rhythm and blues jam Morrison kiábrándult, őszinte búcsúja az őt halhatatlanná tevő rockmozgalomtól. Tükrözi mindazt az általános hangulatváltozást, ami az 1969-es évben bekövetkezett az ifjúsági mozgalmakban. A hippik Haight-Ashburyje lezüllött: koldusok, kiégett egzisztenciák es hazulról elszökött srácok nyomornegyede lett. A slágerlistán a zúzós Led Zeppelin araszolt fölfelé. Ken Kesey nyilvánosan megtagadta az LSD-t. A Nixon-kormány felpörgette a vietnami háborút, és szédületes sebességgel rohant a vesztébe. A Doors elveszítette kapcsolatát az avantgárddal, és ugyanazok az írók, akik az előző évben még hozsannáztak róluk, most utálkoztak. Az egyetemistákat és bohém értelmiségieket, akik értették és értékelték a rockszínház hosszú csendjeit és művi gesztusait, Jim Morrison eredeti közönségét most felváltották a bamba és idétlen középiskolások, akik csordaként viselkedtek, vihogtak a „The End”-en, és felkiabáltak előadás közben Jimnek: „Hé, meg akarsz baszni?” Ez több volt a soknál. Jim számára a rock már tényleg halott volt. Jim később ezt mesélte: „Kellett még egy dal a lemezre. Kotorásztunk az emlékeink közt, gondolkoztunk: milyen dal legyen? Sorra szedtük elő ezeket a régi zenéket a stúdióban. Bluesokat, rockklasszikusokat. Aztán egyszerűen csak elkezdtünk játszani, és végigmentünk a rockzene egész történelmén: a blueson, a rock and rollon, a latin jazzen, a szörfzenén, mindenen. Azt a címet adtam neki,

hogy »Rock is Dead«. Szerintem soha senki nem fogja hallani.” A „Rock is Dead” jam-sessiont hivatalosan majdnem harminc évig nem adták ki, de több kalózkiadása is volt, és a Doors-rajongók így megismerhették. Az erről az alkalomról készült szalagon szerepel még a Doors előadásában Elvis „Mystery Train” című dala is, amely hamarosan fő száma lett a Doors-koncerteknek, mikor Jim Morrison nyomására a zenekar hagyományosabb, emberközelibb művészi vizekre evezett. TÖMEGES HALLUCINÁCIÓ MIAMIBAN 1969 februárjának utolsó hetét Jim Morrison San Franciscóban töltötte, ahol Michael McClure-ral megnézte a Living Theater néhány korszakos produkcióját. Ha Jim Morrison valamiféle transzcendens módszert keresett, hogy hogyan emelje ki a zenekarát és a saját, közismert személyiségét a rock szürkeségéből, unalomba és ismétlődésekbe fulladó világából egy magasabb, művészileg hitelesebb szintre, akkor bizonyára azt érezte, hogy a veszélyesen avantgárd Living Theater utat nyit a jövőbe. Amennyiben elfogadjuk, hogy Friedrich Nietzsche ölte meg Jim Morrisont, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Living Theater viszont megölte a Doorst. 1969 februárjában a Living Theater az ellenkultúra Gerilla Theater nevű happeningjén vett részt. Ezek a nomád színészek élő megtestesülései voltak annak az álláspontnak, hogy a drámai katarzis a színészeké, és nem a közönségé. Az off-Broadway társulatot 1952-ben alapította New Yorkban Julian Beck és Judith Malina, és változó sikerrel mutattak be beatszíndarabokat (közülük a legnevezetesebb Jack Gelber 1959-es, herointémájú drámája volt, a The Connection – A kapcsolat), végül azonban az adóhatóság kiüldözte őket Amerikából 1963-ban. A társulat hontalan, törzsi szerveződésű közösséggé változott: Európát járták, és ahol letáboroztak, mindenhol előadták ellentmondásos, anarchikus produkcióikat, míg a helyi rendőrség észbe nem kapott, és el nem zavarta őket. Mire 1969-ben Kaliforniába érkeztek, már megelőzte őket a hírük: meztelenkedés, obszcenitás, anarchia, mindenfajta tekintély megkérdőjelezése és erőszak jellemezte az előadásokat. Háromórás darabjaik, a Frankenstein, az Antigone és a Paradise Now mindent megkérdőjeleztek, ami a nyugati civilizációban adottnak vehető: a határokat, az erkölcsöket, a törvényeket, a viselkedési normákat és a kapott tudást. Mindezt harsányan és provokatív módon tették, félmeztelen színészekkel, akik a közönség sorai közt járkáltak, azt kántálva, hogy: „nem utazhatok útlevél nélkül” vagy „nem szívhatok marihuánát”, de olyan egyhangú, monoton hangon, amitől mindenki vagy ideges lett, vagy unott. Michael McClure a társulatot „az anarchista szellem szárnyaló sas-angyalai”-nak nevezte. A trupp gyakran vendégeskedett testületileg Keith Richardsnál és Anita

Pallenbergnél Londonban és Olaszországban is. Jim Morrison imádta a Living Theatert. Ezek olyan csavargó színészek voltak, akik mindig egy lépéssel a kábítószervadász zsaruk és az erkölcsrendészet előtt jártak, országról országra, és a tökéletes művészi szabadság észveszejtő káoszát terjesztették mindenütt. Az érzékek visszakövetelésének és hatvanas évekbeli kultuszának jelképes figurái voltak. Ha Jim Morrison azt gondolta: a rock halott, akkor akár azt is gondolhatta, hogy a Living Theaterért viszont érdemes élni. Amikor megtudta, hogy a társulat Los Angelesbe érkezik, a Doorsirodán keresztül beszereztetett hat jegyet mind a négy estére a USC Bovard Auditóriumába. Jim Morrison ott volt mindegyik előadáson. San Franciscóban Michael McClure-éknál lakott. Babe Hill egy közeli motelban szállt meg. Jim jó passzban volt, reggelinél még énekelt is McClure gyerekeinek. Morrison és McClure, a két költő nagyon közeli kapcsolatba került egymással. Elképzelhető, hogy ez az az időszak, amire a „The Soft Parade”-be került sorok utalnak a szomszédról, akit szeretni kell, míg a felesége haza nem jön. Jim és McClure (McClure beszámolója szerint mindketten vaddisznórészegen) elmentek a San Franciscó-i Civic Auditóriumba, a Living Theater Paradise Now előadására. Amikor besétáltak, a társulat már ágyékkötőben és alsóneműben flangált, az elnyomásról és a társadalmi kontrollról fecsegtek – a helyet valami kaotikus ön-feledtség lengte be. Az ajtóban Big Rufus, a társulat egyetlen fekete tagja állt. Jim meglátta, és azonnal torkaszakadtából ordítani kezdett: „NIGGER!” McClure megdöbbent, hogy hogy Jim rasszizmusa ennyire nyilvánvaló és ilyen agresszív. Úgyhogy McClure is elordította magát, hogy „NIGGER!”, s ezzel kihúzta a helyzet méregfogát, mert ő meg Rufus barátok voltak. Jim teljesen bekattant, habzott a szája, a szeme vérben forgott, és egyfolytában ordítozott, hogy „NIGGER!”. McClure megpróbálta valahogy kézben tartani a helyzetet, és rögtönözni kezdett valami ilyesmit: „JULIAN BECK NIGGER! JUDITH MALINA IS NIGGER!” Közben felbolydult a közönség, és tiltakozó szavak hallatszottak. A gyengébb idegzetűek közül páran kimenekültek. Végül a társulat tagjai felterelték a színpadra Jimet és McClure-t, ahol részt vettek a játékban és mindenféle szerepgyakorlatban a közönséggel. Jim köpcös volt, szakállas, senki nem ismerte föl. De nagyon beleélte magát: váratlanul lekapta magáról a drága marokkói bőrkabátot, s behajította a közönség soraiba, mintha valamelyik koncertjén volna. Jim rettenetesen jól szórakozott: a nyugati világ legvadabb előadásában szerepelt, ami a Florida State University valamikori színházművészet szakos hallgatójának bizonnyal maga lehetett a megvalósult álom. Michael McClure: „A következő nap beteg voltam, másnapos, és próbáltam tisztulni, féltem és vacogtam. Az élmény ijesztő volt és megtisztulást hozó, csakhogy erőszakkal indult. Jim arra à területre ért már, ahol az üvöltés az erőszakhoz kapcsolódott, végig kellett csinálnia, és úgy megtisztulni.”

Lehet, hogy Michael McClure már ki volt merülve, de Jim Morrison még csak akkor kezdett beindulni. Elment a Living Theater mind a négy Los Angeles-i előadására. Lármásan beszállt a műsorba, részt vett mindegyikben, de már körültekintőbben és visszafogottabban, mint San Franciscóban. Bozontos szakálla és hosszú haja miatt inkognitóban tudott maradni, úgy nézett ki, mint egy benarkózott, intelligens motoros, és egyáltalán nem úgy, mint a rock-ideál, akit örökre maga mögött hagyott. 1969 FEBRUÁRJÁNAK végén indult a Doors-turné. Jim Morrison és Pamela Courson azt tervezték, hogy együtt repülnek Miamiba. A turné kezdő bulija után (abban az államban, ahol Jim született) a szerelmespár Jamaicába készült, ahol Jim már kibérelt egy házat. Mindenki tudta, hogy a világon a legjobb minőségű fű Jamaicában terem, és ott aztán senki se hallott még a Doorsról. Csakhogy február utolsó napján csomagolás közben Jim és Pam szörnyen összevesztek. Állítólag Pam megmondta Jimnek, hogy terhes, mástól, valószínűleg Christopher Jonestól, és Jim ettől borult ki. Mások szerint a veszekedés Jim homoszexuális kapcsolatai miatt tört ki, és Pamela azzal fenyegetőzött, hogy felfedi ezeket. Bármi volt is a valódi ok, Jim Morrison dühöngött, és ki volt akadva rettenetesen. A repülőtér felé a limuzinban a veszekedés majdnem verekedéssé fajult, és Jim azt mondta Pamnek, hogy menjen haza. Nem utazhat vele. Jim elmegy Miamiba, aztán Jamaicába, de egyedül. Jim Morrison dühöngött, és ezért valakinek – a zenekarnak -fizetnie kellett. PÁR HÉTTEL KORÁBBAN a University of Miami diákjaitól megkérdezték egy felmérésben, hogy melyik a kedvenc zenekaruk, mert azt az e gyüttest akarta meghívni az iskola egy koncertre a tavaszi szünet előtt. A diákok a Doorst választották, és a zenekart meghívták Mia-mi Beachre a Convention Hallba. A zenekar menedzserstábja mégis leginkább a miami helyi szervezők kedvezőbb ajánlatát fogadta el, ami huszonötezer dollárról szólt, s ezeknek a szervezőknek különben is nagyobb gyakorlatuk volt a rockbulik rendezésében. A Doors gondjai Miamival még az előtt elkezdődtek, hogy kitették volna a lábukat Los Angelesből. A helyi szervezők, a miami táncterem, a Thee Image tulajdonosai nem éppen a szavahihetőségükről voltak híresek. Bill Siddonsnak más kaliforniai zenekarok már leadták a drótot, hogy a Thee Image jól átverte őket: több jegyet adtak el, mint ahány férőhely volt, ugyanakkor a valósnál jóval kisebb jegybevételt vallottak be. Szombaton, március i-jén a Doors és a felszerelés Jim nélkül repült Miamiba. Ο lekéste a járatot. Bill Siddons a Los Angeles-i reptéren várt, míg Jim előkerült (és hazazavarta Pamelát). Siddons: „Találtunk egy járatot, ami New Orleansen keresztül ment, ahol is ittunk pár pohárral a reptéren. Mire Miamiba értünk, észrevettem, hogy Jim arcvonásai kissé megereszkedtek, én ugyanis csak ebből tudtam megítélni részegségének a fokát. Úgyhogy a fellépésre tartva már tudtam, hogy

nagyon be van rúgva.” A miami szervezők az előző géphez mentek ki, és a Doors vadonatúj turnéfelszerelését bepakolták a saját kamionjukba. Amikor Siddons órákkal később odaért a pocsolyarészeg Jimmel, a Doors ottani közönségszervezője azt mondta, hogy a helyi szervezők kiszedették a széksorokat az úgynevezett Dinner Key Auditóriumból (ami valójában egy rettenetesen koszos és nyirkos, öreg hidroplánhangár volt), és jegyek ezreivel többet adtak el. Amikor aztán Siddons, háta mögött a fekete testőreikkel fenyegetőzni kezdett, hogy a Doors nem fog játszani, azt kapta az arcába a helyi szervező Ken Colliertől és annak fekete öves karatés testvérétől, akit egy csapat gengszterkülsejű alak kísért, hogy a Doors soha többé nem látja az új motyóját, ha fel nem lépnek aznap este, úgy, ahogy a szerződésben megállapodtak. Siddons később elmondta egy interjúban, hogy a karatés testvér személy szerint rajta akarta leverni, ha a Doors nem játszik. Egy szót se szólt senki, amikor Jim betántorgott az öltözőbe. Nagy volt a szakálla, tiszta feketébe öltözött, a nyakán egy ezüstkereszt, a fején pedig, jól a szemébe húzva, egy ezüst halálfejjel díszített, széles karimájú, fekete bőrkalap. Pont olyan elrettentőén nézett ki, ahogy egy rocksztár ki tudott nézni 1969-ben. Jim otthon volt, évek óta először, ismét Floridában. Nagyjából annyira volt részeg, amennyire ez csak lehetséges, ugyanakkor még talán képes volt rá, hogy valami rockbuliszerűt kipréseljen magából. Mielőtt színre lépett volna, Jim megnézte magának a közönséget: srácok ezrei, főleg tinédzserek zsúfolódtak a rossz szagú, öreg hodály egyik végében álló, rozoga színpad előtt. Jimnek (nem valami taktikusan) elmondták a koncerttel kapcsolatos zűröket: a veszekedést, a zsarolást, a szervezők szarkavarását, a fenyegetéseket. A zenekar ügynöke azt mondta, ennél ócskább helyszínt még nem látott. Vince Treanor figyelmeztette a zenekart, hogy a színpadot trehányul építették meg, és bármikor összeomolhat. A kezdésre Jim már jól felbosszantotta magát, és a szesz is dolgozott benne. Fel volt készülve rá, hogy pályafutását itt tegye tönkre, abban az államban, ahonnan a családja származott. „Yeah! O. K.! Rögtön. Mindjárt! Figyeljetek! Hagyjuk a forradalmat, hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla… csak érezzük jól magunkat.” Meghívta az egész közönséget, hogy jöjjenek el Los Angelesbe azon a nyáron, és mászkáljanak mezítláb a tengerparti homokban. Majd nekilátott a bemelegítésnek: „Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok? Kész vagytok?” A Doors a lüktető „Back Door Man”-nel kezdett. Robby Krieger: „Jim éneklés helyett nekiállt szavalni a »Rock Is Dead«et. Be volt baszva. A Doors-bulik közönsége nem a rock and rollért jött, hanem valami extrém show-műsort akart látni, és Jim ezt utálta. A

dühét a közönségen töltötte ki.” Jim: „BASSZA MEG! HANGOSABBAN! GYERÜNK, HANGOSABBAN JÁTSSZATOK! YEAH, BABY! HANGOSABBAN!” Túljutottak az első két versszakon, és Robby szólója következett. Valaki foszforeszkáló narancssárga festéket dobott a színpadra egy zacskóban, ami kidurranva beterítette Jimet és Robbyt. Jim: „Yeah! Hé! Jól van. Szopj le, baby, szopjál le… mmm… Nagyon… mélyre szívd. De lágyan, szivi. Lágyan, lágyan, lágyan, lágyan, lágyan. Jó mélyen! Gyerünk, lágyabban! Mmmm!” Elkezdte heccelni a közönséget: „Hé, figyeljetek rám! Magányos vagyok. Egy kis emberi melegségre vágyom. Gyerünk! Gyerünk! Nem kíváncsi valaki a seggemre?” Miközben Jim a színpadra invitálta a közönséget, hogy adjanak neki egy kis szeretetet, a zenekar átváltott a „Five to One”-ra. Jimnek két versszakot sikerült elénekelnie belőle, aztán Robby eljátszott egy zaklatott gitárszólót. Jim egyre dühösebb hangon ócsárolta a nézőket: „Kibaszott idióták csürhéje, az vagytok! Rabszolgák csürhéje! Mit gondoltatok, meddig mehet ez így? Meddig hagyjátok magatokat? Meddig hagyjátok, hogy ide-oda lökdössenek? Meddig? Talán élvezitek, hogy folyton beleverik a szarba az orrotokat? GYERÜNK MÁR!” Jim szünetet tartott, miközben John ütötte tovább a ritmust. A közönség hangos, heves tiltakozásban tört ki. „Talán élvezitek, hogy taszigálnak benneteket? Ugye, az a jó? Azt szeretitek! Rabszolgacsürhe! Rabszolgacsürhe!” Itt visszatért a dalhoz: „A tánctermi napoknak vége…”, majd: „Hé, hagyjuk forradalmat, hagyjuk a tüntetést. Ne is beszéljünk róla. Csak arról beszéljünk, hogy menjünk ki az utcára. Csak arról, hogy érezzük jól magunkat. A táncról. Hogy szeresd, aki melletted áll – de úgy, hogy fájjon! A szerelemről van szó. A szerelemről beszélek. A szerelemről beszélek. A szerelemről. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Szerelem. Fogd meg… a kibaszott barátodat, és szeresd! Gyerünk! Yeah!” Ekkor már a közönség egyetlen hatalmas vonagló, hullámzó hústömeggé változott. A zenekar elkezdte a „Touch Me”-t, de Jimnek nem volt hozzá kedve. Kibújt a bőrdzsekijéből, és a tömegbe hajította. Elcserélte a fejfedőjét egy rendőrrel, majd mindkettőt a közönségnek dobta oda. A zenekar közben többször megkísérelte elkezdeni a „Touch Me”-t. „Hé, várjatok egy kicsit! Várjatok! Várjatok már! Ez így szar. Elbasztátok! Túl gyors. Várjatok már!” A zenekar csak játszott, de Jimet nem lehetett megingatni: „Nem, várjatok még! Nem kell ez a szar! Kiszállok, a francba!” Ray abbahagyta a játékot, aztán elkezdte megint, majd újra abbahagyta, amikor Jim nem akart énekelni. Belekezdtek a „Love Me Two Times”-ba: ezt Jim dögletes monotonitással, de végigénekelte. Térdre rogyott Robby előtt, és úgy tett, mintha leszopná a gitárt a tüzes szóló

közben. Átváltottak a „When the Music's Over”-re, és Jim úgy énekelt benne, mintha a víz alól jönne a hangja: annyira rosszul artikulált, hogy felismerhetetlen volt a szöveg. Aztán a Living Theaterről kezdett rögtönözni: „Hé! Figyeljetek! Régebben azt gondoltam, ez az egész csak egy kurva nagy vicc. Hogy valami röhejes dolog. De most, az elmúlt napokban láttam pár embert, akik igazából csináltak valamit. Igazán csinálnak valamit, és erre az utazásra én is velük akarok menni. Meg akarom változtatni a világot. Yeah! Megváltoztatni! Gyerünk! Először is elfoglaljuk az iskolákat! (Lelkes taps.) Aztán…” Jim félbeszakította a mondókáját, hogy egy verekedést leállítson a színpad előtt. Utána már egy új ének-riffet kezdett, az „Away in Indiá”t, s a zenekar egy bluest kezdett játszani. Aztán vagy öt percig az elöl álló srácokkal beszélgetett. Kért egy cigit, mire több tucat röpült a színpadra. Elárulta a tömegnek, hogy Floridából származik ő is. „Tudjátok, itt születtem, ebben az államban. Tudtátok? (Taps.) Igen, itt születtem Melbourne-ben, Floridában 1943-ban.” Ebben a stílusban folytatta, nyomatékosan ismételte, hogy hagyjuk a forradalmat és a tüntetést. A gatyájához nyúlt, bosszantotta a tömeget. Valaki bekiabálta: „Vedd le!” Provokatív bekiabálások, káromkodások hallatszottak, Jim még hevesebb anarchista jelszavakat intézett a tömeghez. Végül lezárta a „When the Music's Over”-t. Utána felordított: „ÉBREDJ!”, és elszavalt a „Lizard”-ből egy versszakot – ez vezetett a „Light My Fire”-hez. A dal szólórésze alatt Jim barátja, Lewis Beech Marvin, a topangai szupermarket-örökös odaadott Jimnek egy élő bárányt. Marvinnak az volt a terve, hogy elkíséri a Doorst a turné állomásaira a báránynyal, amit az általa támogatott szélsőséges vegetáriánus pacifizmus jelképének tekintett. Jim magához szorította a bárányt. Ötezer vaku villant. Később visszaemlékezett: meglepte, hogy a bárány nem félt, és hogy milyen szelíd volt. Még a szívdobogását is érezte. „Megbasznám”, mondta a közönségnek, „de kiskorú”. Mindenki nevetett. (A zenekar koncertlemezére később rátették Jim és a bárány közös képét.) A „Light My Fire” befejezése közben Jim markolászni kezdte az ágyékát, és arra biztatta a tömeget, hogy jöjjenek föl a színpadra. „Igen! Igen! Most már igazán történhetne valami!”, ordította el ötször egymás után. „Gyerünk, mozduljatok, bulizunk egyet közösen! Mire vártok?! Nincsenek korlátok. Nincsenek törvények. Gyerünk, gyerünk! Gyertek ide!” Egy páran felugrottak a színpadra. Valaki pezsgőt locsolt Jim fejére. Egy vetkőzős jelenet vette kezdetét. A mikrofontól elfordulva

megkérdezte a közel állókat, hogy akarják-e látni a farkát, és elkezdte kicsatolni az övét. Mindenki láthatta, hogy boxeralsóban van, ami meglepte a zenekartagokat, mert úgy tudták, hogy szintre soha nem hord alsónadrágot. „Vince! Vince!”, ordított oda Ray Manzarek Vince Treanornak. „Ne hagyd!” Treanor berohant, és gyorsan elkapta Jim bőrgatyáját az övbújtatóknál fogva, nehogy le tudja tolni. Jim sajátos fátyoltáncba fogott: kilógó ingével hol eltakarta, hol fölfedte az ágyékát. A jelenetet fényképezőgépek ezrei rögzítették. Ken Collier, a szervező felrontott a színpadra, és odaszólt Jimnek, de Jim félrelökte, és azt üvöltötte: „Addig maradunk, amíg mindenki bulizni akar!” Jim magához nyúlt – Collier azt mondta, hogy egyenesen benyúlt a nadrágjába, és megsimogatta a farkát –, s éppen levenni készült a nadrágját, amikor Collier bátyja megpróbálta elvenni a mikrofont. Jim lelökte a színpadról. Erre az egyik helyi karatés megfogta Jimet, és a hátán át bedobta a közönség soraiba, ahol a nézők elkapták. Jim így a talpára érkezett, s rögtön egy vad, pogány kígyótáncba vitte a nézőket, körben a barlangszerű hodályban. (Siddons: „Úgy nézett ki a közönség, mint egy óriási örvény, a közepén Jimmel.”) Végül maga a színpad is megdőlt és összeomlott. John és Robby abbahagyták a játékot, és az öltöző felé menekültek. Ahogy John leugrott az összeroskadó színpadról, a fénykeverőre zuhant, ami vad szikraesővel kettétörött alatta. Ray (egy rádióriportban, huszonöt évvel később): „Aznap maga Dionüszosz idézte meg a kígyókat. A színpad rogyadozott. Én adtam az orgiához a zenét: sikoltó, karcos akkordokat. Az egyik énem azt súgta: »Nagy bajba kerültünk.« Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Jim nem tette meg (nem mutatta meg a farkát). Ami Miamiban történt, az tömeges hallucináció volt.” Miután Jim hátáról letépték az inget, kibontakozott a bacchanália forgatagából. Követte őt egy helybéli fotós, Jeff Simon, aki pár perccel ezután le is kapta egy erkélyen a ködös tekintetű, meztelen felsőtestű Jim Morrisont, amint mámoros elégedettséggel szemléli az általa levezényelt kaotikus tömegjelenet utórezgéseit. A Miamiban tartott koncertnek – valamint a Doorsnak, abban az értelemben, ahogy a zenekart eredetileg elképzelték – ekkor vége lett. AZ FBI-DOSSZIÉ Nem sok szót vesztegettek az öltözőben a miami koncertre. Végtére ez is csak egy újabb elbaszott Doors-buli volt. Még viccelődtek is a miami rendőrökkel, akik a színpad mögött teljesítettek szolgálatot. Jim kijózanodott, és a Living Theaterről beszélt, meg arról, hogy szeretné, ha a zenekar más irányba menne tovább. Amikor a csarnok kiürült, egy

csomó eldobált ruhát, alsóneműt és cipőt söpörtek össze középen: másfél méter magas volt a kupac. A Doors roadjai összegyűjtötték az erősítőket, hogy a következő színhelyre, a floridai Jacksonville-be szállítsák, ahol március 9-én kellett fellépniük. Március 2-án a zenekar elutazott Miamiból a Karib-tengeri nyaralásra. Robby és John a barátnőikkel, valamint Jim a jamaicai Montego Baybe repültek. Ott már várták őket, és a bérelt házaikba fuvarozták a társaságot: Robbyt és Johnt egy házba Ocho Rios közelében, Jimet pedig egy villába a város fölötti hegyekben, amelynek a tulajdonosa egy nyugalmazott brit vezérőrnagy volt. Jim rögtön megutálta Jamaicát, és a jegyzetfüzeteibe igencsak elborult dolgokat írogatott. Sosem érezte magát jól feketék között, és Jamaica 1969-ben nagyon hasonlított egy nyugat-afrikai országra: a helybéliek bőrszíne annyira sötét volt, amilyet Jim még soha nem is látott. Pamelától eltávolodott, és sehogy sem találta a helyét a nagy, gyarmati udvarházban: egyedül szöszmötölt ott, és csak a szótlan jamaicai kiszolgáló személyzet jelentette a társaságát. A telefon süket volt. Az inas egy kukoricacső nagyságú spanglit sodort neki. Pár slukk után Jimet hatalmába kerítette a rettegés és a paranoia. Jamaicai noteszában azt írta: „Itt kell hagynom ezt a szigetet, amely azért küzd, hogy megszülessen a feketeségből.” Pár napot eltöltött a „beteg türkiz” medencénél, és elnézte, hogy nagy testű pulykakeselyűk köröztek a magasban, napbarnította teste fölött, mintha már dög volna. Honvágy gyötörte, félt, és magányos volt és egy új költeményen dolgozott, melynek az „An American Prayer” (Amerikai fohász) címet adta, s amely egy hosszú, elégikus vers a hazájához annak minden csodájáról és betegségéről. „Amerika, hideg, fehér neonkebleden lógok… Vágyom haza/ száműzött fiad/ az Eszmélés földjén… Hagyj egy órát a varázslatra!” Legvégül Jim bepánikolt, és elmenekült a vezérőrnagy házából. Késő éjszaka, részegen toppant be Johnhoz és Robbyhoz, majd a nyakukra kezdett járni, ami Johnnak nagyon nem tetszett. Jim ugyanis azonnal átlátta, hogy a csajok szörnyen unatkoznak, így fogta Júliát és Lynne-t, és magával vitte őket piálni a turistahotelek bárjaiba. Miamiban most már állt a bál. A Miami Herald című újság fiatal munkatársa, Larry Mahoney korábban az FSU-ra járt, éppen akkor, amikor Jim is; lehet, hogy onnan ismerte. A miami koncert után két nappal Mahoney gyújtó hangú írásokat jelentetett meg a Doors fellépéséről. Az egyik cikkben utalt rá, hogy Jim Morrison a Dinner Key Auditóriumban közszeméremsértést követett el. A március 3-ai cikkben a „Felsült a rockzenekar – nem robbant ki zavargás” címűben Mahoney arról számolt be, hogy Jim több törvényt is megsértett: vétkes obszcén viselkedésben, szeméremsértésben és izgatás bűnében. „A majdnem húszezres közönségből sok fiatal panaszolta, hogy a szakállas énekes magamutogatását undorítónak találta. A közönség soraiban több száz kiskorú, kísérő nélküli középiskolás lány is volt… Morrison a közönség

szeme láttára maszturbált, obszcenitásokat ordítozott, és ki is takarta magát. Erőszakosan viselkedett: a Thee Image munkatársai közül többet is megütött, egyiküket pedig ledobta a színpadról, mielőtt őt is a tömegbe lökték volna.” Vince Treanor olvasta ezt a cikket, mielőtt elutazott volna Miamiból, és telefonon riadóztatta Bill Siddonst. Ők mindketten tudták, hogy Jim nem mutatta meg méretes nemi szervét, hiszen egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. Larry Mahoney ezután sajtóhadjáratot indított a Doors ellen: a miami koncertet perverz, „orgazmus-rítus”-nak titulálta. Felhívta telefonon a miami rendőrfőnököt, és kellemetlenkedő riporterstílusban kérdéseket tett föl neki. A kerületi államügyészt is felhívta. Tudtak-e róla, hogy egy rocksztár mutogatta magát Miami kellős közepén? A rendőrök azzal próbáltak védekezni, hogy a jegy nélkül kint rekedt két és fél ezer rajongóval voltak elfoglalva, azért nem tudták a koncert sztárját letartóztatni. Jim Morrison FBI-dossziéjában szerepel egy jelentés erről a koncertről. Az informátor, akinek a nevét kihúzták, Mahoney beszámolójára hivatkozva azt állítja, hogy Jim megmutatta a nemi szervét: „[az informátor] javasolja a nyomozás lefolytatását, és a vétségek alapján az elfogatóparancs kiadását. A Florida Állam Államügyészi Hivatalával való egyeztetés után eldönthető, hogy Morrison vádolható-e bűntettel.” Március 5-én Mahoney beszámolt róla, hogy a miami rendőrség elfogatóparancsot adott ki Jim ellen közszeméremsértés és erkölcstelen, obszcén viselkedés miatt. Ez a cikk már nem fogalmaz egyértelműen. „A beszámolók szerint a magát az »Orgazmus-rock Királyá«-nak nevező énekes a szabad szájú előadás közben lehúzta a sliccét, és maszturbálást szimulált.” Az egyik helyettes államügyésznek állítólag küldönc hozott egy vallomást, amely azt állította, hogy Jim elővette a péniszét. Florida állam azonnali vádemelést fontolgatott. De mindez csak kavarás volt. A koncerten sok profi fotós fényképezett aznap este, és amatőr képek ezrei is készültek. Talán az a kép ábrázol olyasmit, ami leginkább „közszeméremsértés”-nek nevezhető, amelyen Jim egyik keze a nadrágjában van, a másikkal pedig épp oda akar nyúlni. Azonban Jim Morrison mégis nagy bajban volt, sokkal nagyobb bajban, mint azt bárki gondolta volna. Az FBI-nál és a bosszúálló Nixonkormányzatban is meg voltak arról győződve, hogy Jim korábban megfenyegette a híresen paranoiás Nixont. Az FBI hírhedt COINTELPRO hadművelete épp akkoriban lépett fel a kormány bírálóival és vélt ellenségeivel szemben, néha erőszakos módszerektől sem riadva vissza. John Lennont is zaklatták, aki dühödt megjegyzésekkel illette Nixon politikáját. A Jim Morrisont gonosztevőnek beállító vádak, majd az ezt követő rendőri fenyegetések, egybevetve a cenzúrázott FBIdossziéból kiolvasható tényekkel, mind arra engednek következtetni,

hogy Jim Morrison meghurcolásában magának az FBI rosszindulatú, a zsarolás módszereit is alkalmazó főnökének, J. Edgar Hoovernek volt benne a keze. KÖZBEN A DOORS jövedelmezőnek ígérkező turnéját lemondták. A Koncerttermek Szövetsége (Concert Halls Management Association) közzétette, hogy a Doors maga a csőd. A Doors miatt a biztosítók felmondták a biztosításokat. Azok a helyszínek, ahol nagy bevételekre volt kilátás: Jacksonville, Pittsburgh, Philadelphia, Providence, Toronto, Detroit, Cleveland, Cincinatti, Boston, Buffalo, Dallas, Houston és más városok is, mind azonnal lemondták a bulikat. Ugyanekkor, mintegy varázsütésre a Doors a rádiókból is eltűnt: mintha kitiltották volna őket az éterből is. Bill Siddons valahogy utolérte őket a nyaralás közben, elmondta, hogy a turné le van fújva, és azt javasolta nekik, hogy helyette Los Angelesbe térjenek vissza. Jimet figyelmeztette, hogy letartóztathatják, ha Floridába találna menni, ezért Jim március 8-án egy New Yorkba induló járatra szállt fel. 1969. március 23-án Miamiban az Orange Bowlban megtartották a „tisztesség naggyűlésé”-t, s ezen tiltakoztak a Doors viselkedése ellen. Nixon elnök levélben biztosította a gyűlést a támogatásáról. Részt vett a gyűlésen a miami katolikus érseki egyházmegye és a tisztesség helyi zászlóvivői, mint például Jackie Gleason, a kövér, alkoholista tévékomikus, és Anita Bryant, a korábbi Miss Amerika, aki később szóvivői állását ügyetlen megjegyzések miatt veszítette el. Kate Smith a „God Bless Americá”-t (Isten, áldd meg Amerikát) énekelte el ehhez a bohózathoz, amely az óriási futballstadionnak csak a felét töltötte meg. Nixon úgynevezett „csendes többség”-e aznap nem aratott fényes győzelmet. A DOORS HÁZA TÁJÁN mindenki kiborult a turné elmaradása és a hatalmas bevételkiesés miatt – kivéve Jim Morrisont. Ő megkönnyebbültnek látszott. Nyomasztotta nagyon az egész, és most felszabadult volt. Los Angelesbe hazatérve konzultált az ügyvédeivel, hogy mi a teendő. Tovább növesztette a szakállát, tovább hízott, és sokat káromkodott. Pamela Courson állítólag azt mesélte a barátoknak, hogy Jim beismerte: valóban megmutatta Miamiban, amije van. Mikor Pam megkérdezte, hogy miért csinálta, csak annyit mondott: „Szivi, csak kíváncsi voltam, hogy néz ki a spotlámpák fényében.” Ez a történet valószínűleg költött, de Elmer Valentine, a Whisky tulajdonosa is arról számolt be, hogy Jim azt mondta neki: azt hiszi, tényleg előkapta a cuccot. Jimnek most aztán volt elég ideje, hogy a többi dolgával foglalkozzon. Megjelentette a „Dry Water” (Száraz víz) címú versét a Los Angeles Image-ben, egy alternatív kulturális magazinban. Jim fogta a jegyzetfüzeteit, és több mint egyórányi anyagot – verseket, dalszövegeket és töredékeket – vett föl valamikor márciusban (a szalagokon nem szerepel keltezés) vagy az Elektra stúdiójában, vagy a Sunset Soundnál. John Haeny volt a hangmérnök, aki már az év eleje

óta dolgozott vezető hangmérnökként az Elektránál. Ez a felvétel negyven Morrison-verset tartalmaz, amelyek közül néhányat Jim énekelt, mintha arra szánná, hogy később zenei kísérettel lássák el. A versek közt ott található az „Indians Scattered on Dawn's Highway” (Indiánok szétszórva a hajnal országútján, az „An American Prayer” néhány szakasza, a „Texas Radio” két változata, a „Stoned Immaculate” (Kábultan szeplőtelenül) és a „Motel, Money, Murder, Madness” (Motel, pénz, gyilkosság, téboly). Szerepelt még több töredék, amelyeket később összefűztek egy posztumusz versfüzérbe, a „Far Arden”-be. (Messzi Arden – Az „Arden” William Shakespeare anyjának volt a családneve, és az ardeni erdőben zajlott az Ahogy tetszik cselekménye.) Jim tisztán zengő baritonján beszélt, kántált és énekelt, gondosan kimunkált hanglejtéssel olvasott föl a jegyzetfüzeteiből, mintha már többszöri finomításon és próbán ment volna keresztül az anyag. Voltak olyan találgatások, hogy ennek egy részét esetleg kiadták volna valamilyen formában, ha Jimnek börtönbe kell mennie a miami koncert miatt. A Doors részben átvette és fel is dolgozta ezeket a verseket, hogy Jim emlékét ébren tartsák, már jóval az után, hogy meghalt. Költők és kritikusok, akik hallották ezeket a szalagra rögzített, látomásos kísérleteket, egyetértenek abban, hogy Jim Morrison egy új amerikai költészet megteremtésén dolgozott, amely igen magas színvonalú, ugyanakkor nem az írott forma a közege. A FILMES STÁB is „befejezte” a Feast of Friendset abban a hónapban. Bár játékfilmként sosem hozták ki, a nyers vágásokkal készült, félig szürreális Feast of Friends remekül elkapta a Doors 1968-as őrületét. Frank Lisciandro azonnal lelkesen be is nevezte a filmet számos fontos amerikai filmfesztiválra 1969-ben. (A film részletei fel-feltűnnek az 1985 óta készített, kereskedelmi forgalomban lévő Doors-videókban.) Jim, részben azért, hogy filmeseit együtt tartsa, azonnal belefogott a következő filmes vállalkozásba, az HWY című kísérleti demo-filmbe, amely részben Jim A stoppos című forgatókönyvén alapult. Jim megbízta Max Finket, hogy alapítsa meg az új filmvállalatot, az HWY Productionst 1969 márciusának végén. Jim hűséges kísérői, Ferrara, Hill és Lisciandro a vállalat alkalmazottai lettek. Húsvét hetében ez a csapat fogta Jim Mustangját és még egy autót, és jeleneteket vettek föl: Jim stoppol, vezet, tankol, és a néptelen autópályákon sétál Palm Springs környékén meg a Mojave melletti kaliforniai sivatagban. Jim Morrison itt az „országúti gyilkos” szerepét játszotta, tinédzserkori fantáziáinak szereplőjét, a vérengző nomádot, akit még Floridában stoppolva képzelt el. A bozontos szakállú, bolyhos barna zakós Jim kifejezetten züllöttnek és ijesztőnek hatott. Matadorként játszott a kocsikkal, ha elhaladtak mellette, miközben le próbálta inteni őket. Ezeket a szemcsés, ugrálós képsorokat aztán egy olyan forgatókönyv szerint fűzték össze, amiben a Jim alakította főszereplő megölte a Mustang tulajdonosát, és ezután indult a városba,

hogy ott további erőszakos tetteket hajtson végre. A sivatagi kaland után godard-szerű képsorok következtek egy autóról, amely a néptelen sivatagból áthajtott a városi, Los Angeles-i környékre. Nyugat-Hollywood felülről látszott, egy háztetőről, éjszaka: a Phone Booth neonreklámja vörösen villogott. Azután Jimet egyetlen igazi otthonában filmezték, az Alta Cienega Motelben. A fizetős telefonról hívta Michael McClure-t San Franciscóban. McClure-nak gőze sem volt arról, hogy forog a film, és veszik a hangját – hogy Jim nem komolyan beszél. Jim: „Szia! Hogy vagy? Most értem vissza… L. A.-be… Egy ideig a sivatagban voltam… Igen, egész a közepén… De figyelj, haver, most igazán komoly bajban vagyok. Mikor ott voltam a sivatagban, akkor… Azt se tudom, hogy mondjam el… de az a helyzet… hogy megöltem valakit… Ez a pasas felvett a kocsijába, és… kekeckedett, én meg… egyszerűen nem tudtam elviselni, érted? És kinyírtam. Ez van.” Frank Lisciandro évek múlva megkérdezte Michael McClure-t erről a telefonhívásról. McClure: „Amikor Jim ilyeneket mondott, én nem feltétlenül hittem el neki – bár azt sem mondhatom, hogy teljességgel kizárható lett volna a dolog. [Szerintem] szeretett volna kötődni valakihez a filmeseken és a rock and roll világán kívül is… Azt gondolom, ha tényleg megölt volna valakit, akkor biztosan akart volna beszélni velem. Én kilenc vagy tíz évvel idősebb voltam nála. Úgy emlékszem, azt mondtam neki, hogy: »Nyugodj meg! Gondold át a helyzetet! Ne veszítsd el a fejed!«. Szerintem tényleg ilyen állapotban lehetett… [Nem tudtam], hogy a hívás nem átejtés-e… De Jimre nem volt jellemző az erőszak.” RAY MANZAREK AZT ÁLLÍTJA, hogy egyszer, amikor Robbyék Pacific Palisades-beli házában dolgoztak a Soft Parade dalain, kérdőre vonták Jimet a részegségei miatt. Ray az emlékirataiban azt írja: mind a hárman azt mondták Jimnek, hogy túl sokat iszik, és nagy valószínűséggel meg fogja ölni magát. Manzarek szerint Jim beismerte a problémát, egyszerűen csak annyit mondott szomorúan: „Tudom, hogy túl sokat iszom. Megpróbálok leállni róla.” A Doorsnak ez elég volt. Jim tudta is, hogy csak ennyit akartak hallani tőle. Úgyhogy nem állt le. Tovább vedelt Babe Hill-lel. MAX FINKET, Jim Beverly Hills-i ügyvédjét megkereste március végén a Federal Bureau of Investigation a Jim ellen felhozott bűnvádak ügyében. Az FBI egy szövetségi bíróval adatta ki Jim ellen az elfogatóparancsot, megemlítvén, hogy Jim az egyik államból már a másikba szökött. De hát nevetséges volt az egész, mert Jim már akkor elhagyta Floridát, mielőtt még bármilyen vád létezett volna ellene, és Florida állam csak az április 18-ára keltezett elfogatóparancsban (melyet ifj. Claude R. Kirk kormányzó írt alá) mondta ki, hogy Jim bujkál az igazságszolgáltatás elől. Finknek az volt a megérzése, hogy valaki az FBI-tól mindenképpen szeretné Jimet bevarrni. A helyzet nagyon komolyra fordult, és Jimre nézve nagyon veszélyes lehetett.

1969. április 4-én, pénteken, vagy az azt megelőző, vagy a rákövetkező napon jelent meg Jim Max Finkkel az FBI Los Angeles-i belvárosi irodájában, ahol Jimet letartóztatták. Az előzetes megbeszélés értelmében az Egyesült Államok egy békebírája ott helyben szabadon is engedte James Douglas Morrisont – egy aktív, szolgálatban álló admirális fiát, Amerika egyik legismertebb, népszerű rocksztárját – ötezer dolláros óvadék ellenében. A TISZTA ÖRÖM Poshadt egy tavasz volt ez Nyugat-Hollywoodban. Nedvesség és klausztrofóbia érződött a levegőben. A Doors 1969. áprilisi koncertturnéját lefújták. A zenekart feketelistára tette a CHMA, a koncerttermek szakmai szövetsége. Senki sem hívta őket koncertet adni. Nem találtak munkát. Jim – néha egy tizenéves lánykával – a Fountain Avenue-i Landmark Motelben bujkált. Jimnek volt egy tiszteletpéldánya Neil Young szólóalbumából, az Everybody Knows This Is Nowhere-ből, és folyton azt hallgatta. (Egy havernak azt mondta, hogy szerinte a Cinnamon Girl Pamela Cour-sonról szól.) Jim kokaint vásárolt. Többször is látták emiatt Stephen Stills Laurel Canyon-beli házában. Norman Mailer szatirikus, tiltakozó regényét olvasta, a Why Are We in Vietnam?-ot (Miért vagyunk mi Vietnamban?). Csatározott Pamelával, és elképzelhetetlenül nagy összegeket költött a butik, a Themis fenntartására. Nézte a híreket, de semmi jó nem történt. Gyakran felment a sötétkék Mustanggal a Topanga Canyonba, és csak ült az autóban a posta mellett, sörözött, nézte a hegyeken a fények változását, hallgatta a rádiót. Marvin Gaye dala volt a menő éppen, az „I Heard It Through the Grapevine”. Iszogatott a sleppel, és ködös tekintettel bámulta a Phone Booth-beli táncoslányok ugráló cicijét. Elcsípte Dennis Hopper kokainfilmjének, az Easy Ridernek egy bemutató előtti vetítését, és az egyik jegyzetfüzetébe azt írta róla, hogy meghatónak találta (bár ez a bejegyzés kissé kétértelmű). Egy délután fölszedett egy tizennyolc éves lányt, Lana Elliottot a Santa Monica Boulevard-on. Elvitte a lányt a család vidéki házába, kinn a völgyben, ahol Jim a lány öccseivel labdázott, és a mamájával beszélgetett a kis étkezőben. A fényképeken, amelyek erről a látogatásról készültek, Jimnek nagy a szakálla, de jól néz ki, rendes, ápolt – és nyugodtnak látszik. A „THE SOFT PARADE” ekkortájt kezdett beérni a lemezstúdióban. A „Parade” Jim átfogó képét mutatja a korról, és rögzíti az egzaltáció és a hiábavalóság vegyes érzelmeit. Egyben ez lett a Doors utolsó epikus alkotása, egy hétrészes darab, amit Paul Rothchild szerkesztett össze sok különálló forrásból. A „Mikor még a szemináriumba jártam”-mal kezdődött, a bibliás rádióprédikátor szövegével Jim felfogásában, üvöltő hangon előadva. A „Can you give me a sanctuary?” (Kérlek,

mutassatok egy szentélyt!) szívből szóló, megható akusztikus könyörgés egy „soft asylum”-ért (szelíd menedék), és ez fejlődik át a „Peppermint miniskirts” (Borsmenta miniszoknyák) gyors tempójú csörömpölésébe, ami a szándékoltan kihegyezett felszólítással végződik: „Make love with your neighbour, till his wife gets home.” (Szeretkezz a szomszédoddal, míg a felesége haza nem ér!). Ezután indul be a Doors rockja, keményen, és Jim is beleéli magát: „This is the best part of the trip… pretty good, eh?” (Ez az utazás legjobb része… klassz, mi?) Aztán átúsznak egy latinos hangulatú részbe, amiben felhangzik Jim egzisztenciális kétségbeesésének gyönyörű, nagyon megindító megfogalmazása: Átküzdjük az életet Építjük a sírhelyet A darab tovább épül, ahogy a Doors tovább játssza a rockot, és Jim olyan vakító, töredékes szöveget kiabál, ami a „Horse Latitudes”-re emlékeztet, meg William Burroughs The Soft Machine-jére és az amerikai beat nagyjainak poétikus intelmeire. Ahogy így összeállt Paul Rothchild keze alatt a sok-sok felvételből, a „The Soft Parade” elégikus tükre lett a Sunset Strip hangulatának a tragikus hatvanas években, és mindannak nagyon érzelmes foglalata, amin Jim Morrison és a Doors az eltelt négy évben keresztülment. 1969. ÁPRILIS 27-ÉN a Doors New Yorkba repült, ahol két nap alatt felvettek egy műsort a köztévé Critique című művészeti adása számára, amit a Channel 13 finanszírozott, és a következő hónapban adtak le a PBS-hálózaton. Két hónapja ez a hét felvett dal volt a Doors egyetlen szereplése. Jim szinte felismerhetetlen volt nagy szakállával, sötét napszemüvegben, fekete farmerban és pólóban – és egy jól látható pocakkal. Élettelen volt a tekintete, talán részeg is volt, és úgy énekelte a „Tell All the People”-t és a „Wishful Sinful”-t, mint egy narkós rajzfilmfigura. A „Build Me a Woman” egy betétjében a „Sunday trucker”-re (vasárnapi kamionsofőr) a „motherfucker” (szarházi) rímet találta mondani, valószínűleg azért, hogy még egy lapáttal rátegyen az ellene felhozott floridai obszcenitásvádra. A Doors jól játszotta az „Alabama Song”-ot és a „Back Door Man”-t, de Jim Morrison csak akkor tért magához, amikor belefogtak a „The Soft Parade”-be, amely az amerikai élet értelmetlenségét ábrázolja. Jim kiabált és gesztikulált: ez a döbbenetes, művészi videofelvétel lett Jim legerőteljesebb filmen rögzített előadása. Másnap, április 29-én a zenekar visszatért, hogy felvegyék a műsor beszélgetésrészét is. Richard Goldstein kérdezgette őket, a zenekar helyi pártfogója, aki elintézte, hogy a kegyvesztett együttest meghívják a műsorba. A hangszerek előtt ücsörögtek, Jim pedig elrejtőzött a hosszú haja és a napszemüvege mögé, mint aki nem is akar jelen lenni. Ray és John beszéltek leginkább, Jim csak akkor szólalt meg, amikor Ray egyenesen őt kérdezte. Amikor arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy milyen tervei vannak, Jim tétova válasza rengeteget elárult a vágyairól:

„Szeretnék írni egy dalt vagy egy hosszabb zenei darabot, ami csak a tiszta… öröm kifejeződése. Tiszta… ami a létezést ünnepli, érted? Mint amikor a tavasz érkezik, vagy mikor a nap felkel… ilyesmire gondolok. Tiszta, határtalan öröm. Szerintem ilyen darabunk még nincs. Ami nekem lejön az egészből [a Doors zenéjéből], az egy súlyos, borongós hangulat. Mint amikor valaki… nem érzi magát a helyén, nincs otthon, és ezért feszült: érzékel egy csomó mindent, de nem biztos semmiben. Szeretnék most egy olyat, amiben az igazi otthonosság érzése szólal meg.” Később Jim arról is beszélt, hogy irigyli „az olyan költőket, akik felállnak, és elszavalják a verseiket. Nekem a zene olyan kapaszkodó, ami lehetővé teszi, hogy könnyebben fejezzem ki magamat. »Szárazon«, olvasva nem megy olyan jól. Én zenére szeretnék dolgozni.” Jim meggyőzően beszélt a rock and roll eredetéről, mint ami a feketék muzsikájának és a bluesnak a keveredése az Európából áthozott folkzenével, amit ő „a nyugat-virginiai, mindennél magányosabb hangzás”-nak nevezett. Amikor a jövőről kérdezték, Jim 1969-ben látnoki pontossággal megjövendölte a huszonöt évvel később kialakuló technozenét: „Egy embert látok magam előtt egy csomó géppel – magnókkal, elektromos eszközökkel –, aki énekel, beszél, és egy csomó gépet használ.” Az „AN AMERICAN PRAYER”, Jim hosszú költeménye 1969. május elsején mutatkozott be közönség előtt a Sacramento State Collegeben, Michael McClure egy felolvasóestjén. (Két nappal később Jim Eric Burdonnel és egy blues-zenekarral fellépett a Whiskyben: három számot játszottak.) Jim tovább csiszolta a költeményt, és május végén újra felolvasta: ezúttal Norman Mailer szélmalomharckampányának támogatójaként, aki New York City polgármestere akart lenni. Ez a Cinematheque 16ban történt, egy kicsi, hollywoodi vetítőteremben, ahol felolvasott még Michael McClure, Michael Ford, Tom Baker és Mary Woronov. Jim idegesen feszengve részleteket olvasott az „An American Prayer „-bői, utána pedig éjfélkor levetítették a Feast of Friendset és Warhol filmjét, az I, A Mant. Robby Krieger is eljött, és ő meg Jim pár bluest rögtönöztek, és előadták Elvis „I Will Never Be Untrue” (Sosem leszek hűtlen) című dalát. Pletykálták, hogy Jim majd részt vesz Mailer New York-i kampányában, de erre nem került sor. „Érdekelt engem a politikai szerveződés konkrét mechanizmusa”, mondta Jim a Rolling Stone-nak pár héttel később. „Azt is gondolom, hogy ő nagyon jó polgármester lenne. Mailer erkölcsi szempontból nagyon komollyá és komplexszé vált, és szerintem remek a képzelőereje… Anarchista, kommunista, kapitalista. Férj, apa, szerető, konzervatív, politikus, bálvány, író, értelmiségi. Több embercsoportot tud megszólítani, mint bármelyik másik jelölt… És az is tetszik, hogy városállammá akarja tenni New Yorkot, mert New York különleges hely. Kellene, hogy legyen politikai

önállósága. Tudom, hogy a kampányban minden segítség elkel, de kétlem, hogy nekem bármilyen hasznomat vehették volna.” AZON A TAVASZON lektorálta Jim a – még a UCLA-n írt – filmes témájú írásainak gyűjteményét, és egy másik, rövid írásokat és költeményeket tartalmazó kötet magánkiadását. Ebben segítségére volt Michael McClure, aki megmutatta neki mintaként a Topangában lakó képzőművész-író Wallace Berman néhány magánkiadású művét. Jim írásait a Doors titkárnői gépelték le, és a Western Publishing nyomdába vitték Los Angelesben. Jim maga korrigálta a levonatokat a Doors irodájában az asztalánál. A The Lords különálló lapokra lett nyomtatva, melyek egy dombornyomásos, The Lords – Jegyzetek a filmről címmel ellátott dossziéban voltak. A The New Creatures verseit vastag, barna kartonba kötötték, s a címet aranybetűkkel nyomták a címlapra. A százszáz példány mindkét kötetből James Douglas Morrison szerzői kiadása volt. A nyomdából megérkező példányokat az iroda sarkában tornyozták fel, Jim asztala mellett, és onnan osztogatták barátoknak és a Doors rajongóinak. (Ezeknek a ritka, első kiadású példányoknak minden egyes darabja – különösen ha Jim szignálta is – több ezer dollárt ér ma a könyvpiacon.) Michael McClure pár példányt odaadott az ügynökének. Az elküldte őket egy szerkesztőnek a New York-i Simon and Schuster kiadónál, aki azonnal megkérte a kiadási jogot, és máris elkezdte szervezni a kötetek 1970-es megjelentetését. Jim Morrisont mindez óriási boldogsággal töltötte el, pedig közben valószínűleg krónikus depresszióban szenvedett. Az egyik jegyzetfüzetben azt írta, hogy ez a kezdete a „valódi” karrierjének. BOLDOG VAGYOK, HOGY MOST ÉLHETEK 1969 JÚNIUSA. Jim Morrison egy fontos interjút adott a Rolling Stonenak. A Jerry Hopkins készítette interjú, mely a következő hónapban jelent meg, a megváltozott Jim Morrisont mutatta be. A címlapfotón egy szakállas, töprengő, farmerruhás költő látható, és nem a fetisisztikus angyal-csibész. A szöveg is azt sugallta, hogy a botrányhős, piás, erotikus politikus Jim Morrison helyét elfoglalta „James Douglas Morrison”, egy gondolkodó veterán költő, akinek mondanivalója van. Az összes vele készült interjú közül ez közelítette meg legjobban azt, ami Jim fejében volt, másrészt ez az interjú újra racionális művésznek ábrázolta a Miamiban történtek után. Jim eleinte vonakodott nyilatkozni a Rolling Stone-nak. Úgy érezte, hogy a miami eseményekről és annak következményeiről szóló cikkekben a lap úgy állította be őt, mintha bolond volna vagy valami bohóc. De az Elektra és a Doors sajtosa rábeszélte az interjúra. A magazin szerkesztői meg, hogy Jimnek kedvet csináljanak, beleegyeztek néhány újabb vers közlésébe. Az interjú több

nekifutásban készült: a zenekar irodájában, a közeli Palms bárban, no és a Phone Boothban, ahol Jim több kör whiskyt ivott meg, kísérőnek pedig söröket, miközben félmeztelen, cicijüket rázó fiatal lányok táncoltak a „Hello, I Love You”-ra és a „Love Me Two Times”-ra. Jim arról beszélt, hogy Amerikának szüksége volna egy karneválra, olyanra, mint a Mardi Gras, a húshagyó kedden rendezett bacchanália, amikor egy napig a Zűrzavar Fejedelme uralkodik. A zene jövőjéről akart beszélni, mint nemrégen a tévében is, és megjósolt több elkövetkező trendet: a világzenét, a punkot és a technót. „Nyilván lesz majd egy új szintézis… együtt az indiai zene, az afrikai zene, a keleti zene meg az elektronikus zene… Egyszer csak előkerül majd egy zseniális srác, és rögtön népszerű lesz. Én már látom a magányos művészt a magnóival meg a műszereivel, egy olyasmivel, mint a Moogszintetizátor továbbfejlesztése: egy olyan billentyűs hangszerrel, ami tudja mindazt, amit egy nagyzenekar. Már most ott ül valaki egy alagsorban, és éppen fejleszti a teljesen új zenei formát. Pár év múlva hallani fogunk róla.” (Íme a techno bekonferálása, ami huszonöt év múlva be is következett.) Jim mesélt Hopkinsnak a februári „Rock Is Dead” jamről. „A kezdeti fellángolásnak vége. Az, amit »rock«-nak neveznek, amit régebben »rock and roll«-ként emlegettünk, mára már idejétmúlttá vált. És ott volt az angolok által beindított rockmegújulás. Az nagyon messzire ment. Világos volt és konkrét. De aztán beképzelt lett és vérfertőző, és szerintem minden mozgalomnak ez a halála… Az energia elszállt. Nincs már meg a hit… Szerintem az utánunk következő srácoknak nem sok közük lesz ahhoz, amit mi érzünk. Ők majd megalkotják a saját, rájuk jellemző hangzást… Talán ha majd a vietnami háború befejeződik – még ahhoz is kell jó pár év, nehéz megmondani, mennyi –, talán ha már nem halnak meg többen, és szükség lesz rá, hogy az életerő új formában jelentkezzen és fejeződjön ki.” (A punk rock megjövendölése, ami éppen egy évvel az után jött világra, hogy 1975-ben az amerikaiakat kizavarták Dél-Vietnamból.) Amikor Hopkins arra kérte, nevezze meg a zenészeket, akiket gyerekkorában szeretett, Jim nem mondott egy nevet sem, de a témáról bőven beszélt. „Ez pont olyan, mint ahogy az írókkal vagyok. Egyet sem tudok közülük kiválasztani. Tényleg nem. Azt gondolom, hogy rendkívül szerencsés és gazdag ország vagyunk, mert rengeteg nagyon tehetséges populáris zenészünk van. Gondolj csak mindazokra, akik az eltelt tíz-húsz évben Amerikából kikerültek. Tudod, marha érdekes lesz majd visszatekinteni a bluesra és a rockra. Olyan gyorsan történt minden. Történelmi távlatból olyan lesz majd ez a korszak, mint a francia trubadúrok ideje. Biztos vagyok benne, hogy rendívül romantikusnak fog látszani.” Hopkins biztos mulatott ezen, de Jim komolyan büszke volt a nemzedékére. „Hát nézz meg jobban minket, haver!”, kötötte az ebet a karóhoz Jim. „Elképesztőek vagyunk! Emberek, akik motoroznak, gyors

autókat vezetnek, izgalmas ruhákat hordanak, akik kimondják a dolgokat, őszintén. Fiatal emberek. Igenis, ez nekem romantikusnak tűnik. Boldog vagyok, bogy most élhetek. Elképesztő ez az egész. Szerintem a jövő emberei szemében nagyon is kedvező színben fogunk feltűnni, mert olyan sok változás zajlik körülöttünk, s mi ezeket flottul, elegánsan kezeljük.” Hopkins megkérdezte, milyen dalokat szeret Jim. „Megmondom az igazat. Nemigen hallgatok ilyesmit [rockzenét]. De szeretek bluest énekelni, azokat a hosszú, szabad bluesos utazásokat, amiknek nincs kitűzött eleje vagy vége. Csak megy a groove, én meg kitalálhatok rá dolgokat. Mindenki szólózik. Az ilyenfajta dalokat szeretem, és nem kifejezetten ezt vagy azt „a dalt”. Tudod, elindulunk a blues-zal, és majd meglátjuk, hová visz.” Jim másképp gondolkodott a költészet erejéről: „Annyira örök! Amíg léteznek emberek, mindig fognak szavakra és szavak kombinációira emlékezni. A holokausztot is csak szavak és dalok élik túl. Amíg élnek emberi lények, él a dal és a vers is.” Jimnek a vallásról is kialakult képe volt, olyan, ami összhangban állt a saját rítusaival és démonaival. Morrison számára bármi lehetett vallás: a nők, az ital, a kábítószerek, a filozófia, az irodalom. Ez mind beleillett a képbe. Vallás lehet az is, amin a legtöbbet gondolkodsz, vagy amin a leginkább dolgozol, mondta. És ugyan a tettei alapján mást gondolhatunk róla, a vallásról alkotott képe leginkább a „művészet és az irodalom játszmájá”-ra összpontosult, ahogy ő nevezte. Azt mondta: „Az én példaképeim művészek és írók voltak.” Arról, hogy a miami koncerten keresztet viselt, annyit mondott: „… mondható véletlennek is. Keresztény kultúrkörben nevelkedtem, s ennek egyik jelképe a kereszt, ennyi az egész.” Hopkins a szüleiről is kérdezte Jimet. Miért állította, hogy meghaltak? „Nem nagyon akartam őket a dolgaimba belekeverni… Hogy meghaltak, azt szerintem valami poénnak szántam. Van egy öcsém is, de őt se láttam vagy egy éve. Egyikükkel sem szoktam találkozni. Ennél többet még sose beszéltem erről.” Miután befejezték a beszélgetést, Jim megkérdezte Hopkinstól, hogy kíváncsi-e még valamire. Hopkins megjegyezte, hogy Jim „nagy piás” hírében áll. Jim így reagált: „Alapvetően szeretek inni. De tejre, vízre vagy Coca-Colára még csak gondolni sem tudok. Egy étkezést a bor vagy a sör tesz teljessé… [Hosszú szünet.] …Ha pedig berúgsz… te irányítod a dolgokat… egy darabig. Minden egyes korty a te döntésed. Nagyon sok apró választásod van. Olyan ez, mint az öngyilkosság és a lassú kapituláció közötti különbség.” Amikor Hopkins megkérte, hogy ezt részletesebben is fejtse ki, Jim azt mondta: „Ha én azt tudnám! Jézusom! Menjünk inkább, igyunk egyet!” A megjelent interjú utolsó oldalát az An American frayer korai változatának négy hosszú versszaka foglalta el.

Tudod, hogy mészárlásokba vezetnek minket nyugodt admirálisok és hogy a lassú kövér generálisok a fiatal vértől obszcénok lesznek! (Ha az igaz király gyilkosai szabadon kószálhatnak ezer varázsló támad az országban) Ez volt az első alkalom, hogy egy rocksztár versét közölték egy országos kiadványban. Százhetven, helyenként rímelő sort, mely alatt ez állt: © 1969 James Douglas Morrison. A SZAKÉRTŐ 1969 JÚNIUSA. Míg a zenekar többi tagja pénzszűkében volt, Jim Morrison egy filmre kapott előlegből élt. „Egy forgatókönyvön dolgozom Michael McClure-ral”, mondta Jim Jerry Hopkinsnak. „Az a címe, hogy The Adept, és Michael egyik kiadatlan regényén alapul. Ο gépel, előttünk a regény, és alkotunk. Ez egy mai amerikai történet, ami engem egy kicsit a Sierra Madre kincsére emlékeztet. Három pasas egy lelki kincs nyomában. Az egyiket Nicholasnak hívják, és New Yorkban lakik. A másik a barátja, Rourke, aki forradalmárból lett neokapitalista [kokaindealer], és mindkettejüknek hosszú a haja… Mexikóba repülnek, ott egy Derner nevű, fekete pasassal találkoznak. Kimerészkednek a sivatagba, s egy határőrbe botlanak, aki félvér, s akivel kíméletlenül elbánnak… no de nem mondom el az egész cselekményt. Most éppen producert keresünk.” Ez a forgatókönyv azért született meg, mert az elöregedő Hollywood új tehetségeket keresett. 1969-ben a parkolókat üzemeltető cég, a Kinney National megvásárolta a WarnerBros./Seven Artsot. A Kinney főnöke, Steve Ross stúdióvezetőnek Ted Ashleyt kérte föl, aki korábban a Doors szervezője volt. Jim megmutatta Ashleynek az HWY elkészült anyagát, de Ashleynek nem kellett. Jim ekkor egy, az MGM vezetőivel folytatott megbeszélésen megemlítette McClure kokaindealeres kéziratát, és mivel a sztori egy kicsit emlékeztetett az Easy Riderre, Jim és McClure készpénzelőleget kaptak, hogy Bill Belasco producer ellenőrzésével írják meg a forgatókönyvet. (Todd Schiffman, az ügynök egyenesen azt állítja, hogy ez annak a három filmre szóló szerződésnek volt a része, amit Jim megbízásából ő kötött az MGM-mel.) Jim és McClure kétezer dollárért beszereztek vagy negyed kiló tiszta kokaint, aminek felét egy MGM-vezető irodájának széfjében helyezték el, mert túl nagy volt a kísértés, hogy azonnal nekiessenek. McClure is beköltözött az Alta Cienega Motelba. Belasco kibérelt nekik egy kétszobás irodát a Sunset Boulevard 9000. irodaépület legfelső szintjén, csak néhány háztömbnyire a Whiskytől. Jim és McClure egyezséget kötöttek: napközben nem isznak – este hatig. Minden

reggel tízkor bevonultak az irodába a regénnyel. McClure szerint Jim egyszer sem késett el. McClure így emlékszik: „Jim tanult a UCLA filmszakán, ezért szerinte egy részletes vázlatot kellett volna készítenünk a forgatókönyv megírása előtt. Én viszont úgy gondoltam, hogy ez nem fontos. Közvetlenül a regényből kezdtünk tehát dolgozni. De Jimnek lett igaza: tényleg jobb lett volna, ha készítünk vázlatot… [egy idő után] azon vettük észre magunkat, hogy csak beszélünk, beszélünk egymásnak: no, akkor fogadtunk egy titkárnőt, és neki diktáltuk a szöveget. Három vagy négy hétig ez ment mindennap.” Annyi kokaint nyomtak közben, hogy Jim depressziós hangulata láthatóan javulni kezdett. Bill Siddons tanúsága szerint Jim egyszer nyolc nap alatt felszippantott negyed kiló kokaint, ami rettenetesen nagy adag. „Addig, amíg a The Adepten dolgoztunk, Jim nem kokózott”, mesélte McClure, „de előtte vagy utána keményen nyomta magába. Nem úgy, mint a kokainisták, de ha hozzájutott pár grammhoz, akkor adott belőle, és a maradékot eltüntette pár perc vagy pár óra alatt. Sok kokaint nyomott… De ez jellemző volt rá. Ezt én Jim he-donisztikus mohóságának tudtam be. Mohó volt – mert meg akart mindent tapasztalni. Ez volt az egyik dolog, amit csodáltam benne: hogy mekkora intenzitással hajszolta a gyönyört, annak megtapasztalását.” McClure szerint Jim sok időt töltött Pamelánál, aki a hétvégeken hazautazott a családhoz San Franciscóba. Néhány hét alatt megírtak kétszáz oldalnyi történetet és dialógust. Hogy végre a pénzükhöz jussanak, Jim egymaga meghúzta a kéziratot egy kokainos éjszakán, és elkészítette belőle a gépelt, kilencvenoldalas forgatókönyvet, amit odaadott Belascónak. De aztán nem történt semmi. Dennis Hopper Easy Rider című filmjét 1969 augusztusában mutatták be, és nagy sikert aratott, ami viszont csökkentette az érdeklődést a hasonló témájú filmek iránt. Ráadásul Jim Morrison ekkorra már úgy nézett ki, mintha keresztezték volna R. Crumb guruját, „Mr. Natural”-t és Allen Ginsberget: szőrös volt, nagydarab és egyáltalán nem kameraképes. McClure: „Bár szellemileg teljesen ép volt, és képes volt a munkára összpontosítani, egyre inkább nyomasztotta, hogy testileg erre nem képes. [1969 nyarán] Jimnek szembe kellett azzal néznie, hogy nem fest már úgy, mint korábban… Szerintem ettől egy kicsit kétségbeesett. De a kétségbeesést Jim ugyanúgy kezelte, akár a másnaposságot: tudomást sem vett róla.” Elfogyott a filmstúdiós kokain is. A project kimúlt. McClure szemtanúja volt, ahogy Jim egyre inkább elengedi magát, ezért inkább nem is emlegette a dolgot. Még meg is könnyebbült, amikor a producer az utolsó fizetés után elbocsátotta őket. Egy évvel később az MGM főnöke, James Aubrey – aki azt jósolta korábban, hogy Jimből nagy filmsztár lesz – nemet mondott a stúdió javaslatára, hogy újítsák meg Jim szerződését. Két évvel később a The Adept regényként jelent meg,

és jó kritikákat kapott. A regény kezdőmondatai kétségkívül felidéznek egy ismerős képet: Figyelj rám, kedves olvasóm, te drágalátos nyomorult seggfej, én imádott hipokritám – és meghallhatod, milyen is egy egészséges, teljesen kifejlett hím állatnak lenni, akinek a seggéig lóg a szőre, és pompásak az izmai. Az én hajam ugyan nem a seggemig ér, de a vállamat veri. Sűrű, hullámos, barna… Oda szoktam nyúlni a hajamhoz és hátracsapom – mint a csajok –, és úgy csinálok, mint aki nyűgös. De enélkül a művi gesztus nélkül úgy nézek ki, mint egy jóképű ír vagy zsidó misztikus. Nőies vagyok, eléggé, és gyönyörű. Nemigen látszom huszonötnél többnek. (A Jim Morrison által a The Adeptből elkészített filmforgatókönyv a Michael McClure-archívumban található a kanadai Simon Fraser Egyetemen.) RAMOS GIN FIZZ 1969 TAVASZÁN a Doors végre befejezte a The Soft Parade felvételeit. Ez volt az első albumuk, amelyen nyolccsatornás felvételi technikát alkalmaztak, valamint fúvósokkal és vonósokkal egészítették ki a zenekart. A lemez egy teljes éven át készült, és iszonyú pénzeket emésztett föl. Mi több: nem is tetszett senkinek. Paul Rothchild szöszmötölése tönkretette a zenét, és ettől a zenészek falra másztak. Jim halálra unta magát. Egy este Rothchild megkérte Jimet, hogy énekelje fel még egyszer az „Easy Ride”-ot. Már ment a szalag, amikor Jim panaszkodni kezdett: „De mielőtt elkezdem, muszáj elmondanom, hogy engem ez a kollektív archiválás teljesen kiakaszt. És te pontosan tudod, hogy mire gondolok. Úgyhogy ha tudtok valahol egy kopár szigetet, legyetek szívesek engem oda kitenni!” A Doors tartozott még az Elektrának egy élő koncertlemezzel is, de az utóbbi koncertjeik annyira hektikusak és hullámzó színvonalúak voltak, hogy Paul Rothchild széttárta a kezét, és azt mondta: ő képtelen ezekből a dibdáb felvételekből egy koherens albumot összetákolni. A Doors tehát elhatározta, hogy júliusban megpróbálnak felvenni egy élő albumot az Aquarius Theaterben egy barátokból és rajongókból álló közönség előtt. Az ottani előadásokon új anyagokat is ki akartak próbálni, és szerettek volna átvedleni azzá az egzisztencialista kocsmazenekarrá, amire Jim mindig is vágyott. Jim folyton Michael McClure-ral lófrált, amikor a forgatókönyvükön dolgoztak, és sokszor látták őket együtt homokosbulikon. Todd Schifman, a Doors fellépéseinek szervezője is azt gondolta róluk: ők ketten egy pár. Ha Jim be akart kerülni az amerikai költészet magasabb köreibe, ahol a legnagyobbak többnyire melegek voltak, nem árthatott neki, ha hírbe hozzák egy férfival. „Jim Morrison meleg volt – nem is kicsit”, világosította föl Schifman Miss Pamelát, de csak évekkel később, amikor már ezt nyugodt szívvel megtehette.

„Jim és én playboy ok voltunk”, mondta McClure Frank Lisciandrónak. „És azt tettük, amit tettünk.” Jimet a helyi színházi előadásokon is látták. Elment megnézni Norman Mailer Szarvasparkjának színpadi változatát. Eljárt a Company Theater darabjaira, de a Children of the Kingdom (A királyság gyermekei) előadásáról kijött: ez egy rocksztárról szólt, aki egy kicsit hasonlított rá. Pénzzel támogatta az L. A. Art Squadot, egy illegálisan graffitiket készítő csapatot. Sokat járt moziba: megnézte az Éjféli Cowboyt (Midnight Cowboy), a Félszemű seriffet (True Grit), a Vad bandát (The Wild Bunch) és a Butch Cassidy és a Sundance Kölyököt (Butch Cassidy and the Sundance Kid). Jim segített Pamelának átköltözni egy bérelt házba a Hollywood Hillsen, amit természetesen megint Jim fizetett. Pamela újra jegygyűrűt hordott, és Pamela Morrisonként mutatkozott be. Folyton nyafogott, és továbbra is követelte, hogy Jim szálljon ki a Doorsból. Ellenségesen viselkedett Jim zenésztársaival éppúgy, mint a barátaival, hűvös pillantásoknál többre nem érdemesítette őket. Odavolt viszont a divatos ruhákért, a Porsche 91 i-ért, amit Jim vett neki, a marihuánáért, a vörösborért, a kokainért és a heroinért. Megtartotta ráadásul a többi pasiját. Jean de Breteuil karján ott mulatott az L. A.-be települt francia arisztokrata-diplomaták jómódban élő csapatával. A hasis a diplomatatáskákban érkezett egyéb drogok társaságában. Mindenki flancos kabriókkal járt. A férfiak kedvesek voltak, és divatos ruhákat viseltek. Nem úgy, mint Jim, aki már úgy nézett ki, mint Allen Ginsberg, csak a haja volt nagyobb. Pamelát többször lefényképezték ezeken a fogadásokon (egy kép a Paris Matchben is megjelent), melyek néha fékevesztett házibulikban végződtek. A Doors köreiben köztudott volt, hogy Pamela Courson a farkánál tartotta fogva Jim Morrisont, pedig nem volt igazán elégedett Jim férfiúi teljesítményével. Egy délután Jim arra ébredt Pamela házában, hogy Pamela nincs sehol, és még a kutya is eltűnt. Jim kitámolygott a fürdőszobába, és a tükrön a következő, rúzzsal írt felirat fogadta: SZEXSZIMBÓLUM? FEL SE ÁLL! „Pamela azért volt frusztrált, mert szeretett volna Jimnek otthont teremteni”, emlékszik Jim egy fotós ismerőse. „Jim viszont inkább a moteleket szerette. A neonfeliratok miatt. Szeretett hirtelen felszívódni. Olyan volt, mint egy zen szerzetes. Semmi személyes tulajdon. Volt egy hitelkártyája meg egy gyűrött jogosítvány a zsebében: ennyi.” Egy júniusi hétvégén a Doors ismét munkába állt. Tizennegyedikén két színházi bulijuk volt Chicagóban. Négy hónap után az első Doors-buli olyan jól sikerült, hogy a másodikon, ami éjfél után kezdődött, Jim örömmámorban úszott. A nagy szakállú és bozontos hajú Jim, akinek a pocakját egy hatalmas mexikói ing takarta, úgy nézett ki, akár Che Guevara egy zenekar élén. Ugrált, és tőle szokatlan erőbedobással rohangált a színpadon, miközben a zenekar végigdöngette az olyan új számokat, mint a „Ship of Fools” meg a bevált régi darabokat: a „Back

Door Man”-t és a „Light My Fire”-t. Eljátszották – talán itt először – a vadonatúj, még érlelődő, de így is lenyűgöző „Roadhouse Blues”-t is. Jim ki nem fogyott a poénokból, s olykor váratlan trükköket is bevetett, amit a közönség tapssal jutalmazott. A következő esti, minneapolisi koncert kissé fáradtabbra sikerült. A kölykök bekiabáltak Jimnek, és a miami koncertre célozva azt ordítozták: „Told le! Mutasd meg nekünk is! Gyerünk!” Jimen látszott, hogy idegesítik, de aztán csak annyit mondott: „A, nem. Azt nem lehet még egyszer!” Előkerült Tony Glover, és beállt zenélni velük a „Gloriá”-ban meg a Doors új számában, a „Maggie M'Gill”-ben. Aztán a zenekar leállt, és megkérdezte a közönségtől, hogy mit szeretnének hallani. A fiatalok tíz percen keresztül kiabálták be a számok címeit, amire a Doors egy elsöprő „Celebration of the Lizard”-dal válaszolt. A közönség csak némán hápogott, Jim pedig azt ordítozta, hogy „there's been a slaughter here” (a gyilkos erre járt), a zenekar pedig profi módon -kísérte Jim poszt-beat szavalatait és énekét. Ráadásként a „Light My Fire”-t adták elő, melyet a tömeg hosszan, lelkesen tapsolt meg. Másnap a koncert szervezője úgy nyilatkozott, hogy a Doors pontosan és professzionálisan tette a dolgát, senkit meg nem bántott, és jó koncertet adott. PÁR NAP MÚLVA Jim és Frank Lisciandro Atlantába repültek. Lisci-andro benevezte a Feast ofFriendstt az atlantai nemzetközi filmfesztivál versenyébe, ahol is az – a Doors legnagyobb meglepetésére -díjat nyert. A repülőúton Jim azt mondta a repüléstől rettegő Lisciandrónak, hogy ő nem bánná, ha légi szerencsétlenség áldozataként végezné. Inkább így, mint ágyban vagy katonaként. Végigülték a Feast of Friends vetítését, és Lisciandro úgy látta, hogy a filmet záró „The End” tizennégy perces Hollywood Bowl-beli változatát nézve a közönség meg sem moccant. Aznap este egy buliba hívták őket, melyet egy közösségi házban tartottak, egy diákok lakta környéken. Jim fizette a söröket, segített elkészíteni a szendvicseket, és kedvesen felelgetett az őt illedelmesen faggató fiatal déli srácoknak. Másnap este, június 21én, szombaton részt vettek a díjátadási ünnepségen s az azt követő vacsorán a Regency Hyatt House Hotelben. Jim tökrészegen csinálta végig az estét. De most az egyszer megtartóztatta magát, és nem sértett meg senkit az asztalánál ülő atlantai előkelőségek közül. Egy hölgy: „Ön honnan származik?” Jim (napszemüvegben, bőrnadrágban és velúrzakóban): „Fentről, asszonyom.” (Felfelé mutat és mosolyog.) „Onnan, fentről.” „Sosem eszem levest” mondta a jobbján ülő hölgynek. Három pohár után Jim agya már elborult. Az egyik üres borosüvegbe vizelt, majd az üveget visszatette az asztalra. Amikor át kellett vennie az aranyérmet a Feast of Friendsért, tántorogva ment a színpadhoz, elvette a helyi szépségkirálynőtől a díjat, és cserébe odaadta a lánynak

a szobája kulcsát. Lisciandro másnap reggel a szálloda bárjában talált rá Jimre, aki éppen a másnaposságát gyógyítgatva a szokásos Ramos Gin Fizzkúrára fogta magát. Hármat lenyomott. Akkor azzal állt elő, hogy mindenképpen üljenek kocsiba, és menjenek New Orleansba. Kisebb mellékutakon hajtottak, és apróbb vidéki boltoknál álltak csak meg egy-egy hideg kólára. Az Easy Rider paranoiás forgatókönyvével ellentétben (melyben a vidéki bunkók végül megölik a feltűnő külsejű hippiket) mindenhol nagyon udvariasan bántak velük. (Egészen lent, délen az emberek a hippiknél sokkal furább dolgokat is láttak már.) A francia negyed egyik kocsmájában, a Roachban egy olyan zenekar játszott, amelynek a hangzása a Canned Heatre emlékeztetett, és Jim megkérdezte, hogy beállhat-e énekelni egy-két szám erejéig. Jimről ekkor még nem jelent meg sehol szakállas fénykép. A zenészeknek semmi kifogáuk nem volt ellene. Jim azt kérte, hogy játsszák a „Crawlin' King Snake”-et, és fél percig csak állt a mikrofonnál: koncentrált, a lábával ütötte a ritmust, míg a zenekar a dalt kezdő detroiti boogie-t játszotta. Amikor eljött a pillanat, Jim belépett – és egyszerre ledermedt mindenki. A zenekar rögtön felismerte Jim hangját. Az emberek is suttogni kezdtek. Aztán Jim a „Little Red Rooster „-re improvizált, és felvillanyozó, rendkívüli erővel átélt előadást láthatott tőle az a harminc ember, aki a kocsmában volt. Még egy bluest énekelt, és aztán – bár kérték, hogy maradjon – leült. A gitáros ezután elmondta, hogy nagy megtiszteltetés volt számukra Mr. Jim Morrisonnal játszani. Másnap, ugyancsak ebben a városrészben összefutottak Rudolf Nurejevvel, az orosz balett nagy csillagával, aki egyedül nézegette a várost. Lisciandro bemutatta Jimet Nurejevnek, és megpróbálta elmagyarázni, hogy ki is Jim. „Teneked nagy szakáll, mint öreg oroszoknak”, mondta Nurejev Jimnek. „Elbújni benne, nem? Én nem tud szakállat növeszteni. Baletttáncos sose nem szakállas.” Másnap késő éjszaka repültek vissza Los Angelesbe. Jim Pamelá-hoz ment aludni, a csendes házba, fent a hollywoodi dombok között. A VÉN BLUES-ÉNEKES 1969 JÚNIUSÁNAK VÉGÉN a Doors Mexikóvárosba repült. Ahogy azt már megszokhatták, a becsületes, naiv és teljesen amatőr menedzserstábot megint átverték. Eredetileg abban egyeztek meg, hogy a Doors május 31-én a világ legnagyobb bikaviadal-arénájában fog fellépni, a Plaza Monumentalban. Az utolsó pillanatban azonban lefújták a koncertet, mert mexikói kormánykörökben értesültek róla, milyen zenekar is a Doors. A mexikói kormány sohasem riadt vissza az elnyomás módszereitől, 1968 októberében, nyolc hónappal korábban diáktüntetőket géppisztolyoztak le a város főterén, több száz volt a

halálos áldozatok száma. A hatóságok most attól tartottak, hogy ha a nagy amerikai zenekar tizenévesek tömegeit gyűjti össze, akkor megint zavargás fog kitörni. Ezért úgy határoztak, hogy a Doors nem léphet föl az arénában. Ehelyett a Doors előadását egy elegáns vacsorázóhelyre tették át, az El Forumba, ahol a Rat Pack-produkciók (mint például Sammy Davis, Jr.) szoktak megfordulni. Négy telt házas koncertet tartottak (egyenként ötezer dollárért) a gazdag, öltönyös-nyakkendős mexikói fiataloknak és kiöltözött barátnőiknek. Kicsit kínosra sikeredett, ahogy Jim spanyolul üdvözölte a közönséget, és a zenekar tagjait Ramonként, Jüanként és Robertóként mutatta be. Jim kitűrt, virágmintás inget viselt, és közvetlen volt a közönséggel: kifejezően énekelt, gesztikulált, szenvedélyes ovációkat aratott, különösen a „The End”-del. A zenekar egész megdöbbent, amikor a rendes külsejű gyerekek együtt bömbölték Jimmel a dal rázós szövegét, és a közönség és a zenekar vulkánkitörésszerű katarzisban egyesült. A mexikói szervező később elmondta Jimnek, hogy a „The End” oidipuszi szakasza nagy becsben áll a merész szöveg miatt. Mexikóban ugyanis, magyarázta, mindenki meg akarja ölni az apját és meg akarja baszni az anyját. A NÉGY NAP ALATT, amíg a zenekar a városban tartózkodott, egy csinos lány, aki a klubban csapódott oda Jimhez, diszkréten, de mellette is maradt. (Húsz évvel később már a mexikói kormány egyik magas rangú tagjának köztiszteletben álló, jótékonykodó felesége volt.) John Densmore barátnője abortuszon esett át. Nappal Jim meg a zenekar járta a várost és a környéket, megmásztak a közeli azték piramisok szent lépcsőit (Jim a nagy szakállal, bőrnadrágban és kopogós Frye csizmában), és meglátogatták a Museo de Antropológiát. Elragadtatott kritikák jelentek meg a mexikói sajtóban a Doorsról, és ezeket az 1969es koncerteket ma is meghatározó élményként tartja számon az akkori fiatal mexikói elit. Máshol azonban továbbra sem állt jól a Doors szénája. A pénzes hawaii és seattle-i bulikat lemondták. A zenekar ügynökei olyanokat beszéltek, hogy a helyi FBI-irodák elriasztják a szervezőket a Doorsbuliktól. A Doors által terjesztett „métely”-ről további levelek érkeztek J. Edgar Hooverhez, és ezeket csatolták a Doors dossziéjához. Július 3án pedig Angliában meghalt Brian Jones (rejtélyes módon, huszonhét évesen) az úszómedencéjében, és ez nagyon megrázta Jimet. A Rolling Stones alapító tagja Jim példaképe volt, de Brian Jonesnak a sztárság fontosabb volt a zenénél, és az utolsó két évben egyre inkább háttérbe szorult. Kidobták a Stonesból, rászokott a piára, meghízott, és gyógyszerektől kábán henyélt. A szemfüles londoni rendőrök többször is elkapták kábítószer birtoklásáért. Imádott barátnője otthagyta a legjobb barátja, Keith Richards kedvéért. A szóbeszéd, hogy Briant megölték, Londonban kapott szárnyra, de szinte azonnal elérte Los Angelest is. Brian Jones halálát követően egymás után hunytak ki a rock nagy csillagai, s ez a sorozat egy párizsi fürdőkádban ért véget, két

évvel Brian Jonesnak a mai napig felderítetlen halála után. Biztos, hogy Brian Jones rocksztárként indult pályafutása, amit szánalmas kísértetként fejezett be, elgondolkodtatta Jimet, mert a Brian Jones halálának bejelentését követő napokban az Elektra egyik emberének, Steve Harrisnek is feltette a kérdést, hogy mi lesz majd a Doorsszal, ha ő, Jim váratlanul meghal. Egy hirtelen felbuzdulásában Jim lázasan megírta a néhányak által legjobbnak tartott versét, az „Ode to L. A. While Thinking of Brian Jones, Deceased”-et (Óda Los Angeleshez, miközben a halott Brian Jonesra gondolok). Ez a legszomorúbb verse. A cím erősen emlékeztet Shelley, Keats és Lord Byron elégikus ódáira, de a stílus inkább Kenneth Patchen beatstrófáihoz hasonlít. A vers idézi Brian „buja szatírszem”-ét és megemlékezik a rocksztár eredeti katódsugár-aurájáról: „Te szőkített / Nap, / tévédélután.” Brian Jones eltávozott a „hús mennyországába” a kannibálokkal és zsidókkal: „Remélem, mosolyogva mentél el, / mint egy gyermek, / az álom hűvös foszlánya felé.” Michael McClure pontosan és tisztán látta a dolgot. A tragikus végzetű Brian Jones Jim Morrison számára saját maga metaforája lett. Az új AQUARIUS THEATERT a Sunseten korábban Hullaballoo-nak hívták, de volt sok más neve is. 1969 nyarán itt játszott a „Hair” Los Angeles-i társulata, a nagy sikerű „amerikai törzsi szeretetrock-musical” csapata. A Doorsnak szüksége volt egy helyre, ahol fölvehetik a koncertlemezüket, ezért az Elektra kibérelte az Aquariust hétfő estére, amikor a színház egyébként zárva tartott. A Doors két bulit adott július 21-én. A jegyek mellé minden belépő megkapta Jim új Brian Joneselégiájának egy-egy nyomtatott példányát, jelezvén, hogy ezekkel a koncertekkel Jim a rockmozgalom megalapítójának emléke előtt kíván tisztelegni. A Doors egy gyors rhythm and blues stílusú beállást tartott a még üres ház előtt. Aztán a közönség kezdett befelé özönleni, és a színpad közepén ülve ott találták „Mr. Natural”-t military munkásruhában. Voltak, akik azt gondolták, hogy egy road ül ott, mert Jim Morrison úgy nézett ki, mint valami hosszú hajú vasúti munkás. A kék spotlámpa elvarázsoló fényében Jim lazán, otthonosan érezte magát, kék üvegű, drótkeretes napszemüveget viselt – és készen állt a kezdésre. A rocksztárőrület már a múlté volt. Jim így lépett tovább, méltósággal: egy görög isten testtartásával, aki túlélte saját magát. Pontban nyolc órakor Jim vontatott hangon megszólalt: „Szerettünk volna egy élő lemezt csinálni a szülővárosunkban, úgyhogy meg is tesszük – ma este!” Densmore ütni kezdte a tárnokon a „Back Door Man” lüktető ritmusát, és a Doors új inkarnációja ezzel kezdetét vette: egy posztpszichedelikus kocsmazenekarrá alkultak át. Az első buli végigvette a slágereiket, és új számokat is játszottak: a „Mystery Train”-t, ami Jim áriájába torkollt, az „Away in Indiá”-ba, majd lezárásként elhangzott Robert Johnson „Crossroads” című dalának rafinált átdolgozása. Ezt a remek blueshármast Jim még sokszor elénekelte pályája során.

Kipróbálták a bulin Curtis Mayfield „People Get Ready”-jét is, meg eljátszották a teljes „Celebration of the Lizard”-ot. Jim az egész buli alatt a széken ülve, szinte mozdulatlanul, és nagy koncentrációval énekelt. A „Light My Fire”-ba indulatos, de találó versbetéteket rögtönzött: „Kalapban döglött macska, fiatal srác vérét szívja.” A második koncert még hosszabb volt és lazább. „Ez a mi esténk!”, jelentette be Jim. „Addig maradunk, amíg akarunk.” A Doors átformálása mellett Jim magának is új szerepet osztott. A „Back Door Man”-ben mindkét előadáson azt énekelte: „Vén blues-énekes vagyok.” A következő évben ezt a szerepet játszotta, mintha a Brian Jones által próbált bluesfigurát vette volna át. Valakinek tovább kellett vinnie a lángot. De a „vén blues-énekes” szerepe Jim Morrison számára éppoly tarthatatlan volt, mint az elhunyt Brian Jones számára. A második Aquarius-koncerten új dalokat mutattak be: a „Make Me Real”-t, a „Universal Mind”-ot, a „Blue Sunday”-t. Jim a „Gloria” közben elszavalta a „Coda Queen” című versét. A zenekar Jim nélkül előadta Robby „Peace Frog”-ját. A színház vezetősége ragaszkodott hozzá, hogy Jim nem nyúlhat a kötelekhez, amelyekkel a Hair színészei a közönség feje fölött szoktak hintázni. Mégis előszökött Jimből a lázadás szelleme, és az erkélyről Tarzanként érkezett a lerövidítve, ám nagy szenvedéllyel előadott „Lizard” elején: a hatvanas éveknek ez a csodálatos eposza vad, lázas előadásban hangzott el. Több mint húsz dalt játszottak. Levetítették a Feast of Friends-et. A megbabonázott közönség hajnali háromkor távozott. Az Elektra azonban elégedetlen volt az Aquarius-koncertekkel. A Doors hangzását monotonnak találták. Jim helyenként sietett a dalszövegekkel. Paul Rothchild aggódott, hogy nem is jön össze az élő lemez. A lemezcég emberei szerint a Doors enerváltan szólt. Másnap délután, mielőtt még lebontották volna a szerelésüket a színházban, tartottak egy zártkörű pótbulit, hogy legyen elég anyag az „élő” lemezhez. Újra feljátszották a „Peace Frog”-ot, a „Blue Sunday”-t, a „Maggie M'Gill”-t, a „Build Me a Woman”-t. Hosszan jammeltek egy blues-témára, és Jim erre rögtönzött néhány paranoid sort, ami azután „The Assassination” címen vált ismertté. Meghalt a Sárkánygyíkkirály! Éljen a Vén Blues-énekes! A koncerteket méltató kritikák észrevették, hogy a Doors maga mögött hagyta a popsztárbaromságokat, és valami érettebb, komolyabb dolgot céloztak meg. Cash Box: „…ez volt a legjobb és legerőteljesebb előadásuk, amivel valaha is színpadra álltak L. A.-ben.” Los Angeles Herald-Examiner: „.. .meggyőző .. .igényes .. .briliáns.” Los Angeles Free Press: „Ott volt Jim Morrison, de inkább a rabbiképzős diák, mintsem a szex-isten, és ebben a bőrében inkább otthon érezte magát… Hogyan lehet megvádolni Morrisont azzal, hogy rosszabbul énekel – csak mert az ellenséges alapállás és a szen-

zualitás átadta a helyét valami gazdagabb textúrájú dolognak, ami teljesebb és még inkább veszélyes? Magát a Művészetet közelítették meg, függetlenül attól, hogy a rockkritikusokat mennyire sértették, döbbentették, illetve rémisztették meg. Az a mérce, ami az ő művészetükre érvényes, régebbi keletű és mélyebb.” (A zenekarnak nagyon tetszett ez a kritika, annyira, hogy hamarosan meg is fogadták a szerzőjét, Harvey Perrt a Doors körüli pr-munkákra.) A Doorsnak tehát megvolt az új fazonja: egy fehér rhythm and blues banda pszichedelikus slágerekkel. Sokan már azt gondolták: a Doorsnak vége, de ebben az új köntösben még két albumot készítettek, és éppen ez a két lemez tartalmazza leginkább időtálló számaikat, és Jim időtlen képeit az amerikai éjszakából: az út menti fogadót, az autósztráda királynőjét, a béke-békát és a viharlovast. JÚLIUS 2 5-ÉN San Franciscóban a Cow Palace-ben Bill Graham konferálta be a Doorst az előttük fellépő, bluest játszó, szintén az Elektrához szerződött Elvin Bishoppal és Lonnie Mackkel együtt. A tizennégyezer jegy egy óra alatt gazdára talált. Másnap a Doors az Oregon Egyetemen játszott, előttük pedig egy új zenekar, Alice Cooperé, akik a Doors korábbi rockszínházát még talán egy fokkal alacsonyabb szintre vitték. Az ezt követő napon Washingtonba repültek, hogy részt vegyenek a Seattle Pop Festivalon az éppen futó nagy nevekkel: a Led Zeppelinnel, a Burritosszal, a Vanilla Fudge-dzsal, a Ten Years Afterrel, Santanával, a Flockkal, Charles Lloyddal, a Byrdsszel, a Youngbloodsszal, a Spirittel, Bo Diddleyvel, Chuck Berryvel és még sok mással együtt. Jim helikopteren érkezett, és részeg volt. Ezt észrevette Gram Parsons híres roadfőnöke, az „Úthenger” becenevű Phil Kaufman, aki beterelte Jimet abba a bérelt Cadillacbe, amelynek az a szerep jutott, hogy a hasonlóképp benyomott és kokainnal kitömött Burri-tos-tagokat együtt tartsa a buli kezdetéig. Kaufmannak kellett kitennie Jimet a Cadillacből a színpadnál pár óra múlva, amikor a Doors fellépésének ideje elérkezett. A színpad mellett ott ácsorgott Robert Plant, egy huszonegy éves angol fiatalember, aki a Led Zeppelin együttes frontembere volt. Tíz hónappal korábban Róbertnek még nem volt annyi pénze, hogy megnézhesse a Doorst Londonban. Az összes kaliforniai zenekart szerette, de leginkább a Doorst. Most viszont az ő saját csapata volt a világelső. A Led Zeppelin abban az évben korábban a Whis-kyben és a Sunset Stripen tarolt, majd szünet nélkül és zseniálisan turnézva meghódította Amerikát, most pedig a második lemez, a LZII volt a világ legsikeresebb albuma, rajta olyan alapvető, fantasztikus számokkal, mint a „Whole Lotta Love”. A Led Zeppelin az 1970-es éveknek továbbra is meghatározója maradt, a rockmozgalom legnagyobb csapata a legjobb években. Róbertnek egy elég rossz Doors-bulit sikerült kifognia. Jim leszólta a közönséget, mert azok unatkoztak a „When the Music's Over” alatt. A

közönség sem maradt adós: káromkodással válaszoltak, és kiröhögték. Azt sem akarták elhinni, hogy ő „a Jim Morrison”. Voltak, akik összekeverték a Canned Heat énekesével. Az első sorokban állók jól láthatták, hogyan izgatja magát a mikrofonállványnyal. A „Light My Fire” közben megpróbált szavalni, mire valaki hozzávágott egy papírpohár sört. Jim középső ujját feltartva beintett neki. Még valaki beszólt neki, mire Jimnél is elszakadt a cérna: „Hé, hé, hé, te nagy pofájú szarfej, ismételd csak meg, amit mondtál! Ereszd szabadon az összes pitiáner gyűlöletet, ami odabent fortyog! Gyerünk – ÉN ELBÍROM!” „Baszd meg!”, ordították tucatnyian. „Ezt a szót akartam hallani”, mosolyodott el gúnyosan Jim. „Pont ezt a rövid szót.” Azután huszonkétezer idegen előtt belefogott, hogy elmesélje élete történetét: „Olvastam az újságban, hogy valami lélekbúvár azt mondta… hogy a hozzám hasonló színpadi előadók mind őrültek.” Taps. Jim felemelte a hangját: „Azt írta az újság: azért, mert nem kaptak elég szeretetet gyerekkorukban.” Aztán kiabálni kezdett: „ÉN SEM KAPTAM ELÉG SZERETETET!” A „The End” előadása után Jim a keresztre feszítés pózában, egyedül maradt a színpadon egy vörös spotlámpa fényében. A többiek már levonultak, a közönség tapsa is abbamaradt, de Jim három hosszú percen keresztül kitartott így, miközben a roadok már a következő fellépőnek szerelték át a színpadot. Végül a vörös fény kialudt, Jim pedig lesétált a színpadról, és rögtön beszállt a várakozó helikopterbe. Utánuk a Led Zeppelin következett, akik hatórányira maguk mögött hagyták a tengerparti szállodájukat, ahol verekedő groupie-k és döglött cápák várták őket. Csaknem három órán át játszottak, és lenyűgözően varázsoltak elő mindent, ami a rockban szem-szájnak ingere. Mikor a Zeppelin visszatért Londonba, Robert a Melody Maker című zenei szaklapnak ezt mondta a Doorsról: „Szemlátomást részeg volt (Jim). Az egyik oldalon, a színpad szélén egyensúlyozott, és majdnem beesett a nézők közé… Mérföldekkel mindenki feje fölött járt. Mintha látná, hogy a Doors leszálló ágba jutott. Ez járhatott a fejében, mikor a színpadra lépett, és azonnal olyasmiket kezdett beszélni, amiről gőze sem volt senkinek.” A GYILKOS ERRE JÁRT 1969 AUGUSZTUSA. Jim Morrison L. A.-ben kószált, motelekben aludt, néha meg Pamela házában. Volt egy fenntartott szobája a Chateau

Marmont-ban, ahová Tim Hardin fel-feljárt aludni. Jim nem sokat mosakodott, sokszor kellemetlen szaga volt. Agnes Varda új filmjének, az Oroszlánszerelemnek két vetítésére is elment, amiben statisztaként ő is szerepelt 1968 végén. (Az energikus és nagy rábeszélőképességű Varda kapacitálta Jimet, hogy menjen át Franciaországba, és nézze meg, hogyan készülnek a francia művészfilmek.) Jim a következő Doors-albumot írta, és megpróbált inkább arra összpontosítani mintsem hogy a varázslatosnak aligha nevezhető The Soft Parade népszerűsítésével foglalkozzon. Leszámítva a címadó dalt meg a kislemezen megjelent „Touch Me”-t és a „Wild Child”-ot, az egész album közhelyesnek hangzott és mesterkéltnek. Jim „Shaman's Blues” című nótája és Robby „Runnin' Blue”-ja minden további nélkül mehetett volna a kukába. Paul Rothchild fúvósai és vonósai mindenhol hülyén hangzottak, az egy „Touch Me”-t kivéve. (Jim utasítást adott, hogy az általa írt dalokból vegyék ki a vonósok sávját.) Még a sötétkék lemezborító is unalmas volt, nem illett egy Doors-albumhoz. A rockkritikusok példátlan gyűlölettel szedték ízekre az albumot. Azt írták: mindenki csalódott a Doors-ban. A lemez kiábrándító. Jim autózgatással töltötte az idejét Los Angelesben, illetve a barátaival a Mojave-sivatagba járt. Néha napokra eltűnt rejtekhelyei valamelyikében. Pletykálták, hogy van egy tizenéves barátnője. Látszott, hogy kísérti a halál gondolata: néha leparkolt Hollywoodban a North Laurel Avenue 1403-as számú háza előtt, és ott itta a sört, ahol 1940-ben F. Scott Fitzgeralddal végzett egy szívroham. A hippi Svengali Charles Manson, akinek a dalait a zeneipar nem volt hajlandó kiadni, és akinek a showbusinessben nem jött össze semmi, elkeseredésében augusztus 9-én fiatal, boszorkány-kurváit a városba küldte, ahol Terry Melcher lemezproducer Beverly Hills-i házában lemészárolták az ott lakó Sharon Täte színésznőt Jim Morrison volt fodrászával, Jay Sebringgel és még négy másik vendéggel együtt. A következő napon egy LaBianca nevű házaspárt öltek meg, akik pár mérfölddel odébb laktak, és találomra választották ki őket. Mansonnak és barátnőinek letartóztatására csak később került sor, még abban az évben, Hollywoodban pedig pánikszerűen bezárkózott mindenki. Steve Stills és David Crosby fegyvereket vásároltak. „Mindenkit megölnek, akinek van valamije!”, ordította a telefonba Crosby egy riporternek. Masszív paranoia uralkodott el a környéken. Körülbelül egy hónap múlva, máig tisztázatlan okokból Jim Morrisont is kérdőre fogták a Tate-LaBianca-ügyet vizsgáló rendőrnyomozók. A városban azt beszélték, hogy Jim előre megjósolta a gyilkosságokat. Jimnek kapcsolata lehetett az üggyel Sebringen vagy a Topanga Canyon-beli ismerősein keresztül, ahol a Manson-família is élt, vagy úgy, hogy a Manson által futtatott lányok közül nem is egyet ismert, akikről mindenki tudta, hogy kaphatók a Jim által kedvelt „hátsó ajtós” szolgáltatásra. A máig börtönben élő csajok közül az évek során többen is állították, hogy személyesen ismerték Jim Morrisont, de a kortárs

hírességekre vonatkozó effajta állítások mindig kétes hitelűek, és nem is bizonyíthatók. A DOORST VAGY MEG SEM HÍVTÁK, vagy nem is akart fellépni a Woodstockban tartott zenei és művészeti vásáron, mely három napon keresztül tartott 1969 augusztusának közepén New York állam északi részén, egy lucernamezőn. A hatvanas évek legnagyobb, elhíresült zenei rendezvénye volt ez: félmillió srác gyűlt össze, hogy három napot a béke és szeretet jegyében töltsenek el. Woodstock a Monterey Pop Festival nagytestvére volt (ahová annak idején a Doorst nem hívták meg). Jac Holzman, Bill Graham és Bill Siddons mind könyörögtek, rimánkodtak a zenekarnak, hogy menjenek el, de azt a választ kapták, hogy Jim megfogadta: soha többet nem lép föl szabadtéri koncerten. (A woodstocki fesztivál meghirdetett sztárja a The Band volt, amelyet mindenki csak ellen-Doorsként tartott számon.) Jim megkönnyebbült. Azon a hétvégén a barátaival kirándul gatott azon a sivatagi vidéken Palm Springs környékén, mely indián kanyonokat, sziklás völgyeket és pálmafás oázisokat rejt. Augusztus 18-án, hétfőn Jim és Babe Hill autóba ültek, és elmentek San Diegóba egy egyetemi művészeti fesztiválra, ahol levetítették a Feast of Friends-et, és ahol Michael McClure és más híres költők felolvasást tartottak. Másnap este, későn, Jim egy fa alatt üldögélt költők társaságában. Mind részegek voltak. Robert Creeley lehúzta a ruháit, és legurult a domboldalon. Richard Brautigan csöndben ült, enyhén oldalára dőlve. Babe mondott valamit Jimnek, mire az egy sörösüveget széttört Babe fején. A társaságból mindenki meghökkent. Babe viszont föl se vette. Michael McClure próbálta oldani a feszültséget: „Te Jim, ez szemétség volt Babe-bel.” McClure így meséli: „Jim azt kérdezte: »Tényleg?« Felkapott egy másik üveget, és széttörte a saját fején. Azonnali igazságszolgáltatás. Megható dolog volt, őrült.” 1969. SZEPTEMBER. Kezdtek megint fújni a Santa Ana-i szelek, örvénylő sivatagi homokot hordtak szét és negatív erők áramát, szinte az óceánig. Jim depressziós volt, s ez látszott is rajta. Ennek az időszaknak a legzaklatottabb verseit egy keltezés nélküli jegyzetfüzet tartalmazza. A The Lords and the New Creatures – amit az irodában a csajok gépeltek le – 1970-es kiadását előkészítő levelezése a Simon and Schuster szerkesztőjével viszont azt mutatja, hogy Jim Morrison még mindig képes volt a világban ellavírozni – már ha érdekelte valami. A hónap közepén a Doors megint fellépésre indult. Szeptember 13-ára meghirdettek Torontóban egy rock and roll bulit a régi iskola nagyjaival: Chuck Berry vei, Bo Diddleyvel, Jerry Lee Lewisszal és Little Richárddal, és mikor a jegyek nem akartak fogyni, a Doorsszal egészítették ki a programot. Az utolsó pillanatban pedig John Lennon is beesett a buliba Eric Claptonnal és a Plastic Ono Banddel, mert unta már a tehetetlenkedő

Beatlest, és mert nagy tisztelettel viseltetett az ősrockerek iránt (különösen Chuck Berryt szerette). A Beatles-tag rendhagyó fellépése médiaeseménnyé tette a koncertet. A buli már órák óta folyt, amikor a Doors repülője leszállt. A Vagabonds zászlós motorosainak százai adtak nekik díszkíséretet a Varsity stadionig. A zenekar nem nagy lelkesedéssel fogadta a hírt, hogy John Lennon és Eric Clapton után kell fellépniük, de sikerült nagyon jól játszaniuk. A motorosoknak nagyon tetszett (és tetszik ma is) a stenkes, akkor új „Roadhouse Blues”, és a „Wake Up” is felrázta a már fáradt közönséget. (A továbbra is megoldatlan Los Angeles-i TateLaBianca-gyilkosságok fényében egész más értelmet nyert Jim üvöltése a „Celebration”-ben: „A gyilkos erre járt!”) Az utolsó dal, a „The End” előtt Jim mondott egy kis beszédet, tisztelegve az „illusztris zenei géniuszok” előtt, akiknek ezt a műsort szentelték. „A Doors elég rosszkedvűen játszott”, számolt be az eseményről a Toronto Globe and Mail másnap. „A dalaik teli vannak morbid képekkel, az előadásuk pedig depresszív volt és drámai. De Morrison előadói nagyságát most is nyilvánvalóvá tették heves mozdulatai és a felzaklató csúcspont a koncert végén.” A következő estén Montrealban játszottak. Egy rövidebb angliai turnét le kellett mondani, mert Jim floridai bírósági ügyei miatt nem lehetett visszaigazolni a dátumokat. Ha Jimnek az volt a szándéka, hogy kinyírja a Doorst, sikerült. A következő hét végén Philadelphiában és Pittsburghben koncerteztek. De a bulik csak akkor keltek életre, amikor Jim elkezdte szavalni, hogy „Mikor még a szemináriumba jártam…”: a „The Soft Parade” bevezetőjét. Ebben aztán Jim búgott, kántált, suttogott, kiabált: húzta magával a közönséget a dalon át, és reménytelen sorai az élet törékeny esetlegességéről fenyegetően tolultak elő. Pittsburghben a srácok úgy beindultak a „Light My Fire” alatt, hogy a rendőrség leállította a bulit. Bill Siddons kiment a színpadra, és megígérte, hogy a zenekar még egy számot játszik, ha mindenki visszaül a helyére. Amikor helyreállt a rend, a Doors visszajött, és egy tüzes „Soul Kitchen”-nel jutalmazta a nézőket, majd egy függöny mögött eltűntek, és beültek a már várakozó limuzinokba. A ROLLING STONES októberben Los Angelesbe jött, és érintőlegesen ismét találkozott a Doorsszal. A Stonesnak jól mentek a dolgai. Új kislemezük, a „Honky Tonk Woman” tízpercenként felhangzott a rádióban. A készpénzhiánnyal küszködő Mick Jagger megpróbálta a Stonest új műsorral új pályára lendíteni: sportcsarnokokban játszó zenekart akart belőlük faragni, a Doors mintájára. Keith Richards-szal még a Doors rockszínházi hangzását is megpróbálták lenyúlni az új Stones-album, a Let It Bleed számára, amit a Sunset Sound stúdióban kevertek a Doors hangmérnökével, Bruce Botnickkai. Jagger ragaszkodott hozzá, hogy a „Gimme Shelter”-hez és a „Midnight Rambler”-hez pont a „When the Music's Over” világvégi hangkörnyezete

illik. (A „Shelter” női énekese Merry Clayton volt, egy stúdióénekes, annak a Curtis Amynek a felesége, aki a „Touch Me” szaxofonszólóját játszotta.) Jim többször is találkozott Mickkel Stephen Stills Laurel Canyon-beli házában, ahová Jim kokainért járt. Mick meghívta Jimet november n-ére, a Stones első, Phoenixben tartandó bulijára. A hónap végén Jim San Franciscóban volt. Nem érezte jól magát. Jack Kerouacnak éppen akkor sikerült halálra innia magát Floridában, és Jim mohón olvasta a Rolling Stone beszámolóját a massachusettsi Lowellben tartott temetésről. Jim Michael McClure-ral járta a bárokat, és a nagy szakállú, kék széldzsekis Jim inkognitóban minden bárban megkérdezte a zenekartól, hogy énekelhet-e velük néhány dalt – csak a brahi kedvéért. A kocsmai blues-éneklés adrenalindózisától, no és néhány pohár italtól Jim jobban érezte magát. Október 31-én a San Franciscó-i filmfesztiválon levetítették a Feast of Friendset, együtt JeanLuc Godard áldokumentumfilmjével, a Stonesról készült, Egy meg egy cíművel. Jim és Frank Lisciandro megijedtek, amikor a közönség a Feast amatőr, ugrálós, teljesen autentikus képsoraira hangos pfujolással és bekiabálásokkal reagált. Jim gyorsan kiment a teremből, és köddé vált. November 9-én, vasárnap Jim és az ügyvéd Max Fink Miamiba repültek, ahol találkoztak a Jimet helyben képviselő ügyvédekkel. (Éppen akkor játszotta a Living Theater a Paradise Now előadását Miamiban, de a hatóságok rájuk se hederítettek.) Az előzetes megbeszélés értelmében Jimet letartóztatták Dade Megye Közbiztonsági Hivatalában, későn este, hogy a sajtócirkuszt elkerüljék, és tíz perc múlva, ötezer dolláros óvadék ellenében szabadon is engedték. De az a tíz perc – az kemény volt. Jim azonnal beszámolt róla az ügyvédjének, hogy az őt lefényképező és az ujjlenyomatát levevő zsaruk megfenyegették. Amikor Los Angelesbe visszatérve újra dolgozni kezdett a stúdióban, azt mondta Manzareknek, hogy nagyon gázos volt a helyzet. „Hé, szépfiú”, provokálta az egyik zsaru, „csak várd ki, kisfiam, míg bekerülsz a Raifordba (a börtönbe)! Ott elintézzük az ilyen hosszú hajúakat.” Ray azt mondta később: „Jim megijedt. De mi is.” ROADHOUSE BLUES – ORSZÁGÚTI FOGADÓ BLUES 1969 NOVEMBER. A Doors nekiállt dolgozni a Hard Rock Café munkanevű albumon, amelyen nem volt helye töltelékszámoknak, ha a Doors folytatni akarta a pályafutását. Ez volt az utolsó, eredeti számokat tartalmazó lemez, amivel még tartoztak az Elektrának a szerződés szerint. Egy 1970-ben megjelenő koncertlemezzel és egy válogatásalbummal teljesült aztán a szerződés összes pontja. Az Elektrát és az Atlantic Recordsot bekebelezni készült a Kinney National Warner Bros. Entertaiment konglomerátum, a WEA, és Jim váltig mondogatta a barátainak, hogy ő nem akar egy óriáscégnek lemezeket készíteni.

Mindenki nagy meglepetésére, aki ismerte a helyzetet, Jim Morrison újra csatasorba állt, és megmentette a Doors karrierjét a „HWY 9”-nal, ami a „Roadhouse Blues” eredeti címe volt. Ennek a szélfútta motoroshimnusznak a felvételeit kezdte a Doors abban a hónapban a Sunset Sound stúdióban. Jim arról beszélt, hogy átvette a Doorsban az irányítást, és ennek megfelelően tényleg ő is írta a következő Doorsalbum kilencven százalékát. „Hé, urak, uraim!”, udvarolt a zenészeknek, mikor már ment a szalag. „Nos, ennek a dalnak ismerős lesz a témája: mindannyian láttatok már ilyet. Egy régi fogadó az út mentén. Délen vagyunk… vagy Közép-Nyugaton… vagy esetleg úton Bakersfield felé, és egy '57es Chevyben ülve haladunk a régi fogadó felé. Világos? Süt? Körülbelül fél kettő felé jár, nem megyünk túl gyorsan… de nagyon lassan sem. A kocsiban van hat doboz sör meg pár joint, szól a rádió, és mi megyünk… a régi fogadó felé. Megvan? (Énekel:) Hadd mondjam el neked, mi van velünk… A léleken úr a pénz. Gyerünk! A stúdióban a „Roadhouse Blues” és a „Maggie M'Gill” felvételén jelen volt egy kulcsfigura: a remek rockabilly-gitáros, Lonnie Mack – basszusgitáron. Ray Manzarek bal keze sosem tudott igazán erős alapot adni a Doorsnak, de most az országúti rhythm and blues veteránja, Lonnie Mack olyan kőkeményen alájuk tett, mint még soha senki. (Hallani is Jim kiabálását: „Ez az, Lonnie, ez az!”, miközben Lonnie könyörtelenül gyúrja az alapot.) A „Roadhouse Blues”, ahogy azt Jim 1969 végén énekelte, olyan meggyőzőre és kanosra sikerült, hogy láthatjuk benne akár annak a „tiszta öröm”-nek a kifejeződését, amiről Jim néhány hónappal azelőtt a PBS-tévéműsorban beszélt. A kocsmazenekarok stílusában fogant dal magán viseli a Doors utolsó periódusának jellemzőit: a szesztől fűtött bekiabálásokat, a „hamu lady”-t, a szájharmonikázást (John Sebastian játszott rajta), az alkoholgőzös utolsó versszakot, és a kendőzetlen, mindenkinek a képébe vágott egzisztenciális rettegést: „Jövőnk bizonytalan”, énekelte Jim, „és a vég mindig közel.” A „Roadhouse Blues” visszaadta, milyen lehetett egy éjféli száguldás Jim Morrisonnal végig a Topanga Canyon Boulevard-on. A szorosban az út keskeny és kanyargós. Szemedet végig az úton kell tartanod, kezeddel pedig szorosan markolni a kormányt. A „Roadhouse Blues” újfajta Doors-mestermű volt. A lemezcégnél rögtön látták, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy klasszikus legyen. Paul Rothchild melléfogott a The Soft Parade-de\. Talán a Jim Morrison által a Doorsra erőltetett új stílus mégiscsak ér majd valamit – akár még slágerek is születhetnek belőle. A „Maggie M'Gill”, amit már vagy egy éve játszottak koncerteken, hasonlóan ígéretesnek látszott. A „Maggie” Jim sámánrockdarabja volt, egy tánc harci dobokkal. A Vén Bluesénekesről itt kiderül, hogy „zabigyerek, az apja egy rock and roll sztár, anyját felcsinálta, de köze nincs hozzá.” A „Maggie M'Gill” felvétele idején Jim ellen három apasági kereset

volt folyamatban, melyekben Jimet Max Fink irodája képviselte. Egyik sem tisztázódott Jim haláláig. Az évek során legalább egy, félig hiteles Morrison-fiú került elő, aki állítólag 1969-ben született Jim egyik barátnőjétől. TOM BAKERT mindenki hülyének tartotta. A menő, jóképű, fiatal színész Jim egyik kedvenc ivócimborája volt, olyan, akivel lehetett intelligensen dumálgatni, és aki azt is tudta, Pamela kicsoda, hiszen korábban az ő csaja volt. Azt is tudta, hogyan rángassa bele Jimet hülye dolgokba: az autó összetörésébe, veszélyes mutatványokba, filmszakadásig folytatott vedelésbe. Ο bosszantotta fel egyszer Jimet, hogy verje szét az Elektra irodáját, miközben ott fogadást tartottak. Tom Bakernek sajátja volt egy bizonyos lezser, hollywoodi típusú irónia, és nagyon szórakoztató tudott lenni, de emberként egy fabatkát sem ért, és senki nem örült igazán, ha felbukkant. Jim Tomot vitte magával, hogy megnézzék a Rolling Stones turnéjának nyitóbuliját Phoenixben 1969. november 11-én. A Stones már több mint két éve nem játszott fizetős közönség előtt, és most a drukktól görcsbe rándult a gyomruk. Brian Jones már nem volt sehol, helyette bevettek egy Mick Taylor nevű srácot, aki úgy játszott az elektromos gitáron, mint egy andalúz trubadúr. A hatvanas éveknek vége volt. Új idők szelei fújtak. Jim izgatottan készülődött. A Stonest sosem látta még, csak a tévében. Ott volt a helye Phoenixben, az első sorban, ahogy Jagger is odaült az ő orra elé a Hollywood Bowlban. Úgyhogy Bill Siddonstól az irodában átvett egy maréknyi jegyet („Hátha lesznek ott csajok is!”), és már el is húztak Bakerrel. A reptéren már alaposan berúgtak. Vihogva tántorogtak a repülőn a helyükre. Felszállás után Tom Baker macerálni kezdte a stewardesseket, hogy lassan hozzák ki az italokat, pedig ez első osztály. Jim csak ült ott, röhögött és ivott tovább – kicsit egy bölényvadászhoz hasonlított. Tom ezután sós mogyoróval dobálta az utaskísérőket (az egyik igazán nagyon csinos volt), és fogdosta őket, amikor elmentek mellette. Félúton Phoenixbe hátrajött hozzájuk a kapitány, s azt mondta, fejezzék be ezt a viselkedést, és azt is közölte, hogy több italt nem kapnak. Tom Baker bunkósága viszont nem ismert határokat, öt perc sem telt bele, és újra valamelyik stewardesst fogdosta, aki tényleg kiborult. A kapitány ismét megjelent, s ez még egyszer megismétlődött, mert Baker csak nem bírt magával. Jim hisztériás rohamot kapott. Hogy lehet valaki ekkora barom?! Amikor landoltak, a helyi rendőrök nem azért várták Mr. Morrisont és Mr. Bakert, hogy a helyi sportcsarnokba kísérjék őket a Stones-koncertre. Lefogták Jimet és Tomot a repülőgép személyzetének zaklatásáért, ami a szövetségi jogban bűncselekménynek számít, és az éjszakát is a fogdában voltak kénytelenek tölteni. Másnap aztán az Egyesült Államok rendőrbírói letartóztatták őket annak rendje s módja szerint, az alábbi bűncselekményekkel vádolva őket: utaskísérő szexuális zaklatása, megfélemlítése és fenyegetése. Max Fink már szállt is

repülőre, és fejenként 2500 dolláros óvadék ellenében kihozta mindkettejüket. Bakernek nem volt egy vasa sem, úgyhogy az ő óvadékát is Jim fizette ki, hogy hazamehessen. 1969. november 24-én megint Phoenixbe kellett menniük, hogy ártatlannak vallják magukat légi kalózkodás bűntettében, amiért – ahogy a bíró elmondta – akár húsz év fegyház is kiszabható büntetésként. A tárgyalásukat 1970 februárjára tűzték ki. JIM HOL EGYÜTT VOLT PAMELÁVAL, HOL NEM. Alighanem szeretett volna jobban együtt lenni vele, mint amennyire ez sikerült. Állta Pamela szertelen vásárolgatásait a Beverley Hills-i Rodeo Drive-on, Pamela pedig azt mondogatta a barátainak, miközben a Rive Gauche áruházban éppen az Yves Saint Laurel árukészletét dézsmálta, hogy „ezzel tartozik nekem”. Pamelát a városban mindenki ismerte – és utálta – pazar francia velúrcsizmája, méregdrága olasz kendői és a neszesszerében lapuló idegcsillapító gyógyszerek miatt. Jim öntötte a Themis feneketlen kútjába a pénzt, hogy tönkre ne menjen, finanszírozta Pamela beszerző körútjait és a tőzsdei próbálkozásait is. Pamela még huszonhárom évesen is nagyon szép volt, de gyakran nézett ki rosszul, szinte alultápláltnak – ő azt mondta: azért, mert Jim azt szereti, ha sovány és fiús az alakja. Sokan sejtették, hogy heroint lő magának, különösen az után kezdték ezt rebesgetni, hogy egy partin elaludt: az Atlantic Records behízelgő modorú török elnök-vezérigazgatójának, Ahmet Ertegunnak a buliján, akiről azt beszélték, hogy szeretné a Doorst megkaparintani a cégének, ha az Elektrával kötött szerződésük lejárt. Amikor Pamet magához térítették, Jim bekattant: felugrott a bőrkanapéra, szavalni kezdett, és megpróbált kárt tenni Ertegun randa festményeiben. Végül ki kellett „kísérni” a limuzinhoz, ahol már várt rá az újra eszmé-letlenségbe süllyedt Pamela. A Doors már hónapok óta kísérletezett azzal, hogy Jimet rávegyék: borotválkozzon meg, és kapja össze magát, de ez sehogy sem jött össze nekik. Mígnem egy nap megjelent egy újságíró a kérészéletű New York-i szabadidő-magazintól, a Sbow-tól, hogy fotósorozatot készítsen az újság állandó rovata számára a híres emberek kedvenc butikjáról. A Themist itt úgy mutatták be, mint azt a helyet, ahonnan Jim Morrison a hippiruháit beszerzi. A New York-i fotóst, Raeanne Rubinsteint a Themis bejáratában maga Jim Morrison fogadta, frissen borotválva és egy borzasztó divatos, Nehru-fazonú zakóban. Az egész napos fotózás során Jim segítőkész volt és előzékeny, a gép elé állt „Pamela Roselily”vel (valamiért ezt a nevet írták az újságban a képek alá), Pamela homokos külsejű sündörgőivel, de egyedül is: hatalmas kristályokat tartott a kezében, és olyan ronda, batikolt göncök voltak rajta, amiket különben a világért sem lehetett volna ráerőszakolni. Rubinsteinnek felkeltették az érdeklődését. „Nem volt nekem ismeretlen ez a típusú pár abban az időben. Édesek és gyöngédek voltak. Kicsit éteriek, mintha nem is volnának egészen jelen. Nagyon aranyosak a maguk romantikus, álombeli módján, ami a szerencsés

embereket jellemezte – mert Pam és Jim a szerencsésekhez tartoztak.” Azonban a látszat csalt. A Themis silány cuccokat árult, amelyek hamar szétfeslettek a varrásoknál. A szerencsés pár báját és kiegyensúlyozottságát pezsgő, heroin és tabletták adták. Jim nagyon maga alatt volt a huszonhatodik születésnapja, 1969. december 8-a körül. A Bill Siddons házában tartott születésnapi buliján annyi konyakot ívott, hogy a szőnyegre vizelt, Bill Siddons tartott alá hirtelen egy poharat, mert Jim képtelen volt talpra állni. Egy nagyjából 1969 végére tehető jegyzetfüzet Jim legsötétebb költeményének, az „I Am Troubled”-nek (Bajban vagyok) több vázlatát tartalmazza. Jim megint totálkárosra zúzta a Blue Ladyt, a Mustangját, majd felhívta Max Finket, és azt mondta neki, hogy az autót ellopták. A Rolling Stones turnéja szégyenletes véget ért, és kölcsönös vádaskodásokba fulladt a december 6-án az Altamont Speedwaynél történt katasztrófa után: a zenekar személyes biztonságáért felelő Pokol Angyalai a Stoneskoncert közben, a színpad előtt megöltek egy embert. Charles Mansont és a bandáját ugyan lecsukták, de még mindig elmebeteg dolgok lógtak a levegőben. Max Fink azt meséli, hogy Jim egy hideg decemberi hajnalon, fél háromkor beesett a házába, és meggyónta neki: egy buzi sokatmondó, zsaroló telefonhívásokkal zaklatja, hogy kiteregeti Jim éjféli útjait a Los Angeles-i homokosok alvilágában. Max ezt az új problémát is diszkréten oldotta meg, ahogyan a korábbit. Később Max Fink azt mondta, hogy karácsonyra Jim egy új golfütőkészlettel ajándékozta meg, amit egy kézzel írott levélke kísért. Ebben Jim köszönetet mondott Maxnek, „egyetlen apámnak, akit ismerek”.

NYOLCADIK FEJEZET A bohóc lelke A sorsodat a szerelem sem másíthatja meg. (JIM MORRISON, 1970) ITT VAN-E MINDENKI? 1970 JANUÁRJÁBAN már járt egy amerikai a Holdon. Másik félmillió amerikai viszont Dél-Vietnamban volt, ahol már harmincezren meghaltak közülük. Jim Morrison szünet nélkül, szinte kényszeresen írta hosszú költeményeit és dalszövegeit az őt egyre inkább foglalkoztató szülőhazájáról: „The American Night”, „An American Prayer”: „Amerikai fiú, amerikai lány / Ilyen szépet még nem látott a világ. „ James Douglas Morrison amerikai költő újra a nyomdában járt, mert magánkiadásban megjelentette háborúellenes költeményének, az „An American Prayer”-nek végső változatát: ezt a száz példányt is barna

kartonba kötötték, aranybetűkkel a címlapon. A kész könyveket rendben feltornyozták Jim íróasztala mellett az irodában, és a következő évben innen postázták őket – gyakran dedikálva és szignálva – azoknak a rajongóknak, akik levelet írtak Jimnek. Egy olyan hosszabb művön is dolgozott, aminek „A rock anatómiája” címet adta: ez egy szürreális, nőgyűlölő meditációféle volt egy elmebajos légkörű középiskoláról, szerepeltek benne karambolozó iskolabuszok és megerőszakolt lányszurkolók. Átdolgozta a „Dry Water” (Száraz víz) verseit is, melyek később, az év folyamán megjelentek a Circus rockzenei magaziban. Ekkoriban Jim jó passzban volt. Aggodalmaskodó környezete, akik nagyban függtek tőle, úgy látták, mintha kijött volna a hullámvölgyből, és hamis reményekbe ringatták magukat. Igazából csak árnyéka volt korábbi önmagának. Pocakot eresztett, és gyakran rúgott be – de legalább élt. Megszelídült egy kicsit, csöndesebb lett, kevésbé balhés. Verseket írt, szüntelenül körmölt a jegyzetfüzeteibe, folyton új dalokon dolgozott. A Doors felfogadta mellé a profi testőrt, Tony Funchest, miután a majdnem kétméteres fekete óriás jól bevált Mick Jagger testőreként a Rolling Stones amerikai turnéján, beleértve a gyászos végű altamonti esetet is. Tony Funches ebben az évben gyakran vigyázott Jimre, és Babe Hill-lel ketten legalább azt elérték, hogy a Doors énekesét nem ölték meg egy kocsmai verekedésben, mint Christopher Marlowe-t. A Pamela boltját bemutató fotózásra Jim megborotválkozott és kimosakodott. A kínálkozó alkalmat a zenekar is megragadta, hogy egy olyan lemezborító-fotót készítsenek vele, amelyen Jimnek nincs szakálla, így gyorsan megszerveztek egy másik fotózást. A zenész és fotós Henry Diltz fényképezte (és videózta) a zenekart Venice Beach különböző helyszínein a szűrt, sápatag téli fényben: amint a parton sétálnak, a móló alatt, majd egy fal mellett állnak, amin a FŰ graffiti olvasható. Jim oldott volt, csöndes és segítőkész. Később Diltz elvitte őket kisbuszával Los Angeles lerobbant, rossz hírű környékére, ahol lefényképezte őket a Hard Rock Caféban, s egy Fifth Street-i bárban, ami a 30-as évek világválsága óta ott volt. Egy órán át rendelték a köröket a törzsvendégeknek, hogy beszéltessék őket. „Maga Jim nemigen beszélt”, emlékezett később Diltz. „Inkább csak ült, bólogatott, és az a mosoly volt az arcán, amely azt fejezte ki, hogy magába fogad mindent, figyelte az életet, az embereket.” Kis idő múltán Jim szeretett volna továbbállni, és felkeresni még néhány hasonló, koszos kocsmát, mielőtt a fényképezést befejezték volna a Morrison Hotelban, a South Hope Street 1246-os szám alatt. A helyet Ray fedezte föl: főleg ágyrajárók látogatták, egy éjszaka két dollár ötvenbe került. (A szálló tulajdonosa nem akarta, hogy a Doors ott fényképezkedjen, azonban sikerül elcsalni onnan egy rövid időre, és a zenekar besurrant. Diltz kívülről, a nagy üvegablakban fotózta le őket.) Ε lerobbant helyszínen készült fotóknak egyértelmű volt az üzenete: a

Doors rajongói értésére adta velük, hogy mélypontra jutottak. A Morrison Hotel a sivatag szélén a város élő emberi hulladékának lerakóhelye volt. Innen csak fölfelé vezetett út, és a Doors pályája – egy darabig – valóban fölfelé ívelt. Jim Morrison akkoriban a meglehetősen kényelmes Continental Hyatt House-nak, a Sunset Boulevard hírhedt rockszállodájának lakója volt. Amikor a Led Zeppelin ott tanyázott, a helyi groupie-k úgy nevezték, hogy a „balhé háza”, de többnyire mégis csöndes és jelentéktelen volt. Úgy tűnt, hogy Jim az átlagosnál jobb hangulatban van, de azért alkalmanként ráijesztett a szálloda vezetőségére, amikor szokásos légyember-jelenetét előadta a tizenegyedik emeleti erkélykorláton. A sorsdöntő új album keverési munkálatai iránt is nagyobb érdeklődést mutatott. A MORRISON HOTEL dalai jól mutatják, hogy a Doors visszanyúlt az alapokhoz: ahhoz a rhythm and blueshoz, amin mindannyian felnőttek. A menedzserük, Bill Siddons később azt mondta, hogy ez az album tett be végleg a Doorsnak, de a Doors-rajongók kifejezetten jóleső érzéssel fogadták a karcos dalokat, a hetvenes évek elejének társadalmi realizmusát a hatvanas évek hedonista stílusa után. Jim a Jazz and Popban úgy nyilatkozott, hogy ez „egy Amerikáról szóló album”. A zenekart pedig úgy emlegette: a megújult Doors. A lemez „A” oldalára került hat szám egy szvitet alkotott, „Hard Rock Café” címmel. A „Roadhouse Blues” a kamionsofőrök és a motorosok Amerikáját ábrázolta, azokét, akik folyton az autópályán, folyton úton vannak. Egyetlen pihenőhelyük az út menti kocsmák alvilága, ahol az emberek lassan, de biztosan züllenek. Jim Morrison remek, szenvedélyes előadását rockabilly-gitárszó és bluesos szájharmonika festi alá a dalban, melynek érzelmi intenzitása szinte kibírhatatlanná válik, mígnem Jim feloldja ezt a feszültséget a bacchanáliás „Nyomd meg jól, bébi, jól!” sorral. De Jimnek ez volt az egyetlen mesterműve az új albumon. A „Waiting for the Sun” egy idejétmúlt pszichedelikus ballada, amit le is hagytak arról a lemezről, amely ezt a címet viselte. A „You Make Me Real” egy felpörgetett boogie. A „Peace Frog” Robby Krieger menő, funkygitáros száma, amihez csak egy jó szöveget kellett találni: Paul Rothchild Jim egyik, éppen akkor használt jegyzetfüzetében bukkant rá a megfelelő versre „Abortion Stories” (Abortusztörténetek) címszó alatt. „Vér az utcákon New Haven városában.” Említi a szöveg még Venice-t, Chicagót és a „fantasztikus L. A.”-t. Ebben az egyik legnagyobbnak tartott Doorsdalban központi helyen bukkan fel a haldokló indiánok a hajnal országútján motívuma. Az „A” oldal dalai közt ott van még a „Blue Sunday”, amelyet aligha lehet teljesen komolyan venni, s melyet Jim parodisztikus stílusban, búgó hangon ad elő, meg a „Ship of Fools”, a fölényes gúnnyal megszólaló jazzrock-szám, amely a holdra szállással kapcsolatos képmutatáson és önteltségen ironizál. EGY ESTE a Morrison Hotel felvételére Jim késve érkezett, és

vendégeket is hozott magával. Egy filmes rendezvényen találkozott velük, ahová Agnes Vardával és Jacques Demyvel ment. A férfiak frakkban, a nők estélyi ruhában voltak. Jim elhívta őket: nézzék meg a Doors lemezfelvételét. Egyikük Laurence Harvey volt, az angol filmszínész. Nemigen törődött velük senki, és Paul Rothchild nagy lelki nyugalommal sodorgatta egyik míves, tökéletesen megformált jointját. Akkor viszont valaki felismerte Jim másik vendégét, s lassan mindenkinek leesett, hogy az maga Tom Reddin, a volt Los Angeles-i rendőrfőnök. Rothchildban megállt az ütő – ő ült már a fű miatt –, és gyorsan, feltűnés nélkül összecsomagolta a kis rekeszes diplomatatáskáját. Jim alig tudta elfojtani a kárörvendő vigyort producerének szorult helyzete láttán. A LEMEZ „B” OLDALÁNAK „Morrison Hotel” lett a címe. A „Land Ho!” Robby Krieger tengerészdala, amit Jim merészen, átéléssel énekel. A „The Spy” Jim álmodós-misztikus bluesa, benne honky-tonk zongoraszó, bujkáló paranoia, és nagyon mély, titkos félelmek. (A cím itt is egy regényből lett kölcsönözve: Anais Nin könyvének, A Spy in the House of Love-nak a címéből.) A „Queen of the Highway” tetszetős dallamát Roby Krieger írta, a kaliforniai álmodozás szép, elégikus szövegét pedig Jim: „A Madréhoz vigyél”. Ray Manzarek a rendkívül megható „Queen”-ben („Pucér, mint egy gyerek / Ott kinn a mezőn”) a jazzes hangzás végett az éppen divatos Fender Rhodes elektromos zongorán játszik, amit Miles Davis is előszeretettel használt akkori zenekarában. A Doors kései darabjai közül ez az egyik legszebb. Az „Indian Summer” egy esti raga, ami nagyjából a „The End” flamencogitáros részein alapul. A lemezt a Lonnie Mack lüktető basszusmenetére épülő „Maggie M'Gill” zárta, amelyben Jim Morrison szesztől rekedtes hangon kurjongatja el a szöveget, ami egyre halkuló, részeg gajdolásba megy át, mintha a dalt a pokolba vezető út mentén álló fogadóban vették volna föl. A DOORS AZ IRODA FÖLDSZINTJÉN próbált abban a hónapban. A zenekar minél több koncertet akart adni, és most egy új előadásmódot dolgoztak ki: szabadabbra, rögtönzősebbre vették a figurât, megszabadultak az idejétmúlt rockszínházi konvencióktól, és olyanfajta rhythm and blues és rockelőadást dolgoztak ki, ami leginkább az Allman Brothers és a Dead örömzenés előadói stílusára emlékeztetett. Miközben persze minden alkalommal kötelességtudón eljátszották a slágereiket és a bevált koncertdarabokat is, mint a „Back Door Man” meg a „Five to One”, voltak olyan hosszú koncertegyvelegeik, mint a „People Get Ready” című. Ez Curtis Mayfleld soulklasszikusával kezdődött, átfolyt Elvis „Mystery Train”-jébe, és abból tovább az „Away in India”-ba, ami egy zenekari és vokális rögtönzés volt a Whiskybeli időkből származó „Latin szarság 2.” alapján. Ebbe gyakran szőttek bele más dalokat is: a „Crossroads”-ot, a Cream együttes által a Wheels of Fire című, friss koncertlemezen átdolgozott, félelmetes Robert Johnson-bluest, Chuck Berry „Carol”-ját, amit a '69-es turnén a Stones is folyton játszott, Barrett Strong „Money”-ját, a „Who Do You Love”-ot, a „Heartbreak Hotel”-t, a

„Little Red Roos-ter”-t, a kocsmazenekarok örökzöld „Louie Louie”-ját és a „Universal Mind”-ot, aminek az ötletét Jim Rimbaud-tól vette: ez volt a Színvázlatok egyik központi képe. Jim Morrison arra törekedett, és a többieket is afelé terelte, hogy a Doors 1970-es koncertjei ne annyira a tragikus katarzisról szóljanak, hanem inkább a felhőtlen szórakozásról, és arról, hogy „Nyomd meg jól, bébi, jól” – egész éjjel. A ROADHOUSDE BLUES-TURNÉ 1970. január 17-én kezdődött. A Doors két estén négy előadást adott a New York-i, négyezer férőhelyes színházban, a Felt Forumban a Madison Square Garden alatt. (Lonny Mack triója volt az előzenekaruk.) A legelső bulit egy fergeteges „Roadhouse Blues”-zal kezdték, majd Jim odalépett a mikrofonhoz, akár egy prédikátor: JIM: Jól van, jól van. (Tetszésnyilvánítás.) Hé, figyelem… figyelem… Figyeljetek! Nem tudom, hányan hisztek az asztrológiában… EGY LÁNY AZ ELSŐ SORBAN: Te Nyilas vagy! JIM: EZ igaz, baby, ez igaz. Nyilas vagyok, a legfilozofikusabb jegyből való. LÁNY: Szeretlek! Én is Nyilas vagyok! JIM: Csak én nem hiszek az egészben. LÁNY: Én sem! JIM: Szerintem egy jó nagy átbaszás az egész. (Zajos tetszésnyilvánítás.) De egyet mondhatok. Egyet mondhatok. Azt nem tudom, hogy mi fog történni… DE ÉN BIZONY KI AKAROM MULATNI MAGAMAT, MÉG MIELŐTT EZT A SZARGOLYÓT A LÁNGOK EMÉSZTIK EL! (Zajos tetszésnyilvánítás.) JÓL VAN! JÓL VAN! (Ováció a zsúfolt színházban.) Aznap este a Doors jó volt. Az első előadásban játszottak új dalokat, mint a „Peace Frog”, a „Blue Sunday” és a „Ship of Fools”. A közönség, melynek tagjai mostanra már a Zeppelin rajongótáborából kerültek ki, nem ismerte ezeket, és nem is tetszett nekik, ahogy Jim a „Blue Sunday „ben búgott. Hangosan követelték a „Light My Fire”-t, és majd megőrültek, mikor végre megkapták. Ráadásként egy gyilkos „Soul Kitchen” hangzott el. Jim a két buli között valamin felbosszantotta magát, de senki sem tudta, min, mert külön érkezett a bulira, a saját társaságával, akik nem is engedtek be senkit az öltözőjébe. Amikor felment a színpadra a második buli elején, azt morogta: „Megint minden el lett baszva, mint rendesen!” Ezen a bulin a Doors rhythm and blues kurzust tartott: elhangzott a „Crawlin' King Snake”, a „Build Me a Woman”, a „Back Door Man”. Semmit sem játszottak a The Soft Parade dalaiból, bár kétszer is belefogtak a „Wild Child” bevezetőjébe, de aztán feladták. (A Parade-ból adták el a legkevesebbet, és ez szemlátomást bosszantotta őket, pedig már ez is aranylemez lett, a Doors negyedik aranylemeze a sorban.) Jim szarkasztikus megjegyzésekkel illette New Yorkot, felvett például egy csenevész jointot, amit a színpadra dobtak, és azt mondta rá, hogy ez bizony jellemző New Yorkra. Miután pedig pár srácnak sikerült felszöknie a színpadra, és úgy kellett őket Jimtől elrángatni, Jim azt mondta: „Na, ez is jellemző New Yorkra. Csak a pasik rohanják meg a színpadot.” A „The End” egy hátborzongató változatával zárták a bulit, ami úgy

kezdődött, hogy Ray csengőket rázott, Jim meg azt kiabálta whisky tol érdes hangon: „Hozzátok a halottaitokat!” – akár egy hullaszállító a pestis idején. Mostanra már a dal történetét a spirituális utazásról, ami apagyilkossággal és vérfertőzéssel ér véget, szinte viccnek lehetett felfogni. Amikor a gyilkos hajnal előtt felébredt, az első sorokban a srácok már visították is: „Csizmát húzott!” Ilyen miliőben lehetetlen volt komolyra fogni a dolgot, úgyhogy Jim egészen az ajtó kinyitásáig ironikusra vette a figurát. Robby meg játszotta a szokásos „kecskék baktatnak Andalúziában” betétet. „Hé, te vén bolond – meg akarlak ölni… Asszony? Meg akarlak… BASZNI, MAMA, EGÉSZ ÉJJEL!” A zenekar egyszerre elnémult, azután szörnyű ricsajban tört ki, ezzel kísérve Jim gyötrődő üvöltéseit és azt, ahogy Jim a színpadra zuhant, és szemlátomást szörnyű kínban vonaglott. A New York-i koncerteket rögzítették. Másnap, vasárnap este, január 18-án a Doors a „Roadhouse Blues”-zal melegített be, meg a funkys, káprázatos „Peace Frog”-gal, aztán eleresztették magukat olyan, ritkán játszott dolgokkal, mint a „Moonlight Drive” és a teljes „Celebration of the Lizard”. Jim a nyugtalankodó közönséget tökéletesen lecsendesítette. („Csss! Jól van, na. Cssss! Egy kis tiszteletet! Mutassatok egy kis tiszteletet! Csss!”) A tömeget mindig jól tudta kezelni. Amikor már olyan csönd volt, mint egy templomban, Jim akkor fogott bele: „Amikor még a szemináriumba jártam…” A kitörő hangos, spontán taps még Jim őrjöngő rádióprédikátor-hangját is elnyomta. Az erről a buliról készült szalagokon hallani, hogy amikor Jim az „Alabama Song”-ban elénekelte, hogy „Én mondom: halnunk kell”, a mikrofontól elfordulva azt mondja: „Remélem, nem…” A záró „Gloria”-örömzene előtt Jim egyszerűen annyit mondott: „Fogadjatok szeretettel egy nagyon tehetséges embert!” Ez volt John Sebastian, a helyi híresség, aki a Lovin' Spoonfullal készített korábban slágereket. Játszott a Morrison Hotelen is, és az új szólólemezének Paul Rothchild volt a producere. Sebastian hamarosan pár bulit adott a Bleecker Street-i Bitter Endben, és Jim el is ment az egyikre pár nap múlva. Akik felismerték Jimet, ahogy gyapjúingben és Frye csizmában a klub sarkában álldogállt, ledöbbentek, milyen üres a tekintete, és mennyire kifejezéstelen és püffedt az arca az alkoholtól. A The Village Voice, amely korábban oly nagy lel-kendezést csapott a Doors körül, most egészen más húrokat pengetett: „[Morrison] csak árnyéka régi önmagának: az arca püffedt, a teste hájas, és valaha vállát verő haja bizony ritkul a homlokán.” Jim azon a héten lármásan és visszataszítóan berúgott Maxnél. Paul Morrissey szerint átcsaptak fölötte a hullámok. Egyik New York-i nőismerőse elmondta Jimnek, hogy azt beszélik róla a melegek köreiben, így Warhol társaságában (például Dotson Rader, aki a pletykákat meg is jelentette), hogy Jim Morrison a pasikat szereti. Jim csak nevetett ezen, és azt válaszolta a nőnek, hogy nem buzi.

A SÁRKÁNYGYÍKKIRÁLYNŐ A NEW YORK-I KONCERTEK UTÁNI HÉTFŐ ESTE az Elektra nagyszabású fogadást adott a Doors tiszteletére a New York Hilton tetején. A zenekar szerződése a céggel lejárt, és világos volt, hogy más cégek is érdekődnek utánuk. Az Elektra szerette volna őket megtartani – a fogadás is egy jelzés volt Jac Holzman részéről, hogy milyen nagyra értékeli a zenekart. A vendégseregben nyüzsögtek a média emberei. Ide várták Andy Warholt, akinek néhány követője hamar ki is ütötte magát. Jim karján ott lebegett Pamela, igazi Los Angeles-i jelmezben: gyönyörű rátétes szoknyában, iráni papucsban és egy hímzett marokkói mellényben. Megint ő volt a legszebb nő a teremben, de mégis mindenki Jim körül forgott: odajöttek egy puszira vagy csak megveregetni a vállát. Jim józan maradt, és mindenkivel kedves volt. Ok ketten az utolsók közt távoztak, és amikor kiléptek az ajtón, Pamela azt súgta oda Holzmannak: „Jac, ha jövőre már esetleg az Atlantiénál volnánk, kösz a csodálatos estét.” Ebben a beszólásban Jim is benne volt. Holzman később így reagált erre: „Azt hittem, ott halok meg.” Ezen az estén vette föl Jim a kapcsolatot újra Patricia Kennelyvel, a havonta megjelenő Jazz and Pop magazin szerkesztőjével. Ők ketten két évvel korábban már találkoztak a Plaza Hotelben. Kennely huszonnégy éves volt, csinos, nagyon okos, az elengedhetetlen vörös hajjal. Jim halála után Kennely megdöbbentő állításokkal állt elő. Az kétségtelen, hogy volt 1970-ben valamiféle kapcsolat közte és Jim között (lefotózták őket együtt a magazin szerkesztőségében, és a Jazz and Pop 1970. szeptemberi számában megjelent Jim új verse, az „Anatomy of Rock”) – de hogy a valóságnak mennyiben felel meg a Kennely által szenvedélyes románcnak leírt kapcsolat, mely egy okkult, vérszerződéses esküvőbe torkollott, azt még megbízható, pártatlan tanúkkal kellene igazolni. Jim Los Angeles-i szexpartnerei erre az időszakra úgy emlékeznek, hogy Jim impotens volt, és néha durva. Kennely viszont erősködik, hogy az ő ágyában egy csődör-úriember járt, aki többszöri ismétlésre és maratoni szerelmeskedésre volt képes. Jim halála után azt is mondta Jerry Hopkinsnak, hogy Jim egyszer kitépte belőle a pesszáriumot, mert idegesítette. Jimről azt írja, hogy többnyire józan volt. Nyugat-Hollywoodban Jim menetrendszerűen átszelte az utcát déltájban a Monaco Liquors italbolt irányában, de Kennely szerint mikor vele volt New Yorkban, csak kokaint használtak meg egy kis füvet. A Los Angelesben általában morózusnak, hallgatagnak és szűkszavúnak ismert Jim Kennelyvel Manhattanben egy elmés, klasszikusokat sűrűn idézgető szóváltást és költői eszmefuttatást folytat – amikor csak kell. Kennely azt mondja, hogy Jim feleségül vette őt egy gyertyafényes

esküvői ceremónián, amit az ősi vallás istennőjének, Wiccának papnői celebráltak. A rítusban szerepelt vérszerződés, kardok, ráolvasások és mágikus körök. Meg is jelentetett egy fényképet egy dokumentumról, az esküvő bejelentéséről, mely igazolja az 1970. június 24-én lezajlott szertartást, s rajta van egy aláírás, ami Jim Morrisonénak látszik. (A papnők nevei ki vannak takarva a publikált Példányokon, valószínűleg a személyi jogaik védelme érdekében.) Kennely azt állítja, hogy a szertartás közben Jim elájult, és a földre esett. Amikor magához tért, folytatták, és Kennely beszámol róla, hogy a mágikus körben Jim később hétszer tette őt a magáévá két óra leforgása alatt. Azt is állítja, hogy teherbe esett Jimtől. Kereste Jimet, de az megpróbált kitérni előle, eltekintve egyetlen találkozástól, melyre Miamiban került sor Jim tárgyalásának idején. Mondja, hogy Jim megígérte: a New York-i abortusz idején Kennely mellett lesz majd, de nem tartotta meg az ígéretét. Állítólag Jim több levelet is írt neki, az egyikben egyenesen azt, hogy el fogja hagyni Pamela Coursont Kennelyért. Patricia Kennely később a nevének írásmódját Kennealyre változtatta, és 1993-ban újra elmesélte és kibővítette a történetet a Strange Days című memoárjában. Ez a könyv egy olyan Jim Morrisonképet vázolt föl – túlzó részletességgel –, amire Jim barátai közül senki sem ismert rá. A könyv alaphangja végig harapós, mérges, titkolódzó és védekező. Egyes bizarr állításait némileg zárójelbe tette azzal: lehet, hogy csak hallucinálta az egészet. Azt sem titkolta, hogy a kérdéses időszakban marihuána, kokain és nyugtatók hatása alatt állt. Miután felhagyott a zenei újságírással, misztikus szerelmi fantasytör-ténetek írásából élt. Nem mindenki hiszi el Patricia Kennealy állításait. A Jim által állítólag neki írt levelekből még egyet sem mutatott meg. Az Elektra akkori alkalmazottjai, akik Jimet és őt is ismerték, s dolgoztak velük, csak azt tudják tanúsítani, hogy Kennealy bizonyos alkalmakkor jelen volt, valamint hogy azt állította: terhes lett Jimtől. Az évek során Kennealy ügyesen befurakodott Jim Morrison élettörténetébe a médián keresztül, először a No One Here Gets Out Alive-ban, aztán pedig Oliver Stone 1991-es filmjében, a The Doorsban. Ebben a filmben Kennealy még szerepel is: az egyik papnőt alakítja az állítólagos boszorkányesküvőn. (Még később további névváltoztatásra került sor: Patricia KennealyMorrison lett belőle.) A barátnők terhessége és az abortuszok napirenden voltak Jim életében, és az ügyvédjének ekkor már több apasági keresettel kellett foglalkoznia. De egy okkult esküvő – az megint más volt. Ha ez vagy Kennealy többi, Jim Morrisonra vonatkozó állítása valaha is meggyőző módon igazolódik, akkor majd eldől, hogy ezek az élénk színekkei festett sztorik a történelem részeivé válnak-e, vagy megmaradnak konfabulálásnak. A Morrison Hotel 1970 februárjának elején jelent meg, és hatására a

Doors pályája ismét felfelé ívelt, mert mindössze két nap alatt félImillió példány fogyott belőle, és ezzel meglett a Doors ötödik aranylemeze. Lonnie Mack és Ray Neapolitan voltak a basszusgitárosok. A harmonikás John Sebastian G. Puglese néven szerepelt a lemezen, állítólag mert az édeskés dalok szerzőjének nem nagyon hiányzott, hogy a nevét együtt emlegessék a Doorséval. Február 5-én és 6-án a Doors Bill Graham Winterland Arénájában lépett föl, és ezek voltak a legutolsó San Franciscó-i bulijaik. Jim teljes erőbedobással énekelt, Robby gitárja pedig olyan hangos volt, hogy szinte felsebezte a hallgatók dobhártyáját. A következő estén a Long Beach Arena telt meg a koncertjükre, ahol a Flying Burrito Brothers és a blues-sztár Albert King játszott előttük. Amikor a Doors a színpadra lépett, Jim máris tüzet okádott. Belevetette magát a „Roadhouse Blues”-ba, és aztán egy tizennyolc számos sorozat következett, melyet itt-ott versekkel, tréfákkal és a szokásos hamis harmonikaröffenésekkel tűzdelt meg. A ráadás, a „Soul Kitchen” után a közönség már indult kifelé, amikor Jim megjelent a színpadon egy mikrofonnal: „Oké, figyeljetek csak! Van olyan, akinek ma este korán kell hazaérnie?… Ugye, szeretnétek még valamit hallani?” Erre a fiatalok futva tértek vissza a helyükre, és a Doors még egy órát játszott. Fennállásuknak ezt a leghosszabb koncertjét jóval egy óra után fejezték be. A koncertteremben nyüzsögtek a civil ruhás rendőrök és az erkölcsrendészet emberei, de a Doorst figyelmeztették erre, és Jim aznap este egyszer sem ejtette ki a száján, hogy „fuck”. A buli után pedig mind a négy Doors-tag megjelent a sajtófogadáson. „Jobbak, mint valaha!”, írta róluk az L. A. Free Press. A következő hét végén megint adtak két jó bulit a clevelandi Allen Theaterben. Még két hónap sem telt el azóta, hogy Altamontban a Pokol Angyalai megöltek egy fegyveres embert a Rolling Stones-bulin a színpad lábánál, volt tehát egy kis izgalom, amikor a Pokol Angyalainak helyi képviselői körülállták a színpadot. Pedig ők is csak bulizni és táncolni akartak, mint mindenki más. Ezek a testes, szakállas motorosok azonosultak Jimmel, aki egy kicsit úgy nézett ki, mint ők, úgy is öltözött, és nem titkolta, hogy a szabadság elveszett ideáljait képviseli: út menti kocsmákról, az autópálya királynőiről énekelt, meg az amerikai utak spirituális csábításáról. A „Roadhouse Blues” volt a kezdete a motorosok és a Doors közötti erős rokonszenvnek, ami máig töretlen. Két nappal később a Doors a Chicago Theaterben lépett fel, előttük pedig a Staple Singers. Az első előadás jól ment, de Jim a másodikra berúgott, és a bulit költői tehetségének fitogtatására használta, amit a közönség nem értett, és csalódottan távozott.

EGY CSODÁLATOS EMBER JIM MORRISONNAK ÉS TOM BAKERNEK jelenése volt Phoenixben 1970. március 20-án a szövetségi bíróság előtt, mely a nemrégiben elfogadott, a légi kalózkodásra vonatkozó törvények értelmében készült lefolytatni az ügyük tárgyalását. Mindenki ki volt akadva, hogy micsoda elborult sztori sült ki az egészből. Ahogy akkoriban mondták: „nem frankó”. Tom Bakernek öt hónappal korábban, amikor a Stoneskoncertre tartva molesztálta a stewardesseket, borotvált volt az arca. Mostanra szakálla nőtt, Jim Morrison pedig éppen leborotválta a szakállát. Mégpedig azért, mert Max Fink – nyilván a kedvező benyomás végett, ám mégsem szerencsésen – ragaszkodott hozzá. (Max Fink Jimet a tárgyalásra ki is öltöztette: fehér ingbe, nyakkendőbe, tengerészkék zakóba és szürke flanelnadrágba.) A vád képviselőjének kérdéseitől összezavarodott stewardess a borotvált arcú Jimre mutatott, hogy ő volt a zaklatója. A bíróság kötelességtudóan bűnösnek mondta Jim Morrisont zaklatásban, pedig ő nem csinált semmit. Mi több, Tom Bakert felmentették. Az ítélet kihirdetését elhalasztották, míg Max Fink kétségbeesett kísérleteket tett rá, hogy bebizonyítsa: a stewardess összecserélte a két szereplőt. Baker tehetett volna vallomást Jim mellett (aki az ügyvédeket is fizette), de persze nem tett. Hamarosan híre ment, hogy Baker a legócskább szarházi L. A.-ben, és onnantól nemigen kapott filmszerepeket. Nem sokkal ezután Jim egy kocsmában össze is verekedett Bakerrel, és az incidens a Doors irodájában ért véget. Jim kihívta rendőröket, akik kijöttek, és kilökdösték Bakert onnan. Baker nem is tudta elhinni, hogy Jim hívta ki rá a rendőröket, de ők ketten ezután csak ritkán találkoztak. Jim ekkoriban hallotta, hogy Felix Venable meghalt, alighanem alkoholmérgezésben. MÁR TÍZ ÉVE készülődött Jim Morrison, a költő. Ez az ambíció teljesült 1970 áprilisában, amikor a tiszteletre méltó Simon and Schuster kiadónál megjelent a The Lords and The New Creatures. A karcsú kötet tartalmazta Jim magánkiadású köteteinek teljes anyagát, és a dedikációja „Pamela Susan Coursonnak” szólt. A színpompás papírborítón a Jim-Dionüszosz sokszoros ábrázolása szerepelt Warhol-stílusban, míg a fülszövegnél egy nagy szakállú, hosszú hajú amerikai költő fényképe volt látható. A szerzőről ez állt ott: „Jim Morrison a floridai Melbourne-ben született 1943-ban. Mr. Morrison a UCLA egyetemet végezte el, ahol filmművészetet tanult a Színházművészeti Tanszéken. Ambíciója, hogy filmrendező legyen.” Michael McClure élénken emlékszik, hogy mikor Jim meglátta a kötet első példányait, könnyek csordultak ki a szeméből. „Életemben most érzem először úgy magam, hogy mégsem vagyok teljesen nyomorult”, mondta McClure-nak. Pedig most is padlón volt. A Rolling Stone egy rövid híradásától

eltekintve Jim Morrison első kötete kevés sajtóvisszhangot kapott, és a „komoly” költői társadalom tudomást sem vett róla. Egyáltalán nem figyeltek föl arra, hogy az amerikai költészetben új hang szólalt meg. De Jim előre meg is jósolta McClure-nak, mi fog történni: hogy költőként senki sem veszi majd komolyan. „Igaza lett”, mondta McClure később. „Tényleg nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Mindenki ódzkodott tőle, mert rocksztár volt.” 1970 ÁPRILISÁBAN a Doors megint elkezdte a hétvégi háromnapos turnézást. „Már látszott, hogy fogy Jimből az energia”, mondta Ray egy későbbi rádióinterjúban. „Az alkohol folyamatosan szívta el az erejét.” De mindegyiküknek szüksége volt a pénzre: Densmore vett egy házat, Jimnek pedig folyamatosan szívta a vérét a Themis. A bulik hol kaotikusak voltak, hol kétségbeesettek. „Az első este még úgy-ahogy elment”, mesélte Ray. „A második estén Jim már ivott a buli közben. Vasárnap meg már csak lógni tudott a mikrofonállványon.” Április 10-én a Doorsnak két koncertje is volt a Boston Arénában, a Massachusetts Avenue-től nem messze lévő, lehangoló hokicsarnokban. Mindkét koncertet rögzítették az élő lemezhez. Jim az első bulin visszafogott volt, mintha kicsit dülöngélt volna, és csak a „People Get Ready” örömzenéjére tért magához. A második előadásra valami energiaforráshoz jutott, de csak éjfél után kezdtek, pedig érvényben volt a hajnali két óra utáni kijárási tilalom. Jim viharként söpört végig a színpadon, démonként rángatódzott és pörgött a fergeteges „Break On Through” közben. Az „Alabama Song” umcája alatt Jim megmászta az erősítők tornyát, de aztán megcsúszott, leesett a színpadra, s hanyatt fekve fejezte be a nótát. Amikor feltápászkodott, elénekelte Gershwin „Summertime”-ját, a „Fever”-t, a „St. James Infirmary „-t, és elszavalta gyászosan profetikus „Graveyard Poem” című versét. Egy másik versének az volt a címe: „Adolf Hitler”, és így kezdődött: „Adolf Hitler nem halt meg, / Tegnap éjjel dugtam meg.” Itt énekelte el először a „Been Down So Long”-ot, egy új dalt. Mielőtt a koncert zárószámába foghattak volna, az aréna emberei lekapcsolták az áramot. „Faszszopók!”, reagált Jim a mikrofonba motyogva. Ray odarohant, és Jim szájára tette a kezét, még mielőtt az istenigazából káromkodni kezd – de elkésett. A Doorst már árgus szemek figyelték, és ha Jimet még egyszer letartóztatják a színpadon, a Doorst sehol sem engedik fellépni az országban. Szerencsétlenségükre a másnapi helyszínről, a Salt Lake City-beli Salt Palace-ből a menedzser eljött megnézni a bostoni bulit, és hallotta a beszólást. Azonnal vissza is mondta a fellépést. Két nap múlva Denverben játszottak. Jól: Jim le-föl mászkált a színpadon, a mikrofonállvánnyal dörzsölgette magát, és hosszasan fetrengett a földön, mintha epilepsziás rohama lenne. A következő hétvége: április 18., Honolulu Convention Center. Valaki a zenészeknek füvet vitt, a helyi „Maui Wowie”-t, a legeslegerősebb fajtát, ami létezik. A Doors két órán át zenélt ihletett ganja-transzban. Jim megállította a

„Roadhouse Blues”-t, mert a színpadvilágítás nem tetszett neki. Elkezdte énekelni, hogy „Love hides in the strangest places” (A szerelem a legfurább helyekre bújik) – ezt abban az évben többször is előadta. A „People Get Ready / Mystery Train / Away in India / Crossroads / People Get Ready” örömzenéje után Jim belefogott a „Baby, Please Don't Go”-ba. Ennek a betépett lelki pikniknek a záró produkciója a „The End” volt, melyet egyszer félbeszakított Jim: elszavalta a „Stop the Car / Ensenada / Coda Queen” füzért. Miután lementek a színpadról, a közönség még tíz percig ünnepelte őket, de nem volt ráadás. Két nappal ezután Phoenixben Jimet fölmentették a zaklatás vádja alól, amikor a Continental Airlines légikisasszonya azt vallotta, hogy tévedett: nem Jim molesztálta őt. A STAPLE SINGERS VOLT AZ ELŐZENEKAR a Philadelphia Spectrum-ban 1970. május i-jén. Mavis Staples, az énekesük legalább olyan jó volt (ha nem jobb!), mint a soul királynőjének nevezett Aretha Franklin, és a Doorsnak csak dicséretére válik, hogy olyan sok koncerten zenéltek előttük. Az Elektra magnóján ismét forgott a szalag, mert a Doors mindig jól játszott Philadelphiában, az amerikai zenei élet egyik nagy központjában. Jim kérésére a buli délutánján interjút készített vele a hotelszobájában Michael Cuscuna a Downbeat jazz-szaklap számára. Jim nem volt vérbeli jazzrajongó, de elmondta Cuscunának, hogy a lap minden számát elolvassa, mert a zenéről írnak benne, és nem személyeskednek. „A Doors sok újítást hozott a rockba”, írta Cuscuna az interjú előszavában. „A jazz és a rock első sikeres szintézise az övék… Korunk populáris zenéjébe a Doors vezette be elsőnek a színházi dalt, a sanzont… A zenekar második lemeze, a Strange Days volt az undergroundban az első, egységes koncepciójú lemez, és kétségtelenül a legkomplexebb… A harmadik lemez, a Waiting for the Sun úgy hangzott, mintha a már sikeres Doors magát imitálná. A The Soft Parade pedig átlagos dalok túlságosan megcsinált és túlhangszerelt gyűjteménye lett. A Doors lelke majdnem teljesen elszállt.” Cuscuna nem habozott Jimet ezzel az állásfoglalással szembesíteni. Jim ahhoz volt szokva, hogy a csodálattól ájuldozó hízelgők vagy fizetett rockkritikusok kérdezgették. Most meg kellett gondolnia, mit válaszol. „Jim lassan és halkan beszél”, folytatta Cuscuna. „Nemigen Tükröződik rajta semmilyen érzelem, és mielőtt megszólal, összeszedi a gondolatait. Egoizmusnak, pózolásnak nyoma sincs.” Jim: „Tényleg? Elszállt? Hmm. Én mind a négy lemezt …egyformán szeretem. De a legbüszkébb a másodikra vagyok, mert… az egy történetet mesél el. Az egy nagy nekifutás volt. Valamikor majd meg is kapja az őt megillető elismerést. Ugye? Szerintem nem sokan kapták föl a fejüket azon, hogy mit is csináltunk.” Jim türelmesen elmagyarázta, hogy az első két lemezt klubokban dolgozva munkálták ki, amikor heti hat alkalommal játszottak. A másik két lemez viszont stúdióban született, és ez meg is látszik

rajtuk. De annyit hozzáfűzött, hogy egy új eredményre is büszke: „A negyedik albumon azért van valami, amire nagyon büszke vagyok. A kislemezként kijött »Touch Me« az első rocksiker, amin jazz-szóló szerepelt: Curtis Amy tenorszaxofon-szólója.” De Jim Morrison egyértelműen elégedetlen volt azzal, amit éppen csinált. Cuscuna panaszkodásként írta le Jim beszédét, és idézte ambivalens megjegyzéseit: „A klubokban nagyon jól éreztük magunkat. És egy csomó dalt játszhattunk. Ott folyton alakultak a dolgok. Most egyik koncertet adjuk a másik után, és azt kell játszanunk, amit a közönség hallani akar. Aztán felveszünk egy lemezt, és újra koncertezünk. És tudod, az emberek a nézőtéren követelődznek, és nincs módunk arra, hogy új vagy másfajta dolgokat csináljunk. Nagyon jó volna az éneklésemet fejleszteni. Tudod, szeretem a bluest, Joe Turnert meg Freddie Kinget. Ebbe szeretnék belenyúlni, ebbe a …St. James Infirmary… feelingbe.” Jim Morrison megérezte, hogy a Downbeat erre rá fog harapni. Michael Cuscuna azt írta: „Jim Morrison személyében, nagy meglepetésemre, egy csodálatos embert ismertem meg, aki Charles Min-gushoz (bőgős, komponista) hasonlóan prédája lett a népszerűsítő és bután szenzációhajhász újságírásnak. Úgy tűnik: Jim Morrison a siker csapdájába esett, arra kényszerül, hogy megfeleljen a róla kialakított képnek, miközben legjobb zenei és filmes ambíciói elfojtva, kiaknázatlanok maradnak.” ROSSZ CSILLAGZAT ALATT I970. május 8-án folytatódott: a detroiti Cobo Arénában a Doors sok rhythm and bluest játszott. Jim élénk volt és pontos, úgy énekelt, mint aki meg akarja indítani a csillagokat is az égen, és folyamatosan hullottak rá a bugyik és melltartók, amiket időközönként összeszedett, és felrakott egy erősítőre. A „Roadhouse Blues” mostanra már nagy, örömteli együtt énekléssé változott a „Nyomd meg jól, bébi, jól!” refrénben. John Sebastian gitárt fogott a blues-számokban: a „King Bee”-ben és a „Rock Me”-ben. A kőkemény „Break On Through” hihetetlen jó volt. A „Five to One”-nál félbeszakadt a koncert. Jim leszólt egy makacs kekeckedőnek: „Hé, barátom! Igen, te! Mikor szartál egy jót utoljára?” Ezzel sikerült is leállítania a tagot. A „When the Music's Over” stenkes őrület volt, benne a „Lizard”-ból részek, ijesztő hangok, horror-effektek, és hihetetlen energia. „Perzsa éj!”, kiáltotta Jim a csúcsponton, és a katarzisban hullámzó tömeg visszakiabált neki: a rockzenében egyesülők orgazmusa volt ez. A hosszúra nyúlt bulit Jim nem volt hajlandó még befejezni, holott a szerződésükben benne volt, hogy éjfélig fognak csak játszani. „Ne A

SZINTE

MÁR

SZÜRREÁLIS

ROADHOUSE-TURNÉ

hagyjátok, hogy ide-oda taszigáljanak!”, morogta Jim a mikrofonba, és a srácok a helyükön maradtak, mikor fél tizenkettőkor belekezdett a „The End”-be. A szám majdnem egyórásra nyúlt, mert Jim új verseket is beleillesztett („Vast Radiant Beach”, „Come, They Crooned, the Ancient Ones”), és csak ezután hagyta el a koncerttermet. A Doors megtöltötte a hatalmas nézőteret, de a késői befejezéssel úgy magukra haragították a helyi főnökséget, hogy Bill Siddons-nak megmondták: a Doors többet be nem teszi a lábát Detroit rockarénájába. A Columbusban és Baltimore-ban adott koncertek után Jim New Yorkba ment, hogy ott megjelenjen egy Timothy Leary javára rendezett jótékony célú felolvasóesten a Village Gate-ben (Learyt pár joint miatt tartóztatták le, és börtönben volt). Jim az est egy részén ott ült, hallgatta Ginsberg szavalását, de azt mondta, túlságosan izgult, és nem merte a saját verseit felolvasni. Másnap este Jim éppen a Fillmore East világosítófülkéjében tartózkodott, mikor a Jefferson Airplane elfoglalta a színpadot. Már játszottak, mikor Allen Ginsberg is bejött a fülkébe, és bemutatkozott Jimnek. Most, hogy Jim is nagy szakállat növesztett, a két költő között volt egy kis hasonlóság, ami két évvel korábban elképzelhetetlen lett volna. Koncert közben egy részeg alak kekeckedni próbált Grace Slickkel, és mikor már összefüggéstelen habogásnál több nem telt a pasastól, Grace pikír-ten megjegyezte: „Aha, mondták nekem, hogy Jim Morrison is itt van ma este.” Jim meg, kínban Ginsberg előtt, csak annyit mormolt: „Kösz szépen, Grace.” 1970 MÁJUSA. Az ohiói Kent State Universityn tartott tiltakozó gyűlésen a Nemzeti Gárda csapatai rálőttek a diákokra, akik közül négyen meg is haltak. Neil Young bátor dala, az „Ohio”, melyet erről az esetről írt, pár hét múlva már uralta a rádiókat. Jim ebben a hónapban jórészt távol maradt a törzshelyeiről. De látták Jean-Luc Godard Kéthárom dolgot tudok róla című filmjének a vetítésén a manhattani Thalia Cinemában. Járt Palm Springsben, Topangában és San Franciscóban, ahol Babe Hill-lel és Michael McClure-ral a North Beach bárjaiban iszogattak. Jimnek akkora szakálla volt, mint korábban soha. így amikor megkérte a kocsmai zenekart, hadd énekeljen pár számot velük, senki sem ismerte fel. Amikor azonban meghallották a hangját, semmi kétségük nem maradt afelől, hogy ki énekel. Miamiban készülődtek az obszcenitási perre, pedig Max Fink minden követ megmozgatott, hogy visszavonják a vádat. Most a tárgyalás éppen a nyár végére volt kitűzve, ami kétségessé tette, hogy el tud-e menni a Doors a második európai turnéjára. Jim Max Finkkel készült a tárgyalásra. Ekkor történt – az ügyvéd szerint –, hogy Jim elmesélte: tinédzserként szexuális zaklatásban volt része, és megerősítette, hogy később, első éves egyetemistaként kapcsolata volt egy idősebb férfival, valószínűleg annak a kávézónak a tulajdonosával, ahol Jim először színpadra lépett. (Fink a kiadatlan emlékirataiban arról számol be, hogy miután a Doors befutott, ez az ember megpróbálta Jimmel felvenni a kapcsolatot –

sikertelenül.) Fink azt mondja: Jim határozottan állította, hogy nem „köcsög”, és azt is Fink állítja, hogy Jim a miami viselkedését így kommentálta: „Jól ki tudtam vele fejezni a szüleim iránti tiszteletemet.” A Jimet jól ismerők azt mesélik, hogy nagyvonalúan bánt a pénzzel, és ekkorra szinte semmi tulajdona nem maradt. A szomszédos Cahuenga autókereskedéstől bérelt kocsikkal járt. Ekkoriban még az Mt. Alverno Review, egy versantológia megjelentetését is támogatta pénzzel, amit a barátja, Michael Ford szerkesztett, és az egész arra ment ki, hogy a nagy költő, Kenneth Patchen – Jim nagy kedvence – gyógykezelésének költségeihez hozzájáruljanak. A kötetbe írt egy verset Charles Bukowski és Jim is. Jimé így kezdődött: „A csatatereken véres az aratás.” Jim alapvető konzervativizmusa felszínre tört egy elgondolkodtató interjúban, amit a CBC rádiónak adott még ugyanebben a hónapban: „Az életet igyekszem felvilágosult pesszimizmussal szemlélni, úgyhogy nem esem kétségbe, ha nem úgy fordulnak a dolgok, ahogy akartam. Nem, forradalmat nem akarok. A forradalom csupán egy másik frakciót juttatna hatalomra. És az a véleményem, hogy ebben az országban egy forradalom katasztrofális következményekkel járna. A demokratikus eszmék még most sem avultak el. Csupán néhány vezetőt kell lecserélnünk, és pár törvényt megváltoztatnunk. A legtöbb ember teljesen közönyös és tehetetlen, ha a saját sorsa irányításáról van szó. Szerintem az embereknek sokkal nagyobb részt kellene vállalniuk a saját sorsuk irányításában, s nem pedig ráruházni az összes hatalmat néhány egyénre. Korunk egyik tragédiája, hogy a döntéseket meghozzák az emberek helyett, és nekik a öntésekben semmi szerepük nincsen.” Jim azt mondta: őt elszomorítja, hogy ilyen sokan elfogadják ezt az állapotot. „Az a baj, hogy ennyien élnek csöndes, középszerű, jól nevelt életet, miközben annyi… igazságtalanság történik. Szerintem ez szomorú. Éppolyan ez, mintha az embereket valami magasabb szintű egzisztencia beprogramozta volna, hogy születésüktől a halálukig ilyen szépen rendezett, gépies életet éljenek. Ez tragikus, tudod? Tényleg az. Szemléljük az életet inkább teljes komplexitásában!” Jim a művészi életformában találta meg maga számára a megoldást. „A művészet megszállottja vagyok. Tudtad? Nagy örömömet lelem abban, ha formát adhatok a valóságnak. A zene hatalmas megkönnyebbülés nekem, nagy élvezet. Szeretnék majd végül valami nagyon fontosat írni. Ez az ambícióm – hogy valami értékeset írjak.” A kreativitás iránti elkötelezettségéről szívesen beszélt, de a szexualitásról már nem annyira, bár hogy a társadalom e tekintetben erre tart, azt világosan látta. „A szexről nem tudok sokat mondani. Én még az öt-tíz évvel ezelőtti, elnyomott generáció tagja vagyok. A szex mindig is titok és soda marad nekem… A szexuális energiák elfojtása mindig is a toalitárius rendszerek eszköze volt… Nézzünk szembe a dologgal: azért

jutottunk fel elsőnek a Holdra, mert rengeteg szexuális energiát fojtottunk el. Azt gondolom, hogy minden egyes generáció meghaladja az előzőt intelligenciában és érzékenységben, és szerintem a közelmúlt egy hatalmas ugrást hozott ebből a szempontból [a fiatalabb srácoknál]. Olyan hihetetlen módon együtt lélegzenek az eseményekkel, amit nem tapasztaltam azoknál, akikkel együtt nőttem föl. Igaz, hogy még csak huszonhat múltam, de én már leszálló ágban vagyok a fiatalabbakhoz képest. Szeretek pesszimista lenni, de ők sokkal jobban fel vannak készülve, hogy elboldoguljanak, mint az én nemzedékem.” Jim nézetei a jövőbeli fejlődésről elég profetikusak voltak. „Az új hősök lehetnek politikai aktivisták, számítógépes szakemberek – olyanok, akik átlátják, hogyan működik a társadalom. Nem igazán látom a jövőt. Az majd gondoskodik magáról. Megpróbálhatjuk kitapogatni, de egyszer csak úgyis itt lesz.” JIM ROSSZ BŐRBEN VOLT, amikor a Roadhouse Blues turné folytatódott június 5-én a Seattle Center Coliseumban. Ezúttal a nagy bluesgitáros, Albert King és a kvartettje játszott előttük, ahogy még sok más városban később. Fotók készültek a színpad mögött, amelyeken a szakállas, kék pólós, fekete farmeros Morrison (aki ebben a szerelésben lépett föl az elkövetkező hónapokban) meggyújtja a majdnem kétméteres King hatalmas szivarját. Jim és a tizenötezer férőhelyes csarnokban összegyűlt ötezer seattle-i srác között kezdettől nem volt teljes az egyetértés: valószínűleg emlékeztek Jimnek a seattle-i popfesztiválon egy évvel azelőtt előadott „kegyetlen színház”-i produkciójára. Jim szavalt a „Back Door Man” közben: a „Love Hides” és az „Adolf Hitler” került sorra. A sörével a színpadon sikerült az erősítőt lelocsolnia, amitől az fülsértően gerjedni kezdett a „When the Music's Over” közepén. A technikai szünet alatt beszélgetni próbált a türelmetlenkedő közönséggel, megköszönte a türelmüket, és mentegetőzött: „Eltart egy ideig, amíg belemelegszünk.” Aztán leszólta Seattle-t: „Olyan, mintha egy harmincas évekbeli sci-fit látnék az ötvenes évekről. Világosan fejeztem ki magam?” Megpróbálkoztak egy jammel a „Mystery Train”-re, de gyalázatosan felsültek vele. Jim az ágyékát markolászta. A dalok közt hosszú, unalmas szüneteket tartottak. A buli dögletes volt, mindenki becsapva érezte magát, és a teremben fél tizenegykor le is kapcsolták az áramot. Jim azt motyogta, miközben levezették a színpadról: „Minden rendben lesz. Minden.” John Densmore úgy bedühödött, hogy nem is volt hajlandó beszállni Jimmel együtt a helikopterbe. Másnap a helyi újság, a Post-Intelligencer a Doorst „anakronizmusának nevezte. A következő, szombati bulin Vancouverben Jim inkább magára talált. Elnézte Albert Kinget, aki a „Born Under a Bad Sign”-ban a csillagokat is leszedte az égről. Aztán King a skarlátszínű Gibson Flying V-gitárjával beszállt a Doors mellé a keményen dübörgő rhythm and bluesokban. Jim a „The End” versszakai közé tisztán csengő, meggyőződéstől fűtött

hangú, hosszú szavalatokat iktatott be: az „Across the Sea”-t és a „There You Sit”-et. 1970. JÚNIUS 10-ÉN a Dade megyei bíróság elutasította Max Fink arra irányuló jogi próbálkozásait, hogy Jim Morrison obszcenitási ügyét leállítsák. Jim egyre több interjút adott, és sokszor fotózták le: ezeken a képeken egy torzonborz, sörhasú utcai költő látható. Gyalog mászkált Nyugat-Hollywoodban, olyan overallban, mint a gyári mérnökök munkaruhája. (Robby el is nevezte Mérnök Bilinek.) Jim mostanra megcsendesedett, inkább a kontempláció volt rá jellemző, mint a balhék. Néha a Santa Monica Boulevard egy padján látták, amint olvasgatott. De akadtak még szörnyű dolgai. Előfordult, hogy teljesen váratlanul lehányt valakit. A falakra pisált mindenki szeme láttára. Majd összevissza zúzta magát, mert nagy sebességgel száguldó kocsiból ugrott ki. Reggelente reszketett, amíg nem ivott valamit. Megpróbált vigyázni a jegyzetfüzeteire, és nem elhagyni őket, ahogy szokta, és megemlítette a barátainak (meg egy interjúban is), hogy írni akar a tárgyalásáról. A keserves, majdnem öngyilkosságig hajtott alkoholmérgezés időszakának terméke a „Riders on the Storm” és az „L. A. Woman” nagyon zaklatott, szívszorítóan szép szövege. „Én nem hiszem, hogy (Jim) a róla kialakult rocksztárképet szándékosan át akarta volna formálni, hogy mindenki inkább iszákos csavargónak lássa”, mondta később Robby Krieger. „Egyszerűen csak ez történt vele, amikor elkezdett túl sokat inni: trehány lett és elhízott. Szerintem egyáltalán nem akart ő ilyen lenni. Emlékszem, még egykét filmszereplő-válogatásra is elment, egy Steve McQueen-filmbe meg hasonlókra. Én láttam rajta, hogy zavarja, ahogy kinéz… Levágta magának a haját is meg a szakállát is, borzalmas lett… Visszajött a válogatásról, és nagyon ideges volt… (A szerepet végül Michael Douglas kapta meg.) Úgyhogy én nem hiszem, hogy szándékosan csinálta volna, hiába mondják róla.” Valaki kitalálta: jobb volna, ha Jim kimozdulna a városból. Pamela azt mondta, hogy Franciaországba megy, de igazából Breteuil vikomttal együtt Marokkóban tartózkodott, Paul és Talitha Getty társaságában a Getty-villában, Tangier-ben. Úgyhogy Jim elrepült New Yorkba. Éppen egy tüdőgyulladást hordott ki lábon: majd kiköpte a tüdejét, úgy köhögött. Állítólag Michel Auder, a Warhol-szí-nésznő Viva férje találkozott vele a Chelsea Hotelban, egy heroin-dealernél. Patricia Kennealy azt állította, hogy Jimmel kötött woo-doo rítusú házasságára június 24-én került sor. Június 26-án Jim Párizsba repült a Doors publicistájával, Leon Barnarddal, hivatalosan azért, hogy a zenekar szeptemberre tervezett európai turnéját előkészítsék. Az V Györgyről elnevezett szállodába jelentkeztek be. Jimnek rögtön megtetszett a szállodával szemközti bisztró, a Bar Alexandre, és különösen az a művészi tervezésű utcai pad, ami a bisztró előtt állt. Ezen töltötte a kora hajnali órákat (itt állt át az európai időszámításra), és elnézte az észak-franciaországi

napéjegyenlőség fényesen ragyogó csillagait. Jim Morrison most kóstolt bele először Párizsba, és azonnal megszerette a régi város mágikus kisugárzását. A Doors itt sosem játszott, és őt sem ismerte senki. Jim barátja, Agnes Varda is visszajött Párizsba. Ő meg a férje, Jacques Demy a Cherbourgi esernyők sikere után Kaliforniába költöztek, s ott Varda megpróbálta Jimet rávenni, hogy legyen az egyik filmjének a főszereplője – sikertelenül. Varda és Demy élvezték a hollywoodi dombokon álló, úszómedencés házat meg a kabrióvá átalakítható Cadillacet, de a radikálisabb Varda hamar megelégelte ennek a kaliforniai álomvilágnak a sekélyes materializmusát és érzéketlen közönyét. Viszont Jim meg ő összebarátkoztak, és órákat beszélgettek a filmezésről. Részben azért is ment Jim Franciaországba, hogy megnézze Demy új filmjének, a Péau d'Ane-nak a forgatását. A negyvenkét éves, fekete frufrus Varda határozott, szenvedélyes és domináns személyiség volt. A Szajna bal partján egy nagy lakásban lakott, aminek a közepén ott állt Alexander Calder egy mobil szobra. Meghívta Jimet a lánya születésnapi zsúrjára, amit nem sokkal Jim érkezése után tartottak. Jim ajándékokkal érkezett, sok konyakot ivott, és amikor kiütötte magát, az asztalra borult. A gyerekek azt hitték, hogy viccel, és jót nevettek rajta. Utána nem sokkal magához tért, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Pár nap múlva vonatra szálltak, és leutaztak Demy vidéki forgatására, a Loire völgyében álló, csodálatos chambourg-i kastélyhoz. Varda – Jim fennmaradt jegyzetfüzetének tanúsága szerint – beavatta Jimet a francia filmes világ különös fordulataiba, amelyek a diákok 1968-as, a kormányt csaknem megdöntő lázadása óta történtek. A Cahiers du Cinema mostanra marxistává változott. Jean-Luc Godard pedig maoistává. A francia új hullámnak vége lett. Henri Langlois-t (aki megalapította a Cinematheque-et Párizsban) kirúgta André Malraux kultuszminiszter, majd megint felfogadta egy utcai zavargást követően, ami az egész eseménysorozatot elindította. Jim azt mondta Ágnesnek – szarkasztikusan –, hogy Los Angelesben ilyesmi sosem történhetne meg. Agnes Varda mindig Super-8-assal filmezett a férje forgatási helyszínein, és az aznap délutáni filmjében kilencvenpercnyi Jim Morrison szerepel: a nagy szakállú Jim hosszú haját fújja a szél, miközben a fűben ülve a mozi istennőjével, Catherine Deneuve-vel és az új hullám nagy alakjával, Francois Truffaut-val beszélget. Idillikus ebédet költöttek el egy nagy asztalnál a fák alatt, és Jim rettentően élvezte, hogy ott ül az új hullám nagyjaival, és megivott három üveg bort is. (Az akkor forgatott Demy-filmnek a címe angolul The Magic Donkey.) A gyakran eltűnő Pamela Courson nyomában Jim és Leon Barnard ezután Tangier-be repültek, ott az El Minzah luxusszállodába jelentkeztek be, majd kerítettek egy kis hasist a szemközti Ahmed szőnyegboltjából, ahonnan a Rolling Stones is beszerezte az anyagot,

ha ott jártak. Pamelát és a vikomtot már nem találták ott, elmenekültek a Breteuil-villába Marakeshbe. Jim és Leon néhány napot ellötyögtek a fehéren izzó Tangier-ben, a híres Parade Bárban ittak, ami az itteni angol ajkú közösség törzshelye volt. (Jó pár év múlva egy Long Island-i lány azt állította, hogy pont ebben a rövid tangiers-i időszakban találkozott egy éjszaka Jimmel, s ebből a találkozásból fia született.) Hogy Jim pontosan mennyi időt töltött külföldön, nem tudni, de július elején már visszatért Párizsba. Elhanyagolt volt és mosdatlan. Gondjai támadtak a hitelkártyáival, amiket nem fogadott el az V György Hotel. Emiatt aztán több éjszakát töltött egy olcsó diákszállóban a Saint Jacques utcában, a Latin Negyedben, ahol James Morrison néven jelentkezett be. Elment Godard új filmjének vetítésére a Cinematheque-ba, és az előadás után készült egy fotó, amelyen az épület előtt Jim épp Godard mögött áll (bár sosem mutatták be őket egymásnak). A nyári éjszakákon hosszan járta a Szajna rakpartjait, és borozott a csavargókkal, akik a hidak alatt aludtak. Egy brit zenei lapban megjelent, hogy július 18-án látták Jimet a londoni Hyde Parkban tartott, mozgalmas Pink Floyd-bulin. De július végén már egész biztosan hazatért Los Angelesbe, és újra nagyon inni kezdett, mert világossá vált a számára, hogy Pamela Jean de Breteuil-jel él (a vikomt akkor illegálisan tartózkodott Amerikában, és heroinnal látta el a hírességeket, akiket ismert). Jim tüdőgyulladása kiújult, még orvoshoz is elment, ami nem volt gyakori eset. Leginkább a moteljában tartózkodott, meg a kényelmesebb, Sunseten lévő „Balhéház”-ban. Itt idegesítette azzal a vezetőséget, hogy a tizenegyedik emeleti erkélyéről lógott lefelé. Ez a mutatvány nagyon tetszett az itt megszállt angol zenekaroknak, de halálra rémítette a Cedar Rapidsből jött Rotary-klubosokat meg a Mountain Grove-beli Ifjú Metodistákat. BENYOMÁSAIM AZ AKASZTÁSOMON 1970 AUGUSZTUSÁBAN a Doors két lemezből álló, Absolutely Live című, „élő” albuma már araszolt fölfelé a listákon, hogy aztán a Doors hatodik aranylemeze legyen. Ám aligha nevezhető igazán „élő”-nek. A számokat Paul Rothchild és Bruce Botnick legalább hat különböző, 1969-ben és 1970-ben tartott buliról szedte össze (mintegy kétezerszer vágták-ragasztottak az anyagot). Az interjúkban Jim sem lelkesedett túlságosan a lemezért: „Elég jól visszaadja, hogyan szól a Doors egy elég jó estén… Volt, hogy először játszottunk valamit színpadon, és becsúsztak hibák… de egy élő felvételen nincs mód a javítgatásra.” Lehet, hogy Jim Morrison már úgy nézett ki, mint egy egészen elzüllött motoros, de még mindig nagy hantás volt. Paul Rothchild egészen másról számolt be Jerry Hopkinsnak: „Nem kellett volna kiadni [az Absolutely Live-ot]. A Doors élőben, szalagon

nem jól jött át… Élőben nem nyújtottak nagy zenei élményt. Színpadilag és a mozgást tekintve izgalmas volt az előadásuk, de zenésznek nem voltak elég jók. Túl sok volt a pontatlanság, túl sok a rossz játék. Robby gyakran teljesen máshol járt, mint Ray. John sokszor elfelejtett belépni. Baj volt a mikrofonhasználattal is, Jimet egyáltalán nem lehetett hallani.” AUGUSZTUS 5-ÉN Jim még a szokásosnál is rosszkedvűbb volt. A nője sok heroint nyomott, szinte már heroinistának volt mondható – reménytelennek látszott. Másnap Jimnek Miamiba kellett repülnie a tárgyalására, ami rengeteg pénzt és energiát emésztett föl. A Village Voice-ban jelent meg Howard Smith interjúja, amelyben Jim megpróbált filozofikusan hozzáállni a dologhoz: „Vennem kéne egy öltönyt, hogy jó benyomást tegyek… Öltönyt, nyakkendőt… Olyan… konzervatív, sötétkék öltönyt. És nem valami csiricsáré nyakkendőt, hanem… Igen. Fölveszek egy öltönyt, bekapok pár nyugtatót, és megpróbálom jól érezni magam. Lehet, hogy az egészről jegyzeteket készítek, és majd publikálom az Esquire-ben a benyomásaimat az akasztásomról.” Aznap éjjel a Palmsban nagyon beivott. Összeesett részegségében. Valaki, akivel együtt ivott, elvitte a bárból, és egy nyugat-hollywoodi faház lépcsőjére lökte, amikor már képtelen volt tovább menni. Reggel a házban lakó néni halálra rémült, mert azt hitte: vagy Charles Manson vagy egy hulla fekszik az ajtaja előtt. A rendőrök letartóztatták Jimet botrányos részegség miatt, majd elengedték. Ez volt a tizenegyedik és egyben utolsó letartóztatása. Valaki megmosdatta, és felrakta egy Miamiba induló gépre. AUGUSZTUS 6-ÁN Jim és a kísérete (Max Fink, Babe Hill, Tony Funches) Miamiba repültek, ahol Miami Beachen a Carillon Resort Hotelban szálltak meg. Csatlakozott hozzájuk Mike Gershman, egy publicista, akinek a cége a Rolling Stonest is képviselte. A Doorsból a másik három, akiknek tanúként kellett megjelenniük Jim tárgyalásán, pár nappal később jöttek. Úgy volt, hogy a tárgyalás hétfőn kezdődik, augusztus 10-én, de aztán még két napot csúszott. A bíró Murray Goodman volt, egy republikánus, aki azon az őszön újra jelöltette magát a választáson. Goodman botcsinálta politikus volt, akit Miami jogászköreiben vagy gazembernek, vagy idiótának tartottak. Be is perelték később vesztegetés miatt, de felmentették. (Max Fink később azt állította, hogy a bíró négyszemközt felajánlotta neki: ötvenezer dollárral el tudják simítani az ügyet. Fink azt mondja, hogy visszautasította az ajánlatot.) Jim ügyének nem használt, hogy a bíró utálta Jim helyi ügyvédjét, Robert Josefsberget. De az sem, hogy egy sajtókonferencián a hatvankét éves Max Fink Miamiról azt mondta, hogy „az Egyesült Államok egyik legerkölcstelenebb városa”. A vád megyei képviselője egy viszonylag modernebb felfogású, fiatal helyettes államügyész volt, Terrance McWilliams, aki eljátszotta, hogy odavan Jimiért (dedikált Doors-lemezeket kért tőle) – közben mindent elkövetett, hogy börtönbe

juttassa. A bíró a legelején közölte, hogy nem fogja elhalasztani a tárgyalást csak azért, mert a Doorsnak fellépései lesznek. A zenekar tehát kénytelen volt az 1970. szeptember elejére kitűzött európai turnét lemondani. A Metro Dade Bíróság épületében zajló egész eseménysor bűzlött a korrupciótól. A dörzsölt miami jogász szakértők számára nem volt kétséges: Jim Morrisont börtönbe fogják juttatni, mert a paranoiás Nixon-kormányzat vigyázó szemét éppen erre az ügyre veti. Valaki eltökélte, hogy a Doorst anyagilag és fizikailag megtöri, és az is hamar világossá vált, hogy a média egyetlen szereplője sem fogja támogatni Jim Morrisont, pedig most tényleg szüksége lenne rá. A hatfős esküdtszéket 1970. augusztus 14-én eskették föl. Aznap este Jim a kíséretével elment megnézni John Fogarty kemény zenekarának, a Creedence Clearwater Revivalnak a koncertjét Miami Beachen. Utána meg egy Hump nevű szálloda klubjában a Canned Heatet látták. Bob Hite felhívta Jimet a színpadra, ahol majdnem egy órán át énekelt bluesokat (köztük a „Back Door Man”-t). Tévéstábok, rádióriporterek és rajongók hadán kellett áttörniük augusztus 17-én, hétfőn. (A bíróság másik tárgyalótermében éppen az országosan ismert tolvaj, Murph the Surf betöréses rablási ügyét tárgyalták.) Jim a védelem asztalánál ült, és jegyzetelt, amikor a tanúvallomás elkezdődött. A vád ismertetése után (amikor is Max Fink hangsúlyozta, hogy a Jim ellen felhozott vádak alaptalanok, és rosszízű helyi politikai érdekek állnak mögöttük) két tanú, Betty Racine és Colleen Clary azt vallotta, hogy Jim Morrison elkövette a szeméremsértő cselekményt – a bolti pénztáros Clary kisasszony szerint tíz másodpercen keresztül. A vád másik tanújáról, aki a panasszal eredetileg a bírósághoz fordult, kiderült, hogy az államügyészi hivatal dolgozója. Max Fink a keresztkérdéseivel ízekre szedte a tanúk vallomásait, majd megkérte a bíróságot, hadd mutasson be olyan bizonyítékokat, amelyek a „közmegegyezés”-t példázzák. Az esküdteknek a Woodstock-filmben látható meztelenkedéssel és a Hair Miamiban készült változatával érvelt. Másnap a fotós Jeff Simon, aki a koncerten végig másfél méterre ült Jimtől, azt vallotta: ő nem látta, hogy Jim elővette volna a nemi szervét. Bizonyítékként Simon száznál is több fotóját mutatták be. Augusztus 20-án Goodman bíró azt a határozatot hozta, hogy a „közmegegyezés” ebben az ügyben irreleváns. Miután az esküdtszéket elengedték, Max Fink kifigurázta a bíró határozatát, amivel a nézők körében tapsot aratott. De a határozat ettől még érvényben maradt. AZON A HÉTVÉGÉN A DOORS két koncertet adott Kaliforniában. Pénteken este a fiatalok úgy zsúfolódtak össze a színpad előtt, mint karámban az állatok, és a Doors három órán keresztül játszott. Jim elsöprő volt, vadul koncentrált, a „Celebration”-t gondosan artikulálva adta elő, cigarettákat kért a közönségtől, és vagy négy liter sört benyomott

közben. Másnap este San Diegóban egy ordítással vezette be az estét: „Ez az egész a rock and rollal kezdődött, és mára senki sem ura a helyzetnek!” A Doors megint remek bulit adott, amiről senki sem sejthette, hogy ez volt az utolsó, hogy ez zárja le azt a korszakot, ami öt évvel azelőtt egy reményteli, napsütéses nyári napon kezdődött Venice Beachen. Goodman bíró vésztörvényszéke kedden, augusztus 25-én újra összeült. Egy rendőrnő azt a tanúvallomást tette, hogy a rendőrök féltek Jimet letartóztatni, mert attól kellett tartaniuk, hogy ezzel zavargást provokálnak. Max Fink rámutatott, hogy a koncert végeztével is letartóztathatták volna Jimet, de semmi nem történt. Fink azt hangoztatta, hogy a „sajtó által keltett hisztéria” miatt emelt végül vádat a rendőrség egy ártatlan művész ellen. Két nappal később a vád képviselője lejátszotta az esküdtszéknek a hangfelvételt a koncertről, ami durva hangvételű volt, lázító és kaotikus – de arra nézve semmiféle bizonyítékot nem tartalmazott, hogy Jim megmutatta volna a nemi szervét. Goodman bíró ezután a tárgyalást elnapolta, mert jött a hétvége, úgyhogy a Doors fel tudott lépni az Anglia déli partjainál lévő Wightszigeten rendezett fesztiválon: ez volt az évtized egyik utolsó nagy szabadtéri rendezvénye. A már eleve elgyötört, kimerült Jim Morrison Miamiból pénteken, augusztus 28-án repült Londonba, ahonnan másnap, 29-én vitték a fesztivál helyszínére. Éppen időben érkezett, hogy a Doors esti előadásán fellépjen egy akkora közönség előtt, mely az egyik legnagyobb volt, ami Európában valaha is összegyűlt koncerten. Az egy évvel korábbi Wight-szigeti fesztiválon Bob Dylan és a The Band voltak a sztárok – nagy sikerrel. Még a Beatles és a Rolling Stones is odament, hogy megnézze őket. 1970-ben a Doors és Jimi Hendrix jelentették a fő attrakciót, olyan nevek mellett, mint a Who, a Sly and the Family Stone, Miles Davis, a Chicago, a Free, James Taylor, Joan Baez, Leonard Cohen és még sokan mások. De már kezdettől nem stimmeltek a dolgok az East Afton farmon. Kétszázezer fizető nézőt tereltek be a magas kerítések közé, amelyeket rendőrkutyákkal őriztek. Közben még ugyanennyien ostromolták a helyszínt, a legkülönbözőbb helyeken megpróbáltak beszökdösni, akiknek nem volt jegyük. Miközben Joni Mitchell a mára már legendává vált Blue című albumának érzelmes dalait énekelte a színpadon, kitört a kerítést ostromlók zavargása. Az egyik dühöngő felrontott a színpadra, elkapta a mikrofont és beleordított: „Ez egy hippi koncentrációs tábor!” Joni Mitchell sírva fakadt. Végül aztán befejezte szombat délutáni műsorát, utána jött Tiny Tim, majd Miles Davis a Bitches Brew című lemezén játszó zenekarával. Aztán pedig az angol Ten Years After – a woodstocki fesztivál sztárja – következett. Utánuk már a Doors léphetett volna a színpadra, de mindany-nyian olyan fáradtak voltak, és annyira szenvedtek az időeltolódástól, hogy maguk elé engedték az energikus

brit triót, az Emerson, Lake and Palmert. Jim Morrison már negyvennyolc órája nem aludt, és rendesen be is volt rúgva. Tiszta fehér inget viselt a sötétkék, hímzett marokkói mellény alatt, és nagy volt a szakálla. A színpad mögött megtalálta őt Murray Lerner, aki dokumentumfilmet készített a fesztiválról. Lerner már találkozott Jimmel az atlantai filmfesztiválon egy évvel azelőtt. Most megkérdezte Jimet, hogy fölveheti-e a Doors koncertjét. „Persze”, mondta Jim. „Filmezhetsz, de nem jók a fényviszonyok”, mert a színpad nagyon sötét volt. Lerner azért fölvette a teljes koncertet (a nagyon rossz fényben), ami augusztus 30-án hajnali kettőkor kezdődött a „Back Door Man”-nel, és egy huzamban végigvette az első két album dalait, majd a „The End”-del fejeződött be, amelyben különböző versbetétek szerepeltek. (Egyes becslések szerint aznap éjjel hatszázezren nézték meg a koncertet, az addigi egyik legnagyobb létszámú közönség.) A Doors több mint egy órát játszott, de az új dalok közül csak a „Ship of Fools” szerepelt. Jim zsinórban szívta a cigarettákat, és végig a mikrofonállványon lógott, alig mozgott. Ha figyelmesen végignézi valaki Murray Lerner képsorait, akkor látható, hogy Jim a teljes koncert alatt csukva tartotta a szemét, mintegy automata vezérlésre kapcsolt: profin, de alvajáróként csinálta végig a Doors Wight-szigeti előadását. „Ez volt az egyik legrosszabb buli, amire emlékszem”, nyilatkozta Robby harminc évvel később a Mojo magazinnak. „Jimet teljesen kikészítette a tárgyalás, és csak imitálta saját magát a színpadon. Ha meghallgatod, amit játszottunk, egész jól hangzik, de ha megnézed (Lerner képsorait), Jim olyan, mintha… kővé vált volna az arca. El nem mozdult a mikrofontól.” (A Doorst a Who követte egy kirobbanó formában végigjátszott, maratoni előadással, aztán meg Sly Stone következett, aki még akkor is nyomta a dögös funkot, amikor a kifáradt fesztivál fölött felkelt a nap.) Jim egy helyi fogadóban aludt. Másnap este megjelent a színpad mögött, és egy szűkszavú interjút adott néhány újságírónak, akik megdöbbenve hallották tőle, hogy az előző esti Doors-koncert volt valószínűleg az utolsó, amin részt vett. Mikor megkérdezték, hogy ez azt jelenti-e, hogy kilép a Doorsból, Jim azt felelte: „A jövő bizonytalan. Most egyszerűen nem készítek terveket.” John Tobler riporternek Jim a filmes ambícióiról beszélt, miközben azt leste, hogy követi Murray Lerner a lámpákkal a Jimi Hendrix Experience-t a színpadon. „Oda nézz!”, mondta Jim hirtelen lelkesedéssel. „Ott egy igazi forgatás megy!” Jim Morrison oldalról nézte a lángszínű ruhában tündöklő, „kék, vad, angyali zenét” játszó Jimi Hendrixet egyik legnagyobb – és utolsó – koncertjén, aki új dalát, a „Machine Gun”-t (Gépfegyver) ajánlotta „minden, Vietnamban harcoló lánctalpasnak”. A „Voodoo Chile” vulkanikus visszatérése végén Hendrix intett a hatalmas tömegnek, és azt énekelte: „Ha e világon már nem találkoznánk, találkozunk a következőn – ne késsetek!” Hendrix három hét múlva halott volt.

AZ ÖRDÖG TUDJA JIM MORRISON VISSZATÉRT Miamiba, hogy folytatódhasson ellene a törvényes eljárás 1970. szeptember 2-án. Az Wight-szigeti koncert lett volna a kezdete egy jó bevételt hozó európai turnénak, amelynek során eljutottak volna Németországba, Olaszországba, Svájcba és Párizsba. Azonban az összes koncertet le kellett mondani Jim tárgyalása miatt. A nyaralási szezon végeztével Miamiban nyomott volt a légkör, elég ellenséges. A tárgyalás helyszínén teljesen lehetetlen állapotok uralkodtak. Jimet a folyosón egyszer csak a sarokba szorította egy hatalmas, kövér nő. „Jimmy! Jimmy!”, visította, és megölelte Jimet. A feszengő Jim aztán elmondta az ügyvédjének, hogy ez volt az a gyönyörű gimnazista lány, akivel szeretkezve nyolc évvel azelőtt elveszítette a szüzességét. A vád szeptember 2-án pihent. Max Finknek hatvan, a vádat cáfoló tanúja volt. A bíró úgy határozott, hogy csak tizenhetet vonultathat föl. Másnap a bíró tizenegy napos szünetet rendelt el, amitől a zenekar szörnyen dühbe gurult, hiszen így potyára mondták le a nagy európai bulikat. A per rengeteg anyagi és erkölcsi veszteséggel járt. Jim vissza akart menni L. A.-be, mert Pamela hangja nem tetszett neki a telefonban: motyogva beszélt, és nevetőgörcs jött rá, de az ügyvédek lebeszélték a hazautazásról. Patricia Kennely is befutott Miamiba, azt állítva, hogy Jim őt feleségül vette, és hogy terhes tőle. Babe kérdezte Jimet, hogy mi is az igazság. „Mit tudom én, mit csináltam”, felelte Jim. „Be voltam rúgva. Még akár úgy is lehet, de érzelmileg biztos nem voltam benne.” A Carillon Hotelban pokoli volt a feszültség, úgyhogy Jim a társaságával (Babe Hill-lel, Frank Lisciandróval és Max Finkkel) néhány napra elvonult a Bahamákra halászni, könnyűbúvárkodni és rumot inni. Miamiba visszatérve megnézték Elvis Presley koncertjét, ami szinte már felért egy pápai ceremóniával a hatalmas Convention Centerben. Elvis az Instamatic fényképezőgépek villanásai közepette páváskodott, és számos közismert pózába vágta magát. Jimnek nagyon tetszett Elvis remek zenekara, a gitáros James Burton, a dobos Ronnie Tutt és a basszusgitáros Jerry Scheff. A helyi sajtó a szokásosnál is jobban megkergült Jim perétől. A Miami News azt írta: „A barna, báránybőrrel bélelt velúrzakóban Morrison pont úgy nézett ki, mint egy napszámos, aki borbélyhoz indul. Egyik azonosítatlan barátja nála sokkal pompázatosabban festett: egy faliszőnyegből készült kabátban és szélesen harangozó szárú, rozsdaszínű nadrágban.” Az újságok kezdő riportereket küldtek, hogy írjanak a perről, és ezek szinte rogyadozó térdekkel közelítettek Jimhez a bíróság folyosóján, mesélte Mike Gershman, mintha Jim tabu volna vagy más világból való. A kérdéseik felületesek voltak és rosszak, a tévéközvetítés lapos, és senki nem vette észre, hogy

mögött politikai suskus van. Meg aztán Miamiban egy csomóan úgy gondolták, hogy Jim Morrison azt kapja, amit megérdemelt – és talán pont ezt akarta. Néhány hónap múlva Jim ezt mondta Ben Fong-Torresnek a Rolling Stone-tól: „Tudod, én azt gondoltam, hogy ez az eset még akár példaszerű is lehet – de nem lett. Igazából nagyon kevés figyelmet kapott országosan. És az az igazság, hogy még fel is lélegeztem ettől, mert a nagy eszmék az eljárás során nemigen kerültek elő.” EGY GIMNAZISTA, Steve Rosenberg szinte mindennap ott ült nézőént a tárgyaláson. A tömegek kikoptak az egyre hosszabbra nyúló tárgyalássorozatról, ezért Jim észrevette a fiút a folyosón, és válaszolt tisztelettudó kérdéseire, hogy milyen költészetet szeret (Rimbaud-t), és milyen zenét hallgat (Pink Floydot). Egy szünetben Jim megkérdezte tőle, hogy van-e a közelben Burger King, és Steve elvitte őt a legközelebbibe az anyja autójával, egy '63-as Chrysler Newporttal. Jimnek tetszett a kocsi. „Klassz a légkondi”, mondta. „Jó sok levegőt fúj.” Két Whoppert evett egy nagy shake-kel. „Kövér volt, szakállas és gyakran elbambult. El kellett onnan rángatnom. Utána egyszerűen visszavittem a bíróságra.” Pár nap múlva Rosenberg Jimet és Babe Hillt a Carillon bárjában találta. Aztán együtt fölmentek Jim lakosztályába. Babe eltűnt, de visszajött két fiatal lánnyal. Steve úgy tizenhét évesnek saccolta őket. Mindannyian füvet szívtak, és skót whiskyt ittak. Jim a két lánnyal bement a hálószobába. Egyikük hamarosan kijött félmeztelenül, és intett Babe-nek, hogy menjen be ő is. Az ajtó becsukódott mögöttük. Steve többet nem ment el a tárgyalásra. A BÍRÓSÁG ÚJRA ÖSSZEÜLT SZEPTEMBER 14-én. A jogi eljárás és a védelem tanúinak vallomásai annyira unalmasak voltak, hogy Jim már nem is jegyzetelt. Jim vallomása két nap múlva következett, a másik háromé pedig az azt követő napon. A bíró egy barom volt, a sajtó pedig nem vett tudomást a tárgyalásról. A Doors saját publicistája több tudósítást is küldött a Rock magazinnak, de ezek csak hetekkel később jelentek meg. Szeptember 19-én Jim megint nagyon maga alatt volt, amikor Jimi Hendrix halálhírét közölték Londonban. (Jim és Babe éppen LSDtúrán voltak, amikor meghallották, hogy Hendrix meghalt.) A hivatalos változat az volt, hogy Hendrix beszedett egy marék tablettát (Quaaludes), és kómás állapotban hányás közben megfulladt. A zeneiparban viszont jól tudta mindenki, hogy Hendrix épp otthagyni készült a menedzserét, így aztán halálában jóval többet ért bizonyos embereknek, mint élve. A bíróságon az eljárás megszüntetésére irányuló elutasított kérelem után, valamint a záróbeszédek és Goodman bíró szakmailag korrektnek aligha nevezhető felszólítása után, hogy találják bűnösnek a vádlottat, az esküdtszék 1970. szeptember 20-án meghozta döntését. Jim Morrisont bűnösnek találták a vádpontokban felsorolt alábbi vétségekben: közszeméremsértés és „nagy nyilvánosság előtt

elkövetett” trágár beszéd. Felmentették viszont a botrányos részegség és fajtalan viselkedés bűntette alól. Ennek aztán semmi értelme nem volt. Pusztán színjátéknak rendezték meg az egész pert. (Goodman bíró egyszer, mialatt az esküdtszék éppen tanácskozni vonult vissza, maga is nyilvánosan elismerte, hogy nincs arra nézve valódi bizonyíték, hogy Jim megmutatta volna a nemi szervét.) Az ítélethirdetést októberre halasztották. Jim óvadékát ötvenezer dollárra emelték, és most már majdnem biztos lehetett benne, hogy börtönbüntetést fognak kiszabni rá, ami meghozza majd a bírónak, a nixoni törvényesség és rend őrzőjének az újraválasztást. Az óvadékra vonatkozó határozatot vasárnap este közölték, hogy – a bankok zárva lévén – Jim ne tudja előteremteni a pénzt, és be lehessen éjszakára zárni. Csakhogy Max Fink erre is fel volt készülve. Több különböző címletű, érvényes banki csekkje volt kéznél, így a zsaruk nem tudták Jimet rács mögé dugni. Az ügyvédek azt mondták Jimnek: ne aggódjon. A fellebbviteli bíróságon majd megnyerik a pert. A döntés meghozatala után Jim nyilatkozott a sajtónak. A Miami Heraldnak ezt mondta: „Ettől nem fog megváltozni a stílusom. Fenntartom, hogy semmi rosszat nem ettem.” Blazírt pofával még azt is hozzátette, hogy Ausztráliában akar turnézni, ahol közösségi házakban fog fellépni a nagy koncert-termek helyett. Max viszont azt tanácsolta Jimnek, hogy gyorsan tűnjön el Floridából. De Jim most nem sietett haza Los Angelesbe. Pamela teljesen zétesett, és éppen kórházban volt: a túlzásba vitt heroinozás miatt lultápláltság és kiszáradás jelentkezett nála. (Pamről azt mesélték a arátok, hogy Jim távollétében szinte öngyilkos depresszióba esett.) Jim úgy döntött, hogy autóval mennek vissza Kaliforniába, Babe Hill lesz az útitársa, és nem fognak sietni. Jim meg akarta látogatni a régi helyeit, megálltak hát Clearwaterben, ahol Jim első éves egyetemista volt. Mindkettejüket bekasztlizták pár órára, amikor Jim verekedést provokált egy kocsmában. Miután kiszabadultak, Tallahassee felé vették az irányt, ahol Jim szokatlanul nosztalgikus hangulatban megállt a motelnál, ahol az FSU hallgatójaként lakott. Ezután egyenesen New Orleansba mentek, ahol elidőztek pár napig, és – Babe Hill szavaival – úgy eláztak, „mint két rozmár”. A várost járva Jim vett egy képeslapot a St. Louis-katedrálisnál, és feladta a Doors irodájának címezve. „Ne izguljatok!”, írta. „Közel a vég, haha!” A képeslap Isten bárányának feláldozását ábrázolta. Jim elment a Congo Square-re, arra a térre, ahol a régi rabszolgapiac volt, és ahol először hangzottak fel afrikai ritmusok Amerikában. Egy éjszaka a francia negyed egyik kocsmájában felállt a helyéről, és együtt jammelt a bluest játszó zenészekkel, majd miután elénekelte a vokális részt, udvariasan köszönetet mondott nekik. (Éppen ezekből a zenészekből alakult meg később a Kansas együttes, amely nagy sikerrel turnézott az 1970-es évek elején.)

Tennesseeben Jimet és Babe-et lemeszelték az úton, mert túllépték a megengedett sebességet. Be kellett menniük a megyei bíróságra a rendőrrel, ahol a bíró száz dollár készpénz ellenében elengedte őket. 1970 OKTÓBERÉBEN Jim Morrison a keleti Santa Ana-i szelek által szárazra sikált Los Angelesbe érkezett. „Látom, ég a hajad”, írta korábban Jim. „Hegyek tűzzel telnek. Jól tudod, hogy hazudnak, ha mondják: nem szerettelek.” Jim annyira szerette Pamela Coursont, hogy majdnem végleg a földbe csapódott, amikor megtudta, hogy Pamela Franciaországba szökött Jean de Breteuil-jel, miután a vikomt eladta Janis Joplinnak azt a heroinadagot, ami a halálát okozta 1970. október 4-én a Landmark Motelban. Erre vonatkozóan ugyan csak közvetett a bizonyíték, de meggyőző. A GTO-s csajok egyike aznap este ott volt Joplin motelszobájában, és látta De Breteuilt, akiről tudott volt, hogy a legjobb, kínai heroint árulja. Janis Joplint másnap a menedzsere találta meg: a karján még ott volt a szorító kötés, és merev kezében a hat dollár, amit valószínűleg visszaadott neki a dealer. Joplin éppen egy szólóalbumot vett fel Paul Rothchilddal, aminek később a Pearl címet adták: Joplint hívták így a barátai. Jean de Breteuil kiborult, mikor meghallotta, hogy Joplin halott. Mint illegálisan az országban tartózkodó külföldire, életfogytiglant lehetett volna kiszabni, ha a zsaruk kapcsolatba hozzák a nevét az énekesnő halálával. Pamela Coursonhoz ment, hogy elmondja: azonnal el kell hagynia az országot, és könyörgött neki, hogy menjen vele. Pamela egy hosszú üzenetet hagyott Jimnek, amit az meg is talált, amikor a kutyájukat ment etetni. Jim kétszer átolvasta az üzenetet, majd elégette a kályha fölött. Aznap este Jim és a társasága a Barney's Beaneryben gyászolta Janis Joplint: ide az énekesnő is szívesen járt. „Ti most azzal isztok együtt, aki a hármas sorszámot kapta”, mormolta Jim. „Igen. A hármast.” A CONTINENTAL „BALHÉHÁZ” kilakoltatta Jimet, amikor válaszul az egyik, felső emeleti erkélyen hintázó emberről szóló bejelentésre kiszállt a rendőrség. A zsaruk megszimatolták a füvet, amikor bementek a lakosztályba, és letartóztatták Babe Hillt kábítószer birtoklásáért. Jim tehát átköltözött a sokkal rosszabb színvonalú Chateau Marmont Hotelba, ahol az egyik tóparti bungalót foglalta el. Tim Hardin itt, a fürdőszobában lőtte be magát, és folyton véres maradt utána a mosdókagyló. Jim nekiindult a városnak, hogy nőt szerezzen, régi kapcsolatokat melegített fel, hogy valaki lefeküdjön vele. Voltak lányok, akik csak azért mentek el vele, mert megsajnálták. Mások arról számoltak be, hogy Jim impotens volt – vagy éppen brutális. Pénzt adott egy abortuszra, aztán még egyre. Rengeteg pénzt költött kokainra, ami enyhítette az elfogyasztott, már mérgező mennyiségű alkohol tüneteit. Folyton vérzett az orra. Naponta három doboz Marlborót szívott el, és köhögés után néha véreset köpött. De Jim Morrison ekkor írta néhány legszebb dalszövegét is. A Doors hamarosan stúdióba készült, hogy fölvegyenek egy lemezt Jac Holzmannak, amiért

cserébe Holzman a szerzői jogot fölemelte hétről tíz százalékra, sőt (egy példátlanul nagyvonalú gesztussal, ami az évek során őt millióktól fosztotta meg) visszaadta a Doorsnak az Elektra részesedését a kiadói jogokból. Jim mindeközben új versekkel és képekkel töltött meg több noteszt, és ennek a termésnek a nagy része rendkívül zavart és vigasztalhatatlanul szomorú. A számos utalás az impotenciára, rákra és a péniszére – együtt a Pameláról és Jimről keringő pletykákkal – felvetette annak lehetőségét, hogy Jimnél pénisz- vagy hererákot diagnosztizáltak, esetleg valamilyen, impotenciát okozó nemi betegséget, például szifiliszt. Erre vonatkozó bizonyíték nem került elő, és a Jimről szóló terjedelmes orvosi dokumentációt továbbra is lakat alatt őrzik, de az olyan verseket, mint a „Siratóének a faszom halálára” és a hasonló elégiákat elég nehéz mással magyarázni. Jim ekkoriban határozta el, hogy elkészít egy újabb szóló versfelvételt. Ha sikerül jó hangzást kikeverni, mondta a barátainak, akkor esetleg kiad egy verslemezt. Megkereste a filmzenéket író Lalo Schifrint, hogy egyes versekhez készítsen nagyzenekari kíséretet. Már a lemezborító is a fejében volt, amikor válaszolt egy képzőművészetet tanuló diák levelére: T. E. Breitenbach elküldte Jimnek a festményeit. Látszik, hogy az album előkészítésében Jim aktív és kreatív volt. A válaszlevelet, melynek a keltezése 1970. október 9., valószínűleg Jim titkárnője, Kathy Lisciandro gépelte le. Ebben Jim megkéri Breitenbachot, hogy készítsen egy triptichont, aminek bal oldali tábláján legyen „egy holdfényben ragyogó tengerpart, ahol a víz szélén végtelen sorokban fiatal, meztelen párok szaladnak, és egy pici újszülött vigyorog a világra, jászolát sok ősz öregember állja körül.” A középső táblára Jim egy modern várost képzelt el: „egy jövőbeli metropolis, délben, őrült nyüzsgésben”, a jobb oldali táblára pedig „amit az autó szélvédőjén keresztül éjszaka látni lehet egy hosszú, egyenes, sivatagi autópályán”. A halálnak és újjászületésnek ezek az élénk képei tükrözik, hogy Jim is valamilyen újrakezdést keresett. Jim azzal fejezte be a levelet, hogy ha Breitenbach úgy öt hónapon belül tudna festeni „valamit, ami ezekhez a témákhoz kötődik”, Jim azt felhasználná. A válaszlevélhez mellékelte a The New Creatures és az An American Prayer szignált első kiadásait. Ebben a levélben Jim szemlátomást két akkor elkészült újabb versének, a „Vast Radiant Beach”-nek és a „Come, They Crooned, the Ancient Ones”-nak a képeiben gondolkodott. Τ. Ε. Breitenbach pár hónappal később fejezte be a triptichont, 1971-ben, de akkor Kathytől azt a tájékoztatást kapta, hogy James Morrison egy időre Franciaországba költözött át. AZÉRT NEMCSAK BÚ ÉS BÁNAT volt Jim Morrison sorsa 1970 végén. A haverjai tanúsága szerint Jim mindig humoránál volt, és szeretett hülyéskedni. John Densmore hippi esküvőjén egész álló éjjel rhythm

and bluesokat énekelt egy odakeveredett zenekarral. Jim az amerikai focit is szerette, és bérlete volt a coliseumbeli Los Angeles Ramsmeccsekre. Egyik noteszában fennmaradt egy meccs eredménye, és mellette a bejegyzés: „RG és F4”, ami valószínűleg a Rams védőjére, Roman Gábrielre vonatkozott és a hírneves „félelmetes négyek”-ként emlegetett védőfelállásra, melynek tagja volt Deacon Jones és Roosevelt Grier is. Jim néha sportcipőt és fejpántot húzott, és egyérintőzött Redondo Beachen barátaival, akik azt mesélték, hogy még mindig tudott futni, ha akart, de mindenkinél előbb kifogyott a szuszból. Huszonhat éves volt, de elment volna negyvennek. Ekkortájt egy barátságtalan hangú újságcikkre válaszolva lediktált egy üzenetet a detroiti Creem rockmagazin újságírójának, Dave Marshnak, mely így végződött: „Nem vagyok őrült. A szabadság érdekel. Sok szerencsét! Jim Morrison.” 1970. október 14-én Jimmel szalagra vettek egy interjút a Circus rockmagazin számára. Mivel a Doors besötétített irodájában folyton csöngtek a telefonok, Jim kivitte Sally Stevenson írónőt a pici kertbe hátul, ahol volt egy kis tavacska, benne négy nagy aranyhal, amelyek folyton feljöttek a víz színére, hogy egy kis figyelem nekik is jusson. Hamarosan Jimi és Janis közelmúltban történt, megrázó haláleseteire terelődött a szó. Jim: „Szerintem a kreatív energiáknak azt a heves kitörését, ami három vagy négy évvel ezelőtt történt, a nagyon érzékeny művészek nehezen tudták ébren tartani. Szerintem ők nem elégedhettek meg, csak a legmagasabb csúcsokkal. Amikor a valóság már nem tudja kielégíteni a belső vízióikat, akkor depresszióba esnek. De… én mégsem gondolom, hogy emberek emiatt halnának meg. Lehet, hogy aleset történik. Néha öngyilkosság. Néha pedig… gyilkosság. Sokféleképpen lehet meghalni. Nem is tudom.” A kérdésre, hogy szerinte ő hogyan fog meghalni, Jim azt felelte: ,Remélem, hogy százhúsz évesen, úgy, hogy a humoromnál vagyok, egy szép, kényelmes ágyban. Nem vágyom rá, hogy körbevegyenek, szeretnék csöndben elmenni. De… még kitartok, mert meggyőződésem, hogy a tudománynak még a mi életünkben esélye van arra, hogy legyőzze a halált.” Jim azt mondta, hogy nyolc hónapos börtönbüntetés néz ki rá, s hogy ez idegesíti. A miami perről azt mondta: „Inkább politikai jellegű botrány volt, nem szexuális.” így folytatta: „Azt hiszem, egyszerűen elegem lett abból a képből, amit rólam kreáltak, amiben néha tudatosan, de leginkább tudat alatt közreműködtem én is. Egyszer csak sok lett a gyomromnak, úgyhogy egy remek estén véget vetettem az egésznek… Megmondtam a közönségnek, hogy kibaszott idióták, mert beállnak egy közönségbe. Akkor pontosan így éreztem.” Amikor arra kérte az írónő, hogy beszéljen őszintén magáról, Jim azt mondta: „Azt gondolom, hogy egy intelligens és érzékeny ember vagyok, akiben egy bohóc lelke lakik. Ez késztet arra, hogy a legfontosabb pillanatokban mindig elszúrjam a dolgokat.”

Megbánt-e valamit? „Nem tagadom, végigbuliztam az elmúlt néhány évet. Annyi érdekes emberrel találkoztam rövid időn belül, amennyit különben húsz év alatt sem ismertem volna meg. Nem mondhatom, hogy megbántam volna. De ha újra kéne kezdeni, akkor szerintem inkább a csöndes, elhúzódó művész életformáját választanám, aki a saját kertjét művelgeti.” MR. MOJO RISIN' – MR. MOJO FELKEL 1970 OKTÓBERÉBEN, amikor Pamela Párizsban volt, Jim szenvedélyes viszonyt kezdett egy barátja szexi feleségével. Gárdonyi Éva fiatal magyar nő volt, akinek a fékezhetetlenségéről sokat beszéltek. Jimnél egy kicsivel idősebb volt, Budapesten a jogi egyetemre járt, mielőtt Los Angelesbe érkezett volna a disszidens magyar filmrendező, Frank Gárdonyi menyasszonyaként (Jim Frankkel az HWY forgatása közben találkozott). A karcsú, nagyon is flörtölős, érzéki szépségű Éva elbűvölte Jimet (de mindenki mást is) nagyvilági, közép-európai modorával. (Még Pamela Courson is kedvelte!) Jim Morrison kinézte magának Évát, olyannyira, hogy már aznap megjelent a házában, amikor Éva férje kilépett a házasságukból. Éva így emlékezett Frank Lisciandrónak: „Frank délután ötkor távozott. Tizenegykor kopogtattak, és Jimmy volt az, két bőrönddel. A taxi már ment is. Vicces volt – a bőröndök – merthogy sose vitt magával semmit.” Volt Jimnél két üveg pezsgő is meg egy teli tégely kokain. Éva: „Biztos, hogy jó sokat kellett innia… hogy vegye a bátorságot. Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal betette a lábát a résbe – mintha nem volna biztos benne, hogy beengedem –, csak tolt hátra, és azt mondogatta, hogy »szeretlek, szeretlek«. Egészen addig, míg ágyba nem döntött. A nappaliban hagyta a bőröndöket, tulajdonképpen nagyon pofátlan volt. A meglepetés erejével hatott rám. Hízelgett. Elkábultam… Azt mondta, már régóta tetszem neki, de én ezt nem tudtam.” Jim kedvelte Frank Gárdonyit, és Éva elmesélte, hogy Jimnek bűntudata volt, hogy a barátja feleségével van kapcsolata, úgyhogy csak nagyon kevesen tudtak róla, hogy Jim Évánál lakott az L. A. Woman felvétele közben. Jim a délutánokat a Doors ideiglenes stúdiójában töltötte, és csak késő este ment vissza Évához. „Élvezte, hogy azt játssza: háza van”, mesélte Éva később. „Rengetegszer mondta: milyen jó hazajönni, megvacsorázni, és aztán bezárni az ajtót.” Egész éjszaka fennmaradtak, és akkor bújtak ágyba, amikor felkelt a nap a dombok fölött. Amikor Jimnek volt ideje, moziba mentek vagy a Zuma Beachre a Pacific Coast Highwayen. Jimnél mindig ott volt a jegyzetfüzet, és bármit csinált is éppen, abbahagyta, amikor le kellett írnia valamit – leginkább verseket. Éva mesélte, hogy Jimnek az ital miatt alvászavarai voltak, és gyakran jegyzetelt a noteszaiba, amikor nem tudott elaludni. „Egyszer együtt vettünk be LSD-t”, emlékezett

Éva. „Hosszú utazás volt, és Jim sokat írt, egész éjjel.” Jim az alkotás lázában égett. Amikor hazament a lemezfelvételről, feltette a régi Doors-lemezeket, és együtt énekelt velük. Elénekelte Évának az L. A. Woman dalait is: a „Love Her Madly”-t, a „Hyacinth House”-t, és kíváncsi volt, Éva mit szól hozzájuk. Éva azt is elmesélte, hogy Jim panaszkodott a Doorsra. „Tudod, addigra már egyikükkel sem volt valami jóban. Mindegyikükben nagyot csalódott.” Éva beszámolt arról is, hogy Jim mindig nagy szeretettel beszélt Pameláról. „Pamela gyors eszű volt. Gyermeki tisztaság volt benne, nagyon jók voltak a megérzései, és olyan ártatlanság jellemezte, amit Jim nagyon szeretett benne. Nagyon könnyen nevette el magát, és úgy nézett a világra, mint egy kedves gyerek. Jim azt mondta: »Még gyerek volt, amikor találkoztunk, és felelősséget érzek érte, mert azóta sem nőtt fel.« Pamela hitt Jimben, és ő ezért hálás volt. Tudom azt is, hogy egy időben együtt éheztek. És Jim egy csomó mindent megbocsátott neki. Még amikor Pamela olyan kibírhatatlan volt, hogy nem lehetett vele együtt lenni, Jim akkor is azt mondta: »Ő egy kedves gyerek.« Jimnek arra volt szüksége, hogy gondoskodjon Pameláról. Valahogyan mindig egymás felé gravitáltak, minden kis vargabetű után.” Éva ezt mondta Jerry Hopkinsnak: „Nagyon jól összemelegedtünk. Egyikünk sem számított erre. Ő szerette az életet és én is. Az yolt csak a rossz, hogy túl sokat kokóztunk, amitől elborult az agyunk. …Ő azt gondolta: én még nála is őrültebb vagyok, és látni akarta, meddig megyek el. Egy este hazajött pezsgővel meg kokainnal. Rájött, hogy ha én kábítószerezem, akkor nagyon elszállok. Néha például… én Erdélyből származom, és… mondtam neki, hogy szeretek vért inni. Mire ő: »Hát akkor miért nem iszunk egy kis vért?« Éva talált valami rozsdás pengéket, elkezdte vagdosni a kezét, amit Jim mozdulatlanul, döbbenten nézett. „Egyszer csak vér borította be az egész szobát”, mesélte Éva, „mi meg őrülten táncoltunk a holdfényben. De aztán nagyon megijedtünk, hogy mindez hová vezethet, mert a reggelek ezek után a tomboló éjszakák után nagyon lehangolóak. Felébredsz, és ott az a rengeteg vértócsa…” Évekkel a történtek után Éva egy dologban biztos volt. „Mondják, hogy Jimmy önpusztító volt, és felemlegetik, hogy mi minden lehetett volna belőle – de ő szeretett élni. Nagy tervei voltak az életével. Amikor túl vadul vezettem, belém kapaszkodott, és azt mondta: »Jaj, Éva, ne ölj meg! Tudod, mennyire szeretek élni!« A DOORSNAK MOST egyetlen albumra szóló szerződése volt az Elektrával, de egy kedvezőtlen előjellel indult a lemezfelvétel. Paul Rothchild, aki a zenekar hat aranylemezének volt a producere, eljött az első próbákra, és nem tetszett neki a zene, amit hallott. Egyébként is elege volt mindenből, és boldogtalan volt, hogy egyedül kell befejeznie Janis Joplin albumát. Hallgatta, ahogy a Doors a Sunset Soundnál húzzanyúzza a „Riders on the Storm” jazzes részeit, és azt gondolta: ez nem az új

idők zenéje. Nem tetszett neki a „Love Her Madly” sem. Az „L. A. Woman”t egy lassú bluesként játszották le neki. Jim szemlátomást nem figyelt oda, és nem énekelt jól. Paul Rothchild besétált a kontrollszobába, és megmondta a hangmérnök Bruce Botnicknak, hogy ő ebben a lemezben nem fog részt venni. Visszatérve a stúdiószobába Rothchild azt mondta a zenekarnak, hogy szerinte az új zenéjük (négy vagy öt dal) nem izgalmas. Sajnálja, mondta, de úgy érzi, hogy nem tud még egy lemezt készíteni velük. Az ötödik Doors-tag kiszállni készült. „Úgy éreztük magunkat, mint akit fejbe vágtak”, mondta Robby később. „Merthogy ő csinálta az összes lemezünket, s most nem tetszett neki a zene. Azt mondta a »Riders on the Storm«-ról, hogy »úgy szól, mint a koktél-jazz«. Mi meg úgy voltunk, hogy »a francba, akkor most mihez kezdjünk?« Ilyen helyzetben még nem voltunk addig.” Csak Jim Morrison örült Rothchild döntésének. Vannak olyan vélemények, hogy Jim nem is akart már többé Rothchilddal dolgozni, s gyakran panaszkodott, hogy Rothchild lassúsága, szőrözése tönkretette a Doors spontaneitását, és miatta lett merev és feszült az egész hangzásuk. Krieger mondta azt, hogy Rothchild úgy elhúzta mindig a felvételeket, hogy a rettenetesen unatkozó és unalmában piáló Jim Morrison annyira berúgott közben, hogy már énekelni sem tudott. De hogy Jim Morrison volt-e az, aki „megszabadult” Rothchildtól, nyitott kérdés. A zenekar gyorsan eldöntötte, hogy a maguk producerei lesznek, és Botnick lesz a társproducer és hangmérnök. Aztán úgy határoztak, hogy a saját helyükön fogják a lemezt elkészíteni. Az Elektra nem akarta, hogy a Doors leamortizálja a stúdiójukat, a Sunset Sound meg drága volt. A Doors egy csomót spórolhatott azon, ha az irodájukban kialakítanak egy olcsó stúdiót. Az Elektra két évvel azelőtt elhelyezett egy keverőpultot egy régi, észak-kaliforniai farmépületbe, mert ott akartak felvenni valami „Memphis, Tennessee” típusú country-rock csűrdöngölőt, amihez a zenét a tizenéves Jackson Browne vezette zenekar szolgáltatta. Ezt a keverőpultot használta a Doors is az Aquarius Theaterben az élő lemezfelvételhez, és most ezt állították be a Santa Monica Boulevard 8512. emeleti helyiségébe, míg a mikrofonokat, a monitorládákat, a billentyűket odalent helyezték el. Hogy tömörebb legyen a hangzás, még két zenészt hívtak. A basszusgitáros Jerry Scheff Elvis Presleyvel turnézott és készített lemezt, Mark Benno pedig Leon Russell zenekarában ritmusgitározott – igen jól. Az „L. A. Woman”-t és a „Love Her Madly”-t, a gyors dalokat most ez a kemény rockot játszó szextett játszotta föl. Ez volt az a csapat, amelyik a rock történetének egyik legnagyobb lemezét összekalapálta, mindössze pár hónap alatt. Néhány héttel az után láttak munkához, hogy megszületett Jim perében az ítélet: a börtönbüntetés. A briliáns „L. A. Woman” lassú bluesként kezdte földi pályafutását, amit Robby és Jim rakott össze, és a Phone Booth sztriptíztáncosairól szólt: „még

sosem láttak nőt ennyire egyedül”. De az »L. A. Woman” Manzarek szerint a stúdióban robbant, akkor, amikor a basszusgitár meg a ritmusgitár farba rúgta a Doorst. „Elszívtunk egy jointot, és egyszer csak rajta voltunk. Azt akkor nagyon elkaptuk!” Adódott egy kis gond, amikor a basszusszólamot játszották fel a „Riders”-höz, Scheff próbálgatta az ötleteit, aztán Manzarek szerint „…döbbenetesen elkapta! Az a dal ott talált magára a stúdióban. Mindkét szám ott született.” Bruce Botnick ötlete volt, hogy Jim énekeljen föl még egy, elsuttogott énekszólamot is. Ettől lett a „Riders” olyan kísérteties, másvilágian misztikus hangulatú. Jim egykettőre áthidalta azt a problémát, hogy nem volt elkülönített énekfülke: az énekszólamot leginkább élőben vették föl a csempézett fürdőszobában. Amúgy is sokat tartózkodott ott, mert Babe Hill állandóan oda hordta Jimnek kedvenc mexikói söreit, a Tecatét, a Bohemiát és a Dos Equist a szemközti Monaco Liquors italboltból. Bill Siddons később azt mondta, hogy az a harminchat sör volt Jim rekordja, amit az L. A. Woman felvételén egy nap megivott. Krieger arra emlékszik, hogy Jim sokat köhögött, mialatt készítették a lemezt. A tavasz végén szerzett tüdőgyulladásából nem is gyógyult ki soha teljesen. BIZONYOS SZEMPONTBÓL Paul Rothchildnak volt valami igazsága, ami a Doorsnak az 1970-es év végén játszott zenéjét illeti. A zene leginkább sablonos, fehér rhythm and blues volt. A „The Change-ling”-nek jó groove-ja volt, amire Jim kiadta új jelszavát: „Nézz, változom!” stb. A „Been Down So Long” egy viharos blues volt, melynek címét az elhunyt Richard Farina regényének címe inspirálta, a Been Down So Long It Looks Like Up to Me. A „Crawlin' King Snake” egészen úgy hangzott, mint a Hooker 'n Heat, csak nem volt olyan jó. Egy másik blues, a „Cars Hiss by My Window” egy motel-beli sirám, és ebben szerepel a vérfagyasztóan profetikus sor: „Megöl a sötétben majd egy frigid lány”. A dal végén a Doors egyik nagy pillanata hallható, amikor Jim részegen elénekel egy Little Walterféle harmonikasírást; annak a harmonikaszólónak különös, vokális megközelítését, amit Jim Morrison mindig is szeretett volna eljátszani, csak nem tudott. Robby Krieger gyors tempójú popdala, a „Love Her Madly”, amit Jim nagy meggyőződéssel énekelt, lett az első, amit az Elektra kiválasztott kislemeznek. A „Hyacinth House” szomorú folkrock-ballada, amelyben Jim bánatosan ad hangot a romantikus újjászületés iránti vágyának. „Kell egy egészen új barát aki nem zavar”. Robby szerint a cím a szüleinek a házát jelenti, ahol a dal megszületett. Mások viszont rámutattak, hogy Oscar Wilde és az ő társasága a hyacinth szót azokra a fiúkra haszálta, akikkel szexuális kapcsolatba léptek, és hogy Jim akkoriban sokat olvasott Oscar Wilde-tól. A „L'America” volt az a szám, ami nem kellett Michelangelo Antonioninak a Zabriskie Pointba. A dalt kezdő maracák csörgőkígyóhangja és a gótikus hangulatú orgonaszó Amerikát egy

karneváli horror-show-ként idézi meg, de a szám kísérleti jellegű, esetleges. Ennél is rosszabbul sikerült az „Orange County Suite”, Jim kudarcba fulladt kísérlete, hogy most is egy, a „The End”-hez hasonló epikus záródarabot írjon a lemezhez. (Ray azt mondta róla: „[Ez] Jim, ahogy zongoraakkordokban megszólal. Pamelának szólt, a kedvesének, aki Orange Countyból jött.”) De a zene panaszos volt, a könnyesen szentimentális szövegek pedig egy zsákutcába jutott kapcsolat rezignált elfogadásáról szóltak. A zenekar most sem kért az „Orange County Suite”-ból, totális melléfogásnak tartották. Hogyha valami igazán nagyszerűt keresünk az utolsó Doorsalbumon, azt három hosszabb dalban találjuk meg. A „The Wasp (Texas Radio and the Big Beat)” még 1968-ból való, de az L. A. Womanhez újra fölvették. Ebben Jim tekintélyt parancsolón szavalja erőteljes beatképeit a pogány Amerikának: „az erdei négerek”, „kábultan, szeplőtelenül”. A „Riders on the Storm” Jim Morrison végső egzisztenciális állásfoglalása. Egy Jim gyerekkorában népszerű dalra rímel, Vaughn Monroe 1849-es slágerére, a „Riders in the Sky”-ra. Az ember törékenységét és alapvető magányát megfogalmazó dal a mennydörgés és eső hangjaival aláfestve egyértelmű figyelmeztetés is: nem szabad belehelyezkedni Jim elmebeteg másik személyiségébe: a démoni stoppos, az országúti gyilkos szerepébe, mert akkor „meghal a család”. A „Riders” egyben nagyon felkavaró, nyílt könyörgés a gyengéd, asszonyi szerelemért. A „Riders on the Storm”-nál melankolikus de egyetlen másik rockszerző sem. Az album címadó dala és központi darabja volt az „L. A. Woman”. Autósdal, amelyben azt írta le Jim Morrison, amit Los Angelesben, a sivatagban és a tengerparton vezetve látott. Sztrádák, démoni futótüzek, az éj városa villant fel, miközben az elektromos zongora és a ritmusgitár tüzelte a zenekart. Egy bolerótéma mutatta be a toplessbárt: „Motel, pénz, gyilkosság, téboly, a jókedv most bánatba fordul. „ Itt bukkant fel a priaposzi „Mr. Mojo Risin'” (a Jim Morrison név különös anagrammája), szertartásosan idéződött meg, mint az elcserélt gyerek utolsó alakváltozata. Jim részeg, ironikus szerelmi hívogatásokat hallatott a dal extatikus csúcspontjához közeledve, és a kétségbeesett diadal zokogó, semmit meg nem bánó kiáltásaival fejezte be ezt az utolsó mesterművet. HA A ZENÉNEK VÉGE JIM MORRISON HUSZONHÉT ÉVES LETT 1970. december 8-án. Késő délután fogta a legfrissebb jegyzetfüzeteit, és bevonult a Los Angeles nyugati részén lévő Village Recorders stúdióba, ahol három órán keresztül felolvasott, énekelt, zongorázott, és rázta a tamburint. Ott volt a hangmérnök, John Haeny meg egy gyönyörű ausztrál lány, Florentine

Pabst és Frank és Kathy Lisciandro. Frank itt készült fényképein a költőnek nagy a szakálla és nagyon hosszú a haja, és egy futballmezt visel, amin a 66-os szám látható. A felvételt Jim ezzel kezdi: „Oké, vegyünk föl egy kicsit, és aztán hallgassuk meg.” A jegyzetfüzetekből és gépelt lapokról olvasta föl a verseket, az „Abban az évben nagy energiák látogattak meg minket” kezdetűvel indított, és huszonkét verset és dalt szavalt és énekelt végig. A „The American Night”-ot a zongoránál ülve vette föl, miközben akkordokat játszott. Szerepelt még „A napok könyvéből”, a „Kísértetdal”, a „White Blind Light” és a „The Holy Shay”. Ahogyan a két évvel azelőtti versfelvételén, most is több dalt a capella énekelt, többek között a „Bird of Prey”-t, a „Winter Photography”-t, az „Under Waterfall”-t és a „Woman in the Window”-t. Szinte mindegyik vers komor volt. Szexről, erőszakról, napalmról, vérző szüzekről és a fenyegető halálról szóltak. A „Bird of Prey”-ben azt kérdezgeti: „Meg fogok halni?” Használhatatlan nemi szerve állandó téma: „Faszomat feláldozom a csend oltárán.” Egyszer csak kinyitottak egy üveg ír whiskeyt (Haeny szerint Lisciandróék vitték be, de Frank ezt később tagadta), és a felvétel onnantól egy kicsit oldottabb lett. Szünetet tartottak, és átsétáltak a Lucky U-ba, Jim régi, UCLA-s törzshelyére egy kis mexikói kajára meg sörre. A stúdióba visszatérve Jim blues-szövegeket improvizált, majd megkérte Kathyt és Florentine-t, hogy olvassanak fel egy terjedelmes új költeményt uniszónóban – ez egy ideig eltartott, mire összejött. Amikor a visszajátszást hallgatták, Jim egyszer csak elájult. Megtántorodott, és előreesett, elsodorva pár mikrofonállványt. Néhány, eszméletlenségben töltött másodperc múltán Jim nevetve tért magához. Azt kiabálta: „Várjatok! Várjatok egy percet! Indítsátok el megint! Nagyon jó!” Jim még egy órát dolgozott, a verseit nyugodt, visszafogott hangon szavalta, amiből kihallatszott egy kis melankólia és életuntság. Megint végighallgatta a felvételt, amin a két lány együtt olvas, és a reakcióját megörökítette a szalag: „Zseniális. Zseniális. Istenem! El se hiszem. Ez hihetetlen volt.” Az egyik utolsó verssor, amit Jim felolvasott, ez volt: „A sorsodat a szerelem sem másíthatja meg.” HÁROM NAP MÚLVA, december n-én, pénteken a Doors elindult az utolsónak bizonyult koncerthétvégéjére. A két péntek esti buli Texasban, a dallasi State Fair Music Hallban volt. Az elsőn a Doors eljátszott pár új számot: a „Love Her Madly”-t, de ének nélkül, a „The Changeling”-et és az „L. A. Woman”-t. Jim fáradtnak látszott, és agresszív is lett: dobozból locsolta a sört. A két buli között felmerült, hogy Jim fel tud-e lépni – és hogy fellépjen-e – a második előadáson. Nyúzottnak és kimerültnek látszott, és még a szokásosnál is részegebb volt. De aztán Jimnek sikerült fölmennie a színpadra, igaz, a közönségnek háttal énekelt, és végig a mikrofonállványba kapaszkodva, hogy össze ne essen. A zenekar gyorsan zavarta le a

dalokat, alig tartottak szünetet. A „Riders on the Storm” ekkor hangzott föl először – és utoljára – közönség előtt. A záró „Light My Fire” alatt Jim megpróbálta körbetáncolni a színpadot, de nekiment Robbynak, mindketten a földre zuhantak, és majdnem leestek a színpadról is. Ráadás nem volt. Másnap, december 12-én a Doorst a Warehouse színpadára várták, New Orleans híres tánctermébe. Amikor a zenekar belefogott a „Soul Kitchen”-be, Jim mintha egy kicsit máshol járt volna, de meggyőzően kiáltozta végig a szöveget, és a zsúfolásig telt házban mindenki úgy érezte, hogy egy nagyon jó buli következik. Négy szám ment le, és akkor Jim Morrison kezdett széthullani. Megpróbált elmondani pár borzasztó viccet: senki nem nevetett. Amikor a zenekar megint belevágott egy dalba, ő elfelejtette a szöveget. A dalok közti szünetekben tántorgott, mint akire hamarosan valamilyen roham tör rá, és a nagy teremben csönd lett, ahogy a zeneértő közönség rádöbbent, hogy itt valami nagy baj van. Aztán meg, a „Light My Fire” közepén Jim Morrison teljesen felmondta a szolgálatot. Abbahagyta az éneklést, odabotorkált a dob emelvényéhez, és leült. A gitárszóló végénél nem lépett be, mert nem tudott felkelni és odamenni a mikrofonhoz, mire a zenekar még egy instrumentális szakaszt játszott, idegesen. Amikor Jimnek be kellett fejeznie a dalt, John Densmore nem teketóriázott: Jim hátába lépett a csizmájával, és egy jókorát taszított rajta, így állítva talpra Jimet. Jimen, aki reszketett a stressztől és a dühtől, kínlódó őrjöngés vett erőt. Megragadta a mikrofonállványt, és csapkodni kezdte vele a színpadot, újra és újra földhöz verte, a deszkákból csak úgy röpködtek a szilánkok. Az elöl álló srácok rémülten nézték. A mikrofonállvány is kettétört. Jim csak akkor hagyta abba, amikor Vince Treanor kijött az erősítők mögül, és egy megnyugtató mozdulattal a vállára tette a kezét. Jim átölelte Vince-et, belekapaszkodott, és úgy állt ott üveges szemmel, zihálva, amíg a többiek befejezték a dalt. Akkor leejtette a mikrofont, és letámolygott a színpadról. Az előadásnak vége lett. Meg a Doorsnak is. Mindenkit mélyen megrázott, ami történt. Ray Manzarek később azt mondta, hogy akkor egy okkult eseménynek volt tanúja, annak, hogy Jim életereje elszállt, szétoszlott a „csí”-je. A zenekar a hard rock szinte minden elképzelhető lidércnyomásos élményét megélte már, de Jim New Orleans-i, nyomorúságos összeomlásának rettenete a valóság ismeretlen oldalát mutatta meg nekik. Szörnyű volt a limuzinban együtt visszamenni a Pontchartrain Hotelba. Jim beszélgetni próbált, de a többiek némák maradtak. Amikor Jim kiszállt, Ray megszólalt: „Oké. Itt a vége.” Mielőtt másnap visszarepültek volna Los Angelesbe, a Doors és a menedzsereik megegyeztek, hogy a koncerteket felfüggesztik. Jim Morrison többé nem lépett színpadra. 1970 DECEMBERE. Nixon Kambodzsát bombázta. Az országban a

kétségbeesés volt az úr. Bill Graham úgy döntött, hogy bezárja mindkét Fillmore-t, a Westet és az Eastet is, amivel a rockmozgalomnak nagy vérveszteséget okozott. Az Elektra kiadta a 13 című lemezt, a Doors első válogatásalbumát, ami azonnali sikernek bizo-lyult. A dalok varázsát és Jim Morrison hangját valahogy továbbra s szerették az emberek. Jim Morrison az év hátralévő részét az L. A. Omanen dolgozva töltötte. Bruce Botnick produceri stílusa sokkal lazább volt, mint Paul Rothchildé, és Jim jól reagált erre. Józannak látszott, amikor énekelnie kellett, és általában több felelősséget vállalt. A címadó dal végén azt énekelte: „Vagy egy órája, hogy beszedtem a szert”, de a kiadott dalszövegben már ez szerepelt: „Vagy egy órája értem a városba”. Jim jött-ment a Chateau Marmont, az Alta Cienega Motel, Éva háza és Pamela Norton Avenue-n lévő, üres lakása között. Diane Gardiner, az Elektra publicistája, aki ott lakott a földszinten, azt mesélte, hogy Jim sokszor némán ült a lakás egy sötét zugában, és csak nézte, ahogy bejöttek az emberek meg kimentek. Mirandi Babitz szerint „puffadt volt és sápadt, és furcsán nézett”. A Whiskyben egy lány autogramot kért tőle, mire azt írta neki: „Szeretettel: Arthur Rimbaud”. Intelligens interjúkat adott, teli remek meglátásokkal és jó mondásokkal, de az újságírók utána azt írták róla: ő már a múlté, és hogy ő a „rock nagyképű balhéhercege”. Pamela Courson hazajött Franciaországból karácsony előtt, otthagyta Jean de Breteuil-t Párizsban. Le volt strapálva, és lefogyott negyvenöt kilóra. De hamar visszatért az ereje, és tovább nyaggatta Jimet, hogy végre lépjen ki a Doorsból, és menjen vele Franciaországba. Gyakran emlegette, amit elképzelt: hogy Jim költő lesz, ő a múzsája, vesznek egy házat, és végre boldogok lesznek. Ha Jim nem megy vele, ő egyedül is visszatér Párizsba, mondta. Patricia Kennely azt állította, hogy december 22-én sikerült Pamela születésnapját elrontania azzal, hogy Los Angelesbe repült, és közölte vele, hogy éppen elvetette Jim gyerekét. (Kennely azt írja, hogy Diane Gardiner földszinti lakásában szállt meg, amikor ez történt.) Pamela azonban eléggé észnél volt ahhoz, nehogy beszálljon ebbe az önsajnálós-nyafogós viszontvádaskodásba, ehelyett egy szimplán közönyös, odavetett megjegyzéssel a riválisa torkára forrasztotta a szót. Kennely nem tudta, de Pamela Coursonnak abban az öt évben, amit együtt töltött Jim Morrisonnal, több saját abortusza is volt. Más csajok halott gyerekeinél nagyobb gondjai is akadtak Pamelának a pasijával.

KILENCEDIK FEJEZET Az utolsó tangó Párizsban Az esély a miénk És messze még a vég (JIM MORRISON: RIDERS STORM) (HOBO FORDÍTÁSA)

ON THE

EGY ROCKSZTÁR DÉLUTÁNJA JIM MORRISONNAK SZOKÁSA VOLT, hogy megnézze a tévében a híradót. 1971 januárjában az Egyesült Államok fasisztoid küllemű alelnökét, Spiro Agnew-t láthatta, aki dühödt kirohanásokat rendezett a rockzenészek ellen, mert „terjesztik a kábítószert Amerika ifjúsága körében”. (Agnew egészen addig folytatta rockellenes tirádáit, míg 1973-ban egy korrupciós-vesztegetéses ügy kapcsán le nem szerepelt, amikor le is mondatták.) Jimet megbabonázta a Manson-ügy, amit január végén zártak le: a teljességgel háborodott Charlie Manson életfogytiglant kapott, a három idióta tyúkkal együtt, akik meggyilkolták Sharon Tate-et. A zeneiparban az egyik legnagyobb változást a Beatles 1970. decemberi feloszlása jelentette. George Harrison gospelhimnusza, a „My Sweet Lord” uralta a rádiókat. Az immár hatodik évébe lépett Doors egy végső, kéthetes nekifutással január közepén befejezte az L. A. Woman felvételeit a stúdióvá alakított próbahelyükön. Az iroda-stúdió ablakait vastag paplanokkal hangszigetelték, és a spalettákat is becsukták. Egy alkalommal Jim késett a próbáról, és kárpótlásul egy-egy dollárt adott a zenészeknek meg Bruce Botnicknak. A felvételek elkészültével a Doors azonnal hozzáfogott a nyolccsatornás keveréshez a nyugathollywoodi Poppy Sound stúdióban. A zenekar – és különösen Jim – kitartott amellett, hogy a Doors szünetelteti a fellépéseket. Lemondtak egy angol turnét, és a zenekar ügynökségével közölték: a Doors sehol nem vállal koncertet. Nem vetették fel a problémát nyíltan, de mindenki attól tartott, hogy Jim ki fog lépni a zenekarból most, hogy kész a lemez. Az Elektrával kötött szerződés is már a múlté volt. A Doorsnak le kellett nyelnie a békát: Pamela Courson hosszas aknamunkája, hogy Jimet kiugrassa a zenekarból, végül sikerrel járt. John Haeny, a hangmérnök így emlékezett: „Amikor Jim kiszállt a Doorsból, utána egyszer sem említette nekem, hogy szeretne visszatérni. A költészetére koncentrált. A két első versfelvételünk után rájött, hogy rendeznie kell a gondolatait. Ezért ment Párizsba. Fontosnak tartotta, hogy a világ felismerje benne a költőt. Ezért is írt alá az Elektrával egy verslemezre szóló szerződést – de abban a Doors többi tagja nem szerepelt.” EKKORTÁJT, EGY SZÉP TÉLI DÉLUTÁNON Jim a barátaival a La Cienegán, a Garden District Caféban múlatta az időt. Egy szomszédos asztalnál Joni Mitchell beszélgetett halkan a menedzserével. Jim éppen egy interjút

adott a Los Angeles Timestól érkezett Dan Knapp írónak, akit meglepett, hogy Jim hosszú, barna hajában huszonhét éves kora ellenére ősz hajszálakat lát. „A bőséges étkezésektől elhízott, de ez mintha csak kiemelné jó természetét és halk, intelligens beszédét… Csak az a három vagy négy gyorsan lehajtott vodkás koktél, amit sörökkel öblített le, mutatta, hogy a vele kapcsolatban emlegetett démonok tényleg jelen vannak.” Jim arról nem beszélhetett, hogy otthagyja a Doorst. Ezzel rontotta volna a készülő lemez eladási statisztikáit. De azért így is elég sokatmondó volt, amikor a Doorsról kérdezték. „A következő album… ööö… lehet, hogy csak a többieké lesz. A saját zenéjüket játsszák majd… ööö… egyfajta instrumentális zenét. Afféle kemény bluest.” Telt a délután, és Jim a társaságával belátogatott az irodába, ahol „a többiek” az új dalok keveréseit hallgatták vissza. Jim unatkozott, öt percig maradt, addig egy, a Santa Monica Boulevard-ról ismert kóbor kutyát simogatott. Utána a csapat lement az utcára, be a Palmsba, ahol poolt játszottak, és tovább söröztek. Aztán a közeli Little Clubban Jim visszatért a vodkás koktélokhoz. Záráskor a feje már csaknem a pultra bukott. Ekkor egy pincérlány csatlakozott hozzájuk, kocsival a Chateau-ba mentek, ahol Jim az egyik tóparti emeletes bungalóban lakott. Babe Hill elment, hogy füvet szerezzen. Jim nevetve azt mondta: „Ha talál valahol egy kis kokaint, akkor napokig nem látjuk.” A pincérlány Jimhez bújt, a blúza félig nyitva. Amikor mindenki bejött, im kibontott egy nagy üveg Smirnoff vodkát, és a nagy részét meg is itta. Babe visszajött negyed kiló fűvel: azt jórészt el is szívták. Tony Funches előkerült egy pólóban, amire a Coca-Cola jól ismert lógóját idéző betűkkel az volt írva, hogy Cocaine. Hajnali négykor megnéztek egy régi filmet a tévében, úgy, hogy levették a hangot. Egy mexikói zenét sugárzó, határ menti adó bömbölt a rádióból. A pincérlány Jimre nézett, és felment a hálószobába. Napkeltekor Jim kimászott a tetőre, és megpróbált az esőcsatornába kapaszkodva belendülni a hálószobaablakon, de a csatorna eltörött, és Jim két szint magasságból lezuhant. Az épület mögötti tároló tetejéről hanyatt esett le a betonjárdára. Először levegőt sem kapott. Aztán nem tudott felállni. A barátai kiszaladtak hozzá, hogy segítsenek. Jim azt mondta, ne hívjanak mentőt. A pincérnő lelépett. Funches ágyba fektette Jimet, aki átaludta a következő napot, majd mellkasi fájdalmakkal ébredt, köhögött, és véreset köpött. Jim arra gondolt, hogy a tüdeje sérülhetett meg. A lába is nagyon fájt. Orvoshoz vitték, aki a vizsgálat során nem talált törést, csak bordazúzódásokat, így a kezelés sem állt másból, mint hogy fájdalomcsillapítót írt fel, és megjegyezte, hogy Jim túléli. Jim Morrison még heteken át sántított. Densmore azt mondja, hogy Jimet teljesen hidegen hagyták az új album keverési munkálatai. Jim úgy viselkedett, mint aki már nincs is a

Doorsban. De azon a februári megbeszélésen még részt vett, amelyen Jac Holzmannal arról döntöttek, hogy melyik szám kerüljön a kislemezre a szinte már teljesen kész albumról. A Morrison Hotel jól fogyott, a köztudatban tartotta a zenekar nevét, de arról nem készült kislemez, és a rádió sem nyomta a számait. Az új lemezről a „Riders on the Storm” lett volna a kislemezre legalkalmasabb dal, viszont túl hosszú volt a slágerlistás rádiók igényeihez. Holzman helyette Krieger „Love Her Madly”-jét javasolta. Jim rábólintott: legyen az az első kislemez. Ezután ő meg Holzman elmentek inni egyet. Jim a híresen visszahúzódó természetű cégigazgatónak élcelődve azt mondta, hogy többször ki kellene mozdulnia, jobban el kellene engednie magát, az élet végvidékein sem ártana megfordulnia. Holzman csak annyit válaszolt: „Lehet, Jim – én azonban úgy gondolom, hogy nem jó korán elvérezni.” Az L. A. Free Press egy interjújában Jim azt nyilatkozta: büszke rá, hogy ő meg a Doors soha nem adta el magát. A zenekar végig megmaradt lázadónak, s ha ő most távozik, az integritása sértetlen marad. Mintha csak Brian Jones, Jimi Hendrix és Janis Joplin nevében is beszélne, Jim azt mondta: „Az úgynevezett előadásaink számomra sosem pusztán »színjátékok« voltak. Élet-halál kérdése volt mind, kommunikációs kísérlet, hogy sok-sok emberrel megosszam a gondolataimat.” AZ UTOLSÓ INTERJÚ 1971 ELSŐ HÓNAPJAIBAN NEHÉZ IDŐK JÁRTAK Jim Morrisonra. Pamela, akit a vikomt dobott, sértődötten duzzogott. Jim megállás nélkül ivott. Megint összetört egy autót. Megsértette Danny Sugerman húgát: leszólta a melleit. Részegen betántorgott a Themisbe, ott feldöntött pár polcot, mire egy feldühödött vásárló a retiküljével jól fejbe vágta, Pamela meg hangosan szidalmazta. Jim tett egy kísérletet, hogy felvegyenek egy amfetaminellenes rádióhirdetést a Doors irodájában, de egyszerűen képtelen volt kimondani azt a mondatot, hogy „A speed öl.” Megpróbált improvizálni valamit, de túl részeg volt hozzá, és csak olyan marhaságokra futotta tőle, hogy: „Tartózkodj a speedtől, barátom! Inkább a nyugtatókat ajánlom!” Paul Rothchild találkozott itt vele, és azt mondta: úgy nézett ki, akár egy megszállott. 1971. február 3-án Jim az Atlantic Records főnökének, Ahmet Ertegunnak a szállodai bungalójában nézte a tévét Ahmet előkelő barátaival: a harmadik Holdra szállást közvetítették. Miközben a képernyőn Alan Shepard és Edgar Mitchell a Hold felszínén ugrándoztak (ezeket a képsorokat használta az MTV első lógója egy évtizeddel később), Jim skót whiskyt vedelt, és meglehetősen tompának látszott. Közben azért próbált figyelni, mit pletykál Ertegun a Rolling Stonesról, mert a zenekar épp akkor szerződött le a cégéhez. A Stones otthagyja Angliát, mesélte Ertegun, az adó miatt. Az egész

csapat Franciaországba költözik, épp házakat keresnek maguknak a Riviérán, mert ott fogják felvenni az új albumukat, száműzetésben. Elhangzott néhány csípős megjegyzés arról is, hogy minél közelebb lakik valaki Marseille-hez, annál könnyebben jut heroinhoz. Jean de Breteuilről is beszéltek, mert az a hír járta, hogy Keith Richards londoni házában húzza meg magát. Amikor Ertegun elmesélt egy ízetlen anekdotát, amelyben indiai törpék szerepeltek, Jim felállt, kiegyenesedett, és azt kiáltotta: „Azt hiszed, ti vagytok a nagymenők, mi? Hát nem! Mi, művészek vagyunk azok, nem pedig ti, kapitalista disznók!” Néma csönd lett, és Jim kisétált. Az emberek csak vállat vontak. Ugyan, kit érdekel, mit gondol ez a seggfej ? Jim később visszament, és bocsánatot kért Erteguntól. BEN FONG-TORRES szerkesztőként dolgozott a Rolling Stone magazinnál, amelynek akkor San Franciscóban volt a szerkesztősége. Ha Los Angelesben akadt dolga, Ben rendszerint Diane Gardinernél, az Elektra újságírójánál szállt meg, Pamela Courson lakása alatt. Egy februári napon Fong-Torres épp ott tartózkodott, amikor Jim Morrison bekopogott, mert Pamelát kereste. Amerika legnagyobb rocksztárja gyakorlatilag felismerhetetlen volt: kövér, torzonborz és sánta. FongTorres rögtön interjút kért tőle, és már be is kapcsolta olcsó Sony kazettás magnóját. Jim elmondott pár disznó viccet, és beleegyezett, hogy a szalagra beszéljen. A háttérben egy új country-rock-együttes idegesítő zenéje forgott. Pamela Courson pár perc úlva megjött, és ő is beszállt a beszélgetésbe. Jimnek ez lett az utolsó interjúja. Jim őszintén beszélt arról, hogy a Doorsnak vége. „Mi most… nem adunk koncerteket. Az utolsó albumunkon dolgozunk. így van. Válaszúthoz érkeztünk. Tudod, a fiatalabbak számára a Doors ma már anakronizmus. Minden generációnak új nevek kellenek, új jelképek és új motortípusok.” Fong-Torres megemlítette a Grand Funk Railroadot, amely 1971-ben Amerika legnagyobb zenekara volt. Jim inkább az új énekesdalszerzőkre terelte a szót, Joni Mitchellre és James Taylorra, akik őt jobban érdekelték. „Van egy időszak, amikor szinkronban vagy a közönségeddel – de azután mindketten kinőtök ebből a helyzetből. Erre figyelni kell. Nem arról van szó, hogy te nőnéd ki a közönségedet. Hanem te is meg a közönség is kiöregszetek. Akkor tovább kell lépni, és engedni, hogy a fiatalok csinálják tovább.” A kérdésre, hogy ez mit is takar, Jim így válaszolt: „Meg akarok írni és rendezni egy filmet. Már az egész a fejemben van.” A beszélgetés a már elkészített HWY-re terelődött, ami sok filmfesztiválon szerepelt 1970-ben, és San Franciscóban kifütyülték, mint széteső, zavaros öntömjénezést. Pamela Courson vihogott és köhécselt. Kislányos hangján közbevetette: „Kevés volt benne a cselekmény.” Az interjú egy időre megszakadt, mert Jim kaját és sört rendelt

telefonon. „Hitelkártyát elfogadnak?”, kérdezte. „Mi is ennek a helynek a pontos címe?” Fong-Torres aztán az elhízásáról kérdezte Jimet. „Ő nem kövér!”, tiltakozott nevetve Pamela. „Én pont így szeretem!” „Sok sört iszom”, mondta Jim. „Lemezkészítés közben csak azt iszom. Energiát ad, és fenn tudok lenni egész éjszaka. Hogy meghíztam, az nekem pusztán az idő múlásának a jele – hogy úgy mondjam, a korral kikerekedünk.” Pár ismerős érkezett, Jim pedig udvariasan elmagyarázta nekik, hogy azért nem áll föl, mert megsérült a lába. Néhány perc múlva, amikor meghozták az ennivalót, a szalagon kutyaugatás hallatszott. „Sage!”, kiáltott rá a kutyára Pam. „Csönd legyen!” Fong-Torres Miamiról is kérdezősködött. Jim filozofikusan fogta föl az összeütközését a törvénnyel. „Arról volt szó, hogy megpróbáltam az egészet redukálni az abszurditásnak egy szintjére”, mondta. „És túl jól sikerült. Ha nem lennék rá képes, hogy [pénzzel] megvédjem magamat, akkor már a hároméves börtönbüntetésemet töltenem.” Jim azt is mondta, hogy a tárgyalásnak megvoltak a jó oldalai: évek óta először hosszabb időt töltött Los Angelestől távol, és Nassauban még a könnyűbúvárkodást is kipróbálta, amit úgy jellemzett, hogy olyan, mint a „lebegés az anyaméhben”. A Doorsról szólván Jim ezt mesélte: „Különös időszakban futottunk mi be. Akkor már az angolok megtették a magukét. (Pamela: »Igen, így van.«) Mi az angol rock megújulásának farvizén jöttünk. Az angolok sikere ez is, hogy önbizalmat adtak egy csomó itteni zenésznek. Azt mondtuk: »Hé, a francba! Ilyet mi is tudunk!«„ A beszélgetés a rock helyszíneit érintő változásokra fordult. San Franciscóban a klubokban már nem táncoltak az emberek. De sok helyet be is zártak a drogok miatt. Pamela azt kezdte magyarázni, hogy a rock leszálló ágba jutott. Jim így zárta le: „Az emberek most egy olyan zenekarra várnak, amelyik teljesen elveti a múltat, és semmi köze nincs a szórakoztatóiparhoz. Azzal kellene indítania, hogy: »Mi ezt akarjuk csinálni. De nem azért, mert egy csomó pénzt akarunk belőletek, a közönségből kicsikarni.« A rockrajongók azt szeretnék érezni, hogy a zenekar is része a közösségüknek, és nem valami mások által odatálalt dolog.” EGY NYUGDÍJAS HOLLYWOODI ÜGYVÉD, aki annak idején együtt golfozott Max Finkkel, azt mondta (2002-ben), hogy ő úgy tudja, Fink apott egy Jim Morrisonra vonatkozó figyelmeztetést egy hónappal azelőtt, hogy Jim Párizsba ment – tehát 1971 februárjának elején. A magát megnevezni nem kívánó ügyvéd szerint a figyelmeztetés egy másik, jól ismert Beverly Hills-i ügyvéd, Mickey Rudin köreitől zármazott, akinek ügyfele volt Frank Sinatra is, és akinek voltak összeköttetései a Nixonkormányzatnál. A ma már nyugdíjas hollywoody ügyvéd úgy tudja, hogy Fink fülest kapott: híres ügyfelét a börtönben ki akarják csinálni,

vagy megölik, vagy más módon, de kiiktatják – és a legjobb az volna, ha Jim nem várná meg a fellebbezések végeredményét, hanem eltávozna az országból, amíg érvényes útlevele van. Franciaországot javasolták úti célnak, mert a franciáknak nincs kiadatási szerződésük az Egyesült Államokkal az úgynevezett szexuális bűcselekményekre vonatkozóan: itt tehát meghúzhatja magát Jim. Ezt a fülest semmilyen közvetlen bizonyíték nem támasztja alá, és írott dokumentum sincs róla. Csak Fink és Rudin köztiszteletben álló régi ismerősének szavai vannak a birtokunkban, bármi is legyen ebben az ügyben az igazság, egy dolog biztos: Jim Morrison egy hónapon belül már Párizsban volt, és ott inkognitóban egy bérházban lakott, feltehetően James Douglas és/vagy Douglas James néven bejelentve. 1971· FEBRUÁR 9-ÉN hajnali hatkor egy erős földrengés első hullámai érték el Hollywoodot. Pamela ágyban volt, Jim az olvasófoteljában aludt. A föld egyre erősebben dübörgött. Jim sikoltozásra ébredt. Remegtek az épület falai. Jim és Pamela kiszaladtak a Norton Avenuera, és azt látták, hogy a Hollywood fölötti dombok le-föl rázkódtak. Az ég betegesen sárga színben úszott, néha villámok szabdalták. Ózon és rothadás kesernyés szaga terjengett. A Richter-skála szerinti 6,5-es erősségű földrengés utórezgései még órákig tartottak. A következő napokban a tévé a káosz és a pusztulás képeivel volt tele. Hatvanötén meghaltak. A tévé előtt Pamela egyszer csak ránézett Jimre, és azt mondta: „Mennünk kell innen – most, azonnal.” Pamela február 14-én el is repült Párizsba. Előtte még autóval meglátogatták Pamela szüleit Narancs megyében. Jim kivitte Pamelát a reptérre, föltette egy gépre, és megígérte neki, hogy pár hét múlva találkoznak Párizsban. Pamela másnap az V Györgyről elnevezett hotelba jelentkezett be, ismét felkereste Breteuil grófját, és hozzáfogott, hogy keressen Jimnek egy lakhelyet. Miután Pamela elment, Jim folytatta a korábbi életét: az éjszakák nagy részét Pam üres lakásában töltötte, ahol az ágyat és az olvasófotelt kivéve minden bútort lepedőkkel takartak le. A Los Angeles-i tél hidegre fordult, és mindenkit szorongás töltött el a földrengés miatt. Jim nőtársaságra vágyott, átlapozta a noteszait, és felhívta az összes régi nő ismerősét, még azokat is, akik szalvétára, gyufásdobozra vagy buszjegyre írva adták meg a számukat neki. „Sokan feküdtek le vele azért, mert megesett rajta a szívük”, mondta egyik nő ismerőse. „Annyira sajnálta mindenki!” Március elején Jim bejelentette a Doors-tagoknak, hogy elutazik. A Doors irodájában azt mondta hajdani bajtársainak, hogy szabadságot vesz ki, szüksége van a pihenésre. A kérdésre, hogy nem várja-e meg, amíg az L. A. Woman keverése elkészül, Jim azt felelte, hogy az album már így is majdnem teljesen kész, jól hangzik, és hogy ő tökéletesen megbízik bennük. Ezután hosszú csönd következett, senki nem nézett a másikra. Ray azt kérdezte, meddig lesz Jim távol. „Nem tudom”, válaszolta

Jim. „Talán egy évig.” Ray később megírta: „Mind azt kérdeztük: »Hová mész?«, mire Jim: »Párizsba.«„ Akkor aztán Jim csendben elköszönt, és minden további formaságot mellőzve otthagyta a keverőszobát. A Doors tagjai meg voltak döbbenve. Ray Manzarek az emlékirataiban azt írta: „se köpni, se nyelni nem tudtunk”. Halvány sejtelmük sem volt arról, hogy mi történt Jimmel. „VOLT EGY OLYAN ÉRZÉSEM”, nyilatkozta később Frank Lisciandro, „és azoknak is, akik jól ismerték, hogy [Jim] végleg távozik, és olyan messzire megy L. A.-tői, amennyire csak lehetséges. Elege volt a pályafutásának és az életének ebből a részéből.” Utolsó Los Angeles-i napjaiban a szokásosnál józanabb volt, emberibb. Megkönnyebbülés látszott rajta, hogy életének ez a nehéz szakasza lezárult. Még egy kicsit sántikált a sérülése miatt. Rendbe tette az íróasztalát a Doors-irodában, és kifejezetten kedves volt a személyzettel, mint aki azt szeretné, hogy így emlékezzenek rá. A Clear Thoughts Buildingben a HWY Productions-irodát bezárták. Az Elektrával kötött szerződés teljesült. A zenekar könyvelőjénél Jim megtette a szükséges intézkedéseket, hogy hosszabb külföldi tartózkodás esetén se kerüljön pénzzavarba. Elment több filmvetítésre, ekkor látta a Stones filmjét, a Gimme Sheltert (Adj menedéket), Donald Cammel Performance (Előadás) című filmjét és George Lucas THX 118 című alkotását (amihez a zenét Lalo Schifrin írta). Egy téli délutánon Bill Siddons Long Beach-i házában időzött, és Cherivel beszélgetett, Bill vonzó feleségével, aki éppen első gyermeküket várta. Jim tréfálkozott Cherivel: miért nem őt kérték fel keresztapának? Cheri biztosította, hogy a következő gyereknek ő lehet a keresztapja. Úgy tűnt, Jimnek ez jólesett. 1971 MÁRCIUSÁBAN a Los Angeles-i rádiók Janis Joplin megindító számát, a „Me and Bobby McGee”-t játszották, Jim Morrison pedig mindenkitől búcsúzkodott. Március 3-án megjelent az Elektra kibővített irodáiban és felújított stúdiójában tartott partin. Jac Holzman meglepetten fogadta. Jim viccel ütötte el a dolgot, azt mondta, hogy csak megnézi, mire adta a pénzét. Később Jac Holzman pár embert – köztük Jimet – áthívott vacsorázni a Blue Boarba. Jim a barátja, a komponista Fred Myrow mellett ült, aki megkérdezte: mikor jön vissza Los Angelesbe? Jim azt válaszolta, hogy nem jön vissza. Holzman: „Volt abban az estében valami elszomorító. Jim rendszerint csöndesen viselkedett nagyobb társaságban, de aznap este még szótlanabb volt: csak félig volt jelen, félig már máshol járt. Érződött a levegőben, hogy valami véget ért. Mikor kijöttünk az étteremből, mindannyian elbúcsúztunk tőle. Hiszen az életünk jó részét együtt töltöttük a rock and roll vakító lángcsóvájában. Jimmel megöleltük egymást, aztán ő egy kissé szégyellősen elfordult, s elment. Néztem utána, és azon tűnődtem: vajon látom-e még?” Egy másik estén Jim és Babe Hill ellátogattak Judyhoz, Pamela

testvéréhez, aki vitte tovább a Themist. Vacsora közben a csodákról beszélgettek, később meg Jim találomra hívogatni kezdett embereket Judy telefonos noteszából, és mindenkitől megkérdezte, hogy hisz-e a csodákban. A legtöbben lecsapták a telefont, de Judy egyik szomszédja lelkesen válaszolt, hogy igen, ő nagyon is hisz a csodákban. Jim erre kiürítette a zsebeit – négy húszdolláros volt nála –, és a pénzt becsúsztatta az ember ajtaja alatt. Újra felhívta, és csak any-nyit mondott neki: „Csoda történt: ajándékot kapott.” Néhány nap múlva Pamela Miller – a GTO „Miss Pamelá”-ja – a La Cienegán sétált, egy reklámfilm szereplőválogatására tartott éppen. Jim Morrison egy kabrióval épp arra hajtott, a barátai ültek még benne. Egy merész kanyarral megfordult a délutáni csúcsforgalomban. „El akart búcsúzni tőlem”, emlékezett Miss Pamela. „És olyan aranyos volt, úgy teli volt élettel! Már akkor jó ideje nem találkoztunk, és én megörültem, hogy: de jó, valami klassz történik Jimmel. Mert az az igazság, hogy mielőtt elutazott Franciaországba, már eléggé rémes állapotban volt, egy hülye alkoholista lett belőle, Hollywood szégyene. Mindenki csak lesajnálta. Világosnak tűnt: azért megy el, hogy új életet kezdjen, és már látszott rajta, hogy el is kezdte. Megvolt még ugyan a nagy szakálla, de már leadott a kilóiból, nagyon jól nézett ki, és eleven volt, mi több, mosolygott. Azt mondtam: »Jim! Remekül nézel ki! Hogy vagy?« Csak annyit felelt: »El akartam búcsúzni. Franciaországba megyek.« JIM NEM SOK HOLMIT VITT MAGÁVAL. Elvitte két filmjének, a Feast of Friendsnek és az HWY-nak egy-egy kópiáját, annyi jegyzetfüzetet, amennyit csak megtalált, a kiadatlan verseinek gépelt kéziratait, a két magnószalagot a felvett versekkel, a Super 8-as filmfelvevőjét, néhány példányt a versesköteteiből, a személyes fényképgyűjteményét (benne a róla készült diákat, egy új Joan Baez-képet, a miami tárgyaláson készült fotókat, és pár válogatott nagyméretű fényképet magáról), néhány értékes könyvet meg ruhákat. A könyvtárát meg pár dossziéját Pam lakásán hagyta, és megbízta a Doors könyvelőjét, hogy fizesse a lakbért, míg ők nincsenek otthon. A kutyát Judy Courson vette magához. Jim halogatta az indulást. Egy barátnőjének abortusza volt. Jim előbb megpróbálta rávenni, hogy tartsa meg a gyereket, de miután a lány nem volt rá hajlandó, Jim mellette maradt, amíg túlesett a beavatkozáson. Egyérintőzött még egyet a barátaival. Az utolsó hétvégén, mielőtt elment, Babe Hill meg ő fogták a Doors motoros jachtját, bepakoltak pár gramm kokaint meg néhány csajt, és elhajóztak a Catalina-szigetre egy alkoholgőzös kiruccanásra. Az átkelés viharos volt, de aztán egy olyan hotelszobát kaptak, amely az avaloni öbölre nézett, és egy hatalmas, sörökkel kísért villás reggelit költöttek el a Big Mike nevű helyen, melynek drogos híre volt. Az utolsó, Los Angelesben töltött napok egyikén Jim újra találkozott Tom Bakerrel, akit már vagy egy éve nem látott. Babe Hillt állandóan

maga mellett tartotta. Március 8-án elmentek megnézni az Ali-Frazier bokszmeccs közvetítését New Yorkból. Aztán megvívták a saját bokszmeccsüket valami rosszarcúakkal, akikkel a Palmsban sikerült összeszólalkozni a pool-asztal fölött. Sétálgattak Venice Beachen, és a Santa Monica Pier-re mentek ebédelni. Aznap este telefonált Pamela Franciaországból az örömhírrel, hogy talált egy lakást, ahol együtt élhetnének. Jim másnap reggel bejelentette a barátainak, hogy aznap éjjel indul Párizsba. A Doors többi tagjával már nem találkozott. Ray később elmondta: meglepve hallották, hogy Jim tényleg elutazott. Babe vitte ki Jimet a repülőtérre. Az Air France gépének indulására vártak, és közben beültek a koktélbárba. Frank és Kathy Lisci-andro meg Alain Ronay is ott voltak, hogy szerencsét kívánjanak, és italokat rendeltek. Élénk beszélgetést folytattak. Jim arról az álmáról beszélt, hogy vesz egy öreg templomot Dél-Franciaországban, és átalakítja: ott fog lakni és írni. Mire a harmadik kört megitták, Jim gépe fel is szállt. Babe-nek kellett másnap kivinnie megint, és felrakni a repülőre. A számítógépes nyilvántartások előtti korszakban az égvilágon senkinek fel nem tűnt, hogy Jim Morrison illegálisan távozik az országból, az óvadéki rendszabályokat megsértve elszökik a rá váró hat hónapos börtönbüntetés (és az ezzel kapcsolatos fenyegetések) elől. Franciaország ekkor már biztonságos menedéke volt amerikai fiatalok százainak, akik a vietnami behívó elől szöktek ide, de néhány legendás rocksztárnak is, akik a büntetésszámba menő adóztatás elől menekültek, illetve a túlságosan puritán igazságszolgáltatás elől, amely állítólagos erkölcstelen viselkedésük miatt akarta meghurcolni őket. (Ha valakit Amerikában közszemérmet sértő cselekmény miatt ítéltek el, ez a francia hatóságoknak még nem volt elégséges indok a kiadatásra.) Pamelának egy dologban igaza volt. Jimnek, az első olyan rocksztárnak, aki kiszállt az egészből, Párizs volt a legmegfelelőbb hely, hogy új karriert kezdjen a költészet és a film területén. Jim Morrison 1971, március 12-én kora reggel érkezett az Orly repülőtérre. Taxival ment az V György Hotelba, ahol megmutatták neki Pamela szobáját. A kopogásra senki sem válaszolt. Amikor Jimet beengedte a portás, a szoba üres volt és hideg, mintha már egy ideje nem lakná senki. Jim átment az utca túloldalára, a Bar Ale-xandre-ba, rendelt egy dupla whiskyt, és várta Pamelát. A FÉNY VÁROSA A PÁRIZSI ARANYIFJAK bizonyos köreiben Pamelát „Pamela Morrison”ként ismerték, a híres amerikai rocksztár feleségeként. A Saint Germain drága helyein már ismerték a hűvös kaliforniai szépséget, divatos ruháival, hosszú, egyenes hajával, kifogyhatatlan hitelkártyájával: a Café de Flore-ben, a Les Deux Magots-ban és a Brasserie Lippben gyakran látták őt a fiatal, jó kapcsolatokkal rendelkező Jean de Breteuil vikomt

társaságában. Pamela ismeretségi köre fiatal modellekből, színészekből és pár diplomatából állt, valamint a kávéházakban lebzselő les minetsből (homokos, divatos fiatalemberekből) és les michetons-ból (jóképű, kifogástalanul öltözött, tip-top fiatal srácok, akik a Drugstore környékén jöttek-mentek, és szolgálataikat a negyed divatos, de magányos hölgyeinek tartogatták). Jeanon keresztül barátkozott össze Pamela a bakfiskülsejű modellel és színésznővel, Elizabeth Lariviere-rel, művésznevén „Zozó”-val. Zozo egy nagy lakásban lakott a Szajna jobb partján, és mikor Pamela meghallotta, hogy Zozót valami munka délre szólítja, elintézte, hogy amíg Zozo távol van, a lakását Jim bérelje azon a tavaszon. Valamikor 1971 márciusának közepén foglalta el Jim a negyedik emeleti lakás második legnagyobb hálószobáját. A lakás a negyedik kerületben, egy szép Beaux Arts-épületben volt, a Rue Beautrellis 17-es száma alatt. A hatalmas, kissé már lerobbant lakás teli volt a nagypolgári élet kellékeivel. Márványkandallók, parketta, gipszstukkó körben a falakon – a szalon plafonján pedig festett kék ég és pufók felhőcskék. Az itt-ott szivárgó fürdőszoba rossz szagot árasztott (a régimódi francia csatornavezetékek miatt), volt benne egy bidé, egy vécé és egy keskeny, csempézett fürdőkád kézi zuhannyal. (Zozo a saját szobáját lelakatolta, mielőtt elutazott.) Jim szobájába besütött a kelő nap, és a bőrrel borított íróasztalt mindig arrébb húzta a nagy ablak előtt. A nap múltával rendszerint íróasztalostul átköltözött a lakás hátsó traktusába, hogy délután a hátsó udvarra tűző napban sütkérezzen. Szemben, az udvarban egy zongorista lakott, akinek mindennapos gyakorlását Jim szerette hallgatni. A lakáshoz tartozó lépcsőházi postaládára Jim egy kézírásos cédulát ragasztott: „James Douglas”. A fennmaradt jegyzetfüzetek tanúsága szerint Jim rögtön nekiállt, hogy felfedezze Párizst. Meglátogatta a barátját, Agnes Vardát a rue Daguerre 84. alatti otthonában. Jim egy kicsit játszott Agnes kislányával, Rosalie-vel. De leginkább csak ücsörgött a kertben Ágnessel és annak néhány barátjával. Varda később ezt mondta a német újságírónak, Rainer Moddermann-nak: „(Jim) egyetlen fölösleges szót se szólt. Nem szeretett pletykálni. Akkortájt elég gyakran találkoztunk, de nem mondhatnám, hogy sokat beszélgettünk volna. Tiszteletben tartottuk. Amikor Párizsba jött, leginkább arra vágyott, hogy itt maradhasson inkognitóban, és a verseit írhassa.” Jim elmondta Vardá-nak, hogy magával hozta mindkét filmjét, és szeretné, ha Párizsban pár helyen ezeket levetíthetné. Varda azt felelte Jimnek, hogy erre valószínűleg még várni kell egy kicsit az Amerika-ellenes politikai légkör miatt, s hozzátette, hogy majd meglátja, mit tehet. Pamela később azt mondta Jimnek, hogy ő nem szereti Vardát. Mire Jim any-nyit jegyzett meg, hogy ha Párizsban netán valami gond akadna, akkor Varda az, akiben Pamela teljes mértékben megbízhat. JIM ELEINTE JEGYZETEKET KÉSZÍTETT a marais-beli barangolásairól, a régi

városrészről, ahol lakott. A reneszánsz idején ez volt Párizs legelegánsabb negyede, de ekkorra divatos, bohém környék lett belőle, melyből grandiózus épületek emelkedtek ki, a múlt tanúi. Jimet vonzották a Bastille tér forgalmas kávéházai. Pamelával sokat járták a nyüzsgő, mára már felszámolt Les Halles-t, a nagy termény– és bolhapiacot. A rue des Rosiers-n a zsidó populáció volt izgalmas, a rue des Franc-Bourgeois-n a menő üzletek, a rue Saint-Antoine környékén lévő középkori utcákon pedig a rengeteg kocsma, amelyekbe főleg homokosok és leszbikusok jártak. Pamela egy párizsi barátja, Victor Lamy néha elkísérte Jimet a sétáira. Ο mesélte hogy Jim kora délután bukkant elő a házból, ahol lakott, kisétált a boulevard-ra, hogy megvegye az International Herald Tribune-t. Kedvenc útvonalán visszasétált a rue Beautrellis-n, elhaladt a Theatre Espace Marais előtt (ahol akkor éppen Beaumarchais darabját játszották, a Figaro házasságát), tovább a nagy és vidáman lármás általános iskola, a l'École Massillon előtt, míg a Szajnához nem ért. Ott a Pont Marie-n besétált a folyó közepén lévő szigetre, az Ile Saint-Louis-ra. Abban az évben a tavasz korán jött, és a verőfényes napokon Jim gyakran üldögélt a sziget csúcsán lévő söröző kinti asztalánál egy-két sör (Kronenbourg vagy Stella Artois) mellett. így felfrissülve Jim átkelt a gyaloghídon az Ile de la Citére, ahol néha bement a Notre-Dame-ba, hogy az egyik csöndes kápolnában gyertyát gyújtson. Victor Lamy arra emlékszik, hogy Jim nagyon szerette az utcai zenészeket. Párizsban mindenütt szólt a zene: amerikai srácok gitárokat nyúztak a place Saint-Michelen, európai fiatalok hegedűket nyaggattak, az angol meg az ír utcai zenészek és a cigányok tangóharmonikáztak a metróban. „Jim rendszerint minden pénzét odaadta ezeknek a jöttment zenészeknek”, mesélte Lamy. „Megállt szinte mindegyiknél, hogy meghallgassa, és mindegyiknek adott pár frankot, de akár nagy pénzt is, ha csak az volt nála. Itt őt senki sem ismerte. Ez a szabadság új volt neki. Velúrzakót hordott, szép frakkinget és kordnadrágot. Pont úgy nézett ki, mint bármelyik huszonhét éves amerikai diák, aki a Sorbonne-on posztgraduális képzésre jár.” Jim aztán átkelt a bal partra. Néha végigsétált a folyóparton, és böngészett a könyves standokon, máskor meg a Sorbonne-on vágott át, Párizs egyetemén, és itt is elidőzött a számos könyvesboltban. Párizsban az 1968-as forradalmi események még mindig elevenen hatottak, és Jim gyakran állt meg az utcán diákdemonstrációk miatt: lenyűgözve nézte, ahogy ezek nemegyszer kisebbfajta utcai harcokba csaptak át. (A kormány éppen a Latin Negyed utcáit aszfaltozta, mert a 68-as tüntetők felszedték a város hagyományos kockaköves útburkolatát, hogy a rohamrendőröket megdobálják vele. 1971-ben Jim Morrison még láthatta a régi párizsi utcákat, mielőtt azok végleg megváltoztak.) Jim néha beugrott Pamela törzshelyére, a Café de Floreba, ami valamikor az egzisztencialista Sartre és De Beauvoir kedvenc helye volt, néha pedig a Deux Magots-ba, ahonnan viszont egykor Hemingway

és Scott Fitzgerald szemlélték a szemközti Saint Germain-des-Près, a legöregebb párizsi templom homlokzatát. Jim-nél mindig ott volt a spirálos jegyzetfüzet vagy egy újság, és gyakran bújt a lapokba. (Azon a tavaszon sokszor felismerték őt, és le is fényképezték fiatal amerikai turisták – egyszer amint épp szivarozott.) Jim ezután rendszerint visszament a folyó másik partjára, felszállt az egyes metróra a Louvrenál, kiszállt a Saint Paul állomáson, és hazasétált a rue Saint-Antoine-on, ahol bevásárolt: egy üveg whiskyt, egy zacskó friss epret, egy kis baguette-et. Ha szép volt az idő, de nem volt kedve sétálni, akkor Jim gyakran időzött a csodálatos Place des Vosges-on, ami két háztömbnyire volt a szobájától. Ez a tizenhetedik században épült, vörös téglás lakóházakkal övezett tér általában teli volt gyerekekkel és a nevelőnőikkel, és Jim órákig is elüldögélt itt: írogatott vagy csak elnézte a homokban játszó gyerekeket. Ez Franciaország történelmének egyik legmozgalmasabb helye: volt itt lovagi torna, állt itt királyi palota, vonultak erre reneszánsz katonai parádék. A tér egyik sarkában, a 6-os szám Victor Hugo háza volt, a 8-as szám alatt viszont Théophile Gautier lakott, a Hasis költeményének alkotója. Reggelenként, mikor Jim fölébredt – vagy magához tért –, gyakran jött le a tér északnyugati sarkán álló Ma Bourgogne-ba kávéra és croissant-ra. Sok embernek mondta azon a tavaszon – köztük Philip Daleczkynak is –, hogy a Place des Vosges a kedvenc helye Párizsban. PHILIP DALECZKY ZOZO BARÁTJA VOLT. Magas, szimpatikus, húsz év körüli. Jól beszélt angolul, gitározott, és éppen egy majdnem halálos motorbalesetből lábadozott. Jim azonnal megkedvelte. Amikor Zozo Párizsban volt, Jim és Philip sok időt töltöttek együtt a lakásban. „Jim csöndes volt, nagyon csöndes, ezért mi is csöndesek lettünk körülötte”, meséli Philip. „Úgy viselkedett, mint aki éppen felépülőben van valamiből, és most próbál megint erőre kapni. A modorossága, ahogy nagyon lassan beszélt, szinte már nőiesnek hatott. Én nemigen tudtam, ki ő, úgyhogy nagyon oldott volt a kapcsolatunk. Párszor elmentünk a lányokkal a negyedben vacsorázni vagy csak egy kocsmába a Marais-ben vagy a Les Halles-ban. Jim és Pam nem beszéltek franciául, ezért ők ketten mindig együtt voltak. De mi mindig jól megértettük egymást, és én tényleg nagyon kedveltem.” Egy nap Philip és Zozo eljöttek, hogy Zozo lezárt hálószobájában letegyék Zozo drága szőrmebundáját. Mikor beléptek a lakásba, rögtön érezték, hogy nagyon feszült a hangulat, mintha Jim és Pam veszekedtek volna. Zozo és Pam váltottak pár szót, mialatt Philip leült Jimmel. Távozáskor, a lépcsőházban Zozo odasúgta Philipnek: „Pamelát épp most kefélte meg egy micketon.” Philip megkérdezte, honnan tudja. „Most mondta el – mint nő a nőnek.” EGY ÁPRILIS ELEJI DÉLUTÁNON Jim a l'Astroquet teraszán iddogált, a Saint Germain boulevard egyik bisztrójában. A szomszéd asztalnál amerikaiak telepedtek le, és ő szóba elegyedett velük. Azt mondta, hogy nyelvi

nehézségei vannak Párizsban, és az ebből fakadó izoláltság kezd az idegeire menni. Örült, hogy ismerős beszédet hall. Az amerikaiakról kiderült, hogy a Clinic együttes tagjai, akik szerettek volna Európában is népszerűvé válni. A zenekarvezető, Phil Trainer végül rákérdezett: őe Jim Morrison? Jim bólintott. Nem tudták, hogy Párizsban van, mondták. „Nem is tudja senki”, mondta Jim. Előkerültek a gitárok, és vagy egy órán át énekelgették együtt a bluesokat. Végül mindannyian Pamela egy ismerősének lakásába keveredtek, ahol bort és whiskyt ittak. Jim rengeteg cigarettát szívott, állandóan köhögött, és úgy berúgott, hogy végül be kellett tenni egy taxiba. Öt percre volt szüksége, hogy eszébe jusson a címe. Amikor Jim megérkezett Franciaországba, visszafogta az ivást, de egy hónap elmúltával újrakezdte, és a folytonos, kényszeres dohányzás is egyre inkább éreztette a hatását. Amikor Jim áprilisban vért köpött, Pamela elvitte Neuilly-be egy amerikai kórházba. A vizsgálat és a mellkasröntgen semmilyen kóros elváltozást nem mutatott ki, de azt tanácsolták Jimnek, hogy pihenjen, s ha lehet, utazzon melegebb éghajlatú vidékre. Jim és Pam a Cote d'Azurre gondoltak, ahová a Rolling Stones épp akkoriban vonult önkéntes száműzetésbe, a magas adók elől menekülve. Jim azonban inkább Spanyolországra volt kíváncsi, még inkább Marokkóra, úgyhogy április ίο-én egy bérelt kocsiban délnek indultak a buja és nedves európai tavaszban. A MÓROK FÖLDJE JIM MORRISON a bérelt Peugeot szedánt kényelmes tempóban vezette dél felé, Lyon irányába, és utána fordultak Spanyolország felé. Franciaország délnyugati részén áthaladva felvettek pár stoppos lányt, majd megaludtak Toulouse-ban. A borongós időnek vége lett, amint átkeltek a Pireneusokon, és Katalóniában már napsütésben mentek tovább. Mindketten filmeztek közben a Super 8-assal, és az egyik filmfelvételen, ami a madridi Prado múzeumban készült, Jim látható, amint mozdulatlanul bámulja Hieronymus Bosch hatalmas festményét, „A gyönyörök kertjé”-t, amiről még az egyetemen dolgozatot írt. Ezen elátkozott figurák százai nyüzsögnek válogatott kínok között vergődve. Jim egy órán át ült a kép előtt, teljesen elvarázsolva. Andalúziába mentek tovább, ahová Jim már évek óta el akart zarándokolni. Granadában megnézték az Alhambrát, a hatalmas mór palotát, melyet kertjei, építészete és fasorai a világ egyik csodájává tettek. Jimre olyan nagy hatással volt a költői hely, hogy mindenképpen vissza akart jönni több egymást követő napon is. Pamela lefilmezte, ahogy a nagy, kőoroszlánok őrizte szökőkútnál ült. Jim felállt, arcán elragadtatott mosoly, kitárt karral elindult a kamera felé, egészen addig, míg az utolsó filmkockán már csak a szeme látszik.

A bérelt autót otthagyták valahol, amikor megtudták, hogy a biztosításuk csak a Gibraltári-szorosig érvényes. Tangier-ben két helyen is laktak: a Hotel Minzeh volt az egyik, a másik pedig Paul és Talitha Getty fényűző palotája. Paul a Getty Oil vállalat alapítójának volt a legidősebb fia. Talitha pedig egy gyönyörű holland színésznő, aki Jean de Breteuil jó barátnője meg a „kliense” is volt: a férje és ő ugyanis mindketten heroinisták voltak. (Talitha Getty még abban az évben meghalt Rómában herointúladagolásban.) A város európai részében vásárolgatva Jim megvette Paul Bowles regényét, a The Sheltering Sky-t az Avenue Pasteurön a Librarie des Colonnes-ban. Jim és Pamela repülővel mentek tovább Marrákeshbe, a sivatagi karavánok ősi célállomására, ahol Breteuil komtessz lakott, Jean anyja, az ott élő franciák nagyasszonya. Az óváros nyüzsgésétől távol eső egyik nagy birtokon élt, öreg pálmafákkal övezett oázisban, a Taylor Villa luxuskörülményei között. Jean éppen akkor Keith Richards londoni házában lapult, Madame de Breteuil azonban már ismerte Pamelát, és meleg fogadtatásban részesítette őt is meg a „férjét” is. A villa toronyszobáját kapták meg, körpanorámával az Atlasz-hegység hófödte csúcsaira. A komtessz elmesélte nekik, hogy a háború után Winston Churchill is gyakran szállt meg abban a szobában, amikor festeni jött Marrákeshbe. A ház egyik szolgája lett a kalauzuk, és ők napokat töltöttek el az ősi város, a „medina” bazárjainak felfedezésével. Jim imádta a girbegurba, homokos utcákat, a sötét átjárókat, a sárból tapasztott falakat. A nők mind fátyolt hordtak, a férfiak pedig úgynevezett dzsellabát, hegyes csuklyával, ami elrejtette őket. A hangok és a szagok afrikaiak voltak, írta Jim egy jegyzetfüzetben (amit aztán ott hagyott). Gyakran vacsoráztak a Djemaa el Fina, a „Holtak tere” erős illatú, nyitott éttermeiben. Régen itt álltak meg a Szaharát keresztülszelő sószállító karavánok, ma pedig buszpályaudvar és piactér van itt. Vacsora után akrobaták csapatait és tradicionális zenét játszó zenekarokat néztek, akik versenyeztek a baksisért. Jim nagy figyelemmel hallgatta a hivatásos mesemondókat, akik emelt hangon elbeszélt varázslós és dzsinnes történeteikkel a vidékiek hatalmas tömegét vonzották. A fennmaradt Super 8-as filmkockákon Jimet és Pamelát lovas szekéren viszik ki este a Menara-oázisba, miközben a hegyek mögött épp megy le a nap. A forró sivatagi levegőben Jimnek úszni támadt kedve, ezért átköltöztek a Hotel Marrakechbe, ahol volt úszómedence. Egy délután Pamela épp lesétált a medencéhez, rajta a bazárban frissen vásárolt, fehér selyemdzsellaba. Egy jó pasit vett észre, aki valami csajokkal beszélgetett. Ahogy közelebb ment, rájött, hogy Jim az, aki az éjszaka meglepetésszerűen leborotválta a szakállát. A haja hátra volt fésülve. Megint úgy nézett ki, mint régen. Később, Kaliforniában Pamela azt mesélte a barátainak, hogy abban a káprázatos pillanatban ő megint fülig beleszeretett Jimbe.

1971. május 3-án Jim és Pam Marrakeshből Casablancába repült, majd onnan Párizsba. Amikor hazamentek a lakásba, Zozo és pár barátja ideiglenesen épp ott tanyáztak, ezért Jim és Pam kivettek egy szobát a l'Hotelben, egy kicsi, drága szállodában a rue des Beaux-Artson. Ez a szálloda híres volt a diszkréciójáról, és sok híresség érezte itt jól magát. Híres volt arról is, hogy az egyik szobájában halt meg Oscar Wilde. (Utolsó szavai ezek voltak: „Vagy ez a tapéta megy innen – vagy én.”) Pamela nagy gondban volt, mert Breteuil vikomt Londonban tartózkodott, neki viszont heroin kellett volna. Jim azt mondta Zozo egyik barátjának, hogy nem akarja, hogy Pamela az utcán próbáljon meg felhajtani magának heroint, és állítólag hozzátette: „Különben is, az ilyesmi férfidolog.” Nem sokkal később Jim Morrison a Café de Flore-ban üldögélt egy barátjával, és odaköszönt nekik a Paris Match egyik fotósa, mert ismerte Jim barátját. Pár perc múlva a barát odament a fotóriporterhez, hogy megkérdezze, nem tudja-e, hol szerezhetnének heroint Jim Morrisonnak? A heroinnal élő, tehetős párizsiak általában a Rock and Roll Circusba jártak, késő éjszaka. A Circus egy nagy diszkóklub volt a rue de Seine-en, amelyet a hatvanas évek nagy amerikai tánctermeinek mintájára alakítottak ki. A falakra angol rocksztárokat festettek, bohócruhában (például Jimi Hendrixet). A klub arról volt híres, hogy két évvel korábban ott játszott a Led Zeppelin, ekkorra azonban elég rossz hírű hely lett belőle a sötét, alagsori vécék környékén zajló drogkereskedelem és szexuális szolgáltatások miatt, de így is gyakran tömve volt nagyvilági aranyifjakkal és francia filmszínészekkel. Az újfajta kínai heroint („China White”) nyíltan árulták a klub sötét zugaiban. Jim egyik noteszbejegyzését halála után publikálták az írásait gondozók: „A kínai narkósok végül úgyis elkapnak.” Jim megszerezte Pamelának a heroint, de az önpusztításban ő sem maradt le. Míg Pamela a heroinnal ütötte ki magát, ő rengeteget ivott, és még a l'Hotelban elővette szokásos mutatványait. Egy esős hajnalon Jim kinyitotta a második emeleti szobájuk magas ablakát, hogy egy kis levegőt engedjen be, majd fölállt az ablak előtti kovácsoltvas korlátra. Pam éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor Jim elvesztette az egyensúlyát, vagy éppen magától ugrott le, és leesett az ablakból. Hangos puffanás hallatszott. Pamela az ablakhoz szaladt, és meglátta Jimet, aki kiterülve feküdt egy parkoló autó tetején. Amikor Pam leért az utcára, Jim már a sarat törölgette a velúrzakójáról. Pam megpróbálta felvinni magával, hogy feküdjön ágyba, míg ő orvost hív, de Jim azt mondta, hogy majd később találkoznak, és elment inni valamit. Pár hétig a l'Hotelban laktak, aztán visszaköltöztek a rue Beau-trellisre. Alain Ronay, Jim régi UCLA-s barátja májusban valamikor Párizsba érkezett, és csatlakozott hozzájuk. Ronay beszélt franciául, és segítésükre volt, ha valamit el kellett intézni. Segített Jimnek felcipelni a tűzifát a lépcsőkön, mert Jimnek nem volt elég meleg az épület, és AZ

ÚTJUK

HÁROM

HÉTIG

TARTOTT.

azt mondta, hogy csak akkor nem fázik, ha a tűz mellett ül. Pamela legtöbbször transzban volt, betépve. Jim haragosnak látszott: frusztrálta, hogy Pamela nem is vele él igazából, hanem éli a saját független életét a barátaival. Ahogy az idő melegebbre fordult, Jim szinte minden délután kisétált a Place des Vosges-ra, leült a homokozók melletti platánok árnyékába, és írogatott a spirálfüzeteibe. Egy nap, mikor kinyitotta a Herald Tribune-t, meglátta benne Edie Sedgwicknek, Warhol régi múzsájának a nekrológját. Kaliforniában érte a halál, túl sok barbiturátot vett be. EGY AMERIKAI PÁRIZSBAN 1971 MÁJUSÁBAN Gilles Yéprémian még csak egy tizennyolc éves rockrajongó volt, aki a barátaival néha elment a Rock and Roll Circusbe, azt remélve, hogy meglátja ott valamelyik ideálját. Egy késő este (május 8-án) éppen a franciák rocksztárját, Johnny Hallydayt figyelte, ahogy az a barátaival a klub éttermében duhajkodott. Johnny egyre hangosabban, egyre bosszantóbban viselkedett, és a klub kidobólegényei köré gyűltek. Gilles hirtelen meglátott – saját szavaival – „egy árnyat”, aki átlépett a bal válla fölött. Kiderült, hogy Jim Morrison volt az, aki éppen úgy döntött: a zsúfolt klubból az asztalokon, illetve a többi vendég ölébe lépve fog távozni. A sötétben borultak az italok. Dőltek a gyertyák. Kiabált mindenki. „Eredetileg Hallydayt akarták kidobni a Rock and Roll Circus-ból”, idézte föl Gilles az esetet, „de őt nem lehetett, mert a pasas nemzeti ikonnak számított. Egyszerűbb volt Jimet kidobni, mert őt ott senki sem ismerte. Úgy nézett ki, mint bármelyik amerikai diák, aki zöld katonai zubbonyban, farmerban és csizmában járja Európát.” A kidobólegények a fölöttébb részeg Jimet kirakták a klub fedett bejáratához. Gilles Yéprémian felismerte Jimet, és utánuk ment. Jim megpróbált visszamenni, de egy kidobóember elállta az útját, és ő elesett. Akkor rugdosni kezdte az üvegajtókat a csizmájával, és nagyon úgy nézett ki, hogy ellátják a baját. Yéprémian ekkor lépett közbe. „Megszólítottam: »Jim? Te vagy, Jim?« Mire ő félrenézett, és azt mondta: »Yeeeah.« Mire én: »Oké, oké, menjünk innen! Gyere velem!«„ Gilles talpra segítette, és berángatta Jimet egy ott parkoló taxiba a rue de Seine-en. Gilles kérdezte ugyan Jimet, hogy hová szeretne menni, de Jim már el is aludt. Gilles-nek csak egyetlen ötlete volt, hogy hol lehetne elrejteni egy csontrészeg amerikai rocksztárt: a barátjának, Hervé Mullernek a lakásában, aki ismert francia rockkritikus volt, és az első francia Dylanszakértő. Gilles megadta a sofőrnek Hervé címét -Place Tristan-Bernard 6. –, és a taxi elindult. A kelő nap éppen rásütött Párizsra, és Jim magához tért, amikor a Szajna fölött, a Concorde hídon haladtak át éppen. „Állítsd meg az autót!”, kiáltotta és kiugrott. Gilles kifizette a sofőrt, de

megkérte, hogy várjon. Jim felpattant a híd kőkorlátjára, kiabálni kezdett, és Gilles attól félt, hogy a folyóba ugrik. A jelenet két, autóval járőröző párizsi rendőr figyelmét is felkeltette, akik lefékeztek, hogy megnézzék: mi folyik ott. »Jim!”, suttogta Giles. Vigyázz! Jönnek a rendőrök.” „Mocskos disznók!”, bömbölte Jim. Gilles visszatuszkolta Jimet a taxiba, de a sofőr nem nagyon akarta tovább fuvarozni őket. Jim erre egy kötegnyi frankot dobott az első ülésre. Ez csak jobban felbosszantotta a sofőrt, és visszaadta a bankókat. Mire odaértek Hervé lakóhelyéhez, Jim megint ordítozni kezdett. Gilles rimánkodott neki, hogy maradjon csöndben (hajnali öt óra volt), és elindultak fölfelé a lépcsőn. Gilles támogatta Jimet, de így is negyven percbe telt, míg felértek Müller lakásához. Félúton, miközben Gilles, akár egy hegyi vezető, Jimet noszogatta, Jim odafordult hozzá, és azt suttogta színpadiasan: „Cssss! Mindenki alszik, a francba.” Végül bekopogtattak. Bent a fiatal író is aludt a barátnőjével, Yvonne Fuquával. Hosszas várakozás után a lány nyitotta ki résnyire az ajtót. (Ő belga volt, csak vendég itt, és azt gondolta, a kopogtatás rendőri házkutatást jelent: előbb kidobálta a drogot a hátsó ablakon.) Muller, aki a legnagyobb francia zenei lapba, a Rock et Folkba írt, nemigen hitt Gilles-nek. Gilles azt mondta Hervének: „Én vagyok az, és velem van a Morrison.” Mire Hervé: „Ne hülyéskedj, Gilles, hajnali hat óra ναnΓ De azért ajtót nyitott, és Jim – aki ekkorra már tényleg kész volt – bebotorkált a hálószobába. Ott rárogyott Hervé ágyára, és azonnal elaludt. Megkísérelték elmozdítani onnan, de sikertelenül. Hervé és Yvonne a hátralévő hajnali órákat a nappaliban töltötték, hálózsákokban. Amikor Jim végül magához tért délután, megmosakodott és felöltözött, bejött a nagyszobába, és megkérdezte Hervé Mullertől: „Hol vagyok?”. Müller elmondta neki, mi történt. Jim vállat vont, kölcsönkért egy hajkefét, és meghívta reggelizni Hervét meg Yvonne-t a Bar Alexandre-ba. Az étel nagyon finom volt, Jim pedig jó hangulatban beszélgetett velük filmekről, költészetről; és megtanított Hervének néhány kaliforniai szlengkifejezést. Pameláról is beszélt, elmesélte, hogy nemrég jöttek meg Marokkóból. Rendelt egy üveg konyakot, aminek nagy részét meg is itta vizespohárból, nagyon hamar berúgott, és kötözködni kezdett a környező asztaloknál ülő vendégekkel: ennivalóval dobálta őket. (Rendszerint nem engedtek ide be hippiket, de Jimet már ismerték, s minthogy rendszerint elképesztő borravalókat osztogatott, békén hagyták őket.) Hervé, aki nem szerette volna elszalasztani az alkalmat, végig fényképezett. Két óra múlva Jim kitámolygott az Alexandre előtti, kedves padjához, és ott kifeküdt. Amikor megpróbálták lábra állítani, magához tért, és kiabálni kezdett: „Hová akartok vinni. Oda nem megyek! Nem és nem!” Szemlátomást nem volt magánál, és tántorogva megindult. Nagy nehezen visszacipelték Jimet Hervé lakásába. Jim botrányosan viselkedett, nem akart bemenni a lépcsőházból, és olyan hangosan

kiabált, hogy az öreg házmester kihívta a rendőrséget. Mire azonban kiérkeztek, Jim már aludt, és minden csöndes volt. Másnap sokáig aludt. Hervé Muller autóval hazavitte Jimet. Pamela otthon volt, és Hervé egy kicsit tartott is tőle, hogy dühös lesz, amiért Jim két éjszakára eltűnt. De Pamela, miután Jim bemutatta Hervét, csak eny-nyit mondott: „A, akkor veletek volt.” Másnap Hervé – aki megszagolta a nemzetközi sajtószenzáció lehetőségét – megpróbált egy rövid interjút készíteni a Párizsban rejtőzködő amerikai rocksztárral. Jim nem volt hajlandó a Doorsról beszélni, hanem csak annyit mondott, hogy most éppen helyszínt keres, ahol bemutathatja a magával hozott filmeket, az HWY-t és a Feast of Friendset. Azt is említette, hogy venni szeretne egy régi templomot valahol Franciaországban, ott akar majd lakni és írni. Azt mondta Hervének, hogy a Doors-tagokkal már egy ideje nem találkozott, de szerinte azok biztosan nélküle folytatják majd. Mindössze ennyit lehetett Jimből kiszedni eddigi pályafutásával kapcsolatban. MÁJUS VÉGE FELÉ Jim visszaköltözött a rue Beautrellis 17.-be. Odahívta pár hétre Alain Ronay-t a másik hálószobába, mert egyedül volt, és társaságra vágyott. A Doors-irodától kapott egy bakelitpéldányt az L. A. Woman-ből, és azt többször is meghallgatta. John Densmore azt állította, hogy Jim felhívta őt Párizsból pár héttel később, és azt kérdezte: hogy megy az új album meg az első kislemez, a „Love Her Madly”. Ray Manzarek viszont arról beszélt, hogy valójában az izgatott dobos telefonált Jimnek Párizsba, mert a Doors folyamatosan kapta – és utasította el – a jobbnál jobb turnéajánlatokat, ugyanis még senki sem tudta, hogy Jim kivált. Densmore állítása szerint Jim megígérte, hogy visszatér, és akkor összehozhatnak egy L. A. Woman -turnét. (A rossz nyelvek szerint viszont valószínűleg John Densmore lett volna az utolsó, akit Jim Morrison Párizsból felhív.) Gilles Yéprémian azt mondta, hogy mikor Jim megkapta a Doorslemezt, tényleg sokat emlegette, hogy vissza kéne mennie a zenekarba. De abból, ahogyan erről beszélt, Gilles megérezte, hogy Jim nem gondolja komolyan. Bill Siddons arról számolt be, hogy háromszor beszélt Jimmel. Mesélte, hogy Jim mindegyik alkalommal jó formában volt, és vidámnak hangzott. Siddons Patricia Butler írónőnek ezt mondta: „Megpróbáltuk rábeszélni, hogy jöjjön vissza, de mindig csak azt kaptuk tőle: »A, most ne tervezgessünk! Marha jól érzem magamat. Egy nap talán csinálunk egy új lemezt, de most hagyjuk tervezgetést!« Jim Bob Greene-nel, a könyvelővel is tartotta a kapcsolatot: mindig megkereste, amikor fogytán volt a pénze. Képeslapokat küldött a Doors-irodába („a nők gyönyörűek és remek a kaja”), és leveleket írt Michael McClure-nak meg egy barátnőjének San Diegóba. Pamelával tettek egy egynapos kirándulást a Courson-kastélyba, egy Párizstól

délnyugatra lévő, régi, vidéki udvarházba, ami a kertjeiről volt híres. Valamikor ezekben a napokban jegyezte le Jim az „As I Look Back”nek, annak a nosztalgikus versnek a két változatát, amely húsz éven keresztül kéziratban maradt. Ronay később felidézte, hogy Jim Párizsban gyakran beszélt szeretettel a szüleiről, és vicces történeteket mesélt a gyerekkorából. Még mielőtt eljöttek Los Angelesből, Jim tudomására jutott régi, haditengerészeti, családi ismeretségeken keresztül, hogy az anyja aggódik az egészségi állapota miatt. Párizsban Ronay beszámolója szerint Jim megkérte Pamelát, hogy hívja föl Washingtonban a Morrison szülőket, és nyugtassa meg az anyját, hogy a rossz egészségi állapotáról szóló hírek erősen túlzóak. EGY NAP JIM ÉS PAMELA EBÉDELNI MENTEK Hervé Muller lakására. Hervén és Yvonne-on kívül ott volt még Gilles Yéprémian és még egy zenei újságíró, Henri-Jean Hénu. Pamela bizalmatlanul viselkedett, meg sem szólalt, és elbújt Jim háta mögött. Kinyitottak egy üveg korzikai bort, de Jim alig nyúlt a saját poharához. Hervé furcsállotta is, hogy Jim nem rúgott be. Ehelyett megköszönte Hervé-nek, hogy segített rajta, amikor részeg volt, és adott Mullernek egy szignált példányt a magánkiadású An American Prayer-ből. Gilles: „Jim nagyon barátságos volt, de a Doorsról nem lehetett vele beszélgetni. Ha erre tereltük a szót, egyszerűen teljesen kikapcsolt.” Hervé meséli, hogy Jim azt mondta: huszonhét évesen ő már túl öregnek érzi magát ahhoz, hogy rocksztár legyen. Jim megemlítette, hogy hamarosan egy svájci kirándulásra készülnek, de Yvonne azt javasolta: menjenek Korzikára inkább, mert a bor, amit ittak, nagyon finom volt, és mert ott az idő is szép. Pamela Jimhez fordult, és megkérdezte: „Jaj, Jim, tényleg elmehetnénk oda?” Jim nevetett, és azt felelte: „Persze. Jövő héten indulunk.” Ebéd után leültek zenét hallgatni. Jimnek megmutatták Hervé hatalmas lemezgyűjteményét, s megkérték: ő válasszon. Gilles mesélte, hogy a délután fennmaradó részében Jim feltette Hervé összes Buffy Sainte-Marie-lemezét. Május 18-án Jim és Pam elindultak Korzika felé: először Marseille-be repültek. Itt a repülőtéren ellopták Jim válltáskáját. Benne volt a pénztárcája, az útlevele, a repülőjegyek és több jegyzetfüzet. Visszarepültek Párizsba, ahol Jim új papírokat szerzett, és onnan mentek Korzikára. Ott tíz napon át zuhogott az eső, ők pedig unatkoztak. Ezen a kiruccanáson is készült filmfelvétel: Jim és Pam boldogtalanul lézengenek egy gyászos sírkertben, miközben fölöttük nagy, komor felhők gyülekeznek. Június elején egy hosszú nyári estén Jim és Alain Ronay a Monmartre magaslati pontján álló nagy, fehér templomhoz, a Sacré-Coeurhöz vezető lépcsősor tetején álldogált. Egy fekete afrikai zenekar nyomta a tamtamot, és Jim itt állt meg, hogy meghallgassa őket. Kelet felé bámult, és megkérdezte Ronay-t, hogy mi az a nagy, zöld domb, ami idelátszik a városon keresztül. Ronay elmondta, hogy az a Père Lachaise,

Párizs hatalmas temetője. Még Napóleon idejében nyitották, s ott nyugszanak Párizs nagyjai: Chopin, Balzac és Edith Piaf. Jim azonnal meg akarta nézni, de egy óráig tartott, amíg a taxijuk átküzdötte magát a nagyvárosi csúcsforgalmon, és a temető kapuit már bezárták, mire odaértek. Jim és Alain Ronay pár nap múlva visszamentek a temetőbe. Sétálgattak a nagy művészek csodálatos síremlékei és az rideg burzsoázia díszes, tizenkilencedik századi sírkövei között. Amikor Ronay azt találta mondani, hogy morbid dolog egy ilyen temető, Jim tiltakozott, és azt mondta: neki tetszik a város közepén lévő temető kísérteties nyugalma, és hogy feltétlenül itt szeretne nyugodni, a Père Lachaise-ben, ha meghalt. SENKI NEM TUDTA MEGMENTENI ŐKET 1971 JÚNIUSÁBAN Jim Morrison mindig egy fehér, a Samaritaine áruházból való nejlonszatyorral járkált. Ebben rendszerint egy-két spirálfüzet volt, egy dosszié Jim fotóival, az 1970-es születésnapján készített szalag a versekkel, egy csomag Marlboro, egy Bic öngyújtó, két-három golyóstoll, egy, Jean-Luc Godard-ral készült interjú fénymásolata az Evergreen Review-bó\ („Film és forradalom”, készítette Kent Carroll) meg egy cikk a Doorsról, melyet a. Jazz and Popból tépett ki („Újra a Morrison Hotelban”). Az egyik jegyzetfüzeten ez állt: „Tape Noon” (Déli magnófelvétel). Teli volt a halálról szóló versekkel, imákkal, obszcenitásokkal, szerepelt benne az „American Night” egy változata, és feljegyzések a párizsi utcákon látott tüntetésekről. Az utolsó lapok egyikén csupán egyetlen, kétségbeesettnek tűnő sor állt: „Utolsó szavak, utolsó szavak – El.” Jim Morrison minden valószínűség szerint érezte már, hogy nincs sok ideje. A hónap elején Jim és Pamela Londonba repültek pár napra. Egyszer már voltak ott boldogok, 1968-ban, és talán most annak az emléknek a nyomába eredtek. Alain Ronay már ott volt, ő foglalt nekik szobát a Sloane Square-hez közeli Cadogan Hotelban. Pamela rögtön eltűnt egy időre, valószínűleg a szomszédos Chelsea-be ment, a Cheyne Walkra, ahol Jean de Breteuil lakott Keith Richards folyóparti házában, és Marianne Faithfullnak adagolta a heroint, aki előadói karrierjét is meg az előző barátját, Mick Jaggert is azért hagyta ott, hogy főfoglalkozású drogos legyen. Marianne az emlékirataiban ezt írta később: „Jean szörnyű pasas volt, olyan, mint aki egy kő alól mászott elő. Talitha Gettynél találkoztam vele, aki a szeretője volt. Valahogy összejöttem Jeannal. Az tetszett benne, hogy az egyik szeme zöld volt, a másik meg sárga -és mindig egy csomó drog volt nála. Minden a drogról és a szexről szólt nála. Nagyon francia volt, és nagyon társasági ember. De csak azért volt velem, mert előtte Mick Jagger barátnője voltam. A maga békaszerű

módján ez imponált neki. Londonba együtt mentünk, Keith Richards házába. Keith és Anita (Pallenberg) Franciaország déli vidékére költöztek. Jean meglátogatta őket korábban odalent, és vitt nekik egy csomó szert, aminek persze nagyon örültek. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy: „Figyelj csak, ha Londonba mész, ugyan már, lakjál a Cheyne Walkon!” Aztán én is ott éltem vele pár hónapig.” Jim most már beletörődött Pamela függőségébe. Ronay-nak egyenesen az volt az érzése, hogy Jim jobban érezte magát, amikor Pamela be volt nyomva. Könnyebb volt így kezelni, és Jim nem is titkolta, hogy már nem annyira érdekli az egész. Jim ezt mondta Ronaynek: „Csak két dolog közül lehet választani, haver. Mi már mindketten választottunk. Én az élet oldalán vagyok. Ő a halál oldalán. Nem tehetünk érte semmit… szóval ne is rágd magad miatta! Érted?” Londonban egy este, mikor a King's Roadon mentek egy fekete taxiban, Ronay elmesélte Jimnek, hogy Oscar Wilde-ot a Cadogan Hotelban tartóztatták le szodómia vádjával, és később a párizsi l'Hotelban halt meg. „Figyelj oda, nehogy túl szorosan a nyomdokain haladj!”, ugratta Jimet Ronay. „Még a végén te is úgy végzed, mint Oscar!” Jim azonban nem nevetett, hanem elfordult, mintha Ronay szavai fájtak volna neki. Ronay meg tisztára idiótának érezte magát. Londonban egy rettenetes köhögési roham jött rá Jimre. Több mint három órán át köhögött, és folyamatosan köpte ki a baljóslatú rózsaszín váladékot. Azután elájult (valószínűleg egy szippantás heroin után), és több mint egy órán át nehezen vette a levegőt. Pamela is be volt nyomva, egy orvos nevét kérte a szállodától, de nincs nyoma, hogy Jimet megvizsgálták volna Londonban. Már néhány nappal később, újra Párizsban, amikor képtelen volt az írásra koncentrálni, megint elment az amerikai kórház orvosához. Jim még kövérebb volt, mint az előző orvosi vizsgálatakor, mert sokat evett és ivott. Elmondta a doktornak az esést a l'Hotel ablakából, és azt is, hogy ettől a régi lábsérülése újra előjött, és megint nagyon fáj. Jimnek most is azt tanácsolták, hogy hagyja abba a dohányzást, vegyen vissza az alkoholból, és (a kórházi dokumentáció szerint) fölírtak neki valamit, ami csillapítja a görcsös köhögést. Ezektől a tablettáktól gyakran volt aztán kába, és akkor képtelen volt írni. Jim egyik párizsi noteszának egy teljes oldalát – melynek keletkezése erre a hónapra tehető – betölti a sokszor leírt, nagy szenvedésről árulkodó sor: Istenem, segíts! JIM EKKORIBAN fogadott fel egy fiatal kanadai lányt, Robin Wertle-t, hogy legyen a titkárnője. A lány tudott franciául, és megkísérelte egy kicsit rendbe rakni új főnökét. Robin dossziékba rendezte Jim összes gépelt versét, és a tárolásukhoz vásárolt egy drága bőrtáskát. Szerzett egy portugál takarítónőt, hogy tartsa rendben a lakást. Asztalt foglalt Jimnek az éttermekben, és beváltotta a pénzét. Elment Jimmel venni egy Olivetti írógépet, amin Jim elkezdte neki diktálni a hivatalos

leveleit. Kapott néhány többé-kevésbé érdekes filmszerep-ajánlatot ugyanis, és pár rajongói levelet is megválaszolt, amelyek utolérték „James Douglas”-t. Néha beestek hozzájuk Pamela párizsi barátai, és ott szippantgatták a heroint Pammel. Jim nem szerette őket, és ilyenkor elvonult a nagy lakás egy távoli zugába Ronay-vel, aki tíz évvel idősebb volt, és szintén rühellte ezeket a gazdag, flancoló, fiatal narkósokat. Amikor Jim szóvá tette Pamelának a társaságát, Pam megfenyegette, hogy telipakolja a kéglit „vattacukorral”, azzal a pehelyszerű, rózsaszín kínai heroinnal, amit Jean de Breteuil szerzett az úgynevezett „francia kapcsolat”-tól Marseille-ből. Ez sokkal durvább drog volt, erősebb, mint amihez ezek a fiatal heroinisták hozzászoktak, következésképp abban az évben Franciaországban rendkívül sokan haltak meg túladagolásban. Egy nap Jim mintegy mellékesen odaszólt Ronay-nek, hogy ne is törődjön vele, ha Pamela öngyilkossággal fenyegetőzne. Egy másik jegyzetfüzetnek Paris Journal (Párizsi napló) volt a címe. Ez egy hosszú, bűnbánattal és dühvel teli költemény, egy mellbevágóan keserű beszámoló, amely felidézi a hús csábítását („pinát enni / míg az agyad tisztán forog”, a beatköltőket, a heroint („Remélem, a kínai narkósok elkapnak”), és a stoppos gyilkos mindenütt jelen lévő kísértetét. Elégikus színekkel festve jelentek meg a versben a párizsi helyszínek („A Notre-Dame gyertyaerdői”*). Ennek a notesznak a lapjai szinte a drogok szagát árasztották. Az egyik lapon csak egy sor szerepelt; „A mák uralja a földet. „ A legutolsó lapon egy rajz: Jim rajza önmagáról, a várakozó stopposról, az üres út mellett. (Mindkét noteszt, a Tape Noont és a Paris Journalt is Pamela visszavitte magával Kaliforniába. Ezeknek a szövegeknek a részleteit a hagyaték gondozói megjelentették 1990-ben.) JÚNIUS 11-ÉN Jim megnézett egy színdarabot. Hervé Muller sajtosként kapott jegyeket Robert Wilsonnak, az amerikai rendezőnek a Le Regard du Sourd (A süket ember tekintete) című darabjára a Theatre de la Musiquebe. Pamelának nem volt kedve elmenni, úgyhogy helyette Alain Ronay ment el. Színpompás avantgárd előadás volt francia nyelven, amit nagyon feldobott Wilson merész színpadi látásmódja, mely az építészetet a festészettel kombinálta. (Wilsont később híressé tette együttműködése a zeneszerző Philip Glasszal, akivel az Einstein a strandon című operán dolgoztak.) Azonban a cselekmény nagyon lassan bontakozott ki, Jim elunta magát, és szomjas lett: el akart menni az első felvonás után. Ronay rábeszélte, hogy maradjon, és aztán Jim is lenyűgözve nézte a darab végső jelenetét, melyben a magukat holtnak tettető, meztelen színészek veszik körül a forradalmár Marat holttestét, akit fürdőkádjában gyilkoltak meg. A darab után egy kávéházba mentek inni valamit. Jim megköszönte Hervé Mullernek az estét. Hervé ekkor látta Jim Morrisont utoljára.

AZ UTOLSÓ RAGYOGÓ ÉJSZAKA JÚNIUS 15. KÖRNYÉKÉN valamelyik nap Jim Morrison sétálni indult. Párizsban már kitört a nyár, és minden zöldellt, de a levegő mégis friss volt valami északi szellőtől. Jim átment a Saint-Louis-szigetre, majd tovább az Anjou rakpartra. Megállt a 17-es szám előtt, felült a rakpart kőkorlátjára, és egy bejegyzést készített Charles Baudelaire-ről, aki valamikor a ház padlásszobájában lakott. Ezután átment a bal partra, el az Odéonig, ahol vett egy újságot. Volt a közelben egy olcsó, második emeleti stúdió, amit egy korábbi sétáján véletlenül fedezett fel. Most felment, és egy órára kibérelte a stúdiót, hogy meghallgassa a versfelvételt, amit mindig magával hordott. Nemrégiben azon kezdett aggódni, hogy a „master”-példányt, ami a Los Angeles-i Village Recordersnél maradt, el fogják lopni, és kalózkiadást csinálnak belőle. A stúdió hangmérnöke lejátszotta Jimnek a szalag részleteit, valamelyiket kétszer is. Mielőtt Jim eljött, azt mondta, hogy esetleg szeretne egy új felvételt is készíteni, és a stúdió tulajdonosa azt felelte, hogy jöjjön, amikor csak akar. Jim a Café de Flore-ba sétált innen, ahol néha ott találta Pamelát a barátaival. A bár melletti nyilvános telefonról felhívta Agnes Vardát, hogy megkérdezze: történt-e már előrelépés az ügyben, hogy a Cinematheque Francais-ben levetítsék a Feast of Friends-et és az HWYt. Varda nem tudott semmiről beszámolni, csak arra emlékeztette Jimet, hogy Franciaországban ezekről a – mostanra már kicsit porosnak is mondható – kísérleti filmekről senki sem hallott. Politikailag pedig (és 1971-ben Párizsban mindennek politikai felhangja volt) nemigen mutatkozott hajlandóság arra, hogy egy amerikai rocksztár gyilkos fantáziáit levetítsék. A vietnami háború ebben az időszakban elvette a máskor mindig kíváncsi franciák kedvét az amerikai kultúrától. Jim kiment a Flore teraszára, és elkezdte rendelni a whiskyket, tisztán, míg kellően be nem állította magát. Felfigyelt valami bosszantó ricsajra a közelben, és meglátott két fiatal amerikait, akik az utcán zenéltek: a kávézók közönségét pumpolták. A gitároson szarvasbőr zakó volt, az énekesen meg cowboykalap. Nagy buzgalommal törték kerékbe egymás után a Crosby, Stills, Nash & Young-dalokat. A már meglehetősen ittas Jim Morrison azonnal a szívébe zárta őket. Miután eljátszották a „Marrakech Express”-t, és egyetlen vasat sem kaptak senkitől, Jim bemutatkozott nekik, és gálánsán meghívta őket egy italra. Megemlítette nekik, hogy van a közelben egy stúdió, és megkérdezte: van-e kedvük odasétálni vele, és felvenni valamit? A két madár azt se tudta, mit higgyen: „Na várj, haver! Te szórakozol velünk, mi? Biztos te vagy Jim Morrison?” Egy óra múlva már a stúdióban voltak. Fennmaradt az ekkor készült tizenöt perces felvétel. Jim meglehetősen elengedte magát. Beszéde erős részegségre utal,

és nagyon déli a kiejtése. A stúdió személyzetének szemlátomást nem tetszett, hogy ennyire részegen állított be. A jól bejáratott stúdióban, ahol reklámokat meg klasszikus zenei felvételeket szoktak készíteni, Jimmel taktikusan közölték, hogy nagyon be vannak táblázva, ezért legfeljebb fél órát maradhat a két alakkal, akiket magával hozott. Jim az első öt percet arra szánta, hogy kedveskedéssel, hízelgéssel megpróbáljon valami hangot kicsiholni a zenészekből. A gitáros, egy ódivatú hippi-trubadúr, még csak konyított valamit a zenéhez, de az énekesről, aki még mindig nem tudta elhinni, ami vele történik („Én, Párizsban, Jim Morrisonnal egy stúdióban…!”) kiderült, mikor a stúdióban kapott egy gitárt, hogy gőze sincs semmiről. Még az sem jött össze nekik, hogy egy hangnemben játsszanak. A felvételen Jim megemlíti, hogy az üvegfal túloldalán a hangmérnök a homlokát ráncolja, és ezzel próbálta magyarázni: „Öööö… Biztos nem tud hangszeren játszani.” Jim megkérdezte a két hippitől, hogy mit szeretnének felvenni. A gitáros három, kevéssé ismert számot mondott, de Jimnek megvolt a saját terve. Azt mondta: „Próbáljunk ki valamit! Ezt én írtam”, és belevágott az „Orange County Suite” (Narancs megye szvit) egy megdöbbentő előadásába, abba a befejezetlen és még föl sem vett, a barátnőjéhez szóló dicsőítő énekbe, amit legalább két Doors-lemez-ről hagytak le. A felvétel részegen készült, és leginkább rögtönzésnek mondható. A zenészek kutyaütők voltak. Mégis, ha odafigyelünk (az egyik kalózkiadásra, amiből azóta már több ezer CD-t eladtak), meghallhatjuk Jim Morrison legutolsó előadását, két héttel a halála előtt, ahogy spontán verssorokat és költői képeket ad elő harsogó hangon a rideg szívű nőjéről, a saját fájdalmáról és a kényszerképzeteiről, és mesterien komponálja meg a természetes lejtésű sorokat a spontán rímmel: Apja nem is beszél róla És a nővére egy sztár Gyémántokat szív az anyja Ő a kocsiban alszik már. De a kontrolszobában ülő hangmérnöknek mindez mégis rossz viccnek tűnt, és mikor Jim kilenc perc múlva abbahagyta a szavalást, ő intett, hogy meg akarja állítani a szalagot. Jim: „Oké, de szeretném hallani. Visszajátszana nekünk?” Jim, miután kifizette a stúdió bérleti díját, az összes maradék pénzét a két hippinek adta. A hangmérnök átnyújtotta neki a magnószalagot egy dobozban. Jim pedig reszketős kézírással, tintával ráírta a dobozra a sebtében összeállt utcai zenekarának nevét: JOMO AND THE SMOOTHIES. Jim június 2i-én, a nyári napéjegyenlőség éjszakáján végig fent j, volt. Az ég szinte éjfélig világos maradt, és Jim órákon át sétált a Szajna rakpartjain: kiélvezte utolsó ragyogó éjszakáját. EGY MELEG SZOMBAT estén június végén Pamela a Café de Flore-ban

időzött, amikor összetalálkozott Los Angeles-i barátnőjével, Tere Terebával, aki író akart lenni, és még régebben, a Themis indulásakor kisegítette Pamelát. Tereba figyelmét nem kerülte el a „párizsi lézengők gyanús társasága”, Pamela ismerősei, akik gyorsan felszivárogtak a Flore emeleti éttermébe, hogy megszökjenek a teraszon nyüzsgő turistáktól. Pamela meghívta Terét másnapra a rue Beautrellis-be teára. Tere megállt gyümölcsöt venni a rue Saint-Antoine egyik utcai árudájánál, és csak azután ment be a rue Beautrellis 17.-be, amit „nagyon szépnek és imponálónak” talált. Jim Morrison nyitotta ki a negyedik emeleti lakás ajtaját legombolt nyakú ingben, khakinadrágban és csizmában. „Az arca borotvált volt, és a lágy, gyermeki ábrázatot keretező, hosszú, barna hajat leszámítva lehetne akár egy átlag amerikai családból származó, végzős egyetemista is.” Tere megdicsérte Jimnek a tágas, kényelmes lakást. A bérlőtől bérlik, mondta Jim. „Ilyen helyek nincsenek L. A.-ben”, mormolta. Jim készítette el a teát. Fel volt dobva, örült, hogy beszélgethet. Szereti Párizst, mondta Terebának. Egész idő alatt ír. Megmutatta a „Paris Journal” jegyzetfüzetet, hozzátéve, hogy már majdnem kész, hamarosan ki lehet adni magánkiadásban. Amikor eljött a vacsoraidő, Tereba azt javasolta: egyenek a Coupole-ban, abban a legendás, Montparnasse-on lévő bisztróban, amelyet (az amerikaiak számára) az elveszett generáció írói tettek halhatatlanná: Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald és Gertrude Stein. A taxiban Jim mondott valamit arról, hogy „ennek a városnak a rendezési tervét elhajították, amikor építették”. Tere meghallgatta a beszámolójukat a spanyol, a marokkói és a korzikai útjaikról. Jim említette, hogy fog írni valamit a marrakeshi tartózkodásukról. Azt mondta, hogy amikor a sivatagban voltak, mintha visszamentek volna az időben. A COUPOLE TELI VOLT mindenféle párizsi emberrel. Az étterem központi oszlopait még Picasso, Modigliani és Chagall dekorálták. De a vacsorázók nyüzsgése és a pincérek szaladgálása Jimet egy másik helyre emlékeztette, ahol előző életében járt. „Nagyon klassz hely”, mosolygott Jim, „de nem tehetek róla, engem a Ratner's-re emlékeztet.” (Ez volt a New York-i Lower East Side-on, a régi Fillmore East közelében található kóser étterem.) Vacsora közben Jim elmondta: tud róla, hogy a Doors új anyagot próbál nélküle. Azt is elmesélte, hogy filmszerepajánlatot kapott Robert Mitchum mellett Mailer Miért vagyunk Vietnamban ? című könyvének filmadaptációjában, de nem fogja elfogadni, mert Párizsban akar maradni, hogy írjon. Beszélt arról is, hogy a filmjeit be akarja itt mutatni. Aztán odaszólt a pincérnek: „Monsieur, s'il vous plait, hozna a hölgyeknek két mousse au chocolat-t, kérem?” Hazafelé a taxival áthajtottak egy diáktüntetésen. A diákok énekeltek és jelszavakat skandáltak. Kék-vörös Vietkong-zászlók lobogtak. A fenyegető külsejű rohamrendőrök a hosszú, fekete

esőköpenyeikben védekezőn sorakoztak fel az utcán. Jim szerette volna nézni, de Pamela ragaszkodott hozzá, hogy a sofőr továbbhajtson. Tere elmondta, hogy pár nap múlva hazamegy L. A.-be., mire Jim meglepődött, hogy Tere vissza akar menni. Tere szerint ezt tette hozzá: „Én legkorábban szeptemberben leszek újra L. A.-ben.” MAJD MEGVIGASZTALÓDIK Az UTOLSÓ JEGYZETFÜZET, amibe Jim Morrison dolgozott, ma egy párizsi magángyűjteményben van. A spirálkötésű gyorsírófüzetbe még L. A.ben kezdett írni, mert az első bejegyzés a Cahuenga autószalon telefonszáma: 466-3268. Az első húsz oldal teli van írva Jim nagybetűs kézírásával. A sorakozó versszakokban alig van áthúzás, mintha a jegyzetfüzet egy megformált, befejezett versfüzért tartalmazna. Több lapon régebbi versek változatai szerepelnek, mint például a „The Ancient Ones”, a „Winter Photography” és a „The Hitchhiker”. Más lapokon csak egy vagy két sor áll, de a kézírás mindenütt kicsit más – ez mutatja, hogy valószínűleg napokig érlelődtek. A jegyzetfüzetben egymás mellett vannak a csodálatos új költemények és az obszcén bejegyzések: GECI-CSALI HEREZACSKÓ RT. és Baszás Szar Húgy Picsa. Egy addig ismeretlen versben, az „Impossible Garden”-ben szerepel egy „gyönyörű vadember, mint én” és „a világ legőrültebb kurvája”. Egy új dalszövegben, a „Now You Are in Danger”-ben summázódik Jim párizsi idillje: „Szóljon hát a dal: március, április, május, június.” Az ezt követő lapon egy rövid, bluesba illő dalszöveg áll: „Egyfélék vagyunk / Egyfélék vagyunk/ Csak nem közös, amit akarunk.” A 17. oldalon egyetlen sor áll: Majd megvigasztalódik. A jegyzetfüzet további lapjai is a szenvedély és a kínlódás különböző fázisait tükrözik. A 18. oldalon: Mit mondhatok? Mit tehetek? Azt hittem, szerelmes vágyam pezsdítően hat rád. A 19. oldalon: ÖMMI Csodás szexuális klassz / Meghaltam végül A 20. oldalon: Abban az évben / Nagy energiák látogatásának voltunk tanúi. Ez a jegyzetfüzet Jim nejlonszatyrában lapult két magnószalaggal, Jim fényképes dossziéjával és mindenféle papírokkal együtt, amikor Jim összefutott Phil Daleczkyval az utcán. Jimnek az volt az érzése, hogy a „Orange County Suite” felvételén van valami érdekes, de nem tudta meghallgatni a szalagot, mert csak kazettás magnója volt otthon. Philip Daleczky: „Emlékszem, épp a rue de Rivolin sétáltam, amikor belebotlottam Jimbe. Ittunk valamit együtt egy bárban, és elmondta, hogy át kéne neki venni egy kazettára azt a szalagot, ami a táskájában van. Mondtam, hogy én tudok ebben segíteni, és átmentünk hozzám (a rue Chalgrin 5.-be), az Etoile mellé, körülbelül ötperces sétára a bártól. Volt otthon egy ministúdióm egy Revoxszal (szalagos magnó) és egy

Ky-essel (kazettás magnó), ott át is vettem neki rögtön. Ittunk még egyet, aztán Jim elrohant a kazettával, mint aki már alig várja, hogy meghallgassa. Visszamentem a stúdiószobába, ahol megláttam Jim szatyrát a földön. Az ablakhoz szaladtam, de Jim már majdnem a sarkon járt. Kiabáltam: „Hé, Jim! Ezt itt hagytad!” Visszanézett a válla fölött, és visszakiabált: „Jól van, tartsd meg, később találkozunk, szia!” Philip betette egy fiókba a szatyrot. Másnap elutazott Saint Tropez-be Zozóval, aki ott dolgozott egy filmforgatáson. Jim Mor-risonnal nem találkozott többé. 1971. JÚNIUS 28. Pamela egy kis vidéki levegőre vágyott, ezért egynapos kirándulásra mentek Alain Ronay-vel a chantillyi lóversenyre. A festői Oise folyó mentén haladtak, Párizstól északra. Borús és hűvös nap volt, mindenki pulóvert viselt. A változatos táj, amit a gyorsan haladó autóból filmeztek, úgy nézett ki, mint az impresszionista festmények – csak időben kiteljesedve. Ebédelni megálltak egy faluban, Saint Leuben, ahol Ronay a legutolsó képeket készítette Jimről és Pameláról, amint összebújtak a kávéscsészéik fölött. Mindkettőjüknek szomorú volt a tekintete, és meggyötörtnek látszottak az egymással versengő önpusztítás miatt. De Jim szélesen mosolygott Ronay gépébe, aki pár percig követte őket, amikor bementek vásárolni egy falusi bolhapiacra. A KÖVETKEZŐ NAPON Robin Wertle Jimmel dolgozott. Megpróbált valakit elérni a Cinematheque-ben, hogy Jim filmjeiről beszéljen vele, amelyekhez most már a Granada Tv-től megkapott dokumentumfilm is csatlakozott, a The Doors Are Open, de nem mutatkozott semmiféle érdeklődés. A Doors sosem játszott Franciaországban, hiszen a második európai turné Jim pere miatt elmaradt. Az amerikai I rock pár ezer francia rajongójától eltekintve Jim Morrisont nem ismerte senki száműzetése földjén. Jim lediktált egy levelet is a Doors könyvelőjének, Bob Greene-nek, amit Robin Wertle gépelt, keltezés nélkül, és 1971. június 28-án adott fel. Ebben Jim nagyon határozott: el akarja vágni a szálakat, amelyek a korábbi életéhez kötik. Azt írja: „Párizs gyönyörű napsütésben, egy izgalmas város, ami emberi lényeknek való”, és azt kérdezi: van-e lehetőség arra, hogy „korlátlan ideig” itt maradhasson. Azt is kéri Greene-től, hogy küldjön meg neki egy példányt a Doors társulási szerződéséből, és kéri a Doors aktuális pénzügyi egyenlegét is. Tájékoztatja Greene-t, hogy Pamelával úgy döntöttek: a Themist átadják Pamela testvérének és az ő férjének, mert szeretnének most már megszabadulni „mindenfajta kötelezettségtől”. A levél záró sorai így hangzanak: Sikerült valamit intézni a hitelkártyákkal? Akkor tudnánk jól használni őket, ha mindkettőnk nevére lennének kiállítva. Mi a probléma? És kérem, küldje a csekkünket, mikor ezt a levelet megkapta -a lakás számlái most fognak jönni. Kérem, küldjön 3000 dollárt (ez mai pénzben körülbelül 25 000 dollárnak felel meg)! Adja át jókívánságainkat mindenkinek!

Még jelentkezem: Jim Nico, Jim régi nagy fellángolása szintén Párizsban volt ekkor: a Champs-Elysées-hez közel lakott a barátainál, és dalokat próbált írni. Június 29-én, pénteken este egy taxiban ült, amit az Operánál megfogott egy piros lámpa, és akkor látta meg a boulevard-on sétáló Jim Morrisont. Nico meglepődött: nem tudta, hogy Jim Párizsban van. Az volt a benyomása, hogy Jim jól néz ki, bár egy kicsit testes. Eszébe jutott négy évvel korábbi viszonyuk minden szertelen-sége. Letekerte az ablakot, hogy szóljon neki, de a lámpa zöldre váltott, a taxi kilőtt – az alkalmas pillanat elszállt. Június végén Alain Ronay kihurcolkodott Jim lakásából, mert Pamela visszajött a rue Beautellis-be egy időre. Pamela hol ott lakott Jean de Breteuil párizsi lakásában, hol nem, de most a züllött vikomt Marianne Faithfull-lal a sarkában érkezett Londonból, és hárman már sokan voltak. Aztán Jean és Marianne mégis a l'Hotelba költöztek, és Jean hamarosan mindkét nőt, Pamelát és Marianne-t is ellátta kínai heroinnal. A vikomt csáberejét növelte, hogy megvolt neki a Rolling Stones megjelenés előtt álló, Sticky Fingers címú albuma, amit Jim Morrison többször is végighallgatott, amikor azt Pamela egy éjszakára kölcsönkapta. Alain Ronay, aki pár nap múlva már hazakészült Kaliforniába, Agnes Varda házába költözött. (Varda házában vendégeskedett éppen Bernardo Bertolucci is, akivel Varda az Utolsó tangó Párizsban forgatókönyvén dolgozott.) Ronay kiöntötte Vardának a szívét, és elmesélte neki a Morrison-Courson páros komoly, talán végzetes gondját a heroinnal. Varda azonnal azt mondta, hogy közbe kell lépniük. Ο Pamelát látta a bajok okozójának, ezért felhívta Jimet, és odahívott a rue Beautreilles 17.-be egy elit jógagyógyítót, hogy megkíséreljék orvosolni Pamela kóros heroinéhségét. A gyógyítót Monique Godard-nak hívták. Nagyon keresett volt, s igen drágán dolgozott. Karcsú volt és csinos, divatos miniszoknyában járt, és a jó hírét annak is köszönhette, hogy több párizsi „fontos ember” mellett lelki tanácsadóként működött. Ronay-nek voltak azért kétségei a gyógyító feltételezett erejét illetően, de ő végül is csak tolmácsként szerepelt most, és remélte, hogy Monique Godard-nak sikerül valahogy Pamelát megmentenie önmagától. Először Pamela ki sem akart jönni a fürdőszobából, úgyhogy Monique Jimmel beszélgetett egy ideig Nietzschének az öngyilkosságról vallott nézeteiről, és más olyan témákról, melyek – ahogy Godard észrevette – a Jimet szemlátomást nagyon foglalkoztató, fenyegető halállal voltak kapcsolatosak. Amikor aztán Pamela végül megjelent a nappaliban, egy fehér selyemdzsellabában lebegett, és visszataszítóan be volt nyomva – túl messze járt a valóságtól, semhogy meg tudjon birkózni a helyzetével. Monique Godard-on elemi rettegés lett úrrá, visszaborzadt Pamelától, aggódva elbúcsúzott Jim Morrisontól, megköszönte Alain Ronay segítségét, és elmenekült a lakásból. RENDKÍVÜL MEGBÍZHATATLAN FORRÁSOK SZERINT Jim Morrisonnal alighanem

történt valami borzasztó június egyik utolsó éjszakáján. Hervé Muller, akit később életveszélyesen megfenyegettek, mikor magánnyomozást folytatott Jim utolsó napjairól, találkozott heroinistákkal, akik megesküdtek rá, hogy Jim heroint vett a „Le Chinois” becenevű kínai dealertől meg a francia Petit Robert-től a Rock and Roll Circus alagsori vécéjében. Azt állították, hogy Jim még a vécében felszippantott egy jókora adagot, kifeküdt tőle és elkékült. Valaki azt motyogta: „Il est mort.” Akikkel jött – „két pasas” –, kivitték Jimet onnan a Circusnek a szomszédos Alcazar nightclubbal közös konyháján keresztül, és az Alcazar bejáratán át jutottak ki a rue Mazarine-re. Berakták Jimet egy taxiba, felvitték a rue Beau-trellis negyedik emeletére, ott belökték a fürdőkádba, majd megpattantak. Jimnek aztán valahogy sikerült magához térnie. Ez a bizonyíthatatlan, de sokat emlegetett történet – hogy Jim Morrison túladagolta magát a Rock and Roll Circusben – része lett a helyi drogos szájhagyománynak, és most már örökre bizonytalanná teszi azt, ami két nappal később valóban megtörtént Jimmel. JIM MORRISON VÉGSŐ POKOLJÁRÁSA 1971 JÚLIUSA. Párizsban hűvösek voltak a reggelek, és forróak a délutánok. Jim szinte egész nap aludt. Valószínű, hogy lábadozott az alagsori kalandja után. Depressziósán ébredt, rosszkedvűen. Megpróbált írni valamit egy régi jegyzetfüzetbe, de semmi nem jutott eszébe. Nagy nehezen elküldött egy telexet a Simon and Schuster kiadóbeli szerkesztőjének New Yorkba, aki korábban arról tudósította, hogy újra kiadják a The Lords and The New Creaturest – ezúttal papírkötésben. Jim a kötet borítóján lévő fényképet le akarta cserélni egy újabb, kedvesebb, kevésbé farkasszerű képre, amit Edmond Teske készített. Este nyolc körül Jim és Pam lementek a lakásból, és épp vacsorát rendeltek az utcában lévő régi bisztróban, a Vin des Pyrenées-ben, amikor Jimet felismerte két német diák, akik a szomszéd asztalnál ültek. Jim át akart ülni egy másik asztalhoz, de Pamela azt mondta, a srácok teljesen ártalmatlanok. Összevesztek, és hangosan vitatkoztak. Jim felállt, és otthagyta Pamelát, aki utánakiabált, hogy tűnjön a büdös francba. Aztán odadobott pár százfrankost az asztalra, és elviharzott Jim után. A német srácok látták, hogy bementek a i7.-es számú házba. Ők még '68-ban, Frankfurtban látták Jimet, és erre itt ült az orruk előtt. Elhatározták, hogy megvárják, és kitartásukat siker koronázta. Jim éjfél előtt lejött megint. Követték egy másik bisztróba, a rue Sainte André-des-Arts-on lévő Le Mazet-be. Jim a teraszon ült le a meleg éjszakában, egy kancsó vörösbort rendelt meg egy croque monsieur-t, egy sonkás-sajtos meleg szendvicset. Itt egy órát maradt, addig, míg fel nem ismerte egy fiatal amerikai Doors-rajongó, aki rábeszélte, hogy hadd fényképezze le őket együtt a pincér. Másnap, július 2-án délután Alain Ronay rögtön látta, hogy Jim reszket, amikor felment hozzá a rue Beautrellis 17.-be. A spaletták

csukva voltak, a lakás sötét. Egy Super 8-as filmvetítő volt felállítva egy székre, a fehér falra nézett, amiről levettek egy festményt. Jim maga alatt volt, és nagyon köhögött. Ronay azt javasolta: menjenek el sétálni, és egyenek valamit, akkor majd Jim biztosan jobban érzi magát. Ahogy a Marais-t átszelték, Jim megpróbálkozott egy kis vidámsággal, de Ronay látta, hogy erőlteti. A rue des Rosiers-re mentek, egy olyan utcába, amelynek környékén sok a zsinagóga és az édességbolt. Jim bement egy régi ékszerboltba, hogy megvegye azt az ezüstláncon lógó, vörös, metszett üveg Dávid-csillagot, amit már korábban kinézett a kirakatban Pamelának. Jim remegett, és nagyon lassan mozgott, és Ronay úgy látta, hogy vásárlás közben Jim minden gesztusa és megjegyzése nyugtalanságról és szorongásról árulkodott. Az utcára kilépve aztán Jimen erőt vett valami görcsös, csuklás-szerű roham, és lerogyott egy padra. Gyorsan és felületesen lélegzett, és elváltozott a színe. Ronay aggódott, és taxit akart hívni, hogy kórházba vigye, de Jim hallani sem akart erről, és megvárta, míg a görcsök alábbhagytak. Elhatározták, hogy esznek valamit ebédre a Place des Vosgues-on lévő Ma Bourgogne-ban, ami csak két háztömbnyire volt. Jim steaket rendelt sült krumplival, és két pohár bor után már jobban érezte magát. Továbbsétáltak, és a rue Tournelle-en bementek egy üzletbe, ami filmritkaságokat árult, 16 mm-es verziókat. Jimnek Fritz Lang pár filmje kellett volna. Benéztek egy cipészhez is, egy ortodox zsidóhoz, akihez Jim a Kaliforniából érkezett új Frye csizmáját vitte, hogy I tágítsa ki, de még nem készült el. Amikor onnan kiléptek, Jim megint rosszul lett: szinte kétrét görnyedt az újabb csuklási rohamtól. Folyt a nyál a szájából. Azonnal megfordult, hogy hazamenjen. Az aggódó és döbbent Ronay, aki látta, hogy Jim mennyire rosszul van, vele ment. A belső udvaron ott állt a tűzifa, amit föl kellett vinni, és Jim felvett pár darabot. Mire felért a negyedik emeletre, úgy kifulladt, hogy kiesett a fa a kezéből, és le kellett ülnie a legfelső lépcsőfokra, mielőtt elő tudta volna szedni a kulcsot. Ronay látta, hogy Jim fél. Pamela nem volt sehol, Ronay-nek pedig öt harminckor Agnes Vardával volt találkája, akivel megbeszéltek egy korai estebédet. Jim pánikba esett, amikor meghallotta, hogy Ronay-nek el kell mennie. „Ne menj el!”, könyörgött neki. Újabb köhögési roham kapta el. Megmutatta Ronay-nek a Newsweek új számában a vezércikket, hogy olvassa el: „A heroinpestis: mi a teendő?” Azt is mondta, hogy Ronay-nek el kell olvasnia a Paris Review interjúját is William Burroughs-zal. Mondta, hogy el kell küldenie egy másik telexet is, és arra kérte Ronay-t, hogy segítsen neki szót érteni a barátságtalan hivatalnokokkal. Kétségbeesetten igyekezett, nehogy egyedül maradjon. De a telexfelvétel zárva volt, amikor odaértek. Sztrájkoltak a dolgozók. Jim az egyik, Place de la Bastille-en lévő kávéház előtt megint erősen csuklani kezdett. Ronay-nek már mennie kellett, ha oda akart érni a metróba a Vardával megbeszélt randevúra, de Jim megint

kérte, hogy ne menjen. „Légy szíves, Alain, csak egy sört igyál még velem! Ne menj még, haver! Tedd meg ezt egy régi barát kedvéért!” Bementek hát a nagy turistakávéházba, és Ronay megkérte a pincért, hogy gyorsan hozza a söröket. Jimet újból görcsös köhögés rázta meg, lehunyta a szemét, és minden erejét megfeszítve, mély lélegzetvétellel próbálta legyőzni a csuklási. Ronay-nek egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy Jim Morrison halovány, merev halotti maszkját látja. Amikor Jim végül fölnézett, nyilván észrevette Ronay döbbent arckifejezését. Meg is kérdezte: „Mit láttál rajtam?” „Semmit, Jim. Semmit.” Jim rendelt még két sört. Kérte Ronay-t, hogy maradjon még egy kicsit, aztán meg menjen velük moziba este kilenckor. Pamelával egy új westernfilmet készültek megnézni, a Pursued címűt Robert Mitchummal a főszerepben. Ronay felállt, és azt mondta: „Ne haragudj, de most már tényleg mennem kell.” Elsietett a metró lejáratához, de onnan még visszanézett a kávéház felé. Jim ott ült, és éppen ő is Ronay-t nézte. A zavart Ronay lerohant a metróba, hogy odaérjen a Vardával megbeszélt találkozóra. SENKI ÉLŐ MEG NEM MONDHATJA teljes bizonyossággal, hogy mi is történt a rue Beautrellis 17. negyedik emeleti lakásában 1971. július 3-án hajnalban. Csak két ember volt tanúja Jim Morrison tragikus halálának, Pamela Courson és Jean de Breteuil, de mindketten meghaltak nem sokkal ezután. Annyi megállapítható, hogy a július 3-át követő lázas napokban a nyomokat rögtönözve, kockázatosan, de nagyon dörzsölten és cinikusan eltüntették, és ebben segített a helyi hatóság eljárásának szándékolt felületessége. Ez tette lehetővé, hogy egy amerikai rocksztár gyalázatos és valószínűleg botrányos herointúladagolását – melynek nyilvánvaló, ám zavaros bűnügyi vonatkozásai is voltak és nagyon komoly anyagi vonzata – Párizs városának hatóságai hivatalosan közönséges szívrohamként jelentették be. Pamela Courson az eseményeket többféleképpen mesélte el: egy verziót a rendőrségnek, egyet Alain Ronay-nek és Agnes Vardának, és még többet is a kaliforniai ismerősöknek az elkövetkező három év során. Jean de Breteuil a saját változatával csak három nappal az események után állt elő Marokkóban, ahol már biztonságban érezhette magát. Hervé Muller publikálta a magánnyomozása során napvilágra került tényeket, amelyek szerint Jim valójában már egy vagy két nappal korábban meghalt a Circus vécéjében. Hogyha összevetjük ezeket a néha zavaros, alig-alig bizonyítható történeteket mind, akkor összeáll egy spekulatív idővonal, amelyen helyet találhatunk a Jim Morrison fájdalmas, elborzasztó utolsó óráiról szóló híradásoknak. Pamela Courson azt állítja, hogy elmentek a moziba. Csillagfényes, meleg nyáreste volt, amikor átvágtak Saint-Paulon, végig a régi városfal mentén, át a keskeny Charlemagne közön, és a Saint-Paul-i

taxiállomáson beültek egy taxiba. A Pursued-ben azt kísérelte meg Raoul Walsh rendező, hogy a „film noir” érzékenységét beleoltsa a standard hollywoodi westernformába. Ironikus módon éppen a Pelletier Metro mellett egy kiállítóházban vetítették. A mozi után édes-savanyú kínai vacsorát ettek a rue Saint-Antoine egyik későig nyitva tartó éttermében. Jim az ételt jó pár sörrel öblítette le. Egy órakor fölszedelődzködtek és hazamentek. De Jim nyugtalan volt. Üvegből itta a whiskyt, valószínűleg fájdalmai voltak a korábbi sebesüléseitől és a betegségeitől. Leült az asztalához egy nyitott jegyzetfüzettel, de nem tudott koncentrálni. Pamela egy tükrön adagolta a heroint egy hitelkártyával. Mind a ketten elkezdték felszippantani a szert, amihez összetekert papírpénzt használtak. Jim befűzte a vetítőbe az utazásaikon készült Super 8-as filmeket. Pamela azt mondta, hogy együtt énekeltek, mialatt a falra vetített, sötét, ugrálós, életlen képsorokat nézték Spanyolországról, Marokkóról és Korzikáról. Jim (Pamela összes különböző beszámolójában) régi Doorslemezeket tett föl – még a „The End”-et is –, sokáig hallgatták őket. Egyegy filmtekercs után mindig szippantottak az erős kínai szerből. Ha a szomszédoknak hinni lehet, nagyon korán reggel Jim Morrison rettentő izgatott lett. Őrjöngve rohant ki a lakásból, de aztán valaki visszarángatta, és becsapta utána az ajtót. Egy évvel később az a nő, aki pont fölöttük lakott, elmesélte Philipnek és Zozónak, hogy azon az éjszakán, amikor a barátjuk meghalt, ő felébredt valami zajra. Kinyitotta az ajtót, amennyire a biztonsági lánc engedte, és meglátta a meztelenül kiabáló „Monsieur Douglas”-t a lépcsőn. Pamela szerint Jim megint köhögni kezdett, és nem tudta a váladékot felköhögni. Pamela végül azt mondta, hogy most már feküdjenek le. Szombat hajnali három óra volt akkor. Jim kért Pamelától még egy vagy két szippantást lefekvés előtt. Ez Pamela készlete volt, amit Jeantól vett, és otthon ő osztotta ki az adagokat (bár ő azt állította, hogy Jimnek saját anyaga is volt). Jim még ébren volt, amikor Pamela kábult, heroinos álomba merült. Körülbelül egy óra múlva hirtelen felébredt. Négy óra volt, nagyon sötét. A mellette fekvő Jim szörnyen hörgött. Úgy hangzott, mintha meg akarna fulladni a váladéktól. De Pamela már látta ilyen állapotban, és megpróbálta felébreszteni. De nem tudta. Akkor arcon ütötte. Semmi reakció. Ütni kezdte, erősen, újra és újra, míg végre kezdett magához térni. Rossz volt látni, ami ekkor történt. A szemlátomást fájdalmakkal küszködő Jim nagy nehezen felkelt, és betámolygott a fürdőszobába. Valamelyikük – Pamela nem emlékezett rá, hogy ki – megengedte a vizet a kádba, és Jim beleült. Pamela visszafeküdt, és újra elaludt. Egy óra múlva, hideg verejtékben úszva, szörnyű öklendezés hangjaira ébredt. Jim, aki még mindig a kádban volt, ananászdarabokat és alvadt vércsomókat hányt. Pamela a konyhába rohant, és a fürdőszobába sietett egy narancssárga Le Creuset lábossal. Jim az edénybe is hányt még. Amikor a hányásroham véget ért, Pamela lehúzta a vécét. Azt

mondta később: úgy emlékszik, hogy háromszor ürítette és mosta ki az edényt. Állítása szerint Jim azt mondta, jobban van, és visszaküldte Pamelát aludni. Úgyhogy hajnali öt óra tájban, amikor az ég már világosodni kezdett, Pamela a herointól és fáradtságtól elgyöngülve visszazuhant az ágyba. Félálomban mintha még hallotta volna Jim hangját, aki azt kérdezte: „Pamela, ott vagy?” Talán egy óra telt el ismét, amikor Pamela megint felébredt. Jim nem jött vissza az ágyba. Reggeli fény szűrődött be a spalettákon. Pamela felkelt, és a fürdőszobához ment. Belülről be volt zárva az ajtó. Kiabált Jimnek, rázta a nehéz ajtót, de nem jött válasz. Szombat reggel hat óra harminckor Pamela felhívta Jean de Breteuil-t, aki még ágyban volt Marianne Faithfull-lal. Marianne is be volt nyomva, de azért emlékezett a hívásra. „Most el kell mennem, bébi”, mondta neki Jean. „Pamela Morrison volt az.” Erre Marianne is felkapta a fejét. „Jean, figyelj csak, nekem meg Jim Morrisonnal kéne találkoznom.” „Azt most nem lehet, bébi. Most nem megy, érted? Je t'explique később. Jövök hamar.” Fél órán belül odaért a lakásba. A fehér dzsellabába öltözött Pamela magán kívül volt, és összevissza beszélt. A vikomt lecsendesítette, óvatosan betört egy üvegtáblát a fürdőszobaajtón, és belülről kinyitotta a zárat. Jim Morrisont holtan találták a kádban. Az orra és a szája alatt még nem alvadt meg a vér – mintha erős vérzése lett volna. Két nagy, élénk színű horzsolás látszott a mellkasán. A fürdővíz sötét rózsaszínű volt, mintha Jim kivérzett volna, egészen addig, míg a szíve meg nem állt. Pamela később azt mondta, Jim hónapok óta akkor először látszott nyugodtnak: a feje egy kicsit balra fordítva, a száján kis mosollyal. „Olyan békés volt!”, mondta később Pamela. „Ha nem lett volna az a rengeteg vér…” Pamela pofozni kezdte Jimet, beszélt hozzá, sírt és kiabált. Megpróbált bemászni a kádba Jim mellé, de aztán a vikomt kirángatta onnan, és kivitte a fürdőszobából. A szörnyű haláleset közvetlen közelében, a nagy gyász közepette a vikomt józanul mérlegelt, és közölte Pamelával, hogy ő lelép Párizsból. Janis Joplin egy dolog volt. Jim Morrison meg egy másik. (A párizsi rendőrség már megnyitotta Jean dossziéját, amelyben a drogügyeiről gyűjtöttek adatokat.) Jean közölte Pamelával, hogy mindannyiuknak el kell hagyniuk Párizst, amilyen gyorsan csak lehet. Ő Marianne-nel még aznap éjjel Marokkóba utazik. Azt is mondta Pamelának, hogy ha ő is Marokkóba menne, ott Jean családjának van akkora befolyása, hogy Pamelát is meg tudják óvni a jogi huzavonától. Jim testén nem voltak erőszakra utaló nyomok. Boncolást Franciaországban csak gyilkosság gyanúja esetén rendeltek el. Jean figyelmeztette Pamelát, hogy a rendőrség hamarosan házkutatást tart, úgyhogy minden drogot, ami a lakásban van, azonnal húzzon le a vécén, és mondja azt a rendőrorvosnak, hogy Jimnek rossz

volt a szíve. És hívd fel a párizsi barátaidat!”, mondta a vikomt. „Kérj tőlük segítséget. Még megkereslek, mielőtt elutazunk. Sajnálom, drágám. Szeretlek. Viszlát.” Jean de Breteuil szombat reggel hét harminc körül távozott a rue Beautrellis 17.-ből. Pamela visszavonszolta magát a fürdőszobába, hogy megbeszélje a dolgokat Jim Morrisonnal, aki mintegy kilencven perccel korábban nyomorultul és magára hagyatva, huszonhét évesen kiszenvedett. DOUGLAS MORRISON RÖVID UTÓÉLETE SENKI SEM TUDJA BIZTOSAN, hogy Jean de Breteuil hová ment, miután Pamelát ott hagyta Jim Morrison fürdőkádban fekvő holttestével. Többórás távollét után ért csak vissza a l'Hotelba – Marianne Faithfull beszámolója szerint – belőve és rettentő zaklatott állapotban. Felébresztette Marianne-t, aki azt kérdezte, hogy mi történt. Jean kirángatta az ágyból, és pofon ütötte, hogy magához térjen. Marianne cigarettára gyújtott. „Csomagolj!” mordult rá Jean. „Marokkóba megyünk. Be akarlak mutatni az anyámnak.” „Még csak most jöttünk…” „Kuss, a francba!” Marianne-ben lassan összeállt a kép. El kell tűnniük, de gyorsan. „Mi van Jimmel?” kérdezte. „Azt mondtam: kuss!” Marianne ekkor értette meg. „Jaj, ne!”, suttogta. „De” mondta Jean. „A kurva életbe.” Marianne így mesélte: „Jean a saját bőrét féltette. Jim Morrison túladagolta magát, és az anyag Jeantól származott. Jean a nagy sztárok dealerének tartotta magát. De most csak egy piti kis heroindea-ler volt, aki nagy bajba került. Nagyon fiatal volt. Ha tovább élt volna, még akár emberi lény is válhatott volna belőle.” Egy nyom azért jelzi a vikomt útját, miután eljött Pamelától. Egy egész éjjel nyitva tartó diszkóban, a rue de la Montaigne-SainteGenevieve-en, a La Bulle-ban aznap reggel az amerikai DJ, Cameron Watson egy furcsa bejelentést tett a mikrofonba. Reggel nyolc körül, miután néhány szót váltott a fülkében pár dealerrel, Watson megállította a zenét, és a klubban lézengő vendégekkel annyit közölt: „Jim Morrison ma reggel meghalt.” A hírt franciául is megismételte. Így aztán, titokzatos módon, ő lett a legelső, aki Jim Morrison halálhírét közölte. ÁGNES VARDA TELEFONJA MEGCSÖRRENT szombat reggel úgy fél nyolc tájban. Alain Ronay felkelt, és ő vette fel, de addigra már megszakadt a vonal. Pár perc múlva megint csöngött: Monique Godard volt az, a jógagyógyító, aki azért telefonált, hogy bejelentse: aznap elutazik Párizsból, de éjjel az az érzése támadt, hogy Ronay amerikai

barátjának azonnal orvoshoz kellene mennie. Azt mondta: „A maga barátjának orvosra van szüksége, és szívesen vállalom, ha igényt tart a segítségemre. A barátja drogos? Vannak-e keringési problémái?” Ronay azt felelte erre, hogy ő Pamela miatt kereste meg Monique-ot, és nem Jim miatt. „A lány miatt? Őt soha nem vállalnám! Soha! Hallgasson ide: a barátjának azonnal orvoshoz kell mennie. Én megérzem ezeket a dolgokat. Az is lehet, hogy már késő.” Ronay megkérdezte, hogy pár perccel korábban nem Monique hívta-e őket, de ő azt mondta, nem, majd ismét figyelmeztette Ronay-t, hogy vigyázzon a barátjára, és letette. A telefon újra csöngött. Pamela Courson volt az, nagyon halkan beszélt. Ronay kérte, hogy beszéljen hangosabban, és aztán meghallotta a rémületet a hangjában. Azt mondta: „Jim eszméletlen, Alain… vérzik… Hívnál egy mentőt? Tudod, nem beszélek franciául… O, kérlek, gyorsan… Azt hiszem, meg fog halni.” Pamela nem tudott többet mondani a sírástól. Letette. Ronay felöltözött, és átvágott a kerten, hogy felébressze Vardát. Varda azonnal a párizsi tűzoltóság rohammentőinek a számát hívta. Ha Párizsban bárki életmentő segítségre szorult, akkor a legnagyobb esélyt az életben maradásra ez a rohamcsapat jelentette. Ronay-t utasította, hogy írja le Jim címét neki, és hogy írjon egy üzenetet Bertoluccinak és a szobalánynak, hogy sürgősen el kellett menniük. Azt is ő mondta, hogy Ronay hozza magával az amerikai útlevelét, mert arra szükség lesz, ha a rendőrség megérkezik. Varda vezette a saját öreg Volkswagen bogarát. Az Ile de la Cité-n egy tüntetés miatt várakozniuk kellett. Diákok brosúrákat osztogattak, és azt magyarázták a sofőröknek, hogy miért tüntetnek. Ronay halálosan rettegett. Átjutva a sűrű forgalmon végül fél tízre értek oda a rue Beatrellis-re. A 17-es szám előtt tűzoltókocsik álltak, egy mentő s egy kisebb csoportosulás, akiket egy rendőr tartott távol a háztól. Amikor felmentek, Pamelát a lakás halljában találták. Még mindig az átázott dzsellaba volt rajta, és tűzoltók álltak körülötte. „Jim halott” mondta. „Egyedül akarok maradni. Kérlek, hagyjatok magamra.” Ronay szóhoz sem jutott. Csak nézte Jim csizmáját, amely még ott állt az előszobában: egyik a másik előtt, mintha épp most lépett volna ki belőle. A tűzoltóság rohamcsapata pár perccel előttük érkezett, kiemelték Jimet a kádból, a földre fektették, és rövid szívmasszázzsal próbálkoztak, de a test már hideg volt. A holttestet a hálószobába vitték, és az ágyra tették. Pamela betakarta egy takaróval. Agnes Varda megkérdezte a csapat főnökét, biztos-e benne, hogy Jim halott. A tiszt tapintatos udvariassággal úgy fogalmazott, hogy az itt lakó úr érkezésük előtt már legalább egy órája halott volt. Varda bement a hálószobába, hogy Pamela mellett legyen. Egy rendőrnyomozó

érkezett. Erre Varda kijött az előszobába, és Ronay odasúgta neki, hogy ne árulja el nekik, kicsoda Jim valójában, se azt, hogy ő maga kicsoda. „Ugyan már” felelt Varda. „Soha nem hallottak a filmjeimről. Azt sem tudják, hogy léteznek.” A nyomozó Ronay-t kezdte faggatni. „Honnan ismerte Mr. Douglas Morrisont?” Miután kiderült, hogy Ronay amerikai állampolgár, megkérdezte tőle Jim életkorát, állampolgárságát és foglalkozását. Rákérdezett a barátnőre is. Használtak kábítószert? Odaszólt a helyszínelőknek, hogy teljes jelentést készítsenek. Ronay ezeket mondta: – A barátom neve Douglas Morrison volt, Douglas James Morrison. Amerikai állampolgár. Költő volt. Alkoholista volt, de nem, kábítószereket nem használt. A nyomozó nem nagyon hitte az egészet. Körülnézett a lakásban, és megjegyezte, hogy elég szokatlan egy költőnél ez a nagypolgári környezet. Ronay azt felelte, hogy Mr. Morrison a magánvagyona jövedelméből élt, majd hozzátette, hogy most túlságosan zaklatott, és nem tud több kérdésre válaszolni. Erre a nyomozó is visszavett, és azt mondta: ha az orvos szakértői jelentés rendben lesz, akkor a rendőrség kiadja majd a halotti bizonyítványt és a temetési engedélyt. Ha nem, akkor elrendelik a nyomozást. Majd távozott. A hálószoba ajtaja be volt csukva. Az ajtógombon egy Marokkóból hozott szállodai tábla lógott, rajta angolul és arabul is: „Kérem, ne zavarjanak!”. Hirtelen kinyílt az ajtó, a tűzoltók özönlöttek ki, és elhagyták a lakást. Egyedül maradtak. Ronay nem tudta rávenni magát, hogy bemenjen. Csak Jim meztelen lábát látta, ahogy az ágy szélén lóg. Pamela is kijött, még mindig a dzsellabában. Ronay elmondta neki, hogy a rendőröknek fordított sorrendben diktálta le Jim két keresztnevét, mire Pamela azt válaszolta, hogy ő is. Agnes Varda is kijött, és átvitte őket a szalonba. „Hogy történt?” faggatta Ronay Pamelát. „Nem lehetünk már sokáig magunk között.” Pamela tépkedni kezdte a dzsellaba ujján a hímzés selyemszálait. Moziba mentek, mondta. Ettek, és hazajöttek. Heroint szippantottak. Varda megkérdezte: „Kié volt az anyag, a tiéd?” „Persze” felelte Pam, szinte büszkén. „Nálam mindig van.” Odafordult Ronay-hez, és megkérdezte: „Alain, miért nem nézted meg? Annyira szép! Meg kell nézned! Menj…” Ronay úgy tett, mint aki nem hallja. Mi történt azután? Pamela elmesélte a filmvetítést, a lemezeket, a köhögést és a nehézlégzést, a rosszullétet, ami után Jim a kádban kötött ki. (Nem mesélte el viszont az őrjöngést az előszobában, a belülről bezárt fürdőszobaajtót és Jean de

Breteuil szerepét az eseményekben.) Mindkét nő sírni kezdett. Agnes megfogta Pamela kezét. Csöngött a telefon. Varda megemlítette, hogy esetleg lehallgatják a telefont. Jean de Breteuil telefonált. Ronay lement cigarettáért. A mentő még mindig az épület előtt állt. Páran még ott ácsorogtak, és a fiatal külföldiről beszélgettek, akit az elmúlt hónapokban sokszor láttak a környéken sétálni, és aki az éjjel meghalt. Még mindig nem tudták, hogy ki is ő valójában. De ott ólálkodott két hosszú hajú, selyemsálas-bőrdzsekis suhanc is, és ők követték Alaint a lépcsőházba. Jeanként és Jean-Louis-ként mutatkoztak be, és Pamet akarták látni. Amikor Ronay el akarta őket zavarni, Jean azt mondta: „Figyelj, engem Pam hívott ide. És tudok mindenről.” Eléjük állt Varda is, és nem úgy nézett ki, mint aki bármi maszlagot bevesz. „Hat hónapig Pammel éltem” vetette oda a vikomt. „Látni akar engem.” Varda elküldte a francba. De Pam kijött a hálószobából. Behívta a másik szobába a vikomtot, ahol korábban Ronay lakott. Egy ideig az ágyon ülve beszélgettek. Ronay bement hozzájuk. Nagy baj lenne, ha itt találnák a vikomtot, amikor az orvos szakértő és a zsaruk megjönnek. El kell temetniük Jimet, még mielőtt bárkinek eszébe jutna kérdezősködni. Távozáskor De Breteuil elmondta Ronaynek, hogy Pamela nyugodtan igénybe veheti akár a londoni szállását, akár a marokkói otthonát. Kifelé menet a vikomt megbotlott valamiben. Kiderült, hogy egy hasispipában, amely a hall szőnyege alatt hevert. Jean zsebre tette, és elment a haverjával. Marianne Faithfull és ő még az éjjeli repülőjárattal elutaztak Casablancába. A PÈRE-LACHAISE FELÉ VEZETŐ ÚT A LAKÁSBA VISSZATÉRVE Pamela biztosította Ronay-t, hogy minden kábítószert lehúzott a vécén. Egy csomó papírral és az An American Prayer példányaival bement a hálószobába, és bezárta őket Jim íróasztalába. Agnes azt mondta, ő szeretne elmenni, mielőtt az orvos szakértő megérkezik, és felajánlotta Pamelának, hogy költözzön a házába. Varda távozása után Pamela nekilátott papírokat égetni a kandallóban. Amin Jim neve szerepelt, az mind a tűzbe került. Elégetett a saját levelei közül is jó néhányat, egy jegyzetfüzetet és azokat az iratokat, amelyek Jim Los Angeles-i letartóztatásaira vonatkoztak. Ronay megjegyezte, hogy a rendőrök meg fogják érezni a füstöt, és mivel ez volt a nyár legmelegebbnek ígérkező napja, aligha hihető, hogy be kellett fűteni. Pamelát ez nem érdekelte. Elmagyarázta, hogy a saját levelei Jimről és a drogozásukról számolnak be naplószerűen. Elővett egy 1967-es keltezésű, Den vérből származó iratot, melyben házassági engedélyért folyamodtak. „Szerinted ezt elfogadják? Tudnak angolul?”, kérdezte Ronay-t, akinek az volt a véleménye, hogy az irat

hasznavehetetlen. Pamela ezt követően a piszkavassal lefeszítette a lakatot Zozo szobájáról, és egy hosszú menyétbundában jött elő. „Ez mostantól az enyém”, mondta Ronay-nek. „Elviszem magammal. Zozo úgyse fogja visszafizetni azt a rengeteg pénzt, amit előre odaadtunk neki.” Később Ronay azt mesélte, hogy sikerült meggyőznie Pamelát: már enélkül is elég nagy bajban van, így aztán Pamela visszaakasztotta a bundát Zozo szekrényébe. Csengettek. Az orvos jött, egy alacsony, köpcös, középkorú férfi fekete táskával. „Hol van a holttest?” kérdezte. Ronay a hálószoba felé mutatott. A hivatalos formaságok után a doktor arra kérte Ronay-t, hogy legyen a segítségére a holttest vizsgálatánál. Ronay azt mondta, hogy képtelen rá, mert nem szeretné látni Jimet. Pamela viszont, aki szinte transzban volt, hajlandónak mutatkozott, megfogta a doktor karját, és mesterkélt hangon azt mondta: „Nézze az én gyönyörű emberemet!” és bevitte az orvost a hálószobába. A halottszemle alig öt percig tartott. Az orvos ezután arra kérte Ronay-t, hogy fordítsa le neki, amit Pamela válaszol a kérdéseire. Megkérdezte Jim korát, és megdöbbent, amikor megtudta, hogy csak huszonhét éves volt. „Én inkább ötvenhétnek gondoltam volna!” mondta Ronay-nek. Kérdezte, hogy használt-e Jim drogokat, s azt a választ kapta, hogy nem, soha. Ronay megpróbált neki a köhögési rohamokról beszélni, de a doktor leállította: „Jól van, értem én.” Kitöltött egy papírt, amit egy borítékban átnyújtott Ronay-nek. Ezzel menjenek a negyedik kerületi polgári nyilvántartó irodába, mondta, és adják oda az ügyintézőnek. Ott adják majd ki a halotti bizonyítványt. Ezután részvétét nyilvánította Pamelának, és gyorsan elköszönt. Ekkor már dél körül járt az idő. Ronay azt mesélte, hogy kimentek enni valamit. Aztán elmentek a halotti bizonyítványért, de az iroda zárva volt, ezért még egyszer visszamentek később. Az álmos szombat délutánon egyetlen nőt találtak az irodában, aki belenézett a papírokba, és közölte, hogy a természetes halálról szóló halotti bizonyítványt nem kaphatják meg. Feltárcsázott egy számot, s a kagylót Ronay kezébe nyomta. A vonal túlsó végén egy ingerült rendőrprefektus volt, aki utasította Ronay-t, hogy tíz percen belül térjenek vissza a 17-es számú épületbe. A rendőrség fél óra múlva ért oda. Pamelát a hálószobában találták, Jim holtteste mellett üldögélt csöndesen. A kezét fogta, és halkan beszélt hozzá. A felügyelő, Berry kapitány erélyes volt és

barátságtalan. Jim teste már tiszta volt, vér, tűszúrás nem látszott rajta. A rendőrök gyorsan átkutatták a lakást, de semmit sem találtak. A friss hamu sem szúrt szemet a kandallóban. Berry kapitánynak mégsem tetszett a dolog. Megérezte, hogy itt valami nem stimmel. Húsz év múlva egy interjúban el is mondta, hogy arra gyanakodott: Mr. Morrison drogtúladagolásban halt meg. Oda is hívta a rangidős orvos szakértőt, hogy később nézze meg ő is a holttestet. Végül azt mondta Pamelának, hogy ha ez az orvos sem talál semmi gyanúsat, akkor megkaphatják a halotti bizonyítványt és a temetéshez szükséges engedélyt. Ronay megkérdezte, hogy mikor lehet elszállítani Jim testét. Berry kapitány azt felelte, hogy egyelőre nem lehet, mert elképzelhető, hogy be kell vinni vizsgálatra a rendőrségi hullaházba. „A holttest további intézkedésig itt marad”, közölte Ronay-vel. „Csak az elkövetkező napok forrósága okozhat majd gondot.” Ronay tiltakozott, mondván, hogy ez szörnyű lelki terhet jelent majd Pamelának, de a tiszt ettől nem hatódott meg. Azt felelte, hogy bizonyos szokásos óvintézkedéseket foganatosítanak majd, és hogy most vele kell menniük vallomást tenni a l'Arsenal rendőrkapitányságra. Pamela és Ronay a rendőrautó hátsó ülésén utazott. Ronay azt suttogta Pamelának, hogy sírjon sokat, mert az majd jól mutat. Egy emeleti irodába mentek, ahol az írógépbe befűztek egy hárompéldányos nyomtatványt, és Pamela angolul mesélni kezdte a történetet, amire a nyomozó megjegyezte, hogy eléggé ismerősnek találja. Pamela egy kicsit magához tért, és élénken beszélt. Elmondta, hogy a filmnek, amit megnéztek, Death Valley (A halál völgye) volt a címe. Nem beszélt a heroinról, sem Jim kiborulásáról, sem a vikomtról, így aztán egy csomó következetlenségbe bonyolódott. Odakinn rendőrautók szirénáztak, Ronay attól félt, hogy Pamela túl sokat beszél, és éppen ezzel fogja gyanússá tenni magát. „Nos tehát”, szólalt meg a nyomozó, nem is titkolt undorral, „ön három ízben otthagyta Douglast, hogy kiürítse az edényt? Háromszor is? Hol ürítette ki és mosta ki az edényt? Pamela azt felelte, hogy a mosogatónál. Ronay azt gondolta, hogy ez rossz válasz. A nyomozó élesen nézett Pamelára. Amikor Pamela leírta, milyen nehezen tudta Jimet pofozással magához téríteni, a nyomozó látható utálkozással csóválta meg a fejét. Odafordult Ronay-hoz, és őt kérdezte tovább franciául. „Zárjuk ezt le! Kije volt ez a lány Douglas Morrisonnak?” Ronay azt felelte, hogy gyakorlatilag a felesége. A zsaru beírta: „ágyasa”, mert ez volt a hivatalos megnevezés az élettársra. „Volt-e szexuális érintkezés önök között aznap éjjel, amikor Douglas meghalt?” Pamela nemmel válaszolt. Berry kapitány befejezte a gépelést, és visszaküldte őket a lakásba, mondván, várják ott meg az újabb orvos szakértőt.

Amikor beléptek a lakás ajtaján, Pamela dührohamot kapott. Ordítozott Ronay-vel, hogy ő nem érti, mi folyik itt, és követelte, hogy Ronay mindent pontosan fordítson le neki. Ronay viszont a saját bőrét is féltette. Átfutott az agyán, hogy ha Jimet megölték, akkor ő is belekeveredik, hiszen egy bűntényt fedez. (Azt akkor még nem tudta, hogy Jim egyetlen örököse Pamela. Nem kizárt, hogy ezt maga Pamela sem tudta.) Ronay megpróbált uralkodni magán, és annyit mondott Pamelának, hogy meg kell bíznia benne. DR. MAX VASSILLE HAT ÓRA TÁJBAN ÉRT ODA, kezében egy fekete bőrtáskával. Akkor már Jim tizenkét órája halott volt. Vassille idősebb úr volt, nyugodt típus: még rájuk is mosolygott. Fürgén bement Jim szobájába, majd egy percen belül ki is jött. Egy gyors pillantást vetett a fürdőkádra. Pamelának és Ronay-nek, akik ekkor az étkezőben tartózkodtak, annyit mondott, hogy különösnek találja, hogy egy ilyen fiatalember, aki szemlátomást jó kondícióban van, csak így meghaljon a fürdőkádban. Ronay megemlítette dr. Vassille-nek Jim alkoholizmusát és a heves köhögési rohamokat, melynek maga is szemtanúja volt. Vassille felállt. Azt mondta, hogy ha a vallomásaik helytállóak, és nem merül fel semmilyen, azokat cáfoló bizonyíték, akkor ő arra a megállapításra hajlik, hogy Mr. Douglas Morrison szívrohamban halt meg, amit a szív ütőerébe jutott vérrögök okoztak. Vassille innen az Arsenal rendőrkapitányságra indult, hogy ott megírja a jelentését. Azt tanácsolta, hogy pihenjenek le egy órára („önök mindketten nagyon feszültnek látszanak”), majd keressék meg őt a kapitányságon. Kezet fogott Pamelával, és részvétét nyilvánította. A pulzusát is megmérte, majd bólintott, mert úgy találta, hogy rendben van. Amikor távozott, és – aznap először – úgy látszott, hogy a hatóságok békén hagyják őket, Pamela összeomlott, és sírni kezdett. Amikor pedig elfogytak a könnyei, hisztériás roham tört ki rajta. „Váliumot!” üvöltötte Ronay-nek. „Adj váliumot! Most, azonnal!” Ronay azt felelte, hogy a nála lévő tablettákat mind lehúzta a vécén. Pamela erre törni-zúzni kezdett a lakásban, míg rá nem akadt pár tablettára, amit ő maga rejtett el. Pamela lecsillapodott. Arról kezdett beszélni, hogy Jimet el akarja hamvasztatni, és a hamvait szétszórni egy olyan helyen, amit szeretett. Ronay megjegyezte, hogy Franciaországban nagyon ritka a hamvasztás, és minden esetben kötelező a boncolás előtte. Ronay elmondta Pamelának, mit beszéltek Jimmel a Père Lachaise-ről, és azt javasolta, hogy próbálják meg ott eltemettetni Chopin, Sarah Bernhardt, Molière és Claude Debussy sírjaihoz közel. Ez Pamelának is tetszett. Minthogy a temetéshez készpénzre volt szüksége, átkutatta Jim zsebeit, és egy üvegvázába körülbelül kétszáz dollárnyi frankot gyűjtött össze. Fel is kellett hívnia valakit: Bilit, a menedzsert vagy Bobot, a könyvelőt vagy Maxet, az ügyvédet. Utálta mindegyiket, de csak tőlük szerezhetett készpénzt. Ronay-nek ráadásul eszébe jutott, hogy az amerikai bankok keddig zárva lesznek a július negyedikei

munkaszünet miatt. Pamela úgy döntött, hogy Bill Siddonst fogja megkérni: személyesen hozza el neki a pénzt. Ronay felvetette, hogy telefonáljanak a Morrison családnak Washingtonba. „Őket hagyjuk ki” jegyezte meg Pamela fagyosan. Amíg Pamela Jim néhány régi fényképét nézegette, Ronay felhívta Agnes Vardát. Ronay attól tartott, hogy ha a rendőrségen elárulják Jim valódi nevét, a hír kiszivároghat, és nagy felhajtást csapnának körülötte. Vardának volt egy sajtócézár ismerőse, akinek a feleségét Ronay egyszer bevitte egy Doors-koncertre Los Angelesben. Ronay szerint Varda ismerőse érte el, hogy Jim neve négy teljes napig lemaradt a rendőrprefektúra hivatalos listájáról, mely az elhunytak nevét tette közzé, következésképpen a sajtóban sem jelent meg addig semmi a Párizsban hirtelen elhunyt rocksztárról. Berry kapitány ridegen fogadta őket az Arsenal kapitányságon. Fél nyolckor átnyújtotta nekik a halotti bizonyítványt (aznap délután fél háromra szólt a keltezés) és a temetési engedélyt. Kérte Jim útlevelét, amit be kellett nyújtani az amerikai követségnek. Hogy ne kelljen Jim igazi nevét fölfedni, Ronay azt hazudta, hogy a lakásban hagyták az útlevelet. Tudta, hogy a követség is be lesz zárva keddig az amerikai ünnep, a függetlenség napja miatt. A nyomozó azt mondta, hogy ők maguk is elvihetik a követségre az útlevelet, és közölte, hogy távozhatnak. „De mi lesz a holttesttel?” kérdezte Ronay. „Hagyják ott, ahol van” mondta Berry, és a telefonért nyúlt. UTOLSÓ SZERTARTÁSOK PÁRIZSBAN ESTE NYOLCKOR CSÖNGETTEK, csak pár perccel az után, hogy Pamela Courson és Alain Ronay visszatértek a lakásba, ahol a halott Jim Morrison feküdt. Ronay éppen teát készített, ezért Pamela nyitott ajtót. Némi hangos szóváltást követően Pamela bekiabált Ronay-nek, s azt kérdezte, hogy rendelt-e fagylaltot. Ronay kiment, hogy megnézze, mi van, és egy sötét öltönyös temetkezési vállalkozót talált az ajtóban, akinél egy műanyag zsák volt tizenkét kiló szárazjéggel. A rendőrnyomozó küldte. Amikor bevezették Jim szobájába, belegöngyölte a holttestet a szárazjéggel együtt a zsákba. Kifelé menet odaadta a névjegyét Ronay-nek, és megígérte, hogy a temetésig rendszeresen jön majd. „Higgye el, én minden tőlem telhetőt megteszek” mondta, „de ez a hőség ellenünk dolgozik.” Ronay elmondta neki, hogy Pamela a holttest mellett szeretne aludni. A sötét ruhásnak erre fájdalmasan eltorzult az arca, és azt mondta, hogy erről ő határozottan lebeszélné. Ezután Ronay is távozott, hogy pihenjen, mert nagyon ráfért.

AZON A VASÁRNAPON, Ι 971. JÚLIUS 4-ÉN még senki sem tudta, hogy Jim Morrison halott. Pamela egy kicsivel jobban nézett ki, amikor Ronay visszament késő délelőtt. A jeges ember már járt ott. Pamela kimerült volt, de azt mondta, hogy biztonságérzetet ad neki az, hogy Jim ott van vele. Mondta: ha tehetné, így élnének örökké. A jeges ember késő délután megint jött. Átcsomagolta Jim holttestét, de elmagyarázta Ronay-nek, hogy ebben a hőhullámban, ami még tart egy ideig, keddig sem lehet a jelenlegi állapotot fenntartani. Aznap este Alain Ronay konzultált egy jó kapcsolatokkal rendelkező párizsi ügyvéddel (akit Agnes Varda szerzett) arra az esetre, ha a rendőrséggel problémák merülnének fel. A telefon aznap este szólalt meg először. Ronay szerint valaki az Elektra londoni irodájából telefonált. Pamela annyit mondott, hogy Jim nincs itthon, és letette. A hír kezdett kiszivárogni. Egy DJ a Radio Luxembourgtól, Jean-Bernard Hébey hallotta a La Bulle diszkóban tett bejelentést, és megemlítette a saját műsorában, még vasárnap. Egy párizsi lány is hallotta, amikor a DJ a La Bulle-ban bemondta Jim halálhírét, és ő továbbadta egy újságíró barátjának. A lány tudta, hogy Jim Párizsban van. Az újságíró ellenőrizte a távirati irodák híreit, de ott nem talált semmit. A szerkesztője azt mondta: hívja föl a lemezcéget, mert ott hitelesen fogják tájékoztatni. Az Elektra londoni képviselőjének, Clive Selwynnek hamarosan nekiszegezték a kérdést: igaz-e, hogy Jim Morrison meghalt Párizsban? Selwyn erre azt felelte: ő azt se tudta, hogy Jim Párizsban van. Felhívta az Elektra Los Angeles-i képviselőit. Ott valaki megadta neki Jim telefonszámát. Sokáig kicsöngött, de nem vették fel. Végül egy nő vette fel, és azt mondta, hogy Jim nincs otthon. Úgyhogy Selwyn Bill Siddonst hívta ezután. Hétfőn, miután Pamela egy újabb éjszakát töltött az oszladozó holttest mellett, beleegyezett a mielőbbi temetésbe. Ronay átsétált a folyó túlpartjára, és megkereste Bigot-nak, a temetkezési vállalkozónak a házát a Notre Dame katedrális kettős tornyainak árnyékában, ott, ahol valamikor a régi kolostor állt. Mr. Guirard, a vállalkozás vezetője elmagyarázta, hogy mindenki a Père Lachaise temetőben akar nyugodni, és hogy már nagyon kevés sírhely maradt. Ronay azt bizonygatta, hogy Douglas Morrison egy nagyon híres amerikai író volt. Erre Guirard arca felragyogott: „Egy író? Tudok egy sírhelyet, a nyolcvankilences parcellában, nagyon közel egy másik híres íróhoz, Mr. Oscar Wilde-hoz.” Ronay visszahőkölt. „Ne, kérem, Oscar Wilde mellé ne! Kérem… nem találhatnánk valahol egy másik sírhelyet?” Sikerült egy kis, kettős sírhelyet találni a náci terror párizsi áldozatainak emlékműve közelében, ami kevésbé elegáns helyen volt, a domb túloldalán. A temetést július 7-re, szerda reggelre tűzték ki. Hétfő délután a temetkezési vállalkozó emberei eljöttek a lakásba, Jimet beöltöztették egy pár számmal nagyobb öltönybe, és a testet

begyömöszölték egy furnérborítású koporsóba, amely túl kicsinek bizonyult, de ez volt a legolcsóbb koporsó Bigot-nál. Pamela összeszedte az összes, magáról készült fényképet, és belerakta őket a koporsóba. A koporsó tetejét szorosan lecsavarozták, hogy a fülledt, elsötétített lakásban ne érezzék a bomló test szagát. BILL SIDDONS LOS Angeles-i házának telefonja csengeni kezdett hétfő hajnali fél ötkor. Még mielőtt fölvette volna, a felesége, Cheri Siddons megjegyezte: „Jimmel történhetett valami.” Clive Selwyn volt az Londonból, a lehető legrosszabb hírekkel. Siddons felhívta Jim párizsi számát, de az nem felelt. Reggel nyolckor megint megpróbálta. Ekkor Pamela vette föl. A hangja nagyon ideges volt. Bill elmondta neki: az a hír terjedt el, hogy Jim meghalt. Nem, mondta Pamela, ez nem igaz. Bill beszélni akart Jimmel, de erre Pamela sírásban tört ki. Bill azt mondta: szeretne segíteni neki. Lefoglalt egy helyet a következő Párizsba induló gépre. Aztán Bill felhívta Ray Manzareket. Ray azt mondta: az efféle híresztelések korábban is rendszeresek voltak. Siddons annyit mondott, hogy a helyzet most komolynak tűnik. Ray annyit válaszolt, hogy addig nem ad hitelt semmilyen szóbeszédnek, amíg nem kerül elő valami bizonyíték. A másik kettő sem volt túlságosan meglepve, és nem sok könnyet ejtettek Jim Morrisonért. AZON A HÉTFŐ ESTÉN MARRAKESHBEN Jean de Breteuil és Marianne Faithfull együtt vacsoráztak Jean anyjával és annak néhány fiatal amerikai barátjával, akik az óvárosban laktak. Roger Steffens és Cynthia Cottle Vietnamban találkoztak, ahol a férfi az amerikai hadseregben szolgált, a lány pedig haditudósító volt. Vacsora után a fiatalok jó éjszakát kívántak a mamának, és visszavonultak a toronyszobába. A sivatag nappali hősége alábbhagyott, és a nyitott ablakokon friss esti levegő áramlott be. Füvet szívtak, amit Roger hozott, és Jean feltette a Sticky Fingers tiszteletpéldányát. Marianne már nagyon be volt állítva, szinte jelen sem volt. A „Sister Morphine” alatt Jean mesélni kezdte, hogy mi történt péntek éjszaka Párizsban. Zavarosan adta elő, szemlátomást lelkiismeret-furdalása volt, és gyorsan, hadarva beszélt. Semmit sem hagyott ki, csak azt, hogy a heroin tőle származott. Roger és Cynthia nem nagyon akartak hinni neki. Ők minden este meghallgatták a BBC híradásait a rádióban, és ott egy szó sem hangzott el arról, hogy Jim Morrison meghalt volna. Néhány hónapja Jimi Hendrix halálhírétől rögtön hangos volt a sajtó. Tudták, hogy ha valaki, hát Jim Morrison még Hendrixnél is több lemezt adott el, és még sokkal ellentmondásosabb figura volt. A vikomt elmagyarázta: alighanem titokban próbálják tartani az esetet, amíg Pamela el nem utazik az országból. Jean de Breteuil azt sem titkolta, hogy szerinte Pamela Courson valahogyan felelős Jim Morrison haláláért. „Szar az egész!” sóhajtott. „Bassza meg.” Még abban az évben Jean de Breteuil vikomt is meghalt Tangierben egy súlyos herointúladagolásban. Halálát az ügyet lezáró rendőrtiszt

öngyilkosságként vagy ismeretlen tettes által elkövetett gyilkosságként könyvelte el. BILL SIDDONS KEDDEN REGGEL kilenckor érkezett meg a rue Beautrellis 17.-be. Pamelát Jim titkárnőjével, Robin Wertle-lel találta. Megtudta tőlük, hogy Jim a koporsóban fekszik, amit lepecsételtek, nem lehet kinyitni. Pamela gyászolt, és azzal foglalta le magát, hogy összeszedje a holmiját a hazautazáshoz. Alain Ronay érkezett ekkor, és ő magyarázta el a helyzetet. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a halálhírt és a temetést titokban tartják, ameddig csak lehet. Robin később elment Pamelával az amerikai követségre, hogy ott a halálesetet hivatalosan bejelentsék, és leadják Jim útlevelét. A jelentésben Pamela James Morrison barátnőjeként szerepelt. Senki nem ejtett egyetlen szót sem „Jim Morrison”-ról, és sietve távoztak, abban a reményben, hogy senkinek nem tűnik fel a dolog. Valamikor aznap Siddons a lakásban kinyitott egy kicsi, díszes kínai dobozkát, amit egy fiókos szekrényen talált. Megkóstolta a benne lévő fehér port, és később azt mondta, hogy szerinte heroin volt. A temetési engedély, amit szerdán reggel hitelesítettek, Pamelát Jim unokatestvérének nevezi. Tizenegy órakor egy kisebb menet indult el a kockaköves úton a Père Lachaise főkapujától. A kocsi motorja, amely Jim koporsóját vitte fel a hegyre, hangosan berregett. A menetben ott voltak Jim barátai: Pamela, Alain Ronay, Agnes Varda, Robin Wertle és Bill Siddons, a temetkezési vállalkozó és a sírásók. A hatodik parcella második sorának ötös számú sírhelye mellett álltak meg. A sírásók letették a kiásott sír mellé a koporsót. Pap nem volt, vallásos szertartás sem. Csak Pamela köszörülte meg a torkát, és azt mondta lágy hangon: Jim úgy akarta, hogy a sírja fölött csak pár verssora hangozzon el. Pamela emlékezetből elsuttogta a „Celebration of the Lizard” utolsó sorait: Jön az Ej a bíbor légiókkal Vonuljatok most sátratokba vissza Holnap belépünk szülővárosomba Készülni akarok. A temetés körülbelül nyolc percig tartott, utána mindenki távozott. Senki sem maradt ott, hogy megvárja a koporsó elhantolását. Csak néhány idős francia özvegyasszony, aki ugyanabban a parcellában a férje sírja körül tevékenykedett, nézte végig Jim Morrison temetését. Szerintük illetlen volt a gyászolók sietsége, és azt sem helyeselték, hogy a temetésre nem hívtak papot. Oda is mentek a sírhoz, amikor a sírásók befejezték a munkát. Csak egy frissen felásott, kis négyszöget láttak. Nem volt rajta sírkő (évekig kellett várni rá). Az egyik asszony egy közeli sírról elhozott egy napszítta műanyag rózsát, és odatette Jim Morrison sírjára. Csöndes, szép nyári nap volt az öreg temető árnyas fái alatt. MINDENKI SEGÍTETT PAMELÁNAK csomagolni, csak Agnes Varda nem, akinek mostanra már elege volt az egészből. (Jim Morrison halála inspirálta az Utolsó tangó Párizsban kulcsjelenetét, amit nem sokkal ezután forgattak. Ebben a Marion Brando alakította főhős a felesége holttestéhez beszél, aki öngyilkos lett.) Huszonöt hajóládát töltött meg

a holmijával, mire Pamela elkészült az indulásra, és vele volt egy fémbőrönd Jim kézirataival és jegyzetfüzeteivel. De még így is egy csomó dolgot otthagyott. Bill Siddons rajta volt a csütörtök esti utolsó Los Angeles-i járaton. Másnap, mikor leszállt a gépről, a Doors-irodába hajtott, és azt mondta: „Hát, eltemettük Jimet tegnap.” Késő este felhívta a Doors publicistáit, Gary Stromberget és Bob Gibsont. Sikerült őket valahogy megtalálni: éppen Dan Tana kocsmájában ittak. Mivel egyiküknél sem volt kulcs a saját irodájukhoz, be kellett törniük. Hajnali háromkor riadóztatták a Los Angeles Times popzenei újságíróját, Robert Hilburnt, hogy csatlakozzon hozzájuk, és így együtt kezdték el kidolgozni a Doors hivatalos bejelentését Jim Morrison haláláról, valamint egy sajtóbejelentést. Pamela Courson is aznap repült haza Siddonsszal, maga mögött hagyva a párizsi földben nyugvó barátját, és egy csomó megválaszolatlan kérdést. Ο volt Jim Morrison vagyonának egyetlen örököse, de előbb még a poklokat kellett megjárnia Kaliforniában. A WASHINGTON POST RIPORTERE a virginiai Arlingtonban, otthonában hívta föl Steve Morrison admirálist. Arra kérte, hogy nyilatkozzon a fia Párizsban bekövetkezett halálával kapcsolatban. A vonal másik végén csend volt. Majd az admirális azt válaszolta, hogy erről ő nem hallott semmit. A riporter beszámolt róla, hogy a hírt most erősítette meg Bill Siddons, a Doors menedzsere. Morrison admirális erre azt felelte, hogy ha Siddons állítja, akkor biztosan igaz a hír. Aztán arra kérte az újságírót, hogy hívja föl ismét, ha újabb információkhoz jutott. Morrison admirális felhívta a párizsi amerikai nagykövetség tengerészeti attaséját, hogy erősítse meg a hírt. A Morrison családot állítólag nagyon megtörte Jim halála. Körülbelül egy hónap múlva Jim útlevelét elküldték Steve és Clara Morrisonnak. Zozo És PHILIP DALECZKY Saint-Tropez-ben élték világukat, amikor meghallották a rádióból, hogy az amerikai rocksztár, Jim Morrison meghalt. Még azon a hétvégén visszarepültek Párizsba, július io-én, szombaton érkeztek meg. A Rock and Roll Circus környékén már megjelentek az új falfirkák: Jim a heroint szerette. A rue Beautrellis 17.-ben a lakás bejárati ajtaját tárva-nyitva találták. Philip Daleczky így emlékezett: „Nem igazán tudom leírni azt az atmoszférát, csak azt tudom mondani, hogy a hely iszonyú szenvedésről árulkodott. Úgy tűnt, mintha vandálok dúlták volna fel a lakást. Mintha egy polgárháború zajlott volna odabenn. Utána hetekig takarítottunk, de mintha sose akart volna vége lenni. Nem hittünk a szemünknek, amikor megláttuk a kádat. Mi történt itt? Miféle lidércnyomás? A szobáknak rettentő nyomott és nyugtalanító volt a levegője. Megpróbáltunk füstölőket égetni meg kiszellőztetni a lakást, hogy a rossz energiáktól megtisztítsuk a házat, de a hely már soha nem lett a régi.” Idővel Zozo otthagyott jegyzetfüzetekre, fényképekre, drogok

maradékára bukkant, meg egy véres rugós bicskát is talált. Néhány fenyegető levél is a kezébe került: egy amerikai nő írta őket, és azt állította, hogy ő Jim Morrison felesége. Idővel aztán ezek a papírok vagy elkallódtak, vagy magángyűjteményekbe kerültek. NICÓT is NAGYON LESÚJTOTTA Jim halálának híre. Megvette az összes párizsi és londoni újságot, és sírt a sztorikat olvasva. El sem tudta hinni. Hiszen épp most, pár nappal azelőtt látta egykori költő szerelmét! Ezután a fürdőszobába ment, hogy kimossa a vörös festéket a hajából. Több napig tartott, mire hosszú haja visszanyerte természetes szőke színét. Akkor aztán befestette feketére.

EPILÓGUS Az álom hűvös foszlánya ♦ Jim Morrison – különös történet, hogy megfulladt volna egy párizsi fürdőkádban. Marha fura eset. Én egy percig sem hittem el. (WILLIAM S. BURROUGHS) JIM MORRISON Ι 97 Ι júliusában Párizsban bekövetkezett halála jelentette a kegyelemdöfést az amerikai hatvanas éveknek. „A jókedv most bánatba fordul” sor pontosan megjósolta a hatvanas évek közösségi ideáljainak megfakulását: elmúlt a demonstrációk kora, a reformokba és az érzelmek intenzitásába vetett hit is megrendült, és a természet végességéről meg a tudat kitágításáról sem beszéltek már annyit. Mindezek átadták a helyet a hetvenes évek gorombább realitásának. A féktelen hatvanas évek legfőbb politikai haszonélvezője Kaliforniában Ronald Reagan lett, aki az állam kormányzóságát egy konzervatív fordulat során szerezte meg, majd végül bejutott a Fehér Házba – és ezzel a történelembe is. A Brian Jonesszal kezdődő, Jimi Hendrixszel és Janis Joplinnal folytatódó halálok sorát Jim Morrisoné zárta le. Fiatalabb zenészek léptek a helyükre, és átvették az örökséget: Bruce Springsteen, az Aerosmith, Bob Marley. Angliában pedig a glam jött divatba olyan előadókkal, mint David Bowie vagy a T-Rex zenekar, és a pop világát ezek a feminin férfiak uralták a korai hetvenes években. 1975-re a rock mozgalma – melynek elindítói között ott volt Jim Morrison – dollármilliárdokat hozó, monstre üzletággá fejlődött, lemezkiadással, turnészervezéssel és reklámozással, melyben az évtized végéig a Led Zeppelin volt az uralkodó. A Jim Morrison által annyira gyűlölt vietnami háború még 1975-ig elhúzódott, és a kommunisták győzelmével végződött. Majdnem ötvenötezer amerikai és hárommillió vietnami esett áldozatául. Ekkor tűnt fel a rockerek egy új nemzedéke, amely a hatvanas éveknek még

az emlékét is igyekezett eltörölni – ahogy Jim megjósolta – a tömegkultúra szétverésének új fegyverével: a punk rockkal. Jim Morrison kísértete pedig ott lebegett, akár egy sötét árny a közelmúltból – vagy inkább a világnak egy másik korszakából. Pamela Courson Jim halála után néhány nappal visszatért Los Angelesbe, hogy előadja Ofélia-szerű megháborodásának három évig húzódó jelenetét. Megbízható információt Pamelának erről az időszakáról nemigen lehet szerezni, mert félvilági nőként élt a drogfüggőség, a gyász és a mániás kirohanások zavaros világában. A megpróbáltatások után felépülve Pamela Morrisonként próbálta folytatni Los Angeles-i életét. Úgy beszélt a kutyájához, mintha Jimhez beszélne. Jimről mindig jelen időben beszélt, mintha még élne. A könyvelő tájékoztatta őt, hogy Jim vagyonából, melynek csakugyan ő az egyetlen örököse, nem lehet tovább finanszírozni a butikját, amíg a végrendeletet érvényesnek nem mondja ki a bíróság, s amire akár még évekig kell várnia. A Themist tehát be kell zárni. Pamela ettől olyan dührohamot kapott, hogy a kocsijával belehajtott a bolt kirakatába. 1971 novemberében kitöltötte a nyomtatványokat, amelyekkel hivatalosan is bejelentette igényét Jim Morrison vagyonára, amely állítólag olajkutak részvényeit és kaliforniai földeket is tartalmazott. A többi Doors-tag Jim vagyonával szemben azonnali követelést támasztott, arra hivatkozva, hogy Jimnek nagy összegű készpénzelőlegeket fizettek ki. Az ebből kibontakozó pereskedés miatt Pamela nem juthatott az örökséghez. Pamela a Bay Area lakója lett 1972-ben. Egy ideig Ellen Sandernél lakott Bolinasban. Azután pár barátjánál Sausalitóban. Néha nagy erővel tört rá az önvád, ilyenkor órákig ült a telefonnál, és azt mondogatta: „Várom, hogy hívjon az én drágám.” Ray Manzarek összefutott vele Sausalitóban, és meg akarta tőle kérdezni, hogy mi történt Párizsban, Rayt megpillantva azonban Pamelára olyan erővel tört rá a bánat, hogy összecsuklott Ray karjaiban, és csak zokogni tudott. Kicsivel később megkereste Michael McClure-t Jim újabb verseivel. Kölcsönadta neki a bőr aktatáskát, amit ő „orvosi táská”-nak nevezett, benne Jim dossziékban gyűjtött és nagy gonddal elrendezett verseivel és feljegyzéseivel. McClure később visszaadta a táskát, és megjegyezte, hogy meglepte őt a „csodálatos rend”, és azt mondta Pamelának, hogy szerinte a műveket ki lehet adni. Végül Pamela mégis visszaköltözött Los Angelesbe. Viszonya lett egy fiatalabb rocksztárral és egy idősebb francia diplomatával. Komoly pénzügyi gondok közt élt, és továbbra sem vetette meg a heroint. Amikor nagyon megszorult, eladta az ékszereit, Jim könyvtárát és mindent, ami mozdítható volt. (A Luger pisztolygyűjteményét sikerült valahogy megtartania.) Kilakoltatták a hollywoodi dombokon álló házból, mert nem fizette a lakbért. Akkor egy nyugat-hollywoodi kertes lakásba költözött. Paul Rothchild mesélte, hogy Pamela képes volt a legvadabb időpontokban beállítani hozzá, általában barbiturátokkal és

heroinnal telenyomott állapotban. Ideje tetemes részét töltötte azzal, hogy ott sírt Rothchildnál. Folyton azt mondogatta: „Egyszerűen nem tudtam őt visszatartani.” Pamelának sok volt az ellensége. Sokan azt gondolták: megölte Jim Morrisont a pénzéért. Voltak emberek, akik egyenesen örültek, hogy Pamelát szenvedni látják. Pletykákat kezdtek terjeszteni, hogy Pamelából prostituált lett, de ezeknek a pletykáknak a terjesztői mind az ellenségei voltak. (Elképzelhető, hogy a gazdag francia egy ideig „kitartotta”.) Mások megesküsznek rá, sőt meg is írták kétes hitelű könyvekben, hogy Pamela bevallotta: nem szándékosan, de ő okozta Jim halálát, mert Jim túl nagy adagokat szippantott fel a szerből, amire Pamela azt mondta, hogy kokain, pedig „China White” volt. Mindenki úgy ítéli meg, hogy Pamelánál ez belefér a képbe – és senki sem állt ki mellette, az ellenkezőjét állítva. A Doors évekig perelte Pamelát. Neki semmi pénze nem volt, a családja és a barátai támogatták. Több per volt egyszerre folyamatban: 1974 elejéig úgy röpködtek a perek, mint alkonyatkor a denevérek. Akkor egyszer csak úgy nézett ki, hogy megszületik egy megállapodás, de a Doors újabb pert indított, és ezzel tovább folytatódott a huzavona. Áprilisban aztán a bíróság elismerte Pamela Coursont James Douglas Morrison törvényes örökösének, és a Doorsszal is sikerült teljes körű megállapodást kötni. A Pamela által legelőször felhasznált készpénzösszeg, amit szorongatott anyagi helyzete miatt azonnal ki kellett fizetnie, húszezer dollár volt. Az ismerősök szerint Pamela állapota némelyest javult, amikor rendeződtek a dolgai. Mások viszont azt mondják, hogy még a korábbinál is elkeseredettebb lett. Vásárolt egy élénksárga, krómozott Volkswagen „bogarat”. Elment a Saks áruházba az 5th Avenue-ra, és vett egy monogramos vidra-stólát. Felhívta a dealerét, és állítólag negyed kiló China White-ot rendelt tőle. Azok találták meg holtan, akikkel lakott: a nappali kanapéján feküdt 1974. április 25-én délután. Először azt hitték, csak szunyókál, ezért nem zavarták, de lassan kezdett furcsának tűnni, hogy milyen sokáig alszik. Akkor látták, hogy nem lélegzik. Jöttek a zsaruk. Pamela heroinozásáról kikérdeztek egy embert a házból, aki régen sofőr-ködött Jimnek és Pamelának. Ő – magától – azt mondta, hogy Pamela „férje” három évvel azelőtt herointúladagolásban halt meg Párizsban, és hogy Pamela mostanában emlegette, mennyire várja a vele való találkozást. Amikor beemelték a mentőbe, Pamela hosszú, vörös haja lelógott a hordágyról. A halottkém nyugodtan nevezhette volna öngyilkosságnak Pamela halálát, de helyette súlyos tüdővizenyőt állapított meg. A boncolás során erős hólyagfertőzést is találtak. Ray Manzareket kérték fel, hogy játsszon április 29-én, hétfőn a Courson család által szervezett temetési szertartáson Jim és Pamela emlékére a Forest Lawn temetőben. Ray a „When the Music's Over”-t, a „Love Street”-et és a Chrystal Ship”-et játszotta. (Pamela lakásába betörtek a

temetés ideje alatt, és állítólag Jim Morrison holmijai közül több tárgyat is elloptak.) Nem ismeretes, hogy felmerült volna: temessék Pamela hamvait Jim mellé Párizsban. Később egy Orange county-beli temetőben egy emlékfalba helyezték a hamvakat (Pamela Morrison néven). Egy héttel ezután a hagyatéki eljárás során hivatalosan odaítéltek Pamelának félmillió dollárt, és a Doors jövőbeli szerzői jogdíjbevételeinek egynegyedét, amivel valóságos milliomost csináltak a halott lányból. Később kiszivárgott, hogy Pamela családja azt gyanította: Pamelát meggyilkolták, mégpedig olyasvalaki, aki korábban be volt házasodva a Morrison családba. A nyomozás erre vonatkozóan semmi kézzelfoghatót nem tárt fel. Mivel Pamela végrendelet nélkül halt meg, Jim Morrison teljes vagyona, beleértve irodalmi és alkotói hagyatékának kezelését, Pamela szüleire, Corky és Marie Coursonra szállt. Nem sokkal az után, hogy Morrison admirális nyugdíjba ment a haditengerészettől 1975-ben, a Morrison család perrel próbált részt kérni fiuk hagyatékából. Sok év múltán egy megegyezés jött létre, amelynek keretében a vagyon felének értékét megkapták, de Jim műveinek kezelése Coursonéknél maradt. A DOORS SEM IGEN ÉLTE TÚL JIMET. Ray Manzarek dühös volt Bill Siddonsra, mert az nem ragaszkodott a holttest megtekintéséhez, és Ray még évekig nemigen hitte, hogy Jim halott. A zenekar szinte azonnal híradásokat kapott Jim Morrison „feltámadásairól”. Jimet „látták” Párizsban, Tangiers-ben, New Orleansban és San Franciscóban is a halálát követő egy éven belül. Akkor könyvelték csak el „hivatalosan” is Jim távozását a zenekarból, amikor nem került elő a Doors 1971 őszén induló lemezfelvételére sem. Még két lemezt rögzítettek trióként, majd feloszlottak egy 1972 szeptemberében tartott búcsúkoncert után. Robby Krieger így summázta a Doors sorsát Jim eltűnése után: „Sokáig hárman álltunk szemben Jimmel. Amikor Jim már nem volt, egymással veszekedtünk.” 1977-ben az Elektra hangmérnöke, John Haeny megtalálta a szalagokat, amelyeken Jim Morrison verseket olvasott fel. Főleg az 1969-es felolvasásokat felhasználva és azokat kiegészítve más, énekes felvételekkel, az Elektra kiadta 1978 végén az An American Prayer című Jim Morrison-Doors albumot. Valójában ez egy posztumusz Jim Morrison-szólólemez volt olyan új zenével, ami körülbelül úgy hangzott, mint az L. A. Woman album. A lemezhez mellékelt füzet tartalmazta Jim feljegyzéseit és firkáit. Az An American Prayer gyenge utánzat volt: Jim telt hangzású felolvasását és szürreális képeit teljesen felhígította a kritikusok által találóan koktéljazz-nek nevezett zene. Az album készítésében Paul Rothchild nem vett részt, ő az An American Prayerről egyenesen azt mondta, hogy „Jim Morrison meggyalázása”. A hetvenes évek vége és Jim halálának tizedik évfordulója a Morrison-legenda felelevenítését hozta. Jim volt egyetemi évfolyamtársa, Francis Ford Coppola a „The End” című epikus dalt használta fel a

vietnami háborúról szóló mesterművében, az Apokalipszis, most-ban, és ezzel felidézte, hogy a Doors milyen központi szerepet játszott abban a korban, mert reflektált a kor zűrzavarára és az erőszakra. (A film hangmérnöke, David Robinson rábukkant az elfekvő, régi „master”-szalagokon Jim staccato fuck-fuck-fuck kiáltozására, és újrakeverte a dalt, amivel kihozta annak eredeti erejét és hevét.) Az Apokalipszis, most 1980-as bemutatásával egy időben adta ki az Elektra a negyedik Doors-válogatáslemezt, a The Doors: Greatest Hitset, amiből a cég hatalmas meglepetésére kétmillió példány fogyott el nagyon gyorsan, éspedig főleg egy olyan nemzedék tagjai vásárolták, akik koruknál fogva nem is láthatták már a zenekart élőben. Ugyancsak ezek a gimnazisták tartották 1980-ban hónapokig a bestsellerlisták élén a legelső Jim Morrison-életrajzot. A No One Here Gets Out Alive kéziratát, amit Jerry Hopkins állított össze, minden nagyobb kiadó visszadobta. Akkor a szöveget átdolgozta Danny Sugerman (sőt állítólag Ray Manzarek is), és kiegészítették olyan részletekkel is, amelyekről csak a Doors belső köreiben tudtak. Az 1980-ban megjelent életrajz – az első, amit egy hatvanas évekbeli rocksztárról kiadtak – azonnal sikeres lett. Ez a könyv alakította ki a köztudatban élő Jim Morrison-képet: így lett költői vadember, lázadó, botrányhős és tragikus amerikai legenda. A könyv botor módon úgy ért véget, hogy arra utalt: Jim esetleg csak megrendezte a saját halálát, és lehet, hogy él, csak bujkál valahol. Jim Morrison valódi barátai tudták persze, hogy ez képtelenség. Váltig hangoztatták, hogy Jim, ha rajta múlt volna, semmi esetre sem engedte volna meg, hogy Pamela Courson úgy szenvedjen, ahogyan szenvedett. Jim közeli barátai közül néhányan nem is emlegetik másként a No One Here Gets Out Alive című könyvet, csak mint „Nothing Here but Lots of Lies” (Csupa szemenszedett hazugság). Tom Baker 1984-ben halt meg drogtúladagolásban. Bonónak, a U2 frontemberének színpadi viselkedésében sok, Morrisonéra emlékeztető elem tűnik fel 1985-ben. Ugyanebben az évben a Doors kiadott egy videofilm-összeállítást Dance on Fire (Tűztánc) címen, amely a Feast ofFriendsből emel ki Jimre jellemző sámánmozdulatokat. Most először láthatták a fiatalabb rajongók az érzéseknek azt a viharát, azt a pörgős őrületet, ami Jim előadásait a Doorsszal jellemezte. 1986-ban a Père-Lachaise temetőben, ahol Jim látszólag elfeledett sírját még nem takarta sírkő, két embert fogtak el, akik Jim testét próbálták kiásni. A vagyon kezelői végül a földet egy nagy gránitkockával fedték le, amelybe belevésték Jim nevét, valamint születésének és halálának évszámait. Ezután egy jugoszláviai szobrász magánszorgalomból egy rettenetes, gránit Jim-mellszobrot készített a sírra. Ez körülbelül egy évig állt ott, festékkel és rúzzsal állandóan telefirkálták, míg végül valaki ellopta. Tizenöt éven keresztül Jim sírja a hippik fontos zarándokhelye lett: az Európában utazgató hátizsákos fiatalok és

csavargók rendszeresen ellátogattak a Père Lachaise-be. Obszcén, a sírokat megszentségtelenítő firkák mutatták az utat az eldugott sírhoz, ahol a fiatalok összejöttek: gitároztak, drogoztak, gyertyát gyújtottak, felolvasták Jim verseit, boroztak, és mindenféle áldozati ajándékot hagytak ott: virágokat, jointokat, tablettákat, fényképeket, demokazettákat, leveleket és olcsó műanyag öngyújtók ezreit. 1988-BAN MEGHALT Nico, lebukott a kerékpárjáról ibizai otthona közelében. Ebben az évben kezdte el Frank Lisciandro megszerkeszteni azokat a jegyzetfüzeteket és naplókat, amelyeket a Courson család szedett össze Pamela szanaszét hagyott ingóságai közül. (Az apja és a nagybátyja Pamela halála után állítólag alá és föl járta Kaliforniát, hogy összegyűjtsék a Pamela által mindenfelé elhagyott autókat.) Miután a The Lords and The New Creatures évente továbbra is több ezer példányban fogyott (ami egy kortárs amerikai költőtől igen szép teljesítmény), Jim vagyonának kezelői ki tudtak adni egy második kötetet, Wilderness, Jim Morrison elveszett írásai címmel 1989-ben. Ez a kötet sokféle anyagot tartalmaz a jegyzetfüzetekből, a felolvasásokból és a magánkiadásban megjelent kötetekből, például a „Száraz víz”, a „Far Arden” és az „Óda Los Angeles városához, miközben a halott Brian Jonesra gondolok” című verseket. Röviddel ennek megjelenése után Pamela Bay Area-beli barátai megpróbálták eladni Jim verskéziratainak egy lappangó csomagját, amit Pamela állítólag akkor hagyott náluk, amikor visszaköltözött Los Angelesbe. Ezek a versek egy „Fascination 127” feliratú fémdobozban voltak, és úgy vélhető, hogy a még Párizsban dossziékba rakott és rendszerezett költemények közül valók. Jim hagyatékának kezelői pert indítva akadályozták meg a versek eladását, és az anyag visszakerült a Courson családhoz. Ennek az anyagnak a részletei (például a „Paris Journal”) egy második posztumusz kötetben jelentek meg, a The American Night címűben 1990 folyamán. Ekkor már hivatalos körökben is kezdték Jimet költőnek számítani. Wallace Fowlie, a kiváló Rimbaud-életrajz írója a Duke Univer-sityn tanítani kezdte Jim költészetét. Indítottak hasonló kurzusokat a Yale-en, a Stanford Universityn és más iskolákban is. Fowlie később egy tanulmányt is megjelentetett Rimbaud és Jim Morrison: a lázadó mint költő címmel, s ez a tanulmány megpróbálta igazolni azt, amit Jim is kitartóan bizonyítani akart: hogy ő nem a bunkó rocksztárok közül való. Költő is volt, aki egy mindenki más számára felfoghatatlan, nagyobb cél keresésében áldozta fel magát. A JIM MORRISON-LEGENDA ALAKULÁSÁBAN meghatározó volt annak hollywoodi feldolgozása. Oliver Stone filmje, a The Doors nagy és megérdemelt ünnepléstől övezve 1991 elején jött ki. Stone törekedett rá, hogy hűen ábrázolja Jim Morrison ködös, kábítószeres életútját a hatvanas évek Dél-Kaliforniájában, és sikerült valamit visszaadnia Jim előadásainak kaotikus varázsából is. Val Kilmer egy kissé magas Dionüszoszi alakított Jimként. Pamelából Meg Ryan egy pasizós

hippihercegnőt formált. (Stone később elmesélte, hogy a Coursonok csak úgy engedték meg Jim zenéjének és szövegeinek a használatát, ha a film egyetlen utalást sem tesz Pamela esetleges szerepére Jim halálában.) A rossz nyelvek úgy fogalmaztak, hogy ez volt az első olyan életrajzi film, ahol a színészek nem voltak szebbek a megszemélyesített embereknél, és mégis kasszasiker lett, és hiteles volt a kisugárzása is. A film hatalmas érdeklődést keltett újra a Doors és különösen Jim Morrison iránt, és egy teljes polcnyi új könyv megjelenését eredményezte a zenekarról, az énekesről és a korról. Ray Manzarekre jellemző, hogy később elhatárolta magát ettől a filmtől, pedig a készítéséhez segítséget nyújtott. „Ez egy földhözragadt film volt egy pszichedelikus bandáról”, panaszkodott Ray tíz évvel később. „A két dolog sehogy sem jön össze. Egy földhözragadt pasasnak fogalma se lehet a kozmikus tudatról! …Jimet egy humortalan piásnak állította be. Abban a filmben nem nevetett senki. Pedig mi sokat ökörködtünk. Jim humoros volt. Sokat nevettünk.” Párizsban 1991. július 3-án egy nagyobb zavargás volt Jim Morrison halálának huszadik évfordulóján. Ekkoriban omlott össze a Szovjetunió, és a Kelet-Európát Nyugat-Európától elválasztó vasfüggöny is már a múlté volt. Azon a nyáron a kelet-európai államok több ezer lakója kelt útra, hogy felkeresse Jim sírját a halála évfordulójának napján. Hiszen már csaknem huszonöt éve hallgatták a dalait, de nem volt módjuk a kapcsolatteremtésre. Július 3-án délre már ezernyi lengyel, magyar, cseh, szlovák, litván és orosz özönlöt-te el a sír környékét. Vodkáztak, füvet szívtak, ettek és szeretkeztek a környező sírokon – egyszerűen szórakoztak. Jimnek egész biztos nagyon tetszett volna. Délután háromkor még kétezer moldáviai, grúz, ukrán és román érkezett, és elkergették az őröket. A hatóságokat ez nyugtalanította, és záráskor, öt órakor mindenkit kitereltek a temetőből. A buli odakinn folytatódott: háromezren ültek az utcán. Az est leszálltával tüzeket gyújtottak. Sokféle kiejtéssel énekelték Jim dalait. Éjfélkor felgyújtottak egy autót, és megpróbálták vele betörni a Père Lachaise kapuját. A CRS, a rettegett francia rohamrendőrség erre azonnal akcióba lépett. Kitört a pánik, könnygázfelhő borított be mindent, vér folyt az utcákon, és egy csomó összetört kocsi és mintegy száz sebesült maradt a helyszínen, miután a fekete bőr esőkabátos rohamrendőrök ellátták a baját a Keletről érkezett Jim Morrisonrajgongóknak. Ekkorra már azoknak a helyeknek a nagy többsége, ahol a Doors valaha játszott, nem is létezett. A klubok bezártak, a pszichedelikus tánctermek nyomtalanul eltűntek, és a legtöbb sportcsarnokot is lebontották vagy újjáépítették. Maga a rock is kimúlt a kilencvenes évek elején, és a helyét az alternatív zene meg a Seattle-ből indult „grunge”-mozgalom foglalta el. Amerika rádióállomásai átváltottak az újabb zenekarokra (Nirvana, Pearl Jam, Stone Temple Pilots). A régi rockzenekarok az úgynevezett klasszikusrock-adókon éltek tovább,

melyek hamarosan sikeres helyi vállalkozásokká nőtték ki magukat – szigorúan demográfiai alapon. A Doors a klasszikus rockzenei forma mintája lett olyan kései mesterművekkel, mint az „L. A. Woman”, a „Riders on the Storm” és a „Peace Frog”, melyek máig állandó szereplői az adók kívánságműsorainak. „Jim mindig is híres akart lenni”, nyilatkozta Robby Krieger nemrégen. „S ezt úgy képzelte el, ahogy a Beatlesnek sikerült, hogy fürtökben lógjanak a csajok a zenekaron. De azokban az időkben ez nem így volt. Ma, ha Jim élne, nagyon jól érezné magát. Mert most aztán tényleg együtt emlegetik a Beatlest, a Stonest meg a Doorst.” A huszadik század végére a Doors ötvenmillió lemeznél is többet adott el. 1994-ben a Doors bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be, a rock and rollhírességek panteonjába. Az éves ünnepségen, amelyet a New York-i Waldorf-Astoria Hotelban tartottak, a még élő Doors-tagokhoz Jim húga, Anne csatlakozott: a Morrison család képviseletében ő vette át a bátyjának szóló kitüntetést. Az este folyamán később a Pearl Jam karizmatikus szólóénekese, Eddie Vedder állt be a Doorsba, és elénekelte a „Roadhouse Blues”-t, a „Break On Through”-t és a „Light My Fire”-t. A Doors-tagok egyre inkább eltávolodtak egymástól. John Densmore 1990-ben megjelentetett memoárja, a Riders on the Storm a Doors pályafutását a zenekar rémült dobosának szemszögéből írja le. Ray Manzarek 1998-ben megjelentette a saját memoárját, a Light My Fire-t, amelyben odamondogat Densmore-nak. Ez a memoár Manzareket csekély humorral megáldott, merev, hatvanas évekbeli ideológusnak mutatja, aki egy abszurd mítoszt próbál terjeszteni, és szereti mindenbe beleütni az orrát. Densmore egy 2002-es cikkben válaszolt a The Nation című, radikális amerikai hetilapban. Megvédte saját álláspontját, következetes és csökönyös elzárkózását attól, hogy a zenekar klasszikus dalait -egyébként rendkívül jövedelmezőnek ígérkező módon – kereskedelmi célokra használják fel. John Densmore egyenesen úgy állította be magát, mint Jim Morrison anarchikus álláspontjának hiteles képviselőjét, mint aki lelkiismeretes amerikai művész és olyan ember, aki még soha nem adta el magát. MINDEKÖZBEN, a kilencvenes évekig Jim Morrison szép csendesen pihent sírjában. Csakhogy a rajongói továbbra sem hagytak fel a randalírozással a Père Lachaise-ben, ott füveztek és zenéltek a sírjánál. A temető vezetősége ellenintézkedésekre kényszerült, különösen hogy Oliver Stone filmje után a helyzet tarthatatlanná vált. A temető igazgatója a párizsi sajtóban elpanaszolta, hogy a helyzet irányítása egyre inkább kicsúszik a kezükből. Napvilágot láttak olyan híradások, hogy Jim testét eltávolítják majd a temetőből, amikor a harminc évre szóló sírbérlet lejár, hacsak Jim vagyonának kezelői nem gondoskodnak a környező sírokra került összes graffiti eltüntetéséről, és nem oldják

meg Jim sírjának őrzését. 1995 folyamán a vagyonkezelők letisztíttatták a firkákat a környező sírokról, és egy alapítványt hoztak létre, amivel megteremtették az állandó őrzés anyagi fedezetét. Egy nagy bronztáblát erősítettek Jim sírkövére. Rajta a görög felirat: „KATA ΤΟΝ ΔΑΙΜΟΝΑ ΕΑΥΤΟΥ”, ami körülbelül annyit jelent, hogy: „Saját szelleméhez hű”. 2003-ban Ray Manzarek megint összeállt Robby Kriegerrel -John Densmore nélkül, aki nem volt hajlandó velük játszani. Az új Doorsba meghívták a Police volt dobosát, Stewart Copelandet és a brit rockénekest, Ian Astburyt a Cult nevű posztmetál-zenekarból. Telt házas bulikat adtak Los Angelesben, meg egyszer játszottak a Hell's Angelsnek Las Vegasban, de aztán Densmore is meg Jim vagyonkezelői is beperelték őket a „Doors” név jogtalan használata miatt. (Ray azt nyilatkozta a sajtóban: „John Densmore nem nyugszik, míg végül teljesen szét nem veri a Doorst”) Aztán meg Copelandnek tört el a karja egy biciklibalesetben, és ő is perelte a Doorst (sikeresen), mert azok bevettek egy másik dobost, hogy tovább tudjanak koncertezni, és ezzel neki jövedelemkiesést okoztak. Ray és Robby azért tovább nyomultak Ian Astburyvel, egy basszusgitárossal meg egy közepes dobossal, és „A huszonegyedik századi Doors” néven koncerteztek. Végigturnézták Amerikát, és gyakran játszottak telt házak előtt, ahol együtt hallgatták őket a régi Doors-rajongók és az ifjú rockerek. Ian Astbury zseniálisan alakította Jim Morrisont, vele elő tudták adni – koncerten első ízben – az L. A. Woman-dalokat. A bulik gyakran kezdődtek a „Roadhouse Blues”-zal meg a „When the Music's Over”-rel, és a két dal szinte transzba bűvölte a közönséget. Astbury úgy nézett ki, ahogy a tiszta Jim Morrison nézhetett volna ki negyvenöt évesen – és tisztességesen, pontosan énekelte Jim klasszikussá vált dalait. A zenekar mögötti nagy vásznon egy időutazásos, pszichedelikus fény-show jelent meg, néha a Doors korabeli fellépéseiből bevágott jelenetekkel. Vagy húsz percig döbbenetes volt a hatás, de akkor Ray fontoskodva bejelentette a közönségnek, hogy miket fognak játszani, és ezzel tönkretette a majdnem tökéletes illúziót, mely egy kollektív önszuggeszciós igyekezet eredményeként alakult ki. „A huszonegyedik századi Doors” 2003 decemberében telt házas koncerteket adott Párizsban is. December 8-án, Jim hatvanadik születésnapján meglátogatták őt a Père Lachaise-ben. Gyertyát gyújtottak, és többtucatnyi rajongó állta körül a sírt. A kis szertartást pár biztonsági kamera figyelte, meg két egyenruhás őr, akiknek az a feladatuk, hogy a Jim sírjához elzarándokolok százait lebeszéljék róla, hogy zenéljenek, borozzanak, füvet szívjanak és a környező sírokra telepedjenek. Ezek a biztonsági intézkedések továbbra is szükségesek, mert 2003 végén a francia idegenforgalmi hatóságok közzétették: Jim Morrison sírja még halála után harminc évvel is az egyik leglátogatottabb párizsi

idegenforgalmi célpont. Egy most meleg s kemény fogásra képes kéz ha kihűlve pihenne a sír jeges csöndjében, úgy kísértené napod s fagyasztaná meg éji álmod, hogy szíved vérét elapasztanád, csak piros élet folyjék ereimben, és lelked megnyugodjék – íme itt van kinyújtom tefeléd. JOHN KEATS: FELTEHETŐLEG FANNY BROWNE-HOZ ÍROTT SOROK, 1820. (KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) A szerző jegyzetei 2001 AUGUSZTUSÁBAN, egy hónappal az előtt, hogy Amerikát földrengésként rázta meg egy új korszak érkezése, a Rolling Stone egy példányát olvastam egy azúrkék úszómedence mellett DélFranciaországban, és akkor bukkantam rá Mikal Gilmore „The Unforgettable Fire” (A felejthetetlen tűz) című tisztelgő írására, amit Jim Morrison párizsi halálának harmincadik évfordulójára jelentetett meg. Ahelyett, hogy a Doorsszal kapcsolatos, jól ismert közhelyeket szedte volna újra csokorba, Gilmore azt mutatta meg, hogy milyen heves szeretet és együttérzés élt Jimben, és hogy lényének őrült és Öngyilkos megnyilvánulásait miként váltotta meg azzal a komor és rendkívüli szépségű életművel, amely utána fennmaradt. A cikk olvasását befejezve álom lepett meg, és felidéződött bennem, amikor először láttam Jim Morrisont színpadra lépni egy mára már lebontott bostoni színházban, ahogy a Doors peyote-látomásos zenéje lüktetett mögötte. Az előadás annyira felvillanyozott, s a mód, ahogy Jim a rockkoncertet értelmezte, annyira különleges volt, hogy aznap este az életem gyökeresen megváltozott. Ennek az energiának akartam a részévé válni onnantól mindennap, életem végéig. Akkor még nem tudtam, hogy Jim Morrisonnak mártírsors lesz osztályrésze. Ott, Franciaországban újra és újra elolvastam Mikal cikkét, és elhatároztam, hogy megvizsgálom közelebbről a Morrison-sztorit. Hiszen életével és a halálával kapcsolatban sok kérdés maradt megválaszolatlan, viszont akik akkor ismerték őt, mára már idősebbek és bölcsebbek lettek, valamint több új forrás is elérhetővé vált róla Los Angelesben és Párizsban egyaránt. A 2001-et követő két évben olyan emberekkel készítettem interjúkat, akik ismerték Jimet, illetve módom nyílt betekinteni különböző archívumokba és magángyűjteményekbe. Jim az interjút művészeti műfajnak tartotta, és a vele készült interjúkban adott igényes válaszai az idő múltával még mélyebb értelműnek bizonyultak. Alkalmam volt meghallgatni Jim szinte összes

rögzített felvételét, a kiadatlan anyagokat, az élő kalózfelvételeket és a csodálatos versfelolvasásáról készült felvételt. Főleg francia gyűjtőktől kaptam meg Jim televízióbeli szerepléseinek és kísérleti filmjeinek egyegy kópiáját is. Ami viszont a legfontosabb: saját szememmel láthattam Jim számos naplóját és jegyzetfüzetét, melyek ma magánkézben vannak. A könyvemben ha Jimnek tulajdonítok egy gondolatot vagy érzést, azt azért teszem, mert ő maga mondta rá egy szalagra vagy írta le a naplójában vagy jegyezte be valamelyik füzetébe. Jim Morrisonról és a Doorsról sok könyv jelent meg, s ezek közül nem mind szavahihető – a könyvben mindig jelzem, hogy melyik forrás mennyire megbízható. Amióta magam is szembesültem néhány tévedésemmel, sokkal inkább rokonszenvezek az írókkal. Számomra a leghasznosabb Greg Shaw és David Walton könyve volt, a The Doors on the Road, azután Frank Lisciandro munkája, az A Feast of Friends; valamint Patricia Butlernak Pamela Coursonról írt életrajza, az Angels Dance and Angels Die. Meg kell említenem még Jerry Hopkinst, akinek a Rolling Stone magazinnál végzett úttörő rockújságírói munkája nélkül ma sokkal kevesebb hiteles tudásunk volna Jim Morrisonról. Jim Morrison az utolsó, párizsi hónapokban összebarátkozott egy kisebb körrel. Ma ezeknek az embereknek a visszaemlékezései jelentik az egyetlen kapcsot korunk egyik nagy rejtélyéhez. Ezt a könyvet nem tudtam volna megírni Gilles Yéprémian, Hervé Muller és Philip Daleczky nélkül. Jim a halála előtt pár nappal egy nejlonszatyorban otthagyta pár személyes holmiját Philipnél, aki évtizedekkel később bukkant rá egy fiókban az elfelejtett szatyorra. Benne voltak Jim utolsó jegyzetfüzetei, hangfelvételeinek magnószalagjai, Jim saját fotógyujteménye – és Philip nagylelkűen megengedte, hogy ezeket mind megvizsgáljam. Gilles Yéprémian legendás Doors-gyűjte-ménye hasonló, felbecsülhetetlen segítséget jelentett. Hervé Párizsban Jimről készített fotói pedig önmagukban többkötetnyi könyvvel érnek fel. Szeretnék köszönetet mondani a JHA-nek és a lányoknak, Haná-nak és Howardnak, Chris Davisnek, az American Airlinesnek (különösen John Spanónak), Bill Glassernek és a Topanga Canyon okos kutyáinak, Helene Lee-nek, Mike Zwerinnek, Patrick Zerbibnek, Pamela des Barres-nek, Victor Bockrisnek, David Daltonnak, Albert Goldmannak, Paul Rothchildnak, Gary Strombergnek, Bob Gibson-nak, John Gabynek, Sugar Katznek, Guy Websternek, Thérèse Muller-Stivalnak, Roy Pace-nek, Lev Braunsteinnek, Carol Stockernek, Anne-Celeste Daleczkynek, W. M. F. Magicelnek, Peter Simonnak, Carly Simonnak, Joe Perrynek, John Bionellinek, a Rolling Stone-nak, James Isaacsnek, David Winnernek, Maria Evangelinel-lisnek, a Michaes Ochs Archívumnak (különösen Helen Ashfordnak és Paul Chesnenek), a Rock Archívumának, a Vins des Pyrénées-nek, a Gli Angelinek, Michelangelo Antonioninak és David Viglianónak, a Broadway Nagy Buddhájának. Külön köszönettel tartozom rettenthetetlen kiadómnak, Bill Shinkernek, művelt szerkesztőmnek, Brendan Cahillnek és a Gotham

Books kiadó teljes, fantasztikus csapatának: Patrick Mulligan-nek, Karen Mayernek, Lisa Johnsonnak, Melanie Kochnak, Aline Akelisnek, Hector de Jeannak, Ray Lundgrennek, Susan Schwartz-nak, Bob Wojciechowskinak, Joseph Millsnek, Sabrina Bowersnek, Rachelle Nashnernek. Legmelegebb köszönetem Lily Davisnek. Válogatott források ARTAUD, ANTONIN: The Theater and Its Double. New York: Groove Press, 1958. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison. London: Hodder & Stoughton, 1997. ASHCROFT, LINDA: Wild Child: Life With Jim Morrison. New York: Thunder's Mouth Press, 1997. BABITZ, EVE: „Jim Morrison Is Dead and Living in Hollywood”. Esquire, 1991. március. BLACKBURN, RICHARD: „Jim Morrison's School Days.” Crawdaddy, 1976. május. BocKRis, VICTOR: publikálatlan magnószalagbeszélgetéséről készült kézirat, melyben Albert Goldmannal beszélget Jim Morrisonról 1993-ban. BOETTCHER, THOMAS D.: Vietnam: The Valor and the Sorrow. Boston: Little, Brown, 1985. BURROUGHS, WILLIAM: „7S Everybody Inf”. Stoned Immaculate, Elektra, 2000. BUTLER, PATRICIA: Angels Dance and Angels Die. New York: Schirer, 1998. CARPENTER, JOHN: „Jim Morrison”. L. A. Free Press, 1968. július 19. CELINE, LOUIS-FERDINAND: Journey to the End of the Night. Boston: Little, Brown, 1934. CHARLESWORTH, CHRIS (szerk.): The Doors (kísérőfüzet a megjelent lemezekhez). Elektra Entertainment Group, 1997. CHORUSH, BOB: „The Lizard King Reforms”; L. A. Free Press, 1971. január 15. CoovER, ROBERT: „A Hell of a Way to Peddle Poems”; An Hour for Magic, szerkesztette Frank Lisciandro. New York, Delilah, 1982. MERCED VALDEZ CRUZ: The Doors: Los Dias Extranos. Mexico City, Lopez, 1999. CUSCUNA, MICHAEL: „Behind the Doors”. Downbeat, 1970. május 28. DALTON, DAVID: Mr. Mojo Risin' (Jim Morrison). The Last Holy Fool. New York, St. Martin's Press, 1991. DALTON, DAVID: „The Marble Index”. Gadfly, 2002. június. DENSMORE, JOHN: Riders on the Storm: My Life with Jim Morrison and the Doors. New York, Delacorte Press, 1990. DENSMORE, JOHN: „Riders on the Storm”. The Nation, 2002. július 8. DES BARRES, PAMELA: I'm with the Band. New York, Beech Tree Books, 1987. DES BARRES, PAMELA: Rock Bottom. New York, St. Martin's Press, 1996. DiDiON, JOAN: „Waiting for Morrison”. The Saturday Evening Post, 1968. március 9. DIEHL, DIGBY: „Jim Morrison: Love and the Demonic Psyche”. Eye, 1968. április. DIXON, WILLIE (Don Snowdennel): I Am the Blues. New York, Da

Capo, 1990. THE DOORS: Dance on Fire: Classic Performances and Greatest Hits (1985). Universal City (Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: The Doors Are Open: The Roundhouse. London, 1968. szeptember. Burbank (Kalifornia), Warner Reprise Video. THE DOORS: Feast of Friends (1969), Párizs, kalózkiadású DVD. THE DOORS: Live in Europe 1968. Los Angeles, Eagle Rock Video, 1999. THE DOORS: Live at the Hollywood Bowl (1968). Universal City (Kalifornia), Universal Video, 1997. THE DOORS: NO One Here Gets Out Alive: The Doors' Tribute to Jim Morrison. Los Angeles, Eagle Vision (DVD) THE DOORS: The Soft Parade – A Retrospective (1969). Universal City (Kalifornia), Universal Video, 1997. FARINA, RICHARD: Been Down So Long It Looks Up to Me. New York, Dell, 1966. FONG-TORRES, BEN: „Jim Morrison's Got the Blues”. Rolling Stone, 1971. március 4. FowLiE, WALLACE: Rimbaud and Jim Morrison. Durham, Duke University Press, 1993. GERSHMAN, MIKE: „Apathy for the Devil”. Rock, 1970. november GiLMORE, MIKAL: „The Unforgettable Fire”. Rolling Stone, 2001. augusztus 30. GINSBERG, ALLEN: Collected Poems 1947-1980. New York, Harper &c Row, 1984. GOLDMAN ALBERT: Freakshow: Misadvantures in the Counterculture 1959-1971. New York, Cooper Square, 2001. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”. Village Voice, 1967. március 23. GOLDSTEIN, RICHARD: „Pop Eye”. Village Voice, 1967. június 22. GRACE, FRANCINE: „Vibrant Jazz Rock Group at Gazzarri's”. Los Angeles Times, 1967. február 28. GRAHAM, BILL ÉS ROBERT GREENFIELD: Bill Graham Presents. New York, Doubleday, 1992. HALBERT, JAMES: „This Is the End”. Classic Rock, 2003. július. HOLZMAN, JAC ÉS GAVAN DAWS: Follow the Music. Santa Monica, First Media Books HOPKINS, JERRY: The Lizard King. New York, Charles Scribner's Sons, 1992. HOPKINS, JERRY: „The Rolling Stone Interview: Jim Morrison”. Rolling Stone, 1969. július 26. HOPKINS, JERRY ÉS DANNY SUGERMAN: No One Here Gets Out Alive. New York, Warner Books, 1980. HUXLEY, ALDOUS: The Doors of Perception I Heaven & Hell. New York, Harper Colophon, 1963. JAHN, MIKE: Jim Morrison and the Doors. New York, Grosset Sc Dunlap, 1969. JONES, DYLAN: Jim Morrison, Dark Star. New York, Viking Press, 1990. KAMP, DAVID: „Live at the Whisky”. Vanity Fair, 2000. november. KAUFMAN, PHIL ÉS COLIN WHITE: Road Mangier Deluxe. Glendale. White/Boucke, 1993. KEROUAC, JACK: On The Road. New York, Viking Press, 1957. KENNEALLY, PATRICIA: Strange Days. New York, Plume, 1993. LEARY, TIM: Psychedelic Prayers. Kerhonkson N. Y, Poets Press, 1966. LESPRIT, BRUNO: „The Doors of the 21st Century: Quand le Rock S'adonne a la Necrophilie”. Le Monde, 2003. december 11. LIPTON, LAWRENCE: The Holy Barbarians. New York, Groove Press, LISCANDRO, FRANK: Jim Morrison: An Hour for Magic. New York, Delilah, 1982. LISCIANDRO, FRANK: A Feast of Friends. New York, Warner Books,

1991. MAILER, NORMAN: An American Dream. New York, The Dial Press, 1965. MAILER, NORMAN: Why Are We in Vietnam? New York, G. P. Putnam, 1967. MANZAREK, RAY: Light My Fire: My Life With the Doors. New York, Putnam, 1998. MARSH, DAVE: Before I Get Old – The Story of The Who. New York, St. Martin's Press, 1983. MCCLURE, MICHAEL: The Adept. New York, Delacorte, 1971. MCCLURE, MICHAEL: The Beard. New York, Groove Press, 1967. MCCLURE, MICHAEL: Lightning the Corners. Albuquerque, University of New Mexico Press, 1993. MILNE, Α. Α.: When We Were Very Young. New York, E. P. Dutton, 1924. MODDEMANN, RAINER: Doors. Koningswinter (Németország), Heel Verlag, 1990. MODDEMANN, RAINER ÉS GILLES YÉPRÉMIAN: The Doors on Stage. Geneva, Moving Sound Books, 1996. MORRISON, JIM: The American Night. New York, Vintage, 1991. MORRISON, JIM: Arden Lointain. Paris, Christian Bourgois, 1988. MORRISON, JIM: HWY (1969). Párizs, kalózkiadású DVD. MORRISON, JIM: The Lords and The New Creatures. New York, Simon and Schuster, 1970. MORRISON, JIM: Une Prière Américaine et Autres Ecrits. Paris, Christian Bourgois, 1985. MORRISON, JIM: Seigneurs et Nouvelles Creatures. Paris, Christian Bourgois, 1976. MORRISON, JIM: Wilderness: The Lost Writings of Jim Morrison. New York, Vintage, 1989. MULLER, HERVÉ: „Lord Jim”. Rock & Roll (Franciaország), 1979. február. MULLER, HERVÉ: „Jim Morrison”. Globe (Franciaország), 1990. október 15. ORTIZ, RICARDO: „L. A.Women: Jim Morrison és John Rechy.” The Queer Sixties (szerk.: Patricia Smith), London Routledge, 1999. PAGLIA, CAMILLE: „Cults and Cosmic Consciousness: Religious Vision in the American Sixties.” Arion, 2003 tele. PERR, HARVEY: „Stage Doors”. L. A. Free Press 1969. augusztus 8. PINTER, HAROLD: The Caretaker & The Dumbwaiter. New York, Groove Press, 1961. POWLEDGE, FRED: „Wicked Go the Doors”. Life, 1968. április 12. PROCHNICKY, JERRY ÉS JOE RUSSO: Jim Morrison: My Eyes Have Seen You. San Marcos, AM Graphics, 1996. REUZEAU, JEAN-YVES: Jim Morrison et les Doors. Paris, Librio Musique, 2001. RIMBAUD, ARTHUR: Illuminations. New York, New Directions, 1966. RIORDAN, JAMES ÉS JERRY PROCHNICKY: Break On Through. New York, Morrow, 1991. Rocco, JOHN (szerk.): The Doors Companion. New York, Schirmer, 1997. RONAY, ALAIN: „Jim and I / Friends until Death.” King (Olaszország), 1991. július RUSH, ROBERT: „The Doors in Philadelphia”. The Psychedelic News, 2000. július. SANDER, ELLEN: Trips: Rock Life in the Sixties. New York, Scribners, 1973· SHAW, GREG: The Doors on the Road. London, Omnibus, 1997. SPARROW, POE: „The Doors: Re-visited.” The Unabridged Toe Sparrow, internetes website, dátum nélkül. SLICK, GRACE ÉS ANDREA CAGAN: Somebody to Love. New York, Warner Books, 1998. STEVENSON, SALLI: „An Interview with Jim Morrison”.

Circus, 1971. január. SUGERMAN, DANNY ÉS BENJAMIN EDMONDS: The Doors: The Illustrated History. New York, William Morrow, 1983. SUGERMAN, DANNY: Wonderland Avenue. New York, Morrow, 1989. SUGERMAN, DANNY (szerk.): The Doors I Complete Lyrics. New York, Hyperion, 1991. TOBLER, JOHN ÉS ANDREW DOE: The Doors. London, Proteus, 1984. WAGER, GREGG: „Murray Lerner's Film Message to Love”. The Doors Collector's Magazine, 2002. WALLIS, DAVE: Only Lovers Left Alive. New York, E. P. Dutton, 1964. WARHOL, ANDY ES PAT HACKETT: POPism: The Warhol '60s. New York, Harcourt Brace Jovanovich, 1980. „Warhollywood! Andy in L. A.” L. A. Weekly, 2002. május 24-30. WHITCOMB, IAN: Rock Odyssey: A Musician's Chronicle of the Sixties. Garden City, Doubleday / Dolphin, 1983. ZWERIN, MICHAEL: „Jazz Journal.” The Village Voice, 1968. március 7.